Constantius.

– 1. Chlorus (Flavius, Valerius), Diocletianus császár egyik kormánytársa, Nagy Constantinus atyja. Illyricumban született, mint Eutropius gazdag földbirtokosnak és Claudiának, Crispus leányának (állítólag II. Claudius Goticus császár unokájának) fia. Nagyon kedvelte a fehér színt; innen kapta a «Chlorus» nevet. Már a megelőző császárok alatt is kitüntetéssel harczolt és Carus császár már adoptálni akarta. 293-ban Diocletianus császár «Caesar» néven kormánytársul maga mellé fogadta, mely állásba Maxentius (a másik «Augustus») iktatta be Constantiust Mediolanumban (293 mart. l.). Diocletianus parancsára azonban C.-nak első nejétől Helenától (Nagy Constantin anyjától) el kellett válnia és Maxentius mostoha leányával Theodorával egybekelnie. Zos. 2, 8. Oros. 7, 25. Diocletianus mindenképen szerencsés kezet mutatott, a midőn azt erélyes, de különben emberies, köztiszteletben álló és meglehetősen művelt Cr-a bízta Galliát és Britanniát, melyekhez 297-ben Hispania is hozzájárult. Kettős feladattal kellett C.-nak megbirkóznia: Carausiust, a brit. trónkövetelőt le kellett győznie és a Rajna-vonalat biztosítania. Előbb Carausius ellen fordult s miután a britannusok kezében levő Boulognet (Gessoriacum) 293-ban azoktól visszavette, hajóra szállt, hogy átkeljen a csatornán. E pillanatban értesült Carausius megöletéséről Allectus által (293). Erre abbahagyta a támadást és csak három évvel később kötött ki Kent partján, mire Allectust legyőzte és Britanniát újból hódolatra kényszerítette. Eutorp. 9, 22, 23. Időközben helyreállította a Rajan torkolata táján is a fegyelmet és az Alsó Rajna vonalát sokszorosan jobb karba hozta. Székhelyét, Triert, színkörrel s templomokkal diszítette. Midőn 298-ban a vad alamannusok Galliába törtek, Langresnél (a Lingones földjén) Vindonissa mellett diadalt aratott felettük. Euen. pan. Const. 6,4–6. Zos. 2, 34. Oros. 7, 25. Diocletianus önkéntes lemondásakor Constantius «Augustusszá» lett, de egy évvel később, 306 julius 25-én, midőn a pictusok ellen harczolt, Eboracumban elhalt. Eutr. 10, l. Aur. Vict. ep. 43. Szelid lelkülete és türelmessége miatt még a keresztény írók is magasztalták. V. ö. Schiller Hermann és Hertzberg kézikönyveit a római császárság koráról. Mommsen Die Grabschrift des Const. Chlorus (Hermes. 28. évf. 1893, 33 s k. 1.). Szüleiről l. Dessau czikkét a Hermesben. 24. évf. 340. l. – 2. II. Constantius (Flavius Julius). Nagy Constantinus császár második fia, született Kr. u. 317 aug. 13-án. Atyja már 323-ban őt tette még Caesarrá, annak halála után pedig, a birodalom felosztásakor (338) a Praefectura Orientist (Ázsiát és Aegyptust) kapta. Atyja példájára Const is tömegesen ölette meg rokonait, nehogy azok trónját veszélyeztessék. Némi műveltséggel bíró, de magába zárkózott, gőgös, gyanakvó s kegyetlen ember volt, ki gonosz tanácsosokra bízta a kormányt. A szomorú pénzügyi helyzet alatta még rosszabbra fordult, a barbárokkal való küzdelmek pedig eredményt nélkül folytak tovább. Legtöbb baja Sapores (Shapur) perzsa királylyal volt, a kit 348-ban Singara mellett Mesopotamiában legyőzött ugyan, csakhogy e diadal eredménytelennek bizonyult. Sapores ugyanis nemsokára ujabb támadást intézett a fontos Nisibis ellen. Amm. Marc. 18, 4. A perzsa háború akadályozta meg Constantiust abban is, hogy az uralomért élethalálharczot folytató testvéreivel foglalkozzék. Szerencséjére Constantinus elesett (340-ben), Constans pedig megöletett és így az egész birodalom C.-re szállott át, csakhogy nyugaton több trónkövetelő jelentkezett. E hírre C. békét kötött a perzsákkal és nyugat felé fordítá fegyvereit. Galliában Constans gyilkosa Flavius Magnentius bitorolta a trónt, az Illyricumban elhelyezett legiók pedig az agg Vetranio tábornokot (C sógorát) kiáltották ki császárrá. C. előbb Vetraniót bírta szép szerivel lemondásra (350 decz. 25), azután az elébe siető Magnentius ellen fordult, kit Mursa (Eszék) mellett 351 szept. 28-án öldöklő csatában megvert és megfutamított. Zos. 2, 42 sk. Aur. Vict. Caes. 41. Oros. 7, 29. Miután Pannoniát is hódolatra bírta, újból Magnentius ellen nyomult, ki időközben Romából és Italiából a nép haragja elől Galliába távozott. Míg Délkelet felől Constantitus légiói keltek át az Alpesek szorosain, Kelet felől a Constantius által pénzzel megvett alamannusok törtek be a szerencsétlen Galliába. Magnentius helyzete most már tarthatatlanná vált és midőn hívei cserben hagyták, Lugunumban (353 aug.) öngyilkossá lett. Ily módon az egész római birodalom elismerte Constantiust urának. Ámde a császár rossz tanácsosai (Eusebius kamarás) által kizsarolt, alamannusoktól és frankoktól kifosztott Gallia sehogy sem tudott lecsöndesedni és a perzsa határról is balhírek érkeztek. Constantius tehát kényszerítve látta magát legközelebbi rokonait, két mostoha unokatestvérét, Galliust és Julianust, a számkivetésből visszahívni, a Caesar czímmel felruházni és őket a seregek vezetésével megbízni. Galliust Keletre küldte a perzsák ellen, de ez gonosz nejének ösztönzésére annyi kegyetlenséget követett el és oly dölyföt és engedetlenséget tanusított, hogy a bosszús Cosntantius nejével együtt 354-ben kivégeztette. A másiknak azonban, Julianusnak, noha ez magára vonta a császár haragját, C. Eusebia császárné kérelmére nemcsak hogy megkegyelmezett, hanem neki adta hugának Helenának kezét (355-ben) és Gallia élére állította. Julianus az alamannusok és frankok legyőzése és kiűzése által rövid idő alatt hadi hírnevét megalapítá. Constantius eközben Mediolanumban és Romában tartózkodott, honnan azután a quadusok ellen indult, a kiket Brigetio (Ó Szőny) táján legyőzött. Miután a jazygesre is ráijesztetett (Amm. Marc. 17, 12) és a Sarmaticus nevet felvette, 360-ban újból Keletre Sapores perzsa király ellen indult. Döntő csatára azonban ezen háborúban nem került a sor. C. Mesopotamiában értesült Julianus fényes hadi tetteiről és arról, hogy katonái császárrá kiáltották ki Julianust, sőt hogy az a hadaival a Duna mentén már Sirmiumig nyomult elő. E hírek hallatára C. arra határozta el magát, hogy a félelmetes versenytárssal leszámol, de alig hogy Ciliciába ért, útközben Mopsucrenében 361 november 3-án meghalt. C. atyja példjára a hanyatló pogányság bukását siettette, míg a keresztény vallást (különösen a 353-ban kelt rendeletével) államvallás rangjára emelte; az arianus felekezet megszüntetése végett pedig több egyházi zsinatot hívott egybe. A keresztséget mindazonáltal csak halálos ágyán vette föl, trónját pedig a hagyomány szerint gyülölt ellenfelére, a pogány Julianusra hagyta. Amm. Marc. 18, 5. 19, 11. 2, 8 sk. 21, 3–7. 22, 2. Eutr. 10. 15. Oros. 7, 29. V. ö. Schiller, id. mű II. kötet. 238. Hertzberg, id. mű 731. l. – 3. Constantius, Honorius császár hadvezére, legyőzte Constantinus trónkövetelőt. Mint Placidiának, Honorisus hugának férje az Augustus czímet kapta és a császár kormánytársa lett. Megh. 409. Zos. 5, 27. 6, 2 sk. Oros. 7, 42.