TARTALOMC

Consul.

A királyság megszünése után a lex curiata de imperio oda módosult, hogy az imperiumot azontul nem egy emberre ruházták élethossziglan, hanem évenkint változó két-két férfirúa (annu imperia binis imperatoribus), akik eleinte judices, praetores s consules néven fordulnak elő, mivel bírák, fővezérek és társas uralkodók voltak. Cic. leg. 3, 3, 8. A consul elnevezés különben, bár Livius kezdettől fogva használja, alighanem a praetura behozatala után lett általánossá. Hatalmukat, mivel lényegében nem különbözött a királyitól, imperium regiumnak, vagy a maga rendes nevén imp. consularénak nevezték. A tribuni plebis kivételével minden magistratus tartozott nekik engedelmeskedni, dictatura idején azonban hivataluk szünetelt. Határozatuk ellenében már a lex Valeria (509. Kr. e.) lehetővé tette a néphez való fölebbezést. L. Provocatio. Nagy veszély idején a senatus (illetve a nép, Liv. 6, 19. Sall. Cat. 29) mindenütt érvényes és minden provocatiót kizáró föltétlen hatalmat (imperium atque judicium summum; jus vitae necisque) adhatott nekik ezen utasítással: Videant consules, ne quod detrimenti res publica, capiat! Ezt az utasítást senatus consultum ultimum, extremum, v. ultimate necessitatisnak nevezték. Máskülönben csak akkor kaptak föltétlen hatalmat (imperium militare) a comitia curiától, mikor a városból hadjáratba távoztak el. Hivatalos működésükért csak lelépésük után vonhatták őket felelősségre. – Választásuk a comitia centuriatán történt és pedig eleinte csak patriciusok közül; a Lex Licinia (367. Kr. e.) óta azonban az egyik consul plebejus is lehetett. Ha az egyik consul hivatali éve alatt leköszönt vagy meghalt, a másik hamarosan összehívta a népet, hogy a megüresedett helyet betöltesse (collegium sibi surrogare, sufficere). Az ilyen időközben választott consul neve consul suffectus volt, ellentétben a másikkal, a kit c. ordinariusnak neveztek, bár egyébként hatalom tekintetében nem volt köztük különbség. A consulok nevével, nem hivatalosan az egyikével is, jelölték a rómaiak az éveket épen úgy, mint az athenaeiek az arcwn epwnumoV-éval. A kettős szám s a hozzákötött par protestas a szabadság biztostéka volt s csonkán hagyása ellenkezett is az alkotmánynyal. Ritkán is esett meg, hogy egy consul sine collega kormányzott, pl. Kr. e. 509-ben Valerius Publicola egy ideig; 449-ben a hátralevő hivatali idő rövidsége miatt maradt el a pótválasztás, 67-ben pedig vallásos aggodalom következtében minthogy a már megválasztott consul suffectus is hivatalba lépése előtt meghalt. 83-ban Carbo, Cinna halála után, törvénytelenül viselte társ nélkül a consulságot s Cn. Pompejust 52-ben a Clodius meggyilkolására következő zavarokban azért tették consullá társ nélkül, hogy a félelmetes dictatornevet mellőzhessék. – A hivatalbalépés más-más időben, Kr. 1. 153-tól fogva rendszerint januaris 1-én történt. Ugyanezen év óta rendesen az év második felének az elején tartották meg a választást. A hivatali év leteltével le kellett mondaniok és pedig nemcsak a rendes, hanem a suffectus consuloknak is; az ilyeneknek consulares volt a nevük s viselt hivataluknak megfelelő méltóságban és rangban részesültek. Hivataluk kitüntető jelei: toga praetexta, sella curulis és 12 lictor vesszőcsomókkal (fasces), a magistratusi büntető hatlom jelképeivel, a melyek mellé bárdok is voltak beszúrva (fasces cum securibus), az élet-halál fölötti hatalom jelzésére, mikor a consulok hadjáratban militare imperiummal fölruházva működtek. Hivatali működésüket a városban havonkint fölváltva gyakorolták: az előtt, a kin a teendők végzésének sora volt (penes quen fasces erant), kimenetelekor 12 lictor járt egymásután való sorban vesszőcsomókkal, a másikat pedig az alatt legrégebben egy szolga (l. Accensi), később 12 lictor követte. – A consulatusban eredetileg az imperium domi és militiae egyesítve volt; a hivatali állás gyöngülésével lépést tartott e két működéstér szétválása. A városban joguk volt összehívni és vezetni a comnitia centuriatát, tributát s a senatust (jus cum populo et patribus agendi); joguk volt bárkit elfogatni s megbirságolni (jus prensionis; jus multam dicendi). A legfőbb biráskodástól főbenjáró ügyekben a lex provocationis által, polgári ügyekben pedig a praetura behozatalával (443. Kr. e.) ők végezték a censust s ők viseltek gondot az állam pénzügyeire. Mint polgári hatóságoknak legfőbb végrehajtó hatalmuk volt. A helytartók hozzájuk küldték be jelentéseiket s a hatalmak irataikat; ők fogadták s vezették a senatus elé a külföldi követeket. Rendkívüli, megtisztelő ténykedések, ú. m. templomszentelés, dictator-kinevezés, gyakran idéztek elő versengést a consultársak közt; ha jó szerivel nem tudtak megegyezni, sorsra bízták a döntést. – A consul mint fővezér gondoskodott a háború minden szükségletéről, katonákat szedett (dilectum habere), tiszteket nevezett ki; de 207-től Kr. e. tribuni militum választása a négy rendes legió számára a com. tributához tartozott. Békét vagy szerződést a consul csak a senatus vagy a nép jóváhagyásával (auctoritate patrum, populi jussu, publico consilio) köthetett. Saját s az ellenség katonái fölött korlátlan büntető hatalmat gyakorolt. Ha csak az egyik consul vonult ki hadjáratra, azt otthon maradt társával (consul togatus) szemben consul armatusnak mondták. Ha mindaketten kivonultak, de külön helyen működtek, akkor területileg is szorosan meg volt határozva működésük köre (provincia). Ha mind a ketten egy területen, egy ellenség ellen működtek, akkor a főhatalmat naponkint váltakozva gyakorolták. A birodalom nőttével, mikor már a két consul nem volt képes a többféle ágazó teendőket ellátni, a praetorok számának szaporításával segitettek a bajon s Sicilia és Sardinia meghódításától kezdve (227. Kr. e.) őket is fölhasználták helytartókul; de a quaestiones perpetuae fölszaporodásával (81.) praetorok csak hivatali évük letelte után mentek ki provinciákba (provinciae praectoriae v. pacatae) mint propraetorok; a hol azonban Italián kívül háborút kellett viselni, oda consult küldtek, még pedig eleinte hivatali éve alatt, később (Sulla) hivatala végeztével mint proconsult; az ilyen területre vonatkozó működéskör s egyszersmind a tartomány neve provincia consularis volt. A provinciákat a tanács határozatából vagy kölcsönös megállapodás (comparatione) vagy sors utján (sorte) osztották föl maguk közt a consulok és praetorok; olykor azonban a senatus osztotta ki extra sortem v. ordinem. A lex Sempronia (123 Kr. e. 9 rendelkezése szerint a senatus még a consulválasztó gyülés előtt kijelölte a consularis provinciákat, hogy a megválasztott consulok már mint designati, tehát hivatalba lépésük előtt megosztozhassanak rajtuk. Működésük megkezdése előtt föl is cserélhették provinciájukat (pactio, Sall. Cat. 26). – Sulla azon intézkedése, hogy a consulok csak hivatali évük után mehettek provinciákba, megfosztották a consuli hivatalt hatalma legfőbb tényezőjétől, az imperium militare lehetőségétől. Attól fogva a consulok Romában gyakorolták hivatalukat, de nem voltak képesek többé útját állani egyes nagyravágyó férfiak veszedelmes törekvéseinek, a kik főleg a rendes egy évnél hosszabbra terjedő katonai főhatalmuk révén magukhoz ragadván az államügyek intézését, a consulságot úgyszólván minden jelentőség nélkül való szerepre szorították le (I. II. Triumviratus). Igy szállott át a császárságra, a mely e hivatallal, vagyis inkább czímével híveit jutalmazta s hogy minél többnek juttathassa, évi tartamát 6, 4, sőt 2 hónapra szállította le; császárok is ruháztatták magukra. Divatba jött a consulatus puszta kitüntető jeleinek (insignia consularia) adományozása is hivatal nélkül s attól fogva különbséget is tettek a consulatu functi s a consulares honorarii közt. A valódi consulok (ordinarii) mégis gyakoroltak némi biráskodást, gondoskodtak a circusi játékokról s a császár tiszteletére rendezett ünnepségekről. A provinciai helytartóság nem a consulság viselésétől, hanem a császár akaratától függött. A helytartó a császár megbízottja (legatus) volt, s ha már viselt volt consulságot, legatus consularis névvel különböztették meg a többi helytartótól. Momms. R. St. II, 70–124. Lange, R. A. I3, 724–749.

CS. JÓ.