Áldozás.

– 1. Az imán kívül az istenekkel való közvetlen érintkezés legkiválóbb módja volt az áldozás; ebben nyilvánult leginkább az égi hatalmakkal szemben az emberi alárendeltség érzete. Az isteneknek szánt ajándékok eredetileg számításból eredtek; az ember képére teremtett istenek halandó felfogás szerint csak akkor kegyesek, ha jóindulatukat ajándékokkal biztosítják; csak akkor adnak, ha ők is kapnak valamit. Ezért az állami és magánélet minden nyilvánulása áldozással volt egybektöve. Áldoztak város vagy gyarmat alapításakor, győzelem esetén, népgyűlés előtt, szerződések kötésénél, valamely bűn kiengesztelése végett. (l. Lustratio) és majdnem minden ünnepen; szintúgy bemutattak áldozatot vetéskor, fontos vállalat előtt, házasság, elutazás, hazatérés alkalmával, jó hír hallatára, jóslás előtt és sok más esetben. Állami áldozatoknál a tisztviselők, magán szertartásnál maga az áldozó intézkedett a szükséges előkészületekről. Az áldozatok tárgya sokféle volt; leginkább a termés és szaporodás zsengéit (acroJinia, primitiae) mutatták be, s e tekintetben az ember sem volt kivétel. Görögök és rómaiak a régibb időkben egyaránt hódoltak e barbár szokásnak, s csak később módosították úgy, hogy az áldozatokat papi szolgálatra vagy gyarmati életre kötelezték. Anyaga szerint tehát kétféle áldozata volt a két classikus népnek: véres és vértelen. – 2. A rendszeres áldozatok közül hagyomány szerint a vértelenek voltak a legrégibbek, s főleg a termés zsengéiből állottak (Plat. legg. 6, p. 782. c. Ovid. fast, 1, 337 sk.), vagy pedig termésből készített ételeket mutattak be, így kalácsokat és süteményeket (pemmata, pelanoi, placentae sacrae). Szegények kovászból vagy viaszból alakított, sőt fából faragott állatokat is áldoztak állatok helyett (sacra simulata, fictae victimae). Herod. 2, 47. Plut. Lucull. 10. Vértelen áldozatok voltak a fogadalmi ajándékok gyanánt felajánlott műtárgyak, mint szobrok, diszedények, a hadi zsákmány egy része; Apollónak koszorút, Athenának köpenyt, más isteneknek fényes ruhákat szoktak volt áldozni. Mindezek a rendes, mulandó értékű áldozatokkal szemben az istenek maradandóbb birtokai voltak. Leggyakoribb vértelen áldozat volt az italáldozat (spondh, libatio), még pedig bor, víz, méz, tej és olaj; a bor gyakran az égő áldozat kiegészítő része gyanánt is szolgált, hogy az isten ételen kívül italt is kapjon. A legtöbb istennek tiszta bort áldoztak, viszont a múzsák, nymphák, furiák (Sophocl. oed. Col.) HlioV és Aphrodite Urania italáldozatain tilos volt a bor (nhjalioi Jusiai). A mindennapi életben az italáldozat nagyon sűrűn fordult elő. Lakoma kezdetén megfelelt a keresztény áldásnak; elutazás előtt szerencsés visszatérés fejében (Hom. Il. 24, 283), vállalat sikeréért (Hom. Il. 9, 177. 16, 225. 24, 306) mutattak be italáldozatot; ez szentesítette az egyességet, szerződést, fegyverszünetet. Hom. Il. 3, 295. Halotti áldozatoknál (coai, inferiae) bort, mézet és tejet öntöttek a sírra. Ha ebéd végével mulatozásra (sumposion) tértek át, a jó szellem (alaJoV daimwn) és ZeuV Swthr kapott italt; egyáltalán minden ivás előtt öntöttek pár cseppet a földre vagy asztalra, hogy így az ember a saját italát megszentelje. Hom. Il. 7, 480. Verg. Aen. 1, 736. 5, 77. Vértelen italáldozat végre a füstölő szerek, főleg a tömjén égetése, nagyrészt ugyan libatióval és véres áldozattal kapcsolatban, de néha önálló áldozat gyanánt is, különösen templomban álló oltáron. Hom. II. 6, 270. 9, 499. Thuc. 1, 126. – 3. Sokkal gyakoribbak voltak a véres áldozatok, már azért is, mert közönséges lakoma végett resteltek állatokat levágni, s ürügyül az isteneknek adandó ajándék szolgált. Az állat kiválasztása attól függött, hogy melyik istennek áldoztak. Égi isteneknek fehér vagy világosabb színü állatokat, vízi és alvilági hatalmaknak feketéket választottak ki. Hom. Il. 3, 103. Od. 3, 6. 9, 33. Posidon szerette a bikát és lovat, a folyók isteneinek is lovat áldoztak (Hom. Il. 21, 132); Demeter számára disznót, Dionysusnak bakkecskét vágtak le, mert csak kárt tesznek a vetésben, illetőleg a szöllőkertben. Aesculapiusnak kakast (Plat. Phaed. 118. A), Aphroditének galambot, Heraclesnek fürjet áldoztak. Férfi istenségnek rendszerint hímet, istennőnek nőstény állatot választottak ki, s az áldozati állat többnyire szarvasmarha, juh, kecske vagy disznó volt (50. á.), számuk az áldozónak vagyoni viszonyaitól függött, s gyakran három különböző állatot is vágtak le egyszerre (trittuai, trittueV, Homerusnál egyszer bikát, vadkant és kost Od. 11, 131; a rómaiaknál ilyen a suovetaurilia, solitaurilia; 1. 51. á.). Ünnepi nagy áldozaton száz bikát is áldoztak, minek hecatombe (ekatombh) a neve, bár néha nem volt teljes a szám. Rómában a II. pún háború idejében 300 bikát vágtak le egyszerre (Liv. 22, 10); gazdag nagy urak is nagy pompát fejtettek ki. Herod. 6, 129. Homerus korában csak a czombokat és a belek egy részét égették föl az istenek tiszteletére, a többit az áldozók és környezetük ették meg. Csak halotti és engesztelő áldozatoknál égették föl az állatot teljesen. Az áldozati állatnak szépnek és hibátlannak kellett lenni; csak Spartában, hol a dór egyszerűség idegenkedett a fényűzéstől, áldoztak hibás állatot is. Plat. Alcib. II. 149. A. Ekébe vont marhát nem volt mindenütt szabad oltárnál levágni. – 4. A mi az emberáldozatokat illeti, az őskor 2. hagyományai, melyek a mythusokban élte, sohasem pusztultak el egészen. Zeus Lycaeus tisztelete Arcadiában (Paus. 8, 8), Zeus Laphystiusé az Athamantidák családjában (l. Athamas) emberáldozatokkal volt egybekapcsolva, bármennyire ellenkezett is a történeti kor szellemével. A monda szerint a görögök szerencsés átkelését Trójába csak Iphigenia feláldozása tette lehetővé (Aesch. Ag. 214), a visszatérést is Polyxena halála váltotta meg. Eur. Hec. 536 sk. v. ö. Ovid. Met. 12, 439 sk. Verg. Aen. 2, 116. Artemisnek Cherosn. Tauricán embereket áldoztak. Spartában e szokást azzal pótolták, hogy az istennő oltáránál véresre verték a fiúkat (v. ö. Eur. Iph. Taur. 1470). A halálra szántnak néhol megengedték, hogy meneküljön (l. Agrionia); s ha Apollo ünnepén a leucasi szikláról ledobott bűnös élve maradt, készen álló hajó vitte el külföldre. Strabo 10, 452. Nagy csata kezdetén is áldoztak embereket, de csak akkor, ha az illetők önként szánták magukat a halálra. Ha talán véletlen volt is, hogy Selamisnál három perzsa a görögök kezébe került, bizonyos, hogy a jövendőmondó szózata és a tömeg szorította Themistoclest arra, hogy őket Dionysusnak feláldozza. Plut. Them. 13. A leuctrai csatában a jóspap lélekjelenléte mentett meg egy fiatal hajadont, s helyette csikót áldoztak föl. Plut. Pelop. 20. Temetésnél az emberáldozat (Hom. II. 21, 28) nem annyira az isteneknek szólt, mint inkább az élők bosszúvágyát és a halottnak lelkét elégítette ki. Bármennyire tiltakoztak a bölcsek, mint Pythagoras, Empedocles, különösen Theophrastus, a véráldozatok, tehát még az állatok levágása ellen is, tény, hogy még a római császárok korában is folyt némely görög oltáron embervér, ha nem is rendszeresen. Rómában is áldoztak a régibb korszakokban embert, különösen halálra itélteket, az alvilági isteneknek és Juppiter Latiaris ünnepén. A Compitalia ünnepen, melyen eredetileg gyermekeket áldoztak fel Maniának, a Laresek anyjának, Junius Brutus óta mák- és hagymafőket vágtak le, ut pro capitibus supplicaretur (v. ö. Argei). Csak Cn. Cornelius Lentulus és P. Licinius Crassus consulsága alatt (Kr. e. 97) szüntette meg egy senatus-határozat az emberáldozatokat (Plin. 30, 1, 3); bár olykor később is előfordult. Suet. Oct. 15. – 5. Az áldozati szertartásnál különféle szabályokat kellett megtartani. Az áldozó pap tiszta ruhában jelent meg s vele együtt a megbizó is tisztuláson ment keresztül, mint mindig, ha a templomba vagy szentélybe léptek. A szertartást régi, hagyományos, rövid ima előzte meg, melyet a pap után mondott az áldozó, az olympusi istenekhez égre emelt karokkal, a viziekhez egyenesen kitárva, az alvilágiakhoz lefelé nyújtott kezekkel. Néhol, mint Epidaurusban és Delphiben, erkölcsi tisztaságot is megkivántak az áldozótól. Az áldozati állatot rendesen földiszítették, szarvait felszalagozták, későbbi időben megkoszorúzták, sőt néha bearanyozták. Ha szivesen járult az oltárhoz, jó előjelnek vették, különösen akkor, ha még fejével is intett; viszont kedvezőtlen jelnek tartották, ha ellenkezett és menekülni akart. A rómaiak ilyenkor teljesen új áldozatot mutattak be. A görög áldozati eljárást Homerusból ismerjük. Il. 1, 458 sk. Od. 3, 439 sk. 14, 414 sk. v. ö. Eurip. El. 792 sk. A résztvevők a történeti korszakban koszorút is tettek fejükre; az oltáron égő tüzet vízzel befecskendezték s így megszentelték, szintúgy az oltárt és önmagukat; majd pörkölt árpadarával behintették az állatot, szarvai között néhány szőrszálat kitéptek és a tűzbe dobták. Erre fuvola hangjával csendre intették (eujhmia, eujhmein) a jelenlevőket, általában nagyon ünnepélyes hangulat uralkodott. Ünnepeken áldozó karok dalokat énekeltek és tánczlejtések közben kérlelték az istenek jóindulatát. Az állatot buzogány- vagy bárdütéssel elkábították, torkát egy késsel elmetszették, mialatt fejét égi istennek áldozva fölfelé, alvilági isten kérlelésekor lefelé tartották; az előbbi esetben a vért egy edényben fölfogták és az oltár köré fecskendezték, utóbbi esetben egy árokba öntötték. Az áldozati állatnak csak egy részét szánták az isteneknek, rendesen a czombokat (később az alsó gerinczhúst) és némely belső részt. Ezeket zsirréteggel bevonták és sütés közben vízzel, borral és tömjénnel behintették (52. á.). A papok is kaptak bizonyos részt (Jemoria), a többit azután nyárson megsütötték és rögtön megették vagy haza vitték, sőt a piaczon is eladták. Állami áldozatokat néplakomával kapcsoltak össze. Az égi isteneknek reggel, az alvilágiaknak este mutatták be az áldozatot, s az utóbbiakat rendesen egészen az isteneknek szánták. A vizi istenek áldozatait tengerbe vagy folyóba dobták. – 6. A római áldozati szokások (sacrificia) sok tekintetben megegyeztek a göröggel, csakhogy itt a szabályokat még pontosabban tartották meg, mert egy eltévesztett szó vagy mozdulat az egészet érvénytelenné tette. Tisztán megmosakodva, tiszta ruhában közeledtek az oltárhoz, s minden áldozati szerszám gondosan meg volt tisztítva. Semmiféle szó vagy más zörej nem zavarta a szertartást, különben megszakították, s ezt rossz omennek tekintették. Ezért jelezte a szertartás kezdetét a «favete linguis» szózata s csendben hallgatták a fuvolazenét. Az áldozó az oltár mellett a tógát fejére húzta (így mutatja az 53. á., a Tolnamegyei Bikádon talált, jelenleg a N. Muzeumban levő bronzszobrocska); csak a görög szokások behatolásával áldoztak koszorús fővel (Graeco ritu). A hagyomány szerint Numa idejében a termés zsengéit, továbbá sós darát (mola salsa, innen e szó. immolare), tejet, mézet, bort és áldozati kalácsokat tettek az oltárra; csak a Tarquiniusok hozták be az etruscus véres áldozatokat. A nagyobb áldozati állatoknak victima, a kisebbeknek hostia volt a nevük, s pontos szabályok állapították meg, melyik kedves egyik vagy másik istennek s hogy milyen korúakat vágjanak le. Áldozás előtt az állatot megvizsgálták, vajjon hibátlan-e, azután átadták a szolgának (popa), ki a koszorúkkal és fűszerekkel borított oltárhoz vezette. A marha és kos szarvát gyakran bearanyozták, de mindenesetre feldiszítették szalagokkal (vittae, infulae). Az áldozó szolga (victimarius) az állatra mutatva e kérdéssel: «agone?» a pap felé fordult, mire ez «hoc age» szavakkal felelt s az állat fejére sós darát és tömjént hintett; majd levágott néhány szál szőrt a szarva között, a lángba dobta, s kését végig vonta az áldozat hátán. E szertartással az állat éretté lett (macta est). Ekkor nagyobb állatot a victimarius fejszével (securis bipennis) vagy pörölylyel (malleus) fejbe vágott, ha kisebb volt, a cultrarius torkán metszette, s a vért egy csészében felfogván, az oltárra és a környező területre hintette. Az áldozat beleit kivették s a haruspexek alaposan megvizsgálták; mert ha kedvezőtlen jeleket találtak, az áldozatot meg kellett ismételni. A hibátlan állatot borral leöntötték s az áldozati részeket az oltáron ima kiséretében elégették. Boráldozat és tömjén füstölése fejezte be a szertartást, mire a pap a rendes könyörgést elmondván (l. Adoratio), a szokásos «ilicet» szóval az áldozókat elbocsátotta. A szertartást lakoma követte, állami áldozás után a papoknál, különben a családi otthonban. A rómaiak libatiónak vették, ha valaki száraz tárgyakat is áldozott; ilyenek a dapes (Liv. 39, 43), fruges (Cic. legg. 2, 8), tura (Ovid. ex Pont. 4, 8, 39) stb. – Irodalom: K. F. Hermann: Gottesdienstl. Altert.² 24–28. §. Schömann: Griech. Altert.³ II. 221 sk. Nägelscbach: Hom. Theologie 304 sk. Nachhom. Theolog. 194 sk. L. Schmidt: Die Ethik d. alt. Griechen II. 40 sk. Böckh: Staatshaushaltung d. Athen.³ I. 267 sk. Chantepie de la Saussaye: Lehrbuch d. Religionsgeschichte II. 127 sk. P. Stengel: Die griech. Kultusaltert. 67 sk. Bouché-Leclercq: Les Pontifes de l’ancienne Rome 61–110. Preller: Röm. Myth.³ I. 229 sk. II. 293 sk.