TARTALOMG

Graecia

h ’EllaV, Görögország, ethnographiai értelemben összefoglaló neve a Középtenger különböző vidékein letelepült görögségnek, szorosabb értelemben a Balkán félszigetnek az Agroceraunia foktól valamint az Olympustól Délre terjedő része. Határai Északon Illyria és Macedonia, Nyugaton az Ion, Délen és Keleten az Aegaeus tenger. Földrajzilag 4 részre szokták osztani. E részek: Északi Görögország, az Ambraciai és Maliai tengeröbölig; ettől Délre a Corinthusi és Saroni öbölig a legszorosabb értelemben vett, a tulajdonképeni Hellas (Graecia propria, ma Livadia); a Corinthusi öböltől Délre fekvő félsziget, a Peloponnesus; végül a geologiai és történelmi tekintetben szorosan Görögországhoz tartozó szigetek. – Hegységei egészben véve a Pindus hegységnek, az Ion és Aegaeus tenger közötti vízválasztónak ény-dk. irányát követik. Az északi határt mint magában álló hegyek jelzik, Nyugaton a Ceraunius vagy Acrocerannius hegység, mely az Acroceraunia hegyfokban (l. o., ma Glosza vagy Linguettafok) végződik; Keleten a 2973 m. magas,erdős Olympus, ma Elimbos, a törököknél Szemevat Evi, azaz a mennybeli laka, a görög istenek lakhelye, Homerus szerint az egész föld központja. E hegységet a Tempe völgye, melyen a Peneus foly végig, megszakítja ugyan, de még rendszeréhez tartozik az a hegyláncz, a mely a tengerpart mentében a Sepias fokig (ma Ajiosz Jeorjiosz) húzódik s melynek fő részei az Ossa, ’Ossa (ma Kisszavo) és Pelion, Phlion (ma Plesszidi); e hegységgel párhuzamosan halad a belföldön az Epirus és Thessalia közt határvonalul szolgáló 2700 m. magas Pindus (ma Grammosz), Északon a Lacmus (Lacmon) és Tymphe hegyeket alkotva, Délen a Maliai és Pagasaei tenger öblök közt vízválasztóúl az 1700 m. magas Othryst, ’OJruV (ma Mavrika) bocsátva ki, Aetoliában pedig összefüggve a Tymphrestus (Typhrestus) és Bomi, Bwmoi hegyekkel. Utóbbitól Kelet felé a Sperchius jobb partján húzódik végig a 2150 m. magas Octa hegy, Oith (ma Katavothra), a mely a Maliai-öböl mellett alkotja a híres Thermopylae szorost s aztán a Cnemishez csatlakozik, mely a Callidromus, Ptoum és Messapius hegyekkel alkotja azt a hegylánczot, mely a keleti part mentében Dél felé halad; ellenben a Corinthusi öböl felé esik a Parnassus, Helicon, Cithaeron, Atticában pedig a Parnest, Pentelicust és Hymettust találjuk. Acarnania és Aetolia hegycsoportjai a Pindusszal kapcsolatosak (Corax, Taphiassus, Chalcis, Aracynthus). Közép Görögország hegyrendszerével összefüggésben állanak a szigetek, melyeken mintegy folytatódnak a szárazföld hegységei, sejtetve, hogy egykor összefüggő testet alkottak. Astypalaea (ma Sztambalia) természeti jelleménél fogva Europához tartozik, Cos már Ázsiához. Euboea, Andrus, Tenus és Myconus az Othrys rendszeréhez tartoznak, Ceos, Syrus, Panus, Naxos, Astypalaea pedig az Atticán keresztül vonuló hegysor folytatásai. – Nincs összefüggésben a Peloponnesus hegyrendszere Közép Görögország hegységeivel, a mennyiben a corinthusi isthmus legmagasabb pontjai is csak valami 80 méternyire állanak a tenger színe felett. Az Onea, ’Oneia orh (Szamárhegy, ma Karidhi) az Isthmustól Délre, a Geranea (Darushegy, ma Makriplagi) pedig amattól Északra, Megarisban fekszik. Eltekintve a félszigetektől, a melyeken közbe-közbe kifejlett hegylánczokkal találkozunk, a peloponnesusi felföld tulajdonkpeni magva (Északkeleten meg Arcadiában) valóságos tömkelege a majd egymásra zsúfolt, majd egymástól (sokfélekép elszaggatott hegytömböknek. Főbb hegységek: a Cyllene (ma Ziria) és Erymanthus (ma Olonos) Arcadia északi részében. Az előbbi hegységből indúl ki Argolis és Corinthia között az Arachnaeum, Arcadia keleti határvonalán a Lyrecum, Artemisium, Parthenium, ezektől Nyugatra a Maenalus, Lacedaemonban a Parnon és a Taygetus. A peloponnesusi hegyeknek találó jellemzését adja Roon A., Grundzüge der Erdkunde 2, 645. – Görögország keleti fele lényegesen különbözik a nyugatitól azon hegykatlanok által, a melyek részint hatalmas tavakká, részint termékeny és sűrűn lakott lapályokká változtak. Ezeknek legnagyobbszerü példáját mutatja Thessalia a Boebeis tóban, a mely mielőtt a Peneus áttörte volna az útjában álló hegységet, valószínűleg az egész thessaliai medenczére kiterjedt; ilyen a Copais tó környéke Boeotiában és a számos katlan Arcadiában (Stymphalus, Pheneus, Mantinea, Tegea környéke). Nyugati Görögországban csak egy hasonló van: Epirusban a Pambotis tó, a mai Janinai tó. – Északi Görögországnak már említett előfokain, az Acroceraunia és Sepias fokon kívül nevezetesebbek a tulajdonképeni Hellasban: Antirrhium, a mely az átellenben fekvő Rhiummal a Corinthusi öböl legkeskenyebb helyén, az ú. n. kis Dardanellákat alkotja; Sunium (ma Cap Kolonnaesz) Attica déli csúcsa; Heraeum Pr. vagy Hera Acraea (m. Ajiosz Nikolaosz) az Isthmus nyugati felén, Olmiae ugyanott. A Peloponnesusban Északon: Araxus (m. Papa), Rhium, Drepanum (Drepano) a félsziget legészakibb pontja, Spiraeum Salamis déli felével szemben; Keleten Scyllaeum (m. Szkili); Délen Malea (m. Malia), Taenarum (m. Matapan), a félsziget legdélibb pontja, Acritas (Gallo); Nyugaton Coryphasium, Cyparissia (ma Kszyli), Ichthys (m. Katakolo), Chelonatas (m. Glarencza), a Peloponnesus nyugati csúcsa. – Hogy Görögország talaja vulkánikus jellegű, mutatják meleg forrásai, és a legrégebbi idők óta sűrűn jelentkező földingásai. E tulajdonságát a görög földnek kitünően írja le Forchhammer, Hellenica, 2. 1. – A vizszintes tagosultság tekintetében teljesen tájékoznak a következő adatok. Görögország területe, beleszámítva Thessaliát, Epirust, az ion szigeteket és a Cyclasokat, 81,593 km2, a szárazföld magára 71,826 km.2 és az utóbbinak partjai 3166 km.2 hosszúságúak, tehát az arány 1: 23, azaz 1 km. partra 23 km.2 esik, míg Italiában az arány mintegy 1: 60, a Pyrenaeus félszigeten 1: 180; legkedvezőbb a viszony a tulajdonképeni Hellasban (1 : 18), hol 15620 km.2-re 860 km. part esik. – Vízrajz. Görögországnak számos folyója, patakja van, de ezek általában jelentéktelenek, jobbára csak télen szilajul rohanó hegyi patakok (ceimarroi), melyek nyáron kiszáradnak. Hogy vizei oly rövid folyásúak, azt a félsziget csekély szélessége hozza magával (az Acroceraunia fok és a Thermaei öböl között 259 km., az Ambraciai és Maliai öböl között 126 km., a Peloponnesus közepén csak 89 km.), a vízhiányt pedig az erdőségek kiirtása. A nevezetesebb folyók: a Peneus (m. Szalamvria) Thessaliában 178 km. hosszú, a Sperchius (m. Ellada)103 km., mely Phthiotis és Malis közt folyva a Maliai öbölbe szakad, az Achelous (m. Aszpropotamo) Aetolia és Acarnania között 192 km., az Euenus (m. Fidari) Aetoliában, 89 km., a Cephisus (m. Mavroneri) Phocisban és Boeotiában, 74 km., az Asopus Boeotia déli határán 59 km. A peloponnesusban: az Alpheus (m. Rufia) 74 km., az Eurotas (m. Iri) Lacedaemonban, 81 km., a Pamisys, Messeniában, legszélesebb folyója a félszigetnek, de a soha ki nem apadó főforrásától (m. Kefalofriszi) számítva csak 100 stadium = 18˝ km., bár szakadnak bele patakok, melyeknek eredete a torkolatoktól 59 km.-re van. Ezért a görög nagyon tudta becsülni a vizet (ariston men udwr, Pind. ol. 1, 1), Athenaeben is csak két forrás adott állandóan vizet. Innen az általános szokás Görögországban cisternákba gyűjteni az esővizet. – A tavak közül említendő: a Pambotis tó (m. Janinai tó) Epirusban ,a régi Dodona vidékén; a Boebeis (m. Karlasz tó) Thessaliában, a Xynias (m. Kszini Limni) Phthiotisban, a Copais tó (m. Topoliai vagy Livadiai tó) Boeotiában; több tó van Aetoliában és Acarnaniában; Arcadiában vannak: a Stymphalusi vagy Metopa tó (m. Zarakai tó), a Pheneusi (m. Foniai) és az Orchomenusi (m. Kalpakii) tó. E tavak partjait övedző réteken nagyszámú gulyák legeltek. – Tengeröblök: a Pagasael öböl (m. Voloi öb.) a magnesiai félsziget és Phthiotis között; a Maliai öböl (m. Lamniai vagy Zituni öb.) Pthiotis, Malis és Locris partjaitól alkotva; a Saroni öböl (m. Eginai öb.) Attica és Argolis között, az Eleusisi és Cenchreaei melléköblökkel; az Argolisi öböl (Naupliai öb.) Argolis és Lacedaemon között; Délen a Laconicai öböl (m. Marathoniszii öböl) és a Messeniai (m. Koronii) öböl; a Peloponnesus nyugati oldalán a Cyparissiai, Chelonatasi és a Cyllenei öblök; a Corinthusi öböl (m. Lepantoi vagy Corinthusi öb.), a melynek melléköblei: a Crissai (m. Salonai vagy Galakszidii) öböl, az Anticyrai (m. Aszpraszpitiai) öböl, az Alcyonis öböl; az Opusi (m. Talantii) öböllel és az Euripusszal a szárazföld és Euboea közt húzódik. – Görögország éghajlata déli fekvéséhez képest kissé hüvös, de rendkívűl változatos, mit a régiek nagyra becsültek. Hdt. 3, 106. Északról Délre haladva tehet az utazó olyan 200 km.-nyi útat, a melyen találkozik Európának majdnem minden növényével. Martiusban Messeniában már nyár van, a szomszéd Lacedaemonban csak tavasz s Arcadiában még tél. Nyáron a lapályos helyeken olykor türhetetlen a meleg, a tél zivatarokból és sűrű záporokból áll aJesjatoV oubroV). – Termékei is sokfélék; bővében van a különböző kőzeteknek, különösen a márványnak. Nemes fém egészben véve kevés van (Siphnus, Thasus szigeteken és a Laurium hegységben); réz (calcoV) van Euboeában, vas (sidhroV) ugyanott és Lacedaemonban. Délszak fanemei mind tenyésznek, különösen az olajfa; van szőllője, megteremnek a gabonafajok, de ezen utóbbiak a szántóföldek csekélysége miatt nem elegendő mennyiségben, úgy hogy más országok, mint különösen Thracia, a pontusi partok és Aegyptus terményeihez kellett folyamodni. Az állatok közül bővebben van kecskéje, juha és hala. Ragadozó állatja nem sok volt; oroszlán csak a mythikus korban fordul elő. Hdt. 7, 126. Gyakori csapás volt a sáskajárás. – Észak Görögország magában foglalta Nyugaton Epirust, Keleten Thessaliát, mely utóbbi a következő 5 részből állott: Hestiaeotis, Pelasgiotis, Magnesia (mely azonban politikailag sohasem tartozott Thessaliához), Thessaliotis és Phthiotis vagy Achaia; a tulajdonképeni Hellasban feküdtek, Nyugaton kezdve: Acarnania, Aetolia, Locris Ozolis, vagy nyugati Locris, Doris, keleti Locris (lakói a Cnemis aljában lakó és az opusi locrisiak, Locroi oi ’EpicnhmideV vagy ’ˇpocnhmidioi és L. oi ’Opoumtioi), Phocis, Boeotia, Attica, Megaris; a Peloponnesusban: Corinthia, Sicyonia, Phliasia, Achaia, Elis, Messenia, Laconica, Argolis, Arcadia. – A szigetek az ion tengerben: Corcyra, Leucas, Cephallenia, Ithaca, Zacynthus; a laconicai öböl bejáratánál; Cythera; a Saroni öbölben: Calauria, Aegina, Salamis; az Aegaeus tengerben. Euboea, Lemnus, Samothrace, Thasus; azután a Cyclasok Delos körül elhelyezkedve; a Cretai tengerben: Creta. – A görög föld lakói. A görögöknek mint az indoeurópai népcsaládhoz tartozó népnek európai hazájukba be kellett kötlözködniök. A vándorlás minden valószinűség szeint a szárazföldi úton történt északdéli irányban. Hogy miféle népeket találtak ott a bevándorlók, ma lehetetlen megmondani. Maguk a görögök, bár autochtonoknak hirdették magukat, mégis emlegettek különféle nevek alatt néptörzseket, a melyek hazájukat a hellenek előtt lakták. Közöttük legelterjedtebbek voltak a pelasgusok, kik a régiek szerint egykor egész Hellast lakták, de különösen Epirust, Thessaliát, Boeotiát, Atticát, Argost, Achaiát és Arcadiát. De a pelasgusokkal egyidejüleg szerepelnek a régi tudósítások szerint a carok az Archipelagus több szigetén; más szigeteken, valamint Laconia-, Messenia-, Acarnania-, Aetolia-, Locris-, megaris- és Boeotiában a lelexek; a Peloponnesus nyugati partjain a cauconok; Argosban a danausok; Aetoliában a curesek (KourhteV); Atticában a cranausok (Kranaoi); Boeotiában a lelexeken kívűl a hectenek (’EcthneV), aonok, temmixek, hyasok, thraxok, minyaiak; Thessaliában a lapithák, perrhaebusok, plegyák, magnesek (MagnhteV), achaeusok, dolopsok, dropsok, aenianok. E népek egymáshoz való viszonya tekintetében a történetirók nagyon elágazó véleményeket hangoztattak. A többség azonban egyetért abban, hogy e nevek alatt a régiek egynemű népet értettek, vagy úgy, hogy a pelasgus általános elnevezés volt a s többi név a törzsek megkülönböztetésére szolgált; vagy úgy, hogy a pelasgus egykor csupán egyetlen, de tekintélyes törzs elnevezése volt s lassanként terjedt ki a többiekre. Annyi áll, hogy azok a különféle nevekkel illetett régi törzsek, mind lelexek, cauconok stb. a pelasgusokkal hasonló körülmények közt szerepelnek, s lényeges különbséget köztük nem lehet tenni, és a mit a pelasgusokról mondani lehet, az ráillik a többiekre is. A pelasgusoknak a görögökhöz való viszonyáról régiek és újak sokfélekép nyilatoztak. Hol idegen, hol azonos fajnak mondták őket. Merült fel olyan vélemény is, mely semitákat látott bennük (Röth, Kortüm, Kiepert, O. Crusius). De leginkább okadatolható az a felfogás, mely kiindulva abból, hogy a hellenek traditióik, vallásuk, erkölcsiek által szakadatlan kapcsolatban képzelték magukat a pelasgusokkal: ezek a hellenek közt nem lát sem nyelvi, sem vérségi, hanem csakis időbeli és míveltségfokozati különbséget. E szerint indokolt volna az az etymologia, mely szerint a név palai- és gignomai-tól (gen, gonoV) származik s így annyit jelentve, mint ősi nemzetség, értelmére nézve összehasonlítható volna a latinoktól alkotott aboriginesszel. A sok törzsre osztott görögöket Homerus közös névvel achaeusoknak nevezte, talán az szolgálttaván erre alkalmat, hogy a szorosabb értelemben vett schaeus törzs jelentékeny hatalmi állással bírt, kiterjeszkedvén Thessaliában Phthiotisra, a Peloponnesusban Argolisra, az Eurotas völgyére, sőt a Taygetuson túlra is. Majd a hellen lesz a görögök közös neve. Honnan, hogyan terjedt el, lehetetlen kideríteni. Némelyek (támaszkodva az Il. 16, 233–5. soraira) az epirusi Dodonából származtatják, de mások megint azt erősítik, hogy a thessaliai Phthiotisban volt egy régebbi Dodona és Hellas s innen alapíttatott az epirusi. Igy hát egykor úgyszólva csak egy városból állott Hellas, majd Középgörögországot nevezték annak, megkülönböztetésül a Peloponnesustól, mely aztán a perzsa háborúk óta szintén oda számíttatott. A macedoniai korszakban az összes hellenek lakta földeket Hellasnak nevezték. A rómaiak Graeciának hívták a Graicoi után (a lakók Graeci), a hogy a Dodona vidékén lakott görögöket nevezték. Mint római provincia Achaia nevet viselt, de nem tarotztak hozzá: Thessalia, Epirus, Acarnania, a nyugati szigetek és Creta. – A történelmi korban közös névvel helleneknek nevezett görögök közt 4 főbb törzset különböztettek meg, u. m. ionokat, dorokat, aeolokat és achaeusokat, melyek főképen dialectusuk által különböztek egymástól. Földrajzi kiterjedésük a vándorlások után a következő. Az ionokhoz tartoztak Attica lakói, Euboea lakosságának nagyobb része, ion területek voltak: a Cyclasok, Lydiának és Cariának Ioniához tartozó partvidéke, végűl Chius és Samos. A dórokhoz tartoztak a partaiak, messeniaiak; Argos, Sicyon, Phlius, Corinthus, Troezen, Epidaurus uralkodó néposztálya, Aegina, Megaris, a Parnassus melletti Doris, a Sporasok nagyobb része, Caria partvidékének nagy része a szomszédos szigetekkel együtt, a melyek közt a legjelentékenyebek voltak: Cos és Rhodus, végre dór volt Creta lakosságának nagyobbik része. Az aeolusok nem is annyira törzset alkottak, mint inkább nevük alatt foglalták egybe azokat a görögöket, kik nem tartoztak a többi 3 törzshöz. Ezért nevezték volna őket némelyek szerint aeolusoknak, azaz vegyeseknek. Hozzájuk számítják a boeotiaiakat, thessaliaiakat, elisieket, phocisiakat, locrisiakat, aetoliaiakat, aeolusokat találunk Kis Ázsiában a róluk elnevezett Aeolisban, valamint az átellenben fekvő Lesboson. Az achaeusok végűl a történeti korban Phthiotira és a peloponnesusi Achaiára szorítkoztak. – Irodalom: A. Forbiger, Handb. der alten Geographie, 2. kiad. 1877, 3. kötetben. Bursian, Geogr. v. Griechenland, 2 köt. 1862–1872. Lolling, Hell. Landeskunde u. Topographie, I. Müller, Handb. d. klass. Altertumswissenschaft 3, 101 skk. Kiepert, Lehrbuch der alten Geogr. 1878. Buttmann, Kurzgef. Geogr. v. Altgriechenland, 1872.

S. L.