TARTALOMH

Hospitium

vendéglátás. Különösen a görög nép volt híres a vendégek és az idegenek iránti szives barátságáról, úgy hogy a vendégszeretet a görögök nemzeti főbüszkeségének és állandó jellemvonásának mondható. Még a gyilkos is lett légyen szegény vagy előkelő, ZeuV juxtoV vagy icethsiuV oltalma alatt állott; ha idegen helyen bebocsátásért vag védelemért könyörgött, vendégjogban részesült. Ez a szokás a legutóbbi időkig föntartotta magát. A germánok kiváló vendégszeretetéről dicsérőleg emlékszik meg Caesar (b. G. 6, 23), úgy szintén Tacitus (Germ. 21). e nép fölfogása szerint ugyanis nagy bűnt követett el az, a ki az idegent hajlékába be nem fogadta. Romában azonban az idegennek semmi joga nem volt (v. ö. Hostis), bár a népszokás itt sem tanusított ridegséget a vendéglátás dolgában. Divatban volt a barátságos szövetkezés (foedera hospilia), melynek emlékeül vendégbaráti jelvényeket, rendesen fatáblácskákat (tesserae hospitales) adtak egymásnak s azokat nemcsak magok, hanem utódaik is kegyelettel megőrizték. Az így megkötött viszony erejénél fogva kölcsönös sziveslátásban részesültek (hospitaliter excipere, esse in hospitio), sőt minden politikai és magánéleti ügyben is oltalmat és segítséget igértek egymásnak; így pl. a választásoknál, vagy a bíróság előtt. Ezt a vendégbaráti jóviszonyt az utódok is ép oly híven ápolták és sértetlenűl föntarották (Gell. 5, 13) mindaddig, míg valamely komoly ok a szövetség felbontását (renuntiatio foederis, tesseram frangere) nem követelte. Cic. Verr. 2, 36. Épen azért az ú. n. paternus amicus et hospes nagy tiszteletben állott. Cic. div. in Caec. 20, 67. Nem csupán magánosok kötöttek vendégbarátságot messzelakó idegenekkel s azok családjaival, hanem maga a római állam is részesített egyes kiválóan érdemes idegeneket a hospitum jogaiban és előnyeiben; olyanokat t. i., a kik magának Romának tettek elismerésre méltó szolgálatokat (hospitium publicum). Ilyen volt pl. a liparai Timasitheus, a ki Kr. e. 393-ban a Delphibe zarándokló római követséget a tenger kalózai ellen megvédte. Liv. 5, 28. Ezt az érdemet még akkor is méltányolták a rómaiak, a mikor Lipara szigetét (252-ben Kr. e.) elfoglalták, a mennyiben a lakosokat adóelengedésben részesítették és szabadokká tették. Diod. Sic. 14, 94: twn te eisjorwn ateleiV ajhce kai eleuJerouV epoihsen. Az etruriai Caere lakói szintén hospilitumot élveztek (Liv. 5, 20) azért, mert akkor, a midőn Romát a gallusok elfoglalták (Kr. e. 389), a ház isteneket és szent tárgyaikat (sacra) szívesen fogadták és oltalmukba vették. Ennél fogva Gellius (16, 13) és Straob (5, 210) szerint polgárjogot is nyertek Romában (v. ö. Caerites), de szavazati joguk nem volt (sine jure suffragii). A rómaiakkal szövetséges idegen népek királya az amicus et socius megtisztelő czímet kapták (Tac. ann. 4, 26, Caes. b. g. 1, 43) s a hospitium publicum ezeket különösen megillette. Ha tehát Romába jöttek, ünnepélyesen fogadták s állami költségen megvendégelték őket. Viszont egyes külországi városok is hospitiummal tüntették ki a rómaiak jeles férfiait, a kik – mint azt sok fölirat bizonyítja – ez idegen városok pártfogói voltak Romában. V. ö. Patronus.

T. M.