TARTALOMH

ˇpnoV

Somnus (a latin sopire igétől), a mythologiai hagyományban az álom istene, az éjjelnek (Nyx) és Erebusnak fia (Hes. Theog. 211 skk. 758 skk.), a kit csak elvétve (Sen. Herc. 1073) tekintenek Astraea gyermekének. Ikertestvére a halál istenének (Thanatus), a kivel az alvilágban együtt lakik, de a földön gyakorta megfordul, a hol Hera istenasszony Lenus szigetén keresi (Hom. Il. 16, 672. 14, 231. Hes. theog. 211. 758) s két ízben arra csábítja, hogy Zeust altassa el. Hom. Il. 14, 231 skk. Homerus mindent legyőző és megfékező erőt tulajdonít neki (Il. 24, 5, pandamatwr); míg testvére a halál könyörtelen, s réme maguknak az isteneknek, addig H. szelid, munkát és fáradalmat feledtető. Ezt a bűbájt és hatalmat Homerusnál, még csak pusztán közelléte által gyakorolja, holott a későbbi költők gazdagon felruházták őt az álomba ringatás eszközeivel. Szerintök H. szárnyas és röpülve hagyja el az álmok szigetét. Ov. met. 11, 592 skk. Stat. Theb. 10, 89 skk. Luc. ver. hist. 2, 32. Halkan és zajtalanul (csalogányok avagy fecskék módjára, Fronto 230) siklik el a föld szinné, s a tengerek tükre felett, a fáradt emberke homlokát megérinti egy gallyacskával, melyet előzőleg a Lethe vizébe mártott; máskor egy szaruból altató italt önt az embereknek, vagy szárnyának lebbenésével altatja el őket. Prop. 1, 3, 45. Állandó helyi tiszteletben csakis a troezeniek részesítették, még pedig közösen a múzsákkal. Paus. 2, 31, 3. Mindezek alapján világos, hogy H. szereplése mythikus és istentiszteleti szempontból nem fejlődött erősen, sőt az ősrégi álomistenről szóló hagyományok is elmosódtak, de annál fontosabb H. mint motivum a költészetben és még inkább a képzőművészetben. Már a Cypselus ládáján (Paus. 5, 18, 1) ott volt Nyc, karján egy fehér és egy fekete gyermekkel, kiknek egyike (hogy melyik, az biztosan nem tudható) H.-t ábrázolta. Lassankint különösen a feketealakos és pirosalakos vázafestészetben kialakúl aztán H.-nak typikus felfogása. Szárnyas ifjú ember, kezében fáklyával. De míg a vázafestészetben H. testvére, Thanatus a halál istene is ugyanilyen, az 5-ik század második felében megtörténik a kettőnek typikus megkülönböztetése. Azontúl Thanatus komoly tekintetű szakállas férfiú, H. szakálltalan karcsú fiatal ember. Ezt a typust fejlesztették továb Lysippus korában; H. elveszíti nagy szárnyait, csak halántéka táján maradt egy pár apró szárnyacska, melyeknek segítségével könnyedén lebeg a föld szine felett, míg magasra emelt jobbjában bőségszarút tart, melyből altató italt önt. E felfogásnak remek példája a madridi H. (470. á., az ú. n. Ildefonso-csoport a madridi múzeumban; jobbfelöl a halál geniusa, oldalán a halál istnenőjének [Venus Libtina] szobrával, balfelöl az álom; v. ö. riedrichs Wolters, Gipsabgüsse, Berlin, 1885, 1666. sz.) s lassankint ez a felfogás honosodik meg a sarcophagusokon és reliefeken. A későbbi korban találunk aztán olyan emlékeket is, a melyeken H. szárnyas öreg ember, hol botjára támaszkodva, hol a halandókra álommézet öntve, hol az alvó embert ölében tartva.EGészen különleges felfogásban (a Mithras petrogenitusra emlékeztető helyzetben) mutatja H.-t az a bronzszobrocska, melyet 1880-ban találtak Ó Perinten Vasmegyében. Az alak négy acanthus levélből formált kehelyből emelkedik ki. Récsey, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata, 49. l. és II. tábla, mely szerint azonban a szobrot Szombathelyen találták. L. még Klein, Praxiteles, Leipzig, 1898, 133–157 és a Roschernél felsorolt kisebb czikkek.

L. M.

470. Álom és halál. Márványszobor, Madrid

470. Álom és halál. Márványszobor, Madrid