TARTALOML

Lucretii

eredetileg patricius család; később vannak köztük plebejusok is. – 1. Sp. Lucr. Triciptinus, római senator és praefectus urbi Tarquinius Superbus alatt. Liv. 1, 59. Valerius Publicola, miután a néphez való felebbezésre vonatkozó törvény meghozatott, tiszttársává őt választotta meg és a vesszőnyalábokkal kivétetvén a bárdokat, lictorait melléje rendelte, mint idősebb társa mellé. Cic. r. p. 2, 31, 55 Consul Kr. e. 509-ben volt. Liv. 2, 8. - 2. Leánya Lucretia, Tarquinius Collatinus neje. Szépsége lángra gyujtá Tarquinius Superbus fiát, Sextust, ki éjjel lakásába lopózott, hosszú ellenállás után hatalmába ejté. Lucretia másnap reggel atyja és férje előtt kétségbeesett kedélyállapotban beszélte el szégyenét és azután megölte magát. A Tarquiniusok bukása lett közvetetlen következménye e gyalázatos erőszaknak. Megható melegséggel és drámai elevenséggel rajzolja Livius (1, 57 skk.) ez eseményt, mely a regifugium legszebb mondája. A költők és bölcsészek a női szemérem mintaképe gyanánt idézik föl Lucretia emlékét. Cic. fin. 2, 20, 66. 5, 22, 64. Accius Brutus czímű darabban dolgozta föl. Varro idéz belőle (l. l. 6, 2, 190). Ovidius a Regifugium ünnepének elbeszélésében nyomon követi Liviust (fast. 2, 721–852). Ez ünnep februarius 24-re esett. Valerius Maximusnál a de pudicitia fejezet első honi példájaként van felhozva. Val. Max. 6, 1, 1. – 3. T. Lucr. Tricipitinus, harczolt Roma falai alatt az ostromló etruscusok ellen Kr. e. 508-ban és a sabinusok ellen Kr. e. 504-ben. Liv. 2, 8, 16. – 4. L. Lucr. Tricipitinus, megverte a volscusokat Kr. e. 462-ben (Liv. 3, 8) és később indítványozta a decemviratus eltörlését (Kr. e. 449). – 5. L. Lucr. Flavius Tricipitinus, legyőzte az aequusokat Kr. e. 393-ban mint consul, és Kr. e. 391-ben mint tribunus onsularis a volsiniibelieket Etruriában. Liv. 5, 29. 32. Ugyanő a Vejibe tervezett kivándorlás ellen szavazott (Kr. e. 390). Plut. Cam. 32. Négy ízben volt consul. – 6. Sp. Lucretius, a második pun háborúban felső Italiában seregeket vezérelt Kr. e. 204-ben és 203-ban. Liv. 29, 13. 30, 1. – 7. C. Lucr. Gallus, résztvett a Perseus elleni hadjáratban a hajósereg élén. Liv .42, 35. 48. Zsarolásai miatt beperelte több görög város és súlyos pénzbüntetést szenvedett. Liv. 43, 9. 10. – 8. Q. Lucr. Ofella, elpártolt Mariustól Sullához, kinek parancsára az ifjabb Mariust ostrom alá fogta Praenestéhben Kr. e. 82-ben. Plut. Sulla, 29. A várost végre megadásra kényszeríté, az ellenpárt foglyul ejtett senatorait lekonczoltatta, miután az ifjabb Marius saját kezével oltá ki életét. Midőn 81-en consuli hatalmat követelt magának, holott még nem érte el a consulviselésre jogosító kort, Sulla parancsára Bellienus meggyilkolta. Dio Cass. 37, 10. Plut. Sulla 33. – 9. Q. Lucr., senator, Pompejus híve. Miután a Caesar-pártiak bevették az általa védett Sulmót, a falakról leugorván, veszté el életét Kr. e. 49-ben. Caes. b. c. 1, 18. – 10. Q. Lucr. Vespillo, Sulla idejében jogtudós és ékesszóló férfiú volt. Cic. Brut. 47. 178. Lehet, hogy ugyanaz a 8. sz. alatti Ofellával. Cicero azt tartja, hogy inkább népgyűlési mint törvényszéki szónoklatra volt tehetsége. – 11. Fia Q. Lucr. Vespillo Caesar halála után Kr. u. 43-ban proscribáltatott, de neje és egy hű rabszolganő házában elrejtették, mint Valerius Maximus (6, 7, 2) a női hűség példái közt felhozza. Dio Cass. 54, 10. Barátjainak sikerült őt a proscribáltak sorából kitörölni. 19-ben Augustus consullá neveztette ki. Dio Cass. 54, 10. – 12. T. Lucr. Carus, egyike Roma legnagyobb költőinek. Született Kr. e. 97-ben. Ez évet főként Suetonius egy töredékéből lehet visszaszámítás útján megállapítani. Ugyanis ez adat szerint Vergilius a toga virilist 17 éves korában vette föl, ép azon évben, midőn Lucretius meghalt; Hieronymus pedig azt a hagyományt tartja fen, hogy Lucretius megőrült; világos perczeiben írt volna néhány könyvet és 44 éves korában öngyilkos lett. Ez adatokból tehát Lucretius születését 97-re, halálát 53-ra tehetjük. Hieronymus meséjére, hogy szerelmi bájitaltól őrült meg, csak az a heves támadás adhatott alkalmat, melylyel a szenvedélyek korában a szerelem ellen tört. Cicerónak Quintus testvéréhez intézett leveléből kitünik (Q. fr. 2, 11, 4), hogy foglalkozott Lucretius költői hagyatékával. – A de rerum natura, mely tanköltemény a halhatatlanságot szerzi meg Lucretiusnak, a végső rendezés nélkül maradt ránk. Cicero adta ki. De jelen állapotjában is távol áll attól, hogy bevégzettnek volna tekinthető. Részletek ismétlődnek, ugrások vannak a gondolatmenetben, az egész a befejezetlenség benyomását teszi ránk. Leghálásabb terét nyitja meg a hozzávető critikának, kivált az áthelyezéseket kedvelő szövegcritikus kényelmesen űzheti kedvtelését. A rerum natura Memmiushoz intézett tanköltemény, mely hat könyvben az Epicurus világnézetét igyekszik egy fanatikus hivő egész elragadtatásával megmagyarázni és olyanul tüntetni föl, mint a mely a tudás útján megszerzi a vallási aggályoktól, babonás félelmektől, az élet iránti görcsös ragaszkodásból származó szenvedélyektől hányt-vetett léleknek a nyugalmat és megtanít ama fenséges élet-maximára, hogy ezt a földi életet tanuljuk bölcsen élvezni, s hogy se a halál félelme se a túlvilág reménye ne rabolja el az élet áldó napsugaras melegét. Valóságos szenvedélylyel küzd a halhatatlanság hite ellen, mint a mely fölzavarja a földi élet nyugalmát. Érvet érvre halmoz a harmadik könyvben, mely a legfényesebb polemia a nép vallásos hagyományainak és a bölcselmi speculatióknak eme kedvelt tétele ellen. Hogy ezt tehesse, átveszi Epicurus parány-elméletét; az anyag halhatatlanságát hirdeti, de ép azért a lelki életet is csak a parányok muló alakulatának tekinti. Bele mélyed a világmindenség belső szervezetének vizsgálatába, sőt több világ létezése iránti sejtelmét fejezi ki. Természettani kérdéseket vet föl a földrengés, fény, hő, eső, melegforrások keletkezésére, a mágnesi erő, villamosság tüneményeire nézve is merész megoldásokat ad az akkori tudás mértéke szerint. A mai tudomány légkörében képzett elme csak mosolyog nem egy megoldásán, de megdöbben azon mély távlatnak a végtelenségbe vetődő gondolatoknak láttára, melyet e lángelme váratlanul tár föl előtte. A haladás eszméjét, az emberiségnek a legkezdetlegesebb, mondhatni a makkal élő vadak állapotából «pedentim» (mint úntig ismétli) a műveltség folytán magasabb fokára való emelkedését az antik kor egy gondolkodója sem fejezte ki azzal a határozottsággal, mint Lucretius az 5. könyvben. Igaz, hogy ezzel szomorú ellentétet alkot a 6. könyv vége, hol a pestis megrázó leírásával mintegy az egyetemes enyészet képével szakítja félbe művét. Jellemzi őt a nyelv eredetéről alkotott nézete: az állati hangokban megtalálja a beszéd elemeit. Mindenben a természet fokról-fokra fejlesztő hatalmát bámulja, és ha Venushoz fordul invocatiójában, Venusban az egész természetet átható szeretet teremtő hatalmát csodálja, bár megragadó színekkel rajzolja a szerelem átkát. A lángelme őszintesége főjellemvonása; ez őszinteség ragadta meg Vergilius gyöngédebb és elfogultabb lelkét, midőn egy nemével a tehetetlenség érzetének sóhajt föl: Felix, qui potuit rerum cognoscere causas Atque metus omnis et inexorabile fatum Subjecit pedibus strepitumque Acherontis avari. (G. 2, 490). Ezzel kifejezte Lucertius iránti bámulatát. Lucretius tárgyának prózai voltát elfeledteti concepciója merészségével, nyelvének eredeti római, archaistikus szinezetével, leirásainak elevenségével, melyre nézve érdemes párhuzamba állítani a pestis leirását (6, 1136-tól végig) a Thucydides híres leírásával, melynek mintegy költői ellendarabja. A költői nyelv megalkotásában úttörő volt. Maga panaszkodik a római nyelv fogyatékos, hézagos volta miatt: alkot új szókat, így műszavakat, melyekre tárgyai miatt utalva volt; új szókötések, váratlan fordulatok, inversiók mellett is mindig világos, érthető és kifejező bír lenni. Enniusszal osztozkodik a latin epikai nyelv megteremtésének dicsőségében; Vergilius már tört úton haladhatott tovább. Sohanz (már korábban Mommsen) őt és Catullust Roma legnagyobb költőinek tartja. – Irodalom: A rerum natura nem teljesen bevégzett állapotban jutott a két Cicero (Marcus és Quintus) kezébe, kik kiadták. A középkorban két leydeni kodex (az oblongus és a quadratus) tartalmazá, melyeket Lachmann, a rerum natura elévülhetetlen érdemű kiadója, magyarázója, mintegy új életre keltője, a jó hagyomány forrásainak tekint, melyeknek hitelét csak részben csökkentik a koppenhageni schedák. Az ed. princ. 1475-ben jelent meg. Később kiadták D. Lambinus (1564), Creech (1695), Wakefield (1813). De mint említők, az első critikai kiadást Lachmann eszközlé 1850-ben, ennek 4-ik kiadása megjelent 1871-ben; a commentarius 1882-ben. Bernays kiadta 1852-ben, újabban 1886-ban. Páratlan teljesség tekintetében a Munro 4-ik kiadása (szöveg, magyarázat, fordítás), 1886. A költő bölcselmi álláspontját egy jeles tanulmányban méltatta Martha, Le počme de Lucréce, 2. kiad. Paris, 1873. John Masson, The atomie theory of Lucretius with modern doctrines of atoms and evolution, London, 1884. Kiváló érdemeket szerzett a Lucretius irodalomban Polle, ki a Philologusban (25. k.), Brieger, ki a Bursian-féle Jahresberichtben méltatta több ízben a Lucretius irodalmat; maga is kiadta (Leipzig, 1894); Lange a Gesch. des Materialismus cz. nagy művében behatóan méltatja (36–59). Guyau egy pályakoszorúzott művében (La Morale d’Épicure et ses rapports avec les doctrines contemporaines, Paris 1881) főforrásul használja. Fordította a németeknél Knebel (első kiadás 1821, második 1831); legkitünőbb német fordítása Max Seydeltől, München, 1881. Lucretius nyelvezetét méltatta Polle, De artis vocabulis quibusdam Lucretianis, Dresden, 1866. Altenburg, De usu antiquae locutionis in L. carm. d. r. n. obivae, Gotha, 1857. Nálunk nagy érdeme van Fábián Gábor gondos fordításának, mely Pesten 1870-ben jelent meg. Bevezetése Knebel bevezetésének fordításául tekinthető. Tanulmányt írt Lucretius művéről Hegedüs István, Lucretius Carus, felolvastatott a magy. tud. Akadémiában, megjelent az Athenaeum 1894. évi folyamában. Derék tanulmányt írt Mutschenbacher Gyula, T. Lucretius Carus, de rerum natura czímű tanítókölteménye, Nagyszombat, 1898 (1–81. l.). Ez értekezés főként Lucretius mondattani méltatására nézve mondható becsesnek.

H. I.