TARTALOMM

Marii

plebejus nemzetség, melynek tagjai közül a következők szereztek hírnevet: –1. C. Mar. (az 520. á. éremkép), a győztes hadvezér és boldogtalan politikus, Kr. e. 156-ban született Cereatae faluban Arpinum közelében. Szülőhelye utóbb Ceratae Marianae nevet nyert és még ma is Cassamarénak nevezik (a. m. Marius háza, hazája). Plut. Mar. 3. Sall. Jug. 63. M. atyja szegény napszámos vala, ő maga pedig nélkülözések között az eke szarvánál nevekedett fel és nem részesült jobb fajta, magasabb oktatásban, úgy hogy hírneves ember korában is épen úgy nélkülözte az előkelőbb osztályok hellen műveltségét mint finom modorát és tapintatát. Az éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a tél fagyát ellenben már gyermekkorában megtanulta elviselni. Korán nyilatkozott meg benne a nagyravágyás és szenvedélyes, erőszakos meg heveskedő természet, mely hibáktól azután utolsó lehelletéig sem tudott szabadulni. Tudván azt, hogy szegény proletarius létére csakis a katonai pályán szerzett érdemekkel törhet magának utat a hatalom felé, 23 éves korában a hadi pályára lépett, melyen először Hispaniában Numantia előtt szerzett tapasztalatokat meg hírnevet, oly annyira, hogy az ifj. P. Cornelius Scipio dicséretét érdemelte ki. Ugyanott ismerkedett meg későbbi ellenfelével Jugurthával (l. o.). Cic. Font. 15, 33. Vell. Pat. 2, 9. Plut. Mar. 3. Az elért siker még magasabb reményeket támasztott lelkében és babonás hittel tekintett a jövő elé, mely a jósló szava szerint eléggé fényesnek igérkezett (a mint t. i. egyszer gyermek korában egy meredek hegy alján elaludt, egy hét sasfival telt fészek esett le reája; ezt a hét sasfiókát utóbb a hét consulatusra vonatkoztatták. Val. Max. 6, 9, 14). Miután Hispaniából katonai kitüntetésekkel tért vissza, sok nehézség leküzdése után elnyerte 119-ben a tribunatust, mely állásban heves küzdelem után keresztülvitte a de suffragiis ferendis czímű törvényjavaslatát, melylyel a «tiszta választások» útját egyengette. A magasabb, curulisi magistratusokból azonban az uralkodó osztály a szenvedélyes homo novust kizárta. Plut. Mar. 4. Csak miután a gazdag és előkelő Juliát (Julius Caesar egyik nagynénjét) nőül vette, nyerte el 115-ben a praeturát, melyben mint Hispania ulterior helytartójának újra alkalma nyilt katonai képességeit bebizonyítani, a mint hogy a rend és közbiztonság megszilárdítása körül is nagy érdemeket szerzett. Plut. Mar. 5. Cic. off. 3, 20. De fényes jövőjének igazi alapját mégis csak Africában vetette meg a Jugurtha elleni háború alatt. Eleinte (109–106-ig) Metellus consul legatusa gyanánt működött és mint ilyen segítette is fővezérét a meglazult hadi fegyelem helyreállításában és a sereg ujjá szervezésében; a Muthul mentén kivivott diadalban is volt réze és érdemei fejében a legelső alvezér rangjára emelkedett. Végre azonban fennakadt a háború és kiderült, hogy a furfangos Jugurtha még Metellus eszén is túljár. Erre Numidiában a római kereskedők között, nemkülönben Romában elégületlenség keletkezett, melyet Marius a maga érdekében sietett felhasználni. Bejelentette Metellusnak, hogy a consulatusért kiván pályáni, mely czélból szabadságot kért. Az aristocrata Metellus gúnyolódva és nem szívesen engedte M.-t Romába (107), a hol aztán M. busásan visszafizetve fővezérének csípős megjegyzéseit, nemcsak hogy ócsárolta annak hadviselését, hanem azt a gyanut is keltette iránta a plebejusokban, hogy a főhatalom megtartása kedvéért szándékosan nyújtja ki a háborút. Plut. Mar. 7. Sall. Jug. 46 skk. Ily eszközökkel szerezte meg magának a tömeg hajlamát, egyúttal azonban a békére vágyódó kereskedőosztály szavazatait is biztosította magának, és ámbátor a kormánypárt minden követ megmozdított, hogy a vakmerő, szájas «új embert» megbuktassa, a polgárság M.-t mégis óriási többséggel consullá választotta (106). Sall. Jug. 73. Plut. Mar. 8, 9. Elmenetele előtt (ő először) még a legalsó nép (capite censi) köréből is számos önkéntest fogadott be a legiókba, mely elemben ugyancsak hű támaszt nyert a maga számára és azután visszatért Numidiába. Jó sokáig a guerillaharczot folytató Jugurthával szemben ő sem boldogult. Bevett ugyan ellenséges városokat és hegyi fellegvárakat (Capsát), hatalmába kerítette Jugurtha kincstárát, keresztül vágta magát a Molochath vize mellett vívott ütközet után a numidiai és mauretaniai lovasság sorain; de a főczél, Jugurtha kézrekerítése, egyre késett. Végül azonban (v. ö. Jugurtha) az épen oly ravasz mint vakmerő L. Cornelius Sulla quaestor rábírta Bocchust, Mauretania királyát (Jugurtha apósát), hogy a hozzá menekült Jugurthát a rómaiaknak kiszolgáltassa (105). Határtalan lelkesedéssel fogadta a római nép a szerencsés győzőt, a ki diadalmenetben (104) felvezette a megvasalt Jugurthát s azután kivégeztette, míg ő maga jó darab ideig mint a nap hőse és a nép bálványa a népszerűség legmagasabb fokán állott. Liv. ep. 66. Sall. Jug. 103 skk. Nemsokára újabb alkalma nyílt, hogy érdemeit szaporíthassa. Midőn ugyanis (113 óta) a cimberek és teutonok (l. o.) a római hadseregeket sorra legyőzték és már-már Italiába készültek betörni, a megrémült rómaiak más megbizható és tapasztalt vezér hijjában a törvény ellenére M.-t választották consullá (104) és ezt a választást M. távollétében egymásután a következő 3 évben megismételték (103–101). Az új fővezérnek 104-ben déli Galliában addig kellett várnia az ellenségre, mígnem a cimberek és Ambrones Hispaniából visszaérkeztek és a tengerparton Italiába készültek betörni (102). M. az Isera és a Rhodanus egybeömlésénél ütött táborában mindenekelőtt rendbeszedte elzüllött katonáit, a kiket arra is megtanított, hogy vad ellenfeleiknek külsejét és rémséges ordítását megszokják. Nyugodtan engedte a gúnyolódó teutonusokat és társaikat tábora mellett útnak indulni, de azután nyomon követte és 102-ben Aquae Sextiae (ma Aix) mellett teljesen megsemmisítette őket. Plut. Mar. 14–22. Liv. ep. 68. Vell. Pat. 2, 12. M. a csatatéren értesült arról, hogy a háladatos rómaiak ötödször választották meg consullá. Erre 101-ben Felső Italiába indult, hogy az időközben (102) Tirolon (Brenner hágón) keresztül az Etsch völgyön lenyomuló cimberektől megvert consultársát Lutatius Catulust bajából kisegítse. Szerencséjére a cimberek tétlenül nyugodtak babérjaikon, úgy hogy M. Catulusszal egyesülhetett. Csak most (101 nyarán) érkezett meg a felső-italiai síkságra a cimberek főtömege, mire M. és társa a Vercallae mellett elterülő síkon a Sesiának a Padusba való beömlésénél öldöklő csatában megsemmisíté e bátor de fegyelmezetlen barbárokat. Vell. Pat. 2, 12. Plut. Mar. 24. skk. Liv. ep. 68. Flor. 3, 3. A felszabaduló Roma határtalan lelkesedéssel fogadta M.-t és kitüntetéssel halmozta el a «város harmadik alapítóját», miként nevezték. Még esküdt ellenfelei az optimaták is tömjéneztek neki egy ideig. Eutr. 5, 1. Liv. i. h. Plut. Marc. 27. Nemsokára azonban a dölyfös nemesség mégis hátat fordított a közéjük vetődött csiszolatlan, görögül sem tudó parasztembernek és minden alkalommal sértőn mellőzte. Ily módon azonban M.-nak, ha csak a magánélet homályában nem akart elveszni, a néppárttal kellett kezet fognia, mely a politikai dolgokban járatlan, de határtalan hiu és nagyravágyó embert vezére gyanánt szemelte ki és népszerűségét fegyverül sietett felhasználni a gyűlölt optimaták megbuktatására. Mindamellett M. kétszínű eljárásával rövid idő alatt saját híveinek bizalmát is eljátszotta. A 100. évben ugyanis rövidlátóan két hitvány jellemű emberrel, C. Servilius Glauciával és Appulejus Saturninusszal fogott kezet, a kik a 100. évben őt a hatodik consulatushoz juttatták, míg maguk számára a praeturát és tribunatust követelték. Diadaluk után legfőbb gondjuk arra irányult, hogy hatalmukat minél hosszabb időre biztosítsák, és M. is azon törte fejét, hogy consulságát évről-évre meghosszabbíttassa. Szövetségesekre és párthívekre volt tehát szükségük és mint ilyeneket a néppártbeliektől és Marius elbocsátott katonáitól eltekintve a lovagokat engedmények fejében sikerült is megnyerniök. Híveik érdekében többrendbeli törvényjavaslatot terjesztettek (az Appulejusi törvényeket) a népgyűlés elé (így a lex agrariát a veteranusok számára), melyeket Saturninus erőszakot alkalmazva fogadtatott el a népgyűlésen, és a senatust is arra kényszerítette, hogy az új törvényekre esküt tegyen. A csalfa Marius úgy nyilatkozott, hogy ő nem fog azokra megesküdni, harmadnap azonban mégis letette az esküt, mire a cserben hagyott és megfélemlített senatus (Metellus kivételével) szintén sietett az eskü letételével. App. b. c. 1, 29. Cic. de dom. 31. Marius szívesen látta versenytársát Metellust számkivetésbe távozni és most már úgy látszott, hogy az összeesküvők czéljukat elérték. Csakhogy most egymás között hasonlottak meg. Saturninus a fegyveres csőcseléket annyira engedte garázdálkodni, hogy nemcsak a nemesség, hanem a lovagok és a néppárt tisztességes elemei is a senatus pártjára állottak, hogy a közszabadságot és társadalmat megmentsék az anarchiától. Ennek láttára M. is cserben hagyva czimboráit és jövőjét féltvén, átment az ellenpárthoz. Midőn Glaucia és társa, hogy fejüket megmentsék, a 99. évi választások küszöbén (100. dec. 10.) még nagyobb erőszakhoz nyúltak és C. Memmius optimata consuljelöltet agyonverték, a senatus Marius consult felszólította, hogy a gyilkos bandát fenyítse meg, mely felszólításnak M. sietett is eleget tenni. Glauciát és Saturninust feláldozta tehát, de ezzel a köpenyegforgatással teljesen aláásta a saját tekintélyét is, és mindkét párttal szemben elrontotta a dolgát. Oly népszerűtlen lett, hogy nem is mert a consulságra pályázni, hanem teljesen elszigetelve és különösen az optimatáktól fitymálva visszavonult a magánéletbe. Később Ázsiába rándult és ez alkalommal Mithridates királylyal (l. o.) is alkudozott a béke helyreállítása ügyében. De sem ekkor sem visszatérése után nem méltatták figyelemre és ebben a nagyravágyó ember sehogyan sem tudott megnyugodni. Sötét gondolatokba merülve azon töprenkedett, vajjon el fogja-e érni a 7. consulatust (a mint ezt a jóslat megjövendelte volt), mely után nemcsak a hatalomért magáért, hanem már azért is sopánkodott, hogy gőgös ellenfelein magát megboszulhassa. A bellum Marsicum (l. o.) kitörésekor Sulla példájára M. is felajánlotta kardját és a senatus ki is nevezte legatusnak, Rutilius Lupus consul eleste után pedig fővezérré, mely állásban a marsusokat a Lacus Fucinus partján és egyebütt is legyőzte. De a várva-várt 7. consulságot sem ez a háború sem a mithridatesi nem hozta meg neki, a mennyiben ez utóbbi háború fővezéreül M. régi versenytársát L. Cornelius Sullát választották meg. Val. Max. 9, 7, 1. Oros. 5, 18. App. b. c. 1, 55. Ez az újabb mellőzés vérig sértette az agg M.-t, ki most P. Sulpicius Rufus tribunusszal és a néppárttal frigyet kötvén, egy népgyűlésen keresztül vitte, hogy a már megválasztott Sulla mellőzésével ő maga ruháztassék fel az ázsiai hadjárat korlátlan hatalmú fővezényletével (88). App. b. c. 1. 55. Liv. ep. 77. Sulla azonban nem hagyta abban a dolgot és feltüzelt legióival Romát haladéktalanul hatalmába kerítvén, véres boszut állott democrata ellenfelein. Marius fia kiséretében jókor Ostiába szökött ugyan, de Sulla nagy díjt tűzött ki fejére és mindenütt nyomoztatta. Poroszlói Minturnae mocsaraiban csakugyan elfogták M.-t és Minturnae városkában elzárták. A város hatósága sietett eleget tenni Sulla parancsának s a hóhért, egy cimber rabszolgát küldte be hozzá, hogy vele végezzen. De midőn M. villámló szemekkel rárivallva kérdezte, hogy ő-e az, a ki egy Mariust készül megölni, a hóhér bárdját kezéből kiejtette, a hivatalnokok pedig feloldották M. bilincseit és pénzzel ellátva Aenaria szigetére küldték tovább, honnan azután M. kalandos bolyongás után előbb Sicilia szigetén, majd Africa partján keresett menedékhelyet. Midőn a cimberek legyőzője sötét gondolatokba merülve Carthago romjai között bujdosott, a numidiai helytartó egy követe által távozásra szólította fel. M. ekkor azt válaszolta a szolgának: «Mondd meg uradnak, hogy Mariust Carthago romjain láttad» és újabb kalandok után Cercina szigetére menekült, hol kalózéletet folytatott. Plut. Mar. 35 skk. Plut. Sulla 9 sk. App. b. c. 1, 57. Vell. Pat. 2, 19. Val. Mar. 3, 8, 5. Mihelyt azonban jobb hírek érkeztek Romából, hogy t. i. Sulla Keletre vitorlázott és a democrata prát főemberei Cinna, Carbo és Sertorius Sulla intézkedéseit sorra eltörlik, M.-nak sem volt többé nyugta és Italiába sietett. Telamonnál szerencsésen partra szállván, Ostiába indult, hol Cinnával és más elvtársakkal találkozott (87). Utközben hozzá csatlakoztak a Sulla által jogaiktól megfosztott boszúvágyó új polgárok, a szabadonbocsátottak meg a samniták és felfegyverkezett gazdátlan rabszolgák, kiknek élén M. Roma alatt termett. Közelgésének hírére a Sulla-pártiak nagy része futásban keresett menekülést, a rettegő polgárság pedig Sullának azon törvényét, mely Mariust számkivetésre itélte, sietve eltörülte. Midőn a senatus kegyelemre átadta a várost, Cinna consul kiséretében a mély hallgatásba merült M. is bevonult, nyomán pedig a rémuralom. Bezáratta a kapukat és öt nap és öt éjjelen át embervadászatot rendezett, melynek Sulla hívei az optimaták sorából több ezren estek áldozatúl. Minden tűszúrásért tőrszúrás járt. Maga M. jelölte ki az áldozatokat és a hóhérokat is, kiket fejedelmi bőkezűséggel fizetett és még a tetemek eltakarítását sem engedte meg, a miben mellesleg mondva Sulla példáját követte. De nemcsak hogy boszút állt ellenfelein, még más régi óhaja is teljesült: hetedizben consullá választották. De consulságának 17. napján az agg ember borzasztó felindulásának és vad szenvedélyének áldozata lett, forró lázba esett és a 86. év. jan. 13-án vagy 17-én meghalt. App. b. c. 1, 75. Plut. Mar. 45. Vell. Pat. 2, 23. Liv. ep. 80. Jól tudta, hogy Sulla boszujától bajosan fog tudni menekülni, de ez a boszú mégis csak M. hamvait érte, melyeket engesztelhetetlen ellenfele az Anio hullámaiba szóratott. Életpályája kezdetén M. mint jeles hadvezér az állam hadi becsületét megmentette és nagyon is kiérdemelte azt a népszerűséget, mely őt környezte. De midőn határtalan nagyravágyástól ösztönözve csekély politikai tehetségei daczára az államférfiak sorában igyekezett az első helyet elfoglalni, nemcsak népszerűségét, hanem becsületét is elvesztette. Midőn pedig élte alkonyán polgártársainak vérében gázolva még egyszer bitorolta a legfőbb hatalmat, már csak réme volt hazájának, mely halálának hirére fellélegzett, jóllehet egykor szabadítójának nevezte. Ujkori írók, festők meg szobrászok gyakran örökítették meg M. meglepő fordulatokban gazdag életét. A két leghíresebb képet Cogniet Léon és Drouet festette; amaz a «M. Carthago romjain», emez a «M. a minturnaei ingoványban» cz. híres festményt, mely a Palais du Luxembourgban, illetőleg Louvreban Parisban látható. – M. életére nézve a szövegben említett forrásokon kívül még Sallustius elveszett, de Maurenbrecher által reconstruált történeti műve (Sallusti fragmenta) szolgál forrás gyanánt. L. Krebs Elimar, De scriptoribus aetatis Sullanae (1876). Az újabb munkák közül említendők Mommsen, Peter, Ihne, Drumann, Neumann és mások közkézen forgó munkái a rómaiak történetéről. Külön terjedelmesebb monographiával nem bírunk. V. ö. különben: Beesly, The Gracchi, Marius and Sulla (London, 1877). Bardey E., Das 6-te Consulat des Marius etc. (Brandenburg 1884). Bérenger-Féraud, La campagne de Marius en Province (Paris, 1895–96). V. össze a következő címszavakat: Jugurtha, Marsicum Bellum, Cimbri, Sullae és az ott idézett irodalmat. – 2. C. Mar., előbbinek fogadott fia, másként az «ifjabb Marius», a ki jó és balsorsban egyaránt kitartott atyja oldalán. M. halála után egyik feje lett a democrata pártnak és többed magával erősen készült arra, hogy a visszatérő Sullát visszaverhesse, a mi azonban nem sikerült. A 82-ik év iszonyú zűrzavarában a Marius-pártiak consulnak választották, de ebben az állásban sem kísérte szerencse. Sacriportus közelében Sullától vereséget szenvedve Praeneste várába zárkózott, a hol őt Sulla alvezére Q. Ofella ostrom alá fogta. Miután saját pártja és a samniták hasztalan fáradoztak felmentésén, a város kaput nyitott (82) és M. futásban keresett menekvést, de a Sulla pártiak által csakhamar körülfogva vagy saját kezétől vagy egyik hű emberétől lelte halálát. App. b. c. 1, 87 skk. Flor. 3, 21. Vell. Pat. 2, 26 sk. Plut. Mar. 46. – 3. c. (M.) Mar. Gratidianus, született Arpinumban és adoptio útján jutott M. családjába. Praetor korában czélszerű törvényt hozott a pénzverésre nézve. Cic. off. 3, 20. Ékesszólásával nagy befolyásra tett szert. Cic. Brut. 62, 223. Sulla parancsára 82-ben ritka kegyetlenséggel megölték. Flor. 3, 21. 26. – 4. M. Mar., művelt, szellemes férfiú, Cicerónak, kivel levelezett, barátja és (Pompejiben) szomszédja. Cic. fam. 7, 1 skk. – 5. C. Amatius, az ál-Marius, igazi nevén Herophilus, foglalkozására nézve szemorvos, a ki azonban görög nevét a latin Amatiusszal cserélte fel. Julius Caesar korában egyszerre a nagy Marius egyik fiának v. unokájának adta ki magát és magához Caesarhoz is fordult ebben az ügyben (Cic. Att. 12. 49), Caesar azonban Itáliából száműzte. Caesar megöletése után M. visszatért Rómába és tüntetően gúnyolta «jóltevőjét és rokonát». Antonius felismervén hamis játékát, megölette. Val. Max. 9, 15, 1. – 6. S. Mar., gazdag hispaniai, a kit Tiberius 33-ban Kr. u. kapzsiságból megöletett. Tac. ann. 6, 19. – 7. P. Mar. Celsus, hadvezér, a ki Nero alatt Kr. u. 63-ban s a következő években Pannoniában vezényelt. Később Galbát és Othót szolgálta. Oly pontossággal és odaadással teljesített minden parancsot, hogy sem a nevezett császár sem Vitellius nem bántotta életét. Tac. hist. 1, 39, 90. 2, 23. 60. – 8. Mar. Priscus, afrikai helytartó, kit zsarolásai miatt alattvalói Romában a történteíró Tacitus és ifj. Plinius támogatásával bevádoltak. Plin. ep. 2, 11. Juv. 1, 49 skk. – 9. L. Mar. Maximus, római politikus és író, a ki 217 és 222 között mint proconsul Africa tartományt vezette, Alexander Severus trónralépése után pedig (223) másodszor nyerte el a consulságot. Azonos személynek tartják Mar. Maximus történetíróval, a ki Suetonius császár-biographiáit Nervától Heliogabalusig folytatta, mely munka azután a scriptores historiae Augustae cz. ismeretes gyűjteményes munka főforrásának tekintendő. A nevezett gyűjteményes munka szerzői különösen Hadrianustól Caracalláig merítettek Mar. Maximus könyvéből, a mely több hitelt érdemel mint a többi e korból való rokon történeti művek, de más hibáktól eltekintve, az irálya nagyon is terjengős. Birálatát l. Eug. Plew értekezéseiben (Abhandlungen, 1878 és 1885). L. továbbá J. J. Müller dolgozatát a M. Büdinger által szerkesztett Untersuchungen zur römischen Kaisergeschichte czímű munkában (1870) és Schanz, Gesch. der röm. Litteratur (3. köt. 2. kiad.). L. még H. Peter, Die Scriptores hist. Aug. (1892) és H. Peter, Die geschichtliche Literatur über die Kaiserzeit etc. u. ihre Quellen (Leipzig 2 köt., 1897–98).

M. L.

10. Claudius Mar. Victor, Massiliaból, keresztény költő az 5. században. Alethia czímmel kifogástalan versekbe foglalta a Genesis tartalmát 3 könyvben. Némelyek szerint tőle való egy, az előbbinél vonzóbb költői dialogus egy Salomo nevű pappal 110 hexameterben, melyben kora erkölcseit festi gúnyosan. Kiadta mindkettőt Schenkl, Poëtae christ. min. 1, 1888. – 11. C. Mar. Victorinus, Africából, rhetor és grammatikus a 4. sz. Kr. u.; írt bölcseleti és szónoklattani műveket és metrikát 4 könyvben, mely egy állítólagos Maximus Victorinus nehány apró dolgozatával együtt legjobban Keil Gramm. Lat. 6. kötetében található. Később, már mint keresztény, commentariust írt Szt. Pál több leveléhez. Victorinus neve alatt van még több kisebb dolgozat és bibliai költemény, de mindezek valószínűleg másnak művei.

SZ. J.

520. C. Marius.

520. C. Marius.