TARTALOMM

Minos

MinwV (ritkábban MeinwV is), Creta szigetének mesés királya, a ki a trójai háborúnál három emberöltővel korábban élt (Hdt. 7, 171. V. ö. Hom. Il. 13, 450), s a kire mindent, a mi Creta őskori történetéből ismeretes volt, visszavezettek. Neki tulajdonították a törvényhozást, a hajórajt, az istentiszteletet; szóval jóformán az egész közművelődést, úgy hogy M. tulajdonképen úgy tűnik fel, mint a tisztán hellen műveltséget megelőző cretai korszaknak képviselője. Ilyennek ismeri már Homerus is, kinek tanusága szerint M. a szigeten való uralkodást magától Zeustól kapta. Zeus egyébként Homerusnál M.-nak atyja, az anyjának neve Europa, Phoenix leánya. Ugyancsak Homerus genealogiája szerint M. testvére Rhadamanthysnak, atyja Deucalionnak és Ariadnénak; nagyapja Idomeneusnak, Cnossus királya, egyuttal azonban meghitt és bizalmas barátja apjának Zeusnak, kivel mint bölcs tanítóval és vezetővel sokat érintkezik. Hom. Il. 13, 450. 14, 322. Odyss. 11, 321. 568, 17, 178. 523. Azt a homerusi kifejezést, hogy M. «kilencz éves» korában uralkodik vala (ennewroV basileue, od. 19, 179) később úgy magyarázták, hogy M. teljes 9 évig, vagy minden 9-ik évben eljárt Zeus istennek szent barlangjába és ott elleste az istennek törvényhozó bölcsességét, úgy hogy M. törvényei tulajdonképen valóságos isteni sugallat hírében állottak. A későbbi kor nem tudván a M.-ra vonatkozó tömérdek sok mythusszal boldogulni, lassankint két M.-t fogadott el vagy tételezett fel, egy idősbet és egy ifjabbat. Amannak igazi atyja Zeus, a ki azonban elintézi, hogy fiát Asterion, a Thessaliából bevándorolt Tectamus fia, Dorus unokája örökbe fogadja. Az ifjabbik M. az idősbiknek unokája, Pasiphaénak férje, Deucalionnak atyja. A logographusok abbeli törekvésükben, hogy lehetőleg minden várost és gyarmatot valamely törzsökös ősre vezessenek vissza, tetemesen megszaporították M. családját. Mindenekelőtt testvérül odaállították neki Sarpedont, azután M. és Pasiphaë gyermekei gyanánt említik Caterust és Deucaliont, Glaucust és Androgeost, Acallét és Xenodicét, Ariadnét és Phaedrát. Ezeken kívül azonban még más utódokat is tulajdonítanak neki. Igy azt mondják, hogy Parea nymphától született gyermekei: Eurymedon, Chryses, Nephalion és Philolaus; Dexithea nympha szülte neki Euxantiust; mások viszont másokat. Egy olyan mythologiai hagyomány szerint, melynek szálai Hesiodusra vezetnek vissza (Schol. Il. 12, 292), Creta szigetén egy Asterius (Asterion) nevű király uralkodott, a kihez Zeus férjhez adta Europát, s a ki aztán nemcsak M.-t fogadta örökbe, hanem egyuttal testvéreit is Rhadamanthyst és Sarpedont. Asteriusnak gyermektelen halála után M.-ra szállott Cretának egyeduralma, még pedig a hagyomány egyik változata szerint úgy, hogy Sarpedont legyőzte (Hdt. 1, 173. Paus. 7, 3, 7), egy másik változat szerint az istenek kegyelméből és akaratuk folytán. Apollod. 3, 1, 3. 2, 5, 7. Midőn ugyanis M. Asterion halála után számot tartott Cretának trónjára, s ezt a jogát mások kétségbevonták, M. kijelentette, hogy az istenek az ő pártján vannak és hogy ennek jeléül az fog történni, a mit ő akar, s előre kérni fog. Azután imádkozott Posidonhoz és kérte, hogy ahoz az áldozathoz, melyet részére tervez, küldjön neki egy szép bikát. Posidon meghallgatta az imádságot és ennek folytán M. Creta szigetén uralomra jutott. De akkor már annyira megtetszett neki a ritka szép bika, hogy magának tartotta, gulyájába küldötte és helyette egy másik, silányabb minőségűt áldozott fel. Ezen az isten haragra lobbant és büntetésül egyrészt a bikát tette dühössé, másrészt pedig a király saját feleségének Pasiphaénak lelkébe lehellt természetellenes gerjedelmet az állat iránt. Ennek a természetellenes gerjedelemnek Asterion lett a gyümölcse, másképen a Minotaurus (l. ott). Sokat foglalkozott a mythus M.-nak tengeri vállalkozásaival, úgy tekintvén a királyt, mint az első hellen uralkodót, a ki tengeri hatalmat gyakorolt. A carokat elűzte a Cyclasokról, a rhadamanokat magáról Creta szigetéről; úrrá lett az egész tengeren, melynek hullámai Cretától Északra verik a partokat (M.-i tenger), a szárazföldi carokkal jó barátságban élt, zsoldosokat szedett közülök hajóira és megszüntette a kalózkodást. Hdt. 1, 171. 3, 122. Még a hatalmas Athenae is megérezte erős kezét. Midőn ugyanis épen Parus szigetén a Charisoknak hódolt M. s áldozatra készült, hírül hozták neki, hogy az athenaeiek fiát Androgeost (l. ott) meggyilkolták. Erre boszúló hadjáratot indított Athenae ellen, mely sokáig ellentállott, de ekkor Zeus M. kérésére dögvészt és éhhalált küldött a városra, egyúttal pedig a jóslóhely útján értésére adta az athenaeieknek, hogy ezen csapásoktól csak úgy szabadulhatnak, ha M.-szal kibékülnek, s őt kiengesztelik. M. azonban nagyon terhes emberadót követelt váltságdíjul, nevezetesen azt kívánta, hogy Athenae városa évenkint (más hagyomány szerint minden hetedik, esetleg kilenczedik évben) hét-hét fiut és leányt küldjön Creta szigetére, még pedig étkül a Minotaurusnak (l. Theseus). Az Athenae ellen folytatott hadmenet alkalmával ostromolta és hódította meg M. Megarát is (l. Nisus, 1). M. alakjában, mint az eddig mondott okból is kitünik, a monda és történelem annyira összefolytak, hogy a két elemet széjjelválasztani határos a lehetetlenséggel. Jól mondja Curtius, hogy M. «a történelem küszöbén áll.» A monda magvát akkor, midőn M.-ra vezeti vissza a törvényhozás, a hódító tengeri és tengerentúli telepítések és az ősrégi istentiszteleti szertartások eredetét, kétségkívül a népek tudatába átment történeti szájhagyományok képezik, olyan szájhagyományok, melyek oly mélyen vésődtek a görög nép lelkébe, hogy még a később bevándorolt dórok is ennek látták a törvényhozásnak mythusi ősét és hősét. Ezekben a hagyományokban M. úgy él, mint a ki városokat alapít és rablókat írt, megszünteti a véres áldozatokat és helyükbe egyszerű buzgóságot hoz be, egyszerű imát koszorú és fuvola nélkül. Ezen a komoly, de jóságos, félig történelmi, félig mythologiai alakon nagyot változtatott az attikai költészet. Egyfelől azért, hogy Theseus alakját annál tündöklőbb fényben ragyogtassák, másfelől azért, hogy Attica őskori elnyomójának legalább emlékén bosszút állhassanak, az attikai írók vérszopó, kegyetlen zsarnokot csináltak M.-ból, kinek halála is akkor következik be, midőn egyik jóltevőjét, az országába tévedt lángelméjű Daedalust (l. ezt) hálátlanul üldözé. Akkor történik, hogy Cocalus király (vagy leányai) forró fürdőbe fojtják M.-t; oly fordulat, melyet azok, kik M. alakjában keleti (phoeniciai) elemeket keresnek, nem késnek Melkartra vonatkoztatni, a ki szintén az általa megmelegített nyugati tengerben merül el és benne tér pihenőre. A hagyomány szerint M.-t kísérői Siciliában temették el, aztán emlékezetére Minoa városát alapították (l. Heraclea, 10), a mi azonban a régi görögöket nem gátolta abban, hogy Creta szigetén és Gadesben (Hispania) sírját ne mutogassák. Hdt. 7, 169. Diod. Sic. 4, 77 skk. Ámde M. szerepe azzal, hogy e földről eltávozott, még korántsem ért véget. Királyi és birói szerepét az alvilágban folytatja. Az Odysseában (11, 568) még csak az «árnyék-király» szerepe jut neki, de a későbbi korok tudatában ő lát törvényt a lelkek halvány serege felett; társai Aeacus és Rhadamanthys. Emlékét nemcsak a róla elnevezett városok tartották fenn, hanem az irodalom és művészet is. Szinműveket írtak róla Aeschylus, Sophocles, Euripides; a rómaiaknál Accius. A művészet leginkább érmeken örökítette meg M. alakját (Gortyn, Cnossus, Hierapytna és Phaestus pénzein szakállasan és göndör hajjal találjuk ábrázolva) olyképen, hogy lényében az egész kifejezés Zeusra emlékeztet. Előfordul azonban vázákon is (különösen vörös alakosakon), de akkor mindig úgy szerepel, mint az alvilági biróság tagja. Feltünő a műemlékek ezen csoportjában egy nagy váza, melyet Canosában találtak (rajta M. csak derékig öltözve trónuson ül, kormánypálczára támaszkodik, szakállas arcza ünnepélyes komolyságában hol Zeusra hol Asclepiusra emlékeztet. Müller-Wieseler, Denkmäler der alten Kunst, 1. köt. 56. tábla 275a). Azokat az emlékeket, melyeken Theseusszal és Minotaurusszal ábrázolják, l. az illető czímszóknál. Irodalom: Első sorban Hoeck, Creta, 2, aztán Preller, Griech. Mythol. 2,3 119–123 és 200. Bouché-Leclercq, Histoire de la divination dans l’antiquité, 2, 95–132. Curtius, Griech. Gesch. 1,4 62 skk. ll. Schömann, Griech. Alterth. 1,3 12 és 313. Duncker, Alte Geschichte, 3,3 73 skk. ll. Buttmann, Mythologus 2, 232. Benfey, Hermes, Minos, Tartarus (Göttingen, 1877, 6. és 7. fej.). Henrychovski, De Iove Cretico (inowrazlawi gymn. értesítő, 1879). H. D. Müller, Mythol. d. griechischen Stämme, 2. 342.

L. M.