TARTALOMN

Nereus

NhreuV (egyazon gyökü név a következő szavakkal: new, nauV, nama, nhsoV), hellen tengeri isten, egyike a görög mythologia legrégibb alakjainak és mindenesetre régibb ura és parancsolója a tengernek mint maga Posidon. Régi hagyományok, melyek az orphikus költemények foglalatában maradtak reánk, a legrégibbnek tekintik minden tengeri isten között. Argon. 336. Homerusnál «tengert lakó aggastyán» (gerwn alioV, Il. 18, 141 skk.), mely elnevezés azonban nem csupán N.-ra vonatkozik hanem mindazokra az istenségekre, melyek valamikor a tengeren uralkodtak és Posidon elől mint trónvesztett fejedelmek vonultak vissza. Ugyanezen melléknév illette meg a következőket: Tritont, Glaucust, Phorcyst és Proteust. Hesiodus (theog. 233) őt is beillesztette genealogiai művének keretébe. Szerinte N. Pontusnak és Geának fia, a ki viszont Dorisszal egyetemben apja a Nereidáknak (l. alább) és velök egyetemben a tengernek játszi, barátságos oldalát és tulajdonságát személyesíti meg. Kedves tartózkodó helye az Aegeus tenger, melynek jóformán különleges istene. Miként a többi tengeri istenségek, úgy N. is rendelkezik a jóslás tehetségével. Így történik aztán, hogy Parisnak ő jósolja meg Troja bukását (Hor. od. 1, 15), mihez képest több idevágó melléknévvel is rendelkezik, milyenek: eubouloV (Pind. Pyth. 3, 93), ajeudhV, nhmerthV (Hes. theog. i. h.). Hasonlóképen rendelkezik azzal a tehetséggel is, hogy alakját tetszés szerint meg tudja változtatni (mint Proteus az Odysseában és Glaucus az Argonauta mondában). Általában jóindulatú, barátságos isten, a ki szivesen segít másoknak, s a kit egyetlen küzdelme is, melyről a mythologia megemlékezik, erről az oldaláról mutat be, habár igaz, hogy erre a jóindulatra erőszakkal kell kényszeríteni. Midőn ugyanis Heracles elindult, hogy az aranyalmákat elhozza (Apollod. bibl. 2, 5, 11, 5. Schol. Ap. Rhod. 4, 1396), útjában eljutott az Eridanus folyóhoz. Az ott lakozó nymphák Zeusnak és Themisnek leányai (tehát a Moerák), elárulják Heraclesnek, hogy a kincses almákhoz vezető utat egyes-egyedül N. tudja. Heracles tehát álmában lepi meg az istent, a kit fogva tart, s a ki hasztalan változik által mindenféle alakra (tűz, víz), elvégre is kénytelen féltett titkát elárulni. Apollod. 2, 5, 11; v. ö. a Proteus czikket is. N. harcza Heraclesszel a vázaképeknek, sőt a képzőművészetnek kedvelt motivuma. A képeken a tengeri isten hol királyi pálczával jelenik meg hol Posidon hármas szigonyával. Különben N. maga az alakos vázafestészetben inkább csak mellékalak (így a Heracles és Triton harczában, Peleus és Thetis szerelmes mérkőzésében). Elvétve (a fekete alakos vázaképeken) egymaga is előfordul, még pedig halfarkú tengeri paripán nyargalva. Miként más tengeri isteneknél úgy N.-nál is megesik, hogy képein szemei felett a szemöldök helyén, mellén és fején vízi növények leveleit találjuk. – A Nereisek, NhohideV, Nereides, tengeri istenasszonyok, N. és Doris szép leányai, a kik ellentétben az Oceanisokkal, a belső tengert, a sós hullámok árját gondozzák. Abban a felfogásban, mely a görög mythologiában a personificatio bűbájos légköréből menekülni nem tud és nem is akar, a N. tulajdonképen a hullámok, melyek hol derülten fodorodnak egymás mellé hol szilajon tornyosulnak fel és így a legnagyobb változatosságban adnak tápot az alkotó képzeletnek. Ehez képest számuk is jelentékeny, habár nem olyan mint az Oceanisoké, kiknek számát Hesiodus nem kevesebb mint 3000-re becsüli. A N. száma Homerusnál (Il. 18, 38 skk.) 34, Hesiodusnál (theog. 243 skk.) 51, Hyginusnál (fab. praef.) 32, végül Apollodorusnál (1, 2, 7) 45; összevissza (beleértve azokat, a kik egy-egy névsorban fordulnak elő) 77. Nevök felsorolásánál lemondunk az egyhangú betűrendről, a hogy az Roschernál található; e helyett névbeli jelentésök és így mythologiai szerepök szerint csoportosítjuk őket. A költők dúsan szerepeltetik a tenger kiváló tulajdonságait, s első sorban «teljes isteni» szerepet adnak egyes N. leányoknak (Pasithea, Thetis, l. külön). Van, a ki messzire uralkodó (Polynome), viszont olyan is, ki a népek parancsolója (Laomedea). Van egy-egy kedves (Erato), szeliden beszélő és szépen szóló (Leiagorh és Euagore), virágzó (Thalia), sőt olyan is, a kit irigyelnek egymástól (’Euneich). A szépség és báj tulajdonságairól vett nevek csoportját kiegészítik még Agaue, Ianira, Callianira és Callianassa, míg Panope (a verőfényes) már átmenetet képez ahoz a csoporthoz, melynek elnevezései a bőrnek, szemnek és hajnak, a női báj e hármas alapjának szinéről vannak véve. Ilyenek: Galatea, Glauce, Glauconome, Maera; nemkülönben Euarne (a báránygyöngédségű) és Ione (az ibolyaszinű). Más nevek a hullámra és a hullám gyors játékára vonatkoznak (Cymo, Cymothoë, Cymodoce, Cymatologe, Thoë és Amphithoë), a honnan már csak egy lépésnyire esik a közkedveltségű hasonlat, mely a hullámokat ugró paripákkal vetette össze (Hipponoë, Hippothoë, Menippe). A hullámokat, mint a hajózás alapját jelképezik: Pontoporia, Eupompe, Pherusa, Protho; viszont azt a vendégszeretet, melyet a part nyujt, Eulimene és Sao képvsielik. Eumolpe a «tenger dallamos mormolását» juttatja eszünkbe, melylyel a hullámok az apró öblöket és csöndes szigeteket megajándékozzák. Ilyenek: Amathia, Psamathe, Eione, Actaea, Speiw, Neso, Nessae, sőt Amphitrite is. Halie és Halimede a sós hullám megszemélyesítései, holott a hullámverés erejét is, csobbanásának elsimuló lágyságát is megtaláljuk a következő nevekben: Dynamene és Cranto, Eucrate és Orithyia, nemkülönben Galene. A tenger dús ajándékait Doto, Doris és Eudore képviselik, Melite (a mézédes) beczéző név. Autonoë viszont a hullám saját kedve szerint való, istenadta mozgását jelenti. A hullámok jóslóképessége végül szintén megtalálta a maga képviselőit, még pedig Pronoë, Protomedea, Nemertes és Apseudes személyében. Mindezeknek a bájos tengeri leányzóknak (pelagiai, Soph. Philoct. 1470) közös szerepéről az ókori költészet igen vonzó képet fest, melybe csak a középkori és modern görög néphit (l. alább) vegyít sötét vonásokat. Az Orpheusnak tulajdonított hymnus és Pindarus szerint a tenger mélyében laknak (cata benJoV aloV, Il. 18, 38 skk.), a hol atyjuknak Nereusnak palotájában magas trónon ülnek, fényes öltözetben, kezökben aranyos orsóval. Pind. Pyth. 11, 2. Nem. 5, 7. 5, 36. 4, 65. De bár így a tengeralatti palotában is szivesen tartózkodnak, elemök mégis a mozgékonyság. Örömest hagyják el a tenger mélységét, hogy a habok hátán, a tengernek ringó habján tánczot lejtsenek (coropaigmoneV ugroceleuJoi) vagy rajongva mulatozzanak (peri cumasi bacceuousai, Orph. v. ö. Eurip. Ion. 1078 skk. Iph. Taur, 426. Iph. Aul. 1054). Mi több, a szárazföldre is kijönnek és a verőfényes napon meg-meg szárítják zöldszínű hajukat. Ov. met. 2, 12 skk. Hor. od. 3, 28, 10. Mikor a hullámokon lebegnek, tréfálóznak a jeges madarakkal (Theocr. 7, 59. Verg. G. 1, 399), sőt az is megtörténik, és ezt nyilván a képzőművészet képzelte rájuk, hogy mindenféle tengeri állatnak, vagy kisebbfajta istennek (delfin, tengeri paripa, tengeri sárkány, triton) hátára pattannak és úgy járják be a tengert. A hajósokat szivesen segítik és egész szereplésük a jóságnak bélyegét hordja magán. Így vezérlik által az Argonautákat Scylla és Charybdis között (Ap. Rhod. 4, 842 skk.), jóakaró kisérői a szép Europának (Moschus 2, 115 skk.) és figyelmesen nézik, a mint Perseus Andromedát megszabadítja. Egyébiránt az összes mythusokban, melyekben részük van, inkább mint staffage jelennek meg. Tanui Heracles és N. mérkőzésének, ott vannak Posidon és Amphitrite nászmenetében, Peleus és Thetis szerelmi harczában; ők hozzák át a tengeren Achillesnek új fegyverzetét, a mint hogy általán mint Thetis testvérei élénk részt vesznek a hősnek sorsában. (l. alább a képzőművészeti emlékeknél). – A Nereisek tisztelete mélyebben gyökerezett a hellen nép lelkében egynémely jelentősebb istenségnél. Nem csupán a hajósok áldoztak nekik, de az egész nép a halhatatlanság eszméjével kapcsolta őket össze, minek jele az, hogy a sarcophagusokon és a siremlékeken olyan sűrűn ábrázolták. A hajósok áldozatain Posidonnal és Amphitritével osztoztak, a min még Nagy Sándor sem akarta magát túltenni. Arr. an. 1, 11, 6. Ind. 18, 11. Tiszteletöknek különös helyei Sepias, Lesbos, Delos, a corinthusi isthmus, Cardamyle és Corcyra. Néhol egy-egy hőssel vagy félistennel együtt ünnepelték (így pl. Erythraeben Achillesszel), másutt csak egyeseknek volt oltára (pl. Dotónak Gabalában, Paus. 2, 1, 8). De az utóbbi helyből látszik, hogy a hellenek mindenütt tisztelték őket és ezen tiszteletök rugója nem csupán a szeretet, de a félelem is, mert hogy nemcsak jót vártak tőlük hanem csapásokra is el voltak készültek részükről, arról tanuskodnak azok a szokások és az a felfogás, mely az ókor mythikus világából származott által a mai hellen népéletbe. A mai helleneknél a Nereisek fogalma sokkal tágabb körű mint a hogy az ókorban volt; magában foglalja a tulajdonképeni N.-leányokon kívül a Najasokat, Dryasokat és Oreasokat (hegyi nymphákat, l. o.) is. A nép helyenkint rövidesen leányzóknak avagy jóságos kisasszonyoknak is nevezi őket. Termetre, szépségre, öltözetre és általában külső megjelenésre nézve (fehér ruha, koszorú, fehér fejkendő) egészen megegyeznek az ókori műemlékek felfogásával. Szerepöket illetőleg, melyet ezen a világon betöltenek, a néphit azt tartja róluk, hogy képesek tetszés szerint akár a vizen lebegni, akár a levegőbe felemelkedni, akár pedig bármely pillanatban láthatatlanná lenni. Át is alakulnak, mindenhová beférkőznek, még a kulcslyukon is általbujnak. Ép úgy szőnek és fonnak mint Pindarus aranyorsójú leányai; jóslatuk biztosan beteljesedik, daluk bűbájos és elbájoló. A fákra kúszó folyondár guzsalyuknak fonala, azok az átlyukasztott kövecsek pedig, melyeket a hellen asszony azért visel, hogy a rossz szellemeket magától elűzze, mint Nereisek orsói szerepelnek. Valamennyien benső közösségben élnek. Elválhatatlan jó barátnők, a kik jó szívvel vannak a halandókhoz, de kiközösítik maguk közül azt, a ki földi embert szeret, igazabban a ki földi emberhez férjhez megy. Mert a szeretkezést elnézik egymásnak, bele is szeretnek ugyan egy-egy halandóba, meg is torolják vonzalmuknak elutasítását, de férjhez menni nem hajlandók. Azonban rá lehet őket a házasságra kényszeríteni azzal, ha valami tárgyat, melyet viselnek (gyűrű, fejkendő, stb.) elvesznek tőlük. Csakhogy az ilyen férjhez kényszerített nereisek sem nem boldogok sem másokat igazában boldogítani nem tudnak. Elnémulnak, elveszítik régi pajzán jó kedvüket, mindenáron menekülni akarnak és visszavágyódnak a tengerbe, mely életelemük és hazájuk egyúttal (talán ilyen alapon fejlődött ki a középkorban a szép Meluzina mondája és más hasonló mondák). A haragos Nereidák indulatát különösen délben és éjfélkor kell kikerülni, mert akkor olyan ütést találnak a halandóra mérni, hogy vagy testi kárt szenved vagy beleőrül. Rossz kedvükben első sorban az ifjakat, leányokat, fiatal házasokat és az anyasághoz közeledőket üldözik. Mikor a vándor éjnek idején átkel a folyón, hirtelen elébe lépnek és megjövendölik közeli halálát; máskor kérdést intéznek hozzá, de ha megszólal, némasággal verik meg. Megint más alkalommal forgószelet támasztanak s azt az embert, a ki belekerül, elragadják; szóval néha valóságos boszorkányok, kiket a kakasszó riaszt el a megkínzott emberektől. Engesztelésükre ráolvasás alakjában tejet és mézet szokás emlegetni, helyenkint a keresztutakon kalácsot és lepényt kinálgatnak nekik, a mit a javasasszonyok készítenek, s így látjuk, hogy a mai hellen néphitben megvan a N. kettős jelleme, a barátságos és a viharos tenger hullámainak megszemélyesítése. Az egyes vonásokból visszakövetkeztethetünk az antik felfogásra is, amelynek ezek a vonások valóságos gyökérhajtásait képezik. – És hogy ez az utóbbi körülmény nem puszta föltevés, arról legjobban a műemlékek tanuskodnak. A művészet oly sokat és olyan változatosan foglalkozott a Nereisekkel, hogy jóformán túltett a költői hgyományon. Különösen a vázaképek és sarcophagusok érdemelnek itt figyelmet, de jeles Nereis-képeket teremtett a nagy művészet is. Igaz, hogy a Nereidák legtöbbnyire csak mellékalakok, de ebben a minőségben is olyan typikussá lettek, hogy mondhatni a fürdőszépség bűbájának megtestesítései. Ruházatuk könnyed, elárulja a szép leányos formákat; hajukban nádkoszorú, kezükben nem egyszer virágfüzérek. Így ülnek a tengeri állatokra, így kisérik útjában Europa királykisasszonyt (apuliai amphora Berlinben) avagy hozzák Achilles új fegyverzetét (Scopas által alkotott typust másoló ruvói amphora a Jatata-gyüjteményben). A sarcophagusok domború művein jelen vannak Venus Anadyomene születésénél; ilyen sarcophagust találunk Gerhardtnál (Antike Bildwerke 1, 100), ezüstbe munkált hasonló Nereiseket pedig a polgárdi tripuson (Pallas Nagy Lexikona, Ezüstleletek, melléklet). N. bájos leányai mindig megtartják typikus (ülő, nyargaló) helyzetöket a tengeri lények (hippocampusok, tritonok) hátán. Még az epidaurusi Asclepieum is úgy mutatja be őket, a mint lovon ülnek, a mely felágaskodva a habok közül emelkedik ki. Az epidaurusi Nereisek a 4-ik század első negyedéből valók és egy Timotheus nevű művész tervei szerint készültek. Mindezen emlékekkel szemben a xanthusi (lyciai) Nereis-emlék alakjai szép nőket ábrázolnak abban a helyzetben, a mint a hullámok tetején lebegve haladnak; a tengeri szél ruhájukat lengeti, köpenyük pedig vitorla módjára duzzad. Összesen 12 ilyen alakot találtak, többé-kevésbbé megcsonkítva, melyek valószínűleg a heroum oszlopközeiben állottak volt, most pedig a londoni British-muzeumban vannak, élénk mozdulataik, de kivált a szélben uszó ruha redőzetének mesteri ábrázolása önkéntelenül is Paeonius Nicéjét juttatják eszünkbe. A későbbi emlékek (a xanthusi szobrok az 5-ik századból valók) ismét visszatértek az ős felfogáshoz és a Nereiseket nemcsak hogy művészi staffagenak használták, de sőt ornamentalis díszítés motivumául is. Rendkívűl érdekes változata a Nereistypusoknak a szárnyas (egy praenesti cistán, Mon. d. Instit. 6/7, 63. tábla). Az 565. á. Nereis Stabiaeben kiásott falfestményen, mely jelenleg a napolii nemzeti muzeumban van. – A Roscher-féle szakszótár czikkében felsorolt irodalomból kiemeljük a következő műveket: Preller Robert, Griechische Mythologie, 1, 555 skk. Lehrs, Populäre Aufsätze aus der Alterthumswissenschaft, 2. kiad. 120 l. Heydemann, Nereiden mit den Waffen des Achill, 5. tábla, 2. Egyes kiválóbb Nereis-emlékekre vonatkoznak; Jahn (a szász tudóstársaság évkönyveiben, 1854). Collignon, Hist. de la sculpture grecque, 2, 443 és 480. Martha, Quid significaverint sepulcrales Nereidum figurae, Paris, 1882. A Nereiseknek a mai hellen folkloreban való szereplésére vonatkozólag v. ö. Bernhard Schmidt, Das Volksleben der Neugriechen, 1, 98–130. Politis, Meleth epi tou biou twn newterwn ’Ellhnwn 1. köt. ’ Ahnai, 1871, 81–126. ll. Rennel Rodd, The customs and lore in Modern Greece, London, 1892, 173–185. Tatarakis a NeoellhnicaAnalecta-ban 1, 1872, 322–24. Bent, The Cyclades, p. 12–16. Hampel József, Az antik szobrászat története, Budapest, 1900, 149. ll. és a 264. oldalon lévő bibliographia.

L. M.

565. Nereida, falfestmény (Napoli, Museo Naz.).

565. Nereida, falfestmény (Napoli, Museo Naz.).