TARTALOMP

Pericles

PericlhV, Cholargus demosból (Acamantis phyle), Xanthippusnak, a mycalei győzőnek és Agaristének a törvényhozó Clisthenes unokahugának a fia, ki tehát anyai ágon az Alcmaeonidák nemzetségéből származott. Kr. e. 493-ban született. Atyja előkelő, vagyonos ember lévén, kiváló nevelést adhatott fiának, ki otthon akarván lenni mind a tudományokban mind a művészetekben, erős kitartással tanult. A zenében általában Damont tartják mesterének, ki különben még jártasabb volt a politikai tudományokban s ennélfogva e téren is jelentékeny hatással volt reá (Aristoteles azonban Pythoclidest mondja zenetanítójának). Hallgatta az eleai Zenót, de a philosophiában a legnagyobb hatással volt reá a clazomenaei Anaxagoras, kivel élete nagyobb részében állandó barátságban volt s ki a nép babonáit és előitéleteit értékükre szállítván le előtte, megtanította őt a létről, a természeti jelenségek eredetéről philosophiailag gondolkozni. Alakja szép és kifogástalan volt, azzal az egy kivétellel, hogy feje a rendesnél hosszúkásabb, és innen van, hogy szobrain kivétel nélkül sisakkal van ábrázolva (Pericles képét több hermában birjuk, legjobbak a londoni, berlini és vaticanói példányok; az utóbbit mutatja a 646. á., ez a régebbi kornak arczképszobrai közül való, mely még nem fektet kellő súlyt az egyéni vonásokra s az ideális portrait hatása alatt áll). Beszéde könnyen folyt ajkairól és mint népszónokot sokoldalú ismereteivel megvilágított és elragadó hangon előadott érvei ellenállhatatlanná tették; de hatott ez irányban főként jellemének szeplőtelensége. A nép ugyanis nem kételkedett, hogys nagy szónokából a meggyőződés, a tiszta szándék és nem az önérdek beszél; pedig szónoklatai rendesen rövidek voltak, a népnek nem hizelegtek, sőt akárhányszor nyiltan feltárták annak tévedéseit, gyöngéit. E férfiú egyesítette magában Aristides feddhetetlenségét és Themistocles éleslátását, de abban túltett az utóbbin, hogy szorgalmas tanulmányozással fejlesztette sok irányú képességeit. Rendkívül sokat dolgozott. Házának ügyeit mintaszerű takarékossággal vezette; apróra ismerte és intézte az állam minden érdekét, ügyét, baját. Hogy minél több időt fordíthasson munkára, nem vett részt a társas összejövetelekben s azon hosszú idő alatt, míg a közügyek élén állott, még barátai sem láthatták vendégül, kivéve azt az egy esetet, a mikor résztvett unokatestvére Euryptolemus menyegzőjén. De innen is távozott, mielőtt a vigabb hangulat kezdődött volna. Plut. Per. 7. A nyilvánosság előtt állandóan megtartotta komoly méltóságát. Szereplési vágy nem bántotta. Lehetőleg ritkán, csak a legfontosabb ügyekben lépett a népgyülésen a szószékre, s a mikor csak lehetséges volt, meghitteivel tétette meg a szükséges indítványokat. A csatatéren tanuságot tett személyes bátorságáról, értett a hadvezetéshez is, de első sorban államférfi volt. És e kiváló férfiúnak bőviben akadtak gáncsolói mind a kortársak mind a közvetetlen utódok között. Az egykorú comoediaírók előszeretettel vitték színpadra a nagy férfiú házi ügyeit, apró bajait vagy tetszésükkel nem találkozó cselekedeteit. Alatta érte el Athenae fénykorát, soha hatalmasabb, gazdagabb, műveltebb nem volt; P. vezetése alatt az építészet legszebb remekei egymásután emelkedtek, a költészet, a képzőművészet fénykorát élte, a görög bölcsészek, tudósok igazi otthonukat Athenaeben találták fel. És egy Thucydides mondhatta el róla, hogy becsületeességéhez kétely nem férhetett, hogy attól visszariadt a megvesztegetés, hogy politikai hatása jótékony, helye betöltetlen maradt. Thuc. 2, 60. 65. Közszolgálatát mint katona kezdte s több hadjáratban kitüntette magát; a politikai pályára 466 körül lépett, midőn Aristides már meg volt halva, Themistocles száműzve, Cimon pedig háborúval elfoglalva. Pártállását származtatták a családi hagyományokból is, de élete a mellett tanuskodik, hogy politikáját meggyőződése szabta meg, belátván, hogy Athenae nagysága csak a népies fejlődésen épülhet föl. Itt pedig Cimont az ő conservativ irányával találta magával szemben. De nagyon eltértek egymástól a külpolitikában is. Cimon, a perzsa háborúk hőse, teljes erővel, a görögségnek minél nagyobb arányokban való részvételével, különösen pedig Sparta hegemoniájának fentartásával akarta nagy erélylyel folytatni a küzdelmet a perzsák ellen. P. és pártja ellenben úgy látták, hogy a perzsa eléggé vissza van verve s további támadó hadjáratokra ellenük nincsen szükség; Sparta hegemoniáját illetőleg pedig úgy vélekedtek, hogy ez a fejlődő Athenae érdekeivel össze nem egyeztethető. Előre látták, hogy hazájuk vállalkozó szelleme, hatalmas productiv ereje nem fog egy olyan rendszerbe szorulhatni, melynek élén a maradi Sparta áll; tudták, hogy az a Sparta, mely mindenfelé a democrata államszerkezetek ellenzője volt, nem fog szemet húnyni azzal szemben, hogy az athenaei polgárság még szélesebbkörű democratiára törekszik, mint a milyen az eddigi volt; hiszen az amúgy is nagyon ragadósnak mutatkozott a szomszéd népekre nézve. P. tehát magáévá téve Themistocles politikáját, mely Athenaet mint tengerészállamot akarta nagygyá tenni, hazája erejét nem külhódításokra, hanem belső megszilárdítására akarta irányozni, szabadon, hazája igényei szerint, nemzete szellemében, Sparta ellenére, és ha kell, egy spartai háború árán is. Sőt P. látta, hogy e háboru, bár nem kivánatos, a multak tanusága szerint kikerülhetetlen, és hogy annál inkább szükséges az állam erőit kifejteni és készülni a mérkőzésre. De nehezen ment eleinte a térfoglalás Cimonnal szemben, ki harczi sikereivel dicsfényt vont a maga feje körül, megnyerő modorával magához lánczolta a sziveket; a hadi zsákmányból szépítette a várost, saját gazdag pénztárából pedig jó szívvel adakozott. Mégis sikerült őt a törvényszék elé állítani azon vád alatt, hogy a thasusi győzelmet azért nem használta fel a macedoniai Sándor ellen, mert meg volt vesztegetve. A nép egyik vádlóul P.-t választotta. Cimon azonban fölmentetett (Plut. Cim. 14. Pericl. 10. Arist. ’AJ. p. 27) és tekintélye még nagyobb lett, mint valaha s kivitte, hogy Athenae 4000 hoplitát küldött vezetése alatt segítségül Spartának a helota háborúra (l. Messenei háborúk), bármennyire ellenezte azt P. és pártja. De épen e vállalat hozott veszedelmet Cimon fejére. Távolléte alatt Ephialtes megvonta az Areopagustól addigi tág politikai hatáskörét, melynek birotkában e testület mint a conservativ irány fő támasza jelentékeny befolyást gyakorolt a tanácsra és népgyűlésre. Ephialtes, a democratiának eme lelkes és önzetlen apostola, P.-szel karöltve küzdött a népies érdekekért. Már régebben pöröket indított az Areopagus tekintélyesebb tagjai ellen hivatalos visszaélés czime alatt, s többeket kitaszított ezen az úton a testületből. Arist. ’AJ. p. 25. Hogy pedig a polgárság alsóbb rétegeit vértezzék Cimon adakozásaival szemben s minél inkbáb maguk köré tömörítsék, életbeléptették az állami kincstárból fizetendő napidíjakat. Így a p.-től keresztül vitt törvény értelmében a heliasták egy vagy talán két obulust kaptak napidíjul (dicasticon; Plut. Pericl. 9. Arist. Pol. 2, 9. ’AJ. p. 27), melyet később Cleon 3 obolusra emelt. P. lépteti életbe (Plut. Pericl 9. V. ö. Busolt, Gr. G. 3, 264) e tájt a polgárok a 3 napig tartó Dionysiákra egy drachmát kaptak (napjára 2 obolus jutván), hogy P. lépteti életbe a tanácstagok (misJoV bouleuticoV) és archonok napidíját, valamint a harczosok zsoldját. Régebben P.-nek tulajdonították a népgyűlésen résztvevők napidíját is (ecc´lhsiasticon), újabban azonban úgy vélik, hogy legfölebb Euclides archonsága (403 Kr. e.) alatt lépett e díjazás életbe (v. ö. Herm. Gr. Ant. 1, 2, 509). Míg a napidíjak által a nép jelentékeny javadalmazást nyert az államtól, a közterhek a liturgiák útján a gazdagokra nehezültek. Miután tehát Ephialtes már meggyöngítette az Areopagust, P. pedig napidíjaival megnyerte a polgárságot, Ephialtes P.-szel együtt 462-ben keresztül vitte azt a törvényt, mely megfosztotta az Areopagust politikai hatáskörétől, a mely szerint jogában állott volna büntetni a hivatalnokok mulasztásait vagy hibáit, magánosok vagy tisztviselők törvényellenes cselekedeteit, birságolni a nyilvános rend és fegyelem ellen vétőket. Csupán a vérbiróság maradt meg hatáskörében és némi ellenőrködés vallásos ügyekben. Aristot. ’AJ. p. 25. 27. Midőn Cimon hazaérkezett, megkisértette e törvényt megsemmisíttetni, de hiába, sőt mivel a saját akarata folytán és vezetése alatt küldött segélyt a spartaiak sértő módon visszautasították, a közvélemény annyira ellene fordult, hogy az ellenpártnak sikerült őt 461-ben az ostracismus útján száműzetésbe küldeni. A reform következtében a közélet feletti felügyelet az Areopagusról a tanácsra szállott át, ez ellenőrizte a legtöbb hivatalnokokat, különösen a pénzügyi hivatalnokokat és büntette a törvényellenes tett vagy mulasztás elkövetőit. Az isangeliában a népgyűléssel, a hivatalnokok docimasia-jában a néptörvényszékekkel osztozott; utóbbiak elé tartozott ezután a lelépő hivatalnokok számonkérése is. P. és Ephialtes korából lehet származtatni a nomophylaxok (nomojulaceV) 7 tagú testületét (Philochorus 141), melynek az volt a feladata, hogy mintegy az Areopagust pótolva tiltakozzék az államra nézve veszélyes és alkotmányellenes néphatározatok ellen (így Grote, Schömann, Curtius, Oncken, Starker, Philippi, Schwarcz Gy.; ellenben Strenge és Gilbert a Demetrius Phalereus korára teszik az intézmény keletkezését). De úgy látszik, hogy e kevés tagból álló testület nem bírt kellő tekintélylyel egy oly hatalommal szemben, a milyen a népgyűlés volt. Ezért fölállították a nomotheták (nomoJetai) collegiumát. 500 vagy talán ezer embert sorsoltak ki a heliasták közül évenként. A népgyűlésen keresztül ment törvényjavaslatoknak aztán, hogy törvényerőre emelkedhessenek, ezek elé kellett terjeszteniök. A nomotheták előtt az új törvény indítványozói mint a régi állapot vádlói szerepeltek, a népgyűléstől választott 5 védő P(sunhgoroV) pedig mint a régi állapot vagy törvény védői működtek, a nomotheták pedig döntöttek (a nomothesiát Ephialtes és P. korára teszik Grote, Oncken, ellenben a 4. századra Wilamowitz, Gilbert, Busolt). Bármely polgár, ha úgy látta, hogy a hozott törvény káros az államra vagy a nélkül hozatott, hogy a vele ellentétben álló régi törvény eltörlése indítványoztatta volna, beadahtta ellene az ú. n. grajh paranomwn -t, mikor is aztán a rendes heliaeák döntöttek a vád felett, s esetleg a törvényt megsemisítették (a grajh paranomwn eredetét Ephialtes reformjával, az Areopagus korlátozásával hozzák kapcsolatba Grote, Oncken, Schwarcz Gy., ellenben «legalább is soloninak« tartja Wilamovitz). Sparta sérő eljárása és Cimon számüzetése azonnal éreztette hatását a külpolitikában. Athenae 461-ben szövetkezett a Sparta-ellenes államokkal, nevezetesen Argosszal és Thessaliával (Thuc. 1, 102) s e szövetséghez csatlakozott Megara is. Thuc. 1, 103. Ennek következtében Athenae sűrű háboruzásba keveredik több államokkal. Egyelőre átlag nagy szerencse kiséri fegyvereit s nagy mértékben kiterjeszti szárazföldi hatalmát. P. azonban a törekvéseket nem helyeselte, Athenae erejét mindneképen a tengeren akarván érvényesíteni. A szárazföldi terjeszkedést nem tartotta természetesnek s ezért csak a meglevőt akarta ez oldalról biztosítani. De úgy látszik, még nem gyakorolhatott pártjára olyan befolyást mint később, s így ő maga is kénytelen volt ama hadakozásokban részt venni. Intlemei azonban később szomorú igazolást nyertek. Nem helyeselte az aegyptusi ügyekbe való beavatkozást sem, midőn Athenae 459-től 454-ig jelentékeny erővel támogatta a liybyai Inarus lázadását a perzsa fenhatóság ellen. Szerencsés kezdet után 200 hajót és 35,000 embert veszítettek az athenaeiek és görög szövetségeseik. E közben folytak Középgörögországban is a háborúk. Minthogy Sparta a helotákkal volt még elfoglalva, egyelőre csak szövetségesei, ú. m. Corinthus, Aegina és Epidaurus támadtak 458-ban. De már 457-ben magukkal a spartaiakkal állanak szemközt az athenaeik, midőn elállják azok útját, kik akkor Nicomedes vezetése alatt a phocisiaktól szorongatott dorisiak segélyére mentek s egyúttal a thebaeiek hatalmát akarták Boeotiában helyreállítani. A Tanagránál vívott ütközet, melyben P. is a legnagyobb személyes bátorsággal harczolt, a thessaliak árulása következtében elveszett az athenaeiekre nézve. De a spartaiak az atheanaei oligarchák várakozása ellenére csak arra használták fel győzelmüket, hogy haza vonuljanak. Az oligarchák hiába gyilkolták meg ebben az évben Ephialtest, azért az ellenpárt akadály nélkül haladt a sikerek útján. Az athenaei Myronides a tanagrai ütközet után 62 nap mulva Oenophytánál fényes győzelmet akarván, Thebae kivételvéel egész Boeotia, sőt Phocs és Locris is elismerte Athenae hegemoniáját. 456-ban megadja magát Aegina 9 havi megszállás után. Ez évben a folytonos háború között 2 évi munka után elkészültke a hosszú falak is, melyek a várost a Piraeusszal és Phalerummal kötötték össze. 453-ban maga P. vezetett sereget a corinthusi öbölbe és szerencsésen harczolt. Sicyon és az acarnaniaiak ellen, az achajai városokat pedig Athenae szövetségébe vonta. Ez időtájt (454) történt azonban az aegyptusi vereség. Ezért s mivel Sparta megoldotta már a helotakérdést, P., ki különben is kerülni akarta a Spartával való összetűzést, vele 450-ben Cimon közbenjárásával 5 évi fegyverszünetet kötött. Thuc. 1, 112. Diod. Sic. 11, 86. Cimon ugyanis a tanagrai ütközet alkalmával tanusított nemes magaviseletével (l. o.) általános rokonszenvet keltett s magának P.-nek indítványára vissahívták. Valószínűleg előre megegyezett a két vezérférfiöú abban, hogy egymást nem fogják gátolni, hogy Cimon nem szól bele a belpolitikába, P. pedig nem akadályozza őt a perzsák elleni terveiben. Igy történhetett, hogy Cimon 449-ben 200 hajóval indult a perzsák ellen Cyprusba és Aegyptusba, de Citium ostroma alatt meghalt. Athenae hatalmát a középgörögországi háborúk következtében, mint láttuk, a Corinthusi öböltől a Thermopylaeig érezték. De ugyancsak hamar bekövetkezett a fordulat. Midőn ugyanis Athenae Boeotiát, Phocist és Locrist szövetségébe kényszerítette, a democrata elemeket juttatta mindenütt kormányra s a szerepvivő aristocratákat száműzte. Ezek összeverődvén, Boeotiába törtek és már több községet kezükre kerítettek, midőn az athenaei Tolmides vezér nem több mint ezer előkelő ifjúval ellenük vonult. P. a négyűlés előtt óva intette Tolmidest a vakmerő lépéstől, de hiába. Tolmides elment és 447-ben Coroneánál a sereg egyik része odaveszett, a másik fogságba jutott. Azonnal elszakadt Phocis és Locris, sőt Megara és Euboea is, a spartaiak pedig Phistoanax király és ennek gyámja Cleandridas vezetése alatt betörtek Atticába. Pericles azonban megvesztegetvén a királyt és tanácsadóját, visszatésére bírta őket, maga pedig nyugodtan fordulhatván. Euboea ellen, azt engedelmességre szorította. Ezt az időpontot alkalmasnak találta a békére, melyet 445-ben meg is kötött 30 évre. E szerint Atheane lemondott minden szerzeményéről a Peloponnesusban és Megara megint belépett a peloponnesusi szövetségbe. Egyébként mindkét fél megtartotta akkori birtokait és szövetségeseit. A mely görög városok még nem tartoztak egyik szövetséghez sem, tetszésük szerint beléphettek akármelyikbe. Thuc. 1, 35. 4, 40. Diod. Sic. 12, 7. E béke szentesítette a görög dualismust, melynek alapja a delosi szövetség létrejöttével vettetett meg s a mely kifejlődött az által, hogy a görög államok legnagyobb része vagy Sparta vagy Athenae szövetségébe sorakozott. Ez a béke a P. műve volt, ki megkötése óta egészen haláláig alig számbajöhető megszakítással maga intézi belátása és tetszése szerint hazája sorsát, és pedig bölcsen, önzetlenül, becsülettel, a nélkül, hogy megsértette volna a democrata köztársaság alaptörvényeit. Utóbbi tekintetben segítségére volt ellenállhatatlan szónoki tehetsége, melylyel tetszése szerint irányította a népgyűlést, mely akkor a legfőbb hatalom volt az athenaei közéletben. A sors egyszer sem juttatta neki az archoni hivatalt, de nem is volt ezzel valami tág hatáskör egybekötve. Fnotosabb volt a strategusi hivatal, s ezt választás útján töltötték be. Volt is gondja P.-nek, hogy e tisztségre minden évben megváalszszák s ezzel megint törvényes úton döntő befolyása volt a külpolitikára, mert személyes kiváló tulajdonaival szemben háttérbe szorult a többi 9 strategus. Olykor pedig eltérve a szokástól, miután mindenik phyle megválasztotta a maga részéről a rendes strategust, P.-t valamennyien a legfőbb strategusnak választották meg. A fontosabb pénzügyi hivatalokba is magát vagy meghitteit ültette. Megválasztatta magát a közmunkák főfelügyelőjévé, s mivel akkoriban nyerte a város sok pompás épületét, P. mint munkaadó nagy befolyást gyakorolt az iparos és kereskedő osztályra. Évenként 8 hónapon keresztül 60 trierest tartott szolgálatban (Plut. Pericl. 11), s így míg sok szegényebb sorsú polgár gyakorolta magát a tengeri hadakozásban, egyúttal P. újítása következtében zsoldot is kapott. Sok gyarmatot alapítván, ez uton is sok ezer polgár benne látja jótevőjét. A béke megkötésével a Sparta-barát oligarchák nekibátorodtak ugyan s Thucydidesben, egy kiváló szónokban, igen tehetséges vezérre akadva nem eredménytelenül izgattak P. ellen, különösen a perzsa háborúk folytatásának ellenzését és a szövetségesektől fizetett pénzeknek a város szépítésére valófordítását vetvén szemrée; mindazonáltal P.-nek sikerült oda vinni a dolgot, hogy Thucydides ostracismus útján száműzetett (442). Igy aztán annál zavartalanabbul működhetett. Fájdalom, csak kisérlet maradt az a törekvése, hogy a görögök között összetartozásuk érdekében új kapcsokat létesítsen. Ugyanis valószinűleg mindjárt a 30 éves béke megkötése után indítványára a népgyülés határozatából 20 ötven évet meghaladó polgárt küldöttek a különböző görög államokhoz, hogy hívják meg ezeket egy Athenaeben tartandó gyülésre, melynek tárgyai volnának: 1) azon szent helyiségek felépítése, melyek a perzsáktól feldúlva még romban hevernek; 2) azon fogadalmak teljesítése, melyeket a perzsa háborúk sikereiért az isteneknek tettek; 3) a tenger és a tengeri kereskedelem biztosítása mindnyájuk számára. Az összejövetelből azonban nem lett semmi, a meghivást először is a peloponnesusiak utasítottak vissza, kétségen kívül tartván attól, hogy az Athenae kezdeményezésére meginduló s álala vezetendő mivelet e város előnyére szolgálna. P. ezzel utalva lőn arra, hogy munkásságát Atheane és szövetségese keretén belül fejtse ki. Már a 30 éves béke megkötésekor látta, hogy hazája és Sparta kikerülhetetlen összeütközés előtt áll. Annál inkább igyekezett a béke felhasználásával készülni a nehéz küzdelemre. E végett politikája oda irányult, hogy hazája hagyjon fel végleg a szárazföldi hatalmi törekvésekkel, de annál több erővle lásson hozzá tengeri hatalma kifejtéséhez és megszilárdításához. Míg Athenae hadihajói a perzsa háborúk végén kevéssel haladták meg a 200-at, számuk a peloponnesusi háború kitörésekor 300-ra emelkedett. A szaporodás minden bizonynyal a 30 éves béke alatt történt. Valószinűleg mindjárt ennek megkötése után építette ki a középső hosszú falat a város és a Piraeeus között, hogy elejté vegye a Phalerum felől jöhető kültámadásnak. A Piraeeus kikötőjét ellátta a szükséges épületekkel, különösen hajószínekkel. Maga a kikötőváros is kicsinyke helységből a periclesi korban épült ki Hippodamus egységes terve szerint. De a tengeri hatalom megszilárdítását főként annak kellett eszközölnie, hogy a szövetségs tengerészállamok minél szorosabban kapcsoltassanak a vezérállamhoz. E tekintetben már a szövetség természete kedvezett sokféleképen a vezető államnak. Ugyanis a szövetségesek egyike-másika hajó s hadsereg helyett pénzt fizetvén, ez csakhamar az adó jellegét öltötte magára; egyik-másik szövetséges el akarván szakadni, holott a szövetség fentartására (tekintettel annak czéljára, t. i. a megujulható kültámadás visszaverésére) még mindig szükség volt, a vezérlő állam méltán élt a rendreutasítás jogával. Mindez azt eredményezte, hogy a legtöbb szabad szövetséges (summacoi) alattvalóvá (uphcooi) lett és a vezetés (hgemonia) uralommá (arch) alakult át. Csak 3 állam maradt meg a régi alapon és nem fizetett adót, hanem hajót és hadat állított ki háború esetén, t. i. Chius, Lesbos és Samus. Az államok különben megtartották önkormányzatukat, de az igazságszolgáltatás fontosabb eseteiben mégis keresztülvitte Athenae, hogy a központban történjék az itélethozatal. Nagy jelentőségű volt, hogy az aegyptusi vereség folytán, midőn még új perzsa támadástól is lehetett tartani, 454-ben Samus indítványára a szövetség pénztárát a kevéssé védett Delosról Athenaebe szállították. Plut. Per. 12. Ez jelentékenyen megkönnyitette a város helyzetét a szövetségesek adójának tetszése szerint való felhasználásában, de tény, hogy míg P. állott az ügyek élén, a szövetségesek új adókkal nem terheltettek. Sajnálatra méltó összeütközés történt azonban 440-ben Samus és a vezérlő állam között. Háború támadt ugyanis e sziget és az Athenaevel szintén szövetséges Miletus között Priene birtoka felett. Miletus a szövetségi főnökhöz ment panaszra s ezt a lépést pártolták a samusi democraták is, kik háttérbe voltak szorítva a nemesség által. Athanae felhívta a feleket, hogy követeik által jelenjenek meg a városban, de Samus megtagadta az engedelmességet. P. erre attikai hajókkal megjelenvén Samusban, megbuktatta a nemesi kormányt, helyébe a democratákat ültette s 100 kezest vett, kiket a Lemnusban letelepült attikai polgárok őrizetére bizott. De alig távozott, a nemesek a sardesi perzsa helytartó segítségével elűzték a democratákat és kiszabadították a Lemnusban őrzött kezeseket s elpártolásra birták Byzantiumot is. P. most még nagyobb erővel jelent meg mint előbb, Tragia szigeténél 439-ben legyőzte a samnusi hajóhadat és 9 havi megszállás után kényszerítette Samust, hogy falait rombolja le, hajóit adja ki, a háború költségeit fizesse meg és alkotmányát Athenae kivánsága szerint alakítsa át. Thuc. 1, 115 skk. Plut. Per. 25 sk. Az athenaei hatalom szilárdítására jelentékeny szolgálatot tettek a cleruchiák. Ezek segítségével ellenőrizni lehetett a kétes hűségű szövetségeseket, fokozni az államjövedelmeket és új életforrásokat nyitni a polgároknak. 447-ben maga P. vezetett 1000 gyarmatost a Chersonesusra, a hol a szövetséges görög városok sokat szenvedtek a thraciai törzsektől. P. felépítette Miltiades itteni védfalát, az athenaei települőket szétosztotta az egyes görög városok között és ezzel biztosította védelmüket és boldogulásukat, Athenaenek pedig a fontos tengeri utat. A gyarmatosoknak átengedett földekért leszállította a városok pénzbeli járulékait. Plut. Per. 11,19. Diod. Sic. 11, 88. Új gyarmatosokkal erősítteték ez időben a régieket Lemnus és Imbrus szigetén. P.-nke chersonesusi vállalatával egyidejűleg Tolmides 1000 cleruchust vitt Euboea északi részére s ugyanő nemsokára viszen 500 embert Nexusba. 250 gyarmatos megy Andrusba, 1000 valószinűleg 446-ban a thraciai Bisaltesek földére. 437-ben P. az oly fontossá vált Amphipolist alapítja a Strymon mellett, hol ionok és athenaeiek annyiszor tettek végleges és hiábavaló kisérletet. A Pontus melléki országokból sok nyersterményt szállítottak az athenaeiek s viszont sok iparczikket vittek oda. P. tehát 436 körül jól fölszerelt hajóhaddal jelent meg a Fektee tengeren és 600 athenaeivel gyarmatosította Sinopét. 435-ben gyarmatosították az athenaeiek Astacust, a calchedoniak alapítását a Propontisban, ső te korban jó kikötőt szereztek maguknak a Pontus északi partján is, Panticaeum közelében. Még 443-ban görögország különböző részeiből egybesereglett néppel, a régi sybariták utódainak segélyével athenaei vezetés alatt alapíttatott Dél-Italiában Thurii. Plut. Per. 11. P. belpolitikájának másik fő czélja oda irányult, hogy Athenae ne csak fegyveres erejével tartson tekintélyt a szövetségesek között, hanem járjon elől a művészetekben és tudományban is. A Piraeeus megerősítésével és a védfalak kiépítésével az acropolis elveszítvén mint erősség jelentőségét, P. ellátta azt építészeti és szobrászati remekekkel. Így a themistoclesi korszakban elkezdett s aztán abbanmaradt nagy Athena-templomot az ú. n. Promachos. 437–33-ban készült el az acropolis bejárataként a nagyszerű Propylaea, Mnesicles építész műve. A Parthenon építése idején fejeztette be P. a városban a Dionysus színház közelében az Odeumot. A perzsáktól lerombolt eleusisi mysterium-szentély is ebben az időben épült fel ismét. Athanae ezen építészeti és szobrászati műremekek birtokában központja lett a görög képzőművészeteknek, egyúttal pedig találkozója a görög tudomány és költészet legkiválóbb képviselőinek. Maga P. gyakori érintkezésben állott Protagorasszal, az abderai híres sophistával, ki ismételten ellátogatott Athanebe. Jó ismeretségben volt Sophoclesszel és valószínű, hogy összeköttetésben állott vele Herodotus is. Ily viszonyok között neki, a ki népvezéri állásából kifolyólag is szivesen nyitott tért a nép mulatási kedvének, könnyű volt abbeli törekvésének megfelelnie, hogy a népet élvvágyában is az emelkedett, a nemes felé irányítsa. A város erődítésére, műkincsekkel való gazdagítására sok pénzt fogyasztván, az oligarcha érzelmüek Thucydidesszel élükön annak idején bevádolták, hogy gyalázatot viszen a városra, midőn azt a pénzt, melyet a szövetségesek a perzsa háborúkra fizetnek, a város szépítésére fordítja. P. tényleg igénybe vette e pénzt, s így védekezett: a szövetségesek azért fizetnek, hogy védelmeztessenek az idegen támadásoktól és Athenae meg is felel kötelezettségének, mert az ellenség vissza van szorítva, tengeri rablók sem nyugtalanítják a görög kereskedelmet; a szövetségesek tehát mit gondolnak azzal, hogy Athenae teszen-e az adóhoz a magáéból, vagy veszen-e belőle, elég ha feladatának megfelel. Jól felhasználta a békét, készülvén a nagy mérkőzésre, melynek bekövetkezését bár előre látta, mégis egész igyekezettel azon volt, hogy azt lehetőleg késleltesse, és e végből évenként 10 talentumot küldött Spartába az intéző férfiak megnyerésére, hogy ezek a hbáorú ellen dolgozzanak. Plut. Per. 23. Midőn aztán az epidamnusi és potidaeai eset következtében Corinthus izgatásaira Spartában elhatározták a háborút, de az ellenség időnyerés végett politikus fogásokkal áltatni akarta az athenaeieket: P. önbizalommal és bátran buzdította honfitársait a háború fölvételére. Thuc. 1, 140 skk. ugyanekkor a háborút ellenző oligarchák egyetértve Spartával megfeszített erővel mesterkedtek P. ellen. Sparta, hogy megfoszsza tőle Athenaet, követség által hívta fel az athenaeieket, hogy az Alcmaeonidáktól, tehát P.-től is tisztítsák meg a várost. Athenaei ellenségei pedig előbb barátai majd ő maga ellen is pert indítottak. Phidias, a hírneves szobrász, P. meghittje, állítólag börtönbe vettetett; nem birta megmenteni P. öreg barátját Anaxagorast sem, kit vallástalansággal vádoltak s a ki az elitéltetést P. tanácsára a városból való menekülésével tudta csak kikerülni. Bevádolták Aspasiát is, hogy részt vett Anaxagorasszal és P.-szel a vallástalan vitatkozásokban. P. t. i., miután elvált első nejétől s férjhez adta ahoz, kit a nő magának óhajtott, a miletusi Axiochus leányát Aspasiát vette házába. Úgy élt vele mint feleségével, bár az athenaei törvények értelmében mint idegen nővel nem köthetett törvényes házasságot. E nő, ki ritka szépségével kiváló szellemi tehetséget, finom míveltséget és nagy emberismeretet párosított, P.-nek méltó barátnője, annak sokszor tövises pályáján jótékony támasza lett. P. maga lépett fel a törvény előtt védőjeül és sikerült is őt fölmentetnie. Plut. Per. 31. sk. Majd sikkasztási vádat emeltek maga P. ellen. De sikertelenül, s a peloponnesusi háború első éveiben még ő vezette a közügyeket. A háború első évében elesettek felett ő tartotta az ünnepi beszédet. Thuc. 2, 35–45. E beszéd külformáján tehetett változtatásokat a történetíró, de a lényeg, a gondolatok kétségen kívül a P.-éi, ezek pedig legszebb hirdetői szónoki tehetségének, hű ismertetői Athenae és nagy fia szellemének. Az ő tanácsa és akarata szerint történt, hogy az athenaeiek nem téve sorsukat egy koczkára, a peloponnesusiak haderejének érkeztére falaik körül védekeztek csupán. Ez természetesen szintén sok áldozattal járt, mert a gazdag vidéket azellenség, a várost a ragály pusztította irgalmatlanul. És a polgárság kétségbeesése jó alkalmul szolgált arra, hogy Cleon és két társa törvény elé állítsák P.-t, vádolván őt közpénzek hűtelen kezelésével. És sikerült is őt nagy birság fizetésére elitélni, de természetesen méltatlanul. Nem tudván fizetni, nemcsak hivatalát, hanem polgári jogait is elvesztette (430). Thuc. 2, 65. Plut. Per. 35. Diod. Sic. 12, 45. De a nép csakhamar átlátta, hogy P.-nél nincs jobb és bölcsebb vezére. Kérve kérték, hogy álljon megint az ügyek élére és újólag megválasztották strategusnak, s minthogy első házasságából született fia Xanthippus és Paralus a ragályban elhaltak, a nép végzést hozott, hogy Aspasiától született fiának P. a saját nevét adván, beiktathassa az illető phratriába és a polgárok névsorába. Plut. Per. 37. De P. ennek már nem soká örülhetett, mert a 429-ik évben lázas betegségben elhunyt. Thuc. 2, 65. Plut. Per. 38. – Irodalom: Oncken, Athen u. Hellas, Leipzig, 2,1–200, 1866. M. E. Filleul, Histoire du sičcle de Pericles, Paris, 1873 (németül Döhler, 1874). W. W. Lloyd, The age of Pericles, 2 köt., London, 1875. Ad. Schmidt, Epochen u. Katastrophen, 1874. U. a. Das perikleische Zeitalter, 2 k. Jena, 1877 és 1879. W. Buseskul, Pericles, Charkow, 1889 (oroszul). Pflugk-Hartung, Pericles als Feldherr, Stuttgart, 1884. Egelhaaf, Analekten zur Geschichte, 1. Die kriegerischen Leistungen des Pericles, Stuttgart, 1886. H. Delbrück, Die Strategie des Pericles, Berlin, 1890. E. Abbott, Pericles and the golden age of Athens, London, 1891. Wilamowitz-Moellendorff, Aristoteles u. Athen, Berlin, 1893, 1, 133 sk. E. Laleron, Athenes sous Péricles, Limoges, 1896. Curtius, Athén P. korában, fordította Pór, 1868.

S. L.

646. Pericles. Márványherma (Roma, Vatican).

646. Pericles. Márványherma (Roma, Vatican).