Philoctetes

FilocththV, a trójai mondakörben szereplő hírneves íjjas. Szülei Poeas, Phylacus fia és Demonassa. Hét hajót kitevő hellen vitézzel indult meg Troja felé; daliáit Methonéból, Thaumaciából, Meliboeából és a thessaliai Olizonból toborzotta. Útközben azonban kígyó marta meg, s ebbe a sebbe Ph. úgy belebetegedett, hogy társainak Lemnus szigetén kellett őt hagyniok és helyette Medon, Oileus fia vezette őket Troja falai alá. A város elfoglalása idejére Ph. is megyógyult és szerencsésen visszatért hazájába. Hom. Il. 2, 716. Od. 3, 190. 8, 219. Eddig van a Ph. mythusa, a hogy azt Homerus utódaira átszármaztatta. A későbbi kor ezt tovább szőtte és kibővítette. A mythus megemlékezik Ph. ifjúságáról, a mikor Heraclestől tanulja az íjjat feszíteni; azután ő gyujtja meg a máglyát, melyen tanítómestere földi porhüvelyét megsemmisíti, hogy az égiek sorába emelkedhessék. Jutalmul ő kapja Heracles íjját és nyilait, melyek czéljukat soha el nem tévesztik. Soph. Phil. 670. 801. Ov. met. 9, 230. De Heracles iránt való jóságával és hozzá való ragaszkodásával magára vonta Herának haragját, a ki súlyos megpróbáltatást mért reája. Történt ugyans, hogy a Troja alá vonuló görögök Chryse szigetén (más hagyomány szerint Lemnuson, Imbruson vagy Teneduson) fölkeresték azt az oltárt, a melyet még Iason állított volna Athenae Chrysének. Ph. nagyon közel talált menni a kígyóhoz, a melyik a templomot őrizte és az állat megmarta Heracles kedveltjét. Soph. Phil. 1327. Mivel a mérges sebnek genyedése kiállhatatlan bűzt gerjesztett, Ph. pedig fájdalmában úgy jajveszékelt, hogy társai még az istentiszteletet sem végezhették kedvökre, Odysseus indítványára és az Atridák parancsához képest (Ov. met. 13, 313) Lemnus szigetén felejtették, a hol betegségében és fájdalmában elhagyatva szomorú magányban morzsolta napjait. Immár tizedik éve volt, hogy az ostrom sikertelenül tartott, midőn a görögöknek eszükbe jutott az a jóslat, hogy Ph. nyilai nélkül Troját el nem foglalhatják. Elküldték tehát Odysseust és Diomedest (Sophocles szerint Odysseust és Neoptolemust), a kik szerencsésen vissza is hozták a sereghez. Machaon meggyógyította, mire Parist elejtette és ennekutána Troja is megdőlt. Soph. Phil. 1426. Pind. Pyth. 1, 52 skk. Még későbbi mondák Ph.-t összeköttetésbe hozták Italia östőrtönetével. Szerintök a már hazafelé tartó Ph. Italia partjára vetődött, a hol Peteliát és Crimissát alapította. A rhodusiak ellen vívott csatában esett el, a kik Italiába jöttek és Pallenét fenyegették. Sírját és heroumát Macallában mutogatták, a hol emlékének áldozatokkal is kedveskedtek. Ph. népszerű alakja a hellen mythusnak. Művészek és költők egyaránt okozták ezt. A művészet aránylag korán (az 5. és 4. század forduló pontja óta) és aránylag sokat foglalkozott Ph.-szel, kinek szenvedései alkalmas motivumul szolgáltak arra nézve, hogy a fájdalmat az arczon lélektanialg és a tagokon boncztani hűséggel lehessen bemutatni. Magát a megsebzés pillanatát mutatja az a vázakép, melyet Baumeistermint 1479-ik számú ábrát közöl, s a melynek mesteréül bizonyos Stamnus szerepel. A csupaszképű, szakálltalan Ph. csak imént szenvedve a végzetes kigyómarást, fájdalmában a földre hanyatlott, melyre félkarjával támaszkodik, másik karját önkénytelenül feje fölé emeli, ajkait lázas kiáltásra nyitja. Előtte Palamedes áll, igazabban készségesen föléje hajlik, mintha kérdezné, mivel segítheti, míg Diomedes és Achilles ép úgy mint még más két áldozó férfiú egyelőre abban hagyják az áldozatot és a hirtelen ijedtség merevségével néznek a kigyó után, mely az oltárul használt kőrakás alá siet és oda bújik. Ez az egyetlen nagyobb kép, mely magát a sebesülés pillanatát ábrázolja, kivüle csak metszett és vésett köveken találkozunk Ph.-szal és a kígyóval. A fájdalmában összecsuklott, görnyedt test nagyon alkalmas a tojásdad területnek művészi betöltésére. Sokkal több emlék foglalkozik a Lemnuson kinlódó és elhagyatott, majd ismét a kínjaitól megváltott hőssel. Az elébbi motivumnak, mely változatokban elég gazdag, leghíresebb alakzatokban a Boethus-féle cameo (Ann. Inst. 1857, tav. H. 4). Rajta Ph. kínjában megnyugodva fekszik, szakálla torzonborzra nőtt, tépéssel borított fájós lábáról valami madárnak szárnyával hessegeti a kínzó rovarokat (más magyarázat szerint hűvös szellőt hajt az égő sebre). A lesoványodott végtagok, a kíntól ránczos törzs, a fájdalomtól kiülő izmok, az egész testnek az az óvatos tartása, mely elárulja, mennyire fél a fájós tagnak puszta érintésétől: mindezek a követ a művészet elsőrendű remekévé avatják. A kínos fájdalommal sántikáló Ph.-t Pythagoras szoborban mutatta be, mely oly élethű volt, hogy úgymond Plinius «szinte éreztük a gennyedő sebnek fájdalmát» (n. h. 34, 59). Nyilván ennek a szobornak utánzata az a Berlini karneol gemma, melyet Baumeister mint 1482. ábrát közöl, s a melynek részleteit egytől-egyig finom megfigyelésről és pompás anatomiáról tanuskodnak. Egyébiránt a szenvedő Ph. hovatovább kedves motivuma lett a legnagyobb mestereknek. Aristophon (Polygnotus testvére), Parrhasius és mások versenyre kelve ábrázolták züllésnek indult testét, borzas haját, könybe lábadt és mégis mereven bámuló fénytelen szemét. Nem kevésbbé nagy tehetségek foglalkoztak Ph. megváltásával, még pedig első sorban Lemnus szigetéről való elhozatalával, melyre Odysseus vállalkozott. Polygnotus ezt festette meg az athenaei képtár számára. Ámde ennek még emléke is elmosódott, hacsak föl nem tételezzük, hogy az etruscus hamvedényeknek idevágó (egyébiránt határozottan értékes) Ph. képei a régi mester hatása alatt keletkeztek. Az egyiket Baumeister be is mutatja (1483. ábra). Rajta Ph. a középen még ültében is vastag istápra támaszkodva hallgatja Odysseus beszédét, de arczán látszik a megtört ember közönye, a ki már jóformán elszokott az emberi társaságtól és most azt sem látja, hogy Diomedes tettetett részvéttel csak azért hajlik feléje, hogy annál kényelmesebben lophassa el értékes fegyverzetét. Kétoldalt a kisérők az útra készen tartott lovakkal várakoznak. Ugyancsak etruscus műemlékeken találkozunk Ph. későbbi életének két fontos mozzanatával: mikor Machaon meggyógyítja és mikor Paris ellen síkra száll. Amazt egy ötvös tükör hátára verte ki (Overbeck, 24, 18), emezt rendkívül egyszerű, keresetlen előadásban (a hol Ph.-re csak bekötött lábáról ismerünk) urnán találjuk (Brunn, 72, 8). A költészetben Ph. nem kevésbbé volt népszerű, mint a művészek körében. Aeschylus, Sophocles és Euripides darabjain kívül tragoediákban szerepeltették még Achaeus, Antiphon, Philocles és Theodectes; comoediákban Epicharmus és Strattis. L. Milani, Il mito di Filottete nella letteratura classica e nell’ arte figurata (Firenze, 1879). Neumann, Entwicklung des Ph.-Mythus, mit besonderer Berücksichtigung d. Sophocles (Koblenz, 1893). Wolf (Vajda) Károly, Ki hozta vissza Ph.-t Lemnos szigetéről? (Egyetemes Philol. Közl. 2. évf.)