Philostratus

FilostratoV. – 1. Verus fia, athenaei sophista; a 2-ik században élt Kr. u. és számos prózában szerkesztett munkán kívül írt 43 tragoediát és 14 comoediát is. Művei közül az ő neve alatt az utókorra semmi sem jutott, ellenben Lucianus neve alatt szerepel egy Nerwn cz. dialogusa, melyben szóvá teszik a corinthusi csatornának tervezett átmetszését és a császárnak ez alkalommal elkövetett kegyetlenkedéseit. – 2. Flavius Ph., az előbbinek fia, szül. 170 körül; atyjának példájára szintén a sophista pályára adta magát, a melyen eleinte Athenaeben működött, később Romában, a hol szerencsésen bejutott abba a fényes irodalmi körbe, melyet Septimius Severius császárnak felesége Julia Domna gyűjtött volt maga köré. Caracalla császár is megkedvelte és magával vitte galliai útjára. Ph. ekkor és többi utazásain (Syriában és másutt) szerezte azokat a kiváló és sokoldalú történeti és műtörténeti ismereteket, melyek műveit jellemzik. Nagy kort ért el, működésének súlypontja a Kr. u. 3-ik század közepére esik. Munkái közül, melyeknek értéke egyfelől a megőrzött adatok tömegében, másrészt a művészi prózában és ízléses feldolgozásban áll, a következők jutottak reánk: a) Ta eiV ton Tuanea ’Apollwnion. Regény, mely talán a legrégibb irányregénynek tekinthető. Hőse tyanai Apollonius, az a kalandos ember, kinek állítóalgos csodáival a pythagoreusok kérkedtek, s a kit Krisztus ellenében dicsőítettek. Ph. is ezt teszi, habár czélzatát gondosan elrejti és látszólag csak a Pythaoras-féle bölcseleti iránynak tömjénez. Több mint valószínű, hogy ez a mű, mely egykorú forrásmunkákon alapszik, Julia Domna megrendelésére és az itt jelzett czélra iródott. b) bioi sojistwn, 2 könyvben, tudósok életrajzai, a kik a görög-római korszakban éltek és különösen szónoklattal foglalkoztak, első sorban rhetorok, vagy olyanok, a kik megérdemelnék, hogy azoknak tekintessenek; ez alkalommal Ph. közvetítő állást foglal el a classikus és ázsiai stilus között. c) ’HrwicoV, a Troja falai alatt szerepelt hősök tetteinek elbeszélése és az illető hősök jellemrajza. Ezt a munkát Ph. 211–17 táján, tehát Caracalla uralkodása alatt írta, még pedig azzal a czélzattal, hogy az olvasót a régi fénynek felidézése által az akkor hiteléből már sokat veszített régi világnézetnek újból megnyerje. d) ’Epistolai, számszerint 73, többnyire szerelmes természetű enyelgések. Van azonban közöttük egy komoly is (Julia császárnőhöz Gorgiasról, melyben a sophistika régi nagymesterét határozottan védelmezi és amgát hívének vallja). Rendkívül érdekes és napról-napra fontosabb mű e) az eiconeV (imagines), egy neapolisi képtárnak leirása, mely a sophistikának keretébe új motivumképen bevonta a festményeknek szórajz alakjában való leirását és ezzel új műfajt létesített. Igaz, hogy már előtte is Marcus Aurelius korában volt egy rhetor, a ki ilyesféle szórajzokat írt, még pedig macedoniai Nicostratus. Csakhogy ennek műveiről képet nem alkothatunk, holott Ph. leirásai elegáns előadásukkal és választékos nyelvkincsükkel igazi gyöngyei ennek a műfajnak, melynek többi mesterei (Lucianus, Polemon, Apulejus, Heliodorus, Himerius) ép úgy szellemi és ízlésbeli függésben álálanak Ph.-szal szemben, mint az újkori Goethe és ennek nyomán a magyar Kármán (Remekek a düsseldorfi képpalotában). Ph. összevissza 34 festményt ír le, melyek között a képírásnak minden fajtája képviselve van. Történeti és tájképeken kívül akadnak vadászjelenetek, csendéletek, genreképek stb. Hogy ez az eltűnt képtár valóban létezett-e és úgy létezett, a mint Ph. leírja, heves viták tárgya, melyet azonban mindinkább azok javára dőlnek el, a kik úgy vannak meggyőződve, hogy itt valóban létezett képek leirásáról van szó, amely leirások a legszellemesebb műtörténeti kutatók (pl. Brunn) tapasztalatai szerint csodálatosan összevágnak a vázákon és sarcophagusokon fenmaradt emlékekkel. f) GumansticoV (peri gumnastichV), értekezés a testgyakorlásról, melyet 1844-ig csak töredékekben ismertek, s a melynek teljes kéziratát az említett esztendőben Minas Minoides fedezte fel. A munka nem csupán azért érdekes, mert a testedzésnek érdekében megirt ókori röpirat, hanem azért is, mert rendkívül becses adatokat tartalmaz, melyek hol az olympiai játékokra vonatkoznak, hol a testgyakorlás ókori történetét derítik fel. Különösen érdekes annak megfigyelése, hogy a testgyakorlás szemlélése miképen edzette meg Ph. szemét és az anatomiai ismereteket nyomban hogyan értékesíti mint műbarát és műcritikus. – 3. Ph. az ifjabb (Lemnius), az előbbinek unokája, a mennyiben szülei a 2. számúnak leánya és bizonyos Nervianus. Nevelését és felsőbb tanulmányait nagyapja és egy Hippodromus nevű sophista vezették, a kik tanítványuknak előmenetelével meg lehettek elégedve, a mennyiben irodalmi érdemeiért már 24 éves korában megkapta Caracalla császártól az adómentességet. Meglátogatta Romát, de működésének főtere Athenae, a hol élt és tanított, míg a halál egy utazás alkalmával Lemnus szigetén az élők sorából ki nem ragadta. Ő írta meg az eiconeV második sorozatát, melyben nagyatyjáénál jóval kevesebb ügyességgel magyaráz egy költött tanítványnak régi műremekeket, melyeket állítólag látott. A munka vége hiányzik, a szöveg a 17-ik festménynek leírásánál megszakad. Fentebbi tárgyalásunk eleddig a conservativ hagyomány csapásán haladt, de meg kell jegyeznünk, hogy van egy másik (újabb) critikai hagyomány is, mely szerint az eiconeV első (régibb) sorozatát és a hrwicoV-t a 3-ik században Ph. írta, ki a 2. Ph.-nak nem unokája, hanem veje volt, míg az eiconeV ujabb sorozatának szerzője egy – 4. Ph., a 3-nak unokája, a ki azonban csak a 3-ik századnak vége felé élhetett és működhetett. Ennek a szétválasztó iskolának hívei Bergk (Die PH., fünf Abbhandl. 173–181) és utána Christ (gesch. der griech. Literatur 530 skk. ll.). Az összes műveket, melyek a Ph.-ok neve alatt ránk jutottak, kiadták: Olearius (Lipsiae, 1709), Kayser (teljes apparatus criticusszal, 1844 és 1853, továbbá az ismeretes Teubner-féle szöveggyűjteményben, 1870), Westermann Paris, 1849); az eiconeV-t külön Jacobs, Welcker jegyzeteivel (Leipzig, 1825), aztán Benndorf és Schenkl (Teubnernél) és legújabban a wieni philologiai vándorgyűlés alkalmából az ottani seminarium növendékei (Lepzig, 1893); a vitae sophistarumot külön kiadta Kayser (Heidelberg, 1838). Ide vágó értekezések és nagyobb tanulmányok még: Müller, Commentatio, qua de Ph. in componenda memoria Apollonii Tyaniensis fide quaeritur (Landau, 1859–1860). Friedrichs, Die Ph.-schen Bilder (Erlangen, 1860). Brunn, Die Ph.-schen Gemälde (a Jahrbücher für Philologie 1861. évi pótkötetében és ugyanazon folyóiratnak 1871. évi folyamában 1–33, továbbá (1–105. l.). Matz, De Ph.-orum in describendis imaginibus fide (Bonn, 1867). Ph. stilusával foglalkozik Norden, Antike Kunstprosa, 380 skk. 389. 411. 415. 433. 918. l.