Phoenica, Phoenice

h Foinich, így nevezték vagy a pálmafákról (foinix), vagy az ország vagy lakóinak veres színéről (foinioV) vagy biborruhájukról, vagy az aegyptusi fenchu szóról szűkebb értelemben Syria partvidékének középső részét, mely kiterjedt Aradustól a Carmel hegyen túl 270 km. hosszúságban és 4–20 km. szélességben, nagyon termékeny volt, különösen pedig borban és olajban gazdag, míg a hegység vasat, rezet és különösen jó épületfát adott. Phoenice határos volt Északon és Keleten Syriával, Délen Palaestinával, Nyugaton a Földközi tengerrel (mare Phoenicium). A Libanus lejtői vonulnak végig az országon és a következő hegyfokokat képezik: Qeou proswpon (ma Rasz Sakka); Fehré hegyfok (Rasz el abiad), Carmel. A Libanusban eredő összes, de leginkább jelentéktelen folyói: Eleutherus (ma Nahr el kebir); Sabbaticus (ma Fuvar ed dar), egy időközi folyó, mely állítólag minden hetedik napon száraz volt, innen van Sabbat folyó neve; Adonis (ma Nahr Ibrahim), melyet a talaj, állítólag Adonis vére, pirosra festett; Lycus (ma Nahr el kelb, azaz kutya folyó), assyriai és aegyptusi győzelmi reliefekkel; Magoras (a Nahr Beirut); Tamyras (ma Nahr Damur); Bostrenus (Nahr el Aule); Lita, rendesen de tévesen Leontes néven (ma Nahr Litani); Belus (ma Naaman); Cison (ma Mukatta); Cherseus (ma Nahr Keradsi), a legdélibb határfolyó. Lakósai, a Phoenices, FoiniceV, magukat kanaanitáknak nevezték, de a héberrel nagyon rokon nyelvjárást beszéltek; azért ma még nincs tisztába hozva, hogy a hamitákhoz vagy semitákhoz tartoztak-e. Állításuk szerint a harmadik század elején az Erythraeus tengertől költöztek ide. Hdt. 1, 1. 2, 44. 7, 89. A phoeniciaiak igen vállalkozó szellemű kereskedő nép voltak, a kiknek hajói déli Arabiáig, nyugati Africáig és Britanniáig elhatoltak, s a kik az északi és keleti tenger borostyánkövét s Indiának és Kelet-Africának termékeit a magunk biborszöveteikkel, üveg- és fémczikeikkel kicserélték. Mesterei lettek az európai népeknek s különösen a görögöknek az írás- és számolásban, csillagászatban, kő- és hajóépítésben, bányászatban, biborfestésben, üveg- és fémiparban, s azért mindezen művészetek feltalálóinak is tartatnak, habár ezekben, leginkább az aegyptusiak és babyloniak tanítványai voltak. Városaik (Északtól Dél felé): Aradus, Arvad (ma Ruad), sziklaszigeten, a szemben fekvő szárazföldi gyarmattal, melynek neve Antaradus (ma Tartus); Marathus (ma Amrit), a műtörténelemre nézve nevezetes necropolisszal (a 662. á. Phoeniciai sirtorony Marathusban; a 663. á. phoeniciai templomnak példáját mutatja: 3 m. magas talapzaton emelkedik egy három oldalról zárt cella, melyet fent lapos tető föd; a templom sziklába mélyitett udvar közepén áll); Simyra, Zemar (ma Sumra); Arca, Caesarea ad Libanum néven is (ma Tell Arka); Tripolis (ma Tarabulusz), mint Aradus, Sidon és Tyrus szövetséges városa építve; Botrys (ma Batrum); Byblus, Gebal (ma Dsebel); Berytus (ma Bejrut), jó kikötővel; Sidno (ma Szaida), eredetileg a leghatalmasabb város, melyet később Tyrus, Zor (ma Szur) túlszárnyalt; Ace, Acco, később Ptolemais (ma Akka); Dora, Dor (ma Tantura). Strab. 16, 753 skk. Mela 1, 12. Plin. 5, 19, 17. V. ö. Movers, Die Phönicier (3-ik kötet, 1841 skk.). Perrot és Chipiez, Geschichte der Kunst im Alterthum, 3. köt. (1855). Pietschmann, Geschichte der Phönizier (1889.).