Rhapsodok

raywdoi, az eposnak v. az epikus jellegű költeményeknek előadói, a kik azonban eleintén (mint ezt az összetet névben foglalt wdh-ból következtetni lehet) más (tisztán lyrai jellegű) költeményeket is énekeltek, sőt talán elsősorban is ezt tették. Az összetett név másik részét (a homerusi költemények keletkezéséről alkotott «critikai» felfogás alapján) a raptein (varrni) igéből szokás még mindig származtatni; tehát raptein wdaV = előadásban összefűzni a különálló egyes dalokat. Ez a magyarázat azonban (különösen az ujabban oly nagy átalakulást mutató Homerus-felfogást tekintve, l. például Terret, Homère, Paris, 1899) nem valószínű, s így megfelelőbb visszatérni a rabdoV (bot) szóból, helyesebben a rapizein (bottal ütni, pl. a tactust) szóból történő származtatásra, melynek különben sem Hesiodus (fr. 227. rayanteV aoidhn) sem Pindarus (Nem. 2, 1: raptwn epewn tapoll’…) nem mondanak ellent, ha a rapizein alak mellett pl. egy azonos értelmű raptw alakot feltételezünk. Tény mindenesere az, hogy a rh. botot hordtak kezükben előadás alkalmával, s nem hihető (bármily keveset is tudjunk egyébként előadási modorukról), hogy e bot nálok már eredetileg is csupán a nyilvánosság előtt való szereplést (mint a skhptron a nyilvános szónokot) akarta jellemezni (így Christ irodalomtörténetében). Bot használata tánczczal, énekkel kapcsolatban minden kezdetleges népnél előfordul, s a görögök közt is ismerjük pl. a JursoV szerepét Dionysus vallásának művészi megnyilvánulásaiban. A raywdoV nevet a homerusi költemények nem említik, s a bennök szóba hozott aoidoV-ok nem bottal, hanem jormgx-al kezükben adják a hősies költeményeket elő (egyik dolog a másikat kizárja!). Homerus hallgatásából persze nem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy az ő korában a raywdoV neve és intézménye egyáltalán ismeretlen lett volna (Christ), Homerus tanuságtételéből csupán azt állapíthatjuk meg, hogy abban az időben a fejedelmi udvarokban és főuri palotákban nem bottánczosok, hanem lantosok végezték a költői szórakoztatás tisztét. Később az utóbbiak helyett az előbbiek lépnek előtérbe, legalább az epikai előadásnál. Mindenekelőtt magukat a homerusi költeményeket veszik fel programmjukba, s a ‘Omhridai név eredetileg valószínűleg a rh. azon különös iskoláját, szervezetét illette meg, a mely az akkori kornak megfelelően genialis alapon és fictiókkal származtatta tovább az előadás czéljából bár lejegyzett, de a nagy közönség szempontjából akkor még csupán meghallgatásra de nem olvasásra szánt homerusi költeményeknek szabad előadását. Ezek a ‘Omhridai tették azután a Kr. e. 8. és 7. századok folyamán a homerusi költeményeket mintegy az egész görög világ előtt általánosan ismertekké, a miként tényleg tudomásunk van arról, hogy efféle rhapsodus-előadások Ios, Rhodus, Cyprus, Creta stb. szigetein, továbbá a szárazföldnek Boeotia, Athenae, Sparta stb. helyein már akkortájt szokásosak voltak (a chiusi Cynaethust névleg is ismerjük, a ki állítólag Kr. e. 500 körül vitte el mint rh. a homerusi költészeket Syracusaebe). Homerus mellett a rh. természetesen mindenkor más költőket is cultiváltak; Hesioduson és más epikusokon kívűl pl. Archilochus költészete is rh. által adatott elő egy különös parakatalogh-nek nevezett előadási modorban, mely mintegy középső helyen állott az ének és az egyszerű recitatio között. Idővel a rh. előadásai is az államilag szervezett agonok keretei közt az államilag szervezett agonok keretei közt tartattak meg (pl. az athenaei Panathenaea alkalmával) más zenei és költői versenyekhez hasonlóan. A rh.-nak egyéni minősége, s ettől függő társadalmi becslése Xen. (Mem. 4, 2, 10) szerint a Kr. e. 4. század elején már erősen hanyatlóban volt (touV gar toi raywdouV oida ta men eph akribountaV, autouV de panu hliJiouV ontaV).