Romulus

‘RwmuloV. – 1. Roma város mesés alapítója és első királya, Numitor albalongai király unokája. A római népmonda szerint Mars hadisten és Rhea Silvia (l. o.) valának R. szülei. R. nagybátyja, a hatalomra törő Amulius, bátyját Numitort a tróntól megfosztotta, annak leányát pedig Rhea Silviát Vesta papnőjévé tette. Ez azonban Mars istentől ikreket szült, Romulust és Remust, a kiket Amulius mindjárt születésük után egy szekrénykében a Tiberisbe kitétetett. Ámde a szekrényke a Palatinus közelében egy fügefa gyökerén fennakadt és partra vetődött, a hol egy nőstény farkas szoptatta a kicsikéket, míg végre Faustulus pásztor rájuk akadt, a ki azután nejével Acca Larentiával (l. o.) a testvérpárt a Palatinus lejtőjén levő kunyhójában felnevelte. Miután R. és Remus a pásztorok között edzett ifjakká nevelkedtek, alkalmilag Numitor pásztoraival harczba keveredtek, a mi végűl arra vezetett, hogy Numitor az elébe hozott Remusban (és később Romulusban is) ráismert unokáira. R. és Remus megtudván származásukat, Amuliust megölték és nagyatyjukat ültették az őt megillető trónra, és nagyatyjuk engedelmével a Tiberis mentén azon a helyen, a hol kitétettek, várost alapítottak. Ennek elnevezése ügyében azonban R. és pártja (Quinctilii) meg Remus és hívei (Fabii) között viszály támadt, melynek folyamán R. a város alacsony falain gúnyolódó Remust megölte és az új várost a saját nevéről Romának nevezte el. Plut. Rom. 9. Liv. 1, 6. Dion. 1, 86. Ovid. fast. 4, 815. Azután a hagyomány szerint Kr. e. 753–716-ig uralkodott Roma fölött. Hogy a várost benépesítse, menedékhelyet nyitott (Liv. 1, 18. Ov. fast. 3, 431), a hiányzó nőket pedig a Consualia ünnepén a vendégekként meghívott sabinusoktól rabolta el. Ebből háború támadt a sabinusok és a rómaiak között, melynek folyamán Romulus Acrót Caenina királyát megölte és fegyverzetét (spolia opima) Juppiter Feretrius templomában kifüggesztette. Antennae és Crustumerium latinus lakóit R. hasonlóan legyőzte, de Titus Tatius (l. Tatius) sabinus királylyal szemben szerencsétlenűl harczolt, úgy hogy a sabinus király Tarpeja árulása folytán még a Mons Capitolinust is hatalmába kerítette. Javában folyt a harcz, midőn az elrablott sabinus nők megsokalván a vérontást, a harczolók közé vetették magukat és uj férjeiket apáikkal és rokonaikkal kibékítették. A békeszerződés értelmében a sabinus nép immár Romába költözött, hol a Quirinalis halmon letelepedett. Varro l. l. 5, 51. Dino. 2, 50. R. uralmát eleinte Titus Tatiusszal megosztotta, Tatiusnak Laviniumban történt megöletése óta azonban egyedül viselte a hatalmat. Az általa 100 római polgárból megalakított senatust (patres) 100 sabinus polgárral szaporította, Roma határát és hatalmát a Fidenae és Veji ellen viselt háborúk által gyarapította és e közben hősiességének gyakran jelét adta. Az etruscusok ellen viselt háborúban R. pl. egymagában 8000 ellenséget ütött agyon. Hosszú és dicső uralom után 716-ban a Mars mezőn hadi szemle alkalmával hirtelen kitört égi háború közben a földről eltünt. Némelyek gyilkosságot emlegettek, de Julius Proculus senator arra magyarázta a dolgot, hogy az istenek R.-t az égbe ragadták, a hol R. ezentúl Quirinus (l. o.) néven a nemzeti istenek sorában foglalt helyet. Liv. 1, 16. Dion. 2, 63. Cic. r. p. 2, 10. Ezen eredetileg latinus nemzeti mondával utóbb a H. macedoni háború idején a görögöknek Aeneasról szóló mondaköre folyt egybe (Timaeus nyomán. Pol. 12, 4. Dion. 1, 67. Naevius és Enius). E szerint Aeneas és Creusa (Priamus leánya) valának R. szülei, a ki Remusszal és Hector fiaival alapítá Romát. A történelmi critika már régebben kiderítette, hogy R. mondahős, még pedig Roma városának heos eponymusa, kinek nevét Roma város nevéből költötték. Magában R. személyében pedig Ruminus Faunus ősitaliai pásztor-isten alakja ismerhető fel, a kinek tiszteletére a Lupercalia ünnepélyt szokták megülni. Utóbb a nemzeti hagyomány mindazokat az intézményeket, melyeken Roma ősi szervezete és részben régi nagysága nyugodott, mint a senatust, a polgárságnak patriciusok és plebejusokra való felosztását, három tribus és lovag centuria (Ramnes, Tities, Luceres) alapítását és a 30 curiára való felosztását, a magistraturákat, a város mesebeli alapítójára és első királyára vezette vissza, a kit azonfelül mint szerencsés, harczias hódítót és eszes államférfiút meg szervezőt is ünnepelt. A latin Juppiter cultust, a Janus templomot, a legelső diadalmenetet stb. hasonlóan összeköttetésbe hozták a Romulus mondával. – Irodalom: Niebuhr (1, 223), Schwegler (1, 384 skk.), Mommsen (1, 4. fej.), Peter (1, 1), Ihne (1, 1. fej.) és Niese (25. l.) nagyobb munkái a rómaiak történetéről. Mommsen, Die Remus Legende (Hermes, 16, 1881). Preller, Röm. mythologie. Linker, Die älteste Sagengesch. Roms (1876). Zinzow, Das älteste Rom (1868). Schwarz, Der Ursprung und die Gründungssage Roma (1878). Corcia N., Dell origine di Roma (Napoli, 2. kötet, 1880–82). Keleti Vincze, Róma őskora és a történeti kritika (Vasmegyei régészeti Évkönyv 8. évf. 1880). Emmann a., Die Legende von den röm. Königen (1893–94). 1898-ban a forumon folytatott ásatások folyamán talált úgynevezett Romulus-sírról l. Finály Gábor czikkét az Egyet. Philol. Közl. 1903. 1. füzetében, továbbá Huelsen czikkét a Humanistisches Gymnasium 11. kötetében és a régészeti szaklapok jelentéseit ezekről az ásatásokról. A Romulus-monda változásairól l. Liebrecht, Alte und neue Aufsätze (1878). – 2. Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár Kr. után 475–476-ban. Atyja Orestes előbb Attila, majd a nyugatrómai császárok szolgálatában állott. 475-ben pedig mint galliai hadvezér Italiába nyomult, a hol alig 16 éves fiát Romulust a császári trónra emelte, voltaképen azonban maga uralkodott helyette. Egy évvel később 476 nyarán azonban a barbár Odoacer (l. o.) Ravenna elfoglalása után véget vetett nemcsak R. uralmának, hanem egyúttal a nyugatrómai császárságnak is (aug. 25). Az ifjú árnyékfejedelem életét azonban nem bántotta, hanem Campaniában Bajae mellett villát ajándékozván neki, évi dijat rendelt számára. Proc. b. g. 1, 1. Jord. r. Get. 45 skk. Cassiodorus és Marcellinus Comes krónikája. V. ö. Wietersheim-Dahn és Pallmann munkáit a népvándorlásról. Hoszner R., Die letzten Kaiser des röm. Abendlandes (Bielitz, 1900).