TARTALOMS

Selhnh, Selhnaia (Selana, Selanaih)

a selaV-tól (fény, fáklya, világ), Mhnh, Luna, a holdnak istenasszonya és megszemélyesítése. Hyperion és Thia leánya (Hes. theog. 371), Helius és Eos testvére, a Titanok nemeztségéből (TithniV, Titania). Későbbi költők Phoebének is nevezik, lévén ő testvére Phoebusnak, a nap istenének. Verg. A. 10, 216. Egy homerusi hymnus (3, in Mrec. 99) Pallas heros leányának mondja. Ezzel azonban a származására vonatkozó hagyományok még nincsenek kimerítve. A tragikus költőknél Helius leánya (Eur. Phoen. 174), a mindig külön úton járó Aeschylusnál (Xantriae, fragm. 165N.) szülei Zeus és Leto. Ugyancsak eltérők a hagyományok s. (Mene) férjére és gyermekére vonatkozólag. Míg elvétve szűznek is mondják, a ki férfit nem ismer (Agesianax Plutarchusnál, de fac. in orbe Lunae, 2, 4. Artemid. on. p. 135, 17. H. Orph. hymn. 9, 3. Theod. Prodr. 1, 375), a mythusok többsége meglehetős gyakran emlékezik meg S. szerelmeiről, melyek hol istenekhez, hol halandókhoz fűzték. Attikai mythus szerint S.-nek Zeustól két leánya volt: Nemea és Pandea. Hom. hymn. 32. Költőknél még egy harmadik leányuk is előfordul Hersének, a harmat egyik patronájának személyében. Alcman, fragm. 39B. Endymiontól (l. ezt) ötven leánya született (az olympiai ünnepi cyclus hónapjai, Boeckh, Expl. Pind. 138). Harmadik férje testvére Helius, kitől a Horáknak anyja lett (Quinsisi monda szerint Musaeus a myhtikus költő is úgy szerepelt, mint S. fia, atyja pedig Eumolpus vagy Anti(o)phemus. Orph. frgm. 4, Abel. Plato de rep. 364. l. Hermesianax, ap Athen. 597E. S. jelentősége és az emberekre gyakorolt befolyása azonos azzal, a mit a hold a föld lakóira gyakorol; első szerepe az, hogy tőle ered a termékenyítő üde harmat, a mely különösen ott, a hol az esőzések ritkák (pld. Görögországban is) fenntartó eleme minden életnek és tenyészetnek. Innen erednek S. melléknevei. Elnevezik őt «mindenek nagymesterének» «minden jó okának», «a ki a termést adja», «a ki mindent táplál» (dhmiourgoV twn olwn, agaJwn aitia, Julian. ep. 50; jerekarpoV, Orph. Hymn. 9, 5; pantrojoV. Nonn. Dionys. 44, 191). Továbbá nagy szerepe van a nők életében mint a szülések istenasszonyának, a ki a nőknek gondjait viseli és őket életök nehéz órájában védi. De máskülönben is nagy szerepe volt S.-nek az egészség és betegség dolgában. Tudjuk, hogy a hold a mai holdkórosok titokzatos bajában is nagy szerepet játszik, de az ókorban S.-vel hozták összefüggésbe az epileptikusokat is, a kiknek neve is a hold és az istenasszony nevéről volt véve (selhniazonteV, selhniwnteV, selhniazomenoi, selhnoplhktoi). A legfontosabb orvosszerek is, miket az epilepsia ellen használtak, úgy mint a selenites nevű kő és sötétben állítólag világító paeonia (bazsarózsa) S.-ről, Menéről voltak elnevezve. Veget. 3, 33. Dioscur. 3, 147. Hitték azonkívül az ókorban, hogy S. hatással van a szembajokra, fejfájásra és kábultságra. Tartották továbbá, hogy a gyermekeket nem tanácsos a telihold fényének kitenni, mert akkor görcsöket kapnak, miért is az ilyen bajok elhárítása végett félhold alakú amuletteket akasztottak nyakukba, hogy így S. jóakaratát biztosítsák. A szerencsétlen szerelmesek szintén S.-hez fordultak (Eurip. Calyptom. Hippol. fr. trag. Gr. p. 390), a kiről magáról is azt gondolták, hogy minden hónapban egyszer a Nappal egy barlangba vonulnak és ott szerelmi frígyben egyesülnek. Ezen szerelmi bűbájolással rokon S. szerepe a varázslók és javasasszonyok életében; mindenféle éjjeli bűbájosságoknál és boszorkányságoknál ő hozzája is fordultak, mert azt hitték, hogy a hold a harmat által, melyet ad, bűbájos füvek erejét vagy fölébreszti vagy a meglévőt erősbiti. Különös erőt tulajdonítottak olyan füveknek, melyeket holdtöltekor szedtek, megannyi olyan szokás, mely a mai görögöknél még mindig megvan (v. ö. Politisnak az irodalomban alább idézendő értekezését). Végül S.-hez foházkodtak a vadászok és halászok, a mi természetes következménye azon szokásnak, hogy az ókori görögök ezen foglalkozásukat különösen szivesen üzték holdvilágos éjjeleken. S. tiszteletét mindennapi imádságokkal fejezték ki és hozzá imádkozni egész Hellasban elterjedt szokás volt. Plato, p. nomwn, 887E. Mindazonáltal egyes helyeken különös tisztelet tárgyát képezte; így kivált a Peloponnesusban, jelesül Elisben, a hol különösen az Endymionra vonatkozó mythus vert gyökeret. Endymiontól származtatták Paeont, Epeust, és Aetolust, az Epeusok törzsökös őseit. Paus. 5, 1, 4. Tisztelték még Arcadiában (Corinthusban) sőt egy arcadiai törzsnek neve egyenesen Selhnitai volt. Schol. Ap. Rhod. 4, 264. Laconiában mint cultushelyek ki vannak mutatva Thalamae (Paus. 3, 26, 1) és Gythium (CIGr. 1392). Thalamae közelében volt egy szent forrás, a melyből azok, a kik josló választ kértek, lefekvés előtt inni szoktak. Argolisban S. tiszteletének helye Nemea. Itt az Apesas hegység szirtjei között mutattak egy barlangot, a hol állítólag a Heracles által elejtett oroszlán garázdálkodott, a mely egy helyi hagyomány szerint S.-től származott (Müller, Fragm. Hist. Gr. 2, 30). Ugyancsak S.-től és Zeustől származtatták a városnak hasonnevű törzsökös hősnőjét. Schol. ad Pind. Nem. p. 425B. Közép- és Északi Görögországban S. tiszteletével első sorban Athenaeben találkozunk, a hol holdujság idején Helius és S. nászünnepét ülték (Theogamia), mely nászból a Tritopatorok származtak, a kikhez gyermekáldásért volt szokás fordulni. Proclus ad Hes. op. 781. Philoch. in et. magn. 768. 1. Több mint valószínű, hogy Thebaeben is ünnepelték, nemkülönben Tessaliában, továbbá a görög gyarmatok közül Alexandriában és a Latmus melletti Heraclea városban, melynek közelében volt az a barlang, melyben a hagyomány szerint S. Endymiont meglátogatta. De egyike a legérdekesebb mythusoknak, a melyek S.-re vonatkoznak, Patraeben és annak környékén (Achaiában) volt elterjedve. E szerint Pan szerelmével közeledett S.-hez, de visszautasításra talált; akkor azután cselhez folyamodott és hófehér gyapjúba burkolva magát (kos alakjában?) megszöktette az istenasszonyt. Philargyirus ad Verg. G. 3, 391. Az itt felsorolt helyeken S.-t a napi imádság mellett rendes havi ünnepségekkel is megtisztelték, melyek az újhold idejére estek. Továbbá áldozatokat mutattak be neki holdtöltekor és holdfogyatkozások idején. Szentelt állatai voltak az ökrök, bikák, a lovak és öszvérek, a kecskék és a kakasok, melyek közül a fehér kakasok mint áldozati állatok is fordulnak elő. A növények közül neki szentelték a paeoniát (bazsarózsát), a melyről azt állították, hogy éjjel világit. Attributumai: a seleniteskő, a félhold, nimbus, korong, a kerék, fáklya, fátyol, végül íj és nyilveszszők. S. alakját sok tekintetben elhomályosította azon körülmény, hogy az idők folyamában különböző istenségekkel azonosították, így Hecatéval (a stoikusok), Artemisszel (különösen Aeschylus), a thraciai Bendisszel és Persephonéval (az orphikusok és pythagoreusok); aránylag későn azonosították Athenével (legelőször Aristotelesnél frg. 348, B. D), nemkülönben Demeterrel, sőt Cybelével (későkori írók, pld. Apulejus metam. 9, 5). A müvészi ábrázolásokra első sorban az volt hatással, hogy az alkotó művész az istenasszonyt hogyan képzelte, lelki szemeivel milyen helyzetben látta. E tekintetben háromféle felfogással találkozunk; látjuk S.-t repülő helyzetben, kocsin, és úgy a mint nyargal. A szárnyas felfogás, bár a 32-dik homerusi hymnusra támaszkodik, aránylag ritka. Sokkal gyakrabban látjuk kocsin, a melyet lovak, tehenek vagy bikák húznak. Így pld. a szárnyas lovakkal találkozunk egy attikai piros alakos vázán (Berlin 2293-dik szám) és azóta többször. A lóháton ülő vagy más állaton nyargaló S. a monumentalis művészeten kívül szintén vázákon és éremképeken fordul elő. A monumentalis művészet mesterei közül Phidias foglalkozott vele, a ki mindenütt mint Helius ellentétét tüntette fel, Heliust kocsin, S.-t nyargalva. Így ábrázolta őt az olympiai Zeus trónjának lábazatán (Paus. 5, 11, 3), nemkülönben a Parthenon keleti oromcsoportozatán, a mely typus némelyek szerint (Grosse) egészen a római korig mintaszerű maradt. Mielőtt ennek igazságát kutatnók, emlékezzünk meg az ugyanide tartozó vázaképekről és érmekről. A vázaképek közül kiválik a canossai díszamphora, most Napoliiban (Arch. Zeitung, 1867, 224-dik tábla 1, 62 skk). Ezen az amphorán S. lóháton ül, czipőben, dór chitonban és köpenyben, melynek egyik csücskét jobbjával vállára vonja, másik keze a gyeplőt fogja; diszei stephane, nyakláncz és fülön függő; feje körül vörösbarna és sárga nimbus. Ugyanígy mutatja be az istenasszonyt a napolii piros alakos váza, mely Altamurából került oda (Heydemann 3222), de mégis azzal a különbséggel, hogy az istenasszony előtt egy csillagkép látható, egy nagy csillag, melyet 8 kisebb vesz körül. De a legeslegszebb és legeredetibb vázakép, mely a lóháton ülő S.-t feltünteti, Blacas herczeg gyüjteményéből való (Baumeister 711-dik ábra). Ezen Helius tüzes fogatán fölemelkedve elriasztja a csillagokat, melyek fürdő fiuk alakjában hanyatt homlok rohannak a tengerbe. Helius előtt siet Eos, a ki előtt viszont Cephalus menekül; mindnyájuk előtt S. lóháton ülve. Ime a napkelte, a nap előtt jár a hajnalpir, a mely elől elvonul a hold. Az éremképek közül ide tartozik a vágtató lovon ülő és kezében fáklyát tartó S. (Diana Lucifera) Antoninus Pius egyik érmén (Cohen, Méd. imp. 2, 383 lap), továbbá Patrae városának érmein (Müller-Wieseler, D. a. K. 2, 174). Ábrázolják szarvason ülve is, sőt úgy is a mint Endymionnal kocsiban ül, melyet szarvasok húznak, (egy vázán Annali d. I. 1878. évf. G. tábla). Föntebb említettük, hogy némelyek szerint S.-nek lóháton való ábrázolása, melyet Phidias alkotott meg, egész a római korig a művészekre nézve kötelező lett volna. Ezzel szemben tény az, hogy már az alexandriai korban S. kocsin jár, a melyet két ló húz (Helius négy lovon jár, a miben szintén ki van fejezve az az ellentét, mely a napisten parancsoló természete és S. szelid lénye között uralkodik). Ez a felfogás különösen ott tapasztalható, a hol az istennő Endymionnal együtt jelenik meg. E tekintetben egyelőre csak a Baumeisternél az 523-dik ábrán közölt sarcophagusra utalunk, melyen különösen jól látható a S. jellemzetes díszét képező és feje fölött félkörben lobogó fátyol, melynek technikai kidolgozása élénken emlékeztet a «sarukötő» Aphroditére (l. 1. kötet 167. lap és 82. ábra). Mint mellékalak sokszor fordul elő S. a sarcophagusokon és reliefeken. Így pl. Mithras-reliefeken (Baumeister 996), egy Prometheus sarcophaguson (u. o. 1568); mindenütt kocsin látjuk, annál meglepőbb, mikor egy sarcophagus sarkában (Baumeister 1574) nyugodtan szinte katonásan állva találjuk, kezében fáklyával. Néha kis gyermekek, szárnyas geniusok haladnak előtte: Erosok, sőt talán Pilosophorus és Hesperus. Különösen áll ez arról a szép fiucskáról, a ki kezében fáklyával előtte lebeg; ez nyilván Hesperus (az esti csillag). Egymagukban álló művészi felfogások egyfelől az, mikor S.-t kezében megfordított bőségszarvval ábrázolják (egy kalendárumképen Jahrb. d. arch. Instit. 1. pótf. 14-dik tábla), másfelől pedig az az igazi római, tisztán astronomiai felfogás, mikor S. mellképét Oceanus szakállas maszkjára teszik és Phosphorus és Hesperus mellszobrai közé állítják (egy basis a Louvreban; Wieseler A. D. 2, 190). Az itt megbeszélt emlékek, melyeket az összefüggés kedvéért együtt soroltunk fel (különösen a sarcophagusok), nagyrészt S. római alakjára, Lunára vonatkoznak, a mikor neve etruscus tükrökön Losna (Fabretti szerint [Gloss. 1067] a romagnai szójárásban Losna, Lusna a. m. fény, ragyogás). Luna úgy viszonylik Dianához, mint Janushoz Sol, a kinek tisztelete Romában a Lunáéval össze volt forrva. Az italiai népesség, különösen a sabinusok régi időtől fogva tisztelték, és Varro azokhoz az istenségekhez sorolja, a melyeknek tiszteletét még Titus Tatius honosította meg Romában. Volt egy temploma a Palatinus hegyen, a melyet éjjelenkint kivilágítottak (Luna noctiluca, Varro 5, 68), azonkívül volt egy régi szentélye az Aventinus hegyen, a circus tájékán; erről a szentélyről azt tartották, hogy Servius Tullius alapította. Tac. ann. 15, 51. Sajátságos, hogy a legrégibb időben sem az ünnepi naptárban sem a papi rendtartásban tiszteletének nyomára nem akadunk; legelső nyoma római érmeken található, melyek a második pún háború idejéből valók és a Phidiasétól eltérő görög felfogást mutatják: a napistent négyes fogaton, a hold istenasszonyát kettős fogaton. Igy jöttek aztán ezek a páros istenségek szoros kapcsolatba a circusi játékokkal, a mikor is a négyes fogaton versenyzők Solhoz, a kettős fogatok urai Lunához fohászkodtak sikerért. Ennek folytán a két istenségnek magában a circusban közös szentélye volt, melynek alapítását aug. 28-án játékokkal ünnepelték. Tertull. de spect. 9. Cassiod. var. 3, 51, 6. Mint a hónapnak (holdforgásnak?) istenasszonyát martius hónapjának utolsó napjain áldozattal tisztelték meg. Ov. fast. 3, 883. Tiszteletéhez tartozott az is, hogy holdfogyatkozások alkalmával érczedényeket vertek össze és fuvó hangszerekkel nagy lármát csináltak, a hagyomány szerint azért, hogy az ellenségeitől szorongatott holdat veszélyes helyzetéből kiszabadítsák és üldözőit elűzzék. Liv. 26. 5. Tac. ann. 1, 28. Érdekes, hogy ez a babona a mai görögöknél még mindég szokásban van (l. Politis értekezését Boschernek alább idézendő műve függelékében). Nagy csapás érte luna tisztelőit akkor, midőn az Aventinus hegyi teplom a Nero-féle tüzvész idején elpusztult. De ezt csakhamar kiheverte és tisztelői egyre szaporodtak, míg a keleti csillagcultusok behatolása egyre nagyobb és szorosabb összefüggést teremtett közte és a főistenségek között. Innen ered, hogy az equites singulares egyik fogadalmi kövén Sol és Luna mindjárt Juppiter és Juno után következnek (Henzen, Annali d. Inst. 1885, 260. szám, 23). Igy csoportosították különben a capitoliumi Juppiter templomának oromképén is (Baumeister, 821. á.). L. Gerhard, Gottheiten der Etrusker 39. l. 2. tábla. Preller. Römische Mythologie 327 skk. Anst. Rogernél Aufsührliches Lexikon 2, 2158 skk. Wissowa, Religion und Kultus der Römer, 260 skk. ll. Baumeister, Denkmäler des Klassischen Alterthums, 3-ik köt. 1646 skk. ll. Grosse, De dea Luna Graecorum (Lübeck, 1880). De mindenekfölött Roscher, Über Selene und Verwandtes, Leipzig, 1890; ebben van Politis értekezése: Der Mond in Sage und Glauben der heutigen Hellenen és u. a. Nachträge (Wurzen 1895).

L. M.