TARTALOMS

Sempronii

római patricius, utóbb plebejus nemzetség. Ágai: – A. Atratini. Ebből származott. – 1. A. Sempr. Atr., több ízben consul és a Spurius Cassius által indítványozott lex agraria idején (Kr. e. 486-ban) közvetitő a patriciusok és plebejusok között. Liv. 2, 21. 34. Dion. Hal. 8, 74 sk. – 2. C. Sempr. Atr., mint consul Kr. e. 243-ban szerencsétlen háborút viselt a volscusok ellen, a kik Verrugo táján legyőzték. Ezért a népgyűlés 420-ban a néptribunusok indítványa értelmében 15,000 as pénzbirságra itélte. Liv. 4, 37 sk. 44. Val. Max. 3, 2, 8. – 3. L. Sempr Atr., Coelius ellenfele (v. ö. Cic. Coel. 1, 2), később Antonius egyik tengeri alvezére, Kr. e. 34-ben pedig consul. Utóbb agg korában ott hagyta Antonius pártját és életuntságból sajátkezüleg oltotta ki életét. Dio Cass. 49, 39. – B. Sophi. – 4. P. Sempe. Sophus, Kr. e. 304-ben consul, a samniták és aequusok legyőzője. Liv. 9, 45. A 299. évben elnyerte a censori méltóságot. – 5. P. Sempr. Soph., 268-ban Kr. e. consul, mely állásban Picenum törzseit legyőzte. 252-ben, mint censor 15 senatort rekesztett ki a senatusból. Flor. 1, 19. Liv. ep. 18. – C. Tuditani. – 6. P. Sempr. Tud., a cannaei csatából mint hadi tribunus néhányad magával szerencsésen Canusiumba menekült. Liv. 22, 50. Utóbb 213-ban mint praetort találjuk Ariminumban; 209-ben censorrá lett és Fabius Cunctatort tette meg a senatus elnökévé. 205-ben a senatus mint proconsult Görögországba küldte, a hol III. Fülöp macedoniai királylyal békét kötött. Liv. 29, 12. A 204. évben mint consul Hannibal ellen harczolt Alsó Italiában. Liv. 29, 11. 13. 36. – 7. C. Sempr. Tud., 197-ben praetor Hispaniában, a hol egy csatában halálosan megsebesült. Liv. 33, 25. – 8. M. Sempr. Tud., 185-ben consul, a ligurok legyőzője. 193-ban néptribunusi minőségben az uzsora ellen hozott törvényt. Meghalt 174-ben. Liv. 35, 7. 39, 32. 41. 21. – 9. C. Sempr. Tud., Mummius consul egyik alvezére Görögországban Kr. e. 146-ban. Cic. ad Att. 13, 33. Utóbb 129-ben consullá választották, mely állásban a Ti. Gracchus gazdasági törvénye által felidézett birtokperekben döntenie kellett volna, de nem osztván a Gracchusok nézeteit, nem volt kedve az ager publicus kényes kérdésével bajlódni és a reá bízott munka elől Illyricumba a hadsereghez távozott, melynek élén kezdetben vereséget szenvedett ugyan, de azután diadalt aratott a kalózokon. Liv. ep. 59. App. b. c. 1, 19. Szónoki tehetségéről Cicero tesz tanuságot (Brut. 25, 95). Egyébiránt irodalommal is foglalkozott; töredékekben reánk maradt munkái közül egy történeti mű és a legalább is 3 könyvre terejdt libri magistratuum érdemelnek említést. Dionysius Halicarnassensis (1, 11) a liogwtatoi twnRwmaicwn suggrajewn közzé sorozza. Munkáinak maradványait kiadta Peter, Hist. Rom. rell. 1, 142 sk. – D. Plaesi. – 10. C. Sempr. Blaesus, Kr. előtt 253-ban consul, a hajóhad egy részével Carthago partvidékeit pusztította, visszatérés közben azonban vihar következtében hajóinak tetemes részét elvesztette. Pol. 1, 39. – E. Gracchi. – 11. Ti. Sempr. Gracch., Kr. e. 238-ban consul, mely évben a ligurok ellen harczolt és megszállotta Sardiniát. Pol. 1, 88. – 12. Ti. Sempr. Gracch., az előbbinek fia, Kr. előtt 215-ben consul, mely állásban a campaniabelieket legyőzte, 214-ben mint proconsul Hannibal ellen küzdött; tekintélyes hadsereggel rendelkezett, melyet java részben rabszolgákból toborzott össze, a kiket diadal esetén a szabadsággal biztatott. Ez az igéret annyira lelkesítőleg hatott katonáira, hogy Hanno pún vezért Beneventum mellett legyőzték. Liv. 23, 24. 24, 14 sk. Két évvel később 212-ben Mago kelepczébe csalta és akkor életét vesztette. Liv. 25, 15 sk. – 13. Ti. Semr. Gracch., Kr. e. 204-ben igen fiatalon (Liv. 29, 38) agururrá választották, 187-ben pedig néptribunussá, mely minőségben lovagias gondokodása jeléül ellenfeleinek, a sikkasztással vádolt P. és L. Scipiónak védelmére kelt. Cic. prov. cons. 8. Jutalom fejében id. P. Scipio (Africanus) vejévé választotta. 185-ben mint követ Macedoniában járt, 180-tól 178-ig pedig Hispania citeriort kormányozta, miközben a benszülöttekkel keményen hadakozott, és részint számos város megvételével részint igazságszeretetével a tartományt lecsöndesítette. Liv. 40, 47 skk. Visszatérése után fényes diadalmenetet tartott. Liv. 41, 7. A 177. évben mint consul Sardinia lakói ellen harczolt és tömérdek sardiniai hadi fogolylyal népesítette be a római rabszolgavásárt (állítólag ebből az alkalomból keletkezett a közmondásos Sardi venales kifejezés). Aur. Vict. vir. 57. 169-ben elnyerte a censurát és konservativ gondolkodásának megfelelően szigorúan járt el a szabadonbocsátottakkal. 165-ben és 161-ben Keleten járt diplomatiai megbizásban, és számos ázsiai fejedelmet látogatott meg valamint Rhodus köztársaságát, a hol hellen műveltségét és a görög nyelvben való jártasságát érvényesítette. Pol. 31, 5 skk. 23. 32, 3 sk. 163-ban másodízben viselte a consulatust. Cic. n. d. 2, 4. Halálának éve bizonytalan. Emléke különösen a hispaniai törzsek szivében sokáig élt. Neje Cornelia, P. Scipio Africanus leánya, nagy műveltségű, példás erkölcsü, és szendesége mellett gyakran elszánt és férfias erélyű nő volt, a ki rendkívül boldog házasságban élt nálánál sokkal idősebb férjével. 12 gyermeknek volt anyja, a kik közül 9 elhalt. A megmaradt két fiút és leányát annyi gonddal nevelte, hogy Romában a Gracchusok anyját köztisztelet környékezte. Midőn Aegyptus királya nőül kérte Corneliát, ez gyermekei iránti szeretetből visszautasította koronás kérőjét. Két görög rhetor, a cumaei Blossius és a mytilenei Diophanes szintén táplálta az ifjak lelkében a nemes eszményeket és a római nép sok reményt fűzött a két Gracchushoz. Corneliától C. fiához intézett két levéltöredék maradt reánk, melyeknek hitelességét alaptalanul vonták kétségbe. V. ö. Cic. Brut. 58, 211. Cornelia életrajzát megirták ujabban Mercklin és Sörgel (1869). – 14. Ti. Sempr. Gracch, az előbbinek idősb fia, talpig becsületes, jószivü, kitünően nevelt, de csak középszerű tehetségű ifju vala. Politikai és társadalmi tekintetben a Scipio család nézeteit osztotta. Apósa Appius Claudius, a volt censor, köztiszteletben állott, és a Scipiók, Claudiusok és Metellusok körével egyetértve hangoztatta a gazdasági válság orvoslásának és az inséges földmivelő osztály segélyezésének szükségét. Pályáját 146-ban sógora Scipio oldalán kezdte. 137-ben mint quaestort Hispaniában találjuk, és ő kötötte sarokba szorult rokona Mancinus consul nevében a numantiabeliekkel azt a szerződést, melyet a senatus megsemmisített, elrendelvén, hogy Gracchus a többi tiszttel az ellenségnek kiszolgáltattassék. Szerencséjére a népgyülés elvetette ezt a határozatot. Numantia lakói pedig nem fogadták el az áldozatot. Mindamellett a senatus eljárása Ti. szívében az uralkodó osztály ellen lappangó ellenszenvet egyre növesztette. Plut. Ti. Gracch. 5. Ugyancsak Plutarchus meséli, hogy Ti., midőn 137-ben Etrurián keresztűl Hispaniába utazott, borzadálylyal szemlélte az egykor virágzó ország elpusztult városait és elnéptelenedett vidékeit, melyeken csak itt-ott kóborolt rablóra emlékeztető barbár nyelvű pásztor. E pusztulásban a latifundium rendszer átkos következményét ismerte fel Ti., mely a régi kisbirtokos földmivelő osztály romlását idézte elő. Ekkor fogamzott meg benne az a hazafias és időszerű elhatározás, hogy a gazdasági osztály égető baján segíteni fog. 133-ban a néptribunatusért folyamodott, melyet a nép bizalmából el is nyert és erre azonnal hozzáfogott népboldogitó tervének kiviteléhez. Azt tapasztalván, hogy az italiai földbirtok mindössze 2000 nagybirtokos kezében van felhalmozva, megújította a feledésbe ment lex Licinia főpontját, mely törvényt a hagyomány szerint Licinius Stolo vitt keresztül 366-ban, valószínűleg azonban csak a II. pún háború után léptettek életbe (v. ö. Niese czikkét a Hermesben 23. köt. és Meyer Ed. értekezését a Rheinisches Museum 37. kötetében). Azt indítványozta, hogy egy polgár se birhasson az ager publicusból 500 jugerumnál többet bérletben, hanem hogy két felnőtt fia részére egyenkint még 250 holdat tarthasson meg; az eddigi birtokosoknak beruházásaikért kárpótlást igért. Az optimata nagyuraktól ily módon visszavett földbirtokot azután 30 holdnyi darabokban elidegeníthetetlen bérlet gyanánt a szegényebb polgárok és szövetségesek között akarta szétosztani csekély bérösszeg fizetése mellett. Ti. javaslata törvényes alapon nyugodott és mérsékeltnek mondható, mindamellett az uralkodó párt, mely évtizedek óta egyedül és ingyen bitorolta a tulajdonának tekintett közlegelőt, anyagi érdekeiben sértve erélyes ellentállásra készült és Ti. egyik tribunustársát Cn. Octaviust rábirta, hogy vetójával közbelépjen. Ennek láttára a haragos Ti. törvénytelen lépésre ragadtatta magát: arra beszélte rá a hozzá szitó népgyűlést, hogy Octaviust hivatalától megfossza, mire a lex Semproniát elfogadták és annak végrehajtását egy háromtagu bizottságra bízták (triumviri agro dividundo vagy agris judicandis adsignandis). Első ízben magát Tiberiust, öcscsét Cajust és apósát Appius Claudiust választották a bizottságba. Ámde ennek működése sok akadályba ütközött és sok viszályra szolgáltatott okot. Ti. látván, hogy a bosszús optimaták vesztére készülnek, még jobban igyekezett a népet a maga részére megnyerni, e czélból azt indítványozta, hogy Attalusnak, Pergamum utolsó királyának kincseit az új földbirtokosok között feloszszák; azon kívül életének biztosítása czéljából arra törekedett, hogy a következő évben ujra megválaszszák néptribunusnak, ámbár hogy ez szokatlan, ellenfelei szerint törvénytelen lépés volt. Ez utóbbiak ujabb fondorlatokat szőttek ellene és többi között azt is ráfogták, hogy a senatust meg akarja buktatni, sőt hogy idegen követektől koronát kapott ajándékba. Végre megérkezett a választás napja. Ti. hívei, mezei munkával elfoglalva, nagyobbrészt távol maradtak, ellenben az optimaták és furkós botokkal felfegyverkezett clienseik sűrű tömegekben lepték el a forumot. Előbb más napra halasztották a választást, más nap pedig az optimaták emberei dulakodást rendeztek, a senatus pedig Ti. ellen állást foglalt. Midőn Ti. kezével homlokához nyult (hogy tudtára adja híveinek, miszerint élete veszélyben forog), ellenfelei azt kiáltották, hogy a koronát kéri. Erre nehány senator arra hívta fel Mucius Scaevola consult, hogy a hazaárulót ölesse meg, mikor pedig a consul ettől idegenkedett, Scipio Nasica, a szenvedélyes optimaták vezére, arra szólította fel társait és párthíveit, hogy fegyveresen kövessék. Nyomban reá a gyülés helyét, a hűség templomát otthagyva Gracchusnak a Capitoliumon várakozó hiveit megtámadta, kik ijedten szétfutottak. Ti. megkisérté a menekülést, de a Capitolium lejtőjén elbukott, mire két optimata vagy egyik tribunustársa bunkóval agyonütötte. Vele vagy 300 híve vesztette életét, kiknek testét az övével együtt a Tiberisbe dobták. A győzedelmeskedő kormánypárt utóbb is azt hangoztatta, hogy Ti. a koronára vágyódott és ez okból jogosan lelte halálát. Ti. sógora Scipio Aemilianus, bár nem volt ellensége a reformnak, hasonlóan nyilatkozott, és még Ti. anyja is, bár szerencsétlen fiáért gyászt öltött, a hazára veszedelmesnek látszó törekvéseivel nem értett egyet. A democraták ellenben a vértanuság dicsfényével övezték körül vezérük alakját. Plut. Ti. Gracch. 1 sk. App. b c. 1, 9 sk. Liv. ep. 58. Vell. Pat. 2, 2 sk. Flor. 3, 14. – 15. C. Sempr. Gracch., az előbbinek 9 évvel fiatalabb öcscse, szül. Kr. e. 153-ban. Épen oly finom, hellen nevelésben részesült mint bátyja, a kit nemcsak szónoki tehetségre hanem politikai elme és különösen erély meg szenvedély dolgában sokszorosan felűlmúlt. Még mint ifjut beválasztották a földfelosztó bizottságba, mely működését bátyja megöletése után is még egy ideig folytatta. De az optimaták és a tribunusok egy része annyi akadályt gördítettek a bizottság elé, hogy annak működését végre a Numantiából hazatért Scipio Aemilianus 132-ben felfüggesztette. C. nem helyeselte hírneves sógorának intézkedését, és éles ellentétbe helyezkedett vele. Midőn azután Scipiót ismeretlen tettes orozva megölte, némelyek Corneliát (anyósát), mások nejét (Semproniát) vagy magát C.-t gyanusították. De a senatus nem kereste a tettest, és C. pártja, a democrata párt, szintén nem sürgette a vizsgálatot, mert attól tartott, hogy a néppárt ártatlan vezetőit is belekeverik a pörbe. C. és híveinek egy része azután a polgárjogért folyamodó szövetségeseknek fogta pártját, de czélt nem értek, mert a senatus és a polgárság zöme a szövetségeseket kikosarazta, C.-t mint quaestort Sardinia szigetére küldötte, a fellázadó Fregellaet pedig rettentő példa gyanánt szigorúan megbüntette. Az optimaták még ennél is tovább mentek és C.-bn keresték Fregellae felkelésének értelmi szerzőjét, a polgárság azonban felmentette e vád alól C.-t, a ki most azonban ellenfeleivel szemben elszánt lépésre határozta el magát. Régóta égett lelke a vágytól, hogy bátyja gyilkosain magát megbosszúlja, és hogy összetörje azon romlott párt uralmát, mely hazáját a bukás szélére juttatta. Hasztalan igyekezett őt életéért remegő édes anyja a harcztól visszatartani. C. a 123. évben a néptribunatusért pályázott és a néppárt lelkes támogatásával el is nyerte ezt az állást. Első sorban bátyjának ellenfeleit (M. Octaviust, P. Popiliust) fenyítette meg, és csak azután kezdé meg törvényhozói munkásságát. Indítványai sorrendjéről nincs tiszta képünk. Először úgy látszik megujította a földfelosztó bizottságot, a mint ez bátyja földtörvényében tervezve volt, azután benyujtotta a lex frumentariát, mely szintén bátyja szellemében készült. Ennek értelmében az állami pénztár terhére olcsó gabonához akarta juttatni a népet. A lex militaris által enyhítette a katonai szolgálat terhét, megszorította a vezénylő consulok büntető hatalmát és ingyen ruhával látta el a szolgálatra behívott polgárokat. Azután az elszegényedett polgárok számára gyarmatokat alapított (Capuában, Tarentumban és egyet, Colonia Junoniát, a tengeren túl Carthago romjain), azonfelül pedig műutakat és hidakat készíttetett, hogy a népet kenyérhez juttassa. Mitután még azt a törvényt is keresztülvitte, hogy két egymást követő évben is lehessen valaki népribunus, a 122. évre újból megválasztatta magát tribunussá. Most pedig a lovagok osztályát és a szövetségeseket igyekeztek a maga részére megnyerni, mert jól tudta, hogy ha csak a proletariusokra támaszkodnék, állása sőt élete koczkán forogna. A lex judiciaria értelmében a legtöbb fenyítő, különösen pedig a megvesztegetés és zsarolás miatt indított perben való birói tisztet a senatustól elvette és a lovagokra ruházta mint esküdtekre (lex Acilia repetundarum). Ezzel a pénzaristocratiát a születési és curulisi nemesség versenytársává tette. Asia tartomány összes adóit a lovagoknak adta bérbe, kik ily módon valóságos aranybánya birtokába jutottak. Végül pedig a de civitate sociis danda törvényjavaslatban azt indítványozta, hogy a latinusoknak adassék meg a teljes polgárjog, a többi szövetségesnek pedig az italiai jog, és ezzel a szövetségeseket is táborába csalogatta. Igy hármas támaszról gondoskodván, a senatus hatalmának megtörésére készült. Vajjon azonban a senatus helyébe életfogytiglani tribunatus alakjában a saját uralmát akarta-e odaállítani, arról a főforrás, Appianus mit sem tud. Az azonban tény, hogy most már közte és a senatus között késhegyre menő harczra került a dolog. Mihelyt a senatus észrevette, hogy még Gracchus saját pártjának a zöme sem helyesli a polgárjog és az azzal karöltve járó előnyök kiterjesztését, maga is a demagogia terére lépett, és M. Livius Drusus néptribunus által sokkal többet igért a népnek mint C., s őt magát a Colonia junonia gyarmat berendezésének ürügye alatt Romából eltávolította. A nép ráment a lépre és megszavazta a Livius-féle törvényeket, midőn pedig C. hosszabb távollét után Africából visszatért és harmadszor pályzott a néptribunatusért, a félre vezetett választók őt elejtették. Nem sokára újabb csapás érte. A 121. év consuljai, első sorban L. Opimius, el volt határozva, hogy a nemesség ellenségét az első kínálkozó alkalommal láb alól elteszi. Hivatalba lépése után azonnal arra vette rá a senatust, hogy a carthagói gyarmatot beszüntesse. Az e fölötti szavazás napján C. és hívei megjelentek a Capitoliumon, és ámbár C. kerülni igyekezett minden erőszakot, pártja és a törvényszéki szolgák között dulakodásra került a dolog, melyben egy C.-t szidalmazó szolga megöletett. L. Opimius erre rögtön intézkedett, hogy, mint mondaná, a köztársasági alkotmány megbuktatására irányuló felkelést fegyveres kézzel elnyomja. Másnap a consul és a senatorok meg clienseik és rabszolgáik fegyveresen megrohanták az Aventinust, a hol C. és barátja M. Fulvius Flaccus meg néhány száz párthíve gyülekezett. A támadók könnyü szerrel végeztek a néppártiakkal. Előbb M. Flaccust ölték meg, majd a Tiberisen át menekülő C.-t vették üldözőbe. A tulsó parton Furina berekben találták meg C.-nak és hű rabszolgájának tetemét. Úgy látszik, a szolga C. parancsára előbb őt majd önmagát ölte meg. Egy L. Septimulejus nevű polgár C. fejét levágja és áthozta a senatusnak, mely a C. fejére kitűzött nagy dijat neki ki is fizette. Azután C. hívei közül vagy 3000-et végeztek ki, C. emlékét pedig elátkozták és intézkedéseit eltörűlték. Plut. C. Gracch. App. b. c. 1, 21 skk. Liv. ep. 59-61. Vell. Pat. 2, 6. Oros. 5, 12. Flor. 3, 15. – A két Gracchus történetére vonatkozó kútfőket 3 csoportba oszthatjuk: a) optimata szempontból írt kútforrások: Posidonius, Calpurnius Piso és a belőlük merítő Diodorus. b) Oly írók, a kik a reform szükségességét elismerik, és ez okból enyhébben itélik meg a Gracchusok fellépését, ide tartozik Appianus, a ki alkalmasint Asinius Pollióból merített. c) A Gracchusokat magasztaló kútfők, első sorban az a forrás, melyen Plutarchus elbeszélése alapszik. Cicero példájára a későbbi nemzedékek elítéltélk a Gracchusokat, mert a polgárháborúnak és proscriptiókkal járó forradalomnak úttörőit látták bennük. – A két Gracchusra vonatkozó irodalom: Mommsen, Peter, Ihne nagyobb munkái. Neumann K., Gesch. Roms während des Verfalles der Republik, kiadták Gothein és Faltin, 1. köt. 1884. Nitzsch, Vorlesungen über römische Gesch., kiadta Thouret. U. a. Die Gracchen u. ihre nächsten Vorgänger, 1847. Hegewisch, Heeren, Gerlach és Ahrens munkái, l. a Müller-Mangold-féle Ókor 285. l. Lau F., Die Gracchen u. ihre Zeit (2. kiad.). Beesley, The Gracchi, Marius and Sulla (1887). Klimke K., Beiträge zur Gesch. der Gracchen (Sagan, gymn. progr. értek. 1892). Bloch Leo, Die ständischen und socialen Kämpfe der röm. Republik (Leipzig, 1900). Krah, Die Reformversuche des Ti. Gr. im Lichte alter u. neuer Geschichtsforschung (Düsseldorf, 1893). Van Geer, De fontibus Plutarchi in vita Gracchorum (Leyden, 1878). Byvanck, Studia in Ti. Gr. historiam (Leyden, 1881). Greve Th., Kritik der Quellen zum Leben der Gracchen (Aachen, 1883). Ceglinski Roman, De fontibus a Plutarcho in vitis Gracchorum adhibitis et de Ti. Gracchi vita (Lemberg, gymn. progr. ért. 1890). Busolt, Quellenkritische Beitr. zur Gesch. der röm. Revolutionszeit (Neue Jahrbücher für Philologie 60. évf. 141. köt.). Underhill G. E., Plutarchs Lives of the Gracchi (Oxford, 1892) Meyer Ed., Untersuchungen zur Gesch. der Gracch. (Festschrift zur Jubelfeier der Univ. Jena, 1894). Soltau W., Plutarchs Quellen zuden Biographien der Gracchen (a berlini philologiai társulat 5. évkönyvében). Buhl, Die agrarische Frage im alten Rom (1878). Lewandowski M., La question sociale à Rome du temps des Gracques (Paris, 1896). Callegari, La legislazione sociale di Caio Gracco (Padova, 1896). Fowler W. W., G. Gracchus and the Senate (Classical Review, 1896, 35-36. szám). Hoffmann G., Der römische Ager publicus (1888). Blasel, Die Motive der Gesetzgebung des Gai. Gracchus (1878). Mespié, L’éloquence des Gracques (Bordeaux, akad. értek. 1890). – 16. Ti. és C. Gracch. huga, Sempronia, Scipio Aemilianusnak volt a neje. Hogy része lett volna férjének halálában, mese beszéd. V. ö. Ihne, Römische Gesch. 4, 184. App. b. c. 1, 20. Liv. ep. 59. Oros. 5, 11. – 17. L. Equitius, politikai kalandor, a ki Kr. e. 101-ben Ti. Gracchus fiának adta ki magát és Saturninus kezében a báb szerepét játszotta. Midőn Sempronia csalónak bélyegezte, börtönbe vettetett, ámde a balga nép kiszabadította és megválasztotta tribunusnak. De a következő napon (dec. 10) bekövetkezett válságban Saturninus és pártja elbukott és L. Equitius megöletett. App. b. c. 1, 32 sk. Aur. Vict. vir ill. 73. – 18. Ti. Sempr. Gracch., Augustus császár leányával Juliával folytatott viszonya miatt számüzetésre itéltetett, Tiberius pedig Kr. u. 14-ben megölette. Tac. ann. 1, 53. Vajjon azonos-e az Ovidiusnál (ex Pont. 4, 16, 31) említett tragoediaíróval, nem bizonyos, de valószínű. – F. Longi. – 19. Ti. Sempr. Long., Kr. e. 218-ban consul, Melita (Malta) felől intézett győzedelmes hadjáratot Sicilia ellen és Carthagót is készült megtámadni, midőn a senatus a Felső Italiában előnyomuló Hannibalra való tekintetből visszahívta. Liv. 21, 6. 51. A pún vezérrel szemben elhagyta eddigi szerencséje s a Trebia mellékén vereséget szenvedett. Liv. 21, 53. A háború folyamán (215) Hanno hadtestét Grumentumnál legyőzte. Meghalt 210-ben. Liv. 23, 37. – 20. Ti. Sempr. Long., az előbbinek fia; 196-ban és 195-ben praetor Sardiniában, 194-ben consul, mely minőségben a bojusokon véres diadalt aratott. Liv. 34, 46 skk. Részt vett továbbá mint legatus a syriai hadjáratban és meghalt 174-ben pestisben. Liv. 41, 21. – G. Aselliones. – 21. Sempr. As. l. Asellio. – 22. A. Sempr. As., Kr. e. 89-ben praetor. Midőn a hitelezőkkel szemben pártját fogta az adósoknak, amazok meggyilkolták. App. b. c. 1, 54. – H. Rufi. – 23. C. Sempr. Rufus. midőn Kr. e. 51-ben minden áron az ellene indított vád elől menekülni igyekezett, megvetés és gúny tárgya lett. Coel. ap. Cic. fam. 8, 8, 1. – 24. Sepr. Densus, a ki Galba császár vagy Piso bátor védelmezése alkalmával lelte halálát. Plut. Galba. 26. Tac. hist. 1, 43.

M. L.