TARTALOMS

Senatus

(sen törzsből, v. ö. gör. gerousia). – A. A királyság alatt. A hagyomány szerint Romulus a Ramnes mind a 100 genséből egy-egy tekintélyes polgárt választott ki maga mellé a korosabbak közül (ex senibus) tanácsadóknak; a sabinusokkal való egyesülés után azok (Tities) genseiből 100-zal növelte számukat, Tarquinius Priscus pedig az etruscus eredetű Luceres genseiből még 100-at vett hozzájuk. Ezeket mint az egyes gensek fejeit patresnek nevezték, még pedig ezentúl a régibb 200 törzsfőt patres majorum gentium-, az újabb 100 törzsfőt pedig patres minorum gentiumnak. Cic. r. p. 2, 20, 35. Valószínű azonban, hogy valamint a curiák 30-as száma, úgy a 300-as senatus is romulusi eredetű s a gentes minores tulajdonképen a Ramnes, Tities, Luceres posteriores, a kiket t. i. Tarquinius Priscus a curiák számbeli megfogyatkozásának pótlása végett a lovagrendből fölvett a patriciusi gensekbe (adlecti) és a kikből a patres leolvadt számát is megkétszerezvén a rendes 300-ra egészítette ki. A királykori senatusnak nagyon korlátolt hatásköre volt; a király megkérdezhete bizonyos esetekben a tanácsát, de nem volt kötve hozzá. Ha azonban valamely néphatározatot terjesztettek elé megerősítés vagy elvetés végett, akkor kötelező ereje volt a határozatnak. Már e 100-as senatus tízével 10 osztályra, decuriára volt fölosztva; ez a fölosztás később is megmaradt tekintet nélkül a senatus tagjainak a számára. Ha a király meghalt, a senatus kisorsolt tízes bizottságai vezették a kormányt. L. Interreges. Tarquinius Superbus soha sem hívta össze a senatust és száműzéssel és kivégzéssel nagyon megapasztotta, ut eo contemptior paucitate ipsa ordo. A királyság megszűntével a senatus lett az állam legfőbb kormányzó testülete. Tagjainak választása (lectio senatus) a királyokról a censust tartó consulokra a consularis tribunusokra, a lex Ovinia (312 körül Kr. e.) által pedig a censorokra szállt át. Az első consulok a Tarquinius Superbus alatt megcsappant létszámot 164 lovag fölvételével 300-ra egészítették ki s az új tagokat a régi patresszel szemben conscriptinak nevezték; innen e megszólítás: Patres (et) Conscripti. Liv. 2, 1. Dion. 5, 13. Ez a szám maradt azután a rendes, miglen C. Gracchus (lex Sempronia) 300 lovag fölvételével 600-ra emelte föl. A szövetséges- és polgárháború alatt megapadt senatusba Sulla előbb (88-ban Kr. e.) 300 nobilist, majd nemsokára megint 300 lovagot vett föl (App. b. c. 1, 59. 100) s a 81-ben hozott lex Cornelia de XX quaestoribus (l. o.) azon czélból szaporította a quaestorokat, hogy hivataluk lejárta után (Kr. e. 71-ig lectio nélkül) a senatusba lépvén kiegészítsék. Tac. ann. 11, 22. Caesar a saját belátása szerint 900-ra, Antonius 1000-re emelte föl a senatorok számát, Augustus azonban 600-ra szállította le. Suet. Oct. 35. Dio 52, 42, 54. 13. 14. A lex Ovinia esküvel kötelezte a censorokat arra, hogy bármely rendből a legméltóbbakat választják ki a senatusba. Sorssal döntötték el, hogy melyik censor vezesse a lectiót; de azért egy akarattal kellett eljárniok. Ilyenkor vizsgálat alá került a régibb senatorok arravalósága is s a méltatlanokat kitették a senatusból (senatu movere, ejicere). Régebben csak patriciust lehetett beválasztnai, plebejust csak kivételesen; később azonban általában ingenuust, ha meghaladta már a 46. éves kort; nem kellett tehát senexnek lennie, mint a királykorban, de seniornak, hacsak nem hivatala után jutott be, a mely esetre az actes quaestoria, mint legkisebb kor, irányadó, L. Quaestor. Csak feddhetetlen életű férfiú juthatott be a senatusba és legalább a köztársaság vége felé tekintettel voltak a lectiónál a vagyoni állapotára is. A hivatalt viselő férfiak megjelentek a senatusban, hogy megkérdezhessék esetleg a véleményét; saját véleményüknek kifejezést adhattak, sőt ellene is szegülhettek a tanácshatározatnak, de szavazójoguk nem volt. Ezek nem voltak valódi senatorok; hivataluk lejárta után a curulis magistratusok viselői hasonló joggal fölruházva jelen lehettek a senatus ülésien egész a legközelebbi censusig, a mikor bejutottak a rendes senatorok sorába (qui in senatu sunt) s mint olyanok nemcsak indítványnyal léphettek föl, hanem ki is fejthették véleményüket. A plebejus magistratusoknak azonban a senatuson kívül kellett bevárniok a következő lectio idejét, még pedig a néptribunusoknak a lex Atiniáig (kb. 216-ban Kr. e.), a népaediliseknek még kbl. 100 évvel tovább. A senatusnak azon plebejus tagjai, a kik a consul vagy később a censor szabad választása, nem pedig curulis hivataluk révén jutottak be, az ú. n. senatores pedarii, nem vettek részt a senatus fontosabb munkálataiban, mint pl. az interregnumban, törvénymegerősítésben, javasló joguk sem volt; tehát a szájuk nem, csak a lábuk szerepelt annyiban, hogy azon részre vonulhattak, a melyikkel egy véleményen voltak (pedibus ire in sententiam). Gell. 3, 18, 9. A köztársaság vége felé azonban, midőn az e fajta senatorok száma már túlnyomó volt s a fölszólalás jogát általánossá tették, a pedarii elnevezést azokra vitték át, a kik rendszerint nem szoktak beszélni, csak szavazni. Tac. ann. 3, 65. A senatorok rangja viselt hivataluktól függött (consulares, praetorii, aedilicii, tribunicii, quaestorii); ugyanazon rangosztályon belül a hivatalviselés elsőbbsége, ugyanazon hivatalkorbeliek közt pedig a renuntiatio elsőbbsége határozott; e szerint igazodott a senatorok joga is. Liv. 23, 23. A senatorjegyzéken (album senatorium) a patricius censoriusok legidősebbikének állt elül a neve; ő volt a princeps senatus s rangbeli elsőségénél fogva őt hívták föl legelőször véleményadásra. Liv. 27, 11. L. Princeps. A tanács összehívására (senatum cogere, vocare) csak a városban jelenlevő magistratusok legfőbbike volt följogosítva, tehát: consul, interrex, praetor urbanus, esetleg decemvir, consularis tribunus, praefectus urbi (Gell. 14, 7. 8) s valószínűleg a leges Publiliae (339-ben Kr. e.) óta néptribunus is. Liv. 22, 61. Dictatura idején csak a dictator rendeletére lehetett összehívni a senatust. Előlülője az volt, a ki összehívta; az állapította meg a tárgyrendet is. A gyűlés helye (senaculum) 6 századon át a curia Hostilia volt, később a curia Julia; de összegyülhetett a senatus bármely, akár födött akár födetlen helyen, a melyet augur fölszentelt (templum), így gyakran Concordia, Castor vagy Juppiter templomában, illetőleg a templom cellájában. Külföldi követekkel és imperiumos fővezérekkel, mivel nem volt szabad bemenniök a városba, a Campus Martiuson tárgyalt a senatus Apollo vagy Bellona templomában. Ha azt a csodát (prodigium) jelentették, hogy szarvasmarha beszélt, akkor szabad ég alatt (sub dio) tartottak ülést. Plin. n. h. 8, 45, 183. Az ülés napfölkeltétől napnyugtáig tartott; de ezen szabály mellőzése nem szüntette meg a határozat érvényességét (App. b. c. 2, 126. 3, 93), csupán a vezető tisztviselőt érte e miatt büntetés vagy legalább is censori megrovás. Gell. 14, 7, 8. Régebben bármely napon lehetett tartania ülést a senatusnak; a lex Pupia (71-ben Kr. e.) azonban nem engedte meg oly napon, vagy legalább is azon idejében a napnak, mikor népgyűlés volt (Cic. fam. 1, 4, 1. Quint. fr. 2, 13, 3) s e tilalmat Sulla kora után is legtöbb esetben figyelembe vették. Az illetékes tisztviselő régebben rendszerint a forumon hirdette ki a tanácsülés helyét és idejét, praecóval, később inkább edictumban; sürgős esetben házról házra járva hívták össze a praecók a senatorokat. Liv. l. 47. 3, 38. 23, 32. 28, 9. Suet. Caes. 80. Dion. 3, 26. 9, 63. 11, 4. Összehívás nélkül érvénytelen volt a határozat. Dio 55, 3. Kései megjelenés pénzbüntetést vont maga után, valamint a ki nem mentett elmaradás is. (Cic. leg. 3, 4, 11. Az összehívó magistratus is megbirságolhatta vagy megzálogolhatta az elmaradó tagot. Liv. 3, 38. Cic. Phil. 1, 5, 12. Plut. Cin. 43. A senatorokon, magistratusokon és a szükséges segéd- és szolgaszemélyzeten (scribae, lictores, praecones) kívül más nem lehetett jelen az ülésen; de a II. pún háború előtt magukkal vihették a senatorok 12 évesnél idősebb fiaikat s ezt a szokást Augustus fölújította. A határozat érvényességéhez bizonyos számú tanácstag jelenléte volt szükséges, az egésznek fele vagy harmada (Liv. 39, 18. 100. 42, 28: 150. Lex Cornelia: 200) valószínűleg a tárgy fontossága szerint (senatus legitimus, s. frequens). A törvényes számnál kevesebb (senatus infrequens) is hozhatott azonban érvényes határozatot, ha senki sem kívánta a jelenlevők megszámlálását (numera!). Cic. Att. 5, 4, 2. 10, 4, 9. Liv. 39, 4. Az összehívó magistratus, mielőtt bement volna a tanácsba, áldozatot mutatott be s auspiciumot tartott; ha a jelek kedveztek, akkor belépett a senatusba, melynek tagjai fölállással üdvözölték. Cic. Pis. 12. – A tárgyalás menete. Az előlülő magistratus előterjesztette a tárgyat (referre) ezen formulával kezdve: quod bonum felix faustum fortunatumque sit! s evvel végezve: de ea re quid fieri placet? Azután fölszólította a senatorokat véleményük nyilvánítására (rogare sententiam, consulere ordine senatum) a senatori jegyzék sorrendjében, még pedig valószínűleg a lex Ovinia óta először a princeps senatust (Sulla idejéig), azután viri consularest, praetoriit, aediliciit, ezek után következtek későbben a tribunicii és quaestorii. Kr. u. 153 után annyiban módosult ez a rend, hogy év vége felé, mikor már meg voltak választva a következő év magistratusai, ezek a designati, ha tanácstagok voltak, a saját rangcsoportjukban legelőször szólíttattak föl, tehát a consules designati a consulares, a praetores designati a praetorii előtt stb. Ezen sorrendtől azonban többször történt eltérés. Ha valaki megkésett, a sorrenden kívül is kérdezhető volt. Cic. dom. 7. A fölszólítás névszerint történt, a véleménynyilvánítás (censere) vagy hosszabb beszédben állva (sententiam dicere) vagy egyszerű kijelentéssel ülve (verbo assentiri, pl. ,Cn. Pompejo assentior’). Az előlülő ezután megnevezte a különböző véleményeket (pronuntiare sententias) és sorban szavazásra bocsátotta. A szavazás, melyben a pedarii is részt vettek, per discessionem történt, azaz úgy, hogy a szavazók az előlülő fölszólítására meggyőződésük szerint vagy ehhez, vagy ahhoz a félhez sorakoztak (ire v. pedibus ire in sententiam). Ha több külön pontból állt a vélemény, mindegyiket külön vették szavazás alá (dividere sententiam). Ha nem volt szükség előzetes megvitatásra (altercatio), akkor az előlülő a relatio után egyenesen a szavazásra tért át (SC. per discessionen factum). Cic. Phil. 1, 1. 3, 9. Az előlülőnek is volt joga hozzászólni a kérdéshez (verba facere), még mielőtt szavazásra bocsátotta volna. Az egyhangú határozatról azt mondták: ,Facta est sine ulla varietate discessio’, v. ,Quas sententias sine varietate est secutus’. Cic. Sest. 34. Cat. 3, 6. A tanács megállapodása, ha ellene a tribunusok kifogást nem emeltek (intercedere), sem nem merült föl valami formahiba összehívás, hely, idő, senatorok száma s több efféle tekintetében, senatusconsultummá (SC) lett, a melynek határozatot tartalmazó részét vagy pontjait decretumnak v. decretának nevezték. Az ilyeneket a szabályszerű hitelesítés (scribendo adfureunt) után még az előlülő hivatalának tartama alatt a közös jegyzőkönyvbe igtattatják (in tabulas publicas referre) a quaestorok az iródeákokkal s leteszik az irattárba. L. Aerarium és Tabularium. A meg nem erősített tanácsvélemény senatus auctoritas maradt, a melyet azonban később határozattá emelhettek, ha az akadályozó ok megszünt. A napirenden levő tárgy elintézése után az előlülő föloszlatta az ülést (senatum mittere, dimittere) e szavakkal: Nihil (v. non amplius) vos moramur (v. nihil vos tenet), patres conscripti. – A tanács hatásköre. – I. Kormányzati tekintetben fölügyelt 1) az egész vallásügyre istentisztelet, ünnepek, játékok, dies religiosi; új templomok és oltárok fölszentelése stb.); 2) az állami javakra (ager publicus, állami épületek) és pénzügyre (az aerarium bevételei és kiadásai); kiutalványozta a katonaság zsoldját, a közjátéki és a hadi költségeket; engedélyt adott a censoroknak építkezésre; 3) a provinciák viszonyaira és kormányzatára; 4) a magistratusok működésére; kitűzte a magistratus-választás idejét; ha formahibát követtek el, megsemmisítette a választást, szükség esetén meghatározta, hogy a választást interrex vezesse-e vagy dictator stb. Nagy veszély idején u. n. SC ultimummal (videant consules, ne quid res publica detrimenti capiat) élet-halál uraivá tette a consulokat s teljesen szabad kezet adott nekik katonaszedés és hadviselés dolgában. – II. Külügyeket illetőleg ő intézte a háború és béke dolgait, ha egyszer a nép jóváhagyta volt a hadüzenetre vonatkozó SC-ot, katonaszedést rendelt el, meghatározta a socii járulékának a számát, kinevezte s utasítással látta el a hadvezéreket, de vissza is hívhatta vagy lejárt imperiumukat meghosszabbíthatta, supplicatiót rendelhetett el (decrevit) tiszteletükre, megadhatta nekik a triumphust s az imperator czímet; megerősítette a békekötéseket, fogadta az idegen népek követeit s tárgyalt velük a római nép nevében; idegen népet a római nép barátjának nyilváníthatott s külföldi fejedelmeknek királyi czímet adhatott érdemeik elismeréséül. – III. Igazságszolgáltatás dolgában a lex Sempronia judiciaráig (123-ban Kr. e.) a senatusból küldték ki a bírákat; szövetségesek és idegenek megbüntetése a s. jogába vágott; római polgár azonban csak összeesküvés és mérgezés miatt került a s. bíráskodása elé. L. Judex. – IV. Törvényhozás dolgában fontos szerepe volt a s.-nak, a mennyiben a javasolt törvények az ő előleges jóváhagyásán (auctoritas) át kerültek a comitia szavazása alá s a lex Hortensiáig (287-ben Kr. e.) a néphozta törvénynek a s. megerősítése adott jogi erőt. L. Comitia. – Nemcsak a senatus, hanem az egész senatori rend (ordo) tagjai kiváló tiszteletben részesültek s nagy tekintélyben állottak. Kitüntető jeleik: annulus aureus, tunica laticlavia, Kr. e. 194-től fogva külön helyek a színházban (subsellia senatoria), később a circusban is; a patricius-senatoroknak azonkívül a calceus lunatus. L. Annulus, Clavus és Öltözet. – C. A császárkorban bővült a senatus hatásköre, de a hatalma valóságban teljesen alá volt rendelve a császár akaratának. A császártól függött, mikor s miben kérdezze meg a senatust s mennyiben kövesse a tanácsát; a császári despotismus alatt mintegy gépies eszköze volt a zsarnokságnak. Már Augustus alatt háttérbe szorítja egy szűkebbkörű tanács (consilium, később consistorium) a császár meghitt embereiből, még inkább a scrinia (l. Scrinium, 2) fölállítása, de legjobban a Diocletianus, majd Constantinus s részben utódai alatt megalapított hivatali rangrendszer. A senatus valódi befolyása mindegyre csökkent s tagjai a régi méltóságuk és tekintélyük helyett végtére csupán díszes viseletükben tetszeleghettek. A mi a fontosabb részleteket illeti, Augustus ismételt selejtezés után 600-ban állapította meg a senatorok számát. A rendbe való fölvétel, a latus clavus osztogatása a császár joga volt. Rendkívüli fölvétel (adlectio) ugyan a censorok joga volt, de Domitianustól fogva a censurával együtt alakilag ez a jog is beleolvadt a császár illetékességi körébe. A császár volt szabályszerint a princeps senatus, bár e czímet nem viselte. Már Augustus szigorú rendet szabott meg és megállapította az ülések állandó idejét, ú. m. a Calendaet és Idust, vagy az utánuk való harmadnapot, esetleg az Idus előtt való napot; a főpapok után való napot mint dies atert kihagyták. Kétszer volt tehát havonkint rendes ülés (senatus legitimus), a melyről elmaradni tilos volt. Suet. Aug. 35. Ezeken kívül rendkivüli ülést (senatus indictus) hívhatott össze a császár, de már az ilyenről való elmaradás nem vont maga alá büntetést. Plin. ep. 2, 11. Dio 55, 3. Rendes ülésen consul ült elől, rendkívülin az összehivó magistratus, az előlülőn kívül a császár is tehetett minden ülésen egy (sőt későbben több) relatiót akár élőszóval akár írásban (oratio, epistula), a melyet a quaestorával olvastatott föl. Relatio után következett a consulatio, majd a discessio. Az egyszerű szavazat külön neve itt már sententia. Plin. ep. 2, 12, 5. 11, 21. Gell. 3, 18, 2. A vallásügy megmaradt a senatus fölügyelete alatt, de a pénzügyből csupán az aerariumé, s az is addig, amig össze nem olvadt a fiscusszal. A provinciae senatoriae kormányzatáról a senatus gondoskodott (l. Provincia); de a külügyekre való befolyását elvesztette. Majestas- és repetundae-vétségekben 165-ig Kr. u. a senatus bíráskodott ugyan, de azután a praefectus urbi vagy a császári törvényszékek. A törvényhozás eleinte megoszlott a comitia és senatus közt, de csakhamar átszállt a senatusra, valamint a magistratusválasztás joga is. Új császár kijelölése és az imperator-czím fölvételére való fölszólítása, nem különben hadi állapot és száműzés kihirdetése alakjában a császárletétel végrehajtása a senatus jogkörébe vágott, bár e hatásköre gyakorlatában a hadsereggel kellett osztoznia. Suet. Claud. 6. Dio, 71, 24. 72, 4. Marquardt-Mommsen, RStr. 3, 2.

CS. JÓ.