TARTALOMS

Sullae

a Cornelia gens (l. o.) az egyik ága, melyből a következők tettek szert hírnévre: – 1. L. Corn. Sulla, a dictator (a 750. á. Sulla arczképe egy unokájától Q. Pompejus Rufustól 59-ben vert éremképe után), született Kr. e. 138. Egykoron jómódú, később anyagilag hanyatlott családja (Plut. Sull. 1) a gyermeket mindamellett oly gondos, első sorban görög oktatásban részesítette, mint a gazdag senatori családok bármelyike. Csakhogy a fiatal S. a görög nyelven és irodalmon kívül az előkelő körökben divatozó mulatságok százféle fajtáját is hamar elsajátította. Annyi pajzán életkedvvel és gúnynyal vegyült humor lakozott e villogó szemű, feltünően fehér arczú és gyakran kipiruló ifjúban, hogy az előkelő úri társaságok kellemes társalgási modora miatt csakhamar megszerették. Még jobban kedvelték szegényebb sorsú czimborái a szinész- és bohóczvilágból, a kiknek (saját pénzzavara daczára) mindig kész volt segélyt nyújtani, és a kik már azért is szerették, mert a rómaiakkal velükszületett komolyságból és dölyfből alig volt benne valami. Jó sokáig folytatta ezt az életet, és már már úgy látszott, hogy az élettől nem kiván egyebet az élvezetnél. De azért nem vesztette el lelki ruganyosságát és nem hagyott fel tanulmányaival, a mint hogy arra is ügyelt, hogy vadászat, halászat és rokon sportgyakorlatok által edzze elpuhult testét. A politikához ezidőszerint még nem mutatott kedvet, mindössze Bocchus mauretaniai király udvarában járt egy ízben a senatus megbízásából. A zord katonai pályától gyöngének látszó teste tartotta vissza, és a magasabb rangú körökben lábrakapott divatos nézetek nem kelthettek benne lelkesedést a tábori élet fáradalmai iránt. Meglepetés számában ment tehát, midőn S. 107-ben Kr. előtt mint quaestor Marius táborában jelent meg Africában. A parasztvérből született fővezér eleintén gyanakvó szemmel és gúnynyal tekintett a tapasztalatlan, elpuhult fővárosi gavallérra, de rövid idő alatt S. annyi jelét adta a ravaszsággal párosult bátorságnak, hogy Marius, leküzdvén ellenszenvét, becsülni kezdte tisztjét, míg a katonák bőkezű és collegialis magatartásáért szinte rajongtak S.-ért. Sall. Jug. 96. Akkoriban a háború kimenetele tisztán Jugurtha (l. o.) elfogatásától függött, ez a feladat azonban megoldhatatlannak látszott. Marius Bocchus királylyal (Jugurtha ipjával) igyekezett barátságot kötni, abban a reményben, hogy általa sikerülend majd Jugurthát kézrekeríteni. Bocchus végre hajlandónak nyilatkozott a szövetség megkötésére, és arra kérte fel Mariust, hogy a szerződés megkötése és Jugurtha elfogatása végett ismerősét S.-t küldje el táborába. S. tényleg késznek nyilatkozott erre a veszedelmes feladatra, és Bocchus király fiának Voluxnak kiséretében a mit sem sejtő Jugurtha táborán keresztül Bocchus sátrába indult, hol a szerződést megkötötte, és az álmában lánczra vert Jugurthát átvette. Ezzel a hét évig húzódó afrikai háborúnak vége volt. A győzelem dicsősége Marius nevéhez fűződött ugyan, de Marius maga sem tagadhatta, hogy a dicsőség java része a vakmerő Sullát illeti. E katonai versengés és személyi okokra visszavehethető féltékenység keveset nyomott volna a latban, ha a politikai pártoskodás a Marius és S. közötti ellentétet ki nem élesítette volna. Sall. Jug. 102 sk. Plut. Sull. 3. A római nép szerencséjére a cimberek és teutonok elleni veszedelmes háború ezidőszerint nem engedte, még ezt az ellentétet kitörésre jutni. Míg Marius e háborúban mint fővezér szerzett hervadhatatlan érdemeket, addig S. (legatusi és tribunusi minőségében) a sok nehézséggel járó élelmezési ügy vezetése körül fáradozott, az elpártolt galliai tectosagusokon diadalt aratott, részt vett az Aquae Sextiae mellett kivívott győzelemben és végül Catulus fővezérlete alatt Felső Italiában a cimberek ellen harczolt. A 101. évtől kezdve 93-ig S. Romában élt nagyúri kedvteléseinek és a dőzsölésnek. 93-ban a praeturát viselte, 92-ben pedig elment mint propraetor Ciliciába, honnan egy évvel rá visszatért. A szövetségesek elleni háború küszöbén Marius példájára S. is felajánlotta kardját a kormánynak, s nagyobb részben járult hozzá a felkelés leveréséhez, mint régi ellenlábasa. Ő vívta ki a Lacus Fucinus tájékán a marsusok fölött aratott fényes győzelmet, ő verte vissza a Pompeji felmentésére siető samniumi hadakat, minek folytán azután Pompeji is kézre került. Campaniából a hirpinusok ellen fordult, kiknek határát tűzzel vassal pusztította, innen pedig Samniumba nyomult, a hol C. Papius Mutilust csellel szinte legyőzte és Bovianumot megadásra kényszerítette. App. 1, 46. 51. Vell. 2, 16. A harmadik hadjáratban S. azokat a helységeket ragadta ki a samnisok kezéből, a melyeket azok Campaniában még megszállva tartottak, és Nolát fogta ostrom alá. Jutalmul a 88. év consuljává választották, de még javában folyt a harcz, midőn a III. Mithridates pontusi királylyal kitört újabb háború nagy forrongást idézett elő Romában. A senatus a háború fővezényletét szokás szerint az egyik consulra, ez esetben az erélyes és kiméletlen S.-ra ruházta át, kitől már azért is remélték a legjobbat, mert egy ízben, ciliciai propraetorsága korában csekély haddal legyőzte Mithridates cappadociai helytartóját és békére birta Mithridatest. Csakhogy régi versenytársa Marius ettől a keleti parancsnokságtól remélte elhalványult hírének felfrissítését és czéljának eltérésére minden követ megmozdított. Az akkori állapotok kedveztek tervének. A szövetségesek elleni háború óta roppant elégületlenség, nagyfokú forrongás uralkodott a kedélyeken. Sok birtokos tönkre ment az ádáz háborúban, és a székvárosban leste az állapotok jobbra fordulását. Az «új» polgárok zúgolódtak, hogy az ujonnan alkotott tribusokba lévén beosztva, nem volt súlya szavazatuknak. A hű maradt latinusok pedig türelmetlenül követelték a polgárjogot. Hozzájárult ehez, hogy az optimata kormánypárt és az ellenzéki democrata párt még a külső háborúk súlya alatt sem békült ki egymással, és hogy e háborúk nyomában gazdasági válság rágódott Italia életfáján. Az elfojthatatlan nagyravágyástól sarkalt és mellőztetését elviselni nem tudó Marius tőkét akart csinálni ebből a forrongásból, és czélja elérése végett P. Sulpicius Rufus néptribunusszal szövetkezett, a ki 88-ban többi között az «új» polgárok és szabadonbocsátottak érdekében törvényjavaslatot terjesztett a népgyülés elé. Fegyveres híveik kierőszakolták a gyűlés jóváhagyását, de az e közben támadt zenebonában a nép több optimata férfiút agyonvert, köztük Sulla vejét Q. Pompejus Rufust, a consulnak fiát. Pillanatig S. élete is veszélyben forgott, és beszélik, hogy Marius saját házában elrejtette. Erre a népgyűlés S.-t a főparancsnokságtól megfosztotta, és Mariust bízta meg azzal. Sulla kénytelenségből engedett az erőszaknak, de azért nem volt szándékában törvénytelen lefokozását eltűrni. Hidegvérű nagyúr módjára megvetette a szavazó tömeget, szemfényvesztőnek tartotta Mariust, és fitymálta az alkotmányt. És bár a hatalmat sokszor megvetette, sőt megutálta, most az egyszer megkivánta, és már csak azért is követelte a Keletre szóló főparancsnokságot, mert ez új és szokatlan élvezeteket, hírnevet és módot helyezett neki kilátásba, hogy adósságaitól szabadulhasson, a mint hogy katonái is a zsákmány kedvéért kivánták a háborút. Nem engedett tehát, hanem Romából Nolát ostromló legióihoz sietett és feltüzelte a legionariusokat. Mihelyt ezek arról értesültek, hogy Ázsia kincseit más katonák fogják összeharácsolni, azonnal azt követelték S.-tól, hogy őket Roma ellen vezesse. Marius és pártja rémülettel értesült e váratlan fordulatról. Marius két praetort küldött a már közelgő, fékevesztett katonák elé, de ezek azokat nyomban széttépték és ezzel az (I.) polgárháború kitörése kikerülhettelenné vált. S. hat legióval a védtelen városba nyomult, és a rövid utczai harczban visszaszorított Mariusnak meg Sulpiciusnak csak épen annyi idejük maradt, hogy egy még meg nem szállott kapun át elmeneküljenek. Marius hihetetlen kalandok után Africába ért, Sulpiciust azonban S. poroszlói utólérték és megölték. App. b. c. 1, 57 sk. Plut. Sull. 9 sk. Mar. 35. Másnap S. consultársával Q. Pompejus Rufusszal Sulpicius törvényeit egyszerűen megsemmisítette, Sulpiciust és Mariust 10 más democrata pártvezérrel együtt az ősrégi lex de provocatione megszegésével halálra itélte, Sulpicius levágott fejét pedig kitűzette a szószékre. Azután ultra-aristocrata szellemben néhány törvényt hozott. Ezek szerint a néptribunus a senatus előzetes engedélye nélkül többé nem hívhatta össze a népgyűlést, hogy törvényt hozzon, és az ilyen plebiscitumnak nem volt érvénye; törvényt csak a senatus előzetes engedélyével és csakis a comitia centuriata hozhatott. Ez utóbbira nézve pedig visszaállította a Servius Tullius-féle szavazási rendet, melynek alapján a leggazdagabbak, az 1. classis rendelkezett a többséggel. A senatusban megüresedett helyeket optimata párthíveivel töltötte be és az eladósodott polgárok érdekében a kamatláb maximumát emlékezetébe juttatta a hitelezőknek és több gyarmat alapítását hozta szóba. Szóval konzervativ politikus létére forradalmi eszközökkel és módon igyekezett a meglevő bajokat orvosolni. Azután visszatérvén a törvényes kerékvágásba, a jövő évre szóló consulválasztásokat rendezte, melyekben csak az egyik párthíve, Cnaeus Octavius győzött, míg a második hely a democrata L. Cornelius Cinnának jutott. S.-t kellemetlenűl érinthette ez az eredmény, mert biztosra vehette, hogy mihelyst Romából kiteszi lábát, Cinna és pártja intézkedéseit meg fogják semmisíteni és ellenforradalmat támasztanak. Azonban talán közönyből ezzel nem törődött, hanem 87 elején öt legióval (30,000 emberrel) Kelet felé vitorlázott. Mialatt most Roma a Cinna és Marius által felidézett polgárháború viszonyait szenvedte végig, S. Epirusban partra szállva hamar Boeotiába nyomult, honnan Mithridates alvezéreit, Archelaust és Aristiont kiszorította. Amaz a Piraeeusba, emez Athenaebe menekült, a hol őket S. kemény ostrom alá fogta. Hadi útját és hadviselését a legnagyobb mérvű rablás és pusztítás jelezte; elvből rémített, hogy a görögöket Mithridates pártjától elvonja. Az, hogy nem volt se pénze, se hadi flottája és hogy csak kis sereggel rendelkezett, S.-t, a ki sohasem vesztette el lelki egyensúlyát, nem hozta zavarba. Kirabolva Delphi és Olympia kincstárait, és hogy ostromgépei számára fához jusson, felaprította az Academia és a Lycaeum szent berkeit, a minthogy Periclesnek hosszú falait is lerombolta. Miután 86-ban az Acropolist megadásra kényszerítette, Athenae városát átengedte katonáinak, a kik a híres várost kirabolták, lakóit pedig megtizedelték. Végre a fővezér beszüntette a mészárlást, és a még életben levő lakósoknak «a holtakra való tekintetből» megkegyelmezett. Erre megújította a Piraeeus ellen az ostromot, a honnan Archelaus az őrséggel előbb Muncyhiába majd a hajóhadra menekült, melylyel a szigettengeren uralkodott (míg S.-nak egyelőre nem volt hajóhada). Sulla épen a Piraeeusnak sokat csodált falait és hajógyárait rombolta, midőn hírét vette, hogy Mithridates újabb derékhada immár Macedoniába érkezett. S erre 86 martiusában Boeotiában Chaeronea mellett foglalt állást. Számban gyönge seregének arczélét az ázsiai hadak harczi szekereivel szemben karósánczczal fedezvén, előbb visszaverte a háromszorta erősebb ellenség rendszertelen támadását, azután a jobb szárnyon levő lovasság élére állván, megszalasztotta Archelaus tömegeit, a ki seregeinek alig tizedrészével tudott csak Chalcisba, illetőleg a hajóhadra menekülni. App. Mithr. 42–45. Plut. Sull. 17–19. S. diadalát jogosan csodálták a kortársak, de gyakorlati haszna nem volt, mert S. hajóhad hiányában az ellenfélt nem üldözhette. Váratlanul Roma felől is veszély fenyegette a szerencsés győzőt. A néppárt L. Flaccus alatt hadsereget indított Keletre, hogy mind S.-val, mind Mithridatesszel végezzen. Ez a democrata hadsereg (2 legio) Chaeronea közelében Melitaea mellett az Othrys lejtőjén táborozott. S. szintén erre fordult és az összeütközés a két római sereg között kikerülhetetlennek látszott. Flaccusnak azonban azt kellett tapasztalnia, hogy S. katonái sehogy sem hajlandók vezérüket elárulni, míg saját katonái már is S. táborába kezdtek átszökni; kitért tehát a döntés elől és Kis Ázsia felé folytatta útját, hogy Mithridatesszel találkozék. S. visszatért Athenaebe, a hol Aristiont és párthíveit halálra itélte. De még ugyanabban az évben (nem 85) még egyszer Boeotiába kellett indulnia, hogy a Mithridates részéről Dorylaus alatt Görögországba küldött újabb hadsereggel szembe szálljon. Az Orchomenus mellett vívott csatában az ázsiai lovaság kezdetben zavarba ejtette a legiókat, Sulla azonban kezébe kapta egy hadi jelvényt azt kiáltotta oda hátráló katonáinak, hogy ha majd otthon azt kérdezik tőlük, hogy hol hagyták cserben vezérüket, feleljék rá, hogy «Orchomenusnál!» Ez hatott. A legiók ismét helyt állottak és az ellenséget teljesen megverték. S. erre seregének egy részét Macedoniába és Thraciába küldötte, és mig ő maga Thessaliában telelt, vezére L. Lucullus végre valahára akkora hajóhadat gyűjtött s. számára, hogy ez tengeren is elég erősnek érezte magát a támadásra. Mielőtt azonban S. Ázsiába tehette volna át főhadiszállását, a democrata Flaccus máris Kis Ázsiában járt. Itt azonban Fimbria alvezérének árulása folytán lázadás támadt Flaccus ellen, a kit saját katonái megöltek. Fimbria tovább vezette ugyan a féktelen hadat, de multjánál fogva kénytelen volt mindent elnézni. Mithridatesszel szemben mindamellett szerencse kisérte, sőt Pergamum vidéken csekély híjja, hogy a Nagy királyt el nem fogta. Lucullus, a kinek hajóhada a közeli Pitane kikötőben horgonyzott, elfoghatta volna a menekülő Nagy királyt, de telivér optimata létére inkább a barbárnak segített, mint a democratáknak, és így Mithridates elmenekült. Lucullus magatartása annyiban vált S.-nak hasznára, hogy Mithridates most nem Fimbriával, hanem S.-val kezdett a béke iránt alkudozni. S. Deliumban azt szabta föltételül, hogy Mithridates mondjon le Elő-Ázsiában, a szigettengeren és Europában tett összes hódításairól, szolgáltassa ki a foglyokat és katonai szökevényeket, adja át Archelausnak 80 hadi hajóból álló flottáját és fizessen 3000 talentumnyi hadisarczot. Mithriadates követe Archelaus örült ezeknek az – aránylag – enyhe föltételeknek, a Nagy király azonban elvetette azokat. Erre S., a ki időközben a dardanusok, sintusok és más törzsek megfékezésével bajlódott, a Hellespontusnak tartott legióival, a minek hírére az életeért rettegő Mithridates sietve aláirta a feltételeket és azután Dardanusban S. jelenlétében szóval is megerősítette a békét (84). App. 56. Plut. Sull. 24. Sullának Ázsia kincseire vágyódó katonái haraggal értesültek a békéről, sőt valószínű, hogy maga S. is dicsőbb békéről álmodozott. De az Italiából érkező balhirek és a Pergamum közelében táborozó democrata had czélszerűnek tüntették fel a béke megkötését. Dardanusból S. Fimbria ellen fordult, a ki azt tapasztalván, hogy katonái vonakodnak honfitársaik ellen harczolni, saját kardjába dőlt, mire embereinek zöme átpártolt S. zászlajához. Csak most foghatott S. az ázsiai viszonyok rendezéséhez. Elnézte vagy el kellett néznie, hogy katonái az elpártolt görög ajkú városokat kirabolják. A Romához hű maradt Rhodus, Magnesia, Chius és Ilium kivételével úgyszólván valamennyi városra óriási hadi sarczot és bírságot vetett ki, az adóhátralékot pedig uzsorakamattal hajtotta be, a mivel sok község végleges bukását okozta. Mindazok, a kik az ephesusi rendeletre hallgatva italiai embernek vérét ontották, megölettek. Azután Bithynia és Cappadocia királyait békére intve C. Scribonius Curiót bízta meg e két ország rendbehozatalával, Ázsia tartományt és Fimbria büntetésképen ott hagyott hadtestét pedig L. Licinius Murenára bízta. Többi legióival immár 83 tavaszán tömérdek zsákmánynyal és prédával Patraeből Brundisiumba készült vitorlázni. A senatushoz intézett előzetes jelentésében úgy tett, mintha a Marius és Cinna által felidézett rémuralomról és a democraták önkényéről mitsem tudna. Mindössze beszámolt az Europában és Ázsiában viselt háborúról és annak eredményeiről. Következő levelében azonban már nyiltan szólott, és a legszigorúbb büntetéssel fenyegette meg mindazokat, a kik őt számkivetésre itélték és családját meg híveit menekülésre kényszerítették. Terveiről még hallgatott, mindössze azt az igéretet tette, hogy az «új polgároknak» polgárjogát tiszteletben fogja tartani. A senatus egy része még mindig lehetségesnek tartotta a polgárháború elhárítását, és a közvetítő szerepében arra szólította fel S.-t, hogy bocsássa el seregét, a mint hogy Cinna és Carbo (democrata) consulok is majd felhagynak a fegyverkezéssel, és jőjjön sérthetetlenségnek biztosítása mellett mint magánember Romába. S. azt válaszolta, hogy ő száműzött híveinek kielégítését és kárpótlását, nemkülönben elkövetett bűnök megfenyítését követeli, egyébként pedig nem kér maga számára biztonságot, sőt ellenkezőleg maga szándékozik Italiának biztonságot nyujtani. A senatus most röviden arra szólította fel, hogy tegye le a fegyvert, a mit S. megtagadott. A democrata párt fejei erre nyakra-főre kezdtek szervezkedni. Egész Italiában katonákat toborzottak, a rabszolgákat is felfegyverezték, sőt még a bellum Marsicum óta fegyverben álló samnisokat is felhivták csatlakozásra. Számra nézve a néppártbeliek és a velük kezet fogó italiaiak tekintélyes hadi erőt képviseltek, mely S. hadseregével felvehette volna a harczot, ámde a demcoraták hadi ereje nem volt szervezve, vezérei egyenetlenkedtek és hadvezéri tehetségre távolról sem mérkőzhettek S.-val. A democraták élén ekkor a saját féktelen katonái által felkonczolt Cinna halála óta a kényuralomra hajló Carbo állott, ki mindössze az új polgárokat igyekezett a democrata zászlóhoz láncolni, és hivatalévének vége felé megválasztotta a 83. év consuljait. A választás a democrata C. Norbanusra és az optimata L. Cornelius Scipióra (Scipio Asiaticus, dédunokájára) esett, a kik közül a harczhoz egyik sem értett. S. partraszállásának hírére a senatus kijelentette, hogy a haza veszélyben van, és a consulokat szokás szerint korlátlan hatalommal ruházta fel. E közben S. öt legiójával Brundisiumból a forrongó Samniumon keresztül akadálytalanul Campaniába ért, serege pedig útközben a rejtekhelyeiből előtünedező emigrans optimaták és fegyveres népük által folyton erősbödött. Segélyhadat hozott többi között M. Crassus (Africából) és Cn. Pompejus (Picenumból), de már a democrata táborból is érkeztek szökevények, kik fejüket kivánták biztosítani (L. Philippus, Q. Lucretius Ofella és mások). Campaniában került a dolog először vérontásra. S. előbb Norbanus consul hadát verte meg a Tifata hegy tövében, mikor pedig Norbanus Capua falai mögé menekült, ott ostrom alá fogta. Azután seregének többi részével a Tifanum környékén állomásozó Scipio ellen fordult, kivel előbb ravaszul tárgyalásokba bocsátkozott, majd fegyverszünetet ajánlott ellenfelének, melynek folyamán Scipiónak átcsalogatott katonái S. táborába pártoltak át. Igazuk volt S. ellenfeleinek abban, hogy a S. háborút félig mint oroszlán, félig mint róka viseli egyszerre és hogy a róka benne veszedelmesebb az oroszlánnál. A beállott tél egyelőre véget vetett a hadakozásnak. E közben Carbo és pártja újra átokkal sujtották S.-t és magát Carbót meg Marius fiát C. Mariust választották a 82. év consuljaivá, kik a senatus beleegyezésével a templomokban őrzött szent edényeket hadi czélokra és a pénztár megtöltése végett beolvasztották. Ifj. Marius felszólítására atyjának veteranusai is a zászló alá siettek, de még inkább készülődtek a kiengesztelhetetlen samnisok és lucaniaiak. S. viszont újabb biztosítékokkal igyekezett az «új polgárokat» a maga részére vonni. A háborút 82 tavaszán Latiumban kezdte, a hol egy Signiához közel fekvő, Sacriportus nevű helyen ifj. Marius hadát legyőzte, magát a vezért pedig Praenestébe futamította, a hol őt Q. Ofella azonnal ostrom alá fogta. Romában L. Junius Damasippus praetor a dühöngő ifj. Marius parancsára a Sullapárti senatorokat levágatta, mely mészárlásnak csak S. megérkezése vetett végett, ki a democratáktól magára hagyott fővárost kardcsapás nélkül kerítette hatalmába. De nyomban rá az Etruriában szervezkedő Carbo hada ellen kellett nyomulnia, a melyet Pompejusszal és Crassusszal kezet fogva három oldalról támadott meg egyszerre és Clusium felé visszaszorított. E közben Latiumból veszedelmet jelentő hírek érkeztek. Praeneste és ifj. Marius felszabadítása érdekében ugyanis nemcsak a délitaliai, de még a Siciliára menekült democraták is minden képzelhetőt elkövettek, sőt még Pontius Telesinus, a samnisok tapasztalt vezére és a lucaniaiak társaságban Praeneste felmentésére készült. Ennek hírére S. csapatokat hagyván hátra Carbo ellen, Latiumba sietett és jól kiszemelt helyen útját állotta a város falai alá siető samnisoknak. Ebből rettenetes harcz fejlődött ki, melyben a rómaiak győztek. A praenestei őrség hasztalan igyekezett Q. Ofella vonalain keresztültörni, és a samnisok sem birták S. hadát helyéből elűzni. Carbo küldött ugyan két legiót segélyűl, de a Po vidékén a diadalmaskodó S.-pártiaktól Clusium melletti táborában csakhamar maga is veszedelembe sodortatott, melyből csak úgy tudott menekülni, hogy hadi szállásáról elszökvén, Africába vitorlázott. Elszéledő hadának maradványait alvezére Carrinas Praeneste alá vitte. Carrinas azonban átlátta, hogy S. állását ő sem ingathatja meg, s így abban állapodtak meg Pontiusszal, hogy Praenestét feláldozzák és inkább Romára vetik magukat. Az örök várost a gallusok betörése óta nem fenyegette hasonló veszedelem, mert Pontius esküt tett, hogy «a farkasok oduját megsemmisíti». A 82. év nov. első napján érkeztek az egyesült democrata és samniumi hadak a Collina kapun közelébe, és Roma úgyszólván veszve látszott, midőn az utolsó pillanatban tünt fel a láthatáron Sulla lovashada, melyet gyalogsága nyomon követett. Nyomban csatarendbe állította hadát a Collina kapunál és még azon este vezényelte elfáradt katonáit támadásra. A balszárny, melyet ő maga vezényelt, kezdetben hátrálni volt kénytelen, de a jobb szárnyon M. Crassus visszaverte az ellenséget, és befejezésűl S. szárnya is győzött. Plut. Crass. 6. Sull. 29. Roma meg volt mentve. A csatában ejtett 4000 foglyot (köztük Pontiust, Carrinast és Damasippust) a győző egy a Mars mezőn levő házba vitette s ott egy szálig levágatta, mialatt a szomszédos (szintén a városon kívül emelkedő) Bellona-templomában a senatorokkal tanácskozott, kik az áldozatok jajkiáltásaitól majdnem kővé meredtek. Plut. Sall. 50. («Ne törődjetek vele! Csak nehány gazember büntetését rendeltem el!»). Ezzel az iszonyú mészárlással a háború voltaképen be volt fejezve. A még ellenszegülő vidéki városok nemsokára megadták magukat. Praeneste lakói kegyelem reményében maguk nyitották meg a város kapuit, de mindnyájan levágattak. A két parancsnok, ifj. Marius és Pontius öcscse, egy földalatti aknába menekültek és ott ölték meg egymást. Plut. Mar. 32. Nola lakói és samniumi őrsége tömegesen végezték ki önmagukat, csakhogy hóhéraikat a bosszú élvezetétől megfoszszák. Legborzasztóbban lakolt Samnium, melyet S. katonái a kapott parancs szerint a szó szoros értelmében vadonná tettek. Umbria és Etruria több városa hasonlóan járt. A fétkelen sullanusok még szerződés ellenére is megölték a foglyokat. Italia földjén a democrata ellenzék megsemmisült. Csak a provinciákban biztatta a megtizedelt pártot halvány reménysugár, nevezetesen Sicilia szigetén, Hispaniában (Sertorius) és Africában. Miután azonban S. 83-ban az elbizakodott, békebontó Mithridatest komoly intéssel rábirta a béke megújítására, azzal dicsekedhetett, hogy a 10 éves forradalomnak véget vetett és a belső békét helyreállította. Hasonló válságok meggátlása végett immár az állam és az alkotmány gyökeres átidomításához fogott hozzá. Először is tisztán katonai (proconsuli) hatalmától megválván, az alkotmányos formák betartása mellett új, korlátlan teljhatalmat teremtett a maga számára. A mocczanni sem merészkedő senatus elnöke L. Valerius Flaccus azt indítványozta a nem kevésbbé megfélemlített polgárság előtt, hogy S.-nak az a jog adassék, hogy a polgárok élete és vagyona felett és az állam tulajdonával korlátlanul rendelkezhessék, továbbá hogy Italiában városi községeket alapíthason vagy feloszlathasson, hogy a tartományokkal és védencz államokkal is kénye-kedve szerint elbánhasson, hogy a népgyűlés helyett ő nevezhessen ki proconsulokat és propraetorokat és új törvényeket hozhasson, végül hogy tetszésétől függjön, mikor teszi le rendkivüli hatalmát, és hogy a rendes curulisi magistratusok betöltése, működése vagy szünetelése kérdésében szintén őt illesse meg a döntő szó. Ily rendkívüli, időhöz nem kötött, collegialitas és felelősség által meg nem szorított, korlátlan hatalmat Romában még soha senki sem viselt, de a nép elfogadta az indítványt. Csak most lépte át az eddigi proconsul a város küszöbét. Hivatalos czímként a dictator nevét viselte (dictator reipublicae constituendae) és fegyveres kisérőin kivül kétszer annyi lictor lépdelt előtte, mint a hannibali háborúk előtti dictatorok előtt. Új hivatalát S. rémséges és tömeges kivégzésekkel kezdte meg. Mindenekelőtt rettenes boszút vett politikai és személyes ellenfelein és mindazokon, a kiktől tervbe vett alkotását és az újjászervezendő optimata uralmat féltette. Kijelentette, hogy ilyent, akár szegény, akár gazdag, nem tűr meg. Fékevesztett katonái, eladósodott főúri czimborái és az általa felszabadított, prédára szomjas celta rabszolgák szavait jeladásnak vették és nyomban vadászatot rendeztek a megjelölt áldozatokra. Eleintén S. csak azokat nyilvánította a haza ellenségeinek, a kik a Scipióval kötött (S. szerint jogérvényes) szerződés után tovább harczoltak ellene, továbbá mindazokat, a kik amazokat a harczban segítették. Elrendelte, hogy a ki ezen földönfutók valamelyikét megöli, büntetlen maradjon, sőt hogy 12,000 denarius jutalmat kapjon; a ki ellenben ezeknek a proscribáltaknak, ha mindjárt rokonai is, pártját fogja, fejével és birtokával lakoljon. A proscribáltak vagyonát lefoglalta az állam, gyermekeik, unokáik kitagadhattak és a politikai jogokból örökre kizárattak. Vagyonelkobzás érte azoknak gyermekeit is, a kik a forradalmi harczban elestek. A hóhérok Marius rokonain kezdték munkájukat, Romában csak úgy, mint a vidéken. Marius tetemét Sulla parancsára kiásták, meggyalázták és az Anióba dobták, győzelmi emlékköveit ledöntötték. Miután Mariusnak mind a két fia már elhalt, Catilina annak unokaöcscsét M. Marius Gratidianust kínozta halálra. Sok S.-párti személyes ellenfelein és hitelezőin állott bosszút, és megtörtént, hogy az áldozat nevét csak meggyilkoltatása után írták be az elitéltek lajstromába. S.-nak embereivel szemben tanusított vétkes elnézése és az általános rettegés azt hozta magával, hogy számtalan ártatlan is megöletett. Már sok száz áldozat veszett el, midőn Q. Lutatius Catulus a senatusban meg merte kérni S.-t, hogy tudassa a halálra szánt áldozatok neveit a senatorokkal, hogy ne kelljen valamennyinek halálrettegést kiállania. S. mosolyogva tett eleget L. Catulus óhajának (lex de proscribendis malis civibus) és a következő napon 80 nevet iratott egy táblára, csakhogy ezt az első jegyzéket másnap és harmadnap újabb jegyzékek (proscriptiones) követték. Ennek folytán a forumon halomra gyűltek a leöltek, különösen a megölt senatorok fejei, a melyeket S. nyilvánosan kitétetett. S. kegyenczei (pl. Crhysogonus) és szabadonbocsátottai pénzért árulták a jogot, hogy valaki ellenségének nevét a lajstromba bejegyezhesse (így tett pl. Catilina is). S. mind ezt elnézte kegyenczeinek, és csak 81 jun. 1-jére vetett véget a tömeges kivégzéseknek. Csupán a lajstromokba foglalt áldozatok száma felrúgott 4700-ra, köztük 40 senator és 1600 lovag; egész Italiában pedig 100,000-re tehetjük az áldozatok számát. App. b. c. 1, 95 sk. Plut. Sull. 30 sk. Dio 109, 9. Liv. ep. 88. Oros. 5, 21. Flor. 2, 9, 25. Sall. Cat. 51. Cic. pro Rosc. 32, 89. Nem kisebb rémületet okoztak a tömeges vagyon-elkobzások. S. egyenesen megkövetelte, hogy a «jó» és vagyonosabb polgárok részt vegyenek a birtokok elárverezésében, mi több, ő maga, neje (Metalla) és kegyenczei (Crassus) nagyban vásárolták össze potom áron a legszebb birtokokat, és akárhány esetben elengedte czimboráinak a vételdijt. A tékozlás daczára mégis 350 millió sestertius folyt be az állami pénztárba. Számos Marius-párti község örökre eltünt a föld színről, másokat megfosztottak földjeiktől, melyeket S. vérrel borított veteranusai kaptak. A rabszolgák sorából pedig 100,000-et választott ki a fiatalabbak és erősebbek közül, ezeket Corneliusoknak hívták. Hivatásuk az volt, hogy mintegy testőrségül szolgáljanak neki, és ő reájuk bízta az ujonnan szervezendő állami rend megőrzését is. A proscriptiók napjaiban S. fásult közönynyel folytatta czimborái társaságában dobzódásait, felvette a senatus kérelmére a Felix jelzőt, és megengedte, hogy egy megaranyozott lovasszobrot emeljenek neki a Forumon. App. 1, 97. Cic. Phil. 9, 6, 13. A 81-ik év jun. 1-én felocsúdott végre dőzsöléséből, és megkezdé törvényhozói működését (leges Cornelaie). Czélja egy ultra-konzervativ aristocrata párturalomnak megalapítása, a democrata forradalom által megdöntött oligarchikus köztársaság helyreállítása vala, melynek keretén belül a legfőbb hatalmat osztatlanul és állandóan a senatus bírja és gyakorolja. A senatus, a konzervativ aristocrata testületek és hivatalok szaporítása és erősbitése érdekében megtett mindent a mit éles elméje csak kitalálhatott. Mindazokat a hivatalokat és politikai tényezőket, melyek a democratia javára szolgáltak, első sorban a népgyűlést és a nem curulisi tisztségeket, vagy egészen eltörülte vagy megbénította és megcsonkította. Először is eltörülte a gracchusi törvényeket, szintúgy a lovagokból alakított törvényszékeket, és ismét a senatusra bízta a birói szerepet zsarolási, sikkasztási és rokoni vádkeresetekben. Azután hozzá fogott a senatus szervezéséhez. 600-ra emelte a senatus elmozdíthatatlanság jellegével felruházott tagjainak számát és több mint 300 tagot maga nevezett ki tisztjei, méltatlan czimborái meg kegyenczei sorából. Elrendelte továbbá, hogy a jövőben csakis a quaestura hivatalán keresztül lehessen a senatusba jutni, és az évenként választandó quaestorok számát húszra emelte. A mennyiben S. a censoroktól a senatorok lajstroma évi összeállításának és a nem oda való elemek kiküszöbölésének jogát elvette, a censori hivatal legfontosabb jogai megszüntek, sőt ezzel eme legszebb magistratus létjogosultságát is vesztette és mintegy megszünt létezni, noha S. nem törülte el, csak mellőzte. A praetorok számát ellenben nyolcra emelte, a mint hogy a papi testületek számát is szaporította. Elrendelte továbbá, hogy ezen előkelő testületek ezentúl ismét önönmaguk egészítsék ki soraikat. A már csirájában forradalmi tribunatust szigorú korlátok közé szorította, és hatalmát úgyszólván összetörte. Legrégibb kiváltságait nem bántotta ugyan, de később nyert előjogait megnyirbálta, vagy teljesen megsemmisítette. Az intercessio jogával való visszaélésre súlyos pénzbirságot szabott; a néptribunus a népgyűlés elé a senatustól előre kikért engedély nélkül nem terjeszthetett többé törvényjavaslatokat és vetóját többé nem érvényesíthette a senatus törvényeivel szemben. Végre pedig kimondotta, hogy a ki a néptribunatust viselte, magasabb hivatalt nem viselhet, a minek az lett a következménye, hogy fiatal és törekvő politikusok nem pályáztak ezentúl a tribunatusra, mely jelentőségében ilyformán roppantul veszített. A comitia tributáktól megvonta a törvényhozás jogát, míg a comitia centuriata továbbra is választották ugyan a magistratusokat, de míg Sulla élt, szabad választásról természetesen szó sem lehetett. A gazdagok döntő befolyását a választásokra egyébiránt már 88-ban biztosította a Servius Tullius-féle alkotmány szavazási rendjének helyreállításával. Egyébként pedig gondoskodott arról, hogy bárkit is ültetett a centuriata gyűlés a curulisi magistratusba, az az oligarchiának ne árthasson. Szabályozta továbbá a consulok illetékességét. Megparancsolta, hogy hivatalos évük lejártáig Romában kell maradniok, hivatalos évük lejárta után pedig a lelépett consulok és praetorok a senatus határozata értelmében katonai parancsnokságot kaptak a 10 provincia valamelyikében. Helytartóságuk idejét egy évre szorította. Szigorú büntetéseket szabott S. arra a proconsulra, a ki provinciáját a senatus parancsa nélkül odahagyva akár hazatér, akár háborút kezd idegen fejedelmek ellen. A helytartó hivatalos évének lejárta után 30 napig tartozott várni a senatus által kijelölt utódának megérkezéséig. S a büntető törvénykezést is reformálta. Az esküdtek számát szaporította. Külön esküdtbiróságokat állított fel a zsarolás, gyilkosság és gyujtogatás miatt indított pörök eldöntésére, másokat ismét a választási vesztegetések megvizsgálására rendelt és így tovább (quaestiones perpetuae). Hogy a lovagok helyét a senatorok foglalták el, már említettük. Folytatásként S. mint a sarokba szorított censori hatalom örököse szigorú törvényekkel korlátozta a fényűzést és az erkölcsi kihágásokat, de bizonyos, hogy ezzel nem érte el czélját, hiszen maga és czimborái sem kötötték magukat e törvényeknek se betűjéhez se szelleméhez. A S.-hoz hű maradt italiaiak megtartották polgárjogaikat, és a teljesjogú városi községek (municipia) száma S. alatt szaporodott. Községi tanácsuk megfelelt a római senatusnak, két birájuk a consuloknak, sat. A latinosodás ügyét S. nagyban felkarolta. Ezek a S.-féle alkotmány fő pontjai, melyeket a senatus csakúgy ismert el kötelezőknek, mint akár a lovagok rendje, a népgyűlés és az italiaiak. Csak S. dédelgetett tisztjei vonakodtak a senatus korlátlan hatalmát elismerni. Két főtiszt, Pompejus és Q. Ofella, ellenezte a dolgok új rendjét. Pompejusszal szemben a dictator szemet húnyt és megengedte neki, hogy a consulatusra pályázzon, a nélkül, hogy az alsóbb hivatalokat viselte volna: Q. Ofellát ellenben a forumon leszúratta. Erre a tisztek oppositiója elhallgatott. – Miután 79-ben a leges Corneliae sorozatát befejezte, arra határozta el magát, hogy a kivételes állapotból visszatereli az államot a rendes kerékvágásba. Megengedte ugyan már 81-ben a consulok választását, de ezek csak bábok módjára végezték feladatukat az ő akarata szerint. A 80-ik évben azután maga vállalta el Q. Metellus társaságában a consulatust. A 79. évi választások alkalmával P. Serviliust és App. Claudiust választotta consuloknak, míg ő maga ez év elején feladatát megoldottnak tekintvén, a dictaturáról lemondott. A rómaiak bámulatára önként tette le hatalmát, melybe azonban talán már bele is únt. Elbúcsúzott fegyveres kisérőitől, és felszólította a népet, hogy ha van közte olyan polgár, a ki őt számadásra akarja vonni, álljon elő. Síri csend követte szavait és ő nyugodtan térhetett házába. Azután Puteoliba költözött, örülvén, hogy a már ólomsúlylyal reá nehezedő hatalomtól megszabadult, és idejét vadászat, érzéki örömök, görög írók (különösen Aristoteles) olvasása és görög nyelven szerkesztett emlékiratainak megirása között osztotta meg. Utóbbiakat (upomnhmata, rerum gestarum libri) tollba mondotta, de korai halála meggátolta őt azok befejeztében, a mit azután Cornelius Epicadus nevü szabadonbocsátottja vállalt magára (Plutarchus ismerte és fel is használta S. életrajzában ezeket az emlékiratokat). Még betegségében is folytatta szokott életmódját, és vidám órákat töltött barátai és bohóczai társaságában. Rövid szenvedés után nyugodtan halt meg. Beszélték, hogy beleiben támadó férgek emésztették volna meg testét (phthiriasis), de valószínűbb, hogy vérhányásban halt meg. Plut. Sull. 36 sk. Val. Max. 9, 3, 8. Azt rendelte volt, hogy tetemét megégetetlenül a családi sírboltba helyezzék; de övéi, hívei és a senatus megemlékezvén arról, hogy mit tett ő Marius tetemével, nehogy vele is ilyesmi történhessék, azt határozták, hogy fejedelmi díszszel Romába viszik és ott elégetik. A hivatalos Roma, pártemberei, veteranusai és az általa felszabadított rabszolgák állották körül a Marsmezőn felállított, lángoló ravatalát. Utóbb a senatus ugyanott szobrot emelt emlékének, melynek feliratát állítólag ő maga fogalmazta («nálamnál jobban barátnak és ellenségnek még senki sem fizetett»). Plut. Sull. 38. Mint hadvezért és államférfiút elismerés illeti. Jugurtha kézre kerítése, az orchomenusi diadal és Mithridates megfékezése a rómaiak hadi történetének kimagasló fénypontja, és Romának a samniumiak dühétől való megmentésével szintén szaporította babérait. Mint politikus és államférfiú szintén érvényesíté alkotó tehetségét, de már sokkal kisebb mértékben, mert alkotmánya egyáltalán nélkülözi az eredeti eszméket, és csak gyűlöletes és meddő párturalom érdekeit szolgálta. Hogy az annyi biztosítékkal körülsánczolt oligarcha uralom mindamellett rövid idő alatt mégis megfeneklett, azért nem S.-t terheli a felelősség, hanem óriási hatalma daczára hitványnak és tehetetlennek mutatkozó pártját. A mit egy ultra-konzervativ államférfiú a régi alkotmány és a párturalom biztosítására megtehet, azt S., a reactio körültekintő nagymestere megtette, de hogy az őrség halála után a reá bízott erős várat gyáván feladja, azért a vár építőjét gáncs nem érheti. Sehogy sem lehet azonban «menteni» a nevéhez tapadó rémséges proscriptiókat, a tömeges kivégzések iszonyatosságait, az ártatlan gyermekek és árvák üldözését, bűnös czimboráinak megjutalmazását. Mentségére azt szokták felhozni, hogy elvből rémítvén, a felserdülő nemzedék rettegő lelkéből gyökerestül ki akarta tépni a forradalmi hajlamokat, hogy a democrata ellenforradalom megújulását örökre lehetetlenné tegye. Továbbá, hogy üres zsebű párthíveinek s féktelen veteranusainak kajánsága késztették őt a prosciptiók elrendelésére. Ámde mivel igazolható az, hogy ő, neje és fiai a legszemérmetlenebb módon gazdagodtak meg az ártatlanoktól elkobzott kincsekből? A dictator különben ezekre a tetteire is büszke volt, és lelki furdalás sohasem zavarta meg lelkének egyensúlyát. Állandó szerencséjében gyökeredző elbizakodásában Fortuna és Aphrodite istennők különös kedvenczének képzelte magát, és annyira ment, hogy csakis az iránta kivételesen állandóan kegyes Fortunának áldozott, és gyermekeire is átszármaztatta a Felix nevet. – Irodalom: A szövegben idézett forrásokon kívűl Sallustius töredékei is egybevetendők, melyeket Maurenbrecher adott ki (1891–93). V. ö. Krebs Elimar, De scriptoribus aetatis Sullanae (Breslau, 1876). S.-val valamennyi nagyobb római történeti munka foglalkozik, így Mommsen (4. könyv) és Ihne (5. k.); mind a kettő bámulója. Peter, 2. kötet. Neumann, 390 skk. ll. Nitzsch, 2. kötet. Drumann (Cornelii alatt). Lau T., Sulla (angol mű, 1884). Beesley, The Gracche, Marius and S. (1877). F. Fröhlich, Sulla (Berühmte Feldherren des Altertums, Zürich, 1898). Cantalupi P., La guerra civile Sullana in Italia (Roma, 1892). E. Linden, De bello civili Sullano (Freiburg, 1893). Zachariae, Sulla als Ordner des röm. Freistaates (1834). Freemann, Historical essays (2. series). Gerlach, Marius u. S. (1856). Pappritz, Marius u. S. (Güterslob, 1900). Törvényhozásáról l. még: Marquardt-Mommsen, Römisches Staatsrecht 2. köt. Herzog, Gesch. der röm. Sttatsverwaltung, 1. Lengle J., Über die Sullan. Verfassung (Studien aus dem Collegium Sapientiae, Freiburg, 1899). V. ö. még a Mariusról és Mithridatesről szóló monographiákat, kül. Reinach művét (Paris, 1890, német fordításban 1894). – 2. Faustus Corn. Sulla, a dictator fia, Pompejus keleti hadjárata alkalmával szerezte katonai hírnevét és ő volt az első, a ki Kr. e. 63-ban a jeruzsálemi templom falait megmászta. Jos. ant. 14, 44. b. Jud. 1, 7, 4, 6. Később (54-ben quaestorrá választották. Dio Cass. 39, 17. A II. polgárháborúban Pompejus oldalán harczolt Julius Caesar ellen; részt vett nevezetesen a Pharsalus és a Thapsus mellett vívott csatákban. Ez utóbbiban Caesar katonái foglyul ejtették és megölték. Ifjúságában democrata polgárok több ízben követelték tőle vissza az atyja által elkobzott vagyonukat és kincseiket, és pörrel is megtámadták, de nemcsak a senatus és a hatalmas apósa (Pompejus), hanem Cicero is pártját fogták és így vagyonát megtarthatta. – 3. Fausta, az előbbinek huga, első férjétől megválván, T. Annius Milóhoz ment nőül. – 4. P. Corn. Sulla, a consul létére megvesztegetéssel és a Catilina-féle összeesküvésben való részvétellel vádolták, mely vádak alól azonban az esküdtek Cicero védőbeszédének hatása alatt elmentették (62). A II. polgárháborúban Caesarral tartott és részt vett a Pharsalus mellett vívott csatában. Halálát, mely 45-ben következett be, kevesen siratták; a rómaiak ugyanis még élénken emlékeztek arra, mily alávaló módon szerezte rengeteg vagyonát a Sulla-féle proscriptiók napjaiban. Utazás közben halt meg; valószínű, hogy rablók ölték meg. Cic. Sulla 4, 24. fam. 15, 17. 19.

M. L.

750. Sulla (éremkép).

750. Sulla (éremkép).