Syrinx

Surigx. – 1. Arcadiai vízi Nympha, Ladon folyóisten testvére. Pan isten szerette és szerelmével annyira üldözte, hogy S. testvéreihez a Najasokhoz fordult segítségért, a kik azután ingó nádszállá változtatták a szép leányt. Midőn a szél a nádszálakat mozgatta, a nádasból titokzatos édes-bús suttogás hallatszott: panaszai a nádba száműzött Nymphának. Pan isten ezért a nádszálakat levágta, összeállította és belőlük készítette az első syrinxet (l. alább), azt a hangszert, a melyen a pásztorok siratják el bánatjukat. Ov. met. 1, 691, skk. – 2. Ókori hangszer, a mely egy sorából áll az egyenlőtlen hosszúságú sípoknak, melyek úgy vannak egymáshoz erősítve, hogy fönt egyenes, alant rézsutos vonalat képeznek. Feltalálását Pan istennek tulajdonították, azért nevezték Pan sípnak vagy pásztorsípnak (fistula). Már a legrégibb írók is említik; Homerus (Il. 10, 13) és Hesiodus (scut. Herc. 278). Később is mindvégig divatban maradt, és úgy a görögöknél, mint a rómaiaknál különösen a pásztorok használták. Különösen Arcadia pásztorai voltak nagy mesterei a s.-nek, a mi természetes dolog, ha eszünkbe veszszük, hogy törvény kötelezte őket arra, hogy harmincz éves korukig a zenében gyakorolják magukat és évenkint egyszer, Dionysus ünnepén versenyezzenek. Polyb. 4, 20. Ennek jeléül és emlékezetére Kr. e. 370 óta arcadiai pénzeken rendszerint ott találjuk a s.-t, míg a túloldalt Pan istennek képe díszíti (Catal. of Greek Coins in the British Mus. Peloponn. p. 174, 32. tábla. 12 skk. számok). Megkülönböztettek egysipút, többsíput és viasszal fűzöttet. Az egysípút (monocalamus), a mely tulajdonképen tilinkó, Hermesnek, a soksíput Pannal vagy Silenusnak, a viasszal fűzöttet pedig Marsyasnak tulajdonították. A művészi kivitelű s. a hét sípnál kezdődött. Érdekes, hogy a pannoniai emlékeken Pan istennek a kezében mindig ötsípú s.-re találunk (Récsey, Pannonia myth. eml. vázlata, 48. t. 5. ábra; 49 t. 2. és 3. ábra). Úgy látszik a pannoniai pásztorok s.-e ötsípú volt. Theocritus (id. 8, 18) kilenczsípút említ, ugyanott (1, 29) van Daphnisnak egy olyan viaszszal fűzött s.-e, a mely az ajakra hajlik és az ajakhoz alkalmazkodik (úgy látszik a mi szájharmonikánk ókori előfutója). Polyphemus százsípú s.-e (Ov. met. 13, 784) úgy látszik csak költői nagyítás. A pásztorok ezt a hangszert többnyire maguk készítették és primitiv szerkezeténél fogva nagy ügyesség kellett hozzá, hogy valaki szépen játszszék rajta. A költők közül Mimnermust említhetjük, mint a ki a s.-en játszott. Athen. 13, 71. A műemlékeken Satyrusok és Silenusok kezében látjuk, nemkülönben Sirenek is látszanak rajta (különösen etruscus urnákon). Van eset arra is, hogy valamelyik múzsa probálkozik vele, pld. a François vázán. Végül megemlítjük még a s. szónak egy manapság rejtelmes értelmét. Úgylátszik, hogy az ókori fuvolának volt egy részlete, a melyet így hívtak. Aristoxenus legalább (harm. p. 28) azt írja, hogy a s.-nke letolása nagyon magas hangokra képesítette a fuvolát. Vajjon igazuk van-e azoknak, a kik ezen s. nevének hallatára arra a kis résre gondolnak, a mely a klarinéten a szájhoz legközelebb van, bizonytalan, annál is inkább, mert az ókorból reánk jutott fuvolákon ennek semmi nyomát nem találjuk. Baumeister, 1, 561 és Philologus 83, 380. Roscher, Selene u. Verwandtes, 159–160. ll.