TARTALOMT

Telephus

ThlejoV («a messzire fénylő»), arcadiai eredetű pergamumi törzsökös hős, a trójai mondakör egyik alakja. Szülei Heracles és Auge («fény, világosság»), a ki Aleus király leánya és Athena istenasszony papnője volt a tegeai templomban. Mikor a kis T. megszületett, Auge atyja kitaszította leányát, a miért papnői fogadalma ellen vétett. Az egyik hagyomány szerint törékeny tutajon a habok szeszélyére bízták, de a haragos tenger szeliden elringatta az anyát és gyermeket, míg végre Mysia partjain állapodtak meg. Az ország királya Teuthras volt, a ki a sors üldözte szép Augét feleségül vette (pergamumi változat szerint örökbe fogadta). A mythusnak egy másik változata szerint Auge csak maga menekült Mysiába, fiát a Parthenium hegység sziklái közé tette ki, a hol elébb egy nőstényszarvas (egy magában álló pergamumi művészhagyomány szerint oroszlán) táplálta, azután pásztorok nevelték. Felnővén, a delphibeli jóslóhelyen kutatta származását. Mysiába küldték Teuthras királyhoz. T. engedelmeskedett, megtalálta anyját, és nemcsak hogy kedvesen fogadták, hanem urrá is tették, mert a király feleségül adta neki leányát Argiopét (pergamumi változat szerint Augét, a kit leányának fogadott volt s a ki fiát T.-t csak a nászéjen ismerte fel). A hozomány Mysia trónja volt, melyet Heracles hős fia azzal is kiérdemelt, hogy Teuthrast megvédelmezte Idas ellen, a ki T. megérkezése előtt Mysia uralmára tört. Képzőművészeti ábrázolások (l. alább) azt sejtetik velünk, hogy ez a fényes siker a mythusok világában Heracles közvetett vagy közvetetlen pártfogása mellett történt. Tény az, hogy a Trojába igyekvő hellenek már akkor érintik Mysia földjét, mikor az T.-t uralta. Helytelenül megválasztott helyen kötnek ki és ellenség módjára portyáznak a tengerparton, T. bátran védelmezi országát, ellenfeleit a Caicus mellett felkeresi, megtámadja és megveri (itt esik el Polynices fia, Thersander), de akkor Dionysus (SjalthV) egy szőlőindával hirtelen felbuktatja, T. leesik és e közben Achilleustól czombján sebet kap. Paus. 10, 28 extr. Pind. Ol. 8, 107. Isth m. 5, 52. Dict. 2, 3. Eustath. p. 46, 39 skk. Tzetzes, Lyc. 206, 211. A görögök így megismerkednek T.-szal, megtudják azt is, honnan erred és mint honfitársukat felszólítják, hogy jöjjön velük Primus ellen, ámde T. ezt megtagadja, annál is inkább, mert felesége (ebben a későbbi változatban) a trójai királynak leánya (Dicytsnél [2, 5] Astyoche, Hyginusnál [fab. 101] Laodice). A hellenek tehát T. nélkül kelnek utra, de a vihar szétszórja őket, hajóik elszélednek és utoljára is kénytelenek hazájukba visszatérni a nélkül, hogy Trója falait meglátták volna. E közben T. sokat szenved sebében, mely gyógyíthatatlannak bizonyul (Thlejeia traumata). Végre is megint a jóshelyet keresi fel, mely így válaszol: a ki megsebesített, meg is fog gyógyítani (o trwsaV iasetai). «Ekkor aztán», mondja Hyginus (101), a ki nyilván egy elveszett tragoedia kivonatát adja, «elment T. Argosba Agamemnonhoz és Clytaemnestra tanácsára egy gyermeket (a kisded Orestest) kapva fel a bölcsőből, fenyegetőzött, hogy megöli, ha nem segítenek rajta. Mivel azonban (időközben) az achivusok is azt a jóslatot kapták, hogy T. nélkül Tróját nem lehet elfoglalni, engedtek kérésének és Achilleustól követelték, hogy gyógyítsa meg T.-t. Az viszont azt válaszolta, hogy nem ért a gyógyításhoz. Ekkor így szólt Odysseus: Nem téged ért Apollo, hanem lándzsádat nevezi sebesítőnek (és gyógyítónak). Annak (a fegyvernek) rozsdáját reszelték tehát a sebre és T. meggyógyult tőle», cserében pedig hasznos útbaigazitást adott a görögöknek. Dictys 2, 10. Plin. 25, 5. 34, 5. T. csodás gyógyulásával, melynek mythusa kivált a későbbi római költőknél volt nagyon népszerű (Claudian. 39, 48. Ov. met. 12, 112. trist. 5, 2, 15 skk. Hor. epod. 17, 8), elbucsúzhatnánk T. mythikus alakjából, ha a rokonság, melyet neki a történeti időben tulajdonítanak, nem volna oly sok szempontból érdekes. Egy harmadik feleségétől Hierától, attól az Amazontól, a ki a Caicus mellett T. oldalán harczolt (Philostr. Her. p. 691), származtatták Tarchont és Tyrrhenust, Tarquinii városának és a tyrrhenusoknak (etruscusoknak) törzsökös őseit. Igy esett meg rajta, hogy Campaniában oly népszerű (Capua városa érmein T. fejét és ifjukori élményeit találjuk), hogy Latiumban Latinusszal azonosítják (Suid. s. v. Latinoi) vagy megteszik Latinus apjának. Malal. chron. 6, p. 162, 4 Dindorf. Utoljára azután Roma istenasszony is a Telephus leánya, a ki viszont Aeneas hitvese. Plutarch. Rom. 2. Bizonyára ez a rokonság is egyik oka volt annak a büszkeségnek, a melylyel Pergamum hires uralkodói T.-t ősüknek vallották és őt a pergamumi oltár domborművein az istenek társaságában megörökítve helyezték el (l. alább). Szülőföldjén (Arcadiában) a Parthenium berkében részesítették különös tiszteletben. Paus. 8, 54, 5. Apollod. 1, 8, 6. Ugyancsak különös figyelemnek és népszerüségnek örvendett T. a művészet és művészek részéről (ideértve a szinművészetet is). Sajnos, hogy a pergamumi friz kivételével (l. alább) épen a legkiválóbb irodalmi és művészeti feldolgozások elvesztek, vagy csak hírükből és töredékeikből ismeretesek. Igy csakis Plinius említéséből (35, 71) ismerjük Parrhasius festményét, mely T.-nak gyógyulását ábrázolta; hézagos ismeretünk, igazabban csak sejtelmünk van a nagy Scopas domborművéről, a ki Athenának tegeai templomán T. mérkőzését örökítette meg Achilleusszal. Paus. 8, 45, 5, 6. Elvesztek Agathon, Moschion, Iophon, Cleophon szinművei, melyek T. mythusát vették fel motivum gyanánt, el a három nagy tragikus remekei, a kik közül Aeschylus és Sophocles két-két tragoediában, Euripides egyben, azonkívül Sophocles még egy satyrdrámában szerepeltették T.-t. Aeschylus műveinek czíme: Mysi, T.; Sophoclesé Mysi, Aleadae, T.; Euripidesé Auge. A rendkívüli hatásból, melyet a tragikusok a képzőművészetre, különösen a vázaképek festőire gyakoroltak, egészen bátran következtethetjük, hogy az elveszett szinművek szolgálnának commentariusul azokhoz az egészen önálló felfogású emlékekhez, melyek az ismeretes irodalmi forrásokkal meg nem egyeznek és különösen T. ifjuságára, igazabban gyermekkorára vonatkoznak. A meglévő ókori irodalmi forrásokban ugyanis (és ezt jónak látjuk nyomatékkal mondani) sehol sincs arról szó, hogy Heracles meglátta volna a kitett kisded T.-t, avagy gondjaiba vette volna őt, holott a ránk jutott művészeti emlékek szinte kedvteléssel mutogatják ezt a jelenetet (l. ezzel szemben Wilamovitz-Möllendorff conjecturáit, Anal. Eurip. 186–193). Megtaláljuk egy remek pompejibeli képen (Mus. Borb. 13, 38, 39), továbbá a vatikánnak egy óriás méretű csoportján, a melyen Heracles kis fiacskáját egész szeretettel pólyázza az oroszlánbőrbe. Amannak is ennek is vannak kisebb replikái hol reliefeken hol gemmákon, az utóbbinak pénzeken is (egy ilyen érmet látunk Millinnél G. M. 115, 450). Eltekintve Heracles alakjától (mely Pergamumban is előfordul), T. gyermekkorát a pergamumi oltárfríz (l. alább) szintén egyénileg eltérő vonásokkal mutatja be. Pergamumban oroszlán szoptatja a kisded T.-t, holott az uralkodó művésztraditióban mindig a nőstényszarvas az, a ki az elhagyott gyermekecskékről gondoskodik. Ilyen csoportot látott Pausanias (9, 31, 2) a Helicon művészi díszei közt, de találkozunk vele pénzeken és gemmákon is. T. mythusából még két részlet volt kiválóan kedvelt: T. Argosban és T. gyógyulása. T. Argosban (a mint kierőszakolja Agamemnontól a gyógyulást) nyilván Euripides nyomán került a piros alakosvázákra (a feketealakosok ezt a mozzanatot nem ismerik). Kiváló példájuk az, melyet Baumeisternél az 1807. ábrán találunk, s a melyen T.-t egy oltáron guggolva látjuk (a sebesült balczombot kinyujtotta, az egészségesre támaszkodik). A kisded Orestest lábánál fogva tartja a levegőben, míg kardjával fenyegető mozdulatot tesz a dühös Agamemnon felé, a kit Clytaemnestra alig tud attól visszatartani, hogy T.-ra rohanjon. T. helyzete erősen emlékeztet azokra a modern képekre, melyek bölcs Salamon itéletét ábrázolják (a királyi szolga parancsra vár, hogy a vitás gyermeket ketté vágja). Kétfelől egy-egy nő (egy fiatal és egy középkorú) lesi a történendőket, tartásukon meglátszik, mennyire féltik Orestest (a kisdednek dajkája és valamelyik nénje). Az itt leirt kép nyilván egy typikus felfogást fejez ki, melyet megtalálunk egyes gemmákon, sőt az etruscus sirmányokon is (ezt a palócz szót ajánljuk a hamurejtő sírládák megjelölésére). Érdekes azonban, hogy ezeknek a nagyszámú sírládáknak mesterei (Brunn 17-nek képét közli) a részletekben rendkívül önálló felfogást tanusítanak, és a nemzeti jellegre való törekvésnek igazán meglepő jeleit adják. Példa rá az a sirmány, melyet Baumeister mint 1808. sz. ábrát közöl. T. itt is úgy fenyegeti a kisded Orestest, mint a fentebb leírt pirosalakos vázaképen, de ölében tartja; a gyermek maga is félig fel van öltözve, T. pedig teljesen, tisztességes rendes ruhában (Euripides koldusgúnyában szerepeltette). Agamemnon fürteit az etruscus királyok typikus phrygiai fejrevalója fedi, testén királyi palást, nyakába vetve gazdag kivitelü torques és bulla (l. ezt). Agamemnon nyilván már megigérte T.-nak, hogy gyógyulásáról gondoskodik, mert a helyett, hogy rárohanna, még más két vitézt is (Achilleus és Menelaus?) visszatart a támadástól. Vannak azonban más sirmányokon teljesen eltérő részletek is. Hol maga Achilles védi meg a haragos Agamemnontól az egykori ellenfélt, hol Odysseus játszsza a közvetitő és felvilágosító szerepét. T. gyógyulását szintén az etruscus emlékeken találjuk; a sirládákat érdekesen, a tükrökön szépen. Az egyik sirládán (Brunn, 34, 18) Achilleus lándzsáját lapjával a sebre fekteti, egy remek tükrön pedig (Baum. 1774) borotvaszerű eszközzel kaparja fegyveréről a rozsdát a sebbe, míg Agamemnon részvétét kifejező mozdulattal figyel. Achilles és T. karján a fegyverbarátok vérszerződését jelentő pereczek vannak (v. ö. a délszláv «pobratimi» jegygyűrűit). Szándékosan hagytuk utoljára azt az egyedül álló műemléket, mely az egész T.-mondát megörökítette, t. i. a pergamumi oltár frízét (elhelyezéséről l. «Ókori Lexikon», 2. köt. 420, balra fent). A fríz mestere oly részletességgel tárgyalta a T.-mythust, a minőre alig van több példa az ókori plastikában. Eltekintve néhány részlettől, melyek még megfejtésre várnak, világosan áll előttünk T. egész pályája (a képeket l. Overbecknél, Plastik, 2 és Baumeisternél s. v. Pergamon). Látjuk a kisdedet, a mely oroszlántejet szopik, és attól válik apjához leghasonlatosabbá Heracles minden gyermeke közül (malista eoikota eteke tw patri, Paus. 10, 28, 8), majd megint az anya bűnhödését látjuk, a kit Danaéhoz hasonlóan ládába zárni és a tengerre bízni készülnek. Telephus nem látható, a mi nem véletlen és a pergamumi helyi hagyománynak jellemvonása. Bizonyság rá Elaea kikötőváros érme, melyen halászok látszanak, a kik az Augét rejtő ládát a Caicus torkolatából kifogják és felbontják (Marx, Mittheil. d. athen. Instit. 10, 21). A következő jelenetet az immár felnőtt T. kikötésére és Teuthraniában való szereplésére vonatkoznak. Nagy hajó közeledik a parthoz, belőle férfiak szállnak ki; odább két férfiu fog egymással kezet (üdvözlet vagy szövetség); majd harczra készülnek (Idas és hívei ellen) és halottakat takarítanak el. A viadal fáradalmait jutalom követi. Tisztes, szigorú kifejezésü istenasszony szobra előtt ott látjuk Augét menyasszonyi díszben, mögötte Theutras királyt, a ki a győztes T. karjaiba vezeti fogadott leányát. Azután a nászlakoma következik, s a megzavart nászéj (hatalmas kígyó választja el az új párt, megakadályozván, hogy anya és fia bűnös kéjben egyesüljenek). A mythusnak azon részleteit, melyek a caicusmenti csatára és következményeire vonatkoznak, külön sorozatban tárgyalta a fríz, beleértve olyan alakokat is, melyek más emlékeken hiányzanak. Igy például a fríz mesterei a küzdelembe foglalták Hierát is, azt az Amazont, a ki T. oldala mellett küzdött a görögök ellen. Ez annak a jelenetnek magyarázata, melyet Trendelenburg (Baumeisternél 1272) érthetetlennek nevez. Az argosi jelenet (T. a mint Orestest fenyegeti) erősen meg van rongálva, de a mennyire a megmaradt darabok elárulják, T.-t izgatott, Agamemnont nyugodt helyzetben mutatta be, tehát inkább az etruscus sirmányok mint a vázaképek mestereinek szellemében. A fríznek többi jelenetei szentélyek felállítására és cultusok meghonosítására vonatkoznak. Ezek azonban részint a reprodukciók hiányos volta részint a leletek töredékes természete miatt hol még nem magyarázhatók hol pedig nagyon is sokféle magyarázatot engednek meg. De bár az egész fríz még egyáltalán nem mondható megfejtettnek, sőt egyes jelenetek is várják magyarázójukat: több olyan tulajdonságot rejt magában, melyek még a változatosságában annyira typikus hellen plastikában is egyedül állanak. E helyen csak kettőre mutatunk rá. Az egyik az, hogy a cselekvény alakjai tekintet nélkül a compositio belső formájára, pillérekkel vannak egymástól elválasztva (a meglévő darabokon hat ilyen pillér látszik). Jellemző, hogy ezek a pillérek sohasem takarják el a cselekvő személyeket, hanem ellenkezőleg ők tünnek el megettük. A czél tehát az, hogy a fríz cselekvénye jelenetekre oszoljon, de azért egységes menete megmaradjon. A plastika itt, talán öntudatlanul, a festőművészetnek versenytársa lett, mely utóbbi a Nagy Sándorra következő korszakban nem egyszer nyúlt ahoz a fogáshoz, hogy festett frízeket oszlopokkal elválaszszon és ezáltal bizonyos távlatot idézzen elő (pl. a vatikánbeli Odyssea frízeken). Tekintve azt, hogy az ilyen külsőségek, a minő a pillérekkel való mesterfogás, aligha képezhették a pergamumi mesterek ambitiójának tárgyát, szinte magától kinálkozik az a föltevés, hogy ez a fríz tulajdonképen egy festett eredetinek hűséges másolata, a mely eredeti valamelyik pergamumi templomban vagy palotában lehetett. Második érdekes tulajdonsága a fríznek a térrel való bőkezű elbánás, valamint az alakok önkényes elhelyezése, tekintet nélkül az isocephalismusnak szinte dogmává lett követelményeire, tekintet nélkül a régiek szigorú symmetriájára és azon szokásukra, hogy mindig a térnek lehetőleg takarékos kihasználására törekedtek. De talán legérdekesebb vonása a fríznek az a hullámzás, mely az ábrázolt események belső természetében fennáll. Daczára annak, hogy a kis fríz egyenes ellentéte a nagyobbnak, a mennyiben túlnyomóan békés jelenetet ábrázol, mégis nagyon változatos, mondhatnók idyllikus. Képei a félisteni (hősi) és emberi élet mozzanataiból vannak összeszőve; T.-t kiséri a bölcsőtől a sírig és Heracles hős gyermekének Zeus unokájának tetteit festi földi emberek között, örömben és búban, küzdelemben és diadalban egyaránt. Ha a nagy fríz művészi hitvallás, ez kőbe vésett genealogia, kapocs az Olympus urai és Telephus utódai, Pergamum uralkodói között. A fríz mesterei márványban ugyanazt cselekedték Teuthrania bőkezű uraival, a mit Vergilius dalban Augustusszal, de míg emez csak Venusig emelte fel szemét, amazok nem adták alább Zeusnál, az istenek és emberek atyjánál, ki unokáját is megsegítette és trónra emelte, s a mily arányban áll T. Heraclesszel, ugyan úgy aránylanak művészi erejökre nézve a régi mesterek a kisebbik fríz alkotóihoz. A kézikönyvek (Preller, Gruppe) és szakszótárak (első sorban Baumeister) megfelelő czikkelyein s a fentebb már idézett munkákon kívül v. ö. a következő tanulmányokat: Jahn, T. und Troilos (Kiel, 1841). U. a., Archaeologische Aufsätze, 170–180. Gerhard, Die Heilung des T. (Berlin, 1843). Jacobson, De fabula Telephea (Kiel, 1864) és Pilling, Quomodo T. fabulam et scriptores et artifices veteres tractaverint (Halle, 1886).

L. M.