TARTALOMT

Tragoedia

tragwJia. – 1. A görög tragoedia a Kr. e. 6-ik században a lyrai műfajból fejlődött ki. E jelentős átalakulás vallásos mozgalom, főleg Dionysus tiszteletének hatása alatt történt; bár a cultus eredetét nem ismerjük, de bizonyos, hogy a szőlőtenyésztéssel kapcsolatban a görög vidékeken nagyon régen el volt terjedve. E cultus bizonyára idegen elemekkel is gazdagodott, melyek Thraciából, Lydiából, Phrygiából eredtek; szintúgy felszívott philosophiai és mystikus eszméket, akár az orphismus akár az eleusisi mysteriumok hatása alatt. De a Dionysus cultus ezen műfaj-fejlesztő erejét első sorban azon rajongásból merítette, a melyet a hívő lelkekben fakasztott. A lyra bizonyára fölrázta már az érzelmeket, de még a lelkesség és fájdalom kifejezésében is összhang és mérték uralkodott. A dionysusi rajongás sokkal mélyebb és sokkal szabadabb volt. Népies formájában részeg mámorként lépett föl, felsőbb fokon hatalmas izgalomként, mely egész mivoltában megrázta az embert. Ez a rajongás oly változatos volt, mint a cultus maga, és különböző phasisaihoz alkalmazkodott. Dionysus mythusa lényegében a szőlőmívelés fokozatos változatainak a jelképe, s mint minden mythus, mely a természet jelenségeivel van kapcsolatban, ez is majd komor, majd vidám. A szőlővessző, melyet szüret után lemetszenek, s a mely télen halottnak látszik, tavaszszal buján új életre kel. A fiatal hajtások kinőnek, gyorsan szétterjednek, levelek közé rejtőznek, s végre kiszemzik a gyümölcs. Daczol a nyári nap sugarával, mely őt leperzselni iparkodik, s a jótékony esőtől megduzzad. Őszszel megérik, ekkor leszüretelik, kisajtolják; a szőlő nedve csak úgy árad és megtölti a tömlőket. A szüret tehát lármás örömmel folyik le. Majd az új bor erjedni kezd, mire lehúzzák, új kádakba töltik, s tavaszszal ismét új, lármás öröm tör ki, midőn csapra ütik és inni kezdik a mult évi termést. Mindez mythusba öltöztetve egy isten történetévé vált, a ki majd szenved, majd diadalt ül; tiszteletében tehát a legellentétesebb érzelmeknek van helyök, s ezen érzelmek a hagyományos ünnepeken lelkesen, sőt bizonyos tekintetben erőszakosan törnek ki. Olykor öröm, kaczagás, álarczos bolondozás, farsangszerű mulatozás szerepelnek: innen ered a comoedia; olykor viszont panaszok, gyászdalok, melyekben feltünik határozatlanul az emberi végzet szomorú képe: innen ered a tragoedia. A Dionysus cultus továbbá nemcsak a drámai érzelmeket fakasztotta elő, hanem a műfaj kezdetleges formáját is, a midőn a mimelő ösztönt fejlesztette. Voltak ugyan más cultusok, melyekben az illető istenekre vonatkozó mythus-részleteket ábrázoltak: de egyetlen ily cultust sem lehet e tekintetben a Dionysus cultushoz mérni. A rajongás állapotában, mely nélkül szertartása el nem volt képzelhető, a hívek könnyen azonosították magukat istenükkel vagy kisérő társaival. Az öröm és részeg mámor között mindenfélekép átöltözködtek; a szomorúságban a dolgokat mint jelenben történőket képzelték el, s hogy még élénkebben érezzék a hatást, úgy öltözködtek át, hogy hasonlítsanak azon személyekhez, a kiknek kalandját előadták. Kecskebőrbe öltözött emberek kara, a kik magokat is tragoV-oknak, bakkecskéknek nevezték, satyrusokat ábrázoltak, Bacchusnak lármás kiséretét. E satyrus karok játéka volt a tragoedia kezdetleges formája, ők adtak így a műfajnak is nevet. De talán sohasem fejlődött volna ki ez a tragoedia, ha Dionysus tiszteletével egyidejűleg nem terjedt volna el Görögországban a herosok cultusa. A herosok, kiket az eposok feldicsőítettek, városoknak és családoknak úgy szólva külön istenei voltak, s annál inkább nyertek jelentőségben, a mily mértékben a görög népcsoportok aristocratikus befolyás következtében erősebben szervezkedtek állammá vagy községgé. Ezekre a védő herosokra a városok nagyon büszkék voltak, és a tizteletükre rendezett ünnepek egy újfajta lyrai műfajt, a dithyrambust, nagyon felvirágoztatták. Herodotus (5, 67) megemlékezik Sicyon városnak ily ünnepeiről, melyet Clisthenes kényúr idejében (a 6-ik század elején) Adrastus tiszteletére rendezett, s fölemlíti, hogy e cultus szertartásai szenvedélylyel töltik el a lakosságot. Herosok szerepeltetése elbeszélő dalokban már némileg csirája volt a tragoediának, a tárgy és hatása nem nagyon különbözött attól, a mit Aeschylus közönsége érzett. Az egyik úgy, mint a másik szinte látta képzeletében egy hősies emberélet képét, a melyben a maga szenvedélyeit, a maga legmélyebb érzéseit ismerte fel. Kétségtelen, hogy az ily dal is felváltva bámulattal, szánalommal és félelemmel töltötte el a hallgatót, s a tragoediának még csak egy eleme hiányzott: a forma. Aristoteles (poët. 4) azt mondja, hogy a tragoedia a dithyrambus-dalok vezetőitől (ek twn exarcontwn ton diJurambon) vette eredetét, s hozzáteszi, hogy e dalok rögtönzöttek voltak. A dithyrambusról tudjuk, hogy a 7-ik században, főleg Corinthusban, Sicyon szomszédságában virult; erre czéloz Arion mondája is. De midőn Aristoteles rögtönzésről beszél, valószínűleg inkább népies, mint művészi dithyrambusra czéloz, melyben a vezető énekes (exarcwn) egy elbeszélő szöveget elég szabadon hevenyészett, valamely könnyű rhythmusra, a satyrusokból álló kar pedig előre megtanult versekben felelt. E kar jelenlétét ugyancsak Aristoteles bizonyítja, midőn az idézett hely után megjegyzi, hogy a tragoedia a satyrus dalokból alakult át (dia ek tou saturikou metabalein). De bármennyire utalnak is az adatok a Peloponnesusi északi részére, mint a hol a herosok tisztelete, s velük kapcsolatban a dithyrambikus és tragikus dalok virágzásban voltak, azért a szoros értelemben vett tragoediának Attica a hazája, s az ókor egyhangúlag Thespist tekintette a műfaj apjának. A corinthusi isthmushoz közel, Icaria községben született, s nem lehet kételkedni, hogy korán és mély hatást tettek reá az észak-peloponnesusi költők. Bizonyára utánozta is őket, de mint újító szellem csakhamar átalakította a tragikus dalokat. Főújítása a szinész fölléptetése volt. A dithyrambus exarcwn-ja bizonyára nem volt más, mint a karvezető, a coryphaeus. Sokkal közelebb állott a karhoz, hogysem különleges, egyéni szerepet játszhatott volna. Thespis tehát oly recitatort csatolt a karhoz, a ki nem volt a kar tagja, s a ki az előadott cselekmény egyik személyét adta. Szerepe az volt, hogy beszédbe bocsátkozott a karral, azaz legtöbbször a kar kérdéseire felelt. Erre vall neve: upokrithV (= felelő). Így az elbeszélő és drámai elem, mely a dithyrambusnak csak kis részét alkotta, terjedelemben és változatosságban növekedhetett. A Thespisnek tulajdonított daraboknak csak a czímeit ismerjük (Pelias, Pentheus, a papok stb.) de már nevük is bizonyítja, hogy darabjainak tárgyát nemcsak Dionysus mythusaiból, hanem egyéb mythusokból is vette. Hogy az így átalakított kardalokból kirekesztette-e a satyrusokat, valószínűtlen, legalább eleinte nehezen, minthogy az új műfaj megtartotta a tragoedia nevet (= tragoV-ok vagyis kecskebőrbe bujt emberek dala). Az átöltözködés is vonzotta a közönséget, s nehéz lett volna kezdetben ellenni nélküle. De ezen satyrikus elemmel szemben Thespis mindinkább érvényre kivánta juttatni a drámai elemet, s midőn sikert ért vele, könnyebben szoktathatta hozzá közönségét, hogy a tragoediában ne keressen satyrusokat. A classikus tragoediák karát az 5-ik században nem tekintették újításnak, tehát már a 6-ik század 2-ik felében kellett ilyennek lennie. Hogyan és mely alkalommal hozta már most Thespis darabjait színre? Horatius, bizonyára az alexandriai tudósokat követve, mondja (a. poët. 276): dicitur et plaustris vexisse poëmata Thespis, a minek magyarázata a következő: Thespis a maga darabjait valószínűleg Attica községeiben adta elő, még pedig Dionysus őszi ünnepein. Maga volt szinészcsapatának igazgatója, de játszott is. Úgy lehet elképzelnünk, mint vándorszinészt, ki az ünnep előtt pár nappal megérkezett abba a községbe, a melylyel szerződött, s egy szekéren magával hozta könnyű színpadi díszleteit. Itt megalakította a kart, melyet gyorsan begyakorolt, azután a kitűzött napon előadta darabját a piaczon, s talán szekerét is használta, a szükséghez képest földíszítve, bizonyos fényes felvonulási jelenetben. Mindez természetesen nagyon egyszerű volt, de ujságánál fogva rendkívül tetszett. A siker gyors és nagy lehetett; a tragoedia helyet vívott ki magának a dithyrambus mellett, a mely még sem tünt el végkép. A hagyomány szerint Solon, ki 559-ben halt meg, rendkívül meg volt lepve az új műfajtól. Pisistratus pedig alkalmas eszközt látott benne a népszerűség megnyerésére, s midőn 532-ben, második száműzetése után visszanyerte trónját, úgy akarta feledtetni Athenaevel elvesztett szabadságát, hogy szép szini előadásokat rendezett a népnek. A parusi krónika megerősíti Suidas adatát, hogy Thespis győztes volt egy drámai versenyben, mely 536 és 534 között történt. Valószínűleg ez volt Athenaeben az első tragoediai verseny; az is lehetséges, hogy ez a tavaszi Dionysus ünnepnek volt kiegészítő része, melyet így Pisistratus fényessé avatott. A befogadott tragoedia így polgárjogot nyert, s ezt többé nem is veszítette el. Részévé lőn a városi Dionysus ünnepnek, s ez a körülmény nagy mértékben járult hozzá a színi előadás tökéletesítéséhez. Ekkor még nem volt épített színház; a tragoediát ép úgy mint a dithyrambust az agorán adták elő, a hol hevenyészett lépcsőzetes padokon ült a közönség. Horatius szerint Thespis idejében a szinész borseprővel kente be arczát (peruncti faecibus ora); mások említenek fehér ólomfestéket, végre vászonból készült álarczot. Valószínű, hogy olyan találékony szellem, mint Thespis, hosszú pályáján át sokszor változtatta vagy javította eszközeit (ép az ellenkezője volna meglepő). Az is természetes, hogy maga is, karszemélyzete is szerepükhöz képest változtatták ruhájukat a drámai illusio fölkeltése végett. De beérte szerényebb eszközökkel is, mert a cothurnus és a fényes tragikus öltözet feltalálását Aeschylusnak tulajdonítja a hagyomány. Thespis közvetlen követői voltak: Choerilus, Pratinas (a satyrus-dráma feltalálója, vagy inkább: ilyfajta darabjai annyira megtetszettek az athenaei népnek, hogy a drámai versenyek alkalmával a nép kedvéért három hősies tragoedia után egy ilyen satyrus drámát is előadtak), Pratinas fia Aristias és Phrynichus. Ennek az a különös érdeme, hogy a szinész és a kar szerepének pontosabb megállapításával egyengette a dialogus útját. A tragoediát igazi drámai műfajjá Aeschylus fejlesztette, a mennyiben fölléptette a második szinészt; a karnak azonban még mindig nagy szerepe van darabjaiban. Még nagyobb jelentőségre emelte a párbeszédet Sophocles, midőn a kar szerepét jóval megrövidítette és e helyett a harmadik szinészt léptette föl. Ezt az újítást Aeschylus is elfogadta, s ezután rendszerint három szinészt bocsátottak azon drámaíró rendelkezésére, a kinek darabját versenyre bocsátották. Csak ritkán volt egyszerre négy szinész egy jelenetben, s ilyenkor egyiknek néma szerepe volt. Sophocles a kardalosok számát is 12-ről 15-re emelte. A két nagy költő munkásságát az is megkülönbözteti, hogy Aeschylus szeretett három tragoediát tárgyilag is összekapcsolni s egy versenyre három összefüggő drámával, ú. n. trilogiával versenyzett, mely a satyrus drámával együtt tetralogiát alkotott. Viszont Sophocles drámái tárgyilag nem függtek össze, minden darabja önálló egész volt. A görög tragoedia harmadik nagymestere, Euripides, drámai szerkezet szempontjából hanyatlást tüntet föl, de annál nagyobb fejlődést az emberi s főleg női lélek ábrázolásában. E nagy költőknek az 5-ik és 4-ik században igen sok követőjük volt, de azoktól egyetlen teljes darab sem maradt ránk, csak töredékek, soknak pedig csupán a neve. Érdekes, hogy a három nagy drámairó, főleg Aeschylus családjában a tragikus múzsa szolgálata átöröklődött. Aeschylus fia Euphorion, unokaöcscse Philocles, dédunokaöcséi Morsimus és Melanthius, unokája Astydamas, dédunokái Astydamas és Philoclos, többé-kevésbbé jelentékeny költők voltak. Sophocles családjából említhető fia Ion, és unokája Sophocles. Euripidesnek is volt egy hasonnevű fia vagy unokaöcscse, ki drámákat írt. A 4-ik század költői közül legtöbbre becsülték Iont, Achaeust, Aristarchust és Neophront. Agathon arról nevezetes, hogy először mert nem mythusból merített hanem önalkotta mesét dramatizálni. A közállapotok és vallásos érzés hanyatlásával természetesen a tragoedia is hanyatlott, s a későbbi költők közül csak Theodectest, Aphareust és Chacremont dicsérik, ez utóbbi részben könyvdrámákat írt. Az Athenaeben előadott darabok száma rendkívül nagy volt, de csak a legnagyobb tragikusok művei kerültek gyakrabban színre, főleg Kis Ázsiában, a N. Sándor utódai által épített szinházakban. A 3-ik század első felében Potlemaeus Philadelphus nagy szinházat épített Alexandriában, s itt az athenaei drámai versenyek intézményét is meghonosította. Ez új lendületet adott a szini irodalomnak s az itt szerepelt hét legjobb drámaíró (Alexander Aetolus, Philiscus, Sositheus, Homerus, Aeantides, Sosiphanes és Lycohpron) az alexandriai Plias nevét kapta (l. e.). Az alexandriai tudósok irodalmi izlése méltónak találta, hogy ép ugy megbecsüljék őket, mint az athenaei nagy tragikusokat. Bármily csekély szerepe volt is a karnak a későbbi tragoediákban, sohasem tünt el végkép, s így a tragoediának mint műfajnak a csirája mindig helyet talált a műfaj szerkezetében. Ezért a görög tragoediában mindig két elem különböztethető meg: a) a drámai beszélgetés vagy elbeszélés, melynek rendes metruma az iambicus trimeter; b) az énekkel és tánczczal kisért kardal, mely változatos versmértékét a dór lyrai költészettől kölcsönözte. A drámai elem részei: a prologus, az első jelenet a kar föllépéséig, az episodium, vagyis két kardal között lefolyó jelenet, és az exodus, az utolsó kardalt követő, egyszersmind befejező rész. Az első dalnak, melyet az orchestrába vonuló kar énekel, parodus a neve. Két episodum között előadott kardalt stasimumnak hívták. Voltak továbbá siralmak, melyeket a kar és a szinész felváltva énekeltek (kommoi). Későbbi darabokban magándalok is voltak, melyeket egy jóhangú szinész énekelt. – II. A római tragoedia teljesen a görögnek hatása alatt állott. A köztársaság első századaiban voltak nyers drámai formájú mulatságok (l. Satira), melynek mintegy ösvényt törtek, hogy azután görög színműveket latin nyelvre átdolgozzanak. Így tett Livius Andronicus, e görög származású költő, a ki Kr. e. 200 körül hadifogolyként jutott Romába, s ő vetette meg fordításaival a római tragoedia alapját. Utódai is majdnem kizárólag görög darabokat ültettek át, sőt a kik Roma történetéből merítették tárgyukat (l. Praetexta), mint Livius közvetlen utóda Cn. Naevius, azok is teljesen a görög mintákat utánozták. A köztársasági korszak legkiválóbb tragoediaírói Q. Ennius (239–170), M. Pacuvius (220–130) és L. Accius (170–104). Kisebb jelentőségűek C. Titius, C. Julius Caesar Strabo, M. Atilius, a szaporán termelő Q. Tullius Cicero, C. Julius Caesar (a dictator), L. Cornelius Balbus. Mindezen íróktól csak kevés töredék maradt reánk, melyek nem adnak világos képet darabjaikról, de az kétségtelen, hogy messze mögötte maradtak görög mintáiknak. Azt is sejtetik a töredékek, hogy a római tragoediának a pathos és declamatio volt a jellemő vonása, s hogy a nyelv fenségét a kifejezések archaismusával igyekeztek fokozni. A drámáknak ránk maradt czimei bizonyítják, hogy nagyon kedvelték a trójai mondakört, bizonyára azért, mert a rómaiak magukat a trójaiaktól származtatták. Kedvelték továbbá a pelopida, thebaei és argonauta mondakört. A görögök között főleg Euripides volt a mintájuk, legkevésbbé utánozták természetesen Aeschylust. Augustus korának drámaköltői voltak: Asinius Pollio, Varius és Ovidius, Tiberius korában Pomponius Secundus, Nero és Vespasianus alatt Curiatius Maternus, a kinek műveiből alig maradt egy sor. A császári korszak költői közül csak a philosophus Senecának maradtak ránk tragoediái. Nagy volt formaérzéke, de oly túlságos tért foglal el darabjaiban szónoki declamatio, hogy szinte kétséges, vajjon szinpadra szánta-e őket, s nem inkább nyilvános recitatióra vagy magánolvasmányul. – Irodalom: W. v. Schlegel, Verlesungen über dramatische Kunst u. Litteratur (Sämmtliche Werke, 5–6. kötet). F. C. Welcker, Die griechischen Tragoedien (Bonn, 1839). Patin, Études sur les tragiques grecs (Paris, Hachette, 1841). Wilamowitz-Moellendorf. Euripides’ Heracles (1. kiadás bevezetése). Pecz Vilmos, A görög tragoedia. Első kötet, A görög tragoedia története, Budapest, Akad. 1889. Péterfy Jenő, összegyűjtött munkái (1–2. köt.). A római tragoediára vonatkozólag: Ribbeck, A római költészet története (fordít. Csiky G. és Katona L.). Hornyánszky Gyula, Tragoedia és comoedia, Egyet. Phil. Közl. 1903.

G. J.