TARTALOMT

Tullii

– 1. M. Tull., Tarquinius Superbus parancsára vízbe fojtották, mert titkokat árult el. Val. Max. 1, 1, 13. Dion. Hal. 4, 62. – 2. M. Tull. Longus, consul 500-ban Kr. e., vezér a Fidenae elleni háborúban. Részt vett azok megbüntetésében, a kik az elűzött Tarquiniusok érdekében összeesküdtek, meghalt ugyanabban az évben a kocsiról leesve, a mikor az állam megmentéséért tartott ünnepi játékokról hazatért. Dino. Hal. 5, 52. 56. – 3. M. Tull. Cicero (cicertől nevezve a bagolyborsó ültetéseért. Plin. n. h. 18, 3), a híres szónok nagyatyja, szigoru erkölcsü férfiu (Cic. de or. 2, 66, 265), jeles unokája születésekor 106-ban Kr. e. még élt. Cic. legg. 2, 1, 3. – 4. M. Tull. Cicero, a szónok atyja, majd Romában, majd Arpinumban tartózkodott (Cic. legg. 2, 1, 3. ad. Qu. fr. 2, 3, 7), fiai nevelésével és a tudományokkal foglalkozott. Cic. de or. 2, 1, 1. off. 3, 19, 77. – 5. L. Tull. Cicero, az előbbinek öcscse, Antoniusszal a szónokkal Ázsiába ment; Romában és Rhodus szigetén vele együtt hallgatta (103-ban Kr. előtt) az ottani híres tanítók előadásait. – 6. L. Tull. Cicero, az előbbinek fia, a szónok benső barátja (frater noster cognatione patruelis, amore germanus, Cic. fin. 5, 1), a kivel 79-ben együtt tanult Athenaeben s a kit valószínüleg mint subscriptor támogatott a Veress elleni pörben (Cic. Verr. 4, 145); meghalt már 86-ban Kr. e. Cic. Verr. 4, 64 sk. Att. 1, 5, 1. – 7. M. Tull. Cicero, a szónok, szül. 106-ban Kr. előtt januarius 3-án Arpinum melletti jószágon lovagrendi családból, a melyből azonban előtte senki sem viselt curulisi tisztséget, tehát homo novus. Atyja (l. 4; anyja Helvia) vele és öcscsével Quintusszal Romába költözött, a hol L. Crassus szónok felügyelete alatt görög tanítókkal taníttatta fiait. Cic. de or. 2, 1. A korán fejlődött és szép tehetségü ifjuban a szónoklat iránti hajlamot fölkeltették és fejlesztették kora legkiválóbb szónokainak (Crassus, Antonius, Sulpicius, Cotta stb.) hallgatása s egyik-másikkal (M. Antonius, L. Crassus) való társalgás. Mihelyt felöltötte a toga virilist, azonnal hozzá látott a szónoki gyakorlatokhoz és a szónoki pályánál elengedhetetlen jogi tanulmányokhoz. Korának legkiválóbb jogtudósai, Q. Mucius Scaevola augur és Q. Mucius Scaevola pontifex voltak ebben mesterei. Cic. Brut. 89 (l. Mucii, 7, 8). A szintén elengedhetetlen bölcseleti ismereteket is igyekezett megszerezni. Első tanítója Phaedrus az Epicurus-féle philosophiába avatta be, majd a larisai Philo az academia tanaiba, Diodotus pedig a stoa bölcseletébe. fam. 13, 1, 2. Brut. 89, 90. Archias görög költővel is összeköttetésben volt, a mi bizonyára nem maradt befolyás nélkül Cic. költői kisérleteire. Katona-kötelezettségének a marsus háborúban (89) tett eleget Pompejus Strabo vezér alatt. Jeles tehetséggel megáldva és alapos készültséggel lépett a közpályára Sulla dictatorsága idejében (ad caussas et privatas et publicas adire, coepimus. Brut. 90). Reánk maradt beszédei közt legelső a 81-ben Quinctius mellett magán perben tartott, melyet azonban néhány megelőzött volt. Közügyben (causa publica) legelső a 80-ban ameriai S. Roscius védelmére tartott beszéde, a melyben nemcsak a jogért és igazságért való lelkesedés fiatal heve ragad meg, hanem elismerést érdemel a bátorság is, a melylyel a mindenható Sulla kegyenczének Chrysogonusnak üzelmeiről a lepelt lerántja. Nem a Sullától való félelem, hanem a meggyengült egészségére való tekintet és a további tanulmány birták őt szünetelésre és a Romából való távozásra. Távolléte alatt (79–77) Athenaeben szoros, egész életére szóló barátságot kötött T. Pomponius Atticusszal, hallgatta ugyanott az ascaloni Antiochus academikusnak, az epicureus Zenónak és Demetrius rhetornak előadásait, beutazta Asia provinciát, hosszasabban tartózkodott Rhodus szigetén, a hol a stoikus Posidoniusszal társalgott és főleg Apollonius Molo szónoknak, a kit ő már Romából ismert volt, tanítását élvezte. Testben megerősödve, szellemileg gazdagodva tért vissza (76) Romába, a hol a következő 75. évre egyhangulag quaestornak választották Sicilia szigetére. Lilybaeumban mintaszerűen kormányzott, Romával szemben érdemeket szerzett gabonaszállítás által a drágaság idejében. Mindazonáltal hazatérve arról győződött meg, hogy annak, a ki a nép szeme elől messzebb távozik, érdemeit nem méltányolják. Planc. 26. Mint volt quaestor most már a senatus tagja lett és szorosan csatlakozott a senatori párthoz, a melynek akaraterejénél, jogérzületénél és ékesszólásánál fogva oszlopa és szóvivője lett. A nép kegyét nem közönséges hizelgéssel, hanem tehetségeinek önzetlen alkalmazásával kereste s a forumon való folytonos tevékenységével a figyelmet annyira lekötötte, hogy polgártársai a 69. évre vetélytársai közül első helyen aedilis curulisnak választották (de off. 2, 17). Még a 70. évben a siciliaiak, megemlékezve az ő méltányos quaestorságára és elutazásakor tett igéretére, reá bizták a hirhedt Verres elleni vádjukat de repetundis. Cicero daczolva minden nehézséggel és furfanggal, erélyességével kivitte, hogy ez előtárgyalás még ugyanabban az évben megtartatott (divinatio in Caecilium), Verres pedig a bizonyítékok súlya alatt jónak látta ügyét feladni és önkéntes számüzetésbe menni. Az összegyüjtött anyagot Cicero mint a Verres elleni actio secundát öt könyvbe foglalta, a melyek mint a provinciák kormányzására és az ókori művészetekre vonatkozó történelmi források igen becsesek. Mint aedilis C. mérsékelten költekezett, még pedig nem annyira a nép mulattatására mint inkább a közjó előmozdítására. Ebben az évben védelmezte Fontejust (l. o. 4) és valószínüleg Caecinát (l. o. 1). Mint praetor 66-ban átvette a quaestio repetundarumot és elitélte Licinius Macert. Ugyanabban az évben Pompejus szóvivője volt első politikai beszédében de imperio Cn. Pompeji, a melylyel Manilius néptribunus törvényjavaslatát támogatta, a ki a Mithridates elleni háború teljhatalma fővezéréül Pompejust ajánlotta. C.-t erre a lépésre valószínüleg az a reménység birta, hogy Pompejus támogatni fogja az ő jelöltségét a consulatusra. Végre sikerült neki magát, bár nagy megerőltetéssel (petendi molestia, Mur. 22), az ellenjelöltek legarczátlanabb vesztegetései daczára a 63. évre consulnak megválasztatnia, még pedig, mint minden eddigi tisztségénél, suo anno. A Catilina hívei részéről fenyegető veszély elfelejtette a nobilitasszal gőgjét és a homo novus köré csoportosította. Miután C. consuljelölt társát C. Antoniust megnyerte az által, hogy a neki osztályrészül eső Macedonia provinciáról lemondott, a Servilius Rullus-féle agrarius törvényjavaslatok ellen erélyesen és sikerrel lépett fel, az agg C. Rabirius védelmezésével erős akaratát és conservativ érzületét bizonyította be, és a Catilina-féle összeesküvés (l. Sergii, 8) teljes felderítésében és elnyomásában okosságának, éberségének, bátorságának és hazaszeretetének fényes bizonyságát adta. Életének legfényesebb pontja volt az a hálaünnepély, melyet a birodalom megmentéseért neki rendeztek, s a mikor épen a legjobb hazafiak őt pater patriaenek üdvözölték (Juvenalis 8, 236 szépen mondja: Roma patrem patriae Ciceronem libera dixit). A Catilina összeesküvésének elnyomása C.-ra nézve végzetes következéssel járt. A senatus ugyanis főleg Cato szavainak hatása alatt az összeesküvés fejeit törvény és alkotmány ellenére halálra itélte, a mit C. mint consul azonnal végre is hajtott. Az ebből támadt veszedelem első jele abban nyilatkozott, hogy Q. Metellus néptribunus C.-t, a mikor consulsága utolsó napján ékesszólásának teljes felhasználásával be akart számolni, ebben megakadályozta, és csak a szokásos eskü letevésére kényszerítette. A következő időben, a mikor Cic. P. Sullát és Archiast a költőt védelmezte, Catilina barátai folytatták ellene a támadást. Uj és elkeseredett ellensége támadt régi haragosában Clodiusban. Fokozódott a veszedelem reá nézve, a mikor Pompejus a senatus és aristocraták pártjából kiválva Crassusszal és Caesarral szövetkezett. C. befolyásában bizakodva ép oly hiába igyekezett a pártok között közvetíteni, mint a hogy a triumvirek hiába igyekeztek C.-t maguknak megnyerni. Cic. Att. 2, 3, 3. Kiszolgáltatták tehát C.-t Clodiusnak, a kinek törvényét (si quis civem Romanum indemnatum interemisset, ei aqua et igni interdiceretur) visszaható erővel C.-ra alkalmazták a Catilina társainak kivégeztetése miatt, C. a tárgyalás elől önkényes számüzetésbe ment aprilis havában 58-ban. Menedéket Cn. Plancius quaestornál Macedoniában talált, majd Dyrrhachiumban várt visszahivására. A távollevőre kimondták a száműzetést, javait elkobozták és átok alá vetett házát földig lerombolták. C. a csapást meglehetős kislelküséggel viselte és jajveszékelt barátaihoz írt leveleiben. De már a következő év augustus havában két sikertelen kisérlet után a néptribunusok többségétől pártolt és Pompejustól támogatott indítványára visszahivatott és valóságos diadalúttal Romába visszatért september 4-én 57-ben. Ettől az időtől fogva azonban erejét megtörve látjuk, elvesztette önbizalmát, el a pártok feletti tájékozottságát, határozatlan és ingadozó lesz és az államügyekre kevés befolyást gyakorol. A mely mértékben jobban és jobban meggyőződik a felől, hogy a politikai pártok vezetőit nem a haza érdeke, hanem önérdek vezérli, abban a mértékben fokozódik ingadozása, a szerint, a mint fel-felvillan szivében a reménység, hogy talán ennek vagy annak a pártnak segítségével az ő eszményét, a régi római köztársaságot, fel lehet támasztani. Ezt lehet politikai rövidlátásnak nevezni, de semmi esetre sem jellemhibának. Mindjárt visszaérkezése után a Clodiustól való félelem és a senatus tehetetlensége rávették, hogy a triumvirek oltalmát keresse; Pompejusnak megszerezte hálából öt évre a praefectura annonaet s e mellett Caesar hajlamát is igyekezett ismételten megnyerni. Cic. Att. 4, 5. A következő években (56–52) nagy tevékenységet fejtett ki mint szónok, főleg háladatosságából azok iránt, a kik nehéz napjaiban őt védelmezték és segítették (pro Sestio, in Vatinium, pro Caelio, de provinciis consularibus, pro Plancio, pro Rabirio Postumo, pro Milone), továbbá irodalmi tevékenységet is fejtett ki, sőt még hadi dicsőséget is aratott mint Cilicia helytartója (51 jul.–50 jul.) az Amanus hegységben lakó rabló törzsek elleni hadjáratával, a mikor is serege őt kikiáltotta imperatornak. Romába hazatérve belátta, hogy a szabadságnak vége, és hogy a pártok közötti harczot csak a kard döntheti el. Hosszabb habozás után (Cic. Att. 8, 15, 2: cautior certe est mansio, honestior existimatur trajectio) Pompejushoz csatlakozott s követte Görögországba, de a pharsalusi ütközetben (48-ban aug. 9) betegsége miatt nem vehetett részt. A sereg vezérletét, melyet Cato neki felajánlott, nem fogadta el, hanem visszatért Italiába. Itt Caesar neki nemcsak megbocsátott, hanem barátsággal és kitüntetéssel fogadta őt (47 sept). Plut. Cic. 39. Dio Cass. 46, 12, 22. C. mindazonáltal ettől fogva, látva a folyton növekvő önkényt, s azon felül szeretett leányának halála (45) által lesújtva, a közügyektől visszavonult, többnyire Romától távol jószágain tartózkodott s egészen a philosophiának szentelte magát. Csak egyszer-egyszer szólította őt el a kötelesség, hogy mint védő egykori pártfeleinek kegyelmet eszközöljön ki (orat. pro Marcello, pro Ligario, pro rege Dejotaro). Miután azonban Caesar 44. martius 15. az összeesküvők tőreitől elesett, C. (a ki ezeknek titkába nem volt beavatva) remélni kezdett a régi szabadságban és hazaszeretete tettetekre serkentette. A mikor Antonius indítványára Caesar intézményeit megerősítették és a «szabadítóknak» megbocsátottak, ő is felszólalt az indítvány és főleg az amnestia mellett, de Antonius állásfoglalása és a caesarianusok fenyegetései Romából elűzték. Hosszas habozás után 5 hónap mulva visszatért (august. 31), és 44. septembertől 43. aprilisig Antonius ellen tartott Philippikáiban teljes szónoki erejét kifejtette. Végre kivitte, hogy Antonius ellen a háborút elhatározták, de politikai látása erősen elhomályosúltnak bizonyult be, a mikor Octavianushoz csatlakozott s benne a régi szabadság erős támaszát vélte találni. Valódi czéljai csakhamar kitüntek, a mikor a Mutina melletti ütközet után magának a consulságot kierőszakolta és csakhamar 43 octoberben Antoniusszal és Lepidusszal a második triumviratust megkötötte. Ekkor az ellenpárt fejének le kellett hullani, és teljességgel valószínűtlen, hogy Octavianus C.-t komolyan igyekezett megmenteni. Mindjárt a triumviratus megkötése után más 16 tekintélyes republicanusszal együtt proscribáltatott. A mint C. megtudta, hogy kivégzések történnek, azonnal Tusculum melletti villájába menekült és habozott, mi tevő legyen, úgy hogy hivei akarata ellenére szöktették el, de Cajetánál Popilius Leanas katonai tribunus utolérte, s a mikor a gyaloghintóból kihajlott, hogy üldözői után nézzen, Herennius centurio megölte 43-ban december 7-én. Fejét és jobb kezét levágták és halálos ellenségének Antoniusnak vitték, a ki a szószékre kitétette. C. atyjától csak mérsékelt vagyont örökölt, de nyilvános életében tisztességes eszközökkel igen nagy vagyonra tett szert, mindamellett építkezési szenvedélye miatt gyakran volt pénzzavarban, a melyből őt nem egyszer barátja Atticus rántotta ki. Azon a terjedelmes palotán kívül, melyet a Palatinuson Crassustól vásárolt, volt neki több háza Romában, terjedelmesebb falusi birtokai (Tusculanum, Formianum stb.) és kisebb házai (diversora) Italia különböző vidékein. Kétszer nősült; először 77-ben a gazdag Terentiát vette el (l. Terentii, 11), a kitől két gyermeke volt, de a kitől ismeretlen okból 46-ban elvált; másodszor a jóval fiatalabb Publiliával kelt egybe (l. Publilii, 3), a kitől csakhamar szintén elvált. Fia Marcus, a kiről alább lesz szó, atyjának sok gondot okozott. Leánya Tullia, a kiről mindig elragadtatással beszél (deliciae nostrae), 76-ban született s akaratlanul sok gondot és keserűséget okozott atyjának szerencsétlen házasságai és kora halála által. Tizenhárom éves korában ment férjhez C. Calpurnius Pisóhoz, a ki azonban korán elhalt. Második férjétől Furius Crassipestől csakhamar elvált. Kénytelen volt elválni harmadik férjétől is, az előkelő de tékozló és könnyelmű Cornelius Dolabellától, bár szerette. Ezt a válást alig élte túl, mert harmincz éves korában gyermekágyban meghalt (45-ben) atyja jószágán, a mely eset atyját csaknem teljesen megtörte. C. magas termetű, soványas és kellemes külsejü férfi volt, tekintete komoly és méltóságteljes, szája körül gyakran ironikus mosoly játszadozott. Természettől gyönge, de mérsékelt, rendes életmód következtében megedzett volt, úgy hogy nagyobb fáradalmakat is elbírt. Szobrai közül bemutatjuk márvány mellszobrát a madridi múzeumból (848. á.), melynek hitelességét azonban ujabban kétségbe vonják. Cicero életét megirták volt szabadosa Tiro (l. Tullii, 12) és Cornelius Nepos, de ezeknek iratai elvesztek. Most főforrásaink Plutarchus életrajza, Cicero Brutusa és levelei. Legnevezetesebb újabb élet- és jellemrajzok Middleton (history of the life of Cicero, London 1741 és 1482-ig többször, azon kívül német és franczia fordításokban), Abeken (Hannover, 1835), Drumann (Gesch. Roms 5. és 6. köt. Königsberg, 1834–44), Brückner (Göttingen, 1852, bevégezetlen), Suringar (Leyden, 1854), Teuffel W. S. (Pauly, Real-Encyclopaedie 6, 2, 1852 és Studien u. Charakteristiken, Leipzig, 1871), Forsyth (London, 1864), Boissier (Cic. et ses amis, Paris, 1865, magyarra ford. Csiky Kálmán, Budapest, 1876), Gerlach (Basel, 1864), Messina (Napoli, 1878), Aly (Berlin, 1891), továbbá Schmidt O. E. és Bardt K. (Leipzig, Teubner, 1901, Cicero válogatott leveleihez írt bevezetéseikben), Cauer Fr. (Cic. politisches Denken, Berlin, 1903, több jó akarattal mint sikerrel). Figyelembe veendők Baehr, Bernhardy, Teuffel és Schanz nagy irodalomtörténetei. – C. nevét és emlékét tizennyolcz századon keresztül osztatlan tisztelet, sőt mondhatnók hódolat és rajongás vette körül, a mult században azonban Drumann a legapróbb részletekbe menő bonczolás alá vette C. egész életét s főleg leveleinek meg nem engedhető módon való felhasználásával kegyetlen, kíméletlen és igazságtalan itéletet mondott felette. Ám ez a munka, habár a kegyeletet lábbal tiporta s egyoldalu kiméletlenséggel tépte szét századok véleményét, legalább beható tanulmány, de Mommsen Tivadarnak (Röm. Gesch. 3. k.) könnyedén, elméskedő modorban odavetett itéletei vérlázítók és szertelenségeik miatt komoly figyelemre sem méltók. Az a C., a ki vidéki és homo novus létére a törvényektől megengedett legrövidebb idő alatt emelkedett a legmagasabb tisztségre, a ki a legjobbak osztatlan tiszteletét és becsületét birta, a kiről jóval halála után maga Augustus állította ki meghatottan a bizonyítványt, hogy ékesszóló és jó hazafi volt (Plut. Cic. 49), a kinek művei az egész világ művelődésére évszázakon keresztül és a legkiválóbb elmék méltánylása mellett oly jelentékeny befolyással voltak (l. alább), mint az övéi, az nem volt, nem lehetett sem hitvány journalista, sem minden izében kontár, a mint Mommsen állítja. E két itélet élénk mozgalmat keltett, s határozottan üdvös befolyást gyakorolt igazságos itéletek hozatalára, melyek egy részt távol állanak a régiek bálványozásától, más részt meg nem tűzik ki czélul C.-nak minden áron való megsemmisítését. Minden tekintetben kielégítő alapos és részletes élet- és jellemrajzát azonban még mindig nélkülözzük. C. magán jelleme szeretetre és tiszteletre méltó; övéi, barátai, sőt szolgái iránt meleg szív dobogott keblében, a szépért, jóért, nemesért lelkesedett, s kivált abban a romlott korban fenkölt erkölcsi tisztaságát, mértékletességét nem lehet eléggé kiemelni. Idejét egész életében lelkiösmeretesen felhasználta, kezdetben önképzésre, majd irodalmi működésre és mindenkor a szónoklatban való tökéletesedésére. Nem hallgathatjuk azonban el nőies idegességét és ingerlékenységét, mely a külső benyomásoknak erősen kitéve az érzelmek és hangulatok gyors változását mutatja. Ennek természetes következése a csekély önállóság, a világ itéletével szemben tanusított érzékenység és a mérték feletti hiuság, önmagának túlbecslése, a mi azonban a körülményekben nemcsak indokolását de némi mentségét is találja. Mint politikus és államférfi lelkesedett a jogért és szabadságért, szerette hazáját, de hiányzott benne az éles látás, a szilárdság és elszántság a helyesnek ismert uton való haladásra, a mi főleg olyan viharos időkben, a mikor a politikát csakugyan az exigentiák tudományának tekintették és minden téren csak önérdek uralkodott, kétszeresen szükséges lett volna. A democratia szolgálatában kezdte pályafutását, majd a conservativ senatus előharczosa lett, utóbb Pompejushoz csatlakozott, végre Caesarnak szolgált, de a gyöngesége közepette is felismerhető jóhiszemüsége, a mely mindenkor kész a legjobbat remélni s az emberek becsületességében való hitét nem veszti el soha. A hazaszeretet s a régi alkotmány fenntartásának reménye bátorságot és lelkesedést öntött beléje nemcsak a Catilina összeesküvése idejében, hanem Caesar halála után az Antonius elleni fellépésében is. Végzetes tévedése az volt, hogy a régi alkotmány fenntartásának lehetetlenségét nem látta be. Életével lakolt érte, s a halálában tanusított bátorságát ellenfelei is elismerték. Ujabb időben főleg Ranke (Weltgesch. 2, 1882) érdemül tudja be C.-nak, hogy a küzdő hatalmak közt középutat talált, azon megmaradt és a jog és igazság eszményét védte. – C. teljes életét lankadatlan szellemi tevékenységben töltötte, holtig tanult, magát folyton tökéletesítette és irodalmilag is buzgón dolgozott. Tanulmányai, ép úgy mint irodalmi működése főképen az elméleti és gyakorlati szónoklat meg a bölcselet terén mozogtak. Ezen a két téren érvényesült leginkább nemcsak kortársainál, de az utókornál is. Zielinski C. születésének 2000. évfordulója alkalmából igen sikerült értekezésben (Cic. im Wandel der Jahrhunderte, Lepzig, 1897) alaposan kimutatja, minő tiszteletben és becsülésben részesült C. az évszázak során és mily rendkívüli volt befolyása az emberiség művelődésére, az egyes korok eszmeáramlataira a kereszténység, a renaissance, a felvilágosodás és a franczia forradalom korában. Cic. műveit hat csoportba foglalhatjuk. – A. A beszédek csoportjába tartozik 57 többé-kevésbbé teljes beszéd, mintegy 17–20 beszédből töredékek, végre 30–33 beszédnek czíme illetve tárgya. A beszédek részint politikaiak, részint törvényszékiek, utóbbiak többnyire védők, mert C. csak nehezen szánta el magát mint vádló fellépni. A fennmaradt beszédek időrendben a következők: pro Quinctio (81), pro S. Roscio Amerino (80), pro Q. Roscio Amerino (80), pro Q. Roscio comoedo (76), pro M. Tullio (72. v. 71), a Verres ellen tartott divinatio in Caecilium (70) és actio prima in Verrem (70), az actio secunda öt beszédét utóbb dolgozta ki, pro Fontejo (69), pro Caecina (69), de imperio Cn. Pompeji (66), pro A. Cluentio (66), három de lege agraria contra P. Servilium Rullum (63), négy in Catilinam (63), pro L. Murena (63), pro P. Cornelio Sulla (62), pro L. Valerio Flacco (59), négy beszéd post reditum (57 és 56), pro P. Sestio (56), (interrogatio) in P. Vatinium testem (56), pro M. Caelio (56), de provinciis consularibus (56), pro L. Cornelio Balbo (56), in L. Calpurnium Pisonem (55), pro Cn. Plancio (54), pro C. Rabirio Postumo (54), pro T. Milone (52), pro M. Marcello (46), pro Q. Ligario (46), pro rege Dejotaro (45), végre az Antonius elleni 14 Philippicae (44–43). E beszédek közül némelyeket soha sem mondott el, pld. a Verres elleni ötöt, az Antonius elleni másodikat. Egyesek későbbi átdolgozásban vannak meg, pld. pro Milone, másokat csak utólag írt le, pld. a Catilina ellenieket. Több beszéd valódiságát is megtámadták, így a Catilina elleniekét, a négyét post reditum, a pro Marcellóét és a 4. Philippicáét, de kellő alap nélkül. C. a rómaiak legnagyobb szónoka volt. Erre nemcsak a természettől volt megáldva minden szükséges tehetséggel, hanem maga is fáradhatatlan buzgósággal mindent elkövetett tökéletesítésére. Általános itélet szerint ha talán nem is közvetlen Demosthenes mellé helyezendő, de okvetlenül legközelebb áll hozzá. Ha nem is éri el annak erkölcsi komolyságát, fensőségét és erejét (a miben különben az egészen más viszonyoknak is van részük), de felülmúlja változatosságban és fényben. Erőssége az alakban, a tiszta, választékos, kerekded, izlésteljes és elragadó dictióban van. Rendelkezésére áll minden hangnem, a könnyü tréfától egészen a tragikus kifejezésig. Éles elméjével rögtön megállapítja a fő pontokat, világosságba helyezi és eloszlatja a homályosságot, és nagy ügyességgel érdekessé teszi a száraz dolgokat is, csattanó élczeivel, erőteljes mondásaival pedig fűszerezi beszédét. Igaz, hogy olykor átsiklik kényes pontokan, védencze érdekében mellőz vagy hamis világításba helyez egyes tényeket, de ez a rhetorika szabályai szerint megengedett dolognak tekintetett, s követték azt minden korban (kitünő jellemzése mint szónoknak Bernhardynál, 5. kiad. 810 sk. l.). Beszédeinek régi értelmezői közül kitünik Asconius. Az összes beszédek magyarázói közül felemlítendők: Graevius (3 köt. Amsterdam. 1695–99), Klotz (3 k. Leipzig, 1835–39); válogatott beszédeket értelmeztek főleg iskolai czélból: Matthiae, Madvig, Orelli, Halm, Richter-Eberhard, Laubmann stb. Mint egyes beszédek értelmezői kiválnak: Osenbrüggen (pro Roscio Am. és pro Milone); C. G. Zumpt (in Verrem), Gossrau (de imperio Cn. Pomp.), A. W. Zumpt (de lege agraria és pro Murena), Fr. A. Wolf (pro Marcello és post reditum), Wensdorf (Philippicae) stb. Nevezetes segédkönyv: Merguet, Lexikon zu den Reden des Cic. Jena, 1873–87, 7 k. Nálunk csakis az iskolákban olvastatni szokott beszédekből jelentek meg kiadások és fordítások, a fordítók közül felemlítem Kazinczyt, Sárváryt, Jámbor Pált, Bozókyt, Boross Gábort és Némethy Gézát. – B. Legközelebb állanak a beszédekhez szónoklattani művei, melyekben a görög techne rhetorice tanait önálló szellemmel, saját gazdag tapasztalatai alapján szabadon ültette át a római irodalomba s ott meg is honosította. Ugy látszik valamennyi ide vágó műve fennmaradt. 1) Ifjukori műve rhetorica s. de inventione két könyvben (83–82. Kr. e.), a melyben sokszorosan támaszkodik az ismeretlen auctor ad Herennium (Cornificus? l. Pauly-Wissowa 4, 1) művére. Most legjobb kiadás a Weidneré 1878. 2) Szónoki pályájának delén (55) írta egyik legszebb főművét, a dialogusokban szerkesztett de oratore 3 könyvét, melyek a szónok képzését, a tárgy kezelését és a beszéd alakját s előadását tárgyalják. Gazdag tartalom, tetszetős alak, zengzetes nyelv és virágos irály jellemzik. Legjobb kiadások: Ellendt (1840), Sorof (Weidmannál), Piderit (Teubnernél), Wilkins (Oxford, 1879–81). 3) Brutus s de claris oratoribus liber (46) a római ékesszólás történelmét adja eleven szinezéssel, és érdekes adatokat szolgáltat saját képzését illetőleg. Legjobb kiadások: Ellendt (1844), Jahn (Weidmann), Piderit (Teubner). 4) Orator ad M. Brutum (46), a melyben a szónok eszményképét festi. Jahn (Weidmann), Piderit (Teubuer). Magyarra ford. Posch Árpád (Budapest, 1903). 5) Partitiones oratoriae vagy de partitione oratoria (45) a szónoklattan száraz catechismusa. Kiadta Piderit (Teubner). 6) Topica ad C. Trebatium (44), Aristoteles topicájának ismertetése, a melyet útközben emlékezetből írt le. Boëthius írt hozzá commentariust. 7) De optimo genere oratorum (44) előszó Demosthenes de corona és Aeschines in Ctesiphontem tartott beszédének fordításához, tárgyalja az attikai és ázsiai szónoklati nemek különbségét. Kiad. Jahn az oratorral együtt. – C. A bölcselkedéssel C. kezdetben csak azért foglalkozott, hogy a szónoklathoz és az államférfiui pályához szükséges magasabb képzettséget megszerezze, utóbb üdülést keresett benne az élet izgalmai közepette és vigasztalást bújában, bánatában, noha maga is elismeri, hogy a philosophia vigasztalása nem segített. C. tehát a philosophiával sem szakszerűleg sem önczélból nem foglalkozott. Nem foglalkozott egyes rendszerekkel behatóbban, minden olvasottsága mellett sem merített az eredeti forrásokból (pl. Plato és Aristoteles), nem bírt szükséges áttekintésével az egyes rendszereknek, hanem megelégedett a későbbieknek, főleg az ujabb academia képviselőinek (Philo, Antiochus, az ecleticismus megalapítója) műveivel, s főképen a bölcseleti tanulmányok gyakorlatilag értékesíthető gyümölcseit szedegette. C. álláspontja scepsisen alapuló ecleticismus. Az erkölcstanban főleg a stoa philosophiáját követi, de az ujabbak (Panaetius, Posidonius) nyomán, kik a régiek merev következetességével felhagytak (l. Ritter. Gesch. d. Philos. 4, 103 sk. Zeller, Philos. d. Gr. 3, 1,2 574–594. l.). Irodalmi működését ez irányban abban a két időszakban folytatta, a mikor a politika teréről leszorult vagy visszavonult (első triumviratus, Caesar uralma) és a mikor leányának halála gyászba borította. Rövid idő alatt rendkívül sokat írt, a mi megint nem vált a művek hasznára. Ő maga azonban érdemét abban találja, hogy a görög philosophiát átülteti, tágabb körökben megkedvelteti, és főleg az ifjuságot a kor romlottságától s a minden izében elfajult politikától ennek a foglalkozásnak megnyerni iparkodik. Fin. 1, 2, 4. Acad. 1, 3, 10. Tusc. 1, 1. n. d. 1, 4. off. 1, 1. Ez szép, nemes és hálás feladat volt és C.-nak, bármit mondjanak is egyesek, hervadhatatlan babérokat szerzett. Különösen nehéz feladat volt a latin nyelvet philosophiai okoskodásokra alkalmazni, a műnyelvet úgy szólván megteremteni. V. ö. Kühner, Ciceronis in philosophiam merita, Hamburg, 1825. Hirzel, Untersuchungen zu Ciceros philos. Schriften, 3 k. 1877–83 és Herbart (Ueber der Philos. Cic., Sämmtl. Werke, 12, 169 sk.), a ki Cic. műveit különösen alkalmasaknak találja bevezetésül a philosophiához. Fennmaradtak: 1) De republica (54–52), eredetileg 6 könyv, melyből 1822-ig csak az u. n. somnium Scipionis (Macrobius útján) volt ismeretes. A nevezett évben Angelo Mai egy vaticanói palimpsestusból terjedelmesebb töredékeket tett közé, a műnek mintegy negyedét. A legtökéletesebb államformát keresi, és azt a római köztársaságban találja meg virágzása fénypontján. Kiad. Heinrich (Bonn, 1828), Osann (Göttingen, 1848). 2) De legibus (51), 3 könyv, befejezetlen, az előbbi kiegészítéséül tervezve. Az 1. k. jus naturae, 2 k. jus sacrum, 3. k. de magistratibus. Legjobb krit. kiadás Vahlen (2) 1883, értelmezéssel Du Mesnil (Teubner, 1879). 3) Paradoxa Stoicorum ad M. Brutum (46 tavaszszal), bölcseleti és szónoki tárgyalása a stoa hat tételének. Kiad. Moser, 1846. 4) De finibus bonorum et malorum l. 5 (45), a legjobb bölcseleti művei közt; tárgyalja a gyakorlati philosophia főkérdését a legfőbb jóról és legfőbb roszról a stoikusok, academikusok és peripatetikusok szerint ellentétben az epicureusokkal. Legfőbb kiadás Madvig (3. Kjobenhavn, 1876), Reid (Cambridge, 1883), értelm. Böckel (Weidmann), Holstein (Teubner). Nálunk Némethy Géza, Budapest, 1890. és ford. Budapest, 1901 (Szerelemhegyi is ford.). 5) Academica, eredetileg (45) két könyvben, azután átdolgozta négy könyvben. Reánk az első kiadás 2. könyve és a második kiadás első könyvének első fele és töredékek maradtak. A meglevőkben a megismerés lehetősége és a philosophia története foglaltatik Socratestől Arcesilausig. Kiad. Orelli (de finibusszal együtt, Zürich, 1827) és Reid (2. Cambridge, 1885). 6) Tusculanae disputationes l. 5 (45, 44), így nevezte, mert a beszélgetés színhelye C. jószága, Tusculum. A de finibus gyakorlati alkalmazása öt esetben, C. maga így jelzi tartalmukat: libri Tusc. disputationum res ad beate vivendum maxime necessarias aperuerunt. primus enim est de contemnenda morte, secundus de tolerando dolore, de aegritudine lenienda tertius, quartus de reliquis animi perturbationibus, quintus… docet ad beate vivendum virtutem se ipsa esse contentum (div. 2, 1, 2). Kiad. Davis (Cambridge, 1738. Oxford, 1805), Kühner (Hannover, 5. k. 1874), Moser (3. k. Hannover, 1836), Tischler-Sorof (Weidmann), Heine (Teubner), Meissner (Leipzig, 1872). 7) De natura deorum 3 k. (45–44), az istenek (istenség) lényegének kérdését tárgyalja a különböző rendszerekben többnyire másodrangu források után. Kiad. Heindorf (Leipzig, 1815), Moser és Creuzer (u. o., 1818), Schoemann (Weidmann), Goethe (Teubner), Mayor (Cambridge, 1885, 3 k.). 8) Cato major de senectute (44), az öregség dicsérete és egyúttal Cato jellemzése. Kedvelt szép olvasmány, a melyen Atticusnak, a kinek ajánlva van, nagy öröme volt. Kiad. többnyire Laeliusszal együtt. Madvig (Kjobenhavn, 1835), Tischer (Halle, 1847), Sommerbrodt (Weidmann) és Meissner (Teubner), Nauck (Berlin, 1855), Reid (Cambridge, 1883). Nálunk Heinrich G. (Budapest, 1870). Ford. Kovásznai Sándor (Kolozsvár, 1782), Virág Benedek (1802), Fábián Gábor. 9) De divinatione 2 k. (44), mintegy kiegészítésül a de deorum naturához tárgyalja a jövendöléseket és a sorsot. Fontos a munka, mert a babona rendszerét tárja fel. A 2. k. kezdetén felsorolja bölcsészeti műveit. Kiad. Davis (Cambridge, 1730), Moser (Frankfurt, 1828), Giese (Leipzig, 1829). 10) De fato (44), a vallásbölcseleti művek eme záró köve csak töredékesen maradt reánk. Kiad. az előbbi művel együtt Bremi. 11) Timaeus (44), Plato hasonló czímű dialogusának átdolgozása, csak töredékesen maradt fenn, vagy be sem fejezte. 12) Laelius de amicitia (44), szintén Atticusnak ajánlva, kedvességben vetekedik Catóval. Kiad. többnyire azzal vagy ugyanazoktól, továbbá Seyfferttől (Brandenburg, 1844, 2. k.), Müllertől, 13) De officiis l. 3 (44), fiához Marcushoz intézve, a mindennapi élet erkölcstana, főleg Panaetius és Posidonius nyomán a rómaiak történetéből vett sok példával, talán épen az a műve C.-nak, mely a legnagyobb befolyást gyakorolta az utókorra. II. Frigyes porosz király irányadó erkölcstannak akarta tekinteni és Garve az ő megbizásából készítette fordítását és értelmezését (Breslau, 1783 4 k. 6. kiad. 1829). Kiad. Beier (Leipzig, 1820–21), Zumpt (Heusingerék után Braunschweig, 1838), Unger (1852), Gruber (Teubner), Müller C. F. (Teubner), Heine (Weidmann), Holden (Cambridge, 1869). Magyar ford. Kovásznai Sándor (Kolozsvár, 1795), Szalai László (Pest, 1857), Csengeri János (Budapest, 1885, latin szöveggel is). Elvesztek: Consolatio (leánya halála alkalmából), Hortensius (serkentés a philosophiára), de gloria, de virtutibus, de auguriis, de jure civili in artem redigendo, Xenophon oeconomicusának és Plato Protagorasának fordítása. Nevezetes segédkönyv Merguet, Lexikon zu den philos. Schriften Ciceros, Jena, 1887. – D. Cicero igen élénk levelezést folytatott nemcsak rokonaival, jó barátaival, hanem korának majdnem minden nevezetesebb férfiával. Ezekből ránk 864 levél maradt, beleszámítva a hozzá intézett 90 levelet is, még pedig 4 gyüjteményben, a 86-tól 43 juliusig terjedő időből. Ezek: a) Ad familiares (helytelenül ad diversos), 16 könyvben, a 63–43 évekből, a 8. könyv kizárólag M. Caelius leveleit tartalmazza C.-hoz, azon felül majdnem minden könyvben vannak levelek másoktól C-hoz. b) Ad Atticum, 16 k., 68–43-ig nehány hóval C. halála előttig. Itt is vannak csatolva mások levelei. c) Ad Quintum fratrem, 3 könyv 60–54 évekből. d) Levelek C. és Brutus között a 44. évből 2 könyvben. Utóbbiak valódiságát megtámadták Tunstall (1741), Markland (1745); védelmezték K. F. Hermann (1844–45), Cobet (1879). Ujabban P. Meyer (1881) és Becher (1886) támadták meg, de ellenkező eredménynyel, mert ma már csaknem általánosan valódiaknak ismerik el kettő (1, 16. 17) kivételével Nipperdey (1865), Heine (1875), Gurlitt (1884), Schmidt O. E. (1884). A levél Octavianushoz határozottan falsum. Már C. életében Tiro összegyüjtött volt 70 levelet (Att. 16, 5, 5), de a mostani gyűjteménynek mind C. halála utáni időből valók, részben talán Atticustól, a kitől egyetlen levél sem maradt fenn. Az elrendezésben határozott elv nem látszik. E levelek köz- és magán viszonyokat tárgyalnak s kiapadhatlan forrásai a kor történetének s hű képét adják C. (és közben mások) jellemének, életének, működésének. Ezek a levelek, gyakran a felindulás és szenvedély pillanatában írva, adták az anyagot Drumannak kíméletlen és megsemmisítő critikájához. Főleg az Atticushoz intézett levelek hasonlítanak egy folytonos naplóhoz, a melyben sok minden csak érintve, szándékosan homályba burkolva érthetetlen marad talán örökre. Összes levelek kiadásai: Schütz (Halle, 1800, 6 k.), Billerbeck (Hannover, 1836), Wesenberg (Leipzig, 1872, 2 k.). Szemelvények: Süpfle (Karlsruhe, 1880), F. Hofmann (Weidmann), Frey (Teubner), O. E. Schmidt (Teubner), Bardt K. (Teubner) stb. Nevezetes az összes levelek fordítása Wielandtól (1808–21, 7 kötet). Magyarra az összes leveleket Fábián Gábor fordította Pest 1861–64, 7 kötetben; válogatott leveleket fordítottak Hegyi (1804), Grosser (1816), Kis János (1835), Kazinczy (1837), Bozóky (1886). Válogatott leveleket kiadtak Jánosi Boldizsár, Kempf. – E. Történelmi dolgozatokkal is foglalkozott s megírta consulságát (commentarius consulatus sui) görög és latin nyelven. De ugy ezek mint egy admiranda czímű elvesztek. – F. Költészettel is foglalkozott; egyebek közt megénekelte Mariust és saját consulságát, de könnyü verselésnél többre nem vitte. Jelentékeny töredékei maradtak Aratus fordításából, Baehrens, Poet. Lat. min. (1879) és Fragm. poet. Rom. (Teubner). – Cicero minden művében mestere a szép és tökéletes irálynak. Nemcsak világosan és szabatosan ír, hanem zengzetesen is. Az u. n. numerus orationist a legnagyobb gonddal tanulmányozta és pontosan követte. De ő a nyelvet azon kívül gazdagította is, részint új szók alkotása és régiek felelevenítése, részint analogiák által. Hogy elvont, tudományos tárgyalásokra is alkalmassá tette a latin nyelvet, már említettük. Mindezek következtében már a rómaiak elismerték őt a latin irály (a castitas és urbanitas) nagy mesterének. A renaissance is őt tűzte ki követendő például, csakhogy azután túlzásba estek, elannyira hogy Erasmus kénytelen volt az u. n. Ciceroniani ellen síkra szállani. Cic. összes műveinek első kiadása Milano (1948. Nevezetesebbek még: P. Victorius 1534–37), Lambinus (1565 sk.), Manutius Pál (1540 sk.), Graevius (1684 sk. befejezetlen), J. A. Ernesti (1774–77 s többször), Schütz (1814 k.), Orelli (1826–30, második kiadásban Baiter és Halmmal (1845–62) alapvető krit kiadás, Lotz R. (1850 sk. 2. kiad. 1863 sk.), Baiter és Kayser (1861–69 Tauchnitz), Müller-Friedrich-Wesenberg (Teubner 1878 óta). – 8. Tullia, a szónok beczézett leánya (l. fenn), első házasságban Calpurnius Piso (l. Calpurnii, 11), harmadikban Dolabella (l. Cornelii, 25) neje. – 9. M. Tullius Cicero, a szónok fia, szül. 65-ben Kr. e. Követte atyját Ciliciába tanítójával Dionysiusszal együtt. Cic. Att. 5, 9, 3. Visszatértek 50-ben Rhoduson, Ephesuson és Athenaen keresztül. A férfi toga felöltése után 49-ben Pompejus táborába ment és mint a lovasság vezetője vitézül harczolt. Cic. off. 2, 13, 45. Kr. e. 47-ben atyjánál volt Brundusiumban, innen Athenaebe ment szónoklati és bölcseleti tanulmányok végett, de épen nem kifogástalan életet folytatott. Majd Brutus alatt szolgált, a lovasságot vezérelte s egy ellenséges legiót megadásra kényszerített, C. Antoniust megverte Byllisnél, minek következtében a triumvirek proscribálták s a Philippinél történt csata után az ifjabb Pompejushoz ment (42). Cic. Phil. 10, 6, 13. Plut. Brut. 26. Később Octavianushoz csatlakozott és 30-ban consul lett s mint ilyen több intézkedést tett atyja ellensége M. Antonius ellen. Az ivásnak adta magát s valószínűleg ez okozta kora halálát. Plin. 14, 22. – 10. Q. Tull. Cicero, a szónok öcscse, szül. 102-ben Kr. e., bátyjával együtt nevekedett, Atticusnak testvérét Pomponiát vette nőül, a kitől azonban 44-ben elvált; 65-ben aedilis s mint ilyen bátyját támogatta a Catilina összeesküvése ellen, de a halálbüntetés ellen szavazott, 62-ben praetor, 61-től Asia helytartója s ott az adók könnyítése által nagy érdemeket szerzett. Bátyja gyakran korholja hirtelen haragja miatt. Cic. Qu. fr. 1, 1, 8. Romába 58-ban tért vissza és Clodius ellen foglalt állást, a ki több méltatlanságot követett el vele szemben. Mint Pompejus legatusa 57–56-ban Sardiniában volt, azután részint Romában élt részint falun és Tellus templomának építésében közreműködött, 54-ben Caesarhoz ment s követte Britanniába, majd vitézül harczolt Galliában Ambiorix ellen, a sigamberekkel szemben jelentékeny vereséget szenvedett, részt vett Alesia ostrománál. 51-ben bátyját követte Ciliciába, a hol szintén babérokat aratott. Caes. b. G. 5, 38 sk. 6, 32 sk. Plut. Caes. 24. Cic. fam. 15, 4, 8. Együtt tértek vissza Romába. A polgárháború kitörésekor ő is Pompejushoz csatlakozott, de a győztes Caesar egykori legatusát kegyesen fogadta. Cic. Att. 11, 20, 1. A két testvér közt a polgárháború következtében támadt feszültség is elmult lassanként, de annál nagyobbak voltak Quintus házi gondjai, a melyekhez Caesar halála után a politikaiak is járultak. 43-ban bátyjával együtt proscribáltatott, s miután Macedoniába nem menekülhetett, egy ideig Romában rejtőzött, de saját szolgája elárulta s így fiával együtt megöletett. Plut. Cic. 47. Zonar. 10, 17. Dio Cass. 47, 10. App. b. c. 4, 19 sk. Quintus nagy tehetségű férfiu volt, a ki az irodalomban, főleg történelem és költészet iránt érdeklődött s több tragoediát írt s görögből átültetett. Tőle megvan még egy kis irat de petitione consulates és négy levél. Kiad. Bücheler (1869), Eussner (1872). – 11. Q. Tull. Cicero, az előbbinek fia, szül. 66-ban Kr. e., részben nagybátyja felügyelete alatt nevekedett s már ifju korában nagy tehetséget árult el. Élénk természete, nehezen hajtható jelleme a szülők rosz viszonya miatt nem kapta meg a kellő vezetést. Nagybátyjával Ciliciába ment. A polgárháborúban Caesarhoz hajlott s később igyekezett az atyjának megnyerni nagybátyja rovására, s követte Caesart Hispaniába. Különben úgy nagybátyja mint atyja iránt illetlenül viselte magát, később azonban mindkettővel kibékült. A mikor atyja Pomponiától elvált, ő az anyja részére állott. Majd Antoniushoz csatlakozott, de reményében csalódva tőle megint elpártolt, sőt heves ellenségeskedéssel üldözte. A proscriptio következtében atyjával együtt öletett meg 43-ban. Cic. Qu. fr. 3, 1, 3. Att. 6, 7, 1. 11, 10, 1. 12, 7, 1 és 5. – 12. M. Tull. Tiro, a szónok szabadon bocsátottja és barátja, a kit jóval túlélt s a kinek nem csak életét írta meg, de beszédeit, leveleit s élczei gyűjteményét (joci Ciceronis) is kiadta. Különösen nevezetes a gyorsírás egy nemének feláltalálása által (notae Tironianae). Schmitz, Beiträge zur lat. Sprach- und Litteraturkunde, 1877 és főleg kiadása 1892. – 13. M. Tull. Decula, árnyékconsul volt Cn. Dolabella mellett 84-ben Kr. e., a mikor a tulajdonképeni hatalom Sulla kezében volt. App. b. c, 1, 100. – 14. M. Tull., a szónok Cicero védte egyik beszédében. – 15. M. Tull. Albinovanus, Clodius buzdítására bevádolta P. Sestiust 56-ban Kr. e. Cic. Vatin. 1, 3. – 16. L. Tull., Atticus barátja, Cicero legatusa Ciliciában, részt vett az ottani harczokban. Cic. fam. 5, 4, 9. – 17. Tull. Valentinus, a trevirek vezetője, a ki földijeit Roma ellen harczra buzdította: római fogságba esett és Domitianus parancsára kivégeztetett 70-ben Kr. u. Tac. hist. 4, 68 sk. – 18. Servius Tullius, Roma hatodik királya (l. Servii, 1).

SZ. J.

848. Cicero, márvány mellszobor (Madrid).

848. Cicero, márvány mellszobor (Madrid).