"A keserves asszony"

Ahogy nálunk a nemzeti királyságot elhantolták, a hazafiúi öröm elszűkült a magyar földről. A nemzeti egység, az elmúlt idők fényessége és hatalma hamar szétfoszlott. Lassan-lassan a jómód és a gazdagság is elköltözött tőlünk. Az ország zsírját más szedegette, a magyarra csak a savója maradt. Gazdag nevünk, szép hírünk és dicsőségünk el-eltűnő álommá lett, amiről csak a jámbor krónikások mesélgettek. Az új idők és a változott viszonyok azonban eladdig alig ismert érzéseket és szenvedélyeket keltettek. Fölébred a szeretet minden iránt, ami magyar. Iskoláink, mestereink a hadas időkben pusztulnak, s a mi szép nyelvünk mégis terjed s hódít mindenfelé. A hazaszeretet mély gyökeret ver a szívekben, s a hazafiúi bánat a magyar lélek uralkodó érzésévé lesz. Nem mindennapi jelenség ez!

A XVI. század leveleiben ezer és ezer formában és hangon szólal meg ez a hazafiúi bánat. A nálunk járt követek és utazók eredeti magyar virtusnak mondják azt. Ez a magyar virtus a szeretet, a gyűlölet, a keserűség, a bánat és a bosszúvágy keveréke volt. A mi eleink igazában akkor kezdték érezni, mi mélyen szeretik e földet és e földnek szabadságát, mikor már mások kezdtek azon uralkodni. A vesztett nagyság és szabadság bánata csak akkor kapott erőre, mikor már érezték az elnyomatást. A heves erővel megszólaló szeretet tehát a pusztuló hazának szólt, amit újra naggyá és szabaddá óhajtottak tenni. A gyűlölet a magyarságot elnyomó és pusztító németség ellen irányult. A keserűséget a lenézés és a mellőzés szólaltatta meg. A bosszúvágyat meg a sérelmek tengersokasága szülte és ápolta.

A hazaszeretet és a hazafiúi bánat, ami igazában ugyanazon érzés volt, lassan-lassan egészen elfogja a magyarság lelkét. Tűz volt ez, mely meleget árasztott, s folyton terjedt. De valamint a tűz csak addig hasznos, amíg szabadjára nem eresztik, úgy a föntebbi érzés is csak addig áldást hozó, amíg az okosság uralkodik rajta. Ha a józan megfontolás és mérséklés nem igazgatja, akkor ez az érzés is vészt hozó elemmé lesz, ami az országnak többet árt, mint használ. Innét van, hogy a letűnt idők legtüzesebb hazafiai ez országnak nem mindig a leghasznosabb polgárai voltak.

A szerencsésebb viszonyok közt élő külföldiek nem érezték azt, ami az igába fogott magyarság lelkét eltölté. De azért az elfogulatlanok csodálják és értékelik a magyarság mély hazaszeretetét, mely nélkül Magyarország az elnyomatás hosszú és keserves időszakát ki nem bírta volna. Sajnos, imigyen csak kevesen gondolkoztak. Éppen azok, akik legközelebb állottak hozzánk, soha meg nem értettek bennünket. A bécsi uralkodóház tagjainak meg a bécsi kormányszékeknek a szemében az a mély érzés, mely a mi jobbjainkat hazájuk boldogítására űzte, csak a nyughatatlanság és a lázadás vágyának a megnyilatkozása, mely mindig őellenük irányult, s melynek egyéb célja a fölforgatásnál nem volt. Amit tehát mi a hazafiúi erény megnyilatkozásának tartottunk, azt ők mindig politikai bűnnek nézték s tőlük telhetően üldözték. S minél többet kockáztatott valaki, minél többet mert a hazájáért, odaát annál nagyobb bűnt vetettek reá. Ilyen módon az eszményi gondolkozású, a minden áldozatra kész hazafiak is odaát csak veszedelmes ábrándozók és bűnösök számába mentek.

A bécsi kormányszékek írásai szerint ilyen veszedelmes s bűnös ember volt Czeczey Lénárd is. Sok és nagy bűne volt. Annyira szerette a hazáját, hogy mikoron mindent veszve látott, a hazafiúi bánat megölte őt. S mivelhogy I. Ferdinánd e nagy magyart, amíg élt, nem üldözhette, nem büntethette, tehát - megszegvén a királyi szót - halála után vette el birtokait.

Ha az évkönyveinket lapozgatjuk, a XVI. század első feléről ugyancsak sötét kép tárul elénk. Pártoskodásról, önzésről, hitehagyásról olvashatunk minden lapon. Ám ha a korszak magánleveleit lapozgatjuk, oly jelenségekkel is találkozunk, amik fölemelik lelkünket s bizalmat csepegtetnek szívünkbe. Az önzőnek nevezett korban ugyanis az önfeláldozás, a hazaszeretet és a nemzeti nyelv mód nélkül terjed. Lelkes, minden ízében magyar élettel találkozunk. A bűnnek zsoldosai közt Czeczey Lénárdok is bőségesen akadnak! Mint a déli nap a fojtó ködből, úgy emelkednek ki ezek a zavaros és bomladozó politikai életünkből. S égő magyar szívük, hűségük, nemzetüknek mondhatatlan szeretete jóleső meleget áraszt. Ezeket s főleg ezeket kell megismernünk s előtérbe tolnunk. Akkor aztán más szemmel látjuk azt a kort, melyet krónikásaink sötétnek és vigasztalhatatlannak mondanak. S ha azt megtesszük, akkor Czeczey Lénárd emlékéről is el kell távolítanunk a feledékenység mohát. Mert hát ő is jobbjaink közé tartozott, s égő hazaszeretete oly dolgokat míveltetett vele, amik a késő utókornak is nagy hasznára voltak. Amikor az ausztriai németekkel szövetkezett magyarok a saját véreik ellen küzdöttek és a saját országukat pusztították, Czeczey várost építgetett, magyarosított és magyarokat telepített. A teljes német felvidéki városokat megnyitotta a magyarságnak, s özönével vitte oda azokat, akiket a török otthonukból kiűzött. Amikor a magyarság jövőjéhez már kevesen bíztak, ő Babay Péterrel együtt fűnek-fának hirdette, hogy a magyarok Istene a dicsekvő németek fegyvereit összetöri és ismét a magyaroké lesz ez az ország. S nem lesz többé nálunk gyász és jajkiáltás!

És az ilyen ember tetteit hiába keressük évkönyveinkben! Ahol annyi üres és silány jellemnek jutott hely, ott az ő tiszta lelke említőre sem talált. Csak Tinódi Sebestyén diák irt róla néhány sort; csak az ő lantja hirdette az udvarházak népének, hogy Czeczey Lénárd, a kassai kapitány, vitézlő vitéz és nagy, jó ember vala, kit Kassa magyarrá vált népe zokogva kísért a sírjába! - Azóta negyedfélszáz év múlt el, de Czeczey Lénárd sírjára friss virág, nevére új borostyánlevél nem került. Senki sem igyekezett fényességet vetni az ő dolgaira. Pedig volna mit beszélnünk róla, mert ha jómaga nem is írt a viselt dolgairól, az ellenségei annál gyakrabban szóvá tették azokat. Itt adjuk, s örömmel adjuk, amit az ő jeles dolgairól nekünk sikerült találnunk.

Az a nagy nemzeti visszahatás, ami a tizenhatodik század első felében még a bécsi király megrögzött híveit is át- és átjárta, Szapolyai Jánosnak minden izében magyar udvarából indult hódító útjára. A magyar történetírás még nem ismeri Szapolyai János király udvartartását; még nem tudja, hogy familiaresai közt mennyi lelkes és hű magyar ifjú szolgált. Az még kevésbé ismeretes előtte, hogy a nagy nemzeti visszahatásnak feje, esze és irányítója a nem is magyar születésű Fráter György volt! Ez a lelkes főpap maga köré gyűjtötte a legtanultabb ifjakat, a legkiválóbb vitézeket és a leghűbb hazafiakat. Udvarának szolgáló atyafiai (familiaresai) buzdítás nélkül is mindig készen voltak a legvakmerőbb kalandokra. Az egykorú iratok nem egyet közülök összehasonlíthatatlan vitéznek mondanak. Fráter György e minden tekintetben megbízható embereivel fogott nemzetiségi politikájához. Jól tudván, minő jelentőségük van a felvidéki zárt német városoknak, elsősorban ezeket igyekezett megnyitni a magyarság előtt. A török hódítás elől nagy tömegben vonult a birtokából kiűzött nemesség és lakosság észak felé. Ezeket aztán elhelyezte az elfoglalt német városokban. Csak például említjük, hogy a teljesen német Kassa városát néhány év alatt egészen magyarrá sikerült tennie. Négyszer annyi volt ott a magyarok száma, mint a németeké. Rábírta a vidék nemességét is, hogy Kassán és egyebütt házakat vásároljon. A letelepülő magyarságnak több évi szabadságot adatott, s a magyarság nyílt ellenségeit eltávolíttatta a városokból. A bányavárosokban a bányászatot is magyar kézre adta. Még az ősrégi német bányaszabály-rendeleteket is megsemmisítette, és magyar nyelvűeket adatott helyükbe. A veszélyeztetett vidékeken meg a lengyel határokon birtokokat vásárolt, s azokat megbízható magyar kezekre adta. Századokon át soha senkinek nem jutott az eszébe ilyesmi! S amit a mieink tunyaságból elmulasztottak, azt a lánglelkű Fráter György minden erejével megvalósítani igyekezett. Ki ne látná e nemű törekvésének kimondhatatlan fontosságát? Ki nem gondol hálával e nagy férfiúra, akit idáig csak mint kiváló politikust ismertettek íróink? Sajnos, magyarosítási nagy munkájában követői nem akadtak. Ő maga sem folytathatta sokáig; mert hiszen meggyilkolták őt. De előrelátó műve azért nem dőlt meg. Kassa és több város magyar maradt. S nemzeti küzdelmeinkben ennek kimondhatatlan jelentősége volt. Azonban arra az előrelátó emberre, akinek ezt köszönhetjük, senki sem gondolt.

Fráter György udvarában szolgált Czeczey Lénárd kapitány is. Familiárisa volt a bíbornoknak. Bizonyára alaposan ismerte őt a gazdája; mert hiszen, a legkényesebb föladatokkal őt bízta meg. Érdemes e jeles kapitány életét megismernünk; mert ha a dolgait napvilágra hozzuk, Fráter György magyarosítási törekvéseit ismerjük meg.

Czeczey Lénárdnál hívebb és lelkesebb magyart abban a korban alig találunk. Hazaszeretet dolgában talán csak elválhatatlan társa és barátja: Babay Péter vetekedhetett véle. Ez a Babay Péter Várday Pál esztergomi érseknek volt a testvéröccse. Szokatlanul kis termete miatt a latin nyelvű írások csak parvusnak (kicsinynek) hívják őt. Talán innét ragadt rá a Baba vagy a Babay név is. Ifjúkorában került Szapolyai János király udvarába, s mint "aulicus regiae majestatis" szolgált ott. Amint Veráncsics is megírta, rendkívül művelt és sok nyelvet tudó ifjú volt. Ha egykoron levelei mind napvilágra kerülnek, legjelesebb humanistáink közt fogják őt emlegetni. Tüzes magyar lévén, levelei áradoznak a hazaszeretettől. Az 1532. évben írja például Nádasdy Tamásnak: "A törökök Maylád Istvánhoz jönnek. Isten megmutatja majd e csalfa, gőgös és dicsekvő németeknek, hogy ő Isten. És megsemmisíti az ő fegyvereiket, s ismét mi leszünk Magyarországnak örökösei, és nem lészen többé gyász és siránkozás".

Mikor Nádasdy Tamás, az ő régi barátja, Ferdinánd királyhoz pártolt, szemrehányásokkal halmozza el őt. "Nem tudom - írja -, vajon a dicsőség, a hír avagy a hazád szeretete vitt-e téged erre a háládatlanságra atyád, anyád és fejedelmed iránt. Kérlek, ismerd meg magadat. Szeretném, ha mindég az maradnál, akinek régen ismertelek. Átkozott az az ember, aki bízik a Ferdinánd-féle hazugságokban, melyeknek száma nincsen. A nagy hazugságok jobbára a nagy emberektől erednek."

Ilyen hangon írogat Babay másoknak is. Hazafias, mély érzésű levelei Ferdinánd hívei közül többet Szapolyai pártjára tereltek.

Amíg Babay tollával igyekezett a magyarság ügyének szolgálni, addig hű barátja: Czeczey Lénárd kardjával szolgált az urának. Mint vitézi pályára termett, hatalmas erejű ember a csatamezőkön igyekezett magának nevet szerezni. Végigküzdötte Szapolyai harcait, s nemcsak nevet, de elismerést és bizalmat is szerzett magának. Igazi szereplése azonban csak akkor kezdődik, mikor Kassa Szapolyai János király kezére került.

Kassa és a többi zárt német város méltán tartott János király hadától. Nincs mit csodálnunk tehát azon, hogy e városok a legnagyobb gyűlölet hangján írogatnak Bécsbe János királyról és pártjáról. Kassa városa például 1528-ban azt írja Ferdinándnak, hogy János király valóságos fekély az ország testén, melyet ha ki nem vágnak, elpusztul az egész ország. Ugyanakkor Serédy főkapitány Nádasdyhoz írt levelében veszett kutyának, a haza pestisének mondja János királyt. A kassai német bíró, Kugelpracht, akit Szerémi csúfnevén csak Kakuk Mihálynak nevezget, különösön gyűlölte János királyt. Vele tartott a városi tanács is. És - amint Szerémi leírja - János király képét és címerét meggyalázták. A város népe mindezt örömmel szemlélte, s hangosan ordítá az utcákon: canis rex, canis rex etc. Mikor Catzianer bevonult Kassára, a város ennek örömére megszólaltatta a Thar Margit nevű nagyágyút, s a bíró kihirdette, hogy tízezer forintnyi jutalom éri azt, aki János király fejét elhozza.

A kassai német polgárság azonban nem sokáig örvendhetett a bécsi király seregének és támogatásának. Az 1536. évben János király kapitányai hirtelenül megtámadták Kassát, és szerencsésen el is foglalták. S az a város, mely nemrég még gyalázattal illette János királyt, most egyszerre legkegyelmesebb urának írja őt.

Az efféle alázatos hang azonban nem sokat használt a kassai németeknek. Fráter György a városi tanács tagjait elfogatta és elvitette Kassáról. A magyarság többi ellensége is így járt, hacsak idejében meg nem szökött, Aztán Fráter György terveinek végrehajtójává leghűbb és leglelkesebb emberét: Czeczey Lénárdot tette. A dolgok sora tehát úgy fordult, hogy a legnémetebb város kapitányává és urává a legtüzesebb magyar: Czeczey Lénárd lőn. S ki értette jobban, ha nem ő, mint kelljen az embernek a saját házából az ártalmas bogarakat kifüstölnie? Igen! Őkigyelme ezt a mesterséget pompásan értette. Ha a kassai németek mindenáron bécsi királyt óhajtottak maguknak, hát menjenek hozzá. És Czeczey Lénárd két kézzel küldözgette őket Ferdinánd király portájára. Ki-ki ott boldoguljon, ahova a szíve húzza.

Czeczey Lénárd nem egyedül jött Kassára. Az ottani németek nagy rémületére zord vitézeit és víg cimboráit is magával hozta. S ahol ezek megjelentek, veszedelemre fordult ott a német sora. S ahol azelőtt meg sem tűrték, ott most egyszerre úr lett a magyar. Czeczey nem rongyban csühődő koldusokat, hanem módos vitézeket hozott Kassára, akik ott vagy pénzen vettek házakat, vagy építettek maguknak. Könnyű volt a ház- és telekszerzés, mert a németek nyakra-főre adogatták el azokat. Őkigyelmék ugyanis inkább elköltöztek onnét, mintsem hogy a magyart urazzák. Természetesen olyanok is akadtak, akik szembeszálltak a magyarral. Ezeket Czeczey egyszerűen kiigtatta a városból, megadván nekik a házuk és a földjük árát. Kassa kereskedelme ezekkel nem sokat vesztett, mert ahány német onnan elköltözött, tízannyi jóravaló debreceni és váradi kereskedő jött a helyébe.

Wernher György, Ferdinánd kincsszámlálója és mindenese, aki jó ideig maga is Kassán lakott. Czeczey enemű munkásságát töviről hegyire megírta az urának. De bár rémítően gyűlölte Czeczey Lénárdot, egyetlen oly esetet sem tud fölhozni, mikor Czeczey igazságtalanul bánt a németekkel. Maga Wernher is elismeri, hogy az elköltözött németek a házuk és a földjük árát mind megkapták. Wernher azt is megírta Bécsbe, hogy Czeczey a barátainak is vétetett házakat. Babay Pétert is rávette, hogy Kassán a saját pénzén házat vegyen. Wernher szerint Czeczey a megyei nemességet is rábírta, hogy Kassán házakat építsenek s az évnek egy részét Kassán töltse. Ezek a boldog emberek - írja Wernher - örömmel építkeztek, mert azt hitték, hogy Kassán mindig magyar lesz az úr.

Az egykorú, levelek és a krónikásaink egyértelműen hirdetik, hogy Czeczey Lénárd a legjobb vitézeket gyűjtötte maga köré. Nem csoda tehát, hogy Kassa népes őrsége messze földön ritkította párját. Szépszerrel, jómóddal szolgáltak ott a vitézek, mert a kapitányuk bő zsolddal és jó posztóval ruházgatta őket. Czeczey addig nem nyugodott, míg valamennyi katonája a maga házában nem lakott. S mikor a dolgot idáig vitte, mindannyinak polgárjogot adott. És Kassa főbírói székében nemsokára magyar ült; a külső és belső tanács törvénytevő urai is egytől egyig a magyar rendből kerültek ki. A XVI. század ötvenes éveiben a német Kassa már teljesen magyar volt. Wernher fájó szívvel jelentette Ferdinándnak, hogy Kassán immár alig lakik más, mint magyar! És ezt a nagy munkát Czeczey oly ügyesen, annyi okossággal cselekedte, hogy egyetlen vádaskodás sem merült föl ellene.

Az imigyen magyarrá tett várost aztán annyi gonddal és éberséggel őrizte, hogy ellenség még a közelébe sem férkőzhetett. Mivel abban az időben a kémek úgy szaglászgatták Kassát, mint az éhes farkasok a juhakolt, Czeczey Kassán csak egy kaput tartatott kijárónak. E kapuval szemben építtette a maga házát, és magyar módra, árokkal meg palánkkal vétette körül a várszerű épületet. Bárki lépett a városba, Czeczey házán kellett keresztülmennie, s így éber szemmel tarthatta a ki- és bejárókat. Annyira féltette Kassát és kassai alkotását, hogy tizenöt évi kapitánykodása idején a város kapuján kívül egyetlenegyszer sem hált! Mint a hétfejű sárkány, állandóan a város kapujánál őrködött! A katonáit is folytonosan biztatgatta: jól vigyázzanak, hogy vidra ne essék a kezükbe!

Bár a várost még napközben is ritkán hagyta el, a vár tartományát meg a saját birtokait pompásan igazgatta. Alsócsáj, Felsőcsáj, Bogdány, Széplak és Lengyelfalva volt az ő tulajdona. E falvak bőven ellátták őt mindennel. A vár tartománya és a város jószága is szépen jövedelmezett a gondos kezelés mellett. Bőven telt tehát a város építésére és erősítésére. Tömérdek muníciót halmozott össze a tárházakban. Izabella királyné ágyúin kívül ő maga is tízenkettőt öntetett, s mindannyit becsületes magyar névre keresztelte. Ha valahol jónevű vitézt hallott, addig nem nyugodott, míg Kassára nem csalta! Mindez természetesen nagyon apasztotta az erszényét, de azért katonái hiányt soha nem szenvedtek. Amíg Ferdinánd végházaiban a vitézek éhenhalogattak, Kassán bor- és búzabőség járta. Az 1551. évi összeírás szerint például a közönséges élésen kívül harmincezer bécsi mérő gabonánál többet találtak ottan!

Mint kapitány nemcsak a kardforgatáshoz, de serege vezetéséhez is kitűnően értett. Őkigyelme nem elégedett meg azzal, hogy Kassát páratlan éberséggel őrizte. Azt is tudni kívánta, mit csinál az ellenség. Jeles kémdeákokat és cirkálókat tartott, akik a németek minden mozdulatáról értesítették őt. S ha jó híreket kapott, ő maga kereste föl az ellenséget viadalra termett jó népével. Azt is jószemmel nézte, hogy a tisztjei holmi száguldásra és portyázásra ki-kiindultak. Hadas idők jártak, hadd szerezzenek a vitézei maguknak egy kis kótyavetyére valót. A tisztjei közül veszett híre volt abban az időben a gyalogkapitányának: Zádorla (Székelyi) János uramnak. Ettől a merész vitéztől a Felvidék németsége úgy félt, hogy már jöttének a hírére is szaladásnak indult. Különösen jeles volt Czeczey uram huszársága. Abban az időben Czeczey huszárjainál jobb szerszámos katonákat alig ismertek. Hogy az ilyen vitézeket a harcra noszogatnia nemigen kellett, mondanunk is fölösleges.

Czeczey vitézei azon kor szokása szerint az ellenség várai alá való jártukat sem igen átallották. Az 1539. év nyarán is Eperjes alá száguldottak, s a német sereg lovait meg a városiak csordáit elhajtották. Ferdinánd magyarországi hadainak vezére akkor bizonyos Lascano Tamás nevű generális volt. (Fels Lénárd fővezér Bécsben tartózkodott). Lascano uramat mód nélkül elfogta a harag, amikor a kassaiak támadásáról értesült. Nagy hitére fogadta, hogy leszámol a kassaiakkal. Az ő fegyvere is fog úgy, mint Czeczey Lénárdé; ideje, hogy összemérje vele.

Lascano gyorsan nyeregbe szedé a katonáit. Túlnyomó erővel akart Kassa ellen indulni, tehát Bártfa, Eperjes és Lőcse városok németségét is hadra hajtotta, hogy a táborát imigyen is sokasítsa. Aztán Magdolna napjának előestéjén nagy titokban megindult. Ahogy Somosra ért, a sárosi német kapitányt meg a puskás polgárságot is magához rendelé. Megérkezvén a segédcsapatok, a győzelem biztos reményében indult Czeczey ellen. A kémek hírül hozták, hogy Kassa népe csöndes, és a készülődésnek semmi nyoma. Erre Lascano éjfélkor átkelt a Kassa nevű hegyen, s hajnal felé a Kassát körülfogó folyóhoz ért. Arról sejtelme sem volt, hogy Czeczey Lénárd a német sereg minden mozdulatát figyeli! A hegy hajtásánál egyszerre előtte termett Czeczey egész serege. Még mezei ágyúkat is hozott magával. A kassaiak azonnal támadásra fogták a dolgot. A csata lefolyását Eperjes városa (július 23-án) imigyen írta meg Ferdinánd királynak: Czeczey nagyobb sereggel tört ki, mint várni lehetett. Hosszú és elkeseredett harc keletkezik. A kassaiak az erdőnek szorítják Ferdinánd hadát. Lascano leszáll a lováról és gyalog küzd a népével, de hasztalan volt minden erőlködése. Elesik ő maga is, elpusztul a serege is. A fővezérrel együtt esett el Schobert Zsigmond. Österreicher Lénárdot, a sárosi kapitányt elfogták. A kevés menekülő németet a parasztok agyonverték. Ennyi jeles vitéz, ennyi derék polgár - írja Eperjes városa - rég nem pusztult el, mint e véres csatában!

Július 24-én Loboczky Mátyás is értesítette Ferdinánd királyt seregének pusztulásáról. Sáros várában - írja - az egész seregből csak húsz gyalogos maradt. Lascano fővezér is elesett. Horváth Barnabás jelen volt a szerencsétlen csatában, és látta, mikor Czeczey huszárjai végigvágtattak Lascano földön heverő testén! Serédy Gáspár július 23-án, Held Mátyás doktor július 27-én, a szepesi városok pedig július 25-én írják meg a királynak "a véres öldöklést és Lascano gyászos halálát".

Ferdinánd e jelentésekre augusztus 5-én felelt. "A mieink méltatlan leölését, kiváltképpen Lascano Tamás fővezér és a kapitányaink halálát lelkünk nagy aggodalmával halljuk!"

Mivel Czeczey győzelme Ferdinánd hatalmát a Felvidéken teljesen megingatta, lóhalálában kellett oda katonaságot vetnie.

Bár a kassai csatának nem Czeczey, hanem a támadó Lascano volt az előidézője, Ferdinánd Szapolyai János királytól mégis elégtételt követelt. Ez ügy tárgyalására Ferdinánd Loboczky Mátyást, Bessenyei Istvánt és Horváth Gáspárt küldé Somosra királyi biztosokul. Ezek az urak értesítették a jövetelükről Czeczeyt. A kassai kapitány hidegen felelte nekik, ő erről a tárgyalásról semmit sem tud és semmiféle utasítást nem kapott. Mivel azonban Ferdinánd biztosai mindenáron tárgyalni akarták Lascano ügyét, Czeczey október 2-án megjelent köztük, s újra kijelenté, hogy ő ez ügyben eddig semmiféle utasítást nem kapott. De ha mindenáron tárgyalni akarnak, menjenek a bécsi király földjére, Somos ugyanis János király birtoka, s nekik itt semmi keresnivalójuk sincs.

A biztosok erre megírták Ferdinándnak, hogy János király tréfát űz belőlük, mert hisz Somos nem az övé, hanem Ferdinánd királyé. Mindazáltal nekik Somosról mégis távozniok kellett, és Gölnicen tartották meg az eredménytelen tárgyalást.

Pompás dolog volna János királynak s különösen Fráter Györgynek ez időben Czeczeyhez intézett utasításait és leveleit ismernünk! Sajnos, ezek alighanem örökre eltűntek. Valaminthogy Czeczey Lénárd levelei is elvesztek, így aztán csak igen keveset tudunk a kassai magyarság életéről s azokról az intézkedésekről, amiket Czeczey kapitány tett ez időben.

Azt azonban a Ferdinánd király híveinek jelentéseiből világosan kiolvashatjuk, hogy az ő szemükben Czeczeynél gyűlöltebb ember kevés akadt. Tehát bizonyos, hogy mindent megtett a felvidéki magyarság érdekében.

Gondolhatjuk, hogy Czeczey nem sokat törődött azokkal a szidalmakkal, miket Ferdinánd hívei szórtak ellene. Mikor a szóhordók az efféléket Czeczey uram fülébe is elvitték, a kassai kapitány nemhogy haragudott, hanem mód nélkül örvendezett azoknak! Legalább tudta, mivel bosszanthatja az ő ellenségeit. A régi magyar mondás szerint cselekedett tehát, ami úgy szólt, hogy a kígyó mérge ellen magából a kígyóból csinálják a törjéket! A bécsieket ő is a németek bosszantásával és adóztatásával haragította. A Kassától ugyancsak messze fekvő várakat egymás után szedegette el Ferdinánd híveitől. Lőcse, Bártfa. Eperjes, Szeben és Sáros német kereskedőit harmincad alá fogta, s rovás és tized fizetésére kényszerítette. Ferdinánd Sóvári Soós Ferencet kiforgatta a javaiból, Czeczey pedig visszahelyezte őt azokba. Az 1543. év nyarán már azt jelentették Bécsbe, hogy Czeczey a felvidéki városokat egytől egyig kényszerítette, hogy ne Ferdinándnak, hanem János királynak fizessék az adót. Báthory András ugyanez évben azt jelenti Bécsbe, hogy Czeczey Lénárd és a kassaiak János király fiát magyar királlyá akarják koronáztatni! Basó Mátyás - írja Báthory - szintén Kassán van, és Czeczeyvel már nagyokat iszik az új magyar király egészségére! Czeczey Perényi Ferenchez, Basó pedig Bebekhez ment katonaszedés céljából. Ugyancsak 1543-ban történt, hogy a szepesi városok követei Kassán megjelentek Czeczey előtt, s keservesen panaszkodtak Zádorla János ellen. Úgy halljuk - mondták a követek -, hogy Basót ötszáz lovaggal és ötszáz gyaloggal Ricsnóba rendelik. Innét fogja ő majd a városi lakókat nyúzni! A követek aztán még Basó és Winnyey László (Czeczey tisztjei) ellen panaszkodtak. Czeczey meghallgatván a követek panaszát, ily szókat vetett hozzájuk: "Nemes atyámfiai! Jó hogy jöttetek, mert embereimet épp most bocsátom közétek tizedszedésre. Az Isten ne adja a következő napot megérnem, ha a tavalyi és az idei tizedet rajtatok meg nem veszem. Menjetek békével és útközben tanakodjatok efelől." A polgárok erre remegve felelték: Zádorla megint zsoldot kiáltat és katonát fogad, nem élhetünk miatta békességben! Czeczey erre elkomolyodott, s így szólott a polgárokhoz: "Ne törődjetek ti Zádorlával; tudja ő jól, mit kell tennie. Ti idegenek mellé állottatok, német katonaságot fogadtatok a falaitok közé. Nektek nem kell a magyar, nem akartok magyar uralkodót. Pedig nem a bécsi király s nem a németek, hanem én védtelek meg benneteket a török ellen. De már az én türelmem is fogytán vagyon! A Tisza mellékéről a magyar parasztságot mind idehozatom, s megfojtatlak velük."

Alighogy a városok követei hazaérkeztek, tapasztalták, hogy Czeczey ígéretét mind beváltja. Lőcse, Bártfa, Eperjes és Szeben német polgársága magának Ferdinándnak jelenti, hogy Czeczey a tizedet erősen szedi, Gölnicet erővel elfoglalta. Felséged hanyagsága miatt - írják - mindnyájan elveszünk!

Alighogy e jelentés Bécsbe ért, már jött a másik, amiben a városok tudtul adják, hogy a kassaiak Lipolcot is elfoglalták. És így ment ez napról napra. Egyik levél, a másik után hirdette Czeczey tevékenységét és sikereit. Itthon tehát napról napra öregbedett a tisztessége; Bécsben ellenben a bűnlajstroma nagyobbodott.

Csak egyetlenegy esetet ismerünk ez időből, ami Czeczey népének a kudarcával végződött. Ennek az egynek aztán mód nélkül örvendtek az ellenfelei. A kassai vitézek Czeczey biztatására elhatározták, hogy megkísérlik Szepesvára meglepetését. A várőrség néhány emberét sikerült megvesztegetniök. Ezek megígérték, hogy a kitűzött időben a kassaiakat fölvonják a várfalakra. A kalandnak a híre Váradra is eljutott, és László diák, Fráter György bíboros legkedvesebb atyafia, lóhalálába vágtatott Kassára, hogy a kalandban részt vehessen. Ezenközben Szepesvára kapitánya megtudta, mit terveznek a kassaiak, s egész erejével várta őket. A kitűzött időben éjfélkor mintegy száz kassai vitéz jelent meg a falak tövében. Kassa vitézeinek a színe-java volt ez, köztük a Váradról jött László diák is. Vagy húszan fölvonatták magukat a falakra. Legutolsónak a nagy hírű Sáska János uram ért föl, a kassai vitézek legfurfangosabb főlegénye ("magni nominis nebulo"). Amikor az árulók vezetésével a várba jutottak, az ottani kapitány egész erejével rájuk rontott. Kétségbeesett harc támadt. A sötét éjben egyik a másikat alig látta, s összevissza vagdalóztak. A fal tövében maradt kassai huszárok hasztalan igyekeztek társaiknak segítségükre menni, a várba be nem juthattak. Éjféltől hajnalig harcolt a várban a húsz kassai vitéz. Mikor a derék László diák is elesett, két kassai vitéz feltörte a puskaporos tornyot, s üszköt vetett a porba. A puskapor fölrobbant, s nemcsak a tornyot, de a bástyákat és a házakat is szétvetette. A robbanás a harcnak is véget vetett. A kassaiak közül hat sebesült maradt életben, s ezeket is kivégezték. A várőrség egy része a várkapitánnyal együtt meghalt. A húsz válogatott (selectissimi) kassai vitéz tehát drágán adta az életét!

Erről az éjjeli támadásról Révay Ferenc 1543. május 15-én értesítette a királyt. Az ő jelentését Batthyány Orbán azzal egészítette ki, hogy a kassai vitézek között csak három gyalogos volt, a többi Czeczey Lénárdnak legjobb huszárjaiból került ki. Akik a várba bejutottak, azok mind ott vesztek.

Czeczey Lénárd, miután Kassa vidékét javarészt leigázta, messzebb vetette a szemét. Ágyúöntésre és fegyvergyártásra réz és egyéb fém kellett neki, tehát azon forgatta elméjét, miként lehetne a bányavárosokat meglepnie. A likavai kapitány: Segnyey László jó embere lévén, véle tanácskozott ez ügyben. Az 1543. év őszén meg is egyeztek, hogy a Fuggerek rosenbergi réztárházait elfoglalják. Ha Dubovecz János árvai főispán a dolgot idején meg nem tudja, bizony a Fuggerek réz nélkül maradnak. A szépen kicsinált terv így azonban dugába dőlt.

Mivel a kassaiak e nemű tevékenysége napról napra fokozódott, Czeczey Lénárd Ferdinánd király hívei szemében mindig nagyobb és nagyobb szálka lőn. Keresték is eléggé az alkalmat a bosszúra, de bizony nem férkőzhettek Kassa közelébe. Ezért tehát úgy ártottak Czeczeynek, ahogy tudtak. Volt a kassai kapitánynak egy előkelő származású s igen tanult embere, akit követül használgatott, ha kényes ügyeket kellett elintéztetnie János király udvarában és egyebütt. Ferenc diáknak hívták ezt a derék embert. Jól ismerte őt Fráter György, meg Wernher is. Az 1544. év telén Ferenc diák asszonyával, egy kis fiúcskával és két kocsissal útnak indult. Estére kelve Serédy Gáspár porkolábjához: Szennyessy Mihályhoz tért be. A porkoláb szívesen marasztotta őt, és Ferenc diák az övéivel együtt álomra hajtá a fejét. Csak erre várt Szennyessy. Serédy parancsára azonnal megkötöztette az alvókat, s valamennyijüket a Tiszába fojtatta. Még a lovaikat is a Tiszába vetette, a kocsikat pedig elégettette.

Serédy Gáspár, meghallván mit tett a porkolábja, mód nélkül megijedt. Jól ismerte Czeczey Lénárdot, tehát tudta, hogy bosszúlatlanul nem hagyja a dolgot. Ezért tehát minden követ megmozdított, hogy magát tisztázza. Ez azonban nem sikerült neki. Igaz ugyan, hogy Fels fővezér adta neki a parancsot Ferenc deák elpusztítására, az is igaz, hogy Szennyessy Mihály félreérthette a gazdája parancsát, de azért a gyáva gyilkosságban Serédynek is volt része.

Ferenc deák meggyilkoltatásának a híre csakhamar elterjedt. Czeczey Lénárd és Fráter György mód nélkül sajnálták a derék ember halálát. Aztán mindketten elhatározták, hogy Serédyn a bosszút megállják. December hó 19-én Serédy már esedezve könyörög segítségért, mert - mint maga írja - Fráter György ellene indul.

Nehogy ebből a dologból nagyobb tűz támadjon, I. Ferdinánd király sietve írt Fráter Györgynek, s meggyőzni igyekezett őt, hogy Serédy bűntelen Ferenc deák meggyilkolásában.

Úgy-ahogy aztán elsimították az ügyet. S Czeczey Lénárd is kénytelen volt letenni arról a tervéről, hogy Serédyt megtámadja.

Ezek az évek különben meglehetős csöndességben teltek el Kassán. A város, melynek népe már teljesen magyar volt, a mindennapi foglalkozásnak adta magát. Sok lévén benne a vitézlő nép, a hangos mulatozás sem volt ritka. Ebben is jó példával járt elöl Czeczey Lénárd. Ő tette magyarrá a várost, tehát ő örült és vigadott legjobban. Tinódi verseiből tudjuk, hogy a kassai kapitány házában a magyar lantosok és hegedősök mindig szívesen látott vendégek voltak. A kedvükért Czeczey nem egy hordó bort elfúratott. Aztán jártak a köszönőpoharak, Tinódi Sebestyén deák és társai zengték a magyar vitézség emlékeit, s a boldog Czeczey tisztjei és főlegényei társaságában örvendett a magyar szónak, a magyar dalnak.

Mivel a politikai és a hadi viszonyok miatt ez időben a magyarság állandóan észak felé költözgetett, Czeczeynek bő alkalma nyílt a telepítésre. Tudott dolog, hogy Perényi Ferenc, megháborodván a szikszói polgársággal, kettőt kivégeztetett közülük, s a többinek pedig vagyonát foglalta le. A polgárok erre otthagyták a várost. A hajléktalan menekülőket Czeczey vette pártfogásába. Letelepítette őket Kassán és egyebütt, és elegendő épületfát és szabad, esztendőt adott nekik.

Wernher szerint 1550-ben Czeczey úrnapján háromszor kihirdettette, hogy minden költöző Kassára tartson. Aki ott megtelepszik, minden adótól és polgári tehertől hat évig mentes leszen.

Ugyancsak Wernher írja Bécsbe, hogy a kassai huszárok beszáguldozzák az egész vidéket, a kereskedőket kényszerítik, hogy a harmincadot Kassán fizessék. Aki vonakodik, annak elveszik áruit.

Úgy látszik, Fráter György is azon fáradozott, hogy a kassai jövedelmet gyarapítsa. Wernher jelentése szerint ugyanis rengeteg erdélyi sót szállíttatott Kassára; onnét pedig a vidéket árasztották el az erdélyi sóval.

Mi mindenre kiterjedt Fráter György figyelme, az leginkább a birtokok vásárlásából tűnik ki. A kereskedelmi utak mentén és a határszéleken Czeczeyvel összevásároltatta a birtokokat s várakat, és megerősítette azokat. Az 1549. évben például a nyitrai püspök jelenti Ferdinánd királynak, hogy Fráter György Czeczeyvel megszereztette Athynai Simon deák özvegyének jelentékeny birtokait. Fráter György - írja a nyitrai püspök - éveken át fáradozott, hogy az özvegyet rábírja e birtokok eladására. Végre ez sikerült is neki. Pedig Sáros városának nagy szüksége lett volna e birtokokra. Ő mindent, de mindent el akar hódítani.

A megvásárolt birtokon Czeczey Lénárd aztán a nádasdi várkastélyt építtette.

Tarczay Györgynek (Loboczky mostohafiának) a birtokait is megszerezte Czeczey. Tarczay a Kassa közelében fekvő birtokait már régebben eladta Czeczeynek. Az 1551. évben a lengyel határ mellett levő Újvár (Steinerhaus) és Tarkő várakat igyekezett megvenni. Wernher jelentése szerint Czeczey már odaküldé embereit, hogy alkudozzanak Tarczayval. Ha Újvárt sikerül megvásárolnia, őfelségét jelentékeny kár éri; mivel itt nagy határvásárok vannak. Mindenáron meg kell ezt akadályozni!

Wernher aztán megírja, hogy a hatalmas Bebek Ferenc, aki jó barátságot tart a budai basával, ugyancsak igyekszik Czeczey Lénárddal barátságot szőni. Váradról és Debrecenből - írja Wernher a királynak - seregesen költöznek a lakók Kassára. Ezek sohasem lesznek fölséged hív alattvalói.

A Tarczay-javakon kívül a Keczerek birtokainak java is Czeczey Lénárd kezére került.

Mondanunk sem kell, hogy a birtokvásárlásokra a pénzt Fráter György adta Czeczey kapitánynak.

Mivel Tokaj várának a megszerzése a nagy arányú só terjesztésére nagyon fontos volt, amennyiben Tokaj nélkül a mármarosi sót továbbszállítani nem lehetett, Fráter György meghagyta Czeczeynek, hogy kísérelje meg Tokaj megszerzését. Czeczeynek volt egy Serédy István nevű hű embere, akit csak félszeműnek hívtak. Ezt bocsátá ő több ízben Serédy Benedekhez, a tokaji kapitányhoz, hogy tárgyaljon vele Tokaj átadása ügyében.

Még mielőtt a tárgyalást befejezhették volna, a magyar kamara értesült a dologról, s 1550. július 3-án figyelmeztette a királyt a veszedelemre. Ily módon aztán Czeczey Lénárd fáradozása is kárba veszett.

Amint látjuk, Czeczey Lénárd mindent megtett, minden követ megmozdított, hogy Fráter György óhajai teljesüljenek, s hogy magyarosítási politikája gyümölcsöt teremjen. Teljes erejével azon volt, hogy a magyarrá tett Kassának és vidékének magyar lakói jólétben és biztonságban, nyugodtan élhessenek, s a nemzeti küzdelmeknek támogatói maradhassanak. S a nagy mű, amit ő Kassán és vidékén a magyarság érdekében fölépített, büszkeséggel és örömmel tölté el szívét. Emellett mód nélkül való népszerűséget szerzett neki. A komoly Forgách Ferenc, no meg Tinódi diák is különösen hangoztatják azt az odaadó szeretetet és ragaszkodást, amivel Kassának és vidékének újonnan telepített népe Czeczey Lénárd kapitányt kitüntette. Ilyen ragaszkodást, ilyen szeretetet csak a jellem tisztasága és a szív nemessége teremthet. Sajnos, soha meg nem tudjuk, mi minden lakozott Czeczey szívének a rejtekében. Nincs egyetlen bizalmas sorocskája sem, ami az ő belső világát nekünk elbeszélné. De hivatalos írásaiból és az egykorú jelentésekből fényesen kitűnik, hogy nála lelkesebb és nemzetét jobban szerető ember abban a korban kevés akadt. Kardforgató ember volt egész életén át, de a hadakozás az ő szívét nem fásította meg. Segített mindenkin, akin segíteni tudott. Ismeretes dolog, hogy Perényí Ferenc a szikszói polgárok közül kettőt kivégeztetett s a többit iga alá hajtotta. Czeczey védelmébe vette a szegény szikszóiakat; letelepítette őket Kassán, épületfát adatott nekik, s több évre minden teher alól fölmentette. Mikor Gönc városa leégett, a polgárok Czeczey uramat, kérték meg, szerezne nekik épületfát. És Czeczey megszerezte nekik a kívánt erdőt. Ám Perényi Gábor megtámadta a göncieket, s kinek lovát, kinek egyéb jószágát ragadta el. Megtudván ezt Czeczey, kényszerítette Perényi Gábort, hogy mindent kamatostul visszaadjon. Akinek Perényi négy lovát vette el, Czeczey Perényi jószágából nyolcat adatott neki helyébe. Egyik polgárnak 400 hordófalát vitette el Perényi, Czeczey kárpótlásul Perényi egyik lovát adatta neki stb.

Nem utolsó érdeme Czeczeynek, hogy Kassán egymaga páratlan rendet és fegyelmet tudott tartani. A katonaságot és a polgárságot sikerült egylelkűvé tennie, S az ő példás életén s törhetetlen magyarságán lelkesültek Kassa új lakói. Ők a nemzeti királyság hívei voltak, s hallani sem akartak Ferdinándról. A mostani kassaiak - írja Wernher - túlnyomó részben magyarok s azelőtt nem laktak Kassán. Ők sokkal inkább lelkesednek János királyért, mint a német királyért, ahogy fölségedet hívják. Csak János királyt akarják uroknak! Ezek, főleg Czeczey emberei, sohasem lesznek fölségednek hívei.

Gondolhatjuk, minő öröme telt Czeczey Lénárdnak Kassa ilyetén megmagyarosításában. Sejthetjük, mennyi munkájába és fáradságába került ez a nagy alkotás, melynek hatását és jelentőségét még századok múlva is érezte a felvidéki magyarság. Amint Tinódi verses krónikájából is kivehetjük, Czeczey Lénárd ekkor élte életének legszebb napjait. Ám egyszerre onnét jött rá a veszedelem, ahonnét ingyen sem várta. Fráter György Erdélyt átadta Ferdinándnak. És mint Báthory András írta: "Erdély-birodalom sírom-rívom!" Izabella királyné könnyezve jött Kassára, hogy azt is akadja Ferdinánd király embereinek: Wernhernek és Rakovszkynak. Szegény jó Czeczey úgy érezte magát, mint akinek szívébe idegből nyilat bocsátanak. Egyszerre veszni látta mindazt, amiért tizenöt éven át az éjét is nappallá tette. Érezte, sejtette, hogy a német király kezén az ő nagy alkotása romba dől, a nagy szívét mérhetetlen bánat fogta el. Nem akart látni, nem akart hallani; nem akart semmiről sem tudni. Izabella királyné azonban nem hagyta cserben leghívebb alattvalóit. Úgy Czeczey, mint Babay érdekében közbevetette magát. Erre szükség is volt, mert Wernher és Rakovszky biztosok mindent elkövettek, hogy Czeczey és Babay Péter ne nyerjenek bocsánatot. Wernher Ferdinánd királyhoz intézett hosszú fölterjesztésében azt sürgette, hogy egyetlen magyar - főleg Czeczey kapitány híve - ne maradhasson Kassán!

Wernher egy másik jelentésében meg arra kérte a királyt, hogy Izabella királyné kérését ne teljesítse, és Czeczey kapitánynak, valamint rokonainak ne adjon kegyelmet. Ha ez megtörténik, nagy kár és veszedelem lesz Kassára, ahol mindenféle nyugtalanságot és zavart okoznának. Inkább az elűzött német polgárokat kell megvigasztalni.

Ugyanő Babay Péter ellen is írt. Bár elismeri, hogy Babay a törvényes tulajdonostól pénzen vásárolta kassai házát, mégsem kívánja őt Kassán hagyni, ő - írja Wernher - Izabella királynénak gonosz tanácsadója volt, és most is az. Így hát jobb lenne, ha minél távolabb volna Kassától.

Ferdinánd király - amint későbbi rendeleteiből kitűnik - szívesen teljesítette volna Wernher kívánságait. Azonban a körülmények egyelőre mást parancsoltak. Ferdinánd király tehát teljesítette Izabella királynénak kérését. Azazhogy bocsánatot adott Czeczey Lénárdnak, atyafiainak, hív szolgáinak, s valamennyi kassainak, akár polgár, akár katona legyen az.

A Czeczeynek adott írást Nádasdy Tamás és Castaldo János állították ki a király nevében. Eszerint őfelsége megbocsátja Czeczey minden bűnét és kihágását, amiket a királyi fönség ellenében elkövetett. Kegyelmébe és védelmébe fogadja őt. Jogaiban és birtokaiban sem őt, sem utódait senki háborgatni ne merészelje.

A szegény, megtört Czeczeyt ezenközben sokkal nagyobb gondok bántották. Szemei előtt a nemzeti királyság haldoklása állott. Érezte, előre látta a kassai magyarság veszedelmét is. Szomorúan nézte, mint írják össze a királyi biztosok azt a sok gabonaneműt, élelmiszert, amit ő a katonái számára gyűjtött; aztán a szép ágyúit és tüzes szerszámait. S búskomorság szállta meg őt. Életének minden küzdelme, minden alkotása és reménye veszendőben volt, nem csoda hát, ha kétségbeesés fogta el. Hiszen az ő élete immár olyan volt, mint a lant húr nélkül. Nagy lelkifájdalom csak nagyszívű embereknek jut osztályrészül. És Czeczey Lénárd kapitány ilyen volt. Ezernyi gondolat járogatta fejét, de egyikben sem talált vigasztalást. Végre is arra határozta magát, hogy Kassát és birtokait örökre itthagyja, s a királynéval együtt bujdosásra adja fejét. Megírta testamentumát, s készült a nagy útra. De mire Izabella királyné elindult, Czeczey már jobblétre szenderült. Az életerős, alig ötvenéves embert, aki a betegséget hírből sem ismerte, a nagy lelkifájdalom megölte. A tragédia ezzel befejeződött. Azaz még nem. Hű barátja és szívének osztályosa, a kis Babay Péter megőrült! Amit Czeczey hatalmas szervezete meg nem bírt, az a gyönge Babayt is megemészté.

A Nádasdy Tamásnak küldött kassai jelentés, aztán Forgách Ferenc tudósítása és Tinódi leírása egyértelműen állítják, hogy Czeczeyt a nagy lelkifájdalom ölte meg. Egyedül Kendi Antalnak 1552. január 11-én Erdélyből kelt levele meséli, hogy a kassai kapitányt a gőgtől részeg lengyel katonák gyilkolták meg. Az erdélyi mendemondának azonban semmi alapja sincsen.

A tél szívében járt az idő, amikor a nagy kassai kapitányt hű vitézei eltemették. Forgách Ferenc emlékiratában olvassuk, hogy Kassa kicsinye-nagyja zokogva kísérte őt ez utolsó útjára. Tinódi Sebestyén diák is fölajzván a lantját, imigyen írt a temetésről:

A szegény Czeczey Lénárd aggodalma a kassai magyarság miatt nem volt alaptalan. Alighogy szemét lehunyta, azonnal sutba dobták a királyi ígéreteket, s Czeczey Lénárdnak minden birtokát elkobozták. Fivére: Péter, hiába hivatkozott a királynak, Nádasdynak és Castaldónak Czeczey Lénárd részére kiállított írásos biztosítására, hiába Czeczey Lénárd végrendeletére, nem kapott semmit. Ferdinánd király ugyanis Czeczey Lénárd birtokait Macedónia Péternek adományozta. Sőt Czeczey Péternek a birtokait is elkoboztatta. Egyedül Czeczey Mihály tarthatta meg a javait; mivel ő meghódolt Puchaimnak, s Ferdinánd szolgálatába állott.

Még kevésbé tartották meg a kassai magyarságnak tett ígéreteket. Wernher a legnagyobb hévvel sürgette, hogy a város igazgatását ismét a németek kezére adják. Kassát - írja - a németek építették, s a város igazgatása mindig német kézben volt. Nemsokára tisztújítás lesz, s így mindent el kell követni, hogy az elűzött polgárok ismét hatalomra juthassanak; mert akik most Kassán vannak, mind magyarok, s részben az elűzött polgárok javait bírják.

Bár Ferdinánd királynak is az volt az óhaja, ami Wernheré, az első tisztújítás a németségre igen rosszul ütött ki. Ferdinánd király 1552. június 4-én Serédy Györgynek írja, hogy a százas tanácsot legnagyobbrészt Czeczey Lénárd volt gyalogosaiból választották. A száműzettek közül senkit sem juttattak a konzulátusba. Ez a dolog - írja Ferdinánd király - sehogy sem tetszik nekünk. Előre intettük a városiakat, de, úgy látszik, hiába. Te, Serédy, vigyázz, hogy pártoskodás és zűrzavar ne támadjon.

A következő években aztán részint erőszakkal, részint telepítéssel sikerült a város igazgatását a németek kezére játszani. Érdemes megemlítenünk, hogy még Németországból is hoztak települőket, hogy a kassai magyarságot gyöngítsék.

Amint a hatalom a németek kezébe került, megkezdődött a magyarok üldözése. Börtönbe vetették a legelőkelőbb polgárok egyikét: Bakay Miklóst, s még a főkapitány kezességére és ezer forintnyi biztosítékra sem bocsátották el. Lippay Jánost, a volt főbírót szintén elfogták és hamisan bevádolták. Nádasdy embere, Zoltán Imre írja Kassáról Lippay elfogatása ügyében: Királynak béadták volt méltatlan, kinek őfölsége végire ment, hogy bűntelen. Irigységből vádolták, mivelhogy ő fő volt itt a magyarok között.

Máté diákot azért fogták el, mert lovát kölcsönadta, hogy Izabella királynénak levelet vigyenek. A derék Kövesdy Lukácsot is vád alá fogták. "Mi - írják a magyar polgárok - mindnyájan elvesznénk, ha a hatalmas Isten és ártatlanságunk nem védene meg."

Kassára olyan plébánost hoztak, aki nem értett magyarul. Az iskola étére is német mestert tettek, aki a magyar tanulókat kivetette az iskolából.

Szegedi György kassai vicekapitány, látván az állapotokat, Nádasdyhoz fordult segítségért. Megírja neki, hogy a magyarok Kassán négyszer annyian vannak, mint a németek, s mégis a magyarok az elnyomottak. "Bizony - írja egy másik levelében -, az itt való magyar nép az városban annyira megrémült ezféle bűntelen megfogásért, hogy félek rajta, hogy az várost teljességgel pusztán ne hagyják... Ha pediglen innen az magyar nemzet kibujdosik, őfelségének is nagy kárával fog lenni. Azért méltóztatnék te nagyságod kegyelmesen őfelsége eleibe adni, hogy őfelsége parancsolna ide az németeknek, hogy az magyarokat tartanák nagyobb tisztességbe és böcsületbe."

Feledy Lestár kassai főkapitány (Czeczey Lénárd utóda) szintén fölírt a kassai bíró és tanács ellen, s előadá a magyarok sérelmeit.

Nádasdy Tamás sürgetésére a király aztán biztosokat küldött Kassára. Báthory András és Kynsberg Honorius voltak a biztosok. Ezek 28 pontból álló terjedelmes jelentést küldtek a királynak.

Ők is megállapítják, hogy a kassai magyarság még mindig háromszor annyi, mint a németség. A tanácsba mégiscsak két magyart vettek föl, a százas külső tanácsból pedig tizennégy magyart kizártak!

Az ellentétet a magyar és a német polgárság között a felekezeti kérdés is növelte. A beköltözött németek ugyanis protestánsok, a magyarok pedig jobbára a régi hiten voltak. Feledy Lestár főkapitány írja 1554-ben, hogy a megújult tűz mindig jobban ég. Én - úgymond - minden lehetőt megteszek a vallás dolgában; a bírót és az esküdteket ösztökélem Mária és a szentségek tiszteletére, de semmire sem megyek velük. Még azt sem tudtam kivinni, hogy az úrangyalának üdvözletére meghúzzák a harangot.

Az első commissió után második is jött ugyan Kassára, de e bizottságok működésének egyéb eredménye alig volt, mint néhány terjedelmes jelentés. Nem is csoda! Hiszen Wernher és társai mindent elkövettek, hogy a kassai magyarságot minél jobban befeketíthessék Bécsben. Wernher például 1553-ban a királynak írja, hogy Feledy Lestár főkapitánnyal meg van elégedve, de a huszárjai és a gyalogosai legnagyobbrészt Fráter Györgynek és Izabellának söpredéknépe (Gesindl), akik most is inkább János királynak, mint fölségednek a hívei.

De bármint igyekeztek is a kassai magyarságot elnyomni, nem sikerült nekik a várost ismét németté tenniök. Megfogyva, de törve nem, élt e nép tovább is abban a szép városban, s ott a Felvidéken fő támasza lett később a nemzeti küzdelmeknek. A jó Czeczey Lénárd tizenöt éves fáradságos munkája tehát mégsem veszett kárba.

Kétféle török háborút ismerünk. Az egyik békesség idején is állandóan folydogált. Ez eleinte vitézi vetélykedés volt a török és magyar végházak népe között. Lassan-lassan azonban zsákmányolássá, rablássá fajult. S minél jobban megszűkült a vitézek fizetése, annál nagyobb mértékben folyt a portyázás. A törökök a mi falvainkat rabolták, a mieink meg a hódoltságiak fosztogatásából éltek. A szabad legények vagy szabad hajdúk pedig egyformán dúlták a magyar és a török helységeket. Az efféle jóból természetesen városainknak is kijutott. A vitézek azonban ezeket jobbára a sokadalmak (országos vásárok) idején látogatták, mikor is az ott összegyűlt árusnépek erszényein kedvükre vághattak eret.

A hadakozás ezen módjai ellen, vagyis a portyázás, a száguldás, a fölverés, a vásárütés stb. ellen csakis a palánkfalak adtak védelmet. A kerített városokat tehát ritkán fenyegette efféle veszedelem. Így állván a dolog, a hódoltság korában nálunk minden helyet latorkerttel, sövényfallal igyekeztek keríteni. Még az ólak és az istállók is kerítve voltak; annál inkább a kertek és a majorságok.

A török világ hadakozásának másik módja már veszedelmesebb volt. A nagy háborúkat értjük, mikor is a török birodalom minden népe ránk jött. Igazi háború csak ez volt, nagy csatákkal, várak és városok elfoglalásával.

Hogy minő sorsa volt a háborúkban elfoglalt városok polgárainak, azt könyveinkben világosan olvashatjuk. Ezek szerint a törökök kardra hányták, vagy rabszíjon elhurcolták a lakosságot; tűzzel-vassal pusztítottak, mindent kótyavetyére hánytak a polgárság ingóságaiból. Egyszóval az elfoglalt városból nem maradt semmi sem.

Könyveink ez állításával szemben egészen ellentmondanak írott emlékeink. Nagy török háborúk alkalmával a menekülés nem volt nehéz. A törökök ugyanis (hogy rémületet keltsenek) maguk hirdették jó előre, merre és milyen erővel mennek. S ha ezt nem hirdették volna is, akkor is tudta volna mindenki, merre veszik az útjokat; mert hiszen a bevett szokás szerint a törökök a tervezett út mentén már jóval előre kutakat ásattak. Akik tehát féltek a töröktől, idejében menekültek. Gabonájukat verembe rejtették, lábasjószágukat elhajtották, s értéküket a nőkkel és gyermekekkel együtt az úgynevezett költöző szekereken vitték tovább. Az egykorú jelentések szerint a nagy háborúk idején ezer és ezer ilyen költözőszekér vonult az utakon.

Hogy az ostrom alá fogott városok népe csakugyan megmenekült, arra nézve írott emlékeink számos példával szolgálnak. Könyveink szerint Esztergom elfoglalásakor a városi lakosság teljesen elpusztult. A valóságban pedig Esztergom népét Komáromban találjuk, ahol a XVI. században királyi kiváltságlevéllel saját bírájuk botja alatt éldegéltek!

Valpó városa török kezére jutván, lakói a Perényiek sárospataki birtokain telepedtek meg. Szeged halásznépe úgy a XVI., mint a XVII. században a felső Tisza mentén fekvő községekben vetegeti gyalmait. Szigetvár elfoglalása után a polgárok jó része a Dunántúl nyugati megyéiben szállja meg a helységeket. Komáromot 1594-ben szállja meg a török. A városban azonban egy lelket sem talál. A polgárok költözőszekereiken Nagyszombat felé menekültek. Szuhay püspök jelentése szerint a menekülőkhöz néhány prédikátor csatlakozott, s ezek postillákat énekeltek s prédikáltak a menekülőknek.

Tolna város lakói 1597-ben Esztergom vidékén települtek meg. Egy részük meg Komáromba költözött, ahol a Tolnai utca még ma is megvan. Szikszó egész lakossága a XVI. század közepén Kassára költözött, s ott is maradt. A leginkább szorongatott Horvátország lakói seregesen költöztek és menekültek Dunántúlra. Hogy szép számmal lehettek a költözők, mutatja az a körülmény is, hogy az ausztriai kormányszékek a nyugati megyék lakóit állandóan Krobaten néven nevezik.

Az efféle adat nemcsak szórva-hintve lappang levéltárainkban, hanem seregével akad. S ha egyszer mind napvilágra kerül, a hódoltság korát is más szemmel látjuk majd.

Mondanunk sem kell, hogy a lakók nem mindenütt menekültek a török sereg elől. Török történetírók munkáiban olvassuk, hogy a ráják (keresztény lakók) seregesen tódultak a török táborba, s ott kenyeret, gyümölcsöt stb. árulgattak. Az is tudott dolog, hogy a török az iparosokat, a kereskedőket és a jobbágyokat szívesen látta és védelmezte is. Ellenben az urak és a nemesek nem kellettek neki. Nemcsak a defterek, de az átutazó követek jelentéseiben is olvashatjuk, hogy a Duna és Tisza közt Belgrádig népes és jómódú magyar községek voltak, melyek nagy háborúk alkalmával a török seregeknek tömérdek előfogatot, abrakot és élelmet adtak. Úgy a királyi végbeli vitézek, mint a nálunk küzdő császári hadak ezeket a hódoltsági magyar városokat és falvakat ellenségnek tekintvén, tűzzel-vassal pusztították. A török háborúk kitörésekor a bécsi haditanács azonnal elrendelte, hogy a hódoltsági községeket el kell pusztítani, mert máskülönben a törököt támogatják. S az ilyetén oktalan rendeleteket végre is hajtották. Sajátságos jelenség, hogy még a magyar főkapitányok is dicsőségnek tartották, ha egy-két hódoltsági magyar falut porrá égethettek s megmaradt lakóikat elhurcolhatták. Az ilyenekre mondta aztán az egyik budai pasa (Musa): "A magyarok fejjel mennek a sziklának; mert azt pusztítják, ami igazában az övék."

A be nem hódolt városok lakóinak sem volt jobb dolguk. Ezek nem annyira a töröktől, mint inkább a császári seregektől és a várőrségektől szenvedtek. Kötetekre mennek azok a hihetetlen panaszok, amiket városaink a katonák, főleg a császári seregek pusztításai és fosztogatásai miatt fölterjesztettek. Az átvonuló császári hadak elől a lakosság mindenütt elszéledt, s az erdőkben sátrak alatt élt. A segítségünkre küldött vallonok (belgák) még az ausztriai kormányszékek jelentése szerint is nagyobb pusztítást és rablást vittek véghez, mint a törökök. Közmondássá vált nálunk, hogy ahová a vallon teszi lábát, ott vagyon nincs többé.

A hódoltság korában a városi polgárok is fegyverviselő emberek voltak. Az egyes céheknek a legtöbb helyen megvolt a maguk bástyájuk, melyet aztán ők védelmeztek. A naszádosokról (vízi hajdúkról) tudjuk, hogy igen ügyes halászok, molnárok s kereskedők voltak. A polgár-hajdú mint katona, minden városban ismeretes volt.

A fegyveres polgárság kemény harcokat vívott az ellenséggel. Tudjuk például, hogy Szeged polgár-hajdúi a XVI. században minő győzelmet arattak a törökön. Szigetvár lakóinak egy része úgy az 1559-es, mint az 1566-os ostrom alkalmával hősi halált halt. Gyula város lakói írják 1559-ben, hogy minden polgár, akinek hat forint értékű vagyona van, puskát, kopját s más fegyvert köteles tartani. Minden éjjel, minden bástyán hat-nyolc polgár szolgál mint virrasztó. Veszedelmes időben még több. Ha ellenség közeledik, fejenként kell fegyvert fogniok és az iratos (zsoldos) katonákkal együtt küzdeniök. A sáncokat a város körül ők csinálják, a sövényt ők fonják, a palánkot ők állítják és tapasztják. Mi polgárok - írják a gyulaiak - ott küzdöttünk a Lippát ostromló seregek között. Aztán jelen voltunk a szegedi viadalban, ahol ötszáznál több gyulai polgár halt hősi halált. Mikor az elmúlt évben a lippai pasa Gyula körül kastélyokat épített, mi polgárok fejenkint együtt harcoltunk a gyulai zsoldos vitézekkel. Ez alkalommal is igen sok polgártársunk halt meg, és sok sebesültünk nyomja még ma is az ágyat. Volt idő, mikor mi polgárok előbb arattunk győzelmet a török csapatán, mint a fizetett katonaság.

Ennyi küzdelmük és érdemük fejében a gyulai polgárok arra kérik a királyt, tenné a városukat szabad királyi várossá, s engedné még, hogy hódoltságiakat telepítsenek maguk köré; mert az ő számuk már nagyon megfogyott, s félő, hogy városuk teljesen elnéptelenedik.

Szigetvár polgárai az 1566-ik évi ostrom előtt ugyanilyen dolgokat írnak a sorsukról. Rettenetes teher volt rájuk nézve is az őrködés és a harc, de még ennél is súlyosabban esett nekik a várőrség erőszakoskodása. Ők maguk írják őfelségének 1565. augusztus 31-én, hogy könnyebben el lehet viselni a török zsarnokságát, mint Zrínyinek, és társainak kegyetlenkedését.

Voltak olyan kerített városaink is, melyeket csakis a polgárok védelmeztek. Itt már könnyebb sorsuk volt az egyeseknek. Ha a török az ilyen várost elfoglalta, a polgárság sorsa mindig attól függött, mint viselte magát a megszállókkal szemben. Azazhogy a régi magyar példabeszédként: aminemű jónapadása kegyelmedtől vagyon, ha veszi, olyan istenfogadját magának tulajdonítsa.

Debrecen városát például 1562-ben elfoglalta a budai basa. A törökök húsvét napján szállottak be Debrecenbe. Enyingi Török Ferenc jelentése szerint a polgárokat nem bántották; és senkit közülök el nem hurcoltak. De ami érték és lábasjószág akadt a városban, az mind elkelt. Magának Török Ferencnek házát is pusztán hagyták a jó török katonák.

Mivel a török seregeket mindig sok kereskedő követte, s mivel az árusnépek szabadon járhattak és kelhettek a török táborban, az ostromlott várakból és városokból mindig sok ember menekült meg úgy, hogy kereskedő gyanánt a törökök közé elegyedett.

Mint érdekes jelenséget meg kell említenünk, hogy a XVII. század végén, mikor a hazai törökség minden várát visszafoglalták, az ostromlott török várakba a környék keresztény lakói szállítottak mindent. S ezt a császári seregek még fegyverrel sem tudták megakadályozni! Ennek a különös jelenségnek egyszerű az oka. A német iga súlyosabb volt, mint a töröké. S bizony ezernyi és ezernyi magyar akadt, aki inkább kész volt veres kápát föltenni, hogy nem mint németet uraljon.

Nem mesebeli hősről szólunk. Berenhidai Huszár Péter, a XVI. század e nagy huszárja igazában élt és vitézkedett. Őkigyelme olyan tanácsbéli vitéz volt, amilyet az Isten csak jókedvében ad a népének. Nemcsak a neve, de a szíve, lelke s minden gondolata huszári volt. Örök példája és dicsősége ő a magyar könnyűlovasságnak, s egyike azoknak, akik a lovasság hírét messze földön elterjesztették. Híres végbeli vitézek, jeles huszárok, akiknek nevét és dolgait a történet nem ismeri, a XVI. század megsárgult írásai között bőven akadnak. De olyat, mint Huszár Péter volt, keveset vehetett Klió az ő tollára. Bár a nevét történeti munkáinkban nemigen emlegetik, egykoron három nemzet magasztalta őt. A magyar, a török s a német futvást vitte a hírét mindenfelé. Hogy ez a név, amelytől egykoron a legvitézebb ellenség is reszketett, s melyhez mocsok vagy vereség sohasem tapadt, ma teljesen feledésben vagyon, csak a mi nemtörődömségünket hirdeti.

Ha egykoron a végbeli vitézek levelei és dolgai napvilágra kerülnek, a könyv, amely róluk szól, a magyarok szent könyve lesz. Szomorú, de lélekemelő könyv lesz ez! Az olvasó megtalálja benne a legmagyarabb és így a legszebb század minden lelkesedését, minden érzését, hősi küzdelmeit és gigászi szenvedéseit, örömét és bánatát, emberségét és bűnét. E könyvben majdan a nagy végbeli vitézek két fajtájáról olvashatunk. Voltak olyanok, akiken egész életükön át a bánatos komolyság és az elfojtott keserűség uralkodott. Minden levelükön, minden írásukon fájdalmas hang vonul végig.

Fájt nekik a haza sorsa, kétségben voltak a jövendő felől, s így örökké búban törték magukat. Voltak azonban olyan vitézek is, akik azt tartották, hogy ami meglett, arról immár senki sem tehet. A hazájukért ezek is készek voltak meghalni bármikor, de a bánat mégsem ejtette meg őket, a jövő sem aggasztotta, mert ha a dolog úgy fordult, még a jövővel is pörbeszállottak. Ezek az életet olyannak nézték, amilyen volt. Szépnek, dicsőnek tartották a végbeli életet, s még a török és a magyar közt volt farkasbékességnek is örültek, mert legalább kedvükre harcolhattak. Játszva viselték a szenvedéseket; vidámak voltak otthon az asztaluknál, vidámak a csatában. Még a biztos halál elé is kacagva indultak.

Ez utóbb fajtájú vitézek közé tartozott Berenhidai Huszár Péter is. Ifjúkorában valóságos eleven ördög volt, aki örökké az ellenség rászedésén és megcsúfolásán törte a fejét. A legravaszabb módon kieszelt lest rendesen Huszár Péter hányta a töröknek, s az öröm miatt nem tudott hová lenni, ha az ellenséget jól megtréfálhatta. A harc volt a kenyere, a harc volt a gyönyörűsége. S bármint tiltották is ezt Bécsből, ő a füle mögé bocsátotta a tiltó parancsokat, s kedvére portyázgatott. Ezért meg kellett volna őt büntetni, de mivel vállalkozása mindig sikerrel járt, csak megdorgálták őt.

Jó Huszár Péter gyermekkorában kezdte a végbeli életet, s szablyájával szerzett magának jó nevet, szép tisztességet s vagyont. Már mint huszár-főlegény ismertté tette a nevét, s a dunántúli török végházakban jobban ismerték őt, mint a bécsi haditanács körében. Azok közé az edzett vitézek közé tartozott, akik a tél szívében sem kívántak sátort, akiknek hídra sohasem volt szükségük, hogy a vízen átkeljenek, akik az éhséget és a szomjúságot csak akkor ismerték, ha az asztaluknál ültek. Józan korában és borittában egyformán megülte a legvadabb paripát is, s hogy gyorsabban száguldhasson, szükség idején a régi végbeli szokás szerint, még a zablát sem használta. De azért mindig megtalálta, akit keresett. Már mint huszár-főlegényt és később mint hadnagyot, úgy emlegették a végekben, mint főcsatázót, első száguldót, legtalálékonyabb leshányót, legyőzhetetlen viaskodót és öklelöt. Nem ismert nagyobb örömöt, szebb mulatságot a harcnál és a viadalnál, s minél több, minél vitézebb ellenséggel lehetett szemben, öröme annál nagyobb volt. Még teletszaka is, mikor minden had veszteségben ült s csatát sehol sem űztek, Huszár Péter nem nyugodhatott. Ilyenkor írton-írta a leveleket a nagynevű török vitézeknek. Legyünk szembe egymással jó atyámfiai - úgymond -, ne rejtsétek el előlem orcátokat; szablyával bizonyítsátok, hogy vitéz emberek vagytok. Hadd lássuk egymás orcáját. Az az Isten dolga, kinek adja a diadalmat!

A török vitézekre nézve a baj csak az volt, hogy az Isten a diadalmat mindig Huszár Péternek adta, s így őkigyelmék nem nagy kedvvel felelgettek Huszár Péter kihívására. "Meg köll annak lennie - írá ilyenkor Huszár Péter -, attól a frigy meg nem bomol!" Ha ez sem használt, Huszár Péter olyan beszédet vett elő, amitől még a gyáva katona is oroszlánná lett. Ilyenkor ugyanis elkövetkezett a mocskos vitézi levelek írásának az ideje, aztán a disznófarknak, rókafarknak, rokkának stb. küldése. S aki ilyesmit kapván ki nem ment a viadalra, arról a végekben azt mondogatták, hogy jobb volna megholta, hogysem mint élte.

S ha a török vitéz végre kényszerült a viadalra kimenni, Huszár Péter öröme nem ismert határt. Nem félt ő senkitől. Hiszen a kopjatörésben és a kardforgatásban alig ismertek hozzá foghatót. De azért a végbeli szokástörvény még a bajviadalokban is mindig megtartotta. Innét van, hogy még a török tisztek is fölkérték őt igazlátónak a bajviadalok ügyében.

Bár a király a személyes viadaloktól erősen tiltotta a vitézeket, Huszár Péter nemcsak maga viaskodott, de alattomban még a vitézeit is megvívatta. Emberszámba ugyanis csak azután számlálta őket.

Az 1582. évben Huszár Péter megint bajt vívott. Ki volt a török, akivel a szablyáját összemérte, nem tudjuk. Lehetséges, hogy Ferhát aga volt az a szerencsétlen török vitéz, akit Huszár Péter a porondra vetett. Majthényi László pápai főkapitány ugyanis ez évben jelenti, hogy a nagy hírű Ferhát agát a budai basa erőltette a viadalra, mert úgy illett, hogy bosszút álljon Huszár Péteren, akinek a tömlöcében sínylődött Ferhát édesöccse, a vitéz Deli Csáffer.

Amint Huszár Péter újabb viadalának híre ment, Ernő királyi herceg Istvánffy István kapitánnyal együtt Bécsbe hívatta őt, s ott mindkettőjüket elzáratta!

Hallatlan dolog volt ez abban az időben! Eddig ugyanis megjutalmazták azt a tisztet, aki a saját élete kockáztatásával bajt vívott a törökkel. Huszár Péter és Istvánffy István kapitányok voltak az elsők, akiket emiatt, tömlöcre hánytak! Gondolhatjuk, minő elkeseredés fogta el a két nagy hírű vitézt! "Mi - írják ők maguk - csak rövid szóval mentettük magunkat... Mikor őfelsége tiltó parancsa hozzánk érkezett, a török már útban volt a viadalra. Az minemű rút szitkokkal minket illetett, nem lehetett egyéb benne, meg kellett vele vínunk. Mind az őfelsége, mind az magunk tisztességét oltalmaztuk. Az magyar nemzet penig őfelségét tisztességért, fizetésért s oltalomért szolgálja. Mi is azért szolgáljuk őfelségét, és az mi jámbor szolgálatunkért gyalázatnak tartjuk magunkat, hogy őfelsége megtartóztatott bennünket. Bűnünket nem tudjuk reá."

Mivel Huszár Pétert és Istvánffy Istvánt főképp azért tartóztatták le, mert a győri generális emelt panaszt ellenök: Huszár Péter kijelenté, hogy Majthényi Lászlóval együtt személyesen kért engedélyt a győri generálistól a viadalra. S a győri generális megadta neki az engedélyt, sőt a maga lovát adta Huszár Péter alá. "Nagyságodnak - monda erre Huszár Péter - megszolgálom mint kegyelmes uramnak az nagyságod hozzám való jó akaratját, hogy nagyságod az lovát alám adta volt!"

Úgy látszik, hogy a győri generális csak kelletlenül adta meg az engedélyt a viadalra, mert Huszár Péter köszönő szavaira "elfordula előlünk az ablak felé, s monda, hogy azt nem kell köszönni. Adta volna az Isten, hogy bátor ezelőtt tíz esztendővel ették volna meg az varjak".

Épp mikor Huszár Péter és Istvánffy István ügyét tárgyalták Bécsben, érkezett Ali budai basa levele. Azon panaszkodik benne, hogy ha a magyar végbeliek bort isznak, mindjárt bajra hívó leveleket irkáinak a török vitézeknek. Majd így folytatja a levelét: "Az mennyi levelet gyalázatosképpen Ferhát agának Huszár Péter írt, annak nincsen száma; pedig Ferhát aga jó és jámbor vitéz ember, Huszár Péter és az végbeliek, mihelyt egy kis bort isznak, nem tudják ők maguk is, mit írnak, mit nem írnak. Azért ítélje meg fölséged, mennyi gyalázatot kell ezeknek (ti. a törököknek) elszenvedniek. Hogy üljenek veszteg, ha szüntelen írogatnak reájok?"

Huszár Péter erre azt felelé, hogy ő nem szidogatta a törököket. Keressék ki a levelét a basánál, s meglátják, hogy ő tisztességes hangon írt! Ezért ugyan nem kellett volna őket elzáratni! "Bátor őfelsége minálunknál - írja - gazdagabb embereket tartott volna meg; mert nekünk sem ezüstünk, sem aranyunk; ami kevés volt, azt elköltöttük az katonákkal."

Két nappal e levél kelte után Huszár Péter és Istvánffy István kapitány még egy levelet írtak bécsi tömlöcükből. Ebben arra kérik Batthyány Boldizsárt, hogy írjon mellettük őfelségének és a haditanács elnökének; mert ilyen gyalázat magyar vitézen őfelsége elődei alatt nem esett meg.

E levél kelte után hamar kiszabadultak a börtönükből. Az elzáratásuk különben is inkább csak azért történt, hogy a törököknek port hinthessenek a szemükbe. Azazhogy megírhassa nekik az udvar: íme, Huszár Pétert és Istvánffy Istvánt megbüntettük a viadal miatt!

Érdemes megemlítenünk, hogy ugyanez évben Huszár Péter szétvert egy török csatát, s az udvartól egy aranyozott ezüstkupát kapott ajándékba. S maga a győri generális (Teuffel) ajánlja a királynak, hogy Hagymáskért is Huszár Péternek adományozza; mert derék, nagyérdemű vitéz ő!

Amint Huszár Péter kiszabadult a fogságból, mintha mi sem történt volna, folytatta a bajviadalokat és a portyázásokat. A budai basák emiatt folyton panaszkodnak ellene. Az 1585. évben például Szinán basa fogta a dolgot panaszra, mivel Huszár Péter a híres török eszpahiát: Koppányi Halult mocskos levéllel viadalra akarta kényszeríteni. "Nem valami alá való népeket szoktak penig kihívni - írja a basa -, sőt, nagy méltóságban levőket, hadnagyokat."

"De Koppányi Halul - úgymond - nem hívta ki Huszár Pétert. Innen tetszik meg az végbeli kapitányoknak minden álnokságok és csalárdságok, hogy az dolgot nem adják felségednek igazán tudtára; mert mi senkinek efféle dologra szabadságot nem adtunk; hanem önmagok az kapitányok találtak meg levelük által, miképpen Pálffy Miklós egynéhányszor megtalált, Huszár Péter azonképpen Koppányi Halulnak először küldött levelet" stb.

Amíg a budai basa és a bécsi udvar imigyen levelezett, addig Huszár Péter szerencsésen megvívott a szegény Halullal.

Bár a török végekben Huszár Péternek félelmes híre költ, azért mégis tisztelték őt, mivel tudták, hogy emberséges ember, s a vitézlő dolgokhoz értő vitéz őkigyelme. Nem is tett soha olyasmit, ami a vitézlő szokáshoz nem illett, vagy ami végbeli igazság ellen lett volna. Még ha viadalra hívta is a törököket, először mindig tisztességbeli szomszéd barátságát írta nekik, mint jó szomszéd barátainak. S csak ha a szép szót siketlették, akkor vett elő más beszédet. Ilyes dolgok miatt a török vitézek is nagyra tartották őt, s vitézi ügyekben vagy bajviadalok dolgában akárhányszor kérték a tanácsát. Az 1586. év február 24-én például a nagy hírű török vitéz: Csikvári Deli Hasszán fordult Huszár Péterhez párbaj dolgában. Levelében maga elmondja, hogy miért fordult ismeretlenül is épp Huszár Péterhez. "Azért - írja -, mivelhogy kegyelmednek itt miköztünk és ott is Magyarországban jó híre, neve vagyon. Egyik jó híre s neve kegyelmednek, hogy kegyelmed eleitől fogván szablyájával kereste kenyerét, és hírös vitéz embör kegyelmed. Másik az, hogy kegyelmed asztalát főember módon tartja és sok vitéz embör eszi az kegyelmed sóát és kenyerét és borát issza. Harmadik az, hogy kegyelmednek, mind az ott való urak előtt s mind penig az itt való basák és bégek előtt jó híre, neve vagyon és sokat iszunk az kegyelmed egészségéért! Negyedik az, hogy kegyelmed igen igazmondó és bátor nyelvű, vitéz embör. Minden vitézek előtt nagy az kegyelmed híre, neve. Magyarországban nincs több Huszár Péter kegyelmednél."

Huszár Péter uram nemcsak a viadalban és a végbeli ügyekben, de a huszárok nevelésében is első mester volt. Csodálatos hatást tudott az embereire gyakorolni. Még az akasztófától és a karótól menekedett latrok is hű vitézekké lettek az ő kardja alatt, mert kedvelték őt eszes voltáért, s mert csodálták és félték az ő nagy erejét. Huszárjai mindég egy akaratba és egy tanácsba voltak vele; a tűzbe mentek vele bármikor, mert vakon hitték, hogy Huszár Péter sértetlenül vezeti őket vissza. Csak a veszprémi és a pápai huszároknak a dolgait kell a basák leveleiben olvasgatnunk, hogy megtudjuk, ki volt az a Huszár Péter. Ha ő a válogatott főlovakon megindult a vitézeivel, harmadhatárban is eltűnt minden török. Náluk ugyanis úgy volt tudva, hogy Huszár Péterrel az ördög sem bír. A budai basák sem tehettek ellene semmit, így hát panaszkodtak és örökké panaszkodtak Huszár Péter huszárjaira. Az 1576. év augusztus 4-én például Musztafa basa jelenti, hogy a böszpörémiek (veszprémiek) a fejérvári csordát mindenestül elhajtották. Tíz nappal később már imigyen ír: "Az böszpörémiek és az környül való végbeliek nagy haddal fölkészülvén, Fejérvár környül lesöket hánytanak és délkor száguldókat bocsátanak az vár alá, akik az maradék barmot elragadták. Az mieink utánok lévén, szintén az lesre vitettenek, egynéhány iszpahát sok jó beszliákkal kit levágtanak, kit elvittenék. Efféle dolgokat számtalan írtunk és írhatnánk is, kik naponkint történnek". Veysz basa 1579-ben jelentette, hogy "az böszpörémi és palotai vitézek az ellenkező (ellenséges) dologtól meg nem szűnnek". Szinán basa 1585. április 5-én, 1589 augusztus havában és 1590. december 4-én egyenest Huszár Péter ellen panaszkodik az udvarnál. Mehemet basa meg 1592-ben azzal vádolja őt, hogy nem tudja, mi légyen a frigy.

Mivel Huszár Péter minden török végház alját meg-megszáguldotta, s mivel minden valamirevaló török vitézt név szerint ismert, nemcsak a német generálisok, de még a haditanács emberei is tőle tudakozták; hogy állanak az ügyek a török végekben. Az 1577. évben például Zeiting győri főgenerálist tanítja a török végházak népe felől. Szép rendben megírja neki Pápáról, hogy Fejérvárott a bégségalja nép milyen számmal vagyon, hány eszpáhia (lovas) van ott, kik a tisztjeik, hány lóval ülnek föl a főlegények; megírja név szerint a derék bezlia-agákat, az azap-agákat, a topcsiákat (pattyantyúsokat), a dázdárokat (porkolábokat), az izáriliákat (kapunállókat), az iriz-agákat, a szolákokat (sereghajtókat), a martalócok harámbasáit stb. Töviről hegyire leírja neki Simontornya és több más végház őrségét. Az endrédiek felől meg a következő megjegyzést teszi: "Az endrédiek felől azt írhatom nagyságodnak, hogy egynéhányszor voltam alatta az uraimmal, de soha felebb ki nem jöhettek, az mint nagyságodnak megírtam". (Tudniillik hatvan lónál és száz gyalognál több soha nem jött ki.)

Ez utóbbi dolgot azért említjük, mivel a magyar végbeli kapitányok a török végek őrségét mindig abból számították ki, hogy hányan jöhettek ki azokból, amikor magyar csapat jelent meg a sorompó előtt s harcra hítta a törököket.

Azt már könnyű volt kiszámítaniok, hogy hány embert kellett a várban őrségül hagyniok.

Ne gondoljuk, hogy az ilyen tudósítás csak olyan könnyű mesterség volt! Százszor és százszor kellett az illetőnek életét kockára vetnie, amíg ilyen tapasztalatokra tehetett szert. Mert a kémeknek, a kalauzoknak és a nyomjáróknak e jelentéseik ezen a téren mindig megbízhatatlanok voltak. Személyes tapasztalat, örökös éberség és megfigyelés kellett ahhoz, hogy valaki a török végekről pontos jelentést adhasson. Ugronffy István kapitány például, akit Huszár Péterrel egy időben kérdeztek meg, így felelt a győri főgenerálisnak: "látja Isten, igen nehéz ennek a végére menni; mert paraszt ember, aki bejár Fejérvárra, mit tud benne, ki micsoda, ki aga, ki vajda, ki odabasa, ki pedig iszpahia! Az, ki szinte ott bent köztük lakik is, egy hirtelen az sem tudnája megmondani, hány bezlia, hány iszpahia, hány azap vagyon benne!^"

Huszár Péter azonban örökké a török végek alatt járogatott, örökké figyelte őket, s így tudta is, hol hányan vannak. Ha új csapatok jöttek valamelyik végházba, ő volt az első, aki erről jelentést küldött. "Az akancsia törökökben - írja egyik alkalommal - Budáról küldöttenek Esztergomba négyszázat." "Az fejérvári bég udvarnépe - írja más alkalommal - kiindult, hogy rablást tenne!" Magában _"a hadilevéltárban Zeitung vom Huszár Péter címen akármennyi ilyen jelentést olvashatunk. Az efféle jelentések is csak azt hirdetik, hogy éberebb és óvatosabb kapitány Huszár Péternél túl a Dunán alig akadt.

Huszár Péternek a szép Dunántúl volt a szülőföldje, a Dunántúl volt a legdicsőbb tetteinek a színhelye. Sehol a végbeli élet úgy nem virágzott, mint itt, ahol minden lófutamatnyi földnek megvolt a maga csatája, a maga vitézi temetője. Sehol annyi végház, palánk és kastély nem akadt, mint itt, ahol a virágos mezőket és a zöldbe borult erdőket örökké jargaló vitézek, száguldó huszárok járogatták; ahol ha a hírálgyút kilőtték, száz és száz lesből és palánkból jöttek elő a török és a magyar csaták daliái.

Nehéz, nagyon nehéz dolog volt itt annyi sok jeles vitéz között nevet, jó nevet szerezni! És Huszár Péter mégis hamar szerzett. A tizenhatodik század hetvenes éveiben már nem volt török, nem volt magyar vitéz, aki Huszár Péter nevét nem ismerte s például nem választotta. Ez idő tájt Geszty Ferenc, az erdélyi hadak későbbi győzelmes vezére volt Veszprém várának a főkapitánya és Huszár Péter a kapitánya. A török torkában levő várat különb emberekre alig bízhatták volna! A szomszéd bégek örökké azon mesterkedtek, hogy Veszprémet meglepjék s visszafoglalják. Sok jó vitézünk otthagyta a fogát, de biz azért semmire sem mehettek. A budai basák levelei szerint a veszprémi őrség rettentő csapásszámba ment az egész hódoltságra. Mint az özönvíz, úgy ment Geszty és Huszár ellen a panasz Bécsbe. De ők azzal mit sem törődtek. A panasz a miénk volna - felelték ilyenkor - nem a pogányé. Ha volna, ki törvényt tenne köztünk, nekünk adna jó választ!

Huszár Péter mint tanult vitéz, nagyon jól tudta, hogy a török végek hadinépét a hódoltsági falvak jövedelméből tartják. Ezért tehát különös szeretettel vadászgatott a török harácsszedőkre, s azon mesterkedett, hogy a török zaimok legzsírosabb falvait a magyar pártra terelje. Amelyik falu az ő fölszólítását siketségre vette, az hasztalan húzott a törökhöz. Huszár Péter ugyanis onnét jött rájok, ahonnét ingyen sem vélték. Az 1575. év úrnapján például a tétényi, érdi és a berki bírákat szólította be Veszprémbe. "A magyarországi király - írja nekik - megparancsolta, hogy bejöjjetek, s ha nem jöttök, meghagyta, hogy rátok küldjek és eldúljalak, égesselek benneteket. Énnekem immár nincsen mit mívelnem, az én kegyelmes uram parancsolatát kell cselekednem ha ez levélre föl nem jöttök, ha mi rajtatok esik, énnekem okot vele ne adjatok, hanem tulajdonítsátok azt magatok siketségének és engedetlenségének!"

Huszár Péter használhatóságát mi sem hirdeti jobban, mint az a körülmény, hogy egyetlen, valamirevaló ütközet sem történt nélküle. Akár Nádasdy Ferenc (a fekete bég), akár Batthyány Boldizsár, vagy Zrínyi György indult vala hadba, mindegyiknek első dolga volt, hogy Huszár Pétert kérette. És ő mindig örömmel indult, szélnél sebesebben járt, ezer és ezer harcban kipróbált huszárjaival. S amit mindenki lehetetlenségnek, eszeveszettségnek tartott, arra Huszár Péter minden gondolkodás nélkül vállalkozott. Az eredmények azt mutatták, hogy nincsen lehetetlenség.

Huszár Péter jeles szolgálatait a haditanács is méltányolta. Mivel őkigyelme Veszprémből elkívánkozott, fölajánlták néki a pápai kapitányságot. Ezt az állást el is fogadta, s így utódja lett Thury Benedeknek. Itt Pápán a főkapitányi tisztet Majthényi László viselte. Minden tekintetben kiváló főtiszt volt ő, s szívesen fogadta Huszár Pétert. "Új állásával ő is meg lett volna elégedve, ha a fizetés kijárt volna. Ehelyett azonban úgy ő, mint a huszárjai rendesen csak cédulát kaptak. Így aztán a rabok árából s abból éltek, amit a töröktől elvettek. Ez a körülmény is értenünk engedi, miért kellett a mieinknek folyton portyáznia, s miért nem vették figyelembe a tiltó parancsokat.

Huszár Péter a portyázásra és a várszállásra rendesen azt az időt használta föl, mikor Majthényi főkapitány távol volt. Ilyenkor ugyanis ő rendelkezett az egész őrség fölött, így aztán a saját esze után indulhatott. Sok hódoltsági falut visszavett így a töröktől, s azokat meg is védte. Az 1585-ben például bizonyos Tolna megyei falvak adományozását kéri. E falvak a Kapos és a Sár folyón túl voltak, s valamikor Thury György bírta. Ennek halála után Salm generális Huszár Péternek és Fekete Máté vajdának engedte. Úgy a magyar, mint az udvari kamara azt ajánlotta őfelségének, hogy e falvakat, név szerint Püspökszékhelyt, Parragszékhelyt, Egrest, Kölesdet, Czétényt, Bikádot és Bannt adományozza Huszár Péternek; mert hiszen Püspökszékhelyt úgyis ő foglalta vissza a töröktől. "Ez a Huszár Péter - írja a kamara - kitűnő, ember és híres vitéz! Sokkal többet érdemel, mint amennyit kér". A haditanács is az adományozást ajánlja.

És a király december 23-án csakugyan neki adta a nevezett községeket.

Huszár a hódoltsági falvak visszaszerzésén kívül nagyobb kalandokban is szívesen részt vett. S minél kockázatosabb volt a vállalkozás, annál nagyobb örömmel sietett oda. Úgy látszik, ő is azt tartotta, hogy bátraké a szerencse; mert sokszor olyanra is vállalkozott, amivel nemcsak az állását, de a fejét is kockára vetette.

Az 1587. év telén, Nádasdy Ferenccel s több híres kapitánnyal együtt Koppány elfoglalására indult. Majthényi nem volt otthon, s így Huszár Péter magával vihette az egész pápai őrséget. Az Örsy Péter kardja alatt levő gyalogságot kocsikra rakatta, s ő maga a lovasaival sietve sietett Nádasdyhoz.

Koppány ekkor igen jól megerősített végház volt. Magában a városban négyszáz jól lakott ház akadt. Budán kívül ennél gazdagabb városuk alig volt a törököknek. Sok gazdag kereskedő lakott benne, s gazdag tárházai is voltak. A várkastélyt ötszáz jó lovas és ötszáz janicsár őrizte. A koppányi bég persze nem is álmodott arról, hogy a förgeteges téli időben s a nagy hófúvásban magyar csapatok közelednek a várhoz.

A mieink a hivatalos jelentés szerint 1700-an voltak. A kisded sereget Nádasdy Ferenc, Batthyány Boldizsár, Huszár Péter, Dersffy Ferenc és Vajda Kristóf vezették. Mindannyija híres és próbált vitéz lévén, az alattuk levő katonaság vakon követte őket.

A vár elfoglalását az egykorú történetírók is leírták ugyan, de a hivatalos jelentések s a jelen volt fővitézek vallomásai egészen másképpen szólnak.

Ezek szerint a magyar had észrevétlenül jutott Koppányig. Az egyik kapuhoz Huszár Péter lovasai és Vajda Kristóf gyalogjai vonultak, és puskaporral szétrobbantották a kaput. A másik kapunál Fekete Máté mesterkedett. Legelőször Huszár Péter tört be a várba. Fekete Máté emberei is betörvén a külső kaput, befelé tolakodtak. A törökök azonban fölvonták a belső hídkaput, de már lezárni nem tudták. A mieink lerántván a hidat, Nádasdy azon át szintén berontott. Az előre megállapított terv szerint a sereg egy részét kívül hagyták, nehogy a segítő török csapatok meglephessék a várba tört katonaságot. A lármára a török őrség természetesen azonnal fegyvert ragadott. A lovak a vár udvarán mind nyergelve voltak, s mivel a mieink mind a három kaput bezúzták, több török lovas segítségért száguldott. Míg a mieink a várban véres küzdelmet folytattak, lóhalálában érkezett a pécsi és a simontornyai bég. Valamivel későbben a fehérvári bég is közeledett. Ennek a lovasait azonban a törökök magyaroknak nézvén, a két béggel együtt elszaladtak. A fehérvári bég, látván a menekülő török lovasokat, szintén megfordult és seregével együtt hazaszaladt. A félsz a fehérvári béget annyira megszállta, hogy négy feleségét a belső város legerősebb házába vitte. A külső kertek sövényeit elégette, s készült a nem létező ellenség fogadására.

A mieink tehát kardcsapás nélkül megmenekültek a Koppányra jött török segélyhadaktól.

Ezalatt bent a várban folyt az öldöklés. Legvitézebbül Ali bég küzdött. Bár megsebesült, kilenc katonánkat lőtte meg nyíllal. Ezek közül három meg is halt. Még elfogatásakor is levágott egy magyar katonát. Nádasdy lóháton küzdvén, egyik házból három török vágtat neki. Nádasdy lovával együtt fölbukik. Ha nem sikerül azonnal lábra állania, a törökök bizonyára levágják. Mivel a mieink a várost azonnal fölgyújtották, sok török a házakban fúlt meg. Az egyik házban például negyven holttestet találtak. A török lovasok jó része a nyitott kapukon át elmenekült. Ezeket, mint gyávákat, a szultán kivégeztette.

A mieinknek kevés kocsijuk lévén, a zsákmányt a nyerges lovakra rakták. A huszárok aztán a kemény télben gyalog tették meg az utat Pápáig. Huszár Péter jelentése szerint annyi volt a zsákmány, hogy kétszáz szekér is megtelt volna vele. Mivel ezt mind el nem hozhatták, nagyrészt elégették.

Majthényi főkapitány február 27-én jelenti Bécsbe, hogy tegnap délután három órakor vonultak be a győztes csapatok Pápára. Nagy szerencsével jártak Koppányban, és nagy örömmel fogadták őket Pápán. Huszár Péter és a kapitányok vont arany ruhában, a nemes lovasok selyemben és damasztban lovagoltak be a városba! "Én azt hiszem - írja Majthényi -, hogy őfelsége nemigen örül e győzelemnek: mert a törökök meg fogják bosszulni e támadást".

Amint a koppányi vár bevételének, valamint elégetésének híre ment Bécsbe, a haditanács azonnal bővebb értesítést kért Teuffel győri generálistól. Teuffel azonnal Pápára utazott, s onnét kimerítő jelentést küldött a haditanácsnak. Eszerint kétszáz török rabot hoztak Pápára. Ezek legnagyobbrészt asszonyok, leányok és gyermekek. A rabok közt van Ali koppányi bég is. A rabokon kívül kétszáz lovat, száz bivalyt, nyolcszáz birkát és sok árut hoztak magukkal.

A haditanács március 2-án jelenti Ernő főhercegnek, hogy Huszár Péter Majthényi távollétében a szigorú rendeletek ellenére Nádasdyval Koppány elfoglalására ment, s a pápai várat pusztán hagyta. Huszár Pétert meg kell büntetni, s állásától is meg kell fosztani. Ugyanezen haditanács azonban Huszár Péterhez egész más hangon írt. "Nemes és kedves barátunk"-nak címezi őt, s arra kéri, hogy máskor nagyobb tekintettel legyen a felsőbb rendeletekre. A pápai őrség elvezetése ugyanis nagy bajt okozhatott volna.

Majthényi főkapitány hevesen kikelt Huszár Péter ellen, mert az ő tudta nélkül vitte el a pápai őrséget. Mivel Huszár Péter sem hagyta a maga igazát, ügyük a hadiszék elé került. Teuffel generális Pápán Majthényivel értekezvén hozzáfogott a kihallgatásokhoz. Amint maga írja, ez tumultus nélkül alig eshetik meg. A főtisztek ugyanis a legnagyobb méltatlankodással fogadták az ellenök indított eljárást. Huszár Péter, Nádasdy Ferenc és a többi főtiszt megjelenvén a generális szállásán, Teuffel azt kérdé tőlük, miért hagyták védtelenül a végházakat? Ami Koppányon történt, az az ő távollétük alatt őfelsége végházaival is könnyen megeshetett volna. A magyar főtisztek ilyen választ tettek Teuffel generálisnak: "Koppány elfoglalása dicsőségünkre szolgál. Mi azt hittük, hogy elismerés és köszönet lesz ezért a részünk, nem pedig vizsgálat! Tudott dolog, hogy minden török támadás lelke és tanácsadója a koppányi bég volt. S most bűnül róják föl nekünk, hogy e veszedelmes embertől megszabadítottuk az országot!"

Teuffel jelentése szerint a leghevesebben Huszár Péter felelgetett néki. "Minket"- kiáltá Huszár - senki nem fizet. A nagy nyomorúság kényszerít a portyázásra. Azt sem tudjuk, kapunk-e még valaha zsoldot. Éhes gyomrunkat egyszer már meg kellett töltenünk! A végházakat nem hagytuk üresen. Kétezer ember maradt itthon azok őrizetére."

"E heves kifakadások - írja Teuffel - haragra lobbantották Majthényit. S Huszár Péterrel úgy összeszólalkozott, hogy alig tudtam őket lecsillapítani. Nehezen fognak többé együtt szolgálni. Olyan lárma volt, hogy a tolmácsom sem értette meg a vitézek beszédét.

Lecsillapulván a lárma, a rab koppányi bég szabadon bocsátása ügyében kezdtem tárgyalni. A főtisztek erről hallani sem akartak; Nádasdy szerényen és okosan így válaszolt előterjesztésemre: A koppányi bég foglalta el a múlt évben Hidvéget és Kéthelyt. A koppányi bég támadta meg Keszthelyt. Én csak a saját jobbágyaim érdekében küzdöttem ellene. Ha mi nem védjük azt, ami még a miénk, az egész ország elvész! A koppányi béget nem engedi át őfelségének. Nem is teheti, mert tiszttársainak is részük van benne. Kilenc zászlót, egy török trombitást s két főrabot küldenek majd őfelségének. Ezt a kótyavetyén így határozták.

Én - írja Teuffel - a kótyavetyét nem akadályozhattam meg; de a négy kótyavetyésnek megtiltottam a rabok stb. eladását."

Végül megemlíti Teuffel generális, hogy ebéd alatt a koppányi bég Majthényi főkapitány asztalánál ült. Nádasdy, Dersffy stb. is ott ebédeltek. A bég eszes és vitéz lovag, s nagyon szép ember! De asszonyi módon beszél. A bal keze sebes, öt helyen volt már bég. Jómagát szandzsák bégnek mondja. Az ebéd alatt megvallá, hogy Hidvéget és Kéthelyt ő pusztította el.

Teuffel tárgyalása után kétségtelen volt, hogy a koppányi kaland miatt büntetés senkit sem érhet. Huszár Péter és Majthényi László között azonban tovább is folyt a pörösködés. Majthényi Huszár Pétert hibáztatta a koppányi vállalkozás ügyében. Huszár Péter pedig Majthényit vádolván azt kívánta, hogy a haditörvény döntsön köztük. A sok irkafirka ez ügyben fél éven át tartott, s a haditanács mégsem tudta, Huszár Péter-e avagy Majthényi a hibás? Nem is történt semmi döntés. Azonban Huszár Péter is, Majthényi is azon fáradozott, hogy más végházban nyerjenek alkalmazást. Huszár Péter a palotai kapitányságot kérte. Majd meg a veszprémi főkapitányságot igyekezett megszerezni. Egyik sem sikerült. De mivel Majthényi László főkapitány az 1588. év elején a zólyomi kapitányságot kapta, Huszár Péter Pápán maradt. Ezt annál inkább megtette, mivel őfelsége reábízta a pápai végház ügyeinek vezetését. Ekkor már Majthényi Lászlóval való viszálykodása is elült. Ismét jó barátok voltak. S Majthényi László úgy az udvarnak, mint a győri generálisnak melegen ajánlotta Huszár Pétert. Nogarolla Ferdinándnak, az új győri generálisnak írta például: "Nagyságodnak arról akarék írnom, hogy őfelsége énnekem kegyelmesen Zólyomot adta tisztül, és az pápait elhagytam. Rendelte őfelsége Huszár Péter uramat, az őfelsége itt való vicekapitányát főgondviselőjévé az kapitányságnak, addig, míg őfelsége főkapitányt rendel ide. Azért kére engemet azon, hogy írnék nagyságodnak mellette, hogy azt a fizetést, ki énnekem járt, őfelsége rendelné kegyelmesen néki is az ő jámbor s régi szolgalatjáért."

Majthényi e bevezető sorok után arra kéri Nogarollát, írna őfelségének Huszár Péter mellett, aki most fölment Bécsbe, őfelsége egy török rabot követel most Huszár Pétertől, aki föl is viszi a rabot, de szeretné megtartani. Nogarolla megtehetné, hogy őfelségénél közvetítené e kérést. S így őfelsége a rabot Huszár Péter kezén hagyná.

A végbeli főtisztekre nagy csapás volt, hogy az udvar az értékesebb török rabokat elszedte tőlük. Említők már, hogy a koppányi béget is maga számára követelte az udvar. Huszár Péternek és Majthényi Lászlónaik volt egy Mankucs nevű rabja, aki előkelő aga lévén, tizenháromezer forintot ígért sarcában. Az uralkodó pedig erőnek erejével elvette tőlük Mankucs agát és kivégeztette. Kárpótlást pedig sem Majthényi, sem Huszár nem kapott. Gondolhatjuk, mennyire bántotta ez az eljárás az amúgy is rosszul fizetett tiszteket. Nem csoda hát, ha Huszár Péter és Majthényi László fölötte éles hangú levélben adtak kifejezést megbotránkozásuknak. Ezzel nem sokat használtak, mert a haditanács illetlen hangú levelük miatt megdorgálta őket.

Majthényi távozása után Huszár Péter a főkapitányi zsoldot húzta, s mint a főkapitányság vezetője, most már bátrabban portyázgathatott a török ellen. Mint előbb, úgy ezután is Nádasdy Ferencnek, a "hős fekete bég"-nek volt elválhatatlan társa. Egyik a másikat folyton értesítette a török mozgolódásáról. Nádasdy írja például 1588. november 15-én Pálffy Miklósnak: "Kedden érkezék Sárvárra Huszár Péter uram levele, kiben írá bizonyosan az török eloszlását. Én is aztán úgy jöttem föl tegnap délre ide Keresztúrra."

Az 1589. év január havában Nádasdy írja Huszár Péternek: "Oly hírünk érkezék, hogy a török kijő rablani. Azért mi innét Sárvárról holnap idején kiindulunk mennél többen lehetünk Devecser felé. Azért kegyelmedet is kérjük, kegyelmed is mennél többen lehet, jöjjön oda afelé, hogy Isten velünk lévén, az ellenségnek állhassunk ellen."

És Huszár Péter mint a gondolat, úgy repült Pápáról huszárjaival együtt a törökök elé. A győri főkapitánynak sietve jelentette be távozását: "Én - írja - Isten segítségéből ma mindjárt Devecser felé indulok. Azon leszünk - Isten velünk lévén -, ha kijöttek (az törökök) és valahun öszvetalálunk vélek, Nádasdy urammal őnagyságával egyetemben lévén, Isten megveri az ellenséget."

Egyúttal azt is jelenti a győri kapitánynak, hogy a hírekről éjjel-nappal lóhalálban értesíteni fogja.

Március elején aztán egymás után küldi a jelentéseit. "Tátika várát - írja - kifosztották a törökök. Ugyanők meglepték a keszthelyi vásárt, s a többi közt nyolc pápai kereskedőt is elvittek stb."

E jelentésekben jobbára csak azt találjuk, amit a törökök cselekedtek. Pedig gondolhatjuk, hogy Huszár Péter nem ült veszteg a Balaton partjain! De hát már sok baja volt a török ellen folytatott küzdelmei miatt, s így a maga dolgairól inkább hallgatott. A budai basa azonban nem hallgatott. Ő rendre megírta Bécsbe, mit mívelt Huszár Péter. Hogy többet ne említsünk, az 1588. év október 23-án hajnalban megtámadta Endréd várkastélyt. Az agát a többi törökkel együtt levágta, s a palánkot teljesen elpusztította. Tarnóczy Farkas veszprémi kapitány is jelentette ezt Ernő főhercegnek, írván, hogy ő nem mert Huszár Péterrel tartán; mert az efféle harc keményén tiltva vagyon.

Endréd elpusztítása miatt a budai basa elégtételt, illetve Huszár Péter megbüntetését követelte. Ezt Bécsből meg is ígérték neki.

Még feledésbe sem ment az endrédi támadás, mikor Huszár Péter Pisky Istvánnal Bolondvárát támadta meg, s ezzel is úgy bánt, mint annak idején Endréddel. A budai basa követelésére Huszár Péter ellen újra megindították az eljárást, s a budai basának meg is írták, hogy Huszár Pétert megbüntették. Ám a dorgáló írásokon kívül egyéb büntetés nem érte őt.

Huszár Péternek volt egy Mátyás nevű fivére, aki ez idő tájt Pálffy Miklós alatt szolgált. Ez a Mátyás sokat emlegetett huszártiszt volt. Két ízben is ült a konstantinápolyi héttoronyban. Huszár Péter jó testvér lévén, mindent elkövetett kiszabadítása ügyében. Őfelségét és a haditanácsot arra kérte, hogy addig is, míg fivérét sikerül kiszabadítania, engedjék meg, hogy a Huszár Mátyás bírta érsekújvári officiatust felesége és gyermekei megtarthassák. E kérést azonban a haditanács teljesíthetlennek mondotta.

Huszár Péter a magyar kamarához is fordult és ezernyolcszáz forintja megfizetését sürgette: "mert - írja - látja az Isten, hogy most ugyan, igen nagy szükségem vagyon reá". Mivel Konstantinápolyban volt egy Gergely nevű jó barátja, aki Huszain bég néven a szultán udvarában szolgált, hozzá fordult. Ennek a segítségével aztán jó csomó magyar főrabot kiszabadított. Gergely diák levelét az erdélyi fejedelem segítségével kapta meg Huszár Péter. Ez a jó diák írta volt neki: "Az császár rabjai, úgymint kiket főraboknak tartanak, tizenheten voltának, az Isten megszabadítá őket. Azonban - írja tovább Gergely diák - Huszár Mátyás uram, kit pénzzel is ellátott, egy rossz ember mellé adta magát társul, s korcsmárul korcsmára, vásárrul vásárra járdogált, s újra megfogták. A basa vallatván őt, elárulta, hogy a pénzt tőlem kapta. Csak az Isten oltalmazott, hogy horogban nem vetének... Ha (Huszár Mátyás) ember lett volna, bizony ő is elmehetett volna, mint a többi. Paripát szerzettek volna néki azzal a pénzzel, és az erdélyi madarászokkal együtt szépen elmehetett volna; de az nagy kevélység miatt vesztette el magát. Használjon vele azmit talált. Az erdélyi követ házánál köszvénytül félt. Lássa immár holtáig, ha el nem fogja!"

Gergely diák még azt is jelenti Huszár Péternek, hogy Hathalmy Miklós fiát, aki Szinán basa fiának a rabja, kiszabadítja. Két barátja segítségével majd hazájába küldi.

Bár Huszár Mátyás dolga eléggé rosszul állott, Huszár Péter tovább is fáradozott kiszabadítása ügyében. Pesthy Zsigmond nevű rokona is rabbá esvén, őt is igyekezett megszabadítani. A kamarától kér e célra segítséget, mert - amint írja - "rab öccsének sarca szegény legény voltához képest igen nagy summa".

A magyar főrabok kiszabadítása ügyében tett e nemű fáradozások azt mutatják, hogy Huszár Péter nemcsak nyomorgó katonáin segített, de a szegény magyar rabokról sem feledkezett meg. Tehát nemcsak bátor szívű katona, de érző szívű ember is volt. Jószívűsége és emberszeretete teszi aztán érthetővé azt a nagy ragaszkodást, amellyel a vitézek viseltettek iránta.

Az 1593. év elején Huszár Péter - aki eddig csak helyettesítette a pápai főkapitányt - valóságos főkapitánnyá lett. Bécsben lévén ez alkalommal, Mátyás főherceg is barátságosan fogadta őt. Itt Bécsben állította ki a reverzálisát is.

Mint valóságos főkapitány, azt cselekedte, amit eddig is cselekedett. Éberen őrizte a reá bízott várat, s harcolt, mikor erre alkalom nyílott. Veszett híre lévén a törökök közt, ezek többször megkísérelték Pápát. De mindig szaladásra bírta őket Huszár Péter. Minő éberen őrködött Pápán jó Huszár Péter, azt a királyi elismerő-levelek eléggé hirdetik. De ő maga is megírja, hogy minden éjjel végigjárja a strázsákat, bár ez nem az ő kötelessége.

Mint rendesen, úgy az 1593. évben is többször kibocsátotta katonáit a török ellen. Ő maga írja Batthyány Ferencnek: "Ez elmúlt napokban innejd Pápáról és Keszőből bocsátottunk vala csatára valami legényeket, kik mentenek volt alá az Baranyaságra. És ugyanott találkoztanak vélük egyben az nagyságod szolgái, Botka Ferenc tiszti alattvalók... (Együttesen szép nyereségük lőn.) De ezt én soha még nem hallottam, az nem végbeli törvényes szokás, azmit Botka Ferenc cselekedett az legényekkel. Erővel az rabokat elvonta tőlük... Új hírt ezt írhatom: innéd és Veszprémből voltanak csatára mind lovag, mind gyalog. Az gyalogok 14 rabot hoztanak."

Mivel Batthyány nem nagy hajlandóságot mutatott a pápai vitézek ejtette zsákmány visszaadására, Huszár Péter keményen követelte vissza a zsákmányt. "Az mi részünket - írja - bizony mi kegyelmeden keressük. A törvény igazítsa el köztünk."

Ez évben vásárolta meg Huszár Péter Désházy Bálintné Lesenczetomai Thomay Katalin veszprémi jószágát, Podárt és Nagy Alasson-t. A király a vásárlást megerősítvén, lelkes szavakkal magasztalta Huszár Pétert, "aki - úgymond - különféle végházakban a magyar szent koronának nagy szolgálatokat tett. A törökök ellen élte veszedelmével, törhetetlen lélekkel, férfiasan és vitézi módon a legnagyobb hűséggel és odaadással sok esztendőn át küzdött és küzd ma is!"

Hogy Huszár Péter az efféle magasztalásra nagyon is rászolgált, hangoztatnunk nemigen kell. Hiszen egész életét harcban töltötte, s idáig vereség még nem érte őt. Kitörvén a hosszú háború, még jobban bebizonyosodott, hogy Huszár Péter nemcsak rettenthetetlen vitéz, hanem egyúttal tapasztalt hadvezér is. A támadásban mindég első, a visszavonulásban mindég utolsó volt. Nagyszerűen értett ahhoz, miként kell a szétszórt csapatokat összeszedni, s újra harcba vetni. Mindenre vállalkozott, s a reá bízott föladatot mindég mesteri módon végrehajtotta. Nem csoda aztán, hogy híre s neve hamarosan ismertté lett az ország határain túl is.

Az 1593. évben, ősz felé járt már az idő, amikor Hardegg, a győri generális, nagyobb vállalatra készült. Megjelentek a táborában Nádasdy, Zrínyi és Pálffy Miklós is. Míg ők azon tanakodtak, hogy Budát gyújtsák-e föl, avagy Vált foglalják-e el, Huszár Péter a pápai vitézekkel s a hozzá csatlakozott magyar urakkal már Palota táján száguldozott. Itt találta megerősített táborban a szultán kincstartóját. Bár a török had jóval nagyobb volt, mint az övé, kétszáz pápai huszárral mégis megkezdte a támadást. Pár órai kemény harc után a török dandárt teljesen szétverte. Aztán a kincstartó fejével, rengeteg zsákmánnyal és a szultán aranyos főzászlójával tért vissza.

Alighogy serege megpihent, folytatta a portyázást. Ez a tapasztalt vitéz - jelentik hivatalosan - egy napon hat-hét portyát is csap, s mindég jó szerencsével jön vissza.

Egyik ilyen portyázása alkalmával kétezernyi törökkel találkozott. Huszár Péterrel csak hetvenkét pápai huszár és száz gyalogos volt, de mégis az ellenségre vetette magát, s néhány perc alatt két részre szakítá a török csapatot. Ezúttal százötven török fejet, tizenhat rabot, harminc tevét, sok lovat és zászlót hozott magával. A jelentések szerint portyázás közben Kitznia basát is elfogta.

Huszár Péternek 1593-ban viselt vitézi vállalkozásai a föntebbiekkel még nem értek véget. Amikor a budai basa a megvert Amarath béget megfojtatta, friss deliákat küldött Palota várába, s az újonnan kinevezett palotai béget hatszáz válogatott vitézzel menesztette Palota várába. Az új bég sok portékával s jól megrakott szekerekkel büszkén sietett Palota felé. Arról ő szegény nem is álmodott, hogy Huszár Péter jó lovakon való huszárjaival már régen várja az érkezését. A leshelyet olyan út mellett állította föl, ahol a bégnek el kellett vonulnia. Ott aztán hirtelen a bég előtt termett. Rövid küzdelem után a meglepett török lovasokat részint levágta, részint szaladásra kényszerítette. Huszár Péter magát a béget élve akarta kézre keríteni. De ez nem adván meg magát, Huszár Péterrel összemérte kardját. A viadal nem sokáig tartott. Huszár Péter megölte a béget. Katonái ezalatt messze földön űzték a török lovasokat s fogdosták össze a gazdátlan paripákat.

Huszár Péter emberei harmincöt rabbal, tömérdek lóval és a megölt bégnek minden kincsével tértek meg.

Ezenközben Hardegg gróf is megindult seregével Komáromból. Vele ment Pálffy Miklós, Zrínyi György, Nádasdy Ferenc, Huszár Péter stb. A sereg október hó utolsó napján észrevétlenül Fehérvár alá jutott. Nagy köd volt, tehát a törökök nem vették észre a mieink közeledését. A fehérváriak marhái künt legelészvén, az elöl járó huszárok az egész csordát elhajtották. Ezt észrevették a törökök, s a kertek felől háromszáz lovast bocsátottak ki, nem sejtvén, hogy a város körül egész hadsereg áll már. E háromszáz törököt a mieink könnyen visszaverték. Hardegg gróf erre Huszár Pétert hatezer emberrel a külváros elfoglalására küldötte. Hermann Györgyöt ugyanekkor a bezlia-kapu elfoglalására bocsátá. Itt azonban semmi eredmény sem kísérte a vállakózást, mert Hermann német gyalogosait visszaverték a törökök.

Hardegg gróf maga írja, hogy Fehérvárat csak rendszeres ostrommal lehet elfoglalni, de az ő serege erre a célra nincsen fölszerelve. Ezért elhatározá, hogy seregével visszavonul. Mikor már indulóban volt, Huszár Péter jelenti futárjával, hogy a külvárost ő a parancs szerint elfoglalta. Egyúttal sietve ágyúkat kér, hogy Fehérvár ellen is szerencsét próbálhasson. E kedvező hír hallatára magyar tisztek és urak, valamint a megyék vitézei körülfogták Hardegg grófot, s kérve kérték őt, ne vonuljon vissza; maradjon itt s adjon Huszár Péternek ágyúkat, ő két-három óra alatt beveszi a várost. Bár nehezen, de végre mégis adott néhány ágyút Huszár Péternek. Azonban meghagyta neki, hogy tegyen meg mindent, amit lehet, de éjfélkor vonuljon vissza, s a külvárost gyújtsa föl. Huszár Péter és emberei magukra hagyatva reggelig küzdöttek. Csak ekkor vonultak ki a külvárosból a palotai kapun át. Hardegg már előbb megkezdvén a visszavonulást, Huszár Péternek teljesen kimerült s düledező emberei alig tudták utolérni. Mivel a törökök Huszár Péter visszavonuló hadát folyton lődözték, száz jó vitézét elvesztette. Mindezt Hardeggnek köszönhette, aki minden segítség nélkül otthagyta őt Fehérvár külvárosában.

Néhány nappal a visszavonulás után a török fősereg is megérkezett. Hasszán basa a lovassággal először Hardegg útját igyekezett elvágni. Hardegg a török lovasság feltartóztatására Huszár Pétert küldötte a pápai huszárokkal, a vörös és sárga kabátos német lovasokkal és kétszáz puskással. Huszár Péter - jelenti Hardegg - a törököt a parancs szerint föltartóztatta.

Megérkezvén az egész török haderő, Pákozdnál nagy csata támadt. Huszár Péter ezúttal a sereg jobbszárnyán küzdött, s mint mindég, most is visszanyomta az ellenséget. Érdemes megemlítenünk, hogy az egykorú magyar történetírók Istvánffyval együtt a csata leírásában meg sem emlékeznek Huszár Péterről. Maga a német fővezér azonban ezt jelenti: "Huszár Péter gyalog- és lovascsapataival a jobbszárnyon támadott. Az ellenséget mindég jobban és jobban visszaszorította, végre pedig futásra kényszerítette. Mint mindig, úgy ezúttal is megfelelt a belé vetett bizalomnak."

Nádasdy Ferenc, Zrínyi György és Pálffy Miklós voltak Huszár Péteren kívül e szép győzelem fő érdemesei. Mátyás főherceg különösen Zrínyit és Nádasdyt magasztalta.

A következő (1594.) évben még meg sem kezdődött a harc, Huszár Péter már egymás után küldözgette a jelentéseit a törökök mozgolódásáról. Február 18-án írja például Hardegg generálisnak: "Tegnapi napon jött ide egy bízott emberem, ki Budán volt szpáhiainál. Mondja bizonnyal, hogy hétfőn reggel kezdettenek az Dunán való híd általcsinálásához Pestre, és kedden délig el is végezték. Azt is mondja, hogy akancsia törökökben Budáról küldöttenek Esztergomba négyszázat. ...Palotában három taracknál többet nem hagytanak."

Mivel a törökök ez évben már februárban elkezdték a portyázást, Huszár Péter is követte a példájukat. Úgy látszik, hogy a törökök bosszút akartak állni Huszár Péteren, és ezért elsősorban az ő falvait pusztították. A Bakonyban fekvő Vének és Ajka falvakat nemrég Huszár Péter telepítette volt meg jobbágyokkal. Mind a veszprémi, mind a fejérvári bég hitlevelet adott neki, s biztosították, hogy a falvaknak semmi hántásuk nem leszen a töröktől. Ám most mind a két falut kirabolták, s lakóit elhurcolták.

Gondolhatjuk, hogy Huszár Péter az effélét nem hagyta megtorlás nélkül! Amint a vizek megszálltak s az erdők zöldbe borultak, Huszár Péter már künt járt lovasaival, s bizony ott is megjelent, ahol ingyen sem várták. S ami kárt szenvedett a töröktől, azt sokszorosan megvette rajtuk. Ez évben ugyanis ismét több hódoltsági falut visszaszerzett. Ezek közt lehetett a palotai várhoz tartozó Dudár falu és a fehérvári káptalannak tulajdonát alkotó Nána község. Mivel Huszár Péternek zsoldja fejében ötezer forinttal tartozott a kincstár, ennek fejében a föntebbi két falut kérte. Kérésének teljesítését sem a kamara, sem őfelsége nem ellenezvén, a nevezett falvakat meg is kapta. De az adománylevelet nem vehette kézhez, mert időközben, sietve Erdélybe kellett mennie.

Győr ostroma alkalmával Huszár Pétert a fölmentő sereghez rendelték. De mielőtt ez megkezdte működését, Hardegg gyáván föladta a várat. Példáját követte Priam pápai kapitány, Huszár Péter utódja. Priam a pápai német őrséggel megszaladt, anélkül, hogy törököt látott volna. A törökök kardcsapás nélkül vonulhattak be az elébb még annyira félt Pápa várába "Ez a gyalázat - írják a német tanácsosok a királynak - soha meg nem történik, ha Huszár Péter van Pápán."

Említők már, hogy Huszár Péter a Dudár és Nána falvak adománylevelét nem vehette át, mert hirtelenül Erdélybe kellett mennie.

Tudott dolog, hogy Huszár Péter hírneve ekkor már messze túljárt Magyarország határain. Sokat hallott róla Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme is, és elhatározta, hogy bármi áron, de Erdélybe csalogatja őt. Fényes állást s nagy birtokot ígért neki. Huszár Péter elfogadta a csábító ajánlatot és Erdélybe ment, ahol egykori kapitánytársa: Geszty Ferenc már generálisi tisztet viselt, s ahol régi bajtársa: Gyulaffy László is polcos tisztségre jutott.

Báthory Zsigmond megtartotta ígéretét. Huszár Pétert udvari bejáróvá (aulae familiaris) nevezte ki: néki adta Abafát, s a hadseregében vezető emberré tette.

Mindez nagy megtiszteltetés volt reá nézve. De hát azért mégis végzetes hiba volt Erdélybe való menetele. Persze ő, szegény, nem láthatott a jövőbe, s nem sejthette, minő rettenetes időszakasz következik Erdélyre.

Huszár Péter távozása Magyarországból csapásszámba ment. A végbeli élet amúgy is haldoklásra fordult, s most, hogy jó Huszár Péter is elment, a vitézi élet egyik éltető lelke költözött el véle. Sok-sok volt huszárjának a szeme könnybe lábadt, mikor ő búcsút adott régi bajtársainak. Sokan, nagyon sokan sajnálták őt, mert ismerték vitézi voltát és nemes lelkét, s nem ok nélkül remélték, hogy a hazának még nagy szolgálatokat teend.

Zsigmond fejedelem hamar megkedvelte Huszár Pétert. Fiát: Huszár Istvánt is az udvarába fogadta s belső kamarásává tette. Eleinte Huszár Péter kardja alatt ötszáz huszár állott, de később ez a szám nagyon megnövekedett. Már az 1595. évben a csatavezető főtisztek közt találjuk őt. Mint ilyen, részt vett Zsigmond fejedelem hadjárataiban. Része volt neki a Szinán basa fölött Gyurgyevó mellett kivívott nagy győzelemben, ő volt az, aki melegen ajánlotta Zsigmond fejedelemnek, hogy ne vonuljon a megvert török sereg után, hanem ostromoltassa Gyurgyevó várát; mert ha ezt nem cselekszi, az ellenség a hátuk mögött marad. És Zsigmond hajlott e bölcs tanácsra, és Gyurgyevó várát csakugyan elfoglaltatta.

Huszár Péter részt vett a mezőkeresztesi csatában is. Itt is hősiesen küzdött. Ő volt az, aki Zsigmond fejedelmet elvitte a csatatérről az övéi közé.

A következő év hadjárataiban is minden nagyobb küzdelemnél ott találjuk Huszár Pétert.

Zsigmond fejedelem méltányolván Huszár Péter érdemeit, minden kérését igyekezett teljesíteni. Az 1597. évben a többi közt Mátyás főhercegnek is írt az érdekében. Levelében elmondja, hogy Huszár Péter a Dudár és Nána falvakra vonatkozó adománylevelet négy év óta hiába várja. Az illető tisztviselő ugyanis merő hanyagságból máig sem állította ki.

Rudolf király 1597. június 4-én aztán kiadja az adománylevelet; De az udvari kamara még mindig késedelmezett. Ezért Mátyás főherceg szeptember 22-én kemény hangon ráírt a kamarára.

A királyi adománylevélből s Mátyás főherceg rendeleteiből világosan látszik, hogy Huszár Péternek még mindég jó híre volt az udvar körében. Lehet különben, hogy a király és Mátyás főherceg ezúttal Báthory Zsigmond fejedelem kedvéért magasztalták Huszár Pétert.

Zsigmond fejedelem lemondásával az erdélyi zűrzavaros állapotok Huszár Pétert is magukkal ragadták. Fia: István, Zsigmonddal együtt távozott az országból, ő maga ellenben továbbra is Erdélyben maradt, s az új fejedelmet, Báthory Endrét szolgálta. Mihály vajda eközben Erdélybe törvén, Szeben mellett megütközött az erdélyi hadakkal. E véres csatában Huszár Péter vezérszerepet játszott. Mikor az erdélyi hadsereget Mihály vajdának sikerült visszaszorítania, s mikoron már minden veszve látszott: Huszár Péter a maga kopjás könnyűháti lovasságával a vajda oldalán küzdő magyarokra és oláhokra rontott, s azokat csakhamar szaladásra hozta. Mihály vajda mindent veszve látván, most egész erejével Huszár Péterre vetette magát. Sikerült is őt visszanyomnia. De Huszár Péter ismét rendbehozván seregét, Barcsay András, Székely Mózes és Tahy István segítségével ismét megszalasztotta Mihály vajda hadát.

Hogy, hogy nem, e csata után az a kósza hír támadt, hogy Huszár Péter is elesett Szeben mellett. Szamosközy s mások is ezt a hamis hírt terjesztették. Bécsbe az udvarnak is azt jelentették, hogy Huszár Péter Báthory Endre csatájában elesett.

Báthory Endre meggyilkolása után a többiekkel egyetemben Huszár Péter is Mihály vajdához csatlakozott.

Ha hitelt adhatunk Mihály vajda emlékiratának, úgy Huszár. Péter tizenháromezer főből álló sereget vezetett. Mikor azonban Huszár Péter megismerte Mihály vajda céljait, a magyarok közül az elsőnek hagyta őt ott. A kolozsvári tanácskozáson aztán azok ellen szólalt föl, akik Zsigmond fejedelem visszahívása mellett kardoskodtak. Ő ugyanis királypárti volt. Ezért aztán ott a kolozsvári gyűlésen elfogták, és vasban a dévai tömlöcbe vetették.

Különös játéka a sorsnak, hogy míg Huszár Péter a királyhoz való hűsége miatt a dévai börtönben szenvedett, addig Bécsben az udvar rebellisnek és esküszegőnek nyilvánítván őt, minden magyarországi birtokát konfiskáltatta. Persze az udvar halottnak hitte őt, s a halottnak érdemei nála már nem számítottak.

Amíg Bécsben így ítélkeztek jó Huszár Péter fölött, azalatt Básta kiszabadította őt a börtönből, s a király zsoldjába fogadta. Ezután ismét a harctéren találjuk őt. Mint mindig, úgy ezúttal is sikerrel küzdött a török ellen. Básta méltányolván nagy érdemeit, lugosi és karánsebesi bánnak nevezte őt ki. Az 1602. év augusztus 9-én pedig a domokosfalvai birtokot adományozta neki. A fővezér elmondja az adománylevélben, hogy "Huszár Péter főkapitány, a lugosi és a karánsebesi kerület bánja, minden alkalommal, nevének nagy dicsőségével fényes szolgálatokat tett!"

Huszár Péter ezen újabb adománynak nem sok hasznát vette. Ugyanis Székely Mózes megkezdvén a harcot Básta ellen, Bektás basával együtt Lugoshoz érkezett. A város lakói hozzájuk pártolván, Huszár Péter kevesed magával a várba zárkózott. Az ostromló hadak szózatot adtak a várba, s megadásra szólították a főkapitányt. Huszár Péter felelete igen rövid volt: ő élve senkinek meg nem adja a reábízott várat. Erre megkezdődött az ostrom. Az áruló városiak az ellenséget a várba vezették. Huszár Péter hősiesen küzdött, de a túlnyomó erő mégis elnyomta kisded csapatát. Ő maga rabbá esett.

Székely Mózes, nem tudván mit csináljon az ősz vitézzel, átküldte őt Bektás basának. A basa szolnoki születésű török lévén s magyarul jól beszélvén, nemcsak ismerte, de becsülte is a nagy vitézt. Tehát azon mesterkedett, hogy Huszár Péter életét valahogyan megmentse. A tatár seregek azonban maguknak követelték Huszár Pétert. Aki annyi csapást mért reájok, illik, hogy az ő kezükön pusztuljon el. És körülfogták Bektás basa sátorát, s vad üvöltéssel követelték Huszár Pétert. Bektás basa mindent elkövetett, hogy a tatárokat lecsillapítsa, de szava a lázadóknál siketségre talált. Mikor aztán látta, hogy a saját élete is kockán forog, kiadta nekik Huszár Pétert. Vadállati üvöltéssel cipelték magukkal a nagy vitézt, hogy föláldozzák őt az istenüknek. Azt hitték, hogy az ilyen hősnek a vére győzelmet szerez nékiök is. És a tábor terén előlépett a mirza, s babonás szertartások között megölé Huszár Pétert. A kiömlő vért fölfogta és megitta. Aztán a többieknek is inniok engedett belőle. Erre Huszár Péternek fejbőrét lenyúzták s pelyvával kitömték. S mód nélkül gyönyörködtek a megölt vitéznek vértől ázott ősz hajában és összecsapzott fehér szakállában. A kitömött fejét Mehmed seraskirnak küldték, aki örömében száz aranyat adott a futárnak.

Így végződött a XVI. század egyik legnagyobb huszárjának az élete. Nem a bűne vitte romlásba, hanem Erdélyország végzete. Senkinek sem vétett, mégis vasra verve börtönben sínylődött, száműzetésben is volt része, s a halálát igazában annak köszönhette, akinek életét ő mentette meg a szenterzsébeti csatában!

Bár nagyon rászolgált, hogy neve örök eszme és példa legyen a huszárság szívében, alig néhány év alatt teljesen elfeledték. Úgy járt, mint az eltűnt üstökös. Mivel nem világított többé, senki sem emlegette.

Fél századnál tovább Eger vára volt vitézségünk és emberségünk igazi iskolája! Aki a magyar vitézi kor mesés világát akarja papírra vetni, annak szeme Eger vára felé forduljon. Itt éltek legjobb vitézeink. Ide gyülekeztek a harcon forgott vén vitézek s a hírnévre vágyó ifjak egyaránt; mert tudták, hogy Eger vára a legjobb vitézi iskola. Hiába tiltotta a király a vitézeket a harctól; hiába szabott a küzdőkre súlyos büntetést: Eger lelkes népe soha veszteg nem maradt. Vitézei harmadhatáron is túljárnak, száguldanak, lest vetnek vagy lest hárítanak, vásárt ütnek, utat állnak, portyáznak szünet nélkül. Tűrnek és szenvednek, hogy vitézi hírüket és nevüket növeljék. El nem alvó lelkesedés, heves önbizalom és dagadó gőg űzi őket a zöldbe borult mezőkre, a vitézi próbák helyére, s keresik a viadalt. A tábor moraja, a hadak üvöltése az ő legkedvesebb zenéjük. Földi öröm, nő szerelme, gyermekek zokogása vissza nem tartja őket a halálos viadaltól. Nem félik, hanem keresik a veszedelmet. Hiszen azt tartották, hogy nincs szebb elmúlás a vitézi halálnál, nincs szebb temetőhely a virágos mezőnél.

És Eger küzdő népe a maga lelkesedését, hazaszeretetét ezernyi szívbe beplántálta. Tőkét teremtett, példát adott a kezdőknek, így fél századnál tovább nemzeti életünk fáklyája volt. Lantosaink s hegedőseink az egriek dicsőségét énekelték. Ott Eger várában vitézkedett a végbeli élet legtisztább visszhangja: Balassi Bálint. És énekelte az egrieknek a végbeli élet gyönyörűségeit, zengte a hazaszeretet szívből fakadó hangjait, s dalolta a szerelem virág-énekeit.

Még a török énekesek és lantosok is dalt zengtek az övéiknek az egri vitézekről, hogy saját vitézeikbe lelket adjanak.

Az egri vitézek bátorsága, vakmerősége és hadi tudása az ellenségben is félelmet és bizonyos tiszteletet keltett. Az egykorú levelekben olvashatjuk, hogy a szomszédos török véghelyek legjobban az egriektől tartottak. A budai basák a legtöbb panaszt az egriek ellen emelték. Nagyobb csatákban, ahol öt-hat magyar végház népe küzdött, a törökök csak az egriek zászlóját kémlelték, s ha meglátták azt, a harci kedvük egyszerre alább szállott.

Országos nevű vitézek s hősök vezették az egrieket. Alig van végházunk, amely oly sok kiváló főtisztet tud fölmutatni, mint Eger vára. Dobó és Mecskey szelleme uralkodott itt állandóan. S ez a szellem lelket adott minden vitézbe, aki Eger várának kenyerén élt.

Régi magyar szokás szerint eleinte Eger várában is két várkapitány állt az őrség élén. Ez a szokás még Dobó távoztával is megvolt. Az 1557: évben próbálnak ezen változtatni. Ez évben Zárkándy Pál és Székely Miklós voltak Eger várának kapitányai. A király azonban Kisserényi Mihályt kívánta egri kapitánnyá tenni. Írt is az egri kapitányoknak, adnák véleményüket, alkalmas ember-e ezen tisztségre Kisserényi? Zárkándy és Székely kapitányok e kérdésre azt felelték, hogy ők Kisserényi Mihályban semmi katonai erényt nem ismernek! Eger várába hadban jártas, harcon forgott és tudós vitéz kell, s nem olyan, mint Kisserényi, aki a szülői házban nevelkedett! A hadi ismereteket csak a végházakban s a főurak kastélyaiban lehet megszerezni!

És Eger várának élére nem Kisserényi, hanem Zolthay István, korának egyik legkiválóbb vitéze került. Ő már eddig is Egerben szolgált mint huszárkapitány, s híre-neve országszerte ismeretes volt. Verancsics püspöknek az érdeme, hogy ő került Eger élére.

Zolthay kapitánysága alatt kezdé meg a vitézi pályáját Balázsdeák István. Mint ifjú került Eger várába, s mint lovasfőlegény kezdte meg a szolgálatot. Jónevű katonai családból származott. Atyja Gyula várának volt egyik huszárja. Vitézségéért 1563-ban címeres levelet is kapott. Az 1566. évi ostromkor hősi halált halt. Fivérei meg Temesvárott pusztultak el. A családi birtokuk török kézre kerülvén, a fiatal Balázsdeák Istvánnak kardjával kellett kenyerét megkeresnie.

Ha valahol, úgy Eger várában napról napra láthatta, minő vidám szívvel és mily nagy lelkesedéssel mennek a katonák a vitézi próbákra. Itt láthatta a halálos bajviadalokat és a kopjatöréseket. Láthatta, minő örömmel fogadják a csatáról visszatérő hősöket. Hallhatta, mint éneklik meg őket a lantosok és a hegedősök. S mivelhogy amúgy is nagy hajlandósága volt a vitézi élethez, alig várta a napot, mikor ő is próbára teheti karja erejét; mikor ő is kopját törhet a török vitézekkel; Erre az alkalomra nem sokáig kellett várnia. Abban az időben a végházak egyúttal vitézlő iskolák is voltak, ahol az ifjak jövő pályájukra készültek. S amint némi ügyességre tettek szert, a harcon forgott és tanult vitézek vitték őket a próbák helyire: a zöldbe borult mezőkre. S aki gyönyörűségét találta a viadalban, az Eger várában ugyancsak kivehette a maga részét. Hiszen alig múlik el nap, hogy az egriek valamit ne próbáljanak. S minél több siker koronázta vállalataikat, annál vakmerrőbbekké lettek. Jókedvükben olykor a leghihetetlenebb dolgokra vállalkoztak. Jó kémeket tartottak a török végházakban, s így a török vitézek minden mozdulatáról idejében értesültek. Tudták, hol szednek a törökök adót. S ha megszedték, az egriek elvették tőlük. Ha imitt vagy amott török sokadalom volt, az egriek onnét el nem maradtak. S nemcsak a portékát, de a kereskedőket is magukkal hozták. Ha Egerben hús dolgában hiány mutatkozott, a vitézek harminc-negyven mérföldre is elmentek, hogy a törökök juhait Egerbe hajtsák. És zsákmány nélkül ritkán tértek haza.

A budai basák levelei, aztán a török végházak, főtisztjeinek jelentései tömve vannak az egriek efféle csintalanságaival. Mondanunk sem kell, hogy Balázsdeák István sem ült otthon, amikor a vitézek az effélére indultak. És hivatalosan jelentették róla, hogy már ifjúságában sok és kiváló hőstettet vitt végbe.

Háború volt-e, vagy békesség, azzal az egriek édeskeveset törődtek, ők nap nap után kijártak. Ily módon merész kalandozásaikkal egyrészt zsákmányt szereztek, másrészt meg Eger várától távol tartották a törököket. Maga a budai basa: Musztafa írja 1576-ban Rudolf császárnak: "Az egriek azt mondják, hogy ők nem tudják, vagyon-e frigy, avagy nincsen?"

Hogy némi fogalmunk legyen az egriek kalandozásáról és merész tetteiről, a sok közül megemlítünk néhányat. Az 1562. évben az egri lovagokat Szeged alatt találjuk. Mehmet cselebi és Bechran vajda épp az adót szedte ott be, amikor az egriek tizennyolc török vitézzel együtt elfogták őket, a beszedett adóval egyetemben nagy békével Egerre vitték.

Az 1564. évben az egriek Füleknél lest vetettek. A török lovasok, azt hivén, hogy az egri gyalogságon áttörhetik magukat, nekivágtattak. A támadás azonban nem sikerült. Maga a bezlia aga is elesett több jó vitézével együtt. Az egriek pedig zsákmánnyal és rabokkal tértek haza.

Az 1565. június 1-én Kátay Ferenc és Gémes Ferenc hadnagyok jelentik Egerből, hogy mindenfelé jó kémeket tartanak. Pesten is vannak kémeik, s mindig tudják, mit tervez a basa. Veli bégnek jeles lantosát most hozták Egerbe a gyalogosok, s erősen vallatják.

A következő napon Torda és Tatzger komisszáriusok jelentik Szerencsről, hogy Mágochy Gáspár egri főkapitány hadával kiindulván Rakamaz és Sima faluk mellett a török sereggel találkozott. Az egri vitézek a török csatát (sereget) teljesen szétverték.

A következő évben (1566. április 17.) Mágochy főkapitány jelenti, hogy a leghíresebb szolnoki vitézt: Dsáfer vajdát, aki Thury Györggyel bajt vívott, elfogták.

Mivel Mágochy ekkor Bécsből azt a parancsot kapta, hogy a hódoltsági falvakat el kell égetnie, ez ellen az oktalan parancs ellen erősen tiltakozott. Ha - írja - a falvakat elégetjük, Eger népe miből él? Aztán az elűzött föld népe is ellenségünkké leszen!

Mágochy Gáspár, Torna, Heves és Borsod megye főispánja megválván az egri tiszttől, a hős Forgách Simon, a XVI. század egyik legkitűnőbb magyar vezére került Eger élére. Az ő idejében az egriek kalandozásai és merész vállalatai napról napra gyakoribbak lettek. A sok közül csak néhányat említünk itt.

Az 1567. évben Szőcs Gergely egri huszárfőlegény arra vállalkozott, hogy elhozza vagy ellopja a leggazdagabb budai zsidó kereskedőt. Szőcs formális szerződést kötött Forgách Simonnal. Ez utóbbi ugyanis kikötötte, hogy az elhozandó zsidó sarcának egyharmada az övé leend. És Szőcs Gergely néhány jó huszárral Ráckevére ment, s nemsokára kötve hozta Egerre a gazdag Mojzes zsidót Budáról. Musztafa budai basa levele szerint a szegény Mojzest úgy lopták el a huszárok. Hasztalanul követelte vissza a zsidót; hiába küldtek Egerre vegyes bizottságot, az ellopott Mojzest nem találták ott. Ő szegény csak akkor került elő, amikor a tízezer forintnyi sarcát lefizette az egri huszároknak.

Közben az egri vitézek folyton azon igyekeztek, hogy Eger várának tartományát lehetőleg gyarapítsák. És egymás után foglalgatják el a hódoltsági falvakat. S amit egyszer elfoglaltak, azt többé nem eresztették más kézre.

Musztafa basa az 1539. év őszén amiatt panaszkodott Miksa királynak, hogy az egri vitézek megütötték a tiszavarsányi országos vásárt (sokadalmat), és az ott fölhalmozott portékán kívül huszonegy árus töröknél többet vittek magukkal.

A következő évben meg haragszóval jelentette. Bécsbe, hogy Kun Péter egri főlegény tizenhatod magával Szeged és Csongrád közt kóborolván, törökökkel találkozott. Ezek közül négyet levágott, a többit pedig magával vitte Egerbe.

Az efféle kalandok természetesen napról napra ismétlődtek. Az egri vitézek vakmerősége már annyira ment, hogy 1573. március 22-én hódoltató levelet bocsátottak a Pesten lakozó polgárokra! Gondolhatjuk, minő harag fogta el a budai basát, mikor e hetyke hódoltató levelet olvasta!

Az efféle dolgokban s főleg a merész portyázásokban Balázsdeák mindig részt vett. Az ő fáradhatatlan küzdésének s tiszttársai vakmerőségének köszönheti, hogy az egri vártartomány száznál több hódoltsági faluval gyarapodott. Mivel a végbeli szokás szerint az efféle falvakat a győztes vitézek közt szokták elosztani, az 1572. évben Balázsdeák is megkísérelte, nem kaphatná-e meg azokat a községeket, miket ő kényszeritett magyar adózásra. Kérését az udvar nem teljesítette.

Az 1574. évben azonban újra próbát tett. A maga, valamint Sárközy Mihály, Palotay Miklós és Kövesdy Bertalan hadnagytársai nevében újra a királyhoz fordult, s arra kérte, hogy Győrt, Berényt és Tatárszállást adományozná nekik. E falvak - úgymond - Gyula várához tartoztak, de ők a töröktől visszafoglalták és adózásra kényszerítették. ("Magno cum nostro et servitorum nostrorum periculo.") Bár kérésüket Rueber kassai generális is támogatta, a király mégsem hajolt kérésükre. Pedig Rueber élénken leírta a lovasság nehéz helyzetét. A huszároknak -_: úgymond - alig van pihenőjük. Folyton nyeregben ülnek, s oda sietnek, ahol a török portyázgat. Szünet nélkül ide-oda kell száguldozniok; mert ők védelmezik a királyi területet. A szegények bizony nagyon rászolgáltak arra, hogy fizessék őket (1574. április 15. Kassa).

Bár a király semmibe sem vette az egri főtisztek kérését, ezek nem vesztették el a kedvüket. Tovább is küzdöttek s a legmesszebb fekvő vidékekre is elszáguldottak, hogy a sorsukon, valamit lendítsenek. Az 1576. évben például Bács tartományában oláh falukat hódoltattak, állítván, hogy azok Eger várához tartoznak. Musztafa budai basát éktelen harag fogta el, mikor a hódoltatásnak hírét vette. Hiszen - írja - azok a faluk Egernek hírét sem hallották! "Efféle alávaló lovász-csepkéket - írja a basa Bécsbe - eltiltson minden afféle méltatlan kívánságoktól."

Az egri vitézeknek itt említett hódoltató levelét ezek írták alá: Fodoróczky György, Zénássy István, Szentmáriai Imre, Nádasdy János, Veszprémi Gáspár, Balogh Gergely, Kardos Benedek, Pásztóty Gergely és Dóczy Gábor. Mindannyian nemes lovagok és főlegények voltak. Csak Musztafa basa nevezi őket "néminemű csepkék"-nek.

Ugyanezen 1576. év november 21-én Musztafa ismét levelet írt a bécsi királynak. "Az egriek - írja - a nagyszögedi bezlia agát Szentkirály nevű faluban meglepik s huszadmagával elviszik. Sok török vitézt levágnak, s a lovakat szerszámostól mind elviszik. E hó 15-én meg - írja a basa - Pest körül leselkedtek és Pest városának hatvani kapuján az iszpaját nyolc emberével együtt levágták. Majd meg Szentmiklós kastélyra rohantak, s gyújtószerszámokat hajigáltak be."

Ekkor hallották az egriek, hogy Haszán basát szép kísérettel most viszik a füleki tisztbe. Az egriek erre Újszásznál lesbeállottak, Haszán basa ráment a lesre, s egriek kit levágtak, kit meg elvittek. A basa öszvérei a sok drága portékával és pénzzel együtt az egriek kezére kerültek.

Musztafa basa ezt a szomorú hírt december 2-án jelenti Bécsbe. Kilenc nappal későbben már azt írja, hogy az egriek Szolnok alá száguldottak s a füvelő lovakat mind elvitték.

A következő évben alighogy az idő kinyílott, az egriek már munkához láttak. Április 14-én jelenti a budai basa Ernő főhercegnek, hogy az egriek Jászberényhez közel lest vetettek s a palánk alá száguldót bocsátottak. A törökök rámentek a lesre, s az egriek egy részüket levágták, a többit pedig magukkal hurcolták.

Tudott dolog, hogy ez évben történt a szikszói (helyesebben vadnai) győzelem. A mieinket Prépostvári Bálint mezei főkapitány vezette. A török sereg már kifosztotta Szikszót és ezer rabbal meg tömérdek zsákmánnyal visszatérőben volt, mikor a mieink váratlanul megtámadták. A harc délután kezdődött, s éjfélkor ért véget. A török had vezére: a füleki bég tizennegyed magával megszaladt, ötszáz halott török maradt a csatatéren. Tömérdek ló és fogoly került a mieink kezébe. Aztán ezernél több keresztény foglyot kiszabadítottak. Ezeket a törökök jobbára a kocsikhoz és lovakhoz kötözve akarták elhurcolni. Éjfélkor, mikor a vert török sereg üldözése véget ért, nagy üstökös jelent meg az égen. Ez a jelenség a menekvő törököket még jobban megrémítette.

Mondanunk sem kell, hogy e fényes győzelemben az egri lovasság is részt vett. A csata után megejtették a kótyavetyét. Minden lovasra huszonkét frt. jutott a zsákmányból. Kaptak abból a prédikátorok is, meg a csonkatoronyban sínylődő magyar rabok. Az egri, a győri (diósgyőri) és az ónodi iskolák is részt kaptak a- zsákmányból.

Az 1578. év június 20-án már maga a szultán írt a bécsi királynak, s elpanaszolá, hogy az egriek a szomszéd végházak vitézeivel együtt Fegyvernekre száguldottak s a vásárt megütötték.

Veysz basa 1579-ben amiatt panaszkodott, hogy az egriek a váci törökök juhait elhajtották. Gyulay Balázs volt annak a huszonöt egri vitéznek a feje, akik ezt mívelték.

Bécsből kérdőre vonták emiatt Kollonics Bertalan egri főkapitányt. Kollonics augusztus 7-én azt jelenti aztán Bécsbe, hogy kikérdezte Gyulay Balázst, de ő semmit sem tud a váci birkákról. A basa mindent nagyít. Azt állítja, hogy az egriek ezer lóval száguldottak Hatvan alá, pedig százötven lovasnál több egyszerre nem ülhet föl innét.

Közben az egriek levágták az Erdélybe küldött török követséget. "Istennek igazsága szerint egy hitben, egy országban sincsen megtalálva - írja a budai basa -, hogy az követ útjában bántassék."

Még el sem ült a basa keserűsége, mikor már ismét jelentenie kellett, hogy Sárközy Mihály egri hadnagy lest hányatott, és egy szerencsétlen csausz a kíséretével ráment a lesre. Majd meg november 27-én azt jelenti Bécsbe, hogy az egriek és szomszédaik három vitézlő személyt halálra való bajviadalra hívtak ki. Mikor ezek Eger alá mentenek, csak háborúság támadt volt.

Úgy látszik Veysz basa is elunta az örökös panaszt; mert elkeseredetten jelenté Bécsbe: "Nagy könyvet írhatnánk, de látjuk, semmi foganatja nincsen írásunknak."

És a dolog csakugyan így állott. Mikor a basa az egriektől visszakövetelte az elhajtott lovakat, Kollonics főkapitány büszkén írta volt neki: "Nem láttuk még, hogy onnét valamit visszaadtatok volna. Azért mi is új törvényt nem költünk, s nemhogy visszaadnánk, hanem az birákban nyársban vonyatunk; mert az vitézökre támadtanak és az két törököt elvitték tőlük. Az paraszt embernek nem köllene az vitézlő röndhöz avatni magokat, hanem ünekik nézni köllene; akinek Isten adja (ti. a győzelmet), azé legyen. Ezök penig nem azt mívelték, hanem az harangot reájok vonták és reájok támadtak."

Az 1580. évben, alighogy a mező zöldbe borult, az egriek már künt voltak, s aztán kalandoztak a tél beálltáig. Preyner követsége épp Budán volt, mikor jelentették, hogy az egriek Gyöngyöst megtámadták. A szolnoki bég, aki merész támadásaival sok gondot adott a mieinknek, ez év nyarán kétezer emberével portyázásra indult. A mieink megtudván ezt, Nádudvarnál lest vetettek neki. Ott volt a lesben Balázsdeák István négyszáz lóval, Báthory kétszázzal és Geszty Ferenc a diósgyőri haddal. A törökök rámentek a lesre, s a mieink hősi harcban négyszázat elfogtak és háromszázat levágtak közülök. A lesvetést Geszty Ferenc vezetvén, a magyar sereg neki ajándékozta a rabbá esett Ali béget, akiért aztán Geszty kapitány tizenegyezer aranyat kapott.

A következő évben Ali basa már a tavasz kezdetén (április 15.) jelentette Bécsbe, hogy az egriek semmibe sem veszik a frigyet. Kollonics főkapitány most is írott paranccsal küldé ki rablásra Zolnoky Mojzest és Kevély Györgyöt. A csatázó legényeknél levő parancs Ali kezére kerülvén, ő azt a bécsi király Budán idéző követének is megmutatta.

Az 1582. év tavaszán a szolnoki bég Ónod és Diósgyőr közt nagy sereggel pusztította a falvakat. Az egriek egyesülvén az ónodi, diósgyőri és kassai vitézekkel, a szolnoki bég hadát rútul elverték. Petheő szerint ezerötszáz török esett el a csatában, és tizennyolc zászló került a győzők kezére. E véres csatában különösen kitüntette magát Borbély András lovas hadnagy. Igazában az ő hősi rohama döntötte el a csatát.

Ugyanez év november havában jelenti a budai basa, hogy Borbély András, Sárközy Mihály és Balassi Bálint hadnagyok Egerből sok lovaggal kijöttek, s Berényt megtámadták. Sok törököt levágtak, sokat meg elvittek.

Az 1583. évben a budai basa kevesebb panasszal állott elő. Úgy látszott, hogy az egriek s a szomszéd végházak vitézei valami miatt nagyon elkeseredtek. A hivatalos jelentések szerint az elkeseredés oka a nagy fizetetlenség volt. A katonaság nyomorgott, s olyan állapotban volt, hogy jószerrel ki sem indulhatott. Az 1583. március 21-én a kassai generális is megírta Ernő főhercegnek, hogy Egerben igen rossz viszonyok vannak. Valamit tenni kell, hogy a nagyobb baj elkerülhető legyen. Balázsdeák nincs Egerben. Őt ugyanis az egész lovasság egyhangúlag az országgyűlésre választotta föl, hogy a vitézek nyomorúságát előadja őfelségének. Rákóczi Zsigmond szendrői főkapitány is búcsúzófélben van. Betegsége miatt nem akar tovább maradni. A kállói kapitány: Csapy Kristóf szintén távol van. Így állván a dolog, ha az ellenség neszét veszi, könnyen baj támadhat.

Szerencsére nagyobb baj nem történt. Amint a rózsa kivirágzott, az egri vitézek ismét a zöldbe borult mezőkön száguldoztak.

Amint Balázsdeák visszaérkezett, nagyobb kalandra is vállalkoztak. Szinán basa jelenti 1584-ben, hogy az ellenség "Egernél elővette magát és egynéhány kopjákat ottan föltámogatanak, az mieinket kicsalogatni. De hogy az miféléink erős lesre akadtanak és azt eszekbe vették volna, visszatérének és kárvallás nélkül elmentenek".

Ugyanez évben az egriek a szomszéd végházak vitézeivel együtt Szentmiklós alá száguldottak, hogy a törököket onnét kicsalják, s hogy a túri vásárt megüssék.

Ha e vásár megütése nem is sikerült, azért a végbeliek nem hagytak föl e tervvel. A következő év augusztus 24-én volt a nagy sokadalom (országos vásár) Turán. Maga a szolnoki bég őrizte a vásárosokat. A mieink idejekorán fölkészültek a vásár meglátogatására. Az egriek háromszáz lovassal és kétszáz gyaloggal indultak ki Balázsdeék István vezetése alatt. A kállóiak, kassaiak, a tokajiak és a szathmáriak is csatlakoztak hozzájuk. A bevett szokás szerint történt meg a vásárütés. Azazhogy a sereget három részre osztották. Az első sereget az egriek és a kassai huszárok alkották. Ezek azonnal a szolnoki bég hadára rontottak és megszalasztották. Aztán az egyesült sereg a vásárosokra rontott. A zsákmányt százötven kocsira rakták, és a százharminchét török rabbal együtt lóhalálban siettek hazafelé. Otthon aztán megejtették a szokásos kótyavetyét. S így a vitézek jó ideig eltengődtek azon, amit kardjukkal szereztek.

Amint látjuk, az egri vitézekről ugyancsak nem mondhatták, hogy veszteg ülnek s hiába eszik a király kenyerét. Pedig az itt fölsorolt adatok csak holmi tartozások az egykorú jelentésekből és levelekből. Akad ilyen seregével minden évből.

Az egriek harcaiban sok jeles vitézünk elhullott és sok esett török rabságba. Fél század alatt alig akadt nevesebb egri fővitéz, aki nem ült a konstantinápolyi héttoronyban vagy a budai csonkatoronyban. Már Dobó utóda: Bornemisza Gergely deák a héttoronyban raboskodott. A vitéz Sárközy is oda került. Habár rövid ideig, de azért Mágochy Gáspár is raboskodott. Szentiványi István, Wadlövő Bálint, Zarka Ferenc, Nagy Demjén, Horváth György egri főtisztek együtt raboskodtak a csonkatoronyban. Szabadulása fejében mindegyikük nagy sarcot fizetett. Segnyey Miklós, Bory Pál, Zay András stb. szintén voltak török fogságban.

A rabbá esés lehetősége, a harc egyéb eshetősége az egri vitézeket vissza nem tartotta. Az ő harci kedvük meg nem szűnt, lelkesedésük el nem ült. A hír, a dicsőség és a zsákmány reménye mindent feledtetett velük. Ki-kijártak állandóan.

Az 1588. évben történt a szikszói véres csata. A törökök nagy erővel jöttek Szikszó alá. Amint az egriek ennek hírét vették, azonnal lóra ültek. A szomszéd végházak népéből is sokan csatlakoztak hozzájuk. Részt vett a csatában a hős Homonnai István is a maga huszárjaival. A mieink serege még így is jelentéktelen volt a törökök hadához mérten.

A magyarok seregét Rákóczi Zsigmond főkapitány vezette. Az egykorú költő írja:

A támadás a mieink részéről történt. Az egykorú jelentések szerint az egriek elöljártak a véres küzdelemben. Amint a törökök fölismerték az egriek zászlóit, azonnal jelentést tettek vezéreiknek. És "a két béget kiverte a félsz-szeplő". A túlnyomó erővel szemben azonban a mieink nem boldogultak. Homonnai István rabbá esett. A törököknek a vitéz Zsoldos Ferencet is sikerült elfogniuk. Már-már teljesen elszéledőben volt a magyar had, amikor Balázsdeák István összegyűjti a lovasságot, és sötét éjjelen nyolcszáz lóval új támadást kezd.

Balázsdeák lovasainak támadása oly heves volt, hogy csakhamar megingott a török had. A mieinknek sikerült a török táborba rontaniuk. Balázsdeák aztán az elfoglalt seregbontókat és ágyúkat a törökök ellen fordította. Nagy zűrzavar és öldöklés támadt. A törökök már csak menekvésre gondoltak. Ki merre utat talált, arra szaladt. A győzelem teljes volt. A rabokat - köztük Homonnai Istvánt is - kiszabadították. Az egriek nagy zsákmánnyal, tizenhárom török zászlóval és száztíz török fejjel tértek haza.

A szikszói győzelemnek hamar híre futott. Mindenfelé tedeumot tartottak. Magyar és német költők énekelték meg a csata hőseit. Magasztalták ezt is, azt is, csak Balázsdeák érdemeiről hallgattak. S ő szokott szerénységével nem tolta magát előtérbe. A magyar történetírók kivétel nélkül Rákóczi Zsigmondnak tulajdonítják a győzelmet Az egykorú iratok azonban másképpen szólnak. A magyar tanácsosok, köztük a hős Forgách Simon is, magának a királynak is megírták, hogy a fényes győzelem főképpen Balázsdeék István érdeme. "Ebben a csatában - írják a tanácsosok - Balázsdeák István egri vicekapitány oly bátran és frissen viselte magát, s annyi tűzzel intézte a dolgot, hogy mikor a csata éjjel megújult, ő elfoglalván az ellenség ágyúit, valamint egész táborát, az ágyúkat az ellenség ellen irányoztatta, aztán kevesedmagával a csata végéig helytállóit. Csakis így győzhettünk".

Az egri káptalan is azt írja, hogy a szikszói fényes győzedelmet Isten és a főkapitány után egyedül Balázsdeák Istvánnak köszönhetjük. "Ez a véleménye - írja a káptalan - az egész seregnek".

A szikszói fényes győzelem után Balázsdeák István mások biztatására végre ráadta magát, hogy annyi évek hű szolgálata fejében jutalmat kérjen. Túlságos szerénysége és igénytelensége eddig nem vitte rá a kérésre, de most a főtisztek és a főméltóságok biztatták őt arra, hogy forduljon őfelségéhez.

Balázsdeák folyamodásában nem dicsekszik érdemeível, nem említi véres harcait és sikereit, de megírja, hogy édesatyja és rokonai Gyula és Temesvár védelmében a hazáért haltak hősi halált. Minden birtokuk a török kezére jutván, ő a kardjával kereste idáig a kenyerét. Most azonban teste már sebekkel van borítva, s a folytonos küzdelem nagyon megviselte. Családjáról is gondoskodni kellene. Kéri tehát a maga számára a kecskeméti (aranyhomokai) részjószágot.

Balázsdeák ezen folyamodását egész csomó főember támogatta. Csak ezeknek az írásából látszik igazában, hogy minő ember volt Balázsdeák. Az egri káptalan tagjai együttesen írják például róla: Balázsdeák István vén vitéz! Talpig ember, aki minden erények fényével ékes! A hadi tudományokban való jártassága, erénye, tekintélye és szerencséje oly nagy, hogy mindnyájunknak véleménye szerint e téren kevés ember vetekedhetik véle. Más gyönyörű tulajdonságai is vannak. A veszedelemben bátor, a munkában fáradhatatlan, a cselekvésben serény, a végrehajtásban gyors, az előrelátásban tanácsos elméjű. E kiváló tulajdonságainak fényes bizonyítéka a mostani szikszói győzelem. Ezt az egész hadsereg Isten és a főkapitány után egyedül neki tulajdonítja. Szerénysége, hűsége, derekassága, ébersége és nagylelkűsége fényes bizonyítékul szolgálnak mellette.

A magyar kamara véleménye szerint Balázsdeák István a hadi erényekben kitűnő vitéz, aki ifjúságától fogva sok hőstettet vitt véghez. A legutóbbi szikszói csatában is nevéhez méltóan viselkedett.

A nyitrai püspök is elhalmozza őt magasztalásokkal. "Már csak azért is meg kell őt jutalmazni - írja -, hogy mások is lelkesedjenek az ő példáján a vitézi erények gyakorlásában."

Rákóczi Zsigmond egri főkapitány szintén fölsorolja Balázsdeák érdemeit. S^a nem mindennapi magasztalások után arra kéri őfelségét, hallgassa meg e rendkívül derék ember kérését!

Még Mátyás főherceg is fölszólalt Balázsdeák István érdekében. Rudolf királyhoz intézett levelében ő is magasztalja Balázsdeákot, s megírja, hogy sok-sok vitézi tettet vitt véghez.

Balázsdeák István szerénységét mutatja az a körülmény, hogy nem egyedül a maga részére kért birtokot. A békésmegyei Győr és Berény helységeket ugyanis a maga és két tiszttársa: Sárközy Mihály és Kövesdy Bertalan részére kérte. A maga számára pedig a kecskeméti részjószágot kérte, melyért Rákóczi Zsigmond négyezer, Bódy Menyhárt pedig hétezer frt-ot ígért volt már.

Mikor Rákóczi Zsigmond meghallotta, hogy Balázsdeák a Vessényi-féle kecskeméti részjószágot kéri, levéllel kereste őt meg.

"Adja az Úristen - írja -, hogy őfelsége lássa kegyelmedet kegyelmes szemmel... Az, mi az én személyemet illeti, kegyelmed énbennem soha meg nem fogyatkozik!"

Ezután megemlíti, hogy a kecskeméti jószágot ő is kéri, de ha nem ő kapná meg, akkor csak igyekezzék azt megszerezni. Ő mindenben támogatni fogja.

Balázsdeák 1589-ben megkapta ugyan Győrt és Berényt, a kecskeméti jószágot azonban nem adták neki. Mivel a nevezett két falut közösen bírta Sárközy Mihály és Kövesdy Bertalan hadnagyokkal, sok kellemetlenséget és viszálykodást vont magára.

Némi kárpótlást nyert ezzel szemben akkor, mikor a király kinevezte őt a jászok kapitányának.

Mivel úgy e tisztet, mint az egri vicekapitányságot a legnagyobb megelégedésre viselte, a magyar tanácsosok a hős Forgách Simon generálissal egyetemben 1592-ben azt ajánlották őfelségének, hogy Balázsdeák érdemeit Kondoros adományozásával jutalmazza. A magyar tanácsosok ez alkalommal is elhalmozták Balázsdeákot magasztalásokkal.

Balázsdeák István, már 1588-ban is, de meg később is több ízben viselte az egri főkapitányi tisztet is. Üresedés alkalmával, valamint a főkapitány távollétekor ugyanis ő vitte ezt a tisztet is. Az 1588. év tavaszán is így állt a dolog. Ez alkalommal írta volt Balázsdeák a kassai generálisnak: "Ím meghozák nekem az ő felsége Ernestus úrnak parancsolatját, kiben őfelsége parancsolta, hogy nagyságodat és Prépostvári Bálint uramat tisztelném és becsülleném. Én azért ezelőtt is mind nagyságodnak, mint Prépostvári uramnak örömest szolgáltam. Ezután is csak nagyságodnak valami oly dolgai érkeznek az őfelsége dolgaiban, tudósítson meg nagyságod, és nekem is ha mi híreink lesznek, mindjárást tudomására adom nagyságodnak."

Mivel a kassai generális Balázsdeáktól azt kérdezte, van-e Egerben üresedésben levő tisztség, őkigyelme azt felelte, hogy most négyszázhetvennyolc lovag van Eger várában... "Üres tisztet - írja - most egyebet nem tudok az szegény Újszászy Lőrinc tiszténél és az porkolábságnál, kit ő bírt szegény. De őtet Isten kivette ez világból."

Az alatt az idő alatt, míg Balázsdeák Egerben helyettes főkapitány volt, a törökkel való harcok nem szüneteltek. A lovagok, amikor az idő szenvedte, ki-kijártak portyára, várszállásra vagy lesvetésre. És jobbára szerencsével jártak. Nemcsak zsákmányt, de sok török rabot is hoztak magukkal. És folyt a kótyavetye és árusitgatták a török rabokat. Akik jó rabot akartak szerezni, csak Balázsdeák kapitányhoz fordultak, így tett Károly Mihály is, akinek aztán Balázsdeák ilyen választ adott:

"Az rabok felől az mint ír kegyelmed, én most is azon ember vagyok, az mint azelőtt kegyelmednek megírtam. Én kegyelmedtől meg nem tartom, hanem kegyelmeddel közlöm őket, ha kegyelmed akarja. De mindenestől is az rab csak kettő, azok is igen drágák, nem fő rabok peniglen, hanem bizony rosszak. Az egyik százkét forint ára, a másik hetvenkilenc; harmadik is volt, de az uraim locumtenensnek elfeledtek volt rabot rendelni, tehát én odaadtam. Az negyediket peniglen kapitány uram ajándékon adta. De ha kegyelmednek tetszetnék, mostan Kassán elég rab lészen, kit az kótyavetyére hoznak, jók peniglen; mert az javát mind hátra hatták volt. Jóllehet informatióra bocsátották volt, de inkább hisszük, hogy kótyavetye lészen, s elhányják őket. Mi is innét mind felküldöttük azkik itt voltanak; kegyelmed ott vehet rabot sokat."

Balázsdeák Istvánnak életében ezek az évek voltak a legszebbek. Nemcsak dicsőség, de egyúttal közszeretet vette őt körül. Az egriek például egyhangú fölkiáltással őt választották meg követüknek az országgyűlésre, hogy ott a végbeliek kívánságait és panaszait előadja. Gondolhatjuk, hogy az országgyűlésen is örömmel látták őt; hiszen akkor már országosan ismert neve volt!

Egernek sok jeles és vitéz hadnagya lévén, több is akadt, aki távolléte alatt helyettesíthette őt. Ott volt például a vitéz Bárczy János, akit a budai basák panaszos leveleikben Barcsay Jánosnak írtak. Őt az egriek kívánták elüljárónak (1578-ban) a meghalt Simon Antal hadnagy helyébe. Aztán ott volt Segnyey Jób hadnagy, aki halálos bajt vívott az egyik török fővitézzeL Ugyanezt tette a vitéz Segnyey Miklós hadnagy is. Mindketten megölték ellenfelüket. Jeles vitéznek írják Török Andrást és Thököly Vince hadnagyot is.

Az 1589. évi egri számadások szerint Balázsdeák István főhadnagynak (vicekapitánynak) szere nyolc ló volt. Személyére havonkint ötven frt, mindenik lovára húsz frt járt ki. Ezenkívül járt neki húsz fertály búza, húsz fertály tavaszi, ötven bárány, s minden lovára egy köböl bor. Mint jászkapitánynak külön még négy lovat kellett tartania.

Nem sok ugyan ez a fizetés, de a megélhetésre elegendő volt. Más végházakban ennyit sem "kaptak a magyar főtisztek. De Eger mindég arról volt híres, hogy ott van a legjobb fizetés és ellátás. S szó ami szó, de bizony ez is sok jeles vitézt csalogatott oda. Maguk a hivatalos jelentések is hangoztatják, hogy az egri állapotok oda vonzzák a legjobb katonákat.

Az egri vitézek jó híre és neve országosan ismert lévén, aztán meg jobb fizetés is járván ott, könnyű megértenünk, miért siettek oda mindenfelől a próbált vitézek. Valószínű, hogy a nagy költőt: Balassi Bálintot is az egriek jó híre csalta oda. S a költő méltónak mutatta magát a legjobb egri vitézekhez. Hiszen tudjuk róla, hogy "tizenegy bajt egy nap vitt erős fegyverben s annyiszor részesült az győzedelmekben"! S hányszor és hányszor vett részt Balázsdeákkal egyetemben a portyázásban, a vásárütésben és a várak aljának megszáguldásában? Saját katonái, akik kardja alatt szolgáltak, hősnek (herosnak) mondják őt. S Balassi Bálint meg is érdemelte e nevet; mert hiszen ő is hozzájárult ahhoz, hogy az egriek vitézsége az egész országnak például állíttatott. S ennek a vitézségnek ő adott aztán szebbnél szebb hangot a végbeliekről szóló verseiben. Ő énekelte a többi közt:

Az igazi vitézségnek és az önfeláldozásnak kimutatására nemcsak a győzedelmes csaták alkalmasak. Gyakran a csatavesztésekben több alkalom kínálkozik az ilyesmire. Az egri vitézekkel is megesett, hogy portyázás közben túlnyomó számú ellenséggel találkoztak. S ők ilyenkor sem adtak hátat az ellenségnek, hanem jó hírnevükhöz méltóan küzdöttek az utolsó emberük elestéig.

Rákóczi Zsigmond csak nagyon rövid ideig viselte az egri főkapitányi tisztet. Az 1591. év október 16-án már Prépostvári Bálint lépett a helyébe. Mivel Prépostvári többször helyettesítette a kassai generálist, huzamosabb ideig távol volt. Ilyenkor aztán Balázsdeák István volt az egri vitézek feje.

Az 1592. év nyarán a szolnoki, a hatvani, a füleki, a gyulai és a jenői bégek elhatároztak, hogy a sok kellemetlenségért bosszút állnak az egrieken. Ki is indultak, és Szikszó táján kezdtek gyülekezni. Prépostvári neszét vevén a törökök rezgelődésének, azonnal jelentést tett a szomszéd végházaknak. Jöttek is vitézek úgy Kassáról, mint Diósgyőrről és Kállóról. A magyar had azonban elenyésző csekély volt a törökök seregéhez mérten. Úgy látszik, Prépostvári főkapitány vezette a mieinket. Vele volt Balázsdeák István is próbált lovasaival. Mivel a mieink szégyennel nem akartak visszavonulni, megtámadták a török sereget a Szikszó táján fekvő domboknál, ahol a kitűnő huszárság számára igen alkalmatlan volt a tér. Az egriek és a kassaiak hősiesen harcoltak. Többszörös fölszólításra sem adták meg magukat, s a gyalogság az utolsó emberig harcolva hullott el. Maga Balázsdeák István több tisztjével együtt rabbá esett. Prépostvári Bálint főkapitány imigyen írta volt le Károly Mihály részére az ütközetet:

.,Kegyelmed kívánsága érteni Balás Deák István és Segnyei Miklós dolgát. Balás Deák István az jenői bégnél vagyon, mely felől rossz hírrel beszélik, hogy az portára akarnák vinni. De egy ifjat fogtanak el Rákóczi uram szolgái, kinek elfogásában nekem is hat szolgám volt. Némelyek azt mondják a jenői béggel egy, ki ha volna, ugyan basa fia volna. Ha így volna, az az ifjú megszabadítaná nemcsak Balás Deák Istvánt. Segnyei Miklós sebes, de meggyógyul, az Gyivlárí bégnél vagyon. Elindultam mind egyik, mind másik szabadulásában. Azonkívül Zay András, Bori Pál esett rabbá. Azok az budai basánál vannak; az szegény hetei Pál pap is az budai basánál vagyon. Innét nem veszett négy főembernél több; ötödik az pap. Azonkívül két szegény legény, három lovasok és lovas lengyelek. Az gyalogok szegények mind oda vesztenek! Egy halomra állottanak volt, arról sokáig vívtak. Azt megvették tőlük (a törökök). Még más halomra mentek s azt halálig meg nem adták. Igen sok törököt lőttek el, míg porukban, golyóbicsukban tartott. Végre szablyára költek. Kérték őket az törökök, hogy megadják magokat; de nem adták meg magokat. Erre seregbontókat, tarackokat vittek reájok. Az egész török had, mind lovas, mind gyalog nagy ostrommal vette meg tőlük az halmot. Így vágták le szegényeket. In summa mikor őket eltemettettem, mind összehordattam őket. Kassai huszonhat tisztet temettettem el mindenestül, kik az halmon elvesztenek. Az diadalom az pogányé, de ők is igen bánkódnak. Az Sasfeje az fő-állókapuban vagyon. Az Úristennek ez így volt akaratja. Szerelmes atyámfia! igen vigyázzon kegyelmed; mert az töröknek minden szándéka az, hogy az szolnoki, tömösvári basaság alatt való török ezután Károlyra és oda az vidékre menjen. Az budai basa alatt való török Tarcal, Szerencs vidékére igyekszik. Jobb volna uramasszonyomat Apatiba tartani kigyelmednek."

Balázsdeák szomorú esete a végekben nagy részvétet keltett. Nemcsak az egri vitézek, de a nyugat-magyarországi kapitányok is megmozdultak, hogy őt kiváltsák. De ez nem ment könnyen. A hazai törökök a fővitézeket a szultánnak szokták ajándékozni, s a császár rabját pénzért nem lehetett kiváltani.

Mikor vitték Balázsdeákot a héttoronyba, nem tudjuk. Konstantinápolyból 1592. október 10-én jelentik Bécsbe, hogy huszonnégy élő rabot és száz fejet hoztak a városba. Úgy a rabok, mint a fejek az egriek viadalából valók. A rabokat a diván elé vitték, s ott kihallgatták. Ezek között volt Balázsdeák István is. Prépostvári Bálint egri főkapitány, aztán Pálffy Miklós, valamint a magyar tanácsosak is mindent elkövettek, hogy a hős Balázsdeákot kiszabadítsák a héttoronyból. Prépostvári már 1593. szeptember 23-án írt őfelségének is, s arra kérte őt, lendítene valamit Balázsdeák sorsán. Ő - úgymond - írt most nekem, s arra kért, tegyek meg mindent kiszabadítása ügyében. Segítségért is esedezik; mert élelmére naponkint csak három dénárt kap. Egy dénárba kerül a víz, kettőért meg néhány harapás kenyeret vesz. Hogy eddig éhen nem veszett, azt egyedül az erdélyi követeknek köszönheti, akik segélyezték őt.

Mivel ez időben két fogoly bég volt a mieink kezén, 1593-ban ezeknek az elbocsátása fejében 28 magyar főrab szabadon bocsátását kérték. A huszonnyolc rab közt szerepel Balázsdeák István is. A nevezett huszonnyolc fővitéz legtöbbje 1593-ban csakugyan kiszabadult. De Balázsdeákot nem adták ki. Ő 1597-ig raboskodott.

S míg ő a héttoronyban szenvedett, azalatt itthon az udvar teljesen megfeledkezett nagy érdemeiről. Rudolf király 1596. március 12-én például elrendelte, hogy a jászkapitányságot, melyet ideiglenesen Balázsdeák fia kezelt, el kell tőle venni, s Jászapáti Horváth Györgynek kell adni. Balázsdeák most török rab, tehát polgári halottnak kell őt tekinteni. Különben is "male informato et durante beneplacito" kapta volt ezt a tisztséget.

A király tehát cserbenhagyta régi hű vitézét. A mieink azonban nem így gondolkoztak. A hős Pálffy Miklós minden követ megmozdított kiszabadítása dolgában. Az 1597. évben sikerült is őt kiváltania a fogoly koppányi béggel.

Bay Mihály írja 1597. szeptember 6-án Draskovich Péternek: "Balázsdeák Istvánt Isten megszabadította az jámbor úr: Pálffy uram által. Az koppányi béget - ki igen beteges vala - bocsátá el érte; tízezer forint érő marhát is ígért adni az bég. És így szabadította meg Isten az jámbort: szegény Balázsdeák Istvánt. Mindnyájan örültük szabadulását... A czétényi tisztet (officiolatust) Balázsdeák Istvánnak adta, s száz lóra ígért neki fizetést."

Amíg a király mit sem tett hűséges szolgájának kiszabadítására, addig Pálffy Miklós nemcsak hogy kiváltotta őt, hanem még megélhetéséről is gondoskodott A czétényi officiolatus ugyanis eléggé jövedelmező volt.

Pálffy Miklósnak e nemes tette nem szorul dicséretre, ő maga nem is várt ezért elismerést. De a végbeli tisztek azért elhalmozták őt magasztalásokkal. Ezek ugyanis értékelni tudták Pálffy fáradozását, s vele együtt Balázsdeák érdemeit is.

Nem tudjuk, meddig szolgált Balázsdeák István Pálffy hadában. Szabadulása után való időből ugyanis semmi adatot nem sikerült róla találnunk. Lehet, hogy a hosszú rabság szenvedései hamar sírba vitték őt.

Bizonyos dolog, hogy egyike volt a XVI. század legkiválóbb lovastisztjeinek. Kevés főtiszt akad e korban, akiről, mint emberről, annyi szépet és nemeset írtak volna, mint Balázsdeák Istvánról.

A nemesek a hódoltság területén birtokukat mind elvesztették. A hódítóik a jobbágyokat, az iparosokat és kereskedőket nem bántották, a nemeseket azonban elűzték. Ezeknek tehát igen ösztövérül állt a sorsuk. Egy szál karddal s egy-két lóval jöttek a királyi területre, s karddal keresték kenyerüket. Mivel nekik volt legtöbb okuk a törököt gyűlölni s vesztett otthonukat siratni, ádáz dühvel harcoltak a hódítók ellen. És sokan közülök kardjukkal és vitézségükkel szereztek új birtokot. Amit tehát egyfelől a szerencse elvett tőlük, másfelől helyrehozta.

A menekült nemesség a királyi terület nemeseivei és főnemeseivel egylelkű testületté lett. Ha valamikor, úgy a XVI. században el lehetett mondani, hogy a nemesség a magyarság elitje, s hogy kastélyai és kúriái a nemzeti érzésnek, a hazafias felbuzdulásnak és áldozatkészségnek igazi mentsvára!

A másfél századig tartó harcok azonban mód nélkül apasztották a nemesek számát. A hiányt tehát új elemmel kellett pótolni. Amint Mágócsy Gáspár írta 1562-ben: a fából is embert kellett volna csinálni. A célt úgy érték el, hogy a kiválóbb elemet seregével nemesítették. Lett légyen valaki katona, iparos, jobbágy vagy kereskedő, ha kivált társai közül, ha bármi téren kitüntette magát, nemessé tették. Egy török fej beszolgáltatása egyenlő volt a nemesi levéllel. Aki hosszabb ideig derekasan szolgált, aki a harcban kitüntette magát, nemességet kapott. A magyar lovasságnál minden főlegény (altiszt), a gyalogságnál minden vajda és a legtöbb tizedes nemes volt. A nemeslevél adományozása oly gyakori volt, hogy a bécsi kormányszékek a XVII. század vége felé már azt hirdették, hogy a magyar kancellária valamennyi csizmadiának nemeslevelet osztogat. S ez állításban volt is némi igazság. A kis Komárom városában például harminchárom kuriális nemes lakott. Ezek közt huszonegy iparos és kereskedő volt. A polgári telkeken lakó s többnyire újabb nemesek kétszáztizenheten voltak, akik között százhatvan volt iparos és kereskedő. A városnak tíz csizmadiája mind nemes volt!

A kiváló elemnek a nemesi rendbe való sorozása mind politikai, mind kultúrai szempontból nagy jelentőségű dolog volt; mert a kiválás tette lehetővé, hogy a napról napra fogyó nemesség, az országot és az alkotmányt védelmező ezen rend régi erejét megtarthatta. Annak a körülménynek, hogy a nemesi rend bárki számára nyitva állt, egész sereg kiváló embert köszönhetünk. Vannak íróink, hőseink, politikusaink, akik ifjúkorukban még jobbágykodtak, s később mint nemesek a nemzet hálájára érdemesekké tették magukat. Azazhogy rajtuk is teljesült a régi mondás: a szilaj lángnak nemes kő ad tűzhelyet.

Eörsy Péter is, akiről itt szólunk, a szegénység és a névtelenség sorából került ki, és maga küzdötte föl magát a nemesi rend legendás hősévé. Mivel évkönyveink alig tudnak róla, érdemes őt tollra vennünk. Eörsy Péter Komárom megyében született, s úgyszólván még gyermeksorban volt, mikor a katonai pályára adta magát. Mint közhuszár kezdte a hadiéletet, de tudásával, vitézségével és emberségével gyorsan emelkedett. Arra a kérdésre, hogy hol kezdte és hol folytatta katonai szolgálatát, adatok hiányában felelnünk nem lehet. Annyi bizonyos, hogy a XVI. század nyolcvanas éveiben mint huszárkapitány szerepel Pápán, ahol a derék Majthényi László, Gyulaffy Mihály s Horváth Balázs voltak lovaghadnagytársai. Ezek Eörsy Péterrel együtt Nádasdy Ferenc (a hős fekete bég) kardja alatt küzdöttek a dunántúli harcokban. Eörsy Péter szolgált még Érsekújvárott, s tán Komáromban is. Pálffy Miklós, a kitűnő hadvezér és kerületi generális, felismervén Eörsy nem mindennapi tehetségét és vitézségét, megtette őt helyettesének, s nemegyszer a legnehezebb feladatokkal bízta meg őt.

Eörsy Péter kortársai - főleg Nádasdy Ferenc és Pálffy Miklós -, valamint a hazai török basák leveleikben elégszer foglalkoznak véle, s így nem nehéz dolog képét rámába foglalnunk. Minden ízében lelkes magyar volt ő, aki hitte, hogy hazáját sikerül a török iga alól fölszabadítani. Tehát a török ellen való küzdelmet tűzte ki élete céljául Nemes elhatározás volt ez, melyet híven követni dicsőség.

Eörsy Péternek célja eléréséhez megvoltak lelki és testi tulajdonságai. Acélkarú, rettenthetetlen vitéz volt, akinek tűzön, vízen, járatlan helyeken általútja volt. Rajta is teljesült a régi mondás: aki a dicsőség útjára tévedt, nem ismeri a félelmet. Bár nagyon jól tudta, hogy a szerencse bátor szívvel társalkodik, azért mindig óvatos volt, s addig nem lépett a vízbe, míg kövét nem látta. A legfontosabb végház őrzése lévén rábízva, szeme-füle mindig résen volt. Tudta nagyon jól, hogy a török nagyon ásít Esztergom várára, melynek ő volt a főkapitánya, de sikerült a török minden csalárdságán túljárnia. Bátran írhatta tehát nekik: "a róka náthája nincsen rajtunk, hogy meg ne éreznénk csalárdságtok bűzit!"

Eörsy Péter jól ismerte a végbeli szokástörvényeket, s azokat mindig megtartotta. A szomszédságbéliekkel tehát szépen élt, s még a budai basával is nyájas hangon váltott leveleket. A kardja alatt levő katonáit becsülte és szerette. Tudott dolog, hogy a végházaik fizetése gyakran megkésődött és sokszor el is maradt. Ilyenkor az elkeseredett katonák a górék előtt való padokon, az úgynevezett szakállfüstölőben (avagy morgó színben) hatalmas káromlással eresztették meg a nyelvüket, s a császárnak és a bécsi uraknak ugyancsak nem sok jót kívántak.

Eörsy Péter ilyenkor nem riaszkodott reájuk, nem is fenyegette őket, hanem pénzes búzát osztott nekik, s úgy Bécsben, mint a kerületi generálisnál megsürgette a fizetést. Reánk maradtak azon "siető levelek", miket az ügyben Pálffy Miklósnak írt volt. Mint gondos atya a gyermekeiért, úgy könyörgött ő éhező katonáiért, akik szegények már alamizsnán voltak kénytelenek vajúszni.

Eörsy Péter nemes szíve nemcsak a katonáival szemben mozdult meg. Mivel a főbb törökök mind jól ismerték őt, a tizenöt éves háborúban a vezérek őt használták a keresztény rabok kiszabadítására. S Eörsy Péter szíves-örömest szolgált e téren is. Pontosan tudta, melyik török várban raboskodik ez vagy amaz a vitéz, s mindent elkövetett kiszabadításukra. Maguk a rabok is neki írtak, s őt kérték meg közvetítésre. Az 1597. évben például Pálffy generális meghagyta néki, írná meg, micsoda főrabok vannak török fogságban. Eörsy február 11-én azt felelte Pálffynak, hogy Egerben tizenkilenc magyar fővitéz raboskodik. Ezek írtak is már neki, s levelükre választ is küldött. "Sem Budán, sem Pesten - írja - egy fő rab sincsen, az ki harcon veszett volna el, hanem Szolnokban vagyon Nyáray Gáspár és Kuty Antal".

Mivel a budai basák s más török urak Eörsy Péternek nemcsak vitézségét, de emberségét is jól ismerték, szívesen egyezkedtek véle a rabok megváltása ügyében.

Eörsy Péter - amint már említettük - először Nádasdy Ferenc harcaiban tüntette ki magát. Országos hírű vitézzé azonban a tizenöt éves háborúban lett. Esztergom hosszas ostrom után elfoglaltatván, e fontos vár élére Eörsy Péter került. Esztergom akkor valóságos romhalmaz, s amellett a legveszedelmesebb végház volt. A török ugyanis mindent megtett, hogy a reá nézve fontos erősséget újból visszafoglalja. De minden kísérlete balul ütött ki. "Eörsy éjjel-nappal fegyverben volt, s vígan várta a török támadását. Ha pedig sikerült a támadást visszavernie, szélnek eresztette szép, lobogó zászlóit, s ő verte föl a törököt. Pálffynak és Eörsynek reánk maradt levelei hirdetik, hogy az ilyen támadás nagyon sokszor megesett, s majd mindig jó szerencsével tértek vissza a mieink. Eörsy Péter olykor nagyobb csatát is vívott, s ilyenkor fényesen igazolta, hogy a hadvezetésnek is mestere. Az 1602. év őszén például az egri törökök ezerkétszáz lovassal a szerdár segítségére siettek. Háromkornétás (lófarkas) basa vezéri pompával járt előttük. Eörsy Péter a lovasaival megtámadván őket, az egész sereget szétverte, s tömérdek zsákmánnyal és rabbal tért vissza Esztergomba. Mátyás főherceg szeptember 4-én maga írta meg az uralkodónak Eörsy Péter jelentése alapján a lovascsata és győzelem lefolyását, s mellékelte Eörsy levelét, mely a török foglyok vallomását is tartalmazta.

Eörsy nemcsak lovascsatákat vívott. A naszádosoknak is ő lévén a kapitánya, a Dunán is gyakran hadakozott a törökök gályáival s naszádjaival. Pest ostromakor a fővezér Eörsy Péterre bízta a törökök dunai hídjának szétrombolását, s ő ezt naszádjaival mesteri módon végrehajtotta.

Az 1597. május 2-án Eörsy jelentette Pálffynak, hogy a törökök hajón gabonát akartak Tatára szállítani. Szabó Vince és Béczel Péter vajdák, akik a Dunán őrködtek, megtámadták a fegyveres török hajót, s levágván az őrséget, a gabonáshajót elhozták. A magyar naszádosok közül hét esett el. "Hanem - írja Eörsy - énnekem küldött volt egy átalag vörös bort az pozsonyi bíró. Azt nem tudjuk, ha megitták-e, avagy hová tették?"

Mivel Eörsy Péter emberei folyton kijártak csatára, s mivel a hódoltsági magyarok is rendesen tudatták vele a törökök rezgelődését, Eörsy Péter a legjobban értesült kapitányok egyike volt. Hiszen a szomszéd erősségek kapitányai is elsősorban őt értesítették; mert Eörsy Péter kardja alatt a legtöbb katona volt, s így tőle várhatták leghamarább a segítséget. Szőgyéni Máté például Nógrádról kér tőle két-háromszáz embert. Eörsy András (Péter fivére) Vácról jelenti neki, hogy a török megindult Pestről. Nagy Enyed kapitány meg azt írja, hogy "4000 tatár a bécsi mezőben vagyon, s csak azt várják, hogy az út szikkadjon".

Az imigyen kapott hírek alapján írta volt Eörsy Péter 1597. január 7-én Pálffynak: "Az én kegyelmes uramnak, az nagyságos Pálffy Miklósnak, őfelsége tanácsának és ország kapitányának adassék ez levél kezében. Az minemű keresztény emberink ott bent Budán és Pesten vannak, ugyan maguk közül egy emberüket bocsáttanak ki énhozzám, az kitől azt izenték hogy török császár az végeiken azt írta, hogy semmit ne féljenek; mert általánfogva minden bizonnyal Szent György napjára itt kint akar személye szerint lenni. Ha penig akkorra ki nem érkezhetnék, tehát minden bizonnyal az mikor az rózsa kivirágzik itt kint akar lenni és azt is írta, hogy bátor az Makumetát soha ne láthassa, hogyha ez megnevezett napra ki nem jő... Jól tudja nagyságod, hogy ez a hely (ti. Esztergom) mi állapotban vagyon. Az mióta az Isten kezünkbe adta, azolta fogva igen keveset építettenek rajta; most is senki sem épít rajta semmit. Az mióta nagyságod innét kiment, azóta fogva egy lapát földet sem vetettenek egyik helyről az másik helyre." De azért - írja levele végén -"az egész vitézlő néppel jó vigyázatban vagyunk".

Erre a vigyázásra nagy szükség volt; mert hiszen február 11-én Eörsy Péter már azt jelentette Pálffynak, hogy a török Esztergom ellen készül.

Említők már, hogy Eörsy Péternek mind a magyar, mind a török előtt jó híre s neve volt. Emberségével és vitézségével szerezte ezt. Bizony még a török szomszédok is azt írták róla, hogy akinek szívén és szemén nem ül az ördög, hallania kell Eörsy jó hírét. Bár a háború szakadatlanul folyt, a budai basák fel-felkeresik őt leveleikkel, s ügyesbajos dolgaikat békésen elintézik. Az 1597. év őszén Eörsy például arra kérte a budai vezért, engedné meg, hogy az elmenekült váciak hazaköltözhessenek. Ahmat budai basa november 20-án kelt levelében aztán imigyen írt ez ügyről: "Az váciak dolgát az mi illeti, mi abban ellentartók nem vagyunk, hogy haza ne szállanának, ha valami házacskájuk vagyon, ahol megmaradhatnának;... de minthogy három basa és tíz szomszéd bég vagyon itt, kiket az csatázástól meg nem tarthatunk, azoktól féltek szegények, hogy vagy őmagokban: avagy gyermekekben valami kár ne legyön, és mi is attól féltettük szegényeket, azért nem akartuk hazaszállítani; mert mi azt akarnánk, hogy faluk, városok épülnének. Az óbudaiakat is biztassa haza kigyelmed".

Ezután megírja Eörsynek, hogy a kecskemétiek, körösiek és ceglédiek erősen panaszkodnak a végbeliek ellen. "Legyünk jó szomszédsággal - írja Ahmat -, mert ha mi is úgy kezdünk cselekedni, semmi jó nem következik belőle".

Levele végén arra kéri Eörsyt, küldené egyik főemberét Budára, szóval akar vele izenni. Bátran jöhet, "még az hajának sem leszön egy szál bántása is".

Eörsy erre Váczi Borbély Györgyöt és a megyeri bírót küldi a basához. Mivel Borbély György jól tudott törökül, a basa szóval is izent, s levelet is küldött véle Eörsynek. A levélben a Budán levő magyar rabok emberséges tartását jelentette. "Az rabok dolgát az mi illeti - írja Ahmat -, titkon tudakozza meg kegyelmed. Ételök, italuk itt szépen vagyon. Azért kegyelmed is szegényüknek az ottvalóknak megadja; mert hiszen azoknak is istenök vagyon, kiknek az másvilágon jutalmát veszi kegyelmed." (1597. december 4. "Mi, Ahmat passa, az hatalmas Istennek akaratjából az győzhetetlen török császárnak főhelytartója Budán, és gondviselője Magyarországnak. Tisztöletös és becsületös vitézlő nemes személy, nekünk jó szomszédunk" stb., stb.)

Érdemes megemlítenünk, hogy a budai vezér a béketárgyalások alkalmával is Eörsy Péterrel tudatta a törökök kívánságait. Mátyás főherceg például 1600. szeptember 7-én Rudolf császárnak jelentette, amit a budai vezírbasa a békesség ügyében Eörsynek írt volt.

Vezír Mehmet basa augusztus 31-én írta Eörsynek, az ő jó szomszédjának, hogy a török deputátusok a béketárgyalásra Esztergomba jönnek, s már útban vannak.

A többször megkísérelt béketárgyalások eredményre nem vezettek. A háború tehát szakadatlanul folyt, s Eörsy abban tevékeny részt vett. Legvéresebb harca a törökkel Győrött volt 1598-ban. Győr visszafoglalásáról elég sokat írtak már, de Eörsy Péternek ottan való szerepléséről szót is alig ejtettek. Pedig a legvéresebb harcot ő és az ő katonái vívták, s az ő embereiből veszett el legtöbb. Eörsy Péter ezer vízi és szárazföldi hajdú élén küzdött ott. A hivatalos jelentés szerint a győri kapu felrobbantása után a francia Vabécourt rohant be a várba elsőnek. Erre jött Eörsy Péter ezer hajdújával; őt követte Don Lopes, s végül Schwarzenberg fővezér jött. Pálffy a huszárokkal a vár körül őrködött.

Schwarzenberg fővezér március 30-i jelentésében ugyanezt írja, s hozzáteszi, hogy Eörsy Péter magyar gyalogosaival nagyon kitüntette magát.

Mikor Rudolf császár meghallotta Győr visszafoglalását, az idegen tiszteket elhalmozta jutalommal. Eörsy Péter természetesen semmit sem kapott, bár háromszáz emberénél több esett el, s a megmaradottak is jobbára sebesek voltak. Pálffy Miklós is így járt.

Eörsy Péter a háború további folyamata alatt is többször kitüntette magát s jelentéseivel több ízben fontos szolgálatot tett. Az 1600. év május 14-én például Pogrányinak írta, hogy Csáki Gergely és Kalmár István vajdák minő vízi csatában verték meg a törököt. Az 1601. évben az esküszegő franciákról (akik a törökökhöz pártoltak) részletes jelentést írt Mátyás főhercegnek. Ugyanez év október havában Thurzó Györgynek írta, hogy a váci őrséggel és a saját hadinépével Buda alá vonult. Gutray István alatt a váciak oly szerencsés portyát csaptak, hogy tömérdek zsákmányt hoztak. Ilyen portya és csatázás - írja Eörsy - rég nem volt.

Ugyanez évben (szeptember 12.) Mátyás főhercegnek jelentette, hogy a Székesfehérvár felmentésére siető török had alig harmadfélezernyi. Köztük vannak az áruló franciák is.

Érdemes megemlítenünk, hogy Fehérvár ostromakor a budai basa így szólott főembereihez: Ti kutyák! Oly sokáig alkudoztatok Eörsy Péterrel a békesség dolgában, hogy Fehérvárt imigyen eljátsztátok!

Eörsy az 1602. augusztus 13-án kelt jelentésében részletesen leírta a török sereg állapotát, szándékát és számát.

Valamivel későbben azt a lovascsatát írta le, melyben 1200 egri törököt szétvert huszárjaival.

Mondanunk sem kell, hogy az olyan vitézt és tapasztalt katonát, mint Eörsy Péter, Buda és Pest ostrománál sem nélkülözhették. Az ő érdeme a törökök pesti (dunai) hídjának szétrombolása. Részt vett mindkét város ostromában, s Pest elfoglalása után Eörsyre és Strozza olasz tisztre bízták Pest védelmét. Hasszán basa megszállván a várost, Eörsy hősiesen védte azt, s embereivel gyakran kiütvén, az ellenségnek nagy bajt okozott. Mielőtt a török abbahagyta volna az ostromot, a fővezér parancsára több német ezred és Eörsy Péter magyarjai rohamot intéztek a török sáncok ellen. Nem tudni, mi rémítette meg Eörsy Péter csapatait, de a legvadabb rémület közt rohantak vissza a pesti kapu felé, hogy a városba menekülhessenek.

Eörsy Péter kivont karddal állta útját a megrettent futóknak, s néhányat közülök le, is vágott. A tolongó és rémülettől űzött tömeg azonban eltiporta a derék embert. Éktelenül elrútított holttestét alig lehetett fölismerni. Azok a csapatok, melyeket oly sokszor vezetett győzelemre, öntudatlanul okozták halálát! Mikor észbe kaptak s megtudták a szomorú esetet, bőségesen megsiratták vezérüket s hív társukat...

Eörsy Péternek családjáról keveset tudunk. Mikor Esztergom főkapitányává nevezték ki, feleségét nem merte a veszedelmes Esztergomba hozni, tehát Eger vidékére vitette. Pálffy annak idején neki adta a lédeci falut s jószágot, abból tartotta feleségét. Mivel Eger 1596-ban török kézre került, semmi adat sem maradt ránk arról, hogy mi történt a feleségével.

Magyar krónikáink nem ismerik Kenyérkosár Balázs vajda uram vitézi tetteit. Nem is csoda: titokzatos ember volt ő, ki ha a véletlennek gonosz szerencséje beköszöntött hozzá, nemcsak nevét, hitét, de alakját is megváltoztatta. Legalább kilencszer esett ez meg rajta, s még okos bírái sem tudtak eligazodni a sok néven meg hivatalon, melyet ez világi életében viselt vala. Olyan kalandorféle ember volt ő, amilyen a XVI. században elég találkozott. Nem félte az Istent, egy poltúrára sem becsülte a császárt. Teljes lévén haraggal mindenféle törvény iránt, le-lerázogatta azok terheit válláról. Az ellenséggel szemben erős volt és bátor. Vére hullásáért és hősiességéért egész tarisznyára való írást kapott; noha ő szívesebben vette volna, ha pénzzel rakják meg azt, s nem hitvány betűkkel. A jóban őkigyelme semmi jót nem látott, a rosszban nem talált semmi rosszat. Éppoly vitézi dolognak tartotta, hogy az udvari kamara üres kincstára számára vitt ezüstöt néhány kóborló hajdúval elragadta, mint azt, hogy egyetlen naszáddal kilenc török sajkával győztesen megharcolt.

Rácnak született az istenadta, de, mint annyi sok társa, ő is megmagyarosodott.

Hiába! Magyar volt akkor még a vitézek nyelve! A szomorú viszonyok mellett is élt és gyarapodott a magyar nyelv, mintha csak a XV. század fénye és varázsa ekkor fejtette volna ki végső erejét. Kenyérkosár Balázs különben törökül is jól beszélt, s lefoglalt írásai között egész csomó török levelet találtak. Ez írások nyilvánvalóvá tették, hogy sok előkelő törökkel összeköttetésben állott, s osztályosa volt titkaiknak.

Mint naszádos vajda jó ideig Légrád mellett éldegélt, de háborús időkben megjárta az egész Dunát, s olyan veszett híre keletkezett, hogy ellenség és jó barát egyaránt ész nélkül szaladt hajója elől. Mikor Miksa megvásárolta a töröktől a békét, Balázs vajda szomorúan vezette révbe a naszádját. Immár nem mondhatta, nem kiálthatta - amint a háborúban szokta -, hogy az övé, amit szemmel lát, lábbal nyom. A tétlenség, a végházbelí tőrvény, no meg aztán az örökös pénzhiány megutáltatták szabadságra nevelt úri személyével régi mesterségét. Otthagyta Légrádot, s még balog kezével sem vetett süveget tisztjei felé. Hogy sanyarú sorsán lendítsen egyet, egyenesen Bécsbe ment. Ott már mint Ormanich Iván, két betanított társával az udvari kamarához ment, s elmondá, hogy az oklicsi összedőlt kolostor-templom pincéjében temérdek drágaság rejlik. Mint tisztes ember jól tudja, hogy ezek a kincsek egyedül őfelségét illetik, azért nem is nyúlt hozzájuk. Csak beszéde igaz voltának bizonyságára hozott magával néhány arany- és ezüstpénzt.

A kamara, üres lévén kincses tárháza, mód nélkül megörült a rejtett kincsnek. Azonnal kétszáz tallért adatott Balázs vajdának, azaz most Ormanich Ivánnak, s húsz lovast rendelvén mellé, elküldé a kincsekért. A lovasok el is értek Oklicsba, de Balázs vajda nélkül. Őkigyelme ugyanis hátat fordítván nekik, száraz gégével, tömött erszénnyel nekiment az első csárdának, s kedvére hajtogatta a kupákat. Miután vagy két karika bort magába szitt, úri módra felöltözött, s a németadta szép holdas lován új élet után nézett.

Sok furcsa kaland után Vácra szakadt fel, s aztán Pocsoly Borbély Balázs név alatt révlátó lett. Az volt a dolga, hogy a titkos árukkal evező hajókat meglássa. Balázs azonban háromévi szolgálata alatt egyet sem látott meg. A révlátóság ilyen módon igen szépen jövedelmezett neki, azonkívül becsülete nőttön-nőtt a törökök előtt. A busás jövedelmet azonban fölemésztette a folytonos ivás. Hozzá hasonló ivót még a kilenc iskolákon forgott városi bíró sem ismert. Míg a huzamos ivásnál inasokkal a bor játszott, ő mindig a borral játszott, s józan maradt. Hogy újabb jövedelemre tegyen szert, ő, aki az egész fejérnépet legalább egy egész kontignációval alább becsülte, mint más szegény ember, házasságra adta fejét. Görcs Pannának hívták azt a szerencsés leányzót, kire a nagy hírű Balázs vajda szemét vetette. Három napig tartott a lagzi, s miután torkig itták-ették magukat, Balázs szemefényével elindult a kis faluból, de nem hazafelé, hanem Esztergomba, az ő régi úrbarátjához, a béghez. Természetes, hogy itt tovább ittak. Hogy a menyecskének is legyen valami öröme, a bég hollóköves karkötőket, szép szederjes gránátokat, fehér köves (gyémántos) reszketőket, drága muszlineket rakott elé. Balázsnak a bortól, a menyecskének a drágaságoktól ragyogott a szeme. Az alkut tehát hamar megkötötték; a beglerbég húsz aranyat olvasott Balázs markába az asszonyért. Akik tudósok voltak a dologban, mondották, hogy az asszonynak nem volt kedve ellenére a férjcsere.

A második feleségét - Komjáti Zsuzsit, mondja az egykorú vádoló írás - tizenöt aranyért adta el Balázs a budai janicsároknak; "azonkívül még háromszor nősült odaalá (ti. a hódoltságban), s mégsem vala asszonyember az házánál".

Pocsolyi Borbély Balázs, a révlátó tán tovább is űzi vala ezt a mesterségét, ha véletlenül ki nem tudódik. Balázs vajda nem várta be a törvénylátást, hanem a törökök közé szökött Esztergomba, hol a szandzsákbéggel jó barátságot tartott. Itt tudta meg, hogy a bég ki akarja raboltatni Guta községét. Balázs vajda jól ismerte Guta tájékát, s így a bégnek fölajánlotta szolgálatát. S miután a zsákmány harmadában megegyeztek, elment Gutára, hogy ott kissé körültekintsen.

Guta mezővárosa a XVI. századig nem ott volt, ahol manapság, hanem a Vág bal partján. Mikor Esztergom török kézre került, Guta önkényt meghódolt. A török azonban a megállapított sarcon kívül annyit vett rajta, hogy a város megbánta a meghódolást. A bajon úgy segítettek, hogy közös megegyezéssel lerontották összes házaikat, s a Vág túlsó (jobb) partján - ahol ma van - építették föl. Erre fölmondták a töröknek a hűségesküt, s meghódoltak Rudolfnak. Mindezt Forgách István komáromi főkapitány-helyettes részletesen megírta leveleiben. A török néhányszor megkísérelte visszafoglalását, de a rengeteg nádas és lápság között úgy eltévedt, hogy még a Vág partjáig sem juthatott. Egy alkalommal sikerült egy gutai parasztot elfogniok. Ezt kényszerítették, hogy a lápok között átvezesse őket. De hiába kínozták a szegény parasztot, nem a városba, hanem a legveszedelmesebb lápból lápba vezette őket. Aki ott nem veszett, az visszafordult; a gutaiak meg haldokolva találták meg megmentőjüket a nádasban. (Ezt is Forgách István jelentette.)

Amit a gutai ember nem tett meg, arra vidáman vállalkozott Balázs vajda. Vagy ötven jó török vitézzel megindult a kalandra. Déleste értek a beláthatatlan nádasok tövébe. Amint besötétedett, Balázs vajda bevezette őket a lápok rejtekébe. Egyik fordulónál a lesbe állított gutaiak meg Balázs vad ordítozás között hirtelen a törökökre csaptak. Ész nélkül rohantak vissza a meglepett lovasok, azazhogy rohantak volna, mert néhány ugrás után az ötven lovas alatt leszállt a láp, és elnyelte őket a víz. Akik még vergődtek imitt-amott, azokat csodaszép rendben lekaszabolta Balázs, így állt bosszút a bégen, amiért visszaküldé eladott feleségét. Másnap már ötven török ruháját és fegyverét árulgatta Guta piacán.

Jól tudván, hogy egy ideig nem lesz tanácsos a törökök között mutatkoznia, szekeret vett magának, s két szép deres szabású csikóval a császár földjére ment. A múltak kedvéért most Cserdi Pócos Balázs név alatt állott szolgálatba. S ki élte javát a Dunán töltötte, most szekerével kereste kenyerét. Sok hivatala között ez volt az egyetlen, melyet igazi nevén sohase tudott megnevezni, lévén őkegyelme "obristen-proviantamts-verwalters-furwesens-corporal". Tehát csak szekérmesternek hívta magát. Az volt a dolga, hogy nyúlós, ecetes borokat, romlott, penészes kenyeret s más effélét szállított őfelsége vitézei számára. Szidta is a császárt eleget, amiért ilyenekkel tartja jó vitézeit. Szidta még jobban, mikor harmadfél évig hiába várt zsoldjára. Végre is, hogy segítsen magán, mikor szekerét posztóval rakták meg, megszökött az egész szállítmánnyal. Miután imitt-amott túladott a posztón, Galgócra ment, mivel ott sok régi cimborája kereskedett. Gyakran fölkeresvén a helyeket, hol pincés borokat mértek, borittában elmondott egyet-mást vitézi életéből. Még a posztó elemeléséről sem feledkezett meg. A vidám kalandokat örömmel "hallgatták az ismerősök; sajnos, akadt olyan is, aki elárulta a regélő vajdát.

Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy börtönben ül. A község nagy örömmel jelenté felsőbb helyen, hogy aki tucatszámra falta be az öreg bűnöket, s kinek fejére a kamara meg a haditanács ugyancsak öntögették a párlúgot, végre kézre került! Siettek is, hogy kihallgassák a nagy bűnöst. Balázs vajda persze a legtöbb kérdésre nem tudommal felelt. A posztólopást azonban nem tagadta; de szerinte őfelsége jobban megcsalta őt, mert a posztócsomagokra a legjobb s legdrágább szövetek neveit írták, pedig valamennyi hitvány daróc volt. A szegény katonákat akarták becsapni, s őt csalták meg; mert a posztó értékénél jóval többel adós neki a császár harmadfél évi hű szolgálatáért.

További kihallgatásra nem került sor. Míg odafent gyűltek a jelentések s tanakodtak a teendők felől, azalatt Balázs Vajda szépen odábbállt. Ez egyszer nem is kellett magának fáradoznia szökése ügyében. A galgóci vásáron összegyűlt marhatőzsérek meg botoslegények (hajtók) szétszedték a börtönt, s vállaikon vitték ki a "nagy, derék és vitéz Balázs vajdát", aztán lovat adtak alája, s még ki is kísérték a városból. Az ördög apostolainak nevezett hajtók, avagy hajdúk az efféle csínyt nemegyszer megcselekedtek.

Balázs vajda bölcs óvatosságból ez eset után néhány évig mit sem hallatott magáról. Mikor azonban minden elcsöndesedett, Istenadta Nagy Balázs néven visszafoglalta régi birodalmát. Azazhogy ismét naszádos lett. Hol Győrben, hol meg Komáromban szolgált. Rövid idő alatt ismertté tette nevét mindkét városban; mert nem volt korcsma, ahol ő nem verekedett és nem volt kaland, amire ő nem vállalkozott. Kiütvén a hosszú török háború, a dunai hajóhaddal ő is Esztergom alá ment, s itt fejezte be életét. A vízi csatában hősiesen küzdött, de egy golyó elvitte a bal kezét.

Aztán a törökök kezébe került, akik, mint régi ismerősüket, lefejezték. Fejét kopjára tűzték, s Esztergom palánkja előtt állították fel.

Balázs vajda hősi halálát töviről hegyire leírják özvegyei. Öten voltak ezek, s öten kértek vitéz fejük érdemeiért az udvari kamarától kegydíjat! A kamara csak az öt özvegy folyamodásából tudta meg, ki is volt igazában az a Balázs vajda!

Az 1593. évben megindult török háborút az egész ország örömmel és bizalommal köszöntötte. A lelkesedés minden pártot egyesített, s az ország fővitézei szentül hitték, hogy a nagy harcot sikerrel vívják meg, s így Magyarország elhomályosult csillaga újra fölragyog. A háború első eseményei igazolták, hogy ez a reménység nem hiú ábrándozás volt. Győztünk itt is, amott is, s úgy látszott, hogy a szarvára fogyott hold alászállóban vagyon. Ami a pacsirta a piruló hajnalnak, az volt az első siker az ébredő nemzetnek. Az erőre kapott bizalom szebb és dicsőbb korszak hajnalodását várta. Sajnos, az alkonyodó század e szép reményt a lelkesedéssel együtt hamar letarolta. A mieink a császári hadseregben bíztak. Ez a sereg azonban több kárt tett a magyar vagyonban, mint a törökökében; s jobban gyűlölte a magyart, mint a pogány ellenséget. S mivel Bécsből is olyan politikát űztek, mely inkább a magyarság, mint a törökség gyengítését akarta, a császári sereg kénye-kedve szerint jártathatta rajtunk a hatalmát. Azután vele együtt a rác, az oláh, a török és a tatár is a szegény, megfogyott magyarságot dúlta és pusztította. S mikor amúgy is a legnagyobb veszedelem környékezett bennünket, a nemzetnek régi átka, a viszálykodás is új életre kelt. Magyarország ege tehát mindenfelől besötétedett. Igazi ítéletidő szállott reánk. Nyögve szenvedett mindenki. Siralmas csak említése is annak az iszonyatosságnak, ami nálunk történt. Hiszen a Básta kora nehezedett reánk minden borzalmával és kegyetlenségével! Magyarországi koronázott királya utasításul adja ennek a Bástának, hogy ölesse, égesse, akasztassa, pusztítsa a rebellis magyarságot, s jó érzésű németeknek osztogassa a magyar földet. És Básta szó szerint teljesíté ura parancsát. Olyan világ támadt Erdélyben, e szép tündérországban (ez volt Erdély neve a XVI. században), hogy nem találtak elegendő bicskát, amivel az elfogott uraknak, nemeseknek és vitézeknek nyakát elnyiszálhatták volna.

S talán Magyarországon más világ járta? Ó, nem! A magyar vármegyék írják 1803-ban a királynak: "A német hadak rablása és dúlása miatt lehetetlen ez országban maradnunk. Virágzó városaink, népes falvaink voltak. S ha most szemünket végígjártatjuk a Duna vidékén, vagy Felső-Magyarországon, kirabolt s földúlt községeken kívül mást nem látunk. S a nép, a mindenéből kifosztott nép az erdőkben bujdosik, nem a török - hanem felséged hadserege elől".

Mint a pusztában kiáltónak a szava, úgy hangzott el a megyék kétségbeesett szózata. Ügyet sem vetettek rá azok, akiknek szólott. Az ezer sérelemmel sebes ország pusztítása tehát tovább folyt. A magyar élet, a magyar vér napról napra olcsóbbá lőn. Az elfenült kor hosszú idők gyümölcsét megveszté. A XVI. század lelkes, daliás világa pusztulóra fordult; a régi vitézi élet - nemzeti létünk e fő istápja - egészen elnémul. S úgy látszott, hogy a végbeli élet egykori lelkesedésével együtt a régi magyar erkölcs is eltűnt. Az elvadult kor bűnei ugyanis még a legjobbjainkat is megejtették. Úgy szokott az lenni, hogy a parlagon heverő földet, csakúgy, mint az emberi lelket, gyom és gaz veri föl. Azaz, hogy a jó erkölcs megcseréli nevét a rosszal. És ezt a szomorú cserét még az asszonyi rendben is megtaláljuk. A nemzetüket szerető, szelíd és gondos magyar matrónák helyett a Báthory Erzsébet-féle alakokkal találkozunk, akik a régi magyar női erkölcsökből teljesen kivetkőztek, s imádságos könyv helyett ostort és boroskancsót forgattak kezökben.

Ilyenforma asszony volt Tegzes Borbála is. Sötét, elvadult korszak teremtette őt; vész és vihar rengette a bölcsőjét, s bűnök között növekedett fel. Arra módja sem volt, hogy jó életben foglalja el magát. Hiszen a szelídséget, a szív jóságát és az emberszeretetet hírből sem ismerte. Erősnek és bátornak nőtt ugyan föl, de a lelkében csak a szívtelenség és a tilalmasra való hajlani vert fészket.

Tegzes Borbála előkelő és vagyonos családból származott. A Szabolcs megyei Kinizs (Kinis) faluban állott ősi udvarháza - szép gyümölcsösök és szőlőskertek közepén. Birtoka lenyúlt a kanyargó Tiszáig, ahol hallal bőves halászó vize és költözőhelye, vagyis réve volt. Kelecséni révnek hívták ezt, és szép hasznot hajtott a konyhára. Ladány és Baka faluk határa is jórészt az ő birtokához tartozott. Ő lévén családjában az egyedüli örökös, volt mit a tejbe aprítania. És Tegzes Borbálának a vagyonán kívül még egyebe is akadt, amit azon korban is sokra tartottak. Nagyon szép nő volt, erővel és bátorsággal teljes. Sajnos, a szépsége mérhetetlenül hiúvá és elbizakodottá tette őt. Mindent mert, semmitől sem félt. Magasan hordta a szép fejét, mint a bércek sudár fenyője, s büszkeségét megalázni, őt magát meghajlítani semmi vihar nem tudta. Bámulatos kitartással tört a célja felé, különösen ha sértett hiúsága és gyűlölete tüzelte, vagy ha a hervasztó bosszúért gerjedezett Ha a sors valami zsarnok oldalára állítja őt, nagy dolgokat mível vala, mert elmétől alig megfogható akaraterő és uralkodási vágy lakott benne. Különben férfias természetű nő volt, aki, ha kellett, a férfiakkal is szembeszállott; s ha a dolog úgy fordult, versenyt ivott velök, s úgy káromkodott, hogy a marcona hajdúk is elröstellték magukat.

Tegzes Borbála birtoka fölszélről a Cserneki Lökös Bornemissza család jószágával volt mezsgyés és határos. A kelecsényi tiszai révet pedig közösen bírták. Unos-untig elegendő ok volt ez a civakodásra és a villongásra, különösen Tegzes Borbálával szemben, aki a maga akaratán és érdekén kívül mást nem ismert.

Még leánypártában volt Tegzes Borbála, mikor a szomszédjával: Cserneki Lökös Bornemissza Miklós urammal szembekerült. Daliás huszártiszt, ónodi főkapitány, udvari bejáró és messze földön ismert vitéz volt ez a Bornemissza Miklós. A Tegzes családdal folytatott régi villongást egyszerre megszüntethette volna, ha a szép Borbálát, a Tegzesjavak egyedüli örökösét nőül veszi. Bornemissza Miklós azonban élte szekerének járomszögét más leány szerelméért törte ki. Büdy Erzsébetet, a beregi főispán leányát vette nőül. Hű, derék és szerető házastársát kapott benne, akivel boldogan élt kerecsényi (beregmegyei) kastélyában.

Nem tudjuk, volt-e joga Tegzes Borbálának arra gondolnia, hogy Bornemissza Miklós őt veszi nőül. A hivatalos írások, a tanúvallomások erről mit sem szólnak. Csak annyi bizonyos, hogy Borbála hirtelen Székely János uramnak nyújtá a kezét. Futott ember volt ez a Székely János, aki vagyonát elprédálván, Mihály oláh vajda hadában próbált szerencsét. Nőül vevén Tegzes Borbálát, a békés családi életre szánta a fejét. Ő, szegény, nem is álmodta, hogy a békés boldogság helyett örökös harc és villongás vár reá. Persze nem ismerte Tegzes Borbálát, s nem sejtette, hogy ő csak hitvány báb lesz annak a kezében.

A házasság megkötése után a Székely és a Bornemissza családok között a villongás mindennapi dologgá lett. Hiába választották el egymás földjeit széles közgyephagyással, hiába vontak mély barázdát, a gyűlölet azon, is átszállt, s tilalmasra vitte a szomszédokat.

Székely János és felesége a Bornemisszák ellen indított harcban szövetségesekre is találtak. A szomszéd Csomaközy András és Apáthy uram ugyanis szintén hadilábon állottak az ónodi kapitánnyal. A közös érdek és a közös gyűlölet tehát hamar egyesítette őket a Székely famíliával.

Bornemissza Miklós az ellenségeitől ugyan meg nem ijedt, de azért mégis azon fáradozott egy ideig, hogy a villongást elsimítsa. Úgy járt, mintha a serpenyőre nyilat lövöldözött volna. Tegzes Borbála ugyanis a bosszúért gyulladozott, és így az urát megbékélni nem engedé.

Bornemissza Miklós, látván, hogy ellenségei a jó szót a füstbe bocsátják és hogy békességre nem hajlanak, ő is hátratette a keresztet, és a furkósbothoz nyúlt. Először is Tegzes Borbálára olyan gyalázatos szókat üzent, hogy a női hiúságában megsértett asszony dühében majdhogy halálra nem vált. Azután összegyűjtvén a vitézeit, rárontott a kinizsi udvarházra, és Tegzes Borbálát az urával együtt kiverette onnét. A verekedés közben Borbála asszonynak két hű szolgáját is megölték. Bornemissza Miklós e két szolga fejét magával vitte, s kerecsényi kastélya előtt kopjára szúratta. Miután Tegzes Borbála házközbeli javait és ruháit prédára bocsátotta, mint valami diadalmas hadvezér, hazavonult.

Ugyanúgy bánt el Csomaközy Andrással is. Ez a gazdag és hatalmas úr is megtapasztalta, hogy ha harcra kerül a dolog, Bornemissza Miklós helytáll magáért.

A kinizsi támadás óta Tegzes Borbálának sem éje, sem napja nem volt. A kiolthatatlan gyűlölet és a bosszú vágya nem hagyta pihenni. Ez szegte a kedvét, ez nyomta a begyét, ez égette, ez tüzelte folyton. Gyámoltalan, békés természetű urának ugyancsak volt mit tőle hallania.

Hogy udvarházát a további támadásoktól megóvja, erős latorkerttel, tapasztos palánkkal és árokkal kerítette. Mikor a jobbágyok az erősségen javában dolgozgattak, Székely János uram búsan szólott: "Jó feleség, rosszban töröd a fejedet. Mire való nekünk a hadakozás? Hidd el, jobb, ha békességben élünk, s Bornemisszával megbékélünk!"

- Abból semmi sem lesz! - kiáltá Borbála az urának. - Ha ő reánk támadott, mi is megdúljuk őkigyelme jószágát. Ha ő minket kárba ejtett, nekünk is károsítanunk kell őt. S míg ez meg nem esik, egy pillanatig sem nyugszom. S ha te erre nem hajlasz, előttem oda a tisztséged, veled tovább nem élek!

- Tégy, amit jónak látsz - felelé Székely uram nagy búsan. - Nem az én javaimat, hanem a magadéit veted kockára. Nem én leszek a káros fél, hanem jómagad!

Eközben történt, hogy Básta hadai átvonulván a tiszai részeken, amit útban értek, kardra hányták. Csomaközy András és Tegzes Borbála jószágát is teljesen elpusztították. A büszke asszonynak a környék népével együtt az erdőre kellett futnia, s ott a hideggel, éhséggel és az erdei vadakkal küzdenie. Halálos ellensége: Bornemissza Miklós megtudván, minő rettenetes sorsra jutott Tegzes Borbála, Berkeszy Dorottyát küldé hozzá azzal az üzenettel, hogy a németjárás ellen az erdők nem adnak menedéket. Az ő kastélyát a német had elkerülte, s így szállással bármikor szolgálhat. Ha tehát Borbála asszony az ő szíves hívását meg nem veti, kerecsényi kastélyát készséggel átengedi neki. De ha a múltra való tekintetből nem akarna hozzá szállani, a faluban készíttet neki biztos szállást.

Tegzes Borbála a lovagias ajánlatot haragszóval utasítá vissza. - Ellenségemhez mennem - szóla - nekem kész halál volna. Latrok hívására meg nem indulok!

Mikor Básta pusztító hadai elvonultak, s Tegzes Borbála újból haza szállhatott, ismét és örökké a régi nótát fújta. Székely Jánosnak tehát nem volt maradása, mert a felesége éjjel-nappal a bosszúra hajtá és ösztökélte őt. Székely uram azonban mégsem állt kötélnek. Jó ideig keményen tartotta magát, s nem mutatott semmi hajlamot a bosszúra.

Egyik szép napon Athy István kulcsár vitte őket csónakon a Tisza vizén. Tegzes Borbála elmerengett a szép tájon, s úgy látszott, mintha nagyon megindult volna. Székely uram, föl akarván használni a kedvező pillanatot, így szólt a feleségéhez:

- Egyezséget kötök Bornemisszával, mert életemre fenekedik! - E szóra Borbála asszony bort hozatott a kulcsárral, s a kancsóval kezében így szólt:

- Ha az uram megbékül Bornemisszával, elköltözöm innét és Apátiba megyek. Inkább vesszen el mindenem, de Bornemisszával meg nem békülök!

Székely uram félénken jegyzé meg erre, hogy főemberek ajánlják neki az egyezséget, s jó barátai is erre kérik. - Ha te kibékülsz - feleié Borbála -, egy tálból nem eszem veled, egy pohárból nem iszom többé.

- Ládd - monda Székely -, sokszor szememre hánytad, hogy ezer forintnyi károd van Bornemissza támadásából. Még több bajt akarsz? Én magamra vállalom a kárt, s viselem a támadás szégyenét. Ne bántsuk most Bornemisszát, hanem várjunk, míg kedvező alkalom nyílik a bosszúra.

Falra hányt borsó volt az efféle beszéd. Tegzes Borbálát meggyőzni nem lehetett; ő bosszúért lihegett, s addig meg nem nyugodott, míg az urát föltüzelnie nem sikerült. Szegény Székely uram megriaszkodék, mikor Borbála asszony reá dörmölődött s a gyávaságát hangoztatta. A lelkiismerete azonban sokáig nem vitte rá a rettenetes bűnre. Végre azonban megunta az örökös korholást és tüzelést, s elszánta magát a tettre. Hadd lássa az asszony, hogy ő vitézi kenyeret evett, s hogy a halált nem féli.

Szövetkezve Csomaközy Andrással és Apáthyval, kóborló hajdúkat és martalócokat fogadott, azután 1603. május 23-án viharos éjjelen Bornemissza kerecsényi kastélyára indult. A lator hajdúk lajtorjákat támasztván a palánknak, az udvarba jutottak, s az alsó kapunállókat levágták. Bent a kastélyban nyugodtan aludt Bornemissza Miklós és felesége. Álmukat hirtelen vad lárma szakasztá félbe. A hajdúk betörtek a hálóházba, s az ébredő Bornemissza Miklós a szövétnek világánál az ellenségeit látta maga előtt. Kardot rántott, s elszántan védte magát és feleségét. A támadók az elkeseredett harcban darabokra vagdalták őt, azután minden, elvehetőt elvivén, a kastélyból távoztak.

Gálffy János uram puskalövést és sivalkodást hallván az éjjel, virradatkor benézett a néma kastélyba. Megborzadt attól - írja -, amit ott látott. Vérében találta az összevagdalt Bornemisszát. Egy ingben, ájultan hevert mellette a boldogtalan asszony: Büdy Erzsébet.

Székely János a zsákmánnyal hazatérvén, Tegzes Borbála lelkendezve fogadta őt. A férj azonban zord volt, s nem osztotta örömét. Fölébredt benne a lelkiismeret, s szívét a megbánás teljesen elborítá. Rideg szóval monda tehát a feleségének: "Ám teljék kedved immár benne asszony, a dolog megesett: Bornemissza Miklós már nem él! Tőled indult a bosszú, szálljon hát fejedre a vére. Én itt hagylak örökre. Isten fordítsa el rólad haragját. Élj, ahogy élni tudsz, én soha többé vissza nem térek hozzád".

És Székely János, mint a csordáról idegenedett marha, búcsúszó nélkül még aznap elfutott hazulról, egy fillér árú dolgot sem vivén magával.

Tegzes Borbála, ismervén a bűvös erőt, ami Székely Jánost hozzáfűzte, csak a vállát vonogatta, de nem hitte, hogy az ura csakugyan elhagyja. A bánatnak tehát nem ereszté magát. Ellenkezőleg - amint a tanúvallomások mondják -, kedvére derült, és felöltvén legszebb ruháját, s felkötvén a szegény Bornemisszáné aranyos övét meg aranycsipkés laptakötényét, Apátiba ment, ahol sátor alatt nagyokat ivott Bornemissza elrabolt abszint borából. Azután megjelent a nemesasszonyok társaságában, ahol dicsekedve monda el a gyilkosságot. "Ételt jóízűen nem ehettem - monda -, italt nem ihattam, míg akaratom és lelkem vágya nem teljesült!"

Apátiból Kisvárdára vitette magát, ahol először kellett éreznie, hogy kerülve kerülik őt. Észrevevén a mellőzést, az apródjához imigyen szólott: "Nézd, fiam, ezt az Anarcsy Istvánt, mint haragszik rám. Még csak a szemét sem veti felém. Ha az Isten az uramat visszahozza, rajta is bosszút állatok!" - "Én jó asszonyom - felelé az apród -, hallgass az Istenért, nehogy szavad másnak is a fülébe essék, nem jó dolog ez, nem helyes ez, amit beszélsz!"...

A szegény Büdy Erzsébet a rettenetes éjszaka után kissé magához térvén, június hó elején maga írta meg a királynak az ura gyászos halálát. Az ostor - írja - oly nagy rajta, hogy ugyan tántorog belé. Egészen a halálán fekszik. Mindenét elrabolták. Még egy inget sem hagytak, amibe szegény jó ura holttestét takarhatta volna. Az ő veszteségét, az ő fájdalmát - úgymond - toll le nem írhatja. Hisz mindenki tudja, minő derék vitéz, milyen hős volt az ő ura.

E levélke volt Büdy Erzsébetnek az egyetlen és utolsó írása. Harmadnap elköltözött az ura után, aki nélkül élni úgysem tudott, úgysem akart.

A gyilkosok közül Székely János Erdélybe futott, s ott kereste halálát, amit az ellenséggel szemben hamar meg is talált. Csomaközy András a törökökhöz menekült, s ott húzta meg magát, míg Bocskay fegyvert nem fogott. Azután az ő hadába állott, s vitézül harcolt.

Rudolf császár az ő szokása szerint Csomaközy és Székely javait idézés és ítélet nélkül, tehát törvénytelenül lefoglaltatta. Csomaközy szép birtokait és kassai házait azután 1604. október 13-án Rueber György német kapitánynak adományozta. Ez az adomány azonban Bocskay idejében erejét vesztette. Bocskay ugyanis Csosmaközynek minden birtokát visszaadatta.

Tegzes Borbála már nem is Bocskay, hanem a magyar kamara ajánlatára kapta vissza a birtokát. Úgy látszik, a szépasszonynak nagy összeköttetése volt, s a keze igen messze elért. Nem csoda hát, ha a kamara is védelmezgette a jogait. Az ő rovására mindössze csak annyi történt, hogy a váradi püspök ajánlatára háromezer forintnyi zálogot vetettek a birtokára, nehogy minden teher nélkül kerüljön vissza Tegzes Borbála kezére.

A gyilkosok és felbujtók közül tehát csak Székely János bűnhődött. És őt sem a törvény nyomorította meg, hanem saját lelkiismerete. Ezért választotta magának a halált.

Az olvasó ne gondolja, hogy valami regényes szöktetésről esik itt szó. A hódoltság korában nálunk a marhaszöktetés is sűrűn járta, s erről akarunk egyet s mást elmondani. Mi is volt hát az a marhaszöktetés? Tudott dolog, hogy a magyar, a német és a török minden (eladásra) kihajtott marha után harmincadot szedett. Ez a vám vagy adó súlyos adó volt a tőzsérekre (vagyis a marhakereskedőkre). Pedig a harmincadon kívül még fűpénzt, úsztatópénzt, hidast, kormánypénzt, kövezetvámot, álláspénzt, vásárdíjat, handgraf-ílletéket, cédulapénzt, unterkeufel-pénzt, libere-vendát, libere-vádát stb. is kellett fizetni. Bizony, bizony, a Szent Iván éneke sem volt hosszabb annál a lajstromnál, amit a tőzsérnek különféle címen fizetnie kellett, amíg marháival szerencsésen külföldre ért. Aztán minden harmincadhivatalnál és vámnál meg kellett állnia s a császár zászlója alatt a harmincadost szalutálnia. Ez az ember azután alaposan megvizsgálta, rendben van-e a tőzsér "regiá"-ja s egyéb írása?

Amit a marhahajtásról eddig mondottunk, az csak teher volt. De akadt ám veszedelem is, mégpedig sok. Azokban a zavaros időkben sok kóborló katona, szabad legény, prédára éhes tolvaj és martalóc leste az utakat, s ha módját ejtette, elragadott néhány kövér és hústartó marhát. Ilyenkor a hajtók (vagy botoslegények) a tőzsérekkel együtt hozzát kiáltván, a támadókkal megharcoltak.

Bár az efféle harc meg a gulyariasztás napirenden volt, a tőzsérek és a botoslegények nem annyira ettől, mint inkább a fizetéstől irtóztak. Ezért ezernyi furfanggal és hamissággal azon fortélyoskodtak, hogy a harmincadosok házát észrevétlenül elkerüljék. Nehéz dolog volt ez, de azért az ördög apostolainak, ahogy a hajtókat hívták, elég gyakran sikerült. A harmincadosoknak voltak ugyan lovas látóik (iberrájter-eik), akik az utakat kémlelték; nyomjárók és nyomnézők is akadtak ugyan, de azért sok-sok folt-marhát észrevétlenül elhajtottak az orruk előtt.

Aki a harmincadot nem fizette meg, arról azt mondták, hogy elszökte a császár harmincadát, vagyis a marhaszöktetés bűnébe esett. Az efféle szöktetés nálunk csakúgy megesett, mint a török területen. A budai basák panaszkodnak is amiatt, hogy a tőzsérek a győzhetetlen török császárnak ("a földi paradicsom nagyprépostjának") harmincadját elszökték.

Bevett szokás szerint az ilyen marhacsempészet (kontrabanda) valamennyi marha elkobzásával járt, már tudniillik, ha a marhaszöktetőt sikerült volt megcsípni. Musztafa budai basa például 1574-ben Miksa királytól követelte az elszöktetett marhákat, írván imigyen: "Valami baromhajtók szöktek volt el Marosnál az hatalmas császár harmincadját, mely dolog felől ez levélmutató szömély bővebben szól fölségednek... Tudja jól fölséged, hogy az, ki a harmincadot elszöki, annak marhája császár számára foglaltatik és feje császár kegyelmén marad."

A hódoltság korában a magyarországi, marha vad és mód nélkül szilaj volt. Az istállót nem ismerte, s még télen is a szabadban tanyázott. Ember lett légyen a gáton, aki az ilyen vad gulyákat fékezni és vezetni tudta! Ma már el sem hinnők, hogy a hajtók ezerszámra úsztatták át a Dunán a marhát, s egyéb baj nem történt, minthogy egykét ökör megszökött.

A XVI. és XVII. században a marhahajtás három irányban történt. Legtöbbet a bécsi hetivásárra hajtottak. Ide nem ritkán tíz-húszezer marhát is hajtottak egyszerre. A második irány Cseh-Morvaország volt. Itt a hetivásárokat Auspitz városában (Pusto-Pech) tartották. E város nevét a magyar tőzsérek Puszta-Pécs-re keresztelték. Amint a bécsi, úgy az auspitzi vásárok élén is egy-egy handgraf (honti gróf) állott. E tisztséget Auspitz városában nemegyszer magyar nemes viselte. A hajtás harmadik iránya Légrádon át Velencébe vezetett. Ide évenként csak húsz-harmincezer marhát hajtottak Magyarországból.

A bevett szokás szerint a jelesebb göbölyös gazdák, akik több száz hízott marhát tartottak, botoslegényeikkel maguk hajtatták a bécsi kőre. A kereskedéssel foglalkozó tőzsérek ellenben előbb itthon összevásárolták a gazdáktól. E célra kiküldötték göbölyszedő embereiket a marhagyűjtéshez. Az elősleg vásárlóknak, a kereskedősöknek és a kufároknak sokasága miatt azonban nem könnyű dolog volt a marhát összeszedniök. Ha elegendőt gyűjtöttek, foltba verték, s a hizlalóföldre hajtották. Meg kell jegyeznünk, hogy a marhagyűjtéshez csak akkor foghattak, ha a harmincadostól marhagyűjtő cédulát váltottak. Mikor a marhát meg akarták indítani, régiát (schédát) kértek, s azzal hajtották a marhát a határok felé.

A XVI. és a XVII. században a határok felé vivő külön marhahajtó utaink voltak. Rendkívül széles és hatalmas utak voltak ezek, de majd mindig a vámokhoz, a kelőkhöz és a harmincadhivatalokhoz vezettek. S ezeket felkeresni nem mindenkinek volt kedve. Inkább választották tehát a rejtett utakat erdőkön, folyókon keresztül, hogy imigyen elkerüljék a vámszedőket és a harmincadosokat. A hajtók, akiket botoslegényeknek is hívtak (mert rengeteg furkósbottal jártak), nagyszerűen ismerték az úgynevezett álutakat. Értették azt is, mint kell rejtegetni s lappangtatni az erdőben s a csalitosokban a folt-marhát. És ezerszer meg ezerszer sikerült nekik kiszöktetniök a gulyákat. Majd minden évben jelent ugyan meg egy-egy császári Generalmandat vagy egy-egy Ruef a csempészők ellen, de a hajtók s a ravaszabb tőzsérek ezeket kutyába sem vették.

A marhaszöktetés tehát napirenden volt. Rengeteg adat áll erről rendelkezésünkre, de hát fölösleges lenne ezeket mind felsorolnunk. Mutatóul azonban adunk néhányat. A harmincadosoknak adott utasítások - úgy a XVI. mint a XVII. században - kivétel nélkül panaszkodnak a gyakori marhaszöktetés, vagyis csempészés miatt. Az 1549. évi utasítás például meghagyta a harmincadosoknak, hogy a nyári hajtás idején több lovast (iberrájtert) tartsanak, s a marhaszöktetőket még Morvában is üldözzék. Nagy csalások történnek a visszahajtás körül - mondja az utasítás. - Az el nem kelt marha harmincadját ugyanis visszafizették a tőzséreknek. Így állván a dolog, egész sereg oly marha után kérik a harmincad visszafizetését, mely marhák külföldön sose voltak. Ezért a külföldi vásárokon el nem kelt marhák számára visszahajtási cédulát kell adni (schedas reductorias). A harmincadosok - mondja az utasítás - különösen vigyázzanak a Vág körül, mert itt foly legjobban a csempészet. A marhák egy részét szokás szerint bemutatják a harmincadosoknak, s amíg ez elvégzi a dolgát, azalatt a nagyobb részét harmincad nélkül hajtják ki.

Az 1569. évben a váradi püspök a marhacsempészet ellen azt ajánlotta az uralkodónak, hogy a Magyarországban eladott szarvasmarha után is vegyék meg a harmincadot. A bevett szokás szerint ugyanis legnagyobbrészt külföldiek vásárolnak nálunk, s ezek harmincad nélkül lopva viszik ki a marhát.

A váradi püspöknek ez ajánlatát elfogadták, s az 1569. évi országgyűlés propozícióí közt már ott találjuk a fentebbi ajánlatot.

Két évvel későbben az országgyűlési propozíciók között már ismét szerepel a marhacsempészet ügye. A kamara jelentése szerint ugyanis a török hatósága alatt levő megyékből és Erdélyből seregesen hajtják a marhát a magyar megyékbe s egy ideig ott legeltetik, aztán hozzácsapván néhány hazai marhát, mint itthon nevelt állatokat adják el a Tisza jobb és bal partján. Imigyen a kincstár elesik a török területről behozott marhák harmincadjától. Az ilyetén csaláson kívül Balassa András, Petheő János, a Homonnaiak, Dobó István stb. birtokairól rejtett utakon viszik ki a marhát és a borokat. Ezért szükségessé vált, hogy az álutakat hatalmas tölgyek kivágásával járhatatlanná tegyék, s az utasokat és a kereskedőket a Lengyelországba vezető közutak használatára szorítsák.

Ilyen és hasonló intézkedések édeskeveset ártottak a marhaszöktetőknek. Folyt az állandóan, bár veszélyes helyeken egymás után állitják fel az új harmincadhivatalokat. Ezeknek az új harmincadosoknak a dolga nem valami irigylendő volt. Az 1556. évben például Ferdinánd király írta volt Erdődy Péternek: "A te kazárvári tisztartód kiadta a parancsot, hogy a harmincadosoknak senki se fizessen! Te pedig meghagytad a harmincadosoknak, hogy tizenöt nap alatt menjenek a fenébe, mert különben halál vár reájok."

Az 1559. évben a kamara Gábor deákot küldé a szikszói sokadalomra, hogy a kincstár jövedelmét beszedje. Bebek György azonban megfogatta őt, s írásait elvette. A marhatőzséreknek és a kereskedőknek pedig meghagyta, hogy ha a kamara embere pénzt követel tőlük, kövezzék meg! Szegény Gábor diák aztán egyetlen fillért sem vitt a szikszói nagy vásárról a kamarának.

A krapinai harmincados jó csomó szöktetett marhát foglalván le, azokat Nagytáborba hajtatta. Ám Rátkay Péter kapitány fegyveres erővel valamennyit kiszabadította, s a harmincadost derekasan elverette.

Az efféle dolog nem ment ritkaságszámba. De az sem történt meg sűrűn, hogy a marhaszöktetőket sikerült volna megcsípni. Sok tőzsérről és kereskedőről tudták, hogy nagy szerencsével űzi a csempészetet, de rajtaérni mégsem sikerült. Miksa király írja például, hogy Felső vagy Nemes Pulya magyar tőzsérei nagyban űzik a kontrabandát (csempészetet), s csupán 1574-ben hatezernél több ökröt hajtottak ki az országból harmincad fizetése nélkül! A pulyai nemesek - húsznál többen - fegyveresen kísérték a marhaszöktetőket, s megtámadták a harmincados embereit.

Ugyancsak Miksa király Batthyány Ferencnének írta, hogy jobbágyai harmincad fizetése nélkül csalárd módon nagy számban csempészték ki a szarvasmarhát, s a kincstár nagy kárára most is ezt teszik.

Ungnad Ádámné ugyanily királyi leiratot kapott. S hogy a nagyarányú csempészetnek eleje vétessék, Miksa király elhatározta, hogy Felsőlindván harmincadhivatalt állíttat fel.

Hogy az új harmincadok felállításával a csempészetet meg nem akadályozták, mondanunk sem kell. A felőri harmincados jelentette például 1578-ban, hogy Felőr lakói rettentő rebellis csalók, s a marhát harmincad nélkül szöktetik ki az országból. Sikerült meglepnem őket - írja -, de a gonoszok kardot rántottak, s én elszaladtam!

A felőri és a krapinai harmincadosok együttesen is panaszt emeltek Keglevich Máté ellen, akitől annyira féltek, hogy saját bevallásuk szerint a harmincadot nem merik szedni.

Bár minden lehetőt megtettek a marhacsempészet megakadályozására, bizony folyt az állandóan. S akárhányszor megesett, hogy a csempészek helyett a becsületes tőzséreket büntették. Braun Rézmán magyaróvári német kapitány, aki maga is foglalkozott a csempészettel, s egyszerre kétszázhetvenöt hízómarhája is volt, 1571-ben elfogatta a legkiválóbb magyar tőzsérek egyikét: Kalmár Jánost, aki évenkint tizenkétezer forintot fizetett a harmincadba. A magyar kamara csak nehezen tudta őt kiszabadítani. Babos Máté és Egerszegi Gergely szakolcai tőzsérek I. Ferdinánd és Miksa idejében hatvanezer forintot fizettek a galgóci és a nagyszombati harmincadba. A magyar kamara szerint derék emberek voltak, kik a kincstárnak nagy hasznot hajtottak, de 1582-ben a csehek és a morvák tönkretették őket. Így járt Borsos Mihály is, aki 118 ökröt adott el egy csaszlaui cseh kereskedőnek, s az eladván az ökröket, a pénzzel megszökött.

Rédei Máté és Molnár György báthori tőzsérek százhetvenkét ökröt hajtottak az auspitzi vásárra, s a handgraf mint kontrabandát lefoglalta a százhetvenkét ökröt. A magyar kamara azonban kimutatta, hogy a két tőzsér semmi kihágást nem követett el, s a harmincadot is becsületesen megfizette. Ezért követelte az udvari kamarától, hogy kártalanítsák a két ártatlan embert.

Ha a tőzsérek jelentéktelen emberek voltak s összeköttetésekkel nem rendelkeztek, a bécsi udvari kamarától hiába várták, hogy jogtalanul elkobzott ökreiket visszaadja. A hatalmasok azonban nehézség nélkül célt értek. Az ország egyik leghatalmasabb tőzsére és kereskedője: Thököly Sebestyén 1569-ben nagy kontrabandát követett el, s rajtacsípték. A király azonban egyharmadát visszaadatta néki, miután a harmincadot utólag megfizette. Alaghy Menyhért országbírónak ökreit is kontrabandálták Auspitzban, de ő is visszakapta, így járt a keleti kompánia is lefoglalt ökreivel. Ellenben a szegény Vargha István tőzsér, bár becsületesen megfizette a harmincadot, semmit sem kapott ökrei után, melyeket a császári katonaság élelmezésére foglaltak le. Ugyanígy jártak a kecskeméti tőzsérek is. Nekik egyenest megtagadták a kártérítést.

Mivel az ilyen esetek igen gyakran megtörténtek, nem kell csodálkoznunk azon, hogy a tőzsérek és a hajtók, ha csak tehették, elkerülték a harmincadhivatalokat, ahol nemcsak fizetniük kellett, de igen sok kellemetlenséggel terhelték őket.

A XVI. és a XVII. században a kamarák jelentése szerint legtöbb marhaszöktetés a Morva folyó mentén történt. Itt bizony évenkint több ezer marhát kicsempésztek.

Amíg a hajtók a Morva folyóíg értek, a marhát mindenütt lappangtatták. Azaz éjjel titokban hajtották, s nappal az erdőkbe rejtették. A folyóvizekkel nem sok bajuk volt. A XVI. században akadt hajtó, aki Magyaróvár mellett háromszor úsztatta át marháival a Dunát, s tette ezt a harmincados szeme láttára. De megcsípni mégsem tudták őt. Híres marhaszöktető volt ez időben Vad Bálint nevű marhakereskedő, akit csak egyszer sikerült rajtakapni a marhaszöktetésen. Pécsy Márton jelentése (1563) szerint ekkor is "gaz nyelvével akarta gonoszságának eleit venni". Különben - írja a harmincados - Vad Bálint a fenés bor miatt éjjelnappal részeg fővel jár, de azért erősen állítja, hogy ő nem vitte szökve a marhát sem éjjel, sem erdőn vagy bokorban nem vitte, hanem az útfélen hajtotta.

A marhaszöktetés a Morva mentén annyira elharapózott, hogy külön tisztet rendeltek oda. De ezzel sem sokra mentek. Az 1584. évben maga ez a tiszt jelenti a kamarának: "Ez tisztnek sok álutai vannak az egész Morva környékén. Az álutaknak vigyázására elégséges nem lehetek."

Mivel a Morva folyót csak két lovas látó őrizte, világos, hogy e két emberrel nem sokra mentek. Az 1572-ben ez ügyben Bécsben gyűlést is tartottak, s ott kimondották, hogy a két überrájter képtelen a csempészetet megakadályozni. A morva városok, a mészárosok és a kereskedők tárt karokkal várják a csempészeket - jelentik az uralkodónak -, s összejátszanak a magyar tőzsérekkel és hajtókkal. Bár a lovasok és a határharmincadok számát növelték, azért nem sokra mentek, mert a hivatalos jelentések szerint a morva urak és városok nem tűrték ezeket a lovasokat, s tiltakoztak a határharmincadok ellen. Ha még ehhez hozzávesszűk, hogy olykor a harmincadosok is részt vettek a csempészetben, akkor megértjük, mint lehetett a marhát ezrével kiszöktetni. Érdemes megemlítenünk, hogy már a XVI. században hamisították a harmincadcédulákat, s hamisított sédákkal hajtották ki az ökröket. Fődes Mihály tőzsért például ilyen harmincadcédulával csípték meg. A vizsgálat szerint a hamisított sédákat zsidók árulták öt forintjával. Az 1560. évben hamisított passzusokkal több ezer marhát csempésztek ki. Ebben már a harmincadosok is részt vettek. Megindulván a vizsgálat, a harmincadosok egy része megszökött, a tőzsérek meg senkire sem vallottak. A kamara tehát azt indítványozta, hogy valamennyi harmincadost el kell csapni, a szempcit, az újhelyit, a sellyeit, a galgócit pedig az ellenőreikkel együtt azonnal el kell fogatni.

A XVI. században a legnagyobb arányú marhacsempészetet a Fuggerek űzték. A két Fugger testvér (Vöröskő és Detrekő urai) a rézbányák bérlői voltak. Hatalmas, dúsgazdag emberek lévén, mindent mertek. Fegyveres csapatokkal ezrével szöktették ki a marhát Magyarországból. Jó ideig űzték már e jövedelmező mesterséget, anélkül, hogy bajuk esett volna. Tán nem is történik semmi sem, ha a harmincadosokat meg nem veretik. A nagyszombati harmíncados, Bácsy Benedek azonban feljelentette őket és tisztjeiket. Ebből aztán hatalmas por keletkezett. A király 1558. november 14-én törvény elé idéztette a két Fugger testvért: Antalt és Jakabot. A két "magnifícus" úr azonban rá sem hederített az idézésre. Erre megkezdődött ellenük a törvényes eljárás. A bíróság ezernégyszáznál több tanút hallgatott ki. Ezeken kívül kihallgatták még a Fuggerek tisztjeit: Cziráky Balázs diákot, Kubinyi Kristófot, a Fuggerek ügyvédjét, Lipói Bezenczey Kelement (a Fuggerek titkárát), stb. A Fuggerek és tisztjeik természetesen mindent tagadtak, de rengeteg tanú igazolta, hogy a vádlottak éveken át seregével szöktették ki a marhát. Ekkor már a Fuggerek is jónak látták felszólalni, írásukban határtalan szemtelen hangon nyilatkoznak nemcsak a delegált bíróságról, de magáról a királyról is. Rakovszky György, a kiküldött komisszáriusok egyike, a Fuggerek felterjesztéséről azt írta, hogy hamisság és hazugság az egész. Mint Detrekő és Vöröskő urai éveken át csaltak és csempésztek. Védelmükre pedig egy betűt sem tudtak felhozni.

Mivel a Fuggerek egyik idézésre sem jelentek meg, s írásban sem tisztázták magukat, elítéltettek. Az ítélet szerint elvesztették a detrekői és vöröskői uradalmukat. A két várat fegyveres erővel kellett tőlük elvenni.

Az ítélet kihirdetése után a két Fugger testvér egyszerre megjuhászodott. Együttesen könyörgő és ezúttal már igen alázatos hangú folyamodást bocsátottak a király elé. Elmondták benne, hogy ők a többszörös idézésre betegségük (?) miatt nem jelenhettek meg. Őszintén sajnálják; hogy nem lehettek szemben őfelségével. Ami a marhaszöktetést illeti, ha csakugyan történt ilyesmi, az az ő tudtuk nélkül történt. Egyébként ők sok-sok ezer marhát hajtottak ki Magyarországból, de valamennyit megharmincadlották. Ezért esdve kérik őfelségét, tekintettel az ő nagy érdemeikre, mutassa irántuk királyi kegyelmét, s oldja fel őket a súlyos büntetés alól.

Késői megbánás volt ez. A Fuggerekre hozott ítéletet nem másították meg.

Az eddig említetteken kívül a marhaszöktetésnek még más módja is dívott. A fortélyos tőzsérek és a hajtók hamar kieszelték, hogy némi furfanggal is külföldre csempészhetik a marhát. Úgy tettek tehát, hogy hat-nyolc ökröt fogtak egy-egy szekérbe, s így indultak útnak. Az ökrös szekerek után, melyeken árukat vittek vagy hoztak, nem kellett harmincadot fizetni, mert hiszen úgyis visszajöttek az országba. Legalább ez lett volna kötelességük. Sajnos! Ezeket az ökrös szekereket a jámbor harmincadosok sohasem látták többet. A tőzsérek ugyanis az ökröket és szekereket eladták, és aztán a pénzzel gyalogszerrel vagy lóháton szépen hazaballagtak. A harmincadosok pedig bottal üthették a nyomukat.

Így tett az a tőzsér is, aki ökrös szekéren Morvába ment "adósságkérni". Bemondta ugyan ökreit a harmincadosnak. De vissza már egy vén gebén jött, s volt rá gondja, hogy a harmincadosok házának a táját elkerülje.

De sok más formában is dívott a marhacsempészet. S nemcsak tőzsérek, de egyházi és világi urak is foglalkoztak ezzel. A magyaróvári főharmincados jelentette 1613-ban az udvari kamarának, hogy úgy az egyháziak, mint a világiak, a nemesek és a nemtelenek, sőt a magyar deákok is tudják a módját, mint kell harmincad nélkül mindent kicsempészni.

Említők már, hogy a morva urak és városok összejátszottak a csempészekkel. Együtt fundálták aztán ki a szöktetésnek egy más módját. Ők a maguk kevés marhájukat a magyarországi legelőkre hajtották s ott a magyar urak és tőzsérek gulyáival összekeverték, s aztán mintha valamennyi morva marha lett volna, szépen kihajtották Magyarországból. A magyar kamara jelentette 1610-ben a királynak, hogy a morva urak nem engedik az utakat őriztetni, s így a csempészet folyton növekszik. Kollonits Szigfrid, Pálffy István, Pálffy János stb. a morva marhákat a sajátjaik közt legeltetik, s aztán valamennyit harmincad nélkül hajtatják el.

Bethlen járásakor az auspitzi magyar perceptort: Bede Dánielt elmozdították az állásától s hatáskörét a bécsi handgrafra bízták. Nagy elkeseredést okozott ez intézkedés nemcsak a tőzsérek, de a magyar kamara tagjai közt is. A magyar kamara követelte a derék Bede otthagyását; ő - írja a kamara - a marhatőzsérek bírája, s elődei is azok voltak. Bede alaposan ismeri a tőzsérek észjárását, mesterségét és ravaszságát. Ha ő távozik helyéről, a tőzsérek felhagynak a kereskedéssel.

A magyar tőzsérek az ellen is tiltakoztak, hogy az auspitzi hetivásárokat Nikolsburgba helyezték át, ahol nincs legelő s az utak rosszak, a bor és a kenyér meg drága. Nekik - írják a tőzsérek a kamarának - megígérték, "ha kitől mi bántásunk lenne, nagyságtok minket az mi régi, szent királyainktól vett szabados kereskedésünk rendiben mindenek ellen kész lészen megoltalmazni... s az ki legnagyobb nekünk, senki gondviselőnk és előttünk járó nincsen, az ki miatt az elmúlt esztendőben sok ezer forint károkat szenvedtünk".

II. Ferdinánd a bécsi handgraf mellett lévén, a magyar kamara meg Bede Dánielt nem bocsátván el, nagy viszálykodás támadt. Ám a király nem engedett; a joghatóságot a német handgrafra bízta, és megparancsolta, hogy Auspitzban a magyar helyett a császári zászlót tűzzék ki.

Mattyasovszky Mihály halála után, aki harmincegy évig volt Teschenben magyar perceptor, ezt a magyar ellenőrző hivatalt sem töltötték be. Mindezen intézkedések azt eredményezték, hogy a marhacsempészet folyton növekedett, a kincstár bevétele pedig apadt. Az 1624. július 27-én, 1625. december 22-én, 1630. március 1-én kiadott Generalmandatok maguk hirdetik, hogy a tőzsérek semmibe sem veszik a tiltó rendeleteket, s rejtett utakon szöknek ki a marhával. Nagyszerűen értik ezt a tőzsérek és a hajtók - írja a királyi rendelet.

Évről évre újra kiadták a királyi rendeleteket, de minden eredmény nélkül. III. Ferdinánd király már magyar nyelven adta ki a szokásos Reuf-ot. Ebben szépen elmondja, hogy "a sédákkal, melyeket regiáknak hívnak, titkon és gonoszul kereskednek, s néha két-három rendbéli ökröt is eladnak, semmi harmincadot nem fizetvén... sovány rossz tulkokat mutatnak be, s fő marhát hajtanak ki vele, ily mesterséggel megtréfálván harmincad-tisztjeinket."

Hogy mennyit használt az efféle királyi rendelet, azt ugyanezen évben megmagyarázta a kamara. A morva legelőkre - írja - elkobzás mellett tilos magyarországi marhát hajtani, mégis sok helyen láthatni a nagy szarvú, hatalmas magyar ökröket! Temérdek csalás és fortély esik itt meg. Éjjel erdőkön át szöktetik ki a marhát. Többnyire Serényi Gábor, Forgách grófné, Palásthy s Apponyi birtokain szokott ez történni.

Ferdinánd király a morvai kapitánysághoz intézett rendeleteiben is erősen panaszkodott a gyakori csempészet miatt, mely lényegesen apasztja a jövedelmet. Mivel Auspitz városában lovasság kvártélyozott, a király még ezt is máshová helyeztette, hogy a tőzsérek zavartalanul juthassanak az auspitzi vásárokra.

A morva kapitányság 1648. évi jelentése szerint a csempészet a messeritsi és a krembsieri passusokon át folyik legnagyobb mértékben.

Ugyanez a hivatal jelentette 1650-ben, hogy a marhahajtás felügyeletével Szucsányi Márton bízatott meg, de azért Magyarbród és Straznitz körül nagyban folyik a csempészet. Ugyanezt jelentette Vajay Pál morva perceptor is.

Mivel az efféle panaszok sűrűn érkeztek, Lipót király 1660-ban pátensben hirdettette ki, hogy az auspitzi vásáron kívül bárhol találnak magyar szarvasmarhát, azonnal mint kontrabandát foglalják le. Ugyane rendelet azt is mondja, hogy a zsidók űzik a csempészetet legnagyobb mértékben.

Ez sem használt semmit. Vajay Pál Brünnből jelentette 1665-ben, hogy nagymértékben folyik a marhacsempészet. A morva kereskedők s lakók a magyarokkal egyetértve és levelezve, merészen űzik a marhaszöktetést.

A magyar kamara 1668-ban újra intézkedést sürgetett a marhaszöktetők ellen. A morvák - írja a kamara - a magyarokkal egyetértve álutakon hajtják ki a marhát és semmit nem fizetnek. Tömérdek kára van ebből a kincstárnak.

Lipót király erre szigorú pátenst adott ki a csempészek ellen, akik titokban álutakon és a Morva folyó rejtett átkelőin hajtják ki a marhát.

Ugyanez évben figyelmeztették a harmincadosokat, hogy éjjel ne adjanak a tőzséreknek sédát, mert sok csalás történik. A tőzsérek és a hajtók egyik furfangja, hogy az ökröket üszőknek és tulkoknak mondják be, s ezekért darabonkint negyvenöt krajcárral kevesebb harmincadot kell fizetniük. Balázsy tőzsér például az ikervári harmincados cédulájával harminchat üszőt hajtott ki, pedig mind a harminchat hatalmas vágóbarom volt.

Igazában ez idő tájt már nem a tőzsérek, hanem a császári tisztek csalásai ellen kellett volna küzdeni. A XVII. század ugyanis a magyar marhakereskedés hanyatlásának a kora. Az általános elszegényedés rohamosan terjedvén, a kóborló és fosztogató katonák, a szabadlegények és a martalócok mód nélkül elszaporodtak. Ezeknek a számát nagyban növelték a fizetetlen végbeli katonák. Mindezek zsákmányból élvén, az utakat lesték s az útonjárókat fosztogatták. Fegyveres kíséret nélkül alig lehetett marhát hajtani. Furcsa jelenség, de való igaz, hogy a tőzsérek és az árusemberek a török területen nagyobb biztonságban voltak és szabadabban jártak, mint a magyar király kezén levő területeken. Számtalan egykori jelentés igazolja ezt. Csak például említjük a marosi főbíró jelentését, aki 1618-ban azt írta volt a kamarának, hogy a csoportos marhát hajtó tőzsérek nem az ország útján járnak, hanem a kaszálóréteken, s a marhák mellé a vitézlő népből fogadnak embereket. "Pedig - írja - sem török, sem más nem háborgatja őket valahol az igaz útban járnak. Láttuk is Budán létünkben, hogy elég tőzsér ember jár által az hídon, de csak egyet sem háborgatnak közülök. Nem gondolnak velök, bátor, akármely felé hajtanak."

A törökök mindig védelmezői voltak a kereskedői rendnek, s így nincs mit csodálnunk azon, hogy a tőzsérek is baj nélkül járhattak idestova. Persze a királyi területeken egész másképp állott a dolog.

Itt a tőzséreknek és kísérőiknek valóságos csatákat kellett vívniok az útonálló katonákkal és latrokkal. Mint jellemző adatot felemlíthetjük, hogy a törökök egyetlen évben (1669) hatvanezer szarvasmarha megfizetését követelték, mert ennyit ragadtak el a mieink a hódoltságiaktól.

Az utak bizonytalansága, a végbeli élet bomlása okozta, hogy a marhahajtás a XVII. században évről évre jelentéktelenebbé lőn. Ehhez járult még a bécsi kormánynak kizsákmányolásra alapított gazdasági politikája, mely a magyar tőzsérrendet koldusbotra juttatta. Ugyanis a marhakereskedést állami monopóliummá tette. Már 1626-ban történt erre kísérlet, de ez csúfosan megbukott. Az 1651. évben aztán behozták a marhakereskedés általános monopóliumát, s kivették a magyar tőzsérek kezéből a kenyeret. Bár ez a monopólium is megbukott, I. Lipót újra kísérletet tett vele. A monopóliumokkal a kincstár bevételét akarták fokozni, de éppen az ellenkezőjét érték el vele. A magyar tőzsérséget azonban sikerült tönkretenniök. A XVI.-ban és a XVII. század első felében a tőzsérség még színmagyar volt, de aztán lassan-lassan teljesen idegenek lépnek örökségébe. A XVIII. századból rendelkezésünkre áll a magyarországi marhakereskedők teljes összeírása név és nemzetiség szerint. Magyar egyetlenegy sincs köztük. Legtöbb az örmény, köztük Gorové Kristóf, kinek ezerötszáz ökre és kétszáz lova volt. Az örmények után jönnek szám szerint az oláhok, aztán a bolgárok (köztük a Bibics család), görögök, rácok és végül zsidók.

Mivel a XVII. században a hódoltság területéről mind kevesebb és kevesebb szarvasmarhát hajtottak nyugat felé, a húshiányt más országokból kellett pótolni. Jobbára Erdélyből, Oláh- és Moldvaországból hozatták a magyarországinál jóval silányabb és apróbb szarvasmarhát. Mivel Erdély szélein, aztán Szabolcs, Szatmár és Abaúj megyékben imigyen a hajtás nagyon megélénkült, a marhaszöktetés itt napirenden volt. A hét szabad hajdúváros lakói a maguk nevelte marha után nem fizettek harmincadot. Sőt még azok után sem fizettek, amiket Szabolcs és Szatmár megyékben vásároltak, s a Tiszán is áthajtottak. Mivel e kiváltságból tömérdek visszaélés támadt, Rákóczi György fejedelem 1654. december 17-én korlátozta a hajdúvárosok szabadságát, kimondván: "Az mely marha vagy magok majorságában nevekedik, vagy az megírt két vármegyében vettek, azon túl ha csak Eperjesig, Kassáig vagy azon innét való helyekre hajtják eladásnak okáért, harmincaddal nem tartoznak, csakhogy se erdélyi vagy Erdélyhez régtül fogva tartozó partiumbeli barmot - odavaló emberekkel colludálván, ez két vármegyébe szöktetve ne vigyenek harmincad nélkül; annál inkább oda felvaló faktorokkal ne cimboráljanak, mintha csak a Tiszán hajtanák által az közel városokra eladásnak okáért és azonban amazoknak kezökbe ejtvén, harmincad nélkül lopják ki, se pedig a Kunságon ne szöktessék oda fel."

Amint a harmincadosok jelentéseiből kiviláglik, Rákóczi György fejedelem ezen intézkedésének alig volt eredménye. A marhaszöktetés tovább is rendszeresen folyt. A XVII. században azonban jobbára a császári tisztek űzték nagyobb mértékben. Ezek a szarvasmarhát természetesen a békés lakóktól ragadták el, s aztán harmincad nélkül hajtották ki. Montecuccoli járásakor - amint a megyék jelentették - a császáriak egész megyéket kifosztottak, s minden lábasmarhát elhajtottak. A magyar kamara jelentette aztán, hogy a császári tisztek rengeteg marhát hajtatnak ki. Maguk állítják ki a szabad passzust, s katonákkal kísértetik a marhát.

Mikor e század végén kitört a hosszú török háború, a harmincadosok egyebet sem igen jelentenek, mint a császári tisztek marhacsempészetét. Palkó Ferenc érsekújvári harmincados például egyetlen napon lefoglalta Heyssler generális hatszáz marháját, a noszvadi réten elcsípett háromszázhetvenet, Diószegnél pedig hatszáznegyvenhatot. A kamara meghagyta neki, hogy ezertizenhat marhát adjon el őfelsége javára.

Heyssler neve majd minden évben szerepelt a marhacsempészek között. Az 1688. októberben jelenti például a kamara, hogy Dünewaldt tábornok nagy falka marhát hajtott ki, Serényi gróf kilencszáz darabot, Heyssler ezerszázat, Auersperg ezerszázat, a proviantadmínistrator ezerötszázat, s egyikük sem fizetett egyetlen fillért sem.

Az 1690. évben Breiner Szigfrid először négyezer, másodízben, ismét négyezer marhát hajtatott ki. Heyssler generális ugyanekkor ismét ezer ökröt hajtatott ki, s két bécsi mészárosnak is adott szabad passzust. Ezt tették a többi főtisztek is. És hiába írtak a magyar kormányszékek ez ellen, senki sem gondolt az orvoslásra. A magyar kancellária azt ajánlotta az udvari kamarának, hogy Nyitrán kell harmincadot állítani, mert a marhaszöktetés Nagy-Tapolcsán és Szered felé folyik legnagyobb mértékben. Azonban Nyitra városa és a káptalan hallani sem akar a harmincad felállításáról.

Ugyanezt írta a bécsi kamarának a budai kamarai adminisztráció is. Ez is sürgette a marha-csempészet megakadályozását, mert a kincstárnak nagy kára van ebből.

A XVII. század végén a nagy háború hihetetlenül megfogyasztotta nálunk az állatállományt. Az 1695-ben Felső-Magyarországba küldött királyi biztosok egyáltalán nem találtak vágómarhát. Az ország többi részén sem állt jobban. Így állván a dolog, Erdélyből és külföldről kellett szarvasmarhát szerezni. Mivel minden jó áron kelt el, az erdélyi főurak kereskedő-kompániát alakítottak. Az 1695 nyarán például Bánffy gubernátor és Bethlen Miklós kancellár ezer frt-nyi belépés mellett marhakereskedö-kompániát alakítottak, melynek könyvvezetője Bethlen Sámuel volt. "Ez a kereset - írják a nevezettek - bizonyos és hasznos, csak Isten ő szent felsége dögtől és fegyvertől oltalmazzon, melyet jó reménységgel és imádsággal várunk őfelségétől."

Kitörvén II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, a marhakereskedés a külfölddel a minimumra csökkent. A harmincadosoknak alig akadt dolguk. Ami marha külföldre ment, az jobbára szöktetéssel jutott át a határon. Érdemes megemlítenünk, hogy a csempészet ekkor is jobbára a Morva folyó mentén folyt. Sartorius Ignác jelenti például 1700-ban az udvari kamarának, hogy a marhaszöktetés élénken folyik a Morva mentén. Ő - írja - többször rajta érte a marhaszöktetőket, s a kincstárnak imigyen több mint ötezer forintot szerzett. A katonákat persze ő sem merte bántani. Bizonyos Mohr János élelmezési főtiszt például 1711-ben négyszáz, 1712-ben ezer magyar ökröt hajtott ki, és egy fillérnyi harmincadot sem fizetett. Valamivel későbben a morva perceptor jelentései szerint a marhahajtás körül a legtöbb csalás Drösing-en át (Freising) történik. Ezért 1721-ben azt ajánlotta, hogy Pallendorf legyen a harmincadcédulák beszedőjének a székhelye.

A hódoltság korában hazánk bőves volt szarvasmarhával. A bécsi kormányszékek azonban a magyart akadályozták a kereskedésben, s a marhakereskedést is idegen kézre eresztgették. Volt bőséggel kősónk is, de ennek árusítását még itthon is erős tilalommal tiltogatták. A szegény magyar elmével föl nem érte, miért kell néki a drága osztrák főtt sót vásárolnia, mikor sokkal olcsóbban kaphatná a hazai kősót? Hát igen! A császár erejével fejünkbe hozták az idegen és drága főtt sót, s falnak vihette bús fejét, aki magyar kősóval kereskedett. Hiába, akit fölsóznak, az föl vagyon sózva! Már I. Ferdinánd király fölállíttatta a pozsonyi és soproni sókamarát, ahol csak osztrák főtt sót árultak. Magyarul ezt dugasd-nak vagy kupasd-nak hívták. Mivel Bécsben olcsóbb volt e só, mint hazánkban, a magyar kereskedőknek Bécsben nem volt szabad ilyetén sót vásárolniok. S hogy a magyar kősó ne lehessen az ausztriai főtt sónak versenytársa, a magyarra erős "aufslag"-ot vetettek, s azt időfolytán emelték. Az 1568. évben már Győrött, Komáromban és Nagyszombatban is működött a Salzversilberer-nek nevezett osztrák tisztviselő, aki embereivel az osztrák főtt sót árultatta. A XVI. század hetvenes éveiben az alsó-ausztriai kamara már a magyar kősó árulásának betiltását követelte; mert szerinte a magyar sókereskedés a kincstár roppant kárára vagyon! És ez az eltiltás később csakugyan bekövetkezett. A várkapitányok parancsot kaptak, hogy a magyar kősót elkobozzák! És amint a vizek megszállták s a Duna gerébre fordult, seregével jöttek hozzánk Ausztriából a sót szállító hajók. Ezzel a sóval fizették a katonákat is, akik viszont eladták a szegénységnek. Mikor aztán a német kvártélyba szállt nálunk, országszerte árulták az osztrák sót. A szegény magyar kősónak csak az ország keleti részén és Erdélyben volt keletje, no meg Törökországban, ahová nagyban csempészték. Fájó és szomorú dolgok ezek, de jámbor eleink megszokták már, hogy akikkel egy szomszédságban éltek, azoktól kellett legtöbbet szenvedniük. Ezt a sors átkul tartotta fönn számukra...

Ismeretes dolog, hogy bányászaink jobbára beköltözött idegenek voltak. A sóvágók ellenben úgy Erdélyben, mint Máramarosban színmagyar nép volt. Még akkor is, mikor az erdélyi sóbányák a Fuggerek kezén voltak, a német nyelvű számadások tömve vannak magyar szókkal, a számadásokban szereplő munkásoknak, vagyis sóvágóknak vezetékes nevük magyar, világosan hirdetvén, hogy magyar nyelven szóló emberek dolgoztak ottan.

Úgy a máramarosiak, mint az erdélyi sóvágók igen sok privilégiumot kaptak királyainktól. Mátyás király például 1471-ben adott kiváltságlevelet a tordai sóvágóknak. Ezt a privilégiumot Bolya Máté sóvágó-dékán és Süveg Lukács sóvágó-bíró Ulászló királlyal is megerősítették. Úgy ezen, mint a többi privilégiumok is kétféle sóvágót különböztetnek meg, úgymint a posztósok-at és a vendégvágó-kat, akiknek külön kapitányuk volt. II. Lajosnak a désiek és az aknaiaknak adott kiváltságlevele szerint a posztós vágókat egy-egy évre fogadták. Ezek minden száz kősó után tíz-húsz dénárt, négy kősót és posztót kaptak. A vendégvágók posztót nem, de nyolc kősót (amelyet zsáksó-nak mondottak) és két tömlő darabsó-t kaptak minden száz kősó után. A nemes sóvágóknak járó sót nemes darab-nak hívták. Ettől nagyságra különbözött az úgynevezett kapi só, amelyet a vendégvágóktól tizedrészben szedtek.

A sóvágóknak volt bírájuk, aknabírájuk és dékánjuk. A máramarosi rendtartás (1614) írja a többi között e sorokat: "Vagyon az sóvágók között, kit Isten fiának hívnak. Esztendőnkint ez a sóvágók közé számláltatik. Ennek két sója jár minden sóvágótól minden napra. Ezt a kamara útján ötével váltja be másfél pénzen. Vagyon két gazda az sóvágók között, akik vizet, fát hordanak, tüzet raknak és főznek nekik. Ezeknek minden sóvágó mindenkinek két sót ád. Mindszent napba, amikor bírót szoktak tenni, annak áldomásába szoktak adni 33 sót. Sóvágóknak, kerekeseknek, gépelyeseknek, kovácsoknak, feredősnek, gazdáknak szoktak adni egy-egy öreg sót, ki három sóért vagyon, melyet szombati darab-nak hívnak."

Ulászlónak 1498. évi kiváltságlevele szerint a máramarosi sóvágók az adótól mentesek, és minden száz kősó után húsz dénárt és posztóra évenkint száz kősót kapnak. Minden tömény után harminchárom dénár jár nekik. A sóvágók községei, úgymint a huszti, técsői és a szigeti külön-külön karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és mindszentkor négy hordó bort, négy ökröt és negyven kenyeret kapnak. Egy-egy ünnepre tehát egy ökör, egy hordó bor és tíz kenyér jár nekik. A három község sóvágóbírái fejenkint háromszáz kősót is kapnak.

A sóvágókhoz tartoztak a millyés-ek, avagy kerekes-ek, akik a bányákban a tömlőket sóval megrakták, s miután a gépelyesek (gépészek) fölvonták, a csűrökbe vagy girákba hordták. A kerekesekről írja a máramarosi (1614-i) rendtartás: "Mikoron sójártatás vagyon, ha ezer vagy kétezer sót följártatnak, adnak nékik hetven dénárt."

A kerekeseken kívül még külön sóhordók is voltak, akik a bányákból fölhozott sót a pajtákba és a girákba hordták, s akik esztendőnkint három-három frt segédpénz-t kaptak. A fölhozott só megszámlálása és máglyák-ba (halmokba) rakása az úgynevezett máglás-ok dolga volt. A máglásokat kontrának, azaz ellenőrnek is hívták.

Már most lássuk, miféle sót raktak a csűrökbe és a girákba. A legközönségesebb volt az úgynevezett máglasó, melyet hajósó-nak is hívtak. Ez a hajósó kisebb volt a szekeres-só-nál. A vízaknai bányában például a máglasó vagy hajósó tíz fontot, a szekérsó pedig húsz fontot nyomott.

A régi rendtartások szerint minden sóvágónak száz kősóra még kettőt kellett beszolgáltatnia. Ezt a kettőt rója-só-nak hívták. Mivel a beszolgáltatott száz kősó közül több összetört, minden száz kősó után még fölös sót is kellett a vágóknak vésniök. Ezt a sót vésmás-nak hívták. Volt egy Isten fiának nevezett sóvágó, akinek naponkint két oly sót is kellett vésnie, melyet Isten savá-nak hittak, s egyházi célokra szolgált. Az erdélyi bányákban meg Mária tiszteletére is kellett sót vágni. Ezt a szent szűz savá-nak hívták. Mivel az egyházi férfiaknak is kijárt hetenkint két kősó, ezek az úgynevezett szombati só-t kapták. I. Ferdinánd király utasításaiban szerepel a számsó. Az Isten savánál jóval nagyob kősót faragó-só-nak hívták. Mikor a vágók sópad-hoz jutnak, a számsónál jóval nagyobb tulkó nevű sót faragták. A melléksópadot fiú-pad-nak hívták. Az apró törmeléksót mind az erdélyi, mind a máramarosi bányákban millyesó-nak hívták. A nagyobb darabokból álló törmeléket darabos só-nak mondották.

A sokféle só között sűrűn szerepel a tömény-só is. Vajon mi volt ez? Tömény-són tízezer darab kősót értettek, s akik ezzel foglalkoztak, töményesek-nek hívták. A vízaknai 1529. évi számadások szerint 1528. augusztus 23-tól 1529. június 20-ig kettőszáznyolcvanháromezer-nyolcszázötvenöt kősót vágtak, vagyis huszonnyolc töményt és háromezernyolcszázötvenöt számsót. A dési számadások szerint ott 1528-ban szeptember 6-ig hatszázhatezerötszáz máglasót vágtak, vagyis hatszázhat töményt és ötezer darabot. Meg kell jegyeznünk, hogy úgy a töménysó, mint a töményesek már Bornemissza János idejében, vagyis 1515-ben az erdélyi sóbányák számadásaiban sűrűn szerepelnek. A máramarosi 1549. évi jelentés szerint ott a vágók minden kilenc tömény után száz kősót kaptak. A só számlálóját számos-nak hítták. A kamaraispánok ekkor itt Mekcsey István (Eger későbbi hős kapitánya) és Brodarich Mátyás voltak. Jól folyhattak dolgaik, mert Mekcseynek tizenegy, Brodarichnak pedig hat ifjú szolgált föl az asztalnál. A vízaknai kamaraispánnak utasításában olvassuk: "Szükséges, hogy minden esztendőben próbalikakat ásatva, új aknát csináljon. Mikoron az új aknának torkát kezdik gárgyá-val (ti. gárdafúróval) alább-alább építeni, minden ölitől egy-egy forintot fizessen, és az gárgyáknak bokrától nyolc-nyolc pinzt, az míg az sót elérik. Az legelsőbb gárgyát, mely főgárgyá-nak hívatik, mikor az só ajaká-ra teszik, az sóajak-on függő bőrrel együtt fizessen attul három forintot. Az mely só onnét kikel, annak igaz lábbója legyen, micsodás só és mire viszik... Minden íratásra 12 sót szabad minden sóvágónak kivágni maga számára, de jól meglássa az kamarás uram, hogy nagyobbakat ne engedjen vágni az fiskus savá-nál; mert megbúsul rajta. Annak idején mindenik sóvágónak íratásukról való lábbócédulá-t adjon, az mely íratáson való savat bízvást az portusra leszállították. Ha az sónak szűki kezde lenni, az aknákon és új likon sót ne adjon az bagaricáknak (ti. a szászok szekereinek), s az mikor adnak, igaz lábbócédulával bocsássa el."

Ezután megírja az utasítás, hány kősó jár a mágláló-nak, az aknabeli dékánoknak, a vendégsóvágók kapitányának. "Sátoros innepekre - írják - egy-egy szekérdarab (ti. só) járjon az éjjeli millyések-nek is."

A máramarosi (1614. évi) inventárium a sóvágók bíráiról írja, hogy egy-egy lajtorjacsinálástól egy frt, beeresztéstől az aknába ötven pénz, kötözéstől minden szál istrángtól egy-egy icce bor, aknabecsinálástól hat frt, a sóvirág leverésétől egy frt jár nekik. Egy gárdafa-csinálástól, felső- és alsóajakon való gárdafától huszonöt pénzt, kereszt becsinálástól egy frt, kapocsbeveréstől ötven pénzt adnak nekik.

"Valaki - írja ugyanez a leltár - sóhajót csinál, adnak munkájukért 200 kősót, az első kormányosnak (csillér-nek) 3 frt-ot, a farkon-álló-nak 1-1 frt-ot, 16 legénynek, kik az hajót evezik, 50-50 pénzt és 36 pénzt, kit martonálló pénznek hínak."

A szigeti összeírás két szállást említ, egyike a vendégvágóké, másika a posztósvágóké. A millyések-nek külön házuk volt. A csereaknáról ez összeírás a következőket mondja: "Gépelye szalmával s náddal fedett orsófái, ostorfája, pallói jók. Ezen aknáknak mind köteles, mind lajtorjás torkai jók. Stólái jók, sémelyfái jók minden készségivei, négy vaskarikák vannak az ostorfa végin."

A rónaszéki (1864) összeírás a Kisakna fölszerelése között megemlíti a lábfát hídjával együtt, a kerekes millyehajó-t, a vaskarikájú tárgydeszká-t, melyen az emberek állanak, mikor a torkolatot gárdázzák. A Nagyakna alsó vége - mondja az összeírás - szarufázatlan, kötéses torkának gárdázatja fódozást kíván, gépelye vascsapos serpenyőjével, pántjaival, ostorfájával, kádgyá-val, nyílfái-val stb. jó. A hat sópajtában van 23 304 számsó és 40 vésmássó."

Ugyanezen összeírásban olvashatjuk az Új aknáról: "Vagyon két jó gárdás torka külön-külön szalmafedés alatt; azon aknának mindenik girája alatt van egy-egy kisded gépely vasas orsóival, kádjaival, málhás köteleivel. Ezen aknabéli sót elérvén, az régi szokás szerint valamig az két torkolatot egyben szakasztják, az fenekét megegyenesítik, addig az belőle kijáró só az sóvágóké szokott lenni. Két hetektől fogva igen földes só jár ki belőle, hogy ajándékon sem kell senkinek is. Ezen aknának lajtorjás gárdozattorka hetedfél öl, az köteles torka pedig tizenhét s fél ölnyi. Ezen megírt kis akna ellenében van levájva és felgárdázva egy torkolat, melyet Nagy Miklós úr vájatott."

A técsői szállásról ugyanezen összeírás azt mondja, hogy ott egy sindelyfedelű, sorvadt boronaház van, mely a técsői posztósvágók szállása.

Amint az eddig mondottakból is kitetszik, a régi sóvágók magyarok voltak, s egész sereg oly magyar szót használtak, amelyek még szótárainkból is hiányoznak. Van ezek közt sok olyan, amelyet a régi írások meg is magyaráznak. Huszt 1600. összeírása megmagyarázza például a perelye, a cillér, a súly, a fűsülés, hídvas, kohlegyező, szegfejező, fákjavas, ellenző stb. szókat. Az erdélyi sóbányákról szóló egyik hivatalos irat a nemes darab és a kapi só, a kántor-só, valamint a celler-céh és bagaricsán szókat világosan megmagyarázza. Ugyanezt teszi Munkács összeírása is több szóval; ezek közt szerepel még a tulkó-só is.

Egyébként a sóbányák régi inventáriumaiban jobbára még ezen magyar szók szerepelnek: facskandu (fecskendő), gonosz szél, vaskarcsa (szénvonó), perelye, kortos, puskér, horgyoló, sóvíz, sómérő, bőrhám, bindász, gajhóvas (ligones acuti), kovácskölc, zengpénz, királycsákány, héjazószeg, spálingvas, csigatekerő, fánc stb.

Hogy némi fogalmunk legyen régi sótermelésünkről, megemlítjük, hogy 1749. évtől 1762-ig Somlyóról Debrecenbe hétszázötvennégyezer-ötszázötvenegy kősót, vagyis hatszáznyolcvanötezer-háromszáznegyvennyolc mázsát szállítottak, Szolnokra pedig ugyanez idő alatt száznyolcvanhétezer-hétszázhuszonnégy kősót, vagyis százhetvenegyezer-kilencszázhúsz mázsát vittek. Az 1743. évtől 1758-ig Erdélyből hatmillió-kettőszáznyolcvanezer-hatszázhetvennégy mázsa só érkezett Magyarországba. A szállítási költség nyolcszázhetvennégyezer-kétszázhetven frt-ra rúgott.

Mint minden ruhadarabnak, úgy az ingnek is megvan a maga története. Tudott dolog, hogy ruházat dolgában sokat kölcsönöztünk más nemzetektől. (Legtöbbet a törököktől.) A magyarság azonban minden átvett dolgot nemzeti ízlésének megfelelően úgy átformált, hogy az merőben elütött az eredetijétől. Azazhogy, az idegen ruhadarabot is magyarrá tette.

A régi magyar ízlésnek és felfogásnak a dicsérete, hogy már századokkal ezelőtt szépnek és festőinek találták a magyar viseletet s utánozták is azt mindenfelé. Külföldi tornajátékokon a magyar viselet s a magyar lovasszer ritkán hiányzott. A XVI. század derekán Bécsben a magyar úrasszonyok viseletét: az úgynevezett gombos ruhát széltében utánozták és viselték. A császári követeinek - ha Konstantinápolyba kellett menniök - kíséretükkel együtt mindig magyar ruhát kellett ölteniök. Ezért voltak a XVI. és XVII. században Bécsben magyar szabók. Ezért hangoztatták a mieink panaszképpen, hogy a török földre küldött népes követségeknek hiába magyar a ruhájuk; ők maguk hírből sem ismerték a magyar szót. A XVI. században az uralkodókat és e ház nagyasszonyait magyar lovas ifjakkal kísértették a külföldre, s bizony megcsodálták viseletüket.

A ruhaneműek közül az imeg vagy az ing az idegenből származott ugyan hozzánk, de nálunk ez is teljesen átalakult. Innét van, hogy a régi összeírások határozottan megkülönböztetik a magyar inget a más nemzeteknél divatos ingtől. A XV. század végén és a XVI. század elején írott emlékeink kétféle inget említenek, mind a kettő női ing volt. Az egyiknek a neve huszárimeg, a másiké csahol volt. Az első testhezálló, a másik bő ing volt. Mind a kettőt arany- és selyemhímzés díszítette. Kanizsay Dorottyának 1525-ben kelt végrendelete úgy intézkedik, hogy két lány-rokonának menyegzöjükre húsz inget adjanak. Ezek közül - írja a végrendelet - nyolc huszárimeg már készen vagyon. A többi ing elkészítésére száz forintot hagyott Kanizsay Dorottya asszony. Nagy pénz volt ez abban az időben, s bizony még birtokot is lehetett rajta vásárolni!

Bélteki Drágffy Annának a hagyatékában (1528-ban) hét ilyen huszárimeg és egy csomó csahol szerepel. A XVI. század derekán a csahol-imeg már gyakran szerepel a kiadatlan családi levelekben. Mivel akkor már széltében járta az a divat, hogy a férfiak és nők két inget (egy felsőt és egy alsót) viseltek, a csahol mint aranyos hímmel és gyöngyökkel ékesített imeg felülre került. Így aztán fel-csaholnak is hívták.

A XVI. század végén a csahol szóval már nem találkozunk. A felső, a drága hímmel és arannyal ékes felső imeg állandóan csak mint felimeg szerepel. Meg kell jegyeznünk, hogy nyelvtörténeti szótáraink hibásan írják a felinget felcsaholt fél ingnek és fél csaholnak. Nem voltak azok fél, hanem egész ingek. Jámbor eleink ugyanis két inget viseltek, egy egyszerűbbet és kisebbet alant, és egy díszes hímzett inget felül. Az alsó inget olykor kis ingnek is hívják. A kettős ing viselését Apor Péter is megírta. Bethlen Miklós önéletírásában meg ezt olvashatjuk: "Én az alsó ingen felül egy kurta, jó vastagon töltött japonikát viseltem. Azon felül más szép vékony, keményített ujjú gyolcsinget." A XVIII. században a felső ing ujja kilógott a köntösből. Apor idejében is dívott ez a szokás, hiszen ő írta a köntösről, hogy "az szép gyenge ingek abból kifügg vala". Gvadányi is írva hagyta, hogy

A régi leltárak elég gyakran említik az alsó és felső inget, de legtöbbször mégis felimeget írnak a felső ing helyett. Nádasdy Ferenc 1568-ban köszönetet mondott anyjának, mert "két alsó ingöt" küldött volt neki. Barcsay Judit javai közt volt "ing alá való három kis ing". Keresztúr 1669. évi leltára hat alsó inget, 17 felümeget, 10 hosszú ümeget és 14 csipkés férfiümeget sorol fel.

Maga a felimeg szó világosan mutatja, hogy egykoron előkelőbbjeink két inget hordottak: alsót és felsőt. Az alsó rendesen könnyű szövetből, a felső drágább anyagból készült. A főúri lányok jegyruhájáról szóló összeírások rendesen felsorolják az alsó és felső ingeket. Akad olyan összeírásunk is, amelyik kettős ingről szól. Némelyik meg bokorszámra sorolja fel az ingeket. (Egy bokor ing alsó és felső. 1658.)

A felimeget már a régiek is magyar ingnek tartották. Hiszen az idegen nyelvű összeírások világosan megírják ezt. Csak például említjük, hogy Nagy Ádám javainak összeírása imigyen sorolja fel a felimeget: "Ein hungar. Hemet, mit goldenen Spitzen, ein hungar. Hemet von roth Tafet. etc." Komárom jegyzőkönyvei a felimeg mellett külön említik a "német férfi-üngöket".

A felimeg, mint a magyar ing általában, rövid volt, széles gallérral és bő ujjakkal, melyek a dolmányból kilógtak. Valamennyi adatunk azt hirdeti, hogy a felimeg jobbára drága és olykor színes szövetből készült, s művészi arany- és selyemhímzéssel volt meghányva. Olykor az egész felimeg aranyfonálból volt szőve. Csáky László írta 1559-ben a nádorispánnénak Bécsből: "Küldjön két inget; valami selyemmel és arannyal cifráltassa meg nagyságod, az gallérát széles hímmel; mert itt az szép." Lorántffy Kristófné testamentumában szerepel a többi közt gyöngyös aranyüng, selyemmel varrott felüng és egy húsz forinton eladott aranyüng.

Hogy minő nagy fényűzést fejtettek ki a felimeg díszítésében, arra álljon itt néhány példa. Paksy Kata jegyruhája (hozománya) közt volt pl. 1539-ben huszonegy felimeg, tizenegyen aranyos hím volt, kettőn kösöntyű-párta. Horváth Ilona fehér ruhái között akadt öt csahol, aztán aranying gyöngyös hímmel, hímes gyöngyös fátyoling, patyolat ráncos-ing nyomás gallérral stb. A Nádasdy-féle keresztúri tárház összeírása így sorolja fel a felimegeket: "Felingek száma: arannyal s ezüsttel varrott felimeg 5, írás után varrott feling 6, jancsár-patyolat felingek 13, parasztvászon felingek 6, kötéses felimeg 11." Ugyanitt szerepel még: "két aranyos kötött imeg, egyik testszín, a másik kék"; továbbá imeg alá való ujjak, egyik hajszín-ezüstös, a másik recére varrott. Több összeírásban említik a skófiumos inget (vagyis az aranyos felinget). Ilyen inge még II. Rákóczi Ferencnek is volt. Thököly javai közt szerepel: "egy pár ümeg, új, karmazsin szín atlacon, skófium-arannyal, ezüsttel varrott virágokkal". (1684).

Ne gondoljuk, hogy a hímzett és aranyos felimegeket csak a nagyurak hordották. A városi jegyzőkönyvek tanúsága szerint bizony jámbor polgáraink is jártak ilyenekben. Komárom régi jegyzőkönyvei pl. gyakran szólnak a felimegről. Az 1608. évi jegyzőkönyven olvassuk például e vallomást: "Én tőlem is két vállhegyet, felimegre valót, aranyosat lopott vala el." Ugyanitt a hagyatékok felsorolásánál ilyeneket olvashatunk: "aranyos felümög", "három felümög, ketteje aranyos, az harmadika paraszt", "aranyos felümög, kinek galléra és ujjai is aranyosak" stb. Meg kell jegyeznünk, hogy ugyane jegyzőkönyvek mindig külön említik a német üngöket, a német üngökre való csipkéstászlit stb.

A felimegek között találkozunk olykor az úgynevezett kebeles inggel is. Paksy Kata hozományában például (1539-ben) tizenhárom kebeles ing volt. Valószínű, hogy a kivégzett Nádasdy Ferenc leányainak portékái közt szereplő Brusthemeter is ilyen kebeles ingek voltak.

Úgy a felimeg, mint általában a magyar férfiing rövid volt, úgyhogy a hast jórészt szabadon hagyta. Ezért mondja az ének Tyukodi mesterről:

Kemény János fejedelem írja, hogy ifjúkorában a táborozáskor kifogyván a fehérruhából, kótyavetyén lepedőt vásárolt, s Szakolcán varratott magának inget és gatyát. "Akkor - írja a fejedelem - a Jancsi inginek, melyet hívnak vettem reám s az mezítelen testre dolmányt."

Szakolcán azonban nem ismerték a magyar formát, s így Kemény János uramnak hosszú német inget, szűk ujjút varrtak. Ugyancsak Kemény János írta volt e sorokat: "Ha mikor igen néha mosathattam, akkor az feneki ingének melyet hínak vöttem reám, azaz mezítelen testre az dolmányt és nadrágot." E sorok a Jancsi inge kifejezést világosan megmagyarázzák.

A XVI. században még széltében járja ez a mondás: Kisebb az ümög a köntösnél. E közmondás is azt hirdeti, hogy a magyar imeg igen rövid volt.

A hosszú, német ing (szűk ujjakkal) a XVII. században kezd nálunk terjedni, Jobbára az ország nyugati részén találkozunk véle. Régi szokás szerint ilyen hosszú ingben temették el a halottakat. A parasztnép asszonyai is hordtak ilyen hosszú (durva) inget; csakhogy az ilyetén ing nekik egyúttal szoknyául is szolgált, melyhez mindössze még egy előkötő vagy kötőing (kötény) járult.

A régi összeírások szerint a háló-ing és a fürdő-ing ("fördő imeg avagy pod-mantli") is hosszú ing volt. Ugyanezt kell mondanunk a szoknya-ingről is, melyet olykor fürdő-ingnek is használtak. Barcsay Judit javai közt például (1666-ban) volt "két feredőbe való szoknya-ing, egyikének selyemprém az alján, s ugyanahhoz két csipkés váll." Barcsay Ákosné ingóságai közt még feredni való török ing is szerepel (1661).

A hosszú német ingek közé kell sorolnunk az úgynevezett jezsuita inget is. A kassai 1865. évi leltár a kvádrátusnak nevezett hatvanhárom jezsuita süvegen kívül felsorolja a hosszú jezsuita ingeket, a jezsuita kalapokat, bugyogókat, pantofeleket és a nadrágra való függőket stb. A panyalai (1655. évi) hagyatékban szerepel "két szeméremfedező ing".

Az eddig felsorolt ingeken kívül még másfélékkel is találkozunk a régi összeírásokban. Ilyen volt például az úgynevezett kis ing, melyet a felső ing alatt hordottak. Barcsay Druzina hozományában (1643) volt például hat lengyel-patyolat kis ing is. Barcsay Judit fehérruhái közt volt egy "körösztölni való, fehér fátyolból, skófiummal, arannyal, színes selyemmel s gyönggyel varrott, aranycsipkés ingecske" (1666). Egyik, 1670. évi összeírás a fátyolban varratott oltárra való ingecskét említi. Széchy Margit meg az apáca módra készült inget küldi Zrínyi Kata kislányának.

Írott emlékeink minden közelebbi meghatározás nélkül emlegetik a török és a tatár inget. Ez utóbbiról olvassuk például, hogy a prédikátorné a talpasaktól "mindenből kimelleztetik, hajadonfővel csak az egy tatár-ingben hagyatik". Az ungi lakodalom (1675) című verses munka is megemlíti a tatár inget, írván:

A test sanyargatására készült, szőrből kötött inget cilicium-ingnek hívták. Apácák és szerzetesek ingóságai közt találkozunk véle.

A páncél-ing török eredetű. Több régi összeírás egyenesen indusium Turcicum-nak nevezi. Valamikor a páncél felett hordták, de később - amikor Apor Péter is említi - a fiatal urak páncél nélkül is szerettek az efféle díszes ingben feszelegni. Hogy e színes ing igen ékes volt, azt a reánk maradt feljegyzések bizonyítják. Olvasunk pl. ilyen páncélingeikről: "sárga aranytábit, öreg aranycsipkével prémezett páncél-ing... aranyvirágú tarkaselyem páncél-ing... nyári bagazia páncél-ing... stb."

A XVI. században bevett szokás volt, hogy a főúri lányok negyven-hatvan díszes férfiinget is kaptak hozományukba. Radvánszky, a régi magyar családéletnek ez érdemes kutatója, nem tudta megfejteni, mi célja volt e szokásnak? Pedig a régi családi levelek világosan megmondják, hogy e díszes felimegeket "ajándékba való aranyos üngöknek" hívták. Tehát arra szolgáltak, hogy a menyegzőn részt vett férfiak közt szétosszák. Szluny Anna írja pl. a menyegzője előtt: "számtalan üngöket kell adni az számtalan vendégnek" (1559). A Homonnayak írják 1593-ban Zrínyi Doricának: "Mivel peniglen ide mi földünkre ilyen törvénnyel élnek, hogy az menyekzőben inget kell osztani, kívántatik az, hogy akkora ingeket csináltassunk, jó idején olyakat, hogy kikkel meg ne csúfoltatnánk; mert azokkal idegen országból való urak és főemberek lesznek."

Ingekről lévén szó, végül meg kell említenünk a pendelyt is. A pendely eleinte nem volt egyéb, mint kötő-ing, azaz előkötő (ráncos kötény). Olykor az ingalja is szerepel, mint pendely. Idővel a pendelyt az inghez varrták, s ekkor péntölyös vagy pendelyes ingnek hívták.

Az Udvari élet című verses műben előfordul a pendelyes ing:

Az eddig közölt adatok értenünk engedik, hogy jámbor eleink sokat adtak az ingnek díszítésére. Olykor, egész vagyont költöttek az aranyos-selymes hímzett ingekre. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy az inget sokat emlegették, és sok jeles mondást fűztek ahhoz. Már a XVI. században például széltében járták ezek a közmondások: Közelebb van a testhez az ing, mint a köntös... ráncos, mint a somogyi pendely... úgy vagyon, hogy kisebb az ümög az köntösnél... jól feladta néki az inget... reá adták a vizes inget stb. Érdemes megemlítenünk, hogy a hódoltság korában, meg később is, a magyar ember az ingére esküdött. Ilyenkor azonban nagyon járta a hamis eskü: azért az érdekeltek megtapogatták, csakugyan van-e inge az esküttevőnek.

Csodás álmélkodás fogja el az embert, mikor a XVI. század kiadatlan leveleinek ezreit lapozgatja. Zord idők jártak akkor nálunk, a magyar kultúrának mégis oly nagyszerű emlékeivel találkozunk, hogy akaratlanul is meg kell eresztenünk a lobogó fantáziát. Igen bizony! Ezer és ezer levél hirdeti, hogy jámbor eleinknek ugyancsak volt mivel dicsekedniök; mert a műveltség nem egy terén még a szerencsésebb nyugati országokat is megelőzték.

Nincs korszak, mikor a kertészkedési szenvedély nálunk oly nagy és általános lett volna, mint a XVI. században. Tudott dolog, hogy a külföldi írók a kertészkedést a műveltség hőmérőjének szokták mondani. S ha ez igaz, akkor büszkeség fogja el a magyar lelket; mert a XVI. században a gyümölcstermelés terén messze felülmúltuk a nyugati országokat. Nemcsak az örökös tartományok, hanem más országok főemberei is nálunk szerzik az oltóágakat s tőlünk viszik a nemes csemetéket. II. Lajos királyunk özvegye (Mária) még Brüsszelbe is tőlünk viteti a magyarországi nemes fajok oltóágait, valamint a téli gyümölcsöt is. I. Ferdinánd király új kertjébe, aztán II. Miksa a világhírű (Neugebäude nevű), óriási kertjébe tőlünk hozatja a nemes csemetéket, s Batthyány küldte magyar kertész ülteti el azokat. Külföldi írók, akik a Habsburgok kertjeinek történetével foglalkoznak, egyetlen szóval sem említik ezeket. Mindössze csak annyit írnak, hogy nem tudni, honnét hozatták a nevezett uralkodók az ültetvényeket. Pedig, ha az említett uralkodók leveleit elolvasták volna, azokból megtudhatták volna, hogy Magyarország szolgáltatta oda a gyümölcsfákat. Igenis, tőlünk kerültek a császári kertekbe a Makária, Zelenka, Kozma, Zala ura, az előérő, a zöld mézkörte, a korai muskotálykörték, a tyúktojás nagyságú fehér és kék szilva (nálunk lószemű szilvának hívták), a Katalánszky-szilva, a muskotályalma, Török György almája, János vajda almája, a szamosközi alma, Székely Lukács pompás őszibarackja, a hatalmas nagyságú daruvári őszibarack, a porcogós cseresnye, a nagy szemű s páratlan ölvedi cseresnye stb., stb. Miksa király latin levelében a kért magyarországi gyümölcsfáknak még magyar neveit is felsorolta! Hogy a besztercei szilva egész Európában, sőt aszúformában még Indiában is elterjedt, az már ismeretes dolog.

Kelet legszebb virágai, miket mi a törököktől kaptunk, ugyanígy vándoroltak tőlünk a szomszéd országokba. Ránk maradtak azon levelek, mikben a külföldi urak tulipánokat, török szegfűt, jácintot stb. kérnek urainktól.

A XVI. század derekán hazánk bőviben volt szép kertekkel. Főuraink és püspökeink vetélkedtek egymással e téren. Legfőbb örömük a szép kert volt. Ha a sors messze vetette őket, sóvárogva vágyakoztak kertjükbe. Ha a bú örvénye kerülgette őket, a vigasztalásnak balzsamát a kertjükben keresték. És egyikük a másikat csalogatja a szemnek és szívnek vidámságot szerző kertbe. Nádasdy Tamás például 1555 június havában a gondokkal küszködő Oláh Miklós érseket a kertjébe hívja, hol az ember felfrissül, a gondjai elülnek, szomorú lelke felvidul, a munkára kedvet kap, s szíve-lelke ezernyi örömmel telik meg. Verancsics érsek Augsburgból írja a győri püspöknek, hogy mennyire irigyli őt, aki kertjében élvezheti a természet gyönyörűségét s kedvére csemegézhet válogatott dinnyével. "De - írja ugyanő - én is itthagyom e gyümölcsben szűkölködő várost, hogy egri kertemnek pompás őszibarackjait élvezhessem." Tudott dolog, hogy ugyanez az érsek minő megkapó szavakkal csalogatja a tudós Tranquillus barátját pozsonyi kertjébe, ahol szemmel láthatja, mint neveli a hajnal harmatja a legszebb virágokat. A kert gyönyörűségei - írja - még az öregséget is elfeledtetik veled!

Ezer és ezer ily dolgot idézhetünk a XVI. század leveleiből. Valamennyi azt a páratlan szeretetet hirdeti, mellyel eleink a kertészkedést űzték. Valóságos szenvedély volt az, mely nemcsak az urakat, de a szegényeket is teljesen elfogta. Akinek tehát egy-két talplábnyomnyi földje volt, békertelte s beültette azt, feltévén a lészás sövényre a tilalmazó csóvát. A XVI. század külföldi utazói, főleg a Konstantinápolyba tartó császári követek álmélkodással írnak a magyar gyümölcsről. Az 1566. évi táborozáskor nálunk levő külföldi fejedelmek nem átallották kimondani, hogy nincs ország, amelynek gyümölcse a magyarországival versenyezhetne!

A XVI. századi kertjeinknek híre tehát messze földre elszállt. Áldott légyen emlékük azoknak, akik nemzeti kultúránknak ezt a dicsőséget szerezték. Köztük első helyen kell említenünk Nádasdy Tamás nádorispánt és feleségét, Kanisay Orsikát. Az egykorú levelek szerint az ő sárvári kertjük volt hazánk legszebb plántáskertje. Maga a nádorispán a legkiválóbb kertgazdánk volt. Minden az ő utasítása szerint történt. Ő írta meg a kertészének, hogyan kell a fákat trágyával dajkálni s borseprűvel öntözni, hogy nagyobb gyümölcsük legyen. A dértartó hideg ellen az ő utasítása szerint védték meg a dinnyevetést. Ő írta meg a kertésznek, hogy érés előtt mint kell megtekerni a szilva szárát, s mint kell a fákat konkolyfűvel körülkötni. Mint nádorispán az ország minden részéből kapott gyümölcsöt, s ha valami kiválóra akadt, azonnal meghagyta, hogy oltóágat szerezzenek belőle. Kávássy Imre írta például 1557-ben a nádornak: "Nagyságod meghagyta, ha meghalok is, meghagyjam, hogy az nevetlen körtvély ágában küldjenek." Ugyanez évben Kerty Estván deák jelentette a nádornak, hogy az Erdélyből hozott oltóágakat Pál pap mind eloltá. Pécsy Gáspár Nádasdy megbízásából 1562-ben szép fiatal oltványokat szállított Sárvárra. Mikor Eberharton megállapodott, Mérey Mihály imigyen írt volt Nádasdynak: Mikor a pompás gyümölcsfacsemetéket megláttam, az emberi vágyakozás folyton arra ösztökélt, hogy néhány ágacskát levágjak róluk; de legyőztem e vágyat, s sértetlenül tovább küldtem a csemetéket. De kérem Nagyságodat, küldjön nekem néhány oltóágat a jelzett csemetékről.

Az 1561. év őszén Nádasdy kiváló őszibarackot evett; Ghiczy Farkas nevű tisztjének azonnal meghagyta, hogy szerezzen abból. Ugyanez a Ghiczy Farkas írta volt a nádornak 1562. február 8-án: "Ím, küldtem nagyságodnak amaz öreg telelő zöld körtvélynek az ágában oltanivalót. Makaria körtvélyágat is küldtem, én soha olyat nem láttam; mert olyan, mint az szamosközi alma, vörös, tiszta muskotály, hogy annál jobb muskotály nem lehet. Ím, annak az ágában is küldtem oltani valót."

Nádasdy az ország minden jobb gyümölcsfáját elszaporítván kertjében, nemcsak oltóágakkal, de oltványokkal is szolgálhatott másoknak s terjesztette a muskotályszőlő ültetését. És ő szívesen adott mindenkinek mindenből. 1551. január 6-án Oláh Miklós érsek Augsburgból futárral küldi a levelét, melyben Nádasdytól Mária királyné részére alma-, körte-, barack- és szilvaoltóágakat kér, azzal a megjegyzéssel, hogy Nádasdy az ágakra a neveket is ráírassa. Salm grófnénak 1550-ben Török György alma-, Makária-, Zelenka-körte- és muskotályalma-csemetéket küldött Nádasdy sárvári kertjéből. Az 1558. évben Széchy Margit kért tőle oltóágakat. Bornemissza Pál nyitrai püspök Nádasdynét kérte, hogy küldene néki legnemesebb fajú gyümölcsfaoltványokat.

Hogy I. Ferdinánd kertjébe is sok oltvány került a sárvári kertből, mondanunk sem kell. Hiszen a bécsi udvar tagjai élvezték leggyakrabban a sárvári kert pompás gyümölcseit, tehát természetes dolog, ha a gyümölcs fájából is kértek maguknak.

Nádasdy Tamást - amint tudjuk - nádori tisztje igen gyakran távoltartotta otthonától. A kertészkedés minden gondja ilyenkor a feleségére, az áldott lelkű Kanisay Orsikára szállott. S ez a nagyasszony tán még az uránál is nagyobb szeretettel űzte a kertészkedést. És a sárvári kert gyümölcse és korai zöldsége csakhamar leverte úgy a hazai, mint az örökös tartományok kertjeinek termését. Nádasdyné nemcsak az urának, hanem a királyi család tagjainak is folyton küldözgette a gyümölcsöt, s rendesen ő nyerte el a pályát. A nádorispán írta például neki 1558. június 22-én: "Az pályát te nyerted királyné asszonynál az muskotály-körtvéllyel, légy érte az dinnye-pályáért is." Az 1560. év május elején Nádasdyné a cseresznyével is elnyerte a pályát. Szentgyörgyi Gábor deák írta volt Bécsből a nádorispánnénak: "Felvivém császárné asszonynak az dinnyét, kit jó és kegyelmes néven vőn, köszönvén nagyságodnak. Mondá Molart uram, hogy kegyelmed nyerte az újság pályáját; mert ennél többet még az idén császárné asszony nem látott. Mindjárást császárnak küldé egy komornyiktól," (Bécs, júli. 15.)

Meglepő a Nádasdy-pár kertészkedésében, hogy már május első napjaiban érett cseresznyével tudott kedveskedni. Spárgát, zöldborsót még jóval előbb küldhetett. Nádasdyné június első felében már érett dinnyével, fehér szilvával és almával lepi meg a férjét. Ugyanő 1549 május hónapjában káposztaféléket küldött Frangepán Katalinnak! Az 1660. év május 14-én maga Nádasdyné írta volt a királynak, hogy itt küldi az első érett cseresznyetermést. Ugyancsak május hónapban előérő körtét is küld. Az 1546. június 11-én hat dinnyét küldött Bécsbe az urának. "Többet - írta volt - nem küldök; mert rászoknék kegyelmed, és itt az cellába feledne engem."

Ha Kanisay Orsika akár a korai gyümölcs, akár a zöldség küldésével megkésett, a nádorispán tréfásan megdorgálta őt. 1558. június 8-án írta például: "Nem küldtél cseresnyét sem királyné asszonynak, sem nekem! Pih! Köszönöm." 1553. április 12-én meg azt írta feleségének Bécsből, hogy ott a spárgát már meg is unták. "Ha - írta - úgy érleltétek meg a spárgát, az mint hallom, nem különben kezdenek az papok tüle járni, mint Kanisay Lászlóné vénasszonya az Ladom italjától."

Meg kell említenünk, hogy a gyümölcs küldözése télen sem szünetelt. 1559. március 19-én írta például Nádasdy a feleségének, hogy a gyümölcsöt bemutatta királyné asszonynak. Ugyanez év január 15-én Nádasdyné Királyné asszony-körtvélyt küld Bécsbe a sárvári kertből. A dinnye küldése is folyt ez időben. Az úgynevezett telelő dinnyét igen kedvelte a bécsi udvar, s Nádasdyné gyakran küldött ilyet Bécsbe. A nádorispán írta például 1559. január 9-én a feleségének: "Az dinnyét jól betakarják, hogy az hideg meg ne vegye és meg ne törődjék."

A sárvári kert pompás gyümölcseinek küldözgetése Nádasdy halála után is folyt. Az özvegy ezután is csakúgy elhalmozta az udvart és a főurakat nemes gyümölccsel, mint férje életében. Fiatal oltványokat is több ízben küldött az uralkodóház kertjeibe. Az 1568. év november hónapjában az ifjú Nádasdy Ferenc mutatta be az édesanyja küldötte fiatal fákat. A következő év őszén a király két-három éves durancia barackfákat és Zelenka-körtefákat kért és kapott Nádasdynétől.

Mikor 1566-ban a király sok főúrral és fejedelemmel a győri táborban időzött, Nádasdyné pompás gyümölcsöket küldött oda az urak számára. Ádám deák, aki a gyümölcsöket szállította, nagy örömmel jelenté aztán úrnőjének, hogy a császár és a hercegek szívesen vették az ajándékot. "Az gyümölcsnek felét - írta - ününmaga (ti. a király) bévitette házában; úgy nézte, úgy dicsérte, hogy szép gyümölcs... Harrach ugyan azt monda, hogy sem Magyarországból, semminemű országból, sem úrtól, senkitől nem kél olyan jeles gyümölcs, mint te nagyságodtól; oly igen jó major te nagyságod!"

Meg kell jegyeznünk, hogy ez a Harrach gróf szenvedélyes kertész volt, s úgy hazánkból, mint külföldről sok nemes gyümölcsfát hozatott.

A sárvári pompás kertnek kertésze és vicekirálya Kerty Estván deák volt. Sok része van e derék embernek abban, hogy a nádori kert oly nagy hírre tett szert. Iskolákon forgott ember volt ő, aki latinul és magyarul egyaránt szépen írogatott. A feleségének nemesi ülése is volt, de mivel e jószágot mások tartották kezükön, szegény Kerty Estvánnak évi tíz vonásforintnyi fizetéséből kellett megélnie. Nem csoda tehát, hogy a szegénynek sokszor nadrágja sem volt, de azért nem hagyta ott szolgálatát; mert, mint maga írta, gyermekségétől fogva szolgálta Nádasdyt. Amint a füvet kihozó és virágnevelő tavasz elérkezett, s a rügyek fakadásnak indultak, Kerty Estván deák megkezdé a munkát, s csak a tél szívében ment haza családjához, mikor a sárvári kertet már hóharmat lepte el. Levelei, miket a sárvári kertből keltezett, sok érdekes és becses dolgot tartalmaznak. Ő maga írja, hogy a kertben mindent a nádorispán tanítása és utasítása szerint végez. Mivel a nagy hírű sárvári kertet sok főúr, főpap felkereste, Estván deák mindig azon volt, hogy semmi csorba se essék az ő működésén, így aztán nyugodtan írhatta 1552-ben: "Az kert jó módon vagyon, ha még király is jönne benne... az is mondaná, hogy bizony jól vagyon. Az utak szép tisztán vannak, minden jól vagyon. Valaki bejő, nem szid meg érte, hogy azt mondaná, nem ember bánik véle."

Valamivel későbben magának a nádorispánnak írta volt: "Ím, küldtem nagyságodnak, kegyelmes uram, hat dinnyét, kiknek az fölséges király adta vala magvát nagyságodnak... Az nagyságod kertje igen szépen vagyon. Székely Lukács uram fia benne vala minapon. Monda, hogy soha szebb kertet nem látott ennél. Dinnyékkel jól tartám s az útra is szépeket adtam vala tízet." (Sárvár, 1556. augusztus 13.)

Meg kell jegyeznünk, hogy Székely Lukács korának egyik legkiválóbb kertgazdája volt. Egyik nagyszerű őszibarack az ő nevét viselte. Kertje országszerte ismert volt.

Az 1554. április 1-én Estván deák Nádasdynénak írta volt: "Az szegfű-bokrokat kegyelmed parancsolatja szerint megtisztítottam; csak sajtárokat várnék. Immár szépen kosarakat csináltatnék nekik, de cserpam (ti. cserepem) nincs. Sokféle virágokat vetettem, s neveket mind megírtam."

Estván deák nemcsak örvendetes dolgot, de néha kellemetlent is írt gazdájának. Az 1554. év nyarán például jelentette: "Az nagy bokor szegfűt rútul elmetélték, nem tudom, ki. Akasztást érdemelne, akárki mívelte." 1554. április 14-én írta Nádasdynénak: "Küldtem négyféle gyümölcsöt, spinátot, céklát s fokhagymát."

Az 1555. év nyarán a hős Nádasdy Kristóf járt a sárvári kertben. Az egyik (Bagody nevű) huszárja a fiatal barackfához szaladván, a pompás gyümölcsöt mind leette róla. "Így jártam véle - írja Estván deák -, bizony igen bánom, de rúla nem tehetek."

Nádasdy kertjében találjuk az első kajszinbarackfát, amelyet a XVI. század derekán a törökök honosítottak meg nálunk. Nádasdyék csak tengeribarack néven nevezgetik. Estván deák természetesen erről a ritka fáról is megemlékezik leveleiben.

1556. év őszén Estván deák megírta a nádorispánnak, hogy a sárvári kertben rendkívül sok gyümölcs termett. Mindenféle gyümölcsöt nagy mennyiségben aszaltatott. A telelő gyümölcsöt pedig átalagokban szépen elrakta. Levelében a többi között megírta azt is, hogy csak az Úristen tudja, mint kell vesződnie nagy szegénységének miatta. "Ha - írja - nagyságod valami költséget nem ad, hát én feleségömmel és kis fiammal házamnál e télbe éhel is meghalok." Levelét aztán e szókkal fejezte be: "Örök szolgája nagyságodnak Estván deák, sárvári kertnek szegény vicekirálya. Az ország jó, de a királyságnak jövedelme semmi. Nomen sine re!"...

Itt, a sárvári kertben játszadozott a kis Nádasdy Ferenc, a későbbi hős hadvezér, akit a törökök fekete bégnek hívnak. Amint Komlósy és mások megírták, a lantszóra már kiskorában megindult.

Itt, a sárvári kertben tölték. Nádasdy nádorispán és felesége, Kanisay Orsika éltük legszebb napjait. A XVI. századi magyar kultúrának nincs oly ága, amelyben e derék házaspár valami nagyszerű dolgot nem mívelt. Minden magyar lélekre örök gyönyörűség az, amit e házaspár egymással váltott leveleiben ránk hagyott. Érdemnek nagy érdem ez. De elévülhetetlen érdemük a magyar kertészet s főleg a gyümölcstermelés fölvirágoztatása! Hogy a külföld előtt ismeretessé lett a magyar kert pompás termése, s hogy a külföldi fejedelmek is elismerték a magyar gyümölcs páratlan voltát, azt elsősorban Nádasdy Tamásnak és feleségének, másodsorban a Batthyány családnak köszönhetjük. Áldott legyen az emlékük.

A sárvári gyönyörű kertet a nádorispán utódai is szépen gondozták. A hős fekete bégnek, azaz Nádasdy Ferencnek magyar kertészét is jól ismerjük. Nádasdy Ferenc is szállította a bécsi udvarnak a finom gyümölcsöt és a nemes fajú gyümölcsfacsemetéket. Ő maga írta 1569. október 4-én édesanyjának: "Parancsolt énnekem őfelsége, hogy én szerezzek durancia barack fiatal fákat és Zelenka-körtvélyfákat, melyek két és három esztendősek, mely fákat Bécsbe kell küldeni ez mostani hónapnak utolsó napjára". Azt is tudjuk, hogy a kivégzett országbíró (Nádasdy Ferenc) szintén nagy gondot fordított kertjeire. Németalföldről hozatott tulipánokat s más ritka virágokat és cserjéket. Amint a bevásárlói részére kiállított utasításában olvashatjuk, ott, Németalföldön kerestetett magának ügyes kertészt is.

Az országbíró lefejezése után a sárvári kert is hamarosan elpusztult. Ami értékes dolog volt benne, azt elhurcolták. Lipót császár még a ritkább állatokat is összefogatta a kivégzett Nádasdy vadaskertjében, s a maga jószágára vitette.

Néhány évtizeddel e vérlázító esemény után a sárvári gyönyörű kertről már azt írták, hogy na-gyobbára fű és gaz fogta el. A XVII. század végén legtöbb kertünknek ez volt a sorsa.

A magyar lovasnép lévén, nem csoda, hogy mód nélkül szerette a lovat. A régi időkből egész sereg becéző szó, eredeti mondás, kedves dal maradt ránk, amik egytől egyig őseink nagy lószeretetét hirdetik. Bizony még lóháton is édes volt nekik az álom. Tudtak is a lóhoz, mint senki más fia. S büszkék voltak "széltől fogant" paripáikra. A magyar ember két dolgot nem tűrt: a lányát és a lovát nem engedte megszólni! Nádasdy Kristóf, a jeles fővitéz írja 1557-ben: "Az ló dolga szinte olyan, mint az leányé. Inkább akarnája az ember, hogy levágnák az inát, hogy nem mintha nem tetszenéjek és visszaküldenéjek reá; Azért én nem adom tanácsul, hogy minden decegért 300 forintot adjon tudatlan nagyságod."

Régi szokástörvényeink a leányrablást és a lólopást egyazon büntetéssel sújtották. Azazhogy úgy az egyik, mint a másik halált hozott a bűnös fejére. Hacsak a XVI. és XVII. század írott emlékeit lapozgatjuk, egész kis szótár kitelik abból a sok elfeledett magyar szóból, mely a lóra és a lótenyésztésre vonatkozik. A délceg (ménes) minden lovának, minden tulajdonságának jelölésére seregével volt magyar szónk, írott emlékeinkben előbb szerepel a délcegtanító, mint az oskolamester. Ez a délcegtanító oktatta a lovakat oly módon, hogy az egyikből jó lépő, a másikból járó vagy ugró, a harmadikból meg hatalmas iramló legyen. Ez utóbbit becsülték legtöbbre. Amilyen lovassága (iramlása) volt a lónak, olyan árt adtak érte. A hódoltság korában egy-egy főlóért ezer tallérnál is többet adtak. Rettentő pénz volt ez abban az időben. S bizony ma sem fizetnek többet a versenyparipákért. Így állván a dolog, könnyű megértenünk, miért kereskedtek főuraink is lovakkal. Balassi Bálint, a költő is azzal lendített sorsán, hogy lovakkal kereskedett. Egyik tréfás levelében írja: "Az én roh lovamat és fakó lovamat tizenkétszáz forinton adám el egy német úrnak. Én is vén cigányként cseréléssel élek ezután."

Eleink a lóvásárlásra mindig olyan embert küldöttek, aki ugyancsak értett a lóhoz. S mindig előírták neki, minő legyen a ló lovassága és természete. Rákóczi György fejedelem például 1643-ban ilyen utasítást adott emberének: "Én alám csendes lovat vegyen, olyat mindazonáltal, kinek lovassága is meglegyen valóban. A ló erős szájú ne legyen: mert az erős szájú ló merő ellenség. Kehes ne legyen, agg marha se legyen, hanem gyermekded ló, hét vagy nyolcadfű, rossz erkölcsű, felrúgó vagy ki magát megördöglené s el nem menne ember alatt, olyat ne találjon venni, vagy farkacsavarót; mert úr alá illetlen és gyalázatos a farkacsavaró ló."

A részeges Tahy Bernátról írva hagyták, hogy korának egyik legjobb lóismerője volt.

Egy ízben a nádorispán küldte őt lóvásárlásra. Bernát uram talált is alkalmas főlovat, s meg is vette. "A ló - írja - gyermekded, szép, jó testű, jó lépő, jó termetű, egy nyeregalja, nyakas, fara, lába s combja megvagyon." Ennyi jó tulajdonsága lévén a vásárolt paripának, Tahy Bernát a lóáldomást ott helyben mindjárt meg is itta.

Batthyány Boldizsár főlovat keresvén, Pálffy Tamáshoz, a palotai főkapitányhoz fordult. Ez kijelenté neki, hogy csak középlovai vannak! Egyet ajánl is, írván róla: "Ez jó erős zömök ló, nem igen öreg, de bizony lovassága jó vagyon. A bégnek igen kedves lova volt: semmi vétket nem ismertem sem szájában, sem járásában."

A hódoltság korában igen nagyra tartották az erdélyi lovat. De még ennél is többre becsülték a török lovat, mely "haragos és veszekedő" volt ugyan az ember alatt, de száguldani, pompásan száguldott. S mi kellett több a katonaembernek? Ím, ezért tartották a török lovat a legjobb katonaparipának. Ha a végbeli vitézek valamelyik hazai török úr istállójában ilyen lovat tudtak, addig nem nyugodtak, míg azt meg nem szerezték. Mert hát nem utolsó dolog volt ám az ilyen agárparipán pipiskedniök! Persze a török lóhoz török nyereg illett. Azazhogy a kápájának és szügyellőjének párducbőrből, farmatringjának és hermetszíjanak bagariabőrből, hevederének teveszőrből kellett lennie. A kengyelvasának meg kéknek kellett lennie.

Ha a török lóra török nyereg illett, mondanunk sem kell, hogy a tatár lóra meg tatár nyereg és szerszám kellett. Ilyet adtak az úgynevezett szajka-paripákra is.

Jámbor eleink a török és a tatár lovat annyira szerették, hogy még akkor is nagy árt adtak érte, ha tetem volt a lábán, vagy ha megnyilazták. A hazai kovácsok ugyanis e két nyavalyából hamar kigyógyították.

Török lovat azonban nem volt könnyű szerezni. A török szultán ugyanis már a XVI. században nagy tilalmat vetett a lókivitelre. Mikor Thury Márton veszprémi főkapitány a fehérvári béget kérte meg egy jó török ló szerzésére, ez a szultán tilalmával állott elő. Aztán a többi közt ezt írta: "Az féle kedves ló, kivel ember egy országbeli fejedelem előtt dicsekedhetik, nem minden istállóban találtatik, és ahun vagyon, onnét nehezen adják ki."

A hódoltság korában a paripát (herélt lovat) nem sokra becsülték. A fővitézek és urak alá nem paripa, hanem főló kellett. A paripákat csak a közvitézek használták.

A hódoltság korában a főlovakat nagy gonddal tartották. Gazdáik még a testamentumokban is megemlékeztek róluk. Ha valamelyik fővitézünk meghalt, főlovát és fegyverzetét a király a maga számára foglaltatta le. Ha a vajda vagy a soltész meghalt, paripáját a földesura örökölte.

Mondanunk sem kell, hogy nem mindenkinek kellett a sebesen iramló főló. A vénebb emberek és az asszonyok a lépő lovat szerették. Ezt poroszkának hívták. Olykor a kacola szón is ilyen jámbor erkölcsű, nem rettegő, járólovat értettek. Ifjú ember az efféle lovakra nemigen ült. Batthyány Ferenc írja 1537-ben unokaöccsének: "Ím, az ángyod lépő lovát: poroszkáját küldöttem. Nem tudom, micsoda lovakat kezdel kívánni? Mikor én te korodban voltam, nem kívántam poroszkán jártomat, hanem ki feljebb ugrott, afélét kívántam. De talán végre az királyné kerlickájába fogsz kívánni jártodat!"

A csikót a XVI. században jobbára vehemnek hívták. Még az ötödfű csikót is vehemnek nevezik. János deák írja 1560-ban Nádasdynak: "Az hat hím vemhet rég befogattam. Az kacolavemheket anyjok közt hagytam." A vehemlovak tanításáról a ménestartó gazdák gondoskodtak. Csak mikor már teljesen betanított volt a ló, a garabó csikós akkor választotta el a méneses lovaktól.

Amilyen nagyra becsülték az úrnak való főlovat ("aminőn a vezérek szoktak járni"), éppoly keveset adtak az úgynevezett hitvány, terhes paripákra, lovászlovakra, a görbe kablalovakra, a lúdtalpú lovakra, meg aztán az olyan lóra, amelyik mindkét lábával csöbörbe hág. Az efféle lovak bizony a hódoltság korában is potom áron keltek. Ellenben a hintós lovakért már szép pénzt adtak. Természetesen a hintóba fogott ló is csak akkor volt értékes, ha semmiféle hibája nem akadt, s amellett "jó lábos és sebesen iramló" volt.

A kocsiba vagy a szekérbe fogott lovat aszerint nevelték és nevezték, amilyen alkalmatosságot kellett vonnia. Így voltak nálunk kocsis, szekeres, fakószekeres, lektikás, kolyás stb. lovak. Az igáslovakat csigás vagy béres lovaknak hívták. A hódoltság korában a kocsis szót még nem a mai értelemmel használták.

A mai kocsisnak régente szekérvezető volt a neve. Akármilyen lett légyen is az alkalmatosság, a szekérvezető mindig nyeregben ült, s úgy kormányozta lovait. Még az igáslovat is így hajtották, de az ilyen lóra pajzán nyerget adtak.

Mondanunk sem kell, hogy a hódoltság korában az utazás csakis tengelyen történt. Minden vidék e célra más és más fajtájú alkalmatosságot használt. Eszerint nálunk rendkívül sokféle kocsi és szekér akadt. Az alföldi homokban, a tengelyig érő sáros utakon nehéz, vasas kocsikat nem használhattak. E célra tehát a nagyon könnyű és vasazatlan fakószekeret alkalmazták. Ez a fakószekér már a középkorban is járta az Alföldön, s a hódoltság korában széltében használták. Teljesen megfelelt a mai könnyű parasztkocsinak, csakhogy vasazás nem volt rajta. Mondanunk sem kell, hogy a fakószekéren nehéz terhet nem szállíthattak. Amikor a haditanács Magyarországtól élésszekereket követelt, Nádasdy Tamás imigyen írt volt Batthyánynak: "Nem érti a hadakozó tanács, hogy az mi földünket különben rendelte az Úristen. Nincs itt a polgárnak (jobbágynak) közönséggel olyan vasas szekere, mint Németországban: sem olyan zabos lovai, mint ott!" (1558.)

Megírja aztán Nádasdy, hogy nehéz terhet elbíró szekeret hiába keres az ember nálunk a falvakban. Másunnét kell az ilyet szerezni!

Nádasdy nem mondja meg, mi is az a zabos ló? Tehát nekünk kell megmagyaráznunk. A mieink a zabos lovon a nagy és a nehéz német kocsis-lovat értették. A magyar ló ennél jóval kisebb és könnyebb volt.

A könnyű fakószekérnek nagy fogyatékossága volt. A rossz utakon vasazatlan kerekei hamar eltörtek. Aki tehát hosszabb útra övezte fel magát, vagy jó csomó kereket fogadott bérbe, vagy útközben váltott kereket. Erdélyi János uram írja 1559-ben Nádasdynénak, hogy "nagy sok kerekek törésével jöttek: huszonnégy kereket fogadtatlak bér be!"

A fakószekértől lényegesen különbözött az úgynevezett bakószekér, melyen a magyar rezet szállították külföldre. Nehéz, vasazott szekér volt ez. Ilyenformájú lehetett a sóhordani való szekér s a furmány- és a fukar-szekér is. A XVI. században többször szerepel a "thazi" szekér; de közelebbit erről nem tudunk. A lekötözött kalmár-szekér, aztán a költöző-szekér a hódoltság korában ezrével szerepel. A költöző-szekér ernyővel volt ellátva. A török és más ellenség elől menekülő lakosság használta ezt a költöző-szekeret. Nagyobb háború alkalmával százával vonultak az ilyetén szekerek az országutakon, írott emlékeink gyakran ejtenek szót a törkölyhordó szekérről. A mustot és a színbort ezen hordták kádakban a dézsmáló helyekre. A vámszedők írásaiban szerepel a gozdozó szekér, melytől 40 dénárnyi vámot szedtek. A deszkahasító szekér, mint gépely szerepel a Felvidéken. A vámhivatalok írásai számtalanszor emlegetik a kanizsai vásáros szekeret, aztán a csetneki, a máramarosi, az erdélyi, a betléri szekereket. XVI. századi, levelekben fordul elő a rak-szekér, a vasas szekér. Későbben emlegetik a hetelő-szekeret, az ökör után való szekeret, az erdőre való félszekeret, az éléses társzekeret, a nyári szekereket, a pornói szekeret, a kétkasú ernyős szekereket, a bival-taligát, a csigás szekereket stb.

Bethlen fejedelem szekerei között említik ezeket: "leeresztő hintó, konyhakocsi, pohárszék-kocsi, innyaadó kocsi, jeges kocsi, éléses társzekér, ajtónálló-szekér, fűhordó szekér, tábori szekér."

Bizonyos dolog, hogy eleinknek halottas szekereik is voltak. Fogaras 1656. évi összeírásában olvassuk: "Ernyős szekér deszkával bélelt, feketére festett, kin a szegény idvezült Rákóczi Zsigmond testét vitték volt Fehérvárra. Vasas kesefája és vasas hámfája is megvagyon. A benne levő fakoporsó bontakozott."

A hódoltság korában a posta is működvén nálunk, postálkodásra való szekerünk is elég volt.

A XVI. és XVII. században a szekér, a kocsi és a hintó szót összevissza használták. Számtalanszor megesik, hogy még a díszhintókat is egyszerűen csak szekereknek írják. A régi koronázatokról ránk maradt hivatalos utasítások például még a nagy díszhintókat is egyszerűen csak szekereknek írják. Az 1655. évben Eleonóra koronázásán igen sok főúri dáma vett részt. Mindegyik nagy hintóban hat hölgy ült. A hivatalos jelentés a hintókat így sorolja fel: "Első szekér Palatinusné asszonyom szekere; harmadik szekér: Nádasdyné asszonyom szekere" stb.

A régi összeírások olykor másképpen is nevezik az ilyen szekeret. Közönséges például a hintó-szekér és a bőrszekér elnevezés. Perányi György írja 1591-ben: "Kegyelmed csináltasson nekem egy bőrszekeret, olyat, hogy az közepiben, az kiket ablakinak hínak, két-két ember ülhessen egymás mellett. Az béllése belül sárga bőr legyen, és jóállású szekér legyen."

Gyulay Adviga írja 1555-ben, hogy hintó-szekerének tengelye eltörött, s most kocsin jár.

Úgy a XVI., mint a XVII. századi összeírásokban gyakran szerepel a leeresztő hintó (currus pensilis), valamint a lógós kocsi. Ez utóbbi is bőrös és fedeles volt. Mindig külön említik a "sétáló két embernek való hintót", a kétkerekű lektikát (laftikát) és a kis kólyát.

A különféle kocsik között a hódoltság korában leggyakrabban emlegetik a karrétát, a kasos kocsit, a pohárszék-kocsit, a konyhakocsit, a jegeskocsit, az innyaadó kocsit és a csigás kocsit.

Nem érdektelen dolog tudnunk azt is, hogy a különféle kocsikba és szekerekbe hány lovat fogtak? Ez természetesen az utak minéműségétől és az urak módosságától függött. Mikor igen nagy volt a sár, harminc-harminckét lovat is fogtak a hintóba! Rendes körülmények között azonban a magyar úr hat lovat fogatott kocsijába is, meg a szánjába is. A XVI. századi regestumok legalább állandóan ezt írják. A megyék főispánjainak és alispánjainak is hat ló járt, ha útra keltek. (A többi megyei tisztviselő csak négy lovat követelhetett.) A magyar főasszonyok is a hatos fogatot kedvelték, s rendesen azon utazgattak.

Lassan-lassan a hatos fogatot háttérbe szorította az úgynevezett hőkös. Így hítták régen az ötös fogatot. (Elöl három, hátul két lóval.) Ma már a hőkös szó teljesen feledésbe ment, s csupán a hök, hőke-hóka, hökken szók járják még az Alföldön. De egykoron a hőkös igen népszerű dolog volt. Azt tartották nálunk, hogy csak a hőkös az igazi és az eredeti magyar fogat! Ezért nemcsak a főuraink, de a tehetősebb kereskedők is hőkösön jártak. Csak az asszonyaink maradtak hívek a hatos fogathoz.

Nálunk minden hintót és kocsit tagbaszakadt, erős csatlósok kísértek. Ha a kerék eltörött, vagy ha a kocsi a sárban megfeneklett, ezeknek kellett a bajon segíteniök. Ilyenkor természetesen a csatlós és a kocsis (szekérvezető) ugyancsak megeresztette a nyelvét, s a szenteknek volt mit hallgatniok! Hiszen tudjuk, hogy a kereketörött kocsisnál senki jobban nem káromkodott! (Hogy akkori szóval éljünk, sok vissza való misét mondott.) Ha nagy nehezen kiemelték a kocsit, siettek az első útbaeső kastélyba, hogy a torkukról a rozsdát lemossák, s hogy új kereket szerezzenek.

A csatlósok helyébe idővel a fullajtárok vagy fellajtárok (vorläufer) léptek. Amint a csatlósok, úgy ezek is gyalog kísérték a kocsit. Szótáraink tehát helytelenül mondják a fullajtárt vorreiternek. Mondanunk sem kell, hogy a fullajtárok intézményét a németektől vettük át.

Mivel a szekérvezető (kocsis) egymaga nemigen bírt a hat vagy az öt szilaj lóval, fellajtár nélkül útra nemigen kelhetett. Dániel György uram írja 1545-ben Batthyánynénak: "Továbbá az szekérvezetőknek nincsen fellajtárjok; igen nehéz oly embereknek hat lóval bánniok!"

A csatlósokon vagy a fellajtárokon kívül még huszárok is lovagoltak a kocsik előtt. Ha a kocsi bajba került, ezek is segítettek ugyan, de mégsem ezért, hanem a pompa kedvéért alkalmazták őket.

Hosszabb útnál gyakran kellett lovat váltani. Némelyik főurunk egy-egy ilyen utazásnál több ezer lovat vett igénybe. A Harrucker család például Bécsből Gyulára s onnét visszautazván, háromezernél több lovat használt ez útra. S e háromezren kívül majdnem ugyanannyi ló kellett a bagázsia-kocsikba s a huszárok alá.

A csendes és a jóízű humor a magyar néplélektől elválaszthatatlan. Vele születik ez, s vele marad jó- és balsorsában. A paraszti szegénységben csakúgy megtaláljuk, mint az úri renden. Nemzeti kincsünk ez, melyből minden magyar nyelven szóló ember örökölt valamit, ki többet, ki kevesebbet. A mi népünk szokása, hogy a szónak sóval és borssal adja meg a módját, mert szerinte ez az élet igazi fűszerszáma, csak ezzel vigadhat akkor is, mikor igazában sír; ezzel gondolhat a derűre akkor is, mikor sötétség borul rája.

Balítélet alá senki ne vegye, ha állítjuk, hogy a magyar humor olyan nemzeti sajátosságunk, olyan eredeti vonásunk, melyet hasonló formában semmiféle népnél meg nem találunk. A magyar igazában a szív embere. A szív érzéseinek a hullámzása teremti benne azt az érzületet, amit a sírva vigad a magyar és a borúra derű mondások oly találóan kifejeznek. S mi az igazi magyar humor, ha nem ez? Kedvre perdül, nevet a lelke és sír a szíve egyszerre. Mintha csak zuhogó esőben a napsugár járna boszorkánytáncot a szivárványos égen.

A magyar a humorra való hajlandóságot őseitől móringlotta. Ki nem tudná, milyen fortélyos a népünk, mennyi hamis praktikát forgat a fejében? Bizony nem mondunk újat, ha állítjuk, hogy őkigyelme szereti a tréfát, s folyton azon incselkedik, mi okot vethessen a szomszédjához a maga megnevettetésére. Azt is tudjuk, hogy búsultában bolondságot mívelget, s ha a kedve haragra fordul, indulatos, mint a puskapor, s bezzeg van ilyenkor keletjük a szegény szenteknek! Mikor bajba kerül, a felhőket fohászkodással ritkán szaporítja; inkább ide-oda kapálózik, mint az imes vízbe esett ember. S ha tanáccsal nem telik a tüsző, szántogatni a cigány lován sem röstell, jól tudván, hogy nem szénásszekér a szó, tehát könnyű megfordítania. Szóval, az élet minden körülményében keresve keresi az ellentéteket. A darazsat piszkálja, bár tudja, hogy csíp; de ha az mást megszúrt, kiszedi a fullánkot. Lelkesedésében az egekig emeli az alacsonyt, de haragjában sárba tiporja a fenségest is.

Bár a humorra való hajlandósága a magyarnak veleszületett tulajdonsága, mégsem minden időben nyilatkozik az egyformán. Vannak bizonyos időszakok, melyekben a humor módfölött nekiindul, s viszont olyan idők is akadnak, amikor minden kedv elül, minden tréfa elhallgat. Nekünk magyaroknak mindkét fajta időből bőven kijutott.

Ha egy-egy század írott emlékeit végiglapozgatjuk, magunktól rájövünk, melyik kor kedvez legjobban a magyar humornak. Mi azt találjuk, hogy minél erősebb, minél magyarabb a nemzeti közszellem, annál jobban virul a hazai humor. Tudjuk, hogy legnemzetibb századunk a tizenhatodik század. Ha e kor kiadatlan leveleinek a tízezreit végiglapozzuk, meggyőződünk, hogy ez a század a magyar humornak aranykora. Nem is csoda! Mozgalmas, élénk, tüzes, változatos és minden ízében magyar világ járta akkor nálunk. A török meghódította ugyan országunkat, de nemzeti nyelvünk és a szokásunk meg a törököt hódította meg. Aki egyik nap ellenségünk, másnap már barátunk. Akinek ma kitesszük a rokkáját, holnap már a házunkban füstölög. Ma örömtől megfogyott a népünk, holnap már diadalmámorban úszik. A gyász és az öröm, a bánat és a vígság, a remény és a kétségbeesés, a komolyság és a tréfa naponként egymást űzi. Mintha csak az ellentétek örökös harca szállott volna e földre, minden nap váltogatva hozza a jót és a rosszat, a vígságot és a szomorút.

Ilyen korban, az embernek, akarva vagy nem akarva, a humorra kell adnia magát. Akinek a muzsika szól, a táncra készen kell állnia. És a mi jámbor eleink erre készen állottak. Csak elő kell szedegetnünk a leveleiket, hogy lássuk, minő kedv járta a szívüket. A maguk szava nyit nekünk ajtót, kijön rajta a kedvük.

A tizenhatodik század kiadatlan levelei tágas mezőt adnak annak, aki a hamisítatlan magyar humor virágit gyűjtögeti. Seregével szedegetheti ő itt jámbor eleinknek tréfás mondásait, amik a közmondások erejével hatnak. A magyar humor minden fajából annyi példát gyűjthet, hogy a szeme nem a siralom, hanem a nevetés miatt nedvesedik meg. Az embereket a maguk valóságában láthatja; szemmel nézheti, mint indul meg rajtuk a lehetetlen bolondság, mint kelepcélkednek, mint eresztik meg a nyelvüket, ha a borból többet szívtak magukba; a házasemberek módjára mint veszekednek, milyen kusztonnal mennek egymásra. A sok között szinte nehéz lévén a választás, csak úgy találomra adunk itt egyet-kettőt.

Azt mondják, hogy a magyar szépen tud temetni. A tizenhatodik században Európa-szerte azt hangoztatták, hogy a magyar tud legszebben meghalni! S úgy is volt. A vitézek a zöldbe borult mezőkön keresték a hozzájuk méltó ellenfelet, s bátran szembenéztek a halállal. Szebb s dicsőbb temetőt a csatatérnél nem ismertek. S nemcsak bátran, de vígan mentek a halálos veszedelembe. Tudjuk, hogy Mohács mellett a mieink előre látták veszedelmüket, s mégis humorizáltak. A tizenhatodik századi végbeliek is így tettek. Egész sereg levélben írják, hogy ők vígan akarnak meghalni. S ha módját ejthették, így is haltak meg.

A vígan való meghalást azok is megkívánták, akik távol a csatamezőktől, puha ágyban várták a halált. Gutaütött emberekről írják a tizenhatodik században, hogy csobolyóval hordatják az ágyukhoz a bort és a jóféle káposztás húst. A haldokló győri püspökről írja Szentgyörgyi Gábor uram 1565-ben: "Nem haladhat messze halála; mert igen eltölt immár minden teste az nagy nedvességgel. Vízi betegség vagyon rajta. Mind éjjel, mind nappal igen issza a bort". Hogy őkigyelme a bort nem orvosságul itta, mondanunk sem kell. Hiszen a vízibetegségről már akkor is tudták, hogy nem tűri a sok boritalt.

Szalay János pozsonyi gróf is azt tartotta, hogy többet ér neki a búcsúpohárhoz nyúlnia, mint az utolsó kenethez. Azért írta 1543-ban e nem éppen szent igéket: "Hogy nem mint morgó paphoz gyónnám, inkább akarok gyónatlan meghalnom". E jó emberekről is bizonyára elmondották, hogy kiszorultak az egek országából. Mivel e világon csak borokat kóstoltak, az örökkévalóságban hiába fohászkodnak egy csöpp vízért.

Tudott dolog, hogy jámbor eleinkben akkor sem romlott meg a magyar humor, mikor Bécsbe kellett menniök. Ezt a bécsi utat a hódoltság korában még az sem szívesen tette meg, aki az udvar szemében nem volt tüske. Egész sereg levélben olvassuk, hogy Bécsben levő uraink nem szívesen nyomták ott a pádimentumot, s alig várták, hogy megszabaduljanak onnét, így állván a dolog, gondolhatjuk, hogy minő kedvvel mentek Bécsbe! Hiszen tudták, hogy a nagy emberek kedve igen nyúl hátán jár. Tudták, hogy akit vendégül hívnak Bécsbe, igen gyakran fogva tartják ott. Mikor Báthory István uramat hívták Bécsbe, felövezte magát az útra. Azonban mikor egy mérföldre ment volna Ecsedtől, kérdé az embereit: "Jön-e utánam Ecsed vára?" Mikoron pedig hallá, hogy Ecsed nem jönne utána, imigyen szólt: "Ha Ecsed el nem menne vélem, nem megyek Bécsbe!" S otthon maradt.

Nem Báthory volt az egyetlen, aki így cselekedett! Senki sem akarta, hogy régi magyar mondás szerint az udvar "Moré László daljára fogja".

Nem sokkal a halála előtt Balassi Bálint (a költő) is fent járt Bécsben. A királynak ajánlta fel szolgálatát. Bizony sok kemény szót kellett ott felvennie. Hazajővén, lókupeckedéssel igyekezett a sorsán lendítgetnie. "Csigává kell lennem - írja -, hátamon leszen házam. Az mely jámbor csigát kíván, bár ne kapálja az szőlők tövét érte, hanem egyék énbennem ezután."

Kávásy Jób uram írta 1576-ban ezt a bölcs mondást: "Az Isten nemcsak arra teremtette az vizet, hogy mossanak vele, hanem etiam propter bibendum." (Azaz ivásra is.)

De vajmi kevesen voltak kortársai között, akik e szép mondást megszívlelték. Bizony bort s nem vizet ittak. Mégpedig a kelleténél többet is. Nádasdy Tamásnak derék udvarmestere, a vitéz Tahy Bernát is lelke mélyéből utálta volt a vizet. Őkigyelme 1551-ben írja a gazdájának, hogy a lova megsántult. Márpedig - úgymond - "az mely lónak három lába vagyon, azon nem szoktak hadakozni..." "Azt tudtam - írja tovább -, hogy az tiszthez képest ne legyen szabad részegeskedni! De ím értem, hogy kegyelmed szabadságot adott reá, kit én kegyelmednek megszolgálok. Ugyanis míg részegeskedtem vala, minden marhám szaporodik vala. De mióta elhagyám az részegséget, azúta mind fogyni kezde és veszni."

Úgy látszik, hogy Bernát uram nagyon is sűrűn éldegélt a gazdája engedelmével, mert Bolday Tóbiás följelenté őt részegeskedése miatt a nádorispánnak. Erre Bernát gazda így írt volt a nádorispánnak: "Kérem nagyságodat, parancsolná meg Bolday Tóbiásnak, hogy nagyságod előtt ne szólna reám; hanem ha mi dolga vagyon én velem, magamnak mondja meg. Bizony ha ifjúságában megszokta volna is az efféle dolgot, hogy nagyságodnak megmondaná, az nagy jámbor szolgái közül házánál vagy szállásán ki mint eszik vagy iszik, immár vénségében el kellene hagynia. Jobb volna, ha az fertőbéli tyúkokra viselne gondot, miképpen az jég alól kifoghatná, kiből mind nagyságodnak, mind magának haszna lehetne, hogysem mint énreám visel gondot; mert bizony az énreám való gondviselésben nem sok haszna vagyon."

Ezután megírja Bernát uram, hogy miatta már otthon sem mer enni és inni. Pedig Bolday Tóbiás a minap is úgy leitta magát, hogy lábán sem állhatott, sem nem nézhetett, hanem az asztalnál elaludt... "Az pórokkal - írja tovább - addig iszik, hogy kocsira vetik, s úgy viszik haza, mint egy Kadácsy Antalt. Én pedig kegyelmes uram soha nem ittam az pórokkal, hanem mikor ittam, vagy házamnál, vagy szálláson uraim emberekkel és nagyságod nagy jámbor szolgáival ittam. Ha Bécsbe megyek, oly helyre szállok, hogy Bolday Tóbiás meg nem cirkál és meg nem talál."

Vitézlő Ganzer György is alighanem sokat emelgette a poharat. A levelei, amiket borittában írogatott, ugyancsak meg vannak rakva tréfákkal. Sajnos, az ő tréfáiban tüske is akad, mégpedig elég. Egy ízben Verbas Jánosnak, Batthyány Ádám gróf főpecérjének (percnek is mondták akkor) írván, levelét imigyen kezdte: "Köszönetem után verjen meg téged ama iszonyú nagy bakbűz; űzzön meg a félő nyúl, kukucskáljon oldaladból három fán büdös babul. Nem tudom, mint viseled magadat az akasztófán... hogy semmit nem írsz?... Kérlek, édes perc uram, jöjj fel Grécbe (Grazba), házasodjál itt fent meg. Szép kecskemátkát szerzek, három szarvút, hosszú farkút, őzlábút, lóserényűt" stb.

Az embereket a tizenhatodik században csak arra a formára ütötték, amire manapság. Az árnyékuk is csak olyan volt, mint jómagunké. E tekintetben még a szent életű egyházi férfiak sem tettek kivételt. Nekik is megvoltak a maguk hibái. A jól táplált kanonokok például a tizenhatodik században is szerették a szakácsnék jeles főztjét. Az 1559. évben történt, hogy Nádasdy Kristóf uram hadba indulván, a soproni és a győri kanonokok házába is küldött néhány kvártélyos huszárt. A püspök azonban kiköttette onnét a vitézek lovait, mire Nádasdy Kristóf uram imigyen panaszkodott a nádorispánnak: "Bizony inkább illenék az pispek uram hivataljához, ha az győri és sopronyi káptalanból köttetnéje ki az papokkal az főzőjüket".

A vitéz Orosztoni Péter uram 1566-ban szintén jól megmosta a papok fejét, írván róluk: "Zrínyi szolgái olyanok, mint az szemfényvesztő papok, azkik néha árvizet támasztanak, néha isméglen, mikoron akarják, elvesztik. Ezek is, mikoron akarják, hadat támasztanak, de isméglen, mihelyen akarják, azontúl elszállítják."

Tudott dolog, hogy jámbor eleink a gyűléseken már a XVI. században is alaposan összeszólalkoztak. Zrínyi Györgynek íródeákja: Debreczeni György uramnak a mondása szerint "tál, kanál sem lehet zördületlen, sokkal inkább nem lehet ember egymásnak való vetés nélkül". Ezt a bölcs mondást a régi gyűlésekre nagyon is alkalmazhatjuk; mert bíz azokon gyakran megesett, hogy a nem tetsző szónokot egyszerűen kihajították. Ez az eset kétszer is megesett Joó Balázs uramon. Úgy látszik, hogy őkigyelme már megszokta a kidobatást; mert Nádasdy Kristóf ezt írja róla: "Ezt ő, amint látom, annyira megszokta, hogyha ezután ebrudon vetik ki is, semmit ő abban nem tud szégyenleni."

Lehet, hogy Joó Balázs a szászokkal tartott, akik régente azt szokták mondani: "Csapj arcul még egyszer, hadd haragudjon meg."

Tudott dolog, hogy az adta-teremtette nálunk már a hódoltság korában is nagyon járta. A káromkodás úgy elterjedt volt, hogy alig versenyezhetett más nép velünk. Ha a magyar ember megharagudott, bizony még a császárt is megkurafiázta. Azok a jámbor törökök, akik elismerkedtek s barátságot kötöttek a mieinkkel, nemcsak a magyar táncot és a táncolási kedvet tanulták el tőlük, hanem a káromkodás tudományát is. Krusith János, a nagy hírű korponai kapitány, 1565-ben Petheő Jánoshoz küldé Komáromba Juzref csauszt, aki követség dolgában fáradozott. Mivel Petheő semmi utasítást sem kapott a csausz továbbítására, a szegény török jó ideig Komáromban ragadt. Itt aztán annyira elbúsulta magát, hogy búvában majd felakasztotta magát. "Bizony - írja Petheő Krusithnak -, elég visszavaló misét mond kegyelmed után, hogy kihoztad és itthagytad rajtunk."

Eszerint Juzref csausz alaposan értette már a magyar káromkodás cifra igéit!

Törökről lévén szó, megemlítjük, hogy 1621-ben a lengyelek jól elverték a török sereget. A vezérbasa aztán hazánkba jött és Szigetvárott betegséget színlelt. Azazhogy, akkori szóval éljünk, cigánybetegség bántotta őt. Ezért írta róla Ákosházi Sárkány István: "Nem tudom, ha csak az cigánybetegség bántja-e? Én inkább hiszem, az mint értegetem, hogy az lengyelországi purgácio csapta el a hasát."

A régi magyar humor legkedvesebb emlékei közé kell soroznunk azokat a szép magyar leveleket, amiket Nádasdy Tamás és felesége, Kanisay Orsika váltottak egymással. A nádorispán levelei már aláírásukkal is mosolyt keltenek. Majd minden levelét másképp és másképp írja alá. Érdekesek például az ilyenek: "az te villámkovácsod", "az te ősz kányád", "az te herélt basád" stb. Ha a leveleit lapozgatjuk, szinte magunk előtt látjuk az örökké vidám nádorispán mosolygó képét. A rosszkedv még akkor sem tudott rajta erőt venni, mikor az orvosok metélgették a sebjeit. Mindig jóízűen és tréfásan írogat. A felesége küldte túlérett spárgára például egyik levelében ezt a megjegyzést írta: "Nem különben kezdnek az papok tüle járni, mint az Kanisay László vénasszonya az Ladom italjától". Mikor nádorispánná lett, kedves hangon írja a feleségének: elvárja tőle, hogy úgy fogadja, mint a nádorispánt szokás. S a felesége vidáman feleli neki: "Úgy fogadom, mint én édes nádorispán uramat. De jól meglássa nádorispán uram is, mint jön haza, mert nyilván kevély nádorispánné asszonyra talál! Továbbá (a nádorispánság) négy tisztinek egyike elég énnekem, és az kunbíróságot kívánom; mert tudja kegyelmed, hogy én nem iszom bort. Az doktor ugyan azt mondja, hogy nem jó nádorispánné-asszonynak vizet innya; azért mégis jű valami bóza az bíróságon, s nem halok szomjjal meg... Továbbá azt írhatom kegyelmednek az kevély nádorispánné felől, hogy viselő szoknyája egy sincs".

Nádasdy Tamásnak az udvarmestere Tahy Bernát volt. Hűségesebb, megbízhatóbb embert s kitűnőbb lovast nála keresve sem találhatott volna. Azonban Tahy Bernát mód nélkül szerette a bort, s borittában elhatalmasodott rajta a bolondság. Egy ilyen bolond órájában aztán azt írta Nádasdy Kristófnak, hogy elhagyja Tamás urat, s féleszű urat keres magának. Nádasdy Tamás aztán ilyen választ adott néki: "Ebből is kiismerhetni, hogy az bolondság naprul napra nevekedik rajtad, nem hogy csendesednék. Nádasdy Kristófnak azt írod, hogy fél eszen való urat keressz. De én azt tanácslom, hogy idén (ti. idején) elmenj, hogy jobban reád ne érjen az bolondság. És ha találsz afféle fél eszen való urat, siess rajta venni, míg eszibe nem veszi, hogy bolond vagy; mert ha halogatod, és azonközbe eszébe veszi, hogy nem vagy otthon, kárba fogsz maradni."

A tanácsadó mindig több volt, mint a követő. Az okosabbnál okosabb mondásokat seregével találjuk a régi levelekben, de hogy valaki megfogadta volna, arról már nem esik szó. Batthyány Ferenc bán, hallván, hogy unokaöccse, bár magának is alig van, másoknak ígér jószágot, imigyen inti őt: "Hallottad-e egy régi példában, hogyha az egér nem bújhatik lukába, köt tőkét farkára?"... "Azt mondod - írja ugyanő 1548-ban -, hogy nem fától lettél, hanem atyádtól, anyádtól. Bizony énnekem csodának tetszik." - Ugyanez a Batthyány bán, aki a bécsi bornak a szagát ki nem állhatta, erősen kikel a magyar ifjak ellen, akik külföldön verik el a pénzüket. Az 1551. évben az ilyetén ifjakról írja a nádorispánnak: "De azt kegyelmed vélheti, mint jőnek haza; mert ki lovát, ki egyéb marháját adja el, és franciát hoz haza. Azért nem kellene oly igen sokat költeni Bécsbe."

Batthyány Ferenc Nádasdynéval is vidáman levelezgetvén, gyakran megtréfálta őt. Mikor például Nádasdy Tamás Fráter György püspöknél járt, ezzel ijesztette meg a szegény asszonyt: "Fráter Györgynek sok felesége vagyon, csak gyorsan egyikét reá veti az kegyelmed urára"! (1551.)

Batthyány Ferencnek a felesége is szerette a tréfát. Olykor - ha kedve támadt - leveleivel nem kis tréfát indíta. Mikor a nádorispán rossz üzletet akart véle kötni, komolyan írta volt: "Nekem kicsiny fejem vagyon, sokáig kell gondolkoznom". Mikor Nádasdy tréfásan azt írta a jó asszonynak, hogy kicsúfolja a vénembereket, imigyen vágott vissza: "Miénk volna az panasz; mert mi vagyunk aggok. Míg ifjak valánk, mi sem gondoltunk sokat ruhával; mert az ifjú ember anélkül is elég szép. Ím! ha mi meghalunk, hát nagyságod mind az én urammal egyetemben egy-egy ispanyol leányt vesztök, hogy kiknek ruházatjokra tízszer többet kell költönötök, hogy nem most ránk költötök. Azokat csak ruházni sem győzitek." (1555. május 31.)

Vidám humor szólal hozzánk Országh Magdolna leveleiből. Egy alkalommal a kertjére büszke Batthyány Kristófnak azt írta, hogy a kertje zsidókoporsó szabású volna. Haragnéven vevén ezt Batthyány, Magdolna asszony így mentegette magát: "Koporsó szabású töltéseket látván ott, azt hittem, valami rác szent fekszik ottan, és hogy búcsú mián vagyon. Sokszor megkerültem, azt vélvén, sok esztendeig tart a búcsú. Hányassa el kigyelmed; mert bizony nem nőnek meg ott a barackfák." (1553.)

Ismeretes dolog, hogy a XVI. században nálunk a leánykérés és a menyegzőhívás erre alkalmatos bízottemberek, vagyis inkább legények útján történt. Ha a leányzó formás és sokatígérő volt, a kérő gyakran ott ragadt, s megbízója helyett magának szerezte meg a leányt. Az igazi kérő természetesen azt kívánta neki, hogy Ámán ablakára akasszák szellőztetni. Így állván a dolog, a kérők nagy hálával tartoznak Mérey Mihály ítélőmester uramnak, aki 1554-ben ezt a jó tanácsot írta nekiek: "Leányos embert és nősző legényt nem kell menyegzőszerzésre küldeni, mert az legény gyakorta magának szerzi azt, akire kérik. Akinek pedig leánya vagyon, annak is gondját viseli." Manapság ezt úgy szokták mondani, hogy ebre nem kell a hájat bízni.

Jó tanácsot ad a házasulóknak Dersffy Ferenc uram is, írván Batthyány Boldizsárnak imigyen: "Addig Válogat a sok szép leányok között, hogy végtére oly aggra talál, azki száján tartja, hogy ott ne járjon, ahol ő maga akarná."

Már a XVI. században is keservesen panaszkodnak a mieink a nagy német adó miatt. Az adókon kívül az udvar a gazdagabb urakat megkörnyékezvén, még kölcsönökkel is igyekezett az erszényükön eret vágni. Ilyen ügyben írta volt Batthyány Ferenc az özvegy nádorispánnénak: "Ha szembe leszünk, megmondja kegyelmed, miért oly fösvény. Jól tudom én, az miliom forintot nem akarja kegyelmed bocsátani, kit az németek mondják, hogy kegyelmednél vagyon. És mindaddig fösvénynek fogják mondani, míg ki nem adja kegyelmed." (1564. szeptember 13.)

Révay Mihály uram írja egyik levelében e sorokat: "Jó ország volt az szegény Magyarország! Mind népe s földe jobb volt Lengyelországnál. Semmit nem vártunk mi magyarok Lengyelországból. Ha bort az országból nem adtunk volna nekik, pane pivával (ti. sörrel) kellett bizonyítaniuk a jezsuiták mondását, hogy a sör alávaló ital." (1576.)

Jámbor eleink - amint tudjuk - azt tartották, hogy egy-két pohár borban sok vidám tréfa lakik. Éppen ezért nem egy-két, hanem sok pohár bort ittak. Aztán, ha jól vetett asztalnál a bor felett mulattak, bohóságot bohóságra halmoztak. És emelgették a köszönőpoharakat, és ittak a jó fejedelmek egészségére. Tapolcsányi Mihály is ezt cselekedte Gadolius urammal, s miután torkig itták magukat, búcsúvétlen ott hagyták a borgazdát: Nádasdy Ferencet. Másnap aztán így mentegette magát Tapolcsányi: "Az jó fejedelmek egészségéért addig ivánk, hogy bizony énnéköm az ablak és az vártornya mind kettőznek vala és az híd is, hogy kimentem, úgy tetszett, hogy mind megyen alattam. Gadolius uramat az szálláson úgy tanáltam, hogy az philosophiát az szegre tette, és azt kérdezi, hogy mikor és miképpen jött ki ő az várból." (1582.)

Az ilyetén mulatságokon nagyon gyakran megesett, hogy a palackpecérek nagyobb káromlással megeresztvén nyelvöket, egymásra támadtanak. De hogy miképpen kívánták egymás címerébe a pozsonyi akasztófát, arról jobb hallgatnunk! Itt is teljesült a régi magyar példabeszéd: "Azminemű jónapadása kegyelmedtől vagyon, ha veszi, olyan istenfogadját magának tulajdonítsa."

A mulatozást a kornyadozás követte. Mert régi és aranyigazság az: "Mikor kedvetek tartja, annyit isztok, amennyit akartok. Ha pedig megbetegültök a bortól, annyit kell szenvednetek, amennyit nem akartok."

Ám igen rövid ideig tartott, míg a borivók a bort meg sem merték bűzleni! S ha ki nem cégerezték őket, vagy valami galibába nem estek, újra kezdték a mulatságot, azt tartván, hogy a jókedv az embernek gyakorta egészséget szerez. Aminthogy úgy is van.

Tudott dolog, hogy nálunk a töröknél is több bajt és keserűséget okozott a beszállásolt császári katonaság. Bizony, ahová e hadinép a lábát tette, ott nem maradt semmi sem. Hiába rakta a szegény ember kévegabonáját kalangyába, elvitték azt a katonák. Sőt azt sem hagyták ott, ami még lábon állott! Gondolhatjuk, a szegénység minő nagy bódulásban volt emiatt! Vitnyédy uram írta volt egyik levelében a beszállásolt császári katonaságról: "Gonosz lapos tetvek azok, s ha befeküsznek az vármegye ködmönében, nehezen pörzsölik ki."

Ezernyi és ezernyi panasz ment Bécsbe e katonaság rablásai miatt. Olykor vizsgálatot is indítottak, de ennek eredménye sohasem volt. A bécsi kommisszáriusok mindig bűntelennek találták vitézlő fiaikat, így aztán csak a mieink nyöghették keservesen: "az róka náthája nincsen rajtunk, hogy ne éreznénk az latorságnak becstelen bűzit."

Eszterházy Miklósnak, a nagy nádorispánnak temérdek levele hever még kiadatlanul. E levelekben sok-sok elfeledett példabeszédet s vidám magyar mondást találhatunk. Ha országos gondok nem bántották őt, vidáman levelezgetett ismerőseivel. Mikor például Batthyányné Miklós napja előtt megszerencsézte őt, s ajándékot is küldött neki, nagy jókedvvel felelte néki: "Kegyelmed szintén úgy cselekszik, mint aki kötve hiszi komáját! Még szent Miklós napját el nem értük, s immár penig kegyelmed megköttet. Kedvesen vesszük ezt az megelőzést."

A derék Pálffy Pál nádorispánnak ismert mondása volt ez: "Az francúzok azt tartják, azki egyszer megcsal, vigye el az ördög; ha másodszor, engemet is; ha harmadszor, mindkettőnket újabban."

Abban az időben, mikor Thököly Imre fejedelem pénzt veretett a nevére, Széchenyi György érsek meg akarván őt kissé tépázni, imigyen írt róla Batthyány Kristófnak: "Thököly úr penig immár ízelítvén az szép falatot és neki örülvén, hogy immár pénzt vertek nevére, nem örömest bocsátana ki torkából; de általakadt rajta, s nem nyelheti el azt az zsíros falatot, minthogy mindenünnen odalázadott az török."

Amíg a szarvára fogyott hold nem került Buda tornyaira, a városban sok magyar és nürnbergi kereskedő lakott, akik társaságban, avagy külön a német birodalmi nagy iparűző városokban szerezték be portékáikat. Bécsnek ipara akkor még jelentéktelen volt, és kereskedése is csak tranzitószámba ment, melyet a birodalmi kereskedők és a magyar marhatőzsérek bonyolítottak le. A bécsi híres Niederlag alapítói és fönntartói is birodalmi kereskedők voltak.

Ezek a viszonyok még a XVI. század első felében sem változtak. I. Ferdinánd idejében maga Bécs városa írja, hogy ha a magyar és a hódoltsági kereskedőket nem bocsátják Bécsbe, akkor e város csakhamar jelentéktelen községgé lészen, mert a fő jövedelemforrása a Magyarországból hetenkint fölhajtott szarvasmarha, melyre a külföldiek úgy jönnek, mint a legyek a mézre!

A XVI. század első felében Budán akárhány magyar kereskedő akadt még, aki dúsgazdag ember számba ment. Ezeknek a neve és gazdagsága országszerte ismeretes volt. Egyikük állandóan száz katonát tartott a maga költségén a haza védelmére. Bornemissza Tamásról és Gergelyről is írva hagyták, hogy sok ezer és ezer arany feküdt az üzletükben. Palczan Péterről hivatalosan is jelentették, hogy harmincezer aranyat forgatott a vállalatában. Somogyi Sisak János, Siry Imre, Bácsy Benedek stb. budai kalmárok méltán sorakoztak a föntebbiek mellé.

E magyar kereskedők Buda elfoglalása után majd mind elköltöztek onnét; ki Váradra, ki Debrecenbe, ki meg Kassára helyezte át üzletét.

Az 1540. évben Buda város tanácsában jobbára az említett gazdag kereskedők ültek. Csak a város jegyzője: Borbás deák kereste a kenyerét tollával. A főbírói tisztet Turkovics Miklós viselte, de betegség nyomván őt az ágyra, a város ügyeit a kisbíró (futosó bíró): Palczan Péter intézte. A nevezett 1540. évben Fels Lénárd, Ferdinánd király hadainak fővezére akarta Budát elfoglalni. De meggyőződvén arról, hogy nem neki való falat, Izabella királyné híveit mézes szavakkal és ígéretekkel árulásra akarta venni. A többi közt Enyingi Török Bálintnak is írt, s hegyet-völgyet ígért neki, ha Ferdinánd pártjára áll. Török Bálint 1540. október 22-én felelt Fels generálisnak. Mivel történetírásunk még nem ismeri e levelet, itt adjuk a tartalmát. "Uraságod - írja Török Bálint - int engem, hogy emlékezzem meg hazám megmaradásáról. Azt is írja, hogy uraságod is e nyomorult ország fentmaradására törekszik. Hálás köszönetet mondok e jóindulatáért! Én mindent megteszek, amiről azt hiszem, hogy hazám javára szolgál. De becsületem nem engedi, hogy az én kegyelmes királyné asszonyomat és fenséges fiát e végső szükség idején cserbenhagyjam!"

Fels Lénárd helyébe nemsokára a hígvelejű és magyargyűlölő Roggendorf került fővezérnek. Magyar és német hadaival körülvevén Budát, nagy hévvel és kitartással ostromoltatá. Bent a várban Izabella királyné aggódott gyermekével. Ő jobban félvén a töröktől, mint Ferdinánd seregétől, éppenséggel nem bánta volna, ha Buda a bécsi király kezére jut. Azonban a várban voltak Fráter György, Enyingi Török Bálint, Batthyány Orbán stb. próbált vitézei. Ezek minden támadást diadalmasan visszavertek, s "az Úristemnek nagy hálaadással Tedeumot énekeltenek".

A város ügyeit intéző kisbírónak: Palczan Péternek, valamint a tanácsban ülő nagykereskedőknek nem volt ínyökre a dolgoknak ilyetén alakulása. Az ő érdekük, az ő kereskedésük azt kívánta, hogy Ferdinánd király legyen az úr Buda városában. És összeesküdtenek, hogy Budát átadják Roggendorfnak. Miután Izabella királyné is helyeselte tervüket, titokban alkudozni kezdtek az ostromló hadak vezéreivel. A budai kereskedők azonban jól ismerték Ferdinánd király csőcselék katonáit. Tudták, hogy főmesterségük a rablás és fosztogatás. Tudták, hogy ha bébocsátják őket a várba, semmi kímélést rajtok nem tesznek. Ezért a fővezérrel úgy egyeztek meg, hogy nem németeket, de ötszáz válogatott magyar katonát küld a várba a Zsidó kapun át, melyet Palczan Péter kisbíró fog éjjel kinyitni.

Roggendorf azonban fittyet hányt az egyezségre. Neki nem kellettek a magyar katonák. Tehát a saját fia kardja alatt csupa németet küldött a kijelölt kiskapuhoz. Éjfélkor Palczan Péter kinyitotta a kiskaput, s bébocsátotta a németeket. Alighogy ezek a pellengérhez és a tanácsházhoz közel értek, a várbeli magyar őrség a jelszót kérdezte a németektől. Ezek nem tudván választ adni, az árulás hamar kitudódott. Az ébren levő magyar őrség aztán rájuk rontott, s nagy részüket levágta. A szűk kiskapun át csak igen kevés német menekülhetett ki. Palczan Péter és tanácsosai remegve látták a történteket. A szegények még az elejét sem gondolták meg jól, máris a végére jutottak. Mivel azonban a félsz nagyon kergette őket, aki módját ejthette, szaladt, amerre látott. Néhányan a falakról ugrottak le, s úgy szaladtak a német táborba. A futók közt első volt az árulás feje: Palczan Péter. Őt követte a dúsgazdag Bornemissza Tamás. Mind a ketten szerencsésen elmenekültek, Budán hagyván feleségüket s gyermekeiket. Ezeket Fráter György tömlöcre hányatta, vagyonukat pedig zár alá tétette. A többi összeesküvőt hamarosan összefogdosták és kínpadra vonták. Bácsy Ferencet, Buda város főtanácsosát fölnégyelték. Néhány mást lefejeztek.

Közben megérkezett a török hadsereg, s az urak alámentek a szultán sátorába. Nagy volt a városban az aggodalom, mert attól tartottak, hogy a törökök kifosztják s fölgyújtják a várost. A polgárság - hogy a szultán haragját engesztelje - elhatározta, hogy Buda legszebb asszonyát küldi neki ajándékba. A választás a megszökött Bornemissza Tamás feleségére esett. E szép asszonyt leánykájával együtt csakugyan a szultánnak ajándékozták. Az asszonnyal együtt Bornemissza Tamásnak kincseit is a szultánnak adták.

Ferdinánd király a hozzá menekült Bornemissza Tamásnak magyar nemességet adott. A nemesi diplomában világosan megírja a király, hogy Bornemissza felesége mentette meg Buda városát a fölprédálástól.

Budának árulói közül nemcsak Bornemisszát, de a többit is megjutalmazta Ferdinánd. Palczan Péter - a kisbíró - magyar nemességet kapott. Az 1541. évben pedig neki adományozta a király Semsey László és Semsey György birtokait.

Palczan Péter uram egyébként Besztercebányára vonult, s 1542-ben innen írogat Ferdinánd királynak. Később azonban Pozsonyba ment, s ott telepedett meg. Mondanunk sem kell, hogy a kereskedést itt is folytatta. Cimborául magához vette Bornemissza Tamást, Kremer Farkas és Láng Lőrinc nürnbergi kereskedőket. A magyar kamara szerint az árukon kívül Palczan Péternek harmincezer aranya forgott ezen üzletben.

Mivel a török nemhogy üldözte, hanem védelmezte a kereskedőket, Palczan többször megfordult Budán, és összeköttetést tartott fenn az ottani árusemberekkel. 1542. február 22-én például a budai Fraternitas corporis Christi nevű szodalitás Palczan Péternek és Bornemissza Tamásnak engedte át a nürnbergi tartozásokat.

Jól menvén Palczan üzlete, hamarosan helyreütötte azt, amit Buda árulása alkalmával elvesztett. Nem kicsi dolog volt ez, hiszen Palczan lefoglalt ingóságai közt nagy értékű dolgokat találtak. Hogy többet ne mondjunk, volt ott huszonhatezer forintra becsült sisak, tizenhatezer forint értékű kereszt, aztán különféle ékszerek és szemaranyak (aurea massa), nagy összegű készpénz, 132 hordó bor stb. Mikor mindezt lefoglalták, méltán mondották: "Ecce tibi Palczan amicitia Germanorun!"

Palczan Péternek Pozsonyban derekas háza és a Dunához közel szép gyümölcsöskertje volt. A pozsonyi városi levéltárban levő Actionale Prothocollum mindkettőről elegendő felvilágosítással szolgál. Itt éldegélt ő nagy jólétben feleségével és unokájával. Az 1558. év január 8-án hirtelenül elhunyt. Csak ekkor kezdték súgni-búgni, hogy Palczan Péter nem volt tisztességbeli személy, mert ha módját ejthette, a más ember búzájába is bevágta a sarlóját. Így állván a dolog, a magyar kamara ingóságát-bingóságát zár alá vette. Pozsonyi házában a készpénzen és a drága vontarany, selyem- és atlaszruhákon kívül aranyos kupákat, aranyláncokat, ezüstsisakokat és buzogányt stb. találtak. A sok értékes tárgy közt ráakadtak Buda város régi pecsétnyomójára, Budának s Pestnek régi okleveleire és privilégiumaira. Hogyan és mikor kaparintotta meg ezeket Palczan, arról hallgat a krónika. Csak most sült ki az is, hogy őkigyelme a Szent Mária egyház kincseit is magával hozta Budáról.

A magyar kamara szerint mindez csak jelentéktelen részecskéje volt Palczan vagyonának. Őkigyelme ugyanis társul szegődött volt Kremer Farkas és Láng Lőrinc nürnbergi, valamint Schrangel János és Bornemissza Tamás budai kereskedőkhöz. E kompánia áruházaiban aztán tömérdek portéka feküdt.

Mivel Palczan gyanús dolgaiban a felesége is részes volt, és emellett sok mindent rejtegetett, Ferdinánd király elrendelte, hogy ez ügyben Bornemissza Tamást kell hívatni. Kívüle vejét: Gellért mestert is ki kell hallgatni. Ezek ugyanis nemrég szőlőskertet vásároltak Palczan Pétertől. Ugyancsak elrendelte a király, hogy Dorottya asszonyt kínpadra vonják és vallassák.

A király meghagyására Dessewffy János, a magyar kamara elnöke, fáradhatatlanul kutatott, kinél és hol találhatja föl a boldogult Palczan vagyonát. Fáradozását azonban siker nem koronázta. Ezenközben Palczan unokája is megjelent Dessewffy előtt. E leányka könnyezve kérte a kamaraelnök támogatását, hogy nagyatyja hagyatékát megkaphassa. A leány előadása szerint Palczan vagyonát az özvegye és volt kereskedőtársai rejtegetik. Nem tudjuk, sikerült-e Palczan harmincezer aranyát fölfedezniök. Arról sem találtunk írást, mit tett a kamara Palczannak zár alá tett hagyatékával. A hagyaték tárgyai közt különben egy könyv is akadt. Magyar biblia volt ez. Tehát bizonyos, hogy Palczan házában a magyar nyelv járta.

Az 1686. év nyarán javában folyt Buda ostromlása. Abdurrahman basa - ez a tetőtől talpig hős katona - Ismael basával együtt mesteri módon folytatta a védelmet. A császári sereg számához képest ugyan kevés embere volt, de azért helytállt magáért és hallatlan kitartással, páratlan makacssággal verte vissza a támadásokat. Ez a hős Abdurrahman, az utolsó budai basa, kinek felesége magyar asszony volt, azt tartotta, hogy a világbíró szultán kötelén kelletik fojtva meghalnia, ha a magyar fővárost feladja. Ezért minden emberit megtett a vár védelmére. Szeme, füle állandóan résen volt. Az éjet is nappallá tette. Hajnalsötétekor már a bástyákon forgolódott, s a holdvilág is ott találta őt. Ifjú ember sem bírta volna el, amit ez az ősz ember játszva elviselt.

Július hó 22-én, mikor a bajorok egyik mozsárágyúja épp a várba vetette nagy golyóbisát, irtózatos dördülés rázta meg Buda egész környékét. A föld mindenütt megmozdult. A Duna vize kicsapott a pesti partra. Malomkő nagyságú sziklák és kődarabok repültek a pesti oldalra. A füst az egész eget elborítá, s két óra hosszáig a budai várból mit sem lehetett látni. Senki sem tudta, mi történt. A várat ostromló csapatok ész nélkül szaladtak, s a futókra kövek és szétszakított emberi részek hullottak. Rémület szállt meg mindenkit, s nem egy embernek az esze is megzavarodott.

De hát mi volt ez? Mi történt a budai várban? Nyolc-, mások szerint pedig tizenkétezer mázsa lőpor robbant fel, s másfél ezer jó törököt ölt meg a várban. A robbantás dicsőségét a bajor tüzérek maguknak vindikálták; mert hiszen az ő lövésük után repült a levegőbe a budai arzenál. A tábori főjelentések azonban véletlennek, vagy elemi csapásnak mondották a robbanást. Az akkori hivatalos lap - Foglietto Straordinario - is így adta elő a dolgot. De vajon hihetünk-e a hivatalos jelentéseknek? Ez esetben aligha; mert a robbanás okáról csakis az arzenál török őrei adhattak volna felvilágosítást, azok pedig meghaltak.

Károlyi Árpád - Buda visszafoglalásáról írt nagyszerű munkájában - megemlíti, hogy bizonyos Gábor nevű szabó már a robbanás előtt több levélben megírta Diodato János nevű barátjának Bécsbe, hogy ő egy megvesztegetett csorbadzsi segítségével felrobbantja az arzenált, s aztán a keresztényekhez menekül.

Hát ki volt ez a Gábor szabó? S csakugyan ő lett volna az áruló, aki az arzenált felrobbantotta? Erre a kérdésre felelünk itt eddig ismeretlen iratok segítségével.

Tudott dolog, hogy a bécsi udvar Budán, Nándorfehérvárott és egyebütt titkos levelezőket tartott Ezek a levelezők jobbára hitvány pribékek voltak, akik jó pénzért eladták a lelküket, s Bécsbe mindent megírtak, ami a török várakban történt. Ilyen levelező volt Budán Gábriel Schebin, másképpen Kara Hisar, aki Buda ostroma előtt és alatt küldözgette jelentéseit Bécsbe. Lipót császár 1688. szeptember 4-én maga írja, hogy Kara Hisar híven szolgálta őt, s mint budai levelező érdemeket szerzett. Kara Hisar, vagyis Gábriel Schebin jelentéseit az ostrom idején bizonyos Melchior György nevű ember vitte az udvarhoz. Ezt egy ízben a huszárok elfogták, de csak a nála talált ötvenkét aranyat vették el, a titkos leveleket nem találták meg. A levélvivő ugyanis, ravasz róka lévén, írásait úgy elrejtette, hogy a huszárok nem akadtak rájok. Ha megtalálják, egy istrángszálat bizonyára nem kíméltek volna tőle.

Gábriel Schebin, vagyis Kara Hisar a haditanácshoz intézett levelében kétségtelenül bebizonyította, hogy a budai arzenált ő robbantotta fel néhány megvesztegetett emberével. A megvesztegetésre kétezerkétszáz forintot fordított a magáéból. Ezért költségeinek megtérítését és jutalmat kért. A haditanács 1688. április 17-én e méltányos kérés teljesítését sürgette. Az udvari kamarának nem lévén pénze, az ügy elintézését húzta, halasztotta. Pedig őfelsége a titkos tanácsban évi négyszáz forint penziót rendelt el Kara Hisarnak. A haditanács és az udvari kamara e határozatról 1687. február 8-án értesítette Kara Hisart. Az értesítést őkigyelme meg is kapta, de a pénzt nem. Ezért újra folyamodott, írásában hosszan elmondja, minő nagy szolgálatokat tett ő a kereszténységnek az ostrom idején; "Amint - írja - már világosan kimutattam, életem veszedelmével felrobbantottam a nagy arzenált. A császári katonák a vár elfoglalása után 258 Ziggint elragadtak tőlem. Ezért is recompensatiót ígértek. De a kamara az elmúlt évben csak 150 forintot adott, az őfelsége elrendelte pensio fizetéséről pedig egészen megfeledkezett. Feleségemmel és gyermekemmel éhen kell dögölnöm; mert hazámba többé nem mehetek, és itt senki, egyetlen lélek sem könyörül rajtam. Meg nem élhetek itt; mert az itt dívó nyelveket nem értem!"

Ezt Kara Hisar ugyan németül írta, de ő maga nem tudott németül. Csak török és örmény nyelven tudott írni.

Valamivel későbben Kara Hisar újra írt az udvari kamarának. Megírja, hogy nem kevés gyűlölséggel kell kenyerét ennie! Nagy bódulásban van amiatt, hogy a kamara ezer arany helyett csak ezer tallért akar néki adni, négyszáz forint helyett csupán kétszáz forintnyi évi penziót. Ebből ő meg nem élhet.

Úgy látszik, Lipót császár és a haditanács jobban értékelte Kara Hisar szolgálatait, mint az udvari kamara, őfelsége ugyanis 1688. szeptember 4-én az évi penzión kívül egyszer s mindenkorra kétezer forintot rendelt Kara Hisarnak - érdemei és kára fejében.

Kara Hisar ez ügyben írt folyamodásait így írta alá: "Gabriel Schebin Kara Hisar gewester Correspondent in Ofen".

A hódoltság korában Kara Hisarhoz hasonló alak bőven akadt mind a magyar, mind a török végházakban. Innét van, hogy ostrom árulás nélkül ritkán esett meg. A török végházakban egész sereg pribék akadt, akik az igaz hittől elszakadtak, s pribékeknek fölborotváltatták magukat. A magyar végházakban meg olyan emberek akadtak, kik a keresztény hit édességére térvén, a török ellen szolgáltak. Ezek a pribékek megbízhatatlan emberek voltak. Veszedelem idején ugyanis a falakról lebocsájtkoztak, s az ostromlóknak mindent elárultak, így mentették meg az életüket, mert az elfoglalt várban talált pribékeket mind a magyar, mind a török karóba vonatta.

Másfél századig tartott már a hódoltsági élet, mikor a végzet siető nyila a szarvára fogyott holdat is elérte. Aztán néhány év alatt vége lett mindennek. A császári hadak kiirtották a hazai törökséget, s elpusztították mindazt, amit a törökök nálunk másfél század alatt teremtettek. A végbeli élet ezernyi emléke - napsugarai a lefolyt vészes időknek -, mint a hegyek párája eltűnt. Kinek fájt, kinek nem fájt. Hiszen csak később jöttek rá a mieink, hogy a török kiűzésével nem kisebbedett rajtuk az iga, csak nagyobbodott. Szóval, ösztövérül állt a sorsunk.

Bizonyos dolog, hogy a hazai törökség kiirtásával sok jó emberünket vesztettük; sok gyámoltól megfosztattunk. Hiszen oly hosszú idő alatt nagyon egymáshoz törődtünk. Török utazóktól tudjuk, hazai levelezésünkből értjük, hogy a hazai török végbeliek a XVII. században már magyar ruhában jártak, magyarul is beszéltek, és magyar neveket is vettek fel. Aztán úgy éltek a magyar szokásokkal, mintha született magyarok lettek volna! Nem akadt magyar vitéz, akinek török barátjai nem voltak. Még a törökség legnagyobb ellensége: Zrínyi, a költő is dicsekszik török barátaival. S hányan akadtak a mieink között olyanok, mint Keczer Menyhért, aki a derék Huszain bégről írva, hagyta nekünk: "Ha lehetne, az szívében rekesztené az magyart. Én senkit ki nem veszek magunk közül, de ha tíz olyan ember volna közöttünk, mint Huszain, nem aludnék mindenkor jó álmot az német!"

Velünk barátkozó, nemzeti küzdelmeinket támogató, szokásainkkal élő, nyelvünket beszélő nép pusztult el a hódoltság fölmentésével. S vele együtt elpusztult az a sajátos kultúra, amit másfél évszázad alatt nálunk teremtett. Kő kövön nem maradt a török végházakból. A XVII. század végén készült összeírások a tulipános, jácintos, rózsás, gyümölcsös török kerteknek már csak puszta helyeit emlegetik! A hazai törökség vitézi dalai, bűbájos virágénekei, a háfizok győzelmi szurái, a hegedősök és lantosok dalai, mind, mind elpusztultak. Szóval, amit a hazai török irodalom másfél századon át teremtett, az majdnem teljesen és örökre elveszett.

Balassi Bálint néhány fordítása, egyik-másik elbeszélő költeményünknek török forrásokból merített részei az összes, ami reánk maradt. Pedig a hazai törökök zene- és énekkedvelő nép voltak. Lantosaik és hegedőseik föl és alá jártak a török végházakban, s vonták a szép nótát, és énekelgettek hozzá. Harcra induló vitézeik a jó hangú háfizok szuráin lelkesültek, s a török síposok (tárogatósok) lelkesítő zenéje mellett küzdöttek. Nem volt hazai török végház vagy palánk, amelynek kapuin versek nem örökítették meg a hősök emlékét. A medreszek, a mecsetek és a karavánszerájok sem nélkülözték a verses fölírásokat. A magyar végbeli vitézek leveleiből tudjuk, hogy a budai basák legtöbbjének tetteit török és magyar verses elbeszélések örökítették meg. A nagy Musztafáról szóló éneket még Szamosközy is fölemlíti, sőt idézi belőle azt a szép részletet, mikor Musztafa basa Buda romjain siránkozik. Alajkihoz Ali basáról magyar nyelvű verses elbeszélés maradt reánk, amelynek anyagát híven megtaláljuk a török történetírók följegyzéseiben. Az egri magyar vitézekről szóló török énekek még a XVII. században is széltében ismeretesek voltak. A nálunk utazó Evlia cselebi reánk is hagyta az egyiknek refrénjét. Mikor a császári hadaik 1596-ban elfoglalták Hatvant, a vallonok (a mai belgák ősei) irtóztató kegyetlenséggel gyilkolták le az elfogott török nőket és gyermekeket. A hatvani palánkot vitézül védő bég is fogságba esvén, török szokás szerint leborult a fővezér előtt. S Miksa főherceg úgy rúgta őt arcon, hogy a száján és orrán ömlött a vér. Ezt a hatvani dolgot is több török vers örökitette meg, s Eger elfoglalásakor is ezt énekelték a török vitézek. A törökökkel szomszédos magyar vitézek leveleiből tudjuk, hogy ha vitéz módra harcoltak, a törökök versekben dicsőítették őket. Ha pedig veszteg ültek, s nem támadtak, gúnyos versekkel csúfolták őket. Darabos Miklós légrádi kapitány írja például 1677-ben, hogy a vitézekkel Balog Gáspár uram Kanizsa ellen indult, "mivel nem szenvedheténk az törökök számtalan csúfjait, kiket ugyan énekben foglaltak, hogy semmit nem mernénk próbálni"!

Tudott dolog, hogy a vitéz Alj és Szinán basáról több magyar verses munka maradt ránk, s még több elveszett. Ez utóbbi budai basa vitézi tornán kívül a zenének is nagy barátja volt. Tábori dalát a magyarok is ismerték, s ha igaz a kései feljegyzés, úgy a győri muzsikusok még két századdal később is ismerték Szinán basa dalát. Bizonyára magyaros lehetett ez. Máskülönben nemigen vonták volna muzsikusaink.

Ilyen és efféle adat elég sok akad a végbeli vitézek levelezésében. Bizonysággal szolgálnak ezek arra is, hogy a megmagyarosodott török végbeliek magyar verseket is költöttek. A kanizsai törökökről például határozottan tudjuk, hogy magyar versszerzőik is voltak.

Ha a török és a magyar virágénekeket összehasonlítjuk, a közös vonásokat lehetetlen észre nem vennünk. Az édes méznél édesebb hang, a naiv báj, a mély érzés s olykor a pajzán humor jellemzi mindkettőt. A török és a magyar virágénekekben egyformán a darumadár a "postillon d'amour". Mind a török, mind a magyar virágénekekben ugyanazok a virágok szerepelnek, s mindkettőjükben a rózsáé a főszerep. Hogy a vitézi énekeket is egyformára ütötték, mondanunk sem kell.

Nincs ebben semmi különös. Hiszen a magyar és a török végbeliek ugyanazon szokással éltek. Aztán jól tudjuk, hogy a mi elfogott hegedőseink, lantosaink, énekmondóink a törököknek szolgáltak mesterségükkel. A mieink meg a csatában szerzett török hegedősökkel mulattatták magukat. A magyar urak leveleiben nemegyszer olvashatjuk, hogy rab török muzsikásaik a hegedők és hárfák idegeiből andalító hangokat csaltak ki, s szépen énekelgettek nekik.

A XVI. században még bőséggel voltak lantosaink, a végbeli élet hanyatlásával azonban számuk mindinkább fogyott. A XVII. században már igen ösztövérül állottunk a muzsikások dolgában. Nemhiába írta e század végén Czobor Ádám: "Szűk mostani időben az énekes: amineműt kap az ember, olyannal kell magát és magáét vigasztaltatni."

A hegedősöknek és az énekeseknek szűk volta okozta, hogy a XVII. században napirenden volt az efféle ember elszöktetése, elcsalogatása és erőszakkal való elvivése. A főurak levelei gyakran ejtenek az ilyesmiről szót. Széchy Dénes írja például 1634-ben Batthyány Ádámnak, aki Tomasko nevű hegedősét követelte vissza: "Soha őt nem ismertem, s hozzám nem hitegettem. Kegyelmed otthon nem létében tántorodott ide Kőszegre." Majd elmondja, hogy az idegen országból való Tomasko bal kezét kificamította, s hegedőt nem vehet a kezébe. De ő (Széchy) nagy odaadással gyógyítgatja, "hogy tudjon azután is az ő hegedős mesterségével kedvesen szolgálni"!

Az 1648-ban Széchy Katalin asszony panaszkodik amiatt, hogy Latkóczi Nagy György erőszakkal elragadta a hegedősét. Valamivel később (1650-ben) Ostrosy Miklós uram írja Batthyány Ádámnak: "Egy hegedősöm Ludánról hír nélkül elmenvén, általment a Dunán, s úgy értettem, hogy kegyelmed becsületes udvarában legyen. Szeretettel kérem kegyelmedet, mint jóakaró uramat, méltóztassék kegyelmed kibocsátani udvarából, hogy jöjjön vissza régi helyére s az apjához. Gyermekségtül fogva neveltük fel."

Az efféle adat kétségtelenül bizonyítja, hogy a mieink a XVII. században nehezen szerezték a hegedősöket, s ha ilyenekre szert tehettek, nem egykönnyen bocsátották más kézre. De hát hol is szerezték a hegedősöket? Nem nehéz rá felelnünk. A török végházakban "még a XVII. században is szép számmal voltak a hegedősök és a másféle muzsikások. A mieink tehát tőlük szerezték az efféle embert, mégpedig harcon vagy békés egyezségen. E kor csatajelentéseiben gyakran olvashatjuk, hogy a mieink török lantosokat és hegedősöket fogtak, s velök ugyancsak muzsikáltatták magukat. Az sem ritka eset, hogy egyik-másik főurunk drága fegyverekért, játékos órákért vásárol a török szomszédaitól lantost vagy hegedőst.

Bessenyey István kiskomári kapitány például 1639-ben a kanizsai alajbéggel levelezget, hogy Batthyány Ádámnak muzsikusokat szerezzen. Az alajbég a muzsikásokért aranyos puskákat kért.

Nem lesz érdektelen fölemlítenünk, hogy a sarchordó török rabok gyakran muzsikaszerszámot hoztak a mieinknek váltság fejében. Az is érdekes jelenség, hogy a törökök a magyar rabnőket zenére oktatták. Az 1652. évben például Keglevics Péter vicegenerális írja: "Két leány szabadult Kanizsáról. A kecskei leányt az törökök muzsikára tanították, lantosságra, és mint onnand írják, árfára; de azt nem hiszem. Valami más muzsikának kell lenni. Ezt Eördögh uram írja énnekem Egerszegre..."

Apró törmelék ez a hazai törökség kultúrájának tarlójáról. A levéltárainkból még sok ilyen kerül majd napvilágra. De bármennyit fedünk is föl belőlük arra sohasem lesz elegendő, hogy a hazai törökök műveltségtemplomát elképzelhetővé tegyük. Nincs mester, aki helyre tudná állítani. Csak sejteni tudjuk, hogy nem utolsó emberek voltak azok, akik a mi földünkben alusszák az örök halál álmát.

Jámbor eleink a hódoltság korában ugyancsak szenvedték a maguk és a mások szenvedéseit. Pusztítás, öldöklés, égetés járta nálunk állandóan. Gond, bú s ínség tépte még a hatalmasabbakat is. Nem egy főemberünk nyögte akkor: ha az Úristen Lázár kenyerére juttatja, még azt is nyereségnek tartja!

E viharos időkben minden kis örömöt, minden mulatságot kétszeresen élveztek az emberek. A szenvedő ott lop örömöt, ahol lophat! S kereste is mindenki a helyet, ahol bánatos szíve kissé megcsöndesedhetik. S vajon akadt-e erre alkalmatosabb hely a lakodalmas háznál? Hol áradott több vidámság a szívekből, mint itt? Hol lehetett több tréfát indítani, vigasságos éneket s borköszöntést hallani, mint itt? Aztán ha valahol, úgy itt nem somfánál főtt ebéddel szolgáltak, hanem ugyancsak jól megrakott asztalokon tálaztak.

Az efféle dolgok értenünk engedik azt a különös jelenséget, hogy a legveszedelmesebb és a legszomorúbb korszakban csapták nálunk a legvidámabb és a legzajosabb lakodalmakat. Táncoltak déltől alkonyatig s napnyugtától virradtáig. Ittak s ettek sokat és huzamost. S két-három napig pihenőt sem tartottak a mulatozásban. Ebben az időben lőn a menyegző egyértelművé a lakodalommal, ami - mint tudjuk - igazában vígan való lakást, lakomát jelentett.

A hódoltság korában a nemes lányok az ifjakkal egyetemben a főurak udvarában nevekedtek. A megismerkedés és az udvarlás itt könnyen ment. Egykorú levelekben olvassuk, hogy nem egy úrilány egyenest azért kívánkozott a főurak udvarába, hogy itt minél előbb férjhez mehessen. Úgy a XVI., mint a XVII. században az udvarlás csakúgy történt, mint ma. Mindkét századból maradtak ránk szerelmes levelek. Tudjuk azt is, hogy a főúri udvarokban nagy keletjük volt a virágénekeknek és a szép táncnótáknak. Olyik szerelmes ifjú még másokkal is íratott ilyeneket a választottja számára.

A főúri udvarokban a menyegző mindennapi dolog volt. Érdemes megemlítenünk, hogy a lányokat a szülők megkérdezése nélkül az a főúri család adta férjhez, akinél nevekedtek. A szülőknek csak a megtörtént eljegyzést s a menyegző napját hozták tudásukra.

A XVI. és a XVII. században gyakori volt az olyan házasság is, amit látatlanban kötöttek. Azazhogy a vőlegény és a menyasszony előzőleg nem is látták egymást. Néha a lányokat már születésük első évében eljegyezték. Enyinghi Török Ferencnek a lánya például már születése után mint Nádasdy Ferenc mátkája szerepel. Zrínyi Miklósnak (a költőnek) a felesége: Draskovich Mária már gyermekkorában Frangepánnak volt a jegyese.

A leánykérésre mindig valamelyik előkelő s nagy tekintélyű urat választották, hogy a kérés foganatosabb legyen. Fiatalember vagy lányos apa erre a tisztre nem volt alkalmatos. A fiatalember ugyanis gyakran a maga számára szerezte meg a lányt. A leányos apa pedig a maga lányát szokta volt kommendálni.

Ha a leánykérés szerencsésen megesett, hozzáláttak a hozomány megállapításához. A hozományt akkor böcsületes magyar szóval jegyruhának hívták. Aztán írásba foglalták, mennyit móringol az asszony a férj esetleges halálakor.

Ha az idő és a mód engedte, a kézfogást, a gyűrűváltást, az esküvést és végül az egyházi áldást külön tartották, s mindegyikre külön hívták meg a vendégeket. Talán innét van az a régi szokás, hogy a lakodalomra négyszer hívták meg a vendéget. Mikor Bejczy alispánt csak egy levéllel hívták lakodalomra, 1571. december 6-án ezt írta Batthyánynak: Régente négy levéllel hívtak menyegzőre; akit kétszer híttanak, az oda nem ment; azért efféle hívásra nem mutatja az én méltóságom, hogy elmenjek!

A XVI. és a XVII. században az igazi házasságkötés otthon, a lakodalmas háznál történt. Ha kézfogás, gyűrűváltás és esküvés megtörtént, a feleket mindenki házastársaknak tekintette. Az egyházi esküvés azonban még csak ezután következett. Ezt azonban csupán a már megkötött házasság megáldásának tekintették. Innét van, hogy igen gyakran a lakodalom (nuptiarum solemnitas) már jóval az egyházi áldás előtt megtörtént. Csak például említjük, hogy Forgách Imre a lakodalomra szóló hívó levelében maga írja, hogy gyűrűváltás, esküvés és az elhálás megtörténvén, a menyegző (nuptiarum solemnitas) ekkor és ekkor fog végbemenni. Frangepán Farkas írja 1641. augusztus 31-én, hogy Katalin nevű leányát Zrínyi Péternek adta házastársul. Gyűrűt - írja - már előbb váltottak, s az esküvés is megtörtént (solito juramento inviam praestito). Hátra van még a sacramentum, vagyis az egyházi áldás, mely október hó 27-én leszen Károlyvárosban. Draskovich Gáspár írja 1646. január 12-én, hogy leányát Zrínyi Miklósnak (a költőnek) adta házastársul. A gyűrűváltás és az esküvés - írja - már megtörtént. A sacramentum, vagyis az egyházi áldás február 12-én leszen.

Rákóczi Ferencnek nővére, Juliánna, 1691-ben ment nőül Aspremont grófhoz. Ez év nyarán Aspremont gróf mindenünnen kapja a gratulációkat megtörtént házasságához. Pedig az egyházi esküvés ekkor még nem történt meg. Kollonits kardinális csak a következő év január 31-én jelenti; hogy már az egyházi esketés is megtörtént.

Amint ez adatok világosan mutatják, az igazi házasságkötés és az egyházi áldás közt nemegyszer hosszú idő tölt el.

A lakodalomra hívó levelek olykor maguk is elárulják, hogy a házasság megkötése nem a templomban, hanem otthon történt! Épp ezért a lakodalmat nem az egyházi áldáskor, hanem a kézfogáskor és esküvéskor tartották. Viczay Sándorné Hagymássy Orsika írja 1624. július 24-én lakodalomra hívó levelében, hogy Éva nevű leányát Eszterházy Pál légrádi főkapitánynak ígérte örök házastársul. "Mely házasságnak megerősítésére kézfogásuk napját augusztus hó 11-re" tűzte ki. Mivel penig - írja - az ilyen dolog az atyafiaknak és egyéb jóakaró uraknak jelenlétével szokott végbemenni, kéri, hogy a szokásos lakodalmi vacsorán s másnap az ebéden Batthyány uram a feleségével és gyermekeivel együtt jelenjen meg.

Solya György uram írja lakodalomra hívó levelében, hogy leányát: Annokát a nemes és vitézlő Pandúr Mátyás vajdának adta. Tisztességes kézfogásuk farsang vasárnapján, február 26-án leszen Légrádon. Ismerőseit s jó barátait azért hívta a lakodalomra, hogy barátai és atyafiai előtt tisztelködhessen és dicseködhessen. A vacsora - írja - vasárnap, az ebéd hétfőn lészen.

Gersei Petheő László Czuky Annát jegyezvén el magának, menyegzői lakodalomra hívó levelében azt írja, hogy kézfogása november 16-án leszen. Az nap fölöstököm és vacsora, másnap pedig ebéd leszen.

Ilyen és hasonló meghívó százával áll rendelkezésünkre. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a lakodalomra hívó leveleket okiratnak nemigen tekinthetjük. Számtalan esetben ugyanis (külső okok miatt) a lakodalom már előbb megtörtént, vagy később esett meg, mint ahogy azt a meghívólevélben olvassuk. Sárkány Antal írja például 1551-ben: "Az menyeköző napját mikorra tették volt - az napnak előtte két héttel lett meg az menyeköző. Azért még az menyeközőhívás is nem úgy volt, az mint kellett volna."

Zrínyi György 1563. november 23-án hármas lakodalomra hívja a királyt és ismerőseit. Levele szerint Zrínyi Orsika Perényi Jánossal, Zrínyi Borbála Thurzó Elekkel és Zrínyi Margit Homonnai Drugoth Miklóssal köt házasságot. A hármas menyegző - írja Zrínyi - január 9-én megy végbe Monyorókeréken.

Bár Zrínyi György újabb levelet nem bocsátott ki a lakodalom ürügyén, mégis tudjuk, hogy a hármas menyegző nem történt meg. Zrínyi Orsika ugyanis 1570-ben tartá menyegzőjét Bánffy Miklóssal (tehát nem Perényivel), s Thurzó Elek nem Monyorókeréken s nem is január 9-én, hanem Bajmócon, január 17-én ülte lakodalmát.

Eszterházy Pál maga kezeírásával hívta volt a vendégeket "házasságának lakodalmi vigasságára". A lakodalomnak levele szerint kisasszony hava 23. napján kellett volna megesni. Eszterházy Pálnak azonban táborba kellett szállania, s így a lakodalmat előbb megülte.

A lakodalomra szóló meghívók legnagyobb része egyazon kaptafára készült. A legtöbbje azt írja, hogy az napon vacsorára, másnapon ebédre várják a meghívottakat. Néha azonban kenetteljes hangon írt meghívókkal is találkozunk. Bethlen Péter és Illésházy Kata lakodalmára például az öreg Bethlen valóságos erkölcsi prédikációval hívta meg ismerőseit, írván imigyen: "Mivel ez világ és az emberi nemzet megtartására, terjedésére isteni bölcsességtől rendeltetett állapotok közül majd a legszükségesebb, tündöklőbb és nagyobb erejű az szent házasságnak rendi, úgymint az, melyből mind az paradicsomi fegyhetetlen életnek némineműképpen megmaradott szikrácskája kifénylik, s mind az gyarlóságból származó némely indulatok megakadályoztatnak, és nemcsak ez világi emberi társaság, de a mennyei győzedelmes gyülekezet is sokasodik. Melynek mint szent dolognak szeretetire az keresztyén embernek igyekezni úgy kívántatik, amint hogy az emberi társaságnak megtartására a szent rend egyáltaljában szükséges" stb. (1632).

Miután több oldalon imigyen elmélkedett, a meghívó végén aztán jelzi a lakodalmi vacsorát s a másnapon való ebédet.

A lakodalomra hívó levélre természetesen válaszolni kellett. Ha az illető megígérte eljövetelét, az örömszülők hálálkodva köszönték, hogy "szerelmes leányuknak derekasan keresztyénül egybenszerköztetésekor" jelen kívánnak lenni.

Meg kell jegyeznünk, hogy a XVI. és a XVII. században az urak a királyt is mindig meghívták a lakodalomra. A király aztán arany- vagy ezüstserleget küldött ajándékul, s képviseltette magát a menyegzőn.

Amíg a menyegzőhívás imigyen folydogált, otthon készültön készültek a lakodalomhoz. Megválasztották a koszorúslányokat, a fő nyoszolyóasszonyt és vicéjét. Aztán fölkérték a legkiválóbb urak egyikét feleségével együtt a főgazdai és főgazdaasszonyi tiszt viselésére. Vőfélynek és táncosztónak mindig a legjobb táncos ifjút tették meg.

A kastélyokban pedig fontak, szőttek, varrtak és hímeztek. Az aranyprémmel cikornyázott ingvállak, a tarcsalos szoknyák, az árnyékvarrásos patyolatkendők, az aranycsipkés előkötők, a paszománnyal hányott mentécskék, a gyöngyös beretromok stb. erősen készültek. Nagy költséggel és különös gonddal készítették a menyasszony jegyszoknyáját. Sok dolgot adott az úgynevezett felimegek készítése. Ezeket selyemmel és aranyfonállal hímezték, a gallérukat és az ujjukat pedig aranycsipkével cifrálták. A hazai szokás szerint a menyegző alkalmával ilyen drága felimegeket osztottak szét a férfiak között. Az egykorú levelek gyakran ejtenek szót erről a szokásról. Nádasdy Tamás írja például Szluny Anna lakodalma előtt: "Számtalan üngöket kell adni a számtalan vendégnek." (1559.) Zay János a nővérének lakodalma előtt szintén sürgette az ingek készítését, írván: "Immár erre idején kell gondot viselni, hadd varrnának öngöket; mert avval sok késedelem leszen, s minden ember rajtam praktikál." És Zayné nemsokára jelenté: "Azmi ingek itthon vannak, immár arannyal bétöltettem, de selyem nincsen, kivel fel kellene varrni." Ugyanő azt is megírja, hogy kacuka, hosszú suba kell a menyegzős lányoknak.

Homonnay uram még női rokonait is ösztökélte az ingek varrására, mikor lakodalma, vagyis tisztessége napja közeledőfélben volt. Zrínyi Doricának például imigyen írt volt: "Mivel pediglen hogy ide az mi földünkre ilyen törvénnyel élnek, hogy az menyegzőben inget kell osztani: kívántatik az, hogy akkorra egynéhány inget csináltassunk jóidején olyakat, hogy kikkel meg se csúfoltatnánk; mert azokkal idegen országból urak és főemberek lesznek."

A férfivendégek közt tehát drága, hímzett ingeket osztottak szét, miket akkor mellény helyett hordottak. A lányok majd mindenütt koszorút (pártát), az asszonyok pedig gyűrűket kaptak. A koszorúk avagy párták nemritkán aranyfonállal kötött gyöngyökből készültek. A gyűrűket jobbára készen vették külföldön, leginkább Velencében.

A menyegzős nép jobbára együtt indult a lakodalmas házhoz. Török csaták, szabad hajdúk és haramiák kóboroltak mindenfelé, s a menyegzős népnek nemritkán fegyverrel kellett utat nyitni. Bizony megesett, nem is egyszer, hogy egyik-másik gavallér sebekkel borítva érkezett a lakodalmas házhoz. De az ilyesmi senkit vissza nem tartott! Valami ellenállhatatlan vágy vonzotta az ifjút és az öreget egyaránt a lakodalomra. Tudjuk jól, hogy jámbor eleink nem voltak idegenek a víganlakástól; a boritalnak is szívesen ereszkedtek. De mégsem ez, hanem a tánc csábította őket a menyegzőkre. Soha a táncnak nagyobb keletje nem volt, mint a hódoltság korában; soha annyit nem ropták a táncokat, mint ekkor. A lakodalom előtt még a vénemberek is gyógyítgatták köszvényes lábukat, hogy egyet-kettőt ugorhassanak. A vén Batthyány bánt 1562-ben már ágyra veté a köszvény, de mégis készülődött a Mérey kisasszony lakodalmára. "Adnék kétszáz forintot - írja -, ha Mérey uram leánya menyegzőjén táncolhatnám! De nem igen kezdtem készen állni hozzája!" Batthyány Ferenc még súlyos betegsége idején is azon törte a fejét, hogy Czobor Imrének ő lesz a leánykérője, s a lakodalmán a táncosztója. (1625.) Minden nagyobb lakodalom után folyt a kérdezősködés, ki mit és kivel táncolt? Országh Magdolna írja például 1564-ben Zrínyi lakodalmáról Thurzó Erzsébetnek: "Arról is tudakozik kegyelmed, ha én ott kegyelmed egészségéért táncoltam volna? Kettőt táncoltam ott. Az melyik szebb volt, azt kegyelmed egészségéért táncoltam. Az másikat magamért. Mindazkettőt penig a vőlegénnyel táncoltam." Ehhez még hozzáteszi, hogy a főmenyegző péntekre esvén, a pénteknek tisztességet adtak, s így az asszonyok sok cipellőt nem szaggattanak el a táncban.

A hódoltság korában főasszonyaink házasították el a szolgálóikat is, adván nekik párnára és szekrényre való pénzt. Aztán a lakodalmat is kiszolgáltatták. S a lakodalmon az urak is részt vettek, és táncoltak is. Megesett akárhányszor, hogy holmi szegény szolgálóleánynak gróf volt a vőfélye, s igen hatalmas urak táncoltak a lakodalmán. Ezt a demokratikus szokást a külföldi írók, kik nálunk megfordultak, csodálattal emlegetik.

A táncon kívül a régi lakodalmaknak egyik vonzó szokása volt az énekesek és a muzsikások alkalmazása. Vigasságos énekek nélkül a lakodalom meg nem eshetett. (Sok ilyen régi lakodalmi ének maradt ránk!) Bizony a lantosokat sem tolták ki az ajtón a lakodalmas házból! Sőt, mézes pogácsával csalogatták oda. Bethlen Gábor fejedelemről tudjuk, hogy nem valami jó lábon állott Eszterházy Miklóssal, de azért a lakodalmára mégis elkérette annak híres hárfását.

Ami magát a lakodalmat illeti, az (amint tudjuk) vacsorával kezdődött. Nem tartozott a ritkaságok közé, hogy negyven-ötven asztalnál szorongtak a vendégek. A rendet a zöld pálcás főgazda és a vicegazdák tartották fenn. Az első pohárköszöntést a főgazda tartotta a násznagyra és az új házasokra. Aztán egyik köszöntés a másikat követte. A poharat mindenkinek fenékig kellett kiürítenie. A vacsora után kezdődött a táncosztó vőfély szerepe. Ő rendezte a táncot. Az első táncot a násznagy járta a nyoszolyóasszonnyal, a másodikat a vőlegény a menyasszonnyal, a harmadikat a vőfély a kis nyoszolyóval.

Miután a szokásos táncokat mind eljárták, a menyasszony visszavonult, fehérbe öltözött, s haját lebocsátotta. Aztán visszatérve járta a násznaggyal a menyasszony táncát. Erre elbúcsúztatták őt szülőitől, s a vőfély több ifjúval egyetemben az úgynevezett fáklyatánc kíséretében a hálóházba vitték a menyasszonyt, s átadták a vőlegénynek.

A szülői hatalom ugyan nagyrészt már akkor megszűnt, mikor a leányt megmátkásították, de a végleges elválás mégis a menyasszonytánc után történt. Ettől kezdve már a vőlegény volt az ura és parancsolója.

Másnapon az ebéden az új asszony már főkötőben jelent meg a férjével. Elhalmozták őket köszöntéssel és ajándékkal. Ebéd után ismét folyt a tánc, amíg meg nem fáradtak.

Szokás volt nálunk, hogy a főúri lányok jegyszoknyájukat a menyegző után valamelyik egyháznak ajándékozták. Nem kicsi dolog volt ez, mert a jegyszoknya néha ezrekbe került. Értjük tehát, miért folyt olykor verseny az egyházak között egy-egy szoknyáért. Csak például említjük, hogy Batthyány Ádám generális leányának lakodalmakor többen kérték a menyasszony szoknyáját. Jakusith Franciska nagyszombati apátnő például imigyen írt volt Batthyánynak: "Az édes kisasszony emlékezetiért az menyasszony szoknyáját adja nagyságod az mi szentegyházunkhoz... Hogyha az édes kisasszony menyasszonyszoknyáját más szentegyházhoz ígérte volna nagyságod, bár csak az alsó szoknyájára tegyen méltóvá minket."

Mivel egy-egy hatalmasabb főurunk lányának a lakodalmán rengeteg sok ember jelent meg, s mivel sokat ettek-ittak és sok ajándékot kaptak: egy-egy ilyen menyegzőnek a kiszolgáltatása egész vagyonba került. A hatalmas Báthory György írja leányának, Báthory Erzsébetnek lakodalma előtt, hogy lehetetlen az országgyűlésre felmennie: mert a lakodalmi készülődések mindenét fölemésztik! Zrínyi György Kristóf nevű fivérének kiházasítása alkalmával szintén azt írja, hogy teljesen pénz nélkül van; mert nagy pompát kellett kifejtenie!

Végül meg kell még említenünk azt a jó szokást, hogy törvényeink nem engedték meg a lányoknak idegen országbéli urakhoz való adását. Ennek a szokásnak köszönhetjük, hogy főúri rendünk akkor még együtt érzett és együtt élt a nemzetünkkel! Azazhogy el nem osztrákosodott. Csak például említjük, hogy Balassa András mostohaleányát egy lengyel hercegnek jegyezte el, s ezért hűtlenségi pörbe fogták! (1587.) Széchy Margit lánya a cseh Lobkowitz-Popelhez ment nőül, s ezért édesanyja kitagadta és kiátkozta őt.

A régi harcok borzalmasságairól írunk. Bőves volt az ilyenekkel Magyarország minden szugolya. Közel két századon át nálunk vérrel és könnyel áztatott földet szántottak. A szablya kenyérkereső szerszám volt, s az emberölést vitézi virtusnak tartották. A hadakozók nyomában ezernyi bánat, vész és pusztulás támadt, s a vad küzdelmek visszazúgó szele vihart támasztott mindenfelé. Akarva, nem akarva, mindenkinek ki kellett a maga részét vennie, hiszen mindenkire szólott akkor e mondás: ordíts, ha farkasokkal lakol. Magyarországot félelmes földnek hítták akkor, ahol a füvet kihozó áldott kikelet minden évben új és új küzdelmet támasztott. S az örökös harc, a temetetlen hullák serege megmérgezte levegőnket és vizeinket, a folytonos öldöklés és fosztogatás olyanokká tették a hadakozókat, mintha vad tigristől lett volna születésük.

Mikor a régi idők ilyetén írott emlékeit lapozgatjuk, tágas mező nyílik gondolatainknak. A hihetetlennek látszó dolgot, hogy ember az embernek legnagyobb ellensége, szinte igazolva látjuk. Másrészt azonban örvend a lelkünk, hogy e vad idők immár puszta emlékké váltak. De hát harmadfél század óta megváltozott-e az emberiség? Vajon a régi vadság és az embertelenség barázdáit örökre beszántották-e? Bizony arra fakad a felelet, hogy nem és nem. Irtózva gondolunk a régi harcok embertelenségére, a temetetlen holttestek tömegére, a hamuvá lett falvakra és, városokra, és szemünk előtt áll mindez a jelenben fokozottabb mértékben. S ma is csak úgy vagyunk, mint régen: az ember végre mindenhez hozzászokik...

A XVI. század vitézeinek édesszavú dalosa: Balassi Bálint énekelte volt, hogy elholt hőseinknek koporsója a vadmaradak gyomra; szemfödele meg a virágos mező!

És ez nem költői szóvirág, hanem száraz valóság, amit Balassi Bálint naponkint láthatott s bizonyára látott is. Szó, ami szó, de bizonyos dolog, hogy a török világban az elesett vitézek teteme jórészt a farkasok és a vadmadarak táplálékául szolgált. Sírhalmot nem emeltek nekik: könny nem öntözte kövüket, virág nem került a sírjukra. A harc ugyanis jobbára olyan volt, hogy az elesett vitézek elföldelésére gondolni sem lehetett. A török csaták (csapatok) a királyi végházak tartományaiban kóboroltak; a magyar seregek meg török területen szerezgették a zsákmányt. A szabad hajdúk, avagy szabad legények itt is, ott is leskelődtek prédára. A lesvetés, a száguldás, a kozárolás, a vásárütés, a falvak fölverése stb. mind olyan volt, hogy a küzdelem után még a győzteseknek is sietve kellett távozniok a prédájukkal. Hiszen minden percben fortélytól kellett tartamok; minden percben megeshetett, hogy valamelyik ellenséges végházból segítősereg érkezik és elragadja a nehezen szerzett prédát s véle együtt a dicsőséget is. Tehát nem a félsz kergette őket hazafelé. A próbákon forgott vitézek (a veszedelem e fiai) a félelmet nem ismerték, s egyedül a megszerzett zsákmány biztosítása terelte őket futamó lépésre. Az elesett vitézeket tehát otthagyták. Csak a fegyvereket szedték össze s a ruhát vonták le a halottakról. Ez utóbbi szokásnak az eredménye volt, hogy a török vitézek igen gyakran magyar ruhában jártak, a magyarok meg török kaftánban és bugyogóban feszelegtek. Gabelmann mester, aki a XVI. század végén részt vett a nagy háborúban, kiadatlan naplójában írja, hogy a szabad hajdúk pompás török ruhában járnak.

A győztes csapat tehát, otthagyván halottait, hazafelé száguldott. Az első biztosabb faluban azonban megállapodott, s a bíróra borért üvöltvén, nagy vigasságot csapott, s a zsákmányt kardra osztá. A holtakkal pedig senki sem törődött. Ha a falvak könyörületes népe el nem földelte őket, az útfélen rohadtak éveken át.

Nagyobb küzdelmek alkalmával másféle szertartással is éltek. Tudjuk, hogy az ilyen nagyobb küzdelmek idején a falvak lakói mind elmenekültek. Volt eszük, hogy idejében eloldják a kereket! Hiszen tudták, hogy a légy akkor csíp legjobban, mikor veszni tér. A vitézek tehát nem hajthatták a parasztságot a holtak eltemetésére, így tehát maguknak kellett ahhoz látniok. Ez a temetés pedig imigyen esett meg: a mezítelen holttesteket nagy halomba rakták, s a halmot magyari módra sövénnyel körülfontak, hogy a farkasok és a kósza ebek a tetemeket szét ne hordhassák. Ezzel aztán készen volt a vitézi temetés! Az ilyen katonatemetőt a vadmaradak egész raja lepte el; a sövényen kívül pedig farkascsordák álltak strázsát, várván a jó alkalmat, mikor nekik is jut a prédából. Idővel az ilyen katonatemető fejérlő csonthalommá vált, melyen csak imitt-amott nőtt meg a buja fű.

Az ilyen nyílt katonatemetőt a legtöbb ember rettegő szívvel nézte. Mély hatást különösen éjjel keltett, mikor a holdvilág feljött, s a fejérlő csontok fölött a sötét árnyként ide-oda röpködő madarak láthatókká lettek,

A XVI. és XVII. századi hivatalos jelentések gyakran ejtenek szót az efféle temetőről. Vegyük például a két szikszói csatáról szóló jelentéseket. Mindkét esetben a mi vitézeink arattak itt fényes győzelmet. A második szikszói csatában ezernél több török esett el. A mieink mintegy ötödfélszáz embert (köztük háromszáz huszárt) veszítettek. Az 1588. év október havában kelt hivatalos jelentés szerint az ütközet idején a falvak lakói hat-hét mérföldnyi kerületben mind elmenekültek. Tehát nem akadt ember, aki az elesett vitézeket eltemette volna. Mivel az idő is estvéhez közéjedett, s mivel a győzteseknek még nagy utat kellett tenniök, hamarosan maguk fogtak a szokásos temetéshez. Magas halomba rakták a másfél ezer testet. Aztán a testhalmot sövénnyel körülfonták, s kész volt a temetés! Az elesett hősöknek csak ennyi jutott. De az életben maradottakat bezzeg ünnepelték otthon! Még Rudolf király is halmazával kapta a fejedelmektől a gratuláló levelet. Bécsben és Prágában a császár parancsára minden harang megszólalt, s az ünnepélyes tedeumon az udvar tagjai is megjelentek. A szegény elesetteknek azonban nem harangozott senki sem; értük misét sem mondottak. A halott vitéz nem számított.

Hogy az efféle temetés a XVII. században is járta, azt Kemény Jánosnak s más csatavezető kapitányainknak jelentéséből tudjuk. Még a kuruc-labanc világban sem tettek le e szokásról. Thököly Imre vitézei például a Laborde generálissal vívott csata után a holttesteket magas halomba rakták és körülfonták. "Kiknek halmát - írja a vén Rumy - ma is megláthatod a Miskolc felé menő közönséges út mellett."

Régi dűlőneveink is eléggé hirdetik, hogy az efféle katonatemető nálunk sokfelé akadt. Hiszen hányszor találkozunk a dűlőnevek között a testhalom szóval? A tetemvár, a csontfehér (Csanta-vér), a halotthalom stb. szókon is ilyen temetőt értettek.

Szóval a csatatereken az efféle temetés közönséges volt. A várak, a palánkok és a kastélyok megszállása vagy megszáguldása alkalmával az elesett vitézeknek még ilyen temetést sem rendeztek. Tudjuk, hogy vitézség dolgában mind a magyar, mind a török végbeliek örökké vetélkedtek egymással. S mi hirdette jobban vitézi voltukat, ha nem a legyőzött ellenség tetemeinek sokasága? Ezért a vár körül elesett ellenséges vitézeket a világért el nem temették. A bűzhödt tetemek sokasága, a póznákra tűzött, vagy a bástyákra rakott fejek tömege a várban levők dicsőségét hirdette!

Devecseri Choron András jelenti 1532. október 11-én Bécsbe, hogy a törökök az utóbbi években hétszer támadták meg Sümeg és Devecser várát, de mind a hétszer súlyos vereség érte őket. "Most - írja Choron - Devecser és Sümeg körül kétezerötszáznál több török vitéznek temetetlen teste porladozik."

Hogy a mieink az elesett török vitézeket egyáltalán nem temették el, azt főleg azon kor vakbuzgóságának s türelmetlen elfogultságának kell tulajdonítanunk. A törököt abban az időben a kereszténység legnagyobb ellenségének tartották, s még a legkiválóbb török hősben sem akarták meglátni az embert, a derekast!

A hazai törökök türelmesebbek lévén a mieinknél, azt merték hirdetni: ha különböző hiten vagyunk is, de egy Istenünk van! És ők a kiválóbb magyar tiszteket mindig nagy tisztességgel temettették el. Tudjuk, hogy Ali pasa vitézi módra temettette el Szondy Györgyünket. Musztafa budai pasa maga írja, hogy nem akarta, hogy a nagy vitéznek: Zrínyi Miklósnak a testét a vadmadarak egyék meg. Tehát vitézi módon eltemetteté őt. A hős Thury Györgyünknek a feje került Konstantinápolyba. Megnézte a fejet maga a szultán is, a nagyvezér pedig végigsimogatta Thury György szakállát. A portai követünk jelenti aztán Bécsbe, hogy a nagyvezér Thury György fejét tisztességgel eltemetteté. Íme, ezt tették a törökök három legnagyobb ellenségükkel!

S ha így jártak el azokkal, akik legfőbb veszedelmet hoztak reájok, gondolhatjuk, hogy még több tisztességet juttattak azon magyaroknak, akik jó szomszédságban éltek velük.

A hódoltság korának egyik legközönségesebb szokása volt, hogy a legyőzött ellenségnek fejét vették, s azt a győztes magával vitte. Esztergom 1556. évi fölégetésekor a mieink közül ott veszett a hős Izdenczy István naszádos vajda. Amint Paksy főkapitány jelenté, kopjára szúrt feje még a következő évben is látható volt az esztergomi palánk előtt.

Testét - írja Paksy - már fölfalták a madarak. Közönséges szokás volt az is, hogy a levágott fejeket szalmával kitömték s a várkapuk fölé, vagy a palánkra kirakták. Az 1647. évben a kanizsai támadás alkalmával elesett Hagymássy főkapitány. Ugyanakkor az a kósza hír terjedt el, hogy Zrínyi Miklósnak is fejét vették. Sándor prédikátor megnézte a kanizsai várkaput s azt találta, hogy Hagymássy uram feje ötödmagával van ott! "Horvát formán való üstökös katonák - írja -, hajukat is az szélnek bocsátták."

Az a szokás is járta, főleg a törököknél, hogy a fejeket fentő körül halomba rakták. 1577-ben például Ali fejérvári bég megverte a győrieket. A hajdúk levágott fejeit magával vitte, és "az Bezliaváros előtt egy nagy fentőt csináltatott és az megnyúzott fejeket ott rakatta fel".

E szokásnak a következése, hogy sok jeles vitézünknek másutt nyugodott a feje és másutt a teste. Thury György fejét például Konstantinápolyban temették el, a testét pedig a kanizsai mezőn emelt kápolnában helyezték örök nyugalomra. Zrínyi Miklós testét Szigetvár mellett, fejét pedig Csáktornyán temették el.

Meglepő jelenség, hogy a törökök, ha csak tehették, elesett embereiket szekerekre rakták s magukkal vitték, hogy eltemessék. A Szemcseségben (Szerdahelyen) történt harcokról jelentik például 1539-ben, hogy a törökök, nem törődvén a golyók süvöltésével, a rettentő viharral s a mieink támadásával: a halottaikat összeszedték, s lovakra rakva elvitték. Az 1576. évben Újlaky Sebestyén kanizsai kapitány jelenti, hogy And kastély megszállásakor a törökök négy szekér holttestet vittek magukkal. A többit nem tudták magukkal vinni. Efféle jelentés igen sok maradt reánk.

A tatárok még a törököknél is jobban igyekeztek, hogy elesett társaik testét megmentsék. Nemritkán csak véres küzdelem árán tudták ezt megcselekedni. A holttesteket aztán vagy asztagokra rakták, vagy szalmával fedett faházba hordták, s meggyújtván az osztagokat és a házat, a holttesteket elégették. Ez volt a tatártemetés. Tán legokosabb volt valamennyi között.

Amit idáig a tömeges temetésről mondottunk, az nem vonatkozik a főbb tisztekre és a nevezetesebb vitézeikre. Ezeknek a testét mind a két fél - bármibe került is - megszerezte és otthon temette el. A mi vallásos asszonyaink ugyanis nem tudtak abban megnyugodni, hogy elesett férjeik pogány temetőben pihenjenek. Tehát minden követ megmozdítottak a test megszerzésére. Ez néha könnyen, néha nehezen ment. Az 1554. évben a törökök az egyik csatában Pernezy Egyed kapitánynak a fejét vették. A mieink még a testét sem tudták megszerezni. De Csányi Ákos meghagyta a szigetvári főkapitánynak, Kerecsényi Lászlónak, hogy Pernezy testét - bármibe kerüljön is - megszerezze. Nehéz dolog volt ez, de Kerecsényi mégis véghezvitte.

Ő maga jelenti Csányi uramnak: "Bizony azóta mind érte voltam, és nagy nehezen tevém szerét. Most behozattam (a testét) és valamennyi főnép volt Szigetben, mind az város eleibe küldtem processióval és papokkal. Én magam a város kapuján vártam és itt bent a városban ugyanazon egyházban, azhon szegény Dersffy fekszik, ott temettettem el. Zászlót csináltattam neki, és koporsót rótattam, és felül fekete gyásszal béfedettem."

Ilyen pompával temették el Thury Györgyöt a kanizsai mezőn, s teste fölé szép kápolnát emeltek. Ez a kápolna közel száz esztendeig volt a törökök kezén, de ujjal sem érintették legnagyobb ellenségük sírját. A török kiűzésekor azonban a császári hadak elpusztították. Sok, igen sok síremlék jutott akkor ilyen sorsra. Nagy Szolimán sírkápolnáját (türbé-jét) egy császári proviant tiszt bontotta le, hogy értékesebb részeit elkótyavetyélhesse.

A XVI. és a XVII. században meglep bennünket az a szokás, hogy meghalt főembereinket nagyon későn temetik. Nádasdy Tamás nádorispán például 1562-ben hal meg, de csak 1566-ban temetik el. Kollonits Szigfrid Dunán inneni generálisunkat tizenkét évvel a halála után helyezik örök nyugalomra! Persze, nagy készület kellett a temetéshez. Dolgoztak a címerverök; szabtak a szabók és a zászlócsinálók; róttak az ácsok és a molnárok. Még a kőszegőknek és a kőfaragóknak is elég dolguk akadt. A temetőzászlóra aztán a sír fölé is verses fölírások készültek. Nem is hisszük, milyen jelentékeny összeget fizettek abban az időben a latin versíróknak egy-két strófácskáért. Zrínyi György például a szigetvári hős sírjára készült verses föliratért kétszáz tallért fizetett. (A pénz mai vásárlóereje szerint biz ez sok ezer forintot jelent.) A hős Pálffy Miklós epitáfiumát Maister Paulo Mayr augsburgi szobrász készítette ezerhatszáz tallérért.

Amelyik főtisztünk után maradt némi vagyon, annak örökösei rendesen új temetőzászlót csináltattak. Batthyány Kristóf például Somogyi Andrást bízta meg, hogy Csányi Bernát zászlóját megcsináltassa. Somogyi megrendelte a zászlót. A képíró a zászló egyik felére a boldogultnak címerét és titulusát festé "jóféle arannyal, az mind annak az ő rendi hozza magával". A zászló másik oldalára feszületet és a boldogultnak korát, valamint kimúlásának idejét festé. Ez a temetőzászló négy hét alatt készült el.

Legtöbb kapitányunk és főkapitányunk halálakor temetőzászlónak azt a zászlót használta, amit kinevezésekor kapott. A végbeli szokás szerint az ilyetén zászlókat mindig nagy gonddal őrizték, s ha nem is használták fel temetőzászlónak, mindig nagy kegyelettel őrizték.

Ha a temetésre minden elkészült, kibocsátották az úgynevezett temetőre hívó leveleket. (A temetést akkor temetőnek hívták.) A kitűzött időre minden végház és palánk felküldötte a maga választotta küldöttséget. Ezek a vitézek a gyász jeléül megfeketítették karmazsin csizmájukat, s a kopjáikra fekete lobogót szegeztek. A végbeli kapitányok szövétnekkel kísérték a halottat utolsó útjára.

Hogy némi fogalmunk legyen az ilyetén temetésről, adjuk itt Thurzó György temetéséről szóló egykori följegyzést. E szerint a menetet húsz csuklyás koldus és a deákok a prédikátorokkal nyitották meg. Erre következtek a trombitások és dobosok fekete tafotával bevont szerszámaikkal. Az ország zászlóját Horváth László uram vitte lóháton. Lova arannyal és ezüsttel volt borítva. Most következett négy-négy rendben a lovassereg fekete lobogós kopjákkal. Aztán jöttek a városok és a megyék követei égő szövétnekkel. Őket követték a végbeli kapitányok, ugyancsak égő fáklyákkal. Ezek nyomában haladtak a rendbéli diákok, a nagyságos urak, a főispánok, a grófok, a zászlósurak stb. égő szövétnekkel. Talpig gyászban következtek Sibrik István, ki a boldogultnak arany sarkantyúját, Hermán, aki az aranyos pallosát, s Eszterházy Gábor meg Szentiványi Menyhért, akik fából faragott címerét vitték. Őket követte merő vasban, aranyos szerszámú lovon Balogh Pál, aki a regimentpálcát vitte. Az öreg, fekete zászlót, arannyal írottat, Zoltán Ferenc vitte. A boldogultnak bársonnyal borított főlovát Palinay Miklós vezette. A tafotából készült fekete gyászzászlót Ambruster uram gyalog vitte. Őutána ismét fekete posztóval bevont lovat vezettek. Most hozták aztán huszonnégyen a koporsót. A koporsó két oldalán az atyafiak és követjeik mentek égő szövétnekkel. A holttest előtt mént a boldogultnak fia két atyafia között. Az özvegyet két főúr vezette. A koporsó után mentek Batthyány és Thurzó Szaniszló, Zobor Mihályné, Thurzó Kata és Anna, Ghyczy asszony stb. Őutánuk vonult nyolc-nyolc rendben a feketébe öltözött gyalogság fegyveres kézzel. Bezárta a menetet a szolgák és a községek népe.

A temetés befejezése után a jelenlevők az öreg palotában gyűltek össze, hogy ott megüljék a szokásos halotti tort.

Érdemes megemlítenünk, hogy a török végházak is csapatokat küldöttek nagyobb vitézeik temetésére. Ilyenkor ők is nagy pompát fejtettek ki. Néha az ilyen temetés alkalmával olyan mozgalom támadt az országban, hogy Bécsből kérdést intéztek a budai basához, vajon nem háborúra készülnek-e a törökök?

A XVI. és a XVII. század temetési szokásainak sok-sok ember köszönhette a romlását. Rekkenő hév időben a várak körül és a csatatereken rothadó tetemek mondhatatlan bűzt terjesztettek és meg-rontották a levegőt. Olvadáskor és nagyobb esőzéskor meg a tetemekről lefolyó víz megmérgezte folyóinkat.

Ezekbe különben is mindig sok holttest került. És Magyarország Európa-szerte úgy volt ismeretes, mint a legrosszabb vizű ország. A hivatalos jelentések szerint a katonák - ha a Duna vizéből ittak - úgy hullottak, mint a legyek. A járványos nyavalyák, főleg a döghalál és a hagymáz majd minden évben ellátogattak hozzánk. Ilyenkor, aki csak tehette, "eget változtatott", s a halál elől ide-oda költözött. Mivel vizünk ihatatlan volt, a borivás mód nélkül elterjedt. A katonák, ha módjuk volt benne, torkig buburikoltak a borban. És senki sem tudta őket észre hozni, bár a maguk bőrén tapasztalták, hogy a tobzódásnak termése mindig balszerencse.

A temetetlen holttestek sokasága még más bajt is okozott. A vadállatok mód nélkül elszaporodtak. A farkascsordák például hihetetlen számmal kóboroltak mindenfelé, s nagy károkat okoztak legelő csordáinkban. A hódoltság korában alig akad szarvasmarha farkascsapás nélkül.

A részegeskedésnek is megvannak a maga századai, s e századokban külföldön csakúgy, mint nálunk, mód nélkül dühöngött az ivás szenvedélye.

Mint a legtöbb korszakos bűnnek, úgy a részegeskedésnek is fő képviselője és terjesztője a zsoldos hadinép volt. Hozzánk - főleg a XVI. században - majd mindig olyan csőcselék zsoldosokat hoztak, akik még a templomokat is feltörték és kirabolták. Egész csomó katonai jelentés és szabályzat maradt ránk, melyek szerint a császári zsoldosok már reggel az italharcnak ereszkedtek, s a fenés bor miatt éjjel-nappal részegek voltak. Úgy éltek ezek a szeszes italokkal, mint a jól megéhezett ember a kenyérrel.

A magyarság között a XVI. században jobbára az urak és a végbeli vitézek ittak mértéktelenül. Maga a nép csak később követte példájukat. Innét van, hogy törvényhatóságaink legnagyobbrészt csak a XVII. században kezdik meg a harcot a részegeseik ellen. Mondanunk sem kell, hogy e harcban a papság megelőzte a törvényhatóságokat. Egész csomó oly prédikáció maradt ránk, melyeknek szerzői a részegséget ostorozzák. A nevezetesebbek közül megemlíthetjük Pázmány Pétert, aki szerint a részegség minden bűnnek a bölcsője és kútfeje. Pázmány szerint "a haza szabadulásáért annyi részegítő köszöntések lettek, hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittanak Magyarország szabadulásáért, nem kellene sem vízözön a török veszedelmére, mind borban halnának meg".

A jó Szenczi Pál A részegesek jajos pohara címen adta ki prédikációját, melyben nagy erővel ostorozta a részegséget, s kimondotta, hogy ég és föld szenvedi a részegek gonoszságát.

Egy másik derék prédikátor, Szentpéteri István a Hangos Trombita című munkájában, amely mennydörgős tanítás volt a részegek részére, a többi közt ilyen kifakadásokat bocsátott a szelek szárnyára: "Aki mértékletességet, józanságot követ itt Magyarországon, nincsen annak kenyere... A magyar tanács délig fejfájó, szédelgő, délután részeg."

Ugyanő kiáltott nemzetéhez: "Vagyon hangos trombitám, melyet óh vajha valaha megfuvalhatnék a részegeskedésnek hagymázától megkámporodott fejű magyar világnak... Kiálts hangos torokkal, ne kedvezz. Mint a trombita, emeld fel a te szódat, és mondd meg az én népemnek az ő vétkét és Jákob házának az ő bűnét."

Az egyházi férfiak csak ostorozták azokat, akik Bacchusnak és Silenusnak áldoztak, a törvényhatóságok ellenben büntették is. Azonkívül mindent megtettek, hogy a korcsmák és a bormérőpincék idejében zárva legyenek. Országos szokás volt nálunk, hogy mikoron a takarodót megharangozták, avagy mikor az estvéli dobolás megesett, minden italmérő helyet be kellett zárni. Télen esti nyolc, nyáron kilenc órakor kellett ennek megtörténnie. Istentisztelet alatt sem volt szabad bort mérni. Vasár- és ünnepnapokon pedig a muzsika és tánc volt tilos. Mivel a legtöbb ember rovásra itta a bort, a törvényhatóságok korlátozták a korcsmai hitelt. S aki tartozását nem fizette meg, megbotozták. Debrecen városa például a következő végzést hozta: "Az, kiknek rezidenciájuk s jószáguk nincsen, bíró uram hozassa maga eleiben, s ha az város borát megitta s nem fizethet, solvat de dorso si non de bursa." (Azaz, ha az erszényéből nem fizet, fizessen a hátával.) Van ilyen törvényhatósági végzésünk is: "Akik nem dolgoznak s mégis isznak, mint valóságos tolvajok elfogattassanak; ilyeneknek bort adni nem szabad."

Abaúj megye 1614-ben a szepsi vargákra mód nélkül megharagudván, kimondotta, hogy a szepsi vargák igen kamacsok; "ideo az mi vármegyénkben levő falusiak és mezővárosiak sehol az szepsi vargáknak bort pénzért ne adjanak!"

Az italmérést korlátozó sokféle rendelet hadilábon állott a városok és a földesurak érdekével. A városoknak és a földesuraknak fő jövedelmi forrásuk ugyanis a bormérés volt. Ezért egész csomó rendelet hagyta meg, hogy a korcsmákban elegendő bor legyen. Az udvarbírák is utasításul kapták, hogy a korcsmák üresen ne álljanak. A falvakra kivetett bormennyiséget a falu népének már csak azért is meg kellett innia, mert máskülönben készpénzzel kellett a földesurat kielégítenie.

Egyszóval az érdekelt felek egyrészt korlátozták az italmérést s büntették a részegeseket, másrészt meg rajta voltak, hogy minél több bor folyjon a csapon.

Ami a részegesek büntetését illeti, már a XVI. század első felében találkozunk törvényhatóságokkal, melyek a mértéktelen ivást szigorúan tiltották és büntették. Körmöcbánya tanácsa például 1537-ben kimondotta, hogy a vedelés (sauffen) szigorúan tilos; mert a részegség minden emberi ész, értelem és erkölcs megfosztása, s a részegesekből úgy ömlik a különféle vétek, mint a szökőkútból a víz!

Besztercebánya 1563-ban már a papság mértéktelen ivása ellen is végzést hozott, s ebben kimondotta, hogy nemcsak helyben, hanem minden városban gúnyosan emlegetik a papság ivását, s félő, hogy a nép is követni fogja példáját!

Nagybánya városa 1661-ben a következő végzést hozta: "a sélyei prédikátor a részegséget elhagyja s az Isten székiben úgy föl ne álljon, az hosszas, unalmas könyörgést elhagyja, lakodalmakban is magát jól viselje."

Kolozsvár városa már 1585-ben perpetuumban (örök végzésben) mondotta ki, hogy esti nyolc óra után bort mérni és adni senkinek sem szabad. Három évvel későbben pedig megtoldotta e rendeletet azzal, hogy a rikoltozókat, a dőzsölőket és részegeseket harangozás után az őrök tömlöcbe vigyék, s a bíró ítélje el őket.

Ilyen és hasonló rendelkezést a XVII. században majd minden törvényhatóságunk adott ki. A részegség büntetése majd mindenütt a ketrecbe (kalodába) való zárás és a megbotozás volt. Aki borittában, részeg korában még szóbeli mocskolódásra is vetemedett, vagy aki megkeményítette magát a szófogadatlanságban, azt bizony néha úgy megbotozták, hogy elbágyadott az ütés miá.

Kassa városa 1616-ban megállapította, hogy a deákok éjjel igen kezdettenek sétálni, részegeskedni és táncolni. Egy évvel későbben írta a tanács a polgárokról: "Farsangolnak, csillaggal járnak, sőt még asszonyi állatok is éjjel farsangolnak, s férfiúi ruhában öltözvén, karddal járnak! Mely dologért az Úristennek haragja száll reánk, ha elszenvedjük."

Ezért a tanács az ilyeneket a cirkálókkal elfogatta és keményen megbüntette.

A székely statútumok szerint az éjszakának idején dőzsölőket, virdítókat, ordítókat a kalodába ütötték, s ott tartották.

Mivel a korcsmai dőzsölés muzsika nélkül nemigen eshetett meg, a cigánynak nagy keletje volt. Nem is került sokba; mert két máriásért egész napon át vonta. Debrecen például 1610-ben tizenöt napi fogházzal büntette azt, aki muzsikáltatott, s a muzsikásokat is kalodába tétette. Az 1719-ben pedig egy Hatházi nevű embert, amiért a tilalom ellenére hegedült, azzal büntették, hogy hegedűjét a farán furatossal (büntető lapáttal) összetörették.

Régi szokás szerint falugyűjtéskor és céhgyűlés idején inni is szoktak. Ez is tilos volt, s ha valaki a céh gyűlésekor vagy más összejövetel idején megrészegedett, nemcsak ő, hanem maga a céh is a törvény színe elé került. 1604. évben Komáromban Kelemen György az imbolyogva hazatartó Csonthó Gáborhoz így szólott: "Hol lakozál?" "A jámbor szabókkal" - felelé Csonthó. "Elég istentelenekkel ittál - felelé Kelemen uram -, ha azokkal ittál."

Ebből aztán hatalmas per keletkezett; mert a becsületes szabócéh nem hagyta magán a gyalázatot.

Debrecenben is volt ilyenforma eset. Egy fazekasmester 1669-ben részegség miatt a törvény elé került, s ott a hitit tette le, hogy többet bort nem iszik és az eklézsiát megköveti. A fazekascéh is megidéztetvén, a tanács kimondotta: "Kérdjék meg, miképpen és ki itatta s részegítette meg a fazekasmestert. Annakutána az törvény eligazítja dolgát, s az tisztes céh gyalázatban nem marad más ember vétkéért."

Még a hivatalt viselő személyekkel is megesett, hogy a sok italtól alaposan eláztak. Rozsnyó városa 1603-ban kimondotta, hogy aki a bíró lakomáján illetlen és részeg, tizenkét frt büntetést fizet, s a pénzt Isten nevében igyák meg a többiek!

Kassa városa jelentette 1630-ban: "A hadnagy helyében mást kell keresni, az ki józanabb és érdemesebb volna az mostaninál." Ugyanekkor a kapudeákot és a koldusbírót is elcsapták a nagy borital miatt.

Debrecen tanácsa szabályozván a vőfényi tisztet, kimondotta, hogy ha a vőfély a lakodalomban lerészegszik, a gazda egy frt-tal büntetheti őt.

Ugyanitt a polgárság a titokban ivó deákokat az utcán e szókkal szokta fogadni: "Kád alá, deák". A deákok panaszára a tanács eltiltotta "e mocskos szókat".

Régi magyar mondás szerint asszonyfán is elkel a bor, azazhogy az asszonyok is jó kedvvel megisszák a bort. Szentpéteri uram tanítása szerint asszonyaink: "akármely nagy bilikum vagy duska töltessék számukra, de megivásától nem igen irtóznak, sőt a férfiakkal a boritalban ugyan csatáznak, s nagy iható torokkal kérkednek: úgy megiszom a bort, mint a vizet".

Városi jegyzökönyveink igazat adnak Szentpéteri uramnak. Egész sereg olyan asszony büntetéséről szólanak, akik mód nélkül elmerültenek az italban úgyannyira, hogy sokszor nem is reflektálhatták magukat, hanem idestova hevertek!

A részeges asszonyokat természetesen csakúgy büntették, mint a férfiakat. Kecskemét város jegyzőkönyvében olvassuk például, hogy Bodri Kata, Csira Pila és Bálint Pőre kofák irtóztató korhelyek lévén, mindegyikre negyven-negyven botot verettek. Fogaras megye a részeg asszonyt első ízben egy forinttal büntette, másodszor megcsapatta és a ketrecbe záratta.

A XVII. században és a XVIII. század elején a törvényhatóságok mindig sűrűbben és sűrűbben bocsátják ki a rendeleteket a részegesek ellen. Tehát bizonyos, hogy a korhelykedés nem szűnőben, hanem növekedőben volt. Ennélfogva a testi fenyítést is súlyosbították. Kecskemét vidékén a pásztorokra, akik csobolyával hordották a bort a csárdákból, negyven botot verettek. Szentes városa mindazokra, akik korhelykedés céljából kóboroltak, harminc pálcát üttetett. Gáspár Péter részegen éjjel azt kiáltozta, hogy jön a török! Komárom tanácsa ezért "kegyelemből" száz botütésre ítélte őt. Debrecen város Túri Jánost, aki részegen lámpás nélkül kóborolt, a nyakvasnál levonatta s a furatossal hatvanat veretett rá.

Borsod megye 1683-ban kimondotta, hogy a részegség minden bűnnek a kútfeje. Ezért aki szántszándékkal a részegségnek adja magát, akármely nap és helyen is, mindannyiszor keményen megcsapattatik. Éjszaka - mondja a rendelet - mindenki józanon és csendesen járjon. Nyugodalomra való harangozás után a korcsmárosok senkinek sem adhatnak bort. Aki muzsikáltatja magát, a muzsikással együtt keményen megpálcáztatik, Gömör megye 1690-ben meghagyta a kapitányoknak, hogy az éjjel dorbézolókat fogassák el s keményen büntessék. Pozsony, Vas, Szepes, Esztergom, Abaúj stb. megyék szintén ilyen rendeleteket adtak ki. Kraszna megye még 1718-ban is ilyen végzést hozott: "Részegeskedő, részegségében ujjongató és kiáltozó vasárnap reggeltől estvéli harangozásig a nyakló-kalodába tartassék." Kecskemét városa 1773-ban determinálta, hogy "minden csapszékből a muzsikusok vasárnap és ünnepeken tíz órakor és minden asszonyok is hazatakarodjanak tizenkét korbács büntetése alatt. Köznapokon pedig sem muzsikusok, sem asszonyok takarodó harangozás után a csapszékben ne találtassanak hasonló büntetés alatt".

Törvényhatóságaink ilyetén végzései seregével maradtak ránk. Állandóan küzdöttek a részegeskedők ellen, de ezt a csúnya bűnt teljesen kiirtani nem tudták.