1917 körül - Olaj, vászon, 92,5x66 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
|
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból |
||
| Hárs Éva írása | ||
| Aradi Nóra írása | ||
| Bényi László elemzése | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Paraszt-infánsnőnek is nevezik a szentesi tanyavilágból való, komoly tekintetű, merev tartással, szinte szemrebbenés nélkül ülő leányka portréját. Különös varázst ad a képnek a kifejezés egyszerűsége, őszintesége. A két uralkodó szín: a kisleány szoknyájának fehér, kék és sárga visszfényekkel villódzó zöldje és a muskátli tüzes égő pirosa, mely rávetíti reflexeit az érzékeny és finom modellált, gyermeki arcra. Az égetett umbra, vöröses sötét háttér és a mély árnyékok még intenzívebbé, szinte foszforeszkálóvá teszik a színeket, régi magyar cserepek tüzeire emlékeztetve.
Forrás: http://www.hung-art.hu
Koszta kitűnő jellemábrázoló készsége megkapó őszinteséggel jut érvényre gyermekportréin. A magánakvaló, nehezen barátkozó, zsörtölődő ember saját rejtett érzelmeit, s az őszinte gyermeki lélek finom rezdüléseit tolmácsolta e képeken. A nagy karosszékben ülő kislány, ölében a virágcseréppel, a festőre figyel, aki talán mesét mond neki, hogy tágranyílt szemében az érdeklődő figyelmet megragadja s gyorsan vászonra vesse. A lányka vállát simogató piros muskátli fénye visszatükröződik a gömbölyű arcocskán és a fitos orron, a kicsit nyitva felejtett ajkak a figyelő, nagy szemek kérdését hordozzák. A ruhácska zöldje s a virító pirosak között e két főszín számos árnyalata és reflexe ad átmenetet s teremt gazdagságot a kép színegyüttesében. A spontán jellemzés megragadó ereje és a színek festői kiszámítottsága Koszta e művét a legjobb gyermekportrék sorába emeli.
Forrás: Hárs Éva: Csók, Koszta, Rudnay ("Az én múzeumom" sorozat 14. Sorozatszerk.: Zádor Anna), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1966, 19. oldal
A Muskátlis kislányon a zölddel árnyalt fehér szoknya ritmikusan elrendeződő tömege, a zöld árnyalás és a piros virág élénk reflexei az érzékenyen és érzékletesen festett gyermeki arcon a festői céltudatosság és az ösztönös könnyedség olyan egységét sejtetik, amilyenre nehéz lenne analógiát találni a kortársak körében.
Forrás: Aradi Nóra: Koszta ("A művészet kiskönyvtára" sorozat 67.), Corvina Kiadó, Budapest, 1965, 24. oldal
Lélegzetállító a Muskátlis kislány című festményének nemcsak színszépsége, de a kifejezés őszintesége is. Komoly, barna gombszemei rebbenés nélkül figyelnek, ahogyan csak gyermekek tudnak figyelni, megfejthetetlenül. Ha ehhez a tekintethez bármit is hozzátold, ha kicsit is meghatározza az arc kifejezését egy gondolat, egy mosoly vagy szomorúság kifejezésével, elveszett volna ennek az arcnak páratlan nyíltsága, amely különös varázsát adja.
A gyermeki lénynek ily fajta megértése - amelyről a Katóka, a Muskátlis kislány és e festményének változatai tanúskodnak - nem valami ösztönös rátalálás, amelynek eredete és folyamata a lélekben többé nem idézhető fel, s csak éppen kiszaladt ecsete alól. Kosztánál a meglátás és megérzés frisseségét teljesen azonos értékű tudatos alkotás kíséri. Ez leginkább képeinek színvilágában, azok rafinált egyensúlyában, erőpontjainak ismeretében, a reflexek értékének biztos tudásában mutatkozik meg. Az ülő kislány zöld ruhájának villódzó színe ismétlődik az arcon és a homlokon; az ölében tartott cserép muskátlinak virága a vállnál pirosan virít és rávetíti reflexeit az arc kiugró részeire, a kipiruló orcákra és a gombóc-orr végére. A két főszínnek - a zöldnek és az égő pirosnak - kettős szerep jut e festményén azáltal, hogy megismétli őket az arcon, saját visszfényeikben. Egyrészt fokozza jelentőségüket, amennyiben kétszeresen fordulnak elő, s ezáltal úrrá lesznek a kép színhangulatán, másrészt mérsékli, differenciálja e két szín nyers, naturális egymásmellettiségét azzal, hogy reflexeik színeiben fokozatos átmenetet teremt a két főszín felé.
Ezeket a színvisszhangokat gyakran megtaláljuk festményein, mindig merészen él velük, de sohasem merev szabályként. Egy-egy komorabb hangolású képébe csak egyetlen helyen dob bele egy égő piros színt, s ez az egy aztán nemhogy felvidítaná, sőt még jobban kihangsúlyozza hangvételének mélységét, szomorúságát.
Forrás: : Bényi László: Koszta József, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1959, 35-36. oldal
