Vissza a kezdőlapra


Nagy István: Székely leányka (1913)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR
 
A XX. sz. első felének
magyar művészeti irányzatai
Az alföldi iskola
Alföldi festők
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



A XX. sz. első felének magyar művészeti irányzatai


A századforduló millenniumi ünnepségeivel induló, változásokat hozó évek rengeteg művészeti törekvésnek adtak teret, s az irányzatok olyan nagymértékben hatottak egymásra, hogy sokszor nehezen választható szét egy-egy. Csak a '20-as évekig bezárólag több mint tíz nagyobb művészeti stílus és azok hatásai játszanak fontos szerepet Magyarországon, megalakulnak a művészeti iskolák és műhelyek, majd a háborús évek alatt visszavonuló művészet újra előtérbe lép, s a '40-es évek utáni alkotások már az addigiaktól gyökeresen elkülönülő szemléletet tükröznek.

A 19. század végétől szerveződő nagybányai iskola hatásai az 1950-es évekig visszatérnek majd, hiszen a tanítványok a szecessziótól a konstruktivizmusig sok irányzat útját bejárják. Innen nézve lehet értékelni a neoimpresszionizmus megjelenését és a Nyolcak alkotócsoport tevékenykedését egyaránt, de a nagybányai alkotók hatása érezhető a Szolnoki művésztelep, az Alföld művészeinek naturalista képein is.

Kiemelkedő, magányos művészegyéniségek - Mednyánszky László, Csontváry-Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos alkotásai vezetnek tovább a szecesszió, a szimbolista ábrázolásmód irányába, mely azután Gödöllőn és Budapesten bontakozik ki, két művésztelep közegében.

Rippl-Rónai József és Vaszary János alkotásai már határozottan az iparművészet felé is fordulnak, tevékenységüket összművészeti látásmód hatja át. Ugyanekkor formálódnak az impresszionizmus nyomán a neoimpresszionista csoportok (Művészház), majd létrejön az avantgárd magyar előfutára, a Nyolcak csoport is. Őket követik a Fiatalok, az európai stílusok összeolvasztásával kísérletező művészeti-baráti társaságok, a futurizmus, kubizmus, expresszionizmus szintetizálására törekedve. A század '10-es éveitől a Kassák Lajos alakjával jellemezhető aktivizmus válik népszerűvé, és a baloldali eszmeiség is teret kap a művészetben.

A háborúk alatt az értékőrző körök, a Szinyei Társaság, a Római iskola, a Gresham-kör próbálnak összetartó erejükkel értéket közvetíteni, az újklasszicizmus és a múlt felé fordulás mellett állandó átértelmezési kísérletekkel egyetemben, mind a festészetben, mind a szobrászat terén, a népművészet elemeit is alkalmazva.

Forrás: http://www.hung-art.hu/vezetes/stilusok/index.html



Az alföldi iskola


Amit Szolnok művészi gyengeség miatt nem tudott megcsinálni - ti. hogy friss vérrel töltse meg a realizmus nagy áramlatát -, megtették az ún. alföldi iskola festői. Nagybánya - ha csak véletlenül bukkant is rá - Szinyei Merse félbemaradt útját járta végig. Az alföldiek Munkácsy örökét vállalták. Munkácsy művészetéből többfelé ágazott az út. Bár késői képeiben a látványos szalonképek festőjévé vált, fiatalkori realizmusa újraéleszthető, továbbfejleszthető volt. Nem véletlen, hogy ez egy parasztszármazéknak, a plebejus karakterét mindig megőrző Tornyai Jánosnak sikerült.

Az alföldi festők nem alkottak művésztelepet, egyéniségük, művészi magatartásuk is eltérő volt. Művésztelepféle még leginkább Hódmezővásárhelyen alakult, itt élt ugyanis Tornyai János, a vele rokon szellemű Endre Béla, sokat dolgozott e sajátos hangulatú alföldi városkában Rudnay Gyula és a parasztzsánert mintázó Pásztor János is. Sőt, Tornyai vezetésével Hódmezővásárhelyet afféle paraszt-Párizzsá álmodták. Kiállításokat rendeztek, összegyűjtötték a népművészet pusztuló emlékeit, létrehozták a népi tradícióra támaszkodó majolikagyárat - egyszóval kultúrát akartak teremteni az Alföldön, világítani a feneketlen sötétségben. Az alföldiek nem tömörültek tehát művészteleppé, mégis művészetük eszmei alapja, témaköre és nagy vonásaiban stílusa is rokon. E rokonság alapja művészetük paraszti meghatározottsága volt. Előttük is festettek már magyar parasztot, nemcsak Munkácsy és a századvégi zsánerfestők, mint például Bihari vagy Deák-Ébner, hanem kortársaik is, hiszen Fényes Adolf egész sorozatot szentelt a paraszti témáknak, sőt a nagybányaiak témakörében is megtalálható a paraszti világ rajza, mint többek közt Glatz és Nyilasy néhány képe is bizonyította. Ők voltak azonban az elsők, akik a paraszti életet, a paraszttípusokat nem kívülről nézték, és nem csupán a festői motívumot vagy a szentimentális szociális érdeklődés tárgyát találták meg bennük, hanem velük a magyar paraszt, mint saját magát és környezetét szemlélő, önmagát és zárt világát jelenítő, képzőművészeti alkotóerő jelentkezett. Az alföldi festőket származásuk és életsoruk is a paraszti élethez kötötte. Tanyán, városszélen éltek, mint életük túlnyomó részében Koszta és Tornyai, vagy szüntelenül járták az országot, élve a parasztvándorok életét, mint Nagy István. Jóllehet mindnyájan eljutottak Párizsba és Itáliába, a maguk módján fel is dolgozták az új festői törekvéseket, állandó kiállítói voltak a fővárosi tárlatoknak, mégis mindnyájan ösztönösen érezték, hogy szükségük van a hazai talajra, a paraszti életsors vállalására. Felléptükkel vált a magyar parasztság a népművészet körén túl művészetteremtő erővé - illetve velük egy időben és rokon szellemben, Móricz Zsigmond jelentkezésével irodalomalakító tényezővé. Művészetük ereje és értéke épp ez: a magyar paraszt szemével néztek körül hazájukban és látták meg a grófi szérűk, a puszták népének a sorsát. Szépítés és szentimentalizmus nélkül vizsgálták fajukat, sorstársaikat és a magyar alföld ázsiai lomhaságát. Az alföldi táj, a hatalmas pusztaságban árvuló tanyák, a végtelen horizont és a látszólagos nyugalom mögött izzó szenvedélyek, az emberi szépség és durvaság, az elesettség és emelkedettség szövevénye transzponálódott festői valósággá ecsetjük nyomán. A tájhoz és a magyar paraszti típusokhoz művészetük egzisztenciálisan kötődött, ennek találták meg művészi megfelelőjét, és vérbő festői nyelven megfogalmazták azt, ami ebből a táji és társadalmi környezetből esztétikailag megfogalmazható volt. Művészetük eredendően szociális indítékú anélkül, hogy az illusztratív, kritikai tendenciájú cselekményfestés útját járták volna. A tájat és a paraszti típusokat létszerű nyugalmukba rögzítik, de nem objektív leíró szándékkal, hanem a nyugalom alatt izzó szenvedéllyel. Tornyait kíséri leginkább csak végig életében egy zsánerkép-gondolat: a Juss, a nyomorúságos örökségen összevesző parasztcsaládnak Móricz Zsigmond novellái erejét idéző képe. Még a XIX. századi zsanér szellemében készíti az első vázlatokat, állítja be színpadias elrendezésben az alakokat, motiválja a figurák pszichikai karakterét, de a zsánerötlet csakhamar drámai, expresszív jelenetté keseredik, horkanásszerű festéknyalábjaival, csapkodó kontrasztjaival messze túlhaladva a téma zsánerszerű értelmezésén.

Az alföldi festők a műveikben izzó szenvedély, szociális állásfoglalás miatt nem tudtak csak formakérdésekre koncentrálni, indulataik megzavarták a tiszta festői képletek kristályosodási folyamatát. Lázongó ösztönemberek voltak, náluk maga a festés is intuitív, kirobbanó tevékenység, ihlet és feszültség. Ezért művészetük ereje - a több vonásában tőlük elkülönülő Nagy Istvántól eltekintve - nem a kompozíció szigora, a térviszonylatok, a festői elemek artisztikus megoldása és elrendezése, az intellektuális, az etikai problémák festői valósággá alakítása, hanem az indulat, az önkifejezés elsöprő élménye. Művészetük ezért végső fokon a romantikában gyökerezik, de plebejus szemléletük a realizmushoz köti őket. Romantikus realista ihletettségű művészet tehát az övék, mint a Munkácsyé volt, csak izgatottabb, modernebb és egyúttal tragikusabb annál. Elvetették Munkácsy színpadiasságát, a zsánerszemléletet, a novellisztikus tematikát, nem is annyira a Siralomház, mint inkább a Búcsúzkodás Munkácsyját vallhatták ősüknek. E drámai, kontrasztos, szaggatott ritmusú stílus kifutási lehetősége az expresszionizmus volt. Ezért az alföldiek romantikus realizmusa lényegében átvezetett az expresszív realizmushoz, és ezzel a magyar expresszionizmus egyik sajátos összetevőjévé vált, és egyúttal a nagybányai hagyomány mellett a modern magyar festészet egyik meghatározójává.

RUDNAY GYULA

Rudnay Gyula: Csipkekendős nő - 1924 körül 
(Nagyítható kép) A szellemi rokonság mellett az alföldi festők formanyelve elég eltérő. A múlt festői irányaihoz a legtöbb szálon át Rudnay Gyula kötődött. A mélybarnából felharsanó fehér, piros kontrasztok félreérthetetlenül Munkácsy stílusából vonattak el, de ugyancsak nagy hatással voltak rá - különösen rézkarcaira - Goya figurális kompozíciói, és emlékeztettek a nagy spanyol festő Korsós leányának megoldására. Noha Hollósy tanítványa volt, a plein-air nem érdekelte. Sötét alaphangú, tónusos és fény-árnyék kontrasztos festőiség jellemzi stílusát. "A magyar lelkiség egyik alkotó eleme a líraiság, a másik a nagy erő; ez a kettősség adja meg a magyar művészet sajátos zamatát" - fogalmazta meg művészi törekvésének célját. Kétségkívül az alföldiek közül ő értelmezte a legromantikusabban a magyar nemzeti művészetet, az "ős, ázsiai lelkiség" hangoztatása, a külsőleges pátosz a magyar nacionalizmus fellengzős frázisaihoz közeledett. Művészetének mélysége nem is érte el a társaiét. Legjobb művei hagyományos szellemű portrék és a magyar történelem hősi idejét, a kuruc időket idéző, mesehangulatú barokkos csataképek, Rugendas festményeinek játékos újraálmodása.

TORNYAI JÁNOS

Rudnaynál mélyebben gyökeredzett a magyar paraszti valóságban Tornyai művészete. Közvetlenül kapcsolódott Munkácsyhoz, párizsi tanulmányútjakor dolgozott is az idős mester mellett. A vásárhelyi parasztivadék azonban szerencsére nem az öreg Munkácsy művészetének igézetét hozta haza Párizsból, hanem munkásságát ott kezdte, ahol mestere a hetvenes években abbahagyta. Ennek megfelelően vonzódott a zsánerhez, a Juss első ötlete (1904), mint említettük, még teljesen a XIX. századi kritikai realista életképfestés szellemében fogant. 1906 körül azonban megérezte, hogy a XIX. századi életképfestés útja folytathatatlan. A szocializmus tanai iránt is érdeklődő, a magyar valóságot mindinkább Ady Endre önmarcangoló verseinek indulatával szemlélő festő expresszívebb formát keresett. Még Hódmezővásárhely, a parasztváros is túl civilizált volt ahhoz, hogy nyers valóságlátásának, barbár indulatainak formát sugalló médiumává válhasson. Ezért 1907 tavaszán kiköltözött a pusztára, és ott rideg paraszti magányában teremtette meg azt a szaggatott kifejezésű, rongyolt, csapkodó ecsetfutamú formát, amelynek révén belső tusakodását kivetíthette. "Belebámulok a nagy pusztába. A nagy puszta meg bámul belém..." - fogalmazza meg néhány év múlva versben is nagy élményét, a magyar pusztát és annak festői felfedezését, a "nagy sömmi" festői metamorfózisát és egyúttal a magyar valóság keserű szimbólummá válását. Tornyai János: Menyecske a műteremben - 1904 
(Nagyítható kép) Mert a puszta Tornyainak kezdettől fogva több volt, mint barbár szépségében és vadságában eddig épp hogy csak felfedezett táj, festői motívum - a magyar élet, a nagy magyar ugar volt, a paraszti sors keserű szimbóluma. Tornyai a dolgok logikáját követve ment végig a megkezdett úton, és fogalmazta meg puszta élményét nyíltan a szimbólumok nyelvén, mikor is a pusztai semmibe rokkantan bámuló nyűtt gebéjét vagy a roskatag gémeskutat mint a szomorú magyar sors önarcképét alkotta meg (Bús magyar sors, önéletrajz 1910 k.). Tornyai tudatában volt annak, hogy mire vállalkozott. 1912-ben így jellemezte célját: "...a lényeget többre becsülöm az apró-cseprő igazságocskáknál és azokat iparkodom lázas sietséggel megragadni és tömören letenni, úgy, amint az a munka hevében éppen jött, csak addig dolgozván, amíg az érzés vezette a kezet, jól tudván azt, hogy amit azután toldoznék-foltoznék, az csak mesterség, amelyhez a léleknek semmi köze. Az igazi művészet se nem tudomány, se nem mesterség, nem lélek nélküli cizellálás és nem türelmes, józan leltározás, hanem a nagy gerjedés, lélekfelhevülés megnyilatkozása, a lehető legegyszerűbb köntösben." A festés Tornyainak tehát ösztönös indulatok kivetítése, hitele hőfokában rejlik, ez egyúttal ereje és gyengéje. A hőfokingadozás az esztétikai minőség mutató mércéje is. Legjobb művei a festői lázban fogant, vázlatos rögtönzések (Mindennapi kenyerünket" 1934). A nagyobb arányú kompozíciók következetes megoldásához azonban e spontán hevületű érzelempiktúra már nem volt elegendő. Bár az 1908-as keletű nagyméretű Bercsényi-figura színmegoldása, festői ökonómiája a frissen megtalált egyéni stílus erejét és lehetőségeit mutatta, a vissza-visszatérő Juss-variációk már csak részleteikben jók, az átgondolt festői koncepció hiánya miatt a ragyogó részmegoldások nem válhattak zárt kompozíció logikus részeivé. Az ösztönös megérzésen alapuló, egyszer megtalált formának nincs is önkifejlődési lehetősége, ezért Tornyai a tízes évek végétől kezdve - egészen késői, szentendrei korszakáig - ismétli önmagát.

KOSZTA JÓZSEF

Koszta József: Tányértörlő nő - 1919 körül 
(Nagyítható kép) Rudnay és Tornyai már indulásakor is közvetlenül a Munkácsy-hagyományt követte. Az alföldi festők harmadik nagy képviselője, Koszta József azonban úgy jutott vissza Munkácsy útjára, hogy magába szívta a nagybányai művészet tanulságait is. "Az a feladat vár rám, hogy bármi legyen is az ára, a művészi kifejezésnek azt a formáját szolgáljam, amelyet minden idegszálammal tiszta magyar művészetnek éreztem, amely a kegyetlenül mellőzött Paál László és az igazi nagyságában talán még ma sem ismert Munkácsy Mihály legjava műveit küldötte előre örök példaként" - írja, megnevezvén azt a két forrást, amelyhez szomjúhozván visszavisszatért. Indulása azonban a nagybányaiakhoz kötötte. Első nagyobb szabású műve, az 1897-es Hazatérő aratók esti megvilágítású életképe még ugyan Millet és a francia naturalizmus hatását mutatta, sőt az utána festett képein is a háttéri fényből sziluettként kirajzolódó, tömbszerű figurák kompozíciós megoldása továbbra is Millet-re emlékeztetett (Mezőn 1904). Nagybányára kerülvén azonban megismerkedett a plein-air elvével. Ecsetkezelése oldottabbá, koloritja napfényjárttá, reflexektől rezgővé vált. Bár mindvégig anyagszerűbb, vaskosabb volt, mint az ekkor már a dekoratívabb megoldásokhoz vonzódó Ferenczy Károly, mégis átmenetileg Ferenczy követőjévé vált. A századelőn festett képei rusztikus plein-air kompozíciók, küzd egymással bennük a napfény reflexjátékának az anyagot bontó hatása és a plebejus földhözkötöttség, anyagelvűség. Parasztfigurái vaskosabbak, életesebbek annál, mint hogy pusztán a plein-air, a táj és az ember festői kapcsolatának a realizálójává váljanak. Több ízben járt külföldön tanulmányúton, Fraknói-díjjal megjárta Rómát, majd Párizst és Hollandiát is, de mindettől érintetlen maradt. Neki nem a múzeumokban látottakra, hanem valami olyanra volt szüksége, mint a tanyára költöző Tornyainak: megtalálni azt a tájat és embertípust, amely elkötelező erővel hat rá, és segítségére van az egyéniségét kifejezni tudó stílus megteremtésében. Tornyai Vásárhely mellett, Koszta nem messze tőle, Szentesnél találta meg a festői ihletet nyújtó puszta-élményt. 1915 körül kezdte festeni immár megtalált stílusának szülötteit. Alföldi tanyák, ház körüli mályvavirágos kertek, kukoricásban dolgozó vagy tányértörlő asszonyok, pisze orrú, copfos parasztleányok alkotják képei témavilágát (Tanya 1920-as évek). Festményein a plein-air üdesége elkomorult, a levegő megsűrűsödött, a bontott, reflexes atmoszféra-jelenítés helyett a vattaszerűen foszlatott színfoltok izzó kolorittá hevültek. "Éjszakai napsütés" - gúnyolták a pirosak, mélykékek, a fehérek, a sárgák és a szurokfeketék, a nyers komplementerek kontrasztjaiból kialakult stílusát. A német fauves-ban volt ilyen őrjítő a kolorit, de Koszta barbárabb, parasztibb náluk. Koloritja nem is dekoratív, inkább vásárian tarka, a népművészet nyers színlátásával rokon. Stílusa töményebb, színlátása fokozottabb, mint Tornyaié, de az ő piktúrája is ösztönök szülötte; ősi paraszti indulatok merevedtek festékpöttyé, kontraszttá képein. "Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt" - mondta magáról e szófukar, örökké fojtott belső drámától feszült, csupaideg paraszt, akinek minden érzelme, elfojtott vágya és indulata csak az izzó színekben törhetett felszínre. Egy húrú festő volt. A megtalált dallamot barbár fohászként monomániákusan ismételte.

NAGY ISTVÁN

Nagy István: Kopasz fák házakkal - 1911 
(Nagyítható kép) Csak fenntartással lehet az alföldi festők közé sorolni Nagy Istvánt, hiszen ő nem az Alföld szülötte. Igaz, hogy Koszta is brassói születésű, de sajátos stílusa Szentes mellett alakult ki. Nagy István csíki székely ember volt, néptanító, a csíki havasokból indulva vált Párizst, Rómát megjárt országos hírű festővé. Művésszé is az erdélyi havasokban érett, de egyformán volt otthonos a Gyilkos-tó környéki ősrengetegben, az erdélyi havasok kristálycsöndű esztenáiban, fenyveseiben és a kecskeméti pusztán vagy Félegyháza és Baja környékén. A világháború után került az Alföldre, illetve a Duna-Tisza közére, és sohasem vetkőzte le a hegyi ember látásmódját, ifjúkora élményvilágát. Szépen írta róla Lyka Károly: "A puszta geológiai magányát egyetlen alföldi rajzoló se tudta oly lapidárisan megragadni, mint ez a hegyek szurdokaiból idepottyant székely." Művészetében csakugyan a domb- és hegyvidék tömeges monumentalitása, a hegyi legelők kerítéseinek geometriája, az irtások mértani rendje ötvöződött az alföldi táj szófukar szigorával (Karám télen 1927). A többi alföldi festő robbanó ösztönpiktúrájával ellentétben az ő világa körülhatárolt, megszerkesztett. Mint az erdőrengetegből a termőt, úgy szakította ki és foglalta szigorú szerkezeti abroncsba tájait. Szigorú fekete kontúrok építik a kompozíciót, semmi felesleges részlet, tőmondat-egyszerű formasommázás jellemzi műveit. Balladák komor világa az övé, ha embert fest, akkor is a lényegre szorítkozik, a mozdulatlanságban is drámát idéz. Parasztfejei kemények, mint öreg fák megkövült bütykei (Kucsmás parasztfej). Nincs lélekrajz, cselekmény, alakjai a román kori kőszobrokhoz hasonlóan hallgatagok és rusztikusak. Művészetének tulajdonképpen nincsenek szakaszai, csak logikus előrehaladása a mind összetettebb, monumentálisabb és konstruktívabb felé. Míg a világháború előtt stílusa inkább leíró, a tízes évek végétől kezdve ábrázolásmódja egyre inkább szigorú, lényegre szorítkozó. E szerkezeti elvű, szűkszavú világ nem is formálódhatott meg a többi alföldi festő expresszív realizmusának kontrasztos festőiségében. Nagy István ezért le is mondott az olajról, pasztell krétát használt, de ezt se puhán, hanem mintha késsel metszette volna a papírt. Színeit is összevonta: fekete, zöld, barna, kék, hideg, a grafikus hatást ébresztő színek jellemzik. Semmi adat nincs rá, hogy felfedezte volna magának Cézanne-t vagy a kubistákat, formálisan nem is rokon velük, mégis képein a természeti motívumot mindig logikus szerkezet váza béklyózza. Művészete túl is mutat az alföldi festők sokban még romantikában gyökeredző expresszív realizmusán, rokona kortársai közül az ugyancsak kubisztikus jellegű Nagy Balogh János. Nagy István a magyar festészet konstruáló, szerkesztő ágának őse. Művészetének igazi továbbvivője nem is az alföldi iskolát követők táborából való, hanem a magyar konstruktivizmus vezéralakja, Barcsay Jenő. Úgyszólván szimbolikus a dátum: egy évvel későbben festette meg Nagy István összekulcsolt karú, Őzike című parasztlányképét, művészete konstruktív oldalának fő művét, mint Barcsay konstruktivista korszakának nyitányát, az ugyancsak összekulcsolt karú Munkásleányt.

Forrás: Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Bp., 1972, 28-32. oldal



Alföldi festők


Magános utak találkoztak a fent már említett alföldi festők ma már egybefogott, együtt látott és szinte csoportként értékelt életművében. Koszta József (1864-1954) müncheni tanulmányait Bastien-Lepage hatása zavarta meg. Ezt a számára különben idegen hatást néhány nagybányai nyár tanulságai higgasztották le. Mindene lett az alföldi táj és az Alföld parasztalakjai. Előadása szándékoltan nyers, darabos. Színei izzásig hevültek, és sikoltó ellentétekkel teltek. Gondolati tartalmat, életképszerű jelenetet hiába keresnénk Koszta képein, de művészetének megvan az a sajátossága, hogy drámát, tragédiát tud előadni pusztán színeinek erejével és egymás ellen való hangolásával. Sötét mélykékekben harsan a nagy fehér folt, tüzelnek az elosztott vörösek és sárgák. Művészete egysíkú ugyan, de ezen a síkon fölöttébb változatos, mindig megkapó, mindig megragadó és gondolatébresztő (Hazatérés, Kukoricatörés, Parasztudvar, Muskátlis lány stb., Magyar Nemzeti Galéria).

Tornyai János (1869-1938) Munkácsy műtermében dolgozott, s ennek a munkának a hatása erősen megragadt benne. Későbbi kísérletei, melyek között Nagybánya is újabb utakra biztatta, csak elhalványították, de meg nem semmisítették ezt a hatást (Juss c. képtervének vázlatai, Bercsényi arckép stb.). Míg Koszta Szentesre, addig Tornyai Hódmezővásárhelyre vonult vissza. A rónáról festett tájképeinek sorozatával bizonyította be, hogy a síkság kevés számú eleme érzékeny szemű festő számára számtalan változatot nyújthat, és a pusztán festőinek tűnő megoldások, hangulatos helyzetképek is a realista festőtörekvések fegyvertényeivé válhatnak. Festészetének legkiáltóbb jellemzője a hol lefojtott, hol szabadon áradó tartalmi szenvedély, amely gyakran az előadás módján is uralkodik (Juss, Bús magyar sors stb.). Legszebb és színezésükben a korábbi emlékek alól felszabadult képeit élete utolsó éveiben a szentendrei művésztelepen festette (Csokorkötés, Szobabelső, Piros ruhás nő stb.).

Évekig a vásárhelyi körben élt, és Munkácsy festészetének inkább csak külsőséges hagyományaiba kapcsolódott Rudnay Gyula (1878-1957). Szintén belekóstolt Hollósy tanításába és Nagybánya ízeibe. Ezek azonban nem tudták lekötni. Festői alkata a sötétebb, tompább színeket kívánta. Később miatyánkjává vált, hogy csak földszínekkel szabad festeni, s a ragyogó fémoxidokat száműzni kell a palettáról. Művészete éppen ezért kerülte a közvetlen természeti látvány motívumait. Az átgondolt, szerkesztett és értelemmel is megfogalmazott tárgyak felé fordult. Ez viszont magával vonta a régebbi mesterek tanulmányozását (Goya, Rugendas), egyben a képtárgyak gondolattartalommal, nemegyszer elbeszéléssel vagy messzemenő képzettársítással való telítését. Szemléletének alapja mindig realista volt. Modernizmus nem férkőzhetett hozzá. Előadására, képszerkezeteire, alakjainak rajzára azonban később némi barokk stilizálás telepedett. Tájképeiben, arcképeiben mentes maradt ettől (Menekülők, Attila lakomája, Napkeleti hercegnő, Tájképek, Férfi hegedűvel, Magyar Nemzeti Galéria; Felesége csipkekendős arcképe stb.). Tanára volt a Főiskolának. Vonzó, meggyőző oktatása sok gyönge tehetséget kötött le a maga utánzására, de az erősebb egyéniségek csak lendületet kaptak tőle a továbbszárnyalásra.

Endre Béla (1870-1928) Vásárhelyt született, Itália és Párizs után, 1902-ben ismét itt telepedett le. Vásárhelyt festette alföldi táj- és életképeit, melyek méltó módon sorakoznak a többi alföldi művész alkotásaihoz.

Forrás: Kampis Antal: A magyar művészet a XIX. és a XX. században ("Minerva zsebkönyvek" sorozat), Minerva, Bp., 1968, 114-117. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére