Vissza a kezdőlapra


ÉLETRAJZI ADATOK
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Oelmacher Anna könyvéből
Aradi Nóra könyvéből
Önéletrajz
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Fényes Adolf (Kecskemét, 1867. ápr. 29. - Bp., 1945. márc. 14.): festő. Jogi tanulmányait félbehagyva 1884-től 1887-ig a Mintarajziskolában Székely Bertalan és Greguss János növendéke. 1887-1890 között Weimarban Max Thedytől tanult, 1891-ben Párizsban a Julian Akadémiát látogatta, majd újabb két évet töltött Thedynél. 1894-98 között Benczúr Gyula mesteriskolájában működött. Pletyka c. képével 1895-ben a Képzőművészeti Társulat díját, 1897-ben a Civódással Rudits-ösztöndíjat nyert. 1898-ban megkezdett Szegény ember élete c. festményciklusa a kritikai realizmus legszebb magyar termékei közé tartozik. A Család c. képe az 1900-as párizsi kiállításon kitüntetést nyert. Az 1900-as évet Olaszországban és Franciaországban töltötte. 1901-ben a Műcsarnok különtermében kiállított olajfestményei közül az Öregember elnyerte a Lipótvárosi Kaszinó díját. Részt vett a szolnoki művésztelep létrehozásában, 1902-től minden nyarat Szolnokon töltött. 1905-ben a Nemzeti Szalonban, 1912-ben az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítást. A szegényemberek élete sorozat után a plein air foglalkoztatta, festményeit világos színek, egyszerű kompozíció jellemzik. 1918 után első korszaka társadalmi mondanivalóit mesejellegű bibliai, jelképes témájú "romantikus" korszak váltotta fel. A Tanácsköztársaság idején a Művészi Végrehajtó Bizottság tagja, 1918-ban, 1923-ban és 1927-ben újabb gyűjteményes kiállításokat rendezett az Ernst Múzeumban. 1924-ben állami nagy aranyérmet kapott. 1927-ben Háromkirályok c. képe a varsói képzőművészeti társulat Diplôme d'Honneurjét nyerte el. Az 1929-i barcelonai világkiállításon Gran Premiót kapott. Utolsó gyűjteményes kiállítását 1936-ban a Fränkel Szalonban rendezte, ezután már keveset festett. 1944-ben elhurcolták, a felszabadulást súlyos betegen érte meg. 1949-ben a Fővárosi Népművelési Központ, 1960-ban a Magyar Nemzeti Galéria rendezett műveiből emlékkiállítást. Művészete a realizmus és a plein air festés legjobb magyar eredményei közé tartozik.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
             http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC03975/04334.htm




A "szegény emberek festőjé"-nek nevezték kortársai, holott ezirányú érdeklődése művészi tevékenységének körülbelül csak első évtizedét öleli fel. De mivel ez a korszak egybeesik a társadalmi haladást célzó más törekvésekkel, meghatározza Fényes Adolf egész életútját.

Önarckép Kecskeméten született, művelt polgári családba, ahol mély és őszinte emberség volt az életelv. A középiskola elvégzése után a jogi egyetemre iratkozott, de szerencsére idejében rájött, hogy számára hivatás egyedül a művészet lehet. Tíz esztendőt fordított tanulmányaira Budapesten, Weimarban és Párizsban, és megtanulta a megtanulhatót. Hazatérve, a merőben más gazdasági és kulturális viszonyok szinte kényszerítő erővel fordították a szegényparasztság felé. Korai munkáiban még bizonyos németes vonások találhatók, majd - a témaválasztás rokonságával együtt - Munkácsy erőteljes fény-árnyék ellentéte mutatkozott. A "Szegényemberek élete" című sorozat első darabjait 1899-ben állította ki jelentős sikerrel. És, bár ekkor a népéletkép már nem volt újdonság, tartalmilag mégis újat hozott, mert míg Munkácsyt a szabadságharc és az azt követő nemzeti elnyomás ösztönözte, Fényes Adolf tudatosan választotta témájául az elnyomott, kizsákmányolt proletariátus jellegzetes típusait. Munkás- és parasztalakjai, valamint a szegénységnek, nyomornak kiszolgáltatott anyák és gyermekek nem a nemzeti elnyomás áldozatai, hanem a nemzeten belüli osztálytagozódás, a földesúr és a föld nélküli zsellér, a gyáros és a termelő munkás közötti ellentét alulmaradottjai. A századforduló körül a magyar festők legjobbjai érdeklődtek a dolgozó nép élete iránt és ebben is Munkácsy járt az élen: 1895-ben megfestette a "Sztrájk"-ot. Ezután készült Kernstok Károly "Agitátor a gyár kantinjában", s nem sokkal később Révész Imre "Panem" (Kenyeret!) című nagy kompozíciója, mint a munkások szervezett fellépésének első megjelenítései a magyar képzőművészetben.

A "Szegényemberek élete" korszak, melyet a témaválasztásnak megfelelő komor, sötét tónusú képek sorozata jellemez, egy évtizedre tehető, de már 1904-től kezdve sokkal színesebben dolgozott a festő, s az addigi kompozíciós módszere is megváltozott. A korai s a képteret szinte teljesen betöltő nagy figurák helyett többségében napsütött tájba helyezi kis alakjait. Maga a tájkép is nagyobb szerephez jutott munkásságában, és franciaországi, valamint olasz útjai után nagy összefoglaló formáit hullámzó körvonalakkal kerítette. A francia eredetű plein air és az 1910-es évek körüli, egész Európában dívott szecesszió ötvöződött stílusában és ezzel a friss festői felfogással készültek ez időben pompás csendéletei és üde tájképei. Közvetlen az első világháború előtt kissé visszahúzódott, nem dolgozott természet után, hanem legendás és biblikus kompozíciókat festett. Az 1918-ban rendezett gyűjteményes kiállításán mintegy összefoglalását adta ennek az új szakasznak. A többségükben szimmetrikus kompozíciók, bár képzeletének szülöttei, de a bibliai témában újra és újra felbukkan a valóságos háború elkerülhetetlen hatása.

A Tanácsköztársaság idején főiskolai tanszéket kapott, de tanítani már nem volt alkalma. A húszas években visszatalált a természethez, ám a környezet és az ember viszonya teljesen megfordult s a nagyegű, alacsony láthatárú alföldi tájban aprócska a munkálkodó ember. Ez az új viszonylat azt fejezi ki, hogy társadalmi harca mellett megküzd az ember a természettel. Mindvégig Szolnok volt művészetének bőven buzogó forrása. Apró olajvázlatai természet után készültek, amelyekből átkomponálta, teljessé tette a nagyobb méretű, végleges megoldást. A művésztelephez vezető Zagyva-híd a magos-habos felhőkkel, a tabáni putrik - a Zagyva túlsó oldalán, ahol a legszegényebbek laktak -, vagy a Tisza felé húzódó tanyák a keskeny parcellákban művelt földek közepén, alkonyatok és fényes reggelek: ezek voltak a húszas években témái. De az évtized végére újra beszivárog művészetébe a mese, meg a depresszió, és olaszországi emlékei bukkannak fel a "Nyugtalan idő", "Olasz táj" és más műveiben, átitatva szorongással. Ez a szorongás még csak fokozódott a harmincas években és eredete az Európát beárnyékoló, majd ellepő fasizmus. Az életet és az emberi munkát tiszteletben tartó mester érezte a minden értéket veszélyeztető rém közelítését. És bár magányos volt, társadalmi felelőssége egyre erősebben szólott, ha bármily áttételesen, csiszolt formában és gyakran ellentmondásosnak tűnő, csillogó színekben.

Utolsó, 1937-ben rendezett gyűjteményes kiállításán az úgynevezett romantikus képei szerepeltek. Nem voltak regényesek ezek a művek, hanem mesebeliek, egy érzékeny ember kereste bennük a valóságból már teljesen kiirtott harmóniát. A menekülés szándéka ezekben nyilvánvaló. A negyvenes évek legelejéről való az a képe, amely szinte búcsú addig-volt világától; az "Öreg festő téli tájban" című kompozíciója egész alakos önarckép a Tabán előtt, a Zagyva-parton. Búcsú ez, mert el kellett hagynia Szolnokot és lassanként mindent, ami életének tartalmat adott. Átszenvedte a második világháború összes gyötrelmeit, korlátozást és nélkülözést, ostromot. Még megélte a felszabadulást, amiből azonban már nem sok öröme telt: 1945. március 14-én meghalt. Életműve fényes láncszem a modern magyar művészet folyamatosságában.

Forrás: Oelmacher Anna: Deák Ébner, Bihari, Fényes ("Az én múzeumom" sorozat 30.), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1970, 23-24. oldal




Öreg festő téli tájban - 1940 körül (Nagyítható kép) Fényes Adolf 1867-ben született Kecskeméten, sokat utazott és sokfelé festett, de inkább kötődik Budapesthez, és a leginkább Szolnokhoz. Több művésztársaságnak is tagja, de nem tartozik olyan csoportosuláshoz, amelynek eleve meghatározott festői programja lenne. Később nap nap után vendége a Fészek Művészklubnak, és ismertek Budapestnek vagy Szolnoknak olyan utcái, zugai, melyeknek művésztársaktól körülvett adomázó-anekdotázó középpontja. Vannak tanítványai is, pedig sohasem tanít a szó iskolás-főiskolás értelmében. Közlékenynek látszik, holott képei szerint nem tud és nem is akar teljesen feloldódni. E szögesen ellentétes vonások reálisak, alapjuk az emberi közelségre, kapcsolatra vágyó magatartás kényszerű védekezése saját, személyesnek érzett terheivel és az őt körülvevő világgal szemben. Mint ahogyan a kezdeti, szinte szabadon áramló szociális indulat is védekezően visszahúzódik a nyíltan válságos helyzetben, az első világháború előtt, akárcsak a csigaházába húzódó lény, amely tapogató csápjaival újra meg újra érzékelni próbálja, hogy merre és meddig lehet - önvédelmének feladása nélkül - megtennie a következő lépést. Ez sejthető abban a fokozódó festői önfegyelemben, amely megnyilvánul a "Szegényemberek élete" címen ismert korai képsort követő szecessziósan dekoratív képrendezésben is, és még inkább a további szakaszban, amikor a pálya hirtelen torkollik az ótestamentumi szimbolika vélt vagy valóságos menedékébe, az úgynevezett biblikus tájak sajátos szerkesztettségébe, hogy végül 1940 körül, az "Öreg festő téli tájban" variánsai olyan összegezésként álljanak az életmű végén, amely számadás a világgal s a tehetetlenséggel is: az értelmetlennek vélt küzdelmet nem vállaló kiszolgáltatottság felismerése.

Forrás: Aradi Nóra: Fényes Adolf, Corvina Kiadó, Bp., 1979, 6. oldal



FÉNYES ADOLF
(1923)


Önarckép 1926-ból Kecskeméten születtem 1867-ben. Ott töltöttem gyermekkoromat. Tizennégy éves koromban Pestre költöztünk és később itt kezdtem meg művészeti tanulmányaimat. Székely Bertalan, azután Max Thedy1(Weimarban), Bouguereau2(Párizsban) és Benczúr voltak mestereim. Még Weimarban, harminc év előtt festettem első képemet: öreg thüringiai parasztot ábrázolt, amint unokáját ringatja. Később jöttek a Pletykázó és civódó vénasszonyok. 1898-ban kezdtem meg a Szegény emberek élete című képsorozatot. 1899-ben jöttem először Szolnokra; Az Alföld felidézte gyermekkori emlékeimet; tájképeket festettem: kisvárosi és falusi utcákat, amint izzanak a nyári nap hevében, és akácfák árnyékában szunnyadó tanyákat. Azután kedvet kaptam a csendéletfestéshez, majd templom, múzeum és kastélyenteriőrök jöttek sorra.

Így volt húsz évig. Ezalatt híven szolgáltam a természetet. Ő inspirált és én (a magam módjára) csak hű tolmácsa akartam lenni.

Tíz év óta megváltozott ez a viszony. Azóta az én gondolataimat, az én elképzeléseimet, az én vágyaimat iparkodom előadni, és a természet csak eszköz ezeknek a kifejezésére. Tíz év óta kompozíciókat festek.


Közölve: Az Est Hármaskönyve 1923-ra. Lexikon az újságolvasó számára. (Az Est Lapkiadó Részvénytársaság Kiadása, Bp., 1922, 246-247. oldal)

1 Max, Thedy (1858-1924), német festő.

2 Bouguereau, Adolf William (1825-1905), francia festő.

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk. Csiffáry Gabriella), Palatinus, 2002, 113. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére