ELŐSZÓ

VALAMELY tudomány története szorosan összefügg az azt művelő kiváló férfiak életével. S mégis ritkán tapasztaljuk, hogy ez az összefüggés kellő méltatásra találna. A különböző tan- és kézikönyvek első sorban a tudomány rendszerét tartják szem előtt, vagy azt legalább is szem előtt tartani akarják s a tanok fejlődésének története bennök csak annyiban szerepel, a mennyiben a neveket, könyvczímeket s évszámokat tartalmazó odavetett rövid jegyzetek az olvasót chronológiai tekintetben némileg tájékozandók volnának. A búvárok életviszonyai, melyek a tudományos eredmények létrehozatalára mindig kiváló, de a legtöbb esetben döntő befolyással vannak, az efféle művek programmjába nem vonhatók. Az oly művek pedig, melyek a tanok fejlődése történetét kritikai szempontból tárgyalják, tehát a tudomány kész rendszerének törvényei által kevésbbé korlátoztatnak, a tudományos eredményeket intellektuális kész tényeknek tekintik, s a mellett, hogy az eredmények fejlődését azok első forrásától kezdve végső kifejlődésökig kritikai szemmel kísérik, mindig csak a már bizonyos fokra érlelődött szellem tevékenységére vannak tekintettel, de figyelmökön kívül hagyják azokat a külső tényezőket, melyek a szellem ébredésére és fejlődésére hatottak. A kritikai történelemben csak a szó szoros értelmében vett tudományos tanoknak van gyermekkoruk, de a tanokat fejlesztő egyének értelmök férfikorában állanak, hogy értelmi tehetségeikkel szellemi külö-


VI

nös irányzatuk szerint a tudomány javára, esetleg kárára, befolyjanak. Ott, a hol pusztán a kritikai szempont az irányadó, egyéb körülményekre nem is kell figyelemmel lenni. Azonban a tudomány általános története, különösen akkor, ha a tudomány a tapasztalati tények és törvények alapján fejlődött, bizonyára figyelemmel fogja kísérni a búvároknak nem csak szellemi, benső, hanem külső életviszonyait is, mivel ez utóbbiak az empirikus búvárlatnak gyakran még a lehetőségét is föltételezhetik. A szellem spekulatív működése itt nélkülözhetetlen, de egymagában véve, elégtelen tényező. Ha VOLTA – hogy a számtalan példa közül csak egyet említsünk – a róla elnevezett oszlopot föl nem találja, OHM és AMPÈRE elméleti, és FARADAY experimentátori összes elméssége mind hiába való lett volna; a dinamikai elektromosság tudománya VOLTA fölfedezése nélkül nem léteznék.

A dolog közelebbi megvizsgálásánál azt veszszük észre, hogy egyes kiváló búvárok működése, vagy az által, hogy új vizsgálatoknak tágas mezejét nyitja meg, vagy pedig azáltal, hogy régóta kutatott igazságok teljes kifejlődését eredményezi, a tudományos tanok történetében vagy kiinduló, vagy pedig nyugvó pontot képez. E működés körül kisebb korszakok tudományos eseményeit csoportosíthatjuk, s ekkor azt tapasztaljuk, hogy egyes kiváló búvárok tevékenységében egész korszakok tudományos képe visszatükröződik. Így a kiváló tudósok biografiái a tudománytörténelem egyes fejezeteivé válnak, mely fejezeteket az általános tudományos érdek mellett az illetőknek életviszonyai, lélektani és neveléstani, meg általános emberi szempontból kiválóan érdekessé teszik.

Ez volt a meggyőződésem, midőn a jelen műnek, mely a jelzett értelemben a kiváló fizikusok életrajzait tárgyalja, a megírásához fogtam; ez a meggyőződés vezérelt annak kidolgozásában. Ezeket megmondva, úgy hiszem, a szíves olvasó legkevésbbé sem fog megütközni, ha e munkában a fizika történetében is szokásos korszakokra való felosztásokat


VII

megtalálni nem fogja; az általános felosztások jellege vagy inkább az általános kulturatörténelem főbb mozzanataival – és nem a tulajdonképeni fizika-történelem egyes fázisaival – áll szorosabb összefüggésben, vagy pedig a fizikának csak egyes ágaira vonatkozik, mert a fizikai tanok nagy része egymástól függetlenűl indult fejlődésnek. A fizika történetére vonatkozó eddig írt csekély számú művek mindannyian inkább a tisztán tárgy szerinti fölosztást, mint a különböző tárgyakat egyaránt felölelő korszakfölosztást követik. Magától értetődik, hogy az olyan mű, mely a tudomány fejlődését az alapítók biografiáiban akarja visszatükröztetni, mindkétirányú fölosztási rendszer kötelékei alól annál is inkább föloldhatja magát, mivel a tudományos biografiákból mind az egyes korszakok, mind pedig az egyes tudományszakok fejlődési fázisának amúgy is elő kell tűnnie. Az ilyen földolgozás részletei közötti egyedüli kapcsot a szellem ama félre nem ismerhető törekvésének kell képeznie, mely azt tűzte ki czéljáúl, hogy az egyes tünemény-csoportok tanainak egymáshoz való közelítését s kölcsönös kapcsolatát mindinkább nyilván valóvá tegye.

Ezt a fölfogást, úgy hiszem, maga a fizika története igazolja. Különféle tanok évszázadokon át tartalmilag egymástól függetlenül fejlődtek. A közös kapocs a tudománynak mint egésznek módszerén kívül a természeti erők kölcsönösségének és a különnemű tüneményeknek okozatos összefüggése volt. De épen ebben a tekintetben a kitűzött czél a legkésőbben éretett el: a fizikai ismereteknek magas fokra kellett fejlődniök, míg a XIX-ik század közepén az általános kapocs az erő megmaradása elvében, mint a legáltalánosabb fizikai törvényben, föltaláltatott.

Nyilván való, hogy a fizikai tanok egynémelyikének fejlődése a többiét nagy mértékben előmozdította, s hogy bizonyos helyes irányok kijelölése által a fizikai összes kutatások új mederbe szoríttattak. Az ilyen befolyásokat a fizika történelmét tárgyaló bármiféle szempontból kiinduló műnek gondosan


VIII

figyelembe kell vennie. Némely esetben a földolgozandó tárgyak okozatos összefüggése megkívánta, hogy egyes fizikusok érdemeit a megillető mértékben egy másik fizikusnál tárgyaljam, kinek tevékenységében az illető tárgyak a fejlődés szempontjából bizonyos megállapodásra jutottak. Ilyenkor beértem azzal, hogy az illető érdemeire a figyelmet fölhívjam. Lehet, hogy ez által az egyes biografiák kerekdedsége csorbát szenvedett, de kikerültem a fölösleges ismétléséket s a műben, mint egészben hézagok még sem támadtak.

Arra törekedtem, hogy azoknak a fizikusoknak a biografiái, kiknek tevékenysége a fizikai tanok fejlődésének kulmináczióját eredményezte, a többiekéivel tudomány-történelmi egészszé olvadjanak. Általában az egész mű, mindamellett hogy külső berendezése szerint csak biografiai gyüjtemény, a fizikai tanok fejlődéséről nem egyes részeiben, hanem egészében fog kellő tájékozhatást nyújtani. Mégis, hogy azok az olvasók, kik e műből csak bizonyos szak fejlődésének jelentősebb fázisaival akarnak megismerkedni, e műnek jó hasznát vehessék, az egészhez rendszeres tárgymutatót csatolok a II-ik kötet végén.

Azok után, miket a Bevezetésben elmondandó leszek, fölösleges volna itt különösen indokolnom, hogy munkámat a tudományok újjászületési korszakának fizikusaival nyitottam meg.

Az volt a szándékom, hogy munkámat, a mennyire csak lehet, az eredeti kútfők alapján dolgozzam ki. Csak a hol az eredeti forrásokat egyáltalában nem szerezhettem meg, ott használtam a legjobb és legmegbízhatóhb másodforrásokat. Mindezeket, mindenütt, gondosan megjelöltem s minden egyes biografia után a mennyire csak lehetett, teljes irodalmi jegyzéket csatoltam.

Mivel a fizikai tudományok a művelődés legbefolyásosabb tényezői közé tartoznak, s mivel az értelem ereje s a szellem hatalma kevés más szakban nyilatkozik oly közvetetlenűl s oly nagy vonásokban, mint a fizikai tanokban, nyilván való, hogy


IX

azoknak életrajzai, kik e tudományokat művelték s e tanokat fejlesztették, nagyon méltók és alkalmasak arra, hogy azoktól általában a nevelésre, az oktatásra, a tanulmányi rendszerekre, különösen pedig a természetvizsgálásra hasznos vagy káros külső és belső tényezőkre vonatkozó általános következtetéseket és irányelveket vezessünk le. Az olvasó figyelmén áll, hogy a jelen munkából efféle következtetéseket vonjon; az egyes esetek világosan kijelölik a tanulságokat. Itt megelégedhetünk avval, hogy a fizikusok életviszonyaiból meríthető általános tanulságra hívjuk fel az olvasó figyelmét.

A kiváló fizikusok nagy és általános többsége (mert csak ez lehet az irányadó) szellemi nagyságát nem formailag meghatározott nevelési és iskoláztatási rendszernek köszönhette. Szellemüknek már gyermekkoruk óta szabad játéka volt. A kiváló fizikusok, a szónak vagy egészen szoros, vagy pedig az iskoláztatás által csak kevéssé tágított értelmében, autodidakták voltak. Értelmük fejlődése, tudásuk s nagy műveik a megelőző híres mesterek műveihez közvetetlenül csatlakoznak. Ha nagy dolgokat hoztak létre, ezt annak köszönhették, hogy forrásaik nagy mesterek élő példája s művei valának. Végre mindannyian szabad emberek voltak, kik a szellem szabadságát és a tudományos meggyőződést sem egyházi, sem politikai, sem pedig társadalmi kényszernek alá nem vetették; tudásukat külső és alárendelt érdekek szolgálatába nem szegődtették s az értelem szabadságának védelmére keltek még akkor is, midőn előre láthatták, hogy a küzdelemben föl kell áldozni mindazt, amit közönségesen az élet boldogságának nevezünk s hogy a kivívandó diadal csak a martírság ideális diadala lehet.

Szeged, 1880. október végén.

CZÓGLER ALAJOS


1


BEVEZETÉS

Minden történetíró két határon belül mozog. Az egyik határ, mely a jelent a jövőtől elválasztja, nagyon közel fekszik; a másik határt bizonyos időpontok nem korlátozzák s az ókor homályába vész el. Ez utóbbi határnak tágítása bizonyára egyike a legnehezebb föladatoknak, s mivel itt a képzelet játékának, - bár ezt a filológiai és a természettudományi vívmányok mind szűkebb és szűkebb körre szorítják - elég tágas tere van: e föladat tárgyalása különösen érdekessé válik. Minthogy valamely pozitív tudománynak története csak történelmileg bebizonyított tényekre támaszkodhatik, megállapodik ott, hol a források kiapadnak, s a tudomány eredetére vonatkozó kombinácziók, önmagukban véve bármily érdekesek legyenek is, a tudomány történetére nézve befolyással nincsenek.

Az észleleti tudományok körében sem volna nehéz a konjekturák szálait azon a határon túl fűzni, a melyen túl történelmi adatok helyébe oly dolgok lépnek, melyek esetleg megtörténhettek volna. Efféle kísérletek mind a régibb mind pedig az újabb korban egyaránt tétettek; ezek között a legnevezetesebb s egyszersmind a legkülönösebb az a kísérlet, mely az összes czivilizácziót egy eredeti emberfajnak, egy a műveltség szempontjából is ősnépnek czivilizácziójára akarja visszavezetni. Ennek a törekvésnek, melynek utolsó kiváló képviselője a híres Bailly volt, a történetírásra nézve semmi gyakorlati


2

haszna nincs; akár volt egy ilyen nép, akár nem volt, mi a czivilizáczió forrásait csak ott kereshetjük, ahol azokat valósággal föltalálhatjuk, s ennélfogva fölösleges dolog volna a tett kisérleteket szigorú birálat alá vetni. Ami pedig különösen a mi művelődésünket illeti, itt nemcsak hogy egy eredeti ősforrás után nem kell törekednünk; hanem még - ha t. i. csakis a mi művelődésünkről van szó - figyelmünkön kívül hagyhatjuk azokat a népeket is, melyek ősi műveltsége minden kétséget kizáró módon be van ugyan bizonyítva, de a mely népek műveltsége a mi művelődésünkre sem közvetett, sem közvetetlen befolyást nem gyakorolt. Ez oknál fogva természettudományi ismereteink történetében nem igen kell különös fejezeteket szentelnünk a khinaiak, a hinduk, a khaldeaiak, a fönicziaiak, egyiptomiak, stb. keleti ősnépek természettudományi ismereteinek. E népek mindegyike képes tudományos eredményeket fölmutatni, sőt egyes jelek arra mutatnak, hogy a természet iránti hajlamok egyes népek kiegészítő jellemvonásai valának. Indiának régi költészete megénekelte az esőt, a négy szelet a hajnalpírt, a napot, a tiszta levegő-eget; ez a lelkesedés átment e nép vallásába s ennek útján szellemi életének egyik leghathatósabb rugója volt. Mégis a mi természettudományi ismereteink kezdetei csakis az ezen régi népek műveltségét nyugat felé közvetítő népek, nevezetesen a görögök és arabok műveltségében gyökereznek. A többi népek, a hazájuk távolsága, a nyelvük elszigeteltsége vagy kihalása folytán ránk nézve idegenek maradtak, minélfogva a mi természettudományi műveltségünk csak a görögök és arabok részint önálló, részint pedig máshonnan átszármaztatott műveltségéből indult ki. A zsidók, bár a nyugottal szoros érintkezésben maradtak, a természettudományok fejlődése érdekében mit sem tettek. De nem is tehettek. A zsidók minden természeti tüneményben csak Jehova akaratának nyilvánulását látták, s a természet szemléletében csak az istenség mindenhatóságába vetett hitük erősödött meg, s nem mertek a szemlélt dolgok okainak fürkészésére vállal-


3

kozni. Az ég figyelmes szemléletét a zsidó pap inkább vétkes, mint magasztos foglalkozásnak tekintette, mert ez a foglalkozás némelyeket a keleti szomszédos népek tüzet és napot imádó vallására csábíthatott volna. A zsidók országának hosszú fönmaradása az igaz hitre nézve nagyon üdvös lehetett ugyan, de az értelmi fejlődésre nézve a legcsekélyebb haszonnal sem volt.

A zsidók szétszóratása e nép intellektuális fejlődésére a legjótékonyabb hatással volt. A theokratikus államforma szigorú törvényei alól fölmentett zsidók a tudományok buzgó művelőivé és terjesztőivé váltak. De ez a tevékenységök csak a görög és arab hagyományok terjesztésére szorítkozott; eredeti zsidó tudományosságot, mert ilyen nem volt, nem terjeszthettek.

Míg a keleti népek az asztronómiában a tökéletesség jelentős fokára emelkedtek, addig a fizikában általában el voltak maradva. Mindamellett kétséget nem szenved, hogy e népek a fizika terén is figyelemre méltó fölfedezéseket tehettek, s hogy a fölfedezések egy része a görögökhöz is átszivároghatott.

Annyi bizonyos, hogy a görögök tudományossága keleti eredetű; a görögök már az ősi időkben sűrűn érintkeztek az egyiptomiakkal, a fönicziaiakkal, a médusokkal és perzsákkal. A legjelesebb görög filozófusok gyakran utaztak Egyiptomba, ami nyilván az egyiptomiak jelentékeny műveltségéről tanuskodik. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a görögök az egyiptomiak útján ismerkedtek meg a geometria elemeivel, az ekliptika ferdeségével s az időfelosztással; a fönicziaiaktól megtanulták, miként tájékozhatják magukat a hajósok a sarkcsillaggal, a babiloniaiaktól pedig megtanulták a gnómon használatát.[1] Nagyon valószinű tehát az is, hogy a keletiektől fizikai ismereteket is vettek át, de erre nézve történelmi adataink nincsenek. Ennélfogva, ha a fizika kezdeteiről van szó, a görögöket megelőző népekkel nem sokat kell törődnünk. Ez annyit tesz, hogy e tudomány megalapítóiúl a görögöket kell tekinte-


4

nünk; s valóban, e tudomány újjászületése a klasszikus ókor műveinek fölélesztése alapján történt. Mindazonáltal nem kell a görögök fizikáját túlbecsülnünk, mert ez a mienktől nem csak az aránytalanúl csekélyebb terjedelme, hanem tudományos módszere által is annyira különbözik, hogy azt a jelenlegi fizikával csak bizonyos megszorító föltételek mellett hasonlíthatjuk össze s a jelenlegi fizikának előfutójáúl is csak bizonyos föltételek mellett tekinthetjük.

Hogy a görög fizikának igen csekély terjedelme volt, ez elvégre nem akadályozhatna meg abban, hogy a fizikai tanok fejlődésének fonalát a görögöknél vegyük fel. De már az a körülmény, hogy a fizikai ismeretek a mathematikai és asztronómiai ismeretekhez képest a görög exakt tudományosságnak csekély hányadrészét teszik, arra mutat, hogy a görögök a természettel sajátszerű viszonyban állottak. A görögök előtt, mint Humboldt mondja, a természet sokoldalú változatosságainak leírása, a természeti költészet, mint az irodalom egyik ága teljesen ismeretlen. Szemlélkedésük középpontja az ember volt; a mit a természetben nagynak és magasztosnak találtak, mind azt az emberrel hozták közvetetlen összefüggésbe. Vallási legmagasabb ideáikat a természet szemléletéből merítették ugyan, de a természetnek az emberre nézve legbefolyásosabb objektumait nem a saját eredetiségükben, hanem personifikálva tisztelték: a napisten, a hold istennője, a tenger-isten, a villám-isten, a különféle nimfák a természet és az ember közötti relácziónak mind-megannyi szembetűnő nyilvánulásai valának. Ritkán esett meg az, hogy a természet csodái a görögöket közvetetlen bámulatra ragadták volna, s azokban ekkor is, mint például a tűzokádó Aetnában, az emberi erő nyilvánulásait látták. Az objektivitásnak ez a hiánya érthetővé teszi, hogy a fizikának a görög tudományosság körében oly csekély szerepe jutott. Pedig a görögök kitűnő észlelők valának; egyes megfigyeléseik, mint például az aequinoctiális pontok hátrálása, az ókornak ez az asztronómiai legszebb találmánya, bámulatra ragadnak. S ha a fizika terén


5

mégis aránylag csekély eredményt mutattak fel, ezt annak kell tulajdonítanunk, hogy ők az érzékeiken kívül egyéb észleleti eszközökhöz nem fordultak; a mit a természet közvetetlenűl eléjük tárt, az észlelő figyelmüket el nem kerülte, de az oly dolgok, melyek kifürkészése a tünemény szántszándékos előidézését, vagyis a kisérletet igényli, ő előttük rejtve maradtak. A kisérlet, a búvárkodásnak ez a hatalmas eszköze, mint ilyen, a görögök előtt ismeretlen volt; innét van az, hogy az ókorról csak elenyésző csekély kisérleti tény maradt reánk.

A görög fizika fejlődésének egy másik akadálya a spekulatív irány túlbecsülése volt. Ha azt látjuk, hogy a görögök a tapasztalás útját oly nagyon elhanyagolták, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a görögök abban a téves nézetben voltak, miszerint csekély számú észleletre a legtágasabb spekulácziók fektethetők, s hogy az ismeretek növekedése csakis a szellem spekulatív tevékenységétől várható. Sőt úgy látszik, hogy a tapasztalati igazságokat e spekulatív tevékenységre nézve nagyon kényelmetlennek találták és szántszándékosan mellőzték, mert különben alig érthetnők meg theoriáik rendkívüli nagy számát. Persze, ott a hol a spekulácziónak helye volt, mint a mathematikában és a raczionális mechanikában, ott a görögök nemcsak kezdeményezők, hanem az utókor igazi mesterei voltak.

Az antik mechanikának, s általában az ókor exakt tudományosságának legkiválóbb képviselője Archimedes (287-212 K. e.) volt. Ő volt a statika és hidrostatika alapítója: az emeltyű törvénye, a róla elnevezett hidrostatikai törvény, mely az úszás és a sűrűség elméletének talpköve volt, a csigasor, a vízi csiga, a végnélküli csavar, s végre a súlypont tana valának azok az eredmények, melyek a mechanikai ismeretek tárházát ő utána évszázadok hosszú során át betöltötték. Ha még fölemlítjük az alexandriai Heron-nak találmányait, úgymint a róla elnevezett kutat és az aeolipilt, az Euklides korából származó, a fény visszaverődésére vonatkozó három törvényt, a Hypatiá-nak


6

tulajdonított araeométert, továbbá Ptolemaeus-nak a sugártörésre, Pythagoras-nak az akusztikára vonatkozó csekély vizsgálatait: akkor felsoroltuk mindazt a mi által a görögök a fizikának azaz az ő fizikájuknak alapjait vetették, mert az ókori tudományosságnak állítólagos legkiválóbb képviselője, Aristoteles (384-332. K. e.), az ő mechanikai és fizikai műveivel az eszmék tisztázásán még akkor sem lendített sokat, mikor a legészszerűbb alapon állott, általában pedig sokkal többet ártott velök, mint a mennyit használt, mert hogy a fizika a XVI-ik századig erőteljesebb fejlődésnek nem indulhatott, azt legnagyobb részt az ő tekintélyének köszönhetjük.

A már mondottak után magától értetődik, hogy a görögök az imént felsorolt tudományos eredményeken kívül még nagyon sok észleleti tény birtokában voltak. De észleleteik csak az ismereteket, nem pedig a tudományt gazdagították; a fődolog a természet-filozofémák fölállítása volt. S ezen a téren a görögök bámulatra méltó ügyességet fejtettek ki, de egyszersmind a legkalandosabb spekulácziók útját egyengették. Ügyességüknél csak termékenységük nagyobb, s mivel szellemük játéka korlátokat nem ismert, a sok tévedés között sok helyes eszmét is fejtegettek. Azonban közelebbről vizsgálva a dolgot, azt látjuk, hogy e helyes eszmék helyessége tulajdonképen nem az ő érveléseikből, hanem a későbbi kor észleletei és kísérletei folytán derült ki; a legcsattanósabb példa erre nézve a világegyetemre vonatkozó filozofémájuk. Fölösleges és indokolatlan eljárás tehát az, ha némelyek minden fizikai új felfedezésben egy a régiek által kezdeményezett dolognak csak újabb fejlődési fázisát törekesznek kimutatni. Az ókori filozófusok elmélkedéseiben nemcsak hogy a Kopernikus rendszerének, az atómos elméletnek és a hő mozgási elméletének nyomait találjuk, hanem az ókori iratokban még számtalan olyan helyet találhatunk, melyeket egy kis csűrés-csavarással jóformán minden új dologgal összefüggésbe hozhatunk. De ez a laza összefüggés még nem állapítja meg a prioritás jogát, s ha azok, kik mindent az ókorra


7

akarnak visszavezetni, ugyanannyi figyelmet fordítanának az újabb korra, meggyőződhetnének, hogy az újabb fölfedezések aránylag rövid időn át s az ókori eszméktől függetlenül fejlődtek. Vannak általános fogalmak, melyek önként merülnek fel minden gondolkodó szellem előtt, de a fogalmak között olyan nagy tartalmi különbségek lehetnek, hogy az összehasonlításuk majdnem nevetségessé válik. Hogy csak egy példát említsünk, nem volna-e nevetséges azt állítani, hogy az atómos elméletben a prioritás nem Dalton-t, hanem Demokritos-t illeti? Vannak még most is egyes emberek, kik a jelenkort csakis az ókorral akarják tanítani, s mivel a latin és görög grammatikák köréből a tudomány magaslatára fölemelkedni nem képesek, még most is annak az antediluviális nézetnek hódolnak, hogy a jelenkor műveltsége az ókorét a legkevésbbé sem múlja fölül. Szerencse, hogy az ilyen hátramozdítók a művelődés folyamát megakasztani soha sem voltak képesek.

A görögök, mindamellett hogy különös szellemi irányzatuk a fizikát nem terelte abba a mederbe, melyben a jelenkori felfogás szerint e tudománynak folynia kell, arra voltak hivatva, hogy a fizikai tudományokban a velük érintkező népek első oktatói legyenek.

Ha a görög műveltség terjedéséről szólunk, első sorban a rómaiakra gyakorolt hatást kell figyelembe vennünk. A görögök Itáliában ősi időkben telepedtek le, s különösen Sziczilia szigetén virágzó tudományos középpontokat teremtettek. De a görög műveltség a rómaira csak akkor kezdett hatni, midőn a rómaiak hódító fegyvereiket Itália görög tartományai ellen vitték. E két nép közötti első érintkezés szomorú s a rómaiakra nézve épen nem dicsőséges emlékezetű. Az ókor egyik legkiválóbb tudósa hasztalan védelmezte Syrakusát; római kardnak csapása alatt vérzett el, s egy, persze nem egészen biztos forrás szerint, tizennégy nyalábra menő kéziratait a rómaiak égették el.[2]


8

Az etruskoknak, Nagy-Görögországnak s egész Szicziliának meghódítása után a tudományok a száműzött görög nyelvvel együtt rohamos hanyatlásnak indultak. De a rómaiak, kiknél valamely eredeti kulturának nyomai sem találhatók, a görög műveltség befolyását végtére még sem kerülhették el. A fogoly Polybius volt az első, ki a rómaiakat a görög filozófiába bevezette, s midőn a rómaiaknak már legyőzni való ellenségük nem igen volt, a legyőzött népek tudományával és irodalmával mindinkább megbarátkoztak. Angustus idejében a tudományok és az irodalom nyelve már a római nyelv vala, s a szabadság romjain a római irodalom addig nem látott virágzásnak indult. Sajnos, hogy a virágzás e korszakához is számos kiváló férfiú szerencsétlen sorsának emlékezete fűződik, s ez jelentékenyen lelohasztja a rómaiaknak egyébiránt sohasem eredeti műveltségéből merített lelkesedésünket. Valóban, a rómaiak a görögök nyomába léptek, a nélkül, hogy az általuk kijelölt úton jelentékeny lépéssel előre mentek volna.

A rómaiak természettudományi ismereteit három kiváló név, a Lucretius-é, a Plinius-é és a Senecá-é hirdeti. Az első, ki a spekulácziókban majdnem elmerülő s nagyon kevés új kérdést fölvető tankölteményével (De rerum natura) inkább azt akarta, hogy oktasson, semmint hogy a búvárlat mezejére serkentsen, minden tekintetben mesterének, Epikur-nak nyomában maradt. A második, Plinius, kit rendkívüli ismereteivel együtt a Vezúv lávája temetett el, Historia naturalis nevű természettudományi nagy encziklopédiájában nemcsak hogy az ókor ismereteit tárja elénk, de egyes figyelemre méltó, de figyelemre nem méltatott észleleteket is tett közzé. Ez észleletek között a legföltünőbb a carbunculus-nak (turmalin?) az a tulajdonsága, hogy a napnak kitéve, hamut húz magához, ami a tűz-elektromosság tüneménye volna. Ugyanilyen tudományos kompilátor volt Seneca is, ki Quaestiones naturales czímű munkájában szintén egypár nevezetes észleletről, például az üveggömböcskék és a homorú tükrök nagyításáról, a nagy magas-


9

ságokban uralkodó alacsony mérsékletről, a csillagok, a planéták és az üstökösök színéről, stb. szól. De Seneca is, úgy mint Plinius, nem annyira a saját észleleteit, mint inkább az akkoriban már többek előtt ismert tényeket említi föl, minélfogva elmondhatjuk, hogy a természettudományoknak közvetetlen művelői, önálló búvárai, a rómaiak között nem voltak.

Az Augustus utáni korszakban általános hanyatlás következett be, s a rómaiaknak még az a dicsőség sem jutott, hogy őket a görög tudományosság fentartóinak nevezhetnők. A nyugati birodalom a barbárok prédájává lett, a keleti pedig hosszú tengődésében a tudományokat csak olyan ápolásban részesítette, mint az antik művészetet, mely a bizancziak kezei között kiaszott, élettelen vázzá zsugorodott össze. A barbárok és a keresztények által szétugrasztott görög tudósok, kik a keleti birodalomban kerestek menedékhelyet, abban a lehető legterméketlenebb talajra találtak.

Látjuk, hogy a görögöket meghódító rómaiak miatt az ókori tudományosság bízvást kiveszhetett volna. A népvándorlás azt a keveset is, melyet a rómaiak megőriztek, végelpusztítással fenyegette. Mindazonáltal a barbárok betörései még korántsem jelentették a czivilizáczió halálát, mert bár a betörő népek egynémelyike teljes vadságban élt, mások, mint például a gótok, a kultura iránt nagyon fogékonyak valának, sőt a czivilizáczió némi csíráit már magokkal hozták. Valószínű, hogy a tudományosság a barbárok körében új életre ébredt volna, ha egy másik világtörténelmi fontosságú tény: a kereszténység megalapítása, az események folyásának egészen más irányt nem ad vala. Nem feladatunk, hogy a kereszténység gyors terjedésének okait fejtegessük. A vallási és társadalmi élet teljes korrupcziója közepette az új vallás, mely minden embernek egyenlő jogokat és egyenlő boldogságot kért, a leghatalmasabb reformeszköznek látszott; a kik gyávák voltak arra, hogy hazájuk védelmére síkra szálljanak, az új vallásért örömest szenvedtek vértanúságot. S ez a vallás, mely hívatva


10

volt az egész világot köztársasággá átalakítani, a szellemi szabadságnak legkeményebb zsarnoka lett: maga mellett más véleményt tűrni nem akart. Az ókor műveinek olvasása csak azoknak engedtetett meg, kik azokat a pogányság leküzdésére akarták felhasználni, vagy a kik a görög és római írókból a Megváltó eljövetelére vonatkozó jóslatokat akarták kifejteni. A kereszténység megszilárdulásával, különösen a kelet-római birodalomban, az ókori tudományosság hanyatlása egyenlő lépést tartott. A kereszténység első századaiban hiába keresünk keresztényt, ki a nevét az exakt tudományok terén kivívott bármi csekély eredménynyel is megörökítette volna; az ókoriaknak a világegyetemre vonatkozó filozofémáinak eltorzítása, illetve a keresztény vallás testéhez való szabása volt az egyedüli tudományos foglalkozás, melyet a szent atyák magukhoz méltónak tartottak. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk azon, ha a czivilizáczióra fogékony barbár hódítók évszázadokon át az ókori műveltségnek semmi hasznát sem vehették, s hogy Nagy Károly halála után, midőn a kereszténység már teljesen megszilárdult, Európa a legnagyobb sötétségbe volt merűlve.

A mondottak után önként fölmerűl az a kérdés, hogy mily módon esett meg az, hogy a görög műveltség még sem veszett ki, s hogy mily úton-módon jutott ez a műveltség az európai államokba, hogy itt egy virágzó új korszaknak alapvetője legyen.

Láttuk, hogy a különböző hódítók által szétdarabolt Görögország a hódítókban értelmi pártfogóra nem talált. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint hogy a görög elem a saját erejéből merítse a tudomány fentartására és továbbfejlesztésére szolgáló eszközöket. S e feladatát évszázadok hosszú során át dicsően teljesítette. A Ptolemaeusok által alapított alexandriai iskola, az óvilág legelső és legnagyobb iskolája, mintegy nyolcz évszázadon át lobogtatta a tudomány fáklyáját; ide menekült a görög tudományosság, s innét hirdette a messze tartomá-


11

nyokból összesereglett tanulóknak az emberi értelem termékeit.

De a tudományok eme biztosnak látszó menedékhelye szintén ki volt téve erőszakos megrázkódtatásoknak, melyek az ókori műveltséget nem egyszer végromlással fenyegették. Már a Ptolemaeus Philométor és a Ptolemaeus Physcon között kitört testvéri viszály súlyos következményeket vont maga után. A diadalmas Physcon az alexandriai tudósok közül azokat, kik bátyjának barátai valának, részint elűzte, részint kivégeztette. Még nagyobb veszélyt hozott a város ostroma Julius Caesar által. A szél a felgyújtott egyiptomi hajók egyrészét a kikötőbe sodorván, azok a Bruchium külvároshoz oly közel jöttek, hogy ez is lángra kapott, s az ebben a külvárosban levő múzeum a könyvtárral együtt a lángok martalékává lőn. De a két könyvtár egyike, a Serapis templomában levő, még megmaradt, s Alexandria csakhamar visszanyerte régi jelentősségét, különösen akkor, midőn Antonius Cleopatrának oda ajándékozta a pergamosi királyok könyvtárát, mely az alexandriaival vetélkedett, s az iskola K. u. a II-ik századig a világ első iskolája maradt. A III-ik század óta a híres iskola folytonosan sülyedt. Caracalla a múzeumot feloszlatta s a tudósokat javadalmazásaiktól megfosztotta; de még nagyobb veszélyt hozott a keresztény pátriárkák türelmetlensége. Ezek az ókoriak tudományában és művészetében csak a pogányság rémségeit látván, a tudományt és tudósokat fanatikus üldözéseik tárgyává tették. György, kappadociai pátriárka az addig megtűrt pogány filozófusokat is elkergette, s bár ezek egy része Julián császár uralkodása alatt visszatérhetett, a pogányokat végképen kiírtani törekvő Theodosius uralkodása alatt ismét menekülniök kellett. Végre Theophilus pátriárka Theodosiusnál kieszközölte az engedélyt arra, hogy a Serapis templomát, a pogány tudományosság utolsó menedékhelyét, elpusztíthassa. A pogányok vitézűl védelmezték a szentélyt, de a templomot a becses könyvtárral együtt a lángok fölemésztették. A romok alól azonban sok értékes dolog megmentet-


12

vén, új könyvtár keletkezett; Alexandria lassanként ismét a tudósok gyülekező helyévé lőn, s míg az európai római birodalom a barbárok csapásai alatt roskadozott, addig itt, persze nem a régi fénynyel, a tudományok tüze tovább égett. Justinian császár a pogány tudományosságnak ezt a kevés maradványát is meg akarta ugyan semmisíteni, de a szellem ereje hatalmasabb volt mint a fegyveré, s a görög filozófia még a keresztény iskolákból sem volt egészen kiszorítható.

Az alexandriai iskola, melynek dicsőségét az exakt tudományok történetében a hosszabb-rövidebb ideig ott tartózkodó Euklides, Hipparchus, Archimedes, Eratosthenes, Apollonius, Ptolemaeus Claudius és Diophantus nevei növelik, a VII. század első felében végkép elpusztult. Az arab pusztából a prófétájuk által lelkesített csapatok törtek elő, mely csapatok 641-ben a vad és fanatikus Omár vezérlete alatt Egyiptomra törtek, Alexandriát meghódították s későbbi arab írók tanúsága szerint az ottani könyvtárt felgyujtották, mert minden tudás, mely nem a koránból meríttetik, sem szükséges, sem hasznos nem lehet.

Ez a barbár tett, különösen ha a hódítók által más helyeken is ismételtetett volna, egészen alkalmas volt arra, hogy az ókori tudományosságot végkép kipusztítsa. De az araboknak később kifejtett tudományos rendkívüli tevékenysége bőven kárpótolta a hódítók első rohama okozta károkat. Különben is, az alexandriai könyvtár elpusztítása korántsem oly bizonyos, mint a konstantinápolyiaké, hol Leo Isaurus a könyveket az olvasókkal együtt elégetteté.[3] Perzsia, Egyiptom, India és Spanyolország a hódítók hatalmába kerülvén, az ókori műveltség sorsa az arabok kezébe volt letéve. Szerencse, hogy az Ommájádok bukása után a hódítási vágy leapadt; az Abassidák uralmával a czivilizácziónak új korszaka kezdődött. Harun-al-Rasid és Al-Mamun tudományszeretete a műveltség terjesztésének hatalmas istápolója volt. A görög kéziratok nagy


13

része arab nyelvre fordíttatott, s a győzedelmes arabok a keleti császárnak békeföltételeket szabván, attól tudósokat és kéziratokat kértek. A kalifák udvarai nem csak a hatalomnak, hanem a tudományoknak is középpontjaivá lettek; az arab kereskedők, katonák és hittérítők kelet felé egész Khinába, dél felé pedig Zofala és Madagaszkarig hatolván, az ismeretek folytonos élénkülését és fejlődését eredményezték. Bagdad, az óriási birodalom fővárosa, akkoriban a czivilizáczió középpontja volt.

Az araboknak rohamosan egymásután következő hódításai s általában az egész nemzetnek nagy és merész vállalatokban nyilvánuló tevékenysége nem engedte meg, hogy ennél a népnél önálló, vagy hogy úgy mondjuk, nemzeti tudomány fejlődjék. A hódítók jogával élve, a meghódított népeknek nem csak a földjét, hanem a tudományát is hatalmukba kerítették. A tudományok művelésében ép oly lázas tevékenységet fejtettek ki, mint a harcz mezején, s ez a minden irányban egyaránt nyilatkozó rendkívüli tevékenység volt az oka, hogy az arabok igen gyorsan átélték a különféle periodusokat, melyek valamely nemzet életében fölmerülnek.

Az araboknak köszönhető, hogy az Euklides, Ptolemaeus, Archimedes, Aristoteles és Diophantus szellemi termékei a nyugat számára megőriztettek. Az Ázsiában, Egyiptomban s Spanyolországban alapított egyetemeken főképen a görög tudományokat tanították s a görögök munkáit fordítgatták. De, amint már említettük, az arab tudományosság forrása nem egyedül a görögből fakadt. Így például, míg a geometriájuk majdnem egészen görög eredetű volt, addig az algebrájuk eredete Indiában keresendő. Az alchimiával, melynek föltalálását hosszú időn át nekik tulajdonították, Egyiptomban ismerkedtek meg. Csak a természetrajzuk, orvosi tudományuk és szépirodalmuk őrizte meg a keleti eredeti jellemet.

Az elsajátítás és a közvetítés által az arabok az Eufráttól a Tajo-ig s az Alpesektől Közép-Afrikáig művelő hatást gyakoroltak. Távol maradván a zsidók elidegenítő kasztszellemétől,


14

a meghódított népekkel egybeolvadtak a nélkül, hogy a nemzeti jellemükből kivetkőztek volna; olyan nagy kiterjedésű szárazföldi utazásokat, minőket az arabok tettek, még pedig nem mindig kereskedelmi czélokból, hanem igen gyakran csupán csak az ismeret-szerzés kedveért, egy nemzet sem mutathat föl. Marco Polo s a mongolokhoz küldött keresztény misszionáriusok szűkebb körben mozogtak.[4] Miután hódításaikat már a VII-ik század végén Kasgar-, Kabul-, és Pendsab-ig kiterjesztették, bő alkalmuk volt, hogy a keleti tudományosság javával megismerkedhessenek.

Az araboknak a khinaiakkal való érintkezése nem annyira a tudományokra, mint inkább a tudományokat előmozdító segédeszközökre nézve figyelmen kívül nem hagyható befolyással volt. Főképen az araboknak köszönhető, hogy a nyugati népek a khinai kultura némely fontos eredményével megismerkedhettek. Az iránytű és a papiros, melyek készítése és használata a khinaiaknál már nehány évszázaddal K. e. otthonos volt, az arabok révén jutott nyugatra, holott a puskapor a mohamedánoknál csak a 13-ik században fordult elő, s avval valószínűleg a mongolok által ismerkedtek meg. A khinaiak gyártotta selyemszövetek régóta ismeretesek valának, de a selyemgubókat csak Justinián császár idejében hozta két szerzetes Európába. Kétséget nem szenved, hogy abban az esetben, ha a khinaiak állami szervezete az idegenekkel való érintkezés elé oly súlyos akadályokat nem gördített volna, az arabok a khinaiaktól még számos ismeretet származtathattak volna át; oly ismereteket, melyek igen régi voltát az ujabbkori vizsgálatok csak akkor derítették föl, midőn a nyugati kultura a khinait már messze túlszárnyalta.

Miután az arabok annyi nép ismeretének birtokába jutottak, ez ismereteket egy részt maguk is tovább fejlesztették, másrészt pedig a velük érintkező népekkel megismertették.


15

A czivilizáczió örök hálával tartozik az araboknak, hogy az ókoriak műveltségét az utókor számára megőrizték, még pedig oly korban őrizték meg, midőn Európa népei a műveltség sokkal alacsonyabb fokán állottak, semhogy valamelyikük e nagy misszióra vállalkozhatott volna. Ez a nép mintha csak kiszemeltetett volna arra, hogy a tudományok újjászületésének leghathatósabb előmozdítója legyen: még belső villongásai folytán is a tudományosság javára vált.

Az Abassidák Ázsiában diadalmaskodván, az ommajádi kalifák Spanyolországba húzódtak vissza. Ez utóbbiak, egyesülve a mórokkal, Spanyolországot oly virágzó és gazdag birodalommá alakították át, a milyen azóta sohasem volt, holott Európa többi részei ugyanekkor a legnagyobb szellemi sötétséggel voltak borítva. Már Nagy Károly idejében a kalifának egy küldöttsége föltárta az európaiak előtt a mohamedánok szellemi felsőbbségét, s később az Abderrahmanok és Almanzor korában Cordova, Sevilla és Granada a tudományok és művészetek gyujtópontjaivá lettek. A népesség roppant nagy számával arányos volt a földmívelés és az ipar fejlődése s a nagyszámú tudományos intézetek virágzása. Ez a "pogány" birodalom hetven könyvtárral dicsekedett; a cordovai könyvtár mintegy hatszázezer kötetet foglalt magában. Valamennyi a könyvnyomtatást nem ismerő nép közül az araboktól maradt a legtöbb irodalmi emlék hátra, s bár a keresztények üldözései s az arabok benső villongásai az óriási kincs igen nagy részét megsemmisítették, maradt még abból elég, hogy a keresztény világ belőle egy a régieknél fényesebb korszakot előkészíthessen.

Mindamellett, hogy a keresztények a mohamedánokkal folytonosan háborúkat viseltek, s hogy a pogányokkal való barátságos érintkezés már magában véve bűnnek tartatott, a keresztények a szellemnek mindennél hatalmasabb fegyvereinek hódításai alól még sem menekedhettek meg. Itáliának tengerparti városai mind a kelettel, mind pedig a Földközi tengernek a mohamedánok által meghódított partvidékeivel élénk


16

kereskedelmi összeköttetésben lévén, a kereskedők és zarándokok elbeszéléseikkel honfitársaik figyelmét az arab műveltség iránt felköltötték. Azok a csekély számu arabok, kik a keresztény fejedelmek diadalai daczára a Földközi tenger szigetein, sőt déli Francziaország- és Itáliában magukat befészkelték, ellenséges magatartásuk mellett is az arab kultura előharczosai valának; a provençalok szokásaira, társadalmi viszonyaira és költészetére gyakorolt maradandó befolyásuk később még az olasz irodalomra is kiterjedt.[5] A vallás szigora nem lévén képes arra, hogy a tudományok szeretetét elfojtsa, számos keresztény ifjú, köztük a hires Gerbert (a későbbi II. Sylvester pápa) a mór egyetemeket látogatta.

Bár az araboknak a természettudományok történetében inkább a fentartó szerepe jutott, a chemiában, bár e tudományt sem lehet arab eredetűnek nevezni, alapvetőkként szerepelnek. Igaz, hogy náluk az alchimiás ábrándok a valódi tudományossággal ép oly összefüggésben voltak, mint az asztrológia az asztronómiával, mindazonáltal a gyógyító szerek készítésének szükségessége és a technikai művészetek igényei, hol véletlenül, hol öntudatosan, számos jelentős találmánynak szülőivé váltak. A kénsav, a salétromsav, a kéneső-vegyületek, különféle fémoxidok, a királyvíz és az alkohol-erjedés az arab korszaknak mindmegannyi kiváló ténye.[6]

A zsidóknak csak az arab hódítások után jutott szerepük a tudományok fejlesztésében. A zsidók, kik ekkor már valamennyi ismeretes világrészben szét voltak szórva, a keresztények és mohamedánok között közvetítőként szerepeltek; mert bármennyire gyűlöltettek és üldöztettek is, a kereskedelem érdekében mégis megtűrettek; már pedig épen a messze tartományokkal való kereskedelmi összeköttetéseik folytán képesek voltak a népek közötti eszmecserét föntartani és élénkíteni.


17

Különben a zsidók nem mulasztották el, hogy a szellemi közvetítések jótéteményeit is hasznukra ne fordítsák, minek folytán ők maguk is a tudományok terjesztőivé váltak. Be van már bizonyítva, hogy az arab és görög munkák első fordítói nem a keresztények, hanem a zsidók valának, s hogy ez a tevékenységük egyaránt fölkarolta a filozofiát, az asztronomiát, az orvost tudományokat, sőt a fizikát és mathematikát is.[7] A zsidók műveltségéről leginkább tanuskodik az a körülmény, hogy a leghatalmasabb fejedelmek orvosai és tanítói zsidók valának, s egyes zsidó tudósok tudományos tevékenységük miatt a fejedelmek udvarán kiváló pártfogásban részesültek.

Miután az arabok által az ókori tudományosság fönmaradása kellőképen biztosítva volt, nem kellett egyéb, mint hogy a termékeny mag valamennyi nép közé elhintessék, hogy abból egy egészen új, európai műveltség csírázzék. A kereszténység, mely ekkor már Európában majdnem általánosan el volt terjedve, most az általános szellemi emelkedés hathatós tényezője volt, mert mindamellett hogy a keresztény vallás a keresztnél magasabb szimbolumot nem ismert s a szellemi fejlődés útja elé tényleges akadályokat gördített, mégis, a kereszténység a nemzetek között fönnálló hatalmas választófalak egyikét, a vallás-különbséget, lerontván, bizonyos tekintetben a nemzetek egységét hozta létre.

Az általános szellemi ébredést három elemnek, az arab, a latin és a germán elemnek összeműködése eredményezte. De az ébredést szomorú korszak előzte meg. Itália, mely arra volt hivatva, hogy elsőnek lépjen a sorompóba, végzetes küzdelmek színhelye volt. Nagy Károly utódai megkísérlették ugyan az egységes olasz királyság felállítását, de a politikai és vallási viszonyok minden törekvésüket meghiusították. Míg a félszigeten lakó gótok, frankok, longobardok, görögök és szaraczének nemzeti viszályai a nemzetek közeledését akadályozták meg,


18

addig a pápai főhatóság, mely az emberi értelmet kizárólagosan az egyház szolgálatába akarta szegődtetni, a szellem szabadabb tevékenységének közvetetlenűl ellenszegűlt. Pedig nem hiányzottak kiváló szellemek, kik az értelmi fejlődés áramlatát azonnal megindíthatták volna, azonban a korszellem nyomásának engedve, tehetségeiket meddő vallásos vitákban és a szent atyák iratainak értelmezésében fecsérelték el. A keresztes hadjáratok, melyek Európa többi részeinek politikai és társadalmi viszonyaira kiváló befolyást gyakoroltak, Itáliában semmi kiváló átalakulásnak előidézői nem valának. Az olaszok, mindamellett hogy a pápa az összes keresztes hadak legfőbb urának tekintette magát, megelégedtek avval, hogy a kereszteseket néha némi segélyben részesítsék, vagy azoknak a hajóikat kölcsönözzék, s beavatkozásaikat főképen arra használták föl, hogy befolyásukat a keleti tartományokban növeljék; a tudományok és művészetek majdnem semmit sem nyertek.

A norman kalandorok betörései megujították a népvándorlás veszedelmeit; mindazonáltal a tudományok fejlődését nem akadályozták meg, mert miután Itália déli részei a norman hódítók birtokába kerültek, királyaik különös szeretettel pártolták a mohamedán tudósokat, kiknek befolyása alatt a tudományos élet virágzásnak indult.

Míg Szicziliában az arabok a keresztények nyilvános oktatóiként léptek föl, addig északi Itália lakói a spanyolországi arabok iskoláit látogatták. E tudományos utazásoknak az a fontos eredménye volt, hogy az arab nyelvre fordított görög munkák egyes olasz tudósok fordításai útján a keresztények előtt ismeretesekké lettek. A szellemi kincs fölismerése nagyobb foku buzgalmat eredményezett; az arab munkák szélesebb körben terjedtek el, s a keleti népek szellemi felsőbbsége annyira el volt ismerve, hogy a keresztény fejedelmek, sőt egyes pápák is az arab nyelv tanulását közvetetlenűl előmozdították.

A XII. században a szellemi élet Itáliában már eléggé megizmosodott arra, hogy a tudományok ujjászületését előké-


19

szítse; a következő századokban már az ujjászületés hathatós jelenségeivel találkozunk. A Hohenstaufok a tudományokat és a tudósokat pártfogásukba vették, uj iskolákat alapítottak, s a már meglevőket jelentékenyen nagyobbították. A tudományos irodalom a fordítók fokozott tevékenysége folytán mindinkább bővült, s az Aristoteles filozófiája gyorsan terjedt. A görög tudományosság föléledésével az emberi szellem általános fejlődése többé megakadályozható nem volt.

Habár az ujjászületést előkészítő korszak elején a vezérszerepet Itália játszotta, nem lehet figyelmünkön kívül hagynunk a germán elem értelmi erejét, mely a latin elemével egyesülve, a művelődés általánosságára döntő befolyást vala gyakorlandó. Az ó-germán népeknek a kultura iránti fogékonysága, alkotó tehetsége s élénk képzelete a legfényesebben nyilatkozik a nemzeti költészetükben, melylyel, mint eredeti költészettel, csak a görög és a hindu költészet vetekedhetik. Az Edda, Beowulf, Gudrun és a Nibelung-ének mindmegannyi dicső emlékei az ó-germán törzsek szellemi fenköltségének. Bár e népeknek a déli és a keleti népekkel való érintkezése - a mennyiben a történelmi idő előtti lehető érintkezést nem tekintjük - nagyon meg volt nehezítve, a római hódításoknak és a római kultura maradványainak e népeket is előbb-utóbb az ókori műveltség megőrzőivel érintkezésbe kellett hozniok. A latin elem befolyása első sorban ismét a költészet terén nyilvánult; a román mondakörök költészete művészies fejlődésnek indult, míg végre egyes kiváló mesterek a csak lazán összefüggő anyagot meglepő költői alkotásaik forrásául használták föl.

Eme költői irány mellett már jókorán kifejlődött a magasabb értelmi színvonalra való törekvés is, miről az angolszász Alcuin tevékenysége fényesen tanuskodik. Ez a híres férfiú a VIII. század közepén egyházi küldetéssel Rómába utazván, alkalma volt, hogy a délen már-már éledezni kezdő ókori tudományosság egyes mozzanataival megismerkedjék. Tudományát és ismereteit tetemesen bővítvén, hivatva volt arra, hogy a ger-


20

mán elem értelmi nevelője legyen, s midőn a Nagy Károly udvarához hivatott, hatalmas barátjának és pártfogójának kegyeit arra használta föl, hogy az addig barbárságba merült frank birodalomban a műveltséget a legszélesebb körben terjeszsze. A Nagy Károly udvari iskolája, élén Alcuin-nal, számos hasonló intézménynek szülőjévé vált. Bár az Alcuin iratai az egyházias dolgokkal nem foglalkozó irodalom iránt nagy bizalmatlanságot árulnak el, mégis, az a tisztelet, melylyel szerzőjük a tudományok iránt viseltetett s a vallásos dolgokban tanusított türelmessége és engedékenysége őt ama sötét korszakban a szabadabb szellemi irányzatnak kimagasló képviselőjévé tették.

Mindamellett, hogy a középkor mindegyik időszakában akadunk egyes férfiakra, kik életük nagy részét a tudományos törekvéseknek szentelték, az általánosabb szellemi emelkedés csak a XIII. század elején kezdődik. A pontosan meg nem határozható időpontokban keletkezett párisi, oxfordi, cambridge-i, nápolyi, salernói, bolognai stb. egyetemek az általános emelkedés mindmegannyi hathatós tényezői valának.

Az egyetemek keletkezését és gyors szaporodását kimagyarázza az a körülmény, hogy a könyvek csekély száma miatt majdnem az egész oktatás az élő szóval való közlésre szorult. Minthogy az egyetemek szervezete mind a régi római, mind pedig az arab iskolák szervezetétől eltért, bajos megmondani, hogy milyen mintára szervezkedtek. A legtermészetesebbnek látszik az a föltevés, hogy eleintén csak csekély számú alsóbb iskolák voltak, s ezek közül némelyek, az ott működő tanítók jelessége folytán különösen kitünvén, nagyszámú hallgatóságot vonzottak magukhoz. A városok közötti verseny megtette a többit; hogy mentül több tanuló keresse föl a várost, az egyetemek és a tanítók kiváltságokat nyertek, s a városok közötti verseny a tetőpontját érte el, ha mindegyikük ugyanazt a híres tanítót akarta megnyerni.

A német egyetemek későbbi keletűek. Csak háromszáz


21

évvel a klastrombeli iskolák hanyatlása után kezdették a fejedelmek és a városok a tudósok által elmulasztottakat pótolni. IV. Károly császár az első német egyetemet Prágában 1348-ban alapította; ezt követték a bécsi (1365), a heidelbergi (1386), a kölni (1388) és az erfurti (1392) egyetemek, melyek után a XV. század elejéig még számos egyetem alapíttatott.

Lássuk most az ekkori tudományosság kiválóbb képviselőit. Ezek közül különösen kitünik a híres Albertus Magnus (Albertus Teutonicus, tulajdonképen Albrecht von Bollstaedt). Ez a dominikánus szerzetes s később regensburgi püspök, a mellett hogy a tudományokat Köln-, Páris-, Hildesheim- és Regensburgban tanította, nagy kiterjedésű irodalmi tevékenysége által az ismeretek terjesztésére a későbbi időkben is kiváló befolyással volt. Albertus Magnus, bár később sok fölfedezést neki tulajdonítottak, teremtő szellem nem volt, mint író és tanító azonban a természettudományok fejlesztése érdekében igen sokat tett.

Aquinói Tamás, az Albertus Magnus híres tanítványa, a középkor leghíresebb skolasztikusainak egyike, különös hévvel karolta föl a görög tudományosságot, de tudományos tevékenysége a peripatétikus filozofiának a theológiára való alkalmazásában kulminált. Be van ugyan bizonyítva, hogy a természettudományok, különösen pedig az alchimia terén önálló búvárként is működött, mindazonáltal szellemi tevékenységének egész irányzata sokkal alkalmasabb volt a búvárlat helyes útjáról való eltérítésre, mint egy újabb és helyesebb irány előkészítésére.

E helyett annál kirivóbban tündökölt a realisták és a nominalistáknak meddő s igen gyakran nevetséges vitáiban. Aquinói Tamás mint a reálisták s Duns Scotus francziskánus mint a nominalisták feje, az értelmi fejlődés történetében sivár emléket hagytak hátra.

E viták bajnokaival merőben ellentétben áll az angol Roger Baco, a XIII. század legkiválóbb szelleme.


22

Baco működése a tudományoknak, első sorban pedig a fizikának történetében magában véve egy kicsiny korszakot képez. Sajnos, hogy ezt a korszakot csakis a Baco szellemi élete képviseli, mert az értelmetlen kor nem volt képes arra, hogy a kiváló férfiú nyomdokaiba lépjen; a fáklya, melyet Baco meggyújtott, sokkal erősebb fényt árasztott, semhogy a sötétséghez szokott szem azt elviselhette volna.

Roger Baco, a doctor mirabilis, 1214-ben Ilchester-ben, a Somerset grófságban született. Eleintén Oxfordban, később pedig Párisban tanult. 1240-ben Oxfordba visszatért, s hogy a tudományoknak zavartalanul élhessen, a francziskánusok rendjébe lépett, de e mellett az egyetemen sűrűn látogatott előadásokat tartott. Tudományszomja és az a vágya, hogy mindenben az igazságot derítse föl, őt valamennyi tudomány művelésére serkentette, s csakis rendkívüli buzgalmának tulajdonítandó, hogy szelleme néha olyan irányokba tévedett, melyeket a helyes búvárlatnak czélhoz nem vezetőknek kell tartania; így például különös szeretettel foglalkozott az alchimiával és az asztrológiával, de ezt is csak azért tette, mert minden eszközt föl akart használni, hogy a dolgok lényegét közvetetlenül fölismerje. A tudományokat oly ép és helyes értelemmel fogta föl, mint senki más a kortársai, s csak nagyon kevesen a későbbi korbeliek közűl; de mivel oly titkokat is föl akart deríteni, melyek korának tudományos eszközeivel megfejthetők nem valának, némelykor a bűvészet titkaitól várt segedelmet!

Baco a fizikát a legnagyobb hévvel karolta föl. Hathatós támogatókra találván, kísérleteinek és terveinek kivitelére, az akkori idők viszonyaihoz képest rendkívüli nagyoknak nevezhető összegeket költhetett. Az optikában Ptolemaeus és Alhazen, az alchimiában pedig Geber voltak a mesterei; honfitársai közül sokan neki tulajdonították a sötét kamara, a nagyító üveg s a távcsövek fölfedezését, de mindebből csak annyi a való, hogy a gömbi törő közegek nagyítási viszonyait tanulmányozta, a nélkül, hogy a mikroszkópok és a távcsövek


23

elméletét fölállítani tudta volna. A domború üvegek nagyítását már Alhazen is ismerte, de a tulajdonképeni lencsékről még Baco nem szólott. Azonban Baco-t illeti az az érdem, hogy a homorú tükör gyújtó pontját helyesen meghatározta, mely tárgy fölött még a későbbi fizikusok is sokat vitatkoztak. Baco még a homorú tükrök készítésére is adott utasítást, de nem valószínű, hogy ilyen tükröket maga is készített, valamint sok más eszméje is csak tervben maradt. Optikai vizsgálatainak eredményeit 1267-ben jóakarójának, IV. Kelemen pápának küldött Opus majus czímű művében írta le, mely művével egyszersmind az eretnekség és bűvészet vádja ellen igazolta magát. Baco igen szellemesen írt a sugártörésről, a perspektiváról, a látott tárgyak látszólagos nagyságáról, a horizon fölött álló nap- és holdkorong látszólagos nagyobbodásáról.

Chemiai munkáiban, sőt már ezek czímeiben[8] is, nagyon is visszatükrözödik a korának szelleme. Chemiai fölfedezései közűl első helyen említendő egy a vízben is égő anyagnak s egy a puskaporhoz hasonló gyujtó szernek készítése. Baco világosan mondja, hogy szénből, kénből és salétromból olyan tüzet lehet készíteni, melylyel a villám és menydörgés hatásai utánozhatók; mindazonáltal a puskapor tulajdonképeni feltalálójául őt ép oly kevéssé tekinthetjük, mint az alkotó részek keverési arányát pontosan meghatározó Albertus Magnus-t, mert a mint már említők, a puskapor feltalálása sokkal régibb s a keleti népek révén vergődött világtörténelmi jelentősségre.

Baco mint mathematikus és mint csillagász is kimagaslik kortársai közűl. Pontos észleleteiről és számításairól a legfényesebben tanúskodik az a körülmény, hogy a Juliánus naptárban levő hibákat fölismerte, s egyszersmind a naptár javítását ajánlatba hozta.


24

A Baco szellemének e fényes szikrái rendkívüli föltűnést, egyrészről bámulatot, másrészről ijedtséget keltettek. Míg bámulói őt doctor mirabilis-nek nevezték, addig a sötétség bajnokai a rendkívüli férfiú vesztére törekedtek. Az utóbbiak őt először is a pokoli hatalmakkal czimboráló bűvész hírébe hozták, s megindították mindazokat a gyalázatos machinácziókat, melyek mindenkor alkalmaztattak, mikor arról volt szó, hogy egy a mindennapiasság köréből messzire kimagasló lángész láb alól eltétessék. Baco-t a római szent széknél bűvésznek és az ifjuság megrontójának vádolták; IV. Orbán pápa először is a kathedráról tiltotta le őt, s mivel ez a rendszabály Baco nagykiterjedésű befolyásával szemben nem sokat használt, őt börtönbe vetteté, az emberekkel való érintkezéstől elzárta, sőt fogságát koplalással súlyosbította. Barátainak közbenjárása a francziskánusok elfogultsága és vak fanatizmusa ellenében tehetetlen volt, s Baco szabadságát csak akkor nyerte vissza, midőn IV. Kelemen, azelőtt angolországi pápai legátus s az üldözöttnek benső barátja és tisztelője lépett a pápai trónra. De már Kelemen utóda alatt a gonosz ármányok ujra felütötték fejüket. A francziskánusok generálisa, Hieronymus Esculo, megtiltotta a Baco iratainak olvasását, s egy elfogató parancsot, melyet a szentszék megerősített, adott ki ellene. Ez a második fogság teljes tíz évig tartott, s Baco hiába törekedett a IV. Miklós néven pápává előlépett generálist iratainak ártatlanságáról és hasznos voltáról meggyőzni. Csak IV. Miklós halála után sikerült néhány előkelő angolnak őt a fogságból kiszabadítaniok. Baco visszatért Oxfordba, de nem sokára (1293- vagy 1294-ben) megszűnt élni.

Baco szenvedéseiben egy új szellemi irányzat ellen intézett üldözések eredményeit látjuk. Az üldözések okai ugyanazok, a melyeknek Baco kultura-történelmi nagyságát köszönheti. Baco-nak, ki nem csupán a fizikai természet, hanem még a szabad gondolkodás törvényeinek kipuhatolásába is mélyedett, korának szellemével nyílt összeütközésbe kellett jönnie.


25

A görögök és rómaiak tanulmányozásából egészen más eszméket merített mint kortársai; az ókoriak irataiból fölismerte, hogy mi a valódi tudomány és a valódi szellemi szabadság. A szentirás tanulmányozásából a keresztény tanok egyszerűségéről és erkölcsi mélységéről győződött meg. Így aztán csakhamar átlátta, hogy mindaz, a mit az ő kora tudományosságnak és vallásosságnak nevezett, az igazi tudományosságnak és az igazi vallásosságnak csak torzképe. Baco elég reformátori erőt érzett magában, hogy a skolaszticzizmus gyomját kiirtandó, eme meggyőződésével a sikra szálljon, hogy az egyházat és a tudományt reformálja. Vezérelvül azt tűzte ki, hogy az ember a tudását egyrészről a természet közvetetlen megfigyeléséből, másrészről pedig az ókori iratok tanulmányozásából merítse. Így akarta ő elejét venni a scholaszticzizmus példátlan egyoldaluságának és számtalan tévelyeinek és azoknak a szóbölcseségben eliszaposodott spekuláczióknak, melyek sem a dolgok természetében, sem az ókori iratokban, sem pedig a szentirásban kellőképen megállapítva nem voltak, s csak ezek félreismerése folytán a mélyebb gondolkodáshoz nem szokott egyének által a végtelenségig csűrettek és csavartattak. E nagyszabású tervének megvalósítását a megfelelő eszközökkel, azaz a természettudományok művelésével és a nyelvek tanulmányozásával vélte elérhetőnek. A theológiában az erkölcstant tette előtérbe s nyiltan kikelt a papok, nevezetesen a szerzetesek tudatlansága és erkölcsi romlottsága ellen, s a pápa előtt is nyilt szellemű iratokban bátran kifejtette az egyház reformjának szükséges voltát.

Ilyen eszmék és tervek megvalósítására a Baco kora még nem volt megérve. Így esett meg aztán, hogy Baco-nak reformátori hévvel előadott s éles dialektikával s szép nyelvezettel írt művekben kifejtett nézetei kortársai legnagyobb részében gyűlöletet és boszúvágyat keltettek. De a következő századok fényes elégtételt adtak a bacói eszméknek. Valóban, az újkor mind a tudományos, mind a vallásos, mind pedig a társadalmi téren csakis a Baco programmját vitte keresztűl.


26

Minthogy a Baco üldöztetésére első sorban fizikai és chemiai vizsgálatai adtak okot s ellenségei azokra alapították vádjaikat, úgy kell tekintenünk őt, mint az elsőt ki a fizikáért mártirságot szenvedett. A Baco sorsa szomorú érzelmeket kelt bennünk, de a fizika büszke lehet arra, hogy mindjárt első mártirjának egy Roger Baco-t mutathat föl.

Mindamellett hogy a Baco föllépése nagyban és egészben sikertelen volt, egészen eredménytelen még sem maradhatott. Ama rések után, melyeket Baco kemény csapásai a középkori skolasztikán ütöttek, a tudákosságnak ez a neme sokkal gyorsabban indult romlásnak. Hogy egész Európa a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte az Itáliában meginduló ujjászületési mozgalmat, ezt nagyrészt a Baco előkészítői érdemének kell betudni.

Fordúljunk most Itália felé, hogy az ujjászületés előkészítésének tényezőivel megismerkedjünk. E tényezők szorosan összefüggnek emez országnak politikai viszonyaival.

A XII. század vége felé Itália számtalan apró államra oszlott, mely államok egy része a pápához, a másik része pedig a német vagy a magát úgy nevező római császárhoz szított. De ez a két fejedelem csak hűbéri jogokat gyakorolt, a nélkül, hogy az apró államok fölött tényleg uralkodott volna. A császárok Piza és Génua segítségével Sziczilia birtokába jutván, uralkodói tevékenységük legnagyobb részét a hódított tartományoknak szentelték. A Hohenstaufok udvara valamennyi európai udvar között a legműveltebb és a leggazdagabb vala; a mórok tudománya kiváló pártfogásban részesült, a provençal irodalom Szicziliában termékeny talajra talált, s az irodalmat maguk a fejedelmek, különösen pedig II. Frigyes, művelték. Ha a pápa a császári hatalmat külső háborúk fölidézésével nem gyengíti vala, a Hohenstaufok bizonyára egész Italiát fegyver-erővel is hatalmukba kerítik, a mint azt politikai és irodalmi befolyásukkal máris hatalmukba kerítették.

Sziczilia után Italiának leghatalmasabb államai a velenczei


27

és a génuai köztársaságok valának; hatalmukat főképen a keletre gyakorolt befolyásuknak köszönhették. A hatalom utáni törekvésben Piza sem maradt el: a pizaiak megvetették lábaikat Afrika partjain, a szaraczénokat Szárdiniából és Korzikából és a Baleári szigetekről elűzték. Az olasz kereskedők, kik a kelettel szemben monopóliumot űztek, hazájukba nem csak tömérdek kincset hanem egyszersmind új eszméket s új ismereteket hoztak. A keletnek jelentős befolyása volt Itáliára: míg Pizában és Velenczében, mint ezt eme városok legrégibb műemlékei bizonyítják, a görög elem vergődött túlsúlyra, addig Sziczilia az arab elem befolyása alatt maradt. A művészetek először a rendkívül gazdag tengeri városokban fejlődtek, s csak ezután következett be Flórencz művészeti uralma. A többi államok köztársasági szervezetükkel és látszólagos függetlenségükkel sokkal inkább el voltak foglalva pártviszályaikkal, semhogy bármiféle hatalomeszközzel az imént fölsorolt államok rangjára emelkedhettek volna. Ez államok alapelve a "szabadság" volt, mely csillogó név alatt azonban csak azt kell érteni, a mit az alatt a középkorban egyáltalában értettek: a hatalom és az uralom birtokát. Az akkori fogalmak szerint az állam akkor volt szabad, ha nem kellett más államnak engedelmeskednie; ha az állam más államokat elnyomott, akkor csak a szabadságot gyakorolta. A szabadság modern fogalma, melynek lényege abban áll, hogy senki sem nyomassék el, s mindenki, míg a mások jogait és a törvényeket tiszteli, szabadon mozoghasson, akkor ismeretlen volt. Midőn az apró köztársaságok a szabadság érdekében harczoltak, akkor, az igaz, hogy szabadságukat törekedtek növelni, vagy a támadók ellen szabadságukat védelmezték, de ez csak úgy értendő, hogy vagy hatalmukat akarták növelni, vagy a birtokukba erőszakosan kerített hatalmat akarták megvédeni. Ennélfogva mindegyik államocska két hatalmi pártra szakadt, s e pártok azonosak valának azokkal, melyekre az egész ország szakadt, azaz a guelfek és a ghibellinek pártjával. Hogy a szakadás egészen


28

teljes legyen, nemcsak hogy egész Italia szakadt két részre, hanem még a városok, sőt egyes családok is külön-külön pártérdekeket hajhásztak, minek természetes következménye az egyéni szabadságnak (már t. i. a modern értelemben felfogott szabadságnak) teljes elnyomása volt.

Ily körülmények között a szellemi szabadságnak folytonosan a legkeményebb küzdelmeket kellett kiállania. Az irodalom és művészetek újjászületése ép úgy meg volt nehezítve, mint a tudományoké, bár az Itáliában a rómaiak által hátrahagyott emlékek az előbbeniekét jóval megkönnyítették. A tudományokat csakis a kelet révén lehetett fölkarolni.

Az első, ki az algebrát a keresztények között elterjesztette, a pizai származású Leonardo Fibonacci volt, ki algebrai főművében, az Abacus-ban, az algebrát és a hinduk arithmetikai rendszerét először terjesztette elő teljesen,[9] nemkülönben pedig az algebrai vizsgálatokat is tartalmazó s többszörösen kiadott geometriájával e tudomány kincseit is a lehetőleg teljesen föltárta. Egyébiránt a XIII. század tevékenysége az arab művek fordítására szorítkozott. Az asztronomiát, mely első sorban a naptárnak, s evvel az egyháznak szolgálatában állott, nem önmagáért művelték. Az asztrológia a titokszerű és a csodálatos iránt különös vonzalommal viseltető eme korban különös elterjedésnek s kedveltségnek örvendett, s bár az egyház azt mint a pogányság egyik maradványát üldözte, mégis a vallásos élet egyik nélkülözhetetlen kiegészítőjévé vált. A fejedelmek udvarai asztrológusok nélkül el nem lehettek, sőt a bolognai s páduai egyetemeken az asztrológiai tanszéket a legszükségesebbek egyikének tekintették.[10]

Az európaiak a XIII. században kezdtek megismerkedni ama fontos találmányokkal, melyek nemcsak az emberi ismeretek fejlődésére, hanem egyszersmind a világtörténelmi tények


29

fejlődésére is döntő befolyást gyakoroltak. Az iránytűvel a XII-ik század végén és a XIII-ik század elején találkozunk először, de hogy miként jutott ez a fontos eszköz a nyugatra, erről az iránytűre vonatkozó nagyszámú adatok nem világosítanak föl. Annyi bizonyos, hogy az iránytű eleintén nem volt felfüggesztve, hanem könnyű testekre téve a vízen úszott. A tulajdonképeni iránytűről Buti tesz először említést a Dante fölött írt kommentárjában; ebben használtatik először az olasz bussola szó is;[11] helytelen tehát az az állítás, mely szerint a mágnestű irányító képességét a XIV-ik század elején Flavio Gioja találta volna föl. Ép ily kétséges a deklináczió ismeretének eredete, mert az újabb vizsgálatokból kitűnt ugyan e találmány khinai eredete, de hogy miként jutott az el nyugatra, erre nézve megbízható adatok nem maradtak fenn. Hogy a deklináczió föltalálása majd Adsygerius-nak, majd pedig Kolumbus-nak és Cabot-nak tulajdoníttatott, evvel a tárgy nagyon kevés történelmi bizonyosságot nyert.

A puskaporról már említettük, hogy az a XIII-ik században valószínüleg a mongolok által hozatott nyugatra. E fontos találmány kezdeteivel sem vagyunk tisztában, mert az Albertus Magnus és Roger Baco-nak tulajdonított fölfedezések, ha a puskaporral csakugyan azonosak lettek volna, bizonyára rövid idő alatt elterjedtek volna. A Schwartz nevű svájczi szerzetes mondájának semmi történelmi alapja nincs.

A híres görög tűz, melylyel IV. Konstantin a Konstantinápolyt megtámadó szaraczén hajóhadat fölgyújtotta, szintén keleti eredetű. A görög tűz rendkívüli hatályosságáról tanuskodik az a körülmény, hogy készítésének módja a görög császárok által államtitokként őriztetett,[12] de használásának módját tekintve bizton állíthatjuk, hogy az a puskaportól lényegesen különböző anyag lehetett.


30

A XIII-ik században még néhány optikai munkával találkozunk, melyek, úgymint a Baco munkája, az arab Alhazen-éből voltak merítve. Az első munka a német vagy lengyel eredetű Vitello-é, s magában foglalja mindazt, a mit Ptolemaeus és Alhazen az optikáról írtak. Vitello-ról csak annyit tudunk, hogy szerzetes volt, s hogy művének megírására egy olaszországi utazása alkalmával gyűjtött ismeretei és tapasztalatai adtak alkalmat. Vitello volt az első, ki a szivárvány keletkezését nemcsak a reflexiónak, hanem egyszersmind a refractiónak is tulajdonította. Vitello munkája nyomtatva 1572-ben Bázelben jelent meg. A második munkát, mely szintén a XIII-ik században keletkezett, Joannes Peckham canterbury-i érsek írta; ez a munka nem egyéb, mint Alhazen homályos kivonata, s mindössze is csak amaz érdekről tanuskodik, melylyel szerzője az optika iránt viseltetett.

Ugyancsak az optika körébe tartozik még néhány fölfedezés, melyek egy része szintén az olasz földön tétetett. Ide tartoznak a szemüvegek, melyekről eleintén csak a vallásos iratokban tétetett említés, azonban egy sírirat megőrizte a föltaláló nevét. A flórenczi St. Maria Maggiore egyházban ugyanis egy sírirat[13] találtatott, mely szerint Salvino degli Armati nevű flórenczi bankár (megh. 1317.) a föltaláló. A pizai Alessandro de Spina, kit egyideig a föltalálónak tartottak, csak az Armati találmányát utánozta. Más irók határozottan állították, hogy a szemüvegek 1280 körül Flórenczben találtattak föl, de a flórencziak nem ismerték föl a találmány jelentőségét.[14]

Kétséget nem szenved, hogy a szemüvegek nagyban elősegítették a távcsövek föltalálását. Az optikai műszerek fejlődésére kevesebb haszonnal volt az üvegtükrök, azaz a fémekkel bevont üvegtükrök feltalálása. Az egyszerű üveget tükrök gya-


31

nánt már régóta használták, de csak Beauvais-i Vincze irt azokról először. A majorkai születésű Raimondus Lullus, híres alchimista, szintén beszél az üvegtükrökről. E tükrök csak ólommal voltak bevonva; az amalgámos tükrök először csak a XIV-ik században fordulnak elő, s valószínüleg egyszerű iparosok által találtattak föl.

Az orvosi tudományok, melyeknek úgy mint az algebrának és optikának a mesterei az arabok valának, nagy lendületet nyertek. A tudósok közül akkoriban az orvosoknak a legtöbb hírük és befolyásuk volt, s ez a befolyás igen jótékonyan hatott a rég elfeledt észleleti módszer fölélesztésére és az orvosi tudománynyal összefüggő természettudományok fejlesztésére.

A XIII-ik század természettudományi ismereteiről szólva, nem hallgathatjuk el ama nagyszabású utazásokat, melyeket az olaszok kelet felé tettek, s melyek mindannyian nagy befolyást gyakoroltak a természettudományi ismeretkör tágítására.

Ez utazások közül, akár a befutott területek terjedelmét, akár az eredmények gazdagságát tekintjük, első helyen állanak a velenczei Polo-k utazásai. Két testvér, Niccolo és Marco Polo, velenczei kereskedők, 1254-ben szerencsés üzleti vállalatok után, Bereke kán sarai mongol fejedelem udvarához utaztak, s ott szives fogadtatásra találtak. Ezután Bokharába és a Kublai kán székhelyére utaztak. A kán azt az ajánlatot tette nekik, hogy az ő küldötteiként egy előkelő mongol kiséretében Rómába a pápához utazzanak, s ettől kikérjenek száz tudós férfit, kik a mongol birodalom tudósainak bebizonyítsák, hogy a keresztény vallás több igazságon alapszik, mint bármely más vallás. A két testvér a küldöttséget elfogadván, majdnem négy évi utazás után Velenczébe érkezett, azonban a mongol küldött útközben meghalt. IV. Kelemen időközben szintén elhalván, a pápaválasztás késedelmei folytán Velenczében két évig vesztegeltek. A választást bevárni nem akarván, ismét útra keltek s Marco Polo-t, a Niccolo fiát, ki atyja távolléte ideje alatt 19 éves ifjúvá érett, magokkal vitték. A pápai intéz-


32

kedés eredményét Sziriában akarták bevárni, de a hosszú várakozásba bele unván, útjokat Közép-Ázsia felé folytatták. Azonban az utánok siető hírnökök őket St. Jean d'Acre-ba a megválasztott X. Gergelyhez vezették vissza; a pápa őket a szükséges iratokkal, a képzelt neophyta császároknak szánt gazdag ajándékokkal s fényes kisérettel látta el. Negyedfél évi utazás után megérkeztek a khinai császár udvarába, a Pekingtől 36 órányira fekvő Chemen-Fu-ba, hol az ifju Marco Polo már az első kihallgatás alkalmával megnyerte a fejedelem kegyeit, s annak kisérőjévé lett. Most alkalma volt, hogy az ázsiai népek szokásaival és erkölcseivel megismerkedjék; e mellett az óriási birodalom nyelveit, a khinai, tatár és a török nyelveket alaposan megtanulta. Végre annyira megtetszett a nagy-kánnak, hogy ez őt megpróbálta az állami ügyekben is alkalmazni. Most diplomatikai küldetésekkel az óriási birodalom messzefekvő tartományait utazta be, s mindenütt bő tapasztalatokat szerzett, minek folytán képes volt a nagy-kánnak tudomására biztos adatokat juttatni s ezáltal a kegyeit még inkább kiérdemelni. Az időközben rendkívül meggazdagodott három Polo csak nagy nehezen kapott engedélyt arra, hogy hazájokat meglátogathassák, s csakis azzal a föltétellel, hogy ismét visszatérnek. Mint teljhatalmú mongol követek a pápával, továbbá Franczia- és Spanyolországgal fontos ügyeket lettek volna elintézendők. Marco Polo elutazása még egy különösen megtisztelő megbízatással köttetett össze: a Kublai kán egyik nőrokonát, kit a perzsák fejedelme nőül kért, a perzsa udvarhoz kellett vezetnie. Három havi tengeri utazás után Jávába érkeztek s innét Ceylonon és Ormuson át a mongol herczegnőt a rendeltetése helyére vitték. Innét talán ismét visszafordultak volna, de hatalmas pártfogójuknak, Kublai kánnak haláláról értesülvén, 1295-ben Trapezunton és Konstantinápolyon át Velenczébe tértek. Midőn nemsokára Velencze és Génua között háború tört ki, Marco Polo egy gálya vezetésével bízatott meg, de fogságba került; fogsága idejét utazásainak leirására (való-


33

színüleg franczia nyelven) használta föl. Nemsokára kiszabadulása után, 1324-ben, Velenczében meghalt; atyja már nyolcz év előtt mult ki.

Mivel a három Polo közül csak Marco hagyott írott emléket hátra, a kivívott eredmények megitélésénél csakis ő jöhet tekintetbe. Azok után, a miket a nyugat tudomására juttatott, méltán elnevezhetjük őt a Kelet fölfedezőjének és a Kolumbus előfutójának. Miként Kolumbus-t, úgy őt is félreismerték s kigúnyolták kortársai, s csak a későbbi kor rótta le iránta az elismerés adóját.

Polo-nak e meseszerű utazásról közzétett leírása,[15] bár ez csak egy nagyobb mű bevezetésének látszik lenni, az ismeretek bővítésére rendkívüli befolyással volt. Polo új világot tárt a nyugatiak szeme elé: Khina, Kelet-India, a Szunda szigetek, Közép-Ázsia, mind oly dolgok valának, melyekről a nyugatiaknak azelőtt csak a leghomályosabb sejtelmeik valának; a geografiai s ezekkel együtt a kozmografiai nézetek Polo által mondhatatlanúl tágultak. Polo különös súlyt fektetett arra, hogy azoknak a tartományoknak, melyekben megfordult, iparát és művészetét ismertesse, s így az európaiakkal sok keleti találmányt ismertetett meg; ilyenek voltak a khinai fametszés, a papirpénz (!), a kőszén, a porczellán, a posták szervezete stb. Sajnos, hogy a Polo munkája oly csekély figyelmet költött; még azt sem lehet kitudni, eredetileg milyen nyelven írta azt! Honfitársai az ő leirásain, melyek szigorú igazságát a későbbi utazók egyértelműleg elismerték, nagyokat nevettek s a kik komolyabban fogták föl a dolgot, őt a hazugság vádjával terhelték. Polo úgy járt, mint a hogy előtte az algebra híres mestere, Fibonacci járt: érdemei jutalmául gúnyt aratott s a halála után kortársai még hamvairól is megfeledkeztek.

Valamint a Roger Baco eszméit csak később karolták föl,


34

úgy a Polo nagyszerű példája sem maradhatott buzgó követők nélkül. Polo munkája volt az, mely Kolumbus-t arra serkentette, hogy e mesés országokat nyugat felől megközelítse; Polo-nak tehát Amerika fölfedezésében bár csak közvetett, de mindenesetre nagyobb érdeme van, mint azoknak az állítólagos Amerika-fölfedezőknek, kiket a Kolumbus érdemeinek kisebbítői a homályból előre hurczoltak.

Itália abban a szerencsés helyzetben volt, hogy benne a tudományok újjászületését előmozdító tényezők ideje korán hatalmasan fejlődhettek. Szerencsés fekvésénél fogva alkalma volt, hogy mind a keleti, mind pedig a nyugati népekkel a legszorosabb érintkezésbe jöhessen, minélfogva abban a kiváló előnyben részesült hogy az ókor műveltségét föntartó népek tudományosságát a legtökéletesebben zsákmányolhatta ki. A tudományos élet fejlődése az egyetemek körében s a folytonos utazások az általános szellemi emelkedés mindmegannyi hathatós tényezői valának. A szellemi emelkedésnek csak egy akadálya volt: az egyház uralma, mely karöltve járva a szabad mozgást lenyűgöző skolasztikával, a szellemeket békókba vetette. E békók lerázása nagy és sok bátorságot igénylő munka volt, s a kik erre vállalkoztak, a szellem bármily fegyverével léptek légyen föl, a fölvilágosodás terjesztése körül halhatatlan érdemeket szereztek magoknak.

E bátor férfiak sorát Dante Alighieri (1265-1326), a Divina commedia halhatatlan szerzője nyitja meg. Dante volt az, ki az olasz tájszólások leghangzatosabb elemeiből egész Itália számára irodalmi nyelvet teremtett; ő volt az, a ki mind Rómának régi, de elrontott nyelvén, mind pedig a pápai mindenhatóságban, csalhatatlanságban és uralkodói hivatásban vetett meggyőződésen széles rést ütött. Az utóbbira a nemzeti állam szempontjából vállalkozott, s a költészet fegyverével merészen megtámadta az egyháznak azt a képzelt kiváltságát, mely szerint a szellemi ügyekben az első és legmagasabb fórumnak képzelte magát. A pokol tágas birodalmán át veze-


35

tőül a pogány Virgiliust választotta, a túlvilágról alkotott keresztény és pogány képzeleteket összekeverte, az elvetemült papokat és barátokat, sőt pápákat is minden mellékes tekintet nélkül a pokol mélységére kárhoztatta. A mit Roger Baco a tudományosság fegyverével tett, ugyanazt tette Dante a költészet fegyverével. De Flórencz hálátlan volt a szellemi szabadságnak eme bátor harczosa iránt s a nagy költő mint számüzött halt meg Ravennában.

A nagy közönség megszokta, hogy Dante-ben a költőt tisztelje, s nem vette észre azt a mély tudományosságot, mely a költeményeiben nyilatkozik. Pedig ez a tudományosság kiterjed az akkori ismeretek valamennyi körére, minélfogva méltán el lehet mondani, hogy "a Divina commedia repertoriuma az olaszok ismereteinek a XIV-ik század elején. A theológia, filológia, filozófia és a természettudományok története a Dante szellemének termékeiből tanuságot egyaránt meríthet. Dante maga nem csak hogy fizikai észleleteket, hanem, a mi még sokkal többet mond, kisérleteket is tett, s a kisérletek alkalmazását különösen ajánlta."[16]

Flórencz a nagy költő halála után, reá, kit éltében üldözött, büszke lett. A nagy elméjű Cecco d'Ascoli, a ki a Dante tudományos nézeteit (s nem Dante-t mint költőt) kritizálni merte, durva üldözéseknek tétetett ki, mely üldözéseknek az lett a vége, hogy a kiváló férfiút, mint asztrológust, a máglyára vetették. Pedig ugyanez a Cecco d'Ascoli évek során át az asztrológiát a bolognai egyetemen nyilvánosan, még pedig az egyház pártfogása mellett tanította! Sőt Flórencz a nagy költő szellemének kibékítésére még jónak látta, hogy műveinek magyarázására külön tanszéket alapítson.

E tanszék betöltésével Giovanni Boccaccio (1313-1375) bízatott meg. Boccaccio-t a nagy közönség, különösen a mióta századunk hatásvadászó művészete őt még operette-hősnek


36

is megtette, szintén csak egyoldalúlag ítéli meg. Boccaccio volt az első olasz, a ki a görögös műveltségű kalábriai Leontinus segítségével a régi Hellasz nyelvének ismét tiszteletet szerzett s Homért latinra fordította; Decameron-jával pedig az olasz próza megteremtőjévé lett. Miként Dante, úgy ő is keményen megtámadta a klérus és a római udvar erkölcsi romlottságát s ennek káros kihatásait az egész társadalomra, s nyiltan fölhivta a közfigyelmet a klastromokra, a tudományosság állítólagos megőrzőire. Ő maga látta, hogy a monte-casinói hires klastrom könyvtára a molyok, pókok és patkányok martalékává lett, s hogy az ókorról fönmaradt legkitünőbb kéziratok szent legendákkal s theológiai polémiákkal voltak telefirkálva.

A Mediciek korát megelőző irodalom harmadik kiváló képviselője a szintén flórenczi eredetű, de arezzói születésű Petrarca (1301-1374) volt, ki életében a hírét inkább Africa czímű latin époszának, mint mesterkélt szerelmi dalainak köszönhette, s ép oly buzgón művelte a latin, mint Boccaccio a görög nyelvet. Ő sem volt ugyan korának gyengeségei alól fölmentve, de, mint az avignoni komédia szemtanúja, a pápai hierarchiát keményen ostorozta, s miként Boccaccio, úgy ő is azon volt, hogy a skolasztikai lomot az ókori klassziczitás friss erével elsöpörje.

A következő XIV-ik század nagy események csíráit hordta méhében, de a fizikára nézve terméketlen volt. Csak a század elején találkozunk egy optikai munkával, mely figyelmünket kiváló mértékben köti le, s ez Theodorich nevű dominikánus szerzetesnek De radialibus impressionibus czímű műve. Theodorich-ról csak annyit tudunk, hogy eredetére nézve szász volt s művét 1310 táján irta.[17]


37

E műnek legérdekesebb része a szivárvány elmélete. Theodorich, a nélkül hogy a sugártörés törvényeit ismerte volna, mind az első, mind pedig a második szivárvány keletkezését helyesen megmagyarázza. Az első (alsó) ív szerinte úgy jő létre, hogy az esőcseppekbe hatoló sugarak a csepp hátulsó belső felületén visszaveretnek s a csepp előlapja által újra megtöretnek. Hasonló, csakhogy kétszeres belső visszaverődés folytán keletkezik a második szivárvány. De arról, hogy a cseppek bizonyos részei miért verik vissza a sugarakat, valamint arról, hogy miért van a színeknek ellenkező sorrendjük a két szivárványban, a Theodorich műve számot nem ad. Sajnos, hogy ez a mű, mely az optika fejlődésére bizonyára kiváló hatással lehetett volna, ismeretlen maradt. Később nagy fáradsággal kellett újra kipuhatolni ama tényeket, melyeket a Theodorich műve már magában foglalt.

A XIV-ik századnak a természettudományokra nézve legfontosabb jelensége abban áll, hogy ekkor kezdődtek meg az öntudatosan s bizonyos előre meghatározott tervek szerint tett geografiai fölfedezések, melyek az európai népek természeti ismereteit határtalanúl kibővítették. Nincs a természettudományoknak olyan ága, melyre nézve a geografiai nagy fölfedezések, közvetetve vagy közvetetlenűl, messzeható befolyást nem gyakoroltak volna. Ezek a fölfedezések, melyeknek az egész emberiségre kiterjedő politikai és társadalmi befolyásáról itt nem is szólhatunk, a fizikai tudományok ujjászületésének bár nem közvetetlen, de mégis rendkívül hathatós tényezői valának.

Az első nagyszabású tény ezen a téren a keletindiai tengeri út fölfedezése volt. Afrika körülhajózásának eszméje mar Tengerész Henrik portugal infansban (1394-1473) fogamzott meg. A bátor "Lusiádok" lassan, de biztosan törekedtek a kitűzött czélhoz, s Afrikának hegyfokait egyiket, a másik után, megkerülték. Az első nagy eredményt Bartolomeo Diaz vívta ki, ki a déli fokot, vagy a mint ő az ott kiállott szenvedések


38

emlékére nevezte, a Cabo tormentoso-t fedezte föl. II. János portugal király e fölfedezésben a föladatot félig-meddig megfejtettnek tekintvén, a hegyfokot a találó Cabo de la buena esperança névvel jelölte. S valóban, ez a jó reménység nem volt hiú, mert 1497-ben Vasco da Gama a fokot körülhajózta s a következő évben Kelet-Indiába szerencsésen megérkezett, tehát nyugatról érte el azt, a mit Kolumbus kelet felől vélt elérhetőnek.

Ez nagy eredmény volt; mégis, ha a nagy fölfedezésekről van szó, első sorban s mintegy önkénytelenül jut eszünkbe az oczeánontúli fölfedezés, Amerika fölfedezése.

Az olaszokat illeti a dicsőség, hogy nemcsak hogy Európában az ókori czivilizácziót új életre ébresztették, hanem még azt a nagy fölfedezést is tették, mely az újkor elején a világot és a kultúrát átalakította. Ha ezt a nagy forradalmat Amerika fölfedezésével hozzuk kapcsolatba, akkor Amerikának csakis második fölfödözéséről lehet szó. Ugyanis tudva van, hogy a XI-ik században Leif, a Vörös Erik fia, Amerikát észak felől fedezte föl s dél felé az északi szélesség 42 fokáig haladt. E fölfedezésre a norvég Naddod adott alkalmat. Naddod a IX-ik század második felében vihar által Izland partjaira vettetett; e szigeten az első normann kolónia 875-ben Ingolf vezetése alatt telepedett le; száz évvel később az izlandiak Grönland partjain kötöttek ki, s ezután csak száz évvel történt a közelfekvő Labradornak fölfedeztetése Leif által. A régibb, azaz a Leif előtti állítólagos fölfödözéseknek történelmileg megbízható alapjuk nincs.

Tudva van az is, hogy az északi Európa és az északi Amerika közötti összeköttetés a XIV-ik században megszakadt, minél fogva Amerikának első fölfedezése az északi népek szellemvilágára kiváló befolyással lehetett ugyan, de sem a világtörténelemnek, sem pedig a kultura-történelemnek folyására észrevehető hatást nem gyakorolt; Amerikának a normannok által való tagadhatatlanúl első fölfedezését szigorúan meg kell különböztetni ugyanazon kontinens tropikus részeinek fölfedezé-


39

sétől.[18] A második, a tulajdonképeni fölfedezésre nem a vihar haragja, nem a szomszédos részekre való természetszerű költözködési hajlam, hanem történelmi nagy előzmények és az emberi szellem búvárkodó tevékenysége adtak alkalmat.

A génuai Kolumbus Kristóf szellemét a portugallok fölfedezései s még inkább a Marco Polo leirásai lázas izgatottságba hozták; a mesés Cipango (Japán) és Kathai (Khina) ellenállhatatlan vonzalmat költöttek nagy lelkében. Kolumbus 1474-ben közölte tervét a flórenczi Paolo Toscanelli-vel, egy az asztronomiában nagy jártasságú férfiúval. Toscanelli biztatásai után Kolumbus szellemében a nagy terv teljesen megszilárdult s e pillanattól kezdve csak a kivitel eszközeire gondolt.

Miután Kolumbus-t a saját hazája, Génua, akkori balsikerei által lehangoltatva, meg nem hallgatta, más hatalmak pedig elutasították, végre is a magasra törekvő Hispánia, mely épen akkoriban volt a mórok uralmának véget vetendő, vette kezébe az ügyet. A terv kivitele elé azonban még sok akadály gördült, mert az eretnekeket ernyedetlen buzgalommal égető Hispánia jónak látta, hogy Szalamankába tudós és nem tudós egyháziakból álló tanácsot hivjon össze, hogy ez a tanács a merész tervről véleményét nyilvánítsa. E tudós férfiak leereszkedő gőggel mosolyogtak a terv fölött, s nem is tartották érdemesnek, hogy a dolgot érdemlegesen megvitassák. E helyett két tekintélyre, Lactantius- és Augustinus-ra hivatkoztak, s ezekkel az antipodák lehetőségének kérdését egy csapással eldöntötték, "mert senki sem járkálhat fölfelé tartott lábakkal s lelógó fejjel, s a fák sem növekedhetnek lefelé, de még nem is eshetik s nem havazhatik fölfelé, végre pedig, teljes lehetetlenség, hogy olyan népek is létezzenek, melyek a Noe leszármazási táblájában elő nem fordulnak." Még azok is, kik efféle badarságok fölött nevettek, az utazás nehézségeiben és hosszúságában legyőzhetetlen aka-


40

dályokat láttak. E nézetek s az egyidejű mór háború az Újvilág fölfedezését hat évvel késleltették.

A fölfedezés története és a Kolumbus sorsa sokkal ismeretesebbek, semhogy azokat még csak általános vonásokban feltüntetnünk kellene.

A bevégzett világtörténelmi esemény után az európaiak szeme előtt új világ tárult föl. A természet szépségei iránt már-már ébredező fogékonyság nyilt lelkesedésben tört ki; a világnézlet hirtelen átalakult, s az emberi értelem előtt minden akadály csekélyesnek látszott. A nagy mű befejezéséhez még csak a harmadik hiányzott: a Nagy-Oczeánt kellett keresztülhajózni. E feladat megfejtése a nagy előzmények után nem sokáig váratott magára; a portugal Fernando de Magelhaens és Cano sikerült vállalata után a föld kereksége az emberi értelem számára meghódíttatott.

Eme világtörténelmi események után az emberi tevékenység száz meg százféle ága előtt egészen új, mindakkoráig járatlan mezők nyiltak meg. Azonban e nagy eseményeket megelőzte egy másik, amazoknál sokkal szerényebb esemény, mely hívatva volt arra, hogy az emberi tevékenység mindegyik ágának egyaránt fontos szolgálatokat tegyen, hogy a szellemi érintkezésnek s élénkebb mozgalomnak akadályait egy csapással elhárítsa. Ez az esemény a könyvnyomtatásnak feltalálása volt.

A könyvnyomtatás, mindamellett hogy pusztán technikai találmány, a czivilizáczió történetében a legdíszesebb helyet vívta ki magának. A német nemzet büszkén vallhatja a magáénak e találmányt mint olyat, a mely az ő ölében kelt életre.

A könyvnyomtatás előfutója, sőt mondhatjuk a szülőanyja, a fametszés volt. Fametszetekkel a XV-ik század elején találkozunk először; legnagyobb részük szent képeket ábrázol. Németalföldön, hol a vallás és a humanizmus benső egyesítésének eszméje előbb fogamzott meg mint bárhol másutt, a fametszést könyvek nyomtatására is kezdették alkalmazni. Azonban e könyvek csak igen csekély terjedelműek, a legtöbbnyire pedig kevés szöveggel ellátott képes könyvek valának. Kétséget nem


41

szenved, hogy a fametszés, idők folytán tökéletesbülvén, kisebb mértékben előidézhette volna mindazokat az eredményeket, melyeket a könyvnyomtatás óriási mértékben előidézett. De a tökéletesebb eszköz, a könyvnyomtatás, sokkal hamarább jött létre, semhogy a bekövetkezett üdvös eredményeket a fametszéstől kellett volna elvárni.

Miként az ókorban hét város vitatkozott a Homér bölcsője fölött, úgy az újabb időkben a német, hollandi és olasz városok egész serege évszázadokon át küzdött ama dicsőségért, hogy magukat a könyvnyomtatás bölcsőjének nevezhessék. Mainz, Strassburg, Bamberg, Würzburg, Lübeck, Augsburg, Bázel, Harlem, Dortrecht, Antwerpen, Flórencz, Feltre, Velencze stb. mindannyian részt vettek eme küzdelemben. Nem lehet czélunk, hogy itt e találmány kritikai történetét előterjeszszük, s csak annyit jegyzünk meg, hogy a miként sok más találmány eredetének eldöntésénél, úgy itt is, a körül fordúl meg minden, vajjon mit értünk az illető találmány alatt, azaz a fejlődésének melyik stadiumában kezdjük megilletni avval a névvel, a melylyel jelenleg megilletjük. Kétségen kívüli dolog, hogy a metszés a XV. században igen sok városban volt elterjedve, s hogy egyes mesterek a metszésnek a könyvnyomtatásra való alkalmazását megkönnyítendők, különféle mesterfogásokat alkalmaztak. Ha azonban a könyvnyomtatást a szó modern értelmében fogjuk föl, akkor az igénytartók száma rendkívül leapad, sőt a dicsőség koszorúját csak egy városnak nyujthatjuk a nélkül, hogy a történelmi igazságot megsértenők.

Egy Gensfleisch nevű mainzi patriczius, kit anyja családi neve után közönségesen Gutenberg-nek nevezünk, ismeretlen körülmények folytán Strassburgban tartózkodott s e városban különféle technikai kísérleteket hajtott végre. E közben az a gondolata támadt, hogy jó volna a minden egyes könyvnél okvetetlenül ujra készítendő fametszéseket azáltal elkerülni, hogy minden egyes betű önálló metszetet képezne, s ennek folytán többféle nyomtatványnál alkalmazható lenne. Gutenberg


42

maga fogott az eszme kiviteléhez, de a fabetűk alkalmatlanoknak bizonyúltak be, minélfogva egy aranyművessel fémbetűket csináltatott. Négy évvel később Gutenberg visszatért Mainzba's egy ottani Fust nevű vagyonos polgárral szövetkezve egy nagy könyvnyomtatót alapított. Azonban alig hogy az első nyomtatott biblia 1455-ben megjelent, Gutenberg a társával számadási differencziák miatt összeveszett s Schäffer-rel egyesült; ez utóbbi a betűöntést nagy mértékben tökéletesítette. Gutenberg 1468-ban, művészetétől visszavonulva halt meg, de a nagy találmány villámgyorsasággal járta be az egész művelt világot; a XV-ik század végén már tízezernél több könyv nyomatott. A találmány legnagyobb mértékben a minden szellemi mozgalomra már teljesen előkészült Itáliában terjedt el.

A könyvnyomtatás rendkívüli hatásait körülményesen leírni fölösleges dolog volna. Elég, ha azt mondjuk, hogy az volt a tudományok extensiv terjedésének leghatalmasabb eszköze, s a szellemi szabadság leghatalmasabb fegyvere. Az élőszóval való oktatás megszűnt a tudomány terjesztésének majdnem kizárólagos eszköze lenni, s míg azelőtt a tudományok művelő erejének csak azok örvendhettek, kik oly szerencsések valának, hogy valamely főiskolán lehettek, addig most az eszmék országa ezer meg ezer ember előtt egyszerre nyílt meg. A könyvnyomtatás a szellemi dolgok fölött gyakorolt zsarnokságnak egyszerre s mindörökre véget vetett; mert míg azelőtt, ha az igazság bajnokát a börtönbe vetették, a szavát is elnémították, addig most a börtön, láncz, kínpad és máglya nem voltak képesek az igazság áramának folyását feltartóztatni, s az index-kongregácziók a hatalmas árammal vívott küzdelemnek nagyon szánandó képét nyujtották.

A könyvnyomtatás segítségével kivívott eredmények a legfeltünőbben Németországban mutatkoztak. Úgy látszik, mintha Németország csak hatalmas eszközre várt volna, hogy keresztül vigye azt a nagy tervet, melyet az akkoriban sokkal műveltebb Itália sohasem vihetett volna keresztül, t. i. a reformácziót.


43

Eme világtörténelmi esemény indító okait, a nélkül, hogy ezekre a figyelmet különösen fölhívtuk volna, már többször jeleztük.

Majdnem mindegyik nemzet keblében akadtak egyes kiváló férfiak, kik a vallási reform szükséges voltát erélyesen hangoztatták, s szellemi tevékenységükkel a reformácziót többé-kevésbbé öntudatosan előkészítették. Mégis az eszmék megvalósítása Németország számára volt föntartva.

A német humanizmus, mely a reformáczióhoz természetes átmenetet volt eszközlendő, később éledt föl mint az olasz. A humanizmus iránti lelkesedés Itáliából először Francziaországba ment át, de itt kevesebb hatást gyakorolt mint Németországban. Különben is Németországban már a humanizmus föléledése előtt is a skolasztika ellen éles oppoziczió nyilvánult, mely oppozicziónak eredete Németalföldre vezethető vissza.

Huss János volt az első, ki a klasszikus ókor helyesebb ismeretét szabadelvűbb vallási nézetekkel hozta kapcsolatba s ezáltal mind a skolasztikának mind pedig a pápai fönhatóságnak erélyesen ellenállott s a reformáczió utját vértanuságával törte meg. Szomorú sorsa a hierarchia ostorozóit eleintén visszariasztotta ugyan, de ezek annál nagyobb buzgalommal fogtak az ókoriak tanulmányozásához. A bázeli és a konstanczi zsinatok a német földre sok olasz tudóst vezettek, s az ezekkel való megismerkedés a föléledt filológiai buzgalmat még inkább fokozta. Számos német tudós Itáliába vándorolt, hol nem csak arra nyilt alkalmuk, hogy ismereteiket bővítsék, hanem hogy egyúttal a pápai uralom mély sülyedését közvetetlenül szemléljék. Hämmelin, Heimburg és Wesel voltak a kiválóbbjai azoknak a férfiaknak, kik üdvös reformeszmékkel tértek vissza Itáliából. De a német humanizmus virágzása csak Reuchlin és Erasmus föllépése által érte el a tetőpontját. Ugyanazt az irányt, melyet Itáliában Dante, Boccaccio és Petrarca képviseltek, ez a két férfiú, persze a külviszonyok által jelentékenyen módosított tevékenységgel, Németországban juttatta érvényre.


44

Johann Reuchlin (1455-1522) egy bádeni ifjú őrgróf kíséretében Párisba utazván, e városban megismerkedett a skolasztikus filozófusok vitáival s egyszersmind Johann Wessel-lel, ki őt a klasszikus tanúlmányokra bíztatta. A II. Pius pápa által 1460-ban Bázelben az ottani zsinat emlékére alapított egyetemen a görög Andronikus Kontoblakas-t hallgatta s egy bázeli művelt könyvnyomtatónak, Johann Amerbach-nak bíztatásaira összeállított egy latin szótárt, mely rövid idő alatt 23 kiadást ért. Ezután a görög nyelvről tartott előadásokat, melyek oly tetszésre találtak, hogy a szerzetesek már a római rendszert veszélyben forogni látták, minélfogva a jeles ember elleni áskálódásaikat megkezdették. Miután egy ideig Francziaországban és Tübingában tartózkodott, a württembergi herczeggel Rómába utazott, hol jó latinságával a bibornokokat bámulatba ejtette. Visszatértében Flórenczben megismerkedett Lorenzo udvari körével és Pico Mirandola-val, kinek befolyása által misztikus szellemi irányzata új táplálékot nyert. Reuchlin Heidelbergben akart letelepedni, de az ottani skolasztikus szerzetesek, kik az egyetemet uralták, a görög és héber előadások tartását megtiltották neki. 1510-ben megbizást kapott, hogy egy Pfefferkorn nevű keresztelt zsidónak a zsidók üldözésében kifejtett tevékenysége ügyében vizsgáló bíróként szerepeljen. Azonban Reuchlin részrehajlatlan és igazságos magatartása a dominikánusoknak sehogy sem tetszett s machinaczióikkal annyira vitték a dolgot, hogy Reuchlin mint eretnek és "az álnok zsidók pártfogója" az eretnekek ellen fölállított mainzi törvényszék elé idéztetett. De Reuchlin nem ijedt meg, s ügyével X. Leo pápához apellált. A vallási vitákkal különben is nem szivesen bajlódó pápa, mindamellett hogy a dominikánusok minden lehető pressziót gyakoroltak reá, a pört beszüntette, s Reuchlin filológiai nyugalmas munkában töltötte hátra levő napjait. Halála után barátai és hívei folytatták a szerzetesekkel megkezdett harczot, s az "obskuránsok levelei") (Epistolae obscurorum virorum, Coloniae, 1518) czímű híres iratukkal a szerzetesek


45

skolasztikáját és konyha-latinságát annyira nevetségessé tették, hogy még sokan az ellenfelek közül is a támadók táborába léptek át.

Reuchlin-nél sokkal passzivabb szerepet játszott a hollandi Erasmus Rotterdamus (Gerhard Hohe goudai lakosnak törvénytelen fia, 1467-1536). Erasmus klastromban neveltetett s nevelői őt is szerzetesnek szánták, de a cambrai-i püspök őt a szolgálatába fogadván, a klastromból szerencsésen megmenekült. Ezután a párisi egyetemet látogatta, azonban az ott előadott skolasztika őt a theológiától egészen elidegenítette, de annál nagyobb hévvel fogott a humanisztikai tanúlmányokhoz. Miután egy ideig Angolországban tartózkodott, szorúlt anyagi körülményei őt az irodalomi pályára terelték. Az Enchiridion militis Christiani (a keresztény harczos kézikönyve) czímű művében ama németalföldi irányzat érdekében polemizált, mely a kereszténységet inkább a lélek életében mint a külső formákban vélte föltalálhatni; ez a mű az igazán vallásos érzületnek lelkesedését és a szerzetesek gyülöletét egyaránt felköltötte. Az ezután irt "klasszikus mondásait" később két pápa jónak látta egyházi átokkal sújtani. Erasmus e munkái mellett szorgalmasan fordítgatta a görög írókat latinra, s mintán a tudományok hazáját, Itáliát is meglátogatta, másodszor is Angolországba ment, hol More Tamás házában (görög czím alatt) megírta "A bolondság dicsérete" czímű híres művét, mely a reformáczió egyik leghangosabban szóló előhírdetője volt. A mű rendkívüli föltűnést keltett, s megjelenése után már az első hónapokban két kiadás fogyott el belőle.

E műnél még sokkal fontosabb volt Erasmus-nak ama vállalata, mely az Új-Testamentom első tudományos (görög) kiadásából állott. A görög szöveg mellé a latin, a hibás Vulgatától független fordítás volt csatolva. Míg Reuchlin a héber nyelv ismeretét az Ó-Testamentomra, addig Erasmus a latinnak ismeretét az Új-Testamentomra értékesítette. Tehát mind a ketten előkészítették a reformátorok munkáját, mely, mint tudva van, a Szentírás terjesztésében kulminált.


46

Az Új-Testamentomot követték az egyházi irók kritikai kiadásai (görög és latin nyelven), melyeket szabadelvű nézeteinek terjesztésére használt föl. Erasmus e rendkívüli tevékenységével vallási élénk mozgalmakra adott alkalmat, bár maga a vallási viták iránt eléggé közönyös volt s csak egy dolog iránt, a filológiai tudományok iránt érdeklődött. Nem csoda tehát, ha Erasmus akkor, midőn a nagy vallás-háború kitört, a midőn tehát neki is határozott színt kellett volna vallania, nagyon kényes helyzetbe jutott. Kétértelmű magaviseletével a szerzetesek gyülöletét s a reformátorok bizalmatlanságát egyaránt fölkeltette, de a legszorongatottabb helyzetbe akkor jutott, mikor a katholikus theológusok, kik kiváló tudóssal nem rendelkeztek, őt arra kényszerítették, hogy Luther ellen írjon. Az ekkor már öreg és beteges férfiú végre erre is rászánta magát s Luther-t azaz ennek csak egyetlen egy, a megtámadásra valóban méltó tételét, a szabadakarat elnyomását, megtámadta. De fáradhatatlan lelkének főgondja a klasszikusok kiadása volt, s mindaddig az is maradt, míg kizárólag az ókori tudományosságnak szentelt életét be nem fejezte.

A német humanizmus magas fokú kifejlődése által a reformáczió teljesen elő volt készítve s azok, a kik Reuchlin és Erasmus után még a sorompóba léptek, az előzményekhez új tényekkel nem igen járulhattak. De erre már nem is volt szükség. A reformáczió tüze már az Erasmus korában magas lángokban csapott föl, hogy elpusztítsa mindazokat a korlátokat, melyeket kiváló szellemek évszázados munkája az útból el nem takaríthatott. Persze, hogy az még most is nagy kérdés, vajjon a reformáczió teljesen megoldotta-e ama nagy föladatot, melyet megoldani hivatva volt. Nagy munkába kellene fognunk, ha e kérdés diskussziójára akarnánk vállalkozni. Ez azonban úgy sem lévén föladatunk, csak azt akarjuk hangoztatni, hogy a végleg bekövetkezett reformáczió által évszázadok előzetes munkája ülte diadalát. A reformáczió megmutatta, hogy a szellem szabadságát fékező korlátok bármily erősek legyenek is, vég-


47

tére is összeomlanak; bukásuk a szellemi emelkedés és a fölvilágosodás új korszakának bekövetkeztét hírdetik.

Miután az eddigiekben az értelmi erő és a szellemi szabadság fejlődésének történelmi fázisait általános vonásokban rajzoltuk, áttérhetünk az ismertetésére ama férfiak életének és tudományos tevékenységének, kik a fizika ujjászületésének közvetetlen előkészítői voltak. A fizika ujjászületése amaz impozáns időszakba esik, melyben az emberi szellem minden irányban nyilatkozó tevékenysége a világtörténelem új korszakát nyitotta meg. Az ókori tudományosság föléledése, a nagy találmányok és geografiai fölfedezések, végre a szellemi szabadság diadala szükségképen maguk után vonták az ujjászületését, vagy a modern fölfogásnak engedve mondhatjuk a megteremtését ama tudománynak, mely az észlelt és a gondolkodó tehetség összhangzatos együttműködésének az eredménye. Az emberi tehetségek emez együttműködése folytán a XV. század második felében az ég és föld tüneményei az emberi értelemnek az örök harmónia törvényeit kezdik hangoztatni. A szellemi forradalmak emez időszakába esik a működése azoknak a férfiaknak, kik a modern fizika útját egyengették; s midőn az út nagyjában már meg volt törve, midőn a szellemi forradalom első nagy időszaka már lezajlott, akkor lépett fel Galilei, hogy a jövendő századok számára a fizikának biztos és szilárd alapjait vesse.


48


LEONARDO

A milanói S. Maria delle Grazie nevű klastrom refektoriumában van egy fal-festmény, mely az Úr vacsoráját ábrázolja. E képnek százezrekre menő utánzatai és másolatai föltalálhatók az egész föld kerekségén mindenütt, a hol keresztények laknak. Az immár négyszáz éves kép szerzője Leonardo da Vinci, az olasz festőművészet egyik korifeusa.

Ez a kép, ha Leonardo többet nem festett volna is, egymagában elegendő volna arra, hogy festőjét minden művelt ember kiváló művésznek ismerje. A műtörténelemben járatosabbak még azt is tudják, hogy a Leonardo művészetének dicsőségét sem Michel Angelo, sem Rafael nem homályosíthatták el, de sokkal csekélyebb a száma azoknak, kik Leonardo-ban az emberi ismeretek mindegyik ágának kiváló művelőjét, a tudományoknak, különösen pedig a természettudományoknak megujítóját ismerik. Pedig ha nemes szelleme termékeit, melyek persze csak évszázadok után találtak a megérdemlett méltatásra, a kellő figyelemmel vizsgálgatjuk, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy itt az olasz föld szülte legkiválóbb emberek egyikével van dolgunk; hogy a fizikában ő volt a Galilei előtti korszak legkiválóbb alakja; hogy tudománya, s mi még többet mond, tudományos módszere őt teszik Galilei legnagyobb és legméltóbb előfutójává.

Leonardo, a flórenczi signoria egyik jegyzőjének törvénytelen fia, a Flórencz közelében levő Vinci nevű kastélyban

Nagyítás


49

1452-ben, tehát 112 évvel Galilei előtt, született. Már gyermekkorában föltünt nem csak a művészet iránti hajlamai, hanem alkotó képessége által is, s mint fölserdült ifjú már valóságos remekműveket alkotott. Midőn mesterének, Verocchio-nak egyik képébe egy angyalt festett, a művész szégyenkezve, hogy tanítványa felülmúlta, megfogadta, hogy az ecsetet többé kezébe nem veszi.

Leonardo művészi tevékenysége mellett mathematikai, mechanikai és hidraulikai föladatok megfejtésével is foglalkozott; technikai czélokra szánt különféle gépeket tervezgetett s ezek rajzait és mintáit készíté. Nem csekélyebb buzgalommal űzte a zenét, sőt új hangszereket is talált föl; végre, különösen mint improvizátor, nem csekély költői tehetséget is árult el.

1482-ben Lodovico Maria Sforza milanói herczeg szolgálatába lépett, s a herczeg bukásáig (1499) Milanóban maradt. Ebben az időszakban hozta létre művészete remekeinek nagy részét: azonkívül mint műépítő és mint mérnök is működött: épített, csatornákat ásatott, az Adda vizét a Naviglio della Martesana-val Milanóig vezette. Ebben az időszakban írta a tanítványai számára Trattato della pittura czím alatt azt a művét, mely, bár nem az eredeti alakjában, egyedül maradt ránk közvetetlenül. E műben különös figyelmet érdemel az a körülmény, hogy tanítványait első sorban a természetnek és nem az antik művészetnek tanulmányozására utalja; különös súlyt fektetett az anatomiára, s maga is anatomiai táblákat rajzolt, melyeket Marc Antonio della Torre Páduában az anatomiai előadásainál használt. A milanói akadémia az ő auspicziumai alatt alapíttatott s ő általa igazgattatott, s ő volt az akadémiai tagok munkásságának leghathatósabb támogatója. Ez utóbbi irányban nyilatkozó tevékenysége a legfényesebben tünt ki a Luca Paciolo Divina Proportione czímű művében, mely a test arányainak s a perspektivának addig nem ismert vagy elhanyagolt törvényeit tárgyalja. Ez a munka úttörő volt; ennek alap-


50

ján emelkedett az olasz művészet a tökéletesség legmagasabb fokára.

1500-ban Leonardo kénytelen lévén Lombardiát odahagyni, Flórenczbe ment, a hol ismét művészies munkálkodás mellett vízépítészettel, nevezetesen az Arno szabályozásával foglalkozott. 1502-ben mint udvari építő és főmérnök Borgio Valentino herczeggel a toskánai tartományban körutat tett s a várakat vizsgálta meg. 1505-ben Barbigában - hol családjának birtoka volt - tartózkodott, de néhány kisebb utazás után, a signoria meghívására, ismét Flórenczbe tért vissza. 1508-ban Vaprio- és Canonicában találjuk, mely helyeken a Naviglio della Martesana hajókázhatóvá tételével foglalkozott; a következő évben pedig a Milano melletti St. Cristoforo csatornát fejezte be. Ugyancsak Milanóban XII. Lajos franczia király diadalmenetének fényes díszleteit készítette, a miért a királytól St. Cristoforonál a Naviglio egy részét ajándékba kapta; a király őt egyszersmind udvari festőjévé is kinevezte. Leonardo a tulajdonát képező csatornán bámulatra méltó zsilipet épített. A következő években csak a tudományokkal, különösen pedig M. A. Torre-nél Páduában az anatomiával foglalkozott.

Sforza Miksa herczeg Milanót időközben birtokába ejtvén, Leonardo-t is rövid ideig eme városban találjuk; de 1513-ban ismét Flórenczbe, innét pedig Giuliano da Medici érsekkel Rómába utazott. Úgy látszik azonban, hogy Rafael-nek és Michel Angelo-nak ez időkbe eső működése őt nem igen ösztönözte a művészetek gyakorlására, mert római tartózkodása alatt inkább tudományos dolgokkal, nevezetesen a mechanikával és az optikával foglalkozott. X. Leo pápa kegyeit csakhamar elveszíté, mert a pápa, ki őt egy kép festésével bízta meg, arról értesült, hogy Leonardo a chemiával foglalkozik. Ez a foglalkozás pedig abban állott, hogy Leonardo festményekhez való lakkokat készített! Leonardo elhagyta a pápai udvart s élete ezután folytonos bolyongásból állott. Miután 1515-ben rövid ideig


51

Flórenczben tartózkodott, a következő évben Milanóba ment, mely városba I. Ferencz franczia király is ugyanebben az évben vonúlt be. Ez időtől fogva a franczia király kiséretében maradt s őt Francziaországba is követte, de már 1519. május 2-ikán az Amboise melletti Cloux kastélyban, tanítványai körében meghalt.

Leonardo viszontagságos élete hangosan bizonyítja, hogy eme kiváló férfiú értékét kora föl nem ismerte. Még azok is, kik őt különös pártfogásukba vették, elmulasztották, hogy őt érdemei és tett szolgálatai arányában jutalmazzák. Milanói első tartózkodása alkalmával Sforza Ferencz szobrának készítésével bizatott meg. Ez a szobor, mely a kortársak tanusága szerint a leghíresebb szoborművekkel vetekedett, igénybe vette Leonardo idejének nagy részét, s mégis, a mint Leonardo maga írta, a mikor azon már néhány évig dolgozott, alig kapott annyit, hogy munkásait kifizethesse, s végre még ruhát is kellett kérnie, hogy testét befödhesse, s kicsibe múlt, hogy a művészetekről le nem kellett mondania![19]

A szép szobrot, melyen Leonardo tizenhat évig dolgozott, a mikor a francziák Milanóba vonúltak, a gascogne-i lövészek lerombolták. Nem sokkal jobb sorsa volt Leonardo festményei nagy részének, de a legrosszabb sors várakozott kézirataira. Leonardo maga egy művét sem adta ki; jegyzeteit kisebb füzetekké egyesített lapokra írta, mely eljárása a főoka annak, hogy iratai nagyrészt elkallódtak. Műveinek későbbi kiadásai[20] csak hiányos és gyakran ferdített másolatokból állíttattak össze. De mindamellett, hogy iratai avatatlan kezek közé kerültek s ez oknál fogva is nagyon szétszóródtak, mégis 15 kötetre rúgnak. Ez iratok legnagyobb részt Párisban a


52

Bibliothéque Mazarinben, a franczia Institut épületében őriztetnek. Venturi, ki azokból a tudományra nézve fontosakat kivonatozta,[21] azt állítja, hogy a festés e rendkívüli ember foglalkozásainak csak csekély részét tevé, s mint műépítő, szobrász, zenész és tudós korának egyaránt kimagasló alakja volt. A tudományok legkülönbözőbb ágait ú. m. az algebrát, a mechanikát és fizikát az asztronomiát egyenlő buzgalommal s korának viszonyaihoz képest fényes eredménynyel művelte, sőt bizonyos szakokban, mint a dinamikában, a hidraulikában, a perspektívában és az anatomiában úttörő volt. A milanóiak méltán írhatták Leonardo márványszobrának talpkövére: al rinovatore delle arte e delle scienze.

Tekintsük meg Leonardo-nak a fizikában szerzett érdemeit. Leonardo kéziratait Venturi és Libri tüzetesen átvizsgálták; a következőkben e két tudós ide vonatkozó műveire fogunk támaszkodni.

Mivel a Leonardo foglalkozásainak jelentős része a száraz- és a vízépítés volt, a gépek szerkesztésével, vagyis az akkori mechanikával szükségképen kellett foglalkoznia. Leonardo nemcsak, hogy a régibb egyszerű gépeket javította, hanem még számos új összetett gépet szerkesztett. De Leonardo nemcsak föltaláló, hanem még spekulativ tehetség is volt, a minek a legnyomósabb bizonyítéka az, hogy a dinamikának, a Galilei új tudományának nyomai ő nála kezdődnek. Ő volt az első, ki a lejtős esés törvényeit ismerte, mert a sokkal könnyebben meghatározható egyensúly-föltételen kívül a lejtős esés idejének a függélyes esés idejéhez való viszonyát is helyesen határozta meg. Nála találjuk egyszersmind a virtuális sebességek elvének nyomait, s mivel a szabadon eső test sebességét számtani arány szerint növekedőnek s a nehézségi erőt állandó gyorsító erőnek képzelte,[22] nyilván való, hogy a szabad esés lényegét is ismerte.


53

Leonardo meghatározta a piramis súlypontját s ezt az alap súlypontját a csucscsal összekötő egyenes negyedrészére helyezte. Eljárása megegyezett a jelenlegivel: a piramist az alappal párhuzamos szeletekre osztotta. Valamely testrendszer súlypontját akképen határozta meg, hogy először az egyes testek súlypontjait kereste föl, s ezután az emeltyű törvénye segítségével a testeket kettesével kombinálta. A mi a piramis súlypontját illeti, megjegyzendő, hogy azt már Archimedes föltalálta, de a szirakúzai mathematikus eljárása ismeretlen maradt. A tudományok ujjászületése óta Leonardo foglalkozott először a súlypont tanával; azonkívül az ütközésről is irt egy munkát;[23] figyelembe vette a surlódást s ennek hatásait szellemes kísérletek által megállapította, egyúttal fölismerte a perpetuum mobile lehetetlenségét. Hogy a gépek hatásképességét meghatározza, dinamométert szerkesztett; az állatok munkaképességének maximumát azok testének súlyából és izomerejéből kombinálta. A levegő ellenállását, súlyát és sűrűsödését észleletek által állapította meg, s a levegő súlyos voltából a könnyű testek fölemelkedését s a felhők képződését magyarázta meg.

Leonardo a madarak röpülését és az állatok mozgását körülményesen tanulmányozta. Mechanikai és anatomiai vizsgálatainak az a czéljuk látszott lenni, hogy velük kitalálja az ember repülésének módját. Az általa föltalált egyéb gépekben praktikus szellem nyilvánúl: alig volt az iparnak és a mesterségeknek ága, melynek segédeszközeit valamely czélszerű géppel nem gyarapította volna. Hidraulikai vizsgálatai őt korának első víz-építő mérnökévé avatták. A folyós testek fizikájában még a hajcsövekre vonatkozó észleletei által tünt ki.

Az akusztikában nem csak az által tette a nevét emlékezetessé, hogy új hangszereket talált föl, hanem még az által is, hogy a rezgő lapokon keletkező szabályos poralakokat észlelte.


54

Az optikában ismerte a lencse nélküli sötét kamarát, melyre a látás elméletét alapította. A fény diffrakcziójára vonatkozólag egy fontos észleletet tett. "Valamely sötét helyről szemlélt fényes nyilás, mondja Leonardo, bár mindenütt egyforma széles légyen, mégis erősen összeszorúl a környékén ama tárgynak, mely a szem s eme nyilás közé tétetik."[24] Leonardo megmagyarázta a hold szürke fényét; foglalkozott a csillagok reszkető fényével, melyről megjegyezte, hogy ez nem a csillagban, hanem a szemünkben keletkezik. Leonardo elvetette a fény emissziós elméletét s bár a fénytüneményeket az általa tüzetesen tanulmányozott vízhullámok tüneményeivel közvetetlenül nem hasonlította össze, a fény és hang terjedésének módját mégis azonosnak képzelte.

Leonardo sokat foglalkozott a meteorológiával; a hőmérő és a higrométer eszméjével nagyon megbarátkozott, s e készülékek első, persze még nagyon gyenge nyomait nála találjuk föl.[25]

A föld mozgásáról való nézetet, Kopernikus előtt, támogatta, s az ég fizikájának többrendbeli kérdésével foglalkozott.

Leonardo volt az első, ki a megkövült állatokat és növényeket, valamint a geológiai rétegeket, melyekben azokat találta, gondosan megfigyelte. Ezenkívül tüzetesen tanulmányozta az összehasonlító anatómiát és a növény-fiziológiát.

A mechanikát és a fizikát az algebra és a geometria segítségével tanulmányozta. A geometriáról külön munkát irt; algebrai vizsgálatainál a betűket használta; a + és - jelek is tőle erednek.[26]

E nagy számú fölfedezések által Leonardo az ujjászületés korszakának legjelesebb fizikusaival egyenlő rangra emelkedik.


55

De roppant ismereteinél még sokkal fontosabb az az irány, melyet a tudományok művelésében követett. Abban a korban, midőn csak Aristoteles volt tekintély, s mindenki csak ezt olvasta és értelmezte, de tanainak javítására vagy esetleg a tovább fejlesztésre senkisem gondolt, ebben a korban Leonardo nemcsak hogy a tudományt tényleges eredményekkel gazdagította, hanem a mi még fontosabb, megjelölte a módszert is, mely a természet helyes ismeretére vezet; rendkívüli ismereteit nem csak a szorgalmas észlelésnek, hanem a reflexiók hosszú sorának köszönhette; az észlelet szükséges voltát épen úgy ismerte el, mint az észszerű spekuláczió fontosságát, s a természet tanulmányozásának módszerére nézve a leghelyesebb és legigazabb szabályokat állította föl;[27] utasításai sokkal találóbbak, mint a későbbi filozófusoknak, nevezetesen verulámi Baco-nak terjedelmes művekben foglalt taglalásai;[28] meg volt győződve arról is, hogy mathematika nélkül biztos tudás nincs. A mechanikát a mathematikai tudományok paradicsomának nevezte, "mert a mechanika által szerezzük meg a mathematikai tudás gyümölcseit."[29] E szavak mindenkorra a legszebben jellemzik a mathematikának a természettudományokhoz való viszonyát; e szavai czélzata által Leonardo határozottan előtüntette azt a különbséget, melynek a modern és az ókori fizikus között fenn kell állania. Az ókoriaknál a mathematikai, tehát a spekulativ elem volt a túlnyomó; Archimedes-nél "az általa föltalált geometriai tételeknek mechanikai fogalmakkal való kombinácziója gyakran csak arra szolgált, hogy geometriai hajlamainak legyen mibe kapaszkodniok."[30] Leonardo-val kezdődik a fizikának ujjászületése; a régi könyvek megszünnek a tudományosság kizárólagos forrásai lenni, s az, a mi Roger Baco-


56

nál mint a pusztába kiáltott szó enyészett el, Leonardo messzire ható tevékenységében már egészen konkrét alakot öltött.


Irodalom

Amoretti, Memorie storiche su la vita di L. d. V., Milano, 1784, 1804.

Gallenberg, L. d. V., Leipz. 1889.

Venturi, i. m

Bossi, Vita di L. d. V., Padova, 1814.

Braun, L. d. Vinci's Leben, Halle, 1819.

Brown, The life of L. d. V., London 1828.

Libri, i. m. III.

Deléduze, Essai sur L. d. V., Paris, 1844.

Ranalli, Considerazioni intorno a L. d. V, Firenze, 1843.

Dumesnil, L. d. V., Paris, 1850.


57


KOPERNIKUS

Nagyítás


I.
Kopernikus él
ete

A fizikai tudományok Leonardo-ban ünnepelték föltámadásukat. A mit Leonardo inkább passziv eljárásával dicsően megkezdett, azt Galilei erélye végleges diadalra juttatá. Hogy ez a diadal teljes lehetett, az Leonardo-n kívül még Kopernikus-nak köszönhető, ki az ég fizikájában ugyanazt tette, a mit Leonardo a föld fizikájában tett: megtörte az ókori hagyományoknak szellemet zsibbasztó korlátait, s az által, hogy a Kepler, Galilei és Newton műveinek útját egyengeté, a fizika fejlődésére a lehető legnagyobb befolyással volt.

Kopernikus életéről szóló eredeti okmányok nincsenek; a legrégibb biografiát száz évvel halála után Gassendi írta. S bár Kopernikus neve a XVII-ik században nagyon is ismeretes volt: Galilei sorsa eléggé intő példa volt azok számára, kiknek kedvük lett volna, hogy Kopernikus-t és műveit érdem szerint méltassák.

Kopernikus[31] Miklós, a róla elnevezett világrendszer halhatatlan megalapítója, 1473. február 19. (mások szerint 1472. jan. 19.) született. Thorn volt ama városka, melyből Voltaire


58

szavai szerint "kiáramlott az a fénysugár, mely jelenleg a világot elárasztja."

Kopernikus származásának körülményei olyanok, hogy nemzetiségét nem lehet biztosan megállapítani, s az e kérdésre vonatkozó - különben eléggé meddő - vita még most sincs eldöntve.

Hogy lengyel volt, a mellett bizonyít születés-helye, ámbár Thorn és az ermlandi érsekség a német lovagrendhez tartoztak, s Thorn csak Kopernikus ideje óta, csak szerződésszerűleg állott Lengyelország védnöksége alatt; lengyel nemzetisége mellett bizonyít még Zernecke thorni krónikájának egyik helye és Centner Geehrte und gelehrte Thorner czímű könyvében levő egyik nemzetség-tábla. E szerzők szerint a Kopernikus atyja krakkói polgár (seborvos) volt. Lengyel nemzetiségét mintegy megerősíti a lengyel nemzetnek iránta való rendkívüli tisztelete és kegyelete, melynek egyik maradandó bizonysága az I. Napoleon által megrendelt és eredetileg Thornnak szánt, de 1829-ben Varsóban egy ottani tudományos társaság költségein fölállított emlékszobor (Thorwaldsen mintája), mely "Nicolao Copernico grata patria" föliratot visel; továbbá a gróf Sierakowsky által a krakkói Szt-Anna templomban fölállított "sta sol, ne moveare" (Józsue 10, 12) föliratú emlék.

Ellenben német származása mellett bizonyít őseinek - persze még szintén el nem döntött - német eredete, továbbá Cramer Márton püspök 1580-ban kiadott körlevelének egyik helye, mely egyenest Poroszországot nevezi a Kopernikus hazájául, s végre az a körülmény, hogy Kopernikus csak latinul és legfeljebb németül, de lengyelül soha sem irt.[32]

Mindamellett, hogy jelenleg nem dönthetjük el, hogy Kopernikus melyik nemzet fiául vallotta magát, mégis, úgy hiszszük, hogy lengyel származásában a nevének szláv hang-


59

zásánál és értelménél fogva (kopernik = epedő) nem kételkedhetünk. Ha kortársai többet törődtek volna vele, nemzetiségének kérdése jelenleg alig lehetne vita tárgya!

Kopernikus már 10 éves korában elveszíté atyját; ez időtől fogva a nagybátyja, Wesselrode Lukács viselte gondját. Már szülővárosában megismerkedvén az ókori klasszikusokkal, magát orvossá kiképezendő, a krakkói egyetemre ment, s itt a doktori diplomát meg is kapta. Mindazonáltal az Albertus Brudzevius mathematikai előadásai, de még inkább a Regiomontanus név alatt ismert csillagász és mathematikusnak nagy híre őt a mathematikának, az előtt is kedvencz tudományának, tüzetes tanulmányozására buzdította. Iskolatársaival később tudományos levelezést váltott. Mivel már ekkor olaszországi utazásra gondolt, jónak látta, hogy magát a perspektivában és a festésben is képezze.[33]

Az egyetemet elhagyván, rövid ideig családja körében, Thornban maradt, de innét csakhamar Bécsbe ment, a hol Regiomontanus-on kívül a szintén nagyhirű Purbach tanított. De, úgy látszik, csakhamar átlátta, hogy a tudományok és művészetek valódi hazája Itália, mert bécsi rövid tartózkodása után, 23 éves korában, Olaszországba sietett.

Olaszországi hosszú tartózkodásáról megbízható adataink nincsenek. Először Paduába ment, hogy ott filozófiát és mediczinát tanuljon, de onnét gyakran ellátogatott Bolognába, a hol az akkoriban nagyhírű Domenico Maria Ferrara (Novara) csillagász tanított. Kopernikus csakhamar megnyerte e jeles férfiú barátságát, sőt vele tudományos vizsgálatokat is hajtott végre. Így például tudjuk, hogy a két tudós 1495-ben az Aldebarannak (a Bika szemének) a Hold által való elfödését észlelte. Tudjuk továbbá, hogy Kopernikus Rómában a mathematikát és az asztronomiát tanította, s ugyanott 1500-ban egy


60

holdfogyatkozást észlelt. Kétséget nem szenved, hogy a Föld mozgásának Leonardo s más olasz tudósok által felelevenített elmélete jelentős befolyással lehetett a Kopernikus későbbi nagyszerű alkotására.

Hazájába való visszatérése után nagybátyjától, ki időközben ermlandi püspökké lett, a frauenburgi káptalannál kanonokságot kapott, mely állását a nagybátyja halála után Habion püspök alatt is megtartotta. Ez állásában bátorságának és szilárd jellemének fényes tanújelét adta, a mikor nem törődve sem a német lovagrend, sem pedig a lengyel főnemesek kegyeivel, a lengyel királytól rendeletet eszközölt ki, mely rendelet folytán a lovagrend arra köteleztetett, hogy az elvett alapítványi birtokokat visszaadja. A káptalan egyhangú választása folytán a graudenzi országgyűlésen mint képviselő tevékeny részt vett, azonban az érczpénzek szabályozása ügyében kidolgozott alapos munkálata ad acta tétetett s annak figyelembe vétele jobb időkre halasztatott.

Azonban a Kopernikus főfoglalkozása az asztronomia maradt. Csendes visszavonultságban a világrendszer szerkezete fölött elmélkedett, s miután már az ókor egyes irataiban is a Ptolemaeus rendszerének hibás voltát föltüntetve látta, neki bátorodott, hogy azt, a mit eddig az ezer éves tantól eltérőleg csak gondolni mert, egyszersmind irásba is foglalja. Főmunkájának megirásához 1507-ben fogott. E mellett asztronomiai munkálkodásának kiváló részét a Hold keringési ideinek pontos meghatározása tette, mire a lateráni zsinaton újolag szóba hozott naptárjavítás szolgáltatott okot. A lateráni zsinaton összegyűlt egyházi férfiak a naptárjavításra külön kongregácziót neveztek ki, s a kongregáczió főnöke a Kopernikus vélekedését levél útján kérdezte meg. De Kopernikus még nem merte nézeteit, mint még teljesen meg nem éretteket, nyilvánítani, minélfogva a naptárjavítás abban maradt. Mégis ez az ügy Kopernikus-t a hónap és az év hosszúságának pontosabb meghatározására újra fölbuzdította, s észleletei a XIII-dik


61

Gergely által elrendelt naptárjavításnál kiváló figyelembe vétettek.

Eszméi, melyeket a tapasztalattal gondosan összehasonlított, mindinkább megérlelődtek, minélfogva rendszere 1530-ban már teljesen ki volt dolgozva.

Kopernikus a munkájával, bár ebből egyes részleteket németországi barátaival levelezés útján közölt, és így rendszerének híre az egész tudományos világot bejárta, nyiltan föllépni még sem mert, s csak 1536-ban barátjának, a páduai érseknek, Schomberg bibornoknak unszolásaira határozta el magát arra, hogy művét kiadja; de mivel ekkor már öreg és beteges volt, barátját, Joachim György wittembergai tanárt, kit hazája után Rhäticusnak is neveznek, megkérte, hogy művének kidolgozásában neki segédkezet nyújtana. Ez a kérésnek nagyon szívesen engedett, sőt tanári székét is odahagyta, hogy a Kopernikus személyes támogatásával dolgozhasson. A kézirat kinyomtatását a norimbergai Osiander lutheránus lelkész és Schoner gimnáziumi tanár gondjaira bízta; az előbbeni névtelenül Előszót is írt a műhöz. Így látott napvilágot a Kopernikus nagy munkája: De revolutionibus orbium coelestium libri VI. (Nürnberg, 1543; Bázel, 1566; Amsterdam, 1617.) A Kopernikus által irt Előszó kéziratban gróf Nostiz birtokába (Prágában) jutott, s műnek 1854-ben megjelent díszkiadásában kinyomatott.[34]

Úgy látszik, hogy Kopernikus előre tudta, hogy eszméi a római szentszéknek nem igen fognak tetszeni, mert műve kedvezőtlen fogadtatásának elejét veendő, azt III. Pál pápának ajánlotta, s a dedikáczióban eszméit csak hipothéziseknek nevezte,[35] melyeket csak azért állított föl, hogy a tünemények


62

könnyebb szerrel kimagyarázhatók lennének. De ez az eljárása csak épen a szentszéknek tett ügyes konczesszió volt, mert a Kopernikus művének minden egyes lapja meggyőzően bizonyítja, hogy mindaz, mit ő állított, egyszersmind meg nem ingatható meggyőződése is volt.

Kevés idővel a nagy mű nyomtatásának befejezése előtt szélütés folytán megbetegedett a 70 éves, de különben erőteljes férfiú, s 1543. május 24-én Frauenburgban meghalt.[36] Egypár órával a halála előtt átadták neki kinyomtatott művének első példányát.

Eltemettetett a frauenburgi dómban, az oltár előtt, melynél misézni szokott volt. Azonban a Cramer Márton által sirja fölé tett márványtábla elveszett.

Kopernikus mindenki, de különösen barátai iránt nyájas és jóakaratú, hivatalában pedig rendíthetetlenül becsületes volt. Azokhoz a dolgokhoz, melyeket ő jóknak és igazaknak talált, állhatatosan ragaszkodott s korát messze túlhaladó műveltségét higgadtsággal és szerénységgel párosította. Ő nem működött ugyan mint gyakorló orvos, mégis, egyes sikeres kúrái által oly hírnévre tett szert, hogy veszélyes esetekben a königsbergai udvarhoz is meghívták. Az önmaga készítette gyógyszereket a szegényeknek ingyen osztogatta.

Főmunkája mellett megemlítendő még a Rhäticus által kiadott s a sinusok táblájával bővített De lateribus et angulis triangulorum Norimb. 1542. czímű műve, melyben a sík- és a gömbháromszögtant a tudomány akkori álláspontjához képest jelesen tárgyalta. A görögből latinra fordított Theophylacti scholastici simocati epistolae morales etc. bizonyítja, hogy a klasszikai ókort alaposan ismerte.


63


II.
Kopernikus világrendszere.

Mielőtt a Koperikus szellemének hosszú megfontolással megérlelt gyümölcseit ismertetnők, szükséges lesz, hogy megismerkedjünk azokkal a nézetekkel és tanokkal, melyeket az emberek a Kopernikus idejéig a világrendszerről alkottak.

Már az első embereknek, kik az ég csodáit figyelemmel szemlélgették vala, a legközönségesebb tapasztalat útján arra a meggyőződésre kellett jutniok, hogy az emberi szemnek végtelenül nagynak látszó Föld a világegyetemben csak egy szerény pont lehet. S valóban, a Föld ilyetén kicsiségében nem is kételkedett senki. A Föld ponttá zsugorodott össze, de az emberek, mintha csak a Földet eme megaláztatásért kárpótolni akarták volna, azt abban a nagy kitüntetésben részesítették, hogy középpontnak tették meg. E középpont körül mozogtak az égi testek, s e mozgások törvényszerűsége a szemlélőt csakhamar bizonyos világrendszerek fölállítására késztette. Az emberi természetben rejlik, hogy az első idevonatkozó nézeteket inkább csak a látszat, mint az igazság szinthézise, vezérelte.

A legrégibb világrendszer, melyről tudomásunk van, az egyiptomi. E rendszer szerint két bolygó, a Mercur és a Venus, a Nap körül, a többi égi test pedig a Nappal együtt, a Föld körül forog. Feltünő, hogy e rendszert Vitruvius és Martianus Capella is tanították, a nélkül, hogy annak egyiptomi eredetét említették volna. A görögök a bolygók látszólag nagyon sajátszerű járásával nagyon sokáig nem tudtak tisztába jönni, míg Eudoxus (370 körül Kr. e.) azt a csodálatos hipothézist föl nem állította, hogy a bolygók epiczikloisokban mozognak.

Ez a hipothézis az alapja a Ptolemaeus rendszerének, mely az egyiptomit csakhamar kiszorította. Ptolemaeus szerint a Föld mozdulatlanul áll a világürben, körülötte keringenek


64

sorban a Hold, Merkur, Vénus, Nap, Mars, Jupiter és Saturnus; ezek után következik a nyolczadik szféra, az álló csillagok szférája.

A Ptolemaeus utáni korszak az asztronomiára nézve a leggyászosabb korszak volt. A Föld ismét lapossá lett; a világtengelyt, hogy a forgásnál meg ne gyuladjon, tengerek övezték körül, s a Nap a Föld valamennyi pontján egyidejűleg kelt föl. De az arabok megmentették a Ptolemaeus tudományát. Már 827-ben lefordították a Ptolemaeus főmunkáját, s azt Tabrir al magesthi név alatt (innét Almagest, azaz μεγιστος, a legnagyobb) a nyugatiakkal megismertették. Így esett meg, hogy a Ptolemaeus rendszere, mindamellett hogy még rosszabb volt mint az egyiptomi (mert e szerint legalább a Merkur és a Vénus keringtek a Nap körül), mégis tizennégy évszázadnál tovább sértetlenül fennállott. Alapja két hipothézis volt: először is a Nap és a Hold körökben mozognak a Föld körül, de mivel mozgásuk majd gyorsabb, majd lassúbb, következik, hogy a Föld nincs a kör középpontjában, minélfogva a különben egyenletes mozgás az excentrikus álláspontból változónak látszik; másodszor, mivel a többi öt égi test az égboltozaton hurok-forma vonalakban mozog, Ptolemaeus föltette, hogy azok kicsi körökön mozognak, mely kisebb körök ismét nagyobb körökben kerülik meg a Földet.

Az asztronomiai észleletek tökéletesbültével és szaporodtával a ptolemaeusi rendszer, melyet különben maga Ptolemaeus sem tarthatott valami nagyon tökéletesnek, mindinkább hibásnak bizonyult be, minélfogva mindig új hipothéziseket kellett hozzátoldani, hogy az észleletekkel összhangzásban maradjon. De ezek a toldozások nem sokat segítettek rajta, ellenkezőleg a zavart csak növelték. A XIII-dik században a zavar mar akkora volt, hogy egy történelmi anekdota szerint X. Alfonz kasztiliai király (a csillagász és filozófus, 1252-1284) azt mondá a csillagászoknak, kik neki a világ rendjét megmagyarázandók valának, hogy, ha az isten a világ teremtésekor


65

tőle kért volna tanácsot, ő a dolgot egyszerűbben rendezte volna be!

A ptolemaeusi rendszer évszázados tekintélyével szemben nem kell azt hinnünk, hogy az ókoriak között nem voltak olyanok, kik a Föld mozgását nem állították volna. Pythagoras, vagy inkább a Pythagoras iskolája határozottan vallotta azt a nézetet, hogy a Föld tengelye körül forog. E nézet történelmi igazságát Cicero kétségtelenül bizonyítja. A római szónok szerint a szirakuzai Nycetas (Pythagoras tanítványa) azt tanította, hogy az ég és a csillagok veszteg maradnak, s egyedül a Föld forog; a Föld "a tengelye körül gyorsan forogván, ugyanazt a hatást szüli, mintha a Föld veszteg maradva, az ég forogna."[37] Ugyancsak a pythagoreusoknak, némelyek szerint Pythagoras-nak, mások szerint a szamoszi Aristarchos-nak, tulajdonítandó a Föld haladó mozgásáról való nézet.

Történelmi szempontból érdekes még a pergai Apollonius rendszere, mely a Tycho-éval a legközelebbi rokonságban van. A pergai mathematikus szerint az öt bolygó (Merkur, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus) a Nap körül, s a Nap ismét, valamint a Hold, a Föld körül kering.[38]

Mindazonáltal e régibb nézetekkel, melyek között a pythagoreusoké a legtöbb figyelmet érdemelt volna, alig törődött valaki. Az elhanyagolás oka nagyrészt az lehetett, hogy eme tanok különféle filozofémákkal a kelleténél jobban össze voltak keverve, minélfogva az exakt gondolkodáshoz hajló búvárok inkább a tárgyilagos tudományossággal megírt törvényekhez ragaszkodtak, bár e törvények hiányait figyelmük el nem kerülte. Csak midőn a szellemi szabadság ébredezni kezdett, s a hagyományok békói mindegyre tágultak, csak ekkor kezdette a pythagoreusok nézete a maga jogait lassanként kivívni. De az igazság teljes diadalának kivívása Kopernikus-nak volt föntartva.


66

Kopernikus átlátta, hogy az egyiptomi rendszer a tünemények kis részéről, az Apollonius rendszere pedig már a tünemények nagyobb részéről ad számot; átlátta azt is, s ez volt a döntő lépés, hogy a számadás teljessé válnék, ha a Napot a rendszer középpontjába helyezné. A legtávolabbi szférának az álló csillagok szféráját vette; ezen belül volt a Saturnus pályája, mely bolygónak keringési idejét 30 évre tette; és után következnek: a Jupiter 12 évi, a Mars 2 évi, a Föld a Holddal egy évi, a Vénus 9 havi, végre a Merkur 88 napi keringési idővel. E pályák középpontjában van a Nap. "Lehetett volna-e, kérdi Kopernikus, a fényes csillagnak jobb helyet kijelölni, hogy ezt a pompás épületet megvilágítsa?"[39]

A Kopernikus rendszere, a modern asztronomia talpköve, a következő három propoziczióban foglalható össze:

Először, a Föld állandó tengely körül forog nyugatról kelet felé, miből valamennyi többi égi testnek ellenkező irányú látszólagos mozgása keletkezik.

Másodszor, a Föld ugyancsak nyugatról kelet felé a Nap körül kering, miközben a Föld tengelye a földpálya síkjához állandó szög alatt hajolván, önmagával párhuzamos marad. Innét keletkeznek az évszakok.

Harmadszor, miként a Föld, úgy a többi bolygó is a Nap körül kering.

Ez a három tétel a nehézségeket egyszerre eloszlatta; mert ha a bolygók mozgását a szintén mozgó Földről szemléljük, a pályájukon képződő hurkokat, tehát látszólagos előre és hátra futásukat és megállapodásukat könnyen kimagyarázhatjuk. E három tétel által az ég tüneményei nagyban és egészben meg voltak fejtve, s épen ezért szívesen elnézzük a rendszernek, már t. i. a Kopernikus által eredetileg fogalmazott rendszernek hiányait. Kopernikus ugyanis azt állította, hogy a bolygók körökben mozognak s hogy a földtengely párhuzamosan mara-


67

dását külön erő létesíti; végre, hogy az álló csillagok is a Naptól kapják fényüket. Ez utóbbi nézetet már a híres Giordano Bruno is, mindamellett hogy buzgó kopernikánus volt, elveté.

Ha figyelembe veszszük a történelmi előzményeket, azt látjuk, hogy Kopernikus tulajdonképen csak a már kisebb-nagyobb szabatossággal fölállított tanokat rendszeresíté. De épen rendszeresítés munkája az, mely őt a világrendszer tanának megalapítójává avatja. Kopernikus volt az, a ki a Földet a többi bolygóval egy rangba helyezte, s a Holdat a főbolygók sorából kitörülte!

Későbbi írók Kopernikus dicsőségének egy részét a híres Cusa bíbornokra (1401-1464) akarták ruházni. Ez a nagy tudományú férfiú De docta ignorantia czímű, Bázelben megjelent művében azt állította, hogy "a Föld nem lehet állandó helyzetű, hanem ugy mint a többi csillag, mozog". De prioritási kérdésről itt szó sem lehet, mert Cusa nevezett munkája csak 1565-ben, a Kopernikus-é pedig már 1543-ban jelent meg. Cusa a tárgy lényegére nézve is messze marad Kopernikus-tól, mert Cusa szerint a Föld nem a Nap körül, hanem a Föld a Nappal együtt "az universum örökké változó sarkai körül mozog".[40] Cusa egyszersmind a világok többféleségét is állította. Hogy a Cusa nézeteinek mélyebb értelmük van, ezt senkisem vitathatja el, mert, mint tudva van, az asztronomiai újabb vizsgálatok kiderítették, hogy a Nap, épen úgy mint a többi álló csillagok, tulajdonképen nem állócsillag. Azonban a Cusa doktrinái még nagyon messze maradnak mindattól, mit a Kopernikus rendszere fejez ki. Különben is, a pythagoréus tanok befolyása folytán, nem csak Cusa, hanem még Leonardo s bizonyára még mások is alkottak oly nézeteket, melyek a naprendszer valóságos szerkezetének inkább megfeleltek mint a ptolemaeusi tanok. Kopernikus maga is bevallotta, hogy az ókori nézeteket ismerte; hiszen ezek bátorították őt arra, hogy Ptolemaeus-sal szembe szálljon! A nagy


68

eszmék eme korszakában a világnézlet rohamosan fejlődött, de a fejlődés csak Kopernikus-ban érte el tetőpontját.

A történetírók rendszerint azt mondják, hogy Kopernikus a mozgások okaival nem törődött s a dolgokat egyszerűen úgy írta le, a milyenek azok az ő fölfogása szerint valának, s ez oknál fogva a rendszerét természetrajzi-nak nevezik. Azonban ez a megjegyzés nem egészen alapos, mert hogy Kopernikus a bolygók mozgásának egyik legfontosabb tényezőjét, a nehézségi erőt, figyelembe vette, azt következő szavai bizonyítják: "Abban a nézetben vagyok, hogy a nehézség nem egyéb mint a részeknek az a természetes törekvése, hogy golyóalakú egységes egészszé alakuljanak... s hinni lehet, hogy a Nap-, Hold- és a többi bolygóknak is meg van ez az az affekcziójuk, mely által gömbölyű alakjukat megtartják."[41]

Látni való, hogy Kopernikus a nehézségi erőnek egyéb funkcziót, mint azt, hogy általa az égi testek alakjukat megtartják, nem tulajdonított. Hogy ő a gravitáczió elméletéhez tovább egy lépéssel sem közeledett, azt érteni fogjuk, ha meggondoljuk, hogy az ő idejében a nehézségi erőnek, hogy úgy mondjuk, még a legkézzelfoghatóbb hatásával, a szabad eséssel sem törődtek. A gravitáczió elmélete csak akkor fejlődhetett, mikor Galilei és Kepler az ahhoz szükséges anyagot, amaz a dinamikait, emez a kinematikait, a tudomány számára már megteremtették.

Nem lehet czélunk, hogy itt a Kopernikus rendszerének sorsát és tanítványainak tevékenységét tüzetesen előterjeszszük, de a következő fizikusok sorsából meg fogjuk itélhetni, hogy az uj tannak mennyi külső nehézséggel kellett megküzdenie. A híres s akkoriban nagy tekintélyű Tycho Brahe a Kopernikus-féle tanok terjedésének egyidőre erős gátokat vetett. De Galilei és Kepler föllépése által a Kopernikus rendszerének döntő érvényességé örök időkre megalapíttatott.


69


Irodalom

Gassendi, Vita Copernici, Haag, 1602.

Sniadecki, Discours sur N. Kopernik, Varsovie, 1803.

Lichtenberg, Vermischte Schriften, Bd VI, 1803.

Westphal, N. Kopernik, Constanz, 1822.

Percy, Not. biogr. sur Copernic, Paris, 1824.

Chodzko, La Pologne pittoresque, Paris, 1839-40.

Szyrma, Copernicus and his native country, London, 1846.

Czinsky, Kopernik et ses trovaux, Paris, 1846.

Prowe, Zur Biogr. v. N. Copernicus, Thorn, 1853.

Bertrand, Les fondateurs de l'astronomie moderne, Par., 1865.

Figuier, Vie des savans illustres de la Renaissance, Par., 1869.

Flammarion, Vie de Copernic.

Arago, Not. biogr., III.

Ideler, Ueber des Verhältniss d. Copernicus zum Alterthum, Wolf u. Buttmann's Museum d. Alterthumwissensch., II.

Montanari, Niccolò Copernico ed il suo Libro De monetae cudendae ratione, Padova, 1877, 16o.

Wolynski, Autografi d. N. Copernico, Firenze, 1879, fol.

Wolynski, Medaglie di N. Copernico, Firenze, 1879, 8o


70


PORTA

A tudományok ujjászületési korszakában egy sajátságos szellemi irányzattal találkozunk, mely irányzat ép oly alkalmas arra, hogy a búvárt a helyes útról eltérítse, mint az, mely a természet törvényeit csakis spekulácziókból, vagy pedig a spekuláczió teljes kizárásával, csakis a tapasztalásból akarja meríteni. A titokszerűt, a csodálatost a természetfölöttit a tudomány körébe vonni: ez volt az az irányzat, mely az egész középkoron át annyi kiváló szellemet abszorbeált.

Emez irányzatnak a legkiválóbb képviselője Porta volt, ki ama nagy, bár mulékony hatásnál fogva, melyet korára gyakorolt, a fizika történetében figyelemre méltó szerepet játszik. Midőn látjuk, hogy még a Leonardo és Kopernikus működése által inaugurált korszak után is akadnak egyesek, kik a búvárlat helyes útjáról eltérítő működésökkel rendkívüli hatásokat tudnak elérni: akkor annál inkább szembetűnővé válik az az ellentét, mely a Galilei képviselte irányzat és a fizikának addigi módszere között fenállott. Egy tudománynak sem kellett annyi akadályt legyőzni, míg a fejlődés rendes medrébe térhetett, mint a fizikának, s ez a körülmény magyarázza meg azt, hogy miért kell az igazi fizikát a legújabb tudománynak tekintenünk.

Giambattista della Porta, egy nápolyi tekintélyes család sarjadéka, 1538-ban Nápolyban született. Nevelője a nagybátyja volt, a ki, mint kiváló művelt ember, kiképeztetése érde-


71

kében mindent elkövetett. Portá-nak tanulótársa a bátyja, a lelkes és törekvő Gian-Vincenzo della Porta volt. Az átható szellemű és élénk képzelődő tehetségű ifjú az ókori nyelvek tanulmányozásában igen gyorsan haladt, s már 10 vagy 12 éves korában latin és olasz beszédeket szerkesztett, mely beszédek tanítójának bámulatát vonták magukra. Az ókori művek tanulmányozása a Porta szellemét csakhamar a tudományos irányba terelte, s Porta kiváló érdeklődéssel kutatta az ókoriak természettudományi iratait. Midőn már mindazokat a forrásokat, melyeket Nápoly neki nyujthatott vala, kimerítette, ismereteinek kibővítése czéljából utazásokra indult, s meglátogatta Olasz-, Franczia- és Spanyolországnak mindazon városait, melyek akkoriban a tudományok fészkei valának. Mindenütt átvizsgálta a könyvtárakat s érintkezésbe tette magát a legjelesebb tudósokkal, de nem mulasztotta el, hogy mindazt, a mit érdekesnek talált, magának följegyezze. Porta bizonyára csodája a nevelésnek, ha való az, hogy a híres Magia naturalis három első könyvét már 15 éves korában írta, mit azonban a tények nem erősítnek meg.[42]

Porta nagy mértékben volt alávetve százada előítéleteinek. Neki csak úgy voltak asztrologiai rögeszméi, mint igen sok jeles kortársának, csakhogy neki még rendkívüli hajlama volt a bizarr és a csodálatos dolgokhoz, melyekkel műveiben is különös szeretettel foglalkozott.

Kiváló érdemeket szerzett magának az által, hogy a közös irányban működő kortársait egyesült munkálkodásra ösztönözte. Külföldi útjából Nápolyba visszatérve, az Accademia degli oziosi (a tétlenek (!) akadémiája) egyik alapítójává lett. Később a saját házában is alapított egy akadémiát, melynek Accademia dei segreti (a titkok akadémiája) nevet adott. Ez az akadémia egyike a legrégibb olasz tudományos társulatoknak, s abba csak olyan olaszok vétettek föl, kik már valamely természettudományi vagy


72

orvosi találmányt bírtak fölmutatni. Mindazonáltal a Porta kivételével egyik akadémikus sem örökítette meg a nevét valamely kiváló dologgal.

A Porta alapította akadémiának már a sajátszerű czíme is fölkeltette a római szentszéknek, különösen pedig III. Pál pápának azt a gyanúját, hogy abban az akadémiában bűvészettel foglalkoznak. Ehhez járult még az a súlyosbító körülmény, hogy Porta jövendölései véletlenül oly pontosan teljesedtek be, hogy azokat "a jövendölés mestersége apologiájának lehetett tartani."

A bűvészettel és méregkeveréssel vádolt Porta Rómába idéztetett, a hol magát teljesen igazolta. A római tudósok, kik hírből már ismerték, őt kitüntetéssel fogadták; ottani tartózkodása idejében a Cesi által alapított Accademia dei Lincei (hiúzok akadémiája!) tagjává választatott. Eme nagyhírű akadémiának czíme czélzás volt a hiúz éles látására, melyről úgy látszik, hogy az a tudományos kutatásoknál az akadémikusok legfőbb vágya volt.

Porta, mindamellett hogy a pápának meg kellett igérnie, hogy ezentúl a "tiltott mesterségekbe" avatkozni nem fog, mégis, alig hogy visszatért Nápolyba, újra hozzálátott a fizikai tudományok műveléséhez. A bátyja támogatásával saját házában gazdag gyűjteményeket rendezett be, mely gyűjteményről az idegen tudósok, kik őt meglátogatták, a legnagyobb elismeréssel szólottak; Nápoly közelében levő nyaralójában pedig különféle bokrokat és idegen növényeket plántált. A tudományok iránti hajlamai őt a szép irodalomtól elvonták ugyan, de öregségében ahhoz ismét visszatért. Drámai költeményeit prózában írta; összesen 17 darabot, legnagyobbrészt vígjátékokat írt, melyek a mai kor izlésének meg nem felelnének ugyan, de az ő korában rendkívüli sikerrel adattak elő. Drámai művei 1726-ban Nápolyban (4 kötet) adattak ki.

Porta-nak érdekes jellemvonása az, hogy ellenségeinek irigységével s méltatlan támadásaival mit sem törődött; a maga


73

védelmét barátaira és tanítványaira bízta. Megnősülni semmi áron sem akart, mert attól tartott, hogy új családja közepette bátyja iránti szeretete meg találna fogyatkozni.

Porta 1615-ben Nápolyban halt meg. Eltemettetett a St. Lorenzo templom egyik márvány kápolnájában, melyet ő maga építtetett.

Porta-nak főmunkája a Magia naturalis libri XX, Neapolis, 1589. Az 1558-iki első kiadás, mely csak a négy első könyvet tartalmazza, igen ritka, bár 1564-ben Antwerpenben ujra lenyomatott.

Az első kiadást a Porta kortársai, kik a titokszerűt, a természetfölöttit és a csodálatost ép úgy szerették mint maga Porta, mohón olvasták, s a könyv oly híressé vált, hogy azt olasz, franczia, spanyol, sőt még az arab nyelvre is lefordították. Ez a rendkívül kedvező fogadtatás arra késztette Porta-t, hogy 1589-ben közzé tegye az idő közben tett tapasztalataival tetemesen bővített második kiadást.

Porta a művet II. Fülöp spanyol királynak ajánlotta; a dedikáczió tiszta fogalmat nyujt a mű szelleméről. "Gyermekkorom óta kutatom, mondja Porta, hogy melyik a legjelesebb, királyi, és hozzám méltó tudomány; végre meggyőződtem, hogy mi sem nagyobb, mint csodálatos dolgokat csinálni, mely dolgok nem csak hogy a szellemet táplálják, hanem még az érzékeket is gyönyörködtetik. Ez a magasztos tudomány az okokat és a hatásokat kutatja, s a természet titkaiba akarván hatolni, nemcsak közönséges hatásokra vezet, hanem még, s minden babona nélkül, csodákat és rendkívüli dolgokat eredményez, s minden tudománynak fölötte áll."

Könnyű már most elképzelni, hogy a műnek nagyon is vegyes a tartalma. Vannak benne metafizikai vizsgálatok és különféle operácziók leírása; így például le van írva egy lámpa, melynek az a tulajdonsága van, hogy az általa megvilágított személy lófejűnek látszik; le van írva az is, hogy miként lehet a mágnessel valamely nőnek az erkölcsösségét


74

fölismerni! Egy másik fejezet pedig alchimiai reczipéket tartalmaz.

A tudományra nézve a legfontosabb az optikát tárgyaló rész.

Ebben van leírva a sötét kamara, melyet rendszerint a Porta találmányának tartanak, ámbár Leonardo, mint említettük, ismerte a lencse nélküli sötét kamarát és ezt a látás elméletére alkalmazta. E találmány eredete különben is kétséges, mert azt Leonardo sem mondja az övének, tehát valószínű, hogy a sötét kamara még régibb eredetű.[43]

Porta sötét kamarája eleintén csak sötét szoba volt, s az ablaktáblák egyik nyílásán eresztette be a fényt, s csak később alkalmazott lencséket, miáltal élesen körvonalozott képeket kapott. Az e készülékkel végrehajtott mutatványai közbámulatot keltettek. Miután Porta a sötét kamarával átlátszó tárgyak képeit is állította elő, némelyek a bűvös lámpa föltalálását is neki tulajdonították; valósággal azonban nem lehet eldönteni, hogy ki e készüléknek - a milyennek jelenleg ismerjük - a föltalálója.

A Magia naturalis-on kívül Porta az optikát még egy külön munkában tárgyalta. E munka czíme: De refractione optices parte libri IX, Neap. 1593.

Ha e munkának tartalmát a Magia naturalis optikai részeivel egybevetjük, el kell ismernünk, hogy Porta-nak korához képest eléggé kiterjedt optikai ismeretei valának. Az utóbb említett művében azt állította, hogy a homorú tükör gyujtópontja a tükörtől az átmérő negyedrészére áll el, ámbár a Magia naturalis-ban elveti Cardano azt a tervét, mely szerint egy oly homorú tükör volna készítendő, mely 1000 lábnyi távolságra gyujt, mert Porta szerint a tükör átmérőjének ez esetben 2000 lábnyinak kellene lenni, mivel pedig a tükörnek kellő görbületet kell adni, az egész tükörnek rendkívül nagynak kellene lenni. Ebből kitünik, hogy Porta a gyujtópontot a tükör


75

középpontjába helyezte, tehát a gyujtópont helyzetével nem volt tisztában. Akkoriban sokat foglalkoztak a gyujtó tükrök készítésével, s valószínüleg az Archimedes gyujtó tükreiről fönmaradt monda alapján a gyujtó hatásoktól nagy eredményeket vártak. Tudva volt, hogy a parabolás tükrök a sugarakat egy pontba gyüjtik, de tekintettel azokra a nehézségekre, melyekkel az ilyen tükrök készítése jár, épen nem valószínű, hogy valaki már akkoriban ilyen tükröt készített volna. Roger Baco az ilyen tükrök hatásait oly veszedelmeseknek tartotta, hogy azok használatát csak az Antikrisztustól várta![44]

Az optikai tudományban Porta-t megelőzte a messzinai Maurolycus (1494-1575). Emez a mathematika történetében kiváló jelentőségű férfiú, kit honfitársai a második Archimedes-nek neveztek, első sorban az ókoriak mathematikájának terjesztése által szerzett kiváló érdemeket, bár egyes eredeti vizsgálatai által is kitűnt. Így például kimutatta, hogy a gnomontól vont görbe vonalak kúpszeletek, melyek ama sík természete szerint változnak, melyen elterülnek. Az optikát egy külön műben (De luce et umbra, Lugduni, 1613.) tárgyalta, mely mű azonban csak halála után jelent meg. A szivárvány keletkezését ő is a vízcseppek okozta sugártörésnek tulajdonította, de később ezt a magyarázatot elvetette s a törés helyett a visszaverődést alkalmazta. Szerencsésebb volt a látás elméletében, a mennyiben a képek keletkezését a kristálynedv törő hatásainak tulajdonította, de mivel arra az eredményre jutott, hogy e képeknek fordítottaknak kell lenniök, az elméletet tovább folytatni nem merte! A Maurolycus elmélete mégis nagy haladást jelez, mert megmutatta, hogy a látás a szemlencse okozta törés segítségével s nem magával a szemlencsével történik, mint ezt akkoriban általánosan hitték.

A lencsék és a homorú tükrök hatásait alaposan tanúlmányozta, s megmagyarázta a közel- és messzelátók által használt


76

szemüvegek hatásait. Nevezett munkája még a fotométriára, a sugárzó hőre és a gyujtóvonalakra vonatkozó vizsgálatokról szól. Az utóbbi vonalak fölfedezését rendesen Tschirnhausen-nek tulajdonítják, bár azokat már Leonardo is ismerte.[45]

Maurolycus a törés törvényeit is kereste, a nélkül, hogy elfogadható eredményre jutott volna. Ptolemaeus azt hitte, hogy a beesési és a megfelelő törési szögek állandó viszonyban vannak, s ez az ókori tan sem Alhazen, sem Vitello által nem czáfoltatott meg. Alhazen csak azt mutatta ki, hogy a Ptolemaeus törvénye az egész körnegyedre nézve nem érvényes; a törési szögek mérésére külön módszert talált föl.[46] Maurolycus a nagyszámú kísérleteiből csak arra az eredményre jutott, hogy a törési szögek arányosak a beesési szögekkel.

Porta szintén sokat foglalkozott a sugártöréssel; megvizsgálta a gyüjtő és a szóró lencsék hatásait, egyszersmind leírta, hogy miként kell a lencséket köszörülni. A törés valódi törvényét ő sem ismerte, de a törés természetéröl helyes fogalmai voltak, mit az általa leírt optikai eszközök bizonyítanak. Porta tudta a többi között, hogy a gömbi lencsék nem gyűjtik a sugarakat egy pontba, minélfogva a parabolás lencsék használatát ajánlotta. E mellett azt hitte, hogy a törött sugarak gyujtó hatásai nagyobbak, mint a visszaverteké, sőt úgy vélekedett, hogy a törés segítségével a végtelen távolságban levő tárgyakat is meg lehet gyujtani.

Porta a színszórást körülményesebben ismerte mint Maurolycus; ismerte továbbá az optikai csalódásból származó esetleges, azaz subjectiv színeket. A Magia naturalis XVII-ik könyvében olyan készüléket ír le, melyet hollandi messzelátónak lehetne tartani. A készülék két lencséből, egy gyüjtő és egy szóró lencséből állott, s Porta azt mondotta róla, hogy az a rosszúl látó barátainak kitünő szolgálatokat tett. Ha azonban Porta,


77

ki fölfedezéseinek mindig nagy fontosságot tulajdonított, a messzelátót valóban föltalálta volna, bizonyára el nem mulasztotta volna, hogy a föltalálást magának vindikálja. Azonban az 1593-ban kiadott De refractione czímű művében a messzelátókról nem is szól, s csak a későbbiek, köztük a híres Kepler is, tulajdoníták neki e fontos fölfedezést.[47] Montucla a Porta készülékét oly szemüvegnek tartja, melynek gyujtó távolsága változtatható lévén, különféle egyének szeméhez alkalmazható.[48]

Porta a mágnesség tanát is néhány fontos észlelettel gyarapította. Tudta, hogy a deklinácziós tű Olaszországban a csillagászati déllőtől 9°-al keletre tér el; a mi aztán arra a téves föltevésre adott alkalmat, hogy a deklináczióból, a földrajzi hosszúság meghatározható volna; ismerte a mágnestű órai változásait, s a mágnesek azt a tulajdonságát, mely szerint a vas-darabokra más anyagból készített tárgyakon át is gyakorol vonzást. Tudta továbbá, hogy a mágnes összetörve, apróbb mágneseket ad, hogy a mágnes a fegyverzet által erősödik, végre, hogy a mágnes a vasból többet bír el, mint más teherből. Ez utóbbi három tételt Cabeo (szül. 1585) szerint már Gazzoni jezsuita is ismerte. Porta előtt ismeretes volt még a mágneses taszítás is; továbbá tudta azt, hogy valamely mágnessark a vele meghúzott vasban és aczélban ellenkező sarkot hoz létre. Azonban a föltalálás dicsősége ez utóbbi két észleletre nézve is kétes, mert némelyek szerint azokat már Hartmann (1489-1564) is ismerte. Mivel pedig Porta maga mondá, hogy az általa közzétett dolgokat számtalan helyről hordta össze, továbbá, mivel a forrásokat, az ókoriak kivételével, megnevezni nem szokta, nem lehet tudni, hogy sokféle észleleteiből eredetileg mi az övé.

Mindamellett hogy Porta nagyon kedvelte a csodálatost és a titokszerűt, mégis némely babonás nézetet megdöntött.


78

Így például Plutarch-nak és Plinius-nak a mágnesekre vonatkozó meseszerű állításait kisérleti úton megczáfolta.

A Porta tehetségeit és ismereteinek sokoldalúságát bizonyítják még a többi művei, melyek a következők:

De furtivis litterarum notis vulgo de ziferis, Neap. 1563. Ebben a titkos irással s avval foglalkozik, hogy miképen lehet a gondolatokat számokba rejteni;

Phytognomica, Neap. 1583; botanikai mű, mely a növényeknek az állatokhoz való viszonyát fejtegeti;

De humana physiognomica libri VI, Sorrento, 1586. Ez a mű, melyet Lavater is fölhasznált; az értelemnek a test külsejére gyakorolt befolyását és azt tárgyalja, hogy miképen lehet a test külsejéről a lélekre következtetni;

Villae libri XII, Francof. 1592; botanikai-gazdaságtani mű, nagyon helyes észrevételekkel;

Pneumaticorum libri III, cum duobus libris curvilineorum, Neap. 1601; hydraulikai gépek leírását s különféle mértani föladatok megfejtését, a többi között a kör négyszögesítésnek egy a szerző által föltalált módját tartalmazza. E műnek 1605-ben megjelent olasz fordításában egy hőmérő-forma készülék is le van írva, de nagyon valószínű, hogy Porta nem a maga találmányát, hanem a Galilei hőmérőjét, melylyel időközben megismerkedhetett, írta le;[49] a forrásokat pedig, mint már említettük, megnevezni nem szokta;

De coelesti physiognomica libri VII, Neap. 1601. E műben az asztrologia ellen kelt ki, de azért maga is nagy befolyást tulajdonított az égi testeknek; az

Ars reminiscendi, Neap. 1602. arról szól, hogy miképen kell az emlékező tehetséget erősíteni;

De distillatione, Romae, 1608, (Strassburg 1609); furcsa tartalmú könyv, mely azonban fogalmat nyújt a 16-ik század chémiájáról;


79

De munitione libri III., Neap. 1608.; helyek megerősítéséről szóló katonai mű;

De aeris transmutationibus libri IV., Neap. 1609.; ez a mű a meteorologiára vonatkozó helyes észrevételeket tartalmaz.

Az a nagy hatás, melyet Porta a Magia naturalis-ával és az imént fölsorolt műveivel a kortársakra gyakorolt, némelyeket arra indított, hogy őt a legnagyobb tudósok közé számítsák, sőt Galilei-vel egy rangra helyezzék! Porta kétségen kívül rendkívüli tehetség volt, de a helyett, hogy a kísérlet és a spekuláczió kellő egyesítésével a fizika megújításához erélyesen hozzá járult volna, inkább századának ferdeségeihez hajolt, s a csodálatos és rendkívüli dolgok iránti hajlamában minden kritikai érzék nélkül ezerféle tárgyat halmozott össze s összekeverte a jót és helyeset a badarsággal és képtelenséggel. Biztos tudás és helyes itélet tekintetében nem csak hogy Galilei mögött marad, hanem még a mathematikát és a mechanikai tudományokat művelő egykorú híres honfitársaival is csak nehezen vetekedhetik. Ha mindenáron valami magasabbhoz akarnók hasonlítani, akkor őt rövid ideig tündöklő üstökösnek nevezhetnők; szellemének fénye az utókort nem kápráztatja többé, de az ő korában rendkívüli föltünést keltett; ez a föltünés, s az általa gyakorolt bár mulékony, de rendkívüli hatás a fizika történetében neki kiváló helyet biztosít.


Irodalom

G. H. Duchesne, Notice sur la vie et les ouvrages de J. B. Porta, Paris, 1801.

Colangelo, Vita di G. B. Porta, Napoli, 1818.

Libri, i. m. III.

Biographie universelle, nouv. édit. Paris, 1843-62.


80


GALILEI

Az évszázadokon át fönnálló törvények és szokások mély gyökereket vernek a társadalomba s az egyes nemzetek testébe. Ha a törzsököt kivágjuk is, a gyökerekben marad még annyi életerő, hogy új kinövéseket hajtsanak, s csak folytonos nyesés által lehet a korukat túlélt intézményeket kiölni. Még nehezebb megdönteni az évszázados tudományos áltanokat, melyeket nagytekintélyű kertészek sokkal erősebb talajba, az emberi értelem talajába ültettek. Épen ezért legnagyobb elismerésünk illeti azokat a férfiakat, kik kezükben az igazság szövétnekével ama tanok teljes kiirtását teszik föladatukká. Ha diadalmaskodnak, a hősiesség fényében ragyognak előttünk; ha elbuknak, igazságos küzdelmük iránti méltánylásunkat a tragikai hős iránt érzett részvéttel egyesítjük.

Ilyen férfiú volt Galilei, kinek nevéhez a modern fizika megalapításának dicsősége fűződik. Nagy volt a küzdelem, melyet vívott s a melyben ő maga elbukott ugyan, de ellenfelének mégsem sikerült, hogy eszméi diadalának pálmáját kezeiből kiragadja. Életének története fényes példája oly harcznak, melyben az igazság, lángeszű reformátor zászlója alatt, örök időkre kiható diadalát vívja.

Galilei élettörténetének leggazdagabb forrása, a széles körű levelezésén kívül, barátja, Nicolo Gherardini által 1655. évben és tanítványa, Vincenzo Viviani által 1654-ben kiadott biografia. De ez időkben a Galilei beható méltatása még


81

nagyon veszélyes vállalat lett volna, minélfogva az újabb kornak lett föladatává, hogy Galilei életét és munkálkodását a kellő világításba helyezze. Tudományos műveinek legnagyobb része is csak halála után jelent meg, sőt műveinek legújabb kiadása is addig ismeretlen számos iratát tartalmazza. A Galilei híres pörére vonatkozó okiratokat 1809-ben a francziák Rómából Párisba vitték; Delambre azokat az asztronomia történelmében föl is használta. Az okiratok 1815-ben nem adattak vissza, de IX. Pius pápának sikerült azokat visszaszereznie, s 1850-ben a vatikáni könyvtárba helyezteté.[50]

Nagyítás


I.
Galilei ifjúsága. Tanulmányai.

Galileo Galilei 1564. febr. 15-én Pizában született. Atyja, Vincenzo Galilei, flórenczi nemes volt s a tudományokkal, különösen pedig a zenével kiváló szeretettel foglalkozott, s a többi között egy Dialoghi della musica antica e nuova, Firenze, 1581. czímű művet is írt, mely művét Kepler a Harmonices mundi-ban nagy elismeréssel említi föl. Anyja, Giulia, az Ammanatiak híres családjából származott. Nicius Erythraeus és Lorenzo Crasso szerint Galilei törvénytelen gyermek volt, de ez az állítás valószinűleg gyűlöletnek az eredménye, mert Viviani és más kortársak bizonysága szerint Galilei-nek törvényes házasságból való származása egyházi okiratok alapján bizonyíttatott be.

Galilei-t, sokat igérő tehetségei daczára, atyja posztókereskedőnek, tehát polgári pályára szánta. A posztókereskedés tiszteletben tartott üzlet volt, mert sokat jövedelmezett, s a jövedelmekre való kilátás késztette a Galilei atyját, ki sok


82

gyermekkel, de kevés vagyonnal volt megáldva, amaz elhatározásra. De azért nem mulasztotta el, hogy fiát a szülei rangjához méltó nevelésben részesítse. Az ifjú Galilei a latin iskolába járt, hol tehetségei csakhamar kitűntek; a tudományokban, a zenében és a rajzolásban, különösen ez utóbbiban, igen gyorsan haladt, csak a skolasztikai dialektika iránt viseltetett ellenszenvvel; abban már gyermek létére fölismerte azt az ellenséget, mely ellen küzdeni, életének egyik fő-föladata lett.

Az ifjúnak fényes előmenetele megváltoztatta az apának eredeti szándékát; most fiát orvossá akarta kiképeztetni, remélve, hogy majd ezen a pályán is képes lesz a családot segíteni. Galilei 7 éves korában a pizai egyetemre ment, a hol a medicina mellett a klasszikusokat is szorgalmasan tanulmányozta. Aristoteles-nek s más ókori íróknak műveit olvasván, azok nézeteivel sehogy sem tudott megbarátkozni, sőt e nézeteket helytelenítette is, azonban az evangelium gyanánt tisztelt aristotelesi tanok ellen nyiltan föllépni még sem mert, de annál többet vitatkozott azok fölött tanuló társaival, kik őt e miatt pörlekedőnek nevezték.

A monda szerint egyetemi tanuló korában Galilei egy alkalommal a pizai székesegyházban a léghuzam által meglendített függő lámpa lengéseit figyelte meg, s azt tapasztalta, hogy akár nagyobb, akár kisebb ívekben leng is a lámpa, a lengések egyidejűek maradnak; időmérőül a saját érverését használta föl. E szerint az ingalengések isochronismusát véletlenül találta volna föl. De ha ez az elbeszélés a valóságon alapúlna is, Galilei-re nézve mégis nagyon jellemző, mert e fajta lengések Aristoteles óta bizonyára többször is előfordultak, a nélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna, hogy a lengéseknek valami törvényére is gondoljon.

Ugyancsak a Galilei tanuló korára vonatkozik még a következő elbeszélés is. Gherardini szerint Galilei 20 éves koráig a mathematikából nagyon keveset tudott. Egy ízben


83

meg akarta látogatni Ostilio Ricci-t, a Galilei-család egyik barátját, ki a pisai egyetemen a mathematika tanára volt. Ricci épen akkor a toscanai herczeg apródjait tanította. Galilei nem lépett a terembe, de az ajtónál hallgatódzott, s a mint Ricci az előadást befejezte, Galilei azonnal haza ment s elővette Euklidest, hogy a titokban tanultakat kiegészíthesse. Ezután többször is elment hallgatózni, míg végre Ricci-nek nyiltan bevallotta, hogy benne mily nagy vágyat keltettek föl a mathematika iránt az ő titokban meghallgatott előadásai. Ricci a Galilei atyját rábírta, hogy engedné meg a fiának a mathematikai tanulmányokat, mibe azonban az apa, félvén - még pedig nem ok nélkül - hogy fia az orvosi pályától eltéríttetik, nem szivesen egyezett bele.

Akár való ez az elbeszélés, akár nem, annyi történelmileg bizonyos, hogy Galilei-t Ricci vezette be a mathematika elemeibe.

Galilei ezután elővette Archimedest, kivel a középkorban nem sokat törődtek. De Galilei nem elégedett meg a puszta olvasással: gondolatait, melyeket az archimedesi tanok keltettek föl, tovább is fűzte, minek eredménye a hydrostatikai mérleg föltalálása volt. E készülékkel meghatározta a testeknek a vízben való súlyveszteségét.


II.
Galilei a pisai egyetemen tanár.

Galilei hírét új eszméi s kisérletező módszere csakhamar megalapították s a szaktudósok figyelmét fölkeltették. Galilei és a mathematikailag képzett marchese Guido Ubaldi de Monte között élénk viszony fejlődött. Ubaldi Mechanicorum liber, Pisauri, 1577. czím alatt egy mechanikai munkát írt, mely munkából kitűnik, hogy az ókoriak statikáját alaposan ismerte, s hogy ő már a virtuális sebességek elvé-


84

rel az emeltyü törvényét vezette le. Galilei magasztalólag emlékezik meg az Ubaldi tudományáról, s az Ubaldi biztatásaira dolgozta ki a súlypontot tárgyaló munkáját, mely Ubaldi-nak annyira megtetszett, hagy Galilei-t kora Archimedesének nevezte.

Ubaldi befolyásának tulajdonítandó, hogy 1589-ben Galilei a pizai egyetemnél üresedésbe jött s 60 tallérnyi évi javadalmazással összekötött mathematikai tanszéket elnyerte. Ezt az állomást csak két évig töltötte be, de e rövid idő alatt is a testek szabad esésére vonatkozó nevezetes vizsgálatokat hajtott végre.

Az akkori általános fölfogás szerint valamely test annyiszorta sebesebben esik mint a másik, a hányszorta többet nyom mint a másik. E föltevés helytelenségét már Barchi (1544 körül) és Benedetti (1563 körül) gyanították; az utóbbi azt állította, hogy légüres térben a testek egyenlő sebességgel esnek. Benedetti-nek már a nyugtani nyomatékokról és a centrifugális erőről is határozott fogalmai voltak; így például tudta, hogy a magára hagyott test az érintő irányában tovább halad.[51]

Galilei a kísérletezés terére lépett. Azt állítván, hogy két, különböző súlyú test, ha csak a sűrüségeik nem nagyon különböznek, ugyanabból a magasságból leejtve egyszerre érkeznek a földre, sokan előre kinevették az aristotelesi filozofiának ezt a vakmerő ellenségét, de a gúny csak addig tartott, míg Galilei a pizai ferde tornyon, tanárok, tanulók és nagyszámú kíváncsi néző jelenlétében a kisérletet végrehajtotta.

Galilei az akkori szokás szerint három évre neveztetett ki, de mint föntebb említettük, állomásán csak két évig maradt. Ugyanis Medici János, a herczeg mostoha testvére, ki magát ügyes műépítőnek tartotta, egy, a kikötők és csatornák tisztítására szolgáló gépet talált föl. Galilei a gépet megvizs-


85

gálván, annak hasznavehetetlenségét mechanikai törvények alapján kimutatta.

Ez a nyílt vélemény nagyon bántotta Jánost; ehez járult még a Galilei ellenségeinek fondorkodása, minek folytán János őt a herczegnél bevádolta.

Galilei a kitörő vihart előre látva, állásáról önként lemondott, bár a lemondás nagyon nehezére esett, mert atyja időközben elhalálozván, családja gondját neki kellett viselnie.


III.
Galilei Páduáb
an.

Galilei tudományos működése pizai állomásának elhagyásával nem szakadt meg. Ubaldi- és a velenczei Sagredo-nak pártfogásából a velenczei köztársasághoz tartozó Páduában az ottani egyetemnél a Moleti halálával megüresedett mathematikai tanszéket nyerte el. Itt bevégezte mindazokat a vizsgálatokat, melyeknek alapját már Pizában vetette.

Előadásaiban annyi újat és érdekeset tudott mondani, hogy tanítványai, kiknek száma nőttön nőtt, őt a legnagyobb figyelemmel és lelkesedéssel hallgatták.

Ez időtájban több rendbeli munkát is írt. E munkák a hadi építést, a gnomonikát, az asztronomiát és a mechanikát tárgyalták. Azonban ez iratok nagy része elveszett, vagy csak később nyomatott ki; a mechanikai tudományról írt műve 1634-ben a Mersenne fordításában franczia nyelven jelent meg először;[52] olaszul, a Galilei kézíratai alapján, csak 1649-ben jelent meg. Ugyanebbe az időszakba teszik Galilei két új találmányát, a hőmérőt és az arányosító körzőt.[53] A hő-


86

mérőre később még visszatérünk; az arányosító körző (közönséges körző, melynek szárai a csuklón túl megnyújtvák), a hőmérőnél csekélyebb fontossága mellett is gyakorlati haszna miatt - igen kedvező fogadtatásban részesült. Galilei több ilyen körzőt készíttetett, s ezeket az ismerősei között szétosztotta. Mindamellett, hogy maga Galilei e körzőt csak mathematikai tréfának nevezte, a milanói Capra személyében mégis akadt ember, a ki ezt a találmányt annektálni akarta. Galilei megelégedett avval, hogy kimutatta, miszerint a Capra körzője az ő körzőjének csak hibás másolata.

Galilei Páduában még a Ptolemaeus rendszerét tanította.[54] A Kopernikus rendszerével már Pízában ismerkedett meg, de azt azonnal elfogadni nem volt hajlandó. Hogy milyen hatást gyakorolt reá az utóbbi rendszer, az legjobban kitűnik a Dialogo-ban közzétett eme szavaiból:

"Elvégeztem a bölcseletet, midőn Rostockból bizonyos Christianus Vurstitius, Kopernikus tanítványa jött ide, s ennek rendszeréről egyik tanintézetben számos hallgatóság előtt előadásokat tartott. Én azt hivém, hogy a legtöbben egyedül az ujság varázsától vonzatnak oda, s meg lévén győződve, hogy az valami hírnévre vágyó bolondnak a rendszere, hallani sem akartam. Néhány hallgatóját megkérdeztem, de mindnyájan azt mondák nekem, miként csakis azért látogatják az előadásokat, hogy ezeken jóizűen nevethessenek. Egyikük azonban határozottan azt állítá, hogy korántsem nevetséges dolog az, s mintán komoly és óvatos férfiúnak ismertem őt, sajnálni kezdém, hogy a Christianus előadásait lenéztem, s valahányszor csak Kopernikus-nak valamelyik párthivével találkoztam, megkérdezém őt, ha vajjon mindig ily véleményben volt-e. Mindenki azt erősíté, hogy sokáig az ellenkező nézetben volt s egyedül az érvek ereje által meggyőzetve, változtatta meg előbbi véleményét. ... Ugyanazért hinni kezdém, hogy ha valaki


87

hátat fordít egy olyan véleménynek, melyet anyja tejével szítt magába s a mely egyszersmind a nagy többségé is, és egy olyanhoz szegődik, melynek kevés párthíve van, s melyet az iskolák elátkoznak és képtelenségnek tartanak, az bizonyára ellenállhatatlan érvek által vonzatott s mintegy erőszakoltatott arra; s ekként ismerni vágytam a kérdés alapját."[55]

Hogy Galilei mikor és ki által tért meg, azt eldönteni alig lehet; mert Mästlin, a Kepler híres tanítója, dicsekedett ugyan, hogy Galilei-t ő nyerte meg a Kopernikus tanának, de az erre vonatkozó adatok nem megbízhatók. Mästlin-t különben már az is gyanússá teszi, hogy ő csak mint privát ember volt kopernikánus, mert mint tanító nemcsak szóval, hanem mint az Epitome astronomiae, Tubing. 1582. czímű művéből kitűnik, írásban is Ptolemaeust tanította. Bizonyára a leghelyesebb az a föltevés, hogy Galilei is "az ellenállhatatlan érvek által vonzatva" tért meg.

Az első hat év letelte után Galilei az állomásában újabb hat évre megerősíttetett. Olaszországból és a külföld minden részeiből Páduába tódultak a tanulók. Gherardini és Viviani szerint Gusztáv Adolf svéd király is, a hadi tudományokat tanulmányozandó Galilei-t hallgatni Páduába jött. Venturi kétségbe vonja ezt, mert nem tekintve azt, hogy okmányilag nem bizonyítható, miszerint Gusztáv Adolf valaha Itáliában volt, Gusztáv Adolf 1594-ben született s Galilei már 1640-ben elhagyta Páduát, tehát Gusztáv Adolfnak 13 éves korában kellett volna Galilei-t hallgatnia. Venturi szerint az valamely Gusztáv nevű más svéd herczeg, talán XIV. Erik fia lehetett.[56]

1604-ben a Serpentarius (kigyóhordozó) nevű csillagzatban feltünt egy új csillag, mely 18 hónap után elenyészett. Ez a jelenség Galilei-nek épen úgy mint Kepler-nek, alkalmat adott arra, hogy Aristoteles-nek a világ változhatatlan-


88

ságáról szóló tanát megtámadja. A peripatetikus tanok szerint változások csak a földön mehetnek végbe, s ez a fölfogás az akkori világnézlet talpköve volt. Galilei bátor föllépése ellenségei körében heves oppozicziót szült, sőt a már említett Capra, kinek Galilei egy ízben már a körmére koppantott, vele nyilvánosan szembeszállani merészkedett. Galilei most sem maradt adós, s viszonzásul Difesa di G. Galilei contra alle calumnie ed imposture di Baltasario Capra ecc. czímű művét írta, mely 1607-ben Velenczében jelent meg.

Egy rosszakaratú egyén a velenczei tanácsnál bevádolta Galilei-t, hogy Marina Gambával házasságtörésben él. A szigorú tanács azt felelé, hogy ha ez a vád csakugyan igaz, akkor Galilei-nek családja föntartására több pénzre van szüksége; minélfogva fizetését 320 forintra emelte.[57]


IV.
Galilei fölfedezései a messzelátóv
al.

Galilei 1609. tavaszán Velenczébe utazott, s itt arról értesült, hogy Móricz nasszaui herczeg Hollandiából olyan műszert kapott, melylyel a messzefekvő tárgyakat úgy lehet szemlélni, mintha ezek a közelben volnának. Viviani szerint Galilei-nek magának sikerült volna egy olyan lencse-kombinácziót föltalálnia, mint a milyenből a hollandi messzelátó állott (gyűjtő tárgylencse és szóró szemlencse). De majdnem bizonyos, hogy Galilei az ő messzelátóját hollandi minta után készítette, mert sehol sem nevezi magát a messzelátó föltalálójának, sőt a Sidereus Nuncius czímű híres művének bevezetésében még azt is bevallja, hogy az ezen találmányról elterjedt hírnek csak akkor adott hitelt, mikor a hír egy levélben, melyet Párisból kapott, megerősíttetett.


89

Páduába visszatérve, nagy buzgalommal látott az akkoriban méltán csodált műszer javításához. Fáradságát siker koronázta, mert ugyancsak az 1609-dik év augusztus havában a velenczei tanácsnak olyan messzelátót küldött, melynek térátható ereje a hollandi csövekét messze fölülmúlta. E csővel a tárgyakat harminczszoros nagyítással lehetett látni s a képek oly tiszták voltak, hogy azt csillagászati czélokra is lehetett használni, mit az akkori hollandi csövekről nem lehetne elmondani, mint ezt Huyghens Konstantin, a híres Huyghens Keresztély atyja, egy már 1637-ben Diodati-hoz írt levelében is bizonyítja.

Galilei maga is elutazott Velenczébe, hogy messzelátójának szerkezetét és használatát megmagyarázza. Néhány hétig ott kellett maradnia, mert az új csodát mindenki akarta látni. A piazettát, a tornyokat és tetőket esténként ellepték a tudni és látni vágyó szemlélők, hogy az égnek addig ismeretlen csodáit megbámulják, nappal pedig az Adriai-tengeren ringó hajókat szemlélték. A velenczeiek azt hitték, hogy e készülék segítségével az ellenséget mindenkor meglephetik vagy kikerülhetik.

A nagylelkű tanács Galilei-t gazdagon megjutalmazta, s eddigi fizetését megháromszorozva, tanári állomásában élte hossziglan megerősítette.

Bármily tökéletlenek voltak is a Galilei eszközei a jelenkoriakhoz képest, mégis azok alkalmazásával eddig nem ismert tények egész csoportját fedezte föl. Meglepő észleleteit az 1610-ben Velenczében kiadott s már föntebb említett Sidereus Nuncius etc. czímű művében tette közzé.

E műnek hosszú teljes czímét[58] egyszersmind tartalomjegyzékének is tekinthetjük. Galilei a mű elején azt mondja, hogy


90

költséget és fáradságot nem kimélve, sikerült olyan eszközt szerkesztenie, mely a tárgyakat majdnem ezerszeresen nagyítja, s a melylyel megtekintve, azok harminczszorta közelebbeknek lenni látszanak. Ezután leírja, hogy a Holdnak hegyekkel borított fölülete van, s egyszerű eljárást is közöl e hegyek magasságának meghatározására; a Tejút és a ködfoltok apró csillagok halmazának látszanak; a szabad szemmel nem látható csillagok a távcsővel láthatóakká válnak. A többi között fölemlíti, hogy a Plejádok csillagzatában 36 csillagot látott, holott a régiek csak hatot vagy hetet ismertek.

Galilei 1610 jan. 7-én a Jupiter három holdját fedezte föl, s hat nappal később a negyediket. 1612-ben már közzé tette a holdak keringési idejét, s e holdaknak a föld holdjánál sokkal gyakrabban előforduló fogyatkozásait a geografiai hosszúság meghatározására ajánlotta.

A jupiterholdak fölfödözésében Galilei-nek vetélytársai akadtak a német Simon Marius és az angol Harriot személyében. Marius (1570-1624) a brandenburgi fejedelem udvari mathematikusa és csillagásza volt, és Mundus Jovialis anno 1609 detectus etc. Norimb. 1614. czímű művében azt állította, hogy 1609 deczember hó utolsó napjaiban a jupiterholdakat egy jó messzelátó segitségével észrevette. Marius a holdakat, a fejedelmének tiszteletére, Sidera brandenburgica-nak nevezte. De a Marius által készített táblázatok, melyek a holdak mozgásának kiszámítására szolgáltak volna, oly rosszak voltak, hogy azok alapján Galilei őt abba a gyanúba fogta, hogy a holdakat nem is látta, sőt midőn Marius az arányosító körzőt is a maga találmányának adta ki, Galilei őt nyilvánosan plagiátornak nevezte. Mindazonáltal Kepler, s később Cassini úgy vélekedtek, hogy lehetséges, hogy Marius a holdakat észlelte, de nem tudta, hogy


91

tulajdonképen miféle tüneménynyel van dolga.[59] Hogy a holdak föltalálója Harriot volna, ez teljesen megczáfoltatott.

Galilei-nek az az ajánlata, hogy a jupiterholdak fogyatkozásai a geografiai hosszúság meghatározására alkalmaztassanak, nagy föltűnést keltett, mert az akkor már nagyfokú hajózásra nézve kiváló fontosságú lehetett volna. A szélességet elegendő pontossággal meg tudták határozni, de a hosszúság meghatározása még rendkívül tökéletlen volt. Eleintén a hajó sebességéből s a mágnestű meghatározta irányából, később pedig a holdfogyatkozás egyidejű észleleteiből következtettek a hosszúságra. De holdfogyatkozás sokkal ritkábban fordul elő, semhogy abból gyakorlati hasznot lehetett volna húzni, holott a jupiterholdak valamelyikének a fogyatkozása két napi időközökben ismétlődik. Azonban a Galilei ajánlata sem lendített sokat az ügyön, mert Galilei nem volt képes a jupiterholdak mozgását előre pontosan meghatározni. Mindazonáltal a hollandi keletindiai társaság, melyet kiterjedt hajózása miatt a tárgy nagyon érdekelt, Galilei-t értékes ajándékokkal jutalmazta, s később, midőn Galilei már vak volt, Arcetri-be két csillagászt küldött, nevezetesen Blauew-et, a Tycho tanítványát, és van der Hove-t, hogy Galilei-nek a számításainál segítségére volnának.

Galilei a Sidereus Nuncius-t gazdag jutalom reményében több európai uralkodónak megküldötte, s valószínűleg a jutalomra való kilátás folytán tette a Medici nevet is az ég boltozatjára, mert a Jupiter holdjait a Medici-ek tiszteletére medicei csillagoknak nevezte.

Ha Galilei mindezt csak jutalomra való kilátás fejében tette volna is, az önzés vádja őt a legkevésbbé sem illetheti, mert, ha vagyont szerezni törekedett, ezt csak azért tette, hogy tudományos vizsgálatainál a kellő eszközökkel bőven rendelkezhessék.

Úgy látszik, hogy akkoriban az uralkodók nagyon kaptak


92

az e féle megtiszteltetéseken, mert a franczia udvar ajándékokkal kecsegtette Galilei-t, ha új csillagokat fedezvén fel, azokat a Bourbonokról nevezi el![60]


V.
Galilei visszamegy Pizába, - Asztronomiai újabb fölfedezés
ei.

Galilei, ki egy idő óta a Medici-eknél már amúgy is újra nagy kegyben állott, most fényes fölfedezéseivel elismerést, sőt az említett nomenklaturájával hálát is vívott ki. Midőn ugyanis II. Cosimo, Galilei egykori tanítványa, lépett a trónra, első teendője volt, hogy Galilei-t hazájába visszahívja. A meghívás föltételei rendkívül kedvezőek valának: a nagyherczeg őt udvari mathematikusává s a pízai egyetemhez 1000 scudi évi fizetéssel a mathematika első tanárává nevezte. Galilei e mellett még arra sem köteleztetett, hogy állandóan Pízában lakjék s évenként csak 60 előadást kellett tartania.

Galilei elfogadta a meghívást, s 1610 május havában Belisario Vintá-hoz, a nagyherczeg titkárához intézett levelében még csak azt az óhajtását fejezte ki, hogy ne csak a nagyherczegi mathematikus, hanem még a filozófus czímet is viselhesse, "mert biztosíthatom önt, írja a titkárnak, hogy több évig tanulmányoztam a filozófiát (természetfilozófiát), mint a hány hónapig a mathematikát."

A köztársasági szabadságot a fejedelmi kegygyel fölcserélvén, ugyancsak 1610 augusztus havában új hivatalát elfoglalta.

Legtöbbnyire a nagyherczeg nyári lakásain, vagy pedig Salviati barátjának alla Jelve nevű villájában tartózkodott. A nagyherczeg utóbb Galilei társaságát alig nélkülözhette.

Az 1610. év szeptember havában Galilei a csillagos égen újabb fölfedezéseket tett, nevezetesen pedig a Vénus és Mars-


93

nak a holdunkéihoz hasonló fázisait és a Saturnus gyűrűit fedezte föl.

Az utóbbi észleletről már a Sidereus Nuncius-ban tett említést, de azt kimagyarázni még nem tudván, a prioritás biztosítása végett, anagrammába rejtette. Az anagramma értelme ez volt: altissimam planetam tergeminum observavi, azaz "a legtávolabbi planétát háromszorosnak láttam," mert a gyűrűket az ő távcsövével külön megkülömböztetni nem tudván, azokat a bolygóval összeolvadva látta. A Vénus és Marsra vonatkozó fölfedezését hasonló okokból a Cynthiae figuras aemulatur mater amorum, "a szerelem anyja utánozza a Diána formáit" értelmű anagrammába rejtette. Végre szintén 1610 okt. havában fölfedezte a napfoltokat és a napfáklyákat, s a napfoltok mozgásából a Napnak tengely körüli forgására következtetett.

A Venus fázisai és a Nap tengely körüli forgása a világegyetem változatlanságát hirdető peripatetikus tanokon új csorbát ütöttek. Galilei e fölfedezéseiből nagy reményeket merített; az 1612-ben Cesi-hez intézett levelében a többi között ezeket mondá: "Előre sejtem, hogy ezek az új dolgok a pseudofilozófiának temetési szertartásai, vagy inkább a vége s az utolsó ítélet napja lesznek. El vagyok készülve arra, hogy hallani fogok nagy dolgokat, melyeket a peripatetikusok proklamálnak, hogy bebizonyítsák az egek változatlanságát, melyről nem tudom, hogy mi módon fogják azt megmenteni és fönntartani, mintán maga a Nap ilyen föltűnő változásokat tár a szemeink elé!."

A napfoltok fölfedezését még két tudós tulajdonítja a magáénak. Ugyanis Scheiner, kinek érdemeiről alkalmilag meg szólani fogunk, a napfoltokat ez időtájban szintén fölfedezte s észleleteit Marcus Welser augsburgi polgármesterrel - jezsuita rendtársaitól való félelmében - pseudonym levélben közölte. Az aristotelesi tanok szerint a Nap a legtisztább tűz volt!

Welser e leveleket Galilei-vel közölte, s ez utóbbi szívesen elismerte, hogy a Scheiner találmánya az övétől független


94

és Scheiner csak annyiban tévedett, hogy a foltokat a Nap előtt levő bolygóknak tartotta. Scheiner később belátta a tévedését s a napfoltokat szorgalmasan észlelte, sőt azokat a csillagászati távcső segítségével objektíve is előállította, s ily módon Miksa herczegnek bemutatta.[61]

A másik tudós, ki a napfoltok fölfedezésére igényt tarthat, a frízlandi Fabricius János (1564-1615), ki a napfoltokat szintén objektiv és subjektiv úton észlelte s észleleteit De maculis in sole czímű művében ismertette. Ez a mű 1611-ben jelenvén meg, a Galilei észleletei Fabricius előtt ismeretesek még nem lehettek.

Galilei a napfoltok ügyében Welserhez 3 levelet irt; e levelek a következő czímek alatt jelentek meg.

G. Galilei Epistola ad Marcum Velserum de Maculis solaribus, Flor. 1612;

De Maculis solaribus et stellis circa Jovem errantibus accuratior disquisito ad M. Velserum, Aug. Vind. 1612.

E tárgyra vonatkozik még a következő irata is:

Istoria e dimostrazioni intorno alle Macchie Solari e loro accidenti, compresse in tre lettere scritte all' illustrissimo Sgr. Marco Velsero, Roma, 1613.


VI.
A Galilei elleni viharok előjelei. - Galilei Rómába utazik. - Hydrostatikai mű
ve.

Galilei-nek az asztronomia terén tett fölfedezései voltak első sorban azok, melyek neki elismerést, tiszteletet, sőt bámulatot szereztek.

Galilei, kezében a messzelátóval, olyan bűvésznek látszott, ki az ég ismeretlen régióit fölfedezi és az emberi tudásnak - legalább a térre vonatkozó - határait korlátlanul kiterjeszti.


95

Nem csoda tehát, ha Galilei maga is igen nagy véleménynyel volt fölfedezéseiről, s e véleményében állandóan megmaradt. A Diodati-hoz 1638-ban intézett leveleinek egyikében ezeket mondá: "Az ég, a világ, az universum, melyet csodálatos észleleteimmel és szembetűnő bizonyítékaimmal százszor és ezerszer nagyobbá tettem, mint a mekkorának valamennyi megelőző század tudósai tartották, most nekem oly kicsiny és szűk, hogy alig terjed a testem által betöltött téren túl."[62]

Galilei fölfedezéseiben a legcsattanósabb az volt, hogy azok mindannyian a Kopernikus tanát támogatták; Galilei pedig már évek óta buzgó kopernikánus volt, mit már az 1597-ben Kepler-hez írt levelében is kifejezett. E levélben azt is mondja, hogy csak akkor fogja az időt elérkezettnek látni, hogy a Kopernikus tana mellett nyiltan föllépjen, ha többen fognak úgy gondolkodni mint Kepler.

Mivel pedig ez az idő nem sokára elérkezett, Galilei előtt a bajok és szenvedések forrásai is megnyíltak. Galilei fölfedezései nem voltak hipothézisek; azokat mindenki, kinek távcsöve volt, saját szemeivel láthatta. És épen ez keserítette el a Kopernikus tanának ellenségeit, kiknek túlnyomó többsége az egyház szolgálatában állott. Ezek a buzgóságukban annyira mentek, hogy szellemi vakságuk önkéntelen bizonyítékai mellé még testi vakságot sem rösteltek magukra erőszakolni. Így például Christmann Jakab heidelbergi tanár az 1612-ben közzétett Nodus Gordius-ában a jupiterholdakat szemfényvesztésnek nevezi; Clavius, "a legtudósabb jezsuita" pedig azt állította, hogy a jupiterholdakat csak olyan készülékkel lehet szemlélni, mely azokat először megteremti; Sizzi, flórenczi csillagász tagadta, hogy hét bolygónál több lehetne, mert hét ága volt a


96

héber gyertyatartónak, s hét hónap alatt fejlődik ki tökéletesen a magzat; a Jupiter holdjainak kigúnyolására álarczos menetek rendeztettek![63] Hogy a sötétség bajnokainak a szemét a Jupiter holdjai nagyon bántották, ezen nem kell csodálkoznunk, mert épen e holdak bizonyították a Földnek a többi bolygókkal való rokonságát, s azt, hogy a világűrben a Földön kívül még más czentrum is van.

Sagredo, Galilei-nek velenczei barátja, mindjárt fölismerte a veszélyeket, melyek Galilei-nek Flórenczbe való átköltözéséből eredhetnének, s aggodalmait az 1611-ben Galilei-hez intézett levelében nyiltan kifejezte. Valóban, a Galilei új állomása csak anyagilag volt kedvező. A tanítás szabadsága sehol sem volt olyan nagy, mint az akkor még hatalmas és republikánus Velenczében, a honnét a jezsuiták ki valának tiltva, holott Toscanában nemcsak szabadon működhettek, hanem még az ifjú fejedelemre jelentékeny befolyást gyakoroltak. De Galilei mindezt csak akkor látta át, mikor az ellene kitörendő vihar előjeleit már nagyon is világosan észlelhette.

Galilei 1611-ben meghívás folytán Rómába utazott, s e városban négy hetet töltött. A rómaiak ép oly kiváncsiak voltak Galilei-t és fölfedezéseit saját szemeikkel látni, mint a mennyire óhajtotta Galilei, hogy fölfedezéseit minél szélesebb körrel megismertethesse. Galilei fölvétetett az "Accadémia dei Lincei" tagjai sorába s csakhamar a közfigyelem és tisztelet tárgya lett. "Ha a régi köztársaságban élnénk, a kapitóliumon oszlopot állítanánk neki," ezt írta Galilei-ről Del Monte bíbornok II. Cosimonak.

Rómában, vagy rövid idővel visszatérte után készíté Galilei az olaszországi első mikroskópot, sőt Viviani szerint Galilei volna annak föltalálója. Egy önmaga készítette mikroskópot 1612-ben Zsigmond lengyel királynak küldött.

Galilei 1612-ben Flórenczben kiadta Discorso intorno alle


97

cose che stanno in su l'acqua o che in quella se muovono czímű művét, mely a fizikai tanok egész csoportjára új fényt vetett, s mely Lagrange szerint azért is kiválóan jelentős, mert a hydrostatika abban tárgyaltatik először a virtuális sebességek elvének alkalmazásával.[64] E mű megírására alkalmat adott egy a nagyherczeg környezetében levő társaság, melyben a testek úszása is a szőnyegre került; a peripatetikusok azt állították, hogy a testek vizbemerülése függ a formájuktól. Galilei ezt a nézetet megczáfolandó, nevezett munkáját írta.

A peripatetikusok hevesen megtámadták a Galilei iratát. Galilei védelmét egyik tanítványára, Castelli-re bízta, holott egy másik tanitványa, a flórenczi Bardi, a hiúzok akadémiájában bemutatott kísérletekkel igazolta mestere tanainak helyességét.


VII.
Nyilt támadások Galilei ellen. - Galilei Rómába megy,
hol Kopernikus tanát átokkal sújtják. - Vitája Sarsiv
al.

Galilei a napfoltok fölötti vita alkalmával Welserhez intézett egyik levelében a Kopernikus tanának nyíltan és határozottan pártját fogta; Castelli-hez 1613. decz. 21-ikén írt levelében pedig a szentírásnak a tudományos kutatásokkal való összefüggését, azaz tulajdonképen össze nem függését fejtegette, különösen kiemelvén, hogy a szentírás szavait nem szabad szószerinti értelemben venni. Azonban ez a levél, melynek másolatai Flórenczben közkézen keringtek, még több alkalmat adott arra, hogy a Galilei elleni oppositió mindinkább a vallásos térre vitessék, a mi annyival is inkább föltűnő, mert Kopernikus korszakalkotó művének megjelenése óta már hetven év telt el, s bár voltak a csillagászok körében


98

is olyanok, kik, mint például a híres Tycho, a Kopernikus tanát a lelkük üdvösségével összeférhetetlennek tartották: az egyház nagyobb agitatiót még sem fejtett ki. Persze, a Galilei fölfedezései hangosan hirdették, hogy mindaz, mit a thorni kanonok ildomosságból hipothézisnek nevezett, nem hipothézis, hanem a megtestesült valóság s az ellentábor méltán tartott attól, hogy Galilei nagy tekintélye a Kopernikus tanának a lehető legnagyobb nyomatékot fogja adni.

A Galilei elleni méltatlan háború 1618-ban, tehát ugyanabban az időtájban, melyben Kepler az ő törvényeivel a Kopernikus tanára rá tette a koronát, tört ki. Coccini dominikánus szerzetes ment először az ütközetbe, a Mária Novella templom szószékéről prédikálván az eretnek Galilei ellen. A motto a Józsue 10. fej. 12. verse volt, s az Apostolok Cselekedetei 1. fejezetéből vett eme szavakat: ti galiléi férfiak, mit álltok s mit bámultok az égre? Galilei-re és híveire szó szerint alkalmazta s ezután kimutatta, hogy a mathematika ördögi mesterség, s hogy a mathematikusokat mint minden eretnekség szerzőit, valamennyi keresztény országból ki kellene űzni. A dominikánusok tudatlansága végre annyira ment, hogy Galilei-re ráfogták, hogy a veszélyes De revolutionibus orbium coelestium-ot ő írta! Végre maga a dominikánus generális is megröstelte a dolgot. "Szerencsétlenségemre nekem kell megfelelnem mindazokért az ostobaságokért, melyeket harmincz- vagy negyvenezer barát elkövet," így panaszkodott a generális Galilei előtt.

Coccini, hogy Galilei-t tényleg is bevádolja, ez utóbbinak Castelli-hez írt levelének egyik másolatát Rómába küldötte. Galilei látván, hogy most már az önvédelem terére kell lépnie, levelek útján törekedett, hogy magát a méltatlanul fölhozott vádak alól fölmentse. Egy római érsekhez intézett levelében a többi között kiemelte, hogy Kopernikus jó katholikus s jámbor kanonok volt, kit X. Leo pápa a naptárjavítás ügyében a lateráni zsinatra is meghívott, s hogy III. Pál pápa elfogadta a művének dedikáczióját, végre, hogy csak a szerzetesek személyes


99

gyűlölete készteti őket az alattomos támadásokra. Galilei-nek sikerült is a fölvilágosodottabb papokat megnyugtatnia; így például Foscarini karmelita egyik levelében kimutatta, hogy a Kopernikus tana a dogmákkal összeegyeztethető, sőt Didacus Stunica augusztinus, Galilei védőjeként lépett föl.

De épen ezek az egyház kebeléből kiinduló védelmek a római szentszék féltékenységét még inkább fölkeltették, s mivel a dominikánusok egyre durvábban léptek föl, Galilei tanácsosnak tartotta, hogy magát V. Pál pápa előtt személyesen tisztázza, minélfogva 1615-ben a nagyherczeg által Orsini bíbornokhoz intézett ajánló levél kiséretében Rómába utazott.

Kezdetben jól ment minden, mert Galilei a személye ellen irányzott ármányokat földerítvén, ellenségeit lefegyverezte, sőt a képmutató Coccini őt személyesen fölkereste, tőle a legnagyobb alázattal bocsánatot kért s magát bármily elégtételre késznek nyilatkoztatta.

De Galilei a félsikerrel nem akart megelégedni: a nagyherczeg titkárához írt levelében kijelenté, hogy ő nem csak a maga ügyét tartozik védelmezni, hanem mindazokét, kik Kopernikus most már nyolczvan éves tanának hívei s hogy ő e tannak tiszteletet és elismerést akar kivívni. Galilei a papok előtt bővebben fejtegette, hogy az egyháznak egész tekintélyét koczkáztatják, ha még tovább is megtámadják azt a tant, melynek helyességét immár megdönthetetlen tények bizonyítják.

Azonban a Galilei terve épen nem sikerült, mert a pápa az ügyet a Sant'Uffizionak, az inquiziczió index-congregacziójának adta megvizsgálás végett. A kongregáczió, mely leginkább Galilei ellenségeiből állott, 1616. február 20-ikán közzétette az itéletét, mely szerint az az állítás, hogy a Nap mozdulatlanúl áll a világ közepében, badar, hamis és eretnek vélemény, mert homlokegyenest ellenkezik az Írással; az az állítás pedig, hogy a Föld nem mozdulatlan, sőt hogy naponként a tengelye körül forog, szintén badar, hamis és téves föl-


100

tevés. Mindazok az iratok (köztük a Foscarini-é is), melyek a Kopernikus tanát hirdették, eltiltattak mindaddigra, míg a bennök levő téves nézetéktől, hogy t. i. a Föld mozog és a Nap áll, meg nem tisztittatnak. A tisztogatással pedig Gaëtano érsek bízatott meg.

Ez az itélet a Galilei személyét közvetetlenül nem érintette ugyan, de mivel ügyét az itélet daczára is mind hevesebben védelmezte és Orsini bibornok is a pártját fogta, a pápa meghagyta az inquizicziónak, hogy Galilei fölött is itéljen. Az 1616. márcz. 5-én hozott s a pápa által megerősített itélet pedig kimondotta, hogy Galilei-nek a Föld mozgásáról való nézetei tévesek és eretnekek.

A pápának nyiltan kitörő ellenséges indulata arra késztette Guicciardinit, Toscanának római követét, hogy a nagyherczeget értesítse, miszerint nagy veszélyek idéztetnének föl, ha Galilei még tovább is pártfogoltatnék, s miután előadta a Rómában történteket, kijelentette, hogy a római ég nagyon veszélyes, különösen "az olyan pápa alatt, ki gyűlöli a tudományokat és tehetségeket, s aki ki nem állhatja sem az újításokat, sem pedig az elmésségeket, elannyira, hogy mindenki őt utánozni igyekszik, s hogy azok, kik tudnak valamit, ha kevés eszük van, tudatlanoknak tettetik magukat, hogy gyanút ne keltsenek s az üldözéseket elkerüljék!"[65]

Galilei véleményét az itélet kihirdetése után is védelmezni akarván, nem szívesen, s csak akkor tért vissza hazájába, midőn a visszatérésre a nagyherczeg titkárától hivatalos fölszólítást kapott, s a midőn már személyes biztonságát is fenyegetve látta.

Ezután fölváltva Flórenczben és az Arcetri melletti villájában tartózkodott. Az asztronómiával egy ideig nem foglalkozván, a római szentszék egyelőre nem is zaklatta. Hatalmas pártfogójának, II. Cosimonak halála után falusi magányába


101

vonult vissza, hol baráti körben kedves tudományaival foglalkozott. Betegségtől gyakran gyötörtetve, újabb vizsgálatokat nem hajtott végre, mindössze egy binokulár távcsövet, melyet ő celatone-nak nevezett, állított össze. Főfoglalkozása abban állott, hogy az új naprendszerre vonatkozó iratait sajtó alá rendezte.

Csak 1623-ban lépett föl egy új irattal, melylyel azonban új ellenségeket szerzett magának. Ugyanis egyik barátja, Guiducci, 1619-ben az 1618-ban megjelent három üstökösről közzétett egy értekezést, melyben a Galilei nézeteire támaszkodva Grassi jezsuitának ugyanerre a tárgyra vonatkozó iratát élesen birálgatta. Erre Grassi Lotario Sarsi álnév alatt egy újabb iratban nem annyira Guiducci mint inkább Galilei ellen hevesen kikelt, ami Galilei-t arra késztette, hogy 1623-ban kinyomassa a következő művét: Il Saggiatore, nel quale con bilancia esquisita e giusta si ponderano le cose contenute nella libra astronomica e filosofica di Lotario Sarsi.

E műből kitűnik, hogy Galilei-nek épen úgy mint az ellenfelének az üstökösökről téves nézetei voltak, mert azokat, miként a holdudvarokat, melléknapokat és a szivárványt, csupán optikai tüneményeknek s nem égi testeknek tartotta, de e mellett más tüneményekről és a természettudományok módszeréről nagyon helyes észrevételeket tett.

Galilei e művével, téves nézetei daczára is, legyőzte ellenfelét, ki most már csak kedvező alkalomra várt, hogy magát Galilei-n megboszulja.

Az alkalom nem sokáig váratott magára, mert nem sokára megkezdődött a Galilei-re nézve oly szomorú kifejlődésű dráma "második fölvonása."


102


VIII.
Galilei kiadja a Dialogo-t és Rómába idéztetik.

Kevéssel a Saggiatore megjelenése előtt Maffeo Barberini bibornok VIII. Orbán név alatt pápává választott. Az új pápa, ki még bibornok korában Galilei-nek személyes barátja és nagy tisztelője volt s 1620-ban költött latin ódájában Galilei-t mint a napfoltok és a Jupiterholdak fölfedezőjét dicsőítette, mint pápa is Galilei iránt kezdetben nagyon kegyesen viselte magát. A pápai kegynek többszörös nyilvánulásai teljesen megérlelték Galilei-nek azt a szándékát, hogy a naprendszerről való nézeteit közzé tegye. Mivel iratai 1630-ban már rendben voltak, azokkal Rómába ment, hogy a kinyomatásra az engedélyt kieszközölje. A kéziratot a főczenzor, Riccardi dominikánus, Galilei-nek egykori tanítványa, vizsgálta meg, s mivel abban több olyas dolgot talált, melyek a Kopernikus rendszerét nem eléggé hipothézises színben tüntették föl, azt kijavíttatta s két hónap múlva a kinyomtatásra az engedélyt megadta.

Galilei az engedélylyel Flórenczbe tért vissza, hogy a még hiányzó dedikácziót s a tartalomjegyzéket összeállitsa. Ennek megtörténte után munkáját kiadás végett Rómába, a hiúzok akadémiájának küldötte el, de Cesi, ez akadémia alapítója, időközben meghalván, az akadémia egyelőre föloszlott. Mivel az 1631-ben kiütött pestis a pápai államok és a Toscana közötti közlekedést nagyon megnehezítette, a mű kiadása is fönakadást szenvedett. Azonban Galilei-t barátai egyre bíztatták, hogy művét Flórenczben adja ki, s csakugyan, hosszas ide-oda írogatás után megengedtetett, hogy a mű kinyomattassék, de csakis a flórenczi czenzúra újabb vizsgálata után.

A flórenczi czenzúra a Rómából kapott szigorú instrukcziók daczára enyhén járt el; végre 1632-ben megjelent a


103

párbeszéd a legfontosabb két világrendszer: a ptoleméusi és a kopernikusi fölött: Dialogo di Galileo Galilei, dove nei congressi di quattro giornate si discorre sopra i due massimi sistemi del mondo, Tolomaico e Copernicano, proponendo indeterminatamente le ragioni filosofiche e naturali tanto per l'una quanto per l'altra parte.

E mű, mint a czíme is mondja, a ptoleméusi és a kopernikusi rendszer összehasonlítása. Az összehasonlítás három személy között folyt, úgymint Sagredo és Salviati, Galilei-nek időközben elhalt barátai, és egy harmadik, Galilei által Simplició-nak nevezett személy között; ez a Simplicio védelmezte a ptoleméusi rendszert. Mindamellett hogy a Kopernikus rendszerének helyessége a párbeszédekből világosan kiderül, végre mégis Simplició-nak van igaza! Hogy mily jelentése volt eme fogásnak, avval valamennyi olvasó tisztában volt.

A Galilei párbeszédei, melyek az akkoriban uralkodó peripatétikus világnézletet általánosságban is élesen kritizálják, rendkívüli hatást keltettek. De épen ez a hatás a leghevesebb támadások indító okává vált. A cesenai Chiaramonti, pizai professzor, Galilei ellen rendszeres vádiratot szerkesztett, s hogy a hatás annál nagyobb legyen, iratát Barberini bibornoknak, a pápa unokaöcscsének ajánlotta. Galilei-t eretnekséggel vádolták, sőt némelyek még azt is állították, hogy a párbeszédbeli Simplicio senki más, mint maga a jóhiszemű pápa, ki a nyomtatásra az engedélyt adta, s kit Galilei most hála fejében kajánul csuffá tesz.

A pápa, azelőtt Galilei-nek jó barátja, most elkeseredett ellenségévé vált. Azt a nézetet, hogy Galilei csakugyan szántszándékkal boszantotta a pápát, újabb időkben Biot újra fölelevenítette, anélkül azonban, hogy kellő történelmi érveket fölhozna.[66]


104


IX.
A Galilei pöre.

Galilei ellen kongregáczió hivatott össze. Ez az ítélőszék bibornokokból, theologusokból és mathematikusokból állott, akik azonban mindannyian a Galilei ellenségei valának; Chiaramonti, a pízai professzor, szintén köztük díszelgett. A kongregáczió elhatározta, hogy Galilei, ki a tizenhat évvel ezelőtt kiadott tilalmat, melynek folytán a Kopernikus rendszerét terjeszteni nem szabad, a bibliára és vallásra egyaránt veszélyes könyvével áthágta, az inquiziczió elé Rómába idézendő.

Galilei 1632. okt. 1-én kapta meg a kedélyét mélyen sújtó idézést. Hiába iparkodott, hogy az ellene intézett vádakat tudományos magyarázatokkal elhárítsa; II. Ferdinánd nagyherczeg hiába tett lépéseket a Galilei érdekében; tekintélyes papok hiába támogatták a nagyherczeg kérelmét: az öreg és beteg férfiúnak egyre súlyosodó szembajával pestises vidékeken keresztül Rómába kellett mennie (1633. jan. 20.). Az utazás 25 napig tartott, mert Ponte Centinonál, a pápai államok határán, 20 napig kellett vesztegelnie.

Elitéltetése előtt eléggé jól bántak vele; jobban mint némely író állította. Niccolini, a nagyherczeg követe, őt igen előzékenyen fogadta, s két hónapig magánál tartotta. Mivel a Galilei barátai, különösen pedig a nagyherczeg az ő érdekében minden lehetőt elkövettek, azt hitte, hogy a fölzúdult vihar le fog csendesedni. De a pápa hajthatatlan maradt, s Galilei-nek az inquiziczió palotájába kellett hurczolkodnia, ahol azonban kényelmesen bútorozott szobákat bocsátottak rendelkezésére, sőt még azt is megengedték neki, hogy félig zárt kocsiban a Villa Medici kertjében sétakocsizást tehessen; az eledeleket a Niccolini szolgája hordta neki.


105

Bár az inquiziczió ilyes kedvezményeket halandónak addig még nem tett, ellenfelei a dolog lényegére nézve hajthatatlanok maradtak. Galilei aprilis 12-ikén jelent meg először az ítélőszék előtt, ahol először is meg kellett esküdnie, hogy a tárgyalások menetéről senkinek semmit sem fog szólni. Apr. 30-ikán volt a második kihallgatás, s ugyanezen a napon a betegségére való tekintetből Niccolinihez a Villa Medicibe küldötték.

A vád oda irányult, hogy ő az 1616-ban határozottan eltiltott kopernikusi tant védelmezte s evvel az eretnekség gyanújára adott okot. Galilei avval mentegetődzött, hogy a dialogusaiban ezt a tant nem mint igazságot tárgyalta, hanem csak a mellette, valamint a ptoleméusi tan mellett fölhozható érveket és ellenvetéseket adta elő, anélkül, hogy a kérdést az egyik vagy másik tan javára eldönteni akarta volna. Az inquiziczió erre - a maga szempontjából helyesen - azt felelte, hogy ő az elátkozott tant valószínűnek tüntette föl, már pedig egy, az Írással ellenkező tan még csak valószínű sem lehet![67]

Galilei továbbá fölhozta, hogy a dialogust a kinyomtatás előtt a czenzura elé terjesztette, s a czenzura beleegyeztével adta ki. Erre azt válaszolták, hogy az engedélyt ravaszúl eszközölte ki, mert az 1616-iki tilalmat elhallgatta. Galilei kijelentette ugyan, hogy olyas tilalomra, mely szerint a Kopernikus tanát semmiféle módon sem volna szabad tárgyalni, nem emlékszik. Erre fölmutatták az 1616-iki jegyzőkönyvet, mely e tilalmat világosan föltüntette. Mivel e jegyzőkönyv aláirásokkal nem volt ellátva, némely történetiró abban a véleményben van, hogy az hamisítvány volt.[68]

Junius 22-ikén kellett negyedszer és utoljára megjelennie az inquiziczió előtt. Az ítéletet a Minerva nevű dominikánus klastromban hirdették ki neki.


106

E hosszú okirat szerint a józan észszel és az Írással egyaránt ellenkező eretnekes tanok tanításában, hirdetésében és terjesztésében bűnösnek találtatván, mindenek előtt a tévtanait elátkozni s esküvel visszavonni tartozik. "Nehogy pedig - így végződik az itélet - a te súlyos és veszélyes tévedésed és tevékenységed mindenkorra büntetlen maradjon, s hogy ezután óvatosabb légy és másoknak, hogy hasonló bűnöktől tartózkodjanak, intő például szolgálj: elhatározzuk, hogy a Galilei Dialogusai czímű könyv nyilvános rendelettel eltiltassék, téged pedig a Szent Officiumban tetszésünk szerint meghatározandó időre formális börtönre itélünk és üdvös penitenczia fejében elrendeljük, hogy a következő három év folyamában a két bűnbánó zsoltárt hetenként elmondjad, fönntartván magunknak a hatalmat, hogy a föntebb mondott büntetéseket és penitencziákat akár egészben, akár részben, módosíthassuk, megváltoztathassuk, vagy bármily időre kiterjeszthessük."

Galilei késznek nyilatkozott, hogy magát mindezen föltételeknek és büntetéseknek aláveti. A 70 éves beteg férfiú az inquiziczió tagjai előtt térden állva s az evangeliumra esküdve, tanait visszavonta, s esküjét írásban is kiállította. Az esküminta a következő volt:

"Én Galileo Galilei, ki a flórenczi néhai Vincenzo Galilei fia és 70 éves vagyok, méltóságtok előtt, a kereszténység általános birodalmának főtisztelendő bibornokai és az eretnekes rosszakarat ellen való inquizitorok előtt térdelve, a magas és szent evangéliumra tekintve s azt a kezeimmel érintve, esküszöm, hogy mindazt, amit a római apostoli és katholikus szentegyház tanít, hirdet és elfogad, mindig hittem, most is hiszem s Isten segedelmével ezután is hinni fogom. És mivel ez a Szent Officium nekem törvényes úton megparancsolta, hogy hagyjak föl avval a téves nézettel, mely szerint a Nap a világ középpontja és mozdulatlanul áll, s a Föld nem a középpontja és mozog, s mivel ezt a nézetet sem föntartani, sem védel-


107

mezni, és semmi módon szóval vagy írással bebizonyítani nem tudtam, s később, mintán nekem már megmagyaráztatott, hogy nevezett tan a szentirással ellenkezik, oly könyvet írtam és nyomattam ki, melyben az elátkozott tant tárgyaltam és nagyon hathatós okokkal támogattam, anélkül, hogy azt bebizonyítottam volna: mindezeknél fogva avval az eretnekséggel, mintha azt állítottam és hittem volna, hogy a Nap a világ középpontja és mozdulatlan, ellenben a Föld nincsen a középpontban és mozog, nagyon is gyanusíthatónak ítéltettem."

"Hogy ezt az ellenem nem ok nélkül emelt vádat méltóságtoknak s minden katholikus kereszténynek lelkéből kiirtsam, nevezett tévedéseket és eretnekségeket, s általában minden véleményt, mely az egyháznak ellenére van, becsületes szívvel s nem tettetett hittel elátkozom és kárhoztatom; esküszöm arra is, hogy a jövőben semmi olyast, ami ellenem hasonló gyanút kelthetne, mondani vagy írni nem fogok, s ha egy eretneket vagy az eretnekséggel gyanúsítható egyént ismernék, azt a Szent Officiumnak, vagy az inquizitornak, vagy pedig egyházkerületi püspökömnek föl fogom jelenteni. Ezen kívül esküszöm, és igérem, hogy mindazokat a penitencziákat, melyeket a Szent Officium rám szabott, vagy rám szabni fog, pontosan szem előtt tartani s elvégezni fogom; s ha megesnék rajtam - mitől Isten őrizzen, - hogy szavaimat, igéreteimet, fogadásaimat és esküimet megszegném, akkor alávetem magamat mindazoknak a testi és lelki büntetéseknek, melyeket a kánoni szent jog s egyéb általános és különös határozatok az ilyen bűnösökre szabnak. Isten engem úgy segéljen, és az ő szent evangéliuma, melyet kezeimmel érintek."

"Én Galileo Galilei esküdtem, esküvel visszavontam és igértem s magamat a föntebbiekre köteleztem, minek hiteléűl az esküvel való visszavonásomnak ez okiratát sajátkezűleg aláírtam s Rómában a Minerva klastromban 1633. jun. 22-én szóról-szóra elmondottam."


108

"Én Galileo Galilei, mint föntebb sajátkezűleg esküvel visszavontam."[69]

Hogy Galilei az eskü elmondásakor csak egy ingben állott volna, s az eskü után a lábával toppantva halkan ezt mondta volna, hogy E pur si muove: a fölkapott mesék országába tartozik. A mult századbeli írók minderről semmit sem említenek.

A Libri által fölállitott s azóta sokat vitatott ama nézet, mely szerint Galilei a torturának is alá vettetett,[70] egészen biztos történelmi adatokon nem nyugszik ugyan, de tekintve a Galilei pöre körülményeit s azt hogy e nézetnek az "aljas rágalom" szavakkal való megbélyegzése még nem czáfolat, a tortúra kérdése minden esetre fölvethető.

A szabad buvárlat bajnokai ellen intézett merényletek a Galilei idejében nem voltak ritkák; a véleményszabadságot sok kiváló szellemnek életével kellett megváltania.

A nagyeszű Giordano Bruno 1600-ban Rómában mint hitehagyott elevenen elégettetett. Az a körülmény, hogy Bruno a Kopernikus híve volt, s azt állította, hogy minden állócsillag egy-egy Nap, mely körül bolygók keringenek, továbbá hogy naprendszerünkben több bolygó van, mint a mennyit szabad szemmel láthatunk: lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a máglyára hurczoltassék.

Antonio de Dominis, spalatói érsek, a szivárvány igazi elméletének híres föltalálója és a Respublica ecclesiastica szerzője 1624-ben börtönben mult ki; holttestét az inquiziczió kiásatta s máglyára vettette.

Antonio Oliva, az Accademia del Cimento kiváló tagja, jóval a Galilei elitéltetése után (1668) a tortúra kínjait avval kerülte el, hogy börtönének ablakából kiugorva, önmaga oltotta ki életét.


109

Bruno nagyobb bátorságot tanusított mint Galilei. A máglya előtt így kiáltott föl: "Az itélet, melyet most előttem fölolvastatok s az irgalmas Isten nevében kihirdettetek, nektek talán több félelmet okoz mint nekem." Valóban a pápa hatalmán ütött csorbák óvatosságra intették az avval visszaélő inquizitorokat, s a fejedelmi protekczió mellett ez a körülmény nagy befolyással lehetett arra, hogy Galilei-vel, kit az olasz nemzet már akkor is büszkeségének tekintett, enyhébben bántak.

Mindezek csak általános konjektúrák. Van azonban a Galilei ellen hozott itéletben egy hely, melyből közvetetlenül a tortúrára lehet következtetni. "Miután nekünk úgy tetszett, mondja az ítélet, hogy te a véleményedről nem mondottad a teljes igazságot, szükségesnek találtuk, hogy a szigorú vizsgálatra térjünk át." A szigorú vizsgálat (rigorosum examen) pedig az inquiziczió nyelvén a tortúrát jelenti; külömben is, az inquiziczió szabályai szerint a vádlottnak ama nyilatkozatait, melyek kéteseknek és nem őszintéknek látszottak lenni, mindig a tortúra követte. Ehhez járul még, hogy Galilei ez időtájban bélszakadásban szenvedett, miből azt is következtették, hogy rajta a tortúrának azt a nemét (il tormento alla corda) alkalmazták, melynek az a betegség rendes következménye szokott volt lenni. Maga Galilei, ki a hallgatást esküvel fogadta, a tortúráról soha sem szólott semmit, de mindenkor nagyon nehezére esett, ha az inquiziczió előtt történt dolgokról kérdezték.

Az egyedüli körülmény, mely a kínzásnak ellene mondani látszik, az, hogy Galilei-vel mind az elitéltetése előtt, mind pedig azután, aránylag elég jól bántak. De ne feledjük, hogy Galilei-nek befolyásos pártfogói voltak; s különben is kész volt minden elégtételre, másrészről pedig, hogy a szerzetesek dühe még a Galilei sírján túl is terjedt. Testamentumát megsemmisíteni, holttestét pedig pellengérre állítani akarták.[71]


110

Különben is, véleményünk szerint, a testi tortúra kérdése csak mellékes szerepet játszhat ama szellemi tortúra mellett, melyet Galilei tényleg kiállott. Nézeteit a meggyőződése ellenére esküvel kellett visszavonnia, meg kellett tagadnia az évek hosszú során át nagy fáradsággal tett fölfedezéseiből vont következtetéseket; igaznak kellett mondania azt, miről erősen meg volt győződve, hogy hamis; végre esküvel kellett igérnie, hogy az igazságot többé nem hirdeti, s az igazsággal szemben spionná alacsonyodik le!

Ez rövid története annak a hirhedt pörnek, mely itélőszékét és biráit örökre megbélyegezte.


X.
Galilei fogsága. - Dinamikai munkája. - Szenvedései és halá
la.

Galilei az inquiziczió itélete folytán börtönbe vettetett, de fogsága nem sokáig tarthatott, mert a carcert a Villa Mediciben töltendő házi áristommá változtatták át. A pápa később megengedte, hogy fogsága hátra levő idejét hazájában, Sienában, az érseki palotában tölthesse. Piccolomini, a sienai érsek, Galilei tanítványa és barátja volt, s mint ilyen őt nagyon szívesen fogadta. De az a parancs, mely szerint Galilei-nek az érseki palotát nem volt szabad elhagynia, őt mélyen sujtotta. A pápa végre megengedte neki, hogy Arcetriban, a saját villájában tartózkodhassék, de egyszersmind szigorúan meghagyta, hogy tudományos férfiakkal ne érintkezzék s a házában nagyobb társaságot össze ne gyüjtsön. Később még az is megengedtetett neki, hogy orvosi segély igénybe vétele miatt néha Flórenczbe mehessen. E városban (1638) a nagyherczeg és ennek udvara által őszinte örömmel és szívélyességgel fogadtatott.

Mivel Galilei, amint kissé szabadabban mozoghatott, tudományos munkásságát újra fölvette, az inquiziczió közegei argus-


111

szemekkel ügyeltek reá, s iratait, a mennyiben ezek a kezök ügyébe akadtak, irgalmatlanúl elpusztították. A szerzetesek most sem szűntek meg, hogy őt gyalázzák, rágalmazzák és anti-katholikus tanok terjesztésével vádolják. Némely olasz író szerint az inquizicziótól fenyegető leveleket is kapott.

Hogy ily körülmények között a már amúgy is mélyen sujtott Galilei helyzete mindinkább rosszra fordult, könnyű elképzelni. De ez még mind nem volt elég: szellemi gyötrelmeihez családi bajai és egyre súlyosbodó testi szenvedései járultak. Galilei-nek Marina Gamba-tól két leánya, Giulia és Pollisana és egy Vincenzo nevű fia volt. Leányai apáczákká lettek, de nem való az, hogy atyjukat a sienai tartózkodása alatt gyakran meglátogatták. 1634-ben Pollisana meghalt, mely eset Galilei-t rendkívül megszomorította.

Galilei szembaja egyre rosszabbra fordult, s 1637-ben egyik szemére egészen vak volt; hallását részben már 1626. évben elveszíté. De Galilei-nek csak az érzékei s nem a szellemi tehetségei tompúltak el. 1636-ban fejezte be legjelentősebb s legkitűnőbb művét, mely azonban csak 1638-ban Leydenben nyomatott ki Discorsi e dimostrazioni matematiche intorno a due nuove scienze attenenti alla meccanica ed ai movimenti locali di G. Galilei. Con un' appendice del centro di gravità d' alcuni solidi czím alatt. E mű tartalmára később még visszatérünk. A félig vak Galilei 1637-ben tette asztronómiai utolsó fölfedezését, a Hold parallaktikns libráczióját, mely által megmutatta, hogy a Hold nem egészen egy- és ugyanazt az oldalát fordítja felénk, hanem a fölületének látható része északról dél felé és keletről nyugat felé elmozdúlni látszik.

Galilei 1640-ben már teljesen vak és siket volt. Vakságának legfőbb oka az volt, hogy a Napot fénytompító nélkül észlelte. E bajaihoz még álmatlanság, búskomorság és szaggatások járultak. Mincazio barátjához intézett levelében szenvedéseit igy írja le: "Az engemet környező sötétségben a természet különféle dolgai fölött töprengek, s fáradt fejemet - bár


112

mint óhajtom is - nyugalomra nem hajthatom. Szellememnek ez a folytonos munkálkodása elrabolja minden álmomat s mindinkább apasztja erőmet. A sors nem elégszik meg avval, hogy sötétséggel övez körül, hanem még, elviselhetetlen fájdalmamra, szememből könnyek árját fakasztja."

Ez a szomorú állapot nem tartott sokáig, mert Galilei 1642. jan. 8-án az Arcetri melletti Giojello villában, legkedvesebb tanítványai, Torricelli és Viviani-nak karjai között, az inquiziczió képviselőinek jelenlétében, meghalt. Olaszország pantheonjában, a flórenczi Santa Croce templomban temettetett el. De csak 1737-ben érkezett el az az idő, melyben sírját az őt tisztelő utókor méltó emlékkel jelölhette.

Így végezte pályafutását az a férfiú, kit a sors arra szemelt ki, hogy a tudományok szövétnekével az elmúlt századok sötétségét eloszlassa, a jövendő századoknak pedig vezérlő tűzoszlopa legyen. Meghalt, mint az egyház rabja, mert teljes szabadságát haláláig sem nyerte vissza. Gyászos sorsa a római szentszéknek mindenkorra szennyfoltja fog maradni. A Galilei elleni küzdelem a sötétségnek a világosság elleni küzdelme volt, melynek Galilei áldozatul esett ugyan, de eszméi diadalmaskodtak. Küzdelméből kitűnik, hogy a sötétség ármányai az értelem világát kioltani s a felvilágosodás folyását megállítani képtelenek. Mondják ugyan, hogy a Galilei ellen tulajdonképen nem az egyház, hanem a keresztény vallás magasztos alapelveivel kajánul handabandázó inquiziczió és személyes érdekek harczoltak. De ez az inquiziczió épen az egyház közege volt, s az egyház legfőbb intézőinek tudtával, beleegyeztével, sőt biztatásával végezte el a maga gyászos dolgát. Az a körülmény, hogy a vallás ürügye alatt néha a protestánsok s más felekezetek is durva intolerancziákat követtek el, a dolog lényegén mit sem enyhíthet.

Galilei valamennyi következő század háláját vívta ki. Honfitársainak iránta való határtalan tiszteletében minden művelt nemzet osztozik.


113


XI.
Galilei személyisége; fia. - Iratainak kiadása.

Galilei magas termetű, szép arczvonásokkal bíró férfiú volt. Szemei élénken ragyogtak; haja vöröses vala. Szellemének élénkségével s kedves modorával kellemes emléket idézett elő mindazokban, kik vele, ha csak egyszer is, érintkeztek. Ellenségeivel szemben nyugodtan, de mindig a kellő erélylyel lépett föl s ellenük az értelem és az elmésség fegyverein kívül egyéb eszközt nem használt. A mások szellemi tulajdonjogát a legnagyobb tiszteletben tartotta, de megkivánta, hogy az ő tulajdonjogait is mások tiszteletben tartsák.

Galilei-nek Vincenzo nevű fia a fizika történetében annyiban szerepel, a mennyiben atyjának tudományos vizsgálatainál segítségére volt, továbbá ingás órákat is állított össze, melyek eszméjét atyjától örökölte.

Vincenzo volt az örököse a Galilei kéziratainak is, de ezeknek nem a legjobb sorsuk volt. Ugyanis Cosimo, a Vincenzo fia az öregatyja kéziratainak egy részét - talán lelkiismerete vallásos sugalmazása folytán - elégette, de a másik részét Viviani megmentette az enyészettől. Viviani nem találta jónak és időszerűnek, hogy e kéziratokat a III. Cosimo uralkodása alatt kiadja, minélfogva azokat pinczéjében elásta! Ez értékes papírok egy része Tozetti szerint a következő sajátságos módon mentetett meg az enyészettől.

1793. tavaszán a híres Nelli doktor és Lami Flórencz közelében egy a hídhoz czímzett vendéglőben akartak reggelizni. Útközben egy kolbászkereskedőhöz tértek be, s ennél megvettek egy bolognai kolbászt, mely papirba takartatott. A vendéglőbe megérkezvén, Nelli észrevette, hogy a kolbász takarója Galilei-nek egyik levele volt; mintán azt kendőjével, a mennyire lehetett, megtisztogatta, zsebre dugta, a nélkül, hogy


114

a leletéről Lami-nak csak egy szót is szólott volna. A városba visszatérve, Nelli elment a kolbászkereskedőhöz, ki neki elbeszélte, hogy ilyen kéziratokat fontszámra egy előtte ismeretlen inastól gyakran vesz. Nelli megszerezte a kereskedőnél levő papirokat, s miután több napon át az ismeretlen inas megjelenésére várt, bizonyos összegért megszerezte mindazt, ami még meg volt ez értékes kincsekből, melyeket Viviani 90 év előtt elrejtett.[72]

E kéziratok jelenleg a nagyherczegi könyvtárban helyezvék el.

Hogy a Galilei iratai részben elkallódtak, ennek egyrészt maga a szerző volt az oka. Galilei, különösen eleintén, nem igen törődött avval, hogy iratai a nyomtatás útján megőriztessenek. Így eshetett meg, hogy a helyek megerősítéséről, a gnómonikáról, s a gömbről írt művei elvesztek. Az utóbbi írat később a Galilei neve alatt megjelent ugyan, de az abban kifejtett nézetek és okoskodások nem vallanak Galilei-re.[73]

Galilei kéziratait és ezek másolatait tanítványainak és barátjainak használat végett szívesen átadta, mi többrendbeli visszaélésre adott alkalmat. Említettük, hogy a mechanikát tárgyaló munkája először franczia nyelven jelent meg. Az első olasz kiadás 1649-ben Ravennában a következő czím alatt jelent meg: Della scienza meccanica edelle utilità che si cavano de gli Istrumenti di quella, opera cavata da manuscritti dell' Eccellentissimo Matematico G. Galilei.

Föltűnő, hogy épen annak a műnek, mely a mechanika czímét viseli, a Galilei mechanikai iratai között a legkisebb fontossága van. A mű czíme is mutatja, hogy a Galilei korában a mechanika szó még nem jelentette a mozgásoknak és a mozgások okainak tudományát; ez a mű is csak a gépekkel foglalkozik; a mű végén van egy rövid értekezés az ütközésről. Ellen-


115

ben a mechanikai főmunka csak "a mechanikához tartozó két új tudományt illető párbeszédek" czímét viseli.

Galilei az Ariosto és Tasso értéke fölött keletkezett vitában élénk részt vett, minek eredménye a Considerazioni al Tasso, Venezia, 1793. czímű műve volt. Galilei az Ariosto híve volt; az Orlando furioso-t kívülről tudta. Szerinte Tasso-t olvasni Ariosto után, annyi, mint ugorkát enni dinnyére. De öreg korában megváltoztatta nézeteit; midőn egyszer Arcetriben kérdezték, hogy mi volna a határozott véleménye Tassoról, feleletében elismerte, hogy a Tasso költeménye nagyon szép, de az Ariostoé mégis több gyönyört szerez neki.

Galilei összes művei csak nagyon későn jelenhettek meg, mert a dialógus az eltiltott könyvek indexébe azonnal fölvétetett. Az első kiadás, mely 1656-ban jelent meg Bolognában Carlo Manolessi által, mindössze két kötetből állott. Ezt követte az 1718-iki flórenczi három kötetes kiadás. Teljes kiadást a külföldön sem lehetett rendezni, mert az inquiziczió befolyása valamennyi katholikus országra kiterjedvén, a veszélyes tan terjesztése külön rendeletekkel és köriratokkal akadályoztatott meg.[74] Francziaországban a mindenható Richelieu a Föld mozgását határozottan tagadta s buzgalmában annyira ment, hogy még a Sorbonne-t is a Kopernikus tana elleni föllépésre akarta kényszeríteni. 1616 óta az index valamennyi kiadásában olvasható volt, hogy egyáltalában mindazok a könyvek, melyek a Kopernikus rendszerét tanítják, az eltiltottak közé számítandók. A híres XIX. Benedek pápa ezt a tilalmat megszűntette ugyan, de a Kopernikus eredeti kiadása, a Kepler egyik könyve s a Galilei dialógusai egészen a jelen századig tiltva maradtak. Bottari a Galilei összes műveit 1744-ben Páduában kiadván (4 kötet), a gyűjteménybe a dialógusokat is fölvette ugyan, de a nyomtatási engedélyt az egyháztól csak úgy nyerhette meg, hogy a Galilei-re kimondott ítéletet és az


116

esküvel való visszavonást a mű elején közzétette. A Galilei összes műveinek 1808-iki milanói 13 kötetes kiadása már nem járt evvel a czeremóniával.

1820-ban történt, hogy Settele, a pápai könyvczenzor s az optika és asztronómia tanára, meg akarta tagadni a nyomtatási engedélyt egy oly könyvtől, mely a Kopernikus rendszerét nem mint hipothézist tanította. Azonban VII. Pius pápa az ügyet a szt. officium határozatától tette függővé. A hozott határozat folytán a kinyomtatás megengedtetett, de mivel némely jámbor férfiú még mindig nehézségeket támasztott, a kérdés az inquiziczió elé került, s a bíbornokok minden ellenvetés daczára kinyilatkoztatták, hogy 1820 óta Rómában minden könyv, mely "a modern asztronómusok általános nézetét" terjeszti elő, kinyomtatható. VII. Pius pápa 1822-ben ezt a határozatot megerősítette. Az index 1835-iki kiadásából a Kopernikus, Kepler és Galilei művei kihagyattak.

A Galilei műveinek legújabb kiadása[75] II. Lipót toskanai nagyherczeg kezdeményezése folytán 1842 és 1856 között jött létre. A nagyherczeg Galilei-nek ezen az úton fényes emléket állítandó, a szétszórt kéziratokat nagy költséggel összegyűjtötte. E kiadás (15 kötet) a legteljesebb és leggazdagabb, mert Galilei-nek addig ki nem adott értekezéseit és leveleit mind magában foglalja.


XII.
A dynamika megalapítá
sa.

A hatás, melyet Galilei kortársaira gyakorolt; a fényes eredmények, melyeket fáradhatatlan munkássága szült; az a


117

hatalmas lökés, melylyel a természettudományoknak új és egészségesebb alapra fektetett művelését megindította, még pedig nem csak szavak, hanem a saját élő példája által: mind oly dolgok, melyek a tudományok történetében párjukat ritkítják. A Galilei halála után egy egész évszázadig az ő munkássága volt a fizika vezércsillaga; ő volt a középpont, mely körül az utána következő búvárok tevékenysége forgott.

A Galilei szülte hatásban sajátságos jelenség az, hogy épen az általa kivívott eredmények kevésbbé fontos részének, optikai és asztronómiai fölfedezéseinek jutott az a szerep, hogy hírét és tekintélyét a legmagasabb polczra emelje, hogy aztán evvel a tekintélyével mind a saját korára, mind pedig az utókorra üdvös hatást gyakoroljon, mert a tudományok történetében Galilei olyan példa, melynél a személyes tekintély a tudománynak csakis hasznára volt. Galilei-nek nevezett fölfedezései a tudományokat nagy mértékben gazdagították ugyan, de érdemeinek csak kisebb részét teszik, a mit már az a körülmény is bizonyít, hogy nevezett fölfedezéseit tőle függetlenül kevéssel előtte vagy utána, mások, nálánál sokkal kisebb tehetségűek is megtették, s a melyekhez Lagrange szerint "csak távcső és kitartás kellett."[76]

Hogy Galilei épen az asztronómia terén nem jutott oly mértékben a dolog velejére, mint a mechanikai téren, ez már onnét is kitűnik, hogy a Kepler híres fölfedezéseit egészen elejtette. Az Astronomia nova 1609-ben, a Harmonices mundi 1619-ben, a Galilei dialógusai pedig csak 1632-ben jelentek meg, s azokban mégis azt állította, hogy a bolygók pályáiról bizonyosat tudni nem lehet, mire világos példa a Mars, "mely még mai napig is gúnyolja a csillagászokat." Pedig Galilei Kepler-t nagynak, "irígylendő nagynak" nevezte! Galilei megelégedett avval, hogy a Kopernikus tanát a legutolsó részletekig érvényre emelje, s hogy az ellenkező nézetek tarthatat-


118

lanságát kimutassa, s épen ez oknál fogva a kortársai által annyira megcsodált asztronómiai fölfedezései életére és sorsára döntő befolyást valának gyakorlandók.

Ez utóbbi körülmény késztetett bennünket arra, hogy a Galilei asztronómiai fölfedezéseit, még pedig a leghíresebbeket, közelebbről az életrajzában tűntessük föl. Így tehát az az utólagos föladatunk maradt, hogy a mechanika és fizika körül szerzett rendkívüli érdemeit világosítsuk meg.

Galilei a dynamika alapjait a Discorsi e dimostrazioni matematiche etc. czímű művével vetette meg. Lagrange Mécanique analitique híres művében ezeket mondja: "A dynamika a gyorsító és a lassító erőknek, s az ezek által szükségképen előidézett változó mozgásoknak a tudománya. Ezt a tudományt tisztán az új kornak köszönhetjük, Galilei vetette annak alapjait."[77] Galilei a dynamikai művének czímében méltán mondhatta, hogy új tudományokról (nuove scienze) beszél, mert ő előtte a természettudományoknak ez az ága nem volt; az Aristoteles ide vonatkozó tanait mai napság már senki sem számítja a dynamikához! A Galilei gondolatainak mélysége, szellemének önállósága és átható találékonysága a dynamikai vizsgálataiból tűnik ki leginkább. De egyszersmind szembetűnővé válik az az ingovány is, melyen a peripatétikus tanok állottak. Aristoteles azt ajánlotta tanítványainak, hogy ne tanulják a mathematikát; Galilei ezt az ajánlatot nagyon helyesnek találta, "mert a stagyrita elméleteire nézve mi sem veszedelmesebb, mint a geométria; ez földeríti azok minden tévelyét és hamis látszatát."

A mechanika másik része, a statika, már egészségesebb alapon állott: azon az alapon, melyre azt Archimedes fektette. De Archimedes-sel alig törődött valaki, mert a tudósok bálványa Aristoteles volt. Galilei-nek jutott az a föladat is, hogy az Archimedes statikáját javítsa és tovább fejleszsze.


119

Dynamika nélkül az egész fizikának nem volt helyes alapja; a mozgások törvényeinek ismerete nélkül tudományos fizikáról szó sem lehetett. Jelenleg már minden tünemény végső okát mozgásra, vagy általánosabban és helyesebben mondva, az anyag térbeli elhelyezkedésének viszonyaira vezetjük vissza. Ha tehát valaki a végső okok tanát megállapította, akkor az illetőt méltán tekinthetjük az egész fizika megalapítójának. Ebben, s csak második sorban a fölkarolt tárgyak sokoldalúságában, rejlik a Galilei alapító érdemeinek elvi jelentősége.

Galilei dynamikai jelleme nemcsak vizsgálataiból, hanem még előadásából is kitűnik: bár a latin nyelvben kitűnően járatos volt, mégis inkább az élő olasz nyelvet használta; s nyelvezetének különösen párbeszédekben nyilvánúló élénksége hű tüköre a szelleme dynamikai mozgékonyságának.[78]

Hogy fogalmunk legyen arról, hogy a Galilei idejében az erőkről és a mozgásokról miféle nézetek voltak elterjedve és csalhatatlanoknak tartva, elég lesz, ha fölemlítjük a következőket.

A mozgások fölosztattak természetesekre és erőszakosakra. Az előbbeniekhez tartoztak például az égi testek körmozgása s a szabad esés, az utóbbiakhoz tartozott pl. a hajított testek mozgása.[79] Azt senki sem tudta, hogy egy test, melyre egy erő csak hatott, egyenletesen és egyenes vonalban mozog. Ha valamely egyenletesen mozgó test megállott, ennek okát nem külső erőnek, hanem a testre folytonosan működő erő megsemmisűlésének tulajdonították. A testek nehezek és könnyűek valának; az előbbeniek a világ czentrumába, azaz a Földre esni, az utóbbiak pedig a földtől eltávozni törekedtek. A gyorsuló mozgás nem egy állandó erőnek volt a hatása: a sebesség növekedését a levegő okozta. Hogy a vízben levő testek Archi-


120

medes törvénye szerint súlyukból veszítenek, azt mindenki tudta, de ismeretlen volt az, hogy e veszteség az alulról fölfelé irányzott nyomásnak az eredménye. A légnyomás okozta tünemények megfejtése pedig a horror vacui körül forgott.

Galilei arra vállalkozott, hogy ezeket és az ezekhez hasonló nézeteket halomra döntse. Azonban igazságtalanok volnánk, ha e vállalatból, vagy legalább a kezdeményezéséből Galilei-n kívül mindenkit kiszorítani akarnánk. Nincs olyan haladás, melynek útja, legalább félig-meddig előkészítve nem lett volna. Az úttörés érdeme Leonardo-t, Benedetti-t és Ubaldi-t illeti. De ezek az előkészített úton még nagyon is sok göröngyöt hagytak; Ubaldi nem is lépte át a statika határait. A Galilei munkáját csak egyes irányokban könnyítették meg; de a mechanikai tudásnak biztossága és átlátszó tisztasága Galilei-vel kezdődik.

"A legrégibb dologból, mondja Galilei, a legújabb tudományt fogjuk napfényre hozni. A mozgásnál mi sem régibb a természetben; és arról a filozófusok összeírta könyvek mit sem tárnak föl."[80]

E föltáráshoz pedig, a Lagrange szavai szerint, rendkívüli tehetség kellett.

Lássuk most a Galilei munkájának legkiválóbb részeit.


XIII.
Az egyenletesen gyorsuló mozg
ás.

Galilei az új tudományt három részre osztotta. Az első rész az egyenletes, a második természetes módon gyorsuló (naturaliter acceleratus), a harmadik pedig az erőszakos vagyis a hajítási mozgásról szól.


121

Az egyenletes mozgásra vonatkozó rész, bár Galilei itt is szabatosította a dolgot, inkább csak bevezetés.

A második rész a nehézségi erő hatásaira vonatkozik. A nehézségi erő okát, "mert erről semmit sem tudhatunk," Galilei számításba nem hozta; a nehézségi erőt állandónak vette, a mi az ő, a földfelületnek csak egy pontján végrehajtott vizsgálatainál helyes föltevés volt.

A peripatétikus mechanika ellen intézett első támadása, melyre, mint mondják, a pízai dómban észlelt ingalengések adtak alkalmat, a testek szabad esésének tanát tűzte ki czélpontul. Már említettük, hogy Galilei direkt kísérletekkel bebizonyította vala, hogy a különböző súlyú testek ugyanabból a magasságból leejtve, egyforma sebességgel esnek a földre; később (Páduában) kísérleteit módosította: különböző súlyú testeket ugyanazon a lejtőn gurított le, vagy egyenlő hosszu fonalú, de különböző súlyú ingákat lengetett. Az esési, illetve a lengési idők egyenlőek valának. Galilei azonnal felismerte, hogy a levegő ellenállásának és a surlódásnak a mozgás törvényeihez csak annyiban van közük, a mennyiben mint külső befolyások e mozgásra zavaró hatással vannak. A kísérlettel nem elégedvén meg, tételének helyességeit elmélkedés útján is igazolta, mondván: ha a leeső testet egyenlő részekre osztva képzeljük, e részek egyidejűleg esnek a földre s e közben az egymáshoz való viszonylagos helyzetüket megtartják, miből következik hogy ha a részeket ismét egyesítjük, mi sem változhatik meg, tehát az egész tömeg oly sebesen esik, mint a részei, a nagy tömeg oly sebesen esik, mint a kicsiny.[81]

Galilei tiszta képzetet alkotott a sebesség növekedésének módjáról. Az addig uralkodó nézet szerint az eső test mögött légüres tér keletkezik, s a levegő ebbe a térbe hirtelen betódulván, a testet folytonosan előre lökdösi. E nézet ellenében Galilei föltette, hogy a test az esésnek mindegyik pillana-


122

tában a nehézségi erő által újra meg újra megindíttatik, s hogy az új indítás létrehozta sebesség a már meglévőhöz hozzáadódik; tehát mentűl hosszabb ideig esik a test, annál hosszabb időn át kapja az új indításokat, tehát annál nagyobb lesz a sebessége is; rövideden: a sebesség arányos az idővel.

Galilei előtt föltették, hogy a sebesség arányos a leírt úttal. E föltevés helytelenségét a felsőbb mathematika segítségével könnyen kimutathatjuk, de Galilei-nek más eszközökhöz kellett nyúlnia. Főtörekvése abban állott, hogy törvényét kísérleti úton igazolja. De mivel a szabadon eső test sebességét bármely időpontban közvetetlenűl megmérni nem lehetett, Galilei azon volt, hogy a sebességek mérését a befutott útak mérésére vezesse vissza. Erre nézve pedig a következőképen járt el: mértani úton bebizonyította, hogy az útak úgy viszonylanak egymáshoz, mint az idők négyzetei.[82] Hogy ez a törvény, melynek helyessége az elsőét, a sebességnek az idővel való arányos növekedését tételezi föl, kísérleti úton kimutatható legyen, a szabadon eső testek nagy sebessége miatt nagyon pontos mérő eszköz kivántatnék meg. Jelenleg egy Hipp-féle chronoskop segítségével könnyű volna a kísérletet végrehajtani, de Galilei idejében az eféle mérő eszközöknek híre-hamva sem volt. De Galilei feltalálta magát: azon volt, hogy az esést kevésbbé rohamossá tegye, a nélkül, hogy a mozgás természetét máskülönben megváltoztatná. Galilei a lejtőhöz folyamodott.

Sima sárgaréz golyót pergamenttel bevont csatornán gurított le, s a mozgás alatt eltelt időt egy edény szűk nyílásából kifolyó víz súlyával mérte. Miután az ismételve végrehajtott kísérletei igazolták azt a törvényt, mely szerint az útak a megfelelő idők négyzeteivel arányosak, az első törvényt is bebizonyította.

Most még csak azt kellett megmutatnia, hogy a lejtőn eső testek a szabadon eső testek törvényeit követik. E czélra az


123

ingát használta.[83] Fonálra ólomgolyót függesztett, s ezt a golyót a nyugalmi helyzetből kissé félrehúzva leejtette. A golyó a másik oldalon ugyanarra a magasságra emelkedett föl. Ezután az inga fonalát megkurtította s a golyót az előbbenivel egyenlő magasságból ejtette le: a golyó a másik oldalon ismét ugyanarra a magasságra szökött fel. Mindezekből Galilei először is azt következtette, hogy a sebesség, melyet a golyó a legmélyebb pontban elért, mind a két esetben ugyanakkora volt, a mekkora t. i. akkor lett volna, ha a legmélyebb pontig az ív magasságán át szabadon esett volna, s a második esetben csak az esés ideje kisebbedett meg; másodszor pedig azt következtette, hogy ez a törvény akkor is áll, ha a lengési rövid ívek helyett egyenes vonalakat vennénk, azaz ha a test lejtőn esnék.

E bizonyítás ellen lehet ugyan kifogásokat tenni, de azért más szempontból nagyon is figyelemre méltó. Ugyanis Galilei különösen kiemelte, hogy a golyónak a legmélyebb pontokban elért egyenlő sebességei olyan indításokat (impeti) képviselnek, melyek a golyót a másik oldalon ugyanarra a magasságra emelik. Ugyanez áll a szabad esésnél is: a testek bizonyos magasságból a földre esvén, akkora impeto-ra tesznek szert, mely képes volna, hogy azokat ugyanarra a magasságra ismét fölemelje.[84] Galilei még azt is megmutatta, hogy egy test, melyet egy a Föld középpontján átmenő csatornába ejtenénk, mire a Föld középpontjába érne, akkora impeto-ra tenne szert, hogy a Föld ellenkező oldalán ismét a felületig emelkednék; innét visszaesve ismét a tulsó oldal felületéig szöknék és így tovább, azaz a test folytonosan ide-oda lengene. Hogy itt Galilei a nehézségi erőt a Föld belsejében is mindvégig állandónak tekinti, ez oly hiba, mely a felfogás lényegének helyességén mit sem változtathat.[85]


124

Mindezekben a tételekben a később általánosan és határozottan formulázott erő- megmaradás elvének első csiráit látjuk.

Galilei később még a föntebbi eljárástól eltérő módon is megmutatta, hogy a testek a lejtőn egyenletesen gyorsuló mozgással esnek. Ez a bizonyítás azonos avval, mely az erők szétbontásán alapszik, s jelenleg is használtatik. A lejtős esés törvényeiből továbbá azt a tételt vezette le, hogy a testek egy kör függélyes átmérőjén, vagy azokon a húrokon, melyeknek egyik végpontja az átmérő egyik végpontjával összeesik, egyenlő idők alatt esnek le.

A szabad és a lejtős esés törvényeiből Galilei még számos más következtetést vont. Így például megmutatta, hogy az egymásután következő egyenlő időközökben leírt útak úgy viszonylanak egymáshoz, mint a páratlan számok; hogy ha valamely test bizonyos ideig esnék, s ez idő végével a nehézségi erő hatni megszűnnék, akkor a test a nyert végsebességével egyenletesen tovább mozogna; hogy az ezen egyenletes sebességgel ugyanazon idő alatt leírt út kétszer akkora volna, mint az előbbeni.


XIV.
Mozgási általános törvények. - Hajítás. - Ingamozg
ás.

A dynamika két alaptörvényét, t. i. a Newton-ról elnevezett mozgási törvények elsejét és másodikát Galilei-nek köszönhetjük.

Az első törvény, a tehetetlenség törvénye, azt mondja, hogy valamely nyugvó test önmagától nem képes a helyzetét megváltoztatni. De ez csak a törvénynek könnyen felfogható s mintegy önmagától értetődő első része, melylyel Galilei előtt már Kepler is tisztában volt. A törvény második része, mely szerint a mozgásban levő test nem képes mozgási állapotát, azaz a sebességét és irányát, önmagától megváltoztatni, Galilei-től ered.


125

Galilei a hajított testek mozgásánál különösen kiemelte a tehetetlenség törvényét, ámbár addigi vizsgálatainál is hallgatagon föltételezte, a mint ez a sebesség növekedéséről alkotott képzeletéből a leghatározottabban kitűnik. Galilei az apályt és dagályt is a tehetetlenség törvényével magyarázta, mert szerinte a tétlen víztömeg nem képes a föld gyors mozgását követni, tehát a mögötte levő partokon felhalmozódik.

A második mozgási törvény azt mondja, hogy a mozgás sebességének és irányának változása csak erő által hozható létre, még pedig evvel az erővel aránylagosan.

E törvénynyel szorosan összefüggnek az erők összetételének törvényei, melyekre nézve Galilei a következő szabályokat állította föl: először, valamely test, melyre egyenlő nagyságú, de ellenkező irányú erők hatnak, egyensúlyban marad; másodszor, ha emez ellenkező irányú erők közül az egyik nagyobb, mint a másik, akkor a test a nagyobbik erő hatásának enged s az erők különbségével aránylagosan mozog; harmadszor, ha valamely testre egymással nem párhuzamos irányú két erő működik, akkor a test annak az egyenköznek átszögellőjét futja be, melynek oldalait a mondott erők irány és nagyság szerint képviselik, s az átszögellő befutására annyi idő kell, mint a mennyit az oldalak egyikének vagy másikának befutása igényel.

A harmadik szabály, mely az elsőt és másodikat magában foglalja, az erők egyenköze tételének neveztetik; ezen alapszik az erők összetételének és szétbontásának elmélete. Ugyanezt a tételt 1586-ban a hollandi Stevin, Galilei-től függetlenűl állította fel, de Stevin csak az erők egyensúlyát tartotta szem előtt, holott Galilei a tételt az erők dynamikai hatásaira való tekintettel formulázta, bár az eme szempontból való fontosságát nem ismerte föl egészen.[86]

Galilei volt az első, a ki nemcsak az egyszerű, hanem még az összetett dynamikai feladatok megfejtésével is foglalko-


126

zott. Az új tudományának harmadik részében a hajítási problémát tárgyalja, s ezt az elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt érdekes feladatot, bár nem az utolsó részletekig, de mégis egészen helyesen megfejtette.

E problemának már Galilei előtt is voltak művelői. Tartaglia, a ki különösen a vegyes harmadfokú egyenletek feloldása által vált híressé, Nuova Scienza, Venezia 1537. czímű művében azt állította, hogy a hajított testek pályájának mindegyik része görbe vonalú. S evvel akkoriban sokat mondott, mert a peripatétikus tanok szerint a hajított testek mozgása a természetes és az erőszakos mozgásból oly formán tevődött össze, hogy a test mozgásának első (erőszakos) stádiumában egyenesben, a második (vegyes) stádiumában körben, a harmadik (természetes) stádiumban pedig ismét egyenes vonalban mozgott! Tartaglia tudta azt is, hogy a hajítási távolság 45° emelkedési szögnél a legnagyobb.

Galilei a vizszintes irányban elhajított test mozgását az egyenletes és az egyenletesen gyorsuló mozgásból kombinálta.[87] A tehetetlenség törvénye alapján föltette, hogy a vizszintesen elhajított test egyenletes sebességgel és egyenes irányban tovahaladna, ha arra a nehézségi erő nem működnék. De Galilei tudta azt is, hogy a nehézségi erő az elhajított testre csak úgy hat, mint a szabadon eső testre, tehát az akkori ellenkező felfogással szemben tudta azt is, hogy valamely golyó, akár szabadon esik, akár vízszintesen hajíttatik, egyenlő időben esik a földre. A két mozgás kombinácziója után a pályát parabolának (linea semiparabolica) találta.

A ferdén hajított test pályáját szintén parabolának találta, megmutatta, hogy a hajítási távolság állandó hajítási sebesség mellett 45° hajítási szögnél a legnagyobb; oly szögeknél pedig, melyek 45°-nál ugyanannyival nagyobbak vagy kisebbek, a hajítási távolságok egyenlők. Végre megvizsgálta a fölfelé irá-


127

nyuló függélyes hajítást is, ami őt az egyenletesen lassuló mozgás helyes fölismerésére vezette, mert mind az emelkedési időt, mind pedig a hajítás magasságát helyesen határozta meg.

Galilei a levegő ellenállására tekintettel nem volt, ámbár azt már Cardano, a Tartaglia híres kortársa figyelembe vette.

Az ingamozgás törvényeit nem vezette le oly körülményesen, mint a hajításét, de azok alapját mégis ő vetette. Ő előtte az ingamozgás a tudományra nézve nem is létezett.

Galilei, mint már említettük, megmutatta, hogy a lengési idő független az inga súlyától. A második ide tartozó törvény, melyet föltalált, azt fejezte ki, hogy a lengési idők csak az inga hosszúságától függnek, még pedig oly formán, hogy a lengési idők úgy viszonylanak, mint a megfelelő ingahosszúságok négyzetgyökei. Mondják, hogy evvel a törvénynyel meghatározta a pizai dóm kupolájának magasságát a rajta függő lámpák lengési ideiből.

Ezt a törvényt levezette a lejtős esés törvényeiből, melyek szerint az esési (itt lengési) idők arányosak a lejtőhosszúságoknak (lengési táglatoknak) vagy a lejtő magasságoknak (ívmagasságoknak) négyzetgyökeivel. Mivel pedig az ugyanazon középponti szögekhez tartozó ívek magasságai úgy viszonylanak, mint a körök sugarai (ingák hosszúságai), következik, hogy a lengési idők az ingahosszúságok négyzetgyökeivel is arányosak. Ebből a levezetésből kitűnik, hogy Galilei a lengési íveket hasonlóknak, azaz ugyanahhoz a középponti szöghöz tartozóknak képzelte, s valóban a mondott törvény csakis eme föltétel mellett áll, kivéve azt az esetet, midőn a lengési táglatok nagyon kicsinyek. De épen az a körülmény, hogy Galilei a lengési íveket hasonlóknak tekintette, mutatja azt is, miszerint tudta, hogy a lengési idő a táglattól is függ; a mathematikai összefüggés persze még ismeretlen volt előtte.

Az ingamozgásra vonatkozó Galilei-féle harmadik törvény az előbbeninek a folyománya: a különböző ingák egyenlő idő-


128

közben végzett lengéseinek számai fordított viszonyban vannak az ingahosszúságok négyzetgyökeivel.

Galilei az ingás időmérés eszméjével is foglalkozott, de tervének kivitelét a fiára bízta, aki ezt a feladatot csak részben fejtette meg.


XV.
A virtuális sebességek elve. Ütközés. - Hydrostati
ka.

Galilei a mechanikát még egy oly tétellel gazdagította, melyet a későbbi határozottabb felfogás a mechanika egyik legfontosabb tanává tett. Ez a virtuális sebességek tétele volt, melyet először a vízen úszó vagy a vízben mozgó testekről írt értekezésében értelmezett, aztán pedig a Della scienza meccanica czímű iratában a gépek egyensúlyára alkalmazott. A nyomaték fogalmával, a mint ez az emeltyűnél az egyensúly feltételének meghatározására szolgál, már Leonardo, Benedetti és Ubaldi is tisztában voltak. Azonban Galilei-nél a nyomaték a puszta térviszonyokra vonatkozó statikai jelleméből kivetkőzik; nála a nyomaték "az az indítás (impeto), mely a nehézségből, a helyzetből és más valamiből tevődik össze." Ez a más valami pedig nem egyéb, mint az a sebesség, melyet az egyensúlyban levő test abban a pillanatban vesz föl, melyben az egyensúlya megzavartatott; hogy két erő egyensúlyt hozzon létre, kell, hogy az erőknek az irányukra vonatkoztatott virtuális sebességgel való szorzatuk egyenlő legyen.

Galilei az ütközés törvényeinek levezetésén is fáradozott s bár fáradságát siker nem koronázta, az ütközésről legalább is helyes képzeteket alkotott, minélfogva nem jöhetett olyan hamis eredményekre, amilyenekre később Descartes jutott.[88]

Galilei a hydrostatikai mérlegnek a föltalálója. Az ő mér-


129

lege a bilancetta, gyors mérleg volt. E találmányánál sokkal fontosabb a folyadékok szerkezetéről alkotott képzete, mely lényegében véve az elméleti vizsgálatoknak alapelve. Nála a folyadékok gömbalakú részecskéi súlyosak és e mellett rendkívül mozgékonyak, minélfogva már a legkisebb erőnek is engednek. E föltevéssel kimagyarázta a nyomás egyenletes terjedését s a többi tüneményeket, melyek a folyadékok nyomásából erednek; e föltevéssel s a virtuális sebességek elvének alkalmazásával a hydrostatikát a statikai általános módszerekkel szorosabb kapcsolatba hozta.

Galilei a hydraulikában gyakorlati tervekkel is foglalkozott, mert egy hydraulikai gépet szerkesztett, melyet a velenczei doge 1594-ben húsz évre szabadalmazott.

Az eddig ismertetett eredmények, melyeket Galilei a mechanika terén elért, kétségen kívül a legjelentősebbek. Ezek adtak lendületet a mathematikának, mely ismét a mechanikára visszahatván, az analitikai mechanikának szilárd alapon való fölépítését tette lehetővé. Galilei teljes tudatában volt annak, hogy az általa kivívott eredmények "egy hatalmas és kitünő tudománynak" mezejét nyitották meg.


XVI.
A testek szilárdsága. - A levegő nyomása. - Hőmérés. - Akuszti
ka.

De Galilei a fizika többi ágaiban is jelentékeny nyomokat hagyott maga után, bár az itt elért eredményei, elméleti csekélyebb fontosságuk mellett, még mechanikai törvényeinek hibátlanságát, s hogy úgy mondjuk, mathematikai tisztaságát is nélkülözik.

Galilei a szilárdságra vonatkozó vizsgálatait az első új tudománynak nevezte, mig a dynamikaiak a második új tudományt képezték.


130

A testek szilárdságát, melylyel a törésnek, szakításnak stb. ellenállanak, a resistenza del vacuo-nak, az űr elleni ellenállásnak tulajdonította. Ezt bizonyára csak úgy értette, hogy a testek részecskéi a térbeli szétválasztásnak állanak ellen, de semmiképen sem indokolható az a föltevés, mely szerint a resistenza del vacuo a peripatétikus horror vacui-val rokon, vagy épen azonos fölfogás volna, s hogy ennélfogva Galilei az aristotelesi tanok kötelékéből egészen kibontakozni még sem birt volna. Ezt a föltevést, melyet Pascal - talán akarata ellenére - hozott forgalomba, sem Galilei tudományos egyénisége, sem pedig iratainak egyik helye sem igazolja.

A relatív szilárdság meghatározásánál föltette, hogy a rostok a test hosszában egyenlő ellenállást fejtenek ki; hogy a felső rostok az elszakadás előtt nem nyúlnak, az alsók pedig nem rövidülnek meg, mely föltevés a merev testekre nézve is csak megközelítőleg áll. Galilei továbbá azt találta, hogy az üres hengerek nehezebben törhetők el mint a tömörek, minélfogva a természet nagyobb szilárdság kedveért az állatok csontjait, a madarak tollait s némely növény szárait üresen hagyta. Galilei továbbá átlátta, hogy van egy bizonyos határ, melyen túl a testek saját súlyuknál fogva eltörnek vagy elszakadnak, mert szerinte a szilárdság nem arányos a testek súlyával.

A víz emelkedését a csövekben nem a levegő nyomásának, hanem a víz és a dugó közötti tapadásnak tulajdonította; ha azonban a vízoszlop 18 rőfnél magasabb, akkor már a saját súlya miatt elszakad, úgy a mint minden más test is bizonyos nagy hosszúságnál elszakadna.

Galilei különben nagyon is tudta, hogy a levegőnek pozitiv súlya van, sőt a levegő súlyát meg is határozta. Egy palaczkba először levegőt szorított, aztán ugyanazt a palaczkot vízzel töltötte meg, s azt mind a két esetben megmérte. Légsürítőül vízszivattyút használt. Ily módon azt találta, hogy a


131

víz körülbelül négyszázszorta többet nyom, mint az ugyanakkora térfogatú levegő.[89] Galilei még egy másik, emennél tökéletesebb módszert is ajánlott; ugyanis a palaczkot először levegővel megtöltve, aztán pedig légüresen kellett volna megmérni. Ez az eljárás jelenleg is használatos ugyan, de a Galilei korában nem sok haszna volt. Galilei, a légszivattyút még nem ismervén, a levegőt melegítés által akarta a palaczkból kihajtani.

Különben Galilei közel volt ahhoz, hogy a légszivattyút föltalálja; ugyanis egyik végén sima lappal elzárt hengerbe jól záró dugót illesztett s az egészet megfordította s fölfüggesztette. Ezután a dugó nyelére addig rakott súlyokat, míg a dugó sülyedni kezdett. Ha csapokkal vagy szelepekkel ellátott összekötő csöveket is alkalmazott volna, a készüléket légszivattyú gyanánt lehetett volna használni, de ő a dugó lehúzására megkivántató sulyokból csak a resistenza del vacuo-t akarta meghatározni.[90]

Galilei a hőtanban a hőmérő föltalálójaként szerepel. Ránk maradt irataiban e készülék nem említtetik ugyan, azonban Nelli és Viviani állításai szerint Galilei már 1597-ben készített hőmérőt, s ezt 1603-ban Castelli-nek bemutatta. Továbbá Sagredo 1613-tól kezdve a Galilei-féle hőmérővel rendes észleleteket tett.[91]

A Galilei hőmérője egyik végén nyilt, a másik végén pedig golyóval ellátott üvegcső volt; az ebben lévő levegő a külsőtől vízcsepp által választatott el, tehát az egész még nagyon tökéletlen léghőmérő volt.

A hőtünemények a természetben annyira jelentős szerepet játszanak, hogy alig képzelhetünk valamely jelenséget, melyben a hőhatásoknak kisebb-nagyobb része nem volna. A hő,


132

nevezetesen a Nap heve, majdnem az összes erélyeinknek forrása lévén, önként következik, hogy a hő mérése a természettudományokban és a közéletben egyaránt fontos. A régiek a hő fokát tapintás által mérték, azaz csak becsülték. De ez a tapintó hőmérő csak kétféle hőfokot jelzett: meleget és hideget! A meleg és hideg különböző fokozatai közötti különbség tételére a tapintás a legalkalmatlanabb eszköz, melyet csak képzelni lehet, minélfogva a hőmérő föltalálója, bárki lett légyen is az, oly eszközt nyújtott, melyet még annak is meg kell becsülnie, a ki a tudományokkal soha sem foglalkozik.

Nem csoda tehát, hogy még sokan vannak, kik a hőmérő föltalálására igényt tartanak. De ezek az igények vagy alaptalanok, vagy pedig a Galilei találmánya utáni időkből erednek.

Fludd, verulámi Baco, Drebbel, Sanctorius és Sarpi azok, kik itt-ott mint föltalálók szerepelnek, de mindegyikük igényei visszavezethetők Galilei-re, ki eszméit nem csupán nyomtatott munkákban, hanem a tanszékéről is szokta volt hirdetni; az utóbbi eljárása elegendő volt arra, hogy Európa minden részeiből hozzásereglett tanítványok találmányait messze földön terjeszszék; Galilei pedig, mint említettük, nem fektetett nagy súlyt arra, hogy eszméit a nyomtatás által megőrizze. Fludd Olaszországban járt, s csak 1605-ben tért vissza hazájába, Angolországba, műveit pedig még később tette közzé. Drebbel hollandi fizikusnak (1572-1632) hőmérőjét calendare vitrum név alatt 1620-ban Baco csak leírta, tehát Baco a fölfedezésre igényt épen nem tarthat, s tulajdonképen nem is tartott. Egyébiránt a Drebbel készüléke nem volt egyéb, mint rossz barothermoscop[92] s e készülék eszméjét Porta-tól vette.[93] Végre Sanctorius (1561-1636) caloris mensor-a a Drebbel készülékétől semmiben sem különbözött, Sarpi pedig a művei-


133

ben hőmérőt nem is említ, bár úgy látszik, hogy avval 1617-ben foglalkozott.[94]

Végre még Galilei-nek az akusztika körül szerzett érdemeiről kell szólanunk. Mint annyi más téren, úgy itt is úttörő volt. A mit ő előtte a zene elmélete alatt értettek, annak a fizikához vajmi kevés közé volt; Pythagoras-nak és a pythagoréusoknak a hangskálára vonatkozó vizsgálatai[95] tudományos alakot csak a XVII-ik században öltöttek.

Galilei megmutatta, hogy a hang magassága a rezgések számától függ. Vízzel telt pohár szélét újjaival dörzsölvén hangot idézett elő és azt tapasztalta, hogy a víz fölületén hullámok keletkeznek; midőn erősebb dörzsöléssel az előbbeni hangnak oktáváját idézte elő, az előbbeni hullámok mindegyike két kisebb hullámra oszlott, "a mi nagyon világosan mutatja az oktáva dupla formáját."[96] Galilei megvizsgálta a húrok hosszusága és a rezgési számok közötti összefüggést; a húrokat olyan ingáknak tekintette, melyeknél a felfüggesztett súly nem a nehézségi erő, hanem a rugalmasság hatásainál fogva leng. Ebből az összehasonlításból azonnal következtette, hogy a húrok rezgési ideje egyenes arányban van a hosszúságuk négyzetgyökével. Továbbá megmutatta, hogy valamely hangszernek megpendített húrja, a vele egyformán, vagy kvintre vagy oktávára hangolt húrokat rezonáltatja.[97]

Biot a hangfigurák fölfedezését is Galilei-nek tulajdonítja, azonban a Galilei idevonatkozó észleletei, épen úgy mint a Leonardo-éi, sokkal kezdetlegesebbek, semhogy a Chladni elsőbbségi jogait megingathatnák.


134


XVII.
A fizikai módszer megalapítása. - Verulami Baco.

A Galilei által elért legfontosabb eredményeknek az imént előterjesztettük ismertetéséből eléggé kitűnik, hogy mennyit köszönhet neki a fizika. Ha még visszaemlékezünk asztronomiai érdemeire, lehetetlen, hogy meg ne hajoljunk e rendkívüli ember géniusza előtt. Rendkívüli tehetségei, sokoldalú föltaláló képességgel s a természet törvényeinek kikutatására szolgáló egyedül helyes módszer öntudatos és következetes alkalmazásával párosulva, oly eredményeket hoztak létre, melyek a természet tudományát megingathatlan alapra valának fektetendők.

Galilei a fizikát nem csak tartalmilag, hanem a módszere által alakilag is megalapította. Búvárkodásai a skolasztikai bölcseletre halálos csapásokat mértek, s ebben áll a fizikai módszer negativ megalapítása; avval pedig, amit tényleg fölmutatott, az igazán helyes buvárlat elé elévülhetetlen mintaképeket állított. Puszta bölcselkedéssel alig lehetett volna valamit elérni, mindennél hangosabban szóló tényekre volt szükség, hogy az új módszer minden támadással szemben diadalmaskodhassék. Galilei, mindamellett hogy a filozófiát is reformálta, filozófiájának rendszerét külön soha sem terjesztette elő; filozófiájának jellemző vonása épen a szabály és alkalmazás egyesítésében állott.

Hogy a fizikát tartalmilag valóban Galilei alapította-e meg, ez legfeljebb csak annyiban lehetne vita tárgya, a mennyiben szóba jöhetne, vajjon egyáltalában lehetséges-e az, hogy a rendkívüli terjedelmű jelenlegi fizika megalapítását egy embernek tulajdonítsuk. De a mi a módszer tényleges megalapítását illeti, Galilei-n kívül más szóba sem jöhet. Pedig a Galilei alapító érdemei épen ebben a tekintetben hosszú időkön át


135

félreismertettek, s az alapítás dicsőségével verulámi Baco ruháztatott föl.

Mivel a fizikai módszer megalapítása a fizikára nézve életkérdés volt, úgy véljük, hogy az olvasónak jogos kiváncsiságát fogjuk kielégíteni, ha Baco-nak mind a fizikai módszerhez, mind pedig a Galilei-hez való viszonyát röviden feltüntetjük.

Sir Francis Baco (Bacon), Erzsébet angol királyné főpecsétőrének a fia, 1561-ben született, s a cambridgei egyetemen, a hol még a skolasztika maradványai burjánzottak, filozófiát és jogot tanult. Mint jogtudós oly nagy hírnévre tett szert, hogy 1588-ban a királyné rendkívüli tanácsosának rangjára emeltetett.

De Baco az Essex gróf híve lévén, az utóbbinak ellenfelei megakadályozták, hogy tehetségeinek és dicsvágyának megfelelő, még magasabb állásokra emelkedjék. Baco az iránta rendkívül nagylelkű Essex gróf jótéteményeit rút hálátlansággal és árulással fizette vissza, a mi egész életére sötét szégyenfoltot vet. A szerencse Baco-nak csak Erzsébet halála után, I. Jakab uralkodása alatt kezdett igazán kedvezni; fokozatosan a király prokurátorává, kanczellárrá, nagy kanczellárrá, Verulám bárójává és St. Alban viczegrófjává neveztetett ki. E fényes kitüntetések őt teljesen elvakították és erkölcseit teljesen megrontották. Míg egyrészről Buckinghamnek, a királyi kegyencznek hízelgett, addig más részről mint bíró megvesztegetteté magát s hevesen védelmezte az udvarnál uralkodó visszaéléseket, melyek végtére oly kiáltókká váltak, hogy Baco a megérdemlett büntetést el nem kerülhette. Hivatalaitól megfosztatván, pénzbírságra és börtönre itéltetett; de később, királyi kegyelem útján, ismét kitüntetésekhez jutott, azonban régi befolyását többé vissza nem szerezhette. Teljesen eladósodva 1626-ban halt meg.

Baco már tanuló korában elhatározta magát, hogy életét a tudományok fejlődését akadályozó korlátok ledöntésének és a


136

tudományok ideálizálásának és általánosításának fogja szentelni. Szándékát csak részben vihette keresztül, mert az Instauratio magna czímű tervezett nagy munkájának csak egyes részei, nevezetesen a De dignitate et augmentis scientiarum és Novum Organum sive Judicia vera de interpretatione naturae czímű munkái jelentek meg.

Baco abból az alapföltevésből indult ki, hogy az emberek a természettől elfordultak s ismereteiket csakis a könyvekből és a tekintélyek nyilatkozataiból merítették, minélfogva egészen természetellenes nézetek és tanok keletkeztek. Arra törekedett, hogy az emberek ismereteiket a természet közvetetlen szemléletére alapítsák s a képzelet alkotásait ne tekintsék a valóság képének. Szerinte a tudományok alapjai csakis a történelem és a tapasztalás lehetnek; ezeken alapszik a fizika és a mechanika, s a fizikán ismét a metafizika és a mágia; ez utóbbi alatt az ember elől valóban elrejtett és semmikép föl nem ismerhető dolgokat, a túlvilág és az istenség titkát értette. Azokat a filozófiai törekvéseket, melyek eme mágia kipuhatolását tették föladatukká, elvetendőnek jelentette ki; hasonlóképen elvetette az ókor föltétlen tiszteletét s evvel együtt a filozófiai szóvitázást: sőt az ókor tudományosságáról való hiányos ismeretei folytán az ókort s az ezt fölujító humanizmust értékein alul becsülte; a skolasztikát a legszigorúabban itélte el s a középkor ábrándjaival végképen szakított.

Ennek az irányzatnak, mely kétségen kívül igen sok helyes elvet foglalt magában, csak egy, de aztán annál sarkalatosabb hibája volt: Baco azt kizárólagossá, tehát egyoldalúvá tette. A spekuláczió értékét föl nem ismervén, minden jót az empiriától várt. Hogy az ilyen egyoldalúság az igazán tudományos búvárlatnak csakis a kárára lehet, erről magának Baco-nak példája tanuskodik. Baco elvetette és kigunyolta a Kopernikus elméletét, mert fölöslegesnek tartotta, hogy a szemmel látható dolgok fölött spekulácziókba bocsátkozzék; különben is, az asztronómiában és a mechanikában - bár Galilei tanát


137

ismerte - teljesen kora mögött maradt, sőt még az emeltyű törvényeit sem ismerte! Már pedig a tudományok reformátorától, mint a hogy tisztelői őt elnevezték, hogy ha a tudományokat tényleges eredményekkel nem gazdagítja is, annyit mégis csak el lehet várni, hogy legalább az általa reformálandó tudományok színvonalán álljon.

Fölösleges volna hosszasan fejtegetnünk, hogy a Baco empirizmusa mily káros befolyással lett volna a fizika fejlődésére, ha a fizikusoknak hajlamuk lett volna arra, hogy a Baco irataiban szétszórt preczeptek után induljanak. Szerencsére ez nem történt meg, mert a XVII. század iróinak túlnyomó része Galilei filozófiája után indult, s Baco-t csak nagy ritkán említette; Baco tanai csak akkor kezdettek hatást gyakorolni, midőn a természeti bölcselet terén a nagy forradalom már rég lezajlott. E tanok rendkívüli hirüket csak ama magasztalásoknak köszönhetik, melyekkel a buzgó honfitársak a szerzőt elhalmozták.

Nem hiányoztak az angolok között sem olyanok, kik, mint a híres Hume, Galilei-nek kétségbe nem vonható fölényét minden habozás nélkül elismerték. Hume a History of Great Britain, Lond. 1770. czímű nagy művében Baco-ról a következőképen ítél:

"Ha Baco-t egyszerűen szerzőnek és filozófusnak tekintjük, bár e szempontból nagyon becsülendő, Galilei mögött mégis nagyon messze marad. Baco messziről mutatta az igazi filozófia útját: Galilei erre nem csak hogy rámutatott, hanem rajta ő maga is nagy léptekkel haladt. Az angol tudósnak nem valának semmi mathematikai ismeretei; a flórenczi ezekben tündökölt, s ő volt az első, ki ezeket a kísérletre és a természeti bölcseletre alkalmazta. Az előbbeni megvetőleg utasítá el a Kopernikus rendszerét, melyet az utóbbi az érzékekből és az értelemből merített bizonyítékokkal megerősített. A Baco stilje durva és erőltetett. Szelleme, bár néha-néha fölvillan, nem igen természetes, s megnyitotta sorát a szellemet fárasztó


138

ama hasonlatoknak és hosszú allegóriáknak, melyek az angol szerzőket kitüntetik. Ellenben Galilei élénk, kellemes, bár kissé hosszadalmas. De Itália, mely nem volt egy egyedüli kormány alatt egyesítve, s talán el volt telve avval az irodalmi dicsőséggel, melyet mind az ókori, mind pedig az újabb időkben fölmutathat, semmit sem törődött avval a dicsőséggel, hogy ily nagy férfiú a szülötte volt, holott az angoloknál az uralkodó nemzeti érzület a kitűnő irókat, kik közé Baco is számíttatik, gyakran részrehajló és túlságos dicséretekkel és magasztalásokkal halmozza el."[98]

Baco híres módszerével nem csak hogy maga nem tett semmi kiváló fölfedezést, hanem még a modern fölfedezéseket állítólag előre megjósló híres iratai alapján valami kiváló dolgot más valaki sem hozott létre. A szintén angol Brewster Newton tudományos jelleméről szólván, a következő idevonatkozó megjegyzést teszi:

"Miután megmutattuk, hogy a kitűnő búvárok, kik Baco előtt éltek, az indukcziós vizsgálatok elméletének és praxisának tökéletes mesterei valának, érdekes lesz, ha megkérdezzük, hogy az utána következő filozófusok az ő rendszere iránt lekötelezve érezték-e magukat, vagy hogy a preczeptjeiből valami nagyon csekély hasznot huztak-e. Ha Baco olyan módszert állított föl, melynek az újabb tudomány a létezését köszönheti, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy annak művelői hálásak amaz adomány iránt, és bőven szórják a tömjént ama jótevőnek oltáránál, kinek nagy lelkű munkái őket a halhatatlansághoz vezették. Azonban ilyes elismeréseket nem találunk. Majdnem két évszázad múlt el, bőven termelve az emberi szellem gyümölcseit, a nélkül hogy valamely hálás tanítvány jelentkezett volna, ki a tudományok törvényhozójának (mint a hogy Baco-t nevezik) jogait érvényre emelni akarta volna. Maga Newton, ki a Novum Organon közzététele után született és neveltetett, soha sem


139

említi Baco-t és rendszerét, és a szeretetre méltó és fáradhatatlan Boyle őt nem nagy tiszteletet tanusító hallgatással mellőzi. Ha tehát valaki azt mondja, hogy Newton valamennyi fölfedezését a bacói módszernek köszönheti, akkor ez alatt csak azt lehet érteni, hogy az észlelet és a kisérlet amaz utján haladt, melyet Baco az ő Novum Organon-jában melegen ajánlott; de hozzá kellene tennie, hogy ugyanezt a módszert elődei is alkalmazták; hogy Newton-nak nem volt olyan titka, melyet Galilei és Kopernikus nem használt volna; hogy ő a tudományt ugyanazokkal a fényes fölfedezésekkel gazdagította volna még akkor is, ha Baco nevének és iratainak soha híre-hamva sem lett volna."[99]

Baco fölött nem csak Galilei áll, hanem még az őt tehetségben és jellemben egyaránt fölülmuló középkori névrokona, Roger Baco, s a későbbi Leonardo is, kik a czélhoz vezető utat filozófiai hosszas fejtegetések nélkül is jobban eltalálták, s ezen az úton tudományos eredményeket is mutattak föl.

Azt a filozófiát, mely a fizikának hasznára lehetett és hasznára is volt, nem Baco, hanem Galilei alapítá meg. Galilei-nek ezt az érdemét filozófia-történelmi utólagos fejtegetések a legkevésbbé sem homályosíthatják el, mert azt a tények hatalma erősíti meg.


Irodalom

A Viviani irta Életrajz az Opere di G. Galilei XV. kötetében (Albèri jegyzeteivel).

Frisi, Elogio di Galileo Galilei, Livorno, 1725.

Fabronius, Vita Italorum doctrinae excellentium, Pisis, 1778-1805, 20 vol., az I. kötetben.

Tiraboschi, Storia della letteratura italiana, nuov. ediz. Firenze, 1805-1813, a VII. kötetben.

Delambre, Histoire de l'Astronomie moderne, Paris, 1821.

Nelli, Vita e commerzio letterario di G. Galilei, Losanna, 1793.

Venturi, Memorie e lettere inedite o disperse di G. G., Modena, 1818. Brewster, The Martyrs of Science, London, 1841.

Libri i. m. IV.

Libri, Vie et travaux de Galilée, Revue de Deux-Mondes, juillet, 1841.


140

Marino Marini, Galileo e l'inquisizione, Roma, 1850.: a Galilei pörére vonatkozó okmányok - hiányos és egyoldalú - ismertetése.

H. de l'Epinois, Revue des questiones historiques, 2e année, juillet, 1867; a pöriratokra vonatkozó jelentés kiegészítése.

Bertrand, Les fondateurs de l'astronomie moderne, Paris 1865.

Arago, Notices Biogr. III. (Oeuvr. Compl. III.)

Figuier, Vie des Savans illustres du XVIIme siècle, Paris, 1869.

Biot, Mélanges scientifiques et littéraires, Paris, 1858, I., II.

Parchappe, Galilée, sa vie etses découvertes, Paris, 1866.

H. Martin, Galilée, les droites de la science, etc. Paris, 1866.

Cantù, Világtörténelem, Eger, 1872, XIII.

Reusch, Der Galileische Process, Hist. Zeitschrift, 1875, III.

Reusch, Der Process Galilei's und die Jesuiten, Bonn, 1879.

Cantor, Zeitschr. f. Math. u. Physik, 1871.

Olivieri, Di Copernico e di Galileo, Bologna, 1872.

Gherardi, Il Processo Galileo, riveduto sopra documenti di nuova fonte, Firenze, 1870.

Dr. R. Fuchs, Ueber das Leben und die Werke Galilei's, Bonn, 1878. 8o.

Gebler, G. Galilei und die römische Curie, Stuttgart, 1877. (a 2-ik kötetben a pörirat-gyűjtemény a kéziratok alapján).

Wohlwill, Ist Galilei gefoltert worden? Leipzig, 1877.

Wolynski, Nuovi documenti inediti del processo di G. Galilei, Firenze, 1878.


141


KEPLER

Galilei után alig találunk természettudóst, a ki nem csak tudományos érdemei, hanem személyisége iránt is annyi érdeket kelt, mint Kepler.

Korszakalkotó törvényeivel a Kopernikus tanára ő tette föl a koronát, az ég mechanikája pedig ő nála kezdődik. S míg tehetségeinek évszázadokra kiható termékei szellemünket ragadják el, addig lelkületének költői gazdagsága s néha túlmerész fantáziája, ott a hol rendszerint csak a hidegen számító észnek volna tere a tevékenységre, egyszersmind magasztos érzelmeket gerjeszt.

A Kepler alkotta asztronómiai híres törvények nem az egyedüli szolgálat, melyet e kiváló ember a tudománynak tett, mert lángeszének és ernyedetlen szorgalmának a helyes módszer segítségével létrehozott egyéb termékei számos más téren is maradandó nyomokat hagytak hátra. Viszontagságos élete mozgalmas korának hű tüköre, s egyúttal fényes példája annak, hogy miként diadalmaskodik a nemes jellemmel párosúlt lángész az eléje gördített akadályokon.

Nagyítás


I.
Kepler élete.

Johann Kepler (tulajdonképen Keppler) 1571. decz. 27-én a würtembergi Magstadtban, Weil birodalmi város közelében


142

született.[100] Régi nemes, de viszontagságok folytán nagyon aláhanyatlott családból származott; atyja korcsmáros, nyugtalan, veszekedő természetű és könnyelmű ember volt. Atyját Henriknek, anyját Guldenmann Katalinnak hívták. Az utóbbinak nagyon csekély műveltsége volt; írni és olvasni sem tudott. A szülék 1571-től kezdve Weilban tartózkodtak.

Kepler, mint maga mondá, gyenge testalkatú és sok betegséggel bajlódó hét hónapos gyermek volt. Családi viszonyai nagyon szomorúak valának. Atyja a még meglevő vagyonát eladván, mint katona próbált szerencsét s Belgiumba ment, hogy ott az Alba herczeg seregével a hollandiak ellen harczoljon, s mivel nejét is magával vitte, a gyermeket nagyanyja gondjára bízta.

A szülék egy pár év után visszatérvén, gyermeküket himlőben veszélyesen megbetegedve találták. Weilból a közeli Leonbergbe költöztek (a honnét Kepler néha Leontinus-nak is neveztetik), de a köztük kiütött viszály s egyéb sorscsapások folytán a családapa övéit ismét odahagyta, és többé nem is tért vissza. Az osztrákok szolgálatába lépett s a törökök ellen harczolva esett el.

Könnyű belátni, hogy ilyen családi viszonyok között Kepler csak nagyon hiányos nevelésben részesülhetett. Hat éves korától kezdve a leonbergi iskolába járt, de Hollandból visszatérő atyja Elmendingenben korcsmát nyitván, a fiut az iskolából kivette és az üzletben alkalmazta. Midőn atyja az osztrák seregbe vonult, a családnak még 4000 forint értékű vagyona volt, de anyja rövid idő alatt ezt is könnyelműen elpazarolta.

Kepler-nek két fitestvére közül az egyik rézöntő, a másik katona volt. Mind a ketten anyjokra ütöttek: igazi semmire-


143

kellők valának. Az ifjú Kepler csak a nővérében, egy protestáns pap nejében, lelhetett örömöt.

Kepler-nek földmíveléssel kellett foglalkoznia. Gyenge testalkata a nehéz munkát nem sokáig bírhatta volna el. Szerencse, hogy nagyatyja, a weili polgármester, tehetségeit fölismerte, s őt a papi pályára szánván, neki először a hirschaui, később pedig a maulbronni szerzetes iskolában ingyenes fölvételt eszközölt ki. Az ifjú Kepler mind a két intézetben tehetség, szorgalom és jó erkölcsök által tűnt ki; 18 éves korában a tübingai szeminariumba lépett, hol a baccalaureatusi vizsgálaton annyira jeleskedett, hogy 25 pályázó közül ő lett a második.

Kepler protestáns pappá akarta magát kiképezni, de két barátja és pártfogója, nevezetésen Gerlach szuperintendens és még inkább Mästlin, akkoriban nagyhírű csillagász, ki Olaszországban tartott beszédeivel állítólag Galilei-t is megnyerte a Kopernikus tanának, kiképzését egészen más irányba terelték. Mästlin, ki Tübingában 1584 óta tanított, Kepler-ben az asztronómia és mathematika iránt nagy érdeklődést keltett, s neki később jó és balsorsban barátja és pártfogója maradt. Kepler ez időtájban ismerkedett meg Kopernikus könyvével.

Mindamellett hogy Kepler a theológiától elfordúlt, mindvégig vallásos érzületű maradt, s a miszticzismus iránti hajlamokról, melyeket az első nevelés oltott belé, megszabadulni később sem tudott. Azonban tanárainak orthodox és dogmatikai merevsége ellen nagyon sokszor nyiltan föllépett, minélfogva tudományos képzettsége, szónoki tehetsége és protestáns papok hiánya daczára sem kaphatott állomást. Várakoztatással akarták megpuhítani.

De épen ez a körülmény vezette őt arra a pályára, melyen nevét megörökítendő vala. "Mióta a filozófia ingerével megismerkedtem, mondja Kepler, annak minden egyes részét hévvel karoltam föl; de az asztronómia iránt valami különös figyelemmel még sem voltam, bár mindazt, a mit arról az isko-


144

lában tanítottak, könnyen megérthettem. Engem a würtembergi herczeg költségein neveltek föl, s a mikor láttam, hogy tanuló társaim a herczeg szolgálatában oly hivatalokat fogadnak el, a melyekre valami különös tehetségök nem volt, arra határoztam el magamat, hogy az első kinálkozó állomást elfogadom."[101]

Az alkalom nem sokáig váratott magára. A stájer rendek a gráczi egyetemhez a mathematika és ethika tanszékére professzort kerestek. Mästlin Kepler-t ajánlotta. De Kepler eleintén vonakodott, hogy ezt az állást elfoglalja, mert arra magát eléggé képzettnek nem tartotta, s csak a Mästlin rábeszélésére utazott el 1593-ban Gráczba.

Itt legelőször is a babona és az asztrológia által elcsúfított naptárt javította. A naptárban az időjárást tapasztalati elvek alapján jósolta ugyan, de a népeknek a bekövetkezendő jó és balsorsáról komolyan nem nyilatkozott; egyúttal a juliánus naptár helyett behozta a gregoriánust, mely szerint október havából 10 napot ki kellett vetni. A katholikusoknak nagyon tetszett, hogy egy protestáns theológus ily részrehajlatlanúl itél XIII. Gergely pápának 1582-ben elrendelt naptárjavításáról, s a fölvilágosult protestáns papok Kepler-nek azt a bátorságát méltatták, melylyel a balvélemény ellen kikelni mert. Csak hazájának lutheránus papsága vette rossz néven tőle, hogy a pápista kalendáriumot fogadta el, és őt kriptokatholiczizmussal, azaz titkolt katholiczizmussal is vádolták.

Kepler-t már állomása is kényszerítette, hogy az asztronómiával tüzetesebben foglalkozzék. Első munkája, a Prodromus dissertationum cosmographicarum continens mysterium cosmographicum. Tubing. 1596. (Frankf. 1621), melyben a Kopernikus rendszere alapján a bolygók pályájáról elmélkedik, általános föltűnést keltett, de a papság részéről sok ellenséget is szerzett neki. Az utóbbiak nem is mulasztották el, hogy őt atheizmussal vádolják. De a legjelesebb csillagászok annál na-


145

gyobb örömmel fogadták a Kepler munkáját. "Szerencsésnek vallom magamat; hogy az igazság kikutatásában benned elvtársra találtam,"[102] ezt írta Kepler-nek Galilei már az előszó elolvasása után; sőt a nem kopernikánus Tycho is szintén levélben fejezte ki örömét Kepler-nek, s 1597-ben magához hívta Kopenhágába.

Kepler szívesen engedett volna a nagyhírű csillagász meghívásának, de ugyancsak 1597-ben nőül vette Müller Borbálát, egy nemesi családból származó fiatal (23 éves) és gazdag özvegyet, kinek különben Kepler már a harmadik férje volt,[103] de neje a messze külföldre való utazásról mit sem akart tudni.

Kepler családi örömei nem tartottak sokáig. 1598-ban Ferdinánd főherczeg személyesen átvette az addig gyámilag kormányzott Stájerországot. Ez a jezsuiták nevelte fejedelem, ki Lorettóban a szent szűzre megesküdött, hogy a protestantizmust országából gyökeresen kiirtja, alig hogy megérkezett, a protestánsok üldözéséhez azonnal hozzá is fogott.

Kepler parancsot kapott, hogy az országot 24 óra alatt halál-büntetés terhe alatt hagyja el. Kepler 1598-ban Magyarországba menekült, hol a vallási zaklatások elől magát biztosítottnak érezte. Zehentmaier 1598 nov. 15-én ezeket irta Kepler-nek: "Azelőtt szándékom volt, hogy néhány egyházi férfiúval Magyarországban meglátogassalak... Örvendek, hogy te Magyarországból menedéklevél alapján mint gráczi ember mentél vissza, különben a főherczeg véleménye szerint is, téged soha sem számítottak a kiűzöttek közé.[104]

Kepler-nek magyarországi tartózkodásáról csak annyit tudhattam meg, hogy egy alkalommal nagy veszélyben forgott. Ugyanis Rhumelius Konrád János 1604. okt. 23-án (midőn


146

tehát Kepler már Prágában volt) Szenczi Molnár Albert-hez intézett levelében a következőket írta: - "Örülök, hogy a weili Kepler János császári mathematikusnak hajlékát veszed igénybe. Üdvözöld nevemben a szeretett férfiút, kivel Tübingában a doktorátusom ünnepélyes vendégségén baráti örök hűséget fogadtam. Már elveszettnek hivém. Nem tudom honnét vettem hírét, hogy midőn Gráczból ellenségei elől menekült, a Dunában a halak martalékává lett. Nagyon sajnáltam a lángeszű költő és mathematikus elvesztét, sőt meg is könnyeztem. Most hallván, hogy él, ujra föléledek."[105]

Az az állítás, hogy Kepler a Szenczi Molnár Albert házában tartózkodott volna,[106] téves, mert Molnár 1597 óta Heidelbergben volt,[107] s csak 1600-ban tért a hazájába.

Miként a Zehentmaier leveléből kitünik, befolyásos férfiak közbenjárására Kepler-nek megengedtetett, hogy rövid számüzetése után már 1598 végén visszatérhessen Stájerországba, hol egypár évig hivatalától megfosztva, visszavonultan élt. Ebben az időben különösen a dioptrikával és az ekliptika ferdeségével foglalkozott s a mágneses vonzás törvényeit kutatta. A fizetése kijárt ugyan, de a protestánsok folytonos üldöztetése és a jezsuiták incselkedései helyzetét mindinkább súlyossá tették. A jezsuiták szerették volna őt a katholikus hitre téríteni, s e tervükkel később sem hagytak föl. Aquaviva jezsuita generális VIII. Gergely pápánál rendjének azt a jogot eszközölte ki, hogy tekintélyes férfiaknak megengedhesse, hogy magukat nyilvánosan protestánsoknak vallják, de titokban katholikusok legyenek. E jogot Kepler-rel szemben is föl akarták használni, de Kepler ezt a kétszínű játékot kereken visszautasította.

Midőn Kepler protestáns hitsorsaihoz nyilt vigasztaló


147

leveleket irt, a jezsuiták ingerültsége a tetőpontra hágott: fizetésétől és a visszatérése alkalmával kapott menedéklevelétől megfosztották s meghagyták neki, hogy a neje birtokait 14 nap alatt vagy adja el, vagy pedig adja bérbe. E parancs villámcsapás volt a nejére nézve. Kepler a bérbeadást választotta, de nagyon csekély árendát kapott, s annak is a tizedrészét a fiskusnak kellett átengednie.

Kepler-nek az országot mindenkorra el kellett hagynia. Szorult helyzetében hazájában kért állomást, de kérelme visszautasíttatott. Ekkor Tycho, ki 1599-ben már II. Rudolf császár szolgálatában állott, a Kepler sorsáról értesülvén, őt magához hívta Prágába.

Mivel a Tycho közbenjárása Kepler további sorsára döntő befolyással volt, helyén lesz, hogy itt Tycho-val is kevéssé megismerkedjünk.

Tycho Brahe egy nagyhírű ősnemes svéd család sarjadéka, 1546-ban Kundstorpban, a Dán királysághoz tartozó Schonen tartomány egyik helységében született; Kopenhágában és Lipcsében a jogot tanulta. Az asztronómia iránt különös hajlamot érezvén, hogy magát e szakban kiképezhesse, tanulmányainak befejezte után Németországban maradt, s mikor már hírnévre tett szert, II. Frigyes dán király őt igen kedvező föltételek mellett hazájába visszahívta. Itt a Tycho vezetése alatt álló Uranienborg nevű csillagvizsgáló intézet csakhamar nagyhirűvé vált. Azonban II. Frigyesnek 1597-ben bekövetkezett halála után Tycho irigyei IV. Keresztély dán királynál oda vitték a dolgokat, hogy Tycho jövedelmeitől megfosztatott, minélfogva 21 évi fáradhatatlan tevékenység után csillagvizsgálóját oda kellett hagynia. Ekkor II. Rudolf császárhoz fordult, kivel Regensburgban ismerkedett meg, s aki őt kedvező föltételek mellett szolgálatába fogadta.

Tycho már előbb megismertette az ő világrendszerét, idevonatkozó főmunkája 1588-ban De mundi aetherei recentioribus phaenomenis czím alatt jelent meg. A Tycho rendszere


148

szerint a bolygók, miként a Kopernikus rendszerében, a Nap körül keringenek ugyan, de aztán a Nap a bolygókkal együtt a föld körül kering. Tycho azt hitte, hogy a Kopernikus rendszerét javította, a mennyiben a biblia kivánalmainak is eleget tett.

Tycho a legpontosabb észlelő volt mindazon csillagászok között, kiknek működése a távcsövek föltalálása előtti időszakba esik. Számos tévedései daczára az asztronomiát igen fontos észleletekkel gazdagította, s ez észleletek nagy része a Kepler kezei között a legszebb fölfedezések kútforrásává vált.

Kepler a Tycho sürgető fölhivásainak engedve, 1600-ban Csehországba utazott. A császár megigérte neki, hogy stájerországi fizetését ismét folyóvá tétetni s évenként még száz forinttal megtoldani fogja. De a császár zilált pénzviszonyai s méginkább a Tycho uraskodó és gőgös magaviselete a Kepler helyzetét kellemessé egyáltalában nem tették. Igaz ugyan, hogy a Tycho közbenjárására császári mathematikussá neveztetett ki, valósággal azonban csak a Tycho számolója maradt. Igazán bizalmas viszony sohasem fejlődött ki közöttük.

Hogy a császár Tycho mellett az ennél sokkal tehetségesebb Kepler-t kevésbbé vette figyelembe, ezt érteni fogjuk, ha tekintetbe veszszük, hogy Tycho nem csak csillagász, hanem még asztrológus és alchimista is volt, már pedig a császárnak tulajdonképen ezek voltak a kedves tárgyai.

Tycho már 1601. okt. 24-én meghalt s mint császári csillagász Kepler lépett a helyébe. Kepler elég szerény volt, hogy Tycho-nak 3600 forintnyi fizetése helyett csak 1500 forintot kérjen, de az állami pénztárak teljesen ki voltak merülve, minélfogva ezt a fizetést is csak rendetlenül, és teljesen soha sem kapta meg. "Egész napokon át, írja Kepler, az udvari kamrában állok, tanulmányokat alig tehetek. De avval a gondolattal vigasztalom magamat, hogy nem csupán a császárnak, hanem az egész emberi nemnek szolgálok; hogy nem csak a jelenlegi generácziónak, hanem az utókornak is dolgozom."


149

Kepler végre oly inséges helyzetbe jutott, hogy bármint gyűlölte is az asztrológiát - prognosztikumokkal ellátott kalendáriumokat kellett írnia! De buzgalmát semmi sem törte meg. Páratlan buzgalommal dolgozott a rudolphini tabellákon; melyeket már Tycho kezdett meg, s melyek a Reinhold (1511-1553) hibás tábláit jókkal valának pótolandók. S míg Európa népei a vallási gyűlölet és a lázadás tüzétől hevítve egymást öldökölték, addig Kepler az éj csendjében a csillagok járását s az ég mechanikáját fürkészte. Ez időtájban födözte föl a róla nevezett törvények elsejét és másodikát, melyeket Astronomia nova αιτιολόγητος[108] seu physica coelestis tradita commentariis de motibus stellae Martis ex observationibus Tychonis Brahe, Pragae, 1609, czímű művében ismertetett.

II. Rudolf halála (1612) után Mátyás császár Kepler-t mint udvari csillagászt állomásában megerősítette ugyan, de a fizetés most még rendetlenebbül járt ki mint azelőtt. Kepler-t családi bajok nem kevésbbé sujtották. Neje a stájerországi protestánsok kemény üldöztetése által összes vagyonát elveszité, rokonai és testvérei elűzettek és segély nélkül idegen országokban bolyongtak. Az e fölött érzett keserv s a mindennapi kenyér gondjai a bőséghez szokott gyengéd nőnek testét és lelkét egyaránt megtörték; mikor Rudolf saját csapatai elmaradt zsoldjukért kárpótlás fejében a városban fosztogattak és gyilkoltak, a gyenge nő nehézkórba esett, mely baj őrültségbe ment át, míg végre 1611-ben a halál őt kínjaitól megszabadítá.

Mivel a Kepler fizetésének hátralékai már jelentékeny összegre rúgtak, a császár nagyon szívesen beleegyezett, hogy udvari csillagásza az osztrák rendek által fölajánlott tanári állomást a linczi gimnáziumnál elfogadhassa, Kepler 13 évig maradt Linczben, de itteni tartózkodását is számtalan baj keseríté. Először a papokkal gyűlt meg a baja, mert ezek nem akar-


150

ták őt az Úr vacsorájában részesíteni. Kepler nem akarta a formula concordiae-t és a de omnipraesentia carnis Christi verbo unitae czikkelyt aláírni! Mint udvari csillagász, mely rangját Linczben is megtartotta, folyton sürgette a járandóságainak kifizetését, a mi szintén nem tartozott a kellemes foglalkozások közé.

Kepler 1613-ban a császárt a regensburgi országgyűlésre kisérte, hogy itt a kalendáriumi ügyek rendezésében közreműködjék. Ugyanis a protestánsok a XIII. Gergely naptárjavítása által a vallásukat veszélyeztetettnek képzelték; Kepler azon volt, hogy aggodalmaikat eloszlassa, de sok eredményt nem érhetett el, mert a rendek őt előzékenység helyett visszataszító gyűlölettel fogadták, s a zavar tovább tartott. Kepler a kalendáriumi ügyben egy Dialogus de calendario gregoriano etc. czímü iratot szerkesztett.

Szerencsésebb volt ugyan ebben az évben, midőn a nyájas és szellemes Rettinger (Reutinger) Zsuzsánnában, ki házánál gyermekeit előbb mint nevelőné gondozta, második feleségre talált. De családi örömei, melyeket különben hosszasabban sohasem élvezhetett, most sem tartottak sokáig. Ugyanis ebbe az időbe esik anyjának üldöztetése. A babona és fanatizmus által fölizgatott nép anyját boszorkánynak tartotta; Kepler kétszer mentette meg őt a kínpad és máglya veszedelmétől, de harmadszor is bevádoltatott, míg 1622-ben a halál üldöztetéseinek véget vetett. Kepler-nek ez időtájban írt levelei történelmi nevezetességre emelkedtek; ezek az első iratok, melyekben a babonaságok s ezek terjesztői észszerűen támadtattak meg.

E családi bajokhoz járultak a népfölkelések, az erőszakos államalakulások s a politikai és vallási viszályoknak mindenféle nemei. De Kepler filozófiai nyugalmát nem veszíté el. Linczben találta fel harmadik nagy törvényét s itt fejezte be s adta ki nagyhírű két munkáját: Epitome astronomiae copernicanae, Lincii, 1618; Harmonices mundi Libri V. Lincii, 1619.

Az utóbbi művét I. Jakab angol királynak ajánlotta, hála


151

fejében, a miért őt Londonba hívta. Kepler e meghívást hazafiságból nem fogadta el.

1619-ben, midőn II. Ferdinánd lépett a császári trónra, Kepler-re nézve a sanyarúságok új korszaka kezdődött. Protestáns létére elvesztette hivatalát, melyet mint császári mathematikus és csillagász viselt; hazájában pedig tudni sem akartak felőle. Neje és gyermekei nyomasztó szükséget szenvedtek, és Kepler nem segíthetett rajtok! A bizonytalanság kínjait egy álló évig kellett tűrnie, míg végre a császári udvarnál levő jóakaróinak sikerült, hogy állásába visszahelyeztessék.

Kepler most új buzgalommal látott a rudolfini tabellákhoz. Az általa feltalált három törvény a Kopernikus tanának érvényességét végleg eldöntötte, minélfogva a tabelláknak a még Tycho rendszere alapján kidolgozott részeit gyökerestől át kellett alakítania. Ezt a munkát a Németországban épen akkoriban ismeretessé vált logaritmusok segítségével három év alatt hajtotta végre.

Mivel Napier, a logaritmusok föltalálója, tábláit közrebocsátotta, a nélkül hogy a logaritmusok elméletét kifejtette volna: Kepler indíttatva érezte magát, hogy 1624-ben maga is egy kis táblát (Chilias logarithmorum) adjon ki; e táblában kifejtette azt az elméletet is, melyen a logaritmusok kiszámítása alapszik.

1624. okt. havában Bécsbe utazott, hogy a császár által fizetést és nyomtatási költségeket utalványoztasson; azonban csak egy 6000 forintos utalványt kapott. Ez az összeg, mely Nürnberg, Kempten és Memmingen városokra volt kivetve, alig lett volna elég, hogy segédjeinek hátralevő zsoldját kifizethesse, a tabellák kinyomtatására pedig semmi sem maradt volna. De Kepler még ezt az összeget sem kapta meg, mert a dúsgazdag Nürnberg semmit sem fizetett, Kempten és Memmingen pedig a rájukeső összegnek csak egy részét fizették ki.

Mindazonáltal Kepler a tabellákat a saját költségeire kezdette kinyomatni, de a Linczben kitört háborgások miatt


152

a nyomtatás csakhamar félbeszakadt. Kepler a császár engedelmével családostul elment Linczből; mert Ferdinánd uralkodása alatt a protestánsok mindinkább növekedő üldözése miatt magát és családját biztosnak nem érzé. Családját Regensburgban hagyva, a számtipusokkal, melyeket a tabellákhoz öntetett, Ulmba ment.

Végre 1627-ben mégis csak megjelentek a tabellák: Tabulae Rudolphinae totius astronomicae scientiae a Tychone Braheo primum conceptae, continuatae et absolutae, Ulmae, 1627, fol. (ezekhez Bartsch-tól appendix, Sagan, 1682; új kiadás, Strassburg, 1700.) Ez a nagyszerű mű Tycho 20 évi észleleteinek és Kepler 26 évi számításának és vizsgálatainak eredményeit foglalta magában.

Kepler nem tartotta tanácsosnak, hogy Ausztriába visszatérjen, de mivel a még ki nem fizetett zsoldja 1200 forintra rúgott, a császárt folyton zaklatta. Hogy ez az alkalmatlan hitelezőtől megszabaduljon, a Kepler folyó fizetését és hátralevő követeléseit a Wallenstein-nak adományozott mecklenburgi herczegségre rótta föl.

Wallenstein, ki az asztronómiának s még inkább az asztrológiának nagy barátja volt, szívesen fogadta a császár rendeletét és Kepler-t Sziléziába, Saganba hívta. Kezdetben jó viszonyban voltak; Wallenstein a Kepler számára könyvnyomtatót is rendeztetett be. De mivel Kepler nem akart a Wallenstein asztrológiai kedvtöltéseinek eleget tenni s járandóságait erélyesen követelte, az utóbbi úgy akart megszabadulni a rá nézve terhes Kepler-től, hogy a rostocki akadémiai tanácsra ráparancsolt, hogy Kepler-t a mathematikai tanszékre hívja meg. A tanács engedelmeskedett, de Kepler nem akarta jogos követeléseit a keveset jövedelmező tanszékkel fölcserélni, s a diplomáiról híres város elesett attól a dicsőségtől, hogy a nevezetes férfiút valaha falai közé fogadhatta volna.

Kepler jogainak érvényesítésére más módot nem találván, 1630-ban Regensburgba, a birodalmi gyűlés elé indult. A kilátások bizonytalansága s régibb betegeskedés szomorú


153

hangulatba ejtették a sok megpróbáltatást szenvedett, de máskülönben víg kedélyű férfiút. November 9-én tartotta bevonulását a mozgalmas városba. De a gyűlésnek, mely a császártól azt követelte, hogy Wallenstein-t a császári csapatok fölötti parancsnokságától foszsza meg, a legkisebb gondja is nagyobb volt a Kepler bajánál. A lóháton megtett 100 mérföldnyi út fáradalmai és a nélkülözések Kepler-t most testileg is ellankasztották; forró lázba esett s pár nap mulva, nov. 15-én, e bajnak áldozatává lett.

Az a férfiú, kit az emberi nem büszkeségének vallhat, 22 tallért, egy kabátot, két inget, ephemeridáiból 57, s tabelláiból 16 példányt hagyott hátra.

Kepler a szt. Péter-temetőben, Regensburg falain kívül temettetett el. Sírkövére, melyet barátai emeltettek, az önmaga szerzette következő sírirat volt vésve:

Mensus eram coelos, nunc terrae metior umbras;
Mens coelestis erat, corporis umbra jacet.

Nyugvó helye nem vala enyhébb mint az élete. Sírját már két év mulva, midőn Bernát szász-weimári herczeg Regensburgot bevette, a fölrobbantott bástyák eltemették, elannyira hogy 1786-ban, midőn Ostertag regensburgi tanár emléket akart állíttatni, a sírt alig lehetett föltalálni. Az Ostertag terve különben sem valósúlt meg. Csak ujabb időkben emlékeztek meg a meg nem érdemlett sorsban részesült ereklyéről. Dalberg Károly regensburgi érsek 1808-ban a sétatérré változtatott bástyákon méltó emléket állíttatott neki. A nyolcz dóri oszlopon nyugvó csarnok kupolája alatt az állatöv pompázik s Kepler mellszobra oltárszerű emelvényen áll, "Kepler" aláirással; a szobor alatt basreliefben géniusza levonja Uránia arczáról a fátyolt. Ha Kepler éltében ama pénz birtokában lett volna, melybe ez az emlék került, a tudomány nagy hasznára talán még néhány évig élhetett volna.

Kepler élettörténetének leggazdagabb forrása az ő nagy kiterjedésű levelezése. Ide tartozik az Epistolae J. Kepleri et


154

M. Berneggeri mutuae, Argentorati, 1672. czimű gyűjtemény, mely Kepler-nek 40 levelét tartalmazza. Bernegger (Bernecker) Mátyás a strassburgi egyetemen a történelem tanára, a mint a levelek mutatják, Kepler-nek benső barátja volt. A Hansch által kiadott Epistolae mutuae J. Kepleri aliorumque, 1718. czimű gyüjtemény 484 levélből áll, melyek közül 77 Kepler-től való. Kepler örökösei a hátrahagyott kéziratokat Hevel danzigi csillagásznak adták el: később Hansch e kéziratokat 100 forintért megvette s ki akarta adni, mely czélra a bécsi udvartól 4000 forintot kapott. Azonban a Hansch vállalata pártfogás hiánya miatt nem sikerülhetett s csak az említett Epistolae mutuae jelentek meg. Hansch, ki 1748-ban nagyon szorult körülmények között mult ki, a Kepler hagyatékát egy frankfurti kereskedőnél 828 forintért zálogba tette. A kéziratokat Murr fedezte föl, de azokat kiváltani még a berlini akadémia és a göttingai egyetem sem akarta. 1774-ben Katalin orosz czárnő megvette azokat és a szentpétervári akadémiának ajándékozta. A müncheni archivumban s a Wallenstein iratai között is találtak néhány levelet, s Breitschwert Kepler-nek Mästlin-hez intézett 31 levelét találta föl.

Kepler összes munkáit leveleivel együtt Frisch adta ki: J. Kepleri Opera omnia, Francof. 1858-1871, 8 vol., 8o.


II.
Kepler asztronómiája

Kepler nem keresett hipothéziseket, melyekkel a tünemények kimagyarázhatók volnának, hanem valóságos törvényeket. Innét van, hogy a Kepler művei mathematikai jelleműek; az antik mathematika gyümölcseit ő aratta először. A kúpszeletek, miután évszázadok hosszú során át csak a mathematikusban kelthettek érdeket, a Kepler fölfedezései folytán a világegyetemben kezdettek szerepelni. Kepler által az ókori tudományosság is diadalt ült, mert a Kepler művei a tudományos


155

igazságoknak azt a szoros lánczolatát tüntetik föl, melyet egy angol tudós a következő, Newton-ra nézve persze kissé hizelgő szavakban fejezett ki: "kúpszeletek nélkül nem lett volna Kepler, Kepler nélkül nem volna Newton és Newton nélkül nem volna modern tudomány."[109]

A Kepler asztronómiai tudománya kinematikai jellemű. Az ég kinematikájának ő a megalapítója. De a mozgások okainak kifürkészése - bármily közel járt légyen a dolog velejéhez - neki még nem sikerült; az ő kora még nem volt szokva ahhoz, hogy a mechanikai tüneményekben ezek magvát, a tömeget és az erőt, számításba hozza. Mikor Kepler az ő törvényeit föltalálta, a Galilei tanai Németországban még ismeretlenek valának. Ha Kepler azokat ismerte volna, a gravitáczió törvényének dicsőségét Newton elől bizonyára elragadta volna.

Mästlin megnyerte Kepler-t a Kopernikus tanának, melynek szellemében első munkáját, a már említett Prodromust irta. E művében arra törekedett, hogy mindazt, a mit Kopernikus a bolygók távolságairól és mozgásairól mondott, szabályszerű törvényekkel összefüggésbe hozza. Kepler, támaszkodva ama plátói gondolatra, hogy az isten a világot geométriai törvények szerint alkotta, az ilyen törvények lételéről meg volt győződve.

Hosszas fáradozás után végre a következő tételt állította fel: Képzeljünk hat egymásba zárt konczentrikus gömböt; a gömbök között levő terekbe írjuk az öt szabályos testet a következő sorrendben: oktaéder, ikozaéder, dodekaéder, tetraéder, hexaéder; még pedig oly formán, hogy ezek csúcsaikkal és határlapjaikkal két-két szomszédos gömböt kívül és belül érintsenek. A gömböknek átmérői képviselik az akkor ismert bolygóknak a Naptól való viszonylagos távolságait.

E törvényből, melynek felállítására Kepler bizonyára a bolygók száma által vezéreltetett, s mely törvény, ha állana, bizonyára egyike volna a legcsodálatosabbaknak, kitűnik, hogy


156

meg volt benne az a pythagoréusi hajlam, mely a testek világában előforduló tüneményeket a szám- és térviszonyokkal rejtélyes összefüggésbe hozta. A távolság-viszonyok megállapítását azóta többen kisérlették meg,[110] a nélkül, hogy kielégítő eredményre jutottak volna. Kepler-é az érdem, hogy e feladat megfejtésére az első kísérletet tette, s bár az ő törvénye a valóságnak épen nem felel meg, szabatos meghatározásokra való törekvését s egyszersmind fogalmainak eszthetikai szépségét fényesen feltüntette.

A Prodromus-ban előfordul a következő nevezetes hely, melyet Kepler a Kopernikus ellenfeleire alkalmazott: "A legélesebb bárd is alkalmatlanná válik a favágásra, ha vasra ütünk vele".[111]

A Prodromus csak előfutója volt ama nagyszerű fölfedezéseknek, melyek Kepler három törvényé-nek neveztetnek. E törvények az égi testek mozgásának alaptörvényei.

Kepler az első törvényt, mely azt mondja, hogy a bolygók ellipszisekben mozognak, melyeknek egyik gyujtópontjában a Nap áll, a Mars bolygón tett megfigyeléseiből vezette le. Arra a gondolatra jött, hogy az eme bolygó körmozgásában levő rendetlenségek talán épen onnét erednek, hogy Kopernikus-nak az a föltevése, mely szerint a bolygók körökben mozognak, helytelen. Megpróbálta tehát, hogy mi jönne ki, ha a pályát ellipszisnek venné, s a Napot annak egyik gyujtópontjába helyezné. Az eredmény az volt, hogy a rendetlenségek egyszerre eltűntek, s helyüket a legszebb harmónia foglalta el.

A második törvény, mely szerint "a Naptól a Marsig húzott egyenes vonal eme bolygó mozgása közben egyenlő időkben mindig egyenlő téreket fut meg", most már csakhamar fel volt találva. Kepler az Astronomia nova-ban a Marsról, mozgása látszólagos rendetlenségeire czélozva, úgy beszél, mint egy


157

ellenségről, melyet a csillagászok sokáig nem értettek, de most a győzőnek hűséges alattvalójává lett.

A harmadik, a legszebb, s elvi következményeiben a legfontosabb törvény, melyet Kepler a Harmonices mundi-ban tett közzé, azt mondja, hogy "egészen bizonyos és igaz, miszerint a bolygók keringései időinek négyzetei úgy viszonylanak egymáshoz, miként pályáiknak vagy pályáik középtávolságainak köbei"[112] Az első törvényt a Marsnak köszönhetjük, mert az akkoriban még kevéssé megfigyelt Merkur után Marsnak van a legnagyobb exczentriczitása. Az első törvény pedig a másik kettőnek feltalálását vonta maga után. E rendkívüli szorgalommal és fáradsággal levezetett három törvény az ércznél és kőnél hangosabban hirdeti Kepler szellemének nagyságát.

A bolygók napkörüli keringésének okait Kepler nem ismerte ugyan, de a nehézségi erőről tisztább fogalmai voltak, mint bárkinek ő előtte. Az apály és dagály tüneményeit a Hold vonzó erejének tulajdonította. Továbbá azt állította, hogy a vonzó erő, épen úgy mint a fény, a távolság növekedtével fogyatkozik; végre azt mondotta, hogy ha a világűrben valahol két kő volna, ezek egymásra esnének, s oly pontban találkoznának, melynek a kövek kezdeti helyzeteitől való távolságai a kövek tömegeivel fordított viszonyban volnának. Látjuk tehát, hogy mily közel járt a gravitáczió törvényéhez. Hogy a Föld a Napra esni törekszik, ezt Kepler belátta, hanem hogy a Föld a Nap körül keringjen is, ehhez persze a Nap vonzó erején kívül még érintői erő is kell, s ez erőnek fölvétele a tehetetlenség teljes törvényét nem ismerő Kepler-nek oly nehézségeket okozott, hogy ő az Epitome astronomiae- és a Harmonices mundi-ban helyesebb nézetei mellőzésével a Nap mágneses erejéről beszél. Ez az erő, a Napnak saját tengelye körüli forgásával kombinálva, a bolygók napkörüli keringését eredményezi. Kepler tehát a Nap tengelykörüli forgását föltételezte, még


158

mielőtt e forgás a napfoltok feltalálása által konstatáltatott volna. A dologban a legkülönösebb az, hogy Kepler a Nap forgását tudtán kívül feltalálta, mert még a távcsövek ismerete előtt, 1607. május 28-án a Napon egy mozgó foltot vett észre, de ezt a Nap előtt haladó Merkurnak tartotta.

Kepler-nek a tehetetlenség törvényéről, legalább részben, tiszta fogalmai voltak, mert tudta, hogy a nyugvó test magától el nem indulhat; de a törvénynek második része, mely azt mondja, hogy a mozgó test magától megállani és irányát megváltoztatni nem képes, előtte ismeretlen volt. A törvénynek ezt a kiegészítését, mint tudjuk, Galilei-nek köszönhetjük. A tehetetlenség teljes törvényének nem ismerése miatt Kepler nem volt képes felfogni, hogy a bolygók miért tartják meg sebességüket, minélfogva a helyett, hogy azt kereste volna, hogy mily okból keringenek a bolygók a Nap körül, inkább azt fürkészte, hogy egyáltalában miért mozognak. Ez pedig olyan feladat, melynek megfejtését még jelenleg is várjuk.

Kepler-nek asztronómiai legfontosabb fölfedezéseit elmondván, lássuk fizikai vizsgálatait.


III.
Kepler fizikai vizsgálatai. - A messzelátók története.

Kepler-nek fizikai vizsgálatai, bár kevésbbé fontosak, teljesen elegendők arra, hogy szerzőjüket a kiváló fizikusok sorába helyezzék.

Kepler a dioptrikában úttörő volt. Vizsgálataival az egész optikának nagy impulzust adott, s munkái a távcsövek tökéletesítésére igen nagy befolyással voltak.

1604-ben jelent meg Kepler-nek optikai első munkája: Ad Vitellionem paralipomena, quibus astronomiae pars optica traditur. Ez a munka a sugártöréssel általában, s annak többrendbeli tüneményeivel foglalkozik.

E műből kitűnik, hogy Kepler a fényt a világító testből


159

kiinduló olyan anyagias áramlásnak tartotta, mely a sűrű testeket nehezebben járja át mint az üres tért; a testek anyagi részecskéi között levő hézagok rendetlen elhelyezkedése az átlátszatlanságot okozza. A hő maga nem anyag, hanem csak a fénynek bizonyos tulajdonsága.

A Vitello törési tábláit gondosan megvizsgálván, azt találta, hogy a törés a beesési szögekkel erősebb arányban növekszik, de a törés valódi törvényét nem találta föl. Észleletei alapján továbbá megmutatta, hogy miként töretnek a sugarak, midőn az üres térből a földi légkörbe hatolnak, s arra az eredményre jutott, hogy a sugártörés csak a zenithben, s nem 45° magasságban, mint ezt Tycho föltette, enyészik el.

Kepler a látás elméletét igen helyes elvekkel gazdagította. Az által hogy megmutatta, hogy a látásnak tulajdonképeni szerve az ideghártya s a szem többi részei csak mintegy a szem mechanizmusához tartoznak, sok helyes következtetésre jutott.

Maurolycus azért nem merte az ideghártyát a látás szervének tekinteni, mert arra fordított kép esik, tehát a tárgyakat is fordítva kellene látni!

Maurolycus és Porta föltették, hogy a látott testek minden egyes pontjából csak egy-egy fénysugár indul ki; ellenben Kepler szerint minden egyes pontból egy fénykúp indúl ki, mely kúpnak az alapja a pupilla. Ez a fénykúp a szemlencse által egy az ideghártyára eső pontba gyüjtetik össze, s a tárgyból kiinduló valamennyi fénykúp egyidejű megtörése által fordított kép keletkezik. Azonban az egyenes látásról kielégítő magyarázatot nem adott.

A rövid- és messzelátás okait, s e bajoknak lencsékkel való orvoslását Kepler egészen helyesen magyarázta, holott ez a tárgy Maurolycus előtt még homályos volt. A rövidlátó szemnél, mondja Kepler, a tárgy minden egyes pontjához tartozó sugarak az üvegnedven belül metszik egymást, s a metszési pontjaikon túl kúpalakúlag ismét szétterülnek, s ennélfogva az ideghártyán fénypont helyett fénykört adnak. Ugyanez történik


160

a messzelátó szemnél, mely nem töri a sugarakat eléggé erősen, minélfogva a csúcsaik az ideghártya mögé esnek.[113]

A szem alkalmazkodó képességét, melynél fogva a közel és messzefekvő tárgyakat egyaránt tisztán látjuk, helyesen fogta fel, s magyarázatai fizikai, azaz elvi szempontból helyesek, csakhogy a valóságnak nem felelnek meg. Ugyanis Kepler szerint két eset lehetséges: először az ideghártya kitágúl vagy összehúzódik s ez által a kristálylencséhez közeledik vagy ettől távolodik, vagy pedig másodszor, maga a kristálylencse közeledik az ideghártyához, vagy pedig ettől távolodik. Kepler mind a két esetet egyaránt lehetségesnek tartotta.

A kristálylencse hatásait elméletileg megállapítandó, megvizsgálta az üveg- és vízgömbök okozta sugártörést, azonban gyújtó pontok helyett gyujtó vonalakat talált, miből azt következtette, hogy a kristálylencse gömbi felületek által határolva nem lehet, s ebből ismét azt a tanúlságot merítette, hogy a lencsék lapjait a gömbi eltérés miatt, melyet a gömbtükröknél már Roger Baco, a lencséknél pedig Maurolycus vett észre, nem gömbi felületeknek kell venni, hanem másképen kell megválasztani. Kepler a hyperbolás felületet ajánlotta.

A Paralipomena asztronómiai optikai részében kifejtette, hogy a Holdnak a Nap által megvilágított sarlóját azért látjuk nagyobbnak, mint a holdkorong hamvas részét, mert az előbbinek erősebb fénye az ideghártyán szétterül. Ha a holdkorong elé, mondja Kepler, sötét vonalzót tartunk, akkor a vonalzónak a korongra eső részét keskenyebbnek látjuk.

Kepler továbbá azt állította, hogy a légkör okozta sugártörés folytán a Napnak függélyes átmérője megrövidíttetik, s ebből azt a következtetést vonta, hogy a napkorong látszólagos alakja ellipszis. A Holdnak azt a vörös fényét, melylyel fogyatkozásai alkalmával bir, a földi légkör által megtört napsugaraknak tulajdonította, mert e sugarak a Föld árnyékkúpját


161

megrövidítik. Ez a magyarázat Arago szerint annyira szembetünő és elégséges, hogy ahhoz Kepler óta nem sokat lehetett hozzátenni.

Kepler egyéb számos megfigyelései a holdkorong fényerősségére, a csillagok rezgő fényére, a testek színére, a fotométriára stb. vonatkoznak.

Optikai második munkája Dioptrice, Augustae Vind. 1611., czímet visel. Ez a kicsiny (79 negyedrét old.) mű rendkívül tartalmas, mert magában foglalja a lencsék és távcsövek elméletét. A mű a sugártörés kísérleti meghatározásával kezdődik, Kepler az általa föltalált anaklasztikus eszköz[114] segítségével a törési törvényt arra az esetre iparkodik lehozni, midőn a fény levegőből üvegbe megy át, de mindamellett hogy a használt eszköz nagyon egyszerű és czélszerű volt, a meghatározás csak közelítő volt. Ugyanis a törési együtthatót, mely a beesési és törési szögek viszonyát jelenté, ha a beesési szög 30°-nál nem nagyobb, 3/2-nek találta. Azonban e törvény a lencsék és távcsövek elméletében, hol a beesési szög 30°-nál úgy sem nagyobb, eléggé használható.

Kepler továbbá azt a megjegyzést tette, hogy akkor, mikor a fény sűrűbb közegből ritkábba megy át, a törés átváltozhatik visszaverődéssé. Abból a föltevésből indult ki, hogy a fénysugarak előre és hátra ugyanazon az úton haladnak; mivel pedig, mint ezt már a Paralipomená-ban megmutatta, az üveg által megtört sugár a beesési függélyestől legfeljebb 42°-nyira térhet el, következik, hogy azok az üvegből kimenő sugarak, melyeknek beesési szöge 42°-nál nagyobb, a törő felület által befelé visszaveretnek, Kepler tehát a teljes visszaverődés feltalálója.

A munka legfontosabb része a lencsék és távcsövek elmélete. Kepler egy eddig meg nem fejthetőnek látszó feladatot oldott meg. A lencsék okozta sugártörés meghatározására olyan


162

jól átgondolt módszert követett, hogy okvetetlenül czélhoz kellett jutnia. Először is a domború-domború lencse gyujtó-pontját határozta meg, még pedig oly formán, hogy először az előlap, azután pedig a hátlap által törött párhuzamos sugarak gyujtópontjait külön-külön kereste meg, s a nyert eredményeket kombinálta. Ezután a síkdomború lencse gyujtópontját határozta meg, de a különböző oldalú domború-domború lencsénél csak ama határokat tűzte ki, melyek között a gyujtópontnak feküdnie kell.

A távcsövek történetében a gyakorlat megelőzte az elméletet. Majdnem bizonyos, hogy a távcső feltalálói a találmányukra nem elméleti, hanem gyakorlati kombinácziók által vezéreltettek, bár Galilei azt állította, hogy első távcsövét elméleti elvek alapján állította össze. Azonban a távcső már Galilei előtt találtatott fel.

Kepler megállapította a hollandi távcső elméletét, de ennél jóval fontosabb eredeti találmánya a csillagászati, vagy pedig a róla elnevezett távcső. Ennek mind a szem-, mind pedig a tárgylencséje domború-domború lencse, s a hollandi távcső fölött, mindamellett hogy fordított képeket ad, különösen az asztronómiai megfigyeléseknél, tetemes előnyei vannak. E távcsőnek sokkal nagyobb látómezeje van, mint a hollandinak, s mivel a tárgylencse valódi képet ad, e kép helyén kifeszíthetünk egy fonálkeresztet, melyet a szemlencse segítségével a tárgy képével egyszerre látunk, s ez által képesek vagyunk a látott tárgyak egyes pontjait fikszálni.

E távcső feltalálására - mint ezt már az előzményekből tudjuk - az út már régóta elő volt készítve. Hogy ki a távcső tulajdonképeni feltalálója, ezt eldönteni alig lehet; a távcsövekkel is úgy vagyunk; mint sok más gyakorlatilag fontos találmánynyal; az eszköz primitív alkotórészeinek kombinácziójával sokan foglalkoztak, míg végre a tökéletes eszköz jött létre.


163

Ha a távcsövekre vonatkozó történelmi adatokat[115] kellőképen egybevetjük, kiderül, hogy a távcsövek legrégibb hazájául Hollandiát kell tekintenünk. Nevezetesen Lippershey (meghalt 1619.) middelburgi szemüveg-csináló 1608-ban készité az első (hollandi) távcsövet, melynek lencséi hegyi kristályból valának csiszolva. Adriaanszoon Jakab (máskép Metius) a távcsövet Lippershey-vel egyidejűleg találta ugyan fel, de a kivitelben elkésett. Némely adatok szerint Janszoon János s ennek fia, Zakariás, szintén részesek e találmányban, azonban valószínűbb, hogy ők inkább az összetett mikroskópot, ha nem találták is fel, de annak legalább az útját készitették elő.

Nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy a csillagászati távcsövet Kepler-től függetlenül az antikopernikánus Scheiner Kristóf jezsuita, a napfoltok egyik felfedezője (született 1575-ben Waldában, Würtembergben) szintén feltalálta.

Scheiner az optika történetében különben is nevezetes szerepet játszik. Ő volt az, ki a többi között a szemet lencsés sötét kamarának tekintette, a szem alkalmazkodó képességét a kristálylencse alakváltozásai által magyarázta s a távcsöveknél először alkalmazott fénytompítókat (színes üvegeket).

Kepler volt az első, ki szem- és tárgylencsék helyütt lencsekombinácziókat használt s ez által a távcsövek tökéletesítését nagyban előmozdította. Kepler három különféle távcsövet írt le; gyakorlati fontosságuk nem volt ugyan, de arról tanúskodnak, hogy Kepler a lehető lencse-kombinácziókat nagyon alaposan vizsgálta meg.

A mondottakból eléggé kitűnik, hogy Kepler-t - bár a dioptrika alaptörvényét teljes szigorúsággal fölfedeznie nem sikerült - a dioptrika megalapítójának méltán tekinthetjük.


164


IV.
Kepler világnézlete.

Kepler nagyszámú eredeti művei munkás életéről és ernyedetlen szorgalmáról a legfényesebben tanúskodnak. Az eddig említetteket beleértve, összesen 29 munkát írt; ezek mindegyikében indukcziós szigorú módszere, mathematikai elméssége, kitűnő észlelő tehetsége, szellemének élénksége s a képzelet szülte kombinácziók iránti hajlamai tárulnak elénk.

Ha Kepler-nek mindezen tehetségeit és hajlamait egybevetjük, szellemi életének csodálatos vonásai érthetőkké válnak. Pozitív ismereteit metafizikai okokkal, mathematikai szigorú gondolkozását gazdag fantáziájának szüleményeivel kombinálta.

Az ilyen szellemi irányzatnak eredményei világnézletében nagyon jellemző formákban tárulnak fel. Kepler-nek a Harmonices mundi-ban előterjesztett nézetei szerint a véges világ gömbalakú, mely alak a legegyszerűbb és legtökéletesebb. A Nap a czentrumban van, az álló csillagok a felületen, s a bolygók az éteres levegővel megtöltött köztérben vannak. A világ tökéletessége négy dologban rejlik: fényben, hőben, mozgásban és a mozgások harmoniájában. A Nap a világ fényforrása és gyujtópontja meg a bolygók mozgásának oka; az álló csillagok szférája a mozgás bázisa, mert eme szférára vonatkoztatjuk a bolygók helyzeteit, s ez által jutunk az égi mozgások ismeretére. A Nap a mozgások harmoniájának középpontja, mert csak a Napon állva lehetne a bolygók harmonikus mozgásait egy pillanattal áttekinteni. A szférák zenéjében "Saturnus és Jupiter a bassust, Mars a tenort, a Föld és Venus az altot és Merkur a diskantot képviseli."[116]

Kepler gyűlölte az asztrológiát, de az asztrológiai ábrándoktól még sem tudott egészen megszabadulni. Így például


165

nem röstelte, hogy a Harmonices mundi-ban, harmadik híres törvénye mellett azt az állítást is közzé tegye, hogy a levegő zavaros, midőn a bolygók konjunkczióban vannak, s eső esik, ha egymástól hatvan fokra állanak el. E mellett voltak merész sejtelmei, melyeket az utókor részben teljesen igazolt; így például felállította a következő tételeket: a Nap, valamennyi bolygó és az álló csillagok tengelyeik körül forognak; a Mars és Jupiter között levő nagy térben (melyben jelenleg 200-nál több aszteroidát ismerünk) kicsinységük miatt láthatatlan bolygók keringenek; a Saturnus és Mars körül holdak fognak fölfedeztetni. Kepler is osztozott abban a nézetben, hogy az álló csillagok mindmegannyi Napok, melyeket bolygórendszerek öveznek körül.

Azok a szabad szemmel látható üstökösök, melyek 1577 és 1607 között feltüntek (számra nézve nyolcz), továbbá új és erős fényű csillagok feltünése és elenyészése, nemcsak a bámészkodó néptömegekben, hanem még az oly fenkölt szellemű csillagászokban is, mint a milyen Kepler volt, merész kombinácziókra adtak alkalmat. Kepler az üstökösöket az égi levegő termékeinek tartotta. "Valamint minden vízben, különösen a nagy tengerben, halak nőnek és uszkálnak, hogy az oczeán üresen ne maradjon, így van ez az égi levegővel is, mely magától szüli az üstökösöket."[117] Az ég épen úgy van tele üstökösökkel, mint az oczeán halakkal.

Kepler azt hitte, hogy csak azoknak az égi testeknek van zárt vonalú pályájuk, melyeknek egyszersmind periodusos visszatérésük van. Azonban az üstökösök periodusos visszatérését, mindamellett hogy az 1607-iki üstökös azelőtt már háromszor s azután még kétszer tért vissza, Kepler nem ismerte, minélfogva azt állította, hogy emez égi testek egyenes vonalakban mozognak.

A Földnek a többi bolygókhoz képest valami kiváltságos


166

állapotot nem tulajdonított, sőt csatlakozott Galilei ama nézetéhez, hogy valószínűleg a Jupiteren is laknak emberek, s e felfogását a Jupiter holdjainak feltalálása nagyban megerősítette. Mert ha a Jupiteren nem volnának eszes lények, mire valók volnának a holdak? Kepler még tovább ment, mert még azt is reménylette, hogy az "égi levegőhöz illő hajókkal" majdan lehetséges lesz a Jupiternek és a Holdunknak lakóit meglátogatni. "Ki hitte volna azelőtt, mondja Kepler, hogy a nagy oczeánon épen oly biztosan lehet majd járni, mint az Ádriai-tengeren? Teremtsetek csak hajókat és vitorlákat, melyek az égi levegőhöz illenek: emberekben, kik a világóczeánra szállani mernek, hiány nem fog lenni."[118]

Az elősorolt kozmikus nézetek, sőt még azok is, melyek mint az imént említett, nem észleletekre, hanem csak nagyon gyenge analógiákra támaszkodtak, akkoriban nagyobb feltűnést keltettek, mint azok a szigorú törvények, melyeket Kepler fáradságos, de biztos számítások útján vezetett le. A Kepler kortársai, még Galilei-t sem véve ki, a számító asztronómiának e nagy eredményeivel még nem tudtak élni. Kepler fáradozásainak gyümölcseit csak a későbbi kor arathatta.


Irodalom

Vita J. Kepleri, Opera, (ed. Frisch), VIII. 2.

Hansch, Oper. J. Kepleri, Francof. 1718.

Kästner, I. m. IV.

Breitschwert, Kepler's Leben und Wirken nach neuerlich aufgefundenen Manuskripten, Stuttgart, 1831.

Brewster, The Martyrs of science or the lives of Galileo, Tycho Brahe and Kepler, Lond., 1846.

Birnbaum, Männer des Volks, Frankfurt, 1848.

Figuier, Vie des savants illustres du XVIIme siècle, Paris, 1869.

Arago, Not. biogr. III.

Oettinger, Bibliographie biographique, Leipz., 1850.


167


GILBERT

Ha Galilei-t a modern fizika megalapítójának tekintjük, akkor eme messzire szétágazó tudománynak csak egyes, persze hogy a legfontosabb részeit tartjuk szem előtt, ha ellenben az összes fizika fejlődésére vagyunk tekintettel, azt tapasztaljuk, hogy az egyes ágaknak külön-külön olyan művelői vannak, kik épen ezekben az egyes ágakban méltán vindikálhatják maguknak a megalapító név dicsőségét.

Valamint Kepler a dioptrikát, úgy Gilbert a mágnességnek, különösen pedig a földmágnességnek és az elektromosságnak tanát alapítá meg. Gilbert csak egy munkát adott ki: de ez az egy munka magában foglalja mindazokat az elemeket, melyeket az említett szakok megalapítása föltételekül megkívántak. Whewell őt a pozitív tudományok gyakorlati reformátorai közé sorolja, Barlow pedig Galilei-, Descartes- és Gassendi-vel egy rangra helyezi, ami persze, legalább az elsőre vonatkoztatva, túlságos dicséret.

William Gilbert 1540-ben az Essex grófságban fekvő Colchesterben született; életéről nagyon gyér adataink vannak. Miután az essexi kollégiumon a klasszikusokkal megismerkedett, Cambridge-be ment, hogy itt az orvosi tudományokat tanulja. Ezután magát alaposabban kiképzendő, a hazájában és külföldön többrendbeli utazást tett, s valamelyik külföldi egyetemen a doktori czímet is elnyerte.

Hazájába visszatérvén, Londonban telepedett meg, s csak-


168

hamar híres orvos, chemikus és fizikus hírére tett szert; 1573-ban a londoni orvosok kollégiumába is fölvétetett. Híre és tekintélye annyira nőtt, hogy Erzsébet királyné őt fényes javadalmazással udvari orvossá nevezte ki; ez állását a királyné halála után I. Jakab alatt is megtartotta.

Gilbert 1603. nov. 30-án halt meg.

Főmunkája: De magnete magneticisque corporibus et de magno magnete Tellure, Physiologia nova, plurimis argumentis demonstrata, London, 1600 (Sedan. 1633, 4o) Kéziratban hátrahagyott De mundo nostro sublunari Philosophia nova czímű iratát, melyben arra törekszik, hogy az aristotelesi filozófia helyébe jobbat állítson, 1651-ben Boswell nyomatta ki Amsterdamban.

Ránk nézve az első helyen nevezett műnek van kiváló érdeke. Az egészből kitűnik, hogy Gilbert egészen tisztában volt azokkal az alapelvekkel, melyeket a fizika művelésénél szem előtt kell tartanunk; sokkal jobban tisztában volt velük, mint túlhires kortársa, a verulámi Baco, kivel, mint ez a művéből is kitűnik, sűrű érintkezésben lehetett. Galilei megcsodálta a Gilbert elmésségét, holott Baco, mindamellett hogy mindazt, mit Gilbert az elektromos tüneményekről írt, egyszerűen lemásolta, Gilbert-tel nagyon igazságtalanúl bánt el.

Gilbert idejéig a mágnességhez tartozó tünemények közül ismeretesek voltak: a deklináczió általában, ennek helyi és órai változásai, továbbá a mágnesezés tüneményei. Ez ismeretekhez járultak a Hartmann által föltalált inklináczió (1544),[119] továbbá Henry Gellibrand-nak (1597-1636) a tengerészeket megrémítő az az észlelete, hogy a deklináczió a Földnek egy és ugyanazon pontján nagyobb időközökben is változik.


169

Azonban Gilbert volt az első, aki nemcsak hogy mindezeket a tüneményeket körülményesebben ismerte, mint elődei, hanem azoknak okait is helyesen magyarázta.

Gilbert a földmágnesség feltalálója, mert szerinte "a Föld maga nem egyéb, mint egy nagy mágnes" s innét ered a mágnestű állandó elhelyezkedése, mely tehát nem a vastartalmú mágneses hegyeknek vagy az égboltozatnak tulajdonítandó, mint ezt Frascatoro, Kolumbus híres kortársa hitte. Gilbert a tűnek észak felé mutató sarkát következetesen déli sarknak nevezte, ami azonban később az elnevezések használatában nagy meghasonlásra adott alkalmat.[120] De Gilbert a puszta állítással nem elégedett meg; egy nagy aczélgolyót megmágnesezett, s körülötte fonálra fölfüggesztett mágnestűt vezetett, hogy a földgömb analog hatásait megmutassa. A készüléket terellának nevezte. Kísérleteiből - még mielőtt észleleti adatok rendelkezésére állottak volna - azt következtette, hogy az inklináczió a sarkok felé növekszik. E következtetést Gilbert halála után a híres Hudson (1608) és Baffin (1613) mérések által erősítették meg.

Gilbert azt hitte, hogy a Föld mágneses sarkai az asztronómiai sarkokkal összeesnek s a deklinácziót avval a föltevéssel magyarázta ki, hogy a szárazföld egyenlőtlen elosztása a Föld irányító erejére zavarólag hat, minek folytán még azt is föltette, hogy az Atlanti-oczeán közepén, azaz a partoktól egyenlő távolságokban levő pontokban, a deklináczió egyenlő zérussal, mert a tengert magát mágnesesnek nem tekinté. Még feltünőbb az, hogy az inklináczióból a földrajzi szélességet akarta meghatározni, holott Porta-nak hosszúság-meghatározása ellen kikelt, helyesen megjegyezvén, hogy a deklináczió ugyanazon csillagászati déllő különböző pontjain különböző lehet. Gilbert kopernikánus volt, de a Földnek tengelykörüli forgását nem


170

tulajdonította a földmágnességnek, mint ezt némelyek állították.

Gilbert a földmágnesség irányító és vonzó erejét különböző két erőnek, s az előbbenit az északi félgömbön nagyobbnak tartotta, mert különben a vizen úszó iránytűnek az Északi sark felé kellene úsznia!

A megosztás okozta mágnességről egészen helyes és kísérletek által igazolt nézetei voltak. Tudta, hogy egy lágy vasrúdnak az a vége, mely valamely mágnessark közelében van, az utóbbival ellenkező nevű sarkká lesz, sőt hogy elégséges a lágyvasrudat, hogy mágnessé váljék, a mágneses déllő irányában tartani. Tudta továbbá, hogy az aczélrudak is mágnesekké válnak, ha azok, a mágneses déllő irányában tartva, kalapácscsal megüttetnek. Végre megmutatta, hogy a mágnesek izzítás által a mágnességüket elveszítik, de ezt ismét visszanyerik, ha a mágneses déllő irányában elhelyezve hűlnek ki.

Gilbert földmágneses elmélete, miként a gravitáczióé, csak az anyag mennyiségét veszi figyelembe, a nélkül, hogy az anyagok fajlagos minőségére tekintettel lett volna. Ez a körülmény a Galilei és Kepler idejében az elméletnek kozmikus jellemet kölcsönöz.[121]

A fölsorolt dolgok Gilbert-nek még nem összes érdemei, mert kutató szelleme a fizikának egy ő előtte nem létező másik ágában, az elektromosság tanában, nem kevésbbé jelentős fölfedezéseket vala létrehozandó.

Amit az ókoriak az elektromosságról tudtak, az mind csak észleletekre, még pedig durva észleletekre szorítkozott. A mileti Thales (620. K. e.), a hét görög bölcs egyike volt állítólag az első, ki fölismerte a borostyánkőnek azt a tulajdonságát, hogy megdörzsölve, könnyebb testeket magához vonzani képes. Hogy ezen kívül az eresusi Theophrastus (378- 286. K. e.) még egy olyan ásványt (lynkurion) fedezett föl, mely


171

a borostyánkő tulajdonságaival bírt; továbbá, hogy Plinius a megmelegített carbunculus hasonló tulajdonságát ismerte: mindez az ismeretkör tágítására a legcsekélyebb befolyással sem volt. Az égi háború és a bolygó tüzek, melyeket Plinius még a csillagok közé számított,[122] mindamellett hogy gyakran előfordúlnak, vizsgálatokra senkit sem buzdítottak.

Az elektromosság tana Gilbert-nél kezdődik. Ő az elektromosságot különös, bár a mágnességgel rokon természeti erőnek tartotta. Gilbert szerint "nem csupán a borostyánkőnek, mely nem egyéb, mint megsűrűsödött földnedv, melyet a tenger hullámai fölvetnek s a melyben repülő rovarok, hangyák és férgek lelték sírjukat, nem csupán annak van az a tulajdonsága hogy megdörzsölve bármily természetű könnyű testeket magához vonz. A vonzó erő nagyon különböző testek egész csoportját illeti meg; ilyenek: az üveg, a kén, a pecsétviasz és mindenféle gyanták, a hegyi kristály és a drágakövek, a timsó és a kősó."[123] Gilbert abban a nézetben volt hogy a vonzás csak dörzsölés által idézhető elő; tudta, hogy a fémek a borostyánkő tulajdonságával nem birnak ugyan, de elektromos testek által vonzatnak; tudta továbbá azt is, hogy a dörzsölés erősebb hatásokat szül a száraz levegőben, mint a nedvesben; hogy a selyemkendőkkel való dörzsölés a legelőnyösebb.

Az elektromos taszítást nem ismerte, sőt szerinte az elektromosság épen abban különbözik a mágnességtől, hogy míg az utóbbinál taszítások is vannak, az előbbinél csak vonzások lehetnek. Épen úgy ismeretlen volt előtte a vezetők és szigetelők közötti különbség.

Gilbert nézete szerint a földgömböt elektromosság tartja össze (globus telluris per se electrice congregatur et cohaeret),[124]


172

a mit a föld-elektromosságra vonatkozó első, persze nagyon homályos nézetnek tekinthetünk.[125]

Gilbert használja először az elektromos erő (vis electrica), elektromos kifolyás (effluvia electrica) és az elektromos vonzás (attractio electrica) kifejezéseket. Maga az electricitas és magnetismus, mint absztrakt kifejezések, az ő iratában nem fordúlnak elő. Az utóbbi kifejezések csak a XVIII-ik század óta divatosak.

Látjuk tehát, hogy az elektromosság tana nem csak tényleg, hanem névleg is Gilbert-nél kezdődik.


Irodalom

Wood, Athenae Oxoniensis, Oxford, 1721.

Chalmers, The General Biographical Dictionary, London, 1812-1817.


173


STEVIN

Az utókor mindig hajlandó arra, hogy az ugyanazon a téren működő kortársak között párhuzamot vonjon, sőt a működési tér egyneműsége az összehasonlítást sokszor szükségessé is teszi. Ha Galilei-t kortársainak valamelyikével összehasonlítjuk, evvel az utóbbinak már bizonyos jelentősséget tulajdonítunk, s ha az összehasonlításból kitűnik, hogy az illetőnek szellemi irányzata Galilei úttörő tulajdonságaival rokonságban van, akkor az illetőnek tudományos jelentősségét okvetetlenül el kell ismernünk.

Stevin-ről, Galilei idősebb kortársáról pedig el lehet mondani, hogy Galilei-vel nem csak szellemi irányzata, hanem művei által is rokonságban van; el lehet mondani róla még azt is, hogy abban az esetben, ha Arhimedes után a hidrostatika megalapítójáról még szó lehet, a megalapítás érdeme őt illeti.

Simon Stevin[126] 1548-ban Brügge-ben született. Kezdetben tudományos pályára szánta magát, azonban a szülei elhatározása folytán tanulmányait félbenhagyta s a kereskedelmi pályára lépett. Már nagyon fiatal korában egy igen gazdag antwerpeni kereskedőnél mint könyvvezető alkalmaztatott. Később, ismeretlen okokból, ezt az állást fölcserélte egy igen szerény hivatallal a pénzügyek adminisztrácziójánál.


174

Úgy látszik, hogy Alba herczeg kormányzósága alatt, iparral akart foglalkozni, mert szülővárosában egy eczetgyárat akart fölállítani, mire azonban a hatóság nem adta meg az engedélyt. Stevin most arra határozta el magát, hogy a külföldön szerencsét próbálandó, vándorbothoz nyúlt. Hogy hová ment először, azt nem tudjuk; valamint nem tudhatjuk azt sem, hogy hol és mennyi ideig tartózkodott; irataiból csak annyit lehet megtudni, hogy Svéd-, Norvég-, Dán- és Lengyelországban meg kellett fordúlnia, mert ezekben az országokban tett észleleteiről gyakran beszél. Feltűnő, hogy csak a protestáns országokat, vagy olyanokat látogatott, melyekben a lelkiismeret szabadsága elismertetett.

Midőn hazájába visszatért, Middelburgban, a Spanyolország ellen föllázadt tartományok középpontjában ütötte föl tanyáját. Mivel magát a spanyoloknak alávetni, azaz magát ezeknek kegyelmére bízni nem akarta, a túlbuzgó katholikusok körében sok ellenséget szerzett magának. Sőt ez az ellenséges indulat még az újabb korra is átszármazott. Így például a Feller szótárának első kiadásában Stevin még előfordul, de a második kiadásból már kihagyták, hasonlóképen kihagyták a Carton és van der Putte abbék által kiadott Biographie de la Flandre occidentale-ból is. Stevin igazhitűsége még 1845-ben is szóba jött. Ez évben szülővárosa emlékoszlopot akart neki állítani, s a városi képviselők ósdi pártjának egyik koriféusa nem röstelte, hogy e terv ellen nyíltan agitáljon! Ebben az évben van de Weyer Stevin-ről röpiratot bocsátott ki,[127] s abban a Stevin érdemeit a kellő mértéken túl emelte ki. No de ez iratnak czélja csak az volt, hogy Stevin ellenségeit elnémítsa, s ezt a czélt el is érte.

Stevin 1588. február havában a leydeni egyetemre ment, a hol az általa művelt tudományokból többrendbeli tanfolyamot tartott. Egy nevezetes találmánya által a közfigyelmet is


175

magára vonta; ugyanis összeállított egy vitorlás kocsit, melynek sebességével a lovak sem versenyezhettek. Preiresc beszéli, hogy ő maga is ment e kocsin, melylyel két óra alatt négy holl. mfd. utat lehetett megtenni.[128] Móricz nassaui fejedelem Stevin-t e találmánya alkalmával lelkesen üdvözölte, Grotius pedig egy költeménynyel dicsőítette.

Móriczról azt is állítják, hogy Stevin tanítványa volt; annyi bizonyos, hogy eme fejedelem Stevin-t mathematikusává nevezte, iránta mindig tisztelettel és elismeréssel viseltetett, legfontosabb ügyeiben tanácsát kikérte, s jelentősebb dolgainak kivitelét ő reá bízta.

Stevin 1617-ben a hadseregbe mint katonai hivatalnok lépett.

Weidler[129] és Montucla[130] szerint Stevin 1633-ban Leydenben halt meg. Azonban ez az állítás valószínűleg tévedésen alapszik, a mennyiben Stevin-t összetévesztették franczia fordítójával, Girard-al, ki abban az évben halt meg. Más források szerint Stevin 1620-ban Hágában halt meg.

Halála idejének és helyének bizonytalanságából azt következtethetjük, hogy élete utolsó éveiben a közfigyelem már nem igen lehetett reá irányulva. E körülménynek tulajdonítandó a fönmaradt életrajzi adatok csekély száma is. Stevin nagyon szerény lévén, műveiben önmagáról nagyon keveset beszél, minélfogva azok sem lehetnek élettörténetének bővebb forrásai.

Stevin a munkáit flamand nyelven irta, s különösen kifejtette azt a hasznot, melylyel a tudományoknak élő nyelveken való művelése jár. Ez az álláspontja szintén mutatja szellemi rokonságát Galilei-vel, ki, mint tudjuk, műveinek legnagyobb részét az élő olasz nyelven írta. Stevin szerint minden ember


176

az anyanyelvén tudja magát a legjobban kifejezni, a rómaiak és görögök szintén csak anyanyelvükön írtak! Azokat, akik még jelenleg is el vannak telve avval a boldog meggyőződéssel, hogy a latin nyelv mily kitűnő szolgálatokat tehetne, ha a tudományoknak univerzális irodalmi nyelve volna, azokat már Stevin megszégyenítette.

A Stevin munkáit Girard francziára, Snell pedig latinra fordította. Összegyűjtve 1605-ben adattak ki flamand nyelven, a Stevin halála után pedig franczia nyelven a következő czim alatt: Les Oeuvres mathematiques de Simon Stevin, Leyde, 1634. 6 vols. fol. Az egyes kötetek tartalma a következő: I. Arithmetika; Diophantus hat könyve; gyakorlati számtan; Euklides X. könyvének magyarázata. - II. Kozmografia. - III. Gyakorlati geométria. - IV. Statika. - V. Optika - VI. Hadi építkezés.

Látjuk, hogy Stevin tudományos tevékenysége nagyon sokoldalú volt. Arithmetikájában különösen kifejti a tizedes számrendszer hasznát. Kimutatja, hogy mily nagy haszonnal járna, ha a mérték-egység és a pénzegység a tizedes rendszer szerint osztatnék föl. Ugyancsak ő használja először a tizedes törteket, csakhogy jelölési módja eltér a jelenlegitől. A tizedes jegyeket az egész szám után írja ugyan, de minden egyes jegynek rangját külön megjelöli, s a tizedes jegyeket primeknek, szekundoknak stb. nevezi. Stevin sürgetőleg ajánlotta a tizedes mértékrendszer behozatalát, ami annyival is inkább figyelemre méltó, mivel ezt az eszmét rendszerint a francziáknak tulajdonítják. Azonban Stevin változatlan és nemzetközi egységekre még nem gondolt, mert szerinte minden egyes nemzet az egységeit megtarthatná, csak a tizedes felosztást kellene behoznia.

Nem lehet czélunk, hogy Stevin munkáinak igen érdekes tartalmát egész terjedelmében elemezzük, a következőkben csak statikai és hidrostatikai vizsgálataira, mint a fizikára nézve a legérdekesebbekre fogunk szorítkozni.

Az erők egyenközényének tételét Galilei-től függetlenül találta fel. Azt állította, hogy három erő egyensúlyban van, ha


177

irány és nagyság szerint úgy viszonylanak egymáshoz, mint egy háromszögnek az oldalai. Ha ezt a háromszöget egyenközénynyé egészítjük ki, akkor a Stevin tételét is kiegészítettük az erők egyenközényének tételévé.

Stevin tételét így bizonyította be: Képzeljünk egy vízszintes alapú háromszög körül egy zárt lánczot tekerve; ha a mondott tétel nem állana, a láncznak a háromszög körül szüntelenül forognia kellene, amit föltenni képtelenség volna. Stevin evvel tulajdonképen csak azt bizonyította be, hogy egy vízszintes alapú háromszög két oldalára tett s egymással összekötött két test egyensúlyban marad, azaz egyikük sem csúszik le, ha e testek súlyai ugy viszonylanak egymáshoz, mint a háromszög két oldala. A Stevin tétele csak statikai, amennyiben az mindig az erők egyensúlyát tartja szem előtt, holott Galilei az egyenközény tételét az erők létrehozta mozgásokra való tekintettel állította fel.

A hidrostatikában mindenekelőtt bebizonyította a már Archimedes által föltalált tételeket, nevezetesen, hogy egy vízbe mártott test annyit veszít súlyából, mint a mennyi a kiszorított víz súlya; hogy az úszó test által kiszorított víz súlya egyenlő a test súlyával; hogy az úszó test súlypontja és a kiszorított víztömeg képzelt súlypontja egy függélyes vonalba esnek, s hogy az állandó úszáshoz megkívántatik, hogy az utóbbi súlypont az előbbeni alatt legyen.

De új volt Stevin-nek az a tétele, mely szerint a víz gyakorolta fenéknyomás csak a vízoszlop magasságától függ, s az edény alakjától független. Ezt a tételt úgy bizonyította be, hogy különböző formájú edényeket vett, és egyenlő magasságig vízzel megtöltötte; egy mérleg egyik karjára pedig sík lapot függesztett föl, s e lapot egymás után az edényekbe, egészen a fenekükig, mártotta. Ekkor azt tapasztalta, hogy a vízbe mártott lap fölemelésére a mérleg másik karján levő serpenyőbe mindig egyenlő súlyokat kell raknia, bármilyen alakja legyen az edénynek.


178

Még egyszerűbb és meggyőzőbb volt az a kisérlete, melynél egy közlekedő edénybe vizet töltött s a két szárban levő oszlopok egyenlő magasságából kimutatta a fenéknyomás egyenlőségét. Stevin a hidraulikus prés elvét is ismerte, mert azt állította, hogy egy font víz szűk csőben százezer fontnál nagyobb nyomást képes létesíteni.

Az alúlról fölfelé irányzott nyomás kimutatására és nagyságának meghatározására ugyanazt a készüléket használta, melyet e czélra még jelenleg is használunk.

Végre kiszámította, hogy egy egyenközlap alakú edénynek függélyes és sima oldalfalára gyakorolt nyomás akkora, mint annak a vízhasábnak a nyomása, melynek alapja az említett oldallap, magassága pedig az edényben levő vízoszlop magasságának a fele. A Stevin számítása, melyet némely tankönyv jelenleg is felhasznál, a differencziális számításra emlékeztet, minélfogva Weyer Stevin-t eme számítás előkészítőjének nevezi. Persze, ilyen réven Galilei, Cavalieri, Kepler s még igen sokan tarthatnak igényt az előkészítő nevére, még pedig több joggal, mint Stevin.

A Stevin érdemei igen nagyok ugyan, de a hidrostatikai feladatoknak statikai általános elvek alapján való tárgyalása, nevezetesen a virtuális sebességek elve alapján való tárgyalása Galilei-nél kezdődik. Stevin levezetéseinek inkább a számítási, mint a mechanikai elvek szempontjából van eredetiségük; hidrostatikai módszerével lényegileg az Archimedes álláspontján maradt,[131] minélfogva őt csak a tárgy terjedelmének bővítésére való tekintettel nevezhetjük a hidrostatika második megalapítójának.


Irodalom

Quetelet, S. Stevin, Bruxelles, 1845.

Götthals, Notice sur la vie et les ouvrages de S. Stevin, Bruxelles, 1816.

Steichen Vie et travaux de S. Stevin, Bruxelles, 1846.

Prudens van Duyse, S. Stevin, Bruxelles, 1846.


179


SNELL

Willebrord Snell (Snellius) van Roijen, egy holland mathematikusnak a fia, 1591-ben Leydenben született. Rövid életéről kevés adatunk van. Már kora ifjuságában oly buzgalommal tanulta a geométriát, hogy 17 éves korában megkisérlette az Apollonius elveszett művének (De sectione determinata) kipótlását. Ez a kisérlet, melyet Apollonius Batavus név alatt tett közé, nagyon feltűnt a tudósoknak. 19 éves korában a Ptolemaeus Almagest-jét nem csak hogy megértette, hanem magyarázni is tudta.

Snell a tanítói pályára szánta magát, de a tanítással csak akkor akart foglalkozni, midőn magát már teljesen kiképezte. E végből Franczia- és Németországba utazott; három éven át a Kepler és Tycho Brahe tanítványa volt. E híres csillagászok tehetségeit fölismervén, őt nagyra becsülték, s vele sűrűn leveleztek.

Leydenbe visszatérve, az atyja lemondásával megürült mathematikai tanszéket foglalta el, s ez állásában nagy buzgalmat fejtett ki. Tanítványai számára több művet akart összeállítani, de kora halála megakadályozta terve kivitelét.

Snell 1626. okt. 31-én 35 éves korában, hosszas betegeskedés után húnyt el. Neje őt csak 11 nappal élte túl. Közös sírjukat gyermekeik szép emlékkel díszítették.

Snell-nek a legfontosabb találmányáról, a törés törvényéről írt munkája nem nyomatott ki soha, minélfogva még kételkedni


180

is lehet a felől, hogy valóban ő volna-e a föltaláló. S valóban akadt is egy második föltaláló Descartes személyében, kiről még szólani fogunk. Azonban Voss Izsák kanonok (Vossius, sz. 1618. Leydenben, megh. 1689. Windsorban) és Huyghens, a híres fizikus, azt állítják, hogy a törési törvényt tárgyaló kéziratot látták. Már pedig ha a Voss állításának igazságához kétség férhetne is, Huyghens-ben teljesen megbízhatunk.

A Snell sugártörési törvénye szerint a törési szög cosecansa osztva a beesési szög cosecansával ugyanarra a törő közegre nézve állandó, a beesési szög nagyságától független mennyiség. Ha a cosecansok helyett a visszás sinusokat vezetjük be, a törési törvénynek jelenleg használt alakját kapjuk. Hogy milyen elméleti elvek alapján vezette le Snell a helyes törvényt, azt, miután az idevonatkozó irat elveszett, nem tudhatjuk; ismereteink mindössze is a Huyghens által a Snell-nek tulajdonított geometriai eljárásra szorítkoznak. Hogy azonban a dolgot helyesebben, vagy legalább is oly helyesen fogta föl mint Descartes, ezt nem csak az eredmény helyessége, hanem még Descartes-nak a fény lényegére vonatkozó föltevései is bizonyítják.

A sugártörés törvénye a dioptrika alaptörvénye, s bár a dioptrika más helyen előterjesztett okokból e törvény nélkül is boldogúlt, ez a törvény a fényelmélet további fejlődésére kiváló befolyást volt gyakorlandó. Ebben, s nem a tulajdonképeni dioptrikának tett szolgálataiban rejlik a törvény elméleti jelentőssége.

Snell-nek második nagy érdeme, hogy ő volt az első, ki a földgömb méreteit a trianguláczió segítségével meghatározta.

Már az ókoriak iparkodtak, hogy a Föld méreteiről maguknak számot adjanak. Eratosthenes (K. e. 270 körül) alexandriai könyvtárnok volt az első, aki a Föld nagyságát csillagászati elvek alapján határozta meg. Ő előtte a Föld nagyságát csak becsülték. Mintegy 200 évvel Eratosthenes után a szyriai Posidonius hasonló méréseket tett. Eme mérések tényleges eredmé-


181

nyeit nem ismerjük, mert nem tudjuk, hogy mekkora volt a stadium, az ókoriak hosszegysége.

Ép oly kevéssé ismerjük az Al Mamum kalifa által 827-ben elrendelt arab fokmérés tényleges eredményét. Az arabok az alapvonalat tényleg megmérték, holott Eratosthenes és Posidonius csak becsülték. Az arabok a triangulácziót nem ismervén, az Arab tenger melletti Singár pusztában egy foknak hosszúságát direkte mérték meg, s azt 56 arab mérföldnek találták. Az arab mérföld állítólag 1000 arab rőföt foglalt magában; a rőf ismét kétféle volt: királyi rőf és fekete rőf, az utóbbi egyenlő volt egy nagy néger rabszolga karjának hosszúságával. A királyi rőf állítólag 24, a fekete rőf pedig 27 hüvelykre osztatott fel; egy hüvelyk pedig hat egymás mellé rakott árpaszem hosszúságával bírt. Tehát a Földet árpaszemekkel mérték!

A Snell számításai szerint 89 árpaszem egyenlő 1 rajnai lábbal (0.161 toise) minélfogva az arab mérés szerint 1° = 38710 toise-al.

Mintegy 90 évvel Snell előtt Jean Fernel párizsi orvos hajtott végre egy mérést. Fernel meghatározta Páris és Amiens szélességeit; a két helynek egymástól való távolságát kocsija kerekeinek forgási számából határozta meg. A hibák véletlen kompenzácziója folytán e nagyon is tökéletlen módszer segítségével tűrhető eredményt talált, mert Fernel szerint 1° = 57070 toise.

Snell az ő méréseit 1615-ben Alkmar és Bergen-op-Zoom között, még pedig a trianguláczió segítségével hajtotta végre s 1°-nak hosszúságát 55021 toisenak találta. E munkálatára vonatkozik Eratosthenes Batavus, Lugd. Batav. 1617. cz. műve.

Snell-nek többi művei a következők:

De re nummaria liber singularis, Antwerp. 1616; ez a régiek pénzeivel foglalkozik;

Descriptio cometae qui ann. 1618. mense novembri primum effulsit, Lugd. Bat. 1619;


182

Cyclometria sive de circuli dimensione, Lugd. Bat. 1621. E különben is érdekes műben a kör kerületét rövidebb úton számította ki mint Ludolph.[132]

Tiphys Batavus sive de cursu navium et re navali, Lugd. Bat. 1624; inkább tudományos mint gyakorlati mű.

Halála után jelent meg: Doctrinae triangulorum canonicae etc. libri IV. Lugd. Bat. 1627.

A sugártörés törvényeinek feltalálása és a Föld méreteinek tudományos módszereken alapuló első meghatározása - egyéb érdemeitől eltekintve - elegendők arra, hogy Snell-t a kiváló fizikusok sorába helyezzük.


Irodalom

Foppens, Bibliotheca belgica, Brux. 1739.

Montucla, Hist. d. math., II.

Delambre, Hist. de l'Astronomie moderne. II.

Siegenbeck, Gesch. der Leid'sche Hooge-school, Leyd. 1832.


183


GASSENDI

Gassendi-nek a természettudományok történetében kiváló szerep jutott, még pedig nem annyira az eredmények miatt, melyekkel a tudományokat tényleg gyarapította, mint inkább ama nagy befolyásánál fogva, melyet kortársaira gyakorolt. Gassendi egy személyben fizikus, mathematikus, csillagász, historikus, filozófus, anatómus stb. volt, s mivel egyrészről mindegyik szakban több-kevesebb eredményt mutatott fel, másrészről pedig leghíresebb kortársaival szoros érintkezésben volt, a tudományok fejlesztésére és terjesztésére is kiváló befolyással kellett lennie.


I.
Gassendi élete

Pierre Gassendi[133] 1592 jan. 22-én a Digne melletti Chantersierben (Campotercium), Provence-ban született. Szülei középsorsúak valának, s őt a gazdaságra szánták, de mindamellett a digne-i és aix-i iskolákba küldötték. Miután tanulmányait befejezte, visszatért családjához, melyet csakhamar elhagyott, mert a 16 éves ifjú, a retorikát tanítandó, Digne-be ment, hol azonban csak egy évig maradt. Miután Aix-ben még a theológiát,


184

a görög és héber nyelvet tanulta, Avignonban doktorrá avattatott.

1616-ban Aix-ben a filozófia tanszékét nyerte el. Ez idő-tájban több jeles tudós barátságát nyerte meg, így példáúl Preiresc-ét és Gautier-ét; az előbbeni az anatómiát, az utóbbi pedig az asztronómiát kedveltette meg vele. Hat éven át a skolasztikai filozófiát tanítván, úgy látszik, hogy avval jól is lakott, mert a peripathétikusok elleni támadásra már 1621 óta gyűjtögeté az anyagot, míg végre Baco föllépése által bátorítva, 1624-ben kiadta Exercitationes paradoxicae adversus aristotelaeos etc. czímű támadó iratát. E mű nagy feltűnést keltett és szerzőjének barátokat s ellenségeket egyaránt szerzett. A papok jónak látták, hogy Gassendi-t a tanszékről eltávolítsák s olyan helyre tegyék, ahol "csendesebben filozofálhatna". Gassendi ily módon jutott kanonikátushoz és a dignei prépostsághoz!

Gassendi ugyancsak 1624-ben ment először Párisba, hol több tudóssal megismerkedett s Mydorge társaságában asztronómiai észleleteket is tett. Innét írt Snell-nek is, hogy közölné vele az Aix, Grenoble és Digne szélességeire és hosszúságaira vonatkozó észleleteit. Egy évi tartózkodás után visszatért Provence-ba; útközben, Grenoble-ban megismerkedett Diodati-val, a Galilei barátjával. Ez alkalommal Galilei-nek levelet írt s neki művének egy példányát is megküldé.

Digneben csak a tudományokkal s papi teendőivel foglalkozva csendes életet élt; itt kapta meg a Galilei válaszát is. De már 1628-ban ismét Párisba, innét pedig, tanulmányokat teendő, Luillier-vel Hollandiába utazott, mely országban a tudósokkal összeköttetésbe lépett s a könyvtárakat és a tudományos intézeteket megvizsgálta. Olaszországot is meg akarta látogatni, de ezt a tervét soha sem hajthatta végre.

Kilencz havi utazás után Párisba visszatérve, innét több tudós társasága Henry de Gournay-t, a franczia követet, Konstantinápolyba akarta kisérni, hogy aztán onnét a többi


185

keleti városokba is kiránduljon. De ez a szándéka sem valósúlt meg.

Kepler figyelmezteté a csillagászokat, hogy a Merkur és a Vénus a Nap korongja elé fognak kerülni. Gassendi volt az első, ki a Kepler által meghatározott napon, 1631. nov. 7-ikén a Merkur átvonulását észlelte; de a Vénus átvonulását, melyet Kepler ugyanazon év decz. 6-ára tűzött ki, nem látta, noha nemcsak a kijelölt időben, hanem egy pár nappal előbb is, később is szorgalmasan figyelte a Napot. Ez észleleteiről Mercurius in Sole visus et Venus invisa, Par. 1631 czímű művet írt.

A Merkur átvonulását Gassendi-n kívül még az innsbrucki Cysatus (aki két Saturnus-holdat is fölfedezett), az elsassi Quietanus, s egy ingolstadti Névtelen is észlelte, holott a Vénus átmenetelét csupán csak Horrox angol csillagász látta (1639. decz. 4-én).

Gassendi később, a természet tüneményeit gondosan észlelve s Epikur apológiáján dolgozva, déli Francziaországot járta be. 1636-ban Marseilleben tartózkodott. E városban a Pytheas[134] észleleteit (melyeket később Cassini is ismételt) igazolta, s annak Strabo és Polybius ellenében igazat adott; továbbá a Földközi tenger hidrografiai térképét javította. E tengernek azt a hosszúságát, mely Ptolemaeus óta a mappákon szerepelt, 200 lieu-vel rövidítette meg.

Louis de Valois angoulême-i herczeg 1638-ban Provence-ba érkezvén, Gassendi-vel megismerkedett s őt benső bizalmával tüntette ki és tudományos vizsgálatainak folytatására és kiterjesztésére biztatta. Ugyanez a herczeg 1641-ben Gassendi-t ajánlotta a klerus általános ügynökévé, de Gassendi, ki a politikai üzelmek közepette csendes nyugalmát jövedelmező hivatalnál és vagyonnál többre becsülte, ezt az állomást Hugues apátnak, a vetélytársának, engedé át. Arról is volt szó, hogy Gassendi legyen XIV. Lajosnak nevelője.


186

Gassendi a lyoni érseknek, a Richelieu bibornok fivérének ajánlatára a Collége de France mathematikai lektorává neveztetett ki. Mondják, hogy Gassendi ezt az állást hosszas vonakodás után csak akkor fogadta el, midőn Richelieu őt megnyugtatta az iránt, hogy az isten kétféleképen nyilatkoztatta ki magát: a szentírás és a természet által.

Gassendi-nek igen sok hallgatója volt s előadásai nagy mértékben emelték az asztronómia tekintélyét. Krisztina svéd királynővel levelezésben állott, s korának legjelesebb férfiai, ezek között III. Frigyes dán király, két pápa, több franczia herczeg, többször fejezték ki iránta való tiszteletüket.

Gassendi-t az előadások nagyon kifárasztották s a mellét meggyöngítették; 1655. okt. 14. rövid szenvedés után, a tudományos világ legőszintébb sajnálatára elhúnyt. Gassendi áldozatúl esett az akkori általános gyógyító módnak, mely mindent az érvágással akart meggyógyítani, s a melyet Gassendi tudományos szempontból többször nyíltan kárhoztatott, Lesage és Molière pedig kevésbbé tudományos módon nevetségessé iparkodtak tenni.

Gassendi-nek broncz emlékszobra Digne-ben 1852-ben lepleztetett le. A tudományoknak majdnem mindegyik ágát tárgyaló nagyszámú műveit Montmor és Sorbière gyűjtötték össze s 1658-ban Lyonban kiadták (új kiadás: Flórencz, 1728). A csillagászat történetére nézve különösen fontos a Tychonis Brahaei, Copernici, Purbachii et Regiomontani vitae, Par. 1654. cz. műve.


II.
Gassendi érdemei a fizika körül

Már említettük, hogy Gassendi nagy ellensége volt Aristoteles-nek, de aztán annál nagyobb híve volt Epikur-nak. Gassendi nem ment ugyan annyira, hogy az Epikur módjára még az istent és a lelket is atómokból tegye össze, de azért nagyon buzgó atomista volt, mert szerinte nemcsak a négy elem,


187

hanem még a fény és a melegség és hidegség is atómokból áll, s külön-külön atómokat vett föl az izlésre, a szaglásra és a hallásra! De mindez még nem jogosít fel bennünket arra, hogy Gassendi természet-nézletét föltétlenül elitéljük. Hiszen a tünemények könnyebb kimagyarázása végett még napjainkban is, bizonyos, igaz, hogy már nagyon csekély számú hatót egyes esetekben anyagnak tekintünk, s abban az időben, midőn ez a felfogás majdnem általános volt, mert az erők mindegyik fajára kiterjesztetett, közel volt az a gondolat, hogy a különféle hatók által előidézett tünemények a hatók atómos szerkezetéből magyaráztassanak ki.

Hogy Gassendi a korának tudományos színvonalán állott, ez kitűnik már abból is, hogy nemcsak hogy ő maga a Kopernikus tanát vallotta, hanem azt támadások ellenében sikeresen védelmezte is. Különösen élénk vitája volt kollégájával, Jean Baptiste Morin-nel, ki a párisi egyetemen a mathematikát és asztronómiát tanította. Morin nyiltan föllépett a Kopernikus rendszere ellen, s az ő befolyásának tulajdonítandó, hogy kevésbe mult, miszerint a mindenható Richelieu a római szentszéknek eme tanra kimondott átkát egész Francziaországra nézve érvényre nem emelte.

Gassendi, indíttatva a Morin támadásai által, De motu impressu a motore translato, Parisiis, 1649. czímű munkáját adta ki. Morin a többi között szigorúan ragaszkodott ahhoz a már Tycho által felhozott ellenvetéshez, mely szerint valamely toronynak nyugati oldaláról leejtett kőnek a Kopernikus tana szerint nem volna szabad a torony lábához esnie, mert az esés közben a torony kelet felé haladt, tehát a kőnek nyugatra el kellene maradnia. Gassendi erre az ellenvetésre azt jegyezte meg, hogy a mozgó test a rajta levő testeknek is átadja a sebességét, s ezt az utóbbiak akkor is megtartják, ha a mozgó testről leejtetnek, földobatnak vagy elhajíttatnak s ez oknál fogva az a kő is, melyet sebesen haladó kocsiban vagy pedig lovon ülő egyén fölhajít, a kezébe esik vissza. Különben a leejtett kőre


188

vonatkozó ellenvetést direkt kisérlettel is megdöntötte: a marseillei kikötőben egy sebesen haladó gálya egyik árboczáról követ ejtett le, s a kő az árboczczal párhuzamosan, tehát ennek lábához esett.

Sajnos, hogy Gassendi bátorsága nem volt oly nagy, mint meggyőződése, mert a Richelieu-nek ajánlott Institutio astronomica Parisiis, 1645. czímű művében a bolygók mozgását Ptolemaeus, Tycho és Kopernikus szerint egyaránt magyarázta s bár a Kopernikus tanát ítélte a leghelyesebbnek, a kérdés eldöntését a római bibornokra bízta!

A Gassendi kisérletei által bosszantott Morin, ámbár Gassendi művében őt nem is említette, most még hevesebben lépett föl, sőt gyűlöletével annyira ment, hogy Gassendi halálát 1650-re előre megjósolta, ami azonban Gassendi-t nem akadályozta meg abban, hogy e jóslat után még öt évig éljen.

Gassendi nem kevesebb érdemet szerzett magának avval, hogy Galilei esési törvényeit a különböző oldalról jött támadások ellen alaposan védelmezte.

Miként említettük, a fény hatásait atómok segítségével magyarázta. Szerinte a fénylő test minden lehető irányban egyenes vonalakban haladó atómokat lövel ki, s e föltétel alapján a fény erőssége fordított viszonyban van a távolság négyzetével. Gssendi-nek ez a hipotézise, mely a Newton-éval egészen rokon, az ókori felfogással szemben haladást jelez, amennyiben az ókori filozófusoknak az a felfogása, mely szerint a látás a szemből kimenő sugarak segítségével történik, s a melyhez Aristoteles csak annyit tehetett, hogy a szem és látott test közé valami médiumot helyezett, a Gassendi idejében nagyon el volt terjedve.

Gassendi a hallást is az atómok segítségével magyarázta ugyan, de azért az ő felfogása ezen a téren is haladást jelez, mert szerinte a hangok magassága a fülünkre bizonyos időben gyakorolt impulzusok számától függ, holott a peripathétikus tanok szerint a hang magassága a hang terjedési sebességétől


189

függ; a lassan terjedő hangok mélyek, a sebesen terjedők pedig magasak. Ezt az utóbbi magyarázatot kisérleti úton czáfolta meg: nagyobb távolságban egy ágyut és egy puskát süttetett el, s megmérte a puskapor fölvillanása és a durranás meghallása között eltelt időt, melyet mind a két esetben ugyanakkorának talált. Ebből azt következtette, hogy a magas és mély hangok egyenlő sebességgel terjednek.

Ez volt az első kisérlet a hang sebességének meghatározására, de a tökéletlen időmérés miatt valami pontos eredményt (1473 láb = 478 m/s) nem adhatott. A második meghatározást Mersenne, Descartes iskolatársa hajtotta végre s Harmonicorum libri XX., Parisiis, 1636. czímű művének tanusága szerint a sebességet 1380 lábnak találta.

Gassendi sokat foglalkozott még a gömbi asztronómiával és a mathematikával is; korának nagyhírű csillagászaival, mint Galilei-, Kepler- és Hevel-lel folytonosan levelezett; kiterjedt levelezése az asztronómia történetére nézve fontos adatokat tartalmaz.


Irodalom

De vita et moribus P. Gassendi, Sorbière előszava a Gassendi összes műveihez.

Bougeret, Vie de Gassendi, Paris, 1737.

Le P. Menc, Éloge de Gassendi, Marseille, 1767.

Camburat, Vie de Gassendi, Bouillon, 1770.

Delavarde, Lettre critique et historique l'auteur de la vie de Gassendi, Paris, 1737.

Filozófiai lexikonok.


190


DESCARTES

Descartes, Galilei ifjabb kortársa, az éleselméjű filozófus és mathematikus, a fizika terén kiváló érdemeket szerzett. Érdemeinek köre körülbelül ugyanaz, mint az ellenlábasa, a Gassendi érdemeié: nem fényes fölfedezések és szerencsés theoriák, hanem inkább élénk szelleme előidézte tudományos mozgalmak által volt a fizika fejlődésére üdvös hatást gyakorlandó. Tekintélye elég nagy volt arra, hogy a tudományos világ figyelmét az általa tárgyalt kérdésekre vonja, de nem volt elég nagy arra - s ez szerencse a tudományra nézve, - hogy az általa felállított téves tanok tudományos nebántsdvirágoknak tekinttettek volna.

Nagyítás


I.
Descartes élete

René Descartes,[135] egy nemes és vagyonos család sarjadéka, 1596. márcz. 81-én La Haye városában, Touraine-ben született.

A gyenge testalkatú, de élénk szellemü nyolcz éves gyermek a la flèche-i jezsuita klastromban küldetett, hol tehetségei, különösen pedig gyors felfogása által csakhamar feltünt. Tanulmányaiban nem volt semmi rendszer, a könyvekben nem volt


191

válogatós, s azokból tanult, melyek a keze ügyébe akadtak. De az ott tanított filozófiával nem volt megelégedve, s csak a mathematikában talált némi megnyugvást.

E tanrendszernek, vagy inkább rendszertelenségnek az lett a következménye, hogy az ifjú Descartes alaposan semmit sem tanult meg, elannyira, hogy tanulmányaival maga sem volt megelégedve s maga sem tudta, hogy a tudományok melyik ágára határozza el magát. Elég vagyonos lévén, nem kellett arra törekednie, hogy tanulmányait mentül előbb fejezze be; így esett meg rajta az is, hogy tanulmányait egyelőre egészen félbenhagyta. Haza ment s otthon lovagi játékokkal szórakozott.

Sokáig otthon sem maradt; élénken vágyódott, hogy a nagyvilágot megismerje. Vágyainak engedve, Párisba ment, a hol a világgal, persze nem a komoly oldalával, megismerkednie bő alkalma volt; a gyönyör különféle nemei, főleg pedig a játék annyira a hatalmukba kerítették, hogy tanulmányokra különben sem maradt volna elegendő ideje. Rövid időn át visszavonulva élt ugyan, s idejét a mathematikának szentelte, de a világ zaja nyugalmát csakhamar megzavarta; hogy más téren is tapasztalatokat gyüjtsön, orániai Móricz hadseregébe lépett.

Hollandi tartózkodása arról nevezetes, hogy a tábori élet viszontagságai szellemének tevékenységét a legkevésbbé sem bénították, sőt tudományos működése tulajdonképen ez időtájban kezdődött.

Brédai tartózkodása alatt egy ízben sok nézőtől körülvett plakátot vett észre. Mivel a flamand nyelvet nem értette, a körülállók egyikét megkérdezé, hogy a plakát mit jelentene. A kérdezett értésére adta, hogy azon egy mathematikai feladat van kitűzve s a feladatot vele megismertette. A feladat kitűzője, Beckmann tanár, ez volt egyszersmind a kérdezett is, a következő napon nagyon meg volt lepetve, a mikor Descartes a feladat kész megfejtését neki átnyujtá.


192

Ez időtájban fogamzott meg az az eszméje, hogy tekintet nélkül a fizikának eddig elért nagyszerű vívmányaira, egy filozófiai új rendszert alapítson, hogy az igazságot csupán csak fogalmakból és definicziókból vezesse le.

Ez a filozófia, mely a Baco-éval ellenkező túlságba esett, némely biografust arra ragadott, hogy Descartes-ot a francziák legélesebb elméjű gondolkodójának nevezze s Galilei-vel egy színvonalra emelje, ugyanavval a Galilei-vel, aki Descartes szerint nem lévén tekintettel a természet első okaira, fundamentum nélkül épített.

Descartes-ot ábrándokra disponált lelkülete némelykor egészen rajongóvá tette. Egy éjjeli viziójának behatása alatt azt is megfogadta, hogy Lorettóba fog zarándokolni.

A hollandi hadseregből átlépett a bajorba s ez által alkalma nyílt Németország nagy részét bejárnia. Részt vett a fehérhegyi ütközetben s a Bethlen Gábor elleni hadjáratban. Érsekujvár ostrománál Buquoi, a vezére, elesett. Ez reá, mint szemtanura, annyira hatott, hogy a katonaéletnek istenhozzádot mondott s különböző tartományokon keresztül Francziaországba visszatért.

Párisi tartózkodása alatt arról értesült, hogy egyik rokona, ki az olaszországi franczia seregnél szolgált, meghalt. Ekkor eszébe jutott hollandi fogadalma, s ezt teljesítendő, Olaszországba utazott.

Miután Velenczét, Lorettót és Rómát meglátogatta, Flórenczen át visszatért hazájába, a nélkül, hogy Galilei-t fölkereste volna. Mersenne-hez intézett leveleinek egyikében ezeket mondá: "A mi Galilei-t illeti, azt akarom önnek mondani, hogy én őt soha sem láttam, vele soha sem érintkeztem, következésképen tőle semmit sem vehettem át.

1627 és 1628-ban lencsék és tükrök köszörülésével foglalkozott. Időközben még egyszer kardhoz nyult: Richelieu alatt részt vett La Rochelle ostromában.

Párisban, mindamellett hogy nyilvános hivatalt nem viselt s ilyet elvállalni nem is akart, magát elég nyugodtnak nem


193

érezte, minélfogva 1629-ben ismét Hollandiába ment, a hol tartózkodáshelyét sűrűn változtatta. A tudományok különböző ágaival leginkább azért foglalkozott, hogy azokon filozófiai rendszerét alkalmazhassa. Mivel Hollandiában 1649-ig maradt, elég ideje volt, hogy ez országban rendszerének nagyobb számú híveket szerezzen, sőt egyes tanítványai Deventerben és Utrechtben professzori állomásokat is kaptak. Ez a körülmény, s Descartes-nak mindinkább növekedő híre a hollandi theologusok féltékenységét felköltötte, sőt Voetius nem átallotta, hogy Descartes-ot, a buzgó katholikust, atheizmussal vádolja.

De nem áll az, hogy Descartes és tanai Francziaországban is üldöztettek, mert Richelieu őt nagyon előnyös föltételek mellett Párisba hívta. Azonban Descartes jelentékeny vagyona által anyagilag is támogatott függetlenségét feláldozni nem akarta. Később a Mazarin által kieszközölt évi díjt mégis elfogadta.

Krisztina, a 19 éves svéd királyné, nagyon óhajtotta, hogy Descartes-al megismerkedjék. Chanut franczia követ eme vágyát annyira fokozta, hogy Descartes 1649-ben Svédországba meghívatott. Descartes a meghívást elfogadván, még ugyanabban az évben Stockholmba utazott.

A királyné vele rendes értekezleteket tartott, azonkívül a legfontosabb ügyekben tanácsát kikérte. Descartes-nak télen s már reggeli 5 órakor a könyvtárban, a filozófiai értekezletek színhelyén kellett lennie.

Krisztina őt avval is meg akarta bízni, hogy egy svéd akadémiát alapítson, azonban Descartes az északi zord klima kártékony hatásai következtében már 1650. febr. 11-én, 54 éves korában, elhúnyt.

A királyné díszes helyet tűzött ki holtteste számára, de a franczia dicsőség ezt visszakövetelte. Holtteste, miután a peronne-i vámőrök kellőképen átvizsgálták, 1666-ban érkezett meg Párisba. Eltemettetett a St. Geneviève templomban; mely


194

a múlt század közepén lebontatván, a mai Pantheonnak adott helyet.

A convent Descartes-ot a Pantheon dicsőségében akarta részesíteni, de a határozat nem hajtatott végre. Descartes jelenleg a St. Germain-des-Prés templomban nyugszik.

Descartes összegyűjtött munkái, Opera omnia, Amstelod., 1690-1701 czím alatt jelentek meg (9 kötet). A franczia kiadás 13 kötetből áll s a következő iratokat foglalja magában:

Les principes de la philosophie (Picot fordítása) 1724. 1 k.

L'homme de René Descartes et la formation du foetus etc., 1729. 1 k.

Méditations métaphysiques, 1724. 2 k.

Les passions de l'âme, le monde, vagy Traité de la lumière etc., 1726. 1 k.

Discours de la Méthode pour bien conduire sa raison et chercher la verité dans les sciences, plus, la dioptrique et les météores, la mécanique et la musique, qui sont des essais de cette méthode. 1724. 2 k.

Lettres, 1724-25. 6 k.

Összes művei legújabb kiadását (Páris és Strassburg 1824-26.) Victor Cousin rendezte sajtó alá.


II.
Descartes mechanikája és világnézlete

Descartes nevének maradandó dicsőségét a mathematika terén alapította meg; itt elég lesz, ha számos érdeme közül a legnagyobbikat, az elemző geométria megalapítását említjük föl.

Mint fizikusnak sokkal kevesebb volt a szerencséje. Metafizikai elvei, melyekkel a természet törvényeit puszta fogalmakkal akarta levezetni, őt gyakran a lehető leghamisabb eredményekre vezették.

Törekvései a legkevésbbé sikerültek a mechanikában. Már


195

az a nem nagyon épületes szellemi viszony, melyben Galilei-vel és Stevin-nel állott, mutatja, hogy ő nem volt a kutatás helyes módszerének embere. Maga mondá, hogy a Galilei könyveiben semmi olyast sem talált, a mit tőle irigyelhetne vagy a magáénak vallani óhajtana, továbbá nyiltan bevallá, hogy nincs annyi türelme, hogy az olyan könyveket, mint a minők a Stevin-éi, úgy olvassa át, hogy megtudhassa, vajjon a bennük levő bizonyítások szabatosak-e vagy nem. Mersenne-hez írt egyik levelében ezeket mondja: "A mozgásnak a páratlan számok szerinti az a gyorsulása, melyet Galilei említ, nem lehet való, hacsak két vagy három teljesen hamis dolgot nem tételezünk föl: az egyik az, hogy a mozgás fokonként növekedik, elkezdve a leglassúbbtól, mint Galilei véli; a második, hogy a levegő ellenállása akadályul nem szolgál."

Metafizikai képzeleteinek egyik legnevezetesebb terméke az általa felállított világrendszer. Ez nem egyéb, mint a tychói rendszer, melyhez ő még egy, a világűrt betöltő finom anyagot képzelt. Ez a finom anyag örvény vagy forgószél módjára kavarogván, a Napot, a bolygókat és a Holdat magával ragadja. Innét ered az égi testek mozgása. Az apály és dagály tüneményeit szintén ezekre a képzelt örvényekre vezeté vissza.

Descartes világnézlete annak idején rendkívüli feltűnést keltett, bár voltak elegen, kik gúnyolódtak fölötte. A különben mérsékelt Gassendi például ezeket mondá: "Nem látok senkit, a ki elég bátor volna arra, hogy a Filozófia principiumai-t végig olvassa; mi sem unalmasabb, megöli az olvasót, s bámulni lehet azon, hogy ezek az ízetlenségek feltalálójuknak annyi munkájába kerültek."[136] Hasonló szellemben nyilatkozott később Huyghens is.

A Descartes mechanikai képzeletei közül csak a statikaiak helyesek. A virtuális sebességek elvét nemcsak az emeltyűre és a lejtőre, hanem még a csigasorra is alkalmazta. Az utóbbi


196

feladat azért érdemel különös figyelmet, mert annál már egy egész erőrendszert vett tekintetbe s ez által az elvnek általánosabb formulázásához megtette az első lépést; Galilei ugyanennél a feladatnál első sorban magára a gépezetre volt különös tekintettel, mert a feladatot emeltyű-kombinácziók segítségével tárgyalta. Lagrange sokkal később az erőrendszereket csigasorokkal reprezentálta s ily módon (mechanikájának 2-ik kiadásában) a csigasort a virtuális sebességek elvének bebizonyításra használta fel.[137]

Descartes három mechanikai általános alapelvet állított fel, s azokat a mozgások legelső törvényeinek tekintette. Az első és második törvény nem egyéb, mint a tehetetlenség törvénye, melyet Descartes két részre szakított s metafizikai nézeteivel kombinált. A harmadik törvény egészen új, de egyszersmind egészen hamis: ha valamely test egy másikat nem mozdíthat meg, akkor az utóbbival szemben a mozgásából mit sem veszíthet; ha ellenben megmozdíthatja, akkor a közölt mozgásmennyiséget elveszíti. Valószínű, hogy e föltevésre a fény visszaverődésének törvénye által vezéreltetett. Evvel a törvénynyel aztán a Filozófia principiumai-ban levezette az ütközés törvényeit, melyek azonban a mindennapi tapasztalással homlokegyenest ellenkeznek, mert Descartes szerint egy mozgásban levő kisebb test mely egy nyugvó nagyobb testet megüt, az ütközés után az eredeti sebességével visszapattan, a nagyobb test pedig nyugvásban marad. A tapasztalással való ellenmondást megszüntetendő, Descartes a levegőt hívta segítségűl.


III.
Descartes optikai vizsgálatai

A franczia írók egyhangú véleménye szerint a sugártörés törvényét Descartes találta fel; mindannyian arra hivatkoz-


197

nak, hogy ő volt az első, ki ezt a törvényt nyomtatásban közzé tette. Azonban Voss és Huyghens határozottan állították, hogy Descartes ismerte Snell törvényét, mit már az a körülmény is nagyon valószínűvé tesz, hogy Descartes húsz évnél tovább tartózkodott Hollandiában, hol is a tudósok körében számos ismerőssel birván, Snell törvénye figyelmét aligha kerülhette volna ki.

Ezen kívül Descartes, ki a mások érdemeiről mindig csak kicsinyléssel, sőt megvetéssel nyilatkozott, a forrásokat soha sem nevezte meg; a többi között oly nézeteket is terjesztett elő, melyek Giordano Bruno-nál majdnem szó szerint feltalálhatók.

Arago megütközéssel fogadja némely tekintélyes angol irónak azt az állítását, mely szerint a szóban forgó törvény a Snell törvénye volna. "Huyghens nem meri állítani, hogy a szóban forgó kéziratot (a Snell kéziratát) látta volna, így tehát azok, kik a franczia filozófust meg akarják fosztani a feltalálás dicsőségétől, mely őt mint publikátort megilleti, őt a legocsmányabb plagiátorok sorába helyezik."[138] Arago szerint valószínű, hogy mind Descartes, mind pedig Snell a Vitello törési tabelláinak összehasonlító diskussziója útján jöttek a kérdéses eredményre.

A kérdésnek okiratok alapján való szigorú eldöntése eddigelé nem sikerült. Azonban a föntebb említett körülmények Snell mellett és Descartes ellen bizonyítanak.

Descartes szerint a fény az által keletkezik és terjed, hogy a világító test az átlátszó közegre bizonyos nyomást gyakorol, mely nyomás a közegben pillanatnyilag (instantanément) terjed tovább. Mert abban az esetben, ha a fény sebessége véges volna, a fénynek és a Földnek kombinált mozgása folytán az álló csillagoknak látszólagos mozgásokkal kellene birniok, de mivel ilyen mozgásuk nincs, a fény pillanatnyilag terjed. Látni való, hogy Descartes már majdnem azon volt, hogy a fény


198

aberráczióját fölfedezze, mert ha nem ragaszkodott volna oly szigorúan a pillanatnyi terjedés hipotéziséhez, be kellett volna látnia, hogy a fénynek talán mégis van aberrácziója, csakhogy észleletek által meg nem konstatáltatott. De mivel a fogalomból kiinduló dedukcziót az észleletnél többre becsülte, inkább az aberráczió létezését tagadta el.

Hogy aztán a visszaverődést és törést a pillanatnyi terjedés daczára kimagyarázhassa, segítségért egy analógiához fordul. Ugyanis azt mondja, hogy a világító test gyakorolta nyomás épen úgy verődik vissza, mint valamely a nyomás irányában kilőtt golyó, a mi nem egyéb, mint a visszaverődés törvénye. A törés törvényének levezetésénél pedig fölteszi, hogy a fény a kilőtt golyó módjára behatol ugyan az átlátszó közegbe, de ez utóbbi csak a sebességnek a függélyes komponensét módosítja. Itt persze a sebesség nem a nyomásnak, azaz a fénynek, hanem a golyónak a sebessége. Továbbá még azt a tételt állítja fel, hogy a fény a súlyos közegekben annál könnyebben haladhat, mentül sűrűbbek azok; valamint egy ütköző golyó is kemény falról sebesebben pattan vissza mint lágyról. Nyilván való, hogy evvel az analógiával elejét akarta venni annak az ellenmondásnak, mely a különböző sebességek fölvételéből keletkezett volna. E föltevések segítségével aztán kimutatja, hogy a beesési szög sinusa osztva a törési szög sinusával, állandó mennyiség, a mi nem egyéb, mint a törésnek igazi törvénye. Persze, hogy ha a Descartes hipotéziseivel vezetjük le a törvényt, akkor ez az állandó mennyiség egyenlő a két közegben való sebességek fordított viszonyával,[139] a mi a Huyghens-féle hullámelmélettel ellenkezik.

A Descartes elméletét a híres Fermat[140] támadta meg a leghathatósabban; ellenvetéseire Descartes alig tudott válaszolni. Ez időtájban Lachambre megjegyezte, hogy a visz-


199

szaverődésnél a fény a legrövidebb útat követi, mely tétel különben az alexandriai Hero-tól származik. Fermat ezt az elvet a törésre is alkalmazván, levezette a törés törvényét, még pedig úgy, hogy a mondott állandó mennyiség egyenlő a két közegben való sebességek egyenes viszonyával.

Már a mondottakból is kitűnik, hogy Descartes-nak a fényről valami határozott képzelete nem lehetett, miről tanúskodik még az a körülmény, mely szerint mindamellett hogy a mozgást, azaz a nyomást tekinté a fődolognak, s hozzá tevé, hogy a szembe anyag nem jő, mégis némelykor amaz antik felfogáshoz közeledett, melynek föltevései szerint a látás nem csupán az által jő létre, hogy a látott testtől megy valami a szembe, hanem a szemből is megy valami a látott testhez; mert különben a macskák nem láthatnának a sötétben!

Descartes dioptrikáját a meteorokról írt értekezése követi. E dolgozatnak legfontosabb része a szivárvány elmélete, mely a Descartes fizikai dolgozatai között a legszebb és a legértékesebb.

Először is a szivárványok keletkezését magyarázza meg. Szerinte a főszivárvány oly módon jő létre, hogy a Nap sugarai az esőcsepp előlapjának felső része által megtöretnek; ezután a megtört sugarak a csepp hátlapja által visszaveretnek; végre eme visszavert sugarak az előlap alsó része által újra megtöretnek s a szembe érkeznek. A mellékszivárványnál pedig a sugarak a csepp előlapjának alsó része által töretnek meg, ezután a csepp hátlapja által kétszer egymásután veretnek vissza, s csak ezután lépnek ki másodszor is megtörve az előlap felső részéből.

A szivárvány elmélete idáig már ismeretes volt. Theodorich bázeli szerzetes, kit más helyen már fölemlítettünk, a szivárvány keletkezését épen így magyarázta. A szerencsétlen sorsú Antonio de Dominis spalatói érsek (1566-1624) ugyanezt a feladatot a De radiis visus et lucis, Venet. 1611. czímű művében


200

még nagyobb szabatossággal fejtette meg; Newton e műről nagy elismeréssel nyilatkozott.

Descartes-ot itt is az a gyanu terheli, hogy elméletének alapvonalait a Dominis művéből merítette, a nélkül, hogy a forrást megnevezte volna. De ha ez a gyanu alapos volna is, az el nem vitatható, hogy Descartes az elméletet önállóan tovább fejlesztette, a mennyiben a törési törvény segítségével a beeső és a megtört sugarak által bezárt szöget helyesen határozta meg, s ezt a főszivárványra nézve 41° 30'-nek, a mellékszivárványra nézve pedig 51°54'-nek találta. Ez az eredmény pedig Descartes-nak elvitázhatatlan érdeme.

A szivárvány színeit oly formán magyarázta ki, hogy meghatározta azt a szöget, melyet a fénysugárnak beesési és kimenési pontjában a csepphez fektetett érintő síkok egymással bezárnak, s kísérleti úton megmutatta, hogy egy vízprizma, melynek tört szöge egyenlő e két sík hajlási szögével, a fénysugarat épen úgy szórja, mint az esőcseppek. Nem egészen áll tehát ez a mondás: "Descartes a két szivárványt rajzolta, de Newton kifestette."[141]

Descartes a látás elméletével is foglalkozott s ökörszemekkel nehány ide tartozó kísérletet hajtott végre. Egyébiránt ő elfogadta a Kepler ide vonatkozó elveit.

A lencsék elmélete nem sikerült ugyan, de a gömbi eltérésből eredő hibákat helyesen ismerte föl, bár nem először, mint ezt némely író állította. Miként Kepler, úgy ő is hiperbolás lencséket ajánlott, sőt feltalált egy gépet is, melylyel ilyen lencséket köszörülni lehetett.

Mindamellett hogy Descartes-nak a fizika terén kivívott eredményei nem nagy terjedelműek, neve mégis minden kezdő előtt ismeretes. Ki nem ismerné a Cartesius buvárját? Ez persze


201

csekélység a többi érdemeihez képest, de már ebből is látszik, hogy még sem irtózott annyira a kísérletektől, mint azt róla általában föltenni szokták.


Irodalom

Baillet, Vie de Mr. Descartes, Paris, 1691.

Borel, Vitae Ren. Cartesii Compendium, Paris, 1656.

Thomas, Éloge de Descartes, 1765.

Gaillard, Éloge de Descartes, 1765.

Mazarelli de Saint-Chamond, Él. de Desc.

Mercier, Él. de Desc.

Nizard, Descartes et son influence sur la litterature française, Rev. des Deux-Mondes, 1844. decz.

Arago, i. m. III.




Címlap és tartalomjegyzék Előre