ELBESZÉLÉSEK


PALACKBAN TALÁLT KÉZIRAT

Qui n'a plus qu'un moment à vivre
N'a plus rien à dissimuler

Quinault: Atys[1]

Hazámról és családomról sokat nem mondhatok. Hazám méltatlanul bánt velem, családomtól az évek sodortak el. Örökölt vagyonom révén előkelő tanintézeteket jártam meg, bölcselemre hajló elmém pedig módszeresen feldolgozta korai tanulmányaim szorgos igyekezetének kaptárát. Legfőbb örömömet német erkölcstanárok munkáiban találtam; nem szép szavakkal cicomás őrületükben, mint neveltetésem kívánta volna, hanem ahogy fegyelmezett gondolkodásom hamisságaik útját becserkészte. Észjárásom száraz voltát sokan vetették szememre, sőt, bűnömül rótták fel képzeletem szegénységét, de nézeteim végletes szkepszise éppenséggel hírhedtté tett. Vonzalmam a természetelvű bölcselet iránt nyilván elpalántálta bennem e kor legközönségesebb hibáját: a természeti világ jelenségeire való folytonos hivatkozást és hasonlítást a természeti tudományok törvényeihez. Mindent egybevetve, én lennék a legutolsó, akit az ignes fatui[2] babonás fényei az igazság egyenes útjáról letéríthetnének. Ennyit helyes lesz előrebocsátanom, nehogy valószínűtlen történetem a képzelet csapongásának minősüljön, hiszen tapasztalati érvekhez edzett elmémet soha meg nem környékezhették a fantázia délibábjai.

Sokéves külföldi utazások után, 18..-ban a gazdag és népes Jáva szigetének Batavia nevű kikötővárosából indultam útnak a Gyöngy-szigetek felé. Mint egyszerű utas szálltam hajóra - egyéb indítóokom nem lévén az ideges nyugtalanságnál, amely mint a kísértet, űzött.

Vitorlásunk mintegy négyszáz tonnás, rézzel eresztékelt, gyönyörű hajó volt, malabari tölgyfából építették Bombayben. Gyapot- és olajrakományát a Laccadive-szigeteken vette fel, de vittünk ezenfelül kókuszrostot, pálmacukrot, bivalytejszínt, kókuszdiót, valamint néhány láda ópiumot. A berakodás ügyetlenül történt, hajónk ennélfogva féloldalasan haladt előre.

Enyhe szellővel keltünk útra, s napokig nem jutottunk túl Jáva keleti partvidékén, és az eseménytelenséget csupán a kis kétárbocosokkal való találkozásaink enyhítették: a Gyöngy-szigetek felől érkeztek, amerre mi tartottunk.

Egyik este a hajófar korlátjának támaszkodva, északnyugati irányban egymagában álló, különös felhőre lettem figyelmes. Az első felhő volt, mióta Bataviából kifutottunk, de a színe is fölkeltette érdeklődésemet. Napnyugtáig követtem tekintetemmel, mikor is egyszerre kelet-nyugati irányban kiterjeszkedett, és keskeny páracsíkja partöv gyanánt ölelte körül a látóhatárt. Röviddel ezután a vörös udvarral kelő hold vonta magára figyelmemet, majd a tenger furcsa viselkedése, gyors elváltozása és a szokásosnál áttetszőbb volta. Jóllehet határozottan láttam a feneket, a mérőón kéznél lévén, kiderült, hogy tizenöt ölnyi mélység fölött hajózunk. A levegő hirtelen elviselhetetlenül forró lett, és a tüzes vas sziszegésére emlékeztető hangokkal telt meg. Az éjszaka közeledtével az utolsó szélfuvalom is elült, és olyan nyugalom köszönt ránk, amelynél tökéletesebbet elképzelni is nehéz. A hajó farán égő gyertya lángja meg sem rezdült, s ha az ember hajszálat vett hüvelyk- és mutatóujja közé, a legkisebb mozzanását sem tapasztalhatta. A kapitány mindezekben nem látta a veszély jelét, és minthogy a vízárammal a part felé sodródtunk, a vitorlák felgöngyölésére és horgonyvetésre adott parancsot. Őrt nem állított, s a főként malájiakból toborzott legénység előbbre látó intézkedés híján a fedélzeten helyezkedett el. Én magam minden rosszra felkészülten lementem kabinomba. Körös-körül az egész természet a számumra figyelmeztetett. Közöltem balsejtelmeimet a kapitánnyal, ő azonban meg sem akart hallgatni, és a válasszal is adósom maradt. Nyugtalanságomban nem jött a szememre álom, és éjféltájban felmentem a fedélzetre. Éppen amint a lépcső utolsó fokára tettem a lábam, hangos zümmögés hatolt a fülembe, olyanfajta zaj, amilyet a malomkerék sebes forgása okoz, s mielőtt még a jelentését tisztán megérthettem volna, a hajó teste a tőkegerendáig megrendült. A következő pillanatban egy hatalmas hullámrengeteg oldalt döntött minket, és orrtól farig hosszirányban lesöpörte a fedélzetet.

A hajó végeredményében éppen a szélroham rendkívüli erejének köszönhette fennmaradását. Jóllehet csaknem megtelt vízzel, és árbocai letöredeztek, mégis egy perc múltán visszafordult dőltéből, s a vihar iszonyú nyomásától rengve lassan felegyenesedett.

Hogy engem mily csoda mentett meg a pusztulástól, azt aligha lehetne megállapítani. Mikor a hullámzuhatag okozta kábulatomból eszméltem, kiderült, hogy a fartőke és a kormányrúd közé szorultam. Kábultan néztem szét, amint nagy nehezen talpra álltam, és mindenekelőtt az emeletnyi magas hullámok látványa döbbentett meg: a tajtékos óceán iszonyúbb volt a legforróbb képzelet csapongásánál. Egy idő múltán öreg svédünk hangját hallottam, aki kifutáskor, szinte az utolsó pillanatban került a hajóra. Torkomszakadtából ordítottam vissza neki, és jött máris, imbolyogva, hátra a hajó farába. Hamarosan kiderült, hogy csupán mi ketten éltük túl a vihar első rohamát. A hullám a többieket mind lesodorta a fedélzetről; a kapitányt s a tiszteket álmukban érhette a halál, mert kabinjuk megtelt vízzel. Ketten a puszta kezünkkel keveset tehettünk a hajó biztonsága érdekében, de erőfeszítéseinket bénította az a félelem is, hogy bármelyik pillanatban elmerülhetünk. Horgonyláncunkról természetesen leszakadtunk a szélvész első lökésével - nyakláncot sem szakíthatott volna el könnyebben -, különben el is nyel bizonyára a hullámsír. Így azonban veszett sietséggel rohantunk az ár hátán, mely egyszer-egyszer még átcsapott fölöttünk. Kormánytőkénk erősen megsérült, s jóformán minden tekintetben veszedelmes károkat szenvedtünk, ezer szerencsénkre azonban épek maradtak a szivattyúk, és rakományunkban sem történt nagyobb súlyeltolódás. A vihar már kiadta mérgét, és a szél erejétől nem volt mit tartanunk - teljes elültétől inkább: a feltámadó ellenáramban, ezt jól tudtuk, roncsolt hajónkkal biztos pusztulásnak nézünk elébe. Igen indokolt félelmünk azonban nem talált hamaros igazolásra. A letörzselt roncs kiszámíthatatlan sebességgel száguldott öt nap, öt éjjel - ezenközben egyetlen táplálékunk a pálmacukor volt, amelyet az orrbókonyok közeiből szedtünk ki nem kis fáradsággal - a meg-megújuló szelek szárnyán. Ereje ezek közül egynek sem volt a számum első lökéséhez mérhető, s mégis iszonyúbb hullámokat támasztottak, mint amilyet életemben valaha láttam. Haladásunk az első négy napban kis kitérésekkel délkeleti és dél-délkeleti irányzatot mutatott, s föltételezhetően Új-Hollandia partvidéke mentén repültünk tova. Az ötödik napon elviselhetetlenül lehűlt a levegő, és a széltáj északibb irányba tolódott. A sárgalázas színű nap alig emelkedett néhány fokkal a látóhatár fölé, és nem bocsátott ki határozott fényt. Bár felhő nem volt látható, a szél mégis mindegyre erősödött, és egyenetlen, görcsös rohamokban zúdult ránk. Déltájban történhetett, hogy ismét a nap felé fordult érdeklődésünk. Töretlen fényt nem adott, csupán a tányérja izzott komor tompasággal, mintha sugarai mind sarkítva volnának. Éppen mielőtt elnyelte volna a háborgó tenger, központi heve egyszerre elenyészett, mintha valami világbomlasztó erő oltotta volna ki. Sápadt, ezüstös karika volt csak, mikor a mérhetetlen vízbe merült.

A hatodik nap keltét hiába vártuk - nekem még nem kelt fel, a svédnek pedig soha. Vaksötétben tapogatóztunk, s ha valami elébünk kerül, húszlépésnyire meg nem láttuk volna. A ránk boruló végtelen éjszakát nem derítette fel a tenger villó fénye, amelyhez a forró égöv alatt már hozzászoktunk. Megfigyeltük azt is, hogy a szakadatlanul dühöngő vihar sem tajtékot, sem hullámtarajt nem hajtott többé felénk. Rémület lesett körös-körül a fullasztó ében sötétségből. Az öreg svéd lelkét babonás sejtelmek szállták meg, engem pedig néma ámulat kerített hatalmába. A hajó körüli tennivalókat elhanyagoltuk, mint ami úgyis haszontalanság, ehelyett a lehetőség szerint, magunkat igyekezvén biztosítani, hozzákötözködtünk a farvitorla csonkjához, s úgy néztünk keserű sorsunk elébe. Sem az idő megállapításához, sem a tájékozódáshoz nem volt eszközünk. Jól tudtuk mindazáltal, hogy délebbre járunk, mint bárki hajós mielőttünk, és nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy jégakadály nem ütközik utunkba. Eközben a végveszélyt sejtettük minden pillanatban, amint a feltornyosuló hullámok már-már elborítottak. Az ellenáram hatalma felülmúlta legrosszabb sejtelmeimet is - a csoda az volt, hogy rögtön be nem nyelte hajónkat. Társam rakományunk könnyűségével biztatott, és emlékezetembe idézte hajónk kitűnő építését, én azonban a reményben is csupán a reménytelenséget tekintvén, sötéten készülődtem a halálra, mely ítéletem szerint egy óránál hosszabb ideig nem késhetett: minden megtett csomóval vészesebb hullámakadályok közt vergődtünk a gonoszul dagadó tengerárban. Egy pillanatig viharmadarakat megszégyenítő magaslaton kapkodtunk levegő után, másik percben szédítően siklottunk, le a víz méhébe, ahol a levegő egyszerre megállt, és a tengeri szörnyek álmát nem zavarta hang.

Éppen ilyen szakadék legmélyén jártunk, mikor társam hirtelen jajveszékelése szaggatta fel a vízfalak csendjét. - Arra! Arra! - rivallt a fülembe. - Teremtő Isten! Ott! Nézd! - S amerre mutatott, tompa vörös fényzsarátra lettem figyelmes, amely lefelé siklott mélységes vermünk oldalán, és szeszélyes ragyogással csillant a fedélzeten. Feljebb emelvén tekintetemet, olyan látványban volt részem, amitől a vérem megállt. Szédítő magasban a fejünk felett, fenn az iszonyú meredély legszélén, négyezer tonnásra becsülhető hajóóriás egyensúlyozott. Jóllehet fenn ült egy hullám hegyében, mely a hajó magasságának legalább százszorosa lehetett, így is látszott, hogy felülmúlja a rendszeres járatok és a Kelet-indiai Társaság hajóinak méretét. Hatalmas tömege egyhangú kátrányfekete volt, nem ékítették a szokásos faragványok. Nyitott lőrésein egyetlen sor rézágyú meredt elő, és az árbocozaton lógáló számtalan csatalámpás visszfénye játszott fekete oldalain. Rémült csodálkozásra azonban főként az a megfigyelésem indított, hogy széloldalt lebeg e fékezhetetlen viharban, a hullámsír szélén. Mikor megpillantottuk, még csak az orra tűnt fel, úgy emelkedett lassan a hullámhegy tarajára. Végtelen rémületünkre megállt a peremen egy percig, mintegy tulajdon fenségében gyönyörködve, aztán megremegett, félrelódult, és - siklott lefelé.

Meg nem mondhatnám, hogy e pillanatban miféle hirtelen önuralom szállt meg. A far felé húzódtam, amennyire bírtam, és vártam rendületlenül a ránk támadó pusztulást. Hajónk végre föladta a küzdelmet, és orrával a vízbe túrva, süllyedni kezdett. A lesikló rengeteg test ennélfogva merülő felébe ütközött, és engem az összecsapás ellenállhatatlan erővel vágott az idegen hajó kötélzetének.

Vezérvitorlája zuhanásom pillanatában fordulhatott meg, mert a hajó megállt. A rákövetkező pillanatnyi zűrzavarnak tulajdonítottam szerencsémet, hogy a legénység figyelmét sikerült elkerülnöm. Észrevétlenül jutottam el a lejárati főlépcsőhöz, és minthogy rést fedeztem fel ajtónyílásán, különösebb nehézség nélkül elrejtőztem a hajóűrben. Indokolni viszont nehezebb volna rejtőzködésemet. Talán az a határozatlan és mégis lenyűgöző érzés vitt rá, amely az idegen hajósok láttán nyomban elfogott. Nem akartam magamat olyan embereknek kiszolgáltatni, akik egyetlen futó pillantásra ennyi zavaros sejtelmet, kételyt, gyanút keltenek. Ennélfogva helyesnek véltem, ha a hajóűrben célirányos búvóhelyet építek magamnak. Kis darabon fölfeszítettem ezért a bókonypallót, oly módon, hogy a hatalmas bordázat közé kényelmesen visszahúzódhassak.

Alig fejeztem be munkámat, máris hasznát láttam, mert a hajóűr csendjében léptek hangzottak. Ernyedt járású, botladozó ember haladt el búvóhelyem mellett. Arcát nem láttam, csupán külsejének általános megítélésére nyílt módom. Magas kora és a vele járó törődöttség nyilván látszott rajta. Térde megcsuklott az idő súlya alatt, és egész testét rogyadozva hordta. Halkan motyogott félszavakat, számomra idegen nyelven, és az egyik sarokban kezdett kotorni különös műszerek és avítt tengeri térképek között. Viselkedésében a második gyermekkor nyűgös kedve bámulatosan elegyedett a félisten zord tekintélyével. Nagy soká felment a fedélzetre, és azontúl nem láttam többé.


Lelkemben névtelen érzés vert gyökeret. Elemzést nem tűr, az elmúlt idők tanulságain nem mérhető, és attól tartok, a jövő sem szolgálhat hozzá kulccsal. Az én rendszeres gondolkodásom fényében pedig bűn az efféle beismerés, különösképpen a jövőre nézve. Soha - és most már tudom, hogy soha - nem lehetek elégedett az ilyen bizonytalan természetű észleletekkel. Bizonytalanságukban még sincs semmi csodálnivaló, hiszen eredetük is a merő újdonság. Új értékrenddel - új valósággal gazdagodtam.

Hosszú ideje már, hogy e szörnyű hajó fedélzetén a lábam megvetettem, és végzetem szálai, úgy érzem, lassan egybeköttetnek. Érthetetlen emberek! Számomra talányos töprengésbe burkolózva mennek el mellettem. Rejtőzködésem bolondság, mivel ezek nem akarnak meglátni. Szinte az imént mentem el a kormányos szeme előtt, sőt nemrég benn jártam magának a kapitánynak a fülkéjében, onnan hoztam magamnak írószerszámokat. Egy idő óta már vezetem, és feltett szándékom, hogy folytatni fogom ezt a naplót. Meglehet, hogy a világ elébe nem tárhatom, ámbár ezt nézve is megteszek minden lehetőt. Az utolsó pillanatban palackba zárom kéziratomat, s a tengerre bízom.


Egy eset új teret nyitott elmélkedéseimnek. Vajon a vak véletlen műve-e az ilyesmi? Felmerészkedtem a fedélzetre, és elvetettem magam, hogy feltűnést ne keltsek, a farpadlóra rakott halom kötélcsepűn és ócska vitorlán. Sorsom furcsaságán merengve a kezem ügyébe került kátrányecsettel pamacsolni kezdtem az egyik közeli hordón szépen összehajtogatott szárnyvitorla széleit. Azóta felvonták, én pedig, csodák csodája, téveteg ecsetvonásaim nyomán a FELFEDEZÉS szót olvasom a szélben.

Nemrégiben megvizsgáltam a hajó építését. Jól fegyverzett, s mégsem hinném, hogy csatahajó. Kötélzete, törzse, építése csupa hasonlóan nemleges feltételezésre indít. Hogy mi nem, azt könnyen megmondhatnám; hogy mi, az megfejthetetlen marad, attól tartok. Nem tudom, de mikor a hatalmas hajóderekat, furcsa árbocágait, temérdek bőre szabott vitorlázatát, szigorú orrát és kivénhedett tatját vizsgálom, ismerős látományok villannak fel agyamban, kósza emlékek, elmúlt korok-világok krónikás meséivel zagyván elegyesek...

Szemügyre vettem a hajó bordázatát is. Hogy milyen fából épült, meg nem foghatom. Van egy furcsa sajátja, mely énelőttem mintha éppen azt bizonyítaná, mennyire nem alkalmas céljának betöltésére: mégpedig a likacsossága. Az anyag természetét értem, nem pedig szuvas állapotát, ami lehet következménye a hosszas hajózásnak a vizeken, sem korával járó korhadtságát. Hajszálhasogatásnak fog tetszeni talán, de megjegyzem, hogy a bordázat fája minden tekintetben a spanyol tölgyre emlékeztetne, ha ugyan a spanyol tölgy valamely természetellenes püffesztés próbáját állná ki.

Amint a fenti mondatot átolvasom, egy viharvert, öreg holland hajós mondása ötlik az eszembe. "Ez olyan igaz - fogadkozott az öreg, ha valaki nem hitt neki -, olyan igaz, mint hogy van tenger, amelyiken felpüffed a hajó is meg a tengerész élő teste is."


Talán egy órával ezelőtt összeszedtem a bátorságomat, és nyíltan megmutatkoztam a legénység egy csoportja előtt. Semminemű figyelmükben nem volt részem, és, ámbátor csoportjuk kellős közepében álltam, úgy tetszett, tudomásul sem veszik jelenlétemet. És mint az első közülük, akit a hajóűrben láttam, agg csont volt valahány. Térdük görnyedten rezgett, válluk előregörbedt, csontjuk zörgött laza bőrzsákjában. Beszédük halk volt, habogó, reszketeg, szemük sarkába a vénség csipája tapadt, és fehér hajuk iszonytatóan úszott a szélvészben. Körülöttük a fedélzeten mindenféle sokszorosan kimustrált ritka mérőműszer.

Még előbb számot adtam a szárnyvitorla fordulatáról. Attól az időtől fogva a hajó, kivetve széloldali irányából, délnek vette hajmeresztő útját. Minden tenyérnyi vitorlája szélnek feszült, viharkakasától a hátsó törzsvitorláig, és főderékvitorlájával akkora vízhegyekbe szántott bele minduntalan, amekkorát rémálmában sem lát az ember. Éppen most hagytam ott a fedélzetet, ahol a lábamat sem tudnám jóformán megvetni, ámbár látnom kellett, hogy a legénység nem küszködik hasonló bajokkal. Első pillanattól fogva nem szabadulok ott az ámulattól, hogy a vész el nem nyeli ezt a tömkeleget. Úgy tetszik, már itt billegünk mindvégig az öröklét peremén, soha le nem zuhanván a mélybe. Nyaktörő hullámtornyok hegyéből sirályröptében siklunk le, majd felettünk ütik össze fejüket a csúcsok, de mint a föld gyomrának szörnyei, kik a merő rémisztésre kárhoztattak, pusztító kezük kötve: semmit nem tehetnek ellenünk. E gyakori menekvések egyetlen természetes okát abban látom, hogy hajónk valamely erős vízáram segítségét élvezi.

Szemtől szemben álltam a kapitánnyal, mégpedig tulajdon fülkéjében, de, amint sejtettem, észre sem vett. Bár a felületes szemlélő nem látna külsejében semmit, ami arra int, hogy félistennel vagy félemberrel áll szemközt, én mégis tagadhatatlan tisztelettel és az ámulat érzésével tekintettem reá. Testmagasságára nézve alig lehet alacsonyabb nálam, azaz mintegy öt láb, nyolc hüvelyk. Keménykötésű, izmos alkat, de sem nagydarabnak, sem egyébiránt jellegzetes termetnek nem mondhatnám. Az arc ellenben - az arcon uralkodó feltétlen agg fenség bámulatra késztetett. Bár ránc alig redőzi homlokát, mégis mintha milliárdnyi év bélyege ülne rajta. Szürke haja a múltak hírmondója, szürke szeme a jövő jelfejtője. Fülkéjének padlóján vasveretes fóliánsok, rozsdálló műszerek, avítt, fakó térképek hevernek szanaszét. Az asztal fölé hajolva tüzes, nyugtalan szemmel tanulmányozott valami okiratot, amit kinevezésnek néztem, mindenesetre királyi kézjegyet viselt. A kapitány - akár az első tengerész, akit a hajóűrben megfigyeltem - magában mormolt, tört félszavakat, előttem idegen nyelven, és mintha mérföldnyi messziségből érkezett volna a hangja, ámbár kartávolságra álltunk egymástól.


A hajót és minden lakóját a tengerfenék rémei hatják át. A hajósok úgy suhannak ide-oda, mint elsüllyedt századok szellemei; szemük járása gyors és sejtelmes; valahányszor pedig utamat keresztezik a csatalámpások vigyori fényében, soha nem tapasztalt érzés jár át, holott egész életemben régiségekkel kereskedtem, és mohón szívtam magamba Baalbek, Tadmur, Perszepolisz ledőlt oszlopainak szellemét, mígnem rommá lett tulajdon lelkem is...


Ha most körülnézek, elszégyenkezem régebbi félelmeimen. Mert ha megremegtetett a szélvész, mely idáig sodort, nem inkább kővé kellene merednem most, a szélvész s az óceán harca láttán, hogy érzékeltessem, milyen semmitmondó szó a tornádó és a számum? Hajónkat az örök éjszaka és a hullámtalanul nyögő víz veszi körül, de jobbra s balra három angol mérföldről is idesejlenek, mint a világmindenség külső őrfalai, a puszta égbe törő iszonyú jégbástyák...

Ahogy képzeltem, a hajót csakugyan áram ragadja tova - ha tudniillik áram a neve az ilyen dörögve tóduló áradásnak, amely zuhatagos sietséggel délnek sodor, sikoltó jégtorlaszok mentén...


Úgy vélem, fölösleges is rettegésem megértésével próbálkoznom. A kétségbeesésen azonban mindeddig úr volt kíváncsiságom, olyannyira, hogy akár a legszörnyűbb halál gondolatával is megbarátkoztat, ha e rémvilág titkait kikutathatja. Nyilvánvaló, hogy valami izgató tapasztalás elébe sietünk - valami tovább nem adható titok elébe, melynek befogadása: a pusztulás. Lehet, hogy ez az áram egyenesen a Déli-sarkra visz, sőt e vad feltételezést minden valószínűség megerősíti...

A legénység nyugtalan, reszketeg léptekkel rója a fedélzetet; arcukon azonban inkább a remény fényét látom, a kétség árnyát.

A szél közben a hátunkba kapaszkodik, s mivel vitorlának oly bővében vagyunk, időnként valósággal kiemel minket a vízből! És - iszonyok iszonyata! - a jég hirtelen megnyílik jobbra, majd balra, körkörösen, óriás amfiteátrummá, melynek lépcsőzetes ormai a messzi sötétbe tűnnek. Időm immár kevés, hogy sorsomon eltöprengjek! A körök mind gyorsabban szűkülnek - örvény kapott tébolyult csigájába! - és a bőgve zúgó tengervészben megrendül hajónk... Ó, Isten... Süllyedünk!


JEGYZET. - A "Palackban talált kézirat" eredetileg 1831-ben jelent meg; nekem viszont jó néhány évvel később karült kezembe a Mercator-féle "Atlasz", mely az óceánt négy torkolaton át ömlő víztömegként ábrázolja, mely a Sarki (északi) Áramba jutván, a Föld gyomrába igyekszik, a Sarkot magát pedig esztelen magasságba törő fekete sziklaszirt gyanánt.

Bartos Tibor fordítása

 

MORELLA

Önmaga önmagától való önmagával
való egyalakú örökkévaló

Platón: A lakoma

Mélységes, de nagyon különös rokonszenv érzésével néztem barátnőmre, Morellára. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mindaddig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó felismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan jelentőségét, sem kormányozni kiszámíthatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; s a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyről, sohasem gondoltam szerelemre. Ő azonban kerülte a társaságot, s egyedül hozzám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez - álmodni való.

Morella mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél - elméjének ereje óriás. Éreztem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amiket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, kedvence s állandó tanulmánya - s hogy idő folytán ez lett nekem magamnak is, a példa és szokás egyszerű, de hatékony befolyásának kell tulajdonítani.

Mindebben, ha nem tévedek, értelmemnek kevés szerepe volt. Meggyőződésemre, amennyire emlékszem, semmiféle formában nem hatott az ideál, amelyről olvastam, s a miszticizmusnak, hacsak nagyon nem csalatkoztam, leghalványabb árnyalata sem volt észrevehető sem cselekedeteimben, sem gondolataimban. Meg lévén erről győződve, lényegben átadtam magamat feleségem irányításának, s hátrálást nem ismerő szívvel léptem az ő tanulmányainak útvesztőibe. És akkor - akkor, míg tiltott könyvekre hajolva valami tiltott érzést éreztem gyűlni magamban - Morella hideg kezét a kezemre tette, s valami halott filozófiának hamvaiból egynémely halk, különös szavakat piszkált föl, melyeknek idegenszerű jelentése mélyen beleégett emlékezetembe. Ilyenkor órák hosszat időztem oldalán, és csüggtem ajkai zenéjén, míg végre a melódiát borzalom színezte, s árny esett lelkemre, s elsápadtam és megremegtem ezektől a nagyon is nem földi hangoktól. S így az öröm hirtelen rémületbe hervadt, és a legszebb lett legrémesebbé, mint ahogy lett Hinnonból Ge-Henna.

Szükségtelen itt megállapítani pontos karakterét a bölcselkedésnek, amely az említett könyvekből kinőve, oly hosszú időn át majdnem az egyetlen beszédtárgy volt köztem és Morella közt. Akik járatosak abban, amit teologikus moráltudománynak lehetne nevezni, azoknak máris fogalmuk lesz róla, s a tanulatlan mindenképp csak kevésbé értené. Fichte vad pantheizmusa[3]; a püthagoraeusok[4] által módosított palingeneszisz[5], és mindenekfölött, az identitás tanai, mint Schelling hirdeti, voltak rendesen a vitapontok, melyek legtöbb varázst nyújtottak a tárt képzeletű Morellának. Azt az identitást, melyet személyi azonosságnak neveznek, Mr. Locke, gondolom, helyesen definiálja, mikor azt mondja, hogy valamely értelmes lény önmagával való egységben áll. S mivel személyen nem mást értünk, mint ésszel rendelkező, intelligens lényt, s mivel a gondolkodást mindig valami tudat kíséri, ez az, ami minket magunkká tesz, azzá, amit magunknak nevezünk, megkülönböztetve ezáltal magunkat egyéb gondolkodó lényektől, és megadva magunknak személyi azonosságunkat. De a principium individuationis-t, az identitás tudatát, melyet a halálban vagy elvesztünk, vagy nem vesztünk el örökre, én mindig mélységes érdeklődéssel tanulmányoztam; s nem is annyira konzekvenciáinak hökkentő és izgató természete miatt, mint a jelentőségteljes és nyugtalan modor hatása folytán, amelyben Morella beszélt róla.

De valóban, eljött most az idő, amikor feleségem modorának rejtélye valóságos bűvöletként nehezedett rám. Nem tudtam többé elviselni halvány ujjainak érintését, sem zenés nyelve halk hangjait, sem mélabús szemének fényét. S ő mindezt tudta, de nem tett szemrehányást; ismerni látszott gyöngeségemet vagy balgaságomat, és mosolyogva sorsnak nevezte. Ismerni látszott tekintetem fokozatos elidegenülésének okát is, mely előttem ismeretlen volt; de nem adott jelet, nem tett célzást annak természetére. S mégis: asszony volt ő is, s napról napra jobban emésztődött. Idővel a piros folt állandóan arcára ült, s a kék erek a sápadt halántékon szembetűnők lettek; s lelkem egyik pillanatban szánalomba olvadt, de a következőben találkoztam szemének jelentőségteljes pillantásával, s akkor lelkem elémelyedett és elszédült az olyan ember szédületével, aki lefelé néz valamely komor és kikutathatatlan mélységbe.

Azt kell hát mondanom, hogy áhítoztam, komoly és emésztő vágyakozással, Morella halálának pillanatára? Áhítoztam; de a törékeny szellem ragaszkodott porlakásához sok hosszú napon át, sok hosszú héten és terhes hónapon át - míg megkínzott idegeim felülkerekedtek értelmemen, őrjöngővé tett e végtelenbe nyúlás, s egy ördög szívével átkoztam a napokat és az órákat és a keserves pillanatokat, melyek nyúlni és nyúlni látszottak, amint a nemes élet hanyatlott - mint árnyékok, ha a nap haldoklik.

De egy őszi este, mikor a szelek csöndesen pihentek az égen, Morella odahívott ágya mellé. Sötét köd terült a földön és meleg villogás a vizeken, s az erdő dús októberi lombjai közé bizonnyal szivárvány hullt a mennyboltozatról.

- Napok napja ez - szólt Morella, amint közeledtem -, minden napok napja, élni vagy meghalni. Szép nap ez a föld és élet fiainak... ah, még szebb az ég és halál lányainak!

Homlokon csókoltam, s ő folytatta:

- Meghalok, és mégis élni fogok!

- Morella!

- A napok nem is léteztek, amikor szeretni tudtál, de akitől az életben irtóztál, azt a halálban imádni fogod.

- Morella!

- Még egyszer mondom, meghalok. De bennem van záloga a szerelemnek... ah, annak a kevés szerelemnek!... amellyel engemet szerettél, Morellát. S amikor szellemem elköltözik, élni fog a gyermek: a tiéd és az enyém, Morelláé. De napjaid bú napjai lesznek; a bánaté, mely legtartósabb az érzelmek között, mint a ciprus a legszívósabb fa a fák között. Mert boldogságod óráinak vége, örömöt nem lehet kétszer aratni egy életben, mint Paestum rózsáit kétszer egy esztendőben. Nem játszod hát tovább az idővel a teószi játékot, hanem feledve a mirtuszt és szőlőt, már a földön magaddal hordod szemfedődet, mint a mozlimok Mekkában.

- Morella! - kiáltottam. - Morella! hogy tudod ezt? - de ő elfordította arcát a vánkoson, s gyenge remegés szállván tagjaira, meghalt, és többé nem hallottam hangját.

De, amint előre megmondta, gyermeke - akinek haldokolva adott életet, s aki nem lélegzett, míg anyja nem lélegzett utolsót -, gyermeke él: egy leány. S különös módon nőtt, testben s értelemben, s tökéletes mása volt az elköltözöttnek, és én szerettem, égőbb szeretettel, mint amit lehetségesnek hittem érezni földi lakó iránt.

Ámde nemsokára e tiszta szeretet ege elsötétült, s ború és borzalom és bánat felhői vonultak át rajta. Mondtam, a gyermek nőtt, különös módon, testben s értelemben. Csakugyan, különös volt gyors növekvése testi nagyságában - de rettenetesek, ó! rettenetesek voltak a zajló gondolatok, melyek rám tolultak, mialatt szellemi lénye fejlését figyeltem! Lehetett-e másként, mikor napról napra felfedeztem a gyermek gondolataiban az asszony érett erejét és képességeit? mikor a zsengeség ajkairól a tapasztalat leckéi hullottak? s mikor az érett kor bölcsességét vagy szenvedélyeit láttam, óráról órára, kivillanni telt és vizsgálódó szeméből? Amint, mondom, mindez nyilvánvaló lett hökkent megértésem előtt, amint nem rejthettem el többé lelkemtől, nem rázhattam ki gondolataimból, melyek remegtek befogadni maguk közé - lehet-e csodálni, hogy félelmes és izgató természetű gyanú lopózott lelkembe, s eszmemenetem döbbenve esett vissza a sírba tett Morella vad történeteihez és hátborzongató teóriáiba? Kiragadtam a világ kémszeméből a lényt, kit a sors imádnom kényszerített, s otthonom szigorú zárkózottságában szenvedéssel telt szorongással figyeltem mindenre, ami szeretetem tárgyával összefüggött.

S amint az évek hömpölyögtek tova, s én csüggtem nap nap után az ő szent, szelíd és ékesszóló arcán, s el-elnéztem zsendülő alakját, nap nap után új hasonlóságokat fedeztem föl a gyermek és anyja, a mélabús, halott anya között. S óráról órára sötétebbé sűrűsödtek az egyformaságnak ez árnyékai, s teltebbé és határozottabbá s zavarba ejtőbbé, s iszonyatosabban ijesztővé megjelenésükben. Mert, hogy mosolya hasonló volt az anyjáéhoz, azt elviseltem volna; de hogy tökéletesen ugyanaz volt, borzalomba ejtett; hogy szeme emlékeztetett Morella szemére, csak kiálltam volna; de túl gyakran nézett lelkem mélyeibe magának Morellának feszült és fölzaklató szándékosságával. És a magas homlok körvonalában és a selyem hajzat fürteiben s a halvány ujjakban, melyek beletemetkeztek, és beszédének szomorú és zenés hangjaiban, és mindennél inkább - ó! mindennél inkább! - a halottnak szavaiban és kifejezéseiben az élő és szeretett lány ajkán, táplálékot lelt bennem valami emésztő gondolat, a borzalom - egy féreg, amely nem akart meghalni.

Így folyt el életének két lustruma[6], és mégis, leányomnak nem volt még neve e földön. "Gyermekem" s "szerelmem": ezek voltak az elnevezések, melyeket az apa érzése, szokás szerint sugallt, s napjainak merev visszavonultsága kizárta bárki másnak társaságát. Morella neve vele halt, amikor ő meghalt. Az anyáról sohasem beszéltem a lánynak; lehetetlen volt róla beszélni. Sőt, míg életének rövid napja tartott, a lányhoz alig jutottak a külső világ benyomásai: csak amit elzártságának szűk korlátai megengedtek. De végre is a keresztség szertartása ígért szellememnek, ideges és izgatott állapotában, gyors szabadulást sorsom rémeitől. S a keresztelőkútnál haboztam - a név miatt. Bölcsek és szépek, ős és modern idők, hazám és idegen föld sok-sok neve tolongott ajkamon, nemesség, boldogság, jóság szépséges nevei. Mi sugallhatta hát megzavarnom az eltemetett halottnak emlékét? Mely démon ösztökélt, kilehelni a szót, amely már puszta emlékezetével patakokban szokta a bíbor vért halántékomból szívem melységébe apasztani? Micsoda ördög szólt ki lelkemnek rejtekéből, amikor, abban a sötét templomhajóban és az éj csöndjében, a szent ember fülébe ezeket a szótagokat susogtam:

- Morella?!

S kicsoda, ördögebb még az ördögnél, torzította el gyermekem vonásait, s hintette el rajtuk a halál színét, amint megrezzenve alig hallható hangomtól, földről az égre fordítá üveges szemét, s előrebukva őseink sírboltjának fekete kockáira, felelte:

- Itt vagyok!

Határozottan, hideg, nyugodt határozottsággal hulltak ezek az egyszerű szavak fülembe, s onnan, mint olvadt ólom, sisteregve zúdultak agyvelőmbe. Évek - évek tűnhetnek, múlhatnak, de ennek az időnek az emléke, soha! S bőviben volt, igazán, a virág és a szőlő - de üröm és ciprus vetették rám árnyékukat éj és nap. S nem tartottam számon sem időt, sem helyet, s lehervadtak az égről végzetem csillagai, és a föld sötét lett, s alakjai úgy suhantak el mellettem, mint lengeteg árnyak, s mindannyi közt csak egyet láttam én - Morellát. Az égbolt minden szelei egy szót súgtak fülembe, s a tenger minden hullámai azt mormolták örökké - Morella. De meghalt; s magam kezével vittem őt a sírba; s csak nevettem hosszú, keserű kacajjal, mikor nyomát sem leltem az elsőnek, a kriptában, hová befektettem most a második Morellát.

Babits Mihály fordítása

 

A TALÁLKA
Velence

Várj ott reám! Majd ott leszek
A síri mélyben én veled!

Henry King,
Chichester püspöke (1592-1669):
Rekviem felesége halálára

Szerencsétlen és titokzatos férfiú! Elkápráztatott fantáziád tündöklése, és tulajdon ifjúságod lángjába hullottál! Képzeletemben újra látlak! Megint felmerült előttem alakod! - nem, ó, nem aminő vagy, a hideg völgyben és a homályban! - hanem aminőnek lenned kellene - nagyszerű gondolatokban gazdag életedet a komor látomások ama városában, a te Velencédben tékozolva el, a tenger csillagszerelmű Elíziumában, ahol Palladio palotáinak széles ablakai mélységes és keserű jelentőséggel tekintenek alá a hallgatag vizek titkaira. Igen! Ismétlem: aminőnek lenned kellene. Bizonyára más világ is van, nemcsak ez - más gondolat is, mint a tömeg gondolatai - más elmélet is, mint a szofistáké. Kicsoda kifogásolhatná hát életmódodat? Ki vádolhatna látomásos óráidért vagy bélyegezhetné az élet elherdálásának foglalatosságodat, amely csupán örök energiáidnak volt túlcsordulása?

Velencében történt, a Ponte dei Sospiri-nek[7] nevezett bolthajtásos átjáró alatt, hogy harmadszor vagy negyedszer találkoztam azzal a férfival, akiről beszélek. Zavarosan térnek vissza emlékezetembe ennek a találkozásnak körülményei. Mégis emlékezem - ó, hogy is feledhetném? - a mélységes éjfélre, a Sóhajok Hídjára, a női szépségre és a regényes géniuszra, aki méltóságteljesen lépdelt fel és alá a keskeny csatorna mentén.

Szokatlanul sötét éjszaka volt. A Piazza nagy toronyórája az olasz este ötödik óráját ütötte el. Csendesen és elhagyottan terült el a Campanile tere, és gyors egymásutánban hunytak ki a dózsék ódon palotájának fényei. A Canale Grandén át hazatérőben voltam a Piazzettáról. De amint gondolám a Canalénak a San Marco-csatornával szemközti pontjához érkezett, ennek egyik zugából egy női hang vad, hisztériás, hosszan elnyújtott sikolya törte meg az éjszaka csendjét. A hangtól megriadva talpra ugrottam, a gondolás kezéből pedig kicsúszott egyetlen evezője, és úgy eltűnt, hogy a vak sötétben semmi módon sem volt megtalálható, és így a víz sodrának kedve szerint haladtunk tovább, a nagyobb csatornáról a kisebbek felé. Mint valami hatalmas, gyászfekete tollazatú kondorkeselyű, lassan-lassan sodródtunk alá a Sóhajok Hídja felé, amikor a Dózse-palota ablakaiban és alsó lépcsőházában ezernyi fáklya lángja lobbant fel, a mély sötétséget hirtelen kékes fényű és természetfeletti nappallá változtatva.

A magas épület egyik felső ablakában kicsúszott anyja karjából egy gyermek, s a mély és sötét csatornába zuhant. A nyugodt vizek szelíden zárultak össze áldozatuk felett, és habár az enyémen kívül nem akadt több gondola a láthatáron, már nem egy bátor úszó volt a vízben, hiába keresve felszínén a kincset, mely - ó, jaj! - csak odalenn, a mélyben volt fellelhető. A palota bejáratának széles, fekete márványpadozatán, pár lépésre csak a víz felett, ott állt egy nőalak, kit soha senki el nem feledhet, aki akkor látta. Marchesa Aphrodité volt - egész Velence imádatának tárgya, a vidámak legvidámabbja, minden szépségek legszebbike, de mégis a vén és ármányos Mentoni ifjú hitvese, és annak a szőke gyermeknek, az elsőnek és egyetlennek anyja, aki most mélyen alant, a sötét vízben keserű szívvel gondolhatott édes öleléseire, míg kicsiny életét felőrölte a küzdelem, hogy anyja nevét kiálthassa.

Egymagában állt. Alant, a fekete márványtükörben megcsillant kicsiny, meztelen és ezüstös lába. Haját még félig sem bontották ki éjszakára báli díszéből, s gyémántok zuhatagában hullámzott klasszikus feje körül göndör fürtökben, miként a tavaszi jácint virága. Gyengéd alakját mintha fátyolszerű, hófehér köntös fedte volna csupán, ám a nyárközépi éjfél levegője forró volt, súlyos és csendes, és maga a szoborszerű alak sem rebbentette meg egyetlen mozdulattal sem légies öltözékének redőit, amely úgy övezte, ahogy a súlyos márvány övezi Niobét. Ám nagy, ragyogó szeme - furcsa módon! - nem lefelé fordult, ama sír felé, mely legfénylőbb reménységét temette magába, hanem egészen más irányba meredt. A régi köztársaság börtöne - úgy vélem - egész Velence legimpozánsabb épülete, de hogy bámulhatja oly mereven ez a hölgy, amikor mélyen alatta fuldokolva fekszik egyetlen gyermeke? Amott az a sötét, komor falmélyedés is éppen szobája ablakával szemben tátong - mi lehet hát arányaiban, építészetében, repkény koszorúzta, ünnepélyes párkányzatában, amit Marchesa di Mentoni ne csodált volna meg már ezelőtt is ezerszer? Ostobaság! Ki ne tapasztalta volna, hogy az olyan percekben, mint ez, a szem, akár a törött tükörcserepek, megsokszorozza bánatának képeit, és számtalan távoli helyen látja a közeli szomorúságot?

Több lépéssel a Marchesa felett, a vízikapun belül, ott állott díszöltözetben Mentoni szatírszerű alakja. Meg-megpendítette egy gitár húrjait, és halálosan ennuyé-nek[8] látszott, amint időközönként parancsokat adott gyermeke felkutatására. Nekem magamnak döbbenetemben és rémületemben nem volt erőm kimozdulni a sikoltás hallatára elfoglalt merev állóhelyzetemből, és bizonyára baljóslatú és kísérteties jelenésnek tűnhettem az izgatottan nyüzsgő csoportosulás szemében, amint sápadtan és merev tagokkal lebegtem el közöttük gyászos gondolámban.

Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. A vízbe zuhant gyermek legbuzgóbb keresői is sorra alábbhagytak erőfeszítésükkel, és sötét bánat lett úrrá felettük. Úgy látszott, alig van már remény akár a gyermek, akár az anya számára. De íme! a már említett falmélyedésből, a Marchesa szobájának ablakrácsával szemben, egy köpenybe burkolt alak lépett ki a fáklyafénybe, és pillanatra megállva a szédítő lejtő szélén, fejest ugrott a vízbe. Mikor egy pillanat múlva, karjában a még élő és pihegő gyermekkel, felbukkant a márványpadlaton, a Marchesa mellett, átázott, súlyos köpenye meglazult vállán, lábához hullt alá, és a csodálkozástól megdermedt nézősereg egy fiatal, kecses férfialakot pillantott meg, akinek nevétől akkortájt fél Európa visszhangzott.

A megmentő egy szót sem szólt. Ám a Marchesa! Most majd visszakapja a gyermekét - szívére szorítja -, kis testéhez tapad, és elborítja csókjaival. De jaj! Másvalaki karja vette el az idegentől - másvalaki vitte el észrevétlenül a palotába. És a Marchesa! Ajka, gyönyörű ajka remeg, könnyek öntik ele szemét, ezt a szemet, amely, akár Plinius akantuszlevele, "lágy és szinte olvadó". Igen! Könnyek öntik el e szemet - és íme! -, a nőt remegés járja át, és a szobor életre kel. Arcának márvány halványságát, hullámzó márvány keblét, lába márvány fehérségét hirtelen és fékezhetetlen rózsapír önti el, enyhe borzongás fut át gyenge alakján, mint szelíd szellő a fű közt viruló pompás ezüst liliomok között Nápolyban.

Miért pirulhatott el a hölgy? Erre a kérdésre nincs válasz - hacsak nem az, hogy az anyaszív lázas sietségével és borzadályával hagyva el hálószobája magányát, elfelejtette kicsiny lábát papucsba bújtatni, és vállára vetni kötelező velencei leplét. Mi más oka lehetett, hogy ennyire elpiruljon? Vadul könyörgő tekintete, szokatlan hévvel ziháló keble, remegő kezének görcsös szorítása, amellyel e kéz, miután Mentoni befordult a palotába, véletlenül az idegen ifjú kezére hullt - mindez miért? Mi oka lehetett, hogy a hölgy oly halk, oly különösen halk hangon rebegett felé érthetetlen búcsúszavakat? "Legyőztél" - mondotta... vagy csak a víz mormolása tévesztett meg? - "Legyőztél! Egy órával napfelkelte után... találkozunk... így legyen!"


A zűrzavar elült, a palotában kihunytak a fények, és az idegen, akit most már én is felismertem, egyedül állt a padlaton. Elképzelhetetlen izgalomtól remegett, és pillantása körbejárt, gondolát keresve. A legkevesebb, amit tehettem, az volt, hogy felajánljam neki a magamét, és udvariasságomat el is fogadta. Miután a vízikapunál evezőt kaptunk, együtt folytattuk az utat szállásáig, miközben hamarosan visszanyerte önuralmát, és régebbi futólagos ismeretségünket szemmel látható szívélyességgel emlegette.

Vannak bizonyos témák, amelyekről örömest beszélek részletesen. Az Idegen személye - hadd nevezzem így őt, aki az egész világ számára idegen volt -, az Idegen személye e témák egyike. Termete inkább alacsonyabb volt a közepesnél, semmint magasabb, ha voltak is oly heves szenvedélyű percei, amikor testalkata valósággal megnyúlt, és megcáfolta ezt az állítást. Alakjának könnyed, szinte karcsú szimmetriája többet árult el gyors tettrekészségéről, amelyet ott a Sóhajok Hídjánál mutatott, mint herkulesi erejéről, melyet veszedelmesebb szükséghelyzetekben - mint ezt tudták róla - nem kellett különösebben megfeszítenie. Szája és álla egy istené - furcsa, vad, kifejezésteljes szemének árnyalatai a tiszta világosbarnától a ragyogó feketéig váltakoztak, fürtös, fekete, dús haja alól szokatlanul széles, időnként az elefántcsont fehérségében világító homlok tűnt elő - ennél az arcnál klasszikusabbat sohasem láttam, kivéve tán Commodus császár márvány arcvonásait. És mégis, arca azon arcok egyike volt, amelyekkel mindenki találkozik élete egy-egy szakaszában, aztán nem látja többé soha. Nincsen rajta semmi különös - nincs olyan megrögzött kifejezése, amely emlékezetünkbe véshetné ezt az arcot; az ember meglátja, aztán elfelejti - elfelejti, igen, de mindig él benne valami homályos és sosem szűnő sóvárgás, hogy emlékezetében fölidézze. Nem mintha a sebes szárnyon suhanó szenvedély képe nem rajzolódott volna ki az arc tükrén - de ez a tükör, akár a valóságos, nyomát sem őrizte meg a szenvedélynek, ha már a szenvedély maga a semmibe tűnt.

Mielőtt e kalandunk éjszakáján elváltunk, megkért, keressem fel másnap reggel igen korán - azt hittem, valami sürgős ügyben. Így hát, kevéssel napkelte után már palazzó-jában voltam, azoknak a komor, de mégis fantasztikus pompájú épületeknek egyikében, amelyek ott tornyosulnak a Canale Grande vize felett, a Rialto közelében. Mozaikkal kirakott széles és kanyargó lépcsőházon át kísértek fel egy szobába, amelynek hasonlíthatatlan pompája ajtónyitáskor valósággal elkápráztatott.

Tudtam, hogy ismerősöm gazdag. A vagyonának méreteiről keringő híreket addig nevetséges túlzásnak minősítettem. De ahogy most körülnéztem, nem tudtam elhitetni magammal, hogy Európa bármely gazdag embere is kifejthetett volna hasonló fejedelmi pompát, mint amilyen itt körös-körül szikrázott és tündökölt.

Habár, mint mondottam volt, már felkelt a nap, a szoba mégis fényárban úszott. Ebből éppúgy, mint a barátom arcán tükröződő kimerültségből, arra következtettem, hogy egész éjszaka nem feküdt le. A szoba építkezésének és díszítésének nyilvánvaló célja volt, hogy elkápráztasson és meghökkentsen. Kevés figyelmet szenteltek a díszítés szoros értelmű egységének vagy a nemzeti sajátosságoknak. Tárgyról tárgyra vándorolt a szem, de egyiken sem pihent meg - sem a görög festők groteszkjein, sem az Itália legjobb korszakából való szobrokon, sem az ősi Egyiptom hatalmas faragványain. Az egész szobát beborító dús drapériák mélységesen mélabús zenére hullámzottak, amelyről nem lehetett tudni, honnan jön. Súlyosan nehezedtek az érzékekre a keveredő és ellentétes illatok, ahogy különös formájú füstölőkből, smaragd- és ibolyaszínben lobogó lángnyelvekkel szálltak fel. Az ablakok skarlátszín üvegtábláin át az imént felkelt nap sugarai árasztották el a szobát. Mint megannyi olvadt ezüstzuhatag omlottak alá a függönyök; a természetes fény sugarainak ezernyi csóvája elkeveredett a mesterséges világossággal, és táncolt a dús, szinte áttetsző szőnyegen, melyet mintha chilei aranyból szőttek volna.

- Hahaha... hahaha! - kacagott a házigazda, amint beléptem a szobába. Székkel kínált, majd végigvetette magát egy díványon.

- Látom - mondotta, észrevéve, hogy nem tudok azonnal megbarátkozni az ilyen furcsán könnyed fogadtatással. - Látom, mennyire meglepődött a szobámtól... szobraimtól... képeimtől... eredeti elképzeléseimtől építkezésében és kárpitozásában - tökéletesen megrészegült a pompámtól, mi? Bocsásson meg, kedves uram (hangja itt maga volt a szívélyesség), bocsásson meg tapintatlan nevetésemért. Ön oly kimondhatatlanul meglepődöttnek látszott. Van, ami mellesleg oly tökéletesen nevetséges, hogy az embernek kacagnia kell vagy belehal. Nevetve meghalni minden dicső halál között a legdicsőbb lehet. Hiszen emlékezik, Sir Thomas More - márpedig ő igazán nagyszerű ember volt! - nevetve halt meg. Ravisius Textor Abszurditásai is hosszú listáját közlik olyan személyeknek, akik hasonlóképpen nagyszerű véget értek. Tudja-e egyébként - folytatta eltűnődve -, hogy Spártában (amelyet ma Palaccherinek hívnak), Spártában, mondom, a fellegvár nyugati oldalán, alig látható romok káoszában, valami talapzatféle áll, amelyen ma is ezek a betűk olvashatók: ΛAΣΜ. Ezek kétségtelenül ennek részei: ΓEΛAΣMA[9]. Nos hát, Spártában ezernyi különféle istenség ezernyi temploma és szentélye állt. Mily hallatlanul különös, hogy a nevetés oltára túlélte mind a többit! De a mi esetünkben - folytatta furcsán megváltozott hangon és modorban - nincs jogom az ön rovására mulatni. Ön bizonyára alaposan meghökkent. Európa nem tud ehhez fogható szépséget produkálni, mint az én kis fejedelmi lakószobám. Többi lakosztályom korántsem ilyen - a divatos jelentéktelenség valóságos non plus ultrá-ja. Ez itt különb a divatosnál, igaz? És mégis, ha csak látja is valaki, elönti a düh az ellen, aki erre egy vagyont költött. Én azonban megőriztem minden ilyen profanizálástól. Egyetlen kivétellel ön az egyedüli emberi lény, magamat és inasomat nem számítva, aki betekintést nyert e fölséges környezet rejtelmeibe, amióta így agyoncicomázták.

Helyeslően bólintottam, mert ez a lenyűgöző pompa és illat és zene, mindezekkel együtt pedig beszédének és modorának váratlan szertelensége, lehetetlenné tette számomra, hogy szavakban fejezzem ki elismerésemet, amit legfeljebb egy semmitmondó bókban sűríthettem volna össze.

- Nézze csak - kezdte újra, felállt, belém karolt, majd fel-alá járkált velem a szobában. - Nézze csak ezeket a festményeket. A görögöktől egészen Cimabue-ig[10] és Cimabue-tól a mai napig. Amint látja, a képeket úgy válogattam össze, hogy jó néhányuk bizony csak alig tartja tiszteletben az erényt. Mindazonáltal egy ilyenfajta szoba számára megfelelő kárpit valamennyi. Itt van néhány ismeretlen nagyság chef d'oeuvre-je[11] is; itt pedig olyan, a maguk korában ünnepelt művészek befejezetlen rajzai, akiknek a körültekintő akadémikusok még a puszta nevét is átengedték a feledésnek és... nekem... Mi a véleménye erről a Madonna della Pietà-ról? - kérdezte hirtelen felém fordulva.

- Hiszen ez eredeti Guido! - kiáltottam szívem mélyéből fakadó lelkesedéssel, mert valósággal lenyűgözött a mű elibém táruló szépsége. - Hogy juthatott hozzá? Ez a Madonna a festészetben kétségtelenül ugyanaz, ami a Vénusz a szobrászatban.

- Ah! - mondotta eltűnődve. - A Vénusz... a gyönyörű Vénusz... a Mediciek Vénusza?... parányi fejével és aranyozott hajával? Bal karjának egy része (hangja itt annyira elhalkult, hogy alig volt hallható) és az egész jobb kar restaurált, s e jobb kar kacérságában ott rejlik szerintem minden affektáltság kvintesszenciája. Jobban szeretem Canova Vénuszát. Az Apollón is másolat, efelől semmi kétség, micsoda elvakult bolond vagyok, hogy látni sem bírom az Apollón annyit magasztalt zsenialitását. Uram bocsá', nem tehetek róla, de jobban szeretem az Antinooszt. Nem Szókratész mondotta volt, hogy Antinoosz szobrát a márványtömbben találta a szobrász? Akkor hát Michelangelo semmiképp sem nevezhető eredetinek, amikor ezeket a verssorokat írta:

Non ha l'ottimo artista alcun concetto
Che un marmo solo in se non circonscriva.
[12]

Megjegyeztük már, vagy meg kell jegyeznünk, hogy az igazi úr viselkedésén mindig észrevesszük, hogy más, mint a közönséges emberé, ha nem tudjuk is azonnal pontosan meghatározni, miben áll ez a különbség. Ha ezen az eseménydús reggelen teljes mértékben ismerősöm külső magatartására vonatkoztattam is e megfigyelést, még teljesebben vonatkoztathattam volna vérmérsékletére és jellemére.

Szellemének ama sajátosságát, mely láthatólag annyira eltávolította a többi emberi lénytől, nem tudtam pontosabban meghatározni, mint hogy elneveztem az elmélyült és szakadatlan gondolkodás szokásának, hisz áthatotta még leghétköznapibb tetteit is, rátört léha pillanataiban, megfelhőzte legvidámabb felvillanásait, mint ama viperák, amelyek Perszepolisz templomának párkányzatán tekergőznek elő a vigyorgó maszkok szemgödréből.

Ismételten megfigyelhettem, hogy azt a váltakozón könnyed és ünnepélyes hangnemet, amelyben jelentéktelen apróságokat tárgyalt meg hosszasan, különös izgalom fűti át, szavaiban és cselekedeteiben idegesség vibrál, viselkedése nyugtalan, izgékony, ami mindig megmagyarázhatatlan volt számomra, sőt olykor meg is riasztott. Gyakran az is megtörtént, hogy szünetet tartva egy mondat közepén, melynek elejét nyilván elfelejtette, mélységesen figyelni látszott valamire, mintha hirtelen látogatót várt vagy olyan hangokat hallott volna, amelyek csakis képzeletében éltek.

Egyik ilyen elábrándozó, szórakozott vagy éppenséggel néma pillanatában történt, hogy Polizianónak, a költőnek és tudósnak Orfeo című szép tragédiájába (az első eredeti olasz tragédia) lapoztam bele, amely ott feküdt mellettem a díványon, és egy ceruzával aláhúzott részt fedeztem fel. A harmadik felvonás vége felé található ez a rész, tele fojtó izgalommal, és ha tisztátlanságok mocskolják is be, egyetlen férfi sem olvashatja úgy, hogy szokatlanul izgalmas indulatok ne hatnák át, és egyetlen nő sem, sóhajtás nélkül. Az egész oldal friss könnyektől volt nedves, és a szemközti beékelt papírlapon a következő angol nyelvű sorok álltak, amelyeknek betűi olyannyira különböztek ismerősöm különös keze vonásától, hogy csak nehezen ismerhettem fel bennük az ő írását:

Te voltál minden, édes,
Miért törődtem én,
Forrás a szirten, édes,

Sziget a víz szinén,
Csupa gyümölcs, csupa virág,
S minden virág enyém.

Ah, csillagos remény!
Túlfényes álom, mely csupán
Leszállni tünt elém.
"Tovább! tovább! a fény után!"
Kiált jövőm felém.
S múltam vak mélyein sután
Némán vergődöm én.

Mert jaj! jaj! mécsesem kímúl
És életem lejár.
"Már vége - vége már!" -
(Így szól, míg parthomokba fúr,
A pompás tengerár),
Villámütött fa nem virúl,
Nem száll
a lőtt madár.

És napjaim csak álmok
És éjjel álmaim
Lábad nyomába járnak,
Holott táncába hín
Valamely égi árnak
Valamely légi rím.

                                 (Babits Mihály fordítása)

Hogy ezeket a sorokat angol nyelven írták, nem lepett meg különösen, holott nem hittem, hogy szerzőjük bírja ezt a nyelvet. Jól ismertem szellemi képességeit, és tudtam, milyen öröme telik ezek elrejtésében, nem lepett hát meg ez a felfedezés; de a vers születésének helye, megvallom, alaposan meghökkentett. Eredetileg London-t írták a vers alá, de ezt utólag gondosan áthúzták, ám mégsem annyira, hogy rejtve maradhatott volna a kutató szem előtt. Ez, mondom, nem csekély meglepetést okozott nekem, mert jól emlékszem, hogy egy korábbi beszélgetésünk során különösképpen az iránt érdeklődtem barátomnál, hogy találkozott-e valamikor Marchesa Mentonival Londonban, ahol pár évvel házassága előtt élt. És ha nem tévedek, barátom értésemre adta, hogy sohasem járt Nagy-Britannia e metropolisában. Azt is meg kell itt említenem, hogy nemegyszer hallottam (hinni persze nem hittem a valószínűtlenségektől hemzsegő híresztelést), nemegyszer azt is hallottam, mondom, hogy akiről itt szólok, nem csupán születésére nézve, hanem neveltetésében is: angol.


- Van itt egy festmény - szólt barátom, észre sem véve, hogy én belepillantottam a tragédiába -, van itt még egy festmény, amelyet nem látott. - És egy leplet félrehúzva, felfedte előttem Marchesa Aphrodité életnagyságú arcképét.

Nincs emberi művészet, amely tökéletesebben ábrázolhatta volna a hölgy emberfeletti szépségét. Újból az a légies alak állt előttem, akit az éjjel a Dózse-palota lépcsőin láttam. De mosolytól sugárzó arcán (minő érthetetlen visszásság!) ott bujkált a mélabúnak az a röpke árnya is, amely a tökéletes szépségtől elválaszthatatlan. Jobb karja keblén nyugodott. Bal karjával alámutatott egy különös alakú vázára. Csak egyik tündéri kis lába látszott, és az alig érintette a földet; a tündöklő légkörben, mely szépségét övezte, leheletfinoman megfestett szárnyak lebegtek alig észrevehetően. Pillantásom a festményről barátom alakjára esett, és ösztönösen Chapman Bussy d'Ambois-jának erőteljes szavai tolultak ajkamra:

Mint római szobor, ott áll. És ott fog állni,
Míg márvánnyá nem válik a halálban!

- Jöjjön! - szólalt meg végre, és egy dúsan zománcozott tömör ezüstasztal felé fordult, amelyen néhány fantasztikus festésű serleg állt, két nagy etruszk váza, ugyanolyan különös alakú, amilyen az arckép előterében látható, színültig töltve rajnai bornak tűnő itallal.

- Jöjjön! - mondta hirtelen. - Igyunk! Korán van még, de igyunk! Valóban korán van még - folytatta eltűnődve, mikor egy angyalfigura súlyos aranykalapáccsal a napfelkeltét követő első órát jelezte -, valóban! korán van még, de mit tesz az? Igyunk! Ürítsünk áldozati kelyhet az ünnepélyes nap tiszteletére, amelyet ezek a cifra lámpák és füstölők oly irigyen igyekeznek elhomályosítani!

És teli serlegét áldomásra emelve, gyors egymásutánban több serleggel ivott meg a borból.

- Álmodni - kezdte újból rendszertelen társalgását, és egy füstölő dús fénye felé emelte az egyik pompás vázát -, álmodni, az volt a dolgom az életben. Ezért hát, amint látja, megformáltam magamnak ezt az álomkamrát. Emelhettem volna-e különbet Velence szívében? Igaz, hogy az építészeti díszítések valóságos egyvelegét láthatja maga körül. Az ión stílus szűziességét vízözön előtti holmik éktelenítik el, s az egyiptomi szfinxek aranyszőnyegeken terpeszkednek. De a harmóniát csak a félénk tekintet hiányolja. A lakóhely és különösen az idő konvenciói: megannyi mumus, amelyek az emberiséget visszarettentik, hogy elmerüljön a nagyszerűség szemléletében. Valamikor magam is díszítőművész voltam, de a túlfinomult ostobaságokra csakhamar ráunt a lelkem. Mindaz, amit itt lát, jobban megfelel nekem. Mint ezek az arab füstölők, lelkem is lángokban gyötrődik, és e környezet mámora hozzáformál a valóra vált álmok országának vadabb látomásaihoz, amelyek felé kisvártatva útra kelek.

Itt hirtelen elhallgatott, fejét mellére ejtette, és úgy tűnt, mintha egy hangra figyelne, amelyet én nem hallhatok. Végül kinyújtózkodott, a mennyezetre tekintett, és Chichester püspökének e szavait kiáltotta:

Várj ott reám! Majd ott leszek
A síri mélyben én veled!

Egy pillanat múlva, a nehéz bor hatására hanyatt vágta magát a díványon.

A lépcsőházból sietős lépések hallatszottak, majd hangos kopogás az ajtón. Igyekeztem megelőzni, hogy barátomat másodszor is felzavarják, de a Mentoni ház egyik apródja máris berontott a szobába, és felindulástól elfulladt hangon ezeket az összefüggéstelen szavakat dadogta:

- Úrnőm!... Úrnőm!... Megmérgezte magát!... Megmérgezte magát!... Ó, gyönyörű, gyönyörű Aphrodité!

Megdöbbenve szaladtam a díványhoz, és megpróbáltam az alvót eszméletre téríteni. De tagjai merevek voltak, ajka szederjes - az imént még oly ragyogó szemét a Halál zárta le. Visszatámolyogtam az asztalhoz, kezem egy repedt és megfeketedett serlegre hullt, és lelkemen hirtelen átvillámlott a teljes és szörnyű valóság tudata.

Fóthy János fordítása

 

ÁRNY
Parabola

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is...

Dávid zsoltára (XXIII)

Ti, akik olvastok, még az élők között éltek: de én, aki írom ezt, már addig rég elköltöztem az árnyak országába. Mert valóban, különös dolgok fognak történni, s titkok fognak föltárulni, és sok század fog elmúlni, mire e jegyzetek emberi szem elé kerülnek. S ha napfényre jutnak, sokan lesznek a hitetlenek, sokan a kétkedők; mégis lesznek páran, kik sok tűnődnivalót lelnek e jegyekben, melyeket vas stílusom idevés.

Az év a rémület éve volt, s még a rémületnél is mélyebb érzéseké, amikre nincs név ezen a földön. Mert sok csodák és jelek történtek, s széltében-hosszában, szárazon s tengeren, a pestis fekete szárnyai borították a látóhatárt. Ám kik a csillagokban olvasnak, azok előtt nem volt ismeretlen, hogy az ég állása baljóslatú; s számomra többek közt - ki a görög Oinosz vagyok - nyilvánvalónak látszott, hogy most érkezett meg ama hétszázkilencvennegyedik esztendő fordulója, amikor a Jupiter bolygó a Kos-jegybe lépve, együttállásba kerül a rettenetes Szaturnusz vörös gyűrűjével. Az egek különös befolyása, ha nem tévedek szerfölött, nemcsak a földkerekség fizikai változásaiban nyilatkozott, hanem az emberek lelkében is, képzelődéseikben s tűnődéseikben.

Khioszi vörös bor palackjai mellett, egy méltóságos csarnok falai közt, egy Ptolemaisz nevű komor városban, heten ültünk együtt, éjjeli társaság. És szobánkba nem volt más bejárás, mint csak egy magas bronzajtón át: és az ajtót Korinnosz mester készítette, s belülről záródott, ritka művészet furfangjával. Azonkívül fekete drapériák vonták el szemünk elől e borús teremben a holdat, a halvány csillagokat és a néptelen utcákat - de a rossz sejtelmek és emlékek nem hagyták magukat így kizárni. Voltak dolgok bennünk és körülöttünk, amikről nem tudok határozottan számot adni - fizikai és szellemi valamik - bizonyos nyomás az atmoszférában - valami fojtó érzés - aggodalom, és mindenekfölött az a rémes állapota a létnek, amit a tépett idegzetű ember akkor tapasztal, ha érzékei elevenen s éberen dolgoznak, de gondolkodásbeli képességei szünetelnek. Ólomsúly nehezült ránk. Ott csüggött tagjainkon, a szoba bútorzatán, a serlegeken, amelyekből ittunk; mindent lenyomott, mindent földre húzott - mindent, kivéve a hét vaslámpa lángját, melyek tivornyánkat bevilágították. Azok magas, karcsú fényvonalakban emelkedve égtek, egyformán, sápadtan, mozdulatlanul égtek; s a tükörben, mit fényük a kerek ébenfa asztalra vetett, amely mellett ültünk, mind, akik ott voltunk, jól láthattuk arcunk halvány színét s társaink lecsüggedt szemének nyugtalan villogását. Mégis nevettünk, és vígan voltunk a magunk módján - ami valami hisztérikus mód volt; Anakreón dalait daloltuk - azaz csupa bolondságot; s ittunk derekasan - noha borunk bíbora vérre emlékeztetett. Mert kívülünk még valaki volt a szobában - az ifjú Zoilosz. Holtan feküdt és kinyújtóztatva, gyászlepedő alatt; a hely géniusza és démona. Sajna! ő nem vett részt mulatságunkban, csak amennyiben arca, melyet eltorzított a ragály, és szeme, amelyből a halál csak félig oltotta ki a pestis tüzét, oly érdeklődést látszott mutatni vigalmaink iránt, amilyennel egy halott kísérheti azoknak vígságát, akik még csak ezután halnak meg. De bár én, Oinosz, éreztem, hogy az elköltözött szeme rajtam függ, mégis kényszerítettem magamat, hogy ne vegyem tudomásul kifejezése keserűségét, s tekintetem állhatatosan lecsüggesztve az ébentükör mélységeibe, hangos és zengő hangon énekeltem Teósz fiának énekeit. De hangjaim lassan kialudtak, és ekhóik, messze verdesve a terem gyászkárpitjai között, gyöngék lettek, alig kivehetők, s így elhaltak. És íme, e gyászdrapériák közül, ahol az ének hangjai elhaltak, egy sötét és határozatlan árny jött elő - minőt a hold fest emberi formáról, mikor alacsonyan száll az égen; de ez az árny nem ember árnya volt, nem is istené, sem semmiféle ismert formáé. S ott lengve darabig e terem kárpitjai körül, végre megállt teljes alakjában, a bronzajtó komor felületén. De ez az árny határozatlan volt, és vonaltalan és elmosódó, s nem ember árnya volt, nem is istené - sem görög istené, sem khaldeai, sem akármilyen egyiptomi istenségé. És az árny ott maradt a bronzajtón, és az ajtókeret íve alatt, és nem mozdult, nem szólt egyetlen szót, csak vesztegelt és állt. És az ajtó, hol az árny megállott, ha jól emlékszem, éppen lábtól volt a gyászlepelbe burkolt ifjú Zoilosznak. De mi ott, a mulatni gyűlt hetek, meglátva az árnyat, amint kijött a drapériák mögül, nem mertünk egyenesen ránézni, hanem leszegtük tekintetünket, s mereven bámultunk az ébentükör mélyeibe. És végre én, Oinosz, néhány halk szót ejtve, megkérdém az árnytól lakását és nevét. És az árny így felelt:

- Én ÁRNY vagyok, és lakásom ott van, ahol Ptolemaisz katakombái, közel Hélüszion komor rónáihoz, melyek Kharóneia gőzös csatornáit[13] szegik.

És akkor mi heten borzalommal szöktünk föl székeinkről, és remegve álltunk, és vacogva, s egész elváltozva; mert az árny hangjának lejtése nem egy lény hangjának lejtése volt, hanem a lények egész sokaságának hangja, s tagról tagra váltakozva ütemeiben sötéten hullott fülünkbe ezer rég elköltözött barátunk jól ismerős és feledhetetlen hanghordozásával.

Babits Mihály fordítása

 

METZENGERSTEIN

Pestis eram vivus - moriens tua mors ero[14]

Luther Márton

Borzalom és végzet minden korokban leselkedtek ránk. Mért adjak hát dátumot ennek a történetnek? Hadd mondjak csak annyit, hogy abban az időben, amelyről beszélek, még élt Magyarország belsőbb részeiben valami erős, noha titkolt hite a lélekvándorlás tanainak. Magáról a dogmáról - hogy hamis-e vagy valószínű? - nem szólok. Csak annyit jegyzek meg, hogy hitetlenségünk nagy része - mint La Bruyère mondja boldogtalanságunkról - vient de ne pouvoir être seuls[15].

De a magyarországi babonának van néhány pontja, mely a képtelenséggel határos. Ezek a magyarok lényegesen eltérnek keleti mintáiktól. Például. "A lélek - mondják az előbbiek, egy éles eszű és művelt párizsi író szavai szerint - ne demeure qu'une seule fois dans un corps sensible: au reste - un cheval, un chien, un homme même, n'est que la ressemblance peu tangible de ces animaux."[16]

A Berlifitzing és Metzengerstein famíliák századok óta viszályban éltek. Ily halálos ellenségeskedés sose keserített még egymás ellen két ily előkelő házat. S a gyűlölködés okát, úgy látszik, egy régi jóslat szavaiban lehet megtalálni:

"Egy nagy névre félelmes bukás vár, ha, miként a lovas úrrá lesz lován, a halandó Metzengerstein diadalmaskodik a halhatatlan Berlifitzing fölött!"

Bizonyos, hogy e szavaknak magukban nem sok értelmük van. De együgyűbb okok is jártak már - nem is olyan régen - ugyanilyen eseményterhes következménnyel. S ráadásul a két birtok - a kettő közvetlenül határos - régóta versengő befolyással volt a kormányzat tetteire. Meg aztán, közeli szomszédok ritkán jó barátok; s a berlifitzingi kastély lakói váruk magas párkányairól valósággal beláthattak a Metzengerstein-palota ablakain. S a főúrinál is nagyobb pompa, amit ott megfigyelhettek, egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy a fiatalabb és nem olyan gazdag Berlifitzing család ingerlékeny érzelmeit csillapítsa. Csoda-e hát, hogy ennek a jóslatnak a szavai, akármilyen ostobák voltak is, sikeresen egymásra haragítottak s haragban tartottak két családot, melyet az örökölt féltékenység minden ösztönzése amúgy is viszályra predesztinált? A jóslat - ha egyáltalán jelentett valamit - annak a háznak végső diadalát látszott jelenteni, amely máris hatalmasabb volt; s természetes, hogy emléke a gyengébb és kevésbé befolyásos félben annál keserűbb indulatot költött.

Vilmos, Berlifitzing grófja elbeszélésünk idején bármilyen magas származású, mégis beteges és gyerekes öregember volt, s nem nevezetes semmi egyébről, csak a határtalan és megrögzött személyes ellenszenvről vetélytársának famíliája iránt, s a lovaknak és a vadászatnak oly szenvedélyes szeretetéről, hogy sem testi gyengesége, hajlott kora, sem szellemi tehetetlensége nem akadályozhatta a vadűzés veszélyeiben való mindennapos részvételét.

Báró Metzengerstein Frederik viszont még nem volt nagykorú. Atyja, G. miniszter, fiatalon halt meg. Anyja, Mária bárónő, nemsokára követte. Frederik ekkor tizennyolcadik évében volt. Tizennyolc év városban nem nagy idő; de pusztaságban - ilyen nagyszabású pusztaságban, mint ez a régi uradalom - az órainga lengésének mélyebb a jelentése.

Egy és más különös körülmény folytán, amely atyjának a vagyonra vonatkozó intézkedéseiből következett, a fiatal báró atyja halála után azonnal átvette a hatalmas birtokot. Ekkora birtok ritkán volt azelőtt magyar úr kezében. Kastélya számtalan. A legkülönb, fényét, nagyságát tekintve, mind között a Metzengerstein-palota. Uradalmainak határvonalát sohasem húzták meg pontosan; de fő-fő parkjának kerülete ötven mérföldet ölelt körül.

Most, hogy ezt a páratlan vagyont ilyen fiatal és hírhedt jellem örökölte, majd mindenki egyetértett abban, hogy milyen lesz várható viselkedése. S csakugyan: a három első napon át az örökös Heródesnél is Heródesebbnek mutatta magát, s cselekedetei felülmúlták legrajongóbb bámulóinak várakozását. Gyalázatos kicsapongások, nyilvánvaló szószegések, hallatlan kegyetlenségek hamar megértették remegő jobbágyaival, hogy sem szolgalelkű meghunyászkodás, sem lelkiismeretes kötelességteljesítés nem biztosítja őket ezentúl e törpe Caligula skrupulust nem ismerő karmai ellen. A negyedik nap éjjelén észrevették, hogy a berlifitzingi kastély istállói lángban állanak; s a szomszédság egyhangúlag a báró bűneinek és szertelenségének máris szörnyű hosszú rovására írta a gyújtogatás vádját.

Ám a zavar és futkosás közt, melyet ez az esemény okozott, a fiatal főúr maga látszólag elmélkedésbe merülve ült a Metzengersteinek családi palotájának egy nagy és üres termében. A dús, bár megfakult kárpitok, melyek mélán lengtek a falakon, előkelő ősök százainak árnyszerű fenséges alakját idézték. Itt hermelinpalástos papok és egyházi méltóságok, otthonosan elterpeszkedve a kényúr és király oldalán, emelnek vétót valamely világi uralkodó kívánsága ellen, vagy a pápai főhatalom fiat-jával[17] fékezik az ősellenség lázadó sceptrumát[18]. Amott sötét tekintetű, szálas Metzengerstein-fejedelmek - izmos csataménjük lába mélyen az elhunyt ellenség hullái közt -, életteljes arckifejezésük még a leghiggadtabb idegeket is meghökkenti; itt-ott tűnt napok dámáinak kéjes és hattyúi teste lengett valami sosem volt táncban, képzelt melódiák dallamára.

De míg a báró figyelt, vagy úgy tett, mintha figyelne a berlifitzingi istállókban támadt, fokozatosan növekvő lármára - vagy talán valami újabb, elszántabb, vakmerőbb merényleten törte fejét -, szeme öntudatlanul is egy óriás és természetellenesen színezett lovat, a rivális család egy szaracén ősének paripáját követte, melyet a faliszőnyeg mintája ábrázolt. A ló maga, a rajz előterében, mozdulatlanul, szoborszerűen állt - míg hátrább legyőzött lovasa egy Metzengerstein tőrétől pusztult el.

Frederik ajkán ördögi kifejezés ébredt, amint ráeszmélt, hogy pillantása tudtán kívül hova irányult. De mégsem fordította másfelé. Ellenkezőleg: mintha lenyűgöző és aggódó feszültség ereszkedett volna érzékeire, fátyolként, hogy miért, sehogy sem tudta okát adni. Csak nehezen bírta összeegyeztetni álmatag és összefüggéstelen érzéseit avval a bizonyossággal, hogy ébren van. Mennél tovább nézte a képet, annál ellenállhatatlanabb lett a varázs, annál lehetetlenebbnek tűnt előtte, hogy valaha is kivonhatja tekintetét e szőnyeg igézete alól. De amint ott künn a zaj hirtelen erősebb lett, figyelme kényszerű erővel fordult a különösen villogó fény felé, amelyet az istálló lángja vetett egyenesen a szoba ablakaiba.

Ám ez csak egy pillanatig tartott; tekintete gépiesen visszatért a faliképre. S óriási meglepetésére és borzalmára a gigászi ló feje időközben helyet változtatott. Az állat nyaka, mely előbb, mintegy részvétből, urának elterült teste fölé ívelt, most teljes hosszában kinyúlt a báró felé. Szemei, mindeddig láthatatlanok, most valami erélyes és emberi kifejezést öltöttek, vörös és szokatlan lángban villogtak; s szétfeszült ajkai teljesen szembetárták a láthatólag földühödt paripa undorító, síri fogsorát.

Megdermedve a rémülettől, a fiatal főúr az ajtó felé imbolygott. Amint fölszakította, a vörös fénynek egy sugára, messze belövellve a szobába, árnyékát éles körvonallal a reszkető szőnyegre vetette; s ő borzadva figyelte meg, hogy - amint egy pillanatra megtántorult a küszöbön - ez az árnyék a szaracén Berlifitzing kegyetlen és diadalmas gyilkosának pontos helyzetét vette föl, s tökéletesen kitöltötte annak körvonalait.

Hogy könnyítsen nyomott hangulatán, a báró kirohant a szabad ég alá. A palota főkapujánál három lovásszal találkozott. Üggyel-bajjal s szinte életük közvetlen veszélyével próbálták megfékezni egy markos, lángvörös, megbokrosodott ló ágaskodását.

- Kinek a lova az? Hol szereztétek? - kérdezte az ifjú gyanakvó és rekedt hangon, mert rögtön észrevette, hogy a rejtelmes paripa a szőnyegszobában tökéletes mása a szeme előtt toporzékoló dühös állatnak.

- Magáé a báró úré - felelte az egyik lovász -, legalábbis más nem tart rá igényt. Futtában fogtuk el, szinte gőzölgött és tajtékzott a dühtől, úgy menekült a berlifitzingi égő istállóból. Azt hittük, az öreg gróf ménesébe való, az idegen lovak ménesébe, s visszavittük, hogy eltévedt. De az ottani lovászgyerekek tudni se akarnak róla; ami elég különös, mert hisz világos jeleit látni rajta annak, hogy alig menekült ki a lángokból.

- A billog is be van sütve a homlokába: W. V. B. - szólt közbe egy másik lovász -, azt hittem hát, hogy Berlifitzing betűi; Wilhelm von Berlifitzing - de az egész kastély kereken tagadja, hogy ismerné.

- Roppant különös! - szólt a fiatal báró eltűnődő arccal, s szemmel láthatólag nem is gondolt szavainak jelentésére. - Jól mondod, különös ló - csodálatos egy ló! Ámbátor, jól mondod, jól mondod, gyanús karakter, fékezhetetlen karakter; de csak hadd legyen enyém - tette hozzá némi szünet után -, talán van olyan lovas Metzengerstein Frederik, hogy magát az ördögöt is megfékezi, ha az Berlifitzing istállójából jön!

- A báró úr téved; a ló, gondolom, mondtuk is, nem a grófi istállókból való. Ha így lenne, jobban ismerjük a kötelességünket, hogysem ebbe a házba mertük volna hozni.

- Igaz! - jegyezte meg a báró szárazon; s ebben a pillanatban egy teremapród jött a palotából égő arccal, szapora léptekkel. Gazdája fülébe suttogta jelentését, s ez a jelentés a faliszőnyeg egy kisebb darabjának hirtelen eltűnéséről szólt; megjelölte a termet, ahol történt; s rögtön aprólékos és körülményes részletekbe bocsátkozott; s noha mindent halk hangon mondott, egy szó sem kerülte ki a lovászok fölzaklatott kíváncsiságát.

Az ifjú Frederiket e párbeszéd alatt szemmel láthatólag vegyes érzések raja izgatta. De nemsokára visszanyerte önuralmát, és határozott malícia kifejezése ült arcára, amint kiadta az ellentmondást nem tűrő rendelkezést, hogy a szóban forgó szobát azonnal zárják el, és a kulcsot adják neki.

- Méltóztatott hallani a vén vadász Berlifitzing szerencsétlen halálát? - szólt a báróhoz egyik jobbágya, míg az apród távozása után a markos paripa, melyet a főúr már magáénak elfogadott, kettőzött dühvel táncolt és rúgkapált a hosszú fasor mentén, mely a palotától a metzengersteini istállókig nyúlott.

- Nem! - felelte a báró hirtelen a beszélő felé fordulva. - Meghalt! Jól hallottam?

- Bizony így igaz, báró úr! Nem rossz hír, gondolom, senki fülében, aki a báró úr nevét viseli.

Futó mosoly villant föl a hallgató arcán.

- Hogy halt meg?

- Meggondolatlan igyekezetében, hogy kimentse vadászménesének valamelyik tagját, maga is nyomorultan a lángok közt veszett.

- I-ga-zán! - tagolta a báró, mintha lassan és megfontoltan engedné hatni magára valamely izgató gondolat igazságát.

- Igazán - ismételte a jobbágy.

- Rémes! - szólt az ifjú hidegen, és nyugodtan bement a palotába.

Ettől a naptól kezdve határozott változás állt be a feslett ifjú báró Frederik von Metzengerstein életmódjában. Valóban, viselkedése minden várakozást megcsalt, és nemigen volt összhangban a számító lányos anyák szempontjaival; szokásai és modora még kevésbé mutattak rokonságot a szomszédságbeli arisztokrácia szokásaival és modorával, mint azelőtt. Sose látták birtokának határain kívül, s ebben a tág és társas világban teljesen társtalan volt - hacsak talán annak a természetfölötti, féktelen és lángszínű paripának, amelyet mostantól kezdve folyton lovagolt, nem volt valami rejtelmes joga a baráti címre.

Mégis, még jó darabig újra meg újra számtalan meghívás érkezett a szomszédság részéről. "Nem tisztelné meg báró úr ünnepélyeinket jelenlétével?" "Nem csatlakozik hozzánk a báró egy medvevadászatra?" - "Metzengerstein nem vadászik"; "Metzengerstein nem óhajt megjelenni" - volt a gőgös és lakonikus válasz.

Ilyen ismételt sértéseket nem tűrhetett a büszke nemesség. A meghívások vesztettek szívélyességükből, ritkultak, s idővel egészen elmaradtak. Sőt a szerencsétlen gróf Berlifitzing özvegye sokak hallatára azt a kívánságot fejezte ki, hogy "üljön hát otthon a báró, mikor legkevésbé kívánna otthon ülni, ha már megveti a magához való társaságot; s lovagoljon, mikor csöpp kedve se lesz lovagolni, ha már jobban érzi magát egy ló társaságában". Ez persze az öröklött neheztelésnek meglehetősen együgyű kirobbanása volt; s csak azt bizonyítja, mennyire értelmetlenné válnak a szavaink, ha szeretnénk nagyon határozottak lenni.

A könyörületesebb szívűek azonban a fiatal mágnás viselkedésének megváltozását a fiú természetes fájdalmának rovására írták szüleinek korai elvesztén; ugyanezek megfeledkeztek arról, mily istentelen és bűnös módon élt éppen abban a rövid periódusban, mely közvetlen erre a kettős halálesetre következett. Sőt akadtak, akik szerint "talán túlságosan is rátarti következetességére és méltóságára". Mások megint - akik közt megemlíthetjük a család orvosát - nem haboztak beteges melankóliáról és idegeinek terheltségéről beszélni; míg a tömeg között még kétértelműbb, homályosabb célzások is keringtek.

Tudniillik a báró perverz ragaszkodása legutóbb szerzett ménjéhez - amely ragaszkodás csak újabb erőt látszott nyerni az állat vad és szinte démoni karakterének minden új példájából - végre is minden józan ember szemében természetellenesen forró és visszataszító szenvedéllyé vált. A dél ragyogásában - az éjszaka halálos óráján - betegen vagy makkegészségesen - szélcsöndben s viharban - az ifjú Metzengerstein mintha odanőtt volna a roppant ló nyergébe; hisz alig fékezhető szilajsága oly tökéletes összhangban volt tulajdon lelkével.

Egynémely más körülmény, a legutóbbi eseményekhez ráadásul, valósággal földöntúli és csodás jelleget adott a lovas mániájának és a ló képességeinek. Pontosan fölmérték azt a teret, amit egyetlen ugrással átugratott; s úgy találták, hogy az hökkentő differenciával múlja felül a legmerészebb képzelet várakozásait. Aztán: a báró nem adott külön nevet az állatnak, pedig ménesének összes többi lovát jellemző névvel illette. Az új ló istállóját is a többitől bizonyos távolságban jelölte ki; s ami a csutakolását, s egyéb körülötte szükséges műveleteket illette, senki sem merhetett vállalkozni rájuk, csak a tulajdonos személyesen; sőt még csak be se léphetett senki más ennek a lónak az elkülönített istállójába. Azt is meg kell jegyezni, hogy ámbár a három lovásznak, akik a berlifitzingi istállóégésből menekülő lovat elfogták, sikerült futását láncfékkel és hurokkal megállítania, mégsem merte egyikük sem teljes biztonsággal állítani, hogy e veszélyes küzdelem folyamán, vagy akár később kézzel illette volna az állat testét. Nemes és jó ösztönű paripák magatartásában talán nem is olyan ritkák a magasabb rendű értelem példái, hogy különös figyelmet keltenének: de voltak bizonyos körülmények, amelyek még a legtamásabb és legjózanabb ember érdeklődését is szinte lenyűgözték; s azt mondják, megtörtént, hogy a körülálló tömeg borzadva hőkölt vissza az állat sokatmondó, értelmet tükröző dobbantásától; megtörtént, hogy az ifjú Metzengerstein is elsápadt és megtántorodott a ló emberi pillantású szeme előtt.

A báró környezetében mégsem kételkedett senki, hogy a fiatal mágnás meleg szeretettel szereti tüzes természetű paripáját; legalább senki, egy jelentéktelen és idétlen kis apródot kivéve, aki torz külsejével mindenkinek útjában volt, s akinek véleménye semmit sem nyomott a latban. Ő - ha ugyan az ő gondolatait egyáltalán érdemes említeni - elég arcátlan volt azt állítani, hogy gazdája mindig valami érthetetlen s alig észrevehető borzadállyal ugrik az új ló nyergébe; és hogy szokásos hosszú lovassétáiból hazatérve, mindannyiszor valami diadalmas gonoszság kifejezése torzítja el arcának minden vonását.

Egy viharos éjen Metzengerstein, nehéz álomból riadva, mániákus módjára rohant le szobájából, vad sietséggel pattant nyeregbe, nagyokat szökkenve tűnt el az erdő útvesztőjében. Ily megszokott esemény nem kelthetett különös feltűnést; de szolgái ezúttal aggodalmas feszültséggel várták visszatértét, mert néhány órával távozása után azt vették észre, hogy a Metzengerstein-palota bámulatos mívű és pompázó oromfalai recsegnek és ropognak, és alapjukig meginganak valami féktelen tűz sűrű és élénk lángtömegében.

A tűz, alighogy észrevették, máris szörnyű pusztítást végzett, így láthatólag reménytelen volt minden erőfeszítés, hogy megmentsék az épületnek bármely részét is. A megriadt szomszédság állt hát tétlenül körös-körül, és némán, szinte megrendülten bámészkodott. De nemsokára új rettenet kötötte le a tömeg figyelmét, s mutatta meg, mennyivel erősebb izgalmat kelt az emberi sokaság érzelmeiben az emberi szenvedés szemlélete, mint az élettelen anyag legrémesebb látványa.

A vén tölgyfasor mentén, mely az erdőségből a Metzengerstein-palota főbejáratához vezet, egy ló tűnt fel, amint födetlen fejű, zilált ruhájú lovasával nyergében, oly vad szökkenésekkel közeledett, hogy megszégyenítette a Zivatar Démonát.

Látszott, hogy a vágta irányát nem a lovas szabja meg. Eltorzult arca, görcsösen összeránduló teste emberfölötti erőfeszítésről tanúskodott; de hang, egy árva sikolyt kivéve, nem röppent el kisebesedett ajkáról, melyet a rémület kínjában véresre harapott. Egy pillanat, s a paták csattogása élesen, fülsértően verődött vissza lángok bömbölése és szelek sivítása fölött - még egy pillanat, s a mén egyetlen nekiiramodással átszökkent a kapun, és a várárok fölött fölrohant a palota rengő lépcsőin, s lovasával együtt eltűnt a kavargó tűz örvényében.

A zivatar dühe hirtelen alábbhagyott, és halotti, baljós csönd állt be. Az épületet még fehér láng borította, mint egy síri lepel, s messze kilövellve a nyugodt légkörbe, valami természetfölötti fény villant; míg a palota ormai fölé egy súlyos füstfelhő telepedett, kolosszális, és alakot öltött - egy lóét.

Babits Mihály fordítása

 

LIGEIA

S benne lakozik az akarat, mely nem hal meg. Ki ismeri
az
akarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy akarat,
mely szent feszültségével mindenen áthat. Az ember nem
adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát
teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának
gyarlósága folytán.

Joseph Glanvill

Ha lelkem üdvössége függne tőle, akkor sem tudnék visszaemlékezni, hogyan, mikor, de még arra sem, hogy tulajdonképpen hol ismerkedtem meg Lady Ligeiával. Hosszú évek folytak azóta el, s memóriám gyönge a sok szenvedéstől. Vagy talán azért nem tudom ma emlékembe hívni ezeket a részleteket, mert valójában kedvesem alakja, ritka tanultsága, különleges s mégis szende hatású szépsége s halk zenés nyelvének megborzongató és elbűvölő ékesszólása oly állandó és titkos fokokban tették meg útjukat szívembe, hogy lassú, de biztos hódításuk története észrevétlen és ismeretlen maradt. Mégis, azt hiszem, legelőször és legtöbbször a Rajnánál találkoztam vele, egy nagy, omladozó, régi városban. A családjáról - csakugyan, arról beszélt egyszer. Kétségkívül távolmúltba vesző régiségű család. Ligeia! Ligeia! Betemetkezve tanulmányaimba, melyek igazán oly természetűek, hogy minden másnál inkább alkalmasak eltompítani a külső világ benyomásait, csak ez az édes szó - Ligeia - hívja szemem elé fantáziámban annak a képét, aki nincsen többé. S most, mialatt írok, fölvillan bennem a csodálkozás, hogy sohase tudtam a vezetéknevét annak a leánynak, aki barátnőm és jegyesem volt, aki tanulmányaim társa s végtére szívem asszonya lett. Játékos parancs volt Ligeia részéről? vagy szerelmem erejének próbája, hogy erről a pontról sohase kérdezzem? vagy inkább a saját szeszélyem volt - vadul regényes áldozat szenvedélyes odaadásom oltárán? Csak magára a tényre emlékszem határozatlanul - s csoda-e, ha teljesen elfeledtem a körülményeket, melyek okozták azt vagy kísérték? Valóban, ha valaha a szellem, melyet a regény szellemének hívnak - a bálványimádó Egyiptom sápadt és ködszárnyú Ashtophet-je - lebegett baljós házasságok fölött, a szólásmód szerint, a mienk fölött minden bizonnyal ott lebegett.

Mégis van egy drága téma, amelyre nézve emlékezetem nem hagy cserben. Ez a téma Ligeia személye. Termetre magas volt, kissé inkább vékony, sőt későbbi napjaiban valósággal lesoványodott. Hiába próbálnám festeni tartása fenségét s nyugodt könnyűségét, vagy lépteinek érthetetlen súlytalanságát és rugalmasságát. Úgy jött s tűnt, mint egy árnyék. Ha belépett titkos dolgozószobámba, sohasem vettem észre, míg meg nem szólalt halk, édes hangjának drága zenéje, s vállamra nem tette márvány kezét. Arcának szépségét utol nem érhette más leányé. Egy ópiumálom sugárzása volt az - lélekröpítő, légies látomány, vadabb és istenibb azoknál, melyek Délosz lányainak szunnyadó lelke körül szállonganak. Pedig vonásait nem jellemezte a szabályos alkat, melyet helytelenül állítottak elénk mint tisztelnivalót a pogányok klasszikus műveiben. Igazán mondja Bacon, Lord Verulam, mikor a szépség mindenféle formájáról és fajtájáról beszél: "Nincsen magas szépség, hol nincs valami különösség az arányokban." De, ámbár jól láttam, hogy Ligeia vonásai nem mutatnak klasszikus szabályosságot - habár éreztem, hogy szépsége igazi "magas szépség" s csupa "különösség" -, mégis hiába igyekeztem felfedezni benne a szabálytalanságot s megtalálni eredetét annak az érzésnek, mely a "különöset" érezte rajta. Vizsgáltam a magas és halvány homlok körvonalát - hibátlan volt (mily hideg ez a szó isteni fenségre alkalmazva!); a halánték fölötti részleteknek a legtisztább ivorral versengő bőrét, parancsoló arányait és nyugalmát, lágy kiszögellését; s a hollófekete, sima fényű, pompázó és természetesen hullámos fürtöket, "jácintos fürteit", melyek megértették e homéri jelző teljes erejét! S néztem az orr finom vonalait - sehol sem láttam ily tökéleteset, csak a héberek kecses érmein. Ugyanaz a kényes simasága a bőrfelületnek, az az alig észrevehető tendencia a sasorr felé, ugyanazok a harmonikusan rajzolt orrlyukak, melyek szabad szellemről beszéltek. S néztem az édes szájat. Itt igazán diadalt ült minden, ami égi - a rövid felső ajk fenséges hajlása, s az alsónak lágy, gyönyörittas álma; nevető gödröcskék és beszédes színek; a fogak, amelyek majdnem vakító fénnyel villogtatták vissza minden sugarát annak a szent fénynek, mely derűs, szelíd s mégis oly ragyogva ujjongó mosolyából, e mosolyok mosolyából rájuk esett. És kutattam álla képződését - s itt megtaláltam gyöngéd szélességét, puhaságát és méltóságát, teltségét és szellemiségét a görög mintáknak: annak a vonalnak, amelyet Apollón isten csak álmában tárt az athéni Kleomenész elé. S végül Ligeia nagy szemébe néztem.

Szemekre nincs példánk a messze ókorból. S lehet is, hogy éppen a szemekben, hogy éppen kedvesem szemében rejlett a titok, melyre Lord Verulam céloz. Azt kell hinnem, hogy sokkal nagyobb volt, mint emberi fajtánk átlagos szemei. Tágabb volt még, mint a Nourjahad-völgybeli törzseknek legtágabb, legtelibb gazellaszeme. De ez alig tűnt föl Ligeiánál, csak néha, a feszült izgalom pillanataiban. S ilyen pillanatokban szépsége - legalább így látta hevült fantáziám - földfölötti vagy földöntúli lények szépsége volt, a török hurik mesés szépsége. A szemgolyók színe a legragyogóbb fekete, és messze fölöttük rendkívül hosszú, koromsötét szempillák ernyőztek. A körvonalában kissé szabálytalan szemöldök színe ugyanaz volt. A "különösség" azonban, amit e szemekben találtam, egészen más természetű, semmi köze formához, színhez, ragyogáshoz, s mindent összevéve, a kifejezés lapjára írandó. Ah, értelmetlen szó! Puszta hangzásod nagy szélessége mögött mennyi tudatlanságot sáncolunk el a lelki világ dolgaiban! Ligeia szemének kifejezése! Hogy tűnődtem hosszú órákon át rajta! Hogy küszködtem egész nyári éjjeleken, mélyébe hatolni! Mi volt az - az a Démokritosz kútjánál mélyebb valami -, mely kedvesem szembogarának mélyeiben rejlett? Mi lehetett? Rabbá tett a vágy, hogy fölfedezzem. Ó, azok a szemek! azok a nagy, azok a csillogó, azok az isteni szemgolyók! Léda ikercsillagává lettek számomra, s én legájtatosabb csillagászuk.

Nincs a lélek tudományának számos érthetetlen anomáliája közt megborzongatóbban izgató tény, mint az - amiről, úgy hiszem, sohase beszélnek az iskolákban -, hogy ha föl akarunk idézni emlékünkben valamit, amit régen elfeledtünk, sokszor egészen a küszöbén vagyunk az emlékezésnek, anélkül, hogy végre is képesek volnánk visszaemlékezni. S így mennyiszer, míg feszülten kutattam Ligeia szemeit, éreztem közel kifejezésüknek teljes megértését - egészen közel már - s mégsem birtokomban - közeledni s megint teljesen eltűnni! És - különös, ó, mindennél különösebb rejtély! - a világ legközönségesebb dolgaiban ezer meg ezer analógiát találtam erre a kifejezésre. Úgy értem, hogy abban az időben, mikor Ligeia szépsége lelkembe szállt, hogy ott mint egy oltáron lakozzék, az anyagi világ sok jelenségéből oly érzést szűrtem ki, mely távolról hasonlított ahhoz, amit az ő nagy, fényes szeme keltett mindig bennem. De azért ez nem segített arra, hogy ezt az érzést jobban meghatározni, vagy analizálni, vagy akár csak állandóbban szemlélni tudjam. Ráismertem, mondom, olykor egy hirtelen felnyúló szőlővessző megpillantásánál - egy moly, egy lepke, egy hernyóbáb, egy futó vízerecske szemléletében. Megéreztem az óceánban; vagy egy meteor zuhanásában. Megéreztem szokatlanul öreg emberek tekintetében. S van egy-két csillag az égen - egy különös, egy hatodrendű csillag, dupla és színjátszó, nem messze a Lyra alfájától -, amelynek teleszkópi vizsgálatánál mindig tapasztaltam ezt az érzést. Ez töltött el húros hangszerek némely hangjaira s nemritkán könyvek egyes helyeinek elolvasásánál. Számtalan más példa közül hadd említsek egy passzust Joseph Glanvill egyik kötetéből, mely - talán csak furcsasága által: ki tudja? - csalhatatlanul előidézte bennem ezt az érzést:

"S benne lakozik az akarat, mely nem hal meg. Ki ismeri az akarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy akarat, mely szent feszültségével mindenen áthat. Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán."

Évek hossza s későbbi elmélkedés ugyan képessé tett kinyomozni valami távoli kapcsolatot az angol moralisták e helye s Ligeia karakterének egy oldala között. A gondolatnak, cselekvésnek és beszédnek valami különös feszültségét tapasztaltam benne, s ez lehet, hogy eredménye vagy legalább jele volt annak a hatalmas akaratnak, mely hosszú ismeretségünk folyamán nem adta más, közvetlenebb bizonyságát létezésének. Minden nő közt, akit valaha ismertem, ő, a külsőleg nyugodt s mindig szelíd Ligeia volt legviharosabban zsákmánya a zord szenvedély vad keselyűinek. De szenvedélyének nagyságáról nem alkothattam fogalmat, csak szemének abból a csodálatos kitágulásából, ami gyönyör és rémület volt nekem egyszerre - csak rendkívül halk hangjának majdnem bűvös lejtéséből, tisztaságából, melódiájából és édességéből - csak vad szavainak kitörő energiájából, amiket rendesen használni szokott, s amiknek erejét megkettőzte nyájas beszédmódjának kontrasztja.

Szóltam már Ligeia tanultságáról; rendkívüli volt az - amilyent sohasem láttam még asszonyban. Mélyen behatolt a klasszikus nyelvekbe, s ameddig az én ismereteim terjedtek Európa modern nyelvjárásaiban, sohasem értem őt hibán. De hát egyáltalán értem-e valaha Ligeiát hibán, a kérkedő akadémikus erudíciónak akár legabsztrúzabb tárgykörében is, amit legjobban bámul, egyszerűen mert legkevésbé ismer, a laikus? Mily különösen - mily megborzongató módon kényszerítette ki figyelmemet később, igazán csak később, ez az egy pontja feleségem karakterének! Azt mondtam, hogy tudása olyan volt, amilyent sohasem ismertem asszonyban - de él-e férfi is, akinek szelleme átjárta, és nem gyümölcstelenül járta át, a morális, fizikai és matematikai tudományok minden tág mezejét? Akkor nem láttam még, amit most tisztán megállapíthatok: hogy Ligeia ismeretei gigásziak, megdöbbentőek voltak; mégis eléggé tudatában voltam végtelen fölényének arra, hogy valóságos gyermeki bizalommal engedjem át magam vezető irányításának a metafizikai kutatásnak abban a kaotikus világában, melyet házasságunk korábbi éveiben valódi szenvedéllyel tanulmányoztam. Mekkora diadallal, mily éles gyönyörrel, minden éteri reménységnek micsoda fölfokozásával éreztem, amint fölém hajolt, míg elvesztem a tudományokban, amelyeket kevesen tanulnak, még kevesebben tudnak valaha, fokonként tárulni elibém azt a csodálatos diadalpályát, amelynek hosszú, pompás és teljesen járatlan ösvényén valami Isteni Tudás célja felé haladhatok... Ó, sokkal istenibb, hogysem tilos ne lenne!

Mily szívbe markolónak kellett hát lenni a fájdalomnak, amellyel néhány év múltán azt láttam, hogy nem alaptalan reményeim váratlan szárnyra kapnak s elröpülnek! Ligeia nélkül csak tapogatózó gyermek voltam, kit meglepett az éj. Csak az ő jelenléte, csupán az ő olvasottsága tudott élénkebb fényt vetni a transzcendentalizmus ezer rejtélyére, melyben elmerültünk. Szemének sugárzó csillogása híján a lobogó és aranyos betűk szürkébbek lettek, mint Szaturnusz ólma. S e szem most mind ritkábban világította meg a lapokat, melyek fölött görnyedeztem. Ligeia beteg lett. A vad szempár nagyon is - túlontúl glóriás sugárban villogott; a halavány ujjak a sír átlátszó viaszszínébe öltöztek, s a kék erek a magas halántékon a leggyengébb emóció árapályával is földagadtak, és mélybe horpadtak. Láttam, hogy halnia kell - s kétségbeesve küzdöttem lelkemben a szörny Azráellel[19]. De szenvedélyes asszonyom küszködése, nagy bámulatomra, még hevesebb volt a magaménál. Kemény természetében sok olyan vonás rejlett, ami azt a hitet keltette bennem, hogy ő félelem nélkül fogadja a halált - de nem úgy lett. A szó képtelen rá, hogy fogalmat adjon a kétségbeesett ellenállásról, amellyel ő az Árnyék ellen harcolt. Kínokban nyögtem a gyötrelmes látványra. Vigasztaltam volna, érveltem volna félelmei ellen; de vad vágyának feszültségében - élni, élni, csak élni - vigasz és érv egyként a legképtelenebb őrültségnek hatott. Ám egész az utolsó pillanatig, egzaltált lelkének leghevesebb vonaglása közt is, modorának külső nyugalma meg nem rendült. Szava még lágyabb lett, halkabb lett, de a nyugodtan kiejtett szavak vad jelentésén nem szívesen időzik emlékem. Agyam szédült, amint bűvölten figyeltem ajkáról valami halandó zenénél zenébb melódiát - és oly sejtelmeket és vágyakat, amiket halandó lélek még nem ismert.

Hogy engem szeretett, abban nem kételkedhettem; s könnyen gondolhattam, hogy oly kebelben, mint az övé, a szerelem nem közönséges szenvedélyként uralkodhatik. De ragaszkodásának teljes erejét csak a halállal szemben ismertem meg. Kezem kezében tartva, hosszú órákon át öntötte ki előttem szíve áradását, melynek több mint szenvedélyes odaadása a bálványimádásig emelkedett. Hogyan érdemeltem, hogy ily vallomások üdvözítsenek? Hogyan érdemeltem, hogy kedvesem elvesztve kárhozzam el abban az órában, amikor ezeket megtette? De elviselhetetlen volna számomra e tárgynál időznöm. Hadd mondjak csak annyit, hogy Ligeiának több mint asszonyi belefeledkezése ebbe a jaj! semmiképp meg nem érdemelt, teljesen méltatlanra pazarolt szerelembe, végre megértette velem, mért tapadt oly vad vággyal az élethez, mely most oly rohamosan szállt el belőle. Ez a vad vágyakozás, az élet sóvárgásának ez a mohó heve - élni! csak élni! -, ez az, amit nincs hatalmam rajzolni - nincs szavam kifejezni.

Azon az éjfelen, mikor elszenderült, parancsolólag oldalához intett, s arra kért, hogy mondjak el előtte egy verset, amit ő maga írt pár nappal azelőtt. Engedelmeskedtem. És a vers pedig ez volt:

Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben-ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
Súg-búg a szinpadon,

S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
Örökre, aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a szinfalak
Magányaiból.

Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz
.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll,
S szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős
."

- Nagy Isten - kiáltott Ligeia félsikollyal, talpra ugorva s görcsös mozdulattal nyújtva karjait az ég felé, amint e soroknak végére értem. - Nagy Isten! Mennyei Atya! így lesz ez mindig, menthetetlenül? ezt a győztest senki se győzi le? Nem vagyunk-e mind a te részeid és darabkáid? Ki ismeri - ó, kicsoda ismeri az akarat titkait s erőit? Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán...

S most, mintegy kimerülve az izgalomtól, hagyta fehér karjait lehullni, s ünnepélyesen visszatért halálos ágyába. S mikor kilehelte utolsó sóhaját, valami halk suttogás keveredett velük ajkain. Föléjük hajtottam fülemet, s tisztán kivehettem, újra, a Glanvill passzusának zárószavait:

"Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán..."

Ligeia meghalt; s én, szinte porba sújtva fájdalmamtól, nem bírtam ki tovább sivár lakásom magányát a Rajna borús és omló városában. Amit a világ gazdagságnak nevez, nem hiányzott nekem. Ligeia hozománya nagyobb volt, sokkalta nagyobb volt, mint amennyit közönséges halandók asszonyukkal kapnak. Így párhónapnyi lankadt és céltalan bolyongás után megvásároltam s valamelyest kitataroztattam egy régi klastromházat, melyet nem fogok megnevezni, a szép Angolország egyik legvadabb s legkevésbé ismert részében. Az épület sötét és komor fensége, a birtoknak valósággal elvadult képe, s a sok idő-szentelte méla emlék, mely e házhoz és birtokhoz fűződött, sok tekintetben hozzáillettek a teljes elhagyatottság érzéséhez, mely az ország e távoli és lakatlan tájára kergetett. De, habár a klastrom külseje, falai zöldellő omladozásában, csak kevés változást szenvedett, belül gyermekes perverzitással engedtem teret - s tán halvány reménnyel is, hogy enyhíti bánatom - oly fényűzésnek, mely különb volt, mint a királyoké. Ily kéjelgésekre szinte már legkorábbi éveimben bizonyos hajlam ivódott lelkembe, s most azok újra föltámadtak bennem, mintha megint gyermekké tett volna a bánat. Sajnos, hogy valósággal a kezdődő őrület csíráit lehetett volna fölfedezni pompás és fantasztikus függönyeimben, ünnepélyes egyiptomi faragványaimban, szobáim vad párkánydíszeiben és bútorzatában, s aranybojtos szőnyegeim bolondházba való mintáiban! Az ópium nyűgeivel hálózott rab voltam, munkám s napirendem az álmok színeit öltötte. De nem szükség részleteznem e fonákságokat. Hadd beszéljek csak arról az egyetlen s örökre átkozott szobáról, ahova a lelki zavar egy pillanatában mint ifjú asszonyomat vezettem be az oltár mellől - mint a soha nem feledett Ligeia utódját - a szőke hajú és kék szemű Lady Rowena Trevanion of Tremaine-t.

Nincs olyan apró részlete e nászszoba architektúrájának és dekorációjának, amely ne állna ma is tisztán szemem előtt. Hol volt az esze menyasszonyom gőgös famíliájának, mikor elvakítva az arany szomjától, megengedték, hogy lányuk - ily bálványozott fiatal leány - átlépje egy ily módon bútorozott szoba küszöbét? Azt mondtam, hogy aprólékosan emlékszem a szoba részleteire - viszont fő fontosságú motívumait sajnosan elfeledtem -, s itt nem volt rendszer, nem volt összhang e hivalkodó fantasztikumban, mely fogózót adna az emlékezetnek. A szoba a kastéllyá alakított monostor egy magas tornyában feküdt, formája ötszögű, s térfogata nagy volt. Az ötszög egész déli oldalát elfoglalta az egyetlen ablak - óriási, töretlen üveglap, velencei üveg -, csak egyetlen tábla, s ólomszín árnyalattal, úgyhogy, akár a nap, akár a hold sugara hatolt át rajta, kísértetes fénnyel esett a szobában levő tárgyakra. E hatalmas ablak felső részét egy vén vadszőlő ágainak kacskaringós szövedéke borította, fölkúszva a torony masszív falaira. A mennyezet, sötét és komor tölgyfából, túlzottan magas volt, bolthajtásos, és aprólékosan telecifrázva valami félig gótikus, félig a druidáktól származó vonalvezetés legvadabb és leggroteszkebb példányaival. E komor bolthajtás legközepének rejtekéből hosszúkás láncszemekből font egyetlen aranyláncon egy hatalmas tömjéntartó függött, ugyancsak aranyból, arab mintájú rajzzal, sűrűen s oly mesterkélt módon lyuggatva, hogy részeiből ki és be örökösen, mintha kígyók élete volna bennük, felemás színű lángok új meg új lövellései vonaglottak.

Körös-körül egynéhány keleti formájú ottomán s aranykandeláber állott különböző zugokban elhelyezve, és ott volt az ágy is - a menyasszonyi ágy -, indus mintájú, s alacsony s tömör ébenből faragott, palástos mennyezettel. A szoba mindenik sarkában pedig egy-egy gigászi feketegránit szarkofág állt, a luxori királysírokból való, vén fedelük tele emberemlékezetet meghaladó régiségű domborművekkel. De ó! a terem kárpitozásában tetőzött ez a különös fantázia. A magas falakról - rengeteg, sőt arányavesztett magasságból - nagy ráncokban tetőtől padlóig súlyos és tömött hatású kárpitok csüggtek, és e kárpitok anyaga ismétlődött a padozat szőnyegzetében, az ottománok és az ébenágy takaróiban, az ágy palástos mennyezetében s a függönyök pompás tekervényeiben, melyek az ablakot részben beárnyalták. Ez az anyag a leggazdagabb aranyszövet volt. De egész felületét szabályos közökben körülbelül egy láb átmérőjű arabeszkfigurák pettyezték, a legfeketébb koromszín mintákban dolgozva bele a szövetbe. Ám e figurák csak akkor mutatták a valóságos arabeszk karakterét, ha egy bizonyos szemszögből nézték őket. Valami furfanggal - mely manapság már elég közönséges, s tulajdonképp a régiségnek egészen távoli koraiba nyomozható vissza - úgy voltak készítve, hogy hatásukat folyton változtatták. Aki belépett a terembe, az egyszerű torz alakoknak látta őket; de közelebb lépve, ez a látszat lassanként eloszlott; s lépésről lépésre, amint a látogató helyzetét változtatta, kísértetes formák vég nélkül egymásra tolongó sokaságával látta magát környezve, amilyenek a normannok babonáiban szerepelnek, vagy szerzetesek bűnös álmaiban kelnek életre. A fantazmagória hatását nagyban növelte, hogy állandó erős széláramot vezettem be mesterségesen a drapériák mögé - ami az egésznek valami borzongató és barátságtalan elevenséget adott.

Ilyen termekben - ilyen nászszobában - töltöttem Lady of Tremaine-nel házasságunk első hónapjának átkozott óráit - s alig éreztem nyugtalanságot. Hogy új asszonyom riadozott kedélyemnek vad szeszélyességétől - hogy már-már került, s nemigen szeretett -, észre kellett vennem; de az nekem inkább örömöt okozott, mint ellenkezőjét. Én is utáltam őt, nem annyira emberi, mint ördögi gyűlölettel. Emlékem visszaszállt - s ó, micsoda erejével a bánatnak! - a szeretett, a szép, a fenséges, a sírba fektetett Ligeia felé. Tobzódtam az ő tisztaságának, okosságának, magasztos, éteri jellemének, szenvedélyes, bálványimádó szerelmének idézgetésében. S most égett csak föl szellemem teljesen, szabadon az ő tüzének minden lángjaiban. S ópiumálmaim izgalmában - mert a szokás e kábítószer béklyóiba láncolt - hangosan kiáltottam nevét az éjszaka csendjében, vagy nappal vad völgyek árnyékos rejtekeiben, mintha a halott hölgy iránti vágyam vad mohósága, ünnepi szenvedélye, emésztő lobogása visszahozhatná őt földi útjára, amelyet elhagyott - lehet-e igaz, hogy örökre?

Házasságunk második havának elején Lady Rowenát hirtelen betegség támadta meg, és felépülése lassú volt. A láz, mely sorvasztotta, nyugtalanná tette éjeit; s félálmainak zavaros állapotában valami hangokról és mozgásokról beszélt, a toronyszobában s a toronyszoba körül, melyek, úgy gondoltam, csak rendetlen képzeletéből, vagy talán magának a szobának fantasztikus benyomásából eredtek. Végre lábadozott - fölgyógyult. De csak rövid idő múlt el, s egy második, még hevesebb betegség döntötte újból a szenvedés ágyába; s ezt a rohamot elejétől fogva gyenge alkata soha teljesen ki nem heverte. Rosszullétei ez időtől kezdve ijesztő jellegűek lettek, s még ijesztőbb volt gyakoriságuk, úgyhogy orvosainak minden tudásával s nagy igyekezetével dacoltak. A krónikus baj növekedtével - amely sokkal jobban befészkelte magát szervezetébe, hogysem emberi eszközökkel ki lehetett volna irtani - lehetetlen volt észre nem vennem kedélye ideges izgatottságának párhuzamos fokozódását. Jelentéktelen okok mindinkább megmagyarázhatatlan félelmet keltettek benne. Megint azokról a hangokról beszélt, s most még sűrűbben és makacsabban - azokról a halk, gyenge hangokról -, azokról a szokatlan mozgásokról a kárpitok és függönyök között, melyekre az imént céloztam.

Egy éjjel, szeptember vége felé, a szokottnál még nagyobb nyomatékkal kényszerítette figyelmembe ezt a nyugtalanító témát. Éppen valami hánykódó álomból riadt, s én félig aggodalom, félig határozatlan rémület érzéseivel figyeltem kiaszott arcának rándulásait. Ott ültem mellette, ébren ágya mellett, az indiai ottománok egyikén. Félig fölemelkedett fektéből, s komoly és halk suttogással beszélt hangokról, amiket hallott, de amiket én nem voltam képes hallani, mozgásokról, amiket ő látott, s én nem voltam képes észrevenni. A szél hevesen áramlott a kárpitok mögött, s én meg akartam mutatni neki - amit, bevallom, magam sem hittem egészen -, hogy ezek a szinte tagolatlan leheletek s a falak figuráinak e könnyed változásai csak a szél megszokott áramlásának természetes következményei. De halálos sápadtság öntötte el arcát, s láttam, hogy minden igyekezetem, mellyel meg szerettem volna nyugtatni, hiábavaló. Úgy tetszett, mintha elájulna, és senki sem volt közel, hogy segítséget hívjak. Eszembe jutott, hol találhatok egy palack könnyű bort, amit az orvosok rendeltek neki, s átsiettem a szobán, hogy elhozzam. De amint a tömjéntartó fényébe értem, két riasztó természetű körülmény vonta magára figyelmemet. Úgy éreztem, hogy valami tapintható, bár láthatatlan tárgy suhan el könnyedén mellettem, s úgy láttam, hogy az aranyszőnyegen, a gazdag fénykéve kellős közepén, amelyet a tömjéntartó vetett, egy árnyék hever - egy halvány, határozatlan és angyali lengeségű árnyék - egy árny árnyékának képzelhettem volna. De épp mértéktelen ópiumadag izgalma hevített, s alig vetettem ügyet mindezekre, nem is szóltam róluk Rowenának. Megtalálva a bort, újra átmentem a szobán, kitöltöttem egy teli serleggel, s az ájuló hölgy ajkaihoz vittem. De ő most némileg magához tért, és maga átvette a serleget, míg én a mellettem álló ottománra hulltam, szemem a beteg testére nyűgözve. Ekkor történt, hogy határozottan észleltem valami könnyű lépést a szőnyegen s az ágy közelében; s a következő másodpercben, amint Rowena épp ajkaihoz emelte a bort, láttam, vagy talán álmodtam, hogy látom, mintegy a szoba egének valami láthatatlan fellegéből, egy fénylő és rubinszín folyadék három-négy nagy cseppjét hullani a serlegbe. Én láttam - Rowena nem. Habozás nélkül fölhajtotta a bort, s én nem akartam szólni neki olyanvalamiről, ami, végre is, úgy gondoltam, nem lehetett más, mint heves képzeletem szuggesztiója, melyet a beteg hölgy félelme, az ópium s az éji óra kórosan aktívvá tett.

De nem zárhattam el a saját észleletem elől azt a körülményt, hogy közvetlen azután, mikor a rubincseppek lehulltak, gyors rosszabbodás állott be feleségem állapotában; úgyhogy a rájövő harmadik éjszakán szolgálói már a sír számára öltöztették föl őt, s a negyediken egymagam ültem halotti lepelbe burkolt testével abban a fantasztikus szobában, mely egykor mint menyasszonyomat fogadta. Ópium szülte vad víziók lebegtek árnyakként előttem. Nyugtalan szemmel néztem a terem sarkaiban álló szarkofágokat, a drapéria változó figuráit, s a felemásszín lángok vonaglását fönn a tömjéntartóban. Majd amint ama minapi éjszaka körülményei villantak elmémbe, tekintetem arra a pontra esett, az illatszóró fénykévéje alatt, ahol az árny tűnő nyomait láttam. De az árny már nem volt ott; s nagyobb és szabadabb lélegzettel pillantásomat az ágyon fekvő sápadt és merev alakra fordítottam. Ekkor ezer emlék tolult felém - Ligeiáról -, s egy áradás viharos erejével tért vissza szívembe az az egész kimondhatatlan fájdalom, amivel őt néztem valaha halotti leplében. Az éj fogyott; s még mindig - keblem tele keserves gondolatokkal egyetlen és legfőbb szerelmemről - ott ültem, Rowena holttestét bámulva.

Éjfél lehetett, vagy talán előbb, vagy később még, mert nem törődtem akkor az órával, hogy valami zokogás, halk, lágy, de nagyon határozott, vert föl ebből az álmodozásból. Éreztem, hogy az ébenágyból jön - a halál ágyából. Babonás félelem gyötrelmében hallgatóztam - de a hang nem ismétlődött. Erőltettem szemem, nem fedez-e föl mozgást a hullán - de legcsekélyebb sem volt észrevehető. Pedig nem csalódhattam. Hallottam a hangot, akármily gyöngén is, és lelkem fölriadt rá. Elszántan s makacsul csüggesztettem figyelmemet a holttestre. Több perc múlt el, mielőtt bármi történt volna, ami fényt vethetett a rejtélyre. Végre nyilvánvalóvá lett, hogy némi halvány, nagyon-nagyon gyenge, alig észrevehető színárnyalat lobbant föl arcán, s lehullott szemhéjainak apró erein. Valami kimondhatatlan borzalom és rémület között, amilyenre halandók nyelvének nincs elég erős kifejezése, éreztem, hogy szívem megszűnt verni, s tagjaim megmerevedtek ültömben. De végre bizonyos kötelességérzet föltámasztotta lélekjelenlétem. Nem kételkedhettem többé, hogy intézkedéseinket elhamarkodtuk - hogy Rowena még él. Szükségesnek látszott, hogy azonnal tegyünk valamit; de a torony nagyon is távol volt a kastélynak a szolgák által lakott részeitől - senki, aki kiáltásom hallja, s nem volt módom segítséget hívni, anélkül, hogy a szobát percekre el ne hagyjam, ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Így hát egyedül kísérleteztem, küszködve, hogy életre hívjam a halál küszöbén tétovázó szellemet. De rövid idő múlva bizonyossá lett, hogy visszaesés állt be; a szín eltűnt a szemhéjról és az arcról, márványnál fehérebb halványságot hagyva; az ajkak duplán összehúzódtak és megzsugorodtak a halál kísértetes kifejezésében; visszataszító nyirkos hidegség öntötte el rohamosan a test felületét; s tüstént bekövetkezett az ismert, kérlelhetetlen merevség. Megborzadva hullottam vissza a heverőre, amelyről oly hökkenéssel riadtam föl, s ismét átadtam magam éber látomásaimnak, melyek szenvedélyesen idézték Ligeiát.

Egy óra múlt így el, mikor - lehetséges volt ez? - másodszor észleltem valami határozatlan hangot, mely az ágy tájáról jött. Füleltem - végletes borzadályban. A hang ismétlődött - egy sóhaj volt. A holttesthez rohanva, láttam - határozottan láttam - valami remegést az ajkán. Egy perc múlva megnyíltak az ajkak, gyöngysorfogak csillogó vonalát tárva föl. Most bámulat küzdött keblemben a mély rémülettel, mely eddig ott egyedül uralkodott. Éreztem, hogy látásom elsötétül, értelmem meginog; s csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült megemberelnem magamat a feladatra, amit a kötelesség most még egyszer elém írt. Némi pír látszott már a homlokon, az arcon és nyakon; észrevehető melegség öntötte el az egész testet; sőt a szívben is gyenge dobogást lehetett érezni. A lady élt; s én kettőzött hévvel láttam az ébresztés feladatához. Halántékát és kezét dörzsöltem, megnedveztem, s minden módot fölhasználtam, amit némi tapasztalat s nem jelentéktelen orvostudományi olvasottság szuggerálhat. Egyszerre a pír eltűnt, a dobogás megszűnt, az ajkak megint halotti kifejezést öltöttek, s egy pillanat alatt az egész test magára vette azt a jeges hidegséget, azt a kékes színt, azt a feszült merevséget, azokat a horpadt körvonalakat s mindazokat az irtózatos tulajdonságokat, melyek a sírok többnapos lakóit jellemzik.

S megint elmerültem álmaimba Ligeia felől, és megint - csoda-e, ha borzadok leírva? -, megint fülemhez ért a halk zokogás az ébenágy tájáról. De miért részletezzem aprólékosan ennek az éjszakának leírhatatlan borzalmait? Miért időzzek, elbeszélve, hogyan ismétlődött a megelevenedésnek ez a rémdrámája időnként, szinte a szürke hajnalig? Hogyan süllyedt a halott minden rettenetes visszaesésnél csak még zordabb s látszólag még menthetetlenebb halálba? Hogyan tűnt föl minden új agónia valóságos harcnak valami láthatatlan ellenséggel? S hogyan eredményezett minden ily küzdelem nem tudom micsoda rejtelmes változást a halott nő arcán és személyén? Hadd siessek a befejezéshez.

A félelmes éj legnagyobb része letelt már, és ő, aki annyiszor meghalt, még egyszer megmozdult - s most élénkebben, noha teljesebb reménytelenségből, ijesztőbb bomlásból kelve, mint eddig bármikor. Most már én régóta nem küszködtem vele, sőt meg se mozdultam, hanem meredten ülve maradtam az ottománon, gyámoltalan zsákmánya vad indulatok forgószelének, melyek közül talán még kevésbé volt rémes és emésztő a végletes rettenet. A hulla, ismétlem, megmozdult, és most élénkebben, mint azelőtt. Az élet színei szokatlan energiával lobogtak föl az arcon - a tagok megereszkedtek - s ha a szemhéjak nem nyomódtak volna most még súlyosabban egymásra, s a sír kötelékei és leplei nem adtak volna az egész alaknak halotti jelleget, azt álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan lerázta a halál bilincseit. De ha ezt a gondolatot még ekkor sem fogadtam volna el teljesen, nem kételkedhettem tovább, midőn az, akire már halottruhát adtak, fölkelve az ágyról, tántorogva, erőtlen léptekkel, lecsukott szemekkel s valami nyugtalan álmodó módján bátran és tagadhatatlan előrehaladt a szoba közepéig.

Meg se rezzentem - meg se moccantam -, mert elmondhatatlan képzelmek tömege tolult egyszerre agyamba, melyek mind e különös alaknak termetével, tartásával, arckifejezésével álltak kapcsolatban - s megbénították - kővé dermesztették! Nem moccantam - csak bámultam a jelenséget. Őrült zavar volt gondolataim közt - lecsöndesíthetetlen tumultus. Lehetséges-e, hogy csakugyan az élő Rowena áll előttem? De hát egyáltalán Rowena ez - a szőke hajú, kék szemű Lady Rowena Trevanion of Tremaine? Miért, miért kell kételkednem ebben? A kötés súlyosan simult szájára - de hát nem lehet-e tényleg a lélegző Lady of Tremaine szája? És az arc - rózsák nyíltak rajta, mint élete delén -, igen, ez valóban a lélegző Lady of Tremaine bájos arca lehet... S az áll, a gödröcskékkel, mint legegészségesebb korában, nem lehet-e az övé? - de hát magasabb lett Rowena a betegsége óta? Mily kifejezhetetlen őrület ragadott meg evvel a gondolattal? Egy ugrás, és lábaihoz értem! Visszahúzódva érintésemtől, föloldotta és lehullatta fejéről a szemfedő kísértetes kötelékét, s a szoba áramló atmoszférájába nagy tömeg hosszú, zilált haj áradt ki; s e haj feketébb volt az éjfél hollótollainál. És most lassan megnyíltak az előttem álló alak szemei is. S hangosan kiáltottam:

- Itt már semmi - semmi tévedés nem lehet, ezek a teli, fekete, vad szemek - ezek elvesztett szerelmem szemei -, ezek a Lady - LADY LIGEIA szemei!

Babits Mihály fordítása

 

HOGYAN ÍRJUNK BLACKWOOD-CIKKET?

A próféta nevében - fügét vegyenek!

Török fügeárusok kiáltása

Föltételezem, hogy mindenki hallott már rólam. A nevem Signora Psyché Cleopatra. Csak az ellenségeim hívnak Sicky Clay-O'Patricknak. Tudom, hogy a Sicky csak a Psyché közönséges elferdítése, a Psyché szép görög név, "lelket" jelent (azaz engem, hisz csupa lélek vagyok), néha meg "pillangó"-t, s ez utóbbi kétségtelenül a megjelenésemre utal új bíbor selyemruhámban, az égszínkék arab kabátkával, zöld paszomány-díszítéssel és a hét narancssárga fodorral. Ami meg a Clay-O'Patrickot illeti - aki csak rám néz, rögtön tudhatja, hogy nem hívnak Clay-O'Patricknak. Ezt Miss Rhea Répa terjeszti rólam, merő irigységből. Piha, Rhea Répa kisasszony! A kis nyomorult! De mit is várhatna az ember egy répától? Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e néha a közmondás: "Könnyebb a répából vért fakasztani..." stb. (Megj.: az első adandó alkalommal eszébe juttatni.) (Megj.: orra alá dörgölni.) Hol is tartok? Ja, igen. Tudom, hogy a Clay-O'Patrick csak a Cleopatra eltorzult formája, Cleopatra királynő volt (akárcsak én. Dr. Lukasgaras mindig Szívkirálynőnek hív), és a Cleopatra, akárcsak a Psyché, szép görög név, apám meg görögöt tanult a középiskolában, s így megillet a családi nevünk, ami igenis Cleopatra és semmi esetre sem Clay-O'Patrick. Senki más nem hív Sicky Clay-O'Patricknak, csak Rhea Répa. Én Signora Psyché Cleopatra vagyok.

Mint az előbb már említettem, mindenki hallott rólam: én vagyok Signora Psyché Cleopatra, a Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért levelezési rovatának méltán ünnepelt vezetője. Dr. Lukasgaras adta nekünk ezt a címet, s azt mondja, azért esett épp erre a választása, mert úgy döng, mint egy üres rumoshordó. (Ő néha kissé közönséges, de mélyen érző lélek.) Mindig odaírjuk a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit, akár egy akadémikus, hogy Tud. Ak. Tag. Dr. Lukasgaras szerint ez annyit jelent: Tudni Akarná, de Tagadja, és nem azt, hogy az illető akadémiai tag, de hát dr. Lukasgaras olyan vicces ember, hogy sose lehet tudni, mikor mond igazat. Mi mindenesetre kitesszük a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit - K. É. K. H. a R. I. S. Ny. Á. K. - azaz Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért. Egy szó - egy betű, ami határozottan haladás a Tudományos Akadémiai Tagok három megcsonkított szavával szemben. Dr. Lukasgaras úgy véli, hogy kezdőbetűink adják a mi igazi jellegünket, de akármi legyek, ha értem, mit akar ezzel mondani.

De hiába volt a doktor minden jó szolgálata, és hiába a mozgalom minden fáradságos erőfeszítése, hogy észrevétesse magát - mindaddig, míg én is be nem léptem, nem sok sikert arattak. Az az igazság, hogy a tagok elmerültek a nagyon is sekélyes hangú vitatkozásba. A szombat esti felolvasásokat nem annyira a mélység, mint inkább a bohóckodás jellemezte. Épp csak hogy ledarálták a napirendet. Nem kutatták a mélyen fekvő okokat, az alapelveket. Egyáltalán: nem kutattak semmit. Nem fordítottak figyelmet a nagy kérdésre, a "dolgok helyénvaló voltára". Röviden: ilyen finom írás nem hangzott el egy sem. Mind olyan alacsony volt - alacsony! Semmi mélység, semmi olvasottság, semmi metafizika, semmi, amit a művelt ember spirituálisnak nevez, s amit a műveletlen dumaként bélyegez meg (dr. L. azt mondja, hogy a "dumá"-t Dumas-nak kellett volna írnom - de én ehhez jobban értek).

Mikor a mozgalomhoz csatlakoztam, minden igyekezetem arra irányult, hogy finomabb gondolkodásmódot, finomabb írásmodort honosítsak meg, s az egész világ tudja, mekkora sikerem volt. Lapunk, a K. É. K. H. a R. I. S. Ny. Á. K., legalább olyan jó tanulmányokat közöl, mint a Blackwood's Magazine. Azt mondom, a Blackwood, mert tudom, hogy a legfinomabb írások, bármiről szóljanak is, e méltán ünnepelt folyóirat hasábjain fedezhetők fel. Ezt állítottuk példaképül magunk elé, bármilyen témáról legyen is szó, s ennek megfelelően hamarosan beletanultunk a villámhírekbe. És különben is, nem olyan nehéz dolog összehozni egy igazi Blackwood-cikket, ha az ember a jó végéről fog hozzá. Persze nem a politikai cikkekről beszélek. Mióta dr. Lukasgaras megmagyarázta, mindenki tudja, hogy hogyan készülnek. Blackwood úrnak van egy szabóollója és három inasa, aki a parancsait lesi. Az egyik átnyújtja neki a Times-t, a másik az Examiner-t, a harmadik a Képes Családi Blablá-t. Mr. B. csak vág és kever. Ez hamar kész van - semmi más, csak az Examiner, a Blabla és a Times - aztán a Times, a Blabla és az Examiner - majd a Times, az Examiner és a Blabla.

De a magazin fő érdeme vegyes cikkeiben rejlik: ezek közül a legjobbak az alatt a fejléc alatt jelentek meg, amelyet dr. Lukasgaras Furcsaságok-nak hív (tekintet nélkül arra, hogy miről is szólnak), más meg Érdekességek-nek. Az ilyenfajta írásokat régóta nagyra becsülöm, de hogy megírni hogy kell az ilyesmit, azt csak azóta tudom pontosan, mióta legutóbb (a mozgalom megbízásából) meglátogattam Mr. Blackwoodot. A módszer nagyon egyszerű, bár nem annyira, mint a politikai cikkeké. Mikor fölkerestem Mr. B.-t, és tudtára adtam a mozgalom óhaját, roppant udvariasan üdvözölt, bevezetett dolgozószobájába, és világosan megmagyarázta az egész eljárást.

- Drága hölgyem - mondta (szemmel láthatólag mély hatással volt rá fejedelmi megjelenésem, hiszen bíborszínű selyemruhám volt rajtam, a zöld paszományokkal és a narancsszínű fodrokkal), - de drága hölgyem, foglaljon helyet! A dolog így áll: először is annak, aki az érdekességeket írja, nagyon fekete tintája kell legyen, nagyon vastag tolla, és a tollának nagyon tompa hegye. És: jól jegyezze meg, Psyché Cleopatra kisasszony! - folytatta rövid szünet után hallatlanul határozottan és ünnepélyesen - jól jegyezze meg! - ezt - a - tollhegyet - soha - sem - szabad - kicserélni! Itt rejlik, hölgyem, itt rejlik a titok, a lélek, az érdekesség. Szilárd meggyőződéssel állítom, hogy senki - bármilyen lángész volt is - nem írt még jó tollal - ugye ért engem - jó cikket. Biztosra veheti, hogy ha egy kézirat olvasható, akkor már nem is érdemes elolvasni. Ez a mi hitünk dogmája, s ha ezzel nem ért egyet készségesen, akár ne is folytassuk megbeszélésünket.

Elhallgatott. Nekem persze eszem ágában sem volt véget vetni a megbeszélésnek, egyetértettem ezzel a nagyon is nyilvánvaló állítással, amelynek igaz voltáról, mondtam, magam is réges-régen meg vagyok győződve. Ez láthatóan jólesett neki, és imigyen folytatta intelmeit:

- Talán ellenszenves az ön szemében, Psyché Cleopatra kisasszony, hogy egy cikket, vagy inkább cikksorozatot állítsak ön elé példaképül, tanulmány tárgyául: de mégis legyen szabad fölhívnom szíves figyelmét néhány példára. Lássuk csak. Itt volt, teszem azt "A Halott, Aki Élt". Ragyogó írásmű! - egy úriember följegyzései benyomásairól, midőn elhantolták, noha a lélek még nem távozott el testéből -, csupa íz, félelem, érzés, metafizika, műveltség. Az ember megesküdött volna, hogy a cikk írója koporsóban született és ott is nevelkedett. Aztán meg ott volt "Egy Ópiumszívó Önvallomása"- finom, nagyon finom írás! - pompás képzelőerő - mély gondolatok - elmeél - csupa tűz és harag - zamatos érthetetlenség. Csinos kis halandzsa, és az emberek csak úgy falták. Írhatta volna akár Coleridge is - de nem ő írta. A kedvenc cerkóf-majmom, Juniper költötte, egy nagy pohár, vízzel föleresztett, cukorral édesített, meleg borovicska fölött. (Ha ezt bárki más mondja, és nem Mr. Blackwood, aki kötötte az ebet a karóhoz, el se hiszem.) Aztán ott volt a "Botcsinálta Kísérletező", arról az úrról, aki sütőkemencébe került, de épen és egészségesen, bár kétségkívül jól átsülve jött ki onnét. Meg "A Néhai Orvos Naplója", amelynek fő érdeme a jó hanta és a slampos görögség - a közönség mindkettőt szerfelett kedveli. A "Férfi a Harangban" - ez olyan írás, Cleopatra kisasszony, amelyet nem győzök eléggé a figyelmébe ajánlani. Egy ifjú ember históriája, aki épp egy harang nyelve alatt tér nyugovóra, és arra ébred, hogy a harang temetésre szól. A kongás megőrjíti, annak a rendje és módja szerint előveszi hát a noteszét, és följegyzi benyomásait. A benyomás, az a fontos, Cleopatra kisasszony! Ha valaha fölakasztják - megérne laponként legalább tíz aranyat. Ha erőteljesen akar írni, Cleopatra kisasszony, szenteljen a benyomásoknak igazi nagy figyelmet.

- Feltétlenül, Mr. Blackwood - mondtam.

- Helyes - bólintott. - Látom, maga szívem szerint való tanítvány. De meg kell ismertetnem mindazokkal a részletekkel, amelyek ismerete nélkül senki sem írhat vérbeli Blackwood-cikket, olyat, amely magán viseli a benyomások bélyegét; olyat - érti, hogy mire gondolok? -, amely megítélésem szerint minden szempontból kiváló.

Először is olyan pácba kell kerülnie, amilyenbe maga előtt még nem jutott senki. Például az a kemence - az telitalálat. De ha éppen nincs kéznél kemence vagy nagyharang, nem tud könnyűszerrel kiesni egy léghajóból, nem tudja elnyeletni magát a földindulással, nem tud kéményben rekedni: be kell érnie valami hasonló, képzelt balesettel. Persze jobban szeretem, ha tények támasztják alá szavait. Semmi sem segíti úgy a képzeletet, mint a szóban forgó kérdésben szerzett gyakorlati ismeretek. "Az igazság furcsa dolog", tudja jól, "túltesz a hazugságon", s amellett sokkalta célravezetőbb.

Biztosítottam, hogy van egy kitűnő harisnyakötőm, s amint hazamegyek, fölkötöm magam.

- Ragyogó! - felelte. - Kösse föl magát; ámbár az akasztás már kissé elcsépelt. Esetleg eszébe jut valami jobb is. Például vegyen be valami szabadalmazott gyógyszert, aztán írja meg nekünk a benyomásait. Persze a tanácsom érvényes mindenféle balesetre, és könnyen megeshet, hogy hazafelé menet fejbe verik, elgázolja az omnibusz, megharapja egy veszett kutya, vagy csatornába fullad. No de menjünk csak tovább.

Ha már eldöntötte, miről ír, meg kell fontolnia, hogy milyen legyen elbeszélésének hangneme, modora. Van oktató hangnem, lelkendező hangnem, természetes hangnem - valamennyi eléggé ismert. De itt van például a lakonikus hangnem, másképpen rövid és velős, amely csak az utóbbi időben kezd divatba jönni. Csupa rövid mondat. Valahogy így: "Csak kurtán. Csak pattogósan. Csupa pont. Semmi bekezdés."

Aztán ott van a fennkölt hangnem, a terjengős, a felkiáltásokkal tarkított. Legjobb regényíróink közül többen ezt követik. A szavaknak szakadatlan pörögniük kell, mint a búgócsigának, és olyasféle zajt is kell csapniuk, ez kitűnően megfelel értelem helyett. Valamennyi stílus közül az a legjobb, ha az író annyira lóhalálában ír, hogy nincs ideje gondolkodni.

A metafizikus stílus szintén jó. Ismerjen az ember bármilyen nagy szót, itt az alkalom, hogy hasznát vegye. Beszéljen ión és eleai iskoláról - Arkhütaszról, Gorgiaszról és Alkmaiónról. Ejtsen el néhány szót az objektivitásról és szubjektivitásról. Csak fel a fejjel, ócsárolja nyugodtan azt, akit úgy hívtak, hogy Locke. Fintorogjon a dolgok állapotán, úgy általában, s ha történetesen olyasmi találna kicsúszni a tollából, ami már kissé sok, eszébe se jusson kivakarni, csak fűzzön hozzá egy lábjegyzetet, és írja oda, hogy a fenti mélyenszántó észrevételért köszönettel tartozik a "Kritik der reinen Vernunft"-nak vagy a "Metaphysische Anfangsgrunde der Naturwissenschaft"-nak. Ez nagyon művelten hangzik, és... és... és nagyon őszintén.

Van még több, hasonlóképpen jeles stílus, de ezek közül csak kettőt szeretnék megemlíteni - a transzcendentális stílust és a heterogén stílust. Az előbbi érdeme, hogy az író sokkal mélyebben tekint bele a természet rejtelmeibe, mint bárki más. Ez a telepatikus képesség igen hatásos, ha helyesen kezelik. Olvasgassa a "Szélrózsá"-t - nagyon tanulságos. A nagy szavakat ez esetben kerülni kell: olyan pici szavakat kell használni, amilyen picinyeket csak lehet; s helyes, ha az ember ezeket is tótágast írja. Nézze át Channing verseit, és hivatkozzék arra, amit a "Bödönnek látszó pohos kis ember"-ről ír. Szúrjon be valamit a Felsőbbrendű Egyről. Egy szót se az Alsóbbrendű Kettőről. Mindenekelőtt tanuljon meg homályosan írni. Csak sejtetni - állítani semmit. Ha hajlamot érez arra, hogy azt mondja: "vajas kenyér", az istenért: ki ne mondja! Mondhat bármit, mondhat mindent, ami megközelíti. Utalhat makarónira, sőt elmehet egész odáig, hogy a zabkására tesz burkolt célzásokat, de ha a vajas kenyér a cél, drága Psyché kisasszony, legyen óvatos, és a világ minden kincséért ki ne ejtse azt, hogy "vajas kenyér"!

Biztosítottam róla, hogy amíg élek, ki nem mondom többé. Homlokon csókolt és folytatta:

- Ami a heterogén stílust illeti, az csupán tervszerű keverék, a világ minden stílusának azonos arányú elegye, következésképpen benne van minden, ami mély, nagy, fura, pikáns, pimasz és puszilnivaló.

Nos, tegyük fel, hogy eldöntötte, milyen balesetet és milyen stílust választ. De hátravan még a legfontosabb - ami azt illeti, ez az egésznek a lelke -: a töltelékre gondolok. Semmi okunk feltételezni, hogy egy úrihölgy vagy úriember egy könyvmoly életét éli. Ám éppen ezért mindennél fontosabb, hogy írása a műveltség levegőjét árassza, vagy legalábbis széles körű általános olvasottságáról tegyen tanúságot. Nos, elárulom, ezt hogyan érheti el. Ide nézzen! (Levett a polcról három-négy semmitmondó külsejű kötetet, és találomra belelapozott.) Ha csak egy pillantást vet is a világ bármely könyvének bármely oldalára, azon nyomban fölfedezi benne a tudóskodásnak vagy a bel-esprit[20]-izmusnak valamely apró morzsáját, márpedig éppen ez adja a Blackwood-cikkek utolérhetetlen aromáját. Mindjárt föl is jegyezhetne egynémely apróságot, míg én olvasom. Állítsunk fel két csoportot. Az első: Érdekfeszítő tények, hasonlatok gyártására, a második: Érdekfeszítő kifejezések, alkalmi felhasználásra. Nos, írja! - és én írtam, ahogy diktálta:

ÉRDEKFESZÍTŐ TÉNYEK HASONLATOK GYÁRTÁSÁRA. "Kezdetben csak három Múzsa volt: Meleté, Mnémé és Aoidé - Elmélkedés, Emlékezés és Ének." Ha helyesen alkalmazza, ezt a kis tényt ugyancsak kiaknázhatja. Amint látja, nem közismert, és kissé recherché[21] hat. Óvatosnak kell hát lennie, és őszinte keresetlenséggel odavetnie.

Más. "Az Alpheiosz folyó átfolyt a tenger színe alatt, és vize odaát úgy bukkant a felszínre, hogy mit sem veszített édességéből." Hát ami azt illeti, ez eléggé elcsépelt, de ha jól készíti el és szépen tálalja, olyan frissen fest, hogy frissebb már nem is lehetne.

No, ez már jobb valamivel. "Egyesek úgy érzik, hogy a borneói írisznek édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan." Pompás, és milyen választékos! Egy picit változtasson rajta, és csodát művel. De van itt más is a növénytan területéről. Nincs, ami jobban csúszna, főleg egy kis latinnal nyakon öntve. Írja! "A jávai Amygdalus Flos Aeris gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestül. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát." Hát ez fölséges. Hogy ebből micsoda hasonlat lesz! Most pedig lássunk néhány érdekfeszítő kifejezést is.

ÉRDEKFESZÍTŐ KIFEJEZÉSEK. "Li Hsziu Ju, a tiszteletre méltó kínai regény." Remek! Ha ezt a néhány szót ügyesen illeszti be a szövegbe, már be is bizonyította, hogy alaposan ismeri a kínai nyelvet és irodalmat. Így még csak elboldogul arab, szanszkrit vagy csikasszó nélkül is. De spanyol, olasz, német, latin és görög nélkül már nem állja a sarat. Mindenre valami kis mintát kell keresnem magának. Bármilyen apróság megfelel, hisz úgyis csak találékonyságától függ, hogyan illeszti be a cikkébe. Írja csak!

Aussi tendre que Zaïre - gyöngéd, mint Zaïre[22] -, ez franciául van. Arra utal, hogy a hasonló című francia tragédiában milyen gyakran fordul elő ez a szókapcsolat, a tendre Zaïre. Ha megfelelő módon alkalmazza, nemcsak nyelvtudását bizonyítja, hanem olvasottságát és okosságát is. Mondhatja például, hogy a csirke, amit éppen elfogyasztott (mert tegyük fel, hogy a cikke arról szól, mint fulladt meg a torkán akadt csirkecsonttól), csöppet sem volt aussi tendre que Zaïre. Írja!

Van muerte tan escondida,
    Que no te sienta venir,
Porque el plazer del morir,

    No mestorne e dar la vida.

- Ez spanyolul van - Miguel de Cervantes írta. "Siess, halál, de add, hogy ne halljam lépteid, mert örömöm érkezteden életre kelt megint." Ezt be lehet csúsztatni csak úgy à propos, mikor épp haláltusáját vívja a csirkecsonttal. Írja!

Il pover 'huomo che non se'n era accorto,
Andava combattendo, e era morto.

Ez olaszul van, - és Ariostótól származik. Annyit jelent, hogy a hős a csata hevében nem vette észre, hogy ugyancsak megölték, és holtában is vitézül folytatja a harcot. Alkalmazása a maga esetében nyilvánvaló - mert bízom benne, Psyché kisasszony, hogy legalább másfél órát rugódozik még azután, hogy megölte a torkán akadt csirkecsont. Írja, kérem!

Und sterb' ich doch, so sterb' ich denn
Durch sie - durch sie!

Ez német - Schiller verse. "Ha meghalok - ha végre meghalok - miattad - miattad!" Világos, hogy ez esetben végzetének okát, a csirkét aposztrofálja. Tudni szeretném, akad-e olyan úriember (vagy hölgy), ha esze van, aki ne halna meg szívesen egy kápribogyóval és gombával töltött, narancszselével körített és ízlésesen tálalt, jól hízott molukka-kappanért? Írja! (Tortoninál készítik így, ott kap.) Írja, legyen szíves!

Itt egy csinos és ritka kis latin mondás (az ember nem lehet elég recherché vagy tömör, ha latinul idéz, különben közönségessé válik) - ignoratio elenchi[23]. Bűnös az ignoratio elenchi bűnében -, azaz fölfogja a szavakat, amelyeket hall, de nem fogja föl az értelmüket. Tehát ostoba, érti? Mint az a szerencsétlen fickó, akit maga megszólított, miközben cikákolt a torkán akadt csirkecsonttól, s így az nem értette, hogy maga mit is akar mondani. Vágja az arcába az ignoratio elenchi-t, és egy csapásra megsemmisítette. Ha mégis volna mersze válaszolni, mondja neki Lucanusszal, hogy a beszéd csupán anemona verborum, szavak mákonya. Az anemónának, bármilyen ragyogó szép, nincsen szaga. Vagy ha elkezd szitkozódni, sújtson le rá az insomnia Jovis - jupiteri képzelgés - pallosával. Ezt a kifejezést Silius Italicus használta (itt ni!) a dagályos és pöffeszkedő gondolatok jellemzésére. Holtbiztos, hogy ez szíven találja a fickót. Mást nem is tehet, fölfordul és meghal. Lesz szíves írni?

Most keressünk valami csinosat görögül - például Démoszthenésztől. άνήρ ό φεύγωv καί πάλιν μαχέσεται Ennek van is egy tűrhető fordítása a Hudibras-ban:

Mert aki fut, harcolhat még,
kit megöltek, többé soha.

Egy Blackwood-cikkben nincs, ami olyan jól mutatna, mint a görög. Már maguk a betűk is mély értelmet sugallnak. Figyelje csak meg, hölgyem, milyen agyafúrt ez az epszilon! Annak a phinek meg kétségtelenül püspöknek kéne lennie! Vagy akad-e még egy olyan csinos fickó, mint az omikron? Olyan piperkőc, mint a tau? Röviden: nincs a göröghöz fogható, egy vérbeli "mit-éreztem-amikor"-lap számára! A mi esetünkben napnál is világosabb, hogy mit kell kezdenie vele. E mondatot, mint szörnyű átkot, ultimátumként vágja annak a semmirekellő hájfejű csirkefogónak az arcába, aki nem értette a maga nyilvánvaló, csirkecsontra utaló angolságát. Ezt érteni fogja és eltakarodik, biztos lehet benne.

Mr. B. mindössze ennyi intelmet intézett hozzám a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban, de éreztem, hogy ennyi elég is. Végre tudtam, mint kell megírnom egy igazi Blackwood-cikket, s el is határoztam, hogy azon nyomban hozzáfogok. Búcsúzáskor Mr. B. fölajánlotta, hogy megveszi a cikket, ha elkészül, de tiszteletdíjként mindössze ötven aranyat ígért érte, így hát elhatároztam, hogy inkább a mozgalomra hagyományozom, mintsem hogy ily nyomorúságos összegért elvesztegessem. Zsugoriságától eltekintve azonban a szóban forgó úriember minden tekintetben nagy tiszteletet tanúsított irányomban, és igazán kifogástalan udvariassággal kezelt. Búcsúszavai mélyen megindítottak, és örökké hálával fogok rájuk visszaemlékezni.

- Drága Psyché kisasszony - mondta, és szemében könny csillogott -, segítségére lehetnék-e bármi másban, hogy dicséretre méltó vállalkozása sikerrel járjon? Hadd gondolkozzam. Könnyen megeshet, hogy nem sikerül - nem sikerül elég hamar - vízbe fojtania magát, vagy... vagy... torkán akasztani egy csirkecsontot, vagy... vagy... fölkötnie magát... vagy... megharaptatnia... hopp! Most jut eszembe, néhány egészen elsőrendű bulldog van az udvaron - pompás dögök, biztosíthatom - vadak, és minden egyéb... ezek aztán megkeresik magának a pénzt, széttépik, fodrostul, mindenestül, öt perc sem telik bele (majd nézem az órám!)... másra ne gondoljon, csak, hogy mit érez! Gyer' ide Tom! Peter! Dick, te csibész! Fogjátok meg...!

Minthogy azonban igazán nagyon siettem, és nem volt már egy percem sem, vonakodva bár, de kénytelen voltam távozni; el is indultam nyomban - be kell vallanom, kissé talán nagyobb hirtelenséggel, mint az udvariasság szigorú szabályai egyébként megengednék.

Mikor Mr. Blackwoodtól elváltam, az volt a fő célom, hogy - tanácsához híven - azonnal valami bajba keveredjem, ez lebegett a szemem előtt, mikor majd egész nap Edinburgh-t jártam, valami kétségbeesett kalandot kergetve - kalandot, amely megfelel érzelmeim hevességének, és méltó annak a cikknek nagyszerűségéhez, amelyet írni szándékoztam. E kirándulásomra elkísért néger szolgám, Pompey, és kis ölebem, Diana. Alkonyatig eltartott, míg vesződséges vállalkozásomat végre siker koronázta. Akkor esett az a fontos esemény, amelyről - annak eredményeként - az alábbi Blackwood-cikket írtam, heterogén stílusban:

 

KUTYASZORÍTÓ

Jó hölgyem, mily lehetőségtől fosztattál meg imigyen?

Comus

Nyugodt és csöndes délután volt, mikor az isteni Edina utcáit róttam. Az utcákon szörnyű volt a nyüzsgés és a zűrzavar. Férfiak beszéltek. Nők sikoltoztak. Gyermekek csukladoztak. Disznók visítottak. Szekerek zötyögtek. Bikák bömböltek. Tehenek bőgtek. Lovak nyerítettek. Macskák nyivákoltak. Kutyák táncoltak. Táncoltak! Hát lehetséges ez? Táncoltak! Ó, jaj! gondoltam, én eltáncoltam már a táncaimat. Ilyen az élet. A borongós emlékeknek minő szelleme kél életre egyszer-másszor a zseni elméjében, és a vérbő képzelet, kiváltképpen az oly zsenié, aki halhatatlanságra ítéltetett, a derűnek, az isteninek, a mennyeinek, az ujjongónak, az emelkedettnek minő tisztító, örökkévaló, folyamatos - és szinte azt mondhatnók: soha meg nem szűnő - igen, folyamatos és soha meg nem szűnő, keserű, zaklató, fölkavaró, s ha szabad azt mondanom, túlságosan fölkavaró hatása, amit talán irigylésre méltónak, a legigazabbul irigylésre méltónak nevezhetnénk - nem! a legnyájasabban gyönyörűségesnek, a legválasztékosabban éterinek (s ha szabad ezt a merész kifejezést használnom), a világon a legbájosabbnak (bocsáss meg, ó, nyájas olvasó!... mint mindig, újra elragadtak az érzéseim!). Egy ilyen elmében, ismétlem, az emlékek minő forgatagát kavarja fel holmi semmiség is! A kutyák táncoltak. És én - én nem táncolhattam. Kergetőztek - én sírtam. Ugrándoztak - én hangosan zokogtam. Mily megindító körülmények! - amelyek bizonyára felkeltik a klasszikusok olvasóiban a dolgok helyénvaló voltára utaló azon páratlan bekezdés emlékét, amely a csodálatos és tiszteletre méltó kínai regény, a Lassu Joe harmadik kötetének bevezetésében található.

A városon át vezető magányos sétámon két szerény, de hűséges társam kísért. Diana, én pudlikutyám! minden teremtmények legdrágábbika! Dús szőrzete fél szemére hullott, és nyakát divatos kék szalag övezte. Diana mindössze arasznyi magas volt, a feje valamivel nagyobb, mint a teste, hihetetlenül rövidre nyírt farka miatt maga a sértett ártatlanság, s ettől kedvence mindenkinek.

És Pompey, én négerem! Drága Pompey! hogy is feledhetnélek el téged valaha is? Karomat karjába öltöttem. 92 centi magas volt (kedvelem a pontosságot), és mintegy hetven-, talán nyolcvanéves. Pohos és karikalábú. A szája nem éppen kicsi, a füle nem éppen rövid. Foga azonban mint a gyöngy, nagy, dülledt szeme gyönyörűségesen fehér. A természet nem áldotta meg nyakkal, és térdét (mint fajtájánál általában) lába szára felső hányadának fele tájára helyezte. Öltözéke szembeszökően egyszerű volt. Ruhája mindössze egy húsz centi magas keménygallér és egy majdnem új drapp felöltő, amely korábban a szálas, tiszteletet parancsoló és előkelő dr. Lukasgarast szolgálta. Szép kabát. Jól szabott. Jól varrott. Majdnem új. Pompey fölhúzta mind a két kezével, hogy a porba ne érjen.

Három főből állt a társaságunk, s közülük kettőt már jellemeztem. Volt egy harmadik is - én magam. Én vagyok Signora Psyché Cleopatra. Nem Sicky Clay-O'Patrick. Megjelenésem lenyűgöző. Azon az emlékezetes délutánon, amelyről beszélek, bíborvörös selyemruha volt rajtam, égszínkék arab kabátkával. A ruhát zöld paszomány díszítette, és hét csinos, narancssárga fodor. Én voltam tehát a társaság harmadik tagja. Volt a pudli. Volt Pompey. Voltam én. Hárman voltunk. Azt mondják, kezdetben hárman voltak a fúriák is: Melty, Nimmy és Hetty - az Elmélkedés, az Emlékezés és a Vének.

A lovagias Pompey karjára támaszkodva, mögöttem tiszteletteljes távolságban Dianával vonultam végig a kies Edina egyik népes és nagyon kellemes utcáján. Egyszerre egy templom tárult szemünk elé - hatalmas, tiszteletre méltó gótikus katedrális, magas tornya az égbe nyúlt. Miféle őrület kerített hatalmába? Miért rohantam sorsom elébe? Elfogott a legyőzhetetlen vágy, hogy megmásszam a szédítő tornyot, s onnan vegyem szemügyre a hatalmas várost. A katedrális kapuja hívogatóan tárva-nyitva. Sorsom eldőlt. Beléptem a baljós kapubolton. Hol volt hát őrzőangyalom? - ha egyáltalán van ilyen. "Ha!" Kétségbeejtő szótag! mily végtelen sok rejtélyt, jelentést, kétséget, bizonytalanságot tartalmaz két betűd! Beléptem a baljós kapubolton! Beléptem: s átmentem alatta, narancssárga fodraimat nem érte semmi kár, s fölbukkantam a főhajóban. Azt mondják, így ment át a hatalmas Alfréd folyó is a tenger alatt, sértetlenül, s még csak vizes se lett.

Már-már azt hittem, a lépcsőfeljáró sosem ér véget. Körbe-körbe! Igen, körbe és fel, körbe és fel, körbe és fel, mígnem akaratlanul erőt vett rajtam a sejtelem, és a bölcs Pompeyn is, akinek támogató karjára a bimbózó érzelem minden bizalmával támaszkodtam - akaratlanul erőt nem vett rajtam a sejtelem, hogy a csigalépcső felső végét, véletlenül talán, de lehet, hogy szándékosan, eltávolították. Megálltam, hogy lélegzethez jussak; s közben történt valami, morális, sőt metafizikai szemszögből is túlságosan jelentős, semhogy említetlenül hagyjam. Úgy éreztem - sőt, biztos voltam benne -, nem tévedhettem, nem! hisz már percek óta aggódó gonddal figyeltem Dianám minden lépését, mondom, nem tévedhettem, hogy Diana patkányszagot érez! Nyomban fölhívtam e tényre Pompey figyelmét, és ő - ő is egyetértett velem. Az ésszerű kételynek immár nem maradt tere. Patkányszag érződött - Diana érezte. Szent egek! hát elfelejthetem valaha is a pillanat feszült izgalmát? A patkány! - ott volt - azaz valahol ott volt. Diana patkányszagot érzett. Én - én nem! Azt mondják, hogy egyesek úgy érzik, a bornyelő Izisznek is édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan.

Megmásztuk a csigalépcsőt, s már csak három-négy lépés választott el bennünket a csúcstól. De mi csak mentünk, s már csak egy lépés volt hátra. Egy lépés! Egyetlen kicsi, kicsi lépés! Az emberi lét hatalmas csigalépcsőjén egyetlen kicsi lépéstől mily rengeteg boldogság és nyomorúság függ! Magamra gondoltam, majd Pompeyre, majd a bennünket körülvevő rejtélyes és megmagyarázhatatlan sorsra. Pompeyre gondoltam! - és ó, jaj, a szerelemre. Arra a sok-sok helytelen lépésre gondoltam, amit tettem, s amit talán még tenni fogok. Elhatároztam, hogy ezentúl óvatosabb leszek, tartózkodóbb. Elengedtem Pompey karját, és az ő támogatása nélkül tettem meg az egyetlen hátralevő lépést, s elértem a torony fedélszékét. Pudlikutyám követett. Csak Pompey maradt ott, ahol volt. Álltam a csigalépcső csúcsán, s biztattam őt, hogy lépjen föl. Felém nyújtotta karját, s hogy ezt megtegye, kénytelen volt elengedni eddig oly kemény kézzel tartott felöltőjét. Az istenek sohasem szűnnek gyötörni minket? A felöltő lehullott, és Pompey rálépett hosszú, földet érő szegélyére. Megbotlott és elesett - e következmény elkerülhetetlen volt. Előreesett, s förtelmes feje teljes erejével nekem vágódott - neki a mellemnek, s végigzuhantam Pompeyjel együtt a fedélszék kemény, koszos, undorító padlóján. De bosszúm biztos, azonnali és teljes volt. Dühömben két kézzel belekaptam gyapjas hajába, hatalmas mennyiségű fekete, bodros, göndör anyagot téptem ki és löktem el magamtól, a megvetés minden jelével. Lehullott a harangkötelek közé, s ott maradt. Pompey felállt, s egy szót se szólt. De nagy szemével siralmas pillantást vetett rám, és - fölsóhajtott. Ti istenek - micsoda sóhaj volt! Szívembe hasított. És a haj - a gyapjú! Ha elértem volna azt a gyapjat, könnyeimmel áztattam volna sajnálatom jeléül. Ámde sajna! - messze voltam ahhoz, hogy elérhettem volna. Ahogy a harangkötelek közt himbálódzott, azt hittem, él. Azt hittem, fölmered a megbotránkozástól. Azt mondják, a jávai Amagdarossz Azéris is gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestül. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát.

Civódásunk véget ért, s egy nyílást kerestünk, amelyen át szemügyre vehetnénk Edina városát. Ablak nem volt egy sem. A homályos kamrába csak egy négyszögletes, mintegy arasznyi átmérőjű nyíláson át szűrődött be fény, a padlótól jó két méter magasan. De mit meg nem old az igazi zseni tettereje? Eltökéltem, hogy felkapaszkodom e nyílásig. Rengeteg kerék, fogaskerék és más titokzatos értelmű alkatrész állt a nyílás tövében, szorosan a fal mellett; s a gépezetből a nyíláson át egy vasrúd meredt ki. A kerekek és a fal közt épp csak hogy elfért a testem - mégis makacsul eltökéltem magam, és úgy határoztam, hogy kitartok szándékom mellett. Magamhoz szólítottam Pompeyt.

- Látod azt a nyílást, Pompey? Ki akarok nézni rajta. Ide állsz épp a nyílás alá - így. Nos, tartsd a kezed, Pompey, hadd hágjak föl rajta - így. Most a másikat, Pompey, annak a segítségével följutok a válladra.

Megtett mindent, amit kívántam, s mikor följutottam, azt tapasztaltam, hogy könnyűszerrel ki tudom dugni fejem és nyakam a nyíláson. A kilátás fölséges volt. Képzelni sem lehet nagyszerűbbet. Csak egy pillanatra fordítottam el a szemem, míg Dianára rászóltam, hogy viselkedjék tisztességesen, és biztosítottam Pompeyt, hogy belátó leszek, és olyan könnyedén állok a vállán, amilyen könnyedén csak tudok. Megígértem, hogy gyöngéd leszek hozzá - ossi tenger que Atlanti óceán. S miután így elégtételt szolgáltattam hűséges barátomnak, buzgón és lelkesen átadtam magam a szemem előtt kitárulkozó látvány élvezetének.

E témáról szólván azonban kerülni fogom a bőbeszédűséget. Nem írom le Edinburgh városát. Mindenki járt már Edinburgh-ban - a klasszikus Edinában. Csupán siralmas kalandom fontos részleteire szorítkozom. Mikor némileg kielégítettem már a város kiterjedésére, fekvésére, általános képére irányuló kíváncsiságomat, időt szakítottam, hogy a templomot, amelyben tartózkodom, meg a torony pompás architektúráját is szemügyre vegyem. Megfigyeltem, hogy a lyuk, amelyen át a fejem kidugtam, egy óriási óra számlapjára nyílik, s hogy az utcáról bizonyára jókora kulcslyuknak látszik, olyannak, mint amilyet a francia órák számlapján látunk. Azért vágták, nem vitás, hogy a sekrestyés kinyújthassa rajta a karját, s ha kell, beállíthassa bentről az óra mutatóit. Meglepődve láttam, milyen nagyok ezek a mutatók: a nagyobbik megvolt vagy tíz láb hosszú, s a szélte, ott, ahol a legszélesebb, nyolc hüvelyk. Szemmel láthatólag acélból volt, s úgy látszott, éles. Miután e részleteket s még több mást is megfigyeltem, szemem újra a lenti dicső kilátásra fordult, és rövidesen elmerültem az elmélkedésbe.

Elmélkedésemből pár perc múlva Pompey hangja riasztott fel. Közölte, hogy nem bír tovább, és arra kért, hogy legyek szíves, szálljak le róla. Ez nem volt ésszerű, s hogy miért nem, azt elég hosszan meg is indokoltam. Válaszolt, de látszott, nem érti, hogy mit akartam mondani. Elöntött hát a méreg, és megmondtam neki kereken, hogy ostoba, hogy elkövette az Ignác von Pelenka bűnét, hogy mást sem tud, csak innamígalóvisz, s a beszéde nem több, mint irrgumburrgummacskanadrág. Ezzel, úgy látszik, megelégedett, és én újra belemerültem gondolataimba.

Úgy félórával ez után a szóváltás után, amint éppen elmerülten gyönyörködtem az alanti isteni szépségű tájban, meglepődve észleltem valami nagyon hideget, ami szelíd nyomást fejt ki nyakszirtemre. Mondanom sem kell, hogy kimondhatatlanul megrémültem. Tudtam, hogy Pompey ott van a lábam alatt, Diana meg, úgy ahogy ráparancsoltam, a hátsó lábán ül a kamra legtávolabbi sarkában. Mi lehet az? Ó, jaj! Nagyon hamar fölfedeztem. Fejemet óvatosan elfordítottam, és elszörnyedve észleltem, hogy az óra hatalmas, csillogó, pallos forma percmutatója körforgása során elérte a nyakamat. Tudtam, nincs egy másodperc veszteni való időm. Nyomban megpróbáltam visszahúzódni, de már késő volt. Képtelen voltam kihúzni a fejem a szörnyű csapdából, amely oly alaposan megfogott, s amely egyre szűkült, oly rohamosan, hogy még elképzelni is szörnyűség. Mondhatatlan volt e pillanat kínja. Fölnyúltam, és megpróbáltam teljes erőmből fölfelé nyomni a súlyos vaslemezt. De ezzel az erővel akár magát a katedrálist is megpróbálhattam volna fölemelni. Jött, jött, jött lefelé, mind jobban és jobban szorított. Sikítva kértem Pompey segítségét, de ő azt mondta, megsértettem érzéseit, mikor azt mondtam, hogy "piszkítja a pelenkát". Odakiáltottam Dianának, de ő csak annyit mondott, hogy "vau-vau-vau", meg hogy én ráparancsoltam, el ne találjon mozdulni a sarokból. Így hát társaimtól nem várhattam segítséget.

Időközben az Idő szörnyű és súlyos kaszája (most fedeztem fel e klasszikus mondás szó szerinti értelmét) nem állt meg, s nem is volt valószínű, hogy mozgása megállna. Mind lejjebb ereszkedett. Éle már hüvelyknyire belemélyedt nyakamba, és benyomásaim egyre határozatlanabbak és zavarosabbak lettek. Egyszer Philadelphiába képzeltem magam a méltóságteljes dr. Lukasgaras társaságába, másszor Mr. Blackwood dolgozószobájába, amint éppen felbecsülhetetlen értékű tanácsokat ad. Majd derűsebb napok drága emlékei törtek rám, és arra a boldog időre gondoltam, mikor a világ még nem volt oly sivár, és Pompey korántsem volt kegyetlen.

Az óra tiktakja elszórakoztatott. Elszórakoztatott, mondom, mert érzéseim most a tökéletes boldogsággal voltak határosak, és minden csekélység örömömre szolgált. Az óra szüntelen tiktak, tiktak, tiktakja csupa dallam, zene volt most a fülemben, és időnként eszembe juttatta dr. Mismás prédikációinak kegyes szóáradatát. Aztán ott voltak azok a nagy számjegyek az óra számlapján - milyen értelmesek, milyen intellektuálisak! Majd váratlanul táncra perdültek, mazurkát jártak - nekem az V-ös nyerte meg leginkább tetszésemet. Láthatólag jól nevelt úrihölgy. Semmi hányavetiség, a mozgásában semmi illetlenség. Megpördült a csúcsán, bámulatosan vágta ki a piruettet. Széket akartam odatolni neki, mert láttam, hogy belefáradt az erőfeszítésbe - és ekkor ébredtem teljes tudatára siralmas helyzetemnek. De milyen siralmas! A mutató már két ujjnyira mélyedt a nyakamba. Éles fájdalom hasított belém. Imádkoztam a halálért, és pillanatnyi kínomban akarva, akaratlanul ismételgettem a költő, Miguel de Cervantes gyönyörű sorait:

Van Mucsán hat escondida
    Que neked te szedte-vette
Borkő pisztoly delin úr-ír

    No, mesterné darmol Vida!

De most új szörnyűség következett, olyasmi, amitől még a legerősebb idegrendszer is megborzad. A mutató kegyetlen nyomásától szemem kidülledt üregéből. Míg azon gondolkodtam, hogyan legyek majd meg a szemem nélkül, az egyik valóban kiugrott a fejemből, végiggurult a toronysisak meredek falán, és kikötött a párkány mentén húzódó esőcsatornában. A szemem elvesztése nem is volt olyan borzasztó, mint az a pimasz függetlenség és megvetés, ahogy odakintről rám nézett. Ott feküdt a csatornában, épp az orrom előtt, és a modora, ha nem ilyen ellenszenves, egyenesen nevetséges lett volna. Olyan pislogást, kacsingatást csapott, amilyet még sose láttam. A szemem viselkedése a csatornában a maga nyilvánvaló pimaszságával és szégyenletes hálátlanságával nemcsak bosszantó volt, hanem roppant kínos is, amiatt a rokonszenv miatt, amellyel ugyanazon fej két szeme, bármilyen távol volt is most egymástól, egymás iránt viseltetett. Kénytelen voltam én is pislogni, kacsingatni, mégpedig ugyanúgy, mint az a csibész jószág az orrom előtt. De váratlanul megkönnyebbültem, mert kiesett a másik szemem is. Ugyanabba az irányba tartott, mint a cimborája (lehet, hogy előre összeesküdtek?), kettesben legurultak az esőcsatornán, és igaz örömömre szolgált, hogy végre megszabadulhattam tőlük.

A mutató négy és fél hüvelyknyire mélyedt már a nyakamba. Már csak egy vékony bőrdarab maradt átvágnivaló. Tökéletes boldogság töltött el, mert tudtam, hogy legkésőbb pár perc, és megszabadulok e megalázó helyzetből. És várakozásomban nem is csalódtam. Az óriási percmutató pontban fél hat előtt öt perccel annyira jutott szörnyű körforgásában, hogy leválassza nyakam e csöpp kis maradékát. Nem voltam szomorú, midőn láttam, hogy fejem, amely annyi bosszúságot okozott, végre valahára elválik testemtől. Először legurult a toronysisak oldalán, néhány másodpercig megült a csatornában, majd folytatta útját, és leugrott az utca közepére.

Őszintén bevallom, hogy benyomásaim most páratlanul furcsák - nem is furcsák, inkább hallatlanul titokzatosak, zavarba ejtők és megmagyarázhatatlanok voltak. Érzékeim egyazon pillanatban itt is működtek, ott is. A fejem azt hitte, hogy én - a fej - vagyok az igazi Signora Psyché Cleopatra, testem meg ugyanakkor meg volt győződve, hogy én - a test - vagyok az. Hogy tisztázzam ezzel kapcsolatos érzéseimet, kitapogattam zsebemben burnótos szelencémet, de miután elővettem, és igyekeztem kellemes tartalmából egy csipetnyit a szokásos módon alkalmazni, nyomban tudatára ébredtem különös hiányosságomnak, és rögtön a fejem után hajítottam a szelencét. Az nagy megelégedéssel szippantott fel egy csipetnyit, és viszonzásul hálásan rám mosolygott. Röviddel ezután beszédet intézett hozzám, de hogy mit mondott, azt fül híján nem hallottam tisztán. Annyit mindenesetre kivettem, hogy meg van döbbenve, miért akarok én még életben maradni ilyen körülmények között? Befejezésül idézte Ariosto nemes szavait:

Il pover homok che non sera korog,
Adta vakondja tente-tente morog.

Tehát ahhoz a hőshöz hasonlított, aki a csata hevében nem vette észre, hogy megölték, és kiolthatatlan derekassággal folytatta a harcot. Most már semmi sem gátolt, hogy leszálljak emelvényemről, és le is szálltam. Hogy mi volt az, amit Pompey olyan nagyon különösnek talált a megjelenésemben, azt már sose fogom megtudni. A fickónak füléig szaladt a szája, és úgy összeszorította a két szemét, mintha diót akarna törni a szeme résében. Végül ledobta felöltőjét, egyetlen ugrással a lépcsőnél termett és elszelelt, én pedig Démoszthenész indulatos szavait vetettem a gazember után:

Andrew O'Phlegeton kár inalni sebtiben!

Odafordultam az én drágámhoz, a bozontos szőrű Dianához. Ó, jaj, mily szörnyű látvány állta szememnek útját! Vajh patkány volt, amit láttam a lyukba belopózni? E lerágott csontok vajh azé a kis angyalé-e, akit oly kegyetlenül fölfalt a szörnyeteg? Ti istenek! mit látok ott? Szerelmetes kiskutyám szelleme, árnya, kísértete az, ami ott ül a sarokban oly kecses búbánatba merülten? Hallga! Ő szól, és - egek! - ez németül van... Schiller szavai:

Úgy starboda, így sterbide,
Duxi-duxi!

Ó, jaj! hát nem szól igazat?

Ha meghalok, ha végre meghalok,
Miattad - miattad!

Drága teremtés! Ő is értem áldozta fel magát. Mi marad még a kutyátlan, négere fosztott, fejvesztett, szerencsétlen Signora Psyché Cleopatrának? Ó, jaj! Semmi. Elvégeztetett.

Göncz Árpád fordítása

 

AZ USHER-HÁZ VÉGE

Son coeur est un luth suspendu;
Sitôt qu'on le touche il résonne.

De Béranger[24]

Egy egész, unalmas, ködös, hangtalan napon át, az esztendő őszén, mikor a felhők nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, utaztam egyedül, lóháton, egy különösen sivár tájdarabon; és végre, mire az est árnyai felvonultak, ott voltam a méla Usher-ház látkörében. Nem tudom, hogy történt, de az épület megpillantására elviselhetetlen szomorúság érzése járta át szellememet. Azt mondom: elviselhetetlen, mert ezt az érzést nem enyhítette semmiféle olyan, félig már kellemes, mert költői hangulat, amilyenben rendesen fogadja a lélek a pusztaság vagy borzalom legkomorabb természeti képeit is. Úgy néztem az előttem nyúló látványra - a csupasz házra s a birtok egyszerű tájrajzára, a zordon falakra, a kifejezéstelen szemhez hasonló ablakokra, a néhány sor sásra és a néhány korhatag fa halvány törzsére -, oly tökéletes nyomottságával kedélyemnek, amit semmi más földi érzéshez nem tudok hasonlítani, mint az ópiumszívó másnaposságához: a mindennapi életbe való keserű visszaesésnek, a fátyol lehullásának iszonyatával. Valami jegesség volt, valami süllyedő, émelyedő érzése a szívnek, valami könyörtelen zordsága a gondolatnak, amit a fantázia semmiféle ösztökélése nem tudott szárnyalásra sarkantyúzni. Mi volt az - s megálltam a gondolatra -, mi volt az, ami úgy felzaklatta idegeimet, mialatt az Usher-házat szemléltem? A rejtélyt nem tudtam megoldani; sem megbirkózni az árnyképekkel, melyek mindenfelől megszálltak, amint így tűnődtem. Vissza kellett térnem ahhoz a ki nem elégítő konklúzióhoz, hogy míg egyfelől kétségtelenül léteznek szimpla természeti objektumoknak oly kombinációi, melyeknek ily hatalmuk van érzéseink felett, addig másfelől e hatalom analízise azok közé a vizsgálódások közé tartoznék, melyek túlhaladják elménk mélységeit. Lehetséges, gondoltam, hogy e táj elemeinek, a festmény részleteinek pusztán különböző összeállítása módosítaná, vagy tán meg is semmisítené ezt a képességét arra, hogy ily fájdalmas impressziót keltsen; és, e gondolat hatása alatt cselekedve, megrántottam lovam zabláját egy halványfekete, komor tó meredek partjánál, mely töretlen fénnyel nyúlt a ház előtt, és lenéztem - de még didergetőbb borzongással, mint az imént - a szürke sás és a kísérteties fatörzsek és a kifejezéstelen szemekhez hasonló ablakok elváltozott és megfordított képmására.

Pedig a szomorúságnak ebben a házában szándékoztam én most tölteni pár hetet. Tulajdonosa, Roderick Usher, egyike volt gyermekkorom legjobb pajtásainak; de utolsó találkozásunk óta sok év telt el. Nemrég azonban egy levél ért hozzám az ország egy távoli zugában - egy levél őtőle -, mely vadul sürgető hangjával nem tűrt meg más választ, mint amit személyesen lehet adni. A kézirat ideges izgalomról tanúskodott, írója heveny testi rosszullétről beszélt - s lelki zavarról, mely szellemét gyötörte - s komoly kívánságáról, találkozni velem, mint legjobb, sőt egyetlen személyes barátjával abból a célból, hogy társaságom derűjében némi enyhülést próbáljon keresni bajára. A modor, ahogy mindezt, sok más dologgal együtt, megírta - az a szív, mely nyilvánvalóan kísérte kérését -: ez volt, ami nem engedett haboznom; s ehhez képest azonnal teljesítettem azt, amit pedig elég különös kívánságnak éreztem.

Ámbár mint kisfiúk egészen bizalmas pajtások voltunk, mégis igazában kevéssé ismertem barátomat. Túlzott és megrögzött módon tartózkodó volt mindig. Tudtam azonban, hogy rendkívül régi famíliája időtlen idők óta nevezetes volt temperamentumának különös érzékenységéről, mely hosszú korokon át egzaltált műalkotásokban nyilvánult meg, legutóbb pedig valami bőkezű s mégis diszkrét jótékonyságnak ismételt cselekedeteiben lelte kedvét, valamint a zenei tudománynak nem annyira ortodox és könnyen felismerhető szépségeiben, mint inkább útvesztőszerű bonyodalmaiban. Megtudtam azt a mindenképp említésre méltó tényt is, hogy az Usher-faj törzse, bármily tiszteletes régiségű, sose hajtott tartós ágat; más szóval az egész család egyetlen leszármazási vonalban nyúlt a jövőbe, és nagyon csekély, ideig-óráig tartó eltérésekkel így nyúlt már emberemlékezet óta. Ez a hiány lehetett - tűnődtem, míg gondolatban megállapítottam a hely tökéletes összeillését lakóinak köztudatban levő karakterével, s okoskodni kezdtem a lehetséges befolyásról, amelyet az egyik, századok hosszú során át, a másikra gyakorolhatott -, ez a hiánya az oldalági leszármazásnak, s a birtok és a név ebből következő töretlen egyenességű átadódása apáról fiúra, ez volt az, ami végre annyira azonosította a kettőt, hogy a birtok eredeti nevét egészen elsüllyesztette ebbe a kétértelmű és különös megjelölésbe: "Usher-ház" - amely elnevezés, úgy látszik, a parasztság nyelvhasználatában egyformán jelentette a családot és a családi házat.

Mint előbb mondtam, annak a - kissé gyermekes - kísérletemnek, hogy lenéztem a tóba, egyetlen eredménye az volt, hogy még mélyítette az első különös benyomást. Nem lehet kétség felőle, hogy előítéletem gyors erősödésének tudata - miért ne nevezném előítéletnek? - csak még inkább gyorsította ezt az erősödést. Régóta tudtam már, hogy ez paradox törvénye minden oly érzésnek, melynek alapja: félelem. S csak ez okból történhetett, hogy mikor újra felemeltem szememet magára a házra annak a vízben tükröző képéről, különös képzelődés támadt lelkemben - igazán oly nevetséges agyrém, hogy csak azért említem, mert mutatja az érzések eleven erejét, amelyek megleptek. Annyira felizgatta fantáziámat, hogy valósággal azt hittem, az egész házat és birtokot valami külön légkör veszi körül, amilyen nincs máshol, csak itt és a közvetlen szomszédságban; külön atmoszféra, aminek semmi köze az égi levegőhöz, hanem ami a korhadó fákból és a szürke falból és a néma tóból gőzölgött fel - fertőző és misztikus párakör, nehéz, lomha, halványan látható s ólomszínű.

Lerázva lelkemről azt, ami nem lehetett más, mint álom, pontosabban szemügyre vettem az épület valóságos képét. Fő-fő jellegének látszott valami szertelen régiség. Hatalmas korszakok fakították. Apró gombák fonták be az egész külsejét, mint finom hálózat csüggve az ereszekről. De mindez nem jelentett semmiféle különösebb omlást. A kőművesmunkának egyetlen darabja sem hullt le; s szinte érthetetlennek tűnt fel az ellentét részeinek tökéletes állapota, s az egyes kövek porlatag mivolta között. Volt ebben valami, ami engem régi faművek tetszetős egészben maradására emlékeztetett, melyek hosszú éveken át valamely elfeledett pincében korhadtak a külső levegő minden leheletétől tökéletesen elzárva. De az általános bomlás e látszatán kívül az építmény alig adta jelét mulandóságának. Talán a kutató szemlélő tekintete felfedezett volna valami éppen hogy észrevehető hasadékot, amely a homlokzat tetőrészétől kiindulva, útját a falnak lefelé vette, zegzugos irányban, mígnem eltűnt a tó komor vizében.

Míg ezeket a dolgokat megfigyeltem, egy kurta, kavicsos úton a házhoz érkeztem. Egy várakozó szolga átvette lovamat, s én beléptem a hall gótikus íve alatt. Onnan egy halk léptű komornyik több sötét és tekervényes folyosón keresztül elvezetett gazdájának dolgozószobájába. Ezen az úton is sok olyasmit láttam, ami, magam sem tudom mivel, hozzájárult, hogy megerősítse azokat az érzéseimet, amelyekről már beszéltem. Bár körülöttem minden - a mennyezet faragványai, a falak sötét tapétái, a padlók ébenfeketesége és a fantasztikus címertrófeák, melyek minden lépésemre megcsörrentek - csupa olyan dolog volt, amikhez, vagy hasonlókhoz, gyermekkorom óta hozzászoktam, és, bár nem haboztam elismerni, mily ismerős mindez, mégis csodálkozva vettem észre, hogy ezek a meghitt képek mily idegenszerű képzeteket keltettek fel. Az egyik lépcsőfordulón találkoztam a család orvosával. Arckifejezése - úgy tűnt fel előttem - kicsinyes ravaszság és állandó zavar bélyegét viselte. Zavartan szólt hozzám, és továbbment. Az inas most kitárta az ajtót, s betessékelt gazdája színe elé.

A terem, amelybe léptem, rendkívül tág és magas volt. Az ablakok hosszúak, keskenyek, csúcsosak s oly nagy távolságra a fekete tölgyfa padlótól, hogy belülről egyáltalán nem lehetett őket megközelíteni. Vörösre festett fény gyenge csilláma tört utat a rácsozott üvegtáblákon át, s jó volt arra, hogy a legkiemelkedőbb tárgyak körvonalait tűrhetően kirajzolja; de azon már hiába erőlködött a szem, hogy a szoba távolabbi szögleteit vagy a boltozatos és fafaragványos mennyezet rejtekeit elérje. Sötét drapériák csüggtek a falakról. A bútorzat általában pazar, kényelmetlen, antik és kopott volt. Sok könyv és hangszer hevert elszórva, de képtelen volt élénkíteni a színt. Éreztem, hogy a bánat atmoszféráját lélegzem. Zord, mélységes, könyörtelen ború hangulata borult mindenre és járt át mindent.

Amint beléptem, Usher felemelkedett egy szófáról, amelyen teljes hosszában feküdt, és élénk melegséggel üdvözölt, amiben, így gondoltam első pillanatban, volt valami túlzott szívélyesség, egy ennuyé világfi keresett erőlködése. De egy pillantás arckifejezésére meggyőzött teljes őszinteségéről. Leültünk; s néhány másodpercig, míg ő szótlan maradt, én félig részvét, félig tisztelet érzésével néztem. Bizony, soha ember oly rettenetesen meg nem változott, s ily rövid idő alatt, mint Roderick Usher! Csak nehezen tudtam rávenni magamat, hogy elfogadjam ennek a sápatag lénynek, aki előttem állt, azonosságát kezdő kamaszkorom hű társával. Pedig arcának karaktere mindig különös volt. Valóságos hullaszerű arcszín; nagy, nedves és hasonlíthatatlanul fényes szemek; kissé keskeny és nagyon halvány, de páratlanul szép hajlású ajkak; finom, héber mintájú orr, de az ilyen formáknál szokatlanul széles orrlyukakkal; gyengéden rajzolt áll, melynek csapottsága az erkölcsi energia hiányáról beszélt; pókhálónál lágyabb és vékonyabb hajzat; mindezek együtt s még hozzávéve valami szabálytalan kiszélesedést a homlok környékén, oly kifejezést adtak, melyet nem egykönnyen lehet elfelejteni. De most éppen e vonások uralkodó jellegének s megszokott kifejezésüknek túlzott érvényesülése oly változást eredményezett, hogy kételkedtem: kivel beszélek? A bőrnek most már kísértetes sápadtsága és a szemnek most igazán csodaszerű ragyogása mindennél jobban meghökkentett, sőt megfélemlített. A selyem hajat is hagyta szabadon nőni, s ahogy az, mint őszi ökörnyál, vad, olvatag szövevényben inkább lengett, mint omlott az arc köré, ezt az arabeszk benyomást még erőltetve sem tudtam összekapcsolni a rendes emberi kifejezés fogalmával.

Barátom modorában az első pillanatra megütött valami szaggatottság, valami bizonytalanság; s nemsokára rájöttem, hogy ennek az eredete a gyönge és hiábavaló erőlködés folytonos ismétlődése volt, úrrá lenni egyfajta megszokott remegésen, a túlzott, ideges izgatottságon. Hiszen valami ilyesmire már el voltam készülve, egyrészt a leveléből, másrészt, mert visszaemlékeztem bizonyos gyermekkori jellemvonásaira, s következtettem is különleges fizikai alkatából és vérmérsékletéből. Mozgása fölváltva volt élénk és csüggeteg. Hangja gyorsan ment át valami reszketeg határozatlanságból - mely a kedély teljes lefokozottságára látszott vallani - az energikus kurtaságnak abba a fajtájába, abba a szaggatott, súlyos, sietség nélküli és tökéletesen tagolt kifejezésmódba, abba az ólmos, jól egyensúlyozott és tompán zengő torokhangba, amelyet a megrögzött iszákosnál, vagy az ópium javíthatatlan élvezőjénél figyelhetünk meg legintenzívebb mámorainak periódusában.

Ily hangon beszélt látogatásomnak céljáról, s hogy mily komolyan kívánt engem látni, s mennyire remélte, hogy jelenlétemben könnyebbülést talál. Bizonyos részletességgel terjeszkedett ki arra, hogy milyennek gondolja betegsége természetét. Szervi, családi bajnak mondotta, aminek gyógyíthatóságában nem bízott; pusztán ideges bántalom, tette rögtön hozzá, bizonnyal hamarosan elmúlik magától. Tünetei közt szerepelt a természetellenes érzések egész raja. Egyik-másik ezek közül, amint részletezte, érdekelt s megzavart; ámbár talán elbeszélésének szavai és általános modora is megtették ebben a maguk hatását. Sokat szenvedett érzékeinek valami beteges élességétől; csak a legsemlegesebb ízű ételt tudta megenni; csak bizonyos szövésű ruhát tűrt meg a testén; a legcsekélyebb virágillat számára nyomasztó volt; szemét még a gyönge fény is gyötörte, és csak kevés hang volt, bizonyos húros hangszerek hangja, ami nem okozott borzadást lelkének.

De különösen egy fonák neme a rettegésnek tette őt rabjává.

- El fogok pusztulni - mondta -, bele kell pusztulnom ebbe a siralmas bolondságba. Így, így, és nem másképpen fogok elpusztulni. Rettegek a jövő eseményeitől, nem önmagukban, hanem hatásukban. Borzadok a gondolatra, hogy valamely, bár csak a legközönségesebb történés is, fölrázza tűrhetetlenül izgatott lelkemet. Tulajdonképpen nem a veszélytől félek, hanem csak annak kikerülhetetlen hatásától - a rémülettől. Ebben a zaklatott, ebben a szánalmas állapotban, érzem, előbb-utóbb eljön az idő, amikor életemet és eszemet egyszerre kell elveszítenem valami kétségbeesett küzdelemben a vad fantommal, amelynek neve: FÉLELEM.

Megfigyeltem azonkívül, közben-közben, s tört és kétértelmű célzások alapján, lelkiállapotának egy másik jellemző sajátosságát is. Bizonyos babonás érzések láncolták a házhoz, melyben lakott, s amelyből hosszú évek óta egyetlenegyszer sem merészkedett kimozdulni; valami titkos befolyás, melynek állítólagos erejét sokkal ködösebb kifejezések jelezték, hogysem itt ismételni tudnám - befolyás, melyet a családi ház formájának és matériájának bizonyos sajátosságai nyertek, mint mondta, hosszú gyötrődés eredményeként, szelleme fölött; hatás, mellyel a szürke falak és tornyok fizikuma, a sötét tóval együtt, melyben mindenütt tükröződtek, idők folytán megbélyegezte lényének pszichikumát.

Mindazonáltal elismerte, bár némi habozás után, hogy a különös borúnak eredetét, mely lelkére szállott, vissza lehet vezetni egy természetesebb és kézzelfoghatóbb okra: s ez nővérének hosszú és súlyos betegsége, már láthatóan közelgő fölbomlása egy gyöngéden szeretett életnek, aki egyetlen társa volt hosszú éveken át, utolsó és egyetlen rokona a földön.

- Az ő halála - mondotta oly keserűséggel, melyet sohasem tudok elfeledni - úgy hagyna engem, gyöngén, reménytelen, mint utolsót az Usherek régi törzsökéből.

Mialatt beszélt, Lady Madeline - mert ez volt a neve - lassan átment a terem egy távolabbi részén, s észre sem véve jelenlétem, eltűnt. A legnagyobb fokú bámulattal néztem, melyből nem hiányzott a félelemnek némi árnyalata sem, noha ez érzések okairól lehetetlen magamnak számot adni. Valami kábulásféle szállott meg, amint szemem követte visszavonuló lépteit. Mikor végre az ajtó becsukódott mögötte, tekintetem ösztönszerűleg s mohón leste a fivér arckifejezését - de ő fejét kezébe temette, s csak annyit figyelhettem meg, hogy a rendesnél még sokkal nagyobb sápadtság önti el vékonyult ujjait, melyeken keresztül szenvedélyes könnyek szivárogtak.

Lady Madeline betegsége régóta gúnyolta orvosainak tudományát. Valósággal állandósult apátia, a test fokozatos elsorvadása, s gyakori, bár múló rohamok, részben kataleptikus jelleggel: ez volt a szokásos diagnózis. Mindeddig állhatatosan ellenállt a betegség nyomasztó hatásának, s nem esett végleg ágynak; de a házba való megérkezésem estéjén - mint fivére az éj folyamán kimondhatatlan izgalommal elbeszélte - megadta magát a romboló hatalom erejének, s így megtudtam, hogy a futó pillantás, melyet lényéről nyertem, valószínűleg az utolsó volt, amit valaha nyerni fogok; hogy a ladyt, legalább elevenen, nem fogom látni többé.

A következő néhány napon át nevét sem Usher nem említette, sem én; s ez idő alatt buzgón törekedtem barátom mélabúját enyhíteni. Festettünk és olvasgattunk együtt; vagy, mintegy álomban, hallgattam beszédes gitárjának vad rögtönzéseit. S ekként míg egyre szorosabb és szorosabb bizalmasságunk mindjobban megengedte, hogy tartózkodás nélkül behatoljak lelkének rejtekeibe, csak annál keserűbben láttam be, mily hiábavaló a kísérlet fölvidítani egy lelket, melyből a sötétség mint egy lényegéhez tartozó pozitív tulajdonság árad ki az erkölcsi és fizikai világ minden tárgyára, a ború szüntelen kisugárzásával.

Mindig magamban fogom hordani azoknak az ünnepi óráknak emlékét, melyeket egyedül töltöttem az Usher-ház urával. De a kísérlet, hogy pontos fogalmat adjak a tanulmányok vagy foglalkozások természetéről, melyekbe belevitt vagy belebonyolított: nem sikerülne. Fölcsigázott s nagy fokban beteges idealizmus vetett minderre valami kénes fényt. Hosszú, rögtönzött gyászdalai örökké fülemben zengenek. Többek közt fájdalmasan őrzök emlékemben egy különös változatot s továbbfejlesztést Von Weber utolsó valcerének vad dallamából. A festmények közül, amelyeken komplikált fantáziája pepecselt, s melyek vonásról vonásra valami olyan ködösségbe nőttek, hogy annál inkább borzadtam rájuk nézni, mert magam sem tudtam, mért borzadok; ezek közül a festmények közül - bármily élénken állnak ma is előttem - hiábavaló törekvés volna leírni többet, mint egypárat, ami az írott szó lehetőségeit túl nem haladja.

Végletes egyszerűségével s rajzának meztelenségével megállította és megbabonázta a figyelmet. Ha valaha halandó eszméket tudott festeni: ez a halandó Roderick Usher volt. Számomra legalább - és akkori környezetemben - ezekből a tiszta absztrakciókból, amiket ez a kedélybeteg ember vásznaira tudott varázsolni, a félelmes szuggesztiónak oly tűrhetetlen ereje áradt, amilyennek még árnyékát sem éreztem, mikor például Fuseli tagadhatatlanul izzó, de nagyon is konkrét fantazmagóriáit szemléltem.

Egyikét mégis barátom fantasztikus kompozícióinak - amelyben nem uralkodott oly mereven az absztrakció szelleme - megpróbálhatom, bármily gyengén is, szavakban visszatükrözni. Egy kicsi kép egy végtelen hosszú és szögletes pince vagy alagút belsejét ábrázolta alacsony, sima, fehér, töretlen és díszítés nélküli falakkal. Bizonyos járulékos részletei a rajznak azt a gondolatot keltették föl, hogy ez az üreg rendkívüli mélységben nyúlik a föld felülete alatt. Végeérhetetlen hosszának egyetlen pontján sem lehetett kijárást látni, és semmiféle fáklya vagy más mesterséges fényforrás nem volt felfedezhető; mégis mindenfelé erős sugarak árja hömpölygött, az egészet valami kísértetes és érthetetlen fényben fürösztve.

Az imént beszéltem a hallóidegnek arról a beteges állapotáról, amely minden zenét elviselhetetlenné tett a különös beteg fülnek, kivéve a húros hangszerek bizonyos effektusait. Talán éppen a szűk korlátok, amiket ez okból gitárjára parancsolt, okozták nagymértékben játékának fantasztikus karakterét. De impromptu-inek[25] izzó könnyűségét ez nem magyarázta. Ez, vad ábrándjainak zenéjében és szövegében egyaránt - mert játékát gyakran rímes költői rögtönzésekkel kísérte -, annak az erős szellemi feszültségnek és koncentráltságnak eredménye volt, amelyre már előbb céloztam, s amelyet csupán a legmagasabb mesterséges izgalom különös pillanataiban lehet megfigyelni. Egy ilyen rapszódiának szövegét könnyűszerrel megjegyeztem. Talán annál nagyobb benyomást tett rám, ahogy ő előadta, mert jelentésének misztikus áramában először véltem észrevenni Usher részéről teljes tudatát annak, hogy felséges értelme megingott trónusán. A vers, melynek címe A kísértetes palota, körülbelül, ha nem is tökéletes pontossággal, így hangzott:

I

Legzöldebb völgyünk ölében
- Jó angyalok laktak ott -
Hajdan büszkén, büszke-szépen
Drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
Fölszökött!
Sohse lengtek szeráf-szárnyak
Gyönyörűbb torony fölött.

II

Ormain zászlók lobogtak,
Sárga, gőgös, víg-arany.
Mindez rég volt
- tűnt koroknak
Távolaiban!

Ahány enyelgő játszi szellő
Ment arra át,

A dús, bokrétás bástya mellől
Mint szárnyas illat szállt tovább!

III

Lantzenére ott a vándor,
Ki e boldog völgybe jött,
Láthatta, hogy szellem táncol
A lángablakok mögött
Egy trón előtt, amelyen ülvén
Bíborbanszületett
Királyuk trónolt, ki körül fény
Árasztott méltó ünnepet.

IV

És gyönggyel a kastély kapúja
S rubinnal rakva volt,
Melyen át egyre s egyre s újra
Édes visszhangok árja folyt
Szikrázva a terembe:
- rájuk
Egy munka várt,
S egy öröm:
örökké királyuk
Eszét zengni, a bölcs királyt.

V

De bú-ruhás átkok sereggel
Szállták meg a király honát:
Sirassuk őt! mert soha reggel
Nem süt már éjszakáin át!

S háza körül a halk dicsőség
Ma már csak oly-
Mód zengi őt, mint rege hősét,
Kit elhantolt a kor.

VI

S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly.

Élénken emlékszem, hogy e ballada által sugallt gondolatok oly eszmemenethez vezettek bennünket, melyben Ushernek egy különös meggyőződése nyilvánult meg; nem eredetisége miatt említettem - hisz mások is gondolkoztak hasonlóan -, hanem mert megingathatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá. Ez a meggyőződés, általánosságban kifejezve, az volt, hogy minden tenyésző dolog egyúttal érző is. De az ő szertelen fantáziájában ez az eszme még merészebb formát öltött, s bizonyos feltételek mellett a szervetlen világ határait is átlépte. Nincs szavam leírni meggyőződésének teljes fokát, vagy a komolyságot, amellyel átadta magát neki. E hite azonban - mint már előzőleg céloztam rá - ősei házának szürke köveivel függött össze. Úgy képzelte, hogy itt az érzőképesség feltételeinek eleget tett e kövek elhelyezésének módszere - rendjük metódusa éppúgy, mint a sok fungus[26], amely bevonta őket, és a korhadó fák, melyek köröskörül álltak -, s mindenekfölött ez elhelyezés évszázadokon át zavartalan megmaradása s megkettőződése a tó csöndes vizeiben. S hogy ez nyilvánvaló - hogy érzőképességük nyilvánvaló -, az kitűnik - mondta, s itt összerezzentem szavaira - abból, hogy valami saját külön atmoszférájuk sűrűsödött a vizek és a falak körül. Az eredményt látni lehet, tette hozzá, abban a csöndes s mégis erőszakos és rettenetes befolyásban, ami századokon át alakította családja végzetét, s őt is azzá tette, aminek ma láttam - amivé lett. Ily meggyőződések nem szorulnak kommentárra, s nem is kommentálom.

Könyveink - a könyvek, melyek éveken át a beteg szellemi lényének nem csekély részét formálták - mint gondolni lehet, szoros összhangban voltak e fantasztikus karakterrel. Olyan munkák fölött görnyedeztünk együtt, mint a Gresset-féle Ververt et Chartreuse; a Machiavelli Belphegor-ja; a Menny és Pokol Swedenborgtól; Nicolaus Klimius föld alatti utazása, Holberg műve; a Kézjóslás tankönyvei, Robert Fludd, Jean d'Indaginé, De la Chambre művei; Utazás a kék messzeségbe Tiecktől; és Campanella Napváros-a. Egyik legkedvesebb kötetünk volt a Directorium Inquisitiorum-nak, Eymeric de Gironne dominikánus szerzetes munkájának egy kis nyolcadrét kiadása; s Pomponius Melának volt néhány passzusa, az ős afrikai szatírokról és aegipanokról, amelyek fölött Usher órákig tudott elülni álmodozva. De fő gyönyörűségét mégis egy rendkívül ritka és különös, negyedrétű, gót betűs könyv olvasásában lelte - egy elfeledett egyház manuáléjában - a Vigiliae Mortuorum secundum Chorum Ecclesiae Maguntinae-ben.

Önkéntelenül ennek a könyvnek vad liturgiája jutott eszembe, s annak valószínű hatása kedélybeteg barátomra, mikor egy este hirtelen értésemre adva, hogy Lady Madeline nincs többé, szavakba foglalta azt a szándékát, hogy a holttestet, végleges eltemetés előtt, két héten keresztül az épület alapfalába vájt számos boltozott fülkék egyikében akarja őrizni. De a világi ok, amelyet e különös eljárás mellett fölhozott, olyan volt, hogy nem éreztem magamat följogosítva ellenvetést tenni. A halott fivérét erre az elhatározásra, mint mondotta, súlyos meggondolások vezették: a boldogult betegségének szokatlan jellege, orvosainak bizonyos feltűnő és nyomatékos kérdései, s a családi temetkezőhely távoli és exponált fekvése. Nem tagadom, hogy amint magam elé idéztem a baljós magatartású férfiút, akivel megérkezésem napján a lépcsőházban találkoztam, nem volt kedvem gátat vetni annak, amit legjobb esetben ártalmatlan, de semmiképpen sem természetellenes óvatosságnak tekintettem. Usher kérésére személyesen segítettem neki az ideiglenes sírbatétel körüli intézkedésekben. Mikor a testet magába zárta a koporsó, mi magunk vittük, kettesben, nyugvóhelyére. A fülke, amelyben elhelyeztük - s amelyet oly rég nem nyitott meg senki, hogy fáklyáink, félig elfojtva nyomott legében, alig adtak módot szemünknek, mélyébe hatni -, szűk volt, nyirkos, és semmiféle bejárást sem engedett a fénynek, minthogy meglehetős mélységben feküdt, közvetlen az épületnek azon része alatt, amelyben az én hálószobám. Régi feudális korokban nyilván a tömlöctartás legborzasztóbb céljaira alkalmazták, s a későbbi időkben raktár gyanánt, puskapor vagy másvalami nagy fokban gyúlékony anyag számára, mert padlójának egy része s a mélyébe vezető hosszú ívbolt egész belső felülete gondosan rézzel volt borítva. A tömör vasajtót hasonló eljárás védelmezte. Óriási súlya szokatlanul éles, csikorgó hangot okozott, amint megfordult sarkain.

Letévén gyászos terhünket, állványain, ebben az ijesztő helyiségben, fölemeltük egy kissé a koporsónak még le nem szögezett födelét, s egy pillantást vetettünk a benne fekvőnek arcára. Most először ragadta meg figyelmemet a meglepő hasonlóság fivér és nővér közt; és Usher, talán kitalálva gondolatomat, néhány szót mormogott, melyekből megtudtam, hogy az elhunyt és ő ikrek voltak, s mindig szinte érthetetlen sajátosságú szimpátia volt közöttük. De pillantásunk nem soká pihent a hullán - mert nem tudtunk ránézni borzadály nélkül. A betegség, amely ezt az előkelő hölgyet érett ifjúságában sírba döntötte, mint a szorosan kataleptikus természetű betegségek legtöbbnyire, meghagyta valami halk pír gúnyképét a keblén és az arcán, s azt a gyanúsan sóvár mosolyt az ajk fölött, amely oly borzasztó a halálban. Visszatettük és rásrófoltuk a koporsóra a födelet, s a vasajtót lezárva, elindultunk, fárasztó lépcsőkön, a ház felső részének alig kevésbé homályos termei felé.

És most, ahogy lefolyt a keserű bánat első néhány napja, barátom szellemi betegségének arculatán észrevehető változás jelentkezett. Megszokott modora eltűnt. Rendes foglakozásait elhanyagolta vagy elfeledte. Szobáról szobára bolyongott sietős, egyenlőtlen, céltalan léptekkel. Arcának halványsága, ha lehetséges, még kísértetibb árnyalatot öltött - de szemének fénye teljesen kialudt. Régi hangjának alkalmi rekedtsége többé nem jött elő; s kiejtését valami vibráló reszketegség jellemezte, mint a legnagyobb rémület hangját. Sőt voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy szüntelenül izgatott lelkét valami nyomasztó titok gyötri, amelyet kimondani önmagával küzd a szükséges bátorságért. Máskor ismét mindezt a tiszta őrület megfejthetetlen szeszélyeivel kellett magyaráznom, mert órák hosszat láttam őt bámulni a semmibe, a legmélyebb figyelem kifejezésével, mintegy valamely képzelt hangra fülelve. Nem csoda, ha állapota megijesztett - s egyúttal meg is fertőzött. Éreztem már, mint lopózik belém, lassú, de biztos fokokon keresztül, az ő fantasztikus, de szuggesztív babonáinak befolyása.

S kivált akkor tapasztaltam ennek az érzésnek teljes erejét, mikor hét vagy nyolc nappal azután, hogy Lady Madeline-t a pincefülkében elhelyeztük, késő éjjel nyughelyemre tértem. Álom nem jött ágyam közelébe - s az órák múltak, múltak. Erőlködtem, hogy kiokoskodjam magamból az idegességet, mely hatalmába ejtett. Küszködtem elhitetni magammal, hogy hangulatom oka nagy részben, ha nem is egészen, a szoba komor bútorzatának lenyűgöző hatása - a sötét és tépett függönyök, amelyek valami kezdődő vihar leheletétől mozgásba zaklatva, szeszélyesen lobogtak ide-oda a falakon, és kellemetlenül zizegtek az ágy díszítései körül. De fáradozásom eredménytelen maradt. Lassanként visszafojthatatlan félelem járta át egész valómat; s szívem közepére ült a teljesen oktalan rémület lidérce. Zihálva s minden erőmet megfeszítve leráztam ezt, fölemelkedtem vánkosaimon, és fürkészve a szoba tömött sötétjébe hallgatóztam - ok nélkül, csak valami ösztönös erő késztetett fülelni - bizonyos halk és határozatlan hangokra, melyek hosszú időközökben áttörtek a vihar szünetein, nem tudtam rájönni, honnan? Érthetetlen s mégis tűrhetetlen borzalom érzésétől leigázva, sietősen magamra hánytam ruháimat - mert éreztem, hogy az éjjel többet nem fogok aludni -, s azáltal iparkodtam kiragadni magamat a szánalmas állapotból, amelybe estem, hogy sebesen föl és alá jártam a szobában.

Alig fordultam ily módon néhányat, mikor a szomszéd lépcsőházból könnyű lépés zaja állította meg figyelmemet. Rögtön megismertem Usher lépéseit. Egy pillanat múlva halk érintéssel kopogott ajtómon, és belépett, lámpást emelve kezében. Arcszíne, mint rendesen, halotti sápadt volt - de valami őrült élénkség is jelentkezett a szemében - szemmel láthatóan elnyomott hisztéria egész magatartásában. Viselkedése megrémített, de akármit inkább el lehetett bírni, mint a magányt, mely oly sokáig nehezedett rám, s még az ő megjelenését is úgy fogadtam, mint valami fölszabadulást.

- És te nem láttad? - kiáltott hirtelen, miután pár pillanatig némán bámult maga köré. - Te eszerint nem láttad? de megállj! látni fogod.

Így szólva és gondosan beárnyékolva lámpáját, az egyik ablakhoz sietett, s azt szabadon kitárta a viharnak.

A berontó szélroham vad dühe majdnem levett lábunkról. Valóban zivataros, de komorságában is gyönyörű éj volt, vadul különös rettenet és szépség éjszakája. Szomszédunkban nyilván valami légörvény gyűjtötte erejét, mert gyakori és erős fordulatok voltak érezhetők a szél irányában; s a felhők rendkívüli sűrűsége - melyek oly alacsonyan csüggtek, hogy szinte a ház tornyait nyomták - nem gátolta, hogy észre ne vegyük az elevenforma gyorsaságot, amellyel minden oldalról egymásnak rohantak, és sohasem vesztek a távolba. Mondom, még rendkívüli sűrűségük sem gátolta, hogy ezt észrevegyük - pedig egy villanást se kaptunk holdból vagy csillagból -, s egyetlen villámfény sem lobbant föl. De a szélvert, nagy páratömegek alsó felülete, valamint minden földi tárgy körülöttünk, egy halvány fényű, de élesen látható gázexhaláció természetellenes fényében villogott, mely a ház köré tapadt, s azt beborította.

- Neked nem kell - nem szabad ezt nézned! - szóltam borzadva Usherhez, amint, gyöngéd erőszakkal, az ablakból egy székhez vezettem. - Ezek a látványok, amik téged megzavarnak, mind egészen közönséges elektromos tünemények - vagy meglehet, hogy kísértetes eredetük a tó poshadt miazmáiban fészkel. Csukjuk be az ablakot; a levegő hideg és veszedelmes a te egészségi állapotodban. Nézd, itt van egy kedves regényed. Én olvasok, te hallgatsz; s így töltjük el együtt a rémes éjet.

A régi könyv, amelyet fölvettem, Sir Launcelot Canning írása volt: Az őrült találka; de inkább szomorú tréfából mondtam Usher kedves regényének, mint komolyan; mert valójában ügyetlen és fantáziátlan terjengőssége kevés érdeket nyújthatott barátom magas és szellemes idealizmusa számára. De ez volt az egyetlen könyv éppen a kezem ügyében; és volt valami határozatlan reményem, hogy az izgalom, mely ezen az éjszakán egész testében rázta idegbeteg barátomat, enyhülést találhat - hisz a lelki zavarok története tele van hasonló különösségekkel - éppen abban a végletes csacsiságban, amit olvasni akartam. S csakugyan, ha a vadul megfeszült élénkség kifejezéséből ítélhettem, amellyel a mese szavaira figyelt vagy figyelni látszott, gratulálhattam magamnak szándékom sikeréhez.

A történetnek addig a jól ismert részéig értem el, ahol Ethelred, a találka hőse, hiába keresve békés bebocsátást a remete lakásába, erőszakhoz fordul, hogy beléphessen. Itt, sokan tán emlékezni fognak, az elbeszélés szövege így hangzik:

"És Ethelred, 'ki természettől bátor lelkű vala, 's annakfelette a' bűvös bort fölhajtván, hatalmat érze dagadni szívében, immár nem potsékola több időt és beszédet a' Remetére, 'ki is ugyantsak makats és gonosz kedvében volt, hanem, érezvén vállain a' záport 's rettegvén a' Zivatar jövetelét, rögvest fölemelé buzogányát, és sűrű dorongolásokkal rést tsinált az kapudeszkákon vaskeztyűs kezének; 's avval osztán konokul rángatva, összevissza tépte, hasíttá, repeszté, olly alapossággal, hogy az kiszikkadt 's a kongó fának zaja föllármázta az erdőség ekhóit..."

A mondat végére jutva összerezzentem, s egy pillanatnyi szünetet tartottam; mert úgy tűnt föl - bár azonnal megállapítottam, hogy csak izgatott fantáziám játszik -, úgy tűnt föl, mintha az épület valami nagyon távoli részéből, elmosódottan, oly hang érne fülemhez, mely tökéletesen hasonló jellegével, a Sir Launcelot által oly részletesen leírt hasadozó és kopogó zajnak valóságos visszhangja lehetne, noha mindenesetre csak fojtott és tompa. Nyilván csak a különös összeesés volt az, ami megragadta figyelmemet; mert az ablakszárnyak kereteinek zörgése s a folyton növekvő zivatar különböző természetes hangjai között magában a zaj karakterében bizonnyal semmi sem volt, ami érdekelhetett vagy megzavarhatott volna. Tovább folytattam a fölolvasást:

"Ám a' derék bajnok Ethelred, minekutána így az kapun béhatolt volna, nyomát sem látá a' gonosz Remetének; mi fölött nagy Düh és Tsodálat fogta el; mert az Remete helyén egy pikkelyes és rengeteg testű Sárkány ült őrt tüzes nyelvvel egy ezüstpallós aranykastély előtt: 's annak a' faláról egy tsillogó rézpajzs lógott, ilyetén fölírással:

TE KI BELÉPSZ ITTEN, MEGVÍVTAD AZ HARCOT;
ÖLJED MEG A SÁRKÁNYT, MEGNYERED A PAJZSOT!...

és Ethelred ismét fölemelé buzogányát, 's a' Sárkány fejire üte, 'ki is rögvest elvágódott előtte, 's kiadta dögvészes lehelletét, olly rémes és harsány, és egyszersmind metsző sikolytással, hogy Ethelrednek muszáj vala fülét ujjával bédugaszolni a' vérfagylaló hang elül, amihez hasonlót senki azelőtt nem hallott volt a' földön..."

Itt megint hirtelen megálltam, s ezúttal vad döbbenet érzésével - mert semmi kétség sem lehetett, hogy most valósággal hallottam, bár képtelen lettem volna megmondani, mely irányból, egy halk és nyilván távoli, de harsány, nyújtott és teljesen szokatlan sikoltó vagy visító hangot -, tökéletes pendant-ját[27] annak, amit képzeletem éppen fölidézett, hogy a regényíró által leírt sárkány természetellenes visítását magam elé fesse.

De bár e második s oly rendkívül valószínűtlen összeesés ezer ellentétes érzést keltett bennem, melyek közt a bámulat s a legmagasabb fokú rémület voltak uralkodók, mégis eléggé megőriztem lélekjelenlétemet, hogy egyetlen megjegyzéssel se izgassam barátomnak érzékeny idegességét. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a szóban forgó hangokat ő is megfigyelte; bár az utolsó pár percben tagadhatatlanul különös változás állt be viselkedésében. Velem szemközt elfoglalt helyzetéből fokozatosan úgy húzta el a székét, hogy arcával a szoba ajtajának fordulva üljön; s így csak részben láthattam vonásait; mégis észrevettem, hogy ajka remegett, mintha ki nem vehető szavakat mormogna. Feje mellére csüggedt - de amint egy pillantással profilban elkaptam, szemének tág és merev nyíltságán láttam, hogy nem aludt el. Ennek a feltevésnek ellentmondott testének mozgása is, mert jobbra-balra hintázott, lassú, de állandó s egyenletes lengéssel. Hirteleniben megfigyelve mindezt, újra kezdtem Sir Launcelot elbeszélését, amely így ment tovább:

"És mostan a' Bajnok, megmenekülvén a' Sárkány borzasztó dühétől és megemlékezvén a' rézpajzsról, hogy a' személyén nehézkedő Varázst megtörné, elvonszolta útjából a Dögöt, 's az ezüst pallón át nagy-bátran az Kastély felé tartott, azholott a Pajzs lógott az falon; s bizony mondom, az Pajzs meg sem várta jövetelét, hanem lehulla lábaihoz az ezüst pallóra, hatalmas és rettenetes Tsöngésnek hangjával..."

Még el sem hagyták az utolsó szótagok ajkamat, mikor - mintha csakugyan épp ebben a pillanatban esett volna egy súlyos rézpajzs valami ezüstpadlóra - éles, mély, érces és zengő, de nyilván fátyolozott, visszhangos csendülésre lettem figyelmes. Teljesen elvesztve önuralmamat, talpra ugrottam; de Usher ütemesen hintázó mozgása zavartalan maradt. Odarohantam a székhez, ahol ült. Szemeit egyenesen maga elé szögezte, s egész tartásán valami megkövült merevség uralkodott. De amint kezem vállára helyeztem, erős borzongás futott át egész testén; ajkai körül bágyadt mosoly remegett; s láttam, hogy beszél valamit halk, sebes, hadaró mormogással, s mintha nem is tudna jelenlétemről. Szorosan föléje hajolva, végre sikerült fölszürcsölnöm szavainak rémséges tartalmát:

- Nem hallom? - de igen, hallom és hallottam. Régen - régen, régen - hány perce, hány órája, hány napja, hallottam! - de nem mertem - ó, szánj meg engem, oly nyomorult vagyok! - nem mertem - nem mertem beszélni! Elevenen tettük őt a sírba! Nem mondtam, hogy az érzékeim nagyon élesek? Most bevallom neked, hogy hallottam már az első gyönge mozdulatait is a mély koporsóban. Hallottam - hány, hány napja hallottam -, de nem mertem - nem mertem beszélni! És most - ma éjjel - Ethelred - ha! ha! ha! -, a remete kapujának föltörése és a sárkány halálsikoltása és a pajzs csengése! - mondd inkább: az ő koporsójának fölszakítása és a vasajtó sarkainak megcsikordulása, s amint a pince rézzel bevont falíveihez csapódott! Ó, jaj, hova fussak? Nem lesz ő itt mingyárt? Nem siet-e, hogy szememre hányja sietségemet? Nem hallottam-e lépteit a lépcsőn? Nem tudom-e tisztán megkülönböztetni szívének nehéz, borzasztó ütését? ŐRÜLT! - ekkor tombolva fölugrott, s úgy sikoltotta ki szótagjait, mintha ebben az erőfeszítésben lelkét is kiadná: - ŐRÜLT! MONDOM NEKED, HOGY ITT ÁLL MOST AZ AJTÓ ELŐTT!

Mintha kijelentésének emberfölötti energiájában valami varázserő rejlett volna - a nagy, antik ajtószárnyak, melyekre szavai közben rámutatott, ebben a pillanatban lassan megfordultak súlyos ébentábláikkal. Ez csak egy betörő szélroham műve volt - de az ajtó előtt csakugyan ott állott Lady Madeline of Usher magas és elfátyolozott alakja. Fehér ruháin vér volt, s lesoványodott testének minden porcikáján a keserű küzdelem nyilvánvaló nyoma. Egy pillanatig remegve és ide-oda szédülve a küszöbön maradt, aztán, halk, nyögő kiáltást hallatva, teljes súlyával beesett bátyja karjaiba, s heves, s most végleges halálos agóniájában magával rántotta őt, mint egy holttestet, mint az általa előre látott borzalmak áldozatát.

Én rémülten menekültem ebből a szobából és ebből a házból. Künn, mikor ott voltam a régi kövezett út keresztezésénél, még a zivatar teljes dühe tombolt. Hirtelen az út mentén vad fény lövellt föl, s én megfordultam, hogy lássam, honnan jöhetett ez a szokatlan villanás; mert csupán a nagy ház és árnyékai voltak mögöttem. A sugár a lenyugvó, vérvörös teleholdból jött, amely élesen sütött keresztül azon a hajdan alig észrevehető hasadékon, amiről előbb elmondtam, hogy az épület tetejétől, zegzugos irányban, az aljáig terjedt. Mialatt rábámultam, a hasadás rohamosan tágult - s jött a forgószélnek egy dühös rohama - egyszerre a földet kísérő égitest egész kövér kereksége meztelen tárult szemem elé - agyam elszédült, amint a hatalmas falakat szétesni láttam - hosszú, viharos, robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna - s a mély és poshadt tó vize lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher-ház romjai fölött.

Babits Mihály fordítása

 

LOVAGIAS ÜGY

Ritzner von Jung báró magyar nemesi famíliából származott, és a család valamennyi tagja (legalábbis azóta, ameddig a vénséges vén iratok tanúsága terjed) több-kevesebb jeles képességet árult el, ilyen vagy amolyan téren, méghozzá java részük annak a groteszk képzelőerőnek a révén, amelynek a ház egyik sarja, Tieck, jó néhány élénk, noha korántsem párját ritkítóan élénk tanújelét adta.

Ritznerrel a pompás Jung kastélyban ismerkedtem meg, ahová nyilvánosságra nem kívánkozó furcsa kalandok egész sora vezetett el az 18..-ik esztendő nyári hónapjaiban. Itt keltettem fel figyelmét, és valamivel nehezebben itt nyerhettem némi betekintést lelki alkatába. Ez a betekintés később világosabbá vált, ahogy a kezdetben is bensőséges kapcsolat szorosabbra kovácsolódott, és amikor három év múltával újra találkoztunk G..n-ben, mindent megtudtam, ami Ritzner von Jung báró jellemének ismeretéhez szükséges.

Emlékszem, micsoda kíváncsi suttogás támadt, amikor június 25-én este megérkezett a kollégiumba. Még ennél is világosabban emlékszem, hogy jóllehet mindenki első látásra kijelentette: "ő a világ legérdekesebb embere", mégsem akadt senki, aki ezt a véleményt indokolni is megpróbálta volna. Oly tagadhatatlanul páratlannak látszott, hogy arcátlanságnak tekintették kutatni, miben is áll voltaképpen ez a páratlanság. De erről most nem beszélek, csupán azt akarom megjegyezni: az első perctől kezdve, hogy betette a lábát az egyetemre, teljes és zsarnoki, de ugyanakkor meghatározhatatlan és mindenestül igen rejtélyes hatást gyakorolt a körülötte élő közösség szokásaira, modorára, erszényére és hajlamaira. Éppen ezért valóságos korszakot képvisel az egyetem annales-eiben[28] az a rövid idő, melyet ott töltött, s azt mindenki, aki akkoriban az egyetemhez - vagy az egyetem csatolt részeihez - tartozott, úgy jellemzi, mint "Ritzner von Jung báró uralmának egészen rendkívüli korszakát".

Alig érkezett meg G..n-be, felkeresett lakosztályomban. Meghatározott életkora nem volt; ezt úgy értem, hogy mindabból, amit önmagáról elárult, még csak sejteni sem lehetett, hány éves. Éppúgy lehetett ötven, mint tizenöt, márpedig valójában pontosan huszonegy éves és héthónapos volt. Korántsem volt szép ember, sőt talán inkább az ellenkezője. Arcának vonala szögletes volt és durva. Homloka magas és igen szép; orra fitos; szeme nagy, álmos, élettelen és semmitmondó. A száján már inkább akadt néznivaló. Finoman előrenyúló ajkai úgy zárultak össze, hogy lehetetlen elképzelni az emberi arcvonásoknak akár legbonyolultabb kombinációját is, amely tökéletesebben fejezné ki a méltóságot, ünnepélyességet és nyugalmat.

Kétségtelen, hogy abból, amit már elmondottam, észrevehető: a báró azoknak a ritka emberi lényeknek egyike volt, akik a porhintés tudományát teszik életük dolgává. Erre a tudományra valami furcsa észjárás ösztönözte, és fizikai megjelenése rendkívüli módon megkönnyítette, hogy terveit valóra váltsa. Szilárdan hiszem, nem akadt G..n-nek egyetlen diákja, aki a Ritzner von Jung báró uralmának nevezett híres korszakban valaha is behatolt volna a jellemét homályba burkoló rejtélybe. Őszintén hiszem, hogy rajtam kívül senki sem volt az egyetemen, aki valaha is meggyanúsíthatta volna, hogy akár szóval, akár tettel képes bárkivel is a bolondját járatni. Előbb gyanúsíthatták volna a vén házőrző bulldogot, Hérakleitosz szellemét, vagy akár a teológia kiérdemesült professzorának parókáját. Így volt ez akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a leghallatlanabb és a legmegbocsáthatatlanabb hóbortosságokat és bohóságokat, ha nem is közvetlenül ő maga vitte véghez, legalábbis tudtával követték el cinkosai. "Porhintő" művészetének szépsége, ha így nevezhetem, abban a tökéletes képességében rejlett (és ez az emberi természet majdnem ösztönös ismeretéből és Ritzner csodálatos önuralmából fakadt), hogy sohasem mulasztotta el úgy tüntetni fel turpisságait, mintha ezeket részben ama dicséretes erőfeszítéseinek ellenére, részben ezeknek folyományaként követték volna el, amelyekkel az Alma Mater rendjének és méltóságának megőrzése érdekében megelőzni akarta őket. Arcának minden egyes vonása oly híven tükrözte mély, szívszaggató, túláradó keserűségét, amellyel dicséretre méltó erőfeszítéseinek egy-egy ilyen kudarcát elviselni törekedett, hogy még legszkeptikusabb társai sem kételkedhettek őszinteségében. Nem kevésbé figyelemre méltó az az ügyesség, amellyel módját ejtette, hogy a groteszk benyomást arról, aki teremtette, arra terelje át, amit teremtett - a tulajdon személyéről azokra a képtelenségekre, amelyeket épp ő maga idézett elő.

A szóban forgó eset előtt sohasem tapasztaltam, hogy megrögzött porhintő megmeneküljön mesterkedésének természetes következményeitől - nevezetesen, hogy tulajdon személye és jelleme váljon nevetség tárgyává. Úgy látszott azonban, mintha barátom, akit állandóan a hóbortosság légköre vett körül, csak a társadalom rideg formáinak élt volna, és még a tulajdon portáján sem kapcsolták össze Ritzner von Jung báró emlékét mással, mint a merev fenség fogalmával.

G..n-ben való tartózkodása során valóban úgy tűnt, mintha a dolce far niente[29] démona ülte volna meg lidércnyomásszerűen az egyetemet. Végül már egyebet sem tettek, csak ettek-ittak, mulatoztak. A diákok lakosztálya valóságos csapszékké változott, és egyik ilyen csapszék sem volt híresebb, látogatottabb a báróénál. Sok-sok tivornyánk hosszúra nyúló és szilaj volt, és sohasem szűkölködött eseményekben.

Egy alkalommal majdnem napkeltéig együtt ültünk, és alaposan a pohár fenekére néztünk. Hét vagy nyolc tagból állt a társaság, rajtam és a bárón kívül. Legtöbbjük vagyonos, fiatal ember volt, magas rangú körökben ismerős, családjukra módfelett büszke, és valamennyiben túltengett a becsületérzés. Csak úgy duzzadtak a szélsőségesen germán véleményektől a párbajt illetően. Ezeknek az ábrándos képzelgéseknek a G..n-ben lejátszódott három vagy négy kétségbeesett és végzetes összetűzésről szóló, nemrégiben megjelent párizsi közlemények adtak új tápot és lendületet. S így az éjszaka legnagyobb részében vadul folyt a vita azoknak az időknek mindenkit foglalkoztató témájáról. A báró, aki az est korábbi részében szokatlanul hallgatag és szórakozott volt, végre mintha felriadt volna közönyéből, és átvette a beszélgetés irányítását, hosszasan fejtegette az elfogadott párbajkódex áldásait, még inkább szépségeit, éspedig olyan hévvel, ékesszólással és hatásosan, hogy a legforróbb lelkesedést váltotta ki hallgatóiból, de még magamat is meghökkentett, aki pedig eléggé jól ismertem őt, hogy tudjam: éppen azt neveti ki szíve mélyén, amiért itt síkraszáll, és különösképpen a párbajszabályok hepciáskodását sújtja megérdemelt megvetéssel.

A báró beszédének egyik szünetében körülnézve (erről a beszédről olvasóim némi halvány fogalmat alkothatnak, ha azt mondom, hogy hasonló volt Coleridge heves, kántáló, egyhangú és mégis muzsikáló, prédikációs írásmódjához), észrevettem, hogy a társaság egyik tagjának arca többet árul el puszta érdeklődésnél. Ez az úriember, akit Hermann-nak fogok nevezni, eredeti figura volt minden tekintetben, kivéve talán azt az egyetlen tulajdonságát, hogy igen ostoba volt. Mindazonáltal sikerült az egyetem bizonyos köreiben olyan hírnévre szert tennie, miszerint mélyen metafizikus gondolkodású, és hogy - azt hiszem - bizonyos logikai képessége van. Mint párbajhősnek, még G..n-ben is nagy híre volt. Elfelejtettem azoknak az áldozatainak pontos számát, akik a karmai közé kerültek, de sokan voltak. Kétségtelenül bátor ember volt. De legfőként a párbajszabályok tüzetes ismeretével és finnyás becsületérzésével kérkedett. Ezeket a vesszőparipáit agyonlovagolta. Hermann bogarai bőséges tápot adtak a porhintésre Ritznernek, aki szüntelenül ilyesmire vadászott. Ennek azonban nem voltam tudatában, habár ebben az esetben tisztán láttam, hogy barátom valami furcsa dologban sántikál, és hogy ennek különleges alanya Hermann.

Ahogy az előbbi folytatta beszédét, vagy inkább monológját, észrevettem, hogy az utóbbinak izgalma percről percre fokozódik. Végre megszólalt, és valami ellenvetést tett egy Ritzner által kifejtett kérdésben, majd részletesen ismertette érveit. Erre megint a báró válaszolt (még akkor is az előbbi, túlzottan érzelmes hangon), aztán - szerintem igen ízléstelenül - maró gúnnyal és csúfondáros mosollyal végezte mondókáját. Ezzel sikerült Hermann kényes pontját telibe találnia. Megállapíthattam ezt Hermann válaszának kiszámítottan szőrszálhasogató zagyvaságából. Pontosan emlékszem utolsó szavaira:

- Engedje kijelentenem, Von Jung báró, hogy az ön nézetei, ha nagyjából korrektek is, sok kérdésben szégyenletesek, mind az ön, mind annak az egyetemnek szempontjából, amelynek ön hallgatója. Bizonyos tekintetben még visszautasításra sem méltók. Mondhatnék ennél többet is, uram... ha nem tartanék attól, hogy megsértem (ez utóbbi szavaknál nyájasan mosolygott), azt mondanám, hogy véleménye nem olyan, amilyet úriembertől elvárhatnánk.

Amikor Hermann bevégezte kétértelmű kijelentését, minden szem a báróra szegeződött. A báró elsápadt, majd erősen elpirult, aztán elejtve zsebkendőjét lehajolt, hogy felemelje, és ekkor futólag megpillantottam arckifejezését, melyet az asztalnál ülők egyike sem vehetett észre. Arca pajkosan sugárzott, ez volt természetes vonása, de csak akkor öltötte magára, ha kettesben voltunk és fölengedett. Egy pillanat múlva felegyenesedve nézett szembe Hermann-nal, és teljes bizonyossággal állíthatom, hogy arckifejezését még sohasem láttam ily hirtelen megváltozni. Egy percre még azt is hittem, hogy az imént tévedtem, és Ritzner józanul komoly. Úgy látszott, az indulat fojtogatja, és arca halottfehér volt. Kis ideig hallgatott, mint aki leküzdeni igyekszik felindulását. Mikor ez szemmel láthatólag sikerült neki, a keze ügyében álló borospalack után nyúlt, szorosan megmarkolta, és így szólt:

- A hangnem, melyet velem szemben használni jónak látott, mein Herr Hermann, oly sok tekintetben kifogásolható, hogy sem kedvem, sem időm részletekbe bocsátkozni. Az azonban, hogy véleményem nem olyan vélemény, aminőt úriembertől elvárna az ember, oly közvetlenül sértő megjegyzés, hogy csak egyféle magatartást tesz számomra lehetővé. Mindazonáltal tartozom bizonyos udvariassággal e társaságnak és önnek, aki e pillanatban vendégem. Ezért megbocsátja majd, ha mindezt fontolóra véve kissé eltérek az úriemberek között hasonló személyes sértések esetében általában dívó szokástól. Ön megbocsátja majd, ha némileg próbára teszem képzelőerejét, és megkísérlem egy pillanatra az élő Herr Hermann-nak tekinteni az ön képét az amott álló tükörben. Amint ezt megtettem, már nem lesz semmi baj. Ezt a borospalackot az ön tükörképébe vágom, és ily módon, ha nem is pontosan betű szerint, de szellemében mégis tökéletesen kifejezem az ön inzultusa miatt érzett haragomat, és ugyanakkor elkerülöm a fizikai erőszak alkalmazását az ön valóságos személyével szemben.

Így szólván, a borral telt palackot a pontosan szemközt álló tükör felé hajította, amely tökéletes élességgel verte vissza Hermann képét; és persze szilánkokra tört. Egyszeriben talpra szökött az egész társaság, és Ritznert meg engem kivéve, mindenki távozott. Amint Hermann elment, a báró suttogva kért, mennék utána és ajánlanám fel neki szolgálataimat. Beleegyeztem, bár nem tudtam pontosan, mihez fogjak egy ilyen nevetséges ügyben.

A párbajhős merev és túlontúl keresett viselkedéssel fogadta felajánlott segítségemet, és karon fogva lakosztályába vezetett. Alig bírtam megállni, hogy szemébe ne nevessek, amikor a legmélyebb komolysággal apróra megvitatta a személyét ért inzultust, amelyet "kifinomultan furcsa jellegűnek" minősített. Szokásos stílusában tartott fárasztó tirádája végeztével, leemelt könyvespolcáról néhány párbajjal foglalkozó dohos kötetet, és hosszú ideig ezeknek tartalmával szórakoztatott, felolvasását komoly kommentárokkal kísérve. Ezeknek a műveknek csak egyik-másikára tudok visszaemlékezni. Ott volt közöttük Philip Le Bel: Szabályzat a párviadalról; Favyntól A becsület színtere, valamint Audiguier-nek A párbajok engedélyezéséről szóló értekezése. Iszonyú nagyképűen még Brantôme Párbajemlékek című könyvét is előszedte, amelyet 1666-ban adtak ki Kölnben, Elzevir nyomással - nagy értékű és páratlan vellum papirosra nyomtatott kötet volt ez, Derôme könyvkötészetéből. De figyelmemet főként és titokzatosan, ravasz képpel egy vaskos, nyolcadrét alakú kötetre hívta fel, amelyet valami Hedelin nevű francia írt, barbár latinsággal, s amely ezt a furcsa címet viselte: Duelli lex scripta et non: aliterque.[30] Ebből felolvasta nekem a világ egyik legbolondosabb könyvfejezetét "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se" címmel, amelynek körülbelül a fele - mint kijelentette - szigorúan alkalmazható az ő "kifinomultan furcsa" esetére, habár az egészből egy árva szót sem értettem. Miután befejezte a felolvasást, becsukta a könyvet, és azt kérdezte, szerintem mi itt a teendő? Azzal válaszoltam, hogy teljességgel megbízom az ő felsőbbrendű érzelmi finomságában, és alávetem magam annak, amit javasol. Úgy látszik, hízelgett neki ez a válasz, mert leült, és a következő sorokat intézte a báróhoz:

Uram! Barátom, P. úr, átnyújtja Önnek e sorokat. Kötelességemnek tekintem, hogy Öntől az Önnek alkalmas legkorábbi időpontban magyarázatot kérjek a mai est folyamán az Ön lakosztályában lezajlott eseményeket illetően. P. úr örülni fog, ha Önnek egy barátjával, akit erre a célra Ön kijelölni szíves lesz, megteheti az előzetes lépéseket a találkozásra.

Teljes tisztelettel legalázatosabb szolgája
Johann Hermann

báró Ritzner von Jung úrnak,
18.., augusztus 18.

Nem tehettem okosabbat, mint hogy ezzel a levéllel felkeressem Ritznert. Bólintott, amikor átadtam. Aztán hellyel kínált, komoly képpel elolvasta a levelet, majd a következő választ írta, amelyet aztán átadtam Hermann-nak:

Uram! Közös barátunk, P. úr révén megkaptam az Ön ma esti sorait. Kellő megfontolás után, őszintén elismerem az Ön magyarázatkérésének jogosultságát. Ezt elismerve (tekintettel nézeteltérésünk kifinomult természetére és a rajtam esett sérelemre), még e soraim írásakor is nehezemre esik szavakba foglalnom, amit magam mentségére elmondhatnék, éppúgy, mint megfelelnem az ügy valamennyi követelményének és árnyalatának. Mindazonáltal erősen bízom abban a végletekig kifinomult ítélőképességben, amelyről Ön az illemszabályok körébe vágó dolgokban régóta és oly kiválóan ismeretes. Ezért teljes bizonyossággal afelől, hogy megértésre találok, kérem, engedje meg, hogy felfogásom közlése helyett felhívjam nagybecsű figyelmét Sieur Hedelin véleményére, amelyet "Duelli lex scripta et non: aliterque" című könyvének "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se" című kilencedik fejezete foglal magában. Bizonyos vagyok benne, hogy az Ön judiciumának finomsága az összes itt tárgyalt kérdésben elegendő lesz meggyőzni Önt arról, miszerint már az a puszta körülmény is, hogy én Önt erre a csodálatos könyvfejezetre figyelmeztetem, eleget tehetne annak a magyarázatkérésnek, amelyet Ön, mint becsületére kényes férfiú, hozzám intézett.

Mélységes tisztelettel legengedelmesebb szolgája
Von Jung

Johann Hermann úrnak
18.., augusztus 18.

Hermann mogorva tekintettel kezdte olvasni a levelet, de csakhamar komikus önelégültség mosolya derengett fel arcán, amikor az Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se-ről szóló fecsegéshez érkezett. Elolvasta a levelet, majd a lehető legnyájasabb mosollyal felkért, maradjak ülve, míg ő átnézi a szóban forgó értekezést. Fellapozta, és gondosan elolvasta a levélben megjelölt szakaszt, majd becsukta a könyvet, és megkért, hogy mint bizalmas ismerőse, fejezzem ki Von Jung bárónak legmagasabb véleményét lovagias magatartásáról, másodsorban pedig biztosítsam, hogy teljes mértékben elfogadja az adott magyarázatot, amely félreérthetetlenül a legtiszteletreméltóbb és legkielégítőbb jellegű.

Mindettől némileg meghökkenten, visszamentem a báróhoz. Úgy látszott, hogy Hermann barátságos levelét magától értetődő dologként fogadja, és néhány közömbös szót váltva velem, egy másik szobájából előhozta a Duelli lex scripta et non: aliterque című örökbecsű értekezést. Átnyújtotta a kötetet, és megkért, lapozzak bele. Megtettem, de vajmi kevés haszonnal, mert képtelen voltam a legcsekélyebb értelmet is kihámozni belőle. Ekkor ő vette kezébe a könyvet, és felolvasott belőle egy fejezetet. Amit olvasott, meglepetésemre nem volt egyéb, mint két pávián párbajának szörnyűségesen abszurd leírása. És a báró ekkor megmagyarázta a rejtélyt: kiderült, hogy a könyvet, ahogy prima facie[31] meglátszott, Du Bartas értelmetlen verseinek módján írták: ami annyit jelent, hogy nyelvezetét leleményesen úgy formálták, hogy a fül számára az érthetőség, sőt a gondolati mélység minden jelét mutatta, holott a valóságban a leghalványabb értelme sem volt. Az egésznek kulcsa abban rejlett, hogy a szöveg minden második és harmadik szavát váltakozva ki kellett hagyni, és ily módon a modern időkben dívó párbaj komikus kifigurázásainak valóságos sorozata tűnt elő.

A báró mindezek után elmondotta, hogy az értekezés iránt a mai eset előtt két vagy három héttel keltette fel Hermann érdeklődését, és beszédének általános hangneméből megelégedéssel látja: Hermann odaadó figyelemmel tanulmányozta, abban a szilárd meggyőződésben, hogy szerfelett érdemes művel van dolga. Majd azzal folytatta a báró, hogy Hermann inkább vállalt volna száz halált, semhogy beismerje: semmit a világon nem ért meg abból, amit valaha a párbajról összeírtak.

Fóthy János fordítása

 

AZ ÜZLETEMBER

Rend az üzlet lelke

Régi mondás

Üzletember vagyok. Rendszerető ember vagyok. Végre is fő a metódus. De senkit sem vetek meg annyira teljes szívemből, mint azokat az excentrikus bolondokat, akik metódusról fecsegnek anélkül, hogy tudnák, mi az? ragaszkodva a betűhöz, s megsértve a szellemet. Az ilyenek az ő úgynevezett rendszeres módjukon mindig a legvadabb dolgokat cselekszik. Márpedig, úgy hiszem, ebben valóságos paradoxon rejlik. A valódi metódus csupán a rendes és józan dolgokhoz illik, s nem lehet alkalmazni arra, ami outré[32]. Micsoda határozott fogalmat köthetne valaki oly kifejezésekhez, mint "metodikus szelekótya?" vagy "szisztematikus ugrijancsi"?

Talán az én fogalmaim sem lennének ily tisztultak ebben a dologban, ha nem történt volna velem kisfiú koromban egy szerencsés véletlen. Egy jó lelkű, öreg ír dajka - akit el nem felejtek soha életemben - egy nap, mikor a szükségesnél nagyobb lármát csaptam, fölemelt a sarkamnál fogva, és elmondva mindenféle "üvöltő kis porontynak", kétszer-háromszor jól meglóbázott, úgyhogy végre a fejem, félrevágott kis sipkámon keresztül, nekicsapódott az ágy sarkának. Merem állítani, hogy ez eldöntötte sorsomat, s megalapította szerencsémet. Homlokomon azonnal jókora púp keletkezett, s kiderült, hogy ez pontosan a rend dudora - kívánni sem lehetne különbet. Innen az a határozott ösztöne a rendszernek és pontosságnak, amely olyan kiváló üzletemberré tett, amilyen tényleg vagyok.

Ha van valami a világon, amit gyűlölök: az a lángész. Azok az önök úgynevezett zsenijei mind tökéletes szamarak; mennél nagyobb lángész, annál nagyobb szamár, s e szabály alól nincs is kivétel. Főleg: lángészből éppoly kevéssé lehet jó üzletembert várni, mint pénzt a zsidóból, vagy kókuszdiót a fenyőfáról. Az ilyen istenteremtése mindig kisiklik valami fantasztikus vagy nevetséges spekuláció felé, amely egyáltalán nem illik bele a "dolgok rendjébe", s amelyet nem is lehet üzletnek tekinteni. Így az ilyen karakter azonnal fölismerhető - a foglalkozásáról. Ha azt látod, hogy valaki letelepszik mint kereskedő vagy gyáros; vagy gyapjúval, esetleg dohánnyal, és más efféle excentrikus dolgokkal akar üzletet csinálni; vagy rőfösnek megy, vagy szappanfőző lesz vagy más ilyesmi; vagy azt állítja, hogy ő ügyvéd - vagy kovács - vagy orvos - akármi, ami elüt a rendestől -, az ilyenről minden további nélkül megállapíthatod, hogy zseni: azaz a hármasszabályt alkalmazva: szamár.

Márpedig én semmi tekintetben nem vagyok zseni, hanem szabályos, rendes üzletember. Naplóm és főkönyvem ezt azonnal igazolhatják. Ezek kitűnően vannak vezetve, noha tán nem illik, hogy ezt magam mondom; s ami általában szokásaim pedáns pontosságát illeti, egy óra sem tehetne túl rajtam. Hozzájárul ehhez, hogy foglalkozásomat mindig embertársaim mindennapi viszonyaival összhangzásban állapítom meg. Nem mintha ebben a dologban a legcsekélyebbet is köszönhetném túlságosan is gyengeelméjű szüleimnek, akik bizonnyal valóságos zsenit csináltak volna belőlem, ha őrangyalom nem jön segítségemre. Életrajzban fő az igazság; még inkább az önéletrajzban; de ki fogja elhinni, ha mégoly ünnepélyesen jelentem is ki, hogy szegény apám, mikor körülbelül tizenöt éves voltam, betett egy úgynevezett "tisztességes vaskereskedés és vezérképviselet" irodájába, mely állítólag "nagyszerű üzleteket csinált". Nagyszerű fityfirittyet! Mégis, ennek az ostobaságnak az lett a következménye, hogy alig két-három nap múlva magas lázban küldtek vissza együgyű famíliámhoz, s veszélyes fájdalommal a homlokomon, rend-dudorom táján. Szinte reménytelen volt az eset hat hétig, hajszálon lógott az életem, az orvosok lemondtak rólam stb. stb. De bár sokat szenvedtem, végelemzésben mégis hálás voltam. Megmenekültem attól, hogy "tisztességes vaskereskedő és vezérügynök" legyen belőlem, aki "nagyszerű üzleteket csinál", s hálás voltam a dudornak, mely szabadulásom eszköze lett, s a jószívű dajkának, aki ezzel az eszközzel eredetileg ellátott.

A legtöbb fiúgyermek tíz- vagy tizenkét éves korban hagyja el szülői házát; én vártam tizenhatodik évemig. Még akkor sem tudom, mi lett volna velem, ha véletlenül ki nem hallom szegény anyám beszédéből, hogy önállósítani akarnak mint fűszerest. Mint fűszerest! tessék csak elgondolni! Elhatároztam, hogy azonnal szököm, s megpróbálok valami rendes foglalkozást kezdeni a magam szakállára, nem táncolva tovább az ilyen excentrikus öregek szeszélyei szerint, akiknél mindig megvan a veszély, hogy a végén zsenit csinálnak belőlem. Ez a tervem az első kísérletre tökéletesen sikerült, s alig voltam tizennyolc éves, már kiterjedt és jelentékeny hasznot hajtó üzletet folytattam, mint egy szabócég eleven reklámja.

E hivatás terhes kötelességeit csak úgy tudtam betölteni, hogy mereven ragaszkodtam a szisztematikus eljáráshoz: hisz ez különben is egyéniségem alapvető vonását képezte. Aggodalmas módszeresség jellemezte cselekedeteimet csakúgy, mint számadásaimat. Az én esetemben nem a pénz tette az embert, hanem a módszer; legalább nagyrészben; ami maradt, azt a szabó pótolta, akinél szolgáltam. Minden reggel kilenckor jelentkeztem ennél a szabónál a napi öltönyért. Tízkor már valamilyen divatos sétatéren vagy más nyilvános szórakozóhelyen voltam látható. A pedáns szabályszerűség, amellyel csinos alakomat mindig úgy forgattam, hogy sorra szem elé tárjam a rajtam levő öltöny összes darabjait, minden jártasabb szakmabeli ember bámulatát kiérdemelte. Nem múlt el dél, hogy ne vittem volna magammal munkaadóim, Tépdel és Gyerevissza urak üzletébe, valamely jó vevőt. Büszkén mondom ezt, de könnyes szemekkel, mert a cég a legaljasabb módon hálátlannak bizonyult. A szerény összegű számlának, amely miatt összekülönböztünk és utóbb elváltunk, egyetlen tételét sem mondhatja túl magasnak senki, aki valóban ismerős ennek az üzletágnak természetével. De ezen a ponton bizonyos fokú büszke elégtétellel engedem át az ítélkezést magának az olvasónak. A számlám szövege ez volt:

TÉPDEL ÉS GYEREVISSZA ÚRI SZABÓSÁG,
PROFIT PÉTER, ELEVEN HIRDETÉS ÚRNAK,
HELYBEN

Júl. 10.

Szokásos körút, egy megrendelő

$

0,25

Júl. 11.

Szokásos körút, egy megrendelő

 

0,25

Júl. 12.

Egy csalás, másodrendű: színehagyott fekete szövet eladva hibátlan barnászöld gyanánt

 

0,25

Júl. 13.

Egy csalás, elsőrendű, extra kvalitás: préselt szatén ajánlva finom gyapjú helyett

 

0,75

Júl. 20.

Új papírgallér és ingmell vásárlása a megszürkült piké pótlására

 

0,02

Aug. 15.

Kárpótlás duplán vattázott frakköltöny felöltéséért (hőmérséklet 50 fok, árnyékban)

 

0,25

Aug. 16.

Féllábonállás három óra hosszat, újdivatú csíkos nadrágok bemutatására; óránként és lábanként 12½ cent

 

0,37 ½

Aug. 17.

Szokásos körút, egy nagy megrendelő (kövér úr)

 

0,50

Aug. 18.

Szokásos körút, egy megrendelő (középnagyság)

 

0,25

Aug. 19.

Szokásos körút, egy megrendelő (vézna úr, rossz fizető)

 

0,06   

   

$

2,95½

E számla legfőképpen vitatott tétele az ingmellért számított rendkívül mérsékelt kétpennys összeg. Ez, becsületszavamra, nem volt túlzott ár azért az ingmellért. Alig láttam életemben csinosabb és makulátlanabb ingmellet; alapos okom van hinni, hogy legalább hármat adtak el a hatása alatt pikéből. Mégis az idősebb cégtárs egy pennyt volt hajlandó e tétel címen kifizetni, s vállalkozott rá, hogy maga is megmutatja, mi módon lehet egyetlen ív kartonból négy darab hasonló számú ingmellet kikanyarítani. De mondanom sem kell, hogy nekem az elv volt fontos. Az üzlet - üzlet; és üzleti eljárást igényel. Abban, ahogy engem egy pennyvel becsaptak - ami nyilvánvaló szédelgés ötven százalékig - semmi metódus, semmi rendszer nem volt. Azonnal felmondtam állásomat Tépdel és Gyerevissza uraknál, s önállósítottam magamat a kilátásrontó szakmában: ami egyike a legnyereségesebb, legtisztesebb s legfüggetlenebb mindennapi foglalkozásoknak.

Itt szigorú becsületességem, takarékosságom és pontos üzleti szokásaim ismét tág teret találtak az érvényesülésre. Nemsokára arra ébredtem, hogy virágzó üzletem van, s ismert ember vagyok a "piacon". El kell ismerni, hogy sosem ereszkedtem tetszetős szélhámosságokba, hanem mentem a magam útján, a szakma régi, józan rutinja szerint - s bizonnyal meg is maradtam volna e szakmánál a mai napig, ha nem történik velem egy kis baleset, éppen a nevezett üzletág egyik szokásos operációjának végrehajtásánál.

Ha egy gazdag, vén zsugori, vagy tékozló örökös, vagy csődbe jutott testület a fejébe veszi, hogy palotát emel magának, nincs a világon, ami akármelyiket megakadályozhatná tervében, mint azt tudja minden intelligens ember. S épp ez a tény képezi alapját a kilátásrontók üzletének. Mihelyt ugyanis a fölsorolt felek egyike valamely nagyobb építkezés tervét kellőképpen megalapozta, mi, üzletemberek, megszerezzük a szóban forgó telek egy csinos szögletkéjét, vagy egy príma kis földszalagot pont az épülő ház mellett vagy átellenben. Amint ez megvan, várunk, míg a palota félig fölépül, s aztán fizetünk valami ügyes építésznek, hogy emeljen szemben egy tessék-lássék díszes sárpajtát; vagy egy újangol vagy holland pagodát vagy disznóólat vagy más zseniális kis fantazmagóriát, eszkimó vagy hottentotta stílben. Természetes, hogy ezeket az építményeket nem bontathatjuk le olcsóbban, mint oly kárpótlás ellenében, mely telkünk és építési anyagaink eredeti árának ötszáz percentjét meghaladja. Hát nincs igazunk? kérdem az üzletemberektől. Oktalanság volna feltételezni, hogy lebonthattuk volna. S mégis akadt egy tisztességtelen testület, amely azt követelte tőlem, hogy ezt, pont ezt tegyem! Magától értetődőleg nem is feleltem képtelen ajánlatukra; de kötelességemnek éreztem odamenni még azon éjszaka és bemázolni az egész palotájukat korommal. Amiért ezek az ostoba gazemberek nem átalltak börtönbe csukatni; és mikor kiszabadultam, kollégáim a kilátásrontó szakmában kényszerültek velem minden összeköttetést megszakítani.

A könnyű testi sértések üzletága, amelyben most némi kísérletet kellett tennem, hogy megélhetésemet biztosítsam, kissé rosszul illett kényes természetű szervezetemhez; de itt is bátran fogtam neki a munkának, s itt is, mint az eddigieknél, a módszeres pontosság ama szigorú megszokásának köszönhettem boldogulásomat, amelyet az a kitűnő öreg dajka puffantott a fejembe - igazán a legaljasabb ember lennék, ha nem emlékeznék meg róla végrendeletemben. Ismétlem: az, hogy minden manipulációmban a legszorosabb rendszerhez ragaszkodtam, és pontosan vezetett könyveket tartottam, képessé tett legyőzni számos komoly nehézséget, s végül is igen tisztességesen helyezkedni el a céhben. Nem lehet tagadni, hogy kevés ember csinált bármi tekintetben csinosabb kis forgalmat énnálam. Idemásolok vagy egy oldalnyit üzleti naplómból: ez mentesíteni fog attól, hogy saját dicséretemet harsonázzam, ami bizonnyal megvetésre méltó, s egyetlen magasabb szellemű ember se tenné. A Napló nem hazudik.

Jan. 1. Újesztendő. Ütleghy az utcán; ittas. Megj.: jó anyag. Kevéssel azután: Dühönghy, tökrészeg. Megj.: szintén megfelel. Mindkét urat bevezettük a főkönyvbe, és folyószámlát nyitottunk nevükre.

Jan. 2. Ütleghy a tőzsdén. Odalépek, és tyúkszemére hágok. Ököllel üt le. Rendben van! Fölkelek. Csekély véleménykülönbség Zsákkal, az ügyvédemmel. Én ezret akarok kérni kártérítésül, de ő azt mondja, ilyen szimpla leütésért nem kérhetünk többet ötszáznál. Megj.: meg kell szabadulni Zsáktól - semmi érzéke a rendszer iránt.

Jan. 3. Színházban, Dühönghy nyomán. Meglátom egy oldalpáholyban, a második sorban, egy kövér és egy sovány hölgy közt. Távcsövön fixírozom az egész társaságot. Végre a kövér hölgy vörös lesz, és D. fülébe súg. Akkor bemegyek a páholyba, s orromat D. keze ügyébe helyezem. Nem fricskáz: nem megy. Új próba: kifújom; nem megy. Leülök, és rákacsintok a sovány hölgyre. Végre eredmény! Legnagyobb megelégedésemre nyakon fog és kidob a földszintre. Nyakficam és príma jobbláb-törés. Örömmel haza, egy üveg pezsgő, az ifjú D. ötezerrel elkönyvelve. Zsák szerint menni fog.

Febr. 15. Megegyezés Ütleghy úrral. Elkönyvelt összeg a pénztárkönyvben 50 cent (l. ott).

Febr. 16. Kidobatás a goromba Dühönghynél. Kaptam tőle 5 dollárt. Perköltség 4 dollár 25 cent. Tiszta haszon (l. pénztárkönyv) 75 cent.

Nohát, a tiszta nyereség egészen rövid idő alatt nem kevesebb, mint egy és negyed dollár. És mindez Ütleghy és Dühönghy úr bőrére: ünnepélyesen biztosítom a nyájas olvasót, hogy ez csak találomra kiragadott rész üzleti naplómból.

De régi mondás és igaz, hogy pénznél többet ér az egészség. Úgy találtam, hogy a mesterség, melyet folytatok, kissé túlzott követelményeket támaszt gyengéd alkatú testi szervezetemmel szemben; s miután lassanként megállapítottam, hogy egészen ki vagyok ütve formámból, úgyhogy barátaim, ha megláttak az utcán, azt sem tudták, Profit Pétert látják-e valóban, rájöttem, hogy a legjobb, amit tehetek, más üzletnemre térni át. Ezért figyelmemet a sárfecskelésre fordítottam, amit pár évig űztem.

Ebben a foglalkozásban az a legrosszabb, hogy nagyon is sok embernek jut eszébe, s következésképp a konkurrencia óriási. Minden tudatlan kölyök, aki úgy találja, hogy nincs elég ész a koponyájában, és mint eleven reklám, vagy kilátásrontó, vagy testi-sértés-alany, nemigen tudna boldogulni, természetesnek gondolja, hogy kitűnően meg fog felelni mint sárfecskelő. De soha tévesebb eszme nem került forgalomba, mint az, hogy a sárfecskeléshez nem kell ész. Kivált módszer nélkül ezen a téren semmi eredményt sem lehet elérni. Én csak kicsiben folytattam az üzletet, de régi, rendszeres szokásaim simán vittek keresztül minden nehézségen. Először is nagy megfontolással választottam ki utcasarkomat, és soha más pontján a városnak nem tettem le seprőt, csak ott. Gondom volt rá, hogy egy csinos kis tócsa legyen a közelben, amelyhez minden percben hozzáférhetek. Ily módon hamarosan ismertté váltam mint megbízható ember, s ez, tessék elhinni, félig nyert csata az üzleti életben. Senki se mulasztotta el, hogy egy rézpénzt ne vessen számomra, senkinek se maradt tiszta a nadrágja, aki átment a posztomnál. S amint üzleti szokásaim e viszonylatban eléggé átmentek a köztudatba, sohasem tapasztaltam, hogy valaki túl akart volna járni az eszemen. Ha tapasztaltam volna, nem tűrtem volna. Minthogy magam nem csaltam meg soha senkit, nem tűrhettem, hogy mások bolondot járassanak velem. Persze a bank csalásán nem segíthettem. Mikor a bank áthidaltatta a pocsolyát, üzletem meglehetősen megingott. De hát a bank nem egyén, hanem testület; és tudvalevő, hogy a testületeknek nincs testük, hogy fölrúgjuk, se lelkük, hogy pokolba küldjük.

Mialatt evvel az üzlettel csináltam pénzt, egy végzetes pillanat arra csábított, hogy szerencsét próbáljak a kutyafecskelésben is: ami némileg analóg, de sokkal kevésbé tisztes foglalkozás. Elhelyezkedésem kétségkívül kitűnő volt, a város közepén, s elsőrangú cipőkenőccsel és kefékkel voltam ellátva. Kis kutyám is jó kövér volt, s megkenve minden hájjal. Már régóta dolgozott a szakmában, s merem mondani, hogy értette. Rendes gyakorlatunk a következő volt: Cézár, meghemperedve a sárban, leült a boltajtónál, s ott ült mindaddig, míg meg nem látott egy kifényesített csizmában közelgő dandyt. Akkor fölkelt, s elébe ment, jól megdörzsölve szőrével a büszke csizmát. A dandy káromkodott, és csizmatisztító után nézett. Ott voltam én, pont az orra előtt, suviksszal és kefékkel. Egy perc műve volt az egész, s hat penny járt érte. Ez ment egy darabig, mérsékelt eredménnyel; igazat szólva, én nem voltam kapzsi, hanem a kutyám az volt. A haszon harmadát neki engedtem át: de ő jónak látta a felét követelni. Ezt nem tűrhettem: így összekülönböztünk és elváltunk.

Ezt követőleg rövid időn át a verklinyúzással tettem kísérletet, s elmondhatom, hogy kielégítő eredménnyel. Ez tiszta, egyenes üzlet, s semmi különleges képességet nem igényel. Verklit potom áron lehet kapni, s hogy használható állapotba helyezzük, nem kell mást tenni, mint fölnyitni a szerkezetet, s három-négy erős ütést mérni rá kalapáccsal. El sem képzelné az ember, mennyire megjavítja ez a készülék hangját üzleti célokra. Mikor ez megvan, addig bolyongasz az utcán hátadon a verklivel, míg aszfaltos járdát nem látsz, és szarvasbőrbe csavart kopogtatót a kapukon. Akkor megállsz és verklizel, mintha ott akarnál állni és verklizni ítéletnapig. Erre kinyílik egy ablak, s valaki ledob egy hatost, avval a felszólítással, hogy "hagyd abba, és menj tovább!" Tudom, hogy némely verklinyúzó valóban hajlandó ezért az összegért "továbbmenni"; én a magam részéről sokkal nagyobbnak találtam a szükséges tőkebefektetést, hogysem megengedhessem magamnak, hogy egy shillingen alul "továbbmenjek".

Ebbe az üzletágba meglehetősen belefeküdtem; de valahogy nem voltam egészen megelégedve, s így végre föladtam. Igazat megvallva, avval a hátránnyal küzdöttem, hogy nem volt majmom, s az amerikai utcák oly sárosak, s a demokratikus csőcselék oly tolakodó, és olyan utálatos kis utcakölykök vannak!...

Most néhány hónapig kereset nélkül voltam, de végre sikerült magas tőkehozzájárulással elhelyezkedést szerezni az álpostánál. A munka itt egyszerű, és hoz is a konyhára. Például: reggel jókor össze kell szedni és csomókba rakni az ál-leveleket. Belül mindegyikbe néhány tetszőleges sort firkantunk, akármiről, ami elég rejtélyesnek tűnhetik föl, alákanyarítva, hogy: Tom Dobson vagy Bobby Tompkins, vagy más ilyen nevet. Összehajtogatva, lepecsételve s ellátva őket jó távoli keltezésű ál-bélyegzéssel - New Orleans, Bengal, Botany Bay vagy más efféle - az ember késedelem nélkül nekiindul a napi körútnak, látszólag nagy sietségben. Csupa gazdag házakba tértem be, hogy átadjam a leveleket, s fölvegyem a postadíjat. Levélért mindenki habozás nélkül fizet, kivált, ha jó vastag - oly bolondok az emberek! -, s nem volt nehéz eltűnni a sarkon, mielőtt idő lett volna kinyitni a leveleket. Árnyoldala volt ennek a mesterségnek, hogy oly sokat s oly sebesen kellett járni, s folyton változtatni az útvonalat. Amellett komoly lelkiismereti aggályaim voltak. Nem tudom elviselni, hogy ártatlan embereket meggyalázzanak, s ahogy az egész város átkozni kezdte Tom Dobsont és Bobby Tompkinsot, igazán rémes volt. Utálkozva mostam a kezemet.

Nyolcadik és utolsó spekulációm a macskatenyésztés terén folyt le. Ezt nagyon érdekes és nyereséges üzletnek találtam, s valóban semmi kockázattal sem járt. Tudnivaló, hogy az egész környéket ellepték a macskák, utóbbi időben már annyira, hogy az emlékezetes utolsó ülésszakon petíció ment a törvényhozáshoz is, számos és tekintélyes aláírással ellátva, orvoslásért. Ebben az ülésszakban a törvényhozó testület szokatlan jól lévén informálva, több más bölcs és egészséges reformot léptetett életbe, s valamennyit megkoronázta a macskacikkellyel. E törvény eredeti alakjában jutalmat tűzött ki a macskafejekre - darabonként négy pennyt -, de a szenátus módosította az eredeti fogalmazást, úgy, hogy a "fej" szót a "fark" szóval helyettesítette. Ez a módosítás oly nyilvánvalóan helyes volt, hogy a Ház egyhangúlag szavazta meg.

Mihelyt a kormányzó szentesítette a törvényt, egész vagyonomat belefektettem a mucik és cirmosok összevásárlásába. Először csak egéren tarthattam őket - ami olcsó -, de oly csodálatos haladvány szerint tettek eleget a bibliai intelemnek, hogy később már legjobb politikának találtam a bőkezűség politikáját, s osztrigát és teknősbékát adtam nekik. Ma már farkuk, a törvényes áron, kitűnő jövedelmet biztosít számomra; mert fölfedeztem egy eljárást, Macassar-olaj segítségével, mely által évente három aratást tudok kikényszeríteni. Örömmel állapítottam meg azt is, hogy állataim hamarosan hozzászoktak a dologhoz, és szívesebben látják, ha farknyúlványaikat levágjuk, mint az ellenkezőt. Ekként én már befutott embernek tekintem magamat, és egy villára alkuszom a Hudson partján.

Babits Mihály fordítása

 

A MORGUE UTCAI KETTŐS GYILKOSSÁG

Hogy mit énekeltek szirének, és milyen nevet vett föl
Akhilleusz, mikor elrejtőzött a nők között, fogas kérdés,
de nem megoldhatatlan.

Sir Thomas Browne

Azok a szellemi tulajdonságok, amelyeket elemzőnek szoktak nevezni, önmagukban véve nehezen elemezhetők. Igazában csak hatásukban tudjuk értékelni őket. Többek közt azzal is tisztában vagyunk, hogy akikben megvan ez a képesség, ha az rendkívüli, nagy örömüket lelik benne. Amint az erős ember is szereti kifejteni testi képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az "elemző" lelket a megfejtés lelki feladata. A leghétköznapibb időtöltésben is örömét leli, ha az működésbe hozza e képességét. Szereti a rejtvényeket, a szójátékot, a titkosírást - és megoldásai olyan sziporkázók és ötletesek, hogy az egyszerű ember szinte természetfeletti csodát lát bennük. Az elért eredmények, amelyekhez szigorú módszeresség és következtetés útján jutott, a valóságban pusztán az intuíció szülötteinek látszanak.

Az ilyen megfejtőkészséget valószínűleg élénkítik a matematikai tanulmányok, különösen a magasabb matematika, amelyet helytelenül, és pusztán regresszív műveletei miatt neveztek el par excellence[33] "analízis"-nek, holott a számolás önmagában véve még nem elemzés. Például a sakkjátékos műveli az egyiket, anélkül, hogy a másikra ügyelne! Éppen ez az oka annak, hogy a sakkjátéknak az észre gyakorolt hatását nagymértékben tévesen ítélik meg.

De most nem írok értekezést, hanem csak egyszerűen bevezetést egy javarészt véletlen megfigyelésen alapuló furcsa történethez, éppen ezért felhasználom az alkalmat, és kijelentem, hogy a következtető elme legjobb képességét sokkal inkább próbára teszi és hasznosabb munkára serkenti a színtelennek tetsző ostábla, mint a sakkjáték mesterkélt léhasága. Az utóbbiban a különböző alakú és értékű figurák eltérő és bizarr mozgásukkal bonyodalmat okoznak, s ezt sokan (gyakori tévedés) a mélységgel tévesztik össze. A sakk feszült figyelmet követel. Ha ez a figyelem csak egy pillanatra is ellankad, vagy a játékos valamit elnéz, az már hátránnyal vagy éppen vereséggel jár. A lehetséges lépések nemcsak sokfélék, hanem bonyodalmasak is, ezért az efféle elnézés valószínűsége megsokszorozódik - és tíz eset közül kilencben a kitartóbb figyelmű játékos győzi le a tehetségesebbet. Az ostábla figurái egyformák, mozgási lehetőségeik azonosak, a játék nem olyan változatos, kevesebb az elnézés eshetősége, nincs is akkora szükség figyelemre, s a sikert az élesebb, a tehetségesebb elme vívja ki. Hogy példával is éljünk, tegyük fel, hogy az ostáblajátékban négy "dáma" kivételével minden figuránk elveszett. Ugyanígy áll ellenfelünk is. Elnézéstől, figyelmetlenségtől tartani nem kell - világos tehát, hogy a győzelmet csak valamilyen recherché mozdulat döntheti el; az elme valamilyen rendkívüli erőfeszítésének eredménye. A rendes és megszokott lépéseket megkerülve, az analitikus elme behatol ellenfelének gondolatvilágába, azonosítja magát vele - és megtörténik az a gyakori eset, hogy felvillanásszerűen megtalálja az egyetlen lehetőséget (sokszor milyen hihetetlenül egyszerű!), amellyel ellenfelét megtéveszti, vagy téves lépésre szorítja.

A whistjáték már régtől híres arról, hogy mennyire kifejleszti a számító képességet - és sok ragyogó eszű emberről jegyezte fel a fáma, hogy boldog szenvedéllyel hódolt és hódol a whist látszólag megmagyarázhatatlan élvezetének, míg a sakkot léhának tartja, és kerüli. De kétségkívül nincs is más játék, amely annyira próbára teszi a játékos elemző képességét. A földkerekség legjobb sakkozója alig valamivel jobb a kiváló sakkozónál - de aki a whistben kiváló, az bizonyára kitűnik minden vállalkozásban, és sikert is ér el mindenütt, ahol csak ész ütközik ésszel. Kiváló! - ha ezt mondom, azt értem rajta, aki a tökéletesség biztonsága mellett tisztában van a játék minden fogásával, amellyel megengedett előnyökre csak szert tehet. Oly sokféle s oly bonyolult ilyen fogás van, s ezek gyakran a gondolkozás olyan zugaiban húzódnak meg, hogy a köznapi értelem talán fel sem éri őket. Feszülten figyelni annyi, mint tisztán és pontosan emlékezni! Eddig a pontig a figyelmes sakkjátékos a whistben is derekasan megállja a helyét, különösen, ha Hoyle szabályai szerint játszik, amelyek (mert a játék gépies módját adják meg) mindenki számára megfelelőek és érthetőek. Ezek alapján azokat a whistezőket, akiknek meglehetős emlékezőtehetségük van, és "a könyv" szerint játszanak, általában tökéletes játékosnak tartják. De van, ami túllépi a közismert és betanulható szabályokat, és itt mutatkozik meg, hogy ki a legény a gáton, ki az igazi analitikus játékos! Hallgat, gyűjti a megfigyeléseket, következtet. Meglehet, hogy ezt teszi ellenfele is. S a szerzett tudás terjedelmének különbsége nem annyira a következtetés helyes voltában, mint inkább a megfigyelés minőségében rejlik. Azt kell tudni, hogy mit figyeljen meg az ember. Játékosunk nem állít maga elé korlátot, s bár a játék a cél, nem hagy figyelmen kívül egyetlen következtetést sem, amely a játékon kívülről származik. Megfigyeli a partnere arcát, és gondosan összehasonlítja ellenfelei arcjátékával. Mérlegeli, hogyan tartják kézben a kártyát, hogy számolgatja pillantásuk a trükköket és honnőröket. Amint a játék kibontakozik, megjegyzi az arcok valamennyi rezdülését, és tőkét kovácsol a nyugalom, meglepetés, győzelem vagy bosszúság kifejezéseiből. Abból, hogy az ellenfél mint visz haza egy ütést, megítéli, hogy üt-e még. A cselből kihívott lapot felismeri arról, milyen arckifejezéssel csapták az asztalra. Közönyös vagy elejtett szó; egy véletlenül elhullajtott vagy megfordított kártya s az azt kísérő aggodalmaskodó vagy gondtalan pillantás; a trükkök számolgatása, elrendezése; habozás, kapzsi mozdulat, nyugtalanság - látszólag "intuitív" érzékelése számára mind-mind a való helyzetről árulkodik. Az első két-három hívás után tisztában van vele, ki mit tart a kezében, s olyan halálos biztonsággal hívja ki lapjait, mintha a többiek mind kiterített lappal játszanának.

Az elemző készséget ne tévesszük össze a találékonysággal, mert míg az analitikus elme szükségképpen találékony, sok találékony ember gyakran képtelen az elemzésre. A szerkesztő vagy kombináló készség - amelyben a találékonyság rendszerint megnyilatkozik, de amelynek a frenológusok szerint (azt hiszem, hogy ez a megállapításuk téves) az agyban, mint minden ősi képességnek, külön központja van - igen gyakran félkegyelműséggel határos embereken ütközik ki, amint ez lelki jelenségekkel foglalkozó íróknak már gyakran fel is tűnt. A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a voltaképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, és ezt megállapíthatjuk, hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.

Ennek a rövid fejtegetésnek szolgáljon mintegy magyarázatául az alábbi történet.

Az 18.. év tavaszát és nyarának egy részét Párizsban töltöttem el. Ott megismerkedtem Monsieur C. Auguste Dupinnel. Igen kiváló, sőt nagy hírű család gyermeke volt ez a fiatalember, de különböző sorscsapások olyan nyomorúságba döntötték, hogy feladta a harcot, visszavonult a társadalmi élettől, és meg sem kísérelte elveszett vagyonát visszaszerezni. Hitelezői jóvoltából maradt egy kis pénzecskéje hajdani örökségéből, és ennek szűkös kamatából a legaprólékosabb beosztással eléldegélt. Lemondott minden felesleges kiadásról - csak egyetlen fényűzést engedett meg magának. Rajongott a könyvekért, és ezt a szenvedélyét Párizsban könnyen kielégíthette.

A Montmartre utca egy homályos könyvesboltjában ismerkedtünk meg; a véletlen, hogy mindketten ugyanazt a ritka és fontos művet kerestük, közeli kapcsolatot teremtett közöttünk. Újra meg újra találkoztunk. Nagyon érdekelt családja rövid története, amelyet a franciákra, ha önmagukról beszélhetnek, oly jellemző nyíltsággal mesélt el nekem. Elámultam, hogy mit és mennyit olvasott - de különösképpen képzelőerejének vad láza és élénk frissesége hatott rám. Minthogy akkoriban meghatározott célú kutatást folytattam Párizsban, úgy véltem, hogy az ilyen ember társasága számomra felbecsülhetetlen kincset jelent. Ezt nem is titkoltam előtte. A vége az lett, hogy arra az időre, amelyet Párizsban szándékoztam eltölteni, összeköltözködtünk, és mert anyagiak dolgában valamivel jobban álltam, mint ő, beleegyezett, hogy én béreljek és rendezzek be egy lakást, amely megfelel mindkettőnk furcsán mélabús kedélyének. Találtam is egy időrágta, fura házikót, amely régóta lakatlan volt, bizonyos babonás hírverés következtében, amelyet mi nem firtattunk. A roskatag lak a Faubourg St. Germain egy félreeső, elhagyatott részén állott.

Ha a világ tudta volna, milyen életet folytatunk az elhagyott házban, bizonyosan azt mondja rólunk, hogy őrültek vagyunk - ha mindjárt ártalmatlan őrültek is. Magányunk tökéletes volt. Látogatót nem engedtünk be. Remeteségünk helyét még ismerőseim előtt is gondosan eltitkoltam. Dupin pedig már esztendők óta nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki Párizsban. Csak magunknak éltünk.

Barátomnak volt még egy bogara (mi másnak is nevezhetném?): magáért az éjszakáért szerelmes volt az éjszakába; és mint a többi különcségét, a legnagyobb lelki nyugalommal, minden meggondolás nélkül követtem ezt a fantasztikus szeszélyét is. Az éjsötét istenség nem részesíthetett kegyeiben egész nap, de mi magunk köré varázsoltuk jelenlétét. A hajnal első sugarainál már bezártuk ódon házunk nehéz ablaktábláit: meggyújtottunk egypár erősen beillatosított viaszgyertyát, melyekből kísérteties, halavány fény áradt. Így álomba ringattuk lelkünket - olvastunk, írtunk, társalogtunk, amíg csak az estharang szava nem figyelmeztetett, hogy leszállt a valódi éj. Kart karba öltve rögtön az utcára siettünk, tovább folytattuk nappal megkezdett vitáinkat, vagy pedig minden cél és értelem nélkül kóboroltunk késő éjszakáig, hogy a népes város vad fény- és árnyékzuhatagában megtaláljuk azt a végtelen szellemi izgalmat, amelyet csak a nyugodt megfigyelés kelthet.

Így kóborolva, önkéntelenül is hányszor kellett tudomásul vennem és megcsodálnom (bár ismerve gazdag szellemét, nem volt számomra váratlan) Dupin ritka analitikai tehetségét! Ő maga sem tagadta, milyen örömet szerez neki ez a játék, és milyen nagy kedvét leli, ha nem is éppen kiteregetésében, de gyakorlásában. Halk, visszafojtott nevetéssel dicsekedett, hogy a legtöbb ember úgy tűnik fel neki, mintha ablakot hordana a mellén - és ezt az állítását meglepő és közvetlen tényekkel nemegyszer rajtam bizonyította be. Viselkedése ilyenkor hűvös és teljesen személytelen volt, szeme üres, máskor oly árnyalt tenor hangja fülsértően magas, és ezt csak állításainak meggyőző tisztasága és szabatossága enyhítette. Ha ebben a hangulatában láttam, el-elgondolkoztam a "kettéhasadt lélek" régi elméletén, és azzal szórakoztam, hogy Dupint két embernek képzeltem el: egy alkotónak és egy elemzőnek.

De mindazok után, amiket itt elmondtam, nehogy azt higgyék, hogy holmi rejtélyt akarok boncolgatni vagy regényes történetet akarok írni. Amit francia barátomról elmondok, nem más, mint egy feszült vagy talán beteg szellem megnyilvánulása. De jobb lesz, ha magyarázat helyett példával jellemzem akkori észjárását és megjegyzéseit.

A Palais Royal szomszédságában meghúzódó egyik hosszú és piszkos utcában bandukoltunk egy éjszaka. Mindegyikünk annyira elmélyedt gondolataiba, hogy legalább tizenöt percig egy szót sem szóltunk. De egyszerre csak Dupin azt mondja:

- Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be.

- Ehhez kétség sem fér! - válaszoltam rá önkéntelenül, és az első pillanatban észre sem vettem (annyira elmerültem önmagamban), hogy Dupin megjegyzése milyen rendkívüli módon vágott egybe gondolataimmal. De észbe kaptam, és mélységesen elcsodálkoztam.

- Dupin - mondtam komoly hangon -, ez meghaladja értelmemet. Nem röstellem kijelenteni, hogy roppantul meg vagyok lepve, és alig hiszek a fülemnek. Hogy lehet, hogy úgy beleláttál gondolataimba? Hogy tudhattad...?

Itt egy kis szünetet tartottam, mert kíváncsi voltam, hogy valóban tudja-e, mit akartam mondani.

- ...hogy Chantillyről van szó - de mért tartasz szünetet? Arra gondoltál, hogy kis termete alkalmatlanná teszi arra, hogy tragédiában lépjen fel.

Pontosan erre. Chantilly valaha foltozó varga volt a rue St. Denis-ben, de magával ragadta a színpad őrülete, és próbaképpen fel is lépett Crébillon tragédiájának, a Xerxes-nek címszerepében. Köztudomás szerint csúfosan megbukott.

- Az isten szerelmére! - kiáltottam fel. - Áruld el módszeredet, ha ugyan van valamilyen módszer erre, amellyel képes voltál lelkem mélyébe látni?!

Valójában még sokkal jobban meghökkentem, mint amennyire mutattam.

- A gyümölcsárus - felelte barátom - adta meg az utolsó lökést, hogy azt a következtetést vond le: a varga nem elég magas Xerxes et id genus omne[34] szerepekre.

- A gyümölcsárus? Hogy értsem? Semmiféle gyümölcsárust nem ismerek!

- Dehogynem! Nincs egy negyedórája sem, hogy neked szaladt, amikor az utcába befordultunk.

És most eszembe jutott, hogy csakugyan nekem jött egy gyümölcsös ember, fején nagy kosár almával, és majdnem fellökött, amikor a rue C.-ről ebbe a sikátorba befordultunk - de mi köze ennek Chantillyhez?... Sehogy sem értettem.

Pedig Dupin szavaiban nem volt semmi charlatanerie[35].

- Megmagyarázom - szólt -, hogy világosan megértsd. Nyomon követjük visszafelé gondolataid sorát, attól a pillanattól, amelyben kiejtettem Chantilly nevét, egészen addig, amikor összeütköztél a gyümölcsös emberrel. A lánc fontosabb szemei: Chantilly, Órión, dr. Nichols, Epikurosz, a sztereotomia, utcakövek, a gyümölcsárus.

Kevés olyan ember van, aki ne kísérelte volna meg néhanapján, hogy visszafordítsa gondolatai menetét, és így vizsgálja meg, hogyan jutott bizonyos következtetésekre. Ez mulatságos és gyakran igen érdekes játék; és aki először kísérli meg, elcsodálkozik, hogy milyen határtalan a távolság és milyen laza az összefüggés a kiindulási és a megérkezési pont között. Mekkora volt hát ámulatom, midőn hallottam barátom szavait, s el kellett ismernem, hogy igazat beszél! Ő tovább folytatta:

- Ha jól emlékszem, éppen lovakról beszélgettünk, mielőtt elhagytuk a rue C.-t. Ez volt az utolsó közös témánk. Befordultunk ebbe az utcába, és egy gyümölcsárus, fején jókora kosárral, amint elsietett mellettünk, nekilökött egy kupac utcakőnek, amelyet járdajavításra készítettek oda. Az egyik kövön megbicsaklott a bokád, arcodon bosszús, kicsit fájdalmas érzés kifejezésével megfordultál, a kőre néztél, néhány szót mormogtál magadban, azután némán továbbmentél. Ne hidd, hogy különösképpen ügyeltem volna rád, de az utóbbi időben a megfigyelés életszükségletemmé vált.

Szemedet a földre szegezted - haragos arccal nézted a járdán levő lyukakat és gödröket (ebből arra következtettem, hogy még mindig a kövekre gondolsz), amíg el nem érkeztünk a Lamartine közhöz, amelyen most próbálják ki az újfajta, összeragasztott fakockákból álló útburkolatot. Itt földerült a tekinteted, és ajkadról, ha mindjárt mormolva is - de mégis tisztán, érthetően - ez a szó hallatszott: - Sztereotomia! - Ezt az útburkolási módszert hívják elég nagyképűen így. Ismerve téged, tudtam, hogy a sztereotomiáról az atomokra ugrik gondolatod, s így Epikurosz elméletére, amelyről nemrég annyit beszélgettünk. Beszélgetésünk kapcsán - emlékezz csak vissza - én azt mondtam, milyen furcsa dolog, ha nem is említi senki, hogy a nagy görög bizonytalan tapogatózásait mennyire igazolta napjainkban a ködfolt-kozmogónia. Ha mindez eszedbe jutott, lehetetlen volt, hogy ne jusson eszedbe az Órión csillag nagy ködfoltja, és biztosra vettem, hogy felnézel az égre. Így is történt. Ebből azt láttam, hogy minden pontban helyesen következtettem. Emlékszel még, abban az éles kirohanásban, amely a Musée tegnapi számában jelent meg Chantilly ellen, a szatíra írója néhány kellemetlen célzás után a "foltozó vargára", aki a papucsot felcserélte a koturnussal, egy latin sort idézett, amelyet mi is sokszor citálunk. Ez a sor: Perdidit antiquum litera prima sonum.[36]

Említettem már, hogy ez a sor Óriónra vonatkozik, ezt régebben Úriónnak írták, és biztosra vettem, hogy nem felejtetted el, mert néhány tréfás megjegyzést is fűztem hozzá. Most már majdnem természetes volt, hogy gondolatod Óriónról Chantillyre ugrik. Hogy valóban ez történt, azt az ajkadon elsuhanó mosoly árulta el. Szegény foltozó varga csúfos bukása jutott eszedbe. Eddig görnyedten mentél, most láttam, hogy kihúzod magad, s erről arra következtettem, hogy Chantilly apró termetére gondolsz. Ekkor zavartam meg gondolataidat, és mondtam, hogy: "Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be."

Nem sokkal ez után az eset után a Gazette des Tribunaux egyik esti kiadásában a következő cikk keltette fel figyelmünket:

RENDKÍVÜLI KETTŐS GYILKOSSÁG!

Ma, hajnali három órakor, a Quartier St. Roch lakóit álmukból rettenetes ordítozás zaja verte fel. A rémes hangok a Morgue utca egy négyemeletes házának legfelső emeletéről hallatszottak. A házban tudvalevően csak Madame L'Espanaye és leánya, Mademoiselle Camilla L'Espanaye lakik. A szomszédok közül nyolcan-tízen két zsandár kíséretében rögtön fel akartak sietni az emeletre, de a kapu el volt reteszelve, és csak miután feszítővassal kinyitották, sikerült némi késedelemmel a házba behatolni. Időközben az ordítozás és sikoltozás megszűnt, de amikor a társaság az első emeletre ért, két vagy több nyers, veszekedő hang hallatszott újra, alighanem a ház legfelső emeletéről. A második emeletre érve ez a zaj is megszűnt, és a felsiető embereket teljes némaság fogadta. A kis csoport szétoszlott, és szobáról szobára sietve keresték, hogy mi történt. Így érkeztek a negyedik emelet egy nagy hátsó szobájához, amelynek ajtaja belülről kulccsal volt bezárva, és ezért fel kellett törni. A szemük elé táruló látvány minden jelenlevőt megdöbbenéssel és rémülettel töltött el.

A szobában borzasztó rendetlenség, a bútorok összetörve, szétdobálva. Az ágyból az ágynemű a földre szórva, a szoba közepén hevert; egy széken pedig véres borotvát találtak. A kandallóhoz két-három, vérrel átitatott, hosszú ősz hajtincs tapadt, amelyeket nyilván gyökerestül téptek ki. A padlón szétdobálva négy Napóleon-arany, egy topáz fülbevaló, három nagy ezüstkanál, három kisebb kanál pakfonból, és két zacskó, amelyben majdnem négyezer arany frank volt. A sarokban álló íróasztal fiókjai kiráncigálva és szemmel láthatóan kifosztva, bár még sok holmi maradt bennük. Az ágynemű (és nem az ágy) alatt egy kis vasládikára bukkantak, a kulcs a zárban, a ládika nyitva, de csak néhány régi levelet és más jelentéktelen írást találtak benne.

Madame L'Espanaye-nak sehol semmi nyoma nem volt, de a kandalló tűzlapján szokatlanul sok volt a korom. Ez gyanússá vált, és arra indította a kutatókat, hogy közelebbről megvizsgálják a kéményt. Rettenetes leletre bukkantak! A lány holttestét úgy kellett kicibálni, mert fejjel lefelé jó magasra begyömöszölték a kandalló szűk kéményébe. A hulla még egészen meleg volt. A vizsgálat során igen sok horzsolást találtak rajta, amit nyilván az okozott, hogy erőszakkal szorították be a kéménybe, és erőszakkal húzták ki onnan. Az áldozat arcán több mélyebb karmolás volt, nyakán, a torok táján, sötét foltok és körmök bemélyedt nyoma, ami arra vallott, hogy a lányt megfojtották.

Az egész házat alaposan átkutatták, de sehol másutt nem találtak semmit, csak mikor a ház mögötti szűk, kikövezett udvarra értek, bukkantak rá Madame L'Espanaye holttestére. Teljesen átvágott nyakkal, vértócsában feküdt a kövezeten; mikor a testet fel akarták emelni, a fej egyszerűen levált róla. A test, akárcsak a fej, annyira össze volt zúzva és nyomorítva, hogy szinte elvesztette minden emberi formáját.

Értesülésünk szerint a szörnyű rejtély megfejtésére mind ez ideig semmi nyomot nem találtak.

Másnap az újság a következőket írta:

A MORGUE UTCAI TRAGÉDIA

A Morgue utcai rendkívüli és szörnyű esettel kapcsolatban igen sok embert hallgattak ki, de a titok megoldásához egy lépéssel sem jutottak közelebb. Az alábbiakban ismertetjük az összes fontosabb tanúvallomást:

Pauline Dubourg, mosónő, kijelenti, hogy három éve ismeri mind a két áldozatot. Ennyi ideje mos rájuk. Az öreg hölgy és leánya békésen éltek, nagyon szerették egymást. Kitűnően fizettek. Életmódjukról, megélhetésükről bővebbet mondani nem tud. Azt hiszi, hogy Madame L. jövendőmondással foglalkozott. Azt beszélik róla, hogy megtakarított pénze van. A házban sosem találkozott idegennel, akárhányszor járt ott a fehérneműért. Annyi bizonyos, hogy szolgálót nem tartottak. A negyedik emelet kivételével sehol sem volt bútor a házban.

Pierre Moreau, trafikos, tanúsítja, hogy Madame L'Espanaye körülbelül négy év óta vevője. Kisebb mennyiségben dohányt és tubákot vásárolt nála. Tanú ott született a ház szomszédságában, és mindig is ott élt. A meggyilkolt asszony és leánya több mint hat éve lakott a házban, ahol holttestüket megtalálták. Előttük egy ékszerész lakott ott, aki az emeleti szobákat különböző személyeknek adta ki. A ház Madame L. tulajdona volt. Megelégelte bérlőjének visszaéléseit, és maga hurcolkodott a házba, az üresen maradt lakásokat senkinek sem adta ki. Az öreg úriasszony különben gyermekes természet volt. Tanú a hat év alatt alig ötször-hatszor látta a hölgy leányát. Rendkívül visszavonult életet éltek - híre járt, hogy van pénzük. A szomszédok azt rebesgették, hogy Madame L. jósolni is szokott - ő nem hiszi. Sohasem látta, hogy az öreg hölgyön és leányán kívül bárki is járt volna a házba, legfeljebb olykor-olykor egy-egy kihordó és nyolc-tíz esetben az orvos.

Több más tanú, szomszéd is hasonló értelemben nyilatkozott. Senki sem tudott olyan emberről, aki a ház gyakori vendége lett volna. Nem tudják, hogy Madame L.-nak és lányának van-e élő hozzátartozója. Az utcai ablakok fatáblái ritkán voltak nyitva, a hátsó ablakok mindig be voltak zárva, a negyedik emeleti nagy hátsó szobáénak kivételével. A ház jó karban van, nem nagyon régi.

Isidore Muset, zsandár, azt vallja, hogy hajnali három óra felé hívták a házhoz. A kapun húsz vagy harminc ember próbált behatolni. Muset végül szuronnyal és nem feszítővassal nyitotta ki. Nem volt nehéz munka, mert szárnyas, kettős kapuról van szó, amely sem alul, sem felül nem volt bereteszelve. Míg a kaput kifeszítették, bentről állandó sikoltozás hallatszott, de ez egyszerre megszűnt. Halálos veszélyben forgó személy (vagy személyek) kiáltozása volt ez, hangos és elnyújtott, nem rövid és szapora. Amint tanú felsietett a lépcsőn, az első emeletre érve hangos és dühös kiáltozás, kétféle hang ütötte meg a fülét. Az egyik durva, a másik sokkal rikácsolóbb - különös, idegenszerű hang. A durva hangnak néhány szavát meg tudta érteni, franciául beszélt. Bizonyos benne, hogy nem volt női hang. A sacré és diable[37] szavakat tisztán hallotta. A rikácsoló hang idegen nyelven beszélt. Nem tudja határozottan, női vagy férfihang volt-e. Az értelmét nem tudta kivenni, de azt hiszi, hogy spanyolul beszélt az illető. A szoba és a holttestek állapotát a tanú ugyanúgy írta le, mint tegnapi cikkünk.

Henri Duval a szomszédban lakik. Ezüstműves. Az elsők között volt, akik a házba hatoltak. Általában megerősíti Muset vallomását. Amikor benyomultak a házba, bezárták maguk mögött a kaput, hogy kirekesszék a tömeget, amely odakint a kora hajnali óra ellenére is összeverődött. A rikácsoló hangról azt hiszi, hogy olasz volt. Hogy nem francia, az biztos. Azt nem tudja, hogy férfihang volt-e. Lehetett női hang is. Nem tud olaszul. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, de a hangsúlyról és a kiejtésről biztosra veszi, hogy csak olasz lehetett. Ismerte Madame L.-t és leányát. Mindkettőjükkel gyakran beszélt. Azt biztosan tudja, hogy a rikácsoló hang nem volt egyik áldozat hangja sem.

Odenheimer, vendéglős. Önként jelentkezett. Nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki. Amszterdamban született. A sikoltozás idején ment el a ház előtt. A lárma néhány percig - talán tíz percig is - tartott. Elnyújtott, hangos kiáltások voltak - borzasztó, kétségbeejtő hangok. Ő is bent járt a házban. Ugyanazt vallja, mint az előbbiek, egyetlen pont kivételével. Biztos benne, hogy a rikácsoló, éles hang férfihang volt - francia férfié. Az egyes szavakat nem tudta megkülönböztetni. Gyorsan, egyenetlenül hangzottak, egyszerre a félelem és a harag hangjai. A hang érdes - nem annyira rikácsoló, mint inkább érdes volt. Semmi esetre sem rikácsoló. A durva hang azt ismételgette: sacré, diable, és egyszer: mon Dieu.

Jules Mignaud, bankár, a Mignaud & Fils (rue Deloraine) cég tagja. Ő az idősb Mignaud. Madame L'Espanaye-nak van némi vagyona. Nyolc évvel ezelőtt, tavasszal, folyószámlát nyittatott az ő bankjában. Gyakran helyezett letétbe kisebb összegeket. Nem vett ki sohasem pénzt, csak most, halála előtt három nappal, személyesen, négyezer frankot. Az összeget aranyban fizették ki, és egy bankalkalmazott kíséretében küldték haza.

Adolphe Le Bon, bankhivatalnok a Mignaud & Fils cégnél. Elmondja, hogy a kérdéses napon délben hazakísérte Madame L'Espanaye-t a két zacskó arannyal. Mikor az ajtót kinyitották, a kisasszony lépett ki rajta, és átvette tőle az egyik zacskót. A másikat az idősebb hölgy vette el. Tanú köszönt, és elment. Az utcán senkit sem látott, senkivel sem találkozott. Mellékutca, nagyon elhagyatott.

William Bird, szabó, szintén egyike azoknak, akik a házba hatoltak. Angol. Két éve lakik Párizsban. Az elsők között volt, akik a lépcsőn felértek. Hallotta a feleselő hangokat. A durva hang francia volt. Több szót megértett, de már nem emlékszik rájuk. Egészen biztosan hallotta a sacré és a mon Dieu szavakat. Olyan volt a zaj, mintha több ember veszekedett volna - dulakodás, taszigálás zaja. A rikácsoló hang nagyon hangos volt - sokkal hangosabb, mint a durva. Annyi bizonyos, hogy nem volt angol beszéd. Németnek hangzott. Lehet, hogy női hang volt. Nem ért németül.

A fent nevezett tanúk közül négyet újra kihallgattak, és mind a négyen azt vallották, hogy mikor felértek, annak a szobának ajtaja, amelyben Mademoiselle L. holttestét megtalálták, belülről be volt zárva. Odabenn néma csönd - sem nyögés, sem másféle zaj. Mikor felfeszítették az ajtót, a szobában semmit sem láttak. Az utcai és a hátsó szoba ablakai be voltak húzva és belülről gondosan elzárva. A két szoba közt levő ajtó be volt csukva, de nem volt bezárva. Az első szobából a folyosóra nyíló ajtó be volt zárva, a kulcs benne volt a zárban. A negyedik emeleten a folyosó végén van egy kis szoba, amelynek ajtaját félig nyitva találták. Ez a szoba az utcára néz. Amolyan lomtárféle lehetett, mert régi ágynemű, néhány láda, és más ilyesmi volt benne összezsúfolva. Minden egyes darabot gondosan elmozdítottak és megvizsgáltak. Egyáltalán, nem volt egy talpalatnyi helye a háznak, amelyet a legnagyobb gonddal át ne kutattak volna. Minden kéményt kéménykotróseprűvel végigtisztítottak. A ház négyemeletes, padlásszobája is van. A tetőről csapóajtó nyílik, de láthatólag évek óta nem nyitották ki, be is volt szögezve. A tanúk vallomása arra az időre vonatkozólag, amely a veszekedő hangok észlelése és az ajtó feltörése között eltelt, nem egységes. Van, aki szerint három perc volt, másik szerint öt perc is lehetett. Az ajtót nehéz volt kinyitni.

Alfonso Garcio, temetkezési vállalkozó. A Morgue utcában lakik. Spanyolországban született. Szintén bent járt a házban, de nem ment fel a lépcsőn. Ideges ember, és nem akarta magát izgalmaknak kitenni. Mégis hallotta a civakodó hangokat. A durva hang francia volt, az egyes szavakat nem értette. A rikácsoló beszéd angol volt - egészen bizonyos, hogy angol. Ő maga nem tud angolul, de a hangsúly és kiejtés angol volt.

Alberto Montani, cukrász. Egyike azoknak, akik elsőnek értek fel a lépcsőn. Hallotta a kérdéses hangokat. A durva hang franciául beszélt. Néhány szót meg is értett. A beszélő feltétlenül korholó hangon szólott. A rikácsoló beszédet nem értette meg. Gyorsan, hadarva, egyenetlenül hangzott. Azt hiszi, hogy orosz lehetett. Különben úgy vall, mint a többiek. Tanú olasz születésű, sohasem beszélt orosz emberrel.

Több tanút újra kihallgattak, és mindegyik azt vallotta, hogy a negyedik emelet valamennyi szobájának kéménye oly szűk, hogy azon ember nem fér át. Kéménykotróseprűn olyan henger alakú kefét értettek, amilyennel a kéményseprő tisztítja a kéményeket, a kéményben fel-le húzogatva. Semmiféle hátsó lejárat nincs, amelyen valaki elhagyhatta volna a házat, mialatt a tanúk felmentek a lépcsőn. Mademoiselle L'Espanaye teste olyan szorosan volt begyömöszölve a kéménybe, hogy négy-öt ember megfeszített, egyesült erejébe telt, hogy kihúzhassák.

Paul Dumas, orvos, azt mondja, napkeltekor hívták át, hogy megvizsgálja a holttesteket. Akkor már mind a kettő az ágy derékalján feküdt, abban a szobában, amelyben a lányt megtalálták. Mademoiselle L. teste zúzódásokkal és horzsolásokkal volt tele. Ez magától értetődő, ha meggondoljuk, milyen erővel gyömöszölték a kéménybe és húzták ki onnan. A torka körül volt legfőként elkínozva. Álla alatt mély karmolások éktelenkedtek, meg egy csomó ólmos, kékes folt - kétségtelenül fojtogató ujjak nyomai. Az arc szörnyen elszíneződött, a szemgolyók kidülledtek üregükből. A nyelv részben át volt harapva. Gyomortájon hatalmas zúzódást talált, valószínűleg egy térd erőteljes nyomását. Az orvos véleménye szerint Mademoiselle L'Espanaye-t egy vagy több ismeretlen tettes fojtotta meg. Az anya holtteste szörnyen össze volt zúzva. A jobb láb és kar csontjai szinte kivétel nélkül el voltak törve. A bal szárcsont szilánkokra zúzódott, ugyanígy valamennyi bal oldali borda is. Az egész test rettenetesen összevissza zúzódott. Szinte elváltozott. Nem lehet megállapítani, hogy a sérüléseket mivel okozták. Egyaránt lehetett nehéz dorong vagy vasrúd, vagy súlyos szék, vagy bármilyen más nehéz, nagy tompa fegyver valami roppant erős ember kezében. Annyi bizonyos, hogy asszonyi erő ilyen ütésekre semmiféle fegyverrel nem képes. Madame L. feje, mikor a tanú látta, teljesen levált törzséről, és a felismerhetetlenségig össze volt roncsolva. Torkát láthatólag valamilyen rendkívül éles eszköz - lehetséges, hogy borotva metszette el.

Alexandre Etienne sebészt Dumas orvossal együtt hívták a holttestekhez. Ugyanazt mondja, amit az orvos, és csatlakozik szakvéleményéhez.

Kihallgattak még más tanúkat is, de más fontos vallomás nem hangzott el. Ilyen rejtélyes és minden részletében meglepő gyilkosság - ha ugyan egyáltalán gyilkosságról lehet szó - Párizsban még sohasem történt. A rendőrség teljesen tehetetlen - ami ilyen természetű eseteknél elég szokatlan jelenség. A titok nyitjának még csak árnyékát sem látjuk.

Az újság esti kiadása arról az izgalomról számolt be, amely a Quartier St. Roch-t magával ragadja. A házat újra és újra átkutatták, minden tanúvallomást a leggondosabban fontolóra vettek, a tanúkat keresztkérdések alá vetették, de minden fáradság és nyomozás hiábavalónak bizonyult. A legújabb hír szerint Adolphe Le Bont, a banktisztviselőt letartóztatták és bebörtönözték - bár az ismertetett tényálláson túl semmi terhelő bizonyíték nem merült fel ellene.

Úgy látszik, Dupint rendkívül érdekelte az ügy valamennyi mozzanata - legalábbis viselkedéséből erre következtettem, mert ő maga nem nyilatkozott, és nem kísérte megjegyzésekkel az esetet. Csak miután Le Bon elfogatását is közölte az újság, kérdezte meg tőlem, hogy mi a véleményem a kettős gyilkosságról.

Én is csak azt mondhattam neki, amit minden párizsi, hogy megoldhatatlan titokkal állunk szemközt. Nem látom, hogyan juthatnánk a gyilkos nyomára.

- Erről nem szabad véleményt alkotnunk - felelte Dupin -, amíg a vizsgálat ilyen mederben folyik. A párizsi rendőrség, amelyet annyit dicsőítenek éleslátásáért, ravasz, de semmi több. Nincs az eljárásában rendszer, csak azt teszi, amire a pillanat ösztönzi. Hatalmas csinnadrattával intézkedik, de intézkedései gyakran annyira nincsenek összhangban az esettel, hogy az engem egyenesen Monsieur Jourdainre emlékeztet Az úrhatnám polgár-ból, aki pongyoláját kéri, hogy jobban hallja a zenét. Igaz, sokszor meglepő eredményeket ér el rendőrségünk, de ez többnyire ernyedetlen szorgalmának és buzgóságának a jutalma. Ha ez a két tulajdonság nem elegendő, akkor a gépezet csődöt mond. Vidocq például jó szimatú és kitartó rendőr volt, de mert gondolkodása nem volt iskolázott, akármilyen odaadással kutatott is, újra meg újra hamis nyomra tévedt. Túlságosan közelről nézte a dolgokat, és ez megzavarta látását. Lehet, hogy egy-két részletet rendkívül tisztán látott, de az egészet éppen ezért szem elől tévesztette. Ez gyakran megesik azzal, aki nagyon is mélyre néz. Az igazság nincs mindig a kút fenekén. Sőt, ami a fontos dolgokat illeti, én azt vallom, hogy mindig a felszínen lebegnek. A mélység ugyan lent van a völgyben, de a hegycsúcsról pillanthatjuk meg. Az ilyesfajta tévedések mikéntjét és forrását legjobban egy példa világíthatja meg: az égitestek látása. Ha úgy pillantunk rá egy csillagra, a szemünk sarkából, hogy sugara recehártyánk külső részét érje (amely érzékenyebb a gyenge fényre, mint a belső), akkor a szóban forgó égitestet teljes fényében látjuk, ragyogóbbnak, mint amikor teljesen feléje fordulunk, és merőn, hosszan nézzük. Csillogása annyira és olyan arányban homályosul el, amennyire és amilyen erővel tekintetünket reá szegezzük. Így szélesebb kévében hull ugyan szemünkbe sugara, de a kép az előbb érzékelhetőbb volt. A szükségtelen elmélyedés megzavarja és gyengíti gondolatainkat, még maga a Vénusz is eltűnik az égboltról, ha túlságosan sokáig, túlságosan merőn és aprólékosan figyeljük.

Visszatekintve a gyilkosságra, vizsgáljuk meg előbb mi magunk a tényeket, mielőtt véleményt formálnánk róluk. Szórakoztató nyomozás lesz. (Furcsának találtam ezt a megállapítást, de szó nélkül vettem tudomásul.) Különben is Le Bonnak egy szolgálatáért hálával tartozom, és most fizetni akarok. Elmegyünk és megnézzük magunk is a tett színhelyét. G. rendőrfőnököt ismerem, és azt hiszem, minden különösebb nehézség nélkül megkapom a szükséges engedélyt.

Így is történt, és máris a Morgue utcába indultunk. Nyomorult sikátor, amely a rue Richelieu-ből a rue St. Roch-ba torkollik. Nagyon messze van a lakásunktól, úgyhogy csak a késő délutáni órákban értünk oda. A házat könnyen megtaláltuk, mert a túlsó járdáról egy csomó ember bámulta céltalan kíváncsisággal a behajtott zsalugátereket. Közönséges párizsi ház volt, kapualja egyik oldalán tolóablakos kis fülkével, a concierge[38] odújával. Mielőtt bementünk volna, bekanyarodtunk egy szomszédos utcácskába, majd befordultunk, és így a ház mögé értünk. Dupin ritka, szinte kínos gonddal figyelte nemcsak a házat, hanem az egész környéket, aminek, őszintén szólva, nem sok célját láttam.

Azután visszatértünk a ház elé. Becsengettünk, felmutattuk engedélyünket, és az őr bebocsátott. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen abba a szobába, amelyben Mademoiselle L'Espanaye-t megtalálták, és ahol még ott feküdt a két áldozat. A szobában, amint ez már ilyenkor szokás, mindent a helyén hagytak. Nem láttam semmi mást, csak azt, amit a Gazette des Tribunaux-ban olvastam. Dupin mindent aprólékosan megvizsgált - a két holttestet is. Benéztünk a többi szobába, lementünk az udvarra - persze, mindenüvé elkísért egy zsandár. Késő estig vizsgálódtunk, és miután elhagytuk a házat, Dupin útközben egy pillanatra benézett az egyik újság kiadóhivatalába.

Már szóltam barátom szeszélyeiről, és hogy francia kifejezéssel élve - je les ménageais[39]. Most azzal szórakozott, hogy másnap délig a gyilkosságról egy szót sem szólt, majd váratlanul megkérdezte tőlem, hogy a tett színhelyén nem tűnt-e fel nekem valami különös.

A "különös" szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy nem tudom, miért, megborzongtam.

- A Gazette nem hangsúlyozta eléggé a gyilkosság szokatlanul borzalmas voltát. De talán ne is törődjünk a hírlap szokványos véleményével. A jelek szerint ezt a rejtélyt pontosan azért tartják megoldhatatlannak, aminek a valóságban meg kéne könnyítenie megoldását: hogy minden részlet annyira túlzott. A rendőrséget megzavarja, hogy nem talál semmi indítóokot, nem is magára a gyilkosságra, hanem hallatlanul kegyetlen voltára. Az is megfoghatatlan (a rendőrség szemében), hogy bár a tanúvallomások szerint a meggyilkolt Mademoiselle L'Espanaye szobájából ingerült és izgatott hangok párbeszéde hallatszott, a szobát mégis üresen találták, és a benyomuló sokaság a lépcsőn felmenet senkivel sem találkozott. A szobában levő vad rendetlenség, a kéménybe fejjel lefelé begyömöszölt hulla, az öregasszony félelmetesen összetört holtteste, azok a jelenségek, amelyeket az imént említettem, és ezenkívül sok minden, amit fölösleges most felsorolnom, megbénította a rendőrség nyomozó tehetségét, és tévútra vezette annyiszor megdicsért éleslátását. A rendőrség abba az általános és közönséges hibába esett, hogy a szokatlant összetévesztette a rejtelmessel, holott éppen a szokottól való eltérések fonalát követve találjuk meg az igazsághoz vezető utat. Az ilyen esetekben, mint amilyen ez is, nem azt kell kérdezni, hogy "mi történt", hanem azt, hogy "mi történt, ami eddig sohasem történt meg". Az a könnyedség, ahogy megtalálom, vagy már meg is találtam e rejtély megoldását, egyenes arányban áll megoldhatatlanságának a rendőrség által vélt mértékével.

Néma csodálkozással bámultam Dupinre.

- Most - folytatta szavait, és szobánk ajtajára nézett -, most ide várok valakit, aki ha nem is maga a gyilkos, és nem is okozója ennek a mészárlásnak, de bizonyos mértékben részese, ha az elkövetett bűn legförtelmesebb részében talán ártatlan is. Remélem, nem tévedek ebben a feltevésemben; mert éppen erre építettem az egész talány megoldását. Ide várom - minden pillanatban megjöhet -, ebbe a szobába. Megeshet, hogy nem jön, de valószínű, hogy igen. Ha eljön, itt kell tartanunk. Pisztolyunk van, kezelni tudjuk, ha a helyzet megkövetelné.

Átvettem a pisztolyt, nem is igen tudva, mit cselekszem, miközben hitetlenül hallgattam barátom szavait. Dupin folytatta, mintha magában beszélne. Már említettem, hogy ilyen hangulatban mennyire személytelen. Látszólag hozzám beszélt, de hangja, ha nem volt is hangos, mégis úgy csengett, mintha valaki távol lévőhöz szólna. Szeme üresen meredt a falra.

- A veszekedés, amely a szobából kihallatszott - mondta -, semmi esetre sem volt a két nő hangja; ezt valamennyi tanúvallomás hangsúlyozta. Ez fölment bennünket az alól a feltevés alól, hogy az öregasszony előbb meggyilkolta a lányát, azután öngyilkosságot követett el. Ezt a lehetőséget csak a rend kedvéért említem, hisz Madame L'Espanaye erejétől nem tellett volna ki, hogy lányát a kéménybe gyömöszölje, úgy, ahogy ott megtalálták. A testén talált zúzódások és sebek jellege is teljesen kizárja az öngyilkosságot. Gyilkosság történt, s a gyilkos biztosan harmadik személy volt. A lépcsőkre lehallatszó hangok ettől a harmadiktól eredtek. Nézzük most - ha nem is terjeszkedem ki a hangokra vonatkozólag az összes tanúvallomásokra -, hogy mi volt rendkívüli a tanúk kijelentéseiben. Nem vettél észre valami rendkívülit?

Azt feleltem erre, hogy a tanúk egybehangzóan azt vallották, hogy a durva hang francia volt, de arra vonatkozólag, hogy a rikácsoló, vagy mint az egyik kifejezte, "érdes" hang milyen nemzetiségű volt, mindegyikük véleménye eltért.

- Így vallottak a tanúk - felelte Dupin -, de nem ez volt a különös a vallomásokban. Úgy látszik, nem vettél észre semmi különöset, pedig volt valami egészen rendkívüli. A tanúk, mint te is mondtad, egybehangzóan és egyértelműen egyetértettek a durva hangra vonatkozólag. De ami a rikácsoló hangot illeti, az erről szóló vallomásokban nem az a különös, hogy ellentétesek, hanem az, hogy az olasz, az angol, a spanyol, a hollandus és a francia, mikor közelebbről meg akarja jelölni, mind azt vallja, hogy idegen hangja volt. Mindegyik bizonyos abban, hogy a hang nem honfitársáé, mindegyik más nyelvű beszédhez hasonlítja, nem a magáéhoz, hanem éppen ellenkezőleg. A francia azt mondja, hogy spanyolosan hangzott, és idézni is tudna néhány szót, ha véletlenül tudna spanyolul, a hollandus azt mondja, hogy franciául hangzott, de ő maga "nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki", az angol azt hiszi, hogy német volt a hang, de "nem ért németül", a spanyol "bizonyos benne", hogy angol beszéd volt, de csak "a hangsúly és kiejtés" alapján, mert "ő maga nem tud angolul", az olasz azt hiszi, hogy orosz beszéd volt, de "sohasem beszélt orosz emberrel". Egy második francia azt állítja, és ebben különbözik az első franciától, hogy a hang egészen biztosan olasz volt, de mivel "nem tud olaszul" - ő is, akár a spanyol tanú, csak "a hangsúlyra és a kiejtésre" alapítja véleményét. Mindezt összefoglalva: milyen furcsa, szokatlan lehetett az a hang, melyről ennyi tanú ennyifélét állít! Öt nagy európai nyelvet beszélő ember mind másképpen hallotta! Persze, azt mondhatnád erre, lehetséges, hogy a hang egy ázsiai vagy afrikai ember ajkáról hangzott el. Párizsban ilyen ember nincs sok, de anélkül, hogy e lehetőséget tagadnám, néhány dologra fel kell hívnom a figyelmedet. Az egyik tanú azt mondta, hogy a hang inkább érdes, rekedtes volt, mint rikácsoló. Két másik szerint a titokzatos idegen hadarva, töredezve, egyenetlenül beszélte azt a nyelvet. Egyetlen tanú sem tudott szavakat vagy szavakhoz hasonló hangokat megkülönböztetni.

Nem tudom - folytatta Dupin -, hogy mit szólsz fejtegetésemhez, de nem habozom kijelenteni, hogy a durva és rikácsoló hangra vonatkozó tanúvallomások már magukban is olyan következtetést tesznek lehetővé, olyan gyanút keltenek, amely a rejtély ügyében folytatandó nyomozás irányát a továbbiakban megszabja. Azt mondtam most, hogy lehetővé tesznek bizonyos következtetést, de ez nem fejezi ki pontosan véleményemet. Az a véleményem, hogy ez a következtetés az egyetlen helytálló következtetés, és eredményeként óhatatlanul felmerül a gyanú. Hogy mi ez a gyanú, azt most még nem akarom elmondani. Csak arra akartam figyelmedet felhívni, hogy ez a gyanú a helyszínen végzett nyomozásomnak formát és határozott irányt szabott.

Képzeljük most magunkat újra a szobába, ahol a gyilkosságot elkövették. Mit keressünk ott először? Az utat és módot, ahogy a gyilkosok elmenekültek. Annyi bizonyos, hogy sem te, sem én nem hiszünk természetfeletti erőkben. Madame és Mademoiselle L'Espanaye-t nem szellemek gyilkolták meg. Akik végrehajtották a tettet, hogy így fejezzem ki magam, "anyagi lények" voltak, és menekülésük is csak "anyagi" lehetett. De hogyan és merre? Ha helyes következtetést akarunk levonni, szerencsére egyetlen út marad előttünk nyitva, és ez az út el kell hogy vezessen bennünket a végkövetkeztetéshez. Vizsgáljuk meg tüzetesen a menekülés lehetőségeit, egyiket a másik után. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosok, amikor a tanúk felsiettek a lépcsőn, abban vagy a közvetlenül mellette levő szobában voltak, amelyben Mademoiselle L'Espanaye holttestét megtalálták. Tehát csakis a két szoba egyikéből menekülhettek el. A rendőrség átfésülte a padlót, a mennyezetet, és végigkutatta minden irányban a falat. Titkos ajtó vagy más kijárat nem kerülhette volna el a figyelmüket. De én nem bíztam meg a rendőrök szemében, a magam szemével néztem a dolgok után. Titkos kijáratot én sem fedeztem fel. A szobák ajtaja, mely a folyosóra nyílik, belülről gondosan kulcsra volt zárva. De nézzük a kéményeket! Ezek, bár szélességük a kandalló fölött szabály szerint 8-10 láb, annyira összeszűkülnek, hogy egy jól megtermett macska sem férne át rajtuk.

Miután bebizonyítottuk, hogy a menekülés ezen a két úton teljesen lehetetlen, maradnak még az ablakok. A ház homlokzatán levő ablakokon át nem távozhattak, hiszen rögtön észrevette volna őket az utca bámészkodó népe. Így hát a hátsó szoba egyik ablakán kellett a gyilkosnak vagy gyilkosoknak elmenekülniük. Nos hát, miután elkerülhetetlenül ehhez a megoldáshoz értünk, nem szabad elvetnünk ezt csak azért, mert látszólag legyőzhetetlen akadályokkal állunk szemközt. Az egyetlen út, amely számunkra megmarad, annak bizonyítása, hogy ezek az akadályok csak látszólagosak, és nem legyőzhetetlenek.

A szobának két ablaka van. Az egyiket semmiféle bútor nem állja el, teljesen szabad. A másiknak alsó részét az elébe tolt ágy ormótlan fejrésze takarja el. Az első ablak belülről be volt zárva. Hiába igyekeztek többen is, hogy felhúzzák, nem sikerült. A bal oldali ablakkeretbe igen vastag szög volt mélyen beverve, a feje is alig látszott ki. A másik ablakba ugyanott hasonló szöget vertek, és itt is hiábavalónak bizonyult minden igyekezet, hogy az ablakot kinyissák. A rendőrség ennyivel be is érte - erre se menekülhetett senki! Fölöslegesnek tartották a szöget kihúzni és kinyitni az ablakokat.

Én valamivel gondosabban néztem utána a dolognak, mégpedig a mondott érvek alapján. Erre kellett távozniuk még akkor is, ha ez látszólag lehetetlen. Tudtam, hogy a valóságban ez a lehetetlenség nem bizonyulhat lehetetlennek.

Tovább következtettem tehát - a posteriori[40]. A gyilkosok feltétlenül a két ablak egyikén át menekültek. De ha ez így volt, akkor az ablakokat nem hozhatták rendbe belülről, nem zárhatták le, pedig a vizsgálat mindkettőt zárva találta. Ez olyan körülmény, amelyet tekintetbe véve, a rendőrség fölöslegesnek is tartotta, hogy ebben az irányban tovább kutasson. Az ablakok belülről zárva voltak. Így tehát maguktól kellett záródniuk! Ebből a feltevésből nem engedhettem. A szabad ablakhoz léptem, némi erőlködés árán kihúztam a szöget, és fel akartam emelni a tolóablakot. Hiába, nem sikerült! Ezt így is gondoltam! Most már tudtam, hogy valahol egy rejtett rugónak kell lennie, és elképzelésem igazolódása meggyőzött alapfeltevésem helyességéről, bármilyen titokzatosnak látszanak is a szöggel kapcsolatos körülmények. Alapos és gondos vizsgálat után meg is találtam a rejtett rugót. Megnyomtam, és a felfedezéssel elégedetten lemondtam arról, hogy az ablakot is felhúzzam.

Helyére tettem a szöget, és figyelmesen megvizsgáltam. Ha valaki ezen az ablakon menekült volna el, kívülről leszoríthatta volna, és a rugó a helyére pattan - de a szöget lehetetlen lett volna újra visszatenni a helyére. Ez a megállapítás tiszta, világos volt, és szűkebb körre korlátozta vizsgálódásomat. A gyilkosok feltétlenül a másik ablakon szöktek meg. S mivel a két ablak feltehetően egyforma rugószerkezetre jár, az eltérésnek a szögek között, vagy legalább megerősítésük módja között kellett adódnia. Az ágy szalmazsákjára álltam, úgyhogy beláthattam az ágy fejével félig eltakart ablakmélyedésbe. Mélyen benyúltam, és rögtön rátaláltam a rugóra. Megnyomtam: ugyanolyan szerkezetű volt, mint a másik. Most a szöget vettem szemügyre. Vastag volt, mint a másik, és látszólag ugyanúgy is volt beverve - majdnem a fejéig.

Ha azt gondolod, hogy erre megrökönyödtem, teljesen félreértetted levezető módszeremet. Hogy sportnyelven szóljak, eddig nem volt egyetlen "hibapontom" sem. A nyomot egy pillanatra sem veszítettem el. A lánc egyetlen szeme sem lazult meg. A legvégső megoldásig követtem a titkot: és ez a megoldás a szög volt. Mondtam már, hogy a másik szöggel mind nagyságra, mind elhelyezésére nézve azonos volt, de maga ez a tény (akármilyen fontosnak látszott is) egyáltalában semmit nem nyomott a latban, mihelyt szembeállítottam azzal, hogy ennél a pontnál megszakadt a nyom.

"Itt valami nincs rendjén a szög körül" - mondtam magamban. És megfogva a fejét, kihúztam; körülbelül egy negyedhüvelyknyit tartottam a kezemben belőle. A másik vége benn maradt a lyukban. A kezemben levő darab a törésnél rozsdás volt, tehát a törés régi lehetett, és valószínűleg kalapácsütés okozta; ez annál valószínűbbnek látszott, mert a szög feje majdnem egészen bemélyedt a fába. Gondosan betettem helyére a letört részt, a törés láthatatlanná vált, és senki se hitte volna, hogy ott egy törött szög rejtőzik. Megnyomtam a rugót, néhány hüvelyknyire felemeltem az ablakkeretet, vele együtt a szög feje is felemelkedett, de a tört rész nem ugrott ki a fából. Újra becsuktam az ablakot, és a szög ismét egésznek és hibátlannak látszott.

Tehát a rejtélyt idáig kibogoztam. A gyilkos az ágy fejénél levő ablakon keresztül menekült el. Lehet, hogy távozása után az ablak önmagától csúszott vissza, ha ugyan nem szántszándékkal eresztették le kívülről, de annyi bizonyos, hogy a rugó zárta le s nem a szög, a rendőrség pedig, a rugó szerepét összetévesztve a szögével, minden további nyomozással felhagyott, mert feleslegesnek találta.

A következő kérdés az volt, hogy a gyilkos hogyan ereszkedhetett le az ablakból. Erre a kérdésre megtaláltam a feleletet, mikor veled körüljártam a házat. A szóban forgó ablaktól öt és fél lábnyira villámhárító húzódik. Erről a távolságról lehetetlennek látszik, hogy akárki is elérhesse az ablakot. De észrevettem, hogy a negyedik emelet ablaktáblái abból a különös fajtából valók, amelyet a párizsi ácsok ferrade néven ismernek. Ma már ritkán alkalmazzák, de Lyon és Bordeaux öreg házain még gyakran láthatók. Közönséges ajtóhoz (nem szárnyas ajtóhoz) hasonlítanak, alsó felük kerti rács formájú, úgyhogy a kéz pompásan megkapaszkodhatik benne. A szóban forgó fatáblák körülbelül három és fél láb szélesek. Emlékszel rá, hogy mikor ott vizsgálódtunk a ház hátsó frontján, félig nyitva voltak, körülbelül derékszögben állottak a falnak. Lehetséges, hogy a rendőrség, mint jómagam is, megvizsgálta az épületnek ezt a részét, talán látta is a ferrade-ot, de nem ötlött szemébe nagy szélessége, vagy teljesen elkerülte a figyelmét, és nem tette vizsgálat tárgyává. Mivel az volt a meggyőződése, hogy erre senki sem menekülhetett, nagyon felületesen nézte a dolgokat. De előttem rögtön világos volt, hogy a kérdéses ablaktábla kihajtva kétlábnyira megközelíti a villámhárítót. Világos tehát az is, hogy egy rendkívül ügyes, bátor ember az ablaktábla segítségével a villámhárítóról könnyen a szobába mászhatott. Feltéve, hogy az ablakszárny egészen ki volt csapva, a betörő két és fél láb távolságról erőteljesen belekapaszkodhatott az ablaktábla rácsos alsó részébe, így megkapaszkodva, és lábát a falnak feszítve, elrugaszkodott a villámhárítótól, és az ablaktábla becsukódott; s ha feltételezzük, hogy akkor az ablak éppen nyitva volt, máris a szobába lendíthette magát.

Még egyszer figyelmeztetlek, és jól jegyezd meg, hogy rendkívül ügyes és mozgékony valakiről beszélek, amikor azt bizonyítom, hogy igenis lehetséges ez a vakmerő és kockázatos bravúr. Azt akarom bebizonyítani, hogy a dolog megtörténhetett, és szeretném, ha megértenéd, hogy a rendkívülinél is rendkívülibb erő és majdnem természetfeletti ügyesség kellett a vállalkozás véghezviteléhez.

Jogászi nyelven szólva, nyilván azt mondanád most, hogy feltételezésem elfogadtatása érdekében okosabban tenném, ha inkább lebecsülném, mintsem hangsúlyoznám a rendkívüli testi ügyességet és emberfölötti rugalmasságot. Lehet, hogy ez beválik a jogászi gyakorlatban, de nem használható az ész elemző munkájában. Az én végcélom pusztán az igazság. Közvetlen célom pedig az, hogy szoros összefüggésbe hozzam benned az annyiszor hangsúlyozott "rendkívüli, szokatlan ügyességet" a "különös, rikácsoló (vagy érdes) hanggal", azzal az egyenetlenül hangzó beszéddel, amelynek nemzetiségére vonatkozólag nem volt két egybehangzó vélemény, és amelynek kiejtésében egyetlen érthető szótagot sem lehetett felfedezni.

E szavakra agyamban hirtelen felbukkant valami bátortalan félelképzelés arról, hogy voltaképpen mit is akar mondani Dupin. Mintha a megértés határáig jutottam volna, anélkül, hogy meg is értettem volna; ugyanúgy, ahogy az ember néha érzi, hogy majdnem emlékezik valamire, és mégis képtelen emlékezni. De barátom tovább folytatta:

- Látod, hogy a menekülés kérdését a behatolás kérdésére fordítottam. Kimenetből bemenet lett! Rá akartalak vezetni, hogy a kettő voltaképpen egy! De térjünk vissza a szoba belsejébe, nézzünk itt szét. Azt mondták, hogy a kiráncigált szekrényfiókokat kirabolták, bár sok tárgy szemmel láthatóan a helyén maradt. Ez a megállapítás teljesen képtelen. Puszta feltevés, semmi több, de ennek is oktalan. Honnan tudják, hogy a fiókokban talált holmi nem egyezett meg a fiókok eredeti tartalmával? Madame L'Espanaye és lánya nagyon visszavonult életet élt, társaságot alig fogadott, ritkán hagyta el a házat: nemigen volt szükségük változatos ruhatárra. Azok a ruhák, amelyek "ott maradtak", semmivel sem értéktelenebbek, mint amilyeneket a hölgyek rendszerint hordtak. Ha tolvaj járt a házban, miért nem vitte el a legértékesebbeket, miért nem vitte el valamennyit? S főleg: mért hagyott ott négyezer arany frankot, hogy helyette egy batyu fehérneművel terhelje meg magát? Mert az aranyat otthagyták! Monsieur Mignaud, a bankár, négyezer frankról beszélt. Ezt az összeget majdnem hiánytalanul megtalálták a padlón heverő zacskókban. Jól teszed tehát, ha kivered a fejedből azt a megtévesztő indítóokot, amelyhez a rendőrség ragaszkodik: hogy itt rablógyilkosság történt, hogy pénzért gyilkoltak! Csak mert néhány tanú azt vallotta, hogy az ajtóban néhány napja pénzt adtak át! Sok minden történik nap mint nap, ami tízszer jobban egybevág, mint az, hogy valakinek pénzt adnak át, és az illetőt három napon belül meggyilkolják - és ezeknek mégsem tulajdonítanak semmi jelentőséget. "Egybevágó események!" - gyakran ez a nagy szikla állja el azoknak a gondolkodóknak tiszta látását, akik nem nevelkedtek a valószínűségszámítás elméletén, azon az elméleten, amelynek az emberi kutatás legdicsőbb eredményeit és ezek legdicsőbb magyarázatait köszönhetjük. Az adott esetben: ha az arany eltűnt volna, akkor az a tény, hogy három nappal ezelőtt adták át, többet jelentett volna puszta "egybevágás"-nál. Úgy szerepelhetett volna, mint a gyilkosság indítóoka. De az adott esetben, ha feltesszük, hogy az arany volt a gaztett oka, azt is fel kell tételeznünk, hogy a tett elkövetője nem lehetett olyan habozó hülye, hogy otthagyja az aranyat, az "indítóok"-ot.

De mindazt szem előtt tartva, amire felhívtam figyelmedet - a különös hang, a rendkívüli ügyesség, és ennek a párját ritkítóan brutális gyilkosságnak meglepően hiányos indítóoka -, vessünk egy pillantást a mészárosmunkára.

A lányt megfojtották. Kézzel fojtották meg, és fejjel lefelé gyömöszölték a kandalló kéményébe. Közönséges gyilkos nem folyamodik ilyen módszerekhez. Nem így bánik el áldozatával. Be kell látnod, hogy a módban, ahogy a holttestet a kéménybe gyömöszölték, van valami határtalanul szertelen, valami, amit nem hozhatunk összhangba az emberi gonoszságról való fogalmunkkal, még akkor sem, ha feltesszük is, hogy a gyilkosok a legelvetemültebb alakok. És képzeld el, milyen rettenetes erőnek kellett annak lenni, amely képes volt annyira felnyomni a kéménybe a holttestet, hogy több ember egyesített erőfeszítésével lehetett csak lehúzni onnan.

És még sok másban is megmutatkozik ez a csodálatos, rendkívüli erő. A kandallóhoz néhány vastag, nagyon vastag ősz hajtincs tapadt. Gyökerestül szakították ki. Tisztában vagy azzal, milyen rettenetes erő kell ahhoz, hogy csak húsz vagy harminc szál hajat egy csomóban tépjünk ki a fejből? Te láttad ezeket a hajcsomókat... Csakúgy, mint én. A gyökerük (rémes látvány!) magával tépett húscafatokat a fejbőrrel együtt - rettenetes erő! Gondold meg, egyszerre, egy rántással legalább félmillió hajszálat kellett kiszakítania. Az öregasszony nyaka nemcsak hogy el volt metszve, hanem a fej egyszerűen elvált a törzstől - és mindez egy borotvavágással! Gondold meg, micsoda vad brutalitás kell ehhez! A Madame L'Espanaye testén levő sérülésekről nem beszélek... Monsieur Dumas és érdemes segítőtársa, Monsieur Etienne már elmondta, hogy valami tompa eszköz okozta ezeket - és ebben a két úrnak teljesen igaza van. A tompa tárgy kétségtelenül az udvar kövezete volt, amelyre az áldozatot ledobták az ágy fejénél levő ablakon át. De a rendőrség természetesen erre se gondolt, mint ahogy elkerülte figyelmét az ablaktábla széles volta is. A rendőrségnek elég volt az, hogy a szögekről tudott, és ezzel agyát is elzárta légmentesen attól a lehetőségtől, hogy az ablakokat valaha is kinyitották!

Most vegyük mindehhez, amit magad is láttál, hogy milyen furcsa összevisszaságban volt a szoba, és akkor egybefoglalhatjuk mindazt, amit eddig megállapítottunk: bámulatos ügyesség, emberfeletti erő, vad brutalitás, az indokolatlan mészárosmunka, a szörnyűségnek minden emberiességéből kivetkezett, szinte "groteszk" volta, a különböző nemzetiségű emberek előtt érthetetlen hangok, amelyekből a fül egyetlen szótagot sem tudott kivenni - kérdezem tőled, hogy mit gondolsz minderről, merre indul a képzeleted?

Hideg futott végig rajtam, mikor Dupin ezt kérdezte tőlem.

- Egy őrült... Őrült lehetett a gyilkos - feleltem -, egy dühöngő elmebeteg, aki valamelyik szomszédos Maison de Santé-ból[41] szökött meg.

- Bizonyos szempontból - felelte - egészen helytálló a gondolatod. De az őrültek hangja még legvadabb dühöngésükben sem olyan, amilyen az a lépcsőházba lehallatszó, különös hang volt. Az őrülteknek is van nemzetiségük, valamilyen néphez tartoznak, és ha összefüggés nélkül beszélnek is, beszédükben meg lehet különböztetni legalább a szótagokat. Ezenkívül az őrülteknek nincs olyan hajuk, mint amilyet itt tartok a kezemben. Madame L'Espanaye görcsösen összecsukott ujjai közül bontottam ki ezt a kis hajcsomót. Milyen haj ez, mit gondolsz?

- Dupin - mondtam szinte lélegzetemet vesztve -, ez a haj nagyon furcsa - ez nem emberi haj!

- Nem mondtam, hogy az - válaszolta -, de mielőtt véleményünket kimondanánk, kérlek, nézd meg ezt a vázlatot, amelyet papírra vetettem. Pontos mása annak, amit a tanúvallomások "sötét foltok"-nak és "körmök bemélyedt nyomának" neveznek Mademoiselle L'Espanaye nyakán, s amit Dumas és Etienne urak szakvéleményükben e szavakkal jelöltek meg: "egy csomó ólmos, kékes folt, kétségtelenül fojtogató ujjak nyoma".

Azt csak megengeded - folytatta barátom, s elém terítette az asztalra a papirost -, hogy ez a rajz kemény és biztos szorításnak az érzetét idézi fel. Ebből a kézből kicsúszás nincs! Minden ujj megtartotta (valószínűleg az áldozat haláláig) rettenetes szorítását azon a helyen, amelyet az első pillanatban megmarkolt. Tedd most ujjaidat a megfelelő helyekre.

Megkíséreltem, de nem sikerült.

- Valószínűleg nem jól végezzük a kísérletet - mondta. - A papiros sík felületen van kiterítve, az emberi nyak pedig henger alakú. Itt van egy fadarab, alakja körülbelül olyan, mint egy nyaké. Tekerjük köré a vázlatot, és tegyünk újabb kísérletet.

Megtettem, de most is kudarcot vallottam.

- Ez nem emberi kéz nyoma! - jegyeztem meg végre.

- Olvasd fel most Cuvier könyvének ezt a bekezdését - szólított fel Dupin.

A kelet-indiai szigetek hatalmas, vörös orangutánjának pontos anatómiai leírása volt az olvasmány, amelyet elém tett. Mindenki ismeri ennek az emlősnek óriási termetét, emberfölötti erejét s mozgékonyságát, vad állatiasságát és utánzó tehetségét. Egyszerre megértettem a gyilkosság borzalmainak minden részletét.

- Az ujjak leírása - mondtam, mikor a szakasz végére értem - teljesen megegyezik a rajzzal. Ezek a nyomok tökéletesen megfelelnek az itt leírt orangutánnak, és a kitépett vöröses szőrcsomó is fedi Cuvier leírását. De mégsem értem a félelmetes titok minden részletét. Különösen azt nem, hogy két hang feleselt, és az egyik kétségtelenül francia volt.

- Úgy van, és emlékezz vissza, így kiáltott fel: Mon Dieu! Ezt a két szót az egyik tanú úgy jellemezte (Montani, a cukrász), hogy korholást, feddést fejezett ki. Erre a két szóra építettem fel minden reményemet, hogy megoldjam a titkot. Egy francia tudott a gyilkosságról. Lehetséges - sőt majdnem bizonyos -, hogy ártatlan volt a véres cselekedetben. Az orangután valószínűleg elszabadult tőle, ő egészen a szobáig üldözhette, de a bekövetkezett izgalmas körülmények megakadályozták benne, hogy elfogja. Az állat még ma is szabadon van. De nem sorolom tovább ezeket a feltevéseket (másnak nem nevezhetem, nincs jogom hozzá), mert az okoskodás, amelyen alapszanak, oly homályos és elégtelen, hogy magam is alig foghatom fel, tehát nem tehetem érthetővé mások számára sem. Ezért nevezzük csak feltevéseknek, és beszéljünk is így róluk. Ha a szóban forgó francia csakugyan ártatlan a gyilkosságban, akkor ez a hirdetés, amelyet tegnap este, mikor hazajöttünk, a Le Monde-ban közzétettem, feltétlenül hozzánk vezeti. (A Le Monde a hajózás dolgaival foglalkozik, és főképpen tengerészek olvassák.)

Egy papírlapot nyújtott át, és én ezt olvastam rajta:

"ELFOGTAK a Bois de Boulogne-ban ... napján (a gyilkosság reggelén), a kora reggeli órákban egy rendkívül nagy, vöröses orangutánt a borneói fajtából. Tulajdonosa, egy máltai hajón szolgáló matróz, a kellő személyazonosság igazolása mellett, és ha megfizeti az orangután elfogatásáért és őrzéséért járó kis összeget, sértetlenül visszakapja az állatot. Jelentkezni lehet rue ... (az utcánk neve és a ház száma), Faubourg St. Germain, au troisième[42]."

- Hogyan, honnan tudtad meg - kérdeztem -, hogy az orangután tulajdonosa matróz, és hogy máltai hajón szolgál?

- Nem tudom, barátom, éppenséggel nem tudom - legalábbis nem vagyok biztos benne - mosolygott Dupin. - De itt van egy szalagdarabka, és annak a szélességéről és zsíros mivoltáról arra következtetek, hogy a matrózok szokásos hajfonatából való. Ez a csomó meg olyan rajta, amilyet csak kevés matróz köt, és főleg máltai. A villámhárító törésén találtam ezt a szalagot. A meggyilkoltaké nem lehetett. De ha tévedtem is a szalagra vonatkozó következtetéseimben, újsághirdetésem nem árt senkinek. Legfeljebb azt fogja hinni a francia, hogy valamilyen körülmény folytán tévedtem, de eziránt nem fog érdeklődni. Ha viszont igazam van, akkor megütöttem a főnyereményt! A francia, aki tud ugyan a gyilkosságról, de ártatlan benne, természetesen habozni fog, vajon jelentkezzék-e a hirdetésre vagy sem, és visszakérje-e az orangutánt. Gondolatmenete a következő lesz: "Ártatlan vagyok, szegény vagyok, a majom nagy érték, az én körülményeim között egész vagyon. Mért veszítsem el némi kockázatért? Megvan, majdnem a kezemben! A Bois de Boulogne-ban találták meg, nagyon messze a gyilkosság színhelyétől. Ki gyanakodhatnék arra valaha is, hogy egy oktalan állat követte el a gyilkosságot? A rendőrség teljesen hamis úton jár, kiejtette kezéből a legegyszerűbb nyomokat is. De ha kinyomoznák is az állatot, lehetetlen bebizonyítani, hogy én is tudok a gyilkosságról, vagy ha már tudok is róla, hogy bűnös vagyok benne. De ami a legfontosabb, tudnak rólam! Aki közzétette a hirdetést, tudja, hogy az enyém az állat. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mit és mennyit tud. De ha nem jelentkezem egy ilyen értékes jószágért, amely az enyém, gyanút kelt. Rossz politika, ha magamra vagy az orangutánra terelem a gyanút. Jelentkezem, visszakapom az orangutánt, és jól elzárom, amíg az egész ügy el nem alszik."

E pillanatban léptek hallatszottak a lépcső felől.

- Vigyázz - mondta Dupin -, készítsd elő a pisztolyt, de ne használd, és ne is mutogasd, amíg nem intek.

A ház kapuját nyitva hagytuk. A látogató csöngetés nélkül lépett be, és felfelé igyekezett a lépcsőn. De most megállt; úgy tűnt, tétovázik. Egyszerre csak megfordult, és elindult lefelé. Dupin az ajtóhoz sietett, de visszahúzódott, amikor meghallottuk, hogy újra felfelé jön. Másodszor nem fordult vissza, hanem határozott, erős léptekkel feljött, megállt, és bekopogott.

- Tessék! - mondta Dupin derűs, szíves hangon.

Az ember belépett. Valóban matróz volt, magas, erőteljes, izmos alak, arckifejezése vakmerő, de nem ellenszenves. Napbarnított arcát félig elborította a bajusz és szakáll. Kezében hatalmas tölgyhusáng, de különben fegyvertelen. Félszegen meghajlott, francia hangsúllyal "jó estét" kívánt, de bár párizsinak látszott, volt a kiejtésében valami svájci íz is.

- Üljön le, barátom - mondta Dupin. - Ugye az orangutánért jött? Szavamra, irigylem érte, olyan remek, kétségtelenül nagy értékű példány. Mit gondol, mennyi idős?

A matróz mélyen fellélegzett, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, aztán nyugodt hangon válaszolt:

- Pontosan nem tudnám megmondani, de nem lehet idősebb négy-öt évesnél. Itt van?

- Nem, nem! Itt nincs megfelelő hely a számára. A rue Dubourg-on van, a szomszédban, bérelt istállóban. Holnap reggel megkaphatja. Azt, hogy a magáé, tudja írással igazolni?

- Hogyne, uram!

- Sajnálom, hogy vissza kell adnom! - mondta Dupin.

- A világért sem akarnám, hogy potyára tartsa - mondta a matróz. - Erre egy percig se gondoltam. Valami méltányos összeget ajánlanék a megtalálónak...

- Rendben van - felelte Dupin -, eddig minden a legnagyobb rendben van. Mennyit is, mit is kérjek?... Várjon, ezen gondolkoznom kell... Már meg is van. A jutalma legyen az, az... hogy minden felvilágosítást megad, amit csak a Morgue utcai gyilkosságról tud!

Dupin ezeket a szavakat nagyon halkan és igen nyugodtan ejtette ki. Éppen olyan nyugodtan indult az ajtóhoz, rázárta, és zsebébe dugta a kulcsot. Azután elővett egy pisztolyt, és a legkisebb izgalom jele nélkül maga elé tette az asztalra.

A matróz arca lángvörös lett, mintha fojtogatnák. Talpra szökkent, megmarkolta a husángját, de a következő pillanatban visszahanyatlott a székbe, egész testében remegés fogta el, és a homlokán halálos veríték ütött ki. Egy szót sem szólt. Szívem mélyéből megsajnáltam.

- Kedves barátom - szólt Dupin nyájas hangon -, feleslegesen izgatja fel magát... egészen feleslegesen. Mint úriember, és mint francia, biztosítom arról, hogy a legkevésbé sem akarunk ártani önnek. Biztosan tudom, hogy ártatlan a Morgue utcai kegyetlenségben. De tagadhatatlan, hogy van hozzá némi köze. Abból, amit mondtam, tisztában lehet azzal, hogy kellőképpen értesültem a dolgokról, olyan helyről, amelyről ön nem is álmodik. A dolog így áll: ön semmi olyat nem tett, amit elkerülhetett volna, egész határozottan semmit, amiért megvádolhatnák. Még rablásban sem bűnös, holott büntetlenül rabolhatott volna. Nincs semmi titkolnivalója. Nincs oka, hogy titkolózzék... de másrészről a becsület arra kötelezi, hogy mindent bevalljon, amit csak tud. Egy ártatlan embert zártak be, és azzal a bűnnel vádolják, amelynek a tettesét ön jól ismeri.

A matróz Dupin szavai alatt csaknem teljesen magához tért, de eredeti biztonságát nem nyerte már vissza.

- Isten engem úgy segéljen - szólalt meg rövid szünet után -, hogy mindent elmondok, amit csak tudok, de attól tartok, hogy a felét se hiszik el... ostoba volnék, ha ezt hinném. De ártatlan vagyok, és ha belepusztulok, akkor is kiöntöm a szívem!

Röviden összefoglalva ezeket mondta:

Legutóbb a kelet-indiai szigetek közt hajóztak. Néhányadmagával kiszállt Borneóba, és csak úgy mulatságból kirándult a sziget belsejébe. Ott egy társával együtt foglyul ejtette az orangutánt. Bajtársa útközben meghalt, és így ő lett az állat egyedüli tulajdonosa. A bestia fékezhetetlen vadsága sok bajt és kellemetlenséget okozott neki az úton, de végre is sikerült Párizsba hoznia és lakásán elzárni úgy, hogy a szomszédok kényelmetlen kíváncsiskodását elkerülje. A hajón egy szálka fúródott az orangután lábába; csak arra várt, hogy ez a sebe begyógyuljon, azután jó pénzért el akarta adni.

Egy éjszaka, azaz pontosabban a gyilkosság hajnalán, vidám matrózmulatságból hazaérve, a majmot hálószobájában találta, ahova a szomszédos kamrából tört be. (Pedig a kamra biztos zárkának látszott.) Kezében borotva, pofája beszappanozva, így ült borotválkozásra készen a tükör előtt, ahogy ezt a kamra kulcslyukán át leskelődve gazdájától megtanulta. A matróz a szobába belépve, egy pillanatra azt se tudta, mitévő legyen! Meghökkenve látta a vad természetű állat kezében a veszedelmes fegyvert, amelyet használni is tudott. Hirtelenében nem jutott más eszébe, mint hogy az ostorhoz nyúl, mellyel a vadat máskor legféktelenebb kedvében is meg szokta zabolázni. Utánakapott, de az orangután, észrevéve szándékát, hirtelen felugrott, az ajtónál termett, leszaladt a lépcsőn, s egy nyitva felejtett ablakon át kivetette magát az utcára.

A francia kétségbeesve utána! A majom a borotvával hadonászva néha meg-megállt, visszasandított üldözőjére, és mikor az a közelébe ért, fürgén újra elinalt. Így fogócskáztak hosszú ideig. Még hajnali három óra sem lehetett, az utca kísértetiesen üres volt. Egyszerre csak, mikor egy sikátoron a Morgue utca mögé értek, a menekülő állat figyelmét világosság ragadta meg. A negyedik emeletről, Madame L'Espanaye szobájából tört az utcára a fény. A ház felé iramodott, egyenesen neki a villámhárítónak, hihetetlen ügyességgel felkúszott rá, megkapaszkodott a kitárt, rácsos ferrade-ban, és egy lendülettel az ablakon át az ágyon termett. Az egész egy percig sem tartott! Az ablaktábla megint kicsapódott a szobába ugró orangután lendületétől.

A matróz meghökkenve, de ugyanolyan örömmel is látta ezt! Minden reménye megvolt ahhoz, hogy könnyen elfoghatja, mert a csapdából, amelybe beleesett, aligha menekülhet, hacsak nem a villámhárítón. De ennek az alján egyenesen a karjába fut! Másrészt aggodalom fogta el. Mit művel az állat a házban? És sietve elindult ő is a villámhárítón, hogy utolérje a szökevényt. Villámhárítón felmászni nem valami nehéz, különösen egy matróznak nem, de mikor felért az ablak magasságába, egyszerre ott volt a "nincs tovább"! Csak lógott, és azzal kellett beérnie, hogy belessen a szobába. S a pillantás, amelyet a szobába vetett, olyan halálos rémülettel töltötte el, hogy ijedtében majdnem eleresztette a villámhárítót. Ekkor támadt az a rettenetes sikoltozás, amely felverte álmukból a Morgue utca lakóit. Madame L'Espanaye és lánya hálóöltözetben éppen azzal foglalatoskodott, hogy a vasládikóból (melyet a szoba közepén találtak a gyilkosság felfedezése után) bizonyos iratokat vegyen ki. (A ládikó nyitva volt, tartalma szétszórva hevert a földön.) A két áldozat valószínűleg háttal ült az ablaknak, és az orangután megjelenését nem vette rögtön észre. Bizonyos időnek kellett eltelnie a sikoltozásig. Az ablaktábla csapódását bizonyára a szélnek tulajdonították.

Mikor a matróz benézett, a hatalmas állat éppen az idősebb hölgyet ragadta meg hajánál fogva (ki volt bontva, fésülködés után), és a borbély mozdulatait utánozva, arca előtt hadonászott. A lány ájultan, élettelenül terült el a földön. Az öregasszony viaskodott, sikított (ezalatt tépte ki a bestia a haját); ez a dulakodás vadította meg az állatot, és változtatta dühvé valószínűleg békés szándékát. Izmos karjának egyetlen mozdulatával szinte lemetszette a fejet a törzsről. A vér látása haragját tombolássá fokozta. Fogát csattogtatva, tüzet lövellő szemmel az ájult lánynál termett, borzasztó körmeit a nyakába vájta, és ki nem engedte szorításából, míg csak utolsót nem lélegzett. Kutató, vad pillantása ekkor az ágy fejére esett, és ott az ablakon át megpillantotta gazdáját, akinek arca megdermedt a borzalomtól. A rettegett ostor juthatott eszébe, mert dühe legott félelemmé változott. Ludasnak érezte magát, és mert a megérdemelt büntetéstől tartott, el akarta tüntetni véres cselekedete nyomait, izgatott idegességében fel-alá ugrált a szobában, összevissza dobálta és törte a bútorokat, kiráncigálta az ágyból a párnákat. Majd megragadta a lány holttestét, begyömöszölte a kéménybe, ahol később megtalálták, visszaugrált az öreg hölgyhöz, és testét felkapva, egyszerűen kivágta az ablakon.

Mikor a majom megcsonkított terhével az ablakhoz ért, a matróz rémülten húzódott vissza a villámhárítóhoz, inkább csúszott, mint mászott lefelé, hazarohant, és remegve a véres gyilkosság következményeitől, még örült, hogy megszabadult, és sorsára hagyta az orangutánt. A szavak, melyeket a lépcsőn felrohanó emberek hallottak, a francia matróz borzalommal és rémülettel telt szavai voltak, amelyek beleszövődtek a vadállat ördögi csaholásának érthetetlenségébe.

Sok mondanivalóm már nincs. Az orangután valószínűleg a villámhárítón menekült el, mielőtt betörték az ajtót. Az ablakot bizonyára becsapta maga mögött. Gazdája később maga fogta el, és adta el busás áron a Jardin des Plantes-nak[43]. Miután a körülményeket tisztáztuk a rendőrprefektus előtt (Dupin néhány magyarázó megjegyzése kíséretében), Le Bont a rendőrség nyomban szabadon bocsátotta. A rendőrprefektus, ha mindjárt jóindulattal fogadta is barátomat, nem rejthette el bosszúságát a dolgok ilyetén fordulatán, s megengedett magának egy-két gúnyos megjegyzést, hogy jobb volna, ha mindenki a maga mesterségénél maradna.

- Hadd beszéljen! - szólt Dupin, és még csak válaszra sem méltatta. - Hadd locsogjon, könnyít vele a lelkiismeretén. Elég nekem, hogy saját mesterségében főztem le. Különben pedig nem is csodálkozom annyira, mint ő, hogy nem jött rá a titok nyitjára. Mert ami igaz, az igaz, prefektus barátunk sokkal ravaszabb, mintsem hogy igazán mélyen járó elme lehessen. Gyönge alapokon áll a bölcsessége. Csupa fej, de nincs törzse, olyan, mint Laverna istennő képe. Vagy még inkább: csupa fej és váll, akárcsak a tőkehal. De azért rendes fickó! Különösen az a mesterfogása tetszik nekem, hogy el tudja hitetni a világgal, hogy eredeti! Azt értem ezen, ahogyan ő tudja nier ce qui est, et d'expliquer ce qui n'est pas[44].

Pásztor Árpád fordítása

 

MARIE ROGÊT TITOKZATOS ELTŰNÉSE

Amikor A Morgue utcai kettős gyilkosság című értekezésemben igyekeztem megrajzolni barátom, C. Auguste Dupin lovag jellemének néhány figyelemre méltó vonását, nem gondoltam volna, hogy valaha foglalkozom még e témával. Szándékom éppen e jellemábrázolás volt: s célomat teljes mértékben sikerült elérnem, hiszen az események vad rohanása kellőképpen példázta Dupin jellembeli sajátosságait. Felhozhattam volna még más példákat is, de többet bizonyítanom akkor sem sikerült volna. Újabb események meglepő alakulása azonban újabb részletek jelentőségére döbbentett rá, amely részletek bizonyos mértékben holmi kicsikart vallomásra emlékeztetnek. De mindannak ismeretében, amit nemrégen hallottam, furcsának találnám, ha elhallgatnám azt, amit régebben hallottam és láttam.

Dupin, miután kibogozta a Madame L'Espanaye és leánya halálához vezető tragédia szálait, nyomban kikapcsolta tudatából az egész ügyet, s visszaesett régi szokásába, a szeszélyes álmodozásba. Magam is mindig hajlamos lévén az ábrándozásra, szívesen engedtem át magamat az ő hangulatának; továbbra is megosztva hát a Faubourg Saint-Germain-i lakás szobáit, csöppet sem törődtünk a jövővel, hanem csöndesen szundikáltunk a jelenben, álmokba szőve magunk körül a sivár világot.

Ámde ez az álmodozás nem volt egészen zavartalan. Gondolhatja az olvasó, hogy az a szerep, amelyet barátom a Morgue utcai kettős gyilkosság felderítésében játszott, megragadta a párizsi rendőrség képzeletét. Ezeknek az uraknak a körében a Dupin név fogalommá lett. Mivel rajtam kívül sem a rendőrfőnök, sem más nem tudta meg, hogy Dupin milyen egyszerű következtetések révén fejtette meg a rejtélyt, egyáltalában nem meglepő, hogy csodával határosnak tekintették a dolgot, s hogy Dupin sikerét nem elemzőképességének, hanem intuíciójának tulajdonították. Ha Dupin nyíltan megmondja, miről van szó, minden érdeklődőt nyomban kijózanított volna ebből az előítéletből; lusta közönye azonban lehetetlenné tette egy olyan téma további bolygatását, amelynek érdekessége az ő számára már régen megszűnt. Így történt, hogy Dupin a rendőrség szemében bámulat tárgya lett, s a rendőrfőnök nem egy ügyben próbálta igénybe venni barátom szolgálatait. Az egyik ilyen eset egy Marie Rogêt nevű fiatal lány meggyilkolásának ügye volt.

Ez az esemény mintegy két évvel a Morgue utcai rémtett után történt. Marie egy Estelle Rogêt nevű özvegyasszony egyetlen leánya volt. A lány még igen kicsi volt, amikor atyja elhalálozott, s az apa halálától egészen az elbeszélésünkben tárgyalandó gyilkosságot megelőző másfél évig anya és leánya együtt lakott a Pavée Sainte-Andrée utcában. Marie segített a munkában édesanyjának, aki penziót vezetett. Minden ment a maga útján, mígnem Marie elérte huszonkettedik életévét; szépsége ekkor magára vonta egy drogista figyelmét. A férfi üzlete a Palais Royal alagsorában volt; vevői pedig főként azok közül a mindenre elszánt kalandorok közül kerültek ki, akik valósággal megszállták azt a környéket. Monsieur Le Blanc jól ismerte azokat az előnyöket, amelyek a szép Marie-nak az illatszertárban való jelenlétéből származhattak. Bőkezű ajánlatán mohón kapott a lány; s ugyancsak elfogadta az ajánlatot, bár némi tétovázás után, az özvegyasszony is.

A boltos számítása bevált, s üzlete - a bájos grisette[45] jelenléte révén - csakhamar meglehetős hírnévre tett szert. Marie körülbelül egy éve lehetett a drogista alkalmazásában, amikor rajongóit a lány hirtelen eltűnése döbbentette meg. Monsieur Le Blanc képtelen volt megmagyarázni a leány távollétét, Madame Rogêt-t pedig aggódás és rémület kerítette hatalmába. Az újságok menten foglalkozni kezdtek a dologgal, s a rendőrség már éppen beható nyomozást akart indítani, amikor egy szép reggelen Marie jó egészségben, bár kissé sápadtan, ismét elfoglalta helyét az illatszertár pultja mögött. A vizsgálat - kivéve persze a magánjellegű kérdezősködést - azonnal megszűnt. Monsieur Le Blanc, mint egyébként addig is, teljes tájékozatlanságát hangoztatta. Marie, akárcsak az édesanyja, mindennemű érdeklődésre azzal válaszolt, hogy az újrafelbukkanását megelőző hetet egy vidéki rokonuk házában töltötte. Így hát az ügy elaludt, és nagy általánosságban feledésbe is merült, annál inkább, mivel a leány, nyilván hogy megszabaduljon a kíváncsiak alkalmatlankodásától, csakhamar végleg búcsút mondott az illatszerárusnak, s édesanyja Pavée Sainte-Andrée utcai házában keresett menedéket.

Mintegy öt hónappal hazatérése után barátait ismét megriasztotta Marie újabb hirtelen eltűnése. Három nap elmúltával még semmit sem hallottak felőle. A negyedik napon aztán holttestét partra vetette a Szajna, a Sainte-Andrée utcát övező városnegyed felőli part közelében, nem messze a Barrière du Roule meglehetősen elhagyatott környékétől.

E gyilkosság iszonyatos volta (mert nyilvánvalóan gyilkosság történt), az áldozat fiatalsága és szépsége, s főként az a körülmény, hogy már előzőleg is némi nevezetességre tett szert, mind hozzájárult a különben is fogékony párizsiak heves izgalmának felkeltéséhez. Nem emlékszem hasonló esetre, amely ilyen általános és erőteljes hatást idézett volna elő. E mindenkit érdeklő esemény megvitatása néhány hétig még a legfontosabb politikai beszédtémákat is háttérbe szorította. A rendőrfőnök egészen különleges erőfeszítéseket tett, és a párizsi rendőrség erőit a végsőkig igénybe vette a vizsgálat.

Amikor a holttestet megtalálták, mindenki azt gondolta, hogy a gyilkos igen rövid ideig tud csak kisiklani a tüstént megindított nyomozás hálójából. Jutalom kitűzését csak egy hét lejárta után tartották szükségesnek; s még e jutalmat is ezer frankra korlátozták. Közben erőteljesen - ha nem is mindig a kellő judiciummal - folyt a vizsgálat. Számos személyt hallgattak ki teljesen eredménytelenül, s mivel a rejtély kulcsát sehogy sem lelték meg, nőttön-nőtt az általános izgalom. A tizedik nap végén az illetékesek tanácsosnak vélték az eredetileg kitűzött jutalom megkettőzését; s végül, miután a második hét is eltelt, és nyomra még akkor sem jutottak, és mivel a rendőrség iránt tanúsított jól ismert párizsi előítélet már zavargásokban nyilatkozott meg, a rendőrfőnök úgy döntött, hogy húszezer frank jutalmat ajánl fel "a gyilkos kézre kerítéséért", vagy - amennyiben kiderül, hogy több gyilkosról van szó - "bármelyik gyilkos kézre kerítéséért". A jutalmat kitűző hirdetmény teljes bűnbocsánatot ígért minden olyan esetleges bűntársnak, aki a gyilkos ellen vallana; s ahol csak kifüggesztették a hirdetményt, mindenütt mellé ragasztották egy polgári bizottság magánjellegű plakátját is, amely a rendőrfőnöki ígéretet tízezer frankkal tetézte meg. A teljes jutalom tehát nem kevesebb, mint harmincezer frankra rúgott, ami rendkívül nagy összeg, ha tekintetbe vesszük egyrészt a leány korántsem előkelő társadalmi helyzetét, másrészt pedig azt a körülményt, hogy nagyvárosokban gyakran fordul elő az imént említetthez hasonló szörnyűség.

Senki sem kételkedett benne, hogy most már hamarosan fény derül e gyilkosság rejtélyére. Történt is egynéhány sokat ígérő letartóztatás, ámde semmi olyat nem sikerült kideríteni, ami a gyanúsítottakat vádlottá tehette volna, úgyhogy hamarosan szabadon bocsátották őket. Bármily furcsán hangzik: már három hét is eltelt a holttest felfedezése óta, s egy lépéssel sem jutottak előbbre - és Dupin meg én még csak hírét sem hallottuk a publikumot oly nagyon felizgató esetnek. A kutatás, amelybe akkoriban vetettük bele magunkat, minden figyelmünket lekötötte; majd egy hónapja nem mozdultunk ki lakásunkból, s éppen csak egy-egy pillantást vetettünk az egyik napilap politikai vezércikkeire. A gyilkosságról az első hírt maga G. rendőrfőnök hozta, személyesen. 18.. július 13-ának kora délutánján meglátogatott bennünket, s késő éjszakáig maradt nálunk. Nagyon bosszantotta, hogy nem sikerült fölkutatnia a gyilkosokat. Mint igazi párizsias nagyképűséggel megjegyezte, a reputációja forog kockán. Sőt: még a becsülete is. Rajta a világ szeme, mondotta, úgyhogy nincs olyan áldozat, amit meg ne hozna a rejtély kibogozására. Kissé groteszk szónoklatát bókkal fejezte be: dicsérte Dupin tapintatát - azt mondta, a legszívesebben ezt a kifejezést használja -, azután igen nyílt és valóban nagyvonalú ajánlatot tett; nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy az ajánlatot itt pontosan reprodukáljam, de meg kell mondanom, hogy különben sincs szoros összefüggésben történetünk voltaképpeni tárgyával.

Barátom mindent elkövetett, hogy elhárítsa a bókot, az ajánlatot azonban menten elfogadta, bár csak ideiglenes előnyökkel járt. Miután a dolognak ez a része elintéződött, a rendőrfőnök fejtegetni kezdte véleményét, a vizsgálati anyagra vonatkozó hosszadalmas kommentárokkal tarkítva magyarázatát. Az anyagot egyébként mi még természetesen nem ismertük. G. sokat beszélt, és kétségkívül igen szakszerűen; közbe-közbe én is megkockáztattam egy-egy megjegyzést, mialatt csigalassúsággal múlt az éjszaka. Dupin, aki szobormereven ült megszokott karosszékében, maga volt a megtestesült tiszteletteljes figyelem. Az egész beszélgetés folyamán rajta volt a szemüvege; és egy-egy pillantás a zöld üveg mögé elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzzön arról: barátom, jóllehet zajtalanul, de annál édesebben aludta végig azt az ólomlábakon bicegő hét vagy nyolc órát, ami a rendőrfőnök távozását megelőzte.

Reggel azután a rendőrségen megszereztem a vizsgálat teljes anyagát, továbbá, különféle szerkesztőségekben, mindazoknak az újságoknak egy-egy példányát, amelyekben fontosabb tájékoztatás jelent meg erről a szomorú ügyről. Mindannak kiselejtezése után, amit közben minden kétséget kizáróan elvetettek vagy megcáfoltak volt, a következő tényállás bontakozott ki:

Marie Rogêt 18.. június 22-én, vasárnap reggel kilenc óra tájban távozott édesanyja Pavée Sainte-Andrée utcai lakásáról. Távozása előtt arról tájékoztatta Monsieur Jacques St.-Eustache-t - és csakis őt -, hogy a Drômes utcában lakó nagynénjénél óhajtja tölteni a napot. Ez az utca szűk, de forgalmas közlekedési útvonal; nincs messze a Szajna-parttól, és - a legrövidebb út igénybevételével - mintegy két mérföldnyire esik Madame Rogêt penziójától. Monsieur St.-Eustache Marie hivatalos vőlegénye volt, s a penzióban lakott és étkezett. Úgy beszélték meg, hogy alkonyatkor elmegy menyasszonyáért és hazakíséri. Délután azonban szakadni kezdett az eső; és mivel St.-Eustache úgy gondolta, hogy Marie a nagynénjénél tölti majd az éjszakát (erre, hasonló körülmények között, már volt példa), nem találta szükségesnek, hogy megtartsa ígéretét. Amint egyre jobban előrehaladt az éjszaka, Madame Rogêt - hetvenesztendős, betegeskedő öreg hölgy - kifejezte azt a félelmét, hogy "soha többé nem fogja látni Marie-t"; de e megjegyzésének akkor nem tulajdonítottak jelentőséget.

Hétfőn megállapították, hogy a leány nem járt a Drômes utcában, s amikor estig sem kaptak róla életjelt, elkésett kutatás indult utána a város különféle pontjain és a környéken. Csak az eltűnést követő negyedik napon tudtak valami érdemlegeset megállapítani. E napon (vagyis június 25-én, szerdán) bizonyos Monsieur Beauvais, aki egy barátjával együtt érdeklődött Marie után a Barrière du Roule környékén, a Szajnának a Pavée Sainte-Andrée utcával szemben levő partján, megtudta, hogy néhány halász röviddel azelőtt vontatott a partra egy, a víz színén úszó holttestet. Beauvais megnézte a hullát, s némi tétovázás után megállapította a személyazonosságát: az illatszeráruslány holtteste volt. Beauvais barátja valamivel hamarabb ismerte föl a hullát...

Az arcon sötét vérnyomok látszottak: a vér egy része a szájból eredt. A szájra nem ült ki hab, mint a vízbefúltaknál szokásos. A sejtszövet nem színeződött el. A nyakon zúzódások és ujjnyomok látszottak. A karok a mellkasra hajlottak, egészen mereven. A jobb kéz ökölbe szorult; a bal tenyér is csak félig volt nyitva. A bal csuklón két kör alakú, mély horzsolás, nyilván kötelek vagy egyetlen, de többszörösen megcsavart kötél nyomai. Mély horzsolás nyoma látszott a jobb csukló egy részén is, meg az egész hát felületén, különösen azonban a lapockák körül. A hullát kötéllel vonszolták partra a halászok, akik rábukkantak, de a horzsolás nem innen eredt. A nyakon a hús erősen földagadt. Vágás nem volt észlelhető, sem pedig ütés nyomán keletkezett zúzódás. Egy zsinórt is találtak a holttest nyakán; oly szorosan simult oda, hogy első pillantásra nem is látszott; a bőr teljesen elfödte; közvetlenül a bal fül alatt kötötték csomóra. Ez egymagában is halált okozhatott volna. Az orvosszakértői vélemény erőteljesen hangsúlyozta a meggyilkolt leány erényes voltát, s aláhúzta, hogy a leány brutális erőszak áldozata lett. Megtalálásakor a holttest olyan állapotban volt, hogy a leány ismerősei minden nehézség nélkül meg tudták állapítani a személyazonosságot.

A ruházat tépett és egyébként is zilált volt. A ruha alja, vagy egy lábnyi szélességben, egészen a derékig fölhasadt, de a szakadt rész is megvolt; háromszor körülcsavarták a lány derekán, és hátul összecsomózták. A ruha alatti fehérnemű finom muszlinból készült; ebből valaki egy körülbelül másfél láb széles sávot teljesen - de nagyon egyenletesen és rendkívül gondosan - kiszakított. Ezt a csíkot a lány nyaka köré tekerték, csak úgy lazán; de a csíkot tartó csomó egészen szoros volt. A muszlincsíkra és a zsinórra erősítették a lány kalapját. A kalapszalagokat tartó csomót nem nő kötötte. "Matrózkötés", állapította meg a vizsgálat.

A személyazonosság megállapítása után a holttestet a szokástól eltérően nem vitték a hullaházba (fölösleges volt már ez a formaság), hanem nagy sietve elföldelték, mégpedig nem messze a partra vontatás helyétől. Beauvais erőfeszítéseinek eredményeképpen az ügyet a lehetőséghez képest elhallgatták; s a közvélemény csak napok múlva reagált. Az egyik hetilap azonban végül is foglalkozni kezdett az esettel; a holttestet exhumálták, a vizsgálatot újraindították; de a már addig megállapítottakon kívül semmit sem tudtak kideríteni. A lány ruházatát viszont most már megmutatták édesanyjának és ismerőseinek; ők pedig minden kétséget kizárván megállapították, hogy Marie ezeket a ruhadarabokat viselte, amikor azon a bizonyos vasárnap reggelen elment hazulról.

Időközben óráról órára nőtt az izgalom. Több személyt letartóztattak, majd ismét szabadon bocsátottak. Különösen St.-Eustache keveredett gyanúba; és szó, ami szó, kezdetben nem tudott értelmesen számot adni arról, hogyan és hol töltötte a kritikus vasárnapot. Később azonban igazolásokat terjesztett Monsieur G. elé, amelyek kielégítő módon számoltak be arról, mit csinált St.-Eustache annak a napnak minden egyes órájában. Ahogy múlt az idő, és nem sikerült kideríteni semmit, ezernyi ellentmondó hír kelt szárnyra, s az újságírók szorgosan szolgáltatták feltevéseiket. Ezek közül az keltette a legnagyobb figyelmet, amely szerint Marie Rogêt él - s hogy a Szajnából kihalászott holttest egy másik szerencsétlen nő hullája. Helyesnek vélem, hogy ismertessek az olvasóval néhány olyan passzust, amely az említett feltevést tartalmazza. E passzusokat szó szerint fordítottam a L'Étoile című, általában igen jól szerkesztett újságból.

"Mademoiselle Rogêt 18.. június 22-én, vasárnap reggel távozott édesanyja lakásáról, azzal az állítólagos céllal, hogy nagynénjét - vagy valami más rokonát - látogassa meg a Drômes utcában. Attól az órától kezdve senki sem látta, legalábbis senki olyan, akire ezt eddig rá lehetett volna bizonyítani. Nincs róla semmi nyom, semmi hír... Eddig még senki sem jelentkezett, aki látta volna őt aznap, az után, hogy elhagyta anyja lakását... S bár jelenleg nincs rá bizonyítékunk, hogy Marie Rogêt június 22-én, vasárnap reggel kilenc után még az élők sorában volt, arra igenis van bizonyítékunk, hogy addig az időpontig még élt. Szerdán délben tizenkettőkor a Szajnán úszó női holttestet láttak meg, a Barrière du Roule felőli part közelében. Még akkor is, ha feltételezzük, hogy Marie Rogêt-t az otthona elhagyását követő három órán belül dobták a folyóba, a felfedezés szinte órára pontosan három nappal azután történt. De ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot - ha a lányt meggyilkolták - oly hamar vitték véghez, hogy a gyilkosok a holttestet éjfél előtt a folyóba tudták volna dobni. Az ilyen rémtettek elkövetői előnyben részesítik a sötétséget a napvilággal szemben... Így hát, feltéve, ha a folyóban talált holttest valóban Marie Rogêt holtteste, csak két és fél napja, de legfeljebb három napja lehetett a vízben. A tapasztalat azt mutatja, hogy a vízbe fúlt emberek teste vagy az olyan áldozatok holtteste, akiket közvetlenül a gyilkosság elkövetése után dobtak vízbe, csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. Még akkor is, ha ágyút sütnek el a holttest közelében, és a hulla még csak öt vagy hat napig volt víz alatt, úgy emelkedik föl a víz színére, hogy - ha közben nem nyúlnak hozzá - rövidesen ismét elmerül. Föltesszük mármost a kérdést: volt-e olyan körülmény a szóban forgó esetben, ami eltérést okozott volna a természet rendjétől?... Ha a holttestet kedd estig a folyóparton tartották volna a gyilkosok, minden bizonnyal nyomukat lelik a parton. Az is kétséges, hogy a holttest - még akkor is, ha két nappal a halál beállta után dobták a vízbe - oly hamar a víz színére került volna. Igen valószínűtlen továbbá, hogy az olyan gonosztevők, akik a feltevés szerinti gyilkosságot elkövették, úgy dobják vízbe a hullát, hogy nem kötöznek rá megfelelő súlyt, amikor pedig könnyen módjuk lett volna ennek az óvintézkedésnek a megtételére."

A továbbiakban a cikk írója azt fejtegeti, hogy a holttest szükségképpen "nemcsak három napig, de legalább ötször három napig" volt a vízben, hiszen annyira oszlásnak indult már, hogy Beauvais csak igen nehezen ismerte fel. (Ez utóbbi tétel később különben megdőlt.) De folytatom a cikk fordítását:

"Nézzük hát azokat a tényeket, amelyek alapján Monsieur Beauvais azt állítja, hogy a holttest minden kétséget kizáróan Marie Rogêt holtteste. Beauvais felszakította a ruha ujját, és azt állítja: olyan jelekre bukkant, amelyek az ő szemében bizonyítják a személyazonosságot. Az emberek általában azt hitték, hogy ezek a »jelek« valamiféle, közelebbről meghatározott horzsolások. Korántsem: Monsieur Beauvais egyszerűen megdörzsölte a holttest karját, és némi szőrzetet fedezett föl rajta; határozatlanabb megállapítást szerintünk el sem lehet képzelni, és e megállapítás éppoly kevéssé döntő, mintha Monsieur Beauvais azt mondotta volna, hogy a ruhaujjban megtalálta a holttest karját. Monsieur Beauvais nem tért vissza aznap, hanem azt üzente Madame Rogêt-nak szerda este hétkor, hogy leánya ügyében még folyik a nyomozás. Ha feltételezzük is, hogy Madame Rogêt, koránál fogva és súlyos gyásza miatt, nem tudott elmenni a helyszínre (ami elég merész föltevés!), valakinek csak kellett volna jelentkeznie, aki érdemesnek tartja, hogy ott legyen a vizsgálatnál, mármint abban az esetben, ha Marie környezete valóban azt gondolja, hogy a holttest Marie holtteste. De nem ment el senki. A Pavée Sainte-Andrée utcában nem mondtak és nem hallottak semmi olyat az ügyről, ami akár csak a ház lakóinak füléig eljutott volna. Monsieur St.-Eustache, Marie szíve választottja és jövendőbelije, aki a lány édesanyjának házában lakott, azt vallja, hogy csak másnap reggel hallott jegyese holttestének megtalálásáról, amikor is Monsieur Beauvais bejött a szobájába, és elmondta neki a dolgot. És ahhoz képest, hogy milyen hírt közölt Monsieur Beauvais, úgy véljük, hogy Monsieur St.-Eustache igencsak hidegvérűen fogadta."

Így hát az újság azt a hiedelmet igyekezett kelteni, hogy Marie rokonai, ismerősei szenvtelenül viselkedtek, márpedig ilyen szenvtelenség el sem képzelhető akkor, ha e rokonok és jó ismerősök azt hiszik, hogy a kifogott holttest valóban Marie holtteste. Az újság végeredményben azt a gyanút igyekezett elhinteni, hogy Marie - jó barátaival összejátszva - a női tisztességét érintő ügyben távozott a városból, s hogy ezek a jó barátok, amikor értesültek róla, hogy a lány személyleírásának némiképpen megfelelő holttestet vontattak partra a Szajnából, felhasználták az alkalmat, hogy Marie halálhírét keltsék. Ám az Étoile megint csak elsiette a dolgot. Bebizonyosodott, hogy ilyenféle szenvtelenség esete nem forgott fenn; hogy az öreg hölgy valósággal magába roskadt, s úgy fölkavarta az eset, hogy képtelennek bizonyult bárminő cselekvésre; hogy St.-Eustache egyáltalában nem fogadta hűvösen a hírt, sőt: majd megőrült a fájdalomtól, s olyan kétségbeesetten viselkedett, hogy Monsieur Beauvais megkérte egy közös barátjukat, vigyázzon rá, és akadályozza meg, hogy az exhumálásnál és az azzal kapcsolatos vizsgálatnál jelen legyen. Mi több, jóllehet az újság azt állította, hogy a holttestet közköltségen temették el újra, hogy a család határozottan elutasította a magánjellegű temetésre vonatkozó kedvező ajánlatot, s hogy egyetlenegy tagja sem jelent meg a temetési szertartáson - mondom, jóllehet az újság mindent elkövetett annak érdekében, hogy elmélyítse azt a benyomást, amelyet eredetileg is kelteni szándékozott: a történések minden kétséget kizáróan egytől egyig megcáfolták állításait. A lap egy későbbi cikke igyekezett Beauvais-t is gyanúba keverni. A cikkíró a következőképpen elmélkedett:

"Újabb fordulat. Most arról értesülünk, hogy egy ízben, amikor bizonyos Madame B. tartózkodott Madame Rogêt házában, Monsieur Beauvais, aki éppen távozni készült, azt mondta neki, hogy egy csendőr látogatását várják, s hogy Madame B. ne mondjon semmit a csendőrnek, amíg ő, Monsieur Beauvais, vissza nem érkezik, hanem csak bízza rá a dolgot... Jelenleg tehát az a helyzet, hogy, úgy látszik, minden légmentesen el van zárva Monsieur Beauvais fejében. Egyetlen lépés sem tehető Monsieur Beauvais nélkül: bármely irányba induljon el az ember, mindenütt őbelé ütközik... Beauvais valamilyen okból elhatározta, hogy rajta kívül senkinek semmi köze a vizsgálati eljáráshoz, s a lány férfi rokonait és ismerőseit, ez utóbbiak állításai szerint, igen különös módon tuszkolta félre az útból. A jelek szerint minden befolyását latba vetette, hogy a rokonok és ismerősök ne láthassák a holttestet."

A Beauvais-ra terelt gyanút a következő körülmény ismertetésével színezte a cikkíró: néhány nappal a leány eltűnése előtt valaki meg akarta látogatni Beauvais-t a hivatalában, Beauvais éppen nem volt ott, s a látogató a kulcslyukon keresztül meglátott egy rózsát s a virághoz kötött kis lemezen a Marie nevet.

Amennyire a lapokból meg tudtuk állapítani, az általános vélemény szerint Marie orgyilkosok bandájának esett áldozatul - ennek a bandának a tagjai hurcolták át a folyón, bántalmazták és ölték meg. A Le Commerciel című igen befolyásos újság azonban ugyancsak igyekezett megcáfolni ezt az elterjedt nézetet. Idézek belőle néhány passzust:

"Meggyőződésünk, hogy a vizsgálat eddig hamis nyomon haladt, mivel a Barrière du Roule-ra irányult. Lehetetlen, hogy valaki, akit ezrek ismertek jól, mint ezt a fiatal nőt, három háztömbnyi távolságot tudott volna megtenni úgy, hogy senki sem látta; s ha valaki látta, feltétlenül emlékszik is rá, hiszen Marie Rogêt mindenkit érdekelt, aki csak ismerte. Amikor elment hazulról, igen sokan jártak az utcán... Lehetetlen, hogy úgy tudott volna elmenni a Barrière du Roule-ig vagy a Drômes utcáig, hogy legalább tíz-tizenkét ember föl ne ismerje; ámde senki sem jelentkezett, aki a kritikus időpontban anyja lakásán kívül látta volna őt, s az ő kinyilvánított szándékára vonatkozó tanúvallomásokon kívül nincs rá semmiféle bizonyíték, hogy egyáltalán elhagyta édesanyja házát azon a reggelen. Ruháját elszakították, teste köré csavarták, úgy csomózták össze; s a holttestet a csomónál fogva hurcolták, mint valami batyut. Ha a gyilkosságot a Barrière du Roule negyedben követték volna el, nem lett volna szükség ilyesmire. Az a körülmény, hogy a hulla a Barrière közelében úszott a vízen, még nem bizonyítja, hogy ott is dobták a folyóba... A szerencsétlen nő alsószoknyájának két láb hosszú és egy láb széles darabját kihasították, s a lány álla alá kötözve, a tarkóján összecsomózták, valószínűleg azért, hogy ne kiálthasson segítségért. Ezt olyan fickók követték el, akik nem használnak zsebkendőt."

Egy-két nappal a rendőrfőnök nálunk tett látogatása előtt azonban olyan fontos információ jutott a rendőrség birtokába, amely - úgy látszott - halomra dönti a Commerciel érvelésének legalábbis nagy részét. Két kisfiú - bizonyos Madame Deluc két gyermeke - a Barrière du Roule közelében lévő ligetben kószálva, sűrű bozótba tévedt; a gyermekek három vagy négy hatalmas kőre bukkantak, s e kövek valami székfélét alkottak, támlával, lábzsámollyal. A legfelső kövön fehér alsószoknyát, a másodikon selyemkendőt találtak; ezenkívül egy napernyőt, egy pár kesztyűt és egy zsebkendőt is. A zsebkendőn a "Marie Rogêt" név volt látható. A környező bokrokban ruhafoszlányokat fedeztek fel. A talajt letaposott állapotban találták, a bokrok összetörve: mindenütt viaskodás, dulakodás jelei. A bozót és a folyó között a földre döntve minden kerítés, a talajon pedig minden bizonnyal valami súlyos tárgyat vonszolhattak végig.

A Le Soleil című hetilap a következő megjegyzéseket fűzte a felfedezéshez (s kommentárjai az egész párizsi sajtó véleményét tükrözték):

"A talált tárgyak nyilván legalább három-négy hete ott hevertek már, az eső megpenészesítette mind, s a holmik egészen összeragadtak a penésztől. Egy részüket körülnőtte vagy benőtte a fű. A napernyő erős selyemből készült, ennek ellenére összezsugorodtak már a szálai. A felső rész a hajtásnál teljesen megpenészedett és elrohadt, s amikor az ernyőt kinyitották, elszakadt... A bokrok eltépte ruharész mintegy három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú. Az egyik darab a ruha szegélye (ez már foltozott volt); a másik rész a szoknyából került ki. Leszakított csíknak látszottak; körülbelül egy lábnyira a földtől, a tüskebokron találták ezeket a darabokat... Nem lehet hát kétséges, hogy rábukkantak a hátborzongató rémtett színhelyére."

E felfedezés nyomán újabb bizonyítékanyaghoz jutottak. Madame Deluc azt vallotta, hogy a Szajna-parttól nem messze, a Barrière du Roule-lal szemben, az országút mentén vendéglője van, amelynek környéke igen elhagyatott. Kedvelt vasárnapi tanyája a nagyváros csibészeinek, akik csónakon kelnek át a folyón. A kérdéses vasárnap délutánján, három óra körül, fiatal nő érkezett a vendéglőbe, egy sötét arcbőrű fiatalember társaságában. Egy darabig ott maradtak. Aztán egy ösvényen távoztak, amely a környékbeli sűrű erdőbe vezet. Madame Deluc figyelmét a lány ruházata vonta magára: nagyon hasonlított egy elhunyt rokonának ruhájához, különösen ami a kendőt illeti. Röviddel a fiatal pár távozása után semmirekellők bandája jelent meg a vendéglőben; zajosan viselkedtek, ettek-ittak, de fizetni nem fizettek, aztán elmentek ugyanazon az úton, amelyen a fiatalember és a lány; alkonyattájban tértek vissza a vendéglőbe, aztán úgy keltek át a folyón, mint akiknek igen sietős a dolguk.

Ugyanazon az estén, nem sokkal sötétedés után, Madame Deluc és elsőszülött fia női sikolyokat hallott a vendéglő közelében. Éles, de rövid sikolyokat. Madame D. nemcsak a bozótban talált kendőt ismerte föl, hanem a holttesten talált ruházatot is. Egy Valence nevű omnibuszkocsis is jelentkezett: azt vallotta, hogy látta Marie Rogêt-t azon a vasárnapon átkelni a Szajna-kompon, egy sötét bőrű fiatalember társaságában. Azt mondta, ismerte Marie-t, és nem tévedhetett a személyazonosság megállapításában.

Az az anyag, amelyet Dupin tanácsára az újságokból összegyűjtöttem és kijegyeztem, a fentieken kívül még egy dolgot foglalt magába - ez azonban minden jel szerint nagy jelentőségű volt. Kiderült, hogy nyomban az imént ismertetett ruhadarabok felfedezése után rátaláltak St.-Eustache-nak, Marie vőlegényének majdnem élettelen testére, mégpedig annak a helynek a közelében, amelyet most már mindenki a rémtett színhelyének vélt. Egy "Laudanum" föliratú üres fiolát találtak mellette, s leheletéből is arra következtettek, hogy megmérgezte magát. Haláláig már egyetlenegy szót sem szólt. A zsebében levelet találtak, amelyben röviden arról írt, mennyire szerette Marie-t, s hogy el akarja dobni magától az életet.

- Aligha kell hangsúlyoznom - szólt Dupin, amikor végzett jegyzeteim átnézésével -, hogy ez sokkal bonyolultabb eset, mint a Morgue utcai volt, amelytől egy igen fontos vonatkozásban különbözik. Ez itt közönséges, bár persze iszonyatos bűncselekmény. Nincs benne tulajdonképpen semmi rendkívüli. Mint bizonyára észrevetted, a titkot most már nehezen földeríthetőnek tartják. De eleinte azt gondolták, felesleges jutalmat kitűzni. G. úr fogdmegjei azonnal felmérték, hogyan és miért követhetett el valaki (vagy követhettek el valakik) ilyen rémtettet. Könnyűszerrel el tudtak képzelni egy módozatot (vagy akár többet is) és egy indítékot (vagy akár többet is); és mivel semmiképpen sem látszott lehetetlennek, hogy e nagyszámú módozat vagy indíték közül bármelyik a valóságos, magától értetődőnek vették, hogy a képzelt módozatok, illetve indítékok közül az egyik szükségképpen, feltétlenül a valóságos. De éppen az a könnyedség, amellyel ezeket a tetszés szerint módosítható elképzeléseket kezelték, éppen valamennyi lehetőség elfogadható volta arra a következtetésre kellett volna vezesse őket, hogy a titok kiderítése csöppet sem lesz könnyű, sőt! Arra a megállapításra jutottam tehát, hogy az értelemnek, ha egyáltalán akcióba lép, a közönségestől eltérő, feltűnő jelenségek nyomán kell haladnia az igazság keresésének útján; s hogy az ilyen esetekben a fölteendő kérdés nem is az, hogy "mi történt", hanem az, hogy "miféle olyan dolog történt, amilyen eddig még soha"? A Madame L'Espanaye lakásán folytatott nyomozás során G. úr embereit éppen az a szokatlanság, az a rendkívüliség zavarta meg és ejtette kétségbe, ami rendszeres gondolkodású ember szemében a siker legbiztosabb előjele lett volna, s ugyanakkor éppen ez a rendszeres gondolkodású ember minden biztonságát elvesztette volna, amikor a drogistalány esetében a szembeötlő jelenségek olyannyira közönséges jellegét regisztrálja, közben pedig egyre csak arról hall, hogy a rendőrség ebben az ügyben bizonyára könnyű diadalt arat.

- Madame L'Espanaye és leánya esetében - folytatta Dupin - már vizsgálódásunk kezdetén sem volt kétségünk afelől, hogy gyilkosság történt. Az öngyilkosság gondolatát eleve kizárhattuk. Nos, az öngyilkosság feltevésétől a Rogêt-esetben is eltekinthetünk, mégpedig azonnal. A Barrière du Roule-nál talált holttest semmiféle kétséget nem hagy bennünk e fontos körülmény tekintetében. De némelyek fölvetették a gondolatot, hogy a Szajnából kifogott hulla nem is annak a Marie Rogêt-nak a holtteste, akinek a gyilkosa vagy gyilkosai fejére jutalmat tűztek ki, s akire a rendőrfőnökkel kötött egyezségünk vonatkozik. Jól ismerjük ezt az úriembert. Nem tanácsos túlságosan bízni benne. Ha vizsgálódásainkban a Szajnából kifogott holttestből indulunk ki, s kinyomozzuk a gyilkost, de aztán kiderítjük, hogy a holttest nem is a Marie-é, vagy pedig ha az élő Marie-t vesszük kiindulópontnak, s aztán élve is találjuk őt - mindkét esetben kárba veszett a fáradságunk, hiszen Monsieur G.-vel állunk szemben. A mi céljainkat - ha nem is közvetlenül az igazság céljait - szem előtt tartva, első lépésünk szükségképpen az, hogy azonosítsuk a holttestet az eltűnt Marie Rogêt-val.

- A közvélemény nyomósnak találta az Étoile érveit; és hogy az újság mennyire meg van győződve ezeknek az érveknek a jelentőségéről, mutatja az a mód is, ahogyan a témára vonatkozó egyik értekezését bevezeti. "Több reggeli lap - írja az újság - beszél az Étoile hétfői számában megjelent, nagy horderejű következtetéseket tartalmazó cikkről." Nézetem szerint - mondotta Dupin - ebből a cikkből csupán azt a következtetést vonhatjuk le, hogy szerzőjében túlteng a buzgalom. Ne feledjük, hogy lapjaink célja sokkal inkább a szenzációkeltés, mint az igazság ügyének előmozdítása. Ez utóbbira csak akkor törekszenek, amikor az előbbivel véletlenül egybevág. Az olyan cikk, amely csupán köznapi véleményt hangoztat - bármennyire megalapozott véleményről van szó -, nemigen ér el tömegsikert. Az emberek többsége csak azt az embertársát tekinti mélyenszántó gondolkodónak, aki élesen szembehelyezkedik az általános elképzelésekkel. Akárcsak az irodalomban, az epigrammát értékelik a legkészségesebben és legáltalánosabban, pedig ez meglehetősen alantas műfaj.

- Azt akarom ezzel mondani, hogy az Étoile-t nem annak a valószínűsége indította ismert állásfoglalására, hogy Marie Rogêt életben van, hanem ennek az elképzelésnek részben epigrammatikus, részben melodrámai jellege, s ennek a jellegnek tulajdonítható, hogy a közvélemény kedvező fogadtatásban részesítette a gondolatot. Vegyük sorra az újság fő érveit, igyekezvén úrrá lenni ezeknek az írásoknak a kuszaságán.

- A cikkíró első célja: bebizonyítani, mégpedig annak alapján, hogy Marie eltűnése és a vízen úszó holttest felfedezése között rövid idő telt el, hogy a hulla nem lehet Marie Rogêt holtteste. Ennek az időköznek a minél rövidebbre csökkentése tehát a cikkíró további célja. E cél elhamarkodott hajszolása közben mindjárt kezdetben puszta feltevésből indul ki. Azt mondja: "Ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot - ha a lányt meggyilkolták - oly hamar vitték véghez, hogy a gyilkosok a holttestet éjfél előtt a folyóba tudták volna dobni." Magától értetődően merül föl bennünk a kérdés: ugyan miért? Vajon miért volna ostobaság azt gondolni, hogy a gyilkosságot akár öt perccel az után követték el, hogy a leány eltávozott anyja házából? Vajon miért volna ostobaság azt gondolni, hogy a gyilkosságot bármely napszakban elkövethették? Elkövettek már gyilkosságot reggel is, délben is, este is, éjjel is, a nap bármely órájában. De hát ha a gyilkosságot a vasárnap reggel kilenc és éjjel háromnegyed tizenkettő közötti időszak bármelyik percében követték el, bizony még mindig bőségesen volt idő, hogy a holttestet "éjfél előtt a folyóba dobják". Az Étoile feltevése tehát végeredményben azt foglalja magában, hogy a gyilkosság nem vasárnap történt, s ha az Étoile e feltevésének helyt adunk, akkor máris megengedtük neki, hogy úgy játsszék velünk, ahogy akar. S akárhogyan jelent meg az "Ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot stb." kezdetű bekezdés az Étoile hasábjain, a cikkíró agyában nyilván a következő formában bukkant föl: "Ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot - ha a lányt meggyilkolták - oly hamar vitték véghez, hogy a gyilkosok a holttestet éjfél előtt a folyóba tudták volna dobni; ostobaság, ismételjük, ezt gondolni, s ugyanakkor azt feltételezni (márpedig elhatározott szándékunk, hogy ezt feltételezzük), hogy a holttestet csak éjfél után dobták a folyóba." Meglehetősen illogikus mondat, de korántsem olyan nevetségesen abszurd, mint ami nyomtatásban megjelent.

- Ha csak az volna a célom - folytatta Dupin -, hogy ízekre szedjem az Étoile e bekezdésének érvelését, akár abba is hagyhatnám a mondókámat. Bennünket azonban nem az Étoile érdekel, hanem az igazság. A szóban forgó mondat csak egyet jelenthet, s én eléggé pontosan meg is állapítottam a jelentését; de elengedhetetlen, hogy egy kicsit a puszta szavak mögé nézzünk, s hogy megkeressük azt a gondolatot, amit ezek a szavak nyilvánvalóan ki akartak fejezni, de amit mégsem sikerült kifejezniük. Az újságíró azt akarta mondani, hogy a vasárnap bármelyik órájában követték is el a gyilkosságot, valószínűtlen, hogy a gyilkosok éjfél előtt el merték volna vinni a holttestet a folyóhoz. És itt az a feltevés, amit én nehezményezek. Az újságíró ugyanis abból a feltevésből indul ki, hogy a gyilkosságot olyan helyen és olyan körülmények között követték el, hogy a holttestet egyáltalán el kellett vinni a folyóhoz. Mármost: a gyilkosságot a folyóparton vagy akár magán a folyón is elkövethették; s így a hullát a nappal vagy az éjszaka bármelyik órájában vízbe dobhatták, hiszen ez a holttesttől való megszabadulás legegyszerűbb és leggyorsabb módja. Bizonyára megérted, hogy én ezt most nem mint valószínűséget említem, s nem is azt akarom mondani, hogy ez véleményem szerint így történt. Most még nem is akarok az üggyel kapcsolatos tényekről beszélni. Csak figyelmeztetni akarlak az Étoile feltevésének egész tónusára, s ezért már elöljáróban igyekeztem rámutatni a feltevés elfogult voltára.

- A lap tehát, előre kialakított nézeteinek alátámasztására, önkényes időhatárokat állapított meg; azzal a feltevéssel lépett az olvasóközönség elé, hogy ha a hulla valóban Marie holtteste, akkor csak igen rövid ideig lehetett a vízben, majd így folytatja elmefuttatását: "A tapasztalat azt mutatja, hogy a vízbe fúlt emberek teste vagy az olyan áldozatok holtteste, akiket közvetlenül a gyilkosság elkövetése után dobtak vízbe, csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. Még akkor is, ha ágyút sütnek el a holttest közelében, és a hulla még csak öt vagy hat napig volt víz alatt, úgy emelkedik föl a víz színére, hogy - ha közben nem nyúlnak hozzá - rövidesen ismét elmerül."

- Mindegyik párizsi lap - folytatta Dupin -, a Le Moniteur kivételével, hallgatólagosan elfogadta ezeket az állításokat. A Moniteur igyekszik cáfolni az Étoile-cikknek azt a bekezdését, amely "vízbe fúlt emberek testéről" beszél, s öt vagy hat olyan esetet idéz, amikor bebizonyíthatóan vízbe fúlt emberek teste az Étoile említette időhatáron belül került a víz színére. De a Moniteur-nek az a kísérlete, hogy az Étoile általános jellegű állításait olyan egyes esetek fölsorolásával cáfolja, amelyek nem követik az Étoile-féle szabályt, mondhatom, nem valami bölcs. Még ha nem öt, hanem ötven esetet hozna is fel a Moniteur arra, hogy vízbe fúlt emberek hullája két-három nap elteltével már a víz színére került, ez az ötven példa csak az Étoile-féle szabály alóli kivételnek volna tekinthető mindaddig, amíg magát a szabályt meg nem cáfolják. Mert ha a szabályt helytállónak ismerik el (márpedig a Moniteur magát a szabályt nem vitatja, s csak kivételeket idéz!), akkor az Étoile érveléséhez szó sem fér, hiszen az érvelés nem akar egyebet firtatni, mint azt: valószínű-e, hogy a holttest három napnál rövidebb idő alatt a víz színére emelkedik? És e valószínűség az Étoile malmára hajtja a vizet mindaddig, amíg a most oly gyerekesen felsorolt ellenpéldák száma elegendő nem lesz valami ellenkező értelmű szabály felállítására.

- Ebből rögtön láthatod - folytatta barátom -, hogy ha egyáltalán szembe akarunk szállni az Étoile érvelésével, akkor maga a szabály ellen kell érvelnünk; s ebből a célból a szabály lényegét kell megvizsgálnunk. Mármost: az emberi test nagy általánosságban sem nem sokkal könnyebb, sem nem sokkal nehezebb a Szajna vizénél; vagyis: természetes állapotában az emberi test fajsúlya körülbelül egyenlő az általa kiszorított friss víz tömegével. A kövér, húsos, vékony csontú emberek meg általában a nők teste könnyebb, mint a sovány és nagy csontú embereké meg általában a férfiaké; ezenkívül: a folyó vizének fajsúlyát némileg befolyásolja a tengeri dagály. De - figyelmen kívül hagyva most a dagályt - bízvást elmondhatjuk, hogy nagyon kevés az olyan emberi test, amely - akár folyóvízben is - magától merül a víz fenekére. Szinte bárki, aki folyóba zuhan, fennmaradhat a víz színén, ha úgy tudja intézni a dolgot, hogy a víz fajsúlya körülbelül egyenlő legyen a sajátjával - vagyis ha testének minél nagyobb részét a vízbe tudja meríteni. Az úszni nem tudó számára a legalkalmasabb helyzet: a sétáló ember testtartása. A fejét vesse hátra, s csak a száj és az orrlikak maradjanak a víz szintje fölött. Ilyen helyzetben mindenki könnyen és erőlködés nélkül is lebeghet a vízben. Nyilvánvaló persze, hogy a test nehézkedési ereje és a kiszorított víz tömege között igen kényes az egyensúly, s akármilyen csekélység könnyen felboríthatja. Ha például az ember kiemeli a karját a vízből, s ezzel a kar elveszti a test támasztékát, a súlytöbblet máris elég ahhoz, hogy a fej egészen a víz alá merüljön; egy darabka fa véletlen segítsége viszont elég ahhoz, hogy a fej kiemelkedjék a vízből, s az ember akár körül is nézhessen. Mármost: ha olyan valaki küszködik a vízben, aki nem gyakorlott úszó, az mindig fölfelé hadonászik a karjával, fejét pedig a megszokott, függőleges helyzetben igyekszik tartani. Így a száj és az orrlikak víz alá kerülnek, s a víz alatti légzésre irányuló erőfeszítés következtében víz tódul a tüdőbe. Sok víz kerül a gyomorba is, és az egész test nehezebb lesz, hiszen megnő a különbség a test említett üregeit eredetileg megtöltő levegő és az őket most mindjobban megtöltő folyadék között. Ez a különbség általában elegendő ahhoz, hogy víz alá süllyessze a testet; de vékony csontú, vagy különösen petyhüdt húsú, vagy éppen kövér emberek esetében nem ez a helyzet. Az ilyen emberek a megfulladás után is tovább lebegnek a víz színén.

- Ha mármost a holttest, mondjuk, a folyó fenekére süllyed, egészen addig marad ott, ameddig fajsúlya valamilyen úton-módon ismét egyenlő nem lesz az általa kiszorított víz tömegével. Ez az állapot oszlás folytán következhet be, de létrejöhet másképpen is. Az oszlás következtében gázok keletkeznek, amelyek szétfeszítik a sejtszöveteket és a test valamennyi üregét; ezért puffadnak fel olyan undorító módon a vízi hullák. Ha ez a szétfeszítés olyan méreteket ölt, hogy a holttest tömege lényegesen megnő, anélkül, hogy ennek megfelelően megnőne a súlya, fajsúlya kisebb lesz, mint a vízé, melyet kiszorított, és akkor a test nyomban a víz felszínére kerül. Az oszlást azonban számtalan tényező befolyásolhatja, számtalan körülmény siettetheti vagy késleltetheti; például: hideg vagy meleg időjárás, a víz ásványi tartalma vagy tisztasága, mélysége vagy sekély volta, áramlása vagy éppen áramlásának hiánya, a test hőmérséklete, s az, hogy egészséges vagy beteg emberről volt-e szó. Nyilvánvaló tehát, hogy nem lehet még csak megközelítő pontossággal sem megjósolni azt az időpontot, amikor a hulla a víz színére fog emelkedni. Bizonyos körülmények között ez már egy óra leforgása alatt bekövetkezhet; más feltételek mellett esetleg sohasem történik meg. Vannak olyan vegyszerek, melyek megakadályozzák az oszlást; az egyik ilyen szer a higanybiklorid. De eltekintve mármost az oszlástól, rendszerint akad más olyan tényező is, amely a víz színére vetheti a hullát; például a gyomorban gázok keletkezhetnek növényi anyagok ecetes erjedésének hatására; vagy keletkezhetnek gázok a test más üregeiben is, más okokból, s ezeknek a feszítő hatása vetheti a holttestet felszínre. Az ágyútűz hatása: egyszerű rezgés, amely a testet kiszabadítja a puha iszapból, ha esetleg előzőleg belesüppedt, s így - feltéve, ha már más, hasonló irányú hatások is felléptek - a test a víz színére emelkedik; az is lehet, hogy a rezgés meglazítja a sejtszövetek némely különösen ellenálló, de romlandó részeit, s ekkor a test üregei a gázok hatására kitágulnak.

- Megvilágítottuk tehát - folytatta Dupin - a dolog minden elméleti vonatkozását, úgyhogy alkalmazzuk most az elméletet az Étoile állításaira. Azt írja az újság (hadd idézzem ismét): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a vízbe fúlt emberek teste vagy az olyan áldozatok holtteste, akiket közvetlenül a gyilkosság elkövetése után dobtak vízbe, csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. Még akkor is, ha ágyút sütnek el a holttest közelében, és a hulla még csak öt vagy hat napig volt víz alatt, úgy emelkedik föl a víz színére, hogy - ha közben nem nyúlnak hozzá - rövidesen ismét elmerül."

Az elmélet ismeretében meg kell állapítanunk, hogy az újságnak ez a passzusa a következetlenségek, az összefüggéstelen kijelentések valóságos halmaza. A tapasztalat ugyanis éppen nem azt mutatja, hogy "a vízbe fúlt emberek teste" csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. A tudomány is, a tapasztalat is azt mutatja, hogy a víz színére emelkedéshez szükséges időt semmiképpen sem lehet előre meghatározni. Mi több: ha a holttest a közelben elsütött ágyú kiváltotta rezgés hatására emelkedik a víz szintjére, csak abban az esetben "merül el ismét, ha közben nem nyúlnak hozzá", ha az oszlás már annyira előrehaladott, hogy a közben keletkezett gázok eltávozhattak a testből. De hadd hívjam föl a figyelmedet arra a megkülönböztetésre, amelyet a cikkíró egyrészt "vízbe fúlt emberek teste", másrészt a "közvetlenül a gyilkosság elkövetése után vízbe dobott áldozatok holtteste" között tesz. Jóllehet a szerző ezzel a megkülönböztetéssel él, később mégis ugyanabba a kategóriába sorolja a hulláknak ezt a két fajtáját! Mint az imént elmondottam, a vízbe fúló ember testének fajsúlya nagyobb, mint az általa kiszorított víz tömege, és voltaképpen csak akkor merül el, ha az ember küszködés közben karját a víz színe fölé emeli, és a víz alatt levegő után kapkod, aminek nyomán aztán víz tódul a tüdőbe. Ilyen küszködésről és kapkodásról azonban természetesen szó sincs a közvetlenül a gyilkosság után vízbe dobott áldozatok esetében. Ilyen esetekben a holttest általánosságban nem is merül el, de erről a szabályról az Étoile cikkírója nyilván nem tud. Ilyen esetekben a holttest csak akkor merül a vízszint alá, ha az oszlás már előrehaladt, ha a hús már nagymértékben levált a csontokról. Addig azonban nem.

- Mit kezdjünk mármost a cikkírónak azzal az érvével, hogy a megtalált hulla nem lehet Marie Rogêt holtteste, hiszen a holttestet alig három nap eltelte után látták meg a víz színén? Ha a vízbe fúlt személy nő, akkor a holtteste esetleg nem is merül alá, vagy ha igen, hát huszonnégy órán belül ismét fölbukkanhat. Azt azonban senki sem gondolja, hogy Marie vízbe fúlt. Ha pedig akkor dobták a vízbe, amikor már elszállt belőle az élet, hát bármikor, bármely időpontban megláthatták volna testét a víz színén.

- Csakhogy, írja az Étoile, "ha a holttestet kedd estig a folyóparton tartották volna a gyilkosok, minden bizonnyal nyomukat lelik a parton". Első pillantásra nehéz megállapítani, mit akar ezzel a mondattal a cikkíró. Nos, elébe akar vágni annak az érvnek, amelyről azt hiszi, hogy ellentmondana az ő elméletének; előre ki akarja védeni azt az ellenvetést, hogy ha a hullát két napig a folyóparton tartják, gyorsabban indul oszlásnak, mint hogyha a két nap alatt a vízben van. Azt feltételezi, hogyha két napig a folyóparton lett volna a holttest, akkor csak szerdán emelkedhetett volna föl a víz színére, és csakis ilyen körülmények között bukkanhatott volna föl azon a szerdán. Azt bizonygatja tehát a cikk szerzője, hogy a holttestet nem tartották a folyóparton; mert ha ott tartják, akkor "a gyilkosoknak minden bizonnyal nyomát lelik a parton". Látom, mosolyogsz ennek az érvelésnek a "logikáján". Nem érted, hogyan járulhat hozzá az a körülmény, hogy a holttest tovább volt a folyóparton, a gyilkosokat eláruló nyomok szaporodásához. Nos, én sem értem.

- A mi nagyra becsült újságunk ezután így folytatja fejtegetését: "Igen valószínűtlen továbbá, hogy az olyan gonosztevők, akik a feltevés szerinti gyilkosságot elkövették, úgy dobják vízbe a hullát, hogy nem kötöznek rá megfelelő súlyt, amikor pedig könnyen módjuk lett volna ennek az óvintézkedésnek a megtételére." Figyeld meg, milyen nevetségesen zavaros gondolkodás! Senki sem vitatja, még az Étoile sem, hogy a megtalált test - meggyilkolt áldozat holtteste. Hiszen nagyon is szembetűnők az erőszak jelei. A cikkíró célja csupán az, hogy kimutassa: a holttest nem Marie holtteste. Azt akarja bebizonyítani, hogy nem Marie-t gyilkolták meg - nem pedig azt, hogy a holttest nem gyilkosság áldozatának a holtteste. Pedig hát az imént idézett passzus csak az utóbbit bizonyítaná. Íme, egy hulla, amelyre nem akasztottak súlyt. Ha gyilkosok dobják a folyóba, bizonyosan súlyt kötnek rá. Tehát nem gyilkosok dobták a folyóba. A személyazonosság kérdését a cikkíró még csak föl sem veti, s most az Étoile óriási erőfeszítéseket tesz, hogy letagadja azt, amit egy perccel ezelőtt állított. "Törhetetlen meggyőződésünk - írja -, hogy a Szajnából kifogott holttest egy meggyilkolt nő hullája."

- Ez azonban korántsem az egyetlen olyan eset, még a témának ebben a korlátozott vonatkozásában sem, amikor a mi nagy érvelőnk önkéntelenül önmaga ellen érvel. Mint már mondottam, az a nyilvánvaló célja, hogy a lehetőséghez képest szűkítse a Marie eltűnése és a holttest felfedezése közti időszakot. S mégis hangsúlyozza, hogy édesanyja házából való távozása után a leányt egy lélek sem látta. "Nincs rá bizonyítékunk - írja a mi érvelőnk -, hogy Marie Rogêt június 22-én, vasárnap reggel kilenc után még az élők sorában volt." Mivel a cikkíró érvelése nyilván elfogult, igazán nem kellett volna ráirányítania a figyelmet a dolognak erre a részére; mert ha találnak valakit, aki Marie-val mondjuk hétfőn vagy kedden találkozott, akkor igencsak redukálódik a kérdéses időköz, és - a cikkíró következtetéseinek logikájából adódván - csökken annak valószínűsége is, hogy a holttest valóban a grisette holtteste. Mulatságos, hogy az Étoile mégis abban a hitben hangsúlyozza ezt a részletet, mintha ezzel alátámasztaná érvelését.

- Nézd át most még egyszer - kért meg Dupin - az Étoile fejtegetéseinek Beauvais-ra vonatkozó passzusát; már tudniillik az arról szóló részt, hogy Beauvais hogyan állapította meg a holttest személyazonosságát. Egészen nyilvánvaló, hogy a nő karján észlelt szőrzettel kapcsolatban az Étoile nem jár el tisztességesen. Mivel Monsieur Beauvais nem hülye, semmiképpen sem állíthatta azt, hogy a személyazonosságot annak alapján állapította meg, hogy a holttest karján szőrt fedezett fel. Nincs olyan kar, amelyen ne lenne szőr. Az Étoile-nak ez az általánosító, a lényeget elkenni igyekvő állítása nem más, mint a tanú kijelentéseinek elferdítése. Monsieur Beauvais minden bizonnyal a karon látható szőrzet valamilyen jellegzetességéről beszélt. A színéről, mennyiségéről, hosszúságáról vagy az elhelyezkedéséről.

- "A holttest lába kicsi - írja a továbbiakban a lap -; de hát ugyancsak kicsi a lába a nők ezreinek. A harisnyakötő meg a cipő nem bizonyít semmit, hiszen az ilyen árut százszámra adják el. Ugyanez vonatkozik a kalapot díszítő virágokra is. Monsieur Beauvais különösen azt hangsúlyozza, hogy a harisnyakötő kapcsát úgy igazították, hogy alkalmazkodjék az alakhoz. Ez nem bizonyít semmit; a legtöbb nő otthon igazítja alakjához a harisnyakötőjét, s nem próbálja föl az üzletben." Nehéz feltételezni, hogy a cikkíró komolyan beszél. Ha Monsieur Beauvais keresi Marie holttestét, s egy olyan holttestre bukkan, amely termetre és egyéb külsőségekben az eltűnt lány testének felel meg, jogosan formálhat olyan véleményt (teljesen függetlenül a ruházattól), hogy kutatása eredménnyel járt. Ha a termeten és az egyéb külsőségeken kívül a karszőrzet olyan jellegzetességeit van módjában észlelni, amelyeket már az élő Marie-n is megfigyelt, joggal gondolhatja, hogy ez is igazolja véleményét; s e pozitív meggyőződése, gondolom, a karszőrzet rendkívüli vagy szokatlan voltának arányában erősödik. Ha Marie-nak kis lába volt, s kis lába van a holttestnek is, akkor a valószínűség már nem is számtani, hanem mértani haladvány formájában növekszik. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a holttesten talált cipő éppen olyan, amilyet Marie az eltűnése napján viselt, s bár lehet, hogy ezt a fajta cipőt "százszámra adják el", a valószínűség ezzel annyira megnövekszik, hogy már-már eléri a teljes bizonyosság határát. Mert így az is, ami önmagában véve még nem bizonyítaná a személyazonosságot, a feltevéseket igazoló jellege révén most már százszázalékosan bizonyító erejűvé válik. Ha tehát a kalapon olyan virágokat találunk, amilyenek az eltűnt leány kalapján voltak, nem is kell tovább keresnünk. Sőt: ha csak egyetlenegy olyan virágot találnak, akár ne is kutassanak tovább - hát még ha kettőt vagy hármat fedeznek fel! Minden újabb szál virág hatványozott bizonyíték; nem pusztán egy további, hanem - mondom - százszoros, ezerszeres bizonyíték! Ha azután a halotton olyan harisnyakötőt találunk, amilyet Marie viselt, akkor szinte már ostobaság tovább nyomozni. És ezt a harisnyakötőt méghozzá éppen olyan módon szorították meg, mint Marie tette, röviddel, mielőtt eltávozott hazulról. Úgyhogy most már egyenesen őrültség vagy képmutatás kételkedni. Amit az Étoile erről a témáról mond, hogy tudniillik a harisnyakötő megszorítása egyáltalán nem szokatlan, csak azt mutatja, hogy makacsul ki akar tartani tévedése mellett. A kapcsos harisnyakötő rugalmassága önmagában is bizonyítja az ilyen megszorítás szokatlan voltát. Mert ami úgy van megkonstruálva, hogy önmagától igazodik az alakhoz, azt csak ritkán kell még utánaigazítani. Csakis különleges véletlennek tulajdonítható tehát, hogy Marie-nak a harisnyakötőt az előbb említett módon kellett megszorítania. Ez a harisnyakötő már egymagában is bőven elegendő lett volna Marie személyazonosságának megállapításához. De itt nem is arról van szó, hogy a holttesten csak az eltűnt lány harisnyakötőjét találták meg, vagy csak a cipőjét, vagy csak a kalapját, vagy csak a kalapjának virágdíszeit, vagy csak valamiféle ismertetőjelet a karján, vagy csak úgy találták, hogy termetre és megjelenésre a holttest hasonlít az eltűnt lányra. Nem: a holttesten mindezeket az azonosságra mutató jeleket együtt fedezték fel! Ha be lehetne bizonyítani, hogy az Étoile cikkírójának ilyen körülmények között csakugyan voltak kétségei, nem lenne szükség holmi bizottságra sem, hogy megállapítsa csökkent elmebeli képességeit. A cikkíró tanácsosnak vélte, hogy lépten-nyomon az ügyvédek apró pletykáit ismételgesse, az ügyvédekét, akik viszont a bíróságok szimpla kis döntéseit ismételgetik. Hadd jegyezzem meg itt mindjárt: sok olyasmi, amit a bíróság nem fogad el bizonyítéknak, értelmes ember szemében éppen a legkitűnőbb bizonyíték. A bíróság ugyanis, amelyet bizonyítékok dolgában elvek vezérelnek - elismert és kodifikált elvek -, még különleges esetekben sem hajlandó eltérni ezektől az elvektől. Az elvekhez való állhatatos ragaszkodás, amellyel szigorúan figyelmen kívül hagyják az elveknek ellentmondó tényeket, hosszú távon persze a legbiztosabb módszer az igazság maximális megismerésére. A rendszer tehát az esetek nagy átlagát tekintve jó; de az is bizonyos, hogy az egyes esetekben bőséges alkalmat ad a tévedésre.

- Ami a Beauvais ellen felhozott gyanút illeti - folytatta Dupin -, ezt, gondolom, egy kézlegyintéssel elintézted magad is. Hiszen bizonyára kirajzolódott előtted ennek a derék úriembernek a jelleme. Fontoskodó férfiú; sok benne a regényességre való hajlam, de kevés a szellem és az ész. Minden ilyen karakterű ember könnyen kihívja viselkedésével túlbuzgó vagy rosszindulatú embertársainak gyanakvását, minden olyan esetben, amikor valóban van ok izgalomra. Monsieur Beauvais - mint a te jegyzeteidből kiderül - beszélt néhányszor az Étoile szerkesztőjével; s azzal a kijelentésével, hogy - a szerkesztő elméletével ellentétben - a megtalált holttest szerinte és a józan ész szerint Marie holtteste, magára haragította az újságírót. "Kitart a mellett az állítása mellett - írja Beauvais-ról a lap -, hogy a holttest Marie holtteste, de a már kommentáltakon kívül egyetlenegy olyan körülményt sem tud állítása mellett felhozni, amely ezt másokkal is elhitetné." Nem akarok folyton arra a tényre utalni, hogy a meglevőknél jobb bizonyítékokat igazán nem lehetne felhozni Beauvais állításainak "elhitetésére"; csak azt szeretném még megjegyezni: nincs benne semmi meglepő, hogy az ilyen esetekben valaki úgy hisz valamit a legjobb meggyőződése szerint, hogy másvalakit egyetlen érvvel sem tud meggyőzni arról, hogy miért hiszi, amit hisz. Alig van nehezebben megokolható dolog, mint a személyazonosságra vonatkozó benyomásaink. Mindenki felismeri a szomszédját, de csak igen kevés esetben tudja okát adni, hogy miért. Az Étoile szerkesztőjének nem volt joga megsértődni, amiért Monsieur Beauvais az adott esetben nem tudta megokolni meggyőződését.

- De még a Beauvais-t terhelő gyanús körülmények is sokkal jobban egybevágnak az én elméletemmel (hogy tudniillik Beauvais romantikus fontoskodó), mint a cikkírónak a Beauvais bűnösségére való célozgatásával. Ha ezt a kétségtelenül több jóindulatra valló értelmezést tesszük magunkévá, könnyen megértjük, hogy miért látott valaki rózsát azon a kulcslyukon keresztül, és miért szerepelt Marie neve azon a kis lemezen; hogy miért "tuszkolta félre az útból" Beauvais a lány férfi rokonait és ismerőseit, hogy miért nem akarta, hogy mások is lássák a holttestet, hogy miért mondta Madame B.-nek, szóba ne álljon a csendőrrel, amíg ő (Monsieur Beauvais) vissza nem érkezik; s végül, hogy miért határozta el - látszólag -, hogy "rajta kívül senkinek semmi köze a vizsgálati eljáráshoz". Számomra nem kétséges, hogy Beauvais udvarolt Marie-nak, hogy Marie kacérkodott vele, s hogy a férfi ambicionálta, hogy mindenki azt higgye: a leánynak minden titkáról tud, és teljes bizalmát élvezi. Erről nem is mondok többet; s mivel a vizsgálati anyag teljességgel megcáfolja az Étoile-nak az édesanya és a többi hozzátartozó apátiájára vonatkozó állítását (amely apátia ellentmondana annak a feltevésüknek, hogy a hulla az illatszeráruslány holtteste) - mondom, mivel ez az állítás a bizonyítékok alapján nyugodtan elvethető, tekintsük a személyazonosság kérdését befejezettnek, s menjünk egy lépéssel tovább.

- Mi a véleményed - kérdeztem közbevetőleg - a Commerciel nézeteiről?

- Szellemüket tekintve sokkal figyelemreméltóbbak, mint az üggyel kapcsolatban közzétett bármilyen más állásfoglalás - válaszolta Dupin. - A premisszákból levont következtetések józanok és okosak; ami viszont magukat a premisszákat illeti, azok legalább két esetben tökéletlen megfigyelésen alapulnak. A Commerciel tétele szerint Marie, nem messze anyja lakásától, gazemberek bandájának karmai közé került. "Lehetetlen - írja a lap -, hogy valaki, akit ezrek ismertek jól, mint ezt a fiatal nőt, három háztömbnyi távolságot tudott volna megtenni úgy, hogy senki sem látta." Ez nyilván egy régi párizsi lakos, mégpedig egy közéleti ember elképzelése, akinek járása-kelése többnyire a közhivatalok környékére korlátozódik. Tudja, hogy ha ő maga akár egy tucat háztömbnyire távolodik irodájától, ritkán történik meg, hogy ne ismernék fel, s ne szegődnének mellé az utcán. S mivel tudja magáról, hogy ismeretségi köre milyen kiterjedt, azt hiszi, hogy az illatszeráruslány ismeretségi köre is körülbelül akkora volt, s így arra a következtetésre jut, hogy a leányt éppen annyian ismerték föl sétáin, mint őt magát. Pedig ez csak akkor lenne így, ha a lány is afféle rendszeres, hivatalos jellegű sétákat tett volna, mégpedig olyan elhatárolt területen, mint a szerkesztő. A közéleti férfi szabályos időközökben közlekedik ide-oda egy elhatárolt területen, ahol valósággal rajzanak az olyan emberek, akik észreveszik - mivel az övékkel rokon foglalkozása felkelti érdeklődésüket. Marie viszont, feltehetőleg, általában amolyan csatangoló sétákat tett. Az adott esetben pedig minden valószínűség szerint az átlagosnál is jobban eltért megszokott útirányától. A Commerciel cikkírójának agyában fogant párhuzam csak két olyan ember esetére lenne vonatkoztatható, aki keresztül-kasul járja az egész várost. Ez esetben, egyenlő mennyiségű személyes ismeretséget feltételezve, egyenlő esélyük lenne arra, hogy mindketten ugyanannyi ismerőssel találkozzanak. Ami engem illet, nemcsak lehetségesnek, hanem több mint valószínűnek tartom, hogy Marie - bármely napszakban tette meg a saját és nagynénje lakása közti utat, bármelyik útirányt választva a sok közül - nem találkozott egyetlenegy olyan személlyel sem, akit ismert, vagy aki őt ismerte. Ahhoz, hogy helyesen tudjuk megítélni ezt a kérdést, szem előtt kell tartanunk, hogy óriási az aránytalanság még a legismertebb párizsi notabilitás személyes ismerőseinek száma és Párizs lakosainak száma között.

- De még ha ezek a meggondolások nem gyengítenék is a Commerciel érvelését, van egy olyan mozzanat, amely úgyszólván halomra dönti: ez pedig a lány távozásának az időpontja. "Amikor elment hazulról, igen sokan jártak az utcán"- írja a Commerciel. Hát ez nem áll. Marie reggel kilenckor ment el hazulról. Hétköznapokon kilenc órakor valóban sok a nép az utcán. A vasárnap azonban kivétel. Vasárnap reggel kilenckor a legtöbb ember odahaza készülődik, hogy templomba menjen. Aki csak egy kicsit is nyitva tartja a szemét, feltétlenül észreveszi, hogy a város utcái minden vasárnap, úgy nyolc és tíz óra között, mennyire elhagyatottak. Tíz és tizenegy között igen sűrű a forgalom, korábbi időpontban azonban nem.

- Van még egy mozzanat, amellyel kapcsolatban a Commerciel cikkíróját, úgy látszik, cserbenhagyta a megfigyelőképessége. Azt írja: "A szerencsétlen nő alsószoknyájának két láb hosszú és egy láb széles darabját kihasították, s a lány álla alá kötözve, a tarkóján összecsomózták, valószínűleg azért, hogy ne kiálthasson segítségért. Ezt olyan fickók követték el, akik nem használnak zsebkendőt." A továbbiakban majd igyekszünk megvizsgálni, mennyire megalapozott ez az elképzelés. Pillanatnyilag csak annyit, hogy a "zsebkendőt nem használó fickók"-on a szerző nyilván a legsötétebb gazemberek kategóriáját érti. Nos, az ilyenfajta embereknél mindig van zsebkendő, még akkor is, ha inget esetleg nem viselnek. Bizonyára neked is volt már alkalmad megállapítani, hogy az utóbbi években a zsebkendő mennyire nélkülözhetetlen ruhadarabja lett a vérbeli gazfickóknak.

- És mit gondoljunk a Soleil cikkéről? - kérdeztem.

- Azt - felelte Dupin -, hogy milyen nagy kár, hogy írója nem papagájnak született, mert ha annak születik, hát bizonyosan díszére válnék fajtájának. Ő ugyanis pusztán csak ismétli a máshol már nyilvánosságra került nézeteket, amelyeket dicséretre méltó szorgalommal gyűjtött össze Párizs szinte valamennyi újságjából. Azt írja: "A talált tárgyak nyilván legalább három-négy hete ott hevertek már... Nem lehet hát kétséges, hogy rábukkantak a hátborzongató rémtett színhelyére." A körülmények, amelyeket a Soleil elsorol, egy cseppet sem oszlatják el az én kétségeimet; egyébként rövidesen megvizsgáljuk ezeket a körülményeket is, témánk egy másik részével kapcsolatosan.

- Pillanatnyilag azonban - folytatta Dupin - még másfajta problémákkal kell foglalkoznunk. Bizonyára nem kerülte el a figyelmedet, mily rendkívül felületesen vizsgálták meg a hullát. A személyazonosságot, igaz, igen hamar megállapították (vagy legalább igen hamar meg kellett állapítaniuk); de a vizsgálatnak ki kellett terjednie más kérdésekre is. Vajon kirabolták-e a holttestet? Vajon viselt-e ékszert Marie Rogêt, amikor elment hazulról? Ha igen, volt-e ékszer a holttesten? Fontos kérdések ezek, de a vizsgálati anyagban megválaszolatlanul maradtak; s vannak még egyéb, hasonlóan jelentős kérdések, amelyekre nem terjedt ki a vizsgálat figyelme. A válaszokat tehát magunknak kell megtalálnunk. Újra meg kell vizsgálnunk St.-Eustache szerepét. Én ugyan egyáltalában nem gyanúsítom őt, de hát módszeresen kell eljárnunk. Minden kétséget kizáróan meg fogjuk állapítani, kifogástalanok-e a június 22-i hollétére vonatkozó igazolásai. Az ilyenfajta igazolások tág teret adnak a megtévesztésnek, a misztifikációnak. Ha azonban semmi kivetnivalót nem találunk bennük, akkor St.-Eustache személyét nyugodtan elhanyagolhatjuk. Mert bármennyire megerősítené is a rá irányuló gyanút az a körülmény, hogy az alibije nem kifogástalan, ha viszont az igazolásai körül nincs baj, akkor öngyilkossága egyáltalán nem túlságosan rejtélyes, és nem kell, hogy eltérítsen bennünket vizsgálódásunk általános irányától.

Abból, amit most elmondandó vagyok, elhagyom ennek a tragédiának belső magvát, és a perifériális körülményekre összpontosítom mindkettőnk figyelmét. Korántsem szokatlan hiba az effajta nyomozásnál, hogy a vizsgálatot a kézenfekvő, a nagyon is szembeötlő tényekre korlátozzák, s teljességgel elhanyagolják a mellékes, a kísérő körülményeket. A bíróságok helytelen gyakorlata, hogy a bizonyítási eljárást és magát a tárgyalást a látszólag fontos körülményekre korlátozzák. Pedig a tapasztalat megmutatta - s a való élet mindig is ezt fogja mutatni -, hogy az igazság számottevő (s talán a nagyobb) része a látszólag lényegtelen körülményekből derül ki. Ennek az alapelvnek a szellemében (ha nem is éppen betű szerinti értelmezésével) döntötte el a modern tudomány, hogy számításba kell venni az előre nem látható eshetőségeket is. De talán nem egészen érted, hogy mit akarok mondani. Nos, az emberi tudás, az emberi ismeretek fejlődésének története szinte szakadatlanul bizonyítja, hogy a legtöbb felfedezést, és a legértékesebbeket is, éppen a mellékes, esetleges vagy véletlen eseményeknek köszönhetjük, úgyhogy végül a fejlődés érdekében szükségessé vált, hogy - nem is csekély, hanem igen jelentős mértékben - számot vessenek az olyan felfedezésekkel, amelyekre véletlenül vagy a várt eshetőségek keretein kívül bukkannak rá. Ma már nem helyes szemlélet az, amely előre pontosan elgondolt fejleményekre épít. A véletlent ma már az alapvető tényezőnek kell tekinteni. A véletlen: matematikai kalkuláció eleme. Belefoglaltuk az iskolai matematika formuláiba azt, amit nem keresünk és nem képzelünk el.

Ismétlem: bebizonyított tény, hogy az igazság nagyobb része mellékkörülményekből derül ki; s éppen az ebből a faktumból fakadó alapelv szellemében terelném ezt a mi mostani vizsgálódásunkat magának az eseménynek a kitaposott és eleddig terméketlen talajáról az esemény körüli és vele egyidejű történésekre. Amíg te megállapítod, mennyire hitelt érdemlők St.-Eustache igazolásai, én sokkal átfogóbb vizsgálatnak vetem alá az újságokat, mint te tetted. Mert ami a lapokat illeti, mi eddig csak magának a nyomozásnak a terepét fésültük át; de nagyon meg lennék lepve, ha a sajtóorgánumok tervem szerinti átböngészése nem szolgáltatna néhány olyan apró kis kiindulópontot, amely megszabja majd a mi további kutatásunk irányát.

Dupin indítványára behatóan megvizsgáltam azoknak a bizonyos igazolásoknak a dolgát. Eljárásom eredményeképpen az a szilárd meggyőződés alakult ki bennem, hogy az igazolások hitelesek, s így St.-Eustache ártatlan. Ezalatt barátom elmerülten, és látszólag oktalan részletességgel vizsgálta az újságok cikkeit és híreit. Egy hét elteltével a következő lapkivágásokat tette elém:

1. "Mintegy fél évvel ezelőtt a mostanihoz igen hasonló megdöbbenést keltett, amikor ugyanez a leány, Marie Rogêt, eltűnt Monsieur Le Blanc Palais Royal-beli drogériájából. Egy hét elteltével azután ismét elfoglalta helyét az illatszertár pultja mögött, jó egészségben, bár kissé sápadtan, ami nála meglehetősen szokatlan volt. Le Blanc úr és Marie édesanyja azt mondták, hogy a leány egy vidéki ismerősénél volt látogatóban, aztán gyorsan napirendre tértek az ügy felett. Úgy véljük, hogy ez a mostani ügy is csak efféle vaklárma, és hogy egy hét vagy esetleg egy hónap múlva Marie Rogêt ismét közöttünk lesz." Esti lap, június 23.

2. "Az egyik esti lap tegnapi száma Mademoiselle Rogêt korábbi eltűnésére utal. Közismert tény, hogy Marie a Le Blanc-féle illatszertárból való távolléte idejét egy kicsapongásairól hírhedt fiatal tengerésztiszt társaságában töltötte. Szerencsés hazatérése a feltevések szerint a kettejük összeveszésének volt köszönhető. Ismerjük a szóban forgó szeladon nevét (jelenleg Párizsban állomásozik), de érthető okokból nem hozzuk nyilvánosságra." - Le Mercure, június 24., kedd reggeli szám.

3. "Vérlázító gaztettet követtek el tegnapelőtt városunk környékén. Alkonyattájt egy úriember, a felesége meg a leányuk megállapodtak a Szajna egyik partjától a másikig ráérősen evezgető hat fiatalemberrel, hogy az ifjú urak átszállítják őket a túlsó partra. Amikor a csónak partot ért, a három utas kiszállt; már a csónak látótávolán kívül jutottak, amikor a leány rádöbbent, hogy napernyőjét a csónakban felejtette. Visszament érte. A banda tagjai a leányra vetették magukat, kieveztek vele a folyó közepére, fölpeckelték a száját, brutálisan bántalmazták, és végül partra tették, nem messze attól a helytől, ahol szüleivel együtt eredetileg a csónakba szállt. A himpellérek egyelőre elmenekültek, de a rendőrség nyomon van, s legalább némelyiküket rövidesen elfogja." - Reggeli lap, június 25.

4. "Néhány olyan közlés érkezett szerkesztőségünkhöz, amelynek célja, hogy a napokban elkövetett bűntényt Beauvais nyakába varrja; mivel azonban ezt az urat a törvényes vizsgálat tisztázta, és mivel valamennyi levelezőnk érvelését inkább a túlbuzgalom, mint az alaposság jellemzi, nem hisszük, hogy tanácsos lenne ezeket az érveket nyilvánosságra hozni." - Reggeli lap, június 28.

5. "Nyilván különböző forrásokból több határozott hangú levelet kaptunk, amelyekből szinte bizonyossá válik, hogy a szerencsétlen Marie Rogêt ama gonosztevő bandák egyikének áldozata lett, amelyek oly nagy számban árasztják el vasárnaponként városunk környékét. Mi is határozottan e mellett a feltevés mellett foglalunk állást. Igyekszünk a következő napokban helyet biztosítani a levélírók egynémely érvének." Esti lap, július 1., kedd.

6. "Hétfőn a vámhivatal egyik csónakosa gazdátlan ladikot látott a Szajnán. A vitorlák a ladik fenekén hevertek. A csónakos a vámhivatalhoz vontatta az elhagyott járművet. Másnap reggel a csónak - a vámtisztek tudta nélkül - eltűnt. A csónak kormányát jelenleg a vámhivatalban őrzik." - La Diligence, június 26., csütörtök.

Amikor elolvastam a lapkivágásokat, nemcsak lényegtelennek véltem valamennyit, hanem el sem tudtam képzelni, mi közük lehet a vizsgált ügyhöz. Türelmesen vártam tehát, hogy Dupin megmagyarázza.

- Pillanatnyilag nem szándékom - kezdte újból fejtegetéseit barátom -, hogy hosszasabban elidőzzem az 1. és 2. számú lapkivágásnál. Ezeket főként azért mutattam meg neked, hogy fölhívjam figyelmedet, mily rendkívül hanyag a rendőrség: a rendőrfőnök, beszámolójából kivehetően, egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy a vizsgálatot arra a bizonyos tengerésztisztre is kiterjessze. Pedig hát őrültség volna azt állítani, hogy Marie első és második eltűnése között nem lehet összefüggés. Tegyük fel, hogy az első szökés azzal végződött, hogy a szerelmesek összevesztek, s a pórul járt leány hazatért. Ha feltesszük, hogy a második alkalommal is szökésről volt szó, akkor ez újabb szökés hátterében a régi csábító újabb közeledését kell keresnünk, nem pedig egy új szerelmes új ajánlatának következményét; s természetes, hogy a régi szerelem újjáéledését sejtjük a dolog mögött, nem pedig egy új szerelem kezdetét. Mert mi valószínűbb? Az, hogy aki egyszer már megszöktette Marie-t, most újabb szökést javasol, vagy pedig az, hogy az a leány, akinek egyszer már valaki szökést indítványozott, most egy másik férfi szökési ajánlatát fogadja el? Tízszer valószínűbb az előbbi változat. S hadd hívjam fel itt figyelmedet arra a körülményre, hogy az első - kiderített - és a második - feltételezett - szökés között eltelt idő nem sokkal több, mint általában hadihajóink egy-egy tengeri útjának időtartama. Lehet, hogy a csábító első szökési tervét éppen a behívó hiúsította meg? S talán a támaszpontra visszatérés alkalmát ragadta meg ez a férfiú az előzőleg meghiúsult terv végrehajtására? Erről mit sem tudunk.

Te talán azt mondod erre, hogy a második esetben nem történt meg az elképzelt szökés. Ez igaz, de elmondhatjuk-e, hogy nem volt meg ennek a szökésnek a - közben ugyan zátonyra jutott - terve? St.-Eustache-on és esetleg Beauvais-n kívül nem ismerünk senkit, aki nyíltan, becsületesen udvarolt volna Marie-nak. Más férfiról nem hangzott el egyetlen szó sem a nyomozás során. Ki hát az a titkos imádó, akiről a rokonok (legalábbis legtöbbjük) nem tudnak semmit, de akivel Marie vasárnap reggel találkozik, s aki annyira élvezi a lány bizalmát, hogy az vele marad, amíg az alkonyat homályba nem borítja a Barrière du Roule ligeteit? Ki az a titkos imádó, kérdem tehát, akiről legalábbis a legtöbb rokon és ismerős nem tud semmit? S mit jelent vajon Madame Rogêt-nak az a különös előérzete Marie távozásának reggelén, hogy "fél, hogy soha többé nem fogja látni Marie-t"?

De még ha netán nem is tudnók elképzelni, hogy Madame Rogêt be volt avatva a szökési tervbe, miért ne feltételezhetnők, hogy a leánya ezzel a tervvel ment el hazulról? Távozásakor kijelentette, hogy a Drômes utcában lakó nagynénjét akarja meglátogatni, és megkérte St.-Eustache-t, hogy sötétedéskor menjen érte. Látszatra e körülmény erősen az én feltevésem ellen szól; de gondolkozzunk csak egy kicsit. Ma már tudjuk, hogy Marie találkozott egy férfival, s annak társaságában kelt át a Szajnán; a Barrière du Roule-ba meglehetősen későn, délután háromkor érkeztek. De ha Marie ily módon megállapodott az illetővel, hogy elkíséri (bármilyen célból, s akár tudott erről az édesanyja, akár nem), feltétlenül az eszében járt ez a szándéka, amikor elment hazulról, s gondolnia kellett arra is, mily megdöbbenést érez majd vőlegénye, St.-Eustache, s miféle gyanú merül föl benne, amikor a megbeszélt időpontban beállít a Drômes utcai lakásba, megtudja, hogy Marie nem is járt ott, s amikor aztán ezzel a riasztó hírrel visszatér a penzióba, és ott sem találja menyasszonyát! Mondom, Marie-nak egészen bizonyosan megfordult a fejében mindez. Bizonyára esze ágában sem volt, hogy a gyanú eloszlatása céljából visszamenjen a penzióba; hiszen ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy eleve nem akart visszatérni édesanyjához, akkor az iránta felmerülő gyanúval igazán nem sokat törődhetett!

- Könnyen elképzelhető - folytatta Dupin -, hogy Marie így gondolkodott: "Találkozom valakivel, hogy megszökjem vele, vagy olyan tervet valósítsak meg vele együtt, amelyről senki más nem tud. Nem szabad, hogy bárki alkalmat kapjon a beavatkozásra; elegendő időnek kell rendelkezésünkre állni, hogy egérutat nyerjünk; azt mondom hát odahaza, hogy a nénikémnél töltöm a napot a Drômes utcában, és St.-Eustache-nak a lelkére kötöm, hogy csak sötétedéskor jöjjön értem; így senki sem fogja kutatni, hogy miért töltöm ezt az elég hosszú időt otthonomtól távol, senki sem fog gyanakodni rám vagy aggódni értem, s én több időt nyerek, mint amennyit bármilyen más úton-módon nyerhetnék. Ha St.-Eustache-t megkérem, hogy csak alkonyatkor jöjjön értem, egészen bizonyosan nem jön előbb; de ha egyáltalán nem szólok neki, akkor csökken a szökéshez rendelkezésemre álló idő, mert otthon azt hiszik, hogy korán megyek haza, és távollétem sokkal hamarabb kelt aggodalmat. Ha mármost az lenne a tervem, hogy visszamegyek - ha mondjuk csak éppen sétálni akarnék annak az illetőnek a társaságában -, akkor egyáltalán nem kérném meg St.-Eustache-t, hogy jöjjön értem; mert ha elmegy értem, akkor persze rájön, hogy megcsalom, márpedig ő erről soha nem tudna meg semmit, ha úgy mennék el hazulról, hogy nem közölném vele szándékomat, ha sötétedés előtt érnék vissza, s ha azt mondanám, hogy nénikémnél töltöttem a napot a Drômes utcában. De mivel az a tervem, hogy nem térek vissza, vagy legalábbis néhány hétig nem térek vissza, vagy addig nem térek vissza, amíg titkos szándékomat valóra nem váltottam, az időnyerés az én egyetlen komoly gondom."

- Mint jegyzeteidben is leszögezted - folytatta barátom -, e szomorú ügyről az az általános vélemény, és kezdettől fogva az volt, hogy Marie Rogêt-t gazemberek bandája ölte meg. Mármost: bizonyos körülmények között nem szabad figyelmen kívül hagyni a közvéleményt. Mert ha magától alakul ki, ha valóban spontán jelentkezik, akkor úgy kell tekintenünk, mint az intuíciót, némely zseniális embernek ezt a kiváló tulajdonságát. Száz közül kilencvenkilenc esetben magam is hajlandó vagyok elfogadni a közvélemény álláspontját. De fontosnak tartom, hogy ez a közvélemény ne holmi szuggerálás, sugalmazás útján jöjjön létre. A közvélemény valóban a köz, a közösség véleménye legyen; s gyakran nagyon nehéz megkülönböztetni és különválasztani a közösség, a tömeg véleményét a belésulykolt nézetektől. A jelen esetben az a benyomásom, hogy a bandára vonatkozó "közvéleményt" az a kísérő esemény sugalmazta, amellyel az én 3. számú újságkivágásom foglalkozik. Mert nézzük, mi a helyzet. Egész Párizst izgalomba hozza Marie Rogêt, egy szép és eléggé ismert fiatal nő holttestének megtalálása. A holttesten erőszak jelei. A hullát a Szajna vizén fedezik fel. S most arról olvasni az újságban, hogy feltehetőleg ugyanabban az órában vagy körülbelül ugyanabban az időpontban, amikor a leányt meggyilkolták, egy ifjú himpellérekből álló banda hasonló - bár következményeiben nem olyan végzetes - gaztettre ragadtatta magát egy másik fiatal nővel szemben, mint amilyet Marie-nak kellett elszenvednie. Csoda-e tehát, hogy az egyik - ismert - atrocitás befolyásolja a közvéleményt a másik - egyelőre felderítetlen - atrocitás megítélésében? Hiszen ez a közvélemény valamiféle tájékozódásra szorult, s az újságban ismertetett bűncselekmény oly kapóra jött! Marie holttestét a folyóban találták meg, mégpedig ugyanabban a folyóban, amelynek partján az említett és részletesen ismertetett másik gaztettet elkövették. A két esemény közötti hasonlóság annyira nyilvánvaló, hogy az lett volna a csoda, ha a tömeg nem veszi észre, és nem kap rajta. Pedig az egyik bűntett tulajdonképpen bizonyíték arra, hogy a másik, körülbelül egyidőben elkövetett bűncselekményt nem követhették el azonos módon. Mert hiszen valójában az lenne a csoda, ha ugyanakkor, amikor egy útonálló banda egy adott helyen valami hallatlan nagy gazemberséget követ el, akadna egy másik, ugyanilyen banda, amely ugyanannak a városnak egy hasonló helyén, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan eszközökkel, pontosan ugyanabban az időszakban, pontosan ugyanolyan gonosztettben találtatik bűnösnek. Pedig hát a tömeg - nyilvánvalóan sugalmazott - véleménye éppen arra ösztönözne bennünket, hogy ebben a csodával határos véletlen egyezésben higgyünk!

- Mielőtt továbbmennénk, álljunk meg egy pillanatra a gyilkosság állítólagos színhelyénél, a Barrière du Roule-beli bozótnál. Bár a bozót igen sűrű, az országút közelében van. A bozótban három-négy egymáshoz illeszkedő hatalmas kő, amolyan székféle, támlával, lábzsámollyal. A felső kövön fehér alsószoknyát találtak, a másodikon selyemkendőt. Ugyanott találtak egy napernyőt, egy pár kesztyűt és egy zsebkendőt is. A zsebkendőn Marie Rogêt neve. A környező bokrokon ruhafoszlányok. A talaj letaposva, a bokor összetörve - körös-körül viaskodás, dulakodás megannyi jele.

- Bármily nagy ujjongással fogadta a sajtó e bozót felfedezésének a hírét, s bármily egyöntetűen jelentették ki az újságírók, hogy íme, rábukkantak a bűntett színhelyére, el kell ismernünk, hogy valójában minden okuk meglett volna a kétkedésre. Ha akarom, elhiszem, hogy azon a helyen követték el a bűntényt, ha akarom, nem hiszem - de annyi bizonyos, hogy a kétkedésre eleve megvolt minden ok. Ha a gyilkosságot - mint a Commerciel feltételezte - a Pavée Sainte-Andrée utca közelében követték volna el, akkor a gonosztevők, ha még Párizsban tartózkodnak, természetesen megrémülnek az élesen (és jogosan) rájuk irányuló közfigyelemtől; s bizonyos fajta elmékben ilyenkor nyomban fölmerül, hogy valamilyen erőfeszítést kellene tenni a figyelem elterelésére. S mivel a Barrière du Roule-beli liget már amúgy is az érdeklődés homlokterébe került, önként adódik a gondolat, hogy éppen oda kell rejteni a holmit, ahol azután később az említett tárgyakat megtalálták. A Soleil feltevése ellenére sincs komoly bizonyíték, hogy a holmi néhány napnál hosszabb ideig lett volna a bozótban; annál több olyan körülmény akad viszont, ami arra mutat, hogy a holmi nem lehetett ott a végzetes vasárnap és a felfedezés között eltelt húsz napig anélkül, hogy figyelmet ne keltett volna. A Soleil, laptársai véleményét magáévá téve ezt írja: "A talált tárgyak nyilván legalább három-négy hete ott hevertek már, az eső megpenészesítette mind, s a holmik egészen összeragadtak a penésztől. Egy részüket körülnőtte vagy benőtte a fű. A napernyő erős selyemből készült, ennek ellenére összezsugorodtak már a szálai. A felső rész a hajtásnál teljesen megpenészedett és elrohadt, s amikor az ernyőt kinyitották, elszakadt." Ami azt illeti, hogy a fű "körülnőtte vagy benőtte" a tárgyak egy részét, nyilvánvaló, hogy ezt csak két kisfiú szavai - vagyis emlékei - alapján állapították meg; mert még mielőtt bárki más látta volna a holmit, a fiúk magukhoz vették és hazavitték. Viszont a fű - különösen meleg és párás időben, márpedig a gyilkosságot éppen ilyen időszakban követték el -, a fű, mondom, ilyenkor egy nap alatt is nyolc-tíz milliméternyit nő. Frissen gyepesített talajon akár egy hét alatt teljességgel elrejthet a szem elől egy ott heverő napernyőt. Ami pedig azt a penészt illeti, amit a Soleil szerkesztője oly makacsul emleget, hogy az imént idézett rövid passzusban háromszor is utal rá, lehetséges-e, hogy a cikkíró ne ismerné ennek a penésznek a természetrajzát? Nekünk kellene-e feltárnunk előtte, hogy a penész egyike a sok-sok gombafajtának, s egyik legismertebb tulajdonsága, hogy huszonnégy óra alatt nő meg és rothad el?

- Rögtön látható tehát, hogy a feltevés, amit diadalittasan hoztak fel annak a tételnek a bizonyítására, amely szerint a holmi "legalább három-négy hete" ott hevert már a bozótban, egy fabatkát sem ér. Mi több, az is igen nehezen hihető, hogy a szóban forgó tárgyak akár egy hétnél hosszabb ideig lehettek volna abban a bozótban. Aki valamennyire ismeri Párizs környékét, tudja, mily nehéz arrafelé igazán egyedül lenni (kivéve persze a külvárosoktól távolabb fekvő helyeket). Egy percig se higgye senki, hogy a főváros környékének erdőcskéiben vagy ligeteiben akad még feltáratlan - vagy akár csak kevéssé látogatott -, félreeső zug. A természetimádó, akit munkája, kötelessége ennek a világvárosnak porához és hőségéhez láncol, hiába próbálná - akár hétköznapokon is - magányszomját azok között a természeti szépségek között csillapítani, amelyek itt vannak közvetlen közelünkben. Lépten-nyomon valami csirkefogó vagy tivornyázó csibészbanda hangja és tolakodó jelenléte teszi tönkre a természet növekvő szépségét. A kiránduló hiába keres magányt a sűrű lombok között. Éppen ezekben a szép kis zugokban akad a legtöbb mocskos alak, éppen itt szentségtelenítik meg leginkább a természet templomát. Fájó szívvel menekül vissza a vándor a beszennyezett Párizsba, mert a nagyváros szennye kevésbé gyűlöletes, éppen mert kevésbé ellentmondó, kevésbé paradox. S ha már hétköznap ilyen állapotok uralkodnak a város környékén, könnyen elképzelhető, mi van vasárnap! A munka kötelezettségétől megszabadult vagy a bűnözés szokásos lehetőségeitől és alkalmaitól megfosztott városi vagány ilyenkor keresi fel a környéket, nem mintha szeretné a természetet (amelyet szíve mélyén megvet), hanem azért, hogy ekként szabaduljon a társadalom korlátaitól és kötöttségeitől. Nem a friss levegőre és a zöldellő növényzetre vágyik, hanem arra a zabolátlanságra, amit a vidéki környezet lehetővé tesz. Itt, az útszéli vendéglőben vagy az erdő fái alatt, elrejtőzve a vizsga szemek elől, csak cimboráitól körülvéve örül az efféle ember a hamis vidámság vad gátlástalanságának, a szabadság és a rum frigyéből származó torzszülöttnek. Csak azt mondom, ami minden tárgyilagos megfigyelő szemében nyilvánvaló, amikor megismétlem: csodával határos lenne, ha a szóban forgó holmi egy hétnél tovább maradt volna felfedezetlenül bármely Párizs környéki bozótban.

- Van azonban más ok is, ami azt a gyanút kelti bennem, hogy Marie holmiját azért helyezték a bozótba, hogy eltereljék a figyelmet a bűntett valódi színhelyéről. Először is, hadd emlékeztesselek a holmi felfedezésének dátumára. Vesd egybe e dátumot az 5. számú újságkivágás megjelenésének dátumával. Láthatod, hogy a felfedezés közvetlenül azután történt, hogy az esti lapot bizonyos közlésekkel kezdték ostromolni. Bár különböző - és látszólag különféle forrásokból származó - közlésekről van szó, abban megegyeznek, hogy a bűncselekményt valamilyen bandának tulajdonítják, a bűntett elkövetésének színhelyeként pedig a Barrière du Roule-t jelölik meg. Persze nem úgy áll a dolog, hogy a kisfiúk e közlések alapján - vagy a közlések felkeltette közfigyelem eredményeképpen - találtak rá az említett holmira; de alapos a gyanú, hogy a kisfiúk azért nem bukkantak rá már előbb a holmira, mert az említett közlések elküldése előtt még nem is volt a bozótban. E közléseknek az elkövetett rémtettben bűnös szerzői csak a közlések keltekor vagy röviddel azok kelte előtt helyezték el a tárgyakat a bozótban.

- Különös egy bozót ez különben - folytatta Dupin. - Nagyon-nagyon különös. Szokatlanul sűrű. A természet alkotta növényfalak között három furcsa kődarab: amolyan székféle, támlával, lábzsámollyal. És ez az igen művészi elrendezésű bozót ott van Madame Deluc házának tőszomszédságában, alig néhány kőhajításnyira; s tudjuk, hogy a Deluc fiúk napról napra ugyancsak alaposan átkutatják a környező bokrokat, mert szasszafrászkérget keresnek. Könnyelműség lenne-e fogadni - akár ezerszeres téttel! -, hogy nem múlt el egyetlenegy nap sem anélkül, hogy legalább az egyik fiú el ne időzött volna egy kicsit abban az árnyas lugasban, s el ne üldögélt volna egy darabig azon a természet alkotta trónuson? Aki nem merne megkockáztatni egy ilyen fogadást, az vagy sosem volt gyerek, vagy már elfelejtette, milyenek a gyerekek. Ismétlem: nagyon nehéz elgondolni, hogyan maradhatott egy-két napnál tovább abban a bozótban a holmi, úgy, hogy ne fedezték volna föl. Így hát, a Soleil dogmatikus tudatlansága vagy tudni nem akarása ellenére, alapos a gyanú, hogy a holmit meglehetősen későn helyezte valaki oda, ahol aztán a kisfiúk rábukkantak.

- De van az említetteknél nyomósabb okom is arra a gyanúmra, hogy a szóban forgó tárgyakat később tette oda valaki. Fölhívom a figyelmedet a tárgyak rendkívül mesterkélt elhelyezésére. A felső kövön a fehér alsószoknya, a második kövön selyemkendő. Szanaszét a földön: napernyő, kesztyű s egy zsebkendő, rajta Marie Rogêt neve. Pontosan, ahogyan egy nem valami éles eszű ember a természetes elrendezést elképzeli. Mert hát ez az elrendezés a legkevésbé sem igazán természetes. Inkább volnék hajlandó elhinni a dolgot, ha valamennyi holmi összetaposva heverne a földön. Ebben a nagyon szűk kis lugasban aligha lett volna lehetséges, hogy az alsószoknya meg a kendő ott marad a kövön; hiszen mozgó, dulakodó emberek egész biztosan lesodorják. "A talajt letaposott állapotban találták, a bokrok összetörve - írja a lap -: mindenütt viaskodás, dulakodás jelei." S íme, ennek ellenére, az alsószoknyát meg a kendőt úgy találták meg a Deluc fiúk, mint kereskedésben a polcon! "A bokrok eltépte ruharész mintegy három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú - írja a továbbiakban az újság. - Az egyik darab a ruha szegélye (ez már foltozott volt)... Leszakított csíknak látszottak." Itt a Soleil, nyilván önkéntelenül, egy igen gyanús mozzanatot írt le. Az ismertetett darabok valóban "leszakított" csíkok benyomását keltik; csakhogy szándékosan és kézzel leszakított ruhafoszlányok benyomását! Ritka véletlen volna, ha valami tüske vagy tövis oly módon szakítana el egy ruhadarabot, mint ebben az esetben történt! Az ilyen kelme természetéből adódván, a beleakadt tüske vagy szög derékszögben szakítja el az anyagot, két hosszanti, egymással derékszöget alkotó szakadás keletkezik, s a kettő a tüske vagy szög behatolásának pontjában találkozik; de a ruhadarabot nem lehet egyszerűen "elszakadt"-nak minősíteni. Nem gondoltuk egyébként annak egy percig sem, se te, se én. Ha ilyen anyagból le akarnak szakítani egy darabot, majdnem minden esetben két - egymással ellentétes irányú - különböző erő szükséges. Egyetlenegy erő csak akkor elegendő, ha az anyagnak két széle van, ha például egy zsebkendőből akarnak leszakítani egy darabot. A jelen esetben azonban ruháról van szó, s ennek csak egy széle van. Valóságos csoda lenne, ha a közepéből (tehát nem a széléről) szakítanának ki egy darabot holmi tüskék (vagy kivált egyetlen tüske). De még ha van is az anyagnak széle, két tüske közreműködésére van szükség; az egyik ebbe, a másik abba az irányba szakítja az anyagot. Feltéve, hogy a ruha szélén nincs szegély. Mert ha van, akkor az egész a lehetetlenséggel határos. Amint látjuk, elég sok súlyos érv szól az ellen, hogy azokat a bizonyos ruhafoszlányokat "tüskék" "szakították le", és a tetejébe még azt akarják elhitetni velünk, hogy nem is egy, hanem több ruhadarab szakadt el ilyen módon! "Az egyik darab - írja az újság - a ruha szegélye." A másik - a lap szerint - "a szoknyából került ki", vagyis eszerint ezt a részt a tüskék a ruha közepéből, tehát nem is a széléről szakították volna ki! Azt hiszem, megbocsátható, ha valaki már ezeket a dolgokat sem hiszi el. S én mégis azt mondom, hogy ezeknek a hihetetlen részleteknek a halmaza is kevésbé alapos okot szolgáltat a gyanúra, mint az a megdöbbentő körülmény, hogy a szóban forgó ruhadarabokat gyilkosok hagyták a bozótban - gyilkosok, akik eléggé óvatosak voltak ahhoz, hogy magát a holttestet eltávolítsák onnan. Ha azonban most azt hiszed, mindenáron tagadni akarom, hogy a bűntett a bozótban történt, akkor rosszul értettél. Lehetséges, hogy ott történt valami, s még inkább lehetséges, hogy Madame Deluc vendéglőjében. De ennek nincs nagy jelentősége. Végeredményben mi nem a gyilkosság színhelyére vagyunk kíváncsiak, hanem a gyilkosokat akarjuk előkeríteni. Annak ellenére, hogy igen részletesen adtam elő, amit most elmondtam, mindezt csak azért mondtam el, hogy - először is - megmutassam, milyen ostobák a Soleil határozott és ellentmondást nem tűrő állításai, másodszor (és főként) pedig azért, hogy a lehető legtermészetesebb módon tudjunk továbbhaladni annak a kérdésnek a felderítése útján, hogy vajon a gyilkosság holmi banda műve volt-e, vagy sem.

- Csak éppen érinteni kívánom azokat a felháborító részleteket, amelyeket az orvos adott elő a vizsgálat során. Csupán annyit akarok mondani, hogy a gonosztevők számáról nyilvánosságra hozott következtetéseit Párizs valamennyi anatómusa joggal találja nevetségesnek, nem helytállónak és merőben alaptalannak. Nem mintha nem történhetett volna úgy a dolog, ahogy az orvos állítja, de hát egyszerűen nincs alapja a következtetésének. S vajon valóban nem volt-e sokkal nyomósabb oka másfajta következtetésekre?

- Gondolkozzunk el most egy kissé a "dulakodás jelein" - folytatta Dupin -, s hadd tegyem föl a kérdést: ugyan mit bizonyítanak állítólag ezek a nyomok? Egy banda közreműködését. De hát nem azt mutatják inkább ezek a nyomok, hogy ilyen banda - nem létezett? Mert ugyan miféle dulakodás folyhatott egy gyenge és védtelen nő és a képzeletbeli útonálló banda tagjai között? Méghozzá olyan heves és tartós dulakodás, ami ilyen nyomokat hagyott volna szerteszét... Néhány izmos karú fickó durván - és szó nélkül - megragadja azt a lányt, és vége, nincs tovább. Az áldozat teljesen ki van szolgáltatva nekik, nem tanúsíthat semmiféle ellenállást. Hadd tegyem hozzá: azok az érvek, amelyek szerint a gyilkosságot nem a bozótban követték el, főként akkor nyomnak a latban, ha úgy értendők, hogy a gyilkosságot többen követték el, tehát nem egy személy a tettes. Ilyen mély nyomok azonban csak akkor maradhattak volna, ha csak egy tettes van, mert csak ebben az esetben képzelhető el heves és tartós dulakodás.

- Továbbmegyek. Már említettem, milyen gyanús az a körülmény, hogy a szóban forgó ruhadarabokat egyáltalán ott hagyták abban a bozótban, ahol azután a gyerekek rájuk találtak. Szinte lehetetlennek tetszik, hogy a bűnösség ilyen bizonyítékait véletlenül hagyják hátra. A kellő lélekjelenlét a holttest eltávolítására, úgy látszik, megvolt; a holttestnél is pozitívabb bizonyítékot azonban - hiszen az arcvonásokat az oszlás hamar eltüntetheti -, mondom, a holttestnél is kétségbevonhatatlanabb bizonyítékot ott hagyják a bűntény színhelyén, hogy mindenki láthassa! A zsebkendőre utalok, a halott nevével. Ha ez véletlen figyelmetlenség, akkor ezt a figyelmetlenséget nem banda követte el. Ez csakis egy ember figyelmetlensége lehet. Lássuk csak. Az az ember gyilkolt. Egyedül van - egyedül az áldozat szellemével. Elborzad a mozdulatlanul előtte heverő holttest láttán. Elmúlt a szenvedély kiváltotta düh, és szívében bőséges helye van már a tettétől való természetes iszonyodásnak. Nincs benne semmi abból az önbizalomból, amit több ember jelenléte elkerülhetetlenül fakaszt. Egyedül van a halottal. Reszket. Megrémül. Valamit tennie kell a hullával. Elviszi hát a folyóhoz; de a bűncselekmény egyéb bizonyítékait ott hagyja a tett színhelyén; mert nehéz, sőt talán lehetetlen mindent egyszerre elhurcolni, s később, ugyebár, könnyebb lesz visszamenni azért, ami ott maradt. De a vízhez vezető fáradságos út közben megkettőződik a tettes félelme. Útján végigkísérik a körülötte zajló élet hangjai. Lépteket hall - vagy vél hallani. Nem is egyszer. Tízszer is. Még a nagyváros távoli fényei is fokozzák rémületét. De végül, hosszú és gyakori, gyötrelmes megszakításokkal, elér a folyópartra, és megszabadul szörnyű terhétől - esetleg egy csónak segítségével. De most már... most már nincs az a kincs a világon, s nincs az a mégoly szörnyű veszedelem sem, aminek kedvéért vagy amitől rettegve a magányos gyilkos hajlandó lenne megtenni a bozóthoz és hátborzongató emlékeihez vezető fáradságos és veszedelmes utat. Nem megy vissza, bármily súlyos következményekkel kell is számolnia. Egyetlen gondolat sarkallja most: menekülni, minél gyorsabban. Örökre hátat fordít azoknak a szörnyű bokroknak, és menekül, mint vihar elől védett helyre a vándor.

- Hogyan viselkedik azonban hasonló helyzetben egy banda? Maga az a körülmény, hogy többen vannak, önbizalmat olt minden tagjába, ha ugyan a cégéres gazemberek valaha is híjával vannak az önbizalomnak; márpedig az efféle bandák csakis cégéres gazemberekből állnak. Többen vannak, tehát nem támad zavart kapkodást okozó, esztelen rémület, amilyen az imént elmondottak szerint a magányos bűnözőt valósággal megbénítja. Ha a banda egy, két vagy akár három tagjának figyelmét elkerüli valami, a negyedik bizonyosan helyrehozza a mulasztást. Ha banda követi el a bűncselekményt, hát semmit sem hagy ott; többen vannak, tehát mindent magukkal vihetnek. Így hát nem is lett volna szükségük rá, hogy visszatérjenek a tett színhelyére.

- Nézzük most azt a passzust, amely szerint, amikor megtalálták a holttestet, azt észlelték, hogy a "ruha alja, mintegy harminc centiméter szélességben, egészen a derékig fölhasadt, de a szakadt rész is megvolt: háromszor körülcsavarták a lány derekán, és hátul összecsomózták". Ezt nyilván azért cselekedték, hogy valamiféle fogó segítségével hurcolhassák a hullát. De ha többen vannak, ugyan minek a fogó? Három vagy négy ember a testet a legkönnyebben és a lehető legbiztonságosabban a végtagoknál ragadhatja meg. Ez a fogó az egyedülálló bűnöző segédeszköze; s itt mindjárt hadd olvassam tovább: "A bozót és a folyó között a földre döntve minden kerítés, a talajon pedig minden bizonnyal valami súlyos tárgyat vonszolhattak végig." Ha többen vannak, nem töltik feleslegesen kerítésdöntéssel az időt, hiszen akkor a hullát egy pillanat alatt könnyedén átemelhetik a kerítésen. Ha többen vannak, vajon vonszolják-e a holttestet, hogy feltűnő nyomok maradjanak utánuk? Nyilván nem.

- Hadd utaljak itt - folytatta Dupin - a Commerciel egyik megállapítására, amelyet bizonyos vonatkozásban már kommentáltam. Azt írja a lap: "A szerencsétlen nő alsószoknyájának két láb hosszú és egy láb széles darabját kihasították, s a lány álla alá kötözve, a tarkóján összecsomózták, valószínűleg azért, hogy ne kiálthasson segítségért. Ezt olyan fickók követték el, akik nem használnak zsebkendőt."

- Mint már előbb is mondottam, vérbeli gazfickó sosem megy el hazulról zsebkendő nélkül. De most nem ezt akarom hangsúlyozni. Ezt a kötést nem zsebkendő hiányában és nem is a Commerciel megjelölte célra alkalmazták - ezt világosan bizonyítja a bozótban hagyott zsebkendő; nem a segélykiáltások elfojtására folyamodtak tehát ehhez az eszközhöz, hiszen annak a célnak az imént említett zsebkendő sokkal jobban megfelelt volna. A vizsgálati anyagban azt olvassuk, hogy ezt az alsószoknyadarabot a nyak köré tekerték, meglehetősen lazán, de azért jó erősen összecsomózva. E szavak némiképp homályosak ugyan, de annyi bizonyos, hogy lényegesen eltérnek a Commerciel megállapításaitól. Másfél láb széles csíkról van szó; bár muszlinból készült, ha hosszában összehajtogatják vagy összesodorják, jó erős kötelék. S valóban ilyen összesodort állapotban találták meg. Íme, a következtetésem: a magányos gyilkos egy darabig a derék körül kötött csomónál fogva hurcolta a hullát (akár a bozótból, akár máshonnan, mindegy); azután ráeszmélt, hogy ekkora súly ilyen módszerrel való cipelése meghaladja az erejét. Elhatározta tehát, hogy vonszolni fogja a holttestet - egyébként a vizsgálat is kiderítette, hogy a hullát valóban a földön vonszolták. A gyilkosnak valami kötélfélét kellett tehát a test egyik végére erősítenie. A nyak látszott a legalkalmasabb helynek, mert akkor a fej nem engedi lecsúszni a kötelet. A gyilkosnak kétségtelenül a derék körüli ruhadarabokra irányult a figyelme. Felhasználta volna mind, de hát már a test köré tekerte volt; aztán zavarta az a bizonyos csomó is, no meg ezek a darabok nem szakadtak le a ruháról. Úgyhogy könnyebb volt újabb csíkot kihasítania - ezúttal az alsószoknyából. A gyilkos le is tépte ezt a csíkot, a nyak köré tekerte, s így vonszolta áldozatát a folyóparthoz. Erre a kötelékre csak bajlódás és késedelem árán lehetett szert tenni; ráadásul nem is felelt meg tökéletesen a célnak; egyáltalán azért kerülhetett sor az alkalmazására, mert akkor vált szükségessé, amikor zsebkendő már nem állt rendelkezésre - vagyis, elképzelésünk szerint, amikor a gyilkos már elhagyta a bozótot (vagy a tett egyéb színhelyét), tehát a bozót és a folyópart közötti úton.

- Azt mondhatnád mármost - folytatta barátom -, hogy Madame Deluc vallomása mégis arra mutat: igenis tartózkodott valamiféle banda a bozót közelében a gyilkosság időpontjában vagy legalábbis körülbelül abban az időszakban. Ezt elismerem. Sőt: szerintem legalább egy tucat olyan banda tartózkodott a Barrière du Roule környékén a tragédia időpontjában vagy körülbelül abban az időszakban - mondom, legalább egy tucat olyan banda, amelyre ráillik Madame Deluc leírása. De az a banda, amely kihívta Madame Deluc éles ellenszenvét, továbbá némileg elkésett és rendkívül kétes értékű tanúvallomását, az egyetlen olyan társaság, amelynek tagjairól e becsületes és kínosan pontos öreg hölgy azt állítja, hogy felzabálták a süteményeit, és benyakalták a sörét, de azzal már nem fáradtak, hogy kifizessék a számlát. Talán itt van a kutya eltemetve...

- Nézzük csak Madame Deluc vallomásának pontos szövegét: "Semmirekellők bandája jelent meg a vendéglőben; zajosan viselkedtek, ettek-ittak, de fizetni nem fizettek, aztán elmentek ugyanazon az úton, amelyen a fiatalember és a lány; alkonyattájban tértek vissza a vendéglőbe, aztán úgy keltek át a folyón, mint akiknek igen sietős a dolguk."

- Nos, ezt a sietséget Madame Deluc valószínűleg azért látta olyan nagynak, mert búsan és sóvárogva gondolt vissza megdézsmált sör- és pereckészletére, és talán még az a halvány reménység is megfordult a fejében, hogy esetleg mégis kap majd némi kártérítést a sörért és perecért. Mert különben vajon miért hangsúlyozta volna, hogy alkonyattájban a vendégek siettek? Igazán nem meglepő, hogy egy himpellérbanda sietősen távozik, amikor széles folyón kell átkelnie kis csónakokban, amikor zivatar van készülőben, és amikor közeleg az éjszaka.

Azt mondom: közeleg; mert még nem érkezett el. E "semmirekellők" illetlen sietsége még csak alkonyattájban szúrt szemet a derék hölgynek. De a tanúvallomás további részéből arról értesülünk, hogy Madame Deluc és elsőszülött fia "női sikolyokat hallott a vendéglő közelében". Nézzük, milyen szavakkal utal Madame Deluc e sikolyok időpontjára. Azt mondja: "Nem sokkal sötétedés után." De hát "nem sokkal sötétedés után" azt jelenti, hogy legalábbis sötét volt már; alkonyattájban pedig azt jelenti: még napvilágnál. Nyilvánvaló tehát, hogy a banda még az előtt távozott a Barrière de Roule-ból, hogy Madame Deluc a sikolyokat hallotta. S jóllehet a vizsgálati anyagban az említett kifejezéseket ("alkonyattájban", illetve "nem sokkal sötétedés után") ugyanúgy megkülönböztetik, mint ahogyan én most, a veled folytatott beszélgetésben teszem, erre az igazán feltűnő időbeli eltérésre eddig még egyetlen újságíró és egyetlen fogdmeg sem eszmélt rá!

- Engedd meg, hogy még egy utolsó érvet hozzak fel, amely valamiféle banda tettessége ellen szól. Nézetem szerint azonban ez az érv döntő. Tetemes jutalmat tűztek ki, s teljes bűnbocsánatot ígértek annak az esetleges bűntársnak, aki a többi tettes ellen vallana; teljességgel elképzelhetetlen, hogy az ilyen elvetemült martalócok bandájának legalább az egyik tagja már régen el ne árulta volna cimboráit. Nem is arról van legfőképpen szó, hogy az ilyen bandák minden egyes tagja mohón kapna a jutalmon, vagy minden alkalmat megragadna, hogy ép bőrrel meneküljön; elsősorban arról van szó, hogy mindegyik bandita attól retteg, hogy a másik elárulja. Így hát lelkesen és a lehető legsürgősebben árulja el cinkosait, mert fél, hogy különben őt árulják el. A titok eddig nem lepleződött le, s ez a legjobb bizonyíték, hogy valóban titokról van szó. Ennek a rémtettnek minden borzalmát, magán a Jóistenen kívül, csak egy - vagy legfeljebb két - élő ember ismeri.

- Foglaljuk össze mármost hosszú elemzésünk sovány, de biztos eredményeit. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Madame Deluc vendéglőjében történt valami végzetes dolog, vagy pedig a Barrière du Roule-beli bozótban követett el gyilkosságot Marie Rogêt szeretője vagy legalábbis bizalmasa, akinek kilétét egyelőre még homály fedi. Ennek a férfinak az ismertetőjele: a sötét arcbőr. Ez meg a holttest köré csavart kötelék, továbbá a matrózkötés a kalapszalagon - mind tengerészre utal. Marie Rogêt szerette a vidám szórakozást, de nem volt züllöttnek mondható; a férfi, akivel jóban volt, ezek szerint valószínűleg nem holmi jöttment matróz. Ezt a feltevést alátámasztják az újságoknak küldött, jó stílusban fogalmazott levelek is. A lány első szökésének körülményei, amelyekről a Mercure emlékezik meg, valószínűsítik, hogy a szóban forgó tengerész azonos azzal a tengerésztiszttel, akiről tudják, hogy a szerencsétlen nőt a bűn útjára csábította.

- Igen jól beleillik ebbe a képbe, hogy a sötét arcbőrű férfiú mindmáig nem került elő. Hadd jegyezzem meg, hogy feltűnően sötét arcbőrű férfiról van szó, hiszen ez az egyetlen olyan ismertetőjel, amelyet Valence is, Madame Deluc is megemlített. De hát miért nem került meg ez a férfiú? Talán meggyilkolta a banda? Ha igen, akkor miért csak a megölt leány nyomait fedezték föl? Ha a férfit is megölték, akkor kézenfekvő a feltevés, hogy a két gyilkosság színhelye azonos. Hol van hát a férfi holtteste? A gyilkosok a két hullától bizonyára azonos módon szabadultak volna meg. "Jól van - mondhatná valaki -, ez a férfi egész bizonyosan él; de valószínűleg azért nem ad életjelt magáról, mert attól fél, hogy igaztalanul vádolják majd Marie Rogêt meggyilkolásával." Most már valóban foglalkozhatna ez az ember ilyen gondolatokkal, mert hiszen néhányan azt vallották, hogy látták őt Marie-val. De az efféle feltevés semmiképpen sem vonatkozhat a gyilkosságot közvetlenül követő időszakra. Hiszen a gyilkosságban ártatlan ember első gondolata, hogy jelentést tesz a gaztettről, és segít a gonosztevők kézre kerítésében! Ezt diktálja a józan ész is. A sötét arcbőrű férfit látták Marie-val. Nyitott kompon, együtt keltek át a Szajnán. Még a féleszű is tudja, hogy ilyenkor egyetlen biztos mód van önmaga tisztázására, s ez az, hogy bejelenti a rendőrségen, hogy gyilkosság nyomára jutott. Semmiképpen sem lehetséges, hogy az a bizonyos sötét arcbőrű férfi azon a végzetes vasárnap estén nemcsak hogy nem követett el semmit, hanem még csak nem is tudott arról, hogy egyáltalán történt valami bűncselekmény. Pedig csakis ilyen körülmények között volna elképzelhető, hogy - ha életben van - nem tesz följelentést.

- Milyen eszközök állnak mármost rendelkezésünkre, hogy kiderítsük az igazságot? - tette fel a kérdést Dupin. - Erre azt kell válaszolnom, hogy minél jobban előrehaladunk a vizsgálatban, annál jobban szaporodnak és annál határozottabb formát öltenek majd az eszközeink. A lehető legalaposabban meg kell vizsgálnunk Marie első szökésének körülményeit. Meg kell ismerkednünk a "tengerésztiszt" múltjával és jelenével, meg kell tudnunk, hol volt, mit csinált a gyilkosság időpontjában. Gondosan össze kell hasonlítanunk egymással a leveleket, amelyeket az esti lap kapott, és amelyek mindegyike valami bandát vádol a bűntett elkövetésével. Ha ez megtörtént, össze kell hasonlítanunk ezeket a leveleket, mind a stílus, mind a kézírás szempontjából, azokkal a közlésekkel, amelyek a reggeli laphoz futottak be, s amelyek írói (vagy írója) oly nagyon kardoskodtak Beauvais bűnössége mellett. S ha mindezzel végeztünk, akkor össze kell hasonlítanunk mindezeket a leveleket a tengerésztiszt fellelhető leveleivel, írásaival. Madame Deluc és fiai, továbbá Valence omnibuszkocsis ismételt kihallgatása útján igyekezzünk minél többet megtudni "a sötét arcbőrű férfi" külsejéről, viselkedéséről. Ügyesen föltett kérdések révén minden bizonnyal kapunk majd valami információt ilyen vagy más vonatkozásban ezektől a személyektől, esetleg olyan információt, amelynek ezek az emberek eddig nem is ébredtek rá a jelentőségére, holott már régen a birtokában vannak. Aztán keressük meg azt a csónakot, amelyet június 23-án, hétfőn reggel talált meg az a csónakos, s amelyet az illetékes hivatalnok tudta nélkül - s kormányától megfosztva - vittek el, mégpedig a holttest felfedezését megelőzően. Kellő körültekintéssel és kitartással a nyomára fogunk jutni ennek a csónaknak; nemcsak az a csónakos lesz a segítségünkre az azonosításban, aki akkor megtalálta, mert hiszen megvan a csónak kormánya is. Valaki, akinek nincs semmi titkolnivalója, nem hagyja ott csak úgy, ebek harmincadjára, egy vitorlás kormányát. S hadd jegyezzek itt meg valamit közbevetőleg. Semmiféle értesítés vagy tudósítás nem jelent meg ennek a csónaknak a megtalálásáról. Teljes csendben, hírverés nélkül vitték el onnan. De vajon honnan tudhatta már kedden kora reggel a csónak tulajdonosa vagy használója, hogy hol van az a hétfőn megtalált jármű, ha nincs közvetlen kapcsolata a tengerészettel, állandó és személyes kapcsolata, aminek révén tudomása van a látszólag jelentéktelen kis mozzanatokról, helyi jelentőségű, apró kis hírekről is?

Amikor arról beszéltem, hogy a magányos gyilkos a folyóparthoz vonszolta terhét, utaltam arra is, hogy azután valószínűleg csónakot vett igénybe. Nos, rendelkezünk olyan értesüléssel, hogy Marie Rogêt holttestét csónakról dobták a folyóba. Ez egészen természetes. A gyilkos nem bízhatta a hullát a sekély, partmenti vizekre. Az áldozat hátán és vállán található sajátos nyomok egy csónak fenékbordázatától származnak. Semmiféle súlyt vagy nehezéket nem erősítettek a testre: ez is a csónakteóriát támasztja alá. Ha a partról dobják a folyóba a hullát, bizonyára kötöznek rá valami nehezéket. Ez utóbbi hiányát csak azzal magyarázhatjuk, hogy a gyilkos megfeledkezett erről az óvintézkedésről, mielőtt a csónakot ellökte a parttól. Amikor azután vízbe dobta a holttestet, bizonyára észrevette mulasztását, de pótolni akkor már nem tudta. Gondolom, minden kockázatot inkább vállalt, mint hogy visszatérjen arra az elátkozott partra. Amikor megszabadult szörnyű terhétől, nyilván sietett vissza a városba. Valami néptelen rakparton szállhatott ki a csónakból. Vajon odakötözte-e a ladikot a parthoz? Ahhoz nyilván túlságosan sietett. Mi több, ha odakötözi, csak bizonyítékot szolgáltat önmaga ellen. Érthető a gondolata, hogy mindentől szabadulnia kell, ami kapcsolatban van gaztettével. Nemcsak ő maga menekül tehát a rakpartról, de már a csónakot sem akarja otthagyni! Hadd sodorja hát a ladikot az ár! Spekuláljunk csak tovább. Másnap reggel kimondhatatlanul megrémül a nyomorult, amikor észreveszi, hogy a csónakot megtalálták, és olyan helyen kötötték ki, ahol ő naponta megfordul - talán éppen ott, ahol beosztásánál fogva huzamosabban tartózkodni kénytelen. Este aztán elkötözi onnét a csónakot, de a kormány felől nem mer érdeklődni. Nos: hol ez a kormány nélküli csónak? Felfedezése jelenleg egyik elsődleges célunk. Mihelyt ezt a csónakot megtaláljuk, felvirrad számunkra a siker hajnala. E csónak annak az embernek a nyomára vezet majd bennünket (mégpedig olyan hamar, hogy magunk is meglepődünk), aki annak a végzetes vasárnapnak éjszakáján igénybe vette. Egyik adat alátámasztja majd a másikat, s a gyilkost meg fogjuk találni!

(Bizonyos okokból, amelyeket említeni nem óhajtunk, de amelyek számos olvasónk előtt nyilvánvalóak, bátorkodunk a nekünk átnyújtott kéziratból elhagyni annak részletezését, hogyan követték azután a Dupin felfedezte - látszólag igen halvány - nyomot. Csupán annyit vélünk tanácsosnak röviden megemlíteni, hogy meglett a kívánt eredmény, s hogy a rendőrfőnök, jóllehet meglehetősen kelletlenül, de azért pontosan teljesítette a Dupinnel kötött egyezség feltételeit. - A szerkesztők.)

Balabán Péter fordítása

 

AZ ELLOPOTT LEVÉL

Nil sapientiae odiosius acumine nimio[46]

Seneca

Párizsban volt (au troisième, 33. rue Dunôt, Faubourg Saint-Germain) az 18.. évben, hogy C. Auguste Dupin barátommal lakásának könyvtárfülkéjében ültünk egy korán sötétedő őszi nap alkonyán. A tajtékpipa és a meditáció kettős élvezetébe merültünk el. Már legalább egy órája egy szót se szóltunk, egyikünk se törte meg a mély csendet, és ha valaki, tárgyilagos szemlélő így lát bennünket, azt hihette volna, hogy elmélyülten és kizárólagosan a szoba levegőjét rontó füstkarikákkal foglalkozunk. Ami engem illet, újra sorra vettem magamban és megvitattam azokat a témákat, amelyekről az est folyamán beszélgettünk, mint például a Morgue utcai gyilkosság és a Marie Rogêt meggyilkolását körülvevő titok. Így tehát nem ért váratlanul, és szinte a dolgok rendjéhez tartozott, mikor a szoba ajtaja kinyílt, és régi ismerősünk, Monsieur G., a párizsi rendőrfőnök lépett be.

Szívélyesen üdvözöltük, mert majdnem annyira mulatságos, mint megvetendő alak volt, és nem láttam már évek óta.

Sötétben ültünk, és Dupin már fölkelt, hogy lámpát gyújtson, de mikor G. előadta, hogy azért keresett föl minket, hogy tanácsunkat kérje, azaz, hogy Dupinnel tárgyaljon valami hivatalos ügyben, amely neki nagy fejfájást okoz, barátom visszaült a helyére, anélkül, hogy lámpát gyújtott volna.

- Ha a kérdésen gondolkozni kell - jegyezte meg Dupin, miközben visszatette az üveget a lámpabél fölé -, célszerűbb sötétben fontolóra vennünk.

- Ez is egyike Dupin úr "fura" nézeteinek - mondta a rendőrfőnök, aki mindent "furá"-nak tartott, ami meghaladta értelmét, és így a fura dolgok valóságos légiója vette körül.

- Bizony, bizony! - mormolta Dupin, miközben látogatóját pipával kínálta, és egy kényelmes karosszéket gördített eléje.

- Mi a baj? - kérdeztem én. - Remélem, nem újabb gyilkosság?

- Ó, nem. Semmi ilyesmi. Az eset voltaképpen nagyon egyszerű, és nem kétlem, hogy a rendőrség maga is megbirkózna vele, de azt hiszem, Monsieur Dupin szívesen veszi, ha elmondom az ügy részleteit, mivel olyan rendkívül fura.

- Egyszerű és fura? - kérdezte Dupin.

- Igen, de nem ez a baj. Nagy zavarban vagyunk, éppen, mert olyan egyszerű ügy, és mégsem sikerül a végére járnunk.

- Talán éppen az a baj, hogy túlságosan egyszerű... önök nem látják a fától az erdőt! - mondta barátom.

- Ugyan!... miket nem beszél össze! - felelte a rendőrfőnök, és szívből nevetett.

- Mondom: a rejtély talán egy kissé nagyon is világos! - ismételte Dupin.

- Az isten szerelmére, ki hallott valaha ilyet?

- Egy kissé nagyon is magától értetődő.

- Ha! ha! ha! ha! ha! ho! ho! ho! - látogatónk teli torokból hahotázott. - Dupin, Dupin, megpukkadok!

- De voltaképpen miről is van szó? - kérdeztem én.

- Hát jó, elmondom! - és a rendőrfőnök hosszú, kiadós és elgondolkozó pöffentés kíséretében kényelmesen elhelyezkedett a székben. - Pár szóval elmondom, de előre figyelmeztetem önöket, hogy az ügy szigorúan titkos, és állásommal játszom, ha valaki megtudja, hogy csak egy szót is szóltam róla.

- Halljuk - mondtam én.

- Vagy ne halljuk! - mondta Dupin.

- Hát... a dolog így áll. Igen befolyásos hely (a legmagasabb körökből való!) személyesen adta tudtomra, hogy a királyi lakosztályból egy nagyon fontos iratot elloptak. Azt tudják, hogy ki lopta el, efelől nincs semmi kétség, látták, mikor ellopta. Azt is tudják, hogy az okirat még most is a birtokában van.

- Honnan tudják? - kérdezte Dupin.

- Biztos - felelte a rendőrfőnök. - Az okirat jellegéből, és főképpen abból, hogy még nem támadtak bizonyos következmények, amelyek támadni fognak, ha az okirat kikerül a tolvaj kezéből, jobban mondva, ha arra használja, amire azt végső soron használni szándékszik.

- Lesz szíves egy kissé határozottabban... - vetettem közbe.

- Jó... hát annyit mondhatok még, hogy az írás annak, akinek a kezében van, bizonyos körökben bizonyos hatalmat ad, amely hatalom roppant sokat jelent.

A rendőrfőnök imádta az ilyen diplomatikus fogalmazást.

- Még most sem értem teljesen - szólt Dupin.

- Nem? Hát hallgasson ide. Ha ennek az okiratnak a tartalmát egy harmadik személlyel, akit most nem nevezhetek meg, közölnék, egy igen magas állású személyiség becsületét veszélyeztetné, és ez a tény az okirat birtokosának hatalmat biztosít ama magas személyiség fölött, akinek nyugalmát és becsületét ezáltal veszélyezteti.

- De ez a hatalom - vetettem közbe - attól is függ, tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, ki a tolvaj? Mert ki merészelné...

- A tolvaj: D. miniszter, aki a világon mindenre kapható, akár méltó, akár méltatlan egy férfihoz. Már maga a lopás módja is éppen olyan vakmerő, mint szellemes volt. A kérdéses okiratot - megmondhatom: egy levél! - éppen akkor kapta meg az, akitől ellopták, amikor egyedül volt a királyi lakosztályban. Az illető hölgy még talán nem is futhatta át, amikor belépett a másik magas rangú személyiség, akinek a levélről a világért sem volt szabad tudnia. Hiába igyekezett nagy sietve egy fiókba elrejteni, már késő volt, és így kénytelen volt nyíltan otthagyni az asztalon: a levél címzése volt felül, a tartalma tehát rejtve, s így a belépőnek fel se tűnt. Most nyitott be a szobába D. miniszter. Hiúzszeme rögtön észrevette a levelet, felismerte a kézírást, feltűnt neki a címzett zavara, és kitalálta a hölgy titkát. Miután szokásához híven gyorsan elintézte hivatalos ügyeit, előhúzott egy levelet, amely hasonló volt a kérdéses levélhez. Felbontotta, olvasást színlelt, s azután a másik mellé tette. Egy negyedóra hosszat újra hivatalos ügyekről beszélt, azután, amikor elbúcsúzott, elvette az asztalról a másikat, amelyhez semmi joga sem volt. Jogos tulajdonosa látta, hogy mi történik, de nem mert szólni, hiszen ott volt mellette a harmadik személy, aki előtt a levél tartalmának titokban kellett maradnia. A miniszter ellebegett - és otthagyta az asztalon a saját jelentéktelen levelét.

- Íme, itt a pontos felelet a tolvaj hatalmát firtató kérdésre - fordult felém Dupin: - "Tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, ki a tolvaj?"

- Helyes - mondta rá a rendőrfőnök. - A szóban forgó hatalmat már hónapok óta ki is használják nagyon veszedelmes politikai célokra. A hölgy, akitől ellopták a levelet, napról napra érzékenyebben tapasztalja, hogy okvetlenül vissza kell kapnia levelét. Mivel nyíltan persze nem lehet fellépni, végső kétségbeesésében engem bízott meg az üggyel.

Dupin örvénylő füstfelleget fújt a magasba.

- Keresve sem találhatott volna megfelelőbb, élesebb elméjű és rátermettebb embert!

- Maga hízelgő - szerénykedett a rendőrfőnök -, habár nem lehetetlen, hogy ilyesfajta véleményt táplálnak rólam.

- Abból, amit hallottam - mondtam én -, világos, hogy a levél még a miniszter birtokában van, és inkább a levél birtoklása, mint felhasználása biztosítja azt a rendkívüli hatalmat a tolvajnak. Amint felhasználja a levelet, megszűnik a hatalom is.

- Ez igaz - mondta G. -, s ebből a meggyőződésből indultam ki én magam is. Első, legfontosabb dolgom volt, hogy átkutassam a miniszter házát, de nagyon kellett vigyázni, hogy a miniszternek sejtelme se legyen róla. Ezenkívül több oldalról figyelmeztettek, hogy milyen veszedelemnek teszem ki magam, ha gyanút fog.

- A párizsi rendőrség gyakran végzett ilyen munkát - szóltam közbe -, ön bizonyára nagyon járatos a házkutatásban.

- Ó, igen, ezért bíztam is a sikerben. Előnyömre szolgált a miniszternek az a jó szokása is, hogy igen gyakran marad ki egész éjszakára, cselédsége sem valami nagy: az inasok messze alszanak uruk szobájától, és nápolyiak lévén, könnyen lerészegednek. Önök tisztában vannak vele, hogy vannak olyan kulcsaim, amelyekkel kinyithatom Párizs bármelyik lakását. Három hónap óta alig telt el egy éjszaka, hogy ne tartottam volna házkutatást D. házában. Becsület kérdése, hogy jól végezzem a rám bízott feladatot, és szó, ami szó (de ez maradjon köztünk), óriási a kitűzött jutalom is! Kutattam, kerestem, amíg meg nem győződtem róla, hogy a tolvaj még nálam is ravaszabb. Pedig dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy minden sarkot, a ház minden zegét-zugát, ahova csak elrejthette a papirost, a leggondosabban átkutattam.

- De nem történhetett-e meg - vetettem fel -, hogy, bár a levél, ami bizonyos, még mindig a miniszter birtokában van, valahol házon kívül rejtette el?

- Nehezen hinném - szólt közbe Dupin. - Az udvar mostani különleges viszonyai, és főképpen azok a cselszövények, amelyekben D. tudvalevően nyakig van, szükségessé teszik, hogy a levelet rögtön bemutathassák, ha így fordul a kocka. Ez majdnem olyan fontos, mint magának a levélnek a birtoklása.

- Hogy rögtön bemutathassák? - kérdeztem én.

- Azaz, hogy rögtön megsemmisíthessék - felelte rá Dupin.

- Akkor tehát - mondtam megint én -, a levél biztosan odahaza van, hiszen nem valószínű, hogy a miniszter mindig magával hordja.

- Nem: erről magam is meggyőződtem - erősítette meg a rendőrfőnök. - Embereim, mintha útonállók lettek volna, már kétszer megtámadták, és személyes felügyeletem alatt megmotozták. Mégpedig alaposan.

- Ettől megkímélhette volna magát - mondta Dupin. - D. bizonyára nem bolond, és számított efféle orvtámadásokra.

- Nem, nem teljesen bolond - fölényeskedett G. - De költő, akit csak egy hajszál választ el a bolondtól.

- Ez igaz - mondta kedélyesen Dupin, miután elgondolkozva bodor füstfelhőt fújt tajtékpipájából -, bár az én ifjúságomat is terheli néhány kínrím.

- Nem részletezhetné, hogyan és mint kutatott? - fordultam a rendőrfőnökhöz.

- Nem kíméltük sem az időt, sem a fáradságot, és mindenütt kutattunk, mondom: mindenütt. Nagy tapasztalatom van ezen a téren. Átfürkésztem az egész házat, keresztül-kasul kutattam minden szobát, mégpedig olyan alaposan, hogy minden egyes szobának egy-egy hetet, azaz hét éjszakát szenteltünk. Mindnek először a bútorzatát vizsgáltuk át. Kinyitottunk, kihúztunk minden lehetséges fiókot; azt hiszem, tudják önök is, hogy a kellően gyakorlott rendőrügynök számára nincs titkos fiók. Tökfilkó az, akinek figyelmét ilyen kutatásoknál holmi "titkos" fiók elkerüli. A dolog olyan egyszerű! Minden szekrény adott térfogatot, meghatározott területet jelent. Nekünk pontos módszerünk van erre. Egy milliméter terület sem menekülhet meg a kutatás alól. Miután átvizsgáltuk a szekrényeket, következtek a székek. Ha kárpitosmunka volt, nekiestünk azokkal a finom, hosszú tűkkel, amelyeket már maga is látott nálunk. Az asztalok tetejét leemeltük.

- Ugyan minek?

- Nagyon gyakran előfordul, hogy ha valaki el akar dugni valamit, leemeli az asztal lapját, vagy más hasonló elmozdítható felületet, az asztal lábát kivájja, az üregbe rejti el az illető tárgyat, és visszateszi helyére a lapot. Sokszor használják fel így az ágyfejet is.

- És az ilyen üregeket nem lehet kikopogni? - kérdeztem.

- Semmiképpen, ha az elrejtett tárgyat gyapotba pólyázzák, és így elfojtják az üregek hangját. De mindettől eltekintve a mi esetünkben teljesen zajtalanul kellett dolgozni.

- De hiszen nem mozdíthattak el, nem szedhettek szét részekre minden bútordarabot, amelyben a levelet gyaníthatták! Egy levelet vékony tekerccsé lehet sodorni. Olyan lesz, mint egy vastagabb kötőtű. Ezt azután igazán nem nehéz elrejteni, tegyük fel, egy székláb feszítőlécébe. Csak nem szedtek szét minden széket?

- Nem. Azt nem! A mi eljárásunk sokkal okosabb és biztosabb. Nagyítóüveggel megvizsgáltuk a ház minden székét, minden lehető és lehetetlen bútordarabot... rendkívüli erejű nagyítóüveggel! Ha valahol friss munkának a nyomára bukkanunk, bizonyára nem kerüli el a figyelmünket. A legkisebb fűrészporszemcse is szemet szúrt volna, mint egy alma. Bármi rendetlenség a ragasztásban, szokatlan rés az eresztékeken - elegendő ok lett volna a gyanakvásra.

- Gondolom, nem felejtették ki a tükröket, átvizsgálták az üveg és a fakeret között, sorra vizsgálták az ágyakat, az ágyneműt, valamennyi függönyt és szőnyeget?

- Természetesen! És amikor a berendezés valamennyi darabját kívül-belül a leggondosabban áttapogattuk, sor került magára a házra. Kis részekre osztottuk felületét, minden egyes részt megszámoztunk, úgy vizsgáltuk végig, és nem hagytunk ki egy négyzethüvelyk területet sem. Még a két szomszéd házat is átkutattuk nagyítóüveggel.

- A szomszéd házakat is? - kiáltottam fel. - Ugyancsak jól megdolgoztak.

- Dolgoztunk, bizony, de amint mondtam, a jutalomdíj óriási... óriási!

- De az utcát, a ház közvetlen környezetét csak nem felejtették ki?

- A kövezet a ház körül égetett tégla. Ezzel könnyű dolgunk volt. Megvizsgáltuk a téglalapok között a mohát. Érintetlen volt.

- És a miniszter iratai, levelezése, könyvtára?

- Hát hogy képzeli, hogy valamit is kihagytunk? A legaprólékosabban végigböngésztünk minden iratcsomót és minden egyes darabot, ami pedig a könyveket illeti, nem elégedtünk meg azzal, hogy kinyissunk minden egyes kötetet, hanem lapról lapra átlapoztuk mindegyiket, és nem értük be azzal, hogy csak megrázzuk az egyes könyveket, mint azt némely rendőrtiszt tenni szokta. A könyvek kötését külön megmértük, hogy milyen vastag, és figyelmesen végigvizsgáltuk nagyítóval. Ha akármilyen kötést is felbontottak volna újabban, azt okvetlenül észre kellett volna vennünk. Öt vagy hat kötetet, amelyek mostanában kerültek ki a könyvkötő műhelyéből, hosszában végigszurkáltunk tűinkkel.

- Na és a szőnyegek alatt a padlót?

- Hát azt is! Azt is! Elmozdítottunk helyéről minden szőnyegdarabocskát, és a padlót is végig-nagyítóüvegeztük.

- És a tapétát?

- Hát persze!

- Benéztek a pincékbe?

- Hogyne!

- Akkor hát - mondtam én - számításuk nem vált be; a levél nincs a házban!

- Félek, hogy igaza van! - mondta búsan a rendőrfőnök. - És most, kedves Dupin, mit tanácsol, mit tegyek?

- Kutassa át újra meg újra a házat.

- Ez teljesen szükségtelen és céltalan - válaszolta G. - Olyan bizonyos, mint ahogy lélegzem, hogy a levél nincs a házban.

- Pedig jobb tanácsot nem adhatok - ismételte Dupin.

- Biztosan megvan önnél a levél pontos leírása?

- Ó, hogyne.

És ezzel a rendőrfőnök zsebéből elővette jegyzőkönyvecskéjét, és hangosan, bő részletességgel felolvasott mindent, ami a levél belsejére és főképpen külalakjára vonatkozik. Miután ezzel is végzett, búcsút vett tőlünk. A jóember olyan leverten távozott, amilyennek soha azelőtt nem láttam.

Körülbelül egy hónap múlva újra bekopogott hozzánk. Úgy fogadtuk, mint első látogatása idején. Megint előkerült a pipa, a szék, és G. egészen közömbös társalgásba kezdett. De én kizökkentettem belőle.

- Nos, Monsieur G., mi van az ellopott levéllel? Ugye, belátta már maga is, hogy nem könnyű dolog a miniszter eszén túljárni?

- Vigye az ördög, úgy látszik, igaza van! Újra átkutattam a házat, amint Dupin úr ajánlotta, de mint előre tudtam, hiábavaló munka volt.

- Mit mondott - szólalt meg Dupin -, mekkora jutalomdíjat tűztek ki?

- Nagyot, roppant nagyot! Ritka bőkezűség! - áradozott G. - A pontos összeget nem akarom megmondani, de egyet mondhatok: ötvenezer frankot adnék én magam is annak, aki megszerezné nekem a levelet. Napról napra növekszik a levél jelentősége, és éppen ezért a jutalmat megkétszerezték. De ha megháromszorozzák is, mégsem tehetek többet, mint amit eddig tettem.

- Én pedig azt hiszem - szólt vontatott hangon Dupin, miközben elgondolkozva pöfékelt tajtékpipájából -, bizony azt hiszem, kedves G.-m, ön nem erőltette meg magát túlságosan, nem tett meg mindent, amit megtehetett volna. Azt ajánlom, hogy feküdjön neki jobban.

- Jobban?... Hogyhogy?

- Azt gondolom... Pöff, pöff!... Nem volna rossz... pöff, pöff! ha valami okos ember véleményét és tanácsát kérné ki a levélre... pöff, pöff, pöff!... vonatkozólag. Emlékszik még a történetre, amelyet Abernethyről mesélnek?

- Fütyülök Abernethyre!

- Fütyülni fütyülhet, de azért hallgassa meg. Ez az Abernethy orvos volt, és egyszer egy zsugori, dúsgazdag ember elhatározta, hogy orvosi tanácsot csikar ki tőle. Mindenféle közömbös dologról kezdett vele beszélgetni magántársaságban, és saját betegségét és baját úgy adta elő, mintha az valamilyen idegenre vonatkoznék. "Ez és ez a baja szegénynek - mondta a zsugori -, mit ajánlana neki, doktor úr?" - "Azt ajánlanám - felelte Abernethy -, hogy ha meg akar gyógyulni, menjen el orvoshoz és kérjen attól tanácsot."

A rendőrfőnök kissé csalódottan felelte:

- Én szívesen fogadok el tanácsot, és még jól meg is fizetem, ötvenezer frankot adok annak, aki ebben a dologban segítségemre van.

- Ha így áll a dolog - válaszolta Dupin, és egy fiókból csekk-könyvet véve elő, Monsieur G. elé tette -, állítsa ki kérem a csekket az összegről, és én odaadom a levelet.

Megdermedtem az ámulattól. A rendőrfőnököt mintha villám sújtotta volna. Néhány percig mozdulatlanul, szótlanul, nyitott szájjal és dülledt szemmel, hitetlenül bámult barátom arcába, azután kissé magához térve tollat vett kezébe, s némi habozás és kábult bámészkodás után a csekket kiállította, aláírta, és az asztal fölött odanyújtotta Dupinnek. Dupin gondosan megvizsgálta, tárcájába tette, majd kinyitva íróasztalát, elővett belőle egy levelet, és átadta a rendőrfőnöknek. A hivatalos férfiú mámoros örömmel nyúlt a levél után, remegve nyitotta fel, egy pillantást vetett a tartalmára, és az ajtó felé rugaszkodva, bukdácsolva, köszönés nélkül zuhant ki a szobából, a házból; egy hang nem sok, annyit sem szólt azóta, hogy Dupin felszólította, töltse ki a csekket.

Amikor elment, Dupin magyarázni kezdett.

- A párizsi rendőrség - mondta - rendkívül ügyes a maga módján. Kitartó, jó szemű, ravasz és gyakorlott mindabban, ami a kötelessége. Amikor G. elmesélte, hogyan kutatta át a miniszter lakását, meg voltam győződve arról, hogy jó és pontos munkát végzett, legalábbis mindazokon a területeken, amelyekre fáradozása kiterjedt.

- Amelyekre fáradozása kiterjedt? - kérdeztem.

- Igen - felelte Dupin -, nemcsak a maguk nemében legjobb módszereket alkalmazta, de tökéletes alapossággal is. Ha a levél a kutatási körükbe esik, a fickók kétségtelenül meg is találják.

Elnevettem magam, de Dupin láthatólag komolyan mondta, amit mondott.

- A módszer, amellyel dolgoztak - folytatta -, a maga nemében nagyon jó, kivitele is kifogástalan volt, a baj éppen csak abban rejlett, hogy nem volt alkalmas erre az esetre és erre az emberre. A legelmésebb és legjobban megalapozott kutatómódszer is amolyan Prokrusztész-ággyá válik a rendőrfőnök kezén, amelybe erőszakkal nyomorítja bele elgondolásait. Mindig ott véti el a dolgot, hogy vagy túlságosan alapos, vagy túlságosan felületes; nem egy iskolás gyerek következetesebben gondolkozik nála. Ismertem egy nyolcéves fiúcskát, akinek jártassága és ügyessége a "páros, páratlan" játékban általános bámulatot keltett. Ez nagyon egyszerű játék; golyóval játsszák. Az egyik játékos a kezében tart bizonyos számú golyócskát, és megkérdezi a másiktól, hogy páros vagy páratlan számú golyó van-e a kezében. Ha a kérdezett kitalálja, ő nyer egy golyót, ha nem találja ki, a kérdező nyer egyet. A nyolcéves fiúcska, akiről beszélek, elnyerte az iskola valamennyi golyóját. Természetesen neki is volt valamilyen módszere; megfigyelte és úgyszólván "mérlegre tette" ellenfelei ravaszságát. Így például, ha ellenfele együgyű fickó, és feléje tartva zárt tenyerét azt kérdezi tőle: "páros vagy páratlan?" - a mi iskolás fiúnk azt feleli: "páratlan", és veszít! De másodszor már nyer, mert így döntött magában: "Ez az együgyű fickó párost tartott a kezében először, és ravaszsága csak annyira terjed, hogy másodszor páratlant markoljon, tehát azt fogom mondani, hogy páratlan." És páratlant mond, és nyer. De ha az ellenfele az előbbinél valamivel okosabb, akkor a nyolcéves így okoskodik: "Ez a fickó megjegyezte, hogy először páratlant mondtam, és ezért első ösztöne az, hogy most, mint az együgyű is tette, párosról egyszerűen páratlanra térjen át, de hirtelen arra eszmél, hogy ez túlságosan egyszerű volna, és ezért a »páros« mellett dönt. Én így hát párost mondok!" - És párost mondva újra nyer. Iskolatársai azt mondják róla, hogy "szerencsés!", de én azt kérdezem tőled, mi hát voltaképpen a módszere?

- Azonosítás. A fiú belegondolja magát ellenfele észjárásába.

- Ez az! - felelte Dupin. - És arra a kérdésemre, hogy a fiúcska miképpen érte el a tökéletes gondolati azonosítást, az én kis barátom a következő válasszal szolgált:

"Ha ki akarom találni, hogy milyen okos vagy milyen ostoba, milyen jó vagy milyen gonosz valaki, vagy mire gondol abban a pillanatban, akkor igyekszem arckifejezésemet, amennyire csak lehet, az ő arckifejezéséhez igazítani, magamra ölteni vonásait, és bevárni, milyen gondolatok támadnak agyamban, milyen érzések szívemben, amelyek egybevágnak a magamra öltött arckifejezéssel." - Ennek az iskolás fiúnak a felelete sokat megmagyaráz abból, amit hazug szóval a Rochefoucauld-k, La Bruyère-ek, Machiavellik és Campanellák "mélység"-ének hív a világ.

- Ha jól értettelek - folytattam a beszélgetést -, mindezzel azt akartad mondani, hogy valaki annál jobban azonosíthatja magát ellenfele gondolatvilágával, érzéseivel, minél pontosabban méri föl képességeit?

- A gyakorlati siker szempontjából valóban ezen áll a dolog! - mondta Dupin. - A rendőrfőnök és fogdmegjei rendszerint azon buknak el, hogy - először is - nem azonosítják magukat azzal, akivel összeakadtak; másodszor pedig, hogy nem mérlegelték kellően (vagy sehogy sem!) annak lelki adottságait. Ők csak a maguk eszmekörében élnek, és ha egy elrejtett tárgy után kell szaglászniuk, csak az jut eszükbe, hogy ott kutassanak, ahova ők rejtették volna. Annyiban igazuk is van, hogy az ő képzeletük, éleselméjűségük hű kifejezője a tömeg gondolkodásának - de ha a csirkefogó ravaszsága más természetű, mint az övék, akkor természetesen túljár az eszükön. Ez mindig megesik velük, ha ellenfelük észjárása felettük áll, de igen gyakran akkor is, ha alattuk marad. Nyomozásuk rendszerében nincs változatosság - és csak ha valamilyen rendkívüli eset vagy jutalom sarkallja őket, bővítik ki, vagy túlozzák el gyakorlatuk rég bevált módszereit, de anélkül, hogy az alapelven változtatnának. Nézzük meg például, hogy D. esetében hogyan módosították, vagy változtatták meg eljárásuk elveit? Hogy valójában mennyit ért és mit jelent az a sok fúrás-faragás, méricskélés, nagyítóüveggel való vizsgálgatás, az épület felületeinek négyzethüvelykre való bontása - micsoda mindez, ha nem pusztán kibővítése a kutatás egy rendszere vagy rendszercsoportja alkalmazásának, melyhez a rendőrfőnök hosszú pályafutása során hozzászokott? Észrevetted-e, milyen biztos volt abban, hogy minden ember, ha el akar rejteni egy levelet, ha nem is egy szék kifúrt lábába, de legalábbis valamilyen titkos üregbe vagy zugba süllyeszti? Ez a "széklábfúró ember" gondolkodása! És észrevetted-e, hogy ilyen körmönfont rejtekhelyekben csak köznapi emberek bíznak meg köznapi alkalmakkor? Ez a fajta úgy gondolkodik, hogy valamit csak így lehet elrejteni, s az elrejtett tárgyat csak így lehet megtalálni. És az, hogy sikerül megtalálni, nem annyira a kutatók éles elméjű ravaszságát, mint inkább gondosságát, kitartó szorgalmát, elszántságát dicséri. Ehhez járulhat az ügy jelentékeny volta, vagy a kitűzött óriási jutalom (a kettő egyet jelent a rendőrség szemében), és a fent említett tulajdonságok és kutatási elvek sohasem mondanak csődöt. Megértheted ebből, hogy ha az ellopott levél a rendőrfőnök kutatási rendszerének határain belül lett volna - másképpen szólva: ha az elrejtés elve azonos lett volna a kutatás elvével -, halálosan biztos, hogy a pontos hivatalnok rábukkan a levélre. De a jóember teljesen hamis nyomon járt, és kudarcának oka az a feltevés, amellyel elámította magát, hogy a miniszter bolond, mert mint költő, jó csengésű névre tett szert. Minden bolond költő, ezt érzi a rendőrfőnök, és egyszerűen a non distributio medii[47] hibáját követi el, amikor arra a következtetésre jut, hogy minden költő bolond.

- De igazán ő a költő? - kérdeztem. - Mert tudtommal ketten vannak testvérek, és mindkettő a betűk embere. A miniszter, úgy emlékszem, tudós könyvet írt a differenciál- és integrálszámításról. Matematikus, és nem költő!

- Tévedsz, barátom, jól ismerem: mind a kettő. És mint költő és matematikus gondolkodott helyesen - mert csak mint matematikus, nem tudott volna egyáltalán gondolkodni, és kiszolgáltatta volna magát a rendőrfőnök kényére-kedvére.

- Meglepő vélemény! - feleltem. - Ellentétben állsz az egész világgal. Csak nem akarod megcáfolni és megdönteni évszázadok helyesnek tartott ítéletét? A matematikus észjárást réges-régtől par excellence tiszta észnek tartják.

Dupin feleletképpen Chamfort-ból idézett:

- Il y a à parier, que toute idée publique, toute convention reçue, est une sottise, car elle a convenu au plus grand nombre.[48] Biztosítlak, hogy a matematikusok mindent elkövetnek, hogy minél szélesebb körben elterjedjen az a tévedés, amelyre céloztál, de amely mégis tévedés marad, akármennyire igazság hírében áll is. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal például elérték azt, hogy algebra helyett "analízist" mondanak. Micsoda képtelenség! A franciák kezdeményezték ezt a sajátos csalást, de ha valamely szakkifejezésnek van valami fontossága, ha a szónak értéke egyáltalán függ alkalmazhatóságától, akkor az "analízis" annyira "algebra", mint amennyire a latin ambitus magába rejti az ambíció szót, a religio a vallást, a homines honesti a tiszteletre méltó férfiak gyülekezetét.

- Alighanem összevesztél néhány párizsi algebratudóssal - vetettem közbe tréfálkozva. - De kérlek, folytasd.

- Vitatom minden olyan gondolkodásmód alkalmazhatóságát, következésképpen értékét, amely más irányt követ, mint az elvont logikáét. Kiváltképpen azt a gondolkodásmódot vitatom, amely matematikai tanulmányokon nevelkedett. A matematikusok az alak és mennyiség tudósai, a matematika az alak és mennyiség tudománya, a matematikai gondolkodás tehát nem más, mint egyszerűen a logikának az alakra és a mennyiségre vonatkozó alkalmazása. Az alapvető tévedés a dologban az, hogy még az úgynevezett tiszta algebra igazságát is elvont és általános igazságnak tekintik. S ez a tévedés annyira elterjedt, hogy szinte zavarba ejt általános elfogadása. A matematikai axiómák nem az általános igazság axiómái. Például az, ami igaz alaki és mennyiségi összefüggésekre, gyakran ugyancsak hamis, ha erkölcsi térre visszük át. Ezen a téren sokszor megdől a matematikának az az állítása, hogy az egész egyenlő a részek összegével. Ez a matematikai axióma a vegytanban sem áll meg. Az erkölcsi indítékokra sem igaz, mert két meghatározott értékű erkölcsi indíték összegezve nem szükségszerűen azonos értékű a kettő értékének összegével. Sok olyan matematikai igazság van, amely csak az adott "viszonylat" határain belül igazság. A matematikus persze mindhalálig állítja, már csak puszta megszokásból is, hogy az ő "véges igazságai" általános és abszolút alkalmazható igazságok - amilyennek a világ csakugyan hiszi is őket. Bryant sokat forgatott, nagy tudású Mitológiá-jában hasonló tévedés forrására mutat rá, amikor azt mondja: "Bár a pogány mesékben nem hiszünk, mégis állandóan megfeledkezünk magunkról, és olyan következtetéseket vonunk le belőlük, mintha csakugyan létező valóságok volnának." Az algebratudósok, pogányok maguk is, hisznek az ő "pogány meséik"-ben, és nyakra-főre következtetnek, nem annyira emlékezőtehetségük botlása, hanem inkább valami megmagyarázhatatlan elmezavar következtében. Röviden összefoglalva, még nem találkoztam olyan számtantudóssal, akit kimozdíthattam volna a gyökei közül, és aki ne ragaszkodott volna görcsösen ahhoz a hitéhez, hogy x2 + px holtbizonyosan és megdönthetetlenül q-val egyenlő. Ha tetszik, mondd egy ilyen úriembernek, vagy bizonyítsd be neki kísérleti alapon, hogy akadhat olyan eset, amikor x2 + px nem egyenlő q-val, de ha ezt kellőképpen sikerült megértetned vele, szedd a lábad, és tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz, mert biztos lehetsz benne, hogy megpróbál leütni.

- Meggyőződésem - folytatta Dupin, miközben nagyot mulattam utolsó megjegyzésén -, hogy ha a miniszter csak matematikus lett volna, a rendőrfőnök nem szorul rá, hogy a csekket a nevemre kiállítsa. De én tudtam, hogy D. éppen annyira költő, mint matematikus, és eljárásomat ehhez alkalmaztam, persze, figyelembe véve a körülményeket, amelyek között él. Tudtam róla, hogy épp annyira udvari ember, mint vakmerő intrikus. Megfontolva a dolgot, arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy az ilyen ember kitűnően ismeri a rendőrségi nyomozás módjait. Bizonyára el volt készülve rá, amint az események be is bizonyították, hogy útonállók támadják meg és kutatják ki. Azt is tudta, hogy házára, lakására milyen titkos kutatás vár. Az, hogy olyan sokszor kimaradt éjszakára, amit a rendőrfőnök a siker zálogának tekintett, szerintem szintén csak egyik fogása volt; lehetőséget akart adni a tüzetes házkutatásra, hogy ezáltal elérje, amit végül el is ért, hogy a rendőrség mihamarabb azt higgye, a levél már nincs a házban. Éreztem, hogy a miniszter is alaposan átgondolta a rendőrségnek ezt a megváltozhatatlan alapon nyugvó gondolatmenetét, azt a gondolatmenetet, amely az elrejtett tárgyak felkutatását célzó rendőri eljárást - az imént részleteztem - kivétel nélkül irányítja. Mindez végre is arra kellett, hogy ne közönséges fogással éljen. Úgy gondoltam, nem lehet olyan együgyű, hogy ne tudná: lakása minden zegét-zugát át meg át fogják kutatni, s a lakás olyannyira tárva-nyitva áll a rendőrség embereinek, mint egy nyitott szekrény. Ő is gondolt a széküregekre, a fűrészporra és a rendőrfőnök nagyítóüvegére. Így érlelődött meg bennem végül a meggyőződés, hogy a helyzet kényszere a legegyszerűbb megoldásra szorította. Lehet, hogy ösztönszerűen, lehet, hogy tudatosan. Talán emlékszel még, a rendőrfőnök kezdetben milyen keserűen nevetett, amikor azt mondtam, hogy ez a titok talán azért okoz neki annyi gondot, mert túlságosan egyszerű.

- Hogyne emlékeznék. Úgy nevetett, hogy már-már azt hittem, megüti a guta.

- Az anyag világában - folytatta Dupin - sok a szigorú analógia az anyagtalanság világával. Így például van némi igazság abban a szónoki dogmában is, hogy a metafora vagy a hasonlat éppen úgy megerősíthet egy érvet, mint széppé tehet egy leírást. És a vis inertiae[49] elve ugyanúgy áll a fizikára, mint a metafizikára. Az, hogy egy nagyobb testet elmozdítani nehezebb egy kisebbnél, és hogy az így előálló mozgásmennyiség a nehézséggel arányos, éppúgy igaz az előbbiben, mint ahogy igaz az utóbbiban, hogy nagyobb elmék, amelyek többre képesek, éppen azért, mert mélyebben szántók, állhatatosabbak és mozgásukban eredményesebbek, mint az alacsonyabbrendűek, nehezebben is indíthatók meg, és nekiindulásuk sokkal zavartabb és habozóbb. Még valamit: megfigyelted-e az utcán, hogy melyik cégtábla kelti fel legjobban a járókelők figyelmét?

- Erre még sohasem gondoltam.

- Van egy kitalálós játék - folytatta Dupin -, térképen játsszák. Az egyik fél felad a másiknak egy szót, egy folyó, város, állam vagy birodalom nevét, hogy keresse meg a térkép tarkabarka, zűrzavaros felületén. Aki kezdő ebben a játékban, az rendesen azzal akarja zavarba ejteni ellenfelét, hogy a legapróbb betűkkel nyomott nevet keresi ki, a haladó azonban olyan szavakat választ, amelyek nagy betűkkel, a térkép egyik szélétől a másikig érnek. Mint a túlságosan nagybetűs cégtáblák és hirdetések az utcán, ezek éppen nagyságuk miatt kerülik el a figyelmet, és itt a fizikai "meg nem látás" teljesen rokon a pszichikai figyelmetlenséggel, amelynek következtében elhaladunk túlságosan is látható és magától értetődő dolgok mellett, és azoknak semmiféle figyelmet nem szentelünk. De ez túlságosan magas vagy túlságosan mély a rendőrfőnök eszének. Soha egy pillanatig sem gondolt arra, eleve lehetetlennek tartotta, hogy a miniszter az egész világ szeme elé tartja a levelet, s így éri el legjobban, hogy a világon senki észre ne vegye.

Minél tovább gondolkoztam a miniszter vakmerő, elszánt és furfangos észjárásán, és azon, hogy a levélnek mindig kéznél kell lennie, ha kellő időben fel akarja használni, és minél tovább mérlegeltem azt a döntő bizonyítékot, amelyet a rendőrfőnök szolgáltatott arra, hogy a levél nincsen a hivatalos vizsgálat határain belül, annál inkább megérlelődött bennem a gondolat, hogy a miniszter ahhoz az igazán éles elmére és emberismeretre valló megoldáshoz folyamodott, hogy a levelet meg sem próbálta elrejteni.

Ilyen gondolatokkal eltelve, zöld szemüveget tettem fel, s egy szép reggelen, mintha csak véletlenül jártam volna arra, beállítottam a miniszterhez. Otthon találtam, ásítozott, nyújtózkodott, tett-vett, mint rendesen, azt a látszatot keltve, mintha végtelenül unatkoznék. Pedig manapság talán ő a legcselekvőbb ember, de csak ha senki sem látja.

Hogy én se maradjak adósa, panaszkodni kezdtem, hogy milyen rossz a szemem, hogy nem tudok szemüveg nélkül járni, pedig az üveg arra volt jó, hogy mögüle gondosan és aprólékosan szemügyre vehessem az egész szobát, míg látszólag nagy figyelemmel hallgattam vendéglátóm előadását.

Különösen a nagy íróasztalt, amelynél ült, vizsgáltam meg tüzetesen. Nagy rendetlenségben sok irat, néhány levél, egypár könyv és egy vagy két hangszer hevert rajta. Hosszas és alapos vizsgálódás után sem láttam itt semmi gyanúsat.

Körüljártattam szemem a szobán, és egy cifra apróságot, egy névjegytartót vettem észre. Olcsó papirosholmi volt, piszkos kék tartószalagról sárgaréz szögön lógott a kandalló felett. Három-négy rekeszre oszlott, a rekeszekből öt-hat névjegy és egy levél ágaskodott elő. Piszkos, gyűrött levél. Papirosa a közepe tájt mintha ketté lett volna szakítva; mint értéktelent, úgy látszott, az első pillanatban szét akarta tépni, de azután meggondolta a dolgot, és megkegyelmezett neki. Terebélyes, fekete pecsét volt rajta, a pecséten igen szembetűnően D. nevének kezdőbetűi; apró betűs, D. nevére szóló címzése női kéz írása. Mint valami jelentéktelen, lenézett firka, csak úgy odavetve kandikált elő a legfelső rekeszből.

Csak egy szempillantást vetettem rá, és biztosra vettem, hogy ez az, amit keresek. Külseje persze egészen más volt, mint amilyennek a rendőrfőnök annak idején leírta. Ennek a levélnek nagy, fekete pecsétje volt, benne D. névbetűi, amannak kicsiny és vörös, az S. hercegi család címerével. Ennek a levélnek a címzése a miniszternek szólott, apró betűit női kéz írta, az a levél bizonyos királyi személyhez volt intézve, írása jellegzetesen bátor és határozott volt. Csak nagyságban egyezett meg a két levél. De éppen ezek a nagyon is feltűnő különbségek, a levél piszkos volta, a szennyes, tépett papiros, ami annyira elütött D. szokásos rendességétől, az a nagy igyekezet, hogy a szemlélő figyelemre se méltassa a jelentéktelen papirost, mindez, és az, hogy olyan szembeötlőn tolakodott elő rekeszéből (összhangban előbb említett meggondolásaimmal): mindez - mondom - csak erősíthette, fokozhatta annak gyanúját, aki már eleve azért jött ide, hogy gyanakodjék.

Amennyire csak lehetett, elnyújtottam látogatásomat. Élénk vitába elegyedtünk, mert olyan tárgyra tereltem a beszélgetést, amelyről tudtam, hogy a minisztert mindig is érdekelte és izgatta. Ezalatt le nem vettem szememet a levélről. Pontosan emlékezetembe véstem külsejét, megfigyeltem, hogyan van a névjegytartóban elhelyezve, és eközben olyan részleteket is felfedeztem rajta, amelyek a legkisebb kételkedésemet is eloszlatták. A levél ugyanis sarkainál a kelleténél gyűröttebb volt. Töredezettnek látszott, mégpedig attól, hogy először rendesen összehajtották, papírnyomóval jó erősen lesimították, azután később kifordították, és újra lesimították az eredeti hajlások vonalán. Világos volt előttem, hogy a levelet kifordították, mint egy kesztyűt, aztán újra összehajtogatták, újra címezték, és lepecsételték.

Elköszöntem a minisztertől, de nem felejtettem el otthagyni az asztalán arany burnótszelencémet.

Másnap reggel persze újra beállítottam ottfelejtett burnótszelencémért. Az előző napi beszélgetés izgató témájára tértünk vissza. Egyszerre csak az utcáról pisztolydörrenés-féle hallatszott, közvetlenül ablakunk alatt. Vad lárma és a tömeg ordítozása követte. D. az ablakhoz sietett, kinyitotta, hogy lássa, mi történt. Abban a pillanatban a névjegytartónál termettem, kicsentem a levelet, és (külsőre) tökéletes hasonmását dugtam a helyére. Odahaza készítettem nagy gonddal; kenyérbélből gyúrt pecsétnyomóval a miniszter D. betűs pecsétjét is rányomtam.

Az utcai zajt egy karabélyos ember izgága viselkedése okozta, aki asszonyok és gyerekek közt elsütötte fegyverét. De kiderült, hogy csak vaktöltés volt benne, és a fickó - őrült vagy részeg - útjára mehetett. D. is eljött az ablaktól, ahova én rögtön követtem, mihelyt biztonságba helyeztem a levelet. Azután hamarosan elbúcsúztam. Az állítólagos őrült az én emberem volt.

- De mit akartál - kérdeztem tőle - a levél másolatával? Nem lett volna helyesebb mindjárt az első látogatásnál egyszerűen elemelni, és elmenni vele?

- D. mindenre kész, elszánt alak - felelte barátom -, azonkívül vannak odahaza emberei, akik rögtön rendelkezésére állanak. Ha a botorságot, amit ajánlottál, megkísértem, élve nem hagyom el a palotát. Többé nem hallotok rólam. Párizs jó népe többé nem lát! De ezenkívül határozott cél érdekében cselekedtem. Te ismered politikai nézeteimet. Ezekből kifolyólag is cselekednem kellett a hölgy érdekében, hiszen párthíve vagyok. Tizennyolc hónapig volt a miniszter hatalmában. Most fordult a kocka. D. került a csávába, mert még nem tudja, hogy a levél nincs nála, és úgy cselekszik, mintha nála volna. Politikai pályáját maga fogja derékban kettéroppantani. Bukása nemcsak gyors, hanem nevetséges zuhanás is lesz! Hiába mondják: facilis descensus Averno[50], de hogy Catalanit idézzem (amit az énekről mond): sokkal könnyebb felkúszni a skálán, mint lépésről lépésre lefelé haladni. Jelen esetben sem rokonszenvet, még kevésbé sajnálatot nem érzek a leszálló iránt. D., ez a monstrum horrendum[51], elvtelen lángész. De ami igaz, az igaz, szeretnék ott lenni s a gondolataiba látni, amikor az a "magas személyiség" - ahogy a rendőrfőnök nevezte - felelősségre vonja, és ő kénytelen lesz felbontani a levelet, amelyet én hagytam számára a névjegytartóban.

- Talán még valami furcsát is írtál a levélbe?

- Bizony írtam. A világért sem tartottam volna helyesnek, hogy üres legyen a belseje. Ez sértés lett volna! D. Bécsben egy alkalommal csúnyán elbánt velem. Akkor én jó képet vágtam a dologhoz, s tréfásan csak annyit mondtam neki, hogy majd visszaadom a kölcsönt. Így hát, mivel biztosra veszem, kíváncsi rá, hogy ki is követte el vele ezt a "tréfát", sajnáltam volna a homályban maradni. Jól ismeri a kézírásomat, rá fog jönni, ki írta a tiszta papírlapnak éppen a közepére.

...Un dessein si funeste
S'il n'est digne d'Atrée, est digne de Thyeste.
[52]

(Ez a két sor Crébillon Atreus-ából való.)

Pásztor Árpád fordítása

 

A MAELSTRÖM POKLÁBAN

Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a
mi útjaink; nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé
is érzékeltetné művének, mely mélyebb, mint Démokritosz
kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.

Joseph Glanvill

Végre elértük a legmagasabb szikla csúcsát. Az öreg annyira kimerült, hogy percekig szólni sem tudott.

- Még nem is régen - mondta végre - olyan jól és gyorsan vezethettem volna uraságodat a hegytetőre, akárcsak legifjabb fiam. De három éve olyasmi történt velem, ami halandóval soha még nem esett meg - vagy legalábbis senki sem élte túl, hogy beszélhessen róla. A hat óráig tartó halálfélelem, amelyet átszenvedtem, összetörte lelkemet-testemet. Ön azt hiszi, hogy nagyon öreg vagyok? Pedig nem. Nem kellett egy egész nap sem ahhoz, hogy hollófekete hajam megfehéredjék, és minden izmom és idegem úgy elgyengüljön, hogy a legkisebb erőfeszítéstől is remegek, és még az árnyéktól is félek. Tudja, hogy még erről a kis szikláról sem nézhetek le, hogy el ne szédüljek?

A "kis szikla", amelynek legfelső, csúszós peremén olyan könnyelműen nyújtózott el, hogy derékig szinte lelógott róla, és csak könyökével tartotta magát külső és síkos szegélyén - ez a "kis szikla" mintegy ezerötszáz-ezerhatszáz láb magasan emelkedett ki meredeken, fekete fényben az ormok és szirttarajok rengetegéből. A világért meg nem kíséreltem volna, hogy akár hat yardnyira is megközelítsem a szélét. Ami azt illeti, már útitársam veszélyes helyzete is annyira felizgatott, hogy a földre hasalva két kezemmel a bozótba kapaszkodtam, és még az égre sem mertem feltekinteni, sőt, hiába küzdöttem a gondolat ellen: a rettenetes vihar megrázhatja még a hegyóriás alapjait is. Sokáig tartott, amíg annyira felbátorodtam, hogy fel mertem ülni, és lenéztem a mély messzeségbe.

Az öreg így szólott:

- Le kell győznie rémlátásait, hisz azért hoztam fel ide, hogy a legjobb helyről lássa annak az eseménynek színterét, amelyről az előbb beszéltem, és hogy, míg elmondom az egész történetet, szemünk előtt terüljön el a tájék.

És lassú, megfontolt hanghordozással folytatta:

- A 68-ik szélességi fok alatt vagyunk, egészen a norvég part szélén, Nordland tartományban, a komor Lofoden kerületben. A hegycsúcs, amelyen ülünk, a felhős Helseggen. Emelkedjék egy kicsit fel - ha szédül, kapaszkodjék meg a fűben -, úgy, és nézzen ki, túl a lenti ködgyűrűn, a messzi tengerre.

Szédülve néztem a melységbe. Előttem a mérhetetlen óceán, vize olyan tintafekete, hogy egyszerre felidézte emlékezetemben a núbiai földrajztudós leírását a Mare Tenebrarum-ról[53]. Szomorúbb, vigasztalanabb képet el sem lehet képzelni. Ameddig a szem a távolba csak elláthatott, jobbra és balra, kietlenül fekete, mezítelen hegyek zárták el a világot, és komorságukat még erőteljesebben kiemelte a hullámok kísérteties fehér taraja, amint üvöltve, zúgva, sisteregve nekik vágódott, és megtört rajtuk. Éppen szemben a kiugró hegyorommal, amelynek csúcsán elhelyezkedtünk, öt-hat mérföldnyi távolban egy kicsiny, lakatlannak látszó sziget emelkedett ki a tenger vizéből - jobban mondva kijelölte helyét a hullámok rohanó és robogó tömege, amely tajtékozva ölelte körül. A szárazföldhöz két mérfölddel közelebb egy másik, kisebb sziget látszott - csupa vad szikla, fekete kőkoszorú.

És közelebb és távolabb, a part és a szigetek közt egészen különös volt a tenger. A jeges szél olyan erősen fújt a part felől, hogy a nyílt tengeren egy brig alig tudott megküzdeni vele, és minduntalan el-eltűnt a hullámvölgyekben; a közelben a hullámzás rövid, hirtelen dühös csapdosássá változott, nem tartott be sem irányt, sem széljárást, sőt ellene fordulva zúgott, s csak a sziklák közvetlen közelében vert tajtékot.

- Mi, norvégek - szólt az öreg -, a messzibb szigetet Vurrgh-nak hívjuk, a közelebbit Moskoe-nak. Az ott északra, körülbelül egy mérföld távolságra, az Ambaaren. Odébb, az a szigetcsoport az Islesen, Hotholm, Keildhelm, Suarven és Buckholm. Még messzebb - Moskoe és Vurrgh között - van az Otterholm, Flimen, Sandflesen és Stockholm. Így hívják ezeket a szigeteket, de hogy mért van nevük egyáltalában, azt csak a jó Isten tudja. Nem hall valamit? Nem látja, hogy változik a víz?

Körülbelül tíz perce voltunk már a Helseggen csúcsán, amelyre Lofoden belsejéből kapaszkodtunk fel, és amíg fel nem értünk, nem láttunk tengert. Mialatt az öreg beszélt, mind jobban és jobban tudatára ébredtem, hogy mint az amerikai prériken a rohanó bölénycsorda, fújtatva, hangosan és egyre növekvő zajjal zúg alattunk a tenger. Egyidejűleg észrevettem, hogy az óceán alattunk gyors áramlásnak indul, s az áram északra tart. Míg néztem, az áramlás sebessége ijesztővé vált. Minden pillanattal növekedett erőszakos vadsága. Öt perc alatt mintha az egész tenger Vurrgh szigetét támadta volna meg, de legvadabbul Moskoe és a part között viharzott és hánykolódott. Egymásra törő, egymással viaskodó áramlások százai keltek itt, vad vonaglással estek egymásnak, számtalan örvénytölcsér zúdult egymásba, sziszegés, sistergés, forrás töltötte be a levegőt, és mindez a dörgés, dübörgés, hörgés rettenetes sebességgel észak felé tört; olyan sebességgel, amilyet csak nagy zuhatagoknál látni.

Néhány pillanat, és megint gyökeresen megváltozott a kép. A tenger felszíne valamivel csendesebb lett, egyik örvény a másik után tűnt el, de számtalan, eddig nem látott óriási habcsík támadt ott, ahol eddig nyoma sem volt. A habcsíkok nőttek, nőttek, egymás felé tartottak, keringeni kezdtek, mintha valamennyi korábbi örvény helyében most egyetlen új tölcsér keletkeznék. És valóban: így is történt. Hirtelen, nagyon hirtelen, óriási, rettenetes erejű, mérföldnél nagyobb átmérőjű örvény támadt. Határán széles, forgó haböv keringett, de egyetlen habfoszlány sem szállt le a mélységbe. A tölcsér belseje, amennyire a szem beléje láthatott, csillogó, sima, feketéllő vízfal volt, mintegy negyvenöt fokos szögben hajolva a látóhatárra, szédítő körben forogva, dagadva és növekedőn - a hangja félig nyögés, félig ordítás, majd hörgés: hang, amilyet a hatalmas Niagara sem küld az ég felé.

A hegy alapjáig megremegett, a sziklák mintha leváltak volna. Arcra borultam, és szörnyű idegizgalmamban görcsösen kapaszkodtam a gyér fűszálakba.

- Ez - mondtam bátortalanul az öregnek -, ez nem lehet más, mint a Maelström óriási örvénye.

- Néha így is mondják - felelte -, de mi, norvégek, Moskoe-strömnek hívjuk, mert ez a sziget van félúton.

A leírások, amelyeket a tüneményről eddig olvastam, egyáltalán nem készítettek elő a szemem elé táruló látványra. Jonas Ramus - bár ő írja le a legkimerítőbben nagyságát, kápráztatóan borzalmas voltát, őrjítő szépségét - még csak érzékeltetni sem tudja. Nem tudom, mikor, milyen helyről és milyen körülmények között szemlélte a Moskoe-áramot Ramus, de annyi bizonyos, hogy nem a Helseggen csúcsáról, és nem viharban. Mégis érdemesnek tartom, hogy leírásából idézzek néhány mondatot, bár nagyon is erőtlenek, s a látvány hatását sehogyan sem képesek közvetíteni.

"Lofoden és Moskoe között - írja Ramus - a tenger mélysége 35 és 40 fonal között változik. De a másik oldalon, Ver (Vurrgh) irányában annyira elsekélyesedik, hogy közönséges hajó még nyugodt időben sem közlekedhetik rajta úgy, hogy ki ne tenné magát a zátonyrafutás veszélyének. Dagály idején az áramlás viharos zajjal tör Lofoden és Moskoe között a szárazföld felé, de ha beáll az apály, a tenger irtózatos hangja felülmúlja a legrémesebb vízesés zuhogását is. Mérföldekre hallatszik el a rettenetes hang, és mikor az áramlás a legvadabb, és dühe viharrá fokozódik, az örvény roppant szélességben olyan mélységeket nyit meg, hogy magával ragadja a közelben levő hajót, levonja a mélybe, összemorzsolja a sziklákon, aztán, mikor az áramlás csendesedik, kidobja roncsait. De ilyen elcsendesedés csak apály és dagály közt észlelhető, nyugodt időben, s nem tart tovább egy negyedóránál; aztán újra erősödik az áramlás, veszedelmes akár egy norvég mérföld távolságra is megközelíteni. Bárkák, jachtok, hajók tűntek el az örvényben, mert nem voltak elég óvatosak, hogy távol tartsák magukat tőle. Megesik az is, hogy bálnák kerülnek a közelébe, és az irtózatos erő magával ragadja őket. Lehetetlen csak megközelítően is leírni céltalan és elkeseredett küzdelmükben hallatott ordító és vonyító hangjukat. Egyszer egy medve, amely Lofodenből Moskoe-ba úszott, került az örvénybe; halálordítása még a partra is kihallatszott. Nagy tömeg fenyőfa, amelyet elnyelt az örvény, összetörve, megtépve került megint felszínre, úgy összehasogatva, mintha serte nőtt volna a törzseken. Ez világosan mutatja, hogy az örvény mélye éles sziklafogakat rejt, azok között hányódtak a fatörzsek. Az áramot a tenger apálya és dagálya szabályozza, amely hatóránként váltakozik. 1645-ben, hatvanadvasárnapján, olyan erővel és zajjal tombolt, hogy a parti házak kövei is leomlottak."

Ami a mélységét illeti, sejtelmem sincs róla, hogyan állapíthatták meg az örvény közvetlen közelében. A "40 fonal" mélység valószínűleg a Lofoden és Moskoe közötti részekre vonatkozik, de csak a part közelében, mert a közepén mérhetetlenül melyebb lehet; ennek legjobb bizonyítéka az, hogy még innen a Helseggenről, ahonnan pedig csak oldalpillantást lehet vetni a mélységbe is, sokkal mélyebbnek látszik. És a hegycsúcsról a vízi pokolba letekintve kénytelen voltam mosolyogni azon az együgyűségen, hogy a derék Jonas Ramus mint nehezen hihető tényeket jegyzi föl a bálnák és a medve történetét, mert most, hogy láttam, nyilvánvalónak tűnt: ha a halálos áramlás vonzáskörébe kerül, a legnagyobb hajót is úgy ragadja magával és húzza le tüstént a mélységbe az örvény, mint pihét a forgószél.

Minden magyarázat, minden leírás, amit eddig hallottam és olvastam - s amelyek közül egypárat nagyon valósághűnek tartottam -, hamisnak és elégtelennek tűnt. Az általános vélemény az, hogy mind ez, mind a három kisebb örvény a Ferroe szigetek közt, úgy keletkezik, "hogy az apály és dagály emelkedő és süllyedő víztömegei a tenger alatti szirtvonulatok és sziklák között összeszorulva vízesést képeznek: minél magasabb a dagály, annál mélyebbre zuhannak a víztömegek, és ennek természetes következménye az örvény, amelynek szívó erejét elég kísérlet bizonyítja." Ez az idézet az Encyclopaedia Britannicá-ból való. Kirchen és mások szerint a Moskoe-ström közepe táján gigászi szakadék van, amely csatornaszerűen átvágja a földgolyót, és valahol távoli részeken jut felszínre - egy helyütt nagyon határozottan említik ezzel kapcsolatban a bothniai öblöt. Ez a kissé gyermekes vélemény felelt meg nekem a legjobban, mert ez vágott össze leginkább azzal, amit magam előtt láttam. Elmondtam vezetőmnek, aki legnagyobb csodálatomra azt felelte, hogy bár Norvégiában általánosságban elfogadják ezt a feltevést, ő nem hisz benne. Az Encyclopaedia magyarázatát nem képes megérteni - ebben egyetértek vele. Ha papíron igaznak hat is, teljesen érthetetlen, sőt, képtelenség itt, a mélység mennydörgése közepette.

- Azt hiszem, kigyönyörködhette magát az örvényben! - mondta az öreg. - Ha úgy tetszik, kapaszkodjék körül a sziklán, hogy szélvédett helyre jussunk, ahová a víz ordítása sem hallatszik fel. Ott elmesélek egy történetet, ami bizonyára meggyőzi majd, hogy valami keveset én is csak tudok a Moskoe-strömről.

Szót fogadtam, és ő mesélni kezdett.

- Két bátyámmal együtt volt egyszer egy vitorlásunk, úgy hetventonnás lehetett. Közel Vurrgh-hoz, Moskoe-n túl, a szigetek közt szoktunk halászgatni rajta. Erre, ahol nagy és vad a hullámverés, alkalomadtán mindenütt jó fogás esik, ha valakiben van annyi bátorság, hogy megpróbálja, de a Lofoden-parti halásznép közül csak mi hárman tartottunk rendes halászjáratot a szigetek között. A többiek inkább lejjebb, délre próbáltak szerencsét. Ott minden órában lehet halászni, nagyobb veszély nélkül, ezért kedvelik jobban azt a helyet. Mi azért választottuk ezt, mert itt, a sziklák közt nemcsak a legtöbb fajta, de a legtöbb hal tanyázik, s így megesett, hogy egy nap alatt többet fogtunk, mint más félénkebb csapat egy álló hét alatt. Mindenesetre kockázatos vállalkozás volt - munka helyett életünket kínáltuk, tőke helyett pedig bátorságunkat.

Kétárbocosunk állomáshelye innen vagy öt mérföldnyire volt egy védett öbölben. Rendes szokásunk az volt, hogy szép időben kihasználtuk az áramlat tizenöt perces "szünetét", átvágtunk a Moskoe-ström főcsatornáján, jó messze az örvény szájától, és valahol Otterholm és Sandflesen közelében vetettünk horgonyt, ahol a hullámtörés nem olyan vad. Itt rendesen megvártuk az újabb szünetet, és annak oltalmában hazairamodtunk. De csak akkor vállalkoztunk erre a vakmerő útra, ha ide-oda menet kedvező oldalszélre számíthattunk, ha biztosak lehettünk benne, hogy a szél nem áll el visszatérésünk előtt, és számításunkban nagyon ritkán csalódtunk. Hat év alatt csak kétszer kényszerített a szélcsend arra, hogy egész éjszaka lehorgonyozva vesztegeljünk. De az ilyesmi nagyon ritkán történik meg errefelé! Egyszer pedig egy teljes hétig kellett vesztegelnünk. Olyan vihar tört ki rövidesen megérkezésünk után, hogy nem mertük megkockáztatni a visszatérést. Majd éhen vesztünk! Akárhogy igyekeztünk megakadályozni, a vihar csaknem kisodort a nyílt tengerre. (Az örvénylés körbe-körbe kergetett, annyira, hogy horgonyunkat is fel kellett áldoznunk.) Szerencsére ellenáramlatba kerültünk, amilyenek ma itt, holnap ott születnek és elmúlnak. Ez a flimeni öbölbe sodort, ahol biztonságba kerültünk.

Még a huszadrészét sem beszéltem el azoknak az élményeknek, amelyekben ezen a helyen részünk volt. Jó időben sem gyerekjáték ott a halászat, de mindig baj nélkül sikerült a Moskoe-strömön áthajóznunk, bár néha torkomban vert a szívem, annyira percre kiszámítottan történt az átkelés. Némelykor a szél nem volt olyan erős, mint amilyenre számítottunk, hajónk lassabban haladt, s a sodrás miatt kormányozhatatlanná vált. Bátyám tizennyolc éves fia és az én két markos kamasz fiam nagy segítségünkre lehetett volna olyankor a kötelek és vitorlák körül, vagy éppen a halászatnál is, de valahogy úgy van vele az ember, hogy a maga életét csak kockára teszi, de nincs szíve veszedelembe dönteni a gyerekeket! Mert szörnyű veszedelem volt, ez az igazság!

Néhány nap múlva pontosan három éve lesz annak, amit el akarok mesélni. 18... július tizedik napján történt. Az idevaló népnek örökké emlékezetes marad ez a nap, mert sem azelőtt, sem azután olyan orkán nem szakadt le az égből. Egész délelőtt, de még késő délután is ragyogott a nap, állandó enyhe délnyugati szellő fújdogált, úgyhogy a legöregebb tengerészek sem sejthették, mi készül.

Két bátyámmal délután két óra tájt vitorláztunk halászhelyünkre, és rövid idő alatt nagyszerű fogásunk akadt. Fel is tűnt nekünk, hogy aznap milyen óriási tömegben rajzik a hal. Hetet mutatott az óra, az én órám, amikor felszedtük horgonyunkat, hogy hazainduljunk, és nyolckor csöndes vízen haladjunk át a legveszedelmesebb ponton.

Élénk, gyors szellő hajtotta hajónkat, mikor útra keltünk, és rövid idő alatt elég nagy távolságot hagytunk magunk mögött. Ki is álmodhatott veszedelemről? A legkisebb jel sem vallott erre. De egyszerre a Helseggen felől hevesebb szél kerekedett, és visszadobott minket. Ez annyira szokatlan, eddig nem tapasztalt jelenség volt, hogy egy pillanatra - magam sem tudom, miért - elszorult a szívem. A szél irányába tereltük hajónkat, de az ellenáram nem engedett előre. Már-már azt ajánlottam, hogy térjünk vissza horgonyhelyünkre, mikor a hajó fara irányában az egész látóhatárt beborító rézszínű felhőt vettünk észre, amely egyre sebesebben, meglepő gyorsasággal növekedett.

Időközben a szél, amely visszakergetett, elállott, és a szélcsendben az áramlatok ide-oda sodortak. De ez az állapot annyi ideig sem tartott, hogy meggondolhattuk volna a teendőket. Egy pillanat sem múlt el, és már le is csapott ránk a vihar. Két pillanat sem, és az ég teljesen beborult - a rohanó víz felcsapott, minden hirtelen annyira elsötétedett, hogy egymást sem láthattuk.

Ezt a vihart leírni lehetetlen. A legöregebb norvég tengerész sem élt át még csak megközelítőt sem! Hogy magával ne ragadjon, bevontuk vitorláinkat, de hiába minden! Az első szélrohamnál két árbocunk, mintha elfűrészelték volna, a fedélzetre zuhant, a főárboc magával sodorta bátyámat, aki, hogy biztonságban legyen, hozzákötötte magát.

Hajócskánk könnyű volt, mint a pehely, könnyebb hajó nem siklott még a vizeken. Fedélzete zárt, csak az orra közelében volt egyetlen nyílás, de ezt szokásunk szerint szorosan elzártuk, amikor csak a Moskoe-ström közelébe értünk, hogy a fölcsapó víz ellen védve legyünk. Enélkül most már biztosan elvesztünk volna, mert néhány pillanatig teljesen elborítottak a hullámok. Hogy mi úton-módon maradt a fedélzeten a bátyám, az örök titok marad előttem. Ami engem illet, amikor eleresztettem a lezuhanó árboc kötelét, hasra vágtam magam, lábamat nekivetettem a hajóorr keskeny peremének, és görcsösen belekapaszkodtam egy leerősített vasgyűrűbe az előárboc tövében. Gondolkodás nélkül, ösztönösen tettem - kétségtelenül ez volt a legjobb, amit tehettem -, hisz nagyon is zavart voltam ahhoz, hogy gondolkozzam.

Amint mondtam, néhány pillanatra elborított a víz, és én lélegzetemet visszafojtva lógtam a gyűrűn. Mikor már nem bírtam így tovább, föltérdeltem, de a gyűrűt nem bocsátottam el. A fejem így valamelyest felszabadult. Ekkor kis hajónk megrázkódott, mint a kutya, amikor kijön a vízből, és kiemelkedett a hullámokból. Nehéz kábulatom elmúlt, és igyekeztem gondolataimat rendbe szedni. Mit is kellene most tenni? Egyszerre csak érzem, hogy valaki a karomba csimpaszkodik. A bátyám volt! Szívem megdobbant az örömtől, mert biztosra vettem, hogy a víz elsodorta. De a következő pillanatban örömöm rémületté változott. - Száját a fülemhez szorította, és egyetlen szót ordított: - Moskoe-ström!

Senki sem érezheti azt, amit én ebben a pillanatban. Mintha vad lázroham gyötörne, egész testemben megrázkódtam. Tudtam... nagyon is jól tudtam, hogy mit jelent ez az egyetlen szó - hogy mit akart vele mondani. A szél, amely most elkapott, egyenesen az örvény felé ragad, és nincs hatalom, amely megszabadíthat!

Érti, mit mondok?... Amikor csak áthaladtunk ezen az áramlaton, még csendesebb időben is, volt rá gondunk, hogy jó messzire kerüljünk az örvénytől, és mindig bevártuk a szünetet. De most egyenesen az örvény torkába röpít a szél... És micsoda szél!

Még van remény... Van! A szünettel együtt érünk oda - de a következő pillanatban már átkoztam magamat botor hiszékenységemért. Nagyon jól tudtam, mi várna ránk, még ha tízszer kilencven ágyús volna is a hajónk.

Ekkor a vihar első dühe kissé alábbhagyott, vagy talán azért nem éreztük olyan erősnek, mert maga előtt hajtott. Így felszabadultak a tenger hullámai, amelyeket a szél eddig elnyomott, és hegyekké növekedtek. Az égbolton is különös változás történt. Körös-körül éjfekete felhők lepték el, de közvetlenül a fejünk felett kihasadt, magányos, kerek kör támadt, oly tiszta és ragyogóan mélykék, amilyennek csak ritkán láttuk; a nyíláson át lenézett a telihold, és úgy ragyogott, mint még soha. Felettünk és körülöttünk minden fényben fürdött - mindent tisztán láttunk -, de, Isten! Nagy Isten! Micsoda látvány volt ez!

Néhányszor megkíséreltem, hogy szóljak a bátyámhoz, de valahogy, nem értettem miért, a zaj úgy megerősödött, hogy egyetlen szót sem hallott, bár torkomszakadtából ordítottam. Egyszerre megrázta a fejét, sápadt volt, mint a halál, és mutatóujját feltartotta, mintha azt mondaná: - Figyelj!

Hirtelenében nem értettem, mire gondol, mit akar mondani, de aztán szörnyű gondolat villant belém. Elővettem órámat. Állt. A holdvilágnál megnéztem mutatóját, könnyekre fakadtam, és messze behajítottam a tengerbe. Hét órakor megállt! Elmulasztottuk a szünetet, s a ström örvénylése teljes erejével tombolt!

Ha egy hajó jól épült, rendesen kiegyensúlyozott, és rakománya nem túlságosan nagy, a hullámok még vihar idején is könnyedén, szinte segítve viszik - akármilyen különös is ez a szárazföldi patkányoknak. Tengerésznyelven ezt úgy hívják, hogy a hajó nyargal. Idáig a hullámok hátán pompásan nyargalt a mi hajónk is, de most hirtelen egy óriási hullám kelt fel alattunk, és emelt fel, fel, mintha az égbe akart volna dobni. Sohase hittem volna, hogy egy hullám ilyen magas lehet. Azután zuhanva, csúszva, mintha ugrott volna a hajó, buktunk lefelé, mélyen... mélyen! A gyomrom felfordult, szédültem, mintha álmomban egy magas hegycsúcsról zuhannék le. De amikor fent voltunk, volt annyi időm, hogy egy pillantással széttekintsek, és ez a pillantás eleget mondott. Rögtön tisztába jöttem helyzetünkkel. A Moskoe-ström örvénye alig egy negyed mérföldre volt tőlünk, de éppoly kevéssé volt hasonlatos ahhoz a Moskoe-strömhöz, amelyet mindennap látunk, mint az az örvény, amelyet most lát, egy malompatakhoz. Ha nem tudtam volna, hol vagyunk, és mi vár ránk, soha meg nem ismerem a helyet. Szememet akaratlanul is lezárta a borzalom. Szempillám görcsösen összecsukódott.

Még két perc sem múlt el, és máris csendesülni éreztük alattunk a hullámokat, hab sistergett körülöttünk. A hajócska éles fordulatot tett balra, és mint a villám, rohant az új irányba. Ugyanakkor a víz bömbölése éles sivításba fulladt, mintha sok ezer gőzhajó egyszerre nyitná ki szelepeit. Az örvény tajtékgyűrűjében voltunk, amely mindig is körülvette a tölcsért. Már elkészültem rá, hogy a következő pillanatban a mélységbe ragad, a feneketlen örvénylésbe, ahová csak nagyon ködösen láttunk le, oly irtóztató sebességgel rohantunk. A hajó alig érintette a vizet, s mint a szappanbuborék, lebegett felszínén. Jobb felől volt az örvény, balról mint óriási, megmászhatatlan fal emelkedett köztünk és a látóhatár között az óceán.

Ha mindjárt furcsának tetszik is, de higgye el, amikor már a tölcsér szájában voltunk, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint előtte. Tudtam, hogy semmit sem remélhetünk, és ez a tudat megszabadított a rémület jó részétől, mely kezdetben elvette erőmet. Azt hiszem, a kétségbeesés megerősítette idegeimet.

Talán hencegésnek hiszi, de minden szó igaz, amit mondok - az járt az eszemben, hogy milyen nagyszerű halál ez, és hogy milyen ostoba voltam, amikor az én semmi kis életemre gondoltam Isten hatalmának ilyen csodálatos megnyilatkozása mellett. Azt hiszem, szégyenemben el is pirultam, mikor ez eszembe jutott. Kisvártatva elfogott a kíváncsiság, hogy tulajdonképpen milyen is a híres örvény. Tudni akartam, milyen a mélység, ha mindjárt az életem árán is; és nagyon sajnáltam, hogy tengerész bajtársaimnak sohasem mesélhetem el a titkot, amely most feltárul előttem. Tudom, hogy a halálos veszedelem pillanataiban ezek furcsa gondolatok, és azóta sokszor gondoltam arra, hogy a hajó körbeszáguldása az örvényben bizonyára megzavarta kissé a fejemet.

Valami más is közrejátszott abban, hogy visszanyertem önuralmamat; elállt a szél, nem érhetett el bennünket jelen helyzetünkben. Az örvény öve jóval mélyebben van az óceán színénél, és ez utóbbi most mint magas fekete hegytaréj tornyosult felettünk. Ha nem járt még szélviharban kinn a tengeren, aligha tudja elképzelni, hogy a szél és a záporozó víz hogy megzavarja az embert. Vakká, süketté teszi, fojtogatja, képtelen tőle cselekedni, gondolkozni. De most nagymértékben felszabadultunk, akár a halálraítélt a siralomházban, akit kivégzése előtt még kisebb kedvezményekben részesítenek, amelyektől el volt tiltva, míg sorsa el nem dőlt.

Hányszor keringtünk körbe a habgyűrűben, lehetetlen megmondani. Vagy egy óra hosszat forogtunk, inkább szálltunk, mind beljebb és beljebb az örvény közepéhez, mind közelebb-közelebb szörnyű belső pereméhez. Egy pillanatra sem engedtem el a vasgyűrűt. Bátyám a hajó farán egy erősen lekötött, üres kis vizes hordóba kapaszkodott. Ez az egyetlen darab maradt meg a fedélzeten, amikor a vihar ránk tört, és mindent lesodort. Amint forgásában hajónk a mélység széle felé közeledett, elengedte a hordót, nekiesett a gyűrűnek, és mert az nem volt elég nagy, hogy mindketten belekapaszkodhassunk, eszeveszett félelmében kezdte róla lefejteni ujjaimat. Mélységes fájdalom fogott el, mikor láttam, mit tesz, bár tudtam, hogy őrületében teszi - dühöngő őrült a félelemtől. Nem harcoltam a gyűrűért. Mindegy, melyikünk mibe kapaszkodik - fogja ő a gyűrűt, én meg hátul a hordócskát. Könnyen értem el új helyemre, mert a hajó elég nyugodtan forgott körbe, és csak olykor-olykor rándult meg a tölcsér roppant lendületében, az örvénylő víztömegtől. De alighogy elfoglaltam új helyemet, vad zuhanással elkapott a mélység. Gyors imát mormoltam, arra gondoltam, hogy mindennek vége.

Amikor éreztem a szédítő zuhanást, ösztönszerűen erősebben karoltam át a hordót, és behunytam a szememet. Néhány másodpercig ki se mertem nyitni, mert elkészültem már a végre, és csodálkoztam, hogy még nem kezdődött meg halálküzdelmem a vízzel. De perc perc után múlott, és még mindig éltem. A zuhanás érzete megszűnt; a hajó járása hasonlatos volt ahhoz, amelyet a habgyűrűben éreztünk, csakhogy most jobban oldalt dőlt. Összeszedtem minden bátorságomat, és kinyitottam szememet.

Sohasem felejtem el azt a borzalmat, ámulatot és félelmet, amely akkor támadt bennem, amikor körülnéztem. Mintha varázslat tartotta volna, tapadt a hajó egy hatalmas, szörnyű mély tölcsér belső falához fele mélységben: az a fal oly sima és fényes volt, hogy ébenfának látszott, de a valóságról meggyőzött a vad forgás és az a kísértetiesen csillogó fény, amely visszaverődött róla, amint a telihold sugarai a felhők közül kiszakadt kerek nyíláson át ezüst fény zománcával vonták be a fekete falat és a tölcsér legmélyebb mélyét.

Első pillanatban túlságosan zavart voltam, hogy mindent pontosan megfigyelhessek. Az egésznek szörnyű nagyszerűsége kerített hatalmába. Amint azonban kissé magamhoz tértem, pillantásom ösztönszerűen lefelé irányult. Hajónk helyzete megengedte, hogy zavartalanul lenézhessek. Hajónk egyenletesen futott, úgy, hogy a fedélzet síkja párhuzamos volt a tölcsér oldalfalával, amely 45 fokos szögben lejtett alá - mintha féloldalra dőlve feküdtünk volna. És mégsem volt nehezebb, hogy ebben a helyzetben megvessem a lábam és jól megkapaszkodjam, mintha vízszintes helyzetben lettünk volna: ennek az oka valószínűleg a gyors forgás volt.

A hold sugarai a mélység legmélyéig hatoltak, de semmit tisztán megkülönböztetni nem tudtam, mert odalent mindent sűrű köd borított, és a köd fölött nagyszerű szivárvány csillogott, mint az a keskeny és ragyogó híd, amely a muzulmánok hite szerint átvezet az időből az örökkévalóságba. Ez a habköd biztosan abból támadt, hogy a hatalmas víztömegek ott lenn a mélységben folytonosan egymásra zúdultak; az ordító hangot, amely a ködfüggöny mögül az ég felé harsogott, meg se kísérlem jellemezni.

Az első csusszanás, ahogy a felső habgyűrűből a tölcsérbe siklottunk, elég nagy távolságra röpített a lejtőn lefelé, de ettől a perctől kezdve egyenletesebb volt utunk. Körbe-körbe sodródtunk - ha nem is egyenletes sebességgel -, néha szédítő ugrásokkal és lökésekkel, néha csak pár száz yardnyira dobott, néha majdnem egy teljes örvénykört tettünk meg. Minden egyes körrel lassan, de észrevehetően lejjebb-lejjebb jutottunk.

Körülnéztem a szédítő, folyékony ébenfa falon, amelyhez hozzátapadtunk, és észrevettem, hogy nem a mi hajónk az egyetlen tárgy, amelyet magához ölel az örvény. Alattunk és felettünk hajóroncsok forogtak, fatörzsek, gerendafák, mindenféle apró tárgyak keringtek, bútordarabok, törött ládák, hordók és dongák. Már említettem, hogy szinte természetellenes kíváncsiság támadt bennem az első félelem és borzalom helyett. Ez a kíváncsiság csak növekedett, amikor mind közelebb jutottam az elkerülhetetlen véghez. Minden figyelmem a velünk körbeforgó tárgyakra irányult. Hagymázas lehettem, mert különben nem tudnám megmagyarázni, miért: még mulattatott is a tárgyak viszonylagos gyorsasága, amellyel lefelé forogtak a tölcsér gyomra felé. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy ezeket a szavakat mormolom: - Ezt a fenyőfát kapja be a következő percben a tölcsér mélysége... egy ugrás és eltűnik! - és szinte csalódást éreztem, amikor egy hollandi kereskedőhajó roncsa átugrotta a fát, és előtte zuhant a mélységbe. Többször ért hasonló csalódás, és ez, hogy újra meg újra tévedtem, olyan gondolatsort indított meg bennem, hogy minden tagom megremegett, és a szívem megdobbant tőle.

Nem valami új félelem okozta ezt, hanem sokkal izgalmasabb: a derengő remény. Ezt a reményt részint az emlékezet, részint a megfigyelés ébresztette. Eszembe jutott az a sok mindenféle tárgy, amelyet a Moskoe-ström elnyelt, és újra kidobott Lofoden partjain. Túlnyomó részben nagyon csúnyán bánt el velük az örvény: szilánkokra hasogatva, összevissza horzsolva kerültek felszínre, de akadt néhány olyan is - és erre jól emlékeztem -, amely minden baj és sérülés nélkül ért újra napvilágra. Csak azzal magyarázhattam meg ezt a jelenséget, hogy a ronccsá tépett törmelékeket teljesen elnyelte a tölcsér - a többi az örvénylés beállta után később került beléje, vagy miután belekerült, egy s más okból oly lassan fordult, hogy nem ért feneket, mert a dagály (vagy apály? ahogy sorra került) előbb állt be. Lehetségesnek tartottam, hogy azért kerültek sértetlenül újra az óceán felszínére, mert lassúbb keringésük megmentette őket azoknak a tárgyaknak sorsától, amelyeket hamarabb vagy nagyobb erővel nyelt el az örvény. Három igen fontos megfigyelést is tettem. Az első az az általánosan tudott tény volt, hogy mennél nagyobb egy tárgy, annál gyorsabban ragadja magával az örvény - a második, hogy két egyenlő nagyságú tárgy között a gömb alakú hamarább vész a mélységbe, mint bármi más alakú - a harmadik, hogy két egyenlő térfogatú tárgy közül a henger alakú áll legtovább ellen az örvény húzó erejének! Megmenekülésem óta sokat beszélgettem ezekről a dolgokról falunk öreg tanítójával, és tőle tanultam meg ezeket a kifejezéseket. Meg is magyarázta nekem - igaz, a magyarázatait már elfelejtettem -, hogy amit megfigyeltem, az az úszó törmelékek alakjának természetes következménye volt, és meg is mutatta, hogy egy örvénybe került henger a tölcsér sodrával szemben nagyobb ellenállást tanúsít, és nehezebben bukik alá, mint a vele egyenlő térfogatú, de más alakú tárgy.

És még egy meglepő körülmény erősítette meg ezt a véleményemet és ösztönzött arra, hogy hasznát is vegyem. És ez az volt, hogy minden egyes körforgásunkban elhaladtunk egy hordó vagy árbocfa, vagy más henger alakú tárgy mellett, amely velünk egy vonalban volt, amikor kinyitottam a szemem, és néztem csodálkozva az örvény titkait, most pedig mind magasan felettünk úszik, szinte alig mozdul el eredeti helyzetéből.

Egy pillanatig sem haboztam; tudtam, mitévő legyek. Elhatároztam, hogy leoldom a hordót, amelybe kapaszkodtam, hozzákötöm magam, és a vízbe ugrom. Fel akartam hívni a bátyám figyelmét, integettem neki, a felénk úszó hordókra mutattam, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megértessem vele, mire készülök. Azt hittem, hogy megértett végre, de az is lehet, hogy nem, mert kétségbeesetten nemet intett, és nem volt hajlandó a gyűrűt elereszteni. Nem tudtam elérni őt, nem volt vesztegetni való időm, és súlyos belső harc árán sorsára hagytam. Leoldottam a hordó kötelékét, magamat a hordóra kötöttem, és habozás nélkül a vízbe ugrottam.

Az eredmény valóra váltotta minden reményemet. Itt vagyok, személyesen mesélem el a történetet, láthatja hát, hogy megmenekültem. Azt is tudja, hogyan, így hát a többit kitalálhatja, én meg gyorsan befejezhetem. Körülbelül egy óra telt el attól az időtől számítva, hogy elhagytam a hajót, amikor megpillantottam mélyen magam alatt. Három vagy négy vad fordulatot tett gyors egymásutánban, s drága bátyámat magával ragadva, nagyot ugrott, és hirtelen örökre eltűnt az alattam lebegő habköd zavarában. A hordó, amelyhez odakötöttem magam, alig egy kevéssel süllyedt mélyebbre, mint annak a távolságnak a fele, mely az örvény mélypontja és ama hely közt volt, ahonnan a vízbe vetettem magam. Ekkor nagy változás történt. Az örvény mind kevésbé lejtett, a szédítő körforgás alábbhagyott, veszített erőszakos erejéből. A ködös hab és szivárvány fokozatosan eltűnt, és az örvény mélye lassan felemelkedett. Az ég kitisztult, a szél elült, a ragyogó hold nyugat felé lement - az óceán felszínén éreztem magam. Előttem a lofodeni partok, alattam a hely, ahol az imént még a Moskoe-ström örvénye volt! Eljött a "szünet", bár a vihar következtében a tenger még akkor is hegymagas hullámokat vert. Az ár vad erővel sodort magával a ström csatornájába, és néhány perc alatt elértem a part mentén a halászok gyülekezőhelyét. Teljesen kimerülve, és (miután a veszedelem már elmúlt) a kiállott borzalmak emlékétől némán, hajóra emeltek. Jó barátaim, mindennapi cimboráim mentettek ki, de nem ismertek meg. Azt hitték, hogy a szellemek országából tért meg valaki. Hajam, mely huszonnégy órával azelőtt hollófekete volt, fehér lett, amilyennek most látja. Azt mondják, hogy arckifejezésem is teljesen megváltozott. Elmeséltem történetemet - nem hitték el! Most magának mondtam el, de nemigen bízom abban, hogy hiszékenyebb, mint a vidám lofodeni halászok.

Pásztor Árpád fordítása

 

ELEONORA

Sub conservatione formae specificae salva anima

Raymond Lully[54]

Erőteljes fantáziájáról és lángoló szenvedélyességéről híres fajtából származom. Az emberek őrültnek mondtak; de még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e; vajon sok nagyszerűség, vajon minden mélyenjáró dolog nem a kóros gondolkodásból származik-e - olyan lelkiállapotból, amely felülemelkedik az általános értelmi képességen? Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára. Homályos látomásaiban megvillan előtte az örökkévalóság, és felébredvén, borzongva érzi, hogy a nagy titok határmezsgyéjén járt. Apránként megtanul valamit az olyan bölcsességből, amely javára válik, és még többet annak puszta megismeréséből, ami rossz neki. Ha kormányavesztetten vagy iránytű nélkül is, de bejárja a "kimondhatatlan fény" hatalmas óceánját; és mint a núbiai geográfus kalandorjai, agressi sunt mare tenebrarum, qui in eo esset exploraturi[55].

Mondjuk hát, hogy őrült vagyok. Annyit legalábbis elismerek, hogy szellemi létemnek két határozott formája van: a világos értelem elvitathatatlan állapota, amely az életem első korszakát kialakító események emlékéhez kapcsolódik, és az árny és kétség állapota. Ez a jelenhez és annak emlékéhez tartozik, ami létem második nagy korszakát alkotja. Ezért mindazt, amit erről a korábbi korszakomról elmondok, higgyétek el; annak pedig, amit a későbbi időről elbeszélek, csupán annyi hitelt adjatok, amennyi netán kijár neki; vagy vonjátok kétségbe mindenestül; vagy ha nem tudtok benne kételkedni, a rejtély megoldásához hívjátok segítségül Oidipuszt.

Rég elköltözött anyám egyetlen nővérének egyetlen lánya volt, akit ifjúkoromban szerettem, és akiről nyugodtan és világos elmével vetem most papírra ezeket az emlékezéseket. Unokahúgom neve Eleonora volt. Mindig együtt laktunk, tropikus napfényben, a Tarka Fű Völgyében. E völgyön át sohasem húzódott eltévedt lábak nyoma: hatalmas dombok kiszögellő láncolata fogta körül nagy ívben, és zárta el a völgy legkedvesebb zugait a napfény elől. Közelében nem tapostak ösvényt, s hogy elérje boldog otthonunkat, senkinek sem kellett erőszakkal visszahajtani sok ezer erdei fa lombozatát, sem halálra gázolnia a milliószámra illatozó csodálatos virágokat. Így hát magunkban éltünk, mit sem tudva a völgyön kívül eső világról - én, unokahúgom és édesanyja.

A birtokunk felső végében húzódó hegyeken túl elterülő komor táj felől keskeny és mély folyó bukkant elő, amelynél fényesebb csak Eleonora szeme volt. Ide-oda kanyarogva végül is homályos szakadékban tűnt el, még azoknál is komorabb dombok között, ahonnan előjött. Mi a Csend Folyójának neveztük, mert hömpölygéséből mintha valami megnyugvás áradt volna. Ágyából nem kelt mormolás, és oly gyengéden haladt tova, hogy a mélyében heverő gyöngyszemű kavicsok, amelyeket szívesen el-elnézegettünk, meg sem rezzentek, hanem mozdulatlan nyugalommal feküdtek, mindegyik a maga régi helyén, örökös ragyogásban.

A folyót és a medrében kacskaringósan surranó sok-sok tündöklő patak szegélyét, a kavicsos vízfenékig mélyen alányúló partmeredélyt, a folyótól a környező hegyekig terjedő völgyteknőt puha, zöld fűszőnyeg borította, sűrű, sima, vaníliaillatú pázsit, széltében-hosszában telehintve sárga boglárkával, fehér margarétával, bíborszínű ibolyával és rubinpiros aszfodélosszal, úgyhogy páratlan szépsége szinte hallhatóan szólt szívünkhöz Isten szeretetéről és dicsőségéről. És e pázsit felett, itt is, ott is kis ligetekké nőttek a fantasztikus fák. Karcsú törzsük nem meredt fel egyenesen, hanem kecses lejtéssel a fény felé hajolt, amely délidőben a völgy középpontját ragyogta be. Kérgüket, amelynél simább csak Eleonora orcája volt, ében és ezüst pettyezte váltakozó tündökléssel, úgyannyira, hogy már csak a koronájukról hosszan aláhullámzó és a zefírrel enyelgő hatalmas leveleik ragyogó zöldje miatt is szíriai óriáskígyónak képzelhette volna őket az ember, amint hódolatukat mutatják be uralkodójuknak, a Napnak.

Ebben a völgyben kóboroltam én Eleonorával kéz a kézben tizenöt éven át, mielőtt szívünkbe költözött a szerelem. Élete harmadik és az én életem negyedik lustrumának vége felé történt, hogy egymást átölelve ültünk a kígyószerű fák alatt és a Csönd Folyójának vizében képmásunkat néztük. Több szót már nem is ejthettünk ennek az édes napnak további során. És még a holnapról is alig szóltunk pár félénk szót. Felidéztük Erósz istent a habokból, és most éreztük, hogy felgyújtotta bennünk ősapáink tüzes lelkét. Mindent elárasztott a fajtánkat századok óta jellemző sajátos szenvedély és vele azok az ábrándok, amelyekről fajtánk ugyancsak hírhedett volt, és együtt lázas gyönyört leheltek a Tarka Fű Völgyébe. Egyszerre minden megváltozott körülöttünk. Furcsán tündöklő, csillag alakú virágok pattantak elő a fákon, ahol azelőtt semmiféle virág nem nyílt. Elmélyültek a zöld szőnyeg színárnyalatai; és amikor egymás után fonnyadtak el a fehér margaréták, helyettük tucatjával fakadtak a rubinpiros aszfodéloszok. És élet járt nyomunkban; az eddig sohasem látott karcsú flamingó, megannyi más, vidám színekben ragyogó madárral, meglebegtette előttünk skarlátszín tollazatát. Arany- és ezüsthalak tanyáztak a folyóban. Kebléből lassan-lassan mormolás kelt, végül andalító dallammá nőtt, és ez istenibb volt, mint Aiolosz hárfája[56], és nála csak Eleonora hangja édesebb. És ugyanakkor egy terjedelmes felhő, amelyet hosszan figyeltünk Heszperosz[57] tájain, csupa karmazsin és arany, tovalebbent onnan, békésen megült felettünk, napról napra mélyebbre és mélyebbre szállt alá, amíg pereme a hegycsúcsokon nem nyugodott, hogy csodás ragyogásra váltva komor sötétségüket mintegy örökre bezárjon bennünket valami bűvös börtönbe, mely maga volt a megdicsőülés.

Eleonora szép volt, mint az angyalok, mégis oly természetes és ártatlan, mint rövid élete a virágok között. Semmiféle ravaszsággal sem leplezte a szívét éltető szerelem hevét, és e szív legmélyebb zugát is velem fürkészte át, amint ott jártunk együtt a Tarka Fű Völgyében, és a benne legutóbb esett hatalmas változásokról beszélgettünk.

Végül, miután egy nap könnyezve beszéltünk arról a végső és szomorú változásról, amely utolér minden emberi lényt, már csak ezen a bánatos témán rágódott, beleszőtte minden beszélgetésünkbe, mint ahogy a sirázi dalnok[58] énekeiben mindegyre ugyanazok a képek jönnek elénkbe, a költői kifejezés valamennyi hatásos változatában. Látta, hogy a halál ujjai járnak keble fölött, és mint a tiszavirág, csak azért a báj tökélye, hogy utolérje a halál; de a sír borzalmát számára csak az a gondolat jelentette, amelyet egy este, ahogy a félhomályban ott ültünk a Csönd Folyójának partján, felfedett előttem. Kínozta az a gondolat, hogyha majd eltemettem a Tarka Fű Völgyében, örökre elhagyom a völgy boldog rejtekét, és szerelmemmel, amely most oly szenvedélyesen az övé, más leányt ajándékozok meg odakünn, a hétköznapi világban. És ekkor és ott hirtelen Eleonora lábai elé vetettem magam, és esküt tettem neki és az egeknek, hogy a földkerekség egyetlen leányával sem kötök soha házasságot, hogy semmi módon nem leszek hűtlen drága emlékéhez vagy annak az odaadó gyengédségnek emlékéhez, amellyel engem boldogított. És a világmindenség hatalmas urát hívtam kegyes és ünnepélyes esküm tanújául. És a tőle és Eleonorától kicsikart átok, ha ígéretemet megszegném, olyan borzalmas méretű büntetéssel volt súlyos, hogy azt leírni sem merem. És Eleonora ragyogó szeme minden szavamra még jobban felragyogott; és úgy sóhajtott fel, mintha gyilkos súly hullott volna le kebléről; és keservesen zokogva remegett, de elfogadta esküvésemet (mert hisz gyermek volt még), és ettől megenyhült halálos ágya. És alig pár nappal ezután, nyugodt haldoklása közben, azt mondotta nekem, hogy azért, amit lelki nyugalmáért tettem, elköltözése után ez a lélek fog őrködni felettem, és ha megengednék neki, látható alakban tér vissza hozzám éji őrködése idején, de ha ez nem állna a paradicsomban élő lelkek hatalmában, legalább jelenlétének adja majd gyakori jelét, elsóhajtva felettem az esti szélben, vagy az angyalok tömjénfüstölőjének illatával töltve meg a levegőt, amelyet belélegzek. És ezekkel a szavakkal az ajkán bevégezte ártatlan életét, véget vetvén az én életem első korszakának.

Eddig híven mondtam el mindent. De ahogy áthaladok az idő ösvényének azon a sorompóján, melyet szerelmesem halála állított elém, és folytatom létem második korszakával, úgy érzem, árny ereszkedik alá agyamra, és nem bízom e feljegyzések józan voltában. De hadd menjek tovább. Súlyosan vánszorgott egyik év a másik nyomában, én még mindig ott laktam a Tarka Fű Völgyében - de újra, másodízben is, megváltozott minden. A csillag alakú virágok visszahúzódtak a fák törzsébe, és soha többé nem mutatkoztak. A zöld szőnyeg színárnyalatai elhalványultak, a rubinpiros aszfodéloszok egymás után hervadtak el, és helyükön tucatszámra fakadtak sötét, szem formájú ibolyák, amelyek mindig harmatterhesen, nyugtalanul vibráltak. És ösvényeinket elhagyta az élet; a karcsú flamingó immár nem lebegtette előttünk skarlát tollazatát, hanem a völgyből bánatosan visszarepült a dombok közé, mindazokkal a vidáman csillogó madarakkal, amelyekkel együtt érkezett. És az arany-, ezüsthalak tovaúsztak a völgyszoroson át birtokunk alsó végébe, és soha többé nem pompáztak a kedves folyóban. És lassan-lassan egyre mélyebb és mélyebb mormolásban halt el az az andalító dallam, amely lágyabb volt Aiolosz szélhárfájánál, és amelynél csak Eleonora hangja volt istenibb, amíg végül teljesen visszatért a völgy eredeti ünnepélyes csendje. És azután, utolsóul, felkelt a terjedelmes felhő, és átengedve a hegycsúcsokat régi komorságuknak, visszaenyészett Heszperosz régióiba, és magával vitte a Tarka Fű Völgyéből megannyi aranyban pompázó csodáját.

Ám Eleonora ígérete nem merült feledésbe; hallottam az angyalok tömjénfüstölőinek suhogását, és a völgy felett folyvást szent illat áramai lebegtek; és magányos órákban, mikor súlyosan vert a szívem, lágy sóhajokkal terhesen lebbentek el felettem a homlokomat simogató szelek, és titkos értelmű mormolással volt telve gyakran az éjszakai lég, és egyszer - ó, csak egyetlenegyszer! - arra ébredtem halálosan mély álmomból, hogy szellemajkak nyomnak csókot ajkaimra.

De a szívemben támadt űrt ez sem tölthette be. Epedtem a szívemet azelőtt csordultig betöltő szerelemért. Ám végül gyötörni kezdett a völgy, melyben minden Eleonorára emlékeztetett, és a világ hívságaiért és zajos diadalaiért elhagytam mindörökre.


Egy idegen városban találtam magam, s ott mintha minden arra törekedett volna, hogy kitörölje emlékezetemből a Tarka Fű Völgyében sokáig álmodott édes álmokat. Egy díszes udvar pompája és temérdek látványossága, fegyverek vad zörgése és nők ragyogó szépsége megzavarta és megrészegítette elmémet. De lelkem mind ez ideig hű maradt esküjéhez, és Eleonora az éj csöndes óráiban még jeleit adta közelségének. Ám egyszerre csak megszűntek ezek a megnyilatkozások, szemem előtt elsötétült a világ, és döbbenten álltam szemben az égő gondolattal, amely hatalmába kerített, a szörnyű kísértésekkel, amelyek megszálltak; mert a király vidám udvarába, akit szolgáltam, valamely távoli, távoli és ismeretlen országból eljött egy leány, és szépsége egy csapásra megejtette hitszegő szívemet, és zsámolya elé minden küzdelem nélkül borultam le a leglángolóbb, legalávalóbb szerelem imádatával. Mi is volt valóban a völgy ifjú leánya iránt érzett szenvedélyem az imádatnak ahhoz a hevéhez, őrületéhez, lélekemelő önkívületéhez képest, amellyel egész lelkemet könnyekben ontottam ki a tündéri Ermengarde lába elé? Ó, ragyogó volt az angyali Ermengarde! És mert ezt tudtam, más számára már nem jutott bennem hely. Ó, isteni volt Ermengarde, az angyal, és ahogy szeme mélységeibe néztem, csak e mélységekre gondoltam - és csak reá.

Megnősültem: - nem féltem az átkot, amelyet én idéztem fel, és keserűsége nem bosszulta meg magát rajtam. És az éj csendjében egyszer, de csak egyetlenegyszer behatoltak ablakrácsomon a rég elmaradt lágy sóhajok, és egy meghitt, édes hanggá formálódtak, e szavakat ejtvén:

"Aludj békén! - mert él és uralkodik a Szerelem Szelleme, és égő szívedbe fogadván őt, Ermengarde-ot, feloldoztatsz Eleonorának tett esküd alól. Hogy minő okból, majd megtudod ott fenn az egekben!"

Fóthy János fordítása

 

AZ OVÁLIS ARCKÉP

Az a kastély, ahova szolgám inkább betört, semmint hogy súlyos sebesülten kinn, a szabad ég alatt engedje eltöltenem az éjszakát, egyike volt a pompa és ború azon kőbe faragott példáinak, melyek oly régóta bámulnak le komoran az Appenninek völgyébe, a valóságban éppen úgy, mint Mrs. Radcliffe[59] képzeletében. Minden jel arra vallott, hogy csak mostanában és ideiglenesen hagyták el. Az egyik legkisebb és legkevésbé pompás bútorzatú szobában vertünk tanyát, az épület egy távol eső tornyában. Berendezése gazdag, bár kopott és régi volt. Faláról kárpit csüngött alá, és mindenféle hadiemlék díszítette, s amellett gazdag faragású, aranyos keretben szokatlanul nagyszámú ihletett modern festmény. Lehet, hogy lázas kábulatom volt az oka, de mély érdeklődéssel vizsgáltam ezeket a képeket, amelyek nemcsak a fal síkját borították el, hanem azt a számos fülkét is, amelyet a kastély bizarr építkezése tett szükségessé. Megkértem hát Pedrót, hogy hajtsa be a súlyos ablaktáblákat - már éjszakára járt -, gyújtsa meg ágyam fejénél a magas kandeláber gyertyáit, és húzza el a fekete rojtos bársonyfüggönyt mennyezetes ágyamról. Mindezt azért, hogy ha el nem alszom, átadhassam magam a szemlélődésnek és legalább időnként annak a kis kötetnek, amelyet a párnán találtam, s amely a képeket értékelte és ismertette.

Sokáig, sokáig olvastam, és áhítattal-áhítattal szemlélődtem. Gyorsan és remekül teltek az órák, s eljött a fekete éjfél. A gyertyatartó rossz helyen állt, és mert nem akartam szunyókáló szolgámat felébreszteni, kínkeservesen kinyújtottam a karom, és magam mozdítottam el úgy, hogy sugarai jobban megvilágítsák a könyvet.

De ez váratlan eredménnyel járt. A gyertyák fénye (mert sok gyertya égett) most megvilágított egy fülkét, amely eddig az ágy egyik oszlopának mély árnyékában rejtőzött el. Így az élénk fényben egy kép tűnt elém, amelyet eddig nem vettem észre. Egy asszonnyá érő fiatal lány arcképe volt. Gyors pillantást vetettem a képre, aztán lehunytam szemem. Hogy miért, azt először magam sem tudtam, de mialatt behunyt szemmel feküdtem, azon tűnődtem, hogy miért is kellett a szemem behunynom. Ösztönös cselekedet lehetett, hogy időt nyerjek gondolataimnak - hogy megbizonyosodjam, látásom nem csalt meg, hogy megnyugtassam és előkészítsem képzeletemet arra az időre, amikor józanabbul és nagyobb biztonsággal nézek majd a képre. Pár pillanat múlva kinyitottam szemem, és merőn a képre szegeztem.

És meggyőződtem róla - a legcsekélyebb kétségem is eltűnt afelől -, hogy az imént is tisztán láttam, szemem nem csalt meg. A kép vásznára hulló gyertyafény eloszlatta érzékeim álomködét, és egy szempillantás alatt visszahívott az eleven, a való életbe.

A kép, mint mondottam, egy fiatal lány arcképe volt. Csak fej és váll, mint a festők mondják, vignette modorban; erősen emlékeztet Sully közkedvelt fejeire. A kar, a kebel és a sugárzó haj szinte észrevétlenül olvadt egybe azzal a halvány, mégis mély árnyékkal, amely a kép hátterét alkotta. Kerete ovális, gazdagon aranyozott, mór faragású. Műalkotás csodálatosabb, mint maga a kép, nem is lehetett volna. De sem a kép művészi tökéletessége, sem az arc halhatatlan szépsége nem indíthatott volna meg olyan váratlanul, olyan mélyen. Még kevésbé az, hogy már-már félálomban szunnyadó fantáziám hirtelen felriasztva élőnek látta a csodálatos fejet. Hogy ez lehetetlen, arról azon nyomban meggyőzött, s még az ötlet lehetőségét is kizárta a rajz különössége, a vignette modor, a keret. Sokáig, majdnem egy óra hosszat töprengtem ezen a kérdésen, félig ülve, félig fekve néztem hosszan és merőn a képet. Végül is azt hittem, hogy hatásának titkát megoldottam, és visszahanyatlottam az ágyra. Arra gondoltam, hogy a kép annyira élethű, arckifejezése annyira való, hogy első pillanatra meglepett, azután megzavart, végül teljesen lebilincselt. Mély és tiszteletteljes rettegéssel visszatoltam előbbi helyére a gyertyatartót. S mivel így nyugtalanságom oka eltűnt a szemem elől, mohón kutattam a könyvben, hogy mit mond a képről és történetéről. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi homályos és különös sorokat olvastam:

"Ritka szépségű lány volt, bájos, kedves, telve boldog életörömmel. És végzetes az az óra, amelyben meglátta, megszerette a festőt, és a felesége lett. A férfi: szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos, kedves, telve életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz - mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte - vetélytársát! -, csak a palettától és az ecsettől irtózott, és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt, ifjú asszonyát is le akarja festeni. De alázatos volt, engedelmes, és türelmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, ahol a sápadt vászonra csak felülről hullott a fény. A festő, amint óráról órára, napról napra haladt munkájában, megittasult művétől. Szenvedélyes, vad, szeszélyes ember volt, elmerült álmaiban; nem akarta észrevenni, hogy az a fény, amely kísérteti sápadtsággal szűrődik a magányos toronyszobába, megtámadja ifjú asszonya lelkét, egészségét, aki láthatólag csupán érte eped. Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panaszkodott, mert látta, hogy a festő (nagy hírű művész) milyen lázas és lángoló örömet talál munkájában, mint gyötrődik éjjel-nappal, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg őt, aki szereti, aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik látták a képet, suttogva dicsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát - nemcsak tehetségének, hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyságát. De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festő nem engedett többé senkit a toronyszobába. Mintegy őrületben dolgozott, szemét a vászonról szinte le sem vette, és még szerelmesére sem nézett. És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról rabolta el. És hosszú hetek múltán, amikor már majdnem elkészült a kép, és csak egy ecsetvonás kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer, utoljára, fellobbant az életerő az asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielőtt elalszik. És megtörtént az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt - a festő egy pillanatig megittasulva, rajongva állott a kész kép előtt, nézte, nézte! de a következő másodpercben remegve sápadt el, lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felkiáltott:

- Csakugyan ez maga az Élet!

S ekkor hirtelen kedvesére nézett - halott volt!"

Pásztor Árpád fordítása

 

A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA

A "vörös halál" soká pusztította az országot. Soha pestis nem volt oly végzetes, olyan iszonyatos. Vér volt inkarnációja és pecsétje - a vér pírja és rettenete. Éles fájdalom és hirtelen szédület, s aztán erős vérzés a pórusokon át, és végső föloszlás. Skarlátfoltok az áldozat testén és kivált az arcon: ez volt a pestisbélyeg, mely kizárta a szerencsétlent embertársainak rokonszenvéből és irgalmából. S a kór egész rohama, kifejlődése és katasztrófája: egy rövid félóra epizódja.

De Prospero herceg szerencsés volt és bölcs, és nem ismerte a félelmet. Mikor birodalmának fele lakossága elpusztult, összehívott udvara lovagjaiból és hölgyeiből ezer egészséges és könnyűvérű mulatótársat, s visszavonult velük hajdani apátságokból átalakított kastélyai egyikének mélységes magányába. Az épület nagy volt és nagyszerű, a herceg különc és mégis fenséges ízlésének szüleménye. Erős és magas fal övezte. A falban érckapuk. Amint begyűlt az udvar népe, kohókat állítottak, és súlyos pörölyökkel kovácsolták össze a keresztvasakat. Határozatba ment, hogy ne legyen se ki-, se bejárása a kétségbeesés és őrület kiszámíthatatlan rohamainak. Az apátság dúsan el volt látva minden szükségessel. Ily óvintézkedések után az udvar fittyet hányhatott a ragálynak. A külső világ viseljen gondot magára, ahogy tud. Közben bolondság búsulni vagy töprengeni. A herceg gondoskodott a szórakozás minden lehetőségéről. Voltak ott bohócok, rögtönzők és balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szépség és volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül - a vörös halál.

Visszavonulásának ötödik vagy hatodik havában, mialatt a pestis a legdühösebben tombolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fényű álarcosbált adott ezer barátjának mulattatására.

Csodás pompa volt, kéjes jelenet, ez a masquerade[60]. De először hadd írjam le a termeket, ahol lejátszódott. Hét terem volt - királyi szobasor. Ám legtöbb palotában az ily egymásba nyíló csarnokok hosszú és egyenes allée-t[61] formálnak, míg a szárnyas ajtók jobbra-balra majdnem a falig kicsapódva alig gátolják az összes helyiségek áttekintését. Itt más volt az eset, mint azt a hercegnek a bizarr iránti előszeretetétől várni is lehetett. A termek oly szabálytalanul sorakoztak, hogy a látás egynél többet alig ölelt föl egyszerre. Éles forduló várt minden húsz-harminc lépésre, s minden fordulónál új hatás. S minden fal közepén, jobbról és balról, magas és keskeny gótikus ablak nézett ki egy zárt folyosóra, mely a csarnoksor kanyargását követte. Üvegfestésű ablakok voltak, és színezésük változatosan illeszkedett az egyes csarnokok ornamentikájának uralkodó színeihez, ahova épp nyíltak. A keleti szélen fekvő terem falait például kék szín borította - és élénkkékek voltak az ablakai. A második szoba bíbor volt díszítéseiben és kárpitjaiban, s ott az ablaktábla is bíborszínű. A harmadik mindenestül zöld volt, s így zöldek ablakszárnyai is. A negyediknek bútorzata s világítása is narancsszín - az ötödiké fehér - a hatodiké lila. A hetedik termet fekete bársonykárpitok sűrűje takarta, végig csüggtek a mennyezetről, le a falakra, súlyos redőkben hullva a hasonló anyagú és színű szőnyegre. De ebben az egyetlen szobában az ablakok színe nem harmonizált a dekorációval. Az üvegtáblákat itt skarlát festette - mély tónusú vérszín. Mármost a hét terem egyikében sem volt lámpa avagy kandeláber, noha aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege hevert mindenfelé, s függött a falakról. Se lámpa, se gyertya nem árasztott fényt a szobasor területén belül. Hanem a folyosókon, melyek e szobasor mellett húzódtak, minden ablakkal szemben egy-egy hatalmas háromláb emelt tűzserpenyőt, mely sugarait bedobta a színes üvegen, s így ragyogóan megvilágította a csarnokokat. S ekként számos hökkentő és fantasztikus effektus keletkezett. S főleg a nyugati vagy fekete szobában volt ama vérszínű üvegtáblákon át a sötét függönyökre behulló tűzsugár hatása rendkívüli, s oly vad kifejezést festett minden belépő arcára, hogy a társaságból nagyon kevesen merészeltek egyáltalán belépni ebbe a helyiségbe.

S épp ebben a szobában állt, a nyugati falnál, egy óriási ében óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei, de olyan hökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben. De mihelyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszerre könnyű derültség hatotta át a gyülekezetet; a zenészek egymásra néztek és elmosolyodtak, mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót előidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után - ami háromezer-hatszáz másodpercét tartalmazza a repülő időnek -, új órazengés jött, s ugyanaz a zavar, megremegés és eltűnődés követte, mint az előbbit.

De, mindezek ellenére, vidám és pompás mulatság volt ez! A herceget különleges ízlése jellemezte. Jó szeme volt színekhez és színhatásokhoz, s megvetette a puszta divat dekórumát. Tervei tüzesek és merészek voltak, elgondolásai barbár fényben izzók. Vannak, akik őrültnek gondolták volna. De udvara tudta, hogy nem őrült. Hallani, látni, érinteni kellett, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem őrült.

Nagy részben maga irányította a hét szoba alkalmi díszítését e nagy ünnepség céljaira; s az ő irányító ízlése szabta meg a jelmezek karakterét. Egy bizonyos: hogy groteszk volt valamennyi. Sok csillogás és tündöklés, és pikantéria és fantasztikum - sok, amit azóta a Hernani-ban[62] láttunk. Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal s váratlan kosztümben. Delíriumos elképzelések, mint beteg agyak szülöttei. Sok szépség, sok szeszély, sok különcködés, valami ijesztő is, de semmi, ami undort okozhatott volna. Valóban e hét szobán át álmok raja lengett. Kígyóztak és kerengtek az álmok, keresztül-kasul, fölöltve a termek színeit, s az orkesztra vad zenéje mintha csak lépteik visszhangja lett volna. És közben megkondul az ébenóra, mely a bársonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra, minden elnémul és minden hallgat, csak az óra hangja zeng. Meredtre fagyva állanak az álmok. Ám az óraütés ekhói elhalnak - csak egy pillanat volt -, és könnyű, félig elfojtott kacaj leng utánuk. És most megint földagad a zene, s az álmok megélednek, s vígabban kígyóznak erre-arra, mint valaha, színt kapva a tarka ablakoktól, melyeken beáramlanak a lángos háromlábak sugarai. De a legnyugatabbra fekvő terembe a hétből egyetlen maszka sem merészkedik; mert az éjszaka már végére jár; s a vérszínű üvegen rőtebb fény ömlik be; s a gyászdrapériák feketesége sápaszt; s aki lábát az éjszőnyegre teszi, annak fülébe ünnepélyesebb hangsúllyal küldi a közel ébenóra fátyolos zenéjét, mint bárkiébe jut, ki feledkezve élvezi más termek távolabbi vígságait.

De a többi termet sűrű nép zsúfolta, s bennük az élet szíve lázasan lüktetett. És a tobzódás örvénylett tovább, míg végre éjfél verése kezdődött az órán. S akkor a zene megszűnt, mint leírtam; s a keringők forgása megjuházott; s kellemetlen pauza állt be mindenben, mint az előbbi alkalmakon. De most tizenkettőt kellett ütnie az óra harangjának; és talán így történt, hogy e hosszabb idő alatt több méla gondolat lopózhatott eltűnődéseibe azoknak, akik a mulatók közül gondolkozóbb természetűek voltak. S talán így történt az is, hogy mielőtt az utolsó óraütés ekhói elmerültek volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg között, akik időt leltek észrevenni egy álcázott alak jelenlétét, melyen eddigelé egyetlen vendég figyelme sem pihent meg. S amint ez új jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé, végtére az egész társaságon moraj és zsibongás futott át, mely meglepetést és visszatetszést fejezett ki - sőt lassanként rémületet, borzalmat és undort.

Fantazmák gyülekezetében, amilyet lefestettem, el lehet gondolni, hogy ilyen érzéseket nem kelthetett közönséges tünemény. Valóban, a jelmezek megválasztásának szabadsága ez éjszakán majdnem határtalan volt; de a szóban forgó alak Heródesebb Heródesnél, s meghaladta még a herceg ízlésének szinte korlátlan korlátait is. Vannak húrok a legérzéketlenebb szívekben is, melyeket nem lehet érinteni, hogy az érintés emóciót ne keltsen. Még aki a legvégsőkig jutott is, akinek élet és halál egyformán tréfa már, vannak dolgok, amikkel nem szeret tréfálni. Csakugyan, az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendőség határain. A jelenség sovány és magas volt, s tetőtől talpig a kripták öltözetébe burkolva. Az álca, mely az arcot takarta, oly tökéletes hűséggel utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni a csalást. De mindez talán még elnézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna ez őrült tombolók körében. A mímes merészsége azonban odáig ment, hogy egyenesen a vörös halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai fecskendezték - és széles homloka, arcának minden vonásával, a skarlát iszony nyomait viselte.

Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties alakra esett - aki, talán hogy jobban megmaradjon szerepében, lassú és ünnepélyes mozgással lépdelt ide-oda a keringő táncosai között -, látták, hogy az első pillanatban erős borzadás, rémület vagy undor borzadása vonaglik át rajta; de a következő percben homloka haragtól pirult ki.

- Ki merészkedik - kérdezte rekedt hangon udvaroncaitól, kik közelében álltak -, ki merészkedik ily istenkísértő gúnnyal sértegetni minket? Ragadjátok meg és rántsátok le álarcát, hadd tudjuk, ki fog függeni napkeltére a bástyaoromról!

Prospero herceg a keleti vagy kék szobában állt, amikor e szavakat mondotta. Hangja zengőn és tisztán szállt a hét termen át, mert a herceg erős és határozott jellemű férfi volt, és a zene egy intésére elhallgatott.

A herceg hát a kék szobában állt, s oldalán sápadt udvaroncok csoportja. Szavára először gyáva, tóduló mozgás indult e csoportból a betolakodó irányába, aki e percben szintén közel volt, és most céltudatos és meg nem ingó lépésekkel közeledett a beszélőhöz. De valami névtelen borzadály következtében, mellyel az álarcos őrült jelmeze eltöltötte az egész gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki kezét, hogy megragadja a vakmerőt; úgyhogy akadálytalanul közelítette alig egy-két lépésnyire a herceget; s mialatt az egész társaság, mintegy egyetlen impulzusra, a termek közepéből a falak mellé húzódott, ellenállás nélkül vette útját, meg nem állva egy pillanatra sem, de avval az ünnepélyes és kimért lépéssel, mely kezdettől fogva megkülönböztette, a kék teremből a bíbor terembe - a bíborból a zöldbe - a zöldből a narancssárgába - s ezen keresztül ismét a fehérbe - s még innen is a lila szobába, hogy föltartóztassa. De ekkor Prospero herceg, őrülten a dühtől és pillanatnyi gyávaságának szégyenétől, vadul átrohant a hat csarnokon, noha senki sem követte, mert mindenkit halálos félelem lepett meg. A herceg kirántott tőrt vitt magasra emelt kezében, és eszeveszett rohanásában négy vagy öt lábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen a bársonyterem végébe érve, hirtelen megfordult, és szembenézett üldözőjével. Éles kiáltás hallatszott - s a tőr csillanva hullott a holló szőnyegre, amelyre egy pillanat múlva holtan bukott le Prospero herceg. Akkor, összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerű álarc alatt, melyre oly vad erőszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható forma.

S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.

Babits Mihály fordítása

 

A KÚT ÉS AZ INGA

Impia tortorum longos hic turba furores
Sanguinis innocui, non satiata, aluit.
Sospite nunc patria, fracto nunc funeris antro,
Mors ubi dira fuit vita salusque patent
.[63]

Már beteg voltam - halálos betege e hosszú gyötrelemnek; s mikor végre föloldották kötelékeimet, és megengedték, hogy leüljek, éreztem, hogy érzékeim megtagadják a szolgálatot. Az ítélet - a rettenetes halálítélet - volt az utolsó határozott hang, mely fülemhez ért. Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét hozta elmémbe - talán asszociálva gondolatban valami malomkerék berregésével. Csak egy pillanatra - mert nemsokára már semmit sem hallottam. De még egy darabig - és micsoda túlzott közelségben! - rettenetes tisztán! - láttam-láttam a fekete palástos bírák ajkait. Fehérnek tetszettek - fehérebbnek, mint az ív, melyen e szavakat vonom, és keskenynek a groteszkségig: keskenynek a megfeszített szilárdság kifejezésével, a változhatatlan elszántságnak, az emberi szenvedés zord megvetésének kifejezésével. Láttam, hogy a sors rendelése - vagy ami az én számomra sors volt - még egyre ömlött e szörnyű ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk halálos szavaikat. Láttam, amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött közülük. S a kéjes borzadás pár villanatára láttam a terem falait borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehető meglebbenését is. S akkor szemem az asztal hét magas gyertyatartójára esett. Először az irgalom színeit viselték, s hét karcsú angyalnak tűntek föl, akik mentésemre jöttek; de aztán egyszerre valami halálos megcsömörödés ereszkedett szellememre, éreztem, hogy végigreng testem minden rostja, mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalalakok érthetetlen, lángfejű rémekké váltak, s tudtam már, hogy tőlük nem jöhet segítség. S akkor, mint egy dús zenei szólam, lopózott érzéseim közé a gondolat: micsoda édes pihenés eshet a temetőben! Halkan és tolvaj mód jött e gondolat, s hosszú időnek tetszett, míg teljes erejét elérte; de mihelyt szellemem végre igazán átérezte és befogadta, a bírák alakja mintegy varázslatra eltűnt előlem; a magas kandeláberek a semmibe süllyedtek; lángjuk kialudt; s az éj feketesége ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami őrült, zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és némaság, és éj az egész mindenség.

Elájultam; de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom elveszett. Mi maradt belőle, nem kísérlem meg definiálni; még csak leírni sem; de nem tűnt el minden. A legmélyebb álomban, sőt delíriumban, bármiféle önkívületben - nem! még a halálban sem -, még a sírban sem tűnik el minden. Másféle halhatatlanság nincs is az ember számára. Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy másodperc múlva már - oly finom tud lenni ez a háló - nem emlékszünk arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe való visszatérésben két fokozat van; először a lelki vagy szellemi lét föléledése; másodszor a fizikai lété. Valószínűnek látszik, hogy, ha a második fokozatot elérve, vissza tudnók idézni az elsőnek hangulatait, e hangulatok ékesszólóan beszélnének a küszöbön túli mélység emlékeiről. S mi van e mélységben? Hogyan különböztessük meg árnyait a sír árnyaitól? De ha e hangulatok - amiket az "első fokozat" hangulatainak neveztem - nem is idézhetők vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza hívatlanul, hosszú idő múltán, úgyhogy csodálkozunk, honnan jöttek? Aki sohasem ájult el életében, az talál-e vajon különös palotákat és ijesztően ismerős arcokat az égő parázsban? Az látja-e lebegni a légben ama szomorú látomásokat, melyeket a tömeg sohasem láthat? Az eltűnődik-e valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e őrületbe olykor valamely zenei ütem titkos jelentése, mely azelőtt sohasem vonta magára figyelmét?

Gyakran tűnődve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor sikerről álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy későbbi korszak elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem szörnyű szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületéről, amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik vittek - borzalmas kíséret! - végtelen leszállásukban túlhaladták volna a határtalan határait, s megállanának erőfeszítésük végső kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami nedvesség: és aztán őrület - a tilosban járó memória szörnyű őrülete!

Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata, minden legcsekélyebb gondolat nélkül - és ez az állapot sokáig tart. Aztán: a gondolat - egészen hirtelen - és a rémület borzalma; s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erős vágy visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése az eszméletnek, sikeres erőfeszítéssel egy mozdulat felé. És most a teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok, az ítélet, rosszullétem, az ájulás... De tökéletes feledése mindannak, ami aztán következett; mindannak, amit csak egy későbbi nap és sok erőlködés tett képessé határozatlanul visszaidézni.

Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem, minden köteléktől szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol vagyok és mi vagyok. Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni. Rettegtem az első pillantástól a körülöttem levő tárgyakra. Nem mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott. A levegő elviselhetetlenül sűrű volt. Még mindig mozdulatlanul feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézőpontból dedukálni valódi helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta nagyon, nagyon hosszú idő telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés - bármit mondjanak is a regényírók - teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel; de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket rendszerint az ünnepélyes autodafé-k[64] alkalmával végzik ki, s egy ilyent éppen az én elítélésem előtti éjszakán tartottak. Talán visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást, mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem lehet az igazság. Áldozatokra sürgős szükségük volt. Aztán tömlöcöm éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség volt, s valami világosság mégiscsak mindig szűrődött be.

Most egyszerre egy szörnyű gondolat hajtotta patakokban szívemre a vért, s rövid időre ismét visszaestem az eszméletlenségbe. Mikor magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött és magam körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek érintést; de nem mertem tenni egy lépést sem, nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba. Izzadság verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tűrhetetlenné vált, s óvatos mozdulatot tettem előre, kinyújtott karokkal; szemem szinte kidagadt gödréből a hiú reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat. Több lépéssel jutottam már tovább; de még mindig fekete és üres volt minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem az, ami rám vár.

És most, amint vigyázva még egyre előrébb lépegettem, tolongva jött emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E börtönök felől hökkentő dolgokat beszéltek, mindig mesének gondoltam azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak suttogó száj adhatta tovább őket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél - éspedig a rendesnél keservesebb halál -, sokkal jobban ismertem bíráim karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? és a hogyan? foglalkoztatta gondolataimat.

Kinyújtott kezem végre nekiütődött valami szilárd akadálynak. Fal volt, látszólag kőből építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét, és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe vezettek; hanem a kés eltűnt; ruháimat kicserélték valami durva zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a kőművesmunka valamely alig észlelhető résébe, hogy ekként kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerű volt; noha fölizgatott képzeletemben első pillantásra szinte leküzdhetetlennek tűnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny szegélyéből, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, előbb-utóbb, ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját gyöngeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig csak vánszorogtam előre, végül megbotlottam, és elestem. Végső kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem, hamarosan erőt vett rajtam az álom.

Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam, hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erőlködéssel végre eljutottam a darócrongyig. Mielőtt elestem, ötvenkét lépést számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm körülbelül ötven yard kerületű. Csakhogy útközben számos szögletet értem a falban, s így megközelítő fogalmat sem alkothattam magamnak a sírbolt alakjáról - mert nem nevezhető másnak, mint sírboltnak.

Nem sok célom volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem: de valami határozatlan kíváncsiság arra bírt, hogy még folytassam őket. Elhagyva a falat, elhatároztam, hogy átszelem az általa bekerített tér közepét. Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert a padló, bár látszólag szilárd anyagból készült, nyálkás volt, és megcsalta az embert. Később mégis bátorságot vettem, és nem haboztam keményebben lépni, iparkodva, amennyire csak lehetséges, egyenes vonalban keresztezni a cellát. Mintegy tíz vagy tizenkét lépést tehettem ily módon, mikor köntösöm megtépett szegélye lábam közé keveredett. Ráléptem, és erős zuhanással arcra estem.

Esésem első zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentő körülményt, ami néhány másodperc múlva, s mialatt még mindig arcra bukva hevertem, ellenállhatatlanul magára vonta figyelmemet. Ez a következő volt: állam a börtön padozatán pihent, de ajkaim és fejem felső része, bár látszólag az állnál alacsonyabb szinten, nem érintettek egyebet, mint az üres levegőt. Azonkívül úgy éreztem, hogy homlokom valami tapadós gőzben fürdik, s orromat a szétmálló gombák sajátságos illata ütötte meg. Előrenyúltam, s elborzadtam a felfedezésen, hogy pontosan szélére estem egy kör alakú mélységnek, melynek nagyságát persze egyelőre nem volt módom megállapítani. A nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült leválasztanom egy kis téglatörmeléket, amit ledobtam a mélységbe. Több másodpercen át figyeltem ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz ütődött; végre tompa csobbanás hallatszott, hangosan visszaverődve a falakon. Ugyanakkor a fejem fölött valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt halvány fénysugár villant a homályon át, s éppoly hirtelen el is tűnt.

Most tisztán láttam a sorsot, amit számomra készítettek, s szerencsét kívántam magamnak a jókor jött véletlenhez, melynek folytán megmenekültem. Még egy lépés, mielőtt elbotlom, és a világ nem lát többet. S a halál, amit most elkerültem, épp olyan jellegű volt, amilyent mindig mesének és hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló elbeszélésekben. A zsarnokság áldozatainak szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai gyötrelmek és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás. Engem az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú szenvedéstől idegeim annyira elernyedtek, hogy már a saját hangomtól remegtem, s minden tekintetben alkalmas médium voltam a különleges tortúrára, mely rám várt.

Minden tagomban reszketve visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy inkább ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam, melyeket képzeletem most nagy tömegben és különböző elhelyezéssel festett a börtön köré. Más lelkiállapotban talán lett volna bátorságom egyszerre véget vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás által e mélységek valamelyikébe; de most a gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni, amit e szörnyű helyekről hallottam: hogy az élet hirtelen kioltása nem tette részét gonosz plánumuknak.

A belső izgalom több óra hosszat ébren tartott, de végre mégis elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint előbb, egy kis cipót és egy vizescsöbröt találtam magam mellett. Égő szomjúság emésztett, s egy hajtásra kiürítettem az edélyt. Altató lehetett benne, mert alighogy letettem, ellenállhatatlanul álmos lettem megint. Mély álom hullott rám, mély, mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen nem tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem levő tárgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes fény, melynek eredetét az első pillanatban nem tudtam megállapítani, megengedte, hogy szemügyre vegyem börtönöm egész kiterjedését és berendezését.

Nagyságára nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes hosszúsága nem haladta túl a huszonöt yardot. Ez a tény néhány percre teljesen megzavart, s a fölösleges tűnődések egész özönébe merített; igazán fölöslegesen - mert mi lehetett lényegtelenebb számomra a környező rettenetes körülmények között, mint tömlöcöm puszta térfogata? De szellemem betegesen érdeklődött minden jelentéktelen részlet iránt, s föltevést föltevésre halmoztam, hogy számot adjak magamnak a tévedésről, amit a számításban elkövettem. Végre felvillant előttem az igazság. Első mérési kísérletemben ötvenkét lépést olvastam elesésem időpontjáig, akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat a fal mentén. Aztán aludtam, és mire fölébredtem, valószínűleg megfordultam helyemben - így gondolhattam a fal kerületét körülbelül kétszer akkorának, mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta megfigyelni, hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé volt, s mikor folytattam, jobbra.

A helyiség alakjára nézve is tévedtem. A tapogatózás közben számos szögletre akadtam, s ebből különleges szabálytalanságra következtettem; ily hatalmas a teljes sötétség hatása arra, aki álomból vagy ájulásból ébred! A szögletek néhány jelentéktelen bemélyedés, vagy különböző távolságokban vájt fülkék szögletei voltak. Nagyjában a cella négyzetes formát mutatott. Amit kőfalnak gondoltam, az most vasnak vagy valami más fémnek látszott, nagy táblákban, melyeknek határai és eresztékei tették a szögletszerű behajlásokat. Az ércfal egész felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító festészeti motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak köszönik létüket. Fenyegető arcú ördögök alakjai csontvázfigurákkal, és más, még félelmetesebb képek borították és éktelenítették el a helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai eléggé élesek, de a színek halványnak és elmosódottnak tűntek föl, mintegy a nyirkos légkör hatására. Most észrevettem a padlót is, amely kőből volt. Középen ásított a kör alakú mélység, amelynek torkából megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben.

Mindezt csak határozatlanul és nagy erőfeszítéssel tudtam meglátni, mert személyi állapotom nagyot változott alvásom alatt. Most hátamon feküdtem, teljes hosszúságomban, valami alacsony faállványon. Ehhez erősen le voltam kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló szíjjal. A szíj számos csavarodásban övezte tagjaimat és törzsemet, nem hagyva szabadon mást, csak fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy nehézséggel tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem állt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy a vizescsöbröt elvitték. Rémületemre, mondom, mert tűrhetetlen szomjúság emésztett. Úgy látszik, ezt a szomjúságot gyötrőim szántszándékkal éleszteni akarták, mert a tálban levő étel borsosan fűszerezett hús volt.

Most fölfelé tekintve, börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami harminc vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy alkotva, mint az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán különös ábrázolás kötötte le teljes figyelmemet. A vén Idő festett alakja volt, ahogy rendesen rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében valami mást tartott, amit egy hatalmas inga festett képének gondoltam, amilyeneket antik órákon láthatunk. De volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy figyelmesebben vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam fölé, mert pontosan a fejem fölött volt, úgy képzeltem, hogy mozogni látom. Egy pillanat múlva ez a képzelet - valónak bizonyult. Lengése rövid volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem, kissé megijedve, de még inkább csodálkozva. Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás követésétől, szemem a cella egyéb tárgyaira irányítottam.

Valami gyönge nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva, több óriási patkányt láttam átszaladni. A kút felől jöttek, amely jobbról éppen látkörömbe esett. Még mialatt néztem is, csapatostul másztak elő, rohanva, éhes szemekkel, a hús szagától csábítva. Nagy erőlködés és éberség kellett, hogy el tudjam őket hessegetni.

Vagy félóra telhetett el, talán egy egész óra is - mert az idő folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam alkotni -, mire ismét a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit akkor láttam, megzavart és meghökkentett. Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt is láthattam - fölösleges mondanom, milyen borzalommal -, hogy alsó széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól körülbelül egy lábnyi távolban volt, a szarvak fölfelé görbültek, s a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétől fölfelé szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegőt.

Nem lehetett kétséges tovább előttem a sors, melyet a szerzetesi kínzózseni számomra készített. Az inkvizítorok közegei rájöttek, hogy tudomást szereztem a kútról - a kútról, melynek borzalmainál nem szánhattak csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerő renitensnek -, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának, s melyet a kósza hír is minden kínzásmesterségük Ultima Thuléjának[65] tekintett. A kútba zuhanást a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a meglepetés - kínok csapdájába ejteni az áldozatot - fontos részét tette e tömlöcbeli kivégzések groteszk fantasztikumának. Minthogy nem estem bele magamtól a mélységbe, a démoni tervben már nem szerepelt az, hogy belelökjön; s így - nem lévén egyéb alternatíva - más, szelídebb pusztulás várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim között, mikor e szónak ilyen alkalmazására gondoltam.

Mi célja volna beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú, hosszú óráiról, míg az acél suhogó lengéseit számláltam! Hüvelykről hüvelykre, vonalról vonalra - körömhegynyi esésekkel, amelyeket csak évszázadoknak tetsző időközök múltán lehetett észrevenni - szállt lejjebb s egyre lejjebb! Napok múltak - s valóban lehet, hogy több nap múlt el, míg oly közel ért fölém lengésében, hogy fanyar szelével meglegyezett. A kifent acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni kezdtem - az eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban szálljon le! Majd különös őrület fogott el, s hosszasan próbálgattam erőszakkal föllebb emelni magam, a rettenetes pallos éle alá. Aztán hirtelen lecsillapodtam, és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó halálra, mint a gyermek valami ritka játékszerre.

Közbejött a teljes érzéketlenségnek egy újabb intervalluma is; rövid volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem tett észrevehető haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették az ingamozgást. És fölocsúdva fáradtnak is éreztem magamat - ó! kimondhatatlanul fáradtnak! -, betegnek, gyöngének, mint valami hosszú koplalás után. Még e szörnyű napok gyötrelmei közt is táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erőlködéssel nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak. S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet egy kibontakozni kezdő gondolata az örömnek - a reménynek. Pedig mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált gondolat volt - sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény van benne; de éreztem azt is, hogy elfullad, még mielőtt kialakult volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierőmet. Gyengeelméjű hülye lettem.

Az inga lengésiránya testem hosszával derékszöget adott. Láttam, hogy a pengének szívem környékét kell átmetszeni. Át fogja reszelni ruhám darócát, aztán visszaleng, és megismétli vágását újra meg újra. Ijesztően tág kilengése ellenére - mely harminc láb is megvolt, vagy még több már - és esése sziszegő ereje ellenére, mely akár e vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül, munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám szövetét reszeli. S ennél a gondolatnál megtorpantam. Nem mertem továbbmenni tűnődésemben. Makacs figyelemmel időztem e ponton, mintha e vesztegelés által meg is állíthattam volna itt az acél leereszkedését. Kényszerítettem magam, hogy a félkörű penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi - arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése kelt az idegekben. Annyira elmerültem a haszontalan képzelődésbe, hogy idegességem a tetőfokára hágott.

Lefelé, megállás nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge. Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát lengése gyorsaságával szembeállítani. Jobbra, balra, tágan és szélesen - egy kárhozott szellem sivításaival, de a szívem felé egy tigris lopózó lépteivel! Fölváltva kacagtam és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés lett agyamban uralkodóvá.

Lefelé - halálos biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három hüvelyknyire vibrált már mellemtől! Kétségbeesve, dühödten küszködtem, hogy kiszabadítsam bal karomat. Egyelőre csak könyökig volt szabad. Kezemet elvihettem - nagy nehezen - a táltól ajkamig, de nem tovább. Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm fölött, bizonnyal megpróbálom megfogni és megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam volna egy guruló lavinát megállítani!

Lefelé - egyre - szüntelenül - kikerülhetetlenül lefelé! Föllélegzettem, és új erőfeszítést tettem, valahányszor kilengett jobbra vagy balra. De görcsösen összehúzódtam, ha fölöttem söpört el. Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés mohóságával követte röptét oldalt és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott, mikor elszállt: noha meghalni csak megkönnyülés lett volna - ó, mily kimondhatatlan megkönnyülés! Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily észrevehetetlenül csekély süllyedés a gépezetben elég volna, hogy ezt az éles, csillogó kést a mellembe vágja... idegeimet a remény remegtette, tagjaimat a remény rángatta össze. A remény - mely diadalmat ül a kínpadon -, mely még az inkvizíció börtöneiben is biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe.

Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már tényleges érintkezésbe fogja hozni az acélt ruhámmal - s e megállapítással egyidejűleg szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles, koncentrált nyugalma szállt. Hosszú órák - vagy tán napok - óta először: gondolkodtam! Most eszméltem arra, hogy a szíj vagy kötőfék, amely leszorított, egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat nem nyűgözték külön kötelékek. A beretvaéles penge első vágása a szíj bármely részén eléggé fölold arra, hogy bal kezemmel az egészet lecsavarhassam testemről. De milyen félelmes közelségét jelenti ez máris a szörnyű acélnak! A legkisebb mozdulat következménye mily halálos lehet! S aztán valószínű-e, hogy kínzóim poroszlói ne látták volna előre ezt a lehetőséget, s ne intézkedtek volna erre az esetre is? Valószínű-e, hogy a mellemet keresztező szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy ezt a halvány s minden látszat szerint utolsó reményemet füstbe menni látom, fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem kötelékeit áttekinthessem. A szíj szorosan körülfogta tagjaimat és törzsemet minden irányban - kivéve a metsző penge útját.

Alig ejtettem vissza fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant bennem az, amit másképpen nem tudok megjelölni, mint hogy második kialakulatlan fele volt annak a mentő ötletnek, amire előbb céloztam, s ami előbb, mikor az ételt égő ajkamhoz emeltem, csak határozatlanul lebegett lelki szemeim előtt. Most az egész előttem állt, gyengén, nem nagyon józan színekben, nem nagyon határozottan, de mégis - egészben. Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés energiájával, megkísérelni végrehajtását.

Az alacsony faalkotmánynak, amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága több órán át valósággal nyüzsgött a patkányoktól. Vadak, vakmerők, éhesek, vörös szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák, hogy mozdulatlan maradok - hogy zsákmányukul tekinthessenek.

"Micsoda táplálékhoz szokhattak hozzá a kútban?" - gondoltam.

Bármennyire iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam őket, tányérom tartalmát jóformán egészen fölfalták. Kezem már rájárt a folytonos legyezgetésre, gépies hadonászásra a tál körül; s e mozdulatot öntudatlan egyformasága végül is egészen megfosztotta hatásától. Az undok állatok falánkságukban gyakran mélyesztették éles fogaikat ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem, alaposan bedörzsöltem az olajos és fűszeres hús megmaradt darabkáival; aztán fölemelve kezem a padlóról, lélegzetvisszafojtva vártam.

A mohó férgek először visszahőköltek, megijedve a változáson - a mozgás megszűnésén. Rémülten szaladtak szét; sokan a kútba menekültek. De ez csak egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra. Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettő a legbátrabbak közül felugrott a fapriccsre, és szaglászni kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik, jel volt az általános rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felől. Fölmásztak a fára - túl a fán -, és százával ugráltak testemre. Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket. Pályáját elkerülve, a megkent kötelék körül működtek. Folyton növekvő csapatokban rajzottak, nyüzsögtek rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg ajkuk az enyémet kereste, tolongó nyomásuk majdnem megfojtott; s oly undor dagadt föl kebelemben, s fagyasztotta meg tapadós súlyával szívemet, amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem, hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem a kötelék lazulását. Biztosra vettem, hogy már több helyen szét is vált. De, minden emberit fölülmúló elszántsággal, tovább feküdtem mereven.

Számításomban nem csalódtam, s nemhiába tűrtem. Végre éreztem, hogy szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemről. De az inga verése már mellemen súrolt. Már elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta az alatta levő fehérneműt. Két lengést tett még, s metsző fájdalomérzés hasított minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A szabadítók egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek szét. Egy meggondolt mozdulattal - óvatosan, rézsút, összezsugorodva, lassan, lassan - kivontam magam bilincsem öleléséből s a lengő bárd útjából. Egy percre legalább szabad voltam.

Szabad! - az inkvizíció kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról a börtön kőpadlójára, mikor a pokoli masina mozgása megállott, s láttam, hogy valami láthatatlan erő visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly lecke volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem szívemre. Nyilván minden mozdulatomat figyelték. Szabad?! Csak azért kerültem ki a halált a kínszenvedés egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája, mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal idegesen forgattam körül szemem a vastáblákon, melyek körülzártak. A helyiségben szemmel láthatólag volt valami újdonság - valami változás, amit az első pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni. Az álmatag, remegő szórakozottság több percén át haszontalan és összefüggéstelen találgatásokban erőltettem értelmemet. Ez idő alatt jöttem első ízben tudatára a cellát bevilágító kénes fény eredetének. Egy hasadékból jött, mely mintegy fél hüvelyk szélességben a falak alján teljesen körülvette a börtönszobát, s ekként úgy látszott, és úgy is volt, hogy az oldalfalak tökéletesen külön állnak a padlótól. Megpróbáltam átkémlelni, de persze hiába.

Amint e kísérlet után fölálltam, a változás rejtélye, mely a szobában érezhető volt, egyszerre megvilágosult bennem. Előbb megfigyeltem, hogy ámbár a képek körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek most percről percre jobban hökkentő és erős fényruhát öltöttek, amely a kísérteties és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy az enyémnél erősebb idegeket is megborzongatott volna. Démoni szemek villogtak rám vad és túlvilági élénkséggel, minden irányból, ahol előbb még semmit sem láttam, s valami különös tűz kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni fantáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse.

Valótlannak? - Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó vas gőzének lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be a börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról pillanatra mélyebb tűzben égtek! A festett borzalmak véres képein a bíborszínek gazdagabb árnyalatai ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért kapkodtam! Nem lehetett kétség kínzóim szándékáról - ó! mindenkinél kegyetlenebb! démonoknál démonibb emberek! Az izzó fémek közelségéből a cella közepébe húzódtam. A forróság által fenyegető pusztulás rémképei között a kút hűvösségének gondolata balzsamként lopózott lelkembe. Odarohantam halálos kávájához. Mélyébe vetettem erőlködő pillantásomat. A kigyulladt tető tüzes visszfénye bevilágította legbensőbb rejtekeit. Mégis, egy őrült másodpercen át, szellemem vonakodott fölfogni értelmét annak, amit ott láttam. Végre - kényszerítettem - utat vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani! - ó, rettenet! - ó! akármi, csak ez ne! Rémült sikollyal tántorodtam vissza a kútszélről, s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen.

A hőség gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a hideglelés lázában borzongva. Cellámban újabb változás volt - most a formája változott meg. Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká maradtam kétségben. Az inkvizítori bosszút sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem: nem lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával. A terem előbb négyzet alakú volt. Most észrevettem, hogy a vasfalak által képezett szögek közül kettő hegyesszöggé vált - a másik kettő következésképpen tompa lett. E rettenetes különbség gyorsan növekedett mély, nyögő vagy dörömbölő hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt rombusszá cserélte formáját. De a változás itt nem állt meg - nem is reméltem, nem is kívántam megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes falakat, mint az Örök Béke köntösét.

- Halált inkább! - mondtam -, akármilyen halált... csak azt ne, ami a kútban vár! - Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e izzó forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal, mely nem hagyott időt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen legszélesebb átmetszésű része is, éppen az ásító mélység fölé került. Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul előrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés egyetlen hangos, hosszú és végső sikolyában talált kitörést. Éreztem, hogy megtántorodom a kútszélen - elfordítottam szememet...

Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta meg karomat, amint ájultan dőltem a mélységbe. Lasalle tábornok[66] karja volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba.

Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.

Babits Mihály fordítása

 

AZ ÁRULÓ SZÍV

Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.

Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat agyamban: de amint egyszer megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt - halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként - nagyon lassú átmenetekben - elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétől örökre.

Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, mily okosan jártam el, mily óvatosan, mily előrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten - mielőtt megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja kilincsét, és kinyitottam - ó, egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott volna egy őrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan - ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott - kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett a keselyűszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át - minden éjjel pontosan éjfélkor -, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem, és vakmerően beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjét? Mint látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor, míg aludt.

Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra kismutatója nem mozog oly lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha azelőtt nem éreztem ennyire biztosnak erőmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimről! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna. Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a sűrű sötétségben - az ablaktáblákat szorosan bezárta, mert félt a betörőktől -, s így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra tágabbra.

A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor a hüvelykujjam megcsúszott sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:

- Ki jár itt?

Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjről éjre, hallgatva a szú percegését a falban.

Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt - ó, nem! -, az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek fenekéből, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott. Tudtam, hogy ébren volt már a legelső csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nőtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél a kandallóban - mondta magának -, egér szaladt át a padlón", vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen, megpróbálta ily föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt megérezte - noha se nem látta, se nem hallotta -, megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.

Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi - igen, igen kicsi - rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát - nem is képzelitek, milyen lopva, lopva -, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s teliben ráhullt a keselyűszemre.

Tárva találta - tágra, tágra tárva -, s amint ránéztem, fölgyűlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem - tompa kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velőt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az átkozott helyre irányoztam.

S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége? - most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa, sebes hang ütődött, amilyet egy vattába csavart óra adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona bátorságát.

De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam. Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a szív pokoli dobogása erősbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás, másodpercenként egyre hangosabb! - figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges vagyok: és úgy is van. És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szívem kettéreped. És most új félelem szállott meg - a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott - egyetlenegyet. Egy pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a falon. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen, mint egy kődarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem bosszant a szeme.

Amennyiben még mindig őrültnek hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan, de csöndben működtem. Először is szétdaraboltam a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.

Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem - még az sem - föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltűnőt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment - ha! ha!

Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt - még mindig sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát, az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyű szívvel mentem le kinyitni - mert mitől félhettem most? Három férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendőrtisztek. Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy bűntény történhetett; feljelentést tett a rendőrségen, s őket küldték ki helyszíni szemlére.

Mosolyogtam - mert mitől félhettem? Üdvözöltem az urakat. A sikoltás, mondtam, éntőlem származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg mindent alaposan. Végre az ő szobájába vittem őket. Megmutattam értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam őket, pihenjék ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad vakmerőségében, a saját székemet pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt áldozatom hullája nyugodott.

A rendőrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyőzte őket. Feltűnően nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de ők még mindig ott ültek, és csevegtek. Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem, hogy megszabaduljak az érzéstől; de csak nem akart véget érni, s egyre hangosabb lett - míg végre úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben van.

Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erősbödött - és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang - amilyet egy vattába csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegő után - de a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a hang állandóan erősbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem csekélységekről magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal; de a zaj állandóan erősbödött. Mért nem akarnak elmenni?! Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve a látogatók megjegyzésein - de a hang állandóan erősbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam - dühöngtem - káromkodtam! Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erősbödött. Hangosabb lett - hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható Isten! - nem, nem! Hallották! - sejtették! - tudták! - gúnyt űztek borzalmamból! - gondoltam, és azt gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és most - újra! - figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb! hangosabb!

- Gazemberek! - sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! - szakítsátok föl a padlót! itt, itt! - ez a rettenetes szív dobog!

Babits Mihály fordítása

 

AZ ARANYBOGÁR

Tyűha! veszettül táncol ez a fickó!
A tarantella jól belecsipett.

Minden a fejetetején[67]

Jópár évvel ezelőtt közeli barátságba kerültem egy bizonyos William Legrand úrral. Ősi hugenotta család sarja és valaha nagy vagyon birtokosa volt, de sorozatos sorscsapások folytán elszegényedett. Hogy balszerencséjének megalázó következményeit elkerülje, elhagyta New Orleanst, ősei városát, és Dél-Karolinába, a Charleston közelében fekvő Sullivan szigetre költözött.

Furcsa egy sziget ez. Tengeri homokon kívül alig van rajta valami, és körülbelül három mérföld hosszú. Szélessége sehol sem haladja meg a negyed mérföldet. A szárazföldtől mocsaras nádason átszivárgó, szinte észrevehetetlen csermely választja el, ami kedvelt búvóhelye a vízityúknak. Növényzete, mint várható, gyér, vagy legalábbis csenevész. Fát pedig egyáltalán nem látni errefelé. A sziget nyugati csúcsán, ahol a Moultrie erőd és néhány nyomorúságos, favázas épület áll, melyeket a por és a malária elől menekülő charlestoniak szoktak kibérelni, megtalálható a tüskés legyezőpálma; de e nyugati rész és egy fehér fövenyes tengerparti sáv kivételével az egész szigetet sűrű, illatosmirtusz aljnövényzet borítja, amelyet oly sokra tartanak az angliai műkertészek. A bokrok itt gyakran elérik a tizenöt-húsz láb magasságot, s szinte áthatolhatatlan sarjerdőt alkotnak, illatukkal elnehezítve a levegőt.

Ennek a sarjerdőnek legbelsőbb zugában, a sziget keleti, vagyis legtávolabbi végétől nem messze, épített Legrand egy kis kunyhót, és ott lakott, amikor a véletlen folytán megismerkedtem vele. Az ismeretség hamarosan barátsággá mélyült - hiszen sok értékes és érdeklődésre számot tartható tulajdonsága volt ennek a zárkózott embernek. Művelt, rendkívüli szellemi képességekkel rendelkező férfinak ismertem meg, akit megmételyezett a mizantrópia, és különös, az elragadtatás és a búskomorság között hullámzó hangulatok rabja volt. Rengeteg könyvet vitt magával, de ritkán forgatta őket. Legfőbb szórakozása a halászat és a vadászat volt, vagy az, hogy a part mentén, a mirtuszok között bóklászhatott kagylókat és rovartani példányokat keresve - ez utóbbi gyűjteményét Swammerdamm[68] is megirigyelhette volna. Útjaira rendszerint elkísérte egy Jupiter nevű öreg néger, akit még a család csődbejutása előtt felszabadítottak, de sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy felhagyjon azzal, amit jogának tekintett: hogy az ő "Will úrfijának" lépteit vigyázza. Az sem lehetetlen, hogy Legrandot valamiféle nyugtalan elmének tartva, rokonai szándékosan szították Jupiter ragaszkodását, hogy legyen, aki felügyel rá, gyámkodik a csavargón.

Sullivan sziget övezetében a tél ritkán szigorú, még késő ősszel is igazán ritka esemény, ha be kell gyújtani. 18.. októberének közepe táján azonban feltűnően hideg nap köszöntött be. Napnyugta előtt áttörtem az örökzöld növényzeten barátom kunyhójához, hiszen már hetek óta nem látogattam meg - akkortájt Charlestonban tartózkodtam éppen, kilenc mérföldre a szigettől, de az átkelés és a visszautazás lehetősége jócskán alatta maradt a mainak. Mikor a kunyhóhoz értem, szokásom szerint kopogtattam, s minthogy választ nem kaptam, megkerestem a kulcsot - hisz tudtam, hol a rejtekhelye -, kinyitottam az ajtót, és beléptem. A kandallóban barátságos tűz lobogott. Ez ugyan meglepetés volt, de semmiképp sem kellemetlen. Levettem a kabátomat, a pattogó fahasábok mellé karosszéket húztam, és türelmesen vártam házigazdáim hazatértét.

Jóval sötétedés után értek haza, s igazán szívesen fogadtak. Jupiter, fülig érő vigyorral, buzgón nekilátott, hogy egy vízityúkot elkészítsen vacsorára. Legrandnak éppen - mi másnak nevezhetném? - eksztatikus rohama volt. Ismeretlen, kétteknős kagylót talált, új genus-t[69]; s mi több, Jupiter segítségével fölhajtott és elfogott egy scarabaeus-t[70] egészen új fajt, mint hitte, de ebben a kérdésben még meg akarta hallgatni a véleményemet másnap.

- És miért nem ma este? - kérdeztem, miközben kezemet dörzsölgettem a lángok fölött, s az egész scarabaeus nemzetséget a pokolba kívántam.

- Ó, ha tudtam volna, hogy eljössz! - mondta Legrand. - De olyan régen láttalak; és honnan sejthettem volna, hogy éppen ma este látogatsz meg, és nem máskor? Hazafelé jövet találkoztam G... hadnaggyal az erődből, s elég ostoba módon kölcsönadtam neki a bogarat; így hát képtelenség előbb megnézned, mint reggel. De maradj itt éjszakára, és napkeltekor elküldöm érte Jupot. A legszebb dolog a világon!

- Mi? A napkelte?

- A fenét! dehogy! a bogár. Ragyogó aranyszínű, körülbelül akkora, mint egy nagyobb hikori-dió; két koromfekete folt van a háta egyik szélén, s egy másik, valamivel hosszabb, a másikon. A csápokon...

- Nem ám ón, Will úrfi, én csak aztat mondom - vágott közbe Jupiter -, az a bogár aranybogár, minden íze tömör arany, kívül-belül, nézze meg, ha repül - sose nem láttam fele ilyen nehéz bogarat életemben.

- Nos, tegyük fel, hogy így van, Jup - felelte Legrand, úgy éreztem, valamivel nyomatékosabban, mint a helyzet követelte -, de vajon ez elegendő ok arra, hogy odaégesd azt a madarat? A színe - és itt felém fordult -, valóban, majdnem indokolja Jupiter elképzelését. Nem láttál még olyan gyönyörű fémes csillogást, mint amilyet a páncélja áraszt - de ezt csak holnap ítélheted meg. Addig is alkothatsz valami fogalmat az alakjáról.

Ahogy ezt mondta, leült egy kis asztalhoz, amire tinta és toll volt készítve, de nem volt rajta papír. Keresgélt a fiókban, de ott sem talált.

- No nem baj - szólalt meg végül -, ez is megteszi. - Mellényzsebéből egy cédulát vett elő - valami mocskos írólapnak néztem -, és tollával vázlatot készített rá. Míg rajzolt, én továbbra is a tűz mellett ültem, mert még akkor is fáztam. Amikor a vázlat elkészült, Legrand fel sem állt, úgy nyújtotta át. Alighogy átvettem, hangos morgás, majd kaparászás hallatszott az ajtóból. Jupiter kinyitotta, és Legrand kutyája, egy hatalmas újfoundlandi rontott be, rám ugrott, s elhalmozott hízelgésével; korábbi látogatásaim során ugyanis sokat foglalkoztam vele. Amikor abbahagyta az ugrándozást, a papírra néztem, és őszintén szólva nem kis megrökönyödéssel vettem észre, hogy barátom mit rajzolt.

- Nahát! - mondtam, miután néhány percig szemléltem a rajzot -, be kell vallanom, különös ez a scarabaeus; valóban egészen új lehet: sose láttam még ehhez hasonlót - hacsak nem egy koponyát vagy halálfejet, amire jobban is emlékeztet, mint bármi egyébre, amit alkalmam volt megfigyelni.

- Halálfej! - ismételte Legrand. - Nos hát, igen, papíron kétségkívül lehet valami hasonlóság. A két fölső fekete folt mintha a szeme lenne, igaz? A hosszabb az alján meg a szája, és az egésznek ovális az alakja.

- Talán igen - mondtam -, de sajnos, Legrand, nem vagy festőművész. Hogy fogalmat alkothassak róla, milyen is valójában a bogár, várnom kell, míg meg nem nézhetem magam.

- Hát nem tudom - mondta egy kicsit bosszúsan -, egész tűrhetően rajzolok, legalábbis illenék - jó tanáraim voltak, és azzal hízeleghetek magamnak, hogy nem vagyok teljesen tökkelütött.

- De drága barátom, akkor te tréfálsz - mondtam -, koponyának egészen tűrhető; szavamra, kiváló koponya, legalábbis ami a fiziológia efféle példányairól alkotott köznapi képzetet illeti - de a te scarabaeus-od igazán csodabogár, ha hasonlít erre. És miért ne, nagyon izgalmas babonát lehetne kidolgozni ebből a hasonlóságból. Feltételezem, hogy a bogarat scarabaeus caput hominis-nek[71] fogod nevezni, vagy valami ilyesminek; sok efféle elnevezés akad a természettudományban. De hol vannak a csápok, amikről beszéltél?

- A csápok! - mondta Legrand, aki érthetetlen módon nagyon belemelegedett a kérdésbe. - A csápokat nyilvánvalóan látnod kéne. A rajzon éppolyan jól kivehetőek, mint az eredeti rovaron; gondolom, ez csak elég.

- Jó, jó - mondtam -, de én mégsem látom. - És minden további megjegyzés nélkül átnyújtottam a papírt, nehogy felborzoljam a kedélyét; de a dolgok ilyetén fordulatán igencsak meglepődtem, harapós kedve megzavart, ami pedig a bogár rajzát illeti, azon bizonyosan nem lehetett csápokat látni, és az egész igenis nagyon emlékeztetett egy közönséges halálfejre.

Legrand durcásan átvette a papírt, és már azon volt, hogy összegyűri - nyilván a tűzbe akarta dobni -, amikor egy futó pillantás a vázlatra szegezte tekintetét. Arca hirtelen vadul elvörösödött, de a következő másodpercben már mérhetetlenül elsápadt. Néhány percig figyelmesen vizsgálgatta a rajzot. Végül fölemelkedett, az asztalról fölvett egy gyertyát, s a szoba legtávolabbi sarkában egy tengerészládára telepedett. Újból alaposan átvizsgálta a papírt, forgatva minden irányban. De nem szólt egy szót sem, és viselkedése igencsak megdöbbentett; mindazonáltal úgy gondoltam, okosabban teszem, ha változékony kedélyét semmiféle megjegyzéssel nem súlyosbítom. Hamarosan elővette kabátzsebéből tárcáját, gondosan beletette a papírt, majd az egészet íróasztalába rakta és bezárta. Most már sokkal higgadtabban viselkedett, ám korábbi lelkesedése eltűnt. Nem volt azonban mogorva, inkább úgy tetszett, gondolataiba mélyedt. Ahogy telt az este, mindinkább elmerült ábrándozásában, s ebből semmiféle sziporkám nem tudta kizökkenteni. Azt terveztem, hogy - mint gyakran megtettem azelőtt is - a kunyhóban töltöm az éjszakát; de látván házigazdám hangulatát, tanácsosabbnak véltem, ha mégis elmegyek. Ő sem tartóztatott, de mikor elváltunk, sokkal melegebben rázta meg a kezemet, mint általában szokása volt.

Vagy egy hónappal ezután (amely idő alatt nem találkoztam Legranddal) meglátogatott Charlestonban szolgája, Jupiter. Sose láttam még a jó öreg négert ilyen nyomott kedélyállapotban, s attól féltem, komoly baj érte barátomat.

- No mi van, Jup - kérdeztem -, mi újság? Hogy van a gazdád?

- Szó, ami szó, úrfi, volt már jobban is.

- Nincs jól! Szívből sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Mi a panasza?

- Hát épp ez az! sose nem panaszkodik az, de azért mégis nagyon beteg ám.

- Nagyon beteg, Jupiter! Miért nem ezzel kezded? Az ágyat nyomja?

- Nem, azt nem! Sehol se találja a helyét, itt szorít a cipő. Nagyon fő a fejem szegény Will úrfi miatt.

- Jupiter, szeretném végre megérteni, mit beszélsz itt összevissza. Azt mondod, a gazdád beteg. Nem mondta, mi gyötri?

- Jaj, úrfi, nem muszáj úgy megdühödni mingyár. Will úrfi nem mond semmit se, hogy mi baja, de akkor meg mitől néz így maga elé lehorgasztott fejjel? Ha meg fölveti a fejét, olyan fehér, mint a fal. Aztán egész nap egy sifonkulcs van nála...

- Mi van nála, Jupiter?

- Hát egy sifonkulcs az ábrákhoz a palatáblán - olyan fura figurákat se láttam még életembe. Mondom, mintha meghibbant volna. Mindég rajta kell legyen a szemem. A minap meg kisurran nekem napkelte előtt, és haza se jön egész áldott nap. Vágtam is egy jó kis husángot, hogy elnáspángoljam, ha hazajön, de én bolond, nem volt szívem végül, olyan nyavalyásan nézett ki.

- He? mi? - Ja igen! Mindent összevetve, azt hiszem, jobb, ha nem bánsz nagyon szigorúan szegény fickóval; nehogy hozzányúlj, Jupiter, nem bírná ki; de fogalmad sincs, hogy mi okozta ezt a betegséget, vagy inkább hangulatváltozást? Történt valami kellemetlen, amióta nem láttalak titeket?

- Nem, úrfi, azóta semmi kellemetlen nem esett - de azelőtt alighanem; mármint azon a napon, amikor nálunk járt.

- Hogyhogy? hogy érted ezt?

- Hát úgy értem, úrfi, hogy az a bogár... hogy kibökjem már...

- Az a micsoda?

- A bogár - egész biztos, hogy Will úrfit megcsípte valahol a fejin az az aranybogár.

- Hát ilyen nagyfokú a baj, hogy erre gyanakszol, Jupiter?

- Elég nagyfogú, meg a karma is nagy. Sose láttam ilyen istenverte bogarat - mindent megrúg meg megharap, ami csak elébe kerül. Will úrfi fogta meg először, de el is kellett engedje gyorsan; csak azt mondom, akkor haraphatta meg. Én nem szeretnék találkozni a fogaival, nem én, én egy ujjal se nyúlnák hozzá, de megfogtam egy darab papirossal, amit ott találtam. Beletekertem abba a papirosba, egy darabot a szájába tömtem, így esett.

- És azt hiszed, a gazdádat valóban megcsípte a bogár, és attól lett beteg?

- Nem hiszek én semmit se, én tudom. Mér álmodozna folyvást csak az aranyról, ha nem azér, mer megharapta az aranybogár? Hallottam én már ezekről az aranybogarakról.

- De honnan veszed, hogy aranyról álmodik?

- Hogy honnan? hát hogy álmában is arról beszél, onnan.

- Nos, Jup, talán igazad van; de milyen szerencsés véletlennek köszönhetem megtisztelő látogatásodat épp ma?

- Hogy mondja, úrfi?

- Hoztál valami üzenetet Mr. Legrandtól?

- Nem, úrfi, levelet hoztam - és ekkor Jupiter átadta a következő írást:

Kedves Barátom!

Miért nem látlak oly régen? Remélem, nem voltál olyan bolond, hogy megsértődj valami kis szeszélyemen; nem, ez lehetetlen.

Mióta nem láttalak, nagyon nyugtalanít valami. Ezt a valamit kell elmondanom neked; nem is tudom, hogyan mondhatnám el, vagy egyáltalán elmondhatom-e.

Néhány napja nem érzem magam egész jól, s a jó öreg Jup már-már az elviselhetetlenségig ingerel jószándékú figyelmességével. Hinnéd-e? A minap egy hatalmas husángot készített, hogy megfenyítsen, amiért elszöktem itthonról, s az egész napot egyedül töltöttem a túlparti hegyek közt. Alighanem csak szánalmas külsőmnek köszönhetem, hogy elkerültem a verést.

Legutóbbi találkozásunk óta rovargyűjteményem nem gyarapodott.

Ha neked is megfelelne, intézd úgy, hogy átjöhess Jupiterrel. Várlak. Még ma este látni szeretnélek, fontos ügy miatt. Biztosítalak, hogy valóban igen fontos.

Hű barátod William Legrand

A levél hangja aggodalommal töltött el. Lényegesen különbözött Legrand megszokott stílusától. Miről álmodozhat? Miféle új bogarat talált nyugtalan elméje? Miféle "igen fontos ügybe" bonyolódott megint? Jupiter beszámolója nem sok jót jósolt. Rettegtem, hogy a balszerencse fokozatosan ránehezedő nyomása végül megzavarta barátom elméjét. Egy pillanatig se tétováztam; felkészültem, hogy elkísérjem a négert.

Ahogy a mólóhoz értünk, a várakozó csónak fenekén egy kaszát és három ásót pillantottam meg - mind szemmel láthatóan új volt.

- Mi legyen ez, Jup? - érdeklődtem.

- Kasza, úrfi, meg ásók.

- Azt látom; de miért vannak itt?

- Ez az a kasza meg az ásók, amit Will úrfinak kellett vegyek a városban, és az isten pénze is kevés volt rá.

- De, minden szentek nevére, mit akar a te "Will úrfid" ásókkal és kaszákkal?

- Azt én már nem tudom, de vigyen el az ördög, ha ő maga tudja. Az az átkozott bogár az egésznek az oka.

Látván, hogy Jupiter nem fog több felvilágosítással szolgálni, minthogy szellemét teljesen leköti "az a bogár", beszálltam a csónakba, és vitorlát bontottam. Kedvező és erős széllel hamarosan befutottunk a Moultrie erődtől északra fekvő kis öbölbe, és mintegy két mérföldnyi gyaloglás után elértük a kunyhót. Délután három lehetett, mire megérkeztünk. Legrand már türelmetlenül várt ránk. Túlzott szívélyessége, mellyel megragadta karomat, megriasztott, és csak megerősítette korábbi feltételezésemet. Arca kísértetiesen sápadt volt, mélyenülő szeme természetellenes fényben ragyogott. Miután érdeklődtem egészségi állapota felől, jobb nem jutván eszembe, megkérdeztem, hogy visszakapta-e G... hadnagytól a scarabaeus-t.

- Ó igen - felelte, hevesen elpirulva -, másnap reggel visszakaptam. Semmi se bírhat rá, hogy megváljak attól a scarabaeus-tól. Tudod-e, hogy Jupiternek igaza volt?

- Miben? - kérdeztem szomorú előérzettel szívemben.

- Abban, hogy az a bogár színarany.

Mindezt halálos komolysággal mondta, és én leírhatatlanul megdöbbentem.

- Az a bogár szerencsét hoz nekem - folytatta diadalmas mosollyal -, és visszahelyez családi birtokomba. Csoda-e hát, ha ennyire megbecsülöm? Minthogy Fortuna úgy találta illőnek, hogy nekem adományozza, más dolgom nincs is, mint helyesen használni, hogy megszerezzem az aranyat, melyet jelez. Jupiter, hozd csak ide a scarabaeus-t!

- Mit? A bogarat, úrfi? Én inkább békibe hagynám azt a bogarat, fogja csak meg maga, ha tetszik.

Erre Legrand komoran és ünnepélyesen fölemelkedett, egy üvegszekrényből elővette a bogarat, és odahozta. Gyönyörű scarabaeus volt, s akkoriban a természetbúvárok előtt még ismeretlen, tehát tudományos szempontból is jelentős lelet. Háta egyik végén két kerek, fekete folt volt, és egy hosszú a másik végéhez közel. Szerfelett kemény és fényes páncélja mintha csiszolt arany lett volna. Igen tekintélyes volt a rovar súlya is, és mindent figyelembe véve aligha hibáztathattam Jupitert véleménye miatt; de hogy mit jelentsen Legrand egyetértése, nem tudtam volna megmondani, ha az életem függ tőle, akkor sem.

- Érted küldtem - mondta szónokiasan, miután megvizsgáltam a bogarat -, érted küldtem, hogy segítségemre légy, és tanácsaiddal támogass a Sors és a bogár akaratának véghezvitelében...

- Kedves Legrand! - szakítottam félbe. - Bizonyára nem vagy jól; okosabban tennéd, ha óvatosabb lennél. Le kell feküdnöd, és én néhány napig melletted maradok, míg meg nem gyógyulsz. Lázas vagy, és...

- Tapintsd meg az érverésemet - mondta.

Megtapintottam, és az igazat szólva legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam a láznak.

- Az is lehet, hogy beteg vagy, csak épp nincs lázad. Engedd meg, hogy ezegyszer előírjam, mit csinálj. Mindenekelőtt feküdj ágyba. Azután...

- Tévedsz - szólt közbe -, olyan jól vagyok, ahogy csak ilyen izgalmak közepett lehetek. Ha valóban jót akarsz nekem, csillapítsd az izgalmamat.

- És ezt hogyan érhetem el?

- Nagyon könnyen. Jupiter és én kirándulunk a szárazföldre, a hegyekbe, és ezen a kiránduláson szükségünk van egy olyan személy segítségére, akiben megbízhatunk. Akár sikerrel járunk, akár elbukunk, ez az izgalom, amit most bennem észlelsz, mindenképpen lecsendesül.

- Örömmel állok rendelkezésedre - válaszoltam -, de valóban azt akarod mondani, hogy ennek az átkozott bogárnak is köze van ehhez a hegyi túrához?

- Igen.

- Akkor, Legrand, nem vehetek részt ilyen képtelen cselekedetben.

- Sajnálom, igazán sajnálom - mert ebben az esetben magunkban kell megpróbálnunk.

- Magatokban megpróbálni! Ez az ember teljesen őrült! De várj! Meddig szándékozol távolmaradni?

- Valószínűleg egész éjjel. Azonnal indulunk, és napfelkeltére mindenképpen hazatérünk.

- És becsületszavadat adod, hogy ha elmúlt ez a bogarad, és ez a bogár-ügy (te jó isten!) megelégedésedre lezárul, hazatérsz, és olyan engedelmesen követed tanácsaimat, mintha az orvosod volnék?

- Igen; megígérem; de most már induljunk, ne vesztegessük az időt.

Nehéz szívvel csatlakoztam barátomhoz. Körülbelül négy órakor indultunk - Legrand, Jupiter, a kutya és én. Jupiter vitte a kaszát és az ásókat; ragaszkodott hozzá, hogy mindet ő vigye, de úgy tűnt fel nekem, inkább félelemből, semmint túlzott szorgalomból vagy előzékenységből kerülte, hogy valamelyik szerszám gazdája kezeügyébe kerüljön. Kegyetlenül rosszkedvű volt, és egész úton egyetlenegy mondat - "az a rohadt bogár!" - hagyta el a száját. Ami engem illet, én két tolvajlámpára ügyeltem, Legrand meg csak a scarabaeus-szal foglalkozott; egy ostorzsinór végére erősítve vitte, s ahogy menet közben ide-oda pörgette, olyan volt, mint egy bűvész. Mikor barátom megromlott elmeállapotának ez utóbbi nyilvánvaló bizonyítékát megfigyeltem, alig tudtam visszatartani könnyeimet. Jobbnak láttam azonban, ha, legalábbis egyelőre, kedvében járok, míg nem találok valami hatásosabb, sikerrel kecsegtető megoldást. Addig is megpróbáltam, persze hasztalan, hogy szóra bírjam a kirándulás célját illetően. Miután sikerült rávennie, hogy elkísérjem, úgy tetszett, nem hajlandó szót vesztegetni semmiféle kisebb fontosságú dologra, és minden kérdésemre azt felelte: "majd meglátjuk".

Egy kis csónakkal átkeltünk a sziget csúcsánál lévő szoroson, és megmászva a szárazföld partján a rézsűt, utunkat északnyugati irányban folytattuk, egy elvadult és elhagyatott földsávon át, ahol emberi életnek nyomát sem lehetett fölfedezni. Legrand határozott léptekkel ment elöl; csak egy-egy pillanatra állt meg itt-ott, hogy megvizsgálja azokat a jeleket, amelyeket bizonyára egy korábbi útja során helyezett el útjelzőnek.

Ily módon mintegy két óra hosszat mentünk, és a nap már éppen lebukóban volt, amikor az eddig látottaknál sokkal sivárabb területre értünk. Fennsíkféle volt, egy szinte megmászhatatlan hegycsúcs közelében, amit az aljától a tetejéig sűrűn beborítottak a fák; itt-ott hatalmas sziklák meredeztek róla; a talajon láthatólag lazán hevertek: sok esetben csak az akadályozta meg, hogy le ne sodródjanak a völgybe, hogy a fák megtartották őket. Körös-körül a mély szakadékok még komorabb ünnepélyesség levegőjét kölcsönözték a tájnak.

Azt a természetes kiemelkedést, amire fölkapaszkodtunk, sűrűn benőtték a tüskebokrok, s hamar észrevettük, csak úgy juthatunk át rajta, ha kaszával vágunk magunknak utat; így Jupiter, gazdája utasításai szerint nekilátott, hogy ösvényt vágjon egy hihetetlenül magas tulipánfához, ami nyolc-tíz tölgyfa között állt, messze kiemelkedve közülük, és koronájának szépsége és alakja, ágainak hosszúsága, és általában, megjelenésének fennköltsége felülmúlt minden fát, amit valaha is láttam. Amikor a fához értünk, Legrand odafordult Jupiterhez, és megkérdezte, föl tudna-e mászni rá. Az öregembert láthatóan megzavarta a kérdés, és néhány pillanatig nem is válaszolt. Végül odament a hatalmas törzshöz, lassan körüljárta, és figyelmesen megvizsgálta. Amikor befejezte vizsgálódását, csak ennyit mondott:

- Igen, úrfi, Jup még minden fát megmászott, amit látott.

- Hát akkor gyerünk, de olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, mert mindjárt sötét lesz, és nem látjuk, mit csinálunk.

- Meddig másszak, úrfi? - kérdezte Jupiter.

- Először csak mássz föl a törzsére, azután majd megmondom, merre menjél - de várj csak, itt van, vidd magaddal a bogarat is.

- A bogarat, Will úrfi?! Az aranybogarat?! - kiáltotta a néger, és rettegve visszahúzódott. - És minek vigyem föl én azt a bogarat a fára? Nyavalya törjön ki, ha fölviszem!

- Ha félsz, Jup, egy ekkora nagy néger, mint te, hogy megfogjál egy kicsi, ártalmatlan, döglött bogarat, akkor fogd meg ennél a zsinegnél; de ha nem viszed fel valahogy, kénytelen leszek ezzel az ásóval betörni a fejed.

- Jól van, jól van, úrfi - mondta Jup, kétségkívül szégyenében engedve -, mindég csak szidják szegény öreg niggert. Csak vicceltem. Még hogy én félek a bogártól! Mit törődök én a bogárral! - és ekkor óvatosan megfogta a zsineg legvégét, olyan távol tartva a bogarat magától, amennyire csak lehetséges volt az adott körülmények között; és nekikészült, hogy megmássza a fát.

A tulipánfa vagy Liriodendron Tulipiferum az amerikai erdőségek legcsodálatosabb jelensége: fiatal korában törzse rendkívül sima, s gyakran nagyon magasra megnő, anélkül hogy oldalágakat eresztene; ám érettebb korában kérge csomós és egyenetlen lesz, törzsén pedig sok kis gally jelenik meg. Így a jelen esetben a megmászás nehézsége inkább csak látszólagos volt, semmint valóságos. Jupiter karjával és térdével olyan szorosan ölelte át a hatalmas hengert, ahogy csak tudta, kinövésekbe kapaszkodott, s meztelen lábujjait más kinövéseken nyugtatva, miután egyszer-kétszer épphogy megmenekült a lezuhanástól, végre befészkelte magát az első nagyobb elágazásba; és ezzel láthatólag az egész ügyet befejezettnek tekintette. A vállalkozás kockázata valóban elmúlt, noha a mászó most hatvan-hetven lábnyira volt a földtől.

- Most merre menjek, Will úrfi? - kérdezte.

- Csak maradj a legvastagabb ágon; amelyik ezen az oldalon van - mondta Legrand. A néger azonnal engedelmeskedett, ami nyilvánvalóan nem esett nagyon nehezére; mind magasabbra kapaszkodott, míg zömök alakja végképp el nem tűnt szemünk elől a ráboruló sűrű lombok között. Hirtelen hahózni kezdett.

- Mennyivel menjek följebb?

- Milyen magasan vagy? - kérdezte Legrand.

- Nagyon magasan - felelte a néger -, már látom az eget a fa tetejéről.

- Sose törődj te az éggel, csak arra figyelj, amit mondok. Nézz le a törzsre, és számold meg, hány ág van alattad ezen az oldalon. Hány ágat hagytál magad alatt?

- Egy, kettő, három, négy, öt - öt nagy ágat hagytam el, úrfi, ezen az oldalon.

- Akkor mássz tovább.

Néhány pillanat múlva újból hallhattuk a hangot, amint bejelentette, hogy elérte a hetedik ágat.

- És most, Jup - kiáltotta Legrand, szemmel láthatóan egyre izgatottabban -, menj végig azon az ágon, ameddig csak tudsz. Ha valami különöset látsz, közöld velem.

Ha bármi csekély kétségem maradt volna szegény barátom elmebaját illetően, most az is végérvényesen eloszlott. Óhatatlanul arra a következtetésre kellett jutnom, hogy megtébolyodott, és komolyan aggódni kezdtem, hogyan fogom hazaszállítani. Míg azon tűnődtem, mit kellene tennem, újból lehallatszott Jupiter hangja.

- Nagyon félek továbbmenni ezen az ágon, ez az ág egész elkorhadt.

- Azt mondtad, korhadt az ág, Jupiter? - kiáltotta Legrand reszkető hangon.

- Igen, úrfi, korhadt, akár az ajtófélfa. Ennek már vége, az biztos, ez már nem fog kihajtani.

- Az egekre, most mit csináljak? - kérdezte Legrand a legnagyobb kétségbeesésben.

- Mit?! - kérdeztem, kapva az alkalmon, hogy közbeszólhatok. - Gyere haza, és feküdj ágyba. Na gyere szépen! Későre jár, és emlékezz, mit ígértél.

- Jupiter - kiáltotta Legrand anélkül, hogy a legcsekélyebb figyelemre méltatott volna -, hallasz engem?

- Igen, Will úrfi, nagyon jól hallom.

- Próbáld meg akkor a késeddel, nézd meg, hogy nagyon korhadt-e az az ág.

- Ez bizony, úrfi, eléggé korhadt - felelte a néger néhány perc múlva -, de azér lehetne korhadtabb is. Ha magam volnák, tovább mernék menni egy kicsivel, szentigaz.

- Ha magad volnál! Hogy érted ezt?!

- A bogarat értem. Igen nehéz bogár ez. Ha teszem azt, ledobhatnám, akkor csak egy nigger súlyától nem törne le az ág.

- Ördögfattya! - üvöltötte Legrand, hallhatólag megkönnyebbülten. - Mit jelentsen ez a sok badarság, amit itt összehordasz? Ha le mered dobni a bogarat, kitekerem a nyakad! Ide figyelj, Jupiter! hallasz engem?

- Igen, úrfi, de nem kell azér így ordítani szegény niggerrel.

- Jó, jó. De figyelj most! Ha olyan messzire mászol az ágon, ameddig csak úgy gondolod, biztonságos, és nem ejted le a bogarat, amint lejössz a fáról, megajándékozlak egy ezüst dollárral.

- Megyek már, Will úrfi - felelte a néger nagyon gyorsan -, itt vagyok már majdnem az ág végin.

- Az ág végén! - visította Legrand. - Azt mondod, hogy az ág végén vagy?

- Mingyár a végén járok, úrfi - u-u-u-u-uh! Szűzanyám, ne hagyj el! Mi ez itt a fán?

- Áá! - kiáltotta Legrand kitörő örömmel. - Mi az ott?

- Ez biz egy koponya, valaki itt hagyta a fejét a fán, és a varjak lecsipkedték róla a húst az utolsó szemig.

- Azt mondod, egy koponya? nagyon jó! És mivel erősítették az ághoz? Mi tartja?

- Tartja, úrfi; de meg kell nézni. Szavamra, fura egy dolog ez, egy nagy szög van a koponyában, az tartja a fán.

- Akkor hát, Jupiter, tégy pontosan úgy, ahogy mondom - hallasz engem?

- Igen, úrfi.

- Hát figyelj! Keresd meg a koponya bal szemét.

- Hohó! Ez aztán jó! Nincs már annak egy szeme se.

- Fene a hülyeségedbe! meg tudod különböztetni a jobb kezedet a baltól?

- Meg én, de mennyire; az a bal kezem, amivel vágom a fát.

- Igaz, balkezes vagy; a bal szemed pedig ugyanazon az oldalon van, ahol a bal kezed. Remélem, most már megtalálod a koponya bal szemét, vagyis a bal szemének a helyét. Megtaláltad?

Hosszú szünet következett. Végül a néger megkérdezte:

- A koponya bal szeme ugyanazon az oldalon van, ahol a koponya bal keze volt? Mert a koponyának egyáltalán nincs is keze - de nem baj! Megvan a bal szeme, itt van a bal szeme! Mit csináljak vele?

- Ereszd át rajta a bogarat, ameddig csak engedi a zsineg, de vigyázz, nehogy kicsússzon a kezedből.

- Megvan, Will úrfi; nagyon könnyű volt átdugni a bogarat a lyukon, nézze csak meg alulról!

A beszélgetés alatt Jupitert egyáltalán nem lehetett látni; de a zsineg végén már feltűnt a leeresztett bogár: mint egy csiszolt aranygömb csillámlott a lebukó nap utolsó sugaraiban, melyek még halványan megvilágították a magaslatot, ahol álltunk. A scarabaeus jól kivehetően függött az ágak között, s ha leesett volna, éppen a lábunk elé esik. Legrand azonnal fogta a kaszát, s a rovar alatt egy három-négy yard átmérőjű körben megtisztította a terepet, majd, miután ezzel végzett, megparancsolta Jupiternek, hogy eressze el a zsineget és másszon le a fáról.

Barátom nagy műgonddal egy cöveket vert a földbe, pontosan oda, ahová a bogár esett, majd zsebéből mérőszalagot vett elő. Ezt a fa törzsének a cövekhez legközelebb eső pontjához erősítette, és addig gombolyította, míg el nem érte a cöveket; majd a két pont által ily módon meghatározott irányban, még ötven láb hosszan gombolyította, mialatt Jupiter kaszával tisztította előtte az utat. Az így kapott pontba is cöveket vert, és e köré otromba, mintegy négy láb átmérőjű kört rajzolt. Most ásót fogott, egyet Jupiternek, egyet nekem is átnyújtott; megkért, hogy kezdjünk neki, és olyan gyorsan ássunk, ahogy csak tudunk.

Őszintén szólva sosem volt ínyemre az efféle szórakozás, és szívem szerint most is visszautasítottam volna, hiszen közelgett az éjszaka, s már addigi ténykedésünk is épp eléggé kimerített; de nem láttam módját, hogyan vonhatnám ki magam, s féltem attól is, hogy a visszautasítás megzavarná szegény barátom lelki egyensúlyát. Ha számíthattam volna Jupiter segítségére, nem tétováztam volna, hogy megkíséreljem őrült barátomat akár erőnek erejével hazavinni - de túlságosan jól ismertem az öreg néger hajlamait, semhogy remélhessem, bármilyen körülmények között is engem támogatna, ha gazdájával küzdeni kényszerülnék. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy barátomat valamelyik déli mendemonda fertőzte meg holmi elásott kincsről, s képzelgését csak szította, hogy megtalálta a scarabaeus-t; amihez esetleg hozzájárult Jupiter makacskodása, hogy az a bogár "színtiszta arany". Egy őrületre hajlamos elmét könnyen félrevezethetnek ilyen sugallatok, különösen, ha egybehangzanak az egyébként is kedvelt, megrögzött ideákkal; és ekkor eszembe ötlött, hogy szegény barátom arról beszélt, ez a bogár "szerencsét hoz neki". Az egész nagyon felzaklatott és megzavart, de végül úgy döntöttem, hogy erényt kovácsolok a szükségből, és jókedvvel ások, s ekképp hamarabb és saját szemével győződhet meg ábrándos képzelményének téves voltáról.

Meggyújtottuk a lámpákat, és jobb ügyhöz méltó buzgalommal láttunk munkához; ahogy a fény alakunkra és szerszámainkra világított, nem tudtam ellenállni a gondolatnak, mily festői együttest is alkothatunk most, s mily furcsának és gyanúsnak tűnhet tevékenységünk egy arra járónak, aki véletlenül belénk botlik.

Kitartóan ástunk két óra hosszat. Keveset beszéltünk; mindössze a kutya keltett némi zavart, minthogy egyre növekvő érdeklődéssel és csaholással kísérte munkánkat. Végül már annyira zajos lett, hogy féltünk, felhívja valami közelünkben kószáló ember figyelmét; ez persze inkább Legrand észrevétele volt, ami engem illet, én örültem volna bármilyen beavatkozásnak, ami lehetővé tette volna, hogy hazaszállítsam a csavargót. A lármát végül Jupiter szüntette meg: óvatosan kimászott a gödörből, amit addigra ástunk, és egyik nadrágtartójával fölkötötte a kutya száját, majd hangos kuncogással folytatta munkáját.

Mikor az imént említett idő letelt, öt láb mélységig ástunk, de nyoma sem látszott semmiféle kincsnek. Ezután rövid pihenőt tartottunk, s már-már reménykedtem, hogy a komédia véget ért. Legrand azonban, noha észrevehetően csalódott volt, megtörölte homlokát, és gondterhelten újból ásni kezdett. Felástuk a négy láb átmérőjű kör teljes területét, és most kissé kitágítva a határokat, még két lábbal mélyítettük a gödröt. Továbbra sem bukkant elő semmi. Az aranyásó, akit szívből sajnáltam, végül kimászott a gödörből; minden vonása a legteljesebb elkeseredést tükrözte. Lassan, vonakodva nekilátott, hogy fölvegye a munka kezdetekor ledobott kabátját. Én semmiféle megjegyzést nem tettem eközben. Jupiter gazdája intésére összeszedte a szerszámokat. Ezzel végezvén megszabadította a kutyát szájkosarától; s mély csendben hazafelé vettük utunk.

Talán ha egy tucat lépést tettünk, mikor Legrand szitkokat szórva Jupiterhez lépett és megragadta a gallérját. A négernek szeme-szája tágranyílt a döbbenettől, az ásók kiestek kezéből, s térdre hullt.

- Te gazember - sziszegte Legrand szinte kipréselve összeszorított szájából a szavakat -, te poklok fekete ördöge! beszélj, azt ajánlom! Azonnal mondd meg, de ne kertelj itt nekem, melyik, melyik a bal szemed?!

- Az istenért, Will úrfi! Nem ez a bal szemem itt? - bőgte a megrémített Jupiter, és kezét jobb látószervére helyezve nekikeseredett állhatatossággal tartotta ott, mintha attól félne, hogy gazdája késedelem nélkül kivájja a szemét.

- Gondoltam! Tudtam! Éljen! - rikácsolta Legrand, s a négert eleresztve cigánykereket hányt szolgája őszinte döbbenetére, aki feltápászkodott, némán nézett gazdájára, majd rám, és ismét a gazdájára.

- Gyerünk! vissza kell mennünk - mondta barátom -, a játszma még nem ért véget -, és visszament a tulipánfához.

- Jupiter - mondta, amikor a fa tövéhez ért -, gyere ide! A koponya arccal a fának volt odaszögezve, vagy kifelé nézett?

- Kifelé volt az arca, úrfi, úgyhogy a varjak könnyen a szeméhez fértek, igazán könnyen.

- Hát akkor ezen vagy ezen a szemén keresztül engedted le a bogarat? - és itt Legrand megérintette Jupiter mindkét szemét.

- Ez a szeme volt, úrfi, a bal szeme, ahogy megmondta nekem - s ekkor a néger a jobb szemére mutatott.

- Jól van; akkor újra meg kell próbálnunk.

Ekkor barátom, akinek őrületében bizonyos rendszert láttam vagy véltem látni, kihúzta a cöveket, ami azt a pontot jelezte, ahová a bogár esett, s előbbi helyéhez képest mintegy három hüvelykkel nyugatra vitte. A mérőszalagot, csakúgy, mint először, a fatörzsnek a cövekhez legközelebbi pontjához erősítve és a vonalat ötven lábnyira meghosszabbítva, meghatározott egy pontot, de ez több yardra volt attól a ponttól, ahol ástunk.

Az új pont körül egy, az előzőnél valamivel nagyobb kört húzott, s megint nekiláttunk az ásásnak. Rettenetesen fáradt voltam, de, magam sem értve, mi okozta érzéseimben a változást, már nem éreztem undort a ránk mért munkától. Teljességgel megmagyarázhatatlan módon nemhogy érdeklődni kezdtem, hanem egyenesen izgatott lettem. Legrand viselkedésében, minden különcsége ellenére, talán volt valami előrelátás és megfontoltság, ami lenyűgözött. Mohón ástam, és néha azon kaptam magam, hogy várakozáshoz hasonló érzéssel keresem a képzelt kincset, amelynek látomása megzavarta szerencsétlen barátom eszét. Egyszer, mikor már jó másfél órája ástunk, s tökéletesen átadtam magam az efféle kósza gondolatoknak, vad kutyaugatás szakított félbe. Első ízben játékosságból vagy szeszélyből fakadt a kutya nyugtalansága, most azonban komolyan és keservesen vonított. Jupiter kísérletének, hogy ismét elnémítsa, dühösen ellenállt, majd a lyukba ugorva eszeveszetten kaparni kezdte a talajt. Perceken belül egy halom emberi csontot ásott ki: két teljes csontvázat, ami néhány fémgombbal s holmi szétmállott szövetféleséggel keveredett össze. Egy-két fordítás az ásóval felszínre hozta egy jókora spanyol kés pengéjét, s ahogy mélyebbre ástunk, három vagy négy arany- és ezüstérme került elő.

Megpillantva ezeket Jupiter alig tudta fékezni örömét, gazdájának arca azonban határtalan kiábrándultságról árulkodott. Mindazonáltal sürgetett, folytassuk a munkát, és alig ejtette ki e szavakat, amikor megbotlottam és elestem, mert cipőm orra egy, a fellazított talajban félig kifordítva fekvő, hatalmas vasgyűrűbe akadt.

Most már istenigazában nekiláttunk; soha életemben ehhez foghatóan izgalmas tíz percet nem éltem még át. Ez idő alatt jószerivel kiástunk egy téglatest alakú faládát, amelyet, mint tökéletes épsége és meglepő keménysége sejteni engedte, ásványi anyaggal - talán higany-bikloriddal - itattak át. A láda három és fél láb hosszú, három láb széles és két és fél láb magas volt. Szegecselt vaspántok mintegy rácsozatot alkotva tartották össze. Két oldalán, közel a tetejéhez három-három - összesen hat - vasgyűrű volt, amelyeknél fogva hat személy kényelmesen megemelhette a ládát. Végső és egyesített erőfeszítésünk azonban arra is alig volt elég, hogy kimozdítsuk helyzetéből. Azonnal beláttuk, lehetetlen ekkora súlyt elbírnunk. A tetejét szerencsére mindössze két tolózár rögzítette. Ezeket - izgalomtól reszketve és lihegve - elhúztuk. S egy pillanat múlva felbecsülhetetlen értékű kincs ragyogott előttünk. A gödörbe világító lámpánk fényét a kusza arany- és ékszerhalom oly izzó csillogással verte vissza, hogy belekáprázott a szemünk.

Meg sem kísérlem, hogy leírjam mindazon érzést, mely e látványra elfogott. Természetesen a döbbenet volt közöttük az uralkodó. Legrand, akit kimerített az izgalom, keveset beszélt. Jupiter arca néhány percig oly holtsápadt lett, amennyire a dolgok természete szerint néger arcától kitelik. Dermedten állt, mintha villám sújtotta volna. Aztán térdre borult a gödörben, s meztelen karjait könyékig az aranyba temetve úgy tartotta ott, mintha fürdőzés örömeit élvezné. Végül mélyet sóhajtott, majd, mintha magában beszélne, felkiáltott:

- És ez az egész az aranybogártól jött! A kis aranybogártól! A szegény kis aranybogártól, akivel olyan kegyetlenül bántam! Nem szégyelled magad, nigger? Erre felelj!

Végül ideje volt már, hogy a gazdát és szolgáját tudatára ébresszem, el is kell szállítanunk a kincset. Későre járt már, s illő lett volna, ha mindent hazaszállítunk még napkelte előtt. Nehéz volt megmondani, mit tegyünk; sok időt töltöttünk el tanácskozással, olyan zavaros volt mindannyiunk feje. Végül a ládát tartalmának kétharmadával megkönnyítettük, s így némi nehézség árán kiemeltük a gödörből. Amit kivettünk belőle, a tüskebokrok közé rejtettük, s otthagytuk őrködni a kutyát Jupiter szigorú utasításaival, hogy semmilyen körülmények között el ne mozduljon onnan, és ki ne nyissa a száját, míg vissza nem térünk. Ezután a ládával hazasiettünk, s óriási erőfeszítéssel, de biztonságban, éjjel egy órakor értünk a kunyhóba. Ember nem bír el többet, úgy kimerültünk. Kettőig pihentünk, megvacsoráztunk; majd rögtön ezután három erős zsákkal felszerelve, ami szerencsére volt a házban, a hegynek vettük utunk. Nem sokkal négy előtt értünk a gödörhöz, a zsákmány maradékát lehetőleg egyenlően elosztottuk - a gödröt nem temettük be -, s elindultunk a kunyhó felé, amit, immár másodszor, épp akkor értünk el aranyterhünkkel, mikor a hajnal első sugarai kelet felől vékony csíkot vontak a fák fölé.

Tökéletesen kimerültünk, de a heveny izgalom, amit kiálltunk, nem engedett nyugodni. Három-négy órányi nyugtalan szendergés után, mintha megbeszéltük volna, egyszerre keltünk föl, hogy megvizsgáljuk kincseinket.

A láda színültig tele volt, s az egész napot, valamint a következő éjszaka egy részét is tartalmának vizsgálatával töltöttük. Nem volt abban semmiféle rendszer vagy beosztás. Válogatás nélkül minden egy kupacban hevert. Miután gondosan mindent átnéztünk, úgy találtuk, hogy jóval nagyobb vagyon birtokosai lettünk, mint kezdetben hittük. Az egyes darabok gondos becslése után, amit az érmekatalógus táblázatainak segítségével végeztünk, kiderült, hogy csak érmékből jóval több mint négyszázötvenezer dollárnyi van. Egyetlenegy ezüst sem akadt köztük. Mind régi arany volt, és igen változatos - francia, spanyol és német pénz, néhány angol guinea, és néhány olyan érme is akadt, amelyhez hasonlót nem láttunk azelőtt. Volt néhány igen nagy és nehéz érme is, olyan kopott, hogy feliratukból semmit se tudtunk kibetűzni. Amerikai pénzt egyet sem találtunk. Az ékszerek értékét nehezebb volt fölbecsülni. Gyémánt - némelyik szerfelett nagy és szép - összesen száztíz darab volt, de kisméretű egy sem; tizennyolc különös ragyogású rubin; háromszáztíz smaragd, mind nagyon szép; huszonegy zafír és egy opál akadt a ládában. Ezek a kövek mind foglalatukból kitörve, szabadon hevertek. A foglalatokat, melyeket a többi aranytól különítettünk el, mind szétkalapálták, talán hogy ne lehessen azonosítani őket. Mindezen kívül tetemes mennyiségű tömör arany ékszert találtunk: közel kétszáz súlyos gyűrűt és fülbevalót; ha jól emlékszem, harminc vastag láncot; nyolcvanhárom igen nagy és nehéz keresztet; öt értékes aranyfüstölőt; egy hatalmas arany puncsostálat, gazdagon díszítve cizellált szőlőlevelekkel és bacchanália-figurákkal; két ízléses, domborművekkel cifrázott kardmarkolatot és számtalan egyéb apró holmit, amire már nem is emlékszem. Mindezen értékek összsúlya meghaladta a háromszázötven brit kereskedelmi fontot; de akkor becslésembe még bele se számítottam százkilencvenhét remek aranyórát: három közülük ötszáz dollárt is megért. Sok igen régi darab is akadt köztük; mint időmérők értéktelenek, szerkezetük többé-kevésbé berozsdásodott, de mindegyik gazdagon ki volt rakva drágakövekkel, és igen becses volt a tokjuk is. Akkor éjjel a láda tartalmát másfél millió dollárra becsültük; de később, mikor a sok csecsebecsét és ékszert értékesítettük (néhányat persze megtartottunk saját használatra), kiderült, hogy ugyancsak alábecsültük a kincseket.

Végül, vizsgálódásunkat befejezvén s heves izgalmunk valamelyes csillapodtán Legrand, aki látta, hogy elepedek türelmetlenségemben, csakhogy megtudjam e különös rejtély megoldását, részletesen fölfedte az ügy valamennyi körülményét.

- Emlékszel - mondta -, arra az éjszakára, mikor átadtam neked a scarabaeus-ról készített vázlatot. Arra is bizonyára jól emlékszel, mennyire felbosszantott, mikor ragaszkodtál hozzá, hogy rajzom halálfejre emlékeztet. Mikor ezt állítottad, azt hittem, tréfálsz; de aztán eszembe idéztem a sajátos foltokat a bogár hátán, és elismertem magamban, hogy állításodnak lehet némi tényszerű alapja. De mégis: rajztehetségem lekicsinylése felingerelt, hiszen általában jó rajzolónak tartanak, s ezért, mikor átnyújtottad a pergamendarabkát, már azon voltam, hogy összegyűröm, és mérgemben a tűzbe hajítom.

- Úgy értsem, azt a darab papírt - mondtam.

- Nem; bár első pillantásra papírnak látszott, s először magam is annak hittem, de rajzolás közben felfedeztem, hogy nagyon vékony pergamendarabka. Egészen piszkos volt, emlékszel. Nos, már éppen gyűrtem össze, ám pillantásom a vázlatra esett, amit láttál, és elképzelheted megdöbbenésemet, amikor észrevettem, hogy éppen ott, ahová én bogarat rajzoltam, valóban halálfej van. Néhány percre túlságosan megrökönyödtem, semhogy rendszerezni tudtam volna gondolataimat. Tudtam, hogy rajzom részleteiben nagyon különbözött tőle, noha a lényegét tekintve volt bizonyos hasonlóság. Azonnal gyertyát fogtam, s a szoba másik végébe ülve nekiláttam, hogy közelebbről megvizsgáljam a pergament. Ahogy megfordítottam, saját rajzomat láttam a másik oldalon, éppen úgy, ahogyan én készítettem. Először csak meglepődtem a körvonalak hasonlóságán, ezen a különös egybeesésen, hogy tudtomon kívül, a pergamen másik oldalán egy koponya volt, méghozzá éppen az én scarabaeus-rajzom alatt, s hogy ez a koponya nemcsak körvonalaiban, de méreteiben is nagyon hasonlított az én rajzomra. Mondom, ez a példátlan egybeesés valósággal megdermesztett egy ideig. Az ilyen egybeesésnek általában ez a hatása. Az agy küzd, hogy valami kapcsolatot, okozati összefüggést találjon, minthogy azonban ez lehetetlen, egyfajta időszakos bénultságba esik. De amint föleszméltem ebből a bódulatból, fokozatosan egy meggyőződés derengett föl bennem, s ez még jobban megrémített, mint az egybeesés. Pontosan és határozottan emlékeztem, hogy a pergamenen nem volt rajz, mikor a scarabaeus-vázlatomat készítettem. Tökéletesen megbizonyosodtam erről; emlékeztem, hogy előbb az egyik, majd a másik oldalára fordítottam, viszonylag tiszta helyet keresve rajta. Ha ott lett volna a koponya, semmiképp sem kerülte volna el a figyelmemet. Ez valóban rejtély volt, melyet képtelen voltam megmagyarázni; de már akkor halványan, mint a szentjánosbogár, pislákolni kezdett elmém legtávolabbi és legrejtettebb zugaiban az az eszme, amelynek helyességét éjszakai kalandunk oly fényesen bizonyította. Azonnal fölkeltem, s a pergament biztonságba helyezve gondolataimat másfelé tereltem, míg egyedül nem maradok.

Amikor elmentél, és Jupiter már mélyen aludt, nekiláttam, hogy módszeresebben megvizsgáljam az ügyet. Először is végiggondoltam, mi módon került birtokomba a pergamen. A szárazföldön találtunk rá a scarabaeus-ra, körülbelül egy mérföldre a szigettől keletre, de csak kevéssel a dagályszint fölött. Amikor megfogtam a bogarat, ugyancsak megcsípett; el is ejtettem. Jupiter szokásos óvatosságával, mielőtt elkapta volna a feléje repülő bogarat, valami levél vagy ilyesmi után nézett, amivel megfoghatná. Ebben a pillanatban vette észre ő is meg én is a pergamendarabkát, melyet akkor papírnak néztem. Félig a homokba temetve hevert, csak egy sarka állt ki. Nem messze attól a helytől, ahol megtaláltuk, roncsokat vettem észre, feltehetőleg egy hajó nagy mentőcsónakjának gerincét. Látszott, hogy a hajóroncs már régóta ott van, mert a törzsbordázatra már csak nyomaiban emlékeztetett.

Tehát Jupiter fölkapta a pergament, belecsavarta a bogarat, és átadta nekem. Nem sokkal később hazafelé indultunk, és az úton találkoztunk G... hadnaggyal. Megmutattam neki a rovart, és ő kérlelt, hadd vigye magával az erődbe. Beleegyezésemre azonnal zubbonyzsebébe tette a bogarat, de a pergament, melybe csomagoltam, nem: azt vizsgálódása alatt továbbra is a kezemben tartottam. Talán attól félt, hogy visszavonom ígéretemet, s ezért jobbnak látta, ha zsákmányát azonnal biztonságba helyezi - tudod, hogy rajong mindenért, ami kapcsolatos a természetrajzzal. Én pedig öntudatlanul zsebre vágtam a pergament.

Emlékszel, amikor az asztalhoz mentem, hogy vázlatot készítsek a bogárról, nem találtam papírt ott, ahol rendesen tartani szoktam. Megnéztem a fiókban is, de ott se volt. Kikutattam a zsebeimet, remélve, hogy találok valami régi levelet, s akkor került kezembe a pergamen. Ez tehát a sora annak, hogyan is került a birtokomba; a körülmények ugyanis különleges erővel hatottak rám.

Kétségkívül hóbortosnak fogsz tartani - de már akkor találtam valamiféle kapcsolatot. Egy hosszú lánc két szemét illesztettem össze. Egy csónak hevert a tengerparton, a csónaktól nem messze pedig egy darab pergamen - nem papír -, rajta a koponyával. Természetesen azt kérdezed, hol itt a kapcsolat. Azt felelem erre, hogy a koponya, vagyis a halálfej a kalózok közismert jelképe. A halálfejes zászlót minden ütközetben fölhúzzák.

Azt is mondtam már, hogy pergamendarabka volt, nem pedig papír. A pergamen tartós, majdnem elnyűhetetlen. Jelentéktelen dolgokat ritkán bíznak pergamenre; hisz közönséges rajzolás vagy írás céljára nem is olyan alkalmas, mint a papír. Ez a gondolat valami értelmet - jelentőséget - adott a halálfejnek. Nem mulasztottam el megfigyelni a pergamen alakját sem. Noha egyik sarka valami sérülés folytán megrongálódott, eredeti alakja felismerhetően hosszúkás volt. Olyasféle cédula volt, valóban, amelyre akkor készítenek feljegyzést, emlékeztetőül, ha gondosan meg akarják őrizni.

- De azt mondod - szóltam közbe -, hogy a koponya nem volt a pergamenen, amikor a bogarat rajzoltad. Hogyan kereshetsz bármiféle kapcsolatot a csónak és a koponya között, ha az utóbbit, saját beismerésed szerint is, olyan időpontban kellett rajzolnia isten tudja kinek és hogyan, amikor a te scarabaeus-vázlatod már elkészült?

- Hát ez az, épp itt kezdődik a rejtély, noha a titok megfejtésében ezen a ponton már viszonylag kevés nehézségbe ütköztem. A lépésekben biztos voltam, s azok csak egyféle eredményre vezethettek. Így okoskodtam: amikor a scarabaeus-t rajzoltam, nem lehetett koponyát látni a pergamenen; amikor befejeztem a rajzot, átadtam neked, és szemmel tartottalak, amíg csak vissza nem adtad. Te ezért nem rajzolhattad a koponyát, más pedig nem tehette, hiszen jelen sem volt más. Akkor hát nem emberi eszközökkel rajzolták. És mégis: ott volt.

Gondolatmenetemnek ezen a pontján megpróbáltam felidézni, és fel is idéztem a kérdéses időszak valamennyi körülményét. Hideg volt (mily ritka és szerencsés véletlen!), s a kandallóban lobogott a tűz. Felhevültem a sétától, s az asztalomhoz telepedtem. Te azonban széket húztál a tűzhöz. Alighogy kezedbe adtam a pergament, és te elkezdted vizsgálni, bejött Wolf, az újfoundlandi, és rád ugrott. Bal kezeddel simogattad és egyben távol tartottad, mialatt jobb kezed a pergamennel akaratlanul a térded közé esett, egészen közel a tűzhöz. Egy pillanatig azt hittem, hogy belekapott a láng, és már figyelmeztetni akartalak, de mielőtt megszólaltam volna, visszahúztad, és belemélyedtél a vizsgálatába. Mikor ezeket a részleteket fontolóra vettem, egy percig sem volt kétséges előttem, hogy a hőség tette láthatóvá a pergamenre rajzolt koponyát. Magad is jól tudod, időtlen idők óta léteztek és léteznek olyan vegyszerek, amelyek segítségével lehetséges úgy írni papírra vagy pergamenre, hogy a betűk csak hő közelében válnak láthatóvá. Ha például kék kobaltoxidot aqua regiá-ban[72] oldunk fel, majd négyszer annyi vízzel hígítjuk, zöld színt kapunk. A salétromsavban oldott kobalt piros színt ad. Ezek a színek rövidebb-hosszabb szünet után láthatatlanná válnak, ha az anyag, amire írtunk, lehűl; de ha felmelegítjük, újból láthatóvá válnak.

Ezután gondosan megvizsgáltam a halálfejet. Külső szegélye - a rajz szegélye, ami a pergamen széléhez esett közel - sokkal jobban kivehető volt, mint a többi. Világossá vált, hogy a hő hatása egyenetlen vagy elégtelen volt. Azonnal felszítottam a tüzet és a pergamen minden részét áthevítettem. Eleinte egyetlen hatása az volt, hogy a koponya halvány vonalai megerősödtek; de a kísérlet folytatásakor a cédula sarkában, a halálfejjel átlósan egy rajz vált láthatóvá, melyet először kecskének véltem. Alaposabb vizsgálat azonban meggyőzött róla, hogy gida.

- Ha! Ha! - mondtam -, tudom, nincs jogom nevetni rajtad: másfél millió túlságosan sok pénz ahhoz, hogy mulassunk rajta, de csak nem akarod azt mondani, hogy megtaláltad a harmadik láncszemet? Csak nem találtál valami különleges összefüggést a kalózok és egy kecske között? - a kalózoknak, mint tudod, semmi közük a kecskéhez, mert az a mezőgazdaság érdeklődési körébe tartozik.

- Hiszen most mondtam, hogy a rajzon nem kecske volt.

- Jó, hát akkor gida - nagyjából ugyanaz.

- Nagyjából, de nem teljesen - mondta Legrand. - Talán hallottál Kidd[73] kapitányról, akinek a neve - kid - annyit tesz, hogy gida. Rögtön tudtam, hogy ez az állat valami játékos vagy képírásos aláírás. Azt mondom, aláírás, mert a pergamenen elfoglalt helye ezt sugallta. A halálfejnek az átlósan szemben lévő sarokban pedig olyan jellege volt, mintha bélyeg vagy pecsét volna. De alaposan megzavart, hogy minden egyéb hiányzott; az elképzelt okmány lényege: a szövegösszefüggésből a szöveg.

- Bizonyára azt vártad, hogy levelet találsz a bélyeg és az aláírás között.

- Valami ilyesmit. Tény, hogy valami közelgő nagy szerencse előérzete kerített ellenállhatatlanul hatalmába. Nem tudnám megmondani, miért. Végül is, azt hiszem, inkább csak vágy volt, mint valóságos hit; de tudod-e, hogy Jupiter együgyű szavai, hogy a bogár színaranyból lenne, igencsak megmozgatták a fantáziámat? És aztán a véletlenek és egybeesések sorozata: minden oly különös volt. Megfigyelted-e, milyen merő véletlen, hogy mindez az év egyetlen annyira hideg napján történt, mikor be kellett gyújtani, és a tűz nélkül, vagy ha épp abban a pillanatban nem lép közbe a kutya, sose vettem volna észre a halálfejet; tehát soha nem jutottam volna a kincs birtokába?

- De folytasd, mert megöl a kíváncsiság.

- Nos, bizonyára hallottál a mendemondáról - ezer kósza hír terjedt el arról, hogy Kidd és társai valahol az Atlanti-óceán partján pénzt ástak el. Ennek a szóbeszédnek lehetett valami tényszerű alapja. És hogy a szóbeszéd olyan hosszan és folyamatosan élt, véleményem szerint annak az eredménye, hogy az elásott kincs még most is a föld alatt van. Ha Kidd elrejtette volna zsákmányát egy időre, de aztán visszaszerzi, ezek a mesék aligha maradtak volna fenn ilyen változatlan formában. Azt is megfigyelheted, hogy a történetek csak kincskeresőkről szólnak, kincstalálókról nem. Ha a kalóz megtalálja a pénzét, az egész dolgot elfelejtik. Úgy tűnik, hogy valami véletlen - mondjuk a feljegyzés elvesztése arról, hogy hol a kincs - megakadályozta, hogy megszerezze, és hogy ezt a szerencsétlenséget megtudták követői is, akik máskülönben nem hallhattak volna az elásott kincsről, és akik, hasztalan törve magukat sikertelen próbálkozásokkal, hogy megszerezzék, kitalálták és elterjesztették a ma már oly közismert mesét. Hallottál arról, hogy valaha is jelentős kincset találtak volna a part mentén?

- Soha.

- De Kidd köztudottan mérhetetlen kincset halmozott föl. Biztosnak vettem ezért, hogy még most is a földben van; és aligha fogsz meglepődni, ha azt mondom neked, hogy reménykedtem, sőt, majdnem bizonyos voltam benne, hogy ez a különös körülmények között talált pergamen az elveszett feljegyzés a lelőhelyről.

- De hogyan haladtál tovább?

- Miután raktam a tűzre, újfent fölébe tartottam a pergament; ám semmi sem tűnt elő. Ekkor arra gondoltam, lehet, hogy a rárakódott piszok a kudarc oka; tehát óvatosan forró vizet öntöttem a pergamenre, és leöblítettem, majd ezután a koponyával lefelé egy óntepsibe tettem, és a tepsit faszénfűtésű kemencére helyeztem. Néhány perc múlva, mikor a tepsi alaposan átforrósodott, megfordítottam a cédulát, és kifejezhetetlen örömömre több helyen foltokat találtam rajta, amelyek úgy tűntek, mintha sorokba rendezett számjegyek volnának. Visszatettem a tepsibe, és néhány percig otthagytam. Mikor levettem, az egész olyan volt, mint amilyennek most látod.

Legrand ekkor újra áthevítette a pergament, majd átengedte vizsgálódásomnak. A halálfej és a kecske között a következő jelek voltak otrombán, piros színnel rárajzolva:

83:=++[Π835]5705*]++(!)9525*5-+(†+3)-8]828*4?)-++*83:1++];6-8*45(++978(!(85-8)-5]8)-5]]808;66
(5*:25*5-50)++1+80535-5)48;8†6]535*0+=800854505018=250)-898*50+Π8)480:8*8;+0*:6083:8*8)
8*515++0+;Π8*052(5

- De én még most sem látok tisztábban - mondtam, miközben visszaadtam a pergament. - Akár Golconda összes ékkövét kínálnák föl e rejtély megoldásáért: én bizonyos, hogy képtelen lennék megszerezni.

- A megoldás - szólt Legrand - egyáltalán nem olyan nehéz, mint hinnéd a számjegyek első, felületes vizsgálatakor. Ezek a számok, mint bárki könnyedén kitalálná, titkosírást alkotnak; vagyis értelmet hordoznak; de akkor is: abból, amit Kiddről tudok, nem következtethetek arra, hogy képes lett volna bonyolult rejtjeles írást létrehozni. Azonnal tudtam, hogy ez valami egyszerű fajta lehet; olyan azonban, amely a tengerész nyers elméjének úgy tűnik, hogy kulcs nélkül teljesen megoldhatatlan.

- És te valóban megfejtetted?

- Könnyedén; ezerszer nehezebb rejtvényeket is megoldottam már. Körülményeim s elmém bizonyos egyoldalúsága miatt érdeklődöm az efféle feladványok iránt, és igencsak kétséges, hogy emberi találékonyság alkothat-e olyan titkosírást, amely emberi találékonysággal és helyes megközelítéssel nem oldható meg. Valóban, ha egyszer összefüggő és olvasható jelekre találok, nemigen törődöm a nehézséggel, melynek árán értelmüket megfejtem.

Jelen esetben - és minden titkosírás esetében - az első kérdés a titkosírás nyelvének megállapítása; mert akár a legegyszerűbb titkosírás esetében is, a megoldás elve mindig az illető nyelv jellegétől függ, és annak megfelelően módosul. Annak, aki megkísérli a megoldást, általában nincs más választása, mint (a lehetőségek határain belül) addig próbálgatni a nyelveket, míg rá nem talál az igazira. De a mi titkosírásunk esetében az aláírás minden nehézséget elhárít. Ez a szójáték a "Kidd" szóval csakis angol nyelven lehetséges. Ha erre nem gondolok, próbálkozásomat kezdhettem volna spanyollal, vagy franciával, hiszen természetes lett volna, ha titkait e nyelvek valamelyikén közli egy spanyol kalóz. Így azonban feltételeztem, hogy a titkosírás nyelve angol.

Megfigyelheted, hogy a szavak nincsenek elválasztva egymástól. Ha el volnának választva, a feladat viszonylag könnyű lett volna. Ebben az esetben a rövid szavak összehasonlító elemzésével kellett volna kezdenem, s ha találok egybetűs szót, amire nagy az eshetőség (például a vagy ő), megbízható kulcsot kaptam volna. De minthogy nem akadt elválasztás, az első lépés az volt, hogy megállapítsam a leggyakoribb betűket, csakúgy, mint a legkevésbé gyakoriakat. Mindent egybevetve, a következő táblázatot készítettem:

Ebből a jelből: 8 - 29

darab van.

5 - 28

"

0 - 16

"

* - 13

"

) - - 10

"

] -   8

"

( 3 + ++ -   7

"

; : -   6

"

2 4 6 -   5

"

1 -   4

"

= 9 Π -   3

"

! 7 † -   2

"

? [ -   1

"

Mármost, nyelvünkben leggyakrabban az e betű fordul elő. A sorrend ezután így alakul: atolnkizrgmyub. Az e túlsúlya azonban annyira jelentős, hogy tetszőleges hosszúságú mondatot is alig lehet találni, amelyben ne az e betű volna a meghatározó.

Ezen a ponton tehát, már a kezdet kezdetén, van valami alapunk, ami többre ad lehetőséget a puszta találgatásnál. Nyilvánvaló, hogyan kell általában használni a táblázatot - de ennek a titkosírásnak az esetében csak kevéssé támaszkodhatunk segítségére. Minthogy leggyakoribb jelünk a 8, kezdetnek tételezzük föl, hogy ez az e betű. Hogy igazoljuk ezt a feltevést, nézzük meg, milyen gyakran fordul elő sűrűn egymás mellett; mert az e nyelvünk hangzóegyeztetési törvényének megfelelően gyakran fordul elő kétszer olyan szavakban, mint "hegyek", "lehet", "mehet", "sebes", "szemek", "ezek" stb. Jelen esetben nem kevesebbszer, mint ötször látjuk ilyen helyzetben, noha a titkosírás szövege meglehetősen rövid.

Fogadjuk el hát, hogy a 8 az e betű. De minden szavak közül az a, az a leggyakoribb nyelvünkben; nézzük meg tehát, nem ismétlődik-e két ugyanolyan jel ugyanolyan sorrendben, hogy az első jel nem a 8. Ha találunk ilyen ismétlődéseket, azok minden valószínűség szerint az az szót jelölik. Ha megvizsgáljuk, több ilyen sorozatot is találunk, melyek közül a leggyakoribb az 5-. Feltételezhetjük ezért, hogy az 5 jelöli az a-t, s a - jelöli a z-t. S ezzel nagyot léptünk előre.

Azáltal, hogy megfejtettünk egy szót, képesek vagyunk rá, hogy egy szerfelett fontos mozzanatot is megállapítsunk, más szóval számos más szónak a kezdetét és a végét. Hadd utaljak például a második olyan esetre, amikor az 5- sorozat előfordul, a titkosírás első felében. Tudjuk, hogy az utána következő szó 8-cal kezdődik, így az az-t követő öt jelből nem kevesebbet, mint hármat ismerünk. Helyettesítsük be betűkkel ezeket a jeleket úgy, hogy az ismeretlen jeleknek üres helyet hagyunk:

e za .

Itt azt látjuk, hogy ugyanez a sorozat egymás után kétszer fordul elő. Ha, mint szükséges, végigmegyünk az ábécén, eljutunk az "észak" szóhoz, mint lehetséges olvasathoz. Így két újabb betűt nyerünk, az s-t, amit a ) jelöl; és a k-t, amit a ] jelöl az "az észak észak" sorozatban.

Ha tovább nézzük a szavakat, újból megtaláljuk az 5- kombinációt, amit úgy vehetünk, hogy a vége annak, ami megelőzi. Így a következő sort kapjuk:

az észak észak ]808;66(5*:25* az,

vagy - ahol tudjuk - rendes betűkkel behelyettesítve, a következőt:

az észak észak ke.e...a....a. az,

és azonnal beugrik a "kelet" szó. Ez a felfedezés további két betűt határoz meg, az l-t és a t-t, melyeket a 0 és a ; jelek jelölnek.

Ha most alaposan átolvassuk a titkosírást, hogy ismert jelek kombinációira akadjunk, nem sokkal a szöveg közepe után a következő sorozatra találunk:

50)++, vagyis als.,

melynek nyilvánvalóan az "alsó" szó a megoldása, s egy újabb betűt ad ki, amit a ++ jelöl.

Két jellel az "alsó" szó után a következő sorozatot vehetjük észre:

80535-5)48;8†6]..

Átírva az ismert jeleket, s az ismeretleneket ponttal helyettesítve, a következő olvasatot kapjuk:

elá.azás.ete..k,

s ez a sorozat azonnal az "elágazás" szót sugallja, és újabb betűvel bővül a sor, a g-vel, amit a 3 jelöl.

Most a titkosírás legelejére térve, a következő sorozatot látjuk:

83:=++.

Az előzőekhez hasonlóan behelyettesítve a következőket kapjuk:

eg..ó,

s ez valószínűsíti, hogy az első szó az "egy", s az első kettő talán "egy jó".

De hogy ne zavarodjunk bele, ideje kulcsot készítenünk, már amire van megoldásunk, azt táblázatba foglalva. Ez a következőképp állítható össze:

5

jelöli

az

a-t

8

"

"

e-t

3

"

a

g-t

]

"

"

k-t

0

"

az

l-t

++

"

"

o-t

)

"

"

s-t

-

"

a

z-t

:

"

az

y-t

;

"

a

t-t

Nem kevesebb, mint tíz fontos betű jelét ismerjük; de fölösleges lenne tovább részletezni a megoldás folyamatát. Eleget mondtam már ahhoz, hogy meggyőzzelek, az ilyenfajta titkosírás könnyűszerrel megfejthető, s ahhoz, hogy betekintést kapj a megfejtés folyamatának okságába. De bizonyos lehetsz benne, hogy ez itt a legegyszerűbb titkosírás. Már csak az maradt hátra, hogy bemutassam a pergamen teljes szövegét, ahogy megfejtettem. Itt van:

Egy jó üveg a káplán korcsmában az ördög székében huszonegy fok tizenhárom percre az észak-északkeleti irányban az alsó fő elágazás hetedik ágán keletre lőjél le a halálfej bal szemén a lövés helyétől nyílegyenesen a fától ötven lábra.

- De a rejtély - mondtam - éppúgy rejtély maradt, mint eddig. Hogyan lehet értelmet kipréselni ebből a tolvajnyelvből, hogy "ördög széke", "halálfej" és "káplán korcsma"?

- Bevallom - felelte Legrand -, felületes pillantásra még lehetnek az esetnek áttekinthetetlen összefüggései. Először arra törekedtem, hogy a szöveget a rejtjelező szándékának megfelelő egységekre osszam fel.

- Úgy érted, hogy központozni akartad?

- Valahogy úgy.

- De hogyan tudtad megcsinálni?

- Úgy okoskodtam, hogy az írónak éppen az volt a célja, hogy felosztás nélkül egybemossa a szavait, s így megnehezítse a megfejtést. Mármost, egy nem túlságosan agyafúrt ember, akinek ez a szándéka, szinte biztosan eltúlozza a dolgot. Amikor a fogalmazásban olyan helyre érkezik, amely természeténél fogva szünetet vagy pontot kíván, ő minden bizonnyal sűrűbben írja a jeleket ezen a részen, mint rendesen. Ha megfigyeled most a kéziratot, könnyűszerrel észlelhetsz öt ilyen szokatlan sűrűsödést. Ezen a nyomon elindulva a következő felosztást csináltam:

Egy jó üveg a káplán korcsmában az ördög székében - huszonegy fok tizenhárom percre - az észak-északkeleti irányban - az alsó fő elágazás hetedik ágán keletre - lőjél le a halálfej bal szemén - a lövés helyétől nyílegyenesen a fától ötven lábra.

- A felosztás ellenére - mondtam -, továbbra is sötétben tapogatózom.

- Nekem is homályos volt néhány napig - felelte Legrand -; ezalatt azonban szorgosan kutattam, hogy nem volt-e a Sullivan-sziget környékén egy ház, amelynek "Káplán kocsma" volt a neve; mert természetesen elejtettem az elavult "korcsma" szót. Minthogy semmiféle felvilágosítást nem kaptam ebben a kérdésben, már azon voltam, hogy kutatásaim körét kitágítom, és rendszeresebben haladok előre, amikor egy reggel eszembe jutott, hogy ez a "káplán korcsma" utalás lehet egy Chaplain nevű ősi családra, mely valamikor régen a szigettől négy mérföldre északra egy ódon udvarház gazdája volt. Elmentem hát az ültetvényre, s újból érdeklődni kezdtem, idősebb négerek között. Végül az egyik legöregebb asszony azt mondta, hallott valami olyan helyről, hogy Káplán-vár, és akár el is tudna oda vezetni, csakhogy az nem vár, még kevésbé kocsma, hanem egy magas szikla.

Felajánlottam, hogy jól megfizetem fáradságát, és némi szabódás után ráállt, hogy odakísér. Meg is találtuk minden nehézség nélkül, majd elküldtem az öregasszonyt, és nekiláttam, hogy megvizsgáljam a terepet. A "vár" szabálytalan kő- és sziklahalom volt, s az egyik szikla különálló és szabályos alakja miatt igen feltűnő. Felkapaszkodtam a csúcsára, de azután már tanácstalan voltam, hogy mihez kezdjek.

Míg gondolataimba mélyedtem, tekintetem egy keskeny párkányra esett a szikla keleti oldalán, talán egy yarddal a csúcs alatt, ahol álltam. A párkány mintegy tizennyolc hüvelyknyire nyúlt ki, s egy lábnál nem volt szélesebb; s egy mélyedés épp fölötte a sziklában nagyjából hasonlóvá tette az olyan vájt támlájú székekhez, mint amilyeneket őseink használtak. Nem volt kétséges, hogy ez a kéziratban említett "ördög széke", és ezzel megkaparintottam a rejtély kulcsát.

A "jó üveg", tudtam, nem utalhat másra, mint távcsőre, mert az "üveg" szót ritkán használják más értelemben a tengerészek. Nyomban láttam, hogy itt távcsövet kell használni, méghozzá egyetlen meghatározott látószögben. Az sem volt kétséges, hogy a "huszonegy fok tizenhárom perc" és "észak-északkeleti" kifejezések a távcső beállítására adnak utasítást. E fölfedezésektől izgatottan hazasiettem, távcsövet kerítettem, és visszatértem a sziklához.

Leereszkedtem a párkányra, s kiderült, hogy csak egy bizonyos testhelyzetet tűr meg. Ez a tény megerősítette előzetes feltevésemet. Elővettem a távcsövet. A "huszonegy fok tizenhárom perc" természetesen nem utalhatott másra, mint a látóhatártól való függőleges eltérésre, hiszen a vízszintes irányt nyilvánvalóan az "észak-északkelet" szavak jelölték. Ez utóbbi irányt azonnal meghatároztam zsebtájolómmal; majd a távcsövet, amennyire találomra tudtam, beállítottam a huszonegy fokos szögbe, és óvatosan föl-le mozgattam, amíg csak meg nem ragadta figyelmem egy kör alakú nyílás vagy hasadék egy hatalmas, a többi közül távolról kimagasló fa lombozatában. A rés közepén fehér foltot vettem észre, de először nem tudtam kivenni, hogy mi lehet. A távcső fókuszát beállítva újból megnéztem, és most már láttam, hogy a folt - emberi koponya.

Ettől a felfedezéstől annyira vérszemet kaptam, hogy a rejtélyt megoldottnak tekintettem; hiszen az "alsó fő elágazás, hetedik ág, keleti oldal" csakis a koponya helyzetére utalhatott a fán; míg a "lőjél le a koponya bal szemén" is csak egyféle értelmezést engedett meg, az pedig elásott kincs keresésére vonatkozott. Rájöttem, hogy egy golyót kell a koponya bal szemén ledobni, és hogy a fának a "lövéshez" (vagyis ahhoz a helyhez, ahová a golyó hullik) legközelebb eső pontját a golyóval összekötő vonal - más szóval: egyenes - ötvenlábnyi meghosszabbítása meghatároz egy pontot; s legalábbis lehetségesnek tartottam, hogy az alatt a pont alatt van az elrejtett kincs.

- Mindez - mondtam - teljesen világos, és, noha igen elmés, egyszerű és érthető. Mi történt, amikor elhagytad a Káplán-várat?

- Nos, miután gondosan eszembe véstem a fa pontos helyzetét, hazaindultam. Amint kikerültem az "ördög székéből", a kör alakú hasadék eltűnt; bárhogy foroghattam, nem került többé látószögembe. Az egész dologban épp ezt találtam legötletesebbnek (mert ismételt kísérletek során tökéletesen meggyőződtem róla), hogy a kérdéses kör alakú nyílás semmilyen más elérhető látószögből nem látható, csakis a keskeny párkányról a szikla oldalán.

Erre a kirándulásra a Káplán-várhoz elkísért Jupiter is, aki észrevette, hogy néhány hete milyen szórakozottan viselkedem, és különös gondot fordított rá, hogy ne hagyjon magamra. Másnap azonban jó korán fölkeltem és sikerült megszöknöm; kimentem a hegyekbe, hogy megkeressem a fát. Sokat vesződtem, míg megtaláltam. Mikor este hazaértem, a szolgám már azt tervezte, hogy elver. A kaland további részével, gondolom, éppúgy tisztában vagy, mint én magam.

- Amikor először próbáltunk ásni - mondtam -, bizonyára azért tévesztetted el a helyet, mert Jupiter olyan ostoba volt, hogy a koponya bal szeme helyett a jobb szemén engedte le a bogarat.

- Pontosan. A hiba mintegy két és fél hüvelyk eltérést okozott a "lövésben", vagyis a fához közel eső cövek helyzetében; s ha a kincs a "lövés" alatt lett volna, a hibának alig lett volna jelentősége; de a "lövés" meg a fának hozzá legközelebb eső helye csak a két pontot adta meg, amely meghatározta az irányt; s természetesen a hiba, legyen bármily csekély is kezdetben, úgy nőtt, ahogy húztuk a vonalat; mire elértük az ötven lábat, teljesen hamis nyomra tévedtünk. Így mély meggyőződésem ellenére, hogy a kincset valóban elásták valahol, erőfeszítésünk hiábavaló volt.

- Feltételezem, hogy a koponya ötletét, s hogy a koponya szemén át kell egy golyót leereszteni, a kalózzászló adta Kiddnek. Valószínűleg költői gondolatnak vélte, hogy ilyen baljóslatú jelek segítségével fogja a pénzét megtalálni.

- Lehetséges; bár óhatatlanul azt kell hinnem, a józan észnek is volt annyi része benne, mint a költőiségnek. Hogy az ördög székéből látható legyen, a tárgynak, ha kicsi, fehérnek kellett lennie; és semmi nincs, ami az időjárás viszontagságainak kitéve nemcsak megtartja, hanem növeli is fehérségét: csak az emberi koponya.

- De a fellengzős modorod, s ahogyan himbáltad azt a bogarat - igazán furcsa! Bizonyos voltam benne, hogy meghibbantál. S miért ragaszkodtál ahhoz, hogy a bogarat engedjük le a koponyán, s ne egy golyót?

- Hát, hogy őszinte legyek, bosszantott, hogy olyan bizonyos voltál abban, hogy megőrültem; s elhatároztam, hogy a magam módján, csendesen megbüntetlek, s egy kicsit félrevezetlek. Ezért himbáltam a bogarat, ezért eresztettem le a fáról. Egyébként ez utóbbihoz az ötletet a te megfigyelésed adta a súlyáról.

- Igen, értem; s most már csak egyetlen zavaró elem van, ami fejtörést okoz. Mit jelentsenek a csontvázak a gödörben?

- Erre a kérdésre én sem tudok nálad jobban válaszolni. Úgy tűnik, van azonban egy elfogadható feltevés, mely megmagyarázza: noha szörnyű ilyen kegyetlenséget elhinni, mint amit magyarázatom sugall: nyilvánvaló, hogy Kiddnek - ha valóban Kidd rejtette el a kincseket, amiben nem kételkedem - segítségre volt szüksége ehhez a munkához. Amikor azonban túl voltak a munka nehezén, ajánlatosnak vélhette, ha elteszi láb alól titkának tanúit. Talán néhány csákánycsapás elegendő volt, míg segítőtársai a gödörben dolgoztak; talán egy tucat is kellett - ki tudná megmondani?

Ferencz Győző fordítása

 

A FEKETE MACSKA

Nem törődöm azzal, hogy mások is elhiszik-e ezt az eszeveszett és számomra mégis természetes történetet, amelyet most papírra akarok vetni. Bolond is lennék, ha elvárnám, hiszen még a magam érzékei se hittek a maguk tanúbizonyságának. Pedig nem vagyok őrült, és holtbiztos, hogy nem is álmodom. De holnap meghalok, és ma könnyíteni akarok lelkemen. Egyetlen célom, hogy őszintén, szabatosan, kommentár nélkül a világ szeme elé tárjak egy és mást, úgynevezett házi ügyeimet. És mégis ezek az események, ezek a kisszerű ügyek kínoztak, tettek tönkre és rémítettek engem. De nem bocsátkozom külön fejtegetésekbe. Számomra valósággal borzalmat jelentettek - lehet, hogy mások kevésbé borzalmasnak, inkább groteszknek fogják találni. De az is meglehet, hogy akad majd nálam nyugodtabb, logikusabb és kevésbé izgatott elme, aki az én fantazmagóriámat, olyan körülmények közt, amelyeket leírni is rettegek, egészen természetes okok és következmények magától értetődő egymásutánjának értékeli.

Gyermekkorom óta simulékonynak és emberszeretőnek ismertek. Kis pajtásaim sokszor ki is gúnyoltak, hogy "vajszívű" vagyok. Különösen az állatokat szerettem, és szüleim sok-sok új kedvenccel ajándékoztak meg. Időm java részét ezekkel töltöttem, és legboldogabb perceim azok voltak, amikor etettem és simogattam őket. Ahogy nőttem, úgy nőtt velem állatszeretetem is; és férfikoromban ez volt örömeim egyik fő forrása. Annak, aki valaha is örült egy hűséges és tanulékony kutya kedveskedésének, aligha kell sokat magyaráznom, hogy ebből milyen természetű és milyen mély öröm származik. Az állat önzetlen és önfeláldozó. Szeretetében van valami, ami szíven ragadja azt, akinek gyakran van alkalma az ember könnyelmű barátságával és nyomorúságos hűségével találkozni.

Korán nősültem, és nagyon örültem, hogy feleségemben sok rokon érzést találtam. Amikor megtudta, mennyire szeretem az állatokat, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy figyelmesen, kedvesen meg ne lepjen. Voltak madaraink, aranyhalunk, egy szép kutyánk, nyulaink, egy kis majmunk és egy macskánk.

A macska feltűnően nagy és gyönyörű állat volt, koromfekete, és meglepően okos. Olyan okos, hogy feleségem, aki csöppet sem volt babonás, gyakran emlegette azt a régi mesét, hogy minden fekete macska voltaképpen átváltozott boszorkány. Persze, sohasem mondta ezt komolyan, és most is csak azért említem, mert éppen eszembe jutott.

Plutó - ez volt a macska neve - volt a kedvencem és játszótársam. Magam etettem, és ő nyomon követett mindenütt a házban, bármerre is jártam. Nagy nehezen tudtam csak leszoktatni és visszatartani attól, hogy az utcán is el ne kísérjen.

Barátságunk ilyen formában évekig tartott. E hosszú évek alatt (el kell pirulnom, amikor ezt leírom) az iszákosság ördöge annyira elhatalmasodott rajtam, hogy természetemet és hajlandóságaimat teljesen megváltoztatta, és gonosz irányba terelte. Napról napra izgágább, ingerlékenyebb, komorabb, kíméletlenebb lettem, és mások érzéseivel semmit sem törődtem. Még feleségemmel is modortalan és kiállhatatlan voltam, szidtam, sőt végül meg is vertem. Persze, állataim is megérezték lényemnek e változását. Nemcsak hogy elhanyagoltam őket, de rosszul is bántam velük. De Plutó iránt még akkor is kíméletes voltam, és nem kínoztam úgy, mint ahogy minden lelkifurdalás nélkül kínoztam a nyulakat, a majmot, a kutyát, ha történetesen egyik vagy másik az utamba került. De szenvedélyem nőttön-nőtt - ó, van-e nagyobb csapás, mint az alkohol szenvedélye! -, és a végén már a macska, az öreg és öregségében zsémbes jó barát is megszenvedte gyilkos kedvemet.

Egy éjjel, amikor az egyik lebujból tökrészegen hazatántorogtam, úgy rémlett, hogy a macska kikerül. Elkaptam, és erőszakosságomtól úgy megijedt, hogy védekezése közben fogával felsebezte kezemet. Pokoli düh fogott el. Nem bírtam uralkodni magamon, feledtem igazi mivoltomat, és minden porcikámat ittas, állati gonoszság kerítette hatalmába. Mellényzsebemből elővettem zsebkésemet, nyakon ragadtam szegény jószágot, a kést kinyitottam, és szándékosan kivágtam egyik szemét az üregéből. Odavagyok, égek a szégyentől, reszketek, mialatt ezt az átkozott gonosztettet leírom!

Amikor reggelre kelve józan gondolkodásom visszatért, és elszállt az éjszakai tivornya mámora, bűnömért félig borzalom, félig megbánás fogott el... valami bűntudatfélét éreztem gyengén és homályosan, de lelkem legmélye mozdulatlan maradt. Újra a tobzódás örvényébe vetettem magam, és cselekedetem minden emlékét borba fojtottam.

A macska lassan-lassan magához tért. Az üres szemgödör, mit tagadjam, borzasztó látvány volt, de az állat fájdalmai elmúltak. Úgy járt-kelt a házban és a ház körül, mint azelőtt, de közeledtemre, mint várható is, vad rémület fogta el, és menekült. Régi érzéseimből annyi még megmaradt bennem, hogy eleinte fájt nekem az, hogy egy lény, amelyet úgy szerettem egyszer, ennyire meggyűlölt. De ez az érzés nemsokára ingerlékeny keserűséggé fajult. Végül is feltartóztathatatlanul úrrá lett rajtam a csak azért is szelleme. Ezt a szellemet a filozófia nem tartja számon, holott szent meggyőződésem, amelyben úgy hiszek, mint abban, hogy lelkem van, hogy a csak azért is az emberi szív ősösztönei közül való, az érzések felbonthatatlan elemei közt foglal helyet, és irányt szab az ember jellemének. Van-e valaki, aki nem követett el százszor is gonoszságot vagy ostobaságot csak azért, mert tudta, hogy nem szabad? Nem bizgat-e örökké valami, hogy legjobb szándékunk ellenére megsértsük a törvényt csak azért, mert tudjuk, hogy törvény?! Mondom, a csak azért is buktatott el végül engem is. A lélek kiolthatatlan vágyódása, hogy kínozza önmagát, hogy természetén erőszakot tegyen, hogy rosszat cselekedjék, magáért a rosszért: ez... ez hajszolt engem odáig, hogy végül elkövessem azt, amit elkövettem a vétlen állat ellen. Egy reggel hidegvérrel hurkot vetettem a nyakára, és felakasztottam egy fára. Felakasztottam sírva, szememből csak úgy patakzott a könny, szívem tele volt fájdalmas megbánással, és mégis felakasztottam, mert tudtam, hogy szeretett, tudtam, hogy nem adott okot tettemre, mert tudtam, hogy ezzel bűnt követek el, halálos bűnt, amely azzal fenyegeti lelkemet, hogy kirekeszti - ha ez lehetséges - a legkegyelmesebb és legfélelmesebb Isten határtalan kegyelméből.

Annak a napnak az éjszakáján, amelyen kegyetlen gaztettemet elkövettem, álmomból tűzilárma vert fel. Ágyam függönye égett. Az egész ház lángolt, és a veszedelemből csak nagy nehezen menekülhetett feleségem, szolgám és jómagam. A pusztulás teljes volt. Minden földi javam elhamvadt, és én halálosan kétségbeestem.

Nem vagyok olyan gyenge, hogy összefüggést keressek a szerencsétlenség és kegyetlenségem között. De mert a tényeknek egy láncolatát bontom részleteire, nem akarok egyetlen szemet sem kihagyni. A tűzvészt követő napon megnéztem a romokat. A házfalak, egynek kivételével, leomlottak. Ez az egyik szobafal volt, nem nagyon vastag, a háznak mintegy a közepén. Itt állt az ágyam feje. Derekasan ellenállt a tűznek, én úgy véltem, azért, mert nemrég vakolták. Nagy sokadalom gyűlt össze a puszta fal alatt, és az emberek aprólékosan és feszült figyelemmel vizsgálgatták a fal egyik pontját.

- Furcsa!... Hallatlan!... - hangzott többfelől, úgyhogy felkeltették az én kíváncsiságomat is, és odaléptem.

Bas-relief[74] formájában a fal fehér felszínén egy óriási macska alakja domborodott ki. A dombormű bámulatosan pontos volt. Az állat nyaka körül kötél.

Első pillanatban, hogy erre a látományra (mert mi másnak nevezhetném?) esett a tekintetem, csodálkozásom és félelmem a végsőkig fokozódott. De azután gondolkozni kezdtem. Úgy emlékeztem, hogy a macskát a házzal szomszédos kertben akasztottam fel. A tűzilármára biztosan nagy tömeg özönlötte el a kertet, valaki levághatta az állatot a fáról, és a nyitott ablakon át szobámba dobta. Talán azért, hogy álmomból felverjen. A leomló falak belepréselték kegyetlenségem áldozatát a friss vakolatba; és a mész, a lángok meg az állati hullában levő ammóniák kerekítették ki a domborművet úgy, ahogy azt láttam.

Bár készségesen elhittem ezt az egyedül helyes és logikus magyarázatot, lelkiismeretemet mégsem tudtam ilyen könnyen megnyugtatni, és nem tagadhatom, hogy a dolog mély nyomot hagyott bennem. Képzeletem hónapokon át foglalkozott a macskával, és olyan érzéseket támasztott bennem, amelyek már-már a megbánással voltak határosak. Odáig jutottam, hogy már sajnáltam, hogy elvesztettem az állatot, és a lebujokban, ahol időmet eltöltöttem, mindig egy másik macskát kerestem, hasonlót az elpusztulthoz, hogy betöltse annak helyét.

Egy éjszaka, amint félkábulatban egy gyalázatosnál is gyalázatosabb lebujban üldögéltem, figyelmemet hirtelen nagy, fekete tárgy vonta magára. Ott trónolt a szobát szinte betöltő óriási hordón, amelyből gint vagy rumot mértek. Néhány percig meredten odabámultam, és főképpen azon csodálkoztam, hogy az előbb nem vettem észre ott azt a fekete valamit. Odatámolyogtam, és megérintettem. Fekete macska volt... Nagyon nagy... akkora, mint Plutó, amelyhez különben is rendkívül hasonlított. Csak éppen hogy Plutónak egy csöpp fehér szőre sem volt, míg ennek a macskának a mellén határozatlan körvonalú, nagy fehér folt világított.

Ahogy hozzányúltam, fölemelkedett, dorombolt, kezemhez dörgölődzött, és egyáltalán nagyon elégedettnek látszott. Ez volt hát az az állat, amelyet annyira kerestem. Fölajánlottam, hogy megveszem, de a kocsmáros semmit sem kért érte, nem is ismerte, soha nem is látta.

Eljátszogattam vele, simogattam, és amikor felkászálódtam, hogy hazamenjek, az állat magától követett. Hagytam, útközben meg-megálltam vele, lehajoltam, és megsimogattam. Alighogy hazaértünk, nyomban otthon érezte magát, és feleségem is mindjárt kegyeibe fogadta.

Ami engem illet, bennem rövidesen ellenszenv ébredt a macska iránt. Épp a fordítottja történt, mint amit vártam; nyilvánvaló szeretete - miért, miért nem - inkább undorított és bosszantott. Ez az undor és bosszúság végül keserű gyűlöletté vált. Kerültem a bestiát, és csak szégyenérzetem és az előbbi macskával elkövetett kegyetlenségem tartott vissza attól, hogy ne bántsam ezt is. Néhány hétig türtőztettem magam; nem rúgtam bele, nem bántottam, de napról napra fokozatosan növekvő utálattal néztem rá, és némán, mint a pestis leheletétől, menekültem gyűlöletes jelenlététől.

Kétségtelenül hozzájárult gyűlöletemhez, hogy már másnap reggel fölfedeztem: az új macska is félszemű, akárcsak Plutó volt. Feleségem ettől csak jobban szerette, hiszen ő - mint már említettem - csupa emberség, mint egykor én is voltam, és ez az emberség sok egyszerű, tiszta öröm forrása.

Én mind jobban és jobban megutáltam a macskát, az meg mind jobban és jobban szeretett. Olyan állhatatosan követte lépéseimet, hogy azt az olvasónak meg sem tudom magyarázni. Ha leültem, székem alá mászott, vagy a térdemre ugrott, és elárasztott kellemetlen hízelgésével. Ha felkeltem és elindultam, lábam közé tolakodott, és majdnem hasra estem. Vagy hosszú, hegyes körmével ruhámba kapaszkodott, és így szinte a mellemhez tapadt. Legjobban szerettem volna ilyenkor egyetlen ökölcsapással agyonvágni, de ettől visszatartott előbbi gaztettem emléke, de főképpen - be kell vallanom - az a rettenetes félelem, amellyel e bestia eltöltött.

Félelmem nem volt fizikai természetű - és mégsem tudom másképp magyarázni. Még itt... itt a siralomházban is szégyellem magam... szégyellem azt a rémületet és borzalmat, amelyet ez az állat keltett bennem, és amely a képzelhető legszörnyűbb rémlátássá fajult. Feleségem nemegyszer figyelmeztetett az állat mellén levő fehér foltra, amelyről már beszéltem, és amely az egyetlen különbség volt e furcsa állat és az elpusztított macska között. Az olvasó emlékszik, e fehér folt, bár nagy, de határozatlan körvonalú volt, később azonban szinte észrevétlenül formálódni, alakulni kezdett. Ez eleinte képzelődésnek, káprázatnak tetszett, de később határozott alakot és körvonalat öltött. Most is megborzadok, ha le kell írnom, hogy mihez hasonlított. Azért gyűlt bennem össze az idők folyamán az undor és a rémület, azért szerettem volna - ha mertem volna - megszabadulni a szörnyetegtől... azért... mert... kimondom... a mellén fehéren... elborzasztóan egy AKASZTÓFA rajzolódott ki!... AKASZTÓFA! Ó, a bűnnek és a rémületnek gyászos és irtózatos szerszáma... a haláltusának és halálnak eszköze!

És most igazán nyomorultnak, a nyomorultak legnyomorultabbjának éreztem magam. Egy oktalan állat... a társát megvetésre méltó módon pusztítottam el... egy oktalan állat okoz nekem, embernek, a nagy Isten képmásának ilyen elviselhetetlen fájdalmat! Jaj! Se nappal, se éjjel nem ismertem többé az áldott nyugalmat! Nappal a dög egy pillanatra sem tágított mellőlem, és éjjel óránként felriadtam kimondhatatlan félelmemben, hogy forró lélegzetét ott érzem az arcomon... egész rettenetes súlyával rám nehezedik... testet öltött lidércnyomás!... nincs erőm, hogy lelökjem magamról... örökre odafészkeli magát a szívem fölé.

Az efféle elviselhetetlen és gyötrő kínok nyomása elpusztította azt a kevés jót is, ami még bennem megmaradt. Gonosz gondolatok rajzottak körül magányomban - a legsötétebb, a legkísértetibb gondolatok. Meggyűlöltem és megutáltam az egész világot, az emberiséget; olykor kiszámíthatatlan dühroham vett rajtam erőt, teljességgel rabja voltam, és - jaj! - leggyakrabban panaszszót se ejtő, türelmesen szenvedő feleségemnek kellett mindezt elviselnie.

Egy nap valami házi munka úgy hozta magával, hogy lekísért a régi ház pincéjébe, ahol szegénységünkben laknunk kellett. A macska is velünk jött, és lefelé menet a lépcsőn belebotlottam, és majdnem elestem. Ez az őrületig feldühített. Felkaptam egy baltát, és megfeledkezve gyermekes félelmemről, amely eddig visszatartotta karomat, a macskára sújtottam. A csapás halálos lett volna, ha feleségem nem fogja le kezemet. A beavatkozás ördögivé fokozta dühömet. Kiszakítottam kezéből karomat, és ahogy csak tőlem tellett, fejbe vágtam. Egyetlen jajszó nélkül holtan rogyott össze.

A szörnyű gyilkosság elkövetése után az volt minden gondom, hogy óvatosan és nyomtalanul elrejtsem a holttestet. Tudtam, hogy se nappal, se éjjel nem vihetem ki a házból, hogy valamelyik szomszéd meg ne lássa. Többféle terv merült fel agyamban. Arra gondoltam, hogy feldarabolom és elégetem, másik tervem az volt, hogy elásom a pincében. Azután azt gondoltam, hogy jobb lesz, ha a kútba dobom, vagy talán ládába csomagolom, mint valami kereskedelmi árut, és a rendes úton egy emberrel elvitetem otthonról. De végül mindezt elvetettem, és sokkal jobb megoldást választottam. Elhatároztam, hogy befalazom a pincébe, mint ahogy a barátok tették a középkorban áldozataikkal.

A pince erre a célra nagyon is alkalmas volt. Nemrégiben vakolták, s a nyirkos levegőben a laza vakolat még meg sem szilárdult. Szerencsémre találtam egy kiugró szögletet, amely különösen alkalmas volt tervem kivitelére. Tűzhelyet vagy kéménynyílást akartak oda építeni, de azután újra elfalazták. Egy percig sem volt kétségem afelől, hogy itt minden nehézség nélkül kivehetem a téglákat, és miután a holttestet elrejtettem, újra visszarakhatom, anélkül, hogy bárki is észrevenné.

Számításomban nem is csalódtam. Feszítővassal könnyen kiszedtem a téglákat, és miután a holttestet, ahogy a hely engedte, a belső falnak támasztottam, minden különösebb nehézség nélkül helyreállítottam az építményt, ahogy eredetileg volt. Habarcsot, homokot szereztem, mindent, ami csak kellett, és mindent elkövettem, hogy az új vakolatot ne lehessen a régitől megkülönböztetni. Nagyszerűen sikerült! Amikor elkészültem vele, nagyon meg voltam elégedve. A legélesebb szem sem vehette észre a falon, hogy valaha is kibontották. A hulladékot a padlóról aggodalmas gonddal összeszedegettem, és diadalmas pillantást vetve magam köré, megdicsértem magam: "Végre egy munka, amely igazán nem volt hiábavaló!"

Legközelebbi gondolatom az volt, hogy a bestia után nézzek, amely annyi gyötrelmet okozott nekem, és amelyet már rég el kellett volna pusztítanom. Ha most szemem elé kerül, rögtön utolérte volna végzete, de úgy látszott, a ravasz dög megijedt haragomtól, és nem mert szemem elé kerülni. Le sem tudom írni, el sem lehet képzelni a mély, az áldott nyugalmat, amely lelkemre szállott, mikor a macska csak nem került elő. Lefeküdtem, eleinte féltem, figyeltem, hogy valahonnan előbukkan, de nem!... sehol se volt, és ez volt az első éjszakám hosszú, hosszú idő óta, hogy nyugodtan és jóízűen aludtam - aludtam! lelkemen a gyilkosság súlyos terhével is.

Elmúlt a második és a harmadik nap, és az én lidércem csak nem jelentkezett. Szabadon lélegzettem! A szörnyeteg eltűnt, örökre megszűnt a rémület! Nem tér vissza soha többé! Boldogságom határtalan volt. Sötét bűnöm alig zavart. A vizsgálat megindult ugyan, de a kérdésekre biztosan és könnyen megfeleltem. Házkutatást is tartottak, de természetesen semmit sem vettek észre. Vidáman és bizakodva néztem jövőm elé.

A negyedik napon váratlanul újabb rendőri bizottság jelent meg, hogy újabb szigorú házkutatást tartson. Biztos lévén a dolgomban, és feltétlen tudatában annak, hogy a holttestre nem találhatnak rá, csöppet sem ijedtem meg. Még csak izgatott sem voltam. A rendőrtiszt felszólított, hogy kövessem. Egy szögletet, egy zugot sem hagytak ki. A végén, már harmad- vagy negyedízben, lementek a pincébe is. Egy arcizmom sem rándult meg. A szívem olyan nyugodtan vert, mint alvó, ártatlan kisgyermeké. Keresztül-kasul jártam a pincét. Nyugodtan sétáltam, karomat mellemen keresztbe fontam. A rendőrség megnyugodott, és már éppen menni készült. Örömöm túlságosan nagy volt ahhoz, hogy magamba tudtam volna fojtani. Égtem a vágytól, hogy legalább egy - diadalittas - szót szóljak, és ártatlanságomról teljes bizonyítékot szolgáltassak.

- Uraim - mondtam, mikor már a lépcső felé haladtunk -, boldog vagyok, hogy eloszlattam minden gyanújukat. Jó egészséget és valamivel több udvariasságot kívánok önöknek. De mindemellett meg kell jegyeznem, uraim, hogy ez nagyszerűen épített ház. (Eszeveszett vágyakozásomban, hogy magam előtt is hencegjek, szinte nem is tudtam, mit beszélek!) Sőt mi több, páratlanul épített ház. Ezek a falak... ne siessenek, uraim!... ezek a falak szilárdan állnak! - És elkapatva hencegésemtől, a kezemben levő pálcával rácsaptam a falra, amely mögött egykor annyira szeretett feleségem holtteste állott.

De jaj! - Isten irgalmazzon és védjen meg ősellenségem karmaitól! - még el sem hangzottak ostoba és kérkedő szavaim, amikor válasz érkezett a sírbolt mélyéből. Eleinte halk és töredezett hang, mint egy gyermek elfojtott sírása, de azután hirtelen elnyújtott, hangos, meg nem szűnő jajongássá dagadt... irtózatos, állati, embertelen hang - üvöltés! - szívszaggató sikoly... félig a borzadály, félig a győzelem vonítása - hang! amely csak a pokolból szabadulhatott ki, az átokvert torkok hangja, a halálra ítélt és halálküzdelmüket vívó démonok rémkiáltása.

Felesleges elmondanom, hogy mit éreztem, gondoltam. Tántorogva a szemközti falnak dőltem. A rendőrcsoport - rémületében és iszonyatában - egy pillanatra szinte megmerevedett a lépcsők alatt. A következő pillanatban egy tucat erőteljes kar dolgozott a falon. A fal lezuhant. A már oszlásnak indult és alvadt vérrel lepett holttest ott állott a nézők szeme előtt. Fején vörösre tárt szájjal és tűzben égő, kimeresztett fél szemével ott ült az átkozott bestia, amelynek végzetes hatalma hajszolt a gyilkosságba, és amelynek áruló hangja juttatott hóhér kezére. A szörnyeteget is befalaztam a sírboltba!

Pásztor Árpád fordítása

 

TÖRTÉNET A RONGYOS HEGYEKBŐL

Az 1827-es év vége felé Charlottesville-ben laktam, Virginiában, s véletlenül alkalmam volt megismerkedni Mr. Augustus Bedloe-val. Minden tekintetben figyelemre méltó fiatal úriember volt, s bennem mély érdeklődést és kíváncsiságot keltett. Érthetetlennek találtam őt mind erkölcsi, mind fizikai vonatkozásában. Családjáról nem nyerhettem kielégítő felvilágosítást. Honnan jött? Sohasem tudtam meg bizonyosan. Még életkorában is - noha fiatalnak mondom - volt valami, ami nem csekély mértékben megzavart. Bizonnyal fiatalnak látszott, és különös előszeretettel beszélt fiatalságáról, de voltak percek, amikor erőltetés nélkül elhittem volna, hogy százéves. De semmiben sem volt oly sajátságos, mint személyes megjelenésében. Feltűnően magas és vékony volt. Válla nagyon előrehajlott. Tagjai rendkívül hosszúak és soványak. Homloka széles és alacsony. Arcszíne vértelen. Szája nagy és mozgékony, s fogai, bár egészségesek, vadul összevissza nőve, úgyhogy sose láttam még ily egyenlőtlen fogakat emberi fej üregében. S mégis mosolyának kifejezése egyáltalán nem volt visszataszító, mint gondolná az ember; csak változatosság nem volt benne. Mély melankólia volt benne - szüntelen, és fázisokat nem ismerő ború. Szeme abnormálisan tág és kerek, mint a macskaszem. Pupillái is a fény minden növekvésére vagy csökkenésére összehúzódtak vagy kitágultak, mint ahogy a macskafajoknál meg lehet figyelni. Az izgalom perceiben a szemgolyók szinte elképzelhetetlenül megfényesedtek; mintha világító sugarakat bocsátanának ki, nem visszavert, hanem belsejükből jött fényt, akár egy gyertya, vagy a nap; de rendes állapotuk oly fénytelen, ködös és tompa volt, hogy valami rég eltemetett holttest szemeire emlékeztetett.

Úgy tűnt föl, hogy testi különösségei nagyon bántják; félig magyarázó, félig védekező hangon, folyton célzásokat tett rájuk, amelyek eleinte nagyon kellemetlenül érintettek. De nemsokára megszoktam, s kényelmetlen érzésem eloszlott. E célzásokkal, úgy látszik, azt akarta inkább sejtetni, mint határozottan állítani, hogy nem volt mindig olyan fizikailag, amilyen most, hogy neuralgikus rohamok hosszú sorozata rontotta le a szokottnál nagyobb testi szépség állapotából azzá, akit magam előtt látok. Sok éven keresztül kezelte őt egy Templeton nevű orvos - egy körülbelül hetvenéves öregúr -, akit Saratogában ismert meg, s akinek ottani ápolása, legalább úgy képzelte, nagyon jót tett neki. Ennek folytán Bedloe, aki gazdag volt, olyan megegyezést kötött dr. Templetonnal, amely szerint az utóbbi bizonyos bőséges évi járadék fejében ráállott arra, hogy idejét és orvosi tapasztalatait kizárólag ez egy beteg gondozására szentelje.

Dr. Templeton ifjabb éveiben sokat utazott, s Párizsban nagy fokig híve lett Mesmer[75] tanainak; a delejes gyógymód segítségével elérte, hogy páciensének éles fájdalmait könnyíthette; és sikere az utóbbiban természetesen bizonyos mértékű bizalmat keltett a vélemények iránt, melyek ezt a gyógymódot sugallták. A doktor azonban, mint minden rajongó, keményen küzdött, hogy tanítványát egészen megtérítse, s annyiban el is érte célját, hogy a szenvedő hajlandó lett magát számos kísérletnek alávetni. E kísérletek gyakori ismétlése oly eredményt hozott létre, amely napjainkban már egészen közönséges, s csekély vagy semmi figyelmet sem ébreszt, de abban az időben, amelyről írok, még csak igen kevés esete volt ismeretes Amerikában. Arra gondolok, hogy dr. Templeton és Bedloe között lassanként igen határozott és erős rapport, azaz delejes viszony állott elő. Azt ugyan nem állíthatom, hogy ez a rapport az egyszerű delejes álmot előidéző erő határain túlterjedt volna; de maga ez az erő nagy intenzitásra emelkedett. Az első kísérletnél még csütörtököt mondott a hipnotizőr minden erőfeszítése, hogy a magnetikus önkívületet létrehozza. Az ötödik vagy hatodik alkalommal hosszabb próbálgatás után részben sikerült. Csak tizedszerre volt a diadal teljes. Ezután már a páciens akarata rohamosan az orvos akaratának hatása alá került, úgyhogy amikor én megismertem őket, a kísérletező egyszerű kívánságára pillanatok alatt beállt az alvás, még ha a beteg nem is tudott jelenlétéről. Még ma, 1845-ben is, mikor hasonló csodáknak ezrével vagyunk tanúi naponta, figyelemre méltó tényként merem említeni ezt a látszólagos képtelenséget.

Bedloe véralkata a legnagyobb mértékben szenzitív, izgékony, rajongó volt; képzelete különösen erős és termékeny; s bizonnyal még külön erőt nyert a morfium rendes élvezetétől, amelyet nagy mennyiségben vett be naponta, s amely nélkül lehetetlennek érezte volna az életet. Az volt a szokása, hogy minden reggel közvetlen a reggeli után - vagy inkább, mert mást nem evett délelőtt, közvetlen egy csésze méregerős kávé után - bevett egy jókora adagot, s aztán hosszú sétára indult, egyedül, vagy csak a kutyájával, át a vad és komor dombok láncolatán, melyek Charlottesville-től nyugatra és délre nyúlnak, s melyeket a Rongyos Hegyek nevével tiszteltek meg.

Egy borult, meleg, ködös napon, november vége felé, az évszakok azon különös interregnuma idején, melynek Amerikában indián nyár a neve, Mr. Bedloe útnak eredt, mint rendesen, a dombok közé. Elmúlt az egész nap, és nem tért vissza.

Este nyolc óra körül, mivel aggódtunk már hosszúra nyúlt távolmaradásán, éppen keresésére akartunk indulni, mikor váratlan megjelent, nem rosszabb egészségben, mint rendesen, s talán a szokottnál még kissé jobban fölhangolva. Ahogyan útjáról beszámolt, s elmondta az eseményeket, melyek visszatartották, csakugyan rendkívüli történet volt.

- Talán emlékeztek - mondta -, reggel kilencre járt, mikor Charlottesville-t elhagytam. Lépteimet egyenest a hegyek felé irányoztam, és tíz körül egy völgytorokba értem, mely ismeretlen volt előttem. Nagy érdeklődéssel követtem a hegyszoros kanyargását. A táj, mely minden oldalról szemem elé tárult, fenségesnek alig lett volna mondható; de megvolt benne a vigasztalan komorságnak valami leírhatatlan s számomra gyönyörűséges hangulata. A magány tökéletesen szűznek látszott. Akaratlanul is azt kellett gondolnom, hogy a zöld hantokra s szürke kövekre, amelyeken jártam, még nem lépett előttem emberi lény lába. A szurdok bejárata oly teljesen elzárt, s valósággal csak a véletlenek egész sorozata révén fölfedezhető, hogy egyáltalában nem lehetetlen: talán csakugyan én voltam az első - az első és egyetlen kalandkereső, aki valaha behatolt e rejtekbe.

A sűrű és különös köd, vagy gőz, mely az indián nyarat jellemzi, s mely súlyosan csüggött minden földi dolog fölött, kétségkívül még mélyítette a határozatlan benyomást, amit ezek a földi dolgok keltettek. Oly sűrű volt ez a kellemes köd, hogy sose láttam az útból egyszerre több, mint egy tucat yardnyit magam előtt. Az út rendkívül kanyargós volt, s minthogy a nap elrejtőzött, hamarosan elvesztettem minden fogalmamat arról, hogy mely irányból indultam. Közben a morfium is megtette szokásos hatását - az egész külső világot megragadó érdekességgel ruházta föl. Egy levél rezdülésében - egy fűszál színárnyalatában - egy lóhere formájában - egy méh zsongásában - egy harmatcsöpp csillanásában - a szél lélegzetében - a bágyadt illatokban, melyek az erdőből jöttek - ösztönzések egész mindensége áradt, vidám és tarka raja a rapszodikus és rendszertelen gondolatoknak.

Így elszórakozva jártam órák hosszat, mialatt a köd oly nagy mértékben mélyült körülöttem, hogy valósággal tapogatva kényszerültem keresni az utat. S most leírhatatlan rossz érzés lepett meg - az ideges habozás és remegés egy neme. Már lépni se mertem, féltem, hogy valami mélységbe bukhatom. Azonkívül különös mendemondák jutottak eszembe a Rongyos Hegyekről s a félelmes és vad emberfajról, amely erdeiket s barlangjaikat lakja. Ezer határozatlan képzelődés szállt rám és zavart meg - mennél határozatlanabb, annál aggasztóbb. S egyszerre figyelmemet hangos dobverés vonta magára.

Bámulatom, mint gondolható, óriási volt. Dobszó, ezek közt a vad hegyek közt, hallatlan jelenség. Az arkangyal trombitájának hangja sem lephetett volna meg különben. De a meglepetésnek és zavarnak új s még hökkentőbb forrása várt még rám. Vad csörgés vagy csilingelés hangzott, mintha egy nagy kulcscsomó zörögne, s abban a pillanatban egy sötét arcú, félmeztelen ember rohant el visítva mellettem. Olyan közel ért hozzám, hogy forró leheletét éreztem arcomon. Egyik kezében valami szerszámot tartott, amely egy csomó acélgyűrűből állt, s futás közben erősen csapkodta. Alig tűnt el a ködben, mikor utána lihegve, tátott szájjal és villogó szemekkel egy nagy vadállat iramodott. Nem tévedhettem a fajtára nézve. Hiéna volt.

Ennek a szörnynek a látása inkább csitította, mint növelte félelmemet, mert most bizonyos lettem, hogy álmodom, s iparkodtam magamat éber öntudatra költeni. Bátor és élénk mozdulattal előreléptem. Megdörzsöltem a szemem. Hangosan kiáltottam. Húsomba csíptem. S mikor egy kis forrás tűnt elém, fölébe hajolva megmostam kezemet, arcomat s nyakamat. Ez, úgy tűnt föl, eloszlatja az érthetetlen érzéseket, melyek mindeddig gyötörtek. Új emberként keltem föl a forrás mellől, s szilárdan és bizakodva mentem tovább ismeretlen utamon.

Végre, elcsigázva a kimerültségtől s a légkörnek valami nyomasztó sűrűségétől, leültem egy fa alá. Éppen kivillant a napfénynek egy gyenge csilláma, s a falevelek árnyéka halványan, de határozottan kirajzolódott a fűre. Csodálkozva bámultam ezt az árnyékot percekig. Különössége szinte kábulatba meresztett. Fölnéztem. Pálma volt.

Ugorva szöktem föl, s a remegő izgalom állapotában az a föltevés, hogy álmodom, nem tudott megnyugtatni. Láttam, éreztem, hogy érzékeim fölött tökéletesen uralkodom, s ezek az érzékek most újra ilyen hihetetlen élményt nyújtottak lelkemnek. S a hőség egyszerre tűrhetetlenné vált. Furcsa illat tette terhessé a szellőt. Halk, folytonos moraj jutott fülembe, mint egy dagadt, de lassú folyóvíz moraja, keverve az emberi sokaság hangjainak sajátságos zümmögésével.

S míg így hallgatóztam, mélységes bámulattal, melynek leírását meg sem kell kísérelnem, egy erős és rövid szélroham, mint egy varázspálca legyintése, elvitte a tájra nehezedő ködöt.

Egy magas hegy lábánál találtam magamat, lenézve egy tág rónaságra, amelyen át méltóságos folyam kanyargott. A folyam partján keleties formájú város állt, amilyenekről az Ezeregyéjszaká-ban olvasunk, de még sokkal sajátságosabb jellegű, mint bármelyik ott leírt hely. Onnan, ahol álltam, magasan a város szintje fölött, minden zugát és szögletét láthattam, akárcsak térképen kirajzolva. Utcája szinte számtalannak látszott, minden irányban szabálytalanul keresztezve egymást, de inkább hosszú, kanyargó sétányok voltak, mint utcák, s valósággal hemzsegtek a néptől. A házak vadul festőiek. Mindenfelé balkonok, verandák, minaretek, fülkék és fantasztikusan faragott erkélyek vadona. Bazár is rengeteg; s kirakva dús áruk, végtelen változatosságban és bőségben, selymek, csalánszövetek, pazar késesáruk s a legpompásabb ékszerek és gyöngyök. Ezek mellett minden oldalról zászlók és palankinok, gyaloghintók sűrűn lefátyolozott délceg hölgyekkel, gazdagon nyergelt elefántok, groteszk művű bálványszobrok, dobok, lobogók és gongok, lándzsák, ezüst- és aranybuzogányok voltak láthatók. És a tömeg közt, a lárma s az általános keveredés és zavar közepette, a fekete és sárga emberek, turbánok, kaftánok, libegő szakállak közt fölpántlikázott szent bikák megszámlálhatatlan soka csatangolt, a mocskos, de megszentelt majmok hatalmas légiói pedig zsivajgva s visítozva kúsztak föl a mecsetek párkányaira, s kapaszkodtak a minaretekre s erkélyekre. A nyüzsgő utcáktól a folyam partjáig lépcsők számtalan emeletei ereszkedtek, fürdőkhöz vezetve, maga a folyam szinte nehézséggel látszott utat törni a fenékig megrakott hajók hatalmas flottái közt, melyek széltében-hosszában ellepték felszínét. A város határain túl sűrűn és fenséges csoportokban nyúlt égnek a pálma és a kókusz, egyéb óriás és egzotikus öreg fák között; s itt-ott rizsföldeket lehetett látni, egy parasztnak zsúptetős kunyhaját, tavat, vagy magányos templomot, cigánytelepet, vagy egy bájos leányt, amint vödörrel a fején, egyedül, a fenséges folyam partja felé igyekezett.

Természetesen most azt mondjátok, hogy álmodtam; de nem álmodtam. Amit láttam - amit hallottam - amit éreztem - amit gondoltam - abban semmi sem volt az álom félreismerhetetlen hangulatából. Minden szigorúan összefüggött. Először, kételkedve, hogy valóban ébren vagyok-e, egy csomó próbát tettem, amelyek hamarosan meggyőztek, hogy igenis ébren vagyok. Ha valaki álmodik, s álom közben gyanítja, hogy csak álom, a gyanú kivétel nélkül igaznak bizonyul, és az alvó majdnem mindig azonnal fölébred. Novalis[76] eszerint nem téved, mikor azt mondja: "Ha azt álmodjuk, hogy álmodunk, már közel vagyunk az ébredéshez." Ha a látomás megtörtént volna velem, pontosan úgy, ahogy leírtam, de egy pillanatig sem gyanakodtam volna rá, hogy álom, akkor teljességgel álom lehetne; de úgy, ahogy volt, rögtön meggyanúsítva és próbák alá vetve: másfajta tünemények közé kell soroznom.

- S ebben nem vagyok biztos, hogy nincs igaza - jegyezte meg dr. Templeton -, de kérem, folytassa. Ön tehát fölkelt, és lement a városba.

- Fölkeltem - folytatta Bedloe, mély csodálkozás kifejezésével nézve a doktorra -, fölkeltem, ahogy mondja, és lementem a városba. Utamban nagy néptömeg közé kerültem, mely minden útról egyetlen irányban tolongott, s minden mozdulatában izgalmat árult el. Különös hirtelenséggel, s mintegy érthetetlen impulzus folytán, furcsa, személyes érdeklődés járta át lelkemet az iránt, ami itt folyamatban volt. Mintha éreztem volna, hogy fontos szerepet kell benne játszanom, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mi az. A tömeg ellen azonban, amely körülvett, mély gyűlöletet éreztem magamban. Visszahúzódtam közülük, s gyorsan, kerülő úton, elérve a várost, beléptem. Itt mindenhol zaj és küzdelem tombolt. Egy kis csapat ember, félig indus, félig európai ruhában, s részben brit uniformist viselő tisztek vezetésével, csatába bocsátkozott a szövetségesek nyüzsgő csőcselékének nagy túlerejével. A gyengébb félhez csatlakoztam, fölfegyverkezve egy elesett tiszt fegyvereivel, s a kétségbeesés ideges vadságával küzdve, magam sem tudtam, ki ellen. Nemsokára erőt vett rajtunk a sokaság, s egy kioszkféle épületben kényszerültünk menedéket keresni. Itt elbarikádoztuk magunkat, s egyelőre biztonságban voltunk. Egy lőrésen át, a kioszk csúcsáról, nagy tömeget láttam, dühös izgalomban, amint körülvett s vadul ostromolt egy vidám palotát, mely kiszögellt a folyam fölött. S most ennek a palotának egyik toronyablakából egy elpuhult, nőies alak ereszkedett le, kísérőinek turbánjaiból font kötél segélyével. Egy csónak volt ott készenlétben, azon szökött a folyam túlsó partjára.

S most új cél kerítette hatalmába lelkemet. Társaimhoz pár sietős, de erélyes szót szóltam, s miután sikerült néhányat közülük megnyerni szándékomnak, kirontottunk a kioszkból kétségbeesett kirohanással. Áttörtünk a tömeg között, mely körülvette. Először meghátráltak előttünk. Majd újra összeszedelőzködtek, őrülten viaskodtak, s megint meghátráltak. Közben messze vetődtünk a kioszktól, s eltévedtünk, összegabalyodtunk a magas, kiszögellő házak sikátorai közt, melyeknek rejtekeibe sohasem süthetett be a nap. A csőcselék vadul szorongatott; lándzsáikkal s nyilaik záporával borítottak el. Ezek a nyilak nagyon érdekesek voltak, és sok tekintetben a malájok csavart nyilaira hasonlítottak. A csúszó kígyó vonagló testét utánozták, hosszúak voltak és feketék, mérgezett szakállal. Egy ilyen nyíl a jobb halántékomba csapott. Megszédültem és elestem. Rögtöni, rettenetes rosszullét fogott el. Küzdöttem... lihegtem... meghaltam...

- No, most már aligha fogsz ragaszkodni ahhoz az állításodhoz - szóltam én mosolyogva -, hogy nem csak álmodtad az egész kalandodat. Csak nem akarod elhitetni velünk, hogy halott vagy?

Mikor ezeket a szavakat mondtam, természetesen valami tréfás választ vártam Bedloe-tól; de nagy bámulatomra habozott, remegett, félelmesen sápadt lett, és néma maradt. Templetonra néztem. Ő fölegyenesedett, mereven ült székén, fogai vacogtak, és szeme majd kiugrott.

- Tovább! - mondta végre rekedten Bedloe-nak.

- Pár percig - folytatta Bedloe - egyetlen érzésem, egyetlen érzékletem a sötétség és léttelenség érzése volt, a halál tudatával. Végre... heves és hirtelen ütés szakadt keresztül lelkemen... mintha megrázta volna... mint egy villamosütés. Evvel visszatért a rugalmasság és a fény érzése. A fényt éreztem - nem láttam. Egy pillanat alatt... mintha fölemelkedtem volna a földről. De nem volt testi, nem volt látható, hallható vagy tapintható létem. A csőcselék eltűnt. A zsivaj elnémult. A városban aránylag nyugalom volt. Alattam hevert a holttestem, a nyíl jobb halántékomban, s egész fejem szörnyen földagadva és eltorzulva. De mindezeket éreztem - nem láttam. Semmi sem érdekelt. Az a hulla is valami idegen dolognak látszott, amihez semmi közöm. Akaratom nem volt, de mintha mozgásban lettem volna, s úszva lengtem el a városból, a kerülő út vonala mentén, amerre bejöttem. Mikor elértem azt a pontot a hegyszakadékban, ahol a hiénával találkoztam, újra mintha galvánelem ütése rázott volna meg; a súly, az akarat, az anyag érzése visszatért. Megint az lettem, aki voltam eredetileg, s mohón irányoztam hazafelé lépteimet, de a történtek nem vesztettek semmit a valóság elevenségéből, s még most sem tudom, egy pillanatra sem, arra kényszeríteni értelmemet, hogy álomnak tekintsem...

- Nem is volt álom - mondta Templeton ünnepélyes arckifejezéssel -, de nehéz lenne megmondani, hogy mi más névvel kellene neveznünk. Ismerjünk el egyelőre annyit, hogy a mai ember lelke bámulatos pszichológiai felfedezések küszöbén áll. Elégedjünk meg ezzel a feltevéssel. A többire nézve némi magyarázatot tudok adni. Itt van egy vízfestésű rajz, amit előbb meg kellett volna mutatnom, de mindeddig valami érthetetlen borzalomérzés megakadályozott benne, hogy megmutassam.

A képre néztünk, melyet elénk tartott. Én semmi különöset nem láttam rajta; de Bedloe-ra csodálatos hatással volt. Majdnem elájult, amint meglátta. Pedig nem volt egyéb, mint miniatűr portré - igaz, hogy csodálatosan pontos portré - a saját nagyon is jellegzetes arcvonásairól. Legalább én ezt gondoltam, míg szemléltem.

- Láthatják - szólt Templeton -, hogy ennek a rajznak a dátuma - itt van, alig kivehetően, ebben a sarokban - 1780. Abban az évben festették. Egy elhunyt barátom arcképe - a neve Mr. Oldeb -, aki nagyon közel állt hozzám Calcuttában, Warren Hastings kormányzósága idején. Akkor nem voltam több, mint húszéves. Mikor önt, Mr. Bedloe, először megláttam Saratogában, a csodálatos hasonlóság e kép és az ön vonásai közt, arra bírt, hogy önhöz közeledjem, barátságát keressem, és megkössem önnel azt a szerződést, melynek eredménye, hogy most az ön állandó társa vagyok. Részben, s talán főleg, elhunyt barátomnak fájdalmas emléke ösztönzött erre, de másrészt valami gyötrő s némiképp borzalmas kíváncsiság is az ön személye iránt.

Ön a látomás részletes elbeszélésében, mely a hegyek közt tűnt ön elé, a legaprólékosabb pontossággal írta le Benares indiai várost, a Szent Folyam partján. A zavargások, az ütközet, a mészárlás a Cheyte Sing-féle felkelés valóban megtörtént epizódjai voltak, mely 1780-ban folyt le, mikor Hastings életét is veszély fenyegette. A férfiú, aki a turbánokból font kötélen menekült, maga Cheyte Sing volt. A kioszkba szorult csapat szipoj katonákból[77] és brit tisztekből állott, élükön Hastingsszel. Ebben a csapatban ott voltam én is, és mindent megtettem, hogy megakadályozzam annak a tisztnek elhamarkodott és végzetes kirohanását, aki a zsúfolt utcák közt egy bengáli mérgezett nyilától találva elesett. Ez a tiszt a legjobb barátom volt: Oldeb. Ebből a kéziratból láthatja - itt a beszélő egy jegyzetkönyvet húzott elő, amelynek több lapja nyilván egészen friss írással volt írva -, hogy pont abban az órában, amikor ön ezeket a dolgokat a hegyek közt átélte, én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy részleteiket itthon papírra vetettem...


Körülbelül egy héttel ez után a beszélgetés után a következő hír jelent meg egy charlottesville-i lapban:

"Fájdalmas kötelességet teljesítünk, amikor Mr. Augustus Bedloe halálát jelentjük. A megboldogult úriembert szeretetre méltó modora és számos kiváló tulajdonsága régóta népszerűvé tette Charlottesville polgárai előtt.

Mr. Bedloe-t néhány év óta erős neuralgia gyötörte, mely gyakran fenyegetett végzetes kimenetellel; de ezt halálának csak közvetett okául lehet tekinteni. A közvetlen ok rendkívül különös volt. Néhány napja kirándulást tett a Rongyos Hegyekbe, s könnyű náthát és lázt kapott, melyet az agynak nagy vérbősége kísért. Hogy ezt enyhítse, orvosa, dr. Templeton, helyi vérelvonást alkalmazott. Piócákat raktak a halántékára. S mikor a páciens félelmesen rövid idő alatt elhunyt, kitűnt, hogy a piócákat tartalmazó edénybe véletlenségből belekerült egyike azoknak a mérges, féreg formájú vérszopóknak, melyek olykor a környékbeli mocsarakban előfordulnak. Ez a teremtmény egy kis érre tapadt, a jobb halántékon. Nagy hasonlatossága a gyógypiócával okozta, hogy a tévedést csak későn vették észre.

NB. - A charlottesville-i mérges piócát mindig megkülönbözteti a gyógypiócától fekete színe s különösen vonagló vagy féregszerű mozgása, mely feltűnően hasonlít a kígyó mozgásához."

Éppen erről a figyelemre méltó balesetről beszéltem a szóban forgó hírlap szerkesztőjével, mikor eszembe jutott megkérdezni, hogyan történt, hogy az elhunyt nevét Bedloe-nak szedték.

- Felteszem - mondottam -, hogy volt valami okuk erre az írásmódra. Én mindig azt hittem, hogy ezt a nevet e-vel írják a végén.

- Okunk?... nem - felelte. - Csupán sajtóhiba. A név Bedloe, e-vel; az egész világon így írják, és sohasem láttam másképp életemben.

"Akkor - mondtam magamban, míg továbbmentem -, akkor csakugyan úgy van, hogy az igazság néha különösebb, mint minden fantázia - mert Bedloe, e nélkül, mi más, mint Oldeb, megfordítva? S ez az ember azt mondja, hogy csak sajtóhiba."

Babits Mihály fordítása

 

AZ ELSIETETT TEMETÉS

Vannak bizonyos témák, amelyeknek érdekessége mindenkit leköt, de sokkalta borzalmasabbak, semhogy szabályos szórakoztató olvasmány célját szolgálhatnák. Ezeket kerülnie kell a merőben romantikus írónak, ha nem akarja sérteni vagy éppenséggel elundorítani olvasóját. Efféle témákhoz nyúlni csak akkor lehet illendően, ha a szigorú és fenséges igazság megerősíti és szentesíti őket. Igen "kellemes kínszenvedéssel" izgulunk - például - a berezinai átkelésről, a lisszaboni földrengésről, a londoni pestisről, a Szent Bertalan-éji öldöklésről vagy a calcuttai Fekete Lyukban megfulladt százhuszonhárom rabról szóló elbeszéléseken. De ezekben az elbeszélésekben a történelmi valóság az izgató. Ha a fantázia szüleményei volnának, egyszerűen undorral fordulnánk el tőlük.

Mindössze néhány olyan kiemelkedő sorscsapást említettem, amelyet feljegyeztek a krónikák; de ezeknek méretei nem kevésbé élénken izgatják a képzeletet, mint maga a sorscsapás jellege. Nem szükséges emlékeztetnem az olvasót, hogy az emberi nyomorúságok terjedelmes és hátborzongató lajstromából kiválaszthattam volna sok olyan egyéni esetet, amely teljesebben mutatja meg a szenvedés lényegét, mint ezeknek a hatalmas méretű katasztrófáknak bármelyike. Az igazi szerencsétlenség - a végső baj - valóban mindig egyéni, és nem szerteágazó. Azért, hogy a gyötrelem végleteit az egyes ember szenvedi el, sohasem az emberek tömege - mondjunk köszönetet az irgalmas Istennek.

Kétségtelen, hogy az élve eltemettetés az elhalálozás legiszonyúbb végleteinek egyike. A gondolkozó ember aligha tagadhatja, hogy ez gyakran, igen gyakran előfordul. Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki mondhatja meg, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik? Tudjuk, hogy vannak betegségek, amelyeknél beállhat a nyilvánvaló életműködés teljes megszűnése, ám az ilyen megszűnés mégis pusztán csak szünetelés, ahogy helyesen nevezik. A felfoghatatlan gépezetnek csak időleges szünetei ezek. Bizonyos idő elteltével valamely láthatatlan, rejtelmes alapelv újból mozgásba hozza a bűvös áttételeket, a boszorkányos kerekeket. Az ezüsthúr nem lazult meg mindörökre, az aranykehely nem törött el jóvátehetetlenül. De hol volt időközben a lélek?

Eltekintve mindazonáltal attól az a priori[78] elkerülhetetlen következtetéstől, hogy ilyen okoknak ilyen következményei támadhatnak; hogy az életjelenségek szünetelését nemegyszer, természetszerűen, elsietett temetés követi; eltekintve ettől a meggondolástól, az orvosi és mindennapi tapasztalat révén közvetlen tanúbizonyság áll rendelkezésünkre annak igazolására, hogy valóban rengeteg ilyen temetés fordult már elő. Ha kell, akár száz hiteles esetet is említhetek hirtelenében. Egy igen figyelemreméltó eset, amelynek körülményei még frissen élhetnek néhány olvasóm emlékezetében, nemrégiben történt, a szomszédos Baltimore városban, ahol kínos, heves és széles körű izgalmat váltott ki. A város egyik köztiszteletben álló polgárának, egy kiváló ügyvédnek és kongresszusi képviselőnek feleségét hirtelen rejtélyes betegség támadta meg, amellyel szemben tanácstalanul állt orvosainak minden tudása. Hosszú szenvedés után az asszony meghalt, vagy úgy vélték, hogy meghalt. Senki sem gyanította, vagy senkinek sem volt oka gyanakodni, hogy nem halt meg igazán. A halál minden megszokott jegyét mutatta. Arca hegyes és beesett volt, mint a halottaké, ajka a szokásos márványszerű halványságot öltötte fel, szeme fénye kihunyt, teste kihűlt, az érverés megszűnt. A test három napig feküdt temetetlenül, ezalatt kőmerevségűvé vált. Egyszóval: siettették a temetést, a vélt felbomlás gyors előrehaladásától tartva.

A hölgyet a családi sírboltba helyezték, amelyet a rákövetkező három évben nem bolygattak meg. Ennek az időnek leteltével felnyitották, hogy egy szarkofágot helyezzenek el benne; de jaj, minő rémületes megrázkódtatás várt a férjre, aki személyesen tárta fel az ajtót! Amint szárnyai kilódultak helyükből, egy fehérbe burkolt valami hullott csörömpölve a férj karjaiba. Feleségének csontváza volt az, amelynek leplét még nem lepte be a penész.

A gondos vizsgálat nyilvánvalóvá tette, hogy a nő az eltemetést követő két napon belül életre kelt, s a koporsó az asszony kétségbeesett küszködésétől valami polcról vagy párkányról a padlóra zuhant, és annyira összetört, hogy foglya kiszabadulhatott belőle. A lámpást, amelyet véletlenül olajjal telten hagytak hátra a sírboltban, üresen találták - tartalma valószínűleg elpárolgott. A félelmetes kamrába levezető lépcső legfelső fokán a koporsó egy nagyobb darabja hevert; úgy látszik, ezzel igyekezett az asszony a vasajtót döngetve felhívni magára a figyelmet. Közben elájulhatott vagy esetleg meg is halhatott a rémülettől, és elestében halotti leple beleakadt egy befelé nyúló vaskampóba. Így maradt és rothadt el álló helyzetben.

1810-ben az élve eltemettetés olyan esete történt Franciaországban, amelynek körülményei ékesszólóan bizonyítják azt az állítást, hogy a valóság gyakran felülmúlja a képzeletet.

A történet hősnője bizonyos Mademoiselle Victorine Lafourcade, egy előkelő és vagyonos család fiatal és nagyon szép leánya. Számos udvarlója közül az egyik Julien Bossuet volt, egy szegény párizsi littérateur, vagyis újságíró. Tehetsége és szeretetreméltósága magára vonta a gazdag örökösnő figyelmét, aki, úgy látszik, hűségesen szerette, de származási gőgje mégis arra bírta végül, hogy kikosarazza, és egy Monsieur Renelle nevű bankárhoz és meglehetősen magas rangú diplomatához menjen nőül. Ez az úriember azonban a házasságkötés után elhanyagolta feleségét, sőt talán még bántalmazta is. Az asszony néhány évi boldogtalan házasság után meghalt, állapota legalábbis annyira hasonlatos volt a halálhoz, hogy mindenkit megtévesztett, aki csak látta. Eltemették nem sírboltba, hanem közönséges sírba, szülőfaluja temetőjében. Hajdani szerelmese kétségbeesetten, és szívében az egykori lángoló vonzalom emlékével, a fővárosból a távol eső vidékre utazott, ahol a falu fekszik, azzal a romantikus céllal, hogy kiföldelje a holttestet, és magához vegye pompázó szépségű hajfürtjeit. Megtalálta a sírt. Éjfélkor kiásta a koporsót, felnyitotta, és éppen levágni készült a hajat, amikor arra figyelt fel, hogy a szeretett szempár kinyílik. És valóban, a hölgyet élve temették el. Életereje még nem hagyta el egészen, és szerelmesének ölelése feltámasztotta abból a letargiából, amelyet tévesen halálnak véltek. A férfi lázas sietséggel falusi szállására vitte. Nagy hatású erősítőszereket alkalmazott, amelyeknek használatát nem csekély orvosi tudása sugallta. A nő végül is életre kelt. Ráismert megmentőjére. Vele maradt, amíg lassan, fokról fokra vissza nem nyerte egészségét. Asszonyi szíve, mely nem volt kőből, és beérte e végső szerelmi bizonyítékkal, meglágyult, s most már végérvényesen Bossuet-nek ajándékozta. Nem tért vissza többé férjéhez, hanem eltitkolva előle feltámadását, szerelmesével Amerikába szökött. Húsz év múltával visszatértek Franciaországba, abban a hiszemben, hogy az idő annyira megváltoztatta a hölgy külsejét, hogy baráti köre nem ismerheti fel. Ám tévedtek: Monsieur Renelle első találkozásukkor azonnal ráismert, és visszakövetelte nejét. Az asszony ellene szegült a követelésnek, és a törvényszék helyt adott ellenkezésének, kimondva, hogy a rendkívüli körülmények, valamint az eltelt hosszú idő nemcsak méltányossági alapon, hanem törvényesen is eltörölték a férj hatalmát felesége felett.

A lipcsei Orvostudományi Közlöny, ez a nagy tekintélyű és érdemes folyóirat, amelyet bízvást lefordíttathatnának és kiadhatnának egyes amerikai könyvkereskedők, a szóban forgó kérdésnek egy igen elszomorító esetét közli legutóbbi számainak egyikében.

Egy tüzértiszt, hatalmas termetű és robusztus egészségű férfi, akit megbokrosodott lova levetett hátáról, igen súlyos fejsérülést szenvedett. Nyomban eszméletét vesztette; a koponya kis mértékben betört, de közvetlen veszélytől tartani nem kellett. A koponyalékelést sikeresen végezték el. Eret vágtak a betegen, és a gyógyítás egyéb szokott módjait alkalmazták. Mégis fokról fokra mélyebb és reménytelenebb eszméletlenség vett erőt a tüzértiszten, és végül is azt hitték: halott.

Meleg volt az idő, és a tisztet illetlen sietséggel eltemették az egyik köztemetőben. Csütörtökön volt a temetés. A rákövetkező vasárnap, ahogy az általában lenni szokott, a temetőt elözönlötték a látogatók, és déltájban általános izgalmat keltett egy parasztembernek az a kijelentése, hogy miközben a tiszt sírján ült, világosan érezte, mozog alatta a föld, mintha valaki erőlködve küszködnék odalenn. Eleinte alig szenteltek figyelmet a parasztember állításának; de szemmel látható rémülete és az a csökönyös konokság, amellyel meséje mellett kitartott, végül is megtette természetes hatását a tömegre. Nagy sietve ásókat hoztak, és a szégyenletes sekélyen megásott sír néhány perc múlva olyannyira feltárult, hogy előtűnt lakójának feje. Látszólag halott volt; de majdnem egyenesen ült koporsójában, amelynek fedelét ádáz küzdelemmel sikerült részben felemelnie.

Azonnal a legközelebbi kórházba vitték, ahol megállapították, hogy még él, habár fulladásos állapotban van. Néhány óra múlva magához tért, felismerte barátait, és töredékes mondatokban beszámolt a sírban átélt gyötrelmeiről.

Elbeszéléséből kiderült, hogy miközben eltemetve feküdt, több mint egy óráig tudatában kellett lennie, hogy él, mielőtt érzéketlenségbe merült volna. A sírt gondatlanul és lazán töltötték meg rendkívül porhanyós földdel, és így némi kis levegő szivárgott át rajta. A tiszt hallotta a tömeg lépteit odafenn, és igyekezett, hogy őt is meghallják. Úgy látszik, mondotta, hogy a temetői sokaság zaja ébresztette fel mély álmából, de alig ébredt fel, már rá is eszmélt, micsoda borzalmas helyzetbe került.

Feljegyezték, hogy a páciens állapota javult, és úgy látszott, jó úton halad a végleges gyógyulás felé, amikor áldozatul esett a kuruzsló orvosi kísérletezésnek. A galvánelemet alkalmazták nála, és a beteg hirtelen belehalt abba a lázas önkívületbe, amelyet ez a gyógymód olykor kivált.

A galvánelem említése viszont emlékezetembe idéz egy idevágó, jól ismert és egészen rendkívüli esetet, amikor alkalmazása megfelelő eszköznek bizonyult egy fiatal londoni ügyvéd életre keltésére, aki két napon át eltemetve feküdt. 1831-ben történt ez, és akkoriban mindenütt, ahol csak szóba került, igen nagy szenzációt keltett.

A páciens, Mr. Edward Stapleton, látszólag tífuszos lázban halt meg, de bizonyos rendellenes tünetek izgatták kezelőorvosai kíváncsiságát. Felkérték barátait, hogy járuljanak hozzá a boncoláshoz, de ők nem voltak hajlandók engedélyezni. Ahogy az ilyen visszautasítások esetében gyakran megtörténik, az orvosnövendékek elhatározták, hogy kiföldelik a holttestet, és szabad idejükben titkon felboncolják. Könnyű volt megegyezni a Londonban bőven található hullatolvajok egyikével, és a temetést követő harmadik éjszakán a vélt holttestet kiásták nyolc láb mélységű sírjából, és az egyik magánkórház műtőtermébe szállították.

Már fel is vágták jó darabon a hasat, amikor a test friss, és az enyészetnek semmi jelét nem mutató állapota azt sugallta az orvosoknak, hogy a galvánelemet alkalmazzák. Egyik kísérlet a másikat követte, s rögtön be is állt a szokásos hatás, minden különösebb jellegzetesség nélkül, kivéve, hogy a rángatózó mozgás egy vagy két alkalommal a szokásosnál nagyobb fokú élethasonlóságot mutatott.

Már későre járt. Hajnalodott, és ajánlatosnak vélték, hogy végre a boncoláshoz lássanak. Az egyik diák azonban különösképpen szerette volna kipróbálni valamiféle elméletét, és nem nyugodott, amíg az elemet az egyik mellizomra nem alkalmazták. Durva vágást ejtettek rajta, és sietősen érintkezésbe hoztak vele egy drótot. A páciens gyors, de egyáltalában nem rángatózó mozdulattal felkelt az asztalról, a terem közepéig lépkedett, néhány másodpercig nyugtalanul tekintett körül, aztán - megszólalt. Érthetetlen volt, amit mondott, de szavakat ejtett ki; szótagolása jól kivehető volt. Majd elhallgatott, és a padlóra zuhant.

Pár percig mindnyájukat rémület bénította meg, de az eset sürgőssége hamarosan visszaadta lélekjelenlétüket. Szemmel látható volt, hogy Mr. Stapleton, bár ájultan hever, de él. Éterrel magához térítették, és egészsége gyorsan helyreállt. Visszatérhetett barátai közé, akik előtt azonban mindaddig titokban tartották feltámadását, amíg visszaeséstől már nem kellett többé tartani. Elképzelhető csodálkozásuk, lelkendező ámulatuk!

Ennek az esetnek legizgalmasabb sajátosságáról maga Mr. Stapleton számol be. Kijelenti, hogy egész idő alatt egyszer sem volt teljesen eszméletlen; hogy tompán és zavarosan mindennek tudatában volt, ami vele történik, attól a perctől kezdve, hogy orvosai holtnak nyilvánították, egészen addig, amíg ájultan zuhant a kórház padlójára. "Élek" - ez volt az az érthetetlen szó, amelyet, ráeszmélve, hogy boncolóteremben van, végső szorultságában ki akart mondani.

Könnyű lenne még sok-sok hasonló esetet felsorolni, de nem teszem, mert igazán nem szükségesek ahhoz, hogy megállapítsuk a tényt: előfordulnak elsietett temetések. Ha elgondoljuk, hogy, a dolog természeténél fogva, milyen ritkán áll módunkban felfedezni egy-egy ilyen esetet, el kell ismernünk, gyakran megtörténhetik anélkül is, hogy tudnánk róla. Tény az, hogy ritkán bolygatnak meg temetőt, bármily célból, bármily mértékben anélkül, hogy ne találnának csontvázakat a legszörnyűségesebb gyanúra okot adó helyzetben.

Igen, a gyanú szörnyűséges, de még szörnyűségesebb maga az ilyen fátum. Habozás nélkül kijelenthetjük: semmi sem sejtethetné borzalmasabban a testi és lelki gyötrelem maximumát, mint az élve eltemettetés. Az elviselhetetlen nyomás a tüdőn - a nyirkos föld fojtogató kipárolgása - a szoros halotti lepel - a szűk lakóhely merev ölelése - a teljes éj sötétsége - a csönd, mely tengerként borít el - a Győztes Féreg[79] láthatatlan, de érezhető közelsége; hozzá még arra gondolni, hogy odafenn levegő van, és zöldell a fű; emlékezni drága barátokra, akik szinte repülnének, hogy megmentsenek, ha csak sejtelmük volna is sorsunkról; az a tudat, hogy szörnyű végzetünkről sohasem tudhatnak meg semmit; hogy reménytelen sorsunk nem különbözik a valóságos halottakétól - mindezeknek megfontolása, mondom, oly félelmetes és elviselhetetlen borzalommal tölti el a még dobogó szívet, amelytől a legmerészebb képzeletnek is el kell rémülnie. Nem ismerünk a földön ehhez fogható gyötrelmet, nem álmodhatunk fele ilyen szörnyűséget a pokol mélységes birodalmában sem. Ilyenformán minden, erről a témáról szóló elbeszélés mélységesen érdekes; a téma keltette szent borzalomnak révén azonban ez az érdekesség, igen természetesen és igen nagy mértékben, attól a meggyőződésünktől függ, hogy az elbeszélt história igaz-e. Amit most elmondani készülök, azt tulajdon valóságos megismerésemből, saját kétségbevonhatatlan és személyes tapasztalatomból merítem.

Több éven át valamilyen különös rendellenesség hatalmasodott el rajtam, amelyet az orvosok, pontosabb meghatározás híján, egyértelműen katalepsziának[80] neveztek. Habár ennek a betegségnek közvetlen oka, előidézője, sőt diagnózisa még rejtélyes, nyilvánvaló és szemmel látható jellegzetességét eléggé ismerik. Változatai főként fokozati különbségnek látszanak. A beteg olykor egy napig vagy még ennél is rövidebb ideig fekszik valamiféle mélységes mély érzéketlenségben. Eszméletlen és külsőleg mozdulatlan; a szív lüktetése azonban még halványan észlelhető; valami még megmarad a test hőmérsékletéből; az arc közepe táján némi szín látható, és ha ajka elé tükröt tartunk, felfedezhetjük a tüdő renyhe és ingadozó működését. Máskor hetekig, sőt hónapokig tart az önkívület; ezalatt a legalaposabb vizsgálatnak, a legszigorúbban végrehajtott orvosi próbáknak sem sikerül fizikailag megkülönböztetni a beteg állapotát attól, amit abszolút halálnak tartunk. Igen gyakran csak az menti meg a beteget az elsietett temetéstől, hogy barátai tudják: megelőzően is esett már katalepsziába, vagy hogy a bomlásnak semmi jele sem látható. A betegség előrehaladása szerencsére fokozatos. Első megnyilatkozásai, habár csak egyes jelekben mutatkoznak is, kétségtelenek. Az egymást követő görcsök egyre világosabban jelentkeznek, és mindegyik hosszabban tart az előzőnél. Ez a legfőbb biztosíték az eltemettetés ellen. Azt a szerencsétlent, akinek már első rohama szélsőséges jellegű volna, ahogy hébe-hóba előfordul, majdnem elkerülhetetlenül a sírgödörnek adnák át.

Az én esetem alig különbözött az orvosi könyvekben említettektől. Néha, minden látható ok nélkül, fokról fokra félig eszméletlen vagy ájulásszerű állapotba estem, és fájdalom nélkül, mozdulni, pontosabban szólva beszélni vagy gondolkodni képtelenül, de annak tompa és fásult tudatában, hogy élek, és hogy kik állják körül ágyamat, így maradtam, amíg a betegség krízise hirtelen helyre nem állította tökéletes érzékelő képességemet. Más alkalmakkor gyorsan és hevesen zajlott le a roham. Rosszul lettem, minden tagom elzsibbadt és kihűlt, szédültem, és egyszerre elterültem a földön. Aztán hetekig minden üres volt, fekete és néma, s a mindenség a semmivel vált egyenlővé. Ennél több a teljes megsemmisülés sem lehetne. Ezekből az utóbbi rohamokból azonban, a betegség hirtelen kitöréséhez képest, csak lassan és fokozatosan tértem magamhoz. Mint a baráttalan és otthontalan koldusnak, aki a hosszú, sivár téli éjen át az utcákat járja, fölkel a nap, ugyanilyen lassan - éppily keservesen, de éppily kedvesen - tért vissza hozzám a lélek fénye.

Eltekintve attól a hajlamomtól, hogy önkívületi állapotba essem, egészségem általában jónak tetszett, azt sem vettem észre, hogy ez az egyetlen uralkodó nyavalyám ártalmára lett volna, hacsak egy olyan kényszerképzetből, amely rendes, mindennapi alvásommal járt együtt, nem lehet erre következtetni. Szendergésemből felébredve, sohasem nyertem vissza egy csapásra az uralmat érzékeim felett; zavarodott és tanácstalan voltam percekig; szellemi képességeim általában, de különösen emlékezetem, teljesen felmondták a szolgálatot.

Mindabban, amit kiálltam, nem volt fizikai szenvedés, de annál végtelenebb lelki nyomorúság. Képzeletemet kriptai hangulat hatotta át. Férgek, sírok, sírfeliratok - ez volt beszédtémám. Álmodozásba feledkeztem a halálról, és agyamat állandóan az elsietett temetés gondolata foglalkoztatta. Éjjel-nappal a rám leselkedő, szörnyű veszedelem kísértett. Ha nagy volt a töprengés gyötrelme az előbbi esetben, az utóbbiban tetőfokát érte el. Mikor a zordon sötétség szétterült a földön, beleremegtem borzalmas gondolataimba, reszkettem, mint a halottaslovak remegő tollbóbitái. Mikor azután a természet nem tűrte tovább az ébrenlétet, valósággal küzdöttem az elalvás ellen, mert borzadtam attól a gondolattól, hogy a sírgödör lakójaként ébredhetek fel. És végül álomba is csak azért merültem, hogy azonnal egy fantomvilágba rohanjak, amely felett hatalmas, gyászfekete, mindent beárnyazó szárnyakkal ott lebegett eluralkodón az egyetlen síri gondolat. A számtalan sötét képből, amely így álmomban rám nehezedett, csupán egy látomást választok ki feljegyzés céljából. Úgy rémlett, a szokásosnál hosszabb tartamú és mélyebb kataleptikus önkívületben feküdtem. Hirtelen jeges kéz nehezedett homlokomra, és egy türelmetlen, leppegős hang ezt suttogta fülembe: "Kelj fel!" Felültem. Teljes sötétség volt. Nem láthattam annak a valakinek alakját, aki felkeltett. Sem önkívületbe esésem idejét nem tudtam emlékezetembe idézni, sem a helyiséget, amelyben akkor feküdtem. Miközben mozdulatlanul, minden erőmmel rendezni igyekeztem gondolataimat, a hideg kéz vadul csuklón ragadott, ingerülten rázta, s közben a leppegős hang újból rám förmedt.

- Kelj fel! Nem parancsoltam meg, hogy felkelj?

- Ki vagy? - kérdeztem.

- Nincs nevem ama tájakon, ahol lakom - felelte gyászosan a hang -, halandó voltam, de most rossz lélek vagyok. Könyörtelen vagyok, de szánalomra méltó. Érezned kell, hogy borzongok. Vacognak fogaim, amint beszélek, ám nem az éj hidegétől - a vég nélküli éj hidegétől. De ez a szörnyűség elviselhetetlen. Hogy alhatol te nyugodtan? Engem a szüntelen gyötrelem kiáltozása nem hagy nyugodni. Mindaz, amit látok, több, mint amit elviselhetnék. Kelj fel! Jöjj velem a külső éjszakába, hadd tárjam eléd a sírokat. Nem szomorú látvány ez? Íme, lásd!

Körülnéztem, és a láthatatlan alak, mely még akkor is csuklómat markolta, megnyílni késztette az egész emberiség valamennyi sírját; és mindegyikből az enyészet halvány, foszforeszkáló fénye sugárzott, úgyhogy beláthattam legbensőbb zugaikba, és láthattam a lepelbe burkolt testeket, amint bús és ünnepélyes álmukat alusszák a féreggel.

De jaj, az igazi alvók sok millióval kevesebben voltak, mint azok, akik egyáltalán nem szenderegtek. Valami bágyadt erőlködés látszott, valami általános és szomorú nyugtalanság, és a megszámlálhatatlan gödörből az eltemetettek ruháinak mélabús suhogása hallatszott. És láttam, hogy a látszólag nyugodtan pihenők közül igen sokan, kisebb-nagyobb mértékben változtattak azon a merev, kényelmetlen helyzeten, amelyben eredetileg eltemették őket. És miközben bámultam az elibém táruló képet, a hang újból így szólt hozzám:

- Hát nem... ó, hát nem szánalmas ez a látvány?

Mielőtt azonban válaszolhattam volna, az alak elengedte csuklómat, a foszforeszkáló fények kihunytak, és a sírok heves hirtelenséggel bezárultak, ám a kétségbeesett hangzavar nem ült el, kiáltozás hallatszott a gödrök mélyéből, és megint e szavak:

- Hát nem... ó, nagy Isten!... hát nem szánalmas ez a látvány?

Az ilyen éjszakai fantáziák borzalmasan befolyásolták ébrenlétem óráit is. Idegeim elernyedtek, és állandó rémület prédájává váltam. Vonakodtam lovagolni, járni vagy bárminő foglalatosságban elmerülni, amely hazulról elszólított volna. Valójában már senki másra nem mertem rábízni magam, csak azokra, akik közvetlen közelemben élvén, jól tudták: hajlamos vagyok a katalepsziára, nehogy egyik ilyen szokásos rohamom esetén eltemessenek, mielőtt még tényleges állapotomról megbizonyosodnának. Attól tartottam, hogy egy rohamom a szokásosnál hosszabb lehet, és a külvilág még rávehetné házam népét: tekintsenek véglegesen elveszettnek. Sőt, már-már attól féltem, a sok baj és gond miatt, amit okoztam, talán boldogok is lennének, ha egy elhúzódó rohamomat elegendő mentségnek vélhetnék, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak tőlem. Hiába igyekeztek ünnepélyes fogadalmakkal biztatni. A legszentebb esküket csikartam ki belőlük, hogy semmi körülmények között el nem temetnek addig, amíg az oszlás oly feltartóztathatatlanul előre nem haladt, hogy további megőrzésem immár lehetetlen. És halálos félelmeim még akkor sem hajlottak az ész szavára, még ekkor sem fogadtak el semmiféle vigasztalást. Körülményes óvintézkedések egész sorát munkáltam ki. Egyebek között úgy alakíttattam át a családi sírboltot, hogy bévülről is könnyen kinyitható legyen. A sírboltba mélyen benyúlt egy fogantyú, s ennek legenyhébb nyomására feltárulnak a vas ajtószárnyak. Volt olyan berendezés is, amely lehetővé tette a levegő és a fény szabad beáramlását, voltak megfelelő tartályok élelem és víz számára a befogadásomra szánt koporsó közvetlen közelében. Ezt a koporsót melegen és puhán párnázták ki, és olyan fedéllel látták el, amelyet a sírbolt ajtajának mintájára készítettek, és rugók alkalmazásával úgy szerkesztettek meg, hogy elég legyen, ha a test akár a leggyengébben is megmozdul, és máris szabad. Mindezeken kívül a sírbolt tetejéről harang lógott le, amelynek kötele a tervek szerint egy lyukon át a koporsóba ér, és a holttest egyik kezére erősítik. De jaj, mit ér az óvatosság a sorssal szemben? Még ezek a jól kitervelt biztonsági intézkedések sem voltak elegendők, hogy megvédjék az élve eltemettetés kínjától azt, aki erre ítéltetett.

Elérkezett egy idő - mint ahogy megelőzően is gyakran elérkezett -, amelyben a teljes öntudatlanságból a létezés gyenge és bizonytalan érzésére eszméltem. Lassan - egy teknősbéka lassúságával - derengett fel a lélek nappalának halvány, szürke hajnala. Ernyesztő rossz érzés. Apatikusan tűrt tompa fájdalom. Nemtörődömség, reménytelenség, akarathiány. Később, hosszú idő múltával, fülzúgás, majd még hosszabb szünet után szúró, bizsergő érzés a végtagokban; aztán a jóleső nyugalom örökké tartónak tűnő időszaka, amely alatt az ébredő érzések gondolattá küszködik magukat; majd rövid visszamerülés a nemlétbe, és rá a hirtelen gyógyulás. Végül könnyedén megrebben a szemhéj, és rögtön ezután villamos rándulásként fut végig a testen valami halálos és bizonytalan borzadály, amely zuhatagosan kergeti a vért a halántékból a szívbe. És ekkor következik be a gondolkodás első határozott erőfeszítése. És ekkor az első igyekezet: emlékezni. És ekkor annyira visszanyerte már uralmát az emlékezés, hogy bizonyos mértékig tudatában vagyok helyzetemnek. Érzem, hogy nem rendes álmomból ébredek. Visszaemlékezem, hogy katalepsziába estem. És ekkor végre mint a tengerár önti el borzongó lelkemet az az egyetlen félelmetes veszély - az az egyetlen kísérteties és mindig és mindenen elhatalmasodó gondolat.

Miután ez az agyrém rabul ejtett, mozdulatlanul feküdtem... És miért? Nem tudtam bátorságomat összeszedni, hogy megmozduljak... Nem mertem megtenni azt az erőfeszítést, amelynek révén megbizonyosodhatnék végzetemről; és valami mégis azt súgta szívemnek: bizonyos!

Csak a kétségbeesés, egyedül csak ez ösztönzött, hogy hosszú habozás után felnyissam ólmos szemhéjamat. Felnyitottam. Sötét volt - minden sötét. Tudtam, hogy rég túlestem betegségem krízisén. Tudtam, hogy már teljesen visszanyertem látásomat; és mégis sötétség volt - minden sötét - mélységes, örök éj, melyen nem hatol át fénysugár.

Sikoltani akartam, ajkaim és kiszáradt nyelvem görcsös erőfeszítésben egyesültek, de nem jött hang az üreges tüdőből, amelyet mintha ránehezedő hegy súlya nyomott volna össze, csak zihált és lüktetett, mint a szívem is, minden erőlködő és küszködő lélegzetvételemnél.

Miközben minden erőmet megfeszítve kiáltani akartam, állkapcsom mozgása arra döbbentett rá, hogy felkötötték, mint a halottakét szokás. Azt is éreztem, hogy valami keménységen fekszem, és hasonló keménység szorítja kétoldalt testemet. Mindeddig nem mertem tagjaimat megmozdítani, de most hevesen felcsaptam keresztbevetett csuklókkal hosszant fekvő karjaimat. Kemény deszkaféléhez verődtek, amely felettem, arcomtól körülbelül hat hüvelyknyi magasságban húzódott. Immár nem kételkedhettem tovább, hogy mégis koporsóban fekszem.

És most, végtelen nyomorúságomban, eljött édesen a reménység angyala - eszembe jutottak óvintézkedéseim. Gyötrelmesen, görcsös erőfeszítéssel fel akartam tolni a koporsó fedelét: nem mozdult. Tapogatózva kerestem csuklómon a harangkötelet: nem volt sehol. Most aztán mindörökre tovaröppent a Vigasztaló Angyal, és még sötétebb kétségbeesés diadalmaskodott felettem; rá kellett ugyanis eszmélnem, hogy hiányzik az oly gondosan előkészített párnázás, és orromat hirtelen megcsapta a nedves föld erős, furcsa szaga. Kézenfekvő volt a következtetés: nem vagyok a sírboltban. Nem otthon estem önkívületbe, hanem idegenek között - nem tudtam visszaemlékezni, mikor és hogyan; ők temettek el, mint egy kutyát - beszegeztek valami olcsó koporsóba, és mélyen, mélyen bekapartak a közönséges és jeltelen sírba.

Amint e szörnyű meggyőződés áthatotta lelkem legbensőbb kamráit, újból gyötrődve kiáltani akartam. És ez a próbálkozásom sikerrel járt. A gyötrelem hosszú, vad és szakadatlan sikoltozása visszhangzott fel a föld alatti éj birodalmában.

- Hé, mi van? - válaszolt kiáltozásomra egy nyers hang.

- A fenébe is, mi a baj megint? - kérdezte egy másik.

- Gyöjjön ki onnan! - szólt egy harmadik.

- Hát ez meg mifene, hogy úgy üvöltözik, mint akit elevenen nyúznak? - kiáltott a negyedik, mire néhány, felettébb marcona külsejű egyén minden különösebb ceremónia nélkül megragadott, és jó pár percig rázott. Nem ők ébresztettek fel álmomból, hisz tökéletesen ébren voltam, amikor kiáltozni kezdtem, de ők állították teljesen helyre emlékezőképességemet.

Ez a kaland a virginiai Richmond közelében esett meg. Egy barátom kíséretében vadászkiránduláson vettem részt, a James folyó partja mentén. Éjjeledett, és vihar ért utol bennünket. Az egyetlen elérhető menedéket egy kis teherhajó kabinja nyújthatta számunkra, amely ott horgonyzott a folyón, kerti földdel megrakva. Felhasználtuk ezt a lehetőséget, és a hajón aludtunk. Én a hajó két hálóhelyének egyikében aludtam - és aligha kell bővebben leírni egy hatvan- vagy hetventonnás teherhajó hálóhelyeit. Amelyikben én aludtam, azon semmiféle ágynemű sem volt. Szélessége legfeljebb tizennyolc hüvelyk. Pontosan ugyanennyi volt a távolság az ágy feneke és a felette húzódó fedélzet között. Csak nagy nehezen tudtam magamat bepréselni. Mégis egészségesen aludtam, és egész vízióm - mert nem volt ez álom, sem lidércnyomás - természetszerűen elhelyezkedésem körülményeinek és megszokott gondolatjárásomnak volt tulajdonítható, nemkülönben annak, hogy - mint már mondottam volt - álmomból ébredve sokáig tartott, amíg érzékszerveim, főként emlékezetem működésbe léptek. Az emberek, akik felráztak, a hajó legénységéhez tartoztak, és páran rakodómunkások voltak. A földszag a rakományból áradt. Az állkapcsomat szorító kötelék egy selyem zsebkendő volt, amellyel, szokott hálósipkám hiányában, magam burkoltam be fejemet.

Elszenvedett gyötrelmeim azonban kétségtelenül azonosak voltak a sírgödör gyötrelmeivel. Iszonyatosak - elképzelhetetlenül szörnyűek. Ám a rosszból jó származott, mert e gyötrelmek mértéktelensége hirtelen fordulatot idézett elő lelkemben. Színt, kedélyt kapott. Külföldre utaztam. Megerőltető testgyakorlatokat végeztem. Az ég szabad levegőjét szívtam. Egészen más dolgokra gondoltam, mint a halál. Túladtam orvosi könyveimen. Nem olvasgattam az Éji gondolatok-at[81] - semmiféle temetőkről szóló fellengzősséget - semmiféle rémhistóriát... amilyen ez is. Rövidesen új emberré váltam, és úgy éltem, ahogy az férfihoz illő. Ettől az emlékezetes éjszakától kezdve örökre levetettem kriptafélelmeimet, és velük együtt eltűnt az a kataleptikus rendellenesség, melynek azok talán inkább okai voltak, mint következményei.

Bizonyos percekben szomorú emberiségünk világa még az értelem józan szemében is hasonlatosnak tűnik a pokolhoz; de az emberi képzelet nem Karathisz, hogy büntetlenül felkutathassa ennek összes barlangjait. A síri borzalmak szörnyű sokasága - ó jaj! - nem tekinthető merőben a képzelet szüleményének; hanem mint a démonoknak, amelyeknek társaságában Afraszialosz beutazta alant az Oxoszt[82], aludniuk kell, vagy felfalnak bennünket - engedni kell, hogy szenderegjenek, vagy elveszünk.

Fóthy János fordítása

 

A HOSSZÚKÁS LÁDA

Pár évvel ezelőtt a dél-karolinai Charleston kikötőjéből át akartam kelni New York városába a kitűnő Independence postahajón, melynek parancsnoka Hardy kapitány. Úgy volt, hogyha az idő engedi, a hónap tizenötödikén indulunk - június volt éppen -, s én az előző nap megjelentem a fedélzeten, hogy elrendezzek egyet-mást a hálófülkémben.

Megállapítottam, hogy sok utasunk lesz, akik közt a szokottnál nagyobb számban vannak hölgyek. A listán több ismerősöm is szerepelt; egyebek közt örömmel láttam ott Mr. Cornelius Wyatt nevét, egy fiatal művészét, aki iránt meleg barátság érzelmeit tápláltam. Egy időben voltunk a c...-i egyetem hallgatói, ahol sok időt töltöttünk együtt valamikor. Az ő temperamentuma olyan volt, mint a zseniális embereké általában: valóságos keveréke a világgyűlöletnek, az érzékenységnek és a rajongásnak. De e jellemvonások a legmelegebb és legőszintébb szívben egyesültek, mely valaha emberi kebelben lüktetett.

Megfigyeltem, hogy névjegye három fülkére is ki volt függesztve; s mikor utánanéztem az utasok jegyzékében, megtudtam, hogy két húga és felesége számára is váltott jegyet. A kabinok elég tágasak voltak, mindenikben két ágy, egyik a másik fölött. Igaz, ezek az ágyak oly keskenyek, hogy legföljebb egy személy alhatott meg bennük: mindazáltal nem tudtam megérteni, miért kellett három fülke ennek a négy embernek? Ebben az időszakban épp erőt vett rajtam azon szeszélyes lelkiállapotok egyike, melyek az embert abnormisan hajlamossá teszik, hogy kicsiségek után kutatgasson: s szégyennel megvallom, hogy egész csomó illetlen és képtelen föltevést kockáztattam magamban e fölösleges kabint illetőleg. Bizonyos, hogy semmi közöm sem volt hozzá; de elmém annál nagyobb makacssággal kísérletezett, hogy a talányt megoldja. Végül oly konklúzióra jutottam, hogy magam is csodálkoztam, miért nem gondoltam erre előbb?

"Valami inasuk van, természetesen - gondoltam -, milyen bolond vagyok, hogy ez a nyilvánvaló megoldás eddig nem ötlött eszembe!" És megint a listához folyamodtam, de ebből határozottan konstatáltam, hogy a társaságot semmiféle inas nem kíséri: ámbár az eredeti szándékuk tényleg az volt, hogy hoznak magukkal, mert ez a szó: "s személyzet" oda volt írva és aztán kitörülve.

"Ó! bizonyára extra poggyász! - mondtam most magamban -, valami, amit nem akar betenni a ruhatárba... amit mindig a szeme előtt akar látni... ah, megvan... valami kép vagy ilyesmi... és erről tárgyalt azzal a Nicolinóval, a talján zsidóval." Ez az ötlet kielégített, és egyelőre fölhagytam a kíváncsisággal.

Wyatt két húgát jól ismertem, nagyon szeretetreméltó és eszes lányok voltak. De feleségét csak nemrég vette el, s őt sohase láttam. Igaz, hogy sokszor beszélt róla jelenlétemben az ő rendes elragadtatott modorában. Fölényes szépségnek írta le, aki amellett szellemes és művelt. Így hát valósággal égtem a vágytól, hogy megismerkedhessem vele.

Aznap, mikor fölmentem a hajóra - tizennegyedikén -, várták éppen az ő látogatásukat is, mint a kapitánytól értesültem: s ezért ott maradtam a födélzeten, több mint egy órával tovább, hogy az új asszonynak bemutatkozzam; de végül is kimentő üzenet jött: "Mrs. W. kissé rosszul érzi magát, és nem akar a hajóra jönni előbb, mint holnap, az indulás órájában."

A holnap elérkezett, s szállodámból a kikötőbe iparkodtam, mikor Hardy kapitány elémbe jött, és tudomásomra hozta, hogy "amint a körülmények alakultak - ostoba, de alkalmas frázis ez! -, azt kezdi hinni, hogy az Independence nemigen kelhet útra egy-két napon belül, s majd, ha minden kész lesz, ő értesít". Ezt különösnek gondoltam, mert erős déli szél fújt; de minthogy "a körülmények" csak nem akartak napvilágra jönni, ámbár sok kitartással firtattam őket, nem volt mást tennem, mint hazatérni és kedvemre emészteni türelmetlenségemet.

Majd egy hét telt el, míg a kapitánytól a várt üzenetet megkaptam. De végül mégis megérkezett, s én azonnal a hajóra siettem. A fedélzet már tele volt utassal, s mindenfelé az a különös zsibongás, ami az indulást rendesen megelőzi. Wyatt társasága körülbelül tíz perccel énutánam érkezett meg. Ott volt a két leány, az új menyecske és maga a művész - az utóbbi egyikében azoknak a szeszélyes, embergyűlölő hangulatoknak, melyek rohamszerűen szoktak erőt venni rajta. Én sokkal jobban hozzá voltam már szokva ehhez, hogysem különös figyelemre méltattam volna. Még a feleségének sem mutatott be; úgyhogy e társadalmi kötelesség teljesítése húgára, Marianne-ra háramlott, aki mint afféle kedves és intelligens leány, pár sietős szóval hamarosan összeismertetett bennünket.

Mrs. Wyatt sűrűn le volt fátyolozva; és mikor fátyolát felemelte, hogy köszöntésemet viszonozza, bevallom, mélységes meglepetést éreztem. Bár meglepetésem tán még nagyobb lett volna, ha hosszú tapasztalat meg nem tanít arra, hogy ne fogadjam túlságosan kritikátlan bizalommal művész barátom enthuziasztikus leírásait, mikor belemerült a női szeretetreméltóság magasztalásába. Ha az asszonyi szépség volt a téma, jól tudtam, mily könnyelműséggel képes a Tiszta Eszmény régióiba emelkedni.

Az igazság az, hogy én Mrs. Wyattban nem bírtam mást látni, mint egy határozottan nagyon közönséges külsejű nőt. Ha nem is kimondottan csúnya, véleményem szerint nem volt messze, hogy az legyen. De előkelő ízléssel öltözködött - s abban sem kételkedtem, hogy barátom szívét a szellem és érzés tartósabb szépségeivel nyerte meg. Különben alig szólt néhány szót, s férjével együtt azonnal bevonult fülkéjébe.

Minapi nyomozó kedvem most visszatért. Inas nem volt - ezt kétségtelenül megállapított ténynek kellett tekintenem. Kerestem hát az extra poggyászt. Némi idő elteltével szekér érkezett a kikötőhöz, azon egy hosszúkás fenyőfa láda; s úgy látszik, ez volt minden, amit vártak. Alighogy megérkezett, meg is indultunk, s nemsokára, szerencsésen túljutva a kikötő határvonalán, a nyílt tengeren vitorláztunk.

A láda, mint mondtam, hosszúkás alakú volt. Hossza körülbelül hat láb lehetett, és harmadfél láb a szélessége: jól megnéztem, és szeretek pontos lenni. Mármost ez a hosszúkás forma egészen különösnek tetszett; és amint megláttam, gratuláltam magamnak első föltevésem szabatosságához. Akkor, ha emlékeznek, arra az eredményre jutottam, hogy művész barátom extra poggyásza képekből fog állni, vagy legalább egy képből: mert tudtam, hogy megelőzőleg több héten át tanácskozott Nicolinóval; és most itt volt egy láda, amely alakja után ítélve, a világon semmi mást nem tartalmazhatott, mint Leonardo Utolsó Vacsorá-jának egy másolatát; s azt is tudtam, hogy épp ennek az Utolsó Vacsorá-nak egy másolata, melyet az ifjabb Rubini készített Firenzében, bizonyos idő óta Nicolino birtokában van. Ekként ezt a pontot teljesen tisztázottnak tekintettem. Valósággal vigyorogtam magamban, amikor éles elméjű megállapításomra gondoltam. Tudtommal ez volt az első eset, hogy Wyatt egy ilyen "művészi titkot" nekem azonnal el nem árult; de nyilván túl akart járni az eszemen és az orrom előtt csempészni be egy értékes festményt New Yorkba, azt remélve, hogy még sejtelmem sincs a dologról. Elhatároztam, hogy alaposan megtréfálom most és majd később még.

Egy dolog mindazonáltal meglehetősen megzavart. A láda nem került az extra kabinba. Wyatt a magáéba tétette le; és ott is maradt, majdnem az egész padlót elfoglalva, bizonyára nagy kényelmetlenségére a művésznek és feleségének; kivált, mert a kátrány, vagy festék, amivel terpeszkedő nagybetűket mázoltak rá, erős, kellemetlen s az én érzésem szerint különlegesen undorító szagot árasztott. Födelén a következő szöveg volt olvasható:

MRS. ADELAIDE CURTIS,
ALBANY, NEW YORK
CORNELIUS WYATT ÚR POGGYÁSZÁBAN
FÖLFELÉ FORDÍTANDÓ!
ÓVATOSAN KEZELENDŐ!

Mármost én jól tudtam, hogy Mrs. Adelaide Curtis, Albany, a művész anyósának címe volt, de akkor az egész címzést nem tekinthettem másnak, mint misztifikációnak, mely elsősorban ellenem irányul. Én természetesen már eldöntöttem magamban, hogy a láda és tartalma sohasem jut északabbra, mint az én embergyűlölő barátom műterméig, mely New Yorkban volt, a Chambers Streeten.

Az első három vagy négy nap szép idő volt, bár a szél tökéletesen ellenünk, hirtelen északnak fordult, közvetlen azután, hogy elvesztettük szemünk elől a partot. Az utasok ennélfogva jókedvűek voltak, és társas hajlamokat árultak el. De kivételt kell tennem Wyatt barátommal és húgaival, akik mereven, sőt nem tehetek róla, de úgy találtam, hogy udvariatlanul viselkedtek a társaság többi tagja iránt. Wyatt viselkedését nem vettem annyira a szívemre. Wyatt rosszkedvű volt, még inkább, mint rendesen - lehet mondani, hogy mogorva volt -, de nála el voltam készülve minden excentrikus hangulatra. Hanem a húgai számára nem tudtam mentséget találni. Ezek az út legnagyobb részén át kabinjukba zárkóztak, és, noha folyton rágtam a fülüket, visszautasítottak minden érintkezést bárkivel az útitársak közül.

Mrs. Wyatt maga szeretetreméltóbbnak mutatkozott. Azaz legalábbis beszédes volt; s ez nem csekély előny tengeren. A legtöbb hölggyel túlságosan is összemelegedett; és legnagyobb bámulatomra félre nem érthető hajlamot árult el a férfiakkal kacérkodni. Mindannyiunkat a legnagyobb mértékben mulattatott. Azt mondom: "mulattatott" - s alig tudom, hogyan fejezzem ki magam. Az igazat megvallva, nemsokára rájöttem, hogy inkább rajta mulatunk, mint vele. Az urak nemigen beszéltek róla; de a hölgyek hamarosan kimondták, hogy "jólelkű teremtés, se nem szép, se nem csúnya, teljesen műveletlen, és határozottan közönséges". Mindenki nagyon csodálkozott, hogy eshetett bele Wyatt ilyen házasságba? A közhit szerint a vagyon volt a kulcs, de én jól tudtam, hogy nem az; mert Wyatt nekem elárulta, hogy egyetlen dollárt se kapott vele, és nem is várhat az ő révén semmit. Azt mondta, hogy "kizárólag szerelemből házasodik; és a menyasszonya több mint méltó a szerelmére". Mikor barátomnak ilyetén kifejezéseire gondoltam, bevallom, leírhatatlanul meg voltam akadva. Lehetséges, hogy elment az esze? Mi mást gondolhattam? Ő, aki oly kifinomult volt, valóságos intellektuel, oly finnyás mindenben, oly érzékenyen meg tudta látni a hibát, s oly csalhatatlanul értékelni a szépséget! Egy bizonyos: az asszony a bolondulásig szerelmesnek látszott bele, s különösen kimutatta ezt az ő távollétében, mikor azzal tette magát nevetségessé, hogy derűre-borúra idézte az ő "imádott férje, Mr. Wyatt" mondásait. Ez a szó: "férjem" - hogy a saját finom kifejezéseinek egyikével éljek - valósággal "mindig a nyelve hegyén volt". Viszont a hajón mindenki megfigyelhette, hogy a férje kifejezetten kerüli őt, és többnyire egyedül bezárkózott kabinjába, úgyhogy valósággal azt lehet mondani, ott élt éjjel-nappal, teljesen szabadjára hagyva feleségét; mulasson, ahogy jónak látja, a nyilvános társalgóterem vidám közönségével.

Mindabból, amit láttam és hallottam, azt következtettem, hogy a festő, valamely megmagyarázhatatlan szeszély vagy sors folytán, vagy talán a rajongó és képzelődő szenvedély hirtelen rohamában, egy mélyen alatta álló személyhez kapcsolta életét, s a természetes következmény: a gyors és tökéletes kiábrándulás be is következett. Szívem mélyéből sajnáltam őt, de azért nem tudtam egészen megbocsátani titkolózását az Utolsó Vacsorá-ra vonatkozólag. El is határoztam, hogy ezért bosszút állok.

Egy nap feljött a fedélzetre, s én szokásom szerint belekarolva föl és le sétáltam vele a deszkákon. Komorsága ugyan - amit az adott körülmények közt nagyon természetesnek gondoltam - nem enyhült akkor sem. Keveset és mogorván szólt hozzám, látható megerőltetéssel. Egy-két élcet kockáztattam, és ő mosolyogni próbált, hogy rossz volt nézni. Szegény fiú! - ha a feleségére gondoltam, csodálkoztam, hogy egyáltalán képes csak színlelni is a vidámságot. Végre nyílt támadásra szántam magam. Elhatároztam, hogy egy csomó burkolt célzást vagy vágást sorakoztatok föl a hosszúkás ládára vonatkozólag, csak éppen, míg lassanként észreveszi, hogy nem vagyok egészen zsákmánya vagy áldozata az ő csinos kis misztifikációjának. Első megjegyzésem mintegy rejtett üteg sortüzét akarta megnyitni. Mondtam valamit "annak a ládának a sajátságos formájáról", és szavaim közben értően mosolyogtam, rákacsintottam, és mutatóujjammal gyöngéden oldalba döftem.

Ahogy Wyatt ezt az ártatlan tréfát fogadta, az egy csapásra meggyőzött, hogy egészen őrült. Először rám bámult, mintha lehetetlennek találná megérteni célzásom elmésségét; de amint értelme lassan-lassan agyához látszott érni, szeme éppoly mértékben dagadt ki gödréből. Aztán elvörösödött, majd rettenetesen elsápadt, aztán, mintha őrülten mulatna azon, amire gondolok, hangos és mértéktelen kacagásban tört ki, amely, nagy bámulatomra, tíz percig is, vagy még tovább tartott, sőt fokozatosan erősbödött. Végre egész hosszában és teljes súllyal végigvágódott a födélzeten. Mikor odaugrottam, hogy fölemeljem, minden látszat szerint halott volt.

Segítséget hívtam, és nagy nehezen eszméletre hoztuk. Amint magához tért, egy ideig összefüggéstelenül beszélt mindenfélét. Végre eret vágtunk rajta, és ágyba dugtuk. Reggelre teljesen egészséges volt, már ami a testi egészségét illeti. A szelleméről természetesen nem szólok. Az út további részében kerültem a vele való társalgást, a kapitány tanácsára, aki, úgy látszik, teljesen egyetértett velem őrültségére vonatkozólag, de óva intett, nehogy erről a hajón bárkinek is említést tegyek.

Közvetlenül Wyatt e különös rohama után különböző körülmények merültek föl, melyek hozzájárultak, hogy kíváncsiságom, ami már egészen erőt vett rajtam, még növekedjen. Többek közt: ideges voltam; nagyon sok erős, úgynevezett zöld teát ittam, és rosszul aludtam éjszakánként - egyszóval, két éjen át jóformán nem is hunytam le szememet. Mármost kabinom a társalgóba nyílt, mint az összes magános férfié a hajón. Wyatt három fülkéje a hátsó teremben volt, melyet a társalgótól csak egy kis tolóajtó választott el, amit még éjjel sem csuktak be soha. Minthogy állandó szél alatt jártunk, és a szél ereje nem csekély volt, a hajó meglehetősen megdőlt a szél felől; s valahányszor jobbról fújt a szél, a csapóajtó a két helyiség közt kivágódott, és úgy maradt, mert senki sem fáradt azzal, hogy fölkeljen és becsukja. De az én ágyam úgy állt, hogy ha a kabinajtó és a szóban forgó tolóajtó egyszerre volt tárva-nyitva - és az én ajtóm mindig nyitva állt a hőség miatt -, egész jól beláthattam a hátsó terembe, sőt annak éppen abba a részébe, ahova Mr. Wyatt fülkéi nyíltak. Nos, két nem egymás után következő éjszakán, mialatt ébren feküdtem ágyamon, világosan láttam Mrs. Wyatt alakját, amint - mind a kétszer körülbelül tizenegy óra felé - óvatosan kilopózott Mr. W. kabinjából, és átsurrant az extra kabinba, s ott is maradt egészen hajnalig, amikor férje hívására visszament. Nyilvánvaló volt, hogy tulajdonképpen nem élnek együtt. Külön fülkét béreltek, bizonyára előlegezve a végleges válás szándékát; s mindent összevéve, ebben megtalálni is véltem az extra kabin rejtélyét.

De még egy körülmény volt, ami szerfölött érdekelt. A szóban forgó két álmatlan éjen, közvetlen Mrs. Wyattnak a különkabinban való eltűnése után, bizonyos sajátságos, óvatos, halk neszek vonták magukra figyelmemet, melyek a férj hálófülkéjéből származtak. Miután egy darabig megfeszült tűnődésben füleltem, végre tökéletesen sikerült megállapítanom e zajok értelmét. A művész bekémlelt a hosszúkás ládába, véső és kalapács segítségével, s ez okozta a zajt; a kalapács nyilván be volt pólyázva vagy elhalkítva valami puha gyapjú- vagy gyapotanyaggal, amely verőjét beborította.

Ily módon azt képzeltem, hogy pontosan meg tudom állapítani a pillanatot, amikor sikerült a láda födelét fölemelnie, sőt meg tudom határozni azt is, mikor a födél minden oldalon levált, s mikor letette a fülke alsó hálóhelyének ágyára; az utóbbi időpontot például bizonyos halk zörejekről állapítottam meg, melyeket a födélnek az ágy deszkaszéléhez való ütődése okozott, amint iparkodott nagyon óvatosan ráhelyezni, mert a padlón már nem volt a számára hely. Aztán halálos csend lett, és nem hallottam semmit, egyik alkalommal sem, egész hajnalig; hacsak nem említhetek itt talán valami halk zokogó vagy mormogó hangot, de ez annyira fojtott volt, hogy alig lehetett hallani, ha ugyan az egész utóbbi neszt nem inkább csak az én képzelődésem hozta létre. Mondom, zokogáshoz vagy sóhajtáshoz hasonlított, de persze az is lehet, hogy nem volt egyik se. Azt hiszem, inkább csak a fülem csengett. Mr. Wyatt nyilván, szokása szerint, csak túlzott érzelmi kitöréseinek egyikét engedte szabadjára, a művészi enthuziazmus rohamai vehettek erőt rajta. Azért nyitotta ki a hosszúkás ládát, hogy a benne elrejtett festői kincsen legeltethesse szemét. De mi volt mindebben, ami zokogásra bírhatta volna? Azért ismétlem, hogy az egész alig lehetett más, mint fantáziám szeszélye, amelyet a jó Hardy kapitány zöld teája fölcsigázott. Közvetlen hajnal előtt, mind a két szóban forgó éjszakán, tisztán hallottam, amint Mr. Wyatt visszaillesztette a hosszúkás láda födelét, és a szögeket újra beverte régi helyükre a bepólyázott kalapáccsal. Ezt elvégezvén, kijött a kabinból, felöltözve, és Mrs. Wyatt fülkéjéhez lépett, hogy őt is kihívja.

Hét napja voltunk a tengeren, és éppen elhagytuk a Hatteras-fokot, mikor félelmesen erős szél támadt délnyugatról. Ámbár bizonyos mértékig el voltunk készülve rá, mert az időjárás már jó darabja fenyegető jeleket mutatott. Fölkészültek a viharra fönn és lenn; és mivel a szél folyton erősbödött, már csak farvitorla és előderékvitorla alatt futottunk, s az is félig bevonva.

Így fölkészülve meglehetős biztonságban haladtunk negyvennyolc órán át - a hajó több tekintetben kitűnő tengerjárónak bizonyulván, mely nem eresztett magába vizet számba vehető mennyiségben. De negyvennyolc óra múlva a szél orkánná nőtt, és hátulsó vitorlánk pántlikákra hasadt, annyira belefordítva bennünket a vízbe, hogy egymás után több óriási hullámtömeg nyomult a hajónkba. E szerencsétlenség révén három embert vesztettünk el, amint a szakácsfülke és majdnem az egész hajókonyha a tengerbe billent. Alig tértünk magunkhoz, mikor az elülső tetővitorla szakadt rongyokká; ekkor fölhúztunk egy szükségvitorlát a támaszkötélre, s evvel néhány óráig elég jól boldogultunk, úgyhogy a hajó még derekasabban szállt szembe a hullámokkal, mint előbb.

De a szél tovább tartott, és semmi jelét sem láttuk, hogy alábbhagyna. A túlerőltetett kötélzet meglazult, és a vihar harmadik napján, körülbelül öt órakor, előárbocunk, amint egyszer teljes súlyával szélnek feszült, hirtelen lezuhant a födélzetre. Egy óra hosszat, vagy tovább is, hasztalan igyekeztünk megszabadulni tőle, oly rettenetesen hánykódott a hajó; és mielőtt még sikerült volna, hátrajött az ács, és jelentette, hogy négy lábnyi víz gyűlt föl a hajófenékben. Hogy dilemmánk még súlyosabb legyen, megállapítottuk, hogy a szivattyúk bedugultak, és majdnem használhatatlanok.

Most csupa zavar és kétségbeesés volt minden - de azért tettünk egy kísérletet, hogy a hajót megkönnyítsük, tengerbe dobva rakományából annyit, amennyihez hozzá lehetett férni, és levágni a két megmaradt árbocot. Ezt nagy nehezen véghez is vittük - de a szivattyúkkal még akkor sem tudtunk semmit sem csinálni: és közben a lék fenyegetően növekedett.

Naplemente felé a szél ereje észrevehetően csökkent, s minthogy evvel a tenger is nyugodtabb lett, még volt némi halvány reményünk, hogy a csónakokon megmenekülhetünk. Este nyolc órakor a felhők a szél irányában meghasadtak, és nagy előnyünkre telehold volt - oly szerencse, mely csodálatosan hozzájárult ahhoz, hogy csüggedt kedélyünket fölbátorítsa.

Hihetetlen erőfeszítéssel végre sikerült az öreg bárkát vízre bocsátani különösebb szerencsétlenség nélkül; s ebbe bezsúfoltuk az egész legénységet és az utasok nagy részét. Ez az expedíció azonnal útnak indult, és sok szenvedés után végre épségben érkezett meg három nappal a hajótörés után az Ocracoke nevű öbölbe.

Tizennégy utas a kapitány vezetésével a hajón maradt, elhatározva, hogy sorsukat a hajófaron felkötött kisebb ladikra bízzák. Ezt nehézség nélkül leeresztettük, noha valóságos csoda volt, hogy sikerült meggátolnunk: meg ne merüljön, mikor vizet ér. Amikor végre a hullámokon lebegett, a következők ültek benne: a kapitány és neje, Mr. Wyatt és útitársai, egy mexikói tiszt, feleségével és négy gyermekével, s végül én magam, egy néger inassal.

Természetesen a csónakba nem fért kívülünk egyéb, mint néhány okvetlen szükséges szerszámféle, valamelyes élelem, és a rajtunk lévő ruha. Senki se gondolt rá, hogy még csak kísérletet is tegyen egyebet megmenteni. Képzelhető hát, mennyire megütköztünk mindannyian, mikor alig párcsomónyira távolodva a hajótól, Mr. Wyatt fölállt a deszkákon, és hidegen azt kívánta Hardy kapitánytól, hogy a csónak forduljon vissza, és vegye föl az ő hosszúkás ládáját!

- Üljön le, Mr. Wyatt - felelt a kapitány kissé udvariatlanul -, fölborít mindnyájunkat, ha nem ül le. Már majdnem víz éri a ladik szélét.

- A ládát! - kiáltott Mr. Wyatt, még mindig állva. - A ládát kérem! Kapitány úr nem tagadhatja meg - nem fogja megtagadni! A súlya egész csekély - igazán semmi -, annyi mint semmi! A szülőanyjára kérem - az ég szerelmére - az üdvösség reményére könyörgök, hogy forduljunk vissza a ládáért!

A kapitányt egy pillanatra meghatotta a művész esdeklése, de aztán visszanyerte szigorú nyugalmát, és csak ennyit mondott:

- Mr. Wyatt, ön őrült. Nem hallgathatok önre. Üljön le, mondom, mert fölborítja a csónakot. Megálljon!... fogják meg!... tartsák vissza!... ki akar ugrani! No itt van - tudtam - kiugrott!

Amint a kapitány ezt mondta, Mr. Wyatt csakugyan kivetette magát a ladikból, és mivel még mindig azon a részen voltunk, ahol a hajóroncs fölfogta a szelet, sikerült majdnem emberfölötti erőfeszítéssel megragadnia egy kötelet, ami az elülső láncrúdról csüggött le. A következő pillanatban fenn volt a fedélzeten, és őrjöngve rohant a kabinba.

Mi közben a hajó fara felé sodródtunk, s egészen kikerülvén szélvédett oldala mögül, ki voltunk szolgáltatva a rettenetes hullámzásnak, mely még egyre tartott. Elszánt erőfeszítést tettünk visszaevezni, de kicsi bárkánk valóságos pehely volt az orkán lélegzetében. Azonnal láttuk, hogy a szerencsétlen festő sorsa meg van pecsételve.

Míg a hajóroncstól való távolságunk sebesen növekedett, láttuk, hogy az őrült - mert csak annak tekinthettük - fölbukkan a fedélzetre vezető hágcsónál, amelyen csodásnak tetsző erővel vonszolta föl egymaga a hosszúkás ládát. A legnagyobb fokú bámulatban szemléltük, hogyan csavar, nagy sietséggel és többszörösen, először a láda, aztán önmaga teste körül egy háromujjnyi vastag kötelet. Egy perc múlva már test és láda is a habokban voltak - eltűnve hirtelen, együtt és örökre.

Egy darabig szomorúan tartottuk magunkat evezőinkkel egy helyben, szemünket a tragédia színhelyére függesztve. Majd meghúztuk, és továbbmentünk. Egy óra hosszat senki sem törte meg a csendet. Én voltam az első, aki egy megjegyzést kockáztattam.

- Megfigyelte, kapitány úr, milyen hirtelen merült el? Nem találja a dolgot különösnek? Én bevallom, némi gyönge reményt tápláltam, hogy a végén megszabadul, mikor láttam, hogy a ládához kötözi magát, és úgy ugrik a tengerbe.

- Természetesen lemerült - felelt a kapitány -, éspedig mint a kő. Majd fölmerül megint, de - csak ha a só elolvad.

- A só?! - kiáltottam.

- Csitt! - szólt a kapitány, az elhunyt özvegyére és húgaira mutatva. - Majd alkalmas időben beszélünk erről a dologról.

Sok szenvedésen mentünk át, és csak hajszálon függött a menekvésünk; de mint a nagyobbik bárkában ülő társainkat, minket is megsegített a sors. Végre inkább holtan, mint elevenen, kikötöttünk, négynapi keserves kínlódás után, a Roanoke szigettel szemközti parton. Itt egy hétig maradtunk, még a hajótöröttek szokott hiénái sem fosztottak ki, s végre sikerült följutnunk egy New Yorkba induló hajóra.

Körülbelül egy hónappal az Independence katasztrófája után véletlenül találkoztam Hardy kapitánnyal a Broadwayn. Beszélgetésünk természetesen a szerencsétlenség körül forgott, és kivált a szegény Wyatt szomorú sorsa körül. Így tudtam meg a következő részleteket:

A művész magának, feleségének, két húgának és egy szolgálónak váltott jegyet. Felesége, mint ahogy előttem mindig lefestette, csakugyan nagyon szeretetreméltó és nagyon művelt nő volt. Június tizennegyedikén reggel - azon a napon, amikor először látogattam meg a hajót - az asszony hirtelen megbetegedett, és meghalt. Az ifjú férj őrjöngött a fájdalomtól, de a körülmények lehetetlenné tették, hogy New York-i utazását elhalassza. Imádott nejének holttestét haza kellett vinnie az asszony anyjához, másrészről viszont mindenki ismeri az elterjedt előítéletet, mely megakadályozta, hogy ezt nyíltan tehesse. Az utasok kilenctizede inkább azonnal elhagyta volna a hajót, semhogy egy holttesttel utazzon.

E dilemmában Hardy kapitány úgy intézkedett, hogy a holttest, előbb részben bebalzsamozva, és nagy mennyiségű só között egy megfelelő nagyságú ládába csomagolva, a hajón mint poggyász tegye meg az utat. A hölgy halálát mindenki előtt eltitkolták; és minthogy az utasok jól tudták, hogy Mr. Wyatt a számára is jegyet váltott, szükségessé vált, hogy valaki az út tartamára ezt a szerepet magára vegye. Az elhunyt hölgy szobalánya könnyen kapható volt erre. Egyszerűen megtartották az extra kabint, amelyet eredetileg úgyis ennek a lánynak béreltek, mikor még az asszonya is élt. Az álfeleség éjjelente természetesen ebben a kabinban aludt. Nappal, amennyire tudta, eljátszotta úrnője szerepét, akit személy szerint, mint erről gondosan meggyőződtek, a hajó utasai közül senki sem ismert.

Az én tévedésem elég természetes volt, tekintetbe véve kissé felületes, bár nagyon is kíváncsi s nagyon is impulzív vérmérsékletemet. De újabban ritkán alszom egész nyugodtan. Egy arc kísért örökké, bármerre fordulok. S egy hisztérikus kacaj cseng mindig a fülemben.

Babits Mihály fordítása

 

DR. KÁTRÁNY ÉS TOLL PROFESSZOR MÓDSZERE

18.. őszén körutat tettem Franciaország legdélibb tartományaiban, s utam pár mérföldnyire vitt el egy bizonyos Maison de Santé, azaz magán-elmegyógyintézet szomszédságába, amelyről párizsi orvos barátomtól sokat hallottam. Minthogy hasonló helyen még sohasem tettem látogatást, gondoltam, sokkal jobb alkalom ez, hogysem elmulasszam; s azt indítványoztam útitársamnak - egy úriembernek, akivel véletlenül ismerkedtem meg néhány nappal előbb, tegyünk vagy egyórányi kitérőt, és tekintsük meg az intézetet. Ő ennek ellene volt, elsősorban sietségét hozva okul, aztán azt a nagyon is érthető borzadást, amit a tébolyultak látása okoz. De kért, hogy semmiféle udvariasság ne gátolja kíváncsiságom kielégítését: ő majd, mondta, kényelmesen lovagol tovább, úgyhogy még aznap vagy legkésőbb másnap utolérhetem. Mikor elbúcsúztunk egymástól, eszembe jutott, hogy nehézségek merülhetnek föl a bebocsátási engedély megnyerése körül is, s említettem neki e pontra vonatkozó aggályaimat. Azt felelte, hogy valóban, hacsak nem vagyok személyes ismeretségben a felügyelővel, Monsieur Maillard-ral, vagy nincs hozzá ajánlólevelem, számíthatok efféle nehézségre, minthogy e magán-elmegyógyintézetek szabályzata szigorúbb, mint a nyilvános kórházaké. Ami őt illeti, tette hozzá, ő néhány év előtt megismerkedett Maillard-ral, s annyiban segíthet nekem, hogy a kapuig velem lovagol és bemutat; de az őrültség iránt érzett iszonyata nem engedi, hogy belépjen a házba.

Megköszöntem, s elkanyarodva az országútról, egy fűvel benőtt ösvényre fordultunk, mely alig félóra alatt beleveszett egy hegy alját borító, sűrű erdőbe. Mintegy két mérföldet nyargaltunk e sötét és baljós vadonon át, mikor a Maison de Santé előnkbe tűnt. Fantasztikus château[83] volt ez, nagyon roskatag már, sőt alig lakható régiessége és elhanyagolt állapota miatt. Látása valóságos félelemre hangolt, s megrántva lovam fékét, már-már elhatároztam, hogy visszafordulok. Csakhamar megszégyelltem azonban gyöngeségemet, s folytattam az utat.

Amint fellovagoltunk a kapuig, láttam, hogy rés nyílik, s egy emberi arc kémlel ki rajta. Egy pillanat múlva ez az ember előlépett, társamat nevén szólította, szívélyesen megrázta kezét, és kérte, hogy szálljon le lováról. Maga Monsieur Maillard volt. Termetes, finom arcú, régimódi úriember, udvarias modorú, s bizonyos komolyságot, méltóságot és tekintélyt sugárzott, amely erős benyomást tett.

Barátom bemutatott, előadta az intézmény megszemlélésére vonatkozó kívánságomat, s miután Monsieur Maillard biztosította, hogy mindenben rendelkezésemre áll, elbúcsúzott, és többé nem láttam.

Mikor eltávozott, a felügyelő egy kicsiny és rendkívül csinos irodahelyiségbe vezetett, ahol a finom ízlés egyéb jelein kívül számos könyvet, rajzot, virágosvázákat és hangszereket láttam. Vidám tűz lobogott a kályhában. A zongora mellett fiatal és igen szép hölgy ült, Bellininek valamely áriáját énekelve. Mikor beléptem, megszakította az éneket, és bájos udvariassággal fogadott. Hangja halk volt, egész viselkedése letompított. Sőt arcán, mely túlzottan, bár ízlésemnek nem kellemetlenül, sápadtnak látszott, valami bánat nyomait véltem fölfedezni. Mély gyászba volt öltözve, s a tisztelet, érdeklődés és csodálat vegyes érzelmeit keltette föl bennem.

Már Párizsban hallottam, hogy Monsieur Maillard intézete azon szisztéma szerint működik, amit általában "kedélycsillapító kezelésmódnak" neveznek; mindennemű büntetést kerültek; még az elzáráshoz is ritkán folyamodtak; a páciensek, noha titkos megfigyelés alatt, sok látszólagos szabadságot őriztek meg, s legtöbbjüknek megengedték, hogy az egészséges lelkű emberek rendes öltözetében járjon-keljen a házban és a ház körül.

Szem előtt tartva ezeket az értesüléseket, óvatos maradtam mindabban, amit az ifjú hölgy előtt beszéltem; mert nem lehettem benne bizonyos, hogy épelméjű-e; és csakugyan, volt valami nyugtalan csillogás a szemében, ami félig-meddig arra a gondolatra vitt, hogy nem az. Azért megjegyzéseimben általános témákra szorítkoztam, s olyanokra, amikről azt hittem, hogy nem hatnak kellemetlenül vagy izgatóan még egy őrültre sem. Ő teljesen értelmes módon felelt mindenre, amit mondtam; sőt eredeti kijelentéseit is a legjózanabb okosság jellemezte; de hosszú ismeretségem a mániák természetrajzával megtanított rá, hogy ne higgyek a józanság ilyen látszatának, s a beszélgetés további folyamán is ragaszkodtam az óvatossághoz, amivel elkezdtem.

Most egy elegánsan öltözött, libériás inas tálcán gyümölcsöt, bort és egyéb frissítőket hozott, amiket meg is ízleltem, a hölgy pedig rögtön azután elhagyta a szobát. Amint eltávozott, szememet kérdőn vetettem házigazdámra.

- Nem - mondta ez -, ó, nem, ő a családhoz tartozik; unokahúgom, rendkívül művelt teremtés.

- Ezer bocsánat a gyanúért - válaszoltam -, de ön bizonnyal meg fogja találni mentségemet. Párizsban nagy híre van, hogy mily kitűnően oldják meg önök feladatukat, s így, tetszik tudni, lehetségesnek gondoltam...

- Igen, igen - ne is mondjon többet: inkább nekem kell köszönetet mondanom a bölcs óvatosságért, melyet tanúsított. Fiatal emberek ritkán elővigyázatosak, s nemegyszer történt szerencsétlen incidens látogatóink gondatlansága folytán. Míg régebbi szisztémám volt érvényben, s pácienseim szabadon jártak kedvük szerint mindenfelé, gyakran veszélyes kitörésig ingerelték őket a meggondolatlan egyének szavai, akik az intézmény megtekintésére jöttek ide. Ezért kényszerültem bevezetni a merev elkülönítés rendszerét; s most senki sem nyer bebocsátást helyiségeinkbe, akinek tapintatára nem számíthatok.

- Míg a régebbi szisztémájuk volt érvényben! - mondtam, ismételve szavait. - Eszerint jól értem, ha azt veszem ki beszédéből, hogy a "kedélycsillapító kezelést", amiről annyit hallottam, már nem alkalmazzák?

- Már néhány hete elhatároztuk - felelte -, hogy erről végképpen lemondunk.

- Igazán? Ön bámulatba ejt!

- Elkerülhetetlenül szükségesnek találtuk - válaszolt sóhajtva - visszatérni a régi gyakorlathoz. A kedélycsillapító rendszer veszélye mindig szörnyű volt; s előnyeit nagyon is túlbecsülték. Azt hiszem, uram, ha valahol: ebben a házban igazán méltányos módon kíséreltük meg alkalmazását. Mindent elkövettünk, amit az ésszerű emberszeretet sugallhatott. Sajnálom, hogy nem látogathatott meg bennünket valamivel előbb: akkor a maga szemével ítélhetett volna. De fölteszem, hogy járatos a csillapító módszerben, a részletekben is.

- Nem egészen. Tudásomat csupán hallomásból, harmad- és negyedkézből nyertem.

- Hát általánosságban úgy határozhatom meg a rendszert, mint amelynél a pácienseknek általában "utánaengedtünk", kíméltük őket. Semmiféle szeszélynek nem mondtunk ellent, ami az őrült agyában megfogan. Ellenkezőleg, nemcsak eltűrtük, hanem még bátorítottuk is azokat; s legtartósabb gyógysikereink egynéhányát ekként értük el. Nincs érv, amely az őrült gyenge értelmére oly meggyőzően hatna, mint a reductio ad absurdum[84]. Voltak például betegeink, akik csirkének képzelték magukat. A kúra abban állt: hangsúlyozni a dolgot, mint tényt; ostobaságot vetni a páciens szemére, ha nem eléggé látja ténynek, s így egy hétre megtagadni tőle minden más étrendet, mint ami természetszerűleg illik egy csirkéhez. Ily módon egy kis árpa és kavicsos homok csodát tett.

- De hát ez volt minden: úgyszólván belemenni a rögeszmébe?

- Dehogyis. Sokat bíztunk az egyszerű szórakozásokra, mint a zene, tánc, általában a testgyakorlatok, kártya, bizonyos fajta könyvek, és így tovább. Úgy tettünk, mintha mindenkit valami rendes testi betegség ellen kezelnénk: az "elmezavar" kifejezést sohasem alkalmaztuk. Nagy cél lebegett előttünk: minden egyes elmebeteg maga őrködjék a többiek tettei fölött. Ha bízunk az őrültek értelmességében és ítélőképességében, ezzel megnyerjük őket magunknak testestül, lelkestül. Ily módon az ápolók és őrök egész költséges személyzetét nélkülözhettük.

- És semmiféle kényszereszköz nem volt?

- Egyáltalán semmi.

- És sohasem zárták el a pácienseiket?

- Nagyon ritkán. Megtörtént, hogy némelyik beteg állapota krízishez vezetett, vagy hirtelen dühöngésre fordult: ilyenkor magánzárkába helyeztük, hogy rohama meg ne fertőzze a többieket, s ott tartottuk mindaddig, míg haza nem ereszthettük hozzátartozóihoz, mert dühöngő őrülttel nekünk semmi közünk. Az ilyent rendesen nyilvános kórházba szállítják.

- És most mindezt megváltoztatták, s hitük szerint: jobbra?

- Határozottan. A rendszernek megvoltak a hátrányai, sőt a veszélyei. Most, szerencsére, megdőlt a dolog, egész Franciaország minden Maison de Santé-jában.

- Nagyon meglep, amit mond - válaszoltam -, mert szinte meg voltam győződve, hogy ebben a pillanatban nem is létezik más kezelése a rögeszmés betegeknek egész Franciaországban.

- Ön még nagyon fiatal, barátom - felelt házigazdám -, de el fog jönni az idő, amikor megtanul a saját szemével ítélni arról, ami a világban történik, és nem hallgat mások fecsegésére. Amit hallunk, abból semmit se kell hinni, s amit látunk, abból is csak a felét. Már ami a mi Maison de Santé-inkat illeti, világos, hogy valami ostoba ember félrevezette önt. De majd ebéd után, ha kipihente a lovaglás fáradalmait, örülni fogok, ha körülvihetem önt az épületben, s bemutathatok önnek egy olyan szisztémát, amely véleményem s mindenki véleménye szerint, aki működésben látta, hasonlíthatatlanul a legeredményesebb minden eddigi közt.

- S ez az ön rendszere? - kérdeztem. - Az ön saját találmánya?

- Büszkén vallom, hogy az - felelte -, legalább bizonyos mértékben.

Egy-két óra hosszat társalogtam ekként Monsieur Maillard-ral, míg megmutatta az intézet kertjét és üvegházait.

- A betegeimet most még nem akarom bemutatni - mondta. - Érző lélekre többé-kevésbé mindig hat az ilyen látvány; s nem szeretném elrontani az étvágyát. Előbb meg fogunk ebédelni. Kap borjúszeletet à la Ménehoult kelvirággal velouté mártásban, aztán egy pohár Clos-Vougeôt-t, attól majd megerősödnek az idegei.

Hatkor jelentették, hogy tálalva van, s gazdám fölkísért egy hatalmas ebédlőbe, ahol rendkívül nagyszámú társaság gyűlt egybe, összesen vagy huszonöt-harminc személy. Szemmel láthatólag úri társaság volt, s bizonnyal kitűnő modorú emberek, noha öltözetük, úgy éreztem, túlságosan gazdag; volt benne valami a fürdőhelyek tüntető parádéjából. Megfigyeltem, hogy legalább kétharmada a vendégeknek hölgy volt, s egyik-másikuknak toilette-jét egyáltalán nem jellemezte az, amit egy párizsi ma jó ízlésnek nevezne. Néhány nő például, akiknek kora nem lehetett kevesebb hetvennél, ékszerek tömegével volt borítva, gyűrűkkel, karperecekkel és fülbevalókkal, s keblüket és karjukat szégyenszemre meztelen kitárták. Azt is észrevettem, hogy az öltözetek közül nagyon kevésnek volt jó szabása vagy legalább nagyon kevés illett arra, aki viselte. Körülnézve, megpillantottam az érdekes leányt, akinek Monsieur Maillard a kis irodában bemutatott, de nagy meglepetéssel láttam, hogy abroncsos szoknyát vett föl, magas sarkú cipővel, s egy szennyes brüsszeli csipkefőkötőt, mely annyira nagy volt neki, hogy arca nevetségesen parányinak látszott benne. Mikor először láttam, nagyon illendően volt öltözve, mély gyászba. Egyszóval, az egész társaság toilette-jén volt valami árnyalata a furcsaságnak, úgyhogy első pillanatban eredeti gondolatomhoz tértem vissza, mely a "kedélycsillapító módszer" körül forgott, s úgy képzeltem, Monsieur Maillard tudatosan akart megcsalni ebéd utánig, mert félt, hogy kellemetlen érzéseim lehetnének étkezés alatt, ha tudom, hogy őrültekkel ülök egy asztalnál; de eszembe jutott, amit Párizsban hallottam, hogy a délvidéki franciák különösen excentrikus emberek, nagyszámú elavult szokással; s miután a társaság több tagjával beszédbe is elegyedtem, gyanakvásom rögtön és teljesen szétoszlott.

Az étterem maga, ámbár talán eléggé kényelmes és megfelelő méretű, semmi különös eleganciát nem mutatott. Például a padlón nem voltak szőnyegek, de hát Franciaországban gyakran mellőzik a szőnyeget. Az ablakokon sem láttam függönyt; a csukott ablaktáblákat keresztbe tett erős vasrudakkal biztosították, mint nálunk a boltajtókat. Megállapítottam, hogy a helyiség egymagában a château egy egész külön szárnyát képezte, így a paralellogram három oldalán ablakok voltak, míg az ajtó a negyediken nyílt. Összesen tíz ablaka volt a helyiségnek.

Az asztal pompásan volt megterítve. Görnyedt a tálak s még inkább a csemegék súlya alatt. Ez a gazdagság valósággal barbár hatást tett. Az étkekből kitelt volna az Anakim[85] lakomája. Soha, mióta a világon vagyok, nem láttam az "élet javainak" ilyen pazar, ilyen bőséges élvezését. De a rendezés nem sok ízlést árult el; és nyugodt világításhoz szokott szememet kellemetlenül sértette a rengeteg viaszgyertya nagyon is éles csillogása, melyek ezüst kandelábereken álltak az asztalon, s mindenfelé az egész teremben, ahol helyet lehetett találni számukra. Sürgő inasok szolgáltak föl; s a helyiség másik végén, egy széles dobogón hét-nyolc muzsikus ült, hegedűk, sípok, trombiták és egy dob. Ezek a fickók ebéd közben időnként rémesen bosszantottak, ezerféle változatos hangot produkálva, amit nyilván zenének szántak, és ami, úgy látszik, engem kivéve minden jelenlevőnek nagy mulatságára szolgált.

Egészben véve nem térhettem ki a gondolat elől, hogy nagyon is sok bizarr van mindenben, amit látok - de hát sokféle ember van a világon, különböző gondolkodásmódok, konvenciók és szokások. Különben én annyit utaztam, hogy meglehetősen magamévá tettem a nil admirari[86] elvét; tehát egész nyugodtan foglaltam helyet házigazdám jobb oldalán, s minthogy kitűnő étvágyam volt, iparkodtam megfelelni az elém tett pompás lakomának.

A társalgás eközben élénk volt és általános. A hölgyek sokat beszéltek, mint rendesen. Hamar meggyőződtem, hogy majdnem csupa művelt ember között ülök; s házigazdám egymagában egész tárháza volt a jóízű anekdotáknak. Úgy láttam, nagyon szívesen beszél állásáról, mint a Maison de Santé igazgatója; s általában - ami némileg meglepett - az őrültség és szimptómái kedves témája volt minden jelenlevőnek. Számos mulattató történetet mondtak el a páciensek bolond szeszélyeiről.

- Volt itt egy pasasunk - szólt mellettem jobbról egy kis kövér úriember -, aki teáskannának képzelte magát; s mellesleg nem feltűnő-e, hogy pont ez a különös ötlet mily sok őrült agyában fogan meg? Alig van bolondház Franciaországban, amelyik nem tud fölmutatni egy ilyen emberi teáskannát. A mi teáskannánk kínaezüstből volt, és nagyon gondosan pucolta magát minden reggel szarvasbőrrel és krétával.

- Aztán volt itt nemrég egy olyan is - vágott közbe átellenből egy magas, vékony úr -, aki azt vette a fejébe, hogy ő - szamár; ez ugyan, lehet mondani, allegorikus értelemben teljesen igaz is volt. A szamár igen nyűgös páciensnek bizonyult; sok bajunk volt vele, hogy kordában tartsuk. Sokáig mást se akart enni, mint bogáncsot; de ebből a szeszélyből csakhamar kigyógyítottuk oly módon, hogy nem is adtunk neki egyebet. Aztán örökké kirúgott a sarkával, így, így...

- Monsieur de Kock, hálás lennék, ha mérsékelné magát! - szakította félbe egy öreg hölgy, aki a szóló mellett ült. - Kérem, tartsa maga alatt a lábát! Egész tönkretette a brokátruhámat! Muszáj ilyen szemléltető módon illusztrálni a szavait? Barátunk bizonnyal megérti önt enélkül is. Mondhatom, ön majdnem oly tökéletes szamár, amilyennek az a szegény szerencsétlen képzelte magát. A produkciója túlságosan is természethű.

- Mille pardons! Ma'm'selle![87] - felelte Monsieur de Kock -, ó, ezer bocsánat! Nem volt szándékomban sérteni. Ma'm'selle Laplace, Monsieur de Kock bátorkodik megtisztelni magát azzal, hogy koccint önnel.

Itt Monsieur de Kock mélyen meghajolt, ceremóniásan csókot hintett, és koccintott Ma'm'selle Laplace-szal.

- Engedje meg, mon ami[88] - szólított meg most Monsieur Maillard -, engedje meg, hogy egy darabkát adjak önnek ebből a borjúszeletből à la Ménehoult; különösen finomnak fogja találni.

Épp ebben a pillanatban sikerült három tagbaszakadt fölszolgálónak épségben az asztalra helyezni egy óriási tálat, amelynek tartalmáról azt lehetett volna gyanítani, hogy ez az a bizonyos monstrum horrendum, informe, ingens, cui lumen ademptum[89]. De szorosabb vizsgálat meggyőzött, hogy csak kis borjú volt, egészen megsütve, és térdére ültetve, almával a szájában, ahogy Angliában a nyulat szokták föltálalni.

- Nem, nem, köszönöm - tiltakoztam. - Igazat szólva, nem vagyok túlságos kedvelője az ilyen borjúszeletnek à la - hogy is hívják? -, mert úgy találom, hogy nekem nemigen felel meg. De talán tányért váltok, és megpróbálok egy kis nyúlpecsenyét...

Az asztalon több mellékfogás volt, s a tálakban olyasvalamit láttam, ami a közönséges francia nyúlhoz hasonlított: finom falat, mindenkinek ajánlhatom.

- Pierre! - kiáltott a házigazda. - Cserélj tányért a nagyságos úrnak, és adj neki egy gerincdarabot ebből az au chat[90] nyúlból.

- Ebből a miből? - kérdeztem.

- Ebből az au chat nyúlból.

- Köszönöm, meggondoltam, nem kérek. Majd veszek inkább egy kis sonkát.

Az ilyen délvidéki vendégségeken, gondoltam magamban, az ember sose tudhatja, mit eszik. Nekem ugyan nem kell az ő macska módra elkészített nyuluk; de bizony, ha már erről van szó, nyúl módra elkészített macskájuk se!

- Azonkívül - kezdte egy hullaképű ember az asztal vége felé, ismét fölvéve a beszélgetés fonalát, ahol megszakadt -, azonkívül, más furcsa alakok közt, volt egyszer egy páciensünk, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő cordóvai sajtból van, és késsel a kezében járt körül, biztatva barátait, kóstoljanak meg egy szeletkét a lábszára vastagából.

- No, az igazán nagy bolond volt - szólt közbe valaki -, de mi ez avval a másikkal összehasonlítva, akit az idegen úriember kivételével valamennyien jól ismerünk? Arra gondolok, aki pezsgősüvegnek képzelte magát, és folyton durrogott és füttyentett, így ni!

Itt a szóló, érzésem szerint meglehetős neveletlenül, jobb hüvelykjét a szájába dugta, s a dugó durranásához hasonló hang kíséretében rántotta vissza; aztán, nyelvét egy ügyes mozdulattal fogához értetve, éles füttyentést és szisszentést hozott létre, mely percekig tartott, a pezsgő zajos habzását utánozva. Ez a viselkedés - nyilván láttam - nem nagyon tetszett Monsieur Maillard-nak; de nem szólt semmit, s a társalgás fonalát egy óriási parókájú, nagyon sovány kis ember ragadta meg.

- És volt itt egy ostoba alak - mondta -, aki békának hitte magát; mellesleg jóformán hasonlított is valami békához. Látnia kellett volna uraságodnak - itt egyenesen énhozzám fordult -: bizonnyal nagyszerűen mulatott volna rajta, hogy milyen pompásan játssza szerepét. Uram! ha ez az ember nem volt béka, csak annyit mondhatok: nagy kár, hogy nem volt az! A brekegése - körülbelül így: bre-ke-ke! Kutty-ku-rutty! kvák - h-mollban! - a legszívrehatóbb melódia volt a világon; és mikor a könyökét az asztalra tette, így! - miután megivott egy-két pohárka bort - és a száját kétfelé húzta, így! és a szemeit égnek vetette, így! és pislogni kezdett megdöbbentő gyorsasággal, így! akkor, uram, határozottan állítom, és minden szavamért vállalom a felelősséget: ön hasra esett volna bámulatában ennek az embernek a zsenialitása előtt.

- Nem kételkedem benne - válaszoltam.

- Aztán még - vetette közbe másvalaki -, itt volt Petit Gaillard, aki egy csipet tubáknak hitte magát, és őszintén búsult rajta, hogy nem tudja magát a saját hüvelyk- és mutatóujja közé csípni.

- Aztán itt volt Jules Desoulières, aki valóban nagyon különös elme volt, és abba az ideába őrült bele, hogy ő egy óriási tök. Valósággal üldözte a szakácsnőt, hogy vagdalja bele őt a pástétomba - amit a szakácsnő méltatlankodva hárított el magától. Én a magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen tökpástétom à la Desoulières nem lenne valóban pompás falat.

- Ön bámulatba ejt! - feleltem, és kérdőleg néztem Monsieur Maillard-ra.

- Ha! ha! ha! - szólt Monsieur Maillard - he! he! he!... hi! hi! hi!... ho! ho! ho!... hu! hu! hu! csakugyan nagyszerű! Ne ejtse önt bámulatba semmi, mon ami; ez a barátunk itt igen vicces ember, egy drôle[91]... nem szabad szó szerint venni, amit mond.

- És aztán itt volt - mondta a társaság egy másik tagja - Bouffon Le Grand: ez is rendkívüli jelenség a maga nemében. Őt a szerelem zavarta meg, és azt képzelte, hogy két feje van. Az egyikről azt állította, hogy az a Cicero feje; a másikat compositumnak képzelte, mely fejtetőtől szájig Démoszthenész, szájtól állig Lord Brougham[92] fejéből volt összetéve. Lehetséges, hogy nem volt igaza; de meggyőzte volna önt, hogy igaza van: mert nagyon ékesen szóló egy ember volt. Valóságos orátori szenvedély élt benne, s nem állhatta meg, hogy folyton ne csillogtassa tehetségét. Például felugrott az ebédlőasztalra, így és akkor... és akkor...

Itt a szólónak valami barátja, aki mellette ült, a vállára tette a kezét, s néhány szót súgott a fülébe; mire az hirtelen abbahagyta a beszédet, és visszahanyatlott székére.

- Aztán - kezdte most a susogó jó barát - itt volt Boullard, a pergetőkocka. Pergetőkockának nevezem, mert csakugyan az a furcsa, bár nem teljesen ésszerűtlen rögeszméje volt, hogy pergetőkockává változott át. Megszakadt volna a kacagástól, ha látta volna őt peregni. Órákig tudott ferdén állva, fél sarkán forogni, nézze... ilyenformán...

Itt barátja, akit az imént fülébe súgva félbeszakított, hasonló manővert hajtott végre a maga részéről ővele szemben.

- Hát ez az ön Monsieur Boullard-ja bolond volt, tökéletes bolond - kiáltott egy öreg hölgy, ahogy csak a hangja bírta -, és még a bolondok közt is ostoba; mert engedje meg kérem, hogy megkérdezzem, ki látott valaha eleven pergetőkockát? A dolog abszurdum. Madame Joyeuse-nek több esze volt, mint önök is tudják. A rögeszme nála sem hiányzott, de abban az ösztön a józan ésszel párosult, és kellemes hatást tett mindenkire, akinek szerencséje volt őt megismerni. Ő hosszas megfontolás után rájött, hogy valami különös véletlennél fogva kiskakas lett belőle; de mint ilyen, egészen illendően viselkedett. Pompás hatással tudta csapkodni a szárnyait... így... így... így... és ami a kukorékolását illeti, az valósággal élvezetes volt! Ki-ke-rí-kíí!... ku-ko-ri-kúú!... ku-ko-ri-kuu-kuu-ku-ku-kúúúúú-ú-ú-ú!

- Madame Joyeuse, hálás lennék önnek, ha mérsékelné magát! - szólt közbe akkor házigazdánk nagyon haragosan. - Vagy tud úgy viselkedni, ahogy úrinőhöz illik, vagy elhagyhatja az asztalt azonnal, tessék választani.

A hölgy - akit nagy meglepetéssel hallottam Madame Joyeuse-nek nevezni, az után a leírás után, amelyet maga adott az imént Madame Joyeuse-ről - egész a szemöldökéig elpirult, és látszólag rendkívül elkedvetlenedett a szemrehányás miatt. Fejét lecsüggesztette, s egy szót sem válaszolt. De egy másik és fiatalabb nő újrakezdte a témát. Ez az a szép lány volt, akit az irodában láttam.

- Ó, Madame Joyeuse őrült volt! - kiáltotta. - De Eugénie Salsafette okoskodásában mindent összevéve csakugyan sok józan vonást lehetett találni. Szép és szinte aggodalmasan szerény fiatal leány volt, aki illetlennek találta a ruházkodás közönséges módját, és mindig úgy akart öltözködni, hogy ne belül, hanem kívül legyen a ruháin. Ez tulajdonképpen nagyon könnyedén megvalósítható. Csak így kell csinálni, aztán így... így... és így... és aztán így... így... így... és aztán akkor...

- Mon Dieu! Ma'm'selle Salsafette! - kiáltotta egyszerre vagy egy tucat hang. - Mit akar csinálni? - hagyja abba! elég már! anélkül is látjuk, mit akar mutatni! fogják le! fogják le! - és már többen föl is ugrottak székükről, hogy visszatartsák Ma'm'selle Salsafette-et, mielőtt végleg versenyre kél a Medici Vénusszal, mikor ezt a célt nagyon hatásosan megvalósította egy csomó hangos visítás vagy sikoltás, mely a château főépületének valamely része felől hangzott.

Ezek a visítások az én idegeimre is meglehetősen hatottak: de a társaság többi részét valósággal megsajnáltam. Sose láttam még értelmes emberek csoportját ilyen eszeveszett rémületben. Mindannyian oly sápadtak lettek, mint a hullák, és összehúzódva székükön, remegve és a félelemtől vacogva ültek, s füleltek: nem ismétlődik-e a hang? Ismétlődött - hangosabban és nyilván közelebb, aztán harmadszor, nagyon hangosan, és aztán negyedszer, nyilvánvalóan megfogyatkozott erővel. Amint a zaj így elhalni látszott, a társaság jókedve újra visszatért, s megint csupa élet és anekdota volt, mint előbb. Most bátorságot vettem magamnak kérdést tenni a zavar okáról.

- Az egész bagatelle - szólt Monsieur Maillard. - Mi hozzászoktunk az ilyen dolgokhoz, és igazán keveset törődünk velük. Az elmebajosok olykor-olykor üvöltőkoncertet rendeznek, egymásnak feleselve, mint a kutyafalkák szokták néha éjjel. Megtörténik azonban időnként, hogy ezt a versenyvisítást erőszakos szökési kísérlet követi; amikor persze némi veszélytől is lehet tartani.

- És hányan vannak jelenleg őrizet alatt?

- Ebben a pillanatban nincs több tíznél.

- S valószínűleg többnyire asszonyok.

- Ó, dehogy! Valamennyi férfi, mégpedig jól megtermett legények, mondhatom.

- Igazán? Mindig azt hallottam, hogy az elmebetegek többsége a gyöngébb nemből való.

- Általában így van, de nem mindig. Nemrégiben körülbelül huszonhét páciens volt itt; és ebből a számból nem kevesebb, mint tizennyolc asszony; de legújabban a dolgok, mint látja, nagyon megváltoztak.

- Igen... mint látja, nagyon megváltoztak - szólt itt közbe az az úriember, aki majd eltörte a Ma'm'selle Laplace lábszárcsontját.

- Igen, mint látja, nagyon megváltoztak! - visszhangzott rá kórusban az egész társaság.

- Fogják be a szájukat mindannyian! - kiáltott házigazdám feldühödve. Mire az egész kompánia majd egy percig halotti csöndben maradt. Sőt az egyik hölgy betű szerint engedelmeskedett Monsieur Maillard-nak, nagyon rezignáltan befogva a száját, jó erősen, mind a két kezével, s úgy tartotta egészen a mulatság végéig.

- És ez az úriasszony - szóltam én Monsieur Maillard-hoz, feléje hajolva, és susogó hangon interpellálva -, ez a derék hölgy, aki az előbb beszélt és produkálta nekünk a kukorékolást, teljesen ártalmatlan, ugyebár - csöndes és ártalmatlan?

- Ártalmatlan! - kiáltott Maillard őszinte meglepetéssel - Hogy érti? Mire gondol?

- Csak egy kicsit... zavart - feleltem, fejemre mutatva. - Természetesen... tudom és bizonyosra veszem, hogy nem különösebben, nem veszedelmesen... zavart, ugyebár?

- Mon Dieu! mit is képzel! Ez a hölgy, meghitt, régi barátnőm, Madame Joyeuse, éppoly tökéletesen épelméjű, mint akár én magam. Bizonnyal neki is megvannak a maga kis különösségei; de hát ön tudja, hogy minden öregasszony, pláne ilyen rendkívüli öregasszony, többé-kevésbé excentrikus...

- Ez igaz - mondtam -, ez tagadhatatlan... no és a többi urak és hölgyek?

- Mind barátaim és alkalmazottaim! - vágott közbe Monsieur Maillard, a gőg kifejezésével emelkedve fel helyéről. - Igen kedves barátaim és munkatársaim.

- Hogyan? Valamennyi? - kérdeztem. - A hölgyek is, és mind?

- Természetesen - felelte -, nem tudnánk meglenni hölgyek nélkül; elmebetegek számára ők a legjobb ápolók a világon; tudja, saját külön módszerük van; a szemük fénye csodálatosan jó hatású; tudja, hasonlít ez a kígyóbűvöléshez.

- Persze - mondtam -, persze. Csak... egy kicsit furcsán viselkednek, nem gondolja? egy kicsit nagyon különösek - nem gondolja?

- Furcsán? Különösek? Csakugyan úgy találja? Bizonnyal, mi itt délvidéken nem vagyunk valami kényes ízlésűek; jócskán úgy teszünk, ahogy kedvünk tartja, tudja, élvezzük az életet, és minden...

- Persze - mondtam -, persze.

- És aztán meglehet, hogy ez a Clos-Vougeôt is egy kicsit nagyon is vérpezsdítő, egy kicsit erős - ön érti, ugyebár?

- Persze - mondtam -, persze. Mellesleg, uram: jól értettem önt abban, hogy az a szisztéma, amelyet önök a híres kedélycsillapító szisztéma helyett bevezettek, a rideg szigorúság szisztémája?

- Egyáltalán nem. Az elzárás természetesen szigorú; de a kezelés - értem az orvosi kezelést - inkább kellemes a pácienseknek, mint az ellenkezője.

- És az új rendszer az ön saját találmánya?

- Nem egészen. Némely részét vissza lehet vezetni Kátrány doktorra, akiről ön bizonnyal hallott már; azonkívül vannak bizonyos módosítások módszeremben, melyekről örömmel elismerem, hogy jog szerint a világhírű Toll nevéhez fűződnek, amely nevet, ha nem tévedek, önnek is szerencséje van alaposan ismerhetni.

- Szégyenkezve kell bevallanom - feleltem -, hogy eddig egyik úrnak a nevét sem hallottam soha.

- Nagy Isten! - kiáltott föl házigazdám, hirtelen hátrahúzva székét, és fölemelve kezét. - Bizonnyal nem jól hallottam önt! Csak nem azt akarja mondani, ugyebár? hogy soha nevét sem hallotta sem a tudós Kátrány doktornak, sem a híres Toll professzornak?

- Kényszerülök beismerni tudatlanságomat - válaszoltam -, de mindenekelőtt való az igazság. Mégis úgy érzem, porig vagyok alázva azáltal, hogy nem ismerem ezeknek a kétségkívül rendkívüli férfiaknak műveit. Azonnal föl fogom kutatni írásaikat, és különös gonddal tanulmányozom át. Monsieur Maillard, ön igazán - nem rejthetem el ezt ön elől -, ön igazán megszégyenített!

Valóban restelkedtem.

- Szót se többet róla, kedves fiatal barátom - mondta ő nyájasan, kezemet megszorítva. - Igyon meg velem egy pohár sauterne-it!

Ittunk. A társaság, nem várva biztatást, követte példánkat. Csevegtek, tréfáltak, nevettek, ezer bohóságot vittek végbe; a hegedűk visítottak, a dob zörgött és kopogott, a trombiták bőgtek, mint a Phalarisz[93] bronzbikái, s az egész jelenet mind vadabbá és vadabbá válva, amint a bor hatása felülkerekedett, végre már olyan volt, mint egy valóságos pandémonium - pokolzsinat in petto[94]. Közben Monsieur Maillard és én, kettőnk között Sauterne és Vougeôt néhány palackjával, folytattuk beszélgetésünket, ahogy csak a torkunkon kifért. Közönséges hangon kiejtett szónak nem lett volna itt több eshetősége, hogy meghallják, mint egy hal hangjának a Niagara-vízesés fenekén.

- Ön, uram, ebéd előtt - mondtam a fülébe ordítva - említett valamit arról a veszélyről, amivel a régi kedélycsillapító rendszer járt. Ez a dolog hogy áll?

- Igaz - felelte -, hogy időnként bizony meglehetős nagy veszéllyel jár. Az őrültek szeszélyeit nem lehet kiszámítani; s véleményem szerint, valamint dr. Kátrány és Toll professzor nézetei szerint is, sohasem bátorságos dolog nekik megengedni, hogy kíséret nélkül, szabadon járjanak. Az őrültet lehet egy időre, ahogy mondani szokták, "lecsillapítani"; de mindig megvan benne a hajlam, hogy előbb-utóbb egyszer csak kitörjön rajta a dühöngés. A ravaszsága is közmondásos, és csakugyan rendkívüli. Ha valami tervet forral, szándékát bámulatos higgadtsággal képes eltitkolni; és az ügyesség, amellyel az épelméjűséget szimulálja, a legkülönösebb problémák egyikét nyújtja a lélekbúvár számára az emberi elme tanulmányában. Valóban, mikor egy őrült teljesen épelméjűnek mutatkozik, legfőbb ideje ráhúzni a kényszerzubbonyt.

- Ön valami veszélyt említett, kedves uram, amit maga átélt, mióta ezt az épületet igazgatja; volt valami veszélyes és közvetlen oka a véleményre, hogy a tébolyultakkal szemben kockázatos a liberalizmus?

- Itt? amit én magam átéltem? hát mondhatom önnek, igenis volt. Például: nem nagyon sok idővel ezelőtt különös körülmény adódott épp ebben a házban. Tudja, akkor még "kedélycsillapító rendszer" volt érvényben, és a páciensek szabadon jártak. Meglepő csöndesen viselkedtek, és minden épeszű ember már a tényből is - hogy olyan meglepő csöndesen viselkednek - tudhatta, hogy valami pokoli tervet forralnak agyukban. És csakugyan, egy szép reggel az ápolók és őrök arra ébredtek, hogy ők vannak a cellákba csukva, kezük és lábuk jól összekötözve, és úgy őrzik őket, mintha ők volnának az őrültek, maguk az őrültek pedig elfoglalták a felügyelők és gondnokok helyét.

- Ne mondja! Soha életemben nem hallottam ily képtelen esetet!

- Tény. Az egészet egy hülye pasas okozta - egy őrült -, aki valahogy azt vette a fejébe, hogy minden eddig ismertnél jobb kormányzati rendszert talált föl - már ami az őrültekháza kormányzatát illeti. Gondolom, ki akarta próbálni a találmányát, s ezért rábeszélte a többi beteget, hogy szőjenek összeesküvést, és döntsék le trónjáról az uralkodó hatalmat.

- S csakugyan sikerült?

- Nem lehet tagadni. Őrzők és őrzöttek egy csapásra helyet cseréltek. Azaz hogy nem egészen szó szerint, mert hisz az őrültek azelőtt is szabadok voltak, az őröket azonban minden további nélkül a cellákba zárták, és sajnálattal kell megállapítanom, nem valami gavalléros módon bántak velük.

- De remélem, nemsokára bekövetkezett az ellenforradalom. A dolgoknak ilyen állapota nem sokáig tarthatta fenn magát. A szomszéd falvak lakossága, az intézetbe érkező látogatók bizonnyal megadták a vészjelet.

- Ebben már nincs igaza. A lázadás vezére sokkal ravaszabb volt. Egyáltalán nem bocsátott be látogatókat, kivéve egyetlenegyszer, egy nagyon jámbor képű fiatalembert, akitől nem volt oka megijedni. Ezt az egyet beeresztette, csak úgy változatosság kedvéért, hogy a bolondját járassa vele. Mikor eléggé elbolondította, megint kibocsátotta, és útjára küldte.

- És hát mennyi ideig uralkodtak így az őrültek?

- Ó, bizony nagyon sokáig, legalább egy hónapon keresztül; tovább is, de hogy mennyivel, azt nem tudom megmondani. Azt az egyet biztosra veheti, hogy az őrülteknek ez alatt az idő alatt jó dolguk volt. Viselt ruháikat levetették, és rászabadultak a családi gardróbra és az ékszerekre. A château pincéi pompásan el voltak látva borral, s ezek az emberi ördögök épp a legjobban tudják a módját, hogyan kell meginni. Mondhatom, jól éltek.

- És a kezelésre vonatkozólag mi volt az a speciális szisztéma, amit a lázadás vezetője kitalált és alkalmazott?

- No, ami azt illeti, mondtam már, az őrült nem okvetlen bolond; s az én őszinte véleményem az, hogy az ő kezelésmódja csakugyan sokkal különb volt a réginél. Mindenesetre pompás szisztéma volt... egyszerű, elegáns, semmiféle zavart nem okozó: tényleg csupa öröm... valóságos...

Itt házigazdám előadását újabb visításkoncert szakította félbe, éppen olyan, mint ami az imént oly rémületet okozott. Ezúttal azonban úgy tetszett, mintha gyorsan közeledő emberek szájából jönne a hang.

- Nagy Isten! - kiáltottam. - Nyilván kiszabadultak az őrültek!

- Nagyon félek, hogy úgy van - felelte Monsieur Maillard, most már rendkívül sápadtra válva. Alig végezte be a mondatot, mikor hangos ordítozást és szitkozódást hallottunk az ablak alatt; s közvetlen azután nyilvánvaló lett, hogy bizonyos személyek erőszakkal be akarnak törni a terembe. Az ajtón rést ütöttek valami kovácspörölyhöz hasonló szerszámmal, s a deszkákat bámulatos erővel rázták és csavarták.

Rettentő zavar jelenete következett. Monsieur Maillard, legnagyobb meglepetésemre, elbújt a tálalóasztal alá. Részéről több bátorságot vártam volna. A zenekar tagjai, akik az utolsó tizenöt perc alatt már sokkal részegebbek voltak, hogysem dolgukat végezhették volna, most mind egyszerre talpra ugrottak, és fölkapták hangszereiket, aztán fölmászva az asztalukra, rázendítettek a Yankee Doodle ütemeire, amit ha nem is tökéletes harmonikusan, de legalább emberfölötti energiával csattogtattak az egész komédia lefolyása alatt.

Közben a fő ebédlőasztalra, a palackok és poharak közé is felugrott egy ember: ugyanaz, akit már az előbb is csak nagy nehezen lehetett ettől visszatartani. Amint elhelyezkedett odafenn, szónoklatba fogott, mely bizonnyal nagyszerű lett volna, ha egy szót is lehetett volna hallani belőle. Ugyanabban a pillanatban az, aki olyan előszeretettel viseltetett a pergetőkocka iránt, elkezdett körbeforogni a szobában iszonyú erőkifejtéssel, és két karját a teste két oldalán derékszögben kinyújtva; úgyhogy igazán egész olyan volt, mint egy pergetőkocka, és mindenkit leütött, aki véletlen útjába került. Eközben hihetetlen pezsgődurrogást és füttyentő hangokat hallottam, s odanézve rájöttem, hogy attól a személytől származnak, aki e kitűnő ital palackjainak szerepét játszotta el ebéd közben. Aztán meg a békaember kezdett el kuruttyolni, mintha minden hangtól, amit kiadott, lelkének üdvössége függött volna. És mind e lárma közepette a szamár szakadatlan üvöltése túlharsogott mindent. Ami öreg barátnőmet, Madame Joyeuse-t illeti, szinte megsirattam szegény asszonyt, oly rettenetesen lesújtottnak látszott. Tenni azonban nem tett mást, mint hogy beállt egy sarokba a kályha mellé, és végeérhetetlenül kiáltozta, ahogy csak kifért a torkán:

- Ku-ku-ri-kuuuu!

És most jött a dráma klimaxa, a katasztrófa. Minthogy üvöltésen és visításon és kukorikoláson kívül semmiféle ellenállást nem fejtettek ki a betörőkkel szemben, a tíz ablakot nagyon hamar, és majdnem egyidejűleg bezúzták. De sohasem felejtem el a bámulat és borzadály érzéseit, amikkel szemléltem a jelenetet, mikor ezeken az ablakokon át beugorva, pêle-mêle[95] s viaskodva, toporzékolva, körmölve, üvöltve, egy egész hadsereg termett közöttünk, akiket az első pillanatban csimpánzoknak, orangutánoknak és nagy fekete páviánoknak néztem, amilyenek a Jóreménység-foka körül vannak.

Iszonyú ütést kaptam - aztán a dívány alá gurultam, és mozdulatlanul feküdtem. De miután vagy egy negyedóráig így hevertem - amely idő alatt teljes igyekezettel füleltem arra, ami a teremben történt -, nemsokára birtokomban volt a tragédia kielégítő megoldása, a dénouement[96]. Kitűnt, hogy Monsieur Maillard, mikor elbeszélte annak az őrültnek történetét, aki társait lázadásra biztatta fel, csak a saját hőstetteit ecsetelte. Ez az úriember két vagy három évvel ezelőtt valóban az intézet felügyelője volt; de maga is megőrült, és így páciens lett. Ezt a körülményt az én útitársam, aki bemutatott neki, még nem tudta. Az őröket, akik szám szerint tízen voltak, hirtelen lefegyverezték, először jól bekenték kátránnyal, aztán toll közé hengergették, s végre elzárták föld alatti cellákban. Egy hónapnál jóval tovább voltak így bebörtönözve, s ez idő alatt Monsieur Maillard kegyesen engedélyezett nekik nemcsak kátrányt és tollat - ami "módszeréhez" tartozott -, hanem némi kenyeret és bőséges vizet is. Az utóbbit naponta szivattyúkkal nyomták a cellákba. Végre egyikük, egy föld alatti csatornán át megmenekülve, valamennyit kiszabadította. A "kedélycsillapító szisztémát", fontos módosításokkal, ismét bevezették a château-ban; de igazat kell adnom Monsieur Maillard-nak abban, hogy az ő "saját kezelése" csakugyan a maga nemében páratlan volt. Mint ahogy ő maga helyesen megjegyezte: "egyszerű, elegáns, semmiféle zavart nem okozó".

Még csak azt kell hozzátennem, hogy ámbár Európa összes könyvtáraiban kerestem Kátrány doktor és Toll professzor műveit, a mai napig minden törekvésem, hogy egy példányt szerezzek belőlük, sikertelen maradt.

Babits Mihály fordítása

 

PÁR SZÓ EGY MÚMIÁVAL

Az előző esti szümposzion[97] kissé túl sok volt idegeimnek. Kétségbeejtő fejfájás gyötört, és alig tudtam nyitva tartani a szememet. Sehogyan sem akarózott elmennem hazulról, hogy házon kívül töltsem az estét, mint szándékoltam. Rájöttem, hogy nem tehetek okosabbat, mint ha eszem egy harapás vacsorát, és rögtön utána lefekszem.

Természetesen, könnyű vacsorát. A welsh rabbit[98] kedves ételem. De egyszerre egy fontnál többet fogyasztani nem ajánlatos. Mindazonáltal kettő ellen még nem lehet lényeges kifogás. S kettő és három közt igazán csak egyetlen egység a differencia. Talán négyig merészkedtem. A feleségem azt állítja, hogy öt volt; de ő összezavar két egészen különböző ügyet. Az ötöt, mint absztrakt számot, készséggel megengedem; de konkréten a barna Porter-sör palackjaira kell vonatkoztatni, az azonban ízelítőként szerepelt, s anélkül a welsh rabbit tudvalevőleg kerülendő.

Így befejezve frugális estebédem, s fejembe nyomva hálósipkámat, abban az őszinte reményben, hogy másnap délig le sem vetem, ledőltem párnámra, és lelkiismeretem hófehér lévén, azonnal mély álomba merültem.

De mikor teljesültek az emberi remények? Még harmadik horkolásomat sem muzsikálhattam végig, mikor dühös csengetés hallatszott az utcaajtó felől, s aztán türelmetlen dobogás a kopogtatóval, ami rögtön felébresztett. Egy perccel később, s miközben még egyre dörzsöltem pilláimat, feleségem odadobta elém öreg barátom, doktor Ponnonner írásbeli üzenetét. Az üzenet így szólt:

Drága jó barátom, keressen föl mindenképpen, mihelyt ezeket a sorokat megkapja. Jöjjön, és örüljön velem. Szívós ügyeskedéssel sikerült végre megnyernem a Városi Múzeum igazgatóságának engedélyét a múmia tudományos vizsgálatára. Ön tudja, milyen múmiáról van szó. Engedélyt kaptam, hogy a tetemet kigöngyöljem pólyáiból, s ha kívánatosnak mutatkozik, fölboncoljam. Csak néhány barátom lesz jelen - természetesen Ön is. A múmia már lakásomon van, s ma este tizenegykor fogunk hozzá kibontásához.

Tisztelő híve,
Ponnonner

Mire a "Ponnonner"-ig értem, bizonyos bámulattal éreztem, hogy oly tökéletesen ébren vagyok, amennyire csak lehet az ember. Vad izgalomban ugrottam ki ágyamból, mindent fölborítva utamban; magamra kaptam ruháimat, igazán mesébe illő gyorsasággal, s lélekszakadva siettem a doktorékhoz.

Ott izgatott társaságra leltem. Már türelmetlenül vártak; a múmia az ebédlőasztalon volt kiterítve; s amint beléptem, megkezdődött a vizsgálat.

A múmia egyike volt annak a kettőnek, amelyet néhány évvel ezelőtt Arthur Sabretash kapitány, Ponnonner unokaöccse hozott egy sírból, Eleithiasz mellől, mely ott fekszik a líbiai hegyek között Thébától messze, a Nílus-parton. E helyen a barlangsírok, bár kevésbé pompázatosak a thébai temetkezéseknél, mégis jóval érdekesebbek, mert több felvilágosítást nyújtanak az egyiptomiak magánéletéről. A sírkamra, ahonnan a mi példányunk kikerült, állítólag különösen gazdag volt ilyenfajta dokumentumokban - a falakat freskók és domborművek fedték, az elhunyt roppant gazdagságáról meg szobrok, vázák sokasága, élénk mozaikok tanúskodtak.

Ezt a kincset a múzeumban helyezték el, úgy, ahogy Sabretash kapitány megtalálta; vagyis a koporsóhoz hozzá se nyúltak. Nyolc évig hevert így, csak kívülről állítva közszemlére. Ilyenformán nekünk ép és teljes múmia állt rendelkezésünkre; s aki tudja, mily ritkán ér az antikvitás partjainkra kifosztatlan állapotban, az előtt világos, hogy joggal gratulálhattunk magunknak a szerencséhez.

Az asztalhoz közeledve, azon egy nagy, körülbelül hét láb hosszú s talán három láb széles és mintegy harmadfél láb mély tokot vagy dobozt láttam meg. Hosszúkás volt - de nem koporsó alakú. Anyagára nézve első feltevésünk úgy szólt, hogy szikomorfa, azaz platanus, de belevágva megállapítottuk, hogy keménypapír, más szóval papier mâché, papiruszrostokból. Külsejét sűrű, festett ábrák borították, melyek temetkezési jeleneteket és más gyászos témákat ábrázoltak - köztük itt-ott elszórtan, a legkülönbözőbb helyeken, egy-egy sorozat hieroglifa, kétségkívül a halott neve. Szerencsére a társaságban jelen volt Mr. Gliddon is; s ő nehézség nélkül megfejtette a betűket, melyek egyszerű fonetikus írást alkottak, és ezt a szót adták ki: "Tevedakoru".

Némi fennakadást okozott az a kérdés, hogyan bontsuk ki a tokot anélkül, hogy megsértenők; de végül is megoldva ezt a problémát, egy második dobozra bukkantunk, mely koporsó alakú s jelentékenyen kisebb térfogatú volt, mint a külső, de annak egyébként minden tekintetben pontos mása. A kettő közötti űr gyantával volt kitöltve, amely a belső doboz színeit bizonyos mértékben megfakította.

Mikor ez utóbbit föltártuk - ami egészen könnyen sikerült -, egy harmadikhoz értünk, mely szintén koporsó alakú volt, s a másodiktól csak anyagában különbözött, minthogy cédrusból készült, s még egyre árasztotta magából ennek a fának különös és erősen aromatikus illatát. Űr a második és harmadik koporsó közt nem volt - az egyik pontosan illeszkedett a másikba.

Eltávolítva a harmadik tokot, megtaláltuk és kiemeltük magát a testet. El voltunk készülve rá, hogy rendes szokás szerint vászonszalaggal vagy pólyával sűrűn körültekerve leljük; de ezek helyett valami hüvelyfélére bukkantunk, mely papiruszból készült, s gazdagon aranyozott és festett gipszréteg borította. A festmények oly tárgyakat ábrázoltak, melyek a lélek különböző, úgynevezett "kötelmeivel" függtek össze s több rendbeli istenség előtt való bemutatásával, és folyton előkerült bennük egy mindig azonos emberi alak, melyet nagyon valószínűen a bebalzsamozott személy portréjának szántak. Fejtől lábig nyúlt egy oszlopszerű, függélyes felirat, fonetikus hieroglifákban, újra megadva a halott nevét és címeit, úgyszintén egész rokonságának nevét és címeit.

Az ily módon hüvelybe zárt nyakat tarka, hengeres üveggyöngyökből készült gallér fedte, melyen a gyöngyök változatos elrendezése a szkarabeusz stb. istenségek képeit formálta a szárnyas glóbusszal. A derék köré hasonló gallér vagy öv simult.

Lehántva a papiruszréteget, a húst kitűnő állapotban találtuk, minden észlelhető szag nélkül. Színe vöröses volt. A bőr kemény, sima és fénylő. A fogak és a haj jó állapotban. A szemek mintha el lettek volna távolítva, hogy helyükbe üvegszemet tegyenek. Ezek azonban nagyon szépek és csodálatosan élethűek voltak, épp csak hogy a tekintetük túlságosan is határozott. Az ujjakat és körmöket gazdagon aranyozták.

Mr. Gliddon a felhám vörhenyes színéből azt a véleményt formálta, hogy a bebalzsamozás teljességgel per asphaltum[99] történt; de mikor a bőr felületén acéleszközzel könnyű kaparást ejtve, az így nyert porból valamennyit a tűzbe vetettünk, tisztán érezhetővé vált a kámfor és más illatos gyanták szaga.

Igen gondosan megvizsgáltuk a testet, hogy megtaláljuk az ismert metszéseket, melyeken át a beleket szokták eltávolítani: de legnagyobb meglepetésünkre, egyet sem tudtunk fölfedezni. Abban az időben még a társaság egyetlen tagja sem tudott arról, hogy egész, vagyis bontatlan múmiák nem tartoznak a ritkaságok közé. Az agyvelőt rendesen az orron keresztül vonták ki; a beleket egy oldalt ejtett vágáson át; aztán a testet megberetválták, megmosták és besózták; majd heteken át pihenni hagyták, míg végre a valóságos bebalzsamozás művelete megkezdődött.

Minthogy semmiféle vágás nyomát nem találtuk, doktor Ponnonner előkészítette eszközeit a boncolásra. Ekkor megjegyeztem, hogy már elmúlt két óra. Erre megegyeztünk abban, hogy a belső vizsgálatot másnap estére halasztjuk; és éppen szét akartunk oszlani, mikor valaki fölvetette az eszmét, hogy tennének egy-két kísérletet a Volta-oszloppal.

Az elektromosság alkalmazása egy legalábbis három-négyezer éves múmiánál, ha nem is nagyon okos, de mindenesetre eléggé eredeti gondolat volt, s valamennyien azonnal beleegyeztünk. Egy tizedrésznyire komolyan s kilenctizednyire tréfából fölszereltünk egy battériát a doktor dolgozószobájában, s az egyiptomit átszállítottuk oda.

Csak nagy nehézséggel sikerült levonni a fedőszöveteket a halántékizom egy darabjáról, mely az izomalkat többi részénél kevésbé látszott merevnek és megkövesültnek, de mint természetesen előre gondolhattuk, a vezetékkel kontaktusba hozva, legcsekélyebb jelét sem adta galvanikus fogékonyságnak. Ez az első kísérlet valóban annyira döntőnek látszott, hogy szívből nevetve képtelen ötletünkön, éppen jó éjszakát akartunk egymásnak kívánni, mikor szemem véletlenül ráesve a múmia szemére, hirtelen bámulatban ottragadt. Egyetlen rövid pillantásom ugyanis elég volt, hogy meggyőzzön: a szemgolyók, melyeket eredetileg mindannyian üvegnek néztünk, s melyeket valamiféle vad merevség tett jellegzetessé, most háromnegyedrészben fedve vannak, s a szemhéjak annyira lecsukódtak, hogy csupán a tunica albuginea[100] egy kis darabkája maradt látható.

Kurjantásom fölhívta a figyelmet erre a tényre, amely mindenki előtt azonnal nyilvánvalóvá lett.

Nem mondhatom, hogy a különös tünemény megrémített volna: mert az én esetemben nem a "rémület" a helyes kifejezés. De lehetséges, hogy az erős, barna sör hatására kissé ideges voltam. Ami a társaság többi tagját illeti, ők meg sem kísérelték elrejteni a végletes ijedtséget, mely hatalmába kerítette őket. Doktor Ponnonnert valósággal sajnálni kellett. Mr. Gliddon valami különös úton-módon láthatatlanná tette magát. Gondolom, Mr. Silk Buckinghamben sincs annyi merészség, hogy letagadná: négykézláb vonult az asztal alá.

Mégis, a bámulat első megrázkódtatása után mint valami magától értetődő dolgot határoztuk el a kísérlet haladéktalan folytatását. Műveleteink most a jobb láb nagyujjára irányultak. Metszést ejtettünk a külső os sesamoideum pollicis pedis[101] felületén, s így hozzáfértünk az abductor-izom[102] gyökeréhez. Újra működésbe hozva a battériát, az áramot ezúttal a kétosztatú idegbe kapcsoltuk - mikor a múmia, a csalódásig elevennek tetsző mozdulattal, először jobb térdét húzta föl annyira, hogy szinte érintkezésbe hozta az abdomen-nel[103], aztán pedig megfoghatatlan erővel egyenesítve ki lábszárát, olyan rúgást mért doktor Ponnonnerre, hogy hatása alatt ez az úriember, akár a katapultából kilőtt nyíl, leröpült az ablakon át az utca közepére.

Testületileg rohantunk le fölhozni az áldozat megcsonkított maradványait, de nagy örömünkre a lépcsőházban találkoztunk vele, amint sebbel-lobbal rohant már fölfelé, csordultig egy filozófus égő tüzével, és jobban, mint valaha eltelve azzal az érzéssel, hogy minden erőnket és buzgóságunkat latba kell vetnünk kísérletünk folytatására.

Így hát tulajdon kezdeményezésére mély bevágást ejtett a kísérleti alany orra hegyén, azt a maga kezével keményen leszorította, és szoros kontaktusba hozta a vezetékkel.

A hatás erkölcsileg és fizikailag szó szerint és átvitt értelemben, egyaránt villanyozó volt. Először is, a hulla fölnyitotta szemét, és perceken át szaporán pislogott, mint Mr. Barnes a pantomimban; másodszor tüsszentett; harmadszor fölült; negyedszer öklét rázta doktor Ponnonner felé; ötödször, Gliddon és Buckingham urakhoz fordulva, megszólította őket, ékes egyiptomi nyelven, ilyenképpen:

- Ki kell jelentenem, uraim, hogy eljárásuk éppannyira meglep, mint amennyire elszomorít. Doktor Ponnonnertől nem várhattam különb viselkedést. Ő, szegény, elhízott szamár, különbre nem képes. Sajnálom, és megbocsátok neki. De ön, Mr. Gliddon, és ön, Silk, önök annyit utaztak és laktak Egyiptomban, hogy szinte bennszülöttnek hihetné önöket az ember; önök, mondom, annyit éltek köztünk, hogy, azt hiszem, éppoly jól beszélnek egyiptomi nyelven, mint írnak az anyanyelvükön, önöket okkal mindig úgy tekintettem, mint a múmiák hű barátját; önöktől igazán úribb magatartást vártam volna. Mit tartsak arról, hogy önök nyugodtan állnak itt és nézik, milyen csúnyán bánnak velem? Mire véljem, ha önök eltűrik, hogy akármilyen jöttment megfosszon koporsóimtól és ruháimtól ebben az átkozottul hideg országban? És hogy rátérjek a fő pontra, milyen világításban lássam azt a tényt, hogy önök még segítséget nyújtanak és asszisztálnak ennek a nyomorult kis gazembernek, doktor Ponnonnernek, mikor az orromnál fogva ráncigál?

Az olvasó kétségkívül bizonyosra veszi, hogy amint ezt a beszédet az előzmények után meghallottuk, vagy rohantunk mind az ajtónak, vagy hisztérikus rohamban törtünk ki, vagy tömeges ájulás fogott el. A három közül valamelyik mindenesetre várható volt. Sőt nagyon könnyen megeshetett volna, hogy mind a három viselkedésmód egyszerre előfordul. És becsületemre, nem tudom, hogyan és mi okból történhetett, hogy egyik sem fordult elő. De talán az igazi okot a kor szellemében kell keresni, amely teljesen az ellentétek törvényéhez igazodik, s amelyről már általában elismerik, hogy mindenben a paradox és lehetetlen megoldást keresi. Vagy talán mindent összevéve, csak a múmia rendkívül természetes és magától értetődő modora vetkőztette ki a szavakat kísértetiességükből. Akárhogy is, a tény kétségtelen: társaságunknak egyetlenegy tagja sem tanúsított különös remegést, egyik sem látszott úgy tekinteni a dolgot, mint olyasvalamit, ami különösebben rendkívüli.

Én a magam részéről teljesen rendjén valónak éreztem, s csak annyit tettem, hogy egy kicsit félrehúzódtam az egyiptomi keze ügyéből. Dr. Ponnonner zsebre dugta a kezét, keményen ránézett a múmiára, és arca szörnyen elvörösödött. Mr. Gliddon megsimogatta pofaszakállát, és fölhúzta inggallérját. Mr. Buckingham félrehajtotta fejét, és jobb hüvelykujját bedugta a szája bal szögletébe.

Az egyiptomi percekig szigorú arccal nézte, s végül gúnyos mosollyal így szólt:

- Miért nem felel, Mr. Buckingham? Hallotta, mit mondtam, vagy nem? Vegye ki a hüvelykujját a szájából.

Mr. Buckingham erre könnyedén megrezzent, kivette jobb hüvelykjét a szája bal szögletéből, és némi kárpótlásul bal hüvelykjét a fentebb említett nyílás jobb szögletébe dugta.

Miután Mr. Buckinghamtől nem tudott választ kapni, a síri alak ingerülten Mr. Gliddonhoz fordult, s parancsoló hangon megkérdezte, hogy általában mit jelentsen mindez?

Mr. Gliddon hosszasan felelt a fonetikus ábécé hangjai szerint; s ha az amerikai nyomdák egyáltalán el volnának látva hieroglif írásjegyekkel, nagy örömömre szolgálna eredetiben jegyezni ide igazán pompás beszédének teljes szövegét.

Mindjárt megragadhatom az alkalmat közbevetni, hogy az egész itt következő beszélgetés, amelyben a múmia is részt vett, kora-egyiptomi nyelven folyt le, Gliddon és Buckingham uraknak mint tolmácsoknak közvetítésével - legalább ami engem és a társaság más járatlanabb tagjait illeti. A fönt nevezett urak utánozhatatlan folyékonysággal és kellemmel beszélték a múmia anyanyelvét; de lehetetlen volt észre nem vennem, hogy - bizonyára azért, mert a társalgásban teljesen modern s a múmia előtt természetesen ismeretlen fogalmak is fölmerültek - a két utazó időnként érzékelhető formákat kényszerült alkalmazni, hogy valamelyes megértésre leljen. Mr. Gliddon például egy alkalommal nem tudta megértetni az egyiptomival ezt a szót: "politika", mindaddig, míg nem rajzolt a falra egy darabka szénnel egy kis rongyos könyökű, borosorrú úriembert, aki egy tuskón áll, bal lábát hátravonja, jobb karját összeszorított ököllel előrenyújtja, szemét az égre mereszti, és száját kilencven fokos szögben kitátja. Hasonlóképpen Mr. Buckingham csak úgy volt képes érthetővé tenni ezt az abszolút modern fogalmat: "paróka", hogy dr. Ponnonner indítványára, a szeme fehérjéig elsápadva, rászánta magát, hogy fejéről levegye - a tulajdon parókáját.

Az olvasó természetesnek fogja találni, hogy Mr. Gliddon beszéde főleg azon nagy előnyök és eredmények körül forgott, melyek a múmiák kigöngyöléséből és felboncolásából a tudományra háramlanak; ünnepélyesen bocsánatot kért egyúttal ez ügyben minden kellemetlenségért, amely ebből különösebben reá, a Tevedakoru nevű múmiára nézve személy szerint származhatik; és befejezte egy diszkrét célzással - mert alig lehet többnek tekinteni - arra vonatkozólag, hogy miután ez a kis kimagyarázkodás megtörtént, legjobb lesz folytatni a megkezdett vizsgálatot. E pontnál dr. Ponnonner megint elővette szerszámait.

Úgy látszik, hogy a szónok végső indítványára nézve Tevedakorunak bizonyos lelkiismereti aggályai voltak, melyeknek természetét nem tudtam világosan megérteni; de egyébként kijelentette, hogy bocsánatkérő magyarázatunkkal teljesen meg van elégedve, és, leszállva az asztal tetejéről, sorban kezet fogott a társaság minden tagjával.

Mikor ez a szertartás véget ért, azonnal hozzáláttunk, hogy orvosoljuk a folytonossági hiányt, melyet a bonckés médiumunkon ütött. Összevarrtuk a sebet a halántékon, bekötöztük a lábát, és egy négyzethüvelyknyi fekete flastromot alkalmaztunk az orr közepére.

Most észrevettük, hogy a Vezéren - mert ez volt, úgy látszik, Tevedakoru titulusa - könnyed borzongás fut át, nyilván a hidegtől. A doktor tüstént ruhatárához folyamodott, s nemsokára egy Jennins legjobb modorában készült fekete kabáttal, égszínkék csíkos, skót pantallóval, rózsaszín zefiringgel, lebernyeges brokátmellénnyel, zsák szabású, világos felsőkabáttal, kampós sétabottal, egy karima nélküli kalappal, lakkcsizmával, szalmaszín kecskebőr kesztyűvel, egy szemüveggel, egy pár hamis pofaszakállal, s egy selyem nyakravalóval tért vissza. Minthogy a Vezér és a doktor termete meglehetősen különbözött - az arány kettő az egyhez lévén -, némi nehézséget okozott ezeket az öltönydarabokat az egyiptomi testére alkalmazni; de mire kész lett, mondhatni, hogy föl volt öltözve. Ekkor Mr. Gliddon karját nyújtotta neki, és egy kényelmes székhez vezette a kályha mellé, míg a doktor csengetett, s szivart és bort hozatott.

A társalgás hamarosan megélénkült. Érthetőleg heves kíváncsiság irányult azon bizonyos mértékben tagadhatatlanul figyelemre méltó tény felé, hogy Tevedakoru mostanáig életben maradt.

- Azt gondoltam volna - jegyezte meg Mr. Buckingham -, hogy igazán beállt önre nézve az elhalálozás ideje.

- De hát - felelt a Vezér igen csodálkozva -, alig múltam hétszáz esztendős. Az apám ezer évig élt, és egyáltalán nem volt valami elgyengült aggastyán, mikor meghalt.

Itt gyors sorozata következett a kérdéseknek és számításoknak, s ezek révén kitűnt, hogy a múmia régiségére vonatkozó feltevések durva hibán alapulnak. Ugyanis éppen ötezer-ötven éve és néhány hónapja múlt, hogy Eleithiasz katakombáiba helyezték.

- Csakhogy az én megjegyzésem - kezdte megint Mr. Buckingham - nem az ön temetési életkorára vonatkozott. Sőt szívesen elismerem, hogy ön még fiatal ember. Szavaim arra a hihetetlenül hosszú időre céloztak, ameddig az ön tulajdon számítása szerint, in asphaltum elhelyezve pihent.

- In micsoda? - kérdezte a Vezér.

- In asphaltum - ragaszkodott kifejezéséhez Mr. Buckingham.

- Ah, igen; kezdem sejteni, mire gondol; kétségkívül azt is megfelelően lehetett volna alkalmazni, de az én időmben alig használtunk mást, mint higanybikloridot.

- De amit legkivált képtelenek vagyunk megérteni - szólt Ponnonner -, az a következő: hogyan van az, hogy ön, miután ötezer évvel ezelőtt meghalt, és eltemették Egyiptomban, ma itt ül elevenen és ilyen örvendetesen jó egészségben?

- Ha, mint ön mondja, csakugyan meghaltam volna - felelt a Vezér -, több mint valószínű, hogy ma is halott lennék; mert hisz látom, hogy önök még a galvanizmus csecsemőkorát élik, és nem tudják véghezvinni vele azt, ami nálunk rendes és megszokott dolog volt. De a tény az, hogy katalepsziás állapotba estem, és barátaim úgy gondolták, hogy vagy halott vagyok, vagy jobb volna, ha az lennék; azért siettek bebalzsamoztatni. Gondolom, önök ismerik a balzsamozás alapelvét?

- Az igazat megvallva, nem teljesen.

- Ah, értem; sajnálatos tudatlanság! Nos hát, most nem bocsátkozom részletekbe: de annyit meg kell mondanom, hogy a balzsamozás Egyiptomban, a szó helyes értelmében, mindazon életfunkciók meghatározatlan időre való megállítását jelentette, amelyeket a folyamatnak alávetettünk. "Életfunkciókat" mondok a szó legtágabb jelentése szerint; beleértve éppúgy a morális és vitális, mint a fizikai lét funkcióit. Ismétlem, hogy a balzsamozás alapelve nálunk abban állt, hogy megállítottuk és hosszú időre felfüggesztettük mindazon életfunkciókat, melyeket a folyamatnak alávetettünk. Röviden: amilyen állapotban volt az egyén a bebalzsamozás időpontjában, abban az állapotban maradt. Mármost, mivel én szerencsére a Scarabaeus véréből származom, elevenen balzsamoztak be: mint jelenleg önök is láthatják.

- A Scarabaeus véréből! - kiáltott föl dr. Ponnonner.

- Úgy van. A Scarabaeus egy nagyon előkelő és nagyon régi patríciuscsaládnak insignium-a, azaz címere volt. A Scarabaeus véréből származni nem jelent egyebet, mint azon családhoz tartozni, melynek a Scarabaeus az insigniuma. Képletes értelemben beszélek.

- De mi köze ennek ahhoz, hogy ön eleven?

- Nos, Egyiptomban az volt a szokás, hogy a holttestet bebalzsamozás előtt megfosztották beleitől és agyvelejétől; egyedül a Scarabaeusok nemzetsége volt mentes e szokás alól. Így, ha nem lettem volna Scarabaeus, most bizonnyal nem volna belem meg agyam; s ezek bármelyike híján bajos dolog élni.

- Értem - szólt Mr. Buckingham -, és feltételezem, hogy az úgynevezett egész vagy bontatlan múmiák, melyek fölbukkannak, valamennyien a Scarabaeusok nemzetségéből valók.

- Kétségtelenül.

- Én azt gondoltam - szólt Mr. Gliddon igen szelíden -, hogy a Scarabaeus egyike volt az egyiptomi isteneknek.

- Az egyiptomi micsodáknak? - kiáltott a múmia fölugorva.

- Isteneknek! - ismételte az utazó.

- Mr. Gliddon, igazán csodálkozom, hogy önt ily módon hallom beszélni - szólt a Vezér újból elfoglalva székét. - A föld színén egyetlen nemzet sem hitt soha egynél több istenben. A Scarabaeus, az Ibis stb. minálunk, akárcsak a hasonló teremtmények más népeknél, csak szimbólum vagy médium volt; ezek közvetítésével ajánlottuk föl imáinkat a teremtőnek, aki sokkal fönségesebb volt, hogysem egyenesen hozzá fordulhattunk volna.

Itt szünet állott be. Végre dr. Ponnonner vette fel újra a beszéd fonalát.

- Aszerint tehát, amit ön mondott, előfordulhat, hogy a Nílus katakombái közt több Scarabaeus nembéli múmia is rejtőzhet még eleven állapotban?

- Ehhez kétség sem férhet - felelte a Vezér. - Mindazok a Scarabaeusok, akiket merő véletlenségből elevenen balzsamoztak be, ma is elevenek. Sőt azok közül is, akiket szándékosan balzsamoztak be így, akadhat néhány, akit ottfelejtett a végrendelet végrehajtója, és máig is a sírjukban feküsznek.

- Lesz olyan szíves megmagyarázni - szóltam én -, mit ért azokon, akiket "szándékosan" balzsamoztak be így?

- Nagyon szívesen - felelt a múmia, miután szemüvegén át előbb nyugodtan végignézett, mert ez volt az első eset, hogy közvetlen kérdést merészeltem intézni hozzá.

- Nagyon szívesen - ismételte. - Az emberi élet átlagos tartama az én időmben körülbelül nyolcszáz esztendő volt. Eltekintve különös balesetektől, kevés ember halt meg a hatszázadik életéve előtt; s kevés ember élte túl a tizedik századot; de a nyolcadikat természetes korhatárnak tekintettük. A bebalzsamozás azon elvének felfedezése után, melyet az imént önök előtt kifejtettem, filozófusaink arra a gondolatra jutottak, hogy dicséretre méltó kíváncsiságot lehetne kielégíteni s egyszersmind a tudomány érdekeit hatalmas lépéssel előrevinni, ha ezt a természetes életidőt részletekben élnénk le. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a történettudomány terén valami ilyesmire nélkülözhetetlenül szükség van. Egy történetíró például eléri az ötszázadik életévét, nagy szorgalommal összeállít egy könyvet, és aztán gondosan bebalzsamoztatja magát; utasításban hagyván végrendeletének az idő szerinti végrehajtói számára, hogy bizonyos idő, mondjuk, öt- vagy hatszáz év elteltével keltsék újból életre. Mikor a kitűzött idő elmúlt, s ő folytatja életét, csalhatatlanul úgy találja, hogy nagy műve valóságos találomra összehordott jegyzetgyűjteménnyé változott át, azaz nem egyéb, mint egy egész csorda kétségbeesett kommentátor egymással ellentétes találgatásainak, problémáinak és személyi harcainak irodalmi arénája. Ezek a találgatások stb., melyeket jegyzeteknek vagy konjektúráknak neveznek, oly tökéletesen háttérbe szorítják, elcsavarják és elborítják magát a szöveget, hogy a szerzőnek lámpással kell nekilátni, hogy fölfedezze alattuk a saját könyvét. Mire fölfedezi, konstatálja, hogy nem is érte meg a kutatás fáradságát. Miután elejétől végig újraírta, kötelességének tekinti, hogy rögtön hozzálásson és korrigálja a maga tudása és tapasztalatai alapján a kor hagyományait és emlékeit arról a másik korról, amelyben ő eredetileg élt. Ily mód ennek az időről időre való újraírásnak, és újabb meg újabb egykori tudósok személyes tapasztalata alapján való helyesbítésnek a folyamata azzal az eredménnyel járt, hogy történetírásunk nem züllött puszta mesévé.

- Engedelmet kérek - szólt e pontnál dr. Ponnonner, kezét gyengéden az egyiptomi karjára fektetve -, engedelmet kérek, uram, szabad volna egy pillanatra félbeszakítanom?

- Uram, parancsoljon - felelt a Vezér merev magatartást öltve.

- Egyetlen kérdésem volna - szólt a doktor. - Ön említette, hogy a történetíró személyes tapasztalata alapján korrigálja a maga korára vonatkozó hagyományokat. Szeretném tudni, átlagban e mítoszoknak hányad részét találták hűnek az igazsághoz?

- E mítoszoknak, mint ön helyesen mondja, uram, általában ugyanaz a sorsuk, mint a még át nem dolgozott történeti művekben följegyzett tényeknek: azaz soha, semmiféle körülmények között és senkinek a tudomása szerint nem akadt még egyetlen ióta sem, ami ne bizonyult volna teljesen és gyökeresen hamisnak.

- De mivel egészen világos - mondta a doktor -, hogy az ön sírbatétele óta legalább ötezer év telt el, biztosra veszem, hogy az ön korában a történetírás, ha a hagyomány nem is, eleget tudott egy általános érdekű témáról, éspedig a teremtésről, ami - mint ön is bizonnyal kiszámította már - legfeljebb tíz évszázaddal régebben történhetett.

- Uram! - kiáltott Tevedakoru vezér.

A doktor megismételte megjegyzését, de az idegennel csak sok utólagos magyarázat után lehetett megértetni. Végre habozva így szólt:

- A téma, amit ön megpendített, bevallom, számomra tökéletesen új. Sohasem hallottam, hogy valakinek az a különös ötlete támadhasson, mintha ennek a mindenségnek - vagy világnak, ha így jobban tetszik - valaha egyáltalán kezdete lett volna. Egyszer és csak egyetlenegyszer hallottam egy különböző spekulációkkal foglalkozó embertől valami távoli célzást, mely az emberi faj eredetére vonatkozott; és ez az ember még ugyanazt a szót is alkalmazta - Ádám: azaz Vörös Agyag -, amit ön használt. Csakhogy generikus értelemben alkalmazta, vonatkozással a poshadt talajból való ősnemzésre - ahogy a teremtés alacsonyabb géniuszainak ezrei is keletkeztek -, s melynek folytán az öt nagy emberi törzs egyszerre született meg a földgolyó öt különböző és körülbelül egyenlő nagyságú karéján.

E beszédre a társaság tagjai általában vállukat vonogatták, s egyikünk-másikunk jelentőségteljes mozdulattal nyúlt a homlokához. Mr. Silk Buckingham, könnyed pillantást vetve először Tevedakoru tarkójára, azután koponyájának homlokrészére, a következőket mondta:

- Az ön korában az emberi élet hosszú időtartama, valamint az a szokás, hogy alkalmilag, mint ön megmagyarázta, részletekben élték le, valóban abban az irányban kellett hasson, hogy kifejlődjön és fölhalmozódjon a tudás. Ennélfogva fölteszem, hogy a régi egyiptomiaknak a korunkbeliekhez és főleg a jenkikhez viszonyított feltűnő alsóbbrendűségét a tudomány minden ágában teljességgel az egyiptomi koponya fokozottabb keménységére kell visszavezetnünk.

- Ismét bevallom - felelt a Vezér türelmes szelídséggel -, hogy némileg elvesztettem a fonalat az ön megértéséhez: kérem, a tudománynak milyen ágaira méltóztatik célozni?

Erre az egész társaság együttesen, hosszan kezdte részletezni a frenológia hipotéziseit, és az állati delejesség csodáit.

A Vezér, miután végighallgatott, néhány adatot tárt elénk, melyekből világosan kitűnt, hogy Gall és Spurzheim elődei Egyiptomban oly régen virágzottak és letűntek, hogy majdnem teljesen elfeledték őket, és hogy Messmer mutatványai nagyon silány kis trükkök a thébai tudósok pozitív csodáihoz mérve, akik tetveket és más hasonló férgeket a semmiből is létre tudtak hozni.

Itt megkérdeztem a Vezért, vajon az ő kora képes volt-e kiszámítani az égitestek fogyatkozásait? Kissé megvetően mosolygott, és igennel felelt.

Ez némileg zavarba hozott, de éppen más oldalról kezdtem puhatolni asztronómiai tudását, mikor a társaság egy tagja, aki mindeddig nem nyitotta ki száját, fülembe súgta, hogy e pontban bővebb információért forduljak Ptolemaioszhoz - akárki légyen is ez az úr -, és valami Plutarkhosz művéhez de facie lunae[104].

Ekkor a gyújtóüvegek és lencsék s általában az üveggyártás felől kérdeztem a múmiát; de még be sem fejeztem kérdéseimet, mikor a hallgatag vendég ismét nyugodtan megérintette könyökömet, és arra kért, hogy az isten szerelméért vessek egy pillantás a szicíliai Diodóroszba. Ami a Vezért illeti, ő válasz gyanánt csak azt kérdezte, vajon nekünk, moderneknek, vannak-e olyan mikroszkópjaink, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan finom művű kámeákat metsszünk, mint az egyiptomiak. Míg azon tűnődtem, hogyan feleljek erre a kérdésre, a kis dr. Ponnonner igen különös módon kompromittálta magát.

- Nézze meg az épületeinket! - kiáltotta utazóink nagy megrökönyödésére, akik hiába csipkedték szinte kékre és feketére a bőrét.

- Nézze meg a Bowling-park szökőkútjait New Yorkban! - üvöltött valóságos enthuziazmussal - vagy ha ez túl hatalmas látvány, vessen egy pillantást a washingtoni Capitolra! - s a derék kis doktor elkezdte aprólékosan részletezni az említett épület arányait. Elmagyarázta, hogy csak az előcsarnokot nem kevesebb, mint huszonnégy, öt láb átmérőjű és egymástól tíz lábnyi távolságra álló oszlop díszíti.

A Vezér azt felelte, sajnálja, hogy e pillanatban nem emlékezik Aznak város főépítményeinek pontos méreteire. Ezeket az idők éjjelén rakták le, de romjaik az ő temetése idején még álltak egy nagy homoksivatag közepében, Thébától nyugatra. De ha már oszlopcsarnokról van szó, eszébe jut, hogy egy ilyen oszlopcsarnok, mely a Karnak nevű külvárosnak egy kisebbfajta palotájához tartozott, száznegyvennégy, egyenként harminchét láb kerületű és egymástól huszonöt lábnyi távolságban emelt oszlopból állt. Az út ehhez az oszlopcsarnokhoz a Nílus felől egy két mérföld hosszú, húsz, hatvan és száz láb magas szfinxekből, szobrokból és obeliszkekből alkotott sétányon át vezetett. Maga a palota - amennyire vissza tud emlékezni - két mérföld hosszú volt, és a kerülete talán hét mérföld. Falait kívül-belül teljesen beborították a gazdag festésű hieroglifák. Nem meri határozottan állítani, hogy a doktor capitoljaiból akár csak ötvenet vagy hatvanat is föl lehetett volna építeni a falai közt, de egyáltalán nem biztos, hogy némi igyekezettel ne lehetett volna beszorítani két-háromszázat is. Pedig ez a karnaki palota végül is csak jelentéktelen, apró épület volt. Mindazonáltal ő - a Vezér -, ha jóhiszemű, nem tagadhatja meg a zsenialitást, nagyszerűséget és kiválóságot a Bowling-park szökőkútjától, ha csakugyan olyan, amilyennek a doktor leírta. Kénytelen elismerni, hogy semmi hasonló nem létezett soha sem Egyiptomban, sem másutt.

Itt megkérdeztem a Vezért, mit szól a vasutainkhoz?

- Semmi különöset felelte. - Meglehetős silányak; elég rosszul agyalták ki, a kivitelük ügyetlen. Nyilván nem lehet őket összehasonlítani azokkal a hatalmas, sima, egyenes vasbordás műutakkal, melyeken az egyiptomiak egész templomokat és százötven láb magas, egyetlen kőből faragott obeliszkeket szállítottak.

Beszéltem gigantikus mechanikai erőforrásainkról.

Elismerte, hogy ezen a téren tudunk valamit, de azt kérdezte, hogyan fognánk hozzá, hogy fölrakjuk a vállköveket akár csak a kis karnaki palota keresztgerendáira?

Úgy tettem, mintha nem hallanám a kérdést, és meginterpelláltam, van-e fogalma az artézi kutakról? Ő egyszerűen felvonta szemöldökét, mire Mr. Gliddon jelentősen felém hunyorított, és halkan megjegyezte, hogy egy artézi kutat nemrég fedeztek föl a Nagy Oázis kútfúró munkálatainál alkalmazott mérnökök.

Ekkor acélunkat említettem: de az idegen fölhúzta az orrát, és azt kérdezte, meg lehetett volna-e csinálni evvel az acéllal az obeliszkeken látható finom és éles faragásokat, amiket köszörült rézszerszámokkal dolgoztak ki?

Ez annyira meghökkentett, hogy tanácsosnak láttuk a vitát a metafizika terére vinni át. Behozattuk a Napóra című könyvet, és fölolvastunk belőle egy-két fejezetet valamiről, ami nem nagyon világos, de amit a bostoni tudósok a "Haladás Nagy Áramlatának" neveznek.

A Vezér csak annyit mondott, hogy a Nagy Áramlatok az ő korában rémesen közönséges dolgok voltak, és ami a Haladást illeti, az egy időben már valóságos istencsapásként jelentkezett - de haladni sohase haladt.

Ekkor a demokrácia nagy szépségéről és fontosságáról kezdtünk beszélni, és tőlünk telhetőleg igyekeztünk fölkelteni a Vezér méltánylását azon előnyökkel szemben, melyek abból háramlanak miránk, hogy olyan helyen élünk, ahol van szavazati jog ad libitum[105] és nincs király.

Szemmel látható érdeklődéssel hallgatott; a dolog, úgy látszik, nem csekély mértékben mulattatta. Mikor a beszédet befejeztük, elmondta, hogy valamikor régen történt valami nagyon hasonló dolog. Tizenhárom egyiptomi tartomány együttesen elhatározta, hogy fölszabadítja magát, és nagyszerű példát ad az emberiségnek. Összegyűjtötték bölcseiket, és kifőzték a legzseniálisabb alkotmányt, amit csak ki lehet gondolni. Egy darabig feltűnő jól megvoltak vele, csak a dicsekvés szokása fejlődött ki köztük csodálatosan. De végre a dolog úgy végződött, hogy a szóban forgó tizenhárom állam egyesült még tizenöt-húsz másik állammal a leggyűlöletesebb és legtűrhetetlenebb zsarnokság céljaira, amit valaha a föld színe látott.

Erre nem tudtam, mit mondjak. Ezért fölemelt hangon azon kezdtem sajnálkozni, hogy Egyiptom nem ismerte a gőz erejét.

A Vezér csodálkozva nézett rám, de nem felelt. Ám a hallgatag úr erősen oldalba bökött a könyökével, és figyelmeztetett, hogy untig eléggé kompromittáltam magamat... Hát valóban oly járatlan vagyok, és nem tudom, hogy a modern gőzgép Caus Salamon közvetítésével az antik Héron találmányából vette eredetét?

Most az a közvetlen veszély fenyegetett, hogy a vitában mi húzzuk a rövidebbet; de szerencsénkre dr. Ponnonner összeszedve magát, segítségünkre sietett, és föltette a kérdést, vajon Egyiptom népe komolyan gondolhatna-e arra, hogy vetélkedésbe szálljon a modernekkel a ruházkodás mindennél fontosabb kérdésében?

A Vezér erre letekintett pantallója csíkjaira, majd megfogta egyik frakkszárnya végét, és szeméhez emelve pár percig vizsgálgatta. Végre, miután ismét leeresztette, szája lassan-lassan egyik fülétől a másikig húzódott; de nem emlékszem, hogy válaszképp valamit is mondott volna.

Erre visszanyertük bátorságunkat, s a doktor, komoly méltósággal közeledve a Vezérhez, megkérte, mondja meg őszintén, úri becsületszavára, vajon az egyiptomiak értettek-e bármikor is akár Ponnonner-féle tabletták, akár Brandreth-pirulák készítéséhez?

Aggodalmasan vártuk a feleletet - de hiába. A felelet elmaradt. Az egyiptomi elpirult, és lecsüggesztette fejét. Sohasem volt diadal tökéletesebb; sem vereség, melyet ily kevés hidegvérrel viseltek volna. Igazán nem nézhettem a szegény múmia gyötrődését. Fogtam a kalapomat, mereven meghajoltam előtte, s elbúcsúztam.

Mikor hazaértem, konstatáltam, hogy elmúlt négy óra, és rögtön ágyba feküdtem. Most délelőtt tíz van. Hét óta fenn vagyok, hogy lefirkantsam ezt a memorandumot családom és az emberiség hasznára. Az előbbit nem akarom többé látni. Feleségem valóságos fúria. Az igazat megvallva, alaposan meguntam ezt az életet, s általában a tizenkilencedik századot. Meg vagyok győződve, hogy minden romlásnak indult. Azonkívül éget a kíváncsiság, ki lesz az elnök 2045-ben? Ezért, mihelyt megberetválkoztam és felhörpintettem egy csésze kávét, megyek Ponnonnerhez, és bebalzsamoztatom magamat néhány évszázadra.

Babits Mihály fordítása

 

MONSIEUR VALDEMAR KÓRESETE TÉNYSZERŰ MEGVILÁGÍTÁSBAN

Énmagam nyilván nem csodálkozhatom, hogy Monsieur Valdemar különleges kóresete vitát kavart. A csodálatos az lett volna - figyelembe véve a körülményeket -, ha nem így történik. Mert jóllehet az érdekelt felek általános óhaja volt, hogy az ügyből a nyilvánosságot kizárjuk, mindaddig legalább, amíg további vizsgálatra alkalmunk nem kínálkozik - vagy talán éppen azért történt így, mert a hírzárlat érdekében minden lehetőt elkövettünk -, a nagyközönség körében zavaros és túlzásokkal terhelt hírek kezdtek keringeni, amelyek később számos kellemetlen félreértés okozójává váltak, és természetesen széltében hitetlenséget ébresztettek.

Szükséges tehát, hogy az esetet végre tényszerű megvilágításba helyezzem - amennyire persze a tények előttem is világosak. Tömören összefoglalva ezeket mondhatom:

Érdeklődésem az utóbbi három évben többször fordult a delejesség tana felé, és mintegy kilenc hónappal ezelőtt hirtelen arra a felismerésre jutottam, hogy az eddig lefolytatott kísérletek egy kérdést teljességgel és érthetetlenül elhanyagoltak: in articulo mortis[106] még senkit sem delejeztek. Eszerint válaszra vár először is, hogy a beteg ilyen állapotban fogékony-e a delejes hatásra, másodszor pedig, ha igen, gyengíti-e vagy fokozza az állapota ezt a hatást, és harmadszor, milyen mértékben, illetőleg mennyi ideig késleltetheti a delejezés a halál beálltát. Az egyéb kérdéses részletek mellett ez a három izgatta leginkább érdeklődésemet - a harmadik különösképpen, tekintettel következményeinek rendkívüli fontosságára.

Alanyt keresvén, akin a részkísérleteket megejthetném, Ernest Valdemar barátomra kellett gondolnom, a Bibliotheca Forensica[107] közismert szerkesztőjére, és a Wallenstein[108] valamint a Gargantua[109] (Issachar Marx nom de plume[110] alatt rejtőző) lengyel fordítójára. Monsieur Valdemar 1839 óta többnyire a New York állambeli Harlemben lakik, pontosabban lakott, és elsőre rendkívüli soványsága tűnt az ember szemébe (lába olyan vézna volt, mint John Randolphé[111]), aztán pedig a szénfekete hajától elütő fehér oldalszakálla - úgyhogy általában azt hitték, parókát visel. Természete határozottan ideges lévén, használható alanyul kínálkozott a delejes kísérletekhez. Két vagy három alkalommal úgyszólván minden nehézség nélkül sikerült elaltatnom, ámde különleges testalkatához fűzött várakozásomban csalódnom kellett. Nem került ugyanis soha, egy pillanatig sem, teljesen és korlátlanul a befolyásom alá, ami pedig a clairvoyance-ot[112] illeti, semmi kimutatható eredményre nem jutottam vele. Kudarcomat zilált egészségi állapotának tulajdonítottam. Megismerkedésünk előtt néhány hónappal orvosai megállapították, hogy előrehaladott tüdővészben szenved. És csakugyan, oly higgadtan beszélt a közeledő teljes bomlásról, mint amin változtatni nem lehet, de sajnálkozni sem érdemes.

Amikor a fent említett eszme felötlött bennem, természetes, hogy mindjárt Monsieur Valdemarra gondoltam. Eléggé filozofikus jellemnek ismertem ahhoz, hogy ellenvetésektől ne kelljen tartanom a részéről; hozzátartozója pedig nem élt Amerikában olyan, akinek a közbelépésére számíthattam. Nyíltan megbeszéltem vele az ügyet, és meglepetten tapasztaltam, milyen élénk érdeklődést mutat iránta. Meglepetten, mondom, mert igaz ugyan, hogy kísérleteimnek mindig készséges alanya volt, de mintha a munkám nem ébresztett volna benne semmi rokonszenvet. Betegsége természetéből következett, hogy a halál beálltának időpontját a hozzávetőlegesnél pontosabb becsléssel lehetett előre jelezni, és végül úgy állapodtunk meg, hogy huszonnégy órával az előtt küld értem, hogy orvosainak végzetes kórjóslata esedékessé válna. Ma már több mint hét hónapja, hogy az alábbiakban csatolt figyelmeztetést kaptam Monsieur Valdemartól.

Kedves P..m,

Akár rögtön is jöhet. D. és F. egybehangzó véleménye szerint holnap éjfélnél nem húzom tovább. Szerintem sem tévedhettek sokat.

Valdemar

Kelte után félórával kezemben volt a levél, és tizenöt perc múlva ott álltam a haldokló mellett. Tíz napja nem láttam, és megdöbbentő volt, mennyit változott ilyen rövid idő alatt. Arcát ónszín sápadtság borította, szeme tompán fénylett, sorvadása oly nagy fokú volt, hogy bőrén átütöttek a pofacsontok. A fokozott köhögési inger nyomán vérköpés jelentkezett. Pulzusa alig volt tapintható. Mindazonáltal szellemi képességeinek és némi testi erőnek is meglepő módon birtokában maradt. Tagoltan beszélt, segítség nélkül ceruzajegyzeteket készített. Párnákkal felpolcoltan ült az ágyban D. és F. doktor felügyelete alatt.

Kezet fogtam Valdemarral, majd félrevontam a két orvost, és részletesen tájékozódtam a beteg állapota felől. A bal tüdő szövete tizennyolc hónapja félig elszemcsésedett, illetőleg sajtosodott, következésképpen élettanilag teljesen elhalt. A jobb tüdőcsúcs ugyancsak elsajtosodottnak mondható, egészben inkább, mint részben, míg az alsó két lebeny gennyes gócok egymásba mosódó tömege, számos üreggel és egy ponton állandósult letapadással. A jobb tüdő folyamata aránylag új keletű, a szemcsésedés rendkívül gyorsan zajlik, egy hónappal ezelőtt még semmi jelét nem tapasztalták, a letapadást pedig csupán három napja észlelték. A tüdővésztől függetlenül főütőér-tágulást is gyanítottak betegüknél, a pontos kórismét azonban a bal tüdőszövet előrehaladott sajtosodása kizárta. A két orvos egyetértett abban, hogy a kórkezelési idő végső határa a másnap (vasárnap) éjfél. Mikor mindezt megbeszéltük, szombat este hét óra volt.

Miközben végiggondoltam teendőimet, D. és F. doktor végleg elbúcsúzott betegétől. Nem szándékoztak visszatérni, kérésemre azonban megígérték, hogy másnap este tíz óra tájban benéznek.

Amint eltávoztak, nyíltan megbeszéltem Monsieur Valdemarral a küszöbönálló teljes bomlást, vagyis pontosabban az ehhez kapcsolódó kísérlet kérdését. Ezúttal is készségesen, sőt éppenséggel kíváncsian nézett elébe, és azt ajánlotta, hogy kezdjük el azonnal. Egy férfi és egy női betegápoló viselte a gondját, én azonban nem szívesen vállaltam volna ilyen természetű feladatot, ha a netalán bekövetkező szerencsétlenség esetére megbízhatóbb tanúm nincs kéznél. Épp ezért másnap este nyolc órára halasztottam a kísérletet, mikor is egy ismerős orvostanhallgatót hozhatok magammal (Mr. Theodore L..l-t), a kínos meglepetések elkerülése érdekében. Eredetileg várni akartam a két orvos érkezéséig, sietnem kellett azonban, egyrészt Monsieur Valdemar többszöri sürgetése miatt, másrészt pedig, mert magamnak is látnom kellett, hogy nincs veszteni való idő, állapota rohamosan romlik.

Mr. L..l volt olyan szíves, és kérésemre megígérte, hogy az elkövetkező eseményekről a helyszínen feljegyzést készít, ilyenformán az ő helyenként tömörített, helyenként verbatim[113] közölt feljegyzéseiből állítom most össze a történteket.

Mintegy öt perccel nyolc előtt megfogtam a beteg kezét, és kértem, fejezze ki készségét, amilyen érthetően csak tudja, Mr. L..l előtt, hogy delejes kísérletemnek jelen állapotában aláveti magát.

- Igen - jelentette ki gyenge, de jól hallható hangon -, a következő delejes kísérlet kifejezett kívánságomra történik. Attól tartok azonban - tette hozzá rögtön -, hogy a halasztás hosszúra nyúlt.

Én pedig, még be sem fejezhette, elkezdtem működésemet azokkal a fogásokkal, amelyek Monsieur Valdemar delejes befolyásolásában eddig is sikeresnek bizonyultak. Már az első oldalirányos kézsimítás a homlokán nyilvánvaló hatással járt, további látható eredményt azonban semmiféle akarat-összpontosítással nem sikerült elérnem egészen tíz óra után néhány percig, amikor is D. és F. doktor megbeszélésünkhöz híven tiszteletét tette. Néhány szóval elmagyaráztam, mire készülök, s mivel ellenvetésük nem volt, mondván, hogy a beteg immár úgyis haláltusáját vívja, habozás nélkül folytattam munkámat - ezúttal hosszanti simításokkal, tekintetemet a haldokló jobb szemére irányítva.

Addigra már tapinthatatlan volt a pulzusa, lélegzése szakadozottá vált, és félpercekre is kihagyott.

Ebben az állapotban maradt szinte változatlanul egy negyedóráig. Az említett idő elmúltával rendkívül mély, bár természetes sóhaj emelte meg a haldokló mellkasát, s ezzel légzésének szaggatottsága megszűnt - azaz nem volt tovább érzékelhető. A kilégzés időközei továbbra sem rövidültek. A beteg végtagjai jéghideg tapintásúak voltak.

Öt perccel tizenegy előtt a delejes befolyásoltság kétségtelen jeleit tapasztaltam rajta. Tört fényű tekintete mintha kényszerű önvizsgálatra fordult volna befelé, amint az alvajárókon észlelhető, és teljesen félremagyarázhatatlan tünet. Néhány gyors, oldalirányú simítással a félálomra jellemző szempillarebegést idéztem elő, majd néhány újabb simítással álomra zártam a szemét. Ennyivel azonban nem elégedtem meg, hanem gyors mozdulatokkal és teljes akarat-összpontosítással folytattam munkámat, amíg az alvó végtagjait látszólag nyugvó helyzetben nem rögzítettem. Lábát teljes hosszában kinyújtóztattam, karjait ugyancsak, de az ágy két oldalán, némi távolságban a törzstől. Fejét enyhén alápolcoltam.

Mire mindezzel végeztem, éppen éjfél lett, és megkértem a jelenlevő urakat, vizsgálják meg Monsieur Valdemar állapotát. Néhány próba után elismerték, hogy különösen mély delejes álomba merült. Az eset mindkét orvos érdeklődését felcsigázta. Dr. D. nyomban úgy döntött, hogy az éjjelt betege mellett tölti, dr. F. pedig azzal búcsúzott, hogy a kora reggeli órákban visszatér. Mr. L..l és a betegápolók ott maradtak.

Mintegy hajnali háromig nyugodni hagytuk Monsieur Valdemart, majd megvizsgálván úgy tapasztaltam, hogy állapota semmit sem változott dr. F. távozása óta, azaz ugyanabban a helyzetben feküdt, érverése nem volt tapintható, légzést csupán tükör segítségével lehetett észlelni, lehunyt szeme természetes álomra vallott, végtagjai márványosan ridegek és merevek voltak. Az együttes kép mégsem utalt a halálra.

Fölébe hajoltam, és részleges akarat-öszpontosítással próbáltam elérni, hogy jobb karjával az én jobb karom mozgását kövesse, amint lassan, hívólag intettem neki. Efféle próbálkozásaim Monsieur Valdemarral eddig nem vezettek sikerre, épp ezért most sem fűztem hozzá sok reményt. Legnagyobb meglepetésemre azonban karja, ha ernyedten is, de készségesen követte mozdulataimat, bármilyen irányt jelöltem meg a számára. Úgy döntöttem, hogy néhány mondatra szorítkozó beszélgetést is megkockáztatok.

- Valdemar - szólítottam -, feleljen! Alszik? - Választ nem kaptam, de észrevettem, hogy ajka megremeg, ilyenformán tanácsosnak láttam, ha újra meg újra megismétlem a kérdést. Harmadszori kísérletemre egész testén enyhe remegés futott végig, szeme kinyílt, de annyira csak, hogy a két szemhéj között a szemgolyónak csupán keskeny, fehér csíkja látszott, majd ajkainak lusta mozdulása nyomán alig hallható suttogás hagyta el a száját:

- Igen... alszom most. Ne ébresszen! Hadd haljak meg így!

Megtapintottam végtagjait, és meggyőződtem változatlan merevségükről. A jobb kar viszont ismét engedelmeskedett irányításomnak. Új kérdést tettem föl:

- Érez még a mellében fájdalmat, Valdemar?

A választ rögtön megkaptam, bár ezúttal kevésbé hallhatóan:

- Fájdalom nincs... meghalok.

Úgy véltem, nem volna helyes, ha további kérdésekkel zaklatnám, megvártam tehát dr. F.-t. Nem sokkal napkelte előtt érkezett, és csodálkozása határtalan volt, amikor azt látta, hogy betege még életben van. Miután a pulzusát megtapintotta, s tükröt tartott a szája elé, megkért, hogy szóljak hozzá újból. Teljesítettem kérését, mondván:

- Még mindig alszik, Valdemar?

Mint első esetben, néhány percig most is várni kellett a válaszra. Közben szinte látszott, hogyan szedi össze erejét a haldokló. Negyedszer feltett kérdésemre azután válaszolt, de oly halkan, hogy alig lehetett hallani:

- Igen... még alszom... meghalok.

A két orvos ekkor azt a nézetét, illetőleg óhaját nyilvánította, hogy Monsieur Valdemart zavartalanul kellene hagynunk békésnek tetsző pillanatnyi helyzetében, míg a halál meg nem váltja, mégpedig - és ebben megegyeztek a vélemények - nyilván perceken belül. Magam mégis úgy határoztam, hogy még egyszer szólok hozzá, azzal megismételtem előző kérdésemet.

Ezenközben szemmel jól követhető változás történt a delejezett haldokló arcán. Szeme kinyílt, és bogarával fölfelé fordult üregében, a bőrfelületet penészszín borította el, nem is annyira pergamenre, mint inkább poros, fehér papírra jellemző halvány árnyalat, s a mellbajosok körkörös piros foltjai, melyek eddig szinte középpontját alkották két arcfelének, hirtelen kialudtak. Szándékosan választom ezt a szót, mert a foltok hirtelen eltűnése leginkább az ellobbanó gyertyalángra emlékeztetett. Ugyanabban a pillanatban felhúzódott a fölső ajak is, és felfedte a mind ez ideig teljesen takart fogsort, az állkapocs pedig szinte hallható roppanással esett le, úgyhogy a tárt szájrésen át tisztán láthatóvá lett a püffedt, üszkös nyelv. A társaság egyetlen tagja sem akkor állt először halottas ágynál, Monsieur Valdemar külseje azonban olyannyira visszaborzasztó volt, hogy mindnyájan elhúzódtak tőle.

Idáig jutva az elbeszélésben, úgy érzem, kimerítettem hitelemet az olvasónál, s ettől fogva csupán iszonyára és hitetlenségére számíthatok. Dolgom mindazáltal, hogy a tényszerű beszámolót zavartalanul folytassam.

Monsieur Valdemar ezek után lappangó életerőnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta, s halottnak minősítvén már-már az ápolókra bíztuk volna a továbbiakat, amikor a nyelvnek mintegy percnyi erős rezgő mozgására lettünk figyelmesek. Ennek elmúltával a merev szájrésből hang tört elő, amelynek árnyalatos leírására őrültség volna kísérletet tennem. Két-három jelzővel mégis megpróbálkozom: elmondható például a hangról, hogy durva volt, töredezett és üres. Ezek azonban meg sem közelítik teljes irtózatát, mégpedig azért nem, mert az emberi fül efféle hangokhoz nem szokott. Két jellegzetessége azonban, mint akkor gondoltam, s tulajdonképpen most is, hozzásegítene a meghatározásához -, és talán földöntúli mivoltát is kellőképpen érzékeltetné. Az első, hogy a hang mintha távolból érkezett volna hozzánk - hozzám legalábbis -, mondjuk, valami mély, föld alatti üregből. A második az, hogy énrám úgy hatott (s itt attól tartok, a tényszerűtlennek tetsző észrevétel nem fog megértésre találni), mint valami ragacsos, kocsonyás test érintése.

Hangról beszéltem, nem pedig a mellkasból feltörő merő zörejről, minthogy iszonytató mivoltában is bámulatos tagoltságával csigázta fel érdeklődésünket. Monsieur Valdemar ezzel a hanggal igenis felelt - nyilvánvalóan néhány perccel előbb feltett kérdésemre. Nevezetesen azt kérdeztem tőle az előbb, hogy alszik-e. Most pedig ezt felelte rá:

- Igen... Nem... Eddig aludtam... de most... most... meghaltam.

A jelenlevők közül senki sem próbálta eltagadni vagy akár elnyomni azt a kimondhatatlan vérfagyasztó rémületet, amit e néhány jól megválasztott szó oly tökéletesen közvetített. Mr. L..l (az orvostanhallgató) elájult. A betegápolók nyomban elhagyták a szobát, és semmi áron nem bírhattuk volna őket visszatérésre. A magam benyomásairól nem hinném, hogy összefüggően tudósíthatnám az olvasót. Csaknem egy órát töltöttünk abbeli néma igyekezetünkben (egy szót sem szólva közben), hogy Mr. L..l-t életre keltsük. Mikor végre sikerült eszméletre téríteni, újból Monsieur Valdemar állapotának vizsgálatához láthattunk.

Nem tapasztaltunk más változást a legutóbbi vizsgálathoz képest, csupán annyit, hogy a tükörpróba nem mutatott ki légzést. Nem sikerült továbbá a karból sem vért vennünk. Meg kell említenem ezenkívül, hogy a nevezett végtag már nem engedelmeskedett akaratomnak. A delejes befolyás egyetlen megbízható jele a nyelvrezgés volt, amit, ha kérdést intéztem Monsieur Valdemarhoz, mindannyiszor megfigyelhettünk. Úgy látszott, mintha összeszedné az erejét a válaszhoz, de már az akarata hiányoznék. Rajtam kívül akárki szólt hozzá, tökéletesen érzéketlennek látszott - jóllehet megpróbáltam a társaságban külön-külön mindenkire ráruházni delejes befolyásomat. És azt hiszem, ezzel el is mondtam mindent, ami az ilyen állapotú befolyásoltság tényszerű megvilágításához szükséges. Időközben sikerült új betegápolókat keríteni, ilyenformán tíz órakor a két orvos és Mr. L..l társaságában elhagytam a házat.

Délután visszatértünk, és megvizsgáltuk a beteget. Állapota semmit sem változott. Ezután rövid vitára került sor, hogy egyrészt lehetséges, másrészt helyes-e a felébresztése. Hamarosan megállapodtunk azonban, hogy semmi sem szólna emellett. Nyilvánvaló volt, hogy a halált (vagy amit általában "halál" névvel jelölnek) megállította a delejezés. Világosan láttuk mindnyájan, hogy Monsieur Valdemar oszlását okoznánk, illetőleg siettetnénk azonnali felébresztésével.

Ettől a naptól kezdve a múlt hét végéig - vagyis héthónapos időszakon át - naponta megjelentünk Valdemar házában. Látogatásaink alkalmával néha barátok is elkísértek, hol orvosok, hol mások. Monsieur Valdemart mindezenközben pontosan ugyanabban az állapotban találtuk, mint amilyennek legutóbb leírtam. Az ápolók állandóan ott voltak mellette.

Végre az elmúlt pénteken döntöttünk úgy, hogy kísérletképpen felkeltjük, azaz megkíséreljük felkelteni, és ez a (talán) szerencsétlennek mondható kísérlet kavarta fel széles körben a vitát, vagyis, mondhatnám inkább, a fogadatlan prókátorok kedélyeit.

Szokásos delejes simításaimmal kezdtem Monsieur Valdemar felébresztését, ezek azonban jó ideig nem vezettek eredményre. Éledésének első jeleként a szembogár lassú ereszkedését figyelhettük meg. Feljegyzésre méltó ezenfelül, hogy a pupillaleszállás kísérőjelensége valamely sárga vizenyő (roppantul kellemetlen, taszító illatú) bőséges kiválása volt.

Elhangzott az a javaslat, hogy meg kellene ismét próbálkozni a kar irányításával. Megpróbálkoztam, sikertelenül. Dr. F. ezután felkért, hogy kíséreljek meg talán egy kérdést. A következőt kérdeztem:

- El tudná mondani nekünk, Valdemar, mit érez avagy mit kívánna?

A mellbajosok körkörös foltjai egy pillanatig visszatértek az arcra, a nyelv imbolyogni, azaz pontosabban vadul forogni kezdett a szájüregben (bár az állkapocs és az ajkak merevek maradtak), majd végül a messzeségből feltört az előbbiekben jellemzett iszonyú hang:

- Az isten megáldja!... gyorsan!... gyorsan!... altasson el!... de gyorsan, vagy ébresszen!... gyorsan!... mondtam már, hogy halott vagyok!

Megrendülésemben egy pillanatig tanácstalanul álltam. Először az újraaltatás irányában tettem kísérletet, ami azonban nem vezethetett sikerre akaratingadozásom miatt - ilyenformán megfordítottam a folyamatot, és erőfeszítéseimet az ébresztés érdekében fejtettem ki. Hamarosan láttam, hogy az eredmény nem fog soká késni - helyesebben eredményt sejtettem abban, aminek hamarosan el kellett következnie -, és a jelenlevők is minden bizonnyal Monsieur Valdemar ébredését várták.

Ehelyett olyasmi történt, amit józan emberi lény semmiképpen nem várhatott.

Mert amint sietve folytattam a delejes simításokat, a szenvedő nyelve mögül - s egyáltalán nem az ajkáról felszakadó "halott! halott!" kiáltások közepette, egyszerre az egész alkata, egy pillanat alatt, vagy annyi sem kellett: összeesett, elmálott, pontosabban szétrohadt a kezemben. Az ágyon, ott a jelenlevők szeme előtt, szinte folyósan, ott feküdt egy halomban az undorító lucsok.

Bartos Tibor fordítása

 

EGY HORDÓ AMONTILLADO

Tűrtem, ameddig lehetett, Fortunato ezernyi sértését, de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam volna ajkamon! Előbb-utóbb eléri bosszúm; ez véglegesen eldöntött dolog volt - de az az eltökéltség, ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve kizárta, hogy kockáztassak. Büntetnem kell - de büntetlenül kell büntetnem! A bántalom nincs megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszuló mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta.

Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, hogy jó szándékom felől kételkedjék. Azontúl is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre, hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok.

Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak - bár más tekintetben olyan ember volt, akit tisztelni, sőt félni kellett. Nagyra volt borokban való műértésével. Kevés olaszban van meg az igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire idő és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai, csupán szédelgő volt: de a régi borok dolgában őszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tőle; magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bőségesen vásároltam, amikor tehettem.

Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának egy estéjén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhez álló, tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgősipka. Annyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét szorongatni.

Így szóltam hozzá:

- Drága Fortunatóm, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos amontilladót, s kételyeim vannak.

- Hogyan? - szólt ő. - Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang közepén!

- Kételyeim vannak - feleltem -, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontillado-árat, mielőtt téged megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet.

- Amontillado!

- Kételyeim vannak!

- Amontillado!

- És meg kell magamat nyugtatnom.

- Amontillado!

- Minthogy te el vagy foglalva, már indulok is Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön: ő az. Ő megmondja nekem.

- Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a sherrytől.

- S mégis azt mondják némely bolondok, hogy az ő ízlése vetekszik a tieddel.

- Gyere, menjünk.

- Hova?

- A pincédbe.

- Nem, barátom; nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom, találkád van. Luchresi...

- Nincs találkám - gyere.

- Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel látom, meg vagy verve. A pince elviselhetetlenül nyirkos. Rétegekben lepi a salétrom.

- No, csak menjünk azért. A nátha az semmi. Amontillado! Téged becsaptak. És ami Luchresit illeti, ő meg nem különbözteti a sherryt az amontilladótól.

Így szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat; s felcsapva egy fekete selyemálarcot, s szorosan magam köré vonva egy dominót, hagytam, hadd vonszoljon palazzóm felé.

A cselédség nem volt otthon; megszökdöstek, mulatni a víg nap tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltűnjenek egytől egyig, mihelyt hátat fordítok.

Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva, végigbókoltam őt több sor szobán a bolthajtásig, mely a pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és kanyargós lépcsőn, figyelmeztetve őt, hogy óvatosan jöjjön utánam. Végre a lépcső aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok katakombáinak nyirkos talaján.

Barátom járása ingatag volt, és sipkájának csörgői csilingeltek minden lépésnél.

- A hordó? - kérdezte.

- Még messzebb van - feleltem -, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekről a barlangfalakról levillog.

Felém fordult, és szemembe nézett két hályogos gömbbel, melyekből a mámor nyálkája szivárgott.

- Salétrom? - kérdezte végtére.

- Salétrom - feleltem. - Mióta van már rajtad a köhögés?

- Uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff!

Szegény barátom képtelen volt válaszolni néhány percen át.

- Semmi az egész - mondta végre.

- Gyere - mondtam határozott hangon -, visszamegyünk; az egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát megéreznék. Én - én nem számítok. Visszamegyünk; beteg leszel, és én nem lehetek felelős. Azonkívül, itt van Luchresi...

- Elég - mondta -, a köhögés semmi; az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe.

- Igaz, igaz - feleltem -, és igazán nem szándékom, hogy szükségtelenül megijesszelek, de élned kell az illő óvatossággal. Egy korty ebből a medocból jó védelmünk lesz a nyirkosság ellen.

Kihúztam egy palackot földön heverő társainak hosszú sorából, s leütöttem a nyakát.

- Igyál - mondtam, feléje kínálván a bort.

Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és kedélyesen bólintott felém, mialatt csörgői megcsörrentek.

- Ürítem boromat - mondotta - erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk.

- És én a te hosszú életedre.

Megint karon ragadott, s továbbmentünk.

- Ez a pince - mondta - nagy kiterjedésű.

- A Montresor família - feleltem - nagy és kiterjedt család volt.

- Nem emlékszem a címeretekre.

- Nagy arany emberláb, azúr mezőben; a láb egy csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek.

- És a mottó?

- Nemo me impune lacessit.[114]

- Kitűnő! - mondta rá.

A bor csillogott szemében, s a csörgők csörögtek. Az én fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink legbensőbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot vettem karon fogni Fortunatót a könyöke fölött.

- A salétrom! - mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késő. A köhögésed...

- Az semmi - mondta -, gyerünk tovább. De előbb még egy kortyot a medocból.

Föltörtem és kezébe adtam egy flaska De Grâve-ot. Egy lélegzetre kiürítette. Szeme vad tűzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegőbe a palackot, melyet nem értettem.

Meglepetve néztem rá. Ő ismételte a mozdulatot - groteszk volt.

- Nem érted? - kérdezte.

- Nem én - válaszoltam.

- Tehát nem tartozol a testvérek közé.

- Hogyhogy?

- Nem vagy kőműves.

- De igen - mondtam -, de igen, de igen.

- Te? Lehetetlen! Kőműves vagy?

- Kőműves - feleltem.

- Jelet mutass - mondta -, jelet mutass.

- Itt a jel - válaszoltam, előhúzván dominóm redői közül egy vakolókanalat.

- Tréfálsz - kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amontilladóhoz.

- Legyen - szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsőn le, s tovább, és újra lépcsőn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegőjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángoltak.

A kripta legmesszebb végén egy szűkebb kripta tűnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve e belső kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt meglehetős nagyságú dombot formálva. A csontok széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán hézagot képezett a katakombák tetőzetének két óriási oszlopa között, s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el.

Fortunato, fölemelve elködlő fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk.

- Menj előre - mondtam -, ebben van az amontillado. Ami pedig Luchresit illeti...

- Ő hatökör ahhoz - vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett előrébb, míg én közvetlen sarkába hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt, s észrevevén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek egyikéből egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc műve volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkéből.

- Tapogasd meg - szóltam - a falat: meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De előbb kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll.

- Az amontillado! - nyögte ki barátom, még akkor sem ocsúdva bámulatából.

- Igaz - feleltem -, az amontillado.

Mialatt e szavakat mondtam, az előbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehányva őket, föltakartam egy csomó építőkövet és vakolatot. Evvel a matériával, és kőműveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát.

Alig raktam le az első sor követ, mikor észrevettem, hogy Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott. Az első jele ennek, ami hozzám jutott, halk, nyögő kiáltás volt a kőrejtek mélyéből. Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket; s akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kőművesmunkám fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül rejlő emberi alakra.

Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erőszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem. Kivonva tőrömet, elkezdtem ide-oda böködni vele a fülkében; de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töltött el. Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett az övén terjedelemben és erőben. S amint ezt tettem, a kiáltó elcsöndesedett.

Már éjfél volt, s munkám vége felé haladt. Befejeztem a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik sort. Elkészítettem a tizenegyedik és utolsó sor legnagyobb részét is; s még csak egyetlen kő maradt, várva, hogy beillesszem és bevakoljam. Küszködtem súlyával, s félig-meddig már a kívánt pozícióba helyeztem. De most a fülkéből halk kacagás tört elő, melytől égnek meredt minden hajam szála. Utána nyomorúságos vinnyogás következett, amelyben csak nehézséggel ismertem föl a nemes Fortunato hangját. A hang így szólt:

- Ha! ha! ha! he! he! he!... nagyszerű tréfa, csakugyan... kitűnő bolondság. Pompásan mulatunk majd rajta a palazzóban - he! he! he!... a borospohárnál... hi! hi! hi!

- Az amontilladónál! - szóltam én.

- He! he! he! hi! hi! hi!... igenis, az amontilladónál. De nem lesz már késő? Nem várnak már ránk a palazzóban, Fortunato grófnő, s a többiek? Menjünk.

- Jól van - mondtam -, menjünk.

- Az isten szerelméért, Montresor!

- Igen - mondtam -, az isten szerelméért!

De ezekre a szavakra, hiába füleltem, nem jött válasz. Türelmetlen lettem. Hangosan kiáltottam: - Fortunato!

Semmi felelet. Újra kiáltottam: - Fortunato!

Még mindig semmi válasz. A megmaradt nyíláson belöktem egy fáklyát, s hagytam, hogy beessen. Feleletképpen csak a csörgők halk csilingelése hallatszott. Gyomrom megfordult; a katakomba fülledtsége tette. Siettem végét vetni munkámnak. Betuszkoltam az utolsó követ végleges helyzetébe; bevakoltam. Az új fal elébe visszahalmoztam a csontok régi bástyáját. Egy fél század óta halandó nem zavarta meg őket. In pace requiescat![115]

Babits Mihály fordítása

 

MELLONTA TAUTA[116]

A "Pacsirta" léggömb fedélzetén
2848 április 1.

Nos, drága barátom - nos, a bűneiért kénytelen lesz elszenvedni egy hosszú, fecsegős levél keserveit. Én megmondtam, a szemtelenségéért azzal fogom büntetni, hogy olyan unalmas, olyan szószátyár, olyan zavaros és olyan nyomasztó leszek, amilyen csak lehetek. S ráadásul most még itt vagyok bezárva egy koszos léggömbbe vagy kétszázfőnyi canaille-jal[117], aki erőnek erejével kéjutazni akar (fura elképzelése van némelyik embernek a kéjről!), s nekem egy hónapig legalább kilátásom sincs rá, hogy terra firmá-t[118] érintsen a lábam. És nincs kivel szót váltanom. Nincs mit csinálnom. És ha az embernek nincs mit csinálnia, levelet ír a barátainak. Érti már, hogy miért írom ezt a levelet - tulajdonítsa az én ennui-mnek[119] s az ön bűneinek.

Készítse elő a szemüvegét és készüljön fel rá, hogy bosszankodni fog. Mert én eltökéltem, hogy mindennap írok önnek ezen az undok utazáson.

Hejhó! hát mikor látogat már el egy ötlet az emberi agyba? Hát az örökkévalóságig a léggömb ezernyi kényelmetlenségére vagyunk kárhoztatva? Hát senki nem agyalja ki a helyváltoztatás alkalmatosabb módját? Ez az egyhangú mozgás az én szememben nem sokkal jobb, mintha megfontoltan gyötörnék az embert. Szavamra, mióta hazulról elindultunk, nem tettünk meg óránként száz mérföldnél többet! még a madarak is lehagynak - legalábbis némelyik. Biztosíthatom róla, hogy csöppet sem túlzok. Utazósebességünk, nem kétséges, lassúbbnak tetszik, mint amilyen valójában - ez annak tulajdonítható, hogy nincs amihez a sebességünket viszonyítani tudnánk, valamint annak, hogy együtthaladunk a széllel. Jóllehet ha másik léggömbbel találkozunk, érzékelni tudjuk a sebességünket, s ilyenkor, be kell vallanom, nem is érzem olyan keservesnek a dolgot. Bármennyire hozzászoktam is az utazásnak ehhez a módjához, egy kicsit mindig szédelgek, ha egy léggömb húz el közvetlenül fölöttünk a szélárammal. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az hatalmas ragadozómadár, és mindjárt lecsap ránk és a karma közé kerít. Ma reggel, közvetlenül napkelte után, olyan közel repült el egy léggömb a fejünk fölött, hogy vontatókötele a kötélhálót súrolta, amelyen a gondolánk csüng, s ez ugyancsak megijesztett minket. Kapitányunk azt mondta, hogyha a ballon abból az ócska, fényes, "selyemből" készült volna, amelyet ötszáz vagy ezer éve használtak, nem úsztuk volna meg simán. Ezt az úgynevezett selymet, magyarázta, bizonyos hernyófajta béltartalmából szőtték. A hernyót eperfán tartották - annak olyasféle gyümölcse van, mint a görögdinnye -, s ha már jól meghízott, malomban megőrölték. Az így nyert pépet, elsődleges állapotában, papirusz-nak hívták, ezt még több más eljárásnak vetették alá, míg végtermékül "selymet" nem nyertek. Bármilyen furcsa, ezt valamikor nagyon becsülték, mint a női ruhák anyagát! Azonkívül a léggömböket is általában ebből készítették. De úgy látszik, ezt követőleg jobb anyagot találtak egy közönségesen euphorbium-nak - akkori tudományos nevén kutyatejnek - nevezett növény magházának molyhában. Ez utóbbi selymet, mely módfelett tartós volt, buckingham-selyemnek nevezték el, s általában úgynevezett ruggyanta-oldattal kezelve alkalmazták - ez az oldat bizonyos vonatkozásokban a manapság széles körben használt gutta perchá-hoz[120] hasonlított. E ruggyantát olykor "gumi" néven is emlegetik, és nem vitás, hogy a számos fungi - gombaféle - egyike volt. Csak azt ne mondja, hogy nem vagyok a szívem mélyén vérbeli régész.

A vontatókötélről szólva: a mienk, úgy látom, épp most sodort le valakit azon kis mágneses hajtású hajók egyikének fedélzetéről, amelyektől csak úgy nyüzsög az óceán alattunk; a hajó lehet vagy hatezer tonnás, s akárhogy nézem, gyalázatosan zsúfolt. Nem lenne szabad megengedni, hogy e csöpp bárkák egy meghatározott számnál több utast szállítsanak. A vízbeesett utas természetesen nem szállhatott vissza a hajóra, s mentőövestül hamarosan elveszett szem elől. Nagyon örvendek, drága barátom, hogy olyan felvilágosult korban élünk, amikor olyasmi, hogy egyén, már feltehetőleg nem is létezik. A tömeg az igazi humanizmus tárgya. S ha már humanizmusról beszélünk, mit gondol, a mi halhatatlan Wigginsünk nézetei a társadalmi körülményekről igazán olyan eredetiek, mint amilyennek kortársai hitték? Mester azt mondja, ugyanezeket az eszméket egy évezrede majdnem ugyanígy írta le egy Furrier nevű ír filozófus, akit azért hívtak így - szűcsnek -, mert macskabőrökkel és más irhákkal kereskedett. Mester pedig tud; abban semmi kétség. Mily csodálatos, hogy napról napra igazolódik a hindu Ariesz Tottle[121] mélyenszántó megfigyelése (ezt is Mestertől tanultam): "Elmondhatjuk tehát, hogy ha nem egyszer-kétszer, nem is néhányszor hangoztatunk valamit, hanem számtalanszor, akkor az körbejár és mindenki annak megfelelően fog vélekedni."


Április 2
. - Ma beszéltem azzal a mágneses őrhajóval, amely az úszó távíródrótok középső szakaszán van szolgálatban. Megtudtam, hogy mikor ezt a távírót munkába állították, teljesen lehetetlennek tartották, hogy a távíróvezeték a tengeren is átíveljen; most viszont már azt nem értjük, hol itt a nehézség! Imigyen változik a világ. Tempora mutantur[122] - bocsásson meg, hogy etruszkból idézek. De hát mit kezdenék atalantikus távíró nélkül? (Mester azt mondja, hogy ezt az ősidőkben atlantinak mondták.) Lehorgonyoztunk pár percre, hogy a hajótól kérdezzünk egyet-mást, s a sok nagyszerű hír közt megtudtuk, hogy polgárháború dühöng Afrikában, s hogy a ragály tisztességesen pusztít mind Yropában, mind Ázsuában. Hát nem figyelemreméltó, hogy mielőtt a humanizmus hatására oly csodálatosan megvilágosodott volna a filozófia, a világ a háborút és a ragályt általában szerencsétlenségnek tekintette? Azt tudja-e, hogy az ősi templomokban még imádkoztak is, hogy e két "rossz" (!) ne sújtsa az emberiséget? Csöppet sem könnyű megérteni, ugye, hogy ősatyáinkat miféle különös elvek vezérelték cselekedeteikben? Hát olyan vakok voltak, hogy még azt sem fogták föl: a számtalan egyén pusztulása a tömegnek csak hasznára válik?


Április 3.
- Nagyszerű szórakozás a kötéllétrán fölmászni a ballon tetejére, s onnét venni szemügyre a környező világot. Lentről, a gondolából, tudja, nem olyan tágas a kilátás - lefelé nemigen lát az ember. De ha kiül ide (ezt is itt írom), a pompásan párnázott nyílt piazzára a tetőn, akkor minden irányban mindent lát. Most is egész tömeg léggömb látható mindenfelé, nagyon eleven kép, s a levegő visszhangzik a millió meg millió emberi hang zümmögésétől. Hallom, azt mondják, hogy mikor Yellow vagy (mint Mester mindenáron nevezi) Violet[123], aki állítólag az első léghajós volt, makacsul állította, hogy igenis minden irányban át lehet szelni a légóceánt, kortársai még csak oda se hallgattak rá, hanem afféle élénk képzeletű bolondnak tartották, mert az akkori filozófusok (?) kijelentették, hogy az lehetetlen. Ami azt illeti, számomra manapság megmagyarázhatatlan, hogy azoknak az őskori tudósoknak hogyan haladhatta meg a tudományát ilyen nyilvánvalóan megvalósítható valami. Bár mióta a világ világ, mindig is az úgynevezett tudósok emeltek gátat a művészet haladása elé. Egy biztos, hogy a mi tudósaink nem olyan szűklátókörűek, mint azok a régiek voltak: mondok önnek valami furcsát erről. Azt tudja-e, alig ezer éve, hogy a metafizikusok megszabadították az emberiséget attól a páratlan téveszmétől, miszerint az igazsághoz csak két út vezethet? Még elhinni is nehéz! Úgy rémlik, réges-régen, az Idő sötétjében, élt egyszer egy török (de lehet, hogy hindu) filozófus, bizonyos Ariesz Tottle. Ez az ember találta ki, vagy legalábbis terjesztette, amit a kutatás deduktív[124], vagy a priori[125] módszerének neveztek el. Abból indult ki, ami az ő állítása szerint axióma, vagyis magától értetődő igazság, és "logikailag" jutott el az eredményre. Legnagyobb tanítványa bizonyos Neuklidész[126] és bizonyos Cant[127] volt. Nos, nem is volt semmi baj Ariesz Tottle-lal egészen addig, amíg föl nem tűnt egy bizonyos Sertés[128], aki egészen más rendszert prédikált, amit ő a posteriori[129], azaz induktív[130] módszernek keresztelt el. Az ő elgondolása teljesen az érzékletre épült. A tények - instantiae naturae[131], ahogy nagyképűen emlegette - megfigyelése, elemzése és osztályozása révén jutott el az általános érvényű törvényekig. Ariesz Tottle módszere egyszóval a numená-n[132], Sertésé a phainomená-n[133] alapult. Nos, az utóbbi rendszer akkora bámulatot váltott ki, hogy mikor alkalmazni kezdték, Ariesz Tottle kegyvesztett lett; de végül mégiscsak teret nyert, s megoszthatta az igazság birodalmát maga és modernebb riválisa között. A tudósok immár azt állították, hogy a megismeréshez mindössze két út vezet, az arisztotelészi és a baconi. Mint bizonyára tudja, a "baconi" a Sertésre utal, csak így etruszkul jobban hangzik és méltóságteljesebb.

Nos, drága barátom, biztosíthatom róla, a leghatározottabban, hogy amit elmondtam, az a legszavahihetőbb szaktekintélyek véleményén alapszik; s ebből könnyen megértheti, hogy egy ilyen első pillantásra is képtelen elképzelés mennyire hátráltathatta az igazi tudás kibontakozását - amely szinte teljes egészében intuitív alapon következett be. Az ősi elképzelés a kutatást arra kárhoztatta, hogy a földön kússzon; és évszázadokig annyira el voltak telve kiváltképp Sertéssel, hogy minden gondolkodásnak minősíthető tevékenységet lényegében berekesztettek. Senki nem mert kimondani egy igazságot, amelyért, úgy érezte, csak a lelkének tartozik köszönettel. Nem számíthatott, hogy egy igazság bizonyíthatóan az-e, mert a kor golyóbis-fejű tudósai csak az odavezető utat vették figyelembe. A célra ügyet se vetettek. - Az eszközöket lássuk - kiáltottak -, az eszközöket! - S ha az eszközöket szemügyre véve úgy találták, hogy nem férnek bele sem Aries (azaz a Kos), sem a Sertés kategóriáiba, akkor a tudósok nem is mentek tovább, hanem a "teoretikust" bolondnak kiáltották ki, és elhatárolták magukat tőle meg az igazságától.

Ezt persze nem lehetett örökké fenntartani, hisz ezzel az araszoló módszerrel az igazság maximumát csak időtlen idők alatt lehetett volna elérni, a képzelet elnyomása ugyanis olyan rossz, amiért az ősi kutatási módszerek nagyfokú biztonsága sem nyújt kárpótlást. Ezeknek a germeneknek, frinciáknak, ingoloknak és amrikkánusoknak (mellesleg ezek az utóbbiak a mi közvetlen őseink) tévedése nagyon rokon azoknak a "bölcseknek" a tévedésével, akik azt hiszik, hogy egy tárgyat eleve jobban látnak, ha a szemükhöz közel tartják. Ezeket az embereket elvakították a részletek. Ha Sertés módra indultak el, a "tényeik" korántsem voltak mindig tények, édeskeveset számított, ha ezek csak képzelt tények voltak, s tények is csak azért, mert annak látszottak. Ha viszont Kos ösvényén indultak el, ez az ösvény alig volt egyenesebb, mint a kos szarva, hiszen sosem voltak olyan axióma birtokában, ami valóban az lett volna. Úgy látszik, vakok voltak, hogy ezt nem vették észre; hiszen ezeknek a réges-régen bebizonyított axiómáknak egy részét már az ő idejükben is megcáfolták. Például: - Ex nihilo nihil fit[134]; "egy test nem hathat ott, ahol nincsen"; "szöges ellentétek nem léteznek"; "fényből nem lesz sötétség" - ezeket, s még tucatnyi mást, korábban habozás nélkül axiómának fogadták el, noha már abban az időben is, amelyről beszélek, tarthatatlannak ítélték őket. Milyen képtelenség, hogy ezek az emberek akkoriban makacsul hitték, hogy az "axiómák" az igazság változhatatlan alapjai! De még legrendíthetetlenebb híveiknek szavaiból is könnyű bebizonyítani hiábavalóságukat, az axiómák megfoghatatlanságát általában. De ki is a legrendíthetetlenebb közülük? Lássuk csak! Megyek és megkérdezem Mestert, s egy perc múlva itt vagyok... Ó, már meg is van! Itt egy könyv, amit vagy ezer éve írtak, s nemrégiben fordítottak le ingolból - ami, mellesleg, mintha az amrikkánus kezdetlegesebb változata lenne. Mester azt mondja, hogy ez kifejezetten az említett témáról, a logikáról írott legokosabb őskori mű. Szerzője (akit a maga idején nagyon nagyra tartottak) valami Mill[135] vagy Miller, vagyis Molnár; feljegyezték róla, ami korántsem érdektelen, hogy volt egy taposó-lova, egy bizonyos Bentham[136]. De lássuk csak a tanulmányt!

Ó! "Az, hogy valami elképzelhető vagy elképzelhetetlen - mondja Mill úr, nagyon helyesen -, semmi esetre sem az axiomatikus igazság ismérve." Hát van olyan józan modern filozófus, akinek eszébe jutna vitatni e közhelyet? Velünk együtt csak azon csodálkoznék, mi jutott eszébe Mill úrnak, hogy akár csak utaljon is ilyen nyilvánvaló dologra. Eddig rendben - de lapozzunk egyet. Mit látunk itt? "Ami egymásnak ellentmond, az nem lehet mindkettő igaz - azaz nem létezhet együtt a természetben." Itt Mill úr, teszem azt, arra gondol, hogy egy fának vagy fának kell lennie, vagy nem-fának - azaz nem lehet egyidejűleg fa is meg nem-fa is. Helyes: de kérdem én, miért? A válasza ez - és nem is tesz úgy, mintha ez más lenne, mint ami: "Mert lehetetlen elképzelni hogy két ellentmondás egyaránt igaz legyen." - De ez egyáltalán nem magától értetődő válasz; hisz nem épp az imént szögezte le: "Az, hogy valami elképzelhető vagy elképzelhetetlen, semmi esetre sem az axiomatikus igazság ismérve"?

De én most nem azért panaszkodom ezekre az őskoriakra, mert, mint tulajdon példájuk bizonyítja, logikájuk alaptalan, értéktelen és képtelen, mint inkább azért a nagyképű és hülye állításukért, hogy az igazsághoz nem vezet semmi más út, csak az ő két csúf ösvényük, az egyik, amelyiken csúszni, a másik, amelyiken mászni lehet - a megismerésnek más eszköze nincsen, csak amelyikhez volt merszük hozzáláncolni a lelket, pedig az semmit sem szeret annyira, mint fennen szárnyalni.

Mellesleg, drága barátom, nem gondolja, hogy zavarba hozta volna ezeket az őskori dogmatikusokat, ha azt kellett volna megmondaniuk, hogy minden igazság legfontosabbikát és legnagyszerűbbjét a két útjuk közül melyiken közelítették meg? A gravitációra gondolok. Newton Keplernek köszönhette. Kepler bevallotta, hogy mindhárom törvényre véletlenül bukkant rá - minden törvények közül épp e háromra, amely a nagy ingol matematikust elvezette ehhez az elvhez, a fizika valamennyi elvének alapjához, amelyen túllépve már a metafizika birodalmába lépünk. Kepler véletlenül akadt rá, azaz a képzelete segítségével. Lényegében teoretikus volt - ez a mainapság oly szent szó valamikor megvetést fejezett ki. Vajon nem jönnének-e zavarba ezek a vén vakondokok akkor is, ha azt kéne megmagyarázniuk, hogy a két "út" közül melyiken juthat el egy rejtjelfejtő egy szokásosnál is titkosabb írás megfejtéséhez, vagy hogy Champollion melyiken terelte az emberiséget ahhoz a szinte megszámlálhatatlan és időt álló igazsághoz, amely mind abból eredt, hogy sikerült megfejtenie a hieroglifákat?

Még egy szó erről a témáról, és többé nem untatom vele. Vajon nem módfelett különös-e, hogy örökké az igazsághoz vezető két útról fecsegve ezek a vakbuzgó emberek szem elől tévesztették az igazán széles utat, amit manapság mi oly világosan látunk - az ellentmondásmentesség útját? Hát nem furcsa, hogy az Isten művéből nem sikerült visszakövetkeztetniük arra a létfontosságú tényre, hogy csak az ellentmondás teljes hiánya lehet az abszolút igazság? Milyen sima a mi utunk, mióta meghirdették ezt az elvet! A kutatást kivették a vakondokok kezéből és rábízták az igazi, egyedül igazi gondolkodókra, a tüzes képzeletű emberekre. Ezek képesek elméletet alkotni. El tudja képzelni, hogy őseink mily kitörő megvetéssel fogadnák e szavaimat, ha a vállam fölött beleláthatnának a levelembe? Ezek az emberek, mondom, elméletet alkotnak; s az elméleteiket addig csiszolják, tömörítik, rendszerezik, addig tisztogatják apródonként, az ellentmondások minden salakjától, míg végül a teljes ellentmondásmentességet még a legmakacsabbak is kénytelenek észrevenni, éppen mert az, tehát eleve abszolút és vitathatatlan igazság.


Április 4.
- Ez az új gáz csodát művel, az új, tökéletesebb gutta perchával egyetemben. Milyen biztonságosak, tágasak, kezelhetők s minden szempontból kényelmesek ezek a mi modern léggömbjeink! Itt épp egy óriási közeledik felénk legalább óránként százötven mérföld sebességgel. Láthatólag zsúfolva van emberekkel - talán három-négyszáz utasa is van -, mégis mérföldnyi magasra száll föl, s egy uralkodó megvetésével tekint le szegény miránk. Ami azt illeti, nem olyan sok az az óránként száz vagy akár kétszáz mérföld sebesség sem. Emlékszik még, hogyan röpített át minket a vonat a kenedói kontinensen? Óránként háromszáz mérföld sebességgel - az volt ám az utazás! Látni ugyan nem lehetett semmit - mást se csinálhatott az ember, mint hogy csapta a szelet, lakomázott s táncolt a nagyszerű szalonokban. És arra emlékszik-e, milyen különös érzés volt, ha az ember véletlenül kinézett és megpillantott valamit, mikor a kocsi teljes sebességgel haladt? Páratlan látvány volt - egynek látott az ember mindent. Én a magam részéről csak azt mondhatom, hogy szívesebben utaztam az óránként száz mérföldes lassú vonattal. Azon legalább üvegablakok voltak - s még kinyitni is szabad volt őket - s legalább valami képfélét kaptam a tájról... Mester azt mondja, hogy a Nagy Kenedói Vasút nyomvonalát részben már kilencszáz éve kitűzhették! Sőt, arra az állításra merészkedik, hogy még most is felismerhető a vágányok nyoma - s e nyomok ugyanarra az időszakra utalnak, amelyet az előbb említettem. Vágány akkoriban úgy látszik, csak kettő volt; manapság, tudja, tizenkettő, s most építenek még hármat-négyet. Az ősi vágányok nagyon keskenyek voltak, a síneket olyan közel helyezték el egymáshoz, hogy az a mi fogalmaink szerint egyenesen komolytalan, nem is szólva róla, hogy milyen hallatlanul veszélyes. Ami azt illeti, még a jelenlegi - tizenöt yardos - nyomtávot sem tekintik kellően biztonságosnak. Magam sem kétlem, hogy azokban a régi időkben is létezett valamiféle vágány, ahogy Mester állítja; mi sem természetesebb, mint hogy valamikor - legkevesebb hétszáz évvel ezelőtt, az biztos - az Északi és a Déli Kenedó egyesült; s hogy a kenedóiak kénytelenek voltak egy nagy vasútvonalat építeni át a kontinensen.


Április 5
. - Szinte elemészt az ennui. Mester az egyetlen ember a fedélzeten, akivel beszélgetni lehet; és ő - szegénykém! - képtelen másról beszélni, mint régiségekről. Mással se foglalkozott egész nap, mint hogy arról próbáljon meggyőzni: a régi amrikkánusok maguk kormányozták magukat! - hát hallott már ilyen képtelenségeket? -, hogy afféle mindenki-önmagának szövetségben éltek, a "préri-kutyák" mintájára, amelyekről a mesében olvasunk. Azt mondja, a legeszeveszettebb elképzelésből indultak ki, nevezetesen abból, hogy "mindenki szabadnak és egyenlőnek születik" - mikor épp az egyenlőtlenség törvénye nyilvánul meg oly láthatóan mind az erkölcsi, mind az anyagi világmindenségben. Minden ember "szavazott", mint mondták - azaz beleártotta magát a közügyekbe -, amíg nagysokára föl nem fedezték, hogy ami mindenki ügye, az senkié sem, s hogy a "köztársaság"-ot (úgy hívták ezt a képtelenséget) voltaképpen senki sem kormányozza. De, mint mondják, a "köztársaságot" létrehozó filozófusok önelégültségét alaposan megtépázta az a döbbenetes felfedezés, hogy az általános választójog módot adott bizonyos csalárd mesterkedésekre, amelyek révén bármelyik párt, amely nem szégyellte a csalást, össze tudott szedni annyi szavazatot, amennyi kellett, és ezt senki meg nem akadályozhatta, sőt még csak észre sem vette. Elég egy kicsit is elgondolkozni ezen a fölfedezésen, hogy nyilvánvalóak legyenek a következményei, azaz hogy ilyen körülmények közt a gazság törvényszerűen eluralkodik - más szóval, hogy egy köztársasági kormány nem is lehet más, mint gaz. Miközben a filozófusok az ostobaságukon szégyenkeztek, hogy az elkerülhetetlen rosszat nem látták előre, s valami elméletet igyekeztek kiagyalni, a kérdést egy csapásra megoldotta egy Csőcselék nevű fickó, aki a kezébe ragadott mindent, s fölállította a zsarnokságot, amelyhez képest a mesebeli Zéró[137] és Hellófagabalus[138] zsarnoksága illedelmes és élvezetes volt. Ez a Csőcselék (mellesleg: külföldi volt) állítólag a legundokabb lény volt, aki valaha a földet taposta. Termetre óriás - arcátlan, telhetetlen, mocskos; epéje egy ököré, szíve egy hiénáé, az agya egy páváé. Végül a saját ereje vitte a sírba, azzal, hogy holtrafárasztotta. Ennek ellenére megvolt a haszna, mint ahogy mindennek megvan, akármilyen gonosz: olyasmire tanította meg az emberiséget, amit, nem kell félni, sose felejt el - hogy ne szegüljön szembe a természeti analógiákkal. Ami a republikanizmust illeti, a föld színén sehol sem találni rá analógiát - hacsak a "préri-kutyák" esetét nem tekintjük annak, ami azt látszik bizonyítani, hogy a demokrácia csodálatraméltó kormányforma - kutyák számára.


Április 6.
- Az éjszaka kitűnően látszott az Alpha Lyrae, amelynek tányérja a kapitány távcsövén félfoknyi szélességet betöltött, s olyasféle képet nyújtott, mint a mi napunk, ha az ember ködös időben szabad szemmel nézi. Az Alpha Lyrae, bár sokkal nagyobb, mint a mi napunk, nagyon hasonlít rá a foltjai, az atmoszférája és sok más részlete tekintetében. Mester azt mondja, hogy a két égitest közötti kapcsolatot már korábban megsejtették. A mi rendszerünk égi mozgása láthatólag (még kimondani is különös) egy bámulatos csillaghoz igazodik a galaktika közepében. Megállapították, hogy valamennyi égitest e csillag, vagy legalábbis a Tejút valamennyi égitestjének közös gravitációs középpontja körül kering, amely valahol a Fiastyúk Alküóné nevű csillaga tájékán helyezkedik el, s mi ezt a kört száztizenhétmillió év alatt írjuk le! Mi, a jelenlegi fényforrásainkkal, csodálatosan tökéletes teleszkópjainkkal meg minden mással persze nehezen értjük meg az ilyen feltevések alapját. Első hirdetője bizonyos Mudler[139] volt. Kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy őt e vad feltevésre mindenekelőtt a puszta analógia vezette; ha azonban így volt, az elképzelés fejlődése során mindvégig ragaszkodnia kellett volna az analógiához. Igen, egy nagy középponti égitestet tételezett fel; ennyiben Mudler következetes volt. E központi égitestnek azonban, dinamikai értelemben, nagyobbnak kellett volna lennie, mint a környező égitesteknek együttvéve. Ám föl kellett volna tennie a kérdést: - Miért nem látjuk? - kiváltképp mi, akik a halmaz közepe táján helyezkedünk el, legalábbis a szomszédságában ennek az elképzelhetetlen középponti napnak. A csillagász itt talán a feltételezett fénytelenségben talál menedéket; de az analógia itt egyszerre megbicsaklik. De még ha elfogadjuk is, hogy ez a középponti égitest fénytelen, arra hogyan találunk magyarázatot, hogy a körülötte ragyogó számtalan nap fénye sem teszi láthatóvá? Nem kétséges, hogy végül marad a föltevés: ez csupán az összes égitest közös gravitációs középpontja - de az analógia itt ismét csak megbicsaklik. A mi rendszerünk, az igaz, egy közös gravitációs középpont körül kering, de ez azzal a nagyon is anyagi természetű nappal van kapcsolatban, abból következik, amelynek a tömege jócskán ellensúlyozza a rendszer többi alkotóelemének tömegét. A matematikai kör olyan görbe, amelyet végtelen számú egyenes alkot; de a körnek ez az elképzelése - az az elképzelés, amelyet minden földi görbe vonatkozásában színtisztán matematikai, s nem gyakorlati elképzelésnek vélünk - igenis gyakorlati, mert csak úgy képzelhetjük el azokat a titáni körpályákat, amelyekkel - legalábbis képzeletben - dolgunk van, ha föltesszük, hogy a mi naprendszerünk és a többi a galaktika valamiféle középpontja körül kering. Próbáljon csak meg akár a legélénkebb képzelet egy lépéssel is közelebb jutni e kimondhatatlan körök megértéséhez! Aligha paradoxon tehát az az állítás, hogy a villámcsapás fénye, amely ennek az elképzelhetetlen körnek a vonalát követi, egyenes vonalban halad. Az viszont, hogy napunk útvonala e kör mentén - azaz naprendszerünk keringésének nyomán - az emberi érzéklet számára akár millió meg millió év alatt is eltér az egyenestől, elfogadhatatlan feltevés; ám azok az ősi csillagászok, úgy látszik, mégis bedőltek annak a gyermeteg hitnek, hogy csillagászatuk történetének kurta ideje alatt - azaz semmi kis két-háromezer év alatt, ami épp csak egy pont a görbén - láthatóvá vált e görbület! Milyen érthetetlen, hogy ez sem ébresztette rá őket a valóságra - hogy a Nap és az Alpha Lyrae egyaránt egy közös gravitációs középpont körül kering!


Április 7
. - Az éjszaka megint csillagászattal szórakoztam. Jól látszott a Neptunus öt aszteroidja, s érdeklődéssel figyeltem, mint kerül fel egy hatalmas keresztgerenda két vállkőre Daphnisz[140] új templomában a Holdon. Mulatságos elgondolni, hogy olyan parányi lények, mint a holdlakók, akik csöppet sem hasonlítanak az emberre, mégis a mienket ennyire meghaladó műszaki hozzáértésről tesznek tanúbizonyságot. Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy azok a hatalmas súlyok, amiket ezek a holdlakók láthatólag oly játszva kezelnek, valóban olyan könnyűek, mint amilyen könnyűnek az eszünk mondja őket.


Április 8
. - Heuréka! Mester dicsősége teljében. Egy kenedói léghajó adott jelt nekünk ma, s dobott át a fedélzetünkre néhány friss újságot: volt bennük egy-két hallatlanul érdekes hír bizonyos kenedói, vagy inkább amrikkánus régészeti leletről. Valószínűleg tudja, hogy hónapok óta dolgoznak már a Paradicsomban, az uralkodó fő-mulatókertjében, hogy megalapozzák az új szökőkutat. A Paradicsom, úgy látszik, a szó szoros értelmében is sziget volt, emberemlékezet óta - azazhogy északi határa mindig is (ameddig a följegyzések visszanyúlnak) egy folyócska volt, vagyis inkább egy nagyon keskeny tengeröböl. Ez az öböl addig szélesedett, míg el nem érte jelenlegi szélességét - az egy mérföldet. A sziget teljes hossza kilenc mérföld; szélessége erősen változó. A terület - mint Mester állítja - vagy nyolcszáz évvel ezelőtt sűrűn be volt építve házakkal, ezek egyike-másika még a húsz emelet magasságot is elérte; a föld (valami érthetetlen oknál fogva) e környéken különösen értékes volt. A végzetes földrengés azonban 2050-ben úgy romba döntötte és elborította a városkát (ahhoz, hogy falunak mondjam, némileg nagy), hogy még legfáradhatatlanabb régészeinknek sem sikerült mind ez ideig elegendő adatot (pénzdarabok, érmek vagy feliratok formájában) felszínre hozniuk, hogy abból akár csak halavány árnyékát is föl lehessen építeni valamiféle elképzelésnek a bennszülött lakosság életformájára, szokásaira stb. stb. stb. vonatkozólag. Eddig mindössze annyit sikerült megtudni róluk, hogy a vadak Knickerbocker[141] törzséhez tartoztak, amely azután, hogy Recorder Riker, az Aranygyapjú Lovagja fölfedezte, elárasztotta az egész kontinenst. Arról szó sincs, hogy civilizálatlanok lettek volna, sőt, sokféle művészetet, mi több: tudományt műveltek a maguk módján. Azt mondják, sok szempontból nagyon ügyesek voltak, s megszállottjai annak, hogy olyasféle épületeket emeljenek, amelyeket az ős-amrikkánus nyelvben "templom"-nak hívtak - ez egy pagodaféle, amelyet két bálvány, az úgynevezett Vagyon és Divat imádatára szenteltek. Végül, mint mondják, a sziget kilenctized részét már ilyen templomokkal építették be. A nők alakja, úgy látszik, furcsán torz volt, a derekuk alatt hátul valami furcsa, természetes dudor nőtt, s e kidudorodást, megmagyarázhatatlan módon, szépnek tekintették. Csodával határos módon fönnmaradt egy-két kép az ily módon eltorzult nőkről. Furcsán festenek, nagyon furcsán - mintha átmenet lennének a pulykakas és a púposteve közt.

Nos, ez a néhány apróság szinte minden, ami a régi Knickerbockerekről ránk szállt. Úgy látszik azonban, hogy miközben az uralkodó kertjének (amely, mint tudják, az egész szigetre kiterjed) közepén ástak, a munkások egyike egy kocka alakú és nyilvánvalóan faragott gránittömböt hozott felszínre, amely több száz fontot nyomott. Jó állapotban maradt meg, a földmozgás, amely eltemette, láthatólag nem sok kárt tett benne. Az egyik felületén márványlap van, amelyiken (képzelje csak!) felirat - olvasható felirat - áll! Mester ujjong a gyönyörűségtől. A márványlapot eltávolítva egy üreg bukkant elő, s benne egy ólomdoboz, mely különféle pénzdarabokat, egy nevekkel teleírt hosszú tekercset, több, újsághoz hasonlatos iratot és más holmit tartalmazott, mely mind hallatlanul érdekes a régész számára! Nem kérdéses, hogy ezek hiteles amrikkánus leletek, amelyek mind a Knickerbocker törzs tulajdonát képezték. A léggömbünk fedélzetére átdobott újságokban benne van a pénzdarabok, a kéziratok, nyomtatványok hasonmás képe. Az ön szórakoztatására idemásolom a márványlap Knickerbocker nyelvű feliratát:

Hirdesse e szobor

GEORGE WASHINGTON

örök emlékezetét

Az emlékmű alapköve 1847. október 19-én tétetett le ünnepélyesen,
New York Városa Washington Emlékbizottságának védnöksége alatt,

annak a napnak évfordulóján, amelyen,
az Úr 1781. esztendejében, Yorktown városában
Lord Cornwallis
megadta magát
Washington tábornoknak

Ez, így, Mester szó szerinti fordítása, itt tehát félreértés nincs. Ebből a néhány megmaradt szóból is több fontos dolgot tudunk meg, amelyek közül korántsem a legkevésbé fontos, hogy ezer évvel ezelőtt maguk az emlékművek már kimentek a divatból - ami nagyon helyes is -, és az emberek megelégedtek annyival, hogy szándékuk jeléül, miszerint valamikor majd emlékművet fognak emelni, szép csöndben letettek egy alapkövet, mely "magányában, egyedül" (elnézést, hogy Bentont[142], az amrikkánus poétát idézem) a nagylelkű szándék zálogául szolgált. Ezenkívül pontosan megtudjuk, hol, hogyan került sor a szóban forgó nagy megadásra, s hogy ki adta meg magát. A "hol" kérdésére Yorktown a válasz (bárhol is légyen az), a kicsoda kérdésére pedig Cornwallis tábornok (aki az ó-amrikkánus "corn" szóból ítélve gazdag kukorica-kereskedő lehetett). A fölirat megemlékezik - hogy is? - "Lord Cornwallis" megadásáról. Most már csak egy a kérdés: miért akarták a vadak, hogy megadja magát? Ha arra gondolunk, hogy e vadak minden kétséget kizáróan kannibálok voltak, arra a következtetésre jutunk, hogy kolbásznak kívánták őt feldolgozni. Ami a megadás "hogyan"-ját illeti, kifejezőbb magyarázatot nem is kívánhatunk. Lord Cornwallis megadta magát (kolbásznak) "New York Városa Washington Emlékbizottságának védnöksége alatt" - ez utóbbi, nem kétséges, valami jótékonysági intézmény volt, amely alapkövek letételével foglalkozott. - Uramisten! Mi baj? Ó! Látom már - a léggömb kilyukadt, s mi belebukfencezünk a tengerbe. Csak annyi időm van hát, hogy hozzátegyem: az újságban talált írás sietős áttanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, hogy a kor amrikkánus nagyembere bizonyos John volt, valami kovács, és Zachariás, valami szabó[143].

Isten önnel, a viszontlátásig. Hogy megkapja-e ezt a levelet, vagy sem, az nem különösen érdekes, hisz úgyis a magam örömére írtam. De mindenesetre palackba dugaszolom a kéziratot, és bedobom a tengerbe.

Sírig hű Mestrája

Göncz Árpád fordítása

 

BICE-BÉKA

Nem ismertem soha a tréfára oly hirtelenül fogékony embert, mint a király volt. Úgy tűnt, hogy csak a bolondozásnak él. Elmeséltél neki egy jobbfajta, vaskos adomát, s ha igazán jól mesélted, már kegyeibe is fogadott. Így esett, hogy nagy mókázó hírében állt mind a hét minisztere. Nemcsak mint megtermett, vastag, zsíros férfiak hasonlítottak a királyhoz, hanem mint páratlan tréfacsinálók is. Sohasem tudtam igazán eldönteni, vajon az ember kövéredik-e a tréfálkozástól, vagy a hájasodás fejleszti ki a mókázó hajlamot; de tény, hogy a keszeg viccelődő rara avis in terris[144].

Az élcek finomságaiért, vagy mint mondogatta, a "szellemesség szelleméért" nem nagyon törte magát a király. Főképpen a tréfa vaskosságát bámulta, és megbocsátotta érte hosszadalmasságát. A finom részletek untatták. Rabelais Gargantuá-ját jobban élvezte volna, mint Voltaire Zadig-ját; s egy otromba csíny jobban mulattatta, mint megannyi szójáték.

Történetem idején még élt a hivatásos, udvari tréfacsinálók divatja. A nagy, kontinentális "hatalmak" közül még többen tartottak tarka ruhás, sipkás, csörgős "bolondokat", s elvárták tőlük, hogy a királyi asztalról lepottyanó morzsákat lesve egy pillanat alatt odacsípjenek szellemes ötleteikkel.

A mi királyunk, ez aztán természetes, tartott "bolond"-ot. Valóban rászorult valami bolondságra, hiszen ellensúlyoznia kellett minisztereinek, a hét lángeszű férfiúnak mély bölcsességét - a magáét nem is említve.

Ámde az ő bolondja, vagy hivatásos tréfacsinálója, nem egyszerűen csak bolond volt. Értéke megháromszorozódott a király szemében, mivel törpe is volt és nyomorék is. A törpék akkoriban éppoly mindennaposak voltak az udvarnál, mint a bolondok, s bizony számos uralkodó törhette volna fejét, hogy töltse napjait (az udvarnál kissé hosszabbak a napok, mint másutt) bohóc nélkül, akivel és törpe nélkül, akin nevethet. De, ahogy már említettem, a bohócok száz esetből kilencvenkilencben elhízottak, gömbölyűek és lomhák - úgyhogy a mi királyunk bőkezűen kívánhatott magának szerencsét, mert ura volt Bice-Békának (így hívták a bolondot), háromszoros kincsnek egy személyben.

Azt hiszem, a Bice-Béka nevet nem a keresztségben, keresztszüleitől kapta a törpe, hanem közös megegyezéssel a hét miniszter adományozta neki, mert képtelen volt úgy járni, mint mások. Valóban, Bice-Béka csak valamilyen átmeneti járással - a bicegés és a tekergőzés között - tudott haladni, s ez határtalanul szórakoztatta és vigasztalta is urát, mert (bár a hasa hatalmasan domborodott, és feje alkotmányosan felfuvalkodott), egész udvara nagyszerű alaknak tartotta a királyt.

Igaz, hogy Bice-Béka kifacsarodott lábával padlón vagy úton csak nagyon kínlódva és nehézkesen mozgott, de igaz az is, hogy úgy látszik, alsó végtagjainak satnyaságáért a természet karjának iszonyatos izomerejével kárpótolta, és így, ha fáról, kötélről vagy más megmásznivalóról volt szó, csodálatosan ügyes mutatványokra volt képes. Ilyen gyakorlatokban inkább mókushoz vagy fürge majmocskához hasonlított és nem békához.

Nem tudnám megmondani pontosan, hol is volt eredetileg Bice-Béka hazája. Valamilyen barbár vidék lehetett, nem hallott róla soha senki, iszonyú távolságban királyunk udvarától. Bice-Békát és egy nála kicsit enyhébben törpeszerű fiatal leányt (különben tökéletesen arányos volt, és bámulatosan táncolt), mindegyiküket a maga otthonából, erőszakkal hurcoltatta el és küldte ajándékba a királynak valamelyik örök diadalmú hadvezér.

Nem csoda, hogy ily körülmények között a két kis fogoly bensőséges bizalommal közeledett egymáshoz. Valóban, nemsokára testi-lelki jó barátok lettek. Bice-Békának, aki folyvást bolondozott, és mégsem kedvelték túlságosan, nem állt hatalmában segíteni Trippettán, ám a lánynak, akit kecsességéért és tökéletes szépségéért törpe létére is általánosan csodáltak és becéztek, nagy befolyása volt, és fel is használta, ha csak tehette, Bice-Béka érdekében.

Egyik nagy jelentőségű állami alkalommal - hogy mi volt, már elfelejtettem - a király a maszkabál mellett döntött, s ha maszkabált vagy más effélét rendeztek az udvarnál, biztos volt, hogy Bice-Béka és Trippetta tehetségét igénybe vették a játéknál. Bice-Béka különösen találékony volt a parádék rendezésében, újabb és újabb szerepeket ajánlott, jelmezeket gondolt ki az álarcos ünnepélyekre, s úgy látszott, hogy közreműködése nélkül semmire sem mennek.

Az ünnepség éjszakája megérkezett. Trippetta irányításával pazar termet szereltek fel mindenféle ravaszsággal, ami csak egy álarcosbál fényét növelheti. Az egész udvar a várakozás lázában égett. Feltehető volt, hogy már mindenki eldöntötte, milyen jelmezt és szerepet választ. Sokan egy héttel vagy már egy hónappal előbb döntöttek, hogy milyen szerepet játsszanak; s valóban, egy parányit sem volt határozatlan senki, kivéve a királyt és hét miniszterét. Mért haboztak, nem tudnám megmondani, lehet, hogy tréfából. Valószínűbb, hogy mert kövérek voltak, és így nehezebben tudtak határozni. Mindenesetre elröpült az idő, és utolsó megoldásként Trippettáért és Bice-Békáért küldtek.

Amikor a két kis barát engedelmeskedett a királyi parancsnak, az uralkodót minisztertanácsának hét tagjával bor mellett találták, s mégis erősen kedvetlennek látszott. Tudta, hogy Bice-Béka nem szereti a bort, mert szegény nyomorékot az őrületig felizgatta, és az őrület kellemetlen érzés. A király azonban szerette a vaskos csínyeket, és felvidította, ha Bice-Békát ivásra kényszerítette s (mint a király állította) arra, hogy "boldog legyen".

- Gyere ide, Bice-Béka - mondta, mikor a bolond és a lány a szobába lépett -, ürítsd ezt a serleget távol levő barátaid (Bice-Béka ekkor sóhajtott) egészségére, aztán lássuk áldásos ötleteidet. Szerepeket akarunk - szerepeket, te fickó - valami újat, szokatlant. Kifáradtunk ettől az örökös egyformaságtól. Fogd, igyál, hadd szikrázzék elméd a bortól!

Bice-Béka megkísérelte, mint ilyenkor általában, hogy a király figyelmességét mókával üsse el, de nem volt hozzá elég ereje. Véletlenül éppen születésnapja volt szegény törpének, és a parancs, hogy "távol levő barátaira" igyék, könnyeket csalt a szemébe. Sok nehéz és keserű csepp hullott a serlegbe, ahogy alázatosan elvette a zsarnok kezéből.

- Hahaha! - röhögött a király, mikor a törpe vonakodva kiürítette a serleget. - Lám csak, mit tud egy pohár jó bor! Hé, hiszen már csillog a szemed!

Szegény jámbor! Nagy szeme inkább fényesedett, mint csillogott: ingerlékeny agyára a bor nemcsak nagy erővel, de azonnal hatott. Idegesen az asztalra tette a serleget, és eszelős, merev pillantással nézett körül a társaságon. Látszott, hogy remekül mulatnak a király sikeres "tréfáján".

- No lássunk hozzá - mondta a csupa háj miniszterelnök.

- Igen - mondta a király -, gyerünk, Bice-Béka, segíts. Szerepeket, kiskomám; szerepelni akarunk, mindnyájan, hahaha! - és mert ezt csakugyan tréfának szánta, kórusban nevetett a hét is.

Bice-Béka gyöngén és üresen kongó hangon szintén nevetett.

- Gyerünk, gyerünk - mondta türelmetlenül a király -, hát nincs ötleted?

- Megkísérlek valami újat kigondolni - válaszolta szórakozottan a törpe, mert egészen megzavarodott a bortól.

- Megkísérled? - kiáltotta dühödten a zsarnok. - Mit jelent ez? Ahá, értem! Dacoskodsz, mert bort akarsz? Itt van, igyál! - azzal teletöltött egy serleget, és odanyújtotta a nyomoréknak, aki rámeredt, és levegőért kapkodott.

- Igyál, ha mondom! - ordított a szörnyeteg -, mert a pokolba...

A törpe tétovázott. A király elvörösödött a dühtől. Az udvaroncok vigyorogtak. Trippetta halálsápadtan az uralkodó székéhez lépett, térdre borult, úgy esedezett előtte, hogy kímélje barátját.

A zsarnok nézte néhány pillanatig, elbámulva a vakmerőségen. Látszott, hogy tétovázik, mit tegyen, mit mondjon - hogyan fejezze ki méltóképpen felháborodását. Aztán egy árva hangot sem ejtve, dühösen ellökte magától a lányt, és a teli serleg tartalmát az arcába zúdította.

A szegény lány valahogy összeszedte magát, aztán mukkanni sem merve, visszakuporodott az asztal lábához.

Fél percre olyan halotti csend támadt, hogy egy levél vagy pihe hullását is hallani lehetett volna. Halk, de érdes és elnyújtottan csikorgó hang törte meg a csendet, mintha a szoba minden sarkából jönne.

- Mért... mért... mért csinálod ezt a zajt? - kérdezte a király, és dühösen a törpéhez fordult.

Úgy látszott, hogy a törpe magához tért kábaságából, és erősen, de nyugodtan a zsarnok arcába pillantva, csak ennyit bökött ki: - Én, én? Hogy lettem volna én?

- Kívülről jött a hang - jegyezte meg az egyik udvaronc. - Úgy hiszem, a papagáj volt, ott az ablaknál, a csőrét köszörülte a kalitka drótján.

- Igaz lehet - mondta az uralkodó, s mintha örömmel vette volna a segítséget -, de lovagi becsületemre, esküdni mertem volna, hogy ez a csavargó csikorgatja a fogát.

A törpe nevetett erre (a király igazi tréfamester volt, s a nevetést sosem kifogásolta), és kimutatta nagy, erős és igazán visszataszító fogsorát. Azonkívül hajlandó volt önként annyi bort meginni, amennyit csak kívánnak. Az uralkodó megbékült; Bice-Béka felhajtott még egy kupa bort, rossz hatását sem nagyon lehetett látni rajta, és azonnal, nagy lelkesedéssel belemélyedt a maszkabál tervezgetésébe.

- Nem tudom, mitől pattant ki az eszme - mondta olyan nyugodtan, mintha soha életében nem ivott volna bort -, de éppen miután felséged megütötte a lányt, és arcába öntötte a bort, éppen miután felséged ezt megtette, és míg a papagáj azt a fura zajt csapta az ablak előtt, eszembe jutott egy óriási beugratás - egy hazámbeli csintalanság -, a mi maszkabáljainkon játsszák, de itt ismeretlen. Sajnos, nyolctagú társaság kellene hozzá, és...

- Itt vagyunk mi! - bömbölte a király örömében, hogy ily remekül felfedezte az összefüggést -, éppen nyolcan, én meg a hét miniszter! Halljuk, mi az a beugratás?

- Nálunk, odahaza - válaszolta a nyomorék - a Nyolc Megláncolt Orangutánnak hívjuk, és ha jól játsszák, igazán nagyszerű tréfa.

- Mi akarjuk játszani! - mondotta a király, felemelkedett helyéről, és szemét lassan behunyta.

- A játékban - folytatta Bice-Béka - az a szép, hogy megrémíti az asszonyokat.

- Óriási! - üvöltötte kórusban az uralkodó és minisztériuma.

- Én akarom az orangutánokat felöltöztetni - folytatta a törpe -, bízzák rám az egészet. A hasonlóság megtévesztő kell legyen, az álarcos társaságnak azt kell hinnie, hogy igazi állatok, és persze fő a megdöbbenés és ijedelem.

- Ez aztán kitűnő! - kiáltotta a király. - Bice-Béka, embert csinálok belőled!

- A lánc arra jó, hogy csörgésével a zűrzavart növelje. Azt fogják gondolni, hogy egy tömegben elszabadultak őreiktől. Elképzelheti felséged, milyen hatásos, ha egy maszkabálba, az elegánsan és pompásan öltözött urak és hölgyek közé, vadul üvöltözve beront nyolc megláncolt orangután, és a társaság legnagyobb része azt gondolja, hogy igaziak. Az ellentét utolérhetetlen.

- Legyen - szólt a király, és a tanács gyorsan szedelőzködött (későre járt már), hogy megvalósítsák Bice-Béka tervét.

Öltöztetési módszere, mellyel a csoportot orangutánná változtatta, nagyon egyszerű, de szándékának eléggé megfelelő volt. Ezeket az állatokat történetem idejében csak nagyon ritkán látták a civilizált világban, és mert a törpe teremtményei eléggé vadállatiak és az elégnél is ocsmányabbak voltak, úgy gondolták, hogy a természeti hűséget sikerült biztosítani.

A királyra és minisztereire először szűk trikóinget és alsónadrágot húztak. Ezt átitatták kátránnyal. Az előkészületnek ennél az állomásánál a társaságból valaki tollat javasolt, de a törpe elvetette az ötletet, és hamarosan a maguk szemével győződhettek meg róla, mind a nyolcan, hogy egy olyan vadnak a szőrét, mint az orangután, sokkal hatásosabban helyettesíti a len. Vastag réteget tapasztottak tehát az utóbbiból a kátrányos felületre. Ezután hosszú láncot kerítettek. Először a király derekára tekerték, és megcsomózták, aztán a csoport következő tagjára, és ott is megcsomózták, és így jártak el sorra mindegyikkel. Mikor a láncot ily módon tökéletesen elrendezték, és a társaság tagjai kör alakban olyan távol álltak egymástól, amennyire csak tudtak; hogy a dolog minél természetesebb legyen, Bice-Béka fogta a maradék láncot, és két derékszögű átmérőben áthúzta a körön, mint ahogy manapság a csimpánzok vagy más nagymajmok vadászai Borneóban teszik.

A maszkabál színhelyéül szolgáló nagy szalon kör alakú, igen magas terem volt, és nappal csak a tető egyetlen ablakán át kapott világosságot. Esténként (a helyiséget főleg ebben az időben használták) elsősorban a tetőablak közepéből lecsüngő nagy csillárral világítottak, amelyet, mint szokás, ellensúly segítségével eresztettek, vagy húztak le és föl, de (ama célból, hogy ne legyen idétlen) ez utóbbi a kupolán kívül, a tetőn mozgott.

A terem elrendezését Trippetta legfőbb védnöksége alá helyezték, aki néhány részletben, úgy látszik, engedte, hogy barátjának, a törpének megfontoltabb ítélete irányítsa. Ő tanácsolta, hogy erre az alkalomra távolítsák el a csillárt. A viasz csepegése (ezt ilyen meleg időben lehetetlen volt megakadályozni) alaposan tönkretette volna a vendégek pompás ruháit, hiszen a szalon zsúfoltsága miatt nem kívánhatták meg mindenkitől, hogy kikerülje a terem közepét, vagyis a csillár alját. Pótlásul fali gyertyatartókat helyeztek el mindenütt a csarnokban; és a fal mellett álló kariatidák mindegyikének (ötven vagy hatvan lehetett összesen) jobb kezébe édes illatú fáklyát nyomtak.

A nyolc orangután, Bice-Béka tanácsára, éjfélig (ekkorra a termet zsúfolásig megtöltötték az álarcosok) türelmesen várt a fellépéssel. De alighogy elhalt az óraütés, berohantak, vagy - mert a láncoktól akadályozva a társaság nagy része felbukott és botladozott - inkább együttesen begurultak a terembe.

Az álarcosok izgalma leírhatatlan volt, és ez gyönyörűséggel töltötte el a király szívét. Mint előre látták, számos vendég azt képzelte a nyolc riasztó külsejű teremtményről, hogy ha nem is orangután, de biztosan valamilyen vadállat. Néhány asszony elájult rémületében, és ha királyi óvintézkedés nem tiltott volna ki minden fegyvert a szalonból, a társaság vérével fizethetett volna a komédiáért. Így azonban mindenki rohant az ajtók felé; ámde a király megparancsolta, hogy belépésük után rögtön zárják be valamennyit, és a kulcsokat, mint ahogy maga javasolta, a törpe tette el.

Míg a zűrzavar tetőfokára hágott, és minden álarcos csak önmaga biztonságára figyelt (mert az izgatott tömeg nyomása valóban igazi veszedelmet jelentett), láthatták volna, hogy a lánc, melyet magasba húztak, amikor a csillárt eltávolították róla, lassan-lassan alászáll, míg kampós vége meg nem állapodik a padlótól háromlábnyi magasban.

Rá rövid időre, miután fel-alá rohangásztak, és a lánc természetesen összekapcsolta őket, a király és hét barátja a csarnok közepén találta magát. Ebben a helyzetben a törpe, aki eddig nesztelenül járt a nyomukban, és buzdította őket az izgalom fokozására, megragadta láncaikat ott, ahol a kört átmérőként, derékszögben keresztezve, metszették egymást. A gondolatnál is gyorsabban beakasztotta ide a csillár kampóját, és egy pillanat alatt, valami láthatatlan tevékenységtől, a csillár lánca annyira felhúzódott, hogy a kampót nem lehetett elérni, és ennek elkerülhetetlen következményeként az orangutánok, egymással szemben, egyre jobban összeszorultak.

Az álarcosok ekkorra bizonyos fokig leküzdötték ijedtségüket, lassan észrevették, hogy jól kieszelt tréfáról van szó, és hangosan kacagtak a majmok kínos helyzetén.

- Bízzátok csak rám őket - rikoltotta most Bice-Béka, és metsző hangja túlharsogott minden zajt. - Bízzátok őket énrám. Azt hiszem, én sejtem, kik ezek. Ha jól megnézhetem őket, hamar megmondom, mifélék.

Most, tülekedve a tömegben, a falhoz mesterkedte magát, megragadta az egyik kariatida fáklyáját, visszatért a terem közepére, és fürgén, akár egy majom, a király fejére ugrott, majd onnan néhány láb magasra felkúszott a láncon, a fáklyát lefelé tartva vizsgálgatta az orangutánok csoportját, és egyre csak rikácsolt: - Mindjárt megmondom én, hogy kik ezek!

És most, amikor az egész vendégsereg (maguk a majmok is) rázkódott a kacagástól, a bolond hirtelen éleset füttyentett, mire a lánc felszaladt vagy harminclábnyira, magával rántotta a kétségbeesetten kapálódzó orangutánokat, és azok ott lógtak a levegőben, a padló és a tetőablak között. Bice-Béka az emelkedő láncba csimpaszkodott a nyolc maskara fölött, és tovább döfködött feléjük - mintha mi sem történt volna - a fáklyával, mintha ki akarná deríteni, hogy kik is azok.

A felemelkedésen annyira megrökönyödött az egész társaság, hogy egy pillanatra halálos csend támadt. Halk, érdes, csikorgó hang törte meg a némaságot, ugyanaz, amelyre a király és tanácsosai fölfigyeltek, amikor a király Trippetta arcába loccsantotta a bort. De ez alkalommal nem volt vitás, hogy honnan ered a hang. A törpe agyaraitól származott, ahogy összeszorította és csikorgatta, közben a szája habzott, és arcán őrjöngő dühvel, mereven nézte a királynak és hét társának fölfelé fordított arcát.

- Ahá! - mondta végül a felbőszült tréfacsináló. - Aha! Most már látom, kik ezek! - Ekkor mintha közelebbről akarná szemügyre venni, hozzáértette fáklyáját a királyt borító lenbundához, mire ennek felülete azonnal eleven lángba borult. Nem telt fél percbe, és mind a nyolc orangután lánggal lobogott, közben alattuk sikoltozott a tömeg; borzalomtól lenyűgözve bámészkodtak, de a legcsekélyebb segítséghez sem volt erejük.

Az egyre pusztítóbb erejű lángok gyorsan elharapózva, végül arra kényszerítették a bolondot, hogy feljebb kússzon a láncon, ahol el nem érhetik; míg mozgását figyelve a tömeg egy rövid pillanatra megint elcsendesült. A törpe élt az alkalommal, és még egyszer megszólalt:

- Most már tisztán látom, miféle csürhe ezek az álarcosok. Íme, egy nagy király és hét titkos tanácsosa - király, aki nem szégyell megütni egy védtelen lányt, és hét tanácsosa, akik a gazságra bujtogatták. Én magam, én csak Bice-Béka vagyok, a tréfacsináló és - íme, az utolsó tréfám!

Alig fejezte be rövid szónoklatát a törpe, az összetapadt len és kátrány gyors gyúlékonysága következtében a bosszú műve beteljesedett. A nyolc test bűzös, feketedő, förtelmes, felismerhetetlen tömegként himbálózott a láncokon. A nyomorék közibük vágta fáklyáját, kényelmesen felmászott a mennyezetig, és eltűnt a tetőablakon át.

Feltételezik, hogy Trippetta a szalon tetején tartózkodott, és bűntársa volt barátjának a lángoló bosszúban, és hogy haza is együtt szökhettek; mert többé nem látta őket senki.

Kuczka Péter fordítása


Jegyzetek

1. Kinek hátra egy perce van csak, / Nincs többé mit titkolnia. - Philippe Quinault (1635-1688). [VISSZA]

2. lidércfény (latin). [VISSZA]

3. Filozófiai irányzat, mely szerint Isten nem különül el a természettől, mint teremtő, hanem azonos vele (görög). [VISSZA]

4. Püthagorasz (i. e. VI. sz.) lélekvándorlás-tanának követői. [VISSZA]

5. újjászületés (görög). [VISSZA]

6. Lustrum - öt év (latin). [VISSZA]

7. Sóhajok Hídja. [VISSZA]

8. unott, bosszús (francia). [VISSZA]

9. Nevetés (görög). [VISSZA]

10. Itáliai festő (?1260-?1302). [VISSZA]

11. mestermű. [VISSZA]

12. A legnagyobb művésznek nincs oly álma, / amit ne zárna bármely kocka márvány. [VISSZA]

13. Sztüx, az alvilág folyója a görög mitológiában. [VISSZA]

14. Míg éltem, rontásod voltam - ha meghalok, halálod leszek (latin). [VISSZA]

15. abból ered, hogy nem tudunk egyedül lenni (francia). [VISSZA]

16. csak egyszer lakozik értelmes testben: különben - egy ló, egy kutya, még egy ember is csupán kevéssé kézzelfogható hasonmása ezeknek az állatoknak (francia). [VISSZA]

17. engedély, beleegyezés (latin). [VISSZA]

18. jogar (latin). [VISSZA]

19. A muzulmánok hite szerint a halál angyala, aki elválasztja a testet a lélektől. [VISSZA]

20. széplélek (francia). [VISSZA]

21. mesterkélt (francia). [VISSZA]

22. Voltaire tragédiája (1732). [VISSZA]

23. a tárgy nemtudása (latin). [VISSZA]

24. Függő lant a szíve / ha megérintik, megpendül. - Pierre Jean de Béranger (1780-1857). [VISSZA]

25. rögtönzés (francia) [VISSZA]

26. gomba (latin). [VISSZA]

27. valaminek a mása (francia) [VISSZA]

28. évkönyv (latin). [VISSZA]

29. édes semmittevés (olasz). [VISSZA]

30. A felsorolt könyveknek csak egy része létező mű. [VISSZA]

31. első pillantásra (latin) [VISSZA]

32. túlzott (francia). [VISSZA]

33. voltaképpen(i) (francia). [VISSZA]

34. és az összes efféle (latin). [VISSZA]

35. szemfényvesztés (francia). [VISSZA]

36. Az első betű elvesztette eredeti hangzását (latin). [VISSZA]

37. átkozott, az ördögbe (francia) [VISSZA]

38. házmester (francia). [VISSZA]

39. tiszteletben tartottam őket (francia). [VISSZA]

40. utólag (latin). [VISSZA]

41. Elmegyógyintézet (francia). [VISSZA]

42. a harmadik emeleten (francia). [VISSZA]

43. Növénykert (francia). [VISSZA]

44. tagadni, ami van, és magyarázni, ami nincs (francia). [VISSZA]

45. Keze munkájából élő, független, kissé könnyűvérű lány (francia). [VISSZA]

46. Semmi sem gyűlöletesebb a bölcsesség túlságos élességénél (latin). (Az idézet nem Senecától származik.) [VISSZA]

47. a fogalom fel nem cserélhetősége (latin). [VISSZA]

48. Biztosra vehetjük, hogy minden általánosan elfogadott nézet, minden közhelyszerű megállapítás ostobaság: mert a többség véleménye (francia) [VISSZA]

49. tehetetlenségi erő (latin). [VISSZA]

50. Könnyű leszállni az Avernusról (latin). Az Avernus tó partján volt az alvilág bejárata a rómaiak hite szerint. [VISSZA]

51. iszonyú szörnyeteg (latin). [VISSZA]

52. Ily gyászos sors ha Atreuszhoz nem, Thüesztészhez méltó (francia). Atreusz mükénei király feleségét elcsábította bátyja, Thüesztész; Atreusz bosszúból megölte annak gyermekeit, majd étkül szolgálta fel neki. [VISSZA]

53. az árnyak tengere; az alvilág (latin). [VISSZA]

54. A sajátos külső megtartása mellett üdvözül a lélek (latin). Raymond Lully (?1235-1315) katalán származású ferences szerzetes, misztikus filozófus, költő. [VISSZA]

55. megközelítették az árnyak tengerét, hogy megkeressék, ki van benne (latin). [VISSZA]

56. Aiolosz a szelek istene a görög mitológiában. [VISSZA]

57. Az esthajnalcsillag (görög). [VISSZA]

58. Siráz dél-iráni város, Samaz-ad-Din Muhammad Hafiz (?1325-?1390) perzsa költő szülővárosa. [VISSZA]

59. Angol írónő, rémregények szerzője (1764-1823). [VISSZA]

60. álarcosbál (francia). [VISSZA]

61. sétány (francia). [VISSZA]

62. Victor Hugo tragédiájában végzetszerű, álarcos  fekete alak jelenik meg egy bálon. [VISSZA]

63. A kínzók istentelen csapata sokáig táplálta őrjöngését az ártatlanok vérével, és nem elégült ki. Most, hogy szülőhazánk biztonságos már, a halál barlangja beomlott; ahol szörnyű halál dúlt, most élet és egészség virul (latin). - Versszak a párizsi Jakobinus Klubház helyére tervezett vásártér kapujára. [VISSZA]

64. máglyahalál; az inkvizíció elítéltjeinek nyilvános elégetése (portugál). [VISSZA]

65. Sziget Európa északi részén, melyet a rómaiak a világ végének hittek. [VISSZA]

66. Antoine Charles Lasalle (1775-1809) - francia lovassági tábornok Napóleon 1808-as spanyol hadjáratában. [VISSZA]

67. Charles Diblin (1745-1814) angol dráma- és dalszövegíró műve. [VISSZA]

68. Jan Swammerdamm (1637-1680) - holland biológus, természettudós. [VISSZA]

69. faj (latin). (helyesen: nemzetség - az e-változat szerk.)[VISSZA]

70. galacsinhajtó bogár. [VISSZA]

71. emberfejű szkarabeusz (latin). [VISSZA]

72. királyvíz (latin). [VISSZA]

73. William Kidd (?1645-1701) brit kalóz. [VISSZA]

74. dombormű (francia). [VISSZA]

75. Franz Anton Mesmer (1733-1815) - svájci származású osztrák orvos; hisztériás betegeken elsőként alkalmazott hipnózist. [VISSZA]

76. Friedrich Leopold von Hardenberg (1772-1801) - német romantikus költő, regényíró. [VISSZA]

77. Az indiai angol hadseregben szolgáló bennszülött katonák (perzsa). [VISSZA]

78. eleve (latin). [VISSZA]

79. A Ligeiában is olvasható versére utal. [VISSZA]

80. Egyes testrészek izomzatának megmerevedése; merevkór (görög). [VISSZA]

81. Edward Young (1683-1765) angol költő műve. [VISSZA]

82. Az Amudarja folyó ősi neve. [VISSZA]

83. kastély (francia). [VISSZA]

84. Matematikában és logikában szokásos bizonyítási eljárás: a cáfolandó állítás helytelenségét a belőle folyó következtetés lehetetlenségének, képtelenségének kimutatása útján bizonyítani (latin). [VISSZA]

85. Ószövetségi óriás (héber). [VISSZA]

86. semmin se csodálkozni (latin). [VISSZA]

87. Ezer bocsánat, kisasszony! (francia). [VISSZA]

88. barátom (francia). [VISSZA]

89. Vergilius Aineis-ében a Poliphemus nevű egyszemű óriás leírása: "rémséges, torz, óriás szörnyeteg, akit megfosztottak szeme világától". [VISSZA]

90. macska módra (francia). [VISSZA]

91. különc (francia). [VISSZA]

92. Képviselőházi szónok, politikai író (1778-1868). [VISSZA]

93. Arkagasz zsarnok uralkodója. Áldozatait egy bronzbika belsejében égettette el, és gyönyörködött üvöltésükben. Fellázadt népe hasonló módon végzett vele. [VISSZA]

94. zártkörű (olasz) [VISSZA]

95. összevissza (francia). [VISSZA]

96. kibontakozás (francia). [VISSZA]

97. lakoma (görög). [VISSZA]

98. sajtos pirítósféle (angol). [VISSZA]

99. kátrány által (latin). [VISSZA]

100. fehér lebeny (latin). [VISSZA]

101. a láb szezámcsontja (latin). [VISSZA]

102. távolító-izom (latin). [VISSZA]

103. has (latin). [VISSZA]

104. a hold arcáról (latin). [VISSZA]

105. tetszés szerint (latin). [VISSZA]

106. a halál pillanatában (latin). [VISSZA]

107. Törvényszéki könyvtár (latin). [VISSZA]

108. Friedrich Schiller drámája. [VISSZA]

109. François Rabelais (?1494-1553) francia író, orvos, humanista regénye. [VISSZA]

110. írói álnév (francia). [VISSZA]

111. Virginiai politikus, szónok (1773-1833). [VISSZA]

112. éleslátás, gondolatolvasás (francia). [VISSZA]

113. szó szerint (latin). [VISSZA]

114. Senki sem támadhat meg büntetlen (latin). [VISSZA]

115. Nyugodjék békében! (latin). [VISSZA]

116. a jövő dolgai (görög). [VISSZA]

117. csőcselék (francia). [VISSZA]

118. szilárd talaj (latin). [VISSZA]

119. unalom (francia). [VISSZA]

120. bizonyos forró égövi fák tejnedvéből előállított kaucsukszerű anyag (maláji-angol). [VISSZA]

121. Arisztotelész görög filozófus. [VISSZA]

122. Változnak az idők (latin). [VISSZA]

123. Az első léghajósok egyike volt Charles Green (green = zöld). [VISSZA]

124. az általános tételből az egyesre következtető (latin). [VISSZA]

125. a tapasztalatot, a tényeket megelőző (latin). [VISSZA]

126. Eukleidész alexandriai matematikus. [VISSZA]

127. Immanuel Kant (can't = nem tud) német filozófus. [VISSZA]

128. Francis Bacon (bacon = szalonna) angol filozófus. [VISSZA]

129. tapasztalaton alapuló (latin). [VISSZA]

130. az egyes tényekből az általánosra következtető (latin). [VISSZA]

131. a természet tényei (latin). [VISSZA]

132. magánvaló dolgok; a jelenségek megismerhetetlen lényege Kant filozófiájában (görög). [VISSZA]

133. jelenség (görög). [VISSZA]

134. A semmiből nem lesz semmi (latin). [VISSZA]

135. James Mill (1773-1836) angol történész, filozófus. [VISSZA]

136. Jeremy Bentham (1748-1832) angol filozófus; Millel együtt alapították 1824-ben a Westminster Review című folyóiratot, a radikális filozófusok orgánumát. [VISSZA]

137. Nero (37-68) római császár. [VISSZA]

138. Heliogabalus (?201-222) római császár. [VISSZA]

139. Feltehetőleg Kepler. [VISSZA]

140. Hermész és egy nimfa fia, pásztor a görög mitológiában. [VISSZA]

141. New York holland telepeseinek utódait nevezték így. [VISSZA]

142. Thomas Hart Benton (1782-1858) Missouri állam szenátora. [VISSZA]

143. Zachary Taylor (tailor = szabó) 1849-50-ben az Egyesült Államok elnöke. [VISSZA]

144. ritka madár a földön (latin). [VISSZA]




Kezdőlap Előre