ARTHUR GORDON PYM

Fordította Bart István

 

ARTHUR GORDON PYM

NANTUCKETI TENGERÉSZ
ELBESZÉLÉSE,

MELYBEN RÉSZLETESEN BESZÁMOL A DÉLTENGEREK FELÉ HAJÓZÓ GRAMPUS NEVŰ AMERIKAI BRIG FEDÉLZETÉN KITÖRT ZENDÜLÉSRŐL S AZ AZT KÖVETŐ BORZALMAS MÉSZÁRLÁSRÓL - VALAMINT ARRÓL, MIKÉNT SIKERÜLT VÉGÜL AZ ÉLETBEN MARADOTTAKNAK VISSZAFOGLALNIUK A HAJÓT; HOGYAN SZENVEDTEK HAJÓTÖRÉST ÉS HOGYAN VISELTÉK AZ ÉHEZÉS SZÖRNYŰ MEGPRÓBÁLTATÁSAIT; MIKÉNT JÖTT SEGÍTSÉGÜKRE A GONDVISELÉS A JANE GUY NEVŰ BRIT SZKÚNER KÉPÉBEN; RÖVID ÚTJUKRÓL, MELYET A FENT EMLÍTETT HAJÓVAL A DÉLI JEGES TENGER VIZEIN TETTEK; MIKÉNT ESETT A HAJÓ ÉS LEGÉNYSÉGE VAD BENNSZÜLÖTTEK CSAPDÁJÁBA A 84. DÉLKÖR MENTÉN ELTERÜLŐ SZIGETCSOPORTON, HOGYAN ESTEK ÁLDOZATUL TÁRSAI A VADAKNAK, VÉGÜL PEDIG HIHETETLEN KALANDJAIRÓL, MELYEKRE EZ UTÓBB EMLÍTETT GYÁSZOS ESET FOLYTÁN KERÜLT SOR, S MELYEK MÉG DÉLEBBI VIZEKRE SODORTÁK, AHOL IS MEGHÖKKENTŐ FELFEDEZÉSEKET TETT.

 

Megjegyzés

Amikor néhány hónappal ezelőtt hazaérkeztem az Egyesült Államokba a Déltengereken és egyebütt tett utamról, ahol átéltem ama rendkívüli kalandokat, melyekről az itt következő oldalakon részletesen is beszámolok, a véletlen szeszélye néhány richmondi úriember társaságába vetett, akik behatóan érdeklődtek minden, az általam bejárt vidéket illető részlet iránt, folyvást unszolva, hogy írjam meg beszámolómat a nagyközönség számára is, mivel ez mintegy kötelességem. Nekem azonban számos okom volt vonakodni kérésük teljesítésétől, mely okoknak egy része merőben személyes természetű s ezért nem tartozik ide, más része azonban közérdekű lehet. Egyebek között visszariasztott a vállalkozástól, hogy mivel a hazámtól távol töltött idő nagyobbik részében nem vezettem naplót, tartottam tőle, hogy csupán emlékezetemre hagyatkozva nem leszek képes olyan, kellőleg részletes és összefüggő beszámolót írni élményeimről, mely valóban a hitelesség erejével hatna olvasóira, a benne foglalt igazságnak megfelelően, mely csorbítatlan, eltekintve azon természetes és óhatatlan túlzásoktól, melyekbe valamennyien beleesünk, ha érzékeinket és képzeletünket nagy erővel izgató eseményekről szólunk. Másik legfőbb indokom az volt, hogy az elbeszélendő események oly mesébe illőek, hogy bizonyítékok híján (ilyenekkel szükségképp nem rendelkezvén), hiszen még tanúm sincsen, aki beszámolóm hitelesítse, egyetlen személy kivételével, s ő is csupán félvér indián, legföljebb csak a családom és barátaim körében számíthatok arra, hogy hitelt adnak szavaimnak - hisz hozzám fűződő hosszú ismeretségük folytán okkal hihetnek igazmondásomban -, a nagyközönség azonban valószínűleg csak vakmerő és leleményes koholmánynak fogja tartani beszámolómat. Vonakodtam továbbá követni a tanácsot nem utolsósorban azért is, mert írói képességeimben sem volt kellő bizodalmam.

A beszámolómat, különösen annak a Déli-Jeges-tengerre vonatkozó részét, legnagyobb érdeklődéssel fogadó virginiai urak közé tartozott Mr. Poe is, újabban a Southern Literary Messenger című havonta megjelenő irodalmi folyóirat szerkesztője, melyet Mr. Thomas W. White ad ki Richmond városában. Többek között ő is arra biztatott, írjam meg nyomban teljes részletességgel, mit láttam, s min mentem keresztül, bízva a közönség tévedhetetlenségében és józan ítéletében - hiszen, mint igen hihetően bizonygatta, bármily csiszolatlanra s irodalmiatlanra sikerüljön is elbeszélésem, valószínűleg épp fésületlensége lesz a legjobb bizonyság hitelessége mellett.

Én azonban ezen érvek ellenére sem szántam el magam élményeim megírására. Utóbb, látván, hogy nem fogadom meg a tanácsát, Mr. Poe azzal az ajánlattal fordult hozzám, járuljak hozzá, hogy ő maga szerkesszen elbeszélést az általam rendelkezésére bocsátandó adatok alapján kalandsorozatom első feléről, amit ő a Southern Messenger hasábjain tenne közzé, szépirodalmi műként. Ehhez, mivel nem láttam okot az ellenkezőjére, megadtam a beleegyezésemet, s csupán azt kötöttem ki, hogy valódi nevemet nem fedheti fel. A színleg regényes elbeszélés két folytatása meg is jelent a Messenger januári és februári számában (1837-ben), s avégett, hogy az olvasók kétségkívül szépirodalmi alkotásnak véljék, a folyóirat tartalomjegyzéke Mr. Poe nevét is feltüntette.

Végül is e kis csíny hatása győzött meg arról, hogy rendszerezve össze kell foglalnom emlékeimet és közzé kell tennem említett kalandjaim leírását; hiábavalónak bizonyult ugyanis Mr. Poe leleményes fogása, hogy a regényesség köntösét borítsa általa lejegyzett elbeszélésemre (anélkül azonban, hogy akár egyetlen tényt is megváltoztatott volna), a nagyközönség semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy az írói fantázia szüleményeként olvassa a Messenger hasábjain megjelent részletet, s Mr. Poe számos levelet kapott, melyekben az olvasók ellenkező meggyőződésüket nyilvánították. Ebből arra következtettem, hogy a beszámolómban foglalt tények puszta mivoltuknál fogva is kellő bizonysággal szolgálnak hitelükre nézve, vagyis olvasóim hitetlenkedésétől szükségtelen tartanom.

Az olvasó számára nyilvánvaló lesz, hogy az itt következő beszámolónak mekkora hányadát mondhatom a magam írásművének; tanúsíthatom továbbá, hogy a Mr. Poe tollából kikerült első néhány oldal sem ferdít el egyetlen tényt sem. Alighanem szükségtelen pontosan megjelölnöm, meddig terjed az általa írott rész, és honnan kezdődik a magam elbeszélése, kettőnk stílusának különbözősége oly szembeszökő, hogy a határvonal azok figyelmét sem fogja elkerülni, akik nem olvasták a Messenger-ben megjelent részletet.

A. G. Pym

New York, 1838 júliusa

 

Első fejezet

Nevem Arthur Gordon Pym. Apám köztiszteletben álló polgárember volt, aki hajózási kellékekkel kereskedett Nantucket városában, ahol magam is megláttam a napvilágot. Anyai nagyapám jónevű ügyvéd volt. Szerencse kísérte általában minden dolgaiban, így tőzsdespekulációiban is, melyeket a valamikor Edgartoni Új Bank néven ismert intézmény részvényeivel folytatott. Ezeknek révén és még egyéb utakon-módokon is sikerült tekintélyes vagyonkát gyűjtenie. Mivel azt hiszem, senkit nálam jobban nem szeretett, halála esetén reám várt vagyonának java része. Hatéves koromban beíratott Mr. Ricketts iskolájába - van-e olyan ember, aki megfordult New Bedfordban, és ne ismerné a félkarú, különc tanító urat? Tíz évig jártam hozzá, majd tizenhat éves koromban Mr. E. Ronald Akadémiáján folytattam tanulmányaimat. Itt meghitt barátságot kötöttem egy Barnard nevű tengerészkapitány fiával, akinek édesapja többnyire a Lloyd és Vredenburgh hajózási társaság vitorlásaival járta a tengereket - Mr. Barnard egyébként szintén közismert személyiség volt New Bedfordban, és úgy tudom, kiterjedt rokonsággal rendelkezett Edgartonban is. Fiát Augustusnak hívták, és csaknem két esztendővel idősebb volt nálam. Apja egyszer magával vitte bálnavadászatra, s Augustus végeérhetetlenül tudta mesélni a Csendes-óceán déli vizein átélt kalandjait. Gyakran előfordult, hogy tanítás után hazakísértem és náluk töltöttem a napot, sőt néha az éjszakát is. Ilyenkor egy ágyban háltunk, de sokszor virradatig is éberen hallgattam történeteit a Tinian-szigeti bennszülöttekről meg a többi szigetről, kikötőről, ahol megfordult az út során. Meséi oly ellenállhatatlanul vonzottak, hogy egyre inkább vágytam a tengerekre. Volt akkoriban egy kis vitorlásom, az Ariel, amely mintegy hetvenöt dollárt érhetett. Kis kabin is volt rajta, vitorlázata a szlupokéra[145] emlékeztetett - pontos méreteire már nem emlékszem, de annyi bizonyos, hogy tízen is elfértünk rajta kényelmesen. Kis hajómmal olyan vakmerő kalandokra indultunk, hogy visszagondolva azon csodálkozom, hogy egyáltalán megértem ezt a mai napot.

Későbbi s nagyobb horderejű élményeim leírása elé bevezetésül ide iktatom egyik gyermekkori kalandunkat. Egy este nagy vendégség volt Mr. Barnard házában, minek során Augustus és magam is megkótyagosodtunk, méghozzá nem is kevéssé. Mint az ilyen esetekben máskor is, nem mentem haza, hanem az ő ágyában tértem nyugovóra. Augustust azonnal elnyomta az álom, amit kissé furcsállottam (bár éjjel egy óra is volt már, mikor a vendégek hazaindultak), mivel ekképp egyetlenegyet sem mesélt el kedvenc történetei közül. Félóra telhetett el a lefekvés óta, és magam is épp elszenderedtem már, amikor a barátom egyszer csak felpattant az ágyból és szörnyű káromkodás közepette kijelentette, hogy nincs a földkerekségnek az az Arthur Pymje, akinek a kedvéért ágyban töltené az éjszakát, amikor ilyen pompás délnyugati szellő lengedez. Elképedve hallgattam, nem is sejtvén, mi jár az eszében, és arra gondoltam, hogy alighanem az elfogyasztott bor és egyéb szeszek hatására vesztette el a józan eszét. Ő azonban higgadtan azzal folytatta, hogy jól tudja, én most részegnek hiszem, holott soha még ilyen tiszta nem volt az agya. Nincs más baja, mint ez az ágy, és bizony nem is fog itt kushadni, akár a kutya, ily szépséges éjszakán, hanem felöltözik és kivitorlázik a tengerre. Nem is igen tudok beszámolni róla, mi szállt meg, mindenesetre, alighogy Augustus e szavakat kiejtette a száján, engem is izgalom fogott el, és eszeveszett ötlete egyszeriben az én eszemben is kitűnő eszmének, sőt igen logikusnak tűnt. Pedig a szél szinte viharos erővel fújt, és hideg is volt már a lég - hiszen október vége felé jártunk. Én azonban kiugrottam az ágyból, valósággal önkívületben, és kijelentettem, hogy én is vagyok olyan bátor legény, mint ő, én sem vagyok hajlandó ágyban kushadni, és éppúgy készen állok bármi kalandra, vad mulatságra, mint maga Augustus Barnard.

Nem is vesztegettük az időt, hanem felöltöztünk és lesiettünk a hajómhoz. A málladozó régi rakpartnál állt kikötve, Pankey és Társa fatelepe mellett, és olyan vadul táncolt a hullámokon, hogy az oldalával szinte a parton máglyába rakott rönköket döngette. Augustus beugrott a hajómba és kimerte, mivel csaknem félig volt vízzel. Ezután kibontottuk az orrvitorlát, felhúztuk a fővitorlát, és merészen nekivágtunk a tengernek.

Mint már említettem, élénk délnyugati szél fújt. Tiszta és igen hideg éjszakánk volt. Augustus a kormányrúdhoz ült, én pedig az árboc tövébe, a kabin tetejére. Hatalmas iramban száguldottunk a teljes némaságban, mivel egyikünk sem szólt egyetlen szót sem azóta, hogy eloldottuk magunkat a rakparttól. Hamarosan megtörtem a csendet: megkérdeztem társamat, merre szándékszik kormányozni a hajót, és véleménye szerint körülbelül mikor érünk haza. Nem felelt rögtön, csak tovább fütyörészett, aztán kurtán odavágta: - Én kifutok a nyílt tengerre, ha nem tetszik, elmehetsz haza. - Reápillantottam, és láttam, hogy a magára kényszerített közöny valójában zaklatottságot takar. Tisztán láttam Augustust a hold fényében; arca a márványnál is haloványabb volt, keze pedig annyira reszketett, hogy alig bírta markolni a kormányrudat. Mindebből megértettem, hogy valami nincsen rendjén, és nagy riadalom fogott el. Akkoriban magam még csak igen keveset konyítottam a vitorlázáshoz, következésképp mindenestül társam tengerészeti tudományától függött az életünk. Időközben a szél is váratlanul megerősödött, mi pedig egyre kijjebb jártunk a vízen, azaz a szárazföld is egyre kevésbé óvott a heves széllökésektől, én azonban még ekkor is röstellettem volna bármi jelét adni riadalmamnak, s ezért csaknem félóra hosszat eltökélt hallgatásba burkolóztam. Akkor azonban már nem állhattam meg tovább, és megmondtam Augustusnak, hogy vissza kellene fordulnunk. Akárcsak az előbb, most is beletelt majdnem egy kerek perc, mire válaszolt vagy egyáltalán tudomásul vette szavaimat. - Idővel - felelte nagy sokára -, idővel, ráérünk arra még. - Számítottam rá, hogy efféle választ fog adni, ám volt valami a hanghordozásában, ami leírhatatlan rettegéssel töltött el. Ekkor ismét alaposan szemügyre vettem társamat. Ajka elkékült, térde összeverődött, s szinte már alig állt a lábán. - Augustus! Az ég szerelmére! - kiáltottam rá most már valóban ijedten. - Mi bajod? Mi történt veled? Mit akarsz csinálni? - Baj! - dadogta, láthatóan meglepetten, de keze ugyanakkor már el is eresztette a kormányrudat, ő maga pedig elterült a hajó fenekén. - Baj! Hát mi volna... megyünk... hazafelé... hát n-n-nem látod? - Csak ekkor hasított belém a teljes igazság. Ott termettem mellette és felsegítettem. Barátom részeg volt - az eszméletlenségig -, nem tudott se ülni, se állni, azt sem tudta, mi történik vele. Szeme üvegesen meredt maga elé; s mikor a rám törő kétségbeesésben elengedtem, zsákként dőlt vissza a fenékvízbe, amelyből felemeltem. Nyilvánvaló volt, hogy jóval többet ivott az este folyamán, semmint sejtettem, s lefekvés utáni viselkedését is épp az ittassággal járó felfokozott lelkiállapot magyarázza - minek következtében gyakran előfordul, hogy az áldozat, akárcsak az elmebeteg, képes tökéletesen utánozni a józan esze tökéletes birtokában lévő ember viselkedésének külső jegyeit. A hideg éjszakai levegő azonban megtette a hatását: gyorsan lehűtötte szeszektől fűtött energiáit, az pedig még siettette is a katasztrófát, hogy megzavart érzékeivel nyilván aligha volt képes felismerni a helyzetében rejlő veszélyeket. Végül önkívületbe esett, és nem remélhettem, hogy egyhamar észhez tér.

Elképzelni alig lehetséges, milyen páni rémület kerített hatalmába. A bor gőze akkor már elpárolgott fejemből, s oly riadt és tanácstalan lettem, mintha sose italoztam volna. Tudva tudtam, hogy magam nem birkózom meg kis hajóm irányításával, s azt is, hogy a vad szél meg a nagy erejű apály a pusztulás felé sodor bennünket. Látni való volt, hogy vihar készülődik mögöttünk; nem volt a fedélzeten élelem, és még iránytűnk sem volt, azt viszont tudtam, hogy ha tovább tartjuk irányunkat, mire megvirrad, a partot is elveszítjük szemünk elől. Ilyen s ehhez hasonló, nem kevésbé rémisztő gondolatok kergették egymást fejemben olyan szédítő iramban, hogy néhány pillanatra szinte megbénítottak s megfosztottak a cselekvés képességétől. Hajónk eközben száguldva rohant a vízen, mindkét vitorla kibontva feszült a szélben, a hajó orra a tarajokat túrta. Csoda, hogy fel nem borultunk, hiszen Augustus, mint már említettem, elengedte a kormányrudat, nekem meg izgatottságomban eszembe se jutott, hogy magam ragadjam kézbe. Szerencsénkre azonban a hajó jól állta a szelet, s lassan én is visszanyertem lélekjelenlétemet. De a szél egyre erősödött s egyre félelmetesebben tombolt; s valahányszor egy-egy hullámhegy tarajáról alábuktunk, a hátulról ránk zúduló ár valósággal elborította a kis lélekvesztőt. Minden tagom, egész testem azonban már oly dermedt és érzéketlen volt, hogy szinte nem is éreztem a jeges vizet. Végül is a kétségbeesés meghozta az elszántságot is, és a fővitorlához léptem, hogy eloldjam. Amint várható is volt, a szél nyomban elkapta, a hajó orra fölött cibálta, szaggatta az átázott vásznat, mígnem hamarosan árbocostul elsodorta. Ez mentette meg az életemet, legalábbis egyelőre. Most már csak a kis orrvitorlával száguldottam a szélben, így is nemegyszer fenyegető veszedelmek közepette, de az azonnali halál rémétől legalább megmenekültem. Megragadtam a kormányrudat, és mivel úgy láttam, mégiscsak van valami esélyünk a megmenekülésre, immár némileg felszabadultabban lélegeztem. Augustus továbbra is eszméletlenül hevert a hajó fenekén, és mivel félő volt, hogy belefúl a csaknem lábnyi magasan álló fenékvízbe, valahogy ülő helyzetbe támogattam, s nehogy újra feldőljön, dereka köré kötelet hurkoltam, melynek végét a fedélzet egyik gyűrűsszegéhez csomóztam. Miután ekképp elrendeztem a dolgokat, amennyire dúlt lelkiállapotomtól és elgémberedett tagjaimtól telt, lelkem Istennek ajánlottam és eltökéltem magam, hogy amíg erőmből futja, kiállok bármi megpróbáltatást, ami még reám várhat.

Alighogy erre az elhatározásra jutottam, hirtelen velőtrázó sikoly vagy kiáltás hallatszott, mintha ezer démon torkából szakadt volna fel, s úgy tűnt, körös-körül kis hajóm előtt s fölött betölti a leget. Míg élek, nem feledem, micsoda rémület hasított belém abban a pillanatban. A hajam égnek állt - úgy éreztem, ereimben megalvad a vér - a szívem verése is elakadt, s még körül se pillanthattam, hogy vajon mi lehet e szörnyű hang forrása, már eszméletlen zuhantam a hajó fenekén fekvő társam testére.

Egy Nantucket felé tartó nagy bálnavadász hajó (a Pingvin) kabinjában tértem magamhoz. Arcok hajoltak fölém, s Augustus, aki sápadt volt, mint a halál, elkékült kezemet dörzsölte nagy igyekezettel. Amikor látták, hogy felnyitom szemem, öröm- s hálakiáltások törtek fel a köröttem állókból, könnyekkel elegyedő nevetés derítette fel a durva arcokat. Hamarosan életben maradásunk titka is megoldódott. A bálnavadász hajó, amely - amennyire csak a viharban tehette - minden vitorláját kibontva, szél ellen Nantucket felé hajózott, s haladási iránya következésképp csaknem pontosan derékszögben metszette a mi irányunkat, elgázolta kis vitorlásunkat. Hiába figyelte több tengerész is a tengert, mire észrevettek minket, az ütközés már elkerülhetetlen volt - az ő figyelmeztető kiáltásaiktól rémültem meg annyira. A hatalmas hajótest olyan könnyedén gázolt keresztül rajtunk, mint utóbb a tengerészek elmesélték, akárcsak mi tettük volna, ha tollpihe akad utunkba; egyetlen pillanatra sem akasztottuk meg haladását, irányától hajszálnyit sem térítettük el. Az áldozatul esett kis hajó fedélzetéről azonban egyetlen hang sem hallatszott; csak valami kis csikordulás vegyült a szél s a víz bömbölésébe, ahogy a törékeny sajka alámerültében egy pillanatra végigkarcolta a bálnavadász hajó tőkéjét; ezen kívül semmi. A kapitány (a New London-i E. T. V. Block) azt hitte, csak valami már hasznavehetetlen s ezért szabadjára eresztett csónakot gázolt el (ne feledjük, hogy árbocunkat elsodorta a szél), következésképp amellett volt, hogy a dologgal mit sem törődve, folytassák útjukat. Szerencsénkre azonban az őrszemül állított tengerészek közül ketten is határozottan állították, hogy láttak valakit kormányrudunknál, és kitartottak amellett, hogy talán még nem reménytelen vállalkozás megmenteni az illető életét. Vita kerekedett, mire Block dühbe gurult és mérgében kijelentette, hogy neki "nem dolga lesni minden tengeren hányódó dióhéjat; ilyen semmiségért nem változtatja meg a hajó irányát; ha pedig volt valaki az elgázolt hajón, csak magára vethet az illető; felőle akár vízbe is fúlhat". Ekkor azonban közbelépett Henderson, az első tiszt, aki a legénységgel egyetemben méltán felháborodott ezen a szívtelen beszéden. Látván, hogy a legénység is vele tart, nem sokat teketóriázott, hanem kerek perec megmondta a kapitánynak: akasztófára való gazembernek tartja és megtagadja a parancsai teljesítését, még ha felkötik is érte, amint a szárazföldre teszi a lábát. Félretolta Blockot (aki elsápadt, de választ nem adott, csak hallgatott), megragadta a kormányt, és határozott hangon kiadta a parancsot: - fordulás! -, az emberek azon nyomban a helyükön termettek, és a hajó hibátlanul végrehajtotta a manővert. Csaknem öt perc beletelt, amíg mindez lezajlott, és mindenki úgy gondolta, a lehetetlenséggel határos, hogy még bárkit is kimenthessenek a habokból - feltéve, hogy egyáltalán volt valaki az elgázolt hajó fedélzetén. Mindazonáltal, amint az olvasó már tudja, Augustus és jómagam, mindketten megmenekültünk; megmenekülésünket pedig a szerencse két oly hihetetlen fordulatának köszönhettük, amit istenfélő és bölcs emberek a Gondviselés beavatkozásának szoktak tulajdonítani.

Még széllel szemben volt a hajó, de az első tiszt már lebocsáttatta a csónakot, és azzal a két emberrel, akik felszólamlottak a kapitánynál, hogy láttak engem a kettészelt sajka kormányánál, maga benne is termett. Épp hogy eleveztek a hajó árnyékából (a hold továbbra is fényesen ragyogott az égen), amikor az nagy ívben szélbe fordult, Henderson pedig felugrott ültéből és teli torokkal fölkiáltotta a tengerészeknek, hogy visszafelé haladjanak. Egyebet nem mondott, csak ezt hajtogatta türelmetlenül: - Vissza! Vissza! - Az emberek igyekeztek végrehajtani a parancsot, csakhogy időközben a hajó megfordult, szél alá került és egyre inkább nekilendült, noha mindenki a fedélzeten volt, és mindent elkövettek, hogy bevonják a vitorlákat. Az első tiszt ezalatt a nyilvánvaló veszedelem ellenére is megragadta a horgonyláncot, amint a csónakból elérhette. Ekkor ismét nagyot lódult a hajó, a jobb oldala szinte a tőkéig kiemelkedett a hullámokból, miáltal nyomban érthetővé vált az első tiszt izgatottsága. A hajó sima, fénylő oldalára (a Pingvint vörösréz lemezzel borították) egy emberi test simult érthetetlen mód s a hajótest hánykolódásával egy ütemben hevesen neki-nekiverődött a rézlemezeknek. Többször is hiába kísérleteztek, csónakuk szétzúzódását is kockáztatva, míg végre, mikor újra kiemelkedett a hajó oldala, sikerült kiszabadítaniuk veszedelmes helyzetemből; a hajótestre simuló emberi alak ugyanis én voltam. Az történt, hogy a palánkot tartó szögek egyike kilazult, átfúrta a rézborítást, és amikor a hajó áthaladt fölöttem, én fennakadtam rajta. Átfúrva durva szövésű, zöld zekém gallérját s a jobb fülem alatt behatolva, beakadt két nyaki izom közé. A hajón nyomban ágyba dugtak - noha úgy látszott, már nemigen van bennem élet. Orvos nem volt a fedélzeten. A kapitány azonban különös gonddal ápolt - gondolom azért, hogy ekképp jóvátegye legénysége előtt korábbi felháborító viselkedését.

Henderson ezalatt újra csónakba szállt, pedig a szél közben már orkánná fokozódott. Alig egy-két perc múlva rá is bukkant kis hajónk roncsaira, egyik embere pedig segélykiáltásokat vélt hallani a süvöltő szélben. Ez arra késztette a rettenthetetlen tengerészeket, hogy több mint félóra hosszat kitartóan folytassák a keresést, noha Block kapitány ekkor már többször is sürgető jelet adott nekik a visszatérésre, és csónakjuk is oly törékeny kis alkotmány volt, hogy minden perc azonnali s halálos veszedelemmel fenyegette őket. S valóban, alig is érthető, hogyhogy nem süllyedt el kis sajkájuk már az első pillanatban. A kis csónak azonban eleve bálnavadász hajó számára készült, s ezért, mint azóta már jó okkal hiszem, valószínűleg légkamrái voltak, akárcsak a walesi partokon használatos mentőcsónakok némelyikének.

Mivel a keresés hasztalannak bizonyult, elhatározták, hogy visszatérnek a hajóra. Ám alighogy ezt eldöntötték, elhaló kiáltást hallottak, s valamely sötét tárgy suhant el a csónak mellett nagy sebességgel. Nyomába eredtek és hamarosan utol is érték. Kiderült, hogy az Ariel kabinjának teteje volt az, s mellette ott küzdött a hullámokkal Augustus, láthatólag immár ereje végső megfeszítésével. Megragadták és akkor látták, hogy kötél fűzi a vízben hányódó roncshoz. Amint az olvasó bizonyára még emlékszik, magam kerítettem a dereka köré ezt a kötelet, hogy végét egy gyűrűhöz erősítve, ülő helyzetben rögzítsem eszméletlen barátomat, akinek végül is ez mentette meg az életét. Az Ariel könnyű ácsolatú kis vitorlás volt, s elsüllyedvén természetesen darabjaira tört; a kabin tetejét, mint az várható is volt, a bezúduló víz ereje leszakította, s így (bizonyára egyéb törmelékkel egyetemben) hamar a felszínre emelkedhetett, magával vonszolva Augustust is, aki ekképpen megmenekült a vízbefúlás szörnyű halálnemétől.

A Pingvin fedélzetén több mint egy óra belételt, amíg be tudott számolni kilétéről s értelmesen előadta, miféle baleset érte kis hajónkat. Végül lassan magához tért, és hosszan beszélt arról, mit élt át a vízben. Eszméletlenségéből arra ocsúdott, hogy a víz alatt van, hihetetlen sebességgel pörög maga körül, és kötél tekeredik a nyakára szorosan, három-négyszeresen. Ezután rögtön azt érezte, hogy valami erő felfelé rántja, majd feje kemény tárgyba ütközött, amitől ő ismét visszazuhant az eszméletlenségbe. Amikor legközelebb magához tért, már sokkal tisztább öntudatra ébredt, bár gondolatai még akkor is ködösek és zavarosak voltak. Annak azonban most már tudatában volt, hogy baleset történt, ő a vízbe zuhant, ám szája legalább a víz fölött van, s többé-kevésbé akadálytalanul lélegzik. A kabin teteje akkor valószínűleg száguldva repült a vízen; maga után vonszolva a hanyatt fekvő Augustust. Nyilvánvaló volt, hogy ha ezt a helyzetét tartani tudja, vízbe fúlnia szinte lehetetlenség. De egy hullám még fel is lódította az úszó kabintetőre; itt próbált hát barátom megkapaszkodni, s időnként segítségért kiáltott. Ám röviddel azelőtt, hogy Mr. Henderson reá talált, kimerültségében már kénytelen volt lazítani szorításán, aminek következtében lesodródott a roncsról s magában már fel is hagyott minden reménnyel. A hullámok között küzdve az életéért Augustusnak sejtelme sem volt róla, hogyan kerülhetett a vízbe, nem emlékezett sem az Ariel-re, sem a reménytelen helyzetéhez vezető előzményekre. Egész valóját hatalmába kerítette a rettegés és a kétségbeesés. Amikor pedig végül kihúzták a vízből, nyomban elhagyta minden lelki ereje, s mint már mondottam, egy óra is belételt, míg valahára fel tudta fogni a történteket. Engem jószerével már a halálból hoztak vissza (miután három és fél óra hosszat minden egyéb módszer sikertelen volt) forró olajba mártott flanelldarabokkal dörzsölve testem, mely eljárást egyébként Augustus javasolta. Nyaksebem, bár látszatra igen súlyos volt, valójában nem sok gondot okozott, s hamar fel is épültem belőle.

A Pingvin, megküzdve az orkánnal, melyhez fogható erejűt nemigen tapasztaltak még a nantucketi partoknál, reggel kilenc óra tájt futott be a kikötőbe. Mi Augustusszal még épp idejében értünk Mr. Barnard házába, hogy megjelenjünk a reggelinél, amely az esti mulatság miatt aznap szerencsére kissé későbbre tolódott. Azt hiszem, az asztal körül ülők annyira el voltak foglalva a maguk kialvatlanságával, hogy a mi kimerültségünk nem is igen tűnhetett fel nekik - noha persze, ha valaki alaposabban szemügyre vesz bennünket, állapotunk aligha maradt volna titok. Az iskolás fiúk azonban általában nagy mesterei a színlelésnek, s bizton hiszem, hogy egy sem akadt nantucketi barátaim között, aki csak gyanította is volna, hogy az a szörnyű történet, amit a tengerészek városszerte meséltek, miszerint a viharban elgázoltak valami bárkát, s legalább harminc-negyven szerencsétlen a vízbe fúlt, valójában rólunk s az Ariel-ről szól. Mi magunk azóta is gyakran emlegetjük az esetet - de még ma is mindenkor beléreszketünk. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával Augustus őszintén megvallotta, hogy azóta sem érzett soha életében olyan dermesztő rémületet és tehetetlenséget, mint amikor kis hajónk fedélzetén egyszer csak rádöbbent ittassága mértékére s érezte, hogy mindinkább az elfogyasztott szesz hatása alá kerül.

 

Második fejezet

Akit rokon- vagy ellenszenv vezérel, a legegyszerűbb tényekből sem képes biztonsággal levonni a legtermészetesebb következtetést sem. Azt hihetnők, hogy efféle katasztrófa, mint aminőt az imént elbeszéltem, alaposan lehűtötte a tengerészélet iránti kezdődő szenvedélyemet. Ámde épp ellenkezőleg történt; soha még oly heves vágyat a tengerészélettel együtt járó zord kalandok iránt nem éreztem, mint egy héttel csodálatos megmenekülésünk után. E rövid időszak bőségesen elegendőnek bizonyult arra, hogy kitörölje emlékezetemből az árnyakat, ám annál élénkebb színekben vetítse elém az eset kellemesen izgalmas pillanatait, könnyen végzetessé válható hajótörésünk festői vonásait. Egyre több időt töltöttem Augustusszal és egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattam őt. Értett hozzá, mint kell úgy előadni tengeri kalandjairól szóló történeteit (melyeknek nagyobbik része, mai hitem szerint, merő kitalálás volt), hogy a magamfajta könnyen lelkesedő fiatalemberre, kinek képzelete is elevenen fel-felizzó, jóllehet kissé homályló volt, a lehető legnagyobb hatást tegyék. Az a legkülönösebb, hogy minél borzasztóbbnak festette a tengerész életét, minél többet beszélt a reá váró szörnyű szenvedésekről és megpróbáltatásokról, én csak annál hevesebben vágytam tengerre szállni. Az általa festett kép napos oldala csak kevésbé keltette fel rokonszenvemet. Képzelgéseimben hajótöréseket, éhezést láttam; halált s barbár bennszülötteket, kik foglyul ejtenek; láttam magam, amint áthatolhatatlan s ismeretlen vizek közepén magányos, fekete sziklaszirten töltöm könnyek s bánat között hátralevő életem. Mint utóbb megtudtam, az ily látomások s vágyképek - hiszen valósággal vágyakozva gondoltam minderre - általánosak egy bizonyos igen népes emberfajta, a mélakórban szenvedők között; az idő tájt azonban, melyről most beszélek, látomásaimat a reám váró s általam mintegy kötelességszerűen beteljesítendő sors előrevetülő képeinek tekintettem. Augustus hatása átjárta egész lelkemet. Valószínűnek tartom, hogy meghitt együttléteink következményeképp bizonyos mértékig kettőnk jelleme is szinte felcserélődött.

Körülbelül másfél évvel az Ariel elsüllyedése után történt, hogy a Lloyd és Vredenburgh cég (amely tudtommal valamiképp a liverpooli Enderby cég érdekeltsége) hozzálátott, hogy alaposan kijavíttassa és bálnavadászatra felszerelje a Grampus nevű briget[146]. Ócska bárka volt már a Grampus, s látni való volt, hogy hiába is tesznek meg minden lehetőt kijavítására a hajóácsok, immár aligha lesz belőle újra tengerbíró jármű. Nem is igen tudom, miért esett épp a Grampus-ra a választás, hiszen a cégnek voltak más és jobb hajói is - mindenesetre így történt. Kapitányul Mr. Barnardot nevezték ki, és elhatároztatott, hogy Augustus is elkíséri apját az útra. Amíg a hajó felkészítése folyt, Augustus sűrűn ösztökélt, hogy ragadjam meg ezt a kiváló alkalmat vágyaim kielégítésére. Fogékony hallgatóságra talált bennem - ám a dolgot mégsem lehetett ilyen egyszerűen nyélbe ütni. Apámnál nem találtam nyílt ellenállásra, anyám ellenben sírógörcsöt kapott a terv puszta említésére is; nagyapám pedig, aki után szép örökség várt rám, megesküdött, hogy kitagad, ha csak felhozom is még egyszer a dolgot. E nehézségek azonban nemhogy elkedvetlenítettek volna, csak olajat öntöttek a tűzre. Eltökéltem, hogy mindennel dacolva vízre szállok; s miután Augustust is beavattam elhatározásomba, hozzáláttunk elképzelésem megvalósításának előkészületeihez. Én időközben óvakodtam attól, hogy akár csak említsem is rokonaim előtt a bálnavadászatot, s színleg tanulmányaimba merültem, úgy hogy mindenki azt hitte, letettem a tervről. Azóta többször is átgondoltam viselkedésemet, s mondhatom, utólag igen helytelenítem. Csak az tehetett képessé ennyi s ily hosszas színlelésre - amely minden szavam s cselekedetem áthatotta - s e színlelés lelki terhének elviselésére, hogy hevesen izzó várakozással tekintettem a képzeletben oly gyakran átélt és sóvárogva vágyott tengeri út beteljesedése elé.

Tervem álcázása végett az előkészületek javát természetesen Augustusra kellett bíznom, aki viszont ideje nagyobbik részét a fedélzeten töltötte, mivel apja őt bízta meg bizonyos, a tiszti szállásban s a raktárban folyó munkálatok felügyeletével. Esténként azonban mindig találkoztunk, és újra meg újra megtárgyaltuk reményeinket. Már csaknem egy hónap eltelt, ám nekünk még semmiféle kivihető tervet nem sikerült kieszelnünk, mígnem Augustus végre közölte velem, hogy már tudja, mit kell tenni, s ő már mindent át is gondolt. Volt egy rokonom New Bedfordban, bizonyos Mr. Ross, aki olykor két-három hétre is vendégül látott. A Grampus indulását 1827 június közepére tűzték ki, s Augustus azt találta ki, hogy egy-két nappal ezen időpont előtt kapjon apám levelet Mr. Rosstól, amelyben, mint máskor is, meghív, töltsek két-három hetet náluk, New Bedfordban, Roberttel és Emmettel (az ő két fiával). Augustus magára vállalta, hogy megszerkeszti a levelet és a kézbesítéséről is gondoskodik. Én erre a levélre majd elindulok mindenki hite szerint New Bedfordba, ám valójában barátomat fogom felkeresni, aki ekkorra keres nekem valami jó búvóhelyet a Grampus fedélzetén. Megnyugtatott, hogy búvóhelyem kellőleg kényelmes lesz néhány napi tartózkodásra, ami alatt semmiképp sem szabad mutatkoznom. Mikor a hajó már eléggé kint jár a nyílt tengeren ahhoz, hogy a visszafordulás gondolata fel se merülhessen, elfoglalhatom helyem a kényelmes kajütben: apja pedig majd jót nevet a sikerült csínyen. Útközben pedig épp elég hajóval fogunk találkozni, melyekkel levelet küldhetek haza, hogy megnyugtassam szüleimet.

Végre eljött június közepe, és tervünk megérett a megvalósításra. A levél megíródott, apám kézhez is kapta, én pedig egy hétfő reggelen elhagytam szüleim házát, hogy mint mindenki hitte, felszálljak a New Bedford-i postahajóra. Én azonban ehelyett egyenesen Augustushoz tartottam, aki egy utcasarkon várakozott reám. Eredeti elképzelésünk szerint alkonyatig meg kellett volna húznom magam valahol, s csak a sötétség leple alatt felszöknöm a fedélzetre, aznap reggel azonban sűrű köd telepedett a városra, ami a kezünkre játszott, s ezért úgy döntöttünk, nem vesztegetjük bujkálással az időt. Lementünk a kikötőbe, Augustus elöl, én mögötte, vastag tengerészköpenybe burkolózva, amit Augustus hozott magával, nehogy valaki véletlenül rám ismerjen. Ámde alig hogy befordultunk a második sarkon, néhány lépéssel Mr. Edmund kútja után, ki más toppan elém, mint idős nagyapám, Mr. Peterson, s egyenest az arcomba mered. - A mindenségit, Gordon - szólalt meg hosszas hallgatás után -, miféle ócska gúnya ez rajtad? - Uram! - feleltem, igyekezve meglepetést és sértettséget színlelni, amennyire csak e szorongatott pillanatban lélekjelenlétemtől kitelt, és a lehető leggorombább hangon ezt mondtam: - Asszem, uraságod téved; mert először is engemet nem Gordonnak hínak, másodjára pedig vegye tudomásul, nem tűröm, hogy akárki vén csirkefogó ócsárolja az ünneplő kabátomat! - Alig tudtam megállni kacagás nélkül, annyira elképedt a tisztes öregúr a meghökkentő goromba letorkolástól. Megtántorodott, egy-két lépést hátrahőkölt, előbb elsápadt, majd elvörösödött, előkapta szemüvegét, majd lekapta az orráról és végül esernyőjét a magasba emelve rám rontott. Ám mintha csak hirtelen eszébe ötlött volna valami, megtorpant, sarkon fordult és egész testében reszketve elsántikált, dühösen dörmögve maga elé: - Persze... az új szemüveg... azt hittem, Gordon az... micsoda pimasz... a semmirekellő matróza...

Minthogy ekképp kis híján rajtavesztettünk, most már óvatosabban folytattuk utunkat, és meg is érkeztünk biztonságban célunkhoz. Alig egy-két ember volt a fedélzeten, s ezek is a hajó orrán voltak elfoglalva: az előfelépítmény hullámvetőjén kopácsoltak valamit. Barnard kapitányról tudtuk, hogy a Lloyd és Vredenburgh cég irodájában tárgyal késő estig, tőle tehát nem kellett tartanunk. Elsőnek Augustus ment fel a fedélzetre, én pedig kisvártatva követtem. Szerencsére mindketten észrevétlenek maradtunk. Egyenest a tiszti szállásra tartottunk, ahol egy teremtett lelket sem találtunk. Mondhatni fényűzően felszerelt helyiségek voltak - ami bálnavadász hajón elég nagy ritkaság. Bekukkantottunk a négy díszes kabinba, melyek mindegyikében széles és kényelmes ágyak álltak. Egy nagy kályhán is megakadt a szemem, és feltűnt, hogy milyen értékes szőnyegek borítják a padlót. A helyiségek hét láb magasak voltak, azaz akárki kiegyenesedhetett bennük, s általában véve is mindent sokkal tágasabbnak és tetszetősebbnek találtam, mint vártam. Augustus azonban nem hagyott bámészkodni, hanem sürgetett, hogy mielőbb foglaljam el búvóhelyemet. A maga kabinjába vezetett, amely a hajó jobb oldalán volt, s egy rekeszfallal határos. Beléptünk, s ő becsukta mögöttünk az ajtót, majd a reteszt is rátolta. Körülnéztem, és megállapítottam, hogy ennél kedvesebb kis kamrát még soha nem láttam. Mintegy tíz láb hosszú volt, s csak egyetlen ágy állott benne, széles és kényelmes, amint már említettem. A kajütnek a rekeszfal felé eső oldalán még egy asztal s egy szék számára is volt hely, sőt még egy könyvespolc is elfért, rajta könyvek is, jórészt útleírások. Sok egyéb apró berendezési tárgy tette még lakályosabbá a kajütöt, közülük most csak azt a szekrényforma hűtőládikát említem, melyre Augustus külön is felhívta a figyelmemet, megmutogatván a benne tartott különféle csemegéket és finom italokat.

Ezután öklével megnyomogatta a szőnyeg egy bizonyos pontját, abban a kis sarokban, amit az imént említettem, és tudtomra adta, hogy ott kis "ajtót" fűrészelt a padlóba, majd a pallókat gondosan visszaillesztette a helyükre. Ahogy öklével megnyomta, az elfűrészelt palló ellenkező oldala kissé megemelkedett, épp annyira, hogy ujjával alányúlhatott. Ezen mód feltárta a kis ajtót (melyet fölülről a rászögezett szőnyeg fedett), és kiderült, hogy a nyílás a hátsó hajóraktárba vezet. Foszforos gyújtóval lángra lobbantott egy gyertyaszálat, majd lámpásba helyezte és lebocsátkozott a nyílásba, engem is felszólítva, hogy kövessem. Így is tettem, minekutána Augustus a kis rejtekajtó aljába vert szög segítségével helyére húzta a padló kifűrészelt pallóit, miáltal a kabin szőnyege is természetesen a helyére került, tökéletesen elfedve a nyílás minden nyomát.

A lámpás oly halovány fényt vetett, hogy csak a legnagyobb nehézséggel sikerült eltapogatóznom a raktár útvesztőjében, ahol egyszeriben találtam magam. Szemem azonban lassan-lassan hozzászokott a homályhoz, és barátom kabátja szárnyába kapaszkodva, immár könnyebben haladtam előre. Augustus szűk és alacsony járatokon, tekervényes úton, néhol kúszva, egy vasveretes ládához vezetett, aminőben akkoriban a finomabb cserépárut volt szokás szállítani. A láda csaknem négy láb magas volt, és hat láb hosszú, ám igen keskeny. Két nagy, üres olajoshordó állott a tetején, azokon pedig tömérdek szalma hevert; a halom egészen a mennyezetig ért. A ládát minden irányban szorosan a mennyezetig tornyosuló torlasz vette körül, amely egymásra dobált hajófelszerelési tárgyakból és különféle ládákból, kosarakból, hordókból és bálákból állt, úgy hogy szinte a csodával volt határos, hogy egyáltalán megtaláltuk a ládához vezető utat. Utóbb megtudtam, hogy Augustus szándékosan hordta ebbe a raktárba a sok kacatot, ekképp készítve számomra tökéletes búvóhelyet; a munkában csak egyetlen segítőtársa volt, egy olyan munkás személyében, aki nem tartozott a hajó legénységéhez.

Barátom ezután megmutatta, hogy a láda egyik vége nyitható. Félre is tolta, és feltárult előttem a láda belseje. Álmélkodva láttam, hogy az alját az egyik kabinból származó derékalj borítja, s ezenkívül is fel van szerelve minden lehető kényelemmel, ami ily szűk helyen csak elképzelhető, mely mindazonáltal eléggé tágas volt ahhoz, hogy akár ülve, akár teljes hosszamban kinyúlva kényelmesen elhelyezkedhessem. Egyebek között néhány könyv, toll, tinta, papiros várt, három pokróc, egy nagy korsó víz, kis láda tengerészkétszersült, három-négy hosszú bolognai kolbász, egy hatalmas sonka, sült birkacomb és hat üveg bor meg szíverősítő. Nyomban birtokba is vettem pöttömnyi lakosztályom, s mondhatom, nagyobb megelégedéssel, mint amilyet bárki fejedelem érezhet új palotájába lépve. Augustus ezután megmutatta, hogyan nyílik-csukódik a láda oldala, majd lámpását a padlóra helyezve egy ott heverő zsinórra irányította a figyelmemet. Ez a zsinór, magyarázta, a rakomány útvesztőjén átkígyózva rejtekhelyemtől egy szögig vezet, amely közvetlenül az ő kajütjébe vezető rejtekajtó alatt áll ki a raktár padlójából. E kötél segítségével az ő irányítása nélkül is könnyen kitalálhatok az útvesztőből, ha valamely váratlan körülmény ezt szükségessé tenné. Így szólván elbúcsúzott, nálam hagyva a lámpást, hozzá jó néhány gyertyaszálat és foszforos gyújtót, s megígérte, valahányszor csak a felfedeztetés veszélye nélkül megteheti, fel fog keresni zugomban. Ez június tizenhetedikén történt.

Három napot és három éjjelt töltöttem már (amennyire megítélhettem az idő múlását) rejtekhelyemen; ezalatt csak kétszer mozdultam ki ládámból, hogy felegyenesedve kinyújtóztassam tagjaimat a láda bejáratával szemben álló két üres rekesz közötti kicsiny helyen. Mindez idő alatt színét sem láttam Augustusnak; ez azonban csöppet sem aggasztott, hiszen tudtam, hogy minden órában várható már a brig indulása, s a nagy nyüzsgésben nyilván nemigen adódhat alkalmas pillanat a látogatásra. Végül nagy sokára hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd becsukódik, s Augustus halk hangon engem szólít, hogy jól vagyok-e, és nincs-e valamire szükségem. - Semmire - feleltem -, jobban már nem is lehetnék; mikor indulunk? - Alig félóra múlva - felelte. - Azért jöttem, hogy ezt tudassam veled, meg aggódtam is, hogy nem nyugtalankodsz-e távolmaradásom miatt. Most néhány napig nem tudok majd lejönni; talán három-négy nap is beletelik. A fedélzeten egyébként minden rendben. Majd ha felmentem és becsuktam magam után az ajtót, mássz végig a zsineg mentén a szögig. Találsz majd ott egy órát; biztosan jó hasznát veszed, hiszen itt a sötétben másképp nem követheted az idő múlását. Fogadok, hogy már most sem tudod, mióta vagy itt eltemetve; még csak harmadik napja; ma huszadika van. Odavinném neked az órát magam, de máris félek, hogy keresni kezdenek, hová tűntem. - Azzal eltávozott.

Körülbelül félórával a távozása után határozottan éreztem, hogy mozgásba lendül a hajótest, és sok szerencsét kívántam magamnak az útra. Vagyis elégedetten nyugtáztam magamban az indulást, és elhatároztam, hogy nemigen töröm a fejem, hanem nyugodtan kivárom az események folyását, amíg ládámat felcserélhetem a tágasabb, bár semmiképp sem kényelmesebb kabinra. Addig is azonban első dolgom volt elmenni az óráért. Égve hagytam a gyertyát és megindultam tapogatózva a sötétben a zsinór mentén, követve minden tekervényét, s nemegyszer tapasztaltam, hogy hosszú, fáradságos kúszás után is csak néhány lépésnyire kerültem el attól a helytől, ahonnan a vargabetű kiindult. Végül azonban elérkeztem a szöghöz, meg is találtam az órát, amelyért a hosszú utat megtettem, majd sikeresen visszatapogatóztam zugomhoz. Ezután szemügyre vettem, milyen könyvekkel látott el gondos barátom. Lewis és Clarke útleírását választottam ki olvasásra, amelyben a Columbia torkolatához tett expedíciójukról számolnak be. Ennek lapozgatásával töltöttem az időt, amíg el nem álmosodtam, mire gondosan eloltottam a gyertyát és hamarosan mély álomba merültem.

Amikor felébredtem, furcsán kába volt a fejem, és beletelt némi idő, míg nagy nehezen emlékezetembe idéztem helyzetemet. Aztán lassan minden az eszembe jutott. Fényt lobbantottam, és megnéztem hány óra, a szerkezet azonban lejárt, s én következésképp semmi mód meg nem állapíthattam, hogy milyen hosszan aludtam. Tagjaim mindenesetre jócskán elzsibbadtak, s kénytelen voltam kiállani nyújtózkodni, hogy újra meginduljon bennük a vérkeringés. Nyomban mardosó éhség lepett meg, és erről eszembe jutott a birkacomb, amelyből már elalvás előtt is falatoztam és igen kitűnőnek találtam. Annál nagyobb volt elképedésem, amikor elővettem, és azt láttam, hogy már valósággal oszlásnak indult. Ez a körülmény fölöttébb nyugtalanná tett; s felidézve az ébredéskor érzett kábulatot is, arra a következtetésre jutottam, hogy módfelett hosszú időt tölthettem álomba merülten. Valószínűleg a raktár fülledt s dohos levegőjének is része lehetett ebben, és az is elképzelhetőnek tetszett, hogy ez a rossz levegő még igen súlyos következmények előidézője lesz. Kínzó fejfájás gyötört; úgy éreztem, alig kapok levegőt; elmémet komor gondolatok nyomasztották. Arra azonban mégsem tudtam elszánni magam, hogy a barátom kajütjébe vezető ajtó felnyitásával vagy bármi egyéb mód felhívjam magamra a figyelmet, ezért csak felhúztam az órát és igyekeztem elcsitítani aggodalmamat.

Eltelt a következő huszonnégy óra, de senki sem keresett fel, s én magamban már a legrútabb gondatlansággal vádoltam Augustust. Legfőképpen az aggasztott, hogy ivóvizem mintegy félpintnyire apadt, engem pedig hatalmas szomjúság gyötört, mivel a megromlott birkasült helyett éhségemben a kolbászra vetettem rá magam és jócskán falatoztam belőle. Nyugtalanságomban már olvasni sem tudtam, a könyvek nem kötöttek le. Időközben ismét elálmosodtam, de küzdöttem ellene, mert reszketve gondoltam arra, hogy talán itt, a hajófenék zárt légterében is olyasféle káros gázoknak lehetek kitéve, mint aminők a faszén égésekor keletkeznek. A hajótest hánykolódásából megállapítottam, hogy már jócskán kint járunk a nyílt tengeren, valami szüntelen, tompán suhogó hang pedig, amelyet mintha irdatlan távolságból hallottam volna, azt tudatta velem, hogy odakinn valószínűleg nem mindennapi erejű vihar tombol. Nem leltem magyarázatát, hogy miért nem keres már fel Augustus. Hiszen bizonyára elég nagy távolságot megtettünk már ahhoz, hogy felmehessek a fedélzetre. Baleset érhette - de ugyan mi olyan történhetett volna vele, ami megakadályozza abban, hogy kiszabadítson börtönömből, hacsak életét nem vesztette vagy vízbe nem esett, mely gondolat azonban természetesen csöppet sem szolgált megnyugvásomra. Elképzelhető volt, hogy szembe kapjuk a szelet és azért még most is a nantucketi partok közelében lavírozunk. Ezt a magyarázatot azonban kénytelen voltam elvetni, hiszen ez esetben bizonyára sűrűn irányt változtattunk volna, márpedig a hajótest mindvégig bal felé dőlt, azaz a szelet indulásunk óta jobbról kaptuk. S azonkívül, ha valóban továbbra is a sziget szomszédságában hajózunk, ugyan mi akadályozhatta volna meg Augustust abban, hogy lejöjjön hozzám és tudósítson erről a körülményről? Ekképp töprengtem magányomban nem sok jóval biztató helyzetemben, s arra az elhatározásra jutottam, hogy még huszonnégy óráig várok, de ha ezalatt sem érkezik senki felmentésemre, elhatolok a rejtekajtóhoz és tanácskozom a barátommal, de mindenképp szívok egy kis friss levegőt a résen át és kajütjéből kiegészítem vízkészletemet. Miközben ily gondolatok foglalkoztattak, újra elnyomott az álom, azaz jobban mondva visszahullottam előbbi kábulatomba minden erőfeszítésem ellenére, hogy ébren maradjak. Szörnyű, lidérces álmok gyötörtek. Álmomban átéltem minden elképzelhető kínt, szenvedést és rettenetet. Egyebek között ádáz pofájú vad démonok fojtogattak hatalmas vánkosokkal. Óriáskígyók tartottak gyilkos ölelésben, miközben rémisztőn csillogó szemüket mereven reám szegezték. Aztán végtelen, elhagyatott pusztaság tárult fel előttem. Égig érő, hatalmas fatörzsek sorakoztak, ameddig a szem ellátott, szürkén és lombtalan. Gyökereiket messzire húzódó mocsárba mélyesztették, melynek szörnyű vize feketén s mozdulatlan csillogott alant. És e különös fák szinte emberi mód hadonásztak csontváz karjaikkal, halálos kínban, kétségbeesett sikolyokkal könyörögve irgalomért a néma vizeknek. Aztán változott a kép, és én mezítelen s egymagam álltam a Szahara izzó homokján. Lábamnál vad oroszlán kushadt. Hirtelen felnyitotta villogó szemét és reám emelte pillantását. Aztán mintegy görcsbe rándulva talpra ugrott és rám vicsorította szörnyű fogait. A következő pillanatban mennydörgéshez hasonló bömbölés szakadt fel vérvörös torkából, s én e hangra összecsuklottam. Ekkor végre a rémülettől fulladozva felocsúdtam kábulatomból, de öntudatomat csak részben nyertem vissza. Iszonyodva láttam, hogy álmom valóság volt. De legalább ismét birtokában voltam érzékeimnek. Hatalmas szörnyeteg mancsai nehezedtek mellkasomra - a fülemben dohogott forró lihegése -, borzalmas fogai fehéren villogtak rám a homályból.

Ha ezer élet függ is egyetlen szavamtól vagy mozdulatomtól, akkor sem tudtam volna kiejteni egyetlen szócskát sem, képtelen lettem volna megmoccantani egyetlen porcikámat is. A fenevad, bármi lett légyen is, egyelőre mozdulatlan maradt, s úgy tűnt, nem fenyeget közvetlen veszedelem - ekképp feküdtem alatta tehetetlen, s úgy hittem, közeleg a vég. Éreztem, rohamosan elhagy minden testi és lelki erőm - egyszóval azt hittem, menten meghalok, mégpedig pusztán a félelemtől. A fejem szédült - a gyomrom émelygett - a szemem káprázott - már a rám meredő tüzes szemgolyókat is csak ködösen láttam. Erőm végső megfeszítésével halk fohászt rebegtem Istenhez és megadtam magam sorsomnak. Hangom azonban, úgy látszik, felébresztette a fenevad szunnyadó haragját. Teljes hosszában rám vetette magát; de mekkora volt csodálkozásom, amidőn az állat halk, elnyújtott nyüszítéssel mohón, öröme és szeretete végletes jeleit adva nyaldosni kezdte kezemet és arcomat! Értetlen meredtem magam elé, a meglepetéstől zavarodottan - de hogy is ne ismertem volna fel újfundlandi ebem, Tigris jellegzetes nyüszítését s szeretetének különös, de oly megszokott jeleit! Ő volt a fenevad, Tigris. Hirtelen vér tolult fejembe - szinte beleszédültem, ahogy visszatért belém az élet és rám tört a boldogság, hogy megmenekültem. Sietve feltápászkodtam derékaljamról és forrón megöleltem hű barátomat és kísérőmet. A keblemet oly hosszan nyomasztó érzelmek szenvedélyesen patakzó könnyekben fakadtak fel belőlem.

Akárcsak előzőleg, most is kábán s kusza öntudattal ébredtem. Hosszú időbe telt, amíg gondolataim ismét elrendeződtek, és lassan képes voltam felfogni helyzetem, minek utána fokról fokra emlékeim is megelevenedtek. Tigris felbukkanására azonban hiába kerestem magyarázatot; ezer eshetőséget is végiggondoltam, de végül kénytelen voltam beérni az örömteli ténnyel, hogy velem van, megosztja komor magányomat, és kedveskedésével vigasztal. Az emberek általában szeretik kutyájukat, én azonban a szokásosnál is jobban vonzódtam Tigrishez; és nem is hiszem, hogy állat valaha jobban rászolgált volna gazdája szeretetére. Hét esztendeig volt elválaszthatatlan társam, és számtalan esetben adta tanújelét mindazon nemes tulajdonságoknak, melyek miatt az ember szereti a kutyát. Egy elvetemült kis nantucketi utcagyerek keze közül mentettem ki még kölyökkorában, aki nyakára kötelet hurkolva már épp a vízpartra vezette Tigrist; a felnőtt állat három évvel utóbb azzal szolgálta meg tettemet, hogy megmentett egy útonálló lecsapó furkósbotjától.

Megkerestem az órát s fülemhez tartva megállapítottam, hogy szerkezete ismét lejárt; ez azonban most már egyáltalában nem lepett meg, mivel különös állapotomból arra következtettem, hogy ismét hosszú időt aludtam át; ám hogy valójában meddig hevertem kábulatban, azt természetesen nem tudtam. Arcom lázasan tüzelt, szomjúságom immár elviselhetetlen volt. Körültapogatóztam ládámban, hogy megkeressem maradék vízkészletemet, mivel koromsötét vett körül, ugyanis gyertyaszálam tövig égett, a foszforos gyújtó dobozkája pedig nem akadt a kezembe. Mikor végre kitapogattam a korsót, üresen találtam - semmi kétség, Tigris lefetyelte fel, miután felfalta a birkacomb maradványait, hiszen a tisztára rágott csont ott hevert ládám bejáratánál. A romlott húst könnyen nélkülöztem, a víztelenség gondolatára azonban megint elfogott a csüggedés. Már alig volt bennem erő, a legkisebb mozdulat is olyan erőkifejtésre késztetett, hogy utána egész testemben reszkettem. Amúgy is súlyos gondjaimat tetézendő, a hajó is hevesen hánykolódott, minek következtében a ládám tetején elhelyezett üres olajoshordók minden pillanatban legurulással fenyegettek, márpedig ha ez bekövetkezik, végképp eltorlaszolták volna előlem a ki- s bejáratot. Mindezek felett pedig még a tengeribetegség is elővett. E sokféle körülmény összejátszása arra késztetett, hogy vállalva bármi veszedelmet, elhatoljak a rejtekajtóhoz és megpróbáljak segítséget kérni, amíg erre még egyáltalában képes vagyok. Ezt eltökélvén, hozzáláttam, hogy tapogatózva gyertyát és gyújtót keressek. Ez utóbbira hamar rátaláltam, az előbbi azonban semmiképp sem akadt a kezembe (holott jól emlékeztem, hová helyeztem a kis köteget), így hát egyelőre abbahagytam a keresést és ráparancsoltam Tigrisre, hogy maradjon fekve, magam pedig újfent nekivágtam az ajtóhoz vezető útnak.

Útközben egyre nyilvánvalóbbá lett, mennyire elerőtlenedtem. Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam előrehaladni, négykézláb kúsztam, s nemegyszer előfordult, hogy tagjaimból hirtelen minden erő kiszállt, s én arcra rogytam; ilyenkor percekig hevertem a padlón szinte önkívületi állapotban. Lassan mégiscsak sikerült előrevonszolnom magam, miközben minden percben attól rettegtem, hogy elveszítem eszméletemet, mely esetben itt, az egymásra dobált limlom dzsungeljének útvesztőjében nem is számíthattam másra, mint biztos halálra. Aztán amikor megint összeszedtem minden erőmet, hogy előbbre taszítsam magam, homlokom egy vasalt láda sarkába vertem. Szerencsére csak elkábultam néhány percre, de miután magamhoz tértem, kétségbeesve láttam, hogy a láda eltorlaszolja utamat; nyilván a hajó heves hánykolódása vetette oda. A legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam hüvelyknyit sem arrébb mozdítani, olyannyira beszorult a körülötte hányódó egyéb ládák és hajófelszerelés közé. Bármily gyenge voltam is tehát, nem maradt más választásom, mint új utat keresni, s egyben lemondani a zsinórról, mely idáig vezetett, vagy átmászni az akadályon s a túloldalán folytatni az utat. Az előbbi eshetőség annyi nehézséggel és veszedelemmel fenyegetett, hogy csak borzongva lehetett reá gondolnom. Mostani testi és lelki kimerültségemben óhatatlanul eltévednék és nyomorúságos végre jutnék a hajófenék komor s viszolyogtató labirintusában. Ezért hát tétovázás nélkül amellett döntöttem, hogy ismét összeszedem maradék erőmet s elszántságomat, hogy megpróbáljak átmászni az utamat elrekesztő ládán.

Midőn evégett fölegyenesedtem, borzadva láttam, hogy a feladat még annál is nagyobb, mint amilyennek szorongva képzeltem. A szűk ösvény mindkét oldalán valóságos fal emelkedett különféle súlyos fölszerelési tárgyakból, melyek egyetlen rossz mozdulatomra könnyen a fejemre zuhanhattak; vagy ha éppenséggel sikerülne is élve kikerülnöm az omlás alól, visszavezető utamon bizonyára legalább oly áthághatatlan akadályként emelkedne elém, mint most a láda az ellenkező irányban. A láda egyébként magas és igen esetlen formájú volt, és sehol rajta lábamnak kapaszkodót nem találtam. Nyújtózkodva is hiába próbáltam elérni a tetejét, remélvén, hogy majd felhúzódzkodhatom, ámbár erőm ehhez aligha lett volna elegendő, és azt hiszem, jobb is, hogy ezzel a próbálkozásommal kudarcot vallottam. Végül is egy újabb kétségbeesett kísérletem alkalmával, hogy félretoljam utamból a ládát, egyszerre azt éreztem, hogy felém eső oldala megreszket. Izgatottan kaptam oda, és nagy örömömre megállapítottam, hogy az egyik szélesebb deszkát alig valami tartja a helyén. Zsebkésemmel, amely szerencsére velem volt, hosszú és kitartó munkával sikerült kifeszítenem; majd az így keletkezett nyíláson átbújtam és elmondhatatlan boldogságomra azt tapasztaltam, hogy szabad előttem az út vagyis hogy az álló láda teteje hiányzik, ugyanis, mint most megállapítottam, az aljával fordult felém. További utamat különösebb nehézség nélkül tettem meg, míg a zsineg mentén haladva meg nem érkeztem a padlóba vert szöghöz. Dobogó szívvel ismét felegyenesedtem s megpróbáltam óvatosan felnyomni a kabin padlójába vágott ajtót. Kissé nehezebben engedett, mint gondoltam, ezért ismét próbálkoztam, ezúttal már kissé határozottabban, de továbbra is attól szorongva, hogy esetleg nem Augustust, hanem valaki mást találok a kajütben. Az ajtó azonban, legnagyobb megdöbbenésemre, nem engedett. Ez kissé nyugtalanná tett, hiszen jól emlékeztem, hogy azelőtt épphogy csak hozzá kellett érni, máris készségesen nyílt. Most már mindenre elszántan nyomtam - az ajtó azonban meg sem moccant; minden erőmmel nekiveselkedtem -, de erre sem engedett; mérgesen, dühödten, elkeseredetten nyomtam - az ajtó azonban dacolt erőfeszítésemmel; meg sem moccant, amiből nyilvánvaló volt, hogy vagy felfedezték a rejteklejárót és gondosan beszögezték, vagy pedig valamely hatalmas súlyt hengerítettek fölébe, aminek elmozdítása meghaladta erőmet.

Elborzadtam e felfedezésre és végtelen csüggedés vett rajtam erőt. Hiába törtem a fejem, semmi valószerű magyarázatát nem leltem annak, ki és miért zárhatott elevenen e sírkamrába. Akkori állapotomban nem is voltam képes összefüggően gondolkodni, s a földre roskadva átadtam magam az agyamat elöntő komor képzelgésnek, melynek során elvonultak előttem a reám váró végzet, a szomjhalál, az éhhalál, a fulladás és az elevenen eltemettetés rémképei. Végül azonban mégis visszanyertem valamelyest lélekjelenlétemet. Föltápászkodtam és kitapogattam a rejtekajtó szélét, majd figyelmesen megvizsgáltam, nem szűrődik-e le a hasadékon valami fény barátom kabinjából; vizsgálódásom azonban eredménytelen maradt. Ezután azzal kísérleteztem, hogy késem pengéjét a résbe illesztettem és megpróbáltam felnyomni, ám egyhamar valami kemény tárgyba ütköztem. Végighúzva rajta a kés hegyét, megállapítottam, hogy tömör vasból van, s mivel felülete furcsán hullámosnak bizonyult, arra következtettem, hogy alighanem horgonyláncba ütköztem. Ezek után nem volt mit tennem, mint visszatapogatózni ládámhoz, hogy megadjam magam szomorú sorsomnak vagy szökési tervek kieszelésével csitítsam zaklatott lelkemet. Nyomban el is indultam visszafelé és számtalan akadály leküzdése árán megérkeztem zugomba. Ahogy kimerülten derékaljamra rogytam, Tigris termett mellettem, teljes hosszában elnyúlva oldalamon, mintha vigasztalni akarna kedveskedésével vagy éppenséggel lelket önteni belém, hogy képes legyek elviselni súlyos helyzetemet.

Különös viselkedésével végül is sikerült magára vonnia figyelmemet. Percekig nyalogatta arcom s kezem, majd ezzel hirtelen felhagyva, halk nyüszítést hallatott. Amikor pedig kinyújtottam kezem, hogy megsimogassam, minden alkalommal hanyatt fekve találtam. Miután ez többször is megismétlődött, furcsállani kezdtem a dolgot, ám megmagyarázni nem tudtam. Minthogy úgy vettem észre, kedvetlen és letört, arra gondoltam, hogy bizonyára megsebesülhetett; de hiába tapogattam végig mind a négy mancsát, semmiféle sérülésnek nem találtam rajta nyomát. Ezután arra gondoltam, hogy talán éhes, s egy sonkadarabot vetettem neki, amit nyomban fel is falt - utána azonban folytatta különös viselkedését. Ekkor az jutott eszembe, hogy akárcsak engem, nyilván őt is a szomjúság kínozza, és már csaknem meg is nyugodtam ebben, amikor felötlött bennem, hogy eddigelé még csak a mancsait vizsgáltam meg, holott talán a fején vagy teste valamely más részén sérült meg. Fejét is óvatosan végigtapogattam, de ott sem találtam sebet. Mikor azonban kezem végighúztam a hátán, megéreztem, hogy szőre egy helyütt felmered, mi több, a szőr mintegy csíkban egész teste körül fel van borzolva. Félresimítva a szőrt egy zsineget találtam, melyet ujjammal követve, kiderült, hogy a hasa alatt folytatódik, sőt az eb egész testét körülveszi. Amikor pedig tüzetesebben is vizsgálat alá vettem a zsineget, papírdarab akadt a kezembe, amit mindjárt levélnek gondoltam, s melyet a rajta átfűzött zsineg az állat mellső bal lábának hajlatában rögzített.

 

Harmadik fejezet

Rögtön arra gondoltam, csak Augustus akarhatott üzenni ily mód, hogy tudósítson a helyzet állásáról, mivel ő maga valami számomra ismeretlen körülmény folytán nem tudott a terv szerint kiszabadítani tömlöcömből. Az izgatottságtól reszkető kézzel nyomban újra nekiálltam, hogy megkeressem gyújtómat s a gyertyát. Homályosan még emlékeztem rá, hogy elalvás előtt gondosan eltettem tűzi szerszámaimat; s mielőtt legutóbb a rejtekajtóhoz vonszoltam magam, még tudtam is, hogy hová. Most azonban hiába gyötörtem az agyamat, és hiába töltöttem el kerek egy órát a kereséssel, minden fáradságos igyekezetem meddő maradt; soha még ily tantaluszi kínjait a szorongó s zaklatott léleknek! Amint így tapogatóztam a sötétben, fejemmel ládám bejárata felé fordulva, egyszer csak halvány derengés ötlött szemembe a fartőke irányából. Meghökkentett e fordulat, s mindjárt el is indultam a fény felé, annál is inkább, mivel úgy tűnt, forrása csupán néhány lábnyira lehet tőlem. Alig tehettem meg azonban néhány lépést, szem elől veszítettem a derengő fénypontot, és hogy újra megleljem, kénytelen voltam visszatapogatózni ládám fala mentén kiindulási helyemre, s ott felvenni eredeti testhelyzetemet. Óvatosan jobbra-balra forgatva fejemet kitapasztaltam, hogy ha lassan, meggondoltan lépegetve indulok el, s más irányba, mint az elébb, akkor sikerül közelebb férkőznöm a fényforráshoz, anélkül, hogy elveszíteném a szemem elől. Csakhamar oda is értem (számtalan szűk átjárón nyomakodva keresztül), és megállapíthattam, hogy a derengést tulajdon gyújtóim foszfora árasztja; ott hevertek a pálcikák egy oldalára fordított üres hordóban. Épp azon töprengtem már, vajon hogyan kerülhettek ide, amikor két-három darab, nyilvánvalóan kutyafog rágta gyertya akadt a kezembe. Ebből nyomban le is vontam a következtetést, hogy Tigris, úgy látszik, elfogyasztotta egész gyertyakészletemet, amire azonnal el is fogott a kétségbeesés, hogy immár soha nem is fogom elolvasni Augustus üzenetét. A viaszszálak morzsái annyira elvegyültek a hordó alján felgyülemlett szeméttel, hogy hamar letettem összekapirgálásukról. A foszfort azonban, amelyből szintén csak néhány szemernyi maradt meg, összeszedegettem, amennyire tudtam, és újabb nehézségek árán visszaverekedtem magam zsákmányommal a ládához, ahol kutyám hűségesen várakozott reám.

Tanácstalan voltam, hogy most mitévő legyek. A hajófenékben olyan sötét volt, hogy az orromig sem láttam. Még a kis papírszelet fehérségét is alig tudtam kivenni, s azt is csak úgy, ha oldalvást tartva néztem, mikor is, mint megállapítottam, valamelyest jobban látszott. Elképzelhető hát, micsoda mélységes homály uralkodott börtönömben; ily körülmények között barátom üzenete, ha ugyan valóban üzenet állt, s az ő üzenete, azon a kis papírdarabon, bizony még súlyosbította is helyzetemet azáltal, hogy oktalanul zaklatta az addig átélt izgalmaktól amúgy is dúlt s megviselt elmémet. Lázasan dolgozó agyamban a legképtelenebb gondolatok is megfordultak, miként gyújthatnék világosságot; csak kusza, mákonyos álomban juthatnak eszébe az embernek efféle ötletek, s bódulatában sorra azt is képzeli mindegyikről, ésszerű s kivihető, hogy már a következő pillanatban mindjárt elvesse, mint ostoba agyrémet, aszerint, ahogyan hol a józanság, hol meg a zaklatott képzelet felvillanása tölti be agyvelejét. Végül mégis támadt olyan ötletem, mely megvalósíthatónak tetszett, méghozzá olyannyira, hogy csodálkoznom kellett, miért is nem jutott már korábban eszembe ez a kézenfekvő gondolat. Egy könyv táblájára simítottam a papírdarabot s a hordó aljáról összeszedegetett foszforszemcséket egyenként reá helyeztem. Aztán tenyeremmel gyorsan és egyenletesen dörzsölni kezdtem. Nyomban tiszta, fénylő világosság öntötte el a papír felszínét; s ha állt volna rajta bárminő írás, bizonyára semmi nehézséget nem okozott volna elolvasnom. A papíron azonban egy szó nem sok, annyi sem volt - csak a sivár, csüggesztő fehérség nézett vissza rám; a foszfor derengő fénye néhány pillanat múlva elhalt, és vele halt lelkemnek minden reménysége.

Már nemegyszer említettem, hogy elmém akkor már valósággal a téboly szélén tántorgott. Nem kétséges, hogy ezenközben voltak józan pillanataim is, ám csak ritkán. Ne feledjük, hogy ekkor immár bizonyára napok óta egy bálnavadászhajó fülledt rakterének bűzhödt, szinte miazmás levegőjét lélegeztem be és hosszabb ideje ivóvízzel is szűkösen voltam ellátva. Sőt, tizennégy-tizenöt órája már egyáltalán nem jutottam vízhez - és ugyanannyi idő óta nem is aludtam. Eközben pedig éppenséggel szomjúságot keltő sós húskészítmények képezték legfőbb, sőt amióta a birkasült megromlott, egyetlen táplálékomat, kivéve a kétszersültet, ennek azonban nem sok hasznát láttam, hiszen olyan száraz és kemény volt, hogy dagadt és kiszáradt torkomon egyetlen falatot sem tudtam belőle leerőltetni. Ráadásul magas láz is gyötört, és émelyegtem. E körülmények együttvéve elegendő magyarázattal szolgálnak, miért kellett nyomorú és csüggedt órák hosszú sorának eltelnie, míg végre felötlött bennem, hogy hiszen a papírszeletnek még csupán az egyik oldalát vizsgáltam meg. Meg sem kísérlem leírni, micsoda düh rohant meg (hisz talán még soha életemben nem éreztem ilyen haragot), amikor rádöbbentem, milyen égbekiáltó mulasztást követtem el. Az elkövetett hiba önmagában még nem lett volna helyrehozhatatlan, ha ostobaságom és lobbanékony természetem nem változtatja azzá - csalódottságomban ugyanis, hogy semmi írást nem leltem a papíron, gyerekes dühvel darabokra szaggattam s egyetlen mozdulattal elszórtam, és hogy hová, merre, azt lehetetlenség volt megmondani.

Az ezzel a felismeréssel rám szakadt gondok legsúlyosabbikától azonban Tigris okossága megszabadított. Hosszas keresgélés után ugyanis mégiscsak ráakadtam a széttépett papír egy szeletkéjére, ezt mindjárt az eb orra alá dugtam és megpróbáltam megértetni vele, hogy azt várom tőle, hozza ide hozzám a többit is. Legnagyobb elképedésemre (mivel én tulajdonképpen nem idomítottam be egyikére sem azon feladatoknak, amelyek kitűnő elvégzéséről fajtája oly híres), Tigris láthatólag azonnal felfogta, mit kívánok tőle, és néhány percnyi keresgéléssel, szimatolással rá is akadt egy jókora papírszeletre. Odahozta hozzám a leletet, majd megállt előttem és orrát a kezemhez dörzsölte, várta, hogy megdicsérjem. Meg is simogattam a fejét, mire azonnal folytatta a keresést. Ezúttal csak percek múlva tért vissza, ám amikor végül is megjött, megint egy nagyobbacska papírdarabot hozott a szájában, amivel ki is egészült a széttépett levél, minthogy, úgy látszik, dühömben is csak háromfelé szakítottam. A foszfor maradék szemcséit szerencsére már könnyen megtaláltam - hiszen egyik-másik még ekkor is bocsátott ki valami halvány derengést. Eddigi viszontagságaimból már megtanultam, hogy nem szabad elhamarkodottan cselekednem, azért most már hosszan fontolgattam, mitévő legyek. Igen valószínűnek tetszett, hogy a papírszelet másik oldalán, amit az elébb nem vizsgáltam meg, valóban áll valami üzenet a számomra - csakhogy melyik lehet a másik oldala? A darabok összeillesztésével még nem lettem okosabb, habár afelől legalább így már bizonyos lehettem, hogy a szöveg (ha egyáltalában létezik) a papírnak egyazon oldalán helyezkedik el, és szavai is a helyes sorrendben követik egymást. Nekem azonban mindenekelőtt azt kellett kétséget kizáróan meghatároznom, a papírnak melyik oldalán olvasható az üzenet, mivel ha tévednék, harmadik kísérletre maradék foszforom már bizonyosan nem lenne elegendő. Kiteregettem hát a papírszeleteket egy könyv hátára, akárcsak az elébb, és néhány percig gondosan mérlegeltem a kérdést. Végül is arra gondoltam, hogy a papír írásos oldalának felülete alighanem egyenetlenebb, mint a másik, s hogy kellőképp érzékeny tapintással ez az egyenetlenség talán érzékelhető is lehet. Elhatároztam, hogy kísérletet teszek, és óvatosan végighúztam ujjamat a papírdarabok felém eső oldalán - semmit sem éreztem azonban, s ezért megfordítottam a szeletkéket, melyeket ezután újra összeillesztettem és kisimítgattam a könyvön. Újra óvatosan végigvezettem rajta mutatóujjamat és ekkor arra lettem figyelmes, hogy ujjaim nyomán végtelenül halovány, mégis jól érzékelhető sugárzás árad a papírról. Azonnal tudtam, hogy ez csakis az előző alkalommal a papírra hintett foszfor megtapadt apró szemerkéitől származhat. Nyilvánvaló volt tehát, hogy az írás, ha csakugyan létezik, csak a papír másik, most leborított oldalán lehet. Megint megfordítgattam hát a papírdarabokat és munkához láttam, ugyanolyan módszerrel, mint az elébb. Bedörzsöltem a foszfort s ettől, akárcsak az elébb, nyomban fény áradt a papír felől - csak épp ezúttal határozottan ott álltak előttem a nagy ákombákomokkal rótt, vörös tintás írás sorai. Akárminő fényt bocsátott is ki azonban a foszfor, ez csak villanásnyi ideig tartott. Ha azonban nem lettem volna annyira izgatott, ez az idő is elegendő lett volna arra, hogy elolvassam mind a három mondatot - azt ugyanis megállapítottam, hogy az üzenet három mondatból áll. Izgatottságomban azonban, hogy egyszerre faljam fel eszemmel az egész szöveget, végül is csak az utolsó szavakat sikerült elolvasnom: "... vérrel - ne mutatkozz, mert az életed függ tőle."

Ha az üzenet egész szövegét sikerül elolvasnom, és teljes egészében tudomásomra jut az intelem, amit barátom ekképp kívánt eljuttatni hozzám, bizonyára tizedannyira sem rémiszt meg a tartalma, még ha a legrémesebb katasztrófáról tudósít is, mint ez a töredékes figyelmeztetés, amely a belőle sugárzó meghatározhatatlan borzalommal elmondhatatlanul feldúlta lelkemet. "Vér" - épp e szó állt ott, mely időtlen idők óta oly terhes minden rejtelemmel, kínnal s borzalommal; gondolhatni, mily fokozott jelentőséggel bírt most szememben, összefüggéseiből kiragadottan, lemeztelenítve, az előtte álló szavak nélkül, melyek megvilágíthatták volna pontos értelmét; börtönöm áthatolhatatlan homályában milyen súlyosan, mily borzongató kondulással hullott alá e két szótag - "vérrel" - dúlt lelkem legbensőbb zugolyába.

Augustusnak bizonyára jó oka van rá, hogy azt kívánja tőlem, továbbra se jöjjek elő rejtekhelyemről, de megvallom, kielégítő magyarázatát nem leltem, hiába gondoltam végig ezer és egy feltevést. Közvetlen azután, hogy legutóbb megint megjártam a rejtekajtóhoz vezető utat, s épp azelőtt, hogy Tigris különös viselkedésével magára vonta figyelmemet, már eltökéltem, hogy lesz, ami lesz, nem tűrök tovább, hanem kiáltozással tudtára adom a fedélzeten tartózkodóknak, hogy itt vagyok, vagy ha nem hallanák meg a hangomat, akkor késemmel átvágom magam az alsó fedélzet szintjére. Félig-meddig bizonyosra vettem, hogy végső soron a két terv valamelyikét siker fogja koronázni, s ettől valamelyest bizakodásom is visszatért (amire egyébiránt semmi okom nem volt), és így ismét volt erőm elviselni helyzetem gyötrelmeit. Az a néhány szó azonban, amit sikerült elolvasnom az üzenetből, most megfosztott e végső elkeseredésemben kiagyalt lehetőségtől, s ezúttal első ízben mindenestül átéreztem sorsom kilátástalanságát. Kétségbeesetten levetettem magam derékaljamra s körülbelül másfél napig hevertem szinte önkívületben, amelyből csak olykor-olykor ocsúdtam fel s akkor is csupán pillanatokra.

Végül nagy nehezen mégiscsak magamhoz tértem és ismét hozzáláttam, hogy átgondoljam helyzetemet, számba vegyem a reám leselkedő borzalmakat. Éppenséggel elképzelhetőnek tartottam, hogy még huszonnégy óra hosszat kibírjam víz nélkül - ennél tovább azonban semmiképp. A börtönömben töltött első napokon könnyelműen kortyolgattam a szíverősítőkből, melyekkel Augustus ellátott, de persze csak a lázamat korbácsolták magasabbra, szomjamat azonban nem enyhítették. Készletem immár egyetlen palackra csappant s ez is valamiféle erős barackpárlat volt, amelytől felfordult a gyomrom. A kolbász az utolsó falatig elfogyott; a sonkából csak egy kis bőrke maradt; a kétszersültet pedig, néhány morzsa híján, felfalta Tigris. S mintha mindez még nem lett volna elég, a fejem is percről percre jobban fájt, s mindinkább elhatalmasodott rajtam az a különös kábulat, amely akkor telepedett rám, amikor először nyomott el az álom. Néhány órája már levegőt is alig kaptam, és minden lélegzetvételnél görcsösen megrázkódott a mellkasom, ami további aggodalomra adott okot. Ezeken kívül is volt azonban még okom a nyugtalanságra, sőt valójában csak ez a baljóslatú körülmény késztetett arra, hogy erőmet összeszedve, lerázzam kábulatomat. Az ok kutyám viselkedése volt.

Viselkedésének megváltozására akkor lettem figyelmes, amikor másodszor is megpróbáltam fényt gerjeszteni a foszfor dörzsölésével. Tigris fogát vicsorítva, halk, de fenyegető morgással kapott a kezem után, de akkor annyira izgatott voltam, hogy nemigen törődtem vele. Nem sokkal ezután, mint már említettem, levetettem magam derékaljamra és csüggedt bódulatba estem. Kábulatomból különös, sípoló hangra riadtam, s döbbenten fedeztem fel, hogy a hangot Tigris adja ki; szűkölve, lihegve furakodott hozzám, láthatólag izgatottan, és szeme vadul villogott rám a homályban. Rászóltam, mire halk morgással válaszolt, majd elhallgatott. Én nyomban visszazuhantam kábulatomba, amelyből megint csak a kutya ébresztett fel. Ez még kétszer vagy háromszor megismétlődött, míg olyan riadalmat nem keltett bennem érthetetlen viselkedése, hogy kábulatom is elszállt, és magamhoz tértem. Most már ott feküdt ládám bejáratánál, félelmesen, jóllehet halkan morogva, de olyan szörnyűségesen vicsorgatva agyarait, mintha görcsök rángatnák. Nyomban megértettem, hogy kutyám vagy a szomjúságtól vagy a bezártságtól, a hajófenék fülledt levegőjétől megveszett, ám tanácstalan voltam, mitévő legyek. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy hű társam megöljem, biztonságom azonban nyilván ezt kívánta. A sötétben is jól láttam reám meredő szemében a gyilkos indulatot és tudtam, csupán percek kérdése lehet, hogy mikor támad rám. Végül már nem bírtam tovább a feszültséget és eltökéltem magam, hogy kimászom ládámból bármi veszedelem árán, s ha nem lesz más választásom, végzek Tigrissel. Ehhez azonban fölötte kellett elmásznom, ő pedig, úgy látszik, megsejtette tervemet - ugyanis fektéből mellső lábaira emelkedett (amit szeme megváltozott magasságából megállapíthattam) és kivicsorította félelmetes fogsora fehérjét, ami a sötétben is jól látszott. Magamhoz vettem a maradék pálinkámat tartalmazó üveget meg a sonka bőrkéjét, felfegyverkeztem a nagy szeletelő késsel, amit Augustustól kaptam, aztán szorosan, amennyire csak lehetett, magam köré tekertem köpenyegem és megtettem az első lépést a láda kijárata felé. Ám alighogy megmozdultam, a kutya hördülve a torkomnak ugrott. Teste egész súlyával a jobb vállamra zuhant, s én a nagy erejű lökéstől balra dőltem, míg a dühödt állatot tovább vitte a lendület. Térdre buktam, s fejem a pokrócok közé fúródott; ez mentett meg második dühödt rohamától, pedig jól éreztem a nyakamat borító takarót cibáló foga nyomását - de szerencsémre, nem tudta átharapni valamennyi réteget. Tehetetlenül hevertem a kutya alatt és tudtam, hogy csupán pillanatok kérdése, mikor bírja le ellenállásomat. A kétségbeesés azonban megsokszorozta erőmet, merészen felálltam, leráztam magamról az állatot és gyorsan fölnyaláboltam a pokrócokat. Hirtelen mozdulattal Tigris fejére vetettem valamennyit, és mire ki tudott volna bontakozni alóluk, én már kívül is voltam a ládán, sőt az ajtaját is sikerült rázárnom a megvadult ebre. Sajnos azonban a dulakodás során elveszítettem a sonka bőrkéjét, és ezzel készleteim egyetlen üveg pálinkára apadtak. Amikor tudatomig hatolt e felismerés, egyszerre olyan eszeveszett düh rohant meg, akár az elkényeztetett gyermeket, ha hasonló helyzetbe kerül, és a palackot ajkamhoz emelve, az utolsó csöppig kiürítettem a tartalmát, majd az üveget mérgemben a földhöz csaptam.

Épp hogy elült a szilánkokra törő palack csattanásának visszhangja, amikor a fartőke felől egy izgatott, ám elfojtott hang nevemen szólított. Oly váratlanul ért e fordulat s nyomban oly heves érzelmeket szabadított fel kebelemben, hogy válaszolni sem bírtam. Egyszerűen elhagyott a beszéd képessége, s a jeges rémülettől űzve, hogy barátom még végül holtnak hisz és visszafordul, görcsösen tátogva, küszködve fölegyenesedtem a ládám bejáratával szemközt álló két rekesz közötti talpalatnyi szabad térségben. Ekkor ismét moccanást hallottam a rakteret megtöltő lom közül; nem messze tőlem, kissé előrébb lehetett a nesz forrása, ám mindjárt távolodni is kezdett, egyre halkabban hallottam, míg végül egészen elhalt a neszezés. Míg élek, nem feledem, mit éreztem akkor. Elment - drága barátom, társam, egyetlen reménységem - elment - itt hagyott magamra - elment! Elhagy, itt hagy pusztulni nyomorultul, itt kell meghalnom e borzalmas, iszonytató tömlöcben - és egyetlen szó, egyetlen szótag megmenthetné az életemet, de nekem nem jön ki hang a torkomon! A halál kínjait éltem át, de legalább tízezerszeresen. Agyam lázasan lüktetett, és halálra váltan, kimerülten nekizuhantam ládámnak.

Estemben kiszabadult helyéről az övembe tűzött kés és élesen pendülve a padlóra hullott. A legszebb melódia sem csengett még ily édesen fülemben! Feszülten figyeltem, fülelve, mit tesz Augustus e hangra, hiszen afelől nem kételkedtem, hogy csak ő lehetett az, aki nevemen szólított. De percekig csak a csöndet hallgattam. Aztán ismét felhangzott a hívás: - Arthur! -, bár csak halkan s tétován. A feléledő reménység végre leoldotta nyelvemről a béklyót, és én torkomszakadtából sikoltottam: - Augustus! Ó, Augustus! - Ssss! Az ég szerelmére, csöndesen! - jött a válasz az izgalomtól remegő hangon. - Mindjárt ott leszek, csak átvergődöm a torlaszokon. - Hallgattam, amint egyre közelebb hatolt hozzám, és minden pillanat örökkévalóságnak tűnt. Aztán nagy sokára egy kezet éreztem a vállamon, s hogy Augustus egy üveg vizet tart ajkamhoz. Csak aki volt már a halál torkában, vagy hozzám hasonlóan súlyos körülmények között ismerte meg a szomjúság gyötrelmeit, csak az sejtheti, micsoda elmondhatatlan gyönyörűség volt számomra az a korty víz, minden földi élvezetek legcsodálatosabbika.

Amikor már valamelyest csillapítottam szomjamat, Augustus a zsebéből három-négy szem hideg főtt burgonyát vett elő, amit én mohón befaltam. Kormozott üvegű lámpást is hozott magával, s én e gyertyaszál halovány fénypászmáiért sem voltam kevésbé hálás neki, mint az ételért s az italért. Ám türelmetlenül vártam, hogy megtudjam, mi volt az oka hosszas távolmaradásának, s így barátom belekezdett, hogy elbeszélje, mi történt fönn a fedélzeten, míg én alant raboskodtam.

 

Negyedik fejezet

A brig, mint magam is sejtettem, körülbelül egy órával azután, hogy Augustus lehozta nekem az órát, vitorlát bontott. Ez június huszadikán történt. Emlékeztetőül felidézem, hogy akkor már harmadik napja tartózkodtam a raktérben, miközben fönn a fedélzeten lázas tevékenység folyt, s olyan járás-kelés volt, különösen a kabinok környékén, hogy barátom nem mert meglátogatni, hiszen a rejtekajtó felfedeztetését kockáztatta volna. Amikor végül mégis sikerült lelopóznia hozzám, én megnyugtattam, hogy jobban már nem is lehetnék, s így két napig nem is igen aggódott miattam - mindazonáltal leste az alkalmat, hogy mikor jöhetne le hozzám. Ilyen alkalom azonban csak a negyedik napon adódott. Ezen idő alatt Augustus többször is elszánta már magát, hogy elmondja apjának csínyünket, mivel azonban még nem távolodtak el kellőképp Nantuckettől, s ráadásul Barnard kapitány egyik-másik elejtett megjegyzéséből arra következtetett, hogy apja nyomban könnyen visszafordítja a hajót, ha tudomására jut, hogy felszöktem a fedélzetre, egyelőre inkább hallgatott. Azonkívül alaposan át is gondolta helyzetemet és úgy látta, hogy valószínűleg semmiben sem szenvedek szükséget, illetve ha mégis úgy adódna, nyilván nem fogok habozni, hogy jelezzem neki. Mindent megfontolva tehát, arra az elhatározásra jutott, hogy nem is próbálkozik, amíg olyan alkalom nem kínálkozik a látogatásra, amikor nem kell leleplezéstől tartania. Ilyen alkalom, mint már említettem, csak negyednapra adódott azután, hogy az órát lehozta, amikoris én már hetedik napja tartózkodtam a hajófenékben. Amikor végre leereszkedett a raktérbe, nem hozott magával sem vizet, sem élelmet, mivel úgy gondolta, hogy odahív a rejtekajtóhoz, aztán ő visszamegy a kabinjába és leadogatja nekem az utánpótlást. Aláereszkedvén azonban azt állapította meg, hogy alszom, ugyanis igen hangosan horkoltam. Amennyire sikerült utánaszámolnom, ez csak azután történhetett, hogy az órával visszatértem ládámba, ahol nyomban elaludtam, s ezek szerint több mint három nap, három éjjel aludtam egyvégtében. Azóta részben saját tapasztalataim révén, részben mások közléseiből megismerkedtem az avas cetolaj kipárolgásának bódító hatásával, mely szűk s zárt térségben különösen erős; vagyis ha a raktérre gondolok, mely tömlöcöm volt, s arra, milyen öreg bálnavadász hajó volt a Grampus, nem is annyira azon csodálkozom, hogy milyen hosszú álomba merültem, hanem sokkal inkább azon, hogy egyáltalában felébredtem belőle.

Augustus először csak halkan szólongatott, be se húzva maga mögött a rejtekajtót - de választ nem kapott. Erre becsukta az ajtót és most már határozottabb hangon szólított, végül pedig valósággal kiáltva - én azonban tovább horkoltam. Augustus tanácstalan volt, mitévő legyen. Időbe telik, amíg a sok limlomon átverekszi magát hozzám, márpedig félő volt, hogy ha hosszasabban távol marad, Barnard kapitány hiányolni fogja, hiszen szolgálatait, melyek az úttal összefüggő iratok rendezéséből és másolásából álltak, pillanatonként igénybe vette. Végül is úgy határozott, hogy egyelőre visszamegy a kabinjába, de amint teheti, ismét lejön hozzám. Könnyű szívvel döntött így, hiszen végtére is látszólag békésen szunnyadtam, s ekképp semmi oka nem volt akár csak gyanakodni is, hogy talán valaminő kényelmetlenségnek lehetek kitéve bezártságom következtében. Alig jutott erre az elhatározásra, amikor egyszer csak szokatlan lármát hallott, mégpedig éppen a kabinok felől. Egykettőre fönn termett hát kajütjében, helyére illesztette a rejtekajtót, és már indult is, hogy kilépjen a folyosóra. Ám ahogy kinyitotta kabinja ajtaját, pisztolylövés tüze villant az arcába, de abban a pillanatban egy lesújtó járgányrúd már földre is terítette.

Valaki hatalmas erővel a folyosó padlójára nyomta, s egy vasmarok torkon ragadta; így is jól látta azonban, hogy mi történik körülötte. Apja kezén-lábán megkötözve hevert a kabinokhoz levezető lépcsőn, fejjel lefelé, s a homlokán mély sebből vér csorgott. Már nem volt magánál és szemlátomást haldoklott. Ott állt fölötte az első tiszt, és sátáni gúnyvigyorra torzult arccal épp parancsnoka zsebeit forgatta ki, melyekből egy tömött tárcát s egy kronométert emelt ki. A legénység hét tagja (köztük a néger szakács) a kabinokat kutatta át fegyvert keresve, s hamarosan találtak is néhány muskétát és hozzá való muníciót. Augustusszal és Barnard kapitánnyal együtt összesen kilencen tartózkodtak a fedélközben, köztük a legénység legfélelmetesebb külsejű tagjai. Barátom karját hátrakötözték, majd a gazemberek őt is magukkal hurcolva felmentek a fedélzetre. Egyenesen az orrfelépítményben lévő legénységi szálláshoz tartottak, melynek bereteszelt bejárata előtt két zendülő állt őrt, sújtásra emelt szekercével, két másik pedig a hombárszádnál őrködött. Ekkor az első tiszt odalépett a gádorhoz és lekiáltott: - Halljátok, odalenn? föl a fedélzetre, egyesével - de ne mondjam még egyszer -, és pofa be! - Percekbe telt, míg az első ember felbukkant a lépcsőn; az angol születésű hajósinas volt; keservesen zokogva mászott ki a fedélzetre, és porig alázkodva könyörgött az első tisztnek, hogy irgalmazzanak az életének. Válaszul csupán egy szekerce sújtott le a homlokára. A szerencsétlen hangtalanul terült el a fedélzeten, a néger szakács pedig felnyalábolta, akár egy gyermeket és a tengerbe lódította. Odalenn jól hallották a test zuhanását, s ezért immár sem kérésre, sem fenyegetésre nem voltak hajlandók előjönni, mígnem valamelyik zendülő azzal a javaslattal állt elő, hogy ki kell őket füstölni. Erre nagy zűrzavar támadt, s egy pillanatig úgy látszott, sikerül visszafoglalni a hajót. Végül is azonban csak hatuknak sikerült kitörniük a fedélközből, mert a zendülők üggyel-bajjal lezárták a kijáratokat. Ezek hatan szembeszálltak ugyan a túlerővel, de mivel fegyvertelenek voltak, hamar be kellett látniuk helyzetük reménytelenségét, és rövid dulakodás után meg is adták magukat. Az első tiszt mézesmázos szavakkal szólt foglyaihoz, nyilván, hogy a még odalenn lévőket is megadásra serkentse, hiszen szavait a fedélközben is jól hallották. Az eredmény őt igazolta - ravaszságát, nemkülönben ördögi gonoszságát is. Az orrfelépítménybe zárt emberek ugyanis valóban mihamar jelezték, hogy meg akarják adni magukat; a fedélzetre lépőket sorban megkötözték és hanyatt a földre fektették az előbbi hat mellé - s ekképp rövidesen ott hevertek mind a huszonheten, akik nem vettek részt a zendülésben.

Szörnyű mészárlás vette kezdetét. A megkötözött tengerészeket sorra a korláthoz hurcolták, ahol már várt rájuk a szakács, és szekercéje egyetlen csapásával a halálba küldte a szerencsétleneket, hogy aztán tetemüket a többiek a tengerbe vessék. Huszonketten vesztek már ekképp, és Augustus is felkészült a halálra, hiszen minden pillanatban reá kerülhetett a sor. Ekkor azonban a gazemberek vagy belefáradtak az öldöklésbe, vagy talán valamelyest maguk is megundorodtak véres művüktől, mert négy utolsó foglyuknak s velük a barátomnak is, aki szintén ott hevert megkötözve a fedélzeten, egyelőre haladékot adtak; az első tiszt lement a raktárba rumért, majd az egész gyilkos horda napszálltáig tartó részeg tivornyába merült. Hosszú vita kezdődött közöttük, mi legyen az életben hagyott foglyok sorsa, akik alig négylépésnyire hevertek a vitatkozóktól, és ekképp maguk is minden szót hallottak. A zendülők némelyikére csillapítóan hathatott az ital, ugyanis többen is kiálltak amellett, hogy szabadon kell őket bocsátani, azzal a feltétellel, hogy maguk is csatlakoznak a zendüléshez és annak remélt hasznából is kiveszik a részüket. A szakács azonban (aki maga volt az ördög, és a szavának láthatólag legalább akkora súlya volt a zendülők között, mint annak, amit az első tiszt mondott, ha ugyan nem még annál is több) hallani sem akart ilyesmiről, és a vita során többször is felkelt, hogy a hajó korlátjához lépve bevégezze, amit elkezdett. Szerencsére azonban annyira ittas volt, hogy a mérsékeltebbeknek, közöttük egy Dirk Peters nevezetű tengerésznek, nem esett nehezére visszatartani. Ez a Dirk Peters egy upsaroka indián asszony fia volt; az upsaroka törzs, mint tudjuk, a Fekete Hegyek természettől alkotott erődjében él, nem messze a Missouri eredetétől. Peters apja, ha jól tudom, prémkereskedő volt, de mindenesetre valami köze volt a Lewis folyó menti kereskedelmi állomáshoz. Egyébként Dirk Petersnél iszonytatóbb és félelmetesebb külsejű emberrel sem addig, sem azóta nem találkoztam. Alacsony volt, alig négy láb, nyolc hüvelyk magas, e törpe testhez azonban herkulesi végtagok csatlakoztak. Kiváltképp a keze volt olyan széles és vaskos, hogy szinte már el is veszítette emberi jellegzetességeit. Karja pedig, akárcsak a lába, görbe volt, méghozzá merőben meghökkentő mód, és ráadásul mintha nem hajlott volna. Nemkülönben torz volt óriási feje is, melynek tetején különös horpadás húzódott végig (akárcsak a legtöbb néger fején), s melyen egyetlen szál haj sem nőtt. Ez utóbbi tökéletlenségét leplezendő, mely egyébiránt nem életkorának következménye volt, rendszerint parókát viselt, de e célra beérte akárminő szőrrel borított holmival - alkalmasint kutyabőrrel vagy egy darabka szürkemedve-irhával is. A kérdéses időben épp medvebőrt viselt vendéghaj gyanánt, ami jócskán hozzájárult, hogy természettől is éppen eléggé vad, jellegzetes upsaroka arcvonásai egyenesen félelmetesek legyenek. Szája olyan széles volt, hogy valósággal a füléig ért, ajka viszont keskeny, s akárcsak egyéb testrészei, szintén híján volt minden természetes képlékenységnek, miáltal bárminő indulatok dúlták is, arcának uralkodó kifejezése sohasem változott. Ezen uralkodó arckifejezés mibenlétéről fogalmat alkothatunk, ha elgondoljuk, hogy Peters keskeny ajka soha, s még részben sem födte el szokatlanul hosszú és előremeredő fogait. Aki csak futó pillantást vetett erre az emberre, azt hihette, fergeteges kacagás rázkódtatja, ámde aki második pillantásra is méltatta, nyomban felismerte a hátborzongató valót, hogy ha ezen arckifejezés csakugyan vidámságról árulkodik, akkor csakis valamely alvilági démon vidámságát hirdetheti. E különös lényről számtalan adoma keringett a nantucketi tengerjáró népek körében. Valamennyi történet arról szólt, micsoda hatalmas erőkifejtésre képes Peters, ha valami felizgatja, s némelyik adomát hallgatva alapos gyanú ébredt az emberben a félvér elméje épségét illetőleg is. A Grampus fedélzetén azonban, legalábbis a zendülés idején, Peters többnyire nevetség tárgya volt a legénység körében. Azért időztem ily hosszan személyénél, mert bármily félelmetes volt is megjelenése, végül mégis ő lett a sors eszköze Augustus életének megoltalmazására, és még sokszor fogom említeni a nevét történetem során, melynek előrehaladtával - jegyzem meg közbevetőleg -, egyre több olyan eset és körülmény is említésre kerül, ami kívül esik az általános emberi tapasztalat körén, s ekképp a hihetőség határain is, olyannyira, hogy aligha remélhetem, hogy olvasóim hitelt adnak elbeszélésemnek, mégis folytatom azon biztos tudatban, hogy legfontosabb és talán leghihetetlenebb állításaimat az idő és a tudomány előrehaladása előbb vagy utóbb kétségkívül igazolni fogja.

Hosszas tanakodás és heves szóváltás után végre úgy határoztak, hogy a foglyokat Augustus kivételével (akinek a személyéhez Peters ragaszkodott, mondván - tréfálkozva -, hogy épp jó lesz neki "íródeáknak") a hajó egyik kisebbfajta bálnavadász csónakjában vízre bocsátják, aztán sorsukra hagyják. Ekkor az első tiszt felkelt, hogy lemenjen megnézni, él-e még Barnard kapitány, akit - mint bizonyára emlékszik még rá az olvasó - ott hagytak heverni a fedélközi folyosón. Kisvártatva ketten jöttek vissza a fedélzetre - a kapitány halálsápadtan, valamelyest azonban magához térve sebéből. Alig érthető, szinte suttogó hangon szólt az emberekhez, kérve őket, ne hagyják őt sorsára a nyílt tengeren, hanem térjenek vissza kötelességükhöz, mely esetben - ígérte - partra teszi őket bárhol, ahol kívánják, és nem fogja őket átadni az igazságszolgáltatásnak. Pusztába kiáltott szó volt. A gazemberek közül kettő megragadta kezénél-lábánál a sebesült kapitányt, és a korláton átlódítva az időközben lebocsátott csónakba hajította. Ezután eloldozták a fedélzeten megkötözve heverő négy embert és rájuk parancsoltak, hogy kövessék parancsnokukat, amit a szerencsétlenek meg is tettek zúgolódás nélkül - Augustus azonban továbbra is ott maradt kínos helyzetében, pedig csak azt a silány kis kegyet kérte könyörögve, hogy legalább búcsút vehessen édesapjától. Útravalóul a csónakban ülők maréknyi kétszersültet s egy korsó vizet kaptak - de árbocot, vitorlát, vagy akár csak evezőt s iránytűt nem adtak velük. Néhány percig még vontatta a Grampus a csónakot, amíg a zendülők megint kupaktanácsot tartottak, majd végül elvágták a vontatókötelet. Időközben az éj is leszállt - koromfekete volt, az égen nem látszott se hold, se csillagok, kicsi, de alattomos és nagy erejű hullámok futottak a tenger felszínén, noha szinte szélcsend volt. A kis lélekvesztő nyomban eltűnt a szem elől, boldogtalan utasainak nem sok reménye maradhatott, habár az esemény az északi szélesség 35° 30'-en és a nyugati hosszúság 61° 20'-en történt, azaz valójában nem voltak messze a Bermudáktól. Augustus ezért azzal próbálta vigasztalni magát, hogy talán partra sodródnak majd vagy legalábbis eléggé közel kerülnek a szárazföldhöz ahhoz, hogy valami parti jármű rájuk akadjon.

A brig ezután minden vitorláját felvonva folytatta útját az eredeti délnyugati irányban - a zendülők ugyanis kalózkodásra készültek, és amennyire szavaikból kivehető volt, egy, a Zöldfoki-szigetekről Porto Ricóba tartó hajót akartak megtámadni. Augustusszal, akiről leoldották kötelékeit, senki sem törődött; szabadon járhatott-kelhetett a gádortól előbbre eső részeken. Dirk Peters szinte nyájasan bánt vele, sőt egy alkalommal meg is védte a szakácstól. Barátom helyzete persze továbbra is igen kétséges volt, hiszen a haramiák folyton részegeskedtek, és nemigen lehetett bízni benne, hogy iránta való közönyös jóindulatuk tartós lesz. Elbeszélése szerint azonban legfőképp az értem való aggódás kínozta; s valóban, soha nem is volt okom kételkedni barátom őszinteségében. Többször is elszánta már magát, hogy feltárja a zendülők előtt titkát, de végül mindig visszariadt, részben a szeme láttára lezajlott öldöklés eleven emlékeinek hatására, részben pedig mert azt remélte, hogy hamarosan alkalma nyílik lelopózni hozzám. Résen is volt folyton, de minden szemfülessége ellenére is csak harmadnap adódott alkalmas pillanat. Harmadnap éjjel ugyanis erős keleti szelet kaptunk, és minden ember a fedélzeten dolgozott a vitorlák bevonásán. Az ebből következő kavarodásban sikerült észrevétlen leszöknie a fedélközbe és besurranni a kajütjébe. Borzadva látta, hogy a zendülők afféle lomtárnak használták kabinját és telihordták különféle hajózási kellékekkel; épp a rejtekajtóra dobták le a több ölnyi ócska horgonyláncot, amely eredetileg a lépcső alatt hevert, mert a helyére egy ládát állítottak. Belátta, hogy észrevétlen s zajtalanul lehetetlenség elvonszolnia a láncot, és ezért azonnal vissza is tért a fedélzetre. Ahogy felbukkant a lépcsőn, az első tiszttel találta szemben magát, aki torkon ragadta s úgy faggatta, mit keresett odalenn a kabinoknál; már épp azon volt, hogy a bal oldali mellvéden át a tengerbe hajítja, amikor közbelépett Dirk Peters és ismét megmentette barátom életét. Augustust ezután bilincsbe verték (amiből volt jó néhány a fedélzeten), a lábát pedig szorosan megbéklyózták. Megragadták, levitték a fedélközbe és ledobták az egyik alsó fekhelyre, közvetlenül az előfelépítmény rekeszfala mellett, nehogy még egyszer a fedélzetre tegye a lábát, "amíg hajó a hajó". A szakács fejezte így ki magát, aki az ágyra dobta Augustust - de nem tudni, hogy pontosan mit értett e szavakon. Végül is azonban, mint mindjárt látni fogjuk, ez az eset vezetett megmenekülésemhez.

 

Ötödik fejezet

Amikor a szakács magára hagyta Augustust, néhány percre mélységes kétségbeesés fogta el; nem remélte, hogy valaha is elevenen elhagyhatja ezt a zugot. Elhatározta, hogy akárki jöjjön is, az első emberrel, aki belép hozzá, közli a titkot, hogy itt vagyok a fedélzeten, mert még a zendülők kétes kedvének kitéve lenni is jobb, mint a hajófenéken szomjan halni - hiszen akkor már tizedik napja voltam bebörtönözve, az a korsó víz pedig még négy napra is csak szűkösen volt elegendő. Épp ezeket az eshetőségeket latolgatta, amikor egyszer csak eszébe ötlött, hogy valami mód talán mégiscsak érintkezésbe léphetne velem, hiszen az ágya végtére is szomszédos volt a raktérrel. Más körülmények között a vállalkozás nehéz és kockázatos volta bizonyára elriasztotta volna attól, hogy megkísértse; most azonban úgy vélte, már amúgy sem sokat ér az élete, nincs veszíteni valója - elkezdte hát törni a fejét, mi módon hajthatná végre a tervet.

Legelőször is a bilincset vette szemügyre. Eleinte úgy tetszett, a feladat megoldhatatlan, bilincsétől nem tud megszabadulni, s terve már a kezdet kezdetén csődöt mond; hanem amikor közelebbről megvizsgálta, kiderült, hogy némi kis ügyességgel könnyen föl-le tudja húzni csuklójáról a vas karperecet, csupán kicsit össze kell szorítania a tenyerét - ez a fajta bilincs ugyanis fiatal emberek megbéklyózására, akiknek apróbb és rugalmasabb csontjai könnyen engednek minden szorításnak, merőben alkalmatlan. Lábáról is gyorsan leoldotta hát a kötelet, de úgy helyezte el, hogy ha lépteket hallana, gyorsan vissza tudja bújtatni bokáját a béklyóba. Ezután a rekeszfalat vette szemügyre. Alig egyhüvelyknyi vastagságú puha fenyődeszkából készült; barátom megállapította, hogy ezen nem lesz nehéz átvágnia magát. Idáig jutott, amikor hangot hallott a folyosóról; épp csak annyi ideje maradt, hogy bokájára hurkolja a kötelet és jobb kezét visszadugja a bilincsbe (a balt eleve ki sem húzta), máris Dirk Peters toppant a kajütbe, a nyomában pedig Tigris. Az eb nyomban ott termett az ágyon és barátom mellé heveredett. Tigrist Augustus hozta fel a hajóra, mivel tudta, mennyire ragaszkodom az állathoz, s arra gondolt, biztosan örömömre szolgál majd, hogy hűséges társam is velem van az úton. Azután ment el érte a házunkhoz, hogy engem elhelyezett a hajófenékben, de nekem elfelejtette megemlíteni, amikor lehozta az órát. A zendülés óta azonban nem is látta, és már arra gondolt, hogy valamelyik aljas lázadó bizonyára a tengerbe vetette. Kiderült, hogy a kutya rémületében az egyik bálnavadász csónak alá rejtőzött, ahonnan aztán nem tudott kikecmeregni, mivel a szűk helyen még megfordulnia sem lehetett. Végül Peters szabadította ki szorult helyzetéből, és mivel jó érzésű ember volt, mint barátom most már nem első ízben hálásan tapasztalhatta, lehozta magával, hogy társa legyen a fogolynak, akit különben egy kis sózott hússal, néhány szem burgonyával és egy kulacs vízzel is megörvendeztetett; amikor távozott, megígérte, hogy másnap ismét lejön és megint hoz valami kis harapnivalót.

Ismét magára maradva, Augustus most már mindkét kezét kiszabadította a bilincsből és lábáról is leoldotta a kötelet. Ezután felhajtotta derékalja fal felőli végét és dühödt elszántsággal nekilátott, hogy tollkésével (ami nála maradt, mivel a gazemberek magabiztosságukban meg sem motozták) elfűrészelje az egyik fenyőfa deszkát, mégpedig lehetőleg minél közelebb az ágydeszkához, hogy a visszahajtott derékalj eltakarja munkája nyomait. Itt jegyzem meg, hogy az előfelépítményben levő legénységi szállás üres volt, mivel a zendülés óta valamennyien átköltöztek a tiszti kabinokba s ott vedelték Barnard kapitány borát s fosztogatták egyéb készleteit, a hajó kormányzására pedig csak épp annyi figyelmet fordítottak, amennyi elengedhetetlen volt. E körülmények kezére játszottak Augustusnak; máskülönben nyilván sohasem tudott volna rést vágni a rekeszfalba. Így azonban eltökélten dolgozhatott terve kivitelén. Mégis pitymallott már, mire sikerült két helyütt átvágnia a deszkát, ami által mintegy egylábnyi nyílás keletkezett, melyen már kényelmesen átbújhatott az alsó fedélzetre. Némi nehézségek árán, a mennyezetig feltornyozott olajoshordók fölötti résen nagy keservesen átnyomakodva megérkezett a raktárba levezető lépcsőhöz. Itt vette észre, hogy Tigris is utánajött: nyilván átbújt két hordósor között. De mivel ahhoz már mindenképpen késő volt, hogy engem felkeressen, hiszen az út neheze még hátra volt, és át kellett volna verekednie magát a zsúfolásig megtömött alsó raktér dzsungelján, úgy döntött, hogy innen visszafordul, és megint megvárja, amíg beesteledik. Előbb azonban még kissé megemelte a lépcsőt fedő ajtót, hogy könnyebben boldoguljon, ha majd másnap lejön hozzám. Ám alighogy csak résnyire kinyitotta, Tigris egy ugrással ott termett, egy pillanatig izgatottan körülszimatolta, majd hosszú, elnyújtott nyüszítésben tört ki, miközben mancsaival izgatottan kapirgálta a deszkát, mintha ki akarta volna nyitni az ajtót. Viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy a kutya megérezte jelenlétemet, és Augustus nem is tartotta lehetetlennek, hogy ha alábocsátja, Tigris a sok limlom útvesztőjében is rám talál. Ekkor jutott arra a gondolatra, hogy levelet ír nekem, amelyben figyelmeztet, nehogy megpróbáljak kitörni börtönömből, hiszen korántsem vehette bizonyosra, hogy neki magának másnap valóban sikerül lejutnia hozzám. Nagy szerencse volt, hogy ez az ötlete támadt, amint később az események is igazolták; mert ha nem kapom meg üzenetét, előbb-utóbb bizonyosan kieszeltem volna valami kétségbeesett tervet, hogy felhívjam magamra a legénység figyelmét, ami viszont bizonyára mindkettőnknek az életébe került volna.

Miután elhatározta, hogy ír nekem, már csak azt a feladatot kellett megoldania, hogy papírt és írószerszámot kerítsen. A toll volt a legkisebbik gond; azt hamar faragott a zsebében talált fogpiszkálóból - persze csak amúgy tapogatva, hiszen koromsötét volt a fedélközben. Papírnak pedig megtette egy levél üresen maradt fele - a Mr. Ross nevében apámnak küldött levél, a hamisítvány másodpéldánya. Ez volt az eredeti fogalmazvány, de mivel az első próbálkozásra nem sikerült kellőképp utánoznia Mr. Ross keze vonását, Augustus új levelet írt, ezt meg szerencsére szórakozottan zsebre gyűrte, ahonnan épp a legjobbkor került elő. A tinta hiányzott már csak, ehelyett pedig kis metszést ejtett zsebkésével egyik ujja bögyén - amelyből nyomban bő sugárban serkent ki a vér, mint az e tájon ejtett sebekből általában. Augustus most már megírhatta az üzenetet - üggyel-bajjal, amennyire kényelmetlen helyzetében s a vaksötetben írni tudott. Röviden leírta, hogy a hajón zendülés tört ki, Barnard kapitányt egy csónakban sorsára hagyták a nyílt tengeren; valamint, hogy étel-ital dolgában közelesen segítségére számíthatok, de ne is merészeljek zajt csapni vagy bármi más mód felfedni jelenlétemet. A levél e szavakkal végződött: "Nem tintával írtam, hanem vérrel - ne mutatkozz, mert az életed függ tőle."

A papírszeletet rákötötte a kutyára, és leeresztette Tigrist a lépcsőn, maga pedig sietve visszatért a legénységi szállásra, ahol megkönnyebbülésére semmi jelét nem találta, hogy bárki is járt volna ott az ő távollétében. A válaszfalba vágott nyílást úgy takarta el, hogy közvetlenül fölötte beledöfte kését a deszkába és a nyelére ráakasztott egy viharkabátot, amit ott talált az ágy alatt. Ezután újra bokája köré hurkolta a kötelet és két kezét visszadugta a bilincsbe.

Alighogy végzett mindezzel, Dirk Peters toppant be, részegen ugyan, de széles jókedvében. Az aznapi porciót hozta Augustusnak: tucatnyi nagy sült burgonyából és egy korsó vízből állott. Peters le is telepedett kis időre a fekhely mellett álló tengerészládára és bőven ontotta a szót az első tisztről meg általában is a zendülők terveiről. Részegségében igen különösen, mondhatni bolondosan viselkedett, úgyhogy Augustus meg is rémült tőle. Aztán végre-valahára elment, de előbb még megígérte, hogy másnap fejedelmi ebédet hoz barátomnak. A nap folyamán még két ember lejött (a szigonyosok) s velük a szakács, de mindhárman szinte az eszméletlenségig ittasak voltak. Akárcsak Peters, ők is nyíltan beszéltek terveikről. Augustus megtudta, hogy az útirányt illetőleg nagy vita dúl a fedélzeten, s csak abban teljes az egyetértés, hogy a Zöld-foki-szigetek felől Porto Ricóba tartó hajót, mellyel egyébként most már minden órában várták a találkozást, meg fogják csáklyázni. Amennyire szavaikból kivette, a zendülés indítéka nem csupán a zsákmányszerzés volt; a legénység főleg az első tiszt bujtogatására lázadt fel, aki valamiért gyűlölte Barnard kapitányt. Ennek megfelelően két pártra is szakadtak - az egyiket az első tiszt vezette, a másik a szakácsot tekintette fejének. Az előbbi amellett kardoskodott, hogy csáklyázzák meg az első útjukba kerülő hajót, amely e célra alkalmasnak látszik, valamelyik kis nyugat-indiai szigeten szereljék fel, azután kezdjenek kalózkodni vele. Az utóbbi párt azonban, mely számosabb is volt - s ehhez tartozott Dirk Peters is -, folytatni akarta a brig eredetileg kitűzött útját a Dél-tengerekre, ahol aztán vagy bálnára vadásznának, vagy más foglalkozás után néznének, ahogy épp alkalmasabbnak tetszik. Peters már sokszor megjárta a Csendes-óceán déli vizeit, s történetei nagy hatással voltak a zendülőkre, hiszen többségük maga sem tudta eldönteni, haszonra vágyik-e avagy inkább élvezetre. Peters pedig színesen ecsetelte előttük az ezernyi kis déltengeri sziget világának szépségeit s az ott lelhető gyönyöröket, melyeket szabadon, teljes biztonságban és senkitől sem korlátozva élvezhet az ember, de legfőképp is a csodálatosan enyhe éghajlatot, a vad természet dúsan terített asztalát, és a nők buja szépségét. Végleges döntés egyelőre még nem született, ám a félvér színes meséi megragadták a tengerészek képzeletét, s ekképp valószínűnek tűnt, hogy végül az ő javaslatát fogják követni.

A szakács és két társa mintegy órácskát időzött Augustusnál, s miután távoztak, aznap többet senki sem háborgatta magányában. Ő azonban jószerével mozdulatlanul feküdt, amíg le nem szállt az éj. Ekkor ismét kiszabadította magát és hozzálátott, hogy előkészítse az expedíciót. Szerencsére talált egy palackot az egyik tengerész ládájában, ezt telitöltötte vízzel Peters korsójából, zsebeit pedig telirakta hideg sült burgonyával. Nagy örömére egy lámpás is került valahonnan, sőt még egy csonkig égett faggyúgyertya is volt benne. Foszforos gyújtó volt nála, tehát ha a szükség úgy kívánta, bármikor világosságot is gyújthatott magának. Mikor végre egészen besötétedett, Augustus bemászott a rekeszfalba vágott lyukon, de óvatosan akképp rendezte el ágyán a takarókat, hogy futó pillantásra úgy tessék, feje búbjáig beburkolózott alak fekszik rajta. A lyukon átmászva visszanyúlt és a viharkabátot visszaakasztotta előbbi helyére, a kés nyelére, majd végül helyére illesztette a falból kivágott deszkadarabot is. Ott állt tehát a hajó legalsó fedélzetén; nekikészülődött, hogy akárcsak az előző alkalommal, átmásszon a mennyezetig feltornyozott olajoshordók fölötti keskeny résen. A hajófenékbe levezető lépcsőhöz érve meggyújtotta lámpását, s aláereszkedett a raktérbe, ahol a lámpás halovány fényénél is csak tapogatózva tudott előrébb haladni a tömérdek limlom útvesztőjében. Néhány perc múlva szörnyű aggodalom fogta el - olyan elviselhetetlen bűz terjengett a raktérben, s oly fülledt, áporodott volt a levegője, hogy attól félt, e sűrű atmoszféra tartós belégzése az életembe került. Többször is szólított, a nevemet kiáltva, választ azonban nem kapott, s ezzel aggodalma mintegy megerősítést nyert. Eközben a brig is oly hevesen hánykolódott, hogy valaminő halk hangot, horkolást vagy lélegzést meg sem lehetett volna hallani az eresztékek recsegésétől, hosszan fülelnie tehát nem is lett volna értelme. Ekkor kinyitotta a lámpás ablakát, és valahányszor elég helye volt, magasra tartotta, amennyire csak bírta, hogy ha még életben volnék, vegyem észre a fényt és tudjam, hogy már közel a segítség. Én azonban erre sem adtam életjelt, s ettől a feltevés, hogy elpusztultam, immár egyre inkább bizonyosságnak tetszett. Augustus mindazonáltal eltökélte, hogy hacsak nem bizonyul végképp lehetetlennek, átverekszi magát a ládámhoz, és legalább a kétségeket eloszlatja. Szörnyű lelkiállapotban nyomult előre az útvesztőben, mígnem olyan helyhez ért, ahol áthághatatlan akadály torlaszolta el az utat, s barátom belátta, hogy az eddigi irányban nem haladhat tovább. Oly nagy erővel tört rá a kétségbeesés, hogy levetette magát a lomok közé és elkeseredésében sírva fakadt, akár a gyermek. Ekkor történt, hogy megütötte fülét a darabokra törő üveg csörömpölése, amit csalódottságomban a földhöz csaptam. Micsoda szerencsém volt, hogy így történt - hiszen ezen az apróságon múlott végzetem. Esztendők teltek még el azonban, míg ez tudomásomra jutott. A gyengesége és kishitűsége miatti természetes szégyenérzet és bűnbánat akkor meggátolta Augustust abban, hogy megvallja, mit jóval utóbb egy fesztelen s meghitt együttlétünk alkalmával a pillanat hatása alatt feltárt előttem. Amikor meggyőződött róla, hogy az utat olyan akadály torlaszolja el, melyet semmiképp sem képes leküzdeni, letett tervéről, hogy átverekszi magát a ládámig, és elhatározta, hogy visszafordul. Ne kárhoztassuk azonban elhatározásáért, amíg tekintetbe nem vesszük a szorongató körülményeket. Már gyorsan fogyott az éj, és könnyen felfedezhették eltűnését; ha pedig napfelkeltéig nem ér vissza, ez éppenséggel óhatatlanná válik. Gyertyája már utolsókat lobbant, s félő volt, hogy a sötétben talán vissza sem talál a lépcsőhöz. Azt se feledjük, hogy teljes joggal holtnak hitt; mely esetben én már amúgy sem sok hasznát láttam volna annak, ha mindennel dacolva mégis elhatol a ládához, ő maga viszont esetleg beláthatatlan veszedelmeket zúdított volna magára ezzel, méghozzá merőben fölöslegesen. Többször is szólított, ám választ nem kapott. Tizenegyedik napja éltem már annyi vízen, amennyi abban a korsóban volt, amelyet az út kezdetén velem adott - s ráadásul az első napokban valószínűleg nem is takarékoskodtam készleteimmel, hiszen okkal gondolhattam, hogy fogságom mihamar véget ér. Továbbá Augustus a fedélköz viszonylag gyorsan cserélődő, friss levegőjéről jött, s így a raktér áporodott atmoszféráját bizonyára dögletesnek és elviselhetetlennek érezte, sokkal tűrhetetlenebbnek, mint én, amikor alábocsátkoztam szállásomra - hiszen akkor már hónapok óta tárva-nyitva állt a raktérbe levezető ajtó. S mindemellett még azt is tekintetbe kell vennünk, micsoda szörnyű és véres események játszódtak le nem sokkal korábban a szeme láttára; valamint hogy maga is nyomorúságos körülmények között tartott rab volt, aki hajszál híján menekült meg a haláltól, sőt talán csak átmenetileg kegyelmeztek meg az életének - mindeme körülmények pedig bizony akárki lelkierejét felemésztették volna -, s mindezt meggondolva, azt hiszem, az olvasó is inkább szomorúsággal, semmint felháborodással fogja szemlélni Augustus egyetlen gyenge pillanatát, melyben látszólag hűtlen lett a kettőnk barátságához.

A széttörő palack csörrenését Augustus tisztán s jól hallotta, abban azonban nem volt bizonyos, hogy valóban a raktérből hallatszott-e. Ám a kétely is elegendő volt ahhoz, hogy folytassa a keresést. Fölkapaszkodott a rakomány tetejére, és amikor egy pillanatra alábbhagyott a hajó hánykolódása, ismét a nevemet kiáltotta, ezúttal teli torokból, s azzal sem törődve, hogy a legénység valamelyik tagja is meghallhatja. Olvasóim minden bizonnyal emlékeznek rá, hogy ez alkalommal meg is hallottam a kiáltást, de olyan heves érzelmek rohantak meg, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Ebből Augustus szükségképp arra a következtetésre jutott, hogy balsejtelmei megalapozottak; lemászott hát a rakomány tetejéről, hogy most már több időt nem vesztegetve visszatérjen a fedélközbe. Sietségében véletlenül felborított néhány kisebb ládát, aminek zaját, mint olvasóim bizonyára emlékeznek még, én is meghallottam. Már eléggé eltávolodott tőlem, amikor az övemből a földre hulló kés pendülése ismét tétovázásra késztette. Nyomban megindult visszafelé, és újra felkapaszkodva a rakomány halmazára egy pillanatnyi szélcsendben ismét fennhangon a nevemen szólított. Ekkor már nekem is megjött a hangom. Boldogságában, hogy mégis életben talált, elhatározta, hogy minden akadállyal és veszedelemmel dacolva áttör hozzám. A lehető leggyorsabban kiverekedte magát az egymásra halmozott limlom útvesztőjéből és rá is akadt egy sikerrel biztató nyiladékra, melyen elindulva további nehézségek árán, és testileg-lelkileg kimerülve, végül is megérkezett ládámhoz.

 

Hatodik fejezet

Ott a láda mellett Augustus csupán a legfontosabbakat mondta el nekem mindebből; a részleteket csak később tudtam meg. Ő azon aggódott, hogy talán már fel is fedezték a távollétét, én pedig már szinte tébolyult türelmetlenséggel menekültem volna fogságom színhelyéről. El is határoztuk, hogy nyomban indulunk a rekeszfalba vágott lyukhoz; ő bemászik rajta, hogy felderítse a helyzetet, én pedig a fal túloldalán fogok várakozni reá. Csakhogy még a gondolatát sem tudta elviselni egyikünk sem annak, hogy Tigrist ott hagyjuk a ládába bezárva; ámde mi egyebet tehetnénk, ez volt a kérdés. Immár teljesen elcsöndesedett, s hiába tapasztottuk fülünket a láda falára, még a lélegzését sem hallottuk. Bizonyosra vettem, hogy elpusztult, és rászántam magam, hogy kinyitom az ajtót. Ott hevert derékaljam teljes hosszában elnyúlva, mély kábulatban, de még élt. Nem volt vesztegetni való időnk, én azonban mégsem voltam képes rászánni magam, hogy sorsára hagyjam a hűséges állatot, mely immár kétszer is megmentette az életemet. Elhatároztuk, hogy magunkkal visszük és megpróbáljuk feléleszteni. Üggyel-bajjal, a padlón vonszoltuk magunkkal a hatalmas testet s csaknem beleszakadtunk az erőlködésbe; Augustus nem is egy helyütt kénytelen volt felnyalábolni Tigrist, és karjában az ebbel kapaszkodott át a torlaszokon - magam ugyanis annyira elgyengültem, hogy ez a feladat végképp meghaladta volna erőmet. Végre megérkeztünk a lyukhoz, Augustus bemászott, én pedig utánataszítottam a kutyát. Szerencsére mindent érintetlenül találtunk, és mindjárt hálát is mondtunk az Úrnak, hogy ettől a fenyegető veszedelemtől megoltalmazott bennünket. Megállapodtunk, hogy legalábbis egyelőre ott maradok a nyílás közelében, melyen át barátom könnyen élelmezhet napi porciója felével, és ahol a levegő is viszonylag frissebb.

Elbeszélésemnek azok a részei, melyek a brig rakterében játszódtak, alighanem némi magyarázatra szorulnak azon olvasóim számára, akiknek eddigelé még nem volt alkalmuk gondosan, előírásosan berendezett rakteret látni. Nem hallgathatom el, hogy Barnard kapitány, aki korántsem volt oly körültekintő és tapasztalt tengerész, mint a reá bízott szolgálat fölöttébb veszedelmes természetéből sejthetnők, kötelességeinek ezen részét gyalázatos hanyagsággal látta el. A helyes raktározás legfőbb alapelve a mindenre kiterjedő gondosság, s még a magam szerény tapasztalatai is arra intenek, hogy a végzetes következményekkel járó katasztrófák oka általában az, hogy gondatlanságból vagy tudatlanságból rosszul helyezték el a raktér rakományát. Leginkább a parti hajózásban fordulnak elő hajótörések a gondatlan rakodás következtében, itt ugyanis igen sűrűn cserélődik a rakomány, a ki- és berakodás pedig általában rendetlenül és hanyagul történik. A legfontosabb alapszabály, hogy a rakomány vagy ballaszt a leghevesebb hullámzásban se mozdulhasson el a helyéről. Evégett nemcsak hogy igen nagy körültekintéssel kell elhelyezni a rakományt, hanem figyelemmel kell lenni a minéműségére, sőt arra is, hogy teljesen megtölti-e a rakteret, avagy csak részben. A tengeri fuvarozásban előforduló szállítmányok többségét csavarral szokás a padlóhoz rögzíteni. A dohányt vagy lisztet tartalmazó hordókat például általában olyan szorosan odafogatják a padlódeszkákhoz, hogy mire a kirakodásra kerül a sor, szinte tojásdadra sajtolódnak, és némi időbe telik, amíg visszanyerik eredeti alakjukat. Az efféle rakomány esetében azonban többnyire azért alkalmazzák e szorítócsavarokat, hogy helyet nyerjenek és gazdaságosan kihasználhassák a rakteret, hiszen ha a dohány- vagy lisztszállítmány a teljes rakteret kitölti, nemigen kell tartani attól, hogy a rakomány elmozdul, vagy ha ez mégis megtörténne, baj általában nem származik belőle. Előfordult azonban, hogy épp a szállítmány összesajtolása vezetett gyászos következményekre. Egy gyapotszállítmány például, melyet berakodáskor adott állapotában szorosan összesajtoltak, a nyílt tengeren kitágult, s terjeszkedésének ereje valósággal szétfeszítette a hajótestet, mely természetesen alámerült a hullámokban. Kétségkívül ugyanez játszódna le a dohány ismert erjedési folyamata következtében is, ha a leveleket tartalmazó hordók kerekdedsége folytán nem keletkeznének olyan térközök, melyeket a táguló dohánytömeg akadálytalanul betölthet.

A rakomány elmozdulásából akkor származik nagy veszedelem, ha a szállítmány nem tölti meg a teljes rakteret, s az ilyen esetekben mindig meg is kell tenni a kellő óvatossági intézkedéseket. Csak aki volt már viharban, vagy még inkább az, aki hánykolódott már hajójával a vihar elülte után hirtelen beköszöntő szélcsendben hömpölygő hullámokon, csak az tudhatja, micsoda félelmes erővel dobálja a víz a hajókat, s minő iszonytató lendülettel száguldozik fel s alá a hajón minden rögzítetlen tárgy. Ha a hajó homloka nincs kellőképp kiképezve, álló helyzetben (különösen ha az orrvitorla kisebb a kelleténél) előfordulhat, hogy a hajó oldalára dől akár a vízszintig is; a szél erejétől függően ez tizenöt-húsz percenként bekövetkezik, de ha a szállítmányt kellő körültekintéssel rakodták be a hajó gyomrába, súlyosabb következménye rendszerint nincsen. Ha azonban gondatlanul végezték el ezt a fontos műveletet, a rakomány már az első hosszabb széllökéstől meglódul, átcsúszik a hajó vízszintre dőlt oldalára, s nem engedi, hogy visszabillenjen egyensúlyi helyzetébe, ami máskülönben feltétlenül bekövetkeznék, így azonban a hajó mihamar megtelik vízzel, és néhány perc leforgása alatt elsüllyed. Bizton állíthatjuk, hogy a nyílt tengeren, viharban bekövetkező katasztrófák legalább felének a rakomány, illetve a ballaszt megcsúszása az oka.

Ha olyan szállítmányt rakodunk, amely nem tölti meg a teljes rakteret, a lehetőleg minél szorosabban elhelyezett rakományt deszkákkal kell borítani a raktér teljes szélességében, majd az így keletkezett deszkapadló és a raktér mennyezete közé tuskókat kell ékelni, nehogy bármi is elmozdulhasson a helyéről. Ha a szállítmány gabona vagy hasonló áru, még további óvintézkedésekre is szükség van. A rakodáskor színültig gabonával töltött raktér megérkezéskor legfeljebb ha háromnegyedig lesz tele, súlya viszont, amikor az átvevő leméreti, jócskán meghaladja az eredetileg berakodott szállítmány súlyát, aminek az az oka, hogy a gabona megszívja magát nedvességgel, illetőleg út közben leülepszik, mégpedig annak arányában, minél viharosabb időjárás uralkodott a tengeren. Ha tehát tömörítetlenül rakodják a gabonát, hosszú út folyamán mindenképp megmozdul a rakomány, ha mégoly gondosan rögzítik is deszkaborítással és kiékelt tuskókkal - a katasztrófa pedig elkerülhetetlen lesz. Ennek megelőzésére mindent el kell követni a gabona lehetőség szerinti leülepítésére még indulás előtt, amire több módszer ismeretes, melyek közül most csak a laza rakományba vert ékeket említem. Ám hiába teszünk meg mindent és hiába igyekszünk különös gonddal elhelyezni a rögzítékeket, hevesebb viharban egyetlen tengerész sem fogja teljes biztonságban érezni magát, ha gabonát szállít, s kivált nem, ha az áru nem tölti meg a teljes rakteret. Mégis százával közlekednek partjaink mentén rövidjáratú hajók, az európai kikötők között pedig bizonyára még sokkal nagyobb számban is, melyek naponta nekivágnak a tengernek félrakománnyal, méghozzá szállítmányozás tekintetében igen veszedelmes és kényes áruból, ám a legcsekélyebb óvintézkedés nélkül. Valóságos csoda, hogy nem történik több baleset. Tudomásom szerint efféle vakmerőség vezetett oly gyászos következményekre a Firefly nevű szkúner[147] esetében is, amely az 1825-ös esztendőben Joel Rice kapitány parancsnoksága alatt fedélzetén gabonaszállítmánnyal a virginiai Richmond városából Madeira felé tartott. A kapitány már sok tengeri utat megtett, anélkül, hogy komolyabb bajba került volna, noha a rakományára általában nem sok ügyet vetett s legföljebb csak a szokásos módon rögzítette. Gabonát azonban ezen az útján szállított először, a lazán belapátolt rakomány pedig ez alkalommal ráadásul alig felerészt töltötte meg a rakteret. Az út első szakaszán enyhe szélben vitorláztak, mígnem egynapnyira Madeira szigetétől olyan nagyerejű észak-északkeleti szelet kaptak, hogy a kapitány kénytelen volt bevonatni a vitorlákat. Csupán egyik felerészt felcsavart előtörzs-vitorlájával fogadta az orkánt, és a hajó valóban állta is a szelet; egyetlen csepp víz sem jutott be a raktérbe. Az éjszaka valamelyest alábbhagyott a szél, de ekkor a Firefly már kissé bizonytalanabbul lovagolta meg a hullámokat. Nagyobb baj azonban nem esett, míg bal felől derékba nem kapta a hajót egy szokatlanul nagy erejű hullám, amely a vízszintig oldalára döntötte. A legénység még hallotta, hogy meglódul a rakomány teljes tömege és kizúdul a raktérbe vezető lejáraton. A Firefly pedig elsüllyedt, akár a vízbe vetett kő. A katasztrófának szemtanúja volt egy madeirai illetőségű kis szlup, amely a legénység egy tagját (az egyetlen túlélőt) fedélzetére is vette. A szlup különben teljes épségben vészelte át a vihart, aminthogy az ilyen kis lélekvesztők rátermett kapitány parancsnoksága alatt rendszerint jól állják a legerősebb hullámverést is.

A Grampus-on a legnagyobb hanyagsággal történt a rakodás, ha ugyan egyáltalában rakodásnak lehet nevezni azt a módot, ahogy rendetlenül és rendszertelenül egymásra hajigálták a raktérbe lehordott üres olajoshordókat meg a különféle felszerelési tárgyakat. A raktérbe lehordott holmi elhelyezéséről már fentebb is szóltam. A legalsó fedélzeten egymásra tornyozott rakomány és a fedélköz padlója között akkora hely volt, hogy (mint már említettem) egy felnőtt ember is átmászhatott rajta, a lejárat körül jókora szabad térséget hagytak, akárcsak másutt is. A rekeszfalba vágott lyuk közelében is akkora szabad hely maradt, ahol akár egy hordó is elfért volna - egyelőre itt ütöttem fel újabb, szinte kényelmesnek mondható tanyámat. Bálnavadász hajókat általában vasból készült olajtartályokkal szokás felszerelni; hogy a Grampus-nak miért nem voltak vastartályai, azóta sem sikerült kiderítenem.

Mire barátom visszamászott az ágyára, újra bokájára helyezte a béklyót és kezét visszadugta a bilincsbe, világos nappal lett. Egyetlen hajszálon múlott, hogy le nem lepleződtünk, ugyanis alig helyezkedett el, máris megjelent az első tiszt Dirk Peters és a szakács kíséretében. A Zöld-foki-szigetekről érkező hajóról beszéltek, és szavaikból kiérződött, hogy már nagyon izgatottan várják feltűnését. Beszélgetés közben a szakács odajött Augustus ágyához és letelepedett a szélére, mégpedig szinte a fejénél. Búvóhelyemről mindent láttam és hallottam, mivel a kivágott deszkadarabot nem illesztettük vissza, és lélegzet-visszafojtva vártam, mikor dől neki a néger a viharkabátnak, amivel a lyukat elfödtük, mely esetben nyomban mindenre fény derült volna, nekünk pedig biztosan végünk. Szerencsénk azonban ez alkalommal sem hagyott el, s bár ahogy a hajó imbolygott, a szakács hátával többször is hozzáért, olyan erővel egyszer sem lódult neki a teste, hogy felfedezze a kabát alatt rejlő nyílást. A kabát szárnyát egyébként alul gondosan odaszögeltük a rekeszfalhoz, nehogy a hajó ringásával jobbra-balra lengve egyszer csak váratlanul felfedje a titkot. Tigris mindeközben ott hevert az ágy alatt; láthatólag az eszméletét is visszanyerte, ugyanis észrevettem, hogy néha már fel-felnyitja szemét és mélyeket lélegzik.

Az első tiszt és a szakács nem időzött sokáig a legénységi szálláson; néhány perc elteltével távoztak, és magára hagyták Dirk Peterst, aki nyomban odatelepedett barátom ágya szélére, ugyanarra a helyre, amelyről csak az imént kelt fel a szakács. Igen barátságosan beszélgetésbe elegyedett Augustusszal, és azt is mindjárt megállapíthattuk, hogy valójában korántsem annyira ittas, mint mutatta, amíg a másik kettő is vele volt. Szabatosan megfelelt barátom minden kérdésére; elmondta, hogy szerinte a kapitányt bizonyosan fedélzetére vette egy hajó, ugyanis aznap, amikor sorsára hagyták a csónakot, napszálltakor nem kevesebb, mint öt vitorlát láttak a szemhatáron; de egyébként is úgy beszélt, mint aki vigasztalni akarja Augustust, s ez, mondhatom, kellemes meglepetésemre szolgált. Mindjárt reménykedni is kezdtem, hogy Peters segítségével talán végül még vissza is foglalhatjuk a briget; gondolatomat az első adódó alkalommal megosztottam Augustusszal, aki szintén elképzelhetőnek tartotta a dolgot, de azért a legnagyobb óvatosságra intett, mivel szerinte a félvér jóindulata csupán hirtelen támadt szeszély lehetett; s valóban nehéz is lett volna megmondani, hogy vajon csakugyan birtokában van-e józan ítélőképességének. Körülbelül egy óra múlva Peters is felment a fedélzetre, és délig vissza se jött, amikor is egy jókora darab sózott marhahúst és egy adag pudingot hozott Augustusnak. Miután újra magunkra maradtunk, magam is jól belaktam a menázsiból, azt azonban nem kockáztattam meg, hogy a rekeszfalon is átmásszam. Aznap már senki sem háborgatott bennünket, mikor pedig beesteledett, átmásztam Augustus ágyába, ahol mélyen és édesen aludtam, amíg kevéssel napkelte előtt Augustus fel nem költött, mivel mozgolódást hallott a fedélzetről, és én sürgősen visszavonultam rejtekhelyemre. Amikor kivilágosodott, megvizsgáltuk Tigrist és megállapítottuk, hogy már jószerével vissza is nyerte régi erejét, s a veszettségnek sem mutatta semmi jelét, sőt mohón, látható élvezettel lefetyelte fel a vizet, amit elébe tettünk. Estére pedig étvágya, elevensége is a régi volt. Különös viselkedésének nyilván nem veszettség, hanem a raktár fertőzött levegőjének belégzése lehetett az oka. Ekkor örültem csak igazán, hogy nem hagytam ott a ládában, hanem ragaszkodtam hozzá, hogy magunkkal hozzuk. Aznap egyébként június harmincadikára virradtunk; tizenhárom nap telt el azóta, hogy a Grampus útra kelt Nantucketből.

Július másodikán megint lejött az első tiszt, részegen, mint rendesen, épp csak ezúttal olyan szívélyes volt, hogy alig lehetett ráismerni. Odalépett Augustus ágyához, megveregette barátom vállát, és megkérdezte tőle, hogy vajon ha szabadon engedi, rendesen fog-e most már viselkedni és hajlandó-e megígérni, hogy soha többet nem ólálkodik a tiszti kabinok környékén. Barátom természetesen mindenre igennel felelt, mire a gazember előhúzott kabátja zsebéből egy palack rumot, megkínálta vele Augustust, majd kiszabadította kötelékeiből és a bilincset is levette róla. Mindketten felmentek a fedélzetre és én körülbelül három óra hosszat nem láttam Augustust. Azzal az örömhírrel tért vissza hozzám, hogy engedélyt kapott tetszése szerint járni-kelni a főárboc és az orrfelépítmény között, és hogy hálóhelyéül a legénységi szállást jelölték ki, ahol eddig is tartózkodott. Az örömhíren kívül kiadós és ízletes vacsorát is hozott, valamint bőséges vízkészletet. A Grampus még akkor is a Zöld-foki-szigetek felől közeledő hajóra várva cirkált, s a láthatáron fel is tűnt egy vitorla, amelyről úgy gondolták, hogy alighanem azonos lesz kiszemelt zsákmányukkal. Mivel a következő nyolc nap eseményei nem bírnak különösebb fontossággal és nem is játszanak semminő közvetlen szerepet elbeszélésemben, csupán napló formájában fogok beszámolni róluk, mert nélkülük mégsem volna teljes a történetem.


Július 3.
- Kaptam Augustustól három pokrócot, melyekből kényelmes ágyat vetettem magamnak rejtekhelyemen. Az egész nap folyamán senki sem jött le a legénységi szállásra, barátom kivételével. Tigris a nyílás előtti ágyban helyezkedett el és kábultan, mély álomban töltötte a napot; úgy látszik, mégsem épült fel még egészen. Estefelé hirtelen szélroham kapott a vitorlákba, még mielőtt bevonhatták volna őket, úgyhogy kis híján felborultunk. Szerencsére rögtön el is ült a szél, s így azonkívül, hogy az előderékvitorla meghasadt, nagyobb baj nem történt. Dirk Peters egész nap feltűnően nyájas volt Augustusszal és hosszan mesélt neki a Csendes-óceánról meg a déltengeri szigetekről, melyeken már többször megfordult. Megkérdezte, vajon nem volna-e kedve a zendülőkkel tartani, ha afféle felfedező utat meg kéjutazást tennének azon a vidéken; hozzátette még, hogy a legénység egyre inkább hajlik az első tiszt javaslatára. Augustus úgy gondolta, a leghelyesebb lesz, ha azt feleli, hogy ezer örömmel vállalkozna efféle kalandra. Más választása nemigen volt, a kalózkodásnál pedig szinte bármi vonzóbbnak tűnt.

Július 4. - A látóhatáron felbukkant hajóról kiderült, hogy liverpooli illetőségű kis brig, s ezért háborítatlanul továbbengedték. Augustus ideje java részét a fedélzeten töltötte, hogy így iparkodjék lehetőleg minél többet megtudni a zendülők terveiről. Nézeteltéréseik gyakran heves és vad vitában robbantak ki; az egyik összetűzés során Jim Bonnert, az egyik szigonyost a tengerbe dobták. Az első tiszt pártja egyre erősödött. Jim Bonner a szakács párthíve volt, akárcsak Peters.

Július 5. - Napkelte tájt erős északi szél kerekedett, amely délre viharossá fokozódott; az előtörzsvitorla és a viharvitorla kivételével minden vitorlánkat be kellett vonnunk. Az előderékvitorla bevonása közben egy Simms nevű közember, aki különben szintén a szakács híve volt, részegen a tengerbe zuhant és vízbe fúlt; mentésére kísérlet sem történt. A fedélzeten tartózkodó személyek száma ezzel tizenháromra csappant: Dirk Peters; Seymour, a néger szakács; bizonyos Jones; bizonyos Greely; Hartman Rogers és William Allen, akik a szakács pártján álltak, valamint az első tiszt, akinek a nevét sose sikerült megtudnom; Absalom Hicks; bizonyos Wilson; John Hunt és Richard Parker, akik viszont az első tiszthez húztak - és persze Augustus meg jómagam.

Július 6. - A vihar meg-megújuló esővel kísért szélrohamai egész nap tartottak. Az eresztékeken jócskán szivárgott víz a hajófenékbe, úgyhogy az egyik szivattyút folyamatosan működtetni kellett; Augustust is befogták a munkába. Szürkületkor egy nagy hajó haladt el a közvetlen közelünkben, de csak akkor vették észre, amikor már csak kőhajításnyira voltunk egymástól. A zendülők úgy gondolták, hogy ez lehet az a hajó, amelyre mostanáig vártak. Az első tiszt megpróbált átkiabálni az elhaladó hajónak, a választ azonban elnyelte az orkán bömbölése. Tizenegy órakor egy hatalmas hullám betört a fedélközbe, elsodorva a bal oldali párkány egy darabját és más kisebb károkat is okozva. Hajnal felé csillapodni kezdett a szél, és mire megvirradt, már alig fújt.

Július 7. - Egész nap hatalmas hullámok hömpölyögtek a tengeren, s a brig, mivel rakomány híján igen könnyű volt, dióhéjként hánykolódott tarajukon; mint búvóhelyemen jól hallottam, a raktérben több minden elszabadulhatott a helyéről. Tengeribeteg lettem és erősen szenvedtem tőle. Peters hosszú beszélgetést folytatott Augustusszal és elmondta neki, hogy két embere, Greely és Allen, átállt az első tiszt pártjára; elhatározták, hogy kalózkodásra adják magukat. Különféle kérdéseket tett fel Augustusnak, melyeknek értelmét barátom akkor még nem tudta pontosan kivenni. Az este folyamán rohamosan nőtt a hajófenékbe szivárgó víz mennyisége; nem sokat lehetett ellene tenni, mivel a viharban meglazult eresztékeken szivárgott be. Az orrtőke elé kötöttek egy kötelekkel megerősített vitorlát, ami valamelyest gátolta a szivárgást, úgyhogy a szivattyúk lassan úrrá lettek a helyzeten.

Július 8. - Virradatkor enyhe keleti szél kelt; az első tiszt délnyugatnak fordította a brig orrát, hogy a Nyugat-indiai-szigetek között kalózkodásba fogjon. Sem Peters, sem a szakács nem tiltakozott - legalábbis Augustus jelenlétében. A Zöld-foki-szigetekről várható hajó megtámadásáról letettek. A szivárgáson sikerült úrrá lenni - már csak egy szivattyú dolgozott, az is csak háromnegyed óránként. Az orrtőke alól is felhúzták a vitorlát. Két kis szkúnerrel találkoztunk.

Július 9. - Szép idő. Az egész legénység a párkány kijavításán dolgozik. Peters ismét hosszú beszélgetést folytatott Augustusszal; sokkal nyíltabban beszélt, mint eddig bármikor. Elmondta, hogy nincs az a hatalom, amely rávehetné, hogy kalóznak álljon, és még arra is célzást tett, hogy azt tervezi, átveszi az első tiszttől a hajó parancsnokságát. Megkérdezte barátomat, hogy számíthat-e a segítségére, ha erre sor kerülne. Augustus habozás nélkül igennel felelt. Peters erre azt mondta, hogy kipuhatolja, társai mit szólnának ehhez a fordulathoz, és azzal elment. Aznap többé nem adódott alkalom, hogy Augustus bizalmasan szóljon Petersszel.

 

Hetedik fejezet

Július 10. - Egy Rióból Norfolkba tartó briggel találkoztunk. Az idő ködös, kelet felől enyhe, változékony szél fúj. Ma meghalt Hartman Rogers; még nyolcadikán megivott egy pohár grogot, ami után heves görcsök fogták el. Hartman Rogers a szakács párthíve volt, és Peters nagyon számított a segítségére. Bizalmasan közölte Augustusszal, hogy szerinte az első tiszt megmérgezte Rogerst, és hogy ezentúl résen lesz, mert tudja, ha nem vigyáz, most már hamarosan őrá kerül a sor. Pártja immár csak belőle, Jonesból és a szakácsból állt - a másik párt viszont öt tagot számlált. Jonesnak már megemlítette, hogy esetleg átvenné a parancsnokságot az első tiszttől; olyan hűvös fogadtatásra talált azonban, hogy nem merte erőltetni a dolgot és a szakácsnak már nem is szólt. Még szerencse, hogy ilyen körültekintő volt, mert még ugyanaznap délután a szakács bejelentette, hogy ő is az első tiszttel tart, és át is állt a másik pártra; Jones pedig valami civakodás közben megfenyegette Peterst, hogy elárulja az első tisztnek, milyen tervet forral ellene. Nyilvánvalóvá lett, hogy több vesztegetni való idő nincsen, és Peters közölte is Augustusszal, hogy elhatározta, ha a barátom vele tart, ő minden kockázatot vállalva megpróbálja hatalmába keríteni a hajót. Barátom biztosította, hogy készséggel támogatja bármi efféle tervben, s mivel úgy ítélte, kedvező a pillanat, közölte Petersszel, hogy én is a hajón vagyok. A félvér meglepetésénél talán csak az öröme volt nagyobb, Jonesra ugyanis nemigen számíthatott, sőt magában már voltaképp az ellenfélhez sorolta. Haladéktalanul lejöttek a legénységi szállásra, Augustus a nevemen szólított, és amikor előjöttem, összeismertetett Petersszel. Elhatároztuk, hogy az első adandó alkalommal megpróbáljuk elfoglalni a hajót, de a tervünket Jones előtt is titkolni fogjuk. Siker esetére az volt az elképzelésünk, hogy befutunk az első kikötőbe és átadjuk a hajót a hatóságoknak. Peters csendes-óceáni terve füstbe ment, amikor hívei magára hagyták - ez a kaland ugyanis megfelelő létszámú legénység nélkül kivihetetlen volt; ezek után pedig a félvér csak abban reménykedhetett, hogy a bíróság felmenti beszámíthatatlansága miatt (nekünk ünnepélyesen megesküdött, hogy csak átmenetileg zavart elmeállapota hatására csatlakozott a zendülőkhöz), vagy ha mégis bűnösnek találtatik, Augustus és jómagam olyan mentő vallomást teszünk majd, amelyre bizonyosan kegyelmet kap. Idáig jutottunk tárgyalásunkban, amikor "Mindenki a fedélzetre!" és "Vitorlát bevonni!" kiáltás szakította félbe bizalmas együttlétünket; Peters és Augustus hanyatt-homlok rohant fel a fedélzetre.

Mint máskor is, a legénység szinte az utolsó emberig holtrészeg volt, és mire üggyel-bajjal bevonták volna a vitorlákat, egy hevesebb széllökés már az oldalára fektette a briget. Minthogy azonban sikerült széllel szembe fordítani, a hajó végül is visszanyerte egyensúlyát, jóllehet csak azon az áron, hogy a fenéktér jócskán megtelt vízzel. Alig múlt el a veszély, máris jött a következő széllökés, aztán közvetlenül utána még egy - ezek azonban már nem tettek kárt bennünk. Minden jel szerint nagy vihar készülődött és nemsokára valóban a nyakunkba is szakadt; tomboló dühvel tört ránk észak-északnyugati irányból. Igyekeztünk mindent biztonságba helyezni, aztán bevontunk minden vitorlát és csupán a jórészt felcsavart orrvitorlát hagytuk fenn. Az éjszaka közeledtével egyre erősödött a vihar, melyet heves hullámverés kísért. Ekkor Peters és Augustus újra lejött az orrfelépítménybe, és folytattuk a megbeszélést.

Mindhárman egyetértettünk abban, hogy tervünk megvalósítására nem is igen remélhetünk a mostaninál kedvezőbb pillanatot, mikor valószínűleg senki sem számít efféle meglepetésre. Minthogy hajónk bevont vitorlákkal hányódott, egyelőre manőverezni nem kellett, hiszen erre csak a jó idő visszatérte után kerülhetett sor, amikor is, ha kísérletünk sikerrel jár, egy vagy esetleg két foglyunk segítségével könnyen kikötőbe irányíthatjuk a hajót. Legfőbb gondunk a túlerő volt. Mi csak hárman voltunk, a tiszti kabinokban tanyázó ellenség pedig kilenc főt számlált. Azonkívül a hajón található fegyverek is mind az ő birtokukban voltak, kivéve két kis pisztolyt, melyeket Peters előrelátóan magához vett, meg az ő hatalmas tengerésztőrjét, amit mindig az övébe tűzve hordott. Továbbá bizonyos jelekből ítélve - abból például, hogy a hajó felszereléséhez tartozó csákányok, csáklyák mind eltűntek szokásos helyükről - félő volt, hogy az első tiszt gyanút fogott, legalábbis Peterst illetőleg, és bizonyára nem fog habozni, ha alkalma kínálkozik megszabadulnia vetélytársától. Mindazonáltal az is nyilvánvaló volt, hogy akármint határozzunk is, elhamarkodottan nem szabad belevágnunk tervünk végrehajtásába. Oly kicsiny volt esélyünk a sikerre, hogy a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel kellett eljárnunk.

Peters azt javasolta, hogy felmegy a fedélzetre, beszélgetésbe elegyedik az őrszemmel (Allennel), és közben lesi az alkalmat, mikor tudja feltűnés nélkül átdobni a párkányon; ezután Augustus és én felmegyünk a fedélzetre, felfegyverkezünk valami alkalmas tárggyal, és hármasban rohammal elfoglaljuk a kabinlejárót, mielőtt még bármi néven nevezendő ellenállásra egyáltalán sor kerülhetne. Én elleneztem a tervet, mert nem hittem, hogy az első tiszt (aki igen ravasz és körmönfont fickó volt, hacsak épp rá nem tört valamelyik babonás hiedelme) ilyen könnyen hagyja majd csapdába ejteni magát. Maga az a tény is, hogy őrszemet állított a fedélzetre, arra utalt, hogy nagyon is résen van - viharban, bevont vitorlákkal hányódó hajón ugyanis általában csak a legszigorúbb fegyelmet tartó kapitányok állítanak őrszemet.

Minthogy olvasóim java része valószínűleg sohasem járt még tengeren, úgy vélem, helyénvaló, ha elmagyarázom, milyen a hajó állapota, ha viharban bevont vitorlával vesztegel. Ezt a különleges manővert különböző módokon lehet végrehajtani, és a kapitányok különböző okokból folyamodnak hozzá. Enyhe szélben is sor kerülhet rá, ilyenkor csupán a hajó haladásának fékezése vagy megállítása a cél, hogy ekképp bevárjanak egy másik hajót vagy valamely egyéb úszó tárgyat. Teljes vitorlázattal rendszerint úgy hajtják végre a manővert, hogy a vitorlázat egy részét szembefordítják a széllel, miáltal az ereje visszafelé fogja hajtani a hajót, következésképp hamarosan nyugvó helyzetbe kerül. Jelen esetünkben azonban tomboló viharban kellett végrehajtani a manővert. Erre akkor kerül sor, ha ellenszél fúj, ráadásul olyan erővel, hogy minden vitorlát be kell vonni, mert a jármű felborulással fenyeget; néha pedig olyankor is, ha, bár hátszél fúj, az erős hullámverés miatt nem tudjuk kihasználni. Ha ugyanis hagyjuk, hogy hajónk heves hullámverésben viharos széllel száguldjon a tengeren, ebből rendszerint több kár származik, mint haszon, mivel a taton átcsapó hullámokkal sok víz áramlik a hajó belsejébe, amit néha az a mennyiség is tetéz, amely a hullámvölgyekbe alábukó hajóorrnál zúdul be. Ilyen körülmények között ezért általában tartózkodnak is ettől a manővertől, hacsak valamely szükség elkerülhetetlenné nem teszi. Gyakran előfordul azonban - ha például olyan féktelenül tombol az orkán, hogy foszlányokká szaggatná a vitorlát, melyet azért vonnánk fel, hogy segítségével hajónkat szembefordítsuk a széllel, vagy pedig mert a hajótest tervezője rosszul számította ki a bordák ívét, vagyis ha valamely okból nem sikerül végrehajtanunk a tervbe vett manővert -, hogy nincs más választásunk, mint hagyni, hadd fusson hajónk versenyt a széllel.

Attól függően, hogy milyen a hajó szerkezete, felépítése, különféle módszerek ismeretesek a kérdéses manőver viharban történő végrehajtására. Némely hajó az előtörzsvitorla alatt áll meg a legbiztosabban, és tudomásom szerint ennek használata a legelterjedtebb. Nagy hajóknak külön vitorlájuk is van erre a célra, az úgynevezett viharvitorla. Általában azonban az orrvitorla egyedül is megteszi - néha az előtörzsvitorlát is kibontják melléje, esetleg nem teljesen, de előfordul, hogy valamelyik hátsó vitorlát is felvonják. Általános tapasztalat szerint az előderék-vitorlák a legalkalmasabbak erre a célra. A Grampus is többnyire félig kibontott előderék-vitorlával vesztegelt.

A veszteglő hajó igyekszik szélbe fordulni, de csak épp annyira, hogy a szél a hajó hosszanti tengelyére keresztbe fordított viharvitorlát kitöltse. Ha ez sikerül, akkor a hajó néhány fok eltéréssel merőlegesen áll a szélirányba, a hullámok nyomását pedig természetesen szél felőli oldalon kapja. Jól megépített jármű ebben a helyzetben akármekkora vihart átvészel a legénység különösebb beavatkozása nélkül. A kormányszerkezetet általában rögzítik, noha ez merőben fölösleges (legfeljebb azért nem, mert a szabadon imbolygó kormányrúd fülsiketítően nyikorog), hiszen a veszteglő hajó mozgására a kormánylapátnak semminő hatása nincs. Sőt, valójában még helyesebb is rögzítetlen hagyni a kormányrudat, mert ha netalán a kelleténél szorosabbra kötjük, könnyen előfordulhat, hogy a hullámok, mivel így semmi játéka sincs, elsodorják a lapátot. Amíg a vitorla kitart, a jól megtervezett hajó megtartja helyzetét és olyan biztonsággal lovagolja meg a hullámokat, mintha csak eleven, gondolkodó lény volna. Ha azonban a szél olyannyira erős, hogy magát a viharvitorlát is szétszaggatja (amire közönséges körülmények között csak a hurrikán képes), akkor már közvetlen veszedelem fenyeget. Vitorla nélkül, oldalvást sodródva hullámok tehetetlen játékszere a hajó: ilyenkor nemigen van más hátra, mint gyorsan szélbe állni és lesni az alkalmat, mikor húzhatunk fel néhány vitorlát. Némelyik hajó viharvitorla nélkül is tud vesztegelni, ezek azonban rendszerint igen megbízhatatlanul viselkednek.

E kitérő után térjünk vissza történetünkhöz. Az első tisztnek nem volt szokása, hogy fedélzeti őrszemet állítson, amikor a hajó viharban vesztegelt; az, hogy ettől most eltért, valamint a csákányok és csáklyák eltűnése meggyőzően bizonyította, nagyon is résen vannak, és aligha sikerül rajtuk ütnünk, mint Peters javasolta. Valamit azonban mindenképp tennünk kellett, méghozzá mihamarább, hiszen kétségtelen, hogy ha gyanúba fogják Peterst, nem sokat teketóriáznak, hanem elteszik láb alól alkalomadtán, márpedig amint elül a vihar, alkalom is fog adódni, vagy ha nem, hát majd teremtenek.

Ekkor Augustus azzal állt elő, hogy ha Peters bármi ürüggyel valamilyen mód el tudná távolítani azt az ócska horgonyláncot, amely az ő régi kabinjában épp a rejtekajtó fölött hever, akkor talán a raktér felől mégiscsak meglephetnénk őket; rövid töprengés után be kellett azonban látnunk, hogy amíg ilyen hevesen hánykolódik a hajó, ez az elképzelés is kivihetetlen.

Szerencsére nekem végül eszembe jutott, hogy az első tiszt babonásságát és rossz lelkiismeretét kellene kihasználnunk. Olvasóim talán még emlékeznek, hogy aznap reggel meghalt a legénység egyik tagja, Hartman Rogers, aki két napja megivott egy pohár vízzel hígított szeszt, és azóta görcsökben fetrengett. Peters elmondotta, hogy meggyőződése szerint Rogerst az első tiszt mérgezte meg, sőt ezt alá is tudja támasztani megcáfolhatatlan érvekkel, melyeket azonban nekünk minden unszolás ellenére sem volt hajlandó elmondani - ez az érthetetlen, kerek visszautasítás egyébként tökéletes összhangban volt sajátos jelleme egyéb, nemkülönben érthetetlen vonásaival. Nos, akár volt Petersnek több vagy jobb oka, mint nekünk magunknak, hogy bűnösnek tartsa az első tisztet, akár sem, minket hamar meggyőzött gyanúja alapos voltáról, és el is határoztuk, hogy eszerint fogunk cselekedni.

Rogers körülbelül délelőtt tizenegy órakor lehelte ki lelkét, heves görcsök közepette; néhány perccel a halál bekövetkezte után teteme olyan iszonytató látványt nyújtott, amihez foghatóban azóta sem volt részem. Hasa irtózatosan felpuffadt, akárcsak a hetekig víz alatt hányódó vízbe fúltaknak. Két keze is hasonló állapotban volt, az arca meg épp ellenkezőleg, mintha összezsugorodott, megtöppedt volna, holtában fehér lett, akár a meszelt fal, két-három virítóan véres folt kivételével, melyek az orbánc foltjaira emlékeztettek; az egyik átszelte egész arcát s a fél szemét is eltakarta mintegy vörös bársonykendő gyanánt. A hátborzongató hullát délben hozták fel a fedélzetre, és már épp a tengerbe akarták vetni, amikor ráesett az első tiszt pillantása (akkor látta először), s vagy bűntudattól indíttatva, vagy a látványtól elborzadva, megparancsolta embereinek, hogy varrják be Rogerst függőágyába és a tengerésztemetés szertartása szerint bocsássák alá a habokba. A parancs kiadása után nyomban lement a kabinba, mintha csak attól félne, hogy véletlen újra áldozatára eshet pillantása. Még tartottak a temetés előkészületei, amikor dühödt erővel hirtelen ránk támadt az orkán, és az embereknek egyelőre sürgősebb dolguk akadt. A holttestet, melyre többé senkinek sem volt gondja, a fedélzetre zúduló hullámok magukkal sodorták a bal oldali vízlevezető vályúba, s a történet idején is ott hánykolódott, ahogy a brig hullámról hullámra bukdácsolt a viharban. Miután megállapodtunk a terv részleteiben, azonnal hozzáláttunk megvalósításához. Peters felment a fedélzetre, ahol, mint várta is, nyomban elébe toppant Allen, akinek mint őrnek, nyilván az volt a legfontosabb feladata, hogy az előfelépítményt szemmel tartsa. A gazember sorsa azonban gyorsan és csöndesen beteljesedett; ugyanis Peters, aki színleg úgy közeledett feléje, mintha csak meg akarná szólítani, torkon ragadta, és mire segítségért kiálthatott volna, már át is hajította a párkányon. Miután végzett az őrrel, Peters leszólt nekünk, és erre mi is felmentünk a fedélzetre. Mindenekelőtt fel kellett fegyverkeznünk valamivel, de nemigen keresgélhettünk, mert valahányszor hullámvölgybe zuhant a hajó, hatalmas víztömeg zúdult át a fedélzeten, ahol ezért csak erősen megkapaszkodva lehetett közlekedni. Mindazonáltal sietnünk kellett, mert bármelyik pillanatban várható volt, hogy megjelenik az első tiszt, hogy megindítsa a szivattyúkat, hiszen az eresztékeken nyilván sebesen szivárgott befelé a víz. Némi keresgélés után beletörődtünk, hogy a két szivattyúkarnál alkalmasabb fegyvert úgysem találunk, s így az egyiket Augustus vette magához, a másikat pedig én. Miután ekképp felfegyverkeztünk, lehúztuk a halott ingét, a tetemet pedig a tengerbe lódítottuk. Peters és én lementünk a legénységi szállásra, Augustust pedig fönn hagytuk a fedélzeten őrködni; ugyanott foglalt őrhelyet, ahol az imént még Allen állt s mivel háttal fordult a kabinlejáratnak, aki onnan nézte, könnyen az eredeti őrszemnek hihette.

Én eközben odalenn hozzáláttam, hogy Rogers tetemének álcázzam magam. A hulláról lehúzott ing nagy segítségünkre volt ebben, jellegzetes, könnyen felismerhető ruhadarab lévén; valójában nem is ing, hanem afféle bő zubbony volt, amit a megboldogult a ruhája fölött viselt. Kék vászonból készült, amit széles, keresztirányú csíkok tarkítottak. Miután ezt magamra vettem, elöl még jól ki kellett tömni, hogy minél jobban emlékeztessen a borzalmasan eltorzult halott püffedtségére. Néhány, az ágyakról összeszedett lepedő és takaró segítségével sikerült is elérni a kívánt hatást. A hasonlóság kedvéért kezemre fehér gyapjúkesztyűt húztam, előzőleg azonban ezt is jól kitömködtem rongyokkal. Ezután Peters hozzálátott, hogy megfelelően kifessen; arcomat alaposan bedörzsölte fehér krétaporral, majd az egyik ujját megvágta s a kiserkedő vérrel vörös foltokat festett rá. A szemet is elfedő széles sávról sem feledkeztünk meg, és mondhatom, végül valóban félelmetes látványt nyújtottam.

 

Nyolcadik fejezet

Belepillantottam a falon függő tükörcserépbe és a lámpás méla fényénél magam is beleborzadtam a látványba, amikor pedig erre felidéződött bennem a valóságos Rogers iszonyatos hullája, olyan reszketés fogott el, hogy alig is bírtam rászánni magam szerepem eljátszására. Tétovázásra azonban nem volt idő, összeszedtem magam és fölmentem Petersszel a fedélzetre.

Odafönn minden változatlan volt, s mi hárman a párkány árnyékába húzódva a kabinlejáróhoz lopakodtunk. Az ajtó félig nyitva állt; az utolsó lépcsőfokra helyezett fatuskók megakadályozták, hogy becsukódjék, vagy hogy valaki hirtelen rájuk csapja - vagyis résen voltak. Az ajtó sarokpántjai mellett azonban beleshettünk és jól megfigyelhettük az egész belső teret. Igazolódott, mennyire okosan tettük, hogy meg sem próbáltunk rajtuk ütni; a gazemberek ugyanis szemlátomást épp erre számítottak. Egy kivételével valamennyien ébren voltak, s az az egy is épp a lépcső aljában aludt, muskétáját keze ügyében tartva. A többiek az ágyakból összehordott derékaljakon üldögéltek, a helyiség közepén. Láthatólag komoly társalgásba merültek, s jóllehet két üres korsó meg néhány szerte heverő ónpohár arra utalt, hogy most is italoztak, ezúttal korántsem voltak annyira részegek, mint általában. Valamennyiüknél volt tőr, talán kettejüknél pisztoly is, az egyik ágyon pedig, a kezük ügyében, halomban hevertek a muskéták.

Egy darabig hallgatóztunk, mert még nem volt határozott tervünk, miként cselekedjünk - azonkívül, hogy a támadás pillanatában fel fog bukkanni Rogers kísértete, ami remélhetőleg megbénítja majd az ellenállást. Kalóz terveiket beszélték meg, de csak annyit sikerült tisztán kivennünk az elkapott szófoszlányokból, hogy egyesülni akarnak a Darázs nevű fregatt legénységével, sőt lehetőség szerint magát a hajót is szeretnék megkaparintani, hogy aztán valami nagyobb szabású vállalkozásba kezdjenek, ennek részleteit azonban egyikünk sem tudta kihámozni szavaikból.

Egyikük szóba hozta Peters személyét, amire az első tiszt olyan mormogva válaszolt, hogy egyikünk sem értette a szavait, de aztán hangosan hozzátette, hogy "fel nem foghatja, miért van sülve-főve együtt a kapitány kölykével, és hogy szerinte az lenne a legokosabb, ha minél előbb a tengerbe hajítanák mindkettejüket". Erre senki sem adott választ, de azért nyilvánvaló volt, hogy senki sem ellenzi a javaslatot, Jones pedig láthatólag még meg is örült neki. Én egyre izgatottabban hallgattam a társalgást, annál is inkább, mert láttam, hogy sem Augustusnak, sem Petersnek nincsen semminő határozott elképzelése, mitévők legyünk. Mindenesetre eltökéltem magam, hogy drágán adom az életem, és bármi történjék, nem esem pánikba.

A kötélzet között süvítő szél s a fedélzeten is átcsapó hullámverés olyan fülsiketítő volt, hogy csak olyankor értettük pontosan a szavaikat, amikor egy-két pillanatra szélcsend támadt. Egy ízben például épp azt kaptuk el az első tiszt szavaiból, amikor megparancsolta az egyik emberének, hogy "eridjen előre és szóljon annak a két patkánynak, jöjjenek ide a kabinba, ahol rajtuk tudja tartani a szemét, mert nem szereti, ha háta mögött súgnak-búgnak a fedélzeten". Szerencsénkre épp ekkor olyan hevesen hánykolódott a hajó, hogy a parancsot csak némi késedelemmel lehetett végrehajtani. A szakács már épp fölkászálódott a földről, hogy értünk jöjjön, amikor akkora széllökést kaptunk, hogy azt hittem, az árbocot is elsodorja; a szakácson mindenesetre jókorát lódított, fejjel zuhant neki az egyik jobb oldali kajüt ajtajának, de olyan erővel, hogy beszakította, amiből persze nem kis kavarodás támadt. Szerencsére mi még idejében megkapaszkodtunk, így arra is volt időnk, hogy hanyatt-homlok visszaszaladjunk az előfelépítménybe és sebtében még valami tervet is kieszeljünk, amíg a küldönc megjelenik, aki azonban végül is csak a fejét dugta ki a kabinlejáró ajtaján. Onnan nem láthatta, hogy Allen nincs már a helyén, s ezért úgy teljesítette küldetését, hogy az orkánt túlharsogva odaordította neki az első tiszt parancsát, azzal, hogy adja át nekünk. Peters válaszolt neki elváltoztatott hangon, mire a szakács már bújt is vissza a kabinba, anélkül, hogy gyanút fogott volna.

Két társam felkerekedett és merészen lement a kabinba; Peters csak annyira húzta be maga után az ajtót, ahogy addig volt. Az első tiszt színleg nagy szívélyességgel fogadta őket és közölte Augustusszal, hogy mivel az utóbbi időben jól viselte magát, visszaköltözhet a kabinjába, és ezentúl teljes jogú társuknak fogják tekinteni. Fél pohár rumot töltött neki és megitatta vele. Mindezt én is jól láttam és hallottam, mert amint Peters becsukta az ajtót, én is követtem társaimat és elfoglaltam előbbi megfigyelőhelyemet. A két szivattyúkart is magammal vittem és az egyiket oda is készítettem az ajtó mellé, hogy szükség esetén kéznél legyen.

Igyekeztem lehetőleg úgy helyezkedni, hogy a hullámoktól is védve legyek, de a kabinban folyó eseményeket is szemmel tarthassam, és közben megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy majd amikor Peters megadja a jelet, melyben megállapodtunk, aláereszkedjem a zendülők közé. A félvér azon iparkodott, hogy a beszélgetést valamiképp a zendülés véres eseményeire terelje, és sikerült is elérnie, hogy hamarosan a tengerészek között ezerszám élő babonák körül forgott a szó. Csak foszlányokat tudtam elcsípni a beszélgetésből, de az arcokon jól láttam, milyen hatást tesz az emberekre ez a téma. Az első tiszt például egyre nyugtalanabb lett, s amikor valaki megemlítette, milyen iszonyúan eltorzult Rogers a halálban, azt hittem, rögvest elájul. Peters mindjárt meg is kérdezte tőle, nem gondolja-e, hogy a legjobb volna azonnal a tengerbe vetni a tetemet, mivel igen hátborzongtató látványt nyújt, amint ott hányódik a vízlevezető csatornában. Erre már a lélegzete is kis híján elakadt a gazembernek és csak meregette a szemét, némán körülpillantva társain, némán rimánkodva nekik, hogy jelentkezzék már valaki, aki hajlandó volna vállalni ezt a feladatot. Egyikük sem moccant azonban, és a napnál világosabb volt, hogy idegeik a pattanásig feszültek. Ekkor Peters megadta a jelet. Fölrántottam az ajtót, szótlan lelépkedtem a lépcsőn és megálltam a kör közepén.

A körülményeket figyelembe véve egyáltalában nem meglepő, hogy a váratlan jelenés oly döbbenetes hatást keltett. Ha az emberek efféle jelenéssel találják szemközt magukat, általában nem fogadják el fenntartás nélkül a valódiságát, hanem valamelyes kétely mindig ott pislákol a tudatuk mélyén; valami reménység, ha halovány is, hogy csak csalás vagy tréfa áldozatai, s a jelenés valójában nem az árnyak világából érkezett látogató. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy az emberek szinte minden efféle vizitációt valamelyes kétkedéssel fogadnak, s hogy a jelenés keltette riadalom, mely esetenként akár halálos rémületté is fokozódhat, még ilyenkor sem annyira a látomás hitelességében való kétségtelen bizonyosságnak tulajdonítható, hanem valójában inkább a bizonytalanságnak, hogy talán csakugyan kísértetet lát az illető. A jelen esetben azonban, amint rögtön látni fogjuk, szemernyi kétely sem maradhatott a zendülőkben azt illetőleg, hogy a körükbe toppanó Rogers valóban maga volt a megelevenedett tetem vagy legalábbis annak valamely szellemképe. A vihar miatt a hajó gyakorlatilag megközelíthetetlen volt, s így bárminemű megtévesztés lehetősége oly szűk térre korlátozódott, hogy a tengerészek joggal gondolhatták, ennek minden módját és eshetőségét egyetlen szempillantással is fel tudják mérni. Huszonnegyedik napja voltak a nyílt tengeren s ezen idő alatt csak szóban érintkeztek más hajókkal. A legénység teljes létszámban összegyülekezett a kabinok előterében - mindenki, aki legjobb tudomásuk szerint a fedélzeten tartózkodott -, Allen, az őrszem kivételével; ő azonban hatalmasan megtermett ember volt (hat láb, hat hüvelyk magas), s így az a gondolat nyilván föl sem ötlött bennük, hogy esetleg ő toppant elébük a kísértet képében. Adjuk még hozzá mindehhez a vihar s a Peters kezdeményezte beszélgetés nyomasztó hangulatát, meg azt a hatást, amit maga az undorító tetem tett néhányukra a délelőtt folyamán, továbbá maszkom szinte tökéletes voltát és végül, hogy imbolygó, bizonytalan fényben láttak, hiszen a gerendára felakasztott hajólámpás vad táncot járt a viharban, hol rám villantva halovány, kísérteties fényét, hol meg sötétségbe burkolva egész alakomat, s akkor beláthatjuk, miért sikerülhetett még jobban is megtévesztenünk őket, mint reméltük volna. Az első tiszt felpattant fektéből, mint akit kígyó csípett, aztán anélkül, hogy akár egy szót is kiejtett volna a száján, holtan zuhant a kabin padlójára, és mivel épp ekkor megint nagyot lódított rajtunk egy hullám, már élettelenül, akár egy tuskó a sarokba hengeredett. A többi hét közül az első pillanatban csak háromnak maradt valamelyes lélekjelenléte. A másik négy úgy ült ott a padlón, mintha csak gyökeret vert volna - soha arcon ennél szánalmasabban riadt és kétségbeesett kifejezést! Ellenállást ekképpen csak hárman fejtettek ki, a szakács, John Hunt és Richard Parker, de nagyon elszántak ezek sem voltak. A két elsőnek említettet egyébként Peters golyói már az első pillanatban leterítették, Parkert pedig én sújtottam le a magammal hozott szivattyúkarral. Ezalatt Augustus felkapta az egyik ott heverő muskétát és mellbe lőtte az egyik zendülőt - bizonyos Wilsont. Most már csak hárman maradtak; csakhogy mostanra ezek is felocsúdtak a megdöbbenésből és már az is felderenghetett bennük, hogy szemfényvesztés áldozatai lettek, mert ugyancsak elszántan és dühödten küzdöttek, s csak Peters irtóztató testi erején múlott, hogy fölibénk nem kerekedtek. Bizonyos Jones, valamilyen Greely és Absalom Hicks volt ez a három ember. Jones leteperte Augustust, késével több szúrást is ejtett barátom jobb karján, s előbb-utóbb bizonyosan megöli (mivelhogy hamarjában sem én, sem Peters nem tudtunk megszabadulni ellenfelünktől), ha az utolsó pillanatban be nem avatkozik még egy jó barátunk, akinek segítségére pedig nem is számítottunk. Ki más lett volna ez a nem várt jó barát, mint Tigris? Vészjóslón acsarogva rontott be a helyiségbe épp a legválságosabb pillanatban, s Jonesra vetve magát egyetlen másodperc alatt a földhöz szegezte a gazembert. Barátom azonban, bár támadójától megszabadult, sebei folytán nem sok segítséget nyújthatott nekünk, aminthogy én sem voltam teljes értékű harcos, mivel engem meg álöltözékem akadályozott a mozgásban. Szerencsére a kutya el nem engedte volna Jones torkát - a fennmaradó két emberrel pedig Peters már játszva megbirkózott, és ha kissé tágabb a hely, és a hajó sem hánykolódik olyan hevesen, hamarább is elbánt volna velük. Sikerült felkapnia egy súlyos zsámolyt és kiloccsantania vele Greely agyvelejét, aki épp rám akart lőni egy muskétából, majd a brig hánykolódása Hicks mellé lódította, akit torkon ragadott és irtóztató erejét megfeszítve, nyomban meg is fojtott. Így történt, hogy hatalmunkba kerítettük a briget, s az egész még addig se tartott, amennyi idő alatt az esetet most elmeséltem.

Ellenfeleink közül egyedül Richard Parker maradt életben. Olvasóim talán még emlékeznek rá, hogy ő volt az, akit mindjárt támadásunk elején leütöttem a szivattyúkarral. Most mozdulatlanul hevert a bezúzott kabinajtó előtt; amikor azonban Peters megérintette a cipője orrával, megszólalt és irgalomért könyörgött. Csupán a feje vérzett kissé, de egyébként meg sem sérült, hiszen az ütés csak elkábította. Föl is tápászkodott, s mi egyelőre, a biztonság kedvéért hátrakötöttük a kezét. Tigris akkor is dühösen acsargott a földre tepert Jones fölött, pedig abból már minden élet elszállt, mint megállapítottuk, amikor közelebbről szemügyre vettük, és megláttuk, hogy nyakán egy mély sebből, melyet nyilván a kutya éles fogai ütöttek rajta, valósággal patakzik a vér.

Időközben éjjeli egy óra lett, s odakinn irtóztatóan dühöngött a vihar. A brig érezhetően nehezebben küszködött a hullámokkal, mint máskor és halaszthatatlanná vált, hogy valamiképp könnyítsünk rajta. Minden nagyobb széllökésnél átcsapott rajtunk a hullám, s a kabinba is jócskán jutott a vízből, mivelhogy amikor lejöttem a lépcsőn, nyitva hagytam magam mögött az ajtót. A jobb oldali párkányt végig elsodorta a víz, akárcsak a konyhakalyibát és a mentőcsónakot. A főárboc pedig annyira nyögött és hajladozott a szélben, hogy félő volt, már nem bírja sokáig. Hogy több helyet nyerjenek a raktérben, rövidre szabták a tövét (tapasztalatlan hajóácsok folyamodnak néha ehhez a fölöttébb helytelen megoldáshoz), s ezért a nem kellő mélységig lenyúló árboc már kis híján kimozdult a helyéből. Bajaink betetőzéséül pedig kiderült, hogy a hajófenékben már hétlábnyi magasan áll a víz.

Feledtük a szerte heverő hullákat, és nyomban rohantunk a szivattyúkhoz - természetesen Parkert is eloldoztuk, hogy segítségünkre legyen a munkában. Augustus karját bekötöztük, amennyire sebtében lehetett, és ő megtette, ami tőle telt, de ez sajnos édeskevés volt. Az egyik szivattyú szakadatlan működtetésével annyit még így is sikerült elérnünk, hogy legalább nem emelkedett a vízszint. Minthogy összesen négyen voltunk, nagyon keményen kellett dolgoznunk; de azért nem csüggedtünk és alig vártuk a napkeltét, amikor majd, úgy gondoltuk, kivágjuk a főárbocot, hogy ezzel is könnyítsünk a hajón.

Így telt el az éjszaka kimerítő munkában, szívszorongató aggodalomban. Aztán végre megvirradt, de az orkán csöppet sem csitult, és nem is volt semmi jele, hogy fogytán volna az ereje. Első dolgunk az volt, hogy felvonszoltuk a fedélzetre a tetemeket és sorra a tengerbe löktük őket. Ezután következett a főárboc. A megfelelő előkészületek után Peters (a kabinban talált szekercével) kivágta az árbocot, mialatt mi többiek a feszítő- és tartóköteleknél helyezkedtünk el. Amikor pedig a szél s a hullámok legközelebb megint oldalára döntötték a hajót, adott jelre elmetszettük a tartóköteleket, mire az egész hatalmas fa- és kötéltömkeleg a tengerbe csúszott, anélkül, hogy a hajóban nagyobb kárt tett volna. A brig érezhetően megkönnyebbült, helyzetünk azonban továbbra is igen kétes maradt, mivel hiába működtettünk most már egyszerre két szivattyút is, a hajófenékben megállíthatatlanul nőtt a vízszint, Augustus csekély segítsége pedig édeskeveset ért. Helyzetünk közben egyre romlott, a szél felőli irányból ugyanis akkora hullámok ostromolták a veszteglő Grampus-t, hogy több fokkal kitérítették a szélirányból, s mielőtt még visszaállhatott volna, újabb toronymagas hullám kapta oldalba olyan hatalmas erővel, hogy a hajó a vízszintig megdőlt. Ettől már a fenéksúly is megmozdult, méghozzá teljes tömegében (a rakomány már jó ideje szabadon hányódott), s néhány pillanatig azt hittük, immár semmi sem ment meg bennünket a felborulástól. Végül azonban mégiscsak kiegyenesedett a hajótest, bár kissé féloldalas maradt, mert a fenéksúly zöme nem csúszott vissza eredeti helyére, hanem baloldalt rekedt, vagyis a brig bal oldala olyan mélyre merült, hogy nem is lehetett tovább szivattyúznunk, amire persze már amúgy sem lettünk volna képesek, hiszen a kíméletlen igyekezetben tenyerünkről a véres húsig lefoszlott a bőr.

Noha Parker ellenezte, mi hozzáláttunk, hogy kivágjuk az előárbocot is, ami a hajó helyzete miatt csak nagy üggyel-bajjal sikerült. Zuhantában azonban magával sodorta az orrárbocot is, úgyhogy hajónk irányíthatatlan, csupasz koporsóvá változott.

Egyetlen okunk a bizakodásra az volt, hogy a nagyobbik csónakunk sértetlen maradt; egyelőre megkímélték a fedélzeten átcsapó hullámok. De nem sokáig; mert most, hogy már nem volt előárbocunk s következésképp előtörzsvitorlánk sem, amely viharvitorla gyanánt szolgált s valamelyest fékezte a hajó hánykolódását, a tengerár immár akadálytalanul söpört végig a fedélzeten, s öt percen belül leszaggatta a bal oldali párkányt, elsodorta a csónakot, és még a csörlőt is szilánkokká zúzta. Nos, ennél kilátástalanabb már nem is igen lehetett volna helyzetünk.

Déltájt egy-két jelből azt hittük, hogy valahára csitul a vihar, reményeinkben azonban keserűen csalatkoznunk kellett, néhány percnyi szünet után ugyanis kettőzött dühvel tört ismét reánk. Körülbelül délután négy órakor már akkora erővel tombolt a szél, hogy nem lehetett végigmenni a fedélzeten; s mire az éj leszállt, már abban sem igen reménykedhettünk, hogy akár csak reggelig is bírja még hajónk az iszonyú nyomást.

Közben hajónk gyomrában egyre emelkedett a vízszint, s éjféltájt már annyira voltunk, hogy a brig a fedélköz vonaláig merült. Nem sokkal utóbb a kormánylapát is odalett; egy hatalmas hullám oly magasra ragadta a hajót, hogy az egész tat kiemelkedett a vízből, majd alábukva akkora erővel zuhant vissza a tengerbe, mintha legalábbis zátonyra futottunk volna. Mi azt hittük, hogy a kormánylapát a végsőkig ki fog tartani, mivel a szokásosnál jóval erősebben megépített szerkezet volt; hozzá hasonlót nem is láttam, sem azelőtt, sem azóta. Gerincén jókora vaskarikák sorakoztak, akárcsak ezekkel szemközt, a fartőkegerendán; a két sor karikába karvastagságú kovácsoltvas rudat dugtak; ez tartotta a kormánylapátot, mely ekképp felfüggesztve szabadon mozoghatott. A ránk törő hullám erejéről bárki fogalmat alkothat, ha meggondolja, hogy a fartőkegerenda vaskarikáit, melyek a gerendát átfúrva, annak belső oldalán voltak rögzítve, egytől egyig kiszakította a tömör fából.

Még lélegzethez sem jutottunk a zuhanástól, mely az egész hajótestet megrázkódtatta, midőn akkora hullám zúdult át a fedélzeten, amelyhez foghatót azóta sem láttam; úgy elsodorta a kabinlejárat fölött álló bódét, hogy nyoma sem maradt, és a szabaddá vált lépcsőn lezúdulva színültig töltötte a hajó gyomrát vízzel.

 

Kilencedik fejezet

Szerencsénkre még az éjszaka beállta előtt szorosan a horgonyemelő csörlő maradványaihoz kötöttük magunkat és igyekeztünk, amennyire csak lehetett, valósággal belesimulni a fedélzetbe. Csak ennek az óvatossági intézkedésnek köszönhettük életünket, hiszen a ránk zuhanó hatalmas víztömeg iszonyú súlya mind a négyünket elkábított, sőt kis híján meg is fulladtunk alatta, mire visszaömlött a tengerbe. Én, amint lélegzethez jutottam, kiáltva szólítottam társaimat, de csak Augustus válaszolt: - Végünk van, az Úr legyen irgalmas lelkünknek. - Aztán lassan másik két társam is magához tért. Ők igyekeztek lelket önteni belénk, mondván, hogy nincs még veszve minden, mert a rakomány természetéből következőleg elsüllyedni nem fogunk, a vihar reggelre pedig minden bizonnyal kitombolja magát. E szavakra új élet költözött belém; mert bármily furcsa is, az a kézenfekvő gondolat, hogy egy üres olajoshordókkal rakott hajó semmiképp sem süllyedhet el, bennem addig fel sem merült, és attól rettegtem a leginkább, hogy egykettőre összecsapnak fölöttünk a hullámok. Ahogy újraéledt bennem a remény, igyekeztem minden alkalmas pillanatot kihasználni, hogy megerősítsem a köteleket, melyekkel a csörlő maradványaihoz fűztem magam, és hamarosan észrevettem, hogy társaim is ezzel foglalatoskodnak. Az éj olyan fekete volt, hogy feketébb már nem is lehetett volna, a körülöttünk tomboló vihar süvöltését, félelmetes káoszát pedig meg sem próbálom leírni. Hajónk immár a víz szintjéig merült, tornyosuló hullámhegyek taréja vett körül, melynek tajtékja pillanatonként végigsöpört a fedélzeten. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy legföljebb ha minden harmadik másodpercben került víz fölé a fejünk, és jutottunk lélegzethez. Szorosan egymás mellett feküdtünk, mégis elvétve pillantottuk csak meg egymást, aminthogy nem sokat láttunk a hajóból sem, melynek fedélzetén oly tehetetlen hányódtunk. Teli torokból kiáltva szólongattuk egymást, így próbálva ébren tartani a reménységet és lelket önteni abba, akinél a legjobban elkélt a bátorítás. Sebesülése miatt Augustusért aggódtunk a legjobban; késszúrásoktól erőtlen jobbjával aligha tudhatta kellő biztonsággal megkötni magát, s ezért folyton attól rettegtünk, társunkat szemünk láttára sodorja el a hullám, arra azonban nem is gondolhattunk, hogy a segítségére legyünk. De szerencsére ő mindnyájunknál kedvezőbb helyzetben volt, mivel törzse épp a szétzúzott csörlő egy viszonylag épen maradt része alatt feküdt, amely jórészt megtörte a reá zúduló hullámok erejét. Ha nem kerül ily védett helyre (egyébként véletlenül sodródott ide, eredetileg éppenséggel olyan helyre kötözte magát, ahol nagyon is ki volt téve az elemeknek), akkor aligha éri meg a reggelt. Ebben a helyzetben valójában még szerencsés körülmény is volt, hogy a brig oly erősen oldalára dőlt, így ugyanis sokkal kisebb volt a lesodortatás veszélye, mint lett volna máskülönben. A hajó, mint már említettem, balra dőlt, méghozzá olyannyira, hogy a fedélzetnek mintegy a fele mindig víz alatt volt. A jobbról támadó hullámok ereje ekképp a hajó felemelkedő oldalán jórészt megtört, minket pedig, kik hasmánt, szorosan a fedélzetre simulva feküdtünk, jobbára már csak a tajték ért, balról pedig úgynevezett visszavert, másodlagos hullámokat kaptunk, azaz viszonylag gyengébb erejűeket, melyek - mivel igyekeztünk kis felületet nyújtani - nemigen tudtak belénk kapaszkodni, s nem is volt akkora lendületük, hogy kitépjenek kötelékünkből.

Ebben a félelmes helyzetben töltöttük az éjszakát, míg meg nem virradt, s a nappal világosságánál elénk nem tárult a teljes, iszonyú valóság. Hajónk már alig volt egyéb uszadékfánál, mely a hullámok kénye-kedvének kiszolgáltatva hányódott a tengeren; a vihar nemhogy csitult volna, hanem éppenséggel még mintha fokozódott is volna az ereje, s szinte már hurrikánként tombolt; úgy tűnt, semmi földi hatalom minket meg nem menthet. Órák teltek néma szorongásban, minden percben vártuk, mikor pattannak el a testünket tartó kötelek, vagy mikor sodorja el a víz a csörlő utolsó maradványait is, mikor zúdul ránk a körülöttünk őrjöngő tenger valamelyik óriás hulláma, oly erővel nyomva alá a roncsot, hogy vízbe fúlunk, mire ismét a felszínre vetődik. Isten kegyelméből azonban mindeme veszedelmektől csodálatos mód megmenekültünk, sőt kimondhatatlan örömünkre déltájt a nap is kibukkant. Nem sokkal utóbb a szél ereje is érezhetően megfogyatkozott, és az előző este óta először, Augustus is megszólalt, azt tudakolva a hozzá legközelebb fekvő Peterstől, vajon van-e még valami reményünk a megmenekülésre. Minthogy a kérdésre nem jött válasz, valamennyien azt gondoltuk, hogy a félvér fekvő helyében vízbe fúlhatott; aztán legnagyobb örömünkre elhaló hangon bár, de mégiscsak megszólalt, hogy iszonyú fájdalmai vannak, annyira belevágódnak szorosra húzott kötelékei a gyomrába, és vagy sikerül valamiképp lazítania rajtuk, vagy hamarost elpusztul, mert sokáig már nem bírja a kínokat. Ettől újra kétségbe estünk, mert míg a tenger újra meg újra végigsöpört rajtunk, arra gondolnunk sem lehetett, hogy mi könnyítsünk helyzetén. Buzdítottuk, viselje erős lélekkel szenvedéseit, és ígértük neki, hogy az első adandó alkalommal megszabadítjuk kötelékeitől. Azt felelte, hogy ha nem kap hamarosan segítséget, már késő lesz; mire alkalom adódik, neki vége; néhány percig még hallgattuk nyögdelését, aztán elcsöndesedett, s mi azt hittük, kiadta lelkét.

Esteledvén már annyira elcsitult a hullámverés, hogy legföljebb ha ötpercenként csapott át egy-egy szél felőli hullám a roncs kiemelkedő oldalán, s a szél is alábbhagyott, bár még akkor is orkáni erővel fújt. Társaimnak órák óta a hangját sem hallottam és most aggódva szólítottam Augustust. Felelt, ám oly elhaló hangon, hogy nem is tudtam kivenni, mit mondhatott. Ezután Petershez, majd Parkerhez fordultam, de nem kaptam választ.

Nem sokkal ezután holmi önkívületfélébe estem, és kéjes képzelgések vonultak el lelki szemeim előtt; zöld koronájú fák, sárgán ringó búzaföldek, táncoló leányok menete, lovas katonák csapata és más effélék. Csak most visszagondolva fedezem fel, hogy ábrándképeim közös vonása a mozgás volt. Mozdulatlan álló tárgyat, például házat, hegyet egyet sem láttam, mindig csak szélmalmokat, hajókat, kiterjesztett szárnyú madarakat, léggömböket, lóháton ülő embereket, eszeveszetten száguldó kocsikat, és más mozgó dolgokat végeérhetetlen sorban. Mikor magamhoz tértem ebből a kábulatból, a nap, amennyire megállapíthattam, már vagy egy órája fenn járhatott az égen. Csak nagy nehezen tudtam visszaidézni a körülményeket és még jó darabig abban a szilárd meggyőződésben voltam, hogy továbbra is a brig rakterében vagyok ládám mellett, a közelben heverő Parkert pedig Tigrisnek hittem.

Amikor végre egészen felocsúdtam, örömmel állapítottam meg, hogy az orkán időközben szellővé szelídült, és a tenger is elcsendesedett, a hullámok pedig már csak a megdőlt fedélzet feléig futnak fel. A bal karomat tartó kötél megpattant, de elébb még könyékhajlatomban mélyen felhorzsolta a bőrt; jobb karom béna volt a zsibbadtságtól, kezem és csuklóm pedig ijesztően megdagadt a kötél szorításától, amely a vállamról csúszott le idáig, ahol aztán megszorult. A derekamat övező kötél is nagy fájdalmat okozott, olyan elviselhetetlenül szorosra húztam attól való félelmemben, hogy elsodorhatnak a hullámok. Körülpillantva társaimon, megállapítottam, hogy Peters még él, noha a dereka köré hurkolt vastag kötél olyan erővel szorította a vékonyát, hogy valósággal kettészelte a félvért; ahogy megmoccantam, Peters erőtlenül a kötélre mutatott. Augustus semmi életjelt nem adott, szinte kétrét görnyedve hevert keresztben az összezúzott csörlőn. Látván, hogy mozgok és élek, Parker megszólított, van-e annyi erőm, hogy kiszabadítsam, mert ha csak ennyire össze tudnám szedni magam, még menteni próbálhatnánk életünket, ám ellenkező esetben bizonyosan odaveszünk mindahányan. Azt feleltem neki, hogy még egy kicsit tartson ki, megpróbálom kiszabadítani. Benyúltam nadrágzsebembe, előhúztam zsebkésemet és számos hiábavaló próbálkozás után sikerült is kinyitnom pengéjét. Aztán bal kezemmel lefejtettem a jobbomat béklyózó kötelet, végül pedig elmetszettem a derekamat szorító köteléket is. Mikor azonban fel akartam kelni fektemből, döbbenten tapasztaltam, hogy a lábam cserbenhagy, sőt nemcsak felállni nem tudok, de a jobb karomat sem bírom mozgatni. Szóltam Parkernak, aki azt tanácsolta, kapaszkodjam meg bal kezemmel a csörlőben és feküdjek néhány percig mozdulatlanul, amíg újra meg nem indul tagjaimban a vérkeringés. Megfogadtam a tanácsot, és valóban mindjárt oldódni kezdett a zsibbadás, olyannyira, hogy elébb az egyik lábamat, majd a másikat is meg tudtam mozdítani, és hamarosan bár csak részben, de a karom is engedelmeskedett már akaratomnak. Ekkor óvatosan, lábamat még kímélve, nem ránehezedve, odakúsztam Parkerhoz, elvagdostam kötelékeit, mire néhány perc múlva ő is tudta már mozgatni kezét-lábát. Ezután haladéktalanul Peters segítségére siettünk. A kötél elnyűtte a nadrágját, átvágott mindkét ingén és már a húsát is véresre horzsolta, mire elvágtuk. Alighogy megszabadult szorításától, nyomban megszólalt, sőt mozogni is tudott, méghozzá sokkal fürgébben, mint mi, ami nyilván annak tulajdonítható, hogy vére a seben át szabadon elfolyhatott, vagyis nem sűrűsödött össze.

Augustusról már nem is igen reméltük, hogy magához tér, mert semmi jelét nem adta az életnek, ám hozzálépve, örömmel láttuk, hogy csupán eszméletét vesztette a nagy vérveszteség következtében, mivel a kötést, amit sebesült karjára helyeztünk, a víz leszaggatta róla; a testét a csörlőhöz rögzítő kötelek pedig nem voltak oly szorosak, hogy halálát okozzák. Elvagdostuk kötelékeit, kihúztuk a csörlő roncsai alól és száraz, szél felőli helyre vittük, ahol végigfektettük a fedélzeten, oly mód, hogy a feje alacsonyabban legyen a testénél, majd pedig mindhárman dörzsölni kezdtük tagjait. Mintegy félórába telt, amíg magához tért, de csak másnap reggelre adta jelét, hogy felismer bennünket, és ereje lassacskán visszatérvén, tudott végre megszólalni. Mire sok üggyel-bajjal mindahányan megszabadultunk kötelékeinktől, jócskán beesteledett, az égen pedig ismét fekete felhők gyülekeztek, úgyhogy a legszörnyűbb szorongások közepette vártuk az éjt, mert ha megint viharos erejű szél kerekedett volna, kimerült állapotunkban bizonyosan odaveszünk. Szerencsénkre azonban a szél mérsékelt maradt egész éjszaka, a tenger sem hánykolódott szerfelett, s így bennünk egyre nőtt a reménység, hogy talán mégiscsak sikerül megmenekülnünk. Északnyugatról továbbra sem ült el a szél, de nem fújt nagy erővel, s így hideg sem volt. Augustust mindenesetre újra kikötöttük a fedélzet szél felőli oldalán, nehogy egy hirtelen támadó hullám lökésétől véletlen a vízbe csússzék, hiszen ahhoz még gyenge volt, hogy maga kapaszkodjék. Mi hárman már enélkül is biztonságban voltunk. Szorosan egymás mellé telepedtünk az összezúzott csörlő körül, egymást tartva a szerte heverő hosszabb-rövidebb kötéldarabokkal, és azon tanakodtunk, hogyan menekülhetnénk meg kétségbeejtő helyzetünkből. Sokat segített, hogy ruhánkat levetettük és kifacsartuk belőle a vizet. Amikor újra felöltöztünk, a ruha szinte száraznak tetszett és kellemesen melengetett, ami nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy újra visszatért belénk az élet. Augustusról is lehúztuk hát a ruhát, kicsavartuk, aztán visszaadtuk rá, ami őt is ugyanolyan jó érzéssel töltötte el.

Most már az éhségtől és a szomjúságtól szenvedtünk a legkeservesebben; midőn pedig végiggondoltuk, hogy e tekintetben mire számíthatunk, bizony elcsüggedtünk, sőt az is megfordult a fejünkben, bárcsak inkább a tenger és a vihar gyorsan lesújtó haragjának estünk volna áldozatul. Csak azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy most már bizonyosan hamar összeakadunk valami hajóval és addig is próbáltuk tartani egymásban a lelket, hogy elviseljük a reánk váró megpróbáltatást.

Ránk virradt tizennegyedikének reggele; a szép, tiszta idő tovább tartott, csak az északnyugati szél fújdogált állhatatosan, de szerencsére nem nagy erővel. A tenger reggelre egészen elsimult, s mivel valamely számunkra kideríthetetlen okból némiképp mérséklődött a brig dőlése, a fedélzet szinte egészen szárazra került, és mi akadálytalanul járhattunk-kelhettünk rajta. Mivel azonban immár negyedik napja voltunk étlen-szomjan, hovatovább rá kellett szánnunk magunkat, hogy valamiképp megpróbáljunk hozzáférni a brig készleteihez. Minthogy a hajó gyomrát színültig megtöltötte a víz, eleve kevés meggyőződéssel láttunk a feladathoz, és nem is igen reméltük, hogy sikerrel járunk. A kabinlejárat bódéjának roncsaiból kihúztunk néhány szöget s ezeket bevertük két szál deszkába, melyeket keresztbe helyezve egy kötélre csomóztunk és leeresztettünk a kabinlejáraton, abban a halvány reményben, hogy fel-alá húzkodva, horgai talán beleakadnak majd valami olyasmibe, ami élelmül szolgálhat vagy legalábbis alkalmas szerszám lesz kezünkben az élelem megszerzéséhez. Ezzel fáradoztunk a délelőtt nagyobbik felében, ám hasztalan, mivel csak néhány takarót sikerült kihalásznunk, melyek könnyen beleakadtak a szögekbe. Hevenyészett halászeszközünk valójában oly otromba és kezdetleges volt, hogy ennél több eredményre nem is igen számíthattunk.

Ezután a legénységi szállással próbálkoztunk, ám szintén eredménytelenül, és már a végső kétségbeesés szélén voltunk, amikor Peters azzal a javaslattal állt elő, hogy kössünk kötelet a derekára, ő majd lebocsátkozik a kabinba és megpróbál valamit felhozni. Oly örömmel fogadtuk ajánlkozását, aminő csak a hamvából újjáéledő reménységből fakadhat. Mindjárt vetkőzni is kezdett, mígnem már csak nadrágban állt a fedélzeten, mi pedig kötelet csomóztunk a törzsére, majd a vállán is áthúztuk, oly mód, hogy még véletlenül sem csúszhatott le róla. Vállalkozása nemcsak szerfelett nehéz, de fölöttébb kockázatos is volt; arra ugyanis nem számíthattunk, hogy magában az előtérben vagy az onnan nyíló kabinokban bármit is találunk, a búvárnak ezért a padló szintjét elérvén jobbra kell fordulnia s mintegy tíz-tizenkét lábnyi utat megtennie a víz alatt, míg a szűk közlekedő folyosón a kamrához ér, ahonnan még vissza is kell jönnie, természetesen lélegzetvétel nélkül.

Miután mindennel elkészültünk, Peters leereszkedett a kabinba; az első lépéseket, amíg a víz az álláig nem ért, a lépcsőn tette meg. Aztán fejest belevetette magát a vízbe, már merülés közben jobb kéz felé fordulva, hogy mielébb elérje a kamrát. Első próbálkozásával azonban kudarcot vallott. Alig fél perce lehetett lenn, amikor hevesen megrándult a kötél (ez volt a megbeszélt jel, arra az esetre, ha azt kívánná, hogy húzzuk fel). Föl is húztuk sebesen, méghozzá olyan óvatlanul, hogy csúnyán neki is ütődött a lépcsőnek. Üres kézzel jött vissza; csak néhány lépésnyire sikerült behatolnia a szűk folyosóba, mivel minden erejével küzdenie kellett, nehogy a víz felhajtó ereje a kabin mennyezetéhez szorítsa. Ebben annyira kimerült, hogy csak tizenöt perces pihenő után mert újra alámerülni.

Második kísérlete is balul ütött ki; olyan hosszan maradt a víz alatt, hogy minket elfogott az aggodalom, és noha a kötél továbbra sem jelzett, felhúztuk Peterst, akiben jószerével már élet is alig volt, mire a felszínre rántottuk, mert, mint elmondotta, rángatta a kötelet, többször is, csak épp mi ebből mit sem észleltünk. Ennek alighanem az lehetett az oka, hogy egy szakasza beleakadt a lépcső korlátjába. A korlát egyébként is annyira útban volt, hogy elhatároztuk, megpróbáljuk eltávolítani, mielőtt folytatnánk a kísérletezést. A nyers erőnél egyéb eszközünk nem lévén, mindhárman leereszkedtünk a lépcsőn egészen a víz színéig és egyesült erővel addig rángattuk a korlátot, mígnem végül sikerült is kitörnünk.

A harmadik próbálkozás is eredménytelen maradt, akárcsak az előző kettő, és be kellett látnunk, hogy ily mód nem is jutunk semmire, amíg nem kerítünk valami súlyt, amellyel a búvár a víz alatt tarthatja magát, amíg átkutatja a kamrát. Sokáig hiába keresgéltünk valami nehéz tárgyat, amely megfelelne e célra, mígnem nagy örömünkre felfedeztük, hogy az előárboc egyik csarnakláncát már alig tartja valami. Ezt kötöttük hát Peters bokájára súlynak, s ő negyedszer is leereszkedett a kabinba. Ezúttal sikerült is eljutnia a kamrához, de elmondhatatlan bánatára zárva találta és mivel a végsőkig megfeszítve magát sem bírt ki egy percnél többet a víz alatt, kénytelen volt visszatérni anélkül, hogy behatolt volna a kamra ajtaján. Helyzetünk olyan kilátástalan volt, hogy amikor az elibénk tornyosuló nehézségekre gondoltunk meg arra, mily csekélyke az esélyünk a megmenekülésre, Augustus és jómagam is könnyekben törtünk ki. Kishitűségünk azonban hamar elszállt. Térdre vetve magunkat Istenhez fohászkodtunk, hogy segítsen meg minket a reánk leselkedő számtalan veszedelem közepette, majd megújult reménységgel álltunk talpra, hogy megint meghányjuk-vessük, mi magunk, földi halandók mit tehetnénk megmenekülésünk érdekében.

 

Tizedik fejezet

Nem sokkal utóbb olyan esemény történt, melyhez foghatóan felzaklató s a legvégletesb érzeményekkel - elébb ujjongó örömmel, utóbb szörnyű borzadállyal - terhes eset mondhatni egyetlenegy sem akadt ezernyi kalandom között, melyeket a továbbiakban kilenc, meghökkentő és nemritkán elképzelhetetlen, sőt hihetetlen élményekkel zsúfolt esztendeig tartó vándorlásaim során átéltem. A kabinlejáró közelében feküdtünk a fedélzeten és azt vitattuk, mint hatolhatnánk le valamiképp a kamrába, midőn a velem szemben heverő Augustusra pillantva azt láttam, hogy arca falfehérre változik, ajka pedig egyszerre minden látható ok nélkül megremeg. Riadtan nevén szólítottam, választ azonban nem kaptam, s már-már azt hittem, betegség tört reá ily váratlanul, amikor észrevettem, hogy tekintetét valamely mögöttem feltűnt jelenségre függeszti meredten. Hátrafordultam és mondhatom, soha el nem fogom felejteni azt a szinte eszelős örömöt, amely egyszeriben átjárta minden porcikámat - látván, hogy alig néhány mérföldnyire egy nagyméretű brig közeledik felénk. Úgy pattantam fel, mint akit puskagolyó talált, és karjaim a hajó felé kinyújtva álltam mozdulatlanságba dermedve, és egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Petersre és Parkerra nemkülönben nagy benyomást tett a látvány, bár más hatást váltott ki belőlük. Az előbbi őrjöngő táncot járt a fedélzeten, teli torokból üvöltözve, hörögve, káromkodva, szitkozódva és ujjongva, a másik pedig egyszerűen sírva fakadt és percekig csak zokogott, akár a gyermek.

A hajó németalföldi építésű, a szokásosnál gyengébb vitorlázatú és árbocú brig volt; oldala feketére pingálva, orrán ízléstelen, aranyozott szobor. Nyilvánvalóan sok vihart látott, és úgy gondoltuk, a legutóbbi orkán, mely ránk nézve oly végzetesnek bizonyult, szintén jól megcibálhatta, előderékárbocának ugyanis nyoma sem volt, és jobb oldali párkányából is jókora darab hiányzott. Amikor megpillantottuk, mintegy két mérföldnyire lehetett tőlünk, mint már említettem, és szél alatt, egyenesen felénk tartott. Alig volt légmozgás, és ezért furcsállottuk is, hogy miért csak az orrvitorlával, a fővitorlával meg egy kis háromszögű, külső segédorrvitorlával hajózik - ekképp természetesen igen lassan is közeledett, mi pedig türelmetlenségünkben valósággal őrjöngtünk már. Bármily izgatottak voltunk is, valamennyiünknek feltűnt, milyen esetlenül manőverezik. Néha oly hirtelen és érthetetlen irányváltoztatást hajtott végre, hogy már arra gondoltunk, nem is lát bennünket, vagy észrevett ugyan, de mivel kihaltnak látta a fedélzetet, most megfordul és folytatja útját más irányban. Valahányszor irányt változtatott, mi torkunk szakadtából üvöltözni kezdtünk, mire a hajó mintha meggondolta volna magát, újra felénk fordult - mivel ez kétszer-háromszor is megismétlődött, nem találtunk rá más magyarázatot, mint hogy a kormányos részeg.

Fedélzetén teremtett lelket sem láttunk, míg körülbelül negyed mérföldnyire nem ért hozzánk. Akkor megpillantottunk három tengerészt, akiket öltözékük után ítélve hollandusnak gondoltunk. Közülük kettő valami összehajtogatott ócska vitorlán hevert az orrfelépítménynél, a harmadik pedig, aki, úgy látszott, nagy kíváncsisággal szemlél bennünket, az orrárboc alatt állt a párkányra hajolva. Ez utóbbi vállas, megtermett, magas férfi volt s igen sötét bőrű. Mintha bátorítani akarna bennünket, hogy legyünk még egy kicsit türelemmel, úgy bólogatott felénk vidáman, jóllehet kissé szokatlan tartással, de folyvást mosolyogva, ránk villantva tündöklőn fehér fogsorát. Ahogy egyre közeledtek hozzánk, láttuk, hogy piros flanellsapkája fejéről a vízbe hull, ő azonban erre oda sem hederített, csak mosolygott ránk és bólogatott rendületlenül. Igyekszem mindeme dolgokat és körülményeket a lehető leghívebben és részletesebben leírni, mégpedig azonképpen, ahogy a történteket akkor mi érzékeltük.

A brig lassan, de határozottabban, mint eddig, egyre közeledett felénk, mi pedig - még ma sem tudok higgadtan szólni az esetről - hevesen kalapáló szívvel, torkunk szakadtából kiáltoztunk és egész lelkünkből hálát mondtunk az Úrnak váratlan, teljes és csodával határos megmenekülésünkért, mely íme mégis itt volt karnyújtásnyira csupán. És akkor hirtelen egy fuvallat olyan szagot, oly bűzt hozott felénk, amelyre nincs is szó, nincs is fogalom - fojtogató, elviselhetetlen, elképzelhetetlen, pokolbéli bűzt. Fuldokolva kapkodtam levegő után, aztán társaimhoz fordultam és akkor láttam, hogy arcuk sápadtabb a fehér márványnál. Most már azonban nem volt idő töprengésre - a hajó alig ötvenlábnyira lehetett már csak, és úgy közeledett, mintha az volna a szándéka, olyan közel jön hozzánk, hogy átugrálhassunk a fedélzetére. Mi hátrarohantunk a tatra, amikor egy széllökés egyszerre öt-hat fokkal eltérítette irányától, és a holland hajó ott siklott el mintegy húszlábnyira tőlünk, úgyhogy fedélzete teljes széltében elibénk tárult. Ha akármeddig élek is, feledhetem-e valaha e látvány borzalmát? Huszonöt-harminc holttest (köztük több nőé) hevert szerte a feloszlás végső, visszataszító állapotában. Egyetlen lélek sem volt életben a kísértethajó fedélzetén! És mi mégis tovább kiáltoztunk, segítségért rimánkodva a halottaknak! Igen, hosszan és hangosan könyörögtünk, halálos rettenetben a néma és undorító tetemeknek, hogy segítsenek rajtunk, ne hagyjanak magunkra, mert akkor rövidesen mi is hozzájuk leszünk hasonlatosak, hanem fogadjanak be becses társaságukba! Őrjöngtünk az iszonyattól és a kétségbeeséstől - tébolyultan tomboltunk szörnyű csalódottságunkban.

Amikor az iszonyat első kiáltása kiszakadt belőlünk, még válasz is jött rá az idegen hajó orrárbocának tájékáról; oly kísértetiesen emberi hang volt ez az éles sikoly, hogy még a legkifinomultabb fület is megtévesztette volna, s mi meghökkenten és kétkedve hallgattuk. Ebben a pillanatban egy újabb széllökés úgy fordította a hajót, hogy ezúttal az előfelépítmény tájéka is elibénk tárult, s ezzel megoldódott a hang rejtélye. A párkányra hajló szálas tengerész bólogató alakja ezúttal háttal fordult nekünk; két karja élettelen csüngött a korlátról, tenyere kifelé fordult. Térdét feszesre húzott, vastag kötél tartotta, mely egy macskadarutól húzódott az orrárboc tövéig. A hátán, melyről jókora darabon leszakadt az ing, egy hatalmas sirály gubbasztott, csőrét, karmait a húsba mélyesztve és fehér tollazatát vérrel befröcskölve, mohón lakmározott a szörnyű tetemből. Ahogy lassan, egyre jobban elfordult a hajó, és mi mind közelebb kerültünk a látványhoz, a hatalmas madár látható erőlködéssel fölkapta bevérezett fejét és miután egy pillanatig mintegy meghökkenve ránk meresztette szemét, lomhán szárnyra kelt a tetemről és fölénk szállt, csőrében kis darab, alvadt vértől fekete emberi zsigerrel, amit talán a szerencsétlen májából szakított ki. Addig lebegett fölöttünk, míg szörnyű lakomájának egy foszlánya baljós csattanással csőréből a fedélzetre nem hullott, éppen Parker lába elé. Az Isten bocsássa meg nekem, de akkor, egy pillanatra kimondhatatlan gondolat cikázott át agyamon, és éreztem, hogy a lábam megindul a véres cafat felé. Felpillantottam és tekintetem Augustuséval találkozott, akinek szeméből olyan mohó és félreérthetetlen szándék sütött, hogy nyomban magamhoz térített. Egyetlen ugrással ott termettem, és az undortól borzongva a tengerbe hajítottam a förtelmet.

A feszes kötélnek támaszkodó tetemet a hátát marcangoló madár le-lecsapó csőre billegtette előre-hátra; ezt néztük mi bólogatásnak s ezért gondoltuk először, hogy élő ember integet nekünk. A test, ahogy megszabadult a sirály súlyától, kissé oldalt fordult és hanyatt lendült, s ezáltal az arca is szemünk elé került. Soha ennél iszonytatóbb és dermesztőbb látványt! Szeme kivájva, ajkáról a hús lefoszlott, fogsora lecsupaszítva. Ez volt hát az a mosoly, mely oly boldog reménységet keltett bennünk! ez az a... De elég! Mint már említettem, a brig tat felől haladt el mellettünk és szél alatt folytatta lassú, feltartóztathatatlan útját. Vitte magával boldog káprázatát a menekülésnek. Amilyen lassan, konokul úszott el mellettünk, talán fel is kapaszkodhattunk volna fedélzetére, de a hirtelen csalódás és a vele járó borzalmas látvány megbénította nemcsak izmainkat, de gondolatainkat is. Láttunk is, éreztünk is, de mindhiába, képtelenek voltunk gondolkozni és képtelenek voltunk cselekedni - mígnem végül oda lett az alkalom. Mennyire megzavarta elménket az eset, abból is megítélhető, hogy bár már messzire eltávolodott tőlünk, s a hajótestnek már csak a fele látszott a szemhatáron, mi még komolyan fontolgattuk, ne kíséreljük-e meg úszva utolérni!

Azóta is hiába próbáltam földeríteni a förtelmes rejtélyt, amely a titokzatos idegen hajó sorsát födte. Szerkezetéből és egyéb külső jegyekből ítélve holland kereskedelmi hajó volt, amit a legénység öltözéke is alátámasztott. Természetesen könnyűszerrel leolvashattuk volna tatjáról a nevét és nyilván egyéb megfigyeléseket is tehettünk volna, melyek alkalmasak következtetések levonására, ám a pillanat zaklatottsága valósággal vakká tett bennünket minden ilyesmire. A még csak részben feloszlott tetemek bőrének sáfrányszín árnyalatából ítélve, a legénység sárgaláz vagy valamely egyéb, hasonlóképp félelmetes és heveny kór áldozata lett. Ha valóban ez történt (és el nem képzelhetem, mi egyéb történhetett), akkor a tetemek elhelyezkedéséből ítélve igen hirtelen törhetett rájuk a halál s nagyon gyorsan lebírhatta őket, ami az ismert legdögletesebb pestisek tüneteinél is hevesebb lefolyású betegségre utal. Elképzelhető az is, hogy méreg volt a tragédia előidézője, ami valamely véletlen folytán került készleteikbe; esetleg mérgező halat fogyaszthattak vagy valami egyéb tengeri lényt, például madarat, amely a távolból hozta magával a nyavalyát - ám ha valamit ily viszolyogtató és valószínűleg örökre földeríthetetlen titok övez, nincs is értelme a találgatásnak.

 

Tizenegyedik fejezet

Tompa levertségben töltöttük a nap hátralevő részét, meredten bámultunk a távolodó hajó után, míg a sötétség, mely végképp elrejtette a szemünk elől, kissé észre nem térített bennünket. Ettől az éhség és a szomjúság kínjai is nyomban visszatértek, és nyomban ki is törültek belőlünk minden más gondot és aggodalmat. Mivel azonban reggelig tehetetlenek voltunk, elhelyezkedtünk úgy, hogy biztonságban legyünk, és megpróbáltunk lepihenni éjszakára. Engem mélyebben elnyomott az álom, mintsem reméltem volna, s végül csak hajnalban ébredtem, kevésbé szerencsés társaim költögetésére, akik már folytatni akarták élelemszerző próbálkozásainkat.

Teljes volt a szélcsend, s a tenger olyan sima, mint még soha - a levegő pedig meleg és bársonyos. A brignek már nyoma sem volt a látóhatáron. Azon kezdtük, hogy némi erőlködéssel kitéptünk a helyéből még egy feszítőláncot, majd Peters, immár két lánc nehezékével felszerelve, újra megpróbált eljutni a kamrához, mert úgy gondolta, hogy ha elegendő idő áll rendelkezésére, talán fel tudja majd feszíteni az ajtót, annál is inkább, mivel a szélcsendben hajónk mozdulatlanul lebegett a víz színén.

Sikerült is gyorsan elérnie az ajtót, leoldotta bokájáról az egyik láncot és erejét megfeszítve megpróbálta feltörni a zárat, ám mindhiába, mert az ajtófélfa erősebbnek bizonyult, mint gondolta. Annyira kimerült a hosszú víz alatti tartózkodástól, hogy nem is volt képes újra lemerülni, és valaki másnak kellett a helyére lépni. Parker azonnal vállalta is szerepét, de három sikertelen kísérlet után kénytelen volt belátni, hogy valószínűleg soha még csak meg sem fogja tudni közelíteni az ajtót. Karsebére való tekintettel Augustus hiába is szállt volna alá, hiszen aligha lehetett képes megbirkózni a feladattal, ekképp most az én kötelességem lett, hogy valamennyiünk érdekében minden erőmet latba vessem.

Az egyik nehezékül használt láncot még Peters lenn felejtette, s így alighogy alábuktam, mindjárt éreztem, hogy nem fogok tudni megküzdeni a felhajtóerővel. El is határoztam hát, hogy elsőre nem is tűzök magam elé más célt, mint a lánc felkutatását. Amint e láncot keresgélve a folyosó padlóján tapogatóztam, kezem egyszer csak valami kemény tárgyba ütközött, s nyomban meg is ragadtam és siettem vele föl a felszínre, annyira, hogy még arra sem volt időm, hogy megállapítsam, valójában mit találtam. Leletem palacknak bizonyult, és gondolhatni, mekkora volt örömünk, amikor kiderült, hogy színültig van portóival. Hálát adtunk az Úrnak a végszükségben küldött szíverősítő segedelméért, aztán zsebkésemmel gyorsan kihúztuk dugóját, és mindhárman kortyoltunk a borból, amitől egyszeriben a legcsodálatosabb melegség, eleven erő töltötte el bensőnket, csüggedésünk pedig elszállt. Gondosan újra ledugaszoltuk hát a palackot és egy zsebkendőre kötve felakasztottuk, hogy szabadon lengve véletlenül se törhessen el.

E szerencsés véletlen után még pihentem kis ideig, majd újra alászálltam és ezúttal rá is akadtam a láncra, mellyel azon nyomban vissza is tértem a felszínre. Bokámra erősítettem, harmadszor is lemerültem, és minden kétséget kizárólag megbizonyosodtam róla, hogy a jelen körülmények között semmiféle erőfeszítéssel sem leszek képes feltörni a kamra ajtaját. Reményvesztetten tértem vissza a felszínre.

Ezzel úgy tűnt, végképp elenyészett minden reménységünk, és láttam is társaim arcán, hogy lassan-lassan beletörődnek végzetükbe. A bor szemlátomást a fejükbe szállt, amitől én valószínűleg azért kíméltettem meg, mert röviddel az elfogyasztása után alábocsátkoztam a hideg vízbe. Ők azonban összefüggéstelenül dadogtak, s olyan dolgokról, melyek semminő kapcsolatban nem voltak jelen helyzetünkkel; Peters például folyvást Nantucketről kérdezősködött tőlem behatóan. Emlékszem, Augustus is komoly képpel kérte, adjam kölcsön a zsebfésűmet, mivel csupa halpikkely a haja, és szeretné rendbe hozni magát partraszállás előtt. Parkerra, úgy látszik, kevésbé hatott az ital, ugyanis azt a tanácsot adta, hogy bukjak le még egyszer és hozzak fel bármit, ami a kezembe akad. Ezzel magam is egyetértettem s mindjárt az első próbálkozásra, melynek során kerek egy percig tartózkodtam a víz alatt, fel is hoztam egy kis bőr táskát, amely eredetileg Barnard kapitány poggyászához tartozott. Haladéktalanul felnyitottuk, abban a halovány reményben, hogy talán valami enni- vagy innivalót tartalmaz. A bőrönd azonban jószerével üres volt, csak egy borotvát és két vászoninget találtunk benne. Újra lebuktam, de ezúttal üres kézzel tértem vissza. Hogy kidugtam a fejem a vízből, csattanást hallottam a fedélzetről, majd felkapaszkodva a kabinlejáróból szomorúan állapítottam meg, hogy hálátlan társaim távollétemet kihasználva megitták a maradék portóit, majd amikor a palackot vissza akarták akasztani a helyére, ügyetlenségükben elejtették. Keserű szemrehányást tettem nekik szívtelenségükért, mire Augustus könnyekben tört ki. A másik kettő nevetéssel próbálta elütni a dolgot, mintha valami mulatságos csínyt követtek volna el csupán, de bizony nem örülnék, ha még egyszer életemben ilyen nevetést kellene hallanom: oly félelmetesre torzult arcuk. Magától értetődő volt, hogy az éhgyomorra elfogyasztott ital nyomban a leghevesebb hatást váltotta ki: mindhárman szerfelett ittasak voltak. Nagy nehezen sikerült rávennem őket, hogy feküdjenek le; akkor aztán azonnal mély álomba merültek, amit hörgő, szuszogó lélegzetvétel, hangos horkolás kísért.

Most hogy ekképp mintegy egyedül maradtam a brig fedélzetén, félelmetes és komor gondolatok rohantak meg. Remény szikrányi sem mutatkozott, s józanul megfontolva, nem várhatott ránk más sors, mint vagy a lassú éhhalál, vagy - a jobbik esetben - a tengerészhalál a legközelebbi viharban, hiszen oly kimerültek voltunk, hogy még egy vihart aligha vészeltünk volna át.

Eközben olyan éhség mardosott már, hogy úgy éreztem, bármire képes volnék a csillapítására. Kivágtam késemmel egy kis darabot Barnard kapitány bőröndjéből és megpróbáltam elfogyasztani, ám egyetlen morzsányit sem sikerült lenyelnem belőle, noha ennek ellenére mintha némileg enyhült volna a kín csupán azáltal is, hogy hosszan rágcsáltam, majd kiköptem a bőrdarabkákat. Társaim estefelé tértek magukhoz, de mindhárman hihetetlenül elerőtlenedve és iszonyatos állapotban, ami természetesen a bor következménye volt, melynek gőzei addigra immár elpárologtak fejükből. Egész testük reszketett, mintha a hideg rázná őket, és szánalmasan nyöszörögve könyörögtek vízért. Állapotuk mélyen megrázott, egyúttal azonban örömmel észleltem, hogy mitől menekültem meg a körülmények szerencsés összejátszása folytán, hiszen ha ittam volna a borból, most nyilván magam is osztoznék társaim gyötrelmeiben. Viselkedésük mindazonáltal nagy riadalommal töltött el, mivel nyilvánvaló volt, hogy hacsak valami kedvező fordulat be nem következik, semminő segítségre nem számíthatok további próbálkozásaimban, holott ezek valamennyiünk megmenekülését szolgálnák. Én ugyanis még nem adtam fel a reményt, hogy valami hasznavehető holmira is akadhatok odalenn, arról azonban szó sem lehetett, hogy újra lemerüljek, amíg legalább egyikük magához nem tér annyira, hogy tartsa a kötél végét, amíg én alant búvárkodom. Hármójuk közül Parker volt az egyetlen, aki még valamelyest tudott magáról, ezért elhatároztam, hogy minden lehető mód megpróbálok életet verni belé. Kötelet hurkoltam a dereka köré, majd a kabinlejáróhoz támogattam (ő mindvégig csupán tehetetlen bábként viselkedett), betaszítottam a vízbe, majd nyomban ki is rántottam. Ez szerencsés ötletnek bizonyult, utána ugyanis mindjárt elevenebb és élénkebb lett, s miután kimászott a fedélzetre, logikus gondolkodásra valló mód azt kérdezte tőlem, vajon miért tettem ezt vele. Elmagyaráztam eljárásom célját, mire hálálkodni kezdett, ugyanis valóban sokkal jobban érezte magát a vízbe merítéstől, sőt annyira magához tért, hogy szabatosan megvitathattam vele helyzetünket. Elhatároztuk, hogy Augustust és Peterst is alávetjük ugyanezen gyógymódnak, az elhatározást pedig nyomban tett követte, és valóban rájuk is hasonlóképp üdvös hatással járt a hirtelen alámerítés. Egyébként a gondolat onnan származott, hogy egyszer egy orvosi könyvben azt olvastam, a mania a potu-ban[148] szenvedő betegre kiválólag jótékony hatással van a hideg zuhany.

Most, hogy úgy láttam, ismét rábízhatom társaimra a kötél végét, újra lebuktam a kabinba, háromszor-négyszer egymás után, holott időközben nemcsak besötétedett, de enyhe, ám kitartó északi szél is kerekedett, ami eléggé megringatta a pereméig alámerült hajótörzset. Búvárkodásom eredménye ezúttal két vadásztőr volt, egy üres, háromgallonos korsó meg egy pokróc, ám semmi olyasmi, ami eleségünkül szolgálhatott volna. Én lankadatlanul folytattam a lemerüléseket, míg erővel bírtam, de más zsákmányom már nem akadt. Az éjszaka Parker és Peters folytatta a kísérletezést, felváltva, de mivel semmi sem akadt a kezükbe, reményvesztetten felhagytunk a próbálkozással, kudarcainkból azt a következtetést vonva le, hogy fölöslegesen apasztjuk kevéske erőnket.

Az éjszaka hátralevő részét a legvégletesebb csüggedésben és teljes testi-lelki kimerültségben töltöttük. Végre ránk virradt tizenhatodika, és mi megújuló izgalommal tekintettünk körbe a látóhatáron, valami biztató jelet remélve - ám mindhiába. A tenger továbbra is sima volt, csak északról fújdogált enyhe, ám kitartó szellő, akárcsak az előző napon. Ez immár a hatodik nap volt azóta, hogy ajkunk utoljára ételt-italt érintett, annak a bizonyos portóinak a kivételével, és magától értetődött, hogy ha nem jutunk élelemhez, már nem sokáig fogjuk bírni. Se azelőtt, se azóta nem láttam oly iszonyatosan lefogyott, valóban csonttá-bőrré aszalódott emberi lényeket - és remélem, soha életemben nem is lesz részem már ilyen látványban -, mint amilyen Augustus és Peters volt. Ha a szárazföldön találkozom velük ebben az állapotukban, talán még csak nem is gyanakodtam volna, hogy valaha is láttam már őket. Arcuk oly tökéletesen megváltozott, hogy alig is akartam hinni a szememnek: valóban ugyanők azok, kik csupán néhány napja is még társaim valának. Parker, noha szintén riasztóan lesoványodott és annyira gyönge volt, hogy szinte már a fejét sem bírta felemelni, annyira mégsem jutott még, mint a másik kettő. Nagy türelemmel viselte sorsát, nem panaszkodott, sőt igyekezett tartani bennünk a lelket, minden lehető mód. Jómagam, bár utunk kezdetén rossz bőrben voltam és mindig is gyönge egészségűnek számítottam, most mégis jobban tűrtem a megpróbáltatásokat, mint akárki más a többiek közül, nem is fogytam le annyira, mint ők, és legfőképp meglepő mód lelki, szellemi erőm sem hagyott el annyira, mint őket, akiknek, mondhatni, valósággal elborult az elméjük, és mintha valamiféle második gyermekkorba süppedtek volna, csak gügyögtek, eszelősen vigyorogtak és együgyűségeket mondogattak. Néha mégis mintha egyszerre visszatért volna beléjük az élet, hirtelen mintha tudatára ébredtek volna elesettségüknek és mintegy épp ettől ösztökélve, erejük váratlan fellobbanásával talpra ugrottak és néhány percig teljesen logikusan taglalták kilátásainkat, noha szavaikból valósággal áradt a kétségbeesés. Elképzelhető persze, hogy társaim ugyane hitet táplálták magukban a maguk állapotát illetőleg, amiképp az is lehetséges, hogy tudtomon kívül én is ugyanolyan együgyűségekkel és szertelenségekkel terheltem őket, akárcsak ők engem - ez a kérdés azonban természetszerűleg eldönthetetlen.

Körülbelül déltájt Parker kijelentette, hogy balról földet lát, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam visszatartani, nehogy vízbe ugorjon, mivel úszva akarta elérni. Peters és Augustus nem sok ügyet vetettek rá, mit mond Parker, oly mélyen beburkolóztak méla gondolataikba. A jelzett irányba tekintve, magam a legcsekélyebb nyomát sem láttam partvonalnak - és persze tudatában is voltam, hogy sajnos messzebb vagyunk minden szárazföldtől, semhogy efféle reményeket táplálhatnánk. Mindazonáltal hosszú időbe telt, amíg sikerült meggyőznöm Parkert, hogy tévedett. Ekkor azonban könnyek szöktek a szemébe, sírt, akár a gyermek, hangosan zokogva, két-három óra hosszat, mikor végül is kimerültségében elnyomta az álom.

Peters és Augustus is megpróbálta lenyelni a bőrönd bőrét, ám mindhiába. Javasoltam nekik, tegyenek úgy, ahogyan én, rágják, szopogassák, aztán köpjék ki; ekkorra azonban már szellemi erejük is annyira elhagyta őket, hogy képtelenek voltak felfogni és követni tanácsomat. Magam továbbra is bevettem néha a számba egy-egy darabkát és rágcsáltam, ami némileg enyhítette is az éhség mardosását; a víz hiánya azonban annál inkább gyötört, s csak azért nem hörpöltem bele a tengerbe, mert jól tudtam, minő iszonyatos következményekkel járt ugyanez másokra, akik hozzánk hasonló körülmények közé kerülve, nem bírtak ellenállni.

Így telt a nap, amikor egyszer csak tőlünk keletre, azaz bal kéz felől, vitorlát pillantottam meg. Úgy tetszett, nagyobbfajta hajó lehet; iránya jószerével derékszögben metszette utunkat, és körülbelül tizenöt-húsz mérföldnyire volt tőlünk. Egyelőre még egyik társam sem vette észre, s én nem is akartam felhívni rá a figyelmüket, nehogy esetleg újfent csalódniuk kelljen. Ahogy azonban közelebb ért, már határozottan úgy láttam, hogy kisebb vitorláit kibontva, egyenest felénk tart. Most már nem bírtam tovább türtőztetni magam és szóltam sorstársaimnak is. Azon nyomban talpra ugrottak és hirtelen kitörő örömükben újra sírtak-nevettek, akár a féleszű, ugráltak, táncoltak, a hajukat tépték és hol fohászkodtak, hol meg a legszörnyűbb szitkokat üvöltözték. Túláradó örömük és a biztosnak látszó megmenekülés kilátása engem is elragadott és velük őrjöngtem, szabad folyást engedve a hála és a boldogság érzésének; elvetettem magam a fedélzeten, fetrengtem, tapsoltam elragadtatásomban, és még ki tudja, mi más módon adtam kifejezést ujjongásomnak, míg egyszer csak azt nem láttam, hogy a hajó hirtelen hátat fordít nekünk és jószerével épp az ellenkező irányba tart, mint akkor, amikor észrevettem - amitől egy csapásra kijózanodva újra visszazuhantam az emberi nyomorúság és kétségbeesés legmélyére.

Belételt némi időbe, míg szegény társaimat is sikerült meggyőznöm, hogy reményeink ismét semmivé foszlottak. Bizonykodásomra olyan tekintettel és kézmozdulatokkal válaszoltak, amiből azt olvashattam ki, hogy őket ugyan nem fogom félrevezetni hamis képzelgéseimmel. Augustus viselkedése érintett a legérzékenyebben. Akármit tettem vagy mondtam, szilárdan kitartott amellett, hogy igenis, a hajó sebesen közeledik, miért is ő buzgón készülődött a roncs elhagyására. A mellettünk elúszó tengeri moszatcsomót csónaknak hitte, megpróbált átugrani rá és szívszaggató sikoltozásba kezdett, amikor erőnek erejével mégiscsak megakadályoztam, hogy ekképp a tengerbe vesse magát.

Aztán valamelyest mégiscsak lecsillapodtak a kedélyek, és együtt bámultunk kimeredt szemmel a távolodó hajó után, míg könnyű szellő nem támadt, s egyszeriben párával nem telt meg a lég, melyben végleg elenyészett a remény. Alighogy végképp szem elől vesztettük a hajót, Parker hirtelen felém fordult és olyan pillantást vetett rám, amitől végigfutott hátamon a hideg. Olyan jeges nyugalom áradt belőle, ami nekem eddig fel sem tűnt ezen az emberen, de még ki sem nyitotta a száját, a szívem már megsúgta, hogy mit fog mondani. Azt a javaslatot tette, csupán egy-két, keresetlen szóval, hogy egyikünk áldozza fel magát a többiek életben maradásáért.

 

Tizenkettedik fejezet

Engem már egy ideje aggasztott az eshetőség, hogy előbb-utóbb elkövetkezik a végső szükség, mely talán idáig is lealjasít bennünket, és titokban eltökéltem magam, hogy inkább vállalok bármi halálnemet, semmint hogy e förtelmességre vetemedjem. Eltökéltségemet a gyomromat mardosó mostani mindennél kínzóbb éhség sem gyöngítette jottányit sem. Parker szavait nem hallotta sem Peters, sem Augustus, félrevontam hát és - magamban Istenhez fohászkodva, adjon nekem erőt, hogy eltéríthessem e szörnyű szándéktól, mely megfogamzott benne - hosszan próbáltam a lelkére beszélni, kérleltem, könyörögtem s mindenre kértem, mit szentnek tart, felhoztam minden érvet, mi csak kétségbeesésemben eszembe ötlött, hogy vesse ki fejéből ezt a gondolatot és ne is említse másik két társunknak.

Szótlanul végighallgatott, meg sem kísérelve, hogy vitába szálljon érveimmel, s én már-már azt reméltem, sikerül meggyőznöm. Mikor azonban elhallgattam, Parker azt felelte, hogy nagyon jól tudja, mindenben nekem van igazam, hogy ember végső szorultságában sem vetemedhet ennél szörnyűbb tettre, ő azonban immár ereje végén jár, ember ennél többet nem tűrhet, és úgy gondolja, hiábavaló mindnyájunknak elpusztulnunk, ha egyikünk halála révén lehetséges, sőt valószínű, hogy a többiek végül is megmenekülhetnek, és még hozzátette, ne is fárasszam magam azzal, hogy megpróbálom eltántorítani szándékától, mivel ő már a hajó felbukkanása előtt eltökélte magát, s csakis a látóhatáron feltűnő vitorla gátolta meg abban, hogy előálljon javaslatával.

Ekkor már csak arra kértem, ha arra nem tudom is rávenni, hogy álljon el szándékától, legalább halassza el bejelentését egy nappal, ami alatt még újra felbukkanhat valami reménység, és megint elősoroltam minden érvet, amiről úgy gondoltam, hogy talán hatással lehet erre a megkérgesedett lelkű emberre. Válaszul azonban csak annyit mondott, hogy ő már az utolsó pillanatig várt, addig nem is szólt, most azonban már nem bírja tovább élelem nélkül, tehát holnap már késő lesz, hiába is állna elő javaslatával, legalábbis, ami őt magát illeti.

Látván, hogy kérleléssel, szépszerével mit sem érek el, más hangon folytattam hát és figyelmeztettem, hogy valamennyiünk közül én vészeltem át a legjobban megpróbáltatásainkat, következésképp jelenleg egészségesebb és sokkal erősebb is vagyok, nemcsak őnála, de Petersnél és Augustusnál is; egyszóval, hogy ha rákényszerülök, én akár erőszakkal is keresztül tudom vinni az akaratomat, és ha csak megkísérli is, hogy tudtára adja társainknak véres és kannibáli terveit, habozás nélkül a tengerbe hajítom. Erre Parker nyomban torkon ragadott és tőrét kivonva megpróbált hasba szúrni, amiben csak erőtlensége akadályozta meg. Szörnyű haragra gerjedtem s a fedélzet peremére szorítottam támadómat, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a tengerbe lököm. Életét csak Peters közbelépése mentette meg, aki odajött, szétválasztott bennünket, majd természetesen összetűzésünk okát tudakolta, Parker pedig, még mielőtt ebben megakadályozhattam volna, el is mondta neki.

Szavai még annál is szörnyűbb hatást keltettek, mint amire számítottam. Augustus és Peters, akik, úgy látszik, titokban maguk is régóta fontolgatták már a félelmes gondolatot, s Parker ezek szerint csupán megelőzte őket, úgyszólván szájukból véve ki a szót, mindketten egyetértettek a tervvel, sőt követelték, hogy lássunk is hozzá a megvalósításához. Én arra számítottam, egyiküknek legalábbis bizonyosan lesz még annyi lelki ereje, hogy mellém álljon és segítsen megelőznöm e szörnyűséget, aminthogy ha csak egyikük is velem tart, bizonyosan le is gyűrhettük volna a másik kettőt. Minthogy azonban várakozásomban csalódnom kellett, kénytelen voltam immár elsősorban a magam biztonságával törődni, hiszen ha tovább ellenkezem, ezzel talán még ürügyet is szolgáltatok e mindenre elszánt embereknek, hogy ellenem fordítsák a sors kezét a tragédiában, mely, tudtam, most már óhatatlanul bekövetkezik.

Kijelentettem, hogy hajlandó vagyok alávetni magam a többség akaratának, mintegy órányi haladékot kértem csupán, mialatt talán fel fog szállni a reánk telepedett köd, s meglehet, újra megpillantjuk az imént látott hajót. Nagy nehezen sikerült is kicsikarnom ígéretüket, hogy még egy óráig türelemmel lesznek; úgy is történt, mint vártam (könnyű szellő kerekedett), a köd egy órán belül eloszlott, de mivel hajó sehol sem mutatkozott a látóhatáron, mi felkészültünk a sorshúzásra.

Nem szívesen beszélek arról az iszonyatos jelenetről, mely ezután következett; sok minden történt velem azóta, ám e jelenet, valamennyi szörnyű részletével egyetemben, azóta sem halványult el emlékezetemben, s bizonyára soha nem is fog elhalványulni, hanem ezentúl is megkeseríti minden percét hátralevő napjaimnak. Engedtessék meg nekem, hogy amennyire csak az esemény természete engedi, a lehető leggyorsabban végezzek elbeszélésemnek eme részletével. Nem tudtunk más módot kieszelni e szörnyű szerencsejátékra, melyben az életünk volt a tét, mint az ősi sorshúzást. Egy deszkából szilánkokat hasítottunk, ezeket kellő hosszúságúra tördeltük, majd megállapodtunk, hogy társaim fognak húzni az én kezemből. A szilánkokkal a fedélzet végébe húzódtam, míg szerencsétlen társaim a roncs túlsó végében álltak, hátukat fordítva felém. Számomra ezek voltak a legszorongatóbb, legkeservesebb percek, amíg a szilánkokat rendezgettem a kezemben. Alig-alig van olyan helyzet, melyben az ember ne érezne mélységes aggodalmat léte miatt, mégpedig szoros arányban azzal, mily vékonyka szálon függ ez a lét. Most azonban, míg e némaságában oly kérlelhetetlen vészre készülődtem (mely annyira különbözött mind a vihar végveszéllyel fenyegető tombolásától, mind pedig az éhhalál lassú léptekkel közelgő borzalmától), volt időm latolgatni, mily kevés az esélyem, hogy megmeneküljek a legiszonytatóbb haláltól - mit oly förtelmes célból kell majd elszenvednem -, s egyszerre elhagyott, mintha csak a szél fútta volna el, mindaz az erő, ami eddigelé fenntartott s éltetett, én pedig ott maradtam elesetten és szánalmasan kiszolgáltatva a rám törő borzadálynak. Eleinte még annyira sem bírtam magam összeszedni, hogy kellő hosszúságúra tördeljem és egymás mellé illesszem a szilánkokat, egyszerűen nem engedelmeskedtek az ujjaim, térdeim reszketve verődtek össze. Agyam lázasan gyártotta a képtelenebbnél képtelenebb ötleteket, melyek révén elkerülhetném, hogy részt kelljen vennem e szörnyű szerencsejátékban. Felötlött bennem, hogy térdre vetem magam társaim előtt és úgy könyörgök nekik, ne kényszerítsenek; vagy hirtelen rájuk rontok és küzdelemben egyiküket megölve szükségtelenné teszem a sorshúzást - egyszóval bármire hajlandó lettem volna, csak ne kelljen véghezvinnem azt, amibe belefogtunk. A hosszú, mihaszna habozásból Parker hangja riasztott fel, aki türelmetlenül szólt rám, hogy ne kínozzam már tovább, hanem szabadítsam meg végre őket a szívszorongató bizonytalanságtól. Én azonban még ekkor sem voltam képes elrendezni markomban a szilánkokat, hanem azt próbáltam kiokoskodni, miféle fogással érhetném el, hogy valamelyik társam húzza a rövidebbet, mivel megállapodásunk szerint annak kell feláldoznia magát a többiek érdekében, aki a négy szilánk közül a rövidet választja. Aki pedig hibáztatna e látszólag szívtelen eljárásért, annak kívánom, élje át az én akkori helyzetemet, s aztán ítélkezzék fölöttem.

Végül nem halogathattam tovább a döntő percet, és torkomban dobogó szívvel megindultam az előfelépítmény felé, ahol társaim várakoztak. Feléjük nyújtottam a markomban tartott szilánkokat, s Peters nyomban húzott is. És megkönnyebbülhetett - nem neki jutott a rövid; nekem pedig ennyivel csappant esélyem a megmenekülésre. Összeszedtem minden erőmet és Augustus elé tartottam a pálcikákat. Ő is habozás nélkül húzott, és ő is megkönnyebbülhetett; rám pedig ezennel egyenlő eséllyel várt élet és halál. Vad tigris ádáz dühe költözött kebelembe, és szinte pokoli gyűlöletet éreztem szerencsétlen embertársam, Parker iránt. Ám azonnal el is szállt ez a hevület, és én görcsösen reszketve, szemem behunyva Parker elé tartottam a két megmaradt szilánkot. Öt percbe telt, míg valahára rászánta magát a választásra, s én e feszült, szívszaggató percekben egyszer sem mertem kinyitni a szemem. Végül is éreztem, hogy az egyik pálcikát kirántja a markomból. Eldőlt tehát, hogy élni fogok-e vagy halni, de én még nem tudtam, mi lesz a sorsom. A többiek hallgattak, én pedig nem mertem a kezemben tartott pálcikára pillantani, hogy megbizonyosodjam. Nagy sokára Peters kézen fogott, én pedig erőszakkal kényszerítettem magam, hogy felpillantsak, mikor is Parker arcáról nyomban leolvashattam, hogy megmenekültem, és a sors úgy hozta, neki kell meghalnia. Fellélegeztem, aztán eszméletem vesztve elvágódtam a fedélzeten.

Ájultomból még épp idejében tértem magamhoz, hogy tanúja legyek, amint beteljesedik a tragédia azon, ki maga volt legfőbb előidézője. Semminő ellenállást nem tanúsított; Peters hátba szúrta, és ő azonnal holtan esett össze. Azt hiszem, szükségtelen hosszan időznöm a félelmes lakománál, mely ekkor rögvest kezdetét vette. Ily jelenetet csak elképzelni lehet, ám a szó erőtlen, hogy felidézze való borzalmait. Érjük be annyival, hogy miután emésztő szomjunk valamelyest eloltottuk az áldozat vérével, és kezét, lábát, fejét közös egyetértéssel lemetszettük s a tengerbe vetettük zsigereivel egyetemben, többi részeit négy örökké emlékezetes nap alatt, tizenhetedikén, tizennyolcadikán, tizenkilencedikén és huszadikán, apródonként elfogyasztottuk.

Tizenkilencedikén heves zápor hullott, mintegy tizenöt-húsz percig, és a pokróc segítségével, amit az orkán elvonulta után halásztunk ki a kabinból, sikerült felfognunk némi ivóvizet. Alig volt több fél gallonnál, ám e csekély mennyiség is új erőt és reménységet adott.

Huszonegyedikén ismét utolért a végszükség. Az időjárás továbbra is kellemes volt, langymeleg; néha ködök ereszkedtek alá, de a könnyű, többnyire észak-északnyugati szellők mindig hamar tisztára söpörték az eget.

Huszonkettedikén, amint szorosan egymáshoz bújva gubbasztottunk a fedélzeten, komoran hányva-vetve siralmas helyzetünket, egyszerre olyan ötlet villant agyamba, amely mindjárt ragyogó reménységet gyújtott kebelemben. Eszembe jutott, hogy amikor a viharban kivágtuk az előárbocot, Peters azzal nyomta a kezembe az egyik szekercét, hogy lehetőleg biztonságos helyre tegyem, én pedig néhány perccel azelőtt, hogy az utolsó hatalmas hullám elborította és színültig töltötte vízzel a briget, le is vittem a szerszámot a legénységi szállásra, ahol az egyik bal oldali fekhelybe rejtettem. Az jutott az eszembe, hogy ha sikerülne felhoznunk a szekercét, talán fölülről, a fedélzet felől léket vághatnánk a kamrába, ahonnan aztán bőségesen elláthatnánk magunkat élelemmel.

Elhaló örömkiáltás volt a válasz, amikor tudattam tervem a társaimmal, és mindjárt fel is kerekedtünk, hogy az előfelépítményhez menjünk. A legénységi szállásba azonban sokkal körülményesebb volt alábocsátkozni, mint a kabinba, lévén a nyílás sokkal szűkebb, s azt se feledjük, hogy a kabinlejáró fölül az egész felépítményt elsodorta a víz, míg az előfelépítmény lejáratának gádora egyszerű hombárszád volt, alig három láb széles, és ezért sértetlen maradt. Én azonban nem haboztam és elhatároztam, hogy megpróbálok leereszkedni; kötelet kerítettek a derekamra, akárcsak az elébb, majd bátran, talppal előre beugrottam a vízbe. A víz alatt gyorsan a fekhelyhez tapogatóztam és mindjárt az első próbálkozásra sikerült is felhoznom a szekercét. Társaim elragadtatott örömmel és diadalkiáltásokkal fogadtak; azt pedig, hogy ily könnyűszerrel rátaláltam, megmenekülésünk előjelének tekintették.

Ezután, az újjáéledő reménységtől megsokszorozott erővel, azonnal hozzáláttunk, hogy léket vágjunk a fedélzetbe; Peters és jómagam dolgoztunk felváltva, mivel Augustus a sebesült karjával semminő segítséget nem tudott nyújtani. Mi is gyöngék voltunk az éhezéstől, hogy alig álltunk a lábunkon, és legföljebb egy-két percig bírtuk a munkát, aztán mindig meg kellett pihennünk; hamar beláttuk, hogy órákba fog telni, mire végzünk kitűzött feladatunkkal - vagyis mire sikerül akkora léket vágnunk a kamra fölött, melyen át szabadon közlekedhetünk ki-be. Ez azonban csöppet sem vette el a kedvünket; az éj leszálltával holdfénynél folytattuk a munkát, és a huszonharmadikára virradó hajnalon, épp napfelkeltekor be is fejeztük.

Peters vállalta, hogy aláereszkedik, s a szokásos előkészületek után le is bukott, és kisvártatva egy kis korsóval tért vissza, amely legnagyobb örömünkre olajbogyóval volt tele. Gyorsan el is osztottuk egymás közt és nyomban mohón befaltuk a bogyókat, majd Peters újra leereszkedett. Ez alkalommal minden várakozásunkat felülmúló sikerrel járt; egy hatalmas sódarral és egy palack madeirai borral tért vissza szinte azonnal. A borból csak óvatosan kortyoltunk, mivel tapasztalatból tudtuk, minő kellemetlen következményekkel jár a mértéktelenség. A sonka, kivéve mintegy kétfontnyi húsos részt közvetlenül a csont mellett, sajnos nem volt fogyasztható állapotban, annyira átjárta már a sós tengervíz. A még ehető húst azonban szintén egyenlően elosztottuk egymás közt. Peters és Augustus nem bírván parancsolni étvágyuknak, egyszerre behabzsolták egész adagjukat, én azonban óvatosabb voltam és csak néhány falatot ettem, mert féltem a szomjúságtól, amely, tudtam, hamarosan jelentkezni fog. Ezután valamennyien leheveredtünk, hogy kipihenjük fáradalmainkat, mivel állapotunkban ennyi munka is hihetetlenül kimerítőnek bizonyult.

Déltájt, mikor már kissé magunkhoz tértünk, folytattuk a búvárkodást; Peters és én merültünk alá felváltva s minden alkalommal több-kevesebb sikerrel, mind napszálltáig. Összesen még négy olajbogyós csuprot találtunk, még egy sódart, egy nagy, vesszőfonatos palackot, mely csaknem három gallon kitűnő madeirai bort tartalmazott, s aminek a legjobban megörültünk, egy kisebbfajta gallipago-teknőcöt, abból a készletből, amit Barnard kapitány röviddel a Grampus indulása előtt vásárolt a Mary Pitts nevű szkúnertől, amely épp akkor tért meg a Csendes-óceánról.

Beszámolóm egy későbbi szakaszában még sűrűn fogok szólni e különleges teknőcfajtáról. Mint olvasóim többsége bizonyára jól tudja, legfőbb előfordulási helye a Gallipagos nevű szigetcsoport, mely erről az állatról nyerte nevét - gallipago ugyanis spanyol nyelven édesvízi teknőcöt jelent. Mozgásáról és alakjáról olykor elefántteknőcnek is nevezik. Példányai gyakran hatalmasra nőnek. Magam nem is egyet láttam, mely legalább ezerkétszáz-ezerötszáz fontot is nyomhatott, noha emlékeim szerint tengerészeti írók legföljebb nyolcszáz fontos példányokról tesznek említést. Megjelenésük igen különös, sőt mondhatni visszataszító. Lomhán, kimérten, nehézkesen mozognak s testüket, mintegy egylábnyi magasságban tartják a talaj fölött. Nyakuk hosszú és meglepően vékony; tizennyolc hüvelykes vagy akár kétlábnyi nyakhosszúság is igen gyakori e fajtánál, s magam egyszer elejtettem egyet, melynek nyaka a páncél peremétől a fej végéig mérve nem kevesebb, mint három láb és tíz hüvelyk hosszú volt. Az elefántteknőc feje meghökkentően emlékeztet a kígyóéra. Hihetetlenül hosszú ideig képes életben maradni élelem nélkül; feljegyezték, hogy hajók rakterébe vetve két esztendeig is életben maradt bárminemű táplálék nélkül - sőt a második év végén is ugyanannyi volt a súlya, mint amikor a raktérbe került, és egészsége sem károsodott ez alatt az idő alatt. Bizonyos tekintetben a dromedárra, azaz a sivatagi tevére is emlékeztetnek e különös állatok. Nyakuk tövében tömlőt hordanak, mely mindenkor vízzel van tele. Feljegyezték, hogy kétévi koplalás után levágott állat tömlőjében is három gallon friss és élvezhető édesvizet találtak. Fő táplálékuk a vadpetrezselyem és a vadzeller, valamint a porcsin, a tengeri hínár és a kaktuszfüge, mely utóbbin kiválóan tenyészik, s valóban mindenhol, ahol maga az állat fellelhető, a parti domboldalat rendszerint ez a zöldségféle borítja. Húsa igen ízletes, tápláló, és bizonyosan sok ezer csendes-óceáni bálnavadász köszöni e teknőcnek megmenekvését az éhhaláltól.

Az a példány, melyet szerencsénkre kihalásztunk a kamrából, nem volt nagy; mindössze hatvanöt-hetven fontot nyomhatott. Egyébként nőstény volt, csöppet sem leromlott állapotban, sőt éppenséggel nagyon is zsírosnak néztük és körülbelül egy negyed gallon tiszta édesvizet csapoltunk nyaki tömlőjéből. Ez bizony valóságos kincs volt; egyszerre hullottunk térdre mindhárman, hogy forró hálaimát mondjunk az Úrnak e végszükségben nekünk juttatott adományért.

Csak nagy üggyel-bajjal tudtuk felhúzni a fedélzetre az állatot, oly vadul kapálózott, és ereje is tetemes volt. Már-már ki is csúszott Peters markából, hogy újra eltűnjön a kamrát színültig megtöltő vízben, amikor Augustusnak sikerült hurkot vetnie a nyakába és ezzel víz fölött tartani, amíg én is be nem ugrottam a vízbe Peters mellé, kivel erőnket egyesítve végül is sikerült a teknőcöt a fedélzetre emelnünk.

Tömlőjéből a vizet óvatosan lecsapoltuk s abba a korsóba csurgattuk, melyet, mint bizonyára emlékeznek olvasóim, még a kabinból húztunk fel a fedélzetre. Ezután lecsaptuk egy palack nyakát, oly mód, hogy bedugaszolva szinte kis poharat alkotott, nem egészen negyedpintnyi űrtartalmút. Ezután sorban mindegyikünk ivott egy mércényit és megfogadtuk, hogy ennyire korlátozzuk napi vízfogyasztásunkat.

Másod-harmadnapja szép, száraz idő járta, úgyhogy a kabinból kihalászott pokrócok, valamint ruháink is egészen megszáradtak, és az éjszakát is (a huszonharmadikára virradót) végre újra viszonylagos kényelemben töltöttük; elköltöttük sonkából és olajbogyóból álló bőséges vacsoránkat, hozzá kis pohárka bort kortyoltunk, aztán mély, nyugodalmas álomba merültünk. Tartottunk tőle, hogy ha éjszaka feltámad a szél, a tenger elsodorja újonnan szerzett készleteinket, és ezért amennyire csak lehetett, mindent gondosan odakötöztünk a csörlő roncsaihoz. Teknőcünket, melyet szerettünk volna lehetőleg minél tovább életben tartani, a hátára fordítottuk és úgy kötöttük ki igen gondosan.

 

Tizenharmadik fejezet

Július 24. - Ma reggel csodálatosan megújult erővel és jókedvűen ébredtünk, annak ellenére, hogy helyzetünk továbbra is igen kétes volt, hiszen azt sem tudtuk, merre járunk, csak gyanítottuk, hogy messze távol minden szárazföldtől, márpedig élelmiszerkészletünk a leggondosabb takarékossággal beosztva is legföljebb ha két hétre volt elegendő, míg ivóvizünk egyetlen csöpp sem maradt, és minden szellő s hullám kénye-kedvének kitéve hányódtunk egy szánalmas roncs fedélzetén. Ám oly véghetetlen szörnyűségektől és oly irtóztató veszedelmektől szabadított meg minket csak az imént a gondviselés, talán épp az utolsó pillanatban, hogy ehhez képest mostani megpróbáltatásaink szinte csak kényelmetlenségnek tűntek fel szemünkben - lám, milyen viszonylagos minden jó és rossz.

Napszálltakor, amikor épp arra készülődtünk, hogy újra leszállunk a kamrába, egyszerre dörögni, villámlani kezdett, és heves zápor szakadt ránk, mi pedig természetesen nyomban minden igyekezetünket az esővíz felfogásának szenteltük, amire most is azt a pokrócot használtuk fel, amit az előző alkalommal. Módszerünk az volt, hogy a négy sarkánál kifeszített pokróc közepébe súlyt helyeztünk, miáltal a víz a közepére folyt, ahol az anyagon átszivárogva az alája helyezett kancsóba csorgott. Már csaknem megtelt a kancsó, amikor olyan heves szélroham támadt ránk észak felől, hogy kis híján ledöntött a lábunkról. Előrementünk hát a hajó orr-részébe, és mint máskor is, megint a csörlő maradványaihoz kötöttük magunkat és a körülményekhez képest meghökkentő nyugalommal vártuk a további fejleményeket. Déltájt már viharossá fokozódott a szél, estére pedig valóságos orkánná fajult, és ráadásul a tenger is erősen háborgott. Minthogy azonban tapasztalatból tudtuk már, miként a legcélszerűbb elhelyezkednünk, viszonylag jól vészeltük át az éjszakát, noha szinte percenként elborítottak a felcsapó hullámok, és folyton rettegtünk, hogy valamelyik a tengerbe sodor.

Július 25. - Reggelre sokat vesztett erejéből a szél, legföljebb tíz csomóval fújhatott, és a tenger is lecsillapodott, olyannyira, hogy még meg is szárítkozhattunk. Ám legnagyobb elkeseredésünkre két csupor olajbogyó és a sódar veszendőbe ment a viharban, annak ellenére, hogy mindent a legnagyobb gonddal rögzítettünk. Mindazonáltal úgy határoztunk, hogy egyelőre még nem öljük le a teknőcöt, s reggelire beértük néhány szem olajbogyóval meg egy mérce vízzel, amit fele-fele arányban borral vegyítettünk; mondhatom, így igen frissítő és erőt adó ital volt, és ekképp a portói fogyasztásának kellemetlen utóhatásai is elmaradtak. A tenger még eléggé hánykolódott, így újabb búvárkodásra, élelmiszerkészleteink feltöltésére egyelőre nem gondolhattunk. Egyébként a nap folyamán több, akkori helyzetünkben számunkra merőben fölösleges holmi is felbukkant a raktár tetején vágott lékben, de ezeket mindjárt el is sodorta a víz. Arra is felfigyeltünk, hogy hajónk dőlése erősödik, kapaszkodás nélkül már nem is bírtunk megállni a fedélzeten. Mindennek következtében rossz hangulatban, komoran telt el a nap. Megállapítottuk, hogy kis híján épp merőlegesen fölöttünk delel a nap, amiből kétségtelenné vált, hogy az uralkodó szélirány egész utunk során észak-északnyugati volt, s immár egészen az Egyenlítő tájékáig sodródtunk. Estefelé cápákat láttunk, és egy hatalmas példány, amely merészen ránk támadt, még némi riadalomra is okot adott. Amikor egy hullám a szokottnál jobban megdöntötte a vízszintig merült hajótörzset, olyannyira, hogy az egész fedélzetet elborította a hullám, a bestia azonnal nekünk úszott s néhány percig ott hányta-vetette magát épp a kabinlejáró felett, sőt farkának egy erőteljes csapása el is találta Peterst. Végül is a következő hullám, legnagyobb meglepetésünkre, elsodorta. Ha nem olyan nagy a hullámverés, könnyen zsákmányul ejthettük volna.

Július 26. - Reggel, minthogy a szél jószerével elült, és többé-kevésbé a tenger is lecsillapodott, elhatároztuk, hogy megint leszállunk a kamrába. Keményen dolgoztunk napszálltáig, mikor végül is kénytelenek voltunk belátni, hogy innen többé semmire sem számíthatunk, mivel az éjszakai viharban átszakadtak a kamra rekeszfalai, és készleteit a víz átsodorta a raktérbe. Gondolhatni, hogy ez a felfedezés igen elkeserített mindhármunkat.

Július 27. - Szinte tükörsima a tenger, csak enyhe szellő lengedez, egyébként továbbra is észak-északnyugati irányból. Minthogy délutánra kisütött a nap, forró sugarainál ruhánk szárítgatásával foglalatoskodtunk. Még fürödtünk is a tengerben, ami igen jólesett, sőt még szomjunkat is enyhítette némileg; persze csak a legnagyobb körültekintéssel merészkedtünk be a vízbe, mert nagyon tartottunk a cápáktól, ugyanis a nap folyamán jó néhány felbukkant a brig körül.

Július 28. - Tovább tart a szép idő. A hajótest egyre riasztóbban dől; már-már attól félünk, hogy végül is fel fog fordulni. Lehetőség szerint igyekeztünk felkészülni erre az eshetőségre; teknőcünket, vizes korsónkat és két megmaradt olajbogyós csuprunkat átvittük a szél felőli oldalra és a hajótest külső oldalára, a csarnakpad alá helyeztük el csekély készleteinket, mindent gondosan kikötve. Ma egész nap nyugodt volt a tenger, szinte szélcsend uralkodott.

Július 29. - Folytatódik a jó idő. Augustus sebesült karján az üszkösödés jelei mutatkoznak. Szédülésről és kínzó szomjúságról panaszkodik, fájdalmai azonban alig vannak. Mást nem tehettünk, mint hogy az olajbogyók tartósítására szolgáló ecettel bedörzsöltük sebeit, bár ettől magunk sem vártunk sokat. Igyekeztünk lehetőség szerint kényelembe helyezni társunkat és háromszorosára emeltük a vízadagját.

Július 30. - Minden eddigit felülmúló hőség és teljes szélcsend. Egész délelőtt egy hatalmas cápa kísérte hajónkat. Több sikertelen kísérletet tettünk, hogy egy hurok segítségével zsákmányul ejtsük. Augustus sokkal rosszabbul van, mint tegnap; a kielégítő táplálkozás hiánya legalább annyira megviseli, mint sebesülése. Folyton azt mondogatja, bárcsak megszabadulna már kínjaitól, nincs már más vágya, mint a halál. Az este elfogyasztottuk az utolsó olajbogyókat; vizünk annyira megposhadt, hogy csak borral vegyítve bírtuk lenyelni. Elhatároztuk, hogy reggel leöljük a teknőcöt.

Július 31. - A hajótest fokozódó dőlése miatt aggodalomban telt az egész éjszaka, és igen kimerültünk. Reggel leöltük és feldaraboltuk a teknőcöt. Jóval kisebbnek bizonyult, mint amekkorára számítottunk, holott valóban nem látszott rajta a koplalás - összesen alig több, mint tíz font színhúshoz jutottunk. Minthogy ennek egy részét legalább szerettük volna minél tovább tárolni, apró kockákra vagdaltuk, beletettük a három megmaradt olajbogyós csuporba meg a kiürült boros palackba (mivel mindezt gondosan megőriztük), majd ráöntöttük az olajbogyók ecetjét. Mintegy háromfontnyi húst sikerült ily mód tartósítanunk, azzal a szándékkal, hogy addig nem is nyúlunk hozzá, amíg a többit el nem fogyasztottuk. Megállapodtunk, hogy napi fejadagunkat három unciára korlátozzuk; ily mód készletünk mintegy tizenhárom napra volt elegendő. Alkonyattájt villámlás és égzengés közepette heves zápor zúdult ránk, de olyan hamar elvonult, hogy csak félpintnyi esővizet sikerült felfognunk. Ezt az egész mennyiséget közmegegyezéssel Augustusnak adtuk, aki szegény immár a végét járta. A pokrócból itta, úgy, amint felfogtuk (a fekvő beteg fölé tartottuk, és a szájába csurgattuk a vizet), mivel hacsak ki nem öntjük a fonatos üvegből a bort vagy korsónkból a poshadt vizet, nem is tudtuk volna mibe átönteni. Ha tovább tart a zápor, nem is haboztunk volna, hogy megtegyük.

Szerencsétlen társunkon már az sem sokat segített, hogy szomját elolthatta. Karja már csuklójától válláig elfeketedett, lába pedig olyan volt, akár a jégcsap. Minden percben vártuk, hogy kileheli lelkét. Borzalmasan lesoványodott szegény; olyannyira, hogy testsúlya, amely százhuszonhét font volt, mikor Nantucketben behajózott, most legföljebb negyven-ötven fontot nyomhatott. Szeme mélyen beesett, szinte el is tűnt gödrében, orcáján redőkben lógott a bőr, olyannyira, hogy rágni már nem is tudott, de még folyadékot is csak kínok közepette bírt magához venni.

Augusztus 1. - Továbbra is szélcsend és tikkasztó forróság. Borzalmasan szenvedünk a szomjúságtól, a korsóban ugyanis már annyira megposhadt a víz, hogy valósággal nyüzsögnek benne a férgek. Kis mércényit belőle, borral vegyítve, mindazonáltal sikerült lenyelnünk - szomjunkat azonban ennyi alig oltotta. A tengeri fürdőzés ennél több enyhet ad, a vízbe viszont a folyton körülöttünk úszkáló cápák miatt csak ritkán merészkedtünk be. Nyilvánvalóvá vált, hogy Augustus immár menthetetlen; szemlátomást haldoklott. Láthatólag nagy kínjai voltak, mi azonban semmit sem tehettünk szenvedése enyhítésére. Körülbelül déli tizenkettőkor heves görcsök közepette kiadta lelkét; akkor már órák óta nem volt magánál. Halála sötét előérzettel töltött el mindkettőnket és olyan nagy hatással volt ránk, hogy napestig mozdulatlanul gubbasztottunk a tetem mellett és csak suttogva szóltunk egymáshoz. Már sötét volt, mire összeszedtük a bátorságunkat és feltápászkodtunk, hogy holttestét a tengerbe dobjuk. Ekkor már szinte leírhatatlanul szörnyű látványt nyújtott, és annyira bomlásnak indult, hogy amikor Peters megpróbálta felemelni, a lába kiszakadt a helyéből. Ahogy a bomló test a vízbe zuhant, a belőle áradó derengő, foszforeszkáló fénynél világosan láttuk, hogy hét-nyolc hatalmas cápa les már rá, melyek olyan hangos fogcsattogtatással marcangolták szét zsákmányukat, hogy lakomájuk lármája valószínűleg mérföldnyire is elhallatszott. Hideg borzadály fogott el az iszonytató hangok hallatán.

Augusztus 2. - Félelmetes csönd és tikkasztó hőség. A reggel teljes csüggedésben, szánalmas testi-lelki kimerültségben talált mindkettőnket. A korsó vize végképp ihatatlanná vált, olyan kocsonyássá sűrűsödött; undorító férgek tekergőztek az edény nyálkás fenekén. Ki is öntöttük, aztán a korsót tengervízzel kimostuk, majd végül egy kis ecettel is kiöblítettük. Szomjúságunk hovatovább az elviselhetetlenségig fokozódott, borral pedig hiába próbáltuk oltani, sőt ez mintha csak olaj lett volna a tűzre, és még be is rúgtunk tőle. Később tengervízzel kevert borral kísérleteztünk, ettől azonban öklendezni kezdtünk s így fel is hagytunk a próbálkozással. Egész nap aggódva lestük az alkalmat, hogy megfürödhessünk, ám mindhiába; hányódó roncsunkat minden oldalról ostromzár alá vették a cápák - nyilván azok a bestiák, melyek az előző este boldogtalan társunkat felfalták és most már türelmetlenül várták az újabb lakomát. Újra megsirattuk szegény Augustust és balsejtelmekkel eltelve, csüggetegen gondoltunk jövőnkre. A tengeri fürdőzés mindig csodálatosan felfrissített, és ezért elviselhetetlen volt, hogy még ettől is meg legyünk fosztva, méghozzá ily félelmetes módon. Mindemellett még a közvetlen életveszély is fenyegetett, aggodalommal töltve el mindkettőnket, hiszen elég lett volna egy rossz mozdulat, egy elvétett lépés, és máris e falánk bestiák martalékává lettünk volna, melyek még így is gyakorta felúsztak a fedélzet vízbe merülő, szélárnyékos oldalára, lábunk után kapkodva tátott pofájukkal. Bármit tettünk, bárhogy kiáltoztunk, nem sikerült elriasztanunk őket. Peters az egyik legnagyobbat fejbe sújtotta a fejszével, de az még sérülten is egyre csak nyomakodott felénk. Alkonyatkor felhő jelent meg az égen, ám elkeseredésünkre elvonult felettünk anélkül, hogy eső hullott volna belőle. Elképzelhetetlen szenvedéseket álltunk ki. Az éjszakát álmatlanul töltöttük, részben a szomjúság miatt, részben pedig a cápáktól való félelmünkben.

Augusztus 3. - Semmi remény; a brig pedig mindjobban oldalt dől, most már egyáltalán nem tudunk megállni a fedélzeten. Azzal töltöttük a napot, hogy megpróbáltuk a bort és a teknőchúst biztonságba helyezni; el ne veszítsük, ha netán végképp felborulna a hajótest. A hajdani árbocmerevítő láncból fejszénkkel kifeszítettünk két vaskapcsot, majd ezeket egy-két lábnyira a víz felett bevertük a hajótest szél felőli falába; ez a hely csak néhány lábnyira volt a hajó gerincétől, hajónk ugyanis jószerével már az oldalán feküdt a vízben. Ezekhez a kapcsokhoz kötöztük maradék készleteinket, mivel ez biztonságosabb helynek ígérkezett, mint a csarnakpad. Egész nap nagyon szenvedtünk a szomjúságtól - fürödnünk ma sem sikerült a cápák miatt, melyek egyetlen percre sem tágítottak mellőlünk. Az éjjel megint nem jött álom a szemünkre.

Augusztus 4. - Nem sokkal napfelkelte előtt éreztük, hogy megrezdül alattunk a hajótest és erősen dőlni kezd; felkészültünk, nehogy a lendülettől a vízbe zuhanjunk. Eleinte csak lassan, fokozatosan dőlt, s nekünk sikerült mind följebb kapaszkodnunk a hajótest szél felőli oldalán, mivel a hajó oldalába vert kapcsokra óvatosságból még az előző napon köteleket kötöttünk, melyekben most jól megkapaszkodhattunk. Nem számítottunk azonban arra, mekkora lendületet fog venni ez az eleinte lassú mozgás; egyszerre olyan erővel bukkant elő a hajó gerince, hogy hiába kúsztunk mi is sebesebben, mire felfoghattuk volna, mi történik, a felbillenő hajótest jó néhány lábnyira a víz színe alá rántott bennünket s mi több, teljes tömegével fölibénk hengeredett.

Ahogy a víz alá merültem, kénytelen voltam elengedni a kötelet; aztán mikor láttam, hogy épp a hajótest alá kerültem, és közben éreztem, elhagy minden erőm, már nem is igen küszködtem az életemért, hanem halálra szántam magam és beletörődtem, hogy egy-két perc még s meghalok. Hanem ebben megint csak tévedtem, mivel nem vettem figyelembe a természeti törvényeket, melyeknek parancsára a víz alá bukó hajótest lendülete fogytán megindult visszaútján a szél felőli oldal irányába. A visszabillenő hajótest tömege által kavart felfelé sodró örvények magukkal ragadtak és a tenger színe fölé vetettek, talán még nagyobb lendülettel, mint amivel az elébb ugyanezen erők alányomtak. Körülpillantva azt láttam, hogy - amennyire megbecsülhettem - mintegy húszyardnyira vagyok a roncstól. Ott úszott gerincével az égnek, nagyokat billenve jobbra-balra s körötte szinte forrt a tenger dühödten örvénylő vize. Petersnek nyoma sem volt. Nem messze tőlem egy olajoshordó lebegett, közelebb-távolabb meg különféle, a brigből származó tárgyak.

Legnagyobb gondom és riadalmam a cápák raja volt, melyről tudtam, hogy ott ólálkodik a közelben. Hogy elriasszam őket, ha ugyan egyáltalában lehetséges volna, kézzel-lábbal kalimpálva csapkodtam, kavartam a vizet, úgy úsztam a roncs felé nagy tarajt túrva magam előtt. Meggyőződésem, hogy csakis ennek köszönhettem megmenekülésemet; ugyanis mielőtt hajónk felfordult volna, már annyi nyüzsgött körülötte e bestiákból, hogy úszás közben szükségképp össze is ütköztem egyikkel-másikkal. Óriási szerencsémre azonban végül is épségben elértem a roncsot, habár annyira kimerültem az eszeveszett erőfeszítéstől, hogy fölkapaszkodni rá talán már nem is lettem volna képes, ha az utolsó pillanatban segítségemre nem siet Peters, aki hatalmas örömömre egyszer csak ott termett (ő a roncs másik oldalán kapaszkodott fel) és odavetette az egyik kötelet azok közül, melyeket a hajó oldalába vert vaskapcsokhoz erősítettünk.

Alighogy kimenekültünk ebből a veszedelemből, újabb fenyegető rémség merült fel előttünk - az éhhalál képe. Készleteinket minden óvatosságunk ellenére elsodorta a víz, és mivel immár végképp nem láttunk semmi módot arra, hogy élelemhez jussunk, átadtuk magunkat a kétségbeesésnek és hangos sírásra fakadtunk, akár a gyermekek, meg sem kísérelve, hogy vigaszt vagy bátorítást nyújtsunk egymásnak. Bizonyára hihetetlen, hogy ily gyengeség vegyen erőt felnőtt embereken, és annak szemében, ki maga soha nem volt hasonló helyzetben, alighanem természetellenesnek is tűnhet, ám ne feledjük, hogy a hosszú nélkülözés és a borzalmak, melyeknek ki voltunk téve, ekkorra már-már megrendítették elmeállapotunkat, s ezért nem szabad viselkedésünket a józan s logikus gondolkodás mércéjével mérni. A későbbiek során nemegyszer kerültem hasonló, ha ugyan nem ennél is veszedelmesebb helyzetekbe, mikor is erős lélekkel, rendíthetetlenül álltam a sarat, s mint látni fogják, Peters is oly sztoikus filozófiával viselte a későbbi megpróbáltatásokat, mely legalább annyira meghökkentő volt, mint e mostani gyermekesen oktalan gyengeség - a különbség egyedül lelkiállapotunkban rejlett.

A brig felborulása, de még a bor és a teknőchús elvesztése sem tette volna valójában kétségbeejtőbbé helyzetünket, mint amilyen annak előtte volt, ha nem vész nyoma egyúttal a pokrócnak is, mellyel addig az esővizet felfogtuk, meg a korsónak, melyben a vizet tartottuk; kiderült ugyanis, hogy a hajó fenekét a gerinctől jobbra és balra is mintegy két-három láb széles sávban hatalmas kacsakagylók vastag rétege borítja, ez a kagylófajta pedig ízletes és igen tápláló eledelnek bizonyult! Vagyis két fontos körülmény tekintetében a baleset, amitől annyira rettegtünk, végül is inkább üdvösnek, semmint hátrányosnak bizonyult; egyrészt olyan bőséges élelemkészlethez juttatott, mely ha takarékosan élünk vele, legalább egy hónapra elegendőnek ígérkezett, másrészt pedig a felfordult hajón sokkal nagyobb biztonságban is voltunk, mint annak előtte a megdőlt fedélzeten.

A vízszerzés nehézségei azonban egyelőre vakká tettek bennünket új helyzetünk előnyeinek felismerésére. Felkészülendő egy esetleges záporra levettük ingünket, hogy így fogjunk fel némi esővizet, mint azelőtt a pokróc segítségével tettük, habár természetesen nem is remélhettük, hogy erőfeszítéseink akár a legkedvezőbb körülmények között is néhány gyűszűnyi ivóvíznél többet eredményezhetnének alkalmanként. A nap folyamán egyébként esőfelhőnek nyoma sem volt az égbolton, s a szomjúság kínjai már-már az elviselhetetlenségig fokozódtak. Az éjszaka Petersnek sikerült mintegy félórányira elszenderednie, ha mégoly zaklatott volt is az álma, én azonban annyira szenvedtem, hogy egyetlen pillanatra sem bírtam behunyni a szemem.

Augusztus 5. - Enyhe szellő támadt, amely olyan vizekre sodort, ahol egész nap sűrű hínár és egyéb tengeri növényzet között haladtunk. Sikerült kifognunk tizenegy kis rákot, melyekből többször is jóízűen befalatoztunk. Páncéljuk oly puha volt, hogy mindenestül fogyasztottuk őket és örömmel állapítottuk meg, hogy húsuk sokkal kevésbé ingerel szomjúságra, mint a kacsakagylóé. Ezen a hínáros tengerszakaszon nem láttunk cápát s így ismét bemerészkedtünk a vízbe; négy-öt óra hosszat tartózkodtunk a vízben, aminek során érezhetően csökkent szomjúságunk. Ekképp felüdülve sokkal nyugodtabban töltöttük az éjszakát s mindketten aludtunk is egy keveset.

Augusztus 6. - Ezen a napon valahára kiadós eső áldása köszöntött ránk; körülbelül délben kezdett esni és sötétedésig el sem állt. Ismét keservesen fájlaltuk, hogy nincs már meg sem a korsónk, sem a fonott borospalackunk, mert bármi csekélyek és elégtelenek voltak is eszközeink, az egyiket legalábbis bizonyára megtölthettük volna ivóvízzel. Így azonban nem tehettünk mást, mint hogy megvártuk, míg ingünk annyira megázott, hogy teleszívta magát esővízzel, s akkor égető szomjunk oltására szájunkba facsartuk a mennyei nedű vékonyka sugárban csurranó csöppjeit. Ezzel a foglalatossággal telt az egész nap.

Augusztus 7. - Épp napkeltekor mindketten egyszerre kiáltottunk fel, hogy: - Hajó keletről! -, amely minden kétséget kizárólag felénk tartott! Hosszú, elragadtatott, bár nyilván elhaló és alig hallható kiáltással köszöntöttük a csodálatos látványt, és nyomban azon kezdtünk iparkodni, hogy valamiképp jeleket adjunk, ingünket lobogtattuk s igyekeztünk olyan magasra ugrálni, amennyire legyengült állapotunkban tőlünk telhetett, de még kiabáltunk is torkunk szakadtából, holott a hajó még legalább tizenöt mérföldnyire volt tőlünk. Egyre közeledett azonban, s mi úgy számítottuk, hogy ha tartja irányát, akkor óhatatlanul olyan közel kerül hozzánk, hogy semmiképp sem kerülhetjük el a figyelmét. Körülbelül egy órával azután, hogy megpillantottuk, már a fedélzetén mozgó embereket is jól ki tudtuk venni. Hosszú testű, alacsony építésű, karcsú szkúner volt, szemlátomást hiánytalan legénységgel. Ekkor azonban riadalom fogott el bennünket, mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne vettek volna már észre, ezért rettegve lestük, nem akarnak-e közönyösen sorsunkra hagyni - mert bizony bármily hihetetlennek tűnjék is, nemegyszer előfordult már a tengereken ilyen ördögi gonosztett, méghozzá a mienkéhez nagyon hasonló körülmények között, olyan lények részéről, akik magukat az emberi nem tagjainak tekintették.

A Polly nevű bostoni brig esete annyira idevág, sorsa pedig sok tekintetben olyannyira hasonlít a magunkéra, hogy nem állhatom meg, hogy ide ne iktassam történetét. A hajó százharminc tonna teherrel, fűrészáruval és megfelelő készletekkel a fedélzeten 1811. december tizenkettedikén futott ki a bostoni kikötőből Santa Cruz felé, Casneau kapitány parancsnoksága alatt. A kapitányon kívül nyolc fő tartózkodott a fedélzeten: az első tiszt, négy tengerész, a szakács és bizonyos Mr. Hunt, valamint egy néger leány, aki az ő tulajdonát képezte. Tizenötödikén, miután a György-szigetek zátonyait már szerencsésen maguk mögött hagyták, viharos délkeleti szélbe kerültek és léket kaptak; a hajó oldalára dőlt, de miután az árboctól sikerült megszabadulniuk, végül is visszanyerte egyensúlyát. Százkilencvenegy napot töltöttek a kormányozhatatlanná vált roncson (december tizenötödikétől június huszadikáig), tűz nélkül és csak igen kevés élelemmel, mikor is a Featherstone kapitány parancsnoksága alatt Rio de Janeiróból hazafelé tartó hulli illetőségű Fáma végre fedélzetére vette Casneau kapitányt és Samuel Badgert, a katasztrófa két túlélőjét. A Fáma az északi szélesség 28. és a nyugati hosszúság 13. fokán bukkant rájuk, azaz több mint kétezer mérföldet tettek meg a tengeren sodródva! Július kilencedikén a Fáma beérte a Perkins kapitány parancsnoksága alatt hajózó Dromeo nevű briget, amely aztán Kennebeckben partra tette a két hajótöröttet. A beszámoló, mely e részleteket közli, a következő szavakkal végződik:

"Magától adódik a kérdés, miként lehetséges, hogy ilyen hatalmas út során, mely ráadásul az Atlanti-óceán legforgalmasabb vizein vezet, egyetlen hajóval sem találkoztak. Nos, nem egy, de több, mint tucatnyi hajó is elhaladt mellettük, egyikük pedig annyira megközelítette őket, hogy már a fedélzetén álló embereket és a kötélzetre felkapaszkodott matrózokat is látták, akik nyilvánvalóan őket nézték, ám a hajó a kiéhezett és átfázott hajótöröttek kimondhatatlan csalódására felvonta vitorláit és fittyet hányva a kötelező szánalom és az emberiesség parancsának, könyörtelenül sorsukra hagyta őket."

Ez alkalommal azonban, az Úr végtelen kegyelméből, kellemes csalódás várt ránk, mert hamarosan azt láttuk, hogy egyszerre nagy lótás-futás kezdődik a fedélzeten, felhúzzák a brit lobogót, szembefordulnak a széllel, és egyenest felénk tartanak. Félóra sem telt bele, s mi már az idegen hajó tiszti szállásán pihentünk. A liverpooli illetőségű Jane Guy fedélzetén voltunk, amely Guy kapitány parancsnoksága alatt fókavadász- és kereskedelmi úton volt a Déltengerek és a Csendes-óceán felé.

 

Tizennegyedik fejezet

Gyönyörű, száznyolcvan tonnás szkúner volt a Jane Guy, szemből nézve szokatlanul karcsú testű, és azóta sem láttam olyan hajót, amely kedvező, erős szélben felvehette volna vele a versenyt. Viharos tengeren azonban már nem rendelkezett ilyen kitűnő tulajdonságokkal, s a reá váró feladatokat tekintve a merülése is kissé nagyobb volt a kelleténél. Déltengeri kereskedelmi utakra ugyanis nagyobb testű, ám viszonylag kisebb merülésű hajók - a körülbelül háromszáz-háromszázötven tonnásak - sokkal alkalmasabbak. Kívánatos továbbá, hogy legalább háromárbocos legyen, az első és főárbocon keresztvitorlázattal, a hátsó árbocon élvitorlával, de egyebekben is jócskán különböznie kell a Déltengereket járó hajók szokott felépítésétől. Elengedhetetlen a megfelelő fegyverzet. Rendelkezzék, mondjuk, tíz-tizenkét darab tizenkét fontos hajótarackkal, két-három hosszú csövű messzehordóval és kézi lőfegyverekkel, valamint minden árboc tövében ott kell állnia a vízhatlan lőporosládának. Horgonylánca, kötélzete is legyen jóval erősebb, mint más kereskedelmi hajónak, mindenekelőtt pedig legyen nagy létszámú és a mesterségét alaposan értő legénysége - legalább ötven-hatvan markos ember a fentebb körvonalazott eszményi déltengeri háromárbocosra. A Jane Guy-nak, a kapitányt és az első tisztet nem számítva, harmincöt főnyi legénysége volt, csupa tapasztalt tengerész, fegyverzete azonban korántsem volt kielégítő, és olyan hajós ember, aki ismeri a Déltengereket, az itteni veszélyeket és nehézségeket, egyéb tekintetben is sok mindent hiányolt volna felszerelésében.

Guy kapitány előzékeny modorú, kifogástalan úriember volt; jelentős déltengeri tapasztalatokkal rendelkezett, mivel élete tekintélyes részét az e tájakon folytatott kereskedelemnek szentelte. Ám némileg erélytelen ember volt, s ekképp az a vállalkozó szellem is hiányzott belőle, ami ezeken a vizeken oly elengedhetetlen feltétele a kereskedelmi sikernek. Társtulajdonosa lévén hajójának, szabad keze volt rakománya és az útvonal megválasztásában. Mint minden efféle vállalkozásra induló hajó, a Jane Guy is bőven vitt magával színes üveggyöngyöt, kis kézitükröket, tűziszerszámot, baltát, szekercét, fűrészpengét, fejszét, gyalut, reszelőt, vésőt, fúrót, ráspolyt, színlőgyalut, kalapácsot, szöget, ollót, beretvát, tűt, cérnát, kést, villát, kanalat, vásznat, csecsebecséket és más hasonló holmit.

Július tizedikén indultak Liverpoolból, huszonötödikén haladtak át a Ráktérítőn a nyugati hosszúság huszadik fokán, és huszonkilencedikén kötöttek ki Sal szigetén, a Zöld-foki-szigetek egyik tagján, ahol sót és egyéb szükséges készleteket vettek fel. A Zöld-foki-szigetekről augusztus harmadikán indultak tovább délnyugati irányba, a brazil partok felé, vagyis az Egyenlítőt a nyugati hosszúság huszonnyolcadik és harmincadik délköre között kellett átszelniük. Az Európából a Jóreménység foka vagy azon túl India felé tartó hajók is általában ezt az irányt választják. Ez az útvonal kikerüli a guineai partok szélcsendes tengerszakaszait, az itteni erős ellenáramlatokat, s rendszerint a legrövidebb útnak is bizonyul, mivel további szakaszán soha sincs hiány kedvező, nyugati szelekben, melyeknek segítségével innen már igen gyorsan elérhető a Jóreménység foka. Útiterve szerint Guy kapitány először a Kerguelen-földön akart kikötni - aminek okát még csak nem is sejtem. Aznap, amikor minket fedélzetére vett, a Jane Guy a St. Roque fok magasságában hajózott, a nyugati hosszúság harmincegyedik fokán; vagyis roncsunk észak-déli irányban valószínűleg nem kevesebb, mint huszonöt foknyi távolságot tett meg a tengeren!

A fedélzeten igen szívélyesen fogadtak bennünket és azonnal körülvettek mindama gondoskodással, amire nyomorúságos állapotunkban bizony nagyon is rá voltunk szorulva. Mintegy két hét alatt, miközben pompás időben, könnyű szelekkel továbbra is délkeletnek tartottunk, Peters és jómagam teljesen felépültünk szörnyű megpróbáltatásainkból, és a történtekre lassan már inkább csak mint rossz álomra gondoltunk vissza, melyből szerencsére végül is felébresztettek, semmint hiteles eseményekre, melyeket a maguk kegyetlen és pőre valóságában kellett átélnünk. Azóta máskor is tapasztaltam már, hogy hirtelen változások, legyenek akár örömteliek, akár fájdalmasak, gyakorta idéznek elő ilyesféle részleges emlékezetkiesést - melynek mértéke pontosan aránylik a változás nagyságához. Magam például most sem vagyok képes teljes egészében felidézni mindazt, amit a roncson töltött napok során éltem át. Magukra az eseményekre jól emlékszem, csak arra nem, milyen érzelmeket váltottak ki belőlem annak idején. Csupán annyit mondhatok, hogy akkor úgy éreztem, ennél több szenvedést ember már nem lehet képes elviselni.

Hetekig semmi különösebb esemény nem zavarta utunkat; csak néhány bálnavadász hajóval találkoztunk és viszonylag gyakran a fekete cet rajaival, melyet az ámbráscettől való megkülönböztetés végett neveznek feketének. Ez utóbbi faj azonban jobbára csak a huszonötödik szélességi körtől délre fordul elő. Szeptember tizenhatodikán, immár a Jóreménység fok közelében, Liverpoolból való elindulása óta először, heves viharba került a Jane Guy. Ezen a tengerszakaszon, habár inkább a földfoktól keletre és délre elterülő vizeken (mi nyugatra voltunk tőle), igen gyakoriak a viharos északi szelek, melyek sokszor orkánná erősödnek. A Jóreménység foki viharok mindig igen erőteljes tengermozgással is járnak, legveszedelmesebb jellegzetességük azonban az, hogy rendszerint épp, mikor a legnagyobb erővel tombolnak, a szélirány kiszámíthatatlanul változékony. Könnyen előfordulhat, hogy az egyik pillanatban még észak-északkeleti irányból űzi a hajót a valósággal hurrikán erejű szélvész, de a következő percben már délnyugat felől támad fel a semmiből, méghozzá szinte elképzelhetetlen dühvel. Egyetlen előjele a szélirány megváltozásának, hogy ilyenkor fényes folt jelenik meg a déli látóhatáron, s ha ez nem kerüli el a kapitány figyelmét, még elegendő idő áll rendelkezésére, hogy megtegye a kellő előkészületeket.

Derült, napsütéses reggel volt, amikor körülbelül hat óra tájban kitört a vihar; a szél, amint errefelé megszokott, északról fújt. Két óra múlva már olyan erővel tombolt, és olyan hatalmas hullámokat korbácsolt, amihez foghatót azóta sem tapasztaltam. A hajót, amennyire lehetett, felkészítettük a viharra, a szkúner azonban igen rosszul állta a hullámverést, és bizony most megmutatkozott építésének minden hibája; valahányszor hullámvölgybe bukott, orrfelépítményét a habokba fúrta, és mire keservesen újra felkúszott a hullámhegyre, már jött is a következő hullám, amely ismét elborította. Nem sokkal napszállta előtt feltűnt az a bizonyos fényes folt a délnyugati látóhatáron, melyet akkor már nagyon lestünk, és valóban, alig egy óra múlva arra lettünk figyelmesek, hogy a kis orrvitorla, mellyel a viharban hajóztunk, petyhüdten verdesi az árbocot. Ám két perc sem telt belé, és mi minden előkészületünk ellenére, egyszerre oldalunkra dőltünk, akkora sűrű förgeteg kerekedett, mintegy varázsütésre, és egy hatalmas, habzó, tarajos fekete hullám óriás permetfelhője át is csapott fölöttünk. Szerencsére a légmozgás csak széllökésnek bizonyult, melyet ezúttal nem követett délnyugati vihar, s így hajónk is szerencsésen visszanyerte egyensúlyát. Ezután még jó néhány óra hosszat küszködtünk a heves hullámveréssel, másnap hajnalra azonban jószerével már a károkat is sikerült kijavítanunk. Guy kapitány véleménye szerint megmenekülésünk a csodával volt határos.

Október tizenharmadikán, a déli szélesség 46. fok 53. percén, valamint a keleti hosszúság 37. fok 46. percén megpillantottuk a Prince Edward-szigetet. Két nap múlva már a Possession-sziget közelében hajóztunk, majd nem sokkal utóbb, a déli szélesség 42. fok 59. percén, valamint a keleti hosszúság negyvennyolcadik fokán elhaladtunk a Crozet-szigetek mellett is. Tizennyolcadikán értük el az Indiai-óceán déli vizein elterülő Kerguelen-földet avagy Desolation-szigetet, és a Karácsony-öbölben, négyölnyi vízben horgonyt vetettünk.

Ez a sziget, avagy inkább szigetcsoport, a Jóreménység fokától mintegy nyolcszáz tengeri mérföldnyire van, délkeleti irányban. 1772-ben fedezte fel egy francia, Kergulen avagy Kerguelen báró, aki egy kiterjedt déli kontinens nyúlványának vélte, s e bejelentésével akkoriban nagyon fel is zaklatta a kedélyeket. A francia kormányzat felkarolta az ügyet és a következő esztendőben a maga költségén visszaküldte a bárót az újonnan felfedezett földrész alaposabb felderítésére, mikor is bebizonyosodott, hogy eredeti feltevése tévedésen alapult, 1777-ben Cook kapitány is ráakadt a szigetekre és a csoportozat legnagyobb tagját elnevezte Desolation- azaz "kietlen" szigetnek, mely névre kopárságával valóban rá is szolgál. Ámbár a partjai felé közeledő hajó könnyen más következtetésre juthat, mivel hegyeinek oldalát szeptembertől márciusig dús és élénkzöld vegetáció borítja. E megtévesztő látszatot egy kicsiny, kőtörőfűhöz hasonlatos növény kelti, mely igen nagy bőségben, hatalmas foltokban tenyészik egy bizonyos fajta tőzegtalajon. Ennek a kis növénynek a kivételével azonban jószerével semmi egyéb jele a növényi életnek, kivéve a kikötő közvetlen környékét, ahol néhány szál vad dudva, egy-két zuzmófajta s egy különös, kis bokrokban növő, s a felmagzott káposztára emlékeztető növény is található, de ez utóbbi is alkalmatlan emberi fogyasztásra, mivel íze csípős és kesernyés.

A szigetek domborzati képe igen változatos, hegyes-völgyes; megejtő vagy felemelő látványt azonban e hegyek nem nyújtanak, noha csúcsukat örök hó borítja. Partjaik mentén több természetes kikötőhely is kínálkozik, melyek közül a Karácsony-öböl rendelkezik a legkedvezőbb tulajdonságokkal. A sziget északkeleti partján végighajózva ez az első az öblök sorában s közvetlenül az úgynevezett François-fok után következik, mely északról nagy ívben körülöleli, és jellegzetes alakjával mintegy az utat is mutatja a kikötőhelyet kereső tengerésznek. A tengerbe nyúló hegyfok csúcsán magas kőszál áll, hatalmas odvával természetes boltívet alkotva. Az öböl bejárata a déli szélesség 48. fok 40. percén, valamint a keleti hosszúság 69. fok 6. percén van. Kikötésre igen alkalmas hely, mivel az előtte húzódó nagyszámú apró sziget kellő védelmet nyújt a keleti szelek ellen. Keleti irányban továbbhajózva a Darázs-öbölhöz érünk, mely valójában a Karácsony-öböl nyúlványa. Kicsiny, zárt medencéjét csupán négy öl mélységű szűk csatorna köti össze a tengerrel, öblének mélysége három-tíz öl, a fenék szilárd és agyagos, horgonyzásra igen alkalmas. Minden évszakban védett, biztonságos kikötőhely. Az öböl nyugati oldalán kis patak ömlik a tengerbe, vize igen jóízű és könnyen hozzáférhető.

A szigeten előfordul, bár nem nagy számban az úgynevezett sörényes vagy szőrmefóka több válfaja, valamint az ormányos fóka, ez utóbbi tömegesen is. A szárnyasok világa igen népes. Igen sok pingvint láttunk, mégpedig négy különféle fajtából. Ezek közül a királypingvin a legnagyobb, mely épp méreteiről és szép tollazatáról nyerte nevét. Testének fölső része rendszerint szürke, ám olykor halványlila árnyalatú is előfordul; hasát makulátlanul fehér toll borítja. Feje viszont csillogón fekete, akárcsak a lába. Tollazatának legszebb vonása azonban a mellén végighúzódó két széles, aranyos sáv. Csőre hosszú, a színe vagy rózsapiros, vagy mélyvörös. E madarak felegyenesedve, méltóságteljes tartással járnak. Fejüket magasan hordják és a testükhöz szinte karformán csatlakozó szárnyukkal oly szembeötlően emberi alakot mutatnak, hogy a felületes szemlélőt, alkonyi fényben valóban akár könnyen meg is téveszthetik. A Kerguelen-földön látott példányok termete alig haladta meg a libáét. Az itt előforduló másik három pingvinfajta a következő: a makaróni pingvin, a szamárpingvin és a varjúpingvin. Ezek mind jóval kisebbek, mint a királypingvin, tollazatuk sem oly pompás, és egyéb tekintetben is igen különböznek tőle.

A pingvineken kívül sok más madár is található e szigeteken; említésre méltó a tengeri tyúk, a kis kékhojsza, a böjti ruca, a Port Egmont-tyúk, a bóbitás kormorán, a fokföldi gerle, az óriás viharmadár, a tengeri fecske, a küszvágó csér, többféle sirály, a viharmadár, a nagy hojsza, végül pedig az albatrosz.

A nagy hojsza ugyanakkorára megnő, mint a közönséges albatrosz, és szintén húsevő. Ezért másképpen csonttörőnek és sashojszának is nevezik. Az embertől egyáltalán nem fél; megfelelően elkészítve, húsa fogyasztásra is alkalmas. Jellemző szokása kiterjesztett szárnnyal, könnyedén, látszólag egyetlen tollát sem mozdítva szinte a víz színén siklani.

Az albatrosz a Déltengerek egyik legnagyobb testű és legvérengzőbb ragadozó madara. A sirályfélék közé tartozik, a szárazföldre csak költeni jár, prédájára is a légben les. E ragadozó madár és a pingvin sajátságosan jó cimboraságot tart egymással. Fészkét minden esetben egyazon mód s közös megállapodással rakja - akképpen, hogy az albatrosz fészke mindig középütt helyezkedik el négy pingvinfészek négyszögében. A tengerésznyelv telepnek nevezi ezeket a fészkelőhelyeket. E telepeket már mások is leírták, mivel azonban talán nem minden olvasóm ismeri e beszámolókat, s mivel elbeszélésemben még többször is szó lesz mind a pingvinről, mind pedig az albatroszról, talán nem lesz haszontalan, ha ehelyütt néhány szóval ismertetem életmódjukat és fészeképítési szokásaikat.

A költési idény kezdetekor hatalmas tömegeik gyülekeznek össze s néhány napig oly módon viselkednek, mintha csak megvitatnák, mi volna a leghelyesebb eljárás. Végül aztán munkához látnak. Kiválasztanak egy megfelelő nagyságú, rendszerint három-négy hektárra rúgó sík területet, méghozzá minél közelebb a tengerhez, ám olyan távolságban, hogy a dagály már ne érhesse el. Legfőképp a talaj egyenletességére vannak tekintettel és a köves-kavicsos részeket is elkerülik. Ezután az egész raj közösen, mintegy egyetlen akarattól irányítva, hozzákezd, hogy a kiválasztott területen kijelöljön egy mértani pontosságú négyzetet vagy paralelogrammát, a terepviszonyoktól függően, mégpedig éppen akkorát, amelyen az összegyűlt madarak kényelmesen elférnek, a továbbiakban pedig eltökélten megakadályozzák, hogy a későn érkezők, melyek nem vettek részt a munkában, befurakodjanak közéjük. Kijelölt táborhelyük egyik határvonala mindig párhuzamos a víz szegélyével, és törvényszerűen szabadon marad, hogy akadálytalanul közlekedhessenek a tenger és fészkük között.

A határvonalak kijelölése után alaposan és módszeresen megtisztítják a terepet minden szeméttől, hulladéktól, szemenként hordják el csőrükben a kavicsokat, melyekből a négyszög szárazföld felé eső oldalain mintegy falat emelnek. A falon belül pedig, közvetlenül a tövében, hat-nyolc láb szélességű sima ösvényt taposnak körbe a terep körül - ekképp még sétateret, korzót is készítenek maguknak.

A következő művelet a körülkerített terület felosztása, mégpedig egymással pontosan megegyező nagyságú kis négyszögekre. Ezt oly módon végzik, hogy faltól falig egyenes vonalú, keskeny ösvényeket taposnak a porba, melyek éppen derékszögben metszik egymást. Az ösvények metszőpontjaira kerülnek az albatroszfészkek, a pingvinek pedig a kis négyzetek közepén építik fel fészküket - vagyis minden pingvint négy albatrosz vesz körül és megfordítva. A pingvinfészek valójában sekély mélyedés csupán, mely egyedül azt a célt szolgálja, hogy egyetlen tojása el ne gurulhasson. Az albatrosz fészke ennél valamelyest igényesebb; moszatból, földből, kagylóhéjakból kis kupacot hord össze, melynek magassága körülbelül egy láb, átmérője pedig két láb. Ennek tetején építi fel azután tulajdonképpeni fészkét.

Különös gonddal ügyelnek arra, hogy a költési időszak alatt soha ne maradjon őrizetlen a fészek, sőt voltaképp mindaddig szigorúan őrködnek, amíg a kicsinyek meg nem erősödnek annyira, hogy nincsen szükségük a szülői gondoskodásra. Míg a hím van távol élelemkeresőben, addig a nőstény ügyel a fészekre, amit nem is hagy el, míg párja vissza nem tér. A tojások pedig éppenséggel egyetlen pillanatra sem maradnak födetlen - amíg az egyik madár élelemért jár, addig a másik ül rajta. Erre az óvatosságra azért van szükség, mert ezeken a madártelepeken oly lazák az erkölcsök, hogy ha alkalom adódik, a szomszédok lelkiismeret-furdalás nélkül kifosztják egymás fészkét.

Bár előfordulnak olyan telepek is, melyeket csak pingvinek és albatroszok laknak, a kolóniák többségében a legkülönfélébb tengeri madárfajok költenek együtt, egyaránt élvezve az alapítók jogait s teljes szabadságban fészkelve ott, ahol épp alkalmas hely adódik, ám a nagyobb madarak által kiszemelt helyeket mind tiszteletben tartja. A távolból szemlélve páratlan látványt nyújtanak e telepek. Valósággal feketéllik fölöttük az ég a tömérdek albatrosztól (és más, kisebb madártól), amint percnyi szünet nélkül sürögnek, térülnek-fordulnak a tenger és a szárazföld között. Ezalatt a pingvinek föl-alá járkálnak a fészkek közötti szűk ösvényeken, vagy a kolóniát körülvevő korzón masíroznak csapatosan jellegzetes, peckes lépteikkel. Summa summárum, azt hiszem, elképzelni sem lehet bámulatosabb dolgot ezen oktalan szárnyas lények bölcs megfontoláson alapuló társadalmánál, mely méltán gondolkodásra késztethet minden pallérozott emberi elmét.

Még aznap délelőtt, amikor horgonyt vetettünk a Karácsony-öbölben, Mr. Patterson, az első tiszt vízre bocsátotta a csónakokat és (noha még a vadászati idény előtt voltunk) fókavadászatra indult. A kapitányt egy fiatalember társaságában, aki rokona volt Mr. Guy-nak, partra tette egy nyugat felé kinyúló kopár földfokon, mivel valami küldetésük volt a sziget belsejében, bár ennek mibenlétét nem sikerült megtudnom. Guy kapitány egy ledugaszolt palackot vitt magával, melyben levél volt; a partról nyomban útnak indult, hogy megmássza a sziget legmagasabb hegycsúcsát. Valószínűnek tartom, hogy a levél üzenetet tartalmazhatott egy utánunk érkező hajónak. Mi (Peters és jómagam az első tiszt csónakjában ültünk) ezután körüleveztük a sziget partjait, fókatelepeket keresve. Mintegy három hetet töltöttünk fókavadászattal, tüzetesen átkutatva minden öblöt és hegyfokot, s nem is csak a Kerguelen-földön, hanem a környező apróbb szigeteken is. Fáradozásunkat azonban nem sok siker koronázta. Bár sok prémfókát láttunk, olyan félénkek voltak, hogy akármennyire igyekeztünk is, csak háromszázötven gereznát tudtunk összegyűjteni. Ormányos fóka szintén nagy számban került elénk, ezekből azonban még kevesebbet, mindössze húsz darabot sikerült elejtenünk, nagy üggyel-bajjal. A kisebb szigeteken sörényes fókákat is láttunk, igen nagy csapatokban, ezeket azonban nem háborgattuk. Tizenegyedikén érkeztünk vissza a hajóhoz, ahol már ott találtuk Guy kapitányt és az unokaöccsét, akik igen lehangoló beszámolót adtak a sziget belsejéről, amihez foghatóan kopár és terméketlen tájék szerintük nem sok akadhat a földön. Két éjszakát töltöttek a szigeten, mivel a másodtiszt valami félreértés következtében késve küldte el értük a kis csónakot, amely a parton felvette és a hajóra hozta őket.

 

Tizenötödik fejezet

Huszadikán vitorlát bontottunk és tovább indultunk a Karácsony-öbölből; eleinte visszafelé, nyugatnak tartva, amerről jöttünk, elhaladva a Crozet-szigetcsoport egy tagja, a Marion kapitány felfedezte Sertés-sziget mellett. Majd a Prince Edward-szigetet hagytuk el, szintén bal kéz felől; ezután kissé északnak fordultunk és tizenöt napi hajózás után a déli szélesség 37. fok 8. percén és a nyugati hosszúság 12. fok 8. percén, elértük Tristan d'Acunha szigetét.

Ezt a ma már oly jól ismert szigetcsoportot, mely három kör alakú szigetből áll, a portugálok fedezték fel, akiket 1643-ban a hollandok, majd 1767-ben a franciák követtek. A három sziget háromszöget zár be, melynek csúcsai mintegy tíz mérföldnyi távolságban vannak egymástól, köztük nyílt víztükrű, jól hajózható tengerszakaszok terülnek el. Mindhárom sziget igen magasra kiemelkedik a tenger szintje fölé, a legmagasabbra maga Tristan d'Acunha szigete, amelyről az egész csoportozat a nevét kapta. Ez egyben a legnagyobb is a három közül, kerülete mintegy tizenöt mérföld, és tiszta időben már nyolcvan-kilencven mérföldről látható. Északi oldala mintegy ezerlábnyi magasságból szakad le szinte függélyesen a tengerbe. Az asztallap simaságú fennsíknak jóformán a mértani közepén magas, kúp alakú hegy emelkedik, hasonló Teneriffa tűzhányó hegyéhez. E magaslat alsóbb régióit jókora fák borítják, föntebb azonban már kiütközik a kopár szikla, amit az év nagyobbik felében hó s jég borít, maga a csúcs pedig rendszerint felhők mögé búvik. A sziget körül sem zátony, sem egyéb veszedelem nem leselkedik a hajókra, oly meredeken emelkedik ki a part a mély vizű tengerből. Az északnyugati parton mindazonáltal kis öböl is nyílik, melynek fekete homokkal borított fövenyén déli szélben csónakkal partra is lehet szállni. Az itt fakadó forrásokból könnyűszerrel juthatunk nagy mennyiségű, kitűnő ivóvízhez; az öböl horgászatra is alkalmas, mivel vize halban igen bő.

A második legnagyobb szigetnek, amely a szigetcsoportozat legnyugatabbra eső tagja, Megközelíthetetlen a neve. Pontos számítások szerint a déli szélesség 37. fok 17. percén és a nyugati hosszúság 12. fok 24. percén terül el. Kerülete mintegy hét-nyolc mérföldnyi lehet, s partja mindenütt oly meredek, hogy valóban megközelíthetetlen. Voltaképp egyetlen magas fennsík az egész sziget, mely oly sivár és terméketlen, hogy egész növényzete mindössze néhány göcsörtös, satnya cserjéből áll.

A Csalogány-sziget, a szigetcsoport legkisebb és legdélebbre eső tagja, a déli szélesség 37. fok 26. percén és a nyugati hosszúság 12. fok 12. percén terül el. Legdélibb fokának mintegy folytatásaképp, néhány aprócska, de magas, sziklás sziget emelkedik ki a tengerből; északkeleti irányban is van néhány hasonló, apró sziget. A Csalogány-sziget domborzata igen egyenetlen, talaja meddő, terméketlen; egy mély völgy kis híján kettészeli az egész kis szárazulatot.

A párzási időben az apróbb-nagyobb szigetek partjain valósággal hemzseg a sok oroszlánfóka, ormányos fóka, sörényes fóka meg a mindenféle tengeri madár. A cethal szintén nagy számban keresi fel a környező vizeket. Annyiféle zsákmányt kínál tehát e szigetcsoport, méghozzá valósággal tálcán, hogy felfedezése óta igen sűrűn látogatták a különféle hajós népek. A hollandok és a franciák az elsők között voltak. 1790-ben Patten kapitány, az Industry nevű philadelphiai hajó parancsnoka is rábukkant Tristan d'Acunhára és hét hónapot töltött itt (1790 augusztusától 1791 áprilisáig) fókavadászattal. E hét hónap alatt nem kevesebb, mint ötezer-hatszáz gereznát gyűjtött össze és azt állítja, hogy három hét alatt bármekkora hajót színültig tölthetett volna fókazsírral. Amikor ő ideérkezett, néhány vad hegyi kecske kivételével nem volt a szigeten négylábú; ma már azonban jócskán elszaporodtak a legbecsesebb háziállatok is, amelyeknek őseit a Patten óta erre járó tengerészek hozták magukkal.

Tudtommal nem sokkal Patten kapitány itt járta után kötött ki Tristan d'Acunhán Colquhoun kapitány, a Betsey nevű amerikai brig parancsnoka, hogy felfrissítse készleteit. Ő ültetett először ezen a földön hagymát, burgonyát, káposztát és más zöldségfélét; mindezek ma már a sziget egész területén tenyésznek, igen nagy bőségben.

Haywood kapitány, a Nereus-szal, 1811-ben kereste fel Tristant. Három amerikai fogadta, akik állandó lakói voltak a szigetnek; fókazsírgyűjtéssel és fókabőrök kikészítésével foglalkoztak. Egyikük, Jonathan Lambert nevezetű, a szigetek uralkodójának mondta magát. Mintegy hatvan hektáron kiirtotta az erdőt; az így nyert területen megtermett mindaz, amire szüksége volt; még kávébabot és cukornádat is termesztett, amihez eredetileg egy Rio de Janeiró-i amerikai lelkésztől kapta a palántákat. A kis telep azonban utóbb elnéptelenedett, és végül is 1817-ben a brit kormányzat a Jóreménység fokán lévő gyarmatról egy szakasznyi katonaságot küldött Tristanra s ezzel birtokába vette a szigeteket. Ám csak rövid időre; hanem két-három család, a kormányzattól függetlenítve magát, a brit fennhatóság felszámolása után is ott maradt a szigeten. Jeffrey kapitány, aki hajójával, a Berwick-kel Londonból a Van Diemen-föld felé tartott, 1824. március huszonötödikén kikötve Tristanon, egy Glass nevű hajdani angol tüzérkáplárt talált itt. Glass a szigetek főkormányzójának mondta magát és huszonegy férfi és három nő fölött uralkodott. Glass nagyon dicsérte az éghajlatot és a föld termékenységét. A lakosság főleg fókavadászattal és fókazsírgyűjtéssel foglalkozott, s kereskedelmi kapcsolatban álltak a Jóreménység foki brit gyarmattal, mivel Glassnak egy kis szkúnere is volt. Glass még akkor is élt, amikor mi ott jártunk a szigeten, népe pedig szépen megsokasodott, ötvenhat lelket számlált magán Tristanon, valamint további hét fő élt a Csalogány-szigeten alapított újabb telepen. Gond nélkül beszerezhettük tőlük mindazt, amire szükségünk volt - nagy számban tartottak birkát, disznót, szarvasmarhát, nyulat, baromfit, kecskét, rendszeresen halásztak és zöldséget is termesztettek. A nagy sziget körüli tizennyolc ölnyi mély vízben a parthoz közel vetettünk horgonyt s ekképp kényelmesen fedélzetünkre vehettünk mindent. Guy kapitány ötszáz fókagereznát is vásárolt Glasstól, valamint néhány rozmáragyart. Egy hetet töltöttünk itt; az uralkodó szélirány mindvégig vagy északi vagy nyugati volt, az idő pedig kissé párás, ködös. November ötödikén bontottunk ismét vitorlát dél-délnyugati irányban azzal a szándékkal, hogy tüzetesen átkutatva az óceán déli vizeit, megkeressük az Aurora-szigetek nevű csoportozatot, melynek sokan a létezését is kétségbe vonták.

E szigeteket állítólag 1762-ben fedezte fel egy Aurora nevű hajó kapitánya. 1790-ben Manuel de Oyarvido kapitány a Fülöp-szigeti Királyi Kereskedelmi Társaság tulajdonában lévő Princess-szel - állítása szerint - elhajózott közöttük. 1794-ben az Atrevida nevű spanyol korvett azzal a határozott feladattal kelt útra, hogy pontosan meghatározza a szigetcsoport földrajzi helyzetét. A madridi Királyi Vízrajzi Társaság által 1809-ben kiadott közlemény a következőképpen számol be az expedíció eredményeiről: "A szigetek közvetlen közelébe érkezve az Atrevida január huszonegyedike és huszonhetedike között részletes megfigyeléseket végzett, valamint kronométerei segítségével megállapította a kérdéses szigetek és a malminas-szigeteki Soledad kikötő földrajzi hosszúsága közötti különbséget. A szigetcsoport három tagból állt; kis eltéréssel egyazon délkörön helyezkednek el; a középső sziget igen alacsony, a másik kettő pedig már kilenc tengeri mérföld távolságból is észlelhető." Az Atrevida által végzett mérések eredményeképp a szigetek pontos helyzetét a következőképp adja meg a közlemény: a legészakibb sziget a déli szélesség 52. fok 37. perc 24. másodpercén és a nyugati hosszúság 47. fok 43. perc 15. másodpercén terül el; a középső a déli szélesség 53. fok 2. perc 40. másodpercén és a nyugati hosszúság 47. fok 55. perc 15. másodpercén, a legdélibb pedig a déli szélesség 53. fok 15. perc 22. másodpercén és a nyugati hosszúság 47. fok 57. perc 15. másodpercén.

James Weddell, a brit haditengerészet kapitánya 1820. január huszonhetedikén a Staten-földről kiindulva kereste az Aurora-szigeteket. Jelentése szerint nemcsak hogy áthaladt az Atrevida kapitánya által megadott földrajzi pontokon, de a környező vizeket is alaposan átkutatta, szárazföldnek azonban nyomát sem találta. Az egymásnak ellentmondó jelentések más hajósokat is arra késztettek, hogy megpróbálják megkeresni e titokzatos szigeteket; s bármily különös is, míg egyesek jószerével minden tenyérnyi darabkáját bejárták annak a tengerszakasznak, ahol e szigetek állítólag elterülnek, ám igyekezetük meddő maradt, ugyanakkor mások s nem is kevesen éppily határozottan azt jelentették, hogy nemcsak látták a szigeteket, de partjaik közelébe is hatoltak. Nos, Guy kapitány elhatározta, hogy tőle telhetőleg szintén megpróbálja eldönteni e különös vitát.[149]

Délnyugati irányban haladtunk váltakozó erejű széllel egészen huszadikáig, mely napon elértük a déli szélesség 53. fok 15. percét és a nyugati hosszúság 47. fok 58. percét, azaz a vitatott körzetet, sőt valójában helyzetünk megegyezett az állítólagos szigetcsoport legdélibb tagjának földrajzi helyzetével. Minthogy azonban földnek nem láttuk semmi jelét, folytattuk utunkat nyugati irányban az ötvenharmadik déli szélességi kör mentén, amíg el nem értük a nyugati hosszúság ötvenedik fokát. Itt északnak fordultunk és fölhajóztunk egészen az ötvenkettedik déli szélességi kör vonaláig, mikor is keletnek fordultunk és napjában kétszer, reggel és este ellenőrizve irányunkat, a szélességi körhöz tartva magunkat haladtunk tovább, a Georgia nyugati partjain végighaladó délkör vonaláig, majd ennek mentén visszatértünk arra a szélességre, ahonnan kiindultunk. Ezután keresztirányban is átszeltük az ekképp körüljárt tengerszakaszt, folyamatos figyelőszolgálatot tartva az árbockosárban. Három hetet töltöttünk alapos és lelkiismeretes kutatással; mindvégig kivételesen szép, tiszta időjárás uralkodott az egész vidéken, olyannyira, hogy köd egyetlenegyszer sem fordult elő. Ezek után természetesen bizonyítottnak tekintettük, hogy ha valaha voltak is szigetek e vidéken, ma már nyomtalanul elmerültek a tengerben. Hazatérésem óta jutott tudomásomra, hogy 1822-ben Johnson kapitány, a Henry nevű amerikai szkúner parancsnoka és Morrell kapitány, a szintén amerikai illetőségű Wasp szkúner parancsnoka is átkutatták a kérdéses tengerszakaszt, mégpedig a miénkhez hasonló gondossággal - és ők is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint mi.

 

Tizenhatodik fejezet

Guy kapitány eredeti terve az volt, hogy miután a maga számára tisztázta az Aurora-szigetek létének vagy nem létének kérdését, átkel a Magellán-szoroson és Patagónia nyugati partjai mentén folytatja útját északi irányban; Tristan d'Acunhán azonban olyan értesülések birtokába jutott, hogy inkább déli irányt választott, abban a reményben, hogy talán rátalál arra a néhány apró szigetből álló csoportozatra, amely állítólag a déli szélesség hatvanadik fokán húzódó szélességi kör mentén terül el, valahol a nyugati szélesség 41. fok 20. percén. Arra az esetre pedig, ha mégsem sikerülne megtalálnia e szigeteket, az új terv úgy szólt, hogy amennyiben az évszak időjárási viszonyai lehetővé teszik, megpróbáljuk megközelíteni a Déli-sark vidékét. December tizenkettedikén vitorlát bontva, neki is vágtunk az útnak. Tizennyolcadikán értük el a Glass által megjelölt földrajzi pontot, de hiába cirkáltunk három napig a környéken, az állítólagos szigeteknek nyomát sem leltük. Huszonegyedikén, mivel az időjárás szokatlanul kedvező volt, folytattuk utunkat délnek, azzal a szándékkal, hogy tartjuk is az irányt, ameddig csak lehetséges lesz. Mielőtt azonban áttérnék beszámolómnak erre a részére, szükségesnek vélem, hogy azon olvasóim számára, akik talán nem kísérték figyelemmel e régiók feltárásának történetét, röviden összefoglaljam a Déli-sark elérésére tett eddigi néhány próbálkozást.

Cook kapitány útja volt az első, amelyről részletesebb beszámoló is fennmaradt. Cook 1772-ben indult el a délsarki vizekre a Resolution fedélzetén Furneaux hadnagy, az Adventure parancsnoka kíséretében. Decemberben már a déli szélesség ötvennyolcadik fokán járt, a keleti hosszúság 26. fok 57. percén. Ebben a magasságban látott először jeget; a nyolc-tíz hüvelyk vastagságú jégtáblák északnyugat-délkelet irányban húzódtak. A jég hatalmas összefüggő mezőket alkotott, s a hajók csak a legnagyobb nehézségek árán tudtak átvergődni a közöttük húzódó keskeny csatornákon. A megfigyelt madarak nagy számából és egyéb jelekből Cook kapitány arra következtetett, hogy szárazföld közelében jár. Ezért, bár az idő kegyetlenül hideg volt, tovább tartotta a déli irányt, amíg a keleti hosszúság 38. fok 14. percén el nem érte a hatvannegyedik délkört. Itt váratlanul megenyhült az idő, lágy, könnyű szeleket kapott, és a hőmérő öt napon harminchat fokot mutatott. 1773 januárjában áthaladtak a déli sarkkörön, sokkal messzebb azonban nem sikerült elhatolniuk; a szélesség 67. fok 15. percén ugyanis hatalmas, összefüggő jégmezőbe ütköztek: ameddig csak a szem ellátott, déli irányban elzárta a horizontot. A jég helyenként hatalmas, akár mérföldnyi torlaszokat is alkotott, melyeknek óriás tömege esetenként tizennyolc-húsz lábnyira is kiemelkedett a tengerből. Mivel a hajózás számára kedvező évszak immár a vége felé közeledett, azt pedig, hogy valamiképp megkerülhetik az akadályt, nem is remélhették, Cook kapitány kénytelen-kelletlen északnak fordult.

A következő év novemberében folytatta a déli sarkvidék felderítését. A szélesség 59. fok 40. percén erős, déli irányú áramlásra bukkant. Decemberben, a szélesség 67. fok 31. percén, a nyugati hosszúság 142. fok 54. percén maró hideg, köd és viharos szelek fogadták. Azonban ismét igen sok madarat láttak; főleg albatroszt, pingvint és hojszát. A szélesség 70. fok 23. percén hatalmas, úszó jégszigeteket észleltek, majd nem sokkal utóbb déli irányban olyan felhőket, melyeknek színe jégtáblák közelségét jövendölte. A szélesség 71. fok 10. percén és a nyugati hosszúság 106. fok 54. percén akárcsak az előző esztendőben, ismét végeláthatatlan jégmező állta útjukat, amely végigvonult az egész déli szemhatáron. Északi szegélyén egymásra torlódott, összetöredezett jégtáblákból szilárdan összefagyott torlasz húzódott, mintegy mérföldnyi szélességű sávban, melyen áthatolni teljes lehetetlenségnek bizonyult. E torlasz mögött viszonylag sík, fagyott felszínű terepszakasz következett, ám a távolban, a jégmező túlsó szélén, ismét hatalmas, egymás fölé magasodó jéghegyek gigászi vonulata látszott. Cook kapitány arra a következtetésre jutott, hogy vagy maga ez az összefüggő jégmező borítja a Déli-sarkot, vagy ez kapcsolódik egy nagy kiterjedésű déli kontinenshez, mely esetben a Déli-sark ezen a szárazföldön helyezkedik el. Mr. J. N. Reynolds, akinek állhatatos igyekezetével végül is sikerült nemzeti összefogással expedíciót szervezni, nem utolsósorban épp e régiók feltárására, így ír a Resolution útjáról: "Az csöppet sem meglepő, hogy a 71. fok 10. percénél messzebb nem sikerült elhatolnia, annál meghökkentőbb azonban, hogy a nyugati hosszúság 106. fok 54. percén érte el ezt a délkört. A Palmer-föld a szélesség hatvannegyedik fokán elterülő Shetland-szigetektől délre húzódik nyugati, illetve déli irányban, olyan messzeségben, ahová eddig még egyetlen hajósnak sem sikerült elhatolnia. Cook már megközelítette ezt a szigetet, amikor a jég végleg útját állta; s úgy véljük, nem is fog sikerülni ennél délebbre hatolni, különösen ily kora nyári időpontban, január hatodikán - továbbá véleményünk szerint az sem volna meglepő, ha a Cook beszámolójában említett jéghegyekről bebizonyosodna, hogy közvetlenül csatlakoznak magához a Palmer-földhöz avagy valamely más, déli, illetve nyugati irányban elterülő sziget, illetve szárazföld egy nyúlványához."

Kreutzenstern és Lisiausky kapitány Sándor orosz cár megbízásából indult el 1803-ban a földgolyó körülhajózására. Déli irányban mindössze a szélesség 59. fok 58. percéig sikerült elhatolniuk, mely pontot a nyugati hosszúság 70. fok 15. percén érték el. Itt igen erős keleti irányú áramlatokra bukkantak. Nagy bálnarajokkal találkoztak, jeget azonban nem láttak. Erről az expedícióról írva Reynolds megjegyzi, hogy ha Kreutzenstern korábban éri el ezt a magasságot, ő is kétségtelenül jégbe ütközött volna - az orosz expedíció márciusban érte el útja fentebb említett legdélibb pontját. Minthogy az uralkodó szélirány déli, illetve nyugati, a jéghegyek - a hasonló irányú áramlatoktól is hajtva - törvényszerűen ebbe a térségbe sodródnak, melyet északon Georgia határol, keleten a Sandwich-föld, valamint a Déli Orkney-szigetek, nyugatról pedig a Déli Shetland-szigetek.

James Weddellnek, a brit haditengerészet kapitányának 1822-ben tett útján két kis méretű hajójával különösebb nehézségek nélkül sikerült minden előző hajósnál délebbre hatolnia. Beszámolója szerint a hetvenkettedik szélességi körtől északra ugyan gyakran jég közé szorult, ettől délre azonban már nyílt tengeren haladt tovább egészen útja legdélibb pontjáig, a szélesség 74. fok 15. percéig, ahol ismét jeget látott, de nem táblákat, csupán három úszó jéghegyet. Elgondolkoztató, hogy bár hatalmas madárrajokat látott és egyéb olyan jeleket is észlelt, melyek általában szárazföld közelségére mutatnak, és a Shetland-szigetektől déli irányban addig ismeretlen partokat is megpillantottak az árbockosárból, Weddel kapitány kétségbe vonja, hogy nagyobb kiterjedésű szárazföld terülne el a déli sarkvidéken.

Benjamin Morrell, a Wasp nevű amerikai szkúner kapitánya 1823. január tizenegyedikén indult el a Kerguelen-földről, azzal a feltett szándékkal, hogy minél mélyebben behatoljon a déltengeri régiókba. Február elsején a keleti hosszúság 118. fok 27. percén elérte a déli szélesség 64. fok 52. percét. Az itt következő részlet hajónaplója aznapi bejegyzéséből származik: "A szél hamar tizenegy csomós sebességűre fokozódott, mi pedig megragadtuk az alkalmat, hogy nyugatnak forduljunk vele; meggyőződésünk volt, minél délebbre kerülünk a hatvannegyedik szélességi körnél, annál kevésbé kell tartanunk a jégtől, ezért egy darabig még kitartottunk a déli irány mellett, amíg a sarkkörön áthaladva el nem értük a 69. fok 15. perc szélességet. Ebben a magasságban már valóban nyoma sem volt összefüggő jégtakarónak, sőt jéghegyeket is csak elvétve láttunk."

Március tizennegyedikéről a következő feljegyzés olvasható a naplóban: "A jégtáblák teljesen eltűntek, s úszó jéghegyet sem látunk tíz-tizenkét darabnál többet egyidejűleg. A lég és a víz hőmérséklete is legalább tizenhárom fokkal magasabb (enyhébb), mint a hatvanadik és a hatvankettedik szélesség között volt. Pillanatnyilag a déli szélesség 70. fok 14. percén tartózkodunk, a levegő hőmérséklete negyvenhét fok, a vízé negyvennégy. Méréseim szerint ebben a helyzetben az elhajlás mértéke 14 fok 27 perc volt keleti irányban... Nem először hajózom a sarkkörtől délre, de egymástól igen távol eső délkörök mentén egyaránt azt tapasztaltam, hogy a szélesség hatvanötödik fokát elhagyva, délnek haladva egyre nő mind a víz, mind pedig a levegő hőmérséklete, az elhajlás mértéke pedig ezzel arányosan csökken. Míg e szélességi körtől északra, mondjuk a déli szélesség hatvanadik és hatvanötödik foka között, olykor csak a legnagyobb nehézséggel sikerült átjárót találnunk a megszámlálhatatlan sokaságú és irdatlan nagyságú jéghegy között, melyek némelyikének kerülete a másfél-két mérföldet is elérte, csúcsa pedig legalább ötszáz lábnyira emelkedett a tenger színe fölé."

Mire azonban idáig jutott, már jószerével elfogyasztotta tüzelő- és ivóvízkészletét, és a hajózási évad is a végéhez közeledett, Morrell kapitány ezért kénytelen volt visszafordulni és lemondani arról, hogy folytassa útját nyugatnak, holott a tenger teljesen nyílt és jégmentes volt. Hajónaplójában leszögezi, hogy ha e leküzdhetetlen körülmények nem kényszerítik meghátrálásra, sikerült volna elérnie, ha magát a Déli-sarkot talán nem is, legalább a nyolcvanötödik szélességi kört bizonyosan. Morrell kapitány nézeteit a tárgyban azért ismertettem ily viszonylagos részletességgel, hogy olvasóim majd maguk állapíthassák meg, mennyire támasztották alá következtetéseit az általam tapasztaltak.

Briscoe kapitány, hajótulajdonos, az Enderby nevű londoni bálnavadász cég alkalmazottja, 1831-ben indult a Déltengerekre a Lively nevű briggel és a kíséretében lévő Tula nevű kis kutterrel. Február huszonnyolcadikán a déli szélesség 66. fok 30. percén és a keleti hosszúság 47. fok 13. percén földet látott, és "a hómező fölött jól kivehetően egy kelet-délkeleti irányban húzódó hegyvonulat fekete ormait". Kerek egy hónapig tartózkodott e földrajzi pont körzetében, de az időjárás mindvégig olyan viharos volt, hogy tíz tengeri mérföldnél jobban egyetlenegyszer sem sikerült megközelítenie a partot. Belátván, hogy abban az idényben már nem folytathatja felfedező útját, Briscoe kapitány északnak fordult és a Van Diemen-földön töltötte a telet.

1832 elején ismét délnek vette útját, és február negyedikén, a szélesség 67. fok 15. percén, valamint a nyugati hosszúság 69. fok 29. percén délkeleti irányban ismét földet látott. Megállapította, hogy szigetet fedezett fel, amely az előző esztendőben látott partok egy kinyúló fokának közelében terül el. A hónap huszonegyedikén sikerült is kikötnie a szigeten, melyet IV. Vilmos nevében birtokba vett és az angol királyné tiszteletére Adelaide-szigetnek nevezett el. Miután e felfedezéseiről tudósította a londoni Királyi Földrajzi Társaságot, a tekintélyes testület ezekből azt a következtetést vonta le, hogy "a keleti hosszúság 47. fok 30. percétől a nyugati hosszúság 69. fok 29. percéig összefüggő szárazföld terül el, melynek partvonala párhuzamos a déli szélesség hatvanhatodik és hatvanhetedik foka között húzható szélességi körrel". Mr. Reynolds ezeket mondja e következtetésről: "Helyességéről korántsem vagyunk meggyőződve; aminthogy Briscoe felfedezései nem is támasztják alá. Weddell például épp ezen két határpont között hajózott délnek a Sandwich-földi Georgiától és a Déli Orkney- és Shetland-szigetektől keletre eső délkör mentén." Mint majd olvasóim is látni fogják, a magam tapasztalatai is éppenséggel homlokegyenest ellentmondanak a Királyi Földrajzi Társaság következtetéseinek.

Íme tehát a déli sarkvidék vizeire tett fontosabb felfedező utak; látni való, hogy csaknem háromszáz hosszúsági foknyi szakasza volt még a déli sarkkörnek, amit a Jane Guy útjáig még soha senki át nem lépett. Tág terünk nyílt hát, hogy új felfedezéseket tegyünk, s én fokozódó izgalommal és várakozással hallgattam Guy kapitány bejelentését merész elhatározásáról, hogy délnek fordulunk.

 

Tizenhetedik fejezet

Déli irányban haladtunk még negyednap is azután, hogy a Glass által emlegetett szigetek megleléséről már végképp letettünk - jeget azonban nem is láttunk. Huszonhatodikán délben pontosan a déli szélesség 63. fok 23. percén és a nyugati hosszúság 41. fok 25. percén tartózkodtunk. Ekkor már több úszó jéghegy is volt a látóhatáron, és egy kisebbfajta jégtáblát is megpillantottunk. A szél általában vagy délkeleti vagy északkeleti volt, de sohasem erős. Ha viszont nyugati szelet kaptunk, ami ritkán fordult elő, mindenkor csapadék is kísérte. Hóesés nélkül nem múlt el nap. A hőmérő huszonhetedikén harmincöt fokot mutatott.

1828. január 1. - Ma arra ébredtünk, hogy hajónkat körülzárta a jég. Kilátásaink nem kecsegtettek semmi jóval. Az egész délelőtt folyamán viharos északkeleti szél uralkodott s hatalmas erejével egyre-másra csapkodta kormányszerkezetünkhöz a sodródó jégkoloncokat; félő volt, hogy ez előbb-utóbb végzetes következményekkel fog járni. Estefelé sem hagyott alább a szél ereje, váratlanul azonban kettéhasadt az előttünk elterülő jégmező, mire sürgősen felvontuk valamennyi vitorlát és a szűk csatornán átvergődtünk a jégmező túlsó oldalán elterülő viszonylag jégmentes tengerszakaszra. Haladtunkban fokról fokra bevontuk a vitorlákat, úgyhogy mire végre kijutottunk a nyílt tengerre, már csak egyetlen, félig felcsavart orrvitorlával futottunk.

Január 2. - Ma viszonylag szép időnk volt. Délben a déli szélesség 69. fok 10. percén és a nyugati hosszúság 42. fok 20. percén tartózkodtunk; vagyis áthaladtunk a sarkkörön. Déli irányban alig látszott jég, pedig mögöttünk hatalmas jégmezők terültek el. Egy nagy, húszgallonos vasüstöt kétszáz ölnyi kötélre kötve megmértük a tengeráram sebességét. Megállapítottuk, hogy északi irányba tart, sebessége pedig mintegy negyed mérföld óránként. A levegő hőmérséklete körülbelül harminchárom fok. Az elhajlás méréseink szerint 14 fok 28 perc volt keleti irányban.

Január 5. - Különösebb nehézség nélkül tartjuk a déli irányt. Noha épp ma reggel - a déli szélesség 73. fok 15. percén és a nyugati hosszúság 42. fok 10. percén - megint óriási kiterjedésű, álló jégmező gátolja továbbhaladásunkat. Déli irányban azonban nyílt tengert láttunk, és mindnyájan biztosra vettük, hogy megint sikerül majd kivergődnünk a jég közül. Keleti irányban indultunk el a jégmező mentén és végül rá is bukkantunk egy mintegy mérföldnyi szélességű csatornára, melyen át szerencsésen kijutottunk a nyílt tengerre még napszállta előtt. Ez a tengerszakasz sem volt jégmentes, sőt megszámlálhatatlan sokaságban borították a kisebb-nagyobb úszó jégszigetek, álló jégmezővé szilárduló jégtáblák azonban errefelé nem mutatkoztak s így bátran folytattuk az utat. A levegő hőmérséklete többé-kevésbé változatlan volt, legalábbis érzékelhetően nem csökkent, mindazonáltal egyre gyakrabban havazott, amit néha viharos hevességű szél kísért. Ma hatalmas albatroszraj repült el felettünk délkeletről északnyugati irányban.

Január 7. - Az úszó jégkoloncok továbbra sem állnak össze táblákká, így többé-kevésbé akadálytalanul haladhatunk. Nyugat felől hihetetlen nagyságú jéghegyek bukkantak fel, s délután a közvetlen közelében haladtunk el egynek, amelynek csúcsa legkevesebb négyszáz ölnyire emelkedhetett a tenger színe fölé. Kerülete mintegy háromnegyed tengeri mérföld lehetett, s oldaláról számos kis patak ömlött a vízbe. Még két nap múlva is láttuk e gigászt, s azután is csak azért nem, mert köd ereszkedett alá.

Január 10. - Ma kora reggel szerencsétlen eset történt; egy emberünk a vízbe esett. Peter Vredenburgh-nak hívták, amerikai volt, New York-i születésű. Igen értékes embert vesztettünk benne. Az orrtőkén lépkedve megcsúszott és épp két kisebbfajta jégtábla közé zuhant; többé fel sem merült. Ma déli tizenkét órakor a szélesség 78. fok 30. percén és a nyugati hosszúság 40. fok 15. percén álltunk. A hideg egyre fokozódik, a viharos, hol északról, hol keletről fújó szél állandósult. Ismét hatalmas jéghegyek tűntek fel, ezúttal kelet felől, mögöttük pedig végeláthatatlan jégmező zárta el a látóhatárt; peremén rétegesen egymásra torlódott jégtáblák barikádja tornyosult. Estefelé uszadékfát sodort el mellettünk a víz, fölöttünk pedig népes madárrajok jelentek meg: viharmadarak, hojszák, albatroszok és egy rikítóan kék tollazatú ismeretlen madár. Az elhajlás kisebb, mint a sarkkör fölött volt.

Január 12. - Ismét kétségesnek látszik, hogy sikerül-e folytatni utunkat délnek; a Déli-sark irányában, amerre csak elláttunk, mindenfelé álló jég zárja el a tengert. A távolban valósággal hegyláncokat alkotnak az egymás fölé nyúló, zordon jégcsúcsok. Nyugatnak haladunk átjárót keresve.

Január 14. - Ma reggel elértük a tengert elzáró jégmező nyugati szélét és nyílt vizekre jutottunk. Ismét leeresztettük a vasüstöt és kétszáz öl mélységben fél mérföldes óránkénti sebességgel déli irányba tartó áramlatot mértünk. A levegő hőmérséklete negyvenhét fok, a vízé harmincnégy. Ismét dél felé fordultunk és akadálytalanul tartottuk az irányt tizenhatodikáig, mikor is délben, a szélesség 81. fok 21. percén és a nyugati hosszúság 42. fokán voltunk. Ekkor ismét leeresztettük a vasüstöt és megállapítottuk, hogy a korábban észlelt áramlat változatlanul dél felé tart, ám immár háromnegyed mérföldes sebességgel. Az elhajlás tovább csökken, a levegő hőmérséklete emelkedik, enyhe, kellemes időjárás uralkodik, és a hőmérő ötvenegy fokot mutat. Jégnek nyoma sincs. Az egész legénység bízik benne, hogy eljutunk a Déli-sarkra.

Január 17. - Eseményekkel zsúfolt nap volt. Dél felől megszámlálhatatlan sokaságban madarak tűntek fel; néhányat sikerült is elejtenünk: egyikük, valamely ismeretlen pelikánfajta, igen ízletesnek bizonyult. Déltájt az árbockosárban ülő megfigyelő kisebbfajta úszó jégtáblát pillantott meg, amelyen valamely nagy testű állat gubbasztott. Mivel az idő szép volt, és jószerével szélcsend uralkodott, Guy kapitány elküldött két csónakot, hogy nézzék meg, mi az. A jégtábla közelébe érve kiderült, hogy utasa jegesmedve, ám olyan hatalmas példány, melynek méretei jóval meghaladják az eddig látott legnagyobb termetű jegesmedvékét is. Felfegyverkezve szálltunk csónakba s így habozás nélkül megtámadtuk. Több lövést adtunk le rá, gyors egymásutánban, s a golyók többsége láthatóan fején és mellén érte az állatot. Ez azonban egyáltalán nem rettentette meg, hanem a vízbe vetette magát és rettenetes pofáját eltátva, úszva megindult épp a felé a csónak felé, amelyben Peters és jómagam is ültünk. E váratlan fordulat következtében olyan riadalom és kavarodás támadt, hogy hirtelenében egyikünk sem tudott újra tölteni, a medve pedig már át is hajolt a csónak peremén, sőt egyik társunkat mindjárt derékon is kapta. A helyzet könnyen végzetessé válhatott volna, s csakis Peters testi erejének és fürgeségének köszönhetjük, hogy megmenekültünk. Egyetlen szökelléssel a hatalmas fenevad hátán termett és kését a nyakszirtjébe mártva, átmetszette a gerincvelőt. A behemót állat azonnal élettelenül hengeredett vissza a vízbe, a hátán lovagoló Peterst mintegy maga alá temetve, ő azonban hamar a felszínre bukkant, sőt mielőtt visszamászott volna a csónakba, még a medvére is hurkot vetett az utánadobott kötélből, nehogy a tetem alámerüljön. Így tértünk aztán vissza a szkúnerre, diadalmasan vontatva magunk mögött vadászzsákmányunkat. Mikor pontosan lemértük testét, kiderült, hogy a medve kereken tizenöt láb magas volt. Szőrzete makulátlan fehér volt, igen durva szálú és göndör. Szeme vérvörös volt és nagyobb is, mint az északi-sarki jegesmedvéé - aminthogy az orra is kerekdedebb volt és inkább a bulldogéra emlékeztetett. Húsa igen porhanyósnak bizonyult, de sajnos egyben undorítóan halszagúnak is; az emberek mindazonáltal mohón felfalták, és valamennyien kijelentették, hogy nagyon ízlett nekik.

Alig értünk vissza trófeánkkal a hajóhoz, amikor az árbockosárban ülő őrszem boldogan elrikkantotta magát: - Föld, jobbra, elöl! - Mindenki a fedélzetre sietett, és szerencsére szél is támadt, bár igen változékony irányú, hol északról, hol keletről, amely mindazonáltal egyhamar a part közelébe vitte a hajót. Sziklás felszínű, a tengerből alig-alig kiemelkedő, körülbelül egy tengeri mérföld kerületű kis szigetnek bizonyult e szárazulat, amelyen valami tüskés zuzmó kivételével semmi sem termett meg. Aki észak felől közelít hozzá, annak legelébb egy különös alakú sziklatömb fog szemébe ötleni, amely leginkább gyapotbálára emlékeztet. Ezt a sziklafokot nyugatnak megkerülve kis öbölre bukkantunk, melynek mélyén a mi csónakjaink kikötöttek, igen alkalmas parton.

Nem sok időnkbe telt tüzetesen felderíteni az egész kis szigetet, ám csupán egyetlenegy érdemleges dolgot találtunk. A sziget déli csúcsán, lenn a part közelében, néhány lazán egymásra dobált kődarab alatt félig eltemetve, szemlátomást megmunkált fadarabot találtunk, amely valaha egy kenu orr-része lehetett. Guy kapitány szerint a rajta látható faragás egy teknőc ábrázolata akart lenni, a hasonlóság azonban számomra korántsem volt meggyőző. A csónakorr környékén azonban, ha ugyan valóban az volt, semmi más nem került elő, ami arra utalt volna, hogy már előttünk is járt erre emberi lény. A part közelében kisebb jégtáblák úsztak a vízen - de csak alig néhány. A kis sziget (melynek Guy kapitány a szkúner társtulajdonosának tiszteletére a Bennet-sziget nevet adta) a déli szélesség 82. fok 50. percén és a nyugati hosszúság 42. fok 20. percén terül el.

Immár nyolc fokkal délebbre jártunk, mint előttünk bárki, de a tenger továbbra is nyílt, jégmentes volt. Megállapítottuk, hogy minél délebbre kerültünk, a megtett úttal arányosan csökkent az elhajlás szöge, s ami még ennél is meglepőbb volt, hogy elébb csak a levegő, majd utóbb a víz hőmérséklete is egyre emelkedett. Az idő valósággal kellemesnek volt mondható, a kitartó, ám igen enyhe szél mindig északi irányból fújt. Az égbolt többnyire felhőtlenül tündökölt fölöttünk, s csak elvétve jelentek meg kisebb felhőpamacsok a déli horizonton - ezek azonban mindenkor hamar el is oszlottak. Két aggasztó körülménnyel kellett csupán számot vetnünk; egyrészt fogytán volt a tüzelőnk, másrészt pedig jó néhány emberen a skorbut tünetei mutatkoztak. Guy kapitány mindennek hatására egyre inkább úgy vélte, ideje volna visszafordulnunk, s ezt mind gyakrabban szóba is hozta. Magam, mivel bíztam benne, hogy ha tartjuk irányunkat, most már csakhamar olyan földre bukkanunk, amely, mint több előjelből is remélhető volt, korántsem lesz oly kopár és kietlen, mint a magasabb sarki régiók szigetei, amellett kardoskodtam, hogy még legalább néhány napig tartsuk eddigi irányunkat. Soha az emberiségnek ily kecsegtető esély még nem kínáltatott a délsarki kontinens rejtélyének megfejtésére, s bevallom, ezért felháborodással figyeltem kapitányunk félénk tétovázását. Azt hiszem, végül azért döntött mégis a továbbhaladás mellett, mert felindultságomban nem bírtam magamba fojtani, hanem kereken kimondtam a véleményemet. Bár természetesen megrendült szívvel gondolok a véres eseményekre, melyekre annak következtében került sor, hogy Guy kapitány rám hallgatott, mindazonáltal engedtessék meg nekem, hogy valamelyes elégtételt is érezzek, amiért, ha bármily csekély mértékben is, de magam is szerepet játszottam abban, hogy a tudomány eddigi történetének egyik legizgalmasabb és legrejtettebb titka immár tudományos vizsgálódás tárgya lett.

 

Tizennyolcadik fejezet

Január 18. - Ma reggel[150] továbbindultunk, mégpedig délnek. Változatlanul igen kedvező időjárás uralkodott. A tenger csendes volt, a lég szinte langymeleg, a víz pedig ötvenhárom fokos. Enyhe északkeleti szél fújdogált. Újra felszereltük mérőkészségünket, bár ezúttal csak százötven ölnyi kötéllel, és megállapítottuk, hogy a Déli-sark felé haladó áramlat sebessége immár óránként egy mérföldre fokozódott. Ez a makacs állandósággal uralkodó déli irányzat, amely a szélben és a tengeráramlatban egyaránt megmutatkozott, többeknek fejtörést okozott a fedélzeten, sőt némi riadalmat is keltett, és láttam, hogy hatása alól Guy kapitány sem képes kivonni magát. Mivel azonban igen hiú ember volt, aki nagyon tartott attól, hogy nevetségessé válhatik, végül is némi csúfolódással sikerült elhessegetnem az aggályait. Az elhajlás szöge ekkor már szinte elhanyagolható volt. A nap folyamán sok bálnát láttunk, mégpedig a legkeresettebb fajtából, s megszámlálhatatlan sokaságú albatrosz repült át hajónk felett. Egy bokrot is kihalásztunk a vízből; - ágain apró, vörös, galagonyaszerű bogyók nőttek - meg egy fölöttébb különös, de láthatólag szárazföldi állat tetemét is. A hossza mintegy három láb volt, magassága azonban legfeljebb hat hüvelyk, mivel testét négy igen rövid láb hordozta; mancsainak végén hosszú, élénkvörös karom nőtt, melynek anyaga a korallra emlékeztetett. Testét makulátlanul fehér, egyenes szálú, selymes szőrzet födte. A farka hegyes volt, mint a patkányé és mintegy másfél láb hosszúságú lehetett. A feje leginkább a macskáéra emlékeztetett, a füle kivételével - ez ugyanis lekonyult, mint a kutyáé. Fogazata ugyanolyan élénkvörös volt, mint a karma.

Január 19. - Ma, a szélesség 83. fok 20. percén és a nyugati hosszúság 43. fok 5. percén (a tenger szokatlanul sötét, szinte fekete volt) megint földet láttunk az árbockosárból; közelebb hatolva megállapítottuk, hogy néhány igen nagy szigetből álló csoportozatot fedeztünk fel. A part meredeken szakadt a vízbe, a sziget belseje azonban, úgy láttuk, fás, ligetes, ami nagy ujjongást váltott ki valamennyiünkből. Mintegy négy órával azután, hogy megpillantottuk, a parttól körülbelül egy tengeri mérföldre, tízölnyi vízben, homokos mederben horgonyt vetettünk, mivel a magas bukóhullámok miatt ennél közelebb hatolnunk igen kétes vállalkozás lett volna. Lebocsátottuk két legnagyobb csónakunkat, s egy jól felfegyverzett különítmény (Peters és jómagam is tagja voltunk) elindult, hogy átjárót keressen a szigetet körülvevő homokpadok között. Hosszas kutatás után kis beszögellésre bukkantunk, melybe beevezve négy kenut pillantottunk meg, melyek épp akkor indultak el a partról, láthatólag jól felfegyverkezett legénységgel megrakottan. Megálltunk, hogy bevárjuk őket, s mivel igen gyorsan közeledtek, hamarosan hallótávolságba értek. Ekkor Guy kapitány felnyújtott egy evezőlapát végére kötött fehér zsebkendőt, mire a kenuk fékeztek, és legénységük nyomban hangos, izgatott hadarásban tört ki, szavaikba olykor kiáltások is vegyültek, melyek közül mi két, többször ismétlődő szót tudtunk kivenni: Anamu-mu! és Lama-Lama! A jelenet mintegy félóra hosszat tartott, s ezalatt jó alkalmunk nyílt, hogy megfigyeljük küllemüket.

A négy, körülbelül ötven láb hosszú és öt láb széles kenuban összesen száztíz bennszülött foglalt helyet. Termetük olyan volt, mint az átlagos európaié, ám testük felépítése ormótlanabb, noha egyben erősebb is. Arcuk koromfekete volt, fejükön sűrű és hosszú szálú, gyapjas hajzat nőtt. Testüket valamely ismeretlen, fekete selymes szőrű állat bőre borította, amit tagadhatatlan ügyességgel igazítottak magukra, oly mód, hogy az állat szőre került belülre s csak a nyaknál, a csuklónál és a bokánál fordult ki, mintegy szegélyformán. Fegyverzetük javarészt valamely sötét színű és szemlátomást igen súlyos fából készült bunkókból állott. Néhány kovakő hegyű lándzsát is láttunk és egy-két parittyát. A kenuk fenekét tojás nagyságú, fekete kavicsok borították.

Amikor befejezték beszédüket (ugyanis nyilvánvaló volt, hogy vartyogásukat amolyan üdvözlő beszédnek szánták), az egyik kenu orrában felemelkedett egy bennszülött, aki láthatólag holmi főnökféle lehetett, és integetve hívott, hogy evezzünk csónakunkkal kenuja mellé. Úgy tettünk, mintha nem értenénk szándékát, mivel bölcsebbnek véltük, ha megőrizzük a bennünket tőlük elválasztó távolságot, hiszen legalább négyszeres túlerőben voltak. Amikor a főnök megértette a helyzetet, maga indult felénk kenujával, egyúttal hátrébb parancsolva a másik hármat. Amint mellénk ért, átszökkent a mi legnagyobb csónakunkra, helyet foglalt Guy kapitány oldalán és a háttérben horgonyzó szkúnerre mutogatva e szavakat ismételte: Anamu-mu! és Lama-Lama! Megindultunk hát a hajó felé, a négy kenu pedig bizonyos távolságból követett bennünket.

A szkúner mellé érve a törzsfőn hatalmas meglepetés és öröm jelei mutatkoztak, boldogan tapsikolt, combját és mellét csapkodta, valamint teli szájjal kacagott. A csónakokat távolabbról követő bennszülöttek is felkapták főnökük nevetését, úgyhogy néhány percig valósággal fülsiketítő lárma töltötte be a levegőt. Mikor végre helyreállt a nyugalom, Guy kapitány óvatosságból felvonatta a csónakokat és értésére adta a törzsfőnek (akit, mint hamar kiderült, Tu-vit-nek hívtak), hogy egyszerre csak húsz embert engedhetünk fel a fedélzetre. Tu-vit ezzel láthatólag tökéletesen elégedett volt és mindjárt oda is kiáltott valami parancsszót az embereinek, mire az egyik kenu megindult a szkúner felé, míg a többi három hátramaradt, körülbelül ötvenyardnyira tőlünk. Az első húsz vadember följött a hajóra és szétszéledt a fedélzeten; töviről hegyire végignéztek mindent, bejárták a fedélzet minden zugát, felmásztak a kötélzetre, szinte otthon érezték magukat, és látható kíváncsisággal tüzetesen megvizsgáltak minden apróságot.

Nyilvánvaló volt, hogy még soha nem láttak fehér embert s valóban, mintha vissza is hőköltek volna, valahányszor fehér arccal találták magukat szemközt. A Jane Guy-t élőlénynek hitték s nehogy megsértsék lándzsáikkal, hegyüket mindig gondosan az égnek fordítva tartották fegyverüket. Tu-vit viselkedése egy ízben különösen nagy mulatságára szolgált legénységünknek. A szakács fát hasogatott a konyha mellett a fedélzeten, egy csapása azonban félrecsúszott, s a balta a tuskó helyett véletlenül a fedélzetbe vágott, s mivel a csapás nagy volt, jókora szilánkot ki is hasított belőle. A törzsfő rémülten rohant a helyszínre, szinte durván félrelökte a szakácsot, és nyöszörögve, vinnyogva nyilvánvalóan kifejezésre juttatta együttérzését a szkúner vélt szenvedéseivel, gyengéden megsimogatta a balta ejtette "sebet", és még ki is mosta a közelben álló sajtár vizével. Ekkora tudatlanság készületlenül ért bennünket, és magam nem is tudtam elfojtani gyanúmat, hogy talán némi színlelés is lehetett Tu-vit viselkedésében.

Miután a fedélzeten már, amennyire lehetett, kielégítették kíváncsiságukat, hajónk belsejébe is bebocsátottuk őket. Álmélkodásuk nem ismert határt. Úgy látszik, a szavukat is elvette az elképedés, mert néma csöndben bámészkodtak, amit csak elvétve tört meg egy-egy félig elfojtott felkiáltás. Különösen a fegyverek okoztak nekik sok fejtörést, mi pedig hagytuk, hogy megfogdossák-megtapogassák és tüzetesen szemügyre vegyék valamennyit. Nem hinném, hogy akár csak sejtették volna, mi célt szolgálnak e szerszámok, és látván, milyen gondosan bánunk velük és milyen figyelő szemmel lessük minden mozdulatukat, ha hozzájuk érnek, valószínűleg inkább bálványnak nézhették őket. Ágyúinkhoz érve, álmélkodásuk szinte megkettőződött. Az alázat és a megilletődött tisztelet minden jelével, lenyűgözve közeledtek feléjük, és alaposabb szemrevételezésüktől is megtartóztatták magukat. A tiszti szálláson két tükör függött a falon - ámulatuk itt hágott a tetőfokára. Tu-vit lépett be elsőnek a kabinba és először fel sem figyelve a tükrökre, úgy állt meg a közepén, hogy az egyik szemben volt vele, a másik éppen a háta mögött. Aztán amikor felemelte tekintetét és megpillantotta a tulajdon tükörképét, azt hittem, menten eszét veszti a boldogtalan vadember, amikor pedig riadtan sarkon fordult, hogy elmeneküljön, ám másodjára is, és épp az ellenkező irányban, megint csak önmagát látta, már attól tartottam, belehal a félelembe. Semmi rábeszéléssel nem tudtam rávenni, hogy újra odapillantson; levetette magát a földre, arcát karjaiba temette és moccanni sem akart, míg végül erőszakkal voltunk kénytelenek felvonszolni a fedélzetre.

Ezen a módon, húszasával, sorban minden bennszülöttet felengedtünk a fedélzetre, Tu-vit pedig mindvégig velünk maradhatott. Tolvaj hajlamnak semmi jelét nem tapasztaltuk náluk, és nem is hiányzott távozásuk után egyetlen apró tárgy sem. Látogatásuk során valamennyien a lehető legbarátságosabbak voltak. Mindazonáltal egy-két esetben úgy viselkedtek, hogy képtelenek voltunk magyarázatát lelni; például több, merőben ártalmatlan holminak a közelébe sem mertek menni, minden biztatásunk ellenére sem; féltek a szkúner vitorláitól, riadtan menekültek egy tojás, egy kinyitott könyv, egy fazék liszt elől. Megpróbáltuk kideríteni, vajon ők rendelkeznek-e olyan holmival, ami kereskedelmileg hasznosítható lehetne, de nemigen sikerült megértetnünk magunkat velük. Azt azonban nem kis meghökkenésünkre megtudtuk, hogy a szigeten igen nagy számban él a gallipago-teknőc, ugyanis Tu-vit kenujában felfedeztük a fajta egyik példányát. Biche de mer-t[151] is láttunk az egyik bennszülöttnél, aki amúgy nyersen fogyasztotta, látható élvezettel. Ezen anomáliák[152], mivel tekintve földrajzi helyzetünket, e jelenségek csak anomáliaként értelmezhetők, arra késztették Guy kapitányt, hogy tüzetes felfedező utat tervezzen a sziget belsejébe, abban a reményben, hogy valami kézzelfogható haszonra is szert tehet felfedezése révén. Magam, bármily szívesen szereztem volna bővebb ismereteket e szigetekről, inkább amellett voltam, hogy haladéktalanul folytassuk utunkat délnek. Az időjárás egyelőre még kedvező volt, de természetesen nem lehetett tudni, meddig marad így, és mivel már a nyolcvannegyedik szélességi körön jártunk, előttünk nyílt, jégmentes volt a tenger, valamint erős tengeráram sodort egyenesen délnek, és még a szél is kedvező volt, ingerült türelmetlenséggel hallgattam a javaslatot, hogy hosszasabban is időzzünk e partokon és ne csak a legénység egészségi állapota érdekében és a friss élelmiszerkészletek beszerzéséhez, elegendő mennyiségű tüzelő felvételéhez feltétlenül szükséges napokat töltsük el itt. Kifejtettem a kapitánynak, hogy a szigeteket visszafelé is könnyen útba ejthetjük, sőt, ha utunkat elzárja a jég, akár át is telelhetnénk e partokon. Nagy sokára sikerült meggyőznöm (ugyanis, bár magam sem értem, miként, jelentős befolyásra tettem szert nála), s végül is az a döntés született, hogy ha találunk is biche de mer-t, aztán tüstént továbbindulunk délnek, míg megtehetjük. El is végeztük az ehhez szükséges előkészületeket és Tu-vit révkapitányi segédletével szerencsésen átkelve a zátonyokon, körülbelül egy mérföldnyire a parttól, horgonyt vetettünk egy remek kis zárt öböl tízölnyi vizében, a legnagyobb sziget délkeleti partján. Három (mint a bennszülöttektől megtudtuk) kitűnő vizű patak ömlött itt a tengerbe, kissé beljebb pedig kiterjedt erdőséget láttunk. A négy kenu tisztes távolságból követte a Jane Guy-t az öbölbe. Tu-vit maga a fedélzeten maradt, és amikor horgonyt vetettünk, meginvitált, hogy menjünk ki vele a partra és látogassuk meg a faluját. Guy kapitány elfogadta a meghívást, de mielőtt a Jane Guy kis különítménye, összesen tizenkét ember felkészült volna, hogy kövesse a törzsfőt, a biztonság kedvéért tíz vadembert túszul a fedélzetünkre vettünk. Mi magunk gondosan felfegyverkeztünk, ügyelve azonban, nehogy gyanút keltsünk a bennszülöttekben. A szkúner is minden eshetőségre készen, kidugta ágyúcsöveit, a kapaszkodóhálót felvonta és minden intézkedést megtett az esetleges meglepetések elkerülésére. Az első tiszt parancsot kapott, hogy távollétünkben senkit se engedjen fel a fedélzetre, ha pedig tizenkét órán belül nem térnénk vissza, induljon keresésünkre és hajózza körül a szigetet.

Ahogy egyre beljebb hatoltunk a szigeten, lépésről lépésre erősödött meggyőződésünk, hogy olyan tájon járunk, amely lényegileg különbözik mindazon vidékektől, amelyeket ez ideig civilizált ember bejárt. A fák nem emlékeztettek sem a délszaki, sem a mérsékelt égövi fákra, sem pedig a fagyos, északi tájak növényzetére, de még arra a vegetációra sem, amit az eddig megismert délsarki földeken láttunk. Még maga a föld, a kövek a lábunk alatt is mások voltak, más volt a színük, a tömegük, más a rétegződésük; a víz nemkülönben, mert bármily hihetetlennek tűnjék is, oly kevés azonosságot mutatott a más égövön fakadó vizekkel, hogy megízlelni is alig mertük, utóbb pedig alig tudtuk meggyőzni magunkat arról, hogy valóban a természet alkotta meg ilyenné e vízre alig emlékeztető folyadékot. Egy kis vízfolyásnál, az elsőnél, mely utunkat keresztezte, Tu-vit és kísérői megálltak inni. Mi azonban minden tekintetben oly szokatlannak találtuk, hogy nem akartunk inni belőle, mivel szennyezettnek gondoltuk; s csak valamivel később jöttünk rá, hogy ezeken a szigeteken minden forrásnak ilyen a vize. Tanácstalan vagyok, hogyan érzékeltethetném olvasóimmal, milyen volt pontosan e különös folyadék, és kénytelen vagyok hosszas leíráshoz folyamodni. Noha igen könnyen mozgott és éppúgy kitöltött minden mélyedést, mint a közönséges víz, egyáltalán nem tűnt áttetszőnek, kivéve, amikor zuhatag formájában találkoztunk vele. Ennek ellenére valójában éppoly áttetsző volt, mint bármely közönséges forrásvíz. Első tekintetre, különösen azokon a helyeken, ahol a terep csak kevéssé lejtett, leginkább a közönséges vízben oldott, sűrű gumiarábikuméra emlékeztetett az állaga. Többi tulajdonsága azonban még ennél is elgondolkoztatóbb volt. Például nem volt színtelen, ám azt sem mondhatnám, hogy valamilyen színű volt - a szemlélődő előtt elcsörgedező patak a vörös minden lehető árnyalatában játszott, akár a színét váltogató selyemszövet. Az a mód pediglen, ahogyan e színjáték létrejött, legalább olyan megrökönyödést váltott ki belőlünk, mint a tükör Tu-vitból. Telemertünk egy edényt, hagytuk leülepedni, s akkor láttuk, hogy az egész folyadék tömérdek különálló erecskéből vagy fonálból áll, s mindnek más a színe; hogy a fonalak egymással nem elegyednek; hogy míg az egyes fonalakat alkotó részecskék kohéziója tökéletes, a szomszédos fonalak részecskéivel már csak tökéletlenül kötődnek. Haránt irányban belemártva egy kést, a folyadék éppúgy azonnal és tökéletesen körülzárta a pengét, akárcsak a víz, és midőn kihúztuk belőle, éppoly nyomtalanul el is tűnt a kés helye. Ám ha gondosan, két fonál közé merőlegesen szúrtuk be a pengét, sikerült tökéletesen elválasztanunk egymástól a folyadék alkatelemeit, sőt a kohéziós erő nem is tudta azonnal eltüntetni a kés nyomát. A víz e különös tulajdonságai voltak az elsők a látszólag csodásnak tűnő jelenségek végtelen sorában, melyek ettől kezdve mind nagyobb számban vettek körül, mígnem egészen körülzártak bennünket.

 

Tizenkilencedik fejezet

Csaknem három órába telt, amíg elértük a falut, amely kevés híján kilenc mérföldnyire volt a parttól, s a hozzá vivő út is nehéz, hegyes-völgyes terepen vezetett át. Ahogy a falu felé haladtunk, Tu-vit csapata (mind a száztíz vadember, aki a négy kenuban ült) percről percre dagadt, mintegy véletlenül ugyanis, de jószerével az ösvény minden fordulójában, kisebb-nagyobb csapat, két-három, esetenként hat-hét vadember csatlakozott hozzá. Olyan rendszert, előre megállapított tervet véltünk kiolvasni ebből, hogy engem óhatatlanul bizalmatlanság fogott el a bennszülöttek iránt, és aggályaimat Guy kapitánnyal is megosztottam. Visszakoznunk azonban már nem lehetett, ezért úgy döntöttünk, hogy legjobb védekezésünk, ha teljes bizalmat mutatunk Tu-vit jóhiszeműsége iránt. Ekképp folytattuk az utat, szemünket azonban rajta tartottuk a bennszülötteken és ügyeltünk, nehogy közibénk furakodva, elválaszthassanak minket egymástól. Végül is egy szűk, meredek szurdokvölgyön átkelve megérkeztünk arra a helyre, ahol, mint a vademberek értésünkre adták, a sziget egyetlen, nagyobb lélekszámú közösségének lakóhelye volt. Amikor megpillantottuk, a törzsfő hangos kiáltozásba kezdett, amelyben többször is megismétlődött a Klok-Klok szó, amelyről úgy gondoltuk, hogy vagy magának a falunak a neve, vagy pedig általában falut jelent a nyelvükön.

A bennszülöttek elmondhatatlanul nyomorúságos hajlékokban laktak, melyek még csak nem is egységes terv szerint épültek, ami pedig tudtommal példátlan az eddig felfedezett vadak legkezdetlegesebb körülmények között élő törzseinél is. Némelyik (mint utóbb megtudtuk, ezek voltak a Vampu-k vagy Jampu-k, a törzs előkelőinek "házai") lényegileg a gyökerektől számított mintegy négylábnyi magasságban elvágott fatörzs csonkja volt, amire nagy fekete állatbőrt borítottak, oly mód, hogy bő, laza redőkben a földet érte. Ez alatt fészkelt a bennszülött. Mások letört faágakból építettek maguknak lakhelyet, akképp, hogy az ágakat, melyeken rajta hagyták az elszáradt lombot, mintegy negyvenöt fokos szögben nekitámasztották egy sárból tapasztott, durva, körülbelül öt-hat láb magasságú falnak. Megint mások földbe vájt gödrökben laktak, amelyeket hasonlóképp faágak födtek; a hazaérkező gazda félrehúzta az ágakat, bebújt a lyukba, aztán újra odahúzta őket maga fölé. Néhányan a fák villás ágai közé rakták házukat, oly mód, hogy a magasabb ágakat részben átvágták és fölébe hajlították az alsóbbaknak, melyekkel együtt ekképpen jobb oltalmat nyújtottak az időjárás viszontagságai ellen. A legtöbb lakóhely azonban sekély barlang volt a települést három oldalról körülvevő meredély sötét kőfalába vájva. A barlangok bejáratánál kisebbfajta kődarab hevert, ám hogy mi végett, azt nem sikerült kiderítenem, mivel a kő legföljebb csak a bejárat egyharmadát zárta el.

A falu, ha ugyan érdemes e névre, meglehetősen mély völgyben feküdt, s csakis dél felől lehetett megközelíteni, mivel az imént már említett meredek sziklafal minden egyéb irányból elzárta a járást. A völgy közepén csobogó patak vize ugyanolyan varázslatos volt, mint az imént leírt forrásé. A lakóhelyek között több különös állatot is láttunk, melyek háziasított fajok egyedeinek tűntek. A legnagyobb ezek közül testfelépítését és orra formáját tekintve a mi házi sertésünkre emlékeztetett; nagy bozontos farka volt azonban, és olyan karcsú lába, akár az antilopnak. Igen ügyetlenül és bizonytalanul mozgott, futni pedig nem is láttuk. Szintén nagy számban volt képviselve egy másik, az előbbihez sok tekintetben hasonló fajta, melynek azonban a törzse hosszabb volt, és fekete, gyapjas szőrzet borította. Különféle szelíd szárnyast annyit láttunk, hogy megállapítottuk, bizonyára ezek húsa szolgáltatja a bennszülöttek legfőbb táplálékát. Legnagyobb meglepetésünkre fekete albatroszok is voltak a szelíd baromfiak között; időnként szárnyra kaptak és kiröpültek a tengerre élelemért, de utána mindig visszatértek a faluba, mintegy otthonukba; költeni a közeli partszakaszra jártak. Akárcsak máshol, itt is hűséges barátaik, a pingvinek között fészkeltek, melyek azonban a faluba sohasem tartottak velük. Kacsákat is megfigyeltünk, melyek alig különböztek a nálunk elterjedt amerikai vadkacsától, meg fekete szulákat, valamint egy nagy testű, a halászölyvhöz hasonló madarat, amely azonban az ölyvvel ellentétben úgy látszik, nem volt ragadozó. Nagy mennyiségű szárított hal is volt a faluban; lazac, tőkehal, kék delfin, makréla, rája, angolna, elefánthal, márna, nyelvhal, papagájhal, íjhal, morgóhal, csacsihal, lepényhal, barrakuda és még megszámlálhatatlan más fajta is. Megállapítottuk, hogy e halfajok legközelebb csak a Lord Auckland-szigetek környékén honosak, azaz a déli szélesség ötvenegyedik fokán. Gallipago-teknőc szintén tömegesen volt látható. Erdei vadat keveset láttunk, s ezek is mind kisebb testű fajták voltak, és egy sem akadt közöttük, amely ismerős lett volna. Egy-két félelmetes kígyó is áttekergőzött előttünk az ösvényen, a bennszülöttek azonban ügyet sem vetettek rájuk, amiből arra következtettünk, hogy bizonyára nem mérges a harapásuk.

Amikor Tu-vittel és társaival a falu közelébe értünk, hatalmas tömeg tódult ki üdvözlésünkre hangosan kiáltozva, amiből mi most is csak az immár ismert Anamu-mu!-t és Lama-Lamá!-t tudtuk kivenni. Meglepetten láttuk, hogy az elibénk siető falusiak egy-két kivétellel valamennyien pucérak, vagyis hogy a fekete állatbőrgúnyát csak Tu-vit emberei viselik. Azonkívül minden jel szerint a sziget valamennyi fegyvere is ezek birtokában lehetett, mivel a tömegben egyetlen lándzsát vagy bunkót sem vettünk észre. Sok volt az asszony meg a gyermek, és meg kell adni, hogy az előbbiek nem is voltak híján bizonyos kellemnek. Egyenes tartásúak voltak, magas növésűek, jó alakúak és olyan könnyed keccsel jártak, amit civilizált népeknél már nem látni. Az ajkuk azonban, akárcsak a férfiaké, olyan vastag és otromba volt, hogy fogsoruk még nevetéskor sem villant elő. A hajuk viszont mintha finomabb szálú lett volna, mint a férfiaké. A sok ruhátlan falusi között is feltűnt azonban néhány férfi, aki, éppúgy, mint Tu-vit csapata, fekete állatbőrt viselt, valamint fel is volt fegyverkezve, lándzsával vagy bunkóval. A többiek láthatólag tisztelettel vették körül és Vampu-nak szólították őket. Ezek laktak a fekete állatbőr kastélyokban. Tu-vité a falu közepén állt, s nemcsak sokkal nagyobb volt a többinél, de némileg ügyesebb kézről is tanúskodott. A fatörzset, amely tartotta, a földtől mintegy tizenkét láb magasságban fűrészelték el, alsóbb ágait azonban meghagyták, s ezekre borították rá az állatbőrt, amely ekképp nem közvetlenül a fatörzset verdeste. Azonkívül a sátrat magát, amely négy igen nagy méretű és fapeckekkel összeerősített állatbőrből állt, cövekekkel körben a talajhoz is erősítették. A padlót, mintegy szőnyeg gyanánt, száraz falevelek vastag rétege borította.

Ehhez a kunyhóhoz vezettek minket nagy ünnepélyességgel, aztán a bennszülöttek is követtek a belsejébe, ahányan csak összezsúfolódva befértek. Tu-vit letelepedett az avarszőnyegre, és mutatta, hogy mi is foglaljunk helyet. Mi engedtünk a felszólításnak, és nyomban igen kényes, ha ugyan nem veszedelmes helyzetben találtuk magunkat. Mi a földön ültünk, tizenketten, míg a bennszülöttek, legalább negyvenen, guggoltak és olyan szorosan körülvettek, hogy ha valami zavar támadt volna, egyszerűen meg lettünk volna fosztva fegyvereink használatától, sőt valószínűleg még talpra állnunk sem sikerül. Nemcsak belül volt nagy a tolongás, hanem a sátoron kívül is, hiszen alighanem odagyűlt a sziget egész népessége, s minket bizonyosan agyon is tapos a tömeg, ha Tu-vit szüntelen igyekezettel és vad fenyegetőzéssel féken nem tartja őket. Biztonságunk legfőbb záloga azonban maga Tu-vit személye volt, s mi el is határoztuk, hogy szorosan körülfogjuk és nem tágítunk mellőle, ha pedig ellenséges mozgolódást észlelünk, az első gyanús jelre az életét vesszük.

Miután nagy üggyel-bajjal sikerült valamelyes rendet teremteni, a törzsfő hosszú, ünnepélyes beszédet intézett hozzánk, ami jórészt ugyanaz lehetett, amit már a kenuja orrából elmondott, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az Anamu-mu! valamelyest nagyobb hangsúllyal szerepelt benne, mint a Lama-Lama! Teljes csöndben végighallgattuk a szózatot, majd Guy kapitány válaszolt rá, biztosítva a törzsfőt örök barátságáról és jóindulatáról, mondandója végén pedig ajándékképp átnyújtott neki néhány kék üveggyöngy kalárist és egy kést. Az előbbieket legnagyobb meglepetésünkre, kissé fitymálva nézegette az uralkodó, a kés azonban szerencsére szinte határtalan örömet váltott ki belőle, és nyomban ki is adta a parancsot, hogy kezdődjék a lakoma. Kísérői a fejük felett kézről kézre adogatva elibénk hozták a tálakat, amelyeken valamely ismeretlen állat, alighanem a falu szélén látott őzlábú malac, frissen kiszakított, reszkető zsigerei díszelegtek. Látván rajtunk, hogy sejtelmünk sincsen, hogyan lássunk hozzá, maga vett belőle elsőnek, mintegy példát adva vendégeinek, és yardszámra két kézzel tömte magába a csábító eledelt, míg mi már nem bírtuk tovább a látványt és olyan szembeötlő jelekkel árultuk el gyomrunk háborgását, hogy őfelsége elképedése csak ahhoz volt fogható, amit a tükrök láttán mutatott. Mi azonban ennek ellenére elhárítottuk az elibénk hordott csemegéket és megpróbáltuk értésére adni, hogy nincs étvágyunk, mivel nem sokkal korábban költöttük el bőséges ebédünket.

Mikor az uralkodó befejezte lakomáját, faggatni kezdtük, megpróbálkozva minden lehető és lehetetlen módon, hogy kiderítsük, mik a sziget főbb termékei, és vajon volna-e olyasféle árucikkük, amit mi kereskedelmileg hasznosíthatnánk. Végül is úgy látszott, felfogta valamelyest, mit akarunk tőle, és felajánlotta, hogy lekísér bennünket arra a partszakaszra, ahol a biche de mer (rámutatott az állat egy példányára) igen nagy bőségben fordul elő. Mi nagyon megörültünk, hogy ilyen hamar kiszabadulhattunk a körénk zsúfolódó tömeg szorításából, és sietve jeleztük készségünket. Fel is kerekedtünk a sátorból és a falu egész lakosságától kísérve elindultunk a törzsfő után a sziget délkeleti csücske felé, amelytől egyébként már nem esett messze az a hely, ahol hajónk horgonyzott. Itt várakoznunk kellett körülbelül egy óra hosszat, amíg az előreküldött vademberek oda nem értek az öbölben hagyott kenukkal. Ekkor valamennyien egyazon kenuba szállva elhaladtunk az előbb említett zátony mentén, míg egy másik kissé kijjebb eső homokpadhoz nem értünk, ahol annyi biche de mer-t láttunk, hogy kis különítményünk legöregebb tengerésze sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ilyen hatalmas tömegben a magasabb szélességi körökön fekvő szigetek e legkeresettebb kereskedelmi cikkét. Csak addig időztünk, amíg meg nem győződtünk róla, hogy szükség esetén akár egy flottára való hajót is könnyűszerrel meg tudnánk rakni biche de mer-rel, aztán visszaeveztünk a szkúnerhez, ahol elbúcsúztunk Tu-vittől, csak elébb még megígértettük vele, hogy huszonnégy órán belül annyi kacsát és gallipago-teknőcöt hoz hajónkra, amennyi csak kenuiba belefér. Egész idő alatt semmi olyat nem tapasztaltunk a bennszülöttek viselkedésében, ami gyanúra adott volna okot, kivéve azt az egyet, hogy a falu felé vivő úton oly fenyegető tervszerűséggel növelték csapatuk létszámát.

 

Huszadik fejezet

A főnök állta a szavát, és mi hamarosan valósággal dúskáltunk a friss készletekben. A teknőc olyan volt, hogy jobbat nem is kívánhattunk, a kacsahús pedig felülmúlta a legízletesebb hazai vadszárnyasokét is, olyan porhanyós volt és ízes. Miután sikerült megértetni velük kívánságainkat, a bennszülöttek hatalmas mennyiségű vadzellerrel is elláttak, valamint a skorbut ellen hathatós kalánfűvel, és mindezen felül még egy csónakrakomány szárított és friss halat is kaptunk tőlük. A zeller igazi csemegének bizonyult, a kalánfű pedig szinte mérhetetlenül jót tett a legénység azon tagjainak, akiken már mutatkoztak a kór jelei, és hamarosan fel is épültek valamennyien. Alig egy-két napon belül egyetlen beteg sem volt a fedélzeten. Ezenkívül egyéb friss élelemből is sikerült készleteket gyűjtenünk, megemlítek például egy kagyló formájú rákfélét, amelynek íze az osztrigáéra emlékeztetett. Az apró rákok valósággal nyüzsögtek a vízben, de nagy készletet halmoztunk fel az albatrosz és más tengeri madarak sötét héjú tojásaiból is. A fentebb már említett őzlábú malac húsával is bőven megrakodtunk. A többség élvezhetőnek találta, szerintem azonban kissé halízű volt és máskülönben is viszolyogtató. Mindezekért kék üveggyöngy kalárissal, rézfüggőkkel, szöggel, késsel és vörös kelmével fizettünk a bennszülötteknek, akik láthatólag elégedettek voltak a vásárral. Állandó piacteret jelöltünk ki a parton, ahol a hajóágyúk védelme alatt kölcsönös jóhiszeműséggel folyt a cserekereskedelem, ráadásul olyan rendezett formák között, hogy a faluban tanúsított viselkedésükből ítélve, ennyi szervezettséget nem is feltételeztünk ezekről a vademberekről.

Ilyen nyájas volt tehát a viszony napokig; a bennszülötteknek több kisebb-nagyobb csoportja is látogatást tett a szkúner fedélzetén, és a mi embereink is rendszeresen jártak ki a partra, sőt hosszú kirándulásokra indultak a sziget belsejébe, de semminemű zaklatásnak vagy bántalmazásnak nem voltak kitéve. Mikor láttuk, hogy a bennszülöttek barátságossága folytán, akik készséggel segítettek nekünk a begyűjtésben, milyen könnyűszerrel megtölthetjük raktárainkat biche de mer-rel, Guy kapitány tárgyalásokba bocsátkozott Tu-vittel és felajánlotta neki, hogy a biche de mer érlelésére, szárítására alkalmas épületeket emelünk a parton, melyeket, míg a számunkra összeszednek amennyit csak lehetséges, ő és társai használhatnak, miközben mi élve a szép idővel, továbbindulunk dél felé. Tu-vit készségesen elfogadta az ajánlatot. Megkötöttük tehát a mindkét fél számára előnyös megállapodást, amelynek értelmében a szárításra alkalmas terepszakasz elegyengetése, néhány épület összeácsolása és egyéb munkálatok után, melyeknek elvégzéséhez az egész legénységre szükség van, a szkúner, három-négy embert hátrahagyva, akik majd befejezik a munkálatokat és megtanítják a szigetlakókat a biche de mer szakszerű szárítására, kifut az öbölből és folytatja felfedező útját. Abban is megegyeztünk, hogy munkabért aszerint fizetünk majd nekik, hogy távollétünkben milyen szorgalmat tanúsítottak. Rögzítettük, hogy picul-onként - mivel a biche de mer mérésében ez a kínai súlyegység használatos -, azaz körülbelül százharminc fontonként milyen mennyiségű gyöngyöt, kést, vörös kelmét és egyebet kapnak a visszatérésünkkor beszolgáltatott kész, szárított biche de mer-ért.

Mivel úgy gondolom, nem lesz érdektelen olvasóim számára, ha valamelyest részletesebben ismertetem ezt a fontos árucikket, valamint a feldolgozásánál követett eljárást, ideiktatom egy közelmúltbeli déltengeri útról készült beszámoló vonatkozó részletét, amely tömören összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat:

"Ezt az Indiai-óceánban honos puhatestűt a kereskedelemben francia nevén bouche de mer-nek (szó szerint: a tenger ínyencfalatja) ismerik. Ha nem tévedek, a kitűnő Cuvier[153] gasteropeda pulmonifera[154] néven említi művében. A déltengeri szigetek partjainál igen nagy mennyiségben fordul elő, itt is folyik halászása a legnagyobb méretekben, mégpedig elsősorban a kínai piac számára, ahol ára igen magas, szinte egyenlő a sokat dicsért, nevezetes ehető madárfészekével, amelyet egyébként valószínűleg épp ezen puhatestűek váladékával tapasztanak össze bizonyos fecskefajták. Sem kagylópáncéljuk, sem lábuk nincsen, sem pedig bármely egyéb, testük felületéből kiemelkedő szervük, csupán egyszerű táplálékcsatornájuk, s ennek természetesen bevezető és ürítő nyílása; izmos, mozgékony szárnyaik segítségével kúsznak a sekély vizű tengerszakaszok medrében, a hernyó vagy a kukac mozgására emlékeztető araszolással; gyakran megfigyelhető, amint az a bizonyos fecskefajta megtámadja a sekélyben kúszó bouche de mer-t és csőrét puha testébe vágva valami ragadós, gumiszerű anyagot, váladékot csapol belőle, amely megszáradva igen alkalmasan beépíthető tömör falú fészkeikbe mintegy kötőanyagképpen. Innen a gasteropeda pulmonifera név.

Alakja hosszúkás, uborkára emlékeztető, mérete azonban példányonként változik háromtól tizennyolc hüvelykig; magam láttam néhány nem kevesebb, mint két láb hosszúságot elérő példányt is. Keresztmetszetük a körhöz közelítő, de azon az oldalán, amellyel a tengerfenékhez tapad, némileg ellapul; testük átmérője egy és nyolc hüvelyk között váltakozik. Az esztendő bizonyos szakaiban kúsznak csak ki a sekélybe, valószínűleg párzás céljából, mivel gyakran kettesével fordulnak elő. Akkor történik ez, amikor a nap a legnagyobb hévvel süti a tengert és vizét langyossá melegíti; a bouche de mer kiúszik a part közelébe, gyakran olyan sekély vízbe, hogy a dagály visszahúzódása után szárazra is kerül, ekképp kiszolgáltatva magát a nap gyilkos forróságának. Kicsinyeit azonban valószínűleg nem a sekély part menti vizekben hozza a világra, mivel ivadékaival sohasem találkoztunk, és megfigyeléseink szerint a kifejlett példányok is minden esetben a mélyvíz felől érkeztek a parti vizekbe. Legfőbb táplálékuk a korallépítő zoofita[155].

A biche de mer-t általában a három-négy láb mély part közeli vizekben fogják; a kifogott példányok egyik végén késsel hüvelyknyi, vagy az állat nagyságától függően ennél nagyobb metszést ejtenek. Ezen át a biche de mer testének nyomkodásával eltávolítják zsigereit, melyek nem sokban különböznek más apró testű tengeri élőlények zsigereitől. Ezután alaposan kimossák, kiöblítik, majd forró vízben főzik, gondosan ügyelve, hogy se nyers ne maradjon, se túl ne főzzék. Ezután négyórányi időre a föveny homokjába temetik, majd újra leforrázzák, ami után már csak szárítása van hátra - akár tűzön, akár a napon. A napon érlelt biche de mer az értékesebb, ám amennyi idő egy picul napon való szárításához kell, harmincpiculnyi mennyiség tűzi szárításához elegendő. Megfelelőképp érlelve, kiszárítva száraz helyen akár két esztendeig is kockázat nélkül tárolható, bár néhány havonta, körülbelül évente négyszer, ajánlatos ellenőrizni, nem férkőzött-e hozzá nedvesség, mert ez az egész készletet tönkreteheti.

A kínaiak, mint már említettem, kivételes csemegének tekintik a biche de mer-t, mivel úgy tartják, hogy tápláló erejénél fogva igen kedvező hatású, s hogy az élvezetek mértéktelen hajhászásában kizsarolt szervezetet valósággal megújítja. Az első osztályú árunak Kantonban igen magas az ára, piculonként kilencven dollárt is elkérnek érte; a másodosztályú hetvenöt dollár; a harmadosztályú ötven dollár, a negyedosztályú harminc; az ötödosztályú húsz; a hatodosztályú tizenkettő; a hetedosztályú nyolc, a nyolcadosztályú pedig négy dollár; habár Manilában, Szingapúrban és Batáviában, jóllehet csak kisebb tételekért, ennél magasabb árat is el lehet érni."

Miután ekképp megállapodtunk a szigetlakókkal, azonnal hozzá is láttunk, hogy kihordjuk a partra mindazt, amire az építkezéshez, a terep megtisztításához és elegyengetéséhez szükség volt. Az öböl keleti partja mentén szemeltünk ki telepünk számára egy kiterjedt, sík terepszakaszt, mivel itt kéznél volt mind a víz, mind a faanyag, azonkívül viszonylag közel is esett azokhoz a zátonyokhoz, ahol a biche de mer a legnagyobb tömegben fordul elő. Ezután valamennyien nekigyürkőztünk a munkának és a vademberek óriási álmélkodására mihamar kidöntöttük az építkezéshez szükséges mennyiségű fát, majd a tönkökből a házak vázát is egykettőre összeácsoltuk és két-három nap alatt annyira jutottunk, hogy a hátralevő munkát már nyugodtan rábízhattuk arra a néhány emberre, akiket ott akartunk hagyni a szigeten a munkálatok irányítására. Erre a feladatra John Carsont, Alfred Harrist és bizonyos Petersont jelöltük ki (azt hiszem, valamennyien londoni illetőségűek voltak), akik mindhárman önként jelentkeztek erre a szolgálatra.

A hónap utolsó napjára minden készen állt az indulásra. Megígértük azonban, hogy távozásunk előtt még búcsúlátogatást teszünk a faluban, Tu-vit pedig olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy adott szavunkat meg is tartsuk, hogy úgy gondoltuk, ha visszautasítanánk, ezzel a jó viszonyt tennénk kockára, ami viszont nem volt tanácsos. Nem hiszem, hogy ekkor egy is akadt közöttünk, aki kétségbe vonta volna a vadak teljes jóhiszeműségét. Mind egy szálig olyan becsülettel viselték magukat, olyan készséggel segédkeztek nekünk a munkálatoknál, olyan szívesen hozták elénk termékeiket, nemegyszer ellenszolgáltatás nélkül is, soha semmit el nem csentek, noha szertelen örömmel fogadtak minden ajándékot, amiből nyilvánvaló volt, hogy árucikkeinket igen sokra tartják. Különösen a nők voltak hozzánk lekötelezően kedvesek, mondhatni minden tekintetben, s mindent egybevetve fölöttébb gyanakvó természetűnek kellett volna lennünk, hogy bármi álnok gondolatot is feltételezzünk e népről, mely ekkora szívélyességgel fogadott bennünket. Kisvártatva azonban bebizonyosodott, hogy mind eme színlelt kedvesség mögött éppenséggel az elveszejtésünkre szőtt terv húzódott meg, hogy a szigetlakók, akiket mi oly páratlanul nemes erkölcsű lényeknek képzeltünk, valójában barbár, agyafúrt ravaszságú, vérszomjas szörnyetegek voltak, akikhez fogható fenevadat még nem hordott hátán a föld.

Február elseje volt aznap, amikor búcsúlátogatásra indultunk a faluba. Noha, mint már említettem, a legcsekélyebb gyanú sem élt bennünk, a kellő óvatossági rendszabályokat ezúttal sem mulasztottuk el megtenni. Hat embert hátrahagytunk azzal a paranccsal, hogy távollétünkben a közelébe se engedjenek a hajónak egyetlen vadembert sem, bármi ürüggyel próbálkozna is, maguk pedig egyetlen pillanatra se hagyják el a fedélzetet. A kapaszkodó hálókat felhúztuk, az ágyúkat megtöltöttük kartáccsal, s a lövegtalpakra muskétába való lőszerrel teli dobozokat készítettünk. A Jane Guy, közvetlenül horgonya fölött, mintegy mérföldnyire állt a parttól, és egyetlen irányból sem lehetett megközelíteni anélkül, hogy már messziről ne látszott volna a kenu, amely ráadásul szükségképp ki volt téve ágyúink össztüzének is.

Minthogy hatan maradtak a fedélzeten, a partra szálló csapat összesen harminckét főből állt. Állig felfegyverkeztünk muskétákkal, pisztolyokkal, kardokkal, és mindnyájunknál volt hosszú tengerésztőr, amely sok tekintetben emlékeztetett a Bowie-késre, amely manapság annyira elterjedt hazánk déli és nyugati részeiben. A parton száz, fekete állatbőrbe öltözött harcos várakozott ránk, hogy díszkíséretül szolgáljon csapatunknak a falu felé vivő úton. Némi meglepetéssel fedeztük fel, hogy ezúttal fegyvertelenül jöttek; amikor faggatni kezdtük Tu-vitet erre nézve, ő csak ennyit felelt: - Matti non vi pa pa szi -, azaz, hogy ott, ahol mindenki testvére a másikának, nincsen szükség fegyverre. Ebben mi meg is nyugodtunk és folytattuk az utat.

Átkeltünk azon a kis patakon, amelyről az előzőekben már szóltam, és behatoltunk a szűk szurdokba, amely a falut körülvevő zsírkő hegyek között a völgybe vezetett. Talaja igen sziklás és oly egyenetlen volt, hogy Klok-Klokban tett első látogatásunk alkalmával is csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült átvergődnünk rajta. Teljes hossza mintegy másfél vagy legfeljebb két mérföld lehetett. Valóságos útvesztőként kanyargott a mélyen bevágódott szurdokvölgy (nyilvánvalóan a víz moshatta ki valamely rég letűnt földtörténeti korban), olyannyira, hogy egyre-másra, szinte húszlépésenként mind újabb és újabb éles kanyarulatok követték egymást. A szurdok falának átlagos magassága, függélyesen mérve legalább hetven-nyolcvan láb lehetett, de helyenként oly szédítő magasságba szökött, hogy a napvilág sem igen tudott lehatolni abba a mélységbe, ahol az ösvény haladt. Átlagos szélessége mintegy negyven láb lehetett, de néha annyira összeszűkült, hogy legföljebb öt-hat ember férhetett el egymás mellett. Egyszóval szinte páratlanul alkalmas hely volt rajtaütésre, és ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy ide érve valamennyien erősebben markoltuk fegyvereinket. Utólag visszagondolva égbekiáltó ostobaságunkra, azon képedek el a legjobban, hogy egyáltalán - bármi körülmények között - ennyire vakon kiszolgáltattuk magunkat az ismeretlen vadaknak, hagytuk, hogy körülvegyenek, hogy ők adják mind az elő-, mind pedig az utóvédet. Márpedig mi ebben az alakzatban léptünk be a szurdokba, bízva fegyvereink fölényes erejében, Tu-vit csapatának viszonylagos fegyvertelenségében, tűzfegyvereink hatásában (amit egyelőre még nem fedtünk fel a bennszülöttek előtt), nemkülönben az álnok vadak oly meggyőzően színlelt barátságosságában. Öten-hatan haladtak előttünk, mintegy az utat mutatva, és közben nagy buzgalommal hengergetve félre utunkból a nagyobb köveket. Ezek után következett a mi csapatunk. Szorosan egymás nyomában lépkedtünk és legfőképp arra ügyeltünk, hogy el ne válasszanak bennünket egymástól. Mögöttünk jött a bennszülött harcosok zöme, szokatlanul nagy rendben és fegyelmezettségben.

Dirk Peters, egy Wilson Allen nevű társunk és jómagam a menet jobb szélén haladtunk a fölibénk magasodó sziklafal érdekes rétegződését vizsgálgatva. Egy különös hasadék felkeltette kíváncsiságunkat. Egy yard széles lehetett, s tizennyolc-húsz láb hosszan egyenesen haladt, majd kissé balra tartott. Magassága, amennyire a szurdokvölgyből belesve megállapíthattam, körülbelül hatvan-hetven láb lehetett. Néhány satnya bokor nőtt a hasadék falába kapaszkodva, s mivel ágaikon valami mogyorószerű termést vettem észre, amit szerettem volna közelebbről szemügyre venni, odaszaladtam, aztán öt-hat szemet markomba szedve, már indultam is vissza a többiekhez. Amikor megfordultam, láttam, hogy Peters és Allen is követett. Kértem őket, menjenek vissza, mivel két ember számára már nem volt hely a szűk hasadékban és megígértem nekik, hogy ők is kapnak a mogyoróból, amit a bokorról szedtem. Vissza is fordultak, és Allen már-már ki is lépett a szurdokvölgybe, amikor egyszer csak olyan robajt hallottam, mint azelőtt soha, és az villant át az agyamon, ha ugyan valóban gondoltam valamire, hogy megrendült és darabjaira hullik a földteke, hogy elérkezett a világ vége, a végpusztulás napja.

 

Huszonegyedik fejezet

Amikor kissé magamhoz tértem, megállapítottam, hogy vaksötétben fekszem laza földréteg alatt, már-már fogytán a levegőm, de még egyre hullanak rám a göröngyök, s félő, hogy mihamar egészen betemetnek. Rémülten és elborzadva e gondolattól, megpróbáltam felkászálódni, ami végül sikerült is. Aztán egy-két pillanatig mozdulatlan álltam és megpróbáltam felfogni, mi is történhetett valójában, és vajon hol lehetek egyáltalában. Ekkor hörgő hangot hallottam a közvetlen közelből, majd Peters elfúló hangját, amint az ég szerelmére könyörögve kér, siessek segítségére. Alig egy-két botorkáló lépést tehettem, amikor megbotlottam barátom fejében, akit, mint hamar kiderítettem, derékig eltemetett a reá zúdult laza földtömeg, amely alól hiába próbált kivergődni. Lázasan nekifogtam, hogy minden erőmet megfeszítve eltakarítsam róla a földet, és végül sikerült is kiszabadítanom.

Amint valamelyest felocsúdtunk a riadalomból és meglepetésből annyira, hogy már képesek voltunk józanul fontolóra venni a helyzetünket, mindketten arra a megállapításra jutottunk, hogy nyilván valamely természeti katasztrófa következtében vagy esetleg tulajdon súlyunk alatt, beomlottak a hasadék falai, s miránk elevenen eltemetve, a biztos halál vár. Sokáig nem is tettünk semmit, csak csüggedten átadtuk magunkat a kétségbeesésnek, melynek feneketlen mélységét nem is sejtheti, aki maga soha nem került hasonló helyzetbe. Megingathatatlanul hiszem, hogy semminő szerencsétlenség, ami embert érhet, nem vált ki ahhoz fogható testi-lelki bénaságot, mint az a helyzet, amibe mi kerültünk: az elevenen való elhantoltatás. Az áldozatot körülvevő fekete sötétség, a mellét abroncsként szorító levegőtlenség, a nyirkos földből áradó fojtogató párák, és a hátborzongtató gondolat, hogy számára immár nincs semmi reménység, hogy osztályrésze immár a holtak sorsa, olyan iszonyatos erővel nyomasztja a lelket, olyan borzadállyal tölti el a szívet, ami elviselhetetlen - és a kívülálló számára bizonyosan elképzelhetetlen.

Végül Peters azt javasolta, kíséreljük meg felmérni helyzetünket, a ránk szakadt baj nagyságát, és tapogassuk ki börtönünk falait; annál is inkább, jegyezte meg, mivel éppenséggel nem elképzelhetetlen, hogy valami útja mégiscsak maradt a menekülésnek. Szinte még egy lépést sem tettem, máris világosság derengett fel, ami afelől nyomban megnyugtatott, hogy levegő híján legalábbis nem fogunk elpusztulni. Ez a fordulat lelket öntött belénk és immár több meggyőződéssel biztattuk egymást, hogy nem szabad feladni a reményt. Szerencsésen átmásztunk egy óriás torlaszon, amely a világosság felé utunkat elzárta, s a továbbiakban már sokkal könnyebben jutottunk előbbre, valamint a mellünkről is elmúlt az a szörnyű, fojtogató szorítás, amelytől eddig szenvedtünk. Kisvártatva már a körvonalak is felderengtek, és megállapítottuk, hogy a hasadék egyenes szakaszának vége felé járunk, nem messze attól a helytől, ahol balfelé fordul. Még egy kis erőfeszítés és a kanyarulatba értünk, ahol elmondhatatlan megkönnyebbülésünkre kettéhasadt előttünk a hegy, meredek sziklafalak nyúltak fel irdatlan magasságba, általában mintegy negyvenöt fokos szögben, néhol azonban jószerével függélyesen. A kürtő szájáig nem láttunk fel; de mindenesetre sok fény ömlött be rajta, és nemigen kétlettük, hogy a tetején (ha ugyan sikerül valami mód felkapaszkodnunk magasába) szabad kijáratot lelünk a napvilágra.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy mi eredetileg hárman tértünk le az ösvényről, amikor a kíváncsiság ide csalt e hasadékba, most azonban Allen, a társunk nem volt sehol. Nyomban úgy döntöttünk, hogy visszatérünk kiindulási pontunkra és megpróbáljuk felkutatni. Hosszú keresgélés után, ami alatt folyvást az a veszély fenyegetett, hogy a még egyre omló sziklafal maga alá temet, Peters egyszer csak felkiáltott: kezébe akadt társunk lába feje; ám a testét annyi föld borítja, hogy aligha tudjuk kiásni alóla. Hamarosan magam is meggyőződtem róla, hogy igazat szólt, valamint arról is, hogy az élet természetesen már rég elszállt a boldogtalanból. Így hát szomorúsággal eltelt szívvel bár, de otthagytuk a tetemet és visszamentünk a kanyarulathoz. Itt a mélyben oly szűk volt a kürtő, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtunk benyomakodni, a falai pedig megmászhatatlannak bizonyultak, úgy hogy néhány kudarcba fulladt kísérlet után újfent erőt vett rajtunk a kétségbeesés. Fentebb már említettem, hogy a hegység, melyen át a szurdokvölgy a faluba vezetett, bizonyos puha, zsírkőre emlékeztető kőzetből állt. Ugyanez a kőzet alkotta a hasadék falát is, és mivel ráadásul még nedves is volt, felülete oly csúszós lett, hogy ott sem igen tudtuk megvetni rajta a lábunkat, ahol viszonylag kevésbé meredeken szakadt alá; azokon a helyeken pedig, ahol lejtése a függőlegeshez közelített, nehézségeink persze megsokszorozódtak; olyannyira, hogy már-már azt hittük, leküzdhetetlenek lesznek. De aztán erőt merítettünk kétségbeesésünkből és azon csekély lépcsőfokokon, melyeket késünkkel vájtunk a kőzetbe, valamint a sziklafalból némelyütt kiálló keményebb palalemezekre lépkedve életünk kockáztatásával végül is sikerült felkapaszkodnunk egy természet alkotta kis kőpárkányra, ahonnan a kürtő száját sűrűn benövő fák és bokrok ágai között már megpillantottuk a kék égbolt egy tenyérnyi darabkáját. A kőpárkányon megpihenve és kissé higgadtabban visszapillantva a kürtő eddig megmászott szakaszára, falát vizsgálgatva megállapíthattuk róla, hogy újonnan keletkezett, azaz hogy az a földrengés vagy földcsuszamlás, amely betemetett bennünket, bármi lett légyen is kiváltó oka, ezen újabb hasadék révén egyúttal a menekvés útját is megnyitotta előttünk. Annyira kimerültünk az erőlködéstől, s olyannyira elhagyott immár minden erőnk, hogy Peters azt javasolta, lövésekkel adjuk társaink tudtára tartózkodási helyünket segítségül híva őket, hiszen pisztolyunk most is ott volt az övünkben, ha a muskéták és a tengerészkardok odalenn maradtak is a hasadék mélyén, eltemetve a leomlott föld alatt. Az események utóbb azt bizonyították, hogy keservesen megbántuk volna, ha akkor valóban elsütjük pisztolyainkat; szerencsére azonban én már akkor éltem a gyanúperrel, hogy talán nem csupán a véletlen áldozatai vagyunk, ezért inkább letettünk arról, hogy tudósítsuk hollétünkről a bennszülötteket.

Mintegy félórai pihenés után tovább kapaszkodtunk fölfelé a meredek sziklafalon; lassan haladtunk s alig jutottunk előbbre, amikor egyszer csak egetverő üvöltözés csapta meg a fülünket. Aztán valahára felértünk a külszínre, hogy úgy mondjam, ugyanis amióta elhagytuk a kis kőpárkányt, utunk egy szédítő magasságban fölibénk hajoló sziklaív alatt vezetett. Óvatos léptekkel, szinte lopva közelítettünk meg egy szűk nyílást, melyen által végre akadálytalanul kilátásunk nyílott a környező tájra - s ahogy körülnéztünk, mindjárt az első pillantásra lelepleződött előttünk a minket is maga alá temető hegyomlás szörnyű titka.

A hely, ahol kibukkantunk, már jószerével a völgyet körülvevő zsírkőhegység legmagasabb csúcsa közelében volt. A szurdok, melyben az ösvény vezetett, mintegy ötvenlábnyira tőlünk, bal kéz felé húzódott. Most azonban körülbelül százlábnyi szakaszon színültig töltötte a hajdani vízmosást mesterségesen leomlasztott falainak milliónyi tonna súlyú törmeléke. A hegyomlás előidézésének módszere igen egyszerű és kézenfekvő volt, valamint nyilvánvaló a mi számunkra is, mivel körös-körül számtalan jele volt még a gyilkos műnek. A szurdok keleti partjának tetején (mi most a nyugati parton voltunk) több helyütt facölöpök álltak ki a talajból. Ezeken a helyeken nem sikerült leomlasztani a sziklafalat, de ott is, ahol valóban leszakadt a kőzet, jól látszott a hasadék peremén a sziklák robbantásához fúrt lyukakhoz hasonló nyomuk, azaz alig yardnyi távolságban egymástól itt is hasonló cölöpöket vertek le egy körülbelül háromszáz láb hosszúságú szakaszon, mintegy tízlábnyira a szurdok eredeti peremétől. A még álló cölöpökhöz indákból font szívós kötelek voltak erősítve. Említettem már, milyen különös rétegződésű volt ez a kőzet, s a hirtelen keletkezett hasadék leírása, melyen felkapaszkodva megmenekültünk az élve eltemettetéstől, talán szintén segít majd, hogy olvasóim fogalmat alkothassanak e rétegződés természetéről. A kőzet rétegei függőleges irányban haladtak, azaz minden természetes megrázkódtatás következtében függőleges hasadékok keletkeztek benne, mégpedig olyan könnyen, hogy viszonylag csekély erővel, mesterségesen is elő lehetett idézni ugyanezt. A kőzetnek eme tulajdonságát kihasználva hajtották végre a bennszülöttek álnok tettüket. Kétségtelenül oly mód, hogy a sűrűn egymás mellé levert cölöpökkel először legfeljebb egy vagy két láb mélységbe lehatoló hasadékot nyitottak a kőzetben, majd a cölöpök végéhez kötözött kötelekbe kapaszkodva voltaképpen óriási emelőkart alkottak, amellyel adott jelre a szurdokvölgy egész partfalát képesek voltak a mélybe zúdítani. Szerencsétlen társaink sorsa immár nem volt kétséges. A szigeten nem volt rajtunk kívül élő fehér ember.

 

Huszonkettedik fejezet

Helyzetünk, mint ebből kitűnt, most sem volt kevésbé aggasztó, mint amikor még azt hittük, elevenen maga alá temetett a hegy. Nem várhatott ránk más sors, mint vagy a halál, vagy a nyomorúságos tengődés életfogytiglan a vadak rabságában. Egy darabig nyilván elrejtőzhetünk előlük a hegyek között, végső soron akár a hegyomlással keletkezett új hasadékban is, ám ha sikerülne is átvészelnünk a hosszú sarki tél hidegét és éhínségét, előbb-utóbb bizonyosan felfedeznek, ha máskor nem, hát akkor, amikor a szükségtől hajtva megpróbálunk élelemhez jutni.

Az egész környék valósággal hemzsegett a vademberektől, olyan csapatokat is láttunk, amelyek nyilvánvalóan a délre eső szomszédos szigetekről jöttek át tutajon, hogy segédkezzenek a szigetlakóknak a Jane Guy elfoglalásában és kifosztásában. A hajó egyébként még ott horgonyzott az öbölben, nyugodtan, gyanútlanul, és a hátrahagyott tengerészeknek szemlátomást sejtelmük sem volt róla, micsoda veszedelem leselkedik rájuk. Ó, mennyire szerettük volna e percben, ha ott lehetünk velük, hogy együtt meneküljünk, vagy ha nem, hát együtt vesszünk velük a hajó védelmében! Nem leltük azonban semmi módját, mint figyelmeztethetnénk őket anélkül, hogy egyúttal ne idéznénk magunkra a biztos pusztulást. Egy pisztolylövés talán elegendő intelem lenne, megsejthetnék belőle, hogy valami nem várt esemény történt; azt azonban aligha hozhatnánk tudomásukra e dörrenéssel, hogy egyetlen reménységük a megmenekülésre, ha azon nyomban vitorlát bontanak; hogy immár semmiféle becsület nem kívánhatja tőlük, hogy maradjanak, mert társaik már nincsenek az élők sorában. A lövés hallatán sem várhatják felkészültebben az ellenséget, mely már támadásra készülődött, mint annak előtte. Semmi jó tehát, ám annál több veszedelem származhatott volna abból, ha leadjuk a lövést s ezért érett megfontolás után letettünk róla.

Ezután arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk elérni a hajót; hogy lerohanunk a partra, elfoglaljuk valamelyikét az ott kikötött négy kenunak, és átvágjuk magunkat a hajóhoz. Hamarosan beláttuk azonban, hogy e kétségbeesett tervnek sincsen sok esélye a sikerre. A sziget, mint már említettem, valósággal hemzsegett a bennszülöttektől, csak épp elrejtőztek a bozótban, a dombok hajlataiban, nehogy a szkúnerről észrevegyék őket. A mi környékünket, elzárva azt az egyetlen ösvényt, amelyen a kenuk közelében érhettük volna el a partot, maga Tu-vit tartotta megszállva fekete irhás harcosaival, nyilván csak erősítésre várakozva, hogy aztán nyomban támadásra induljanak a Jane Guy ellen. A kenukat szintén őrizték, igaz fegyvertelen emberek, de nem kételkedtünk benne, hogy szükség esetére az ő kezük ügyében is ott a bunkó. Nem volt hát mit tennünk, mint meghúzva magunkat e rejtekhelyen, kényszerűen tétlen szemlélőként végignézni a kezdődő leszámolást.

Körülbelül félóra múlva mintegy hatvan-hetven tutaj, dereglye és kivetővel ellátott csónak kerülte meg az öböl déli bejáratát - valamennyi szinte merülésig tele bennszülöttekkel. Úgy láttuk, rövid nyelű bunkókon és a csónakok fenekén felhalmozott hajítóköveken kívül más egyébbel nincsenek felfegyverkezve. Kisvártatva az ellenkező irányból is feltűnt egy flotta, az előzőnél is nagyobb, és hasonlóképpen felfegyverzett. A parton álló négy kenu is egyhamar megtelt a part menti bozótból előbukkanó vadakkal, akik rögtön vízre is szálltak és gyors evezéssel iparkodtak csatlakozni a többiekhez. Ekképpen szinte hamarább, mint amennyi idő alatt elmondhattam, a Jane Guy egyszer csak azon vette magát észre, hogy mintegy varázsütésre hatalmas kalózhadak veszik körül azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a hatalmukba kerítsék bármi áron.

Nem lehetett kétséges egyetlen pillanatig sem, hogy tervük sikerülni fog. A hat ember, kit a hajón hagytunk, bármennyire elszántan védekezzék is, nem volt elegendő az ágyúk kezeléséhez, ekkora túlerővel szemben nem tarthattak ki sokáig. Nem is igen hittem, hogy bármi ellenállásra is képesek lesznek, ebben azonban tévedtem; nyomban nekiugrottak a kikötőköteleknek, és a hajó jobb oldalát teljes szélességében a kenuk felé fordították, melyek ekkor már a kézifegyverek lőtávolán belül jártak, míg a tutajok kissé lemaradva, még mintegy negyed mérföldnyire voltak, szélirányban. Valamely ismeretlen okból, de alighanem izgatottságuk miatt, hogy az egyik pillanatról a másikra egyszeriben ilyen reménytelen helyzetben találták magukat, sortüzük rövidre sikerült. Egyetlen kenut sem találtak el, egyetlen bennszülött sem sebesült meg; a kartácsok előttük csapódtak a vízbe, majd felpattanva, elszálltak a fejük felett. A sortűz egyetlen hatása az elképedés volt, amit a váratlan dörej és a füst váltott ki a vadakból. De ettől is olyan pánik tört ki, hogy néhány percig azt hittem, letesznek tervükről és visszatérnek a partra; aminthogy bizonyára ezt is tették volna, ha az ágyúk sortüzét a kézifegyverek tüze is követi. Mivel azonban a kenuk már szinte karnyújtásnyira megközelítették a hajót, szükségképp leterített volna néhányat utasaik közül, ha sokat nem is, de annyit mindenképpen, hogy visszarettentse őket addig, ameddig embereinknek sikerül megfordítaniuk a hajót és a bal oldali ágyúkból is végigsöpretni a tutajokat kartáccsal. A hajón maradt legénység azonban ehelyett hagyta, hogy a bennszülöttek magukhoz térjenek a riadalomból, ráeszmélhessenek, hogy egyiküknek sem esett baja; nem a muskétákhoz kaptak ugyanis, hanem átrohantak a bal oldali ágyúkhoz, hogy felkészüljenek a tutajok fogadására.

A bal oldali ágyúk sortüze iszonyú pusztítást vitt végbe. Hét vagy nyolc tutaj nyomban elsüllyedt, harminc-negyven szigetlakó azonnal meghalt, és legalább száz a vízbe zuhant, ezeknek is legtöbbje szörnyű sebektől borítottan. A többieket olyan eszelős félelem ragadta hatalmába, hogy hanyatt-homlok menekültek még megcsonkított társaikat is visszahagyva, akik a vízben vergődve rimánkodtak segítségért. Ez a siker azonban már nem menthette meg elszántan küzdő társaink életét. A kenuk legénysége, legalább százötven fő, a horgonyláncokon s a kapaszkodóhálókon felkúszva, már akkor fönn volt a fedélzeten, amikor ők lenn, az ágyúfedélzeten a lőporos perselyhez tartották a lángoló szövétneket. Vadállati dühüknek immár semmi sem vethetett gátat. Embereinket lerohanták, leteperték, a földre tiporták, egyetlen szempillantás alatt valósággal darabokra szaggatták.

Ezt látván, a tutajokon életben maradt bennszülöttek is erőt vettek rémületükön és csapatostul tértek vissza, nehogy kimaradjanak a fosztogatásból. A Jane Guy fedélzete öt percen belül fékevesztett tolongás, őrült tülekedés színhelyévé változott. Felszaggatták a fedélzet gerendáit; a kötélzetnek, a vitorlázatnak, s mindennek, ami mozdítható volt, mintegy gonosz varázslatra egyetlen szempillantás alatt nyoma veszett; mialatt tatjánál tolva, oldalába belekapaszkodva, a vízben ezrével nyüzsgő bennszülöttek és a kenukban evező társaik a partra vontatták a szánalmas roncsot (a horgonylánc elszakadt) és átadták Tu-vit kénye-kedvére, aki az ütközet alatt valóságos hadvezérként, biztonságos megfigyelőhelyéről a hegyekből követte az eseményeket, most azonban a kivívott győzelem után aláereszkedett fekete irhába öltözött harcosaival, hogy kivegye részét a zsákmányolásból.

Tu-vit eltávoztával végre elhagyhattuk búvóhelyünket és felderítő útra indulhattunk a hasadék környékén. Mintegy ötvenyardnyira forrásra bukkantunk, melynek vizével végre elolthattuk égető szomjunkat. A forrás közelében mogyoróbokrok nőttek, ugyanaz a fajta, amit fentebb már említettem. Megkóstoltuk a termését és ehetőnek találtuk; íze nagyon emlékeztetett az otthoni mogyoróéra. Nyomban tele is szedtük vele sapkánkat, elrejtettük a kürtőben és visszatértünk, hogy leszüreteljük a bokrokat. Szorgalmasan szedtük a mogyorót, amikor rémületünkre megrezzentek a lombok, és már épp vissza akartunk lopózni rejtekhelyünkre, amikor lassan, nehézkesen egy nagy fekete madár, valami gémfajta szállt fel a bozótból. Én annyira meghökkentem, hogy csak néztem dermedten, Peterst azonban nem hagyta el a lélekjelenléte, odarohant és nyakon ragadta a madarat, mielőtt a magasba emelkedhetett volna. Szörnyű rikácsolást csapott, vadul verdesett szárnyaival, és már épp el akartuk engedni, mert attól féltünk, hogy fellármázza a vadakat, akik közül néhány talán még ott lapult a sűrűben, de aztán a Bowie-kés döfése végül elhallgattatta. Tetemét szintén a kürtőbe rejtettük és elégedetten állapítottuk meg, hogy legalább egyheti élelmiszerkészletre sikerült szert tennünk.

Folytattuk a környék felderítését és ezúttal viszonylag messzire elmerészkedve, leereszkedtünk a hegy déli lejtőjén. Nem találtunk azonban semmi olyasmit, ami élelemül szolgálhatott volna, ezért csak nagy köteg rőzsét gyűjtöttünk. Visszafelé két nagy bennszülött csapatot láttunk hazafelé tartani a falujukba, megrakodva a hajóról szerzett zsákmánnyal. Óvatosan mozogtunk, nehogy a hegy lábához érve felfedezzenek bennünket.

Ezután rejtekhelyünk álcázása következett; gallyakkal födtük el a nyílást, amelyen át a hasadék oldalán kiemelkedő sziklapadról felpillantva az eget megláttuk. Csak akkora rést hagytunk, amelyen át jól szemmel tarthattuk az öblöt, anélkül, hogy mi magunk ki volnánk téve a felfedeztetés veszélyének. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a körülményekhez képest sikerült biztonságos rejtekhelyet készítenünk; ha nem bújunk elő és nem merészkedünk ki a domboldalra, semmitől sem kell tartanunk. Kerestük, de nem találtuk semmi nyomát, hogy a bennszülöttek valaha is megfordultak volna ebben az üregben; mikor azonban azt latolgattuk, hogy a kürtő, amelyen által mi magunk felkapaszkodtunk, valószínűleg csak az imént keletkezett a sziklafal leomlása következtében, és más mód aligha is lehet felfedezni búvóhelyünket, kissé megcsappant afeletti örömünk, hogy bizonyosan nem leszünk kitéve a véletlen leleplezésnek, hiszen emennél nem kevésbé félelmetes gondolat volt az is, hogy búvóhelyünk csapdának bizonyulhat, melyből nincs menekvés a számunkra. El is határoztuk, hogy amint alkalom adódik, alaposan felderítjük a hegytetőt. Addig is figyelemmel kísértük a bennszülöttek tevékenységét.

A kifosztott hajó már magatehetetlen roncsként hevert a parton, s a vadak épp a felgyújtására készülődtek. Kisvártatva hatalmas füstfelhők gomolyogtak elő a kabinlejárón, nem sokkal utóbb pedig jókora lángnyelv csapott ki az előfelépítményből. A kötélzet, az árbocok és a vitorlázat maradványai nyomban tüzet fogtak, s a tűz gyorsan tovaterjedt a fedélzeten. Még ekkor is számos vadember foglalatoskodott a hajón, hatalmas kövekkel, baltákkal és ágyúgolyókkal ütögették a szegecseket s az egyéb réz és vas alkatrészeket. A parton, a kenukban és a tutajokon is sokan voltak, úgyhogy összesen legalább tízezer bennszülött tartózkodott a szkúner közvetlen közelében, azokon kívül is, akik zsákmánnyal megrakodva csapatostul indultak a szárazföld belsejébe vagy a szomszédos szigetek felé. Tudtuk, hogy a tűz katasztrófára fog vezetni és nem is kellett csalódnunk. Először csak megrázkódott a lég (mi a távolban is úgy éreztük, mintha áramütés ért volna), de látható jele még nem volt a robbanásnak. A vadak láthatólag meghökkentek, félbehagyták foglalatosságukat, és lármájuk is elcsendesedett. Már épp folytatták volna, amikor egyszer csak fekete füst lövellt ki a fedélzet nyílásain, s hatalmas, fenyegető viharfelhővé dagadt - aztán lángoszlop csapott fel mintegy a hajó gyomrából, legalább negyed mérföldnyi magasságba - végül körben robbantak ki a lángnyelvek -, és a lég egyszerre megtelt fadarabok, fémszilánkok és emberi végtagok vad kavargásával - majd legvégül a robbanás teljes dühe is kiszakadt a roncsból, s ereje minket is a földre teremtett, robaját pedig még sokáig visszhangozták a hegyek; még körülöttünk is sűrű eső hullott szemernyi darabokra vetett hajónk maradványaiból.

A bennszülöttek között kitört őrjöngő pánik minden várakozásunkat felülmúlta; most valóban kiélvezhették álnokságuk megérdemelt gyümölcsét. Mintegy ezrüket nyomban megölte a robbanás, de legalább ugyanennyit ért halálos sérülés. Az öböl vize a szó szoros értelmében habzott a kétségbeesetten kalimpáló sebesültek és fuldoklók vergődésétől, a parton pedig még ennél is szörnyűbb volt a helyzet. A rájuk szakadt romlás váratlan és tökéletes volta szinte eszüket vette a nyomorultaknak, és meg sem kíséreltek segíteni egymáson. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy merőben megváltozik magatartásuk. Hirtelen felocsúdtak a dermedt bénaságból, egyszerre heves izgalom fogta el valamennyiüket, arcukról iszonyat, düh és mohó kíváncsiság volt leolvasható, és torkuk szakadtából azt üvöltözték: Tekeli-li! Tekeli-li!

Mindjárt nagy csapat indult a hegyekbe, ahonnan kisvártatva ágakkal, botokkal felfegyverkezve tértek vissza. Oda igyekeztek velük, ahol a legsűrűbb volt a tömeg, amely most szétvált, és mi megláttuk, mi váltotta ki belőlük e páratlan izgatottságot. A kör közepén valami hevert a földön, de először nem tudtuk kivenni, mi lehet az. Végül azonban megállapítottuk, hogy nem más, mint annak a különös, vörös fogú, vörös karmú állatnak a teteme, amit január tizennyolcadikán fogtunk ki a vízből. Guy kapitány tartósíttatta, hogy majd kitömesse és magával vigye Angliába. Emlékszem, épp mielőtt a szigetre indultunk volna, lehozatta a kabinjába és elzárta valamelyik szekrényébe. Nyilván a robbanás vetette ki a partra; azt azonban fel nem foghattuk, miért dúlta fel látványa ennyire a szigetlakókat. Valamennyien odasereglettek, de megközelíteni mintha egyiküknek sem akarózott volna. Végül a botokkal felfegyverkezett férfiak ösztökélésére gyűrűt alkottak körülötte, majd felbomlott a rend, és a hatalmas gyülevész horda Tekeli-li! Tekeli-li!-t üvöltözve elrohant a sziget belsejébe.

 

Huszonharmadik fejezet

Hat-hét napig maradtunk hegyi rejtekhelyünkön, ahonnan csak néha mozdultunk ki, vízért meg mogyorót szedni, de akkor is csak a legnagyobb körültekintéssel. A hasadék sziklapadján rendeztük be tanyánkat; száraz falevelekből ágyat vetettünk magunknak, három lapos kőből pedig tűzhelyet építettünk, amely egyben asztalunkul is szolgált. Két száraz fadarab, egy puhább és egy keményebb összedörzsölésével könnyűszerrel sikerült tüzet csiholnunk. Az oly szerencsésen zsákmányul ejtett madár ízletes pecsenyének bizonyult, habár kissé rágós volt a húsa. Szemlátomást nem tengeri madár volt, hanem valami gémfajta, testét fekete és szürke tollazat borította, szárnyait tömegéhez képest igen kicsinynek találtuk. Utóbb még három példányt láttunk a környéken, amelyek nyilván zsákmányunkká lett társukat keresték; minthogy azonban egyszer sem szálltak le, nem tudtuk elejteni őket.

Amíg a szárnyas húsa kitartott, nem szenvedtünk hiányt semmiben, végül azonban morzsányi sem maradt belőle, s mi kénytelenek voltunk ismét élelem után nézni. A mogyoróval aligha verhettük el mardosó éhségünket, azonkívül gyomorgörcsöt is kaptunk tőle, sőt ha kissé többet ettünk belőle, a fejünk is megfájdult. Kelet felé, lenn a parton jó néhány nagy teknőcöt láttunk és úgy gondoltuk, könnyű zsákmányunk lennének, ha sikerül a bennszülöttektől észrevétlenül megközelítenünk őket. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk leereszkedni a hegyről.

A déli lejtőn indultunk lefelé, mivel erre látszott a legkönnyebbnek az út, ám alig tettünk száz lépést, amikor (amint már a hegytetőről letekintve is sejtettük) utunkat állta a társainkat elnyelő szurdok egyik elágazása. Ennek peremét követtük mintegy háromnegyed mérföld hossziglan, midőn ismét szakadék előtt találtuk magunkat. Minthogy ennek peremén nem sikerült végigmennünk, kénytelenek voltunk visszatérni kiinduló helyünkre.

Újra megindultunk a szakadék peremén, csak ezúttal nyugati irányban, de ugyanúgy jártunk, mint az elébb. Egyórai nyaktörő botorkálás után megállapítottuk, hogy csak valami irdatlan gránitkatlanba ereszkedtünk alá, melynek alját apró szemcsés, finom por borítja, s ahonnan nincsen más kiút, mint az az ösvény, amelyen lebocsátkoztunk. Keservesen fölkapaszkodtunk hát a katlan peremére és a hegy északi oldalán próbálkoztunk tovább. Itt csak a legnagyobb óvatossággal haladhattunk, mert egyetlen ügyetlen mozdulattal könnyen felfedhettük volna magunkat a faluban tartózkodó bennszülöttek előtt. Négykézláb másztunk hát, helyenként pedig éppenséggel hason csúszva, s fűcsomókba kapaszkodva húztuk magunkat előre. Alig néhány lépésnyit haladhattunk csak ezen a fáradságos módon, amikor ismét szakadék állta utunkat, mely még az eddigieknél is mélyebb volt és láthatólag közvetlenül a szurdokvölgybe torkollott. Félelmeink tehát ekképpen igazolódtak; el voltunk vágva a világtól. Az erőfeszítéstől kimerülten visszabotorkáltunk rejtekhelyünkre, levetettük magunkat lombágyunkra és néhány órára mély, üdítő álomba merültünk.

Az eredménytelen kísérletezés után néhány napot azzal töltöttünk, hogy tüzetesen átkutattuk a hegytetőt, hogy lássuk, milyen természeti készletekre számíthatunk. Megállapítottuk, hogy a hegyen semmiféle ehető növény nem terem, a fejfájást és gyomorgörcsöt okozó mogyoró, valamint egy bizonyos fajta kalánfű kivételével, mely utóbbi csak néhány tenyérnyi területen tenyészett, vagyis hamar fel fogjuk élni. Ha jól emlékszem, február tizenötödikén az utolsó szálat is elfogyasztottuk, és már-már a mogyorónak is a végére jártunk; helyzetünk tehát ennél siralmasabb már nem is lehetett volna.[156] Tizenhatodikán megint körüljártuk börtönünket abban a reménységben, hogy talán mégiscsak ráakadunk valamilyen kiútra, ám mindhiába. A kürtőbe is leereszkedtünk, melyben a hegyomlás ért, hogy talán ott lelünk kijáratot a szurdok felé. Itt is csalódnunk kellett azonban, viszont megtaláltuk az egyik muskétánkat, amit el is hoztunk magunkkal.

Tizenhetedikén azzal az elhatározással vágtunk neki a napnak, hogy tüzetesen átkutatjuk azt a mély gránitkatlant, amelybe a kutatás első napján egyszer már leereszkedtünk. Emlékeztünk rá ugyanis, hogy falának egyik hasadékába akkor éppen csak bepillantottunk, és most űzött a reménység, hogy talán épp arra nyílik számunkra a menekvés útja.

Akárcsak az előző alkalommal, ezúttal is különösebb nehézség nélkül sikerült lejutnunk a katlan fenekére, most azonban higgadtabbak voltunk s így hozzáláttunk tüzetes felderítéséhez. Nehéz volna ennél különösebb helyet elképzelni, s alig is hittük, hogy csakugyan a természet műve lett volna. Kelet-nyugati irányban, falainak minden kanyarulatát számítva, körülbelül ötszáz yard hosszú lehetett, légvonalban azonban csak alig negyven-ötven yard (ez azonban csupán becslés, mivel semminő mérőeszköz nem állt rendelkezésemre) választhatta el egymástól keleti, illetve nyugati végét. Azon a ponton megállva, ameddig az első alkalommal leereszkedtünk, mintegy százyardnyira magasodott fölénk a hegycsúcs; a szurdok két fala láthatólag sohasem alkotott összefüggő egészet, mivel az egyiknek anyaga zsírkő volt, a másiké márga, amely valami fémet is tartalmazott, szemcsés alakban. A két sziklafal átlagos távolsága ehelyütt körülbelül hatvan láb lehetett. Lejjebb ereszkedve néhány lépés után feltűnt, hogy a két sziklafal egyre összébb zárul és egymással párhuzamosan halad tovább, noha itt is más-más kőzet alkotta mindkettőt. Mintegy ötvenyardnyira lehettünk a szakadék fenekétől, amikor azt vettük észre, hogy ettől a ponttól kezdve, a két sziklafal szinte mértani pontosságú párhuzamost alkot. Anyaguk is azonos volt immár, koromfekete, fénylő gránit, a köztük lévő távolság pedig mindenhol pontosan húsz yard. Olvasóim úgy értik meg legkönnyebben magyarázatomat, ha a helyszínen készített vázlatom alapján iderajzolom a szakadék alakját; ugyanis szerencsére nálam volt kis jegyzetfüzetem és ceruzám, amit aztán későbbi kalandjaim hosszú során át is a legnagyobb gonddal őriztem, minek köszönhetőleg sok olyasmit fel tudok most idézni, amit máskülönben a sok reá következő esemény bizonyosan kiszorított volna emlékezetemből.

Ez az ábra (l. az 1. ábrát) nagyjából érzékelteti a hasadék alakját, bár nem tünteti fel számos kisebb kiöblösödését, melyeknek szemközt, az ellenkező oldalon, minden esetben hasonló méretű és alakú, csak épp domború sziklaalakzat felelt meg.

1. ábra

Az árok alját mintegy három-négy hüvelyknyi rétegben apró szemcsés por borította, amely alatt, mint megállapítottuk, folytatódott a fekete gránit. Jobb kéz felé, a szurdok alsó végében, az ábrán is láthatólag, csekély hasadék nyílik; erre tettem utalást a fentebbiekben, s ennek alaposabb felderítése volt másodszori alászállásunk kitűzött célja. Ezúttal elszántan behatoltunk a hasadékba, átvágtuk magunkat a bejáratát elborító bozóton, és hatalmas tömeg, alakja szerint nyílhegyre emlékeztető, éles peremű, szilánkos kovakövet távolítottunk el az útból. Az buzdított a kitartó munkára, hogy a járat végében világosságot láttunk beszűrődni. Már mintegy harminclábnyira előrenyomultunk, amikor a nyíláshoz érve alacsony, ám igen szabályos alakú kőív előtt találtuk magunkat, amely alatt a földet ugyanolyan finom por borította, mint a széles hasadékban. Éles fény hullott ránk, majd rövid kanyarulat mögött magasba vesző boltozatú katlanban álltunk meg, mely sokban emlékeztetett az előbbire, csak épp kissé elnyújtott alaprajzú volt. Hozzávetőleges rajzát mellékelem (l. a 2. ábrát).

2. ábra

Emennek teljes hossza a hasadéktól b kanyarulaton át d végpontjáig mérve ötszázötven yard. A c ponton újabb kis hasadékot fedeztünk fel, amely nagyjából a szurdokból nyílott, s bejáratát szintén tüskés cserje meg nyílhegyre emlékeztető fehér kőszilánkok halma zárta el. Ide is behatoltunk és megállapítottuk, hogy mintegy negyven láb után egy másik szurdokba torkollik.

Ez is mindenben azonos volt az elsővel, kivéve alakját, melynek vázlatát itt közlöm (l. a 3. ábrát).

3. ábra

A harmadik szurdok teljes hossza méréseink szerint nem kevesebb, mint háromszázhúsz yard volt. Az a ponton hat láb széles hasadék nyílott belőle, amely tizenöt lábnyira hatolt be a kőzetbe, ahol márgafal határolta, s várakozásunkkal ellentétben nem folytatódott a hasadékok útvesztője. Épp vissza akartunk fordulni e szűk vágatból, ahová már alig is hatolt be a fény, amikor Peters arra hívta fel figyelmemet, milyen különös rovátkák borítják a járatot lezáró márgafalat. A rovátkák bal kéz felől eső, azaz legészakibb csoportjában kis képzelőerővel egy kezdetlegesen kivitelezett, álló emberalakot lehetett felismerni, amely kinyújtott karjával jobb felé mutatott. A rovátkák többi csoportozata pedig valamelyest betűkre emlékeztetett, és Peters hajlott is arra a merőben alaptalan feltevésre, hogy valóban írásjeleket fedeztünk fel. Végül is azzal sikerült meggyőznöm tévedéséről, hogy a földre irányítottam figyelmét, ahol a finom szemcséjű porban számos márgaszilánk hevert szanaszét, melyeket nyilvánvalóan valamely természeti erő hasított le a márgafalról, s melyeknek éles vonalakkal határolt, kicsúcsosodó felszíne épp beleillett a fal "rovátkáiba". A 4. ábra hozzávetőlegesen pontos vázlata a márgafalon látott rajzolatnak.

4. ábra

Miután ekképpen meggyőződtünk róla, hogy e különös kavernákból nem nyílik számunkra kiút, csüggedten és kedvünk szegetten visszaindultunk rejtekhelyünkre. A következő huszonnégy órában nem történt semmi említésre méltó, azon kívül, hogy a harmadik szurdoktól keletre eső terepszakasz átkutatása közben két igen mély, háromszögletű kőkutat találtunk, melyeknek oldalát ugyanaz a fekete gránit alkotta, mint a hasadékokét. Nem tartottuk érdemesnek, hogy ezekbe is megkíséreljük alábocsátkozni, hiszen szemlátomást természet alkotta képződmények voltak, melyekből bizonyosan nem nyílt kijárat. Kerülete mindkettőnek körülbelül húsz yard lehetett; alakjukat és a harmadik hasadékhoz viszonyított helyzetüket az 5. ábra mutatja.

5. ábra

 

Huszonnegyedik fejezet

A hónap huszadikán, miután immár kétségtelenné vált, hogy a mogyorón, melynek fogyasztása több ízben is elmondhatatlan testi kínokat okozott, tovább nem tengethetjük életünket, kétségbeesésünkben úgy határoztunk, hogy megpróbálunk leereszkedni a hegy déli oldalán. Ehelyütt puha zsírkő alkotta a szakadék sziklafalát, viszont szinte függélyesen szakadt le mintegy százötven lábnyi mélységbe, sőt több helyütt homorulatok is tarkították. Hosszas keresgélés után találtunk egy helyet, ahol a szakadék pereme alatt körülbelül húszlábnyira keskeny kőpárkány emelkedett ki a sziklafalból; Peters ügyesen leugrott e kiszögellésre, amihez én néhány összecsomózott zsebkendővel próbáltam nem épp hathatós segítséget nyújtani neki. Némi üggyel-bajjal magam is követtem, és örömmel láttuk, hogy azon mód, ahogy a hegyomlás után a hasadékból felkapaszkodtunk, azaz késünkkel lépcsőket vágva a zsírkőbe, innen már ezen a falon is leereszkedhetünk. Az ezzel járó veszedelem persze szinte elképzelhetetlen volt, mivel azonban nem kínálkozott más választásunk, elhatároztuk, hogy vállaljuk a kockázatot.

A kőpárkányon, ahol álltunk, néhány mogyoróbokor nőtt; ezek egyikének tövéhez kötöttük ki zsebkendőkből összecsomózott kötelünket, melynek másik végét Peters dereka köré kerítettük, én pedig lassan, míg rögtönzött kötelünk meg nem feszült, leeresztettem társamat a sziklafalon, ő pedig hozzálátott, hogy késével mély lyukat vájjon a zsírkőbe (mintegy nyolc-tíz hüvelyknyit), majd efölött körülbelül egylábnyi darabon szintén levéste a követ, hogy ne akadályozza, amikor pisztolya agyával belekalapál a kő sík felületébe egy ezen célból faragott erős faszöget. Ezután körülbelül négylábnyival feljebb húztam, s ő ismét lyukat vájt, majd szöget vert a kőbe, miáltal immár kézzel és lábbal is meg tudott kapaszkodni a sziklafalon. Ekkor leoldottam kötelünket a mogyoróbokor tövéről és ledobtam Petersnek a végét, melyet eddig én fogtam, s melyet most ő a fölső faszögre erősített, majd lassan leereszkedett rajta mintegy három lábnyival mélyebbre, mint az elébb volt, azaz amennyire csak zsebkendőkből hevenyészett kötelünk engedte. Ebben a magasságban megint lyukat vájt a kőbe és a pisztolya agyával itt is beverte a faszöget. Ezután feljebb húzódzkodott, annyira, hogy lábát az imént vágott résbe illeszthette, miközben kezével az egy lyukkal följebb bevert szögbe kapaszkodott.

Ekkor le kellett oldani a kötelet a fenti szögről, hogy helyette a második faszöghöz erősítsük; most döbbent rá Peters, hogy hibát követett el, amikor egymástól ilyen viszonylag nagy távolságra véste a lyukakat. Mindazonáltal egy-két sikertelen próbálkozás után, hogy elérje a csomót, ami könnyen végzetes következményekkel járhatott volna (ugyanis míg jobbjával a csomót próbálta kibogozni, bal kezével természetesen kapaszkodnia kellett), végül is elmetszette a kötelet, melynek körülbelül hathüvelyknyi darabkája ott maradt a szögre csomózva. Ezután maradék kötelét a második szöghöz kötve leereszkedett a harmadik alá, ezúttal azonban jól ügyelve, nehogy a kelleténél mélyebbre kerüljön a következő lyuk. Ezen a módon (mely módot magam soha kieszelni sem lettem volna képes s melynek ötlete, valamint kivitelezése Peters leleményességét és bátor elszántságát dicséri), lépésről lépésre, olykor a sziklafal természetes kiszögelléseit is kihasználva, társam baj nélkül lebocsátkozott a szakadék mélyére.

Beletelt némi időbe, míg el tudtam tökélni magam, hogy kövessem; végül azonban nekivágtam. Peters, mielőtt elindult volna, levetette ingét, amiből a magaméval összecsomózva elkészítettem a vállalkozáshoz szükséges kötelet. Miután ledobtam Petersnek a hasadékban talált muskétát, kikötöttem kötelem a mogyoróbokor tövéhez és gyors mozdulatokkal, abban a reményben, hogy határozottsággal talán sikerül legyőznöm más mód elfojthatatlan félelmemet, megkezdtem a leereszkedést. Határozottságomból körülbelül az első négy-öt lépcsőfokra futotta; ekkor azonban az alattam tátongó mélység s a gyér támasz, mit a zsírkőbe vájt lyukak s a vékony peckek kínáltak, egyszerre lebírhatatlan erővel kezdtek hatni képzeletemre, élénk vonásokkal festve elém vállalkozásom minden halálos veszedelmét. Hiába próbáltam elűzni e gondolatokat és szemem mereven a sziklafal sík felületére szegezni. Minél elszántabban igyekeztem nem gondolni a veszélyre, csak annál élénkebb színekben s annál hátborzongtatóbb részletességgel tűntek fel lelki szemeim előtt felzaklatott képzeletem rémképei. Mígnem végül utolért az a válságos pillanat, amely minden hasonló helyzetben a legveszedelmesebb, midőn felmerül az emberben mindaz, amit akkor fog érezni, amikor majd valóban lezuhan - elképzeljük az émelygést, a szemünk előtt táncoló káprázatot, az utolsó erőfeszítést és aztán a bódulatot, a zuhanás végső keservét. És amit képzeletemben magam elé idéztem, mindinkább valósággá vált, rémlátomásaim borzalmai a maguk teljes valójában is megrohantak. Térdem reszketve összeverődött, félelmes bizonyossággal éreztem, hogy ujjaim szorítása lassan bár, de mindinkább meglazul a fapecken. A fülem csengett, és én fennhangon ezt mondtam magam elé: - Ez már a lélekharang! - És ekkor elfojthatatlan sóvárgás fogott el, hogy lepillantsak. Többé nem akartam és nem is voltam képes tekintetem a sziklafalra szegezni; s valaminő vad, leírhatatlan szenvedéllyel, irtózattal vegyes megkönnyebbüléssel lenéztem a mélységbe. Ujjaim egy pillanatig még görcsösen kapaszkodtak a fapecekbe, miközben szinte csak halovány árnyékként még egyszer utoljára átsuhant rajtam a menekvés enyésző reménysége - mert a következő pillanatban már egész lelkem betöltötte a zuhanás vágya; olyan hatalmas sóvárgás, szenvedélyes vágyakozás fogott el, hogy többé nem volt hatalmam fölötte. Ujjaim elengedték a faszöget, de én egy pillanatig még, félig hátat fordítva a mélységnek, ott egyensúlyoztam a sziklafalba vágott lépcsőfokon. De aztán forogni kezdett velem a világ; fülemben éles kísértethang sikoltott; mintegy párafelhőben sátáni alakot láttam felbukkanni közvetlen alattam; akkor úgy éreztem, megszakad a szívem, s én utolsót sóhajtva, megadón a karjaiba vetettem magam.

Elájultam, s Peters fogott fel estemben. A szakadék aljáról figyelemmel kísérte lépéseimet s látva veszélyes helyzetemet, tanácsokkal próbálta tartani bennem a lelket, én azonban dúlt lelkiállapotomban meg sem hallottam kiáltásait, sőt annak sem voltam tudatában, hogy egyáltalában szól hozzám. Végül, amikor látta, hogy megtántorodom, azonnal megindult fölfelé a sziklafalon, hogy a segítségemre siessen, és szerencsére épp idejében érkezett, mert ha lezuhanva, teljes súlyommal rántom meg a kötelet, az bizonyára elpattan, és én menthetetlenül aláhullottam volna a szakadékba; így azonban, hogy felfogott, lassan, óvatosan eresztett le, ameddig a kötél hosszából futotta, én pedig biztonságban csüngve a mélység fölött, utóbb lassan magamhoz térhettem. Körülbelül tizenöt percig lógtam eszméletlen. Amikor felocsúdtam, a félelemnek már nyoma sem volt bennem; új embernek éreztem magam és társam segédkezésével immár én is baj nélkül leértem a szakadék mélyére.

Kiderült, hogy közel vagyunk a szurdokvölgyhöz, amely társaink temetője lett; tartózkodási helyünk valamelyest délre esett attól a szakasztól, ahol a sziklafalat rájuk omlasztották. Különös, vad táj terült el körös-körül; azokat a leírásokat juttatta eszembe, amelyeket utazók adtak a hajdani Babilon sivár, kietlen térségeiről. Nem is szólva a leomlott sziklafal törmelékeinek torlaszáról, amely észak felé elzárta a tekintet útját, körös-körül hatalmas kőhalmok emelkedtek, mint gigászi műalkotások romjai, melyeken azonban, közelről megszemlélve, semmi jelét nem tudtuk felfedezni a művészi megmunkálásnak. Rengeteg likacsos lávakövet is láttunk, valamint óriási, alaktalan fekete gránittömböket, s közöttük éppoly hatalmas márgatömböket,[157] melyeknek kőzetében, akárcsak a gránitban, valamely fém szemcséi csillogtak. Vegetációnak nyomát sem láttuk az egész kopár síkon. Láttunk viszont több félelmetes nagyságú skorpiót és különféle hüllőket, melyek ilyen közel a Sarkhoz másutt nem fordulnak elő.

Minthogy legfőbb gondunk az élelem volt, elhatároztuk, hogy mindenekelőtt lemegyünk a tengerpartra, amely alig fél mérföldnyire lehetett, és elejtünk néhány teknőcöt, melynek, hegyi rejtekhelyünkről lepillantva, számos egyedét megfigyeltük.

Alig néhány száz yardot tettünk még csak meg a sziklatömbök és kőhalmok között bolyongva, midőn épp ahogy az egyiket megkerültük, öt vadember rontott ránk egy kicsiny barlangból előugorva. Peterset egyetlen bunkócsapással leterítették, és valamennyien rávetették magukat, hogy megadják neki a kegyelemdöfést, miáltal én lélegzetvételnyi időhöz jutottam, és felocsúdhattam megdöbbenésemből. A muskéta nálam volt, de amikor ledobtam Petersnek a szakadékba, csöve annyira megsérült, hogy mint hasznavehetetlent elhajítottam, és ehelyett inkább pisztolyaimra bíztam magam, melyek övembe tűzve teljes épségben vészelték át eddigi kalandjainkat. Ezekkel kezemben léptem fel támadóink ellen, gyors egymásutánban rájuk sütve egyiket is, másikat is. Két bennszülött golyótól találtan elterült, egy másik pedig, aki épp arra készült, hogy lándzsáját Petersbe döfje, félbehagyta a mozdulatot és helyette énrám támadt. Minthogy társam ekképp fölszabadult, a továbbiakban már könnyű dolgunk volt. Az ő övében is ott ült két pisztolya, azonban igen bölcsen, letett használatukról és inkább csak nyers testi erejére hagyatkozott, márpedig én soha életemben nem ismertem nagyobb erejű embert. Fölragadta a földről az egyik szigetlakó bunkóját és ezzel loccsantotta ki a másik három agyvelejét, mindőjüket egyetlen csapással terítve le. Győzelmünk teljes volt.

Olyan sebesen játszódtak le ezek az események, hogy alig is tudtuk meggyőzni magunkat, valóban megestek, s nem csak képzeletünk űzött játékot velünk. E gondolatokat forgatva fejünkben, szinte értetlenül bámultuk leterített ellenségeinket, amikor távoli kiáltások riasztottak fel a tűnődésből. Nyilvánvaló volt, hogy a pisztolylövések riadóztatták a vadakat, s mi már nem is igen remélhettük, hogy elkerülhetjük a felfedeztetést. Rejtekhelyünk felé épp abba az irányba vitt az út, amerről a kiáltozás hallatszott; de még ha sikerülne is észrevétlen eljutnunk a szakadék aljára, fölfelé kapaszkodtunkban bizonyosan meglátnának. Helyzetünk vészterhes volt. Épp azt fontolgattuk, merre meneküljünk, amikor az egyik vadember azok közül, akiket meglőttem, s akit halottnak véltünk, akárcsak a többieket, váratlanul felpattant és futásnak eredt. Alig néhány lépést tehetett csak meg azonban, mi utolértük és már kis híján a halálba küldtük, amikor Peters felvetette, nem járna-e valami haszonnal ránk nézve, ha megkímélnénk az életét és kényszerítenénk, hogy velünk szökjön. Ezért inkább magunkkal vonszoltuk, megértetve vele, hogy ha ellenáll, nyomban golyót eresztünk a fejébe. Néhány perc múlva már engedelmesen követte minden utasításunkat és velünk rohant a sziklatömbök között a tengerpart felé.

A terep egyenetlensége eddig jórészt elfödte előlünk a tengert, s midőn szabadon elibénk tárult, már alig kétszáz yardnyira voltunk a parttól. A fövenyre kibukkanva elkeseredetten láttuk, hogy a falu felől, sőt a sziget valamennyi égtája felől hatalmas tömegben özönlenek a bennszülöttek a part felé, dühödt vadállati üvöltözéssel, eszelős hadonászással fenyegetőzve. Már-már vissza is fordultunk, hogy a kősivatag sziklatömbjei között próbáljunk egérutat nyerni, midőn egy vízbe nyúló szikla mögül két kenu orrát pillantottam meg. Ezek felé futottunk tehát most már minden erőnkkel s odaérve megkönnyebbüléssel láttuk, hogy őrizetlenek és három gallipago-teknőc kivételével semmi rakományuk nincs, viszont fel vannak szerelve hatvan evezővel, minthogy ennyien fértek el bennük. Azonnal elfoglaltuk az egyik kenut, foglyunkat is az evező mellé parancsoltuk, aztán teljes erőből vonni kezdtük az evezőket.

Még csak ötvenyardnyira lehettünk a parttól, amikor kissé higgadtabban már, beláttuk, micsoda ostoba mulasztás volt ott hagyni a másik kenut a vadaknak, akik ekkor már csak alig kétannyira voltak a parttól, mint mi magunk, és sebes futással egyre közelebb értek. Tudtuk, hogy nincs elvesztegetni való időnk. Esélyünk szinte alig volt, más választásunk viszont nem adódott. Nagyon kétséges volt, hogy vajon akár erőink legvégső megfeszítésével is sikerülhet-e a vadak előtt visszaérnünk a kenuhoz, de vállalnunk kellett a kockázatot. Ha sikerül, megmenekültünk, meg sem kísérelni azonban egyértelmű lett volna azzal, hogy megadjuk magunkat a vadak vérszomjas dühének.

A kenunak orrát, farát egyformára faragták, ezért nem kellett megfordulnunk, hanem csupán egyszerűen az ellenkező irányba kezdtünk evezni. Amikor ezt a szigetlakók felfedezték, még hangosabban rikoltoztak, még sebesebben rohantak, és szinte hihetetlen gyorsasággal közeledtek a part felé. A mi erőnket is megkétszerezte azonban a kétségbeesés, és csak egy vadember ért előttünk a parton maradt kenuhoz. Ez az egy drágán megfizetett lába fürgeségéért; Peters golyót röpített a fejébe. A többiek legelöl járó csapata mintegy húsz-harminc lépésre lehetett még, amikor mi kiugrottunk a partra. Először megpróbáltuk a mély vízbe vonszolni előlük a kenut, de nemigen sikerült megmozdítanunk sem, olyan szilárdan ült a fövenyen, így aztán, mivel nem volt veszteni való időnk, Peters fölragadta a muskétát és a tusa néhány súlyos csapásával jókora darabon összezúzta a kenu oldalát és tatját. A következő pillanatban már újra a vízen voltunk. Ekkorra azonban már két bennszülött leért a partra, belekapaszkodtak kenunk orrába és mivel nem akarták elengedni, kénytelenek voltunk késszúrásokkal a másvilágra küldeni őket. Ezután már akadálytalanul evezhettünk és így gyorsan távolodtunk a parttól. Ekkor ért le a partra a vademberek zöme; dühükben és csalódottságukban szörnyű üvöltés tört ki belőlük. Az az igazság, hogy mindabból ítélve, amit megtudtam e nyomorultakról, arra a következtetésre jutottam, hogy nincs náluk gonoszabb, álnokabb, bosszúállóbb, vérszomjasabb, és mindent egybevetve, ördögibb emberfajta az egész földkerekségen. Kétségtelen, hogy ha a kezükbe kerülünk, nem lett volna a számunkra könyörület. Eszelős dühükben megpróbáltak űzőbe venni a meglékelt kenuval, s mikor belátták, hogy hasznavehetetlen, megint dobhártyarepesztő ordibálással adtak hangot dühüknek, aztán elrohantak a hegyek felé.

A közvetlen életveszélyből tehát megmenekültünk, helyzetünk azonban továbbra sem volt rózsás. Tudtuk, hogy valamikor összesen négy kenujuk volt a bennszülötteknek, arról azonban nem lehetett tudomásunk, hogy (mint később foglyunk is megerősítette) ezek közül kettő megsemmisült a Jane Guy felrobbanásakor. Ezért arra számítottunk, hogy ellenségeink most az öbölbe rohannak (amely körülbelül három mérföldnyire volt), ahol a kenukat általában tartották és azonnal folytatják az üldözésünket. Ettől való félelmünkben szerettük volna mielébb messze magunk mögött tudni a szigetet, ezért teljes erőből húztuk az evezőket, sőt a fogoly kezébe is evezőt nyomtunk. Körülbelül félóra múlva, amikor már öt-hat mérföldnyire eltávolodtunk a parttól déli irányban, kisebbfajta flottára való lapos fenekű ladik meg tutaj bukkant elő az öbölből, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy űzőbe vegyen bennünket. Mihamar belátták azonban, hogy nem érhetnek utol, és ekkor vissza is fordultak.

 

Huszonötödik fejezet

Ott voltunk tehát a kietlen délsarki óceán széles és parttalan vizein, túl a nyolcvannegyedik szélességi körön egy törékeny kenuban, és minden élelmünk három teknőc volt. Ráadásul a hosszú, sarkvidéki tél sem várathatott már sokáig magára, tehát alaposan meg kellett gondolnunk, melyik égtájnak vegyük utunkat. Hat-hét sziget volt a látóhatáron, egymástól körülbelül öt-hat tengeri mérföldnyire; ugyanahhoz a csoportozathoz tartoztak, mint az, amelyikről csak az imént sikerült megmenekülnünk, vagyis ezeknek egyikén sem kívántunk partra szállni. Északról délnek haladva a Jane Guy-jal, azt tapasztaltuk, hogy a jég s a zord hideg birodalma mindinkább elmarad mögöttünk - bármennyire ellentmondott is ez a sarkvidékről alkotott közkeletű fogalmaknak, mi magunk aligha kételkedhettünk a tulajdon tapasztalataink tényszerűségében. Visszafordulni tehát, északnak evezni, esztelenség lett volna - kivált, hogy vége felé járt már a hajózási idény is. Vagyis csak egyetlen irányban kereshettük reményeinket. Elhatároztuk hát, hogy egyenesen délnek fogunk tartani, amerre talán még eddig ismeretlen földekre is bukkanhatunk, és amerre minden bizonnyal még az itteninél is enyhébb éghajlat vár reánk.

Eddigi tapasztalataink szerint a délsarki óceán térségei, akárcsak az északi-sarki tenger vizei, szinte meghökkentően mentesek voltak a hevesebb viharoktól, sőt erőteljes hullámverés is csak ritkán fordult elő errefelé; kenunk azonban bár jókora, mégiscsak igen törékeny jószág volt, ezért haladéktalanul nekiláttunk, hogy amennyire szűkös eszközeinkkel ez egyáltalában lehetséges volt, legalább valamelyest tengerbíróbbá tegyük. Anyaga közönséges faháncs volt, valamely ismeretlen fa kérge. Bordázata szívós fűzfaágakból készült, melyek igen alkalmasak voltak a célra. Teljes hossza ötven láb volt, a szélessége pedig hat; pereme mintegy négy és fél láb magas lehetett - vagyis ezek a kenuk minden tekintetben különböztek a Déltengerek egyéb, a civilizált nemzetek által már ismert népeinél használatosaktól. Nem feltételeztük, hogy a tudatlan szigetlakók maguk készítették volna őket és néhány nappal utóbb, foglyunk faggatásával ki is derítettük, hogy valóban egy másik, az általunk felfedezett szigetektől délnyugatra fekvő szigetcsoport bennszülötteinek kézművességét dicsérték s csupán a véletlen folytán kerültek a mi vadjaink tulajdonába. Valójában igen keveset tehettünk kenunk megerősítésére. Mindkét végén felfedeztünk néhány repedést, ezeket szőrcsomókkal betömködtük. A fölös evezőkből, melyekből jó néhány akadt a kenuban, hullámvetőt eszkábáltunk az orrába, hogy megtörje az elölről ránk zúduló és kis járművünket elöntéssel fenyegető hullámok erejét. Két másik evezőből árboc lett, mégpedig egymással szemben állítottuk fel a két evezőt, a csónak pereme mellé, ekképp megtakarítva a keresztrudat. E két árbocra ingünkből készített vitorlát vontunk - ami sok bajlódással járt, mert foglyunkat semmi hatalommal nem voltunk képesek rákényszeríteni, hogy segédkezzék, noha minden egyéb munkából készségesen kivette a részét. Ingünk fehér vásznának látványa igen különös hatást tett rá. Hiába noszogattuk, nem volt hajlandó megérinteni, de még a közelébe se akart menni, amikor pedig kényszeríteni akartuk, reszketés fogta el és rémülten azt sikoltozta: - Tekeli-li!

Miután megtettünk mindent, mit lehetett, hogy kenunk tengerbíróbb legyen, előbb dél-délkeleti irányban vitorláztunk, hogy elkerüljük a szigetcsoport legdélibb tagját, majd homlokegyenest délnek fordultunk. Az uralkodó időjárás igen kedvezőnek volt mondható. Enyhe északi széllel, alig fodrozódó vízen haladtunk örökös nappali világosságban. Jégnek nyomát sem láttuk; amióta a Bennet-sziget szélességi körét elhagytuk, jégmentes volt a tenger. A tengervíz olyan meleg volt, hogy nagyobb mennyiségű jég felbukkanása valóban igen meglepő is lett volna. Leöltük a legnagyobb teknőcöt, miáltal nemcsak húsra, de tekintélyes mennyiségű ivóvízre is szert tettünk. A következő hét-nyolc nap során semmi különösebb esemény nem zavarta utunkat; hatalmas távolságot tehettünk meg ez alatt az idő alatt déli irányban, hiszen nemcsak hogy mindvégig kitartó kedvező szél fújt, de egy igen erős áramlás is dél felé, a kívánt irányba sodort bennünket.

Március 1.[158] - Számos szokatlan jelenség arra utal, hogy csodák és titkok birodalmába érkeztünk. Sűrű, tejszerű pára ülte meg a déli látóhatárt, szinte magas hegyláncként vonulva végig a horizonton. Néha hatalmas páraoszlopok törtek fel belőle, hol keletről nyugatra, hol meg nyugatról keletre lövellve át az égbolton, hogy aztán visszazuhanjanak, és ismét töretlen, egyenletes magasságú falként magasodjon előttünk a köd - egyszóval elénk vetítette az aurora borealis[159] minden káprázatát. A párafal átlagmagassága a mi helyzetünkből nézve mintegy huszonöt fok lehetett. A tenger hőmérséklete szinte percről percre nőtt, és a színe is szemlátomást változott.

Március 2. - Ma foglyunk ismételt faggatásával sok részletet sikerült megtudnunk a szigetről, ahol társainkat lemészárolták, lakosairól és ezek szokásairól - de most már nem szeretném ezek ismertetésével fogyasztani olvasóim türelmét. Az azonban talán nem lesz érdektelen, hogy megtudtuk, a szigetcsoport összesen nyolc tagból áll - valamennyit közös király kormányozza, bizonyos Tsalemon vagy Psalemon nevű, aki az egyik legkisebb szigeten székel; hogy a harcosok fekete bőrgúnyája egy hatalmasra megnövő állat irhája, mely egyetlen kis völgyben él, a királyi udvar közvetlen közelében - hogy a szigetlakók csak tutajt tudnak építeni; azon a négy kenun kívül, amit láttunk, több efféle vízi jármű nem volt a birtokukban, ezek pedig valamely véletlen folytán kerültek hozzájuk egy tőlük délnyugatra elterülő nagy szigetről - hogy foglyunkat Nu-Nunak hívják - hogy a Bennet-sziget létezéséről nem volt tudomása - és hogy a szigetet, melyről elmenekültünk, Tsalal-nak hívták. Mind a Tsalal, mind pedig a Tsalemon szó különös, elnyújtott sziszegő hanggal kezdődött, melyet magunk hiába próbáltunk kiejteni, akárhányszor próbálkoztunk vele; ugyanezzel a hanggal kezdődött a hegyen talált és fogyasztott vadmogyoró neve is.

Március 3. - A víz hőmérséklete egyre emelkedik, s színe is gyorsan változik, immár nem átlátszó, hanem valósággal tejszerű. Körülöttünk rendszerint sima a tenger felszíne, s annyira sohasem háborog, hogy bennünket felborulással fenyegessen, de nemegyszer láttuk meghökkenve, hogy tőlünk jobbra és balra is, hol kisebb, hol nagyobb távolságra, hirtelen hatalmas hullámokat vet - mint végül is megfigyeltük, ezeket minden esetben heves villódzás, kavargás előzte meg a délre magasodó párafal tömegében.

Március 4. - Észrevehetően lankadt a szél ereje, s hogy megnöveljük vitorlánk felületét, elővettem fehér zsebkendőmet. A mellettem ülő Nu-Nut, ahogy váratlanul az arcába lebbent a fehér vászondarab, heves rángások fogták el, majd kábulatba zuhant és félig öntudatlan állapotban azt suttogta maga elé: - Tekeli-li! Tekeli-li!

Március 5. - A szél elállt, az áramlat ereje azonban enélkül is sebesen sodorja a kenunkat délnek. Minden okunk megvolna, hogy riadalommal szemléljük az események alakulását - bennünk azonban nyoma sincs riadalomnak. Peters arcán sem mutatkozott ennek soha semmi jele, habár néha olyan tekintettel meredt maga elé, amit nem tudtam mire vélni. Nyilvánvaló, hogy közeledik a sarkvidéki tél - közismert borzalmainak azonban híre sincs. Engem testben és lélekben is valami furcsa ernyedtség kerített hatalmába - érzéseim eltompultak, mintha álomban járnék -, mást azonban nem tapasztaltam.

Március 6. - A szürke párafal egyre emelkedik, már jó néhány fokkal magasabban áll a horizonton, mint amikor megpillantottuk; szürkesége egyre halványul. A víz hőmérséklete nőttön-nő, immár szinte égeti a kezet, mindinkább homályos és tejszerű. Ma kenunk közvetlen közelében háborgott a tenger, hatalmas hullámokat vetve. Mint más esetekben, most is nagy erejű párakitörés kísérte, a páraoszlop kilövellésével egyidejűleg egy pillanatra alul is megnyílt a ködfal. Ahogy a páraoszlop visszazuhant a köd tömegébe, és a tenger háborgása elcsitult, finom, fehér hamuszerű por hullott - amely egyébként bizonyosan nem hamu volt - a kenura és körülöttünk a vízre jókora darabon. Nu-Nu arcra vetette magát a kenu aljában, és semmiféle rábeszéléssel nem voltunk képesek rávenni, hogy felkeljen.

Március 7. - Ma arról faggattuk Nu-Nut, mi cél vezette a szigetlakókat társaink elpusztításában; azonban olyan rettegés fogta el, hogy semminő értelmes választ nem tudtunk kicsikarni belőle. Még most sem hajlandó felkelni a csónak aljából; s amikor megismételtük kérdésünket, hogy miért kellett társainknak meghalniuk, csak néhány eszelős kézmozdulattal válaszolt, például mutatóujjával felvonta felsőajkát és kimutatta a fogsorát. Nu-Nu foga fekete volt. Ekkor láttuk először tsalali bennszülött fogát.

Március 8. - Ma megint elsodort mellettünk a víz egy olyasfajta fehér szőrű állatot, amelynek megpillantása olyan páratlan izgalmat keltett a tsalali vademberekben. Kihalásztam volna, de hirtelen fásultság, közöny vett rajtam erőt, s így nem fáradtam vele. A víz hőfoka egyre emelkedik, kezünk már nem is állja forróságát. Peters alig szól; nem tudom mire vélni bágyadtságát. Nu-Nu már alig lélegzik.

Március 9. - Most már szüntelenül, s hatalmas tömegben hullik ránk a hamuszerű por. A déli látóhatárt elfödő párafal egyre hatalmasabban emelkedik az égre, és úgy tetszik, lassan határozott alakot ölt. Leginkább valamely véghetetlen nagyságú zuhataghoz hasonlíthatnám, mely néma csöndben hömpölyög alá távolba vesző, óriás mennyei sziklaszirtjéről. Gigászi ködfüggönye már az egész déli égboltot beborítja. Némaság.

Március 21. - Fölöttünk sűrű sötétség gyülekezik - az óceán tejszerű mélyéből azonban fény dereng fel és körülöleli kenunkat. Ma kishíján színültig lett csónakunk az égből hulló fehér hamuesővel, amely hirtelen valóságos záporrá sűrűsödött, de szerencsére elolvadt, amint a vízbe ért. A hömpölygő ködfüggöny magasa már párába és messzeségbe vész szemünk elől. Mindazonáltal érezhetően, sőt mind rémisztőbb gyorsasággal suhanunk feléje. Olykor hatalmas, tátongó üregek nyílnak falában, széles hasadékok, melyekben kavargó, villódzó ködalakok bukkannak fel, majd hatalmas, nagy erejű, de néma szelek suhannak elő, felkorbácsolva a derengő fényben úszó óceánt.

Március 22. - A sötétség egyre sűrűsödik; csak az előttünk magasodó párafüggönyről visszacsapódó víz derengése vet rá halvány fényeket. Hatalmas testű, fakón fehér tollazatú madarak szállnak elő a ködből, aztán szüntelen Tekeli-li! vijjogással eltűnnek szemünk elől. A kenu aljában aléltan heverő Nu-Nu megrezzent, s mikor lehajoltunk hozzá, láttuk, hogy elszállt belőle a lélek. Szédítő sebességgel suhanunk a gomolygó zuhatag ölelésébe; egyszerre megnyílik előttünk a köd, hogy magába fogadjon, de ekkor páralepelbe burkolózó emberalak kél utunkban, nagyobb, hatalmasabb termetű minden más földlakónál. És bőrének színe a hó makulátlan fehérsége.

 

Megjegyzés

Mr. Pym váratlan és tragikus halálának körülményeiről már a napisajtóból értesült a nagyközönség. Félő, hogy beszámolójának még hátra lévő néhány fejezete, melyeket az utolsó pillanatig magánál tartott, hogy míg könyve elején már a nyomdász dolgozik, ő ezeket még egyszer átfésülje, azon baleset alkalmával, melyben szerzőjük maga halálát lelte, immár örökre elveszett. Mindazonáltal lehetséges, hogy előbb vagy utóbb még előkerül a kézirat, mely esetben természetesen nyomban közzétesszük ezen utolsó fejezeteket is.

Eddig is minden lehetőt elkövettünk a hiány pótlására. Sajnos azonban az az úr, akinek neve elöljáróban említtetik, s akiről a mondottak alapján feltehető volt, hogy képes lenne kitölteni azt az űrt, ami az elveszett fejezetek helyén maradt, elhárította magától a feladatot - arra az alapos indokra hivatkozva, hogy a szerző által rendelkezésére bocsátott adatok jórészt fölöttébb pontatlanok, illetőleg arra, hogy maga erősen kételkedik az elbeszélés végén elmondottak hitelt érdemlő voltában. Peterset - aki nyilván sok hasznos adalékkal szolgálhatna -, bár életben van és Illinois államban lakik, sajnálatosképp egyelőre nem tudtuk elérni. Ha sikerül vele érintkezésbe lépnünk, tőle kétségkívül megtudhatjuk majd, mit tartalmaznak Mr. Pym írásának elveszett fejezetei.

Az utolsó két-három fejezet hiánya (ugyanis legföljebb két vagy három fejezetről van szó) annál is sajnálatosabb, mivel tartalmuk kétségkívül magára a Déli-sarkra vonatkozik, vagy legalábbis a Déli-sarkot közvetlenül környező térségekre; és mivel a szerző állításait, meglehet, rövidesen alátámasztja vagy éppenséggel megcáfolja az a kormányunk által felszerelt expedíció, amely a közeljövőben épp ezen tájakra indul felfedező útra.

Az elbeszélés egy részletéhez azonban szükségesnek látszik néhány megjegyzést fűzni; és fölöttébb nagy örömére fog szolgálni ezen rövid függelék szerzőjének, ha most következő észrevételeivel bármily csekély mértékben is, de alátámaszthatja e figyelemre méltó beszámoló hitelét. A Tsalal szigetén talált különös alakú hasadékokra utalunk, illetve a vonatkozó s könyvünkben közölt ábrákra.

Mr. Pym megjegyzés nélkül közli vázlatait, és a legkeletebbre eső hasadék végében talált rovátkákról világosan kijelenti, hogy csupán meghökkentő mód emlékeztettek valamely ismeretlen írás jeleire, vagyis hogy kétségkívül nem írásjeleket talált azon a bizonyos márgafalon. Kijelentését egyszerű és meggyőző módon támasztja alá, nevezetesen azzal, hogy a porban talált kőszilánkok pontosan beleillettek a sziklafal rovátkáiba, hogy egyetlen józan ítéletű olvasója sem kétli, szerzőnk igaz meggyőződéssel vallotta e nézetet. Mivel azonban néhány igen figyelemreméltó tény (melyek kiváltképp figyelemreméltóak, ha egybevetjük őket Mr. Pym beszámolójának néhány más helyütt olvasható megállapításával), talán célszerű lesz egy-két megjegyzést fűznünk összességükhöz - annál is inkább, mivel a kérdéses tények Mr. Poe figyelmét minden bizonnyal elkerülték.

Ha az 1., a 2., a 3., valamint az 5. ábrát összekapcsoljuk, mégpedig abban a sorrendben, amelyben Mr. Pym a hasadékokat bejárta, s ha eltekintünk a belőlük elágazó szűk, keresztirányú járatoktól (melyek, mint olvasóim bizonyára emlékeznek, csupán a katlanná öblösödő szurdokok vagy hasadékok összekötésére szolgáltak s ezektől merőben eltérő jellegzetességeket mutattak), egy etióp igegyököt kapunk, a "sötétnek lenni" jelentésű gyököt, melyből a nyelv valamennyi árnyék, árnyékos vagy sötét, sötétség jelentésű szava levezethető.

A 4. ábra "bal kéz felől eső, azaz legészakibb" rovátkáit illetőleg több mint valószínűleg Petersnek volt igaza, s a "rovátkák" hieroglifákra emlékeztető csoportja valóban emberkéztől származó műalkotás, amely emberalakot kíván ábrázolni. A mellékelt ábrát tanulmányozva az olvasó maga is meggyőződhet erről, maga is felfedezheti a hasonlóságot vagy éppenséggel kétségbe vonhatja szándékoltságát; mindazonáltal a többi rovátka, helyesen értelmezve, igen hathatósan alátámasztja Peters megfigyelését. A legfelső sor szembeötlően nem más, mint a "fehérnek lenni" jelentésű arab igegyök: , melyből a nyelv valamennyi fehérséget, világosságot, tündöklést jelentő szava levezethető. Az alsó sor jelei korántsem ennyire szembeszökőek. Az írásjelek némileg töredékesek, elmosódottak, mégis kétségtelen, hogy eredeti állapotukban a "délvidék" jelentésű egyiptomi szót adták ki:

Megjegyzendő továbbá, hogy ezen értelmezések szintén a "legészakabbra eső" jelcsoport Peters-féle felfogását támasztják alá. Az emberalak kinyújtott karjával dél felé mutat.

Az efféle következtetések természetesen tág teret nyitnak mindenféle magyarázatnak és izgalmas találgatásnak. A leghelyesebb talán, ha szövegértelmezéseinket Mr. Pym beszámolójának leghomályosabb és legvázlatosabb részleteinek fényében vizsgáljuk; habár a jelek és e részletek között a kapcsolat korántsem nyilvánvaló. A rémült tsalali bennszülöttek Tekeli-li! kiáltásban törtek ki, amikor megpillantották a tengerből kifogott fehér állat tetemét. Ugyanez a szó szakadt ki a félelemtől reszkető fogoly szigetlakóból is, a Mr. Pym birtokában lévő fehér kelmék láttán. Ezt vijjogták azok a nagy testű, gyors röptű fehér madarak is, amelyek a déli látóhatárt elfedő fehér párafüggöny mögül szálltak elő. Tsalal szigetén, akárcsak további, délnek vivő útjukon, Mr. Pym és Peters semminő fehér színű holmit, tárgyat nem látott. Nem elképzelhetetlen, hogy a "Tsalal" szóról, azaz a sziget elnevezéséről aprólékos filológiai kutatásokkal bebizonyítható lesz, hogy valamely kapcsolatban van a szigeteken felfedezett sziklahasadékokkal vagy az alakjuk által rejtélyes mód kirajzolt etióp írásjelekkel.

"A hegyekbe véstem, s bosszúm a szikla porába."

 


 

VERSEK

 

VERS

Múlt éjjel, bajtól, gondtól kimerülten,
Pihenni pamlagomon elterültem.

Radó György

 

OCTAVIÁHOZ

Ha bor, barát és tréfa hív,
S a víg órán kacaj fakad,
Felejtésért hiába vív
Szivem, tudván hatalmadat -
    Vágyón eped teérted.

De meg ne foszd, Octavia,
A kín írjától szívemet:
Remél s fáj - kell dobbannia
    És meghasad teérted.

Radó György

 

TAMERLÁN[160]

Haldoklót enyhitő vigasz?
    Nem erről van szó (most), atyám
Őrültség volna kérnem az
        E földi mértéknél nagyobb
        Dölyfömre itt bocsánatot -
    Vénség, nyugvás nem vár reám.
Remény az, hol tűz tűze forr?
Ó nem, csak vágyam haldokol.
Ha van remény - s van, ó igen! -
    Úgy magva szentebb, istenibb!
Nem mondom rád: "vén esztelen" -
    De hogy reményt adhatsz, ne hidd!

Mondd, ismered a szörnyü dölyfben
    Szégyent vallt lélek titkait?
Sóvár szív! véle örököltem
    E hervadást is, mint a hírt,
A tűző fényt, mely rám sütött
A trónon, ékkövek között.
Pokol-dicsfény! azóta sem
Szorítja el szomjas szivem
Pokolként égő fájdalom
Virágodért, nyaram, napom!
A holt időnek élő hangját,
Szünetlenül kongó harangját
Egy árnyvilág üres ölén
Lélekharangnak hallom én.

Nem voltam én mindig ilyen!
Bitor vágyból került fejem
    Köré e lázas diadém -
Nem épp olyan jusson szerezte
    Caesar Rómát, mint ezt meg én?
        Királyi ész örökjogán
S egy felsőbb szellemén, mely büszke
        Győzelmet ült emberfaján.
Hegyormon sarjadt életem.
    Éjente Tagláj zord köde
    Harmatjával hintett tele,
S úgy érzem, a szárnyas elem,
A vad szél, mely harcolva szállt,
Nyugalmat fürtömben talált.

Az ég harmatja késve hullt
    (Álmokkal terhes éj volt már!) -
Hozzám mint poklok ujja nyúlt;
    S egy-egy vörös villámsugár
Zászlószerű felhők alatt
    Félig lehunyt szememnek ott
    Királyi pompát mutatott,
S az égzengésben kürt riadt:
    Rámtört e hang s oly harcba vont,
        Mit emberek vívnak s szavam,
Az én szavam száll - kis bolond! -
        (Ó, táncolt volna boldogan
A lelkem ily hang hallatán) -
Kiáltottam győztes csatán!

Eső vert és fejem felett
    Nem volt fedél - bősz szél alatt
    Süket lettem, meg béna, vak.
Azt hittem: emberkéz vetett
    Reám babért; s amint vadul
Hideg lég zúgott, rám ömölt,
    Hallottam, amint romba hull
Sok ország - rabnép jajt üvölt -,
Hadam morajlik és a trón
Körül nyüzsög sok talpnyalóm.

Zord óra! akkor lett szivem
    Vad szenvedéllyel zsarnoki,
S a trón uráról senkisem
        Hinné, hogy másra született.
    Higgyék! de volt egy lény, aki
Már tudta akkor is, mikor
        Tüzem még ifjan égetett
(Mert húny a vágy, ha nő a kor) -
    E vas-szívben volt némi kis
    Hely női gyengeségnek is.

Szóval ki nem fejezhetem,
Hogy' ég az égő szerelem!
S egy tűnt arc szépségét nyomon
Követni immár nem tudom,
Mert rajza, mint a játszi szél
Emléke, már csak bennem él.
Olyan ez, mint böngészni nyűtt
    Könyvekben ős törvényeket,
Révült szemmel látván együtt
Sok értelmet rejtő betűt
    S üres képzelmeket.

Megérte Ő szerelmemet!
    S én gyermekként imádtam őt,
Kit írigykedve leshetett
    Az angyal is; szíve előtt
Minden reményt, gondolatot
    Mint oltáron égettem én,
        És mind nyílt volt és gyermeteg,
És szűz - hisz példát ő adott.
    Mért hagytam el s követtem én
        Lidérces belső tűzemet?

Korunk s szerelmünk nőtt - egymással
    Jártunk erdőn, vad táj ölén;
Testemmel óvtam hófuvásban;
    Ha nyájas Napból hullt a fény
S kereste ő a nyílt eget -
Szemébe néztem menny helyett.

A zsenge vágy sziven tapint;
    Mert napfény hullt ránk és mosoly,
Elűzve apró gondjaink,
    Lánytréfáin kacagva s oly
Heves keblére bújva lett
    Fölöslegessé mind a szó:
A lelkem ontott könnyeket
    És nem kellett megnyugtató
Beszéd - ő sem kérdezte: mért,
Csak rám vetette halk szemét.

De szerelemnél többre tört
A lelkem: küszködött, pörölt,
Magában szállt a szirt felett,
S a becsvágytól új hangja lett -
"Te voltál, úgymond, életem:
    Te, nagyvilág s élményeim
A földön - légben - tengeren -
    A kéj meg az a csöppnyi kín,
Mely új kéjt ád, s az eszményképem,
    Az éj üres ködálmai -
S a még semmibb morzsák a létben
    (Árnyak s fény zordabb árnyai!)
Ködszárnyon mind eltávozott
    És így eggyé keveredett
    Képed s egy név - a te neved!
Két más s mégis közös dolog."

Becsvágyó voltam. Ismered,
    Atyám, e vágyat? Semmiképp!
Hogy egy szegény koldus szemet
A trónra s fél világra vet!
    Szidtam szerény sorsom nyügét.
De amint bármely álom a
    Harmatpárával messzeszáll,
Ez is szétfoszlott volna, ha
    Nincs benne egy szépségsugár,
S egy percig - óráig - napig
E kettős báj el nem vakít.

Együtt jártunk a meredély
Felett; a természet kevély,
Erdőből, szirtből lett, magas
    Tornya előtt feküdt a domb -
A lanka! melyet sok lugas
    Övez, s ezer patakja zsong.

Fényről, nagyságról szóltam - ám
    Kendőzött szóval, mely mögött
Ő méltán sejthetett csupán
    Egypercnyi témát; s nézve őt,
Tán könnyelműen hittem el,
    Hogy ő is érzi azt, mit én -
Úgy éreztem: trónt érdemel,
    Királyi trónt ez arc, e fény -
S túl szép, hogy itt kallódva el,
    Ragyogjon zord erdők ölén.

Nagyságba burkolóztam és
    Viseltem álom-koronámat -
        De mégse' csak fantáziám
        Terített hermelint reám -
Hanem az, hogy a gyülevész
    Nép közt a becsvágy oly vadállat,
Melyet gazdája láncra vert;
De kint a pusztán frigyre kelt
Nagyság, vadság és szörnyüség,
Hogy együtt szítsák föl tüzét.

S most nézz Szamarkandon körül!
    A Föld úrnője! Ó, dicső
A városok közt. Áll-ledűl
    Az, melyre rámutat; hisz ő
Az egy, a legnemesb csoda,
Amilyen nem volt még soha!
S ha dől, utcáinak köve
Másutt a trónnak lesz töve,
S kit vall legfőbb úrnak? Timúrt,
    Ki a megbűvölt nép előtt
Országok romjain vonult -
    A felkent vakmerőt!

Ó szerelem, az égi nagy
Remények földi lelke vagy!
Úgy ittunk, mint esőt iszik
Sirokkó-szikkasztotta sík,
S ha nem hatott áldó erőd,
Szivünk sivár volt, mint előbb.
Ó eszme, mely a vad zenét
S bizarr szépség igézetét
Fontad életemre s körém,
Ég áldjon! - a Föld lett enyém!

Reményem sasként szállt s midőn
    Előtte nem volt szirt, csak ég,
Szárnyát leszegte csüggedőn,
    S enyhülten nézett vissza még.
Est volt. Mikor leszáll a Nap,
Szivében zord bánat fakad
Annak, ki még nézné tovább
A nyári napfény bíborát,
S meggyűlölvén a gyakran kedves
Alkony ködét, mindegyre les, les
Közelgő éji hangokat
(Mit csak lélek hall), mint ki vad
Álmában futva futna el,
De nem tud, bár a vész közel.

S hogy Hold - fehérlő Hold - vetett
Zenitjéről fényt? Meglehet.
Ám ez hideg mosoly - e fény
Olyan a bánat éjjelén.
(El is fullad bennünk a lég),
Mint egy halál utáni kép.
Ifjúkorunk a nyári Nap,
Fogyásánál nincs gyászosabb:
A tudni kívánt már tudott,
S mit bírni vágytunk, elfutott.
Bár veszne kérészéletünk
A szép déllel, mely mindenünk.

Hazajöttem - s nincs otthonom:
    Elmúlt, mi azzá tette volt.
S kilépve mohos kapumon,
    Halkan tapostam bár a port -
A kőküszöbből szólt felém
Egy hang, melyet ismertem én -
    Pokol! kihívlak én, vajon
    Van-é izzó tűz-ágyadon
    Megtörtebb szív, több fájdalom?

Atyám, ó, én hiszem, s ma már
    Tudom - mert a meg nem csaló
        Halál, a messzi boldogok
Honából érkező Halál
        A vaskapun rést hagy, hogy ott
    A végtelent árszárnyaló
    Fényt küldjön az elzárt Való -
Hiszem, hogy minden földi út
Eblisz[161] kelepcéjébe fut -
Ezért történt, hogy míg ott jártam
A Szerelem szent barlangjában,
Hol égő áldozat naponta
Legtisztább illatát rajongva
A hószárnyú Bálványra ontja:
A Szerelemre, melynek lombját
Az égi fények általfonják,
S melynek villámló sasszemét
El nem kerüli morzsa, légy -
Történt, hogy láthatatlanul
    Az élvek közt Becsvágy suhant,
Majd felkacagva és vadul
    A Szerelemre rárohant.

Radó György

 

DAL

Menyegződ napján láttalak,
    Láttam bús arcod bús tüzét,
Pedig a boldog ég alatt
    Minden szerelmes volt beléd.

Futó fény lobbant szemeden,
    S akármi volt is az a fény,
Nem látott szebbet sohasem
    Borús szemem e földtekén.

Lányos szemérem volt talán
    Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
    Forróbban marta szívemet,

Mert nászod napján láttalak,
    S láttam bús arcod bús tüzét -
Pedig a boldog ég alatt
    Minden szerelmes volt beléd.

Kardos László

 

ÁLMOK

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

Tellér Gyula

 

A HOLTAK LELKE

Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,
    Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted állt
    Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen,
Rőt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tűnni: mint fű a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,
S a köd - amely a dombra szállt,
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegő:
A rejtélyek rejtélye ő!

Tellér Gyula

 

ESTI CSILLAG

A nyár delelőn járt,
    Az éj fele volt:
Csillag köre ködlőn
    Tört át, hol a hold
Fagyban ragyogott és
    Planéta-rabok
Közt járta a mennyet -
    Holdfény a habot.
        Néztem, hogy oly
        Hideg mosoly:
Oly dermesztő hideg;
    Mint felhő-fürt-
    Palást röpült,
S már téged néztelek,
    Est Csillaga,
    Kinek sugara
Dicső s mind kedvesebb:
    Boldog vagyok,
    Hogy ott ragyog
Az éji égkupolán,
    S e messzi tűz
    A lenti hűs
Fénynél különb csodám.

Radó György

 

STANCÁK

Gyakran feledjük a múló időt
A Természet nagy trónusa előtt,
Lesvén a választ - fát, hegyet, vadat -,
Amelyet
ő a mi elménknek ad.

Byron: A sziget

1

Ifjan ismertem őt, kivel a Föld
Titkon társalkodott, s a Földdel ő;
Ki csak szépségben s nappal tündökölt,
S nap s csillag lobbantván fel perzselő
Életfáklyáját, izzó kínt-gyönyört
Nyert általuk (illett hozzá e hő),
És lelke mégse tudta, hogyha láza
Órája jött: mi az, mi felcsigázza.

2

Az én elmém viszont gerjedni csak
A holdfénytől tud: úgy teremteték;
De hihetem-e, hogy e fény, e vad,
Nagyobb erő, mint ahogy a mesék
Hite tartja - vagy tán egy gondolat
Testetlen lényege ő, nem egyéb,
Mely izgató varázzsal hull le ránk,
Mint éj harmata nyári fű iránt?

3

S úgy fut tovább, mint - ébredő szemek
Nyílván egy kedves tárgyra - könny görög
Az imént még hunyt szempillák felett? -
És nem is kell, hogy ez (e tárgy) előbb
Rejtve legyen, lehet ismert, lehet
Jelen való, s mégis, ha perce jött:
Mint pattant hárfahúr, zengi parancsát,
S felébreszt, mert tanújel ő s bizonyság

4

Egy más, leendő világról, amelyet
Szépségben ád s azoknak ád az Úr,
Kik a mennyekbe már úgysem mehetnek,
Mert szív heve és lélek láza dúl
Bennük, az a vad láz, mely nem lehet meg
- Nem a hittel - a jósággal, s vadul
Neki is ront, ledöntve trónusát;
S mély érzésből hord saját koronát.

Tellér Gyula

 

ÁLOM

Álmodtam tűnt örömökkel épp;
    De éji látomásom
Elűzte, szívem zúzta szét
    A nappal, az éber álom.

Álomnál satnyább ébredés!
    Mit ér a napvilág,
Ha szemünk a jelenbe néz,
    S ködön át csak a múltba lát?

Szent álom, ó, szent révület!
    Egy egész világ ellen
Mint szép sugár, álmom vezetett:
    Víg kedvű, kóbor szellem.

Mi ez a fény? Vihar éjjelén
    Remeg, küld messzi vigaszt rád -
Tisztító tüzü tünemény;
    Hajnalcsillag-igazság!

Tandori Dezső

 

A LEGBOLDOGABB ÓRA, NAP...

A legboldogabb óra, nap
    Tört szívemben otthont talált,
De az erő és öntudat
    Már messze szállt.

Erő? Igen! Úgy véltem, az;
    Jaj, eltűnt, többé nem felel;
Tőle feszült a vad tavasz -
    Hadd múljon el.

S az öntudat ma már mit ér?
    Öntse maró mérgeit új
Agyakba, hol még friss az ér -
    Szivem, csitulj!

A legboldogabb óra, nap,
    Mit szemem látott, láthatott:
A fényes erő, öntudat
    Múltban ragyog.

De ha erő és öntudat
    Oly kínnal kelne fel,
Mint egykoron - sugarukat
    Nem bírnám újra el.

Mert ólom volt éj-szárnyukon,
    S míg verdesett, lehullt
A szívbe, mely törni rokon
    Kínokban megtanult.

Vajda Endre

 

A TÓ.-HOZ

Ifjúkoromnak reggelén
Olyan helyet kerestem én,
Amely nekem való tanyám -
Úgy csábított a szép magány,
Egy vad tó, zordon szirttetők
És tornyosuló nagy fenyők.

De ha e tájon s mindenen
Az éjszaka mint bő köpeny
Terült szét s rejtelmes szele
Repült s fojtott dallam vele -
Felriadtam volna, ó,
Akkor, hogy félős e tó.

Ám a félés nem gyötört,
Sőt borzongató gyönyört
Keltett, amelynek tárgya nincs -
Nem magyarázza semmi kincs
Vagy kéj - bár forrón rám tekints.

E mérgezett habban halált,
Ez örvényben tárt sírt talált,
Kinek a különc képzelet
Ott vigaszt meríthetett:
Társtalan szív ily tavat
Édenkertté avat.

Radó György

 

SZONETT A TUDOMÁNYHOZ

Tudomány, te, a vén idő szülötte,
Ha mire nézel, más lesz az, sötét.
Szárnyad a zord való, mordképü ölyv, te,
Miért fosztod ki a költő szivét?

Hogyan becsüljön téged, hogy szeressen,
Ha nem hagyod, hogy bolygva a merő
Ékköves égen, kincseket keressen?
Hisz oly bátran szállt az egekre ő!

Nem szállitottad földre Dianát,
Nem verted fák közül ki a driádot,[162]
Hogy költözzön egy jobb csillagra át?

Nem a habok közül a szép najádot,
A pázsitról a tündért s magamat
Az álmaimból nyári fák alatt?

Komlós Aladár

 

AL AARAAF[163]

Első rész

Óh, semmi földit! csak a Szép
Szemsugarát, mit visszavert
A virág, hol útjára lép
A nap, belőled, tiszta kert:
Óh, semmit! csak a halmon át
A forrás rezge dallamát;
S az örömét (mit énekel
A dúlt szív) s mely úgy tűnik el,
Oly békén, hogy visszhangja, mint
Kagylóbúgás, zenél megint:
Óh, semmit, ami itt megingat,
Csak szirmot, mely gyönyörbe ringat
És nézi-óvja csókjainkat,
S ékít világot, messze villogót:
A vándor csillagot.

    Édes volt Nesace[164] ifjusága, mert
Világa az arany légben hevert,
Négy lángoló Nap közt magában,
A boldog pusztaság oázisában.
S tovább! Sugarak tengerén, mely itt
Szabad lélekre égi fényt borít,
- S a lélek, mikor oly sürű a hullám,
Nem küzdhet, pompás végzetébe hullván -
Olykor messzi szférákba lebbenő
Utakra szállt, Isten kedvence, ő,
S végül hozzánk. De íme, büszke part
Úrnője, eldob sisakot, jogart,
S a négy fényben fürdeti angyali
Testét; tömjén száll s himnusz hangjai.

    Legboldogabb és legszebb ama föld
Táján, honnan a Szép Eszméje tört
Létre (s kígyózott csillagokon át,
Mint asszonyhaj gyöngy közt, és sugarát
Acháj hegyekre vetve, megpihent)
Most térdre hullt, látván a végtelent.
Míg fellegek gomolyogtak körülte,
Világa igaz jelképei: küldte
Szépségét ez, de tűrte, hogy a más
Szépségéből is jusson villanás
A fényen át - ez inda egybefont
Száz csillagot s mindent szinekbe vont.

    Egy virágágyra térdelt sebesen:
Liliom nőtt ott, olyan, amilyen
Capo Deucatón[165] főt emel, s rohannak
A szirmok szálló lábnyomához annak,
Aki halandót szeretett[166] - a múlt
Büszkesége - s aztán halálba hullt.
A Sephalica,[167] melynek kelyhe telt
Méhekkel, bíbor szárat ott emelt
Térdénél, s a bimbó, mit helytelen
Neveznek Trebizondnak,[168] végtelen
Messzi csillagok legszebbik lakója,
Méze (mesés nektárnak tudta Trója),
Az őrjitően édes, égből cseppent
A vétkesek kertjére, s íme, itt lent,
Trebizondban, egy napsütötte másik
Virágon, mely hasonlít arra, máig
A méheket kínozza: nedve vad
Őrületet s különös álmot ad.
Vigasz nélkül, az ég teljes körén
Gyászosan teng-leng a tündér növény
Levele, szirma - főt horgaszt, a rég
Elillant kéjért vezekelve még;
Feszíti hókeblét az enyhe légnek,
Bűnös szépség, ki így bűnhődve még szebb:
Nyctanthes[169] is, szent, mint maga a fény,
Az éjt illattal eltölteni fél;
És Clytia,[170] sok Nap között habozva,
Szirmát ezer mérges könny harmatozza;
S ama vágyó virág, mely a mezőn
Kinyílt s meghalt, még alig létezőn,
Illatos szíve megszakadt, hogy végig
Szálljon a király kertjéből az égig:
A Valisneria lótusza, mely erre
A Rhône habjain át küzdve tör le;
És a te bíbor nedved, drága Zante![171]
Isola d'oro![172] Fior di Levante![173]
S a szent folyón lengő örök Nelumbó,[174]
Indus Cupidót hordó büszke bimbó -
Mind szép, tündér virág, mind tudja: neki kell
Az istennő dalát illattal zengni fel:

"Szellem! ki élsz az ég
    Ölén, ahol
A rémes és a szép
    Versenyt dalol!
A kék vonal felett,
    Mely őriz csillagot,
S szobád őrzője lett,
    Neked határt szabott -
Határt, mit átrepül
    Az üstökös, ha már
Gőgös trónján nem ül,
    S örökre szolga, jár
Hordozva rőt tüzét,
    Mely szívében lakik,
S nem lassulón, sötét
    Kínjától nem szökik -
Ki - tudja jól a hit -
    Vagy és élsz végtelen,
De arcod árnyait
    Ki oszlathatja fenn?
Bár minden lény, kiről Nesace,
    A hírnököd, tudott,
Öröklétedről, mint saját
    Létéről álmodott,
Isten, szavad betelt,
    A csillag felszaladt
Viharon át, de elszelelt
    Tüzes szemed alatt;
S itt Hozzád vágya tér,
    Az óhaj, mely a Te
Birodalmadba könnyen ér,
    Trónodnak részese -
A szárnyas Képzelet
    Küldött, s nem tágitok,
Míg nem válik felhők felett
    Tudássá a titok."

Szólt; s égő arcát pirulva temette
A liliomok közé, így keresve
Oltalmat tűz-szemétől; reszkető
Csillagok lesték, mit felelhet Ő.
S a lány nem mozdult, mert már a nyugodt
Légen át ünnepi hang suhogott!
A csönd hangja! riadt fülhöz süvöltő,
Mit "szférák zenéjé"-nek hív a költő!
Világunk csak szó; a nyugalmat, tudjuk,
Mi puszta szóval mind "Csönd"-nek hazudjuk.
Pedig az egész Természet beszél,
S még eszméknek is árnyék-hangja kél;
De, jaj! nem akkor, mikor a magasban
Isten örök szózata szárnyal lassan,
S a rőt szelek sziszegnek szakadatlan:

    "A láthatatlan pályán át suhan
Sok világ s csak egyetlen Napja van -
Hol szerelmem bolondság s a tömeg
Még hiszi, hogy csak föld rengése, meg
Vihar, villám az én mérgem, s a tenger
Haragja (óh, mért vetődik az ember
Dühöm útjába?) - egyetlen a Nap,
S a perc homokja, ha futásba kap,
Sötétül; de tiéd a fényességem,
Hogy titkaim vidd át a fölső égen.
Kristálylakod hagyd el, s egész uszállyal
Rézsút a holdas ég szivébe szárnyalj,
Mint tűzbogárraj lengj Szicíliának
Éjén, új fényt adj egy másik világnak!
A titkot, mellyel követségbe mégy,
Hirdesd a fényköröknek, s így te légy
Minden sziveknek átka és határa,
Hogy bűn ne szálljon az ég csillagára!"

    Fölkelt a lány a sárga éjszakán;
Egy hold sütött! A földön mindahány
Szív egyhez hű, és egy holdat imádunk;
Lám, nem birtokolt ott többet minálunk
A Szépség szülőföldje. S hogy szökellt
A csillag, a leány is útrakelt
Virág-szentélyből, hegyen-völgyön át,
De még nem hagyta el honát, Theraseát.

Második rész

Magasan a hegy zománcos fején,
Egy halom - melyet bámul fekhelyén
Az álomittas pásztor, fölemelve
Nehéz szemhéját, lassan mozdul nyelve,
Majd sűrűn morogja: "Irgalmazz nékem",
Mikor a hold negyede ég az égen -
Egy halom magasult fel a tetőn,
Mely napos éterbe nyúlt reszketőn,
S éjjel a tűnt nap fényét ontva lángolt,
Míg a hold különös világa táncolt;
A halom, melyre az ég fénye hullt,
Szép márványoszlopokkal magasult
A légbe, s iker-mosolyát ragyogta
A messze lent vetélkedő habokra,
S az ifjú hegyet barlangjába fogta.
Köve megolvadt csillag, mely leérve
A sötét légben, en-szemfödelére
Ezüstöt hullat, haldokolva, szét,
S felékíti az ég minden körét.
Egy kupola, mely az égből szökött,
Koronaként az oszlopok fölött
Pihent: egyetlen gyémánt ablaka
A bíbor légbe nézett. És maga
Az Istentől eredt sugár kereste,
Szentelt szép fénykörét megkétszerezte;
Csak akkor nem, ha az ég fénye ellen
Sötét szárnyat emelt egy buzgó szellem.
De ott szeráf-szemek látták a földet
Fedő homályt is, azt a szürkés-zöldet,
Melyet a Szépség sírjául jelöl
A Természet, s leng a sarkok felől;
S minden faragott kerub, kitekintve
Márvány lakából, olyannak tűnt, mint e
Föld, mert a fülke árnya ráborult -
Mily pompás, dús szobrokat ont a mult!
Achaia, Tadmor és Persepolis
És Baalbek és a szép Gomorra is
Nyugodt mélyből! Óh, hozzád ért a hullám,
De már nem vált meg, késve tornyosulván!

    A hang szeret mulatni nyári éjben;
A szürke hajnal mormogását ébren
Figyelni, azt, mely sok-sok ezer éve
Osont a vad csillagnéző fülébe
Chaldeában, s azóta is leszáll
Arra, ki a homályt bámulva áll;
Jön a sötét, teste mint fellegé;
Mondd: nem tapintod-é, hangját nem hallod-é?

    De mi ez? Itt van, s magával csodás
Zenét hoz, mely mint a szárnysuhogás.
Szünet - majd fölzeng minden ős-elem,
És Nesace újra termében terem.
Még érzi száguldása vad hevét,
Orcája lángol és szétnyílt az ajka,
Keble dagad, s mely gyengéd csípejét
Ölelte, az öv, kettészakadt rajta.
S a terem közepén megáll lihegni
S felkiált, Zante! Vágyna már pihenni
A tündér légben, mely csókolva fut
Arany fürtjéhez - s csak csillogni tud!

Boldog virágnak a gyengéd virág
Titkokat súgott, s a fáknak a fák;
Zenélve hullt ezer forrás a mélybe,
S a hold, a csillag fénye véle ért le;
De jött a csönd: és minden anyag, még a
Virág, vízesés, angyalszárny is néma;
És egyedül a szellem szava szólt
A bájos dalban, mit a lány dalolt:

"Szép szirmok és szárak
    Vagy vad hab közül,
Mely holdfényben árad
    S az alvóra ül -
Szép lények, kik vágytok
    Zárt szemmel a sok
Csillag közt, csodátok
    Mit földrehozott,
S a csillag levágtat
    S most veletek él,
Mint szeme a lánynak,
    Ki nektek beszél,
Mind ébredj! ne szunnyadj
    Kék lugas ölén,
Hisz álmodni nem hagy
    A csillagi fény;
És rázd ki hajadból
    A csókok lehét,
A harmatos-vadból
    A teher felét -
(Óh, angyal sem boldog,
    Ha sosem szeret)
Te vesd el a csókot,
    Mely álomba vet!
Föl! Szárnyalj! az éjben
    Harmatra ne nézz,
Súlyától ne légyen
    A röptöd nehéz;
Becézést se tűrjön
    A szíved, hiszen
Az könnyű a fürtön,
    De ón a sziven.

Ligeia![175] Te drága,
    Te szép, akinek
Még nyers ideája
    Is dalba rezeg,
Akarsz-e a széllel
    Rohanni vakon,
Vagy pihensz az éjen,
    (Úgy lebegsz azon,
Mint albatrosz, szárnyát
    Ha kitárja fönn)
És harmóniáját
    Hallgatnod öröm?
Ligeia! légy bárhol,
    Erő nem akad,
Mely külön varázsol
    Téged s a szavad
Zenéjét. Így adsz
    Álmot sokaknak,
De te nem szunnyadsz,
    Hangok riadnak:
Az eső zenél,
    Mely virágra hull
És új táncra kél
    A vihar vadul;
És növekszik félve
    Halk zajjal a fű -
Óh, dolgok zenéje,
    Mit másol a mű!
Hát röpülj el, édes,
    Ne légy soha rest,
A holdfényben ékes
    Sok forrást keresd;
A tavat, mely az égre
    Álmában nevet,
Mert az hint kebelére
    Szép ékszereket;
S hol vad indák kúsznak,
    És árnyuk is lenn,
És lányok alusznak
    A parti gyepen;
De elszökött néhány
    S a méhekkel alszik -
Hát ébreszd fel, szép lány,
    Hol mocsár ring s halk sík;
Menj! leheld fülükbe
    A vers-ütemet,
Mely után epedve
    Hunytak szemet;
Mert mi ébreszthetne
    Angyalt fürgébben,
Ki álomra dőlt le
    A hűs holdfényben,
Mint a varázs, mely győző
    Más bűbáj felett;
Az ütem, melytől ő
    Elszenderedett?"

Ezer szeráf, szárnyas szellem, nagy angyal
A Birodalmat áthasítva nyargal.
Sok ifju álom jár még kába röptén,
És csak "tudás"-ban nem szeráf - a csöpp fény,
A már lehullt, szétvált előttük újra,
Halál! Isten szemétől csillagunkra.
E tévedés halálnál édesebb volt;
Hisz nálunk is a tudásból sötét folt,
Bús pára száll tükrére az örömnek;
Náluk ez pusztulás lett volna, szörnyebb;
Mert mit ér (nékik) tudni, amit látok:
Hogy az igaz hazug s az áldás átok?
Őket édesen s úgy érte a vég,
Hogy nagyszerű volt életük s elég;
Nem követte öröklét hulltuk csendjét,
Csak lenge álom, mely maga a nemlét -
Fáradt lelkem bár ott nyughatna el,
Az égi léttől messze és pokolhoz sem közel!
Mely szellem nem figyelte, s míly csalit
Mélyén, e himnusz buzdításait?
Két vétkes nem; s lehullt; nem irgalmaz az Ég
Annak, ki mást se hall, csak verdeső szivét;
Egy szűzi-angyal és szeráf-szerelme.
Óh, hol fogadták be a vak Szerelmet
A józan lecke mellett? Elbukott,
Míg "teljes fájdalom-könnyeket" hullatott.

Nagy szellem volt ő, ő, ki elesett:
A vándorló mohos kutak felett.
A fenti fény körébe bámuló,
Szerelmével holdfényes álmu, jó.
Nem csoda! Minden csillag szemszerűen
A Szép hajára néz édes derűvel;
Csillag, patak szent fénye járta át
Szerelem-űzte szíve bánatát.
Az éj (számára bánat éje volt)
Szirten lelte az ifjú Angelót.[176]
Az égre kúszik s néz kegyetlenül
A sok csillagvilágra, mely ott lenn elterül.
S ő szerelmével itt ült, rávetette
Sötét sastekintetét az egekre;
Majd a leányra, de egy újabb sor dúlt
Pillantással megint a Földhöz fordult.

"Ianthe, drága, nézd! Mily csöpp sugár!
Be szép, ha a tekintet messze jár!
Nem ilyennek látszott az őszi esten,
Mikor elhagytam fénylő termeit s nem
Bánkódtam. Óh, emlékszem: a nap ott
Varázsos sugarával rácsapott
Lémnosban[177] a díszes arany teremre,
Amelyben ültem, s aztán a szememre;
Szemhéjamat nehéz sugara kába
Súllyal hajtotta át az éjszakába!
Előbb szemem szerelmen, szirmokon
Perzsa Szádit[178] követett szent uton;
De, óh, e fény! Elszunnyadtam, s elöntött
A Halál a szép szigeten, s aként jött,
Oly lágyan: egy alvó hajszál se tudta,
Hogy minden érzékemet elborítja.

Végső kikötőm, óh Föld, partodon
Egy büszke templom volt: a Parthenon.
Oszlop-fala több szépséget ragyog fel
Sugárzó keblednél is, én szerelmem;
S mikor a vén Idő feloldta szárnyam,
Tornyáról akkor én sasként kiszálltam,
S egy perc alatt egy évet lekaszáltam.
Ameddig csüngtem leges térein,
Kertjének fele gördült félre, mint
Sebes szekér, a szemem előtt, és még
A lakatlan városok is kifúlva,
Ianthe, akkor megrohant a Szépség,
Csaknem emberré válni vágytam újra."

"Én Angelóm! Miért is lennél ember?
Fényesebb lakhely vár rád közelemben,
Szerető asszony és zöldebb mező
És drága báj, szerelmet érező."

"De halld, Ianthe! mikor elmaradt
A lágy lég s szárnyas szellemem haladt,
Talán megszédült elmém, és a későn
Elhagyott világ zűrzavarba lépőn
Továbbszökkent helyéből és a széllel
Tűzként rohanva tüzes égbe ért el.
S éreztem, édesem, hogy akkor kezdtem
Hullni; nem gyorsan, ahogy emelkedtem,
De a fényben reszketve lefelé
Vonultam az arany csillag felé
Réz sugáron át. Nem volt hosszu pályám,
Mert csillagod tőlem nem messze várt rám,
Szörnyű csillag! mely éjén az örömnek
Vörös virágként ront a félő Földnek."

"Jöttünk, s földedre; de úrnőnk szavát
Mi ketten nem változtathatjuk át;
Jöttünk, szerelmem; fönt, lent és körül,
Mint tűzbogár, ha jő, megy és örül,
S okát nem kérdjük; épp elég, ha ad
Intést, mit ő az Istentől fogad.
De a szürke Idő sosem vetette
Tündér szárnyát még tündöklőbb terekre
Világodnál! Kicsiny volt s szürke szinte
S csak angyalszemek látták eleinte
Al Aaraafot, mikor feltűnt az égen
S vágtatni kezdett holdas messzeségen;
De mikor fényköre már nagyranőtt,
Mint a szép szobra az ember előtt,
Mi bámultunk öröksége felett,
És, mint a Szép, a csillag reszketett!"

A szeretők szót így váltottak ott
Az éjben, mely tűnt s nem hozott napot.
S lehulltak; mert nem irgalmaz az Ég
Annak, ki mást se hall, csak verdeső szivét.

Devecseri Gábor

 

ÁBRÁND

Dúdoltál, Ábránd, lankatag
Fővel, lecsukva szárnyadat,
Zöld lomb között pihenve meg,
Mely árnyas tó felett remeg,
Te tarka tollú papagáj
- Több, mint madár, meghitt barát -
Vezetted botló nyelvemet
Az ábécé betűin át,
Míg ültem a vadon füvén,
Okos szemű fiúcska, én.

Ma reszket a mennybolt, midőn
Az évek keselyűi vad
Vihart idézve szállanak;
Ábrándozásra nincs időm,
Szemem a dúlt éghez tapad.
S ha szárnyuk nem ver majd vadul,
S lelkemre lágy toll pelyhe hull,
Lantom, mely tétlenül hever,
Felcsendül, szívem dalra gyúl
S úgy érzi, bűnt követne el,
Ha nem remegne, mint a húr.

Kálnoky László

 

EGY NŐNEK

Álmomban a buja filagória,
    Hol folyton zeng a madárdal:
A te ajkad; és a melódia
    Kél ajkaid szavával -

A szerelem egében jár a szemed
    S csillag-csalódva néz le
Gyászos lelkemre - ó, egek! -,
    E koporsófedélre.

Szived - ó, a tied! - ...riadok komoran
    És arról álmodom ébren,
Hogy a Szépségen nem legel az arany,
    Csak a hitvány csecsebecséken.

Tandori Dezső

 

EGY FOLYAMHOZ[179]

Jelkép vagy, villódzó folyam!
Kristályos vándor habjaidban
Meztelen emberszív suhan,
A Szépség izzó fénye fut,
S mit vén Alberto lánya tud,
Bűvészet játszi képe villan.
De ha Kedvesem tükrödbe néz,
S csillámaid rezegni látja,
Olyan vagy, zsongó-fürge víz,
Olyan mint az, ki őt imádja:
Annak is éppen úgy lebeg
Szivén ez arc tündéri mása,
S úgy rezzenti e szép szemek
Lélekbe ásó villanása.

Kardos László

 

-NAK

Nem az fáj, hogy alig jutott
    E földön föld nekem,
S egy ádáz perc győzni tudott
    Szerelmes éveken;

S hogy nálam minden elhagyott
    Árva is boldogabb,
Az fáj, szivem, hogy siratod
    Csavargó-sorsomat.

Kardos László

 

TÜNDÉRORSZÁG

Árnyas folyók, völgyek vak odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt vagy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplü hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztesse volt)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant kőlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-fínom szárnyukon.

Kardos László

 

KÜLÖN

Gyerekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott
- gyerekkoromban - a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs - a jó s hamis
Mélyekből -, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.

Tellér Gyula

 

A KÖLTÉSZETRE

Isaac Lea-nek

Sorsom - szerencsém vagy bajom -,
Hogy jóért-rosszért ezt kapom,
S amim van: kincs és elmeél,
Testem-lelkem csak ennek él.

Radó György

 

ELIZABETH

E helyt legillőbb, szép Elizabeth
(Logikus és szokás is az efféle):
Itt, könyved élén a saját neved,
Zenónnak s más bölcseknek ellenére.
Azonban még van más okom is, mint e
Bennem fakadt ellentmondó dacosság.
Ez: hogy költő - ha költő - bár kövesse
Tények s álmok bozótján át a múzsát,
Hivatását rosszul értette meg,
Rest írni és nem olvas - ostoba,
Eszét, lelkét, művét keresheted
Bármerre, hogyha nem hallott soha
Egy törvényt, mit belénk az iskola
Cseppent - mi is fennkölt görög neve? -
(Csak hívd akárhogy, fő a lényege):
"A szív kincsét az első helyre tedd."

Radó György

 

AKROSZTICHON

Elizabeth, mondd bár, hogy "Ne szeress" -
Lágy ajkadon ez is igéretes.
Igy szólhatsz te vagy szólhat L. E. L.,[180]
Zanthippét[181] játszva drága nyelvével.
Ah! hogyha szód a szívedből ered,
Büszkébben mondd - és kendőzd el szemed.
Endymiont gyógyítja, lásd, a Hold,
Tüzét kioltva és mindent kiolt -
Harc, vágy, remény: nem érzi ezt - a holt.

Radó György

 

WEST POINT-I GÚNYVERS

Locke mindig is itt áll szemem előtt,
    Bár vinné az ö---g a lelkét pokolba.
Nem képzelhettünk el oly ébresztőt,
    Amely őt ágyában lelte volna.

John Locke nevét el nem nyeli sír;
    Joe Locke kiválóbb, annyi szent,
Az előbbi nevét jelenti a hír,
    Az utóbbi arról híres, hogy "jelent".

Radó György

 

CSILLAG, TITOK!

Csillag, titok!
Álmodtalak
Nyáréjjelen -
Legyek szavad!
Sugár te magad:
Légy fényjelem;
Messzi honod
Fürdesse szivem.

Világod: Szépség, Tisztaság!
Sehol szenny - mindenütt virág,
Rejti szerelmünk lugasát
Álom-kerten, hol ott pihen
Álomleány-had szüntelen
S a cserkesz szél ezüstösen
Álél ibolya-fekhelyen.

Ó, ami Benned látható,
Oly más, mint e földi való:
A legkékebb szép szemet
Őrzi hamis, hűtlen keret -
Édes szellőkön suhan
Ékes hang szomoruan -
Szív, ha érted megtörik,
Öröme könnyeden szökik,
Visszhangja még elidőz,
Kagylóbúgást felidéz.
Bánatod hű képe kél:
Földre perdülő levél -
Szent varázslepel borul rád:
A gyász még nem búskomorság -

Tandori Dezső

 

HELÉNA

Heléna, szépséged nekem
    Niceai hajót idéz,
Száll édes illatú vizen,
    S hazaér a megtört tengerész,
    Nem űzi tovább a vész.

Bősz hullám hajt bolyongani!
    De, jácintfürtü dalos najád,
Márvány-arc, örök-otthoni,
    Hazahív görög glóriád
    S nagy fényed, e római.

Ablakfülkédben állsz, ragyogsz;
    Szobornak látlak én.
Agát-lámpát kezedbe fogsz,
    S Psziché vagy fénykörén:
    Szent hon ölén!

Tandori Dezső

 

IZRAFÉL

És Izrafél angyal, akinek szívhúrja
lant s akinek Isten tertmtményei közt
legédesebb a hangja

Korán

Mennyben egy szellem él,
"Szive húrján zenél."
Jobb dalt tud bárkinél
Ez angyal, Izrafél.
    S őt hallva (így szól a rege)
    Az ég keringő serege
Elnémul, szólni fél.

Fenn az égi bolton
    Járva, a tetőn,
    Vágyón, szeretőn
Pír fut át a holdon.
    S a cikázó láng, a rőt
     (S a Plejád, az egybe szőtt,
    Ki hét volt azelőtt)
    Megáll, hogy hallja őt.

S mondják (a fénysereg
    S kik hallják, mind a lények),
Hogy mely lantján remeg,
A lüktető ideg
    Ad ily dalt Izrafélnek
S hogy furcsa és meleg
    Kobzán a húrok élnek.

S az angyal-járta menny,
    Hol a nagy eszme tisztség,
S trónt ül a Szerelem
    És huri-szem tekint szét -
A szépségtől megárad,
Mely csillagnak sugárt ad.

Izrafél, így igaz,
    S jogos, ha megveted
A dalt, ha nem izzik az.
    Minden babért neked!
    Jó és bölcs éneked;
Soká légy szent vigasz.

Mi fenn önkívület,
    Jól dalolod, te lángszavú -
    A vágy, a kéj, a kín, a bú
Mind lantodon hevülhet,
S ne szóljon hang kivűled!

Tied az ég: de itt alul
    Méz s üröm a világ:
    Virágunk csak - virág
S mi rád mint üdvöd árnya hull,
    Napfényként száll miránk.

Laknám csak én,
Hol Izrafél
    Lakott s ő jönne le,
    Oly vad gyönyörrel éneke
    Itt lenn nem zengene,
S dalom merészebb ütemén
    Az égbolt rengene.

Gáspár Endre

 

AZ ALUVÓ

Éjfél van, júniusi nap;
Állok a bűvös hold alatt. -
Arany szegélyén köd, nyirok,
Mákonyos pára párolog,
Majd lágyan hullva, cseppre csepp,
A halk hegycsúcsra csepereg,
S lefut kábítva-muzsikálva
A mindenség völgykatlanába.

A síron ing a rozmaring;
A liliom haboknak int;
Ködöt kerít maga körül
A várrom és nyugodni dűl.
S a tó is: mint a Léthe! - nézd:
Mint akit szántszándéka készt
Aludni s nem vár ébredést.
Szúny a Szépség! - s itt aluszik
(Égre nyitván ablakait)
Iréné és a Sors is itt!

Kin fény ragyog: miért hagyod
Az éjbe-tárva ablakod?! -
A buja lég a lombon át
Nevetve önti el szobád:
Testetlen lég szellemhada
Rajzik ki-be, ide s tova,
S oly kapkodón, oly szörnyüképp
Libbenti ágyad függönyét,
Pillás, hunyt szemhéjad felett,
Mely alatt lelked szendereg,
Hogy padlón és falak során
Mint kísértet kél s hull az árny.

Ki drága vagy: nem félsz magad?
Miért s mi tölti álmodat?
Tengeren jöttél s most csupa
Bámulat a kert. Mert fura
A sápadtságod! A ruhád!
Fonatod hossza még furább,
S ez az ünnepi némaság!

A hölgy pihen! Álma legyen
Oly mély, amilyen végtelen!
Ringassa szent ölén a menny!
Váljon szentéllyé a szobája,
Bánathellyé a nyoszolyája,
S kérem Istent: fekhessen el
Ott-benn, szemét se nyitva fel,
Leples kisérteteivel!

A szép pihen! Álma legyen
Oly mély, amily időtelen!
Férgei várják csendesen!
S várja a vén, homályba-holt
Erdőben egy mély kriptabolt:
Kripta, mely kapuja setét
Szárnyait gyakran csapta szét
Győztesen, fodros szemfedők
S a gyászoló család előtt;
Sírbolt, magányos, süppedett,
Melynek kapuját, mint gyerek,
Kővel épp ő dobálta meg;
Kősír, mely dörgő kapun át
Visszhangot többé már nem ád,
S - kis bűnöst - nem ijesztgeti,
Hogy bent a holt felelt neki.

Tellér Gyula

 

NYUGTALANSÁG VÖLGYE

Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki ott lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Őrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt
Lusta lángu nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel,
Dalmahodva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
A hajlongó liliomot!
Hajlong - s harmatot hullat a
Liliom örök illata.
Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.

Kardos László

 

VÁROS A TENGERBEN

Ni! Trónt épített a Halál
Egy messze, nyugati vár
Fölött, hol a végtelen
Magányban jó s rossz, bűn s szerelem
Örök sírban pihen.
A sok oltár, palota és torony
(Vén torony mind, de egy sem ing!):
Mieinkkel sehogyse rokon.
S mert rajtuk át szél sose ring,
Köröskörül bús-csüggeteg
Feküsznek a komor vizek.

E város éjére soha
Nem száll a szent ég sugara;
De a fakó tenger ezer
Fényt vet a kis tornyokra fel:
Fel, csúcsra, messze és közel -
Dómra - kúpokra - isteni
Csarnokokra - babiloni
Falakra - árny-erkélyre, mit
Kő-repkény s kő-virág diszít -
Föl a sok-sok csoda-zugolyra, ahol
Ibolya, szőlő és komoly
Brácsa, font frízben egybefoly.
Az ég alatt bús-csüggeteg
Feküsznek a komor vizek:
Bennük csúcs s árny úgy keveredik,
Mintha minden lebegne - míg
Bentebb egy toronyról sivár
Gigászként néz le a Halál.

Nyílt templom és tárt sír a rőt
Vízzel egyszint ásít, de sem ők,
Sem a kincs, mit a bálványfejek
Gyémánt szemürege rejteget -
Sem a sok drágaköves halott
Nem csalja előbbre a habot;
Mert - jaj! - fodor nem rezzen ezen
A tükrös sivatagon sohasem -
Hullám nem mondja, hogy szelek
Gyúrnak más, boldog tengereket -
S dagály, hogy a víz nem mindenütt
Ily irtózatosan derült.

De íme, zörren a levegő!
Valami mozdul - a tenger? a kő?
Süllyedő toronyrengeteg
Látszik emelni a vizet,
S mintha lyukakat tépne a
Csúcsuk az Ég hártyáiba!
A hullám rőtebben tüzel,
Órák lélegzete halkul el -
S ha majd, míg nem földi sikoly
Kiséri, e város elsüllyed,
Ezer trónjáról a Pokol
Feláll és tiszteleg.

Szabó Lőrinc

 

VALAKINEK A PARADICSOMBAN

Te voltál minden, édes,
Miért törődtem én,
Forrás a szirten, édes,
Sziget a víz szinén,
Csupa gyümölcs, csupa virág,
S minden virág enyém.

Ah csillagos remény!
Túlfényes álom, mely csupán
Leszállni tünt elém.
"Tovább! tovább! a fény után!"
Kiált jövőm felém.
S múltam vak mélyein sután
Némán vergődöm én.

Mert jaj! jaj! mécsesem kimúl
És életem lejár.
"Már vége - vége már! -"
(Így szól, míg parthomokba fúr,
A pompás tengerár)
Villámütött fa nem virúl,
Nem száll a lőtt madár.

És napjaim csak álmok
És éjjel álmaim
Lábad nyomába járnak,
Halott táncába hín
Valamely égi árnak
Valamely légi rím.

Babits Mihály

 

KATOLIKUS HIMNUSZ

Hajnalban, nappal, éjszaka
Himnuszod zengtem, Mária!
Jó vagy rossz, vígság, gyötrelem -
Ó, Szűzanya, maradj velem!
Ha órám boldogan repült
S az ég felhőtlen volt, derült -
A lanyhaságtól lelkemet
Te óvtad, s lett Fiadé s Tied.
Most, hogy ádáz sorsvihar
Múltat és Mát eltakar,
Tárj reményt jövőm elé,
Hogy legyen Tied s Fiadé!

Radó György

 

LATIN HIMNUSZ

    Egy ezret, egy ezret, egy ezret,
    Egy ezret, egy ezret, egy ezret
    Egy harcossal győztük le mind!
Egy ezret, egy ezret, egy ezret, egy ezret,
    Egy ezret szórjunk szét megint!
        Hej! - dal, messze szállj:
        Éljen a király,
    Ki győzvén, sok ezret megölt!
        Hej! - daloljatok,
        Hol ő támadott,
        Több vér áradott,
    Mint bort ád a szíriai föld!

Radó György

 

DIADALÉNEK

Nincs király, csak Epiphanész!
    Mondd - sejted-e?
Nincs király, csak Epiphanész!
    Éljen neve!
Senki sincs, csak Epiphanész,
    Sem itt, sem ott;
Rontsd le hát a szentélyeket,
    Oltsd ki a Napot!

Radó György

 

TALÁNY[182]

Képfestő költők legnemesbike;
Amaz, ki vész haragját írta le;
A vonzó erkölcs-őr, kinek csodás
Írásától viszolyg a mély tudás;
Egy másik nyelv gyengéd költő-fia
(Oly nyelven értendő, mint önszava);
A bárd, kinek cseng tiltott éneke:
Korunknak büszkesége s szégyene;
Harmónia s igazság hercege,
Az antik dráma legfőbb mestere;
Egyik, kiben a képzelet kigyúlt;
Másik, kinek dalában él a múlt;
S az antik dalnok lép elő megint,
Ki hívebben fest, mint a többi mind.
Együtt e sok név oly nevet mutat,
Mely egyesíti gazdagságukat.

Radó György

 

SZERENÁD

Oly szép e perc - oly lágy e fény,
Hogy több, mint fél-bűn, érzem én,
Az alvó táj, a néma ég
Csöndjét bár lanttal zúzni szét.
Végül a gyöngyszinű vizek
Szinén Elysium libeg:
A hét Pleiád rajong az égen
S belőlük lesz a másik hét lenn,
S a szunditó Endymion
Lát új vágyképet a habon;
Ködös, borongó völgy ölén,
Kisértet-hegység peremén
Fáradtan ömlik szét a fény,
És föld, víz, égbolt, csillagok
Álomra vágynak, mint ahogy
Én vágylak téged s a te el-nem-
Múló szerelmed, Adeline-em.
De halld, ó halld, mi halk e szó,
Szerelmesed ma suttogó,
S te, félig-ébren fekve, véld,
Hogy álmod az, mi így zenélt
S az álom fátyla nem ereszt
Keresztül semmi durva neszt;
Elménk, lelkünk - ó Ég, igen!
Valóban összeforr, szivem.

Radó György

 

-NAK

Aludj, szavam fel nem zavar,
    Hisz álmod oly tökéletes!
Ébredj? Fény várjon, zivatar?
    Sírj és nevess?

Fenséges szép szoboralak,
    Aludj - még egy órát; örök
Szeráfszárny éri arcodat
    S szemöldököd.

Nem is vagy földünk gyermeke,
    Formád oly ékes, angyali!
Hazád a békesség ege;
    Virágai

Örök csendben, vihartalan
    Gyönyörűségben ringanak;
Percén - homokja színarany! -
    Rossz nem fakad.

Aludj! Még bűvkört jár vele
    Egy álom: Szellemed nyugodt;
De szertefoszlik Édene
    Ébred s zokog.

Tandori Dezső

 

FANNY

Haldokló hattyú északi
    Tavon zeng ékes éneket,
Vad, ünnepélyes hangjai
    Eloszlanak hegy s völgy felett;
Hangod ily zene volt nekem,
Hogy ajkadra vetted nevem.

Mint ha ébenszín fellegek
    Fátylán tör át éjféli nap,
S hasít komor gyászlepleket:
    Így ért első szemsugarad;
De - törhetetlen sziklaszirt! -
Lelkem minden rontást kibírt.

A hajdani fiút idézd,
    Kit sorsa messzi útra vitt:
Oltárodra tette szivét,
    Istenítette bájaid -
Szerelmi áldozat...! Kinek?
Ó, bűvös, megvető szemek.

Tandori Dezső

 

A COLOSSEUM

Ős Róma képe! Dús ereklyetartó,
Melyet erő s fény holt századai
Szent álomképül hagytak az időnek.
Ó, végre, végre, oly hosszú s nehéz
Zarándokút s perzselő szomj után
(Tudás-kutadra sóvárgott e szomj)
Alázatos-új szívvel térdelek
Árnyaid közt, s lelkem leglelke issza
Nagyságod, búd és glóriás hired!

Kor, Végtelenség, Ős Emlékezet,
Csönd, Pusztulás és sűrü Éjszaka,
Most érzelek - hatalmatokat érzem.
Varázs, erősebb, mint amit tanított
A Getsemánén a Zsidó Király!
Bűbáj, nagyobb, mint békés csillagokból
Valaha szítt a révült káldeus!

Hol hősök hulltak, oszlop omlik el!
Hol vert aranyból kényes sas sugárzott,
Sötét denevér most az éji őr!
Hol Róma hölgye úsztatta aranyló
Haját a szélben, nád és tüske ing!
Hol Cézár gőgölt arany trónusán,
Szellemként siklik márványotthonába
A szarv alakú hold fakó világán
A kövek közt a fürge, néma gyík!

De állj! E fal - örökzöld-lepte boltív -
Omló lapok - e bús és barna pillér -
Megingott kőgerenda - porladó fríz -
Betört oromzat - roncsok és romok -
Kövek - e szürke kőrakás - jaj, ennyit
Hagyott a Híresből s a Nagyszerűből
A roncsoló Idő nekem s a Sorsnak?

Az ekhó visszazengi: "Nemcsak ennyit!
Erős prófétaszózat száll örökkön
Belőlünk s minden romból fel a bölcshöz,
Mint Memnon dala zsong a nap felé.
Minden nagy szív parancsainkra dobban,
Minden nagy elme úrszavunkra lendül.

Sápadt kövek bár, nem vagyunk mi bénák.
Nem szállt el minden nimbuszunk s erőnk,
Sem hősi hírünk minden mágiája,
Sem a köröttünk áramló csodák,
A titok sem, mely mélyeinkben alszik,
Az emlékezés sem, amely libegve
Köntösként ránk tapad körös-körül
S a dicsőségnél fénylőbb mezbe burkol."

Kardos László

 

F-S S. O-DHOZ

Szeretnek majd! Csak járt utad
    Járatlanért ne hagyd el!
Őrizd örökké önmagad,
    Ami nem vagy, máris add fel.
E világon a lényeg éppen ez:
    Hogy tetszése kitessék.
Lényedből világszépe lesz,
    A vágyból - kötelesség.

Tandori Dezső

 

F-NEK

Szerelmem! Földi utamat
    Bánatok tolongják körül
(Kietlen sivatag,
Hol rózsa nem fakad!) -
    De lelkem mégis földerül,
Mert rólad látok álmokat,
S szelíd Éden fogad.

Emléked olyan hát nekem,
    Mint messzi mámoros sziget
Háborgó tengeren -
Körös-körül az őselem
    Lüktet, csak ott nevet
A legkékebb ég szüntelen
    A tündöklő sziget felett.

Tandori Dezső

 

DRAKE-PARÓDIA

Fején harangvirág-sisak,
Rátűz kolibritollakat,
Merész mellén a vértezetet
Zöld sáska-csuhának vélheted,
Köpenye szivárványt toldoz-foldoz:
Ibolya bársonya, harmatfoltos;
Holdkagyló-pajzsot visel:
Tengere a kis Sidrophel,[183]
Lányszem-sugarat, drága fényt
Lenget büszke lándzsaként.

Tandori Dezső

 

NÁSZBALLADA

Selyemruhám fehér,
Gyűrű van az ujjamon,
Főmön virágfüzér,
Nyakékem kincset ér,
S boldog vagyok nagyon.

Az eskünél szívem rohant;
Férjem szava tette vajon?
Mert úgy csengett e hang,
Mint holtért ha kong a harang,
S így szólt, ki a völgyben alant,
Harcban a földre zuhant,
És boldog most nagyon.

Ő védőn átkarolt már,
Csókolta sápadt homlokom,
Sírkertnek tűnt fel az oltár,
A lelkem messzire volt már,
Elormie-nál, a holtnál,
És a sóhaj neki szólt már:
"Boldog vagyok nagyon!"

S hitem bár összezúzva,
A frigy megáldatott,
S szívem bár összezúzva,
Ragyog ujjamra húzva
A gyűrű, mely tanúja,
Hogy mily boldog vagyok!

Uram, hintsd rám napodnak
Fényét, hiszen álmodom!
Lelkemről űzd el a rosszat,
Hogy fájón fel ne zokogjak,
S - mátkája egy halottnak -
Boldog legyek nagyon.

Kálnoky László

 

ZANTÉHOZ

Szép sziget, kinek bársonynál puhább név
S a legszebb virág adta nevedet,
Milyen sugaras órák, mennyi játék
Emléke rajzik föl árnyad megett!
Mily tűnt boldogság hány jelenete!
Mily halott remény hány álma nekem!
Hány kép egy lányról, ki többé sose -
Többé sose lesz zöld lejtőiden!
Többé sose! Két bús varázsu szó
Mindent kicserél! Szép? Többé sose
Szép az emléked! Többé sose! Óh,
Átok vagy, part virágzománca, te,
Óh, jácint-sziget, bíboröblü Zante!
"Isola d'oro! Fior di Levante!"

Szabó Lőrinc

 

A KÍSÉRTETES PALOTA[184]

Legzöldebb völgyünk ölében
- Jó angyalok laktak ott -
Hajdan büszkén, büszke-szépen
Drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
Fölszökött!
Sohse lengtek szeráf-szárnyak
Gyönyörűbb torony fölött.

Ormain zászlók lobogtak,
Sárga, gőgös, víg-arany,
Mindez rég volt - tűnt koroknak
Távolaiban!
Ahány enyelgő játszi szellő
Ment arra át,
A dús, bokrétás bástya mellől
Mint szárnyas illat szállt tovább!

Lantzenére ott a vándor,
Ki e boldog völgybe jött,
Láthatta, hogy szellem táncol
A lángablakok mögött
Egy trón előtt, amelyen ülvén
Bíborbanszületett
Királyuk trónolt, ki körül fény
Árasztott méltó ünnepet.

És gyönggyel a kastély kapúja
S rubinnal rakva volt,
Melyen át egyre s egyre s újra
Édes visszhangok árja folyt
Szikrázva a terembe: - rájuk
Egy munka várt,
S egy öröm: örökké királyuk
Eszét zengni, a bölcs királyt.

De bú-ruhás átkok sereggel
Szállták meg a király honát:
Sirassuk őt! mert soha reggel
Nem süt már éjszakáin át!
S háza körül a halk dicsőség
Ma már csak oly-
Mód zengi őt, mint rege hősét,
Kit elhantolt a kor.

S csak rémes árnyak bálja, mellyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly.

Babits Mihály

 

A CSEND SZONETTJE

Egynémely létező, testetlenül kisértve,
    Kettős életet él: el- s visszatáncol
Iker-valójába és -semmijébe,
    Anyagból s fényből, alakból meg árnyból.
Van ilyen csend is: tenger s partszegély,
    Test s lélek. Holt vidéket jár az egyik,
    Hol fennkölt bánattal friss fű vetekszik,
Hol az emlékező, könnytelen szenvedély
Már-már megnyugtatás: Ember, ne félj!
E testet-öltött csend csak a "Soha!"
    Csend, mely minden gonoszra képtelen.
De ha szerencséd iker-fátuma
    E csend árnyát veti rád (névtelen
Lidérc! lápján nincs ember lábnyoma):
    Az Isten könyörüljön lelkeden!

Tandori Dezső

 

A GYŐZTES FÉREG[185]

Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
Súg-búg a szinpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős."

Babits Mihály

 

LENORE

Jaj, oda szegény, az aranyedény! a szellem a porba kiloccsan...
Kongj, gyász-zeném! egy drága lény forog alvilági habokban.
Ej, Guy de Vere, te se könnyezel? most ülj tombolva tort!
Nézd, kit fed el rút gyászlepel? A kedvesedet, Lenore-t!
Őt őrzi ma gyertyaláng, ima, komor ének érte zokog -
Ó mondd, ki lehet fenségesebb, mint egy ily ifju halott?
Kit nász helyett vár gyászmenet, az kétszeresen halott!

"Szemforgatók! Imádtatok aranyat s nem arany szivet!
S hogy ágynak esett, esedeztetek: Isten könnyítse meg...
Siratja ma himnusz s rekviem? Pokolba ez áhitatot!
Hol kígyó nyelv és kapzsi szem sziszegett s áhitozott;
Ti üldöztétek el őt! odalenn, íme, vádol az ifju halott!"

Peccavimus;[186] de ne lázadozz; nyugtassa el ajkad ima;
Békét így Isten hátha hoz holt Lelkünk kínjaira.
A drága Lenore más létbe forr - a remény ott nem tünemény;
S te gyászolod menyasszonyod vad kínok földi terén,
Ím, ravatalán egy szőke leány kiterített holtteteme!
Fény éled tán haja színaranyán, de halál-kék hideg a szeme -
Csupa élet, lám, de csak ott a haján - a szemén a halál hidege!

"Hess, károgók! A szivem nyugodt, gyászdal nem kell ide;
Szállj, angyalom! Leng himnuszom: kendőm ma e drága ige!
Ne kongj, harang! rút földi hang lelkét ne érje már;
A tiszta egekbe tovább ne kövesse e bűnös föld, e sár.
Itt űzte gonosz; barátaihoz menekült fel a fényteli égbe -
Megtörte kín e Pokol körein - így tért meg a mennyek ölébe -
Hol színaranyod, szent Trón, ragyog: az égi Király közelébe."

Tandori Dezső

 

HADIÉNEK TÖREDÉKE

Nézd a Fehér Sast, hogy' szárnyal az égre fel,
És ébred a mennybolt, csatakiáltás tölti el;
Közelg a Fehér Sas, bátor, vakmerő,
És szárnyalni látja tenger, völgy, mező.

Radó György

 

ÁLOMORSZÁG

Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn - túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.

S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél - e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál -
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz -
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár -
Mindez átokvert helyekben -
Minden méla szögeletben -
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit -
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek -
Holt barátaiét, kik rég be-
Költöztek a földbe - s az Égbe.

Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.

Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.

Babits Mihály

 

EULÁLIA

        A sóhajország árnyán
        Laktam egyedül, árván,
Lelkem mocsár volt, mély magány,
S az angyali jó Eulália lett remegő arám,
A sárgahajú Eulália lett mosolyos arám.

        Ó - a szeme ég,
        Mint éjjel az ég,
Ha csillag rakja ki a nagy űrt!
        S a lágy pihe-gyöngy,
        A bíbor, a gyöngy,
Mit holdsugár ragyogása szűrt,
Nem oly aranyospuha, mint Eulália fürtje, a sárga fürt,
Nem oly sugaraspici, mint Eulália fürtje, a drága fürt.

        A bánat - a mult
        A semmibe hullt,
Mióta angyali lelke véd;
        Az ég aranyán
        Ég a halavány
Astarte s már az éj se setét,
Ha rám veti jó Eulália felragyogó szemét,
Ha rám veti szent Eulália lágy ibolyaszemét.

Kosztolányi Dezső

 

A HOLLÓ

Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
            - Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
            - Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
            - Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
S amint könnyű lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
            - Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
            A visszhang - más semmisem.

Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
            - Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
            Ült, csak ült - és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
            - És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
            - Mint hogy: »Soha - sohasem«."

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
            Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
            Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét[187] elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"
            - Szólt a Holló: "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
            Nem szabadul - sohasem.

Babits Mihály

 

A HOLLÓ

Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
"Éji vándor", így susogtam, "az babrál a reteszen;
            Az lehet, más senkisem."

Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
            Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen,
            Az lehet, más semmisem."

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
            Künn az éj, más semmisem.

A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem -
            A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
            Zúg a szél, más semmisem."

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
            Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
"Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?
            Szólt a Holló: "Sohasem."

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,
Annyi szent, hogy locskaszáju - nem beszél értelmesen;
Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor
Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
            És úgy hívják: "Sohasem."

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen,
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem;
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem." -
            A madár szólt: "Sohasem."

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,
"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
            Hogy már többé: "Sohasem."

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllyém elébe görditettem sebesen;
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
            Mért károgja: "Sohasem."

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen:
Süppedő bársonyra dűltem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem
            S ah, nem ül le, sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
            Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyü házban - hol a Rémekkel csatáztam -
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"
            Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
            Szólt a Holló: "Sohasem."

"Pusztulj innen a pokolba", orditottam fuldokolva,
Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
            Szólt a Holló: "Sohasem."

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
            S nem virrad meg - sohasem!

Kosztolányi Dezső

 

A HOLLÓ

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
            Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
            S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
            Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
            Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
            Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
            Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
            Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
            S szólt a Holló: "Soha már."

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
            Kinek neve: "Soha már."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
            S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
            Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár.
            Mért károgja: "Soha már"?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
            Ő nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
            S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
            S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
            S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
            S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
            Fel nem röppen - soha már!

Tóth Árpád

 

WALL STREET-I EPIGRAMMA

Hogy könnyen s gyorsan gazdagodj,
    Hagyd a haszonbért, boltot, bankot;
Fogj egy bankót és hajtogasd!
    S ha nem is hasznot, máris - hajtott!
Ugye, csodás a kezdeményem?
Itt aztán egy vasat se veszthetsz,
Sőt, ahányat hajtasz a pénzen,
    A tárcád annál vastagabb lesz.

Tandori Dezső

 

RÖGTÖNZÉS

Kate Carolnak

Elméd kincsétől elfordulva,
S szívedért két gyöngyödbe hullva,
Alig tudom, mely kellemed
Tölt el, szemed vagy szellemed.

Radó György

 

-NEK

Hogy uralkodnék szíveden,
    Ha a magamé sem szabad?
Törvény szerinti uradé
    Legyen ott minden gondolat.
Két szívet bár a szerelem
    Külön-kötöz halálukig,
Kiünk-kiünk, mondd, nem lehet
    A másiknál a - második?

Szövődne szenvedélytelen,
    Édes és tiszta kapcsolat,
Mely összefűz nővért, fivért,
    Barátokat, kuzinokat -
Ó, ily kötésből, édesem,
    Kettős áldás kinálkozik:
Fő-fő urunk, a Szerelem,
    S a Barátság, mint - második.

Tandori Dezső

 

ELLEN-ÓDA

Egy kín gyötörjön szüntelen:
Zsarnok királynőm, Queen Ellen.
Lenne csak sorsom Ellen-e!
Nem lázadoznék ellene.

Fényes láncom - ha benn, ha kinn -
Becézgetném, ó, drága Queen!
Mert: vesszenek a zsarnokok,
De álljon Ellen-Trónusod!

A szív, ha ún baráti kört,
Ellen-étől remél gyönyört.
S örök fél-ember leszek én,
Míg Ellen-felem nem enyém.

Tandori Dezső

 

STANCÁK

Ó, hölgyem! bár próféciát
    Zenghetnék végzet-bűvölőn,
S versemből áradhatna rád
    Egészség, béke és öröm!

Telne sok-sok boldog napod
    Gyengéd vígasságok között,
S gyászolnának árván hagyott
    Vetélytársak s örökösök.

Az életed, melynek kevés
    E szűkös földi tartomány,
Nem hullna szét - hullámverés
    Az Idő sziklazátonyán.

Járnád a boldogság körét,
    Te imádságként tiszta szív,
Mely mások örömében ég
    S a magáén osztozni hív.

Ifjú elméd tündöklete
    Nem hunyna aggkorodra sem,
S a Csalfaság csábszelleme
    Megtörne bárd- s jóslelkeden,

Mely bölcsességet és erényt
    Hibátlan egységbe fogad;
Járnál, célod reményeként,
    Örök Eszmék ege alatt -

Így várna rád, ó, drága hölgy,
    A választottak élete,
Kiket megvéd és áld a Föld
    S kisér a Menny igérete.

Tandori Dezső

 

BÁLINT-NAPI VERS[188]

Fogadja ő e dalt, a tűz-szemű
- Irígy lenne két láng-ikrére Léda! -;
Ím, adja-rejtse szép nevét e mű
(Bár nagyralátó, célja mégse léha).
Nézd csak meg jól e sorokat: talizmán
Bújt meg bennük: a szív szent földi kincse.
Mérték, szó, szótag rejti? Nem alítván
A helyet, szemed fontosnak tekintse
E vers legapróbb részét is, különben
Mihaszna erőlködsz. Nincs itt csomó,
Kardél-váró gordiuszi. Előnyben
Az, ki rálel az elvre. Csillogó
Szempár! e lapon, mint lélek-tükörben,
Látsz három szót, mely bár itt eltünő,
Ékkel ragyog, bizony, költői körben:
Viselője egy szép s - poéta-nő!
Ha minden betű hazug is, vigyázz! a
Látszat csal - ó, Fernão Pinto Mendes[189]! -:
Színigaz itt a tartalom. - Hiába
Erőlködsz bárhogy, eredménye nem lesz.

Tandori Dezső

 

LOUISE OLIVIA HUNTER KISASSZONYNAK

Forgok csak, de el nem
    Repülhetek,
Mért mentsd hát a lelkem,
    Ha nem lehet.
Fogy már a reményem,
Álmaimat élnem
    Köt bűvölet.
Kígyó, tekeregve
    A fa alatt,
Így csábítja egyre
    A madarat -
Mely mint a szerelmes,
Megbűvölve repdes,
Vége úgyis egy lesz -
    Lásd sorsomat.

Tandori Dezső

 

MARIE LOUISE SHEW-HOZ[190]

Mindazok közűl, akiknek a reggelt,
S ha távol vagy, az éjszakát jelented,
A szent nap teljes törlését az ég
Magasáról - mind közűl, aki sírva
S óránkint áld reményért - életért -
S ah, főképp az erény, emberiesség
És igazság föltámasztott hitéért -
Mind közűl, aki kétségbeesése
Szentségtelen sírjából már kikelt
Halk szavaidra: "Legyen világosság!",
Halk szavaidra, melyek szemeid
Szeráf-fényében valóságra váltak -
Minden adósod közűl, kikben a
Hála imádat már - jusson eszedbe
A legigazabb, legodaadóbb,
S gondolj rá, hogy e sorokat az írta -
Az, ki, míg írja, borzong bele, hogy
Szelleme egy angyallal elegyül.

Szabó Lőrinc

 

HOZ

Nemrég, az ész őrült gőgjében, e
Sorok írója "a szavak hatalmát"
Hirdette, s tagadta, hogy valaha
Ébredt emberi agyban gondolat,
Melyet ki nem mondhat emberi nyelv:
S most, mintegy e dölyf gúnyolásaként,
Két szó - két puha szótag, idegen[191] -
Két olasz hang, amit csak álmodó
Angyal mormolhat holdas "harmaton,
Mely gyöngyláncként csügg a Hermon hegyén" -
Rezzent föl szíve örvényeiből,
Nem-gondolt gondolat, mely lelke a
Gondolatnak, dúsabb és istenibb,
Semhogy akár a hárfás Izrafel
("Az Úr legzengőbb teremtménye") ki -
Mondani remélje. S én! Óh, tört varázs!
Remegő kezemből kihull a toll.
Ha neved vezet, kérd bár te magad,
Nem tudok írni - gondolkozni, szólni -
Jaj, érezni se, mert ez, ez nem érzés,
E mozdulatlan ácsorgás az álmok
Tárt kapujának arany küszöbén,
E bűvölt bámulás a ragyogásba,
S e borzongás, amikor, jobbra-balra,
S az egész út mentén, bíborodó
Párák közt, messze, ameddig csak a
Tekintet ér - téged látlak csupán.

Szabó Lőrinc

 

ULALUME

Az ég hamufellege kóbor,
A lombot elaszta a hév,
A gallyat elölte a hév,
A hó a magányos október,
Az év egy emléktelen év,
A vidék tava vadködü Auber
És réve a Weir-tövi rév:
Éjfedte a vadködü Auber,
Rémjárta a Weir-tövi rév.

Itt rég a titáni fasorban
Lelkemmel, a ciprus alatt,
Psychével a ciprus alatt
Bolyongtam a vulkani korban,
Mikor szivem árja szaladt,
Mint nyugtalan láva szaladt
Yaanek-hegyi lávasodorban,
Mely távoli sarkra halad,
Mely zúg, mig a lávasodorban
Az északi sarkra halad.

Szavunk szomorú vala; kóbor
Lelkünket elaszta a hév,
Szivünket elölte a hév:
Nem tudtuk, a hó hogy október,
S nem tudtuk, az éj hogy az év
Legéjjelebb éjjele (ah ez az év!)
Nem láttuk elült tavad, Auber,
(Noha vitt már rajtad a rév)
Feledtük elült tavad, Auber,
És rémeid, Weir-tövi rév.

S mig az égen a lángok oszoltak
S hunyt sorban az éj szeme le,
Szállt sorban az ég tüze le:
Ime tünt végén a fasornak
Nagy fény ködös égi jele,
Amelyből egy nagy csoda-holdnak
Két gyönyörü szarva kele,
Astarte jelének, a holdnak
Gyémántszinü szarva kele.

S szóltam: "Kegyesebb ez a holdnál,
Száll egy sohaj-étheren át,
Repül csupa sóhajon át,
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
Szú-rágta szivembe belát;
Jön a Leo-csillagu pontnál
Mutatni a béke honát,
A léthei béke honát,
Jön e vészes mennyei pontnál,
Fényes-szemü égi barát
Az Oroszlán-csillagu pontnál,
Nyájas, csodafényü barát."

De Psyche nyög, ujjat emelve:
"Jaj, e fényben nem bizom én,
Se-szinében nem bizom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
Fuss, mert utolér ez a fény."
Szólt félve; lehulla seperve
Szép szárnya az út fövenyén
Nyöge fojtva; lehulla seperve
Dísz-tolla az út fövenyén,
Szomorúan rút fövenyén.

Feleltem: "Eh, babonasejtés!
Menjünk csak e csillag után
Menjünk üde fénye után.
Sybillai súgarat ejt és
A remény s báj fénye. Vidám.
Lásd, rezgve az égbe fut ám.
Hihetsz neki; cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán.
Hihetünk, mert cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán:
Mert rezgve az égbe fut ám!"

Így szólva Psychét megöleltem
Csitítva szivében a bún,
Könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
Megakadtam egy kriptakapún,
Ős íratu kriptakapún.
S szólék: "Mi van írva, ó, lelkem,
E legendás kriptakapún?"
S felelé: "Ulalume - Ulalume -
Itt nyugszik a holt Ulalume."

S szivem ekkor lőn mint a kóbor
Levél ha elaszta a hév,
Mint lomb, ha elölte a hév.
S szólék: "Bizonyosan október
Vala s ép ez az éj, gonosz év,
Mikor erre vitt ez a rév,
Terhem s magam, itt ez a rév.
De mi csalt ide, éppen az év
Ezen éjjelén? (Ah ez az év!)
Már látom: e láp ködös Auber
És réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
S vad, rémteli Weir-tövi rév."

Babits Mihály

 

NÉVREJTVÉNY[192]

Sok értelem - szól Don Dunce Salamon[193] -
    Vajmi kevésszer lelhető szonettben.
    Tarkán hivalgó semmi, szép keretben,
    Kacat csak egy nápolyi satyakon
S kóc! Hogy ezt lássuk szép hölgyalakon?
    E petrarcai cafrangot, ha lebben,
    Foszlánypapírrá sodorintja sebten
    Egy éppen arra szálló fuvalom.
Jól mondja, bizonyisten, ez a Don:
    A légbe oszló tuckermani móka[194]
    Csupa tünékeny buborék, csalóka.
De ez az egy kivétel, mondhatom.
    E vers erős és biztos, mert beléje
    Elrejtve, kedves névnek cseng zenéje.

Gáspár Endre

 

A HARANGOK

I

Halld, a szánon a harang,
        Szép ezüst harang!
Mily világát a vigságnak zengi ez a hang!
Halld, mint pendül, kondul, csendül
Át az éj jeges legén,
Míg a csillagnak, mely fent ül,
Fénye kristályfényesen dül
Keresztül a lég egén.
Ritmussá fut ám
Mintegy titkos rím után
Össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang,
Sok harang, giling-galang,
        Gingalang -
És e csengés és e bongás, melyre bong a sok harang.

II

Halld, az esküvő-harang,
        Lágy arany-harang!
Mily boldogság bőségéről búg e lanyha hang!
Át a balzsam-éj legén
Kéj kereng az énekén!
S az arany-harang alól
Hinta-hang
Olvatag patakja foly,
Melyet holdat nézve hallgat a komoly
Him-galamb.
Óh, e rezgő érc alatt
Mennyi gazdag, enyhe hangzat-ár fakad!
S mint dagad!
Mint szakad
A jövőbe! S ingatag
Mámorába mint ragad
E merengés, e csapongás,
Melyre cseng e sok harang,
Sok harang, giling-galang.
        Gingalang -
És e zengés és e zsongás, melyre leng e sok harang.

III

Halld, a hangos vészharang,
        Réz-harang!
Milyen rém-regét regél e zord zivatar-hang!
Vad sikoly, vad rémület
Veri, hökkent éj, füled!
Oly nagyon fél, nem beszél:
Hogyha ily nagy a veszély,
Minden hang
Lármás kegyelem-kiáltás a kegyetlen tűz felé.
Rémült irgalom-könyörgés a siket-vad tűz felé,
Melyet egyre fellebb-fellebb
Őrült vágya űz felé,
Hogy - ma, vagy sohsem - de fellebb
Tán a sápadt hold-arc mellett
Égne és nem itt alant.
Óh, e sok harang.
Mely kétséget kong a hang!
Rettenet!
Mind mint búg és bong és bőg!
Milyen borzalom, mit ők
A vonagló lég keblébe öntenek,
Mégis érzi jól a fül
E zugásból,
Pattogásból:
Nő-e a vész, vagy elül;
Mégis jelzi jól a hang,
Mint sikoltás,
Lárma, oltás,
Árad a vész, vagy lappang,
Amint árad, vagy kifárad a haragban a harang,
Sok harang,
Sok harang, giling-galang,
        Gingalang -
És zugásban és bugásban mind a kongó sok harang.

IV

Halld, a harsány nagyharang,
        Vas-harang!
Mennyi ünnepélyes gondolatra hí e hang!
Hányszor csendes éjjelen
Borzadunk, ha hirtelen,
Mint egy néma jóslat kél a vad harang-moraj,
Mert minden hang, mely ömöl
A rozsdás terek mögöl
Egy sohaj
S a harangozók csapatja,
Amely fenn a tornyot lakja.
Ah, e raj!
Mely nagy érc-nyelvet lenditve
Monotón zenére csal,
S ember-szívre hengerítve
Köveket, tell kedve - jaj!
Ez nem ember, nem is állat,
Nem is asszony - ó utálat!
Ez a raj: manó
És királyuk a harang-vonó
Vonja - csingi - lingi - lang
        Lang!
Vonja, mert övé a rang -
S egy peánt[195] ver a harang.
S keble tágul, gingalang,
Úgy mulat, hogy víg a hang
Táncol és fel-felrikkant -
Ritmussá fut ám
Össze titkos rím után
Hangja s a harang-peán
Gingalang!
Ritmussá fut ám
Össze titkos rím után
Mind a sok nyögő harang,
Száz zugó harang,
Mind a zokogó harang -
Ritmussá fut ám
Össze mind a, mind a hang,
Boldog titkos rím után
Száz nyögő, zugó harang,
Mind a, mind a sok harang,
Sok harang, giling-galang.
        Gingalang -
Mind a kongás, mind a bongás, melyre bong a sok harang.

Babits Mihály

 

HELÉNÁHOZ[196]

Láttalak egyszer - láttalak - csak egyszer:
Nem mondhatom meg, hány - de nem sok éve.
Július volt, éjfél; s a teleholdról,
Mely, mint a saját lelked, zúgva szelte
Meredek útját fölfelé az égen,
Ezüstselyem fényfátyol szállt, nyugodtan
És melegen és altatón, alá,
Rá ezer rózsa fölfelé tekintő
Arcára, egy bűvös kertben, ahol
Szél se rezzent, vagy csak lábujjhegyen -
Rá ezer rózsa fölfelé tekintő
Arcára, mely, a csók-fényt viszonozni,
Illatfelhőbe rajongta ki lelkét -
Rá e sok rózsa fölfelé tekintő
Arcára, melyet mosolygó halálba
Bűvölt jelenléted költészete.

Teljes fehérben, violák közt, félig
Hátradőlve ültél ott; hold sütött
A fölfelé néző sok rózsa-arcra,
S tiedre - az is - de az szomorú volt!

Nem a Sors rendelte, e nyári éjen -
Nem a Sors (melynek másik neve: Bánat),
Hogy megálljak a kertkapu előtt
S beszívjam azt az alvó rózsa-tömjént?
Teljes csönd: aludt a gyűlölt világ,
Csak te s én nem - (Óh, Ég - óh, Istenem,
Hogy ver szivem e két szót összekötve!) -
Csak te s én nem. Megálltam - néztelek -
S egyszerre minden a semmibe foszlott.
(Ah, ne felejtsd: bűvös kert volt a kert!)
A hold gyöngyös csilláma kialudt:
A moha-ágy s a kanyargó utak,
A bosszús fák és a boldog virágok
Mind eltűntek: a rózsaillat is
Meghalt a csókos szél karjaiban.
Minden - csak te nem - csak egy porcikád nem:
Csak az égi fény a szemedben, az nem -
Csak lelked a fölnéző szemben, az nem.
Csak őket láttam - a világomat.
Csak őket láttam - órákig csak őket -
Őket csupán, míg le nem ment a hold.
Mily vad titkairól beszélt a szívnek
Az a két mennyei kristály-golyó!
Mily sötét gyászról! fenséges reményről!
Mily tengeréről csöndes büszkeségnek!
Milyen mély becsvágyról! s mily vakmerőről!
Mily képességéről a szerelemnek!

De végül a drága Diána villám-
Felhő-ágyába siklott nyugaton;
S te, kisértet, a betemető fák közt
Elsuhantál. Csak szemeid maradtak.
Ők nem mentek - még most se mentek el.
Beragyogták árva utam haza:
Ők nem hagytak el (mint reményeim).
Követnek - vezetnek, sok éve már.
Szolgáim - én meg a rabjuk vagyok.
Tisztük: gyújtani s lelkesíteni -
S enyém: hogy megmentsen a ragyogásuk,
És megtisztítson villamos tüzük,
Megszenteljen túlvilági tüzük.
Értük tölt a Szépség (vagyis: Remény):
Fent szikráznak az Égen - csillaguk
Előtt térdelem át éjeimet;
S még a dél nagy tündöklésében is
Látom őket - az édesen sugárzó
Két Vénuszt, melyet nem olt ki a Nap!

Szabó Lőrinc

 

SÖR-SOROK

Tölts be fölt borostyánkővel,
    Hadd ürítsem serlegem.
Ettől ébredezve fölkel
    Friss örömmel szellemem -
Hány vad eszme, lázas álom
    Jő s tűnik nyomban tova;
Száll az óra? mit se' bánom:
    Sört iszom ma éjszaka.

Radó György

 

ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuszóm:
Igazat mondtál énnekem,
Bús álom az én életem:
Eltűnt reményem csillaga,
Mindegy, nappal vagy éjszaka,
Való volt-e, vagy látomány,
Ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
Álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,
A tengerár lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
A könnyü, semmi porszemek
És könnyezek - és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homlokom!
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?

Kosztolányi Dezső

 

ANNI[197]

Hál' Isten, a válság
Elmult, tovaszéledt
A lassu betegség
A néma veszélyek -
Legyőztem a lázat,
Melynek neve "Élet".

Sajnos, tudom én,
Erőm veszitettem:
Moccanni se bírok,
Fekszem merevedten:
Sebaj, hiszen érzem,
Jobban vagyok itten;

Itten az ágyban,
Testem pihen itt már
Akárki ha lát,
Holtnak hihet itt már
Borzadva tekinthet
S holtnak hihet itt már.

Nyögés, pihegés,
Sóhaj, zokogás,
Elcsöndesedének,
S a nagy dobogás
A szívben, a szívben, a
Szörnyű dobogás!

A kórok, az undor,
A kín, a veszélyek
S a velőben az őrült
Láz: mind tovaszéledt:
A velőben a láz,
Melynek neve "Élet".

És ó! az a kínok
Kínja, a szomjnak
Kínja is elmúlt,
Az iszonyu szomjnak
Kéj naphta-folyóját
Nyaló csunya szomjnak:
Ittam a forrást,
Mely oltja e szomjat -

Ittam a forrást,
Melynek szava csittit:
Nem mélyen a földben
Folyik ez, itt, itt,
Pár lábnyi üregben
A föld alatt, itt, itt.

És senki se mondja
Nekem ostobán,
Hogy keskeny az ágyam,
Sötét a szobám:
Nem aludt jobb ágyban
Még senkise tán:
Aludni, ily ágyban
Alhatsz igazán.

Itt Tantalusz-lelkem
Nyugalma valóság:
Feledte talán vagy
Nem bánja a rózsát -
Nem bánja a mirtuszt,
Nem bánja a rózsát.

Törődik is ő már
Sok régi bajával:
Szentebb zamatokkal
Tell most, ibolyával,
Rozmarin-illattal,
Vegyest ibolyával,
Árvácskavirággal és
Szerény ibolyával.

S boldogan alszik itt
Fürödve megannyi
Álomban rólad
Te szép, te hiv Anni;
Fürteid fürdetik
S fulladoz, Anni!

Annica csókolt,
Simogatott,
Szívem a szívén
Elnyugodott,
Szivének egén
Szivem elnyugodott.

Hogy a fény kialudt, ő
Puhán betakart,
Kérvén a királynőt
S az angyali kart,
Hogy árva fejemről
Üzzék el a bajt.

És testem az ágyban oly
Nyugton hever itt már
(tudva szerelmét),
Hogy holtnak alitnál,
És testem az ágyban oly
Békén pihen itt már
(szerelme szivemben)
Hogy holtnak alitnál
Borzadva tekintenél
S holtnak alitnál.

De csillog a lelkem
Mint mind a megannyi
Csillag az egen,
Mert csillaga Anni,
Mert csillaga szerelem
Csillaga, Anni,
Szép szemed csillogó
Csillaga, Anni!

Babits Mihály

 

ELDORÁDÓ

Valaha rég
Egy drága-szép
Lovag nagy útra szállott.
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádót.

Azóta agg
A szép lovag,
Szivében átok, átok.
Bármerre ment,
Se fönt, se lent
Nem lelte Eldorádót.

És végtire
Lankadt szive
Egy árny eléje állott.
Szólt: "Áldalak,
Bús árny-alak,
Mutasd meg Eldorádót."

"Ott messzi túl,
A Hold kigyúl,
Az Árnyak völgye vár ott.
Vágtass el, el",
Az árny felel,
"Eléred Eldorádót."

Kosztolányi Dezső

 

ANYÁMNAK[198]

Az angyalok - úgy érzem - odafenn,
Ha suttognak szerelmesen, puhán,
A lángoló igék közt sohasem
Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".

Ezért hívlak már rég e drága néven,
Ki több vagy, mint anyám - szivem szivét
Töltöd be, a Halál adott cserében,
Virginiám bús lelkét bontva szét.

Szülőanyám, ki rég alant pihen,
Csak engemet szült, ám te Azt, kinek
Emléke drágább mindennél nekem.

Ezért szeretlek jobban holt anyámnál
Oly végtelenül, mint hitvesemet
Jobban szerette lelkem önmagánál.

Kardos László

 

LEE ANNÁCSKA

Sok-sok hosszú esztendeje már
Tengerpart bús mezején
Élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
S csak azzal a gondolattal élt,
Hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején -
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
Tengerpart bús mezején
Felhők közül jött egy csunya szél
S meghült Annácska, szegény;
S elvitték úri rokonai
S egyedül maradtam én:
Koporsóba csukták el őt
Tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
Hogy boldogabb ő meg én,
Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
Tengerpart bús mezején),
Hogy jött felhőből éjjel a szél
S meghült s meghalt szegény.

De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
S igy az éj idején veled éldelek én,
Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
Melletted a sír fenekén,
Tengerpart bús mezején.

Babits Mihály

 


 

ESSZÉK

 

LEVÉL B....-HEZ

Mondják, hogy az is tud jó műbírálatot írni egy költeményről, aki maga nem költő. Ez szerintem - az ön és az én költészetfelfogásom szerint - nem igaz; minél kevésbé költő a kritikus, annál igazságtalanabb a bírálat, s megfordítva. Ezért - s azért is, mert olyan ritkák a B....-k a világban - legalább annyira szégyenkeznék, ha a világnak jó véleménye volna rólam, mint amennyire büszke vagyok arra, ha ön jó véleménnyel van rólam. Valaki - nem ön persze - megjegyezhetné, hogy Shakespeare-ről a lehető legjobb véleménnyel van a világ, és Shakespeare mégis a költők legnagyobbika. Úgy tűnhet tehát, hogy a világ helyesen ítél, s miért kellene szégyenkezned, ha téged is kedvezően ítél meg? A bökkenő az "ítélet", illetve a "vélemény" szó értelmezésében rejlik. A világ véleménye valóban a világé, de csakis abban az értelemben az övé, ahogy az ember azt mondhatja, hogy ez a könyv az övé, mivel megvásárolta; nem ő írta a könyvet, mégis az övé; nem tőlük származik a vélemény, mégis az övék. Egy hülye például nagy költőnek tudja Shakespeare-t, pedig ez a hülye sohasem olvasta Shakespeare-t. De a hülye szomszédja, aki a szellem hegycsúcsain egy lépéssel magasabbra hágott, akinek feje (azaz magasztosabb gondolkodása) túlságosan is magasan van, hogy a hülye láthassa vagy megérthesse, de akinek a lába (amin mindennapi cselekedeteit értem) elég közel van ahhoz, hogy látható legyen, s éppen lába segíti abban, hogy megbizonyosodhassanak magasabbrendűségéről, amit, ha lába nincs, sohasem fedeztek volna fel, nos, ez a szomszéd kijelenti, hogy Shakespeare nagy költő - a hülye pedig elhiszi, s ezután már ez az ő véleménye. De a szomszéd is hasonló módon, azaz valaki fölötte állótól vette át ezt a véleményt, s így tovább, egyre magasabbról, amíg el nem jutunk ahhoz a kevés tehetséges egyénhez, akik a hegyormot térdelik körül, és színről színre látják a mesterszellemet a csúcs legtetején...

Ön tudja, melyik a legnagyobb akadály az amerikai író útjában. Ha olvassák egyáltalán, akkor a világ összes elismert szellemének ellenében olvassák. Elismert szellemekről beszélek, mert akárcsak a jog vagy a királyságok esetén, az elismert név az irodalomban birtok, melybe az embert beiktatták, trón, amit sikerült megszereznie. Ezenkívül akadnak, akik úgy képzelik, hogy - szerzőikhez hasonlóan - a könyveken is csiszol az utazás; hogy átkeltek a tengeren, ez a mi szemünkben máris a nagyság jele. Régiségbúváraink fütyülnek a múltra, s a távolság izgatja őket; gavalléraink a könyv kötése után rögtön a címlap alját vizslatják, ahol a London, Párizs vagy Genova nevét formázó bűvös betűk számukra megannyi ajánlólevél...

Az előbb egy közönséges téveszmét említettem a műbírálattal kapcsolatban. Szintúgy téves az az elképzelés, hogy a költő nem képes helyesen ítélni saját művéről. Fentebb megjegyeztem, hogy minél nagyobb a költői tehetség, annál igazságosabb lesz a műbírálat a költészetről. Ennélfogva elismerem, hogy a rossz költő rosszul ítél, s önimádata elkerülhetetlenül teszi részrehajlóvá önmaga iránt a maga gyenge ítélőképességét; de a költő, az igazi költő, úgy vélem, feltétlenül igazságosan bírál. Ami önszeretete rovására írható, azt ellensúlyozza bensőséges tárgyismerete; azaz egyszerűen azért olvashatunk annyival több igaztalan bírálatot, mint igazságosat, amikor a költők önmaguk műveit vetik mérlegre, mert annyival több a rossz költő, mint a jó. Természetesen számtalan ellenvetés tehető ezzel a megállapítással kapcsolatban: Milton a nagy ellenpélda; de a Visszanyert paradicsom-ról alkotott véleményéről nem tudunk bizonyosat. Milyen szánalmasan prózai körülmények késztetnek embereket arra, hogy olyasmit állítsanak, amiben nem hisznek! Lehet, hogy ebben az esetben egy óvatlanul elhangzó szó maradt az utókorra. Pedig igazság szerint a Visszanyert paradicsom aligha marad el az Elveszett paradicsom mögött, s csupán azért vélik ennek az ellenkezőjét, mert az emberek - bármit mondanak is - nem szeretik az eposzokat, és ha Milton eposzait keletkezésük sorrendjében olvassák, túlságosan is kimeríti őket az első, hogy a másodikban örömüket lelhessék.

Merem állítani, hogy Milton jobban szerette a Comus-t[199] mindkettőnél, s ha valóban jobban szerette, akkor joggal szerette jobban...

Mivel költészetről szólok, talán helyénvaló, ha röviden érintem a modern történelem egyik legkülönösebb eretnekségét is; azt az eretnekséget, amit ostoba módon a Tavi Költők Iskolájának[200] neveznek. Néhány évvel ezelőtt hasonló alkalommal még kedvem lett volna tüzetes cáfolatot adni az Iskola tanairól; ma már ez felesleges buzgalom volna. A bölcseknek fejet kell hajtaniuk Coleridge és Southey bölcsessége előtt, de a bölcsek is nevettek az ily szörnyen prózai módon megfogalmazott költészetelméleteken.

Arisztotelész páratlan magabiztossággal jelentette ki, hogy a költészet minden írás legfilozofikusabbika, ahhoz viszont egy Wordsworth kellett, hogy kijelentsük: a legmetafizikusabb is. Szerinte - legalábbis úgy tűnik - a költészet célja a tanítás; de ez csak olyasféle közhelyes igazság, mint az, hogy életünk célja a boldogság; s ha ez igaz, akkor életünk minden külön darabkájának is ez a célja, mindennek, ami életünkkel kapcsolatos, szükségképp a boldogság a célja. Ennélfogva a tanításnak is a boldogság a célja, a boldogság pedig ugyanazt jelenti, mint az öröm; tehát a tanítás célja az öröm. Viszont beláthatjuk, hogy a fentebbi felfogásból ennek éppen az ellenkezője következik.

Továbbmenve: ceteris paribus[201], az, aki örömet szerez, fontosabb embertársai számára, mint az, aki tanít, hiszen a hasznosság a boldogság, és az öröm az a máris elért cél, aminek az elérésében a tanítás csupán eszköz.

Nem látom tehát okát, hogy metafizikus hajlandóságú költőink miért olyan büszkék műveik hasznos voltára, hacsak a tanítást nem az örökkévalósággal összefüggésben értik; mely esetben a vallásos érzelmeik iránti őszinte tiszteletem megakadályoz abban, hogy kifejezést adjak ítélőerejük iránti megvetésemnek; nehezen titkolható a megvetésem, hiszen maguk mondják, hogy írásaik a keveseknek szólnak, míg az üdvözülésre éppenséggel a sokaságnak van szüksége. Ilyen esetben az embernek akaratlanul is eszébe jut az ördög a Melmoth-ban[202], aki fáradhatatlanul átrágja magát három hatalmas nyolcadrét köteten, hogy egy-két lelket a pokolra küldhessen, miközben akármely közördög egy-két ezret is elintézett volna ugyanezen idő alatt...

A tudós szőrszálhasogatás ellen, mely a költészetből - szenvedély helyett - tudományt csinál, bármennyire illik is az érvelés a metafizikushoz, a költő felemeli tiltakozó szavát. Pedig Wordsworth és Coleridge érett férfiak; Wordsworth-t gyermekkora óta táplálja a kontempláció, Coleridge az ész és tudás óriása. Ezért, amikor vitatni merészelem tekintélyüket, bénító félénkség fogna el, ha nem érezném szívem rejtekén, hogy a tudásnak vajmi kevés köze van a képzelőerőhöz, az észnek a szenvedélyekhez és az életkornak a költészethez...

A könnyű fönt lebeg, mint szalmaszál,
De aki gyöngyöt keres - mélyre száll
[203]

- ezek a sorok nagyon sok kárt okoztak. A nagy igazságokkal az a helyzet, hogy az ember gyakrabban téved, ha a mélyben keresi őket, mintha idefenn kutatna utánuk; feneketlen, iszonyú szakadékok mélyén keressük az igazságot, de nagyon is közeli és elérhető helyeken találjuk meg. A régiek néha tévedtek, amikor kút mélyén rejtették el ezt az istennőt; ezt tanúsítja az a fény, amivel Bacon világította be a filozófiát, s ezt tanúsítják istenhitünk alapelvei is, az az erkölcsi mechanizmus, melynek révén a gyermeki együgyűség túltehet a férfi bölcsességén.

Hogy Coleridge nem mentes a tévedéstől, erre Biographia Literariá-ja[204] a példa, mely irodalmi pályafutása és nézetei foglalatának vallja magát, holott de omni scibili et quibusdam aliis[205] értekezés. Éppen mélyenszántó bölcsessége viszi tévútra, s tévedését egy csillag megfigyelésének a képével példázhatjuk. Aki egyenesen és összpontosítva nézi a csillagot, látja ugyan, de sugárzás nélküli csillagot lát; míg aki kevésbé kutatólag figyeli, tudatára ébred mindannak, ami számunkra idelent hasznossá teszi a csillagot - sugárzó szépségének...

Ami Wordsworth-t illeti, nincs hitem benne. Elhiszem, hogy ifjúkorában megvoltak benne a költő érzései, ugyanis munkáiban néha a legnagyobb kifinomultság jelei villannak fel, s a kifinomultság a költő igazi királysága, eldorádója; de ezeken a felvillanásokon látszik, hogy jobb napok emlékei, s felvillanások még a legjobb esetben sem eléggé meggyőző bizonyítékai a költői tűz jelenlétének; tudjuk, hogy még a gleccser réseiben is felüti a fejét naponta egy-két küszködő virág.

Maga a hibás, hogy ifjúságát kontemplációban sorvasztotta el, a célból, hogy férfikorában költő lehessen. Ítélőerejének növekedésével kihunyt ítélőerejének láttató fénye. Ezért ítélkezése túlságosan is korrekt. Talán nem világos, mit akarok ezzel mondani; de a régi germániabeli gótok számára világos volna, ők ugyanis fontos államügyeiket kétszer vitatták meg, egyszer részegen, egyszer pedig józanon: józanon azért, hogy ne essék hiba a hivatalos formákban, részegen azért, hogy ne hiányozzék a vitából az erő.

Azok a hosszú és agyonbeszélt értekezések, amelyekkel Wordsworth arra igyekszik rávenni bennünket, hogy csodáljuk költészetét, nemigen hangolnak bennünket rokonszenvre iránta: egymást érik bennük az ilyesféle kijelentések (találomra ütöttem fel egyik kötetét): "A géniusz egyetlen bizonyítéka, hogy jól csinálja azt, amit csinálni méltó, és amit előtte még sohasem csináltak." Már hogy is ne! és persze ebből az következik, hogy ha valaki olyasmit csinál, amit nem méltó csinálni, vagy amit már előtte is csinált valaki, akkor ez nem tanúskodhat géniuszról; pedig a zsebtolvajlás igazán nem méltó arra, hogy csinálják, s időtlen idők óta csinálják, s ha Barringtont, a zsebtolvajt géniusz dolgában összehasonlítjuk William Wordsworth-szel, a költővel, bizony nehezen dönthetünk.

Továbbmegyek. Bizonyos költemények értékelésében igazán nem fontos, hogy Ossian[206] vagy MacPherson[207] írta őket, mégis, Wordsworth rengeteg papírt pocsékolt el a vitában, hogy bebizonyítsa ezeknek a költeményeknek az értéktelenségét. Tantaene animis?[208] Lesüllyedhetnek-e nagy szellemek az ilyen képtelenség szintjére? De még ennél is rosszabb a helyzet: Wordsworth, hogy a költemények mellett szóló minden egyes érvet visszautasíthasson, diadalmasan előrángat egy versszakot, és várja, hogy az olvasó is ugyanúgy szörnyülködjék rajta, mint ő. A szakasz a Temora című elbeszélő költemény kezdete. "Ullin kék vize hullámzik az éjben; a zöld hegyeken kaszavirág nyílik; a fák sötét koronája reszket a szélben." Ezt a tündökletes, bár egyszerű költői képet, melyben minden él és az örökkévalóságot leheli, ezt választotta ki William Wordsworth, a Peter Bell szerzője, megvetése tárgyának. Lássuk, ő mi jobbal szerencséltet bennünket. Először:

És most a póni fejinél,
És most a farka véginél,
Ide térül, oda kerül,
Majd összenyomja, úgy örül -
Betty még könnyezik kicsit,
S a pónit paskolja, ahol
Csak éri: boldog Betty Foy!
Johnny! felejtsd is el a Doktort!

Másodszor:

Harmat hullt, csillagok kezdtek - pislogni már,
S egy hang így szólt
, - igyál kis teremtés, igyál;
S akkor - elémbe tűnt a sövény túloldalán
Egy fehér havasi juh, s - mellette egy leány.
Nem volt ott nyáj közel, egyedül volt a bari
S a kőhöz egy finom zsineggel
- kötve ki.

Semmi kétség, mindez így igaz; hisszük, Wordsworth úr, igazán hisszük. A juhok iránt kíván együttérzést kelteni? Rendben; igaz szívem teljes melegével szeretek minden bárányt...

De néha, kedves B...., néha még Wordsworth is ésszerű. Ahogy mondják, Sztambul is véget ér valahol, és a legszerencsétlenebb balfogások sem folytatódnak a végtelenségig... itt egy részlet Wordsworth Előszavá-ból:

"Azoknak, akik megszokták a modern szerzők szóhasználatát, és kitartóan végigolvassák ezt a kötetet (lehetetlen!), kétségkívül meg kell küzdeniük valamiféle feszengő érzéssel; (hahaha!) költészetet keresnek benne (hahahaha!), és úgy érzik, fel kell tenniük a kérdést, hogy miféle udvarias kegy tüntette ki ezeket a kísérleteket ezzel a címmel." Hahahahahahaha!

De Wordsworth-nek nincs oka kétségbeesésre; halhatatlanná tett egy szekeret, a méh az örökkévalóság birodalmába emelt egy fájós lábujjat, Szophoklész pedig pulykák kórusával nemesítette meg egyik tragédiáját...

Coleridge-ről csakis tisztelettel szólok. Mérhetetlen ész! gigászi tehetség! Ő is bizonyság arra, que la plupart des sectes ont raison dans une bonne partie de ce qu'elles avancent, mais non pas en ce qu'elles nient.[209] Saját elképzeléseit zárta be a falak közé, amelyeket mások elképzelései ellen épített. Sírnunk kell, ha arra gondolunk, hogy egy ilyen elmét maga alá temessen a metafizika, hogy Coleridge, akárcsak a nyctanthes-virág, az éjszakára pazarolja illatát. Ha verseit olvasom, reszketés fog el; egy tűzhányó tetején állok, s a kráterből felgomolygó homály tudatára ébreszt a mélyben fortyogó tűznek és fénynek.


Mi a Költészet? - a Költészet, e próteuszi képzet, melyet oly sokféleképpen neveznek, mint a kilencnevű Korkürát! Nemrégiben azt kértem egy tudóstól, hogy határozza meg nekem a költészetet. Très volontiers,[210] mondta, majd könyveihez lépett, elővette dr. Johnson szótárát és fejbe kólintott egy meghatározással. Árnyad, halhatatlan Shakespeare! Elképzelem lelki szemed sötét villanását ennek a durva Nagy Medvének a közönségessége láttán. Gondoljon a költészetre, kedves B...., gondoljon a költészetre, s utána gondoljon dr. Samuel Johnsonra! Gondoljon arra, ami légies és tündéri, utána pedig arra, ami visszataszító és ormótlan; gondoljon dr. Johnson otromba termetére, arra az elefántra! és azután - azután - gondoljon A vihar-ra, a Szentivánéji álom-ra, Prosperóra, Oberonra és Titániára!...

Véleményem szerint a költemény annyiban ellentétes a tudományos művel, amennyiben közvetlen célja az öröm és nem az igazság; a romance-szal annyiban, amennyiben célja a határozatlan, s nem a meghatározott öröm, s csakis annyiban költemény, amennyiben ezt a célját eléri; a romance határozott, a költészet határozatlan érzésekkel kísérve mutat be érzéki képeket, s ehhez az utóbbi célhoz elengedhetetlen a zene, mivel az édes hang érzékelése a legmeghatározatlanabb fogalom. Ha a zene örömkeltő eszmével párosul, költészet; a zene önmagában, eszme nélkül, egyszerűen zene; s az eszme zene nélkül maga a próza, éppen meghatározottsága folytán.

Mit is jelentett az a kifakadás az olyan ember ellen, akinek lelkéből hiányzik a zene?...

Nem szaporítom tovább a szót. Mint ön is kétségkívül látja, kedves B...., a metafizikus hajlandóságú költők, mint költők, legmélyebb megvetésemet érdemlik. Hogy akadnak követőik, mit sem bizonyít. Hiszen -

Az ind herceget többen követik
Haza
, mint a tolvajt, ha felkötik.[211]

Takács Ferenc fordítása

 

COOPER WYANDOTTÉ-JA

Wyandotté, avagy a Dombkunyhó.
"A nyomkereső", "A vadölő", "Az utolsó mohikán",
"Az úttörők", "A préri"
és más művek szerzőjének elbeszélése.
Megjelent a Lea és Blanchard kiadónál, Philadelphiában.

A Wyandotté, avagy a Dombkunyhó legáltalánosabb jegyeit tekintve éppen olyan, mint a címben felsorolt regények. A vadonban játszódik; s ezzel máris biztosítottunk mindenkit, hogy a regény története jó történet, hiszen tudjuk, hogy Cooper sohasem vallott kudarcot a vadonban, de a tengeren sem. Ami érdekes a műben, az itt sem a cselekményből fakad, amivel regényírónk igazság szerint egyáltalán nem törődik, vagy talán tehetségéből nem futja rá; érdekessé főképp a téma jellege teszi, s a témának a Robinson Crusoe-ra emlékeztetően részletező kezelése, illetve a csupán félig civilizált indián gyakori ábrázolása. Amikor azt mondjuk, hogy a mű érdekes volta főképp a téma jellegében rejlik, ezzel azt próbáljuk jelezni, hogy a téma - a vadonbeli élet - már önmagában is általános érdeklődésre tart számot és minden életkorban vonzza az emberi szívet; az óceánon zajló élet ábrázolásához hasonlóan ez a téma is ellenállhatatlan erővel követeli és köti le mindannyiunk figyelmét, s éppen ezért - míg az ilyen téma nyomában járó sikert vagy népszerűséget magától értetődőnek vesszük - a kudarcot joggal tekintjük perdöntő bizonyítéknak a szerző ostobaságára. Ezt a két témát usque ad nauseam[212] feldolgozták már, és éppen azért, mert ösztönösen érzékelik, hogy általános érdeklődésre tartanak számot. Az a szerző, aki nem bízik tehetségében, legjobban teszi, ha e két téma valamelyikét veszi tollára. A zseni ritkán nyúl ezekhez a témákhoz, s nem is volna szabad soha hozzájuk nyúlnia; először is, mert mindkét témát pozdorjává csépelték már, másodszor pedig azért, mert az olvasó, amikor véleményt alkot a könyvről, tudatosan vagy ösztönösen mindig leszámítja a mű értékéből a téma érdekességét, ami a témának önmagában véve sajátja, és nem függ a téma ábrázolásának módjától. Nagyon kevesen vannak, és nagyon ostobák azok, akik nem érzékelik azonnal ezt a különbséget, és ezért van két nagy csoportja a regényeknek; az elsőbe a népszerű és széles körben terjedő művek tartoznak, amelyeket örömmel, de csodálat híján olvasnak, s ahol a szerzőt nem is ismerik vagy hamar elfelejtik, s ha emlékeznek is rá, jobbára csupán megvetéssel; a második csoportot a kevésbé népszerű, szűkebb körben ismert művek alkotják, ahol a regény minden egyes bekezdése sajátos és rendkívül örömteli érdeklődést vált ki, mely abból fakad, hogy érzékeljük és értékeljük az író mesterségbeli tudását, a tehetség keze nyomát a műben. Az első csoportba tartozó műveket olvasván, csakis a könyvre emlékezünk, a második csoportba tartozók esetén viszont főként a szerzőre. Az első csoport útja a népszerűséghez vezet, a másodiké a hírnévhez. Az előbbi esetben a könyv olykor tovább él, de a szerző rendszerint menthetetlenül halott; az utóbbiban, még akkor is, ha a mű elpusztul, az ember megmarad. A szűkebb körben ismert, ám értékesebb és művészibb amerikai elbeszélők közül Brockden Brownt, John Nealt, Simmset, Hawthorne-t említhetjük; a népszerűbbek hadosztályának élén pedig kétségkívül Cooper áll.

A Dombkunyhó - bár nem tesz úgy, mintha tényeket ismertetne - olyan képzelt eseménysort beszél el, mely szinte minden tekintetben hasonlít azokra az eseményekre, amelyek ténylegesen megtörténtek a forradalom hajnalán és történelmünk egyéb korszakai során. Azokat a veszélyeket, nehézségeket és kellemetlenségeket festi, amelyek egy nagy család külvilágtól elzárt életét kísérik a vadonban. Az elbeszélés annak a vidéknek a leírásával kezdődik, mely "a Mohawk és a Hudson folyók találkozásának szögében terül el, délen egészen Pennsylvania vonaláig húzódik, nyugaton pedig annak a hatalmas, hullámzó síknak a pereméig, mely New York állam nyugati felét alkotja"; erről a vidékről a szerző gyakran írt korábban is; a forradalom előtt ez az egész terület - egyetlen lényegtelen kivételtől eltekintve - ősvadon volt. Ebben a körzetben, az Unadilla folyóba torkolló patak partján vásárol birtokot vagy "pátenst" egy bizonyos Willoughby kapitány, s ide vonul vissza családjával és hozzátartozóival, hogy élete alkonyát gazdálkodással töltse. A brit hadsereg tisztje volt, de sokéves szolgálat után eladta tiszti kinevezését, s Robert fia számára vásárolt hasonlót; egyedül Robert nem tart a társasággal a vadonba. A társaság tagjai: maga a kapitány, felesége, Beulah lánya, egy másik, örökbe fogadott lány, Maud Meredith, Joyce, hadirokkant őrmester, aki a kapitány parancsnoksága alatt szolgált, Mr. Woods, presbiteriánus prédikátor, Jamie Allen, skót kőműves, Michael O'Hearn, ír napszámos, Joel Strides, Connecticutból, négy néger: öreg Plin, ifjú Plin, nagy Smash és kis Smash, nyolc favágó, egy ács, egy malomépítő és mások. Rajtuk kívül egy Nick vagy Wyandotté nevezetű tuscarora-indián is csatlakozik az expedícióhoz. Ez az indián - aki fontos szerephez jut a történetben, és címét is ő adja - a voltaképpeni főszereplő, a leginkább kidolgozott figura. Törzse száműzte, Willoughby kapitány harminc éve ismeri, s azoknak a jó és rossz tulajdonságoknak az elegye, melyekből a félig civilizált indián jelleme összetevődik. Nincs mindig a telepesek társaságában, időnként eltűnik, majd ismét megjelenik a színen.

Az első kötet majdnem teljes egészében a vásárolt birtok leírásával foglalkozik, melyet Dombkunyhóbirtoknak neveznek el arról a természetes kiemelkedésről, aminek a tetején a főépületet felhúzzák, illetve a birtokkal kapcsolatos intézkedésekkel és fejlesztésekkel. A kötet vége felé járunk, amikor kezdetét veszi a forradalom, és a "Domb" lakóit egy vademberekből és "lázadókból" álló banda veszi ostrom alá, akikkel a jenki Joel Strides titokban egy követ fúj. Ez az áruló - akit az a remény tüzel, hogy ha elkobozzák, akkor megkaphatja Willoughby kapitány birtokát - addig buzgólkodik, amíg a telepesek közül sokan átállnak az ellenséghez, majd végül maga is cserbenhagyja őket, s így számuk hat-hét fegyverforgatásra képes emberre csökken. Willoughby kapitány ennek ellenére eltökéli, hogy védeni fogja állását. Ezen a ponton történik, hogy fia, Robert, titokban felkeresi, majd, az indiánok állásait felderíteni igyekezvén, az ellenség fogságába esik. A kapitányt, aki megpróbálja kiszabadítani, Wyandotté megöli, mivel Willoughby a legrosszabb pillanatban célzást tesz arra, hogy az indiánt az ő parancsára korábban többször megkorbácsolták, s ezzel gyilkos szenvedélyt ébreszt Wyandottéban. Ennek ellenére az indián - miután kielégítette személyes bosszúvágyát - továbbra is a telepesek szövetségese marad. Ő vezeti el Maudot, Robert szerelmesét a kunyhóhoz, ahol Robertet fogva tartják, s ő módolja ki az ifjú megszöktetését. A szökéstől felbőszült indiánok rohamra indulnak a Dombkunyhó ellen, és - mivel korábban Strides csalárd módon szándékosan rosszul szerelte fel az egyik kaput - be is veszik. Mrs. Willoughby, Beulah és a társaság néhány más tagja életét veszti. Maudot Wyandotté elbújtatja, s így megmenti az életét. A végső pillanatban, amikor úgy látszik, minden elveszett, erősítés érkezik Beulah férjének, Evert Beekmannek parancsnoksága alatt, és így sikerül megakadályozni, hogy mindenkit lemészároljanak. Woods, a prédikátor, távozott a birtokról, és az ellenséges vonalon átjutva tájékoztatta Beekmant barátai szorult helyzetéről. Maud és Robert Willoughby természetesen egybekelnek. A regény záróképében Wyandottét látjuk, amint őszintén bánja Willoughby meggyilkolását, és Woods munkálkodása nyomán keresztény hitre tér.

Rögtön látható, hogy ebben a történetben nincs semmi eredeti. Ellenkezőleg; a történet rendkívül szokványos. A szerelmes ifjút például szíve hölgye menti ki fogságából; a Dombkunyhó elestének egyik lakója árulása az oka; az ostromlottakat az utolsó pillanatban érkező erősítés menti meg, annak következményeképp, hogy az ostromlottak közül valaki a többiek tudtán kívül üzenetet juttatott el az ostromlottak egyik barátjához - olyan események ezek, melyek az írás feltalálása óta közkincsei a regényíróknak. Ami a cselekményt illeti, a szerző kísérletet sem tett a megalkotására. A történet csupán események puszta egymásutánja, s az események között vajmi kevés szükségszerű összefüggés van. A cselekmény persze legjobb esetben is mesterséges kellék; akárcsak a zenéhez, nem csupán természetes érzék kell hozzá, hanem az ízlés hosszas kiművelése is, hogy igazán értékelni tudjuk; a világ egyik-másik legjelesebb elbeszélésében - a Gil Blas-ban, a Robinson Crusoe-ban - sem használt a szerző cselekményt; és a Dombkunyhó - hasonlóan Cooper minden más tengeren és vadonban játszódó regényéhez - rendkívül érdekes könyv, holott nem merít a cselekményt kísérő érdekesség forrásából. Azaz a cselekmény hiányát a kritikus soha nem veheti hibának; bár józan mértékkel történő alkalmazása - mindazokban az esetekben, amikor erősíti és nem gyengíti a mű hatásának más elemeit - magasabb rendű értéknek tekintendő.

De már pusztán a történet bonyolításában is van néhány pont, mely alighanem hibának tekinthető. Például túlságosan is szemet szúr mindaz, ami a főkapu felszerelésével kapcsolatos. Mrs. Willoughby jó tucat alkalommal emlegeti, hogy még nincs felszerelve a kapu; és így az olvasóval nagyon is egyértelmű és célzatos módon közli, hogy ez a késlekedés lesz az oka a Dombkunyhó bevételének. Mivel efelől egy másodpercig sem volt kétségünk, érdeklődésünk lankad, mire végül is bekövetkezik. Egyetlen jól alkalmazott homályos célzás inkább vallott volna igazi művészi szellemre.

Ugyanígy túlságosan is nyilvánvaló, az első pillanattól kezdve, hogy Beekman elveszi Beulah-t, Robert Willoughby pedig Maudot. Beulah, Mrs. Willoughby és Jamie Allen meggyilkolása is fájdalmas benyomást tesz, mely valójában nem lehet része az igazi elbeszélésnek. Halálukat felháborítónak és feleslegesnek érezzük, ugyanis a történet célját semmiképpen sem viszi előre. Viszont Willoughby meggyilkolását, bármennyire szomorú is, az olvasó nem kifogásolja, mivel egyfajta költői igazságszolgáltatás jut benne kifejezésre. Ugyanakkor megjegyeznénk, hogy az indián megkorbácsolására tett ismételt célzásai természetellenesnek tűnnek, mivel egyébként semmi okunk rá, hogy Willoughby-t őrültnek vagy ostobának gondoljuk, s ezek a célzások az adott körülmények között minden esetben oktalanok. Kifogásoljuk azt is, ahogyan a szerző a történet általában vett érdekességét a végtelenségig nyújtja, illetve felfüggeszti. Az ostromlók olyan sokáig táboroznak a Dombkunyhó körül, miközben szinte semmit sem tesznek és egymás után szalasztják el a támadás lehetőségeit, hogy az olvasó magától értetődőnek veszi, hogy semmi érdemleges dolog nem fog történni és az ostromlottakat majd csak felmentik. Megszokja a veszély jelenlétét, és izgalma végül is ellankad. A történet nem pereg eléggé gyorsan, sok a halogatás, sok az üres fecsegés. Woods és Willoughby kapitány végeérhetetlen vitái a könyvnek talán legrosszabb vonása, mivel ezeket a vitákat még az sem teszi értékessé, hogy kapcsolatosak volnának az éppen zajló eseményekkel. Általánosságban is nagyon sok a dialógus a szereplők bemutatására, ahhoz viszont kevés, hogy a mozgatórugókra is fényt vessen. Helyesebb lett volna, ha a dráma szereplőiről cselekedeteik révén kapunk képet; míg cselekedeteik mozgatórugóit, a dramatis personae-nak[213] az általuk tanúsított különböző magatartásformákat magyarázó indokait-ürügyeit jobb lett volna maguknak a szereplőknek a szájából hallanunk, alkalmi társalgások formájában, s nem a szerző szájából. A történet bonyolításában elkövetett hibák előszámlálását néhány melodrámák módjára képtelen esemény említésével fejezzük be: például a második kötet 156-ik oldalán "Willoughby egyik karjával Maud derekát fogta körül, és oly gyorsan vitte őt, amire a lány, pusztán a maga erejéből, sohasem lett volna képes". Szabad legyen kételkednünk abban, hogy létezhet akár csak egyetlen egészséges és erős ifjú hölgy az egész keresztény világban, aki ne tudna gyorsabban futni a maga lábán, még hosszabb távolságra is, mint valakinek az egyik karján szállítva, legyen bár ez a kar a krétai Milóné vagy a farnesei Herculesé.

Viszont könnyűszerrel megjelölhetünk sok-sok részletet, melyek ábrázolása kiváltja csodálatunkat. Maud Meredith-nek Robert Willoughby iránti szerelmét finom érzékkel és igaz hűséggel festi a szerző. A hajfürt és a doboz esetét is természetesen és hatásosan alkotja meg. Az egész elbeszélést áthatja, s érdekességét jól egészíti ki a téma összefüggése a forradalommal; a második kötet 124-ik oldalán pedig nagyszerű drámai csúcspontra érünk, amikor Wyandotténak eszébe jutnak a Willoughby kapitány parancsára rámért korbácsütések, s már éppen elárulná a kapitányt az ellenségnek, de eláll szándékától, mert véletlenül megpillantja egy erdei kunyhóban Mrs. Willoughby-t, aki korábban himlő elleni oltással megmentette az indián életét.

A jellemábrázolás terén Cooper különösen remekel a Wyandotté-ban. Igaz, egyik-másik jellemét nemigen becsülhetjük sokra. Robert Willoughby, akárcsak a legtöbb regénybeli ifjú hős, tulajdonképpen senki; azaz nincs benne semmi, amit jellegzetesnek tekinthetnénk. Még leginkább ostobának tűnik; például, amikor összezavarja apjának az ő elbujtatására tett intézkedéseit, és Strides előtt beront a szobába, majd később kitart amellett, hogy ez utóbbi személyt elkísérje az indiánok táborába, holott ennek semmiféle elképzelhető célja nincs. Woods tiszteletes szánalmasan unalmas figura, Sampson iskolamester[214] mintájára készült, s ráadásul karikaturisztikusan ábrázolja a szerző. Willoughby kapitányról már szóltunk - az ő alapvonása a fontoskodás. Evert Beekman és Beulah csupán epizódszerepet játszanak. Joyce pedig éppenséggel maga Trim káplár,[215] pontosabban egy felvizezett Trim káplár. Jamie Allen szüntelen kárálása a katolikus vallásról elviselhetetlen. De Mrs. Willoughby, a szelíd, félénk, asszonyias feleség, akinek egész életét a szeretet tölti ki, méltó Cooper tollára. Maud Meredith még inkább. Igazság szerint nem ismerek nőábrázolást, még Scott műveiben sem, mely felülmúlná az övét; pedig Cooper ellenségei avval beszélték tele a világ fejét, hogy a szerző képtelen a nők ábrázolására. Joel Stridesra rögtön ráismernek mindazok, akik ismerik ezt a típust Connecticutból. Michael O'Hearn, Leitrim grófság szülötte, maga a tökéletes ír, és ábrázolása bővelkedik humorban; például a 31-ik oldalon, amikor egy ladikkal bajlódik, s nem érti, miért forog egy helyben, ahelyett, hogy előremenne; vagy a 132-ik oldalon, amikor az istentisztelet során úgy igyekszik az eretnek tannak legalábbis egy részétől megmenekedni, hogy hüvelykujjával bedugja az egyik fülét; illetve a 195-ik oldalon található passzusban, mely olyan jól mutatja ezt a jellegzetességet, hogy legyen szabad teljes egészében idéznem. Willoughby kapitány éppen a fiát húzza fel az ablakban, ellenségei elől. Segítői, akik az ablaktól távolabbra állnak, hogy kívülről ne vehessék észre őket, nem tudják, miféle teher húzza a kötél másik végét:

"A kapitány parancsára az emberek minden újabb húzással egy-egy lábnyira emelték feljebb a kötél terhét a talajról. Ily módon az fokozatosan közelebb került hozzájuk, mígnem már egész közel jutott az ablakhoz.

- A kapitány egy böhöm nagy disznót húzat fel, hogy legyen mit ennünk, amíg az ostrom tart - súgta oda Mike a négereknek, akik széles vigyorral húzták a kötelet -, s ha a szegény jószág elvisítja magát, vigyázzatok, nehogy ti is vele visítsatok.

Ebben a pillanatban egy ember feje és válla jelent meg az ablakban. Mike elengedte a kötelet, felragadott egy széket, s éppen fejbe vágta volna a behatolót, amikor a kapitány megálljt intett.

- Ez a tekergő indián elkötötte a kocát, és maga jött föl helyette - bömbölte Mike.

- A fiam - közölte vele a kapitány -, maradj csendben és ne beszélj róla senkinek."

A négerek ábrázolása is kivétel nélkül érdemes csodálatunkra. De a könyv legértékesebb vonása mégis az indián, Wyandotté, aki minden tekintetben egyenrangú Az úttörők szerzőjének korábbi indián teremtményeivel. Sőt, úgy gondoljuk, hogy ez az "erdei gentleman" felül is múlja a hozzá hasonló neves hősöket, akiket szerzőnk korábban tett halhatatlanná. Az indián maga is érzi jellemében a kínos különbséget Wyandotté, a törzsfőnök, és Pimasz Nick, a részeges csavargó között; lovagias tapintattal viselkedik Mauddal, sohasem közli vele, hogy tudja, miként érez a lány Robert Willoughby iránt, amit ő, a maga indián intuíciójával felismert; olthatatlanul gyűlöli Willoughby kapitányt, gyűlöletét csupán a kapitány felesége iránt érzett hála enyhíti, s késlelteti kitörését harminc éven át; s amikor kitölti bosszúját, az asszony iránti szánalma csatázik benne a tettén érzett örömmámorával - mindezek a jegyek a fennkölt nagyszerűség jegyei. A könyv alighanem leghatásosabb részlete, mely a legjellegzetesebb módon domborítja ki a tuscarora-indián jellemét, a második kötet 51-52-53-54-ik lapjain található, ahol is valami apróbb vétségért a kapitány ismét korbácsolással fenyegeti meg az indiánt. Ahogy Wyandotté képtelen túltenni magát ezen a fenyegetésen, ahogy ilyen vagy olyan formában újra és újra visszatér rá, a jellem festésének általunk ismert legjelesebb példája.

A Dombkunyhó legszembetűnőbb és legkevésbé menthető hibái a stílussal kapcsolatosak; főként a nyelvtani építkezéssel, mert a stílus más és fontosabb részletei terén Cooper az utóbbi időben jelentősen és észrevehetően előrehaladt. Mondatait viszont olyan kirívóan sután szerkeszti, hogy az egyszerűen megdöbbentő, ha arra gondolunk, hogy a szerző mennyire iskolázott és milyen régóta forgatja a tollat. A különféle színhelyek aprólékos leírása során minden nyelvi pontatlanság vagy zavar bosszankodás és félreértés forrása lehet, ami sokat elvesz az olvasás öröméből; a Wyandotté pedig bővelkedik az ilyen pontatlanságokban. Például akármilyen gonddal, akárhányszor olvassuk is el az elbeszélésnek azt a részét, mely a Dombkunyhó fekvését, az épületek és a környező falak szerkezetét taglalja, kénytelenek vagyunk anélkül tovább haladni a történetben, hogy pontos vagy határozott képet kaptunk volna erről a tárgyról. Hasonló okokra visszavezethető hasonló bökkenőkbe botlunk a könyv majd minden lapján. Például az első kötet 31-ik oldalán:

"Az indián a házra meredt, azzal a vad és elszánt kifejezéssel, ami néha fellángolt arcán, aminek szokás szerint kifejezéstelennek és italtól kábának kellett volna lennie." Ezt a mondatot teljességgel lehetetlen megérteni. Persze nyilván azt kívánta mondani a szerző, hogy bár az indián arcának szokás szerint kifejezéstelennek és italtól kábának "kellett volna lennie", néha olyan elszánt a tekintete, hogy szinte lángol, és ez történt a szóban forgó esetben is. Ez a "kellett volna lennie" egyenesen botrányos, s az egész mondat nem kevésbé.

Az első kötet 9-ik oldalán találjuk ezt a rendkívül pontatlan leírást: "Ezen utóbbi jellemzi nagyrészt a vidéknek az arculatát, mely a Mohawk és a Hudson folyók találkozásának szögében terül el stb. stb.". A Hudsonba torkolló Mohawk természetesen két szöget alkot, egy hegyesszöget és egy tompaszöget; további magyarázat híján nemigen tudjuk, melyik szögről van itt szó.

Az első kötet 55-ik oldalán a következőt olvassuk: "A kapitány, aki Angliában nevelkedett, kerülte az egyenes vonalakat és a léniával meghúzott utakat; s így csupán annyit javított a természet művén, amennyit a természet felékítése jelent anélkül, hogy kárt tennénk a természetben. Ennek a gyepnek mindkét oldalán egy viruló, fiatal gyümölcsös volt, melyek máris jelét adták a hamaros virágfakadásnak." A szöveg tautologikus módon közli velünk, hogy a felékítés javít a természet művén, és teljesen fölöslegesen azt is tudtunkra adja, hogy ez a szabály csakis akkor érvényesül, ha a felékítés során nem tesznek kárt a természetben. Az "egy fiatal gyümölcsös, melyek máris jelét adták"-hoz nem kell kommentár.

Az első kötet 30-ik oldalán is hasonlót találunk; Strides a szerző jellemzése szerint "sohasem tesz semmi olyasmit, ami akár leheletnyivel több erőfeszítést is követelne annál, ami a célja eléréséhez feltétlenül szükséges". Hol hallott Cooper olyan munkáról, melynek elvégzéséhez nagyobb erőfeszítésre van szükség, mint amekkora szükséges hozzá? Csupán annyit akar mondani, hogy Strides sohasem erőltette meg magát a szükségesnél nagyobb mértékben; ennyi az egész.

Az első kötet 59-ik lapján bukkanunk erre a mondatra: "Azon az úton haladt, melyet csupán a Kunyhóba érkező idegenek használtak, vagyishát a völgyön keresztül közelített." Ez merő nyelvi homály. A "vagyishát"-ot a szerző "azaz" jelentésben használja. Sokkal világosabb lenne az egész ebben a formában: "A völgyön keresztül haladt, azon az úton, amit a Kunyhóba érkező idegenek használtak." Coopernak ehhez tizenhat szóra volt szüksége; nekünk tizenháromra.

A második kötet 8-ik lapján megbocsáthatatlan sutaságot találunk, igaz, szigorúan nyelvtani természetű sutaságot. "Azt hiszem, kedvencük voltam mindkettőjüknek, mindkettőjük gyakran babusgattak." Nincs szükség további megjegyzésekre, a mondat önmagáért beszél.

Nagyon is jól tudjuk, persze, hogy igazságtalanságnak tűnhet, ha kiragadott passzusokat idézünk rosszallásunk kifejezésére; hiszen bármennyire is szigorúan találomra idézünk, ezt a tényt nem tudjuk bebizonyítani az olvasónak; azonkívül nincs olyan szerző, akinek a műveiből ne lehetne egy-egy hibás mondatot kiszedegetni. Mégis azt kell mondanunk, hogy Cooper általában szembeszökően és különlegesen pontatlan, nyilván a sietség és a gondatlanság következtében; és ennek bizonyítására félretesszük a találomra összeszedett részleteket és a mű egy teljes oldalát vesszük szemügyre. Sőt, mi több: azt az oldalt fogjuk választani, amiről feltételezhető, hogy a szerző a leggondosabb figyelmet szentelte neki. Már halljuk is az olvasókat: "Az első oldalt, a Bevezetés első lapját." Természetesen ezt az oldalt választjuk.

"A határvidék történelme teli van olyan legendákkal, melyek a világtól elzárt családoknak a szenvedéseiről szólnak a gyarmati háború zűrzavaros eseményei során. Azok, amiket most az olvasó elé tárunk, alapvető tényeik tekintetében jellegzetesnek mondhatók, ha részleteikben talán nem is mindig felelnek meg az igazságnak. Jogos irodalmi célhoz csupán az elsőre van szükség."

"Bővelkedik olyan legendákban" helyesebb lett volna, mint a "teli van olyan legendákkal", hiszen ha a történelem teli volna legendákkal, akkor legenda volna és nem történelem. Ezenkívül az első mondatban fülsértő gyakorisággal ismétlődik a "-nak a" szövegrész. A második mondatot nyitó "azok" nyelvtanilag az előző mondatban álló "eseményei"-re utal vissza, holott a szerző szándéka szerint a "legendák"-ra vonatkozna. A "jellegzetes" szó homályos értelmű és ebben az összefüggésben nem helyénvaló. Úgy véljük, Cooper egyszerűen azt akarja mondani, hogy az olvasó elé tárandó legendák részleteikben ugyan nem teljesen felelnek meg az igazságnak, de valóban voltak olyan megtörtént esetek, amelyek hasonlók ezeknek a legendáknak az alapvető tényeihez. De amikor a "jellegzetes" szót használja, ezzel majdhogynem az ellenkezőjét sikerül mondania. Amikor kijelenti, hogy a legenda alapvető tényei tekintetében "jellegzetes", akkor olyasvalamit mond, ami nyilván nem állt szándékában, azaz azt, hogy az ő legendája olyan tényeket is tartalmaz, melyek minden más legendától megkülönböztető jelleggel ruházzák fel, tehát olyan tényeket, amelyekről nem szól egyetlen korábbi legenda sem, s amelyek csakis ennek a legendának sajátjai. Hogy Cooper valóban azt akarta mondani, amit mi gondolunk, a harmadik mondatban válik nyilvánvalóvá: "Jogos irodalmi célhoz csupán az elsőre van szükség." Ennek a mondatnak viszont rendkívül rossz a nyelvtani szerkezete. Az "elsőre" szó csakis a "tényeik"-re utalhat vissza, de Cooper nem ezt akarja mondani. Ha azt kérdezzük, hogy mit is jelent az "elsőre", mi az, amire "jogos irodalmi célhoz van szükség", természetesen ez a válaszunk: "arra, hogy valóban voltak olyan megtörtént esetek, amelyek hasonlók a legenda alapvető tényeihez". Csupán erre a körülményre kell hogy gondunk legyen - erre a megfontolásra van "csupán szükség jogos irodalmi célhoz".

"A nemzet egyik balszerencséje, hogy csupán önmaga dicséretét hallja." Ez a negyedik mondat, s ez sem világos. Nyilván azt kívánja közölni velünk, hogy a nemzetet alkotó és a nemzet keretei között együtt élő egyének egymástól csupán a nemzet dicséretét hallják, és ez balszerencsés körülmény az egyének számára, mert félrevezeti őket a nemzet valóságos helyzetét illetően. Látható, hogy a kívánt gondolat közlése érdekében különbséget kellett tennünk a nemzet és a nemzetet alkotó egyének között; ugyanis nyilvánvaló, hogy a nemzetet csakis más nemzetekkel való viszonyában tekintjük nemzetnek, s így - mint nemzet - bizony sok minden mást is hall "önmaga dicséretén" kívül; azaz hallja, miként pocskondiázzák más, rivális nemzetek. Mikor Cooper megpróbálta mondanivalóját egyetlen rövid mondat keretébe kényszeríteni, feláldozta mondatának érthetőségét.

Az ötödik mondat így szól: "Bár az Amerikai Forradalomnál igazságosabb erőfeszítést aligha tett még nép az elnyomás első rohamának a visszaverésére, ennek az ügynek is voltak rossz vonásai minden más emberi küzdelemmel egyetemben."

Az Amerikai Forradalmat helytelenül nevezi a szerző "erőfeszítésnek". Az erőfeszítés ok volt csupán, a forradalom pedig ennek okozata. "Erőfeszítés" a lázadás, melynek nyomán forradalom támad. "Az elnyomás első rohama" hibás metafora, mert a "roham" lerohanásra, támadásra, erőszakos behatolásra utal, amit az "elnyomás" nem tesz. Az "ennek az ügynek is voltak rossz vonásai minden más emberi küzdelemmel egyetemben" pedig jószerivel annyit jelent, hogy az ügy nem csupán rossz vonásokkal, hanem minden más emberi küzdelemmel is rendelkezett. Ha egyáltalán szükségünk van ugyanezekre a szavakra, akkor ebben a sorrendben kellene használnunk őket: "Minden más emberi küzdelemmel egyetemben ennek az ügynek is voltak rossz vonásai", vagy még jobb formában: "Az ügynek - mint minden más emberi küzdelemnek - voltak rossz vonásai is." A "más" szóra semmi szükség.

Ez pedig a hatodik mondat: "Annyira megszoktuk, hogy egekig magasztalnak az utóbbi időben mindent, ami akár csak a legcsekélyebb kapcsolatba is hozható ezzel a nagy horderejű eseménnyel és az eseményt kiváltó eszmékkel, hogy fennáll a veszély: pszeudo-hazafiságunkban szem elől tévesztjük az igazságot." "Az utóbbi időben" kifejezésnek az "annyira megszoktuk, hogy" után kellene következnie, s a görög eredetű "pszeudo" szó is kifogásolható, mivel tökéletesen pótolja a "hamis" szócska, sőt, legjobb lett volna "álhazafiságot" írni.

Hasonló gondatlanság csúfítja el a Dombkunyhó stílusát mindenhol, s a szerző igaz barátai fájlalhatják, hogy Cooper elmulasztott eleget tenni a Múzsa apróbb kívánalmainak. Persze azt mondhatják, hogy ezek az "apróbb kívánalmak" legjobb esetben is lényegtelenek. Talán így is van. De akárhogy legyen is, eszünkbe sem jutott volna, hogy ilyen csökönyös kitartással foglalkozzunk a Wyandotté lényegtelen hibáival, ha sikerül nagyobbakat és lényegesebbeket találnunk megjegyzéseink számára.

Takács Ferenc fordítása

 

HAWTHORNE "MESÉI"

I

A Másodjára elmondott mesék szerzőjének hírneve szinte mind a mai napig nem terjedt túl az irodalmártársadalom körén, és talán nem tévedtem, amikor idéztem mint a magánkörben csodált, de nyilvánosan el nem ismert szerző par excellence[216] példáját ebben az országban. Igaz, az elmúlt egy-két évben akadt néhány kritikus, akit az őszinte felháborodás lelkes elismerésre késztetett. Webber például (akinél senki más nem élvezi jobban azt a fajta írásművészetet, amit Hawthorne működése példáz) az American Review egyik újabb számában feltétlen rokonszenvvel tisztelgett a szerző tehetsége előtt, és a Mohák egy régi paplakról (Mosses from an Old Manse) című kötet megjelenése óta tekintélyesebb folyóiratainkban egyáltalán nem ritka a hasonló hangnemű kritika. Viszont nagyon kevés olyan bírálatra emlékszem, amely ennek a kötetnek a megjelenése előtt látott napvilágot. Volt egy a Mathews és Duyckinck szerkesztette Arcturus 1841. májusi számában; egy másik a Hoffman és Herbert szerkesztette American Monthly-ban, 1838 márciusában; egy harmadik a North American Review kilencvenhatodik számában. Ezeknek a kritikáknak azonban nemigen volt hatásuk a közízlésre, legalábbis abban az értelemben nem, ha a közízlésről annak alapján igyekszünk fogalmat alkotni, hogy miként hallatja hangját a napilapokban és hány példányt vásárol meg a szerző művéből. Egészen a legutóbbi időszakig sohasem emlegették Hawthorne-t a legjobb szerzőinkről adott összefoglalásokban.

A napilap kritikusa ilyen összefoglalások alkalmával mindig ezeket a kérdéseket teszi fel: "Nincs talán Irvingünk, Cooperunk, Bryantunk és Smith-ünk?"; "Halleck, Dana, Longfellow és Thompson talán nem léteznek?"; "Nem mutathatunk-e rá diadalmasan Sprague-re, Willisre, Channingra, Bancroftra és Prescottra?". De ezeknek az egyébként megválaszolhatatlan kérdéseknek a végén sohasem említik Hawthorne nevét.

Semmi kétség, hogy a közönség elismerésének hiánya főképp két olyan okkal magyarázható, amelyre már korábban is utaltam: Hawthorne nem gazdag ember és nem sarlatán; evvel azonban még nem magyaráztuk meg igazán a dolgot. Az elismerés hiánya nem kis részben Hawthorne sajátosan egyéni jellegének tulajdonítható. Az egyéni jelleg bizonyos értelemben és jelentős mértékben az eredetiség jele, és nincs nagyobb érték az igazi eredetiségnél. Ez a valódi és dicséretes eredetiség viszont nem az egyhangú, hanem az állandóan érvényre jutó egyéni jelleget jelenti, azt az egyéni jelleget, mely a képzelet szüntelenül tevékeny erejéből fakad, vagy még inkább a szüntelenül jelenvaló képzelőerőből, mely mindennek, amit megérint, a maga színét, a maga vonásait kölcsönzi, s - ami még fontosabb - maga készteti magát arra, hogy mindent megérintsen.

Gyakran mondják - meggondolatlanul -, hogy az igazán eredeti szerző sohasem népszerű, hogy ez vagy az az író túlságosan is eredeti és a tömeg képtelen megérteni. "Túlságosan is egyéni", "túlságosan is sajátos" lenne a helyes fogalmazás. Hiszen éppenséggel a könnyen hevülő, fegyelmezetlen és gyermeteg nagyközönség lelke fogékony leginkább az eredetiségre.

Az eredetiséget valójában a konzervatív kritika, az irodalmi favágók, a North American Review-beli olvasgató vén lelkészek kritikája ítéli el. Miként Lord Coke mondotta, "nem illik a papi személyhez a heves és szalamander-tűzben égő szellem". Mivel lelkiismeretük nem engedi, hogy bármit is mozgassanak a világban, ezek az érdemes urak iszonyodnak attól, hogy bármi is megmozgassa lelküket. "Nyugalomra vágyunk" - mondják. Féltő gonddal nyitják ki szájukat, és azt sóhajtják: "Nyugalmat!" S valóban, ez az egyetlen dolog, aminek élvezetét megengedhetjük nekik, ha másért nem, hát a "ha te úgy, én is úgy" keresztény elve alapján.

Az igazság az, hogy ha Hawthorne valóban eredeti volna, a nagyközönség rögtön érzékelné jelenlétét. Le kell azonban szögeznünk, hogy Hawthorne a szónak semmiféle értelmében sem eredeti. Azok, akik eredetinek tartják, csupán azt mondják ezzel, hogy modorában, hangvételében, témaválasztásában eltér az általuk ismert szerzőktől, s láthatólag nem ismerik a német Tiecket, akinek modora egyik-másik művében ugyanolyan, mint Hawthorne mindenkori modora. Holott nyilvánvaló, hogy az irodalmi eredetiség alapeleme az újdonság. Ugyanezt az olvasó azáltal érzékeli, hogy az újdonság érzését kelti benne. Azt, amitől új és ennyiben örömteli érzése támad, az olvasó eredetinek gondolja; és aki gyakran ajándékozza meg ezzel az érzéssel, azt eredeti írónak tekinti. Azaz ezeknek az érzéseknek az összege alapján ítéli meg, hogy a szerző joggal tekinthető-e eredetinek. Itt jegyezném meg viszont, hogy egy bizonyos ponton túl már az újdonság sem képes létrehozni a megfelelő eredetiséget, ha ezt az eredetiséget - helyesen - a tervezett hatás alapján ítéljük meg; ez az a pont, amikor az újdonság maga többé már nem újdonság, és a művész, hogy megőrizze eredetiségét, visszazökken a szokványosba. Azt hiszem, senki sem vette még észre, hogy Moore éppen azért vallott részleges kudarcot a Lalla Rookh-ban, mert nem figyelt fel erre a dologra. Nemigen akadt olvasó, sőt, kritikus sem, aki ezt a költeményt eredetiségéért dicsérte volna, s valóban, nem is váltja ki ezt a hatást, azaz az eredetiséget; pedig nincs még egy hasonló terjedelmű munka, mely hozzá fogható mértékben bővelkedne az eredetiség szerencsés megnyilvánulásaiban, ha ezeket külön-külön vesszük szemügyre. Olyannyira sok ilyen elemet találunk benne, hogy az olvasó érzéke végül is megbénul, s képtelen értékelni őket.

Ezeknek a megjegyzéseknek a fényénél azonnal látható, hogy a Tiecket nem ismerő kritikus, ha csupán egyetlen elbeszélést vagy esszét olvas el Hawthorne-tól, némi joggal tekintheti a szerzőt eredetinek; de a hangvétel, a modor, a választott téma, mely a kritikusban az újdonság érzését kelti, a második - vagy ha nem a második, akkor a harmadik vagy a sokadik - történet, illetve esszé olvasása során már nem fogja ezt az érzést kelteni, sőt, homlokegyenest ellenkező érzést kelt. Amikor a kötet végére ér, s még inkább, amikor a szerző összes kötetének a végére ér, a kritikus feladja korábbi elgondolását, s nem nevezi "eredetinek" a szerzőt; helyette beéri azzal, hogy "egyéninek" minősíti.

Magam is egyetértenék azzal a pontatlan véleménnyel, hogy az eredetiség szükségképp vezet a népszerűség hiányára, ha az eredetiséget úgy értelmezném, amiként - legnagyobb meglepetésemre - sokan értelmezik azok közül, akiknek jogukban áll kritikusnak tartani magukat. Ők az üres szavak iránti imádatukban az irodalmi eredetiséget a filozófiai eredetiségre szűkítik. A gondolatoknak, eseményeknek és hasonlóknak csakis olyan ötvözetét tekintik eredetinek az irodalomban, mely lényegében teljesen új. Pedig világos, hogy csupán a kiváltott hatás újdonságát kell számításba venni, és hogy ez a hatás legjobban úgy érhető el a képzelet műveiben, ha kerüljük, s nem pedig keressük az ötvözés teljes újdonságát. Az ily módon értelmezett eredetiség megterheli és megriasztja az intellektust, és feleslegesen működésbe hozza azokat a képességeket, amelyekhez a könnyebb irodalom nem fordul. Ezért tehát ez az eredetiség szükségképp marad népszerűtlen a tömeg körében, amely szórakozást keres ebben az irodalomban, és egyenesen megsértődik, ha tanítást kap helyette. De az igazi eredetiség - a célja tekintetében igazi eredetiség - az emberi képzelet formátlan, bizonytalan vagy kifejezésre nem jutó termékeit hozza napvilágra, a szívbeli érzés kényesebb érverését szaporítja, valamely általános érzelem vagy ösztön embrióját segíti világra, s ily módon a látszólagos újdonság örömkeltő hatását igazi egoisztikus élvezettel ötvözi. Az első esetben (az abszolút újdonság esetében) az olvasó izgalomba jön, de kényelmetlen, zavart, sőt, kínos érzése is támad egyben, mert észreveszi, hogy nem volt eléggé érzékeny, hogy ostoba módon nem jött rá magától a dologra. A második esetben viszont kétszeres az öröme. Élvezete egyszerre lényegi és külsődleges. Érzi és módfelett élvezi a gondolat látszólagos újdonságát, tényleges újdonságként élvezi, olyasvalamiként, ami teljesen eredeti a szerzőnél - és nála is. Úgy képzeli, hogy csakis nekik kettőjüknek jutott ez így eszükbe. Ők ketten, együtt, teremtették meg ezt a dolgot. S a továbbiakban már a rokonszenv köteléke fűzi őket egymáshoz, olyan rokonszenvé, mely a könyv minden ezután következő lapját besugározza.

Van az irodalomnak egy válfaja, melyről - igaz, némi bonyodalom árán - belátható, hogy az általam igazi eredetiségnek nevezett minőség alacsonyabb rendű változata. Olvasása közben nem azt mondjuk magunkban, hogy "milyen eredeti", nem azt, hogy "olyan gondolat ez, mely csakis a szerzőnek és nekem jutott eszembe", hanem azt, hogy "a képzelet vonzó, bár eléggé nyilvánvaló terméke", sőt, néha egyenesen azt, hogy "ez a gondolat ugyan énnekem alighanem sohasem jutott eszembe, de mindenki másnak nyilván eszébe jutott". Az ilyen műalkotást (mely azért igen magasrendű lehet) nevezik általában "természetesnek". Igen kevés felszíni hasonlóságot mutat az igazi eredetiséggel, de lényegét tekintve közeli rokona, sőt, mint jeleztem, talán maga is az igazi eredetiség alacsonyabb rendű változata. Az angol nyelven író szerzők közül Addison, Irving és Hawthorne a legjobb példa erre az írásmódra. Szokás, hogy a "könnyedséget", amit gyakran említenek az efféle irodalom megkülönböztető jegyeként, csupán látszólagos könnyedségnek tekintsék, igazán nehéz munka végeredményének. De ezt a gondolatot némi fenntartással kell fogadnunk. A természetes stílus csupán azok számára nehéz, akiknek sohasem szabadna az ilyesmibe belekontárkodniuk, azaz a természetellenes szerzőknek. Ez a stílus egyszerűen annak a belátásnak vagy ösztönös megérzésnek a terméke, hogy az irodalmi mű hangvételének olyannak kell lennie, amely adott időpontban vagy adott téma esetén az emberek túlnyomó többségének hangneme. Az a szerző, aki a North American tollnokai módjára minden alkalommal higgadt hangvételű, természetesen a legtöbb alkalommal egyszerűen ostoba vagy hülye, s csupán annyira formálhat jogot arra, hogy "könnyednek" vagy "természetesnek" tartsák, mint egy vérbeli londoni cockney[217] vagy Csipkerózsika a viaszbáb-múzeumból.

Hawthorne "egyéni jellege", azaz egyformasága, illetve egyhangúsága - ha pusztán önmagában tekintjük mint jellegzetességet, anélkül, hogy megjelölnénk, miben is áll ez az egyéni jelleg - éppen elegendő ahhoz, hogy megfossza a szerzőt a széles körű népszerűség minden lehetőségétől. De a népszerűségnek e hiányán csupán addig csodálkozunk, ameddig észre nem vesszük, hogy Hawthorne a lehető legrosszabb ponton egyhangú; azon a ponton, amely - mivel a legkevésbé kapcsolatos a Természettel - a lehető legtávolabb esik a népszerű gondolkodástól, a népszerű érzéstől és a népszerű ízléstől. Az allegóriára célzok, arra a jellegzetességre, mely Hawthorne legtöbb témáján eluralkodik, s mely kisebb-nagyobb mértékben hatással van minden egyes témájának a kezelésére.

Az allegória védelmében viszont - akárhogyan, s akármiféle célra használják is - egyetlen jó szót sem szólhatunk. Az allegória leginkább a képzeletre hat, azaz abbeli érzékünkre, mely nem a megfelelő, hanem az oda nem illő anyagot alkalmazza a célhoz, a valótlant a valóságoshoz, s a kettő között annyi értelmes kapcsolat sincs, mint a valami és a semmi között, annyi lényegi rokonság sincs, mint a tárgy és árnyéka között. A legmélyebb érzés, amit akár a legszerencsésebb allegória - mint allegória - felkelt bennünk, az a jobbára kielégületlenül maradó érzés, hogy az író rendkívüli agyafúrtsággal gyűrt le valamiféle akadályt, aminek a legyűrésével szerintünk jobb lett volna, ha nem is próbálkozik. Könnyűszerrel kimutatható, hogy mennyire téves az a felfogás, mely szerint az allegória bármely módozatában is képes volna igazságok kinyilvánítására; hogy a metafora például alá is támaszthatja a gondolatmenetet, s nem csupán ékítményéül szolgálhat; igazság szerint ennek a vélekedésnek az ellenkezőjét különösebb nehézség nélkül is bebizonyíthatnánk, de ez nem kapcsolódnék jelen célunkhoz. Egyvalami azonban nyilvánvaló: valahányszor tényt közöl az allegória, ezt csakis a képzelet művének mintegy a felborítása árán éri el. Ahol a rejtett jelentés a felszíni jelentésnek csupán mélyárama, mely sohasem zavarja meg a felszíni mozgást, hacsak mi nem akarjuk, azaz sohasem mutatkozik meg, hacsak magunk nem hívjuk a felszínre, ott és csakis ott alkalmazható a képzelt elbeszélés voltaképpeni céljaira. Az allegória még a legjobb esetben is szükségképp megzavarja azt az egységes hatást, mely a művész szemében drágább a világ minden allegóriájánál. Az allegória - jellegénél fogva - éppen a legérzékenyebb pontján sebzi meg a képzelet művét: komolyságában és valószerűségében. Nincs gondolkodó ember, aki tagadhatná, hogy A zarándok útja[218] nevetségesen túlértékelt mű, s látszólagos népszerűségét a kritika olyasféle véletleneinek köszönheti, mely véletlenek természetét nagyon is jól értik a kritikával foglalkozók; a belőle fakadó olvasói öröm - bármilyen legyen is az - egyenes arányban áll azzal, hogy az olvasó mennyire képes elrejteni önmaga elől a mű igazi szándékát, mennyire képes figyelmen kívül hagyni a mű allegorikus elemét, illetve mennyire képtelen egyáltalán érzékelni. A helyes módon alkalmazott, ésszerűen visszafogott allegóriának, mely jobbára csak árnyékként, alkalmi sejtetésként hat, s a tőle telhető igazságot tapintatos és ennélfogva nem kellemetlen, tehát helyénvaló módon közelíti meg, De La Motte Fouqué Undine-ja a legjobb, s kétségkívül igen figyelemreméltó példája.

Azok a nyilvánvaló okok, amelyek útjában állnak Hawthorne népszerűségének, még nem elégségesek ahhoz, hogy azok a kevesek is elítéljék a szerzőt, akiknek a könyvekkel való foglalkozás az egyetlen dolguk, bár talán jobb dolguk is lehetne. Ellentétben a nagyközönséggel, ezek a kevesek nem annak alapján ítélik meg az írót, amit valójában csinál, hanem nagymértékben - sőt, legnagyobb mértékben - annak alapján, hogy mire volna esetleg képes. Ennek a felfogásnak az alapján tekintenek úgy Hawthorne-ra az amerikai irodalmárok, mint korábban az angliaiak Coleridge-ra. Ezek a kevesek - kificamodott ízlésük következtében, mely a könyveken való egyoldalú merengés szükségszerű következménye - egyszerűen képtelenek a tanultak tévedéseit tévedésnek tekinteni. Ezek az urak mindig hajlanak arra a véleményre, hogy a közönségnek nincs igaza, s a művelt szerző sohasem téved. Pedig az igazság egyszerűen az, hogy az író, aki hatni kíván, igenis tévedésben van, ha képtelen hatással lenni az emberekre. Persze nem feladatom eldönteni azt a kérdést, hogy Hawthorne kívánt-e szólni egyáltalán az emberekhez. Művei mindenesetre határozottan arra mutatnak, hogy csakis önmagának és közeli barátainak írta őket.

Régóta hat az irodalom terén egy végzetes és minden alapot nélkülöző előítélet, melynek kiseprűzése a mi korunk feladata: az a gondolat, hogy az irodalmi mű puszta terjedelmének szükségképpen fontos szerepe van a mű értékéről alkotott ítéletünkben. Nem hiszem persze, hogy a Quarterly szemle akár leggyengébb kritikusa is annyira gyengeelméjű volna, hogy azt vallaná: a könyv elvontan vett terjedelme vagy hossza önmagában is kiváltja csodálatunkat. Igaz, a hegy - egyszerűen a fizikai nagyság érzetével, amit sugall - a fenséges érzését kelti bennünk, de az ilyesfajta hatást még a The Columbiad (Kolumbiász)[219] mérlegelése során sem juttathatjuk szerephez. Ezt még a szemle sem hagyná. Mégis, hogyan értsük "a lankadatlan erőfeszítésről" való állandó kárálását? Tegyük fel, hogy ez a lankadatlan erőfeszítés valóban létrehozott egy eposzt; csodáljuk hát az erőfeszítést (ha ugyan ez olyasvalami, ami csodálatunkra érdemes), de semmiképp se csodáljuk magát az eposzt ennek az erőfeszítésnek az örvén. A józan ész előbb-utóbb megköveteli majd, hogy a műalkotást az általa elért cél és keltett hatás mértékével mérjük, s nem annak alapján, hogy mennyi időbe tellett ennek a célnak az elérése, milyen mértékű "lankadatlan erőfeszítésre" volt szükség a hatás kiváltására. Az az igazság, hogy más dolog a kitartás, és más a zsenialitás; s ezt a kettőt még a pogányság összes transzcendentalistája[220] sem képes összekeverni egymással.

II

A művek, melyek a Másodjára elmondott mesék című kötetben jelentek meg, most láttak harmadszor napvilágot, s így természetesen harmadjára is elmondott mesék. Sőt mi több, nem is mese, azaz elbeszélés mindegyik, a szó közönséges vagy akár pontos értelmében sem. Több közülük tiszta esszé, például a "Mit láthatni a templomtoronyból", a "Vasárnap, otthon", "A kis Annie kóborlása", "A vízér a városi kútnál", "A finánc napja", "A kísértet-gyötörte lélek", "A nővérévek", "A hópelyhek", "Az éjszakai vázlatok" és a "Lábnyomok a tengerparton". Ezeket az apróságokat csupán azért említem, mert ellentétben állnak azzal a szembetűnő pontossággal és véglegességgel, mely a kötet megkülönböztető jegye.

Az említett esszékről elég, ha csupán röviden szólok. Külön-külön s együttvéve is szépek, bár nem viselik magukon annak a csiszoltságnak és odaadásnak a jeleit, melyek a kötet valódi elbeszéléseiben olyannyira észrevehetőek. Egy festő azonnal felfigyelne uralkodó vonásukra és nyugalmas higgadtságnak nevezné. Ezek az esszék nem kívánnak hatást kelteni. Minden nyugodt, meggondolt és visszafogott bennük. De ez a nyugalom együtt járhat a gondolat magas fokú eredetiségével, s Hawthorne-nak sikerült ezt bebizonyítania. Minden pillanatban újabb és újabb ötvözetekkel találkozunk, de ezek az újszerű ötvözetek sohasem hágják át a higgadtság határait. Nyugalom tölt el bennünket olvasásuk során; s csendes meghökkenést érzünk, hogy ezek a szembetűnően nyilvánvaló gondolatok sohasem jutottak eszünkbe, illetve sohasem találkoztunk még velük. Ebben a tekintetben szerzőnk alapjában különbözik Lambtől, Hunttól vagy Hazlitt-től, akiknek modora és kifejezésmódja élénk és eredeti, de gondolataik jóval kevésbé újszerűek, mint általában vélik, s akiknek az eredetisége a legjobb esetben sem mentes bizonyos kellemetlen és rikító bizarrságoktól, s teli van meghökkentő hatásokkal, melyekre nem ad alapot a Természet, és olyan gondolatsorokra ösztönöznek, melyek nem vezetnek kielégítő végeredményekhez. Hawthorne esszéi leginkább Irvingéire hasonlítanak, bár több bennük az eredetiség, s kevesebb a kidolgozottság; s ha a Spectator-ral vetjük egybe őket, minden tekintetben felülmúlják. A Spectator-ban, Irvingnél és Hawthorne-nál egyaránt megtaláljuk azt a csendes és visszafogott modort, aminek megjelölésére a nyugalmas higgadtság kifejezést választottam; de az első kettő esetében ez a nyugalmas higgadtság jobbára az újszerű ötvözés - azaz az eredetiség - hiánya révén áll elő, s lényege főképp bizonyos közhelyes gondolatok csendes, nyugodt és szerény kifejtéséből áll, hivalkodástól ment és romlatlan angolsággal. A bennük megnyilvánuló magas fokú erőfeszítés késztet arra, hogy úgy képzeljük: minden erőfeszítés nélkül íródtak. Az előttem fekvő esszékből túlságosan is kitűnik az erőfeszítés hiánya, hogy ne vegyük észre jelenlétét, és a sejtetés erős mélyárama mozog a felszíni gondolatmenet látszólagos nyugalmának mélyén. Röviden: Hawthorne esszéisztikus megnyilvánulásai egy valódi képzelőerővel megáldott elme művei, melyeket visszafog, s bizonyos mértékig lefojt az ízlés kényes makulátlansága, a lelki alkat melankóliája és az érzelmi fásultság.

De legfőképp az elbeszélésekről kívánok szólni. Véleményem szerint az elbeszélés kétségkívül a legtermékenyebb földdarab, akár a legmagasztosabb tehetség gyakorlására is, mellyel a próza hatalmas uradalma egyáltalán szolgálhat. Ha azt kérdezné valaki, hogy a legmagasabb tehetség miként gyakorolható a legeredményesebb módon, úgy, hogy leginkább tanúságot tehessen a benne rejlő képességekről, habozás nélkül azt válaszolnám, hogy rímes költeményben, melyek terjedelme nem nagyobb, mint amennyit egy óra alatt el lehet olvasni. A legmagasabb rendű és igazi költészet csakis ezen a kereten belül létezhet. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban itt most csupán annyit szükséges megjegyeznem, hogy minden műalkotásban rendkívül fontos a hatás vagy benyomás egysége. Könnyen belátható az is, hogy ez az egység nem tartható fenn igazán olyan művekben, melyeket nem tudunk egy ültő helyünkben végigolvasni. Egy prózai munkát - éppen a próza természetéből fakadóan - sokkal hosszabb ideig vagyunk képesek olvasni, mint amennyire haszonnal ki tudnánk tartani egy költemény mellett. Az utóbbi, ha igazán megfelel a költői érzés követelményeinek, olyan lelkesült szárnyalásra készteti a lelket, mely sokáig nem tartható. Minden heves lelki izgalom szükségképp múlékony természetű. Ennélfogva a hosszú költemény önellentmondás. És a hatás egységes volta híján akár a legerőteljesebb hatások sem jönnek létre. Az eposzokat a hibás művészi érzék szülte, s napjuk leáldozott. Az a költemény, mely túlságosan is rövid, esetleg élénk benyomást tesz, de sohasem mélyet vagy tartósat. Bizonyos mértékű folyamatos erőkifejtés, a cél bizonyos tartóssága vagy ismétlődése nélkül a lélek közömbös marad. A sziklára sokáig kell hullania a vízcseppeknek. Béranger remek dolgokat produkált, fanyar és lélekborzongató műveket; de akárcsak a tömeg híján való testeknek, verseinek sincs nyomatékuk, s így kielégítetlenül hagyják a költői érzést. Szikráznak, feltüzelnek, de folyamatosság híján nem tesznek mély hatást. A túlzott tömörség epigrammatizmussá fajul; de a túlzott terjengősség bűne még ennél is kevésbé bocsánatos bűn. In medio tutissimus ibis.[221]

Ha azt a műalkotástípust kellene megjelölnöm, mely a fenti módon értelmezett költemény után leginkább megfelel a magas tehetség követelményeinek, s e tehetség gyakorlására a legelőnyösebb terep, habozás nélkül a prózai elbeszélést említeném, amelyre e kötetben Hawthorne adott példát. A rövid prózai elbeszélésre gondolok, melynek olvasásához elegendő egy félóránál nem rövidebb, egy-két óránál nem hosszabb időszak. A szokványos regény ellen terjedelme miatt kell kifogást emelnünk, azon okokból, amelyeket az imént lényegében rögzítettünk. Mivel nem tudjuk egy ültő helyünkben végigolvasni, megtagadtatik tőle az a hatalmas erő, mely a teljességből fakad. Azok a köznapi ügyek, melyek az olvasás szüneteibe tolakodnak, kisebb-nagyobb mértékben módosítják, semmissé teszik vagy semlegesítik a könyv nyújtotta benyomásokat. De már egyszerűen az olvasás megszakítása is elég ahhoz, hogy megsemmisítse az igazi egységet. A rövid elbeszélésben viszont a szerző képes arra, hogy szándékát teljességgel érvényre juttassa, bármi legyen is az. Az olvasás órájában az olvasó lelke mindenestül az író hatalmában van. Nincsenek külső vagy külsődleges hatások, melyek a fáradtságból vagy az olvasás szüneteiből fakadnának.

Az irodalom gyakorlott művésze megépíti elbeszélését. Ha bölcs ez a művész, akkor nem próbálja gondolatait úgy alakítani, hogy összhangban álljanak az általa ábrázolni kívánt eseményekkel; először inkább gondos mérlegeléssel elképzeli azt a bizonyos egyszeri és egyetlen hatást, amit ki óhajt dolgozni, és csupán azután talál ki ilyen eseményeket; majd ezeket az eseményeket úgy ötvözi, hogy leginkább segítsék az előzetesen elképzelt hatás létrehozásában. Ha már legelső mondatából sem világlik ki ez a hatás, akkor legelső lépése is botlás volt. Az egész műben nem lehet egyetlen leírt szó sem, mely közvetlenül vagy közvetett módon ne mutatna az előzetesen rögzített alapterv irányába. És ezen a módon, ilyen gonddal és gyakorlattal, végül létrejön a kép, melyben mélységes kielégülést talál a művészettel rokon lélek. Az elbeszélés eszméje hibátlanul áll előttünk, mert zavartalanul állhatott elénk; és ugyanez a cél regényben elérhetetlen. A túlzott rövidség ezen a területen is ugyanúgy kifogásolható, mint a költeményben; de a túlzott hosszúság még inkább kerülendő.

Azt mondottuk, hogy az elbeszélés bizonyos tekintetben még a költeménynél is magasabb rendű. Az igazság az, hogy - noha az utóbbi ritmusa elengedhetetlen eszköz a költemény legmagasztosabb eszméjének, a Szép eszméjének a kibontásában - a ritmus mesterséges jellege elkerülhetetlenül gátat szab olyan gondolati és kifejezésbeli mozzanatok kibontásának, melyek az Igazságban gyökereznek. Az elbeszélésnek viszont gyakran és jelentős mértékben az igazság a célja. A legjobb elbeszélések nemritkán az ésszerű megismerés jegyében íródnak. Ennélfogva az ilyen típusú műalkotás területe - még ha nem is mindig az emberi szellem magasának az orma - legalábbis olyan sík vidék, mely hatalmasabb és tágasabb, mint a költemény birodalma. E vidék termékei sohasem olyan gazdagok, de számosabbak, és az emberek nagy többsége többre becsüli őket. A prózai elbeszélések szerzője tehát a gondolat és a kifejezés módjainak és árnyalatainak olyan hatalmas változatosságával - például az ésszerűvel, a szarkasztikussal, a humorossal - közelítheti meg témáját, melyek a költemény természetével nemcsak hogy ellentétesek, hanem egyenesen tiltja őket a költemény legsajátabb és legszükségesebb eleme; természetesen a költemény ritmusára gondolunk. Mintegy zárójelben megjegyezhetjük, hogy annak a szerzőnek, aki prózai elbeszélésben a tiszta Szépre tör, nagyon nehéz körülmények között kell munkálkodnia. Ugyanis a Szépség könnyebben kezelhető a költeményben, azonban a rémület, a szenvedély, az iszonyat és rengeteg más hasonló mozzanat nem. S ezen a ponton könnyen beláthatjuk, mennyire az előítélet vezérli az olyan hatásos elbeszéléseket kísérő gyakori rosszallást, melyek köréből számos kiváló darabot olvashattunk a Blackwood korábbi számaiban. Az általuk keltett hatás a cselekvések teljességgel elfogadható szférájából fakadt és teljességgel elfogadható, bár néha túlzott érdekességet nyújtott. Minden tehetséges ember örömét lelte bennük; bár akadtak tehetséges emberek, akik igaztalanul és alaptalanul elítélték ezeket az elbeszéléseket. Az igazi kritikus viszont csupán annyit követel, hogy tervezett célját valóra váltsa az író, mégpedig olyan eszközökkel, melyek erre a célra a legelőnyösebben alkalmazhatók.

Nagyon kevés igazán értékes amerikai elbeszélésünk van; sőt, egyenesen azt is mondhatnánk, hogy nincs is más, mint Washington Irvingnek The Tales of a Traveller (Az utas meséi) című gyűjteménye és Hawthorne Másodjára elmondott meséi. John Neal egyik-másik darabja erőtől és eredetiségtől duzzad ugyan, de ilyen jellegű szerzeményei rendkívül terjengősek, különcködők és hibás művészi érzékről tanúskodnak. Hébe-hóba, itt-ott napvilágot lát folyóiratainkban egy-egy cikk, mely a brit lapok legjobb szerzeményeivel összehasonlítva is megállja a helyét, de az összképet tekintve az irodalomnak ebben az ágában a nyomába sem érhetünk brit elődeinknek.

Mr. Hawthorne Meséiről kifejezetten azt kell mondanunk, hogy a művészet legmagasabb régióiba tartoznak, olyan művészet régióiba, mely a legmagasztosabb tehetség szolgálatában áll. Korábban úgy véltük - és nem ok nélkül -, hogy szerzőnket az irodalmunkon élősködő egyik arcátlan klikk emelte mai rangjára - mely klikk önhitt ostobaságát az első adandó alkalommal le fogjuk leplezni -, de kellemesen csalódtunk. Kevés olyan művet ismerünk, amit a kritikus őszintébb szívvel dicsérhetne, mint ezeket a Másodjára elmondott meséket. Mint amerikaiak, büszkék vagyunk erre a könyvre.

Hawthorne megkülönböztető jegye az invenció, a teremtő-készség, a képzelőerő, az eredetiség; olyan jegy, mely a képzelet műveiben kétségkívül értékesebb, mint a többi együttvéve. De az eredetiség természetét, az irodalomban megnyilvánuló eredetiségét nem értik igazán. Az invenciózus vagy eredeti szellem legalább olyan gyakran a hangvétel eredetiségében mutatkozik meg, mint a témáéban. Hawthorne minden tekintetben eredeti.

Nem volna könnyű megnevezni, melyik a legjobb ezek között az elbeszélések között; megismételjük, hogy kivétel nélkül mindegyik szép. A "Wakefield" azért érdemel figyelmet, mert rendkívül ügyesen dolgoz fel, illetve taglal egy régi gondolatot, egy jól ismert esetet. Egy szeszélyeitől kormányzott férfi elhatározza, hogy megválik feleségétől, majd húsz éven át inkognitóban él, felesége tőszomszédságában. Valami ehhez hasonló eset valóban előfordult Londonban. Hawthorne elbeszélésének ereje azoknak az indítékoknak elemzéséből fakad, amelyek a férjet feltehetőleg erre az ostobaságra késztették, illetve annak elemzéséből, hogy mi lehetett az oka a férfi makacs kitartásának. Erre az alapgondolatra Hawthorne páratlan erejű karcolatot épít. A "Menyegzői harang"-ot a legmerészebb képzelőerő élteti, melyet az ízlés szigora tart kordában. Nincs gáncsoskodó kritikus, aki hibát találhatna ebben a műben. "A lelkipásztor fekete fátyla" mestermű, melynek egyetlen fogyatékossága, hogy megalkotásának kivételes művészete disznók elé szórt gyöngy. A csőcselék számára a felszíni jelentés eltakarja az elbeszélés sejtetett, burkolt mondanivalóját. A haldokló lelkész szájába adott tanulságról hiszik azt, hogy az elbeszélés igazi mondandója; és hogy a sötét színezetű bűn (ami az "ifjú hölggyel" kapcsolatos) valóban megtörtént, ezt csupán a szerzőével összehangzó tehetségű elme képes észrevenni. A "Higginbotham úr katasztrófája" eleven és eredeti; kivitelezése rendkívül szerencsés. A "Dr. Heidegger kísérlete" rendkívül jól van elképzelve, és felülmúlhatatlan tehetséggel megvalósítva. Minden sorában a művész szíve lüktet. "A fehér vénkisasszony" - még inkább, mint "A lelkipásztor fekete fátyla" - kapcsán az elbeszélés misztikus jellege miatt emelhetünk kifogást. Még a gondolkodó és analitikus elméjű olvasó is nehezen képes behatolni az írás teljes jelentésébe.

A "Háromhegy barlangjá"-t teljes szövegében idéznénk, ha lenne helyünk rá; nem azért, mert magasabb rendű tehetségről tanúskodik, mint a kötet többi darabja, hanem azért, mert kiválóan példázza a szerző sajátosan egyéni tehetségét. A téma közhelyes. Egy boszorkány a Távol és a Múlt világát idézi egy gyászba borult személy elé. Ilyen esetekben a divat egy ideje azt diktálja, hogy a szerző valamiféle tükörről írjon, melyben a távollévők képmása megjelenik, vagy füstöt gomolyogtasson fel, melyből fokozatosan előtűnnek az egyes alakok. Elbeszélése hatását Hawthorne-nak bámulatosan sikerült felerősítenie avval, hogy a látás helyett a hallás érzékét tette meg a képzelgés közegévé. A gyászoló fejét beburkolja a boszorkány köpönyege, melynek varázslatos ráncaiból mindentudó hangokat hall. Ennek a műnek minden egyes sora művész jelenlétére vall, s nemcsak a pozitív, hanem a negatív erények terén is. Nem csupán az a helyzet, hogy a szerző mindent megtett az elbeszélésben, ami kötelező, hanem az is - és ez talán a nehezebben elérhető cél -, hogy semmi olyat nem tett, ami tilos. Minden szó értelmet hordoz, és egyetlen szó sincs, amely ne hordozna értelmet.

A "Howe maszkabáljá"-ban olyasmire figyelünk fel, mely plágiumra emlékeztet; de nem zárhatjuk ki a gondolatok igen hízelgő egybeesését. Idézzük a kérdéses szövegrészt:

"Látták, amint a tábornok, homlokán a düh sötét villanásával, kardot ránt és elindul, hogy szembeszálljon a köpönyeges alakkal, mielőtt az akár csak egyetlen lépést tett is volna a padlón. - Gazember, fedd fel arcodat - kiáltotta. - Egy lépést se tovább! - Az alak egy hajszálnyit sem rettent vissza a mellének szegeződő kardtól; komor méltósággal megállt és köpönyege szárnyát alábocsátotta arca elől, de nem eléggé ahhoz, hogy a szemlélők akár csak egy pillantást is vethettek volna arcára. Sir William Howe azonban a jelek szerint eleget látott belőle. Mord arckifejezése helyén zavart és megdöbbent, sőt, egyenesen rémült tekintet uralkodott el; több lépésre hátrált az alaktól, s kardját a padlóra ejtette."

Itt arról van szó tulajdonképpen, hogy a köpönyeges alak magának Sir Williamnek a fantomja vagy alakmása; nos, a "William Wilson" című történet, mely a Groteszk és arabeszk egyik darabja volt, nemhogy ugyanerről szól, hanem sok tekintetben ugyanígy szól ugyanerről. Két részletet idézünk, amit az olvasó egybevethet a fentebb közölt szövegrésszel. Az előbb magunk emeltük ki dőlt betűvel azokat a részleteket, amelyek a közvetlen hasonlóságot mutatják.

"Az a kis idő, ameddig elfordítottam tekintetem, a jelek szerint elegendő volt ahhoz, hogy a szoba túlnani és felső részében lényeges változások álljanak be. Úgy tűnt nekem, hogy egy nagy tükör áll ott, ahol korábban semmi ilyet nem érzékeltem: s amint irtózatosan megrémülve közelebb léptem hozzá, önmagam halálsápadt és vérlucskos képe indult el felém, bizonytalan és ingatag léptekkel. Mondom, úgy tűnt; de valójában nem én voltam. Wilson állt előttem, széthullása szörnyű kínjában. Nem volt vonás annak az arcnak a jellegzetes és egyéni rajzán, ami ne lett volna teljesen az enyém is. Álarca és köpönyege ott feküdt, ahová vetette őket: a padlón."

Megfigyelhető, hogy ebben az esetben nem csupán az alapgondolat azonos, hanem különböző részletek is hasonlítanak. Az alak mindkét esetben a szemlélő hasonmása vagy alakmása. A jelenet mindkét esetben maszkabálon játszódik. A figura mindkét esetben köpönyeget visel. A szereplők mindkét esetben veszekednek - azaz mérges szavakat váltanak. A köpönyeg és a kard mindkét esetben lehull a padlóra. A "gazember, fedd fel arcodat" kifejezés Hawthorne-nál pontos párhuzamra talál a William Wilson egyik passzusában, a kötet ötvenhatodik oldalán.

III

Sietve be kell fejeznem ezt a tanulmányt, mégpedig Hawthorne erényeinek és hibáinak összefoglaló áttekintésével.

Hawthorne egyéni, de nem eredeti; hacsak azokban a részletezett elképzelésekben és kiemelt gondolatokban nem, amelyeket Hawthorne általában vett eredetiséghiánya megfoszt a nekik joggal kijáró elismeréstől, és megakadályozza, hogy valaha is felfigyeljen rájuk a közönség. Túlságosan is szereti az allegóriát, s ameddig le nem tesz róla, nem is remélheti a népszerűséget. S le is fog tenni, hiszen az allegória nehezen fér meg természetének alaphangjával, mely akkor mutatkozik meg a legjobban, ha odahagyja "Brown gazdái" és "Fehér vénkisasszonyai" miszticizmusát azért a szívmelengető, enyhe, bár ősziesre forduló napfényért, ami a "Wakefield" és "A kis Annie kóborlása" lapjain süt. Igazság szerint Hawthorne "gátja vesztetten metaforikus" szelleme azt a falanx- és falanszter-légkört leheli, amelyben a szerző oly régóta fuldoklik. Mint szerzőnek, témaköre feleannyira sem olyan kizárólagos, mint amennyire univerzális jelentőségű. Stílusa a legtisztább, ízlése a legmakulátlanabb, tudása a legkönnyebben megérthető, humora a legfinomabb, pátosza a legérzékenyebb, képzelőereje a legsugárzóbb, ügyessége felülmúlhatatlan; s ezekkel a különféle jó tulajdonságokkal együtt misztikusnak sem utolsó. De akad-e ezek között a tulajdonságok között egy is, mely megakadályozná Hawthorne-t, hogy akár az első lehessen a tisztes, becsületes, érzékelhető, meg- és felfogható tárgyak világában? Köszörülje ki a tolla hegyét, szerezzen be egy üveg látható tintát, bújjon elő a régi paplakból, fütyüljön Alcottra[222], akassza fel (ha lehet) a Dial[223] szerkesztőjét, s a North American Review számait, ha megvannak neki, vesse ki ablakán a disznóknak.

Takács Ferenc fordítása

 

RÉGI ANGOL KÖLTŐK

Semmi kétség afelől, hogy a Nagy-Britannia régebbi költői iránt érzett szeretetünk jelentős részben olyasvalamivel magyarázható, ami valójában nem tartozik a költészethez, tudniillik a régiség iránti szeretetünkkel, s még annak a valódi költői érzésnek a jelentős része is, amit ezen költők fakasztanak bennünk, olyasvalaminek tulajdonítható, ami jelen van ugyan az elvont értelemben vett költészetben, és ezekben a régi brit költeményekben is, de nem tekinthető szerzőik érdemének. A régi dalnokok minden feltétlen csodálója, ha véleményét kérdik e dalnokok műveiről, valamiféle homályos, bár teljességgel őszinte érzésről számol be, a versek keltette álomszerű, kusza, határozatlan és - esetleg hozzáteszi - meghatározhatatlan örömérzésről; s ha megkérjük, hogy jelölje meg ennek a titokzatos örömnek a forrását, alighanem a szókincs és az általában vett kidolgozás bizarr voltát említené. Ez a bizarr elem valójában az eszményi jelleg rendkívül hatásos eszköze, de a szóban forgó esetben a szerzők akaratától függetlenül keletkezik, és semmiképp sem része a költők eredeti szándékának. A szavak és ritmusok az idők folyamán megváltoztak. Azok a versek, amelyek ma heves örömmel hatnak ránk, mégpedig olyan örömmel, mely többnyire egyetlen forrásra, a bizarr jellegre vezethető vissza, a maguk idejében alighanem rendkívül szokványosnak számítottak. Ez ma már nem érv ezek ellen a versek ellen - akkor lehetett érv ellenük. Egyre erősebb bennünk a vágy, hogy túlértékeljük ezeket a költeményeket. A régi angol múzsa keresetlen, egyenes lelkű és őszinte volt, s bár tanult volt egyben, fortélyok nélkül volt az. Nincs még egy olyan közkeletű tévedés, mely a gondolkodásnak nagyobb zűrzavaráról tanúskodna, mint az, amikor Donne-t és Cowleyt ugyanabban az értelemben képzelik metafizikus költőnek, mint Wordsworth-t és Coleridge-ot. Az első kettő számára az erkölcs a cél volt, az utóbbi kettő számára csupán eszköz. A teremtés költője azt kívánta mesterkélten művészi versével az olvasóba oltani, amit erkölcsi igazságnak hitt; A vén tengerész költője viszont az analízis kínálta csatornákon át kívánja belénk önteni a költői érzést. Az előbbi tökéletes kudarccal végzi, amit egy durván téves elképzelés jegyében kezdett; az utóbbi, igaz, tévedhetetlenül biztos úton járva, olyan győzelmet arat, melynek dicsőségéből semmit sem vesz el az, hogy a tömeg alantas tekintete elől rejtve marad. De ha úgy vesszük, még Cowley "metafizikus költészete" is alkotója egyszerűségéről és egyeneslelkűségéről tanúskodik. S ebben osztozik iskolája többi tagjával; ugyanis bízvást nevezhetjük iskolának azt a költőcsoportot, akiknek verseit az előttünk fekvő kötet tartalmazza, s akiknél felfigyelhetünk valamiféle közös jellegre. Ezek a költők keveset használnak fel a művészet fortélyaiból, írásuk közvetlenül a lélekből fakad, s a lélek életét sugározza. Nem nehéz észrevenni ennek az önfeledtségnek az irányát sem - a lélek összes energiájának magas szárnyalását -, de amikor a lehető legerősebb költői tűz, erő, finomság és minden jó tulajdonság a lehető legközönségesebb otrombasággal, lapossággal és ostobasággal keveredik náluk, nem marad kétség afelől, hogy az ebbe az iskolába tartozó szellemek művei átlagban (ceteris paribus) jóval alatta maradnak egy másik, náluk mesterkéltebb iskola műveinek.

Kötve hisszük, hogy a Book of Gems-ben (Gyöngyszemek könyve) található válogatásból a költői lelkületű olvasó bármiféle fogalmat is alkotna az iskola szépségéről; bár ha az iskola jellegének bemutatása volt csupán a cél, akkor ez az igyekezet a legnagyobb mértékben sikeresnek mondható. Hosszú részleteket kapunk a kötetben a legutálatosabb zagyvaságokból, melyeknek csupán annyi érdemük van, hogy régen íródtak. A szerkesztő kritikai megjegyzései sem tetszenek különösebben. Lelkesedése annyira általános és annyira heves, hogy szükségképpen téves is. Például Sir Henry Wotton Verses on the Queen of Bohemia (Vers Bohemia királynőjéről) című költeményéről úgy vélekedik, hogy "nemigen írtak ennél szebbet nyelvünkön", ami tarthatatlan és képtelen állítás.

Ezekben a sorokban képtelenek vagyunk felfedezni a költészetnek akárcsak egyetlen magasztosabb jegyét is, mely minden időben és minden körülmények között hozzá tartozik. Itt minden merő művészkedés, a maga meztelenségében, illetve ügyetlenül titkolva. A régies iránti elfogultságunk (s másfajta elfogultságról itt nemigen beszélhetünk) sem késztethet arra, hogy a költészet szent nevével tüntessük ki ezeknek a körülményes és elcsépelt bókoknak a sorát, melyeket szerzőjük minden képzelet és valószínűség híján öltögetett egybe, s még arra sem tett kísérletet, hogy az alkalomhoz igazítsa őket.

Mint mindenki más, mi is örömet leltünk Wither Pásztori vadászatában, ebben a költeményben, mely figyelemre méltó mértékben osztozik az Il Penseroso[224] jellegzetességeiben. A költészetről szólván a szerző ezt mondja:

Hogyha zúg egy kis patak,
Szél zörrent meg gallyakat,
Csukott százszorszép-levél
Ha Titán aludni tér,
Vagy egy árnyas cserje, fa -
Több lesz nekem, általa,
Mint amit egy bölcs akár
A Mindenségben talál.
Ő segít, hogy fellelem
Ezen a durva helyen
Azt
, ami kínok között
Is hoz édes örömöt;
És az unalmas magány,
Boltívek alatt az árny
,
Barlangokat verdeső
Ütemes hullám-eső,

S ez a sziklás, és öreg
Mohákkal benőtt üreg,
S e kapuk, hol nem tör át
Gyönyör, csak a durvaság,

S szűkös kamrám, hova az
Ínség, szégyen befalaz -

Mindez, s a rest levegő
Búra hajtana, de ő

Megtanította, miből
Származik vigasz s gyönyör.

De ezek a sorok, bármennyire jók is, nem mutatják igazán az angol költői régiségek általában vett jellegét. Ebből több található Corbet Rewards and Fairies (Jutalmak és tündérek) című versében. Idemásoljuk Marvell Őzét sirató szüz-ének egy részletét, mely jobban tetszik nekünk, mint az ugyanilyen jellegű versek bármelyike, s nem csupán azért, mert a régi költészet egy darabja, hanem azért is, mert önmagában is gyönyörű költemény, teli pátosszal, végtelenül finom képzelőerővel és igazmondással:

Csodálatos, milyen iram
Rejlett ezüst lábaiban,
És milyen kecsesen szökellt,

Mikor velem versenyre kelt,
S ha messze elhagyott: bevárt,
Majd megindult, s megint megállt;
Ünő nem járt ily sebesen:
Akárha a négy szeleken.

Van nekem kis udvarom,
S úgy benőtte a liliom,
S a rózsák is
, hogy fogadom,
Azt hinnéd, hogy egy kis vadon;
Ha megjött a tavasz-idő,
Csak ott szeretett lenni ő.
Liliom-ágyások között
Kerestem, hogy hová szökött,
S lett légyen az orrom előtt,
Míg föl nem kelt,
nem láttam őt.
Mert mint liliom árny-alak
Feküdt a liliom alatt;
S rózsát legelt,
mi belefér,
Hogy kiserkent száján a vér,
Aztán bátran hozzám szökellt,
S számra nyomta e rózsa-jelt;
De főleg azt szerette, ha
Bőséges rózsa-lakoma
Után hűs liliom-lepel
Fedte szűzi combjait el.
Élne még, kívül liliom,
S belül rózsa volna, tudom.

Mennyire igaz a bánat levegője, mely minden szótagjából árad! Mindent betölt a versben. Ezt sugározza a szavak édes melódiája, a szelídség és a báj, amit a kis szűzben magában képzelünk el, s még az a félig játékos, félig sértődött jelleg is, ahogyan a szűz kedvencének szépségét és nemes tulajdonságait taglalja; akár egy nyári felhő hűvös árnyéka egy liliom- és ibolya-ágyás, "minden édes virág" fölött. A legmagasztosabb költészet illata árad a versből. Minden sor egy-egy gondolat, mely az őz szépségét és játékosságát hordozza, a lány keresetlen egyszerűségét, szeretetét, csodálatát; bánatát; a liliom- és rózsa-ágyás illatát, melegét és helyénvaló voltát, ahová az őz odafészkelte magát, s amelynek virágait legelészte, s amely virágoktól szinte megkülönböztetni sem tudta őt az akkor még boldog kisleány, aki nyíllal kezében és rózsás mosollyal az arcán kereste fel kedvencét. Gondoljunk csak az igaz és finom gondolatok változatosságára az általunk idézett néhány sorban; a szűz csodálkozására, hogy kedvence milyen fürge; az "ezüst lábakra"; az őzre, amint úrnőjét versenyre hívja "kecsesen szökellve", előtte szalad, s hátrafordított fejjel lesi, mikor ér úrnője közel, hogy ismét odább szökellhessen; mindezt élesen érzékeljük. Mily rendkívüli erő duzzad ebben a két sorban:

Ünő nem járt ily sebesen:
Akárha a négy szeleken -

olyan erő, mely csakis akkor válik nyilvánvalóvá számunkra, ha a beszélő keresetlen egyszerűségére gondolunk, illetve kedvencének négy lábára, mint a négy szélre. De gondoljunk "kis udvarom"-ra is, amelyet "úgy benőtt a liliom, s a rózsák is", hogy "azt hinnéd, hogy egy kis vadon"; az őzre, mely "csak ott szeretett lenni"; a szűzre, aki keresi az őzet, "hová szökött", s aki nem tudja megkülönböztetni a virágoktól, "míg föl nem kelt"; s az őzre, ahogy úgy hever a liliomok között, "mint liliom árnyalak"; ahogy szerette,

                            "...ha
Bőséges rózsa-lakoma
Után hűs liliom-lepel
Fedte szűzi combjait el";

azután a zárósorok kivételes szépsége és természetessége, ahol éppen a költői túlzás teszi a sorokat természethűvé, ha a szenvedélyes kislány ártatlanságára, keresetlenségére, lelkesedésére, illetve a játékát gyászoló gyermek még ennél is szenvedélyesebb csodálatára gondolunk:

Élne még, kívül liliom,
S belül rózsa volna, tudom.

Takács Ferenc fordítása

 

AZ IRODALMI FOLYÓIRATOK BÖRTÖNÉNEK REJTELMEI

Mivel nem létezik nemzetközi szerzői jogvédelem, és ezért szinte lehetetlen bármiféle anyagi ellenszolgáltatást kicsikarni a könyvkereskedőktől az irodalom terén végzett munkáért, legjobb íróink közül sokan kénytelenek folyóiratok és szemlék szolgálatába állni, melyek dicséretre méltó állhatatossággal bizonyos - illetve bizonytalan - mértékig mind a mai napig magukénak vallják azt a régi mondást, hogy a munkásembert még az irodalom háládatlan területén is megilleti a neki járó bér. Hogy ezek az újságok miképpen, a tisztességnek-illendőségnek miféle makacs ösztöne révén tudtak megmaradni fizetési gyakorlatuk mellett, amikor olyan ellenfelekkel kell megküzdeniük, mint a Fosterek és a Leonard Scottok, akik évi nyolc dollárért szállítják bármelyik négy brit folyóiratot, ezt a kérdést nemigen tudjuk kielégítő módon tisztázni, s kénytelenek vagyunk olyan, teljességgel ésszerűtlen alapra hivatkozva válaszolni, mint a még itt-ott pislákoló esprit de patrie[225]. Hogy az irodalmi folyóiratok élnek, s nem csupán élnek, de boldogulnak is, s nem csupán boldogulnak, de még fizetni is tudnak eredeti művekért, erre az ismert körülmények között csupán az a teljességgel fantasztikus, bár rokonszenves feltételezés adhat magyarázatot, hogy izzik még valahol a parázs, nem aludt ki az irodalom és az irodalmárok iránti jóindulat tüzével együtt, mely valaha ott lobogott minden amerikai kebelben.

Vagy talán az volna a magyarázat, hogy egyszerűen illetlen dolog, ha szerzőinket, ezeket a szegény ördögöket éhezni hagyjuk, miközben - az irodalom terén - kövérre hízunk azokon a csemegéken, amiket szégyentelenül lopkodunk Európa minden zsebéből; talán nem lenne igazán comme il faut[226], ha ez a botrányos szörnyűség megtörténhetne; ezért vannak hát irodalmi folyóirataink, s ezért fizet elő a közönség egy része rájuk (merő szánalomból persze), s ezért vannak folyóiratkiadóink (akik néha a "szerkesztő és tulajdonos" kettős címét aggatják magukra); kiadók, akik - ha a szerző jól viseli magát, csak ritkán háborog és mindig kellő alázatot mutat - lelkiismereti kérdést csinálnak abból, hogy egy-két dollárral bátorítsák a szegény ördögöt, többnyire persze csak akkor, ha a szerző rendesen viselkedik és tartózkodik attól az illetlen szokástól, hogy felhúzza az orrát.

Reméljük azonban, hogy nem vagyunk annyira elfogultak vagy annyira vádaskodó természetűek, hogy azt a látszatot keltenénk: a részükről (az irodalmi folyóiratok kiadóinak részéről) kétségtelenül tapasztalható nagylelkűség hiányát az ő számlájukra kellene írnunk. Sőt, könnyen belátható, hogy amit eddig mondottunk róluk, az éppen az ellenkezője az ilyesféle vádaskodásnak. Ezek a kiadók legalább fizetnek valamit, míg mások semmit sem. És ez bizony különbség; bár egy matematikus azt állíthatná, hogy ez a különbség néha végtelenül kicsiny. Mégis ezek a folyóiratkiadók fizetnek (így szokás mondani), és a szerző, aki szegény ördög, bizony még a legkisebb kegyet is köszönettel fogadja. Nem, a nagylelkűség hiányának okát a demagógoktól befolyásolt közönség háza táján kell keresnünk, mely tűri, hogy hivatott képviselői (vagy talán hivatlanok ezek a képviselők?) olyan szónoklatokkal sértsék nemzeti gyűldéinkben a józan észt (a közönségét), melyek az európai irodalom terén végzett útonállás szépségét és kényelmét dicsérik, s felettébb ostoba képtelenségnek tartják, ha valaki azt az elvtelen elvet tenné magáévá, hogy joga és jogcíme van a maga önálló elméjére vagy arra a vékonyka kis anyagra, amit előgombolyít belőle, a szerencsétlen hernyó (mert mi más is volna). Ha valami ilyesféle leheletfinom dolog támogatásra szorul, hát van éppen elég selyemhernyónk és morus multicaulisunk[227].

De ha a folyóiratkiadók nagylelkűségének teljes hiányáról a körülmények közepette nem panaszkodhatunk is (hiszen fizetni azért fizetnek valamit), egy tekintetben jó okunk van a vádbeszédre. Ha egyszer fizetnek, akkor miért nem fizetnek jó szívvel és azonnal? Ha most éppen harapósabb volna a kedvünk, olyan mesét mesélhetnénk, melytől még Shylocknak is égnek állna a haja. A fiatal szerzőt, aki magával a kétségbeeséssel küszködik a rettenetes szegénység képmásában, amit nem enyhít semmi - semmiféle együttérzés a mindennapok világától, mely képtelen felfogni nyomorúságos helyzetét, s ha felfogná, akkor is úgy tenne, mintha nem értené -, nos, ezt a fiatal szerzőt udvariasan felkérik, hogy írjon egy cikket, melyért "tisztes fizetséget fog kapni". A fellelkesült szerző talán egy egész hónapra félbehagyja egyetlen elfoglaltságát, ami valamiféle megélhetéssel kecsegtet, s miután végigéhezte (családjával együtt) a hónapot, s miután végére ér az egyhónapos éhezésnek és a cikknek, az utóbbit - néhány, az előbbire tett félreérthetetlen célzás kíséretében - elküldi a vastag mellényű "szerkesztőnek" és borvirágos orrú "tulajdonosnak", aki kegyeskedett támogatásával kitüntetni őt (a szegény ördögöt). Eltelik (éhezésben) még egy hónap, de válasz nem érkezik. Újabb hónap; válasz sehol. Még két hónap; válasz még mindig sehol. Miután így eltelt hat újabb hónap, a szerző személyesen járul a "szerkesztő" és "tulajdonos" ajtajához. Jöjjön később. A szegény ördög távozik, majd később újrajön. Majd ismét jön; s három-négy hónapig egyfolytában jön. Ezután türelme fogytán, visszaköveteli a cikkét. Nem, nem kaphatja vissza - az igazság az, hogy túlságosan is jó volt ahhoz, hogy ilyen könnyen lemondjanak róla -, "már nyomdában van" és "az ilyen jellegű közreműködésért - ez nálunk a szabály - csupán a megjelenés után hat hónappal fizetünk. Jöjjön be hat hónappal azután, hogy megjelent az írása, s felveheti a pénzt - hiszen üzletemberek volnánk -, mégpedig azonnal." A szegény ördög erre megnyugszik, és úgy dönt, hogy a "szerkesztő és tulajdonos" mégiscsak úriember, ő pedig (a szegény ördög) vár, ahogy kérték - de a Halál nem várhat közben. Meghal, és elhunyta (melynek az éhezés volt az oka) szerencsés fogás a vastagpénzű "szerkesztő és tulajdonos" számára, akinek bukszája most - és mindörökké - vastagabb huszonöt dollárral, melyet nagyon okosan sikerült megtakarítania, s melyet majd nagylelkűen vadkacsavadászatra és pezsgőre költ el.

Két dolog van, amitől - reméljük - tartózkodik az olvasó, amikor átfutja ezt a cikket; először is reméljük, hogy nem hiszi: a magunk személyes tapasztalatából írunk, ugyanis csupán azoknak az elbeszéléseire támaszkodunk, akik valóban szenvednek; másodszor pedig reméljük, hogy megjegyzéseinket nem fogja egyetlen ma élő folyóiratkiadó személyére sem vonatkoztatni, hiszen köztudott, hogy mindegyikük ugyanolyan híres nagylelkűségéről és előzékenységéről, mint eszéről és a tehetség iránt tanúsított megbecsüléséről.

Takács Ferenc fordítása

 

A MŰALKOTÁS FILOZÓFIÁJA

Charles Dickensnek egy jegyzete fekszik előttem, amelyben a Barnaby Rudge szerkezetéről írt régi vizsgálódásomra célozva, azt mondja: "Mellesleg, ki vette észre, hogy Godwin[228] az ő Caleb Williams-ét visszafelé írta? Először bebonyolította hősét a nehézségeknek abba a hálójába, mely a második kötetet kiteszi, s csak aztán keresett az első kötetnek valami indokolást és magyarázatot a történendőkhöz."

Nem tudom elképzelni, hogy pontosan ez lett volna Godwin eljárása, s csakugyan, amit ő maga vall, az nem egészen egyezik Dickens úr ötletével, de a Caleb Williams szerzője sokkal inkább művész volt, hogysem ne érezte volna legalább valamelyest hasonló módszer előnyeit. Semmi sem magától értetődőbb, mint az, hogy minden mesének vagy bonyodalomnak, mely ezt a nevet megérdemli, készen kidolgozva kell lenni egész a megoldásig, még mielőtt a toll egy betűt is leírt volna belőle. Csak ha a megoldást folyton szemünk előtt tartjuk, tudjuk megadni a bonyodalomnak a következetesség és oki kapcsolat nélkülözhetetlen benyomását azáltal, hogy minden epizódot, és főképp az összes részletek tónusát a kifejlet céljai szerint élezzük ki.

Azt hiszem, a rendes módban, ahogy az elbeszéléseket konstruálni szokták, gyökeres tévedés van. Vesznek egy témát, vagy a történelemből, vagy a napi események adnak, vagy, legjobb esetben, a szerző maga vállalkozik néhány megkapó epizódot összefűzni, melyek regényének csupán vázát teszik, leírással akarva rendesen kitölteni, ami hézag a tényekben vagy cselekvésben, lapról lapra mutatkozhatik.

Én helyesebbnek tartom a célzott hatás megfontolásával kezdeni. Mindig szem előtt tartva az eredetiséget - mert aki elég merész volna magát az érdekeltség ily nyilvánvaló s könnyen érthető forrásától megfosztani, bizonnyal a saját érdeke ellen cselekedne -, először is így szólok magamhoz: "A számtalan hatás vagy benyomás közül, aminek befogadására a szív, az értelem, vagy, nagyobb általánosságban, a lélek képes lehet, a jelen alkalommal melyiket válasszam?" S miután megállapodtam a hatásban, melynek elsősorban újnak, másodsorban élénknek kell lenni, meggondolás tárgyává teszem, vajon ezt a hatást a mesével vagy a tónussal érhetem-e el inkább, mindennapi mesével és különös tónussal, vagy megfordítva, mese és tónus egyforma különösségével, azután körülnézek, vagy inkább magamba tekintek, oly mese- vagy tónuskombinációt keresve, mely legjobban segíthet a hatás fölépítésében.

Sokszor gondoltam rá, hogy milyen érdekes újságcikk lenne belőle, ha egy író le próbálná - azaz inkább ha le tudná - írni részletesen, fokról fokra, a folyamatot, melyen át valamely műve elérte befejezettségének végső pontját. Miért nem ajándékozta meg senki ily cikkel a nyilvánosságot, nehezen tudnám megmondani, de talán a szerzői hiúságnak több szerepe van e mulasztásban, mint bármely más oknak. Az írók - kivált a versköltők - többnyire jobb szeretik, ha alkotásaikat valami nemes láz, valami eksztatikus intuíció gyümölcsének tekinti a világ, és valósággal borzadnak attól, hogy a közönségnek csak egy pillantást is engedjenek a kulisszák mögé: a gondolat nyers és nehézkes ingadozásaira - az igazi célra, amint csak az utolsó percben alakul ki, a teljes érettségig még nem jutott eszme számtalan megvillanására, a már-már kiérlelt ötletekre, amik utólag használhatatlannak bizonyulnak, az óvatos válogatásokra és lemondásokra, a fájdalmas törlésekre és beszúrásokra -, szóval a kerekekre és rugókra, a színváltozások gépcsigáira, a hágcsókra és süllyesztőkre, a kakastollakra, pirosítókra és szépségtapaszokra, amik száz közül kilencvenkilenc esetben az irodalmi histrio[229] fölszerelését kiteszik.

Másrészt jól tudom, mily ritka eset, amikor egy író egyáltalán abban a helyzetben van, hogy a lépéseket, melyeken keresztül eredményeihez jutott, gondolatban visszacsinálhassa. Többnyire rendszertelenül támadt és éppoly ellenőrizhetetlenül elfeledt ötletek kergetéséről és kergetőzéséről van itt szó.

Nekem, a magam részéről, nem rokonszenves az előbb említett vonakodás, s amellett mindig a legnagyobb könnyűséggel tudom visszaidézni emlékembe bármelyik művem keletkezésének fokozatos állomásait. S minthogy az ilyen elemzés vagy rekonstrukció érdekessége, ha úgy fogjuk föl, ahogy az imént kívánatosnak jeleztem, teljesen független magának az elemzett dolognak képzelt vagy valódi értékétől, nem látszhatik szerénytelenségnek részemről a modus operandi[230] föltárása, mely szerint valamely munkámat megszerkesztettem. A holló-t választottam, mint amely legáltalánosabban ismeretes. Szándékom minden kétséget kizáróan kimutatni, hogy kompozíciójában egyetlen mozzanat sem tulajdonítható a véletlennek vagy az ihletnek, hogy a munka fokról fokra, egy matematikai probléma pontosságával és rideg következetességével halad előre - a megoldásig.

Az alkalom - vagy mondjuk, szükségesség -, ami először felkeltette a gondolatot, költeményt írni - éspedig oly költeményt, mely egyformán kielégítse a közönség és kritika ízlését -, magáról a költeményről önmagában véve nem mond semmit, s épp ezért mellőzöm.

Kezdjük hát a kész elhatározásnál.

Az első megfontolás a terjedelem kérdése volt. Ha egy irodalmi mű hosszabb, hogysem egy ülésre el lehetne olvasni, számolnunk kell avval, hogy a benyomás egységéből származó rendkívül fontos hatást elveszítjük - mert ha már két ülés kell hozzá, a világ ügyei közbetolulnak, s egyszerre vége mindennek, ami kerek teljességre emlékeztetne. De mivel, ceteris paribus, egyetlen költő sem vállalhatja, hogy bármiről is lemondjon, ami szándéka előmozdítására szolgálhat, meg kell vizsgálni azt is, nincs-e a nagyobb terjedelemben valami más előny, ami ellensúlyozhatja a benyomás egységének elkerülhetetlen föláldozását? Erre azonnal nemmel felelek. Csakugyan, amit hosszú költeménynek nevezünk, az valójában nem egyéb, mint rövid költemények - azaz rövid idő alatt kiteljesült költői hatások - sorozata. Szükségtelen bizonyítgatni, hogy egy költemény csak annyiban költemény, amennyiben lelkünket fölröpítve, intenzív izgalmat kelt; és minden intenzív izgalom, valami pszichikai szükségszerűség folytán, csak rövid lehet. Ez okból az Elveszett Paradicsom-nak is legalább fele lényegileg próza - költői izgalmak sorozata, kikerülhetetlenül váltakozva megfelelő elernyedésekkel. Az egészet túlságos hosszúsága megfosztja a művészi hatás egy roppant lényeges elemétől, a teljességtől - vagyis a hatás egységétől.

Nyilvánvalónak látszik tehát, hogy terjedelem tekintetében van egy megállapítható végső határ minden irodalmi mű számára - az, amennyit egy ülés alatt el lehet olvasni. És ámbár a prózai kompozíció bizonyos műfajban, amelyeknél nem fontos az egység - mint a Robinson Crusoe vagy hasonlók -, ez a határ előnyösen túlléphető lehet: de semmi esetre sem használ túllépni rajta költői munkában. E határon belül a költemény terjedelme matematikai viszonyban állhat jelentékenységével - azaz más szavakban, szárnyalásával s a keltendő izgalom intenzitásával -, ismét más szavakban, az igazi költői hatás fokával, amelyet elérhet; mert világos, hogy a rövidségnek egyenes arányt kell tartani a szándékolt hatás erősségéhez, mégis avval a megszorítással, hogy bizonyos minimális időtartam föltétlenül szükséges, hogy valamelyes hatás egyáltalán előállhasson.

E megfontolásokat tartva szem előtt - s azt is, hogy a szárnyalás meddig emelkedett, nem szállva túl a publikum szemhatárán, s mégis elérve a magas kritika látkörébe -, azonnal megállapítottam a tervezett költemény célszerű hosszúságát, mintegy százsornyi terjedelemben. (Tényleg, száznyolc sor lett.)

Legközelebbi gondolatom akörül forgott, hogy minő hatás vagy benyomás keltését tűzzem ki célomul; s itt nem árt megjegyezni, amit az egész konstrukción át percre sem tévesztettem szem elől: hogy művemet mindenki által élvezhetővé óhajtottam tenni. Nagyon is messze jutnék közvetlen tárgyamtól, ha bizonygatni akarnék itt valamit, amiről már ismételten írtam, s ami a költői érzékkel bíró olvasó előtt egyáltalán nem is szorul bizonyításra - tudniillik, hogy a verses költészet egyetlen legitim birodalma a Szépség. Íme pár szó mégis igazi gondolatom megvilágítására, melyet barátaim némelyike hajlandónak mutatkozott félreérteni. Úgy vélem, azt a gyönyört, mely egyszerre a legerősebb, a legfelemelőbb és a legtisztább, a szépség szemlélete adja. Sőt igazában, ha az emberek szépségről beszélnek, nem is tulajdonságra gondolnak, hanem benyomásra, szóval éppen erre az erős és tiszta fölemelkedésére a léleknek - nem az értelemnek vagy a szívnek -, amelyről beszéltem, s amelyet a szépség szemléletének hatása alatt tapasztalunk. Mármost a szépséget csak azért nevezem a Vers igazi birodalmának, mert minden művészet nyilvánvaló szabálya, hogy a hatásokat lehetőleg közvetlen okok idézzék elő - hogy a célokat mindig a legalkalmasabb eszközök segítségével kell elérni -, és még eddig senki sem tagadta, hogy az a fajta lelki fölemelkedés, amire céloztam, legközvetlenebbül a versben érhető el. Ha a cél akár az Igazság, vagyis az értelem kielégítése, akár az Érzés, vagyis a szív izgalma, ezek ámbár bizonyos mértékig elérhetők a versben is, sokkal közvetlenebbül valósíthatók meg a prózában. Csakugyan, az Igazság bizonyos precíziót követel, és az Érzés valami otthonos egyszerűséget, szöges ellentétben a Szépséggel, amely, ismétlem, a lélek izgalma, azaz gyönyörteljes fölemelkedése. Mindabból, amit itt mondottunk, semmiképpen sem következik ugyan, hogy az érzés, vagy akár az igazság, ne szerepelhetne, esetleg nagyon hatásosan, a versben is - világosságot adva a gondolatnak, vagy segítve az általános benyomást, kontraszt által, mint disszonáns hangok a zenében -, de az igazi művész mindig két dologra fog itt törekedni: egyrészt, hogy ezeket a főcélhoz képest kellő alárendeltségben tartsa meg, másrészt, hogy amennyire lehet, még őket is ama Szépség fátyolába vonja, mely a Vers igazi atmoszférája és lényege.

Így hát a Szépséget tekintve kitűzött birodalomnak, legközelebbi kérdésem e Szépség legmagasabb megnyilvánulásainak tónusát illette - s minden tapasztalat arra vall, hogy ez a tónus a szomorúságé. Legfőbb fokán mindenfajta szépség az érzékeny lelket könnyekre ingerli. Ekként a melankólia a költészetnek valamennyi közt a legjogosultabb tónusa.

Miután így terjedelemben, műfajban és hangnemben megállapodtam, valamely különleges művészi fogásról kellett gondoskodnom, mely a költemény fölépítésének határozott jelleget adjon. E célból oly rugó állandó alkalmazásra való bevezetését határoztam el, mely körül az egész konstrukció megfordulhasson. Gondosan végigvizsgálva az összes megszokott művészi hatásokat - vagy jobban mondva, trükköket, a szó színházi értelmében -, azonnal láttam, hogy egyik sem örvend oly általános használatnak, mint a refrain. Használatának ez az általánossága már magában is elegendőképpen meggyőzött belső értékéről, s megkímélt a fáradságtól, hogy újabb analízis alá vessem. De megfontolás tárgyává tettem abból a szempontból, mennyiben alkalmas a továbbfejlesztésre, s rögtön megállapítottam, hogy még primitív stádiumában van. Rendes alkalmazásban a refrain-t nemcsak hogy pusztán a lírai versre korlátozzák, de amellett hatását, hangban és gondolatban egyaránt, teljesen az egyhangúság erejére alapítják. A tetszést csupán az azonosság, az ismétlődés érzése hozza létre. Én elhatároztam, hogy ebbe változatosságot viszek, s ezáltal még hatásosabbá teszem, oly formán, hogy általában ragaszkodom a hangzás egyformaságához, de folyton cserélem a gondolat szerepét: azaz eltökélem, mindig új benyomást hozni létre a refrain alkalmazásának változtatásával, míg a refrain legtöbbnyire változatlan marad.

Mikor ezeket magamban elintéztem, következett a kérdés: mi és milyen legyen hát ez a refrain? Minthogy folyton változtatni akartam, világos, hogy rövidnek kellett lennie: mert leküzdhetetlen nehézséggel járt volna valami hosszabb szentencia alkalmazását és jelentőségét gyakrabban cserélgetni. Természetes, hogy a variálás könnyűsége egyenes arányban áll a refrain rövidségével. Ez mindjárt arra a gondolatra vitt, hogy a refrain: egyetlen szó.

S itt új probléma merül föl, e szó karakterét illetőleg. Minthogy refrain-es versben állapodtam meg, természetes következmény volt a strófákra való oszlás, ahol a refrain adná minden strófa befejező szavát. Az ily utolsó szónak, bizonnyal, hogy kellő erővel hathasson, zengzetesnek kell lenni, s olyannak, ami megengedi a nyomatékos hangzást: ily megfontolások vezettek a legzengőbb magánhangzó és legvisszhangosabb mássalhangzó megválasztásánál.

Miután a refrain hangzása felől ily módon döntöttem, ki kellett választani egy szót, amely e hangzásnak testet ad, s ugyanakkor a lehető legteljesebben illik a melankóliához, amit már előbb kijelöltem költeményem alaptónusául. Ily keresésben teljességgel lehetetlen volna nem gondolni erre a szóra: "sohasem". S valóban, ez volt az első, ami eszembe jutott.

A legközelebbi desideratum[231] valami ürügy volt a "sohasem" szó folytonosan visszatérő használatára. Amint eltűnődtem a nehézségen, amit rögtön éreztem abban, hogy erre az állandó ismételgetésre eléggé tetszetős megokolást találjak, hamarosan rájöttem, hogy ez a nehézség pusztán abból a feltevésből származik, mely szerint ama szót egy emberi lénynek kell ilyen állhatatos és monoton módon mondogatnia - rájöttem szóval, hogy a nehézség ennek az egyhangúságnak összeegyeztetésében rejlett a szót ismételgető teremtmény eszes voltával. Ekként közvetlenül kínálkozott gondolatomnak egy emberi értelem nélküli, de beszélni mégis tudó lény elképzelése, s az első, ami fölmerült, nagyon természetesen a papagáj volt; de rögtön háttérbe szorította a holló, mint amely szintén képes szavak kimondására, és mérhetetlenül inkább megfelel a választott tónusnak.

Annyira jutottam már így, hogy elgondoltam egy hollót - a baljóslatok madarát -, amint monoton ismételget egyetlen szót, ezt, hogy: "sohasem", egy melankolikus tónusú s mintegy száz sor terjedelmű költemény minden strófájának legvégén. Ekkor, sohasem veszítve szem elől, hogy célom minden ponton a netovább, a legnagyobb tökéletesség, azt kérdeztem magamtól: "Melyik, minden melankolikus téma közt, az emberiség egyhangú ítélete szerint, a legmelankolikusabb?" "A halál témája" - volt a magától értetődő válasz. "És mikor a legköltőibb ez a fő-fő melankolikus téma?" - kérdem tovább. Itt is nyilvánvaló már a felelet abból, amit előbb némi részletességgel kifejtettem: "Akkor, ha a legszorosabban asszociálódik a Szépséggel: egy szép nő halála kétségtelenül a legpoetikusabb téma a világon, s éppen úgy nem szenved kérdést az sem, hogy e téma hangszeréül legalkalmasabb ajkak az árván maradt szerető ajkai."

Most össze kellett kapcsolnom ezt a két ötletet: a szerelmest, aki meghalt kedvesét siratja, és a hollót, mely folyton ismételgeti a "sohasem"-et. S úgy kellett összekapcsolnom ezeket, hogy közben ne feledkezzem meg arról a szándékomról se, amellyel minden ismétlődésnél változtatni kívántam az ismételt szó szerepét és alkalmazását. Ám ilyen összekapcsolásnak egyetlen értelmes módja az lehetett, hogy a holló a szerelmes kérdésére válaszolgatva használja a folyton újra mondott szót. S itt láttam meg egyszerre a módot és lehetőséget annak a hatásnak elérésére, amelyre elsősorban támaszkodtam: az alkalmazás folytonos variálására. Láttam, hogy úgy csinálhatom, hogy az első kérdés, amit a szerető föltesz, s amire a hollónak "sohasem"-mel kell válaszolni, egészen mindennapi és közömbös kérdés legyen, a második már kevésbé, a harmadik még inkább nem, s így tovább, mígnem a szerető, kizavarva eredeti apátiájából, egyrészt már a szó melankolikus jelentése által, másrészt annak folytonos ismétlődése és a beszélő madár baljós reputációjának elgondolása folytán is, végre izgalmában egész babonás lesz, s vadul folytatja most már egész más természetű kérdéseit, oly kérdéseket, melyeknek megválaszolása szívének legmélyebb szenvedélyeit érinti, s tovább kérdi őket félig valami monomániás babonával, félig avval a fajta kétségbeeséssel, mely az önkínzásban leli gyönyörét; tovább kérdi, nem egészen azért, mintha a madár profetikus vagy démoni karakterében hinni tudna, hisz értelme jól látja, hogy az csak betanult leckét ismételget, hanem mert őrült öröme telik benne ravaszul úgy formálni kérdéseit, hogy az előre várt "sohasem" révén a legkéjesebb, mert legtűrhetetlenebb kínokban édelegjen. Látva egy kínálkozó, vagyis inkább a konstrukció folyamán rám kényszerült lehetőséget, először is megállapítottam magamban, mi legyen a csúcspont, azaz a zárókérdés - amire legutoljára adja meg a választ a "sohasem" -, mire felelve a képzelhető legnagyobb fájdalmat és kétségbeesést involválja ez a "sohasem".

S azt lehet mondani, itt kezdődött igazában a költemény - a végén, ahol minden művészi munkának kezdődnie kéne -, amennyiben elgondolásaim e pontján vetette papírra tollam az első strófát, amit a költeményemből megformáltam, a következőt:

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze
mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
            -
Szólt a Holló; "Sohasem".

Megalkottam e strófát, a mondott ponthoz érve, először is, hogy előre megjelölve a csúcspontot, biztosabban variálhassam, és fokozhassam komolyságuk és fontosságuk szerint a szerelmes egymás után következő kérdéseit; másodszor, hogy véglegesen meghatározzam a ritmust, a mértéket, s az egyes stanzák hosszúságát és általános szerkezetét, s amellett úgy építhessem majd egymás után föl a megelőző stanzákat, hogy ritmikus hatásban egyik se múlja ezt fölül.

Ha most a kezdődő kompozíció folyamán ennél erőteljesebb stanzákat tudtam volna előállítani, habozás nélkül készakarva halkabbra fogtam volna őket, hogy ezt a betetőző hatást ne gyöngíthessék.

S itt talán nem árt, ha néhány szót mondok a verselésről. Főcélom, mint rendesen, az eredetiség volt. Hogy ezt a verselésben annyira el szokták hanyagolni, egyike a világ legérthetetlenebb dolgainak. Még ha elismerjük is, hogy a puszta ritmusban kevés a változatosság lehetősége, akkor is nyilvánvaló, hogy a metrumok és strófaszerkezetek lehetséges változatainak száma szinte végtelen, és mégis a verselésben, századokon át egyetlen költő sem adott eredetit, sőt úgy látszik, még rá se gondolt, hogy eredetit adjon. Meg kell mondani, hogy az eredetiség, néhány rendkívüli erejű elme esetét nem számítva, egyáltalán nem az ihlet vagy intuíció dolga, mint sokan gondolják. Rendesen, aki szert akar rá tenni, annak fáradságosan kell küzdeni érte, s ámbár magasrendű pozitív érték, eléréséhez nem annyira valaminek kitalálására, mint inkább elkerülésére van szükség.

Természetesen nem tartok számot eredetiségre A holló-nak akár ritmusa, akár metruma tekintetében. Az előbbi trocheusi, az utóbbi akatalektikus oktameter, katalektikus heptameterrel váltakozva, amely az ötödik versben ráütő módon ismétlődik, és katalektikus tetrameterben csúcsosodik. Kevésbé tudósnyelven mondva: a vers végig olyan lábakból áll, ahol egy hosszú szótag után egy rövid következik; a strófa első sora nyolc ilyen lábból, a második hét és félből - ami igazabban hét és háromnegyed -, a harmadik megint nyolcból, a negyedik és ötödik újra hét és félből, a hatodik három és félből. Mármost egyenként véve, mindezek a sorok azelőtt is használatosak voltak, s ami eredetisége A holló versformájának van, az a strófa összeállításában rejlik, minthogy ehhez az összeállításhoz még megközelítőleg hasonlót sem kísérelt meg soha senki. Ennek az összeállításbeli eredetiségnek hatását más szokatlan és részben teljesen új hatások is segítik, melyek a rím és betűrím elveinek kitágított alkalmazásából keletkeznek.

Legközelebbi megfontolni való volt: mi módon hozzam össze a szerelmest és a hollót? - s e megfontolásnak első ága a helyre vonatkozott. Legtermészetesebb színtérnek erdő vagy mező látszhatott volna - de nekem mindig az volt az érzésem, hogy a helyeknek szoros körülzártsága okvetlen szükséges feltétele ily elszigetelt epizód hatásának: erőt ad neki, mint keret a képnek. A körülzártságnak elvitathatatlan erkölcsi hatása, hogy a figyelmet koncentrálva tartja, s magától értetődik, hogy nem szabad összezavarni a puszta hely-egységgel.

Elhatároztam már, hogy a szerelmest egy szobába képzelem, egy szobába, melyet egy elhunyt szép látogató emléke tett számára szentté. A szobát gazdag bútorzattal ábrázolom; ez egyszerű következménye azoknak az eszméknek, melyeket a Szépségről, mint a költészet egyetlen valódi tárgyáról szólva már kifejtettem. Így meghatározva a helyszínt, most be kellett hoznom a madarat, s nem lehetett kitérni a gondolat elől, hogy az ablakon át hozzam be. Azt az ötletet, hogy a szerelmes a madár szárnyának verdesését az ablaktáblán az első pillanatban úgy értelmezze, mintha az ajtón kopogtak volna, egyrészt az a vágy keltette bennem, hogy az események késleltetése által az olvasó kíváncsiságát növeljem, másrészt az a kívánság, hogy kihasználjam a közben előálló hatást, mikor a szerelmes kitárja az ajtót, s nem látva egyebet sötétségnél, félig-meddig szinte azt képzeli, hogy kedvesének szelleme kopogott.

Egy viharos éjszakát választottam, először, hogy indokoljam, miért kért a holló bebocsátást, s másodszor, a szoba - fizikai értelemben vett - nyugalmával való hatásos ellentét kedvéért.

A madarat Pallas szobrára ültettem, szintén a kontraszthatás kedvéért, a márvány és a fekete tollazat közt, s meg kell jegyezni, hogy a szobrot teljesen a madár szuggerálta. Pallas szobrára azért gondoltam, mert leginkább illik a könyvek közt élő szerelmes szobájába, s magának a Pallas szónak zengzetessége miatt is.

A kontraszt erejét a költemény közepe táján is fölhasználtam, hogy a végső benyomást mélyítsem. Például, ahogy a holló beröppen, annak valami fantasztikus színt adtam, mely annyira közeledik a komikushoz, amennyire csak megengedhető volt. "Peckesen" száll be, s "furcsán verve szárnyát".

Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn.

A következő két strófában ez a szándék még nyilvánvalóbban érvényesül:

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
            - Szólt a Holló: "Sohasem".

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra -
bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő

Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
            - És a neve: "Sohasem"!

Miután így gondoskodtam a megoldás kontraszt-hatásáról, rögtön elejtem a fantasztikus hangot, s ahelyett a legmélyebb komolyság tónusát veszem föl - ami pontosan az utolsó idézetet közvetlenül követő strófában kezdődik, evvel a sorral:

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton stb.

Ettől a perctől kezdve a szerelmes többé nem tréfál, nem is látja többé a furcsaságot a holló viselkedésében. Csak a "baljós, vén, vad, vészes" madarat látja benne, s szívében érzi égni fémélű szemeit. Ez a fordulat a szerelmes gondolatában vagy képzelődésében hasonló fordulatot akar létrehozni az olvasóéban: hogy lelkét a megoldás befogadására alkalmas hangulatba ringassa, ami most már a lehető leggyorsabban és kerülő nélkül közeledik.

A tulajdonképpeni megoldással - mikor a holló a szerető végső kérdésére, vajon találkozik-e kedvesével a másvilágon, rámondja a "sohasem"-et - a költemény, első és kézenfekvő fázisában, mint egyszerű elbeszélés, befejezettnek is mondható. Eddig minden az elhihető és realizálható valóság korlátai között marad. Egy holló, mely véletlenül megtanulta ezt az egy szót, hogy "sohasem" és megszökött a gazdájától, éjszaka, a vihar által hajtva, menedéket keres egy ablaknál, melyből még lámpa csillog - egy tanuló vagy tudós szobájának ablaka az, ki talán egy könyv fölött bóbiskol, talán meghalt kedveséről álmodozik. A madár szárnyainak kopogására a tanuló kitárja az ablakot, mire a madár letelepszik a legalkalmasabb helyre, emberi vendéglátója közvetlen közelében, aki mulatva a különös kalandon és a látogató viselkedésének furcsaságán, tréfából és anélkül, hogy választ várna, a nevét kérdezi. A megszólított holló egyetlen szavával felel: "sohasem" - s ez a szó azonnal visszhangra talál a tanuló néma szívében, aki hangosan kifejezést adva bizonyos gondolatainak, melyeket a váratlan epizód keltett benne, még jobban meghökken, amikor a madár erre is rámondja: "sohasem". A tanuló most, noha sejti a dolgok állását, de mint előbb megmagyaráztam, részben az önkínzó emberi ösztöntől, részben babonaságtól űzve, oly kérdéseket intéz a szárnyas jóshoz, melyek az előlegezett válasz révén, hogy: "sohasem", neki, mint szerelmesnek, a fájdalom legnagyobb kéjét adhatják. Amint ez az önkínzó kéjelgés legmagasabb fokára ér, az, amit az elbeszélés első és kézenfekvő fázisának neveztem, természetes módon befejeződik, s mindebben nem lépi át a valóság határait.

De a téma ilyetén kezelésében, bármily ügyességgel, s az epizódok bármely életszerű összefűzésével történjék is az, mindig marad valami keménység vagy meztelenség, mely visszariasztja a művészi szemet. Két dolog mindig és változhatatlanul szükséges: először is valami komplikáltság, vagy jobban mondva, több oldalú alkalmazhatóság; és másodszor bizonyos szuggesztivitás - valami, bármennyire határozatlan, titkos árama a szimbolikus jelentésnek. Főleg ez az utóbbi az, ami a művészi alkotásnak oly sokat tud adni abból a pazarságból - hogy a mindennapi beszédtől kölcsönözzek egy erőteljes szót -, melyet oly szívesen összecserélünk a tökéletességgel. Ennek a szimbolikus értelemnek a túlsága viszont - ha titkos áram helyett ezt avatjuk az elbeszélés fő sodrává - ez az, ami az úgynevezett transzcendentalisták költészetét prózává - éspedig a leglaposabb fajta prózává teszi.

E véleményekhez tartva magamat, függesztettem a költeményhez a két utolsó strófát, ekként elérve azt, hogy azoknak szimbolikus hangulata visszavetve árnyát, átjárja az egész elbeszélést, mely őket megelőzi. Az értelem titkos árama legelőször a következő sorokban kerül napfényre:

"Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"
            - Szólt a Holló: "Sohasem!"

Bizonnyal észreveszik, hogy ez a szó: "szivemből", az első metaforikus kifejezés az egész költeményben. Ez, és a felelet: "Sohasem", arra bírják az elmét, hogy mélyebb értelmet keressen mindabban, amit a megelőző elbeszélés előadott. Így az olvasó most kezdi a hollót jelképi madárnak tekinteni - de csak az utolsó strófa legeslegutolsó szavában szabad a dolognak odáig jutni, hogy tisztán lássa a szándékot, mely ezt a madarat a fájdalmas és sohasem múló emlékezet jelképévé avatja:

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
            Nem szabadul -
sohasem.

Babits Mihály fordítása

 

SARAH MARGARET FULLER

Fuller kisasszony egy időben a Dial szerkesztője - pontosabban egyik szerkesztője - volt, és ezt a folyóiratot számos rendkívül erőteljes és mindenképp rendkívül sajátos dolgozattal szerencséltette. Nevét a Summer on the Lakes (Nyár a tóvidéken), ez a figyelemre méltó vázlatgyűjtemény is ismertté tette, melyet a bostoni Little and Brown könyvkiadó jelentetett meg 1844-ben. Később közzétette Woman in the Nineteenth Century (A nő a tizenkilencedik században) című munkát, mely széles körű vitára adott alkalmat, és abban a szerencsében volt része, hogy hevesen mocskolták és lovagiasan védelmezték. Jelenleg a New York-i Tribune helyettes főszerkesztője, pontosabban állandó fizetést élvező munkatársa, s már eddig is nagyon változatos anyagot tett közzé az újságban, főként kritikákat új könyvekről és hasonlókat; cikkeit csillaggal jegyzi. Közülük a két legjobb: egy kritika Longfellow professzornak önmaga műveiből készített (és portréjával ékített) kiadásáról és egy felhívás a közönséghez, barátjának, Harro Harringnak a védelmében. A kritika dicséretére vált; őszinte, szókimondó, független írás volt, szinte nevetséges ellentétben a napjainkra jellemző üres tömjénezéssel; ott dicsért, ahol a dicséret kijárt, de egyben jelét adta az értékelés tévedhetetlen képességének és a legőszintébb szándéknak is, hogy a legkedvezőbb fénybe állítsa a költő valóságos és jellegzetes értékeit.

Véleményem szerint ez az írás a közé a Longfellow költeményeiről Amerikában írott nagyon kis számú kritika közé tartozik, amelyek miatt a kritikusoknak nincs különösebb okuk a szégyenkezésre. Longfellow-t biztos és előkelő hely illeti meg hazája költőinek sorában; de hazája szégyene, hogy a talpnyaló alázat Longfellow társadalmi helyzetét és befolyását, könyvének finom papírját és nagybetűs nyomását, szattyánbőr kötését és aranyozott éleit, önmagáról festett hízelgő portréját, és a költeményt kísérő Huntingdon-illusztrációkat olyan mértékű kritikátlan helyesléssel illeti, melyben maguk a költemények sohasem részesülhettek, s nem is részesültek volna.

Harro Harring védelme, pontosabban a rosszakarói ellen intézett dörgedelem a legékesebben s legjobb időben szóló cikk volt, amit amerikai újságban valaha is olvastam.

A Woman in the Nineteenth Century olyan könyv, amit nagyon kevés nő írhatott volna meg ebben az országban, s egyetlen nő sem tett volna közzé, kivéve Fuller kisasszonyt. Önállóság és lankadatlan radikalizmus dolgában ez a könyv az amerikai irodalmi furcsaságok közé tartozik, s feltétlenül helyet érdemelne Griswold doktor[232] könyvében. Aligha szükséges mondanom, hogy a tanulmány érzékeny, erőteljes, gondolatgazdag, okos és bizonyos mértékig tudós mű, hiszen Fuller kisasszony minden termékét megilletik ezek a jelzők; de be kell vallanom, hogy a végkövetkeztetéseket, amelyekre a munka jut, csupán részben tudom a magamévá tenni. Nem azért, mert túlságosan is merészek, újszerűek, meghökkentőek vagy veszélyes következményekkel járhatnak, hanem azért, mert miközben Fuller kisasszony eljutott ezekhez a végkövetkeztetésekhez, túlságosan sok premisszát torzított el és túlságosan sok analógiás következtetést hagyott figyelmen kívül. Tudniillik az istenségnek a nemek közötti különbségekkel kapcsolatos célját - melyet világosan felfogni csakis akkor lehet, ha lelki retinánk külsőbb (érzékenyebb) rétegét erőlködés nélkül megjáratjuk az univerzális analógiák széles skáláján - nos, ezt a célt a könyv nem vizsgálja meg kellő mértékben. Fuller kisasszonyt ezenkívül szélsőséges szubjektivizmusa is tévútra vitte. Fuller kisasszony a nőket Fuller kisasszony szívének és eszének a mértékével méri, pedig jó, ha egy-két tucat Fuller kisasszony található az egész világon. Bár ez a véleményem a Woman in the Nineteenth Century-ről, mégis szükségesnek érzem, hogy elhatároljam magam attól az ostoba és elítélő bírálattól, mely a Broadway Journal egy korábbi számában jelent meg a műről. Ezt a cikket nem én írtam; viszont valóban az én munkatársam, Briggs írta.

Fuller kisasszony géniuszát (mivel kétségkívül igazi géniusz dolgozik benne) legkedvezőbben alighanem a Dial-beli közreműködése és a Summer on the Lakes írásai alapján ítélhetjük meg. Ebben a kötetben számos olyan leírás található, melyekkel semmi sem versenghet érzékletességben (ugyan miért nem létezik ez a szó?), abban az erőben, amellyel az igazat az új és a váratlan segítségével, azaz olyan részletek közbeiktatásával képes közölni, melyeket más művészek alighanem kihagynának, mondván, hogy nem tartoznak a témához. Ebbéli képessége ismét csak szubjektivizmusából fakad, mely arra készteti, hogy a látvány festésében ne a látvány részleteit, hanem az általa keltendő hatást tartsa szem előtt.

Itt van például egy részlet a Niagaráról adott beszámolójából:

"Ezek az arányok napról napra nagyobbnak és hatalmasabbnak tűntek szememben, s végül kialakult bennem ezeknek a fenséges méreteknek az előtere. Mielőtt elutaztam, azt hiszem, valóban láthattam e látvány teljes csodáját. Egy idő múltán a látvány teljesen hatalmába kerített, s valamiféle közelebbről meghatározatlan iszonyatot ébresztett bennem, olyasfélét, amilyet eladdig nem éreztem soha, olyasfélét, amilyet talán akkor érezhet az ember, amikor már közel van a halál, hogy átkalauzolja egy új létezésbe. A víz szűnhetetlen zuhogása hatalmába kerítette érzékeimet. Úgy éreztem, hogy semmi más, mégoly közeli hangot sem tudok érzékelni, s többször is riadtan hátrapillantottam, nem támad-e rám valaki. Ráeszméltem, hogy ez a természeti hangulat, amelyben a víz ily mindent magával ragadó erővel zuhog alá, ugyanaz, ami ezen a földön az indiánokat formálta. Mert kéretlenül és hívatlanul ugyan, de lelkemben szüntelenül olyan képek jelentek meg, melyek korábban sohasem kísértettek: magasra emelt tomahókkal mögém lopakodó indiánok képei. Érzékeimnek e káprázata állandóan ismétlődött, s még akkor is, amikor átgondoltam a dolgot és elhessegettem ezt a káprázatot, akarva, nem akarva újra és újra riadtan hátra kellett pillantanom. Leginkább a zuhatag közelében meredező Asztalsziklán szerettem üldögélni; itt szinte teljesen kihunyt bennem a részletek megfigyelésének képessége, a világtól megkülönböztető öntudat."

Mindenki érezheti, mennyire igazak a dőlt betűvel szedett részek; alighanem az itt leírt érzések fognak el minden (képzelőerővel megáldott) embert, aki felkeresi a vízesést; legtöbbjük persze - uralkodó szubjektivizmusa miatt - aligha tudatosítja magában ezeket az érzéseket, és eszébe sem jut, hogy felhasználásukkal megkísérelje másokkal is közölni a látvány keltette benyomásokat. Ezért vallanak keserves kudarcot a közönséges turisták, amikor közölni próbálják benyomásaikat. Kétségtelen, hogy William W. Lord kellőképpen objektív a Niagara című költeményében; nem a vízesést írja le, hanem - nagyon helyesen - azt a hatást, amit a zuhatag gyakorolt rá. Azt mondja, hogy a vízesés önmaga nagyságát, önmaga felsőbbrendűségét stb. juttatta eszébe; s csupán akkor vagyunk abban a helyzetben, hogy felismerjük, miért nem sikerült Lordnak - objektivitása ellenére - semmi olyasmit közölnie velünk, mely túlmutatna egy bizonyos William W. Lord személyén, amikor eszünkbe jut, hogy Lord nagyságának a gondolata meglehetősen egyéni és szeszélyes gondolat, s kizárólag Lord fejében fordulhatott meg.

Az egyik esszéből - Philip Van Artevelde[233] a címe - idemásolok egy részletet, mely jól példázza Fuller kisasszony komolyabb (szónokias) stílusát, egyszersmind mutatja a jövővel kapcsolatos töprengéseinek a hangütését is:

"Chicagóban ismét elolvastam a Philip Van Arteveldé-t, s egyes részletei lelkemben örökre összefonódtak a tó mélyen zúgó hangjával, ahogy éjszaka hallja az ember. Éjszakánként gyakorta olvastam egy darabig, majd kinyitottam az ablaktáblát és kinéztem. Telihold lebegett a tó fölött, s a nyugalmas fuvallat, a tiszta fény és a mélyen zúgó hang összhangban volt gondolataimmal a flamand hősről. Vajon mikor támad a mi hazánkban ilyen férfi? Hiszen erre volna szüksége a hazának - nem fellegjáró idealista, sem földhözragadt realista, hanem olyan ember, akinek szeme a menny titkaiban olvas, miközben lába szilárdan áll a földön, s keze erős és ügyes az emberi eszközök használatában. Ember, aki vallásos, erényes és - bölcs; rokonszenve mindenre s mindenkire kiterjed, de mégis önmaga ura; ismeri az érzelem birodalmát, de nem rabszolgája ennek a birodalomnak; számára a világ nem puszta látványosság vagy tűnő árnyék, hanem hatalmas és komoly játszma, melyben okosan kell játszani, hiszen a tét értéke örökkönvaló; mégis olyan ember, aki - ha ő tisztességesen játszott - nem törődik azzal, hogy mit veszít a mások hamissága révén. Ember, akit a múlt éltet, bár tudja, hogy a múlt édessége csupán korlátozott mértékben segítheti; akinek értő szeme a jelent vizslatja, bár sohasem kápráztatják el a jelen csillogó csábításai, sohasem vakítják a jelen kínálkozó vállalkozásai; rendelkezik előrelátással, mint minden bölcs ember, de mégsem veszi eszét a jelenben az a képesség, mellyel kifürkészheti, mit rejt a jövő. Ha ilyen embert kap Amerika, akkor végre kifejezésre juthat az őt éltető gondolat."

Az idézetből fogalmat alkothatunk az írónő stílusának általános jellegzetességeiről. Előadásmódja végtelenül változatos. Mindig erőteljes; bár nem vagyok biztos benne, hogy akad még valami más is, ami mindig jellemző rá, hacsak azt nem mondom, hogy mindig festői is egyben. A tudós elmélyültséget inkább csak sejteti, mint tanúsítja. Alighanem csakis a tudóskodók, pontosabban azok, akik megszokták, hogy árgus szemekkel firtassák a mondatfűzést, lennének hajlandók arra, hogy elejtsék a nyelvtanban való járatlanság vádját, s a stílus lomposságát annak tulajdonítsák, hogy a szerző fütyül a héjra, mert a mag izgatja, illetve a szerző szeszélyességével, szépelgésével vagy Carlyle[234] iránti elvakult tiszteletével mentegessék; alighanem csakis ők lennének képesek felfedezni a pontosság iránti érzékenységet a szerző különös és szüntelen pontatlanságában:

"Nem tudok rokonszenvezni evvel a sejtéssel; a látvány képes arra, hogy minden ilyen tárgyat elnyeljen magába."

"Félelmetes is egyben arra gondolni, hogy miközben nézi az ember, minden, amit a zuhatag elnyelt magában, alkalmasint hirtelen ismét láthatóvá válik."

"Magammal vittem kölcsönös barátunkat, hogy meglátogassuk a hölgyet."

"Sohasem fért hozzá kétség, hogy nem volt köztük semmi közös."

"Az indiánt nem látjuk igazi fényben, kivéve ha költői szemmel nézzük."

"McKenney Tour to the Lakes (Utazás a tóvidéken) című könyve számos olyan tényt tartalmaz, amelyekkel máshol nem találkozhatunk."

"A dolgok látványában megvan a kultúrának és nyerseségnek az olyan keveréke, amelyik a szabadság érzetét kelti stb. stb..."

Ez csupán néhány - alig néhány - példa, amit találomra ragadtunk ki abból, ahogyan Fuller kisasszony módszeresen gyilkolja Polk elnök[235] amerikai nyelvét. Ezenkívül használja a "figyelmen kívül hagy" kifejezést, ezt a vulgarizmust, amit csupán nemrégiben vettek át (és feleslegesen, hiszen nem volt rá szükség) a jogi nyelv barbárságai közül, s nyugodt lelkiismerettel értelmezi a "tanúsít" és a "realizál" szavakat jenki módra, nem is szólva a "gyakorta" szóról, például ebben a mondatban: "Éjszakánként gyakorta olvastam egy darabig." S mit sem ér, ha az efféle szavak védelmére azt hozzák fel, hogy egyik-másik szótár evvel a jelentéssel adja meg őket, például Bolles szótára; nincs olyan vulgarizmus a nap alatt, amire ne lehetne valamiféle "tekintélyt" citálni.

Mindezek ellenére, s az írónő gyakran jogosulatlan Carlyle-izmusai dacára (köztük az a jellegzetesség, hogy olyan mondatokat ír, amelyek valójában nem mondatok, mert ahhoz, hogy mondatként tagolhassuk, összefüggésben kellene állniuk az őket megelőző mondatokkal), Fuller kisasszony stílusa az egyik legjobb stílus, amit ismerek. Nem ismerek olyan stílust, mely összhatás tekintetében felülmúlná az övét. Rendkívül ízes, élénk, magvas, merész, világos; ha nem nézünk a részletekre, megvan benne mindaz, ami az igazi stílust teszi.

Úgy vélem, Fuller kisasszony sok verset írt, bár keveset tett közzé. Ez a kevés vers nem mentes ugyan a transzcendentalista szépelgés szeplőitől (a "transzcendentalista" szót itt természetesen abban az értelemben használom, amellyel - úgy tűnik - a közönség az utóbbi időben egyszer s mindenkorra felruházta), de csordultig teli van költői érzéssel. Itt van például valami Coleridge modorában, mely miatt a Geneviève szerzőjének sem volna oka szégyenkezésre:

Egy leány ült a fa alatt,
Könnyes szemű, oly sápatag,
Sóhajtott nagyokat.

S az erdőből ím fényre lép
Egy vadász, léhán dalol épp,
Szeme vakmerő fénnyel ég.

Nézte a leányt, s hogy közel
Ért, így szólt: "Miért könnyezel?
Szeretlek, félned sose kell."

K e z é v e l  e l r a g a d t a,  bár
Annak jobb lett volna, ha vár,
S hű választottjára talál
.

Majd  k e b l é r e  v o n t a,  noha
Tudván, hogy nincs
itt otthona,
De jaj, nagy volt a lány baja.

Az összes csillag komor, a
Zord hold nem is nézett oda,
Mint fakul a gyöngy-korona.

S a sűrüből egy őz kitör -
A vadász dárdát kapva föl
Most így szól: "Várj itt, ifju hölgy."

Látván az éjbe tűnni azt,
Álmára rettegés riaszt.
Mert lovagja nem volt igaz.

Gunhildát álma csalta meg
Vétsége csak a képzelet,
Csak képzelt bajon kesereg -

De valós gondról álmodunk,
Mert ím a lovag rája unt;
Szív-oltárán a tűz kihunyt.

Ki magányát nem bírja el, -
Sárkánnyal küzdeni se mer -
Azt nem jutalmazza siker.

Most keserűbben esdekel
Gyalázatos könnyeivel;
Szíve porrá-zúzva hever.

Hogy rámutassak a nyilvánvaló gondatlanságra, amivel ezt a verset megalkották, ritkított szedéssel kiemeltem egy ragrímet tartalmazó rímpárt (melynek körülbelül olyan ereje van a verselésben, mint az azonos állításnak a logikában), és két nyelvtani szabálytalanságot. A "keblére vonta, noha" után nem állhat határozó, és a "kezével elragadta" kifejezést igazság szerint még pleonazmusnak[236] sem nevezhetjük, egyszerűen azért, mert nem jelent semmit. Az utolsó szakaszban túltengenek a mássalhangzók. Igazság szerint az utolsó előtti szakasz sokkal jobban beválna a költemény fináléjaként, legalábbis szerintem.

Az a feltevés, hogy a szerző könyve független a szerző énjétől, szerintem megalapozatlan. A lélek rejtjel, mint a titkosírás esetében, s minél rövidebb a titkosírással írott szöveg, annál nehezebb megérteni; egy bizonyos ponton túl akár olyan rövid is lehet, hogy egy légiónyi Champollion erőfeszítéseivel is dacol. Ennélfogva aki keveset írt, ebben a kevésben jól álcázhatja szellemét, illetve tökéletesen hibás képet kelthet bennünk róla, azaz szerzett képességeiről, tehetségéről, vérmérsékletéről, gondolkodásának módjáról, irányáról, mélységéről (vagy felszínességéről); egyszóval személyiségéről, önmagáról. De aki sokat írt, azzal ez nem történhet meg. Az ilyen emberről könyveiből nem csupán igaz képet alkothatunk; a legigazabb képet alkothatjuk róla. Bulwer, az egyén, a személyes életét élő ember, zöld mellényben és borostyánsárga kesztyűben semmiképp sem azonos az igazi Sir Edward Lyttonnal, aki csupán az Ernest Maltravers-ben fedezhető fel, ahol önlelkét módszeresen és a maga meztelenségében mutatja be. És ki ismerhetné Dickenset abból, ha látja, beszél vele, vagy akármi dolga akad vele? Csakis akkor ismerheti, ha elolvassa az Ódon ritkaságok boltjá-t. S kiváltképp költők esetében akad-e olyan közöttük, aki ne érezné, hogy önmaga jobbik része sokkal méltányosabban tükröződik legszokványosabb (bár komoly szándékkal íródott) szonettjében, mint életbeli személyiségében, legyen az akár a legbonyolultabb vagy legbensőségesebb?

Mindezt általános érvényű tételnek szánom, amely alól Fuller kisasszony a jellegzetes kivétel, mégpedig abban az értelemben, hogy egyéniség és kinyomtatott könyv nála egy és ugyanaz a dolog. Ugyanolyan közvetlen módon férkőzhetünk közel a lelkéhez akár az előbbi, akár az utóbbi útján; egyik úton sem könnyebben, mindkét úton egyformán gyorsan. Tettei könyvízűek, könyvei inkább tettek, mintsem gondolatok. Irodalmi és társalgási modora egyforma. Íme egy részlet a Summer on the Lakes-ből:

"A zúgók sokkal inkább elbűvöltek, mintsem vártam; olyan sebesek, hogy már nem is tűnnek gyorsnak; csupán szépségükre tud gondolni az ember. Felfedeztem magamnak a Moss-szigeteken túli forrást, s egy ideig azt hittem, hogy szépsége csupán alkalmi, amiről nem szabad levenni a szemem, mert félő, hogy többé már nem láthatom. Később rájöttem, hogy szépsége állandó, s többször is visszatértem, hogy lássam habtaréjának játékát. A kissé odább található vízesést mintha előtanulmányként alkotta volna meg a Természet - amiként ezt gyakran teszi -, valamely nagyobb elképzeléséhez. Élvezi az ilyesmit; a rajzot a rajzban, az álmot az álomban. Akárhol vesszük is szemügyre - a sziklatöredék pillérrajzában, a vízesés színárnyalataiban, melyek mását a mohos partokat csillagrajként pettyező virágokban ismerjük fel -, élvezzük; mivel minden körvonal mozog, s gondolatunk a hely géniuszával összhangban formálja ki a látványt."

Nos, Fuller kisasszony ezt élőszóban is ugyanígy mondaná el. Szüntelen ilyesmiket mond, ilyen szavakkal. Hogy magunk előtt lássuk a hölgyet társalgás közben, csupán el kell képzelnünk őt, amint felolvassa az imént idézett részletet; de előbb lássuk a hölgy személyét. Fuller kisasszony középtermetű; alakján nincs semmi említésre érdemes; csillámosan fénylő, szőke hajtömeg; a szem kékesszürke, mélytüzű, magas homlok; az ajkak, amikor pihennek, mély érzékenységről, az érzésre és szeretetre való képességről adnak hírt, s ha apró mosoly játszik rajtuk, ez arckifejezés tüzében még szebbek; de felsőajka, mintha akaratától független izmok munkája késztetné, rendszerint felhúzódik, s így a csúfondáros lekicsinylés benyomását kelti. Képzeljük tehát el ezt a hölgyet, amint az egyik pillanatban minket figyel, a másikban pedig valami mást, lelkének legmélyén, vagy szemben a falon; ahogy idegesen mocorog karszékében; fejhangon beszél, bár dallamosan, határozottan (sem hadarva, sem hangoskodva); kiejtése kellemesen tagolt; képzeljük el, amint élőszóval elismétli a fentebbi részletet és azokra a szavakra teszi a hangsúlyt, amelyeket dőlt betűkkel másoltam ide, s nem a lélegzet szokásos felerősítésével, hanem olyan hosszúra nyújtva őket, amennyire csak lehet, s közben majd hogy le nem hunyja szemét; képzeljék el mindezt, s máris előttük áll a hölgy és az írónő.

Takács Ferenc fordítása

 

LOWELL "KRITIKUSI TANMESÉJE"

Mennyire jutottunk mi, amerikaiak a szatíra terén? Laughton Osborn The Vision of Rubeta (Rubeta látomása) című munkája alighanem a legjobb ilyen művünk, de ez nem jelenti azt, hogy igazán dicséretre volna érdemes. Trumbull suta és utánzat jellegű munkája szinte említésre sem méltó; ezenkívül itt van Halleck Croakers-e (Károgók), mely helyhez kötött és súlytalan: s mi még? Park Benjamin írt egy ügyes szónoklatot Infatuation (Megrészegülés) címmel, s Holmes is képes időnként egy-egy, a maga módján fűszeres apróságra, de semmi olyasmi, amit nyugodt szívvel "szatírának" nevezhetnénk, nem jut eszünkbe. Születtek ugyan nálunk dolgok, amelyek kiváló burleszkek - például William Ellery Channing Költeményei -, bár szerzőjük minden szót a lehető legkomolyabban és legünnepélyesebben gondolt bennük. Tucatjával nevezhetnénk meg ódákat, balladákat, dalokat, szonetteket, eposzokat és epigrammákat, melyek szerzőjük szándékától függetlenül tűnnek ki a burleszk műfajában; azt viszont nem tagadhatja senki, hogy a sajátosan egyenes és szókimondó szatírában érthetetlen hiány mutatkozik nálunk.

Többek szerint ennek a hiánynak az oka abban keresendő, hogy nálunk nincs megfelelő terepe a szatirikus kifejezésnek. Szerintük a szatíra azért virágzik Angliában, mert ott megfelelő célpontra talál az arisztokráciában, amely réteget a nép külön emberfajnak tekinti, melyhez semmi köze, s a felsőbb osztályok legrosszabb indulatú mocskolását is jóétvággyal élvezi, melyet nem ront el az az érzés, hogy ebből a mocskolódásból rájuk (a népre) is vetülhet némi rossz fény. Oroszországban és Ausztriában viszont - így érvelnek - ismeretlen a szatíra, mivel veszélyes az arisztokráciával foglalkozni, s a népről - tehát önmagáról - szóló szatírát undorral fogadná a tömeg. Amerikában viszont - mondják - azok az emberek írnak, akik olvasnak; azaz ha szatírát írnánk a népről, akkor önmagunkat gúnyolnánk, s így sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy jó szívvel fogadjuk a szatírát.

Mindez jobbára csak látszólag igaz. Megfeledkeznek arról, hogy nincs egyén, aki egynek tekintené magát a tömeggel. Mindenki úgy ítél önmagáról, hogy ő az a tengely, amely körül az egész világ forog. Nyugodt lelkiismerettel mocskolhatjuk a népet, mint egészet, mert csakis akkor kell bűntudatot éreznünk, ha megsértettük azoknak az egyedeknek valamelyikét, akikből a "nép" összetevődik. A tömeg minden tagja így fog kiáltani: "Encore![237] - pörköljön oda a csibészeknek! - úgy kell nekik." Számunkra úgy tűnik, hogy Amerikában mi nem azért nem pártoljuk a szatírát, mert az eddig keletkezett szatírák az elevenünkbe vágnak, hanem éppen azért, mert ezek a szatírák nem eléggé élesek ahhoz, hogy bárkinek is az elevenébe vágjanak. A szatíra ilyetén pipogyaságának részben az az oka, hogy irodalmárainkból általában hiányzik az az aprólékos műgond, a részletek ügyes ábrázolása, melyre a természettől való szarkasztikus erő mellett a szatírának minden más irodalmi formánál inkább szüksége van. Kudarcunkat másrészt az utánzás jellegzetesen gyarmati bűnének tulajdoníthatjuk. Ezen a területen - ugyanolyan gerinctelen módon, mint más területeken - nem csupán azzal érjük be, amit már előttünk is műveltek, hanem olyasmivel, amit előttünk már ad nauseam műveltek, bármennyire is jeles eredménnyel. Még a legrangosabb eredmények végtelen ismételgetését sem volna szabad megtűrnünk; pedig mi más a McFingal[238], mint a Hudibras[239] erőtlen visszhangja? Mi más a The Vision of Rubeta, mint egy hatalmas, aranyozott moslékosvályú, melyből a felvizezett Dunciad[240] csorog? Bár nem vagyunk Arkhilokhoszok[241], bár nemigen pályázhatunk az ηχεηντες ιάμβοι-ra[242], azaz nem vagyunk szatirikusok, mégis kétségtelen, hogy szatirikus tárgyként nagyon is jól megfelelnénk.

A Vision eléggé merész darab, ha nem gondolunk arra, hogy név nélkül jelent meg; eléggé kesernyés és szellemes, ha megfeledkezünk a nevekkel űzött szánalmas szójátékokról, és (Isten látja lelkemet) eléggé hosszú is, jól épített és tisztességes verselésű; csak éppen mindenfajta szatíra legfontosabb elemét, a szarkazmust tekintve vall kudarcot, mivel a szarkazmus szándéka (akárcsak az Angol bárdok, skót ítészek-ben[243] és az összes klasszikusabb szatírában) túlságosan is láthatóvá válik benne. Szemet szúr benne a kajánság. A szerző sohasem eléggé kemény, mert sohasem hűvös eléggé. Nem is annyira áldozatain nevetünk, mint inkább magán a szerzőn, amiért hagyta, hogy áldozatai ilyen szenvedélyre korbácsolják. S ahol a puszta vidámságnál mélyebb érzést igyekszik kiváltani - ahol szánalmat vagy megvetést kellene éreznünk -, az érzést a szatíra tárgya visszaveti a szatíra szerzőjére, s együttérzéssel figyeljük, hogyan küszködik a szerző haragja kínjaival. Osbornt kevesen múlják felül a szókimondó mocskolódásban, de ez csupán a szatírai múzsa ügyetlenebb bal keze. Csupán az olyan szatíráról érdemes beszélni egyáltalán, melyből elfojthatatlan, szívből jövő és kedélyes jókedv árad, vagy legalábbis ezt a látszatot kelti.

A most megjelent Kritikusi tanmesé-nek címlapján hiába keressük a szerző nevét; s ha nem tudtunk volna már korábban is egyet-mást James Russell Lowell irodalmi nézeteiről, kedvenceiről és utáltjairól, szeszélyeiről, előítéleteiről és hóbortjairól, aligha fedeznénk fel benne ennek a gyenge kis füzetnek a szerzőjét. A Tanmese alapjában "gyenge"; végiggondolatlan, megvalósítása erőtlen, részleteit és az egészet tekintve egyaránt. Néhány ügyes utalás, néhány sziporkázó szellemesség nem kárpótolhat bennünket a mű kusza cselekményéért (ha szabad egyáltalán cselekménynek nevezni) és a műgondért, melynek hiánya annyira szembetűnő a munka minden részében, különösen a verselésben. Lowell prózai kísérleteiben már korábban is felfigyeltünk valamiféle összefüggéstelen csapongásra, de verses műveiben eddig még nem; s bevalljuk, meglep, hogy most ilyen csiszolatlan munkával áll elő. A The Legend of Brittany-nak (Bretagne legendája) (mely határozottan a legnemesebb hasonló terjedelmű költemény, amit amerikai írt) szerzője jobban tenné, ha megfogadná azoknak a tanácsát, akik - fanatizmusa ellenére - a javát akarják, s azokra hagyná a prózát és a verses szatírát, akik jobban tudják művelni; érje be avval a költészettípussal, melyre - s melyre egyedül - mutat igazi elhivatottságot: az érzelmes költészettel. Igaz, ez nem a legmagasztosabb jellegű líra, mivel közelébe sem ér a képzelőerő vagy a szenvedély költészetének, de ez az a legmagasztosabb régió, ahol Lowell még nehézségek nélkül lélegzethez juthat.

A Kritikusi tanmese elleni legfőbb kifogásunk összefügg azzal, amiről az előbb már általánosságban szót ejtettünk. "Szemet szúr benne a kajánság." Nem is annyira áldozatain nevetünk, mint inkább magán a szerzőn, amiért hagyta, hogy áldozatai ilyen szenvedélyre korbácsolják. Már a könyv címe is mutatja, hogy hiányzik belőle a kellő érzék a szatíra lényege, a szarkazmus iránt. Ez a "tanmese" - ez a szigorú lecke - a "kritikusoknak" szól. - Aha! - kiáltunk fel magunkban azonnal - értjük a dolgot. Lowell egy szegény ördög, aki költő, és valamelyik kritikus bírálatot írt róla, ami őt kellemetlenül érintette; erre eszébe jutott, hogy Lord Byron, amikor hasonló sérelem érte, szatírával bosszulta meg magát, az Angol bárdok, skót ítészek cíművel, és mivel ő (Lowell) többnyire másokat szokott utánozni, orvoslást is hasonló módon próbál szerezni bajára, egy szatírával, aminek még a címe is hasonló: Kritikusi tanmese.

Ez jut eszébe az olvasónak, s ez juttatja komoly bajba Lowellt; kétszeresen is, mert egyrészt nem túlzottan szerencsés összehasonlításokra ad alkalmat Byron és Lowell között, másrészt pedig eszünkbe idézi azokat a különféle bírálatokat, amelyek Lowellt "elintézték", s amelyeken olyan jól (és eléggé kaján módon) szórakoztunk.

A cím erre a gondolatsorra indít, s a szatíra maga is megerősíti bennünk a gondolatsort. Minden olvasó, aki jártas az irodalmi pletykákban, azonnal dessous des cartes[244] lesz, annak tekintetében, hogy mi provokálta Lowellt a Kritikusi tanmese megírására. Nemrégiben Margaret Fuller - egy ostoba és fennhéjázó transzcendentalista cikkben, aminek Esszé az amerikai irodalomról, vagy valami ehhez hasonló címet adott - az amerikai költők köréből Cornelius Mathewst és William Ellery Channinget választotta ki, mint dicséretre különösen érdemeseket, majd felülmúlhatatlan nyájassággal Longfellow-t fajankónak bélyegezte, Lowellt pedig olyan nyomorult fűzfapoétának, "akitől még a legjobb barátai is undorodnak". Fuller kisasszony, ha nem is ugyanezekkel a szavakkal mondta mindezt, lényegében ezt akarta mondani. Hogy miért, a jóisten tudja; hacsak azért nem, mert ő Margaret Fuller, s nem szeretné, ha bárki mással összetévesztenék. Longfellow és Lowell, akiket olyan félreérthetetlenül mocskol mint legrosszabb költőinket, ha jól meggondoljuk, a legjobb költőink; bár Bryant és még egy-két másik sem marad el sokkal mögöttük. Ami két kedvencét illeti, akiket legalább ilyen félreérthetetlen módon tömjénez Fuller kisasszony, hát, ha költőkként gondol rájuk az ember, elfogja a nevetés. Mathews írt valamikor néhány szonettet Az emberről, s Channing egy-két sort Egy bádogdobozról; és ha az előbbi úriember nem a legrosszabb költő, akit valaha is hátán hordott a föld, akkor csupán azért nem, mert az utóbbi úriember még nála is rosszabb. Számtanilag szólva: Mathews hitvány, de Channing hitvány a hatodik hatványon.

Lowell nyilván elsősorban Fuller kisasszonyt kívánta telibe találni Tanmesé-jével, de arra is gondolt, hogy a róla lepattanó mű majd másodjára Mathewst is földre dönti. Fuller kisasszony nevét először kipontozva hagyja a szövegben, de olyan szavakkal rímelteti, hogy nem lehet kétségünk a név felől; később Mirandaként emlegeti; a szerencsétlen Mathewst úton-útfélen elénk rángatja; s gyakran igen csípős, bár sohasem túlzottan eredeti dolgokat mond mindkettőjükről, illetve mindkettőjük rovására; de ami szatirikus hatás keletkezik, az mind a szerző fejére száll vissza. Az olvasónak mosolyognia kell, ha arra gondol, hogy miképp kavarhatott fel bírálatával ekkora szenvedélyt a tisztes polgári költőben egy olyan felülmúlhatatlan - hm, minek is nevezzük, ha nem akarunk udvariatlanság bűnébe esni? -, egy olyan felülmúlhatatlan transzcendentalista, mint Fuller kisasszony.

Ami a Tanmese cselekményét vagy bonyolítását illeti, minél kevesebbet szólunk róla, annál jobb. A cselekmény annyira gyenge, annyira laza, annyira rosszul van egybeszerkesztve, hogy nem éri meg a fáradságot, amivel megértése járna: mint mindig, megint csak Apollóról és Daphnéről van szó. Hát kiveszett már a világból az eredetiség? Hogy Lowellből kiveszett, arra a mű minden pontja bizonyság, kiváltképp a rímes versben írott előhang, ahol sem a tördelés, sem a kezdőbetűk nem különböztetik meg egymástól az egyes verssorokat (elcsépelt fogás, azt hiszem, a Frazer's Magazine-ből vette szerzőnk), s még kiváltképp ugyanannak a rímnek a folytatása sorok tömegén át, amit, ha jól emlékszünk, Leigh Hunt hozott divatba több mint huszonöt évvel ezelőtt, Feast of the Poets (A költők lakomája) című versével, mely vers egyébként, úgy tűnik, sok tekintetben Lowell mintája volt.

Bár jól látható, hogy a Tanmesé-t a méreg szülte, a mű egészében mégsem szatíra. Jelentős részét dicshimnuszoknak szentelte a szerző; olvasóink azonban vakarhatják a fejüket, hogy milyen alapon dicsér, hacsak nincs tudomásuk egy bizonyos tényről, melyet véleményünk szerint azonnal közölni kell velük. Lowell a legelvakultabb és legfanatikusabb abolicionista; s déli ember, aki nem kívánja sértéseknek kitenni magát, illetve felháborodni a lehető legcsökönyösebben vak és süket bigottságon, legjobb, ha kezébe se veszi szerzőnk műveit.[245] A rabszolgasággal kapcsolatos fanatizmusa ugyanannak a vele született fafejű csökönyösségnek a heveny kitörése, mely - ha Lowell rabszolgák tulajdonosa lenne - e rabszolgákkal való botrányosan kegyetlen bánásmódban jutna kifejezésre, illetve abban, hogy meggyilkolna minden abolicionistát, aki felszabadítaná őket. Az ilyen Lowell-féle fanatikusok önmagáért művelik a fanatizmust, s akármilyen körülmények között képzeli is el őket az ember, mindig fanatikusok maradnak.

A rabszolgasággal kapcsolatos előítéletei minduntalan hangot kapnak ebben a könyvben is. Lowellből hiányzik az elemi tisztesség, hogy akár csak egy jó szót is ejtsen olyan emberekről, akik nem habzó szájú abolicionisták. Edgar Allan Poe kivételével (aki dicsérőleg nyilatkozott róla a verseiről írott bírálataiban), egyetlen déli személyiséget sem említ Tanmesé-jében. Lowell és társai körében divatos dolog úgy tenni, mintha déli irodalom nem is léteznék. Ez a szókimondó kritikus tucatszám idéz és tömjénez északiakat, olyan embereket, akik semmit sem tudnak felmutatni, amivel kiérdemelnék az "irodalmár" nevet, miközben Legaré, Simms, Longstreet és hasonló nagyságok mellett néma megvetéssel megy el. Ahogy délnek indul, Lowell aggályosan méltányos felfogása már New York esetében is felmondja a szolgálatot. Akiket dicsér, mind bostoniak. Minden más író barbár, s ha említi őket egyáltalán, barbárokként szatirizálja alakjukat.

Hogy lássuk, milyen a hangneme a Tanmesé-nek, idézzük a részt, ahol Edgar Allan Poe-ról beszél:

Jön a hollós Poe, mint Barnaby Rudge,
Kétrészt zseniális - a harmada fuccs;
A pentameterjei annyira kimértek,
Hogy ép ésszel megutálsz mindent, ami mérték,
S írásaiban kitünő az egész.
Csak épp a szivet kiszorítja az ész.

Megjegyeznénk, hogy a legmélységesebb tudatlanság, bármely témával legyen is kapcsolatos, mindig abban nyilvánul meg, hogy a mindentudó nagy tanítónak vélt "ép észre" hivatkoznak. Edgar Allan Poe egyáltalán nem beszélt "kimérten" a szóban forgó kérdésről; legfőbb célja az volt, hogy bebizonyítsa: nem létezik említésre érdemes könyv a kérdésről; s végtére is az "ép észre" támaszkodott, ellentétben Lowell és a törpe szőrszálhasogatók példátlan esztelenségeivel.

Most pedig lássuk, mire jutott szatirikusunk a maga kivételes "ép eszével" a verselésben. Először is megmutatjuk, mi volt eredeti szándéka, s idézünk három sort, melynek véletlenül pontos a versmértéke:

Sose tud / hatod azt, / hogy egy if / ju milyen.

De ha mon / dom, egész / szigorú / sose volt.

Cicero / is idé / zi, ilyet / sose mond.

Ebből világosan látható, hogy Lowell négy anapesztuszból álló sort szándékozott használni. (Az anapesztusz olyan versláb, mely két rövid és egy őket követő hosszú szótagból tevődik össze.) Miután ezt megállapítottuk, egyszerűen idemásolunk néhányat a költeményt alkotó sorok közül, s felkérjük olvasóinkat, hogy olvassák el őket, ha tudják; azaz nem érvelünk, hanem a kérdést a legjózanabb "ép ész" szilárd alapjára helyezzük.

Havi- vagy heti-, napilap: mind ugyanaz.

Csökkenteni jó, s kiemelni gyatra vonásit.

Kétharmada svéd, másik fele görög.

Tucatnyi utánzó csonkítja meg.

Szopjék tejet, dacot-adót, aki megfut.

A messzi sinen kanyarog a fehér gőz-kígyó.

Ugyanazzal a rúna betű-tipussal.

A földnek hat, s négy fölfedezője az égnek.

A csónak utat nyit a (durr) hadihajónak.

Nagy része pr- Nem, mégcsak próza sem ez.

Ha elvei ellen, s másnál van a tromf.

Kussolnak egy szillog-izmos (azaz -izmus) előtt.

Nos, nem akarunk extra téli hideget.

Szánts, véss, ácsolj, hajózz: minden legyen új.

De elég is: méltányos mintát adtunk a költemény verseléséből. A minta jobb is lehetett volna, de bizonyosak vagyunk benne, hogy rosszabb semmiképp. Ennyit az "ép észről", már ahogyan Lowell érti ezt a fogalmat. Lowellnek nem lett volna szabad belekontárkodnia az anapesztuszos ritmusba; felettébb sután viselkedik olyan ember kezén, akinek fogalma sincs róla, s aki makacsul hiszi, hogy puszta hallás után képes ebben a ritmusban írni. Kiváltképp szatírában kellett volna mellőznie ezt a ritmust, melynek hatása az irodalom egyéb ágainál jóval inkább függ az efféle látszólag lényegtelen apróságoktól. A Dunciad ereje kétharmad részben tökéletes kidolgozásának köszönhető; s ha a Kritikai tanmese a szatirikus szellem kvintesszenciája volna (nem az), ebben a henye formában még akkor is kudarcot vallana. Így viszont kudarca még teljesebb, illetve még szánalmasabb. Ennek a könyvnek a kiadásával, mely egyszerre nagyratörő és szánalmasan gyenge, mely egyszerre kaján szándékában és ártalmatlan megvalósításában, mely rendkívül elnagyoltan és otrombán, mégis olyannyira gyengén egybeszerkesztett, s betűjét-szellemét tekintve annyira más, mint a szerző korábban írott művei, Lowell megbocsáthatatlan faux pas-t[246] követett el, s ázsiója legalábbis felére csökkent az irodalmi közvélemény szemében.

Takács Ferenc fordítása

 

A DALKÖLTÉSZETRŐL

A puszta népszerűség csupán kevés esetben tekinthető az érték igazi próbakövének, de a dalköltészet véleményem szerint ilyen eset. Dalköltészeten természetesen olyan rövidebb költemények írását értem, amikor a szerző szem előtt tartja a szerzemény - közönséges értelemben vett - megzenésítésének lehetőségét. S éppen a dalszerűségben mint végső célban rejlik ennek az irodalmi válfajnak a lényege, sajátos szelleme. A zenével való szoros összefüggés, a dallamos kifejezésre való támaszkodás kölcsönzi egyedi jellegét, s különíti el - jelentős mértékben és eddig nem kellő alapossággal vizsgált módon - a közönséges irodalomtól; ez teszi szabaddá a közönséges kötelmektől; ez ad neki, sőt, ez követel számára tágasabb törvény szabta mozgásteret, s egyenesen számon kéri rajta a gáttalan szabadosságot és meghatározatlanságot - azt a meghatározatlanságot, amit minden muzsikus, aki több a puszta nyirettyű-nyaggatónál, a maga tudományának egyik fontos elemeként ismer el, a zenéből fakadó érzések leglelkeként; s így ezek az érzések elbűvölnek bennünket, de egyben tanácstalanná is tesznek, de nem bűvölnének el igazán, ha nem tennének tanácstalanná.

Az édes hangzás érzékeléséből fakadó érzések elemezhetetlenek, bár a végső elemzésben alighanem összefüggésbe hozhatók az egyenlőség ama merőben matematikai felismerésével, mely - úgy tűnik - mindenfajta szépség gyökere. Az együttesen ható harmóniából és melódiából fakadó benyomásaink már könnyebben elemezhetők; egy dolog viszont bizonyos: a zene keltette érzelmi öröm lényegében a zene meghatározatlanságával áll arányban. Ha túlságosan is határozottá tesszük a zenét, ha meghatározott hangzással telítjük, máris megfosztottuk éteri, ideális és - őszintén hiszem - belső és lényegi jellegétől. Eloszlattuk álomszerű gazdagságát, megtörtük sejtelmes hangulatát, mely természetének lényegét teszi; elfullasztottuk a zene tündér-lélegzetét. S ezzel megfogható, akadálytalanul élvezhető dologgá tettük, földhözragadt eszmévé. Igaz, nem vesztette el minden örömhozó képességét, de azt, amit ennek a képességnek a sajátos jellegeként tartunk számon, mindenestül elvesztette. A túlfinomult tehetség vagy a fantáziátlan befogadás szemében viszont gyakran egyenesen előny, ha megfosztottuk a zenét ettől az illékony aromától. Gyakran még zeneszerzők is, akik igazán tudhatnák a dolgukat, a kifejezés meghatározottságában keresik a szépséget, ahelyett, hogy kerülnék, mint fogyatékosságot. Ezért még a legrangosabb tekintélyek közül is többen azzal kísérleteznek, hogy a zenei hang tökéletesen utánozzon. Ki feledhetné, ki nem fájlalná az ilyenfajta eltévelyedést, melyben még a legnagyobb szellemek is vétkesek, mégpedig egyszerűen azért, mert túlbecsülték a mesterség diadalát. Ki ne siratná a prágai csatát? Megállja-e ízléssel megáldott ember nevetés vagy sírás nélkül, ha hallja a benne megszólaló "ágyúkat, dobokat, trombitákat, mordályokat és mennydörgést"? "Az éneknek - írja L'Abbate Gravina - az emberi érzések és szenvedélyek természetes nyelvét kell utánoznia, s nem a kanárimadarak trilláit, amit énekeseink manapság igyekeznek olyannyira majmolni, hangjuk rezegtetésével és agyondicsért kádenciáikkal." Ebből igaz mindaz, ami a "s nem" után következik. Ha egyáltalán utánoznia kell valamit a zenének, akkor valóban helyesebb, ha az utánzás a Gravina említette dolgokra szorítkozik.

Hogy a meghatározatlanság az igazi zenének legalábbis egyik lényegi vonása, erről a dalköltő természetesen nem feledkezhet meg, a kritikusnak pedig kötelessége, hogy ezt is tekintetbe vegye a dalról adott értékelésében. A szerző mindig tudja - bár néha csupán ösztönösen érzékeli -, hogy szükség van erre a meghatározatlanságra, mivel ettől kapja meg a sikeresen megalkotott dal azt a szabad, túláradó, szívmelengető, a megfogalmazás finomságain keveset gyötrődő modort, melyet még leginkább az elcsépelt francia abandonnement[247] szóval jelölhetnénk, s melyet oly jól példáznak angol elődeink hol tréfás, hol komoly balladái és karácsonyi öröménekei. Mindenhol, ahol a vers frigyre lép a dallammal, ugyanez a jellegzetesség az uralkodó. A klasszikus ókor dalainak is ez teszi a lényegét. Ez Homérosz lelke, Anakreón szelleme, s még Aiszkhülosz zsenije is. A mi korunkban pedig ugyanez az elv Béranger legfontosabb jellegzetessége. Ennek a jellegzetességnek a híján egyetlen dalköltő sem válhatott igazán népszerűvé, és - a jelzett okok folytán - nem is remélheti, hogy népszerű legyen.

Ezeknek az észrevételeknek a fényénél kitűnik, mennyire nincs alapjuk azoknak a szokványos ellenvetéseknek, amikkel az igazi dalokat illetik, mondván, hogy sok bennük - Johnson szavával élve - az "elrugaszkodott" kép vagy a költői túlzás, illetve olyan alapon, mely a megzenésítésre nem szánt költészet esetében esetleg helyénvaló. Az az "elrugaszkodott" költői kép, amit Morris egyik-másik irigy riválisa annyira kifogásolt -

Együtt hasadt a szív s a hajnal,
Viharba borulva...

- nos, ez az "elrugaszkodott" kép éppen azzal a szellemmel áll összhangban, mely az igazi dal lényege. Akiben van ésszerű belátás, annak elég csupán annyit mondanunk, hogy Cowley és Donne - s kiváltképp Cunningham, Harrington és Carew - szenvedélyes, szívhez szóló, szabadon szárnyaló nyelvezetű dalai éppen ilyen képekkel vannak teli; és számtalan ugyanilyen képpel találkozunk Moore és Béranger lapjain is, akik okkal használják és érett megfontolással őrzik meg őket költeményeikben.

Határozottan állítom, hogy Morris a legjobb dalköltőnk, s evvel egyben költőként is magasra értékelem. Ami engem illet, szívesebben írnám meg egy nemzet legjobb dalát, mint legfennköltebb eposzát. Hoffman egyik-másik dala sem érdem híján való, de csupán Moore szánalmas visszhangjai, s még ha nem volnának is azok (bár mindenki tudja, hogy azok), éppen abban fogyatékosak, amely dalszerű lényegüket tenné. A "Ne bántsd e fát, favágó" és "A tónál, hol fűz borong" olyan szerzemények, melyekre bármelyik élő vagy halott költő joggal lehetne büszke. Ha más versei nem is, ezek feltétlenül halhatatlanná teszik Morrist. Képtelen dolog fintorogva legyinteni rájuk. Fitymálásuk felesleges szépelgés; csupán a fitymálkodók irigységét leplezi le. Morris több szerzeménye felér velük, sőt, talán felül is múlja őket, de csupán versként; mint dalt viszont aligha hiszem, hogy valaha is felülmúlta bármi őket. Nem ismerek amerikai költeményt, amely az alábbihoz foghatóan adna hangot a csendes bájnak és keresetlen gyöngédségnek:

Hol az ezüst Hudson messzi táj
    Hegyeit szeli át,
Királyként áll vén Varju-vár;
    Csillag jelzi fokát.
Felhőkbe törő sziklafal
    S hömpölygő ár között,
Ott él Idám, szép s fiatal
    Hegyi nimfa-szülött.

Szirtekre hulló hópihe,
    Gyémánt jég-szakadás,
Tavasz friss bimbója-rügye,

    És virág-fakadás,
Hajnalsugár és esti szél -
    Mind szépségén emelnek:
Ida drágább akárminél
    E szerető kebelnek.

Hegyek! beárnyékolja ím
    Az éj az arcomat.
Kedves tanyám, tisztásaim:

    A lelkem ott maradt.
Csillagos Felföld, áldalak,

    Ott kóborol Ida: -
Bár kapnék sólyom-szárnyakat,

    S repülhetnénk haza.

Takács Ferenc fordítása

 

A KÖLTŐISÉGRŐL

A költőiségről szólván nem szándékom, hogy alapos vagy mélyenszántó legyek. Amikor - jobbára ötletszerűen - arról beszélek, hogy mi teszi a költészet lényegét, legfőbb célom az, hogy idézzem és szemügyre vegyem azokat a kisebb angol és amerikai költeményeket, amelyek leginkább megfelelnek ízlésemnek vagy a leghatározottabb benyomást tették képzeletemre. "Kisebb költeményeken" természetesen rövid költeményeket értek. S már itt, a kezdet kezdetén is legyen szabad szót ejtenem egy sajátos elvről, mely - akár helyesen, akár helytelenül - mindig is hatással volt arra, ahogyan a költeményekről ítélkeztem. Véleményem szerint nem létezik hosszú költemény. Meggyőződésem, hogy a "hosszú költemény" kifejezés egyszerűen és nyilvánvalóan fogalmi önellentmondás.

Aligha szükséges megjegyeznem, hogy a költemény csakis akkor érdemes a költemény névre, ha képes izgalomba hozni bennünket, azáltal, hogy a lelket szárnyalásra készteti. A költemény értéke ezzel a szárnyalásra késztető izgalommal áll arányban. De mindenfajta izgalom - fizikai szükségszerűséggel - mulandó. Az izgalomnak az a foka, melynek alapján a költemény joggal tekinthető költeménynek, nem tartható fent mindvégig egy hosszabb műben. Legjobb esetben is alig félóra múltán lankadni kezd, kihuny, s beáll a csömör; és ekkor a költemény - hatását, s létét tekintve - többé már nem költemény.

Semmi kétség, sokan vannak, akik úgy találják: nemigen lehet összebékíteni azt a kritikai ítéletet, mely szerint az Elveszett paradicsom az első sorától az utolsóig áhítatos csodálatot parancsol, s azt a tényt, hogy a mű olvasása során egyszerűen lehetetlen fenntartani magunkban a lelkesedésnek azt a mértékét, amit ez a kritikai ítélet szükségessé tesz. Ez a nagy mű igazság szerint csakis akkor tekinthető költőinek, ha megfeledkezünk az egységről, minden műalkotás létfontosságú kívánalmáról, és egyszerűen kisebb költemények egymásutánjaként szemléljük. Ha meg kívánjuk őrizni a mű egységét - azaz az általa keltett hatás vagy benyomás teljességét -, és - ahogy ebben az esetben szükséges - egyfolytában és egyszerre olvassuk el, a végeredmény csupán állandóan váltakozó izgalom és levertség lesz. Elolvasunk egy szakaszt, amit valódi költészetnek érzünk, s utána elkerülhetetlenül olyan lapos szövegrész következik, aminek a csodálatára semmiféle előzetes kritikai ítélet sem bírhat rá bennünket; de ha az olvasást befejezvén újra elővesszük a művet és kihagyjuk az első könyvet - azaz a másodikkal kezdjük -, meglepődve tapasztaljuk, hogy olyan részeket találunk csodálatra érdemesnek, amiket előzőleg a pokolra kívántunk, s most olyan részeket kívánunk a pokolra, amiket korábban csodáltunk. Ebből pedig az következik, hogy akár a világ legjobb eposzának is a végső, összegződő vagy teljes hatása a semmivel egyenlő, s pontosan ez az igazság.

Az Iliász tekintetében jó okunk van rá - igaz, kikezdhetetlen bizonyítékunk nincs -, hogy a művet vélhetőleg lírai költemények sorának szánta szerzője; de ha elfogadjuk, hogy eposzt szándékozott írni, akkor csupán annyit mondhatok, hogy a mű hibás művészi érzéken alapul. Az állítólagos antik minta nyomán születő modern eposz csupán végiggondolatlan és szemellenzős utánzat. De ezeknek a művészi torzszüleményeknek leáldozott a napjuk. Ha valaha is igazán népszerű volt egyik-másik nagyon hosszú költemény, amiben kételkedem, annyi bizonyos, hogy ezután már egyetlen nagyon hosszú költemény sem lehet népszerű.

Hogy egy költői mű terjedelme egyben - ceteris paribus - értékének a mértéke, ebben a formában megfogalmazva kiderül róla, hogy teljességgel képtelen állítás; pedig ez az állítás a Negyedéves Szemlékből[248] származik. Holott miképp is lehetne bármi az elvontan felfogott puszta nagyságban - semmi sincs a merő tömegben, ha csupán a terjedelmet tekintjük, s mégis ez vált ki szüntelen csodálatot ezekből az ólommérgezésben szenvedő irományokból! A hegy, igaz - pusztán a fizikai nagyság érzetével, amit sugall -, a fenséges érzését kelti bennünk -, de még a The Columbiad (Kolumbiász) anyagának a terjedelme sem tett hatást - a hegy módjára - senkire. Még a Szemlék sem tanít arra, hogy ilyen hatást keressünk benne. Legalábbis eddig még nem követelte tőlünk, hogy Lamartine-t köblábra, Pollockot fontra mérve értékeljük - de mi másra következtethetünk, amikor szüntelen a "lankadatlan erőfeszítésről" kárál? Ha egy derék embernek sikerül "lankadatlan erőfeszítése" révén összehozni egy eposzt, dicsérjük meg őszintén az erőfeszítésért - már ha az erőfeszítés önmagában dicséretre méltó dolog -, de tartózkodjunk attól, hogy az eposzt magát ennek az erőfeszítésnek az alapján dicsérjük. Reméljük, hogy a józan ész a műalkotást előbb-utóbb a mű keltette benyomás, a mű kiváltotta hatás alapján fogja megítélni, és nem annak alapján, hogy mennyi időre volt szükség ennek a hatásnak a kiváltására, illetve hogy milyen mértékű "lankadatlan erőfeszítés" kellett ennek a benyomásnak a felkeltésére. Más dolog a kitartás, és más dolog a zsenialitás; és ezt a kettőt még a keresztény világ összes szemléje sem képes összezavarni egymással. Ezt a megállapítást - a többi megállapítás társaságában, amelyek mellett érveltem - lassacskán magától értetődőként fogják elfogadni. S igazságukat addig sem kezdheti ki az, hogy pillanatnyilag mindenki hamis megállapításként ítéli el őket.

Másrészt nyilvánvaló, hogy a költemény lehet szükségtelenül rövid is. A túlzott rövidség puszta epigrammatizmussá korcsosul. A nagyon rövid költemény olykor-olykor ragyogó vagy eleven hatást kelt, de mélyenszántót vagy tartósat soha. A bélyegzőt hosszan és határozottan kell a pecsétviaszba nyomni. Béranger számtalan fanyar és lélekemelő apróságot formált, de ezeknek többnyire nem volt elegendő súlyuk ahhoz, hogy tartós nyomot hagyjanak a közfigyelemben; s ezért, a képzelet oly sok más tollpihéjéhez hasonlóan, magasba lebbentek ugyan, de a szél rögtön visszafújta őket a földre.

Hogy miként húzza vissza a túlzott rövidség a verset, miként vonja ki a népszerűség figyelemköréből, erre a következő remek kis szerenád a jellegzetes példa:

Első álmom rólad volt,
Első álmom elrepült.
Még az esti szél nyögött.
Még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
Szellem: az rejtélyesen
Húzott, hozott, vezetett
Ablakodhoz, édesem!

Csitt! a fekete folyón
Illat és szél úgy alél,
Mintha mákos álmokat
Tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
A csalogány csöpp szivén.
Mint
ahogy a tieden
Kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
Szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
Szívem dobzörgése
vad:
Szorítsad szíved fölé,
Talán ott majd megszakad...

                                  (Babits Mihály fordítása)

Alighanem csupán kevesen ismerik ezeket a sorokat, pedig nem kisebb költő a szerzőjük, mint Shelley. A bennük megnyilvánuló meghitt, mégis finom és éteri képzelőerőt nyilván mindenki értékeli; igaz, senki sem annyira, mint aki maga is kedveséről szóló édes álmokból ébred, hogy a délszak nyáréjszakájának fűszeres levegőjében fürdőzzék.

Willis egyik legjelesebb költeménye - véleményem szerint a legjobb költeménye, amit valaha is írt - kétségkívül a rövidségnek ugyanezen hibája folytán esett el az őt megillető rangtól a kritikusok és az olvasók vélekedésében.

Leszállt Broadway fölött az éj,
    Rég bealkonyodott -
És arra jött egy csupa-gőg
    Hölgy andalogva ott.
Bár egyedül sétált, körül

    Vették hű angyalok.

Béke lengte át lábnyomát,
S Erény a levegőt;
Ami csak élt róla regélt,

    És jónak mondta őt;
Azon
, mit az ég kegyelmeképp
    Kapott: jól őrködött.

Nem kapták meg e termetet
    Hű s hő szerelmesek -
Az aranyat szerette
csak,
    S gazdag nem kérte meg -
Hisz csak ha pap ad el bájakat,

    Annak jár tisztelet.

Egy kisleány, hó-halovány,
    Is épp ott lépkedett;
De angyalok nem voltak ott,

    Mert látatlan sereg:
Kín s megvetés kisérte, és

    Mi-sem segíthetett.

A földi lét békéje rég
    Elhagyta homlokát;
Hisz a vágy szava hatott, s szive

    Nem állt ellen tovább! -
Bűnt, mi alól Krisztus felold:

    Ember meg nem bocsát!

Ezt a szerzeményt olvasva nehezen hisszük, hogy ugyanez a Willis sok-sok pusztán "társasági verset" írt. A sorokat az ideál gazdagsága hatja át, erő telíti; egyben oly komolyság levegője árad belőlük, az érzés olyannyira nyilvánvaló őszintesége, amit hiába is keresnénk a költő többi munkájában.

Miközben az eposzi rögeszme - az a felfogás, hogy a költészet értékes voltához elkerülhetetlenül szükséges a terjengősség - az utóbbi néhány év során már puszta képtelensége folytán is lassan kihal a közönség gondolkodásából, úgy találjuk, hogy egy másik eretnekség lép örökébe, mely nyilvánvalóan hamis ahhoz, hogy sokáig tűrjük, s amelyről mégis elmondható, hogy nagyobb kárt tett költészetünkben, mint összes többi ellensége együttvéve. A didakticizmus eretnekségére gondolok. Kimondva-kimondatlanul, közvetve-közvetlenül mindenki elfogadta azt a vélekedést, hogy a költészet végső célja az igazság. Minden költeménynek - mondják - erkölcsi tanulságot kell elménkbe oltania, s a mű költői értékét ennek az erkölcsi tanulságnak az alapján kell megítélnünk. Mi, amerikaiak, pártfogásunkba vettük ezt a boldogító gondolatot, és különösen mi, bostoniak, a tökélyig fejlesztettük. Fejünkbe vettük, hogy ha valaki a versért magáért ír verset, s elismeri, hogy ez a szándéka, akkor ezzel arról tesz tanúságot, hogy hiányzik belőle az igazi költészet méltósága és ereje - miközben az igazság egyszerűen az, hogy ha lelkünkbe pillanthatnánk, rögvest felfedeznénk, hogy nem létezhet a nap alatt méltóbb és nemesebb mű, mint az ilyesfajta költemény, a költemény per se[249], a költemény, mely költemény csupán és semmi több, az önmaga kedvéért írott költemény.

Bennem is van olyan mély tisztelet az igazság iránt, mint amilyen akármelyik emberi kebelben buzog, mégis az igazság tanításának módját bizonyos mértékig korlátoznám. Azért korlátoznám, hogy tanítása hatásosabb legyen, s ne gyengítse a szétforgácsolódás. Az igazság követelései szigorúak. Nem szíveli a költészet virányait. Pontosan azzal nem lehet dolga, ami a dalban nélkülözhetetlen. Rikító paradoxont csinálunk belőle, ha ékszerekkel és virágokkal övezzük. Erőt az igazságnak csakis a nyelv takarékos szigora adhat, nem pedig virágzó gazdagsága. Egyszerűnek, pontosnak, velősnek kell lennünk, hűvösnek, nyugodtnak, szenvedélymentesnek. Azaz amennyire lehetséges, olyan lelkiállapotba kell kerülnünk, mely a költői lelkiállapottal homlokegyenest ellentétes. A vak is látja, milyen mély és áthidalhatatlan szakadék tátong a tanítás igazságra törekvő és költői módja között. Az elméletgyártás menthetetlen bolondja az, aki ennek a szakadéknak a szélén továbbra is összebékíteni igyekszik a költészet és az igazság makacs olaját és vizét.

Ha az elme világát három legnyilvánvalóbb részterületére osztjuk, a tiszta észt, az ízlést és az erkölcsi érzéket kapjuk. Az ízlést azért helyezem a kettő közé, mert az elmében is éppen ezt a helyet foglalja el. Bizalmas kapcsolatban van a két szélsőséggel, de az erkölcsi érzéktől olyannyira illékony különbség választja el csupán, hogy Arisztotelész az ízlés egyik-másik működésmódját habozás nélkül az erények közé sorolta. Mégis, úgy találjuk, hogy ezen a hármason belül megfelelő különbségek jelzik az egyes feladatköröket. Az ész dolga az igazság, az ízlés a szépről tájékoztat bennünket, az erkölcsi érzék pedig a kötelesség szavára hallgat. Ezen utóbbi kapcsán a lelkiismeret a kötelességérzetet tanítja, az ész a kötelességteljesítés célszerű hasznosságát, míg az ízlés ennek vonzerejét igyekszik felmutatni, azaz úgy harcol a bűn ellen, hogy egyszerűen rámutat torz voltára, csúf arányaira, arra, hogy ellentétes mindazzal, ami illő, kellő és összhangzó, azaz a széppel.

Tehát az emberi szellemben mélyen gyökerező halhatatlan ösztön a szép iránti érzék. Ez az érzék segíti az embert, hogy örömét lelje a körülötte létező világ sokféle formájában, hangjában, illatában és érzéseiben. S amiként a tó felszíne ismétli a liliomot, a tükör pedig Amaryllis szemét, ugyanúgy másodlagos örömforrás ezeknek a formáknak, hangoknak, színeknek és illatoknak a szóban vagy írásban történő megismétlése. De ez önmagában még nem költészet. Aki egyszerűen dalba önti azokat a látványokat, hangokat, illatokat, színeket és érzéseket, amelyek őt az egész emberiséggel egyetemben üdvözlik a világban, bármennyire sugározzék is a lelkesültségtől, bármennyire eleven legyen is leírása igazsága, még nem vívta ki a jogot a költő istentől való címére. Odább, a távolban vár még valami ránk, amit nem sikerült elérnie. Még érezzük az olthatatlan szomjat, melynek enyhítésére ő nem tudott a kristálytiszta forráshoz elvezetni bennünket. Ez a szomj az ember halhatatlanságával kapcsolatos. Egyszerre folyománya és jele örökös létezésének. A pille vágya ez a csillag iránt. Nem az elibénk kerülő szép puszta értékelése, hanem a kétségbeesett igyekezet, hogy a fölöttünk lebegő szépet elérhessük. A síron túl reánk váró dicsőség sejtelmének önkívületétől ihletve küszködünk, hogy az idő dolgainak és gondolatainak sokféle formájú változatai révén legalábbis egy része miénk lehessen annak a szépségnek, melynek alkotóelemei alighanem az örökkévalóság sajátjai. S ezért, amikor könnyekre indít bennünket a költészet vagy a zene, a költői módozatok legvarázsosabbika, nem a túlzott örömtől sírunk, mint L'Abbate Gravina képzeli, hanem valamiféle sértett és türelmetlen bánattól, amiért nem lehet részünk most, itt a földön, egyszer s mindenkorra abban a mennyei és elragadtatott örömben, amelynek halovány visszfényeivel a költemény, a zenemű ajándékoz meg bennünket rövid pillanatokra.

Ez a küszködés a mennyei szépség megragadására, a megfelelő alkatú lelkek igyekezete adta a világnak mindazt, amit a világ valaha is képes volt költőiként érteni és érezni.

A költői érzés természetesen a legkülönbözőbb módozatok keretében is kifejlődhet; a festészetben, a szobrászatban, az építészetben, a táncban; különösen a zenében; és sajátos módon egy másik széles területen is, a parképítészetben. Jelen témánk azonban a költői érzésnek csupán a szavakban való kifejeződésével kapcsolatos. Itt legyen szabad szót ejtenem a ritmusról. Mivel beérem avval a bizonyossággal, hogy a zene - különféle módozataival, a mértékkel, a ritmussal, a rímmel - annyira fontos mozzanata a költészetnek, hogy ép ésszel sohasem vethető el; annyira életbe vágóan fontos járulék, hogy csakis az ostoba utasíthatja vissza az általa nyújtott segítséget, hogy nem fecsérlem az időt feltétlen nélkülözhetetlenségének bizonygatásával. Talán a zenében kerül legközelebb a lélek nagy céljához, melyért a költői érzéstől ihletve küszködik: a mennyei szépség teremtéséhez. Sőt, talán olykor-olykor ténylegesen el is éri eme fenséges célját. Gyakran érezzük az élvezettől megborzongva, hogy oly hangzatok pendülnek egy földi hárfán, melyek az angyalok előtt sem lehetnek ismeretlenek. Ennélfogva nem kétséges, hogy a költészetnek és a zenének népszerű értelemben vett egysége a költészet fejlődése számára a legnagyobb lehetőségeket kínálja. A régi bárdok és Minnesängerek olyan előnyökkel bírtak, amilyenekkel mi már nem rendelkezünk; Thomas Moore[250] pedig, amikor maga énekelte dalait, evvel a lehető legjogosabb módon javított rajtuk mint költeményeken is.

Összefoglalva tehát: a szavak költészetét röviden a szépség ritmikus teremtéseként határozom meg. A költészet kizárólagos ítélőbírája az ízlés. Az ésszel és a lelkiismerettel csupán mellékes az összefüggése. Semmi dolga a kötelességgel és az igazsággal, csupán esetleges módon.

Hozzátennék azonban néhány magyarázó szót. Meggyőződésem, hogy az az öröm, mely egyszerre a legtisztább, leginkább szárnyalásra késztető és legerőteljesebb, a szép kontemplációjából fakad. Egyedül a szépség kontemplációja során vagyunk képesek a léleknek arra az örömteli szárnyalására vagy izgalmára, melyet költői érzésként ismerünk fel, s mely oly könnyen megkülönböztethető az igazságtól, mely az ész megelégülése, és a szenvedélytől, mely a szív izgalma. Ennélfogva azért tekintem a szépséget - mely szóhasználatomban a fenségest is magába foglalja - a költemény hatáskörének, mert a művészet egyik magától értetődő szabálya, hogy az okozat a lehető legközvetlenebb módon fakadjon az okból; s eddig nem akadt még gyarló elme, aki tagadta volna, hogy ez a szóban forgó sajátos szárnyalás a költemény révén érhető el legalábbis legkönnyebben. Ebből viszont semmiképp sem következik az, hogy a szenvedély izgalmai, a kötelesség előírásai vagy akár az igazság tanításai nem vezethetők be a költeménybe, és ez nem válhat a költemény előnyére; ugyanis ezek a legkülönbözőbb módokon játszhatnak kiegészítő szerepet a mű általános céljában; de az igazi művész valamiképp mindig módját ejti, hogy hangfogót tegyen rájuk, és kellő módon alávesse őket a szépségnek, mely a költemény lételeme és igazi lényege.

Szeretném, ha szemügyre vennének néhány költeményt, s ezeket legjobban azzal tudom bevezetni, ha idézem Longfellow Waif-jének (A kóbor fiú) Előhang-ját.

Esteledik, sötét száll
    Az Éj szárnya alól,
Mintha fönt repülő sas
    Szárnyából hullna toll.

Egy falu fénye villan
    Eső- s köd-függönyön át,
És megüli a lelkem

    Valami szomoruság.

Ez a vágy és szomorúság
    Nem kín, vagy fájdalom,
Úgy rokona a könnynek,

    Ahogy köd s eső rokon.

Jöjj, olvass valami verset,
    Őszinte, egyszerü dalt.
Feledjem e nyugtalan érzést,

    S a napi hivatalt.

Ne legyen régi mester,
    Ne legyen hősi bárd,
Kiknek lépte az Időknek

    Csarnokán hallik át.

Mint Mars dala, azt sugallják
    E nagy gondolatok,
Hogy örök harc az élet -

    Pihenni akarok.

Szerényebb költőt olvass,
    Kiből úgy szakad ki a dal,
Mint szemekből a könnyek,
    Felhőkből zivatar.

Költőt, aki nyugtalan éjen
    S dolgos napokon át
Sem feledte a lélek

    Gyönyörü dallamát.

Csak ilyen dal csitíthat
    A gond vad ritmusán,
Mert olyan, mint az áldás

    Az imádság után.

Majd válassz olyat a könyvből,
    Ami neked kellemes,
És add gyönyörü hangod

    A költő rímeihez.

És zene árad az éjben,
    S a nappali búbajok:
Mint ha karaván fölszedi sátrát,

    S lopva eloldalog.

Ezek a sorok, bár a bennük megnyilvánuló képzelőerő szűkös, joggal váltottak ki csodálatot a kifejezés finomsága révén. Egyik-másik költői képük igen hatásos. Felülmúlhatatlan a -

... hősi bárd,
Kiknek lépte az Időknek
Csarnokán hallik át.

Az utolsó versszak alapgondolata is nagyon hatásos. De a verset mint egészet leginkább a versmérték bájos hányavetiségéért kell csodálnunk, mely hibátlanul összhangzik az érzések jellegével, s különösen az általában vett modor könnyedségével. Az irodalmi stílusnak ezt a "könnyedségét" vagy természetességét régóta szokás látszólagos könnyedségnek nevezni, mondván, hogy ez a legnehezebben elérhető. De ez nem igaz: a természetes modor csupán annak nehéz, akinek nincs dolga vele, azaz annak, aki természetellenes. Egyszerűen annak az eredménye, hogy a szerző tudja vagy ösztönösen érzi, hogy a megírás hangvételének mindig olyannak kell lennie, amit az emberek általában maguk is használnának - s természetesen az alkalomtól függően változnia kell. Az a szerző, aki - a The North American Review receptje nyomán - megpróbál minden egyes alkalommal "higgadt" hangvételű lenni, nagyon sok alkalommal lesz szükségképpen ostoba vagy tökfejű; és csupán annyi joggal tekintheti magát "könnyednek", amennyire egy cockney kifinomultnak vagy a viasz-Csipkerózsika a panoptikumban természetesnek.

Bryant kisebb költeményei közül nem akad még egy, mely oly hatást tett volna rám, mint a Június (June) című. Csupán egy részét idézem:

Hosszú nyári órákon át
    Dőljön arany sugár,
Hol sűrű, friss fű és virág

    Pompázva körben áll.
S a rigó is ott zengje el

Szerelmét, síromhoz közel;
    S ha lusta lepke száll:
Pihenjen ott, s ott zsongjanak
Kolibrik és a méh-rajok.

S ha délben vidámság zaja
    Hallik a faluból,
Vagy szűzlány tündér-kacaja,

    Ha holdfényben dalol?
S ha szerény síremlékemet
Egy mátkapár pillantja meg,

    Míg arra kóborol?
Búsabb látványra, hangra bár
Sohasem ébredne e táj.

Tudom, már nem látom sosem
    A múló évszakot,
Zenéjüket sem élvezem,
    Fényük se rám ragyog,
De pár barát ha síromat
Meglátogatja, s megsirat,

    Gyorsan egy sem hagy ott.
Virágok, fény, dal, lágy szelek
Marasztják,
hogy mind ott eped.

S ha meghatott szivükre így
    A múlt emléke tört,
Majd emlegetnek valakit,

    Ki nem oszt ily gyönyört;
Kinek a dús pompáju nyár
Dombjaiból a része már

    Csak az, hogy sírja zöld;
És öröm járná szívük át,
Ha hangját újra hallanák.

A ritmus hullámzása itt egyenesen érzéki; semmi sem múlhatná felül a verset dallamosságban. Ez a költemény mindig igen jellegzetes hatással van rám. Az a heves bánat, mely mintegy felbugyog a költőnek a maga sírjáról szóló kedélyes sorai felszínére, egész lelkünket megborzongatja - s ebben a borzongásban ott van a legigazibb költői szárnyalás. A költemény az örömteli szomorúság benyomását kelti. És ha az ezután bemutatandó többi szerzeményben is többé-kevésbé észrevehető a hasonló hangvétel, hadd emlékeztessem önöket arra, hogy - miképp és miért? nem tudjuk - a szomorúságnak ez a jegye elválaszthatatlan az igazi szépség magasabb rendű kifejezéseitől. Ugyanakkor mégis

Ez a vágy és szomorúság
    Nem kín, vagy fájdalom,
Úgy rokona a könnynek,

    Ahogy köd s eső rokon.

Ugyanennek a jegynek a jelenléte még az olyan élénk és lelkesült versben is tisztán érzékelhető, mint Edward Coote Pinkney[251] Egészségére! (Health) című költeményében.

Hát emelem a serlegem
    Arra, ki csupa báj,
A hölgyre, ki szemlátomást
    A női ideál;
Kit kedveltek a csillagok
    S az ég elemei:
Akár a lég, annyira szép,
    Nem földi - mennyei.

Minden szava zene maga,
    Mint ha madár, dalol,
De a puszta dalnál több, ami
    Sejlik szavaiból;
Mert szívének verete mind,
    S ajkáról úgy pereg,
Mint méh ha száll egy rózsaszál
    Terhével tömve meg.

Csak szeretet szabhatja meg
    Óráinak sorát;
S minden érzelme oly üde,
    Akár a friss virág.
A változékony szenvedély
    A lénye volt, s igy ő,
Akár forgandó képeik:
    Maga a múlt idő!

Egy perc elég, hogy arca szép
    Rajzát agyad bevésse,
Szívekben hosszan visszazeng
    Még hangjának zenéje;
S emlékezni, főleg nekem,
    Oly nagyon kellemes:
Halálomon vég-sóhajom
    Sem élet - neve lesz.

Hát emelem a serlegem
    Arra, ki csupa báj,
A hölgyre, ki szemlátomást
    A női ideál -
Egészségére! lenne bár
    Minél több ily idom,
S költészet volna élni, és
    Csak szó az unalom.

Pinkney szerencsétlenségére túlságosan is délen született. Ha Új-Angliában látja meg a napvilágot, alighanem a legnagyobb amerikai lírikusként rangsorolja az a nagylelkű klikk, mely annak a bizonyos The North American Review-nak a gyeplőjét fogva oly régóta kezében tartja az amerikai irodalom sorsát. A fentebb idézett költemény különösen szép; de az általa kiváltott költői lelkesültséget elsősorban a költő lelkesültsége iránti rokonszenvünkkel kell összefüggésbe hoznunk. Megbocsátjuk költői túlzásait, mert olyannyira nyilvánvaló a komolyság, amelynek jegyében elhangzanak.

Semmiképpen sem volt az a szándékom, hogy az általam felolvasottaknak az értékeit taglaljam; ezek önmagukért beszélnek. Boccalini Hírek a Parnasszusról című munkájában megírja, hogy Zoilus egy alkalommal élesen bírált Apolló előtt egy igen csodálatraméltó művet; mire az isten megkérte, hogy beszéljen a mű szépségeiről is. Zoilus azt felelte, hogy csupán a mű hibáival foglalkozott. Apolló ezt hallván, kezébe nyomott egy zsák rostálatlan búzát és ráparancsolt, hogy jutalmául válogassa ki belőle magának az összes konkolyt.

Ez a tanmese jól szolgál, ha a kritikusokon akarunk ütni egyet, de nem vagyok biztos benne, hogy az istennek igaza volt. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem értik-e durván félre a kritikus igazi feladatkörét. A kiválóság, különösen a költeményben, egy olyan axióma fényénél értelmezendő, ami, ha megfelelő formában fogalmazzuk meg, azonnal magától értetődővé válik. Nem kiválóság az, amelyről be kell bizonyítani, hogy kiválóság; ennélfogva ha túlságos üggyel-bajjal kell kimutatnunk a Műalkotás értékeit, akkor evvel máris beismertük, hogy ezek az értékek nem is értékek.

Thomas Moore Dalai (Melodies) között akad egy, mely költeménynek is kiváló, de sajátságos módon ezt mindig szem elől tévesztik. A "Jöjj, szarvas, ihol kipihenni magad" kezdetű versre gondolok. A kifejezés erőteljességét Byron egyetlen költeménye sem múlja felül. Van két sor a versben, mely a szerelem isteni szenvedélye feltétlen teljességének az érzését közvetíti; olyan érzést, amely alighanem több szenvedélyes emberi szívben vert visszhangot, mint bármely más szavakba foglalt érzés:

Jöjj, szarvas, ihol kipihenni magad,
Bár elfut a csorda, e szív
befogad;
Mosolyom sohasem komorítja sötét,
És itt ez a kéz, ez a szív a tiéd.

Szeretni mi lenne: akármi, ha más
Hisz meggyötör és gyönyör, üdv s megaláz
.
Azt nem tudom, nyomja-e bűn a szived,
Légy bárki, a szívem örökre szeret
.

Mondtad, öröm-angyalod én vagyok, és
Őr-angyalod is leszek - jöjjön a vész;
Követem tüzön át is a lépteidet,
Megvédve - vagy ott elenyészve, veled.

Az utóbbi időben az a divat, hogy Moore-tól megtagadják a képzelőerőt, s csupán a képzeletet hagyják meg neki - ez a megkülönböztetés Coleridge-től származik, aki mindenkinél teljesebben fogta fel Moore óriási tehetségét. Tény az, hogy ennek a költőnek a képzelete uralkodik minden más költői képességén, s mindenki más képzeletén; ebből érthető módon jutottak sokan arra a gondolatra, hogy csak képzelete van. Soha még ekkora tévedést! Soha még ilyen durva sértést egy igazi költő hírneve ellen! Nemigen tudok még egy költeményre gondolni az angol nyelv körében, melyet olyan mélységesen, olyan hátborzongatóan hatna át a képzelőerő, a legjobb értelemben, mint az a vers, melynek kezdősora: "Lennék bár homályos tónál", s amelyet Thomas Moore írt. Sajnos, nem emlékszem a vers további soraira.

Az egyik legnemesebb és - ha már a képzeletnél tartunk - leginkább képzeleti jellegű modern költő volt Thomas Hood[252]. Szép Inez (Fair Ines) című költeménye számomra mindig kimondhatatlanul varázslatosnak tűnik:

Nem láttátok Inezt?
    Nyugatra ment, ahol
Este a nap helyett ragyog,

    És nyugalmat rabol;
Tőlünk a napfényt vitte el:

    Eltűnt az a szép mosoly,
És el gyöngy-forma keblei,

    S a pír orcáiról.

Fordulj meg, szép Inez,
    Amíg a nap ragyog;
Éjjel magukban fénylenek

    A hold s a csillagok;
Boldog a szerető, aki

    Alattuk andalog,
S füledbe súg oly vallomást,

    Mit le sem írhatok!

Lennék én, szép Inez,
    Az a büszke lovag,
Ki vígan lovagolt veled,

    Súgva oly szavakat;
Hát nem volt ott szép lány elég,

    S itt nincs, csak ingatag,
Hogy vizen kelt át, s lopta el

    A legdrágábbikat?

Láttam, kedves Inez,
    Mint siklott a hajó,
És rajta nemes férfiak,

    S az orrán lobogó;
És fínom ifjak, víg szüzek,

    Tolldíszük mint a hó -
Álomnak szép is lenne, ha -
    Nem lett volna való!

De jaj, de jaj, Inez!
    Elhagy, s dalolva megy,
Zene kiséri lépteit,

    És éljenző tömeg;
De volt, aki szomoruan

    Csak azt hallotta meg:
Annak, ki szeretett, hamis

    Ez az "Isten veled".

Isten veled, Inez!
    Nem vitt még soha nőt
Szebbet hajó, s ily könnyedén

    Sem táncolt azelőtt;
De jaj, parti szomoruság

    És vizi örömök -
Míg egynek áldás mosolya:

    Sok szív összetörött.

A The Haunted House (Kísértetek háza) - ugyanettől a szerzőtől - az egyik legigazabb költemény, amit valaha is írtak; az egyik legigazabb, leggáncstalanabb, legteljesebben művészi, témáját és megvalósítását tekintve egyaránt. S mi több, az ideált sugározza, azaz a képzelőerő műve. Sajnos, olyan hosszú, hogy nem felel meg ennek az előadásnak a céljára. Helyette szabadjon átnyújtanom az általánosan nagyra értékelt A Sóhajok Hídjá-t (The Bridge of Sighs):

Im, egy boldogtalan
    Élet után
Itt fekszik oktalan
    Ez a leány!

Vigye és tegye le
    Lágyan a kar;
Szobor a termete,

    Szép, fiatal!

Ruhája mocskos,
    Rátapad, lucskos
Ingéből víz csepeg
    Most is a hídra;
Vigyétek, emberek,
    Szánva, ne szidva!

Nem kéne turkálni,
Sorsában furkálni,

    Ez itt a vég;
Többé nem becstelen,
Nem maradt rajta szenny,

    Csak ami szép.

Ha nagyot bukott is,
    Éva maradt -
Töröld le, ott is,

    Ajkán a sarat.

Fésü alól haja
    Hogy kibomolt!
Emberek óhaja,
Szomoru sóhaja

    Kérdi: ki volt?

Apja ki volt? Hol az
    Anyja? Zokognál,
Húga vagy öccse, ha
    Most vele volnál?
Vagy tán a szíve volt
Másé, ki híve volt
    S több amazoknál?

Jaj, de hát ritka a
Szeretet titka, a

    Krisztusi kincs!
Óh, milyen gyász neki:

Itt a sok ház, s neki
    Otthona nincs.

Húga, a bátyja,
Nem védte családja,

    Mint azelőtt;
Betölt a nemezis:
Kedvese, esze is,
Az Isten keze is

    Elhagyta őt.

Hol sürü rendben
Ring a vizekben

    A lámpafüzér
S paloták sora dobja
Fényét a habokra,
Ott állt s beragyogta
    A hontalan éj.

Zord tavaszi szél
    Riogatta vacogva,
De hívta az éj
    S a sötét csatorna:
Az élet szörnyűség,
A halál őrűltszép!
    És visz a vágy -
Akárhol, akárhol,
    Csak itt ne tovább!

Leugrott! Őrület!
Vad folyó, jéghideg,

    Halálos íz -
Ha ugrott, te lökted,
Mindig zúg előtted,

    Gaz férfi! a víz:
Nyeld te is, fürödj meg

    Benne, ha bírsz!

Vigye és tegye le
    Lágyan a kar;
Szobor
a termete,
    Szép, fiatal!

A halál rabja már,
És minden tagja már

    Merevedik;
Nyujtsuk ki rendesen
S te fogd le csendesen

    Nagy szemeit.

Mibe e sárlepett
    Szem belelát,
Aminek tükre lett
A végső rémület:

    A túlvilág.

Üzte vad láz régen,
Megölte gyász
, szégyen;
Mostoha világnak
Árvája, - de már csak

    A béke övé.
Kulcsold imára
Kezét simán a

    Szíve fölé!

Legyen, égbe ha ér fel,
    Töredelmes és bús,
S vállalja bünét el

    Az üdv ura, Jézus!

                                   (Szabó Lőrinc fordítása)

Ennek a költeménynek az ereje legalább annyira figyelemre méltó, mint pátosza. A verselés ugyan a képzeleti jelleget már-már a fantasztikusba lendíti, mégis remekül illeszkedik ahhoz a heves őrülethez, ami a költemény vezértémája.

Lord Byron kisebb költeményei között akad egy, amelyiknek sohasem volt része abban a kritikai elismerésben, amit pedig kétségkívül megérdemelne:

Bár végzetem napja levégze,
Sors-csillagom éjbe letünt;
Puha szíved nem veszi észre,

Amivel vádolnak: a bűnt;
Bár ismered éj-nyavalyámat,
Osztoztál benne velem;
Szeretőt
, aki szellemem álma,
Csak Benned leltem, igen!

Ha a Természet mosolyog rám
- Ez az egy mosoly int ma felém -,
Rám mintha Te, te mosolyognál,

- Csalfának nem hiszem én!
Ha tusázik a szél meg a tenger
- Mint vélem is annyi kebel -,
Csak egy
érzést űz fel ez bennem:
Tőled szakítanak el!

Oda végső szirti reményem,
Végromja habokba szakadt
,
Noha lelkem elönti a kín: nem,
A szivem nem lesz soha rab!
Rám törhet a rém tömegekben,
Zúzhat: soha meg nem aláz,

Nem rá - Rád gondol a lelkem! -
Kínban rabbá nem igáz!

Bár ember - meg sose csaltál,
Bár asszony -
el se hagyál,
Szeretőm! - kínban nem akartál...
Nem inogsz,
ha a vád kiabál.
Bizalmasom -
el sosem árulsz,
Bár elváltunk - velem élsz;
Bár óvakodol -
ki sem árulsz,
S nem súnysz, ha rágalom ér.

A világot nem szapulom, hogy
"Mind egy ellen"
- ha szivem
Nem dicsérhette: bolond volt,
Hogy nem hátrált szeliden
.
Drágán fizet az, aki téved,
- Sokkal hitem felett!
Bármily sok, semmi ha Téged
Tőlem el nem vehetett!

Hogy mindenem íme e vészben
Odalőn - szivem egyben okult:
Mit híve-rajongva becéztem,

Legdrágábbnak bizonyult;
Forrás fakadott a Sivárban,
S zöldell egy fácska nekem,
Madár csatináz a Magányban,
Rólad muzsikál szivemen!

                                  Byron: Stancák Augustához
                                   (Jánosy István fordítása)

Bár itt rendkívül bonyolult a ritmus, a verselés aligha múlható felül. Soha még nemesebb témát nem vett tollára költő. Szárnyalásra készteti a lelket a gondolat, hogy senkinek sincs joga a végzetre panaszkodni, amíg balsorsában is magának tudhatja egy asszony állhatatos szerelmét.

Csupán annyi időm maradt Alfred Tennysonra[253], hogy egy nagyon rövid mutatványt adhassak belőle, holott igazán és őszintén őt tekintem minden költők legnemesebbikének. A legnemesebb költőnek nevezem, s annak is gondolom, bár nem azért, mert az általa keltett hatás mindig mélyenszántó, vagy mert az általa kiváltott költői izgalom mindig a lehető legerőteljesebb; hanem azért, mert hatása mindig a legéteribb, azaz a legszárnyalóbb és legtisztább. Nincs még egy költő, aki ily kevéssé lenne földhözragadt. Egy részletet olvasok fel utolsó hosszú költeményéből, A hercegnő-ből (The Princess):

Könny, lusta könny: nem tudom, mit jelent,
Könny, mely, ha túlvilági
bánat
Telepszik szívemre,
szemembe gyül,
Midőn boldog őszi mezőkre nézek,
S eszembe jutnak az elmúlt napok.

Frissek, mint első sugár a hajón, mely
Barátokat hoz föl az alvilágból;
Búsak, mint ha szerelmünkkel a bíbor
Sugár lesüllyed már a szemhatárról;
Oly búsak, frissek az elmúlt napok.

Búsak, furcsák, mint haldokló fülének
Nyári kora-hajnalon a madárfütty,
Mikor haló szemére csillogó
Négyzetként szűkül az ablakkeret;
Oly búsak, furcsák az elmúlt napok.

Drágák, mint halálban sem feledett csók,
S édesek, mint másét vágyó ajakra
Képzelt csók; s mélyek, mint a szerelem,
Mint a legelső, s megbánás feszíti;
Ó
Életben Halál, elmúlt napok!

Tehát - igaz, futtában és töredékesen - megpróbáltam ismertetni önökkel a költőiségről alkotott felfogásomat. Az volt a célom, hogy jelezzem: maga a költőiség szigorú értelemben véve egyszerűen az ember törekvése a mennyei szépségre, ugyanakkor a költőiség megnyilvánulását mindig a lelket szárnyalásra késztető izgalomban találjuk meg, s ennek vajmi kevés köze van a szenvedélyhez, mely a szív megrészegülése, és az igazsághoz, mely az ész megelégülése. Mert bizony a szenvedély többnyire sárba rántja a lelket, nemhogy szárnyalásra késztetné! A szerelem viszont - a szerelem, az igazi, az isteni Erósz, az uránuszi Vénusz, s nem a dionüszoszi - kétségbevonhatatlanul a legtisztább és legigazibb költői téma. Ami pedig az igazságot illeti: ha valamely igazságra jutván, olyan harmóniát vagyunk képesek érzékelni, mely korábban észrevétlen maradt, akkor egyben igazi költői hatás élményében is van részünk; de ez a hatás csupán magával a harmóniával kapcsolatos, s a legkisebb mértékben sem az igazsággal, mely csupán segített abban, hogy ez a harmónia láthatóvá váljék.

Ugyanakkor sokkal közvetlenebb módon is világos képet kapunk az igazi költészet mibenlétéről, ha csupán utalunk néhány olyan egyszerű elemre, mely a költőben magában kelti fel az igazi költői hatást. A költő önlelkét tápláló ambróziára ismer az ég fénylő boltozatában, a virágok indázásában, a törpe bozót bokraiban, a hullámzó búzamezőben, a magas keleti fák ingásában, a távoli kék hegyekben, a felhők játékában, rejtező patakok hunyorgó csillogásában, ezüst folyók fényében, szem-nem-látta tavak nyugalmában, magányos források csillagtükrű mélyeiben. Érzékeli ezt az ambróziát a madarak dalában, Aiolosz hárfájában, az éji szél sóhajában, az erdő panaszos zúgásában, a fájón partnak verődő habokban, a vadon éltető leheletében, az ibolya, a jácint mámoros illatában, a távoli és felfedezetlen szigetek ígéretével terhes levegőben, melyet alkonyatkor határtalan és bejáratlan vak óceánok felől hoz a szél. Megtalálja minden nemes gondolatban, földöntúli késztetésben, szent ösztönben, minden lovagias, nagylelkű, önfeláldozó cselekedetben. Érzi a női szépségben, a hölgy kecses járásában, szeme fényében, hangjának dallamában, csilingelő kacajában, sóhajában, ruhája zizzenésének harmóniájában. Mélyen érzi a hölgy bájainak ellenállhatatlan erejében, lángoló lelkesültségében, melegszívű jótékonyságában, jámbor és hitteli tűrésében, és mindenek felett, ó, mindenek felett, térdet hajtva imádja a hölgy szerelmének hitében, tisztaságában, erejében, mindenképp isteni fenségében.

Befejezésképp hadd idézzek még egy rövid költeményt, mely egészen más jellegű, mint a korábban idézettek. Motherwell[254] írta, címe A gavallér dala (The Song of The Cavalier). A háború képtelen és istentelen voltáról alkotott modern felfogásunk nemigen teszi lehetővé, hogy lelkünk rokonszenvezzék a költeményben kifejezett érzésekkel, s megfelelően értékelhesse a költemény kiválóságát. Ehhez képzeletben azonosulnunk kell a régi lovag lelkivilágával:

Ki hős, vitéz, nyeregbe mind,
    Fejekbe sisakot;
A Hír s Erény szólít megint:

    Harcba, halál-lovasok!
Szemünk könnyekkel nem perel,

    Míg kezünkben a kard;
Szivünk szabad
, s ha válni kell:
    Nincs lány, ki visszatart;
Gyávák, tilinkós pásztorok

    Sírjanak, nyögjenek,
Dolgunk: küzdeni férfi
-mód,
    És hősleg halni meg.

Takács Ferenc fordítása


Jegyzetek

145. egyárbocos, orrvitorlával ellátott hajó, ágyúnaszád. [VISSZA]

146. kétárbocos, keresztvitorlás hajó. [VISSZA]

147. kétárbocos, hosszanti vitorlázatú hajó. [VISSZA]

148. szomjúság-kór (latin). [VISSZA]

149. Az Aurora-szigetek észlelését jelentő hajók közül említést érdemel a San Miguel 1709-ben, az Aurora 1774-ben, a Pearl nevű brigg 1779-ben és a Dolores 1790-ben. Helyzetüket valamennyien a déli szélesség ötvenharmadik fokában határozták meg. (Poe jegyzete) [VISSZA]

150. Elbeszélésemben mindenhol reggel-t és esté-t írok, a félreértések elkerülése végett, ezt azonban természetesen nem e szavak eredeti értelmében kell venni, hiszen "este" ekkor már hosszabb ideje nem volt, hanem állandósult a "nappal". A dátumokat tehát a csillagászati naptár szerint adom meg, az irányokat pedig aszerint, ami az iránytűről leolvasható volt. Megjegyzendőnek tartom ehelyütt továbbá azt is, hogy az eddig említett dátumok és földrajzi helymeghatározások pontosságáért sem szavatolhatok, mivel rendszeres naplót csak a jelen fejezetben tárgyalt napoktól kezdve vezettem. A korábbi események tekintetében tehát jórészt csak emlékezetemre támaszkodhattam. (Poe jegyzete) [VISSZA]

151. tengeri csigafajta. [VISSZA]

152. eltérési szög (görög). [VISSZA]

153. Georges Leopold Cuvier (1769-1832) francia természettudós, az összehasonlító anatómia megalapítója. [VISSZA]

154. helyesen: gastropoda pulmonata - tüdős haslábú; tüdőscsiga (latin). [VISSZA]

155. Olyan növény, melynek egyes életmegnyilvánulásai az állatokéhoz hasonlók (görög). [VISSZA]

156. Ezt a napot az tette nevezetessé, hogy dél felől több hatalmas szürke páraoszlopot láttunk az égre törni, olyat, amilyeneket már fentebb említettem. (Poe jegyzete) [VISSZA]

157. A márga szintén fekete volt, aminthogy nem is akadt az egész szigeten semmi, ami világosabb árnyalatú lett volna. (Poe jegyzete) [VISSZA]

158. Az itt következőkben megadott dátumok nyilvánvaló okokból csupán hozzávetőlegesek lehetnek. Főként elbeszélésem könnyebb követhetősége végett jelzem így a napokat, annak idején készült feljegyzéseim alapján. (Poe jegyzete) [VISSZA]

159. északi fény (latin). [VISSZA]

160. Timur Lenk, mongol származású uralkodó és hódító (1336-1405). [VISSZA]

161. A dzsinnek és gonosz szellemek fejedelme. [VISSZA]

162. A fákban lakó és velük együtt elpusztuló nimfák neve. [VISSZA]

163. A Koránban a menny és a pokol közötti régió neve. [VISSZA]

164. Az Al Aaraaf uralkodónője, egyben a szépség megszemélyesítője. [VISSZA]

165. Ma: Akra Deukaton; Levkadi (Leukádia) sziget déli csúcsának neve. [VISSZA]

166. Szapphó. [VISSZA]

167. Indiai növény. [VISSZA]

168. A kertjeiről híres ókori Trapezusz. [VISSZA]

169. Indiai növény. [VISSZA]

170. Napraforgó. [VISSZA]

171. Jácint. [VISSZA]

172. Aranysziget (olasz). [VISSZA]

173. Levante virágja (olasz). [VISSZA]

174. Az indiai lótusz elferdített neve. [VISSZA]

175. jól hangzó; egy nimfa neve, itt a zene megszemélyesítője (görög). [VISSZA]

176. Michelangelo megifjodott szelleme, aki Ianthéval, a nem földi lánnyal a mű második részének főszereplője. [VISSZA]

177. Erre a szigetre zuhant Héphaisztosz, mikor Zeusz az Olümposzról a földre hajította. [VISSZA]

178. XIII. századi perzsa költő. [VISSZA]

179. A Po folyó. [VISSZA]

180. Letitia E. Landon (1803-1838) angol költőnő, akit Poe igen nagyra tartott. [VISSZA]

181. Xanthippé, Szókratész házsártos felesége. [VISSZA]

182. Megfejtése: Shakespeare [VISSZA]

183. Félhold alakú tengeti kagyló. [VISSZA]

184. A ballada Az Usher-ház vége című elbeszélésben található, mint a házigazda alkotása. [VISSZA]

185. A Ligeia című elbeszélésben szerepel. [VISSZA]

186. Vétkeztünk. [VISSZA]

187. balzsam. [VISSZA]

188. A rejtvény formájú vers Frances S. Osgoodnak szól, az ő neve van elrejtve a sorokban. Az első sor első, második sor második, és így tovább, minden sor eggyel távolabbi betűjét kell összeolvasni. [VISSZA]

189. Portugál szójátékra utal. [VISSZA]

190. Egy orvos lánya, aki Poe feleségét ápolta halála előtt, majd a nagybeteg Poe-t gondozta. [VISSZA]

191. Marie Louise Shew (francia) keresztnevei. [VISSZA]

192. A sorokban Sarah Anna Lewis neve van elrejtve a Bálint-napi vers módszerével. [VISSZA]

193. Valószínűleg maga a költő, aki lenézte a szonett műfaját, így könnyen érezhette magát bolondságból szonettet író bölcsnek, Ostoba Salamonnak. [VISSZA]

194. H. T. Tuckerman (1813-1871) korabeli szonettíró. [VISSZA]

195. Diadalének. [VISSZA]

196. A vers Sarah Helen Whitemanhez szól, akit Poe felesége halála után eljegyzett. [VISSZA]

197. A vers Mrs. Charles Richmondnak szól. [VISSZA]

198. A szonettet anyósának, Maria Poe Clemmnek írta. [VISSZA]

199. John Milton (1608-1674) angol költő ifjúkori pásztorkölteménye. [VISSZA]

200. Az angol romantika első nemzedékének három költőjére használták ezt a kifejezést, akik az észak-nyugat-angliai Tóvidékre vonultak vissza. [VISSZA]

201. Egyébként azonos körülmények (vagy feltételek) között (latin). [VISSZA]

202. Charles Robert Maturin (1782-1824) angol író gótikus regénye. [VISSZA]

203. Idézet John Dryden (1631-1700) Mindent a szerelemért c. tragédiájából. Az idézet hibás, "könnyű" helyett "vétkes". [VISSZA]

204. Coleridge irodalmi önéletrajza. [VISSZA]

205. minden tudománnyal és bizonyos más dolgokkal is foglalkozó (latin). [VISSZA]

206. A legenda szerint III. századi gael harcos és bárd. [VISSZA]

207. James MacPherson (1736-1796). Több kötetet adott közre, mint skót földön gyűjtött eredeti gael művek fordításait, de többségükről kiderült, hogy az ő hamisítványai. [VISSZA]

208. Hiányos idézet Vergilius Aeneiséből. A teljes szöveg: "tantaene animis calestibus irae?" (ekkora harag van az égi lelkekben?). [VISSZA]

209. a legtöbb felekezetnek igaza van abban, amit véd, de nem abban, amit tagad (francia). [VISSZA]

210. Nagyon szívesen (francia). [VISSZA]

211. Idézet Samuel Butler (1612-1680) angol költő Hudibras című szatirikus eposzából. [VISSZA]

212. egészen a hányingerig (latin). [VISSZA]

213. drámai személyek (latin). [VISSZA]

214. Sir Walter Scott (1771-1832) angol író Guy Mannering című regényének szereplője; régi vágású, pedáns, alázatos tudós. [VISSZA]

215. Laurence Sterne (1713-1768) angol író Tristram Shandy című regényének egyik főszereplője. [VISSZA]

216. voltaképpeni (francia). [VISSZA]

217. A Kelet-Londonból elterjedt közönséges társalgási nyelvet beszélő londoni nyárspolgár. [VISSZA]

218. John Bunyan (1628-1688) angol író műve. [VISSZA]

219. Joel Barlow (1754-1812) amerikai költő epikus költeménye Amerika jövendő dicsőségéről. [VISSZA]

220. XIX. századi szellemi irányzat, mely az érzékek által megismerhető anyagi világ fölé az igazságok intuitív módon megismerhető rendszerét helyezte. [VISSZA]

221. Legjobb középütt tovamenned (latin). Ovidius Átváltozások. [VISSZA]

222. Brenson Alcott (1799-1888) transzcendentalista gondolkodó. [VISSZA]

223. A transzcendentalista kör lapja. [VISSZA]

224. John Milton (1608-1674) angol költő verse. [VISSZA]

225. hazafias szellem (francia). [VISSZA]

226. illendő, kifogástalan (francia). [VISSZA]

227. eperfa (latin). [VISSZA]

228. William Godwin (1756-1836) angol anarchista társadalombölcselő és regényíró. [VISSZA]

229. színész (latin). [VISSZA]

230. eljárásmód (latin). [VISSZA]

231. kívánalom (latin). [VISSZA]

232. Rufus Wilmot Griswold (1815-1857) a Graham's Magazine szerkesztője. 1850-ben négy kötetben kiadta Poe műveit. A gyűjteményhez írt bevezető életrajz részben rosszindulatú, részben téves adatokon alapult, így sikerült Poe élvhajhász, züllött, alkoholista hírét költenie. [VISSZA]

233. Flamand népvezér (1340-1382). [VISSZA]

234. Thomas Carlyle (1795-1881) skót származású angol író, történetfilozófus; a "nagy emberek" történelemformáló hatását hirdette. [VISSZA]

235. James Knox Polk (1795-1849) az Egyesült Államok második elnöke. [VISSZA]

236. szóhalmozás (görög-latin). [VISSZA]

237. Itt: Hogy volt? (francia). [VISSZA]

238. John Trumbull komikus eposza a Függetlenségi háború eseményeiről. [VISSZA]

239. Samuel Butler (1612-1680) angol író szatírája. [VISSZA]

240. Szamáreposz; Alexander Pope (1688-1744) angol költő szatirikus költeménye. [VISSZA]

241. Görög költő (i.e. VII. sz. eleje-közepe). [VISSZA]

242. Visszhangzó jambusok (gúnydalok). [VISSZA]

243. Byron szatirikus költeménye. [VISSZA]

244. Itt kb.: belelát a lapokba (francia). [VISSZA]

245. Ezt a Kritikusi tanmesé-t, ezt az irodalmi szatírát és nyájas jeu d' esprit-t (szellemi játék) ilyesféle részletek csúfítják el:

A negyven Nemzet-atyák fele a fiait
Rizsföldre nevelte (meg is fizetik!),
És lányaikat - piha, mért!                 (Poe jegyzete) [VISSZA]

246. ballépés (francia). [VISSZA]

247. fesztelenség, keresetlenség. [VISSZA]

248. A North American Review (1815-1939) című bostoni irodalmi, kritikai, és történelmi folyóirat. [VISSZA]

249. magától értetődően (latin). [VISSZA]

250. Angol-ír költő és zeneszerző (1779-1852). [VISSZA]

251. Amerikai költő, szerkesztő (1802-1828). [VISSZA]

252. Angol költő, szerkesztő (1799-1845). [VISSZA]

253. Angol viktoriánus költő (1809-1892). [VISSZA]

254. William Motherwell (1797-1877) skót költő. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap