Kemény Dénes (gyerő-monostori báró),
erdélyországi követ és 1848. államtitkár, K. András és Kendeffy Róza fia, szül. 1803-ban; hat éves korában a nagyenyedi iskolába küldték, hol nevelője, ki semmi hivatással nem bírt, mindent elkövetett, hogy vele a tanulást meguntassa; de ő vasszorgalmával s erős akaratával mégis czélt ért. Középiskoláit 1822-ben bevégezte s joggyakorlatra a m.-vásárhelyi királyi táblára ment. Az apathia és alkotmányos sülyedés ezen korszakában erős vágy ragadta őt a magyar nemzet és különösen Erdély multjának tanulmányozása felé; mindenekelőtt a hazai törvényekkel ismerkedett meg s a törvények compilatiójához fogott. Czélja volt a kormányzási, közlekedési és törvénykezési eljárásoknak alapjait rendbe szedni s lehetőségig tisztázni. Ezen nagy munkát a közönség elé akarta terjeszteni; de tőle nem függő akadályok miatt a kinyomatás örökre elmaradt. Midőn irodalmi fáradozásainak eredményét a politikai viszonyok meggátolták, már akkor K. neve a szónoklat terén ünnepeltetett; Bethlen János, Wesselényi Miklós és Szász Károlylyal együtt az 1827 körül jelentkező s már 1831-ben párttá alakul ellenzék élén állott. Alsó-Fehérmegyében, hol 1834-ig tiszteletbeli főjegyző volt, kezdetét vette s leginkább általa szerveztetett a megyei hivatalnokok törvénytelen állása ellen folytatott oppositio, mely a többi megyékre is hamar kiterjedt és miután a kormányszék, mely nem volt az erdélyi közjog szerint az országgyűlésen megválasztva, szintén törvényellenesnek nyilváníttatott, a pártküzdelem általánossá vált és a Leopolddal kötött alapszerződés óta ejtett minden sérelmet fölkarolt. K., ki évek óta készült volt pályájára, a sérelmi kérdések körül az egész országban legtöbb ismerettel bírt. Rendkivüli szónoki tehetsége, fedhetetlen jelleme, szigorú részrehajlatlansága, éles dialectikája, melylyel, ha szükség volt, személyes barátit is ostromolta, s elismert bátorsága mindannyi tényezői voltak a nagyszerű hatásnak, mely föllépéseit követé s mely őt még 1834 előtt a pát fejévé emelte volna, ha önként nem hajolt volna a nálánál óvatosabb és higgadtabb vérmérsékletű Bethlen János gróf felsősége alá. Ezen szerénységnek lehet köszönni az ellenzék példás összetartását és kiszámított taktikáját, mely a polgári s katonai teljhatalommal felruházott báró Wlassichnak is, ki bejövetelekor alkotmányos polgárok helyett lázadó alattvalókat várt, a legnagyobb mértékben imponált. A horvát bán visszahivatása után elkezdődtek a követválasztás körüli előintézkedések, és az 1811 óta bezárt országterem 1834-ben Ferdinand főherczeg kir. biztos alatt megnyilván, ott K. mint Alsó-Fehérmegye képviselője foglalt helyet. Ezen szónoklatokban áradozó diétán, hol a hadi tárogatót Wesselényi harsogtatta, a mérsékeltebb ellenzéki elemeket pedig Szász Károly törekedett maga körül gyűjteni, K. az elsőt rohamaiban, a másodikat kibékítési kisérleteiben nem mindig követhetven, bizonyos mértékig független állást foglalt el, és midőn a nagy többbségben levő ellenzék két töredéke meghasonlott, rendszerint azon vélemény, melyhez ő járult, vagy azon módosítás, melyet ő indítványozott, nyert többséget. De eszméinek iránya közelebb esvén a Wesselényiéhez, természetes volt, hogy a szigorúan követelő országgyűlés és a sérelmek orvoslására kevés készséget mutató kormány közt mind nagyobb feszültség támadt, mi aztán a diéta föloszlatására és provisoriumra vezetett. Az 1837. országgyűlésen K. már nemcsak vezérszónoka volt, de fejévé is lőn az ellenzéknek és e szerepét később is változatlanul megtartotta. Befolyása az 1841. diétán tetőpontra jutott; mert akkor az ellenzék még mindig többséggel bírt és a pártban alig mutatkoztak a meghasonlás nyomai. Már 1846-ban a conservativok túlsúlyra emelkedtek és az ellenzéknél a dolgok véletlen fordulatánál fogva a felbomlásnak jelei mutatkoztak. 1847-ben a pozsonyi események befolyása akkora volt, hogy a többség inkább a magyarországi hirlapokból, mint a pártfőnökök tanácskozmányaiból nyert lendületet. Minden lényegesebb és a sérelmi kérdésekre vonatkozó indítványt, melyet az ellenzék szőnyegre hozott, 1837-től K. terjesztett elő s oltalmazott éles polemiája szónoklataival. A törvényjavaslatok nevezetesb részét is ő formulázta. A hivatalos irományok, melyeket mint országos bizottságok tagja s régebben mint a nemzeti gyűlések tollvivője, a közjogi fontosabb vitatárgyak felderítésére készített és különösen az adóügyre vonatkozó munkálatai a történetíró s jogtudós számára mindig állandó becscsel fognak bírni. Erdély uniója után nem sok idő mulva összeült az 1848. országgyűlés és K. mint Gyula-Fehérvár képviselője jelent meg Pesten. De a mily fényes szerepet játszott Erdélyben, ép oly kevés hatást tudott szerezni Magyarországon. Ő az eszmék és törekvések új világában mozogni nem tudott és nem vágyott, ámbár a reform kérdéseivel alaposan ismeretes férfiú volt, európai míveltséggel bírt és mint szónok alig állott valakinél hátrább. E jelentéktelen, negativ helyzet pedig könnyen megmagyarázható. Ő az elvnek volt embere. Óhajtotta ugyan, hogy az az egygyé olvadt két magyar haza, az alaptörvények által kijelölt határok közt, szabad és önálló legyen; de tovább menni nem volt szándékában. Valamint húsz éves közpályáján a kormány törvénytelen lépéseit a legnagyobb szigorral ostromolta, úgy nem nyújthatott kezet semmi iránynak, mely az országot bármi körülmények közt a legalitás teréről lesodorhatná; ő legitimista volt minden irányban, és habár erdélyi országgyűlési beszédeiben éles megrovások, szenvedélyes kifejezések, elkeseredés és kiméletlenség található, de egyszersmind azok minden sorát a törvények szellemének és betűjének bálványozása jellemzi. Ily érzület a reformok kedvelését nem zárja ki; de az erőszakos lépésekkel ellentétben van. K. túlélte, többekkel együtt, népszerűségét, csak azért, mert elveihez hű maradt. Betegségét és rákövetkezett halálát leginkább a hon sorsa fölötti bánat okozta. Kimult Budán kevéssel az 1849. ostrom előtt; a budai köztemetőben nyugszik.
Czikke a Nemzetőrben (1848. 17. sz. Az agyagfalvi réten tartott nemzeti gyűlésből.)
Munkái:
Adórendszer. Bpest, 1848.
Honegység. Irta 1846-ban Hátrahagyott műveiből kiadja b. Kemény Gábor, Bécs, 1861.
Arczképe: kőnyomat Barabás Miklóstól; ez után a M. Nemzet Története. Bpest, 1897. IX. kötetében.
Újabbkori Ismeretek Tára. Pest, 1853. V. 51. l.
Vasárnapi Ujság 1856. 37. sz. arczk.
Nagy Iván, Magyarország Családai VI. 176. l.
Petrik Könyvészete és Bibliogr.
M. nemzetségi Zsebkönyv 358. l.