Kezdőlap

Simony Imre,

ev. ref. lelkész, szül. 1791. febr. 11. Szent-Király-Szabadján (Veszprémm.); középiskoláit és a theologiát a reformátusok dunamelléki főiskolájában Pápán végezte. Tanárai Tóth Ferencz, az egyháztörténetíró, Márton István, a főiskola újjáteremtője, Látzai Szabó József, egyházi író és műfordító, Mokri Benjámin voltak. Mint a legjobb tanuló 1810. administrator, 1811-12-ben pedig senior volt. Tanulmányai végeztével Pápán maradt segédlelkésznek. Innét visszakerült a Balaton mellé. Először a zánkai (Zalam.), utána a litéri hitközség (Veszprémm.) választotta meg lelkészének, mely utóbbi helyen 13 évig maradt. Innét Nemes-Pécselyre (Zalam.) vitték. A gyakori megválasztást, mely mindig jövedelmezőbb egyházba juttatta, jó hírnevének kell tulajdonítanunk. Hivatalos teendői mellett mindig jutott ideje arra, hogy az egyházmegyei gyűléseken is részt vegyen. Kartársai még ekkor csak a tehetséges egyházi embert ismerték benne, s mint ilyent a megtisztelő tanácsbirói állásra emelték; azt azonban senki sem sejtette, hogy a classikusok fordításával is foglalkozik. Titkát az 1839. egyházkerületi közgyűlésen leplezte le; tehát azon évben, midőn a nála tíz évvel fiatalabb Szabó Istvánt, mint ügyes forditót Vörösmarty akadémiai tagságra ajánlotta. Homér Odysseájának és Lukianus Dialogusainak fordítását ekkor adta be az egyházkerületi közgyűlésnek, hogy megbírálván, a főiskola nyomdájában nyomassa ki, tiszta jövedelmét fölajánlván a főiskolának. A munkákat megbirálás végett kiadták Végh Mihály komáromi esperesnek. Az 1840. egyházkerületi közgyűlésre már a «megmagyarított Iliasz első darabját» felküldte a fordító; most ennek birálójául Hetényi János akadémiai rendes tagot kérte fel a közgyűlés. Míg a gyűlés határozott, S. iszka-szentgyörgyi (Fehérm.) lelkészszé lett, s 1843-ban kérte a közgyűlést, hogy «fordítását nyomassa ki annál is inkább, hogy ő használta és hálásan elfogadta azon észrevételeket, melyeket Hetényi rájuk tett». Elmondja ebben S., hogy az Odysseát kétszer, az Iliást pedig négyszer írta le saját kezeivel; mire aztán 1844-ben elhatározták, hogy «ha 700 előfizető jelentkezik, először az Odyssea nyomattassék ki». A munka azonban mégis rejtve maradt, s 1847-ben «a tisztelt fordítónak visszaadatott», mint az egyházkerületi jegyzőkönyv mondja. S. ezután félreállott fordításaival. 1847-ben a balaton-henyei egyház vitte Simonyt magához, hol a csapások egyre érték; meghalt egyetlen fia, második nejétől elvált, kis leánya is meghalt. «Ezután vidám mulatságokban keresett szórakozást barátai körében. S. ilyenkor elszavalta a haragvó Achilles valamelyik kitörését, vagy a fiát sirató Penelope búját. Az ilyen pillanatok vitték rá a búfelejtő mértéktelen használatára. 1851 nagyhetében, midőn S. híveinek utolszor prédikált, Jézus jeruzsálemi diadalmenetéről tartotta a szent leczkét, melynek sikeres előadása után, szokása szerint egy nagy kancsó borral kiült a körtefa alá. Mire érte mentek, a szél megütötte».

Prédikácziói: a Különféle viszonyokra vonatkozó papi dolgozatokban (Kecskemét, 1856. VIII. füz. Jézus királyságáról, Jézus mennybemenetelén való örömünk okairól. A téli idő vizsgálásából származó hasznos és tudományteljes igazságokról, Az Isten hozzánk atyai indulattal viseltetik, A szőlőtőről és szőlőmunkásról, XI. 1858. Azon szülék boldogságáról, kik gyermekeik oktatásukról igaz lelkiismerettel gondoskodnak.

Kézirati munkái, melyek az ádándi ref. parochia padlásáról kerültek elő és melyet dr. Sebestyén Gyula az Egyetemes Philologiai Közlönyben ismertetett és életrajzzal kisért, a következők: Homérosz Odüszszeájja, magyarra fordítva Simony Imre által (mely pár lap híján az eposz I-XII. énekét tartalmazza), további kutatás után Sebestyén nyomába akadt az Odyssea befejező részének a Batrachomüamachiának és az Iliasz második felének, meg a Lukianos dialogusai fordításának is. A vaskos kéziratok egyikén az 1840-ik év van megjelölve keltül.

Egyetemes Philologiai Közlöny XIV. 1890. (Sebestyén Gyula). XVIII. 1894. 34. l.

Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1890. 6. sz. (Thúry Etele).