Így szól az írás: József tizenhét esztendős korában az ő bátyjaival együtt juhokat őriz vala, bojtár vala Bilhának és Zilpának, az ő atyja feleségeinek fiai mellett. Ez helytálló, és amit a "szép beszélgetések" még hozzátesznek, hogy rossz híreket hord vala felőlük az ő atyjuknak, arról is tudunk egyet-mást. Nagyon könnyen találhatunk olyan szemszöget, amelyből nézve József kiállhatatlan tacskó volt. A testvérek például így vélekedtek. Mi semmiképp sem osztozunk ebben a nézetben, vagy legalábbis nyomban elvetjük, ha egy pillanatra el is fogadtuk: mert József több ennél. Az adatok azonban, a maguk határozottságában, egyenként magyarázatot kívánnak, hogy a tényállás megvilágosodjék, és újra föltáruljon az, amit a régiség bizony alaposan megtöppesztett.

József tizenhét éves volt, és mindazok szemében, akik látták, a legszebb a föld fiai közt. Megvalljuk, nem szívesen beszélünk szépségről. Maga a szó és a fogalom is unalmat áraszt. Emelkedetten sápadt gondolat, tanáros álom a szépség. Mondják, törvényei vannak: a törvény azonban az értelemhez szól, nem az érzelemhez, amely nem tűri, hogy pórázon vezessék. Innen ered sivársága a tökéletes szépségnek, amelynél semmi elnéznivaló sincs. Az érzelem csakugyan megbocsátanivalót keres, különben ásítozva másfelé fordul. Hogy a merőben tökéleteset lelkesedéssel tudjuk méltányolni, ahhoz olyan odaadás kell a kigondolt és példaszerű iránt, amit csak pedánsoktól lehet várni. Nehéz mélységet tulajdonítani ennek a gondolati lelkesedésnek. A törvény külsőleg tanulságos módon kapcsol; belső kapcsolatot csak a varázslat hoz létre. A szépség mágikus érzelmi hatás, félig-meddig mindig agyrémszerű, s éppen mint hatás rendkívül ingatag és könnyen szétoszlatható. Tégy ocsmány fejet a szép testre, s a test szépségének is vége, érzelmi hatását illetően - legföljebb sötétben hat, ám ez már szemfényvesztés. Mennyi csalást, szemfényvesztést, szélhámosságot találunk a szépség birodalmában! És miért? Mert ez egyben s ugyanakkor a szerelem és a vágy birodalma is; mert a nemiség közbelép, s meghatározza a szépség fogalmát. Az anekdoták világa tele van esetekkel, hogyan csavarták el nőnek öltözött ifjak férfiak fejét, s hogyan lobbantottak szenvedélyt nadrágos kisasszonyok a hasonló neműekben. A leleplezés aztán elegendő volt, hogy lelohassza az érzelmet, mert a szépség gyakorlati értékét vesztette. Az emberi szépség érzelmi hatása talán nem is más, mint nemi varázs, a nemiség eszméjének szemléltetése, úgyhogy inkább beszélhetünk tökéletes férfiról, fölöttébb nőies nőről, mint szépségről, és egyik nő a másikat, egyik férfi a másikat csak érthető önmegtagadással nevezheti szépnek. Olyan esetek, amelyekben a szépség diadalmaskodik a nyilvánvaló gyakorlatiatlanság fölött s föltétlen érzelmi hatást ér el, ritkábban fordulnak elő, de azért tudunk ilyenekről is. Itt az ifjúság hatása játszik közre, tehát oly varázs, amelyet az érzelem könnyen hajlandó összetéveszteni a szépséggel, úgyhogy az ifjúságot, ha vonzóerejét nem bénítja túlságos zavaró fogyatkozás, többnyire egyszerűen szépségnek érezzük - s annak érzi magát önmaga is, amint mosolya félreérthetetlenül elárulja. Övé a báj; a szépség egyik megjelenési formája, mely természete szerint férfias és nőies között lebeg. Egy tizenhét éves ifjú nem szép a tökéletes férfiasság értelmében. Nem szép a gyakorlatiasságtól elvonatkoztatott nőiesség értelmében sem - kevesekre hathat vonzón. De azt el kell ismerni, hogy a szépség, az ifjúság bájának formájában, lelkileg és kifejezésmódjában mindig kissé a nőiessel rokon; ez lényegében rejlik, gyöngéd viszonyán a világhoz s a világ viszonyán hozzá alapszik, s mosolyában tükröződik. Tizenhét évvel valóban szebb lehet valaki, mint nő és férfi, szép, mint nő és férfi, szép mindkétfelől és minden módon, csinos és szép, hogy szemét rajta és szívét nála feledheti nő és férfi.

Ez volt az eset Ráhel fiával, és ezért mondják, hogy a legszebb volt a föld fiai között. Ez persze túlzó magasztalás, mert hozzá fogható tömegesen volt és van, s mióta az ember kibontakozott a kétéltűek és csúszómászók közül, s meglehetősen nagy utat tett már meg a testi istenhezhasonlóság felé, semmi rendkívüli nincs benne, ha egy tizenhét éves ifjú ily karcsú lábbal és keskeny csípővel, ily jó formájú mellkassal, ilyen aranybarna bőrrel áll a szépségében kedvét lelő szeme elé; hogy termete se nem hórihorgas, se nem tömzsi, hanem éppen kellemes, hogy csaknem istenien jár és kel és áll, s egész alkata a gyengédség és erő közt lebeg tetszetős középúton. Abban sincs semmi szokatlan, hogy az ilyen testen nem kutyafej, hanem fölöttébb megnyerő, majdnem isteni emberajkkal mosolygó fő ül - mindennapi eset ez. Ám József világában és körében éppen az ő személye és jelenléte hatott az érzelemre mint szépség, és általában úgy ítélték, hogy ajkára, mely túlságosan is duzzadt lett volna, ha beszéd és mosolygás közben nem mozog, az Örökkévaló bőven öntötte kegyét. Ezt a kegyet vitatták, imitt-amott ellenszenvet is keltett, de ez az ellenérzés sem tagadott semmit, és nem mondhatjuk, hogy különvált volna tulajdonképp az uralkodó érzülettől. Sok jel szól mindenesetre amellett, hogy a testvérek gyűlölete lényegében nem volt egyéb, mint az általános elbűvöltség tagadó előjellel.

Ennyit József szépségéről és tizenhét évéről. Hogy marhapásztor volt bátyjaival, azaz Bilha és Zilpa gyermekeivel egyetemben, szintén magyarázatot kíván, mégpedig egyfelől kiegészítést, másfelől megszorítást.

Jákób, az áldottfejű idegen volt az országban, "gér", amint mondták, vendég és csak megtűrt kiválóság - nem azért, mert oly sokáig élt hazájától távol, hanem eredendőleg, öröklés és állás szerint, mint atyáinak fia, akik ugyancsak "gérim" voltak. Tekintélye nem a helybeli polgáré volt, aki városi úricsaládból származik: forrásául bölcsességét és gazdagságát, a kettőt együtt kell tekinteni, s azt a jelleget, amelyet ezáltal személye és magatartása nyert, nem pedig életformáját, mely eléggé mozgalmas s bárha a törvényeknek megfelelő, mégis úgy lehetne mondani, rendezetten kétes volt. Sátortáborban lakott Hebrón falai előtt, mint ahogy egykor Szihem kapui előtt, s egy szép napon egyszerűen fölkerekedhetett, hogy ismét más kutak és legelők keresésére induljon. Tehát holmi beduin volt, Káin-ivadék, a nyughatatlanság és rablóösztön jegyével homlokán, városok és parasztok réme és ostora? Erről szó sincsen, Istene éppoly halálos ellensége volt Amáleknak, mint az ország Baáljai - Jákób többször is tanújelét adta ennek, fölfegyverezvén háza népét, hogy a városiakkal és a szarvasmarhatartó parasztokkal egyetemben visszaverje a déli pusztaság tevetenyésztő, törzsi jegyekkel összemázolt fajzatát, amely fosztogatás céljából rajzott elő. De viszont paraszt sem volt - öntudatosan és határozottan nem volt az; vallásos önérzetét sértette volna, hogy egy kalap alá lehessen venni a napperzselte rögtúrókkal. És azonkívül mint gérnek és védelem alatt álló megtűrt polgárnak, joga sem volt földbirtokra, lakóhelyétől eltekintve. Hol itt, hol ott bérelt egy darabka sík vagy sziklásan meredek szántót, ahol csak a kövek közt terült el termékeny föld, mely búzát és árpát termett. A földet fiaival és szolgálóival műveltette - József tehát időnként vetett és aratott is, nem csupán pásztorkodott, amint ezt különben mindenki tudja. De ez a felületes gazdálkodás csak kevéssé jellemezte Jákób életét, esetlegesség volt, amelyet lélektelenül űzött, hogy némi helyhez kötöttségre hivatkozhassék. Ami életének valóban súlyt adott, mozgalmasan nyüzsgő gazdagsága a nyáj volt, melynek termékeiért bőségesen cserélt gabonát és mustot, olajat, fügét, gránátalmát, mézet és ezüstöt s aranyat is - s ez a tulajdona határozta meg viszonyát városiakhoz és falusiakhoz, azt a szerződésekben dúslakodó és sokszorosan szabályozott viszonyt, mely mozgékonyságát polgáriasan megkötötte.

A nyájak ellátása végett üzletbaráti kapcsolatokra volt szüksége a helybeliekkel, a kereskedő városiakkal és parasztokkal, akik robotoltak és adóztak nekik. Érvényes és háboríthatatlan legeltetési jogot kellett szereznie Baál fiaitól egy és más juttatás ellenében, ha nem akarta a kóbor rablók állhatatlan és nomád életét élni, akik betörnek a tilosba, és elpusztítják a birtokosok szántóföldjeit: szerződéses jogosítványt, hogy nyüzsgő seregét tarlóra terelhesse, és harapdáló állatait ráhajthassa az ugarra. Ám ezek ez időben megfogyatkoztak itt a hegyekben; béke és áldásidő volt már régóta, az országutak nem maradtak némák, a földet zsaroló városiak meghíztak a karavánkereskedés, az áruk fuvarozásáért, átrakásáért és kíséretéért kapott pénz jóvoltából, melyeket Marduk országából Damaszkuszon át a Jordántól keletre húzódó úton vittek errefelé a nagy tengerhez s onnan az iszap országába, vagy pedig ellenkező irányban; Jákób hát földbirtokokat kaparintott meg, melyeket övéivel és adósságukat ledolgozó rabszolgákkal műveltetett, s ezeknek jövedelme gyarapította őt a kereskedelmi hasznon kívül, úgyhogy, miként Isullánu fiai Lábánt, pénzelőlegekkel szabad parasztokat is be tudott hálózni; a tanya és a szántók növekedtek; nem maradt sok legelő, és így történt, hogy a föld nem bírta el Jákóbot, mint egykor Szodoma berkei sem bírták Ábrámot Lóttal egyetemben. Meg kellett osztani a gazdaságot; állatállományának egy része szerződésszerűen nem itt, hanem ötnapi járóföldre az ország északi részén legelészett, ott, ahol Jákób azelőtt tanyázott, Sekem forrásokban gazdag völgyében, és többnyire ott pásztorkodtak Lea fiai, Rúbentől Zebulónig, s csak Bilha és Zilpa négy fia meg Ráhel két sarja lakozott az atyánál, tehát olyaténképpen oszlottak meg, mint az állatkör csillagképei, melyek közül csak hat látható egyszerre, a többi pedig rejtve marad a szem elől, s József nem is mulasztotta el, hogy erre a hasonlatra és találkozásra rámutasson. Evvel nem mondjuk azt, hogy a távollevők akkor sem jöttek haza, ha Hebrónban különösebb munka akadt, például aratásidőn - sőt fontos tudnunk az ellenkezőjét. De többnyire négy- vagy ötnapi járóföld távolságban voltak. Ezt éppoly fontos tudnunk, és ezért mondja az írás, hogy a gyermek József az ágyasok gyermekeivel élt - íme a magyarázat.

A munka azonban, amelyet József testvéreivel együtt a mezőn és legelőn végzett, nem volt mindennapos - nem kell túlságosan komolyan venni. Nem mindenkor őrizte a marhát és szántotta téli vetésre a földet, amikor az eső puhára áztatta a rögöt, hanem csak néhanapján cselekedett így, időnként, amikor eszébe jutott, amikor kedve szottyant rá. Jákób, az atya bőségesen engedett neki szabad időt magasabb foglalatosságra, melyet azonnal megjelölünk közelebbről. De milyen minőségben volt testvérei közt, amikor köztük volt: mint bojtárjuk vagy mint felügyelőjük? Efelől a testvérek gyűlöletes módon kétségben maradtak, mert noha mint legifjabb egyébként eléggé nyers utasításaikra teljesített ugyan könnyebb szolgálatokat, de körükben mégsem mint hasonszőrű viselkedett, nem mint a fiak közösségének részese és pártosa az atyával szemben, hanem mint ennek képviselője és kiküldöttje, aki kémkedni jött közéjük, ennélfogva nagyon nem szívesen látták maguknál, de viszont akkor is bosszankodtak, ha kedve szerint odahaza maradt.

Mit csinált odahaza? A vén Eliézerrel üldögélt az istenfa, a nagy terebintus alatt a kút közelében, és tudományokkal foglalkozott.

Eliézerről általában azt mondották, hogy arcra Ábrámra hasonlít. Tulajdonképp erre semmi alapjuk sem volt, mert egyik sem látta közülük a káldeait, s külsejének képe és hasonmása sem maradt fönn a századokon át - Eliézer állítólagos hasonlóságát nyilván fordítva értették: ha az ősvándornak, Isten barátjának személyéről képet akartak alkotni, Eliézer vonásai megfelelő segítségül szolgáltak; éspedig nem azért, mert nagyok és méltóságosak voltak, mint alakja s tartása is, hanem inkább azért, mert valami nyugodt általánosság és isteni semmitmondás rejlett bennük, ami megkönnyítette, hogy képét az ősidők tiszteletre méltó ismeretlenjére, alkalmazzák. Jákóbbal volt körülbelül egykorú, valamivel még öregebb nála, s hozzá hasonlóan öltözködött, félig beduin módra, félig Sineár lakosainak divatja szerint, rojtos fodrok szegélyezték ruháját, melynek övszalagjában hordta írószerszámát. Homloka, amennyire a fejkendő szabadon hagyta, tiszta és ránctalan volt. Széles és kevéssé bemélyülő orra tövétől keskeny és lapos ívben futott halántéka felé még sötét szemöldöke, s alatta szemének csaknem pillátlan alsó és felső héja súlyosan s szinte duzzadtan ajakként hatott, melyből fekete szemgolyó dudorodott elő. A keskeny cimpájú orr széles háttal ereszkedett a sovány bajusz fölé, mely a szájzugtól aláfutva az áll fehérsárga szakállára borult, s amely alatt egyik végétől másikig egyenlő szélességben csüngött az alsó ajk vöröses íve. A szakáll rendkívül egyenletesen helyezkedett el a föléje boltozódó sárgás bőrű és apró repedésekkel teli arcon, úgyhogy szinte úgy látszott, mintha ez a szakáll a füleknél volna megerősítve, s le lehetne venni. Sőt mi több, az egész arc olyan hatást keltett, mintha levehető volna, s Eliézer igazi arcára csak alatta lehetne rátalálni: a gyermek József legalább nemegyszer így látta.

Eliézer személye és eredete felől különböző téves híresztelések keringtek, amelyekre később még vissza kell térnünk. Egyelőre elég annyi, hogy Jákób udvarmestere és legidősebb szolgája volt, s mint írni-olvasni tudó, József tanítója.

- Mondd meg nekem, Ráhelnak, az igazinak fia - kérdezte például tanítványától, mikor együtt ültek az istenfa árnyékában -, mi az a három ok, amiért Isten utolsónak teremtette az embert, a növények és állatok után?

Erre Józsefnek így kellett válaszolnia:

- Legutolsónak teremtette Isten az embert először azért, hogy senki se mondhassa, hogy alkotásaiban közreműködött; másodszor az ember megalázása végett, hogy ez így szóljon magában: "A dongólégy is előbbre való nálam"; és harmadszor, hogy az ember mihamarább lakomához ülhessen, mint olyan vendég, akiért minden előkészület történt.

Erre Eliézer elégedetten felelte:

- Te mondád - és József mosolygott.

De ez volt a legkevesebb. Ez csak egy példa a sok közül az éleselméjűséget és emlékezőtehetséget edző gyakorlatokra, amelyeket az ifjúnak végeznie kellett, s egyben az ősadomákra és történetkékre, melyekre Eliézer már zsenge korában megtanította, s melyeknek aranyszájú elmondásával József később elbűvölte hallgatóit, akiket szépségének csodálata már enélkül is kótyagossá tett. Így szórakoztatta atyját is a kútnál a névről szóló mesével s híradással, s hogy mint csalta ki azt Ishara, a szűz a parázna égi követtől. Mert a lány, alighogy megtudta akkor az igazi és leplezetlen nevet, kimondta, és erejénél fogva fölemelkedett, sértetlen szüzességgel, a vágyban égő Szemhazájnak fittyet hányva. Az Úr odafönn nagyon kegyesen fogadta, és így szólt hozzá: "Mivelhogy elmenekültél a bűn elől, a csillagok közt adunk neked helyet." És innen eredt a Szűz csillagképe. Szemhazáj, a követ pedig nem tudott többé fölszállani, hanem lenn kellett maradnia a porban addig a napig, mikor Jákób, Jichák fia Bétélben álmot látott az égi lajtorjáról. Ezen a lajtorján s feljárón térhetett csak vissza a magasba, mélyen megszégyenítve, hogy emberi álom révén volt csak képes erre.

Lehet-e mindezt tudománynak nevezni? Nem, hiszen félig sem volt igaz, s csak dísze a szellemnek, de igen alkalmas arra, hogy a kedélyvilágot előkészítse komolyabb s szentül valóságos tudás befogadására. Így adott oktatást Eliézer Józsefnek a világmindenségről, mégpedig a hármas égiről, amely példaszerűen a felső égből, az állatöv égi birodalmából és a déli égtengerből tevődött össze: amelynek pontosan megfelelt a földi, mely ismét három részre - levegőégre, földi birodalomra és földi tengerre - oszlott. Ez utóbbi, így tanította Eliézer, szolgaként futja körül a földkorongot, de alatta is van, s a nagy vízözön idején minden résen áttör, és vizét a lezuhogó égtenger vizével egyesíti. A földi birodalmat pedig úgy kell tekinteni, mint a szilárdra taposott földet és az égi birodalmat odafenn, mint hegyvidéket, melyből két csúcs emelkedik ki, a nap- és holdorom, Hóreb és Szináj.

Nap és Hold öt más vándorcsillaggal együtt a bolygók és parancsvivők hetes számát alkották, és hét különböző terjedelmű gyűrűben keringtek az állatkör gátján, úgyhogy ez hétemeletes kerek toronyhoz hasonlított, melynek teraszövei az északi égbolt legtetejéig s az Úr székhelyéig magasodtak föl. Odafönn volt Isten, és szent hegye szikrázott, mintha tüzes kövekből lett volna, amiképpen a hóborította Hermon szikrázott észak országa fölött. A távolból fehéren csillámló Úr-hegyére, melyet mindenünnen és a fa alól is látni lehetett, mutatott Eliézer tanítás közben, s József így nem tudott különbséget tenni égi és földi közt.

Megtanulta a számok csodáit és titkait, a hatvanast, a tizenkettest, a hetest, a négyest, a hármast, a mérték istenségét, és hogy miképp felel meg mindez egymásnak, úgyhogy csodálni és imádni kell a nagy összhangot.

Tizenkét képe volt az állatövnek, és ezek alkották a nagy körforgás állomásait. Ez volt a tizenkét harmincnapos hónap. Ám a nagy forgásnak megfelelt a kicsi, mert ha ezt is tizenkét szakaszra osztották, egy időtartam keletkezett, hatvanszor olyan nagy, mint a napkorong, és ez volt a kettősóra. Ez volt a nap hónapja, és ugyanolyan ésszerűen lehetett tovább osztani. Mert a napkorong átmérője ugyanannyiszor foglaltatik a napéjegyenlőségkor látható nappályában, ahány napja az évnek van, tehát háromszázhatvanszor, és ezeken a napokon a napkelte attól a pillanattól fogva, amikor felső széle megjelent a látóhatár fölött, addig, amíg korongja teljes lett, egy kettősóra hatvanadrészéig tartott. Íme, ez volt a kettősperc; és amiként nyárból és télből lett a nagy körforgás, nappalból és éjből a kicsi, akként a tizenkét kettősórából is tizenkét egyes jutott a nappalra és ugyanennyi az éjszakára, és hatvan egyesperc a nappal és éjszaka minden órájára.

Micsoda rend, összhang és szépség!

Figyelj csak tovább, Dumuzi, igazi fiú! Legyen értelmed világos, éles és vidám!

Heten voltak a vándorcsillagok és parancsvivők, és mindegyikhez egy-egy nap tartozott. De hét volt a száma különösképp a holdnak is, aki az isteneknek, testvéreinek útját egyengette: tudniillik negyedeinek száma, melyek hétnaposak voltak. Nap és hold: az kettő, mint minden a világon és az életben, és mint Igen és Nem. Ezért a bolygókat kettőnek és ötnek lehet venni: s milyen jó joggal az ötös tekintetében is! Mert ez áll legszebb viszonyban a tizenkettővel, amennyiben ötször tizenkettő a már szentnek bizonyult hatvanat adja, de még szebben a szent hetes számhoz, mert öt meg hét az tizenkettő. S ez minden? Nem, ennek az elrendezésnek és elkülönítésnek segítségével ötnapos bolygóhetet nyerünk, amelyből hetvenkettő jut egy évre, és az ötös az a szám, amellyel a hetvenkettőt szorozni kell, hogy a szent háromszázhatvan adódjék - egyúttal az év napjainak száma, és eredménye a nappálya osztásának a leghosszabb vonallal, melyet korongján át lehet vonni.

Csakugyan ragyogó.

A bolygókat azonban háromra és négyre is lehet osztani, a legteljesebb joggal mindkét részről. Mert három a száma az állatöv uralkodóinak: Nap, Hold és Istár. Három ezenfelül a világszám, amely meghatározza fenn és alant a mindenség tagozódását. Másfelől négy a világtájak száma, melyeknek a napszakok felelnek meg, s négy az egy-egy bolygó befolyása alá tartozó részek száma is, melyekre a nappálya oszlik, és ezenkívül a Hold és Istár-csillagok száma is, melyeknek négy állapotuk van. S mi az eredmény, ha a hármat néggyel szorozzuk? Az eredmény tizenkettő!

József kacagott. Eliézer pedig a magasba emelte kezét, és így szólt:

- Adonáj!

Hogyan lehetséges, hogy ha a hold napjait állapotainak számával, tehát néggyel elosztjuk, ismét a hétnapos hétre lyukadunk ki? Ez az Ő ujja volt.

Mindezekkel a számokkal ifjú József mint labdákkal játszadozott az aggastyán felügyelete alatt, és ekképp hasznosan szórakozott. Belátta, hogy az embernek, akinek Isteni értelmet adott, hogy a szentségest, de nem egészen összhangzót kiigazítsa, a háromszázhatvan napot a napévvel ki kell egyenlítenie, öt napot iktatva be végezetül. Gonosz és veszedelmes napok voltak ezek, téli éjszakák sötétségébe burkolt sárkány- és átoknapok; csak elmúltukkal jött meg a tavasz, és kezdődött az áldásidő, az ötös szám itt riasztó színt nyert. De nagyon rossz volt a tizenhármas is, mégpedig miért? Mert a tizenkét holdhónapban csak háromszázötvennégy nap volt, és időről időre szökőhónapokat kellett beiktatni, melyek az állatöv tizenharmadik jegyének, a hollónak feleltek meg. Fölöslegességük a tizenhármas számot szerencsétlenné bélyegezte, aminthogy a holló is baljós madár volt. Ezért Benoni-Benjámin csaknem meghalt, amikor a születés szorosán, miként a világhegy csúcsai közt vivő hágón átkelt, s csaknem elbukott a harcban az alvilág hatalmával szemben, mivel Jákób tizenharmadik gyermeke volt. De helyette Dína lett az áldozat, s ő pusztult el.

Jó volt belátni a szükségszerűt, s így Isten szándékába behatolni. Mert számcsodája nem volt egészen kifogástalan, és az embernek kellett azt értelmes módon helyrebillenteni: a kiigazításon azonban átok és kárhozat volt, és maga a tizenkettes, e különben mindig szép szám is baljelentésű lett ezenközben, mert ővele kellett a holdév háromszázötvennégy napját a hold-napév háromszázhatvanhatjára pótolni. Ha azonban háromszázhatvanötnek vesszük a napok számát, akkor, József számítása szerint, mindig hiányzott egy negyednap, és ez a hiányosság a körfolyam ismétlődései közben földuzzadt, úgyhogy ezernégyszázhatvan negyednap egy egész évet tett ki. Ez volt a Kutya-csillag ideje; és József idő-térszemlélete itt emberfelettivé nőtt, kis körökből egyre hatalmasabbak felé tört, amelyek ezeket nagy messzeségben keringték körül, irtózatos terjedelmű zárt évekké. Már maga a nap is egy kis év a szakaszaival, nyárvilágával és télsötétjével, s a napok a nagy körforgásban foglaltatnak. De emez csak viszonylagosan nagy, mert ezernégyszázhatvan körfolyam összességében a Kutya-csillagévet alkotja. Mármost a világ a legnagyobb - talán még mindig nem véglegesen a legnagyobb - évek roppant körforgásából s leforgásából áll, melyek mindegyikének megvan a maga nyara és tele. Az utóbbi akkor kezdődik, ha valamennyi égitest a Vízöntő vagy Halak jegyében áll, az előbbi akkor, ha a csillagok az Oroszlán vagy a Rák jegyében állanak. Minden tél vízözönnel kezdődik és minden nyár tűzvésszel, olyanformán, hogy egy kezdő- és egy végpont közt minden világkeringés és nagy körforgás beteljesül. Ezek közül mindegyik négyszázharminckétezer évből áll, és hajszálpontos ismétlődése minden megelőzőnek, minthogy az égitestek is ugyanabba a helyzetbe tértek vissza, és nagyban és kicsinyben ugyanazt a hatást kellett hogy kifejtsék.

Ezért a világkörforgásokat "az élet megújulásának" vagy "a múlt ismétlődésének", avagy "örök visszatérés"-nek is nevezték. Ezenkívül nevük volt még: "ólám" és "eon"; Isten pedig az eonok ura volt, Él ólám, az eonokon át élő, Háj ólám, és Ő volt, aki az ember szívébe ólámot adott, azaz képességet, hogy elgondolja az eonokat, s ekként bizonyos értelemben mesterükké lendüljön...

Büszke tanítás volt ez. József nagyvonalúan szórakozott. Hiszen mi mindent tudott még Eliézer ezenkívül! Titkokat, melyek a tanulást nagy és jóleső gyönyörűséggé tették, éppen azért, mert titkok voltak, amiket e földön csak kis számú s hallgatag főokos ismert templomokban s udvarházakban, nem pedig a nagy tömeg. Így például Eliézer tudta s tanította, hogy a babiloni kettősrőf megfelel az inga hosszának, mely kettőspercenként hatvan kettőslendületet tesz. József, bármily fecsegő volt is, senkinek sem árulta el ezt, mert ebből ismét a hatvanas szám szentsége derült ki, mely a szép hatossal sokszorozva a legszentebb háromszázhatvanat adja.

Megtanulta a hosszúság- és útmértékeket, és a maga járásából meg a nap járásából egyszerre vezette le őket, ami nem volt vakmerőség, amint Eliézer is megnyugtatta tanítványát, mert az ember a kis világ, amely pontosan megfelel a nagynak, és így játszották szerepüket a körforgás szent számai a mérték egész épületében és az időben, amely térré lett.

Az idő térré lett és így súllyá; és József megtanulta az értékeket és pénzsúlyokat aranyban, ezüstben és rézben a közönséges, a királyi, a babiloni és föníciai norma szerint. Gyakorolta magát a kereskedelmi számításokban, rézértékeket átszámított ezüstre, becserélt egy ökröt annyi olajra, borra és búzára, amennyi ércértékének megfelelt, és mindezt olyan eleven ésszel, hogy Jákób, miközben figyelte, csettintett nyelvével, és így szólt:

- Akár egy angyal! Szakasztott, mint egy angyal Arábót seregéből!

Mindehhez József még megtanulta a legszükségesebbet a betegségekről és gyógyszerekről, az emberi testről, amely a kozmikus hármas szám szerint szilárd, folyékony és gáznemű anyagokból állott. Megtanulta beosztani a testrészeket az állatöv jegyeinek és a bolygóknak megfelelően, nagyra becsülni a vesehájat, mivel az általa védett szerv a nemzőszervekkel állt összefüggésben, és az életerő benne székelt, a májat a különböző kedélyállapotok forrásaként fölismerni, és egy mezőkre osztott és föliratokkal bőven ellátott agyagminta segítségével emlékezetébe vésni a tanrendszert, mely szerint az ember belseje a jövendő dolgok tükre és biztos előjelek tárháza. Aztán megtanulta a földkerekség népeit.

Hetven vagy valószínűleg hetvenkét nép volt, mert ennyi az év ötnapos heteinek száma, s egyikük-másikuknak életmódja és bálványozása igazán borzalmas volt. Elsősorban a legmagasabb észak barbáraira érvényes ez, akik Magóg országát lakták, messze Hermon magaslatain túl és még Hanigalbat országán is túl, északra a Taurosztól. De iszonyatos volt a legtávolabbi nyugat is, Társis, ahová Szidón félelmet nem ismerő férfiai eljutottak, hosszában végighajózva a Nagy Zöldvizet végtelen napok alatt. Kittimbe, azaz Szicíliába is elhatoltak ezen az úton Szidón és Gebál messzeség és cserebere után sóvárgó lakosai, és ott telepeket alapítottak. Nagyban hozzájárultak a földkerekség megismertetéséhez: nem éppen azért, hogy a bölcs Eliézer tananyaghoz jusson, hanem inkább űzve a vágytól, hogy fölkeressék a távoli népeket, és bíborszöveteiket és művészi hímzéseiket rájuk tukmálják. Voltak szelek, melyek szinte maguktól vitték a hajót Ciprusba vagy Alaszkiába és Dodánimba, azaz Rodoszba. Nem is volt túlságosan veszedelmes onnan az út Mucri-országba és Egyiptomba, ahonnan egy tengerár, mely kegyelte a kereskedelmi szellemet, hajóikat hazavitte. De Egyiptom fiai is leigázták Kúst, és föltárták a megismerés számára a négerek földjét a Nílus felső vidékén, dél felé. Összeszedték bátorságukat, szintén hajóra szálltak, és fölkutatták a tömjén földjét a Vörös-tengernél, Puntot, a főnixmadár birodalmát. A legtávolabbi délen volt Ofir, az aranyország, hír szerint. Ami napkeletet illeti, volt egy király Elámban, akit még nem lehetett megkérdezni, hogy önmagán túl, a saját égtája irányában képes-e még tovább is tekinteni. Valószínűleg nem tudott volna.

Mindez csak ízelítő abból, amit Eliézer az istenfa alatt József elméjébe vésett. Az ifjú pedig az aggastyán utasítása szerint mindent följegyzett, s vállára hajtott fejjel addig olvasgatta magának fennhangon, amíg betéve nem tudta. Természetesen mindennek alapja és vezető fonala az olvasás és írás volt; mert különben csak röpke hallomás és újra-elfelejtés volna mindennek sorsa az emberek között. Ezért Józsefnek egyenes derékkal kellett guggolnia a fa alatt, szétterpesztett térddel s ölében az írószerszámot tartva, agyagtáblát, amelyre a vesszővel ék alakú jeleket rótt, vagy nádhártyából összeragasztott lapokat, simított birkabőr- vagy kecskebőrdarabkát, amelyre a szálkásra rágott vagy hegyesre faragott nádszállal sorakoztatta egymás mellé szarkalábjait, közben tustartója piros vagy fekete csészéjébe mártogatva. Fölváltva használta az országban szokásos, vagyis emberi írást, mely a mindennapi szójárás és beszédmód megrögzítésére volt alkalmas, s mellyel föníciai mintára legvilágosabban lehetett írásba foglalni a kereskedelmi leveleket és számításokat - és ismét az isteni írást, a bábeli hivatalos-szent írást, a törvényét, a tanét és a mondákét, amelyhez agyagtábla és vessző kellett. Eliézernek számos szép mintája volt ehhez, a csillagokról szóló írások, himnuszok a holdhoz és a naphoz, kortáblák, időjárás-följegyzések, adójegyzékek, valamint őskori verses regék töredékei, amelyeknek minden szava hazugság volt, de oly hetyke ünnepélyességgel hangzottak, hogy a szellem igaznak hitte őket. Ezek a világ és az ember teremtéséről szóltak, Marduk harcáról a sárkánnyal, Istár fölemeltetéséről szolgaállapotából királyi méltóságra és pokoljárásáról, szülőfűről és életvízről, csodálatos történetéről Adapának, Etanának és ama Gilgamesnek, akinek teste isteni húsból volt, és akinek mégsem sikerült semmi módon elnyernie az örökéletet. József mutatóujjával olvasta mindezt, és fegyelmezett tartással, görnyedés nélkül írta le, csupán szemhéját eresztve alá. Olvasott és írt Etana barátságáról a sassal, aki fölvitte őt Anu egébe, s oly magasra szállt csakugyan, hogy a föld kalácsnak és a tenger kenyereskosárnak látszott alatta. De mikor a föld és tenger egészen eltűnt, Etana sajnos nagyon megijedt, és a sassal együtt a mélybe zuhant - kiábrándító vég mindenesetre. József azt remélte, hogy hasonló esetben ő másképpen viselkedne, mint Etana vitéz; de Etana történeténél jobban tetszett neki Enkidunak, az erdő fiának története, és hogy az Uruk városába való leányzó hogyan térítette művelt életre: hogyan tanította meg a félállatot szépen enni és inni, olajjal megkenni magát és ruhát viselni, röviden: emberré és városivá válni. Vonzotta s kitűnőnek találta, hogy a leány a puszták ordasát megemberesítette, miután hat napon és hét éjszakán át tartó szerelmeskedéssel fölkeltette fogékonyságát a kifinomult élet iránt. Bábel nyelve sötét pompával folyt ajakáról, ha ezeket a sorokat mondta, úgyhogy Eliézer megcsókolta tanítványa ruhájának a szegélyét, és fölkiáltott:

- Dicsőség neked, kedvesnek fia! Ragyogóan haladsz, és rövid idő múlva egy nagy fejedelem maszkirja leszel és egy nagy király emlékeztetője! Gondolj rám, ha eljutsz a birodalmadba!

Ezután József újra kibandukolt testvéreihez a mezőre vagy a legelőre, hogy a könnyebb munkában kisbéresként segédkezzen. Ám azok fogukat vicsorítva szóltak:

- Ni, ott cselleng a tintás ujjú kölyök, végigböngészte már vízözön előtti köveit! Olyan szíves lesz talán, hogy megfeji a kecskéket, vagy csak bennünket les, hogy nem vágunk-e ki egy darab húst az állatok testéből a fazekunkba? Hej, ha kedvünk szerint elnáspángolhatnánk, nem vinné el szárazon, de, sajnos, semmit sem tehetünk Jákóbtól való félelmünk miatt!

Ha a József és testvérei között fönnálló viszony súlyos megzavarodását, amint az évek folyamán kialakult, az egyesről az általánosra, a napi súrlódásokról és egyenetlenkedésekről az alapvető okokra vezetjük vissza, akkor első és végső okként az irigységet és elbizakodottságot pillantjuk meg; és aki az igazságot szereti, nem egykönnyen döntheti el, vajon ennek vagy amannak a bűnnek, tehát személy szerint szólva az egyesnek vagy a sokaknak, akik egyre fenyegetőbben fogtak össze ellene, rovására írja-e a szerencsétlen helyzet okát. Éppen az igazságszeretet és a becsületes vágy, hogy a pártosságnak minden kísértésétől ment legyen, indítaná talán a bíráskodót arra, hogy az elbizakodottságot rója föl a baj kiindulópontjaként és a szerencsétlenség forrásaként; ám ismét az igazságszeretet kényszerítené annak bevallására, hogy a világon csak nagy ritkán adódott ennyi ok elbizakodottságra - és ennek következtében persze irigységre is -, mint itt és ekkor.

Ritkaság, hogy szépség és tudomány e világon találkozzanak. Akarva, nem akarva megszoktuk, hogy a tudást csúfnak, a bájt viszont szellemtelennek és - ami éppen a báj lényegéhez tartozik - jó lelkiismerettel szellemtelennek képzeljük, mert írástudásra, szellemre, bölcsességre nemcsak szüksége nincs, hanem inkább az a veszedelem fenyegeti, hogy általuk eltorzul és megsemmisül. A szellem és a szépség közt tátongó szakadék példaszerű áthidalásával azonban a két adomány egyesülésével egyvalakiben egy hasadás szűnik meg, melyet a természetes emberihez tartozónak szoktunk tekinteni, és így önkéntelenül az istenire kell gondolnunk. Az elfogulatlan szem az isteni föloldódottság e jelenségét szükségszerűen a legtisztább elragadtatással szemléli, ellenben ugyanez a tünemény nagyon alkalmas rá, hogy azokban, akiknek okuk van rá, hogy fényessége által magukat hátrányos helyzetben és homályban érezzék, a legkeserűbb érzéseket keltse.

Itt ez volt az eset. Az a boldog igenlés, melyet az emberi szívben bizonyos jelenségek keltenek, melyeket tárgyilagosan szépségnek mondunk, Ráhel elsőszülöttjének esetében ilyen töretlenül nyilvánult meg; olyan csinosnak ítélték - akár tudunk ma osztozni ebben a lelkesedésben, akár nem -, hogy szépsége már igen korán és elég messze földön közmondásos lett. És ennek a bájnak megadatott, hogy a szellemet és a szellem képességeit is magába tudja olvasztani, vidám buzgósággal megragadni, magába szívni, és a maga pecsétjével, a báj pecsétjével ellátva magából ismét kiárasztani, úgyhogy a kettő között, szépség és szellem között eltűnt minden ellentét és csaknem minden különbség. Mint mondottuk, a természetes hasadás megsemmisülését isteninek kellett érezni. Értsük meg ezt jól. Nem istenivé semmisült, mert József ember volt, hozzá igen esendő és sokkal egészségesebb eszű, semhogy ezt alapjában ne tudta volna mindenkor; hanem az isteniben semmisült meg; éspedig a holdban.

Tanúi voltunk egy jelenetnek, ami igen jellemző a testi-szellemi vonatkozásra, mely Józsefet e varázsos csillaghoz fűzte - atyja háta mögött, természetesen, akinek a helyszínre érve nem volt sürgősebb dolga, mint megróni a meztelenségét, mellyel mindensége a fönnragyogó meztelen szépségére kacéran felelt. A hold lényegével azonban nem csupán a szépségvarázs gondolata fűzte össze az ifjút: ezenkívül és éppoly szorosan összefűzte a bölcsesség és írástudás eszméje is, mert a hold Thot égi jelképe volt, a fehér páviáné és az írásjelek föltalálójáé, az istenek szónokáé és írnokáé, szavaik följegyzőjéé és azoknak védőuráé, akik írtak. Szépség- és jelvarázs volt tehát egyszerre és egységenként, ami akkor megrészegítette és magányos ceremóniájának jellegét megadta - e némileg oldalutas, kusza és elfajulásra hajló ceremóniának jellegét, mely nyilván alkalmas volt arra, hogy nyugtalanítsa az atyát, de éppen azért könnyedén a mámorosba játszott, mert a testi és szellemi érzések elragadó módon kereszteződtek benne.

Kétségkívül minden emberben van, többé vagy kevésbé tudatosan, valami elképzelés, egy kedvenc gondolat, amely titkos elragadtatásának forrása, és amely életérzését táplálja és fönntartja. József számára ez az izgató eszme test és szellem, szépség és bölcsesség házassága volt és a kettőnek egymást kölcsönösen erősítő tudata. Káldeai utazók és rabszolgák beszélték neki, miként üttette le fejét Bél az ember megteremtésének céljából, miként keveredett el vére a földdel, és mikor támadtak elevenek a véres göröngyökből. Nem hitte el a regét; de ha tulajdon létét akarta érzékelni s titokzatos módon örülni neki, földinek és isteninek erre a véres elkeveredésére emlékezett, s különös boldogsággal magát is ebből az anyagból támadottnak érezte, és mosolyogva gondolt arra, hogy a test és szépség tudatát a szellem tudatával kell javítani és erősíteni, és megfordítva.

Amiben hitt, az volt, hogy Isten szelleme, akit a sineáriak "Mummu"-nak neveztek, töprengett a káosz vizei fölött, és a szó által teremtette meg a világot. Azt gondolta: "Gondolkozzál!" A szó által, a szabad és kifelé elhangzó szó által keletkezett a világ, és keletkezik még ma is - bárha létezik is ez vagy az a dolog, valójában csak akkor nyer tulajdonképpen létet, ha az ember szavával létet ad neki és néven nevezi. Nem kellett-e hát mégoly csinos és szép fejnek is meggyőződve lenni a szóbeli bölcsesség fontosságáról?

Ám mi sem természetesebb, mint hogy ezek a hajlamok és ezeknek Jákóbtól is több, nyomban fölsorolandó okból támogatott ápolása Józsefet végképp elválasztották Leának és az ágyasoknak fiaitól, és mennyi csíráját rejtette ez az elkülönülés itt a gőgnek, ott a rosszakaratnak! Íróvesszőnk vonakodik, hogy e testvéreket és törzsfenntartókat, kiknek nevét ma is minden gyermek joggal tanulja meg betéve születésük rendje szerint, szőröstül-bőröstül közönséges fickóknak jellemezze. Némelyikükre legalább, például Jehudára, aki bonyolult és gyötrődő jellem volt, de a csupa tisztesség Rúbenra is, ez különben sem illene egészen. Ám szépségről sem azoknál, akik Józsefhez közel álltak ifjúságban, sem azoknál, akik már jól benne jártak a húszas években, mikor ő még csak tizenhetet számlált, egyáltalában szó sem lehetett, noha valamennyi izmos legény volt, s kivált a Lea-sarjak, elsősorban Reubén, de Simeón, Lévi és Jehuda is atlétai termettel dicsekedhettek; ami pedig a szókészséget és tudományt illeti, egy se akadt közöttük, aki ne lett volna egyenesen büszke rá, hogy mit se tart felőle, és mit sem ért az egészből. Bilha Naftálijáról ugyan már korán mondogatták, hogy "jól forog a nyelve", ezt az ítéletet azonban népiesen szerény igények kielégítése szülte, s Naftáli beszélőtehetsége végeredményben meglehetősen alacsony nyelvkészségben merült ki, amelynek semmi tudományos alapja nem volt, és semmi magasabbra nem irányult. Mindnyájan azok voltak, ami József is kellett volna hogy legyen, ha igazán közösségükbe akar olvadni: pásztorok és alkalmilag, másodsorban, földmívelő parasztok, rendkívül tiszteletreméltók mindkét minőségükben, s tele gyűlölettel öccsük iránt, aki atyjuk engedelmével azt képzelte, pásztor is lehet, de csak mellesleg, mintegy balkézről, s ugyanakkor az írástudót és táblaolvasót is játszotta. Mielőtt fölmerült körükben József csúfneve, mely a legkeserűbb gyűlölet kifejezése volt: "álmok álmodója", gúnyosan Noé-Utnapistimnek, nagyeszűnek, vízözön előtti kövek betűzőjének nevezték. Ő viszont, hogy megfeleljen, "kutyafejűeknek" és "jóról-rosszról mit sem tudó népségnek" nevezte őket - szemtől szembe nevezte őket így, csupán és egyedül Jákób-félelmük védelme alatt, amely nélkül nyilván kékre-zöldre verték volna. Bizonnyal nem lett volna számunkra kellemes látvány; de ne csábítsanak el bennünket a szép szemek, hogy a választ kevésbé gáncsot érdemlőnek ítéljük, mint a csúfolkodást. Ellenkezőleg: mert mi haszna a bölcsességnek, ha még a dölyftől sem tud megvédeni bennünket?

És hogyan állt Jákób, az atya mindezzel szemben? Jákób nem volt tudós. Természetesen a dél-kánaáni mellett a babiloni nyelvet is beszélte, sőt ezt még jobban, mint amazt, de az egyiptomit nem, már csak azért sem, mert amint említettük, minden egyiptomit megvetett és utált. Amit erről az országról tudott, annak alapján a zsarnokság és erkölcstelenség hazájának tartotta egyszerre. Az államilag berendezett szolgaság, ami ott nyilván meghatározta a lakosok életét, sértette öröklött érzékét a függetlenség és felelősségvállalás iránt, s az állat- és halott-tisztelet, amely odalenn virágzott, szörnyűség és ostobaság volt szemében, ez még nagyobb mértékben, mint amaz, mert a föld alattinak minden tisztelete, amely pedig igen jókor, már a földinél megkezdődött, a gabonamagnál, mely a földben termékenyülve halt el, erkölcstelenségnek számított előtte. Az iszapos országot odalenn nem "Kémé"-nek vagy "Micrájim"-nak nevezte, hanem "Seól"-nak, pokolnak, halottak országának; és szellemi-erkölcsi ellenszenve kiterjedt a túlhajtott tiszteletre is, amelyben, hallomása szerint, az írástudás azon a földön részesült. Saját tudása e területen alig állt többől, mint nevének lejegyzéséből, ha jogi szerződések alá kellett rónia, de ilyenkor is legtöbbször pecsétet használt. A mesterség további részét átengedte Eliézernek, legidősebb szolgájának, és bízvást tehette ezt, mert szolgáink ügyessége a mi ügyességünk, és Jákób méltóságának súlya nem ilyesmin alapult. Lényege szerint szabad, őseredeti és személyes volt, az érzés és átélés hatalmából fakadt, ez az átélés pedig ősképek bölcs és jelentős beteljesítése volt; Jákób természetes szellemiségéből eredt, mely mindenki számára érzékelhetően sugárzott belőle, s olyan sugallattal, álmodni tudással, istenérzéssel megáldott férfiú súlya volt, aki a tulajdonképpeni írástudományról egykönnyen lemondhatott. Nem volna illendő párhuzamot vonni kettejük között, s ez magának Eliézernek sem jutott volna soha életében eszébe. Avagy várhattuk volna Eliézertől, hogy az égi lajtorja álmát álmodja, vagy Isten segítségével oly fölfedezéseket tegyen a természet birodalmában, mint a tarka juhokat létrehozó rácsodálkozás csodája? Soha, soha!

Miért pártfogolta hát Jákób József irodalmi kiművelését írástudó szolgája által, s miért nézte tetszéssel a tanítást, holott tudnia kellett, mily veszedelmes az fiára és fia viszonyára testvéreihez? Két oka volt ennek, szeretetből fakadó ok mindkettő, becsvágyó az egyik, védő-nevelő a másik. Lea, a megvetett tudta jól, mit mond, midőn József születésekor magának és magzatainak azt jövendölte, hogy semmivé lesznek ezentúl Jákób szemében, és könnyűvé, mint a füst. Ama nap óta, mely az igazinak gyermekével, Dumuzival, a gyenge hajtással, a szűz fiával ajándékozta meg, Jákób előtt csak egy cél lebegett: a későszülöttet a korábbiak elé helyezni, élükre, a legelső helyre, és egyáltalában az ő kezére játszani az elsőszülöttséget, aki csak Ráhelnak volt az elsőszülöttje. Haragja, midőn Reubén oly gyalázatosan bűnözött Bilhával, eléggé valódi volt, nagyon is valódi és őszinte kétségtelenül, ám azonkívül némiképp megjátszott is és célszerű fölfokozással kifejezett. József nem tudta ezt, vagy csak félig tudta, de midőn akkor gyermekesen gonosz szavakkal leleplezte atyja előtt az eseményt, Jákób első gondolata ez volt: most megátkozhatom a legnagyobbat, és szabad lesz a tér a kicsi előtt! De éppen mert tudta, hogy ezt gondolja, és féltében is a Rúben után következők elkeseredésétől, nem merte nyomban végképpen kihasználni az alkalmat, és Józsefet kifejezetten a gonosztevő helyére emelni. Inkább függőben hagyta a dolgokat, s várófélben mintegy fönntartotta kedvence számára a díszhelyet, az örökség és kiválasztás helyét. Mert az örökösválasztásról, Ábrám áldásáról volt szó, melynek Jákób volt hordozója, melyet Ézsau helyett vett át a Vaktól, s melynek továbbadásánál maga sem akart olyan egyenes úton járni, melyről görbére lehet térni. Ha irányítani lehetett a dolgot valamennyire, Józsefé kellett hogy legyen a drága kincs, aki szemmel láthatóan testben és lélekben méltóbb volt rá, mint a nehézkes, de egyben könnyelmű Rúben: és minden eszköz jó volt, hogy alkalmasságát kifelé is, mások előtt is, maguk előtt a testvérek előtt is nyilvánvalóvá tegye, például a tudomány. Változtak az idők: Ábrám szellemi örököseinek eleddig nem volt szükségük tudományra, Jákób a maga személyében nem érezte hiányát. A jövőben azonban, ki tudja, talán ha nem is szükséges, de mégis hasznos és kívánatos lehet, hogy az áldottfejű egyúttal tanultfejű is legyen. Többé vagy kevésbé, mindenesetre előnyt jelentett, és József nem lehetett eléggé előnyben testvérei előtt.

Ez volt hát egyik oka Jákób helyeslésének. A másik mélyebben rejlett az atyai gondoskodásban, a gyermek lelki üdvét és vallási épségét illette. Tanúi voltunk, amikor egy este a kútnál Jákób gyengéd óvatossággal kért véleményt kedvencétől a remélhetően hamar bekövetkezőről, az őszi esőzésről, közben mintegy védelmezőn terjesztve fölé kezét. Nem szívesen tette föl a kérdést. Csak a hatalmas vágy, hogy a bekövetkező s életbevágó fontosságú esőzésről megtudjon valamit, indíthatta arra, hogy fölhasználja fiának kedélyállapotát, amelyet ha nem is minden csodálat nélkül, de túlnyomóan mégis aggodalmas ellenkezéssel nézett.

Ismerte József hajlamát a könnyen eksztatikus állapotra, a csak halványan kialakult és félig megjátszott, de aztán megint valódi prófétagörcsre, s atyai állásfoglalása igen ingatag volt ezzel szemben, mert mélyen áthatotta ezeknek a hajlamoknak bal-szent kétértelműsége. A fivérek - ah, nem, egyikük sem adta soha az efféle kiválasztottságnak legcsekélyebb jelét sem, nem voltak a megszállottak és látnokok közül valók, Isten látta lelküket. Nyugodtan lehetett aludni felőlük, az elragadtatás, akár gonosznak, akár szentnek fogjuk föl, idegen volt tőlük, és hogy József jelentékeny, bár aggasztó módon elütött tőlük ebben is, az vágott Jákób terveihez: kitüntetésnek lehetett értelmezni, amely oly sok más kiválósággal párosulva megokolttá tette kiválasztását.

Mindamellett Jákóbot nem nyugtatták meg észlelései. Akadtak az országban egyesek - az atyai szívnek nem lett volna kedves, ha József ezek közé tartozik. Akadtak szent együgyűek, őrjöngők, megszállottak, akik azzal a képességükkel keresték kenyerüket, hogy tajtékzó szájjal jövendőt tudtak mondani, jóslatdadogók, akik vándorolva vagy sziklabarlangjukban fogadva a látogatókat, holmi szerencsés napokat, elveszett tárgyakat illető útmutatásokért élelmiszert vagy pénzt söpörtek be. Jákób nem szívelte őket, istenfélelemből, de tulajdonképp senki sem szívelte őket, ha megbántásuktól óvakodott is mindenki. Piszkos tekergők voltak ezek, tele rendellenes és hóbortos szokásokkal, a gyerekek utánuk szaladtak, és rájuk kiáltottak hátuk mögött: "aulazaulalakaula", mert ilyesféleképp hangzott jövendőmondásuk. Testüket megsebezték és megcsonkították, dögöt ettek, igával a nyakukban kóboroltak, vagy vasszarvakkal homlokukon; egyik-másik meztelenül járt. Ez illett hozzájuk: szarv és mezítelenség. Tudta mindenki, hányadán van velük, és mi rejlett viselkedésük legmélyén: semmi más, mint bálványozó tisztátalanság és szakrális bujálkodás, a földművelő földnépének termékenységi ünnepe és elragadtatott nemzésáldozata Meleknek, a Bikakirálynak lábánál. Ez nem volt titok; mindenki tudott az összefüggésről és a vonatkozásról; csakhogy valami kedélyes hódolattal tudott róla, menten ama érzékenységtől, melyre Jákóbot szellemi hagyománya kényszerítette. Jákób nem kifogásolta az értelmes nyíl- vagy kockavető jóslást, ha ilyen-olyan üzlet áldásórájának kifürkészéséről volt szó, s áhítattal figyelte a madarak röptét vagy az áldozati füst kanyargását. Ahol azonban az istenértésnek vége szakadt, s buja mámor lépett helyébe, ott kezdődött számára az, amit "hóbortosság"-nak nevezett, s ez kemény szó volt szájában, eléggé kemény, hogy a legnagyobb fokú megvetést fejezze ki. "Kánaán"-hoz tapadt az ősatya sötét története a sátorban, akinek mezítelenül s csupaszon maradt szeméremmel kellett távoznia, kurafiként, az ország Baáljai közé. Lemeztelenítés, ujjongó körtánc, ünnepi tobzódás, szertartásos paráznaság a templomi asszonyokkal, Seól-kultusz és "aulazaulalakaula" és vad görcsjóslás: mindez "Kánaán" volt, egységbe olvadt, összetartozott, és hóbortosság volt Jákób előtt.

Elgondolni is félelmetes, hogy József, gyermekes hajlama révén a szemforgatásra és álomban-beszélésre, érintkezésben állhat ezekkel a tisztátalan lélektájakkal. Jákób maga is, láthattuk, álomlátó volt - de mily tisztes álmokat látott! Istent álmodta meg nagy Királyként és angyalainak seregét, és lélekemelő ígéretét hallotta a hárfák zúgásán keresztül. De magától értetődik, hogy az ilyen fölemeltetés a szomorúságból és végső megaláztatásból értelmes mértéktartása és szellemi tisztessége folytán nagyon különbözött minden csúf igézettől. Gond és gyötrelem volt, hogyan finomodtak az atyák tisztes képességei és adományai dekadens romlottsággá az ingatag fiakban! Ah, szeretetre méltó volt látni az atyait a fiúban, de egyben megdöbbentő és aggodalomkeltő is lenge elfinomulásában! Az egyetlen vigasztaló, hogy József oly ifjú volt: ingatagsága még megerősödhetett, erőteljesebb és gyökeresebb lehetett, tiszteletre méltóvá érhetett az istenértésben. Ám hogy az ifjú hajlama a meztelenségtől való, különben is kétes elragadtatásra sem volt idegen az önátadástól, tehát Baáltól és Seóltól, halálvarázstól és föld alatti esztelenségtől, nem kerülte el Jákóbnak, az atyának erkölcsi éleslátását, s épp ezért nézte jó szemmel az írástudó hatását kedves fiára. Jó volt, hogy József tanult valamit, hozzáértő vezetés alatt szabályszerűen gyakorolta a beszéd- és íráskészséget. Jákóbnak erre nem volt szüksége: a legnagyszerűbb álmai is tisztesek és mértéktartók voltak. Ám József álmainak, úgy érezte az öreg, szükségük van a betűbe foglalt értelem szigorú zablájára - ez áldásosan hathatott ingatagsága megerősítésére, és művelt fővel már semmi közössége sem lehetett a szarvas pucérantekergőkkel s tajtékzószájúakkal.

Így gondolkodott Jákób. A kedvence lelke mélyén élő sötét elemeknek föloldó tisztulásra volt szükségük a szellemben, s így, amint látjuk, a maga meggondolt módján együtt érzett József gyermeki okoskodásával, hogy a test öntudatát a szellem öntudatának kell javítani s helyesbíteni.

Csakugyan lehetséges, hogy Ábrám olyan volt, mint Eliézer, de az is lehet, hogy egészen másmilyen, kicsiny, nyomorúságos, nyugtalanságtól vonagló és gondtól mart; és az a kijelentés, hogy Eliézer, József tanítómestere a holdvándorra hasonlított, tulajdonképpen nem vonatkozott a tudós főszolga most szemlélhető személyére. Az emberek jelen időben beszéltek, de a múltat értették, és ezt amarra vitték át. Eliézer, mondták, "hasonlított" arcra Ábrámra, és ez a híresztelés könnyen fedhette az igazságot, tekintve a kérő születését és származását. Mert feltehetően Ábrahám fia volt. Jóllehet némelyek tudni vélték, hogy Eliézer az a szolga volt, akit a bábeli Nimród ajándékozott Ábrámnak, amikor el kellett őt bocsátania; ám ez annyira valószínűtlen volt, hogy épp ezért kell bizonyosra venni, hogy nem lehetett így. Ábrahám a hatalmassal, akinek uralma alatt vándorolt ki Sineárból, sohasem került személyes érintkezésbe; ennek cseppet sem fájt a szíve utána; egészen csöndes és benső konfliktusok voltak azok, amelyek Jákób szellemi ősét elűzték hazájából, s minden híradás holmi személyes összetűzésről közte s a törvényhozó közt, mártíriumról, fogságba vettetésről, tűzpróbáról a mészégető kemencében, amit meg kellett állnia - mindezek a történetek, amelyek közül itt csak egyik-másikra utalunk, s amelyekkel Eliézer is szórakoztatta Józsefet, ha nem is puszta kitaláláson, de mindenesetre jóval korábbi eseményeken alapultak, melyeket a legtávolabbi múltból vittek át közelebbi, alig hatszáz év előtti időkre. Ábrám királyát annak idején, a torony megújítóját és fölmagasítóját nem is Nimródnak hítták, ami csupán rang- és nemzetmegjelölés volt, hanem Amráfelnek vagy Hammurábinak, s a tulajdonképpeni Nimród ama bábeli Bélnek atyja volt, akiről azt tartották, hogy ő építette a várost és a tornyot, és istenkirály lett, miután előbb emberkirály volt, éppúgy, mint az egyiptomi Uziri. Az ős-Nimród alakja tehát az Uziri előtti korból származik, s így fölmérhetjük történeti távolságát Ábrám Nimródjától, vagyis inkább beláthatjuk e távolság fölmérhetetlenségét; s az ő uralma alatt végbement eseményekről keringő történetek: hogy csillagjósai egy uralmára fölötte veszélyes gyermek születését jelentették, mire ő általános gyermekgyilkosságot rendelt el, egy Ábrám-gyermek azonban megmenekült a preventív tömeggyilkosságtól, és egy barlangban egy angyal nevelte föl, akinek ujjaiból tejet és mézet szopott - és a többi -, tudományosan egyáltalában nem állják meg helyüket. A Nimród-király alakjával mindenesetre hasonlóan áll a dolog, mint Edoméval, a vörösével: jelenvalóságán egyre ősibb múlt üt át, míg az istenibe nem vész, ami még távolabbi időmélyben ismét emberiből keletkezett. A megfelelő percben majd megfigyelhetjük, hogy Ábrahámmal ugyancsak hasonlóan áll a dolog. E percben azonban jobb, ha nem kalandozunk el Eliézertől.

Eliézert tehát nem "Nimród" ajándékozta Ábrahámnak - ez puszta legenda. Minden valószínűség szerint inkább Ábrám természetes fia volt, akit egy rabszolganő szült, s aki Damaszkuszban született, mialatt Ábrahám népe e virágzó helyen tartózkodott. Ábrám később szabadsággal ajándékozta meg, és családi rangja egy fokkal lejjebb állt, mint Izmáelé, Hágár fiáé. Két fia, Damaszek és Elinosz közül az idősebbet a káldeai, aki sokáig gyermektelen maradt, eredetileg nyilván örökösének tekintette, míg előbb Izmáel, aztán pedig Jichák, az igazi fiú meg nem született. De Eliézer azután is jelentékeny személyiség maradt Ábrahám családjában, és őt érte a tisztesség, hogy Izsák, az el nem fogadott áldozat nevében kérőként indulhatott Naharina felé.

Tudjuk már, mily gyakran és szívesen mesélt ő Józsefnek erről az útról - lám, nagyon is készségesen csábíttatjuk el magunkat, s egyszerűen az "ő" szócskát használjuk, noha az, aki Józsefhez beszélt, nem Ábrám Eliézere volt, legalábbis megszokott fogalmaink szerint nem ő volt. Ami tévútra vezet bennünket, az a természetesség, mellyel "én"-t mondott, ha a leánykérő útra fordult a szó, és az a föltétlen elfogadás, mellyel tanítványa ezt a holdfényben lebegő grammatikai formát tudomásul vette. Mosolygott ugyan, de közben bólintott, s nem bizonyos, hogy a mosoly kritikát s a bólintás talán csak szíves elnézést jelentett. Jobban megvizsgálva a dolgot, mosolyának inkább szeretnénk hinni, mint bólintásának, és hajlamosak vagyunk arra a föltevésre, hogy József valamivel világosabban és határozottabban értelmezte Eliézer szólásformáit, mint maga az öreg, Jákób tiszteletre méltó féltestvére.

Világosan és megfontoltan nevezzük így Eliézert, mert hiszen az volt. Jichák, az igazi fiú, mielőtt megvakult és elnyomorodott, erősen érzéki férfiú volt, aki egyáltalában nem csupán Betuél leányát ismerte. Már az a körülmény is, hogy ez, akárcsak Sára, sokáig terméketlen maradt, arra kellett késztesse, hogy idejében gondoskodjék más úton örökösről, és már évekkel Jákób és Ézsau világrajövetele előtt egy szép szolgálóleánytól fia született, akinek később szabadságot ajándékozott, és akit Eliézernek neveztek. Hagyomány volt, hogy ez a fiútípus egy napon szabadságot nyer, s az Eliézer nevet kapja. S Jicháknak, az el nem fogadott áldozatnak annál inkább meg kell bocsátani ezt a fiat, mert kellett hogy legyen Eliézere - amint mindig is volt Ábrahám szellemi törzsének udvarain, s mindig az udvarmester és első szolga szerepét játszotta ott, lehetőleg őt küldték leánykérőbe az igazinak fia számára, és rendszerint a családfő neki is adott feleséget, akitől két fia született, éspedig Damaszek és Elinosz. Röviden, éppoly intézményesített volt, mint a bábeli Nimród, és ha az ifjú József végignézett rajta tanulás közben, mikor együtt ültek az útmutatás fája alatt, a kút közelében, a lombok árnyékában, és a fiú, térde köré kulcsolva karját, figyelmesen tekintett föl a beszélő aggastyán arcába, aki "Ábrahámra hasonlított", és aki oly bátran és nagyszerűen tudott "én"-t mondani, gyakran nagyon különös érzések lepték meg. Csinos és szép szemének tekintete megtört a mesélő alakján, rajta keresztül az Eliézer-alakok végtelen távlatába látott, akik a jelen percben előtte ülőnek szájával valamennyien "én"-t mondottak, és mivel nagy árnyú fa homályában ültek, Eliézer mögött viszont napátjárta tüzes levegő káprázott, ez az azonosságtávlat nem homályba, hanem fénybe veszett el...

A gömb forog, és sohasem dönthetjük el, hol van eredő hazája egy történetnek: égen vagy földön. Az igazságot szolgálja, aki kinyilvánítja, hogy minden párhuzamosan és egyszerre folyik le itt és ott, és csak a mi szemünk látja úgy, mintha hol földre szállanának, hol ismét mennybe emelkednének a történetek. A történetek földre szállnak, mint ahogy egy isten ember lesz, földiekké válnak, és úgyszólván polgárjogot nyernek, amire említsük meg például Jákób népének egyik kedvenc dicsekvési históriáját: az úgynevezett királyok harcát, azaz miként verte le Ábrám a keleti seregeket, hogy "testvérét", Lótot megszabadítsa. Az atyák történetének újabb magyarázói és tudós értelmezői határozottan állítják és igaznak mondják: nem háromszáztizennyolc emberrel, amint József tudta, üldözte és verte meg és kergette Damaszkuszon túl Ábrám a királyokat, hanem egészen egyedül szolgájával, Eliézerrel; és a csillagok harcoltak értük, úgyhogy győztek, és az ellent kettesben megkergették. Előfordult, hogy maga Eliézer is így mesélte el Józsefnek a történetet - az ifjú szokva volt a változathoz. Nyilvánvaló azonban, hogy az elbeszélés ebben az alakban elveszíti földi, bárha hősi jellegét, amelyet a társalkodó pásztorok adtak neki, és helyébe mást ölt. Ha hallgatjuk, úgy tűnik föl - és Józsefnek is többé-kevésbé határozottan ez volt az érzése -, mintha két isten, az úr és a szolga támadott volna meg s vert volna le nagy sereg óriást vagy alacsonyabb rendű elóhimot; és ez az eseménynek kétségkívül jogos és az igazságot szolgáló visszavezetése égi formájára és újjáalakítása emebben. De tagadhatjuk-e ezért földi valóságát? Ellenkezőleg, azt kellene mondanunk, hogy földöntúli igazsága és valósága a földit bizonyítja. Mert ami odafenn van, földre száll: az idelenti pedig egyáltalán nem történhetne meg, s úgyszólván nem jutna önmagának eszébe égi előképe s párhuzama nélkül. Ábrámban testté vált, ami annak előtte csillagvilági volt, és ő az isteniben vetette meg lábát, erre támaszkodott, amikor az Eufráteszen túli rablókat győzedelmesen szétszórta.

Vagy például Eliézer leánykérő útja történetének nincs-e meg a maga története, amelyen alapszik, s amelyre hőse és elmondója támaszkodhatott, amikor átélte és elmondotta? Az öreg néhanapján különös módon másította ezt is el, s a hagyományok ápolói ebben a megmásított formában származtatták is ránk. Ezek szerint ugyanis Eliézer, amikor Ábrám háztűznézőbe küldte Izsák számára Mezopotámiába, az utat Beérsebától Háránig, azt az utat, amelyre húsz nap, de legalábbis tizenhét szükséges, három nap alatt tette meg, éspedig mivelhogy "elébe futott a föld". Ezt természetesen csak szóképnek érthetjük, mert az bizonyos, hogy a föld senkinek sem fut elébe; de úgy látszik, mintha így tenne avval, aki nagy könnyűséggel, szinte szárnyas lábbal iramodik tova hátán. A tanítók nem is állítják, hogy az utazás a szokásos módon, karavánszerűen, állatokkal, poggyásszal történt; a tíz tevét nem is említik. A fény, amelyet a történetre vetnek, inkább azt a határozott képzetet kelti, hogy Ábrám természetes fia és követe az utat egyedül, éspedig a legszárnyalóbb módon tette meg: oly gyorsasággal, hogy azt lábainak szárnyas voltával nem lehet elegendőképp megmagyarázni, hanem önkéntelenül is kísértésben vagyunk, hogy sipkáját is szárnyasnak képzeljük el... Röviden, ebben a megvilágításban Eliézer földi-testi utazása földre szállt történetnek látszik, amelynél az utas földöntúli előképre támaszkodott, s így később, Józseffel szemben ülve nemcsak a nyelvtani formákat, hanem magának a történetnek formáit is kissé összekavarta, és ezért mondta, hogy a föld "elébe futott".

Igen, a tiszteletre méltó Eliézer személyének áthatolhatósága fényben veszett el és nem homályban, ha a tanítvány pillantása tűnődve tört meg megjelenésén és jelenvalóságán, és éppen így volt még mások azonosságával is - sejthetjük, kik ezek a mások. Itt csupán annyit óhajtunk megjegyezni, előrepillantva József élettörténetére, hogy az effajta benyomások a legtartósabbak és leghatásosabbak voltak mindazok közül, melyeket a fiú a vén Eliézer leckéi közben nyert. A gyermekek sohasem figyelmetlenek, ha tanítóik dorgálva annak mondják is őket; csak másra figyelnek, talán sokkal lényegesebbre, mint ami az oktatók tárgyiassága előtt kívánatosnak látszik, és Józsefben megvolt ez a gyermekfigyelem a legnagyobb mértékben, jóllehet úgy látszott, mintha tekintete figyelmetlenül fátyolozódna el - más kérdés persze, hogy ez javára vált-e.

Amikor másokról beszéltünk, egyelőre és óvatosan Ábrahámra, a követ urára céloztunk. Mit tudott róla Eliézer? Sokat és sokfélét. Mintegy kettős nyelvvel beszélt róla, egyszer így és máskor egészen másként. Egyszer a káldeus egyenesen az a férfiú volt, aki Istent fölfedezte, úgyhogy az örömében ujja hegyét csókolva kiáltotta: "Eddig senki sem nevezett engem Úrnak és Legfőbbnek, ezentúl ez lesz a nevem!" Ám a fölfedezés útja igen fáradságos, sőt kínos volt; az ősatya nagyon sokat tépelődött. Fáradozását és igyekvését egy különösen ránézve jellemző elképzelés irányította és határozta meg: az az elképzelés, hogy rendkívül fontos, kinek vagy minek szolgál az ember. Ez Józsefre nagy hatással volt, nyomban megértette, mégpedig mindenekelőtt azt, hogy miért tulajdonított a dolognak az ősatya fontosságot. Hogy Isten és ember előtt tekintélyre és jelentőségre tegyünk szert, szükséges, hogy a dolgokat - vagy legalább egy dolgot - fontosnak tartsunk. Az ősatya kétségkívül fontosnak tartotta a kérdést, hogy kinek szolgáljon az ember, és emlékezetes válasza ez volt: csupán a Legfőbbnek. Valóban emlékezetes válasz! Oly önérzet árad belőle, amelyet majdnem gőgösnek és túlcsapongónak lehetne nevezni. A férfiú így is szólhatott volna magában: "Ki vagyok én, és mit érek, és mit ér bennem az ember? Elég, ha valamely kisebb Élnek vagy bálványnak, alsóbbrendű istennek szolgálok, nem fontos." Kényelmesebb lett volna így gondolkoznia. Ő azonban így szólt: "Én, Ábrám, és bennem az ember kizárólag a Legfőbbnek szolgálhatok." Ez volt mindennek kezdete. (Józsefnek tetszett a dolog.)

A kezdet az volt, hogy Ábrám így gondolkodott: csupán a földanyát illeti szolgálat és imádat, mert ő terem gyümölcsöt, és ő tartja fönn az életet. De csakhamar észrevette, hogy a földnek szüksége van az ég esőjére. Körülnézett tehát az égen, látta a napot dicsőségében, az áldást és átkot hozó hatalmat, és már-már őt választotta istenéül. Ám a nap lenyugodott, és Ábrahám látta, hogy ő sem lehet a Legfőbb. Fölnézett hát a holdra és a csillagokra - a csillagokra kiváltképpen nagy hajlandósággal és reménységgel. Csömörét és vándorló kedvét nyilván az keltette föl legelőször, hogy szeretetét a Hold, Uru és Hárán istensége iránt sértette a túlzott hivatalos tisztelet, amelyet a bábeli Nimród a Nap-princípium, Samas-Bél-Marduk iránt Szin, a csillagpásztor rovására tanúsított: igen, Isten csele lehetett ez, aki Abirámban akart megdicsőülni és általa nevet szerezni, hogy holdszeretetével fölkeltette benne az első ellentmondást és nyugtalanságot, e szeretetet saját céljaira fordítva és a maga pályafutásának titkos kiindulópontjává téve. Mert amikor följött a hajnalcsillag, eltűnt pásztor és nyáj, és Ábrám ezt következtette: nem, ezek sem az én méltó isteneim. Lelke törődött volt a fáradtságtól, és így okoskodott: "Ha nem volna még fölöttük is, bármilyen magasságokban, úr és irányító, hogy kelhetne föl az egyik, és hogy nyugodhatna le a másik? Nem illene hozzám, az emberhez, hogy őket szolgáljam, nem pedig inkább azt, aki nekik is parancsolójuk." És Ábrahám lelke oly buzgó-fájdalmasan csüngött az igazságon, hogy mélyen meghatotta az Úristent, aki így szólt magában: "Megkenlek téged az öröm olajával minden társadnál jobban."

Így fedezte föl Ábrahám Istent a Legfőbb utáni vágyból, hirdetvén továbbalakította és teljesebben elgondolta, s evvel minden érdekeltnek nagy jót tett: Istennek, önmagának és azoknak, akiknek lelkét tanításával megnyerte. Istennek, minthogy megvalósulását előkészítette az emberi megismerésben, önmagának és a megtérteknek pedig kiváltképp azáltal, hogy a Sokarcút és nyugtalanítóan Kéteset az Egyetlenre és megnyugtatóan Ismertre vezette vissza, a Határozottra, akitől minden ered, a jó és a rossz, a pillanatnyi és borzalmas éppúgy, mint az áldásos és szabályos, és akinek pártján mindenesetre állni kell. Ábrahám a hatalmakat hatalommá egyesítette, és ezt Úrnak nevezte - egyszer s mindenkorra és kizárólagosan, nem pedig csupán egy ünnepnapra, amelyen hízelgő himnuszokban halmoznak minden hatalmat és dicsőséget valamelyik isten, Marduk, Anu vagy Samas fejére, hogy ugyanazt a himnuszt a legközelebbi napon s a legközelebbi templomban egy más isten fülébe zengjék. "Te vagy az Egy és Legfőbb, nélküled nincs ítélet és nincs határozat, nincs isten égen és földön, aki szembeszállhatna veled, fenséges vagy te mindenek fölött!" Hízelgőn és elragadtatva a pillanattól gyakran mondták és dalolták ezt Nimród országában; de Ábrahám úgy gondolta és ki is nyilvánította, hogy igazában csak egynek lehet és szabad mondani ezt, mindig ugyanannak, aki tökéletesen ismerős volt, mert minden tőle eredt, és aki minden dolgot így az ősforrásból ismertetett meg. Az emberek, akik között Ábrahám fölnövekedett, aggodalmasan vigyáztak, hogy hálaadásnál és könyörgésnél el ne tévesszék ezt a forrást. Ha a bajban bűntudatot tartottak, bevezető imájukat egész sereg isten megszólításával kezdették, nagy gondosan minden egyes istent fölsoroltak, akinek nevét csak ismerték, hogy a világért ki ne hagyják azt, amelyik a vészt küldte, s benne illetékes volt; mert nem tudhatták, melyik az. Ábrahám azonban tudta, és hirdette is. Mert az mindig Ő volt, a Legeslegfőbb, csak Ő lehetett az ember igazi istene, s az ember panaszszava és dicsőségzengése tévedhetetlenül Őt illette.

József, bármilyen ifjú volt is, nagyon jól megértette azt a bátorságot és lelkierőt, amely az ősatya istenválasztásában kifejeződött, s amely elől sokan borzalommal rettentek vissza, mikor ez hasonlót követelt tőlük. Igen, akár sudár és aggságában szép volt Ábrám, mint Eliézer, akár kicsiny, ösztövér és girhes termetű - mindenesetre megvolt benne a bátorság, a tökéletes bátorság, amely szükséges hozzá, hogy minden sokarcúan istenit őrá, az ő Istenére, minden bajt és minden kegyet egyenesen őrá vezessen vissza, egyedül őmelléje álljon, és magát egészen és osztatlanul a Legeslegfőbbnek rendelje alá. Lót maga sápadt orcával szólt hozzá:

- De ha egyszer elhagy a te Istened, akkor aztán tökéletesen elhagyott leszel!

Mire Ábrám így felelt:

- Igen, te mondád. Akkor aztán nincs égen és földön elhagyatottság, mely mérhetetlenségében az enyémhez lenne hasonló - oly tökéletes lesz az. De gondold meg azt is, hogy ha kiengesztelem, és Ő pajzsom lesz, nem szenvedhetek hiányt semmiben, és ellenségeim kapuiban fogok ülni!

Erre megerősítette szívét Lót, és így szólt:

- Akkor hát testvéred leszek!

Igen, Ábrám meg tudta osztani övéivel nagy bátorságát. Abirám volt a neve, ami azt jelenti: "Atyám hatalmas", de éppúgy azt is: "A hatalmasnak atyja." Mert bizonyos értelemben Ábrahám Isten atyja volt. Igaz, hogy csak megpillantotta és elgondolta Istent; a fenséges tulajdonságok, melyekkel fölruházta, Istenben eredendőleg megvoltak, nem Ábrám volt szülőatyjuk. De bizonyos értelemben nem ő volt-e mégis, amikor fölismerte, tanította és gondolkodva megvalósította azokat? Isten hatalmas tulajdonságai ugyan Ábrahámtól független adottságok voltak, egyben azonban benne és általa is voltak; tulajdon lelkének hatalma bizonyos pillanatokban alig volt elválasztható tőlük, közéjük sorakozott, és megismerőn egybeolvadt velük, és ez volt a szövetség eredete, amelyet aztán az Úr Ábrahámmal kötött, és amely csupán külső megerősítése volt egy belső ténynek; de ez volt az eredete Ábrám istenfélelme sajátos jellegének is. Mert noha Isten nagysága valami tőle független félelmetes magánvalóság volt, ugyanakkor azonban bizonyos mértékben tulajdon lelki nagyságával volt egyenlő, és ennek volt szülötte, ennélfogva ez az istenfélelem nem volt csupán félelem a szó tulajdonképpeni értelmében, nem csupán reszketés és remegés, hanem kapcsolat, belső viszony és barátság is, mindkettő egyszerre, és valóban az ősatya néhanapján olyan módon bánt Istennel, amely ég és föld csodálkozását joggal kelthette volna föl, e viszony meghitt kiváltságosságának tekintetbevétele nélkül. Ahogy például Szodoma és Gomora pusztulása alkalmával az Úrral barátilag alkudozott, az, tekintettel Isten félelmetes hatalmára és nagyságára, már közel járt a botránkoztatóhoz. De persze kit botránkoztatott volna meg, ha nem Istent - aki ezt eltűrte tőle?

- Halld, uram - mondotta akkor Ábrám -, vagy így, vagy úgy, vagy az egyik, vagy a másik! Ha meg akarod tartani a világot, ne követelj igazságot; de ha igazságot akarsz, akkor vége a világnak. Két végén húzod a zsinórt, világot is akarsz és igazságot is benne. De ha nem lágyítod meg szívedet, a világ meg nem állhat.

Mi több, furfanggal vádolta akkor az Urat, s szemére vetette: ígéretet tett annak idején, hogy vízözön nem lesz többé, most azonban tűzözönt hoz a világra. Ám Isten, aki az után, ami követeivel Szodomában történt, vagy majdnem megtörtént, kénytelen volt eljárni a városokkal szemben, mindezt ha nem is örömmel, de mindenesetre bosszúság nélkül tűrte; jóindulatú hallgatásba burkolózott.

Ez a hallgatás kifejezése volt egy roppant ténynek, amely éppúgy tartozott Isten független létéhez, mint ugyanakkor Ábrám lelki nagyságához, melynek talán lényegében szülötte volt: annak a ténynek, hogy az ellentmondás az élő világ és az igazság követelése között magában Isten nagyságában rejlik, hogy az eleven Isten nem jó, vagy ha jó is többek között, ugyanakkor azonban rossz is, s hogy elevensége magában foglalja a rosszat, és mégis szent, a szentség maga, aki szentséget követel!

Rettenetes nagyság! Ő volt az, aki Tiámatot szétvetette, a káosz sárkányát meghasította; a diadalordítás, mellyel az istenek a teremtéskor Mardukot üdvözölték, és amelyet Ábrám honfitársai minden újévkor megismételtek, őt illette, Ábrahám istenét. A rend és a boldogító biztonság tőle eredt. Ha a korai s késői esők leestek a maguk idejében, az ő műve volt. Az iszonyú tengernek, az ősár maradványának, Leviatán lakásának ő szabott határt, melyet a legdühösebb háborgással sem léphetett az túl. Az ő teremtő öléről szállt föl a nap, érte el tetőpontját, s indult esténként pokoljáró útjára, s kelt a hold, hogy mindig egyformán váltakozó állapotaival mérje az időt. Ő vezérelte égre s egyesítette állandó képekbe a csillagokat, és kormányozta állat és ember életét, az év szaka szerint táplálva őket. Embernemjárta helyekről alázúdult a hó, és megáztatta a földet, melynek korongját Ő rögzítette a víz fölé, úgyhogy meg nem ingott, és meg nem rendült sohasem, vagy csak nagy ritkán. Mennyi áldás, mennyi, haszon, mennyi jóság!

Ám miként az a férfiú, aki agyonveri ellenségét, győzelme által annak tulajdonságait magáévá teszi, úgy látszik, Isten is így kebelezte magába a káoszféreg lényét, miután széthasította őt, és talán éppen ezáltal lett egész és tökéletes, ezáltal teljesült be elevenségének méltósága. A harc fény és sötétség, jó és rossz, átok és áldás között e földön nem volt folytatása ama Marduk-harcnak Tiámat ellen, mint Nimród népe hitte; a sötétség, a rossz és a kiszámíthatatlan csapás, a földrengés, a sistergő villám, a sáskajárás, amely elsötétíti a napot, a hét gonosz szél, a por-abubu, a lódarazsak és a kígyók is Istentől voltak, és ha a ragályok Istenének nevezték, ez azért történt, mert ő volt küldőjük és orvosuk egyszerre. Nem a Jó volt, hanem az Egész. És szent volt! Szent nem jóságában, hanem elevenségében és elevenfölöttiségében, szent fenségében és borzalmasságában, félelmetes, veszedelmes és halálos isten, úgyhogy egyetlen tévedés, egyetlen hiba, egyetlen kis vigyázatlanság a hozzá való viszonyban szörnyű következményekkel járhatott. Szent volt: de ő is szentséget kívánt, és hogy puszta létezése által már ezt kívánta, a szentnek magasabb értelmet adott annál, hogy veszedelmes; az óvatosság, amelyre intett, ezáltal jámborsággá lett, és Isten eleven fensége az élet mértékévé, a bűntudat forrásává, istenfélelemmé, ami a tiszta életutat jelenti Isten nagysága előtt.

Isten jelen volt, és Ábrahám előtte járta útját, lélekben megszentelve külső-közele által. Ketten voltak, egy "én" és egy "te", amely hasonlóképp "én"-t mondott s a másiknak "te"-t. Való, hogy Ábrám Isten tulajdonságait a maga lelki nagyságának segítségével dolgozta ki - enélkül nem dolgozhatta volna ki és nem nevezhette volna meg őket, s homályban maradtak volna. De Isten azért mégis egy hatalmas "én"-t mondó "te" volt Ábrahámon kívül és a világon kívül. Benne volt a tűzben, de nem maga a tűz - ezért rendkívül nagy tévedés lett volna ezt imádni. Isten alkotta a világot, amelyben pedig oly hatalmas nagyságok fordultak elő, mint a szélvihar vagy a Leviatán. Ezt kell fontolóra venni, hogy tulajdon kívülálló nagyságáról fogalmat, vagy ha nem is fogalmat, legalább sejtelmet nyerjünk. Szükségszerűen nagyobb volt, mint minden műve, és éppoly szükségszerűen kívül állt művein. Makomnak nevezték, azaz térnek, mert ő volt a világ tere, de a világ nem az ő tere. Ábrahámban is benne volt, aki őt őáltala ismerte meg. De éppen ez erősítette és telítette meg az ősatya "én"-állítását, s ez az Istennel telített szabad "én" egyáltalában nem szándékozott Istenbe veszni, vele egyesülni s nem lenni többé Ábrahám, hanem bátran és tisztán megtartotta magát Vele szemben - iszonyú távolságban Tőle, kétségtelenül, mert Ábrahám csupán ember volt, sárszülötte, de mégis egybeláncolta Vele a megismerés, és megszentelte Isten fölséges "te" volta és jelenvolta. Ezen az alapon kötötte meg Isten az örök szövetséget Ábrámmal, ezt a mindkét részre kecsegtető szerződést, amelyre az Úr oly féltékeny volt, hogy azt akarta, kizárólagosan, minden kacsingatás nélkül idegen istenekre, amelyekkel tele volt a világ, Őt imádják övéi. Jól figyeljük meg: Ábrahám és szövetsége által megjelent valami a világon, ami addig nem volt, s amit a népek addig nem ismertek: a szerződésszegés, az Istentől való elpártolás átkozott lehetősége.

Sok tanítanivalója volt még az ősatyának Isten felől, de nem volt mit elmesélnie Istenről - nem volt abban az értelemben, ahogy mások tudtak mesélni isteneikről. Istennek nincsenek történetei. Talán épp ez a legfigyelemreméltóbb: a bátorság, amellyel Ábrám Isten létét eleve, minden teketória és történetkeresés nélkül föltette, és kijelentette, egyszerűen kimondva a szót: "Isten". Isten nem keletkezett, nem született asszonytól. A trónuson sem ült mellette asszony, Istár, Baálát vagy istenanya. Hogyan lehetséges ez? Csak értelmünkhöz kell fordulnunk, hogy megértsük, hogy Isten természetét illetően nem lehetnek elképzeléseink. Ő ültette a megismerés és halál fáját a paradicsomkertben, és az ember evett róla. Nemzés és halál az emberé, nem pedig Istené, és az Ő oldalán nem ült istenasszony, mert megismerésre nem volt szüksége, hanem Baál és Baálát volt egyben és egyszerre. Gyermekei sem voltak. Mert sem az angyalok, sem Cebáót, akik szolgálták, nem voltak azok, sem azok az óriások, akik ellenkezőleg, az emberek leányaival nemzettek néhány angyalt, megszédülve feslettségük láttán. Egyedül volt, s ez nagyságának egyik jele. Ám amiként az asszonytalan és gyermektelen Isten egyedülléte kétségkívül hozzájárul nagy féltékenységének megvilágításához az emberrel kötött szövetségére, éppúgy ezzel függ össze történettelensége, és hogy semmi mesélnivaló sincs róla.

De éppen ezt ismét csak feltételesen kell érteni, s csak a múltat illetően állja meg helyét, nem pedig a jövő tekintetében - föltéve, hogy a "mesélni" szó alkalmazható a jövőbelire, és hogy a jövő elmesélhető, bárha a múlt formájában is. Istennek mégis és mindenesetre volt története, de ez a jövőre vonatkozott, a jövőre, mely oly fenségesnek ígérkezett számára, hogy jelenét, bármily fenséges volt is, hozzá sem lehetett hasonlítani; és hogy nem lehetett hozzáhasonlítani, az Isten nagyságának és szent hatalmának, önmaga ellenére, a várakozás és beteljesületlen ígéret jellegét adta, nyíltan szólva fájdalmas jelleget, amelyet nem lehetett észre nem venni, amikor arról volt szó, hogy Isten szövetségét az emberrel és féltékenységét rája egészen megértsük.

Elkövetkezett majd a nap, a legvégső és legutolsó, és csak ez teljesítette be Istent. Ez a nap vég és kezdet, pusztulás és újjászületés. A világ, ez az első vagy talán nem is első világ egyetemes katasztrófában omlott porrá, a káosz, az őshallgatás visszatért. Ám ekkor Isten újrakezdte művét, s most még csodálatosabban - a pusztulás Ura, a keletkezés Ura. A tóhuvabóhuból, iszapból és sötétségből szava új kozmoszt támasztott, és még az előbbinél is lenyűgözöttebben hangzott a bámuló angyalok ujjongása, mert a megújult világ fölülmúlta a régit minden tekintetben, s Isten diadalmaskodik benne minden ellenségén!

S így történt: a napok végén Isten király lesz, királyok királya, király istenek és emberek fölött. De hát nem volt-e az már eddig is? Mindenesetre, hallgatólagosan és Ábrám megismerésében. De nem elismerten és vallottan, nem egészen megvalósulva tehát. Az utolsó és első napra, pusztulás és keletkezés napjára várt Isten korlátlan nagyhatalmának megvalósulása; a kötelékekből, amelyek most még béklyózták, föltétel nélküli uralma kibontakozik mindenek szeme láttára. Nem akadna többé Nimród, aki szemtelen lépcsőtornyaival föltámadna ellene, nem akadna térd, amely nem előtte csuklana meg, és száj, amely mást dicsőítene. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten, amint lényegében mindig is az volt, most végre a valóságban is Úr és Király lett minden istenek fölött. Tízezer rézsútosan fölfelé meredő harsona zúgásában, lángok zengésében és dörgésében, villámok jégesőjében száll trónra, méltósága és félelmetessége felhőjében, az imádva homlokra boruló világ fölött, hogy mindenki számára láthatóan és mindörökké magáévá tegye a valóságot, amely lényege volt.

Ó, Isten megdicsőülésének napja, ígéret napja, várt és beteljesült nap! S e nap, jegyezzük meg, Ábrahám megdicsőülését is magában foglalja, kinek neve mostantól fogva áldásszó, mellyel az emberivadékok egymást üdvözlik. Mert ez volt az ígéret. De hogy ez a mennydörgő nap nem jelen, hanem a legtávolabbi jövő, addig pedig merő várakozás volt, ez vonta Isten mai arculatára azt a fájdalmas vonást, a Még-nem és a Majd-egyszer vonását. Isten gúzsba volt kötve, Isten szenvedett. Istent rabságban tartották. Ez enyhítette fönségességét vigasztaló imádat tárgyává minden szenvedő és sóvárgó számára, akik nem nagyok, hanem kicsinyek voltak e világon, és szívükbe csepegtette a gúnyt minden ellen, ami Nimródhoz volt hasonlatos és elbizakodott nagyságában. Nem, Istennek nem volt története, mint Uzirinak, az egyiptomi szenvedőnek, a földaraboltan sírbatettnek és föltámadottnak, vagy Adón-Tammúznak, akiért a fuvola sírt a hegyszakadékokban, a juhakol urának, akinek Ninib, a vadkan tépte föl oldalát, s aki alászállott a mélység fogságába, hogy föltámadjon belőle. Távoli és tilos gondolat, hogy Istennek vonatkozása lett volna a természethez, amely története szerint bánatba hervadt, fájdalomba dermedt, hogy törvényhez és ígérethez képest kacagásban és virágözönben újuljon meg; a maghoz, amely sötétségben rothadt és a föld tömlöcében, hogy kicsírázzon és föltámadjon; a halálhoz és a nemzéshez; Melek-Baálnak és türoszi tiszteletének romlott szentségéhez, amelynél a Rettenetesnek magvukat ajánlották föl a férfiak szemforgató őrületben és halálos szemérmetlenségben. Isten őrizz, hogy efféle történetekhez köze lett légyen! Ám az, hogy bilincsek kötözték, s a jövő sóvárgó Istene volt, mindenesetre bizonyos hasonlóságot teremtett közte és ama szenvedő istenség között, és ezért történt, hogy Ábrám Szihemben hosszú beszélgetéseket folytatott Melki-cedekkel, a szövetség Baáljának és Él eljónnak papjával ama kérdésről, vajon fönnáll-e, s ha igen, milyen tekintetben, lényegi hasonlóság ennek istene és Ábrahámnak ura között.

Isten pedig megcsókolta ujja hegyét, és az angyalok titkos bosszúságára így kiáltott föl: "Hihetetlen, mennyire mélyen megismert engem ez a sárfia! Úgy hiszem, kezdek népszerűvé lenni általa. Valóban, hamarosan megszentelem őt!"

Ekképpen mutatta be hát Eliézer Ábrahámot tanítványának, ékesen szóló nyelvével. Ám beszéd közben e nyelv észrevétlenül kettéhasadt, és még mást is mondott el róla, más módon. Még mindig Ábrám volt, az urbeli vagy eredetileg háránbeli férfiú, akiről a méltóságos kígyónyelv beszélt - és József dédapjának nevezte. Hogy napvilágnál Ábrám nem volt az, az az Ábrahám, akiről a nyelv épp most szólt, a sineári Ámráfel nyughatatlan alattvalója; hogy nincs olyan dédapa, aki húsz emberöltővel az unoka előtt él, azt tudták mindketten, az agg éppúgy, mint az ifjú. De sok más is akadt beszélgetésükben, ami fölött szemet kell hunyni, nem csupán ez a pontatlanság; mert az az Ábrahám, akiről a nyelv egyszer így, egyszer úgy, kétélűen beszélt, azzal sem volt azonos, aki akkoron élt, és Sineár porát lerázta sarujáról, hanem inkább olyan alak volt, aki még mögötte is nagy mélységben vált csak láthatóvá és derengett át, úgyhogy az ifjú szeme éppoly ködösen tört meg e személyiségsoron, mint az "Eliézer" névvel jelöltön - e sor egyre világosabb lett természetesen; mert világosság az, ami átdereng.

Aztán napvilágra kerültek mindazok a történetek, amelyek arra a gömbfélre tartoztak, amelyen úr és szolga nem háromszáztizennyolc emberrel, hanem egyedül, csupán magasabb szellemek segítségével űzték az ellenséget Damaszkuszon túl, s amelyen "a föld elébe szaladt" Eliézernek, a követnek; sorra került Ábrahám hírül adott születésének története, a miatta elrendelt gyermekgyilkosságé, barlangban töltött csecsemőkoráé, amikor az angyal szoptatta, míg anyja keresve-kutatva bolyongott. Mindez magán viselte az igazság bélyegét; valahol és valamiképp valóság volt. Anyák mindig bolyongnak és keresnek; sokféle a nevük, de mind bolyongva járnak a mezőn, és boldogtalan gyermeküket keresik, akit az alvilágba szöktettek, meggyilkoltak, szétdaraboltak. Ebben az esetben Amathlának hívták, másként Emtelájnak - oly nevek, melyeknél Eliézer nem óvakodott némi szabad átviteltől és álmatag összevonástól; mert az anyánál sokkal jobban illettek a szoptató angyalra, aki a nagyobb szemléletesség kedvéért, a kétélű nyelv szeszélye szerint néha kecske képébe öltözött. Magát Józsefet is álmataggá tette, s miközben figyelt, szemének kifejezését döntően határozta meg, hogy a káldeai anyját "Emteláj"-nak hallotta nevezni; mert a név félreérthetetlenül azt jelentette: "A fölmagasított anyja"; többé-kevésbé tehát ezt: "Istenanya".

Érhette-e szemrehányás a méltóságos aggastyánt, amiért így beszélt? Nem. A történetek földre szállnak, éppúgy, ahogy egy isten emberré lesz, mintegy polgárjogot nyernek, és gyökeret vernek, de ugyanekkor tovább játszódnak odafönn is, és fenti formájukban is elbeszélhetők maradnak. Az aggastyán így néhanap azt állította, hogy ama Ketúrának fiai, akit Ábrám vénségére fogadott ágyasául: Médán, Midján és Joksán, Zimrán, Isbák és a többiek - e fiak tehát "villámként villogtak", és Ábrám nekik és anyjuknak vasból való várost épített, oly magasat, hogy a nap sohasem sütött be, s csupán drágakövek világítottak benne. Hallgatója teljesen tompaelméjű lett volna, ha rá nem ismer e sötétben fénylő városban az alvilágra, amelynek királynője e példázatban Ketúra volt. S mily találó e példázat! Mert Ketúra ugyan csak egyszerű kánaáni asszony volt, akit Ábrahám vénségében ágyasságra méltatott, de egyben egész sor arab törzsatya és pusztai úr anyja is volt, éppúgy, mint ahogyan az egyiptomi Hágár is az volt; és ha Eliézer azt mondotta a fiakról, hogy villámként villogtak, az nem jelentett egyebet, mint hogy mindkét szemükkel láttak és nemcsak eggyel, az egyidejűség és kettősség egységének jegyében: mint beduin főnökök és kóbor életűek tehát s egyben az alvilág fiai és fejedelmei, amilyen Izmáel, a nemigazi fiú is volt.

Voltak olyan pillanatok is, amelyekben az öreg Sáráról, az ősatya asszonyáról igen különös hangon beszélt. "A herélt leányának" és "égi királynőnek" nevezte. Hozzáfűzte, hogy az ősanya dárdát hordott, amivel pontosan összevágott az, hogy eredetileg Száráj, azaz "hősnő" volt a neve, és csak Isten enyhítette és fokozta le nevét Sárává, azaz puszta "úrnő"-vé. Házastestvérével hasonló történt; mert nevét "Ábrám"-ból, ami magasságos atyát és a magasság atyját jelentette, Isten "Ábrahám"-má enyhítette és fokozta le, tehát sokaknak, nyüzsgő szellemi-testi ivadékoknak atyjává. De vajon megszűnt-e evvel Ábrám lenni? Egyáltalában nem. Csupán fordult egyet a gömb, és a finom hasadással Ábrámot és Ábrahámot ejtő nyelv hol így, hol úgy beszélt róla.

Nimród, az országatya föl akarta őt falni, de ő megmenekült falánkságától, kecskeangyal táplálta a barlangban, és felnövekedvén, a nagy étvágyú királyt és bálványuralmát úgy megtáncoltatta, hogy bátran mondhatjuk, az megérezte sarlóját. Mielőtt bármilyen értelemben is helyére került volna, sokat kellett szenvednie. Fogságra vettetett, és mulatságos volt hallani, mint használta föl még ezt a helyzetet is arra, hogy híveket szerezzen, és a tömlöcverem őrét a legfőbb Istenhez megtérítse. Tüphóni tűzben akarták föláldozni, mészégető kemencébe dugták, vagy inkább - Eliézer adatai ingadoztak - máglyára léptették, és ezen is rajta volt az igazság bélyege, mert József nagyon jól tudta, hogy számos városban még ma is megülik a "máglya ünnepét". S vajon megülnek-e ünnepeket, melyeknek nincs gondolati magva, valótlan, gyökértelen ünnepeket? S jámbor álarcosjátékban az újév és a teremtés napján előadnak-e olyasmit, amit emberi vagy angyali ujjból szoptak csak, és ami sohasem történt meg? Az ember semmit sem talál ki magától. Az esze bizonnyal nagy, mióta evett a fa gyümölcséből, és e tekintetben nem sok hiányzik, hogy maga is isten legyen. De miképp találhatna ki minden okossága mellett bármit is, ami nincs? A máglya tehát valóság volt.

Eliézer szerint Ábrahám alapította Damaszkusz városát, és ő volt első királya. Szivárványos kijelentés; mert a városokat nem emberek szokták alapítani, és nem emberi arculatuk van azoknak a lényeknek, akiket első királyaiknak mondanak. Magát Hebrónt, melynek vidékén vagyunk, más néven Kirját-arbát sem ember építette, hanem, legalábbis a néphagyomány szerint, Arba vagy Árbál óriás. Eliézer ellenben kitartott amellett, hogy Ábrám alapította Hebrónt is, ami a néphagyománnyal talán nem is állt ellentétben, és nem is kellett hogy legyen; merthogy az ősatya gigászi nagyságú lehetett, már abból is kitűnik, hogy Eliézer tanúsága szerint mérföldes lépésekkel járt.

Nem csoda tehát, hogy József előtt bizonyos álmatagon zilált pillanatokban ősének, a városalapítónak alakja az egymásfölöttiség távolában összefolyt a bábeli Bélével, aki a tornyot és várost építette, és aki isten lett, miután egyszer már ember volt, és eltemettetett a Bél-sírban. Ábrahámmal fordítva áll a dolog. De mit jelent itt "fordítva", és ki mondja meg, mi volt előbb, és hol van a történetek eredeti hazája, fönn vagy lenn? A gömb keringése szerint válnak jelenné, ők jelképezik a kettősség egységét s a szobrot, melynek neve "egyidejűség".

Félóra járásra a város felé Jákób szétszórt telepétől, sátorkunyhóitól, istállóitól, aklaitól és csűrkamráitól szakadék volt, melyet sűrűn benőtt az erős törzsű mirtuszcserje, csenevész erdő módjára, és melyet a hebróniak mint Astarót-Istárnak, vagy inkább fiának, testvérének és férjének, Tammúz-Adóninak berkét szentnek tartottak. Kellemes, bárha nyáron át heves keserűség töltötte be itt a levegőt, s a fűszerillatú vadon nem volt áthatolhatatlan, hanem véletlen adta kanyargós tisztások szövedéke vitt mindenfelé, s kínált ösvényt a bolyongónak, és aki a völgyteknő legmélyebb pontja felé tartott, nyilván irtás útján keletkezett szabad térre bukkant, ahol oltár volt: embermagasságon felüli négyszögletű kőkúp, melybe a nemzés szimbólumai voltak vésve, masszebeth, maga is nemzésszimbólum állt a tisztás közepén, s talapzatán áldozati ajándékok hevertek, agyagedények, földdel töltve, amelyekből zöldesfehér csíra hajtott, és még mesterségesebb dolgok: négyszögbe enyvezett falécek, vászonnal bevonva, melyből különösmód formátlan és bepólyáltnak látszó zöld emberalak emelkedett ki, mert az áldozó asszonyok a vászonra halottat rajzoltak, sárral födték be, abba búzát vetettek, a vetést megöntözték, és a hajtást egyenesre nyírták, úgyhogy az alak zölden domborodott ki az alapszöveten.

József gyakran jött el e helyre Benjáminnal, édestestvérével, aki most, nyolcadik évében, kezdett kinőni az asszonyok keze alól, és szívesen lépkedett együtt anyjának elsőszülöttjével - pirospozsgás kölyök volt, aki már nem szaladgált pucéran, hanem térdig érő, rövid ujjú, hímzett szélű ingruhát viselt, sötétkék vagy rozsdavörös gyapjúból. Szép szürke szeme volt, melyet a legtisztább bizalom kifejezésével szokott az idősebbikre emelni, sűrű, ércfényű haja, amely tükrös sisakként vastag rétegben borította koponyáját homloka közepétől tarkójáig, csak füle mögött kanyarodva ki, mely éppoly kicsi és szilárd volt, mint orra és rövid ujjú keze, s egyik kezét mindig bátyjának adta, ha együtt mentek. Buzgó kis ember volt, Ráhel nyájassága élt benne. De apró személye fölött félénk mélabú árnyéka lebegett, mert amit tudat előtti állapotában okozott, anyja halálának módja és órája nem maradt számára ismeretlen, s a tragikusan bűntelen bűn érzését, amely sohasem hagyta el, még növelte atyja viselkedése, aki ha nem is volt gyöngédtelen hozzá, de valami fájdalmas szorongással inkább kerülte, mint kereste tekintetét, néha azonban sokáig és hevesen szorította szívére legkisebb gyermekét, Benoninak nevezte, és Ráhelről suttogott fülébe.

Az atyával tehát nem volt egészen elfogulatlan a fiúcska viszonya, amikor elkerült az asszonyok szoknyája mellől. Annál bensőségesebben csatlakozott édestestvéréhez, akit módfelett csodált, s aki annak ellenére, hogy mindenki magasra vont szemöldökkel mosolygott rá, nagyon magányos volt, erre a ragaszkodásra tehát nagy szüksége volt, s a maga részéről is erősen átérezte természetes összetartozását a kicsivel, s így barátjává és bizalmasává fogadta - mégpedig oly mértékben, amely a köztük levő korkülönbséggel alig vetett számot, s amely Benjámint majdnem jobban nyomasztotta és megzavarta, mint amennyire büszkévé és boldoggá tette. Igen, amit az okos és csodaszép "Jószéf" (így ejtette ki Benoni bátyja nevét) mondott és rábízott, fölülmúlta gyermeksége befogadóképességét, s bármilyen buzgón igyekezett is megérteni, végeredményben mindez csak a mélabú árnyékát növelte, amely a kis anyagyilkos fölé borult.

Kéz a kézben mentek ki Jákób dombon fekvő olajfaligetéből, ahol az ágyasok fiai szüreteltek és préseltek. A legények elkergették Józsefet, mert ez atyjuknak, aki az istállóudvaron ült, s az előtte álló Eliézer számadását hallgatta, bevádolta őket, hogy a bogyók csaknem minden fán túlértek, s így az olaj nem lesz a legfinomabb minőségű, annál kevésbé, mert véleménye szerint a testvérek a zúzómalomban túlságos hévvel sajtolnak, ahelyett hogy óvatosan nyomkodnának. Dán, Naftáli, Gád és Áser, miután emiatt megrovásban részesültek, széttárt karral és ferdére tátott szájjal támadtak az árulkodóra vagy talán rágalmazóra, hogy hordja el magát; József pedig Benjámint hívta, és így szólt hozzá:

- Jöjj, menjünk a mi helyünkre.

Útközben ezt mondta:

- Ezt a kifejezést használtam: "csaknem minden fán", no jó, ez túlzás volt, csak afféle szólásforma. Ha azt mondtam volna: "több fán", jobban mérlegelt szavak lettek volna, elismerem, mert én magam fölmásztam a vén, hármas törzsű fára, arra a körülfalazottra, tudod, hogy megszedjem s gyümölcsét a ponyvára dobjam, a testvérek pedig, sajnos, kővel hajigálták a bogyókat, és bottal verték le, s tulajdon szememmel láttam, hogy a vén fa bogyói kétségkívül túlértek már - a többiről persze nem nyilatkozhatom. Ők azonban úgy tesznek, mintha tiszta hazugság volna, amit mondok, s mintha számíthatnánk finom olajra, ha Isten áldását kővel mamlaszkodják le, és lekvárrá zúzzák. Lehet ezt panaszos szó nélkül nézni?

- Nem lehet - felelte erre Benjámin -, te jobban tudod ezt, mint ők, s helyes volt atyánkhoz menned, hogy ő is megtudja. Nekem meg csak jó, hogy összevesztél velük, kis Jószéf, mert így jobbodra hívtad testvéredet.

- Daliás Ben - mondta József -, most hát rugaszkodjunk neki, és repüljük át azt a kerítésfalacskát ott, egy, kettő, három...

- Jól van - válaszolta Benjámin. - De ne ereszd el a kezem közben! Együtt vígabban is fog menni és biztonságosabban is, hiszen én még kicsi vagyok.

Nekiszaladtak, átugrották, továbbmentek. Ha Benjámin keze nagyon meleg és nedves lett József kezében, ez rendszerint átfogta csuklójánál, melyet Benjámin ellazított, s legyezni kezdett vele, hogy a szélben megszáradjon. A kisfiú úgy nevetett ezen a szellőztetésen, hogy mindig elbotlott.

Amikor a mirtuszos szakadékhoz értek, a szent berekhez, el kellett válniok és egymás mögött menniök, minthogy a keskeny bozótösvények így parancsolták. A mezsgye alkotta útvesztőben előretörni mindig izgalmas szórakozás volt: hogy a kacskaringós ritkás meddig teszi lehetővé az előrehatolást, míg végképp meg kell torpanniok az áthatolhatatlan bozót előtt, s hogy amint hegynek föl, hegynek le botorkálnak, tudnak-e ismét továbbjutni, vagy meg kell fordulniok, kockáztatva, hogy szem elől vesztik az utat, amelyen már jócskán előrementek, s hogy megint zsákutcába kerülnek. A küzdelem közben fecsegtek, nevettek, s közben arcukat védték a vesszők csapásától és karcolásától, s József néhány kis ágat is tört a bozótból, amely fehéren virágzott tavaszidőn, s kezében gyűjtötte őket későbbre; mert itt látta el magát mindig mirtuszlombbal a koszorúhoz, amelyet szeretett hajában hordani. Kezdetben Benjámin követni akarta példáját, ő is tört gallyakat, és megkérte bátyját, hogy fonjon belőlük neki is koszorút. De észrevette, hogy Józsefnek nincs kedvére, ha öccse szintén mirtusszal díszíti homlokát, hanem a maga számára igényli ezt a díszt, ha nyíltan nem is mondja ki - s a kicsike úgy hitte, valami titkos gondolat rejlik emögött, amint József, ezt ugyancsak észrevette Benjámin, más titkos gondolatokat is őrzött: mert vele, a testvérkével szemben nem volt mindig teljesen zárkózott. Benoni azt gyanította, József be nem vallott, de azért feltűnő féltékenysége a mirtuszkoszorúra az örökösválasztás miatt van, a névleges elsőszülöttség, az áldáshordozói cím miatt, amely, minthogy az atya tudvalevőleg neki szánta, az ő feje fölött lebegett - de szemmel láthatóan ez még nem volt minden.

- Légy nyugodt, fiúcska - mondotta József, megcsókolva társa hűvös hajsisakját. - Tölgyfalombból fonok néked otthon koszorút, vagy tarka bogáncsból, vagy piros bogyós berkenyelombból, mit szólsz hozzá? Az még szebb lesz, mi? Minek is neked a mirtusz? Nem illik az hozzád. Vigyázni kell, mivel díszíti magát az ember, s jól el kell találni.

Benjámin így válaszolt:

- Kétségen kívül igazad van, belátom, Jószif-já, Jasup és Jehószifom. Te módfelett okos vagy, és amit te mondasz, azt én nem is tudnám mondani. De ha te mondod, én is átlátom és magamévá teszem gondolatodat, úgyhogy az az enyém is, és én olyan okos vagyok, amilyenné te teszel engem. Világos előttem, hogy a választást jól el kell találni, és nem mindenkit illet meg minden dísz. Látom, hogy ennyit akartál csak mondani, s engem olyan okossá óhajtottál tenni, amilyen ennyivel lettem. De ha többet mondanál, és testvéreddel szemben pontosabban fejeznéd ki magad, akkor is követni tudnálak, hidd el kisöcsédnek, s beavathatnál egybe és másba.

József hallgatott.

- Hallottam már annyit másoktól - folytatta Benjámin -, hogy a mirtusz az ifjúság és szépség jelképe - ezt mondják a nagyok, persze ha én mondom, megmosolyogtat téged is, engem is, mert hogyan illenének számba ilyen szavak hangzásuk és értelmük szerint. Hiszen ifjú vagyok, azazhogy kicsi, tehát nem is ifjú, hanem csak tacskó: ifjú te vagy, és szép te vagy, hogy a világ nem győz dicsérni és csodálni. Én ellenben inkább nevetséges vagyok, mint szép - ha a lábamat nézem, azt látom, hogy testemhez viszonyítva túlságosan rövid, olyan pocakom van, mint egy csecsemőnek, és arcom pufók, mintha örökösen fölfújnám, nem is szólva hajamról, amely vidrasapkához hasonló. Ha tehát a mirtusz az ifjúságot és szépséget illeti, s így áll a dolog, akkor természetesen csak téged illet, és nagy hiba lenne, ha én is fejemre tenném. Jól tudom, hogy lehet hibázni és saját vesztünket okozni ilyesmivel. Látod, már magamtól is, és mielőtt szólnál, megértek egyet-mást, de természetesen nem mindent, hanem tőled várom a segítséget.

- Derék kis ember vagy - mondta József, és köréje fonta karját. - A te vidrasapkád kedves nekem és a pocakod és a pufók arcod is. Édestestvérkém vagy te, és vér az én véremből, mert ugyanabból a mélységből jöttünk mindketten, amelynek neve amott "Abzu!", számunkra azonban neve Mamácska, az édes, akiért Jákób szolgált. Jöjj, ereszkedjünk a kőhöz, és pihenjünk meg.

- Így legyen - válaszolt Benjámin. - Nézzük meg az asszonyok kertecskéjét a fakeretekben és fazekakban, és magyarázd el nekem a sírok értelmét, szívesen hallgatlak. Legföljebb, mert Mamácska miattam halt meg - tette hozzá, miközben lefelé ereszkedtek -, és félig-meddig a nevem is halálfiú, legföljebb azért illethetne meg engem is a mirtusz, mert úgy hallottam egyesektől, hogy a mirtusz a halál ékessége is.

- Igen, a világban sok a siralom az ifjúság és szépség miatt - szólt József -, mivelhogy Aséra sírással ajándékozza meg övéit, és romlást hoz azokra, akiket szeret. Ezért a mirtusz halálvirág is. Szívd csak be az ágak illatát, érzed ezt az erőt? Keserű és fanyar a mirtuszdísz, mert az áldozatnak dísze az, és a megtartottaknak van megtartva, és a kiválasztottaknak kiválasztva. Fölavatott ifjúság, ez az áldozat neve. Ám a hajba font mirtusz a ne-nyúlj-hozzám növény.

- Karodat már nem fonod körém - szólalt meg Benjámin -, hanem levetted rólam, és magára hagytad a kicsikét.

- Itt van hát újra a karom! - kiáltotta József. - Te vagy az én igazi testvérkém, és odahaza majd tarkabarka koszorút kötök neked a mező mindenféle virágából, úgyhogy mindenki nevetni fog örömében, aki lát, ígéret legyen ez köztem és közted itt, ezen a helyen.

- Kedves és jó vagy - mondta Benjámin. - Engedd meg egy pillanatra, hogy ajkammal illessem ruhád szegélyét!

S magában ezt gondolta: "Nyilvánvalóan az örökösválasztás és elsőszülöttség jár az eszében. De új és különös az én számomra, hogy az áldozatot és a ne-nyúlj-hozzámot is belekeveri némiképp. Lehetséges, hogy Izsákra gondol, amikor áldozatról és felavatott ifjúságról beszél. Mindenesetre azt akarja velem sejtetni, hogy a mirtusz áldozati dísz; ez aggaszt kissé."

Hangosan pedig így szólt:

- Még egyszer olyan szép vagy, ha úgy beszélsz, mint az előbb, és alig tudom együgyűségemben, hogy a mirtuszillat ezekről a fákról száll-e orromba, vagy szavaidból érződik. Íme, megérkeztünk. Nézd, az adományok megsokasodtak, mióta utoljára itt jártunk. Két új gyepistent hoztak keretben és két csírázó tálat. Asszonyok voltak itt. A barlang elé is kertecskét ültettek: szeretném megnézni. De a kő érintetlen, nem hengerítették el a sírról. Vajon benne van-e az úr, a szép alak, vagy másutt van?

A meredély oldalában ugyanis cserjével körülnőtt és sziklás barlang volt, nem magas, de mégis ember nagyságú nyílással, melyet csak tökéletlenül zárt el egy kő, s mely a hebrónbeli asszonyok ünnepi szertartásaira szolgált.

- Dehogyis - válaszolta József a kérdésre -, az árnyalak nincs itt, és közönséges napokon nem látható. A karát-arbai templomban őrzik, és csak ünnepen, napéjegyenlőségkor, mikor a nap tűnni kezd, és a fény az alvilág öröke lesz, hozzák elő, és az asszonyok szokás szerint bánnak vele.

- Eltemetik a barlangban? - feszegette Benjámin. Valamikor első ízben tette fel ezt a kérdést, és József akkor kioktatta. Később a kicsike újra és újra úgy tett, mintha elfelejtette volna az oktatást, hogy ismét megkaphassa, és hallhassa Józsefet beszélni Adóniról, a pásztorról és úrról, a meggyilkoltról, akiért a világ siralma hangzott. Mert ilyenkor szavai közé lesett, s hangjára és beszédének lejtésére, s homályosan úgy érezte, mintha ilyenkor megvilágosodna előtte bátyja gondolatainak titka, amely - úgy tetszett - szét van oldva a beszédben, mint a tengerben a só.

- Nem, a temetés csak később következik - felelte József. - Először megkeresik. - Az Astarót jel lábánál ült, e durva alakú feketés kőkúpnál, melynek felületét mintha apró, üszkös hólyagok borították volna, s keze, melynek hátán szaporán emelkedtek a finom csontok, a gyűjtött mirtuszágakat kezdte koszorúba fonni.

Benjámin oldalról figyelte őt. Halántéka alatt s az állán sötét csillogás mutatta, hogy már borotválja szakállát: olaj és hamuzsír keverékével és kőkéssel vitte végbe a műveletet. No és ha megeresztette volna szakállát? Gondolhatjuk, mennyire megváltozott volna. Valószínűleg a szakáll még nem lett volna olyan veszélyes; de mégis, mi lett volna szépségéből, tizenhét évének sajátos szépségéből? Akkor már akár kutyafejet is viselhetett volna a nyakán - mellékes lett volna. Törékeny dolog a szépség, el kell ismernünk.

- Először megkeresik - mondta tehát József -, mert ő a magasztos, akinek nyoma veszett. Az asszonyok között vannak azok is, akik az alakot elrejtették a bozótban, de ők is keresnek-kutatnak, tudják, hol van, de mégse tudják, szándékosan megzavarodnak. Mind panaszkodnak, miközben bolyonganak s kutatnak, együtt hallatják panaszszavukat, és mégis mindegyik külön a magáét: "Hol vagy, szép istenem, férjem, fiam, tarka pásztormadaram? Nyomodat vesztettem! Mi bajod esett a csalitban, a világban, a zöldben?"

- De hiszen tudják - vetette közbe Benjámin -, hogy az urat szétszaggatták, s halott!

- Még nem tudják - felelte József. - Ez éppen az ünnep. Tudják, mert egykor megtalálták, de még nem tudják, mert még nincs itt az óra, amikor újra megtalálják. Az ünnep minden órája tudással terhes, és mindegyik asszony kutató istennő, amíg meg nem találja őt.

- De aztán megtalálják az urat?

- Te mondád. Ott fekszik a bozótban, és oldala fölhasítva tátong. Mind odanyomulnak, fölemelik karjukat, és velőthasítón sivítanak.

- Hallottad és láttad már magad is?

- Tudod, hogy két ízben hallottam és láttam már magam is, de megígértettem veled, hogy nem szólsz atyánknak. Hallgattál tehát róla?

- Mélyen hallgattam! - bizonykodott Benoni. - Csak nem búsítom meg atyánkat! Eléggé megbúsítottam életemmel.

- Ha eljön az ideje, megint ott leszek - mondotta József. - Most éppannyira vagyunk az előző alkalomtól, mint a legközelebbitől. Amikor az olajat sajtolják, akkor van itt a visszatérés fordulója. Csodálatos ünnep! Az úr elterülve fekszik a cserjék közt, tátongó halálos sebével.

- És külsőre milyen?

- Amilyennek leírtam. Gyönyörű alak, olajfából, viaszból és üvegből, mert a szembogara fekete üvegből van, s pillái is vannak.

- Fiatal?

- Mondottam már, hogy fiatal és szép. A sárga fa fodrai finom erezethez hasonlók testén, fürtjei feketék és ágyékkötője tarka szövésű, ömlesztett üveggyöngyök vannak belédolgozva, s szegélye bíborrojtokkal ékes.

- S mi van a hajában?

- Semmi - felelte József kurtán. - Ajka, körmei, testi jegyei viaszból vannak, Ninib fogának borzalmas nyomát is vörös viasz jelzi. S a seb vérzik.

- Azt mondottad, nagy az asszonyok siralma, amikor megtalálják?

- Szörnyű nagy. Eddig csak a nyomavesztésért hangzott a panasz, ám most kezdődik a megtalálás nagy panaszzengése, amely még sokkal fültépőbb. Ez a fuvolák gyásza Tammúzért, az úrért, mert muzsikusok ülnek ide, erre a helyre, és teljes erőből fúják rövidfuvolájukat, melynek sírása borzalmasan járja át csontjainkat. Az asszonyok pedig leeresztik hajukat, és mindenféle nyakatekert mozdulatot tesznek, miközben a holttetemet siratják: "Ó, én férjem, én gyermekem!" Mert mindegyikük az istennőhöz hasonlatos, és mindegyik ezt jajongja: "Senki sem szeretett jobban nálam!"

- Mindjárt sírva fakadok, József. Az úr halála túlságosan is megindítja az én gyermekszívemet, érzem, mint facsarodik össze. Miért kellett széttépni az ifjút, a szépet a csalitban, a világban, a zöldben, hogy most ilyen nagy a siralom fölötte?

- Azt te nem érted - felelte József. - Ő a szenvedő, és ő az áldozat. A mélységbe száll, hogy föltámadjon belőle és megdicsőüljön. Ábrám is biztos volt erről, amikor kését igazi fiára emelte. Amikor pedig lecsapott vele, íme, ott volt pótlásul a kos. Ezért ha kost ajánlunk föl vagy bárányt áldozunk, emberalakot mutató pecsétet akasztunk nyakába a helyettesítés jeléül. Ám a helyettesítés titka nagyobb, ember, isten és állat csillagviszonyában megszabott rendelés, és nem más, mint a fölcserélésnek titka. Amiként az ember fölajánlja fiát az állatban, akként ajánlja föl magát a fiú az állat útján. Ninibet nem éri átok, mert írva áll: öljetek le egy istent, és az állat a fiút jelenti, aki ismeri óráját, amikor az ünnepben, és ismeri azt is, amikor a valóságban megdönti a halál házát, és kijön a barlangból.

- Ó, csak ott tartanánk már - mondta a kicsi -, és kezdődne az örömünnep! És akkor sírba teszik az urat ott a barlangban?

József munkája közben csípőjét ringatta erre-arra. Orrán át zümmögte:

- Nagy siralommal hozzák ide a kőhöz - mondta aztán -, és a zenészek zengőbbre fokozzák fuvolajátékukat, hogy szinte lelkünkbe hasít. Láttam, amint az asszonyok az ölükben fekvő holttetem körül serénykedtek. Megmosták vízzel, és megkenték nárdusolajjal, hogy az úr arca és erezett teste csak úgy csillogott és csöpörgött tőle. Azután vászon- és gyapjúpólyába csavarták, bíborszövetbe patyókálták, és kiterítették ravatalra itt e kövön, szakadatlanul sírva és jajongva a sípok zengése közben.

- Minden szavát ismered a panaszdalnak?

- Ismerem - mondta József.

- És téged is megindít, amint látom - folytatta Benoni. - Egyszer vagy kétszer, amíg énekeltél, egészen úgy látszott, mintha belőled is föltörne a zokogás, holott a város asszonyai csak együgyűségükben teszik, amit tesznek, és Adóni nem Adonáj, Jákób és Ábrahám Istene.

- A fiú ő és a szerelmes - mondta József - és az áldozat. Mit beszélsz, dehogyis zokogok. Nem vagyok én olyan kicsi és pityergős, mint te.

- Ó, nem, hanem ifjú vagy és szép - szólt Benjámin alázatosan. - Íme, mindjárt elkészül a koszorú, melyet csupán magadnak szántál. Látom, elöl magasabbra és szélesebbre fontad, mint hátul, diadémszerűen, hogy ügyességedet mutasd. Jobban örülök annak, hogy homlokodra teszed, mint a berkenyekoszorúnak, amelyet nekem készítesz. És most a szép isten négy napig fekszik ravatalán?

- Te mondád, és jól emlékszel - felelte József. - Értelmed mindjobban növekszik, és csakhamar kerek és teli lesz, úgyhogy mindenről a világon lehet veled beszélni. Ott fekszik hát kiterítve a negyedik napig, és a városiak mindennap kijönnek a fuvolásokkal a ligetbe, mellüket verik láttára, és panaszkodnak:

Benn a templomban és a házakban is így panaszkodnak. Ám a negyedik napon eljönnek, és ládába helyezik.

- Koporsóba?

- Ládának kell neveznünk. Koporsó is egészen megfelelő szó volna magában véve, de ebben az esetben illetlen. Régtől fogva "ládát" mondanak. Az úr pontosan beléillik, az ő mértékére készült, fából, vörösre és feketére lángozva, és jobb nem is lehetne. Amikor benne fekszik végre, lecsukják a fedelet, körös-körül beszurkolják, és eltemetik az urat ott a barlangban könnyüket ontva, elébe hengerítik a követ, és hazatérnek a sírtól.

- És most elhallgat a sírás?

- Erre rosszul emlékszel. Tovább is hangzik a panasz a templomban és a házakban, két és fél nap. A harmadik napon pedig, szürkületkor, kezdődik a lámpagyújtás ünnepe.

- Igen, amelyen úgy örvendeztem. Néhány lámpát gyújtanak csak?

- Számtalan lámpát, mindenütt - mondta József -, amennyi lámpájuk csak van, s a házak körül a szabad ég alatt, valamint az úton errefelé s itt is szerteszét a bozótban, mindenütt lámpák égnek. A sírhoz jönnek most, és még egyszer panaszolkodnak, s ez a legkeservesebb jajongás, sohasem ríttak még a fuvolák eddig ilyen szívszaggatóan, a panaszos dalt kísérve: "Ó, Duzi, meddig fekszel itt!", s az asszonyok melle még sokáig tele van a gyász karmolásaival. Éjfél körül azonban minden elcsöndesül.

Benjámin megragadta bátyja karját.

- Nagy hirtelen minden elcsöndesül? - kérdezte. - És minden hallgatásba merül?

- Mozdulatlanul állnak s elnémulva. A csönd soká tart. Ám ekkor a messzeségből hang hallatszik, magányosan, tisztán és örvendezve: "Tammúz él! Az úr föltámadt! Megdöntötte a halál árnyékházát! Dicső az úr!"

- Ó, micsoda hír, József! Tudtam, hogy megjön ünnepi órájára, de mégis megreszketteti minden tagomat, mintha sohasem hallottam volna. Ki az, aki kiált?

- Finom arcú leányka, akit külön erre a célra választanak és neveznek ki minden új évben. Szülői nagyra is vannak vele, és tiszteletben állanak. A hirdető megjelenik, lanttal a karján, pengetve és dalolva:

Miközben pedig a leányka jön és dalol, mindnyájan a sírhoz rohannak. Elhengerítik a követ, és íme, a láda üres.

- Hol van hát a szétszaggatott?

- A barlangban nincs már. A sír nem tartotta magában, csupán három napig. Föltámadt.

- Ó! De Jószéf, hogyan? Bocsáss meg nekem, kis pufóknak, de miket beszélsz? Ne csald meg, kérlek, anyádnak fiát! Mert nemegyszer mondtad nekem, hogy a szép alakot a templomban őrzik évről évre. Miért mondod tehát: föltámadt?

- Csacsika - válaszolta József -, még sok híja van, hogy értelmed kerek és teli legyen, s ha növekvő is, még csak sajkához hasonlít, mely imbolyogva úszik az égtengeren. Hát nem az ünnep az, a maga óráival, melyről beszélek neked, s talán áltatják magukat az emberek, akik óráról órára megülik, ismervén a legközelebbit, de a jelenlevőt szentelve meg? Hiszen tudják mind, hogy az alakot a templomban őrzik, és Tammúz mégis föltámadott. Szinte azt kell hinnem, arra gondolsz, hogy mivel a szobor nem az isten, talán az isten nem a szobor. Óvakodj ettől, ő az mindenképpen! Mert a szobor a megjelenülés és az ünnep eszköze. Ám Tammúz, az úr az ünnep ura.

Közben fejére illesztette koszorúját, mivelhogy elkészült vele. Benjámin tágra nyílt szemmel nézte őt.

- Atyáink Istene - kiáltott bámulattal -, mily jól illik neked a mirtuszkorona, melyet értő kézzel készítettél magadnak szemem előtt! Csupán téged illet az, és ha elgondolom, hogy festene az én vidrasapkámon, belátom, milyen hiba volna, ha fönn nem tartanád a magad számára. Mondd hát igazán - folytatta -, és meséld még el ezt: amikor a városiak üresen találják a ládát és a sírt, csöndesen és örvendező magukbaszállással hazatérnek?

- Most kezdődik az ujjongás - igazította helyre József -, és köszönt be az örömünnep. "Üres, üres, üres - kiáltoznak mindnyájan. - Üres a sír, Adoni föltámadt!" Megcsókolják a gyermeket és kiáltanak: "Nagy az úr!" Azután kölcsönösen megcsókolják egymást, és kiáltanak: "Dicsértessék Tammúz!" Aztán körtáncot járnak, és körülpergik Astarót jelét itt a lámpafényben. És a kivilágított város is csupa öröm és vidámság, lakomáznak és tivornyáznak. És a levegő megtelik a hirdető kiáltással. Igen, még másnap is kettős csókkal és ezzel a köszöntéssel üdvözlik egymást: "Csakugyan föltámadott!"

- Igen - mondta Benjámin -, így van, s így is beszélted el nékem. Csak elfelejtettem, és azt gondoltam, csöndesen hazatérnek. Micsoda pompás ünnep, minden egyes órájában! Ez évre tehát fölmagasodik az úr feje, de ő már ismeri az órát, amikor Ninib ismét megöli a zöldben.

- Nem "ismét" - oktatta József. - Mindig egyetlen és első ízben.

- Ahogy gondolod, kedves testvérem, úgy van. Éretlen módon fejeztem ki magam és tacskónyelven. Mindig egyetlen és első ízben, mert ő az ünnep ura. De ha jól meggondoljuk, valamikor, hogy az ünnep létrejöhessen, mégiscsak első ízben kellett történnie, hogy Tammúz meghalt, és a Szépségest szétmarcangolták, vagy nem?

- Ha Istár eltűnik az égről és alászáll, hogy fölébressze fiát, ez az, ami történik.

- No igen, odafönn. De hát idelenn? Azt mondod, ez az, ami történik. De mondd el, mi hát a történet?

- Mondják, volt egy király Gebálban - felelte József -, a havas hegység alján, és annak egy kedves arcú lánya, és Nana, akit itt Astarótnak neveznek, esztelenséggel verte meg a királyt a maga mulatságára, hogy vágy fogta el tulajdon húsa és vére iránt, és megismeré leányát.

József eközben hátramutatott a bevésett jelekre a kőszálon, melynek tövében ültek.

- Amikor azután a lány terhes lett méhében - folytatta -, és a király látta, hogy unokájának atyja lesz, zavarodottság, harag és bánat fogta el, és fölkerekedett, hogy megölje a lányt. De az istenek, tudván, hogy Astarót rendelte ezt így, az elnehezültet fává változtatták.

- Miféle fává?

- Fa vagy bokor lett - mondta József bosszúsan -, vagy fa nagyságú bokor. Nem voltam a közelben, hogy megmondhatnám neked, milyen orra volt a királynak és milyen fülönfüggője a királylány dajkájának. Ha hallani akarsz, hallgass, és éretlen kérdéseket ne vess elébem, mint köveket lábam elé!

- Ha megszidsz, sírni fogok - panaszkodott Benjámin -, és akkor vigasztalnod kell. Ezért hát ne szidj, hanem hidd el, hogy semmi mást nem akarok, mint téged hallgatni!

- Tíz hónap múltán - folytatta József elbeszélését - megnyílt a fa, és fölhasadt ez idő eltelte után, és íme, Adóni, a fiú világra jött. Aséra, aki mindezt rendezte, látta őt, és sajnálta mindenkitől. Ezért elrejtette az alvilágban Ereskigál úrnőnél. Ám ez is sajnálta mindenkitől, és így szólt: "Sohasem adom őt vissza, mert ez az az ország, ahonnan nincs visszatérés."

- Miért sajnálták őt az úrnők mindenkitől?

- Mindenkitől és egymástól is. Kérdezz és tudj meg mindent. Ám ha egyik dologból a másikra következtetni lehet, csak az egyiket kell mondani, és a másik kiviláglik abból. Adóni egy kedvesnek fia volt, és nemzésénél maga Nana is közreműködött, így hát magától értetődik, hogy a fiú arra született, hogy irigységet keltsen. Ezért amikor a kéj úrnője megjelent az alvilágban, hogy a fiút visszakövetelje, Ereskigál úrnő megrettent lelke legmélyén, és összeharapta fogát. Így szólt a kapushoz: "Bánj vele szokás szerint!" Így hát Astarté asszonynak át kellett haladnia a hét kapun, mindegyiknél a kapus kezében hagyva egy-egy ruhadarabját, fejkendőt, függőt, övet és csatot, az utolsó kapunál pedig szeméremkendőjét, és mezítelenül lépett Ereskigál úrnő elé, hogy Tammúzt követelje. Ekkor az úrnők meggörbített ujjakkal egymásnak estek.

- Körömmel szaggatták egymást érte?

- Igen, egyik a másiknak haját keze köré csavarta, és egymást tépték, oly nagy volt szívükben az irigység. Azután pedig Ereskigál úrnő Astarté úrnőt hatvan lakattal az alvilágba záratta, és hatvan betegséggel sújtotta, úgyhogy a föld hiába várta visszatértét, s a bimbózás rab volt, és a virágzás fogoly. Éjszaka megőszült a mező, a rét sót izzadt. Fű nem nőtt, gabona nem termett. A bika nem hágta meg a tehenet, a szamár nem ágaskodott a kanca fölé, sem asszony fölé nem hajolt a férfi. Az anyatest parlagon maradt. Az élet, melyet elhagyott a kéj, szomorúságba dermedt.

- Ah, Joszif-já, igyekezz a történet más órái felé, s ne ünnepeld tovább ezt! Nem tudom hallgatni, hogy a szamár nem ágaskodott többé a kanca fölé, és a földet kiverte a só-var. Sírni fogok, s aztán csak gondod lesz velem.

- Isten követe is sírt, amikor látta ezt - mondta József -, és könnyek közt jelentette az istenek urának. Az pedig szólt: "Nem járja, hogy a virágzás fogoly. Majd én közbelépek." S közbelépett Astarót és Ereskigál úrnők között, elrendelvén, hogy Adóni az évnek egyharmadát az alvilágban töltse, egyharmadát a földön és egyharmadát ott, ahol neki magának tetszik. Így hát Istár fölvezette a mélységből a kedvest.

- És hol töltötte a fának sarja a harmadik harmadévet?

- Azt nehéz volna megmondani. Különböző helyeken. Sok irigységet támasztott és sok irigy fondorkodást. Astarót szerette, de több más isten is magával vitte, és nem adta volna át senkinek.

- Istenek, akik férfiképre születtek és olyannak, mint én? - kérdezte Benjámin.

- Olyannak születni, mint te - felelte József -, világos és közérthető, de isteneknél és félisteneknél nem ilyen egyszerű az eset. Sokan nem úrnak nevezik Tammúzt, hanem úrnőnek. Nanát értik, az istennőt, de ugyanakkor az istent is, aki vele van, vagy ezt őhelyette, mert hát Istár csak asszony-e? Láttam szobrokat az istennőről, amelyeken szakállas volt. Miért nem mondom hát: láttam szobrokat az istenről? Jákób, a mi atyánk nem csinál magának faragott képet. Kétségkívül ez a legokosabb, nem csinálni magunknak faragott képet. De beszélnünk kell, s beszédünk suta lehetőségei nem elegendők elmondani a valóságot. Igaz-e, hogy Istár a hajnali csillag?

- Igen, és az esti csillag.

- Tehát mindkettő. Egy kövön ezt olvastam róla: "Este asszony és reggel férfi." Milyen képet alkossunk tehát, és milyen szófordulatot válasszunk, hogy eltaláljuk a valóságot? Láttam egy isten szobrát, Egyiptom vizét ábrázolta, mely megitatja a réteket, s melle félig női mell volt, félig pedig férfié. Tammúz talán leány volt, de ifjú csak a halál erejénél fogva.

- A halálnak ereje meg tudja változtatni természetünket?

- A halott mindig Isten. Tammúz ő, a pásztor, akit itt Adónisznak neveznek, az alvilágban azonban Uzirinak. Ott bajsza van, még ha eleven asszony volt is.

- Mamácska arca végtelenül finom volt, amint tőled hallottam, s illatos, mint a rózsaszirom, ha megcsókolták. Nem akarom szakállas arccal elképzelni! Ha ezt kívánod tőlem, inkább neveletlen vagyok, és nem teszem.

- Bolond, nem kívánom én ezt tőled - mondotta József nevetve. - Csupán az alvilági emberekről és gondolataikról közlök veled olyasmit, amit nem ért meg mindenki.

- Az én pufók arcom szintén finom és lágy - folytatta Benjámin, és két tenyerével megérintette arcát. - Ez azért van, mert még csak ifjú sem vagyok, hanem csupán tacskó. Te, te ifjú vagy. Azért tisztán tartod orcád a szakálltól, amíg férfi nem leszel.

- Igen, én tisztán tartom magam - felelte József. - De te az vagy. Arcod, mint Mamácskáé, oly finom, mert te még szinte angyala vagy a Legmagasabbnak, az Úrnak, aki eljegyezte magát törzsünkkel, s akivel ez eljegyezte magát testileg Ábrahám szövetsége által. Mert ő a mi csupa tűz vérbeli vőlegényünk, és Izráel a menyasszony. De vajon menyasszony vagy vőlegény Izráel? Ez már nem közérthető, és erről semmilyen képünknek nem szabad lennie, mert mindenesetre vőlegény, akit menyasszonnyá nyestek, avattak és választottak. Ha képet alkotok Elóhimról gondolatban, olyan, mint az atya, aki szeret engem, inkább, mint társaimat. De jól tudom, hogy Mamácska az, akit ő bennem szeret, mert én élek, míg anyánk halott, s most más természetben él atyánk számára. Én és anyánk egyek vagyunk. Jákób azonban Ráhelra gondol, amikor rám néz, miként az idevaló emberek Nanára gondolnak, amikor Tammúzt úrnőnek nevezik.

- Én is Mamácskára gondolok, amikor nyájaskodom veled, Joszif-já, kedves Jehószif! - kiáltotta Benjámin, és karját József köré fonta. - Lásd, ez a pótlás és ez a helyettesítés. Mert a szelídarcúnak nyugatra kellett távoznia életem miatt, s így a tacskó árva és gonosztevő kezdettől fogva. De te olyan vagy számomra, mint ő, kézen fogva vezetsz a ligetbe, a világba, a zöldbe, mesélsz az isten ünnepének minden órájáról, és koszorút fonsz nekem, ahogy ő tette volna, bárha magától értetődően nem minden lombra méltatsz engem, hanem egyiket-másikat magadnak tartod fönn. Ó, bár ne szenvedett volna olyan keservesen az úton, hogy meg kellett belé halnia! Bár fához lett volna hasonló, amely fölhasad és megnyílik kényelmesen, és hajtását úgy hozza világra! Mit is mondtál, milyen fa volt? Emlékezetem kurta, miként lábacskám és ujjaim.

- Jöjj most, menjünk! - mondta József.

A testvérek ekkor még nem nevezték Józsefet az "álmodó"-nak, de már nem volt messze ez az idő. Ha egyelőre csak "Utnapistim"-nek és "kövek olvasójá"-nak nevezték, e gúnyneveknek szánt megjelölések ártalmatlanságát csupán az ifjú emberek fogyatékos leleményessége és képzelőereje magyarázza. Igazán szívesen adtak volna neki sértőbb neveket, de nem jutott más eszükbe, és így nagyon megörültek, amikor "álmok álmodójá"-nak nevezhették el, ami már sértőbb volt. Ez a nap azonban még nem jött el; csacsogása az időjósló álom felől, amivel az atyát vigasztalta, nem volt elég, hogy a testvéreket e fennhéjázó tulajdonságára elegendőképp figyelmeztesse, s különben is eddigelé hallgatott előttük álmairól, melyek akkor már rég látogatták. A legnagyszerűbbeket, már itt meg kell hogy jegyezzük, egyáltalában nem mesélte el, sem nekik, sem az atyának. Amit szerencsétlenségére elmesélt, az mind aránylag szerény álom volt. Benjámin azonban kivétel volt, bizalmas órákban oly szerényteleneket is hallhatott, amelyeket különben Józsefnek elég önuralma volt elhallgatni. Hogy a kisfiú a maga kíváncsiságában a legéberebb gyönyörűséggel hallgatta s szinte kicsikarta a vallomásokat, azt mondanunk se kell. Ám mivel már amúgy is némi mélabúval érezte, milyen nyomasztó ez a mindenféle rábízott homályos mirtusz-titok, nem tudott menekedni figyelés közben valami aggódó szorongástól, amelyet éretlenségének tulajdonított, s ennélfogva iparkodott legyőzni. Mégis bőségesen volt annak tárgyi alapja, és bizony mindenkit elfog a szorongás az itt következő álom szembeszökő szerénytelensége miatt; ezt az álmot Benjámin többször hallotta - és csupáncsak ő. De éppen ez a körülmény, hogy ő volt az egyetlen beavatott, nem kevéssé nyomasztotta a kisfiút, bármennyire megértette is ennek szükségességét, és bármilyen megtisztelésnek érezte is.

S ha már itt csúfnevekről van szó, mondjuk meg, hogy József suttyomban, titkon s játékosan önmagának is adott ilyet, noha az, amit választott, legkevésbé se volt gúny- és csúf-név. "Énok"-nak nevezte magát. Miért és hogyan? Nem kerülte el figyelmünket bizonyos fölindult elváltozás, amelyen átment, amikor este a kútnál, atya és fiú között erre a hajdani férfiúra fordult a szó, Énokra vagy Hánokra, Járed és Noé ősatya fiára, akit Isten szeretett rendkívüli jámborsága és okossága miatt és elragadott e földről. Mi okozta ezt az elváltozást, ezt az elakadást és sápadást? Éppen az, hogy Énok személyével kapcsolatban bizonyos játékos és senkinek be nem vallott vonatkozásokat ápolt, képzeletében azonosította magát vele és naphosszat úgy tett önmaga előtt, mintha ő s az ő neve volna Hánok, - nem ismeretlen szórakozása ez titkos álmodozásra hajló gyermekeknek és képzelőerővel megáldott kamaszoknak: boldogan, hogy senki meg nem tilthatja ezt nekik s még csak nem is tud róla, egyszerre elhatározzák, hogy ezentúl nem önmaguk lesznek, hanem ez vagy az, gazdag kereskedő, herceg, trónörökös, bölcs törpe vagy varázsló, iszonyú erejű felnőtt vagy más hasonló. Ennek a mulatságnak számos előnye van: nemcsak az, hogy semmiféle külső eszköz nem szükséges hozzá, hanem az öntudatnak e tisztára belső álarcosjátékát és kicserélését a nap és az élet tárgyi igényei sem zavarhatják a legcsekélyebb mértékben sem, minden körülmények között folytatni lehet és a titkosság boldogságával együtt a valóságtól való némán diadalmas függetlenítődés érzését adja.

József tehát Énokot játszotta és a föntebbiek szerint ebben semmi különös nem lett volna, csakhogy ha nem is éppen túlságosan idős, de a kelleténél mégis idősebb volt ehhez. Tizenhét évvel s éppen ennek a tizenhét évesnek szokatlan szellemi érettsége mellett efféle gyermekeskedést elkésettnek kell neveznünk. Hasonló körülmények között már nincs meg benne az az ártatlanság és vidámság, amely különben jellemzője, hanem a képzelgés jellegét ölti; a játék komollyá válik, de azért mégis játék marad, és ez oly egyveleg, amely fölkavarja a szívet és megvilágítja ama megfigyelt "elakadást és sápadást." Jákób mitsem vett észre. Semmit sem tudott József izgatott viszonyáról Énokhoz, Járed fiához. Senki sem tudott erről, Benjáminon kívül, aki előtt József célzást tett rá - és azt kell kívánunk, bár inkább nyíltan megvallotta volna, üdvösebb lett volna a kisfiú nyugalmára nézve, mint a célozgatás és sejtetés módszere, amellyel élt, hogy öccsét bizalmába vonja és ugyanakkor kirekessze belőle, s ami a kicsit megzavarta és nyugtalanította, természetesen azonban izgatta, gyönyörködtette s csodálatosan fölajzotta is.

József a következőkép viselkedett:

Csak Benjámin kívánságára mesélt Énokról - a kicsi pedig a mesét éppen a fölindulásért kívánta, amely vele járt -, s ilyenkor az ős ama tulajdonságait és életadatait hangsúlyozta és részletezte, amelyek többé-kevésbé a magáéival egyeztek, úgyhogy azt lehetett mondani: ez körülbelül így van nála is - azután olymódon tudott hallgatni s testvérkéjére nagy szemet mereszteni, hogy ennek rémületében tátva maradt a szája. Józsefnek nem esett nehezére, hogy Énok vízözönelőtti alakjának, mely oly messzeségben állt - csupán négy nemzedékkel élt Ádám után -, célzatos színt adjon, mert egyértelműségének nem vált javára az istenítés, melyben Ábrahám gyermekei részeltették, s a szóbeszéd már szinte kozmikus ködbe burkolta, például az a mendemonda, hogy életideje itt a földön háromszázhatvanöt esztendeig tartott. Bizonyos, hogy rendkívüli bölcsessége folytán hosszú ideig töltötte be a földkirálya és erkölcsi oktatója helyét, és uralma áldásos volt, minthogy az embereket jótékony törvényekkel, étkezési előírásokkal és életszabályokkal látta el, melyeket természetük és a klíma természete határozott meg. Még lábbelit is készített számukra - föltalálását neki tulajdonítják. Miért nevezték akkor hát "a gyermeknek"? Természetesen ő is gyermek volt egyszer, jóllehet fölötte okos. De úgy látszik teljes életében így hítták, legalábbis attól a perctől fogva újból így, hogy Isten elsajnálta őt a világtól és tüzes szekéren - mások szerint: szárnyas bika hátán vagy ennek "alakjában" - elragadta. József is "a gyermek Énoknak" nevezte - teljesen egybehangzóan a hagyománnyal, de mégis oly gyakran és oly szívesen, hogy észre kellett venni, tetszett neki a név.

Különben úgy látszott, Hánok, a királyi gyermek, maga is idejében rájött, hogy nem erre a világra való; mert háromszázhatvanöt évének folyamán az emberektől mindjobban elhúzódott, mind ritkábban méltatta őket tanácsaira s előbb csak minden harmadik napon, aztán minden héten egyszer, majd csak minden hónapban, sőt csupán évenkint mutatkozott előttük, úgyhogy végül is szinte lihegett utána mindenki, noha ugyanakkor féltek is tőle s tulajdonképpen nem szívesen néztek arcába. S mi volt az oka ennek az elkülönülésnek, ennek a magáramaradásnak, ennek a mindig növekvő fukarkodásnak jelenlétével s megjelenésével? Énok istennek tetsző volta mindenekelőtt, amely őt abban a nemzedékben, melyhez tartozott, az elvetemült s már halálra ítélt vízözönelőtti embernemben fehér hollóvá, éppannyira különös, mint a maga részéről is elkülönödött s önmagára utalt kivétellé bélyegezte és amelynek inkább szenvedő, mint cselekvő értelme volt, azaz még sokkal inkább jelentette a hatalmas előszeretetet Isten részéről, mint a mindenesetre rendkívüli jámborságot és erkölcsi tisztaságot Énok részéről: mert ez, amint mondják, példás életet folytatott, tilos időben sem hagymát, sem másféle fűszert, sem halat, sem húst, vagy más véres ételt nem evett, reggel és este az itatócsatornánál eleven vízzel megszentelte magát és könyörgéseivel csupán a teremtőhöz fordult.

Elkülönödésének másik oka hallatlan tudományossága és írásismerete volt, amely különben istenfélelmével s kivált istennek tetsző voltával szorosan összefüggött, s vele együtt bölcsességgé olvadt. Úgy hírlett, övé volt az az írástekercs, melyet Ádám egykoron Ráziel angyal kezéből fogadott. A könyvben hetvenkétféle tudomány volt elrejtve, melyek a legfölső titkok hatszázhetven jelébe oszoltak, továbbá ezerötszáz kulcs, amelyekről a felső világ szentjei se tudtak, úgyhogy tudása nem csupán megközelítette a teljes beavatottságot a teremtés néma titkaiba, hanem tökéletes személyi kedveltséget is biztosított Isten és ember előtt és megóvta őt mindenfajta gonosz ármánytól. A fa megdézsmálása után Ádám elveszítette a könyvet. Mert torkossága eredeti bölcsességét nemcsak hogy nem gyarapította, hanem inkább ostobasággá nyomorította, és éppen ennek az elbutulásnak kifejezése volt a könyv elveszítése. Annakelőtte ugyanis Ádámban megvolt mindkettő: az álomlátás és az éleselméjűség, azaz együtt a bölcsesség. Miután azonban evett az almából, csak éleselméjűsége maradt meg, mindenesetre megnövekedett mértékben, ám az álomlátás képessége nem, s tudása odalett. Ráziel követ azonban megvigasztalta őt: a könyv, drága fűszerek között, arany ládában van elzárva, s egy barlangban őrzik, és akinek Ádám gyermekei közül tiszta lesz teste és lelke szelíd, az találja majd meg s azé lészen ismét az álomlátás éppúgy, mint az elmeél, tehát a bölcsesség.

Énok ilyen Ádám-gyermek volt. Ő találta meg az írást; Szet, Énosz és Mehalel után rákerült a sor, és ettől kezdve minden törekvése az volt, hogy olvasgassa s íróvesszővel és ecsettel nagyterjedelmű kivonatokat készítsen belőle. Ennek az irodalmi tevékenységnek következtében része lett az értelem és okosság szellemének, úgy hogy minden emberrel tudott beszélni, sőt a barommal és az égi állatokkal is, s amit szája mondott, annak szép formája volt. Nem csupán azt látta meg a jövőben, ami hónapról-hónapra s nap és éj között történik, nem, hanem belelátott mindenbe, meg tudta mondani, hogy éhínség, hogy csapás várható, hogy a termés bő lesz-e avagy szűkös, hogy esőre kell-e számítani vagy szárazságra, hogy bögöly, sáska vagy pocok közeledik, hogy a fák elvesztik gyümölcsüket vagy ótvar lepi meg az embereket; s azt is, hogy a istentelenek uralkodni fognak-e a földön és a járványok ember és állat között. Sőt mi több, a könyvből megtanulta a csodatevést, az ész titkait és kincseit az alázat gondolatait, a jótanács útjait, úgy hogy most már képes volt kifürkészni a felsőbb régiók síkjait, mind a hét házat átbolyongani, minden bolygót megismerőn körüllengeni. Igen, meg tudta figyelni ezeknek járását, kikutatni a hold pályáját, értett a csillagokhoz, melyek havonta szolgálatukat teljesítették, minden körforgás nevét megnevezte és ismerte pontosan az angyalokat, akik a négy évszakot irányították. A könyv szentlelke által megértette mindezt. Nem volt titka előtte életnek és halálnak, jónak és rossznak. Tudta, mi segít valamely vállalkozást sikerre, megállapította az órák, pillanatok és távolságok kulcsát, valamint minden napnak a számát. Kell-e mondanunk, hogy álmot és látomást is tudott fejteni? Szinte magától értetődik. Tájékozott volt a mennydörgés gördülésében, el tudta mondani, mi okozza a villámokat, és alaposan ismerte a korszakok és örömévek tanát a világ végeztéig.

Ennyit Énok tudós bölcsességéről, mely jámborságával elválaszthatatlan egységet alkotott. Ez az egység azonban nem lett volna teljes bizonyos további sajátságok nélkül, amelyek hasonlókép elválaszthatatlanok voltak s látható kifejezései az istennektetszőségnek, így tehát testi természetűek. Ezt az a tény bizonyítja, hogy a gyermek Énok mindenki szemében kedves volt, aki "látta" - mert ez a hagyomány szava, nem pedig az például, aki "hallotta". Mennyiben kellett vonzóerejét eme sajátosságainak és mennyiben okosságának tulajdonítani, azt nyilván sohasem lehetett eldönteni - valószínűleg Isten maga sem tudott különbséget tenni. Mindenesetre gondolni sem lehet rá, hogy győzelmet vehettek volna rajta valaha a bajvetők. A Gonosz leselkedéseit kikerülte és elnyomóinak nyakát lába alá hajlította. Csoda-e, ha neve jóemlékű, mind a mai napig? A különös pedig az, hogy folytonosan egy gyermekről van szó, egy bölcs gyermekről, jóllehet e földön háromszázhatvanöt évet ért. Így írta le őt József Benjámin előtt és tágranyílt szemmel szünetet tartott, amikor elősorolta Énok csodálatos és különös tudományosságát, nyelvismeretét és látható istennektetszőségét, úgyhogy Benjámin megijedt és egyben nagy zavarba jött a kényszerítő sugalmazás miatt, mely ebben a tekintetben és hallgatásban rejlett. Ám a kicsi éppen e rémület és e zavar nélkül nem tudott ellenni, ha nem akarta azt és sohasem volt neki elég sok és elég gyakori, amit Énokról hallott.

Hogyan történt ennek végleges "elkülönülése", arra József részletesebben nem terjeszkedett ki. Az emberiséget, hosszú sóvárgás után, Hánok mégegyszer általános gyűlésbe idézte színe elé és utoljára üdítette meg őket utasításaival, úgy a lábbelit, valamint az étkezési előírásokat és egészségi szabályokat illetően, a maguk és az éghajlat sajátosságai szerint. Aztán elragadtatott... Többet nem mondott József. Ellenben mintegy kárpótlásul, elmesélte egy álmát, amelyet állítólag nemrég látott s valószínűleg csakugyan látott is, akár igazi, alvásközben látott álom, akár éberálom, tehát szándékos álmodozás volt.

Azok közé az álmok közé tartozott ez is, melyekről szembetűnő szerénytelenségük miatt Benjáminon kívül nagy bölcsen senkinek se szólt: sőt ez volt legfontosabb álma, melynek a későbbiek csupán változatai voltak.

József többnyire csukott szemmel mesélte el álmát, halk, majd ismét hevesen feltörő hangon, ökölbe szorított kezét mellére tapasztva s nyilván nagy fölindulással, jóllehet hallgatóját arra intette, hogy ne ragadtassa el magát, és nyugodtan hallgasson végig mindent.

- Nem szabad megijedned, közbekiáltanod, sem sírnod, sem nevetned - mondotta -, különben nem beszélek.

- Hogyan is tenném! - felelte Benjámin ilyenkor minden egyes alkalommal. - Kis tacskó vagyok, de nem tökfilkó. Tudom már, miként kell viselkednem. Ameddig nyugodt vagyok, nem gondolok rá, hogy álmot mondasz, hogy egészen átadhassam magam a gyönyörködésnek. Amikor pedig félni kezdek, vagy fázom és izzadok, eszembe juttatom, hogy mindaz csak álom, amit mesélsz. Ez lehűti izgatottságomat, úgyhogy semmiképp sem foglak zavarni.

- Azt álmodtam hát - kezdte József -, hogy a réten voltam a nyájnál, egyedül a juhok között, amelyek a domb körül legelésztek, ahol hevertem, s a domb lejtőin. A hasamon feküdtem, szájamban fűszállal, s lábam a levegőben kalimpált, és gondolataim éppoly lomhák voltak, mint tagjaim. Ekkor történt, hogy árnyék esett rám s a helyre, mintha valami felhőé volna, mely elsötétíti a napot, s ugyanakkor hatalmas zúgás hallatszott a levegőben, s amint fölpillantottam, íme, egy sas volt, amely iszonyatosan terjesztette szét szárnyát fölöttem, bikanagyságúan és bikaszarvakkal homlokán: ő volt, aki beárnyékolt. Körülöttem szél és erő zúgott, mert már fölém szállt, karmaival megragadott csípőmnél, és csattogó szárnnyal elrabolt a földről, atyám nyájának közepéből.

- Ó, csodálatos! - vágott közbe Benjámin. - Nem, nem félek, de hát nem kiáltottál: "Segítség, emberek!"?

- Nem, három okból nem - felelte József. - Először is, mert senki sem volt a tág mezőben, aki meghallotta volna; másodszor, elakadt a lélegzetem, úgyhogy ha akartam volna, se kiálthattam volna; harmadszor pedig nem is akartam, hanem inkább nagy örömöt éreztem, s úgy tűnt föl, mintha már rég vártam volna ezt a percet. A sas csípőmnél fogott hátulról, s maga elé tartott karmaival, feje az enyém fölött volt, s lábam lecsüngött a felragadtatás szelében. Néha fejét az enyém mellé hajtotta, és hatalmas szemmel nézett rám. Azután érccsőre így szólt hozzám: "Jól tartalak, fiú, s nem szorítlak túlságosan keményen ellenállhatatlan karmaimmal? Tudd meg, hogy nagyon vigyázok, fájdalmat ne okozzak testednek, mert ha azt tenném, akkor jaj nekem!" S én megkérdeztem: "Ki vagy te?" Mire így felelt: "Amfiél angyal vagyok, aki ezt az alakot öltöttem ahhoz, amit most teszek. Mert nem maradhatsz a földön, gyermekem, hanem fönn van a helyed, ez a határozat!" "De hát miért?" - kérdeztem. "Hallgass - mondta a zúgó szárnyú sas -, és óvd nyelvedet kérdésektől, mert ezt kell tennie minden éginek. A hatalmas Szeretet határozata ez, és okoskodás és ellenkezés mit sem használ, hiába szólsz és hiába kérdezel, a határozat lecsap hatalmasan, és vigyázz, meg ne égesd nyelvedet az iszonyúnak tüzében!" Intő szavára elcsöndesedtem és hallgattam. Ám szívem megtelt borzongó örömmel.

- Örülök, hogy itt ülsz mellettem, jeléül annak, hogy mindez csak álom volt - mondotta Benjámin. - S egy csöppet sem voltál szomorú, hogy sasszárnyon távozol a föld hátáról, s egy cseppnyi fájdalmat sem éreztél értünk, kiket elhagytál, például ezért a kisfiúért itt, aki vagyok?

- Nem hagytalak el benneteket - felelte József. - Elragadtattam közületek, és ezen nem tudtam változtatni, de úgy éreztem, mintha rég vártam volna erre. Aztán az álomban nem is tudunk mindenről, hanem csak egyvalamiről, és ez borzongató öröm volt szívemben. Nagy volt az, és nagy volt, ami velem történt, így lehet, hogy kicsiségnek látszott az, ami felől kérdezel.

- Nem haragszom rád emiatt - mondta Benjámin -, hanem csodállak.

- Köszönöm, kis Ben! Gondold meg azt is, hogy a fölmenetel talán az emlékezetemet is megbénította, mert szüntelenül fölfelé emelkedtem a sas karmai közt, aki két kettősóra múltán így szólt hozzám: "Nézz alá, barátom, a földre és tengerre, mivé lettek!" S lám a föld akkora lett, mint egy hegy, és a tenger, mint egy folyónak vize. És ismét két kettősóra múltán megint szólt a sas: "Nézz alá, barátom, mivé lett a föld és mivé a tenger!" S lám, a föld akkora lett, mint egy fáskert, és a tenger, mint egy kertész vízárka. Ismét két kettősóra múltán pedig, amikor Amfiél, a sas alámutatott, lám a föld kaláccsá lett, és a tenger kenyereskosár nagyságúra zsugorodott. E látvány után még két kettősórát vitt fölfelé, és ekkor így szólt: "Nézz alá, barátom, hová tűnt a föld és a tenger!" S csakugyan eltűnt mindkettő, én azonban nem féltem.

Sejákimon, a felhőégen keresztül szállt velem a sas, és szárnya nedvességtől csepergett. Ám a körülöttünk levő szürkében és fehérben aranyos fény csillogott, mert a nedves szigeteken ott álltak már egyes égiek és az aranyfegyverzetű seregek fiai, akik szemükhöz emelték kezüket és felénk kémleltek, és vánkoson állatok heverésztek, akik fölemelték orrukat, amint láttam, és röptünk szelébe szimatoltak.

Rakíán, a csillagégen át szálltunk, ahol ezerszeres erejű, szép hangú döndülés csapott fülembe, mert körülöttünk a csillagok és planéták keringtek csodálatos számmuzsikával, és közöttünk angyalok álltak tüzes talapzaton, számokkal teleírt táblákkal kezükben, a zúgva vonuló égitesteknek ujjal mutatván útjukat, mert körülfordulniok nem volt szabad. S ezt kiáltották egymásnak: "Dicsértessék az Úr fensége az Ő helyén!" Ám amint arra vonultunk, elhallgattak, s lesütötték szemüket.

Az öröm elszorította szívemet, és megkérdeztem a sast: "Hová és mily magasra viszel még engem?" S ő válaszolt: "Szertelenül magasra és a világ északfokának legmagasára, gyermekem. Mert az a határozat, hogy egyenesen és késedelem nélkül az Arábót végső magasára és távolába vigyelek föl, ahol az élet, a béke és az áldás kincseskamrái vannak, és a legfelső égbolt alá, a Nagy Palota közepébe. Ott van széke és ott van szekere a Fenségnek, akit mostantól naponként szolgálnod kell, és elébe állsz majd kulcstartóként, hogy nyisd és csukd Arábót csarnokait, s tedd, amire ezenkívül kiszemeltettél." Ezt mondottam: "Ha kiszemeltettem és kiválasztattam a halandók közül, akkor hát legyen. Nem egészen váratlanul ér engem."

Ekkor szörnyűséges erősséget láttam jégkristályból, párkányain a magasság harcosai szorongtak, akik testüket lábujjhegyig befedték szárnyukkal, s noha lábuk egyenesen állt, de bokán alul mintha kerek lett volna, és fényes, sima ércként csillogott. És lám, ott állt kettő egymás mellett, karjával kígyókardjára támaszkodva s vakmerő arccal, és szemöldökük között a büszkeség ráncai húzódtak. A sas így szólt: "Aza és Azaél ez a kettő, a szeráfok közül." Ekkor hallottam, amint Aza ezt mondja Azaélnak: "Hatvanötezer mérföldről megszimatoltam jöttét. De mondd, milyen szaga lehet egy asszony szülöttének, és micsoda értéke egy csepp fehér férfiúi magból támadottnak, hogy föl szabad jönnie a legfelső égbe, és szolgálatot teljesítenie közöttünk?" És Azaél ijedten zárta le ajkát ujjával. De Aza tovább beszélt: "Ezt mégsem lehet, én vele szállok az Egyetlenegy színe elé, és nem félek a szótól, mert én villámangyal vagyok, és szabadon beszélhetek." És mindketten nyomunkban szárnyaltak.

És ahány égen keresztül vitt a sas csípőmnél fogva és ahány körön keresztül, melyek mind teli voltak dicsőséget zengő seregekkel és tüzes szolgák csapataival, a dicsőségzengés némaságba csitult egy pillanatra, amint arra szálltunk, és a magasság gyermekei közül mindannyiszor hozzánk csatlakozott egynéhány, úgyhogy csakhamar egész lebegő rajok kísértek bennünket, előttünk és mögöttünk, és hallottam szárnyaik zúgását, mint hatalmas vízét.

Ó, Benjámin, higgy nekem! Láttam a Zebúl tűzbe épített hét csarnokát, és hét angyali sereg állt ott, és hét tüzes oltár volt fölállítva. A Legfelső Fejedelem, kinek neve "Ki hasonló Istenhez?", főpapi pompában serénykedett, és tűzáldozatot áldozott, és füstoszlopokat küldött fölfelé az égőáldozati oltárról.

A kettősórák számát nem tudom, és nem tudom megnevezni a mérföldek összegét, mire elértük Arábót magasságait és a Hetedik Égkört, és megvetettük lábunkat talaján, mely fénylő és lágy volt, és talpamat oly édesen érintette, hogy testemen át szememig fölhatott édessége, és sírtam. Előttünk és mögöttünk a fény gyermekei vonultak, mintha vezetnének és kísérnének bennünket. És aki kézen fogott és vezetett mostantól, az egyik erős volt, övig meztelen, bokáig aranyszoknyás, karcsatos, nyakdíszes, és haját kerek sisak fedte, és szárnyának hegye sarkát érintette. Nehéz szemhéja és húsos orra volt, és piros szája mosolygott, ha rápillantottam, de fejét nem fordította felém.

És álmomban fölemeltem szemem: s széltében-hosszában fegyverek és szárnyak csillogását láttam és végtelen seregeket, amelyek jelvényeik körül táboroztak, és teli torokból énekelték a dicsőséget és a harcot, s minden szétfolyt előttem, mint a tej, arany és rózsaillat. És láttam, amint kerekek forognak, borzalmas magasságúak és borzalmas talpúak, és türkizként izzanak, és egyik kerék a másikba olvad, összesen négy, és nem szabad körülforogniok. És talpa körös-körül csupa szem volt mind a négy keréknek.

Középen pedig hegy emelkedett, tüzes kövektől szikrázó, és rajta palota, a zafír fényéből építve, oda vonultunk be nagy előhaddal és kísérettel. És termei követekkel, felvigyázókkal és parancsnokokkal voltak tele. Amikor pedig bevonultunk a középső oszlopcsarnokba, be nem lehetett látni végét és mélyét, mert hosszában vezettek belé, s kétoldalt az oszlopok előtt és között kerubok álltak, mindegyik hat szárnnyal s csupa szem testtel. Így vonultunk tova közöttük, nem tudom, milyen messze, a Fenség széke felé. És a levegő sűrű volt az oszlopok között állók kiáltásaitól és azokétól, akik a trónt vették seregesen körül: "Szent, szent, szent Cebáót Úr, s az országok tele vannak dicséretével!" A trón körüli sereglés pedig szeráfok sereglése volt, akik két szárnnyal befedték lábukat és kettővel arcukat, ám azért kissé keresztülsandítottak tollaikon. És aki kezemnél fogott, így szólt hozzám: "Rejtsd el te is orcádat, mert úgy illik!" Erre kezemet arcom elé emeltem, de én is átsandítottam kissé ujjaim közt.

- Jószéf - kiáltotta Benjámin -, az istenért, láttad az Egyetlenegy arcát?

- Láttam, ahogy ott ült trónján a zafírfényben - szólt József -, emberi alakkal és emberi képpel, meghitt fenségességében. Mert szakálla derengve csillogott, halántéka a tincseivel oldalt, és barázdák szántották, mélyek és jóságosak. Szemének alja finoman és fáradtan esett be, s szeme nem volt túlságosan nagy, de barna és csillogó, s gondterhesen kémlelt felém, amint közelebb léptem.

- Úgy rémlik - mondta Benjámin -, mintha Jákóbot látnám, atyánkat, amint rád tekint.

- A világ atyja volt ő - felelte József -, és én arcra borultam előtte. Akkor hallottam, amint valaki így beszél hozzám: "Ember fia, emelkedj föl! Mert mostantól fogva Metatronként és Isten gyermekeként állsz székem előtt, s te leszel kulcstartóm, aki nyitja és csukja Arábótomat, és parancsolója leszel mind a seregeknek, mert kedvét leli benned az Úr." S ekkor az angyalok tömegén mintha zúgás futott volna át, és nagy seregek moraja.

De íme ekkor előlépett Aza és Azaél, akiket hallottam, amikor beszéltek egymással. És Aza, a szeráf szólt: "Világok ura, miféle szerzet ez itt, hogy följő a felső régiókba, s szolgál közöttünk?" És Azaél hozzátette, két szárnyával fedve el arcát, hogy szavait enyhítse: "Nem egy csöpp fehér magból támadott-e és nem azoknak nemzetségéből, akik vízként isszák az igazságtalanságot?" És láttam, hogy az Úr arcát harag borítja el, és szavai fennen hangzottak, amint válaszolt, mondván: "Kik vagytok ti, hogy belebeszéltek az én dolgomba? Adok, akinek adok, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek! Csakugyan, inkább akarom őt fejedelemmé és uralkodóvá tenni az égi magasságban mindnyájatoknál!"

A seregeken ismét zúgás és morajlás futott át, s most mintha ez meghajlás és visszavonulás lett volna. A kerubok szárnyaikkal csapkodtak, és mind az égi nép zengve kiáltott: "Dicsértessék az Úr fensége az ő helyén!"

Ám a Király még túlzóbb szavakkal szólt: "E fiúra helyezem kezemet, és megáldom háromszázhatvanötezer áldással, s naggyá teszem és kiválóvá. Széket szerzek neki, az enyémhez hasonlót, merő fényből, ragyogásból, szépségből és fenségből szőtt szőnyeggel fölötte. Odaállítom a Hetedik Égkör bejáratához, és ráültetem őt, mert túlságos akarok lenni kegyelmemben. S kiáltás szálljon előtte égről égre: »Vigyázzatok és erősítsétek meg szíveteket! Énokot, szolgámat fejedelemmé és hatalmassá tettem birodalmam minden fejedelmei fölött és minden égfia fölött, legfeljebb a nyolc óriást és borzalmast kivéve, akik Isten nevével neveztetnek a király neve után. És minden angyal, akinek kérése van hozzám, előbb őelébe lépjen, és vele beszéljen. Szavait pedig, melyeket nevemben szól hozzátok, fogadjátok meg és kövessétek, mert a bölcsesség és értelem fejedelmei állanak őmellette!« Ez legyen a kiáltás, amely előtte száll. Adjátok hát ide a ruhát és a koronát!"

És az Úr pompás ruhát adott rám, amelybe különféle fények voltak belészőve, és felöltöztetett. És fogott egy súlyos karikát, amelyen negyvenkilenc drágakő fénylett kimondhatatlan ragyogással. És ezt tulajdon kezével fejemre tette az egész mennyei népség színe előtt, és megnevezte rangomat: Jáhú, a Kicsi, a Belső Fejedelem. Mert túlságos volt kegyelmében.

Ekkor ismét visszaborzadtak, megremegtek és meghajoltak mind az ég fiai, és az angyalok fejedelmei is, az óriások, a hatalmasok és az oroszlánok, akik nagyobbak, mint mind a seregek, és akik a Fenség széke előtt szolgálnak, továbbá a tűz, a jégeső, a villám, a szél, a harag és a düh, a vihar, a hó és az eső, a nappal, az éjszaka, a nap, a hold és a bolygók angyalai, akik a világ sorsát kezükkel irányítják - ők is megremegtek, és káprázva takarták el orcájukat.

Az Úr pedig fölállt trónusán, és a legnagyobb fokú túlzással így kezdett hirdetni, szólván: "Íme, volt egy gyenge cédruspalánta a völgyben, amelyet átültettem egy helyre, magasan és emelkedetten, és fát neveltem belőle, amelyen a madarak laknak. És aki mind a seregek közt legifjabb volt napokban, holdakban és években, nagyobbá tettem a gyermeket mindenki másnál, megfoghatatlanságomban s előszeretetem és kegyelmi választásom kedvéért! Fölügyelővé rendeltem Arábót csarnokainak minden drágasága fölött és az élet minden kincsei fölött, amelyeket az ég magasságai őriznek. Hivatala továbbá koszorút kötni a szent állatok feje köré, erővel díszíteni az ünnepi kerekeket, díszbe öltöztetni a kerubokat, fényt és ragyogást adni az égő oszlopoknak, és büszkeségbe burkolni a szeráfokat. Igazgassa el minden reggel ülésemet, ha fönségem trónjára akarok lépni, hogy szemlét tartsak hatalmam magaslatain. Íme, pompás ruhába burkoltam és köpenyt adtam rá, amely merő büszkeség és dicsőség. Súlyos karikával koronáztam homlokát, és trónusom magasztosságából, pompájából és fényéből adtam neki kölcsön. És sajnálom, hogy székét nem emelhettem magasabbra, mint a magamét, és fönségét nem tehettem nagyobbá, mint a magamét, mert ez végtelen! Neve azonban: a Kisisten!"

E kinyilatkoztatás után hatalmas dörgés reccsent meg, és az angyalok mind arcra borultak. Mivel pedig az Úr engem ily örvendetesen kiválasztott, húsom tűzlánggá vált, ereim kápráztatóan föllobogtak, csontjaim borókatűzzé lettek, pilláim fölcsapódása villámsugárrá, szemgolyóm forgott, mint tűzgolyó, fejemnek haja égő lobogás volt, tagjaim tüzes szárnyakká nőttek, és fölébredtem.

- Egész testemben reszketek - mondta Benjámin -, Jószéf, a te álmod szertelenül nagy. S te is reszketsz egy kicsit, gondolom, és magad is kissé sápadt vagy, arról látom, hogy arcodon a sötét csillogás, amelyen borotvád járatod, föltűnőbbé válik.

- Nevetséges - felelte József. - Hogyan reszketnék saját álmom miatt?

- És most megdicsőültél a magasságban visszatérés nélkül, örökre, és egyáltalán nem gondoltál többé ránk, például erre a kisfiúra, aki vagyok? - kérdezte Benjámin.

- Bármily együgyű vagy is, gondolhatod - válaszolta József -, hogy kissé meg voltam zavarodva mindemez önkény és kegyelem folytán, és nemigen volt időm hátrafelé menő gondolatokra. De nemsokára, ezt biztosan mondhatom, gondoltam volna rátok, és magam után hozattalak volna benneteket, hogy ti is megdicsőüljetek mellettem, az atya, az asszonyok, a testvérek és te. Kétségkívül csekélység lett volna ez számomra teljhatalmam következtében. Halld azonban és figyelj rám, Benjámin, akire mindezt rábíztam érettséged és értelmed folytán! Nehogy az atyának vagy éppen a testvéreknek elfecsegd álmomat, amelyet elmeséltem neked, mert ők könnyen félremagyaráznák!

- Világért sem! - felelte nyomban Benjámin. - Hogy a hétfejű sárkányba! Egykönnyen elfelejted a különbséget egy tacskó és egy tökfilkó között, ami pedig rendkívül nagy. Álmomban sem jutna eszembe bármit is elfecsegni abból, vagy akár csak célzást tenni is arra, amit te álmodban képzeltél. De magad is, József, ha kérhetlek erre, magad még jobban óvakodj ettől, légy oly jó, kedves, a kedvemért! Mert az én dolgom könnyű, mivel a háládatosság kötelez bizalmadért, hogy el ne feledkezzem magamról. Téged azonban ez nem kötelez, mivel magad álmodtál, s inkább el vagy telve álmoddal, mint én, akinek csak kölcsönadtál álmod pompájából és tündökléséből. Azért gondolj kisöcsédre, ha nagyon furkál, hogy elmeséld, mily örvendetesen kiválasztott téged az Úr! A magam részéről méltányosnak ítélem ezt, és haragszom Azára és Azaélre, akik belebeszéltek az Úr dolgába. De atyánkat csak gonddal terhelné a maga módján, és a testvérek kiköpnének és rád freccsentenének megvetésükben, és meglakoltatnának kajánságukban. Mert durva pokrócok ők az Úr előtt, azt tudjuk jól mindketten.

Nem az aratómunkák idején, amint várható volt, hanem nagy sebbel-lobbal már a tavaszi telihold éjszakáján megjöttek a Lea-fiak Sekem legelőiről Hebrónba. Állítólag azért jöttek, hogy együtt költsék el a peszahi juhot az atyával, s vele figyeljék a holdat, a valóságban azonban azért, mert izgalmas, valamennyi fivért közelről érintő hírt kaptak, melynek igazságáról azon nyomban és a helyszínen, tulajdon szemükkel akartak meggyőződni, hogy lehet-e még rajta változtatni vagy sem. A dolog olyannyira fontos és ijesztő volt, hogy a szolgálók fiai a lehető legsürgősebben kirendeltek maguk közül egyet, s annak kellett vállalnia a négynapos utazást Hebróntól Sekemig, hogy a távollevőknek megvigye a hírt. A követséggel természetesen Naftálit, a gyorslábút bízták meg. Alapjában véve, ami a gyorsaságot illeti, egészen közömbös volt, melyikük kel útra. Naftáli is szamárháton nyargalt, s hogy a szamár oldalán egy pár hosszú vagy rövid láb lóg-e le, tulajdonképpen nem számított; az út mindenesetre körülbelül négy napot vett igénybe. Ám Naftáli volt mégis az, Bilha fia, akinek személyéhez a gyorslábúság fogalma fűződött; a követ szerepe a fönnálló közmegegyezés szerint őt illette; és minthogy nyelve is gyors járású volt, mégiscsak igaznak bizonyult, hogy legalább az utolsó pillanatban a testvérek valamicskével gyorsabban tudják meg tőle a tényállást, mint mástól.

Mi történt hát? Jákób ajándékban részesítette Józsefet.

Nem volt ebben semmi meglepő. A "bárány", a "gally", az "égi gyermek", a "szűz fia" s ahány önfejűen érzéssel teli atyai elnevezés jelölte meg a kövek olvasóját, mindig részesült suttyomban külön ajándékokban és gyöngéd figyelmességekben, édességeket kapott, csinos fazekasholmit, kegyköveket, bíborzsinórokat, szkarabeuszokat, ezt s amazt, amit a fivérek sötét szemöldökkel láttak hanyag kezében, s mindannyiszor úgy érezték, méltánytalanság történik velük; bőven volt alkalmuk hozzászokni az igazságtalansághoz, ehhez az elvszerű s csaknem oktatóan hangsúlyozott igazságtalansághoz. A mostani ajándék azonban riasztó jellegű és - félni kellett - döntő értelmű volt; fejbekólintásként hatott valamennyiükre.

Így történt. Sátorba búvó idő volt, kezdődtek a kései esőzések. Jákób délután visszavonult "szőrházába", amelynek fekete, kecskeszőrből szőtt nemezszövete kilenc szilárd rúdra feszítve és erős kötelekkel lebakolt cölöpökhöz erősítve, tökéletes és biztos menedéket nyújtott az áldásos özön elől. A meglehetősen messze szétszórt telepen ez a sátor volt a legnagyobb, és mint gazdag ember, aki tart rá, hogy az asszonyoknak külön fedelet tudjon adni, az úr egyedül lakta, noha a sátrat a középső cölöpökön elölről hátra átvont függöny két helyiségre osztotta. Az egyik volt a háziraktár és élelmiszerkamra; tevenyergek és tarisznyák, használatlan szőnyegek összegöngyölve és összehajtogatva, kézimalmok és más egyéb szerszámok hevertek szanaszét, s gabonával, vajjal, ivóvízzel és áztatott datolyából sajtolt pálmaborral teli tömlők voltak fölaggatva.

A másik rész volt az áldottfejű lakása, és a félbeduin, kötetlen életmódhoz képest, amelyet folytatott, aránylag igen lakályos volt. Jákóbnak szüksége volt erre. Jóllehet nem hajlott az elpuhult városiasság felé, mégis megkívánt némi kényelmet, amikor szemlélődésre és Istenen munkáló elmélkedésre visszavonult a világtól legszemélyesebb tulajdonába. A szoba elülső oldala embermagasságnyira nyitva volt, padlóját pedig nemez s afölött még tarka szövésű meleg szőnyegek fedték, néhány szőnyeg pedig az oldalfalakat borította. A háttérben takarókkal és vánkosokkal magasra rakott cédrusfa nyoszolya állt érclábakon. Több díszes alapzatú agyaglámpa - lapos tálak rövid cseccsel a kanóc számára - égett itt állandóan, mert sötétben aludni szegényes dolog és az áldottfejűhöz illetlen lett volna, s a személyzet napvilágnál is folyton táplálta az olajat, hogy a rossz értelmet rejtő szólásmondás még nyílt értelmében se legyen alkalmazható, s ne lehessen ezt mondani: Jákób lámpája kialudt. Mészkőből való festett füleskorsók álltak egy szikomorfa láda lapos tetején, a láda oldalait pedig kék zománcos agyagbetétek díszítették. Egy másik, magas lábon álló, faragott és írott láda teteje viszont boltozatos volt. Nem hiányzott az izzó parazsastál sem a sarokból, mivel Jákób didergésre könnyen hajlott. Zsámolyok is voltak a helyiségben, de ülésre csak ritkán szolgáltak, hanem inkább használati tárgyak félretevésére: az egyiken kis füstölőtorony állt, amelynek ablakszerű nyílásaiból fahéj-, stiraxgumi- és galbánumszagú finom füstfelhő bodrozódott ki; a másikon oly tárgy volt látható, mely gazdájának jómódjára vallott: föníciai eredetű értékes iparművészeti tárgy, lapos aranytál kecses talapzaton, mely ott, ahol kézzel átfogják, zenélő asszonyalakot ábrázolt.

Jákób maga József társaságában a bejárat közelében ült vánkosokon, egy alacsony asztalka előtt, melynek vésett bronzlapján ostábla volt fölállítva. Fiát hívta magához erre az időtöltésre, melynél játszótársa egykor Ráhel volt. Odakünn olajfákra, bokrokra, kövekre zúdult alá a zápor, mely Isten kegyelméből a völgy gabonáját a szükséges nedvességgel látta el, hogy a kora nyár napját kibírja aratásig. A szél könnyedén csörgette a sátorfedél fakarikáit, amelyekkel a feszítőkötelek erősítve voltak.

József hagyta, hogy az atya nyerjen a játékban. Szándékosan a "gonosz tekintet" mezejére tévedt, és ezáltal annyira hátrányba és késedelembe került, hogy Jákób, kellemes meglepetésére - mert igen figyelmetlenül játszott -, végül megverte fiát. Bevallotta szórakozottságát, s hogy a szerencsének nagyobb része van a győzelmében, mint éleselméjűségének.

- Ha nem esel olyan hamarosan tőrbe, gyermek - mondotta -, szükségszerűen vesztenem kellett volna, mert gondolataim elkalandoznak, és kétségkívül súlyos hibákat követtem el, te viszont elmésen húztál, és semmit sem mulasztottál el, ami balszerencsédet ismét jóra fordíthatta volna. Játékmódod nagyon emlékeztet Mamácskáéra, aki gyakran hozott egykor szorongatott helyzetbe. Megilletődve ismerem föl nálad az ő szokását, hogy gondolkodás közben kisujjadat rágod, valamint bizonyos cseleit és mesterfogásait is, melyeket szeretett alkalmazni.

- Mi haszna? - felelte József, és nagyot nyújtózott, fejét hátravetve, egyik karját oldalt kifeszítve és a másikat vállához hajlítva. - Az eredmény ellenem szól. Ha az atyuska győzedelmeskedett szórakozott gondolatai ellenére, hát még hogyan járt volna a gyermek, ha teljes figyelmedet ellene fordítod? A játszma egyhamar véget ért volna.

Jákób mosolygott.

- Az én tapasztalatom - mondta - régebbi, és iskolám a legjobb, mert már fiúcska koromban játszottam Jichákkal, részemről való nagyatyáddal, s később nagyon gyakran Lábánnal, a kedves részéről való nagyatyáddal, Naharájim országában, túl a vizeken, aki szintén kitartón fontolgató játékos volt.

Ő is szándékosan hagyta nemegyszer, hogy Jichák vagy Lábán nyerjen, ha fontos volt számára jókedvük, de arra nem gondolt, hogy most talán József ugyanígy cselekszik.

- Igaz - folytatta -, ma sokat hibáztam. Ismételten hatalmába kerített a tűnődés, amely miatt megfeledkeztem a kövek állásáról, és lásd, az ünnepen jár elmém, amely közeleg, és az áldozat éjszakáján, amely küszöbön áll, amikor levágjuk a juhot naplementekor, és izsópot mártunk vérébe, s megjelöljük vele a cölöpöket, hogy a Fojtogató elvonuljon. Mert az elvonulás és megkímélés éjszakája ez az áldozat kedvéért, és a vér a cölöpökön megnyugtatás és jel a bolyongónak, hogy az elsőszülött föláldoztatott engesztelésül és pótlásul emberért és baromért, amelyeket megfojtani vágyott volna. Többször is eltűnődtem ezen, mert az ember sok mindent tesz, és lásd, nem tudja, mit cselekszik. Mert ha tudná s ha meggondolná, könnyen lehet, hogy fölfordulna belseje, és az alulsó rész fölülre kerülne rosszullétében, mint velem is megtörtént nemegyszer életemben, éspedig első ízben akkor, amikor megtudtam, hogy Lábán Sineárban a Práton túl egykor áldozatként leölte elsőszülött fiacskáját, és háza védelmére kőkorsóban az alapzatba temette. S azt gondolod, ez áldást hozott rá? Nem, hanem átkot, meddőséget és bénaságot, s ha én nem jöttem volna, s nem hozok némi életet a házba és gazdaságba, minden szomorúságba reked, és ő sohasem lett volna ismét termékeny asszonyában, Hadinában. És Lábán mégsem falazta volna be fiacskáját, ha régebbi fiak más időkben áldást nem hoztak volna.

- Ezt mondod hát - szólt József, aki kezét tarkójára kulcsolta -, és ezzel megvilágosítod, hogyan történt a dolog. Lábán elavult szokás szerint cselekedett, és evvel súlyos hibát követett el. Mert az Urat undorítja, ami elavult, amin velünk együtt túl szeretne lenni és már túl is van, s elveti és elátkozza. Ezért ha Lábán megértette volna az Urat és a kort, a gyermek helyett gödölyét áldoz, és vérével megjelöli a küszöböt és a cölöpöket, s így kellemes lett volna az Úr előtt, és füstje egyenesen szállt volna az ég felé.

- Most meg te szólsz, s az én gondolataimat veszed el és az én szavamat a számról - felelte Jákób. - Mert a Fojtogató nemcsak a marhára áhítozik, hanem az ember vérére is, és nemcsak a nyájak tekintetében csillapítjuk szomját a cölöpökre kent állati vérrel, valamint az áldozati lakomával, melyet alaposan és gyorsan tartunk meg az éjszakában, hogy reggelre semmi se maradjon a sültből. Micsoda sült ez, ha jól meggondoljuk, s vajon a bárány csak a nyájakért szenved-e, amikor levágjuk? Vajon mit vágnánk le s mit ennénk, ha ostobák lennénk, mint Lábán, és mit vágtak le s mit ettek szennyes időkben? Tudjuk-e hát, mit teszünk oly ünnepélyesen, amikor eszünk, s ha meggondolnánk, nem kellene-e, hogy ami alul van, fölülre kerüljön, s okádjunk?

- Hadd tegyük és hadd együnk - mondta József könnyelműn röpke hangon, és összekulcsolt kezén hintáztatta felsőtestét. - A szokás és a sült jólesik, és ha föloldást adnak, oldjuk el magunkat mi is vidáman a szennytől általuk, megértvén az Urat és a kort! Nézd, ott az a fa - kiáltott föl, és kinyújtott kézzel a sátor belsejébe mutatott, mintha ott látható volna az, amiről beszél -, mily pompás a törzse és a koronája, atyáink ültették a késő nemzedékek örömére. Orma csillogva leng a szélben, gyökere pedig kőben és porban tapad az anyaföldbe a mély homályban. Vajon a vidám orom tud-e a sáros gyökérről? Nem, hanem az Úrral együtt elhalad fölötte, ringatózik és nem gondol rá. Azt gondolom, így van a hagyománnyal, szennyel is, s hogy jóleső legyen a jámbor szokás, maradjon csak mélye szépen a mélyben.

- Kedves, kedves a hasonlatod - szólt Jákób fejbólintva, és végighúzta kezét szakállán, oldalról összemarkolva és tenyerével simogatva -, szellemes és találó! Ami nem mond ellene annak, hogy a tűnődés szükséges, éppúgy, mint a gond és nyugtalanság, amely Ábrám osztályrésze volt, és a mi osztályrészünk is mindenkoron, hogy eloldódjunk attól, amin az Úr túl akar jutni velünk, és talán már túl is van, ez a mi gondunk. Mondd csak: ki hát a Fojtogató, és mit jelent elhaladása? Vajon nem megy-e a hold az ünnep éjszakáján teli és szép képpel a szoroson át, mely útjának északfoka és tetőpontja, ahol is megfordul teltségében? De az északpont Nergálé, a gyilkosé; övé az éjszaka, Szin kormányozza helyette, Szin lesz Nergál ezen az ünnepen, és a Fojtogató, aki elhalad, és akit meg kell békíteni, az a Vörös.

- Kétségkívül - mondta József. - Alig gondolnánk, de mégis ő az.

- Ez az a nyugtalanság - folytatta Jákób -, amely megzavart játék közben. Mert ezeknek a csillagzatoknak jegyében áll az ünnep, a Holdéban és a Vörösében, akik szerepet cserélnek ezen az éjszakán, és egyik a másik helyébe lép. Szórjunk hát kezünkkel csókot a csillagok felé, és ünnepeljük történeteiket? Vajon nem kell-e aggódnunk az Úr és a kor miatt, hogy megértjük-e még őket, és nem vétkezünk-e mindkettő ellen, amikor lomha megszokásból ragaszkodunk a szennyhez, melyen ők túl akartak jutni velünk? Komolyan tűnődöm, nem volna-e kötelességem az útmutatás fája alá lépni, és összehívni az embereket, hogy hallják aggodalmaim, és megosszák gondjaim peszah ünnepének dolgában.

- Atyácskám túlságosan is lelkiismeretes - mondta József, miközben előrehajolt, és kezét a tábla mellett, melyen veresége még látható volt, az öreg kezére tette -, de kérnem kell, ne indítsa ez elsietésre és rombolásra. Ha szabad úgy tekintenem, mintha a gyermeket megkérdezték volna, úgy ő azt tanácsolja, kíméljük az ünnepet, és ne nyúljunk hozzá elhamarkodva történetei miatt, amelyek helyébe idővel talán más történet léphet, melyet akkor majd elbeszélsz a lakománál: például Izsák megmenekedését, ami rendkívül odaillő lenne, vagy pedig megvárjuk az időben, hogy Isten nem részesít-e bennünket egyszer valami nagy megmentésben és megkímélésben a maga dicsőségére, melyet akkor az ünnep alaptörténetének tekintünk, és dicsőítő énekeket zengünk. Jólesőn beszélt az ostoba?

- Balzsamosan - felelte Jákób. - Nagyon bölcsen és vigasztalón, amit íme, a "balzsamos" szóban foglalok össze. Mert egyszerre szóltál a szokás szempontjából és a jövő szempontjából, ami dicsőségedre szolgál. És a meglevőről szóltál, ami egyben az alakuló is, ezért rád nevet az én lelkem, Jószéf-él, leggyöngédebb törzs ága - hadd csókoljalak meg!

És az ostábla fölött keze közé fogta József szép fejét, és megcsókolta, mélységes boldogan, hogy övé a gyermek.

- Bárha tudnám - mondta József -, honnan ered okosságom ezen az órán és a legcsekélyebb éleselméjűség is, hogy uramnak bölcsességével szemben álljon beszélgetésünkben! Azt mondottad, gondolataid elkalandoztak játék közben, őszintén szólva, az enyémek nem kevésbé: mindig csak egy irányba csapongtak a kövektől, és Elóhim tudta, miként sikerült idáig tartanom magam.

- Hová szálltak hát, kicsinyem, gondolataid?

- Ah - válaszolta az ifjú -, könnyen eltalálhatod. Éjjel és nappal egy szó bizsereg fülemben, melyet az atyácska nemrég mondott nekem a kútnál; ez rabolta el nyugalmamat, úgyhogy kíváncsiság gyötör jártomban-keltemben, mert az ígéret szava volt az.

- Mit mondtam hát, és milyen ígéretet tettem neked?

- Ó, ó, hiszen tudod! Látom rajtad, hogy tudod! Az a szándékod, mondtad... no? "Az a szándékom - mondtad -, hogy ajándékozok neked valamit, aminek szíved örülni fog, s ami ékességed lesz." Így szóltál szóról szóra. Nagyon is jól eszembe ragadt ígéreted, és szüntelenül fülemben bizsereg. Mire gondolt vajon az atyuska ezzel az ígérettel?

Jákób elpirult, és József látta ezt. Könnyű, rózsás pirulás volt, mely agg orcái finom szikárságát befutotta, és szeme szelíd zavarban elborult.

- Ugyan, semmire - mondta elhárítón. - Fölöslegesen töpreng a gyermek. Csak úgy odavetve mondtam, határozott értelem és szándék nélkül. Nem ajándékozlak-e meg evvel-avval, amikor szívem súgja? Nohát, csak így gondoltam, hogy alkalomadtán adok neked valami ékességet...

- Nem így, nem így! - kiáltotta József, fölugrott és átkarolta az atyját. - Ez a bölcs, ez a jóságos semmit sem mond csak úgy odavetve, ez egészen új volna! Mintha nem láttam volna tisztán és világosan, miközben beszélt, hogy nemcsak a levegőbe beszél, hanem valami határozott és szép lebeg szeme előtt, nem akármi - valami különös és pompás, amit nekem szánt. De nem csupán nekem szántad azt, hanem nekem is ígérted, és kilátásba helyezted. Nem szabad tudnom, mi az enyém, és mi vár rám? Hihetőnek tartod, hogy nyugtom lehetne és békében hagyhatnálak, amíg meg nem tudtam?

- Hogy sürgetsz és zargatsz! - szólt az öreg szorultságában. - Ne ráncigálj, és vedd le már kezed fülem cimpájáról, hogy úgy ne lássék, mintha már elbántál volna velem! Tudni akarod - tudd hát meg, miért is ne, megmondom és bevallom neked, hogy csakugyan forgattam valamit eszemben, s nem akármit. Halld hát, ülj a földre! Ismered Ráhel ketonet pászimját?

- Mamácska ruháját? Talán ünnepi öltözetét? Ah, értelek, az ő ruhájából akarsz nekem...

- Halld hát, Jehószif! Nem értesz engem. Hadd tanítsalak ki! Amikor Ráhelért hét esztendőt szolgáltam, és eljött a nap, hogy az Úrban enyém legyen, így szólt hozzám Lábán: "Egy fátylat ajándékozok neki, hogy a menyasszony beburkolózhassék, és Nanának szentelje magát és fölavatott legyen. Egy vándorembertől vettem - mesélte - valamikor rég a leplet, s a ládafiámban őriztem, mert értékes darab. Valamely királylányé lehetett régidőben, valamely fejedelmi gyermek nászruhája tán, ami nagyon valószínű, oly művészien van szövete telides-teli hímezve a bálványok jegyeivel. Ő pedig beborítja vele fejét, és olyan lesz, mintha egy volna az enituk közül, s égi jegyeshez hasonló Étemenanki tornyának ágyasházában." Így vagy ilyenféleképp beszélt hozzám az ördög. És nem hazudott e szavakkal, mert Ráhel csakugyan megkapta a ruhát, és páratlan volt pompája, amikor lakodalomhoz ültünk, s én Istár képét csókolgattam. Amikor pedig átadtam a menyasszonyomnak a virágot, leemeltem fátyolát, hogy lássam őt látó kézzel, Lea volt az, a csalafinta ördög őt eresztette az ágyasházba, úgyhogy csak hitem szerint voltam boldog, a valóságban azonban nem - ki nem zavarodna meg fejében, ha e történetbe feledkezik, azért hát hagyjuk ezt. Ám vélt boldogságomban higgadtan viselkedtem, és a szent szövedéket összehajtogatva helyeztem a székre, amely ott állt, és így szóltam menyasszonyomhoz: "Nemzedékeken át kell örökségül hagynunk e fátylat, és a legkedvesebbek viseljék számtalan ivadékunk közül."

- Mamácska is viselte a kendőt az ő óráján?

- Nem kendő az, hanem díszruha. Tetszőleges használatra készült, bokáig érő, ujjas lepel, melyet az ember ízlése és szépsége szerint alakíthat. Mamácska? Ő is viselte, s meg is őrizte. Hűségesen be- és fölcsomagolta, amikor eltávoztunk és feltörtük a beporosodott zárakat, és lóvá tettük Lábánt, az ördögöt. Mindenüvé elkísért bennünket, s ahogy Lábán is gondosan megőrizte régidő óta ládájában, akként mi is.

József szeme körüljárt a sátorban s a szekrények közt. Megkérdezte:

- Itt van, kéznél?

- Nem messzire.

- És az én uram nekem akarja ajándékozni?

- A gyermeknek szántam.

- Neki ígérted, és kilátásba helyezted!

- De csak későbbre! Nem rögtön és azonnalra! - kiáltotta nyugtalanul Jákób. - Térj eszedre, gyermek, és érd be egyelőre az ígérettel! Lásd, a dolgok függőben vannak, és az Úr még nem határozott felőlük szívemben. Rúben fivéred elbukott, és én kénytelen voltam megfosztani elsőszülöttségétől. Te vagy-e most soron, hogy rád ruházzam azt, és néked adjam a ketonetet? Azt lehetne felelni: nem, mert Reubén után Júda jött a világra, és Lévi és Simeón jött a világra. Azt is lehetne felelni: igen, mert miután Lea elsőszülöttje elbukott és átkozott lőn, Ráhel elsőszülöttje következik. A kérdés tehát vitás és tisztázatlan; várnunk kell, és jeleket néznünk, mit mutatnak. Ha pedig rád adom a ruhát, a testvérek tévesen értelmezhetik, az áldás és kiválasztás értelmében, és föllázadhatnak ellened és ellenem.

- Ellened? - kérdezte József nagy álmélkodással. - Szinte azt hiszem, nem bízhatok többé tulajdon fülemben! Vajon nem te vagy-e az atya és az úr? Nem állhatsz-e föl, ha zúgolódni mernek, szavadat fennen zúgatva, és szólván hozzájuk: "Adok, akinek adok, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek! Kik vagytok ti, hogy belebeszéltek az én dolgomba? Inkább akarom őt fölruházni a lepellel és anyjának ketonet pászimjával mindnyájatoknál!" Különben bízok fülemben; ifjú még és tisztán halló. Különösképp, ha az atyuska beszél, hegyezem finom élűre. Ezt mondottad-e egykor a menyasszonynak: "Az elsőszülöttek viseljék e fátylat számtalan ivadékunk közül"? Vagy pedig? Vagy pedig? Vagy pedig? Mit mondtál, he, ki viselje?

- Hallgass, idétlen! Eredj és ne hízelkedj nekem, hogy kótyagosságod rám ne ragadjon!

- Atyuska! Úgy szeretném látni!

- Látni? Látni még nem annyi, mint megkapni. De látni már annyi, mint megkívánni a köntöst. Térj eszedre!

- Nem láthatom azt, ami az enyém, és amit nekem ígértél? Csináljunk tehát így: itt fogok kuporogni, gúzsba kötve, egy tapodtat sem mozdulok. Te pedig mégy és megmutatod az ünnepi öltönyt, fogod és magad elé tartod, mint ahogy a hebróni kereskedő mutatja áruját a boltban a vásárlónak, és karján csüngeti a szövetet a sóvárgó szeme előtt. Ez azonban szegény, és nem tudja megvásárolni. Erre a kereskedő ismét eldugja az árut.

- Legyen hát az Úr nevében - szólt Jákób. - Az idegen szemében bizonnyal úgy tűnne föl, hogy alaposan elbántál velem. Maradj ott, ahol vagy. Ülj guggon, kezedet hátrakulcsolva! Lásd hát azt, ami egykor talán tied lesz, ha a körülmények úgy alakulnak.

- Ami máris az enyém! - kiáltotta József utána. - Csak még nem kaptam meg!

Csuklója bütykével megdörzsölte szemét, a látásra készült. Jákób a boltozatos hátú ládához lépett, eltolta a reteszt, és hátrahajtotta a fedelet. Meleg holmikat szedett elő, amelyek fönn és lejjebb feküdtek, köpönyegeket és takarókat, kötényeket, fejkendőket, ingeket, és összehajtogatva egy halomba vetette mind a földre. Megtalálta a fátylat ott, ahol tudta, elővette, megfordult, szétbontotta és szétterjesztette.

A fiú ámult-bámult. Megnyílt, nevető száján át szívta be a levegőt. A fémszálhímzések villogtak a lámpafényben. Ezüst és arany villanások ragyogták túl az aggastyán nyugtalan karjai közt az enyhébb színeket, bíborát, fehérét, olajzöldjét, rózsaszínjét és feketéjét a jegyeknek és képeknek, a csillagoknak, galamboknak, fáknak, isteneknek, angyaloknak, embereknek és állatoknak az alapszövet kékes ködében.

- Ti égi csillagok! - szakadt föl Józsefből. - Milyen szép! Kalmár atyácskám, mit mutatsz vevődnek boltodban? Hiszen ez Gilgames az oroszlánnal karja közt, messziről megismerem! És amott, amint látom, valaki egy griffel küzd, és buzogányát lengeti. Várj, várj! Szent Cebáót, micsoda állatok! Ezek az istennő szeretői, paripa, denevér, farkas és a tarka madár! Hadd lám hát - hadd lám! Nem értem, nem ismerem ki magam. A gyermek szegény szeme ég a nézéstől az elválasztó téren át. A skorpió emberpár az, tüskés farkával? Nem vagyok benne bizonyos, de úgy hiszem, bárha érthető módon szemem könnyezik egy kevéssé. Várj, kalmár, közelebb csúszok ültömben, kezem hátrakulcsolva. Ó, Elóhim, közelről még szebb, és minden érthetővé válik! Mit csinálnak a szakállas szellemek a fán? Megtermékenyítik... És mi van odaírva? "Levetettem... ruhámat... ismét... magamra öltsem?" Csodálatos! Mindenütt Nana galambbal, nappal, holddal... Föl kell kelnem! Föl kell állnom, kalmár, a felső részt nem látom jól: a datolyapálmát, amelyből egy istennő dugja ki karját étellel és itallal... Meg szabad érintenem? Nem kerül semmibe, remélem, ha kivételesen megemelem kezemmel, hogy érezzem, milyen könnyű és milyen nehéz, ha kezemben mérlegelem, milyen nehéz és milyen könnyű egyszerre... Kalmár, szegény vagyok, nem tudom megvásárolni. Kalmár, ajándékozd nekem! Olyan sok árud van - add nekem a fátylat! Kölcsönözd nekem, hogy mutogathassam magamon az embereknek boltod dicsőségére! Nem? Semmiképp sem? Vagy talán ingadozol? Ingadozol egy egészen kicsinyt, és viszont erősen kívánod is, hogy viseljem? Nem, tévedek, a tartástól és szétterjesztéstől ingadozol. Túlságosan rég vesződsz már vele... Add ide! Hogyan vegyem föl, hogyan tegyem föl? Így? És így? S talán így? Hogy tetszem neked? Pásztormadár vagyok tarka ruhában? Mamácska fátyolkendője hogyan áll a fiúnak?

Persze olyan volt benne, akár egy isten. Ez a hatás természetszerűleg várható volt, és Jákób titkos vágya, hogy előidézze, cseppet sem erősítette ellenállását. Alighogy sikerült Józsefnek fondorlataival, melyeknek ravaszságát és báját legokosabb nyugodtan elismernünk, a ruhát atyja kezéből a magáéba kaparintania, három-négy fogással és mozdulattal, melyeknek biztonsága természetes tehetségét árulta el a kiöltözködésre, már testére is vetette keresetlen és tetszetős módon: befedte vele fejét, átcsavarta vállán, ifjú alakján redőkben hullámoztatta alá, s a redők közül ezüstgalambok csillogtak, tarka hímek izzottak, s bő esésük még magasabbnak mutatta őt, mint amilyen volt. Magasabbnak? Ez még a legkevesebb! De a díszfátyol oly módon emelte ki arcát, hogy nagyon nehéz lett volna ezek után a legcsekélyebb kritikailag mérsékelő ellenkezést is tanúsítani a népek közt elterjedt hírével szemben, oly csinossá és széppé tette, hogy már szinte félelmetesnek tűnt föl, és valóban az istenivel volt határos. A legrosszabb azonban az volt, hogy hasonlósága anyjával homlokra, szemöldökre, szájalkatra, tekintetre sohasem ötlött még így szembe, mint ennek a ruhának keretében - sohasem ötlött még így Jákób szemébe, amely most könnybe lábadt, s hirtelen azt hitte, Ráhelt látja Lábán szobájában, a teljesülés napján.

Az anyaisten mosolyogva állt a fiú képében Jákób előtt, és ezt kérdezte:

- Felöltöttem ruhámat - levessem-e ismét?

- Nem, tartsd meg, tartsd meg! - mondta az atya; és míg az Isten szökellve tűnt el, fölemelte homlokát és kezét, és ajka imára mozdult.

A feltűnés rendkívüli volt. Benjámin volt az első, aki előtt József fátyolában, tarka ruhájában megmutatkozott; de Benjámin nem volt egyedül, az ágyasok között tartózkodott, ott talált rá az ékes. Belépett hozzájuk a sátorba, és így szólt:

- Üdvözlet, erre jártam véletlenül. Asszonyok, itt van-e kisöcsém? No lám, itt vagy csakugyan, Ben, sok-sok üdvözlet! Csupáncsak látni akartam, hogy és mint vagytok. Mit csináltok, hé, lent gerebeneztek? És Turturra is segít tőle telhetőleg? Ki tudja, hol van Eliézer, az öreg?

Turturra (azaz "kicsike"; József néha ezen a babiloni becenevén nevezte Benjámint) már jó ideje elnyújtott bámulatkiáltásokat hallatott. Bilha és Zilpa nemkülönben. József meglehetősen hanyagul viselte a ruhát, kissé fölkapva alját s ingzubbonya övén áthúzva.

- Mit károgtok itt hármasban - mondotta -, s miért meresztetek akkora szemet, mint egy taliga kereke? Á, úgy, a ruhámat bámuljátok, Mamácska ketonet fátyolát? No igen, mostanában hordom néhanapján. Jiszráél adományozta és hagyományozta nekem nemrégen, mindössze néhány pillanattal ezelőtt.

- Jószéf-él, édes uram, az igazinak fia te! - kiáltott Zilpa. - Rád hagyta Jákób a tarka fátyolt, melyben Leát, úrnőmet először ölelte? Ó, mily bölcs és igazságos cselekedet, mert úgy illik arcodhoz, hogy szívem repes belé, és el nem lehet képzelni, hogy más viselhetné. Talán valamelyik távoli fia Leának, akiről Jákób e fátylat első ízben emelte le? Vagy az én Gádom vagy Áserom, kiket Lea ölén szültem? Csak gúnyos-fájdalmas mosollyal lehet effélét gondolni.

- Joszif-já! Szépségem! - kiáltott Bilha is. - Mi lehetne fenségesebb, mint téged ebben az alakban látni! Az ember kísértést érez, hogy arcra boruljon láttodra, különösképpen ha az ember csak holmi szolgáló, mint én, még ha anyádnak, Ráhelnak testvéri kedves szolgálója voltam is, és Jákób erejéből neki szültem is Dánt és Naftálit, idősebb fivéreidet. Ők is leborulnak, vagy legalábbis kísértést éreznek rá, ha majd látják a fiút anyja ünnepi ruhájában. Menj csak hamarost, és mutasd meg magad nekik, a mit sem sejtőknek, akik se jóra, se rosszra nem gondolnak, és még nem tudják, hogy az úr kiválasztott téged! Eredj ki a mezőre is, és mutasd meg magad a gyulladtszeműeknek, Lea hat fiának, hogy halld dicsőségzengésüket, és hozsannájuk füledbe csapjon.

Majdnem hihetetlen, de József nem érezte meg a vaskosan kitálalt keserűséget és alattomosságot az asszonyok szavaiban. Önteltsége, gyermekes, ám mindamellett nem kevésbé kárhozatos hiszékenysége süketté tette velük szemben és érzéketlenné az intés iránt. Kedvét lelte beszédük édességében, meg volt győződve róla, hogy nem is illeti más, mint édes szó, és a legcsekélyebb fáradságot se vette, hogy bensejükbe tekintsen. De éppen ez volt a kárhozatos! Közöny az emberek belső életével szemben és tudatlanság e téren mindig teljesen ferde viszonyba hoz a valósággal, s csak vakon tapogatózunk benne. Ádám és Éva napjai óta, mióta egyből kettő lett, nem élhet senki anélkül, hogy ne kívánja embertársai lelkébe képzelni magát s megismerni igazi valójukat, miközben egyúttal idegen szemmel is próbál nézni. A képzelőerő és a megsejtés művészete mások érzelmi életét illetőleg, tehát az együttérzés nem csupán dicséretes, mivel az én korlátait áttöri, hanem az önfenntartásnak is nélkülözhetetlen eszköze. Ám József ezeken a tájakon idegen volt. Hiszékenysége tulajdonképpen elkényeztetettség volt, mely a legkétségtelenebb ellenbizonyítékok dacára abba a hitbe ringatta, hogy az emberek jobban szeretik őt, mint önmagukat, s hogy ennélfogva semmi tekintettel nem kell rájuk lennie. S nagy gyöngeséget árulna el az, aki pusztán szép szeme kedvéért megbocsáthatónak tartaná ezt a könnyelműséget.

Másképp állt a dolog Benjáminnal. Itt aggálytalansága kivételképpen helyénvaló volt. Ha a kisfiú fölkiáltott:

- Jehószéf, mennyei testvérem! Mintha nem is ébren volnék, hanem álmodnék, s az Úr pompás ruhába burkolt volna, melybe csillagok fénye van belészőve, s köpenyt adott volna rád, mely merő büszkeség és dicsőség! Ó, a kisgyermek, aki vagyok, egészen odavan! Ne menj még Bilha fiaihoz, és Zilpa fiai ne tudjanak még dicsőségedről kis ideig! Maradj itt, igazi testvérkéd oldalán, hogy tovább csodálhassalak, és jóllakhassam látásoddal! - Ezt persze József készpénznek vehette; nem is volt más. És még az ő igaz szavaiból is ki lehetett volna az intelmet hallani: nagyon kellene tévednünk, ha nem az okos aggódás szólt belőlük a szépséges találkozása miatt a testvérekkel, és az óhaj, hogy ezt a találkozást egy kevéssel legalább halaszthassa. Különben, ha József nem is ismerte ezt fel, de mindenesetre volt annyi jó ösztöne, hogy ne mutatkozzék a szolgálók fiai előtt azonnal, s ne keresse föl őket mindjárt a szép ruhában. Néhány kisebbrendű személy kivételével, akik megpillantották illegésében, és nem fukarkodtak a magasztaló sopánkodással, csókok dobálásával és áldásszavakkal, ezen a napon még csak az öreg Eliézer láthatta, aki nem tért magához a hosszas bólogatásból, mely éppúgy jelenthetett tetszést, mint csupán általános eltűnődést a sorson, és azután istenien-semmitmondó arccal nyomban úgynevezett emlékezésekbe merült, melyeket a fátyolköntös vert föl benne: hogy tudniillik miképp vezette föl egykor kérőként "ő", Eliézer Rebekát Hárán alvilágából, s ez a fölvilágba értükkor s a jövendő vőlegény közeledésekor miként fogta a fátylat s burkolózott belé. Mégpedig miért? Hogy Izsák megismerje őt. Mert miképpen ismerhette volna meg s miként emelhette volna le fátyolát, ha a menyasszony előzőleg el nem fátyolozza magát?

- Nagy kincset ajándékozott neked Izráel, gyermekem - mondotta oly mozdulatlan arccal, hogy úgy rémlett, lárvaként le lehetne venni róla s talán másikat találni alatta -, mert élet és halál van a fátyolban, a halál pedig az életben van, és az élet a halálban - aki tudja ezt, beavatott. Az anyanővér-feleségnek le kellett vetnie fátyolát, és megmeztelenítenie magát a hetedik pokolkapunál és a halálban; amikor azonban visszatért a napvilágra, ismét felöltötte fátyolát, az élet jeléül. Nézd a vetőmagot: amikor a földbe hull, elhal, hogy föltámadjon aratásra. Mert a kalászhoz már közel a sarló, amikor a fekete hold idején ifjú életbe szökken, mert hiszen a sarló a halál, és kiheréli az atyát, éspedig új világuralomra, és a halál és élet gyümölcse gördül a sarlós aratás nyomán. Így a fátyolban van az élet a halálban való lemeztelenítés után, és csakhamar benne a megismerés és halál, és aztán ismét a megismerésben a nemzés és az élet. Nagy kincset adott neked az atya, fényt és életet, amikor elfátyolozott a fátyollal, amelyet az anyának el kellett hagynia a halálban. Azért vigyázz, fiú, hogy senki el ne ragadja tőled, és a halál meg ne ismerjen!

- Köszönöm, Eliézer! - felelte József. - Hálás köszönet, bölcs udvarmester, aki Ábrámmal megverte a királyokat, és akinek a föld elébe szaladt! Hatásosan és szövevényesen beszélsz fátyolról, sarlóról és vetőmagról, és joggal, mert a dolgok összefüggnek és egyek Istenben, ám előttünk a sokféleség fátyolára vannak hímezve. Ami e fiút illeti, leveti most ruháját, és betakarja magát vele heverőjén, hogy szunnyadjon alatta, miként a föld a csillagok világfátyola alatt.

Így is tett. És így találtak rá, a fátyol alatt szunnyadva, a szolgálók fiai (akiket az anyák már értesítettek), amikor beléptek a sátorba, melyet József megosztott velük. Ott álltak négyen ágyánál: Dán, Naftáli, Gád és Áser, és egyikük, a falánk Áser, a legfiatalabb ezek közt, éppen huszonkét esztendős, kézilámpását fölébe tartotta, és odavilágított alvó arcába, valamint a tarka ruhára, mely befedte.

- Itt van ni, nézzétek! - mondotta. - Így igaz, az asszonyok egy szóval sem túloztak, amikor jelentették, hogy a fickó megjelent közöttük anyja ketonet pászimjában! Íme, maga fölé terítette, és alussza az igazak álmát álszent pofával. Lehet még bármi kétség? Az atya nekiajándékozta, szegény ember, kicsalta tőle ez a tacskó mézesmázos szavával. Pfuj! Mindnyájan egyformán bosszankodunk a förtelem miatt, és Áser szájára veszi bosszúságunkat, és kiköpi a bosszantóra, aki aluszik, hogy legalább rosszat álmodjék álmában.

Ez az Áser nagyon szeretett másokkal egy véleményen lenni és együtt érezni, és ezt az egységet a közérzületnek megfelelő szó kimondásával oly hévvel tudta megerősíteni, hogy mindnyájan az összetartozás melegét érezték ki belőle, s közös elégültség gőzölgött még dühükben is - s ez nyalánkságával, nedves szemével és ajkával függött össze. Így beszélt tovább:

- Eleven állatokból vágtam ki darabokat, kosokból és juhokból, és megettem - én! Ezt mesélte szegény atyánknak, a jámbornak, a könnyen hívőnek, s ezért adta neki Jákób a ketonetet a hazugság zsoldjául! Igen, így van: mindegyikünket hasonlóval vádolt az aggastyán előtt, és a fátyol, amely alatt fekszik, hamisságának s a gonosz rágalmaknak díja, melyeket ránk szórt. Lépjünk közel egymáshoz, testvérek, fogjunk össze megbántottságunkban, s engedjétek, hogy kimondjam fölötte a csúf szót, mely mindnyájunkat megkönnyít: te kutyus!

Azt akarta mondani: "te kutya", az utolsó pillanatban azonban visszarettent ettől Jákób miatt, és hamarjában hozzáragasztotta a szóhoz a kicsinyítő képzőt.

- Valóban - mondta Dán, aki már huszonhét esztendős volt, annyi idős, mint Lea Simeónja, és szakállas, de nem bajuszos (szorosan feszülő, hímzett inget viselt, és szúrós szemei egymáshoz közel feküdtek karvalyorra tövén) -, valóban, engem kígyónak és viperának neveznek, mert némileg álnok hírben állok, mi hát akkor az, ami itt fekszik és alszik? Szörnyeteg! Tetteti magát, mintha nyájas jófiú volna, valójában azonban sárkány. Átkozott az ő alakossága, melyet szájtátva és szerelmetesen néznek az emberek, és amely megboszorkányozta az atyát! Bárcsak tudnám a varázsigét, mely kényszerítené, hogy megmutassa igazi pofáját!

A zömök Gádiél arcára, ki egy évvel volt idősebb Ásernál, nyers becsületesség volt írva. Kúp alakú sipkát hordott, és igen harcias látvány volt pikkelyes kardszíjjal övezett kurta kabátjában, amelyre mellpajzsokat varrt, s melynek rövid ujjából vörös és inas kar bújt ki, ugyancsak inas, vaskos kézfejjel a végén. Ekképpen szólt:

- Azt tanácslom, Áser, vigyázz lámpásodra, nehogy egy csöpp forró olaj ráhulljon véletlenül, és a fájdalom fölébressze! Mert ha fölébred, egyenes szívemmel alaposan megpofozom, annyi biztos. Alvót megpofozni nem szabad - nem tudom, hol áll ez a törvény, de hát ezt nem lehet megtenni. Ha ellenben fölébred, abban a pillanatban úgy vágom szájon, hogy egész hétre földagad a képe, mintha gombóc volna a szájában, úgy igaz, amint Gád a nevem. Mert elfut a düh és rosszul leszek, ha csak látom is, és ha ruháját látom, amely alatt alszik, s amit szemtelenül kicsalt az atyától. Nem vagyok gyáva, de nem tudom, mi forr szívem sötétjében, és mi morog beleimben. Itt állunk, testvérek, és ott fekszik a csirkefogó, a betyár, a piperkőc, a tejfölösszájú, a zöldfülű, a szemforgató, és övé a ruha. Talán még meg is hajoljunk előtte? Nem tudok szabadulni ettől a szótól: "meghajolni", mintha valami ördögfajzat suttogná makacsul a fülembe. Ezért viszket a tenyerem, hogy megpofozzam, ez volna a helyes, és gyomrom iszonyata is megnyugodna!

Az egyenes Gád kijelentései sokkal mélyebbet fejeztek ki - ha mégoly szükségét is érezte az érzelmi sűrítésnek és szóbeli összefogásnak -, mint amit Áser érinteni igyekezett, mert ennek csak az volt a célja, hogy a legegyszerűbbnek és legmagátólértetődőbbnek olcsó kifejezést adjon, s ezáltal népszerű legyen, és forró egységet szíthasson. Gádnak keményebbek voltak a szándékai. Annak a megsejtetésére törekedett, ami az egyszerű bosszúság és irigység leple alatt mindnyájukat nyugtalanította és kínozta, sötét emlékek, szorongások, fenyegetések, kísérteties vonatkozások megnevezésére, melyekben olyan fogalmak, mint "elsőszülöttség", "megtévesztés", "összetévesztés", "világuralom", "testvérek szolgasága" tolongtak, s melyekből visszataszítóan született meg, mint múlt vagy jövő, mint rege vagy jövendölés, nem lehetett világosan fölismerni, éppen ez a szó: "meghajolni", "meg fognak hajolni előtted"...

A többiekben Gád szavai erős és borzongató hatást keltettek. Kiváltképp a hosszú, kissé hajlott nyakú Naftáliban, aki már rég egyik lábáról a másikra topogott, borzongtak végig minden ízén, s végsőkig erősítették benne a fölszökkenés és tovafutás vágyát. Követösztöne, jelentő és hirdető vágya kezdettől fogva viharosan föl volt kavarva, és rángatta lábikráját, hogy szinte ficánkolt miatta. A térnek és a tér elválasztó szerepének uralkodó jelentősége volt Naftáli képzeletvilágában. Úgy tekintette, mint leghívebb ellenségét, tulajdon személyét pedig mint hivatott eszközt legyőzésére, azaz megszüntetésére a tér okozta különbségeknek az emberek tudásában. Ha a maga vidékén történt valami, gondolatban nyomban összekapcsolta azt egy távoli vidékkel, ahol még mit se tudtak a dologról - elviselhetetlenül gyanútlan életüresség állapotának érezte, amelyet meg kellett gyógyítania lába iramodásával és nyelve pergetésével, hogy onnan viszont egy szégyenteljes módon emitt még ismeretlen hírt hozzon, és így kiegyenlítse az emberek tudását. Ebben az esetben a távoli testvérek tartózkodóhelye volt az, amelyet gondolatai - az övéi legelőször - sietve vonatkozásba hoztak a jelen eseménnyel. Azok még mit sem tudtak, a tűrhetetlen térhatás folytán, s a lehető leggyorsabban meg kellett mindent tudniok. Lélekben már szaladt is Naftáli.

- Héha, héha, testvérek, fiúk, barátok! - locsogta halk, sebes szóval. - Itt állunk, és nézzük, mi történt, mert a hely színén vagyunk. De ugyanebben az órában Sekem völgyében ott ülnek a vörösszeműek a tűz körül, és mindenféléről beszélnek, csak arról nem, hogy Jákób magasra emelte József fejét az ő szégyenükre, mert erről sejtelmük sincs, s ha mégoly harsányan kiált is égre a szégyen, az övék és a mienk, nem hallják. De hát járja-e, hogy mi élvezzük az előnyt, és így szóljunk: távol vannak, tehát ostobák, mert a távolság ostobaság, és evvel vége? Nem, hanem meg kell vinni a hírt nékik is, hogy ott is éppúgy legyen, mint itt, és ne éljenek úgy, mintha nem is volna. Küldjetek el engem, küldjetek el engem! Útra akarok kelni, és átadni a hírt, hogy sötétségüket megvilágítsam, és hangosan fölsikoltsanak. Nektek pedig visszatérve jelenteni fogom, miként sikoltottak.

Helyeselték szándékát. A vörösszeműeknek meg kellett tudni a hírt. Őket jóformán még inkább érdekelhette, mint négyüket. Naftálit bízták meg az úttal; az atyának pedig majd azt mondják, sürgős üzleti ügyben kellett a gyorslábúnak útra kelnie. Naftáli alig aludt türelmetlenségében, s már pitymallatkor fölnyergelte szamarát; amikor József fölébredt a világszép ruha alatt, már messze járt a testvér, és a tudás közeledett a távolukhoz. Kilenc napra rá valamennyien megjöttek, a követtel együtt, éppen telihold idején: Rúben, Simeón, Lévi, Júda, Isszakár és Zebulón, és sötéten kutatva nézdegéltek körül. Simeón és Lévi, akiket "ikreknek" neveztek, jóllehet egy év korkülönbség volt köztük, Naftáli híradása szerint bikaként bömböltek a hír hallatára.

Józsefnek volt annyi esze és jó érzéke, hogy nem lépett elébük nyomban és rögtön a ruhában, noha roppant nagy kedve lett volna hozzá. Valami halk kétely, hogy talán mégsem szeretik őt annyira jobban önmaguknál, hogy fölemeltetésének megpillantásakor a tiszta örömön kívül mást ne érezzenek, késztette őt arra, hogy egyelőre hagyja még a fátylat, s köznapi ingében üdvözölje a testvéreket.

- Üdvözlet, kedves Lea-testvérek, ti erős férfiak! - mondotta. - Isten hozott az atyánál! Legalább néhányatokat hadd csókoljalak meg.

S körüljárt közöttük, és hármat-négyet vállon csókolt, jóllehet azok cövekmereven álltak, és nem érintették őt. Csak Reubén, ez időben huszonkilenc éves, nagy, nehéz férfi, hatalmas lábán körülcsavart bőrszíjakkal, báránybőr kötényben, borotvált, húsos-izmos, kivörösödött, mogorva, nyomott profilú ábrázattal, melyen zavart-méltóságos kifejezés ült, s alacsony homlokát fürtösen alácsüngő fekete haj sötétítette - csak ő emelte fel nehézkes kezét, egyébként egyetlen arcvonását se mozdítva, amikor József ajkának érintését vállán érezte, és könnyedén s úgyszólván titokban végigsimította egyszer testvére fejét.

A Rúbennél három évvel fiatalabb Jehuda, aki éppoly termetes volt, de némileg hajlott hátú, s kinek orrcimpái s ajka körül fájdalmas vonás húzódott, köpenyben állt ott, s az alá rejtette kezét. Szűk sapkát viselt, mely alól sörényes-dúsan buggyant elő haja, éppoly vörösbarnán, mint a tömött kecskeszakáll s a vörös, duzzadt ajkak fölött keskenyen lefelé konyuló bajusz. Ezek az ajkak érzékiségről tanúskodtak, ám a finom vágású, ívesen és mégis laposan fölébük hajló orr kíváncsian szimatoló szellemiséget fejezett ki, s nehéz héjú, tükrösen dülledő, nagy szarvasszemében melankólia bujkált. Júda ekkoriban, mint többen is testvérei és féltestvérei közül, már házasember volt. Így Rúben egy környékbeli lányt vett el, és Ábrahám Istenének több gyermeket nemzett vele, a Henók fiút például és a Pallu fiút, akit Jákób néhanap térdén lovagoltatott. Simeón egy Buna nevű, Sekemből zsákmányként elragadott polgárleányt tett magáévá, Lévi egy Jáhú-hívő lányt szerzett meg, akit Héber unokájának tartottak, Naftáli egy ifjú asszonyt, akinek eredetét Jákób némi mesterkedéssel Náhortól, a káldeai testvértől származtatta, és Dán egyszerűen egy moábi nőt. Csupa vallásilag kifogástalan házasság keresztülvihetetlen lett volna, és ami Júdát illeti, az atya még örülhetett, hogy testiekben házassága által egyáltalában némi megállapodáshoz és megnyugváshoz jutott, mert nemi élete ifjúkorától kezdve zavaros és fájdalmas bélyeget viselt. Elégedetlenül-feszült viszonyban állt Astaróttal, szenvedett korbácsa alatt, amely egyre hajszolta, s meghódolt előtte anélkül, hogy szerette volna, ami hasadást okozott lelkében és egyenetlenséget önmagában. A cédákkal és Istár-kéjnőkkel való érintkezés közel vitte a Baál-szférához s borzalmaihoz és bolondságaihoz, a szégyentelen Kánaán szférájához, és senkit, Jákóbot, az atyát sem búsította ez jobban, mint magát Jehudát, aki nem csupán jámbor volt s istenértő tisztaságra törekedett, és Seólt minden bolondságával és titkával együtt, melyekkel a népek bemocskolták magukat, mélységesen megvetette, hanem azt hitte, oka van különösképp is tartani magára: mert miután Rúben megbotlott, és a sekemi zavargások óta az úgynevezett ikreket ugyancsak átkozottnak tekintették, nem volt lehetetlen, hogy Júda, a negyedik fiú kerül sorra mint áldáshordozó és ígéretgyermek, noha a testvérek közt erről nem lehetett beszélni, hanem minden igény csak a Ráhel fia ellen érzett közös gyűlöletben nyilvánulhatott meg.

Egyik pásztora, név szerint Hirá, Adullám falucskából megismertette egy Súah nevű kánaáni férfiúval, akinek lánya megtetszett neki, és Jákób beleegyezésével ezt el is vette. A fiakat, akiket asszonya szült, egyelőre kettőt, Isten ismeretére tanította. Azok azonban anyjukra ütöttek, amint Izmáel is Hágárra ütött, és nem az atyára: Júda legalább így látta és bajthozóknak, Kánaán-fiaknak, Baál-porontyoknak, Seól-kölyköknek, Moloh-hülyéknek nevezte őket, noha bánatát tán nem csak Súah lánya okozta. Aki különben már harmadik fiat ígért, és Júda aggódott, vajon micsoda fajzat lesz ez.

Júda szemében tehát mélabú volt, de ez sem indította jólelkűségre és arra, hogy titkon végigsimítsa József haját, mint Rúben. Hanem így szólt:

- Hogyan lépsz elibénk, írnok? Tusfoltos hétköznapi ingben szokás az idősebbek elé lépni üdvözletre, akik sokáig távol voltak és hazatérnek? Olyan kevéssé fontos neked, hogy tessél nekünk, holott különben nincs nagyobb gondod, mint hogy az emberek rád mosolyogjanak? Mondják, vannak a ládában ruhadarabjaid, oly szépek, hogy hunyorogni kell láttukra, s fejedelem fiához méltók. Miért sértsz meg bennünket azzal, hogy sajnálod felölteni fogadásunkra?

Simeón és Lévi, forró tekintetű, hegedéses arcú ifjak, kiknek olajos mellét tetoválás borította, buzogányszerű fütykösükre támaszkodva kurta, bömbölő nevetésben törtek ki.

- Mióta sétálnak az igézők fátyol nélkül? - sivított az egyik.

- És mióta arcfátyol nélkül a templomi szajhák? - folytatta a strófát a másik, s nem törődött vele, hogy Júda megrázkódott.

- Aha, a képes ruhámat gondolod? - kérdezte József. - Naftáli testvérünk beszélt már róla útközben, milyen kegyelemben részesített Jákób? Bocsássatok meg nagy jóságtokban! - mondotta, és kedvesen, keresztbe font karral megalázkodott előttük. - Nehéz dolog eltalálni a helyeset cselekedeteinkben, és az ember bűnbe esik, akárhogy is tesz. Ostoba módon ezt gondoltam: mit pöffeszkedjem uraim előtt? Nem, dísz nélkül akarok megjelenni előttük, hogy meg ne bosszankodjanak nyegleségemen, hanem szeressenek. S lám, ostobán tettem. Föl kellett volna magam ékesíteni üdvözléstekre, értem. De higgyétek el, az esti lakománál, ha már ti is megtisztálkodtatok és fölvettétek ünnepi ruháitokat, a ketonetben fogok Jákób jobbján ülni, s meglátjátok atyánk fiát dicsőségében. Helyes volt a szó?

A vad ikrek ismét bömbölve fölnevettek. A többiek dühödten fürkésztek szemében, hogy az együgyűséget a szemtelenségtől meg tudják különböztetni szavaiban, ami vajmi nehéz volt.

- Aranyos szó! - mondta Zebulón, a legifjabb, aki föníciaihoz szeretett volna hasonlítani nyírott körszakállával, rövid fürtökkel borított fejével, tarka mintás kabátjában, mely csak fél vállát fedte, s a másikon, karja alá bújva, szabadon hagyta ingét; mert a tengeren járt az esze, a kikötőkön, s nem szerette a pásztorkodást. - Enni való szó. Olyan, mint a finom búzadarából színmézzel készült áldozati zsemle, komolyan mondom! Tudod, hogy kedvem volna visszanyomni a torkodba, hogy megfúlj rajta?

- Eridj, Zebulón, micsoda durva tréfa! - felelte József, lesütve szemét, és riadtan mosolygott maga elé. - Szurkos gályaraboktól tanultad Aszkalunában és Gázában?

- Szurkos gályarabnak nevezte Zebulón testvéremet! - kiáltotta a huszonegy esztendős, hosszú és nehéztagú Isszakár, akit "erős csontú szamár"-nak hittak. - Rúben, te hallottad ezt, és szájon kell vágnod érte, ha nem kézzel, ahogy szeretném, legalább dorgáló szavakkal, hogy megemlékezzen róla!

- Nem beszélsz pontosan, Isszakár - felelte Rúben magas és lágy hangon, ahogy hatalmas testalkatú férfiak gyakran szoktak beszélni, és elfordította fejét. - Nem nevezte annak, hanem azt kérdezte, tőlük tanulta-e ezeket a tréfákat. Így is elég szemtelen volt.

- Úgy értettem, hogy Zebulón egy áldozati zsemlével meg szeretne fojtani - szólt most József -, ami éppoly bűnös, mint rendkívül barátságtalan lett volna. De ha nem ezt mondotta s nem így értette, akkor persze én sem akartam őt ingerelni, világért sem.

- No, akkor menjünk, ki erre, ki arra - határozott Reubén -, hogy együttlétünk ne okozzon további marakodásokat és félreértéseket.

Szétváltak, a tíz és az egy. Rúben azonban utánament a magányosnak, és nevén szólította. Magasan állt előtte körülcsavart oszloplábán, négyszemközt, és József udvarias figyelemmel pillantott az izmos arcba, melyen az erő és esendőség tudata zavart méltóságban nyilvánult. Rúben gyulladt héjú szemét egészen közelről látta. Tekintete tűnődve veszett el arcában, vagy inkább megtorpant előtte, önmagába fordulva, s közben a hatalmas jobb kéz könnyedén markolászta a testvér vállát, mint ahogy szokása volt, ha valakivel beszélt.

- Nálad van a ruha, fiú? - kérdezte ajka közt, száját jóformán ki se nyitva.

- Igen, uram, Rúben, nálam van - felelte József. - Izráel ajándékozta nekem, mivel megvidította győzelme a játékban.

- Kiütötte köveidet? - kérdezte Rúben. - Pedig te fürgén és eszesen játszol, mert szellemed gyakorlott a mindenféle agymunka következtében Eliézer keze alatt, s ez a játékban is csak hasznodra lehet. És gyakran megver az atya?

- Egyszer-másszor - mondta József, és kivillantotta fogait.

- Amikor te akarod?

- Nemcsak rajtam múlik - válaszolta a fiú kitérően.

"Igen, így van ez - gondolta magában Rúben, és tekintete még mélyebben befelé fordult, mint az előbb. - Ez az áldáshordók csalfasága, és a mód, ahogyan csalnak: véka alá kell rejteniök világosságukat, hogy ne kárukra világítson, másoknak meg minél világosabban kell hazudniok, hogy megállhassák a sarat. - Ránézett féltestvérére. - A Ráhel-gyermek - gondolta. - Milyen kellemes külsejű! Joggal mosolyognak rá az emberek. Éppen kellő nagyságúra nőtt, s kedves és szép szemét titkos gúnnyal emeli rám, ha nem csalódom, amint itt állok előtte, mint valami torony, behemótul s idomtalanul, ezzel az esetlen testtel, amelynek erei mindenütt szinte szétpattannak az erőtől, úgyhogy bikaként feledkeztem vétekbe Bilhával, s még csak arra se ügyeltem, hogy meg ne lásson valaki. Erre ez ment, és elárult Izráelnek, ártatlan-ravasz lelkével, s én a hamuba buktam. Mert okos ő, mint a kígyók, és szelíd, mint a galambok, ilyennek kellene lenni. Ártatlanságában ravasz és ravaszságában ártatlan, úgyhogy az ártatlanság veszedelmes, és szent a ravaszság, ez az áldásnak csalhatatlan jele, és ezzel hiábavaló volna szembeszállni, még ha akarnánk is, holott nem akarunk, mert vele van az Isten.

Egyetlen legyintéssel örökre elintézhetném; erőmből, mely elvette Bilha erejét, telnék erre is, és elsőszülöttségem tolvaja megérezné férfi módra, mint ahogy Bilha megérezte asszony módon. De mi hasznom lenne belőle? Ábel leütve heverne, én pedig az lennék, aki nem akarok lenni, Káin, akit nem is értek. Hogyan tehet valaki meggyőződése ellenére Káinként, hogy látó szemmel leüsse a kellemest, mert maga kellemetlen? Én nem fogok meggyőződésem ellen tenni, igazságos és méltányos akarok lenni, lelkemnek üdvösebb így. Nem fogok engedni neki. Reubén vagyok, ereim tele erővel, Lea elsőszülöttje, Jákób legidősebb fia, a tizenkettőnek feje. Nem fogok elbűvölt pofát vágni, és nem alázom meg magam bája előtt, már azt is pipogyán s helytelenül tettem, hogy az előbb végigsimítottam haját. Ezentúl nem emelem rá kezem, sem így, sem úgy. Toronyként állok előtte, idomtalanul, nem bánom, de méltósággal."

Arcizmait feszesre húzva kérdezte:

- Elkunyeráltad tőle a ruhát?

- Nemrégiben nekem ígérte - felelte József -, és amikor figyelmeztettem, kivette a ládából, és szólt: "Tartsd meg, tartsd meg!"

- Úgy, figyelmeztetted és elkoldultad tőle. Akarata ellenére adta neked, te csábítottad rá. Tudod, hogy Isten ellen van visszaélni a hatalommal, amellyel egyik ember a másikra hatni tud, hogy az beleegyezzék a jogtalanságba, és azt tegye, amit meg kell bánnia?

- Milyen hatalmam van nekem Jákób fölött?

- Kérdezve is hazudsz. Ráhel hatalmával hatsz rá.

- Akkor hát nem loptam a hatalmat.

- De meg sem szolgáltad.

- Így szól az Úr: "Adok, akinek adok."

- Ó, milyen szemtelen vagy! - mondta Rúben busára vont szemöldökkel, és vállánál fogva rángatta a fiút erre-arra. - Igaz, azt mondják rólam, hogy olyan vagyok, mint a zúduló víz, és a bűn nem idegen tőlem. De a te megátalkodott könnyelműséged idegen tőlem. Istenbe kapaszkodsz, és gúnyt űzöl a szívből, amelynek sorsa kezedben van. Tudod, hogy milyen bajba és szorongattatásba taszítottad az aggot, amikor elkunyeráltad a ruhát tőle?

- De nagy Rúben, micsoda bajba?

- Ismerlek már, hazudsz, amikor kérdezel. Olyan nagy örömöd telik benne, hogy képes vagy erre? Miattad való bajba, aki kedvence vagy, érdem nélkül, szívének hajlandóságából, amely lágy és gőgös. Elnyerte az áldást Ézsau, ikertestvére előtt, de hát nem érte-e elég bánat Ráhel miatt, aki meghalt egy dűlőföldre Efrontól, azután gyermeke, Dína miatt, és miattam is, amit magam teszek hozzá, mert látom rajtad, hogy képes volnál emlékeztetni rá.

- Dehogyis, erős Rúben. Egyáltalában nem gondolok rá, hogy egykoron tréfálkoztál Bilhával, úgyhogy az atya vízilónak látott haragjában.

- Hallgass! Hogyan beszélhetsz erről, amikor én a szót kifejezetten elvontam szád elől, és megelőztelek vele? Mindig új módját találod ki a hazugságnak, és azt mondod: "Nem gondolok rá", amikor körülményesen beszélsz róla. Ez az, amit az írásos kövekből tanultál, s amit gyakorolsz, amikor Eliézerrel a hittudományt búvod? Nem is tudom, miképpen mozog ajkad, melyet a Teremtő ilyenre-olyanra metszett, és fogad csillog közötte. Ami azonban kijő belőle, csupa szemtelenség. Kölyök, kölyök, vigyázz magadra! - mondta, és úgy megráncigálta, hogy József sarkán-bokáján előre-hátra ingott. - Nem mentettelek-e meg tízszer is a testvérek keze közül s haragja elől, akik eltaposták Sekemet a megszeplősítettért; tízszer, amikor már-már jól el akartak páholni, mert ellenük locsogtál az atyánál, és "elevenek húsából kimetszett darabokról" s hasonlókról hazudoztál - s te most mégy és kicsalod a ruhát, amíg mi távol legeltetjük a nyájat, és galádul kihívod magad ellen haragunkat, ha nem tízét, akkor hát kilencét? Mondd, ki vagy te, és micsoda gőg ez, hogy elkülönülsz mindnyájunktól, és járod a magad útját? Nem félsz, hogy fennhéjázásod fejed fölé gyűjti a felhőket, melyekből a villám jő? Oly kevés hálát érzel a veled kegyes indulatúak iránt, hogy bajba döntöd őket, mint aki korhadt ágakon kapaszkodik, és onnan űz csúfot azokból, akik alant állnak, és aggódva kiáltanak föl hozzá, hogy le ne törjön alatta az ág, s leesvén, bele ki ne forduljon?

- Hallgass meg, Rúben, és ne rázz tovább! Hidd el, hálás vagyok neked, amiért szót emeltél értem a testvérek kajánságával szemben. S hálás vagyok azért is, hogy tartasz, miközben fölfordítasz, egyszerre mindkettőt. De eressz csak vissza talpamra, hogy szólhassak! Úgy! Hintázva nem lehet magyarázgatni. Most azonban, hogy végre állok, mégis megpróbálom, és bizonyos vagyok felőle, hogy igazságosan helyeselni fogod szavaimat. Nem csaltam ki a ruhát, nem is loptam. Amikor Jákób a kútnál nekem ígérte, már ismertem kívánságát és szándékát, hogy nekem adja. De mivel a nyájasszívűt némileg határozatlannak láttam akarata felől, támogattam ezt, és egykönnyen rávettem, hogy nekem adja - nekem adja, mondom, és ne ajándékozza, mert a ruha az enyém volt, mielőtt nekem adta volna.

- Miért a tied?

- Kérdezel? Hát felelek. Ki volt az, akiről Jákób első ízben emelte le a fátyolt, hogy ott nyomban hagyatékká tegye?

- Lea volt az!

- Igen, valóság szerint. De igazság szerint Ráhel volt az. Lea csak álruhaként viselte, a ruha úrnője azonban Ráhel volt, és ő őrizte, amíg meg nem halt egy dűlőföldre Efrontól. De mivelhogy meghalt, hol van most?

- Ahol sár az eledele.

- Igen, valóság szerint. De igazság szerint másként van. Nem tudod, hogy a halál erejénél fogva megváltozhatik az ember természete, és hogy Ráhel Jákób számára más természetben él?

Rúben elképedt.

- Én és az anya egyek vagyunk - mondta József. - Nem tudod, hogy Mamácska ruhája a fiúé is, és hogy cserélve hordják, egyik a másik helyett? Nevezz meg engem, és őt nevezted meg. Nevezd meg az övét, és az enyémet nevezted meg. Kié tehát a fátyol?

Rendkívül szerény tartással beszélt, egyszerűen csak állt, s lesütötte szemét. De azután, hogy elmondta mondókáját, hirtelen belévetette tág és nyílt tekintetét a bátyjáéba: nem támadón mélyesztette és fúrta emebbe, hanem csupán csöndesen s nyíltan kínálta nézése elé, s a gyulladásos Lea-szemek pislogva-hökkent szúrását viszonzás nélkül fogadta a maga tekintetének feneketlenségébe.

A torony megingott. A nagydarab Rúben megborzongott. Hogyan beszél ez a fiú, mire akar kilyukadni, hogyan történt mindez? Gőgjét firtatta - most bánhatta, mert megkapta a választ. Dühödten tudni akarta, ki is hát József - bár ne akarta volna! Mert most íme, itt a magyarázat, éspedig oly kétértelmű, hogy hátán végigszaladt a hideg, teljes hosszában. Véletlen volt, ahogyan a kölyök szájában alakultak a szavak? Az istenire akart célozni velük, és rá hivatkozni, hogy csalafintaságát igazolja, vagy... És ez a "vagy" Rúben szívének sötétjében ugyanazt a borzadályt keltette, amiről Gádiél testvér panaszkodott szitkozódva József fekhelye mellett - csupán még erősebb volt ez Rúbenban, mélyebb megrázkódtatás és egyben bámulat, lágy, gyöngéd iszonyat és ámulás.

Meg kell értenünk Rúbent. Amint senki a világon, ő sem ismerte félre a kérdés fontosságát, hogy kicsoda a magányos fiú, micsoda nyomdokokon jár, milyen múltra építi jelenét, hogy ezáltal valóságosnak mutassa meg azt. József megmutatta magát válaszában - oly iszonyatosan elbizakodott módon, hogy Rúben szinte szédült belé. Ám a szó mágiája, amely a felvilágít az alvilágiba vonta, ez az elfogulatlanul szabad és kétségkívül valódi nyelvkészség az átváltás varázslatára Rúben szeme előtt fölvillantotta a nyomokat, melyeken öccse járt. Talán nem tartotta Józsefet e percben elfátyolozott kétnemű kettősistenségnek - ezt nem akarjuk állítani. De mégis hitt benne.

- Gyerek, gyerek - szólt hatalmas testéből a finom hang -, óvd lelkedet, óvd atyádat, óvd világosságodat! Rejtsd véka alá, nehogy romlásodra világítson!

Aztán lesunyt fejjel három lépést tett hátrafelé, s csak azután fordult el Józseftől.

Ám estebédnél a fiú a ruhát viselte, úgyhogy a testvérek cövekként ültek, és Jákób megfélemedett.

Sok nappal az események után történt, hogy búzát kaszáltak Hebrón völgyében, és itt volt az aratás ideje és a vidám izzadság ideje és örömidő a zsengék napjáig, amikor új lisztből készült savanyított búzakenyeret mutattak be, hét héttel a tavaszi telehold után. Mert a kései esők bőségesek voltak, de az ég csatornái csakhamar bezárultak, a víz lefutott, és a föld kiszáradt. A diadalmas nap, Marduk-Baál, győzelmétől ittasan a csöpögő Leviatán fölött, lángolva buzgott az égen, aranydárdákat hajigált a kékségbe, és már a második és harmadik hónap fordulóján oly tüzes volt uralma, hogy félteni kellett volna a vetést, ha szél nem támad, melynek örvendetes közeledését Lea hatodik fia, Zebulón megorrintotta, s ekképpen szólt:

- Kellemesen érinti orromat ez a szél, mert idesodorja a messzeség páráját, és meghozza az enyhet adó harmatot. Nézzétek csak, milyen öröm jő a tenger felől, mondottam mindig. A Nagy Zöldvíznél kellene lakni és Szidón határán, és a hullámokat járni bárányok őrzése helyett - ezt kevésbé szeretem. A hullámok hátán és a görbe pallón olyan emberek közé lehet jutni, akiknek farkuk van, és világító szarvuk a homlokukon. Meg olyanok közé, akiknek akkora fülük van, hogy egész testüket betakarja, és olyanokhoz, akiknek testét fű növi be - egy Hazati kikötőből való ember mesélte mindezt nekem.

Naftáli egyetértett vele. Bizony jó volna híreket váltani a fűborította néppel. Valószínűleg sem ők, sem a farkasok, sem a lepedőfülűek semmit sem tudnak arról, mi minden történik a nagyvilágban. A többiek ellentmondtak, és hallani sem akartak a tengerről, noha az adja a harmathozó szelet. Alvilági terület az, tele káosz-szörnyekkel, éppily joggal dicsőíthetné Zebulón a sivatagot. Kiváltképpen Simeón és Lévi, e két durva, de jámbor testvér hangoztatta ezt a nézetet, noha alapjában a pásztorélethez nekik se volt különös kedvük, csupán az öröklési rend miatt ragaszkodtak hozzá, és szívesebben űztek volna valami vadabb mesterséget.

Az aratási munka, amely az árpa betakarításával kezdődött, mindnyájuk számára kellemes változatosságot jelentett, és vidáman fürödtek izzadságukban, amint a jutalomnak e heteiben szokás, úgyhogy viszonyuk Józsefhez, aki szintén segített sarlózni és kévét kötni, már-már enyhülni és javulni kezdett, amikor ez hihetetlen szószátyárságával megint mindent elrontott, és végsőkig elmérgesített. Rögtön szólunk erről. Ami Jákóbot illeti, őt kevéssé érintette környezetének naptárhoz igazodó lelkendezése, az arató parasztok jókedve, akiknek körében emberei végezték a maguk dolgát. Magatartása, amely minden évben ugyanilyen volt, bizonyos fokig mérséklőn hatott ezekre, mégpedig anélkül, hogy ő maga a mezőn megjelent volna. Ez csak egészen kivételes esetekben történt, s persze éppen ebben az évben kellett egyszer megtörténnie, mégpedig József külön kérésére, akinek megvolt az oka rá. Általában azonban Jákób nem sokat törődött vetéssel-aratással, hanem kevéske mezőgazdálkodását jóformán oda se hederítve űzte, és csupán okosságból, nem benső hajlamból, melynek éppen ellenkezője jellemezte viszonyát ehhez a területhez, a hitközömbösség tudniillik, a holdpásztor ellenérzése a vörös földmívelő rögmunkájával szemben. Az aratásidő éppenséggel zavarba hozta; mert hasznot húzott a termékenységkultuszból, mellyel az ország fiai tavaszról tavaszra a nap-baáloknak és templomaik kedves-asszonyainak áldoztak, s melytől lelke mégis távol maradt. Kissé szégyellte ezt a közös élvezetet, és a betakarítók hálaujjongása elől elzárta ajakát.

Most hát az árpa után a búzát aratta a maga ellátására, és mivel minden dolgos kézre szükség volt, sőt Eliézer ezekre a hetekre bérmunkásokat is vett föl, József félbeszakította tanulmányait az öreggel, hogy az ő különálló személye is rózsás hajnaltól késő estig a mezőn serénykedjék, sarlóját belevágja a kalászcsomóba, melyet jobbjával markolt össze, a kévéket átkösse szalmával, s testvéreivel s a szolgákkal együtt kordéra rakja vagy szamárhátra kötözze, hogy ezek a szérűre vigyék. El kell ismerni, kedvvel és vidáman dolgozott, anélkül hogy időrablásnak tekintette volna dolgát, s nagyon szerényen viselkedett, ami persze szöges ellentétben állt belső életének bizonyos megnyilvánulásaival, amelyekre éppen ez időben ragadtatta magát. Végül is mi sem lett volna könnyebb, mint Jákóbtól fölmentést kérni a mezei munka alól, de ő nem is gondolt erre, részben mert a munkában egészséges örömet lelt, részben és csakugyan elsősorban ezért, mert így közelebb került testvéreihez, s boldog büszkesége telt benne, hogy velük együtt munkálkodhasson, hallhassa, amint hívják, s legjobb képessége szerint kezükre járjon - betű szerint így igaz; a velük való munkaközösség, amely gyakorlatilag javította viszonyukat, lélekemelőn hatott rá, boldoggá tette, s ellentmondások itt semmit sem jelentenek; romboló értelmetlenségükkel sem változtatnak azon a tényen, hogy József szerette testvéreit, és bármily értelmetlenül, sőt egészen elvakultan hangzik is, bízott szeretetükben, olyannyira, hogy azt hitte, bizalmas lehet velük szemben bizonyos mértékben - bizonyos mértékben, mert szerencsétlen módon azt gondolta, hogy nem ment messzire.

A mezei munka nagyon kimerítette, és gyakran elbóbiskolt közben. Azon a déli órán is aludt, amikor Jákób valamennyi fia, Benjámin kivételével odagyűlt pihenőre és falatozásra a görbe rudakra akasztott barna sátorlap alá. Megtörték a kenyeret, és elbeszélgettek, sarkukon kuporogva, mindössze kis köténnyel testükön, amit pirosra égetett Baál ereje, mely fehér bárányfelhők közül lángolt alá a félig letarolt mezőre, s ez itt is, ott is, ahol a sarló tarlóréseket vágott napsárga kalásztömegébe, egymásnak támasztott kévékkel volt tele, s körös-körül alacsony kavicsfal szegélyezte, amely mögött mások munkája folyt. Némi távolságra domb emelkedett, amelyet Jákóbék szérűnek használtak. Megrakott szamarakat lehetett látni, amint arrafelé cammognak, s odafönn embereket, akik villával hányták szét a gabonát a taposó ökrök előtt.

József tehát, szintén csak munkakötényben és naptól piros bőrrel, ott aludt a közös árnyékban karjára dőlve, összekuporodva. Mielőtt lefeküdt, teljes bizalommal kérte meg a hozzá legközelebb ülő Isszakárt, akit "erős csontú szamárnak" neveztek, adná kölcsön egyik térdét, hogy fejét ráhajthassa; Isszakár azonban megkérdezte, hogy talán vakargassa is a fejét és elhessentse tőle a legyeket, és ráförmedt, hogy feküdjön csak akárhogy, az ő segítsége nélkül. József gyermekesen kacagott ezen, mint valami jó tréfán, és fejének fölemeltetése nélkül feküdt le aludni. Másfelől kapta ezt meg, amint ki fog derülni, de senki sem vette észre rajta, annál kevésbé, mert senki sem törődött vele. Csak Rúben tekintete suhant el néha fölötte. Az alvó arca feléje fordult. Nyugtalannak látszott. Homloka, szemhéja meg-megrándult, megnyílt szája mintha szóra mozdult volna.

Ezenközben a testvérek egy szerszám előnyeit és hátrányait beszélték meg, melyet újabban mindenfelé kezdtek cséplésre használni; a cséplőtábláról volt szó, amelyet ökrök húztak, s az alsó felére erősített hegyes kövekkel kiverte a kalászt. Hogy ez az eszköz meggyorsítja az eljárást, vitathatatlan volt. De többen azt állították, hogy a pelyvázás azután több munkát ad, mintha a taposó barmot gyakran és alaposan körülhajtják a termésen. Cséplőkocsiról is beszéltek, amilyet némely paraszt használt, s amely éles vaskorongokkal fölszerelt hengeren szaladt. Ekkor fölébredt József, és fölült.

- Álmodtam - mondotta, és ámuló mosollyal nézett körül a testvérek között.

Azok feléje fordították fejüket, ismét elnéztek, és tovább beszéltek.

- Álmot láttam - ismételte a fiú, s kezét végighúzta homlokán, miközben még mindig kótyagos és boldog mosollyal a semmibe nézett -, olyan csodálatos volt és olyan eleven!

- Semmi közünk hozzá - felelte Dán, és szúrós szemét rászögezte, egy pillanatra. - Jobb lett volna, ha álom nélkül alszol, ha már aludnod kell, mert az alvás csak álom nélkül pihentet.

- Nem akarjátok hallani, mit álmodtam? - kérdezte József.

Erre senki sem válaszolt. Hanem egyikük, Jehuda olyan hangon folytatta a mezőgazdasági beszélgetést, hogy az már bizonyos mértékben megfelelő válasz is volt az efféle kérdésre.

- A vaskorongok élességére nagyon kell vigyázni - szólt hidegen és hangosan -, különben nem vágnak, hanem csak zúznak, és a mag nem hull ki jól a kalászból. De mondjátok meg, lehet-e bízni az emberekben, kivált a béresekben, hogy kellőképp köszörülik a korongokat? Ha viszont a kerekek túlságosan élesek, könnyen szétvágják a magot, és ilyenkor a liszt...

József kis ideig hallgatta személye fölött elsikló társalgásukat. Ám végül is félbeszakította őket, és így szólt:

- Bocsássatok meg, testvérek, de mégis szeretném elmondani nektek álmomat, amelyet az imént álmodtam, nagyon fúrja az oldalamat. Rövid az egész, de olyan eleven és csodálatos, hogy nem tudom magamba fojtani, hanem szívből kívánnám, ha ti is oly élénken látnátok, mint ahogy én, s nevetnétek a gyönyörűségtől, s combotokat csapkodnátok.

- Nézze meg az ember! - szólt Júda ismét, és megrázta a fejét. - Mi lelt, hogy folytonosan zaklatsz a magad dolgával, amihez semmi közünk? Mit törődünk mi a te belsőrészeddel és alvásod kotyvalékával, s hogy mi szállt a hasadból a fejedbe evés után? Ez illetlen dolog, és nincs közünk hozzá, tehát hallgass!

- Dehogyis nincs hozzá közötök! - kiáltotta József buzgón. - Mindnyájatoknak köze van hozzá, mert ti mind szerepeltek benne és én is, csakhogy az álmom annyira elgondolkoztató és csodálatos mindnyájunk szempontjából, hogy le fogjátok horgasztani fejeteket, és három napig jóformán semmi másra nem gondoltok!

- Nem mondhatná el tehát néhány rövid szóval, sok teketória nélkül, hogy túllegyünk rajta? - kérdezte Áser. A torkosok kíváncsiak is; s különben mind kíváncsiak voltak, és alapjában nagyon szívesen hallgatták a beszédet: a valóságot és a költöttet, mesét, álmot és az ősidők dalait.

- Jó - mondta József boldogan -, ha tehát akarjátok, elmesélem nektek látomásomat, ami kívánatos már értelmezése miatt is. Mert nem annak kell értelmezni, aki álmodik, hanem valaki másnak. Ha ti álmodtok, szívesen megfejtem álmotok értelmét, nem kerül fáradságomba, kérem az Urat, és ő is megvilágosít engem. De a magam álmával másként áll a dolog.

- Így beszélsz te "teketória nélkül"? - kérdezte Gád.

- Halljátok hát... - kezdte József. De Rúben az utolsó pillanatban még megpróbálta elhallgattatni. A fátyol gazdáját szem előtt tartotta egész idő alatt, és semmi jót nem várt tőle.

- József - mondotta -, nem ismerem álmodat, mert nem voltam veled alvásodban, hanem magad voltál benne. De úgy hiszem, jobb, ha mindenki maga marad álmaival, s te is magadban tartod, amit álmodtál, s induljunk munkára.

- Munka közben voltunk - kapta föl a szavát József -, mert a mezőn mindnyájunkat együtt láttam, Jákób fiait, amint a búzát arattuk.

- Nagyszerű! - kiáltotta Naftáli. - Igazán szörnyen álomszerű az, amit álmodban láttál, ki merné tagadni! Csodálatos csakugyan, micsoda fene nagy álom és milyen vadregényes!

- De a rét nem a miénk volt - folytatta József -, hanem más, csodálatosan idegen. Mi azonban nem beszéltünk erről. Hallgatva dolgoztunk mind, és kévét kötöztünk, miután levágtuk a termést.

- No, ez aztán szép kis álom az Úr színe előtt! - mondta Zebutón. - Páratlan látomás! Talán először kellett volna kévét kötöznünk, aztán aratnunk, te szamár? Igazán azt kívánod, hogy végighallgassunk?

Néhányan már vállat vonva föl is álltak, és menni akartak.

- Igen, hallgassatok végig! - kiáltotta József fölemelt kézzel. - Mert most következik a csodálatos. Mindegyikünk egy-egy kévét kötött az életadóból, és tizenketten voltunk, mert Benjámin is, legkisebb testvérünk velünk volt a mezőn, s ő is veletek kötötte kévécskéjét a körben.

- Ne beszélj bolondot! - parancsolta Gád. - Miért "veletek a körben"? Talán azt akarod mondani: "velünk a körben"!

- Dehogyis, Gádiél, szó sincs róla! Mert ti álltatok ott körben, tizenegyen, s kévét kötöztetek, én ellenben a magam kévéjét külön kötöztem a kör közepén.

Elhallgatott, és testvérei arcába nézett. Valamennyi fölvonta szemöldökét, s fejét lassú rázással hátrahajtotta, hogy ádámcsutkájuk előreugrott. Ebben a fejrázásban és szemöldökfölvonásban gúnyos álmélkodás, intés és aggódás fejeződött ki. Várták a folytatást.

- Hallgassátok csak, mi következett, és milyen csodálatosat álmodtam! - szólt ismét József. - Amint kévéinket megkötöttük, ki-ki a magáét, odahagytuk őket, és eltávoztunk tőlük, mintha semmi dolgunk sem lett volna ott tovább, szót se szóltunk. De alighogy húsz lépést mentünk együtt, vagy negyvenet, íme, Rúben visszapillant, és kezével némán mutat hátra, arra a helyre, ahol kévét kötöztünk. Rúben, te voltál az. Mind ott álltunk és néztünk, kezünket szemünk fölé emelve. És ezt láttuk: az én kévém ott áll a középen, egyenesen, a tiéitek pedig, amelyek körülveszik, körben mélyre hajolnak előtte, mélyre, még mélyebbre, az enyém pedig áll.

Hosszú hallgatás.

- Ez minden? - kérdezte Gád nagyon kurtán és halkan a csöndben.

- Igen, és ezután fölébredtem - válaszolta József bizonytalanul. Meglehetősen csalódott álmában, amely rendkívül sajátságos, nyomasztóan boldogító színezetű volt, kiváltképp mikor Rúben csöndesen visszamutatott a megelevenedett kévékre, de szóba foglalva aránylag soványnak, sőt együgyűnek tűnt föl, és József véleménye szerint semmiféle hatással nem lehetett hallgatóira, s ebben az érzésben Gád kérdése: "Ez minden?" - még jobban megerősítette. Szégyellte magát.

- No tessék - mondta Dán újabb hallgatás után elszorult hangon, vagyis inkább úgy, hogy kijelentésének csak első szótagja hangzott, a többi azonban suttogásba fúlt.

József fölemelte fejét. Új bátorságra kapott. Úgy látszott, álma, amint elmondotta, mégsem maradt egészen hatástalan a testvérekre. A kérdés: "Ez minden?", lesújtó volt, ám a kijelentés: "No tessék", vigasztaló és reményt adó; azt jelentette: "Mond valamit" és "nem rossz", azt jelentette: "Mi a fene" és hasonlókat. József testvérei arcába nézett. Mind halovány volt, és valamennyin függőleges ráncok vonódtak a szemöldökök közt, ami halotti sápadtságukkal párosulva különös hatást tett. Ugyanígy hatnak a sápadt arcban erősen kitáguló orrcimpák vagy a fogak közé harapott alsó ajkak is, amint most sokuknál szintén meg lehetett figyelni. Ezenkívül lélegzésük is meggyorsult, és mivel nem egyszerre vettek lélegzetet, tízszeresen szabálytalan, összevissza fújtatás keletkezett a sátorlap alatt az elbeszélés következtében, ami az általános sápadtsággal együtt némileg meghökkentette Józsefet.

Bizonyos mértékben így is történt, de oly módon, hogy mindez álma folytatásának tűnt föl, amelynek döbbenetes örömből és örvendetes döbbenetből keresztezett különös kettősségét a valóság tovább őrizte; mert a testvérekre tett hatás nem volt ugyan egészen szerencsés, de mégis sokkal erősebbnek látszott annál, amit József szavai közben olykor remélni mert, és elégtételérzése amiatt, hogy elbeszélése nem járt kudarccal, amitől már-már félni kezdett, kellőképpen ellensúlyozta szorongását.

Mit sem változtatott ezen, hogy Jehuda, hosszas általános fújtatás és ajakrágás után, rekedt torokhangon fölkiáltott:

- Ennél undorítóbb badarságot, mióta élek, nem hallottam még! - Mert ez is kétségtelen, ha nem is egészen kívánatos megrendülés kifejezése volt.

Újabb hallgatás, sápadás és ajakrágás következett.

- Te fölfuvalkodott! Te pöfeteg! Te nagyszájú! Te büdös szelelés! - ordított föl egyszerre Simeón és Lévi. Képtelenek voltak egymás után beszélni s rárímelni a másik szavára, mint ahogy rendesen szokták; együtt és egymás szavába vágva üvöltöttek, vérvörös arccal, kidagadó erekkel homlokukon, s most igazán igaznak bizonyult a híresztelés, mely szerint haragjukban mellük szőre tüskévé meredt, mint például akkor is, mikor Sekem városa ellen tomboltak: csakugyan így volt, meg lehetett végre figyelni, mellkasukon láthatóan fölborzolódott a szőr és égnek állt, miközben bikahangon süvöltöttek összevissza:

- Te nyavalyás, pökhendi, nyegle, aljas hencegő! Még mit nem szeretnél álmodni, még mit nem látnál szemhéjad mögött, te taknyos, te szálka a szemben, te botránkozás köve, hogy fejtsük meg számodra s még értelmezzük is, utálat kévéje! "Mélyre hajolnak, mélyre, még mélyebbre" mi, azt álmodod te, szégyentelen alamuszi, s minket, becsületes embereket kényszerítsz rá, hogy meghallgassunk? A mi kévéink petyhüdten kókadnak alá a körben mind, a tiéd azonban áll! Hallott már a világ valaha ilyen szörnyen visszataszítót? Pfuj, Seól, piszok, köpedelem! Atyai s királyi hatalmat szeretnél gyakorolni fölöttünk, mi, mert alattomosan kicsaltad a ketonetet, te képmutató, te örökségleső, idősebb testvéreid háta mögött! De mi majd megtanítunk, hányadán áll a dolog az állással és a hajlással, s megmutatjuk majd, ki az úr, hogy magad mondod meg, mi a méltó neved, és belátod, milyen szemérmetlenül hazudtál!

Így hangzott a dioszkúroszok vad üvöltése. Azután mind a tíz kimászott a kendő alól, s kiment a földre, még mindig sápadtan és pirosan és ajkát harapdálva. Rúben pedig így szólt elmenet:

- Most hallottad, fiú.

József egy darabig még elgondolkodva üldögélt, megzavartan és elszomorodottan, mivel a testvérek nem akarták elhinni álmát. Mert kiváltképpen ez ragadt meg fülében, hogy nem hittek neki, mivel az ikrek hencegésről és hazudozásról üvöltöttek. Ez megszomorította, és azon törte fejét, hogy bizonyíthatná be, hogy az igazságnál egy szóval sem mondott többet, s híven beszélte el nekik azt, amit csakugyan álmodott közöttük. Ó, ha hinnének neki, gondolta, eloszolna rossz érzésük is, amelyet vele szemben mutattak; hiszen ő őszinte testvéri bizalmáról tett tanúságot, amikor közölte velük, mit mutatott neki Isten álmában, hogy megossza velük a csodát s az örömöt, s együtt elmélkedjenek értelme fölött. Lehetetlen, hogy zokon vegyék tőle közösségük megrendíthetetlenségébe vetett hitét, amely arra késztette, hogy Isten gondolatait jelentse nekik. Természetesen ezekben föléjük emelkedett; de hogy ezért az idősebbek, akikre ő bizonyos értelemben mindig föltekintett, Isten gondolatait nem tudják elviselni, az túlságosan nagy csalódás lett volna számára, semhogy csak gondolt volna is rá. Ám mivel belátta, hogy mára már sajnos lehetetlen a tökéletesen vidám s zavartalan együttlét, inkább lemondott róla, hogy közéjük menjen a mezőre, hanem hazafelé vette útját, és Benjámint, édestestvérkéjét kereste föl, hogy elmondja, mi történt: a nagyoknak egy aránylag felette szerény álmát mesélte el, éspedig ezt és azt; azok pedig nem akartak neki hinni, s az ikrek haragra lobbantak, jóllehet ez a kévelátomás a mennybemenetel álmához hasonlítva, amelyről egyetlen szót se szólt, a világ legalázatosabb semmisége.

Turturra örült, hogy az iszonyú égi álomról nem esett szó, és a maga részéről olyan őszintén tetszett neki a kéveálom, hogy József a nagyoknál elért némileg gyászos eredményért ezáltal teljes kárpótlást talált. Különösen annak örült a kicsike, hogy az ő kévécskéje is ott állt a körben és meghajolt a többiekkel, és ugrált és kacagott örömében, annyira kedvére volt ez.

A tízek pedig ezalatt egy csoportban álltak a mezőn, a lefelé haladó nap világánál, és szerszámukra támaszkodva nagy gondban és haragban tanácskoztak. Kezdetben az a fölfogás - vagy legalábbis hallgatólagos megegyezés - uralkodott, aminek Simeón és Lévi szidalmazó kitörése adott hangot, hogy a gyűlöletes kölyök álma puszta kitalálás, s üres hazugságot beszélt el. Szívesen ragaszkodtak volna ehhez a föltevéshez, amely mintegy belső védekezés volt mindnyájuk számára. De Júda volt az, aki, hogy semmit se mulasszanak el megfontolni, arra a lehetőségre is rámutatott, hogy a fiú csakugyan ezt álmodta, és nem túlzott; és ezzel a föltételezéssel most már nem csupán hallgatólag, hanem kifejezetten is számot vetettek, amikor ismét két eshetőségre bontották: mégpedig, hogy az álom, ha igazán látta József, vagy Istentől való, amit általánosan az elképzelhető legnagyobb katasztrófának tekintettek, vagy semmi köze Istenhez, hanem forrása egyedül a szörnymajom otromba és a ketonet megkaparintása folytán túlságosra hízott elbizakodottsága, s szenvedhetetlen, csalóka látomásai innen erednek. A vitában Rúben azt hangoztatta, hogy ha Isten keze van a játékban, tehetetlenek vele szemben és imádni kell - nem Józsefet, hanem az Urat. Ha ellenben az álom szülője az önhittség, akkor vállat vonva vehetik tudomásul, és az álmodó legyen boldog balgaságában. Egyben annak valószínűségét is újra megemlítette, hogy a fiú gyermekes módon csak kitalálta az álmot, és bolonddá akarja tartani őket, amiért verést érdemel.

Csakugyan, a nagy Rúben verést javasolt a hazudozás büntetéséül. Ám mivel ugyanekkor azt is ajánlotta, hogy vonjanak vállat az egész fölött, a verést mégsem gondolhatta túlságosan komolyan, mert vállvonogatva nem lehet a verés olyan súlyos. Mindenesetre föltűnő volt, hogy Rúben éppen azt a lehetőséget fogadta el igaznak, amely a maga nézete szerint veréssel volt kapcsolatos. Ha azonban szavainak mélyére tekintünk, úgy látjuk, mintha ezzel a gondolatkapcsolással egyéb föltevésektől akarta volna a testvéreket eltéríteni, s arra csábítani őket, hogy a maguk részéről is a hazugság hipotézisét fogadják el; mert attól tartott, ha abban maradnak, hogy Isten küldte az álmot, ebből egyáltalában nem a megnyugvás és imádás végkövetkeztetését vonják le, hanem a puszta elnáspángolásnál esetleg beláthatatlanul rosszabb cselekedetre ragadtatják magukat. Csakugyan kevés hajlandóságot mutattak rá, hogy a személyit elválasszák a tárgyi résztől, s viselkedésükön Józseffel szemben nem változtatott a különbségtevés a közt, hogy vajon ez puszta önteltségből álmodott-e csupán, vagy álma a valóságos helyzetnek, azaz: Isten akaratának és terveinek megvilágítása volt-e. Szavaikból nem derül ki határozottan, vajon József melyik esetben lett volna előttük utálatra méltóbb és viperafajzathoz hasonlatosabb - a másodikban valószínűleg még inkább, mint az elsőben. Ha az álom Istentől való és a kiválasztás égi jegye, akkor persze Isten ellen nem lehet zúgolódni - ahogyan Jákób, az atya ellen sem lehet zúgolódni tiszteletre méltó gyöngesége miatt. Józsefet terhelte minden bűn gondolataikban. Ha Isten kiválasztotta őt testvérei hátrányára, és kévéiket szégyenletesen hajbókoltatta az övé előtt, akkor József éppúgy elbolondította Istent, mint Jákóbot, és ugyanazzal a képmutatással hálózta be, mint az atyát. Isten nagy, szent és felelőtlen, József pedig vipera. Látható (és Rúben is látta ezt), hogy elképzelésük József viszonyáról Istenhez pontosan összevágott azzal, ahogy ez maga is hitte: olyan szemmel nézték, mint viszonyát az atyához. És ennek így kellett lennie, mert csak közös elképzelésekből születik igazi gyűlölet.

Reubén félt ettől a gondolatmenettől; ezért nem védelmezni próbálta Józsefet, föltételezve, hogy talán Isten küldte az álmot, hanem rá akarta bírni testvéreit, hogy hazug voltában higgyenek, s fenyítsék meg érte a kópét, bárha vállvonogatva is. Valójában ő maga éppoly kevéssé volt vállvonogató kedvében, mint a többiek. Az a szívük sötétjében támadó borzalom, amelynek az egyenes Gád elsőként adott szóbeli kifejezést, és amely most már nemcsak a szolgálók négy fiát, hanem mind a tízüket elfogta - ez a borzalom, mely az elcserélt elsőszülöttségnek, a világuralomnak és a testvérek szolgaságba igázásának mélyen gyökerező és rendszerint szunnyadó, most azonban fölkavart és fölidézett mondai-prófétai vonatkozás-káoszából eredt -, Rúben lelkét talán a legerősebben rázta meg, csupán benne, a többiektől eltérően, nem mondhatatlan dühöt keltett szorongásának fölidézője ellen, hanem éppoly mondhatatlan megindultságot a választottnak csacsogó ártatlanságán és ámuló sorstiszteletet.

- Még csak az kellene, hogy "hajbókolni"-t mondott volna - sziszegte Gádiél összeharapott foga közt.

- Azt mondta, "hajolni" - jegyezte meg Isszakár, az erős csontú, aki alapjában szerette a békességet, s egyet-mást szívesen el is viselt érte, és most olyan részletre figyelmeztetett, amely mindenesetre némileg csillapítólag hathatott.

- Azt én is tudom - felelte Gád. - De először is lehet, hogy csak cselből mondta ezt, másodszor pedig ez éppoly gyalázat.

- Mégsem egészen - vetette ellen Dán agyafúrtan; mert ez a vonás jelleméhez tartozott, s jámbor hűséggel e kép iránt sohasem mulasztotta el agyafúrtságát csillogtatni. - Hajolni nem ugyanaz, mint hajbókolni, hanem, magunk közt szólva, valamivel kevesebb.

- Hogyan! - sivítottak Simeón és Lévi, eltökélten, hogy kimutatják vad ostobaságukat, akár kedvező rá az alkalom, akár nem.

Dán és még néhányan, köztük Rúben is, amellett kardoskodtak, hogy "hajolni" kisebb jelentőségű, mint "hajbókolni". Meghajlásnál nem bizonyos - mondották -, hogy vajon belső meggyőződésből teszik-e ezt, vagy inkább csak külsőleges és üres mozdulatról van szó. Azonkívül "hajolni" csak egyszer kell vagy egyszer-egyszer; ellenben "hajbókolni" örökösen, tartósan és szívből, őszintén számot vetve a tényekkel, tehát, amint Rúben kifejtette, lehet okosságból "hajolni" anélkül, hogy az ember valóban "hajbókolna", de lehet "hajbókolni" is, és amellett büszkébbek lehetünk, semhogy meghajolnánk. Jehuda ezzel szemben így vélekedett: ez a különbségtevés gyakorlatilag nem áll meg, mert itt álomról van szó, és álomban a meghajlás csupán képletes kifejezése ama viselkedésnek, amelynek számára Rúben a "hajbókolás" megjelölést kívánja fönntartani. Álomkévék természetesen nem lehetnek olyan büszkék, hogy ne "hajoljanak", ha a kévekötők arra rendeltettek, hogy "hajbókoljanak". Az ifjú Zebulón itt azt vetette közbe, hogy most hát végül szerencsésen mégis eljutottak odáig, amire József szemtelenül fölszólította őket, és amire semmiképpen sem akartak vállalkozni, tudniillik a gyalázatos álom értelmezéséig; és ez a megállapítás olyan bosszúságot keltett, hogy miközben Simeón és Lévi azt kiáltozták, mindez gágogás és károgás, és sértő tények előtt sem hajbókolni, sem hajolni nem szokás, hanem ki kell azokat irtani, mint ahogy Sekemnél tették, a tanácskozás ott nyomban és a csillapítatlan elkeseredésen kívül más eredményt nem hozva, megszakadt.

És József? Nem is gyanítva, hogyan gyötrődnek álma miatt a tízek, semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy azok nem akartak neki hinni, és csak azon járt az esze, hogyan tehetné őket hívőkké - hívőkké kettős értelemben -: álma valóságában és igazságában. Hogyan érheti ezt el? Ez a kérdés gyötörte, és később maga is csodálkozott, hogy nem talált rá választ, hanem azt kapnia kellett, azaz a válasz önmagától adódott. Ugyanis egyszerűen újra álmot látott: tulajdonképpen ugyanazt az álmot, csak annyival pompázatosabb formában, hogy a megerősítés sokkal nyomatékosabb volt, mintha csupán a kévelátomás ismétlődött volna. Éjszaka, a szabad csillagos ég alatt látta az álmot, a szérűn, ahol ez időben gyakran töltötte az éjt néhány testvérével és a béresekkel, hogy a gabonát őrizze, amelyet még nem csépeltek ki, és még nem vermeltek el a mezőn; és az álmok forrása felől jóformán semmi fölvilágosítást nem ad, ha megjegyezzük, hogy az égi seregek szemlélése elalvás előtt nyilván színesebbé tette álmát, s egynéhánynak közelsége és alvótársasága azok közül, akiket meg akart győzni, titkon szintén erős ingerrel lehetett álomképeire. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ugyanezen a napon az útmutatás fája alatt a vén Eliézerrel tanulságos beszélgetést folytatott a végső dolgokról, megtárgyalva a világítéletet és áldáskort, Isten végső győzelmét a hatalmak fölött, amelyeknek a népek oly sokáig hódoltak: a Megmentő diadalát a pogány királyok, csillagfejedelmek és állatkör-istenek fölött, akiket meghajlít és ledönt, s az alvilágban elzár egykoron, hogy győzedelmes-egyetlen világuralomra emelkedjék... Erről álmodott József, de olyan zűrzavarosan, hogy az ítéletidő istenhősének alakja gyermekes elcseréléssel és azonosítással a maga álomszemélyével vegyült álmában össze, és önmagát, a gyermek Józsefet csakugyan az egész állatkörben gördülő világkeringés urának és parancsolójának látta vagy inkább érezte - mert elmondható látomásról ennél az álomnál egyáltalában szó sem lehetett, és elismétlésekor József kénytelen volt a legegyszerűbb és legkurtább szavakra szorítkozni, szinte csak belső átélését jelentve ki, minden cselekmény nélkül, ami nem könnyítette meg a hallgatók dolgát, hogy fölfogják azt.

A közlés formája különben már akkor gondot okozott neki, amikor éjszaka fölriadt álmából, örömmel eltelve, hogy végre ily döntő bizonyíték van a kezében előbbi álma hitelességére nézve. S ez a gond mindenekelőtt s egyenest arra a kérdésre vonatkozott, hogy vajon a testvérek egyáltalában adnak-e módot az igazolásra, azaz: megengedik-e, hogy még egy álmát elmesélje, ami meglehetősen kétségesnek látszott. Már első alkalommal sem sok hiányzott ahhoz, hogy megtagadják álma meghallgatását, vagy idő előtt megvonják tőle figyelmüket. Mennyivel több ok volt most a félelemre, amikor a tapasztalatok, melyeket a testvérek kíváncsiságuknak engedve szereztek, úgy látszik, nem voltak számukra éppen zavartalanul kellemesek.

Ezért elejét kellett venni hallgatósága vonakodásának, s már azon éjszaka, ott a szérűn kieszelte József, mit kell tennie. Reggelre kelve szokása szerint atyjához ment - mert Jákób minden ébredéskor nyomban látni kívánta, szemébe akart nézni, meggyőződni jóllétéről, s megáldani őt arra a napra -, és így szólt:

- Szép jó reggelt, atyácskám, papifejedelem! Íme, itt az új nap, melyet az éj szült, azt hiszem, jó meleg lesz. Egyik nap a másik után sorakozik, mint gyöngy a gyöngyhöz a füzérben, és a gyermeknek tetszik az élet. Kiváltképp ebben az időben, mikor behordjuk a termést, leli benne kedvét. Szép kinn a mezőn, akár törjük magunk, akár pihenünk, s a közös serénység barátokká teszi az embereket.

- Amit mondasz, kellemesen hangzik - felelte Jákób. - Így hát jól megfértek egymással kinn a szérűn és a szántón, s békességben éltek az Úr előtt, a testvérek meg te?

- A legjobb békességben - mondta József. - Kisebb súrlódásoktól eltekintve, amit a nap hoz magával, és ami a világ meghasonlásának következménye, minden úgy megy, mint a karikacsapás; mert őszinte szóval, még ha nyers is néha, a félreértést el lehet simítani, és megint helyreáll az egyetértés. Szeretném, ha atyácskánk tanúja lenne egyszer életünknek. Te sohasem vagy velünk, s a mi közösségünk gyakran fájlalja ezt.

- Nem szeretem a földmívelő munkát.

- No persze, no persze. És mégis kár, hogy a dolgozók nem látják az urat, és az úr szeme nem látja minden munkájukat, kiváltképp a béresekét, akikben nem lehet bízni. Jehuda testvérem legutóbb is panaszkodott bizalmasan, hogy a béresek legtöbbször nem fenik ki rendesen a cséplőkocsi kerekeit: s így azok csak zúznak, ahelyett hogy vágnának. Így van ez, ha nem lehet látni az urat.

- Kétségkívül jogos a szemrehányás.

- Szemrehányás? Isten őrizze attól nyelvemet! Kérés ez csupán, amelyre az ágacska a tizenegyek nevében merészkedik. Nem is kell, hogy megoszd velünk törődésünket, mert a föld szolgálatát, a Baál-munkát ki merné kívánni tőled, hanem csak pihenésünket, amikor deleléskor az árnyékban megtörjük a kenyeret, és elbeszélgetünk egy keveset, mi, az egynek és a négynek fiai, és aki tud, elbeszél valami tréfát vagy álmot. Ilyenkor gyakran böktük meg egymást könyökünkkel, egyik a másikat, és bólogatással fejeztük ki érzésünket, milyen jó lenne, ha körünkben üdvözölhetnénk a családfőt.

- Egyszer majd kimegyek hozzátok.

- Ujjongva hallom! Akkor hát gyere rögtön ma, tiszteld meg fiaidat! A munka már vége felé jár, nincs sok vesztegetni való idő. Tehát ma, rendben van? A vörösszeműeknek semmit sem szólok, és nem jár el a szám a szolgálók fiai előtt, hadd legyen váratlan az öröm. A gyermek pedig tudni fogja magában, kinek köszönhetik ezt, s ki vívta ki ügyesen hűségében és ravaszságában.

Így tervezte ki József. És valóban, e nap delén Jákób együtt ült fiaival a mezőn a sátorlap alatt, miután megtekintette a gabonavermeket, és a szérűn hüvelykujjával próbálta ki a cséplőkocsi kerekeinek élét. Nagy volt a testvérek megrökönyödése. Az álomlátó az utóbbi napokban már nem töltötte velük a pihenés óráit. Most ismét megjelent köztük, fejét atyja ölébe hajtva. Világos, hogy Józsefnek ott kellett lennie, amikor az atya meglátogatja őket, csak az a kérdés, miért jött ki ilyen hirtelen az agg. Mereven s hallgatagon ültek ott, mind tisztességesen felöltözve, Jákób ízlésének megfelelően. Ez csodálkozott, hogy annak az egészséges meghittségnek, amelynek József szavai szerint a pihenés óráját jellemeznie kellett volna, egyáltalában nyoma sincs. Talán a hódolat érzése fojtotta el? Maga József is hallgatott. Félelem szorongatta, noha az atya ölében feküdt, akinek jelenléte biztonságot adott és lehetőséget a nyílt szóra. Valójában álma aggasztotta és álmának eredménye. Egyetlen mondattal el lehetett mondani, de továbbfejleszteni nem. Ha Gád esetleg megkérdezné, hogy vajon ennyi csak az egész, pirulnia kellene szégyenében. A rövidségnek megvolt az az előnye, hogy mielőtt a testvérek észre térhettek volna, már túl is volt az egészen, és senki sem szakíthatta félbe. Viszont a kedélyekre tett hatása könnyen meghiúsulhatott a híradásnak nagyszerű igénytelenségén. Szíve hevesen dobogott.

Csaknem elszalasztotta a pillanatot, hogy cselét megvalósíthassa, mert annyira unatkoztak, hogy az idejekorán való elszéledés veszedelme fenyegetett. De könnyen lehet, hogy még e veszély előjelei sem tudták volna legyőzni jogos bátortalanságát, ha végül is Jákób nem kérdezősködik jóságosan:

- Hogy is volt hát, mintha azt hallottam volna, bolondságokról, álmokról szoktatok beszélni itt az árnyékban, ezen az órán?

A testvérek zavartan hallgattak.

- Igen, bolondságokról, álmokról! - kiáltotta József izgatottan. - Máskor bizony nemegyszer csak úgy folyik ajkunkról a szó! Ki tud hát valami rendkívülit? - kérdezte szemtelenül a körben ülőket.

Azok rászegezték szemüket, és hallgattak.

- Nohát, én tudok valamit - szólt József, és komoly arccal fölemelte fejét atyja öléből. - Tudok egy álmot, amelyet ma éjszaka álmodtam a szérűn, halljátok hát, atyám és testvéreim, és csodálkozzatok. Álmot láttam... - kezdte, és nyomban elakadt. Tagjainak aggodalomkeltő elváltozása és eltorzulása lett látható: tarkójának és vállának az a bizonyos görcsös emelkedése, karjainak az a bizonyos kicsavarodása. Lehorgasztotta fejét, és ajkának mosolya mintha szépítgetés és bocsánatkérés lett volna érte, hogy szeme hirtelen kifordult. - Álmot láttam - ismételte lihegve -, és az álom ez... ez volt. Álmom ez volt: a nap, a hold és tizenegy kókábim hódolt nekem. Előléptek, és meghajoltak előttem.

Senki sem moccant. Jákób, az atya szigorúan sütötte le tekintetét. Mély csönd volt; de a csöndben valami baljós, titkos hang neszezett, amelyet nem lehetett nem hallani. A testvérek fogcsikorgatása volt ez. A legtöbb csukva tartott szájjal csikorgatta fogát. De Simeón és Lévi még vicsorítottak is.

Jákób hallotta ezt a csikorgatást. Hogy vajon József is megértette-e, az nem bizonyos. Vállára hajtott fejjel, szerényen és elmélázva mosolygott maga elé. Kimondta, s most jöjjön, aminek jönnie kell. Nap, hold és csillagok, szám szerint tizenegyen, hódoltak neki. Most hát gondolkozzanak rajta.

Jákób félve nézett körül. Ahogy várta: tíz szempár szegeződött vad és átható pillantással rá. Összeszedte magát, megerősítette szívét. S amilyen gyorsan csak lehet, így szólt a fiú mögött:

- Jehószéf? Micsoda álom az, melyet álmodtál, és mit jelent ez, hogy ilyesmit álmodsz, s ízetlen látomásod még el is mondod? Talán én és anyád és testvéreid imádásodra járuljunk? Anyád halott - ez az első, amiben a látomás sántít, de korántsem az utolsó. Szégyelld magad! Emberi megítélés szerint mindaz, amit összefecsegsz, oly szörnyen képtelen, hogy akár mindjárt az "aulazaulalakaulát" dúdolhatnád, egyik épp annyi volna, mint a másik. Lelkemből csalódott vagyok, hogy tizenhét esztendős fejjel és annyi szellemi csiszolás ellenére az írásba foglalt bölcsesség útján, amire Eliézerrel, legidősebb szolgámmal taníttatlak, még mindig csak ott tartasz az istenismeretben, hogy ily illetlen álmot látsz, és atyád és testvéreid előtt félkegyelműnek tetteted magad. Ezért hát megbüntetlek! Keményebben büntetnélek s talán épp fájdalmas hajcibálással, ha fecsegésed nem volna sokkalta gyermekesebb, semhogy bánthatná az érettebb elméjűeket, és kísértésbe hozhatná a megállapodott korút, hogy szigorú megtorlást alkalmazzon. Isten veletek, Lea fiai! Üdvözöllek ebéd után, Zilpa és Bilha gyermekei!

Azzal fölállt József mögött, és távozott. Korholó beszéde, melyre a fiúk tekintete kényszerítette, magának fájt legjobban, de legalább remélhette, hogy a legényeket megbékítette. Ami igazi harag szavaiban volt, az annak a körülménynek szólt, hogy József nem négyszemközt vallotta meg neki álmát, hanem ostoba módon testvérei füle hallatára fecsegte el. Ha kellemetlenséget akart volna szerezni az atyának, nem is kezdhette volna jobban, gondolta Jákób. Ezt még jól megmondja neki, ha egymás közt lesznek, minthogy az imént nem mondhatta meg, és azt is jól látta, hogy a ravasz csak fedezetül használta a testvéreket ellene, amint őt is azok ellen. Nehezére esett, hogy elűzzön szakálla mögül egy megindult és elragadtatott mosolyt ezen az áruláson, miközben hazafelé tartott. És ha igazi volt is a szidalmaiban rejlő aggodalom a gyermek lelki üdvéért s a bánat álmodozó hajlamán és görcsös prófétálásán, mégis mindkettő, bosszúság és aggodalom csupán gyenge indulat volt a gyengéd-félighívő elégtételérzéshez képest, amely József fennhéjázó álma miatt eltöltötte; egészen esztelen módon arra kérte Istent, bár Tőle való volna az álom - ami teljesen képtelen kérésnek tűnik föl, ha meggondoljuk, hogy Istennek valószínűleg semmi köze sem volt az egészhez, s csaknem a szeretet könnyeit ontotta az atya arra az elképzelésre, hogy jövendő nagysága valóságos, álomképként megjelenő előérzése az, amit a gyermek a maga ártatlanságában és szavainak súlyával számot nem vetve, elfecsegett. Gyönge szívű atya! Oka volt a haragra a látomás miatt, hogy ő s a fiak mind a semmirekellő elé járulnak imádni őt. Bizony, rosszul esett ezt hallania - hiszen csakugyan imádta!

Ami a testvéreket illeti, alighogy Jákób eltávozott, szintén fölkerekedtek, mind egyszerre, és kitódultak a szabadba. Húsz viharos lépés után a mező felé rövid, izgatott tanácskozásra torpantak meg. A nagydarab Rúben vitte a szót: kioktatta a többieket afelől, hogy mit kell most tenniök. El - el innen! Elhagyni mindnyájuknak az atyai házat, s önkéntes számkivetésbe menni. Ez, mondotta Rúben, méltóságos és hatásos tüntetés lesz, és egyetlen lehetséges válasz részükről a szörnyűségre. Elhagyni Józsefet, gondolta, hogy szerencsétlenség ne érje. De erről nem szólt, hanem elhatározásukat teljesen a büszkén megtorló tiltakozás színében tüntette föl.

Még ezen az estén szót emeltek Jákób előtt, és hírül adták, hogy elmennek. Olyan helyen, ahol ilyen álmokat lehet álmodni és méghozzá el is beszélni, anélkül hogy más veszély fenyegetné az álmodót, legföljebb talán az, hogy végső esetben kissé megcibálják a haját, ilyen helyen, mondották, nem maradnak, semmit sem veszítenek vele. Az aratás, mondották, erőteljes segítségükkel véget ért, most hát Sekem felé indulnak, nemcsak ők hatan, hanem a többi négy is - mind a tíz fiú; mert Sekem rétei áldottak és kövérek, és változatlan, bárha viszonzatlan hűséggel legeltetik ott az atya nyájait, a hebróni tanya azonban nem látja őket többé, annál kevésbé, mert becstelen álmok színhelye lett. Tőle, az atyától hajolva és hajbókolva, hódolattal búcsúznak, mondották (és nyomban meg is tették). Nem kell aggódniok, hogy fájdalmat okoznak neki, vagy akárcsak sajnálkozásra indítják távozásukkal, mert Jákób, az úr, mint ismeretes, szívesen ad tízet egyért.

Jákób lecsüggesztette fejét. Talán megérintette a félelem, hogy érzelmi önkényét, melyre utánzóképp ragadtatta magát, rossz néven veszik a mintakép egeiben?

Mondottuk: Jákób lecsüggesztette fejét, amikor az elkeseredett fiúk búcsút mondottak az atyai háznak, s ettől fogva csak néhanap emelte föl. A most kezdődő évszak az aszaló hőségnek és a szörnyűségesen kiégett mezőknek nyárszaka - mert közeledett a pillanat, amikor a nap apadni kezd, és noha ez volt az az időpont, Tammúz hava, amikor az igazi egykor Józseffel megajándékozta, Jákób kedélyének rendszerint mégis ártott ennek a körforgásnegyednek szenes kietlensége -, ez az évszak tehát ürügyet adhatott letörtségére, és alkalmas volt rá, hogy önmaga előtt megmagyarázza állapotát. Nyomott hangulatának igazi oka azonban mégis a fiúk egyhangúlag bejelentett távozása volt, az az esemény, amelyről túlzás volna azt állítani, hogy Jákóbnak nagy fájdalmat okozott - erről szó sincs; szívében csakugyan odaadott "tízet egyért", de mégis más a valóságban megtenni ezt, és aztán számolni azzal, hogy a testvérek közösségbontása véglegesnek bizonyul, s hogy ő, az atya tizenkét fiú helyett kettővel marad ott, mint lombfavesztett fa. Ez először is ártott tekintélyének, azonkívül képzeletében felmerült a gondterhes istenzavar: mert azt kérdezte magától, milyen nagy felelősséget vállal ezzel az ígéret tervező ura előtt. A Jövendőttudó vajon nem akadályozta-e meg bölcsességében, hogy minden Jákób vágyai szerint teljesedjék, s csupán Ráhelban termékenyüljön meg? S Lábán csalafintasága révén nem tette-e ivadékait számossá vágyai ellenére is, s nem voltak-e azok, még ha a nemigazitól származtak is, a kegyelem gyümölcsei és az átláthatatlan szándék hordozói? Jákób nagyon jól tudta, hogy kivételezése Józseffel buján önfejű magán- és szívügye, amelynek következései által csak ártó ellenkezésbe kell jutnia Isten határozatlanul távoli terveivel, hogy kiderüljön bűnös kevélysége. S már-már éppen be is következett ez: mert noha József ostobasága szolgáltatott közvetlen okot a visszavonásra s Jákób fájdalmas haragjára emiatt, azért kétségtelen volt, hogy senki más, csak ő felelős ezért az ostobaságért Isten és ember előtt. Önmagával perelt, miközben Józsefnek volt perlője. Ha szerencsétlenség történt, a fiú csak közvetítőként szerepelt, s Jákób szerető szívének kellett helytállni érte. Mi haszna volna rejtegetni ezt önmaga előtt? Isten úgyis tudta, és Isten elől nem rejtőzhetik el senkifia. Az igazság tisztelete Ábrám öröksége volt, és ez nem jelentett semmi mást, mint hogy ne lássuk kéknek a zöldet, hiszen Isten úgyis mindennek tudója.

A búzaaratás utáni időkben ezek voltak Jákób lelkiismereti fontolgatásai, melyek elhatározását megérlelték. Szíve rosszat okozott; erőt kellett vennie magán, hogy gyöngeségének becézettjét, aki közvetítő volt a bajban, a kiegyezés közvetítőjévé is tegye, és hogy e célból ne sajnálja kissé kurtára fogni, vezeklésül őérte és tulajdon szívéért. Így hát meglehetősen határozott hangon kiáltott a fiúra, akit látott a távolból, mondván:

- József!

- Ímhol vagyok! - felelte a fiú, és nyomban ott is volt. Mert örült, hogy hívták, mivel az atya a testvérek távozása óta keveset beszélt vele, és amaz utolsó együttlét óta benne, az esztelenben is maradt valami sejtelmes rosszérzés.

- Hallgass ide - mondta Jákób, s közben valamely okból szórakozottnak tettetve magát, elgondolkozva pislogott, s szakállát simogatta kezével -, lehetséges az, hogy testvérbátyáid nem legeltetik mind együtt a nyájat Sekem völgyében?

- Dehogyisnem - felelte József -, így fogta föl az én elmém is, és ha emlékezetem meg nem csal, mind együtt vonultak Sekem felé, hogy nyájaidat őrizzék, amelyek ott legelnek, mert ottan kövérek a rétek, s mert ez a völgy itt nem tudja ellátni mindazt, ami a tiéd.

- Így van - helyeselt Jákób -, és éppen ez az, amiért hívtalak. Mert semmit sem hallok Lea fiairól, és a szolgálók gyermekeiről nem kapok hírt. Nem tudom, miként állnak a dolgok amott a réteken, vajon Jichák áldása volt-e a nyári ellésen, vagy pedig májmétely és fölfúvódás pusztította-e vagyonomat. Gyermekeim, testvéreid hogylétéről nem tudok semmit, és nem hallom hírét, hogy békében gyakorolják-e a legeltetés jogát ama vár környékén, ahol, úgy emlékszem, egykor sötét történetek történtek. Ez gondolkodóba ejt, és így gondolkozás közben elhatároztam, utánuk küldelek, hogy üdvözöld őket nevemben.

- Ímhol vagyok! - kiáltotta József ismét. Fehér fogát rávillantotta atyjára, s csupa szolgálatkészségből kissé fölszökkenve, sarkával a földbe rúgott.

- Ha utánaszámolok - folytatta Jákób -, életed tizennyolcadik évébe lépsz, s ideje, hogy kissé keményebbre fogjalak, s férfiasságodat próbára tegyem. Ezért elhatároztam, megbízlak ezzel a küldetéssel, hogy rövid időre távozzál tőlem testvéreidhez, s megkérdezd őket mindarról, amit nem tudok, aztán tíz vagy kilenc nap múltán Isten segítségével térj vissza hozzám, s mondj el mindent.

- Nohát, ímhol vagyok! - lelkendezett József. - Atyácskámnak, az én uramnak ötletei aranyat és ezüstöt érnek! Útra kelni a földeken át, meglátogatni a testvéreket és számot venni Sekem völgyében, ez ám a mulatság! Ha valamit szívem szerint kívánhattam volna, ez lett volna az, és semmi más!

- Nem szükséges - mondta Jákób -, hogy testvéreid közt számot végy. Eléggé emberek ők a talpukon, hogy megtegyék maguk, nincs szükségük ahhoz a gyermekre. Nem is abból a célból küldelek. Hanem hajolj meg előttük illőn és jól nevelten, és mondd: "Sok napi járóföld messzeségből jövök, hogy üdvözöljelek benneteket, s hogylétetek felől érdeklődjem, éppúgy a magam jószántából, mint atyám utasítására, mert kettőnk kívánsága egybetalálkozott."

- Hadd tegyem meg az utat a Páros hátán! Hosszú lábú és szívós, jó erős csontú, és Isszakár testvéremhez hasonló.

- Férfiasságodat bizonyítja - felelte Jákób kis szünet után -, hogy örülsz küldetésednek, és nem tekinted különös megterhelésnek, hogy sok napra elhagyj engem, holott a hold sarlója félkörré változik, amíg nem látlak. Ám testvéreidnek csak mondd: "Az atya így akarta."

- Megkapom Párost?

- Jóllehet korodhoz illőn keményre akarlak fogni, Páros szamarat mégsem adom neked, mert makacs, és okossága mögötte marad hevességének. Sokkal jobb lesz számodra a fehér Hulda, aki nyájas és óvatos állat, külsőre is csinos, ha emberek közé mégy, azon utazz. De hogy megtudd, mennyire bízom benned, s hogy a testvérek is megtudják, azt parancsolom, egyedül tedd meg az utat innen Sekem mezőségéig. Mert egyetlen szolgát sem adok veled, és Eliézer sem lesz oldaladon. Hanem önállóan fogsz utazni, saját magadra utalva, és így szólsz majd a testvérekhez: "Egyedül jövök egy fehér szamáron, hogy meglátogassalak benneteket, így akarja az atya." Meglehet, hogy visszafelé nem kell majd egyedül s magadban jönnöd, hanem a testvérek is veled tartanak, egyik-másik, avagy mind. Mindenesetre megbízatásod mögött ilyen hátsó gondolatom rejlik.

- Ezt majd nyélbe ütöm valahogy - ígérte József -, és bízom benne, hogy visszahozom őket hozzád, olyanformán, hogy vállalom a kezességet, és merem mondani, nem térek vissza anélkül, hogy vissza ne hoznám hozzád őket.

Ez után az értelmetlen locsogás után József táncolva megforgatta atyját, és dicséretet zengett Jának, amiért önmagára bízva útnak indulhat, és világot láthat. Azután Benjáminhoz és a vén Eliézerhez futott, hogy mindent elmondjon nekik. Jákób pedig bólogatva nézett utána, és tudta jól, hogy ha megterhelésről itt szó lehet, az csupán őrá hárul, és hogy senki mást nem fogott keményebbre, csak önmagát. De hát nem volt-e ez így rendben, s nem szívbeli kötelességét teljesítette-e Józsefért? Hogy a gyermeket napokon keresztül nem láthatja, ezt elég bűnhődésnek hitte bűnéért; nem is álmodta, fogalma sem volt róla, mit értettek magasabb helyen "keményebbre fogni" alatt. Számolt József küldetésének balsikerével is, amennyiben arra is el volt készülve, hogy a fiú a testvérek nélkül tér meg. E feltevés borzalmas fonákja képzeletét meg sem érintette; a sors a maga teljesülésének biztosítására nem is engedte odáig hatolni. Mivel amit ember tervez, mindig másként üt ki, s a végzetet nagyon akadályozzák útjában az ember félénken elébevágó gondolatai, melyek mintegy ördögűzéshez hasonlatosak. Megbénítja az ember aggodalmaskodó képzelőerejét, hogy mindent átlásson, csak a végzetet nem, melyet így a fürkésző gondolatok el nem téríthetnek útjából, s mely ekként egész ősi erejét és porrá zúzó hatalmát megőrzi.

Az apró előkészületek közben, amelyeket József kirándulása tett szükségessé, Jákób emlékezetében régi sorsdöntő napok merültek föl eltűnődtető jelentőséggel: tulajdon elválása a szülői háztól a Rebeka kifundálta áldáscsere után, s lelke megtelt az ismétlődés ünnepélyes érzésével. Azt kell mondanunk, hogy az összehasonlítás, amelyet tett, merész volt; mert szerepét nem lehetett párhuzamba állítani Rebekának, e hős lelkű anyának szerepével, aki tudatosan áldozta föl szívét, s követte el a joghelyreállító csalást, és azután tudva, hogy valószínűleg soha viszont nem látja, az idegenbe bocsátotta kedvencét. A téma most némi változást szenvedett. Igaz, hogy Józsefet is a megrövidített testvérség haragja kényszerítette el a háztól, de mégsem a harag elől menekült, hanem úgyszólván Jákób küldte Ézsau karjába. A Jabbók-parti jelenet volt az, amire gondolt, s aminek ismétlődését siettette, a külső megalázkodás, a külsőleges-kényszerű és fenntartásos kibékülés, betapasztása az elzárhatatlannak, látszatkiegyenlítése a kiegyenlíthetetlennek. Jákób méltóságos szelídsége távol állt Rebeka cselekvő és következményeket vállaló határozottságától. József küldetésével semmi más nem volt a célja, mint helyreállítása a régebbi - különben éppen eléggé tűrhetetlennek bizonyult - állapotnak; mert abban senki sem kételkedhetik, hogy a tíz fiú hazatérése után megint csak óhatatlanul folytatódott volna a régi játék, mely Jákób gyöngeségéből, József vak elbizakodottságából és a testvérek halálos sértettségéből tevődött össze, s szükségszerűen ugyanazzal az eredménnyel kellett volna járnia.

Mindegy, a kedvencnek testvérviszály miatt kellett útra kelnie: az ismétlődés ennyiben fönnállt, és Jákób további hasonlóságról is gondoskodott, József elügetésének idejét kora hajnalra, még napfölkelte előttre rendelve el, mivel annak idején ugyanígy történt. Alig is volt Jákób önmaga ennél a búcsúzásnál; inkább Rebeka volt, anya volt. Sokáig tartotta karjában a távozót, áldásmondásokat mormolva arca közelében, nyakából levett egy amulettet, és a fiúéba akasztotta, ismét magához szorította, és egyáltalában úgy tett, mintha József is ki tudja, mennyi időre, vagy talán örökre, tizenhét napi járás messzeségbe vagy még messzebb távozna vadidegenbe Naharájim felé, holott az elemózsiával alaposan megrakott ifjú a legnagyobb örömmel készülődött, hogy a néhány ugrásnyi, biztonságos utat a közeli Sekemig megtegye. Láthatjuk, hogy az ember mennyire a helyzethez nem illően viselkedhet, ha saját tudatát veszi mértékül, míg a számára ismeretlen sors szempontjából viselkedése tökéletesen megfelelő volt. Ez lehet vigaszunk, amikor öntudatunk megvilágosodik, s megtudjuk, mi is volt cselekvésünk értelme. S ezért az emberek sohase vegyenek egymástól könnyű búcsút, hogy szükség esetén elmondhassák: "Legalább utoljára még jól szívemhez szorítottam".

Szükségtelen mondanunk, hogy ez a búcsú az utazás reggelén, a jól megrakott, gyapjúból sodort tarka virággal és üveggyöngyökkel ékesített Hulda oldalán az utolsó volt, amelyet sok jó tanács, intelem és figyelmeztetés előzött meg: Jákób, amilyen pontosan csak tudta, kioktatta a fiút az út és állomásai felől, anyásan óvta a kiizzadástól és meghűléstől, különböző helységekben férfiakat és hitrokonokat nevezett meg, akiknél éjjeli szállást kaphat, szigorúan megtiltotta neki, hogy ha majd átmegy Uruszalim városán, és a Baál-templomnál megpillantja a fölavatottak lakásait, akik Aséra szolgálatában állanak, akár csak egy szót is váltson valamelyikükkel, s mindenekelőtt azt kötötte újra és újra lelkére, hogy a testvérekkel különlegesen illedelmes legyen; nem árt, figyelmeztette Józsefet, ha hétszer is leborul előttük, és minél többször urainak szólítja őket - erre valószínűleg elszánják majd magukat, hogy ezentúl egy kenyéren éljenek vele, s el se váljanak tőle mindhalálig.

Egyik-másik tanácsát Jákób-Rebeka még egyszer megismételte az utolsó istenhozzád alkalmával a hajnali derengésben, mielőtt megengedte volna, hogy az ifjú átvesse lábát a szamáron, és csettintve elügessen észak felé. Egy darabkát még ment is a reggelien vidor Hulda mellett, tanácsokat osztva, de nem sokáig bírta az iramot, és lemondóan állva maradt, nehezebb szívvel, mint ahogy az alkalomhoz illett volna. Elfogta a visszanevető fiú fogainak utolsó villanását, és kezét feléje emelte. Aztán a kanyarulat elfedte előle a fiú alakját, és Jákób nem látta többé Józsefet, aki elügetett.

Ez pedig, eltűnve az atyai szem elől, de teljes épségben megmaradva magamagának, jó hátul ülvén az állat farán, karcsú, barna lábát előrenyújtva és felsőtestét nyeglén hátravetve, a reggeli nap gyengéd fényében Bét-láhem felé kocogott az úton, hegyen-völgyön át. Kedve mindenképp összhangban állt a fölismerhető külső körülményekkel, és hogy az atya a búcsút az alkalomhoz nem illőn túlozta, derűs elnézéssel és szerető kényeztetéshez szokva fogadta, s szívét cseppet sem nyomta a tudat, hogy mindjárt első elválásuknál fittyet hányt az atyai aggodalmaknak.

Jákób ugyanis körülményesen fölsorolta a viselkedés szabályait az utas számára, és egyetlen előírásról, egyetlen intelemről sem feledkezett meg; csak egyet mulasztott el, különös és nem egészen hibáztathatatlan gondolatkiesés következtében elfelejtette az ifjúnak figyelmébe ajánlani a tapintatot és nagymértékben kívánatos kíméletet, és nem is gondolt erre, míg a tárgy, amelyre ennek az intelemnek vonatkoznia kellett volna, szörnyűmód nem került ismét szeme elé: a fátyolketonet otthagyását nem parancsolta meg, és József csalafinta hallgatással visszaélt ezzel. Magával vitte a fátylat. Annyira égett a vágytól, hogy a nagyvilágnak megmutatkozzék benne, hogy a szó szoros értelmében remegett, hogy az atyának az utolsó pillanatban mégis eszébe jut a tilalom, sőt lehetségesnek hisszük, hogy ebben az esetben hazudott volna, kijelentvén, a szent hímzés a ládában van, holott a valóságban titkon málhájában lapult. Szamarának, a tejfehér Huldának, ennek az elragadó, hároméves, okos és készséges, bárha ártalmatlan incselkedésre hajló állatnak hátáról, kiben megvolt az a megható humor, mely e teremtmények zárkózott lényéből néha előcsillan, s kinek beszédesen mozgó bársonyos füle között a torzonborz sörény benőtte homlokát, nagy és nyájasan vidám szeméig, melynek sarkait csakhamar ellepték a legyek - Hulda hátáról mindkét oldalon különféle útikészségek és élelmiszerek csüggtek alá: kecskebőr tömlő savanyú tejjel szomjúság ellen, fedeles kosarak és agyagfazekak dara- és gyümölcslepénnyel, sózott olajbogyóval, uborkával, pirított hagymával és friss sajttal. Mindezt és még mást is, ami az utas testének erősítésére, valamint a testvérek megajándékozására volt szánva, az atya gondosan szemügyre vette, és csak egyetlen rejtekbe nem pillantott be, mely régtől fogva a legközönségesebb útieszközként szolgált: egy kerek bőrdarab volt ez, melyet étkezésnél asztalkendőnek, sőt tulajdonképpen asztallapnak használtak, s melynek széle fémkarikákkal volt körülvarrva. Már a sivatag beduinja s éppen ő használta, az ő hagyatéka volt. A karikákon kötelet húzott keresztül, és útközben az asztalt batyuként állatára akasztotta. Így tett József is, s tolvajörömmel az asztalbatyuba dugta a ketonetet.

Miért lett volna az övé s lett volna öröksége, ha idegenben nem mutatkozhatott volna benne? Otthona közelében úton-útfélen fölismerték őt az emberek, és örvendezve kiáltották nevét. Távolabb azonban, néhány óra múltán, amikor már senki sem ismerte, jó volt, ha nemcsak magával vitt bőséges eleségkészlete vétette észre, hogy úrféle nyargal arra. Ezért, kiváltképp mikor a nap is fölkelt, csakhamar elővette a díszruhát, és ízlése szerint magára öltötte, fejét is védve vele, úgyhogy a mirtuszkoszorú, melyet rendszerint viselt, most nem a haján, hanem az arcát keretező fátyol fölött díszlett.

Ezen a napon már nem érte el a helyet, amelynek kedvéért így feldíszítette magát, és ahol Jákób érzékeny utasítására és saját jószántából is megállni, áldozni és imádkozni akart; de Bét-láhemtől, ahol Jákób egyik barátjánál, egy istenhívő ácsnál szállt meg, már csak egy dűlőföld volt odáig. A második reggelen, elbúcsúzván a házigazdától, feleségétől és legényeitől, csakhamar elérte a helyet, és Hulda a megtámasztott szederfa alatt türelmesen várt, míg József az örökölt menyasszonyi köntösbe öltözve elvégezte imáit és áldozásait a kőnél, melyet egykor az útfélen felállítottak - az Istennek emelt emlékjelnél, amely az Urat arra figyelmeztette, amit egykor e helyen tett.

Reggeli csönd ült a szőlődombok és sziklás szántófölddarabkák közt, és az Uruszalim felé vivő úton még nem indult meg a sürgés-forgás. Könnyű szél susogott gondolattalanul a fa fénylő lombjában. Hallgatott a táj és a hely, ahol Jákób egykor Lábán gyermekét eltemette, hallgatagon fogadta a fiú adományait és ájtatoskodásait. József vizet állított a kőre és mazsoláskenyeret melléje, megcsókolta a földet, melyben egy készséges élet porladt, azután ismét fölegyenesedett, hogy emelt kézzel s a porladótól örökölt szemét és száját ég felé fordítva, tiszteletadó imákat mormoljon. A mélyből senki sem válaszolt. Hallgatott a porladó, közönyének bilincseiben, képtelenül földi gondra. Ami belőle jelenvaló volt e helyen, az József maga volt, aki az ő menyasszonyi ruháját hordta, és az ő szemét fordította ég felé. Nem inthette s óvhatta volna hát az anya fiát tulajdon húsán és vérén keresztül, amelyben élő volt? Nem, vak, elkényeztetett gyermeki balgaság kötötte ott, és nem szólhatott.

József tehát jókedvűen folytatta útját az országúton és hegyi ösvényeken. A világ legsikerültebb útja volt ez; balszerencse vagy előre nem látott baleset nem zavarta szerencsés folyását. A föld éppen nem szaladt elébe; de készségesen terült lába elé, és örvendező üdvözléssel fogadták az emberi szemek és szájak, amerre ment. Személyesen már rég nem ismerte senki sem, de mint típus, rendkívül népszerű volt e tájakon, és nem utolsósorban a fátyolnak köszönhette a barátságot és örömet, amelyet megjelenése keltett mindenkiben, aki látta, főképpen az asszonyokban. Gyermekeiket szoptatva ültek ezek a falvak éles napsütésben ragyogó, agyagból és trágyából égetett, lyukacsos sáncfalainál, és jó érzésüket, melyet porontyaik táplálása okozott, még erősítette a csinos és szép fiú látása, aki elügetett előttük.

- Jó egészséget, szemem fénye! - kiáltottak feléje. - Áldott legyen, aki téged szült, édes szívem!

- A legjobb egészséget! - válaszolta József, és feléjük mutatta fogát. - Úr legyen a fiadból.

- Ezer köszönet! - kiáltoztak még mögötte is. - Astarót legyen kegyes hozzád! Hasonlatos vagy az ő gazelláihoz!

Mert mindnyájan Asérában hittek, és csak az ő szolgálata járt fejükben.

Némelyek, ugyancsak a fátyol miatt, de gazdag útikészletei alapján is valósággal istennek hitték, és imádni is hajlandók lettek volna. Ám ez csak az alföldön volt így, nem a körülfalazott városokban, melyeket Bét-Semesnek vagy Kirjátáimnak, Kerem Baálátnak vagy hasonlónak híttak, és amelyeknek tavai mellett és kapui előtt elbeszélgetett az emberekkel, akik hamarosan nagy számban vették körül. Mert József bámulatra indította őket műveltségével, amit szeretnek a városiak; Isten számcsodáiról, az aiónokról, az inga titkairól és a földkerekség népeiről beszélt nekik, mesélt továbbá, hogy kedvükben járjon, az uruki leányzóról, aki az erdei embert kiművelte, és mindezenközben olyan aranyszájúságról és válogatott beszédmodorról tett tanúságot, hogy azok azt gondolták, könnyen lehetne valamely városfejedelem maszkirja és valamely nagy király emlékeztetője.

Nyelvismeretét is ragyogtatta, melyet Eliézer segítségével szerzett, és a kapu alatt kitteus nyelven beszélt egy Hattiból való férfiúval, mitanni nyelven egy északival, és néhány egyiptomi szót váltott egy deltavidéki marhakereskedővel. Nem sok volt, amit tudott, de az okos tíz szóval jobban beszél, mint az ostoba százzal, és József értett hozzá, hogy ha nem is beszélgetőtársában, de legalább a hallgatóságban csodálatosan nagy nyelvi jártasság hatását keltse. Egy asszonynak, aki rémálmot látott, a kútnál megfejtette álmát. Úgy rémlett az asszonynak, hogy hároméves fiacskája hirtelen nagyobb lett, mint ő maga, és szakálla nőtt. Ez azt jelenti, mondotta József, miközben egy percre szeme fehérjére fordult, hogy a fiú nemsokára elhagyja anyját, aki viszontláthatja ugyan őt, de csak sok év múltán mint szakállas, felnőtt embert... Minthogy az asszony nagyon szegény volt, és könnyen juthatott abba a kényszerűségbe, hogy fiát rabszolgának eladja, a magyarázatnak volt bizonyos valószínűsége, és az emberek megcsodálták a szépség és bölcsesség párosulását az ifjú utasban.

Állandóan többen is meghívták magukhoz, hogy legyen vendégük néhány napra. Ő azonban nem időzött sehol sem tovább, mint ameddig a barátságos érzület parancsolta, és amennyire lehetett, követte az atya úti rendelkezéseit. A három éj közül, mely vándorlásának négy napját elválasztotta, egyet még egy ezüstmíves, név szerint Abisai házában s vendégeként töltött, aki egykoron meglátogatta Jákóbot, s ha nem is tartozott Ábrahám Istenének feltétlen s kizárólagos hívei közé, de mégis nagyon hajlott hozzá, s az a tény, hogy a holdfémből bálványfigurákat készített, mentséget lelt abban, hogy végtére is valamiből élnie kellett. Ezt József világfias érzéssel elismerte, és meghált fedele alatt. A harmadik rövid éj a szabadban lepte meg, egy fügefaligetben, ahol vackot készített magának; mert a mértéktelen hőség miatt napközben egy helyben rostokolt, s a harmadik állomást oly későn érte el, hogy nem kéredzkedhetett be már sehová. De legvégül is így járt, amikor közel volt már a célhoz. Mert az izzó hőség arra kényszerítette, hogy a negyedik nap déli óráit pihenéssel töltse, és minthogy napközben szundított a fák alatt, és csak este vándorolt tovább, a második őrváltás ideje is eljött, amikor elérte Sekem keskeny völgyét. Amilyen jól telt azonban idáig az út, olyan átkozottul bolondra fordult most: attól fogva, hogy a völgybe ért, s a most még íves bárkaként tovaúszó hold fényében megpillantotta a Garizim lejtőjén a körülkerített várost várával s templomával, attól a perctől fogva semmi se ment többé simán, hanem minden a legnagyobb mértékben ferdén és fonákul, úgyhogy József a sors szeszélyének ezt a fordulását már-már hajlandó volt ama férfiú személyével összefüggésbe hozni, akivel Sekem előtt éjszaka találkozott, és aki kísérőül akaszkodott rá az utolsó útszakaszon, mielőtt a dolgok annyira megváltoztak volna.

Azt olvassuk, József "a mezőben bolyong vala". De mit jelent itt ez a szó: bolyongott? Talán az atya túlságosan nagy feladatot bízott rá, s ő oly rosszul végezte a dolgát, hogy hibás irányba csapott és eltévedt? Semmi esetre sem. Bolyongani nem annyi, mint eltévedni, s ha valaki olyat keres, ami nincs, nem kell téves irányba csapnia, hogy semmit se találjon. József egynéhány gyermekévét töltötte Sekem völgyében, s a vidék nem volt számára idegen, jóllehet valami álomszerű otthonosság volt az, amellyel ráismert, s jóllehet ekkor éjszaka borult a tájra, s gyér holdvilág derengett. Nem eltévedve bolyongott, hanem keresett: és mivel nem talált, keresése céltalan bolyongás lett. A néma éjben szamarát kantárszáron vezetve barangolt a rétek és szántók hullámos pusztaságán, melyre a csillagfényben sötéten néztek alá a hegyek, s ezt gondolta: "Vajon hol lehetnek testvéreim?" Akadt ugyan karámokra, melyekben állva aludtak a birkák; de hogy Jákób nyájai voltak-e ezek, nem lehetett tudni, és ember sehol sem volt látható - a csönd döbbenetessé nőtt.

Ekkor hang ütötte meg fülét, és hallotta, amint szól hozzá valaki, kinek lépéseit nem vette eddig észre maga mögött, de aki beérte, s most melléje került. Ha szembejött volna ez a valaki, József kérdezte volna meg őt, így azonban az ember nem várta meg a kérdést, hanem ő kérdezett:

- Kit keresel?

Nem azt kérdezte: "Mit keresel?", hanem egyszerűen: "Kit keresel?", és lehet, hogy a kérdésnek ez a határozottsága eleve befolyásolta József meglehetősen gyermekes és fölületes válaszát. Az ifjú fejében fáradtság zsibongott, és öröme, hogy emberfiával találkozik ebben az átkozott, bolyongásos éjben, oly nagy volt, hogy az embert, pusztán azért, mert ember volt, nyomban megajándékozta együgyűen-közvetlen s megfontolás nélküli bizalmával. Így szólt tehát:

- A bátyáimat keresem. Kérlek, mondd meg nékem, kedves férfiú, hol őrzik a barmot?

A "kedves férfiú" nem ütközött meg e kérdés együgyűségén. Úgy látszott, módjában állt túltenni magát rajta, és azzal sem bajlódott, hogy a kérdezőt fölvilágosítsa adatainak tökéletlenségéről. Így felelt:

- Errefelé nem, de még a közelben sem.

József zavartan nézett rá oldalról. Nagyon jól láthatta. A férfi még tulajdonképpen nem volt férfi a szó szorosabb értelmében, hanem csak néhány évvel idősebb, mint József, de magasabb, sőt nyúlánk, öltözete pedig ujjatlan vászonruha volt, melyet buggyosan föltűrt övébe, hogy térde járás közben szabadon maradjon, valamint vállán átvetett kis köpeny. Kissé vastag nyakán aránylag kicsiny fej ült, a barna haj ferde hullámban elfedte a homlok egy részét, egészen a szemöldökig. Orra nagy volt, egyenes és erős alkatú, közte és a kis vörös száj között jelentéktelen köz maradt, az ajak alatti bemélyedés azonban olyan lágy és erősen vájt volt, hogy az áll gömbölyű gyümölcsként ugrott alatta előre. Kissé negédesen hajtotta fejét vállára, s nem is csúnya, de csak félig nyitott szeme vállán át bágyadt udvariassággal nézett le Józsefre, álmosan elmosódott kifejezéssel, mint amikor valaki elfelejt pislogni. Karja kerek volt, de sápadt és meglehetősen erőtlen. Szandált viselt, s kezében botot tartott, melyet nyilván maga vágott az útra.

- Errefelé nem? - ismételte az ifjú. - Hogyan lehet az? Hiszen amikor eltávoztak hazulról, határozottan azt mondották, hogy mind együtt Sekem felé vonulnak. Talán ismered őket?

- Felületesen - felelte kísérője. - Amennyire épp szükséges. Ó, nem, nem vagyok velük túlságosan bizalmas viszonyban, igazán nem. Miért keresed őket?

- Mert atyám utánuk küldött, hogy üdvözöljem őket, és számot vegyek gazdálkodásukról.

- Mit nem mondasz! Tehát követ vagy. Én is ilyesféle vagyok. Gyakran járok küldetésben jó botommal. De egyúttal vezető is vagyok.

- Vezető?

- Igen, persze. Én vezetem az utasokat, és én mutatom nekik az utat, ez a foglalkozásom, és ezért szólítottalak meg és kérdeztelek meg, amikor láttam, hogy rossz helyen keresel.

- Úgy látom, tudod, hogy bátyáim nincsenek errefelé. De hát azt tudod-e, merrefelé vannak?

- Azt hiszem, tudom.

- Akkor hát mondd meg!

- Annyira vágyakozol utánuk?

- Persze, vágyakozom a cél után, s célom a bátyáim, akikhez atyám küldött.

- Nos hát elárulhatom, hol van a célod. Amikor az előző alkalommal, néhány nappal ezelőtt erre jártam követi utam, hallottam, hogy testvéreid ezt mondják: "Föl, menjünk Dótánba a juhok egy részével, váltsunk legelőt."

- Dótánba?

- Miért ne? Eszükbe jutott, és megtették. Dótán völgyében ízes a fű, s a helység lakosai fönn a dombon szívesen kereskednek; bőrt, tejet és gyapjút vásárolnak. Mit csodálkozol ezen?

- Nem csodálkozom, hiszen ez nem csoda. Hanem balszerencse. Bizonyos voltam benne, hogy testvéreimet itt találom.

- Úgy látom, nemigen vagy hozzászokva - mondta az idegen -, hogy valami ne várakozásod szerint történjék. Az anyád szoknyája mellett nőttél föl bizonyára.

- Nincs is anyám - felelte József kedveszegetten.

- Nekem sincs - mondta az idegen. - Akkor hát az apád köntöse mellett.

- Hagyd el ezt - válaszolta József. - Adj inkább tanácsot: mihez kezdjek most?

- Egyszerű a tanács: menj Dótánba.

- De éjszaka van, és mi már elfáradtunk: Hulda meg én. Dótán, tudom régebbről, nem egy ugrás ide. Kényelmesen egynapi út.

- Vagy egy éjszakai. Mivel nappal a fák árnyékában aludtál, az éjszakát kell fölhasználnod, hogy elérd célodat.

- Honnan tudod, hogy a fák árnyékában aludtam?

- Bocsáss meg, láttalak. Jó botomra támaszkodva elhaladtam melletted, amint heverésztél, és megelőztelek. Most itt találtalak.

- Nem ismerem az utat Dótánba, kiváltképp éjjel - panaszkodott József. - Az atya nem magyarázta meg.

- Örülj hát - szólt a férfiú -, hogy rád akadtam. Én vezető vagyok, és vezetlek, ha akarod. Megmutatom az ösvényt egészen Dótánig fizetség nélkül, mert követi utam úgyis odavisz, és a legrövidebb úton vezetlek, ha úgy tetszik. Felváltva ülhetünk szamarad hátán. Csinos állat - mondotta, és megnézte Huldát félig nyitott szemével, mely oly bágyadt fitymálást árult el, ami ellentétben állt a férfiú szavaival. - Csinos, mint magad is. Csak a bokája gyönge.

- Hulda - felelte József - Páros mellett a legjobb szamár Jiszráél istállójában. Sohase mondták még, hogy gyönge a bokája.

Az idegen elfintorította arcát.

- Jobban tennéd, ha nem mondanál nekem ellent. Ez több okból is esztelenség, például azért, mert rám vagy utalva, hogy megtaláld testvéreidet, másodszor pedig azért, mert én idősebb vagyok nálad. Ez a két ok eléggé megvilágító lehet számodra. Ha azt mondom: szamarad bokája törékeny, akkor törékeny, és semmi sem indokolja, hogy védelmedbe vedd a szamarat, mintha te csináltad volna, mert legföljebb elébe tudsz állni, és néven nevezni őt. És ha már a neveknél tartunk, rögtön meg is kérnélek, ne nevezd előttem a jó öreg Jákóbot Jiszráélnek. Ez illetlenség, és engem bosszant. Add csak neki természetes nevét, és hagyd ezeket a magasröptű megjelöléseket!

Nem volt kellemes ember. Bágyadt, nyegle udvariassága minden pillanatban ingerült rosszkedvbe csaphatott át, mégpedig egészen kiszámíthatatlan okokból. Hajlama a rosszkedvre ellentétben állt segítőkészségével, amellyel a tévúton keresgélőt pártfogásába fogadta, s ennek bizonyos mértékben értékét is vette, ugyanis úgy látszott, mintha nem saját jószántából tenné. Vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a gyalogos kihasználta az alkalmat, hogy szamárháton mehessen Dótánba? Csakugyan, elsőnek ő foglalt helyet a szamáron, amikor útra keltek, s József mellette haladt. Ezt azonban sértette a parancs, hogy az atyát nem nevezheti Jiszráél néven, és így szólt:

- De hiszen ez az ő tiszteletneve, amelyet nehezen kiküzdött győzelemben nyert a Jabbók partján!

- Nevetségesnek tartom, hogy győzelemről beszélsz - felelte a másik -, holott ilyesmiről egyáltalában és semmi módon nem lehet szó. Szép kis győzelem, amitől valaki teljes életére megsántul, s aztán még olyan tiszteletnévvel távozik, ami nem is azé, akivel megküzdött. Különben - mondta hirtelen, és szeme rendkívül különös változáson ment át, mert nem csupán fölnyitotta, de gyorsan és mintegy körülkancsalítva körbe is forgatta - legyen meg a kedved, és nevezd csak atyádat Jiszráélnek, kérlek. Ennek megvan a jogosultsága, és az ellenkezés csak úgy kicsúszott a számon. Most veszem észre azt is - tette hozzá, és még egyszer körüljártatta szemgolyóját -, hogy a te szamaradon ülök. Ha úgy tetszik, most leszállok, hogy te ülhess föl.

Különös ember. Mintha megbánta volna barátságtalanságát, de mintha bánata nem lett volna teljes értékű és szívből jövő, éppoly kevéssé, mint szolgálatkészsége. József ellenben természeténél fogva volt barátságos, s azt az elvet követte, hogy bogarasságot legjobb fokozott természetességgel viszonozni. Így felelt hát:

- Mivelhogy te vezetsz és csupa jóságból te mutatod az utat testvéreimhez, jogod van állatomhoz. Maradj csak fönn, nagyon kérlek, és cserélünk majd később! Egész nap gyalogoltál, míg én szamáron ültem.

- Hálásan köszönöm - mondta az ifjú. - Szavaid ugyan nem haladják túl azt, ami éppen illik, de mégis hálásan köszönöm neked. Átmenetileg meg vagyok fosztva bizonyos dolgoktól, amelyek megkönnyítenék utamat - tette hozzá, és vállat rántott. - Szívesen jársz követségben és küldetésben? - kérdezte aztán.

- Nagyon örültem, amikor az atya hívott - felelte József. - Hát téged ki küldött útra?

- Ah, tudod, hogy mennyi követ jár ide-oda ezen az országon át kelet és dél nagy uraságai között? - válaszolta az ifjú ember. - Hogy ki küld téged tulajdonképpen, azt sohasem tudhatod; a megbízás sok szájon keresztül jut el hozzád, és keveset használna, ha követnéd is útját eredő helyéig, a lényeg az, hogy végül is szedned kell a lábad. Most egy levelet kell eljuttatnom Dótánba - mondotta -, amelyet itt viszek az övem ráncában. De már látom, hogy még őrt is kell majd állnom.

- Őrt?

- Igen, senki sem kezeskedik róla, hogy nem kell majd például valami kutat őriznem, vagy más helyet, ami épp akad. Követ, vezető, őrálló - az ember azt teszi, amire épp szükség van, mindig a megbízásadók tetszése szerint. Hogy kinek mi öröme telik benne, vagy tulajdonképp érez-e hozzá valaki hajlandóságot, az más kérdés, amit hagyjunk most függőben. Éppúgy azt a kérdést is, hogy ki érti meg az eredeti szándékot, amelyből a megbízás fakad. Ezeket a kérdéseket, mint mondottam, nyitva hagyom, de magunk közt szólva, sok megfoghatatlan körülmény játszik közre. Szereted te az embereket?

Kérdése váratlan volt, s mégsem lepte meg Józsefet, mert vezetőjének egész bágyadt-fanyar beszédmodora olyan valakire vallott, aki az emberekkel gőgösen-elégedetlen, s terhére van a kényszerűség, hogy köztük űzze üzleteit. József így felelt:

- Többnyire egymásra mosolygunk, én meg az emberek.

- Persze, hiszen közismert, milyen csinos és szép vagy - mondta a másik. - Azért mosolyognak rád, s te aztán visszamosolyogsz, hogy megerősítsd őket balgaságukban. Jobban tennéd, ha komor képet vágnál, s ezt mondanád nekik: "Mit mosolyogtok? Ez a haj siralmasan ki fog hullani, és ezek a most még fehér fogak is; ez a szem csupán vérből és vízből álló kocsonya, amely szétfolyik egykor, és a húsnak ez az egész üres bája összetöpped, és szégyenletesen elpusztul." Az lenne tisztességes, ha kijózanítóan emlékeztetnéd őket arra, amit amúgy is tudnak, de amit a hízelgőn mosolygó pillanat elfeledtet velük. A magadfajta lények futtában fölvillanó káprázathoz hasonlók, minden hús belső, felület alatti iszonyúsága felett. Nem mondom, hogy maga ez a bőr és burok talán a leggusztusosabb gőzölgő pórusaival és izzadó szőrzetével; de karcold csak meg egy kicsit, és a sós lé vörösen, mint a bűn, patakzik belőle, és minél beljebb hatolsz, annál iszonyúbb, s csupa bűz és nyálka. Ami szép és csinos, annak keresztül-kasul szépnek és csinosnak kellene lennie, tömörnek, nemes anyagnak, nem pedig váladékkal és piszokkal töltöttnek.

- Akkor az öntött és faragott képeket kell választanod - mondta József -, a szép istent például, akit az asszonyok elrejtenek a zöldben, és jajongva keresik, hogy aztán eltemessék a barlangban. Az aztán keresztül-kasul szép, tömör olajfából való, nem véres, nem izzadt. De hogy úgy lássék, mintha nem volna tömör, hanem vérezne a vadkan agyarától, piros sebeket festenek rá, és megcsalják önmagukat, hogy sírhassanak a drága életért. Így tehát: vagy az élet káprázat, vagy a szépség. A valóságban nem lehet együtt a kettő.

- Pf! - fitymálódott a vezető, és elfintorította kerek gyümölcsállát, miközben félig csukott szemmel vállán keresztül lenézett a szamárhátról a mellette haladóra.

- Nem - tette hozzá némi szünet után -, mondj, amit akarsz, undorító fajzat, mely vízként issza a hazugságot, és már rég rászolgált volna ismét, hogy elpusztítsa a vízözön, s mentő bárkája se legyen.

- Nyilván igazad van, ha hazugságról beszélsz - felelte József. - Gondold meg azonban, hogy a világban minden kettős, kép és ellenkép, hogy különbséget tudjunk tenni, és ha az egyik mellett a másik nem volna, egyik se lenne. Élet nélkül nem volna halál, gazdagság nélkül szegénység, és ha kipusztulna az ostobaság, ki beszélne ezentúl okosságról? S így van ez a tisztasággal és tisztátalansággal is, ez világos. A tisztátalan állat így szól a tisztához: "Adj hálát nekem, mert ha én nem volnék, honnan tudnád te, hogy tiszta vagy, és ki nevezne ekként?" És a gonosz így szól az igazhoz: "Borulj lábamhoz, mert nélkülem mi lenne a te dicsőséged?"

- Épp ez az - mondta az idegen. - Épp ez az, hogy én alapjában vetem meg a kettősségnek ezt a világát, és nem értem, mi szükség van egy fajra, amelynél tisztaságról csak vonatkozásszerűen és viszonylagosan lehet szó. És mégis mindig rájuk kell gondolni, folytonosan velük kell bajlódni, nagy fontoskodással, hogy ezt és azt és tudom is én, mit útbaigazítsunk sanyarú jövője felé, mint most nekem is téged, te széllelbélelt, útba kell igazítanom, hogy elérj a célodhoz - meglehetősen unalmas dolog!

"Savanyú legény, miért igazít akkor hát útba, ha terhére vagyok? - gondolta József. - Ostobaság megjátszani a szívest, és aztán ennyit pofázni. Nyilván csak a szamaramra akart ülni. Le is szállhatna már róla, ami azt illeti, ideje, hogy cseréljünk. Emberhez méltó, amit beszél" - gondolta, és titkon mosolygott az emberek szokásán, hogy lepocskondiázzák a maguk fajtáját, de ők mindig kivételek, hogy tehát az ember ítél az emberek felett, mintha ő nem ember volna. Ezt mondta hát:

- Igen, az emberi nemről beszélsz, és ítéletet mondasz fölötte, hogy milyen rossz anyagból van. De volt idő, amikor maguk Isten fiai sem tartották az embert rossz anyagból valónak, együtt háltak leányaival, s óriások támadtak nászukból.

A vezető a maga kényeskedő módján a Józseffel ellenkező oldalon levő vállára hajtotta fejét.

- Mi mindenről nem tudsz! - felelte vihogva. - Éveid számához képest nagyon is tájékozott vagy, ezt el kell ismernem. A magam részéről csak annyit mondhatok, hogy a történetet üres pletykának tartom. Ha azonban igaz, megmondom, miért tettek így a fény fiai, s miért vetették szemüket Káin lányaira. Mértéktelen megvetésből tették, igenis. Tudod, meddig terjedt Káin lányainak romlottsága? Födetlen szeméremmel jártak, és férfiak és nők úgy éltek, mint az állatok. Paráznaságuk annyira túlment minden határon, hogy úgyszólván nem lehetett nézni sem a megfertőződés veszedelme nélkül; nem tudom, hogy érted-e ezt. Annyira mértéktelenek voltak, hogy földre dobták ruhájukat, és mezítelenül jártak-keltek. Ha nem ismerték volna a szégyent, akkor még hagyján, s a fény gyermekeinek vérét sem forralta volna föl látásuk. De nagyon is jól ismerték a szégyent, természettől nagyon is szégyenlősek voltak, és éppen az okozott gyönyört nekik, hogy a szégyenérzést lábbal tiporják: lehet ezt tűrni sokáig? A férfi anyjával és leányával és fivére feleségével hált a nyílt utcán, röviden mindig csak egyre állt az eszük: a megsértett szemérem iszonyú élvezésére. Nem kellett-e, hogy ez fölforralja Isten gyermekeinek vérét? A megvetés vitte bűnbe őket - meg tudod ezt érteni? A tisztelet legkisebb maradéka is kiveszett belőlük az emberi fajzat láttára, melyet a nyakukba varrtak, mintha ők nem lettek volna elég jók a világnak, s melyet még tisztelniök is kellett volna magasabb okokból. Azt látták, hogy az ember csak a fajtalankodásra jó, és megvetésük bujálkodó jelleget öltött. Ha ezt nem érted, bivalyborjú vagy.

- Üggyel-bajjal megértem - felelte József -, de hát te honnan tudod ezt?

- A te Eliézeredet is meg szoktad kérdezni, honnan tudja azt, amire tanít? Annyit, mint ő, én is tudok az eseményekről, s még valamivel többet is, mert mint követ, vezető és őrtálló sokfelé megfordul az ember a világban, és megtud egyet és mást. Biztosíthatlak, a vízözönt csak az okozta, hogy, amint kiderült, az ég fiainak megvetése az ember iránt immár bujálkodó jellegűvé fajult: ez volt a döntő ok; különben talán sohasem jött volna el, s én csak annyit akarok hozzátenni, hogy a fény gyermekeinek éppen az volt a céljuk, hogy a vízözönt kikényszerítsék. De sajnos, ott volt az a mentőbárka, s az ember a hátsó ajtón ismét megjelent a világban.

- Örüljünk neki - mondta József. - Mert máskülönben nem baktatnánk itt társalogva Dótán felé, s nem használnánk felváltva a szamarat, megbeszélésünk szerint.

- Persze, persze! - szólt a másik, és szemgolyóját kacsintva ismét körülforgatta. - Mindenről megfeledkezem a nagy beszélgetésben. Hiszen azért vagyok itt, hogy útbaigazítsalak és őrizzelek, amíg bátyáidhoz nem érsz. Ki hát a fontosabb, az őrző vagy az őrizett? Nem minden keserűség nélkül felelem: az őrizett a fontosabb, mert érette van az őrző, és nem fordítva. Azért most leszállok szamarad hátáról, hogy te ülj föl, s én a porban járjak melletted.

- Lássuk hát - mondta József, fölülvén állatára. - Igazán tiszta véletlen, hogy néha szamárháton mehetsz, s nem kell az egész úton végig porban járnod.

Így haladtak tovább a csillagok alatt a gyér holdfényben, Sekemtől északra Dótán felé, szűk és tágas völgyeken végig, meredek hegyeken át, melyeket cédrus- és akácerdők borítottak, szendergő falvakon keresztül. József is elszenderedett egy-egy órára, miközben szamarán baktatott, s a vezető ott taposta a port mellette. De amikor egyszer - már derengett a hajnal - fölébredt álmából, észrevette, hogy a szamár rakományából hiányzik egy kosaracska szárított gyümölcs és egy másik kosár pirított hagyma, s megállapította, hogy a vezető övének buggya ugyanannyival kövérebb lett. Lopott! Kínos fölfedezés volt, és ebből is kiderült, milyen kevés joggal tett kivételt önmagával, amikor az emberi nemet szapulta. József nem szólt egy szót se, hiszen maga védte a jogtalanságot a beszélgetésben, hogy ellentmondjon. Azonkívül a férfiú vezető volt, tehát Nabúnak, a körforgás napnyugati pontja urának körébe tartozott, aki az alvilági féltekére visz, a tolvajok istenének szolgája. Valószínű volt a feltevés, hogy jámbor szimbolikus cselekvényt vitt véghez, amikor álmában meglopta védencét. Ezért József semmit sem szólt fölfedezéséről, hanem tiszteletben tartotta a férfiú becstelenségét, amely jámborság is lehetett. De azért nem kevésbé volt kínos a tudat, hogy a vezető kétségkívül lopott. Ezáltal vezetésének hogyanja és hovája oly jelentést kapott, amely Józsefet kellemetlenül érintette, és némiképpen elszorította szívét. Nem sokkal később azonban valami sokkal rosszabb történt a tolvajlásnál is. A nap fölkelt a mező és erdő mögött, és Dótán zöld halma már fölbukkant: ott ragyogott előttük a reggeli fényben a helység, jobb kéz felé a dombtetőn. József, aki éppen szamarán ült, míg a tolvaj a kantárszárat tartotta, arra nézett: ekkor lökést és zuhanást érzett, és a baj megtörtént. Hulda egyik elülső lábával gödörbe lépett, térdre csuklott, és nem tudott többé fölemelkedni. Bokáját törte.

- Eltörött! - szólt a vezető, rövid együttes vizsgálódás után. - No, szépen vagyunk. Nem megmondtam, hogy gyönge a bokája?

- Nem kellene örülnöd balszerencsémnek, amiért látszólag igazad volt, és szóba sem kellene hoznod ezt ebben a pillanatban. Te vezetted Huldát, és nem vigyáztál, úgyhogy szerencsétlenül a lyukba lépett.

- Én nem vigyáztam, és engem vádolsz? Ez igazán méltó az emberi nemhez, amelynek mindig bűnbakra van szüksége, ha valami görbén megy, amit különben előre megmondhattam volna!

- Az is igazán méltó az emberi nemhez, hogy mindig azzal hivalkodik, előre megjósolta a bajt, és azután fölöslegesen diadalmaskodik. Örülj, hogy csak vigyázatlansággal vádollak: más panaszom is lehetne ellened. Azt sem kellett volna tanácsolnod, hogy éjszaka utazzunk; akkor Hulda nem fáradt volna ki ennyire, és nem botlott volna meg ez az okos állat.

- Azt gondolod, hogy panaszaiddal meggyógyíthatod a bokáját?

- Nem - mondta József -, nem gondolom ezt. De most megint azt kell kérdeznem: mihez fogjak? Nem hagyhatom itt állatomat egész élelmiszer-rakományával, amellyel meg akartam ajándékozni testvéreimet Jákób nevében. Még sok van belőle, noha egyet-mást magam ettem meg, és más módon is megfogyatkozott. Itt pusztuljon el Hulda segítség nélkül, miközben a mező állatai fölfalják kincseimet? Nem sok híja, hogy sírva fakadjak keserűségemben.

- És aki ismét tanácsot ad - válaszolta az idegen -, az megint én vagyok. Nem megmondtam, hogy alkalomadtán őrállással is foglalkozom, ha rákerül a sor? Nos hát, eredj utadra! Én leülök itt, és őrizem szamaradat rakományával együtt, s megvédem a madaraktól és rablóktól. Hogy eredetileg erre termettnek érzem-e magam, más kérdés, ezzel most ne foglalkozzunk. Elég az, hogy ideülök szamarad őrizőjeként, míg te bátyáidhoz nem érsz, s vissza nem térsz velük vagy szolgáikkal, akik magukkal viszik a kincseket, és megvizsgálják az állatot, hogy tud-e járni, lábra lehet-e állítani, vagy meg kell ölni.

- Köszönöm - mondta József. - Tegyünk hát így. Látom már, olyan vagy, mint minden ember, megvannak a jó tulajdonságaid, és a rosszról ne beszéljünk. Sietek, ahogy tudok, és segítséggel térek vissza.

- Bízom benne. Nem tévedhetsz el: kerüld meg a dombot, és mögötte menj visszafelé a völgyben vagy ötszáz lépést, a bozóton és a lóherésen keresztül - ott rátalálsz bátyáidra, egy kút közelében, amelyben nincs víz. Ha szükséged van még valamire a szamár rakományából, gondold meg most. Talán jó volna egy fejvédő az emelkedő nap ellen?

- Igazad van - kiáltott föl József -, a balszerencse eltompítja eszemet! Ezt nem hagyom itt - mondotta, és a körülgyűrűzött bőrzacskóból kihúzta a ketonetet -, még a te őrizeted alatt sem, - bármilyen jó tulajdonságaid vannak is. Ezt magammal viszem, hogy illően jelenhessek meg Dótán völgyében, ha már nem ülhetek a fehér Hulda hátán, amint Jákób akarta. Nyomban föl is veszem itt, a szemed láttára, így..: és így... no és most így! Hogy tetszem benne? Tarka pásztormadár vagyok-e ruhámban? Mamácska fátyolruhája ez, hogy áll a fiún?!

Ezenközben Leának és a szolgálóknak fiai ott ültek a domb mögött, a völgy mélyén, mind a tízen az elhamvadt tűz körül, amelyen reggelijüket főzték volt, és a hamuba révedtek. Mindnyájan jókor kibújtak a csíkos sátrak alól, melyek ott álltak messze a bozótban - különböző időpontban, de mind nagyon korán, egyik-másik még szürkület előtt, mivel az álom nemigen ízlett nekik; mert egyiküknek sem igen ízlett, mióta elhagyták Hebrónt, és a változtatás vágya, amely arra késztette őket, hogy Sekem legelőit fölcseréljék Dótán füvével, épp abból a csalóka reménységből eredt, hogy másutt talán majd jobban ízlik.

Mogorván és tagjaik darabossága miatt meg-megbotolva a rekettye földön kúszó és összehurkolódó gyökérfonadékában, a kúthoz mentek, amely elöl, a juhoknál volt, ahol a nyáj ellepte a mezőt, s amelyben eleven víz fénylett, míg a közeli ciszterna ebben az évszakban kiszáradt, és egy csepp víz sem volt benne; ittak, megmosakodtak és imádkoztak, utánanéztek a bárányoknak, és azután összeültek ott, ahol enni szoktak: egy csoport vörös törzsű és terebélyesen ágas-bogas fenyő tövében. Messze kilátás nyílt innen: a csak bozóttal s magányos fákkal benőtt sík táj felett a dombra, melyet Dótán, a helység koronázott, a nyájak távoli nyüzsgésére és a lágy vonalú hegyekre a távoli szemhatáron. A nap meglehetősen magasan járt már. A fölmelegedett füvek illatoztak, ánizs, kakukkfű és más mezei növények szaga áradt, melyeket szeretnek a juhok.

Jákób fiai körben ültek sarkukon, középen a kihunyó rőzse fölött feketéllett a fazék. Rég végeztek már az evéssel, és tétlenül ültek, vörös szemmel. Testük jóllakott, de lelküket éhség és száraz szomjúság rágta, amelyet megnevezni sem tudtak volna, de az mégis megrontotta álmukat, és visszaszívta az erőt, amit a reggeli adott volna testükbe. Tüske ült húsukban, minden egyesében, nem lehetett kihúzni, gennyedt, fájt, és emésztette őket. Bágyadtnak érezték magukat, s legtöbbjüknek a feje fájt. Ha ökölbe akarták szorítani kezüket, nem ment. Ha azok, akik egykor Sekemben a bosszuló vérfürdőt rendezték Dína miatt, próbát tettek, hogy most is, ma és itt, képesek lennének-e még hasonló tettre, azt látták: nem, nem lennének képesek már rá; a bánat, a féreg, a gennyedő tövis, az emésztő éhség belsejükben megfosztotta őket idegeik és férfiasságuk erejétől. Milyen gyalázatosnak kellett hogy érezze kiváltképpen Simeón és Lévi, a vad ikerpár ezt az állapotot! Az egyik eltompultan kotorászott pásztorbotjával a kihunyó zsarátnokban. A másik, Simeón, erre-arra ingatva felsőtestét, a csöndben halk dudorászásba kezdett, amelybe lassacskán mások is belezümmögtek, mert ősrégi dal volt ez, félig elfeledett, töredékesen fönnmaradt ballada vagy kis eposz részlete elmerült időkből:

Nem tudtak többet belőle, sem az előtte levő részt, sem ami ezután következett, tehát elhallgattak. De elgondolkodtak a félbenmaradt dalon, és látták Lámekhot, a hőst lelki szemeikkel, amint izzó büszkeséggel odaáll tette után fegyvereivel, és hírt ad a bókoló asszonyoknak róla, hogy szívét vérben fürdette. Látták a letaposott ifjút is, amint elnyúlik a véres fűben, az alig vétkes engesztelő áldozatot Lámekh haragosan érzékeny becsületéért. A keményen hangzó "férfi" szó lágyabbá vált a következő sor ifjának nevétől, aki vérző bájában fölkelthette a részvevő érzést. Ez mindenesetre Hádának és Lillának, a két asszonynak dolga lett volna, ám csak arra volt jó, hogy fűszerezze imádatukat Lámekh hajthatatlanul gyilkos kedvű férfiassága és nagyigényű bosszúvágya iránt, amely érces és ősi erővel töltötte el a dalt.

- Lámekh volt a neve - mondta Lea Lévije, és kotorászva szétdúlta a szénné vált rőzsét. - Hogy tetszik nektek? Azért kérdem, mert nekem nagyon, rendkívül tetszik. Ez még férfi volt, kemény legény, oroszlánszívű, nemes vér, ma már kiveszett az ilyen. Már csak dalban hallhatunk ilyesmit, dalolunk és üdülünk rajta, és elmúlt időkre gondolunk. Ez még vérben mosott szívvel léphetett asszonyai elé, és ha éreztette velük erejét, egyikükkel a másik után, azok tudták, kit fogadnak ölükre, és reszkettek a gyönyörűségtől. Vajon te is így lépsz-e, Júda Súah leánya elé, és te, Dán a moábi elé? Mondjátok hát, mi lett ez idő óta az emberi nemből, amely már csak okoskodókat és ájtatoskodókat szül, de férfiakat nem!

Rúben így válaszolt:

- Megmondom neked, mi az, ami elveszi a férfikarból a bosszú erejét, és okozza, hogy nem hasonlítunk többé Lámekhra, a hősre. Kétféle: a bábeli törvény és Isten buzgósága, mivel mind a kettő így szólt: "A bosszú az enyém". Mert el kellett hogy vétessék a bosszú a férfikarból, különben vadul burjánzott volna tovább, buján, mint a mocsár, és a világot elárasztotta volna a vér. Mi volt Lámekh sorsa? Nem tudhatod, mert a dal erről már nem tudósít. Ám az ifjúnak, akit agyonütött, volt egy testvére vagy fia, aki Lámekhot ütötte le, úgyhogy az ő vére is a földet itatta, és a Lámekh ágyékából támadt férfi agyonütötte Lámekh gyilkosát, hogy bosszút álljon, és így ment tovább, míg sem, Lámekh magjából, sem az agyonütött ifjú magjából nem maradt fönn már senki, és a föld becsukhatta száját, mert torkig itta magát. Ám ez nem jól van így, a bosszú lápvirágzása ez, és szabálya nincs. Ezért amikor Káin agyonütötte Ábelt, bélyeget ütött rá Isten, hogy az övé legyen, és így szólt: "Aki agyonüti őt, hétszeres lesz annak bosszúja". Bábel pedig elrendelte a törvényt, hogy a férfi lépjen az ítélőszék elé a vérbűnért, és a bosszú ne burjánozzon tovább.

Erre így szólt Zilpa fia, az egyenes Gád:

- Igen, így beszélsz te, Rúben, vékony hangodon, mely hatalmas testedből jő, mindig váratlanul, valahányszor hallom. Ha tagjaid az enyémek volnának, nem úgy beszélnék, mint te, s nem védelmezném az idők változását, amely gyönge bábbá teszi a hősöket, és kiirtja a világból az oroszlánszívet. Hová lett tested büszkesége, hogy mikor vékony hangodon szólsz, Istenre bízod a bosszút vagy a vértörvényszékre? Nem szégyelled magad Lámekh előtt, aki így szólt: "Ez a dolog hármunk dolga, az enyém, azé, aki megsértett, meg a földé"? Káin pedig így szólt Ábelhez: "Vajon megvigasztal-e engem Isten, ha Naháma, a mi édennővérünk elfogadja ajándékaidat és rád mosolyog, vagy a törvény fog majd dönteni, hogy kié legyen ő? Én vagyok az elsőszülött, így hát ő az enyém. Te vagy ikertestvére, így hát ő a tiéd. Ez nem tartozik Istenre, sem Nimród törvényére. Menjünk ki a mezőre, ott majd elintézzük!" És el is intézte vele, és amint itt ülök, és Gádiél a nevem, akit Zilpa szült Lea ölén, Káinnak adok igazat!

- Engem pedig ne hívjanak oroszlánkölyöknek, ahogy a nép nevez - mondta Jehuda -, ha magam is nem Káinnak adok igazat és még inkább Lámekhnak. Az még tartott magára, szavamra, és nem becsülte le büszkeségét. "Hétszeres? - így szólott. - Bah! Lámekh vagyok én. Hetvenhétszeres legyen a bosszú, és itt fekszik a tacskó a sebért, amelyet rajtam ütött!"

- Micsoda seb lehetett az - kérdezte Isszakár, az erős csontú szamár -, és mit véthetett a nyomorult ifjú Lámekh, a dalia ellen, hogy ez nem Istenre és nem Nimródra bízta a bosszút, hanem saját kezével sújtott le sokszorosan?

- Azt mi már nem tudjuk - felelte féltestvére, Naftáli, Bilha fia. - Nem ismerjük az ifjú szemtelenségét, és hogy Lámekh mit mosott le vérével, az is kitörlődött a világ emlékezetéből. De a mendemonda szerint manapság sokkal undokabb szégyent is lenyelnek a férfiak, mint ami Lámekhot érte. Benyelik, mondják, a gyáva nyelők, és odább kotródnak máshova, leülnek, és rágja őket a szégyenféreg, hogy sem enni, sem aludni nem tudnak, és ha látná őket Lámekh, akit úgy csodálnak, a fenekükbe rúgna, mert nem méltók egyébre.

Gonoszul forgó nyelvvel mondta ezt, s arca eltorzult. Az ikrek fölnyögtek, és ökölbe akarták gyűrni kezüket, de nem sikerült.

Zebulón szólt most:

- Háda és Cilla voltak Lámekh asszonyai. Háda a bűnös, ezt mondom nektek. Mert ő szülte Jábált, azoknak ősét, akik sátrakban laknak, és barmot tenyésztenek, Ábrahám ősét, Jichákét és Jákóbét, a mi nyájas atyánkét. Innen ered a romlás és a rontás, hogy nem vagyunk többé férfiak, amint mondád, Lévi testvér, hanem okoskodók és ájtatoskodók, és mintha sarló herélt volna ki bennünket, Isten irgalmazzon nekünk! Persze ha vadászok volnánk vagy éppen tengeri hajósok, másként állna a dolog. De Jábállal, Háda fiával világra jött a sátorozó jámborság, a pásztorkodás és Ábrahám tűnődése Istenen, ez ernyesztett el annyira bennünket, hogy reszketünk fájdalmat okozni a tiszteletre méltó atyának, és a nagy Rúben így beszél: a bosszú Istené. De hát lehet-e bízni Istenben és az ő igazságosságában akkor is, ha maga is pártot foglal a viszályban, maga buzdítja szemtelenségre a semmirekellő ifjat undok álmok által? Az álmok ellen semmit sem tehetünk - kiáltott szenvedőn, úgyhogy hangja elvékonyult -, ha Istentől valók, és úgy rendeltetett, hogy meghajoljunk!

- De az álmodó ellen tehetünk! - süvített föl Gád, maga is kínzott mellel.

- Hogy az álmoknak ne legyen többé gazdája - tette hozzá Áser -, s ne tudják, hogyan váljanak igazzá!

- Ez azt jelentette volna - felelte Reubén -, hogy ekként Isten ellen cselekszünk. Mert mindegy, hogy az álmodó ellen támadunk-e föl vagy Isten ellen, ha az álmok tőle erednek. - Múlt időben beszélt, nem azt mondta: "azt jelentené", hanem "azt jelentette volna", annak jeléül, hogy ez a lehetőség már el is van vetve.

Utána Dán szólalt föl, mondván:

- Halljátok, testvéreim, és figyeljetek szavamra, mert Dánt kígyónak és viperának nevezik, és néminemű éleselméjűsége miatt alkalmas a bírói tisztre. Kétségtelen, és Rúbennak igaza van: aki bosszút áll az álmodón, hogy álmai gazdátlanok és ekként tehetetlenek legyenek, természetesen kiteszi magát az önkényeskedők haragjának, és fejére idézi az igazságtalanok bosszúját, ez tagadhatatlan. De ki kell tennünk magunkat ennek, mondja Dán, mert el sem lehet gondolni, mi lenne rosszabb vagy akár csak olyan rossz is, mint az álmok teljesedése. De az önkény ebben az esetben semmiképp sem teljesíthetné be őket, s akárhogy is tombolna és dühöngene, hiába keresnék az álmok álmodójukat. Befejezett tényeket kell teremteni, erre tanít a történet. Nem szenvedett-e Jákób is egyet-mást csalásáért, s bizony Lábán szolgálatában nem fizetett nevetéssel Ézsau keserű könnyeiért? Nos, kiállta mégis, mert a legfőbb előny nála volt, az áldás, amelyet ellopott és biztonságba helyezett, és nem lehetett Isten, aki ellene tegyen, a legjobb akarattal sem. Könnyeket és bosszút kell szenvedni a jóért, mert amit elcsentek és biztonságba helyeztek, az nem jön többé vissza...

Szavai, melyek oly éleselméjűen kezdődtek, itt megzavarodtak. De Rúben megfelelt, és különös volt látni a bikaerejű férfi sápadtságát.

- Szóltál, Dán, és most hallgass. Mert elvonultunk az atyai tűzhelytől, és megváltunk tőle. Ami felbosszantott bennünket, biztonságban van ott a messzeségben, és biztonságban ülünk mi is Dótánban, ötnapi járóföldre onnan, ez befejezett tény.

Erre és ezek után a beszédek után mindnyájan lekókasztották fejüket, mélyen alá, csaknem térdük közé, mely magasra nyúlt, mivel sarkukon ültek, s önmagukba roskadva gubbasztottak a hamu körül, mint tíz kéve fájdalom.

Ekkor történt, hogy Áser, Zilpa fia búbánatában is kíváncsian kisandított kissé térde fölött, és szemét végigjártatta a tájon. És távol a napvilágban mintha ezüst villám cikázását látta volna, amely eltűnt, de rögtön újra fölvillant, s amikor jobban odameredt, két villámot látott, majd többet is, amelyek egyszer egyenként, másszor egyszerre csillantak meg, különböző pontokon, de közel egymáshoz.

Áser oldalba bökte Gádot, édestestvérét, aki mellette ült, és ujjával a lidércre mutatott, hogy segítsen kiokosodni rajta. És amint ott vizsgálódtak, szemük fölé emelték kezüket, és fintorgásokkal tanácskoztak, a többieket is figyelmessé tette nyugtalanságuk; azok is megfordultak, akik háttal ültek a messzeségnek, egymás pillantását követték, és abba az irányba fordult az egyik is, amerre a másik tekintete járt, míg valamennyi fő fel nem emelkedett, s mind együtt fürkészve nem nézte az alakot, aki egyre közelebb jött, s akin reszketve csillámlott valami.

- Egy ember jön, és csak úgy csillog - szólt Júda. Egy idő múlva pedig, miközben figyelve várták, hogy az alak nagyobbra nőjön, így felelt Dán:

- Egy ifjú inkább.

És ebben a pillanatban a tíz barna arc, valamennyi egyszerre, oly fakó lett, amilyen Rúben volt már az előbb, és szívük vadul iramló egyforma ütemben vert, mint a dobok, úgyhogy a lélegzet-visszafojtó csöndben szinte hallatszott az üres dobogás tompa koncertje.

József jött a síkságon által, tarka ruhában, koszorúval a fátyolcsuklya fölött, s egyenesen feléjük tartott.

Nem akarták hinni. Ott ültek, hüvelyküket arcukba nyomva, ujjukat szájuk előtt, könyöküket térdre támasztva, és öklük fölött dülledő szemmel meredtek a közeledő tüneményre. Azt remélték, álmodnak, és ugyanakkor féltek is ettől. Néhányan ijedtségükben és reménykedésükben még nem is akartak a valóságra ébredni, amikor a jövevény már oly közelről mosolygott rájuk, hogy nem lehetett többé semmi kétség.

- Igen, igen, üdvözlet, testvérek! - szólalt meg József hangja, s a fiú elébük lépett. - Hihettek szemeteknek, kedveseim! Én jöttem atyám helyett, Hulda, a szamár hátán, hogy számot adjatok nekem, és hogy... - zavarodottan akadt el. A testvérek ott ültek szótlanul és mozdulatlanul, s rámeredtek félelmetes, elvarázsolt csoportozatban. Amint azonban ott ültek, jóllehet nem volt sem napkelte, sem napnyugta, amely arcukat megfesthette volna, ezek az arcok oly vörösek lettek, mint a fák csavaros törzsének háta, vörösek, mint a sivatag, sötétvörösek, mint a csillag az égen, és szemük mintha nyomban vért fröcskölt volna. József hátralépett. Ekkor dörgedelmes üvöltés harsant föl, az ikrek bikabőgése megreszkettette a beleket, s elnyújtott kiáltással, mely mintha egy fojtogatott torokból tört volna föl, s a düh, a gyűlölet és a fölszabadulás kétségbeesetten ujjongó "ah"-jával ugrott föl mind a tíz, vad egyszerre-szökkenéssel, s a fiúra rontott. Ráestek, mint kiéhezett farkasfalka a zsákmányra, vérbe vakult vágyuk nem ismert megállást és megfontolást, úgy látszott, mintha legalább tizennégy részre akarnák tépni. Lelküknek mélyén csakugyan ez az ösztön volt most az uralkodó: tépni, széttépni, letépni!

- Le vele, le vele, le vele! - süvöltötték zihálva, s mindnyájan a ketonetet gondolták, a képekkel hímzett ruhát, a fátyolköpenyt, ezt akarták letépni, noha a tülekedésben nem volt könnyű; mert a ruha jól rá volt csavarva a fiúra, s fején és vállán megerősítve, és a testvérek túlságosan is sokan voltak egy tettre, útjában voltak egymásnak, egyik a másikat lökte el a közöttük röpködő s bukdosó, vadul agyabugyált fiútól, s egymást találták a neki szánt ütésekkel, amelyekből persze még épp elég jutott rá is. Az orra vére nyomban eleredt, s fél szeme kékké duzzadva bedagadt.

A nagy fölfordulást használta föl Rúben, aki szintén közöttük volt, kimagasodva a csapatból, s maga is velük üvöltött: "Le vele, le vele!" Együtt ordított a farkasokkal. Úgy tett, mint azok tesznek mindenkor, akik egy zabolátlan tömeget akarnak valamiképpen féken tartani, s hogy az eseményekre befolyással lehessenek, tüntető hévvel vesznek részt a rosszban, hogy a még rosszabbat elkerüljék. Úgy tett, mintha őt lökdösnék, valójában azonban maga lökdösődött, tőle telhetőleg szétöklözve azokat, akik Józsefre akartak csapni s róla a ruhát letépni, s lehetőség szerint védelmezve a fiút. Különösen Lévire vigyázott, akinek pásztorbot volt a kezében, s állandóan elébe botlott. Azonban minden buzgólkodása ellenére a megrémült fiú annyira rosszul járt, ahogy elkényeztetettségében álmodni sem merte volna soha. Kábultan támolygott, fejét válla közé húzva, könyökét szétterpesztve a vad és durva ütlegelés jégesőjében, amely iszonyú módon, mit sem törődve vele, hova talál, mintegy derült égből szakadt le rá, és hitét, világképét, természeti törvény erejével benne élő meggyőződését, hogy mindenki jobban szereti őt még önmagánál is, apró szilánkokra verte.

- Testvérek! - dadogta meghasadt ajakkal, melyből állára futott a vér, az orrából ömlővel együtt. - Mit tesztek velem...

Egy kólintás a fejére, amit Rúben nem tudott megakadályozni, torkára forrasztotta a szót; egy rendkívül meggondolatlan ököldöfés a gyomrába a bordái között meggörbesztette, s lebukott a verekedésben. Nem lehet tagadni, sőt hangsúlyoznunk kell, hogy Jákób fiainak viselkedése, bármily sok minden szól is igazuk mellett, végtelenül szégyenletes volt, valósággal állatinak lehetne nevezni. Visszazuhantak az emberré válás előtti létbe, és fogaikat használták, hogy a vérző, félig eszméletlen fiú testéről leszaggassák az anyai fátylat, mert kezüknek, sajnos, még több dolga volt. Ezenközben nem maradtak némák, és jelszavuk nem csak "le vele, le vele" volt. Mint a dolgozók, akik miközben húznak és nekifeszülnek, egyhangú kiáltásokkal kábítják magukat a közös munkára, úgy tettek ők is: elkeseredésük mélyéről szótöredékek buggyantak föl, melyeket újra és újra elnyögtek, hogy dühüket ébren tartsák, és minden meggondolást elriasszanak maguktól.

- Meghajolni, meghajolni?

- Most végy hát számot!

- Tüske a húsban!

- Alattomos kórság!

- Nesze - az álmokért!

És a boldogtalan?

A legborzasztóbb és legmegfoghatatlanabb az volt számára, ami a ketonettel történt; fájdalmasabb és iszonyatosabb volt, mint minden rázúduló csapás, amely mellesleg érte. Kétségbeesetten iparkodott ruháját védelmezni, romjait és rongyait is magán tartani, s többször följajdult: "Én szép ruhám!", s szűzies aggodalommal könyörgött: "Ne tépjétek szét!", még akkor is, amikor már mezítelen volt. Mert a ruha letépése sokkal erőszakosabban történt, semhogy csupán a fátyolra szorítkozhatott volna. Ing és kötény is vele szakadt, cafatai a koszorú és fátyol maradványaival elkeveredve hevertek körös-körül a mohában, s a csupaszra, aki arcát nagy nehezen takargatta karjával, még egyre zúdultak a csapat ütései könyörtelenül: "Meghajolni, meghajolni?" - "Nesze az álmokért!", s csupán a nagy Rúben hárított el egyet-egyet, s mérsékelte valamennyire hatásukat; még mindig azt játszotta meg, mintha őt lökdösnék, s közben ellökdöste a többieket Józseftől, úgy téve, mintha akadályoznák benne, hogy a maga részéről is kedve és dühe szerint rákoppintson az áldozatra. "Tüske a húsban! Alattomos kórság!" - kiáltott ő is. De azután mást is kiáltott, ami e pillanatban jutott eszébe, hangosan és ismételten kiáltotta, hogy mindnyájan meghallják és kövessék esztelenségükben: "Megkötözni! Kötözzétek meg! Kezét és lábát!" Új jelszó volt, amelyet kiadott, új és hamarjában jó szolgálatot tett. A kiszámíthatatlan cselekvés elé ideiglenes célt tűzött ki, és egy lélegzetnyi szünetet adott, hogy némi időt nyerjen Rúben aggodalmas kívánsága: a legvégsőt elhárítani. Csakugyan, amíg József megkötözésével foglalkoznak, nem üthetik; és ha már megkötözve hever, ezzel valami egy időre kielégítő történt, és a cselekvésnek egy szakasza lezárult, úgyhogy meg lehet állapodni és a továbbiakról gondoskodni. Ez volt Rúben futó számítása. És így jelszavát kétségbeesett hévvel tukmálta a többiekre, mintha az egyetlen célszerűt és ésszerűt jelölné meg, ami most történhetik, és mintha mindenki szamár lenne, aki nem hallgat rá.

- Nesze az álmokért! - kiáltotta. - Megkötözni!... Kötözzétek meg!... Fajankók!... Hülye módra álltok bosszút!... Ahelyett, hogy engem lökdösnétek, inkább kötözzétek meg!... Nincs itt egy jó erős kötél? - kiáltotta még egyszer teljes erőből.

Volt. Gádiél például kötelet viselt dereka körül, s most leoldotta. Mivelhogy fejük üres volt, befogadta Rúben jelszavát. Megkötözték a mezítelent, ugyanazon hosszú kötéllel gúzsolták össze kezét-lábát, alaposan megszorították, úgyhogy fölnyögött, s Rúben is serényen részt vett a munkában. Amikor végeztek, hátralépett, és föllélegezve törölte le izzadságát, mintha egész idő alatt derekasabban dolgozott volna mindnyájuknál.

A többiek ott álltak mellette, egyelőre lemondva a harcról, zihálva, félelmetes pihegéssel. Ráhel fia előttük feküdt, szánalmasan helybenhagyva. Összekötözött karján feküdt, összezúzva, kékre verve, koponyája hátrafeszült a fűben, térdét magasra húzta, bordái föl-le szálltak, és a testvérek dühétől tajtékos testén, amelyre moha és por tapadt, kígyózó erekben futott a vörös nedv, amely kicsurran a szépségből, ha felületét megsértik. Be nem dagadt fél szeme rémülettel fürkészte gyilkosait, és néha görcsösen becsukódott, mintegy reflexszerű védekezéssel újabb erőszakosságok ellen.

A gonosztevők fújva és kimerültségüket túlozva álltak ott, hogy leplezzék tanácstalanságukat, amely lassan elhatalmasodott rajtuk, amint eszméletük derengeni kezdett. Utánozták Rúbent, aki keze hátával izzadságát törölte, fölfújták ajkukat, és pofákat vágtak a bosszú művét kísérő roppantul jogos fölháborodás kifejezésére, mintha ezt akarták volna mondani: "Akármi történt is, ki tehet érte nekünk szemrehányást?" Kifejezték ezt szavakkal is, melyeket a maguk igazolására és minden külső ítélet megnyugtatása céljából lihegve hadartak el:

- Micsoda csirkefogó!

- Micsoda tüske!

- Most megmutattuk neki!

- Most megtanítottuk!

- Hihetetlen!

- Még ide mer jönni!

- Még ide mer jönni elénk!

- A tarka ruhában!

- A szemünk elé!

- Számadást kíván tőlünk!

- No de most számot adtunk!

- Ezt megemlegeti!

De miközben így zsivajogtak, megmozdult bennük a borzalom - mindnyájukban egyszerre -, tulajdonképpen mindezek a fölkiáltások ennek elnémítására voltak szánva, s ha ezt a titkos borzalmat közelebbről vizsgáljuk, azt látjuk, hogy mind Jákóbra gondoltak.

Nagy Isten, mit tettek az atya bárányával, nem is szólva arról az állapotról, amelyben Ráhel szűzi öröksége volt! Mit fog tenni a kifejezésben nagy Jákób, ha észreveszi vagy megtudja a dolgot, hogyan állanak majd helyt előtte, és mi történik velük? Reubén Bilhára gondolt. Simeón és Lévi Sekemre gondolt és Jákób haragjára, melyet rájuk árasztott, amikor hősi kalandjukból megtértek. Naftáli, elsősorban ő, azzal vigasztalta magát egyelőre, hogy Jákób ötnapi távolságra van, és az egészről mit se sejt; igen, elsőnek Naftáli érezte az elválasztó és tudatlanságban tartó teret nagy áldásnak. A tér hatalma azonban, ezt mindnyájan átlátták, nem lesz tartós. Jákób hamarosan mindent megtud, mégpedig amint József ismét szeme elé kerül, és hogyan fogják majd kibírni a kitörő érzésvihart, sistergő átkaival és dörgő mennykőszavaival, amelyek akkor elkerülhetetlenek lesznek? Mélységes gyermeki félelem fogta el őket, akármilyen nagy legények voltak is, félelem az átok mozdulataitól és félelem az átok értelmétől és következéseitől. Átkozottak lesznek mindannyian, ez egyszer világos, mert kezet emeltek a bárányra, s a képmutató most már végképpen is kifejezetten fölébük emeltetik az áldás választott örököseként!

A szégyenálom teljesülése - tulajdon művük! Tehát éppen azt érik el, amit befejezett tények teremtésével lehetetlenné akartak tenni Isten számára. Kezdtek rájönni, hogy a nagy Rúben bolonddá tartotta őket jelszavával. Itt állnak most, és amott hever az áldástolvaj, alaposan megfenyítve ugyan és jól összekötözve, de hát ez az, amit befejezett ténynek lehet mondani? Másként állna a dolog, ha József nem kerülne ismét az öreg szeme elé, ha ez a befejezettet és véglegeset tudná meg. Akkor persze a siralom még iszonyúbb lenne - el sem lehet egykönnyen képzelni. De azt már úgy lehetne elrendezni, hogy eleresztik a fülük mellett. A félmunkában vétkesek. Az egész nem volna okvetlenül bűn. Ez valamennyiüknek egyszerre fordult meg fejében, amint ott álltak, Rúbennak is. Kénytelen volt ezt az igazságot elismerni. A ravaszság, amellyel a cselekvést megállította, szívéből fakadt. Értelme azt mondta, hogy már sokkal több történt, semhogy ne kellett volna még többnek történnie. Szellemének zavarát épp az okozta, hogy ennek a többnek meg kellett volna történnie, és ugyanakkor a világért sem, semmi áron sem volt szabad megtörténnie. A nagy Rúben izmos arca még sohasem felhőződött el ily komoran és zavarodottan.

Félt, hogy minden pillanatban meghallhatja azt, aminek elkerülhetetlenül el kellett hangzania, és amire nem tudott felelni. Ekkor elhangzott a szó, és ő meghallotta. Valamelyikük kimondotta, mindegy, hogy ki; Rúben oda se nézett, hogy véletlenül ki volt; mindnyájuknak szükségszerű gondolata hangzott el:

- El kell tüntetni.

- Úgy van - bólintott Rúben dühödt jóváhagyással. - Te mondád. Csak azt nem mondod, hová.

- Egyáltalában el kell tüntetni - válaszolt a hang. - A verembe kell lökni, hogy ne legyen többé. Már rég nem volna szabad lennie, de most aztán végképp és igazán nem szabad többé lennie.

- Egy véleményen vagyunk! - felelte Rúben keserű gúnnyal. - És azután majd nélküle lépünk Jákób, az atya elé. "Hol a fiú?" - kérdi majd akkor. "Nincs többé" - feleljük erre. De ha azt kérdezi: "Miért nincs többé?", majd azt feleljük: "Mert megöltük őt".

Hallgattak.

- Nem - mondta Dán. - Nem úgy. Hallgassatok rám, testvérek, engem kígyónak és viperának neveznek, s némi éleselméjűséget nem lehet tőlem eltagadni. Így tegyünk: lökjük a verembe, valamely verem mélyére, ebbe a kiszáradt és félig beomlott ókútba itt, amelyben már nincs víz. Itt biztonságban lesz, el lesz téve láb alól, és majd láthatja, mit érnek álmai. Jákóbnak pedig hazudni fogunk, és biztos szóval mondjuk: "Nem láttuk őt, és nem tudjuk, hogy van-e még, avagy már nincs. Ha nincs, mindenesetre valami ragadozó vad falhatta föl. Ó, siralom!" Hozzá kell tennünk, hogy "Ó, siralom!", a hazugság kedvéért.

- Csönd! - suttogott Naftáli. - Itt fekszik közel, és hall bennünket.

- Mit bánjuk? - felelte Dán. - Nem mondja el többé senkinek. Ha hallja, az egy okkal több, hogy ne távozhasson innét, amint ezt már amúgy sem tehetné, és most már minden mindegy. Nyugodtan beszélhetünk előtte, mert annyi, mintha halva volna.

Panaszos hang tört elő József kötélékek közt feszülő melléből, amelyen finoman és pirosan álltak az anyai csillagok. Sírt.

- Halljátok ezt, és nem könyörültök rajta? - kérdezte Rúben.

- Rúben, mit jelent ez? - felelte Júda. - És mit beszélsz könyörületről, még ha egyikünkben vagy másikunkban föltámadna is ez az érzés, akárcsak benned? Azért, mert ezen az órán sír, elfeledjük, milyen égrekiáltóan szemtelen varangy volt teljes életében, s hogy a legszégyenletesebb képmutatással szorított ki bennünket az atya kegyéből? Lehet szó könyörületről a szükségszerű ellenére, s van-e elegendő ok rá, hogy elmehessen innét és mindent ellocsogjon? Mi értelme van tehát könyörületről beszélni, még ha érezzük is? Nem hallotta-e máris, mint fogunk hazudni Jákóbnak? Az életébe kell kerülnie, hogy hallotta, és könyörület ide, könyörület oda, Dán az igazságot mondta ki: annyi, mintha halva volna.

- Igazatok van - szólt erre Rúben. - Lökjük tehát a verembe.

József ismét keservesen fölsírt.

- De hiszen még tud sírni! - figyelmeztetett valamelyikük.

- Talán sírnia sem szabad? - kiáltott Rúben. - Vessétek hát sírva a verembe, mit akartok még?

Ekkor oly szavak estek, amelyeket nem akarunk közvetlenül visszaadni, mert megrémítenék újkori érzékenységünket, és éppen közvetlen formában a testvérekre, legalábbis néhányukra túlzottan rossz fényt vetnének. Tény, hogy Simeón és Lévi, valamint az egyenes Gád ajánlkoztak, hogy a megkötözöttel röviden végeznek. Azok botjukat akarták felhasználni, Káin-módra, két karjuk erejével lesújtva, hogy megöljék. Ez viszont fölhatalmazást kért, hogy gyorsan átvághassa torkát késével, ahogyan Jákób tett egykor a gödölyékkel, melyeknek bőrét az áldáscserénél használta. Tagadhatatlan, hogy ezek a javaslatok elhangzottak, de nem kívánjuk, hogy az olvasó végképp elidegenedjék a Jákób-fiaktól, és örökre megtagadja tőlük bocsánatát, ezért nem adjuk vissza azokat pontosan a testvérek szavaival. Elhangzottak, mert el kellett hangzaniok, mert a mi nyelvünkön szólva ez volt az események logikája. És ismét csak következetes volt, hogy azok vették ajkukra és azok ajánlkoztak véghezvitelükre, akiknek e világi szerepéhez legjobban illett, és akik ezzel úgyszólván engedelmesen beteljesítették mítoszukat: a vad ikerpár és az egyenes Gád.

De Rúben nem engedte. Ismeretes, hogy ellenállt nekik, és nem akarta, hogy Józsefnek az legyen a sorsa, mint Ábelnek vagy a gödölyéknek. "Ellentmondok és ellenállok nektek" - mondta, és arra hivatkozott, hogy ő Lea elsőszülöttje, és e minőségében bukás és átok ellenére is joga van az utolsó szóra. A fiú annyi, mintha halva volna, maguk mondották. Még sír egy keveset, ez minden, és elégedjenek meg annyival, hogy a verembe dobják. Hiszen láthatják, hogy ez már nem József, az álmodó, fölismerhetetlenné vált a történtek által, melyekből ő, Rúben szintén kivette részét, s még alaposabban kivette volna, ha nem lökdösik úgy mindenfelől. De ami megtörtént, az csupán történés volt és nem cselekedet, nem lehet ezen a néven nevezni. Jóllehet általuk, a testvérek által történt meg, de nem ők cselekedték, hanem valami sodorta őket. Most azonban tiszta ésszel és kifejezett elhatározással iszonyúságot akarnak cselekedni, fölemelvén kezüket a fiú ellen, hogy kiontsák az atya vérét, míg eddig az magától ömlött, bárha általuk is. De omlani és ontani éppoly nagy különbség, mint történés és cselekvés, és ha ők nem tesznek különbséget, nagyon rövid az eszük. Vagy talán vérbíráknak tétettek meg, kérdezte, hogy ítéljenek saját dolgukban, és a véres ítéletet még maguk hajtsák is végre? Nem, csak semmi vérontás. Azt nem tűri. Ami tennivalójuk még a történésben lehet, az az, hogy a fiút a verembe vessék, és a többit bízzák a történésre.

Így szólt a nagy Rúben, de soha senki sem hitte, hogy megcsalja önmagát, csakugyan oly szilárd hittel csüng a cselekvés és történés alapvető elvi különbségén, és azt hiszi, ha a fiút a veremben hagyják pusztulni, az nem annyi, mintha kezet emeltek volna ellene. Amikor valamivel később Jehuda azt kérdezte, mi haszna volna a fiút megfojtani s vérét elrejteni, a kérdés nem lephette meg Rúbent. Az emberiség rég bepillantott Rúben szívébe, és látta, hogy semmi mást nem akart, mint időt nyerni - maga sem tudta volna megmondani, mire -, egyszerűen időt nyerni, haladékot kapni a reményre, hogy Józsefet megmentheti kezükből, és így vagy úgy visszaviheti az atyához. Jákób-félelme volt az s a dühödten szégyenkező szeretet a gyűlölt fiú iránt, ami titkon erre indította s arra, hogy árulást forgasson fejében a testvérklán ellen, nem lehet másként nevezni. Hiszen Reubénnak, a zúduló vízárnak sok minden jóvátennivalója volt Jákóbbal szemben Bilha miatt, és ha Józsefet visszavitte volna innen hozzá, az egykori történet talán ki lett volna egyenlítve, az átok feloldva, és elsőszülöttsége visszaállítva? Nem teszünk úgy, mintha pontosan tájékozva volnánk Rúben képzelődései és szándékai felől, és nem kívánjuk kisebbíteni cselekedetének indítékait. De kisebbítés-e vajon, ha lehetségesnek tételezzük föl, hogy titkon remélte, hogy a Ráhel-gyermeket megmentheti, és ugyanakkor legyőzheti?

Egyébként a testvéreknél alig ütközött ellenállásba követelése, hogy tartózkodjanak minden cselekvéstől, és engedjenek szabad folyást a történésnek. Bizonyára mindegyik szívesen vette volna, ha cselekvésük, ameddig csupán történés volt, egyetlen vak iramban célhoz vezetett volna; de miután már beállt a meggondolásra alkalmat adó szünet, alapjában egyiküknek se volt kedve kifejezett vérítélet alapján véghezvinni a tiszta cselekvést, sem az ikreknek, bármily vadak voltak is, sem Gádiélnek, bármily egyenes volt is; tulajdonképpen örültek, hogy nem kaptak megbízást a fiú fejét és torkát illetően, hanem ismét Rúben tekintélye és jelszava győzött: mint előbb a megkötözésé, most a kútba vetésé.

- A verembe vele! - kiáltották, s megragadták a kötelet, mellyel József össze volt kötözve, belémarkoltak itt és ott, és a szerencsétlent a mezőn keresztül a hely felé hurcolták, ahol oldalvást, a csapáson az üres ciszternát tudták. Egyesek elébe fogva magukat, húzták, mások oldalról segítették, néhányan pedig hátul ügettek. Rúben nem ügetett, hanem hosszú léptekkel ballagott a menet végén, és ha kő akadt útjukba, gonosz gyökércsonk vagy kemény bozót, megragadta a sebesen vonszolt fiút, és fölemelte, hogy fölöslegesen ne szenvedjen.

Így cipelték nagy héhával és hajhával Józsefet a verem felé, mert nyargalás közben a testvéreket különös jókedv szállta meg, a közös munkát végzők süket mámora, úgyhogy kacagtak és tréfálkoztak, és ostobaságokat kiáltoztak egymásnak, mint például: jól megkötött kévét cipelnek, majd aláhajolhat a gödörbe, a kútba, a mélybe. De ez csak azért volt, mert mindnyájan megkönnyebbülést éreztek, hogy nem kell Ábel vagy a gödölyék szerint cselekedniök; és azért is, hogy ne kelljen hallaniok József könyörgését és jajongását, aki meghasadt ajkával szüntelenül siránkozott:

- Testvérek! Könyörüljetek! Mit tesztek velem! Hagyjatok! Ó, jaj, mi lesz velem!

De mindez nem használt, csak ügettek vele árkon-bokron át, jó darabon a földeken keresztül, egy mohos lejtőig, ott lerohantak, és alant körülfalazott, hűvös gödör várta őket, szétomlott fallal és meghasadozott kőpadlóval a tölgyek és fügefák sűrűjében, ahová néhány romlott, meredek lépcsőfok vitt le: leráncigálták ezeken Józsefet, aki kötelékei és testvéreinek karja közt kétségbeesetten kezdett védekezni, mert megborzadt a kúttól, amely ott tátongott, s a kútnyílástól, de különösen a kút kövétől, amely oldalt hevert a kőkockákon, mohosan és töredezetten és avval a rendeltetéssel, hogy elzárja a kút száját. De akárhogy kapálózott és siránkozott is József, nyitva maradt fél szemét borzalommal irányítva a nyílás feketeségére - nagy héhával és hajhával odavonszolták szélére, és oly túlzott lendülettel lökték le, hogy isten tudja, milyen mélyre kellett esnie.

Elég mélyre esett, ha a szakadék nem is volt szédületes és feneketlen. Az ilyen kutak gyakran harminc méternyire és még mélyebbre is nyúlnak alá a földbe, de ezt már régóta nem használták, és jócskán feltöltődött földdel és kőtörmelékkel, talán a hely körül folyó régi viszálykodás következtében. Sokat mondunk, ha öt vagy hat ölnyire zuhant alá József a napvilágtól, bárha ennyi épp elég volt, hogy megkötözött tagjaival ne tudjon ismét kimászni. Ösztönös életféltéssel és megfeszített vigyázattal bukott le, félig-meddig, lábbal és könyökkel itt-ott tartani is tudta magát a körfalban, útját csúszássá enyhítve és nagyobb ficamok nélkül érte el az omladékos feneket, mindenféle férgek, ászkák és pincebogarak rémületére, melyek nem vártak ilyen látogatást. Miközben pedig úgy-ahogy a mélybe érve elgondolkozott, hogyan történt mindez, a testvérek odafönn férfikarral elvégezték a többit, és lármás munkával kővel fedték be házát. Mert a kő hatalmas volt, és nem egy embernek való a kútszájra hengeríteni, hanem mindnyájan nekiláttak, és osztoztak a munkában, de munkájuk így sem lehetett tökéletes. A vén kútfödő ugyanis, melyet zöld moha lepett be és vagy öt láb átmérőjű lehetett, ketté volt hasadva, és amint darabjait egyenként a nyílás fölé hengergették, nem zárták azt el egészen, hanem a köztük tátongó, itt szélesebb, ott keskenyebb hasadékon némi napvilág hatolt alá a kútmélyre. Erre pillantott föl József a látó szemével, amikor úgy-ahogy a kerek mélybe érve hevert, mezítelenül és csupaszon.

A testvérek dolguk végeztével letelepedtek a kútverem lépcsőjére, hogy megpihenjenek, s egyik-másikuk kenyeret és sajtot vett elő tarisznyájából, hogy reggelizzen. A nyers, de jámbor Lévi emlékeztette ugyan őket, hogy véres helyen nem szabad enni; de azt válaszolták neki, hogy nincs itt vér, éppen az a jó, hogy ilyen módon se nem omlott, se nem ontatott vér; így hát Lévi is velük evett.

Hunyorogva és elmerülve rágták a falatot. Ám ez az elmerültség egyelőre valami egészen mellékes dologra irányult, ami azonban pillanatnyilag mégis mindennél nagyobb hatást tett rájuk. A kútba vetésnél tevékenykedő karjuk és kezük megőrizte József csupasz bőre érintésének emlékét, és ez az emlék rendkívül gyengéd volt, noha az érintés nem éppen gyengéd módon történt, és szívükbe valami lágyságot lopott, melyet hunyorogva figyeltek anélkül, hogy igazában megértették volna. Az egészről nem is esett szó közöttük, hanem amit beszéltek, az csupán annak megállapítása volt, hogy József most el van téve láb alól, és álmaival együtt biztonságban van, s evvel kölcsönösen megnyugtatták egymást.

- Nohát, most nincs többé - mondták. - Pfű, ez is megvan, most már nyugodtan alhatunk. - S hogy nyugodtan alhatnak, azt annál elmerültebben ismételgették, minél kétségesebb volt a dolog. Alhattak már az álmodó miatt, akitől megszabadultak, és aki az atyának immár semmit sem mondhat el. De éppen ebben a megnyugtató gondolatban foglaltatott egy másik is, az atyára vonatkozó, aki hiába várja József hazatérését, örökké hiába, és ez az elképzelés, bármilyen biztonsággal kecsegtetett is, semmi esetre sem csábított alvásra. Borzalmas elképzelés volt ez mind a tízük részére, kivétel nélkül, még a vad ikerpárnak is, mert gyermeki félelmük Jákób előtt, lelkének szelídsége és hatalma előtt, alapvető vonásuk volt, és József némaságát e magasröptű léleknek olyan bántalmával vásárolták meg, amit csak a legnagyobb borzalommal tudtak elképzelni. Amit öccsükkel tettek, azt végső soron féltékenységből tették, de tudjuk jól, milyen érzés az, amely féltékenységgé szokott torzulni. Persze ha Simeón és Lévi olajos durvaságát nézzük, a hivatkozás erre az érzésre csöppet sem látszik helyénvalónak, és éppen ezért használunk csak félszavakat. Vannak dolgok, amiket csak félszavakkal lehet kifejezni.

Rágicsálva és hunyorogva töprengtek, s kezükben és karjukban József bőrének édessége bizsergett még. Elmerültségük nagy volt, s még nagyobbá tette és megzavarta a mélybehullottnak sírása és könyörgése, amely tompán hatolt hozzájuk a veremből. Mert József a bukás után annyira összeszedte magát, hogy eszébe jutott a jajgatás szükségessége, és ekképpen könyörgött a mélyből:

- Testvérek, hol vagytok? Ah, ne menjetek el, ne hagyjatok egyedül a veremben, olyan dohos és félelmetes! Testvérek, könyörüljetek rajtam, és mentsetek meg még az egyszer a sírverem éjszakájától, amelyben elpusztulok. Öcsétek vagyok, József! Testvérek, ne fordítsátok el fületeket sóhajtásaim és kiáltásaim elől, mert helytelenül cselekesztek velem! Rúben, hol vagy? Rúben, a te nevedet kiáltom innen a mélyből! Mindenki félreértett engem! Félreértettetek engem, kedves testvérek, segítsetek hát, és mentsétek meg életemet! Az atyától jöttem hozzátok ötnapi járóföld messzeségből, Hulda, a fehér szamár hátán, hogy ajándékokat hozzak nektek, gyümölcs- és daralepényt, ah, milyen rosszra fordult minden! Az az ember az oka, hogy rosszra fordult, az az ember, aki vezetett! Testvéreim Jákóbban, halljatok és értsetek meg engem, nem azért jöttem hozzátok, hogy számot vegyek, nem kell ahhoz a gyermek! Azért jöttem, hogy meghajoljak előttetek illem és szokás szerint, s hogy hogylétetek felől érdeklődjem, s hogy térjetek vissza az atyához... Testvérek, az álmok... Olyan neveletlen voltam, hogy elmeséltem álmaimat? Higgyétek el, aránylag szerény álmokat meséltem csak el, mesélhettem volna sokkal... Ah, nem ezt akarom mondani! Ah, ah, csontjaim, inaim, jobbról és balról, ah, szegény tagjaim! Szomjazom! Testvérek, szomjazik a gyermek, mert sok vért vesztett tévedés folytán! Itt vagytok-e még? Egészen egyedül maradtam-e? Rúben, hadd hallom hangodat! Mondd meg nekik, hogy semmit sem árulok el, ha megmentenek innen! Testvérek, tudom, azt hiszitek, itt kell hagynotok a veremben, mert különben elárullak benneteket. Ábrahám, Jichák és Jákób Istenére mondom, anyátok fejére és anyácskám, Ráhel fejére esküszöm, hogy semmit sem árulok el, soha-soha, ha ez egyszer kihúztok még a veremből, csak most az egyszer!

- Egészen biztosan elárul bennünket, ha nem ma, hát holnap - mormolta Júda a foga között, és senki sem volt, aki nem osztozott volna ebben a meggyőződésben, Rúbent sem kivéve, bármennyire ellentétben állt is ez derengő reményeivel és terveivel. Annál inkább titkolnia s tagadnia kellett tehát gondolatait; ezért tenyeréből szája elé tölcsért csinált, és így kiáltott:

- Ha nem maradsz csöndben, köveket hajítunk rád, akkor aztán igazán véged! Nem akarunk többet hallani rólad, végeztünk veled!

Amikor József ezt hallotta s megismerte Rúben hangját, megrémült és elhallgatott, úgyhogy a testvérek most már zavartalanul pisloghattak, s félhették az atya haragját. A dolog úgy állt, hogy Jákób várakozása, majd lassú kétségbeesése, az egész érzelmes-kínos jelenet, amely Hebrónban várta őket, érdektelen lett volna számukra, ha szándékuk az, hogy önkéntes száműzetésben maradnak továbbra is, és az atyai házzal tartós meghasonlásban élnek. De az eset éppen az ellenkező volt. József eltüntetése csak egy célt szolgálhatott: hogy eltávolítsák az akadályt, amely közéjük és az atya szíve közé ékelődött, ahová beférkőzni mindnyájuk leggyermekibb vágya volt; és a fonákság abban rejlett, hogy kénytelenek voltak a legsúlyosabb csapást mérni erre a gyöngéd és nagy szívre, hogy megnyerjék a maguk számára. Csakugyan ebből a szemszögből látták most mindnyájan a dolgokat. Nem a szemtelennek megbüntetése és nem a bosszú, s még csak nem is elsősorban az álmok megsemmisítése volt a cél, így érezték mind, hanem az, hogy szabaddá tegyék az utat az atya szívéhez. Most hát szabad volt, és ők visszatérhetnek - József nélkül, mint ahogy nélküle távoztak el. Hol maradt hát? Hiszen utánuk küldte az atya. Ha azt küldik valaki után, akinek élete ellen való fenyegetés volt maga az eltávozás, és az eltávozott nélküle tér vissza, a dolog legalábbis gyanús. Bizonyos borzongató joggal lehet kérdést tenni ekkor annak elmaradása felől, aki nélkül visszatért. Természetesen a kérdésre vállrándítással is felelhettek volna. Őrzői voltak vajon testvérüknek? Nem, de evvel a kérdés nem kapott még feleletet, hanem sürgetőn gyanakvó, tágra meredt tekintetét továbbra is rájuk irányozta, és e tekintetnek, a kérdés szemének tüzében tanúi kellett volna hogy legyenek a gyötrelmes várakozásnak, melynek eleve tudják hiábavalóságát, és a lassú kétségbeesésnek, amivé a dolgok természeténél fogva a várakozásnak válnia kellett. Olyan vezeklés volt ez, amelytől előre borzadtak. Vagy maradjanak távol, míg minden remény kiég, és a várakozás helyébe a felismerés lép, hogy József sohasem tér többé vissza? Ez nagyon is soká tartana, a várás makacs, s közben a kérdés könnyen megfelelhetne önmagának, s átokká válhatna mindnyájuk számára. Nyilvánvaló volt, miről van szó: nyomban és csűrés-csavarás nélkül tisztázni kell a fiú soha vissza nem térését, oly módon, amely egyben bizonyítja, hogy ők, a gyanúsítottak semmiről sem tehetnek. Ez forrt mindnyájukban, és Dánban, akit kígyónak és viperának neveztek, ért kész javaslattá. Mert a tulajdon korábbi gondolatait, hogy az aggastyánnak azt adják elő, fenevad tépte szét Józsefet, egyesítette Gádnak bizonyos ötleteivel és emlékezésével a gödölyékre, melyeket Jákób egykor az áldáscserénél föláldozott, és így szólt:

- Figyeljetek rám, testvérek, alkalmas vagyok bírónak, és tudom, mi a tennivaló! Vegyünk egy állatot a nyájból, és öljük meg torka elnyisszantásával, hogy vére elfolyjon. Az állat vérében pedig mártsuk meg bosszúságunkat, a tarka ruhát, Ráhel nászruháját, amely rongyokban hever amott. Vigyük ezt Jákób elé, és ekképpen szóljunk hozzá: "A mezőn találtuk ezt, széttépve és véresen. Vajon nem fiadnak ruhája ez?" Akkor azután következtethet a ruha állapotából, és olyan lesz, mintha egy pásztor bemutatná urának a bárány maradványait, melyet széttépett az oroszlán: tisztán áll ura előtt, és még csak meg sem kell esküdnie ártatlanságára.

- Csöndesen! - mormolta Júda, kínos érzéssel. - Hiszen hallja a kő alatt, amit mondasz, és megérti, mit akarunk tenni!

- Mit bánjuk? - felelte Dán. - Csak nem fogok suttogni és susogni miatta? Ez már az ő életén túlra tartozik, a mi dolgunk mindez, és nem az övé. Elfelejted, hogy annyi, mintha meghalt volna, és végeztünk vele. Ha megérti s megérti azt is, amit most természetes hangon kimondok, az jó helyen lesz nála. Sohasem beszélhettünk szabadon és óvatosság nélkül, amikor közöttünk volt, mert számítanunk kellett rá, hogy elárul az atyának, és hamuba bukunk. Most hát végre úgy van közöttünk testvérünk, hogy bízhatunk benne, és bátran hallhat mindent - szinte szeretnék csókot dobni neki a verembe. Mit gondoltok hát ajánlatomról?

Meg akarták beszélni a dolgot, de József ismét jajgatni kezdett és könyörögni, és sírva rimánkodott a mélyből, hogy ne hallgassanak Dánra.

- Testvérek - kiáltotta -, ne tegyétek ezt az állattal és a ruhával, ne tegyétek ezt az atyával, mert ő nem éli túl! Ah, nem magamért kérlek benneteket, testem és lelkem megtört, lenn fekszem a sírban. De kíméljétek az atyát, és ne vigyétek el neki a véres ruhát, mert belehal! Ah, ha tudnátok, hogy óvott szorongásában az oroszlántól, ha egyedül találna éjszaka, és most azt hallja majd, hogy mégis fölfalt! Ha láttátok volna, mily aggodalmas gonddal készített elő az útra, én pedig csak félvállról hallgattam rá! Jaj nekem, milyen ostoba vagyok, hogy szeretetéről beszélek nektek a gyermek iránt, de hát mit tegyek, kedves testvérek, és mit találjak ki, hogy ne ingereljelek benneteket? Miért is van az én életem úgy összefonódva az övével, hogy nem könyöröghetek kíméletért az ő számára anélkül, hogy magamért is ne rimánkodjak hozzátok? Ah, kedves testvérek, halljátok meg sírásomat, s szorongásában ne rémítsétek meg a véres ruhával, mert az ő lágy lelke nem bírná el, és összeesne az iszonyattól!

- Nos - mondta Rúben -, ezt nem bírom tovább, ez elviselhetetlen. - És fölállt. - Ha nektek is úgy tetszik, menjünk innen máshová és tovább. Nem lehet tanácsot tartani, miközben jajgat, és nem lehet gondolkozni, miközben kiáltozik a mélységből. Menjünk a sátrakhoz!

Haragosan mondta ezt, hogy izmos arcának sápadtsága a harag sápadtságának lássék. Holott az onnan származott, hogy fölismerte, milyen igaza van a fiúnak, amikor az atyáért aggódik. Mert ő is előre látta, hogy az atya betű szerint és nemcsak a szólás szerint össze fog esni, ha meglátja a ruhát. Emellett pedig s egészen különösen megindította Rúbent az a tapasztalása, hogy József nyomorúságában az atyára gondol, és aggodalmas könyörgéssel fordul hozzájuk lelkének lágysága miatt - elsősorban ezért, és saját magáért is csak emiatt. Vagy talán csak azért tolta az atyát maga elé, hogy magát védje, és régi szokása szerint mögötte bújjék meg? Nem, nem, ezúttal másképp volt. Más József kiáltott most a kő alól, mint az, akit egykor megrázott vállánál fogva, hogy fölébressze hívságos balgaságából. Amit nem ért el ez a rázás, azt nyilván megtette a zuhanás a verembe: József fölébredt, könyörgött az atya szívéért, nem űzött gúnyt tovább e szívből, hanem megbánás és gond töltötte el érte; és ez a fölfedezés igen megerősítette a nagy Rúbent derengő terveiben, ugyanakkor azonban kétszeres fájdalommal érezte tanácsot s üdvöt nem adó határozatlanságukat.

Ezért sápadt el, amikor fölállt, és mindnyájukat fölszólította, hogy vele együtt hagyják el a helyet, ahol Józsefet elrejtették. Így is tettek. Mind együtt elvonultak, hogy összeszedjék a fátyolrongyokat a verés színhelyén, a sátrakhoz vigyék őket, és ott Dán ajánlatáról tanácskozzanak. Így hát József egyedül maradt.

Lelket borzasztó volt a veremben egyedül maradni, s még sokáig jajgatott testvérei után, s könyörgött, hogy ne hagyják el őt. De nem is igen tudta, mit kiált és mit siránkozik, mégpedig azért nem, mert tulajdonképpeni gondolatai e gépies és felületes sírás-rívás közben másutt jártak, valahol alattuk; és e tulajdonképpeni gondolatok alatt még tulajdonképpenibbek vonultak el, mint árnyak és kísérő hangok a tengermélyben, úgyhogy az egész függőlegesen összetett, sokszólamú zenéhez hasonlított, s szellemét e szólamnak vezetése fönt, alant s középen egyszerre vette igénybe. Ez volt magyarázata annak is, hogy könyörgései közben oly hiba csúszott ki száján, mint az, hogy a testvéreknek csak nagyon szerény álmait mesélte el azokhoz képest, amelyeket még álmodott. Hogy csak egy pillanatra is enyhítő körülményként említse ezt, csak olyasvalakinek juthatott eszébe, kinek gondolatai nem járnak egészen azon, amit beszél, hanem többfelé járnak, és így történt Józseffel is.

Sok minden ment végbe benne az óta a váratlan és iszonyú pillanat óta, amikor a testvérek farkasokként rátámadtak, s fél szemével, melyet nem dagasztottak be nyomban ököllel, düh és bú torzította arcukba nézett. Ezek az arcok közel voltak arcához - míg a dühöngők foggal és körömmel letépték testéről a képekkel hímzett ruhát -, szörnyen közel, és a gyűlölet kínjának, melyet bennük olvasott, fő része volt a borzadályban, amit bántalmazásaik miatt érzett. Természetesen határtalanul félt, és fájdalmában sírt ütéseik közben; de félelem és fájdalom át volt itatva részvéttel a gyűlölet kínjai iránt, melyet a közvetlen közelben váltakozva fölmerülő, izzadt képekről olvasott le, és a részvét a kín iránt, melynek okozójául magunkat kell vallanunk, egyenlő a megbánással. Rúben megfigyelése teljesen helyes volt: ezúttal Józsefet oly kíméletlenül rázták meg, hogy szeme fölnyílott, és meglátta, mit tett - és hogy ő volt az, aki tette. Miközben a fiú a dühöngők ökle közt erre-arra röpködött, s elveszítette ruháját; miközben megkötözve feküdt a földön, aztán szörnyű elhurcoltatása közben is a kútveremhez, gondolatai a borzalom bénulásában sem álltak meg; és korántsem maradtak csupán a rettenetes jelennél, hanem sebesen átcsapongták a múltat is, amelyben mindez, gyanútlansága előtt elrejtve, de ennek ellenére félig-meddig s szemtelenmód tudva is, elő volt készítve.

Szent isten! A testvérek! Mire kényszerítette őket? Mert megértette, hogy ő kényszerítette ki a történteket: sok és nagy hiba által, melyeket abban a föltevésben követett el, hogy mindenki jobban szereti őt önmagánál is - ez a föltevés, amelyben hitt, de viszont nem is hitt egészen, de amely szerint mindenesetre élt, juttatta őt, ezt tisztán és világosan fölismerte, a verembe. A testvérek eltorzult s izzadó képéről tisztán leolvasta fél szemével, hogy emberi erőt meghaladó föltevés volt ez, mellyel lelküket hosszú időn át túlerőltette, s nagy fájdalmat okozott nekik, amíg végül is bekövetkezett ez a számára és kétségkívül számukra is iszonyú vég.

Szegény testvérek! Mit kellett kiállaniok, amíg kétségbeesésükben az atya bárányára kezet emeltek, és valósággal a verembe vetették! Milyen helyzetbe kerültek ezáltal - nem is szólva a magáéról, amely természetesen reménytelen volt, amint borzongva ismerte föl. Merthogy befogná a száját és nem árulna el mindent az atyának, ha visszaadnák neki, azt sohasem tudná elhitetni velük, mivel önmaga sem hitte el - így hát a veremben kell őt hagyniok, hogy ott pusztuljon, nem lehetett más választásuk. Ezt belátta, és annál csodálatosabbnak látszik, hogy a borzadály tulajdon sorsa miatt megfért lelkében a részvéttel gyilkosai iránt. Ám így volt mégis. József pontosan tudta, s amint ott ült a kút fenekén, nyíltan és becsületesen megvallotta maga előtt, hogy az a szemtelen "föltevés", amely szerint élt, olyan játék volt, amiben maga sem hitt, nem is hihetett komolyan, s hogy - másról nem is szólva - sohasem lett volna szabad álmairól beszélni testvéreinek - lehetetlen viselkedés volt ez és minden illemet megcsúfolóan tapintatlan. Hogy ez volt, arról magában s titkon, amint most belátta, teljesen tisztában volt mindenkor s abban a pillanatban is, amikor a tapintatlanságot elkövette - és mégis elkövette. Miért? Ellenállhatatlanul ingerelte a vágy, hogy így tegyen: így kellett tennie, mert Isten már olyannak alkotta, hogy így tegyen, mert vele és általa mintegy az volt a szándéka, egyszóval mert Józsefnek a verembe kellett jutnia - és kereken megmondva, oda is akart jutni. Mi célból? Azt maga sem tudta. Minden jel szerint azért, hogy ott vesszen. De lényegében József nem hitte ezt. Tudata mélyén meg volt róla győződve, hogy Isten mélyebbre lát a verem mélyénél, hogy mint mindig, most is nagy jelentőségű szándéka van, és valamely távoljövőbeni célt követ, melynek szolgálatában neki, Józsefnek a testvéreket a végsőkre kellett kényszerítenie. A jövő áldozatai voltak, és ezért sajnálta őket, akármilyen rosszul járt ugyanakkor maga is. A boldogtalanok most majd elküldik a ruhát az atyának, miután megforgatták a gödölye vérében az övé helyett, és Jákób összeesik. Erre a gondolatra ösztönösen föl akart szökkenni, hogy megvédelmezze atyját a látványtól - természetesen csak azt érte el, hogy állati harapásként belémaró fájdalommal visszaroskadt a kút falához kötelékeiben, és ismét sírni kezdett.

Sajnos, volt ideje rá, hogy sírjon, hogy megízlelje az aggodalom, a bánat és részvét ízét, és kétségbeesve élete miatt, titkon mégis higgyen Isten üdvösen bölcs jövendő céljaiban. Mert, borzalmas elmondani, három napot kellett fogságban töltenie, három napot és éjszakát, csupaszon és mezítelenül és megkötözve odalenn a szennyben és porban, a kútfenék ászkái és férgei között, étlen-szomjan, vigasz nélkül és elképzelhető remény nélkül, hogy ismét napvilágra kerül valaha. Aki ezt elbeszéli, annak gondja kell legyen rá, hogy igazán el lehessen képzelni és borzadállyal magunk elé festeni, mit jelentett ez az atya kedvencének, aki ilyen keserű sorsról még csak nem is álmodott: milyen nyomorultul múlt egyik óra a másik után, míg a sanyarúan szűkös napvilág is elhalt a kő hasadékában, s helyette egy részvevő csillag küldte alá gyémántsugarát hozzá a mélybe; mint ébredt fölötte kétszer új világ, mint telt el siralomban s mint múlt el újra; mint leskelődött föl esdeklőn a homályba háza kerek falaira, hogy a romlott téglázat és a hézagok közt gyökeret vert bozót segítségével nem lehetne-e netán remélni, hogy fölfelé menekedhet - bárha a kőfödél és kötelékei, külön-külön is, de még inkább együttesen minden reményt csírájában megöltek; miként tekergett a kötelek között, hogy kevésbé kínos fekvést és ülést találjon, amely, ha azután megtalálta, hamarosan még elviselhetetlenebbé lett, mint az előbbi; miként kínozta éhség és szomjúság, s hogyan fájt és tüzelt gyomrának üressége hátában; miként mocskolta be magát saját piszkával, mint a birka, s prüszkölt és didergett benne, hogy a foga vacogott. Minden igyekvésünkkel azon vagyunk, hogy mindenkiben elevenen s valóságosan ható elképzelését keltsük föl ennek az általános nyomorúságnak. De másfelől a mi feladatunk az is, hogy mértéket tartsunk, és éppen az eleven s valóságos hatás kedvéért gondoskodjunk róla, hogy a képzelőerő ne csapjon túlságba, s üres érzelmességbe ne vesszen. A valóság józan - éppen azért, mert valóság. Magában foglalván a tényszerűt és tagadhatatlant, amivel számolnunk és kiegyeznünk kell, kényszerít az alkalmazkodásra, és hamarosan a szükségesre szorít. Könnyen elragadtatjuk magunkat, hogy valamely helyzetet elviselhetetlennek mondjunk: a viharosan fölháborodó emberségesség tiltakozása ez, mely mindig jó szándékú, és jólesik a szenvedőnek. De ugyanakkor könnyen nevetségessé is válhatik előtte, kinek számára valóság "az elviselhetetlen". A részvevőn-fölháborodottat e valósághoz, mely nem az övé, érzelmes-gyakorlatiatlan viszony fűzi; a másik helyzetébe képzeli magát, mintha az volna: ám képzelete téved, mert éppen a helyzeténél fogva amaz már nem lehet olyan, mint ő. Mit is jelent e szó: "elviselhetetlen", amikor mégiscsak el kell viselni, és nincs más választás, mint elviselni, amíg az ember eszméleténél van?

De az ifjú József már rég nem volt teljesen tiszta eszméleténél, már ama pillanat óta nem, amikor testvérei szeme láttára váltak farkasokká. Ami rászakadt, teljesen elkábította, s létrehozta azokat a lefokozásokat, melyekre az "elviselhetetlennek" szüksége van, hogy elviselhető legyen. A verés elbódította, szintúgy hihetetlen elhurcoltatása a verem mélyére. Az ezzel kapcsolatos állapot fájdalmasan kétségbeesett volt, de a rémes események ezzel legalább nyugvópontra jutottak, bizonyos megállapodást értek el, és állapota, bármennyire is kifogásolható volt, mégiscsak a biztonság előnyét nyújtotta. A föld ölébe rejtve nem kellett félnie további erőszakosságoktól, és ráérő ideje volt arra a gondolatmunkára, amely testi kínjait időnként szinte egészen kikapcsolta tudatából. A biztonság (ha szabad ezt a szót használnunk a valószínű, sőt mondhatni elkerülhetetlen halál árnyékában; de hiszen a halál valamely percben úgyis elkerülhetetlen, és mégis biztonságban érezzük magunkat), a biztonság érzése tehát kedvezett az alvásnak is. József kimerültsége oly nagy volt, hogy legyőzte egyéb körülményeinek irtózatos kényelmetlenségét és álomba merítette, úgyhogy hosszabb időközökön át semmit sem vagy vajmi keveset tudott magáról. Amikor fölébredt, csodálkozása felfrissülésén, melyet csupán az álom, étel és ital segítsége nélkül adott (mert táplálék és álom egy időre pótolhatják egymást), borzalommal vegyült, hogy még most is tart, melyről álmában sem feledkezett meg egészen, ám melynek szigora, bárha csak úgyszólván, kissé mégis engedni kezdett. Nincs oly szigor és kötöttség, mely idővel ne engedne mégis egy keveset, és ne tenne kis engedményeket a mozgási szabadságnak. A kötélre gondolunk és arra, hogy huzala és csomói a második és harmadik napon már nem őrizték meg az első órának feszességét, hanem engedtek valamicskét, és szegény tagok szükségleteit is valamennyire figyelembe vették. Ezt szintén csak azért mondjuk, hogy a részvét túlzását józan-valóságosra csökkentsük. S ha hozzáfűzzük is, hogy József természetesen mindig gyengébb lett, ez csak részben történik azért, hogy a részvétet ismét fölébresszük, és az aggódó érdeklődést ne engedjük kihunyni; mert másfelől ez a növekvő gyöngeség és fogyás a gyakorlatban ismét fájdalmai enyhülését jelentette, úgyhogy az ő szempontjából tekintve, minél tovább tartott állapota, úgyszólván annál jobban érezte magát, minthogy végezetül is alig vette már észre nyomorúságát.

A csaknem elfeledett testi élet mellett azonban gondolatai állandóan serényen működtek, mégpedig oly módon, hogy a zenei harmóniában, melyet alkottak, ama "árnyak és kísérőszólamok", amelyek legalul voltak, álmatag gyöngeségének következtében mind erősebben előtérbe léptek, és végül a felhangokat csaknem túlzengték. Fölül a halálfélelem szólama volt, amely mindaddig, amíg a testvérek a közelben tartózkodtak, izgatott jajongásban és könyörgésben áradt ki. Miért némult el kifelé egészen a tízek távozása után, és miért nem kiáltott fel József találomra segítségért a mélyből? A felelet: tökéletesen megfeledkezett róla ama gondolatmenetek fölszínre jutása közben, melyekről már említést tettünk, s melyek hirtelen zuhanásának magyarázata, a múlt s a múltnak talán Istentől akart, de azért nem kevésbé nagy és súlyos hibái körül forogtak.

A ruha, melyet a testvérek letépek róla, mégpedig irtózatos módon részben fogaikkal, fontos szerepet játszott gondolatai között. Hogy nem kellett volna előttük benne pöffeszkedni, s tulajdona fitogtatásával ingerelni őket, s mindenekelőtt most és itt nem lett volna szabad benne elébük lépni, az most olyan ellentmondást nem tűrőn világosodott meg elméjében, hogy szerette volna kezével fejbe verni magát, ha a kötelék nem akadályozza. De míg képzeletben így tett, egyben belátta e mozdulat esztelenségét és különös hamisságát; mert hiszen tiszta dolog, hogy mindig is tudta ezt, és mégis ellenkezőleg cselekedett. Csodálkozva nézte most önpusztító elbizakodottságának rejtvényét, melyet tulajdon fonák viselkedése adott föl. Hogy megoldja, az meghaladta értelmét, de meghaladná mindenki másét is, mert túlságosan sok kiszámíthatatlan, észellenes és talán szent elemet tartalmazott. Mint reszketett, hogy Jákób föl ne fedezze az asztalnak szolgáló zacskóban a ketonetet - reszketett attól, ami megmenthette volna! Mert hiszen nem azért csalta meg az atyát, használta ki emlékezetgyengeségét, s pakolta föl titkon az örökséget, mintha magának más nézete lett volna a hatásról, melyet a fátyol megpillantása a testvérekre tesz, mint Jákóbnak. Tökéletesen egy nézeten volt vele, és mégis fölpakolta. Meg lehet ezt fejteni? De ha már ő nem felejtett el gondoskodni romlásáról, miért felejtette el Jákób megakadályozni azt? Ez is megfejthetetlen volt. Az atya szeretetének és aggodalmának éppoly fontos kellett hogy legyen a tarka ruha otthon hagyása, mint amilyen fontos volt József vágyának, hogy magával csempéssze. Miért nem jutott eszébe a szeretetnek és aggodalomnak ilyen fontos dolog, és miért mulasztotta el keresztülhúzni a vágy számítását? Ha Józsefnek sikerült a díszruhát a sátorban kicsalni az öregtől, ez csak azért történhetett meg, mert összejátszottak, és Jákób éppúgy kívánta, hogy a ruha a fiúé legyen, mint József, hogy megszerezze magának. A gyümölcs hamarosan megérett. Együtt juttatták a bárányt a verembe, és most majd Jákób összeesik.

Erre bizony minden oka megvolt, és azután majd gondolkozhat a múlt közösen elkövetett nagy hibáin, amint József is ezt tette most idelenn. Megint belátta: esküvései, hogy az atyának semmit sem fog megjelenteni, ha még egyszer visszakerül hozzá, csak fölületes félelemből eredtek kettőjükért, s hogy ellenkezőleg: ha a verembe esés előtti állapot helyreállna - amit József természetesen lényének egy részével buzgón kívánt -, menthetetlenül és elkerülhetetlenül mindent elmondana neki, hogy a testvérek hamuba bukjanak. Ezért tehát lénye más részével nem kívánta a régi állapot helyreállítását, ami különben is lehetetlenség volna - ebben egyetértett testvéreivel, annyira, hogy kedve lett volna viszonozni a csókot, melyet Dán akart a verembe dobni utána, amiért első ízben lehetett köztük mint testvér a testvérek közt, és hallhatott mindent, azt is, amit a gödölye véréről mondtak, melyet vére helyett akartak ontani; mert ez már életén túlra tartozott, és a titok oly jó helyen volt nála, mint a sírban.

Dán kijelentése, hogy József előtt beszélhetnek már, amit akarnak, hiszen minden szó csak fokozza hazatérésének lehetetlenségét, és hogy éppen ezért jól teszik, ha olyasmiről beszélnek, ami életén túlra tartozik, mert ezzel csak erősebben kötik az alvilághoz, mint egy holt szellemet, akitől félnek, nagy hatást tett Józsefre, és gondolatai közt az ellenkép és visszájára fordulás szerepét játszotta élete eddigi föltevésével szemben, hogy a maga részéről senkire sem kell tekintettel lennie, mert mindenki jobban szereti őt önmagánál. Most íme ott tartott, hogy őrá nem kell többé senkinek tekintettel lennie, és ez a tapasztalás határozta meg gondolatai ama árnyainak és kísérőszólamainak menetét, melyek a felső és középső rétegek alatt vonultak, s melyek, minél gyöngébb lett József, annál jobban túlharsogták a felső szólamokat.

Ám ezek, a többiekkel együtt, már előbb megindultak: nyomban, amikor a kihívott-váratlan sors valósággá lett, amikor fejbekólintások és mellbevágások közepette erre-arra röpködött a testvérek közt, s azok foggal és körömmel szaggatták le testéről a képekkel hímzett ruhát - tehát kezdettől fogva megszólaltak, és füle a fölébe zuhogó borzalom közben jórészt ezeket hallotta. Téves lenne a föltevés, hogy József ily halálosan komoly helyzetben fölhagyott volna a játszódással és álmodozással - ha ilyen körülmények között a játszódást és álmodozást még játszódásnak és álmodozásnak lehet nevezni. Igazi Jákób-fia volt, a méltóságosan tűnődő Jákóbé, a mitikus műveltségű férfiúé, aki mindig tudta, mi történik vele, aki földi vándorútján mindig a csillagokra nézett, és életét az istenihez kapcsolta. Jóllehet az a mód, ahogy József a felső világhoz kapcsolódva adott életének igazságot és valóságot, más, kevésbé érzelmi, inkább szellemesen számító jellegű volt, mint Jákób esetében: mégis a legkomolyabban meg volt győződve róla ő is, hogy a magasabb valóság hitelesítése nélkül minden élet és történés, amely nem alapszik a megszentelt-ismeretesen és nem támaszkodik rá, amely nem tükröződik az égiben és abban nem ismeri föl magát, egyáltalában nem élet és történés; meg volt győződve róla tehát ő is, hogy az alsóvilági élet meg sem történhetne s önmagának eszébe se jutna csillagvilági előképe és ellenképe nélkül, és az ő életének is legfőbb bizonyossága volt a kettősnek egysége, a forgandónak jelenléte, felső és alsó fölcserélhetősége, úgyhogy egyik a másikká válhat, és istenek emberekké, emberek pedig istenekké lehetnek. Nemhiába volt az agg Eliézer tanítványa, aki oly merészen és szabadon tudott "én"-t mondani, hogy a tekintet tűnődve tört meg testi valóságán. A lét áttetszősége, egyénisége mint az ősforma ismétlődése és visszatérése - ez a sarkalatos hitvallás benne is hússá és vérré lett, és szemében minden szellemi méltóság és jelentőség az efféle önérzéshez volt kötve. Ez rendben is volt. Ami már nincs egészen rendben, és ami a méltóságtól-jelentőségtől játékosan eltért, az József hajlama volt, hogy általános gondolati beállítottságából hasznot húzzon, és tudatos önirányítás útján az embereket elkápráztassa.

Figyelt az első pillanattól fogva. Akár hisszük, akár nem, megrohantatásának legzűrzavarosabb forgatagában, a rémület és halálfélelem legkeserűbb perceiben is nyitva tartotta lelki szemeit, hogy lássa, mi történik "tulajdonképpen". Rémülete és halálfélelme nem lett ezzel semmivel se kisebb; de valami örömféle, valami belső kacagás járult ekképpen hozzá, és lelkének iszonyatát valami észből fakadó vidámság világította át.

- A ruhám! - így kiáltozott, és sokat jelentő rémülettel így könyörgött: - Ne szaggassátok szét! - Mert az anya ruháját szaggatták szét rajta és szaggatták le róla, amely a fiúé is volt, úgyhogy mindketten viselték fölváltva, és egyek lettek a fátyolban, isten és istennő. Az őrjöngők azonban irgalom nélkül letépték fátylát - mint a szerelem tépi le a menyasszony fátylát az ágyasházban, úgy tett vele az ő dühük, és megismerték meztelenségét, hogy halálos szégyen borzongott át a fiún. Szellemében közel egymáshoz tanyázott a két gondolat: "halál" és "fátyolvesztés" - hogyan is ne szorította volna hát magához aggodalmában ruhája rongyait, s ne könyörgött volna: "Ne szaggassátok szét!" Hogyan is ne töltötte volna el ugyanakkor öröm és beteljesülés, melyet ez a gondolatkapcsolat az esemény által nyert, amiben jelenvalóvá lett? Nem lehetett a testnek és léleknek oly nyomorúsága, mely szellemének figyelmét kiolthatta volna a halmozódó utalások iránt, melyekben a történés mint magasabb valóság, mint áttetsző és ősformájú, mint ismétlődő jelen, egyszóval mint csillagvilági mutatkozott meg. És ez a figyelem igen természetes volt, mert az utalásokban létről és lényegről volt szó, tulajdon énje megpillantásáról, melyet Rúben legnagyobb elképedésére József legutóbb kissé megmutatott előtte, és amely az események folyamán mindig jobban és jobban megvilágosodott. Keservesen fölsírt, amikor a nagy Rúben is hozzájárult, hogy a verembe vessék; értelme azonban ugyanekkor nevetett, mint valami tréfán, mert a használt szó tele volt utalásokkal: "Bőr", mondották a testvérek a maguk nyelvén, és az egytagú szóval sokértelműen fejezték ki magukat; mert ez a szótag éppúgy jelentette a kutat, mint a fogságot, s ez viszont ismét oly szorosan függött össze az alvilággal, a holtak birodalmával, hogy fogság és alvilág ugyanazon gondolat volt, s egyik szó a másikat helyettesítette, sőt már tulajdonképpen maga a kút is az alvilág bejáratával volt egyenlő, és hozzá még a kerek kő is, amely rendszerint fedte, a halálra utalt; mert úgy fedte a kő a nyílást, mint az árnyék a fekete holdat. Ami az eseményen keresztül fölcsillant József éber értelme előtt, az a csillaghalál ősi előképe volt: a halott holdé, amelyet három napon át nem látunk gyöngéd föltámadása előtt, a fényistenek haláláé, akik egy időre az alvilág lakói lesznek; és amikor a szörnyűség valósággá lett, a testvérek a kútnyíláshoz és a verem szélére hurcolták őt, s megfeszített ügyeskedéssel kellett alázuhannia a napvilágról, akkor éber szelleme előtt teljesen megvilágosodott az utalás a csillagzatra, amely esténként asszony és reggel férfi, és aki mint esti csillag a mélység kútjába hanyatlik.

A mélységbe szállt alá az igazi fiú, aki egy az anyával, és fölváltva hordja vele a ruhát. A föld alatti juhakol, Etura, a holtak birodalma volt az, ahol úr lesz a fiú, a pásztor, a szenvedő, az áldozat, a szétszaggatott isten. Szétszaggatott? Hiszen csak ajkát szaggatták meg és itt-ott a bőrét, de a ruhát leszaggatták róla, és foggal és körömmel szaggatták szét a vörös gyilkosok és összeesküvő testvérei, s gödölye vérébe akarják mártani az ő vére helyett, és az atya elé vinni. Isten a fia föláldozását követelte az atyától, a lágyszívűtől, aki borzongva ismerte föl, hogy "nem tudja megtenni". Szegény, most majd meg kell hogy tegye, és Istenre vallott, hogy ily kevés tekintettel van arra, mire tartja az ember képesnek magát.

Áttetsző nyomorúságában, melyet értelme éberen figyelt, ekkor sírni kezdett József. Siratta szegény Jákóbot, aki most majd meg kell hogy tegye, és siratta a testvérek bizodalmát halálában. Sírt a gyöngeségtől, és mert elkábították a kút párái, de minél siralmasabbra fordult állapota a hetvenkét óra folyamán, melyet odalenn töltött, annál erőteljesebben léptek előtérbe gondolatainak alsó szólamai, és annál megtévesztőbben tükröződött az égi előképben, úgyhogy végül is felső és alsó között egyáltalában nem tett többé különbséget, és álmatag halálgőgjében már csak a kettős egységét látta. Joggal tekinthetjük ezt a természet rendszabályának, hogy keresztülsegítse az elviselhetetlenen. Mert a természetes reménynek, melyhez az élet végsőkig ragaszkodik, ésszerű igazolásra van szüksége, és ezt ebben a csereberében kapta meg. Jóllehet életén túlra utalt ez a remény, hogy nem pusztul el végképpen, hanem megmenekedik valamiképp a mélységből, mert a gyakorlatban már annyi volt, mintha meghalt volna. Hogy halott volt, ezt bizonyította a testvérek bizodalma s a vérben áztatott ruha, amelyet Jákób kap kézhez. A verem mély volt, és gondolni sem lehetett visszamenekülésre abba az életbe, melyet a mélységbe zuhanás előtt élt; oly lehetetlen gondolat volt ez, mint ahogy az esti csillag sem térhet vissza a mélységből, amelybe aláhanyatlott, és az árnyékot sem lehet elvonni a fekete hold elől, hogy ismét kikerekedjék. De a csillaghalálnak, a holdfogyatkozásnak és a fiú lezuhanásának elképzelése, kinek lakása az alvilág lesz, magában foglalta a csillaghajnal, újhold és föltámadás gondolatát is; és József természetes életreménye ebben igazult hitté. Nem jelentette a visszatérést a veremből az előbbi életbe, és a verem mégis legyőzetett benne. Nemcsak magáért és a maga nevében táplálta József ezt a reményt, hanem az odahaza váró szegény aggastyán helyett is, aki vele együtt okozta a verembe vettetést, s aki most össze fog esni. A fiú életén túl lesz az már, hogy Jákób megkapja a véres ruhát. De ha régi hagyomány szerint az atya hinni tud a halálon túl, akkor, így gondolta József a sírban, elfogadja az állat vérét a fiú vére helyett, mint egykoron.

Emberek jöttek ringó léptű tevéken Gileád felől, azaz keletről és a folyón túlról, négy vagy öt, ezenkívül néhány teve csupán árut vitt, s a kantárfogó fiúk és az áruőrző szolgák még megkettőzték számukat: utazó kereskedők voltak, akiknek hazája sem itt nem volt, sem ott, ahonnan jöttek, idegen férfiak, barna arcú és kezű emberek, fejkendőjük körül nemezgyűrűvel, harántcsíkozott sivatagi köpenybe burkolva, fehér szemük figyelmesen forgott erre-arra. Egyikük tisztes korú agg volt, kis fehér szakállal, és az élen haladt; egy duzzadt ajkú fiú, gyűrött fehér gyapotruhában, fejét csuklyába takarva vezette állatát hosszú kötélen, miközben az úr pihenő kézzel, elburkolva, fejét megfontoltan oldalra hajtva ült a magas nyeregben. Mindenki láthatta, hogy ő volt a karavánnak irányító feje. A többiek fiai voltak, öccse és veje.

Miféle emberek voltak hát ezek? Ezt pontosabban is megmondhatjuk és általánosabban is. Az Edom-Széir felvidékén lakoztak, az arab sivatag szélén, Egyiptom szomszédságában, és miként Egyiptomot, "Micrájim"-nak nevezték az ő vidéküket is, mely átjáró volt az iszap országába. Azonkívül, vagyis eredetileg azonban "Mucri"-nak mondták, egy más tájszólással "Mózár"-nak vagy "Midján"-nak is, Ábrám és Ketúra fia után, és Máin lakosainak települése volt, a legdélibb vidéken, nem messze a tömjén országától; cserekereskedést űztek Arábia s az állatok és halottak birodalma között, a nyugati kánaánitáknál és a kétfolyam országában, és Mucriban is tartottak fenn átrakodóhelyet, ahol mint midjániak erre-arra kereskedtek a népek között, valamint vezetőkként működtek a királyi és állami karavánok mellett, egyik országból a másikba.

Az utasok tehát máini maoniták voltak, akiket másként midjániaknak neveztek. De mivel Médánt és Midjánt, Ábrahám Ketúrától származó kisebb fiait és sivatagi gyermekeit csaknem egynek lehet tekinteni, és egyik felcserélhető a másikkal, tehát midjániak helyett "medánim"-ot is lehetett mondani: nem vették rossz néven. Sőt ha egyszerűen és általánosan a minden pusztait és sivatagit jelölő izmáelita névvel illették őket, tehát nem Ketúrát, hanem a másik sivatagi asszonyt, az egyiptomi Hágárt tekintették ősanyjuknak, ezt sem bánták: nem volt fontos számukra, hogyan nevezik őket és kicsodák; a fődolog az, hogy a világon vannak, és erre-arra kereskedhetnek a közlekedési utakon. Sőt egyenesen okosabb az öreget és útitársait izmáelitának nevezni; mert mint Mucriból való férfiak, félig egyiptomiak voltak, és az volt a tüzes szépségű Izmáel is, úgyhogy bizonyos szabadossággal azt mondhatjuk, őtőle származtak.

Amint most jöttek keletről, nem királyi vagy állami karavánban vonultak, korántsem. Magánvállalkozásban utaztak, saját szakállukra, kisstílűen. A Jordánon túli síkság lakóinak az áldozóünnepek alkalmával, amikor a vásárt tartották, különböző minőségű egyiptomi vásznat és csinos öntött üvegtárgyakat adtak el, és meglehetős haszonnal mindenféle balzsamos gyantákat, tragantot, tömjént, gumit és laudánumgyantát vettek át cserébe. Ha a folyón innen az ország termékeiből még beszerezhetnének méltányos áron némi mézet és mustárt, egy teverakomány pisztáciát és mandulát, azt se bánnák. Az útvonalat illetően emiatt még nem határoztak. Haboztak, hogy az északi-déli irányú utat válasszák-e, mely a hegygerincen vonult végig, és Uruszalimon és Hebrónon át Gázába, a tenger mellé vitt, vagy egyelőre inkább északkeletre tartsanak-e, és Megiddo lapályán keresztül hamarosan elérjék a partot, amelyen le lehetett jutni átjáróországukba.

Egyelőre tehát kora délután volt, ebbe a völgybe kanyarodtak be, elöl az aggastyán, a többiek mögötte elnyújtott sorban, hogy lássák, nem ülnek-e épp a dótánbeliek valami városünnepet, s nem adódna-e alkalom a kereskedésre; a terep, amerre állataik vonultak, bal felől lejtős volt és mohos, és mivelhogy szemük oly figyelmesen forgott erre-arra, észrevették odalenn az elomlott lépcsőket és falazatot a bozótban: az öregember látta meg elsőnek, ferdén tartott fejével jelt adott a többieknek, megállást parancsolt, és a csuklyás fiút leküldte, hogy vizsgálja meg a helyet; mert az utazók vizsgálódók és kíváncsiak, természetük szerint. Mindent ki kell szimatolniok.

A fiú nem sokáig maradt el, csak éppen odaugrott meg vissza, és duzzadt ajkával már jelentette is, hogy odalenn egy elfödött kút van.

- Ha el van födve és el van rejtve - mondotta bölcsen az öreg -, érdemes lesz fölfedni. Úgy látszik, az ország fiai féltékenyek errefelé és fukarok, úgyhogy lehetségesnek tartom, a kút vize nem mindennapi módon hűs és jóízű - magunk is hasznát vehetnénk, és megtölthetnénk tömlőinket; senkit sem látok, aki megakadályozna ebben bennünket, és nem érdemelnénk meg az izmáelita nevet, ha alkalomadtán nem élnénk a rablás lehetőségével és ki nem játszanánk a féltékenységet. Fogjatok tömlőt és néhány palackot, s ereszkedjünk alá!

Így is tettek, mert mindig az öreg feje szerint cselekedtek. Az állatokat térdre parancsolták, leoldták a tartályokat, és lementek a kútudvarra, bácsi, öcs, vő és fiak meg néhány rabszolga. Odalenn körülnéztek, és látták, hogy sem merítővödör, sem emelő nincs sehol; nem baj, leeresztik majd a tömlőt, hogy megteljék drága pezsdülő vízzel. Az aggastyán leült egy omlott kőtömbre a fal mellett, elrendezte ruháit, és sötét kezével parancsot adott, hogy hengerítsék el a követ a kút szájáról. A kő töredezett volt, s két darabra hasadt.

- Ez a kút - mondta az öreg - el van ugyan fedve és rejtve, de rendkívül elhanyagolt. Az ország fiai, úgy látszik, féltékenyek, de gondatlanok is. Ennek ellenére nem akarok még kételkedni a víz jóságában; elhamarkodott ítélet volna. Úgy ni, az egyik fele már rendben van. Gördítsétek félre most a másik felét is ifjú karotokkal, és helyezzétek zöldes testvére mellé a kövezeten. No? Tisztán nevet felétek a víz kereksége, és csillogó a tükre?

Az emberek ott álltak a kút körül az alacsony, körülfutó lépcsőn, és mélyen fölé hajoltak.

- A kút száraz - mondta a vő anélkül, hogy fejét az agg felé fordította volna, hanem közben tovább is a mélységbe nézett. És amint ezt kimondta, hegyezni kezdték a fülüket. A mélyből nyöszörgés hangzott feléjük.

- Nem valószínű - mondta az öreg -, hogy a kútból hangzik a nyöszörgés. Nem bízok fülemben. Teremtsetek csöndet tökéletes mozdulatlansággal, és lessétek meg, hogy a hang bizonyságot tesz-e magáról ismétlődése által.

Ismét hallották a nyöszörgést.

- Most már kénytelen vagyok hitelt adni fülemnek - döntött az agg, fölállt és a körlépcsőre lépett, miközben karjával félretolta azokat, akik útjában álltak, hogy maga is a mélybe kémlelhessen.

A többiek udvariasan várták, hogy nyilatkozzon, ám szeme már homályos volt, és semmit sem látott.

- Látsz valamit, vőm, Mibzám? - kérdezte.

- Látok - felelte ez, miután így engedélyt kapott a szólásra -, valami fehérség mozog a mélyén, és mintha emberi tagjai volnának.

Kidár és Kedma, a fiak megerősítették ezt az észrevételt.

- Csodálatos! - mondta az öreg. - Bízom éleslátásotokban, és megszólítom, hátha felel. Héha! - kiáltott le erőlködő aggastyánhangon a kútba. - Ki vagy mi nyöszörög odalenn? Természetes tartózkodási helyed ez, vagy jobb szeretnél másutt lenni?

Figyeltek. Egy ideig csönd volt. Aztán tompán és távolian hangokat hallottak:

- Anyám! Mentsd meg fiadat!

Mindnyájukat a legnagyobb izgalom fogta el.

- Föl! Késlekedés nélkül! - kiáltotta az öreg. - Fogjatok kötelet, hogy leeresszük, és napvilágra kerüljön a mélyben fekvő, mert nyilvánvalóan nem ott van természetes tartózkodási helye. Semmiféle anya nincs itt - kiáltott ismét alá -, hanem jámbor emberek állnak idefönn, akik szívesen megmentenek, ha ez a kívánságod! No lám - fordult aztán a változatosság kedvéért övéihez -, mi minden nem történik és akad elénk útközben. Ez azonban a legkülönösebb, amivel a folyamközben találkoztam. Ismerjétek el, okosan tettük, hogy kikémleltük ezt az elfedett és elrejtett kutat. Emlékeztek, hogy én voltam az, aki az indítványt tettem? A gyáva nyilván habozott vagy éppen elmenekült volna, és világosan látom arcotokon, amely a legnagyobb meghökkenést árulja el, hogy bennetek is fölvillant ez a szándék. Magam sem tagadhatom, hogy hátborzongató érzés, ha az embert megszólítják a kút mélyéről, és az a gondolat, hogy az elhagyatott kút szelleme szól hozzánk vagy más mélységbeli árny, igen kézenfekvő. De vegyük a dolgot gyakorlati oldaláról, és nézzünk szembe vele, tetterőnket alkalmazva, mert a nyöszörgés szerintem igen nagy szorultságra vall. Hol van hát az a kötél? Meg mered fogni a kötelet, mélységbeli lény? - intézte a kérdést a verembe. - És körül tudnád övezni vele derekad, hogy fölhúzzunk magunkhoz?

Ismét csönd volt egy ideig, aztán megjött a felelet. Halkan hallatszott néhány szó:

- Megkötözve fekszem.

Az öregnek meg kellett ismételnie a feleletet, jóllehet kezét is füléhez tartotta.

- Halljátok? - szólt aztán. - Megkötözve! Amennyire megnehezíti ez közbelépésünket, éppannyira fokozza szükségességét. Valakit közületek le kell eresztenünk a mélybe, hogy ott számba vegye a helyzetet, és megszabadítsa a szerencsétlent. Hol van hát az a kötél? No, itt van végre. Vőm, Mibzám, téged jelöllek ki, hogy alászállj. A leglelkiismeretesebben ellenőrzöm megerősítésedet, hogy olyan légy, mint egy kar, amelyet alányújtunk a mélybe, és ismét kihúzunk a zsákmánnyal. Amint biztosan kezed közt van a zsákmány, kiáltsd: húzni! - és mi egyesült erővel fölhúzunk, mintha karunkat vonnánk vissza a zsákmánnyal.

Mibzám, szívesen vagy nem szívesen, késznek nyilatkozott a föladatra. Fiatal ember volt, arca rövid, orra meglehetősen hosszú, de benyomott, szeme dülledt, s fehére élesen vált ki arca feketeségéből. Levette a fejkendőt göndör hajáról, porköpenyét is levetette, és fölemelte karját, hogy átkössék a kötéllel, melynek megbízható minőségét jól ismerte: nem kenderkötél volt, hanem remekül tilolt, vert és simított egyiptomi papiruszkötél, elszakíthatatlan áru; több tekercs volt velük, és kereskedtek vele.

A vőt csakhamar körülkötözték, és előkészítették a leeresztésre. Mindnyájan részt vettek a kötözésben. Éfer is, az öreg öccse, a fiak, valamint a rabszolgák. Azután Mibzám a kútpárkányra ült, elereszkedett, és lemerült a száraz mélybe, míg a kötéltartók lábukat nekifeszítették, és apró lökésekkel engedték tovább a kötelet markukban. Nemsokára megszűnt feszülni, mert Mibzám talajt ért. Bevonhatták lábukat, és odaléphettek, hogy utánakukucskáljanak. Tompán hallották, amint beszél a mélységbelihez, és szuszogva munkához lát.

- Húzni! - kiáltotta aztán előírás szerint. A fönnállók is megtették a magukét, és egyhangú kiáltásokkal vonták fölfelé a kettős terhet, miközben az öreg gondos kézzel irányította a munkát. A vő imbolyogva jelent meg a kútperem fölött, karjában a kút lakosával.

Hogy csodálkoztak a kereskedők, amikor megpillantották az összekötözött fiút! Ég felé emelték szemüket, karjukat és fejüket ingatták és csettintgettek. Azután kezüket ismét térdüknek feszítették, hogy megszemléljék a zsákmányt; mert közben a körbenfutó lépcsőre eresztették, és a kút falához támasztották: ott ült kötelékeiben, lehorgasztott fővel, és dohszagot árasztott. Nyakában bronzszínű zsinóron amulettet viselt és ujján varázskövet, ez volt minden öltözéke. Sebei elvarasodtak és meglehetősen begyógyultak odalenn, és szemének duzzadása is annyira lelohadt, hogy ki tudta nyitni. Néha meg is tette. Általában csukva tartotta szemét, de néha-néha mégis lankadtan fölemelte pilláit, és ferdén föltekintett alóluk fájdalmas pillantással, de egyben kíváncsian is megmentőire. Még mosolygott is csodálkozásukon.

- Istenek irgalmas anyja! - szólt az agg. - Mit halásztunk ki a mélyből! Talán az elhagyatott kút szelleme ez, nagy nyomorúságában s félig elepedve, mert kifogyott vize, és szárazra jutott? Nézzünk azonban szembe a dolog gyakorlati oldalával, és tegyük meg, amire szükség lehet. Mert földi szemszögből ítélve úgy látom, a fiú nemesebb fajból való, ha nem a legnemesebből, és nem tudni, miképpen, szerencsétlen helyzetbe került. Nézzétek ezeket a szempillákat és tagjainak báját, bárha most mocskosak és bűzösek a mélységtől! Kédár és Kedma, gyöngédtelenség tőletek, hogy befogjátok orrotokat, mert néha felnyitja szemét, és lát benneteket. Mindenekelőtt oldozzátok le kötelékeit, vágjátok el, így van rendjén, és hozzatok tejet, hogy megenyhüljön! Engedelmeskedik neked a nyelved, fiam, hogy megértesse velünk, ki vagy?

József mindenesetre tudott volna beszélni, bármennyire odavolt is. De nem akart, és nem is gondolt arra, hogy ezek előtt az izmáeliták előtt leleplezze a családi viszályt, amihez végül is semmi közük. Ezért csak aléltan fölnézett az öregre, és gyámoltalanul mosolygott, miközben kiszabadított kezével tagadó mozdulatot tett szája előtt. Tejet kapott, és jót ivott a bögréből, melyet egy rabszolga tartott elébe, mert karja még zsibbadt volt a megkötöztetéstől. Oly mohón ivott, hogy a tejnek jó része, alighogy szünetet tartott, lágyan kibuggyant újra, mint egy csecsemő szájából. S mikor az öreg, e jelenség nyomán, megkérdezte, mennyi ideig lakott a kútban, három ujját nyújtotta föl, jelezve, hogy három napig, ami a mineaiak előtt igen jelentősnek és szellemesnek tűnt föl, tekintettel az újhold három alvilági napjára. Amikor azt is tudni akarták, hogyan került oda, más szóval: ki vetette le, válaszul csak egy mozdulatra szorítkozott, és homlokával fölfelé bökött, úgyhogy nem lehetett eldönteni, emberek tették-e vele, vagy égi hatalmak játszottak közre. Amikor pedig ismét megkérdezték, hogy hát ő kicsoda, így suttogott: - A ti szolgátok! - és azután hátrahanyatlott, amitől nem lettek okosabbak.

- A mi szolgánk! - ismételte az öreg. - Mindenesetre az, minthogy mi találtuk meg, és nélkülünk elfogyatkozott volna orrának lélegzete. Nem tudom, mit gondoltok, de amennyire én látom, valami titok lappang itt, amilyen van nem egy a világon, úgyhogy utazás közben néha csodálattal akadunk nyomukra. Nem tehetünk semmi egyebet, mint hogy ezt a fiút magunkkal visszük, mivel itt nem hagyhatjuk, sem sátrat nem verhetünk, amíg erőre kap. Megjegyzem - tette hozzá -, hogy ez a kútfia, nem tudom, mi módon, megindítja szívemet, és valamiképpen kellemes érzéssel tölt el. Mert ez nem csupán részvét és nem csupán titokzatosság hatása. Minden embert körülvesz kívülről valami anyag, ami nem ő, de mégis belőle való, és sötét vagy világos. Öreg, tapasztalt szem jobban észreveszi ezt, mint az ostoba ifjúi, mely néz ugyan, de nem lát. Amint elnézem itt ezt a lelencünket, a körülötte levő anyagot feltűnően világosnak látom, és úgy érzem, olyan valamire találtunk, amit nem dobunk el újra.

- Tudok olvasni a kövekről, és ismerem az ékírást - szólt József, kissé fölemelkedve. Azután ismét elhanyatlott.

- Halljátok ezt? - kérdezte az öreg, miután elismételtette a szavakat. - Írástudó és jó nevelésű. Értékes lelet, mondottam mindjárt, és nem szabad a porban hagynunk. Magunkkal visszük, mert hála sugallatomnak, mely arra indított, hogy megvizsgáljuk ezt a kutat, mi vagyunk a megtalálók. Szeretném látni azt, aki rablónak mer bennünket nevezni, amiért élünk a megtaláló jogával, és nem sokat firtatjuk, kik vetették el vagy vesztették el vigyázatlanul azt, amit mi megtaláltunk. De ha jelentkeznének is ezek, jogunk van jutalomra és tekintélyes váltságdíjra, s mindenesetre haszonnal kecsegtet a dolog. Föl, adjátok rá ezt a köpenyt, mert mezítelenül és mocskosan jött elő a mélyből, mint az anyatestből, és mintegy másodszor született meg.

Mibzámnak, a vőnek levetett köpenye volt az, amire az öreg mutatott, és gazdája morgott is miatta, hogy a kútfiára adják, aki egészen bepiszkítja. De ez mit sem használt, az öreg feje szerint történt minden, és a rabszolgák fölvitték a köpenybe burkolt gyermeket a várakozó állatokhoz: fölültették; Kedma, az egyik fiú, akinek fekete gyűrű övezte fehér fejkendőjét, s nyugodt-szabályos vonású és méltóságos fejtartású ifjú volt, úgyhogy félig lehunyt szemhéja alól fölülről nézett le a dolgokra - az öreg parancsára ő vette maga elé tevéjére, s aztán a kereskedők továbbléptettek Dótán irányában, ahol talán vásárt tartanak.

Ezekben a napokban a Jákób-fiak nem valami jól érezték magukat, sőt igen rosszul, és semmi esetre sem jobban, mint azelőtt, amikor a tüske a húsukban tüzelt, és bánatukban a rekettyeindákba botlottak a forró szégyen miatt. Most hát kihúzták a tüskét, de a seb, amelyet ütött, nem gyógyult be: tovább gyűlt, mintha a tüske mérges lett volna, és hogy mióta vérben fürösztötték szívüket, jobban ízlene az álom, mint azelőtt, az hazugság lett volna, ha mondják; de ők hallgattak erről.

Általában újabban nagyon hallgatagok lettek, és még a legszükségesebb szavakat is lomha szájjal, foguk közt váltották csak egymással. Még tekintetükkel is kerülték egymást, és ha valamelyiküknek már szólnia kellett a másikhoz, erre is, arra is nézett, csak a másik arcába nem, úgyhogy azután senki sem tudta, hogy amit tárgyilagosan megbeszéltek, tulajdonképpen érvényes-e köztük, mert az, amiről csak szájával beszél az ember és nem érteti meg szemével is, alig számíthat végérvényesnek. De hogy végérvényes-e vagy sem, nem is igen érdekelte őket, mert gyakran használtak ilyen szavakat, mint például: "Jó, jó", és "Eddig rendben volna", vagy "Ez a legkevesebb!" - homályos célzásokat a lényegbevágóra, ami mind e fölületes beszéd mögött bújt meg, és annak, ameddig tisztázva nem volt, kellemetlen mértékben értékét vette.

De önmagának is tisztázódni kellett, ami éppoly kellemetlen, kínos és fájdalmasan nehézkes folyamat volt, elsorvadás és halódás valahol a mélyben, amiről nem lehetett megmondani, mikor lesz vége, és amit egyfelől szeretnénk belsőleg hajszolni, másfelől pedig ismét húzni-halasztani kívánnánk, hogy egy időre mégis fönnálljon egy kevésbé csúf tisztulás lehetősége, bármily elképzelhetetlen is ez. Ismételten intjük az olvasót, ne tekintse a Jákób-fiakat különösen kérges szívű fickóknak, s ne vonja meg tőlük részvétét: még a legelfogultabb hajlandóságnak is József iránt (ennek az évezredes hajlandóságnak, amelytől a mi tárgyilagos ábrázolásunk igyekszik ment maradni) óvakodnia kellene ily egyoldalú állásfoglalástól, mert József másképpen gondolkozott. Csupán belekeveredtek mindebbe, és jobb szerettek volna nem benne lenni, elhihetjük. Noha ezekben a keserves napokban nemegyszer kívánták, bár inkább egy csapásra befejezték volna dolgukat, és alaposan tisztázták volna a helyzetet, és haragudtak Rúbenra, aki ezt meghiúsította. Ám komor megbánásuk csupán kényszerhelyzetükből eredt, amelyben megfogódtak, ama csapdák és menekvés nélküli zavarok egyikéből, aminőket az élet teremt, és tisztán megmutat a maga ostábláján.

A nagy Rúben semmiképpen sem állt egyedül vágyával, hogy Ráhel fiát megmentse a veremből; sőt egy sem volt a testvérek között, akit ez a vágy majd minden órában a ránduló türelmetlenségig el ne fogott volna. De hát lehetséges volt ez? Sajnos nem - és a hamar elhatározás ismét elhalt az értelem kérlelhetetlen szavára. Mit kezdjenek az álmodóval, ha pusztulása előtt az utolsó percben ki is mentik? Fal meredt itt előttük, és nem volt kivezető út; Józsefnek a kútban kellett maradnia. Mert nemcsak belévetették őt, hanem minden módon sírjához is kötözték, föltámadását szántszándékkal megakadályozták. Elméletben már halott volt, és tétlenül kellett bevárniuk, hogy valósággal az legyen: idegölő feladat és hozzá még bizonytalanul meghatározott. Mert a sajnálatra méltó emberek számára nem "három napról" volt itt szó. Semmit sem tudtak erről a három napról. Viszont tudtak olyanokról, akik eltévedtek a pusztaságban, és hét, sőt, kétszer hét napot töltöttek étel és ital nélkül, amíg rájuk találtak. Ezt jó volt tudni, mert módot adott a reményre. És rossz is volt tudni, mert a remény esztelen volt és önmagának ellentmondó. Ritkán adódik ilyen fogas helyzet, és aki itt csupán József szenvedésére gondol, egyoldalúan elfogult.

Ezen a délutánon tehát ott ültek a gyötröttszívűek az elpáholás helyén, a vörös fák alatt, ott, ahol nemrég Lámekhról, az ősidők hőséről beszéltek, és szégyenkeztek előtte - bár ne tették volna. Ott ültek nyolcan, mert ketten nem voltak jelen: Naftáli, a gyorslábú, aki valahol a környéken barangolt, hogy valami hír jusson fülébe, amelyet aztán nagy buzgón mindenütt elhinthet, és Rúben, aki már reggel óta nem volt sehol. Üzleti ügyekben ment Dótánba, amint foga közt közölte velük, hogy a juhászati terményeket gabonára és némi fűszeres borra cserélje be, amint mondotta; és kiváltképpen ez utóbbira való tekintettel helyeselték a testvérek Rúben üzleti útját. Szokásuk ellenére ezen a napon mind mohón kortyintgatták a mirhabort, amelyet Dótánban készítettek, s amely erős és kábító volt, s elmosta a gondolatokat.

Magunk közt szólva, Rúben egészen más céllal vált meg tőlük, és csak azért emlegette a fűszeres bort, hogy elmenetele ínyükre legyen. Ezen az éjszakán, amint a nagy Rúben álmatlanul hánykolódott, végképp megérlelődött az az elhatározása, hogy kijátssza testvéreit, és megmenti Józsefet. Három napig bírta csak a gondolatot, hogy a fiú, aki oly fényes nyomokon járt, hogy Jákób báránya elpusztuljon a kútban - most már elég volt, és Isten adja, hogy el ne késsen! Oda fog lopózni, és a mélybelököttet megszabadítja saját felelősségére; magához veszi és visszaviszi az atyának, és így szól hozzá: "Kizúduló víz vagyok, és a bűn nem idegen tőlem. De lásd, jó hajlamom győzött, és visszahozom bárányodat, akit a többiek szét akartak marcangolni. Jóvá van téve hát a bűn, s elsőszülötted vagyok ismét?"

Ekkor nem hánykolódott tovább Rúben, hanem mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel feküdte át az éjszaka hátralevő részét, és apróra kigondolta a megmentést és menekülést. A dolog nem volt egyszerű: a fiú megkötözve, elgyöngülten feküdt a kút mélyén, nem ragadhatta meg a kötelet, amelyet Rúben aláhajított volna; a kötél nem volt elég, erős horognak kellett rajta lennie, amely a kötelékekbe akaszkodik, hogy a zsákmányt föl lehessen horgászni; vagy talán inkább egész kötélszövedékre volt szükség, hálóra, amiben ki lehetne halászni és fogni; kötelek közt leeresztett deszkahinta is megfelelne, amelyre a gyámoltalan ráülhetne, hogy fölhúzhassa a kútperemig. Ilyen apróra kigondolta Rúben a fölszerelést és a szükséges előkészületeket, kigondolta, milyen ruhákat kellene kéznél tartania a magáéból a mezítelen számára, és gondolatban kiválasztotta már az erős szamarat, amelyet látszólag Dótán felé hajt gyapjúval és sajttal megrakva, valódi rendeltetése azonban az lenne, hogy maga elé ültethesse rajta a fiút, és a sötétség védelmében ötnapi járóföld messzeségbe menekülhessen vele, Hebrónba, az atyához. A nagy Rúben szíve tele volt heves örömmel elhatározásán, amit csak az a gond mérsékelt, hogy József már nem éli túl ezt a napot besötétedésig, és a ma reggeli búcsúzásnál a testvérektől ugyancsak nagy fáradságába került ragaszkodni a morcos keserűség egytagú szavaihoz, amelyekhez mostanában egészen hozzászoktak.

Nyolcan ültek tehát a terebélyes fenyőfák alatt, és elborult hunyorgással néztek ama távolba, amelyből a csillámlás közeledett, a táncoló lidércfény, amely megzavarta és ebbe az átkozott helyzetbe csábította őket. Ekkor Naftáli testvérüket, Bilha fiát pillantották meg, amint inas lábainak hosszú, szökellő lépéseivel jött jobb felől a bozóton át, és már messziről látták, hogy valami híre van, amelyet számukra hoz. De nemigen voltak kíváncsiak rá.

- Testvérek, gyermekek, barátok - tört ki belőle. - Halljátok a hírt: izmáeliták karavánja jön ügetve Gileád felől, errefelé fordított orral, és csakhamar itt kell elmenniük, és három kőhajításnyira elvonulniuk innen, ahol ültök! Békés pogányoknak látszanak, akik árurakománnyal utaznak, és nyilván kereskedésbe lehetne bocsátkozni velük, ha megállítanánk őket!

A testvérek meghallgatták a hírt, és fejüket fáradtan elfordították ismét.

- Jól van, jól van - mondta valamelyikük. - Jó, Naftáli, köszönjük a hírt.

- Ez a legkevesebb! - tette hozzá egy másik fölsóhajtva. Aztán elkínzottan, rosszkedvűen tovább hallgattak, és nem volt kedvük kereskedésre.

Egy idő múlva mégis nyugtalanok lettek, ide-oda mocorogtak, és szemüket forgatták. És amikor Jehuda - mert ő volt az - fölemelte hangját és megszólította őket, mindnyájan összerezzentek, és feléje fordultak:

- Szólj, Júda, hallgatunk.

És Júda szólt:

- Jákób fiai, kérdeznivalóm van tőletek, és ezt kérdezem: mit használ nekünk, ha testvérünket megfojtjuk és vérét elrejtjük? Felelek mindnyájatok helyett: semmit sem használ. Mert undorító pipogyaság a verembe dobni őt, és azután elhitetni magunkkal, hogy ekképpen megkíméltük vérét és ehetünk a kútnál, mert vérét ontani túlságos gyávák voltunk. De vajon gyávaságunkat kárhoztatom-e? Nem, hanem azt kárhoztatom, hogy becsapjuk magunkat, és különbségeket teremtünk, mint például "tenni és történni", hogy mögéje bújjunk, és íme, mégis csupaszon és mezítelenül állunk, mert mindez hiábavaló. A dalbeli Lámekhhoz akartunk hasonlók lenni, s agyonütni az ifjút sebeinkért; de lám, mi történik, ha az ősidők dalai szerint akarunk tenni, hősi példakép szerint: számoltunk a korral, amely már nem a régi, s ahelyett, hogy megöltük volna az ifjút, csupán hagytuk, hogy meghaljon. Pfuj reánk, cudar korcscselekedet ez az ősi dal és mai gyávaságunk között! Ezért azt mondom nektek: mivelhogy nem tudtunk Lámekhhoz hasonlóan cselekedni és engedtünk a kornak, legyünk hát egészen becsületesek, amint a kor kívánja, és adjuk el a fiút!

E szavakra mindnyájuknak kő esett le a szívéről, mert Júda mindnyájuk gondolatát fejezte ki, és teljesen fölnyitotta szemüket, mely Naftáli híradásának csöndes mérlegelése közben is már pislogni kezdett a fénybe. Most hát végre megtalálták a menekvés útját szorult helyzetükből: a dolog egyszerű és világos. Naftáli izmáelitái mutatták meg az utat: az itt vezetett el, isten tudja, honnét, a mérhetetlenségbe és ködös idegenségbe, ahonnan éppoly kevéssé van visszatérés, mint a veremből! A fiút nem húzhatták ki, bárhogyan is szerették volna - és íme, most egyszerre mégis kihúzhatják; mert a vándorok kezére fog kerülni, akik errefelé vonulnak, s velük távozik látókörükből, mint ahogy a hullócsillag a semmibe huny nyomtalanul. Még Simeón és Lévi is meglehetősen helyeselte a tervet, ha már a régi szabású hősködéssel rosszul jártak.

Tehát egyszerre s egymás szavába vágva, mind fojtott és heves helyeslésbe törtek ki, és így szóltak:

- Igen, igen, igen, te mondád, Júda, kitűnően mondád! Eladni, eladni az izmáelitáknak, így helyes, így célszerű, így szabadulunk meg tőle! Föl, kerítsétek elő Józsefet, hozzátok napvilágra, jönnek már, s hihetőleg még van élet benne, az ember kibírja tizenkét napig vagy tizennégyig is, a tapasztalat szerint. Hamar a kúthoz egynéhány, mások pedig...

De lám, az izmáeliták már ott is voltak. Három kőhajításnyira fölbukkant az első, az aggastyán, kezét köpenye alá rejtve, nyakigláb állatán, melyet egy fiú vezetett, és mögötte egyenként jöttek a többiek: utasok, teherhordó állatok és hajcsárok, nem különösen szép menet; a kalmárnép szemmel láthatólag nem volt éppen gazdag, ketten is ültek egy tevén; és nyugalmas-állhatatosan akartak átvonulni a tájon, szemüket Dótán dombja felé fordítva.

Túlságosan késő volt már Józsefet előhozni, túlságosan késő ebben a percben. De Jehuda szilárdan el volt tökélve s vele együtt a többiek is, hogy az alkalmat nem szalasztja el, hanem üstökön ragadja, és nyakába sózza ezeknek az izmáelitáknak a fiút, hogy elvezessék látókörükből és megszabadítsák tőle a testvéreket, mert egyszerűen nem bírják ezt így tovább. Az utasok őse vajon nem Izmáel volt-e, akit Ábrahám a pusztába küldött Hágárral, mert alvilági módon tréfálkozott Izsákkal, az igazi fiával? Izmáel fiaival távozzon hát József a pusztába - az esemény nem volt gyökértelen, megesett, és most megismétlődött. Új, s ha úgy tetszik, önmagán alapuló hozzátétel csak az eladás gondolata volt. Ám az évezredek túlságosan magas tételt könyveltek el ezért a testvérek terhére. Embervásár! Testvérvásár! Mégse túlozzuk el az érzékenykedő irtózatot, hanem legyünk igazságosak az élettel s a józan gyakorlatiasság erős érzékével szemben, mely az ötlet csaknem minden rossz ízét elveszi. A nyomorúságban sínylődő ember eladta fiait - és a szorult helyzet, amelyben a testvérek megfogódtak, mindenképp megérdemelte a nyomorúság nevet. Az atya eladta lányát a vőlegénynek - és ez a kilenc fiú itt egyáltalában szíhatta volna-e a levegőt és itt ülhetett volna-e, ha Jákób nem vásárolja meg anyjukat Lábántól tizennégy évi robottal?

Kissé kellemetlen volt ugyan, hogy az eladó fiú nincs kéznél, hanem úgyszólván egy mezei veremben őrzik. De a kellő percben még mindig előkeríthetik, s mindenekelőtt az idegenekkel kellett ismeretséget kötni, és vásárlókedvüket kikémlelni.

Ezért a kilenc testvér szájához emelte kezét, és kikiáltott a mezőre:

- Héha, emberek! Honnan? Hová? Forduljatok erre kissé! Itt árnyas fák vannak és emberek, akikkel lehet beszélni!

A kiáltás átzengett a tájon, és meghallgatásra talált a tovavonulóknál. Mert elfordították szemüket Dótán dombjától, és a kiáltók felé csavarták fejüket; a vezető bólintott, jelt adott, és visszakanyarodott az idevalósiak látogatására. A testvérek fölemelkedtek, és üdvözölték az utasokat, ujjukat szemük alá helyezve, annak jeléül, hogy szívesen látják a vendégeket, aztán megérintették homlokukat és mellüket, evvel adva értésükre, hogy mindenképpen készen állnak fogadásukra. A szolgák hadonászva futkostak az állatok között ide-oda, és kotkodácsoló hangokat hallattak, hogy letérdeltessék és lehevertessék őket. Mind leszálltak, elvégezték a formaságokat, és leültek egymással szemben: a testvérek ott, ahol voltak, az idegenek előttük; az aggastyán helyezkedett el a középen, s tőle jobbra és balra sorakoztak az övéi, vő, öcs és fiak: A kíséret hátrább maradt. Ám a szolganép és az uraságok közt, az idegenek mögött, hátul, az agg és az egyik fiú közt még valaki ült köpenyben, amelyet feje fölé és arca elé húzott, úgyhogy csak homlokából látszott egy darab a burok tátongó redőiben.

Mi kényszerítette a testvéreket, hogy folytonosan ezt az elburkolt alakot nézzék a második sorban, miközben a látogatókkal megkezdték a beszélgetést? A kérdés, azt hisszük, fölösleges. Az alak néma elkülönülése önkéntelenül odavonzotta a szemeket; mindenki úgy tett volna, mint a testvérek - és minek is burkolja be valaki a fejét a derült ég alatt, mintha por-abubu közeledne? A testvérek nyugtalanul társalogtak, s bizonyos mértékben szórakozottan. Nem is az elkülönült alak miatt - az ő dolga, és senki sem kíváncsi rá, miért kerüli a világosságot. Hanem az eladó fiút kellett előkeríteni, s jó lett volna, ha néhányan, ketten-hárman fölálltak volna most innen, hogy kihalásszák a veremből, és titkon kissé föl is üdítsék az ajánlattevés előtt, ahogyan ezt már az izmáeliták visszakanyarodásánál halk és sebes szavakkal megbeszélték. Miért nem indultak hát? Valószínűleg azért, mert nem állapodtak meg benne, ki menjen. De hát önként is kezdhette volna valamelyik. Vagy talán féltek, hogy udvariatlanoknak látszanak. De hiszen lehetett volna valami ürügyet találni. Dán, Zebulón, Isszakár például - miért ragadtak és tapadtak úgy meg, s kémlelték szórakozottan az alakot a kereskedő és fia közti hézagban, hátul?

Hányavetien gőgös fordulatokkal, miközben szerénykedés és hetvenkedés békésen egyenlítette ki egymást, adtak fölvilágosítást kölcsönösen magukról. Nagyon-nagyon egyszerű pásztoremberek vagyunk, mondották Jehuda és az övéi, hitvány férgek tulajdonképpen az előttünk ülő urakhoz képest, és egy igen gazdag délvidéki férfiú fia, egy igazi pásztorkirályé és papifejedelemé, akinek mérhetetlen birtokából csupán egy kicsiny, de így is alig áttekinthető részt legeltetünk ebben a völgyben, minthogy a föld odalenn természetesen nem tud eltartani mindnyájunkat. Kivel állnak hát szemben ezek a csekély személyek, érdemtelen módon?

- Ha a szem - mondta az aggastyán - a testvérek fényességéről rá és övéire fordul, egyáltalában semmit sem lát, mert először is káprázik, másodszor pedig csakugyan nincs is ott mit látni. A hatalmas Maon birodalom fiai ők, Arabajából, Mózár vagy Midján országában laknak, tehát midjániak, de ehelyett, ha úgy tetszik, medánimot is lehet mondani, vagy egészen egyszerűen nevezzék izmáelitáknak őket - hiszen nem fontos, hogyan címezik a semmit! Karavánokat állítanak össze, melyek már nemegyszer jutottak el a világ végéig, és az országok közt kincsekkel kereskednek, melyekre már nem egy király vetett szemet, Ofir aranyára, Punt balzsamaira. A királyok számára királyi árakat szabnak, de barátaikkal méltányosak. Tevéik most tejfehér és olyan szép törésű tragantlapokat szállítanak, amilyeneket ebben a völgyben nyilván még sohasem láttak, valamint tömjént, amely ellenállhatatlan hatással van az istenek orrára, egyikük sem kíván többé más füstölőszert, ha egyszer ezt szagolta. Ennyit a vendégek semmiségéről.

A testvérek megcsókolták ujjuk hegyét, és úgy tettek, mintha homlokukkal a földet érintenék.

- Mózár országa - kíváncsiskodott Jehuda -, azaz Máin-ország nyilván valahol a világ végén van, ködös messzeségben?

- Távol a térben, tehát az időben is, mindenesetre - hagyta helyben az öreg.

- Tizenhét napi távolságra? - kérdezte Júda.

- Hétszer tizenhét napra! - felelte az öreg, és evvel roppant messzeségét csak megközelítően sejteti. Nyargalva és pihenve - mert a pihenés is része az utazásnak -, türelmetlenség nélkül az időre kell bízni, hogy legyőzze a teret. Valamikor azután, s végül is előbb, mint gondolná az ember, véget ér az út.

Akkor hát azt lehetne mondani, vélte Júda, hogy ezek a tájak és célok túl vannak minden látóhatáron, isten tudja, hol, a mérhetetlenségben?

Így is lehetne mondani, helyeselt az öreg, ha még nem mérték volna föl ezeket az utakat, és nem szokták volna meg, hogy szövetséget kössenek az idővel a tér ellen, hanem kihasználatlanul hagyták volna ebben a tekintetben. Aki otthon van ama távolságban, józanabbul gondolkozik felőlük.

Ő és övéi, mondta Jehuda, pásztorok, nem vándorkereskedők; de nem csupán ezek értenek hozzá, hogy türelmi szövetséget kössenek az idővel a tér ellen, ha szabad ezt megjegyeznie. Hányszor kénytelen a pásztor legelőt és kutat váltani, és hasonlóképpen vándorolni, mint az út urai, szemben a föld parasztjaival, Baál egy helyt lakó fiaival. Atyjuk, a nyájak királya, amint már mondották, ötnapi távolságra lakik innét dél felé, és ezt a teret, ha természetesen nem is lehet hozzámérni hétszer tizenhét napi úthoz, gyakran megjárták már ide és oda, úgyhogy minden határkövet, minden kutat és fát, ami útba esik, jól ismernek, és útközben semmin sem csodálkoznak már. Legyőzni a teret, vándorútra kelni? Nem akarnak versenyezni ebben a ködös messzeség vándorkalmáraival, de már gyermekkorukban vonultak ebbe az országba a folyamközből, a távoli keletről, ahol atyjuk egykor gazdagsága alapját megvetette, és Sekem völgyében laktak, ahol apjuk tizennégy öl mély és nagyon széles kutat épített, mivel a város fiai módfelett féltékenyek voltak a rendelkezésre álló vízmerítő helyekre.

- Legyenek kárhozottak negyedíziglen! - mondta az aggastyán. Még szerencse, hogy a völgy fiai nem merészkedtek az apa kútjához, és nagy féltékenységükben be nem temették, hogy kiszáradjon, tette hozzá.

No hiszen, nagyon megkeserülték volna ezt, felelte a kilenc testvér. Hohó, keservesen meglakoltak volna érte!

Ilyen félelmetes hősök ők, kérdezte az öreg, ilyen kemények és kérlelhetetlenek elhatározásaikban?

Pásztorok vagyunk, hangzott a felelet, és megszoktuk a védekezést, s hogy fölvegyük a harcot oroszlánokkal és rablókkal, ha szükséges, és megálljuk helyünket a küzdelemben a kútért vagy a legelőért. Ami azonban a teret illeti, folytatta Júda, miután az aggastyán hódolatát fejezte ki férfiasságuk előtt, s ami a vándorkedvet illeti, már ősapjuk is vérbeli vándor volt, Urból eredt, Káldea országában, és megjárta ezeket a völgyeket, bebarangolta keresztül-kasul, mert a megtelepedésre kevés hajlama volt, úgyhogy hétszer tizenhét napot is kitenne, ha minden vándorlásait összeszámolnák. Amikor azonban csodálatosan későn született fia számára feleség után nézett, legidősebb szolgáját küldte útra tíz tevével Naharájimba, azaz Sineárba; ez pedig oly fürge világjáró volt, hogy némi túlzással szólva, szinte elébe futott a föld. És egy mezei kútnál ráakadt a menyasszonyra, és arról ismerte meg, hogy korsóját szájához emelve felüdítette, és megitatta tíz tevéjét is. Ily sokat utaztak hát, s ennyiszer győzték le a teret nemzetségükben - nem is beszélve atyjukról és urukról, aki már ifjú éveiben bátor elhatározással távozott hazulról, ugyancsak Káldeába, tizenhét napi messzeségbe, vagy még messzebbre. Így ért egy kúthoz...

- Bocsáss meg! - szólt az aggastyán, előhúzva kezét ruhájából, és megakasztván a beszédet. - Bocsáss meg, barátom, kedves pásztor, ha öregebb szolgád megjegyzést fűz szavaidhoz. Amint figyellek és hallgatom beszédedet nemzetségedről és történeteiről, úgy látom, hogy ezekben a kút éppoly nevezetes és elsőrendű szerepet játszik, mint a tapasztalat vándorlás és utazás terén.

- Hogyan? - kérdezte Júda, és kihúzta magát. S ugyanígy tett valamennyi testvér.

- Nos, hát így - felelte az agg. - Te beszélsz, és a "kút" szó minden pillanatban megüti fülemet. Kutat és legelőt váltotok. Jól ismert előttetek a vidék minden kútja. Atyátok széles és mély kutat épített. Nagyatyátok legidősebb szolgája a kútnál akadt a menyasszonyra. Atyátok is, úgy látom. Valóban, már zúg a fülem a sok kúttól, amit emlegetsz.

- Uram, a kalmár azt akarja tehát mondani - felelte Júda merev tartással -, hogy elbeszélésem egyhangú és fület zúgató volt, amit nagyon sajnálok. Mi, testvérek és pásztorok, nem szoktunk meséket szőni a ku... nem vagyunk piaci szájjártatók, akik megtanulták a hazugságot, és díj ellenében művészettel űzik. Szavunk és beszédünk keresetlen, ahogy a nyelvünkre jön. Szeretném tudni, hogyan is lehetne az ember életéről, különösen a pásztori életről vagy éppenséggel utazásról beszélni, és nem említeni a kutat, mely nélkül egy lépést se lehet tenni...

- Nagyon igaz - vágott közbe az agg. - Barátom, a nyájak királyának fia rendkívül találóan felelt. Csakugyan, mily elsőrendű szerepet játszik a kút az emberi életben, és mennyi történet és emlék kapcsolódik hozzá öregebb szolgád életében is, akár eleven, akár összegyűlt víz csillog benne, vagy éppen kiszáradt és beomlott volt. Hidd el, az én kissé már fáradt és kortól siketült fülem sem hallaná oly tisztán a kút nevét és szavát elbeszéléseitekben, ha röviddel ezelőtt és éppen ezen az úton nem történt volna velem egy különös esemény, amelyet a legcsodálatosabb emlékeim közé sorolok, és amely miatt jóságtoktól várok tanácsot és fölvilágosítást.

A testvérek még jobban kihúzták magukat. Hátuk már homorú volt a merevségtől, és szemük nem pislogott többé.

- Vajon nem veszett-e el valamiképpen egy gyermek - kérdezte az öreg - ezen a vidéken, ahol pásztorkodtok, s nem keresik-e övéi, mert ellopták vagy elszöktették őt, vagy azt hiszik, oroszlán vagy más vérszomjas vad tépte szét, minthogy három nap óta nem tért haza?

- Nem - felelték a testvérek. Nem tudnak róla.

- És ez itt ki? - szólt az öreg, hátranyúlt, és lehúzta József fejéről a leplet... Ott ült a fiú, hátul, az idegenek közt, a lehullott redők leplében, szemét szemérmesen lesütve. Arckifejezése némileg az akkorira emlékeztetett, amikor atyja védelme alatt elmesélte a mezőn szégyentelen csillagálmát. A testvéreket legalábbis erre emlékeztette.

Néhányan közülük fölugrottak, amikor fölismerték az alakot; de vállat vonva ismét helyet foglaltak.

- Ezt gondoltad - mondta Dán, midőn látta, hogy eljött az ő ideje kígyóként és viperaként viselkedni -, amikor a kútról beszéltél és elveszett emberekről? Nem gondoltál senki másra? Nos hát, akkor csakugyan nagyszerű gondolat volt. Rabszolga, senkifia ez, és legalsóbbrendű béresgyerek, hitvány kutya, akit ismétlődő lopásért, hazugságért, istenkáromlásért, verekedésért, nyakasságért, kurválkodásért és tömeges megsértéséért a jó erkölcsnek meg kellett büntetnünk. Mert bármilyen ifjú, valóságos szemétgödre a bűnnek. Szóval megtaláltátok és kihúztátok a veremből, amelybe javulás céljából helyeztük az akasztófáravalót? Lám, megelőztek minket, mert a büntetés ideje letelt ebben az órában, és éppen készültünk visszaajándékozni életét, hogy meglássuk, hatott-e rá a fenyíték.

Így beszélt Bilha fia, az éleselméjű. Kétségbeejtően szemtelen volt az, amit mondott, mert hiszen ott ült József, és ha akarta, kinyithatta a száját. De úgy látszott, hogy még mindig nem aludt ki a fivérekben a bizalom, amelyet a verembe vetés folytán bátran érezhettek Józseffel szemben; és nem is csalódtak, mert József csakugyan nem szólt semmit, hanem csak ült szelíden lesütött szemmel, és egyáltalában úgy viselkedett, mint egy bárány, aki elnémultan áll az olló alatt.

- Ó, ó! Ejnye, ejnye! - mondta a midjáni, és fejét ingatta, miközben szeme ide-oda járt a gonosztevő és megfenyítői között. A fejingatás azonban lassacskán fejrázássá lett, mert valami nem volt rendjén, és az öreg szívesen megkérdezte volna a talált fiút, hogy igaz-e mindez, de az illem tiltotta. Ezért hát így szólt:

- Mit hallok, mit hallok! Ilyen csibész az, akin megkönyörültünk és akit kisegítettünk a kútgödörből az utolsó pillanatban. Mert meg kell mondanom: kissé messze mentetek a büntetéssel, mondhatni a végsőkig. Amikor ráakadtunk, már oly gyönge volt, hogy a tejet is kihányta, amit belétöltöttünk, és azt hiszem, soká már nem késlekedhettetek volna kiszabadításával, ha tulajdonítottatok neki még némi piaci értéket, ami persze vajmi csekély lehet ilyen bűnök mellett, melyek felől nincs semmi kétség, mert a büntetés keménysége gazságának rendkívüli mértékét bizonyítja.

Dán ajkába harapott, mert látta, hogy túlságosan sokat mondott, és eltekintve József megbízhatóságától is, vigyázatlanul beszélt, amire Júdának egy bosszús oldalbabökése már az elején figyelmeztette. Dán csak arra gondolt, hogy igazolja az izmáeliták előtt borzalmas bánásmódjukat a fiúval, Júda azonban az üzletre is gondolt, és nehéz volt egyszerre mind a két szempontot tekintetbe venni. Most hát minden üzleti okosságot megcsúfolva, szapulni kezdték az árut azoknak füle hallatára, akiknek nyakába akarták varrni! Ez még sohasem történt meg a Jákób-fiakkal, és most szégyenkeztek az ostobaságukért. De úgy látszik, már sohase fognak kivergődni a szorult helyzetből, amelybe József miatt jutottak. Alig nyílt meg az egyik csapda, megfogódtak a másikban.

Júda vállalkozott rá, hogy az üzleti becsületet megmentse. Így szólt:

- No, legyünk igazságosak, a büntetés nyilván csakugyan túlhaladta kissé a gazság mértékét, és félrevezethet a fiú piaci értékét illetően, ezt el kell ismernünk. Mi, a pásztorkirály fiai kissé hirtelen és heves gazdák vagyunk, szigorúak és a jó erkölcsökön esett sérelem megtorlásában mindenesetre kissé túlságosan szigorúak, s amint már elismertük, kissé kemények és kérlelhetetlenek elhatározásainkban. Ennek a hitvány kutyának bűnei, egyenként véve, nem is olyan nagyok; csak túlságosan sok volt már terhére róva, ez ejtett gondolkodóba bennünket, és kívánt kemény büntetést, amelynek alapján következtethettek ugyan a szolga piaci értékét illető felfogásunkra, de emebből ismét értékére. Mert a fiú értelmessége és ügyessége figyelemre méltó, és megtisztulva erkölcstelenségeitől, amint most itt ül, hála szigorunknak, kétségkívül hasznos jószág, amely megállapítással tartozunk az igazságnak - fejezte be Jehuda. És Dán nem kevéssé szégyellte magát előtte rosszul sikerült éleselméjűsködése miatt, de örült is, hogy Lea fia oly bölcsen ki tudta húzni őket a csávából.

Az öreg azt mondta: "Hm, hm", és ide-oda tekingetett József és testvérei között, miközben szüntelenül rázta a fejét.

- A fiú tehát ügyes csirkefogó. Hm, mit nem mondtok! És hogy hívják a hitvány kutyát?

- Sehogy sem hívják - felelte Dán. - Hogyan is hívnák? Eddig egyáltalában nem volt neve, hiszen mondottuk, hogy senkifia, fattyú és vadon nőtt lápvirág, se apja, se anyja. Úgy hívjuk: "hallod-e" vagy "hé, te", vagy egyszerűen fütyülünk neki. Ilyen nevekkel illetjük.

- Hm, hm, tehát ilyen lápvirág és vadon termett gyom a fiú, akit megbüntettetek - szólt ismét az öreg. - Különös, különös! Milyen csodálatos néha az igazság! Ész és udvariasság ellenére van, de az ember mégis csodálkozik. Amikor kihúztuk ezt a lápfiát börtönéből, azt állította, olvasni tudja az írást, és maga is ír. Hazudott a kölyök?

- Nem éppen - felelte Júda. - Már mondottuk, hogy figyelemre méltó esze van, és nem mindennapian ügyes. Listába tudja venni és elkönyvelni az olajoskorsókat és gyapjúbálákat. Ha nem mondott többet, ennyivel még elkerülte a hazugságot.

- Vajha mindenki elkerülné mindenkoron - válaszolt az öreg -, mert az igazság isten és király, és Neb-má-ré az ő neve! Meg kell hajolni előtte, akkor is, ha különös kissé. Az én uraim és a lápfiának urai szintén tudnak olvasni és írni? - kérdezte összehúzott szemmel.

- Nem, rabszolgamunkának tekintjük - felelte kurtán Júda.

- És néha az is - hagyta helyben az aggastyán. - De az istenek is fölírják a királyok nevét a fákra és nagy Thot, az írnok. Lehetséges, hogy ő maga hegyezte a nádat a lápfiú részére, és maga tanította - ha nem veszi rossz néven tőlem az Íbiszfejű ezt a tréfát! De annyi igaz: az emberek minden rendjét kormányozza valaki, csak a könyvesház írnoka kormányoz maga, s nem kell robotolnia. Vannak országok, ahol ezt a nádigyereket fölibétek helyeznék, és verejtéketek fölé. Gondoljátok csak el, én el nem tudom képzelni, s nem hagy teljesen cserben képzelőerőm, amikor fölteszem és tréfából elfogadom a lehetőséget, hogy ő lenne az úr, és ti volnátok az ő szolgái. Lássátok, én kereskedő vagyok - folytatta -, és sokat tapasztaltam, elhihetitek, mert abban vénültem meg, hogy becsültem és megbecsültem a dolgokat s a dolgok jóságát vagy silányságát, tehát nem egykönnyen lehet megtéveszteni engem az árut illetően, mert a kisujjamban van, hogy mit ér, s hogy egy szövet durva vagy finom vagy közepes minőségű, azt megérzem az ujjam hegyével, és fejem már ferdén áll a vizsgálgatás régi megszokásától, és senki nyakamba nem akaszthatja értékesként a silányat. Nos, lássátok, ez a fiú finom áru minden porcikájában, noha a kemény büntetés folytán gondozatlan - oldalra hajtott fejemmel jól fölismerem, és pontosan érzem tapintgató ujjaim hegyével. Nem beszélek ügyességéről, értelméről és írástudásáról, hanem csupán az anyagról beszélek és szövéséről - ebben pedig szakértő vagyok. Ezért voltam bátor tréfálni, és mondottam, hogy nem állna meg az eszem, ha azt hallanám, hogy a "hallod-e" itt az úr, ti pedig szolgái. De persze fordítva áll a dolog?

- Mindenesetre! - felelték a testvérek.

Az öreg hallgatott.

- Nohát - mondta azután, és ismét összehúzta szemét -, minthogy a fiú a ti rabszolgátok, adjátok el nekem!

Próbát akart tenni. Valami homályos volt itt előtte, és egészen találomra, tapogatózó fortéllyal tette a javaslatot, kíváncsian várva hatását.

- Fogadd ajándékul - mormolta Júda gépiesen. És amikor a midjáni kijelentette, hogy fejével és szívével megértette a cikornyás szólást, amaz így folytatta: - Jóllehet a méltányosság ellen van, hogy nekünk kellett megszenvednünk evvel a kölyökkel, és most, amikor megtisztult erkölcstelenségeitől, te aratod le nevelésünk gyümölcsét. De mivelhogy kívánod őt, tégy ajánlatot!

- Mondjátok meg inkább ti az árát! - felelte az öreg. - Én is így értettem.

És most megkezdődött a vásár és az alku Józsefért, és öt óra hosszat szívósan tartott, és késő órákig és napnyugtáig. Harminc ezüstöt kért Júda övéi nevében; de a mineai azt felelte, ez jó tréfa, amin egy ideig lehet nevetni, de aztán komolyan szó sem lehet róla. Csak nem fognak holdfémmel mérni egy mezítelen hallod-ét és kákán született kutyaházit, aki kimutathatóan és bevallásuk szerint is súlyos jellemhibákban szenved? Most bosszulódott meg, hogy Dán olyan elhamarkodottan magyarázta ki a verembe vetést, és hogy az áru értékét annyira lebecsülte. Az öreg alaposan kihasználta ezt, hogy lenyomja az árat. De ő is nagy hibát követett el, amikor nem tudta megállni, hogy ujja hegyét fenve ne kérkedjék anyagismeretével, és olyan módon becsülte meg az árut minden porcikájában, ami most az eladóknak jött kapóra. Jehuda szaván fogta őt, orra alá dörgölte szakértelmét, és olyan nagy hangon dicsérte a fiú finomságát, mintha ő és testvérei sohasem emelték volna a legcsekélyebb kifogást sem e finomság ellen, s nem miatta vetették volna verembe az alku tárgyát. A kalmárkodás heve elnyomott minden szemérmet, s Júda nem restellt hangosan fölkiáltani, hogy egy ilyen finom fiút, aki mindnyájuknak ura lehetne s ők szolgái, azt kótyavetyéljék el harminc sékelnél olcsóbban? Úgy tett, mintha teljesen belé volna bolondulva árujába, és amikor már huszonöt ezüstpénznél tartott, arra ragadtatta magát, hogy odament és arcon csókolta a némán pislogó Józsefet, azt kiáltva, ötvenért sem tudna és akarna megválni egy ilyen okos és drága kincstől!

De az öreget a csók sem puhította meg, ő maradt az erősebb, annál is inkább, mert jól látta, hogy a testvérek mindenesetre és tulajdonképp bármi áron meg akarnak szabadulni a fiútól, amire az alku színleges megszakításával és föladásával könnyen rá lehetett jönni. Tizenöt ezüstsékelt - persze a könnyebb babiloni mérték szerint - ajánlott; de mikor a fivérek szaván fogva húsz sékelig verték föl az árut, mégpedig föníciai mérték szerint, akkor megtorpant, és nem engedte ennél feljebb srófolni. Mert hiszen mondhatta volna, hogy a fiút a végpusztulás szélén találta, és egyszerűen a megtaláló jogára hivatkozhatott és váltságdíjat igényelhetett volna, úgyhogy tisztára kereskedői előzékenység részéről, ha ezt az összeget nem számítja föl és nem vonja le az árból, hanem hajlandó húsz teljes súlyú sékelt fizetni föníciai mérték szerint. Ha ezt sem méltányolják, eláll az üzlettől, és hallani sem akar többé a gaz nádigyerekről.

Megállapodtak tehát húsz ezüstpénzben az általánosan szokásos súlymérték szerint, és a testvérek leöltek egy bárányt a nyájból a fák alatt a vendégek tiszteletére, kieresztették a vérét, és a húst megsütötték fölszított parázson, hogy fölemeljék a kezüket és egyenek egymással, áldomásul és megerősítésül, s új ura, az öreg mineai Józsefnek is adott egy-egy falatot. De mit kellett a fiúnak látnia? Látta, amint a testvérek titkon és suttyomban, hogy az izmáeliták észre ne vegyék, a díszruha rongyait megmártották a kiontott vérben, és alaposan összemocskolták vele: szeme láttára, vakmerően cselekedték ezt, halálos bizalommal hallgatásában; és ő evett a bárányból, melynek vérét az övé helyett ontották.

Helyén volt a lakoma és az erősítés, mert az alku még korántsem ért véget. Csak nagy vonalakban történt meg, miután megállapodtak az alapárban; ám most kezdődött a részletmunka és a megállapított érték lerovása áruban. Itt helyre kell igazítanunk a különféle jámbor leírások útján elterjedt és megrögződött elképzelést, mintha az izmáeliták csengő ezüstben fizették volna pénzes zacskójukból a vételárat a testvérek markába, amikor ezek Józsefet eladták. Az öreg egyáltalában nem gondolt arra, hogy ezüstpénzben fizessen, "pénz"-ről bizonyos okokból nem is szólva. Ki cipel magával az útra ennyi fémet, s melyik kalmár nem egyenlíti ki szívesebben tartozását áruban, amikor minden egyes tárgy, amely a vételár egy részének ellenértékeként szerepel, alkalmat ad számára, hogy javítson az üzleten, mivel így eladó lesz maga is, hogy szolgálhassa tulajdon vásárlói érdekeit? Másfél sékel ezüstöt finom kézimérlegén darabokban mért le a mineai pásztorok számára; a fennmaradó összeget áruban fizette tevéi hátáról. Így hát lerakták a poggyászt, és kiteregették a fűben mindazt, amit magukkal hoztak: a tömjént és a szép törésű gyantát a folyón túlról és mindenféle más mosolygó tárgyat a mindennapi használatra: borotvát és rézkést és tűzkövet, lámpákat, kenőkanalakat, berakott munkájú sétabotokat, kék üveggyöngyöket, szandált és ricinusolajat - egész bazárt és vegyeskereskedést nyitottak a kalmárok a vevők sóvárgó szeme előtt, akik tizennyolc és fél ezüstpénz árát választhatták ebből árujukért, miközben minden egyes holmiért olyan alkudozás folyt, mintha csupán erről az egyről lenne szó, úgyhogy valóban beesteledett, mire végeztek, és Józsefet eladták kevés ezüst és sok kés, balzsamtörmelék, lámpa és bot ellenében... Ezután az izmáeliták fölpakoltak, és ajánlották magukat. Bőven szenteltek időt az ügynek, és nem kímélték az órákat; most azonban igyekeztek ismét térben gyümölcsöztetni az időt, egy darabot még akartak haladni az alkonyatban, mielőtt felütötték volna éji szállásukat. A testvérek csöppet sem marasztalták őket. Csupán tanácsokat adtak nekik a továbbutazást és a követendő utat illetően.

- Ne menjetek a belső területen - mondották - és a vízválasztó hegygerincen Hebrón felé - és így tovább -, nem ajánljuk ezt, sőt óvjuk ettől barátainkat. Az utak gondozatlanok, megbotlanak az állatok, és mindenütt útonállók leskelődnek. Erre vonuljatok tovább a síkon, és térjetek arra az útra, amely a dombon át a Fáskert lábánál visz a határ felé, így biztonságban lesztek, és a tenger lágy fövenyét taposhatjátok hétszer tizenhét napig, vagy ameddig akarjátok; gyönyörűség a tenger partján utazni, nem lehet betelni vele, és egyedül ésszerű!

A kalmárok búcsút véve megígérték, hogy így tesznek. A tevék föltápászkodtak alattuk, és az eladott József Kedma, az öreg fia előtt ült. Szemét most is lesütötte, mint egész idő alatt, akkor is, mikor evett a bárányból. És a testvérek is földre sütött szemmel álltak, miközben a karaván eltűnt a hirtelen leszálló alkonyatban. Azután mélyen beszívták a levegőt, és újra kifújták: - Most hát nincs többé!

A leszálló alkonyatban pedig és a nagy csillagokkal közelgő susogó estében Rúben, Lea fia Dótánból kerülő utakon hajtotta József sírja felé szamarát, mely a szükséges holmit vitte, hogy véghezvigye, amit az éjjel szeretetben és félelemben kitervelt.

Keblében, akármilyen széles és hatalmas volt is, zakatolt a szív; mert Rúben erős volt, de lágy és izgékony kedélyű, és félt, hogy a testvérek rajtakapják, és megakadályozzák a mentés művében, amely megtisztulásának és újbóli fölemeltetésének műve is lenne. Ezért izmoktól duzzadó arca sápadt volt a homályban, és becsavart oszloplába óvatosan érintette a földet. Összeszorított ajka közül egyetlen kiáltással sem noszogatta a szamarat, hanem csak dühösen bökdöste időről időre az egykedvű állat farát botjának végével, hogy továbbjussanak. Mert egyvalamitől mindennél jobban félt Rúben: hogy halálos csönd lesz a kútban, mire megérkezik és halkan kiáltja József nevét, hogy a fiúban kialszik addigra a lélek és elpusztul, és minden előkészület hiábavaló lesz, különösen a kötéllétra, melyet szeme láttára kellett a dótáni kötélverőnek csomóznia.

Mert végül is ezt választotta Rúben mentőeszközül. Különböző esetekben vehette hasznát: ha a fiú erői engedik, fölkapaszkodhat rajta a mélyből, ha nem engedik, legalább leülhet fokai közé, s ekként húzhatja napvilágra Rúben erőtől duzzadó karja, mely egykor átkarolta Bilhát, és nyilván alkalmas lesz arra is, hogy kihúzza a bárányt a mélységből Jákób számára. Köntöst is vitt a mezítelen számára, és a szamár oldalán öt napra való eleség himbálózott, a menekvés napjaira a testvérek elől, akiket el akart árulni és hamuba buktatni: lehajtott fővel vallotta be ezt magának, míg éj idején a sírhoz lopódzott. Ilyen rosszat cselekedett hát a nagy Rúben, amikor jót tett? Merthogy Józsefet megmenteni jó és szükséges, ennek bizonyosságával el volt telve lelke, és ha a rossz és önző vele járt, számolni kellett evvel is: az élet keverte így. És Rúben a rosszat is jóra akarta fordítani, bízott magában. Majd ha ismét ott áll dicsőségesen az atya előtt, és ismét ő lesz az elsőszülött, akkor majd megmenti a testvéreket is, és megszabadítja őket szorultságukból: súlya lesz akkor szavának, és ő arra fogja azt felhasználni, hogy mentséget keressen a testvérek számára, és a bűnt megossza mindnyájuk között, az atyát is beleértve, úgyhogy nagy megértés és kölcsönös megbocsátás lesz a vége, és az igazság uralma örökké tart.

Így próbálta Rúben csillapítani zakatoló szívét és vigasztalni magát tette indítékainak életkavarta zavaráért; és amikor a lejtőhöz s a kút falához ért, körülnézett előbb, hogy nem látja-e valaki, azután fogta a kötélhágcsót és a köntöst, és befelé fordított lábbal lebotorkált a lépcső romlott, fügebozóttal benőtt fokain a kúthoz.

A csillagok beragyogták a hasadozott kőpadlót, de a hold nem, és Rúben lenézett maga elé, hogy el ne botoljék, s már levegőt szítt szorongó keblébe, hogy fojtott-sürgető hangon kiáltson: "József! Élsz még?", s elragadtatott örömmel várja testvére válaszát, aggódó gondban, hogy válasz nem érkezik - amikor hirtelen szinte megvonaglott ijedtében, és a bensőséges hívás rekedt félelemkiáltássá lett. Nem volt egyedül idelenn. Valaki ült itt, és fehérlőn csillogott a csillagfényben.

Hogyan történt ez? Valaki ült a kút mellett, amely fedetlenül tátongott: a kút köve két darabban hevert a kövezeten, egymás fölött, és azon ült valaki kis köpenyben, botjára támaszkodva, és szótlanul, álmos szemmel tekintett Rúben felé.

Megtorpanva, kicsavart tagokkal állt ott a nagy Rúben, és a jelenésre meredt. Olyan zavart volt, hogy egy pillanatra arra gondolt, Józsefet látja maga előtt, aki meghalt, és szellemként ül sírja mellett. De a kellemetlen jelenlevő semmit sem hasonlított Ráhel fiához: halott szelleme sem lehetne ily szokatlanul hórihorgas, és emberi belátás szerint ily duzzadt nyaka sem lehetne, kis fejjel fölötte. De ki gördítette el a követ a kútról? Reubén egyáltalában semmit sem értett.

- Ki vagy? - dadogta.

- Egy a sok közül - felelte hűvösen az ülő alak, és finom vágású szája alatt előredudorodott rendkívül gömbölyű álla. - Nem vagyok semmi különös, és nem kell tőlem megijedned. De kit keresel?

- Hogy én kit keresek? - ismételte Rúben, fölháborodva a váratlan jelenésen. - Mindenekelőtt azt akarom tudni, mit keresel itt te!

- Úgy, ezt akarod tudni? Igazán eszem ágában se jutott volna azt képzelni, hogy itt valami keresnivaló van. Én őre vagyok ennek a kútnak, azért ülök itt és őrizem. Ha azt hiszed, különös kedvem telik benne és szórakozásból ülök a porban, nagyon tévedsz. Az ember kötelessége és utasítása szerint tesz, és nem törődik keserű kérdésekkel.

Különösképpen ezek a szavak megenyhítették Rúben haragját az idegen jelenléte miatt. Hogy ül itt valaki, annyira nemkívánatos és bosszantó volt számára, hogy szinte jólesett hallani, hogy a férfiú nem szívesen ül itt. Bizonyos bizalmasság alakult ki közöttük.

- De hát ki ültetett ide? - kérdezte kevésbé ingerülten. - Helybeli vagy?

- Helybeli vagyok, igen. Ne firtasd, kitől ered az ilyen megbízás. Sok szájon megy át, és nem sok értelme volna követned útját eredő helyéig - mindenesetre el kell foglalnod helyedet.

- Egy üres kút mellett! - kiáltotta Rúben fojtottan.

- Az bizony üres - felelte az őr.

- És fedetlen! - tette hozzá Rúben, és fölindultan, remegő ujjal mutatott a kút szájára. - Ki hengerítette el a követ a kútról? Talán te?

Az ember mosolyogva nézett végig magán, az ujjatlan vászonruhából kinyúló karján, amely kerek, de gyönge volt. Nem, csakugyan ez nem volt férfikar, mely fedőt hengerít, sem oda, sem tova.

- Sem oda, sem tova - mondta az idegen, mosolyogva rázva fejét - nem hengerítettem a követ. Az előbbit tudod, az utóbbit látod. Mások kínlódtak vele, és ha a kő, amelyen ülök, még helyén volna, egyáltalán nem kellene itt őrködnöm. De ki mondja meg, hol van az ilyen kő igazi helye? Néha a kút száján; de nem kell-e elhengeríteni, ha üdülést várunk a kút mélyéről?

- Mit beszélsz? - kiáltotta Rúben kínlódó türelmetlenséggel. - Azt hiszem, te csak fecsegsz, és locsogásoddal lopod drága időmet! Micsoda üdülést adhat egy kiszáradt kút, amiben nincs más, csak por és piszok!

- Az attól függ - válaszolta az üldögélő, nyugodalmasan előrebiggyesztett ajakkal, kis fejét oldalvást hajtva -, mit rejtettek előbb a porba, és mit vetettek ölére. Ha élet volt az, százszoros élet és üdülés sarjad ki belőle. A búzamag például...

- De ember - szakította félbe Rúben reszkető hangon, és megrázta kezében a kötélhágcsót; a József számára hozott köntös karján csüngött -, elviselhetetlen, hogy csak ülsz itt, és hogy olyan elemi dolgokról beszélsz, amiket anyja ölén tanul meg a gyermek, és mindenkinek a kisujjában van. Kérlek szépen...

- Igazán türelmetlen vagy - szólt az idegen -, s ha megengeded a hasonlatot, olyan vagy, mint a kizúduló víz. Meg kellene tanulnod a türelmet és várást, mely elemi dolog, és mindenkinek tudnia kell, mert aki türelmetlenül tovazúdul, annak nincs keresnivalója sem itt, sem másutt. Mert a beteljesedés csak lassan halad előre, nekiindul és újra meg újra megpróbálkozik, és égen és földön már ideiglenes jelenlétté is valósul, de ez még nem az igazi, csupáncsak ígéret és próba. Így hengeredik tova a beteljesedés, fáradságosan, mint ahogyan a követ hengerítik el, ha nehéz, a kútról. Úgy látszik, emberek jártak itt, azok kínlódtak vele, hogy a követ elhengerítsék. De még soká kell hengeríteniök, amíg igazán elhengerül a kút szájáról, és magam is csak úgyszólván kísérletképpen és ideiglenesen ülök itt.

- Egyáltalában nem fogsz tovább itt ülni! - kiáltott föl Rúben. - Megértetted végtére? Tűnj el és lódulj utadra, mert egyedül akarok maradni itt a kútnál, amelyhez több közöm van, mint neked, és ha nem szeded nyomban a lábad, majd én odábbsegítelek! Nem látod-e, csenevészkarú, aki helyett másoknak kell hengeríteni, s aki csak ülsz itt és bámészkodol, hogy Isten olyan erőssé tett engem, mint egy medvét, és hogy azonkívül még kötél is van a kezemben, ami sok mindenre jó? Ugorj és tűnj el, vagy nyakad közé cserdítek!

- Ne nyúlj hozzám! - mondta az idegen, és hosszú, kerek karját kinyújtotta a haragvó felé. - Gondold meg, hogy én a hely lakói közül való vagyok, és avval az egész hellyel meggyűlik a bajod, ha kezet emelsz rám! Nem megmondtam-e, hogy engem ideültettek? Eltűnhetnék könnyedén, de az kellene még csak, hogy a te parancsod szerint cselekedjem, és megszegjem kötelességemet, amely foglalkozásommá teszi, hogy itt üljek és őrködjek. Idejössz a köntösöddel meg a köteleddel, és nem veszed észre, milyen nevetségessé teszed magad, amikor ekkora felszereléssel vonulsz ki egy üres kúthoz - amelyet magad is üresnek mondottál.

- Kútnak üres! - magyarázta Rúben hevesen. - Üres, mert víz nincs benne!

- Mindenképpen üres - felelte az őr. - A verem üres volt, mikor idejöttem.

Ekkor Rúben nem állta tovább, hanem odarohant a kúthoz, fölébe hajolt, és fojtott-sürgető hangon lekiáltott a mélybe:

- Fiú! Pszt! Élsz-e és erőben vagy-e még?

A kövönülő mosolyogva csóválta fejét közben, és részvéttel csettintett. Sőt majmolta Rúbent, ő is ezt mondta: "Fiú! Pszt!" - és ismét csettintett.

- Idejön és az üres kútgödörrel beszélget! - mondta azután. - Micsoda esztelenség. Itt nincs semmiféle fiú, ember, se közelben, se távolban. Ha volt is itt, elhagyta helyét. Hagyd már ezt a bolondozást, hogy itt állsz nagy fölszereléssel, és az üres kútba beszélsz!

Rúben még mindig a mélység fölé hajolva állt, amelyből nem kapott választ.

- Irtózatos! - nyögött föl. - Meghalt vagy eltűnt. Mihez kezdjek most? Rúben, mit kezdesz most?

És egyszerre kitört belőle minden fájdalma, minden csalódása, minden félelme.

- József - kiáltotta kétségbeesetten -, meg akartalak menteni téged, és kiszabadítani a veremből erős karommal! Ím itt a létra, itt a köntös tested számára! József, hol vagy? Ajtód nyitva áll! Elvesztél! Elvesztem! Hová legyek, ha te tovatűntél, elloptak, vagy meghaltál?... Ifjú, helybeli férfiú! - kiáltotta határtalan nyomorúságában. - Ne ülj itt bárgyún a tolvaj módra elhengerített kövön, hanem adj tanácsot, és segíts nekem! Itt volt egy fiú, József, testvérem, Ráhel gyermeke. Testvérei meg én, mi vetettük ide három nappal ezelőtt gőgjének büntetéséül. De atyja várja őt - föl sem lehet mérni, mily nagyon várja, és ha azt mondják majd neki, hogy oroszlán marcangolta szét a bárányt, összeesik. Azért jöttem ide kötéllel és ruhával, hogy kihúzzam a fiút a kútból, és elvigyem az atyának, mert vissza kell kapnia! Én vagyok a legidősebb fiú. Hogyan lépjek az atya szeme elé, ha a fiú nem tér vissza, és hová legyek? Mondd, segíts nekem, ki hengerítette el a követ, és mi történt Józseffel?

- No látod? - mondta az idegen. - Amikor leszálltál ide a kúthoz, kedvetlenül fogadtad jelenlétemet, és bosszankodtál, hogy itt ülök a kövön; most pedig tanácsot kérsz tőlem és vigasztalást. Nagyon helyesen teszed, és talán éppen te vagy az, aki miatt ideültettek engem a verem mellé, hogy magot vessek értelmedbe, s az csöndesen magába zárja a csírát. A fiú nincs már itt, azt láthatod. Háza nyitva áll, elhagyta, nem látjátok többé. De kell valakinek lenni, aki a várakozás csíráját megőrzi, és mivel te jöttél ide, hogy megmentsed testvéredet, te leszel ez a valaki.

- Mire várhatok még, ha József tovatűnt, ellopták és halott!

- Nem tudom, hogyan érted azt, hogy "halott", és hogyan érted azt, hogy "eleven". Nem akarsz hallani gyermekes alapelemekről, de engedd meg nekem, hogy emlékeztesselek a búzamagra, mely a föld ölében pihen, és megkérdezzelek; hogyan érted rá vonatkozóan azt, hogy "halott" vagy "eleven". Ezek végül is csak szavak. Mert bárha a mag a földbe hull és meghal, mégis sok gyümölcsöt hoz.

- Csak szavak, csak szavak - kiáltotta Rúben, és kezét tördelte -, csak szavaid vannak számomra! Halott-e József vagy eleven? Ez az, amit tudnom kell!

- Nyilván halott - felelte az őr. - Hiszen eltemették, mint hallom, és azután még el is lopták, illetőleg vadállatok tépték szét - igazán nem tehettek mást, mint hogy jelentitek az atyának, és kézzelfoghatóan bebizonyítjátok neki, hogy megszokja a gondolatot. De még mindig fönnmarad valami kétértelműség, amely nem válhat megszokássá, hanem megőrzi a várakozás magját. Az emberek sok mindent elkövetnek, hogy közelebb jussanak a titokhoz, és ünnepek ülésével fáradoznak. Láttam egy ifjat, amint koszorúval az ünnepi ruházatban sírba szállt, s levágtak fölötte egy bárányt a nyájból, s vérét rácsurgatták, hogy csuromvér lett, s minden tagja és minden érzéke megtelt vele. Azután, mikor föltámadt, istenivé lőn, és elnyerte az életet - legalábbis egy időre, azután ismét sírba kellett szállni, mert az ember élete többször is megfordul, sírban és születésben váltakozva: többször kell az embernek életre készülnie, amíg kész emberré lesz.

- Ah, a koszorú, az ünnepi ruha - jajongott Rúben, és arcát kezébe temette -, rongyokban hevert, és a fiú mezítelenül került a sírba!

- Igen, ezért jössz most ide evvel a köntössel - válaszolta az őr -, és újra föl akarod öltöztetni. Ezt Isten is meg tudja tenni. Ő is föl tudja öltöztetni a levetkőztetettet, s jobban, mint te. Ezért ezt tanácsolom: menj haza, és vidd vissza köntösödet! Isten még azt is föl tudja ruházni, aki nincs levetkőztetve, és még kiderül, hogy öcsétek levetkőztetése nem is volt olyan tökéletes. Szeretném engedelmeddel eszedbe vetni a gondolatmagot, hogy ez a történet itt csupán játék és ünnep, éppúgy, mint a vérrel öntözött ifjúé, hogy csak kezdet és a beteljesülés kísérlete és megjelenülés, amelyet nem szabad egészen komolyan venni, hanem csak tréfának és célzásnak, úgyhogy közben hunyorogva és nevetve bökhetjük oldalba egymást. Lehetséges, hogy ez a verem csak a sír kisebb körforgásban, és testvéretek még csak készülőben van, és egyáltalában nem kész, amint ez az egész történet is csak készülőben van, és nem kész még. Fogadd ezt, kérlek, értelmed ölére, és engedd, hogy ott nyugodtan elhaljon, és újra kicsirázzon. De ha gyümölcsöt hoz, adj majd belőle az atyának is, üdítésére!

- Az atyának, az atyának! - kiáltotta Rúben. - Ne is emlékeztess rá! Hogyan lépjek az atya elé a fiú nélkül?

- Nézz föl! - mondta az őr. Mert a kút környékén világosabb lett, és a holdbárka, melynek sötét fele rejtve és mégis nyíltan, láthatatlan-láthatón rajzolódott ki az égen, éppen fölért a kút fölé. - Nézd, hogyan vonul csillogva, és tör testvéreinek utat! Égen és földön szakadatlan a példák sora. Akinek elméje nem homályos, hanem tud olvasni közöttük, az mindig vár. Az éj is tovatűnik, és akinek nem kell egy helyt ülnie és őrködnie, jól teszi, ha fülére fekszik, köpenyébe burkolózva, kényelmesen fölhúzott térdekkel, hogy reggel ismét fölkeljen. Eredj, barátom! Itt egyáltalában semmi keresnivalód sincs, én pedig nem tűnök el a te parancsodra.

Ekkor hát Rúben fejét rázva megfordult, és nehézkes tétovázással fölment a lépcsőn s a lejtőn állatához. Csaknem az egész úton, innen a testvérek kunyhóiig, kábult fejét rázta, félig kétségbeesetten és félig döbbent elgondolkodással, és az egyiket alig tudta megkülönböztetni a másiktól, csak fejét rázta.

Így ért a kunyhókig, és fölverte kilenc testvérét, letépte szemükről az első álmot, és remegő szájjal szólt hozzájuk:

- A fiú eltűnt. Hová legyek?

- Te? - kérdezték. - Úgy beszélsz, mintha csak a te testvéred lett volna, és nem mindnyájunké. Hová legyünk? Ez most a kérdés. Különben is, mi az, hogy "eltűnt"?

- Eltűnt: ellopták, megszöktették, széttépték, halott! - üvöltött Rúben. - Elveszett az atya számára, azt jelenti. A verem üres.

- Ott voltál a veremnél? - kérdezték a többiek. - Mi célból?

- Puhatolódzás céljából - felelte dühödten. - Ehhez talán csak joga van az elsőszülöttnek! Hogyan is hagyhatna nyugton az, amit tettünk, s hogyan ne űzne a veremhez? Mindenesetre utána akartam nézni, mi van a fiúval, és most közlöm veletek, hogy eltűnt, és az most a kérdés, hová legyünk.

- Kissé merész dolog elsőszülöttnek nevezned magad - felelték a testvérek -, és csak Bilha nevét kell fölemlítenünk, hogy emlékezetedbe idézzük a dolgok való állását. Az a veszély fenyegetett, hogy az álmodóé lesz az elsőszülöttség; most azonban az ikrek vannak soron, és Dán is érvényesíthetné igényét, mert ugyanazon évben jött világra, mint Lévi.

Látták ugyanis a szamarat, hátán a köntössel és a kötélhágcsóval, mert Rúbennak még az állatot elrejteni sem volt kedve, és könnyen megtalálhatták az összefüggést. Úgy, úgy, a nagy Rúben el akarta árulni őket és ellopni Józsefet - föl akarta emeltetni tulajdon fejét, őket pedig hamuba dönteni. Szép dolog. Pillantásokkal egyeztek meg ebben. De ha így áll a dolog - erről is szólt a néma megegyezés -, nem tartoznak Rúbennak számot adni arról, amit közben tettek. Hűtlenségre hűtlenség a felelet. Akkor hát semmit sem kell Rúbennak az izmáelitákról tudnia, és arról sem, hogy azok Józsefet éppen most viszik el látókörükből. Még képes lenne utánuk eredni. Ezért hallgattak, vállat vontak híradására, és közönyt színleltek.

- Ha eltűnt, eltűnt - mondották -, és egészen mindegy, mit jelent eltűnése: ellopták, megszöktették, széttépték, elárulták, eladták. Fütyülünk rá, mi gondunk rá? Nem az volt-e vágyunk és jogos kívánságunk, hogy ne legyen többé? Most hát beteljesedett, a verem üres.

Rúben pedig csodálkozott, hogy a többiek oly hidegen fogadják az új és iszonyú hírt, kutatva nézett szemükbe, és fejét rázta.

- És az atya? - kiáltott hirtelen kitöréssel, és karját az ég felé lökte.

- Dán okossága szerint határoztunk és döntöttünk - mondották. - Mert nem akarjuk, hogy kétségek közt kelljen várnia, hanem egyenesen és nyíltan és kézzelfoghatóan tudja meg, hogy Dumuzi nincs többé, és a becegyermek odavan. Mi pedig tisztázzuk magunkat előtte a fölmutatott bizonyítékokkal. Nézd, mit végeztünk, míg te a magad útját jártad!

És odahozták a fátyolrongyokat, melyek félig száradt vértől voltak merevek.

- Az ő vére ez? - kiáltotta Rúben hatalmas testéből vékony hangon, és megborzongott az irtózattól... Mert egy pillanatig arra gondolt, hogy megelőzték őt a kútnál, és megölték Józsefet.

A testvérek egymásra mosolyogtak.

- Hová gondolsz, és mit fecsegsz! - mondották. - Megbeszélésünk szerint történt, és egy bárány a nyájból vérét adta a bizonysághoz, hogy József odavan. Ezt visszük most az atya elé, és őrá bízzuk, értse, ahogy értenie kell, mert nem hihet mást, mint hogy oroszlán lepte meg Józsefet a mezőn és széjjelszaggatta.

Rúben hatalmas térdeit szétterpesztve ült, és öklével szeme gödrét vájta.

- Boldogtalanok! - nyögött föl. - Ó, mi boldogtalanok! Könnyelmű szájjal locsogtok a jövőről, és nem látjátok és nem ismeritek azt. Mert érthetetlenül és sápadtan áll az számotokra a messzeségben, és nincs erő fejetekben, hogy közelebb hozzátok, és akár csak egy hunyorítás hosszat is benne éljetek az órában, amelyben beteljesül. Mert megborzadnátok, és jobb szeretnétek, hogy a villám idejekorán belétek sújtson, vagy elmerüljetek a vízben, ahol a legmélyebb, malomkővel a nyakatokban, mintsem hogy helytálljatok tettetekért, és kikanalazzátok a levest, amelyet magatok főztetek. Én azonban feküdtem már előtte, miután rosszat tettem, és ő megátkozott, ismerem lelkének tüzét a haragban - és pontosan látom most is, mintha már itt lenne az óra, milyen irtózatos lesz siralmában. "Az atya elé visszük, és őrá bízzuk, értse, ahogy érti." Ó, ti locsogók! Igen, érteni fogja! De ki tudja majd végignézni, amikor megérti, és ki tudja elviselni, ha kiönti lelkét! Mert Isten nagy és szelíd lelket adott neki, és megtanította, hogy megsemmisítőn tudja kifejezni magát. Semmit sem láttok, semmit sem tudtok világosan elképzelni, ami nem történt már meg; azért locsogtok ily bizakodva a jövőről, és nem ismeritek a csüggedést. Én azonban félek! - kiáltotta a medveerejű ember, és széttárt karral toronymagasságban állt előttük. - Hová legyek, ha majd megérti?

A testvérek zavartan ültek, és megfélemedve sütötte szemét ölébe mindegyik.

- Jó, jó - felelte halkan Jehuda. - Senki sincs közöttünk, aki megköpdösne félelmed miatt, Reubén, anyámnak fia, mert bátorság kell ahhoz is, hogy bevallja valaki félelmét, és ha azt hiszed, hogy szívünk és vesénk tája hetyke és vidám, és mit sem tudunk a Jákóbtól való félelemről, nagyon tévedsz. De mit használ, ha átkozzuk a megtörténtet, és a szükségszerűt bolygatjuk? József nincs többé, ez a véres ruha a bizonyíték. A jel enyhébb a szónál. Ezért a jelet visszük Jákób elé, s ez fölment a beszéd alól.

- Szükséges-e - kérdezte most Áser, Zilpa fia, és szokása szerint megnyalta ajkát -, szükséges-e, ha már a jel átadásáról van szó, hogy mind egyszerre vigyük Jákób elé, és mind jelen legyünk, mikor megérti? Menjen valamelyikünk előre a ruhával, és adja át neki; mi többiek pedig majd szépen utánamegyünk, és csak akkor lépünk elébe, amikor már megértette, azt hiszem, így könnyebb lesz. Azt javaslom, Naftáli, a gyorslábú legyen a jelvivő és követ. Vagy pedig sorshúzás döntse el, ki vigye a jelt.

- Sorshúzás! - kiáltotta Naftáli sietve. - A sorshúzás mellett vagyok, mert én sem locsogok a jövőről anélkül, hogy el ne képzeljem, és bátran megvallom félelmemet.

- Halljátok, férfiak! - szólt Dán. - Most én teszek javaslatot, és megmentelek mindnyájatokat. Mert enyém volt a terv, és kezemben úgy formálódik, mint a nedves agyag és a fazekas földje: most hát megjavítom. Nem kell a ruhát Jákób elé vinnünk, sem egyikünknek, sem mindnyájunknak. Hanem adjuk át idegeneknek, akárkiknek, akiket fölbérelünk, helybeli és e vidékről való embereknek, akik hajlandók megtenni jó szóért és némi gyapjúért és túróért. Kitanítjuk őket, mit mondjanak, Jákóbnak: "Így és így, ezt találtuk Dótán közelében a mezőn, és véletlenül akadtunk rá a pusztán. Nézd meg jobban, uram, nem a te fiadnak ruhája-e?!" Ilyenféleképp szólnának. Azután, ha ezt elmondották, odábbállhatnának. Mi pedig húzzuk még az időt, s halogatjuk az indulást néhány napig, míg az atya teljesen meg nem értette a tanújelet, és meg nem tudja, hogy egyet elveszített és tízet megnyert. Tetszik így nektek?

- Nem rossz - mondták a többiek -, legalábbis lehet róla beszélni. Ezért fogadjuk hát el, mert amiről csak beszélni is lehet ebben az esetben, azt már megoldásnak kell tekintenünk.

Mindnyájan elfogadták, Rúben is, jóllehet keserű nevetést hallatott, amikor Dán a tízről beszélt, akit Jákób megnyer az egy helyett. Azután tovább üldögéltek a sátrak előtt a csillagfényben, és nem tudtak véglegesen határozni; mert közösségüket is bizonytalannak érezték, és egyik nem bízott a másikban. A kilenc testvér Rúbent nézte, aki nyilván el akarta lopni a verembevetettet és megcsalni őket, és féltek tőle. Ő pedig a kilenc testvért nézte, akik a hírre, hogy a vetem üres; olyan furcsán nyugodtak maradtak, és nem tudta, mit gondoljon róluk.

- Vad esküt kell esküdnünk - szólt Lévi, aki nyers, de jámbor lélek volt, és szívesen és szakértelemmel végzett szent formaságokat -, szörnyű esküt, hogy egyikünk sem fog soha egyetlen szót sem elárulni Jákóbnak, sem senki másnak arról, ami itt történt, s amit az álmodóval cselekedtünk, s egyetlen bólintással, pillantással és szemvillantással sem mutatja, matatja és kutatja az itt történteket, mindhalálig!

- Esküdnünk kell, te mondád - hagyta helyben Áser. - És kell, hogy ez az eskü összekössön és kapcsoljon tízünket, hogy egy test legyünk és egy hallgatás, mintha nem külön lények volnánk, itt meg ott, hanem egy ember, aki összeszorítja ajkát, és halálában sem nyitja föl, hanem titkát magába fojtva hal meg. A megtörténtet meg lehet fojtani és meg lehet ölni hallgatással, melyet fölébe hengerítünk kősziklaként: fény és levegő híján elfogy lélegzete, és meg nem történtté lészen. Higgyétek el, sok minden pusztul így el, ami megtörtént, ha eléggé törhetetlen fölötte a hallgatás, mert a szó lehelete nélkül semmi sem maradhat meg. Hallgassunk tehát, mint egy ember, akkor elpusztul ez a történet is, segítsen hozzá Lévi vad esküje, kapcsoljon össze bennünket!

Mindnyájuknak tetszett ez, mert egyik sem maradt volna szívesen magára a hallgatásban, hanem szívesebben vettek részt egy hatalmas, közös, törhetetlen esküben, amelyben elrejtőzhettek gyöngeségükkel. Ezért Lévi, Lea fia a legundokabb esküformákat eszelte ki, és oly szorosan összebújtak, hogy az orruk hegye érintette egymást, és lélegzésük összevegyült, egy csomóba fogták kezüket, és egyhangúlag a legmagasabbhoz kiáltottak, Él eljónhoz, Ábrahám, Jichák és Jákób Istenéhez, de esküvésükhöz tanúul hívtak több helyi Baált is, akiket ismertek, valamint az uruki Anut, a nippuri Ellilt és a háráni Bélt is, Szint, a Holdat, és csaknem száj a szájon, egyhangú gajdolással megesküdtek, hogy az, aki nem hallgat "felőle", vagy akár csak bólintással, pillantással és szemvillantással mutatja, matatja és kutatja a történteket, az nyomban szajhává váljon; Szin leánya, az asszonyok úrnője vegye el nyilát, azaz férfiasságát, hogy öszvérhez legyen hasonlatos, vagy helyesebben mondva, szajhához, aki díjat fogad el utcán; egyik ország a másikba űzze, hogy ne tudja hová lehajtani szajhafejét, ne élhessen, ne halhasson, hanem élet és halál undorodva köpje vissza egymásnak időtlen időkön át.

Így hangzott az eskü. S amikor megesküdtek, könnyebbnek és erősebbnek érezték magukat, mert szörnyű biztonságra tettek szert. De mikor széjjelváltak közösségükből és szétmentek, hogy mindegyik aludja a maga álmát, egyik így szólt a másikhoz (Isszakár volt az, aki Zebulónhoz szólt):

- Irigykedem, mégpedig Turturrára, a kicsikére, Benjáminra, legkisebb öcsénkre odahaza, hogy semmiről sem tud, és nincs része sem a történtekben, sem a szövetségben. Jó neki, úgy gondolom, és irigykedem rá. Te nem?

- De, én is - felelte Zebulón.

Ám Rúben a maga részéről igyekezett visszaemlékezni a kellemetlen ifjú, a hely lakói közül való férfiú szavaira, aki a kút kövén ült. Nem volt könnyű visszaemlékezni rájuk, mert igen elmosódottak voltak és tele lidérces fénnyel, és olyan összevissza szavak, amelyeket bajos lett volna összeszedni és visszaidézni. És Rúben eszméletének mélyén mégis megmaradt belőlük egy öntudatlan csíra, mint az élet csírája is öntudatlan az anya testében, de az anya tud róla. A várakozás csírája volt az, melyet Rúben magában őrzött, és életével táplált titkon, ébren és álmában, míg öregember nem lett, annyi éven át, amennyit Jákób töltött Lábán, az ördög szolgálatában.

Enyhébb-e a jel a szónál? Nagy kérdés. Júda a borzalmas hír vivőjének szempontjából ítélte meg, akinek kedvesebb a jel, mert megkíméli a szótól. De a hír vevője? A szót tudatlansága hatalmával szélnek eresztheti, hazugságként és aljas fecsegésként lábbal tapodhatja, és a képtelen esztelenség poklába kergetheti, ahová erőszakosan kacagó meggyőződése szerint való, mielőtt a szerencsétlen előtt földereng a hír joga a napvilágra. A szó lassan ér csak tudatáig; először érthetetlen előtte, megfoghatatlan, elképzelhetetlen; egy ideig módjában áll, hogy mit-sem-tudása, élete haladékot kapjon az agya és szíve ellen irányzott támadást visszahárítani a követre, és eszeveszettnek hinni őt. "Mit beszélsz? - kérdezheti. - Nem jól vagy? Jöjj, pihend ki magad, és igyál egy kortyot. Aztán beszélj tovább, mégpedig úgy, hogy értelme legyen a szónak." Ez sértő ugyan a követre nézve, de a hírt halló lelkiállapota miatt, amelybe ő döntötte, elnézi az önáltatást, és értelmesen-könyörületes tekintete lassacskán megingatja a kétkedőt. Nem állja tovább a hírnök tekintetét, megérti, hogy nem lehet megcserélni a szerepeket, ahogy önfenntartása érdekében kikényszeríteni szeretné, s hogy inkább neki kellene egy korty italt kérnie a hírhozótól...

A szó módot ad erre a halogató harcra a valóság ellen. De a jel fölmutatása lehetetlenné teszi. Sűrített borzalmassága nem enged teret semmiféle halasztó feltevésnek. A jel félreérthetetlen, és nem kell elképzelni valóságát, mert maga is valóság. Megfogható, és nem akar oly kíméletes lenni, hogy megfoghatatlannak lássék. Egyáltalában nem hagy nyitva a menekvésre ideiglenes utakat. Kényszerít rá, hogy azt, amit szóbeli hallomás alapján mint esztelenséget visszautasítanál, a magad szemével lásd, s ennélfogva vagy magadat tartsd bolondnak, vagy fejet hajts az igazság előtt. A közvetettség és közvetlenség különböző módon fonódnak össze szóban és jelben, és kérdés, melyik mód brutálisabban közvetlen. A jel néma - de csak abból a kevéssé szelíd okból, mert maga a valóság, és nincs szükség szóra, hogy "megfoghatóvá" tegyük. Némaságában kelt bénító rémületet.

Hogy Jákób a ruha megpillantásakor, ahogy előrelátható volt, összeesett, biztos tény. De hogy miként történt ez, senki sem látta; mert a dótánbeliek, két szegény ember, kik némi gyapjú és túró ellenében együgyűen vállalták, hogy megtalálónak adják ki magukat, alighogy elmondták hazug szavaikat, nyomban sarkon is fordultak, nem várva meg szavaik hatását. Jákóbot, az istenfélőt, kezében a vértől merev fátyolrongyokkal ott hagyták, ahol rátaláltak, sátra előtt, oly módon, hogy előbb néhány erőltetetten lassú lépést tettek, aztán lélekszakadva eliramodtak a messzeségbe.

Senki sem tudja, meddig állt ott Jákób, s nézett alá arra a kevésre, ami Józsefből, mint lassacskán meg kellett értenie, e világon maradt. Azután mindenesetre hanyatt vágódott, mert hátán fekve találtak rá arra járó asszonyok; a fiak asszonyai, a szihemita Buna, Simeón házastársa, és Lévié, az úgynevezett Héber-unoka. Rémülten emelték föl az aggastyánt, és bevitték a sátorba. Amit a kezében tartott, az csakhamar fölvilágosította őket az elzuhanás okáról.

Ám nem volt közönséges ájulat, amibe esett, hanem valami merevedésféle, amely átjárta minden izmát és rostját, úgyhogy egyetlen tagját sem lehetett volna behajlítani anélkül, hogy el ne törjön, s teste teljesen megkövült. Ritka jelenség, de néha föllép a sors rendkívüli megpróbáltatásainak ellenhatásaként, és szorongató görcshöz és kétségbeesett-dacos megátalkodáshoz hasonló, mely csak lassanként, de legkésőbb néhány óra alatt megoldódik - mintegy kapitulálva a fájdalom kérlelhetetlen igényű igazsága előtt, melynek föllépését és megjelenését megakadályozni nem lehet.

A mindenfelől összeszaladt és előhívott háziak, férfiak és asszonyok félénken szemlélték a sóbálvánnyá meredt agg föloldódását nyomorúságára ébredt jajveszékelővé. Alig volt még hang a torkában, amikor, mintegy vallomást téve, feleletet adott a már rég elpárolgott jelhozóknak:

- Igen, ez az én fiamnak ruhája! - Aztán irtózatos, kétségbeesésében sivítóvá magasodott hangon jajdult föl: - Gonosz fenevad falta fel őt, szétszaggattatván szétszaggattatott! - És mintha a "szaggatni" szó juttatta volna eszébe, mit kell tennie, szaggatni kezdte ruháját.

Mivel forró nyáridő volt, és könnyű ruházatot viselt, a kelme nem tanúsított túlságos ellenállást. De jóllehet nyomorúságának minden erejét latba vetette a műveletnél, mégis meglehetősen soká tartott a félelmetesen néma alaposság folytán, amellyel végezte. A körülállók, akik hiába igyekeztek mozdulatokkal gátat vetni fékevesztettségének, rémülten látták, hogy Jákób nem állt meg, mérsékelt várakozásuk szerint, a felsőruháknál, hanem nyilvánvalóan szilaj eltökéléssel csakugyan mindent szétszaggatott, ami rajta volt, a rongyokat egymás után tépte le magáról, és teljesen csupaszon állt ott. A szemérmes férfiúnak, akinek általánosan tisztelték szigorát a hús minden mezítelenségével szemben, ez a cselekedete olyannyira természetellenesen és megalázóan hatott, hogy nézni sem lehetett tovább: a háznépe panaszos tiltakozással félrefordult, és fejét elfedve kirohant.

Ami elűzte őket, arra csak oly feltétellel helyes és megfelelő szó a "szégyen", ha végső és régtől fogva elmerült értelmében használjuk: mint kéttagú kifejezését ama borzalomnak, mely akkor fog el, amikor az ősi áttöri a kultúra rétegeit, amelynek felületén már csak tompított sejtetésekben és hasonlatokban él. Ilyen kulturált sejtetést kell látnunk a felsőruhák megszaggatásában súlyos gyász esetén: polgárivá enyhülése ez az ősi szokásnak vagy ösztönnek, a ruhát egészen levetni, a burkot és díszt lehántani, mint a rendkívüli gyász által megsemmisült és mintegy ebek harmincadára került emberi méltóság jelét, s mezítelen senkivé alázatosodni. Ezt tette Jákób. Mély fájdalmában a szokás alapjáig hatolt, a képletestől a nyers valóságig és a szörnyű lényegig: azt tette, amit "már nem lehet megtenni", és ha meggondoljuk, ez minden borzalom forrása. Az alsó réteg fölülre kerül ilyenkor; és ha Jákóbnak, hogy nyomorúsága nagyságát kifejezze, eszébe jutott volna kosként bégetni, a háznépe már akkor sem iszonyodhatott volna jobban.

Szégyenkezve menekültek hát előle; otthagyták - és kérdés, hogy a szánalomra méltó aggastyánnak nem így volt-e kedvére; hogy nem kívánt-e lelke legmélyén borzalmat kelteni, és amikor nyers fájdalomkitörésével egyedül hagyták, ez nyilván szándéka szerint történt. Ám mégsem volt egyedül, és kitörésének nem volt szüksége emberi tanúságra, hogy lényegét és célját, vagyis éppen a borzalomkeltést elérje. Hogy fájdalomkitörése kihez, pontosabban ki ellen irányult, kiben akart tulajdonképp borzalmat ébreszteni, és kinek számára kívánta szembeötlővé tenni e kifejező visszatéréssel a természeti ősállapothoz, hogy maga is mily atavisztikus-zabolátlanul viselkedett, azt a kétségbeesett atya egészen pontosan tudta, és lassacskán övéi is megtudták, elsősorban Eliézer, "Ábrahám legidősebb szolgája", aki mellette maradt - ez az intézményesített agg, aki oly különösmód tudott "én"-t mondani, és akinek a föld elébe szaladt.

Őt is szíven találta a szörnyű és bizonysággal megerősített hír, hogy József, szép és tehetséges tanítványa, az igazinak fia útjában halálosan szerencsétlenül járt, és ragadozó fenevad áldozata lett; de különös személytelen felfogásával, sajátságosan messze kiterjedő önérzésével bizonyos flegmával fogadta a csapást, és egyébként is sokkal jobban elfoglalta a szükséges gond Jákób, a jajveszékelő miatt, semhogy a maga bánatára ügyet vethetett volna. Eliézer volt az, aki táplálta az urat, noha ez napokig vonakodott elfogadni az ételt, és aki nagy nehezen rávette, hogy legalább éjszakára keresse föl sátorát és nyoszolyáját, s itt aztán egy percre sem mozdult oldala mellől. Jákób ugyanis napközben a telep egy félreeső, teljesen árnyéktalan sarkában foglalt helyet egy hamu- és cseréphalmon, és ott ült mezítelenül, a fátyol rongyaival a kezében, haját, szakállát és vállát hamuval szórva meg, miközben időnként egy-egy fölemelt cseréppel testét vakarta, mintha kelésekkel és pokolvarral volna tele - tisztára szimbolikus cselekedet, mert kelésekről szó sem volt, és a vakaródzás csupán a fájdalomnyilvánítások közé tartozott, melyek valahová máshová irányultak.

Szegény vezeklő testének látványa természetesen e képletes tisztátalanság nélkül is eléggé sanyarú-megható volt, hogy mindenki, kivéve a legöregebb szolgát, félve és megrendülten kerülje megalázkodásának helyét. Jákób teste nem volt már azé a finoman izmos ifjúé, aki a Jabbók partján veretlenül küzdött az ökörszemű idegennel, s aki a szélfúvásos éjszakát töltötte a nemigazival; s azé sem, aki késő éveire Józsefet nemzette az igazival. Hetven év múlt el fölötte, melyeket a számítgató figyelem nem követett ugyan, de amelyek a valóságban mégis megtették a magukét, és véghezvitték testén azt a megindítóan visszataszító rombolást, amely csupaszságát oly fájdalmas látvánnyá tette. Az ifjúság szívesen és bátran mutatja meztelenségét, szépségének jó lelkiismeretével. Az öregség méltóságos szeméremmel leplezi magát, és tudja, miért. Ezt a hőségtől vörös, fehér szőrrel benőtt és - amint ez már a korral jár - inkább nőies formát öltő mellet, ezt az erőtlen kart és lábat, ennek a petyhüdt hasnak ráncait senki más, legföljebb csak a vén Eliézer tudta mezítelenül látni, aki nyugalommal fogadta a látványt, és nem tiltakozott ellene, mert az úr fájdalmának megnyilvánulásait nem akarta zavarni.

Még kevésbé akarta éppen ő akadályozni Jákóbot egyéb, a súlyos gyászban szokásos mértéket túl nem haladó cselekedeteiben: különösen a szemétdombon való tartózkodásban és testének újra és újra megújuló bemocskolásában hamuval, mely verejtékkel és könnyel keveredett. Mindezt méltányolni kellett, és Eliézer csupán annyit tett, hogy a vezeklés helye fölé árnyékot adó fedelet tákolt, hogy a déli órákban a Tammúz-nap ne pörkölje az urat túlságosan kegyetlenül. Ennek ellenére Jákób siralmas arca, nyitott szájával, szakállába csüngő alsó állkapcsával és a fájdalom megfoghatatlan mélységeiből újra meg újra visszatérő szemével, vörösre puffadt a hőségtől és kíntól, és ezt maga is megállapította, szelíd és önmagukat figyelő emberek módjára, akik folytonosan el vannak foglalva állapotukkal, és azt hiszik, ez megsínylené, ha szavakba nem foglalnák.

- Tűzpiros és puffadt az én orcám a sírástól - mondta reszketeg hangon. - Mélyen meggörnyedve ülök itt és sírok, s arcomat könnyek szántják.

Ezek nem voltak éppen tulajdon szavai, ezt nyomban hallani lehetett. Régi dalok szerint már Noé is így vagy hasonlóan beszélt a vízözön alkalmából, és Jákób most átvette szavait. Mert jó és vigasztalóan kényelmes, hogy a gondűzött emberiség legrégibb korszakaiból maradtak fönn s állanak rendelkezésre panaszos mondások, melyek a későbbi jelenvalóra is illenek, mintha csak most készültek volna, és segítséget adnak a fájdalmas életnek, amennyiben szavak egyáltalában segítséget adhatnak, úgyhogy most is alkalmazhatók, és saját fájdalmát ki-ki az ősi, mindig eleven fájdalommal egyesítheti. Csakugyan, Jákób nem tisztelhette volna meg jobban nyomorúságát, mint hogy a nagy vízözönével mérte össze, és olyan szavakat használt, amelyeket egykor arra ötvöztek.

Általában sok ötvözött és félig ötvözött szólást mondott és panaszolt kétségbeesésében. Különösen ennek az egyre ismét eljajgatott siralomnak volt némileg ötvözött jellege: "Gonosz fenevad falta fel őt! Szétszaggattatván szétszaggattatott!", de azért nem kell azt hinnünk, hogy ezáltal a jajongás közvetlensége a legkevésbé is csökkent volna. Ah, közvetlenségben nem volt hiány, minden ötvözöttség ellenére.

- Leölték a bárányt és az anyajuhot! - litániázott Jákób, s ide-oda ringatta magát, és keservesen sírt. - Előbb az anyát s most a fiát! Elhagyta bárányát az anyajuh, mikor csak egy dűlőföldre volt már az akol; s most a bárány is eltévedt s elveszett! Nem, nem, nem, nem! Ez sok, ez sok! Jaj, jaj! A szeretett fiúért száll a panasz! A hajtásért, kinek kitépték gyökerét, reményemért, melyet kitéptek palántaként, jajongok én! Damum, gyermekem! Lakásod immár az alvilág! Kenyeret nem eszem, nem iszom vizet. Szétszaggattatván szétszaggattatott Józsefem...

Eliézer, ki időről időre vízbe mártott kendővel mosta le arcát, szintén részt vett panaszaiban, amennyire ezek ily módon a kész szólásokat és ötvözött szavakat ismételték vagy variálták, s az állandóan visszatérő szövegbe legalább a "száll a panasz" vagy a "szétszaggattatván szétszaggattatott" kiáltást mormolta vagy gajdolta bele. Különben az egész udvar is órákig velük jajongott, és így tett volna még akkor is, ha a gyász a ház szeretetre méltó fiának elvesztésén kevésbé őszinte lett volna.

- Hój ahí! Hój adón! Sirassuk a testvért! Sirassuk az urat! - zengték karban Jákób és Eliézer felé, és ha nem is értették szó szerint, ők is étel és ital visszautasításáról beszéltek, mert kitépték a palántát, s a puszta szelében elfonnyadt a fű.

Helyes a szokás és jótékony az öröm és siralom előírt szabályozása, hogy ne csaponghasson és áradhasson szét zavarosan, hanem biztos ágya legyen, amelyben tovahömpölyöghet. Jákób is áldásosnak és hasznosnak érezte a megkötő hagyományt; de Ábrahám unokája túlságosan is eredeti szellem volt, és túlságosan is elevenen kapcsolódott nála az általános érzés a személyes gondolattal, semhogy kielégülhetett volna a mindig-egyformában. Szabadon és ötvözetlenül is beszélt és panaszkodott, és Eliézer eközben is arcát mosta, néha-néha a megnyugtató egyetértés vagy intő ellenemlékezés egy-egy szavát fűzve szavába.

- Amitől féltem - zokogta Jákób fájdalomtól megfogyott, megvékonyult és félig elfúlt hangján -, lesújtott rám, és ami miatt aggódtam, bekövetkezett! Érted ezt, Eliézer? Föl tudod fogni? Nem, nem, nem, nem, nem lehet fölfogni; ha csakugyan megtörtént az, amitől féltem. Ha nem aggódtam volna miatta és váratlanul sújtott volna le, elhinném; s így szólnék szívemhez: nem gondoltál rá, és nem készültél el a rosszra, mivel nem idézted szemed elé idejében. Látod, a meglepetés hihető. De hogy a sejtett tör reánk, és nem röstell mégis ránk törni, az irtózat az én szememben, és megállapodás ellenére történik.

- A csapások dolgában nincs megállapodás - válaszolta Eliézer.

- Nem, jog szerint nincs. De az emberi érzés szerint van, s az érzés is tud gondolkodni és fölháborodni! Mert mi másra adatott az embernek a félelem és előérzet, mint hogy elűzze vele a rosszat, és a végzetet megfossza idejében gonosz gondolataitól, maga gondolván el őket? A sors persze bosszú ilyenkor, de szégyenkezik is, és így szól magában: "Az én gondolataim-e ezek? Nem, ezek már az ember gondolatai, nem kívánom őket." De mivé legyen az ember, ha az előérzet sem számít többé, és hiába fél, azaz félelme jogos? És miként éljen az ember, ha már abban sem bízhat, hogy másként történnek a dolgok, mint ahogy gondolja?

- Isten keze szabad - mondta Eliézer.

Jákób bezárta ajkát. Fogta az elhullajtott cserepet, és újra vakarni kezdte szimbolikus kelevényeit. Isten nevének említésére egyelőre nem felelt más módon. Aztán folytatta:

- Hogyan aggódtam és féltem, hogy a bozót vadja valamikor meglepi a gyermeket és kárt okozhat benne, s nem bántam, hogy az emberek csúfja leszek nagy aggodalmamban, kész voltam elviselni, hogy így szóljanak: "Nézzétek a vén dajkát!" És nevetséges lettem, mint aki folytonosan azt hajtogatja: "Beteg vagyok, halálosan beteg!", de színre egészséges és nem hal meg, és senki sem veszi komolyan panaszát, végül már ő maga sem. De azután holtan találják, és megbánják gúnyolódásaikat, és így szólnak: "No lám, mégsem volt eszelős". Élvezheti-e akkor csúfolóinak megszégyenülését? Nem, mert hiszen halott. És inkább volna eszelős szemükben és önmaga szemében, mint hogy élvezhetetlen módon elégtételt kapjon. Itt ülök én is a piszokban, arcom lángvörös és puffadt a sírástól, és hamuval elegyedett könnyek szántják. Ujjonghatok-e, hogy megtörtént? Nem, mert megtörtént. Halott vagyok, mert halott Józsefem, szétszaggattatván szétszaggattatott... Lásd és vedd, Eliézer: itt a ruha és a hímzett fátyol rongyai! Ezt emeltem le kedvesemről, az igaziról a nászszobában, és cserébe adtam néki lelkem virágát. De Lábán csalafintasága folytán a nemigazi volt az, és lelkem megcsúfoltatott és szétszaggattatott hosszú időre kimondhatatlanul, míg az igazi szörnyű kínok közt meg nem szülte a fiút, Dumuzit, mindenemet - és most ő is szétszaggattatott, megölték gyönyörűségemet. Fölfogható ez? Elfogadható ez a teher? Nem, nem, nem, nem, azt kívánom, bár ne élnék tovább! Azt kívánom, bár lelkem megszakadna, és a halálé lenne ez a tetem!

- Ne vétkezz, Izráel!

- Ah, Eliézer, taníts meg félni Istent, és imádni végtelen hatalmát! Mert megfizetteti most a nevet és az áldást és Ézsau keserves sírását, alaposan megfizetteti! Önkénye szerint szabja meg az árat, és kíméletlenül behajtja. Nem egyezkedett velem, és nem engedte meg, hogy lealkudjam azt, amit túlságosan drágának tartok. Elveszi tőlem, amit véleménye szerint fizethetek, és jobban akarja tudni nálam, mit bír el a lelkem. Perlekedhetem-e vele mint egyenrangú? Itt ülök a hamuban, és vakarózom - mit akarhat még? Ajkam ezt mondja: "Legyen meg az Úr akarata". Hallgasson ajakamra! Amit szívemben gondolok, az az én dolgom.

- De az Úr olvasni tud a szívekben.

- Az nem az én hibám. Ő tette, hogy a szívekbe lásson, nem én. Jobban tette volna, ha meghagyja az embernek ezt a menedéket végtelen hatalma elől, hogy legalább moroghasson az elfogadhatatlan ellen, és gondolhasson, amit akar, az igazságosságról. Menedéke és kéjsátora volt e szív. Ha látogatni jött, szépen föl volt ékesítve és tisztára söpörve, és tisztelethely várta benne. Most nincs benne más, csak hamu, könnyekkel elegy, és a nyomorúság rondasága. Kerülje el a szívemet, hogy be ne mocskolja magát, és hallgasson ajakamra.

- Ne vétkezz, Jákób, Jichák fia!

- Ne csépelj szavakat, öreg szolga, mert üres szalma a beszéded! Állj pártomra és ne Isten pártjára, mert az ő nagysága végtelen, és csak nevet buzgóságodon, de én nem vagyok más, mint egy halom szerencsétlenség. Ne szólj hozzám kívülről, hanem lelkemből beszélj, mást nem tudok elviselni. Tudod-e, megértetted-e, hogy József odavan, és nem tér vissza hozzám soha, soha? Csak ha meggondoltad ezt, akkor tudsz lelkemből beszélni, és akkor nem fogsz szalmát csépelni. Tulajdon számmal bíztam meg az utazással, s szóltam hozzá: eredj Sekembe, és hajolj meg testvéreid előtt, hogy hazatérjenek, és ne álljon Izráel lombjavesztett faként! Ezt a feladatot szabtam rá és magamra, és keményen bántam mindkettőnkkel, hogy egyedül bocsátottam útra, szolgák nélkül: mert balgaságát a magam balgaságának tekintettem, és nem titkoltam el magam előtt, amit Isten tudott. Isten azonban eltitkolta előttem, amit tudott, mert ő mondatta velem a parancsot a gyermeknek: "Eredj!", és tudását és sötét szándékát véka alatt tartotta. Ez hát a hatalmas Isten hűsége, és így fizet igazszívűségért igazszívűséggel!

- Legalább ajkadat tartóztasd meg, igazinak fia!

- Ajkam azért teremtődött, hogy kiköpjem az élvezhetetlent. Ne kívülről beszélj, Eliézer, hanem belülről! Mit gondol hát Isten, hogy olyan terhet rak rám, amitől szemem kifordul és elájulok, mert nem nekem való? Vajon olyan erőm van-e, mint a köveknek, és húsom ércből van? Bár ércből teremtett volna bölcsességében, így azonban nem nekem való... Gyermekem, Damum! Az Úr adta, az Úr elvette - bár ne adta volna, vagy bár ne születtem volna magam se erre a világra, és semmi se lett volna! Mit gondoljak hát, Eliézer, s hová forduljak és ferdüljek nyomorúságomban? Ha nem volnék, semmiről sem tudnék, és semmi sem volna. De mivel vagyok, még mindig jobb, hogy József odavan, mintha sohasem lett volna, mert így legalább megmaradt belőle számomra valami: a siralom miatta. Ah, Isten gondoskodott róla, hogy ne fordulhassunk ellene, és igent kelljen mondanunk, amikor nemet mondunk. Hát igen, megajándékozott vele öregségemre, áldassék neve érte! Ő alkotta meg kezével, és elragadóvá tette. Olyanná tette, mint a frissen fejt tej, csontjait jól fölépítette, és hússal és bőrrel vonta be, és bőven árasztotta rá kegyelmét, úgyhogy megfoghatta fülem cimpáját, és rám nevethetett. "Atyácskám, add nekem!" És én nekiadtam, mert nem voltam ércből vagy kőből. Amikor az út miatt hívtam és a megbízást adtam neki, így kiáltott: "Ímhol vagyok!", és fölszökkent - ha rágondolok, ömlik belőlem a zokogás, mint a víz. Mert éppúgy fát rakhattam volna vállára égőáldozathoz, és kézen foghattam volna, magam vivén vizet és kést. Ó, Eliézer, elismertem Isten előtt és töredelmesen és becsületesen megvallottam, hogy nem vagyok képes rá. Azt hiszed, kegyesen fogadta alázatomat, és megkönyörült rajtam vallomásomért? Nem, hanem semmibe se vette, és így szólt: "Amit nem bírsz megtenni, történjék meg, és amit nem bírsz ideadni, azt elveszem". Ez Isten! Íme, lásd: a ruha és a ruhának rongyai merevek a vértől. Ereinek vére ez, melyeket szétszaggatott a fenevad, húsával együtt. Ó, borzalom, borzalom! Ó, Isten vétke! Ó, esztelen, vak, vad gonosztett!... Túlságosan sokat kívántam, Eliézer, túlságosan sokat a gyermektől. Eltévedt a mezőn, és a pusztában bolyongott - ekkor támadt rá a szörny, és a földre döntötte, hogy fölfalja, nem törődve félelmével. Talán az én nevemet kiáltotta, talán az anyáét, aki meghalt, amikor József kicsiny gyermek volt. Senki sem hallotta őt, Isten gondoskodott róla. Gondolod, hogy oroszlán volt, aki rátámadt, vagy durva disznó, aki fölborzolt sörtével nekiesett, és agyarát beléfúrta?...

Megborzongott, elnémult, és töprengésbe merült. A "disznó" szó elkerülhetetlen gondolatkapcsolódásokat ébresztett benne, melyek a szívét széttépő borzalmas-egyszeri eseményt a felső rétegbe, az ősképek és példaképek közé, a forgó-mindiglevőbe emelték, úgyszólván a csillagok világába helyezték. A vadkan, a dühödt disznófejedelem Szét volt, az istengyilkos, a Vörös volt, Ézsau volt, akit Jákóbnak sikerült egyszer kivételesen meglágyítania, amikor Elifáz lábánál zokogott; de aki ősi-igazi mintára testvérét földarabolta, és aki maga is földarabolva és tíz részre tépve jelent meg idelenn. E pillanatban valami sejtelem, valami mitikus gyanú merült föl a mélységből, ahol már a véres maradványok átvétele óta nyugodott, Jákób tudata felé: sötét sejtés, hogy ki lehetett az átkozott vadkan, aki Józsefet szétszaggatta. De ismét visszaejtette a homályba, mielőtt fölszínre került volna, még maga is segített kissé, hogy elfojtsa. Elég különös, semmit sem akart róla tudni, s szinte védekezett e megismerés ellen, mely a felsőnek megismerése lenne az alsóban, mert a bűn gyanúja, ha fölszínre engedi, önmaga ellen irányult volna. Elegendő bátorság és igazságszeretet volt benne, hogy elismerje felelősségét Józsefért, s ezért vállalta, hogy útra küldje. De hogy elismerje bűnrészességét a gyermek pusztulásában, ami elkerülhetetlenül adódott volna a testvért, a testvéreket illető gyanújából, ahhoz megbocsátható módon bátorsága, igazságszeretete nem volt elég. Elismerni, hogy ő maga volt a disznófejedelem, aki elbizakodott szívű majomszeretetével Józsefet elejtette, azt titkon túlzott követelésnek érezte, és keserű fájdalmában semmit sem akart tudni róla. És e fájdalom elviselhetetlen keserűsége mégis éppen ebből a fölszínre nem engedett és homályba kárhoztatott gyanúból eredt, mint ahogy nyers fájdalomnyilvánításainak kényszerűsége Isten előtt is főképpen innen származott.

Jákóbnak azonban Istennel volt dolga, ő állt minden mögött, őrá szegeződött töprengő, síró, kétségbeesett szeme. Oroszlán vagy disznó - Isten akarta, engedte, egyszóval cselekedte mégis a szörnyűséget, s Jákób bizonyos emberi elégtételt érzett, amiért a kétségbeesés lehetővé tette, hogy Istennel pereljen; s ez a lényegében emelkedett állapot sajátságos ellentétben volt külső lealázottságával a mezítelenségbe, a hamuba. Mindenesetre ez a lealázottság szükséges volt a perlekedéshez. Jákób nyomorúságában vakaródzott, viszont nem tett lakatot szájára, és nem tartóztatta meg ajkát.

- Ez Isten! - ismételte hangsúlyozott borzalommal. - Az Úr nem kérdezett meg engem, Eliézer, és nem tett próbára a paranccsal: "Áldozd föl nekem fiadat, akit szeretsz!" Lehet, hogy alázatos várakozásomon felül erős lettem volna, és elvezettem volna a gyermeket Mórija földjére, kérdése ellenére, hogy hol vagyon az áldozatra való állat; talán ájulás nélkül tudtam volna ezt hallani, és képes lettem volna kést emelni Izsákra, bízván a kosban, hiszen próbáról lett volna szó! De nem így történt, nem így, Eliézer. Még csak próbára sem méltatott. Hanem elcsalja szívemről a gyermeket, becsületes belátásomat használva ki, hogy nem vagyok hibátlan a testvérviszályban, és tévútra vezeti a pusztaságban, hogy oroszlán támadja meg, és vaddisznó üsse agyarát húsába és ormányát beleibe túrja. Az állat mindent fölfal, tudnod kell ezt. Fölfalta őt is. Meg kölykeinek is vitt haza vackába Józsefből, a kis disznóknak. Föl tudod ezt fogni és elfogadni? Nem, ez megemészthetetlen! Kiköpöm, mint a madár a szőrgomolyagot. Itt van e. Csináljon vele Isten, amit akar, mert nem nekem való.

- Térj észre, Izráel!

- Nem, eszemet vesztettem, udvarmesterem. Isten tépte ki belőlem, most hát hadd hallja szavaimat! Tudom, ő alkotóm. Ő fejt ki, mint a tejet, és ő alvasztott meg, mint a sajtot, elismerem. De mi volna vele és hol lenne nélkülünk, nélkülem s az atyák nélkül? Olyan rövid az emlékezete! Elfelejtette már az ember kínját és küszködését érette, s hogy miként fedezte föl s gondolta el őt Ábrám, úgyhogy méltán csókolhatta meg ujját, s kiálthatta: "Végül Úr leszek, és Legmagasabbnak neveznek!" Azt kérdezem: megfeledkezett már a szövetségről, hogy rám vicsorítja fogát, és úgy viselkedik, mintha ellensége volnék? Mi az én vétkem és gonosztettem? Mutasson rá, ha tud! Talán füstöltem az országbeli Baáloknak, és csókot vetettem a csillagoknak? Nem volt bűn bennem, és imám tiszta volt. Miért érezteti velem erőszakát igazságossága helyett? Pusztítson el akkor hát önkényében, és vessen mindjárt verembe, mert semmiség ez számára, ha nincs is oka rá, és azt kívánom, bár ne élnék tovább, ha az erőszak uralkodik. Csúfot akar űzni az emberi észből, hogy féktelenségében megöli a jámborokat és gonoszokat? De viszont hol volna az emberi ész nélkül? Eliézer, a szövetség megtöretett! Ne kérdezd, miért, mert szomorúan kellene választ adnom. Isten nem tartott lépést az emberrel - megértesz engem! Isten és ember kiválasztották egykor egymást, és szövetséget kötöttek, hogy igazán azzá legyen egyik a másikban, ami, és megszentelődjék egyik a másikban. Az ember finom és gyöngéd lett Istenben, művelt lelkű, és Isten mégis ilyen sivatagi borzalmat mér rá, amit nem tud bevenni, hanem ki kell köpnie, mondván: "Nem nekem való" - kiderül tehát, Eliézer, hogy Isten nem tartott lépést az emberrel a megszentelődésben, hanem visszamaradt, és még mindig szörnyeteg.

Érthető módon Eliézert megrémítették ezek a szavak, elnézésért könyörgött a magasba magából kikelt uráért, és keményen korholta őt.

- Lehetetlen szavakat használsz - mondotta -, hallani sem jó, és érdemtelenül rángatod Isten köpönyegét. Én mondom ezt neked, aki Ábrámmal megvertem a napkeleti királyokat, hála Isten segítségének, és akinek elébe szaladt a föld háztűznéző útján. Mert Istent sivatagi szörnynek nevezed, és magadat hiszed finomnak és gyöngédnek vele szemben, holott a te szavaidból üvölt a sivatag, és a részvétet eljátszod nagy fájdalmaddal, mivelhogy visszaélsz vele, és a legszörnyűbb szabadosságokra használod föl. Te akarsz dönteni igazság és igazságtalanság közt, és ítéletet mondani a fölött, aki nemcsak Behemótot teremtette, kinek farka cédrusként mered föl, és Leviatánt, akinek szájából rettenetes fogak állnak ki, és pikkelyei ércből való pajzsok, hanem Oriont is, a hetes csillagzatot, a hajnalpírt, a lódarazsakat, a kígyókat és a por-abubut? Nem ő adta-e neked az áldást Ézsau helyett, aki idősebb kissé nálad, és nem ő erősítette-e meg nagyszerűen ígéretét Bét-élben a lajtorjalátomásban? Az bezzeg tetszett neked, és nem találtál rajta kivetnivalót a finom és gyöngéd emberi szellem szempontjából, mert szájad íze szerint volt! Nem ő tett-e téged gazdaggá és kövérré Lábán házában, s nem törte-e föl előtted a beporosodott reteszeket, hogy fölkerekedhettél pereputtyostul, és Lábán megjuhászodott előtted Gileád hegyén? Most pedig, amikor fájdalom ért, senki sem tagadja, hogy a legsúlyosabb, megbokrosodol, uram, és kirúgsz, mint egy csökönyös szamár, könnyelmű módon mindent elvetsz, és ezt mondod: Isten nem tartott lépést az emberrel. Annyira ment vagy a bűntől, holott húsból vagy, és olyan bizonyos, hogy mindig a helyes úton jártál teljes életedben? Meg akarod érteni, ami túlságosan magas neked, és ki akarod fürkészni az élet rejtélyét, hogy fennhéjázó emberi szóval így szólsz: "Nem nekem való, és szentebb vagyok Istennél"? Valóban, nem vártam ezt tőled, igazinak fia!

- Persze te, Eliézer - vetette oda Jákób leplezetlen gúnnyal -, te vagy az igazszívű, nohát maradj is csak az! Te kanállal etted a bölcsességet, s most kiizzadod minden pórusodon keresztül. Csakugyan épületes dolog, ahogy szidsz itt, s el akarod hitetni velem, hogy te űzted el Ábrámmal a királyokat, ami egyszerűen lehetetlenség; mert józan ész szerint te féltestvérem vagy egy szolgálótól, Dimaskiban születtél, s éppoly kevéssé láthattad Ábrahámot testi szemeddel, mint jómagam. No látod, hogy bánok el épületes szavaiddal nyomorúságomban! Én tiszta voltam, de Isten megmártott és megáztatott a mocsokban, és az ilyen emberek csak az észre hallgatnak, mert nem tudnak mit kezdeni jámbor szépítgetésekkel, s mezítelenül járatják az igazságot. Abban is kételkedem, hogy a föld elébed szaladt. Mindennek vége.

- Jákób, Jákób, mit teszel! Szétrombolod a világot bánatod dölyfében; darabokra zúzod, és intőd fejéhez vagdosod. Mert meg sem akarom mondani, kinek a fejéhez vagdosod tulajdonképpen. Talán te vagy az első, akit bánat ér, és éppen csak te vagy az, akit nem szabad érnie, mert különben megtöltöd a begyed istenkáromlással, és fölfuvalkodol és lesunyt fejjel rohansz neki Istennek? Azt hiszed, hogy miattad megindulnak a hegyek, és folyók visszafelé folynak? Úgy látom, itt nyomban meg akarsz pukkadni gonoszságodban, hogy Istent istentelennek nevezed és a Magasságost igazságtalannak!

- Hallgass, Eliézer! Kérlek, ne beszélj rólam ennyire ferdén, érzékeny vagyok fájdalmamban, és nem bírom ki! Isten adta oda egy fiát, hogy a disznók és a disznók malacai elé jusson, avagy én? Miért vigasztalod hát őt, és miért fogod az ő pártját, ahelyett hogy az én pártomat fognád? Érted egyáltalában, hogyan gondolom ezt? Semmit sem értesz, és mégis Isten mellett akarsz szót emelni. Ah, Isten védelmezője, bizony hasznodra fog válni, és Isten jól megfizet érte, amiért védelmezed őt, és csalafintán dicsőíted tetteit, mivel ő Isten! Én azonban azt gondolom: vissza fog érte szádra ütni. Mert igazságtalanul emelsz szót mellette, és megcsalod őt, ahogy megcsalnak egy embert, és titkon pártoskodó vagy. Ó, te képmutató, rosszul fogsz járni, ha ilyen módon állsz pártjára, és szolgalélekkel képviseled ügyét, mert amit velem tett, égre kiált, s Józsefet a disznók elé vetette. Amit te mondasz, azt én is mondhatnám, én sem vagyok ostobább nálad, gondold meg ezt, mielőtt üres szót csépelnél. De én mást mondok - és mégis közelebb vagyok hozzá, mint te. Mert védelmezni kell Istent védelmezői ellen és megmenteni mentegetőitől. Azt hiszed, ő is ember, bárha mégoly hatalmas, és rád van szüksége, hogy pártját fogjad ellenem, hitvány féreg ellen? Örökké nagynak nevezed, de csak szavakat pufogtatsz, ha nem tudod, hogy Isten Istennél is nagyobb, önmagánál is örökebb, és megbüntet téged a magasságból, ahol ő az én üdvöm és bizodalmam, és ahol te nem vagy, ha csak pártoskodni tudsz köztem és közte!

- Gyarló húsból vagyunk mindannyian, és egyikünk sem ment a bűntől - felelte Eliézer csöndesen. - Mindnyájunknak Isten pártján kell állnunk, amennyire tudunk és amennyire fölérjük, mert senki el nem éri. Lehetséges, hogy mindketten bűnösen beszéltünk. Most azonban jöjj, kedves uram, és térj házadba, mert elég volt a legmélyebb gyászból. Orcád egészen puffadt a hőségtől, amint itt ülsz a cserepek között, és túlságosan is gyöngéd és finom vagy ekkora gyászra.

- A sírástól! - mondta Jákób. - A sírástól tűzpiros és puffadt az én orcám a kedvesért.

De mégis vele ment, és tűrte, hogy a sátorba vezessék. A szeméttel, pőreségével és vakaródzással sem törődött többé, mert ezekre csak azért volt szüksége, hogy kedve szerint perelhessen Istennel.

Az első három nap után legalább zsákvászonba öltözött, és élete valamicskével kevésbé omlott fájdalomba, úgyhogy amikor a fiak megérkeztek, már nem találták ebben a szélsőséges állapotban. Ezek azonban még késlekedtek, és akik vele gyászoltak és jajongtak, támogatták és vigasztaták, egyelőre az asszonyaik voltak, már akik az udvarban laktak (mert Júda felesége nem volt köztük), továbbá Zilpa és Bilha, és Benjámin is; a kicsike, akivel sokat zokogott együtt, karját köréje fonva. A legkisebbet korántsem szerette annyira, mint Józsefet, és sohasem tudta tekintetének elborulását titkolni, ha szeme rajta pihent meg, mert hiszen Ráhelt adta érte. Most azonban forrón magához ölelte, Benoninak nevezte anyja kedvéért, és megesküdött, hogy soha és semmi körülmények között nem küldi őt útra, sem egyedül, sem pedig őrizettel; akármilyen nagy lesz is, még házasember korában is mindig itthon kell maradnia atyja szeme előtt, aki óvni és ápolni fogja, és egy lépést sem szabad tennie a legbiztosabb úton sem; mert nem lehet bízni a világban, semmiben és senkiben.

Benjámin tudomásul vette az ígéretet, noha némi szorongást érzett miatta. Kirándulásra gondolt Józseffel az Adoni-berekbe, és a gondolat, hogy a kedves, a szép soha nem ugrál többé vele, és soha nem lengeti többé kis kezét, ha izzad, hogy sohasem beszéli el többé dicső égi álmait, és nem teszi büszkévé a kis tacskót értelmébe vetett bizalmával, keserű könnyeket csalt szemébe. Lényegében azonban képtelen volt valóságosan elképzelni azt, amit Józsefről mondottak neki, hogy sohasem tér többé vissza, hogy nincs többé és halott, és nem hitt ebben a jel ellenére sem, amely ott feküdt borzalmasan, s amelytől az atya egy percre sem vált meg. A természetes képtelenség, hogy higgyen a halálban: tagadása a tagadásnak, és megérdemli az igenlő előjelet. Gyámoltalan hit ez, mert minden hit gyámoltalan, és gyámoltalansága az ereje. Ami Benjámint illeti, törhetetlen hitét valami égi elragadtatás képébe öltöztette.

- Vissza fog jönni - mondogatta, miközben az atyját simogatta. - Vagy maga után vitet bennünket is.

Jákób azonban már nem volt gyermek, hanem az élet történetei súlyosodtak rá, s nagyon is keserűen tapasztalta a halál könyörtelen valóságát, semhogy Benoni vigasztalásait többre méltathatta volna egy mélységesen szomorú mosolynál. Lényegében azonban ő is teljességgel képtelen volt a tagadást igenleni, és kísérletei, hogy védekezzen ellene és leszámoljon a szükségszerűvel, hogy belenyugodjon a valóságba és egyben ennek lehetetlenségébe, ebbe az embertelen ellentmondásba, oly szélsőségesek voltak, hogy manapság kénytelenek volnánk szelleme megzavarodásáról beszélni. Ez persze az ő háza táján túlzás lett volna; de azért Eliézernek elég sok baja volt a kétségbeesett tervekkel és szándékokkal, melyeket Jákób forgatott magában.

Fönnmaradt, hogy minden vigasztalásra csak így felelt:

- Sírva megyek fiamhoz a sírba.

Ezt akkor is, később is általánosan úgy értették, hogy nem akar tovább élni, hanem jobb szeretne szintén meghalni és fiával a halálban egyesülni - számításba véve azt a panaszát is, hogy mily szomorú és kemény sors, ha valakinek ilyen fájdalmas halálban kell megpihentetnie ősz fejét. A szavak mindenesetre úgy is voltak fogalmazva, hogy így lehessen érteni őket. Eliézer azonban másként s pontosabban hallotta szavait. Akármilyen tébolyultan hangzik is: Jákób annak a lehetőségén töprengett, hogy leszáll a sírba, azaz a halottak országába, és visszahozza Józsefet.

A gondolat annál esztelenebb volt, mivelhogy a feleséganya volt az, aki fölkerekedett, hogy az igazi fiút megszabadítsa alvilági fogságából, s visszaadja a sivataggá vált földnek, nem pedig az atya. De Jákób szegény fejében a legmerészebb azonosulások születtek meg, és hajlama, hogy ne nézze egészen pontosan a nemet, s gondolatban szabadon bánjon vele, nem volt újkeletű. Sohasem tudott világos különbséget tenni József és Ráhel szeme közt: csakugyan egy és ugyanazon szemek voltak, amelyekről egykor lecsókolta a türelmetlenség könnyeit. A halálban tökéletesen egy szempárrá olvadt össze a kettő előtte - a szeretett alakok is kétnemű vágyképpé olvadtak össze, és evvel vágya is férfi-női-nemfeletti lett, mint minden magasságbeli, mint maga az Isten. De mivel a vágy Jákóbé volt s ő a vágyé, így hát Jákób is ilyen természetű lett - ebbe a következtetésbe érzelmileg már rég belenyugodott. Ráhel halála óta éppannyira volt anyja, mint atyja Józsefnek: ebben a viszonylatban az anya szerepét is átvette, sőt ez uralkodott szeretete jellegében, és József azonosítása Ráhellal kiegészítődött a maga azonosításában az elköltözöttel. A kettős lényt csak kettős szeretettel lehet egészen szeretni; a férfiúi szeretetet igényli, amennyiben nő, s a nőit, amennyiben férfi. Az atyai érzés, amely tárgyában egyszerre látja a fiút és a kedvest, amelybe tehát olyan gyöngédség elegyedik, mely inkább az anya szeretete a fiú iránt, férfiúi, amennyiben a kedvesnek szól a fiúban, de anyai, amennyiben szeretet a fiú iránt. Ez a határozatlanság megkönnyítette Jákób őrült terveit, melyekkel Eliézer fülét telebeszélte, s melyek Józsefnek mitikus mintaképen alapuló visszahozására vonatkoztak az életbe.

- Sírva megyek alá az én fiamhoz - mondogatta. - Nézz rám, Eliézer, kebelem alakja nem kezd-e nőiesre változni? Az én koromban a természet eltörli már különbségeit. Az asszonyoknak szakálluk nő s a férfiaknak kebelük. Megtalálom az utat az országba, ahonnan nincs visszatérés, holnap fölkerekedek. Miért nézel oly kétkedve rám? Talán nem lehetséges? Csak egyre nyugat felé kell haladni, s átgázolni a Hubur folyón, akkor elérkezik az ember a hét kapuhoz. Ne kételkedjél, kérlek! Senki sem szerette a fiút nálam jobban. Anyja akarok most lenni. Meg akarom találni, s alászállni vele a legmélyebb mélybe, ahol az élet vize fakad. Meg akarom őt locsolni, és föltörni beporosodott zárait, hogy visszatérhessen. Nem tettem-e meg már egyszer? Nem értek-e a kijátszáshoz és meneküléshez? Ki akarok fogni az alsó világ úrnőjén, mint ahogy kifogtam Lábánon, és még szép szavakkal bocsát is majd el. Miért kell azt látnom, hogy a fejed rázod?

- Ah, kedves uram, amennyire tudom, követem szándékaidat, és elfogadom, hogy kezdetben minden úgy fog menni, ahogy gondolod. De legkésőbben a hetedik kapunál, a szokások betartása közben, elkerülhetetlenül kiderül, hogy te nem az anya vagy...

- Mindenesetre - felelte Jákób, és nagy szomorúságában sem tudott elfojtani egy elégedett mosolyt. - Ez elkerülhetetlen. Láthatóvá fog válni, hogy én nem szoptattam őt, hanem nemzettem... Eliézer - mondta új gondolatfordulattal, mely az anyai-asszonyitól eltérülve a fallikus felé irányozódott -, újra akarom őt nemzeni! Talán nem lehetséges még egyszer életre nemzenem, egészen olyanná, amilyen volt, a régi Józseffé, és ilyen módon visszahoznom az alsó világból? Ha itt vagyok én, akitől eredt, hogyan veszhetne el ő? Ameddig én vagyok, nem engedem, hogy elvesszen! Új életre akarom ébreszteni; és nemzésemmel visszaállítani képét a földön!

- Ráhel nincs többé, aki közreműködött művedben, s mindkettőtöknek eggyé kellett lennetek, hogy ez a gyermek világra jöjjön. De ha még élne is, és ismét nemzenétek, az az óra már nem volna többé és a csillagoknak az az állása, amely Józsefet életre hívta. Nem őt nemzenétek, nem is Benjámint, hanem egy harmadikat, akit még szem nem látott soha. Mert semmi sincs kétszer, és minden csak önmagához hasonló e földön mindörökre.

- De hát akkor nem szabad meghalni és nem szabad elveszni, Eliézer! Ez lehetetlenség. Ami csak egyszer van, s hozzá hasonló nem akad sem vele egy időben, sem utána, s nincs az a nagy körforgás, amely visszahozza, annak nem szabad elpusztulnia s a disznók elé kerülnie, ezt nem fogadom el. Helyes, amit mondasz, hogy Ráhel is szükséges volt József nemzéséhez s azonfelül az óra is. Magam is tudtam ezt; tudatosan csikartam ki belőled ezt a választ. Mert a nemző csak vak eszköze a teremtésnek, és nem tudja, mit tesz. Amikor Józsefet nemzettük, az igazi meg én, nem őt nemzettük, hanem valamit, és hogy ez József lett, az Isten műve. A nemzés nem teremtés, hanem csak vak kéjben életet merít az életbe. Ő azonban teremt. Ó, bár a halálba meríthetném életemet, s megismerném, hogy ölére fogadna, s életre nemzeném Józsefet belőle, olyannak, amilyen volt! Erre gondolok, és ezt értem, amikor így szólok: alámegyek az én fiamhoz. Bár tudnék visszafelé nemzeni a múltba és abba az órába, amely József órája volt! Mit rázod a fejed kételkedve? Magam is tudom, hogy ez nem lehet, de hogy ezt kívánom, azon ne rázd a fejed, mert Isten rendelte, hogy én itt vagyok és József nem, ami égre kiáltó és szívet tépő ellentmondás. Tudod te, milyen egy széttépett szív? Nem, hanem csak locsogsz, amikor ezt mondod, hogy mindenesetre azt gondolod: "Igazán szomorú". Az én szívem azonban szó szerint szét van tépve, s kénytelen vagyok az értelem ellenére gondolkodni, és lehetetlenségen járatni az eszem.

- Szánalmamban rázom a fejem, ó, uram, mert az ellen lázadsz, amit ellentmondásnak nevezel: hogy tudniillik te vagy, és fiad nincs többé. Ez együttvéve éppen a te gyászod, melyet oly mélységesen hirdettél és gyakoroltál három napon át a cseréphalmon. De most már jobb volna, ha lassacskán kezdenél belenyugodni Isten akaratába, azaz megerősítenéd szívedet, és nem beszélnél tovább ilyen tépett-zilált módon: "Újra akarom nemzeni Józsefet". Hogyan tehetnéd ezt? Amikor nemzetted őt, nem ismerted. Mert az ember csak azt nemzi, amit nem ismer. De ha ismerve és tudva akarna nemzeni, akkor ez teremtés volna, és így vakmerőn Isten akarna lenni.

- No és aztán, Eliézer? Vajon nem kell-e vakmerőnek lenni az embernek, és vajon volna-e még, ha nem űzte volna mindenkor becsvágya, hogy Istenhez hasonló legyen? Elfelejted - mondta Jákób tompított hangon, közelebb hajolva Eliézer füléhez -, hogy én titkon többet értek az életnemzéshez, mint bárki más, és ismerek eszközöket és módokat, hogy elmossam a különbséget nemzés és teremtés között, ha arra kerül a sor, és némileg teremtéssé tudom tenni a nemzést, amint ezt Lábán is tapasztalta, amikor a tarka vesszők felett fogantattam a fehéreket, és ezek pettyeseket ellettek az én javamra. Keress számomra asszonyt, Eliézer, akinek szeme s minden tagja Ráheléhoz hasonlít, kell hogy akadjon ilyen. Nemzeni akarok vele, szememet erősen és tudatosan József képére szegezve, amelyet ismerek. Így majd újraszüli őt nekem halottaiból!

- Amit mondasz - válaszolta Eliézer éppoly halkan -, borzongatóan visszatetsző számomra, és úgy teszek, mintha nem is hallottam volna. Mert úgy látom, amit mondasz, nemcsak fájdalmad mélyéről, hanem még mélyebbről fakad föl. Különben is hajlottkorú vagy, és tisztességgel már nem is volna szabad nemzésre gondolnod, hát még olyanra, ami a teremtés bélyegét viseli magán, ez minden tekintetben illetlen.

- Félreismersz, Eliézer! Én életerős agg vagyok, és egyáltalában nem hasonlítok még az angyalokhoz, szó sincs róla, ezt én már jobban tudom. Egészen jól tudnék nemzeni. Persze - tette hozzá némi szünet után szerényebben -, ez idő szerint életerőim elgyengültek a bánattól Józsefért, úgyhogy bánatomban talán nem tudnék nemzeni, holott éppen bánatom miatt szeretnék feltétlenül. No látod, Isten milyen ellentmondások elé állít, melyek széttépnek engem!

- Azt láttam, hogy bánatod lett őriződ, hogy megvédelmezzen a nagy bűntől.

Jákób töprengett.

- Akkor hát - mondotta, még mindig a szolga füléhez hajolva - ki kell játszani az őrt, és fittyet kell hányni neki, ami könnyen megtörténhetik, mert ő ugyan az akadály, de egyúttal ő az akarat is. Kell hogy lehetséges legyen, Eliézer, embert teremteni nemzés nélkül, ha ebben megakadályoz bennünket a bánat és a fájdalom. Isten talán asszony ölében nemzette az embert? Nem, mert hiszen asszony nem is volt, és gyalázat ilyesmire még csak gondolni is. Hanem tetszése szerint teremtette kezével agyagból, és eleven leheletet fújt orrába, hogy keljen föl és járjon. Hallod-e, Eliézer, engedd hát meggyőzni magad! Ha alakot csinálnánk agyagból, és szobrot formálnánk földből, bábuhoz hasonlót, amely három rőf hosszú, és megvan minden tagja, amint Isten kigondolta és elképzelte, amikor szellemében megfoganta az embert és megteremtette képe szerint! Isten kigondolta és megteremtette az embert, Ádámot, mert Ő az alkotó. Én pedig elképzelem Józsefet, az Egyetlent, amilyennek ismerem, és még mélyebb vággyal keltem életre most, mint amikor nemzettem és nem ismertem őt. És a bábu ott feküdne előttünk, Eliézer, és a csinált alak ember nagyságban nyúlna el hátán, orcáját ég felé fordítva; mi pedig lábához állnánk, és agyagarcába tekintenénk. Ah, legidősebb szolgám, szívem hangosabban és gyorsabban ver, mi lenne, ha megtennénk?

- Mit tennénk meg, uram? Már megint micsoda új és félelmetes gondolatot szül bánatod?

- Ha én azt tudnám, udvarmesterem, és meg tudnám neked mondani! Állj mellém, és segíts abban, amit még magam sem tudok világosan! Ha körüljárnánk a képet egyszer és hétszer, én jobbról és te balról, és levelet tennénk a halott szájra, levelet, melyre Isten neve van írva... Én pedig letérdelnék, és karomba zárnám az agyagot, és csókolnám, ahogy csak tudnám, teljes szívemből... - Nézd! - kiáltott föl. - Nézd, Eliézer! A test már pirosodik, piros, mint a tűz, izzik, perzseli testem, de én nem eresztem el, szorosan tartom karomban, és újra megcsókolom. Ekkor kilobban, és víz árad szét az agyagtestben, éled és duzzad a víztől és lám, haj fakad fején, és körmök fakadnak ujjain és lábujjain. Most harmadszor is megcsókolom, és belélehelem leheletemet, amely Istené, és tűz, víz és lehelet, ez a három, életre kelti a negyediket, a földet, és ez csodálkozva nyitja szemét rám, életre keltőjére, és szól: "Abba, kedves atya"...

- Nagyon, nagyon borzongató mindez - mondta Eliézer könnyű reszketéssel -, mert így érzem, mintha csakugyan megnyertél volna engem új és kétértelmű tervednek, s szemem előtt életre kelne a gólem. Csakugyan megkeseríted az én életemet, és különösmód hálálod meg, amiért kitartottam melletted fájdalmadban és hűségesen támasztottam fejedet, ha most szobrászkodni van kedved és varázslatot űzni, és akár akarom, akár nem, engem is kényszerítesz a közreműködésre, hogy szememmel lássak mindent!

És Eliézer örült, mikor megjöttek a testvérek, ezek azonban nem örültek.

A hetedik napon jöttek meg, miután Jákób kézhez kapta a jelt, zsákvászonnal ágyékuk körül ők is, és hamuval szórt hajjal. Rossz kedvük volt, és egyikük sem értette, hogyan is gondolhatták és hitethették el magukkal, hogy minden jóra fordul, és az atya szívébe fogadja őket, ha a becegyerek nincs többé. Ezt az elképzelést már régen és eleve elvetették, és csodálkoztak, hogy valaha hihettek benne. Már útközben, titkon és egymással váltott félszavakban is bevallották önmaguk előtt, hogy ha egyáltalán szó lehet Jákób szeretetéről őirántuk, ebben semmit sem segített József eltávolítása.

Meglehetősen pontosan tudták s el bírták képzelni, mit érezhetett Jákób irántuk; világos volt előttük a bonyolultan kellemetlen helyzet, amelyben ezután élniök kell. Valamilyen módon, tudata mélyén, és talán anélkül, hogy felszínre engedte volna gondolatát, bizonyára fia gyilkosainak tartotta őket, ha nem is tételezte föl, hogy saját kezükkel fojtották meg testvérüket, hanem az állatot tette helyükbe, aki vállalta helyettük a véres tettet, és kívánságuk szerint cselekedett, úgyhogy szemében büntetlen, megtámadhatatlan, de annál inkább gyűlöletes gyilkosok voltak. Valójában, amint jól tudták, fordítva állt a dolog: bűnösök voltak mindenesetre, bárha nem is gyilkosok. Ezt azonban nem mondhatták el az atyának, mert hogy a gyilkosság sötét gyanúja alól tisztázzák magukat, be kellett volna vallaniok bűneiket, és ennek már csak a szövetségi eskü is útját állta, amelyet persze néha-néha éppoly ostobaságnak éreztek, mint minden mást.

Röviden, nem vártak rájuk jó napok, valószínűleg soha többé - ezt világosan látták. A rossz lelkiismeret is elég baj, de a megbántott rossz lelkiismeret talán még inkább: mert a lélekben mogorva zűrzavart támaszt, mely balga és kínos egyszerre, és elkomorítja az arcokat. Így fognak hát Jákób előtt állni életük fogytáig mind a tízen, és nem lelnek nyugtot. Mert az atya gyanakszik rájuk, és ők tudták már, mit jelent ez: a gyanú és bizalmatlanság, és hogy az ember magára is gyanakszik a másikban és a másikra is önmagában, úgyhogy a nyugalmat, amelyet maga meg nem lel, a másiknak sem kívánja, hanem szüntelenül zsörtölődni és leselkedni, piszkálódni, szurkálódni és furkálódni kénytelen, és magát gyötri, miközben látszólag a másikat gyötri - ez a gyanú és ez az áldatlan bizalmatlanság.

Hogy ez így van, és ezentúl így is lesz, első pillanatra látták, amikor Jákób elé léptek, fölismerték a tekintetről - melyet kissé fölemelkedve karjáról, melyen feküdt, feléjük vetett -, e sírástól gyulladt, egyszerre éles és borús, aggodalmas és gyűlölködő tekintetről, amely át akart hatolni rajtuk, tudván, hogy mégsem tud, és amely sokáig tartott, mielőtt hozzá illő szó kísérte volna, a megválaszolhatatlan s már bőségesen választ kapott, üresen-fellengző, siralmasan esztelen, terméketlenül gyötörni kívánó kérdés:

- Hol van József?

Ott álltak, és fejüket lecsüggesztettek a lehetetlen kérdés előtt, megbántott bűnösök, elkomorodott lelkek. Látták, hogy az atya szándékosan nehezíti meg helyzetüket, amennyire csak lehet, és hogy nem akarja semmitől sem megkímélni őket. Amikor jelentették neki érkezésüket, előkészülhetett volna, hogy fölemelkedve fogadja őket, de ő még mindig ott feküdt előttük, egy héttel a jel kézhezvétele után - ott feküdt, arcát karjára hajtva, amelyről csak hosszú idő múlva emelte föl, ama pillantásra és ama kérdésre, amelynek kietlenségében öröme telt fájdalmának. Hasznot húzott fájdalmából, ezt jól látták. Azért feküdt így előttük, hogy föltehesse a kérdést, s ily módon a gyanakvás kérdését mindenesetre a fájdalom kérdésének is lehetett volna tekinteni - nagyon jól megértették ezt. Az emberek mindenkor élesen kiismerték és fájdalmasan átlátták egymást, az idők mélyén éppúgy, mint ma.

Eltorzult szájjal feleltek, Jehuda volt az, aki felelt nevükben:

- Jól tudjuk, kedves urunk, micsoda fájdalom és nagy gyász látogatott meg téged.

- Engem? - kérdezte Jákób. - És titeket nem?

Helyes volt a kérdés. Csípősen fogas kérdés. Persze hogy őket is!

- Persze Hogy minket is - felelték a fiak. - De magunkról nem is akarunk beszélni.

- Miért nem?

- Tiszteletből.

Gyötrelmes beszélgetés. Ha arra gondoltak, hogy most már örökké így megy ez tovább, a hideg végigfutott a hátukon.

- József nincs többé - mondta az atya.

- Sajnos - felelték ők.

- Én bíztam meg az utazással - szólt ismét Jákób -, ő pedig örült. Megparancsoltam, hogy menjen Sekembe, s hajoljon meg előttetek, és hajlítsa szíveteket visszatérésre. Így tett-e?

- Sajnálatos és több mint szomorú módon - felelték a fiak - nem is jutott hozzá, hogy így tegyen. Mielőtt megtehette volna, megölte a fenevad. Mert akkor már nem Sekem völgyében legeltettük a nyájat, hanem Dótán völgyében. A fiú eltévedt, és megöletett. Nem láttuk szemünkkel őt ama nap óta, amikor előtted s előttünk elmondta a mezőn, mit álmodott.

- Az álmok - mondotta az agg -, melyeket álmodott, nyilván súlyos és nagy bosszúságot szereztek nektek, úgyhogy rendkívül nehezteltetek rá szívetekben?

- Nehezteltünk némileg - felelték. - Mindenesetre nehezteltünk, de csak mérsékelten. Láttuk, hogy álmai bosszantanak téged, mert hiszen megszidtad őt, sőt meg is fenyegetted, hogy megtépázod a haját. Ezért bizonyos mértékben mi is nehezteltünk rá. Most sajna! a vadállat megtépázta őt fenyegetésednél sokkal jobban.

- Széttépte őt - szólt Jákób és sírt. - Hogy mondhatjátok: "megtépázta", amikor széttépte és fölfalta? Ha valaki "széttépte" helyett azt mondja: "megtépázta", gúny és csúfolódás ez, és kárörvendőn hangzik!

- A keserves fájdalom is okozhatja - felelték -, hogy valaki azt mondja: "megtépázta", "széttépte" helyett, valamint gyöngéd kíméletből is történhetik.

- Ez igaz - szólt az atya. - Helyesen válaszoltatok, el kell hallgatnom. De ha József nem tudta hazatérésre hajlítani szíveteket, miért jöttetek?

- Hogy veled panaszolkodjunk.

- Panaszolkodjunk hát! - felelte Jákób. És a fiak leültek hozzá, hogy panaszdalra gyújtsanak: "Ó, meddig fekszel itt?" És Júda közben térdére támasztotta az atya fejét, és fölszárította könnyeit. Ám kis idő múlva Jákób abbahagyta a panaszolkodást, és szólt:

- Nem akarom, hogy te támaszd a fejem, Jehuda, és könnyeimet szárítgasd. Az ikrek tegyék ezt.

Júda erre sértődötten átadta a fejet az ikreknek, és egy ideig ezek tartották, míg Jákób meg nem szólalt:

- Nem tudom, miért, de kellemetlen nekem, hogy Simeón és Lévi támogatnak. Reubén támogasson.

Az ikrek mélyen megsértve adták tovább a fejet Rúbennak, s egy darabig most ez viselte gondját. Ekkor azonban így szólt Jákób:

- Nincs kedvemre és nem kellemes nekem, hogy Rúben támogat és szárítja könnyeim. Dán tegye.

De ez sem járt jobban; a fejet át kellett adnia Naftálinak, és ez csakhamar sértetten továbbadta Gádnak. Így ment tovább Áserral és Isszakárral is, egészen Zebulónig, és Jákób mindig ilyesféleképp szólt:

- Nem tudom, miért, de ellenemre van, hogy ez meg ez tartsa fejemet; egy másik tegye.

Míg valamennyit meg nem sértette és vissza nem utasította - ekkor pedig így szólt:

- Hagyjuk abba a panaszolkodást.

Ezután már csak némán, lebiggyedt alsó ajakkal ültek a fiak körülötte; mert megértették, hogy az atya félig-meddig József gyilkosainak tartja őket, mint ahogy csakugyan félig-meddig azok is voltak, és csak véletlenül nem egészen. Ezért módfelett bánkódtak, hogy az atya félig egész gyilkosoknak tartja őket, és megátalkodtak.

Így kell élniök most már mindig, gondolták, félreismert bűnösökként egy tisztázatlan és soha nem tisztázható gyanú árnyékában, és ez az, amit elértek József eltávolításával. Jákób szeme, e csillogó-barna, kivörösödött atyaszem, amely alatt petyhüdten finom mirigyduzzanat húzódott, ez a fáradt szem, mely máskor Istenen tűnődve merül el, most rajtuk nyugszik, jól tudták ezt, valahányszor nem néznek oda, töprengve s fürkészve, vigasztalan gyanakvással - és pislogva fordul el, ha pillantásukkal találkozik. Estebédnél elkezdte az atya:

- De ha egy ember marhát vagy szamarat vesz bérbe, és azt gonosz érintés éri, vagy valamely isten sújt rá, hogy belépusztul, az embernek meg kell esküdnie és a bűntől tisztáznia magát, mert különben gyanúban marad.

A fiak keze hideg lett, mert megértették, mire céloz az atya.

- Esküdnie? - mondották mogorván és nyomottan. - Akkor kell esküdnie, ha senki sem látta, mi történt az állattal, és nem látható a vér vagy sérülés, amit az oroszlán okozott vagy más ragadozó vad. De ha ott van a vér és a talpak nyoma, miért kell a bérlőnek magát tisztáznia? A tulajdonosé a kár.

- Az övé?

- Így van megírva.

- De ez is meg van írva: ha egy pásztor legelteti a tulajdonos juhát, és a karámban oroszlán dúl, a pásztornak esküt kell tennie, hogy tisztázza magát, és ekkor a tulajdonosé a kár. Hogyan áll a dolog következésképpen? A pásztorlegénynek nem kell-e akkor is megesküdnie, ha nyilvánvaló és világos, hogy oroszlán dúlt?

- Igen és nem - felelték a fiak, és lábuk is hideg lett. - Inkább nem, mint igen, engedelmeddel. Mert ha a karámba csap be az oroszlán, elhurcolja a juhot, és senki sem látja, meg kell tehát esküdni. De ha a pásztor föl tudja mutatni a megölt birkát, és oda tudja hozni a széttépett állat maradványait, akkor nem kell esküdnie.

- Ahányan vagytok, mind bírák lehetnétek, olyan jól ismeritek a törvényt. De ha a juh a bíróé volt, mégpedig kedves az ő szemében, de a pásztoréban nem - nem elég ok az, hogy nem volt az övé és nem volt kedves neki, hogy meg kelljen esküdnie?

- Ez sohasem volt még elegendő kényszerítő ok az esküre.

- De ha a pásztor gyűlölte a juhot? - szólt az atya, s vad és ijedt szemmel nézett rájuk... Vad, ijedt és borús arccal fogadták a pillantást, és még ebben a kínban is megkönnyebbülés volt, hogy az atya szeme az egyikükről a másikukra fordult, nekik pedig egyenként és egyiküknek sem sokáig kellett viselni a gyanú pillantását.

- Lehet gyűlölni egy juhot? - kérdezték, és arcuk hideg volt és verejtékes. - Ez sohasem fordult még elő, és ilyen esetet nem ismer a törvény, úgyhogy nem is lehet róla beszélni. Mi pedig nem vagyunk pásztorlegények, hanem a pásztorkirály fiai, és ha elvész egy juh a nyájból, ez éppen úgy a mi bajunk, mint az övé, és kényszerítő esküről egyáltalában nem lehet szó semmiféle bíró előtt.

Gyáva, gyötrelmes, hiábavaló beszélgetések! Hát most már örökké így lesz? Jobb volna akkor, ha ismét elvonulnának Sekembe, Dótánba vagy akárhová, mert kiderült, hogy József nélkül éppoly kevéssé van itt maradásuk, mint Józseffel.

S vajon elvonultak-é? Ó, nem, maradtak, és ha valamelyikük egyszer-egyszer a maga útját járta is, csakhamar visszatért. Rossz lelkiismeretüknek szüksége volt az atya gyanújára és megfordítva. Egymáshoz voltak kötve Istenben és Józsefben, és ha kezdetben nagy kín volt is együtt élniök, elfogadták vezeklésként. Jákób is, a fiak is. Mert ezek tudták, mit tettek, és ha ők bűnösök voltak, bűnösnek tudta magát az atya is.

Az idő azonban telt-múlt, és vele járt a megszokás. Kimosta a gyanú fürkésző pillantását Jákób szeméből, és a tíz testvér már nem is tudta olyan pontosan, hogy mit tett; mert idővel elhalványult a különbség tett és történés között. Úgy történt, hogy József elveszett - s a kérdés, hogy miként, lassacskán háttérbe szorult a megszokott tény mögött az ő szemükben és az atyáéban is. A fiú nemléte adott helyzet volt, amelyben mindnyájuk tudata megegyezett és megnyugodott. A tíz testvér tudta, hogy Józsefet nem ölték meg, amint Jákób hitte. Tudomásuk különbözősége azonban végül is nem sokat jelentett már, mert József számukra is árnyék lett, aki messze és az élet látókörén túlra vándorolt, ahonnan nincs visszatérés - ebben az elképzelésben megegyeztek atya és fiak. A szegény öreg, akitől Isten elvette legdrágább érzését, úgyhogy nem volt többé szép tavasz szívében, hanem sivatag nyár és puszta tél uralkodott benne, és aki lelke mélyén még mindig "merev" volt, mint először a görcsben, sohasem szűnt meg siratni bárányát, és ha sírt, a többiek is vele sírtak, mert az ő gyűlöletük is elvétetett, és idővel már csak homályosan gondoltak rá, mennyi bosszúságot szerzett nekik a tökfilkó. Nyugodtan megsirathatták ők is, mert biztonságban tudták a ködös távolban és rejtve az életen túli messzeségben - és így tett Jákób is.

Fölhagyott szándékával, hogy mint anya "alászáll", és visszahozza Józsefet; végül már senkit sem terhelt zavaros terveivel, hogy újranemzi fiát, vagy újjáteremti agyagból Istenként. Szép az élet és a szeretet, de megvannak előnyei a halálnak is, mert a szeretett lényt magába rejti, s biztonságban tartja a múltban és távolban, és ahol egykor a boldogság gondot és félelmet okozott, most nincs más, csak megnyugvás. Hol van József? Ábrahám kebelén. Istennél, aki "magához vette". Vagy akármi más szót talál is az ember a végső távollétre, melyeket mind azért keres, hogy a legmélyebb rejtettséget szelíden és biztosan, bárha némileg üresen és siváran fejezze ki.

A halál megőriz, miután újjáteremtett. Minek is akarta Jákób újjáteremteni Józsefet, aki szétszaggattatott? A halál csakhamar maga gondoskodott erről a leggyöngédebben. Ismét egésszé forrasztotta képét tizennégy darabból vagy még többől, mosolygó szépségben, és így őrizte meg - jobban és szebben, mint ahogy az undok Egyiptom népe őrzi meg a testet balzsammal és pólyával - törhetetlenül, ronthatatlanul és másíthatatlanul, a kedves, hiú, okos, hízelgő tizenhét éves fiút, aki elnyargalt a fehér Hulda hátán.

Ronthatatlanul és másíthatatlanul, kire már nincs több gond, s ki még mindig tizenhét éves, bárhogyan megsokasodtak is a körforgások távozása óta, és meggyarapodtak az élők évei: így maradt meg József Jákób számára, és ki mondja, hogy a halálnak nincsenek előnyei, bárha némileg üres és sivár természetűek is. Jákób nagyon megszokta őket. Csöndes szégyenkezéssel gondolt féktelen civódására és perlekedésére Istennel fájdalma első virágában, és úgy ítélte, semmiképpen sem helytelen, hanem valóban finom és szent eljárás, hogy Isten nem zúzta össze egyszerűen, hanem néma béketűréssel várta nyomorúsága tombolásának elmúlását.

Ah, jámbor aggastyán! Sejtetted-e, milyen megzavaró szándék rejtőzött ismét csodálatosan fenséges Istened hallgatása mögött, és milyen megfoghatatlan-dicsőülten tépi majd szét lelkedet az ő akarata! Amikor húsod még ifjú volt, egy reggel csalfa káprázatnak bizonyult legszívbélibb boldogságod. Nagy kort kell megérned, hogy megtudd: kiegyenlítésképp csalfa káprázat volt legkeservesebb fájdalmad is.