A Felső Körökben és Rendekben, mint hasonló alkalmakkor mindig, nagy volt ekkoriban a fullánkosan-szelíd elégtételérzés és a sunyi káröröm, amit találkozáskor szemérmesen lesütött pillák alól kiröppenő tekintetek és kerekdeden lebiggyesztett ajkak jeleztek. Megint betelt a mérték, végére ért a nyájasság, esedékessé vált az igazságtevés, s Ő nagyon is kívánsága és terve ellenére, a Szigorúság Birodalmának kényszerítésére (amelynek felfogása szerint a világ különben egyáltalában nem állhatott meg, mert a puszta nyájasság és könyörületesség túlságosan lágy talajára amúgy sem lehetett volna felépíteni), fenséges bánatba merülve látta, hogy kénytelen közbelépni és rendet teremteni, letaszítani, megsemmisíteni és megint csak elsimítani - mint a vízözön idején, a kénköves eső napjaiban, amikor a lúgtó elnyelte a kárhozat városait.

Nos, az igazságtevés nem volt olyan stílű és terjedelmű, nem volt oly ádáz méretű, mint a nagy megbánás rohamának és az egyetemes vízbefojtásnak idején, vagy akárcsak az időben, amikor Szodoma férfiai elferdült szépérzékük következtében kettőn közülünk kicsi híján elviselhetetlen vámot vettek. Nem maga az emberiség jutott a mocsárba és verembe, vagy egy embercsoport, amely útját égbekiáltóan megrontotta, hanem csupán egy, mindenesetre különösképpen csinos és szerénytelen, előszeretettel, nyomatékossággal, és messzire menő tervekkel különösképpen számon tartott egyes esetéről volt szó a fajtának, amelyet nyakunkba varrtak, a Körökben és Rendekben nagyon is jól ismert szeszélyes gondolatmenet következtében, ami elejétől fogva keserűséget keltett, és jogos várakozást, hogy a keserűség csakhamar annak osztályrésze lesz, aki a sértő elgondolást elkövette és elindította. "Az angyalok - így hangzott a gondolatmenet - képünkre teremtettek, ámde nem termékenyek. Ellenben az állatok, lám, termékenyek, de nem hozzánk hasonlók. Teremtsük meg az embert, az angyalok képmását, aki mégis termékeny!"

Abszurdum. Több mint felesleges, mert tévúton járó, bogaras és bánattal-keserűséggel vemhes. Nem voltunk "termékenyek", semmi esetre sem. A Fény Kamarásai és csöndes Udvaroncok voltunk mindannyian, és a történet egykori érintkezésünkről az emberek leányaival nem egyéb alaptalan pletykánál. De mindent tekintetbe véve, és akármiféle állatfeletti és érdekes mellékjelentésekkel telített is amaz állati előny, a "termékenység" képessége - mi, "terméketlenek" semmi esetre sem ittuk, mint a vizet, a jogtalanságot, s Ő meglátná, hova jutna termékeny angyalfajzatával: talán még addig a belátásig is, hogy az önuralmát megőrző és tulajdon gondtalanságát bölcsen biztosító mindenhatóság méltán örökre megbolygathatatlan maradhatott volna a mi biztos létezésünk mellett.

A mindenhatóságnak és a korláttalanságnak az életrehívásban, a kigondolásnak és a puszta "legyen"-nel való megvalósításnak természetesen megvoltak a maga veszélyei - a mindentudóság sem volt feltétlenül elegendő, és nem tudta tökéletesen elhárítani a tévedéseket és határozott félresiklásokat ezeknek az abszolút képességeknek gyakorlása közben. Puszta nyugtalanságból, puszta tevékenységi ösztönből az "ez után még azt is", és "az angyalok és az állatok után az angyalállatot is", puszta vágyából meggondolatlanság történt, megszületett a nyilvánvalóan kétes és zavarba ejtő - amelyet aztán, éppen azért, mert oly tagadhatatlan tévalkotás volt, tiszteletre méltó makacssággal még különösen szívén is viselt, és a mennybelieket mélyen sértő érdeklődéssel tüntetett ki Alkotója.

Vajon csak úgy magától, saját szakállára jutott ez a kellemetlen életrehívás az eszébe? A Körök és Rendek körében olyasféle kéz alatti s tenyér mögötti gyanítások keltek szárnyra, amelyek tagadták ezt az önállóságot - bizonyíthatatlan, de nagyon is valószínűsíthető gyanítások, amelyek szerint az egész a nagy Semáéltól indult ki, aki ekkoriban, tüzes bukása előtt, még nagyon közel állott a Trónhoz. Az ötlet nagyon is rá vallott - mégpedig miért? Mert neki volt fontos, hogy a Gonoszt, legsajátabb gondolatát, amelyet senki más nem gondolt és nem ismert, életre keltse és hozza, s mert a világrepertórium gazdagítása a Gonosszal semmi más módon nem volt elérhető, mint éppen az ember létrehozásával. A termékeny állatoknál Semáél nagy ötletéről, a Gonoszról nem lehetett szó - annál kevésbé nálunk, terméketlen istenmásainál. Hogy a világra jöjjön, ahhoz éppen az a teremtmény volt szükséges, amelyet Semáél gyaníthatóan javasolt: isten képmása, aki egyúttal termékeny, tehát ember. Különben semmiképpen nem volt itt szó a teremtő mindenhatóság kijátszásáról, hiszen Semáél, szokásos nagyvonalúságával, egyáltalában nem hallgatta el az ajánlott teremtői művelet következményeit, azaz a Gonosz életrehívását, hanem kereken és vadul kimondotta - természetesen a Körök gyanítása szerint -, s utalt a Teremtő lényének jelentékeny gyarapodására elevenségben: gondoljunk csak a kegyelem és irgalmasság gyakorlására, az ítéletre és jóvátételre, az érdem és bűn, a jutalom és büntetés lehetőségére, azaz egészen egyszerűen a Jó keletkezésére, amely a Gonoszéval kapcsolatos; mert annak ekkor még csakugyan a lehetőségek ölében kellett ellentétére várnia, mielőtt valósággá válhatott volna, s általában a teremtés maga is lényegében a szétválasztáson alapult, s rögtön a fény és sötétség szétválasztásával kezdődött, úgy, hogy a Mindenhatóság következetesen cselekedett, amikor ettől a pusztán külsőleges szétválasztástól továbbhaladt, hogy az erkölcsi világot megalapítsa.

A Körök és Rendek között széltében-hosszában elterjedt a vélemény, hogy ezek voltak az érvek, amelyekkel a nagy Semáél hízelgőn a trón elé állt, hogy javaslatainak megnyerje - valóban igen-igen ravaszdi javaslatok voltak azok, vihogtatóan ravaszdik, s csapdajellegűek minden nyíltságuk ellenére is, ami csupán köpönyege volt a csalafintaságnak és gonoszságnak, melyre a Rendek nem minden rokonszenv nélkül tekintettek. Semáél gonoszsága pedig a következőben állt: ha a termékenység adományával megáldott állatok nem teremtődtek Isten hasonlóságára, akkor pontosabban véve mi, udvari istenképmások sem teremtődtünk akként, mert viszont mi hál'istennek tökéletesen mentek vagyunk a termékenységtől. A tulajdonság, amelyek köztük és köztünk oszlanak meg, istenszerűség és termékenység, magában a Teremtőben eredetileg egyesítve voltak, és csakugyan az Ő képére kellene teremtődnie annak a lénynek, amelyet Semáél javasolt, s amelyben ez az egyesülés ismét létrejönne. Azonban éppen ezzel a lénnyel, tehát az emberrel jönne világra a Gonosz.

Nem vihogtató tréfa ez? Éppen az a teremtmény, amely, ha úgy vesszük, a Teremtőhöz leginkább volt hasonló, hozta magával a Gonoszt. Isten, Semáél tanácsára, tükröt alkotott benne, amely legkevésbé sem volt hízelgő, s amelyet aztán bosszúságában és zavarában többször is szeretett volna porrá zúzni, de csak nekifogott, a végsőkig sohasem ment el - talán azért, mert nem tudta elszánni magát, hogy az egyszer fölidézettet ismét a nemlétbe taszítsa vissza, s az elhibázott kedvesebb volt szívének, mint a sikerült; talán azért, mert nem akarta elismerni, hogy végképp elhibázott lehessen valami, amit Ő oly nagymértékben saját hasonlatosságára teremtett; végül talán azért, mert a tükör az önmegismerés eszköze, s mert egy bizonyos Abirám vagy Ábrahám nevű emberfiában kellett ama kétes teremtménynek öntudatosodnia, hogy Isten önmegismerésének eszköze legyen.

Ezek szerint az ember Isten önmaga iránti kíváncsiságából született, amit Semáél okosan tételezett föl róla, és tanácsával ki is használt. Bosszúság és zavar volt a szükségszerű és tartós következmény - különösképpen azokban az éppen nem ritka esetekben, mikor a Gonosz hetyke intelligenciával és talpraesett vitázókészséggel párosult, mint már Káinnál, a testvérgyilkosság megalapítójánál, akinek beszélgetése a Teremtővel a tett után a Körökben elég pontosan ismert és sokat emlegetett volt. Nem éppen méltóságos eredménnyel járt a kérdés az Éva-fiúhoz: "Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére hozzám kiált a földről, mely megnyitotta száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a kezedből." Mert Káin így felelt: "Testvéremet, bármilyen szomorú, kétségtelenül agyonütöttem. De hát ki alkotott olyannak, amilyen vagyok, olyan mértéktelenül féltékenynek, hogy adott esetben mozdulataimért nem felelhetek, és nem tudom többé, mit cselekszem? Nem vagy magad is féltékeny Isten, és nem a magad képére teremtettél? A gonosz indulatot ki helyezte belém a tetthez, amelyet tagadhatatlanul elkövettem? Azt mondod, hogy te magad viseled az egész világ terhét, és bűneinek terhét nem akarod viselni?" Nem rossz. Mintha Káin vagy Kájin előzőleg Semáéltól kért volna tanácsot, amire különben a heves vérű rókának talán nem is volt szüksége. A felelet nehéz lett volna, nem maradt más hátra, csak az eltiprás vagy a bosszankodó jókedv. "Fuss! - hangzott a parancs. - Eredj utadra! Bujdosó és vándorló légy a földön, de megjelöllek mindazonáltal, hogy hozzám tartozol, és senki agyon nem üthet." Röviden, Káin, hála talpraesettségének, ép bőrrel megmenekült; büntetésről egyáltalában nem is lehetett szó. Magát a bujdosást és vándorlást sem kellett komolyan venni, mert Káin Nód földjén telepedett meg, az Édenen túl keletre, s nyugodtan nemzette gyermekeit, amihez sürgős szükség is volt rá.

Más alkalmakkor, mint tudjuk, lesújtott a büntetés, és a "leghasonlóbb" teremtmény megszégyenítő viselkedésén való fenséges bánatában megtörtént a borzasztó közbelépés - mint ahogy jutalmazás is történt, borzasztó jutalmazás, azaz: túlzott, kicsapongó és korláttalan jutalmazás -, gondoljunk csak Énok vagy Hánok esetére, és a hihetetlen, magunk között már azt mondhatjuk: fékevesztett jutalmazásra, melyben a fiú részesült. A Körökben az a természetesen csak a legnagyobb óvatossággal kicserélt nézet uralkodott, hogy büntetés és jutalom tekintetében odalenn nem megy minden a legigazságosabban, és hogy a Semáél tanácsára alapított erkölcsi világ irányításában nincs meg a szükséges komolyság. Nem sok híja, néha egyáltalában semmi híja se volt, hogy a Körökben így ítéljenek: Semáél sokkal komolyabban veszi az erkölcsi világot, mint Ő.

Nem lehetett eltitkolni, noha titkolni- és lepleznivaló lett volna, hogy a némely esetben igazán mértéktelen jutalmazások erkölcsi leplei és ürügyei voltak olyan áldásadásoknak, amelyeket valójában csak az elfogultság és egyéni hajlandóság tett érthetővé, és amelyek az erkölcsi világgal nem voltak összeegyeztethetők. És a büntetések? - Például Egyiptom országában most megtörtént a büntetés és kiegyenlítés, láthatólag nem szívesen és fájdalmasan, szemlátomást csak az erkölcsi világ kedvéért. Valaki, egy kedvenc, egy elkapatott, egy álmok álmodója, egy gyümölcske annak a törzséről, aki rájött a gondolatra, hogy az önismeret eszköze legyen, verembe, lyukba, börtönbe került, már másodízben, mivel ostobasága elburjánzott, és most a szerelmet engedte elburjánozni és fejére nőni, mint azelőtt a gyűlöletet; kellemes volt megbüntetését látni. De vajon mi, a környezet nem estünk-e tévedésbe, amikor a kénköves esőnek ezt a módját elégtételérzéssel fogadtuk?

Magunk közt szólva: mi alapjában nem estünk tévedésbe. Egy percre sem. Jól tudtuk, vagy legalábbis teljes bizonyossággal gyanítottuk, hogy a szigorúságot itt csak a Szigorúság Birodalmának kedvéért gyakorolják, hogy a büntetést, az erkölcsi világnak ezt a kellékét zsákutca nyitására használják, melynek csak egy földalatti kijárata van a napvilágra; hogy ha szabad ezt mondani, a büntetéssel visszaélnek mint további fölemeltetés és kedvezés eszközével. S amikor mi elsurranva egymás mellett csöndesen lesütöttük sugaras pillánkat, s kerekdedre csücsörített ajkunkat kifejezően lebiggyesztettük, az ennek a belátásnak következtében történt. A büntetés mint a még nagyobb nagyság eszköze - ez a Legmagasabb Helyről jövő tréfa visszafelé is fényt derített az eltévelyedésekre és orcátlanságokra, amelyek a büntetést "kikényszerítették", és okát szolgáltatták, fényt, amely nem éppen az erkölcsi világ fénye volt; mert ezek az eltévelyedések és orcátlanságok is, akárki követte el őket, Isten tudja, hogy ki, azután újabb és mértéktelen fölemelkedés eszközeinek és elősegítőinek bizonyultak.

A környezet tagjai úgy hitték, meglehetősen tájékozottak ezekben a mesterfogásokban, hála némi, jóllehet korlátozott részességüknek a mindentudóságban, amellyel persze már csak tiszteletből is nagy óvatossággal, sőt önmegtagadással és takargatással éltek. Nagyon halk hangon lehet és kell ehhez hozzátenni, hogy azt hitték, még többet is tudnak: távoli dolgokról, lépésekről, vállalkozásokról, szándékokról, üzelmekről, titkokról, s hiba lenne mindezt udvaronclocsogásként semmibe venni, de persze mindezeknek említése csak hang nélkül történhetett, még suttogásról sem lehetett szó, hanem csupán olyasféle közlésről és megbeszélésről, ami az elhallgatással határos: gyenge rebbenéséről az ajkaknak, a szemernyit gonoszkodón lebiggyesztett ajkaknak. Miféle hírek, dolgok, tervek voltak ezek?

A jutalmazásnak és büntetésnek sajátságos, természetesen nem bírálható, de mégis feltűnőnek nevezhető alkalmazásával függnek ezek össze, a kedvezés, előszeretet, kiválasztás egész komplexumával, amely az erkölcsi világot, a Gonosz és ezáltal a Jó létrehozásának, röviden az ember teremtésének e következményét kérdésessé tette. Összefüggtek továbbá annak a nem teljesen bizonyított, de eléggé megalapozott és alig mozdított ajakkal terjeszett hírrel, hogy Semáél ösztönzése és buzdítása a "hasonló" teremtmény, tehát az ember megalkotására nem az utolsó volt, amelyet a Trón elé juttatott; hogy a kapcsolatok a Trón és a Bukott Angyal között nem szűntek meg teljesen, vagy egy napon ismét fölvétettek - nem lehet tudni, hogyan. Nem lehet tudni, hogy vajon a környezet háta mögött Ő vállalkozott-e utazásra a mocsárba, hogy ott eszmecserébe bocsátkozzék, vagy pedig ellenkezőleg, a Száműzöttnek nyílt, talán ismételten is alkalma, hogy elhagyja lakóhelyét, és ismét szólhasson a Trón előtt.

Mindenesetre abban a helyzetben volt, hogy gonosz csúffátevésre számító régebbi tanácsát újabbal egészítse ki, és folytathassa, azonban most is, valószínűleg éppúgy, mint akkor, csupán provokációjáról és felbátorításáról volt szó a csírájukban már meglevő, de tétovázó gondolatoknak és vágyaknak, amelyeknek nyilván még segítő rábeszélésre volt szükségük.

Hogy jól megértsük, mi készült s fejlődött itt, vissza kell emlékeznünk a most folyó történet előzményeinek és előjátékainak bizonyos adataira és híradásaira. Nem másra gondolunk, mint a "lélek regényére", amelyet annak idején a rendelkezésre álló szavakkal röviden már elmondottunk: az emberi őslélekre, amely, mint az alaktalan anyag, maga is a kezdeti princípiumok egyike volt, s amelynek "bűnbeesése" minden elbeszélhető történés meghatározó alapja. Itt igazán teremtésről lehet beszélni; mert nem abban állt-e a bűnbeesés, hogy a lelket bizonyos melankolikus érzékiség fogta el, ami egy felső világhoz tartozó ősprincípiumnál mélyen meglepő és megrendítő, s elhatalmasodott rajta a vágy, hogy az alaktalan, sőt alaktalansághoz szívósan ragaszkodó anyagot szerelemmel hassa át, s ezáltal alakzatokat hívjon belőle életre, amelyekben érzéki gyönyörűsége telhetik? S nem a Legmagasabb volt-e az, aki ebben az erejét messze meghaladó szerelmi küzdelemben segítségére sietett, s megteremtette a történés elbeszélhető világát, a formák és a halál világát? Részvétből tette eltévelyedett és bajba jutott hozzátartozója iránt - oly megértésből, amelynek alapján kettőjüknek bizonyos alkati és érzelmi rokonságára lehet következtetni, s ahol következtetni lehet, ott kell is következtetni, még ha a következtetés merésznek és talán káromlásszerűnek tetszhet is, mert ugyanakkor eltévelyedésről is szó van.

Vajon kapcsolatba hozható Vele az eltévelyedés gondolata? Ilyen kérdésre csak harsány nem lehet a válasz, s ez lett volna a válasza a környezet minden Körének s Rendjének is - mindenesetre ajkacskájuk diszkrét biggyesztésével kísérve. Kétségtelenül túlzó és elsietett vélekedés volna magát az eltévelyedésben való irgalmas-teremtői segítő részvételt ugyanígy eltévelyedésnek értelmezni. Elhamarkodott volna azért, mert a formák véges élet- és halálvilágának megteremtésével a világ előtti és világon kívüli istenség méltóságán, szellemiségén, fenségén, korlátlanságán még a legcsekélyebb csorba sem esett, vagy éppen csak egy nagyon csekély, s így eltévelyedésről a szó szoros és eredeti értelmében eddig még komolyan beszélni nem lehet. Kissé másképp állt a dolog azokkal a gondolatokkal, tervekkel, vágyakkal, amelyek, most csak sejthető módon a levegőben lógtak, s titkos párbeszédekben kerültek a szőnyegre Semáéllal, miközben ez úgy tett, mintha azt hinné, a Trón előtt egészen új gondolatot vet föl saját felelősségére, holott nyilván pontosan tudta, hogy ugyanezzel a gondolattal félig-meddig és egyelőre még teljes csendben már ott is foglalkoztak. Valószínűleg annak a tévedésnek egyetemességére számított, hogy ha ketten ugyanarra a gondolatra jönnek, az a gondolat csak jó lehet.

Céltalan lenne továbbra is köntörfalazni, és félénken kerülgetni a dolgot. Amit a nagy Semáél, egyik kezével állát fogva, a másikat szónokiasan kinyújtva a Trón felé, javasolt, az a Legmagasabb testté válása volt, megtestesülése egy még nem létező, de létrehívandó választott népben a föld egyéb mágikus-hatalmas és testies-eleven népi és törzsi istenségeiknek mintájára. Nem véletlenül ejtjük ki itt az "eleven" szót; mert a mocsár fő érve, éppúgy, mint annak idején az ember teremtésének javaslatánál, az elevenségben való gyarapodás volt, amelyre a szellemi, világon kívüli és világ feletti Isten a tanács követése esetén számíthatna - csupán sokkal erőteljesebb és testiesebb értelemben. Azt mondjuk: fő érve; mert az okos mocsárnak volt több is, és több-kevesebb joggal feltételezte, hogy ott, ahol előadta érveit, azok titkon már anélkül is valamennyien megpendültek, és csak bátorításra vártak.

Az érzelmi terület, amelyre hatni kívántak, a becsvágy volt - s szükségszerűen a lefokozódás becsvágya, lefelé irányított becsvágy; mert a Legfelső esetében, ahol fölfelé való becsvágy elgondolhatatlan, csak lefelé való lehetséges; a hasonulás, az olyannak-lenni-mint-a-többiek becsvágy, a rendkívüliség feladásának becsvágya. A mocsár számára gyerekjáték volt a megszégyenítő elvontság és általánosság csömörére hivatkozni, amely elkerülhetetlen kísérője kellett hogy legyen a szellemi-természetfeletti világisten önmaga összehasonlításának a népi és törzsi istenségek mágikus érzékiségével, és amely éppen ezért keltette föl az erőteljes lefokozódásnak és korlátozódásnak, életformája érzékibb fűszerezettségének becsvágyát. A szellemi általánosérvényűség némileg vékonypénzű magasztosságát fölcserélni egy isteni népszemély húsból-vérből-való lényére, és azzá lenni, ami a többi isten, ez volt a legmagasabb hely titkos igyekezete és habozó mérlegelése, amelyet Semáél ravasz tanácsával fölbátorított - és vajon nem megengedhető-e, ha annak megértetésére, hogyan kísértetett meg Ő, és hogyan engedett a kísértésnek, párhuzamként a lélek regényét, szerelmi kalandját az anyaggal s "melankolikus érzékiségét", amely e kalandba vitte, röviden bűnbeesését rángatjuk elő? Valójában nem is igen van itt mit előrángatni: a párhuzam magától tolul föl, kiváltképp a résztvevő-teremtő segítség folytán, amely akkor is az eltévelyedett lelket támogatta, s amelyből a nagy Semáél nyilvánvalóan merítette rosszhiszemű bátorságát a tanácsra.

A tanács legbelső magva természetesen rosszhiszeműség és égő vágy volt a zavarkeltésre; mert ha az ember már általában és magában is állandó zavar forrása volt a Teremtő számára, a helyzet elviselhetetlenségét most csúcspontjára fokozta az Ő testi egyesülése egy bizonyos emberi törzzsel, az elevenné válásnak az a módja, amely végeredményben biológiai testté válásra vezetett. A mocsár nagyon is jól tudta, hogy a lefelé való becsvágynak, a kísérletnek olyanná kell lenni, mint a többi isten, azaz: törzsi istenné és népszeméllyé, tehát a világisten és a törzsnép kapcsolatának sohasem lehet jó vége - vagy csak hosszú kerülő utak, zavarok, csalódások és keserűségek után lehet annyira-amennyire jó vége. Nagyon is jól tudta, amit kétségkívül a tanácsra hallgató is eleve tudott, hogy a törzsszeméllyé válás biológiai elevenségének kalandos epizódját, a földi párákkal itatott, egy néptest életfolyamába ágyazott, mágikus eljárásokkal szolgált, ápolt, serkentett és erőben tartott istenlét kétes, jóllehet testi gyönyöreit szükségszerűen követnie kell a töredelmes megértés és önmagára eszmélés, az efféle dinamikus korlátozódásról való lemondás, a túlviláginak a túlvilágba való visszalendülése, az újból felvett mindenhatóság és szellemi általánosérvényűség világpillanatának. Amit azonban Semáél - és csakis ő - szívében táplált, az az a gondolat volt, hogy ezt a világfordulattal egyértelmű megtérést és hazatérést bizonyos, az ősgonosz számára nagyon örvendetes megszégyenülés kísérje.

Véletlenül vagy nem véletlenül ugyanis a népszeméllyé válásra választott és létrehívott törzs olyan volt, hogy egyfelől a világisten, amikor a néptörzs személye és istene lett, nem csupán fölényét vesztette el a föld más népi isteneivel szemben, egyenlővé válván velük, hanem hatalomban és dicsőségben alaposan alájuk is süllyedt, amiben a mocsárnak öröme tellett. Másfelől pedig a lefokozódás népi istenné, a biológiai életélvezés egész kísérlete kezdettől fogva a választott törzs jobb meggyőződése, mélyebb belátása ellenére történt, s az önmagára eszmélés és megtérés, a túlvilági fölény újbóli biztosítása az evilági istenek fölött éppen e törzs intenzív szellemi segítségével vált lehetővé. Ez volt az, ami Semáél gonoszságát csiklandozta. E sajátságos törzs istenszemélyéül szolgálni egyfelől nem volt különös gyönyör; a többi népi isten között, amint mondani szokás, e minőségben nem hordhatta éppen fenn az orrát. Itt elkerülhetetlen volt a háttérbe szorulás. Másfelől pedig, s ezzel összefüggésben, az emberi teremtmény általános sajátossága, hogy Isten önmegismerésének eszköze legyen, e törzsnél különös élességgel jelentkezett. Vele született a türelmetlenül igyekvő gond Isten természetének megállapítására; kezdettől fogva eleven csíraként élt benne az Alkotó világonkívüliségének, egyetemességének és szellemiségének átlátása, tehát hogy ő a világ tere, de a világ nem az ő tere (éppen úgy, mint ahogy az elbeszélő a történet tere, de az nem az ő tere, s ez teszi lehetővé, hogy elmondja) - fejlődésképes csíra, amely arra volt hivatva, hogy idővel és nagy erőfeszítések árán Isten valódi természetének teljes megismerésévé bontakozzék ki. Föl szabad tennünk, hogy éppen ezért történt meg a "kiválasztás", hogy a tanácsot kapó a biológiai kaland végét éppolyan jól tudta, mint a ravasz tanácsadó, és hogy tehát ő maga tudatosan idézte elő az úgynevezett megszégyenítést és megleckéztetést? Talán kénytelenek vagyunk erre a feltevésre. Semáél szemében az esemény érdekessége mindenesetre abban állt, hogy a választott törzs ezt titkosan s csírájában kezdettől fogva úgyszólván jobban tudta, mint népi istene, s érőben levő értelmének minden erejét arra fordította, hogy méltatlan helyzetéből visszasegítse Őt a túlvilági-általánosérvényű szellemibe - az már persze csak a mocsár bizonyítatlan állítása, hogy a visszatérés a bűnbeesésből az ősi, tiszteletre méltó állapotba csak ezzel a megfeszített emberi támogatással volt lehetséges, és a visszatérő tulajdon eszközeivel sohasem történhetett volna meg.

A környezet Köreinek előzetes tudomása aligha érhetett ilyen távlatokba: csupán rebesgetésekre telt belőle a titkos találkozásokról Semáéllal és az ott folyó megbeszélésekről, és arra volt jó, hogy az angyali fanyalgást a "leghasonlóbb" teremtmény miatt általában a születőben levő választott törzs ellen külön-ingerültséggé élezze ki - óvatos kárörömre volt jó a kis vízözön és kénköves eső miatt, amelyet Ő nagy bánatára kénytelen volt e törzs egyik különös és messze nyúló szándékokkal felruházott gallyacskájára bocsátani, persze azzal a rosszul leplezett céllal, hogy a büntetés is előresegítse.

Mindez a szájbiggyesztésben és a csaknem észrevehetetlen fejmozdulatban fejeződött ki, amellyel a Körök fölbillentve irányították egymás figyelmét oda, ahol a gallyacskát, hátán összekötözött karral, egy evezőkkel fölszerelt vitorlás bárkában vitték Egyiptom vizén lefelé, a fogságba.

József maga is a vízözönre gondolt, a fenti és alanti megfelelés törvénye szerint. A gondolatok találkoztak, vagy ha úgy tetszik, nagy távolságban párhuzamosan haladtak - ám az emberi gally idelenn, a Jeór hullámain, nehéz élmények szellemi kényszere alatt, sokkal nagyobb nyomatékkal és eszmetársító erővel gondolt minden büntető megpróbáltatás ősképére és mintájára, mint ahogy a fájdalmatlan és élménytelen, mindössze finoman pletykálkodó sereg odafenn valaha is képes lett volna.

Erről nyomban beszélünk részletesebben. Az elítélt meglehetősen kényelmetlenül feküdt egy lécezett rekeszben, mely egy akácfából készült és szurokkal bevont fedélzetű kisebb teherhajón töltötte be a kajüt és a rakodótér szerepét: úgynevezett ökörgályán, amelyhez hasonlón régebben mint az áttekintés tanítványa és ispánhelyettes maga is nyilván sokszor szállította a ház áruit a piacra, a folyón föl vagy le. A hajó legénysége négy evezősből állt, akiknek, ha a szél szembefútt vagy elült, és az ingatag kettős árbocot lebocsátották, a hajóorr párkányán állva neki kellett feszülniök a lapátoknak, hátul egy kormányosból és Petepré két egészen alárendelt házicselédjéből, akik kísérők voltak, de matrózmunkát is kellett végezniök az alattság körül, és a vizet is kellett kémlelniők. Főnökük Hamat volt, a tálalóasztal írnoka, akire a hajó parancsnokságát bízták s az őrizetbevett elszállítását Cavi-Rébe, a szigettömlöcbe. Testén hordta a lepecsételt levelet, amelyet az úr megtévedt udvarmestere ügyében a börtön elöljárójához, egy csapatparancsnokhoz és "a győzedelmes hadsereg parancsírójához", név szerint Mai-Szahméhoz intézett.

Az utazás hosszú volt, és nehezen telt - Józsefnek a másikra, a korábbira kellett gondolnia, amikor, immár hét és három éve, első ízben utazott ezen a folyón, megvásárlójával, az öreggel, továbbá Mibzámmal, vejével, Eferrel, öccsével, és Kédárral és Kedmával, fiaival, s Menféből, a körülgöngyöltek városából kilenc nap alatt érkeztek No-Amunba, a királyi városba. De most messze Menfén túl, sőt az arany Onon és Per-Baszteten, a macskák városán túl hajóztak vissza és alá, mert Cavi-Ré, a szigorú cél mélyen lenn volt Szét és a Vörös Korona országában, tehát Alsó-Egyiptomban, már a deltánál, a mendeszi vidék egyik folyamágában, amelyet ott Dzsedetnek hívtak, és hogy az iszonyú bakvidék volt az, ahová Józsefet vitték, még különösen aggodalmas érzéssel párosította a ránehezedő általános nyomottságot és csüggedést, de viszont emelkedett sorsérzéssel és a gondolatok mély értelmű játékával is kísérte.

Mert Jákóbnak és az igazinak a fia soha életében nem tudott leszokni a játékról, férfiként, ki éveinek számát már huszonhétre tette, éppoly kevéssé, mint éretlen gyermekként. A játék legkedvesebb és legkecsesebb formája pedig az összejátszás volt számára, s ha figyelmesen ellenőrzött életében elég sok összejátszó körülmény akadt, amelyek áttetszőnek mutatkoztak magasabb megfelelésre, József már boldog volt, mert az áttetsző körülmények sohasem lehetnek egészen sötétek.

Az övéi valóban elég sötétek voltak; értő gyásszal gondolt rájuk, miközben összekötözött könyökkel feküdt gyékényén a kajütrekeszben, melynek tetejére a legénység útiélelmét rakták föl: dinnyét, kukoricát és kenyeret. Helyzete egy rég-ismert-borzalmasnak visszatérése volt: ismét gyámoltalanul hevert kötelékeiben, mint egykor három szörnyűséges, fekete holdnapon át a kerek mélységben, a kútgödör százlábúi és pincebogarai között, saját piszkával mocskolva be magát, mint a birka; s noha állapota enyhébb és kevésbé fogott volt, mint akkor, mert a kötelékeket úgyszólván csak a forma és illem kedvéért alkalmazták, és az arra használt kötéldarabot elnézésből és önkéntelen kíméletből meglehetősen lazán csomózták meg, azért a zuhanás nem kevésbé mély és kábító volt, az életfordulat nem kevésbé hirtelen és valószínűtlen: az apakedvencével, becegyerekkel, aki mindig csak örömolajjal kente magát, úgy elbántak akkor, hogy álmában se hitte volna soha lehetségesnek; s most a Holtak Földjén már nagyon magasra emelkedett Uzarszif, az áttekintés kifinomult élethez, választékos kultúrához, királyi vászonból való redős ruhákhoz szokott ura, a bizalmas különhelyiség lakója, akivel így bántak el - ő is úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna.

Nem volt többé szó redőzött finomságról, divatos felsőkötényről és drága ujjas köpenyről (ami immár beszédes "bizonyítékká" lett) - egy rabszolga-ágyékkötő, nem más, mint amilyet a hajó legénysége viselt, ez volt minden, ami megillette. Nem volt többé szó elegáns parókáról, sem zománcgallérokról, karperecekről és nyakláncokról nádból és aranyból. Mindez a szép kultúra elfoszlott, s szegényes díszéül nem maradt más, mint a nyakában bronzszínű zsinóron lógó amulett, amelyet atyái országában viselt, és amellyel tizenhét éves korában verembe jutott. A többit "letette" - József ezt a jelentős szót használta magában, az összejátszás szavát, mint ahogy maga a dolog is összejátszó és szomorú rend és megfelelés dolga volt: helytelen lett volna mell- és kardísszel utazni oda, ahová utazott; mert itt volt a fátyol levetésének s az ékességek levetésének órája, a pokolraszállás órája. Egy ciklus körbejárt, egy gyakran betelő kisebb, de egy nagyobb, az azonosakat ritkábban visszahozó is: mert a körfutások egymásba futnak, középpontjuk közösségében.

Egy kis év futott önmagába vissza, egy napév, olyan értelemben tudniillik, hogy az iszaplerakó ár ismét lefutott, és (nem naptár szerint, de praktikus valóságban) megint itt volt a vetés ideje, a kapának és az ekének, a föld felhasogatásának ideje: ha József fölemelkedett gyékényéről, és ha - amit Hamat, a felvigyázó néha kénytelen volt megengedni - hátára font kézzel, mintha jószántából tartaná ott, a hangröpítő és kiáltásokkal teli folyami légben, a szurkos fedélzeten sétálgatott, vagy egy kötéltekercsre ült, látta, hogyan végzik a parasztok a part menti termőföldön a feltörés és magvetés komoly, veszedelmes, óvatossági és engesztelési rendszabályokkal körülvett munkáját - a gyász munkáját, mert a vetésidő gyászidő, a gabonaisten eltemetésének, Uziri eltemetésének ideje a sötétbe és csak sokára reményteljesbe, a sírás ideje -, és József is sírt egy keveset a magot temető parasztocskák láttán, mert őt is megint eltemették a sötétbe és csak nagyon sokára reményteljesbe, annak jeléül, hogy egy nagy esztendő is megfordult, és meghozta az ismétlést, az élet megújulását, a mélységbeszállást.

A mélység volt az, ahová az Igazi Fiú leszállt, Étura, a föld alatti juhakol, Arallu, a halottak birodalma. A kútgödrön keresztül az alsó országba, a halálmerevség országába jutott; és ott most ismét bórba és fogságba szállt alá, Alsó-Egyiptomba - mélyebbre nem szállhatott. A fekete hold napjai jöttek el ismét, nagy napok, amelyek évekké lesznek, és amelyek alatt az alvilág hatalmában van a Szépséges. Elfogyatkozott és meghala; de három nap múlva ismét föl fog támadni. A mélység kútjába zuhant alá Attar-Tammúz mint esti csillag; de bizonyos volt, hogy mint hajnali csillag megint kikel majd belőle. Ezt nevezik reménynek, ami igazán édes ajándék. És mégis van benne valami tilalmas, mert megrövidíti a szent pillanat méltóságát, és elébe vág a körforgás ünnepi óráinak, amelyek még nincsenek itt. Minden órának megvan a maga tisztessége, és nem él jól az, aki sohasem tud kétségbeesni. Józsefnek ez volt a nézete. Reménye mintegy legbizonyosabb tudás volt; de ő a pillanat gyermeke volt, és sírt.

Ismerte könnyeit, Gilgames sírta el azokat, amikor visszautasította Istár vágyát, és az "sírással sújtotta". Alaposan kimerítette a sok átélt gyötrelem, az asszony miatt elszenvedett szorongattatás, a nehéz válság, amiben kicsúcsosodott, a mindent megváltoztató életösszeomlás, és az első napokban egyáltalában nem kért engedélyt Hamattól, hogy Egyiptom országútjának tarka úti forgatagában sétálhasson a fedélzeten, hanem magányosan feküdt gyékényén, kuckójában, és álmatag gondolatokat szőtt. Táblára írt verseket álmodott:

Istár, az őrjöngő Anuhoz szárnyalt, az istenek királyához, bosszút követelt. "Teremtsd meg az égi bikát, amely széttapossa a világot, orrlikai tüzes leheletével fölperzseli a földet, kiszárítja és megrontja a mezőket!"

"Megteremtem az égi bikát, Asirta úrnő, mert nagy a te sérelmed. És pelyvaévek jönnek, szám szerint hét, az éhség évei, taposásának és perzselésének következtében. Gondoskodtál bőséges élelemről, fölhalmoztál ennivalót, hogy átvészeljük az ínség éveit?"

"Gondoskodtam élelemről, fölhalmoztam ennivalót!"

"Akkor hát megteremtem és elküldöm az égi bikát, mert nagy a te sérelmed, Asirta úrnő!"

Különös eljárás! Ha Aséra meg akarta rontani a földet Gilgames ridegsége miatt, és az aszályt hozó égi bikára vágyott, kevés értelme volt élelmet fölhalmozni, s ezzel elébe vágni a hét pelyvaévnek, amely a bika műve lett volna. Azonban elég annyi, hogy így tett, és a kérdésre igennel felelt, mert a bosszuló bikára áhítozott; és ami Józsefnek az egészben tetszett és ami foglalkoztatta, az éppen a gondoskodás volt, amelyről az istennő még dühében sem feledkezett meg, ha meg akarta kapni tüzes bikáját. Gondoskodás, előrelátás az álmodó számára jól ismert és mindig is fontos eszme volt - még ha gyermekként gyakran vétkezett is benne. Azonkívül majdnemhogy uralkodó gondolata volt az országnak, amelyben mint forrás mellett növekedett, Egyiptomnak, amely aggodalmas ország volt, szüntelenül nagyban és kicsinyben gondolkozó, hogy varázsjelekkel és mondásokkal hiánytalanul biztosítsa minden lépését és minden cselekvését a leselkedő gonosz ellen; és miután oly régóta volt már egyiptomi, s húsa és ruhája már merőben egyiptomi anyagból állt, az előrelátás és gondoskodás helyi gondolata mélyen lelkébe vésődött, ahol azonban más módon is öröktől fogva otthonos volt. Tulajdon-eredeti hagyományában is mindkettőnek mély gyökerei voltak, hiszen a bűn csaknem egyet jelentett az elmulasztott előrelátással: ostobaság volt és nevetni való ügyetlenség az Istennel való bánásmódban; a bölcsesség viszont előrelátás és biztosító gondoskodás. Vajon Noé-Utnapistimet nem azért hívták a nagyeszűnek, mert előre tudta, hogy jön a vízözön, és megelőzte, azaz ládát épített? A bárka, a nagy láda, az Arón, amelyben a teremtés átvészelte a vízár idejét, József számára minden bölcsesség alappéldája és ősképe volt, azaz: minden tudatos gondoskodásé. Így aztán Istár nekikeseredésén, a perzselő taposóállaton és az élelemhalmozáson át, amellyel elhárítják az ínséget, gondolatai, szükséges párhuzamban felsőbb gondolatmenetekkel, a nagy vízözönhöz értek, s a kicsire is könnyekkel gondolt, amely őt árasztotta el, mert ha nem is volt oly ostoba, hogy elárulja Istent, és egészen elrontsa nála a dolgát, mégis bűnös volt az előrelátás hiányában.

Mint az első veremben, egy nagy esztendővel előbb, most is töredelmesen belátta vétkességét, s fájt a szíve az atyáért, Jákóbért fájt a szíve, s keservesen szégyellte magát előtte, amiért így megjárta, s az elragadtatás földjén ismét a verembe került. Mily szép fölemeltetés nőtt már ki az elragadtatásból, s hogy elpusztult és semmivé lett megint az egész fogyatékos bölcsessége folytán, úgyhogy a harmadik, azaz a magautánhozatás beláthatatlan hosszú időre elhalasztódott! József ugyancsak össze volt zúzva szívében, s bocsánatot esdeklett az "atyától", akinek képe az utolsó pillanatban óvta meg őt a legrosszabbtól. Azonban Hamattal, a tálalóasztal írnokával, őrzőjével szemben, aki gyakorta melléje telepedett, hogy elbeszélgessen vele, részben unalomból, részben hogy élvezze az egykor magasan fölébe emelkedettnek romlását - Hamattal szemben nagyon fennhéjázónak és magabízónak mutatkozott, s vigyázott, hogy észre ne vegye rajta a csüggedésnek akár csak nyomát is. Sőt, amint látni fogjuk, a dolgoknak a maga módján való beállításával néhány napi utazás után arra is rá tudta venni, hogy leoldja kötelékét, és szabadon engedje járni-kelni, noha félő volt, hogy ezáltal őriző-kötelességét megszegi, és súlyos vétséggel terheli magát.

- Fáraó életére! - mondotta Hamat, miközben a kajütrekeszben leült József gyékénye mellé. - Mi lett belőled, egykori ispán, s mennyire lebuktál mindnyájunk alá, akiknek egykor oly gyorsan fölébe kerekedtél! Hihetetlen, és fejét csóválja, aki megpillant. Úgy fekszel itt, mint egy líbiai hadifogoly vagy mint a nyomorult Kús fia, megkötözött könyökkel, holott az imént még mint a Ház-felett-levő peckeskedtél, s most úgyszólván a torkába löknek a fölfalónak, Amente kutyájának. Atum, On ura könyörüljön rajtad! Ó, hogy a hamuba buktál - hogy a ti hitvány szíriai szavajárástokkal éljek, amelyet önkéntelenül átvettünk tőled -, de Honszura, ezentúl semmit át nem veszünk tőled, egy darab kenyeret sem vesz el tőled a kutya sem, oly elbukottan fekszel itt! Mégpedig miért? Merő könnyelműségből és feslettségből. A nagyot akartad játszani ilyen házban, és nem tudtad megfékezni paráznaságod nyers mohóságát sem, fajtalan vágyad éppen a szent úrnőre áhítozott, aki csaknem Háthorral egylényegű - a szemtelenség égre kiált. Sohasem felejtem el, mint álltál ott a házi ítéletnél az úr előtt, s csak fejedet lógattad, mert egyetlen szót sem találtál mentségedre, s nem tudtad lemosni magadról a bűnt, hogyan is tudtad volna, mikor oly kiáltóan vallott ellened a megtépázott köntös, amelyet az úrnő kezében hagytál, miután hiába akartad őt hatalmadba keríteni és meghágni, s amellett még nyilván rendkívül ügyetlen is voltál - siralmas eset minden tekintetben! Emlékszel, hogyan jöttél hozzám először az éléskamrába, hogy frissítőt kérj a felső emelet tisztes aggjai számára? Milyen fennhéjázón viselkedtél, amikor intettelek, hogy ne borítsd az italt a vének lábára, és bizonyos mértékben megszégyenítettél, úgy téve, mintha ilyesmi nálad nem fordulhatna elő. No, most a magad lábaira borítottál valamit, hogy tapadnak és ragadnak, boldogtalan! Tudtam én, hogy nem tudod majd sokáig tartani a tálcát. S miért nem tudod? Barbárságod miatt! És mert csupán sivatagi nyúl vagy a nyomorult Cahi zabolátlanságával, nem pedig az emberek országának mértékletességével és életbölcsességével, és nem tudod igazában megszívlelni bölcs mondókáinkat, amelyek azt tanítják, hogy ki-ki kedve szerint tréfálkozhat a világban, de nem férjes asszonyokkal, mert az életveszélyes. De te vak mohóságodban és ész nélkül magára az úrnőre vetetted magad, s még örülhetsz, hogy nem változtattak nyomban halottszínűre - mindenesetre ez az egyetlen ok, amiért még örülhetsz!

- Légy szíves, Hamat, a könyvesház növendéke - szólt József -, és ne beszélj olyasmiről, amiből semmit sem értsz! Borzasztó, ha ilyen finom és nehéz eset, ami túlságosan kényes a nagy tömeg számára, az emberek szájára kerül, hogy mindenki azon köszörülheti a nyelvét, és tücsköt-bogarat összebeszélhet róla - igazán elviselhetetlen és kiállhatatlan, nem is annyira a személyek miatt, mint inkább az ügy miatt, egyszerűen kár érte. Durva és tapintatlan tőled, és nem vall Egyiptom kultúrájára, hogy így beszélsz előttem, nem azért, mert tegnap elöljáród voltam, aki előtt hétrét görbedtél, ezt hagyjuk most. De gondold meg, hogy én sokkal tájékozottabb vagyok a magam és az úrnő ügyében, mint te, akinek füléhez az egésznek csak a szele jutott - miért tartasz hát nekem oktató előadást az esetről? Továbbá meglehetősen nevetséges, hogy te mesterségesen ellentétet állítsz föl az én húsom nyers mohósága és Egyiptom mértékletessége között, holott ez az ország az egész világon a bujaság hírében áll; és mikor te illetlenül "meghágás"-ról beszéltél, rám vonatkoztatva ezt a szót, nyilván inkább a bakra gondoltál, amelyhez lefelé úszunk, és amelynek Egyiptom lányai odaadják magukat, amikor ünnepét üli. Ezt nevezem mértékletességnek és értelemnek, csakugyan! Mondok neked valamit: lehetséges, hogy a jövőben még szó lesz rólam, mint az egyetlenről, aki megőrizte tisztaságát ama nép között, amelynek gerjedelme a szamarak és csődörök gerjedelméhez volt hasonló - ez az, ami lehetséges. Lehetséges, hogy a világ lányai egykor még megsiratnak nászuk előtt, fürtjeiket ajánlva föl nekem és siratódalra gyújtva, amelyben ifjúságomat siratják, és hirdetik az ifjú történetét, aki megállta ugyan helyét az asszony lázas sürgetésével szemben, de ezáltal elvesztette jó hírét és életét. Ilyesféle, miattam születő szokásokat képzelek el, amíg itt fekszem, és mindent meggondolok. És most mérlegeld, mily kevéssé hathatnak rám kijelentéseid sorsomról és helyzetemről! Mit álmélkodsz, nem minden gyönyör nélkül, szerencsétlenségemen? Petepré rabszolgája voltam, ő vásárolt meg. Most Fáraó rabszolgája vagyok, ítélete szerint. Még több lettem, mint aki voltam, megnövekedtem. Miért nevetsz olyan bambán? No jó, pillanatnyilag lefelé megyek. De egészen tisztesség és ünnepélyesség nélkül való-e ez a lefelé menés, s nem olyannak látszik-e ez az ökörgálya, mint Uziri bárkája, amikor lefelé halad, hogy megvilágítsa az alsó juhaklot, s üdvözölje a barlangok lakosait éjszakai útján? Én meghökkentően hasonlónak látom, tudd meg! Ha azt gondolod, most búcsút veszek az elevenek országától, ebben igazad lehet. De ki mondja azt, hogy orrom nem az élet füvét fogja-e szagolni, s hogy holnap nem emelkedem-e föl a világ szélén, mint ahogy a vőlegény jő elő kamrájából, oly ragyogón, hogy ostoba szemedet könnyek marják?

- Ah, egykori ispán, látom már, ugyanaz maradtál a nyomorúságban is, csak az a kár, hogy senki se tudja, mit jelent nálad az "ugyanaz"; mert a tarka labdákhoz hasonló az, melyeket a táncosnők fölhajítanak kezükből és ismét elkapnak, és az ember nem tudja őket megkülönböztetni egymástól, hanem csillogó ívet lát csak a levegőben. Mitől vagy ilyen nagyralátó, sorsod és helyzeted ellenére; azt csak az istenek tudják, akikkel érintkezel, hogy a jámbor nevet is, borzong is egyszerre, s a bőre borsózik, mint a liba bőre. Ne légy már olyan szemtelen, hogy menyasszonyokról fecsegsz, akik hajukat emlékezetednek áldozzák egykoron, ami csak egy istennel történhetik meg, s ezt a ladikot, amely csupán gyalázatodnak ladikja, Uziri estéli bárkájához hasonlítod - adná a Láthatatlan, hogy csak a bárkát hasonlítanád össze! De te belefűződ a szót: meghökkentően - "meghökkentően", mondod, hasonlít a ladik ahhoz a bárkához, és az egyszerű lélekben ezzel azt a gyanút kelted, hogy végül is csakugyan úgy van, és netalán csakugyan Ré vagy, amikor Atum a neve, és az éjszaka bárkájába száll - ez okozza a libabőrt. De hadd mondjam meg, nemcsak a nevetés és borzongás okozza, hanem, mégpedig túlnyomóan, a bosszúság, a felháborodás és az epe is fennhéjázásod miatt, és amiért szemtelenül a Legmagasabb tükörképe akarsz lenni, és vele akarod magad összetéveszteni, úgyhogy úgy beszélsz, mintha az is volnál, s a te lényed az övével csillogó ívet alkotna a levegőben a bosszúsan hunyorgó szem előtt. Akárki előállhatna és ugyanígy cselekedhetne, de tisztességes ember nem teszi, hanem tiszteli és imádja a Magasságost. Ideültem melléd, részben részvétből, részben unalomból, hogy kissé szórakozzunk, de ha azt adod tudtomra, hogy Atum-Ré vagy és Uziri, a nagy, bárkájában, akkor inkább magadra hagylak, mert káromlásod fölforralja bennem az epét.

- Tégy, amit akarsz, könyvesház és éléskamra Hamatja! Nem könyörögtem neked, hogy ülj ide mellém, mert éppoly szívesen vagyok egyedül, talán még valamicskével szívesebben is, és nélküled is tudok szórakozni, amint magad is észreveheted - ha pedig te is tudnál úgy szórakozni, mint én, nem ültél volna ide mellém, de nem is néznél olyan ferde szemmel a szórakozásra, amelyet én nem sajnálok magamtól, de te sajnálsz tőlem. Látszólag jámborságból sajnálod, de valójában csak rosszindulatból, s a jámborság csupán fügefalevél, amelyet rosszindulatod maga elé tart - bocsáss meg a tőled távol eső hasonlatért! Hogy az ember szórakozzék, s ne tengesse életét, mint az ostoba barom, végeredményben ez a fődolog, s hogy milyen magasröptű a szórakozása, erről van szó. Nincs egészen igazad, ha azt mondod, hogy akárki előállhat és úgy csinálhat, mint én, mert épp hogy ezt nem tudja akárki - nem azért, mert a tisztesség gátolja, hanem mert nincs benne semmi összhang a Legmagasabbal, és megtagadtatott tőle, hogy szívből odaadhassa magát -, nem adatott meg neki, hogy az égi élet földi mását élje, ugyanazt virágnyelven, mint ahogy mondani szokás. A Legmagasabban egész másvalakit lát az, s joggal, mint önmagában, s csak unalmas hallelujázással tudja tisztelni. De ha meghittebb magasztalás szavát hallja, elzöldül az irigységtől, és hamis könnyekkel lép a Legmagasabb képe elé: "Ó, bocsáss meg, én Magasságosom, a káromlónak!" Bizony, ízetlen viselkedés ez, éléskamrák Hamatja, nem kellene neked is így tenned. Inkább add ide az ebédemet, mert itt az óra, és éhezem.

- Ezt kétségkívül meg kell tennem, ha itt az óra - felelte az írnok. - Nem hagyhatlak éhen veszni. Élve akarlak Cavi-Rében kézre adni.

Ugyanis, mivel József könyöke meg volt kötözve, és így nem használhatta kezét, Hamatnak, őrzőjének kellett őt táplálnia, nem tehetett egyebet. Mellette kuporogva, saját kezűleg kellett szájába dugnia a kenyeret, és ajkához emelnie a kupa sört, és József egyetlen étkezésnél sem mulasztott el megjegyzéseket fűzni ehhez.

- Lám, itt kuporogsz, hosszú Hamat, és etetsz engem - mondotta. - Nagyon kedves tőled, jóllehet fanyalgó arcot vágsz hozzá, és szemmel láthatóan nem szívesen teszed. Egészségedre iszom ezt a kupa sört, de kénytelen vagyok arra gondolni, mennyire lecsúsztál, hogy itatnod és papiztatnod kell engem. Tetted-e ezt valaha, amíg elöljáród voltam, és hajladoztál előttem? Ki kell szolgálnod engem, ahogyan sohasem ezelőtt, tehát úgy látszik: én több lettem, és te kevesebb. Itt van íme, a régi kérdés, ki nagyobb és fontosabb: az őrző-e vagy az őrizett. Kétségkívül emez. Mert vajon nem őrzik-e a királyt is szolgái, és nem mondják-e az Igazról: "Angyali parancsot kaptak, hogy őrizzenek téged útjaidon?"

- Mondok valamit - felelte végül Hamat, néhány nap elteltével -, jóllaktam vele, hogy jóllakassalak téged, amikor kitátod a csőröd, mint a csókafióka a fészekben, mert azonkívül csőröd bosszantó beszédekre is tátod, amelyek még sokkal jobban sértenek. Egyszerűen leveszem kötelékedet, hogy ne légy olyan gyámoltalan, s nekem ne kelljen tovább szolgádnak s angyalodnak lennem, ez nem írnoki munka. Ha közeledünk rendeltetési helyedhez, majd megint rád adom, s a felügyelődnek, Mai-Szahménak, a csapatkapitánynak megkötözve adlak át, ahogyan illik. De meg kell esküdnöd, nem közlöd a felügyelővel, hogy útközben szabad voltál, és hogy kötelességem ellenére elnézőn bántam veled; különben hamuba bukom.

- Ellenkezőleg. Azt fogom neki mondani, hogy kegyetlen őrizőm voltál, és szöges korbáccsal büntettél napról napra!

- Ostobaság, ez megint felesleges túlzás lenne! Nem tudsz mást, mint ugratni az embert. Végül is nem tudom, mi áll a pecsétes levélben, amelyet testemen hordok, és bizonytalan vagyok afelől, mi szándékkal vannak veled. Épp ez a legrosszabb, hogy sohasem tudja senki, mi szándékkal vannak veled. A fogház urának pedig azt mondd, hogy mérsékelt keménységgel és emberies kérlelhetetlenséggel bántam veled.

- Így teszek - mondta József, és könyöke fölszabadult, amíg nem jutottak mélyen alá Uto, a kígyó és a hétkarúvá ágazó folyó országába, a dzsedeti kerületbe és Cavi-Ré szigetbörtön közelébe - akkor Hamat ismét megkötözte könyökét.

József büntető tömlöce és második verme, ahová körülbelül tizenkét napi utazás után érkezett, s amelyben a megfelelésekhez igazodó számítása szerint három évet kell eltöltenie, mielőtt feje fölemeltetnék, örömtelen épületek szabálytalan alakú tábora volt, amelyek a mendeszi Nílus-ágból kiemelkedő szigetnek csaknem egész területét elfoglalták: kockaszerű, udvarokat és folyosókat alkotó kaszárnyák, istállók, raktárak és kazamaták tömkelege, egyik sarokban fölmagasló migdál-citadellával, amelyben a börtön elöljárója, a foglyok felügyelője, a helyőrség parancsnoka, Mai-Szahme, "a győzedelmes hadsereg írnoka" székelt, s középen egy Vepvavet-templom tornyával, melynek lobogódísze a szemnek egyetlen vigasztalása volt az egész kietlenségben - az egészet jó húsz rőf magas kőfal vette körül égetetlen téglából, kiugró szegletbástyákkal és kereken előrenyúló védőerkélyekkel. A kiszállóhely és kapubejárat, amelynek mellvédje mögött őrök állottak, valahol oldalt volt, és Hamat, az ökörgálya magas orrára állva, már messziről a katonák felé lobogtatta levelét, s a kapu elé érve odakiáltotta, hogy egy fegyencet hozott, akit a csapatparancsnoknak és a tábor urának személyesen kell átadnia.

Zsoldosifjak, azaz ne'árin - a sémita nyelvekből önállótlanul fabrikált katonai elnevezés -, dzsidások, akik elöl, a kötényüknél szív alakú bőr védőlapot, hátukon pedig pajzsot hordtak, kaput nyitottak a menetnek, és beeresztették őket - Józsefnek úgy tetszett, mintha megvásárlóival, az izmáelitákkal bocsátanák be most megint Cel határerőd kapuboltja alatt. Akkor ifjú volt, félénken állt Egyiptom csodái és borzalmai előtt. Most ismerte e csodákat és borzalmakat, szőröstül-bőröstül egyiptomivá válva - fenntartva fenntartását persze, amelyet elragadtatása földjének bolondságaival szemben megőrzött magában -, s az ifjúi állapotból jó darabot haladt már a férfikorba. De most kötélen vezették, mint Hápit, Ptah eleven megtestesülését menfei templomának udvarán, Egyiptom országának foglya volt, mint ama bikaisten; mert Petepré két embere tartotta köteleinek végét, és úgy vezették maguk előtt, mögöttük Hamattal, aki a kapu alatt egy alantas botos tisztnek tett jelentést - ez adta a parancsot a bebocsátásra, s aztán egy magasabb rangúhoz utasította, aki buzogányával közeledett az udvaron át. Ez elvette a levelet, megígérte, hogy átadja a parancsnoknak, s fölszólította őket, hogy várjanak.

Így hát vártak, miközben a katonák kíváncsi pillantásokat vetettek feléjük, egy kis udvarnégyszögön, két vagy három száradt, csak egészen fenn zöld üstökű pálmafa szerény árnyékában, melyeknek vöröses, gömbölyű gyümölcsei szanaszét hevertek a tő gyökerei között. Jákób fia elgondolkozott. Petepré szavaira gondolt a tömlöctartóról, akinek kezére adja: hogy olyan férfiú, aki nem ismeri a tréfát. Érthető aggodalommal, feszülten várt a férfiúra, de azt is meghányta magában, hogy a címzetes parancsnok valószínűleg egyáltalában nem is ismeri őt, és csupán tömlöctartói hivatala miatt ítéli a tréfát nem ismerőnek, ami mindenesetre valószínű, de nem szükségképpeni következtetés volt. Aggodalma abban a gondolatban keresett megnyugvást, hogy mindenesetre ember, akivel dolga lesz - és szemében ez minden körülmények között valamiféle megközelíthetőséget és összeférhetőséget jelentett, tehát hogy akármennyire tömlöcmesternek született is az a férfiú, vagy akármilyen érzéketlenné cserzette is a hivatala, isten nevében egy vagy más módon s valamilyen oldalról mégiscsak lehet vele tréfálni.

Aztán József ismerte is Egyiptom fiait, amely a halottmerevség és istensírok országa volt ugyan, de e sötét háttér ellenére mégis telve gyermekességgel és ártatlansággal, s tudta, hogy meg lehet velük lenni. Továbbá ott volt a levél is, amelyet a várnagy éppen olvasott, s amelyben Potifár kitaszított személyéről tájékoztatta abból a célból, hogy azt "megfelelően jellemezze". József bízott benne, hogy ez a jellemzés nem túlságosan elijesztő, és nem éppen az a szándéka, hogy a férfiú legborzalmasabb tulajdonságát ellene ingerelje.

De tulajdonképpeni és általános bizakodása, mint áldáshordozóknál rendszerint, belőle sem áradt ki a világba, hanem önmagára s természetének szerencsés titkaira hajolt vissza. Nem mintha még a vak önhittség gyermeteg fokán átalkodott volna meg, amikor azt gondolta, hogy az embereknek jobban kell őt szeretniök önmaguknál. De amiben még mindig hitt, az volt, hogy megadatott neki világot és embereket arra kényszeríteni, hogy legjobb és legfényesebb oldalukat fordítsák feléje - ami, mint látjuk, inkább önmagában, mint a világban való bizakodása volt. Mindenesetre a kettő, énje és a világ, felfogása szerint vonatkozásban állt egymással, s bizonyos értelemben egyet jelentett, minthogy a világ nem egyszerűen a világ volt, függetlenül tőle, hanem éppen az ő világa, és ezáltal lehetősége nyílt azt jóvá és barátságossá alakítani. A körülmények hatalmasak voltak; de József hitt benne, hogy a személyes sors módosíthatja őket, s az egyes elrendeltetése többet jelent a körülmények általánosan elrendelő hatalmánál. Ha, mint Gilgames, fájdalmas-vidám embernek nevezte magát, ezt abban az értelemben tette, hogy lényének vidám rendeltetését sok fájdalom keresztezheti ugyan, de másfelől viszont nem hitt olyan fájdalomban, amely elég fekete és homályos lehet ahhoz, hogy legsajátabb fénye vagy Istennek benne gyúlt fénye előtt teljesen át nem tetszőnek bizonyuljon.

Ilyen volt József bizakodása. Jól-rosszul megnevezve, Istenbe vetett bizakodás volt, s ezzel vértezte föl magát, hogy a fegyháznagynak, Mai-Szahménak arcába tekintsen, amely elé nem túlságosan sok idő múltán őreivel csakugyan odaállt, miután egy alacsony, fedett folyosón át a citadellatorony lábához és e dacos építmény kapuja elé vezették őket, amelyet újabb, domború sisakos őrség őrzött, s melynek rácsa odaérkezésük után nemsokára megnyílt a kapitány személye előtt.

A kapitányt Vepvavet fő házipapja, egy ösztövér tarkoponyájú kísérte, akivel mostanig ostáblázott. Ő maga zömök termetű, negyven év körüli férfiú volt, páncélingben, amelyet nyilván ez alkalommal viselt először, s amelyre kis ércoroszlánok voltak pikkelyszerűen fölvarrva, barna parókában; kerek szeme nagyon sűrű, fekete szemöldök alatt csillogott, szája kicsi volt, s pirosbarna arcát szakállborosta sötétítette el, mint alsókarját a szőr. Sajátságosan nyugodt, sőt álmos s amellett mégis okos kifejezésű volt ez az arc, s a kapitány szava is nyugodtnak, sőt monotonnak hangzott, amint a harcias istenség prófétájával előlépett a kapu alatt, beszélgetésbe merülve, amely nyilván még a játszma körül forgott, s melynek befejezését a jövevényeknek ki kellett várniuk. Kezében a legyezősúr fölbontott levéltekercsét tartotta.

Megállt, s a levelet megint szétnyitotta, hogy beleolvasson, s mikor orcáját ismét fölemelte, József úgy érezte, több ez, mint egy férfiú orcája; sötét körülmények képe, átderengő istenfénnyel, éppen az az arculat, amelyet az élet a fájdalmas-vidám ember felé mutat; mert a fekete szemöldök fenyegetően összehúzódott, a kis száj körül pedig mosoly játszott. De csakhamar mindkettő ismét eltűnt arcáról, mosoly és komolyság egyaránt.

- Te vezetted a hajót, amely Vézéből idehozott benneteket? - fordult magasra vont szemöldöke alatt kerek pillantással, nyugodt, színtelen hangon Hamathoz.

Mikor ez igent mondott, Józsefre nézett.

- Te vagy Petepré, a nagy udvaronc egykori háznagya? - kérdezte.

- Én vagyok az - felelte József egész egyszerűen.

És a válasz mégis kihívó volt. Ezt felelhette volna: "Te mondád", vagy: "Uram az igazságnak tudója", vagy virágosabban: "Maát szól szájadból". Azonban az egyszerűen, de komoly mosollyal kimondott "én vagyok az" először is némileg illetlen volt, mert följebbvaló előtt nem beszélt az ember "én" formában, hanem ezt mondta: "A te szolgád", vagy egészen lealázkodón: "Ez a szolga itt"; azonkívül pedig az "én" a feleletben nyugtalanító szerepet játszott összefüggésben az "az"-zal, amely azt a határozatlan gyanút keltette, hogy több foglaltatik benne, mint puszta háznagyság, amelyet a kérdésre meg kellett volna erősíteni, tehát kérdés és felelet nem egészen fedték egymást, hanem ez utóbbi túlment az előbbin, és újabb kérdésre csábíthatott: "Mi vagy te?", vagy esetleg: "Ki vagy te?"... Röviden, az "én vagyok az" távolról csengő, régtől ismert és a nép körében elterjedt formula volt - a magamegismertetés formulája, a hírüladó elbeszélésben és istenmondákban ősidőktől kedvelt aktusé, amellyel a képzelet önkéntelenül bizonyos fajta, egymással rokon következmények és kísérő cselekmények csoportját kapcsolja össze, a szemlesütéstől a megdöbbent térdrerogyásig.

Még Mai-Szahme nyugodt arca is, oly férfiúnak arca, aki nem látszott hajlamosnak a megrettenésre, könnyű zavart és zavarodottságot árult el, s kicsi, szép ívű orrának hegye kissé elszíntelenedett.

- Úgy, úgy, te vagy hát az - mondotta, s ha e pillanatban nem is tudta már egészen pontosan, hogy maga is tulajdonképpen hogyan értette ezt az "az"-t, ehhez az álmatag feledékenységhez az is hozzájárulhatott, hogy aki ott állt előtte, a legjobb külsejű huszonhét esztendős ifjú volt a két országban. A szépség hatása erős; okvetlenül valami különös, csöndes rettenetet ver föl a legnyugodtabb lélekben is, amely különben nem ismeri a megrettenést, s alkalmas rá, hogy a komoly mosollyal kimondott "én vagyok az" értelmét az álmatagba tolja át.

- Úgy látszik, könnyelmű madár vagy - folytatta a kapitány -, s ostobaságodban és meggondolatlanságodban kicseppentél a fészekből. Ott éltél fenn, Fáraó városában, ahol minden olyan érdekes, és az életed véget nem érő ünnephez lehetett volna hasonló, s teljesen értelmetlenül idekerültél a legmérhetetlenebb unalomba. Mert ez a legmérhetetlenebb unalom helye - mondotta, és egy pillanatra ismét fenyegetően összehúzta szemöldökét, de mintha ez már vele járna, a félmosoly is ismét megjelent szája körül. - Nem tudtad - folytatta -, hogy idegen házban nem kell az asszonyok után forgolódni? Nem olvastad a Halottak könyve bölcs mondásait és a szent Imhotep intelmeit és vélekedését?

- Ismerem mind - felelte József -, mert hangosan és magamban számtalanszor olvastam őket.

De a kapitány, noha feleletet várt, nem hallgatott oda.

- Az aztán ember volt - mondta kísérője, a házipap felé fordulva -, jó útitárs az életre, Imhotep, a bölcs! Orvos, építőmester, pap és írnok, mindez volt, Thutanh-Dzsehuti, Thot eleven képe. Én, megvallom, tisztelem őt, s ha tudnék megijedni - de hát talán azt kell mondanom: sajnos, nem tudok, túlságosan nyugodt vagyok hozzá -, valószínűleg megborzadnék ennyi egyesített tudomány előtt. Végtelen ideje halott már Imhotep, az isteni - hozzá hasonló csak az előidőkben s az országok hajnalán akadt. Dzsószer, az őskirály volt parancsolója; bizonyosan ő építette királyának örök házát, a lépcsőzetes piramist Menfe közelében, amely hat emelet magas, megvan százhúsz rőf, de a mészköve rossz, a mienk sem sokkal rosszabb odaát fenn a bányában, ahol a fegyencek dolgoznak; a mesternek nem volt jobb a keze ügyében. Az építés azonban csak mellékes része volt tudományának és művészetének, ismerte minden kulcsát-lakatját Thot templomának. De ugyanakkor gyógyítómester is volt és a természet beavatottja, a szilárdnak és folyékonynak ismerője, enyhülést szerző kezű és nyugodalmat adó minden hánykolódónak. Mert ő maga bizonyosan nagyon nyugodt volt, nemigen hajlamos a megrettenésre. S hozzá nád is volt isten kezében, bölcsesség írnoka - mindkettő együtt, nem pedig ma orvos, máskor írnok, hanem egyik a másikban, és ugyanakkor ez is, az is, amit hangsúlyozni kell, mert véleményem szerint ez igen nagy érték. Az orvostudomány és írnokság előnyösen kölcsönözhet fényt egymástól, s ha kéz a kézben járnak, mindegyik jobban jár. Egy orvos, akit az írástudomány is áthat, okosabb vigasztalója lesz a hánykolódóknak; az írnok pedig, aki ért a test életéhez és szenvedéseihez, a nedvekhez és erőkhöz, a mérgekhez és pirulákhoz, ugyancsak felülmúlja azt, aki minderről mit sem tud. Imhotep, a bölcs ilyen orvos és ilyen írnok volt. Isteni férfiú; tömjént kellene gyújtani neki. Azt hiszem, ha kissé még tovább lesz halott, meg is teszik. Mindenesetre ő is Menfében élt, ebben az ösztönző hatású városban.

- Nem kell szégyenkezned előtte, kapitány - felelte a főpap, akihez szavait intézte. - Mert a csapatszolgálat kára nélkül te is gyakorolod a gyógyító tudományt, jót teszel azokkal, akik hánykolódnak és fetrengenek, azonkívül formára és tartalomra nézve egyaránt nagyon megnyerően írsz, nyugalomban egyesítve mindezeket az ágazatokat.

- A nyugalom még nem minden - felelte Mai-Szahme, és kerek szemű, okos arcának higgadtsága kissé szomorúra fordult. - Talán szükségem lenne egyszer a rémület villámára. De hát honnan csaphatna az le itt? És ti? - szólt hirtelen felhúzott szemöldökkel és fejét ingatva Petepré két rabszolgájához, akik József kötelékének végét tartották. - Mit csináltok itt? Szántani akartok vele, vagy lovacskát játszani, mint a kisgyerekek? Hogy robotoljon itt elöljárótok, ha a tagjai meg vannak kötözve, mint a vágómarhának? Oldjátok föl, tökfilkók! Itt keményen kell dolgozni Fáraóért, a kőbányában vagy az építkezésnél, nem pedig megkötözve heverészni. Micsoda értelmetlenség! Ezek az emberek - fordult ismét magyarázón a lelkiatyához - abban az elképzelésben élnek, hogy a börtön olyan hely, ahol az emberek béklyóban hevernek. Mindent szó szerint vesznek, ez a szokásuk, és a szólásmódhoz tartják magukat, mint a gyerekek. Ha azt mondják valakiről, hogy fogságba vetették a király foglyai közé, rendületlenül hiszik, hogy csakugyan valami lyukba lökték, amely tele van éhes patkányokkal és lánccsörgéssel, és a rab ott lopja Ré napját. A kifejezésmód és valóság ilyen fölcserélése megfigyelésem szerint a műveletlenség és alacsonyrendűség legfőbb ismertetőjele. Gyakran találkoztam vele a nyomorult Kús gumievőinél és földjeinek parasztocskáinál is, de a városokban már nem annyira. Tagadhatatlan van bizonyos költészet ebben a szószerint-vevésben, az együgyűség és a mese költészete. Amennyire látom, kétféle költészet van: egyik a népi együgyűségből, másik az írástudók szelleméből fakad. Kétségkívül az utóbbi a magasabb rendű, de az a véleményem, hogy barátságos kapcsolatban kell állnia az előbbivel, és szüksége van erre a tápláló talajra, mint ahogy a felsőbbrendű élet minden szépségének és még Fáraó pompájának is nagy, ínséges élet televényföldjére van szükségük, hogy afölött virágozzanak, és a világ csupa ámulat legyen.

- Mint a könyvesház növendékének - mondta Hamat, a tálalóasztal írnoka, aki közben igyekezett saját kezűleg szabaddá tenni József könyökét -, nincs semmi részem a szólásmód és valóság fölcserélésében, és csak a forma kedvéért, a pillanat kedvéért gondoltam helyesnek, ha a foglyot béklyóban adom át neked, kapitány. Ő maga igazolhatja, hogy már az út legnagyobb részén megkíméltem a kötelékektől.

- Akkor csak értelmesen cselekedtél - válaszolta Mai-Szahme -, nevezetesen különbség van gonosztett és gonosztett között, és gyilkosság, lopás, csempészés, adók megtagadása vagy elsikkasztása az adószedők részéről egészen másként tekintendő, mint eltévelyedések, amelyeknél nő van a dologban, s amelyek ilyeténképpen diszkrét megítélést kívánnak.

Félig ismét kigöngyölte a levelet, és belepillantott.

- Amint látom - mondotta -, itt asszonyhistóriáról van szó, s nem lennék katonatiszt s a királyi istállók növendéke, ha az effajta cselekvényt a csőcselék becstelenségeivel keverném össze. Noha a szólásmód és valóság között különbséget nem tenni és mindent szó szerint venni a gyermeteg alacsonyrendűség jele, néha-néha jobb körökben is elkerülhetetlen az efféle fölcserélés; mert ha mindenesetre fenn is áll a tétel, hogy idegen házban ne forgolódj az asszonyok után, mivel ez veszedelmes, mégis megteszik, mert más a bölcsesség és más az élet; és éppen veszedelmessége teszi az ügyet bizonyos mértékben tisztessé. Azonkívül a szerelmi kalandhoz ketten kellenek, ami a bűnösség kérdését mindig kissé általánossá teszi, és ha kifelé kétségtelenül tisztázottnak látszik is, mivel az egyik fél, természetesen a férfi az egész bűnt magára veszi, mégis tanácsos némán különbséget tenni szólásmód és valóság között. Ha azt hallom, hogy a férfi elcsábította a nőt, magamban csak mosolygok, mert nevetségesnek látszik a dolog, s azt gondolom: te Nagy Háromság! Hiszen tudjuk, kinek a feladata és művészete a csábítás az isten napjai óta, nem épp a miénk, ostobáké. Ismered a két testvér történetét? - fordult egyenesen Józsefhez, kerek, barna szemével fölpillantva rá, mert jóval kisebb volt nála és kövérkés. Sűrű szemöldökét is fölvonta, amennyire tudta, mintha ezzel próbálná kiegyenlíteni a különbséget.

- Ismerem jól, kapitány - felelte a kérdezett. - Nemcsak hogy többször is föl kellett olvasnom uramnak, Fáraó barátjának, le is kellett írnom számára, ékes írással, fekete és vörös tintával.

- Sokszor le fogják még írni - mondta a parancsnok -, kitűnő történet és mintaszerű, nemcsak előadására nézve, amely meggyőző, noha nyugodt megfontolással az események egy része hihetetlennek látszik, mint például az, hogy a királyné egy szájába repülő babérfaforgácstól esik teherbe, ami túlságosan is ellentmondó az orvosi tapasztalatoknak, semhogy minden további nélkül elfogadhassuk. Ennek ellenére a történet mintaszerű és mintegy az élet öntőmintája, s amikor például Anup asszonya az ifjú Batához dől, mert erősnek érzi és így szól hozzá: "Jöjj, teljék örömünk egymásban kis ideig! Két ünneplő ruhát csinálok neked", és amikor Bata odakiált testvérének: "Jaj nekem, mindent elrontott az asszony!", és a kardnád levelével szeme láttára levágja férfitagját, s a halaknak veti eledelül, az megragadó. Később a helytálló események hihetetlenekké torzulnak, de mégis fölemelő, amikor Bata Hápi bikává változik, és így szól: "Csodálatos Hápi leszek, és az egész ország ujjongani fog", és megismerteti magát; és szól: "Én vagyok Bata! Lám, még élek, és isten szent bikája vagyok." Ezek persze kusza kiáltások; de a teremtő képzeletnek mily különös öntőformájába öntődik néha a kavargó élet!

Egy darabig hallgatott, és kicsi száját kinyitva egy kevéssé, nyugodt orcájával figyelmesen nézett a semmibe. Akkor megint beleolvasott kissé a levélbe.

- Gondolhatod, atyám - mondta, a tarkoponyájúhoz emelve fejét -, hogy az efféle szaporulat bizonyos mértékben frissítő változatosságot jelent számomra e megerősített hely egyformaságában, ahol a magamfajta, eredetileg nyugodt férfiút az a veszély fenyegeti, hogy álomszuszék lesz. Akiket rendszerint elébem hoznak, részben már elítéltként, részben ideiglenes őrizetre, amíg az igazság mérlege még inog, s ügyük még függőben van, mindenféle sírrablók, útonállók és zsebmetszők, nem alkalmasak arra, hogy legyőzzék ezt a veszélyt. Olyan eset, amelynél a vétség a szerelem területén mozog, mindenesetre pezsdítően válik ki. Mert afelől nem lehet semmi kétség, s amennyire tudom, a legeltérőbb gondolkodású idegen népek is egyetértenek ebben, hogy ez a terület a legérdekesebbek, legszellemesebbek és legtitokzatosabbak közé tartozik az emberélet lehetőségei között. Kinek ne volna meg a maga meglepő és eszmélkedésre méltó tapasztalata Háthor birodalmában? Beszéltem neked valaha első szerelmemről, mely egyúttal a második is volt?

- Soha, kapitány - mondta a házipap. - Az első egyúttal a második? Csodálkozom, hogy ez is megtörténhetett.

- Vagy a második még mindig az első - folytatta a parancsnok. - Ahogy tetszik. Még mindig vagy ismét vagy mindörökké, ki volna bizonyos a helyes szóban? Nem is ez a fontos.

És Mai-Szahme nyugodt, szinte álmos arckifejezéssel, karját keresztbe fonva, miközben a levéltekercset hóna alá tolta, fejét oldalt hajtva, vastag szemöldökét barna golyószeme fölött kissé fölvonva, kerekre nyíló ajkát mértékkel és komolyan mozgatva, József és őrzői előtt, Vepvavet papja és egy sereg körülálló s most közelebb lépő katona előtt egykedvű hangon mesélni kezdett:

- Tizenkét esztendős voltam akkor, és a királyi istállók írnokiskolájában a tanulóház növendéke. Inkább kicsi és testes voltam, amilyen ma is vagyok, és ami mértékem és állapotom egész életemre a halál előtt és után; de szívem és szellemem fogékony volt. Egy nap megláttam egy lányt, amikor egyik iskolatársamnak, testvérének délben kenyeret és sört hozott; mert anyjuk beteg volt. Imezibnek hívták a fiút, Amenmózisznak, egy hivatalnoknak a gyermeke volt. Nővérét pedig, aki a porciót hozta, három kenyeret és két korsó sört, Betinek nevezte, amiből az gyaníthattam, hogy Nehbet a neve, s mikor Imezibet megkérdeztem, kiderült, hogy így is van. Mert érdekelt a neve, minthogy ő maga is érdekelt, s nem tudtam elfordítani róla a szemem, ameddig csak ott volt: sem hajfonatáról, sem keskeny szeméről, sem ív alakú szájáról, s különösképpen nem karjairól, amelyek ruhátlanok és csupaszok s karcsún teltek voltak, épp ahogyan szép - a legnagyobb hatást tették rám. De napközben még nem tudtam, milyen hatást tett rám Beti, hanem csak éjszaka tudtam meg, amikor a hálóteremben társaim között feküdtem, ruháim és szandálom mellettem, fejem alatt pedig, fölemelésére, az íróeszközökkel és könyvekkel teli zsák, előírás szerint. Mert a könyvekről álmunkban sem volt szabad megfeledkeznünk, mialatt nyomtak bennünket. Mégis megfeledkeztem róluk, s álmaim egészen függetlenítették magukat nyomásuktól. Ugyanis részletesen és a legnagyobb életszerűséggel azt álmodtam, hogy eljegyeztek Nehbettel, Amenmózisz leányával; apánk-anyánk megbeszélte egymással, s így nemsokára házastestvérem és asszonyom lesz, úgyhogy karja az enyémen fekszik. Módfelett örültem ennek, úgy, ahogy életemben sohasem örültem még. Belsőrészeim örömtől emelkedtek a megállapodás miatt, amely azzal pecsételődött meg, hogy szüleink felszólítására összedugtuk orrunkat, ami igen kellemes volt. De az álom olyan elevennek és természetesnek tetszett, hogy semmivel sem maradt e tekintetben a valóság mögött, és különösmód még az éjszaka elmúltával, az ébredés és mosakodás után sem jöttem rá csalóka voltára. Sem azelőtt, sem azután nem fordult elő velem, hogy az álom ébredés után is ennyire elevenségének bűvöletében tartott, és hogy ébren is tovább hittem benne. A reggel néhány óráján át még szilárdan és boldogan azt képzeltem, hogy eljegyeztek a leánykával, Betivel, s csak lassan, amikor már a tanteremben ültem, s a tanító ösztönzésül hátba vágott, vesztettem el belsőrészeim boldogságát. A kijózanodáshoz az átmenet az a gondolat volt, hogy a megállapodást és orrunk összedugását csak álmodtam ugyan, de azonnali megvalósításának semmi sem áll útjában, s csak meg kell kérnem szüleimet, hogy Beti szüleivel egyezzenek meg ügyünkben, mert egy darabig még úgy éreztem, hogy ez a kívánság ilyen álom után egészen természetes, és senki sem csodálkozhat rajta. Csak később, lassacskán, hideg csalódással józanodtam ki annyira, hogy belássam, annak a megvalósítása, amit én már oly valóságosnak hittem, puszta vágykép, s a dolgok állása szerint teljesen lehetetlen. Hiszen én nem voltam egyéb, mint iskolás gyerek, akit úgy vertek, mint a papiruszt, s aki még egészen kezdetén áll írnoki és katonatiszti pályafutásának, hozzá még kicsi és kövér alkatú ebben és a halál utáni életben, s eljegyzésemet Nehbettel, aki vagy három évvel volt nálam idősebb, s mindennap hozzámehetett egy hivatalban és méltóságban engem messze túlszárnyaló férfiúhoz, az álombeli boldogság elszálltával magam is kész nevetségnek ítéltem.

- Tehát lemondtam egy gondolatról - folytatta az elöljáró nyugodtan elbeszélését -, amely nem is ötlött volna fel bennem, ha álmomban nem mutatkozik a szép valóság képében, s folytattam tanulmányaimat az istállók tanulóházában, gyakran buzdítva hátbavágásokkal. Húsz évvel később, amikor már rég a győzedelmes hadsereg parancsírójává növekedtem, három társammal együtt útra küldtek Szíriába, a nyomorult Herbe, lovakat sorozni és kiválogatni, amelyeket adóképp szedtünk, s teherhajókon küldtünk Fáraó istállóiba. Akkor Hazati kikötőjéből a leigázott Szekmembe és egy városba kerültem, amelynek neve, ha jól emlékszem, Pes-Seán volt, s helyőrsége a mieinkből állt, s ezeknek hadnagya társaságot hívott össze odavalósiakból és remonda-írnokokból, s boros-koszorús estélyt adott szép kapujú házában. Egyiptomiak voltak ott és a város előkelői, férfiak és nők. Ekkor megláttam egy lányt, aki a háziasszony részéről rokonságban volt ezzel az egyiptomi házzal, anyja amannak testvére lévén, és szolgáival és szolgálóival látogatóba jött ide messze Felső-Egyiptomból, ahol szülei éltek, az első vízesés táján. Mert atyja igen gazdag szueneti cserekereskedő volt, aki a nyomorult Kazi áruit, elefántcsontot, párducbőrt és ébenfát vitte Egyiptom piacaira. Amikor most megláttam a lányt, az elefántcsont-kereskedő lányát ifjúsága fényében, másodszor esett meg velem életemben az, ami először oly sok évvel annak előtte történt a fiúk tanulóházában, vagyis szemem nem tudtam róla elfordítani, olyan kivételes hatást tett kedélyemre, és csodálatos pontossággal tért vissza annak a rég ellobbant eljegyzési álomnak boldogságíze, úgyhogy megpillantásakor ugyanolyan módon emelkedtek föl örömömben belsőrészeim. De féltem tőle, jóllehet katonának nem szabad félnie, s hosszabb időn át még érdeklődni se mertem iránta, nem kérdeztem nevét s hogy kicsoda a lány. Amikor mégis megtettem, megtudtam, hogy Nehbetnek leánya, Amenmózisz leányának, aki kevéssel azután, hogy láttam s álmomban eljegyeztem magam vele, a szueneti elefántcsont-kereskedő neje lett. A lány azonban - Nofrurénak hívták - vonásaiban semmit sem hasonlított anyjára, sem hajfonatainak s bőrének színében, hanem egészében határozottan sötétebb színezetű volt nála. Legfeljebb kellemes termete emlékeztetett Nehbetére; de hát hány szűznek van ugyanilyen alakja! Mégis, amint megláttam, ugyanazok a mélyreható érzések ébredtek föl bennem, amelyeket annak idején tapasztaltam és azóta sem ismertem, úgyhogy azt lehet mondani, már anyjában szerettem őt, mint ahogy anyját újraszerettem benne. Sőt, lehetségesnek tartom, s bizonyos mértékben számítok is rá, hogy ha újabb húsz esztendő múlva véletlenül találkozom Nofruré lányával, anélkül, hogy tudnám, ki, szívem késlekedés nélkül ismét az övé lesz, mint ahogy már anyjáé és nagyanyjáé volt, s mindig és örökké ugyanaz a szerelem lesz az.

- Csakugyan különös kalandja ez a szívnek - mondotta a házipap, s kíméletesen elsiklott a furcsaságon, hogy a kapitány ily nagy nyugalommal és egyhangúsággal előadja itt ezt a történetet. - De ha az elefántcsont-kereskedő lányának megint lánya lenne, kár volna, ha nem a te gyermeked lenne, mert ha fiúálmod a könyveszsák fölött nem is lett valóság, Nehbet visszatérésekor vagy szerelmed visszatérésekor hozzá a valóság is megkaphatná a magáét.

- Ó, nem - felelte Mai-Szahme fejét rázva -, olyan gazdag és szép lány és ilyen zömök termetű remonda írnok: hogyan is illene össze? Egy őrgrófnak lett felesége, vagy valakinek, aki Fáraó lábánál áll, a kincsesház elöljárójának, a kitüntetés aranygallérjával nyaka körül, ez már így van jól. Azt se feledjük el, hogy egy lánnyal, akinek már anyját szerettük, bizonyos fokig atyai viszonylatban vagyunk, úgyhogy a vele való házastársi kapcsolatnak belső meggondolások állanak útjában. Aztán olyas gondolatokat, amilyenekre célzol, háttérbe szorított nálam az is, amit a kaland különösségének nevezel. E különösség tekintetbevétele megakadályozott olyan elhatározásokban, melyeknek következménye lett volna, hogy első szerelmem unokája saját gyermekem legyen. S vajon feltétlenül kívánatos volna ez? Megfosztott volna a várakozástól, amelyben most élek, hogy tudniillik egy nap találkozom Nofruré lányával és Nehbet unokájával, anélkül, hogy tudnék róla, s hogy ő is csodálatos hatással lesz rám. Így lehetőségem van arra, hogy öregebb napjaimra reméljek még valamit, holott ellenkező esetben visszatérő szívbéli élményeimnek sora talán idő előtt lezáródott volna.

- Meglehet - helyeselt tétován az isten szolgája. - A legkevesebb azonban, amit tehetnél, hogy anya és leánya történetét, illetve történetedet velük papírra vetnéd, s nádaddal kellemes formát adnál neki gyönyörködtető irodalmunk gyarapítására. A hősnő harmadik megjelenését s szerelmedet iránta véleményem szerint egyéni leleményből toldhatnád hozzá, s úgy ábrázolhatnád, mintha az is már megtörtént volna.

- Már történtek hozzátoldások - felelte a kapitány nyugodtan -, s hogy beszélgetés közben olyan folyékonyan tudtam előadni a történetet, éppen onnan van, mert megtörténtek az írásbeli előkészületek. A nehézség csak az, hogy ha a találkozást is belé akarom szőni Beti unokájával, írásom időpontját a jövőbe kell helyeznem, és így magamat is idősebb korba képzelnem, s ettől az erőfeszítéstől visszariadok, noha egy katona semmiféle erőfeszítéstől nem riad vissza. Főképpen azonban kételkedem benne, hogy túlságos nyugodtságom folytán bele tudom-e lopni elbeszélésembe azt a megindító hatást, ami például a két testvér mintaszerű történetének sajátja. Ahhoz pedig túlságosan becses nekem a téma, hogy kitegyem az elfuserálásnak. Pillanatnyilag különben - szakította meg szavait rosszallóan - elővezetés és fölvétel van itt. Hány teherhordó állatra van szükség - kérdezte, miközben lehetőleg fölülről lefelé Józsefhez fordult - véleményed szerint, hogy ötszáz kőfaragónak és cipelőnek a bányában, valamint tisztjeinek és felügyelőinek az élelmet elszállítsák?

- Tizenkét ökör és ötven szamár - felelte József - a megfelelő szám erre a célra.

- Mindenesetre. És hány embert rendelnél a kötélhez, ha egy négy rőf hosszú, két rőf széles és egy rőf magas kőtömböt öt mérföldre kellene vonszolni a folyóhoz?

- Az útegyengetőkkel és a vízhordókkal, akik az utat nedvesítik a csúsztatók alatt, s a gerendák vivőivel együtt, amelyeket időnként alá kell fektetni - felelte József -, kereken száz embert rendelnék oda.

- Miért éppen százat?

- A tömb terhes - felelte József -, s ha már nem ökröket fogunk elébe, hanem embereket, mert az ember olcsóbb, akkor megfelelő számban kell odaállítani őket, hogy útközben az egyik vontatócsoport fölválthassa a másikat a kötél mellett, és a munkások között ne forduljon elő haláleset megrekedt izzadtság folytán, vagy ne emeljék meg magukat egyesek, hogy lélegzetük elakad, s maródikat hozzunk haza, akik hánykolódnak és fetrengenek.

- Ezt mindenesetre jobb elkerülni. De elfelejted, hogy mi nemcsak ökrök és emberek között választhatunk, hanem tetszés szerinti számban állanak rendelkezésre a vörös föld mindenféle barbárai, líbiaiak, puntiak és szíriai sivataglakók.

- Akit kezedre adtak - felelte József kimérten -, maga is ilyen eredetű, ugyanis egy pásztorkirály gyermeke Felső-Retenuból, ahol azt Kánaánnak hívják, s csupán idelopták Egyiptom országába.

- Minek mondod ezt nekem? Benne van a levélben. És miért nevezed magad gyermeknek, ahelyett, hogy azt mondanád: fia? Önbecézés és önszeretet érződik benne, s nem illik egy elítélthez, még ha vétke nem is becsületbe vágó, hanem kényes területen követte el. Úgy látszik, félsz, hogy mivel a nyomorult Cahi földjéről eredsz, a legnehezebb tömbök elé fogatlak, míg izzadságod megreked, és száraz halált halsz. Éppoly tolakodó, mint ügyetlen kísérlet ez, hogy az én gondolataimat gondold. Rossz börtönigazgató volnék, ha nem tudnék mindenkit a maga képességei és a maga tapasztalatai szerint fölhasználni és alkalmazni. Válaszaidból világosan kitűnik, hogy egykor egy előkelő háza fölött álltál, s értesz valamit az iparhoz. Ha lehetőleg kerülni szeretnéd, hogy az emberek megemeljék maguk, még ha nem is Hápi és a fekete föld gyermekei, akarom mondani: fiai, az nincs a tulajdon szándékaimmal ellentétben, és gazdaságos gondolkozásra vall. Mint felügyelőt foglak foglalkoztatni a bányában egy csapat fegyenc fölött, vagy esetleg belső szolgálatban és az irodában; mert te bizonyára másoknál gyorsabban ki tudod számítani, hogy egy ilyen meg olyan nagyságú csűrben hány köböl tönköly fér el, vagy mennyi gabona kell ennyi meg ennyi sör főzéséhez, és mennyi kell ennyi meg ennyi kenyér sütéséhez, hogy megállapíthassuk a kellő csereértéket és hasonlókat. Nagyon kívánatos lenne - tette hozzá fölvilágosításképpen Vepvavet szájfelnyitója számára -, hogy ebben az irányban némi könnyebbséghez jussak, s ne kelljen mindennel magamnak törődnöm, hanem több időt szentelhessek kísérleteimnek, hogy a három-egyazon szerelem kalandját gyönyörködtető s talán megindító módon papírra vethessem. Ti vézeiek - szólt József kísérőihez -, most elkotródhattok, s visszahajózhattok ár ellen, de északi széllel. Vigyétek magatokkal a köteleket is, valamint üdvözletemet Fáraó barátjának, uratoknak!... Memi! - adta ki végül a parancsot a buzogányosnak, aki a jövevényeket elébe vezette. - Jelölj ki ennek a királyi rabszolgának, aki mint igazgatósági segéd fog robotolni, egy szobát magánzárkául, s adj neki felsőruhát és kezébe botot, felügyelői tiszte jeléül. Akármily magasan állt is már, most lehozatta magát hozzánk, és Cavi-Ré vasfegyelméhez fog alkalmazkodni. De amit magasállásúként magával hozott, azt könyörtelenül kihasználjuk, mint ahogy kihasználjuk az alacsonyállásúak testi erejét. Mert az nem az övé többé, hanem Fáraóé. Adj neki enni!... Viszontlátásra, atyám - búcsúzott a házipaptól, és visszafordult tornya felé.

És ez volt József első találkozása Mai-Szahméval, a börtön elöljárójával.

Vigasztaljon hát benneteket, mint Józsefet is, a tömlöctartó különössége, akinek kezére adta őt ura. Sajátságosan és megnyerőn mérsékelt férfiú volt a maga egyhangúságában, és a mindent megvilágosító elbeszélés az előbbiekben nemhiába hogy cseppet sem sietett elfordítani fénykévéjét egyszer s mindenkorra zömök kis alakjáról, hanem inkább elég sokáig rajta nyugtatta, hogy legyen időtök emlékezetetekbe vésni eleddig szinte ismeretlen emberségességét; mert - ami ugyancsak majdnem ismeretlen - nem jelentéktelen szerep és szolgálat volt számára kijelölve abban a történetben, amely itt hajszálra híven, úgy, ahogy a valóságban megtörtént, ismét lejátszódik. Miután ugyanis Mai-Szahme néhány éven át József felett állt mint robotfelügyelője, még sokáig állt mellette is, oldalán, s vett részt vidám és nagy események ünneprendezésében, amelyeknek pontos és méltó elbeszélésére a múzsa adjon erőt nekünk.

Ennyit erről egyelőre. De ha a hagyomány a börtön elöljárójára ugyanazt a formulát alkalmazza, mint Potifárra, tudniillik hogy "semmire sem vala gondja", úgyhogy nemsokára minden, ami a veremben történik vala, József által történék, ezt helyesen értsük, és egészen más jelentésben, mint a nap-udvaronc és szent hústorony esetében, aki azért nem vállalt semmi gondot magára, mert címzetes nem igaziságában az emberiségen kívül maradt, és lénye hozzáférhetetlen zártságában minden valóssággal szemben idegenül állt, és dolgát puszta formalitásnak mondta, Mai-Szahme ellenben teljesen valóságos férfiú volt, aki, ha nagyon nyugodtan is, de melegen vállalta sok mindennek, kiváltképpen pedig az embereknek gondját; mert buzgó orvos volt, aki mindennap korán fölkelt, hogy utánanézzen, mi távozott a beteg katonák és fegyverencek alfeléből, akik a maródipajtában feküdtek, és Cavi-Ré citadellatornyában biztos helyen levő szolgálati szobája valóságos laboratórium volt, dögönyöző és dörzsölő szerekkel, gyógyfüves üvegekkel, fiolákkal és kenőcsös tégelyekkel, tömlőkkel, lombikokkal és párologtató medencékkel felszerelve, ahol a kapitány, ugyanazzal az álmos-okos tekintetű arccal, amellyel József fölvételénél a három szerelem történetét elbeszélte, részben "Az emberek javára" című könyv s más, régi tapasztalatokat összegyűjtő tankönyvek segítségével készítette szereit a belek kiöblítésére, főzeteit, labdacsait és borogatópépeit vizeletrekedés, nyakdaganatok, hátgerinc-merevedés és szívláz ellen, de ahol olvasva és gondolkozva olyan általános, az egyes esetek fölé boltozódó problémákon is elmélkedett, mint hogy vajon mennyi a száma a szívből az emberi test egyes tagjaihoz párosan futó ereknek, amelyek eldugulásra, megkeményedésre és gyulladásra olyannyira hajlamosak, s gyakran az orvosságot se akarják átereszteni, valóban csak huszonkettő, vagy tulajdonképpen, aminek elfogadására egyre inkább hajlott, negyvenhat; továbbá, hogy a testben levő férgek, amelyeket szirupjaival próbált kiölni, bizonyos betegségek okozói-e, vagy jobban átgondolva, következményei, amennyiben egy vagy több ér elrekedésénél daganat képződik, amely nem talál utat a kitisztulásra, úgyhogy elrohad, és eközben, mint ahogy másként várni nem is lehet, férgekké változik.

Nagyon jó volt, hogy a kapitány vállalta e dolgok gondját, mert noha ostáblapartneréhez, a Vepvavet-paphoz hivatalból közelebb állt volna ez a tevékenység, mint hozzá, a katonához, de viszont ennek ismeretei a test természetét illetően nem sokkal többre mentek, mint az áldozati állatok megszemlélése és istennek tetsző levágása, és gyógymódjai túlságosan egyoldalúan mindig csak varázslásra és bűvös mondókákra korlátozódtak, ami kétségkívül szükséges elem, ha valamelyik szerv, akár a lép, akár a hátgerinc megbetegedése vitathatatlanul arra vezethető vissza, hogy ezt a testrészt a maga külön védőistensége akarva vagy nem akarva elhagyta, és ellenséges démonnak adta át a teret, amely most bomlasztó munkáját űzi benne, s megfelelő ráolvasással kell távozásra kényszeríteni. A házipap azonkívül egy pápaszemes kígyóval is, amelyet egy kosárban őrzött, s nyakát megnyomva varázsbottá tudott változtatni, elért bizonyos eredményeket, ami Mai-Szahmét is arra indította, hogy az állatot néhanapján kölcsönkérje. Általában azonban kipróbált meggyőződése volt, hogy a mágia önmagában és teljesen elkülönülve ritkán hathat, hanem a profán ismeretek és eszközök anyagi támasztékára szorul, hogy ezeket áthassa, átitassa, és általuk érje el hatását. Így például a rengeteg bolha ellen, amelyektől Cavi-Rében mindenki szenvedett, a főpap mondókái soha vagy csak annyira átmenetileg használtak valamit, hogy a megkönnyebbülés csalódás is lehetett; s a gyötrelem csak akkor csökkent, amikor Mai-Szahme, mindenesetre mondókák kíséretében, bőséges lúgos vizet locsoltatott szét, s azonkívül mindenütt szétmorzsolt bebetnövénnyel kevert faszenet szóratott el. Ő volt az is, aki elrendelte a raktáron levő élelmiszerkészletek befödését macskahájjal, tudniillik egér ellen, amely csaknem annyi volt, mint a bolha. Nyugodt megfontolása az volt, hogy az egerek azt hiszik, magának a macskának a szagát érzik, és ijedtükben odahagyják a készleteket, s így is lett.

Az erőd maródiszobája mindig tele volt sebesültekkel és betegekkel, mert a robot kemény volt a folyótól befelé öt mérföldnyire levő kőbányában, amint ezt József is hamar megtanulta, amikor ismételten odakinn kellett töltenie néhány hetet, s a csákányozásnál, ledöngölésnél, faragásnál és elszállításnál a katonák és fegyencek egy szakasza felett felügyelnie. Mert egyiknek sem volt jobb dolga, mint a másiknak, s Cavi-Ré helyőrségét, egyiptomiakat és idegeneket, ha nem teljesítettek éppen őrszolgálatot, nem használták semmi másra, mint a fegyenceket, s ők is éppúgy érezték közben az ösztökélő botot, mint azok. Mindenesetre a sebesüléseket, kimerülést és az izzadság megrekedését náluk valamivel könnyebben elismerték, s visszavitelüket a várkórházba kissé hamarabb elrendelték, mint az elítélteknél, akiket a végsőkig, azaz az összeroskadásig hajszoltak tovább, mégpedig a harmadik összeroskadásig, mert az első és a második elvileg színlelésnek számított.

Különben e tekintetben József felügyelősége alatt némileg enyhült a helyzet - először csak az ő szakaszánál. Később azonban, mikor beteljesült az ige, hogy az elöljáró mindazokat a foglyokat, kik a tömlöcben valának, József kezébe adá, s mikor ez kiment a bányába holmi felügyelőnek, s a parancsnok közvetlen helyettesének látszott, az enyhülés általános lett. Mert József Jákóbra gondolt, távoli atyjára, akinek számára halott volt: mennyire megvetette az mindig az egyiptomi dologházat, s bevezette, hogy már a második összerogyás után kiállították a munkást, s visszavitték a szigetre; merthogy az első színlelésnek számít, ahhoz ragaszkodtak, még ha mindjárt belehalt is.

A kórházpajtából tehát sohasem fogytak ki a hánykolódók és fetrengők: egyiknek valamelyik csontja tört el, a másik "nem tudott többé lenézni a hasára", vagy testét földagadt légy- és szúnyogcsípések borították mint leprafoltok, vagy a gyomra lötyögött erre-arra, ha az ember rátette ujját, mint az olaj a tömlőben, vagy a kőportól kapott gennyes szemgyulladást; és mindezeknek az eseteknek gondját a kapitány vállalta, s egyiktől sem rettent meg, s mindegyik számára tudott írt, hacsak nem maga a halál volt, akivel szembekerült. A törött csontokat kis deszkalapok közt sínbe tette, a beteg képtelenségét, hogy lenézzen a hasára, lágy pépes borogatással igyekezett leküzdeni, a csípések dudorát libazsírral kenegette, amelybe jótevő növényport kevert, a gyomor kínos ide-oda lötyögése ellen a ricinuscserje bogyóinak rágását rendelte sörrel, s a sokféle szembetegségre volt egy jó bibloszi kenőcse. Egy kis vajákolást is űzött közben, a gyógyszerek erősítésére és a befurakodott démon szorongatására; de ez nem annyira mondókákban és a megmeredt pápaszemes kígyóval való érintésben nyilvánult, mint inkább Mai-Szahme személyes ráhatásában, amely a nyugalom hatása volt, és a betegben megnyugvássá változott, úgyhogy többé nem félt betegségétől, ami csak ártalmára volt, hanem fölhagyott a hánykolódással, és önkéntelenül a kapitány arckifejezését vette föl: csücsörített ajkát könnyedén megnyitva és szemöldökét okos egykedvűséggel fölhúzva. Így feküdtek a betegek, és nyugodalmasan néztek a gyógyulás vagy a halál elébe; mert Mai-Szahme hatása megtanította őket arra, hogy ettől se rettenjenek meg, s akinek arcát már hullaszín borította, még az is, megbékélten, az orvos higgadt arckifejezését utánozta, és értelmesen fölvont szemöldöke alatt nyugodt szájjal várta az élet utáni életet.

Így hát nyugalom és meg nem rettenés hatotta át azt a kórházat, amelyben József néha az elöljáró oldalán, sőt kezére is járt; mert a bányafelügyelettől ez csakhamar visszahívta a belső szolgálatba, s a szólást, hogy a tömlöctartó a tömlöc foglyait mind József kezébe adá, úgyhogy ami ott történik vala, minden őáltala történik, úgy kell érteni, hogy Potifár egykori udvarmestere hamarosan, alig fél évvel odaszállítása után, szinte önmagától és külön kinevezés nélkül az irodában az áttekintés urává és az egész erődnek tápláló atyjává növekedett, amennyiben minden irat és számadás, ami, mint mindenütt az országban, itt is végtelenül sok készült, a rozs, olaj, árpa és vágómarha beszerzését s az őrszemélyzet és fegyencek közti szétosztását, Cavi-Ré sörfőző- és péküzemeit, sőt a Vepvavet-templom bevételeit és kiadásait, s a faragott kövek elszállítását és miegyebet illetően az ő kezén ment keresztül, nagy megkönnyebbülésére azoknak, akik eddig ezekkel a dolgokkal foglalkoztak, s egyedül ő tartozott számot adni a térparancsnoknak, ennek a nyugodt férfiúnak, kihez való viszonya kezdettől fogva barátságosan indult, s idővel a legkellemesebbé vált.

Mert Mai-Szahme megerősítve látta József szavát, mellyel az első kihallgatás alkalmával válaszolt neki, a magamegismertetés ősi-drámai szavát, amely keresztülhatolt nyugalmán, és egészen kivételesen, noha tág és pontatlan értelemben, megrettentette, úgyhogy maga is érezte, amikor az orra hegye kissé elhalványodik; és e megrettenésért a kapitány bizonyos mértékben még hálás is volt annak, aki hozzásegítette; mert nyugalma mélyen kívánkozott e megrettenésre, amelyre okos szerénységével nem tartotta magát méltónak, és várt rá, mint ahogy Nehbet újból való megjelenésére unokájában és harmadik megrendülésére is várt. Érzése is pontatlan és nehezen kifejezhető volt a szó igazságával szemben, amellyel József megismertette magát, és hogy hogyan kellett érteni az "az"-t az "én vagyok az" mindig megrettentő formulájában, nem tudta volna megmondani, de tudatára sem jutott annak, hogy nem tudta volna megmondani, mert egyáltalában nem tartotta szükségesnek vagy kívánatosnak számot adni róla. Ez a különbség az ő kötelességei vagy a mieink között. Mai-Szahme a maga korai, noha másfelől már nagyon késői idejében teljesen föl volt oldva ilyen számadás alól, és a legnagyobb nyugalommal, jóllehet megfelelő rettenettel is, arra korlátozódott, hogy sejtsen és higgyen. Az őshíradás úgy fejezi ki ezt, hogy az Úr kiterjeszté Józsefre az ő kegyelmességét, és kedvessé tevé őt a tömlöctartó előtt. Ezt az "és"-t úgy lehetne magyarázni, hogy a kegyelem, amelyben Isten Ráhel fiát részesítette, éppen abban állt, hogy tömlöctartója megkedvelte. Ez azonban kegyelmet és kedveltséget nem egészen helyes viszonyba állítana. Nem úgy volt, hogy Isten abban a kegyelemben részesítette Józsefet, hogy kedvezően hangolta iránta a kapitányt; hanem a rokonszenv és bizalom, egyszóval: a hit, amelyet József megjelenése és viselkedése mindenkiben keltett, eredt inkább egy jó ember csalhatatlan érzékéből az isteni kegyelem, azaz: maga az isteni iránt, ami ezzel a fegyenccel volt - mint ahogy csakugyan a jó ember képessége és egyenesen ismertetőjele, hogy okos áhítattal megérzi az istenit, s ez az a tény, ami a jóságot és okosságot egészen rokonnak s voltaképpen egyugyanannak mutatja.

Minek gondolta hát Mai-Szahme Józsefet? Valami igazinak, az igazinak, a régenvártnak, új idők hozójának - egyelőre csak abban a szerény érdemben, hogy ez az érdekes okokból ide száműzött ifjú az unalmas helyre, ahol a kapitánynak esztendők óta s ki tudja, meddig még, szolgálatot kell teljesítenie, az uralkodó unalom bizonyos megszakítását hozza; de hogy Cavi-Ré parancsnoka a szólásmód és valóság fölcserélését oly élesen elítélte és mint alacsonyrendűséget elvetette, talán éppen onnan eredt, hogy ő maga is ludas volt a fölcserélésében, és ha nem vigyázott eléggé, rosszul tudott különbséget tenni képletes és tulajdonképpeni között. Más szóval: elég volt neki néhány halk sejtetés, emlékeztetés és utalás a jelenség vonásai között, hogy már a sejtettnek teljességét és valóságát pillantsa meg benne, és ez József esetében a régenvártnak és üdvösséghozónak alakja volt, aki eljön, hogy véget vessen a réginek és unalmasnak, és az emberiség ujjongása közepette új korszakot kezdjen. Az alak körül azonban, akire József halkan emlékeztetett, az isteninek nimbusza lebeg - és ez ismét olyan gondolat, amely magában rejti a kísértést, hogy fölcseréljük a képletest a tulajdonképpenivel, a tulajdonságjelzőt azzal, akinek tulajdonságát jelzi. S ez a kísértés olyan tévútra vezető? Ahol az isteni van, ott van isten - vagy amint Mai-Szahme mondta volna, ha egyáltalában mond valamit, s nem inkább csak sejt és hisz, ott van egy isten: mindenesetre elkendőzve, amit kifelé, sőt gondolatban is respektálni kell, még ha az elkendőzés ebben az önkéntelenül nagyon csinos és szép külsőben hiányos és mondhatni, nem egészen sikerült elkendőzés is. Mai-Szahme nem lett volna a Fekete Föld fia, ha nem tudja, hogy vannak istenek képmásai, lelkes istenképmások, akik a nem-lelkesektől, élettelenektől gyökeresen különböznek, s mint isten eleven képmásai tartanak igényt tiszteletre, így Hápi, a menfei bika, s maga Fáraó is, palotája szemhatárában. Jártassága e dolgokban nem kevéssé járult hozzá sejtéseihez, melyeket József természete és megjelenése felől táplált - s mi már tudjuk, hogy ez cseppet sem igyekezett az efféle sejtelmeket eloszlatni, ellenkezőleg, szerette az embereket meghökkenteni.

Az írószoba és a levéltár számára József megjelenése valóságos áldás volt; mert bármennyire igaztalanul hangzott is a kapitány megvádolása, hogy semminek gondját nem vállalja magára, az irodai rend, amely pedig a thébéi fölöttes hatóságok szemében oly fontos volt, mint maga is tudta, valóban megsínylette nyugodt szenvedélyeit, az orvoslást és az írogatást, ami veszélyeztette hivatali tekintélyét, és alkalomadtán már éppoly udvarias, mint kellemetlen köntörfalazással írt dorgáló leveleket eredményezett a fővárosból. Éppen ebben a vonatkozásban bizonyult József a régen várt jövevénynek, a fordulat hozójának és az "én vagyok az" emberének. Ő volt az, aki rendet teremtett a papirosok között, aki Mai-Szahme szenvedélyesen kuglizó hivatalnokait megtanította, hogy a parancsnok magasabb elterelődése nem ok arra, hogy az iratokat ők is hagyják beporosodni, hanem ellenkezőleg, annál buzgóbban kell azokkal foglalkozniok, és aki gondoskodott róla, hogy olyan számadások és jelentések kerüljenek a fővárosba, amilyeneket a felső hatóságok csakugyan szívesen olvastak. Felügyelő-pálcája varázsbottá merevedett kobrakígyó lett kezében; csak meg kellett vele érintenie egy kúp alakú csűrt, hogy gondolkodás nélkül kijelenthesse: "Negyven zsák emer fér bele"; s ha azt kellett eldönteni, mennyi tégla szükséges egy rakodó építéséhez, csak homlokához érintette botját, és megmondta: "Ötezer tégla kell hozzá." Egyszer csakugyan úgy is volt, máskor nem egészen úgy. De hogy egyszer olyan feltűnő volt az egyezés, az későbbi pontatlanságokra is rávetítette fényét, és az emberek úgy látták, mintha most is minden egyeznék.

Röviden, József nem hazudott a kapitánynak, mikor azt mondotta: "én vagyok az", és kiderült, hogy a gazdaság és könyvvezetés annak sem látja kárát, ha Mai-Szahme ráadásul még a toronyban, gyógyszeres kamrájában és írószobájában is gyakran megkívánja jelenlétét. Mert a kapitány maga körül szerette látni, és nem csupán olyan kérdéseket vitatott meg vele, mint az erek száma, és hogy vajon a férgek okai vagy következményei-e a betegségnek, hanem a két testvér meséjének pompázatos leírásával is foglalkoztatta finom papiruszon, fekete és vörös tintával, mint ahogy József egykori urának is tette, s erre nemcsak ékes kézírása miatt, de személy szerint és sorsának következtében is különösen alkalmasnak ítélte. Mert az újonnanjött különösen mint a szerelem bűnhődője volt szemében érdekes - e terület iránt, amely minden gyönyörködtető irodalom fő küzdőtere is, a parancsnok mély és meleg, jóllehet nyugodt érdeklődést tanúsított; és hogy Jákób fiának mennyi időt kellett Mai-Szahme privát óhajai miatt az irodai szolgálattól elvonnia, a szolgálat károsodása nélkül, abból is látható, hogy a várnagy órák hosszat tanácskozott vele, miképpen kellene elkezdenie három-egy szerelme történetének, amely részben még a várakozás ügye volt, gyönyörködtető és lehetőleg megrázó, hogy ne mondjuk: megrettentő módon való papírra vetését, aminél a legfőbb és sokat meghányt-vetett nehézség abban állott, hogy a várt esemény előre és egyúttal való fölvétele kedvéért legalább hatvanéves öregember szemléletével kellene elbeszélni a történetet, ami viszont a kívánt s az író természetes nyugalma folytán már amúgy is veszélyeztetett megrázó hatásra káros lehetne.

De József saját kalandja, amely börtönbe juttatta, története a kamarás asszonyával, szintén tárgya volt Mai-Szahme irodalmi érdeklődésének, és József elmondott neki mindent, a megszállottnak lehető kímélésével, de a tulajdon elkövetett hibáit nem kímélve, s azokkal a hibákkal azonosítva őket, amelyekkel azelőtt testvérei ellen s így atyja, a pásztorkirály ellen vétkezett, ami aztán lépésről lépésre visszavezette ifjúságának és eredetének történetébe, s a kapitány okos, kerek szemének idegenszerű és igen elmosódó betekintést engedett segédje, Ozarszif fegyenc megjelenésének hátterébe, hiszen már e csodálatos és nyilván célzásokból képzett név is tetszett neki, és a jó ember gyöngédségével mondta ki, noha sohasem tartotta a jövevény valóságos nevének, hanem elejétől fogva játékos álnévnek és az "én vagyok az" puszta körülírásának.

Potifár feleségének történetét a gyönyörködtető irodalom szellemében szívesen papírra vetette volna, és Józseffel gyakran elbeszélgetett a módokról és eszközökről, hogy miként lehetne legjobban megvalósítani a tervet. De mindig az történt, hogy írás közben a két testvér mintaszerű történeténél lyukadt ki, és még egyszer leírta ezt, amin aztán kísérletei meghiúsultak.

Sok-sok nap telt el így, és csaknem egy év forgott már körül, amióta Ráhel elsőszülöttje Cavi-Rébe érkezett, amikor ebben a fogházban olyasmi történt, ami csupán részjelensége volt súlyos eseményeknek a nagyvilágban, és ha nem is nyomban, de valamivel később rendkívüli változásokat hozott József számára, s Mai-Szahme, barátja és robotfelügyelője számára is.

Egy napon ugyanis, amikor József a megszokott reggeli órában néhány hivatalos irattal beállított a felügyelő toronylakásába, hogy elszámoljon, ami ugyanúgy szokott lefolyni, mint Petepré s Mont-kav, az öreg ispán között, és rendesen egy "rendben van, rendben van, kedvesem"-mel végződött, Mai-Szahme ez alkalommal még csak rá se nézett a számlákra, hanem egy kézmozdulattal elhárította őket, s kivételesen magasra vont szemöldökein, valamint a szokottnál tágasabbra fölnyitott ajakán nyomban látni lehetett, hogy különös esemény foglalkoztatja, s természetes nyugalmának határai közt felindult volt.

- Erről majd máskor, Ozarszif - mondta a papirosokra vonatkozóan. - Most nincs itt a kellő pillanat. Vedd tudomásul, hogy fogházamban nem minden áll ugyanúgy, mint tegnap és tegnapelőtt. Napkelte előtt valami történt, és bekövetkezett a legnagyobb csöndben és halkan átadott külön parancsra. Tudd meg, hogy beszállítás volt itt... s elég kellemetlen. Két személy érkezett az éj leple alatt, ideiglenes őrizetre és biztonságba helyezésre... szokatlan személyek, azaz: magas állású személyek, amivel azt akarom mondani: egykor és nemrég még magas állású személyek, lebukott és csávába került személyiségek. Te is lebuktál, de ők sokkal mélyebbre buktak, mivel sokkal magasabban állottak. Vedd tudomásul, amit mondtam, s közelebbieket inkább ne kérdezz!

- De hát kik azok? - kérdezte mégis József.

- A nevük: Medzsedszu-Ré és Bin-em-Véze - felelte a felügyelő szégyenlősen.

- Ugyan! - kiáltott József. - Miféle nevek ezek! Így senkit sem hívnak!

Oka volt a csodálkozásra, mert Medzsedszu-Ré azt jelentette: "Akit gyűlöl a napisten", és Bin-em-Véze: "Utálatos Thébében". Különös szülők lettek volna, akik fiaiknak ilyen nevet adnak.

A kapitány nem nézett Józsefre, hanem valami főzettel bajlódott.

- Azt hittem - felelte -, tudod, hogy az embereket nem szükségszerűen hívják úgy, ahogy nevezik magukat, vagy időlegesen hívják őket. A körülmények alakítják a nevet. Ré maga is változtatja a magáét állapotai szerint. Ahogyan én neveztem őket, úgy hívják az urakat papírjaikban és a parancsokban, amelyeket rájuk vonatkozóan kézhez vettem. Így hívják őket a periratokban, amelyeket függőben levő ügyükben vezetnek, s körülményeik szerint most önmagukat is így nevezik. Ennél jobban már nem kell értened a dolgot.

József gyors mérleget csinált. A forgó gömbre gondolt, a felülre, amely visszatér, és ismét fölemelkedik a fordulatnál, a pólus és ellenpólus cserélődésére, a körforgásra gondolt. "Akit gyűlöl az isten", az nem volt más, mint Mer-szu-Ré, "Akit szeret az isten"; és "Utálatos Thébében", az "Kedves Thébében", Nefer-em-Véze volt. Potifár barátsága folytán pedig eléggé tájékozott volt Fáraó udvarában és a Merimat-palota barátai között, hogy emlékezzék: Mer-szu-Ré és Nefer-em-Véze - díszítő címzésekkel különben egészen elborított - neve volt Fáraó legfőbb süteménykészítőjének, a fősütőnek, ki a "menfei herceg" címet viselte, és a tálalóasztalok írnokai fölött álló elöljárónak, a főpohárnoknak, "Abodu grófjának".

- Azoknak valódi neve - mondta -, akiket kezedre adtak, nyilván így hangzik: "Mit eszik az én uram?" és "Mit iszik az én uram?"

- No jó, no jó - felelte a kapitány. - Neked csak egy csücsköt kell mutatni, és mindjárt az egész köpönyeg a tiéd, vagy azt hiszed, hogy a tiéd. Tudd, amit tudsz, és ne kérdezz a közelebbiekről.

- Mi történhetett? - kérdezte mégis József.

- Hagyd ezt! - válaszolta Mai-Szahme. - Azt mondják - szólt, miközben félrenézett -, hogy krétadarabokra akadtak Fáraó kenyerében, és legyeket találtak a jóságos isten borában. Hogy az ilyesmi a legfelsőbbre hárul, s hogy vizsgálati állapotba helyezik őket az efféle állapotnak megfelelő néven, azt magad is gondolhatod.

- Krétadarabokat? Legyeket? - ismételte József.

- Napkelte előtt - folytatta a kapitány - erős fedezettel hozták őket hajón, amely gyanús jelét hordta orrán és vitorláján, és szigorú, noha tisztességes megőrzés végett átadták őket az eljárás idejére, míg kiderül bűnösségük vagy ártatlanságuk. Kellemetlen, felelős ügy. A keselyűházikóban helyeztem el őket, tudod, itt jobbra a hátsó falnál, amelynek széttárt szárnyú keselyű van az ormán, és éppen üres... mindenesetre üres, nincs az ő igényeiknek megfelelően berendezve, ott ülnek kora reggel óta némi keserű sör mellett egy-egy közönséges katonaszéken, s a keselyűház semmi más kényelmet nem nyújt. Nehéz ügy ez, és senki meg nem mondhatja, hogyan végződik, vajon hamarosan halottszínűre válnak, vagy a jóságos isten őfelsége ismét fölemeli fejüket. Ennek a bizonytalanságnak megfelelően kell velük bánnunk, és eddigi rangjukat bizonyos korlátok között s különben lehetőségeink szerint számba venni. Téged teszlek inasukká, aki naponta egyszer vagy kétszer utánuk néz, s inkább csak a forma kedvéért, kívánságaik iránt érdeklődik. Ilyen uraknak legfontosabb a forma, és ha csak érdeklődsz is kívánságaik iránt, már megkönnyebbülnek, az aztán már kevésbé fontos, hogy a kívánságaikat teljesítik-e. Benned van elég tapintat és savoir vivre - mondta egy akkád kölcsönszóval -, hogy érintkezzél velük, s egyrészt előkelőségüknek, másrészt gyanússáguknak megfelelően kezeld őket. Az én hadnagyaim vagy túlságosan gorombák, vagy túlságosan alázatosak lennének. És az irányelv: megtartani a helyes középutat. Véleményem szerint komor színezetű tiszteletadás lenne helyénvaló.

- A komorságnak - mondta József - nem vagyok éppen ura és mestere. A tiszteletadás talán kissé gúnyos színezetű lehetne.

- Úgy is jó - felelte a kapitány -, mert ha így érdeklődsz kívánságaik iránt, mindjárt észreveszik, hogy ez inkább tréfa, s hogy természetesen itt nem kapják meg azt, vagy csak jelképesen, amihez szokva vannak. Az bizonyos, hogy nem maradhatnak ülve a katonaszékükön a puszta házikóban. Két fekvőhelyet kell nekik beállítani fejtámasztóval, s ha nem két, hát egy karosszéket lábvánkossal, hogy legalább fölváltva beleülhessenek. Továbbá, te kell hogy vezírük légy: "Mit eszik az én uram?" és vezírük: "Mit iszik az én uram?", és igényeiket félig-meddig teljesítsed. Ha libasültet kívánnak, adj nekik roston sült gólyát. Ha kalácsot kívánnak, adj nekik édesített kenyeret. S ha bort kérnek, kapjanak egy kevés szőlőlevet. Minden tekintetben közepes előzékenységet kell mutatnod, és a jelképességre helyezned a súlyt. Menj most mindjárt hozzájuk, és tégy náluk valamilyen színezetű tiszteletadással látogatást. Holnaptól kezdve tedd meg ezt minden reggel és este.

- Hallom és engedelmeskedem - mondta József, s lement a toronyból a fal melletti keselyűházikóhoz.

Az ott álló őrök fölemelték előtte tőrüket, és paraszti arcukkal rávigyorogtak, mert kedvelték. Aztán eltolták az ajtó elől a nehéz fareteszt, és József belépett az urakhoz, akik gyomrukra hajolva ültek támlátlan székükön a ház üres kockájában, és kezüket fejükre kulcsolták. Kifinomult módon üdvözölte őket, nem olyan cikornyásan, mint valamikor Hor-Vaztól, a nagy kapu írnokától látta, de a divatnak megfelelően, miközben karját feléjük emelte, és mosolyogva kifejezést adott a szokásos kívánságnak, hogy érjék el Ré életkorát.

Az urak, amint meglátták, fölugrottak, és kérdésekkel és panaszokkal árasztották el.

- Ki vagy te, ifjú? - kiáltották. - Jóban jársz vagy rosszban? De csakhogy erre jársz! Csakhogy egyáltalában itt jár valaki! Viselkedésed jól nevelt, amiből arra lehet következtetni, hogy finom érzékkel átlátod helyzetünk lehetetlenségét, elviselhetetlenségét, tarthatatlanságát! Tudod-e, kik vagyunk mi? Megmondták neked? Menfe hercege, Abodu grófja vagyunk, Fáraó legfőbb cukrászati felügyelője és az, aki tálalóasztala első írnokának is felette áll, vezér-pincemestere, aki a legnagyobb alkalmakkor nyújtja neki poharát: a sütők sütője, a főpohárnok és a szőlőfürt ura a borág díszében! Világosan érted ezt? Ebben az értelemben jössz hozzánk? El tudod képzelni, hogyan éltünk mi? Kertes villákban, ahol mindent kékkő és zöldkő borít, s ahol dunnák közt aludtunk, miközben válogatott szolgák vakargatták talpunkat. Hová legyünk ebben a veremben? Ide tettek minket a pusztaságba, ahol hajnal óta ülünk lakat alatt, és senki sem törődik velünk! Átkozott Cavi-Ré! Semmi, semmi sincs itt! Nincs egy tükrünk, egy borotvánk, nincs festékesládikánk, nincs fürdőszobánk, nincs árnyékszékünk, úgyhogy szükségleteinket magunkba kell fojtanunk, holott az izgalom még jobban serkenti őket, és fájdalmakat állunk ki: mi, a főpék, a szőlőlomb ura! Képes a te lelked átérezni állapotunk égbekiáltó voltát? Azért jössz, hogy megszabadíts bennünket, és fölemeld fejünket, vagy csak azért, hogy kilesd, végsőkig ért-e már nyomorúságunk?

- Magas uraságok - felelte József -, nyugodjatok meg! Jóban járok, mert a kapitány szája és adlátusa vagyok, ő bízott meg az áttekintéssel. Ó jelölt ki inastoknak, aki parancsaitok iránt érdeklődik, és mivel uram jóságos, nyugodt férfiú, választásából az én saját érzületemre is következtethettek. Fejeteket nem tudom fölemelni, ezt csak Fáraó teheti, amint ártatlanságtok tisztázódik, és tisztelettudóan fölteszem, hogy sértetlen, s így tisztázódni fog...

Itt megszakította szavát, és várt egy keveset. Mindketten arcába néztek: az egyik pityergősen gyászban úszó, de azért bátor szemecskével, a másik kitágult, üveges tekintettel, amelyben hazugság és félelem kergetőzött.

Nem úgy volt, mint ahogy várni lehetett volna, hogy a pék liszteszsákhoz, a pohárnok viszont szőlőtőkéhez hasonló. Ellenkezőleg, a pohárnok volt a potrohos; kicsi és hájas volt, és ábrázata tűzpiros a homlokán simára húzott fejkendő szárnyai között, melyek előtt elálltak vaskos, kőgombokkal ékesített fülei. Kerek arcán, amelyen most sajnos borosta meredt, látszott, hogy beolajozva és megborotválva vidáman szokott ragyogni - s még a jelenlegi rémület és szomorúság sem olthatta ki egészen a pincemester arcán a vidámság alapvonását. A fősütő ellenben hozzá képest hosszú volt és hajlott nyakú; arca fakónak látszott, noha talán csak a másiké mellett, és mert mélyfekete paróka koszorúzta, amely alól kikandikáltak a széles fülönfüggők. De nem lehetett félreismerni a pék arcának határozottan alvilági vonásait: hosszúkás orra kissé ferdén állt, és szája is féloldalt ferdén elvastagodott és megnyúlott; ott kellemetlenül lecsüngött, és szemöldökei között sötét, szorongató átok ült.

Nem kell azt hinnünk, hogy József a gondjára bízottak arculatának különböző jellegét, olcsó részrehajlással az egyiknek derűje iránt éppoly olcsó idegenkedéssel a másiknak végzet ülte kifejezésével szemben, észrevette volna. Műveltsége és jámborsága arra indította, hogy mindkét jelleg jegyeit, a vidámakat és az aggályosokat egyaránt, ugyanazzal a sorstisztelettel szemlélje, sőt az iránt a jelenség iránt, amelyen a föld alatti aggályosság fejeződött ki, még több belső udvariasságot tanúsítson, mint a kedélyesség képviselője iránt.

Különben az urak szép redőzetű és tarka szalagcsokrokkal gazdagon díszített udvari ruháit az utazás összegyűrte és elpiszkította; de magas hivatalának jelvényeit mindegyik viselte még: a pohárnok arany szőlővesszőből font gallért, a sütő melldíszt aranykalászokból, amelyek sarló alakban hajoltak meg.

- Nem én vagyok az - ismételte József -, aki fejeteket fölemelheti, sem a felügyelő. Amit mi tehetünk, mindössze annyi, hogy tőlünk telhetőleg kissé csökkentjük a helyzet kellemetlenségét, amelybe a sötét végzet juttatott benneteket, s meg kell értenetek, ez éppen azzal kezdődött el, hogy az első órákban mindennek híján voltatok. Mert ezentúl legalább egynek és másnak lesztek híján, és a tökéletes nélkülözés után ezt kellemesebbnek fogjátok érezni, mint mindent, ami a tiétek volt, amikor még örömolajjal kentétek magatokat, s amit ez a szűkös hely sohasem is nyújthat nektek. Látjátok tehát, Abodu grófja és Menfe hercege, milyen jó szándékkal történt, hogy eleinte olyan ridegen bántak veletek. Egy óra sem telik belé, és két, mindenesetre egyszerű ágyat állítunk itt föl. A támlátlan székek mellé egy karosszéket kaptok, amelyet fölváltva használhattok. Egy borotva is rendelkezésetekre fog állni, sajnos, csak kőből való - amiért előre is elnézést kérek -, s a kapitány maga készít egyfajta igen jó, fekete, de zöldesbe játszó szemfestéket, amelyből ajánlásomra szívesen és nyugodtan ad át nektek bizonyos mennyiséget. Ami a tükröt illeti, ismét csak a legjobb szándékkal történt, hogy eddig nem kaptatok, mert sokkal jobb lesz, ha a tükör majd megtisztogatott képeteket mutatja, nem pedig a mostanit. Szolgátoknak, akin magamat értem, van egy meglehetősen tiszta réztükre, amelyet szívesen odakölcsönöz tartózkodástok idejére, ami így is, úgy is csak rövidre szabott lehet. Kellemesen érint majd benneteket, hogy kerete és fogója az élet jelképét mutatja. Továbbá a házikó jobb oldalán mindennap lemosathatjátok magatokat vízzel, erre a célra két őrt állítok ide, baloldalt pedig testi szükségleteiteknek tehettek eleget, ami jelenleg nyilván a legsürgősebb.

- Pompás - mondta a pohárnok. - Pillanatnyilag és tekintve a körülményeket, igazán pompás! Ifjú, úgy jössz te, mint a pirkadat az éjszaka után és mint hűsítő árnyék a nap heve után! Légy boldog! Jó egészséget! Sokáig élj! A szőlőfürt ura üdvözöl! Vezess minket balra!

- De hogy érted azt - kérdezte a sütő -, hogy "így is, úgy is", kapcsolatban itt-tartózkodásunkkal, és hogy rövidre szabott?

- Ezt úgy értem - felelte József -, hogy "mindenesetre", "feltétlenül" vagy "egészen bizonyosan". Efféle biztatót értettem.

És ezzel elköszönt az uraktól, miközben a pék előtt még némileg nagyobb tiszteletadással hajolt meg, mint a pohárnok előtt.

Később visszajött a nap folyamán, ostáblát hozott nekik szórakozásul, és érdeklődött, hogy ízlett az étel, amire többé-kevésbé olyan értelemben feleltek, hogy "no, istenem!", és libasültet szerettek volna, József pedig valami hasonlót, roston sült vízimadarat ígért, hozzá holmi kalácsfélét, amilyet a szűkös hely nyújthat. Továbbá engedélyt kaptak, hogy a keselyűlak előtti udvaron, őrizet alatt, óraszám célba lőhetnek és kuglizhatnak, ha úgy tetszik. Szépen megköszönték, s megkérték, mondjon köszönetet a kapitánynak is nyájas rendelkezéseiért, hogy a kezdet teljes sivársága után a kényelem némi jelzését most oly kellemesnek érzik, s mivel nyomban bizalmukba fogadták Józsefet, beszéddel és panasszal tartották maguknál, ameddig csak lehetett eznap és a következő napokon is, valahányszor megjelent, s hogylétük és parancsaik iránt érdeklődött - csak éppen, hogy minden beszédességük ellenére éppoly szemérmes tartózkodással és zárkózottsággal hallgattak ittlétük okai felől, mint aminőt a felügyelő tanúsított első közlései alkalmával.

Különösen gonosztevő-nevük okozott nekik szenvedést, s nem tudták eléggé kérni inasukat, hogy azt ne higgye, mintha ez bármilyen értelemben is igazi nevük volna.

- Nagyon tapintatos tőled, Uzarszif, kedves ifjú - mondották -, hogy nem nevezel bennünket ezeken az abszurd neveken, amelyeket ránk akasztottak, s amelyek alatt ide őrizetbe helyeztek. De nem elég, hogy nem veszed őket ajkadra, hanem bensőleg s magadban sem szabad minket így nevezned, s inkább arról kell meggyőződve lenned, hogy nemcsak nem hívnak bennünket ilyen tisztességtelenül, hanem éppen ellenkezőleg. Ez már nagy segítség lenne számunkra, mert amúgy is nagyon aggaszt a veszély, hogy ezek a visszás nevek, mivel kitörölhetetlen tussal írva valósággal ott állanak papírjainkban és periratainkban, lassacskán csakugyan valósággá válnak, és úgy fognak bennünket hívni mindörökké!

- Hagyjátok ezt el, magas uraságok - felelte József -, ez csak átmenet, s alapjában kímélet a célja, hogy az átmeneti állapotban álneveket adjanak nektek, s a valóságost ne leplezzék le az iratok. Így bizonyos mértékben nem is vagytok azok, akiknek neve a papírokban és a vádiratokban áll, s azok is alig, akik itt ülnek, hanem "Isten gyűlöltje" és "Thébe szemete" azok, akik nélkülözéseiteket szenvedik, nem pedig ti.

- Ah, hiába, mi vagyunk azok, akik szenvedünk, még ha inkognitó is - siránkoztak az urak vigasztalhatatlanul -, gyöngédségedben magad is azokkal a szép címekkel és kitüntetésekkel nevezel meg bennünket, amelyekkel az udvarnál fölruháztak: menfei főméltóságnak, a kenyér fejedelmének nevezel minket finomságodban és a nagy szőlőpréselő ünnepi eminenciájának. De tudd meg, ha még nem tudod, hogy mindezektől a nevektől megfosztottak bennünket, mielőtt idehoztak őrizetbe, és hogy gyakorlatilag oly mezítelenül állunk itt, mint mikor a katonák vízzel locsolnak a házikó jobb oldalán. Ez idő szerint nem maradt meg belőlünk más, csak "Söpredék" és "Isten gyűlöltje" - ez a szörnyűséges!

És sírtak.

- De hogyan lehetséges - kérdezte József, s félrenézett, mint a kapitány tette szégyenlős nyilatkozatai közben -, hogyan lehetséges s hogyan történhetik meg ilyesmi a világban, hogy Fáraó ellenetek fordult, mint egy felső-egyiptomi leopárd és mint a háborgó tenger, s szívéből homokvihar tört ki, mint a keleti hegységben, olyannyira, hogy egyik napról a másikra kicsöppentetek kegyéből, s idehurcoltak hozzánk, a gyanú fogságába?

- Legyek - zokogott a pohárnok.

- Krétadarabok - mondta a fősütő.

És közben ők is szégyenlősen félrenéztek, mindegyik más irányban. De a házikóban nem sok menekvés akadt három szempár számára, és a tekintetek véletlenül találkoztak és szétrebbentek, hogy akárhova menekültek is, véletlenül ismét összeakadjanak - nyomasztó játék, amelynek József távozásával akart véget vetni, mivel látta, hogy mást nem húzhat ki belőlük, mint "legyek"-és "krétadarabok". De azok nem akarták elengedni, hanem beszéddel tartották vissza, amely a rájuk szakadt gyanú tarthatatlanságáról próbálta őt meggyőzni, és annak a képtelenségéről, hogy őket Medzsed-szu-Rének és Bin-em-Vézének hívják.

- Most kérlek téged, derék kánaáni ifjú, kedves héber - mondta a pohárnok. - Halld és lásd, hogyan volna lehetséges ez, és mi közöm lehet nekem, kinek neve Kedves-és-vidám-Thébében, ilyesmihez? Képtelenség az egész és minden rendnek ellentmondó; hogy puszta rágalom és félreértés, a dolog lényegéből kiviláglik. Az életlomb főnöke vagyok, és az indás botot viszem Fáraó előtt, mikor ünnepi lakomára indul, ahol Ozirisz vére ömlik. A kiáltó vagyok, aki a botot fejem fölött lengetve "sok szerencsét" és "jó egészséget" és "éljent" kiáltok. A koszorú viselője vagyok, koszorúval fejem körül, koszorúval a habzó serleg körül! Nézd orcámat most, hogy meg van borotválva, jóllehet olcsó késsel! Nem hasonlít a feszülő bogyóhoz, amelyben a nap forralja a szent nedűt? Élek és éltetek, miközben azt kiáltom: "Egészségedre!" és "Sokáig élj!" Úgy festek én, mint aki az istennek ládát szab? Szét szamarához hasonlítok? Ezt az állatot nem fogják az ökörrel együtt eke elé, gyapjút és lent nem szőnek össze a ruhában, a szőlőtőke nem hajt fügét, és ami nem illik össze, az sehol a világon nem illik össze! Kérlek, ítélj a magad eszével, amely ismeri a tételt és ellentételt, az egyiket és az egészen másikat, a lehetségest és a lehetetlent, ítélj, hogy lehetek-e én bűnös ebben a bűnben és részes ebben az egészben!

- Látom - mondta aztán Mer-szu-Ré herceg, a fősütő, miközben félrenézett -, hogy a gróf szavai nem tévesztették el rád hatásukat, cahibeli férfiú, tehetséges ifjú, mert megdönthetetlenek, és ítéletednek szükségszerűen javára kell szólnia. Azért én is igazságosságodhoz fordulok, meg lévén győződve, hogy nem maradsz önmagad mögött világos értelemben, miközben az én esetemet ítéled meg. Mivel belátod, hogy a gyanú, amely reánk, nemes urakra hárul, nem egyeztethető össze a főpohárnoki hivatal szentségével, azt is el kell ismerned, hogy éppoly kevéssé, hogy ne mondjam: még sokkal kevésbé hozható összhangba az én állásom szentségével, amely, ha lehet, még nagyobb. A legrégibb, legkezdetibb, legjámborabb; ha magasabb talán van is, mélyebb nincs. Önmagának netovábbja, mert önmaga netovábbja minden, amit megillet az önmagából levezetett tulajdonságjelző; szent és a legszentebb szentség! Barlang és szakadék, amelybe disznókat űznek áldozatul, és fáklyákat hajítanak alá az őstűz táplálására, amely ott ég melegítő-gyümölcshozó hajtóerőként. Azért én fáklyát hordok Fáraó előtt, és nem a fejem fölött lengetem, hanem komolyan és szertartásosan viszem magam előtt és előtte, ha asztalhoz megy, hogy az eltemetett isten húsát egye, aki a sarló elébe sarjad alulról, az esküt vevő mélységből.

Itt megijedt a pék és fölugrott, szemei egy rándulással még inkább oldalvást fordultak, úgyhogy egészen a sarokba szorultak, az egyik a külső, a másik a belső szemzugába. Gyakran előfordult vele, hogy saját szavai megijesztették, és szerette volna őket visszaszívni vagy megváltoztatni, de még csak jobban beléjük gabalyodott. Mert szavai lefelé irányultak, és nem tudta őket megfordítani.

- Bocsáss meg, ezt nem akartam mondani - kezdte újból. - Nem így akartam mondani, és erősen hiszem, hogy nem értesz félre, okos fiú, kinek világos értelméhez fordulunk ártatlanságunk érdekében. Beszélek, de ha utánahallgatózom szavaimnak, félek, úgy hangozhatnak füledben, mintha gyanúsítottságom ellen olyan nagy és mély ünnepélyességgel tiltakoznék, hogy szinte már kétes színezete van, és ezért nem alkalmas többé a gyanúsítottság cáfolására. Kérlek, szedd össze minden eszedet, és ne tévelyedj arra a véleményre, hogy a bizonyíték túlságosan erős volta hatástalanná rontja a bizonyítékot, vagy éppen az ellenkezőjének bizonyítékává teszi! Borzasztó lenne és ítéleted egészségére veszedelmes, ha ilyen gondolatra jutnál! Nézz rám, ha én nem is nézek rád, hanem bizonyítékaimra tekintek. Én bűnös? Én belekeveredhetem efféle ügybe? Nem vagyok-e nagymestere a kenyérnek, szolgája a tévelygő anyának, aki fáklyával keresi lányát, a gyümölcshozónak, mindentadónak, melegítőnek, zsendítőnek, aki az elbódító vért visszautasította és a lisztes italnak adta az elsőséget, aki az embereket búzamaggal és az árpa magjával megajándékozta, s először törte meg hajlított ekével a rögöt, hogy a szelídebb eledellel szelídebb erkölcs is sarjadjon ki belőle, mert azelőtt az emberek a nád gumóját falták, vagy egyik a másikat? Az övé vagyok, és szent vagyok számára, aki a szérűn szétválasztja a magot a pelyvától a szélben, és elkülöníti a tisztest a tisztességtelentől, a törvényhozóé, aki megteremti a jogot, és megfékezi az önkényt. Fontold meg hát ésszerűen, hogy részese lehetek-e én ily sötét ügynek! Mondj ítéletet e képtelenség alapján, amely nem éppen azon alapszik, hogy az ügy sötét, mert a jog, mint a kenyér, ugyancsak a sötétség ügye, és az ölhöz van kötve, amely lenn van, ahol a bosszuló istennők lakoznak, úgyhogy a szent törvényt az istennő kutyájának lehetne nevezni, annál is inkább, mert a kutya csakugyan szent állata, s ebből a szempontból tekintve engem is, aki szintén szent vagyok előtte, kutyának lehetne nevezni...

Itt megint borzasztóan megijedt, szemgolyóit az ellenkező zugokba vetette, és hangsúlyozta, hogy ezt nem akarta, vagy nem így akarta mondani. De József mindkettőjüket megnyugtatva kérte, hogy hagyják ezt, és ne izgassák föl magukat feleslegesen. Nagyon értékeli, mondotta, és nagyon megtisztelő ránézve, hogy ügyüket előadták neki, vagy ha nem is ügyüket, legalább az okokat, hogy miért nem lehet ez az ő ügyük. De még kevésbé az ő ügye, hogy bíróvá tolja fel magát felettük, ő csupán inasukul van kirendelve, aki parancsaik után érdeklődik, amint ezt megszokták. Természetesen ugyanígy megszokták, hogy ezeket a parancsokat teljesítsék is, ami sajnálatára többnyire nem áll módjában. De legalább félig-meddig mégis úgy van, ahogy megszokták. S megkérdezte, részesülhet-e a szerencsében, hogy útjára magával vigye az urak valamely parancsát?

Nem, mondották szomorúan, nem tudnak semmit; semmiféle parancs nem jut eszükbe, ha úgyis tudják, hogy nincs foganatja. De hát miért siet úgy? Inkább mondaná meg nekik, mit gondol, meddig fog húzódni ügyük vizsgálata, s meddig kell még kibírniok ebben a lyukban.

Azonnal megmondaná pontosan, felelte, ha tudná. De érthető módon nem tudja, és csak gyanítása alapján tehet hozzávetőleges számítást; azzal a megállapítással és nem kötelező eredménnyel, hogy legföljebb s legalább egészében harminc és tíz napig fog tartani, amíg eldől a sorsuk.

- Ó, milyen sokára! - panaszkodott a pohárnok.

- Ó, milyen hamar! - kiáltott föl a sütő, de azonnal rettenetesen megijedt kiáltása miatt, és erősködött, hogy ő is azt akarta mondani: "Milyen sokára!" A pohárnok pedig gondolkozott, és megjegyezte, hogy József számvetése és kalkulációja csakugyan helytálló; mert hiszen megérkezésüktől számítva harminc és hét és három nap múlva lesz Fáraó szép születésnapja, s ez tudvalevően a kegyelem és ítélet napja, amelyen minden valószínűség szerint róluk is döntenek.

- Erre tudtommal nem gondoltam - felelte József -, és kalkulációm nem azon alapult, csak olyan sugallat volt. De mivel most kiderül, hogy éppen erre az időpontra esik Fáraó nagy születésnapja, ebből is láthatjátok, hogy amit mondtam, máris kezd beteljesedni.

Ezzel távozott, fejét csóválva két gondozottja és "ügyük" fölött, amelyről akkor már többet tudott, mint amennyit elárulhatott. Mert a két országban senkinek sem volt szabad elárulnia magát és vakmerően többet tudni valamiről, mint amennyit üdvösnek tartottak; de azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy a veszedelmes ügyet, bármilyen sűrűn burkolták is fölülről a körülírások és eltussolások, "legyek" és "krétadarabok" és fölismerhetetlenné tevő nevek, mint "Isten gyűlöltje" és "Vezet szennye" felhőjébe, csakhamar az egész birodalomban széltében-hosszában ne tárgyalják, és hamarosan mindenki, még ha az előírt fordulatokat használta is, tájékozva volt róla, hogy mi rejlik a kicsinyítések és szépítgetések mögött: a történet borzalmassága ellenére sem nélkülözte a népszerűséget, hogy ne mondjuk: ünnepélyes jelleget, mert ismétlésnek és visszatérésnek, röviden, valami ősrégen megalapozott és jól ismert esemény megjelenésének látták.

Teketória nélkül kimondva: Fáraó életére törtek - jóllehet az agg isten őfelsége napjai nyilvánvalóan amúgy is meg voltak számlálva, és, mint tudjátok, hajlandóságát, hogy a nappal ismét egyesüljön, sem a könyvesház varázslói és testismerői, sem az Út Istárja nem akadályozhatták meg, amelyet testvére és sógora az Eufrátesz mellől, Tusratta, Hanigalbat és Mitanni-ország királya küldött neki szíves gondoskodással. De hogy a "Nagy Ház", Szi-Ré, a nap fia és koronák ura, Neb-ma-Ré-Amenhotep öreg és beteg volt, s alig kapott már levegőt, nem szólt az ellen, hogy életére törjenek, hanem, ha úgy tetszik, inkább emellett szólt, bármily borzalmasnak kell is természetesen tekintenünk a vállalkozást.

Ugyanis mindenki tudta, hogy eredetileg maga Ré, a napisten volt a két ország királya, vagy inkább a földnek és minden lakójának uralkodója, s a legfenségesebb áldásfényben uralkodott ifjúi, érett férfiúi és késő férfiúi éveiben, sőt jó darabig még kezdődő és előrehaladó aggkorában is. Csak amikor már nagyon elaggott, és isteni fenségéhez az öregség fájdalmas alkalmatlanságai és fogyatkozásai közeledtek, még ha ékes formában is, akkor látta jónak lemondani a földről, és visszavonulni a magasságba. Mert csontjai lassacskán ezüstté váltak, húsa arannyá, haja pedig valódi lápisz lazulivá, ami nagyon szép formája az aggkori elmerevedésnek, de mégis mindenféle gyötrelemmel és betegséggel jár, amelyek ellen maguk az istenek is ezerféle gyógyszert iparkodtak kitalálni, de hiába, mert az ilyen magas kor elezüstösödése, elaranyosodása és elkövesedése ellen nem terem orvosság. De az ősz Ré még ilyen körülmények között is ragaszkodott földi uralmához, holott észrevehette volna, hogy ez, tekintettel aggkori gyengeségére, kezd lazulni, s körülötte vakmerőség, sőt szemtelenség kap lábra.

Főképp Izisz, a sziget nagyja, Ezet, a millióknál csalafintább gondolta, hogy eljött az ő órája. Tudása eget-földet átfogó volt, mint magáé Réé, az elaggott királyé. Csak egyet nem tudott, és tudásának kárára nem ismerhetett meg: ez volt Ré végső és legtitkosabb neve, melynek ismerete hatalmat adott fölötte. Mert igen sok neve volt, amelyek sorjában mind titkosabbak lettek, de azért nem voltak egészen kideríthetetlenek. Csak a legvégsőt és leghatalmasabbat nem fedte föl egyáltalában, és akinek kénytelen lett volna megváltani, az legyőzhette és örökre túlszárnyalhatta, s a legmagasabb tudás hatalmával maga alá vethette volna.

Ezért gondolt ki és teremtett Ezet egy mardosó férget, amelynek Ré arany húsát kellett marnia, hogy a tűrhetetlen fájdalmak, amelyeket a marás okoz, és amelyektől csupán a féreg alkotója szabadíthatja meg, kényszerítsék őt nevének megnevezésére a nagy Ezet előtt. Ahogy kigondolta, úgy meg is valósította. Az öreg Rét marta a féreg, s a fájdalom kényszere alatt nem tehetett egyebet, mint hogy rejtett nevét egymás után leleplezte, reménykedve, hogy az istennő a nagyon elrejtettek egyikével majd csak beéri. De az nem érte be, hanem a végsőkig kizsákmányolta, míg Ré meg nem nevezte a legtitkosabbat is, és így tudásának hatalma tökéletes nem lett fölötte. Ezután nem került semmi fáradságába meggyógyítani; de az öreg csak nyomorúságosan gyógyult, azok közt a határok közt, amelyek közt ilyen aggastyán még gyógyulni képes, s nemsokára az égi pihenőt választotta.

Így hangzott az őstudósítás, amelyet Kémében minden gyerek ismert, s amely amellett szólt, hogy Fáraó ellen kövessenek el valamit, mert állapota ezután túlságosan és szinte megszólalásig emlékeztetett a fáradt istenére. Aki pedig az egykori eseményt különösen és egészen személyesen megszívlelte, az egyik lakója volt Fáraó ágyasházának, annak a zárt és jól őrzött, a Merimat-palotához teljes ékességében csatlakozó pavilonnak, ahová Fáraó néhanapján még mindig átvitette magát, természetesen csak azért, hogy ott őrzött kegyesei egyikének vagy másikának megvakargassa állát, esetleg a harmincmezős ostáblán legyőzze, és közben a többiek illatozó karának táncában, énekében és lantjátékában gyönyörködjék. Nemegyszer éppen azzal a nővel szórakozott az ostábla mellett, aki Izisz és Ré történetét megszívlelte, és arra ragadtatta magát, hogy meg akarja jeleníteni. Nevét megnevezni egyetlen elbeszélés sem tudja, bármily jól ismeri is a történetet egyébként legkisebb részletéig. Kitörölték és kivésték a hagyományból; örök feledés éje borítja. Holott ez a nő annak idején mégis Fáraó egyik kitüntetett mellékkedvence volt, és tizenkét vagy tizenhárom évvel előbb, amikor az isten hébe-hóba még nemzeni méltóztatott, egy fiút szült neki, Noferkaptah nevűt - ez a név fönnmaradt -, aki mint isteni sarj, kiváltságos nevelésben részesült, és anyja, a mellékkedvenc jogosítva volt miatta a keselyűs-süveget viselni - nem olyan csodaszépet, mint maga Teje, a Nagy Királyi Feleség, de mégiscsak arany keselyűs-süveget. Ez és Noferkaptah, az isteni sarj iránt érzett anyai gyöngesége az asszony végzete lett. Mert a süveg arra csábította, hogy összecserélje magát a fortélyos Szettel, és az ezáltal kijelölt gondolatmenetbe belevegyült a becsvágyó majomszeretet drága félsarjacskája iránt, úgyhogy szűk, de fortélyos és az őshíradástól megzavart agyában eltökélte, féreggel maratja meg Fáraót, palotaforradalmat szít, és az amúgy is betegeskedő Hórusz-Amenhotep, a született trónörökös helyébe tulajdon méhének gyümölcsét, Noferkaptaht ülteti a két ország trónjára.

Az előkészületek a merényletre, amelynek célja az volt, hogy a dinasztiát megbuktassa, új korszakot nyisson, és azt a soha meg nem nevezett mellékkedvencet istenanyává emelje, valóban nagyon előrehaladtak már. Fáraó ágyasháza volt a középpont, de a hárem néhány hivatalnokának és a kapuőrség néhány tisztjének útján, akik mohón kaptak minden új dolgon, kapcsolatot teremtettek egyrészt magával a palotával, ahol szépszámú barátot nyertek meg a vállalkozásnak, köztük igen magas állásúakat is, a király egyik első kocsihajtóját, az isten gyümölcsöskamrájának igazgatóját, a zsandárok parancsnokát, a marhanyájak főpásztorát, a balzsamok felügyelőjét a két ország urának kincsesházából és másokat - s másrészt a fővárosi kívülállókkal, akiknek körében az említett tisztek nejei Fáraó kegyencnőinek férfirokonságát szervezték be az összeesküvésbe, és az ő feladatuk volt, hogy Véze lakosságát gonosz beszédekkel föllázítsák az agg Ré ellen, aki már csak aranyból, ezüstből és lápisz lazuliból állt.

Mindent összevéve, hetvenketten voltak az összeesküvők, akik titkon támogatták a tervet: végzetszerűen előírt szám; mert hetvenketten voltak egykor azok az összeesküvők is, akik a vörös Széttel Uzirit a ládába csalták, s ezeknek ismét megvoltak a maguk alapos kozmikus okaik arra, hogy se többen, se kevesebben ne legyenek, mint éppen hetvenketten. Mert ennyi az ötnapos hetek száma, amelyek kiteszik az év háromszázhatvan napját, a szökőnapok nélkül; és hetvenkét napja van az év száraz ötödének, amikor a vízmérő a Kenyéradó legmélyebb állását mutatja, és az isten sírjába hull. Ahol tehát a világban összeesküvés támad, szokásos és szükséges, hogy az összeesküvők száma hetvenkettőre emelkedjék. És ha a merénylet balul üt ki, bizonyosak lehetünk, hogy e szám betartása nélkül még sokkal inkább balul ütött volna ki.

Nos, a mostani balul ütött ki, noha a legjobb minta szerint indult, és minden intézkedés a legnagyobb körültekintéssel történt. A balzsamok felügyelőjének még egy varázsiratot is sikerült Fáraó könyvtárából ellopnia, és adatai alapján bizonyos viaszfigurákat előállítania, amelyek ide és oda csempészve, mágikus zavart és kótyagosságot idéztek elő, s ekként a vállalkozásnak hasznára váltak. Elhatározták, hogy Fáraót kenyérben és borban, vagy egyszerre mindkettőben megétetik, és az ebből keletkező zűrzavart döntő palotaforradalomra használják föl, amelynek s az egyidejűleg a felsővárosban szított lázadásnak következménye az új korszak kikiáltása s Noferkaptahnak, a fattyúcskának a két ország trónjára emelése lett volna. S aztán minden kiderült. Akár mert a hetvenkettő közül valamelyik az utolsó pillanatban pályafutása szempontjából nagyobb előnyt és sírjában szebb ábrázolásokat remélt, ha a hűséget választja, akár mert mindjárt kezdetben egy rendőrségi besúgó férkőzött be a tanácskozásokra: a résztvevők listája, amelyet elég kínos volt olvasni, mivel az isten valódi szívbeli barátainak és az öltözőszoba látogatóinak egész sora volt közöttük, Fáraó elé került - egészében megbízható lista, jóllehet nem egészen ment egyes tévedésektől és összetévesztésektől -, és az ellenintézkedések gyorsan, csöndben és erélyesen megtörténtek. Az ágyasház Íziszét az eunuchok sürgősen megfojtották, fiacskáját Núbia legszélső határára vitték, s az egész terv s minden egyes bűnrészesség kivizsgálására titkos bizottság ült össze, a leleplezettek pedig "az ország szemete" egyetemleges megnevezéssel s hozzá még saját nevük borzalmas eltorzításával különböző őrizetekbe tűntek el, ahol szokatlan körülmények között néztek elébe sorsuknak.

Így Fáraó fősütője és pohárnoka abba a börtönbe került, amelynek József is foglya volt.

Amikor pedig harminc és hét napot ültek itt, és József, mint minden reggel, megjelent, hogy éjszakai nyugodalmuk felől érdeklődjék s parancsaikat várja, az urakat olyan kedélyállapotban találta, amely egyszerre volt izgatottnak, nyomottnak és ingerültnek nevezhető. Már kezdték megszokni egyszerű körülményeiket, s fölhagytak a jajgatással: mert nem szükséges, hogy az ember úgy éljen, mint ők éltek, kékkő és zöldkő között, és szolgák vakargassák talpukat, hanem végül is egészen jól megvan egy fürdővel jobb felől és egy árnyékszékkel bal felől s némi céllövő- és bábudöntő-lehetőséggel az urasági szárnyasvadászat helyett. Ma azonban határozottan visszaestek elkényeztetettségükbe, és alighogy József belépett hozzájuk, elárasztották a régi keserves panaszokkal, hogy mennyire híján vannak mindennek, még a legszükségesebbnek is, s hogy itteni életük, bármily becsületesen igyekeztek is megbarátkozni vele, mégiscsak kutyának való élet.

Álmot láttak éjszaka, felelték József részvevő kérdésére, ugyanakkor mindketten, de mindegyik a maga külön álmát; s álmuk a megszólalásig eleven, nagy hatású, felejthetetlen volt, s egészen különös ízt hagyott lelkükben; igazi jelképálom volt mindkettő, homlokukon az "Érts meg jól" jelével, s szinte kiáltottak értelmezésért. Odahaza mindegyiküknek volt saját álomfejtője, tapasztalt szakértői az éjszaka mindenféle szüleményeinek, akik átláttak minden részletén a látomásnak, amely igényt tarthatott a jelentős és jelentő névre, azonkívül föl voltak szerelve a legjobb babiloni, valamint hazai eredetű álomkatalógusokkal és magyarázatokkal, amelyeket csupán föl kellett ütniök, ha maguktól nem értették meg az álom jelentését. Szükség esetén, nehezen megfejthető és eddig elő nem fordult esetekben, az urak összehívathatták a templomi próféták és írástudók konzíliumát, akik egyesült erővel bizonyosan nyitjára jutnak a dolognak. Röviden, minden esetben azonnal, megbízhatóan és úri módon kiszolgálták őket. De most és itt? Íme, álmot láttak, mindegyik a maga külön, feltűnően hangsúlyozott és sajátságosan fűszerezett álmát, amellyel tele van a lelkük, és senki sincs ebben az átkozott veremben, aki megfejtené álmukat és kiszolgálná őket, ahogy megszokták. Nagy nélkülözés ez, sokkal nagyobb, mint a dunnáké, libasülté és szárnyasvadászaté, és tűrhetetlenül megszorított helyzetüket könnyekig érezteti velük.

József meghallgatta őket, és ajakát kissé előretolta:

- Urak - mondotta -, ha kezdetnek vigasztaló számotokra, hogy szomorúságotokban valaki veletek érez, akkor bennem ilyenre találtok. Ezenfelül azonban mindenesetre segíthetnék a hiányon, amely benneteket sért és nyomaszt. Inasnak és gondozónak vagyok mellétek rendelve és úgyszólván mindenesnek, végül is miért ne szolgáljalak ki benneteket álmaitok terén is? Nem vagyok egészen járatlan ezen a területen, sőt azzal dicsekedhetem, hogy az álmokkal bizonyos családias viszonyban állok; ne gondoljátok, hogy a szó helytelen, ellenkezőleg, találó, mert családomban és nemzetségemben mindenkor sokat és példázatosan álmodtak. Atyám, a pásztorkirály egy meghatározott helyen, útközben elsőrangú álmot látott, mely örökre méltóságossá színezte lényét, s amelynek elbeszélését hallani tőle rendkívüli élvezet volt. S magamnak is előző életemben oly sok közöm volt álmokkal, hogy fivéreim között gúnynevet kaptam, amely jóindulatúan célzott erre a sajátosságomra. Már gyakorlatot szereztetek abban, hogy kevéssel beérjétek, mi lenne, ha beérnétek velem, és álmotokat elbeszélnétek nekem, hogy megkíséreljem értelmezésüket?

- No, igen! - mondták. - Szép, szép. Barátságos ifjú vagy és csinos, sőt szép szemeddel oly fátyolosan tudsz a távolba nézni, mikor álmokról beszélsz, hogy csaknem elhisszük képességedet megsegítésünkre. De mindenesetre mégiscsak más álmodni és álmokat értelmezni!

- Ne mondjátok ezt - felelte József. - Ne mondjátok ezt csak úgy! Az álmodás lehet kerek egész, amelyben álom és értelmezés összetartozik, s az álmodó és értelmező csak látszólag kettő és fölcserélhetetlen, valójában azonban fölcserélhető, s mondhatni egy és ugyanaz, mert együtt alkotják az egészet. Aki álmodik, az értelmez is, és aki értelmezni akar, annak előbb álmodnia kell. Ti a felesleges munkamegosztás fényűző körülményei közt éltetek, kegyelmes uraim, te, kenyér hercege és te, főpohárnok, úgyhogy ti álmodtatok, az értelmezést pedig háziprófétáitokra bíztátok. Alapjában és természet szerint azonban mindenki álmának megfejtője, és csak eleganciából szolgáltatja ki magát megfejtéssel. Én elárulom nektek az álmodás titkát: az értelmezés előbbi, mint az álom, és mi már értelmezésből álmodunk. Különben hogyan lehetne, hogy az ember rögtön tudja, ha az értelmező hamisan értelmez, és így kiált: "Hordd el magad, kontár! Másik álomfejtőt akarok, aki igazságot fejt álmomból!" Nohát, kíséreljétek meg velem, és ha kontárkodom, és nem a saját tudomásotok szerint értelmezek, kergessetek el szégyennel és gyalázattal!

- Én nem mesélem el - mondta a fősütő. - Jobbhoz vagyok szokva, és inkább, mint mindenben, ebben is nélkülözök, semhogy hívatlant fogadjak el értelmezőmnek!

- Én elmesélem - mondta a pohárnok. - Mert igazán annyira vágyom már az értelmezésre, hogy beérem az első utamba akadóval, különösen ha ily sokat ígérő-fátyolosan tud nézni, és némileg családias viszonyban áll az álmokkal. Készülj hát föl, ifjú, hallj és értelmezz, de szedd össze magad, mint ahogy nekem is nagyon össze kell szednem magam, hogy álmomhoz megfelelő szavakat találjak, s ne oltsam ki életét elbeszélésemmel. Mert olyan szerfölött eleven és érthető volt, s oly utánozhatatlan fűszerű, és sajnos tudjuk, mennyire megkopik az ilyen álom szavakba foglalva, s csupán múmiája és száraz göngyölege lesz annak, ami volt, amikor álmodtuk, s amikor zöldellt, virágzott és gyümölcsöt hozott, mint a szőlőtő, amely előttem volt ebben az álmomban, s ezzel már el is kezdtem álmom elbeszélését. Mert úgy rémlett, mintha Fáraóval szőlőskertjében lettem volna, és szőlőskertjének íves lugasában, ahol uram pihent. S előttem egy szőlőtő állt, még most is látom, különös szőlőtő volt, s rajta három szál vessző. Érts meg: zöldellt, és emberkézszerű levelei voltak, de noha a lugasban már mindenütt fürtök csüngtek, ez még nem hozott virágot és gyümölcsöt, hanem csak szemem láttára, álmomban. Mégpedig így: szemem előtt nőtt s virágozni kezdett, kedves virágnyalábot dugva ki lombja közt, és három vesszeje fürtöket hajtott, amelyek szemlátomást szélsebesen értek, és bíbor bogyóik feszültek, mint orcáim, és duzzadtak, mint körös-körül egy sem. Ekkor megörültem, és jobb kezemmel szakítottam a fürtökből, mert a balban Fáraó poharát tartottam, amely félig telve volt lehűtött vízzel. Érzéssel facsartam ebbe a bogyók levét, miközben, úgy hiszem, arra emlékeztem, hogy te, ifjú néha egy kevés szőlőlevet facsartál vizünkbe, ha bort parancsoltunk, s aztán a poharat Fáraó kezébe adtam. És ez volt minden - fejezte be csüggedten, csalódva tulajdon szavaiban.

- És ez nem kevés - felelte József, fölnyitva szemét, amelyet csukva tartott, mialatt készséges füllel figyelt. - Ott volt a pohár, és tiszta víz volt benne, és te saját kezűleg facsartad belé a háromvesszős tőke bogyóinak nedvét, és odanyújtottad a koronák urának. Tiszta volt, amit adtál, és nem voltak legyek benne. Értelmezzem?

- Igen, értelmezd! - kiáltotta amaz. - Alig várom!

- Íme a megfejtés - szólt József. - Három vessző: három nap. Három nap múlva tiéd lesz az élet vize, és Fáraó fölemeli fejedet, és leveszi rólad csúfnevedet, úgyhogy "Igaz Thébében" lesz a neved, mint azelőtt, s visszahelyez hivatalodba, hogy a poharat kézbe add az előbbi tiszted szerint, amikor pohárnoka voltál. És ez minden.

- Kitűnő! - kiáltotta a kövér. - Ez kedves, kitűnő, példás értelmezés, soha életemben így még ki nem szolgáltak, és te, kedves ifjú, kimondhatatlan szolgálatot tettél vele lelkemnek. Három vessző: három nap! Milyen kereken kimondtad, te okos!... És ismét "Igaz Thébében", és az előbbi tisztem szerint, és megint Fáraó barátja! Köszönöm neked, drágaságom, köszönöm, nagyon köszönöm.

És csak ült és sírt örömében.

József pedig így szólt hozzá:

- Abodu grófja, Nefer-em-Véze! Jósoltam neked álmod napján; könnyen tehettem és szívesen tettem. Örülök, hogy örvendetes értelmezést adhattam. Csakhamar körülvesznek téged tisztáztatásod után; itt a szükségben azonban én vagyok az első szerencsétkívánó. Szolgátok és udvarmesteretek voltam harminchét napon át, és leszek még három napig a kapitány rendelete szerint, érdeklődöm parancsaitok iránt, és jelképes kényelmet teremtek, amennyire a körülmények engedik. Eljöttem hozzátok reggel és este a keselyűházba, és Isten angyala voltam számotokra, ha szabad magam így kifejeznem, kinek keblén kiönthettétek fájdalmatokat, és aki megvigasztalt benneteket a szokatlan miatt. Felőlem azonban ti nem sokat kérdeztetek. Holott én sem e lyuk számára születtem, s nem is magam választottam tartózkodóhelyül, hanem idejutottam, nem tudom, hogyan, s bebörtönöztek mint királyi rabszolgát és fegyencet olyan bűnért, ami csak félrecsavarás Isten előtt. Lelketek jobban tele volt saját fájdalmatokkal, semhogy sok érzéketek és érdeklődéstek lehetett volna az enyém iránt. Mégse felejts el engem és szolgálataimat, főpohárnok-gróf, hanem emlékezz meg rólam, ha uraságodban ülsz majd, mint azelőtt! Említs meg Fáraó előtt, és figyelmeztesd, hogy itt ülök puszta félrecsavarás folytán, és emelj szót értem, hogy vezessen ki kegyelmesen ebből a tömlöcből, ahol nem szívesen vagyok. Mert már mint gyermeket hazámból ideloptak, igenis, ideloptak alá Egyiptom országába, és ideloptak alá ebbe a verembe, és olyan vagyok, mint a hold, ha egy rosszindulatú szellem megállítaná pályáján, hogy ne futhassa útját ragyogva, testvérei, az istenek elébe. Megteszed értem, főpohárnok-gróf, és meg fogsz említeni?

- Hogyne, hogyne, természetesen! - kiáltott a kövér. - Megígérem neked, hogy a legelső alkalommal megemlítelek, ha ismét Fáraó előtt állok, és megemlítelek újra és újra, ha szelleme nem fogadja be szavam azonnal! Disznóság lenne, ha nem emlékeznék meg rólad és nem emelnék szót javadra, mert akár te loptál, akár ideloptak, nekem mindegy, kell hogy megemlítselek, s kell hogy kegyelmet nyerj, mézes szavú ifjú! - És átölelte Józsefet, és megcsókolta ajkát és mindkét orcáját.

- Úgy látszik - mondta a hosszú -, itt egészen feledésbe merül, hogy én is álmodtam. Nem tudtam, héber, hogy ilyen ügyes értelmező vagy, különben nem utasítottam volna el kisegítő szolgálatodat. Most már hajlandó vagyok, hogy elmeséljem álmomat, amennyire ez szavakba foglalható, te pedig értelmezd. Készülj föl, és halld!

- Hallom - felelte József.

- Amit álmodtam - kezdte a sütőmester -, ez volt, a következő. Azt álmodtam... no nézd, milyen tréfásan történt álmomban, mert hogy kerülhetek ilyen helyzetbe én, Menfe hercege, aki valóságosan sohasem dugja fejét a sütőkemencébe, hogyan illik hozzám, hogy mint holmi pékinas és mint kifli- és pereckihordó... no de mindegy, lám, álmomban csak mentem, és fejemen három süteményeskosarat vittem, egyiket a másik fölött, olyan laposakat, szépen egymásba rakva, s mindegyik meg volt töltve mindenféle péksüteménnyel a palota pékműhelyéből, s a legfelsőben szabadon hevertek a Fáraónak sült étkek, a lepények és perecek. Akkor madarak jöttek szárnyaló szárnnyal, karmukat hátrahúzva röptükben, előrenyújtott nyakkal és dülledő szemmel, és károgtak. És ezek a madarak szemtelenül lecsaptak, és megvámolták a fejemen levő ételt. Szabad kezemet föl akartam emelni s azzal legyezni a kosarak fölött, hogy elijesszem a csürhét, de nem sikerült, kezem bénultan csüggött alá. És ők belevagdostak, és körülöttem köröztek, s átható, rohadt madárszaguk volt... - Itt a pék szokása szerint megijedt, elsápadt, és mosolyogni próbált kellemetlen szájszögletével. - Azaz - mondotta -, azért nem kell sem a madarakat és bűzüket, sem csőrüket és dülledt szemüket túlságosan ocsmánynak képzelned. Éppolyan madarak voltak, mint a többi, és ha azt mondtam: belevagdostak - nem emlékszem pontosan, hogy ezt mondtam-e, de meglehet -, az csak kissé elevenebben választott szó volt, hogy álmomat érzékeltessem. Csipkedtek, kellett volna mondanom. A madarak belecsipkedtek a kosaramba, mert nyilván azt gondolták, őket akarom etetni, hiszen a legfelső kosár a fejemen nem volt befedve és nem volt kendővel letakarva... röviden, minden nagyon természetesen játszódott le ebben az álmomban, azzal a kivétellel, hogy én, Menfe hercege személyesen vittem fejemen a péksüteményt, és mindenesetre még azzal, hogy nem sikerült legyeznem, de talán nem is akartam, mert tetszettek nekem a vendégeskedő madarak. És ez volt minden.

- Most értelmezzem? - kérdezte József.

- Ahogy tetszik - felelte a sütő.

- Három kosár - szólt József - három nap. Harmadnap múlva Fáraó kivezet ebből a házból, és fölemeli a te fejedet, amennyiben fára szögez és karóra, amely egyenesen áll ott, és a te húsodat leeszik rólad a madarak. És, sajnos, ez minden.

- Mit beszélsz! - kiáltott a sütő, leült és arcát kezébe rejtette, s gyűrűs ujjai között könnyek buggyantak elő. József azonban vigasztalta, mondván:

- Ne sírj túlságosan, nagyméltóságú pék, és te se ússzál örömkönnyekben, koszorú mestere! Hanem mindketten fogadjátok méltósággal sorsotok úgy, ahogy van, ami rátok vár, és ahogy beteljesedik! A világ is kerek és egész, van benne felül és alul, jó és rossz, de nem kell fölfújni ezt a kettősséget, mert alapjában az ökör olyan, mint a szamár, és fölcserélhetők és együtt alkotják az egészet. Láthatjátok a könnyeken, amelyeket mindketten ontotok, hogy a különbség nem olyan nagy, urak, köztetek. Te, szentséges éljenkiáltó, ne bizakodjál el, mert te csak úgyszólván vagy jó, és azt hiszem, ártatlanságod abban áll, hogy a rossz nem is kísértett meg, mivel fecsegő vagy, és nem bíztak meg benned, úgyhogy nem szereztél tudomást a rosszról. Nem is fogsz megemlékezni rólam, ha uraságodba visszakerülsz, noha megígérted, megmondom előre. Vagy csak nagyon későn fogod megtenni, amikor már az orroddal ütközöl emlékezetembe. Ha akkor megemlékezel rólam, emlékezzél rá, hogy előre megmondtam, nem fogsz megemlékezni rólam. Te pedig, pékmester, ne essél kétségbe! Mert azt hiszem, te csak azért esküdtél össze a rosszal, mivel ebben láttad a tiszteletreméltóan előírtat, és összecserélted a jóval, ahogy az bizony megesik. Lásd, te az istené vagy, amikor az alul van, és társad az istené, amikor az felül van. De istené vagytok mindketten, a fölmagasztalás csak fölmagasztalás, még ha Uziri kereszt- és általfáján is, amelyen egyszer egy szamarat láttak, annak jeléül, hogy Szét és Ozirisz egyugyanaz.

Így beszélt Jákób fia az urakhoz. Három nap múltán pedig, miután álmukat értelmezte, elszállították őket a tömlöcből, s mindkettőnek feje fölemeltetett, a pohárnoké dicsőségre, a sütőé gyalázatra, mert keresztfára szögezték. A pohárnok pedig tökéletesen elfelejtette Józsefet, mert nem szeretett a tömlöcre gondolni, és ennélfogva őrá sem.

E történetek után József még két évig maradt a börtönben és a második veremben, hogy elérje a kort, és harmincéves legyen, mielőtt kihúzzák onnan roppant sietséggel, sőt lélekszakadva, mivel most maga Fáraó volt az, aki álmodott. Mert két év múlva Fáraó álmot látott - mindjárt két álmot; de mivel lényegében egyik ugyanaz volt, mint a másik, nyugodtan mondhatjuk, hogy Fáraó álmot látott, mindegy, nem ez a fontos - a fődolog és a kiemelendő mozzanat inkább az, hogy ha itt Fáraót mondunk, a szónak nincs többé - személyes vonatkozásban nincs többé - ugyanaz az értelme, mint az időben, amidőn a pék és a pohárnok álmodták jósálmaikat. Mert mindig Fáraót mondunk, és mindig van Fáraó; egyúttal azonban jön és megy is, mint ahogy a nap mindig van, de ugyancsak jön és megy; és közben, azaz csakhamar azután, hogy József gondozottainak, a két úrnak feje ellentétes módon fölemeltetett, Fáraó éppen ment és jött - és ezzel arra célzunk, amit József mind elmulasztott, mialatt a bórban és a tömlöcben ült, vagy aminek csak gyönge visszhangja jutott el hozzá a mélybe: a trónváltozásra tudniillik, egy világnap szomorú elmúltára és ujjongó fölkelésére az új kornak, amelytől az emberek szerencsés fordulatot reméltek, jóllehet az előbbi is, a földi lehetőségekhez képest, igen szerencsés volt, s amelytől azt várták, hogy most már a jog elűzi a jogtalanságot, és "a hold igazán el fog jönni" (mintha már eddig is nem jött volna el igazán), röviden, hogy mostantól kacagás és ámulat lesz az élet - ami elég ok volt az egész nép számára, hogy heteken át ugrándozzék és igyék, persze a zsákruhában és hamuban töltött gyászidő letelte után, amit azonban mégsem képmutató illendőségből, hanem a régi kor letűntén érzett őszinte gyászból tartottak. Mert konfúzus lény az ember.

Épp annyi évig, mint amennyi napot főpohárnoka és cukrászati felügyelője töltött Cavi-Rében, azaz negyvenig uralkodott, építkezett és ragyogott Amun fia, Thutmózisz és a mitannibeli királylány fia, III. Neb-ma-ré-Amenhotep Nimmuriában, akkor meghalt és egyesült a nappal, miután utoljára még arra a bizonyos szomorú tapasztalatra tett szert a hetvenkét összeesküvővel, akik a ládába akarták csalogatni. Most anélkül is ládába került, persze csodálatos, színarany szögekkel kivert ládába, sózva és aszfaltozva, borókaolajjal, terpentinnel, cédrusgyantával, stiraxszal és masztixszal az örökkévalóság számára tartóssá téve és négyszáz rőfnyi vászonpólyába göngyölve. Hetven napig tartott a művelet, amíg az Ozirisz elkészült, és egy ökröktől vont aranyszánon, amelyen az evezős hajó volt elhelyezve, ezen viszont az oroszlánlábú, baldachinnal fedett ravatal, elindult, elöl tömjénezőkkel s vízszórókkal, hátul a látszólag teljesen megtört kísérettel, sokszobás és minden kényelemmel fölszerelt Örök Lakása felé, melynek ajtaja előtt istentiszteletben részesítették, tudniillik a "szájfelnyitást" hajtották végre a Hórusz-borjú lábával.

A királynét és az udvart már nem falazták be vele együtt a sokszobás lakásba, hogy a halott mellett éhen vesszenek és elporladjanak; rég elmúltak az idők, amikor ezt szükségesnek, vagy akár csak illendőnek tartották, a szokás feledésbe ment, és mindenütt divatját múlta - miért? Miért fordultak ellene, és miért volt most minden lélektől idegen? Nyakig álltak az ősiségben, és buzgón varázsoltak, a felséges tetem minden testnyílását bajhárító amulettekkel tömték tele, és rendíthetetlen körülményességgel hadarásztak a borjúlábeszközzel. De az udvart befalazni - nem, erről szó sem volt, ezt már nem csinálták; nemcsak hogy vonakodtak tőle, és nem találták többé szépnek, ami egykor szép volt - tudni sem akartak róla, hogy valaha tartották a szokást és szépnek gondolták, és sem az egykor befalazottak, sem a befalazók nem is gondoltak rá. Nyilván nem illett már a jelen nap világához, nevezzük ezt akár későinek, akár korainak - és ez nagyon érdekes. Sokan talán az ó-szépségűben, az elevenen befalazásban látják az érdekeset. De sokkal érdekesebb, hogy egy napon a szokás általános, hallgatólagos, sőt öntudatlan közmegegyezéssel egyszerűen nem jön többé számba.

Az udvari emberek ott ültek, fejüket térdükre hajtva, és az egész nép gyászolt. De azután fölemelkedett az ország a néger határoktól a torkolatokig és sivatagtól sivatagig, hogy ujjongva köszöntse az új időszámítást, amely nem ismeri többé a jogtalanságot, és amely alatt a hold igazán eljön; az új napnak rivalgó üdvözlésére emelkedett föl, egy kedves-csúnyácska fiúnak, aki, ha jól számolták, alig tizenöt éves volt, amiért is Teje, az isten özvegye és Hórusz-anya egy darabig még kezében tartja helyette a gyeplőt; s trónra lépésének és Felső- és Alsó-Egyiptom koronájával való megkoronázásának nagy ünnepségére, amelyet részben a thébéi nyugati palotában celebrálnak roppant aprólékossággal, részben, legszentebb részleteiben, Per-Mont koronázóvárosban, ahová az ifjú Fáraó és anyja a "Két ország csillaga" nevű mennyei bárkán nagy pompával, díszkísérettel vonult egy darabon a folyón fölfelé, a partok ujjongásának közepette. Amikor innen visszatért, címe így hangzott: "Erős harci bika, a két istennő kedvence, nagy király Karnakban; aranysólyom, aki fejére tette a koronákat Per-Montban; Felső- és Alsó-Egyiptom királya; Nefer-heperu-Ré-Vanré, azaz: szép alakú ő, aki az egyetlen s akinek ő az egyetlene; a nap fia, Amenhotep; Thébé isteni uralkodója, hosszan tartó, mindörökké élő, akit szeret Amun-Ré, az ég ura; főpapja a szemhatáron ünneplőnek, neve erejénél fogva: Tűz, amely Atonban van."

Így hívták az ifjú Fáraót megkoronázása után, és amint József és Mai-Szahme megállapították, ez a sorozat fáradságos egyezség eredménye volt, hosszú és szívós tárgyalásoknak az Atum-Ré nyájas napértelme felé hajló udvar és Amun féltékenyen ránehezedő templomi hatalma között, amely néhány mély meghajlást ért el a hagyomány ura előtt, de csak a háromszög csúcsán levő On urának tett világosan átcsillanó engedményének ellenében, úgyhogy a királyi gyermek még Ré-Horahte nagy látnokává is szentelődött, s a hagyományellenes tanulságos nevet, "Atón"-t is beleszőtte címeinek uszályába... Anyja, az isten-özvegy az ő erős harci bikáját, aki mindenhez inkább hasonlított, mint ehhez az állathoz, röviden "Meni"-nek szólította. A nép azonban, úgy hallotta József, más nevet adott neki, finom és finomkodó nevet. "Neb-nef-nezem"-nek hívta, "Az édes lehelet urá"-nak - nem lehet megmondani határozottan, miért. Talán mert tudták róla, hogy szerette kertje virágait, és szívesen ásta orrocskáját illatukba.

József tehát elmulasztotta mindezeket a dolgokat, és elmulasztott minden, ezzel összekötött örömmámort vermében, s hogy Mai-Szahme katonáinak szabad volt három napon át berúgniuk, ez volt minden, ami az események szelét elhozta fogságába. Nem volt jelen, s úgyszólván nem élt ezen a földön, amikor a nap változott, a holnap mává és ezzel a holnap legmagasabbja a ma legmagasabbjává lett. Csak annyit tudott, hogy ez megtörtént, és verme mélységéből figyelt a legmagasabbra. Tudta, hogy Neb-nef-nezem gyermeki házastestvére, megint mitannibeli hercegnő, akit még atyja kért meg számára levélben Tusratta királytól, nyugatra távozott, alighogy rendeltetésének helyét elérte - nos, az efféle távozásokat megszokta Meni, az erős harci bika. Körülötte mindig sok volt a haláleset. Testvérei mind meghaltak, részben még az ő születése előtt, részben már életében, közöttük egy bátyikó is, és csak egy későn született húgocskája maradt, de az is oly erős hajlamot árult el nyugat felé, hogy alig került szem elé. Ő maga sem olyannak látszott, mint akinek mindig és örökké élni kell, a homokkő és mészkő képmások szerint ítélve, amelyeket Ptah tanítványai készítettek róla. De mivel nagyon sürgős volt, hogy a napnemzedéket továbbplántálja, mielőtt ő is el találna menni, még Nebmaré-Amenhotep életében újra megházasították: egy egyiptomi nemes gyermekkel, Nofertitivel, aki most az ő Nagy Felesége és a két ország úrnője lett, és akinek ő a "Nefernefruatón", azaz "Minden szépségnél szebb Atón" ragyogó melléknevet adományozta.

Már ezt a nászünnepet is, amelynek alkalmával ujjongtak a partok, elmulasztotta József odalenn, de tudott róla, és figyelt az ifjú legmagasabbra. Például hallotta Mai-Szahmétól, kapitányától, aki hivatalosan megtudott egyet-mást, hogy Fáraó, alighogy fejére tette Per-Montban a koronákat, anyja engedélyével parancsot adott egy karnaki Ré-Horahte-Atón-ház építésének legnagyobb gyorsasággal való befejezésére, amelyet már nyugatra távozott atyja megkezdett, és mindenekelőtt a templom nyílt udvarán egy rendkívülien nagy obeliszk emelésére, magas alépítményen kockakövekből, melynek a háromszög csúcsán levő On tanaihoz csatlakozó napértelme nyilvánvaló szembeszállás volt Amunnal. Nem mintha Amunnak elvi kifogása lett volna más istenek szomszédsága ellen. Az ő nagysága körött sok ház és szekrény volt még Karnakban: Ptahé, a körülgöngyölté, Miné, a meredőé, Montué, a sólyomé és másoké; és Amun nemcsak jóakarattal tűrte szolgálatukat a közelében, hanem Egyiptom isteneinek sokfélesége éppenséggel értékes és fontos volt hagyományőrző szelleme előtt - persze azzal a feltételezéssel, hogy ő, a dús, király mindenek felett, az istenek királya, és azok időről időre meglátogatják, amivel szemben ő is kész volt illő alkalommal visszaadni a látogatást. De látogatásról itt nem lehetett szó, mert a parancsban előírt nagyszekrényben és a napházban nem lett volna képmás, kivéve az obeliszket, amely azzal fenyegetett, hogy fennhéjázóan magas lesz, és úgy tett, mintha még a piramisépítők korában éltek volna, amikor Amun kicsi és Ré nagyon nagy volt, és mintha azóta nem Amun fogadta volna magába Rét, úgyhogy Amun-Ré lett, az istenek birodalmi istene és királya, akik között mellesleg, a maga területén és a maga módján, mindenesetre még Ré-Atum is fönnállhatott, vagy inkább hagyományőrzően, fönn kellett állnia - de nem fennhéjázó értelemben és nem úgy, hogy új istenként, Atón néven, elvonatkoztatással emelje magát a többi fölé, ami csak magát Amun-Rét illette volna meg, vagy helyesebben őt sem, mert elvonatkoztatni egyáltalában illetlen volt, és meg kellett nyugodni abban a tényben, hogy Amun a király Egyiptom isteneinek ősi sokfélesége fölött.

Az udvarnál azonban már Nebmaré király alatt divatos módon sokat elmélkedtek, és sok üres spekulációt szőttek, és, úgy látszik, ez a szokás most elharapózott. Az ifjú Fáraó rendeletet bocsátott ki, és az obeliszkemelés emlékére kőbe is vésette, amely okoskodó iparkodást árult el, hogy a napistenség lényegét új és hagyományellenes módon határozza meg, mégpedig oly élességgel, amely már csavarosság volt: "Él - így hangzott a rendelet - a két fényhely Ré-Hórusza és fényhelyén »Su« néven ujjong, amely Atón."

Ez homályos volt, jóllehet világosságról volt szó, és nagyon világos szeretett volna lenni. Bonyolult is volt, noha egyszerűsítés és egységesítés volt a cél. Ré-Horahte, egyik isten Egyiptom istenei között háromalakú volt: állati, emberi és égi. Képe emberi kép volt sólyomfejjel, amelyen a napkorong állott. De mint égitest is hármas volt, amint az éjből született, amint férfiasságának zenitjén állt, és amint meghalt nyugaton. A születés, a halál és az újjászületés életét élte, halálba tekintő életet. De akinek fülei voltak a hallásra és szemei a kövek jegyeinek olvasására, az megértette, hogy Fáraó tanító üzenete az isten életét nem így akarta fölfogni, nem mint jövést és menést, keletkezést, elmúlást és ismét keletkezést, nem mint a halálra épített s ezért fallikus életet, sőt egyáltalában nem mint életet, amennyiben az élet mindig a halálra épül, hanem mint tiszta létet, mint változatlan, kelésnek és múlásnak alá nem vetett forrását a fénynek, amelynek képéből az ember és a madár ezentúl eltűnik, s csak tiszta, életet sugárzó napkorong marad meg Atón néven.

Értették vagy nem értették, mindenesetre falun és városban izgatottan beszéltek róla olyanok is, akiknél megvoltak az előfeltételek, hogy nyilatkozhassanak, és olyanok is, akiknél ezek az előfeltételek tökéletesen hiányoztak, úgyhogy csak fecsegtek. József verméig elhatott a fecsegés: még Mai-Szahme katonái is fecsegtek, és még a fegyencek is a bányában, amint lélegzethez jutottak, és annyit mindnyájan megértettek, hogy a parancs bosszúság Amun-Rének, mint a nagy obeliszk is, amit az orra elé építenek, s mint Fáraó messzemenő rendelkezései is, melyek az elvonatkoztató névmeghatározással voltak kapcsolatban, és csakugyan nagyon messze mentek. Így az a negyed, amelyben az új naptemplom épült, "A nagy Atón fényessége" nevet kapta; s híre ment, hogy magát Thébét, Vezetet, Amun városát ezentúl "Atón fényessége városának" fogják nevezni, amiről aztán a végtelenségig sokat fecsegtek. Még a haldoklók is Mai-Szahme kórházpajtáiban utolsó erejükkel erről beszéltek - nem is szólva azokról, akik csak csipkés-leprában vagy szemrühességben szenvedtek, úgyhogy a kapitány nyugalmi rendszere komoly veszélybe került.

Az édes lehelet ura, úgy látszott, nem tudott betelni, és hajszolta ügyét, azaz: a tanulságosan szeretett isten ügyét, vagyis a templom építését, olyan sietséggel és sürgősséggel, hogy Jebutól, az Elefántok Szigetétől le a Deltáig minden kőfaragót mozgósítottak. És ez a nagyarányú buzgólkodás mégsem volt elegendő, hogy Atón házát olyan építménnyé tegye, ami az Örök Lakásokat megilleti. Fáraó annyira sietett, és annyira hajtotta a türelmetlenség, hogy lemondott azoknak a gondosan megfaragandó és nehezen szállítható nagy tömböknek alkalmazásáról, amelyekből az istensírokat építették, és parancsot adott, hogy a változatlan fény templomát kézből kézbe dobható kis kövekből emeljék föl, minek folytán sok habarcsra és kőtömítőre volt szükség, hogy a falakat kisimítsák a mélyített és festett ábrázolások számára, amelyeknek mindenütt ott kellett ragyogniuk. Amun gúnyolódott ezen, amint általában hallani lehetett.

Az események így Jákób jelen nem levő fiához akként szivárogtak le, hogy Mai-Szahme robotbányáját is igen erősen igénybe vette fáraó sietős építkezése, és Józsefnek gyakran ott kellett lennie felügyelőbotjával, s vigyáznia, hogy a csákány és repesztőék szüntelenül kézben legyen, s a kapitány kellemetlenül cikornyás leveleket ne kapjon a hivataloktól. Egyebekben tovább élte elviselhető börtönéletét Cavi-Rében a nyugodt kapitány oldalán, s ha az élet egyhangú is, mint ennek beszéde, de várakozással terhes. Mert sok várnivaló volt, közelebbi és távolabbi - elsősorban közelebbi. Az idő eltelt, ahogyan telni szokott, az ismert módon, amelyet sem gyorsnak, sem lassúnak nem lehet mondani; mert lassan telik, különösen ha várakozásban élünk, és mire odafigyelünk, már el is múlott. Ott élt tehát, amíg anélkül, hogy tulajdonképpen sok ügyet vetett volna rá, harmincéves nem lett. Akkor eljött a lélekszakadva-sietés és a szárnyas követ napja, egy nap, amely talán megtanította volna Mai-Szahmét a megrettenésre, ha amúgy is nem várta volna mindig, hogy különös dolgok érik Józsefet.

Ívelt lótuszorrú és bíborvitorlás bárka érkezett - repült könnyűségében, minden oldalán öt evezős hajtotta, s a királyság jelével volt megjelölve: egy futárhajó Fáraó háziflottillájából. Elegánsan kikötött Cavi-Ré kikötőhelyén, és egy ifjú ugrott le róla, könnyű és karcsú, mint a gyorshajó, amely hozta, arca sovány, lába hosszú, inas. Melle gyorsan zihált a gyolcs alatt, lélekszakadva lihegett, vagy legalább így látszott, azaz úgy tett, mintha így volna. Mert a lihegésre nem volt igazi ok, hiszen hajón tette meg az utat és nem futva; színlelt és tüntető, kötelességszerű lihegés volt. Mindenesetre azután oly gyorsasággal futott vagy repült Cavi-Ré kapuin és udvarain át, miközben rövid, cseppet sem hangos s az őröket mégis bénult döbbenetbe ejtő kiáltásokkal minden föltartóztatást elhárított, szabad utat tört, s azonnal és feltétlenül a kapitányt követelte - tehát: olyan gyorsan futott vagy repült a citadella felé, amerre utasították, hogy karcsúsága ellenére a színlelt lihegés válhatott valóságossá. Mert az aranylemezből készült kis szárnyak, amelyeket hátul a szandálján és süvegén viselt, természetesen nem röpítették komolyan, csupán gyorsaságának külső jelei voltak.

József, aki az írószobában foglalatoskodott, nagyon jól észrevette ezt az érkezést, futást és röpülést, de nem méltatta figyelemre akkor sem, amikor figyelmeztették rá. Tovább böngészte az iratokat az irodafőnökkel, míg egy zsoldos, maga is lélekszakadva, be nem rohant, s át nem adta az utasítást, hogy hagyja ott a legfontosabbat is, s azonnal jelenjék meg a kapitány előtt.

- Megyek - mondotta, azonban a kezében tartott papirost mégis végigböngészte az írnokkal, mielőtt, természetesen nem lassú, de nem is nagyon sietős léptekkel - talán mert készült rá, hogy nemsokára egyáltalán nem illik hozzá semmiféle gyors és könnyed mozgás - a kapitányhoz ment a toronyba.

Mai-Szahme orrhegye kissé elfehéredett, mikor József belépett a gyógyszertárszobába, sűrű szemöldökét a szokottnál kissé magasabbra húzta, és kerek ajka nyitva állt.

- Itt vagy hát - mondta halkan Józsefnek. - Már előbb itt kellett volna lenned. Halld hát! - És kezével a szárnyas emberre mutatott, ki mellette állt, vagy tulajdonképpen nem állt, vagyis nem állt nyugodtan, hanem karja, feje, válla és lába annyira mozgásban volt, hogy szinte egy helyben ide-oda futkosott, hogy lélegzetet vegyen, vagy inkább lélegzetét veszítse. Néha lábujjhegyre is emelkedett, mintha el akarna repülni.

- A te neved Uzarszif? - kérdezte halkan és sietős szóval, miközben közel fekvő, gyors szemét Józsefre szögezte. - A kapitány segéde vagy, aki felügyel, és akinek gondjára voltak bízva a keselyűházikó bizonyos lakói két esztendővel ezelőtt?

- Én vagyok az - mondta József.

- Akkor velem kell jönnöd, ahogy vagy - felelte amaz, és tagjait gyorsabban kezdte mozgatni. - Fáraó első fullajtára vagyok, gyorsfutár vagyok, és futárhajóval jöttem. Haladéktalanul hajóra kell szállnod velem, hogy az udvarhoz vigyelek, mert Fáraó elé kell állnod!

- Nekem? - kérdezte József. - Hogyan lehet az? Túlságosan kicsiny vagyok én ahhoz.

- Kicsiny vagy nem, ez Fáraó szép akarata és parancsolata. Lélekszakadva adtam át kapitányodnak, és lélekszakadva kell követned a hívást.

- Ebbe a börtönbe tettek engem - válaszolta József -, mindenesetre fonák módon, s úgyszólván ide alá loptak engem. Én pedig robotos vagyok itt, és ha kötelékeim nem is láthatók, azért megvannak. Hogy mehetnék én ki veled ezeken a falakon és kapukon át a futárhajóra?

- Ez mind semmit sem számít - hadarta a fullajtár - a szép parancsolattal szemben. A parancs mindezt egy pillanat alatt szétfújja a levegőbe, és egyszeribe széttépi kötelékeidet. Fáraó csodálatos akaratával szemben semmi sem állhat meg, de légy nyugodt, több mint valószínűtlen, hogy te megállhatsz előtte, s több mint valószínű, hogy csakhamar visszahoznak ide, robotoló helyedre. Te sem leszel okosabb, mint Fáraó legnagyobb tudósai és varázslói a könyvesházból, és nem fogod megszégyeníteni a látnokokat, jósokat és álomfejtőket Ré-Horahte házából, akik a napévet föltalálták.

- Isten titka, hogy velem van-e, vagy nincs - felelte József. - Álmodott valamit Fáraó?

- Nem kérdezni, hanem felelni vagy itt - mondta a futár -, és jaj neked, ha nem tudsz. Mert akkor nyilván mélyebbre zuhansz, mint csupán ebbe a tömlöcbe vissza.

- Miért kell ilyen próbára tétetnem - kérdezte József -, és miképpen tud rólam Fáraó, hogy szép parancsolatát utánam küldte ide alá?

- Megneveztek és megemlítettek téged, és rád mutattak a zavarban - felelte a futár. - Majd útközben közelebbit is megtudhatsz. Most lélekszakadva kell engem követned, hogy haladéktalanul Fáraó elé állhass.

- Vezet messze van - mondta József -, és messze van Merimat, a palota. Akármilyen gyors a futárhajód, futár, Fáraónak várnia kell, míg akarata teljesül, és elébe állok próbára, úgyhogy talán el is felejtette már szép parancsolatát, mire megérkezem, és többé nem tartja szépnek.

- Fáraó közel van - vetette ellen a futár. - A világ szép napjának úgy tetszik, hogy a háromszög csúcsán levő Onban süssön; a "Két ország csillaga" nevű bárka odavitte. Néhány óra alatt gyorshajóm célba illan-villan velünk. Induljunk, elég a szóból.

- De előbb meg kell nyiratkoznom és jobb ruhát vennem, ha Fáraó elé akarok állni, s előtte helyem megállni - mondta József. A fogságban ugyanis saját haját viselte, s ruhája durvább fajtájú, nagyon közönséges vászon volt. A futár azonban így felelt:

- Az a hajón is megtörténhet, mialatt illanunk-villanunk. Mindenről gondoskodtam. Ha azt hiszed, hogy az egyik cselekvés és sietség miatt halasztódhat a másik, s nem kell mindent egy markolással összefogni az időben, hogy takarékoskodjunk vele, nem tudod, mi az, lélekszakadva teljesíteni Fáraó szép parancsolatát.

Ekkor az elhívatott az elöljáróhoz fordult, hogy elbúcsúzzék, és "barátjának" nevezte őt.

- Látod, barátom - mondotta -, mint áll a dolog, és mi történik velem három esztendő múltán. Sietve engednek ki a lyukból, és kihúznak a kút mélyéről régi példakép szerint. Ez a gyorsfutár azt gondolja, vissza fogok zuhanni hozzád, de én nem hiszem, s mivel nem hiszem, nem is lesz így. Ezért hát élj boldogan, s fogadd köszönetemet jóságodért és nyugalmadért, amellyel életem szélcsendjét, e vezeklést és sötétséget elviselhetővé tetted, és amiért testvéred lehettem a várakozásban. Mert te Nehbet harmadik megjelenésére vártál, én pedig az én dolgomra vártam. Élj boldogan, még látjuk egymást! Valaki hosszú feledés után megemlékezett rólam, amikor már orrával ütközött emlékezetembe. Én azonban feledékenység nélkül fogok rád gondolni, s ha atyám istene velem lesz, amiben nem kételkedem, hogy meg ne sértsem őt, te is kikerülsz ebből a barlangból és unalomból. Három szép emlékeztetőt hord eszében a te robotos szolgád; a nevük "Elragadtatás", "Fölemeltetés" és "Magautánhozatás". Ha Isten fölemel engem - és attól kellene félnem, megsértem őt, ha nem számítanék erre bizonyossággal -, megígérem neked, magam után hozatlak, hogy serkentőbb körülmények közé kerülj, s ne fenyegesse nyugalmadat az álmossággá fajulás veszélye, s kilátásaid is megjavulnak a harmadik találkozásra. Legyen e szó szövetség köztem és közted!

- Mindenesetre köszönöm - mondta Mai-Szahme, és átölelte őt, amit eddig nem volt szabad megtennie, s amit, úgy sejtette, később meg éppen ellenkező okokból nem tehet meg. Csak éppen most, az elvitel órájában volt meg rá a kellő alkalom. - Egy pillanatra - mondotta -, azt hittem, megrettenek, amikor ez a követ befutott. De nem vagyok ijedt, szívem nyugodtan ver, mert hogyan ért volna készületlenül az, amire mindig készen álltam? A nyugalom semmi más, mint hogy az ember mindenre készen áll, s ha eljön, nem ijed meg. Másvalami a meghatódás, a nyugalomban is marad hely számára, s nagyon meghat, hogy te meg akarsz emlékezni rólam, ha uraságodba emelkedsz. Hmunu urának bölcsessége legyen veled! Élj boldogul!

A gyorsfutár, egyik lábáról a másikra szökdécselve, csak éppen azt várta meg, amíg a kapitány befejezi szavait, aztán kézen fogta Józsefet, s lihegő sietséget mutatva, lefutott vele a toronyból, át Cavi-Ré udvarain és kapuin a futárhajóig, beleugrottak, és az csodálatos gyorsasággal azonnal tovaillant velük. S Józsefet a gyorsaság közben a kis kajütpavilon fedele alatt a hátsó fedélzeten nemcsak megnyírták, kifestették és átöltöztették, hanem egy füst alatt még arról is megtudott egyet-mást a szárnyas követtől, ami Onban, a napvárosban történt, és amiért elhozatták őt: a Fáraó ugyanis csakugyan rendkívül fontos álmot látott, de az előhívott próféták tökéletesen cserbenhagyták, aminek következménye nagy zavar s kegyvesztés lett, úgyhogy végül Nefer-em-Véze, a pohárnoki asztal nagymestere szót emelt Fáraó előtt, és megemlítette Józsefet, olyan értelemben, hogy ha valaki, hát ő talán tud a zavaron segíteni, kíséreljék hát meg. Hogy tulajdonképpen Fáraó mit álmodott, azt a követ csak nyilván eltorzított és nagyon zavaros formában tudta előadni, amint a tanácsteremből, ahol a tudósok a nagy vereséget elszenvedték, eljutott az udvari népség fülébe: az isten őfelsége, mondta, egyszer azt álmodta, hogy hét tehén megevett hét kalászt, másodszor pedig azt, hogy hét kalász megevett hét tehenet - röviden olyasmit, ami emberfiának még álmában sem jut eszébe, de Józsefet mégis valamennyire útbaigazította, és gondolatai eljátszottak az élelem, az éhínség és a gondoskodás jelképeivel.

Ami valójában történt, s amiért Józsefet hívatták, ez volt. Egy évvel előbb - a második év vége felé, melyet József a tömlöcben töltött - Amenhotep, e néven a negyedik, tizenhat esztendős s ezzel nagykorú lett, úgyhogy anyja, Teje gyámsága megszűnt, és az ország kormányzása önmagától Nebmaré, a pompázó utódjára szállt. Ezzel véget ért egy állapot, amelyet a nép és minden érdekelt a kora reggeli nap, az ifjú, az éjből született nappal jegyében látott, amikor a ragyogó fiú még inkább fiú, mint férfiú, még az anyához tartozó és az ő szárnya alá búvó, mielőtt férfiúsága teljébe és déli magasságba emelkedik. Ekkor Ezet, az anya visszalép és lemond az uralomról, noha a szülőanyának, az előbbvoltnak, élet és hatalom forrásának minden méltóságát megtartja, s a férfiú is csak az ő fia marad. De átengedi neki a hatalmat; s most a fiú gyakorolja az anyáért, mint előbb az anya a fiúért.

Teje, az anyaistennő, aki már azokban az években uralkodott s őrizte az országok életét, amikor férje Ré elöregedésében osztozott, levette álláról Uziri befont szakállát, amelyet hordott, mint Hatsepszut, az anyakeblű Fáraó, és átadta ifjú napfiának, akinek arcához nem kevésbé különösen illett, mint anyjáéhoz, ha nagyon ünnepélyes alkalmakkor fölkötötte - tehát olyan alkalmakkor, amikor egyidejűleg kényszerült farkosan megjelenni, azaz: hátul sakálfarkat erősíteni kötényéhez, ezt az állati jelképet, amely valamely elfeledett, de a homályban megőrzött és szentnek tartott ősokból a király rég megszabott ornátusához tartozott, és amelyről az egész udvar tudta, hogy az ifjú Fáraó gyűlöli, mert gyomrára kedvezőtlenül hatott az ősfarok viselése, és őfelségét hajlamossá tette az émelygésre, s ilyenkor igen sápadt, mondhatni zöldes lett - ami azonban azokhoz a rohamokhoz tartozott, melyeknek egészsége enélkül is, önmagától és az ősfarok nélkül is ki volt téve...

Minden észlelet arra vall, hogy a királyi hatalom átruházását a szülőanyáról a fiúra az a kétség kísérte, vajon nem lett volna-e jobb az átadást elhalasztani vagy egyáltalában eltekinteni tőle, és az ifjú napot egyszer s mindenkorra a szárny védelmében meghagyni. Maga az istenanya is táplálta ezt a kételyt, legfőbb tanácsadói is táplálták, és egy hatalmas, kit már ismerünk, még szította: Beknehonsz, a szigorú, Amun nagy prófétája és első házipapja. Nem mintha ő a korona szolgája lett volna, és esetleg, mint számos elődje valósággal tette, a vezírnek, az országkormányzás fejének hivatalát a főpapéval egyesítette volna. Már Nebmaré király, III. Amenhotep indítattva érezte magát, hogy az egyházi és a polgári hatalmat kettéválassza, és világi embereket nevezett ki Észak és Dél vezírévé. De mint az államisten szája, igényt tarthatott az anyakirályné fülére, aki köteles udvariassággal hajlította azt oda, noha jól tudta, hogy politikai versengés hangja az, aminek odatartja. Férje elhatározásában, hogy a veszedelmesen egyesítettet kettéválassza, határozott része volt neki is; mert szükségesnek látta, hogy a nagy tekintélyű karnaki kollégium hatalmának gátat emeljen, s elejét vegye olyan túlsúlynak, amely nem tegnap óta fenyegetett, s amelynek elhárítása a régmúltból örökölt királyi feladat volt. Hogy Thutmózisz, Meni öregapja ígéret-álmot látott a szfinx lábánál, és megszabadította őt a homoktól, miközben az őskori óriásszobor urát, Harmahisz-Heper-Atum-Rét atyjának nevezte, akinek koronáját köszönheti, mint ahogy mindenki megértette, és József is nyilván rájött értelmére, nem volt egyéb, mint ennek az elhárításnak hieroglifikus körülírása, a politikai önrendelkezés vallási megerősítése. És senki figyelmét nem kerülte el, hogy az új csillagistenségnek, Atónnak kialakítása, amely már Thutmózisz fiának udvaránál megkezdődött, és amellyel az unoka gondolatai oly szeretettel foglalkoztak, arra irányult, hogy föloldja Amun-Ré erőszakos kapcsolatát a nappal, amelynek általánosérvényűségét köszönhette, és túlságos hatalmát helyi nagysággá, Vezet városistenségévé fokozza le, ami ama politikai sakkhúzás előtt volt.

A világ egységének félreismerése volna, ha vallást és politikát gyökeresen különböző fogalmaknak tartanánk, amelyeknek egymáshoz semmi közük, s nem is szabad, hogy legyen, úgyhogy az egyik értéktelenné és hamissá silányulna, ha a másiknak bélyege ütődnék rá. Valójában cserélgetik ruhájukat, mint Istár és Tammúz hordják fölváltva a fátyolruhát, és a világegység az, ami megszólal, ha egyik a másik nyelvén beszél. Más nyelveken is szól még, például Ptah műveinek, az ízlés, ügyesség és világdísz alkotásainak nyelvén, s ezt egészen önmagáért valónak tekinti, amely a világegységből kiesik, s amelynek a valláshoz és politikához nincs semmi köze, éppoly ostobaság volna. József nagyon jól tudta, hogy az ifjú Fáraó - egészen a saját szakállára és anyjának tanácsadó segítsége nélkül - féltő, sőt féltékeny gondot fordított az alkotó világdíszítés ügyére, mégpedig pontos összefüggésben azzal az erőfeszítéssel, amelyet annak szentelt, hogy Atón istent valóságában és tisztaságában elgondolja - és hogy ezen a területen nem riadt vissza a hagyomány megváltoztatásától és csodálatos meglazításától sem, ami véleménye szerint megfelelt szeretett istene kívánságainak és érzelmeinek. Ez nyilvánvalóan szívügye volt, amelyet önmagáért űzött, s a maga meggyőződése szerint arról, ami a képek világában igaz és vidító.

De azért e világnak ne lett volna köze valláshoz és politikához? Emberemlékezet óta, vagy amint Kéme fiai szerették mondani: évmilliók óta a képek világát szentül kötelező, s ha úgy vesszük, mindenesetre némileg merev törvények szabályozták, amelyeknek őriző ura Amun-Ré volt az ő kápolnájában, vagy helyette nagy tekintélyű papjai. A törvényeknek e bilincseit lazítani vagy éppenséggel teljesen megoldani egy új igazság és vidámság kedvéért, amelyet Atón isten Fáraónak kinyilatkoztatott, fejbe kólintás volt Amun-Ré számára, mert a vallás és politika, aminek ura volt, oldhatatlanul összefüggött bizonyos megszentelt kép-érzülettel. Fáraó lázító tanaiban az alkotás módjáról a világegység a szépérzék nyelvét beszélte, egyik nyelvet azok közül, amelyeken kifejezi magát. Mert a világ egészével és egységével van dolga mindig és minden ponton az embernek, akár tud róla, akár nem.

Amenhotep, a királyfiú számára, aki nyilván tudott róla, a világegész szemmel láthatólag kissé túlságosan sok volt; erői túlságosan finomultak voltak hozzá, nehezen viselte súlyát. Gyakran volt sápadt és zöldes, akkor is, ha nem kényszerült fölvenni a farkot, és olyan fejfájás gyötörte, hogy a szemét nem tudta nyitva tartani, és egyre-másra hánynia kellett. Ilyenkor kénytelen volt napok hosszat sötétben feküdni - ő, aki mindennél jobban szerette a fényt, atyjának, Atónnak cirógató-életetadó kézben végződő sugarait, az égnek ezeket az arany kötelékeit a földdel. Természetesen aggodalomkeltő volt, hogy egy uralkodó királyt minden pillanatban akadályozhattak efféle rohamok reprezentációs kötelességei teljesítésében, amilyenek például: áldozatok bemutatása és felavatások, de még nagyjainak és előadó tanácsosainak fogadásában is. Sőt mi több: sohasem lehetett tudni, hogy e kötelességek teljesítése közben, szemtől szembe nagyjaival és tanácsosaival, vagy éppen az összesereglett nép szeme láttára hirtelen mi történik vele. Megeshetett, hogy Fáraó, hüvelykujját a másik négy közé szorítva s szemgolyóját a félig zárt pillák alatt elforgatva, kínos önkívületbe esik, amely nem tartott ugyan sokáig, de az éppen folyó tárgyalást vagy tanácskozást mindenesetre zavaró módon megszakította. Ő maga ezeket az eseteket úgy magyarázta, hogy atyja, az isten kísérti meg hirtelen, s nem is félt tőlük, inkább bizonyos vágyakozó várakozással nézett elébük. Mert Atón szép és igazi természete felől hiteles tanításokkal és kinyilatkoztatásokkal gazdagodva tért vissza a napvilágra belőlük.

Nem lehet tehát sem csodálni, sem kétségbe vonni annak az elhatározásnak mérlegelését, hogy a bekövetkezett nagykorúság után továbbra is beárnyékolja az éjszakai szárny az ifjú napot reggeli állapotában. Ez az elhatározás azonban mégsem érlelődött meg. Amun érvei ellenére végül is elutasították. Sok ok szólt ugyan mellette, de még több ellene. Nem volt tanácsos megvallani a világ előtt, hogy Fáraó beteg, vagy annyira beteges, hogy a kormányzást nem tudja gyakorolni; ez nem vált volna a felségesen uralkodó napnemzetség javára, és az országban, valamint az adófizető kerületekben veszedelmes félreértéseket idézhetett volna elő. Amellett pedig Fáraó betegségének olyan jellege volt, amely nem tűrte, hogy a további gyámkodásra elegendő okot lássanak benne: szent jellege, s ez népszerűségét inkább emelhette, mint károsíthatta, s nem is gyámolítására kerestek okot benne, hanem Amun ellen használták ki, akinek titkos szándéka, hogy a kettőskoronát tollas fejdíszével egyesítse, s önmagát emelje dinasztiává, mindenek hátterében ott leselkedett.

Ezért az anyai éjszaka nappali férfiasságának teljes hatalmát átengedte a fiúnak. A legpontosabb megfigyelés azonban arról tudósít, hogy maga Amenhotep nagyon megoszlott érzelmekkel fogadta az eseményt: nemcsak büszkeséget és örömet, hanem szorongást is érzett, és egészében véve talán szívesebben maradt volna a szárny alatt. S egy külön okból is szinte borzalommal várta nagykorúságának napját: ez az volt, hogy Fáraó uralkodása kezdetén, mint legfelsőbb hadúr, hagyományos módon személyesen vezetett fosztogató hadjáratot Ázsiába vagy a néger földre, amelynek dicsőséges befejezése után ünnepélyesen fogadták a határon, ő pedig visszatérve a fővárosba, az erős Amun-Rének, aki Cahi és Kús fejedelmeit lába alá vetette országaikban, nemcsak a zsákmány legzsírosabb részét hozta áldozatul, hanem egy fél tucat, lehetőleg magas rangú és szükség esetén mesterségesen magas rangra emelt foglyot is saját kezével lemészárolt.

Azonban "Az édes lehelet ura" képtelennek érezte magát erre az egész ceremóniára, és amint szó esett róla, vagy csak rá is gondolt, rángatózó arca elsápadt és elzöldült. Utálta a háborút, amely lehetett Amun ügye, de nem "Atón atyámé", aki ama szent és aggasztó önkívületek egyikében kifejezetten mint "a béke ura" mutatkozott meg inkább fiának. Meni nem tudott sem kocsin-paripán hadba vonulni, sem fosztogatni, sem Amunt a zsákmányból megajándékozni, sem fejedelmi vagy állítólag fejedelmi foglyokat előtte lemészárolni. Nem tudta és nem akarta mindezt még jelképesen és látszatra sem megcselekedni, és nem volt ínyére, hogy a templomok falán és a kapuk alján ábrázolják, amint a magas harckocsiról nyilával a rémült ellenségre lő, vagy amint egyik kezével egész csapatukat ragadja üstökön, s a másikkal meglengeti fölöttük a szétzúzó buzogányt. Mindez számára, azaz: istene számára és ezért az ő számára is elviselhetetlen és lehetetlen volt. Az udvar nagyjai tisztában lehettek avval, hogy a trónra lépési fosztogató hadjárat nem fog létrejönni semmi esetre sem, s végül is szép szavakkal kell megkerülni. Közölni lehetett például, hogy a földkerekség országai körös-körül enélkül is oly alázattal hevernek Fáraó lába előtt, s adóik oly pontosan s oly bőségben áradnak, hogy minden hadjárat fölösleges, s Fáraó éppen azzal akarja megdicsőíteni uralomra lépését, hogy semmi efféle nem fog létrejönni. És így is történt.

De Meni érzelmei e könnyítés után is vegyesek maradtak nappalba lépésekor. Nem titkolta maga előtt, hogy mint egyeduralkodónak a világegésszel, teljes terjedelmében és minden nyelvével és nyelvjárásával együtt kell közvetlenül foglalkoznia, holott azelőtt módjában állt, hogy csak egy bizonyos és belsőleg előnyben részesített szemszögből, a vallásiból vegye szemügyre. Földi gondoktól nem zaklatva, kertjének virágai és idegen fái alatt álmodozhatott nyájas istenéről, elgondolhatta őt, és elmélkedhetett azon, miképpen lehetne lényegét legjobban összefoglalni egy névben és kifejezni képben. Ez elég felelős és megerőltető munka volt, de ő szerette, és szívesen elviselte a fejfájást, amit okozott. Most cselekedni és gondolkodni kellett, ami aztán egészen kínos fejfájással járt. Minden reggel, amikor az álom még a fejében és tagjaiban bujkált, megjelent előtte a Dél vezíre, egy hórihorgas férfiú, álszakállkával és két aranykarikával a nyakában, név szerint Ramózisz, bevezetésül megállapított szövegű, litániaszerű és szörnyen virágos, hosszú lélegzetű mondókával üdvözölte, s aztán több óra hosszat rágta a fülét, csodálatosan elkészített irattekercseket göngyölgetve, folyó államügyekkel, törvényszéki ítéletekkel, adóívekkel, új csatornatervekkel, alapkőletételekkel, az épületfa beszerzésének kérdésével, fejtések és bányaművek nyitásával a sivatagban és így tovább, mindjárt közölve Fáraóval, hogy mi legyen mindezekben az ő szép akarata, és aztán fölemelt kezekkel csodálta meg a szép akaratot. Fáraó szép akarata volt, hogy ezt meg ezt a sivatagi utat beutazza, s megfelelő helyeket jelöljön ki kutak és pihenőállomások számára, amelyeket előbb már mások, akik többet értenek hozzá, megállapítottak. Az ő csodálatosan szép akarata volt, hogy El-Kab grófját maga elé idézze s felelősségre vonja, amiért oly pontatlanul és mondhatni hiányosan fizeti be hivatali adóját aranyban, ezüstben, marhában és vászonban a thébéi kincsesházba. Mindjárt holnapután fölkerekedni a nyomorult Núbiába szintén az ő felséges akarata volt, hogy ott ünnepélyesen megalapítson vagy megnyisson egy templomot, amely többnyire Amun-Rének volt szentelve, és így, tekintve érzelmeit, nem érte meg a kimerülést és fejfájást, amit a fáradságos utazás okozott.

Egyáltalában a főisten obligát templomi szolgálata, a körülményes szertartások idejének és erőinek tekintélyes részét igénybe vették. Kifelé ez is az ő szép akarata volt, belsőleg azonban semmi esetre sem, mert megakadályozta abban, hogy Atónra gondoljon, s azonkívül együtt járt Beknehonsznak, a népi erkölcsű Ámon-nagynak társaságával, akit ki nem állhatott. Hiába akarta fővárosának az "Atón fényességének városa" nevet adni; a nép nem fogadta el, a papság nem engedte elterjedni, és Vezet továbbra is Novet-Amun maradt, ami volt, a nagy kos városa, aki királyi fiainak karjával leigázta az idegen országokat, és gazdaggá tette Egyiptomot. Fáraó titkon már ekkor foglalkozott a gondolattal, hogy rezidenciáját elhelyezi Thébéből, ahol Amun-Ré képe világol minden falon, kapualjban, oszlopon és obeliszken, és a szemét bosszantja. Mindenesetre még nem gondolt új és saját, egészen Atónnak szentelt város alapítására, hanem csak az udvar átköltözését tervezte a háromszög csúcsán levő Onba, ahol sokkal jobban érezte magát. A naptemplom közelében kellemes palotája volt, nem olyan ragyogó, mint Merimat Thébé nyugati részében, de minden kényelemmel ellátva, amire kényességének szüksége lehetett; és az udvari krónikaíróknak gyakran kellett följegyezniök a jóságos isten utazásait Onba hajón vagy tengelyen. Ott lakott ugyan az Észak vezíre, aki a torkolatok és Sziut között valamennyi kerület igazgatását és igazságszolgáltatását irányította, és ugyancsak igyekezett, hogy fejfájást okozzon neki. De Meni itt leginkább megkímélte magát Amun tömjénezésétől Beknehonsz felügyelete alatt, és nagy élvezettel társalgott Atum-Ré-Horahte házának tudós kopaszaival e nagyszerű istennek, atyjának természetéről és belső életéről, amely irtózatos öregsége ellenére még oly friss és mozgékony volt, hogy a legszebb változásokra, tisztulásokra és idomulásokra mutatkozott képesnek, és hogy ha szabad így kifejezni magunkat, az emberi gondolat munkájának segítségével a régi istenből lassan, de mind tökéletesebben egy új és kimondhatatlanul szép isten alakult ki, tudniillik a csodálatos, mindenkinek világító Atón.

Bár egészen odaadhatta volna magát neki, és csupán az ő fia, bábája, hirdetője és hitvallója lehetett volna, ahelyett hogy ezenkívül még Egyiptom királya és azoknak utóda legyen, akik Kéme határköveit a messze távolba helyezték, és országukat világbirodalommá tették. Velük és tetteikkel szemben el volt kötelezve; elkötelezték az elődök és e tettek, és gyanítani lehetett, hogy Beknehonszt, Amun papját, aki állandóan fölemlegette ezt, azért nem szenvedhette, mert jogosan emlegette föl. Azt akarjuk mondani: az ifjú Fáraó maga is így gyanította: lelkiismerete legmélyének titkos gyanítása volt ez. Gyanította, hogy nem csupán más egy világbirodalmat alapítani és más egy világistent életre hívni, hanem hogy ez a második foglalatosság valamilyen módon ellentétben áll a királyi feladattal: az öröklött alapítást megőrizni és megtartani. A fejfájások is, amelyek miatt lehunyta szemét, amikor a Dél és Észak vezírei államügyekkel rágták a fülét, arra irányuló, vagy ha voltaképpen nem is egészen arra irányuló, de abban az irányban mozgó gyanításokkal voltak kapcsolatosak, hogy ezek, tudniillik a fejfájások nem annyira kimerültségből és unalomból eredtek, mint inkább homályos, de nyugtalanító belátásából az ellentétnek, amely az Atón-teológiával való odaadó foglalkozás és Egyiptom királyának kötelességei között fennállott. Más szóval: lelkiismereti összeütközésből eredő fejfájások voltak, s hozzá még ilyenekként is ismertettek föl, ami nem javított, hanem rontott rajtuk, és erősítette a honvágyat a hajnali elárnyékolás állapota iránt az anyai éj szárnyával.

Kétségtelen, hogy akkor nemcsak ő, hanem az ország is nagyobb gondoskodásban részesült. Mert a földiekről és jólétükről mindig jobban gondoskodik az anya, még ha a földfelettiek jobb gondoskodásban részesülnek is a fiú gondolataiban. Ez volt Amenhotep titkos meggyőződése, és ez volt magának Egyiptom országának szelleme, a fekete föld Ízisz-hite, amely őt is eltöltötte. Gondolataiban különbséget tett a világ anyagi, földi, természeti és szellemi-vallási java közt, azzal a határozatlan félelemmel, hogy e két ügy nemcsak hogy nem vág ősze, hanem inkább gyökeres ellentétben áll egymással, minek folytán kínos, fejfájást okozó nehézséget jelent mindkettővel egyszerre foglalkozni, királynak s ugyanakkor papnak lenni. Az anyagi-természeti jólét és virulás a király ügye vagy tulajdonképpen: sokkal inkább egy királyné ügye és gondja, az anya, a nagy tehén ügye és gondja - hogy a papfiú szabadon s felelősség nélkül az anyagi jólétért, a szelleminek szentelhesse magát, s napgondolatait szőhesse. A királyi felelősség az anyagiért nagyon nyomasztotta az ifjú Fáraót. Királyságának gondolata össze volt kötve szemében a fekete egyiptomi televényföld képzetével, sivatag és sivatag között, amely fekete és termékeny a teherbe ejtő nedvességtől. Az ő rajongása azonban a tiszta fénynek szólt, az arany napifjúnak a magasságban - és lelkiismerete nem volt jó emiatt. A Dél vezíre, akinek mindent jelentettek, még a Kutya-csillag kora följövetelét is, ami mutatja, hogy a vizek áradni kezdenek - ez a Ramózisz folytonosan beszámolt, és folytonosan tájékoztatta őt a folyó állásáról, az áradás, a megtermékenyítés, az aratás kilátásairól, s Meni, akármily figyelmesen, sőt aggodalmasan hallgatta is, úgy érezte, a férfiúnak inkább, mint azelőtt is, az anyához, az Ízisz-királynéhoz kellene mindezzel fordulnia, aki járatosabb e dolgokban, s akinek védelme alatt jobb helyen is lennének. A legfontosabb azonban az ő számára és az ország számára is az volt, hogy a termékenység fekete munkája áldásos pontossággal menjen végbe, megakadás vagy hiba ne legyen benne; őt terhelte volna, ha ilyesmi előfordul. A nép nemhiába tartott magának olyan királyt, aki istennek a fia, tehát isten nevében nyilván biztosítékot nyújt a szentül szükségszerű folyamatok elakadása ellen, amelyekre más senkinek nincs hatása. Félrefogások és közösségi károk a feketeség birodalmában szükségszerűen csalódást keltenének a népben azzal szemben, akinek puszta léte megelőzhette volna azokat, és megrendítenék tekintélyét, amelyre mégiscsak szüksége volt, hogy a szép tanítást, Atón és égi fénytermészete tanát győzelemre segítse.

Szorultság és szorongás volt ez. Fáraónak nem volt kapcsolata az alsó feketeséggel, hanem csupán a felső fényt szerette. De ha a tápláló feketeséggel nem megy minden jól és simán, ez a fény hirdetőjének tekintélyét teszi tönkre. Az ifjú érzelmei ezért oszlottak meg, amikor az anyai éjszaka levette róla szárnyát, és átengedte neki a királyságot.

Most hát Fáraó ismét a tudós Ont látogatta meg, ama legyőzhetetlen vágy folytán, hogy Amun varázsköréből kikerüljön, és a napház tarkoponyájúival társalkodjék Harmahisz-Hepere-Atum-Réről, Atónról. Az udvari krónikások meggörbült háttal és csücsörített szájjal finoman följegyezték, miként nyilvánította őfelsége ezt a szép elhatározását, azután elektronból való nagy kocsiba szállt, Nofertitivel, azaz Nefernefruatónnal, az országok királynőjével együtt, kinek teste megtermékenyült, és ki karját köréje fonta - s mint repültek tova villogva a szép úton, míg más kocsikban Teje, az isten anyja, Nezemmut, a királyné nővére, Baketatón, a király tulajdon nővére, s kamarások és az ágyasház hölgyei követték, strucctollas legyezőkkel hátuk mögött. Imitt-amott a "Két ország csillaga" nevű mennyei bárkán utaztak, és a krónikások följegyezték, mint fogyasztott el baldachinja alatt Fáraó egy sült galambot, a királynénak is odatartva a csontocskát, hogy egyen róla, s mint dugott borba mártott süteményt Nofertiti szájába.

On városában Amenhotep megszállott palotájában a templomnegyedben, és kimerülve az úttól, álom nélkül aludta át ott az első éjszakát. A következő napot azzal kezdte, hogy áldozatot mutatott be Ré-Horahténak, kenyeret és sört, bort, madarat és tömjént, azután kihallgatáson fogadta az Észak vezírét, aki sokáig szónokolt előtte, majd tekintet nélkül ebből eredő fejfájására, a nap egész hátralevő részét az annyira vágyott beszélgetésben töltötte az isten papjaival.

A tanácskozások fő tárgya, amely Amenhotepet éppen ekkor rendkívül foglalkoztatta, a Bennu madár volt, másként "a tűz fia", mert azt tartották róla, hogy anyja nincs, és voltaképpen saját magának apja is, mivel halál és születés ugyanaz számára, ugyanis mirhafészkében elégeti magát, és a hamuból mint ifjú Bennu száll ismét föl. Ez minden ötszáz évben történik meg, állították egyes tanítók, mégpedig On naptemplomában, ahol is a madár, amely alakra kócsagszerű sas és aranybíbor színű, keletről, Arábiából vagy Indiából jőve, e célból megjelenik. Mások azonban úgy tudták, a madár tojást hoz oda, mirhából valót s amekkorát csak bír, melybe elhalt apját, tehát voltaképpen önmagát zárta be, és ezt teszi le a napoltárra. A két jelentés egymás mellett is megállhatott - oly sok minden megáll egymás mellett, és különböző dolgok egyaránt igazak és csak ugyanazon igazságnak különböző kifejezési formái. Amit azonban Fáraó elsősorban akart tudni vagy tisztázni, az volt, mennyire haladt előre az ötszáz éves időszak, amely a tűz fiának születései és tojásrakásai között telik el, mennyire vannak tehát egyrészt a legutóbbi s másrészt a legközelebbi érkezésétől, röviden, a főnix-év mely pontján tartanak. A papok véleménye túlnyomórészt úgy hangzott, hogy körülbelül az időszak közepe táján lehetnek; mert ha közel állnának még a kezdetéhez, bizonyára fönnmaradt volna az emlékezés Bennu legutóbbi megjelenésére, holott nem ez volt az eset. Ha viszont közel volnának a periódus végéhez s újrakezdődéséhez, akkor számolniok kellene az időmadár közeli vagy éppen közvetlenül küszöbönálló visszatérésével. Azzal azonban senki sem számolhat, hogy a maga életében megéri ezt a tapasztalatot, s ezért következtettek a középidőre. Sőt némelyek annyira mentek, hogy azt gyanították, ez a középen-lebegés mindörökre fenn is marad, és éppen abban áll a titok, hogy a főnix legutóbbi visszatérése közt egyfelől s a legközelebbi közt másfelől a távolság mindig ugyanaz és mindig középen van. De Fáraó számára nem ez a titok volt a fődolog és a lényeg.

A lényeg, amelynek megvitatására elsősorban idejött, s amelyen fél napon át valóban vitatkozott is a tarfejűekkel, az a tantétel volt, hogy a tűzmadár mirhatojása, amelybe a madár apjának testét zárja, ezáltal nem lesz nehezebb. Mert enélkül is oly nagy és nehéz, hogy éppen csak vinni bírja, és ha még akkor is tudja vinni, miután apját már belezárta, világos, hogy a testtől nem nőtt meg a súlya.

Izgalmas és elragadó tény volt ez az ifjú Fáraó szemében, érdemes a legszorgosabb megvitatásra, és világraszóló jelentőségű. Mert ha egy testhez egy másikat lehet hozzátenni, és a test nem lesz nehezebb ezáltal, ez azt jelenti, hogy vannak anyagtalan testek - másként és jobban mondva: testetlen valóságok, súlytalanok, mint a nap fénye -, ismét másként és még jobban mondva: van szellem; és a szellem éterikus megtestesülése az apa-Bennu, akit a mirhatojás tartalmaz, miközben jellegét tojás volta a legizgalmasabb és legjelentősebb módon megváltoztatja. A tojás általában feltétlen női jellegű valami, a madarak közt csak a nőstények raknak tojást, és mi sem lehet anyaibb-nőibb jelenség, mint a nagy tojás, amelyből valamikor a világ előbújt. Bennu azonban, a napmadár, kinek nincs anyja, s tulajdon maga az apja, maga formálta tojását, az ellenvilágtojást, férfiúi tojást, atyatojást, s mint atyaság, szellem és fény jelképét rakta le a napistenség alabástromasztalára.

Fáraó nem győzött eleget vitázni Ré templomának naptárcsinálóival e jelenségről és jelentőségéről Atón elgondolandó természete szempontjából. Késő éjszakáig vitázott, a szertelenségig vitázott, kéjelgett az arany anyagtalanságban és atyai szellemiségben, s mikor a házipapok már fáradtságtól roskadoztak, és kopasz fejük lecsuklott, még mindig nem telt be a beszélgetéssel, és nem tudta elhatározni magát, hogy elbocsássa őket, mintha félt volna egyedül maradni. Végül mégiscsak útjukra bocsátotta a bóbiskolókat és tántorgókat, és fölkereste hálószobáját, ahol az öltöztető s vetkőztető rabszolga, egy idősebb ember, aki már gyermekkorában mellette szolgált, és "Meni"-nek nevezte őt, noha egyébként minden tiszteletnyilvánítást megadott, már régóta várt rá az ámpolna fényénél. Ez gyorsan és gyengéden éjszakai kényelembe helyezte, homlokára borult, és elvonult, hogy kinn aludjon a küszöbön, Fáraó pedig párnái közé simulva iparművészeti ágyremekében, amely a szoba közepén emelvényen állt, s hátát a legfinomabb, sakálokat, vadkecskéket és Bész-alakocskákat ábrázoló elefántcsontmunka díszítette, csaknem nyomban kimerült álomba zuhant - rövid időre. Mert néhány órai mély bódultság után álmodni kezdett, és oly különös, aggasztó és képtelen-eleven álmot látott, mint azelőtt csak gyermekkori, torokfájós lázában. De egyáltalán nem a súlytalan Bennu-atyáról és az anyagtalan napsugárról álmodott, hanem egészen ellenkezőről.

Álmában a kenyéradó Hápi partján állott, magányos helyen, ahol mocsár és irtovány volt. Alsó-Egyiptom vörös koronafövegét viselte, szakálla föl volt kötve, és felső kötényén az állatfarok lógott. Egészen egyedül állt azon a helyen, nehéz szívvel, és kampósbotját karjában tartotta. Akkor nem messze a parttól megzörrent valami, és hétszeresen fölbukkant az árból: hét tehén gázolt a szárazra, amelyek nyilván bivalytehenek módjára a vízben hasaltak eddig, s egyik a másik után lépegetett sorjában, heten a bika nélkül; bika nem volt köztük, csak éppen a hét tehén. Pompás tehenek, fehérek, feketék, világosabb hátúak, szürkék világosabb hassal, két tarka, megjelölt is; szép sima és kövér tehenek, duzzadó tőggyel, pillás Háthor-szemmel s magasra ívelő lantszarvakkal, és kényelmesen kezdtek a nádasban legelészni. A király sohase látott még ilyen remek marhákat, az egész országban nem látott; testük csillogó jóltápláltságában pompáztak ott, és Meni szíve szeretett volna megvidámulni látásukra, de csak nehéz és gondterhes maradt - hogy aztán csakhamar rémülettel és borzalommal teljen el. Mert a hét után nem szakadt meg a sor. Még több tehén jött ki a vízből, és emezek s amazok között szünet sem volt: hét másik tehén szállt ki a partra, szintén bika nélkül, de milyen bikának is kellettek volna ezek? Fáraó megborzongott előttük: a legcsúfabb, legösztövérebb, legkiéhezettebb tehenek voltak, amelyeket életében látott; fityegő bőrük alól kiálltak csontjaik, tőgyük üres zsák volt, cérnavékony csecsekkel; rémítő és lesújtó volt látni őket, lábukon is alig álltak a nyomorultak, és ezenkívül még olyan szégyentelenül szemtelen, tolakodóan pimasz viselkedést tanúsítottak, amit szinte föl se lehetett volna tételezni e rozzant jószágokról, de ami nagyon is jól illett hozzájuk, mert az éhség zabolában viselkedése volt ez. S Fáraó látja: a siralomgulya odaférkőzik a pompázatoshoz, az undok tehenek ráugrálnak a csodálatosakra, tehenek szokásaként, amikor a bikát utánozzák, és közben a gyászmarhák fölfalják és elnyelik a díszmarhákat, s egyszerűen kipusztítják őket a legelőről - de azután ugyanolyan kiaszottan állnak ott, mint azelőtt, s meg sem látszik rajtuk a zabálás.

Itt véget ért ez az álom, és Fáraó gondban és verejtékben fölserkent szendergéséből. Fölült, dobogó szívvel nézett körül az enyhén megvilágított hálószobában, és megállapította, hogy álmot látott, de olyan beszédeset s szíven ütőt, amely csaknem olyan tolakodó volt, mint a kiéhezett folyami állatok, és az álmodó hátán végigfutott a hideg. Nem bírt ágyban maradni, fölkelt, fölvette fehér gyapjú hálókabátját, és a szobában körbejárva elgondolkozott tolakodó s esztelen, de kézzelfoghatóan világos álmán. Szívesen fölébresztette volna inasát, hogy elbeszélje neki az álmot, vagy inkább hogy megkísérelje, vissza tudja-e adni szóval azt, amit látott. De túlságosan gyengéd volt ahhoz, hogy zavarja az öreget, akit késő éjszakáig megváratott, leült hát a tehénlábú karosszékbe az ágy mellé, szorosabban burkolózott holdszelíd köpenyébe, s a szék egy sarkába húzódva, lábát a zsámolyra rakva, észrevétlenül ismét elszenderedett.

De alighogy elaludt, ismét álmot látott - hiába, megint vagy még mindig ott állt egyedül a parton koronásan és farkosan, és a fekete föld egy fölszántott darabja előtte. És ezt látja: a termőföld fodrozódni kezd s kissé fölvetődik, s egy gabonaszár nő föl, amelyen hét kalász hajt ki, egyik a másik után, mind egy száron, kövér és feszülő kalászok, duzzad bennük a mag, és aranyosan bólogatnak vemhességükben. Szíve már vidámodni akar, de nem tud, mert a szár megint csak hajt: még egyszer hét kalász szökken elő, vigasztalan kalászok, üresek, halottak és szárazak, melyeket a napkeleti szél elsorvasztott, az üszög és a rozsda megfeketített, és amint ezek hitványan kibukkannak a kövérek között, ezek meg eltűnnek, mintha beléjük tűntek volna, és nem lehet másként, mint hogy a bánatkalászok elnyelték a teljeseket, miként előbb a gyásztehenek elnyelték a fényeseket, és szintén nem lettek kövérebbek és teltebbek tőle. Ezt látta Fáraó kézzelfoghatóan szemével, majd fölserkent székében, és megállapította, hogy ismét álmodott.

Nevetségesen fonák álom megint csak, szinte eszelős, de oly tolakodó s mondhatni szívhez szóló, intő és figyelmeztető, hogy Fáraó ezután a szerencsére már közeli reggelig egyáltalában nem tudott többé elaludni, s nem is akart aludni, hanem helyét az ágy s a karosszék között váltogatva, szüntelenül ennek az egy száron nőtt álompárnak értelmezésre szoruló értelmén tűnődött - s már most szilárdan elhatározta, hogy efféle álmok mellett semmi esetre sem halad el szótlanul, s nem tartja meg őket magának, hanem kázust csinál belőlük, és lármát üt miattuk. Koronát, kampósbotot és farkot hordott, tehát kétségtelenül országos jelentőségű királyi álmok voltak, rendkívül föltűnő, gonddal átszőtt álmok, elkerülhetetlen, hogy meg ne kondítsa a nagyharangot, s mindent el ne kövessen kitapogatásukra, s nyilván fenyegető jelentésű mélyükre ne nézzen. Menit egészen fölháborították álmai, s mind jobban és jobban gyűlölte őket. Egy király nem lelheti kedvét ilyen álmokban - noha másfelől csak egy király álmodhat ilyeneket. Alatta, Nefer-heperu-Ré-Vanré-Amenhotep alatt nem történhetik meg, hogy holmi nyomortehenek fölfaljanak oly szépeket és kövéreket, és vigasztalan üszögkalászok elnyeljenek oly aranyosan duzzadókat; semmi sem történhetik, ami a történések birodalmában ennek az iszonyú jelbeszédnek megfelelne. Mert ez az ő fejére szállna, az ő tekintélyét rendítené meg, a fülek és szívek elzáródnának Atón hirdetése elől, és csak Amun látná hasznát. A fényt veszedelemmel fenyegette a feketeség, a szellemi súlytalant az anyagi, ez kétségtelen volt. Fáraó fölindulása nagy volt; a harag alakját öltötte föl, ez pedig újra és újra abban az elhatározásban sűrűsödött össze, hogy a veszélyt le kell leplezni és föl kell ismerni, hogy szembe lehessen szállni vele.

Az első, akinek álmait elbeszélte, amennyire egyáltalában el lehetett beszélni őket, az öreg volt, aki a küszöbön aludt, s most éppen öltöztette, haját rendbe hozta, fejkendőjét fölkötötte. Ez csak csodálkozva rázta a fejét, és úgy vélte, attól van az egész, hogy a jóságos isten túlságosan későn fekszik le, miután agyát fölhevítette végtelen "spekulanciákkal", ahogy népies-oktondian kifejezte magát. Ő lényegében önkéntelenül holmi büntetésnek fogta föl a gond-álmokat azért, hogy Meni oly soká váratta és ébren tartotta öreg szolgáját. "Ah, csacsi!" - mondta Fáraó bosszúsan nevetve, s tenyerével könnyedén az öreg homlokára csapott, aztán a királynéhoz ment, de az éppen rosszul volt terhessége folytán, és csak fél füllel hallgatott rá. Azután Tejét, az istenanyát kereste föl, s a fésülködőasztalnál, komornái keze közt találta. Neki is elmesélte álmait, s közben azt tapasztalta, hogy az idő haladásával nemcsak hogy nem ment könnyebben elbeszélésük, hanem mindannyiszor keservesebb lett, és vigasztalást, biztatást nála sem talált... Teje mindig kissé gunyorosan fogadta, ha fia királyi gondjaival hozzá fordult - s hogy itt ilyesmiről van szó, azt Meni bizonyosan tudta, s előre be is jelentette, mire az anyai arcon nyomban megjelent a gúnyos mosoly. Jóllehet Nebmaré király özvegye a régensségről önként és érett megfontolással mondott le, s adta át fiának delelése uralkodói hatalmát, féltékenységét mégsem tudta eltitkolni erre az uralkodói hatalomra, s Meni számára az volt a kínos, hogy mindezt jól látta, tehát hogy nem kerülte el figyelmét ez a keserűség, amelynek nyilvánulásait éppen azzal hívta ki, hogy gyermeki segítség- és tanácskérésével enyhíteni igyekezett. "Miért fordul felséged hozzám, a leköszönthöz? - szokta mondani Teje. - Te vagy a Fáraó, állj a magad lábán, ne az enyémen. Hallgass szolgáidra, a Dél és Észak vezírére, ha magad nem boldogulsz, hadd jelentsék ki ők a te akaratodat, ha magad nem ismered, de ne támaszkodj rám, az öregre és kiszolgáltra."

Így történt most is az álmokkal.

- Elszoktam a hatalomtól és felelősségtől, barátom - felelte mosolyogva -, s nem tudom megítélni, hogy joggal tulajdonítasz-e olyan nagy fontosságot ezeknek a történeteknek. "Elrejtőzik a sötétség - mondja az írás -, ha bőséges a világosság." Engedd meg, hogy az anya elrejtőzzék. Engedd meg, hogy véleményemet is elrejtsem afelől, vajon ezek az álmok méltó és helyzetedhez mért álmok-e? Fölfalták? Elnyelték? A sovány tehenek a kövéreket? Az üres kalászok a teljeseket? Ez nem álomlátás, mert ezt nem lehet látni és róla képet alkotni, ébren sem és véleményem szerint álomban sem. Felséged valószínűleg valami egészen mást álmodott, amit elfelejtettél, amelynek helyébe most ennek a kivihetetlen zabálásnak rémképét teszed.

Hiába erősítgette Meni, hogy álmodó szemével valóban ilyen és nem más jelenést látott, s hogy ez a jelenés tele van jelentéssel, amely értelmezésért kiált. Hiába beszélt szívbeli félelméről a kár miatt, amit a "tan", azaz: Atón szenvedne, ha az álmok akadály nélkül önmagukat értelmeznék, vagyis: teljesülnének és a valóság alakját öltenék, amelynek látnoki álruhái. Ismét csak azt a tapasztalatot szerezte, hogy anyja szívében nincs érzés az ő istene iránt, és hogy csupán értelmével, vagyis politikai-dinasztikus okokból szegődött párthívévé. Fiát mindig támogatta gyengéd szeretetében, szellemi szenvedélyében őiránta; de ez most megint csak azt vette észre, amint már régen is észrevette, és aminthogy érzékenysége folytán sajnos mindent észrevett, hogy mindez csak számításból történt, s anyja kihasználta szívét olyan asszonyként, aki a világegészt kizárólag az államérdek szemszögéből látja, nem pedig, mint ő, mindenekelőtt a valláséból. Ez bántotta Menit, és fájt neki. Elhagyta anyját, aki értésére adta, hogy ha valóban országos fontosságúnak ítéli tehén- és kalászlátomását, forduljon azzal a reggeli kihallgatás alkalmával Ptah-em-hebhez, a Dél vezíréhez. Álomfejtőkben különben sincs hiány ebben a városban.

Rég elküldött már az álomfejtő tudósokért, s most türelmetlenül várta őket. De fogadásukat megelőzte a nagy hivatalnoké, aki eljött, hogy előadja a "Vörös Ház", azaz az alsó-egyiptomi kincsesház fáraóügyeit, de Fáraó már az üdvözlő himnusz után félbeszakította, hogy hallgassa meg álmainak idegesen elkínzott hangon s akadozva keresgélt szavakkal előadott elbeszélését, s fölszólította, nyilatkozzék két kérdésről: először, ő is, mint ura, országos fontosságúnak ítéli-e az álmokat, s másodszor, igenlő esetben, milyen tekintetben és vonatkozásban? Az nem tudott nyilatkozni, azaz inkább igen válogatott szavakkal hosszabb beszédben odanyilatkozott, hogy nem tud nyilatkozni, és az álmokkal semmit sem tud kezdeni - s azután megpróbált áttérni a kincstár ügyeire. De Amenhotep megmaradt az álmoknál, mert nyilván nem akart és nem tudott másról beszélni vagy másról hallani, s mindenképpen meg akarta értetni, milyen beszédesen sugallatos vagy sugallatosan-beszédes álmok voltak ezek - s ettől a tárgytól nem tért el, míg a tudósok és a jövendőmondók érkezését nem jelentették.

A király, éjszakai élményétől egészen eltelve, sőt megszállottan, elsőrendű ceremóniát csinált ebből a fogadásból, amely aztán, ami a lényeget illeti, olyan siralmasan folyt le. Nemcsak Ptah-em-hebnek parancsolta meg, hogy jelen legyen, hanem elrendelte, hogy udvarának valamennyi méltósága, aki Onba kísérte, részt vegyen az álomfejtő audiencián. Vagy egy tucat igen előkelő úr volt ott: a nagy udvarmester, a királyi ruhák elöljárója, a palota főmosója és fehérítője, a király úgynevezett szandálhordozója, egy igen tekintélyes úr, az isten parókafőnöke, aki egyúttal a "Varázsbirodalmak Őre", azaz a két koronáé és a királyi ékszerek titkos tanácsosa is volt, Fáraó főlovászmestere, az új fősütő és "Menfe hercege", név szerint Amenemopet, a pohárnoki asztal írnokainak feje, Nefer-em-Véze, akit egy ideig Bin-em-Vézének hívtak, és több jobb felől álló legyezősúr. Mindezek a kihallgatási és tanácsteremben gyűltek össze, és két egyforma csoportban vették körül Fáraó szép székét, amely lépcsőfoknyi magasságban állott egy vékony, fölszalagozott oszlopokon nyugvó baldachin alatt. Elébe vezették a prófétákat és álomszakértőket, szám szerint hatot, akik mind közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban álltak a szemhatár lakójának templomával, s közülük néhány a tegnapi főnix-megbeszélésen is részt vett. Ezek már nem vetették magukat hasra, mint régidőben szokásos volt, a szék előtt, hogy megcsókolják a földet. A szék ugyanaz volt, ami a piramisépítők idejében és még sokkal korábban, szekrény alakú karosszék alacsony támlával, s ez előtt vánkos; csak kissé több volt rajta a díszítés és faragás, mint az ősidőkben. De noha a szék pompásabb és Fáraó hatalmasabb lett, a földet már nem csókolták meg előtte, ez idejét múlta. Úgy volt ezzel is, mint az udvar eleven befalazásával a királysírba, nem tartozott többé a jó modorhoz. A varázslók csupán karjukat emelték föl imádva, és meglehetősen ritmustalan összevisszaságban jámbor és hosszú üdvözlő formulát mormoltak, amelyben biztosították a királyt, hogy alakja olyan, mint atyjáé, Réé, és szépségével mindkét országát bevilágítja. Mert felségének sugarai a barlangokig hatolnak, és nincs olyan hely, ahová szemének átható pillantása el nem ér, sem olyan, amelyet millió fülének finom hallása elkerül - mindent hall és lát, és ami száját elhagyja, a szemhatár Hóruszának szavaihoz hasonló, mivel nyelve a világ mérlege, és ajka pontosabb, mint Thot igaz mérlegének nyelve. Ré ő minden tagjában (mondották egyenetlen hangossággal, összevissza) és Khepré igazi alakjában, atyjának, az ősi Atumnak Alsó-Egyiptomban eleven képe: "Ó Nefer-heperu-Ré-Vanré, te szépségnek ura, aki által lélegzetet veszünk!"

Némelyek hamarabb elkészültek, mint a többiek. Azután mind elhallgattak, és figyelni kezdtek. Amenhotep köszönetet mondott nekik, előbb általánosságban előadta, milyen alkalomból hívatta őket, majd a körülbelül húsz, részben előkelő, részben tudós személyből álló gyülekezet előtt mesélni kezdte különös álmait, immár negyedszer. Nagyon kínos volt számára, elpirult és dadogott elbeszélése közben. A történet fenyegető jelentésének kényszerítő érzése késztette rá, hogy nyilvánosságra hozza álmát. Most már bánta, mert nem titkolhatta maga előtt, hogy ami olyan komolynak látszott, és titkos érzése számára továbbra is olyan komoly maradt, kifelé nevetségesnek tetszik. Csakugyan, hogyan is tűrhették volna el olyan szép és erős tehenek, hogy olyan gyengék és nyomorultak fölfalják őket? És hogyan és mivel falhatták volna föl a teljes kalászokat az üresek? De ha így álmodta, így és nem másként! Az álmok éjszaka frissek, természetesek és hatásosak voltak; nappal és szavakba öntve dúlt arcú, rosszul preparált múmiákhoz hasonlítottak; nem lehetett velük előállni. A király szégyellte magát, és nehezen jutott elbeszélése végére. Aztán félénk-várakozóan nézett az álomtudósokra.

Azok jelentőségesen bólogattak fejükkel, de lassanként az elgondolkozó bólogatást egyik a másik után a csodálkozó fejrázás oldalmozgásával váltotta föl. Különös és alig előfordult álomesetek ezek, nyilvánította ki nevükben a legöregebb; nehéz az értelmezésük. Nem mintha nem vállalkoznának rá - olyan álmot még nem álmodtak, amelyet ők meg ne tudnának fejteni. Csupán gondolkodási időt kérnek, és azt a kegyet, hogy tanácskozásra vonulhassanak vissza. Kézikönyvekre is szükségük van, amelyekben utánanézhetnek az esetnek. Senki sem olyan tudós, hogy az egész álomkazuisztika a fejében volna. Tudósnak lenni, engedték meg maguknak a megjegyzést, nem azt jelenti, hogy az egész tudás az ember fejében van; annyi hely nincs is a fejben; hanem könyvek birtokát jelenti, amelyekben a tudás meg van írva. És nekik vannak ilyen könyveik.

Amenhotep megadta nekik az engedélyt a tanácskozásra. Az udvar parancsot kapott, hogy készenlétben legyen. A király két teljes órát - eddig tartott a tanácskozás - a legnagyobb nyugtalanságban töltött. Azután ismét megnyitották az ülést.

- Éljen Fáraó millió évig, szeresse őt Maát, az igazság úrnője, viszonzásul szeretetéért iránta, amelyben nincs hamisság! - Álljon személyesen a szakértők oldalán, mert most az eredményt hirdetik ki, és az értelmezést hozzák Fáraó, az igazság védelmezője elé. Először: a hét szép tehén hét hercegnőt jelent, akiket Nefernefruatán-Nofertiti, az országok királynője egymás után szülni fog. S hogy a kövér barmokat az ösztövérek elnyelik, azt jelenti, hogy e hét hercegnő még Fáraó életében mind meghal. Nem következik ebből, siettek hozzáfűzni, hogy a királylányok fiatalon halnak el. Éppen Fáraó ér majd el oly magas kort, hogy gyermekeit, akármilyen öregek lesznek is, mind túléli.

Amenhotep tátott szájjal nézett rájuk. - Miről beszélnek? - kérdezte elszorult hangon. Azt felelték: íme, sikerült az első álom értelmezését adni. De ez az értelmezés, felelte ő még mindig gyenge hangon, semmi kapcsolatban sem áll az ő álmával, egyáltalában semmi köze hozzá. Ő nem kérdezte tőlük, hogy a királyné fiat és trónörököst vagy leányt és további leányokat szül-e neki. Ő a szép és a rút tehenek értelmezését kérte. A leányok az értelmezés, feleltek a jósok. Nem várhatja, hogy a tehénálom értelmezésében ismét tehenekről beszéljenek. Az értelmezésben a tehenek királylányokká változtak.

Fáraó már nem tátotta rájuk száját, hanem éppen nagyon is erősen összeszorította, és csak alig megnyitva szólította föl őket, hogy térjenek át a második álomra.

A második álom, mondották: a hét telt kalász hét virágzó város, amelyeket Fáraó fog építtetni; a hét száraz és borzas pedig ezeknek romjai. Természetesen, magyarázták sietve, idővel elkerülhetetlenül minden város romba dől. De Fáraó fennállása olyan hosszantartó lesz, hogy még a maga építette városok romjait is saját szemével fogja látni.

Most már Meni türelme is véget ért. Keveset aludt, a halaványuló álmok újraelbeszélése kínos, a kétórai várakozás a doktorok jó szavaira idegkimerítő volt. Most annyira áthatotta a tudat, hogy ezek az értelmezések merő kontárkodások, és száz rőfre vannak látomásai valódi értelmétől, hogy nem tudott tovább uralkodni haragján. Még megkérdezte, így áll-e könyveikben, mint ahogy a bölcsek mondják? De mikor azok azt felelték, hogy kijelentéseik helytálló összegezései annak, ami a könyvekben áll, saját kombinálóképességük megvilágításában, fölugrott székéből, ami audiencián hallatlan eset volt, úgyhogy az udvarnagyok vállat vontak, és szájukat tenyerükkel elfedték, s könnyes hangon kontároknak és tudatlanoknak nevezte a szörnyen megijedt prófétákat.

- Távozzatok! - kiáltotta csaknem zokogva. - És dús jutalompénz helyett, amelyet felségem kiutalt volna számotokra, ha igazság jön ki szájatokon, fogadjátok Fáraó kegyvesztését! Értelmezéstek merő hazugság, Fáraó tudja ezt, hiszen Fáraó álmodott, s ha nem is tudja álmai értelmét, de különbséget tud tenni igaz és haszontalan értelmezés között. Hordjátok el magatokat színem elől!

Két palotatiszt kivezette a halálsápadt tudósokat. Meni pedig, le sem ülve, közölte udvarával, hogy e balsiker után sem teszi félre az ügyet semmi esetre sem. Az urak, sajnos, szégyenletes kudarc tanúi voltak, de jogarára mondja! már a holnapi napon más álomfejtőket hívat egybe, mégpedig Dzsehutinak, Thot írnokának, a kilencszeresen nagynak, Hmunu urának házából. A fehér pávián beavatottjaiból méltóbb s igazabb értelmezését lehet várni annak, amiről egy belső hang azt súgja, hogy mindenáron meg kell fejteni értelmét.

Az új megkérdezés a következő napon ugyanilyen körülmények között folyt le. De még siralmasabb véget ért, mint az előbbi. Fáraó ismét komoly belső és nyelvi nehézségek árán leplezte le álommúmiáit, és a kiválóságok ismét buzgón bólogattak és rázták a fejüket. Nem két, hanem három óra hosszat kellett várni a királynak és udvarnak a titkos konzílium eredményére, amire Thot fiai is engedelmet kértek; és aztán ezek a szakemberek még csak egymás között sem egyeztek meg, hanem véleményük megoszlott az álmokról. Mindegyik álomról két értelmezésük van, jelentette a legidősebbik, és mindenesetre ezek az egyedül tekintetbe vehetők; más értelmezések nem képzelhetők el. Az egyik elmélet szerint a hét kövér tehén hét király Fáraó magvából, a hét ösztövér viszont a nyomorúság hét fejedelme, akik fölkelnek az előbbiek ellen. Ez azonban csak a távoli jövőben történik meg. Másfelől a hét szép tehén ugyanannyi királynét is jelenthet, akiket vagy maga Fáraó, vagy kései utódainak egyike ágyasházába vesz, és akik (erre mutat a hét csont-bőr tehén) szerencsétlen módon egymás után meghalnak.

És a kalászok?

A hét aranyos kalász az egyik csoport álláspontja szerint Egyiptom hét hősét jelzi, akik egyszer majd háborúban hét ellenséges és - amint az elaszott kalászok mutatják - sokkal kisebb hatalmú harcos kezétől elesnek. A másik csoport amellett kardoskodott, hogy a hét teljes és a hét üres kalász tizennégy gyermek, akiket Fáraónak külföldi királynék szülnek. De viszály tör ki köztük, és a hét gyöngébb gyerek ravasz csellel megöli a hét erősebbet.

Ez alkalommal Amenhotep föl se ugrott a királyi székből. Meggörnyedve ülve maradt, arcát kezébe rejtette, és az udvaroncok jobbról és balról a baldachin felé tartották fülüket, hogy megértsék, mit mormol ujjai közt. "Ó, kontárok, kontárok!" - suttogta ismételten, s aztán intett az Észak vezírének, aki a legközelebb állt, hogy hajoljon le hozzá, és vegye át halk megbízását. Ptah-em-heb teljesítette a megbízást, hangosan közölve a szakértőkkel, hogy Fáraó azt szeretné tudni, nem szégyellik-e magukat.

Tudásuk javát adták, felelték azok.

Ekkor a vezírnek ismét le kellett hajolnia a királyhoz, s ezúttal, amint kiderült, azt a megbízást kapta, közölje a varázslókkal, hogy hordják el magukat. Nagy zavarban távoztak a kiválóságok, kölcsönösen váltott pillantásokkal kérdezve egymástól, történt-e velük már hasonló az életben. Az ott maradt udvar aggodalmas zavarban álldogált, mert Fáraó még mindig előrehajolva ült, kezével elárnyékozva szemét. Amikor végül leeresztette kezét és fölegyenesedett, arcáról lerítt a bánat, és álla reszketett. Amint udvarnagyjaival közölte, szívesen megkímélte volna őket, s kedve ellenére borítja őket fájdalomba és gyászba, de nem leplezheti el előttük az igazságot, hogy uruk és királyuk mélységesen boldogtalan. Álmainak országos fontosságú jellege félreismerhetetlen, és értelmezésük életkérdés. A kapott magyarázatok azonban holt haszontalanságok; semmiképp nem illenek álmaihoz, s ezek nem ismerik föl magukat bennük, mint ahogy álomnak s értelmezésnek föl kell ismerniök magukat egymásban. E két nagyszabású kísérlet bukása után kételkednie kell benne, hogy kaphat-e valóban megfelelő értelmezést, amelynek helyességét azonnal fölismerné. Ez azonban azt jelenti, hogy kénytelen az álmokra bízni, értelmezzék magukat, és esetleg állam és vallás igen súlyos kárára, minden elhárító rendszabály nélkül, csúfosan teljesüljenek. Az országot veszedelem fenyegeti; a Fáraó pedig, aki ezt látva látja, tanács és segítség nélkül egyedül marad trónján.

A nyomott hallgatás csak egy pillanatig tartott e szavak után. Akkor történt, hogy Nefer-em-Véze, a főpohárnok, aki sokáig küzdött magával, előlépett a barátok karából, és engedelmet kért, hogy szólhasson Fáraó előtt. "Az én bűneimről emlékezem e napon" - ezekkel a szavakkal kezdte a hagyomány szerint előadását; s e kijelentés nem szállt el a szelekkel, hanem ma is halljuk még. A főborsajtoló azonban nem olyan bűnökre gondolt, amelyeket nem követett el; mert a fogságba tévesen jutott egykor, és nem vett részt a tervben, hogy az elaggott Rét Ezet kígyójával megmarassák. De egy más bűnre gondolt, mégpedig arra, hogy szentül megígérte valakinek, megemlíti őt, szavát pedig nem tartotta meg, mert azt a valakit elfelejtette. Most pedig megemlékezett róla, és a baldachin előtt szóvá tette. Emlékeztette Fáraót (aki már alig emlékezett rá) az ennuire (így fejezte ki magát, tompító jelentésű idegen szóval), amely őt, a pohárnokot érte két évvel előbb, még Nebmaré király alatt, amikor valakivel együtt, akit jobb meg nem nevezni, az istenek gyűlöltjével, kinek lelke testével együtt megtöretett, tévedésből Cavi-Ré szigetbörtönébe került. Ott kiszolgálásukra egy ifjat rendeltek, egy ázsiai habirt, a kapitány segédjét, a fura nevű Ozarszifot, egy keleti pásztorkirály és istenbarát fiát, aki egy kedvestől született, s ez meg is látszik rajta. Ez az ifjú pedig a legkitűnőbb tehetség az álomfejtés területén, akivel ő "Thébében kedves" életében találkozott. Mert egy időben mindketten álmot láttak, bűnös társa és ő, a tiszta - nagyon súlyos, sokatmondó álmokat, mindegyik a magáét, és rendkívüli zavarban voltak a megfelelő értelmezés híján. Ez az Ozarszif azonban, aki előzőleg sohasem fitogtatta tehetségét, csak úgy kapásból és könnyedén megfejtette álmaikat, és a sütővel közölte, hogy keresztfára jut, vele viszont, hogy sugárzó tisztasága visszaszerzi számára a királyi kegyet, és visszakapja régi állását. Hajszálra így is történt, és ma ő, Nefer megemlékezik bűnéről: tudniillik, hogy már régen nem hívta föl a figyelmet erre a homályban élő tehetségre, és nem mutatott rá ujjával. Nem átall kifejezést adni annak a meggyőződésének, hogy ha Fáraó mély értelmű álmát valaki értelmezni tudja, az csak a nyilván még mindig Cavi-Rében tengődő ifjú lehet.

Nyugtalanság a király barátai között, nyugtalanság Fáraó arcán és egész lényén is. Még néhány kérdés és felelet, amelyet gyorsan váltott Amenhotep és a kövér - s aztán fölhangzott a szép parancsolat, hogy az első szárnyas gyorsfutár gyorshajóval azonnal keljen útra Cavi-Rébe, és a jós idegent nagy hamarsággal hozzák Onba, Fáraó színe elé.

Amikor József megérkezett a hunyorgás városába, az ezerévesbe, ismét vetésidő volt és az isten eltemetésének ideje, mint akkor, amikor másodszor esett a verembe, és három nagy napot töltött ott tűrhető körülmények között, Mai-Szahme, a nyugodt kapitány oldalán. Így volt rendjén: éppen három év fordult körül, a körforgásnak ugyanazon a pontján tartottak, mint akkor, és Egyiptom fiai ismét a föld feltörésének és az isteni gerinc megmunkálásának ünnepét ülték egy héten át, huszonkettedikétől Khoiak utolsó napjáig.

József örült, hogy viszontlátja az arany Ont, ahol egykor, három és tíz évvel ezelőtt mint gyermek vonult keresztül az izmáelitákkal, akik magukkal vitték őt útjukon, s velük együtt fogadta a naptudósok tanítását a háromszög szép idomáról és Ré-Horahténak, a tág szemhatár urának szelíd természetéről. A gyorsfutár oldalán ismét ott haladt a tudós város háromszögű terében, a sok csillogó napjelvény között, a csúcs felé, azaz a szárak vég- és metszőpontján levő nagy obeliszk felé, melynek aranyosan mindent túlvillogó élkupakja már messziről üdvözölte őket.

Jákób fiának, aki oly sokáig semmi mást nem látott börtönének falain kívül, most nem volt ideje szemét legeltetni, és a mozgalmas városnak és lakóinak képében gyönyörködni - külsőleg vezetője, a szárnyas követ miatt, aki egyetlen pillanatot se vesztett, és egyre csak lélekszakasztó sietségre sarkallt; de belsőleg, kedélyállapota miatt sem volt ideje az álmélkodásra. Mert még egy körforgás teljesült önmagában, és még egy visszatérés állt küszöbön: hogy ismét megjelenik a legmagasabb előtt. Egykor Petepré volt az, a legmagasabbnak számító közvetlen körében, aki előtt beszélhetett a pálmák kertjében, és akkor helytállt. Most pedig maga Fáraó az, aki előtt beszélnie kell, a legeslegmagasabb idelenn, és még nagyobb mértékben helyt kell állnia. Amiért pedig helyt kell állnia, az az, hogy az Úrnak segítségére legyen tervei kivitelében, és sután ne keresztezze őket, ami nagy ostobaság volna és a világ-folyás megcsúfolása hit híján. Mert az ingatag hit abban, hogy Istennek magas szándéka van vele, oka lehetne az ügyetlenségnek és az adódó alkalom rossz felismerésének; és ezért József feszülten várta az elkövetkezendőket, és nem tudott elmerülni a város sürgés-forgásában, várakozása pedig bizalom volt, és félelem nem volt benne, mert bizonyos volt hitében, amely minden jámbor ügyesség oka, hogy tudniillik Istennek vidám, szerető és jelentékeny szándéka van vele.

Mi, akik szintén feszült figyelemmel kísérjük őt, noha tudjuk mindazt, ami vele történt, nem teszünk neki szemrehányást bizalmáért, hanem úgy vesszük, ahogy van, s amilyennek már régen ismerjük. Vannak kiválasztottak, akik kétkedő alázatból és önmegvetésből sohasem mernek hinni kiválasztottságukban, haraggal s bűntudatosan utasítják el maguktól gondolatát, s nem hisznek érzékeiknek, sőt bizonyos mértékben sértve érzik magukat hitetlenségükben, ha végül mégis fölemeltetnek. S vannak mások, akiknek a világon semmi sem természetesebb, mint kiválasztottságuk - öntudatos isten-kegyeltjei, akik semmin sem csodálkoznak, ami fölemeltetés és fölmagasztalás csak részükül jut. Akármelyik fajta kiválasztottat becsüljük is többre, a gyötrődő-tamáskodót vagy a magabiztost, József mindenesetre a második kategóriába tartozott, és még örülhetünk, hogy nem a harmadikba, amely még lehetséges; azokéba tudniillik, akik képmutatók Isten és ember előtt, s akik színleg szerénykednek még maguk előtt is, de szájukban a "kegyelem" szó mégis több gőgöt rejt, mint a nem csodálkozók minden áldásbiztonsága.

Fáraó megszálló-palotája Onban a naptemplomtól keletre volt, s egy szfinxekkel és szikomorfákkal szegett út kötötte vele össze, amelyen az isten vonult, ha atyjának tömjénezni akart. Az élet háza könnyedén s vidáman szinte oda volt varázsolva, s nem kőből épült, ami csak az örök lakásokhoz illő, hanem téglából és fából, mint minden más életház, de természetesen olyan kedvesen és cicomásan, ahogy Kéme pompázatos magas kultúrája csak megálmodhatóvá tette, s kertjei közt vakító fehér falak őrizték, melyeknek magas bejáratai előtt aranyozott zászlórudakon tarka lobogószalagok repkedtek a könnyű szélben.

Délután volt, az ebédidő már elmúlt. A gyorsfutár éjszaka sem pihent, de még a reggelt is fölhasználta, hogy elérje Ont. A városkapu előtti téren tolongtak az emberek, mert a városból sokan sereglettek ki csak úgy őgyelegni és látványosságra várni, és az utat egész sereg csendőr, kapuőr és kocsihajtó zárta el, akik fecsegve álldogáltak kapáló, fújtató és néha magas hangon fölnyerítő paripáik mellett, azután mindenféle kofák és árusok is jöttek, színes cukorkákat, zsírbansültet, emlék-szkarabeuszokat és a király és királyné hüvelyknyi szobrocskáit kínálgatva. A gyorsfutár és az, akit hozott, nem minden fáradság nélkül törhetett csak utat. "Parancs! Parancs! Fogadtatás! Fogadtatás!" - kiáltozott a futár folytonosan, s noha útközben már fölhagyott vele, most megint próbálta megrémíteni az embereket hivatásszerű lihegésével. A belső udvarban elébük szaladó szolgáknak is így kiáltozott, úgyhogy azok szemöldöküket magasra húzták és megnyugodtak, s Józsefet egy lépcsőzet lábához vezette, amelynek tetején, a magasított terepen épített kéjlak főkapujánál egy palotahivatalnok vetette meg lábát, láthatóan holmi al-udvarmester, és bágyadt pillantással nézett alá. "Cavi-Réből hozom az igazlátót - szólt a követ ziháló szavakkal föl a lépcsőn -, akit a legnagyobb gyorsasággal előteremtenem parancsoltatott"; mire a férfiú éppolyan bágyadtan végigmérte Józsefet tetőtől talpig, mintha a kijelentés után is még tőle függene, beereszti-e vagy sem - azután intett neki, ismét saját elhatározásának kifejezésével, mintha esetleg el is utasíthatta volna. A követ még gyorsan József lelkére kötötte, hogy ugyancsak nagyon erősen és zihálva vegye lélegzetét, ha Fáraó elé jut, s keltse azt a szép érzést benne, hogy megállás nélkül futott az egész úton, míg színe elé nem ért, de József ezt nem vette komolyan. Megköszönte a hosszúlábúnak az elhozatalt és kíséretet, s fölment a lépcsőn a tisztviselőhöz, aki üdvözletül nem biccentette meg fejét, hanem megrázta, azután pedig fölszólította őt, hogy kövesse.

Áthaladtak a tarka jelenetekkel kifestett s négy, szalagokkal körülcsavart díszoszlopon nyugvó előcsarnokon, s egy fényezett nemesfa oszloptól csillogó szökőkút-terembe értek, ahol fegyveres őrség állt, amely előre s oldalvást széles pilléres-átjárókba nyílt. A férfiú egyenesen átvezette Józsefet egy közbenső helyiségen, amelynek három egymás mellett nyíló mély ajtaja volt, s a középsőn benyitott. Így egy nagyon nagy csarnokba értek, amelyben tizenkét oszlopot lehetett látni, és amelynek égkék mennyezetére repülő madarak voltak festve. Középen nyílt házacska állt, arany és vörös színben, mint holmi kerti belvedere, benne asztal s körül karosszékek tarka vánkosokkal. Kötényes szolgák öntözték és seperték itt a padlót, gyümölcsös tányérokat vittek el, ellátták a háromlábak füstölőtálait és lámpáit, amelyek íves fülű alabástromvázákkal váltakoztak, vert arany kelyheket rendezgettek a tálalóasztalokon, és fölrázták a vánkosokat. Nyilvánvaló volt, hogy Fáraó itt ebédelt, és most visszavonult pihenőhelyére, talán a kertbe vagy a ház mélyére. Józsefnek mindez sokkal kevésbé volt új és csodálatos, mint vezetője gondolta, aki időről időre oldalról vizsgálgatón végignézte.

- Tudsz megfelelően viselkedni? - kérdezte ez, miközben jobb felé elhagyták a csarnokot, és virágos udvarra léptek, melynek díszes padlójába négy vízmedence volt mélyítve.

- Mindenesetre és szükség esetén - felelte József mosolyogva.

- No, most itt van a szükség esete - felelte a férfiú. - Legalább bevezetésül tudod az istent üdvözölni?

- Szeretném, ha nem tudnám - válaszolt József -, mert rendkívül kellemes lenne tőled megtanulni.

A hivatalnok egyelőre komoly maradt, majd hirtelen fölnevetett, amit az ember szinte lehetetlenségnek gondolt volna, azután szélesre húzódott arcát ismét száraz-komolyra vonta össze.

- Úgy látom, afféle mókázó és tréfacsináló vagy - mondotta -, kópé és lókötő, akinek csínyjein nevetni kell. Fölteszem, hogy látnokságod és álomfejtésed is csak kópéság és kuruzsló szélhámosság.

- Ó, nincs itt szó látnokságról és álomfejtésről - felelte József. - Mert ez nincs hatalmamban, és nem az én hivatásom, és éppen csak előfordulhat, hogy megpróbálkozom vele. Eddig sem csináltam valami nagy ügyet belőle. De amióta Fáraó sürgősen hívatott miatta, a magam részéről kezdem nagyobbra becsülni.

- Ez kioktatás akar lenni számomra? - kérdezte az udvari ember. - Fáraó nyájas és fiatal, és csupa kegyelmes jóság. Az, hogy valakire világít a nap, még nem bizonyíték rá, hogy nem gazfickó.

- A nap nemcsak világít ránk, hanem meg is világít minket - válaszolta József menet közben -, az egyiket így, a másikat úgy. Kívánom, hogy tetszhess magadnak fényében!

A férfiú oldalvást ránézett, mégpedig ismételten. Közben mindig előrenézett, de aztán bizonyos gyorsasággal, mintha elfelejtett volna utánanézni valaminek, vagy hamar meg kellene vizsgálnia azt, amit látott, megint társa felé fordította fejét, úgyhogy ez végül is kénytelen volt oldalpillantását viszonozni. Mosolyogva tette ezt s könnyű bólintással, amely mintha ezt fejezte volna ki: "Igen, igen, így van ez, ne csodálkozz, egészen jól láttad." A férfiú gyorsan s szinte ijedten ismét előrefordította fejét.

A virágos udvarról egy felülről megvilágított folyosóra jutottak, melynek egyik fala aratási és áldozati jelenetekkel volt kifestve, másika pedig oszlopos ajtókon át különböző helyiségekbe engedett bepillantást, a tanácskozó- és kihallgatási terembe is, a baldachinnal, amelynek jelentőségét arra menet az udvarmester megmagyarázta Józsefnek. Most már beszédesebb lett. Azt is közölte kísérőjével, hol találják Fáraót.

- Löncs után a krétai kerti terembe vonultak - mondta -, krétai, mert egy tengeren túli idegen művész díszítette. Bek és Auta, a királyi főszobrászok is ott vannak, hogy okuljanak. A Nagy Anya is ott van. Az előszobában átadlak a szolgálattevő kamarásnak, az majd bejelenti megérkezésedet.

- Legyen így - mondta József, és semmi további jelentősége nem volt annak, amit mondott. De amint mentek, a férfiú, miután ismét megrázta fejét, hangtalan és tartós, csaknem görcsös vihogásba kezdett, ami látható, apró lökésekkel rázta haskötőjét, s amelyen még akkor sem tudott egészen úrrá lenni, mikor a folyosó végén levő előszobába értek, ahol egy görnyedt kis udvaronc, csodálatosan redőzött köténnyel és karjában legyezővel, hirtelen elvált az aranyméhekkel hímzett ajtófüggöny hasadékától, amelynél eddig hallgatózott. Az udvarmester hangja még mindig sajátságos, jajgatásra emlékeztető módon hullámzott a belső vihogástól, amikor a farkcsóválva elébe tipegő komornyikkal közölte, kit hozott magával.

- Ah, az elhívatott, a várva várt, a mindent jobban tudó - mondta a kis ember selypítve s magas hangon -, aki mindent jobban tud, mint a könyvesház tudósai. Jó, jó, ki-tű-nő! - mondta, és egyre csak görbe maradt, talán mert úgy született és nem tudott kiegyenesedni, de talán csak mert az előkelő udvari szolgálatban hozzászokott ehhez a tartáshoz. - Bejelentelek, azonnal bejelentelek, hogyan is ne tenném? Az egész udvar rád vár. Fáraó el van ugyan foglalva, de téged mégis haladéktalanul bejelentelek. Félbeszakítom Fáraót, szavába vágok miattad, miközben művészeit oktatja, hogy érkezésedet hírül adjam. Remélem, csodálkozol rajta egy kicsit. De nehogy a csodálkozás zavarttá tegyen, mert még ostobaságokat mondanál, amihez különben talán nincs is szükséged zavarra. Előre figyelmeztetlek, hogy Fáraó rendkívül ingerlékeny az ostobaságokkal szemben, amiket álmairól mondanak. Gratulálok. A neved tehát?

- Ozarszifnak neveztek - felelte a kérdezett.

- Így neveznek, akarod mondani, így neveznek! Elég különös, hogy állandóan így neveznek. Tehát megyek, és bejelentelek neveden. Merci, barátom - mondta vállat vonva a hivatalnoknak, aki távozott, míg ő maga görnyedten átsurrant a függöny nyílásán.

Tompa hangok szűrődtek ki belülről, egy fiatalosan lágy és egyben érdes hang, amely aztán elhallgatott. A púpos valószínűleg farkcsóválva és selypítve Fáraó füléhez hajolt. Szemöldökét magasra vonva tért vissza, és suttogva szólt:

- Fáraó hívat!

József belépett.

Ritka szép loggia fogadta, jóllehet nem elég nagy ahhoz, hogy egészen megérdemelje a "kerti terem" nevet, amelyet adtak neki. A helyiséget két színes üveggel és csillámló kövekkel kirakott oszlop tartotta, amelyekre oly természetesen ható, körülcsavarodó szőlőlomb volt festve, hogy igazinak látszott, a padló négyszögei részben delfineken lovagló gyermekeket, részben tintahalakat ábrázoltak, s három nagy ablak nyílt a kertre, melynek egész édességét beszívták. Odakinn lángoló tulipánágyakat, csodálatosan virágzó idegen cserjéket és aranyporral behintett utakat lehetett látni, amelyek lótusztavakhoz vittek. A szemnek messze kilátás nyílt szigetekre, hidakra, kioszkokra, s a perspektíva mélyéről a távoli nyári lakocska fajansztéglái villogtak. A verandacsarnok maga is tarka színekben sugárzott. Oldalfalait festmények borították, melyek elütöttek az itt megszokottaktól. Idegen embereket és szokásokat szemléltettek, nyilván a tenger szigeteinek embereit és szokásait. Asszonyok ültek és jártak merev, tarka ünneplőben, keblük fedetlenül buggyant ki a szoros ruhaderékból, s a homlokszalagon átbodrozódó hajuk hosszú fonatokban hullt vállukra. Apródok, sohasem látott díszruhában, kezükben csúcsos korsókkal szolgálták ki őket. Egy darázsderekú hercegecske, kétszínű nadrágban, báránybőr csizmában, bodros fején tarkatollas koronával, tetszelegve járt fantasztikus virágú füvek közt, és menekülő vadakra nyilazott, amelyeknek futása úgy volt ábrázolva, hogy patájuk nem érintette a földet, hanem szabadon repült el fölötte. Másutt akrobaták dühös bikák hátán hányták a bukfencet, a hölgyek és urak szórakoztatására, akik oszlopos ablakokból és erkélyekről lenéztek rájuk.

Ugyanilyen idegen ízlésűek voltak a gyönyörködtető és iparművészeti tárgyak is, amelyek a helyiséget díszítették: csillogó festésű agyagvázák, arannyal berakott elefántcsont domborművek, kovácsolt díszserlegek, bikafej, fekete kőből, aranyszarvakkal és hegyikristály szemmel. A belépő, miközben kezét fölemelte, tekintetét komolyan és szerényen körüljártatta a színtéren s a személyeken, akiknek jelenlétét közölték vele.

Amenhotep-Nebmaré özvegye éppen vele szemben trónolt magas zsámolyú magas székén, háttal a fénynek, a mélyen lenyúló íves ablakok közül a középsőnél, úgyhogy amúgy is bronzbarna és ruhájától elütő arcszíne az árnyékban még sötétebbnek látszott. József mégis fölismerte sajátszerű arcvonásait, amint királyi kivonulások alkalmával egyszer-másszor látta azelőtt: a finoman hajló orrocskát, a keserű világismeret barázdáival keretezett, fölvetett ajkat, az íves, ecsettel utánahúzott szemöldököket, a feketén csillogó, hűvös figyelemmel néző kis szemeket. Az anya nem az aranykeselyűs süveget viselte, amellyel Jákób fia nyilvánosan látta. Bizonyára már őszbe vegyült haját - mert ötvenes évei végén lehetett - ezüstös hálószövet borította, amely szabadon hagyta a homlok- és halántékpánt aranycsíkját, s feje búbjáról két ugyancsak arany bálványkígyó - mindjárt kettő, mintha istenben boldogult férjéét is átvette volna - tekergett alá, s homloka előtt fölágaskodott. Fülét kerek lapocskák ékesítették ugyanabból a tarka drágakőből, amiből nyakgallérja is készült. A kicsiny, erélyes alak nagyon egyenesen, nagyon mereven és szabályosan ült, úgyszólván a hieratikus ó-stílusban, felsőkarja a szék karján, lábacskája a magas zsámolyon egymás mellé téve nyugodott. Okos szeme találkozott a hódolattal belépő idegenével, de miután futtában végigsiklott alakján, érthető és magára parancsolt közönnyel ismét fia felé fordult, miközben a tapasztalattól keserű barázdák előreugró szája körül gúnyos mosolyra húzódtak a gyermekesen izgatott kíváncsiság láttán, amellyel ez az ajánlottat és várva vártat vizsgálgatta.

Egyiptom ifjú királya bal felől ült, a képes fal alatt, párnákkal bőségesen és jó puhán fölszerelt, dőlt támlájú, oroszlánlábú karosszékében, s hátát elemelve a támláról, élénken előrehajolt, lábát széke alá húzta, s karcsú, szkarabeusz-díszes kezeivel átfogta a karfákat. Meg kell jegyezni, hogy a feszült figyelemnek ez a szinte ugrásra kész testtartása, ahogyan Amenhotep jobbra fordulva, szürkén elfátyolozott szemét tőle telhetőleg tágra nyitva, álmainak megérkezett értelmezőjét nézte, nem fejlődött ki azonnal teljesen, hanem egy perc leforgása alatt - eddig tartott - fokozatosan s lökésszerűen, s végül odáig fokozódott, hogy Fáraó csakugyan fölemelkedett kissé székéről, és testsúlyát egészen kapaszkodó kezére helyezte, az ujjpercek játéka világosan mutatta a feszültséget. Közben egy tárgy, amely ölében feküdt, valamilyen húros hangszer, halkan döndülő és csendülő zajjal a földre csúszott - az előtte állók egyike, az egyik szobrász, akit épp oktatott, gyorsan fölemelte és átnyújtotta. Egy darabig azonban tartania kellett, míg a király, lehunyva szemét, átvette, és székének párnái közé visszahullott, ismét felöltve azt a tartást, amelyben nyilván az előbb a mesterekkel beszélt: rendkívül hanyag, puha, kényelmes tartást, mert székének ülőkéje ki volt mélyítve egy párna számára, ez azonban annyira engedett, hogy Fáraónak el kellett süllyednie benne, s így nemcsak nagyon ferdén, hanem nagyon mélyen is ült, egyik kezét ernyedten lelógatta a karfán, a másiknak hüvelykujjával pedig halkan megérintette ölében a csodálatos kis lant húrjait, s a gyolcs alatt fölhúzott térdeit keresztbe rakta, úgyhogy egyik lába meglehetős magasan himbálózott. A szandál aranyszíja a nagyujj és a második ujj között feszült.

Nefer-heperu-Ré-Amenhotep ekkor annyi idős volt, mint József, aki most harmincéves fővel állt előtte, akkoriban, mikor "az ő bátyjaival együtt juhokat őriz vala", és elkunyerálta atyjától a tarka ruhát: azaz tizenhét esztendős. De idősebbnek látszott, nemcsak azért, mert az ő égtáján az emberek gyorsabban érnek, s nem is csupán gyenge lábon álló egészsége miatt, hanem a világ-egészre irányuló korai kötelezettségei meg a sokféle benyomás következtében, amelyek minden égtájról özönölve megrohanták lelkét, és buzgó-rajongó iparkodása miatt az isteniért. Arcának leírásánál a bálványkígyós, kerek kék paróka alatt, amelyet ma a vászonsapka fölött viselt, az évezredek sem rettenthetnek vissza attól a találó hasonlattól, hogy olyan volt, mint egy kissé fáradt nemzetségből származó előkelő ifjú angolé: hosszúkás, gőgös és fáradt, lefelé kialakított, tehát egyáltalán nem hiányzó és mégis gyönge állal, olyan orral, melynek keskeny, kissé benyomott nyerge a széles, szimatoló cimpákat annál feltűnőbbé tette, és álmatagon fátyolos, mély szemekkel, melyekről sohasem tudta egészen fölvonni szemhéjait, és melyeknek bágyadtsága meghökkentő ellentétben állt a nagyon telt ajkak nem festett, hanem természettől betegesen izzó pirosával. Fájdalmasan bonyolult szellemiség és érzékiség keveréke volt tehát ez az arc - egyszerre fiús és gyaníthatóan féktelenségre és kicsapongásra hajló. Egyáltalában nem volt csinos és szép, de mégis nyugtalanító vonzóerő rejlett benne, nem lehetett csodálni, hogy Egyiptom népe gyengéden nézett rá, és virágos neveket adott neki.

Nem szép, hanem inkább különös és részben kissé idomtalan volt Fáraó középnagyságot alig elérő alakja is, amint világosan föl lehetett ismerni, ahogy eldőlt a párnák közt könnyű, jóllehet válogatottan drága ruhában s hanyag tartással, mely nem modortalanság, hanem a szokásokat megvető életstílus volt: a hosszú nyak, a csodálatos drágakő-virággallérral félig elfedett keskeny és lágy mell, a domborművű aranypántokkal körülvett vékony kar, a mindig kissé előreálló has, amelyet szabadon hagyott az elöl mélyen a köldök alatt megkötött, hátul magasan hátára nyúló kötény, aminek pompás előrészét ureuszkígyók és rojtos pántlikák díszítették. Emellett lába nemcsak rövid, hanem aránytalan is volt, mert combja határozottan túlságosan teltnek, alsó lábszára pedig csaknem csibeszerűen soványnak látszott. Amenhotep arra intette egyik szobrászát, hogy ezeket a sajátosságait ne szépítsék, hanem a hív igazság kedvéért inkább túlozzák. Nagyon szép és nemes alkatú volt ezzel szemben keze és lábfeje, különösen hosszú ujjú és elegáns-érzékeny keze, a körömágyakban a kenőcs maradványával. Különös volt elgondolni, hogy ennek az elkényeztetett, magas születését nyilván magától értetődően tudomásul vevő fiúnak uralkodó szenvedélye a Legmagasabbnak megismerése, és Ábrahám szemlélődve oldalt álló unokája csodálkozott, milyen különböző, egymástól mily távoli és idegen emberlelkekben jelenhetik meg az Istenért való gond e földön.

Amenhotep tehát ismét odafordulva a két művészhez, hogy búcsút vegyen tőlük - egyszerű, erőteljes emberek voltak ezek, egyikük azzal foglalkozott, hogy nedves ruhába csavarja az emelvényen álló, félig kész agyagszobrocskát, amelyet bemutatott a megbízónak.

- Csináld úgy, jó Auta - hallotta József a lágy és érdes, kissé túlságosan magas árnyalatú, amellett némileg ünnepélyesen elnyújtott, de közben-közben sietős ütembe csapó hangot, amelyet már odakinn is meglesett -, csináld úgy, amint Fáraó utasított, csináld kedvesre, elevenre és szépre, ahogy atyám az égen kívánja! Még vannak hibák munkádban - nem a kézügyesség hibái, hiszen nagyon derekas vagy -, a szellem hibái. Felségem megmutatta neked, és te ki fogod javítani a hibákat. Nővéremet, az édes Baketaton hercegnőt még nagyon is régi, holt módon ábrázoltad, atyámnak ellenére, kinek akaratát ismerem. Csináld kedvessé és könnyűvé, a valósághoz híven, amely a fény, és amelyben Fáraó él, mert belsejébe fogadta azt! Csináld úgy, hogy egyik kezével egy kerti gyümölcsöt, egy gránátalmát emel szájához, másik keze pedig szabadon csüng alá, s ne fordítsa merev tenyerét teste felé, hanem begörbülő tenyerét hátra; így akarja isten, aki szívemben van, és akit ismerek, mint senki más, mert magam is belőle származom.

- Ez a szolga - felelte Auta, miközben egyik kezével becsavarta az agyagfigurát, a másikat a király felé emelte - pontosan azt fogja csinálni, amit Fáraó parancsolt, és amire boldogságomra oktatott, Ré egyetlene, Aton szép gyermeke.

- Köszönöm, Auta, kedvesen és barátságosan köszönöm. Fontos, érted-e? Mert amiképpen az atya bennem van és én benne, akként kell mindennek egynek lennie bennünk, ez a cél. A te műved pedig, ha helyes szellemben készül, talán hozzájárul egy kevéssé, hogy minden egy legyen benne és bennem... És te, jó Bek...

- Gondolj arra, Auta - hallatszott most az istenözvegy csaknem férfiasan mély hangja magas ültéből -, gondolj mindig arra, hogy Fáraónak nehezére esik megértetnie magát velünk, és hogy valószínűleg kicsit többet mond annál, mint amit gondol, mert gondolatát csak így tudja érthetővé tenni. Amit gondol, nem az, hogy az édes Baketaton hercegnőt evés közben ábrázold, amint éppen a gyümölcsbe harap; hanem a gránátalmát csak a kezébe kell adnod és karját kissé fölemelned, hogy sejteni lehessen: a gyümölcsöt feltétlenül szájába veszi, ez elég újszerű lesz, és ez az a gondolat, amelyet Fáraó meg akar értetni veled, amikor azt mondja, hogy a hercegnő egyék belőle. Azt sem kell szó szerint venned, amit őfelsége a lecsüngő kézről mondott, hogy a begörbített tenyerét egészen hátrafordítsd. Csak kevéssé fordítsd el a testtől, csak félig, ez a gondolata, és ezzel elég dicséretet és gáncsot fogsz aratni. Így értsétek a mondottakat.

Fia egy pillanatig hallgatott.

- Megértetted? - kérdezte aztán.

- Megértettem - felelte Auta.

- Akkor megérted azt is - mondta Amenhotep, miközben lenézett az ölében fekvő lantszerű szerszámra -, hogy a Nagy Anya természetesen valamivel kevesebbet mond annál, mint amit gondol, amikor szavaimat próbálja enyhíteni. A kezet a gyümölccsel meglehetősen közel viheted a szájához, és ami a szabad kezet illeti, amúgy is csak félfordulat, ha tenyerét a testtől hátrafelé fordítod, mert egészen kifelé senki sem fordítja tenyerét, és a nyilvánvaló igazság ellen vétenél, ha így ábrázolnád. Látod tehát, mily bölcsen enyhítette az Anya szavaimat?

Ravaszkás mosollyal pillantott föl a zeneszerszámról, kimutatva telt ajkai közt kicsiny, túlságosan halvány és áttetsző fogait, s tekintete Józsefre esett, aki visszamosolygott rá. Különben a királyné és a két mester is mosolygott.

- És te, jó Bek - folytatta -, kelj útra, amint megbíztalak! Kelj útra Jebuba, kelj útra Elefánt-országba, és hozz jó sok vörös gránitot, ami ott található, mégpedig a legjobb fajtából, amely kvarccal és feketés csillámmal teli, tudod már, amelyik szívemnek kedves. Lásd, Fáraó föl akarja ékesíteni atyjának karnaki házát, hogy Amun házát fölülmúlja, ha nem is nagyságban, legalább köveinek szépségében, és szeretné, ha "A nagy Aton fényessége" név egyre jobban meghonosodna ebben a kerületben, átmenetként ahhoz, hogy egy nap talán maga Vezet, az egész város is fölveszi az "Aton fényességének városa" nevet az emberek száján. Ismered gondolataimat, és én bízom szeretetedben irántuk. Kelj útra, te derék, kelj útra azonnal! Fáraó itt fog ülni vánkosai közt, te pedig a távolba utazol a folyón föl, és viseled a fáradalmakat, amelyek árán lehet beszerezni a vörös követ, és szép mennyiségben lecipeltetni és lehajóztatni Thébébe. Így van ez, és így is legyen. Mikor kelsz útra?

- Holnap reggel - felelte Bek -, ha elláttam asszonyomat és házamat. És a szeretet édes urunk, Aton szép gyermeke iránt oly könnyűvé teszi az utazást és a fáradalmakat, mintha a leglágyabb párnák közt ülnék.

- Jó, jó, s most menjetek, emberek! Csomagoljatok és eridjetek, mindegyik a maga dolgára. Fáraónak fontos ügyei vannak; csak külsőleg pihen párnák közt, belsőleg feszültséggel, buzgósággal és gonddal teli. Szépek a ti gondjaitok, de semmiségek az övéihez képest. Éljetek jól, és menjetek!

Várt, amíg a mesterek hódolattal visszavonulnak, de már közben is Józsefet nézte.

- Lépj közelebb, barátom - mondta, amint a méhes függöny összecsapódott mögöttük. - Lépj, kérlek, közelebb, kedves retenui habir, ne félj és ne ijedj meg lépteidtől, jöjj csak egészen közel! Ez itt az isten anyja, Teje, aki millió éve él. És én vagyok Fáraó. De erre ne gondolj tovább, nehogy megijedj. Fáraó isten és ember, de a második éppolyan fontos számára, mint az első, sőt örömét leli benne, néha dacos és haragos örömét leli benne, ha emberségét hangsúlyozhatja és ragaszkodhat hozzá, hogy egyik oldalról nézve éppolyan ember, mint mindenki; örömét leli benne, ha fittyet hányhat a mogorváknak, akik azt akarják, hogy mindig csak változatlanul istenként viselkedjék.

És karcsú ujjával csakugyan fittyet hányt a levegőbe.

- De amint látom, te nem is félsz - folytatta -, és nem ijedsz meg lépteidtől, hanem nyugodt bájjal közeledsz felém. Ez kellemes, mert sokan elvesztik fejüket, ha Fáraó elé kell állniok, szívük megáll, térdük megroggyan, és azt sem tudják, élnek-e, halnak-e. Te nem szédülsz kissé?

József mosolyogva rázta a fejét.

- Ennek három oka lehet - mondta a királyi gyermek. - Vagy származásod nemes a maga nemében, vagy Fáraóban embert látsz, amit ő szívesen fogad, ha hallgatólagosan istenségét is elismerik, vagy úgy érzed, magadra is az isteninek fénye esik, mert szép vagy és csodálatosan csinos, mint egy kép, felségem nyomban észrevette ezt, amint beléptél, és noha nem lepett meg, mert elmondták, hogy egy kedvesnek a fia vagy, mégis fölkeltette figyelmemet. Bizonyság ez rá, hogy az szeret téged, aki önmaga által ad szépséget az alaknak, s aki a szembe életet és látóerőt a tulajdon szépsége által önt tulajdon szépsége számára. A szépeket a fény kedvenceinek lehet nevezni.

Félrehajtott fővel, gyönyörködve szemlélte Józsefet.

- Nem csodálatosan szép és csinos, mint egy fényisten, mamácska? - kérdezte Tejét, aki kicsiny, sötét, ékkövektől villogó kezének három ujjára támasztotta arcát.

- Bölcsessége és álomfejtő tudománya miatt ajánlották és hívattad el őt - felelte Teje, elnézve a levegőbe.

- Az egyik összefügg a másikkal - vágott szavába Amenhotep gyorsan és hevesen. - Fáraó sokat gondolkozott és sokat hallott erről, és sokat beszélt követekkel, akik fölkeresték messze idegenből, mágusokkal, papokkal és beavatottakkal, akik hírt hoztak keletről és nyugatról az emberek gondolatairól. Mert mi mindent meg nem kell hallgatnia és hová nem fülelnie, hogy megvizsgálja, kiválassza és a használhatót hasznossá tegye a tan tökéletesítésére és az igazság képének kialakítására égi atyjának akarata szerint! A szépség összefügg a bölcsességgel, mamácskám és kedves Amu, mégpedig a fény közvetítésével. Mert a fény a közeg és a közép, ahonnan háromfelé sugárzik rokonság: a szépség felé, a szeretet felé és az igazság megismerése felé. Mindez egy benne, és a fény az ő szentháromságuk. Idegenek elhozták hozzám a tant egy kezdetbeli istenségről, aki lángból született, a fény és a szeretet szép istenéről, a neve: Elsőszülött Fény. Pompás és hasznos adalék ez, mert a szeretet és a fény azonosságáról tanúskodik. De a fény éppúgy szépség, mint igazság és tudás, és ha az igazság közvetítőjét kívánjátok ismerni, ez a szeretet... Rólad hát azt mondják, hogy ha álmot hallasz, értelmezni tudod? - kérdezte Józsefet elpirulva, mert szégyenkezett és zavarba jött saját fellengző szavai miatt.

- Ó, uram, szó sem lehet rólam ebben az összefüggésben! - felelte József. - Nem én tudom. Hanem egyedül Isten tudja, és ő néha általam teszi. Mindennek megvan az ideje, álomnak és értelmezésnek. Amikor gyermek voltam, álmodtam, és ellenséges testvéreim álomlátónak csúfoltak. Most, amikor már férfi vagyok, eljött az értelmezés ideje. Álmaim értelmet nyernek előttem, és Isten megadja nekem, hogy mások álmait is értelmezzem.

- Tehát prófétáló ifjú vagy, úgynevezett megihletett bárány? - érdeklődött Amenhotep. - Úgy hiszem, ezek közé lehet sorolni téged. Holtan fogsz összeesni a végső szavaknál, miután elragadtatásodban közölted a jövőt a királlyal, hogy ünnepélyesen eltemettessen, és jóslataidat följegyeztesse és az utókorra hagyja?

- Nem könnyű - szólt József - felelni a Nagy Ház kérdésére igennel vagy nemmel, legföljebb mindkettővel. Szolgádat bámulatba ejti és szíve mélyéig meghatja, hogy bárányt látni kegyeskedel benne, mármint megihletettet. Mert gyermekkoromban megszoktam ezt a nevet atyámtól, az istenbaráttól, aki "báránynak" szokott nevezni, mégpedig azért, mert kedves anyámat, akiért Sineárban szolgált a visszafelé hömpölygő folyón túl, a csillagleányt, aki a Szűz jegyében szült engem, Ráhelnak hívták, azaz: anyajuhnak. Ez azonban nem jogosít föl arra, hogy okvetlenül megerősítsem föltevésedet, nagyúr, és azt mondjam: "én vagyok az"; mert én vagyok az, és mégsem én vagyok az, éppen mert én vagyok, azaz: mert az általános és a forma átváltozik, ha az egyesben megvalósul, tehát az ismert ismeretlenné lesz, és te nem ismered föl újból. Ne várd, hogy végső szavaimnál holtan essem össze, mert ez így illik. Szolgád, akit előhívattál a veremből, nem várja ezt, mert ez csupán a formához illik, de nem hozzám, akiben megváltozott. Önkívületben sem fogok tajtékozni, próféta-ifjúként, ha Isten megengedi, hogy Fáraónak jövendöljek. Gyermekkoromban önkívületbe estem, gondot okozva az atyának, mikor szememet forgattam, mint a szarvasan és mezítelenül futók és jóslatdadogók. De erről leszokott a fiú, mikor kissé megemberesedett, és az istenértelemhez tartja magát, még ha értelmez is. Az értelmezés magában is elég önkívület; nem kell hozzá még tajtékozni is. Értelmes és világos legyen, ne pedig aulazaukaulala.

Beszéd közben nem nézett az anyára, de szeme sarkából látta, hogy az most helyeslően int magas székén. Sőt meg is szólalt finom testéből jövő csaknem férfiasan mély, erélyes hangján, és ezt mondta:

- Meghallgatni és megszívlelni való, amit az idegen szól Fáraó előtt.

József ezután folytathatta, mert a király hallgatott egyelőre, és egy szelíden dorgált fiú duzzogó arckifejezésével lógatta fejét.

- Csekélységem véleménye szerint azonban - beszélt tovább a megdicsért - az értelmezésnél és jövendölésnél nyilvánuló higgadtság azzal függ össze, hogy egy én az és egy egyes-sajátos, amelyen keresztül a forma és hagyomány megvalósul, ezáltal kapja meg az istenbölcsesség pecsétjét, nézetem szerint. Mert a példázó hagyomány a mélyből jön, amely alant van, és köt bennünket. De az én istentől és a szellemtől való, amely szabad. A művelt élet pedig az, hogy a mélységbeli kötő-példázó az én Istentől való szabadságával valósuljon meg, és nincs emberi műveltség sem az egyik, sem a másik nélkül.

Amenhotep magasra vont szemöldökkel bólintott anyja felé és tapsolt, egyik kezét egyenesen föltartva és a másiknak két ujjával könnyedén tenyerébe ütve.

- Hallod, mamácska? - mondotta. - Értelmes és nagy tehetségű ifjú ember ez, akit felségem hívatott. Emlékezz rá, kérlek, hogy én voltam az, aki saját elhatározásomból az udvarhoz hozattam őt! Fáraó is nagyon tehetséges és érett elméjű éveihez képest, de mégsem bizonyos, hogy ezt, a mélységbeli kötő-példázóval és a magasságbeli méltósággal így ki tudta volna fejezni és fundálni... Te tehát nem vagy a tajtékzó bárány kötő példájához kötve - kérdezte -, és nem fogod Fáraó szívét összezúzni az eljövendő szörnyű nyomorúságnak és idegen népek betörésének szokásos jövendölésével, hogy az, ami alul van, fölforduljon felülre? - Megborzongott. - Ismerjük ezt - mondotta elfehéredő ajakkal. - De felségemet kímélni kell kissé: nehezen viseli el a vadságot, hanem szeretetre és gyöngédségre van szüksége. Az ország tönkrement, fölfordulásban él, beduinok árasztják el, szegény és gazdag szerepet cserél, a törvények megszűnnek, a fiú megöli atyját, és testvére megöli őt, a sivatag vadja a csatornákból iszik, a halál kacaját kacagják, Ré elfordul, nem lehet tudni, mikor van dél, mert a napóra árnyékát nem ismerik föl, a koldusok az áldozati étkeket falják föl, a királyt elfogják és elhurcolják, és csak az a vigasz marad, hogy azután a megszabadító hatalom mindent jobbra fordít. Nem kell tehát Fáraónak ezt a nótát hallania? Remélheti, hogy a hagyományost átformálja az egyes-sajátos, és efféle borzalmaktól megmenekül?

József mosolygott. És ekkor hangzott el a följegyzett s gyakorta ügyesnek és udvariasnak dicsért válasz:

- Isten jelenti meg, ami a Fáraónak javára van.

- Azt mondod: "Isten" - faggatta Amenhotep. - Már többször is mondtad. Milyen istenre gondolsz? Mivel Cahi és Amu földjéről való vagy, fölteszem, hogy a Bikára gondolsz, amelyet keleten Baálnak, az úrnak neveznek?

József mosolya titokzatossá vált. Fejét rázta.

- Atyáim, az istenálmokat látók - mondotta - más Úrral kötöttek szövetséget.

- Akkor talán Adonájról, a vőlegényről beszélsz - mondta gyorsan a király -, akiért a fuvola sír a szakadékokban, és aki föltámad. Látod, Fáraó jól kiismeri magát az emberek istenei között. Mindent meg kell ismernie és megvizsgálnia, és aranymosónak lennie, aki a képtelentől elválasztja a szemernyi igazságot, hogy segítsen tökéletesíteni tiszteletre méltó atyjának tanát. Fáraó dolga nehéz, de jó is, nagyon jó, így tehát királyi. Kiókumuláltam ezt tehetségemmel. Akinek dolga nehéz, annak jó sora legyen, de csak annak. Merthogy csak jó sorunk legyen, az undokság; de hogy csak nehéz dolgunk, az sem helyes. Mint a nagy adóünnepen felségem ül a szép fogadókioszkban az édes feleség mellett, és a népek követei, szerecsenek, líbiaiak és ázsiaiak végtelen menetben hozzák elébem a világ adóját, aranyat rudakban s gyűrűkben, elefántcsontot, ezüstöt váza alakjában, strucctollakat, marhákat, bisszusz-selymet, gepárdokat és elefántcsontot: akként ül a koronák ura is palotája szépségében a világ közepén, s méltó kényelemben fogadja a lakott föld gondolatadóját. Mert amint már méltóztattam említeni: idegen istenek dalnokai és látnokai váltják itt egymást, akik mindenünnen eljönnek udvaromba, Perzsiából, melynek kertjeit magasztalják, és ahol azt hiszik, hogy egykor sima lesz a föld és egyenes, és az embereknek életmódja, jogai és nyelve mind egyforma; Indiából, abból az országból, ahol a tömjén terem, a csillagismerő Bábelből és a tenger szigeteiről. Mind meglátogatnak, elvonulnak a székem előtt, és felségem társalog velük, mint ahogy most veled, a különös báránnyal. S ők elmondják a korait és későit, a régit és az újat. Néha érdekes ajándékokat és isteni emlékjeleket hagynak nálam. Látod ezt a hangszert itt? - És fölemelte öléből az öblös, húros szerszámot, és megmutatta Józsefnek.

- Lant - állapította meg ez. - Helyénvaló, hogy Fáraó a kellem és jóság jelképét tartsa kezében.

Azért mondta ezt, mert az egyiptomi "nofert" írásjele, ami kellemet és jóságot egyformán jelent, a lant.

- Látom - felelte a király -, hogy értesz Thot művészetéhez, és írnok vagy. Azt gondolom, ez az én méltóságával függ össze, amelyben a mélység kötő példája megvalósul. De ez a szerszám még másnak is jele, nemcsak a kellemnek és jóságnak, hanem egy idegen isten furfangosságának is, aki az Íbiszfejű testvére vagy másik énje lehet, és gyermekkorában föltalálta ezt a hangszert, mikor egy állattal találkozott. Ismered a tokját?

- Teknősbékáé - ismerte föl József.

- Úgy van - hagyta helyben Amenhotep. - Ezzel a bölcs állattal találkozott az agyafúrt gyermekisten, aki a sziklák egyik barlangjában született, és szellemének áldozata lett az állat. Mert a gyermek hetykén elrabolta teknőjét, és húrokat feszített föléje, és amint látod, egy pár szarvat is erősített rá: így keletkezett a lant. Nem mondom, hogy ez itt ugyanaz a játékszer, amit a kópéisten készített. Az a férfiú sem állította, aki hozta és nekem ajándékozta, a krétai hajós. Csak annak a mintájára készült nyilván, tréfásan jámbor emlékezésül, és csak ráadás volt a mindenféle csínyhez, amelyet a krétai a barlang csecsemőjéről Fáraónak elbeszélt. Mert a kicsike folytonosan el- s kijárt a barlangból és pólyájából, hogy csínyeket kövessen el. Így, bármily hihetetlen, idősebb testvérének, a napistennek marháit ellopta a dombról, ahol legeltek, amikor gazdájuk leszállt. Ötvenet hajtott el, s keresztül-kasul hajkurászta őket, hogy nyomukat veszítse; a maga lábnyomát pedig úgy álcázta el, hogy hatalmas, vesszőből font szandált kötött a talpára - így óriásnyomokat hagyott maga mögött s egyben semmilyet, s így is volt helyén; mert noha gyermek volt, de isten is, és bizonytalan óriásnyomok illették meg gyermekségében is. A marhákat elhajtotta, és elrejtette barlangjában, egy másikban, mint ahol született; barlang van ott bőven... de előbb útközben két tehenet levágott a folyónál, és hatalmas tűzön megsütötte őket. A csecsemő megette a teheneket, gyermeki óriáslakoma volt, és illett a nyomokhoz.

- Mindezek után - folytatta Amenhotep túlzottan kényelmes helyzetében - a tolvaj gyermek visszalopózott anyai barlangjába és pólyájába. Mikor azonban a napisten ismét fölkelt, és nem találta marháit, jósolt magának, mert javasisten volt, és megtudta, hogy csak újszülött testvére lehet a tolvaj. Dühre lobbanva fölkereste barlangjában. A rabló azonban, aki hallotta jöttét, egészen picikére vonta magát istenien illatozó pólyájában, és ártatlan szendergést színlelt, találmányát, a lantot karjában szorongatva. És milyen természetesen hazudott a képmutató, amikor naptestvére, akit e fortélyok nem csaltak meg, a tolvajlás miatt fenyegetően kérdőre vonta! "Egészen más gondom van - dadogta -, mint amire gondolsz: édes álom és anyatej kell nekem, és pólya testemre és meleg fürdő." És megesküdött, a tengerész szerint igen nagy esküvel, hogy semmit sem tud a tehenekről... Nem untatlak, mamácska? - szakította meg magát, a trónoló istennő felé fordulva.

- Mióta az országok kormányzásának gondja nem terhel - felelte az -, sok fölösleges időm van. Ezt éppúgy tölthetem idegen istenmondák hallgatásával, mint bármi mással. Csak úgy látom, megfordult a világ: rendszerint a király meséltet magának. Felséged azonban maga mesél.

- Miért ne? - kérdezte Amenhotep. - Fáraónak tanítania kell. És amit tanult, az is mindig arra ösztönzi, hogy másokat is megtanítson rá. Amit anyám tulajdonképpen kifogásol - folytatta, miközben néhány ujját kinyújtva feléje, mintegy anyja szavait világította meg -, bizonyosan az, hogy Fáraó késik elmesélni álmait ennek az értőn ihletett báránynak, hogy végre az igazságot hallja róluk. Merthogy igaz értelmezést kapok tőle, arról megnyugtató személye és egynéhány nyilatkozata máris csaknem bizonyossá tett. S felségem nem is fél az értelmezéstől, mert ez megígérte, hogy nem a tajtékzó ifjak példájára jövendöl, és nem fog megrémíteni olyan híradásokkal, mint hogy koldusok falják fel az áldozati ajándékokat. De nem tudod s nem ismered a lélek csodálatos viselkedését, hogy mikor az ember legsóvárabb vágyának teljesülését végre közeledni érzi, kis időre még önként lemond a teljesülésről? Úgy is itt van már, gondolja nyilván, s csak tőlem függ, hogy valósággá váljék; most éppoly jól várathatom is kissé, mert bizonyos módon maga a sóvárgás és vágyakozás lett kedves számomra, s valahogyan kár értük. Ilyen az ember természete, s mivel Fáraónak igen fontos, hogy ember legyen, ő is így cselekszik.

Teje mosolygott.

- Akármilyen is kedves felséged cselekedete - mondotta -, szépnek nevezzük. S mivel ez a jövendőmondó nem kérdezhet meg téged, én kérdezlek meg: sikerült-e a gonosz gyermek hamis esküje, vagy még tovább is történt valami?

- Ez - felelte Amenhotep -, ez történt forrásom szerint: a naptestvér megbilincselve az atya elé vitte a tolvajt, a nagy isten elé, hogy az valljon, s ez büntessen. De a hitvány ott éppen úgy hazudott a legnagyobb csalafintasággal és álszent beszéddel. "Nagyon nagyra tartom a napot - selypítette - és a többi istent, téged szeretlek, s ettől félek. Védd meg a fiatalabbat, segíts meg engem, a kicsikét!" Így alakoskodott, és ravaszul az ifjabb testvér szép helyzetét domborította ki, de közben fél szemével atyjára pislogott, úgyhogy ennek hangosan kellett nevetnie az alávalón, s csak annyit parancsolt meg neki, mutassa meg testvérének a marhákat, és szolgáltassa ki neki a lopott holmit, amibe aztán amaz is belenyugodott. Mikor azonban fölfedezte, hogy két tehenét leölték, haragja újra föllobbant. De miközben szitkozódott és fenyegetőzött, a kicsike hangszerén - ezen itt - játszani kezdett, és játékához oly kedvesen énekelt, hogy a szitkozódás elhalt, és a napistennek most már csak egyre állt az esze: hogy a lant az övé legyen. És övé is lett, mert a testvérek szerződést kötöttek: a rablónál maradtak a marhák, és a hangszert a bátyja vitte el, s most már örökre az övé.

Elhallgatott, és mosolyogva nézett le az emlékajándékra ölében.

- Fáraó - mondta az anyja - igen tanulságos módon váratta még egy kissé, hogy legforróbb vágya teljesüljön.

- Tanulságosan - válaszolt a király -, mert történetem azt tanítja, hogy istengyermekek csak álruhás gyermekek, csak csalafintaságból azok. A barlangbeli is, ha akart, mint ügyes-víg legény lépett elő, útbaigazításra, okos tanácsra mindig készen, istenek és emberek segítőjeként. Mi mindent nem talált ki még, ami az ottaniak véleménye szerint azelőtt nem volt: írást és számolást, aztán az olajmívelést és az okosan rábeszélő szót, amely a csalást sem restelli, de kedvesen csal. Akitől ezt a történetet hallottam, a tengerész nagyra becsülte őt mint védőurát. Mert, amint mondta, ő a kedvező véletlen istene és a kacagó rátalálásé, aki áldást és jólétet ad, akár egyenes úton, akár kicsit görbén, amint az élet éppen engedi, rendező és vezető, aki átvezet a világ kanyargóin fölemelt bottal, hátrafelé mosolyogva. A halottakat is ő vezeti, mondta az ember, holdbirodalmukba, és még az álmokat is, mert mindehhez ő az álom ura is, aki lezárja az emberek szemét botjával, minden ravaszsága ellenére mégis nyájas varázslóként.

Fáraó pillantása Józsefre esett - az pedig ott állt előtte, csinos és szép fejét hátravetve és kissé vállára hajtva, és ferdén fölnézett a képes falra, önfeledt s szórakozott mosollyal, s olyan kifejezéssel, mintha nem lenne szüksége rá, hogy mindezt hallja.

- Talán ismered az istenkópé történeteit, jövendőmondó? - kérdezte Amenhotep.

A kérdezett gyorsan tartást változtatott. Kivételesen udvariatlanul viselkedett, és éreztette, hogy ennek tudatában is van. Sőt némileg túlzottan tette ezt, úgyhogy Fáraónak, aki mindig észrevett mindent, nemcsak az volt az érzése, hogy ez a riadt föleszmélés megjátszott, hanem még az is, hogy éppen ezt az érzést akarja kelteni. Várt a válaszra, miközben fátyolos szürke szemét, lehetőleg tágra nyitva, Józsefre szegezte.

- Ismerem-e, nagyúr? - felelte ez. - Igen is, nem is, engedd meg szolgádnak ezt a kettős választ!

- Ilyen engedélyt gyakran kérsz - állapította meg a király -, vagy inkább: adsz magadnak. Minden, amit mondasz: igen és ugyanakkor: nem is. Mit szóljak ehhez? Te vagy a tajtékzó ifjú, és mégsem vagy az, éppen mert te vagy az. A csalafinta isten dolgát ismered is, nem is, éppen, mert... miért? Ismerted, vagy nem ismerted?

- Magad is régóta ismerted bizonyos értelemben, koronák ura - felelte József -, hiszen az Ibiszfejű távoli testvérének nevezted őt, Dzsehuti, a holdbarát írnok testvérének, sőt másik énjének. Ismerted-e hát, vagy nem? Bizalmas lábon álltál vele. Ez több, mint ismeretség, és e bizalmasságban az én igenem és nemem is föloldódik, és ugyanazzá lesz. Nem, a barlang gyermekét, a csínyek urát nem ismertem. Sohasem beszélt róla Eliézer, atyám legöregebb szolgája és tanítóm, aki elmondhatta, hogy a föld elébe futott, mikor lánykérőben volt az el nem fogadott áldozat, atyámnak atyja számára... bocsáss meg! Messzire vezetne ez, s szolgád nem beszélheti el az egész világot ezen az órán. És mégis a felséges anya szava kísérti és cseng fülében: a világban úgy illik, hogy a király meséltessen, nem pedig hogy meséljen. Több csínyt is ismerek, melyek azt bizonyítanák előtted s a nagyasszony előtt, hogy az istenkópé szelleme az enyéim közt is mindig otthonos volt, s bizalmas viszonyban vagyok vele.

Amenhotep mókás fejmozdulattal nézett anyjára, mintha ezt mondaná: "Ugyan, higgyek neki?"

- Az istennő megengedi neked - mondta aztán -, hogy egyet-kettőt elbeszélj a csínyekből, mielőtt értelmezel, ha azt hiszed, hogy kedvünk telhet bennük.

- Tőled kapjuk lélegzetünket - mondta József, meghajolva. - Arra használom, hogy szórakoztassalak.

És összefont karral, miközben kezét az összefontságból többször kiemelte egy-egy leíró mozdulatra, beszélt Fáraó előtt, és szólt:

- Durva volt Ézsau, bácsikám, a hegyi kecske, atyám ikertestvére, aki születésüknél az elsőséget kierőszakolta; gubanctól vörös a fajankó, a másik pedig sima és finom, sátorban lakozó és anyjának fia, Istenben okos; pásztor, Ézsau pedig vadász. Jákób öröktől fogva áldott volt, sokkal régebben, mint amaz óra óta, amikor ősöm, mindkettőnek atyja elhatározta az öröklött áldás továbbajándékozását, mert halálát közeledni érezte. Vak volt az öreg, vén szemei nem akartak tovább engedelmeskedni, s már csak kezével látott, tapogatva s nem nézve. Maga elé hívatta a Vöröst, idősebb fiát, akit konokul szeretett. "Menj és íjaddal ejts vadat - mondotta -, derék csimbókosom, elsőszülöttem, és zsákmányodból főzz nekem fűszeres ételt, hogy egyek belőle és megáldjalak, főztödtől hatalmasan megerősödve az áldáshoz!" Az pedig ment és vadászott. De ezenközben az anya gödölye bőrébe tekerte be a kisebbik sima tagjait, és ételt adott neki, pompásan megfűszerezve, gödölye húsából: ezzel bement az úr sátrába, és szólt: "Ismét itt vagyok, atyám, Ézsau, a te bundásod, aki vadászott és főzött számodra; egyél hát, és áldd meg elsőszülöttedet!" "Hadd lássalak látó kézzel - mondta a vak -, vajon csakugyan Ézsau vagy-e, az én bundásom, mert azt mindenki mondhatja!" És megtapogatta őt, és érezte szőrét - mindenütt, ahol nem fedte ruha, szőrös volt, mint Ézsau, ha nem is vörös, de ezt nem láthatták a kezek, s a szemek sem akarták látni. "Igen, kétségtelen, te vagy az - mondta az aggastyán -, érzem gyapjadat. Szőrös vagy sima, erről van szó, s milyen jó, hogy nincs szükség szemekre észrevenni ezt a különbséget: elég a kéz. Ézsau vagy, etess hát meg, hogy megáldjalak!" És szaglászott és evett, és a hamisnak, aki az igazi volt, adta visszavonhatatlan áldását. Jákób pedig távozott vele. És ekkor megjött Ézsau vadászásából, fölfuvalkodottan és kérkedve nagy órájával. Nyilvánosan megfőzte és megfűszerezte a vadat, és bevitte atyjához, de bent a sátorban pórul járt a rászedett, csalóként fogadták, őt, a hamis igazit, mert az igazi hamis már rég megelőzte, anyai furfang segítségével. Csak átkok záporát fogadhatta, mert az elajándékozott áldásból semmi sem maradt. Nagy mulatság és kacagás volt, amint leült s kicsüngő nyelvvel hangosan bőgött, és kövér könnyeket potyogtatott a porba, a kisemmizett ostoba, akit megcsalt az ügyesnek, a járatosnak az esze.

Fiú és szülője kacagott - ez zengő alt hangon, amaz magasan, majdnem fejhangon. Fejüket is rázták hozzá.

- Nohát, micsoda csavaros történet! - kiáltott Amenhotep. - Barbár egy tréfa, kitűnő a maga nemében, noha kissé nyomasztó, s az ember nem tudja, milyen arcot vágjon hozzá, s képét nevetés és részvét fintorítja el. A hamis igazi, mondod, és a hamis, aki igazi volt? Nem is rossz, torz és szellemes. Az égi jóság őrizzen meg mindenkit attól, hogy igazi legyen és mégis hamis, s ne kelljen végül bőgve ülnie, s könnyeit a porba potyogtatnia! Hogy tetszik neked ez az anya, mamácska? A kecskebőr és a simaság... ezzel segített az öregnek és látó kezeinek, hogy az igazit áldja meg, mármint a hamisat! Nos, mondd hát, nem eredeti egy bárány ez, akit iderendeltem? Felségem megengedi, hogy még egy csínyt mesélj el, habir, hogy lássam, nem véletlenül sikerült-e az első, s az ügyesnek szelleme csakugyan több-e számodra, mint ismerős, tudniillik bizalmas. No, halljuk!

- Amit Fáraó parancsolt - mondta József -, már teljesült is. Az áldottfejűnek menekülnie kellett, és Naharájim felé utazott, Sineár földjére, ahol rokonai éltek: Lábán, az agyagtuskó, egy komor üzletember, és lányai, az egyik vörös szemű, a másik csillagnál kedvesebb, aki egyetlene és mindene lett, Istenen kívül. De a keményszívű bácsi a csillagszűzért hét évig szolgáltatta őt, amelyek elszálltak, mint a napok, s mikor mind leszolgálta, a nagybátyja a sötétben a másikat adta hozzá, akit nem akart, és aztán persze az igazit is, Ráhelt, az anyajuhot, aki emberfeletti kínok közt szült, és Dumuzinak neveztek engem, az igazi fiút. Ezt csak úgy mellékesen mondom. Amikor a csillagszűz fölépült születésem után, az atya távozni akart velem s a többi tízzel, akiket a nemigazi és a szolgálók szültek neki, vagy úgy tett, mintha távozni akarna, a bácsi előtt, akinek ez nem volt ínyére, mert Jákób fejének áldása az ő számára gyümölcsözött. "Adj nekem mindent, ami tarkának születik a nyájban! - mondta Jákób Lábánnak. - A tiéd legyen pedig minden, ami egyszínűnek, ez az én szerény feltételem." És így egyeztek meg. De mit tett Jákób? Fáról és bokorról vesszőket vágott, és fehér gyűrűket hámozott kérgükbe, hogy tarkák lettek. Azután a vályúkba rakta őket, ahol a nyáj ivott, és ivás után üzekedett. Jákób eközben mindig pettyeset nézetett a juhokkal, szemükön keresztül hatott rájuk, s azok pettyeset ellettek, s ez mind az övé lett. Így gazdagodott meg mértéktelenül, és Lábán vakarhatta a fejét, csávában hagyta a fortélyos Isten.

Anya és fia megint jól mulattak, fejüket rázva. A király homlokán nevetés közben egy ér betegesen kidudorodott, és fátyolos szemében könnyek csillogtak.

- Mamácska, mamácska - mondotta -, felségem nagyon jól mulat! Tarkára hámozott botokat tett elébük, és szemükön keresztül hatott rájuk! Az ember halálra neveti magát ezeken a tarkánál tarkább történeteken! Így most Fáraó is. Él még az atyád? Nagy lókötő az öreg. Te tehát egy kópénak meg egy kedvesnek a fia vagy?

- A kedves is nagy kópé volt és nagy tolvaj - egészítette ki József. - Kedvessége megfért a csínytevéssel. Férje kedvéért még lopott is, a komor apa bálványait eldugta a tevék almába, rájuk ült, és édes hangon szólt: "Gyengélkedem, és itt a tisztulásom ideje, azért nem tudok fölállni." Lábán pedig végkimerülésig kereste bálványait.

- Egyik a másik után! - kiáltott Amenhotep, s hangja kacagásba bicsaklott. - Hallod, mamácska, még adós vagy a válasszal, hogy nem valóban eredeti, csinos és mulatságos-e a bárány, akit magam elé rendeltem... Itt van a pillanat - jelentette ki hirtelen. - Fáraónak most kedve volna meghallgatni nehéz álmai értelmezését ettől az elmés ifjútól. Meghallgatnám, mielőtt teljesen fölszáradnak e szíves szórakoztatás könnyei szememben! Mert amíg szemem még nedves a szokatlan kacagástól, nem félek az álmoktól, sem értelmezésüktől, akárhogyan hangzanak is. Ez a kópéfia nem fog Fáraónak sem olyan ostobaságot jósolni, mint a könyvesház szőrszálhasogatói, sem egészen borzalmasat. És még ha az igazság szomorú lesz is, amelyet közöl, ebből a vidám szájból nem hangzik majd úgy, hogy a könnyek szememben egyszerre egészen megváltoztassák értelmüket. Jövendőmondó, nincs szükséged valamely szerszámra vagy eszközre munkádhoz? Egy üstre talán, amely befogadja az álmokat, és amelyből fölszáll az értelmezés?

- Semmire - felelte József. - Semmire sincs szükségem ég és föld között munkám elvégzéséhez. Szabadon értelmezek, jól vagy rosszul, amint megadatik. Fáraónak csak mesélnie kell.

És a király torkát köszörülte, kicsit zavartan anyjára nézett, s könnyed meghajlással bocsánatát kérte, amiért álmait még egyszer meg kell hallgatnia. Aztán nedves szemével hunyorogva, melyben a nevetés könnyei lassan fölszáradtak, lelkiismeretesen elmesélte hatodszor is már nem friss látomását - az elsőt és a másodikat.

József szenvelgés nélkül, illedelmes tartással figyelt. Hogy szemét csukva tartotta, mialatt Fáraó beszélt, ez volt minden, amivel észrevétette egész lényének mély összpontosítását és az elbeszélésbe merülését; s kelleténél több csak az volt, hogy szemét még egy ideig csukva tartotta, amikor Amenhotep már végzett, és visszafojtott lélegzettel várt. Annyira ment, hogy megváratta kicsit a királyt, és szemét csukva tartotta, mialatt tudta, hogy az csupa várakozással lesi szavát. Nagy csönd volt a krétai lugasban. Csak az istenanya köhögött mély hangján, és neszezett függőbojtjaival.

- Alszol, bárány? - kérdezte végül Amenhotep.

- Nem, itt vagyok - felelte József, és sietség nélkül fölnyitotta szemét Fáraó előtt. Mindenesetre inkább keresztülnézett rajta, mint ránézett, vagy még inkább: tekintete elmerülve megtört a király alakján, és önmagába tért, ami igen jól állt fekete Ráhel-szeméhez.

- És mit szólsz álmaimhoz?

- Álmaidhoz? - válaszolta József. - Álmodhoz, úgy érted. Kétszer álmodni nem jelent két álmot. Egyféle álmot álmodtál. Hogy kétszer álmodtad, egyszer ilyen alakban és aztán amolyanban, csak erősítő értelmű, azaz álmod bizonyosan teljesülni fog, mégpedig hamarosan. Továbbá, a második változat csak magyarázata és közelebbi megjelölése annak, amit az első jelent.

- Felségem is rögtön így gondolta! - kiáltott Amenhotep. - Anyus, ez volt az első gondolatom, amit a bárány itt mond, hogy a két álom alapjában egy! Álmodtam a kövér marháról és az ösztövérről, és aztán mintha valaki azt mondta volna: "Jól megértettél? Így gondoltam!" Aztán álmodtam a kalászokról, a duzzadóról és az üszkösről. Az ember is, mikor ki akarja magát fejezni, beszél, és megpróbálja még egyszer: "Más szóval - mondja - így és így." Mamácska, nagyon jó az értelmezés kezdete, amelyet ez a próféta-ifjú, aki nem tajtékzik, itt előadott. A könyvesház kontárjai mindjárt a kezdetet elhibázták, s így azután a többivel sem tudtak már semmire se menni. Nos hát, folytasd, próféta, és értelmezz! Mi az én kettős királyi álmom együttes jelentése?

- Egy a jelentés, mint a két ország, és kettős az álom, mint koronád - mondta József. - Nem ezt akartad kifejezni legutóbbi szavaiddal, és csak életlenül mondtad, de nem véletlenül? Amire gondoltál, elárultad a "királyi álom" szóval. Koronát és farkat viseltél álmodban, úgy hallottam a homályban. Nem Amenhotep voltál, hanem Nefer-heperu-Ré, a király. Isten szólt a királyhoz álmain keresztül. Megmutatta a Fáraónak, amit cselekedni akar az időben, hogy tudja és megtegye rendszabályait az utasítás szerint.

- Tökéletes! - kiáltott ismét Amenhotep. - Semmi sem volt előttem világosabb! Anyus, semmi sem volt bizonyosabb felségem előtt kezdettől fogva, mint amit ez a sajátságos bárány mond: hogy nem én voltam az, aki álmot lát, hanem a király, amennyire ez elválasztható, és amennyiben nem éppen énrám volt szükség, hogy a király álmot láthasson. Nem tudta-e Fáraó és nem esküdözött-e mindjárt reggel, hogy a kettős álom országos fontosságú, és ezért okvetlenül meg kell fejteni? Az álmokat a király kapta, nem mint atya, hanem mint az országok anyja; mert a király neme kettős. A szükségről és az első feketeségről szólt álmom... tudtam és tudom ezt. De tovább még nem tudom - eszmélt föl hirtelen. - Miként van az, hogy felségem egészen elfelejti, hogy a továbbiakról még semmit sem tud, és hogy az értelmezés még hátravan? Te valahogy úgy tudod föltüntetni - fordult Józsefhez -, mintha már minden szépen megoldódott és megfejtődött volna, mert eddig csupa olyant jövendöltél, amit amúgy is tudtam. De mi az értelme álmomnak, és mit akar értésemre adni?

- Fáraó téved - felelte József -, ha azt hiszi, hogy nem tudja. Ez a szolga nem képes semmi mást, mint olyat jósolni neki, amit ő úgyis tud. Nem láttad-e a teheneket, amint kiemelkednek a folyóból, egyik a másik után, sorjában, s nyomon követik egymást, előbb a kövérek és aztán a soványak, úgyhogy nem volt megszakítás egymásutánjukban? Mi emelkedik így ki az örökkévalóság tartályából, egyik a másik után, nem egymás mellett, hanem libasorban, hogy jövő és menő közt soha sincs hézag és sorukban soha megszakítás?

- Az évek! - kiáltott Amenhotep, miközben előrelökött ujjaival pattintott.

- Természetesen - mondta József. - Ennek nem kell üstből fölszállnia, és ehhez nem kell tajtékzás és szemforgatás, hogy a tehenek évek, hét év és megint hét. És a kalászok, amelyek azután hajtottak, egyik a másik után, ugyanennyien, talán valami egészen mást és roppant nehezen kitalálhatót jelentenek?

- Nem! - kiáltott a Fáraó és megint pattintott. - Azok ugyancsak évek!

- Istenértelem szerint mindenesetre - felelte József -, és ennek mindenütt adassék tisztelet. De hogy a tehenekből kalászok lettek, álmod második alakjában, hét teljes és hét üres, ahhoz már nyilván üst kell, akkora, mint a hold, hogy fölszálljon belőle, mi az összefüggés, és hogyan is áll a helyzet a hét előbb jött tehén szépségével és az őket követők rútságával. Fáraó, légy kegyes, és hozass egy három lábon álló üstöt.

- Ugyan, menj az üstöddel! - kiáltott ismét a király. - Nincs itt az ideje, hogy üstről beszéljünk, és nincs szükségünk rá! A helyzet kézenfekvő és olyan átlátszó, mint a legtisztább drágakő! A tehenek szépségével és rútságával függ össze a kalászhelyzet és jó termés és rossz termés helyzete. - Abbahagyta, és nyitott szemmel nézett a levegőbe. - Hét bőtermő év jön - szólt szédülten -, és hét év lesz a drágaságé.

- Bizonyosan és késedelem nélkül - mondta József -, mert kétszeresen kaptad a híradást.

Fáraó ráemelte szemét.

- Nem estél össze holtan a jövendölés után - mondta némi csodálkozással.

- Ha nem hangzanék olyan iszonyúan és bűnösen - válaszolta József -, azt kellene mondani, csodálatos, hogy Fáraó nem esik össze holtan, mert hiszen ő jövendölt.

- Nem, ezt csak úgy mondod, és csak úgy tünteted föl, kópéfia - ellenkezett Amenhotep -, mintha magam jövendöltem volna, és értelmeztem volna álmaimat. Miért nem ismertem föl őket már előbb, mielőtt jöttél, s miért csak annyit tudtam, mi a hamis, de azt nem, mi a helyes? Merthogy ez az értelmezés a helyes, afelől a leghalványabb kétség sincs lelkemben, és két egy álmom hajszálra fölismeri magát az értelmezésben. Te valóban ihletett bárány vagy, de határozottan sajátságos. Mert nem vagy a mélység költő példájának rabja, és nem jósoltál előbb átokidőt, aztán áldásidőt, hanem megfordítva, előbb az áldást és azután a megpróbáltatást, ez az eredeti!

- Te voltál az, országok ura - felelte József -, és rajtad állt. Mert te álmodtál, mégpedig előbb kövér tehenekről és kalászokról és azután a nyomorúságosakról, és te vagy egyedül az eredeti.

Amenhotep kikászálódott széke mélyéből, és talpra ugrott. Különös vastag-vékony lábán, melynek combja áttetszett a batiszton, gyors léptekkel anyjának széke elé sietett.

- Anyám - szólt -, királyi álmaim megoldódtak, és immár tudom az igazságot. Ha a tudós ostobaságokra gondolok, amelyeket előbb igazságként akartak felségem nyakába varrni, a lányokra, városokra, királyokra és a tizennégy gyermekre, nevetnem kell azon, ami nemrég hitványsága miatt csaknem kétségbeesésbe kergetett; de most, hogy, hála ennek a próféta-ifjúnak, ismerem az igazságot, csak nevetni tudok rajtuk. Az igazság mindenesetre komoly. Felségem híradást kapott, hogy íme hét esztendő jő, és nagy bőség lesz egész Egyiptomban, azok után pedig következik az éhség hét esztendeje, annyira, hogy egészen elfeledkeznek az előbbi bőségről, és az éhség megemészti a földet, miként a sovány tehenek megemésztették a kövéreket és az üszkös kalászok az aranyosokat, mert ez egyúttal annak a megjelentése is, hogy nem ismerszik meg az előbbi bőség e földön az utána következő éhség miatt, mely nagyságával megemészti a bőség emlékét. Ezt a kinyilatkoztatást kapta Fáraó álmai által, amelyek egyek, és ezt a híradást mint az ország anyja. Alig is értem, hogy maradhatott ez homályban előttem mind eddig az óráig. Most hát napfényre került ennek az igazi, jóllehet sajátságos báránynak a segítségével. Mert amennyire szükség volt rám, hogy a király álmodhassék, éppoly szükség volt rá, hogy a bárány jósolhasson, és létünk csak találkozópontja nemlétnek és mindigvalónak, és időbeliségünk csak eszköze az öröklétnek. De mégsem egészen csak! Mert kérdés és probléma, amelyet atyám házának bölcsei elé terjeszthetnék: vajon az időbeli-egyes és sajátos kap-e nagyobb értéket és méltóságot az örökkévalótól, vagy ez az egyes sajátostól. Ez ama szép kérdések egyike, amelyeket nem lehet megoldani, úgyhogy elmélkedésük az esti szürkülettől a hajnaliig sem érne véget...

Abbahagyta, mert látta, hogy Teje fejét rázza.

- Meni - szólt a királynő -, felséged javíthatatlan. Megkínoztál bennünket álmaiddal, amelyeket országos fontosságúaknak ítéltél, és erőnek erejével értelmezésüket kívántad, nehogy akadálytalanul értelmezzék önmagukat. Most pedig, amikor az értelmezést megkaptad, vagy azt hiszed, megkaptad, úgy teszel, mintha ezzel minden rendben is volna, mialatt kimondod, már el is felejted a híradást, és szép megoldhatatlanságokba és távol fekvő elvontságokba gabalyodol. Ezt nevezed anyainak? Még apainak is alig nevezhetném, s nem tudok várni, amíg ez itt visszatér oda, ahonnan jött, és egyedül leszünk, hogy bosszúsan meg ne intselek az anyai trónról. Lehetséges, hogy ez az igazlátó érti a mesterségét, és amit meglátott, szintén lehetséges. Hogy váltakozva bő és szűkős idők után a Kenyéradó nem öntött ki és megtagadta áldását a mezőktől ismételten is, úgyhogy az országot ínség és drágaság fojtogatta, előfordult; sőt valóban előfordult, hétszer egymás után is, egykori királyi nemzetségek évkönyvei feljegyeztek ilyen esetet. Lehet, hogy előfordul megint, és ezért álmodtál róla. De talán azért álmodtál róla, mert bizonyosan elő fog fordulni. Ha ez a véleményed, gyermekem, akkor anyád csodálkozik, hogy noha örvendezel a megkapott értelmezésen, és azt képzeled, bizonyos értelemben te vagy a szerzője, ahelyett, hogy rögtön összehívatnád nagyjaidat és tanácsosaidat koronatanácsra, s gondolkoznál velük a rendszabályokon, miként lehetne a fenyegető veszedelem ellen védekezni, azonnal tékozló szemlélődésekbe tévedsz, például a nemlét és öröklét találkozópontjáról.

- De mamácska, hiszen van időnk! - kiáltotta Amenhotep élénk mozdulattal. - Ahol nincs tékozolni való idő, ott persze nem lehet tékozolni, de mi megtehetjük, mert bőviben vagyunk az időnek. Hét esztendő! Az éppen a nagyszerű, ami miatt táncolhatnánk és kezünket dörzsölhetnénk, hogy ez az egyéni bárány nincs kötve a bosszantó mintaképhez, és nem jövendölt átokidőt az áldásidő előtt, hanem előbb áldásidőt, méghozzá hétesztendőset! Jogosan korholnál, ha a szárazság és a csont bőr tehenek kora már holnap elkezdődne. Akkor persze egy pillanatot sem lehetne veszíteni, hanem segítésre kellene gondolni és megelőző rendszabályokra, noha felségem, őszintén szólva, rossz termés ellen semmiféle megfelelő rendszabályt nem tud elképzelni. De mivel előbb a bőség hét esztendeje vár ránk a feketeség birodalmában, s ezenközben a nép szeretete Fáraó anyasága iránt mint eleven fa fog növekedni, amely alá leülhet és atyjának tanítását hirdetheti, nem látom be, miért rögtön az első napon... Szemed beszél, jövendőmondó - szakította félbe szavát -, és szólni vágyó a tekinteted. Van valami hozzáfűznivalód közös értelmezésünkhöz?

- Semmi - felelte József -, csak az a kérésem, bocsásd vissza szolgádat helyére, a börtönbe, amelyben robotolt, és a verembe, amelyből kihúztad álmaid miatt. Mert munkája véget ért, és jelenléte nem illendő tovább a nagyok helyén. A lyukban fog élni, és az aranyos óra emlékéből táplálkozni, amikor Fáraó, az országok szép napja előtt állt, és a Nagy Anya előtt, akit csupán a szó kényszeréből nevezek meg második helyen, mert a szó az időé és az egymásutániságra van utalva, nem mint a kép, amely az egymásmellettiség élvezője. De mivel a megnevezés az időnek szolgál, az első a királyt illeti, de a második sem második, mert az anya a fiú előtt volt. Ennyit a sorrendről. Ahová pedig csekélységem most visszatér, ott gondolatban tovább szövöm a nagyok beszélgetését, amelybe a valóságban belekotyogni bűnös dolog lenne. Fáraónak igaza van, ezt mondom majd magamnak hangtalanul, ha örül a megfordításnak és a szép haladéknak, amely megelőzi az átokidőt és a szárazság éveit. De az anyának is, aki előtte volt, helyes véleménye és intelme, hogy rögtön az áldáshaladék napjától kezdve és az értelmezés napjától kezdve szükséges a gondolkodás és tanácskozás a bekövetkező csapással szemben, nem azért, hogy elfordítsuk - mert Isten határozata el nem fordítható -, de hogy előrelátással ráeszméljünk és elébe vágjunk. Mert az ígéret áldásidő értelme nemcsak a haladék és az erőmerítés a megpróbáltatás viselésére, hanem teret ad a gondoskodásra is, és egyetlen eszköze a rendszabályoknak, hogy mindenesetre meg lehessen nyirbálni a baj fekete madarának szárnyait és fölfogni a bekövetkező csapást, szembeszállni vele, és lehetőleg nem csupán kordában tartani, hanem azonfelül talán még áldást is nyerni általa. Így vagy hasonlóan fogok szólni magamhoz tömlöcömben, mert szavaimat a nagyok beszélgetésébe keverni több mint illetlenség lenne. Milyen nagy és gyönyörű dolog az előrelátás, kiáltok majd halkan, amely végül még áldásra fordíthatja a balsorsot! És milyen kegyelmes Isten, hogy a királynak olyan széles áttekintést enged az időben álmain keresztül - nemcsak hét esztendőre, hanem mindjárt tizennégyre -, ebben rejlik az előrelátás engedélye és parancsa! Mert a tizennégy az időben egy, noha kétszer hét, és nem a közepén kezdődik, hanem az elején, azaz ma, és ma van az áttekintés napja az egészen. Áttekintés pedig tudatos előrelátás.

- Csodálatos - jegyezte meg Amenhotep. - Beszéltél most, vagy nem beszéltél? Beszéltél, noha nem beszéltél, és csak meglesetted gondolataidat, mármint azokat, amelyeket gondolni jónak gondolsz. És mégis annyi, mintha beszéltél volna. Úgy hiszem, holmi kópétalálmányról van itt szó, s valamit kitaláltál, ami még nem volt.

- Egyszer minden először volt - felelte József. - De nagyon régideje már, hogy van tudatos előrelátás és a haladék értelmes kihasználása. Ha Isten az átokidőt helyezte volna az áldásidő elé, s az már holnap elkezdődne, nem volna mit tanácsolni és nem volna mit tenni, s amit a pelyvaévek okoznának az emberek között, azt az elkövetkező bőség sem tehetné jóvá. De most fordítva van, és van idő, nem arra, hogy felcseréljük, hanem hogy a szükséget jóvátegye a bőség, s bőség és szükség között kiegyenlítést teremtsünk, takarékoskodva a bőségben, s ekként kenyeret adva a szükségben. Ez az útmutatás, amely a sorrendben rejlik, hogy előbb a kövér tehenek emelkedtek ki és azután az ösztövérek, és az áttekintés ura van hivatva és elrendelve arra, hogy a szükség kenyéradója legyen.

- Úgy gondolod, élelmiszert kell fölhalmozni és csűrökbe gyűjteni? - kérdezte Amenhotep.

- Nagystílűen! - szólt József határozottan. - Egészen más méretekben, mint valaha is történt, mióta az országok fennállanak! Az áttekintés ura legyen a bőség fegyelmezője. Szigorúan bánjon vele, és vegye el tőle azt, mindaddig, amíg tart, amire szüksége van, hogy azután ura lehessen a szükségnek is. Fáraó a bőség forrása, és a nép szeretete könnyen el fogja viselni, ha nyomasztó szigorral gazdálkodik a bőséggel. Amikor pedig a szükségben majd adni fog, akkor nő csak meg igazán a nép hívő szeretete, hogy a király odaülhet árnyékába és taníthat! Az áttekintés ura legyen a király árnyékadója.

Amikor ezeket mondta, József szeme véletlenül találkozott a Nagy Anyáéval, a vékony, sötét királynőével, aki még mindig egyenesen és isteni fegyelemmel, zárt lábbal ült magas székén - találkozott az okos, éles tekintetű szemekkel, amelyek sötéten csillogva a sötétben rászegeződtek, míg fölvetett ajkának árkai gúnyos mosolyra húzódtak. József komolyan leeresztette pilláit e mosoly előtt, némi illedelmes hunyorgással.

- Ha jól lestem meg gondolataidat - mondta Amenhotep -, úgy véled, és ezen a ponton egyetértesz az anyával, hogy azonnal és késlekedés nélkül sorakozóra hívjam nagyjaimat és tanácsadóimat, hadd süssék ki, miként kellene megfegyelmezni a bőséget, hogy legyűrjük a szükséget?

- Fáraónak - felelte József - nem volt éppen különös szerencséje a sorakozókkal, amikor kettős királyi álmát kellett értelmezni. Maga értelmezett, és akkor rátalált az igazságra. A híradást csak ő kapta meg, s csak övé az áttekintés, csak neki van joga gazdálkodni az áttekintéssel, és megfegyelmezni a bőséget, amely megelőzi az aszályt. Szokatlan és sohasem-volt rendszabályokat kell alkalmazni, ami terjedelmüket illeti, mert sorakozókból csak mérsékelt-szokásosak szoktak kisülni. Ugyanaz álmodott és értelmezett, ugyanaz határozzon és hajtson végre.

- Fáraó nem hajtja végre azt, amit határozott - jegyezte meg hűvösen Teje, az anya, miközben elnézett József és a fia között. - Ez tudatlan elképzelés. Föltéve, hogy elhatározná is saját akaratából azt, amit az álmok szerint határozni kell - azaz még előbb, föltéve, hogy ezek szerint az álmok szerint kell határozni -, végrehajtását a nagyok kezébe teszi, akik erre vannak rendeltetve: a Dél és az Észak vezíreinek, a magtárak és istállók felügyelőjének és a kincstár elöljárójának kezébe.

- A veremben - mondta József elcsodálkozva - pontosan így szándékoznék beszélni magammal, amikor a nagyok beszélgetését gondolatban folytatnám, és hajszálnyira ezeket a szavakat, beleértve a "tudatlan elképzelés"-t, fordítanám magam ellen, és adnám a Nagy Anya szájába bűnhődésemül. Büszkévé tesz a tudat, hogy ő szóról szóra azt mondja, amit én mondattam volna vele, egyedül az odvamban. Szavát magammal viszem, és amikor odalenn élek és táplálkozom majd a fenséges óra emlékén, lelkemben így felelek és beszélek: "Tudatlanok mind az én elképzeléseim, de egy kivétel akad: nem gondolom azt, hogy Fáraó, az országok szép napja maga hajtsa végre azt, amit elhatározott, és ne bízza inkább kipróbált szolgáira a végrehajtást, mondván: »Én vagyok Fáraó! Te pedig légy olyan, mint én, és teljhatalmat adok neked ebben a dologban, amelyben kipróbáltalak, és légy közvetítő köztem és az emberek között, miként a hold közvetít nap és föld között, hogy áldásosra fordítsd azt, ami végzetes számomra s országaim számára« - nem, nem olyan általános az én tudatlanságom, ez az egy kivétel, és lelkemben világosan hallom, amint Fáraó így beszél - nem többhöz, hanem csak egyhez." Én pedig tovább szólok, amikor senki se hall: "A több nem jó ilyen esetben; egy legyen az, mint a hold is egy a csillagok között, a fönn és lenn közvetítője, aki ismeri a nap álmait. A rendkívüli rendszabályoknak már annak a megválasztásánál el kell kezdődniök, aki megvalósítja őket, különben nem lesznek rendkívüliek, hanem mérsékelt-szokásosak és elégtelenek. És miért? Mert nem hittel és tudatos előrelátással vitetnek majd keresztül. Meséld el többeknek álmaidat, hiszik is, nem is, mindegyikben csak egy rész hit és egy rész előrelátás lesz, s a részek együtt sem teszik ki az egész hitet, és nem adódik össze belőlük a teljes előrelátás, amely szükséges, s amely csak egyben van meg. Azért Fáraó szemeljen ki egy értelmes és bölcs férfit, akiben az álmok szelleme él, az áttekintés szelleme és az előrelátás szelleme, és tegye Egyiptom földjén gondviselővé e szavakkal: »Légy olyan, mint én«, hogy mint a dalban, elmondják róla: »Ő volt az, aki mindent látott az országhatárokig, és aki a bőséget megfegyelmezte sohasem volt rendszabályokkal, hogy árnyékot adhasson a királynak a szükség napjaiban.«" Ezek az én jövőbeli szavaim, amelyeket mondani fogok magamnak a veremben, mert itt az istenek előtt beszélni a legdurvább kotnyelesség volna. Elbocsátja most Fáraó szolgáját orcája elől, hogy a nap fényéből visszatérjen az árnyékba?

És József a méhecskés függöny felé fordult, s kinyújtotta karját arrafelé, mintha kérdezné, átmehet-e rajta? Hogy az istennő-anya szeme éles pillantást vetett rá, s ajka körül a világismerő redők gúnyos mosolyra mélyültek, arra szándékosan nem vetett ügyet.

- Ne menj! - mondta Amenhotep. - Maradj még kissé, barátom! Nagyon ügyesen hangicsáltál találmányodon, hogy beszélni lehet nem beszélve, vagy nem beszélni és mégis beszélni, gondolatainkat lesetve el, és azonkívül, hogy rávezetted felségemet a királyi álmok értelmére, még ezzel az újítással is megörvendeztettél. Fáraó nem bocsáthat el jutalmazatlanul, csak nem gondolod ezt? Csupán az a kérdés, mivel jutalmazzon meg... ezzel felségem sincs még tisztában, merthogy például csak ezt a teknősbéka lantot, a csínyek urának találmányát ajándékozzam neked, az véleményem szerint s nyilván a tied szerint is túlságosan kevés lenne. Mindenesetre vedd át egyelőre, barátom, vedd karodba, nagyon jól illik hozzád. A nagyügyes engedte át jós testvérének, s te jós vagy hasonlóképpen, egyébként pedig ügyes is. Ezenkívül azonban nagyon gondolkozom rajta, hogy udvaromnál tartsalak, ha nincs ellenedre, s valami szép címmel tüntesselek ki, mint például "a király első álomfejtője" vagy ilyesmi, valami pompázóval, ami igazi nevedet elfedné, és egészen elfeledtetné. Tulajdonképpen hogyan hívnak? Nyilván Beneznének vagy Nekatijának, teszem föl?

- Ahogyan hívnak - felelte József -, nem úgy hívnak, és sem anyám, a csillagszűz, sem atyám, az istenbarát nem nevezett úgy. De mióta ellenséges testvérek verembe löktek, és atyám számára meghaltam, mivelhogy aláloptak ebbe az országba, az, ami vagyok, új nevet vett föl: neve most Ozarszif.

- Érdekes - vélte Amenhotep, visszasüppedve túlságosan kényelmes székének párnái közé, míg József karjában a hajós ajándékával előtte állt. - Tehát te azt gondolod, hogy az embert ne hívják mindig ugyanúgy, hanem nevének a körülményekhez kell alkalmazkodnia, aszerint, mi lett belőle, s minek érzi magát? Mit szólsz ehhez, mamácska? Úgy hiszem, felségemnek tetszik, amit hall, mert szeretem a meglepő nézeteket, amelyekre mindenki más, aki csak elcsépelt nézeteket ismer, száját tátja, holott az övékre is csak szájat lehet tátani, de az ásítás miatt. Magát Fáraót is már túlságosan régen hívják úgy, ahogy hívják, s neve már rég nincs összhangban azzal, ami és amint érzi magát, s ezért titkon már jó ideje foglalkozik a gondolattal, hogy új és megfelelőbb nevet vegyen föl, a régit és tévedésbeejtőt pedig letegye. Még sohasem beszéltem veled erről a tervemről, mamácska, mert kényelmetlen lett volna négyszemközt közölni. De ennek a jövendőmondónak, Ozarszifnak jelenlétében, akit egykor szintén másként hívtak, közlöm veled, ez jó alkalom rá. Nem akarom a dolgot elhamarkodni, nem kell mindjárt holnap megtörténnie. De a közeljövőben meg kell lennie, mert ahogyan hívnak, az napról napra inkább hazugság lesz és botrány égi atyám szemében. Szégyen és soká nem tűrhető, hogy nevem Amun, a trónbitorló nevét tartalmazza, aki azt mondja, hogy magába kebelezte Ré-Horahtét, On urát és Egyiptom királyainak ősét, és most mint főisten trónol és mint Amun-Ré. Meg kell értened, mamácska, hogy felségemet most már nagyon sérti a róla kapott név, ahelyett hogy olyan nevet viselnék, amely Atónnak kedves; mert belőle eredtem, akiben egyesül, ami volt és ami lesz. Lásd, Amuné a jelen, de atyámé a múlt és a jövő, s mindketten öregek és fiatalok vagyunk egyszerre, mindenkortól mindenkorig. Fáraó idegen a világban, mert az ősidőkben van otthon, amikor a királyok atyjuk, Ré felé emelték karjukat, Hór-em-ahet, a szfinx idejében. És otthon volt az időben, amely el fog jönni, és amelyet hirdet, amikor minden ember a napra tekint föl, az egyetlen istenre, a jóságos atyára, a fiú tanítása szerint, aki ismeri rendeleteit, mert belőle eredt, és ereiben az ő vére kering. - Ide nézz, te! - szólt Józsefhez. - Lépj közel és nézz! - És sovány karjáról fölhúzta a batisztot, és megmutatta alsókarja belső felén a kék erezetet. - Ez a nap vére!

A kar észrevehetően reszketett, noha Amenhotep másik kezével támogatta. De ez a kéz is reszketett, József figyelmesen megszemlélte, amit elébe mutattak, aztán ismét kissé hátralépett a királyi széktől. Az istennő-anya megszólalt:

- Fölizgatod magad, Meni, ez árt felséged egészségének. Az értelmezés és a hosszas eszmecsere után pihenned kellene, és időt szakítanod az időből, mely elhatározásaid megérlelésére adatott neked, mindarra nézve, hogy rendszabályokat keress az esetleg elkövetkezendők ellen, mind a névváltoztatás nagyon komoly ügyében, amelyet eszedben forgatsz, valamint mellesleg ennek a jövendőmondónak a megfelelő jutalmazása dolgában is. Menj ágyadba!

De a király nem akart menni.

- Mamácska - kiáltotta -, nagyon kedvesen és szépen kérlek, ne kívánd ezt tőlem most, amikor oly jól benne vagyok! Biztosítlak, felségem tökéletesen friss, és fáradtságnak nyomát sem érzem. A jó érzéstől vagyok izgatott, és az izgalomtól érzem magam jól. Éppen úgy beszélsz, mint gyermekkoromban a dajkák, amikor legvidámabban játszottam, így szóltak: "Ki vagy merülve, országok örököse, egy-kettő, ágyba!" Elfutott a pulykaméreg, és toporzékolni tudtam volna haragomban. Most már nagy vagyok, és alázatosan köszönöm gondoskodásod. De az a határozott érzésem, hogy ennek a fogadásnak még további szép eredményei lehetnek, és elhatározásaimat sokkal jobban tudom megérlelni, mint az ágyban, ha elbeszélgetek ezzel az ügyes jövendőmondóval, akinek már csak azért is hálás vagyok, mert alkalmat adott rá tudtodra adnom szándékomat, hogy igazabb nevet vegyek föl, amelyben benne lesz az egyetlennek neve, vagyis az Ehnatón nevet, s atyámnak tetszeni fog, ahogyan hívnak. Mindent őróla kell elnevezni s nem Amunról, és ha az országok úrnője, aki szépségével betölti a palotát, az édes Titi nemsokára szerencsésen lebetegedik, a királyi gyermeket mindenesetre Meritatónnak kell nevezni, akár herceg lesz, akár hercegnő, hogy szeresse őt az, aki maga a szeretet; és egészen mindegy, hogy milyen kellemetlen lesz ezek után a karnaki nagyhatalmú fogadása, aki eljön majd és panaszt emel, és unalmas lefetyeléssel fenyeget a kos haragjával... majd elviselem. Mindent szívesen elviselek mennyei atyám szeretete kedvéért.

- Fáraó - mondta az anya -, elfelejted, hogy nem vagyunk egyedül, és ezeket a dolgokat, amelyeket okossággal és mérséklettel kell kezelni, jobb nem ennek a népből való jövendőmondónak füle hallatára tárgyalni.

- Hagyd el, mamácska! - felelte Amenhotep. - A maga módján ő is nemes származású, maga adta értésünkre, egy kópé és egy kedves fia, amiben van valami kifejezetten vonzó számomra, és hogy már gyermekkorában báránynak nevezték, abban is van bizonyos előkelőség. Alsó osztályok gyermekeit sohasem nevezik így. Azonkívül úgy érzem, hogy sok mindent megért, és sok mindenre meg tud felelni, de kiváltképpen, hogy szeret engem, és hajlandó segítségemre lenni, mint ahogy már segített az álmok értelmezésében és eredeti nézetével is, mely szerint az ember mindig körülményei és állapota szerint nevezze magát. Minden szép és jó volna, csak a neve nem nagyon tetszik, amellyel nevezi magát... Nem akarok barátságtalan lenni, és nem akarlak megszomorítani - fordult Józsefhez -, de engem szomorít, hogy micsoda nevet vettél föl... Ozarszif halotti név, mint ahogy az elhunyt bikát Ozar-Hápinak nevezik, és a halottak urának, Uzirinak, a rettenetesnek nevét rejti, aki a mérleggel ül bírói székén, s igazságos, de irgalmatlan, s akinek ítéletétől remeg a szorongatott lélek. Minden csak szorongattatás ebben az óhitben, amely maga is halott, Ozar-hit, és atyámnak fia nem hisz benne!

- Fáraó - hallatszott ismét az anya hangja -, újra fölhívlak és óvatosságra intelek, és nem habozom ezt ennek az idegen álomfejtőnek jelenlétében megtenni, ha már ily hosszas kihallgatásra méltatod, és puszta szavát, hogy gyermekkorában "báránynak" nevezték, magasabb eredet tanújelének tekinted. Hallja hát ő is, hogy mérsékletre és okosságra intelek. Elég az, hogy Amun erejét kisebbíteni akarod, és szembeszegülsz általánosságával, amikor minden lehető alkalommal, lépésről lépésre megvonod tőle egységét Rével, a szemhatár lakójával, aki az Atón; már ehhez is a világ minden okosságára és politikájára szükség van, higgadt fő kell hozzá, és a heves elhamarkodás csak árt. De óvakodjék felséged attól, hogy hozzáérjen a nép hitéhez, Uziriban, az alsó királyban, akin jobban csügg minden más istenségnél, mert előtte mindenki egyenlő, és mindenki reméli, hogy nevével egyesülhet. Kíméld a tömeg hajlandóságait, mert amit adsz Atónnak Amun megszorításával, azt ismét elveszed tőle Uziri megsértésével.

- Ó, mamácska, biztosítalak, a tömeg csak úgy képzeli, hogy annyira csügg Uzirin! - kiáltott Amenhotep. - Mi csüggenivaló van azon, hogy a léleknek, mikor az ítélőszék elé vándorol, a borzalmak hétszer hét mezején kell átjutnia, ahol démonok tanyáznak, s lépésről lépésre háromszázhatvan nehezen megjegyezhető varázsmondóka elmondását kívánják, s a szegény léleknek mindez a kisujjában kell legyen, hogy mindegyiket a megfelelő helyen föl tudja mondani, különben sohasem jut át a mezőkön, s fölfalják, mielőtt az ítélőszék elé ér, de még ott is minden kilátása megvan rá, hogy fölfalják, ha tudniillik szíve könnyűnek találtatik a mérlegen, s ez esetben átadják a szörnyetegnek, Amente kutyájának. Hol van itt, kérlek, valami, amin csüggeni lehetne? Utálatosság ez mennyei atyám szeretete és jósága előtt. Uziri, az alvilági előtt mindenki egyenlő... igen, egyenlő a borzalomban! Atyám előtt azonban mindenki egyenlő lesz az örömben. Így áll a dolog Amun és Atón általánosságával is. Amun is általános akar lenni Ré segítségével, és egyesíteni akarja a világot imádatában. Ebben egyetértenek. De Amun a döbbent borzalom szolgálatában akarja a világot eggyé tenni, ami hamis és sötét egység, melyet atyám nem akar, mert ő örömben és gyengédségben akarja egyesíteni gyermekeit!

- Meni - szólt fojtottan az anya -, jobb volna, ha kímélnéd magad, és nem beszélne felséged olyan sokat örömről és gyengédségről. Tapasztalás szerint ezek a szavak veszedelmesek számodra, és kihoznak a sodrodból.

- Csak hitről és hitetlenségről beszélek, mamácska - felelte Amenhotep, miközben ismét kikászálódott párnái közül és lábra állt. - Ezekről beszélek, és sugallatom azt mondja, hogy a hitetlenség csaknem még fontosabb, mint a hit. A hithez egy adag hitetlenség is tartozik, mert hogyan hiheti valaki az igazat, amíg a tévhitben hisz? Ha a népet az igazra akarom tanítani, meg kell fosztanom nem egy hitétől, amelyen csügg: ez talán kegyetlen, de szeretetből kegyetlen, és atyám az égen meg fogja bocsátani. Mi a fenségesebb hát, a hit vagy a hitetlenség, és melyik elébbvaló a másiknál? Hinni: a léleknek nagy gyönyörűsége. De nem hinni: talán még nagyobb boldogság, mint a hit - én fedeztem ezt föl, felségem jött erre rá, és a borzalmak mezőiben és a démonokban, és Uziriban és a szörnyűnevűekben és a Fölfalóban odalent nem hiszek, nem hiszek bennük! Nem hiszek bennük! Nem hiszek bennük! - dalolta és dúdolta Fáraó, miközben fura lábain táncolva forgott, és kiterjesztve karját, mindkét kezének ujjaival csettintett.

Aztán elfúlt a lélegzete.

- Miért adtál magadnak halotti nevet? - kérdezte zihálva, miközben megállt József előtt. - Ha halottnak hisz is atyád, mégsem vagy az.

- Hallgatnom kell róla - felelte József -, és a hallgatásnak szenteltem magam nevemmel. Aki itt szent és megőrzött, az az alsó világé. Szentet és megszenteltet nem választhatsz el az alsó világtól - odavaló az -, és éppen azért ragyogja be a fény, amely felülről való. Minden áldozatot az alsó világnak hozunk, de éppen az a titok, hogy ezzel tulajdonképpen a felsőnek áldozunk. Mert Isten az egész.

- Ő a fény és az édes napkorong - szólt Amenhotep meghatottan -, amelynek sugarai átölelik és szeretetbe gúzsolják az országokat; kezét elgyöngíti a szeretet, és csak a gonoszoknak, kiknek hite lefelé száll, erős a kezük. Ah, mennyivel több volna a szeretet és jóság a világon, ha hite nem kötne senkit az alsó világhoz és a szétmorzsoló fogú Fölfalóhoz! Fáraó szilárdan hiszi, hogy az emberek sok mindent nem tennének és nem lelnék örömüket sok minden megtevésében, ha nem lefelé irányulna hitük. Tudod, földi atyám nagyapjának, Aheperuré királynak nagyon erős keze volt, és ki tudott feszíteni vele egy íjat, amelyet az egész országban senki más nem tudott kifeszíteni. Akkor elindult, hogy megverje Ázsia királyait, és hetet közülük elevenen foglyul ejtett: hajója orra köré fölfordítva, fejjel lefelé fölakasztotta őket, hajuk lefelé lengett, és szemük kancsalul s véresen dülledt a világba. De ez csak kezdete volt mindannak, amit velük tett, és amit én nem mondok el, de ő bizony megtette. Az első történet volt ez, amelyet nevelőim elbeszéltek a gyermeknek, hogy királyi szellemmel töltsék el, én azonban a belémtöltött miatt fölsivalkodtam, és a könyvesház orvosainak kellett más egyebet, ellenmérget belém tölteniök. De gondolod, hogy Aheperuré mindezt megtette volna ellenségeivel, ha nem hitt volna a borzalmak mezejében és a kísértetekben és Uziri szörnyűnevűiben meg Amente kutyájában? Azt mondom neked: gyámoltalan fajzat az emberiség. Maguktól semmit sem tudnak csinálni, s a legcsekélyebb sem jut maguktól eszükbe. Mindig az istenek után mennek, és amilyen a kép, amelyet róluk alkotnak, aszerint cselekszenek. Tisztítsd meg az istenséget, és megtisztítod az emberiséget.

József nem felelt erre a beszédre, csak miután föltekintett az anyára, és ráirányított szeméből kiolvasta, hogy a maga részéről szívesen venné az ellenvetést.

- Nehezebb a nehéznél - mondta aztán - megfelelni Fáraónak, mert mértéktelenül tehetséges, és amit mond, igaz, úgyhogy csak bólogatni lehet rá, és azt mormolni: "helyes, helyes", vagy egészen elnémulni, és elaltatni magunkban minden választ az igazságra, amelyet kijelent. És tudjuk mégis, hogy Fáraó nem szereti, ha a beszélgetés elalszik, és elakad az igaznál, hanem azt kívánja, hogy oldódjék el tőle, és haladjon tovább, még följebb az igaznál és esetleg további igazságra vezetve. Mert ami igaz, még nem az igazság. Az igazság végtelenül távoli, és végtelen minden beszélgetés. Vándorlás az a végtelenbe, és nyugovás nélkül vagy rövid nyugovás után és egy türelmetlen "helyes, helyes" után eloldódik minden igazságállomástól, mint a hold oldódik el állomásaitól örökös vándorlással. Ez pedig, akár akarom, akár nem, és akár illendő, akár teljesen illetlen e helyen, kényszerít, hogy földi atyám nagyatyjáról beszéljek, akit nem egészen földi néven neveztünk mindig odahaza, és holdvándornak hívtuk, jól tudva egyébként, hogy a valóságban Abirám a neve, ami azt jelenti: "Atyám felséges", de mindenesetre azt is: "A felségesnek atyja", és a káldeai Urból jött, a torony országából, ahol nem jól érezte magát, és nem tudott megmaradni... soha sehol sem tudott megmaradni, innen a név, amelyet adtunk neki.

- No látod, anyus - vágott közbe a király -, hogy az én jövendőmondóm előkelő eredetű a maga módján? Nemcsak őt magát nevezték "báránynak", hanem volt egy ősapja is, akinek földfeletti nevet adtak. Alsóbb osztályokból és a nagy zagyvalékból való emberek ismerni sem szokták ősatyjukat. Az igazság vándora volt tehát ősatyád?

- Mégpedig olyan derekas - felelte József -, hogy végül fölfedezte Istent, és szövetséget kötött vele, hogy megszentelődjék egyik a másikban. De különben is derekas volt, erőskezű ember, s mikor kelet rablókirályai sarcolva és gyújtogatva betörtek és testvérét, Lótot foglyul ejtve elhurcolták, hirtelen elhatározással ellenük fordult háromszáztizennyolc emberrel és Eliézerrel, legidősebb szolgájával, tehát háromszáztizenkilenccel, és megverte hadaikat, egészen Damaszkuszon túl űzve őket, és testvérét, Lótot megszabadította kezükből.

Az anya bólintott, és Fáraó lesütötte szemét.

- Azelőtt vonult hadba - kérdezte -, mielőtt Istent fölfedezte, vagy azután?

- Közben - válaszolt József. - Fölfedező munkája közben s nem gyöngítve általa. Mi egyebet tehetsz rablókirályokkal, akik gyújtogatnak és sarcolnak! Isten békéjére nem tudod megtanítani őket, ahhoz nagyon is ostobák és gonoszok. Csak úgy tudod megtanítani őket, ha megvered, hogy megérezzék: Isten békéjének erős keze van. Hiszen Istennek is felelős vagy azért, hogy a földön félig-meddig legyen meg az ő akarata, és ne a gyújtogatók feje szerint menjen minden.

- Látom már - mondta Amenhotep gyermeteg elkedvetlenedéssel -, ha te is egykori nevelőim közé tartozol, te is lefelé lobogó hajról és véresen kiforduló szemekről meséltél volna történeteket.

- Lehetséges az - kérdezte József, és önmagához fordult e kérdéssel -, hogy Fáraó téved, és hogy rendkívüli tehetsége és koraérettsége ellenére gyanításai helytelenek? Nehéz elképzelni, de úgy látszik, előfordul, annak jeléül, hogy neki is megvannak emberi oldalai az istenieken kívül. Mert akik őt azokkal a dicsőséges történetekkel terhelték - folytatta monológját -, azok feltétlenül és öncélúan háború és kardcsörtetés mellett foglaltak állást; jövendőmondója azonban, a holdvándor késői unokája az Isten békéjéért vívott háborúról akart hírt adni, s a béke mellett szót emel a derekasság érdekében is, mint közvetítő a szférák között és közbenjáró a fenn és lenn között. A kard ostoba, de a szelídséget sem nevezném okosnak. Okos a közvetítő, aki derekasságot javasol neki, hogy végül ostobán ott ne álljon Isten és ember előtt. Bár szabad volna elmondanom Fáraónak, amit gondolok!

- Hallottam - szólt Amenhotep -, amit önmagadnak mondottál. Ez megint olyan csalafintaság és új találmány, hogy magadhoz beszélsz, és úgy teszel, mintha másnak nem volna füle. A tengerész ajándékát karjaid közt tartod, lehet, hogy innen erednek ötleteid, és hogy az istenkópé szelleme lopakodik szavaid közé.

- Lehet - felelte József -, Fáraó kimondta a szót. Lehet, lehetséges, nem egészen elutasítható, és számolni kell vele, hogy a nagyügyes jelen van, és Fáraót emlékeztetni akarja önmagára, tudniillik hogy ő volt az, aki az álmokat odalentről királyi nyoszolyájára juttatta, s minden vidámsága ellenére ő a vezető oda le, mint a hold s a halottak barátja. Egy barátságos szót szól a felülsőnél az alulsóért és az alulsónál a felülsőért, mint készséges közvetítő ég és föld között. Mert utálatos számára a közvetítetlen, s tud valamit, amit senki más, hogy ugyanaz igaz lehet és mégis hamis.

- Megint bácsikádra térsz vissza? - kérdezte Amenhotep. - A hamis igazira, akinek kövér könnyeket kellett a porba hullatnia mindenki hahotája közben? Hagyd ezt a történetet ott, ahol van! Tréfás történet, de nyomasztó! Lehet, hogy ami tréfás, mindig nyomasztó, és csak az aranyos komolyság teszi lélegzetünket boldoggá és szabaddá.

- Fáraó mondja - felelte József -, s bár ő lenne az igazi, aki mondhatja! Komoly és szigorú a fény, és az erőnek, amely alulról fölfelé törekszik tisztaságába, valóban erőnek kell lennie, mégpedig férfi módra, nem puszta gyengédségnek, különben hamis és elhamarkodott, és könny lesz a vége.

E szavak után nem nézett föl egészen az anyára, de annyira mégis láthatta, int-e helyeslően vagy nem. Nem intett, de József mintha úgy vette volna észre, hogy szüntelenül őrá néz, ami talán még jobb, mint az intés.

Amenhotep oda se hallgatott. Székéhez támaszkodott, mértéktelenül kényelmes helyzetben, amely szándékosan irányult a régi stílus és Amun szigorúsága ellen: fél karral a szék támlájára könyökölt, másik kezét álló lába fölött kidomborodó csípőjére helyezte, szabad lábának csak hegyével érintve a földet, és elgondolkozott saját szavain.

- Azt hiszem - mondotta -, felségem valami nagyon tehetségeset nyilatkoztatott ki, amire föl kellene figyelni: tréfásról és komolyról, a nyomasztóról és a boldogítóról. Tréfás és szellemes és nem megnyugtató a hold közvetítése is ég és föld között. De aranyosan komolyak és hamisság nélküliek Atón sugarai, amelyek valósággal összekötik a kettőt, s jóságos kezekben végződve becézik az atya teremtményeit. Maga Isten a naptányér, amelyből valóság ömlik a világba és megbízható szeretet.

- Az egész világ Fáraó szavaira figyel - felelte József -, és senki sem ereszt el közülük egyetlenegyet sem, amikor tanít. Másokkal megeshetik ez, még ha szavai kivételesen éppoly megszívlelésre méltók volnának is, mint az övéi, de a koronák urával sohasem. Arany beszéde egyik történetünkre emlékeztet, arra, hogy mennyire megijedt Ádám és Éva, az első emberpár az első éjszakától. Csakugyan azt hitték, a föld ismét kopár lesz és üres. Mert a fény az, ami a dolgokat elkülöníti, és mindent a maga helyére helyez, teret teremt és időt, de az éj ismét visszaállítja a zűrzavart, az összevisszaságot és a tóhuvabóhut. Leírhatatlanul megijedt az első emberpár, amikor a nap elhalt az alkonypírban, és a homály mindenfelől előlopózott. És akkor arcra borultak. De Isten két követ adott nekik: egy mélységes sötétet és egy halálárnyékszínűt. Egymáshoz dörzsölte őket számukra, és íme, tűz pattant ki, az ölnek tüze, legbensőbb őstűz, ifjú, mint a villám, és régibb, mint Ré, amely tovább égett száraz fán, és elrendezte számukra az éjszakát.

- Nagyon szép, nagyon jó! - mondta a király. - Látom, nem csak mókás történeteitek vannak. Kár, hogy nem meséltél az emberpár boldogságáról az új reggelen, amikor ismét feléjük sugárzott a teljes isten, és elűzte a világból a sötét alaktalanságot, mert nyilván kimondhatatlan volt vigasztalódásuk. Fény, fény! - kiáltott, föloldódva elereszkedett állásából, és hol elakadva, hol nekiiramodva föl-alá kezdett járni a teremben, miközben fölékesített karjait néha feje fölé emelte, néha meg mindkét kezét szívére szorította. - Boldog fényesség, mely a szemet teremtette, hogy az találkozzék vele, pillantó és megpillantott, a világ magára eszmélése, amely csak általad tud magáról, fény, szerető különbségtevés! Ah, mamácska és te kedves jós, milyen felséges minden felség felett és milyen egyetlen a mindenségben Atón, az én atyám, és mint lüktetnek ereim a büszkeségtől és meghatottságtól, amiért belőle eredtem, s mindenki másnál jobban megérthetem szépségét és szeretetét! Mert amint ő egyetlen nagyságában és jóságában, én is egyetlen vagyok az iránta való szeretetben, fia, kire rábízta tanát. Ha fölkel az égdagályban, és fölemelkedik az istenek országából keleten szikrázó koronájával, mint az istenek királya, minden teremtmény ujjongani kezd, a páviánok fölemelt kézzel imádják, és minden vadállat ugrándozva és futkosva dicséri őt. Mert minden nap áldásidő és örömünnep az éjszaka átokideje után, amikor ő elfordul, és a világ önfeledtségbe merül. Borzongató, mikor a világ elfeledkezik önmagáról, még ha pihenése végett szükséges is. Az emberek kamráikban fekszenek, elburkolva fejüket, szájukon át lélegzenek, és egyik szem nem látja a másikat. A tolvaj észrevétlenül húzza ki fejük alól cókmókjukat, oroszlánok kóborolnak, és marnak a kígyók. De feljön ő, és lezárja az emberek száját, pilláikat fölrebbenti szemük bogaráról, és fölkelti őket, hogy mosakodjanak meg és ruháikért nyúljanak és munkára induljanak. A föld világos, a hajók föl s alá vitorláznak a folyón, és minden utca kitárul fényében. A tengerben elébe ugranak a halak, mert hozzájuk is lehatnak sugarai. Távol van ő, ah, mérhetetlenül távol, de sugarai ennek ellenére mégis ott vannak földön és tengerben egyaránt, és az ő szeretetével töltik el az eleveneket. Mert ha nem volna oly magasan és olyan távol, hogyan lehetne mindenek fölött és mindenütt az ő világában, amelyet ő tagol szét és terjeszt különb-különbféle szépségben: Szíria és Núbia és Punt földjét és Egyiptom földjét; s az idegen országokat, ahol a Nílus az égbe ér, hogy lezuhogjon övéire, és hullámot verjen a hegyekben, mint a tenger, és megnedvesítse a földeket városaikban, mert értünk fakad föl a földből, és trágyázza meg a sivatagot, hogy legyen mit ennünk. Ó, milyen sokfélék a te műveid, uram! Te alkottad az évszakokat, s benépesítetted az időt és teret millió alakkal, hogy benned éljenek, és beteljesítsék életidejüket, amelyet adsz nekik, városokban, falvakban és telepeken, az országutakon és a folyók mentén. Te teszel különbséget köztük, és adsz nekik más-más nyelvet, hogy külön szavaik legyenek eltérő célokra, de mégis körülveszed mindannyiukat. Egyesek barnák, mások veresek, ismét mások feketék, és megint mások olyanok, mint tej és vér; ilyen tarkaságban nyilatkoznak meg benned, s ilyenek a te kinyilatkozásaid. Egyiknek görbe orra van, a másiknak lapos, vagy esetleg olyan, ami egyenesen áll ki arcából; tarkán vagy fehérbe öltöznek, gyapjúba vagy lenbe, ki-ki ahogy tud és akar; de mindez nem ok a kölcsönös gúnyolódásra és gyűlölködésre, hanem csak érdekes, és csupán a szeretetre és imádatra ok. Te mélyen jóságos Isten, milyen örvendetes és egészséges minden, amit alkotsz és táplálsz, és milyen szívszakasztó elragadtatással töltötted el iránta Fáraót, kedvelt fiadat, aki téged hirdet. Te teremtetted a magot a férfiakban, és te adsz lélegzetet a fiúnak a nő testében. Te nyugtatod meg, hogy ne sírjon, jóságos ápoló és belső dajka! Te alkotod azt, amiből a szúnyogok élnek, valamint a bolhák, a férgek és a férgek sarja. Elég volna a szívnek, sőt majdnem túlságosan sok már az, hogy a marha elégedett a te legelődön, hogy fák és növények nevedben állnak és virágot hajtanak hálából és dicsőségedre, míg a mocsarak felett számtalan madár csapong áhítattal. De ha az egérkére gondolok lyukában, ahol megadod neki, amire szüksége van - ott kuksol kis gyöngyszemeivel, és orrát tisztogatja két talpacskájával -, szemem könnybe lábad. És a csibécskére nem is szabad gondolnom, aki már héjában csipog, amelyből kitör, ha ő tökéletessé érlelte, akkor kijön a tojásból és csipog, amennyit csak tud, s körben szaladgál előtte lábacskáin a legnagyobb sietséggel. Különösen erre nem szabad gondolnom, különben finom batiszttal szárogathatom arcomat, mert elöntik a szeretet könnyei... Szeretném megcsókolni a királynét! - kiáltott hirtelen, és arcát fölfelé fordítva megállt. - Azonnal hívják elő Nofertitit, aki betölti a palotát szépségével, az országok úrnőjét, édes házastársamat!

Jákób fia már csaknem oly fáradt volt az állástól Fáraó előtt, mint egykor, amikor Néma Szolgaként kellett szerepelnie a tisztes aggok előtt a kerti házacskában. Az ifjú Fáraónak, akit oly gyöngédség töltött el a szúnyogok, csibék, egerecskék és a féreg fia iránt, eziránt láthatólag nem volt semmi érzéke - gyengédsége királyi volt és részben feledékeny. Sem neki, sem az anyaistennőnek magas székén nem jutott eszébe - és nyilván nem is juthatott eszébe -, hogy Józsefet netán leüléssel kínálják, amire pedig tagjai nagy kedvet éreztek, és amire a krétai lugasban számos csinos taburett hívogatta. Fáradságos volt az állás, de ha az ember tudja, miről van szó, egybe-másba beletörődik, és megállja a helyét - olyan hasonlat ez, amely ritkán vagy sohasem volt helyénvalóbb, mint ebben a korai esetben. Az istenözvegy készségesen tenyerébe tapsolt, amikor a fiú kinyilvánította kívánságát. A komornyik az előszobából hétrét görnyedve édeskésen surrant be a méhes függönyön keresztül. Szemét elforgatta, mikor Teje odavetette neki: "Fáraó a Nagy Feleséget hívatja" - és eltűnt. Amenhotep háttal állt a teremnek egyik nagy ívablaka előtt, és a teremtő nap dicsérete után szinte egész testével sebesen lélegezve elnézett a kertek fölött. Anyja, feléje fordulva, aggodalmasan szemlélte. Alig néhány perc múlt el, megjelent ő, aki után Fáraó vágyakozott; nem lehetett messze. Egy kis ajtó, amely eddig nem volt látható, képestül együtt megnyílt a falban jobb felől, két szolgáló borult le küszöbére, s köztük sápatag mosollyal és óvatos tipegéssel, pilláit leeresztve, hosszú nyakát aggodalmas kecsességgel előretolva, belebegett az országok napgyümölcstől terhes királynéja. Rövid megjelenése alatt egy szót sem szólt. Haján kék sapkával, mely fejét hátrafelé gömbölydeden meghosszabbította, s amely mellett vékony, finoman esztergályozott, nagy fülek lapultak, s ruhazuhatagának légies redői közt, melyeken áttetszett combja és köldöke, míg keblét vállátvető és sziporkázó virággallér fedte el, tétován közeledett ifjú férjéhez, aki még mindig lihegve kissé, meghatott mozdulattal fordult feléje.

- Itt vagy hát, aranygalamb, édes ágyastestvérem - mondotta remegő hangon, átkarolta és megcsókolta szemét és száját, miközben homlokuk kígyói ugyancsak megcsókolták egymást. - Látnom kellett téged, s ha csak futólag is, kimutatnom szerelmemet, úgy rám jött beszélgetés közben. Nem volt terhes számodra hívásom? Nem érzed magad rosszul pillanatnyilag szent állapotod miatt? Helytelenül érdeklődik felségem, mert kérdésemmel belsődhöz érek, s éppen ezzel emlékeztethetem, s rosszullétre ingerelhetem azt. Látod, mily finomsággal ért meg mindent a király. Hálás lennék az atyának, ha válogatott reggelinket ma magadban tudnád tartani. Ne többet erről... Látod, ott trónol az örök anya, és ez itten, lanttal, idegen varázsló és jós, aki megfejtette országos fontosságú álmaimat, és tréfás históriákat tud, úgyhogy esetleg magasabb rangban az udvarnál tartom. Eddig fogságban volt, nyilván tévedésből, amint előfordul néha. Pohárnokom, Nefer-em-Véze szintén tévedésből került fogságba, de társa, a néhai pék-herceg bűnös volt. Két fogságban levő közül, úgy látszik, egy mindig ártatlan, s három közül kettő. Ezt mint ember mondom. Mint isten és király azonban azt mondom, hogy a fegyházak mégis szükségesek. Ugyancsak mint ember ismét megcsókolom szent kedvesem szemét, arcát és száját, és nem szabad csodálkoznod, hogy ezt nem csupán az anya, de a jósló idegen előtt is teszem, hiszen tudod, hogy Fáraó szereti kifejezetten hangsúlyozni az embert magában. Sőt arra gondolok, hogy e téren tovább is menjek. Te még nem tudsz róla, mamácska sem tud még róla, ezért fölhasználom az alkalmat, hogy tudtotokra adjam. Az a tervem és azt a gondolatot forgatom, hogy kéjutazásra indulok a "Két ország csillaga" nevű bárkán, amelyhez mindkét parton áradni fog a nép, részben kíváncsiságból és részben parancsra. Akkor, anélkül, hogy Amun első papját előzőleg megkérdezném, a baldachin alá ülök veled, drága kincsem, és térdemen foglak tartani, és többször is bensőséges csókkal illetni az egész nép előtt. A karnaki számára bosszúság lesz ez, de a nép ujjongani fog, és szép tanításban részesül nemcsak a boldogságunkról, hanem, ami a fődolog, mennyei atyám lényegéről, szelleméről és jóságáról is. Örülök, hogy most kimondottam szándékomat. De ne gondold, hogy ezért hívattalak! Csak úgy felötlött bennem ez a közlés. Egyedül és kizárólag hirtelen támadt, legyőzhetetlen vágyból hívattalak, hogy gyengédségemet kimutathassam irántad. Megtörtént. Most menj, koronám kincse! Fáraó rendkívül el van foglalva, és nagy fontosságú dolgokról kell tanácskoznia a drága, halhatatlan mamácskával és ezzel az ifjú emberrel, aki, tudd meg, az ihletett bárányok közül való. Menj és óvd magad nagyon ütődéstől és ijedelemtől! Szórakoztattasd magad tánccal és lantjátékkal! Minden körülmények között Meritatón lesz a neve, ha szerencsésen lebabázol, s ha te is helyesled. Látom, helyesled. Mindent helyeselsz, amit Fáraó akar. Bárha az egész világ helyeselné, amit akar és tanít, akkor jobb sora volna. Agyő, hattyúnyakú, reggeli felhőcske, aranyszegélyes, addig is!

A királyné ismét ellebegett. A képes ajtó hézagtalanul becsukódott mögötte. Amenhotep meghatottan és szégyenlősen tért vissza párnás székébe.

- Boldog országok - mondta -, melyeknek ilyen úrnő jutott, és olyan Fáraó, akit boldoggá tesz! Igazam van, ha ezt mondom, mamácska? Egyetértesz velem, jövendőmondó? Ha udvaromnál maradsz mint királyi álomfejtő, megházasítalak, ez az elhatározásom. Menyasszonyodat is magam választom ki, rangodhoz méltót, magasabb körökből. Nem is tudod, milyen kellemes házasnak lenni. Felségem számára, amint a nyilvános kéjutazást illető tervemből láthatod, ez egyenes kifejezése és megjelenítése emberi részemnek, amelyhez kimondhatatlanul ragaszkodom. Mert lásd, Fáraó cseppet sem gőgös... és ki is lehetne az e világon? Benned, barátom, sajnos, jó tulajdonságaid ellenére, érzek valamifajta gőgöt; mondom: valamifajtát, mert gőgödet nem ismerem, de úgy gyanítom, azzal áll összefüggésben, amit nekünk mondottál, hogy bizonyos módon megőrzött és megszentelt vagy, mégpedig a hallgatás és az alsó világ számára, mintha homlokod körül áldozati koszorút hordoznál levélből, melynek neve: "Ne-nyúlj-hozzám" - éppen ezért támadt az a gondolatom, hogy megházasítsalak.

- A legmagasabb kezében vagyok - felelte József. - Amit velem tesz, az jótett lesz. Fáraó nem tudja, milyen szükségem volt a gőgre, hogy megvédelmezzen a gonosztett veszedelmétől. Csupán Isten számára vagyok megőrzött, aki törzsemnek vőlegénye, s mi vagyunk a menyasszonya. De amint a csillagról mondják: "Este asszony és reggel férfi", úgy lép elő, ha rajta a sor, a menyasszonyból is a kérő.

- A kópé és a kedves fiát megilleti ez a kettős természet - mondta a király világfiasan. - De - tette hozzá - hadd beszéljünk komolyan s nem játékosan a legfontosabbról! A ti istenetek, ki ő, és miként áll vele a dolog? Elmulasztottad vagy elkerülted, hogy erről fölvilágosíts. Atyádnak ősatyja fedezte föl őt, mondod? Ez úgy hangzik, mintha az igazi és egyetlen istent találta volna meg. Lehetséges, hogy oly távol tőlem és oly sokkal előttem valaki rájött volna, hogy az igazi és egyetlen isten a napkorong, pillantás és megpillantott teremtője, örök atyám az égen?

- Nem, Fáraó - felelte József mosolyogva. - Ősöm nem állt meg a napkorongnál. Vándor volt, és maga a nap is csak állomása volt fáradalmas vándorlásának. Nyugtalan volt és kielégíthetetlen; ha gőgnek nevezed ezt, akkor a korholó szóhoz hozzáteszed a tisztesség és nélkülözhetetlenség jegyét. Mert a férfiú gőgje az volt, hogy az ember csak a Legmagasabbnak szolgáljon. Ezért nézett a napnál is magasabbra.

Amenhotep elsápadt. Előrehajolva ült, kék parókás fejét még jobban előrenyújtva, és ujjai hegyével szorította össze állát.

- Mamácska, most vigyázz! Mindenre kérlek, vigyázz! - rebegte halkan, de közben nem fordította fejét az anya felé, hanem szürke szemei mereven s rebbenés nélkül szegeződtek Józsefre, oly erőfeszítéssel, mintha az előttük lebegő fátylakat akarná széjjeltépni.

- Tovább! - mondta. - Megállj! Megállj! És tovább! Ősatyád hát nem állt meg? A napnál is magasabbra nézett? Beszélj! Vagy beszélek én, s magam sem tudom, mit fogok beszélni.

- Megnehezítette dolgát, szükséges gőgből - mondta József -, azért kenetett föl. Az imádás sok kísértése lepte meg, mert imádni akart, de csak a Legfőbbet s a Legmagasabb Urat, így látta illőnek. Megkísértette őt a föld, az anya, amely a gyümölcsöt hozza, és fenntartja az életet. De ő látta a föld szükségét, amelyet csak az ég tud csillapítani, és így tekintete fölfelé fordult. Megkísértették őt a tolongó fellegek, a vihar rémei, a sustorgó zápor, a kék villám, amely a nedvességbe hasít, a mennykő dörgő hangja. Ő azonban csak fejét rázta kínálkozásukra, mert lelke arra tanította, hogy mindezek másodrangúak. Lelke szerint ezek semmivel sem voltak többek önmagánál, inkább talán csekélyebbek, jóllehet hatalmasak. De hatalmas ő is, gondolta, a maga nemében, talán még hatalmasabb náluk, és ha azok fölötte vannak, csak a térben van így, nem pedig lelkében. Ha őket imádná, vélte, nagyon közelit és alacsonyat, mert az utálatosság.

- Jó - szólt Amenhotep csaknem hang nélkül, és állát gyúrta. - Jó, megállj, nem, tovább! Anyácskám, figyelj!

- S mi minden meg nem kísértette még az őst, a legnagyobb jelenségek! - folytatta József. - A csillagok serege is köztük volt, a pásztor és a nyáj. Ezek igazán távoliak, s járásuk nagy és magas. De látta, mint porlanak el a hajnalcsillag intésére, az, amely mindenesetre szép volt, kettős természetű, és sok történet járta róla, de mégiscsak gyönge, túlságosan gyönge ahhoz képest, amit hirdetett, úgyhogy elsápadt és tovatűnt előle, szegény hajnalcsillag!

- Hagyd a részvétet! - parancsolta Amenhotep. - Itt diadalnak van helye! Mert mi előtt sápadt el, és ki jelent meg az ős hírmondása szerint? - kérdezte, amilyen büszkén és fenyegetően csak tudta.

- Nos, természetesen a nap - válaszolta József. - Milyen kísértés annak számára, aki imádni óhajt! Jósága és borzalmassága előtt körös-körül mélyre hajoltak a föld népei. Milyen jó, milyen megnyugvás és jótétemény a magunk áhítatát az övékével egyesíteni, és velük együtt meghajolni! De az ős szándéka határtalan volt, és feneketlen az óvatossága. Nem a megnyugvásról és jótéteményről van szó, mondotta, hanem kizárólag arról, hogy elkerüljük tisztességünk nagy veszedelmét, s az ember meg ne hajoljon elhamarkodva, s mielőtt elérte a Legeslegmagasabbat. Hatalmas vagy te, szólt Samas-Maruduk-Baálhoz, és iszonyú a te áldás- és átokhatalmad. De valami fészkelődik bennem, ami magasabbra vágyik nálad, és ami int, hogy a tanúságot ne tartsam annak, amiről tanúskodik. Minél nagyobb a tanúság, annál nagyobb a veszély, ha engedek a csábításnak, és a tanúsított helyett imádom. Isteni a tanúság, de nem Isten. Én is tanúság vagyok, minden elképzelésemmel és törekvésemmel együtt, mely túlhalad a napon ahhoz, akiről hatalmasabban tanúskodik, mint maga a nap, és akinek tüze nagyobb, mint a nap tüze.

- Anyám - susogta Amenhotep, el nem fordítva szemét Józsefről -, mit mondtam? Nem, nem, nem mondtam, csak tudtam, megmondatott nekem. Amikor utoljára elragadtattam és kinyilatkoztatásban részesültem a tan megjavítására - mert a tan sohasem befejezett, sohasem állítottam, hogy készen áll -, akkor hallottam atyám szavát, amely így szólt: "Én vagyok Atón tüze, amely benne van. De millió napot tudnék táplálni tüzemmel. Ha Atónnak nevezel, tudd meg, hogy ez az elnevezés még javításra szorul, és hogy ezzel még nem a legvégső nevemen nevezel. A legvégső nevem: Atón Ura." Így hallotta Fáraó, az atya szerelmetes fia, s elragadtatottságából magával hozta a szót. De aztán hallgatott róla, és hallgatásában el is felejtette. Fáraó szívében igazság lakik, mert az atya az igazság. De felelős a tan diadaláért, hogy mindenki elfogadja, és aggódik, hogy egy tant addig javítani és tisztítani, amíg már csak merő igazság, taníthatatlanná teszi azt. Nehéz aggodalom és szorongás ez, amelyet senki meg nem érthet, akire nem súlyosodik oly sok felelősség, mint Fáraóra, és könnyű azt mondani neki: "Nem az igazság lakik szívedben, hanem a tan." De a tan az egyetlen eszköz az embereket közelebb hozni az igazsághoz. Javítani kell rajta; ám ha olyan mértékben tesszük ezt, hogy alkalmatlanná válik az igazság eszközéül, kérdem az atyát és titeket: nem akkor lesz-e jogosult a szemrehányás, hogy a tant zártam szívembe az igazság kárára? Lássátok, Fáraó megmutatja az embereknek tiszteletre méltó atyjának művészei készítette képét: az arany napkorongot, amelyből sugarak nyúlnak alá a világra, s a sugarak édes kezekben végződnek, melyek e világot becézik. "Imádjátok! - mondja. - Ez Atón, atyám, akinek vére forog bennem, és aki kinyilatkoztatta magát előttem, de aki mindnyájatok atyja akar lenni, hogy megszépüljetek és megjavuljatok benne. És hozzáteszi: "Bocsássatok meg, kedves emberek, hogy szigorúan bánok gondolataitokkal! Szívesen kímélném együgyűségteket. De meg kell lenni. Ezért azt mondom nektek: nem a képet kell imádnotok, miközben imádjátok, s nem neki kell himnuszokat énekelni, miközben énekeltek, hanem annak, akinek képe ő, értitek? Az igazi napkorongnak, atyámnak fenn az égen, aki az Atón, mert a kép még nem az." Már ez is kemény szó, túlzott igény az emberekkel szemben, mert száz közül alig érti tizenkettő. De ha a tanító most még ezt mondja: "Még ennél is nagyobb erőfeszítésre kell benneteket kényszerítenem az igazság kedvéért, bármennyire szánom is együgyűségteket. Mert a kép egy képnek képe és egy tanúságnak tanúsága. Nem az igazi napkorongot fenn az égen kell értenetek, amikor képének tömjéneztek és dicséretet zengtek, nem ezt, hanem Atón Urát, aki a tűz benne, és aki útjának irányítója" - akkor túlságosan messze megy, és a tan nem bírja el, tizenkettő közül egy sem érti már. Csak maga Fáraó érti, aki kívül áll minden számon, s mégis neki kell tanítania a számosakat. Ősatyádnak, jövendőmondó, könnyű dolga volt, noha megnehezítette magának. Megnehezítette tetszése szerint, maga miatt és büszkesége miatt törekedett az igazságra, mert csak vándor volt. Én azonban király vagyok és tanító, én nem gondolhatom azt, amit nem taníthatok. De az én helyzetemben az ember hamarosan megtanulja, hogy ami nem tanítható, azt ne is gondolja.

Itt Teje, az anya torkát köszörülte, megzörgette násfáit és kösöntyűit, és maga elé nézve a levegőbe, így szólt:

- Fáraó dicséretet érdemel, ha hitbeli állambölcsességgel él, és kíméli a számosak együgyűségét. Ezért intettem, hogy ne sértse a nép ragaszkodását Uzirihoz, az alsó királyhoz. Kímélés és tudás közt nincs ellentét, és a tanítónak nem kell tudását elfojtania. A papok sohasem tanították meg a népet mindenre, amit tudtak. Az üdvöset közölték velük, és bölcsen megtartották a maguk szent körében azt, ami azoknak nem használhatott. Így tudás és bölcsesség egyszerre volt a világban igazság és kímélet is! Az anya azt ajánlja, maradjon is így.

- Köszönet, mamácska - mondta Amenhotep, szerényen meghajolva feléje. - Köszönet a közlésért. Nagyon értékes ez, és örök időkre tiszteletben tartjuk. De mi nem ugyanarról beszélünk. Felségem a béklyókról beszél, amelyet a tanítás az istengondolatra kényszerít. Felséged pedig az egyházi állambölcsességről, amely elválasztja a tanítást és a tudást. De Fáraó nem akar gőgös lenni, és nincs nagyobb gőg, mint az ilyen elválasztás. Nem, nincs nagyobb gőg a világon, mint az atya gyermekeit kettéválasztani beavatottakra és benemavatottakra, és kétféleképp tanítani: bölcsen a tömegnek és tudva a belső körben. El kell mondanunk, amit tudunk, és vallomást kell tennünk arról, amit megláttunk. Fáraó semmi mást nem akar, mint a tant tökéletesíteni, amit a tanítás megnehezít számára. És mégis ez volt, amit hallottam: "Ne nevezz engem Atónnak, mert a név tökéletesítésre szorul. Nevezz engem Atón Urának!" Én azonban hallgatásomban megfeledkeztem róla. De lám, mit tesz az atya kedves fiának kedvéért? Követet és álomfejtőt küld hozzá, aki megfejti álmait, az alulról jött álmokat s a felülről jött álmokat, országos fontosságú és égi fontosságú álmokat, hogy fölébressze benne, amit tud, és értelmezze neki, amit hallott. Ó, hogyan szereti az atya gyermekét, a királyt, aki belőle eredt, hogy olyan jövendőmondót küld le hozzá, kinek régtől fogva hagyománya, hogy az embernek a legeslegmagasabb felé kell törekednie!

- Tudomásom szerint - jelentette ki Teje hűvösen - alulról jött a te jövendőmondód, börtön mélyéből, nem pedig felülről.

- Ó, véleményem szerint puszta kópéság az, hogy alulról jött! - kiáltotta Amenhotep. - S azonkívül is fenn és alant nem sokat jelent az atya előtt, aki alászáll, és felsővé teszi az alsót, mert ahol ő világít, ott van fenn. Azért követei is egyforma ügyességgel értelmeznek alsó és felső álmokat. Tovább, jövendőmondó! Megálljt mondottam? Azt mondtam, tovább! S ha megálljt mondottam, továbbot értettem! Az a napkeleti vándor tehát, akitől származol, nem állt meg a napnál, hanem magasabbra tört?

- Igen, szellemében - felelte mosolyogva József. - Mert testében csupán féreg volt a földön, gyengébb, mint a legtöbben mellette és fölötte. És mégis vonakodott meghajolni e jelenségeknek akár csak egyike előtt is és imádni őt, mert mindezek csak művek és tanúságok voltak, mint ő maga. Minden lét, mondotta, mű, és a műnél előbbre való a szellem, amelynek tanúsága. Hogyan követhetnék el olyan nagy ostobaságot, hogy egy műnek tömjénezzek, ha mégoly hatalmas is, én, aki tanúság vagyok és tudok róla, a többiek azonban szintén csak azok, és nem tudnak róla? Nincs-e bennem valami abból, akiről minden létező tanúságot tesz, a lét létéből, amely nagyobb, mint művei, s kívülük áll? Kívül áll a világon, és ő a világ tere, de a világ nem az ő tere. Távol van a nap, talán háromszázhatvanezer mérföldnyire távol, és sugarai mégis itt vannak közöttünk. De aki útjukat mutatja, távolabb van a távolnál, és mégis ugyanennyire közel, közelebb a közelnél. Távol vagy közel egyforma előtte, mert neki nincs tere, sem ideje, és noha a világ benne van, ő még sincs a világban, hanem a mennyekben.

- Hallottad ezt, mama? - kérdezte Amenhotep alig hallhatóan és könnyekkel szemében. - Hallottad a híradást, amelyet mennyei atyám küld nekem ez ifjú ember útján, akin rögtön észrevettem valamit, amint belépett, és aki álmaimat értelmezi? Mert azt akarom mondani, hogy nem mondtam el mindent, ami mondatott nékem elragadtatásomban, hanem elhallgatván elfeledkeztem róla. De mikor ezt hallottam: "Ne nevezz engem Atónnak, hanem Atón Urának!", akkor ezt is hallottam még: "Ne szólíts engem atyádnak az égen, ez tökéletesítésre szorul. Hanem szólíts engem atyádnak az égben!" Így hallottam, és magamba zártam a szót, mert féltem az igazságtól a tanítás miatt. De akit fölhoztam börtönéből, az kitárja előttem az igazság börtönét, hogy szépségben és fényességben lép elő belőle, és tanítás és igazság átölelik egymást, mint ahogy én ölelem át ezt itt.

És nedves pillákkal kikászálódott süppedő székéből, átölelte Józsefet, és megcsókolta.

- Igen - kiáltotta, miközben szívére szorítva kezét újra futkosni kezdett a krétai csarnokban, a méhes függönytől az ablakokig és ismét vissza -, igen, igen, az égben és nem az égen, távolabb a távolnál és közelebb a közeinél, a lét léte, amely nem néz a halálba, amely nem kél és múlik, hanem az állandó fény, amely nem kel föl és nem száll le, a változatlan forrás, amelyből minden élet, fény, szépség és igazság fakad: ez az atya, ekként nyilatkozik meg Fáraónak, fiának, aki kebelén pihen, s akinek mindent megmutat, amit alkotott! Mert ő alkotott mindent, s szeretete a világban van, és a világ nem ismeri őt. Fáraó azonban tanú, és tanúságot tesz fényességéről és szeretetéről, hogy általa minden ember üdvözülhet és hihet, még ha most jobban szeretik is a sötétséget, mint a fényt, amely világol benne. Mert nem értik őt, azért gonoszak tetteik. De a fiú, aki az atyából ered, tanítani fogja őket. Arany szellem a fény, atyai szellem, s az erő hozzá törekszik fel az anyai mélyből, hogy megtisztuljon lángjában, és szellem legyen az atyában. Anyagtalan az Isten, mint az ő napfénye, szellem ő, és a Fáraó megtanít benneteket, hogy a szellemben és az igazságban imádjátok. Mert a fiú nem ismeri az atyát, valamiképpen az atya ismeri őt, és királyian jutalmazza mindazokat, akik szeretik és hisznek benne, és megtartják parancsolatait: naggyá teszi és megaranyozza őket az udvarnál, mert az atyát szeretik a fiúban, aki belőle eredt. Mert szavaim nem az enyémek, hanem atyáméi, aki elküldött engem, hogy mindenki egy legyen a fényben és a szeretetben, mint egyek vagyunk én és az atya is...

Túláradó boldogsággal mosolygott, és ugyanakkor halálra sápadt, hátrafont kézzel a képes falhoz támaszkodott, szemét lehunyta, és noha állva maradt, szemlátomást nem volt többé jelen.

Teje, az anya székének lépcsőjén leszállt a terembe, és rövid, határozott léptekkel közeledett az elragadtatotthoz. Egy pillanatig nézte, futó becézéssel végigsimította arcát ujjai hátával, amit a fiú nyilván észre sem vett, s aztán Józsefhez fordult.

- Fáraó fölmagasít téged - mondotta az anya keserű mosollyal. Nyilván fölvetett ajka és redői okozták, hogy mosolya mindig csak keserű lehetett.

József megrettenve nézett Amenhotep felé.

- Ne aggódj - mondta az anya -, nem hall bennünket. Szent rosszullét és távollét ez, nincs semmi baj. Tudtam, hogy ez lesz a vége, ha olyan sokat beszél örömről és gyengédségről. Mindig az a vége, néha még szentül rosszabb is. Már amikor egérkékről és csibékről beszélt, tudtam, hogy mi következik, de bizonyosan csak akkor, amikor megcsókolt téged. Szent betegsége fényében nézd ezt.

- Fáraó szeret csókot adni - jegyezte meg József.

- Igen, túlságosan is - felelte a királynő. - Azt hiszem, elég okos vagy, hogy megértsd: veszedelem ez az országra, amelynek belül mindennél hatalmasabb istene van, kívül pedig leselkedő irigyei, méghozzá adókötelesek, akik lázadáson törik a fejüket. Azért helyeseltem, hogy ősöd derekasságáról beszélj, akit nem gyengített az istengondolat.

- Nem vagyok a harc embere - mondta József -, és ősöm is csak a legkényszerítőbb helyzetben volt az. Atyám sátorlakó volt, és mély elmélkedésre hajlamos, és én az igazitól való fia vagyok. Testvéreim között, akik eladtak, mindenesetre nem egy van, aki meglehetős durvaságról tett bizonyságot. A harc hősei voltak az ikrek, akiket így nevezünk, noha egy év korkülönbség van köztük. De Gádiel, az ágyas fia is, legalább az én időmben, többé-kevésbé fegyveresen járt.

Teje fejét rázta.

- Olyan hangon beszélsz törzsedről - mondta -, amit mint anya, elkényeztetettnek neveznék. Úgy látszik, mindent egybevéve sokat tudsz, s rátermettnek érzed magad minden fölemeltetésre?

- Hadd fordítsam úgy a szót, Nagy Asszony - felelte József -, hogy egy sem lep meg.

- Annál jobb rád nézve - felelte Teje. - Megmondtam, hogy Fáraó fölmagasít téged, s valószínűleg mértéktelenül. Ő még nem tudja, de ha magához tér, tudni fogja.

- Fáraó fölmagasított - felelte József -, amikor erre az istenbeszélgetésre méltatott.

- Lárifári - intette le Teje türelmetlenül. - Magad akartad, s az első szótól kezdve erre ösztökélted! Előttem nem kell gyermeknek színlelned magad vagy báránynak, mint azok neveztek, akik így elkényeztettek. Politikus asszony vagyok, nem érdemes előttem ártatlan képet vágni. "Édes álom és anyatej", ugye, "pólya és meleg fürdő", ez kell neked? Ugyan menj! Én nem nézem le a politikát, hanem megbecsülöm, és nem vetem szemedre, hogy kihasználtad órádat. Nemcsak istenről beszéltetek ti, hanem istenekről is, és egészen ügyesen szóltál arról a kópéistenről, a csalafinta tolvajról, a haszon uráról.

- Bocsáss meg, Nagy Anya - mondta József -, Fáraó szólt róla.

- Érzékeny és fogékony Fáraó - felelte az asszony. - Amit ő mesélt, arra a te jelenléted indította. Téged érzett, és istenről beszélt.

- Nem volt bennem hamisság iránta, királynő - mondta József -, és nem is lesz, bármit határoz rólam. Fáraó életére, sohasem fogom elárulni csókját. Régideje már, hogy utoljára csókot kaptam. Dótánban volt, a völgyben, akkor csókolt meg Jehuda fivérem Izmáel gyermekei, megvásárlóim előtt, hogy kimutathassa, milyen értékes az áru, amit elad. Azt a csókot a te kedves fiad megsemmisítette a magáéval. Az én szívem azonban tele van azóta vággyal, hogy szolgáljak és segítsek neki, amint csak tudok, és amennyire csak módot ad rá!

- Igen, szolgálj és segíts neki! - mondta az anya, egészen közel lépve hozzá határozott kis személyével és kezét vállára téve. - Megígéred az anyának? Tudd meg, hogy nagy, aggasztó baj van a gyermekkel... de hiszen úgyis tudod. Fájdalmasan okos vagy, és éppen te beszéltél a hamis igaziról, a nagyügyesre fogva a tudást, hogy valaki igaz lehet és mégis hamis.

- Idáig senki sem tudta és ismerte ezt - felelte József. - A sors rendelte el, hogy valaki igaz lehet a maga útján, és mégsem ő az igazi az útra. Eddig nem volt ez, de mától kezdve mindig újra és újra lesz. Tisztelet minden elrendelésnek. És szeretet, ha oly szeretetre méltó, mint a te szépséges fiad.

Sóhaj hallatszott onnan, ahol Fáraó állt, és az anya feléje fordult. A fiú megmozdult, hunyorgott, elvált a faltól, és arcára, ajkára visszatért a természetes szín.

- Határozni - rebegte. - Határozni kell azonnal. Felségem úgy döntött ott, hogy nincs több időm, és vissza kell térnem azonnali királyi határozathozatalra. Bocsássátok meg távollétemet - mondotta mosolyogva, miközben anyja támogatásával székéhez ment, és a párnák közé rogyott. - Bocsáss meg, mamácska, és te is, kedves jövendőmondó! Fáraó - tette hozzá mosolygó megfontolással - nem kellene hogy elnézést kérjen, mert akarata korlátlan, s azonkívül nem távozott, hanem elragadtatott. Mégis, barátságból elnézést kér. De most térjünk a dologra! Van időnk, de vesztegetni való nincs. Foglalj helyet, örök anya, ha tisztelettel kérnem szabad! Nem illő, hogy lábon légy, amikor fiad pihen. Csak az alvilági nevű ifjú álljon még kissé Fáraó előtt dolgunk közben, mely álmaimból eredt - ezek is alulról jöttek, a felsőért való gond hozta föl őket -, ő azonban, úgy látom, áldott alulról föl és felülről alá... Tehát te úgy gondolod, Ozarszif - kérdezte -, hogy a bőséget meg kell zabolázni a szükség kedvéért, amely utána következik, és roppant mennyiséget kell csűrökbe gyűjteni, hogy a száraz években kioszthassuk, s a fölső ne szenvedjen kárt az alsóval?

- Hajszálra így, kedves uram - felelte József; teljesen etikettellenes megszólítás volt ez, s nyomban fényes könnyeket csalt Fáraó szemébe. - Ez az álmok néma utasítása. Nem lehet elég csűr és magtár, s ha sok van az országban, mind kevés. Újakat kell építeni mindenütt, hogy számuk annyi legyen, mint csillag az égen. És mindenüvé hivatalnokokat kell állítani, kik megzabolázzák a bőséget, és behajtják a dézsmát - nem önkényes becslés alapján, amely ajándékokkal nyilván megvesztegethető, hanem szigorú és szent kulcs szerint -, és élést halmoznak föl Fáraó magtáraiban, hogy annyi lesz, mint a tenger fövenye, a városok készletéül, és megőrzik azt, hogy az ínséges években készen álljon a táplálék, és az ország éhen ne vesszen Amun hasznára, aki a nép közt Fáraóra mutatna, és így szólna: "A király a hibás, és ez a büntetése az újító tanért és imádásért." Ha pedig én azt mondom: kiosztani, azt nem általánosságban értem, hanem kiosztani a szegényeknek és kicsinyeknek, a nagyoknak és gazdagoknak pedig eladni. Mert a pelyvaidő a drágaság ideje, és ha a Nílus kicsi, nagyok az árak, és drágán eladni a gazdagoknak, hogy meghajlítsuk a gazdagságot, és meghajlítsunk mindent, ami az országban még hatalmaskodni akar Fáraó mellett. Csupán ő legyen gazdag Egyiptomban, s ő legyen arany és ezüst!

- Ki adjon el? - kiáltott Amenhotep riadtan. - Isten fia, a király?

József pedig így felelt:

- Világért sem! Mert itt arra az értelmes és bölcs férfiúra gondolok, akit Fáraónak ki kell szemelnie szolgái közül, őrá, akit az előrelátás szelleme tölt el, az áttekintés urára, aki mindent lát a birodalom határáig és még azon is túl, mert a birodalom határai nem az ő határai. Állítsa ezt a férfiút oda Fáraó, és tegye Egyiptom földjén gondviselővé e szavakkal: "Légy olyan, mint én", hogy megzabolázza a bőséget, amíg tart, és táplálja az ínséget, ha eljön. Legyen, mint a hold, Fáraó, a mi szép napunk és az alsó föld között. Állítsa föl a csűröket, irányítsa a hivatalnokok seregét, és állapítsa meg a dézsma kulcsát. Mérlegelje és ítélje meg, hol kell kiosztani és hol kell eladni, vigye végbe, hogy a kicsinyek jóllakjanak és Fáraó tanára hallgassanak, s a nagyokat fossza ki a korona javára, hogy Fáraó ezüst és arany legyen tetőtől talpig.

Az istennő-anya kicsit fölnevetett székén.

- Nevetsz, mamácska - mondta Amenhotep. - De felségem csakugyan érdekesnek találja, amit jövendöl itt a jövendőmondó. Fáraó felülről néz alá ezekre az alsó dolgokra, de mégis nagymértékben érdekli őt, amit a hold tréfásan és szellemesen művel a földön. Mondj többet is, jövendőmondó, mivel úgyis tanácsban vagyunk, a közvetítőről, a vidám-fortélyos ifjúról, mit kell tennie s művelnie véleményed szerint, ha kinevezem őt.

- Nem vagyok Kéme gyermeke és Jeór fia - felelte József -, hanem messze földről jöttem. De testem ruhája rég egyiptomi anyagból való egészen, mert már tizenhét éves koromban ide alá vonultam isten rendelte vezetőimmel, a midjanitákkal, és No-Amunba, városodba jöttem. Noha messziről való vagyok, mégis tudok egyet-mást az ország körülményeiről és történeteiről, mint történt minden, miként lett a kerületekből a birodalom és a régiből az új, amelyben a réginek s egykorinak maradványai még dacosan fennállnak, szembehelyezkedve a korral. Mert Fáraó atyái, Vezet fejedelmei, akik leverték és elűzték az idegen királyokat, és a fekete földet kincstári birtokká tették, meg kellett hogy jutalmazzák a kerületek urait és a királyokat, akik a harcban segítettek nekik, földadományokkal és magas címekkel, úgyhogy némelyek közülük királynak nevezik magukat Fáraó mellett mind a mai napig, és dacosan ülnek jószágukban, amely a korral ellentétben nem Fáraóé. Mivel ezek a körülmények és történetek nem ismeretlenek előttem, könnyen megjövendölhetem, mihez tartja magát Fáraó közvetítője, az áttekintés és az áruk ura, és mire használja ki az alkalmat. A gőgös uraknak és ittmaradt kiskirályoknak árakat fog szabni a hét pelyvaévben, amikor nem lesz kenyerük, sem vetőmagvuk, az ő csűrei azonban telve lesznek; borsos árakat, hogy szemük könnybe lábad, és kiszipolyoztatnak a végletekig, birtokuk végre is a koronák urára száll, amint illik, és az ellenkirályok bérlők lesznek.

- Helyes! - mondta az istenanya mély és erélyes hangján.

Fáraó nagyon vidám volt.

- Micsoda kópé a te közvetítőd és holdifjad, varázsló! - nevetett. - Felségem sohase talált volna ki ilyesmit, de kitűnőnek ítéli. De semmit sem jövendölsz arról, mint bánik az én helytartóm a templomokkal, amelyek oly gazdagok és dúsak az országban; azokat is éppígy kizsákmányolja és kiszipolyozza, illő módon és kópé módon? Mindenekelőtt azt szeretném, ha Amun gazdagságát tépázná meg, s ha ügyvivőm rá is kiszabná a dézsmát, aki sohasem adózott, az általánosan érvényes kulcs szerint!

- Ha a férfiú rendkívül értelmes, amint én annak látom - felelte József-, kímélni fogja a templomokat, és Egyiptom isteneit kihagyja a játékból a bőségidő adójának lerovásánál, mert ősrégi szokás, hogy az istenek jószága nem adózik. Amunt nem szabad fölingerelni az előrelátás műve ellen, és a népet a fölhalmozás ellen hangolni, hogy azt higgye, minden az istenek ellen történik. Ha eljön az átokidő, majd ők is az árak urának árait kell hogy fizessék, elég ennyi, és semmit sem kapnak a királyi üzlet áldásából, úgyhogy Fáraó dúsabb és aranyosabb lesz mindannyiuknál, hacsak félig is érti dolgát a közvetítő!

- Nagyon bölcs! - bólogatott az anya-istennő.

- De ha nem csalódom a férfiúban - folytatta József -, és hogyan is csalódhatnék, mikor Fáraó választja ki őt, a férfiú a határokon túl is figyelni fog, és ügyelni, hogy elnyomja a hűtlenséget, és Fáraó trónjához láncolja az ingatagságot. Amidőn ősöm, Ábrám lejött Egyiptomba asszonyával, Sárával (ami hősnőt és királynőt jelent), amikor lejöttek ide, odahaza éhínség volt és drágaság Retenu, Amor és Cahi földjén. Egyiptomban azonban bőség volt. De mindig különbözőképpen kell lenni? Ha eljön számunkra az ösztövér tehenek ideje, ki mondja, hogy nem lesz pelyvaidő ezekben az országokban is? Fáraó álmai olyan hatalmasan intők voltak, hogy értelmük talán az egész földkerekségre érvényes, és a vízözönhöz hasonló a helyzet. Akkor a népek idezarándokolnak Egyiptom országába, hogy kenyeret és vetőmagvat szerezzenek, amit Fáraó fölhalmozott. Emberek jönnek, emberek mindenünnen és ki tudja, honnan, akiknek jövetelére sohasem vártunk; eljönnek a nyomortól nyomva, és az áttekintés ura elé lépnek, ügyvivőd elé, és így szólnak: "Adj el nekünk csűreidből, különben magunk leszünk eladottak és elárultak, mert gyermekeinkkel együtt éhen halunk, és nem tudunk tovább élni, ha nem adsz nekünk csűreidből!" Akkor az eladó válaszolni fog, és mindegyikkel aszerint bánik, hogy miféle. De hogy miképpen fog bánni Szíria és Fönícia egy és más városfejedelmével, azt meg merem jövendölni. Mert jól tudom, hogy egyik és másik nem szereti úgy Fáraót, az ő urát, amint kellene, és hűsége ingatag iránta, úgyhogy kétkulacsosan hódolatot színlel ugyan Fáraónak, de ugyanakkor kitteusokkal kacérkodik és paktál önző előnye miatt. Az ilyeneket porrá zúzza üzletével, ha úgy lesz, amint látom. Mert nemcsak ezüsttel és fával fizetteti meg a kenyeret és vetőmagvar, hanem fiaikat és leányaikat is el kell hozniok fizetésül és biztosítékul Egyiptom országába, ha élni akarnak, és Fáraó székéhez kötöztetnek, hogy eztán meg lehet majd bízni hűségükben.

Amenhotep kölyökként ugrándozott székén gyönyörűségében.

- Mamácska - kiáltott -, gondolsz néha Milkilire, Asdód királyára, aki már több mint ingatag, és érzései oly csúfak, hogy nem szereti Fáraót teljes szívéből, és áruláson s elpártoláson töri a fejét, amint nekem írták? Én folytonosan rá gondolok. Mindenki azt akarja, hogy csapatokat küldjek Milkili ellen, és vörösre fessem kardomat. Hór-em-heb, legnagyobb hadnagyom naponta kétszer is követeli. Én azonban nem akarom, mert Atón Ura nem akar vért. Hallottad, mint jövendöli ez, a kópé fia, hogy talán nemsokára hűségre kényszeríthetjük és szorosan Fáraó székéhez kötözhetjük az ilyen gonosz királyokat teljesen vér nélkül is, pusztán üzleti úton? Kitűnő, kitűnő! - kiáltott, és kezével többször a karfára ütött. Hirtelen elkomolyodott, ünnepélyesen fölállt székéről, de valami kétely szállta meg, s mindjárt leült.

- Baj van, mamácska - mondta bosszúsan -, a hivatallal és ranggal, amellyel barátomat, a közvetítőt, az előrelátás és szétosztás urát akarom fölruházni. Mert hol van számára hely az udvartartásban? Az udvar sajnos teljes, és a legszebb hivatalok foglaltak. Itt van két vezírünk és a magtárak és marhacsordák elöljárói, a kincsesház nagy írnoka és mind a többi. Hol van barátom számára hivatal, amelybe ültethetném, és a cím, amely méltó hozzá?

- Ez a legkevesebb - felelte nyugodtan az anya, s fejét közömbösen elfordította. - Gyakran előfordult régidőben és újabban is, és hagyomány, amelyet, ha felségednek úgy tetszik, mindennap újra föltámaszthat, hogy Fáraó és az udvarnagyok között közvetítő állt, Legfelső Száj, a fők feje és az elöljárók elöljárója, aki a király szavait továbbadja, az isten helytartója. A Legfelső Száj szokásos valami. Nem kell nehézségeket látni ott, ahol nincsenek - mondotta, és még jobban elfordította fejét.

- Ez igaz! - kiáltott Amenhotep. - Tudtam, csak elfelejtettem, mert már régen nem volt Legfelső Száj és hold ég és föld között, és a Dél és az Észak vezírei voltak a legfőbbek. Köszönöm, mamácska, szívből köszönöm!

És újra fölállt székéből, nagyon ünnepélyes arccal.

- Lépj közelebb a királyhoz - mondotta -, Uzarszif, követ és barát! Lépj ide közelembe, és halld a szót! A jó Fáraó fél, hogy megrémít. Azért kérlek, készülj föl arra, amit Fáraó mondani fog neked! Készülj föl előre, még mielőtt szavaimat hallanád, nehogy esetleg ájulásba essél, mert úgy érzed, mintha egy szárnyas bika égbe ragadna! Készen állsz? Halld tehát: te vagy ez a férfiú! Te magad vagy az és senki más, akit kiválasztok és oldalamra emelek az áttekintés urául, akinek kezében van a legfőbb teljhatalom, hogy megzabolázd a bőséget, és tápláld az országokat a szárazság éveiben. Csodálkozol rajta, és nagyon meg vagy lepve? Te értelmezted alsó álmaimat könyv és üst nélkül, pontosan úgy, ahogy éreztem, hogy értelmezni kell őket, és a jóslás után nem estél holtan össze, mint az ihletett bárányok különben szoktak, amiben annak jelét láttam, hogy te vagy kiválasztva a rendszabályok véghezvitelére, amelyek, miként világosan fölismerted, az értelmezésből következnek. S te értelmezted felső álmaimat is, pontosan az igazság szerint, amelyet szívem ismert, s kifejtetted előttem, miért mondta atyám, hogy ne neveztessék Atónnak, hanem Atón Urának, s megvilágosítottad lelkemet a különbség felől az égen levő atya és az égben levő atya között. De nemcsak bölcs vagy te, hanem kópé is, és megjövendölted, miként lehet a drágaság éveiben megnyúzni a kerületek urait, akik nem illenek a korba, s Fáraó székéhez kötözni Szíria ingatag városfejedelmeit. Mivelhogy Isten mindezeket néked jelentette meg, nincs hozzád fogható értelmes és bölcs ember, és így fölösleges, hogy akár közelben, akár távolban mást keressek. Légy te az én házamon főgondviselő, és minden népem a te szavadra hallgasson. Nagyon meg vagy rettenve?

- Sokáig éltem - felelte József - egy férfiú oldalán, aki nem tudott megrettenni, mert maga volt a nyugalom; elöljáróm volt az a börtönben. Ő tanított meg rá, hogy a nyugalom semmi más, mint mindenre készen állni. Így hát nem vagyok túlzottan megrettenve. Fáraó kezében vagyok.

- És a te kezedben legyenek az országok, és légy olyan, mint én az emberek előtt! - mondta Amenhotep megindultan. - Fogadd először ezt! - folytatta, s idegesen forgatva és húzogatva, átrángatott ujja bütykein egy gyűrűt, s József kezébe nyomta. A királyi gyűrűbe egy ovális alakú és kivételes szépségű lápisz lazuli volt foglalva, ragyogó, mint a napsütötte ég, és a királyi keretbe Atón neve volt karcolva. - Ez legyen - lelkendezett Meni, és ismét egészen sápadt lett - teljhatalmad és helytartóságod jele, és aki látja, remegjen meg, s tudja, hogy minden szó, amelyet bármelyik szolgámhoz szólsz, akár a legmagasabbhoz, akár a legalacsonyabbhoz, annyi, mint az én szavam. Akinek kérése van Fáraóhoz, az először elébed lépjen és veled beszéljen, mivel te vagy a Legfelső Száj, s szavaidat vigyázzák és kövessék, mert oldaladon áll a bölcsesség és értelem. Én vagyok Fáraó. Fejedelemmé teszlek egész Egyiptom földjén, s akaratod nélkül ne mozduljon egyetlen kéz és egyetlen láb sem a két országban. Csak a királyi szék tesz engem nálad nagyobbá, s trónom fenségéből és pompájából néked is adok! Te járj második kocsimban, közvetlenül mögöttem, s melletted fussanak és előtted kiáltsanak: "Vigyázzatok, erősítsétek meg szíveteket, itt jön az ország atyja!" Székem előtt állj, és hatalmad korlátlan legyen... Látom, fejedet rázod, mamácska, s elfordítod és azt mormolod: "Túlzás." De néha nagyszerű dolog a túlzás, és Fáraó éppen most túlozni akar! Címzést is állapítunk meg számodra, Isten báránya, amilyet még nem hallottak Egyiptomban, s amelyben tökéletesen el kell tűnnie halotti nevednek. Mert noha van két vezírünk, számodra a még sohasem hallott "Nagyvezír" címet alapítom meg. S ez még korántsem elég, ezenkívül "Isten Aratásának Barátja" és "Egyiptom Tápláléka" és "A Király Árnyékadója" legyen a neved, s még "Fáraó atyja", és ami még eszembe fog jutni, de most pillanatnyilag a boldog fölindulástól nem jut más eszembe... Ne rázd a fejed, mamácska, hadd teljék most az egyszer gyönyörűségem, mert szándékosan és tudatosan túlozok most! Pompás, hogy megtörténhetik, amit a külföldi dalban dalolnak: "Julil atyának neve »országok ura«, hatáskörömben ő járjon el, minden tisztemet ő gyakorolja, országa viruljon, s ő maga érezze jól magát. Szava érvényes, parancsa változhatatlan, nincs a világon isten, ki megmásíthatja szavának szavát." Amint a dal szól és az idegen himnusz hangzik, úgy legyen itt is. Végtelen gyönyörűség ez nekem! "Kebelbeli herceg" és "Viceisten", így neveztessél beiktatásodon... Megaranyozásod itt nem vihető keresztül, nincs itt rendes kincseskamránk se, amelyből arannyal jutalmazhatnálak, láncokkal és gallérokkal. Vissza kell térnünk sürgősen Vezetbe, ez csak ott történhetik, a Merimat-palotában, a fedett udvaron. Feleséget is kell találnom számodra a legelőkelőbb körökből... azaz egész sereg feleséget, de mindenekelőtt egy elsőt és igazit. Mert ragaszkodom hozzá, hogy megházasítsalak. Majd meglátod, milyen kellemes lesz!

Hevesen és szélesen, mint egy kölyök, tenyerébe tapsolt.

- Hejha - kiáltott kifúlt lélegzettel a begörnyedező komornyiknak -, utazunk! Fáraó és az egész udvar még ma visszatér Novet-Amunba! Siessetek, ez a szép parancsolat! Készítsétek elő bárkámat, a "Két ország csillagá"-t, amelyen utazni akarok az Örök Anyával, az Édes Feleséggel és e kiválasztottal, házam Adónjával, aki olyan lesz ezentúl Egyiptom országában, mint én magam. Mondd el a többieknek is! Nagy megaranyozás lesz!

A görnyedező odatapadt ugyan a függönyhöz és hallgatózott, de nem hitt fülének. Most hinnie kellett; hogy mint olvadozott s törleszkedett macskaként, s csókolta minden ujja hegyét elragadtatásában - azt gondolhatjuk.

Nagyon jó, hogy a Fáraó és József közt lefolyt beszélgetést, amelynek vége a halálbaszálltnak fölemeltetése lett, úgyhogy naggyá tétetett nyugaton - ezt a híres és mégis csaknem ismeretlen beszélgetést, amelyről a jelen levő Nagy Anya joggal mondotta, hogy istenről és istenekről folyt, most elejétől végig, minden kerülőjével s fordulójával és társalgási közjátékával egyetemben helyreállítva és mindörökre a legpontosabban lerögzítve láthatjuk, s mindenki úgy követheti, amiképpen annak idején a valóságban lefolyt, és ha valamelyik pontját elfelejtené, csak föl kell ütnie a lapokat és az elhomályosultat újraolvasnia. Az eddigi hagyomány lakonizmusa már a tiszteletre méltó valószínűtlenség határán jár. Hogy József álomfejtése és a királyhoz intézett tanácsa után: szemeljen ki egy értelmes és bölcs embert, az előrelátás emberét, Fáraó kereken kijelentette volna: "Nincs hozzád fogható értelmes és bölcs ember; téged teszlek gondviselővé egész Egyiptom földjén!", s azután valósággal lelkesült, sőt mondhatni: féktelen módon tisztességgel és méltósággal halmozta el, az mindig túlzott rövidítésnek, kihagyásnak és sűrítésnek tetszett előttünk: mintegy az igazság kibelezett, besózott és körülgöngyölt maradékának, nem pedig valóságos életnek; Fáraó lelkesültségének és zabolátlan kegyelmének túlságosan sok indító részlete hiányzott szerintünk, s amikor legyőzve testünk irtózását, megerősítettük szívünket a pokolraszállásra, az évezredek szakadékán át le egészen József létének forrásáig, szándékunk mindenekelőtt az volt, hogy meglessük ezt a beszélgetést, és fölidézzük minden részletében, amint hajdan On városában, Alsó-Egyiptomban valósággal megtörtént.

Értsük meg jól, nincs kifogásunk a kihagyás ellen. Jótevő és szükséges az, mert elvégre teljesen lehetetlen úgy elbeszélni az életet, amint egykor önmagát elbeszélte. Hová jutnánk ily módon? A végtelenbe, és ez meghaladná az emberi erőt. Aki fejébe venné, nemcsak sohasem készülne el vele, hanem már az elején megfúlna a pontosság tébolyának ölelésében. Az elbeszélés és föltámasztás szép ünnepén a kihagyásnak fontos és nélkülözhetetlen szerepe van. Bölcsen gyakoroljuk mi is lépten-nyomon; mert a mi értelmes szándékunk elkészülni munkánkkal, ami amúgy is némi hasonlóságot mutat föl azzal a kísérlettel, hogy a tengert kiigyuk, de nem szabad olyan ostobaságig hajtani, hogy a pontosság tengerét csakugyan és betű szerint ki akarjuk inni.

Hová lettünk volna kihagyás nélkül, amikor Jákób hét és tizenhárom és öt, röviden: huszonöt évig szolgált Lábánnál, az ördögnél - s ez évek minden legkisebb időeleme telítve volt pontosan, lényegileg elbeszélésre méltó élettel? És mi lenne velünk most e nélkül az értelmes elv nélkül, amikor kis hajónk, az elbeszélés mérsékelten hömpölygő folyamán űzve, megint hét és hét megjósolt év időzuhatagának szélén remeg? Magunk közt s eleve megvallva: nem voltak olyan rosszak és olyan szépek ezek az évek, mint ahogy a jóslat mondotta. A jóslat teljesült - ez persze kétségtelen. De eleven pontatlansággal teljesült és nem szó szerint kiszámítottan. Élet és valóság mindig megtart bizonyos önállóságot, amely néha olyan messzemenő, hogy a jóslat már alig vagy éppen csak fölismerhető bennük. Természetesen az élet a jóslathoz van kötve; de a kötöttségen belül szabadon s oly módon mozog, hogy majdnem mindig a jóakarat kérdése, teljesültnek kívánjuk-e tekinteni a jóslatot, vagy nem. Nekünk azonban olyan korral és olyan emberekkel van dolgunk, akik a legjobb szándékkal vannak eltelve, hogy a teljesülést pontatlanságában is elismerjék, és éppen a teljesülés kedvéért nem számolnak ki mindent az öt ujjukon - ha helyén van ez a szólásmód olyan esetben, amikor éppen arról van szó, hogy ötöt vegyenek egyenlőnek a valamivel magasabb héttel, ami nem is esett nehezükre, mert öt legalább olyan tekintélyes szám, mint hét, és egyetlen értelmes ember se gondolt arra, hogy az öt és hét fölcserélésében akár csak pontatlanságot is lásson.

Tény és való, hogy a megjósolt hét esztendő inkább ötnek látszott. De a mozgó élet sem az egyik, sem a másik számot nem tartotta be tisztán és föltétlen érvénnyel, ugyanis a kövér és a sovány évek nem szálltak ki ugyanazzal az akkurátussággal s oly egyértelmű-vitathatatlan elhatároltsággal az idő öléből, mint Fáraó kövér és sovány tehenei az álomban. Az elkövetkező kövér és sovány évek elevenségükben nem voltak mind egyformán kövérek és soványak. A kövérek között akadt egy-egy, amelyet ha nem is soványnak, de némi kritikus hajlammal mindenesetre csak közepesen kövérnek lehetett tekinteni. A soványak mind elég soványak voltak ugyan, öt közülük bizonyosan, ha nem hét; de közöttük is akadt egypár, amely nem érte el a nyomorúságosság végső határát, hanem félig-meddig az elviselhetővel volt határos, úgyhogy ha nem történt volna meg a jóslás, talán nem is nevezték volna őket pelyva- és átokévnek. Így azonban jóindulatúan odaszámították ezeket is.

Ellene szól mindez a teljesülésnek? Egyáltalában nem. A teljesülés vitathatatlan, hiszen ismeretesek a tények - történetünk tényei, amelyekből áll, amelyek nélkül nem volna a világon, és amelyek nélkül nem következhetett volna be az elragadtatás és fölemeltetés után a magautánhozatás. Csakugyan volt kövérség és volt soványság Egyiptom földjén és a körülötte levő vidékeken - évek hosszat kövérség és évek hosszat többé-kevésbé soványság, és Józsefnek bőven volt alkalma megzabolázni a bőséget és kiosztani a kiáltó ínség idején, amikor is megmutatta, hogy Valóságos Utnapistim-Atrahaszisz, Noé, a nagyeszű, hogy az előrelátás és gondoskodás embere, kinek bárkája az ár fölött himbálózik. A legmagasabbnak szolgáló hűséggel tette ezt mint minisztere, és megaranyozta Fáraót tetőtől talpig üzleteivel.

Egyelőre azonban előbb őt aranyozták meg - mert "aranyemberré lenni" Egyiptom fiainak szavajárása volt éppen arra, ami vele történt, amikor Fáraó szép parancsolatára magával az istennel, a Nagy Anyával, az Édes Feleséggel s Nezemmut és Baketaton hercegnőkkel együtt a "Két ország csillaga" bárkán a partok örömujjongása közben fölhajózott Vézébe, a fővárosba, ahol a napcsaláddal bevonult nyugat palotájába, a Merimatba, amely kertjeivel és kertjeinek tavaival a színes sivatagi hegység lábánál terült el. Itt lakást, szolgákat, ruhákat és mindenféle kellemetességet kapott, és már a második napon megtörtént a beiktatás és megaranyozás szép szertartása, amelyet az udvar ünnepélyes kikocsikázása vezetett be, miközben az eladott fiú csakugyan Fáraó második kocsijában állt, mindjárt a király mögött, ő is körülvéve ennek szíriai-núbiai testőreivel és legyezőseivel, s az isten hintójától csak egy csapat fullajtár választotta el, akik ezt kiáltozták: "Abrek!", "Vigyázat!" és "Nagyvezír!" és "Íme az Ország Atyja!" - hogy az utca népe megtudja, mi történt, és ki az a második kocsiban. A nép látott és megértett annyit, hogy Fáraó valakit nagyon naggyá tett, amire bizonyosan megvolt az oka, még ha az ok csupán szép szeszélyből és önkényből fakadt is, mert ez is teljesen elég volt. S mivel ezenkívül az efféle fölemeltetéssel és beiktatással valahogy mindig az új kor jöttének és az állapotok jobbra fordulásának gondolata volt kapcsolatos, Vezet lakosai ugyancsak ujjongtak a tetőkön, és egy lábon ugráltak a sugárutak szélén. "Fáraó! Fáraó!" - kiáltották és "Neb-nef-nezem!" és "Atón nagy!", és aki jó figyelt, megkülönböztethette, hogy sokkal lágyabb hangzóval kiáltják ezt a nevet, így: "Adón, Adón!", ami kétségkívül Józsefnek szólt. Mert már kiszivárgott, hogy ázsiai eredetű, és így illőnek találták - kivált az asszonyok - a szíriai "úr" és vőlegény nevét kiáltani, nem utolsósorban azért is, mert a fölmagasított olyan szép és ifjú volt. Mindjárt itt hozzátesszük, hogy ez a név minden címe közül legjobban ráragadt, és hogy élete fogytáig egész Egyiptomban Adónnak nevezték, akkor is, ha róla, akkor is, ha egyenesen hozzá szóltak.

E nagyon szép kikocsikázás után, bárkákkal átkelve a folyón, visszatértek a nyugati partra és a palotába, ahol most hát megtörtént a megaranyozás mindig csodálatos és ekkor is szemet és szívet megragadó ünnepsége. A következőképpen folyt le. Fáraó, és aki palotáját szeretettel töltötte meg, Nefernefruatón, a királyné az úgynevezett "megjelenő-ablakban" mutatkozott - ami tulajdonképpen nem ablak, hanem inkább balkonféle volt, a belső palotaudvarra néző és a nagy fogadóteremből nyíló, kékkővel és malachittal különösen dúsan kirakott és bronz ureuszkígyókkal díszített oszloperkély, amelyhez még egy gyönyörűen föllobogózott lótuszpilléres építmény is járult, s amelynek könyöklőjét tarka párnák fedték. Ezekre támaszkodtak a felségek, miközben a mindenféle alakú arany ajándékokat, amelyeket a kincstár tisztviselői nyújtottak át, a karzat alatt álló megajándékozottra, aki ezúttal Jákób fia volt, ledobálták. A mozgalmas jelenet feledhetetlen maradt mindenki számára, aki egyszer látta. Minden színben, pompában, bőkezű kegyelemben és jámbor elragadtatásban úszott. Az épületek levegős fensége; a napsugaras ég alatt könnyű szélben csapkodó zászlók az aranyozott s tarkára festett kecses fapilléreken; kék és vörös legyezői és szélcsapói az udvart betöltő előkelőknek, akik redőzött luxuskötényben hajbókoltak, gratuláltak, örvendeztek, imádtak; kézidobot verő asszonyok; a gyermekfürtös fiúcskák, akiket külön arra alkalmaztak, hogy folytonosan ugráljanak örömükben; az írnokok serege, akik szokásos édeskés tartásukban nádvesszővel mindent följegyeztek, ami történt; a kilátás három nyitott kapun át a fogatokkal tele udvarba, ahol a táncos paripák magas, tarka tolldíszt viseltek fejükön, s mögöttük a kocsisok, a benn történők felé fordulva, ugyancsak áhítatos meghajlással fölemelték karjukat; s minderre Thébé vörös és sárga hegyei néztek alá kívülről, sziklák sötétkék és violaszín árnyékával; és a díszemelvényen a gyengéd és fáradt előkelőségben mosolyogva alátekintő isteni pár magas, nyakvédő kendővel ellátott fövegkoronájuk ékességében, akik jól a telibe nyúlva, szüntelenül s látható gyönyörűséggel zúdították a drágaságok esőjét és áldását a kitüntetettre: aranygyöngysoros láncokat, aranyat oroszlán alakban, arany karpereceket, aranytőröket, homlokpántokat, gallérokat, pálcákat, vázákat és baltákat, mind merő aranyból - amiket a megajándékozott természetesen nem tudott mind elkapni, úgyhogy néhány elkapó-rabszolga állt mellette, akik a tömeg csodálkozó kiáltásai közben egész kincshalmot magasítottak föl előtte a földön a napsugárban csillogó aranyból: csakugyan gyönyörűséges látnivaló volt, és ha a kihagyás kérlelhetetlen törvénye nem volna, az eseményt még sokkal pontosabban leírnánk.

Jákób kincseket gyűjtött egykor a Sohavisszanemtérés országában, Lábánnál, az ördögnél; és így tett ezen a napon kedvence is, a halottak vidám országában, ahová eladták őt, s ahol meghalt. Mert ily sok arany persze csak az alvilágban van, és József csupán a megaranyozással már most, e percben vagyonos ember lett. Idegen királyok, akik cserekereskedésben aranyat kívántak Fáraótól, azt szokták ugyan mondani, tudnivaló, hogy Egyiptomban nem értékesebb ez a fém, mint az út pora. De gazdasági tévedés azt hinni, hogy az aranynak még oly gazdag előfordulása is csökkentheti értékét.

Jelentékeny és szép nap volt ez, tele világi áldással az elragadott, az övéitől elszakított számára, és csak azt lehetett volna kívánni, bár látná mindezt Jákób, agg atyja, jóllehet aggodalommal vegyes büszkeséggel, amelyben azonban mégis a büszkeség volna túlnyomó. József is ezt kívánta, mert később így szólt: "Beszéljétek el az atyának az én dicsőségemet!" Kéziratot is kapott Fáraótól, amelyet ez természetesen nem maga írt, hanem "valóságos írnoka", titkos kabinettitkára készített utasítása szerint, és ha némileg merev volt is, de mint kalligrafikus teljesítmény egyenesen elragadó, és tartalma rendkívül kegyes. Így hangzott:

"A király parancsa Ozarszifhoz, mindannak elöljárójához, amit az ég ad, a föld terem s a Nílus előhív, mindenek elöljárójához az egész országban és a megbízások Valóságos Elöljárójához! Felségem szívesen hallgatta a szavakat, melyeket néhány nappal ezelőtt, abban a beszélgetésben, amelyet a király On városában, Alsó-Egyiptomban méltóztatott veled folytatni, égi és földi dolgokról szóltál. Ezen a szép napon valóban megörvendeztetted Nefer-heperu-Ré szívét azzal, amit ő valóban szeret. Felségem rendkívül szívesen vette tőled e szavakat, mert miközben az égit a földivel kötötted bennük össze, az egyikről való gondoskodással egyúttal a másik szent ügyéről is gondoskodtál, és azonkívül hozzájárultál a mennyei atyámról szóló tan javításához. Valóban, azt tudod mondani, amit felségem rendkívül szívesen fogad, és amit mondasz, nevetésre készteti szívemet. Felségem azt is tudja, hogy csupa olyat mondasz, amit felségem szívesen hall. Ó, Ozarszif, végtelen gyakran mondom neked: Urának kedveltje! Urának jutalmazottja! Urának kedvence és beavatottja! Valóban, Atón Ura szeret engem, mert nekem adott téged. Olyan igaz, mint hogy Nefer-heperu-Ré örökké él: bármikor nyilvánítod kívánságodat felségemnek akár levélben, akár szóban, felségem nyomban teljesíttetni fogja azt."

És megelőzve bármilyen kívánság nyilvánítását, s az ország fogalmai szerint legeslegfontosabbat máris teljesítve, az irat azzal a tudósítással végződött, hogy Fáraó utasítást adott azonnali kivájására és festői, valamint építészeti földíszítésére egy Örök Lakásnak, azaz sírveremnek a nyugati hegyekben József számára.

Miután a fölmagasított elolvasta a papiruszt, a megjelenő-ablak mögött levő nagy oszlopcsarnokban, az összegyűlt udvari nép előtt megtörtént a beiktatás nagy szertartása, s Fáraó a teljhatalom már átadott gyűrűjéhez és mind az aranyhoz, amellyel már megajándékozta, még egy különösen súlyos aranyláncot akasztott kegyencének kifogástalan udvari ruhájára, amely természetesen nem selyemből, mint a dolgokat nem ismerő adatok mondják, hanem a legfinomabb királyi gyolcsból volt, s azonkívül Dél vezírével fölolvastatta a hatalmas titulust, amelyet József részére állapított meg, hogy elfeledje ezentúl halotti nevét. E megaranyozások legtöbbjét már Fáraó kinyilvánított szándékaiból és közléseiből meg az ünnepélyes iratból ismerjük, melynek megszólításai, mint: "Mindannak elöljárója, amit az ég ad és a többi", hivatalos címek voltak. A többiek közül a leghatásosabbak: "A Király Árnyékadója", "Isten Aratásának Barátja" és "Egyiptom Eledele" (Ka-ne-Kéma az ország nyelvén), "Nagyvezír", noha hallatlan volt, és "A Király Egyetlenegy Barátja" (megkülönböztetésül az "egyetlenektől") ezek mellett csaknem sápadtan hatottak. De mindez nem volt elég, mert Fáraó túlozni akart. József nevei voltak még: "A királyi ház Adónja" és "Adón egész Egyiptom felett". Továbbá "Legfelső Száj", "A közvetítés fejedelme", "A tan fejlesztője", "A nép jópásztora", "A király hasonmása" és "Vice-Hórusz". Sohasem volt még ehhez hasonló, és a jövőben sem ismétlődött meg, és éppen csak egy ily lobbanékony és rajongó elhatározásokra hajlamos ifjú uralkodó uralma alatt történhetett meg. Mindezekhez még egy cím járult, amely azonban inkább már tulajdonnév volt, és nem annyira az volt a rendeltetése, hogy elfedje, hanem hogy pótolja József halotti nevét. Az utókor sokat okoskodott rajta, és a legtiszteletreméltóbb hagyomány is meg nem felelően, sőt félreérthetően tolmácsolja. Azt mondja, Fáraó Józsefet "titkos tanácsadónak" nevezte. Ez helytelen átültetés. A mi írásunkkal a név ilyesformán festene: Dzse-p-nute-ef-oneh, amit Egyiptom fiainak fürge ajka Dzsepnuteefonehnek mondott, a végén ínyhangú "h"-val. Az összetétel legszembeszökőbb alkatrésze "onh" vagy "aneh", amely képírásban kampóskereszttel van jelölve, és "élet" a jelentése, s amelyet az istenek az embereknek, kivált fiaiknak, a királyoknak orra alá tartottak, hogy lélegzetük legyen. A név, amelyet József számos címéhez nyert, az élet neve volt. Annyit jelentett: "Szól az isten (Atón, nem kellett megnevezni): Élet legyen veled!" De ez még nem teljes értelme. A fül, amely akkor hallotta, nemcsak úgy értette, hogy "Élj magad!", hanem úgy is: "Légy élethozó, éltess, adj éltető táplálékot sokaknak!" Egyszóval: jóllakató név volt, mert József mindenekelőtt a jóllakatás urává emeltetett. Valamennyi címének és nevének, amennyiben nem személyes viszonyára vonatkozott Fáraóhoz, valamilyen módon az élet megtartása, az országok táplálása volt a tartalma, és valamennyit, ezzel a kiválóval és sokat vitatottal együtt, ebben az egyben lehetett összefoglalni: "A kenyéradó".

Midőn Jákób fia e névbokrétát átvette, természetesen körülfogták őt, s hogy az udvaroncok mit műveltek édeskés ámuldozás és szerencsekívánatok terén, azt mindenkinek képzeletére bízzuk. Az emberben megvan a hajlam lelkesedéssel és elragadtatással fogadni az önkény szeszélyeit, a megfoghatatlan kiválasztást, a roppant és minden számadáson túlemelkedő "Adok, akinek adok"-ot - ami még az irigységet is elgyöngíti, és a hízelgést szinte őszintévé teszi. Senki sem láthatott belé, hogy mi indította Fáraót egy még ifjú idegennek ily hatalmas fölmagasztalására és kinevezésére, de mindenki gyönyörrel lemondott a bepillantásról. A jövendőmondó tudomány ugyan nagy becsben állt, és egyet-mást érthetővé tett, ha Józsefnek szerencséje volt e téren kitűnni, és a hazai csúcsteljesítményt túlszárnyalni. Azután ismerték Fáraó gyöngéjét azok iránt, akik "hallgattak szavára", azaz elfogadták teológiai eszméit, és "tanítása" iránt fogékonynak mutatkoztak, s tudták, hogy az ilyen fogékonyság iránt, akár igazi volt, akár színlelt, mindig a leggyengédebb háládatosságot tanúsította. Itt is szerencséje lehetett a fenegyereknek, vagy mindenesetre valamiféle öröklött okosságot és előképzettséget hozott magával. De akár így, akár úgy: mindenki tisztán látta, hogy az úr kezelése tekintetében agyafúrt fickónak bizonyult, hiszen egy pillanat alatt valamennyiöknek fölébe kerekedett; és az eredményes ravaszság előtt, akárcsak a mértéktelen önkény előtt, mindenki meghajolt, s úgy görnyedeztek és udvaroltak, bókoltak és legyeskedtek, hízelegtek és hintették a csókot József körül, hogy öröm volt nézni. Egy költő a barátok között még dicsőítő himnuszt is költött rá, amelyet halk hárfakísérettel maga adott elő, s amely így szólt:

Mi közepesnek ítéljük a költeményt. De az udvaroncoknak nagyon tetszett a közülük való szerzeménye.

József úgy fogadta mindezt, mint akit semmiféle fölemeltetés nem lep meg, komoly barátságossággal, amit szórakozottsága némileg fájdalmasra színezett. Mert gondolatai nem voltak itt, Fáraó termében. Egy szőrházban voltak távoli dombokon, egy szőrháznál időztek, az Úr közeli ligetében, jobbján a hajsisakos testvérkével, akinek álmait elmesélte, és egy szántóföldön is ugyanakkor aratásnál, a sátor alatt, legényekkel, akikkel ugyancsak közölte álmait, melyeket álmodott; Dótán völgyében, egy kútnál, ahová nem valami megnyugtatóan érkezett. S elmerültségében majdhogy meg se látta a hunyorgást és kacsintást, mely a körülállók közül tört feléje, s amelynek elutasításával nagy gondot zúdított volna a kacsintó fejére.

A szerencsekívánók között ugyanis ott volt Nefer-em-Véze is, akit egykor ellenkezőleg neveztek, a koszorú mestere. Érezhetjük, mennyire megdöbbentette és zavarba ejtette a hájast az élet játéka, amikor rossz időben való ifjú kiszolgálójának ilyen sohasem sejtett, ilyen valószínűtlenül megváltozott körülmények között igyekezett szerencsét kívánni. Remélhette, hogy az új kegyenc barátságos érzületű lesz iránta és "nem szól ellene", hiszen neki, Nefernek köszönheti elhivatását és a nagy alkalmat. De ezt a reményt némileg csökkentette az a tudat, hogy csak oly későn mutatott rá ujjával, és ahogyan az ifjú megjósolta, csak akkor gondolt rá, amikor szinte az orrával ütközött emlékébe. Azonkívül nem volt benne bizonyos, hogy az nem kívánja-e éppúgy elkerülni az emlékeztetést a fogházra, mint ő maga: és így csak a gratulációnál óvatos bizalmassággal hunyorított fél szemével, ami mindenfélét jelenthetett, és megvolt az az elégtétele, hogy az Adón viszonozta hunyorgását.

Itt, e találkozás alkalmából, amely gondolatainkat egy másik lehetséges és mondhatni pikánsabb találkozásra irányíthatná, igazolnunk és helyeselnünk kell a hallgatást, amelyet József történetének nem minden változata és földolgozása tudott megőrizni. Potifárról vagy Putiferáról, helyesebben Petepréről van szó, a nagy heréltről, József megvásárlójáról, uráról és bírájáról, aki jóakaratúan fogságra vetette. Vajon jelen volt-e ő is ennél a megaranyozásnál és körüludvarlásnál, és hódolt-e neki ő is az udvarnál - talán hogy kifejezze egy férfi elismerését, aki maga nem lévén képes valamire, meg tudja becsülni, hogy más lemondott arról, amire nagyon is képes lett volna? Csábító lenne kiszínezni ezt a viszontlátást: de nincs mit kiszíneznünk, mert nem történt meg. A viszontlátás szorongatóan szép motívuma diadalmas szerepet játszik történetünkben, és sok csodálatos, erre vonatkozó áll még előttünk, amit alig győzünk kivárni. Itt azonban elhallgat e motívum, és a nyugati világ számára mértékadóvá lett leírás elhallgatása az elbeszélés e részében a napkamarásról és kivált tiszteletbeli nejéről, a sajnálatra méltó Mut-em-enetről nem kihagyás, vagy csak negatíve az: határozottan megállapítjuk, hogy valami nem történt meg, tehát hogy József, távozása után az udvaronc házából, sem az úrral, sem az úrnővel nem találkozott többé.

A nép, és kedvét keresve a költők is, ez a túlságosan szolgálatkész emberfajta, József és Potifárné történetét, amely bármilyen jelentékeny, mégiscsak epizód Jákób fiának életében, a legkülönbözőbben hímezték ki, s holott a katasztrófával teljesen lezáródott, érzelmes folytatásokkal toldották meg, s az egészen belül uralkodó helyzetet adtak neki, úgyhogy kezük alatt alaposan megcukrozott, szerencsés kimenetelű regény lett belőle. E költemények szerint a kísértő nő, akit "Zulejkának" szoktak nevezni, amin már magában is csak vállat vonhatunk, miután Józsefet börtönbe juttatta, bánattal eltelve egy "kunyhóba" vonul vissza, és ezentúl csak bűnei levezeklésének él, miközben férje meghalván, özveggyé lesz. Mikor pedig "Júszuf" (Józsefet értik e néven) kiszabadul fogságából, nem akarja, hogy levegyék "láncait", mielőtt az ország valamennyi előkelő dámája nem tanúsítja Fáraó trónja előtt ártatlanságát. Így aztán csakugyan Egyiptom egész nőnemű nemessége összegyűl a trón előtt, és "Zulejka" is megérkezik vezeklőkunyhójából. Az egész hölgykoszorú egyhangúan azt vallja, hogy József az ártatlanság hercege és a tisztaság ékessége. Azután pedig maga "Zulejka" emel szót, mélyen megalázva magát, és nyilvánosan beismeri, hogy ő volt a gonosz, József pedig angyal. Szégyenletesen vétkezett, leplezetlenül bevallja, most azonban megtisztult, és szívesen viseli a szégyent és gyalázatot. S viseli is József fölemeltetése után még évekig kunyhójában, s megöregszik és megőszül. Csak az ünnepi napon, amikor az öreg Jákób állítólag pompás bevonulását tartja Egyiptom országában - olyan időpontban tehát, amikor Józsefnek a valóságban már két fia volt -, találkozik újra a pár; József megbocsát az öregasszonynak, és a mennyei hatalom jutalmul visszaadja Zulejkának egykori kísértő szépségét, mire nagy turbékolással egybekelnek, úgyhogy, régi kívánságuk szerint, végre mégis "összetehetik a fejüket és lábukat".

Mindez pézsmaillat és perzsa rózsavíz. A tényekhez a legcsekélyebb köze sincs. Először is Potifár nem halt meg olyan hamar. Miért halt volna meg idő előtt, amikor különös állapota megóvta az erőpazarlástól; magába zárva a legsajátabb érdekeinek élt, és gyakran frissítette föl magát szárnyasvadászaton? A történet hallgatása személyéről a házi ítélet napja óta mindenesetre azt jelenti, hogy eltűnt a színtérről, de nem a halál értelmében. Nem szabad elfelejteni, hogy József fogsága alatt trónváltozás történt, és ezzel rendszerint együtt jár az udvar vagy legalább egy részének változása. Petepré, akinek, mint tudjuk, címzetes ezredesi mivoltában valóságos illetékesség híján nem egy bosszúsága akadt, Nebmaré eltemetése után Egyetlen Barát címmel és ranggal visszavonult a magánéletbe. Nem járt többé az udvarhoz, legalábbis nem kellett járnia, és József megaranyozásának napjaiban nyilván már csak a lényében rejlő tapintatérzék is távol tartotta. Hogy azontúl sem találkoztak, annak oka részben az, hogy József, mint látni fogjuk, mint az előrelátás és jóllakatás ura, nem Thébében ütötte föl székhelyét, hanem Memfiszben, részben ismét csak tapintatos kerülése az alkalomnak. Ha azonban az évek folyamán valamely ünnepélyes alkalommal mégis meg kellett történnie a találkozásnak, meg lehetünk róla győződve, hogy egyetlen szemrándulás nélkül, tökéletes diszkrécióval és a múlt szándékos feledésével játszódott le mindkét részről: s ez a magatartás tükröződik éppen a mértékadó hagyomány elnémulásában.

Ugyanez vonatkozik Mut-em-enetre, ugyanezen okokból. Bizonyos, hogy József sohasem látta viszont, de éppoly bizonyos az is, hogy az úrnő sohasem vonult vissza vezeklőkunyhóba, és nem vádolta magát nyilvánosan szégyentelenséggel, ami különben is hazugság lett volna. Ez a nagyvilági hölgy, József megpróbáltatásának eszköze - amely megpróbáltatást igazán nem állt meg ragyogóan, hanem éppen csak hogy megállt -, kétségbeesett kísérletének meghiúsulása után, hogy tiszteletbeli létéből ez emberibe meneküljön, kénytelenül és örökre visszatért ahhoz az életformához, amely megszállottságáig a természetes és egyedül ismert volt számára; sőt merevebben és gőgösebben vert gyökeret benne, mint azelőtt. Viszonya Potifárhoz, a kiváló bölcsesség folytán, amelyet ez a katasztrófa alkalmával tanúsított, inkább melegebb lett, mintsem romlott a történtek következtében. Hogy Potifár istenként ítélt, aki fölül áll az emberi érzéseken, azért hálás volt neki, és ezentúl feddhetetlenül odaadó címzetes hitvese lett. A szeretett ifjút sem átkozta a fájdalmakért, amelyeket az okozott neki, vagy amelyeket miatta maga okozott magának; mert különös fájdalmak a szerelmi fájdalmak, s még senki sem bánta meg, hogy el kellett szenvednie őket. "Te tetted gazdaggá életemet - íme virágzik!" Eni így imádkozott kínjai közt, és ebből is látszik, milyen különösek, egyenesen hálaimára indítók a szerelem szenvedései. Mindenesetre élt és szeretett - boldogtalanul szeretett ugyan, de egyáltalában van-e ilyesmi, és nem részesül-e itt ostoba bizalmaskodásként visszautasításban minden sajnálkozás? Eni nem vágyott rá, s még arra is büszke volt, hogy önmagát sajnálja. De élete immár elvirágzott, és lemondása szigorú és végleges volt. Testének, amely átmenetileg szerelmes boszorkánytest lett, hamar visszafejlődtek formái - nem hattyúszépséggé, amilyen ifjúságában volt, hanem apácaszerűvé. Igen, hűvös holdapáca lett mostantól Mut-em-enet, szűziesen visszafejlődött kebellel, megközelíthetetlenül elegáns és - hozzá kell tennünk - rendkívül bigott. Még tudjuk mindnyájan, mint tömjénezett egykor, fájdalmas virágzása idején, szerelmesével együtt a nagyvilági idegenszerető Atum-Rének, a tágas szemhatár urának, akitől szenvedélye pártolását várta. Ennek az időnek vége volt. Szemhatára ismét szűk, szigorú és népi jámboran kiskörű lett; hódolata inkább, mint valaha, a sokmarhás Epet-Ezovet-i istent és megtartó napértelmét illette, s kizárólag minden újítást gyűlölő, minden elmélkedést kárhoztató főtarfejűjének, a nagy Beknehonsznak lelki tanácsára hallgatott, és már ez is elidegenítette IV. Amenhotep udvarától, ahol holmi gyengéd-mindent-ölelő elragadtatás vallása kezdett divatossá lenni, amelynek az ő szemében egyáltalában semmi köze sem volt a jámborsághoz. A szent megmaradást, a mérleg örök egyensúlyát, a megkövülten néző tartamot ünnepelte ő, amikor szűk Háthor-ruhában, kimért tánclépésekkel rázta a csörgőt Amun előtt, és nemes asszonytársai kórusának előénekelt lapos melléből, de még mindig kellemes hangján. És lelke mélyén mégis ott nyugodott egy kincs, amire titkon büszkébb volt, mint minden egyházi és világi tisztességére, és amelyet, megvallva vagy megvallatlanul önmaga előtt, semmiért a világon oda nem adott volna. Mélyen elmerült kincs, amely azonban lemondása borús napjaiban csöndesen földerengett, és akármennyi vereség rejlett is benne, egyházi s világi büszkeségének az emberi, az életbüszkeség nélkülözhetetlen kiegészítését adta. Az emlékezés volt ez - nem is annyira rá, aki, mint Eni hallotta, most Egyiptom ura lett. József csak eszköz volt, mint ahogy ő, Mut-em-enet is csak eszköz volt. De inkább és csaknem függetlenül tőle az igazolás tudata volt ez az emlék, a tudat, hogy virágzott és lobogott, hogy szeretett és szenvedett.

Egyiptom ura - e kifejezést oly közmegegyezés szellemében használjuk, amely nem tud betelni az apoteózissal, és a szép túlzás értelmében, amellyel Fáraó álmainak megfejtőjét kitüntette. De nem használjuk vizsgálatlanul és mesemondó gondatlansággal, hanem csak értelmes fönntartással, amelyre a valósághoz való hűség kötelez. Mert mi itt nem lódítani akarunk, hanem elbeszélni, ami mindenesetre két nagyon különböző dolog - akármelyiknek adjuk is az elsőséget. A pillanatnyilag erősebb hatást mindenkor a lódítás éri el; de a hallgatóságnak igazi haszna csak a józanul vizsgálódó elbeszélésből lehet.

József igen nagy úr lett az udvarnál és az országban, ez kétségtelen, és a személyes bizalmasság, amely a krétai lugasban folytatott beszélgetés óta az uralkodóhoz fűzte, vagyis kegyenchelyzete hatalmi körének határait némileg bizonytalanra mosta. De ezért sohasem volt tulajdonképpen "Egyiptom Ura", vagy amint a monda és a dal néha kifejezi: "Az Országok Fejedelme". Fölemeltetése, amely eléggé álomszerű volt, és túlcsapongó címáradata sem változtatott azon, hogy elragadtatása földjének nagy kormányzati ágai a korona hivatalnokainak kezében maradtak, akik részben már Nebma-ré király alatt kapták megbízatásukat, és túlzás lenne föltenni, hogy Jákób fiának lett volna alárendelve például az igazságügy, mely ősidők óta a főbíró és a vezír, jelenleg a két vezír dolga volt, vagy a külpolitika irányítása - amely valószínűleg szerencsésebb eredményeket szül, mint aminőket a történetírók ismernek, ha József vállalta volna. Nem szabad elfeledni, hogy bármennyire egyiptomi lett is külső szokásaiban, a birodalom nagysága alapjában nem érdekelte, és hogy bármilyen hatalmas jótéteményekben részesítette is az ottaniakat, bármily körültekintően szolgálta is a közösséget, legbelső érdeklődése mindig a szellemi-magántermészetűre és világjelentőségű-családiakra irányult, s oly tervek és szándékok előmozdítására, amelyeknek Micrájim jó vagy rossz sorsához kevés közük volt. Bizonyosak lehetünk róla, hogy Fáraó álmait, és amit jelentettek, nyomban e tervekkel és szándékokkal, a várakozás és úttörés gondolatával hozta vonatkozásba, sőt bizonyos céltudatosság, amely magatartásában Fáraó széke előtt tagadhatatlanul ott volt, lehűtően hathatna, és csökkenthetné a rokonszenvet, amit pedig szeretnénk mégis megőrizni Ráhel fia számára, ha az olvasó nem venné figyelembe, hogy József kötelességének tekintette támogatni a szándékokat, és követésük közben teljes erejéből segítségére lenni Istennek.

Akármit is mondtak hát különben a címek, a közélelmezési és földművelési miniszter hatáskörét kapta meg, és ebben a minőségben fontos reformokat valósított meg, amelyek közül különösen földjáradéktörvénye maradt emlékezetes. Ennek a működési körnek határait azonban sohasem lépte át, s ha akár azt is tekintetbe vesszük, hogy a kincstár ügyei és a gabonatárak igazgatása szoros összefüggésben állván hivatali körével, fönnhatósága alól ezek sem vonhatták ki magukat, mégis az ilyen megjelölések, hogy "Egyiptom Ura" és "Fejedelem" meseszerű megszépítései a tényeknek. Mindenesetre figyelembe kell venni még valamit. Azok között a körülmények között, amelyek hatalomgyakorlásának első, döntő tíz vagy tizennégy éve alatt uralkodtak - s amelyeknek vártában kapta meg kinevezését -, éppen az ő hivatalának jelentősége rendkívülire nőtt, s minden mást árnyékba kellett hogy borítson. Az éhínség, amely öt vagy hét - inkább öt - esztendővel fölemeltetése után Egyiptomban és a szomszédos országokban egyidejűleg kitört, azt a férfiút, aki mindezt előre látta, mindennek elébe vágott, és az embereket átsegítette a válságon, gyakorlatilag a birodalom legfontosabb személyiségévé és intézkedéseit mindennél előbbrevalókká tette. S mivel megeshetik, hogy a kritika, ha eléggé alapos, végül mégis a nép ajkán elismeréssé válik, belenyugszunk hát, hogy József helyzete, legalábbis évek során keresztül, valójában olyan volt, mint "Egyiptom Uráé", akinek akarata nélkül a két országban senki sem emelhette fel kezét vagy lábát.

Most egyelőre, közvetlen kinevezése után, számos írnok kíséretében, akiket maga választott ki, és akiknek legnagyobb részét fiatal, a hivatal nyűgében még meg nem csontosodott emberekből állította össze, hajón és kocsin szemleútra indult az egész országban, hogy közvetlen tudomást szerezzen a fekete föld minden dolgáról, és mielőtt rendszabályokhoz nyúl, valóban az áttekintés urává legyen. A birtokviszonyok odalenn sajátságosan bizonytalanok és kétértelműek voltak. Elméletileg, mint általában minden, valamennyi föld és birtok is a Fáraóé volt. Az országok, beleértve a meghódított vagy egyébként adófizetővé tett tartományokat, egészen "a nyomorult Núbiáig" és Mitanni-ország határáig alapjában magántulajdonai voltak. Emellett azonban a voltaképpeni állami birtokok, "Fáraó földjei" mégis mint külön királyi javak különültek el mind a nagy latifundiumoktól, amelyeket korábbi királyok nagyjaiknak adtak ajándékba, mind a kisebb nemesi és paraszttelkektől, amelyek gazdájuk személyes tulajdonai voltak, jóllehet szigorúan véve adóköteles hűbérföldek és bérletviszonyban állók, még ha szabad öröklési joggal is. Csak az egyházi birtok volt kivétel, nevezetesen Amun földjei, amelyek valósággal szabad jószágok és minden adótól mentesek voltak, valamint az országok régebbi, különkiváltságokból összetevődő állapotának maradványai, egyes hatalmukat megőrzött vagy legalábbis függetlenül viselkedő főurak örökölt birtokai, amelyek holmi elavult feudalizmus szigeteiként tűntek föl itt-ott a birodalomban, és amelyeket éppúgy, mint a papi földeket, uruk korlátlan tulajdonának tekintettek. Az előbbieket József kormányzata elvileg békében hagyta, a makacs bárók ellen azonban nagyon erélyesen lépett föl, kezdettől fogva teketória nélkül bevonván földtulajdonukat beszolgáltatási és gyűjtő rendszerébe, és idővel eljutott egyszerű kisajátításukig a korona javára. Nem helyes azt mondani, hogy az úgynevezett újbirodalom más népek számára annyira föltűnő, sajátságos agrárviszonyait, tehát azt, hogy a Nílus országában minden föld és birtok, kivéve a papokét, a királyé, Jákób fiának rendszabályai hozták létre. Valójában ő csak befejezett egy már amúgy is előrehaladott fejlődést, amennyiben a már fönnálló viszonyokat megszilárdította, jogilag tisztázta, és teljesen tudatossá tette.

Noha utazása nem terjedt ki a néger országokra s a szíriai-kánaáni vidékekre sem, s ezekbe csak megbízottakat küldött, a szemleút mégis kétszer vagy háromszor tizenhét napot vett igénybe, mert sok volt a följegyeznivaló s az áttekintés alá vonandó. Azután visszatért a fővárosba, és hivatalnokseregével egy állami épületbe költözött a Fiú útján, s itt adta ki még idejében, azaz évi aratás előtt, Fáraó nevében a híres földtörvényt, amelyet nyomban kihirdettek az egész országban, és amely a termékek dézsmáját általános érvénnyel és tekintet nélkül a személyre vagy az aratás eredményére, egyötödben állapította meg, ezt pedig pontosan és fölszólítás nélkül - de ha nem, akkor nagyon erélyes fölszólításra - kellett a királyi gabonaházakba beszállítani. Egyidejűleg megfigyelhették Egyiptom gyermekei, hogy az egész országban, nagy- és kisvárosokban és környékükön, hatalmas munkástömegek fölhasználásával még sohasem látott mértékben megszaporították és kibővítették ezeket a raktárakat - fölös számmal, úgy lehetett gondolni, mert kezdetben szükségszerűen sok állt üresen közülük. Ennek ellenére egyre többet építettek, mert fölös számukat a gabona fölöslegére számították, amelyet, amint hallották, a fölhalmozás új Adónja és isten aratásának barátja megjövendölt. Amerre jártak és néztek, sűrű sorokban, gyakran tágas, udvart alkotó négyszögekbe összefogva emelkedtek a kúp alakú gabonacsűrök, fenn betöltőnyílással és alant jól elzárt kivevő-ajtókkal; s nagyon szilárdan épültek: döngölt agyagból készült, terasszerű alapon, amely a talajnedvességtől és az egerek behatolásától védte őket. A gabona befogadására sokszor még jól bélelt föld alatti vermek is szolgáltak, csaknem észrevehetetlen, de rendőrszemmel erősen őrzött bejáratokkal.

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy mindkét rendszabály, az adótörvény is, a nagy gabonaházak építése is határozott népszerűséget élvezett. Adók természetesen mindig voltak, különböző formában. Az öreg Jákób, aki jóllehet sohase volt ott, de patetikus képet alkotott róla, nemhiába szokott az "egyiptomi dologházról" beszélni, noha megvetése nem számolt eléggé az alanti ország sajátos körülményeivel. Kéme gyermekeinek munkaereje a királyé volt, ezzel kezdődik, s roppant sírok és hihetetlenül kérkedő épületek emelésére használták, kétségtelenül erre is. Mindenekelőtt azonban a sok emelő- és kotrómű kezelésére, amelyek a sajátságos oázisország létéhez nélkülözhetetlenek voltak, a vízi utak karbantartására, árkok és csatornák ásására, gátak megerősítésére, zsilipek gondozására használták - csupa olyan dolog, aminek ellátását, mivel a közjó függ tőle, nem lehet az alattvalók hiányos belátására és esetleges magánszorgalmára bízni. Ezért az állam rászorította őket, kénytelenek voltak megtenni. De ha megtették, akkor a megtettért adót kellett fizetniök. Adózniok kellett a csatornákért, tavakért és árkokért, amelyeket használtak, az öntözőgépekért és tartályokért, amelyek szolgáltak nekik, s még a szikomorfákért is, amelyek termékennyé tett földjükön nőttek. Adóztak a ház és udvar után, s minden után, amit a ház és udvar termelt. Bőrökkel és rézzel, fával, kötéllel, papirossal, vászonnal fizettek, és természetesen gabonával is mindenkoron. De a dézsmát a kerületi főnökök és falusi elöljárók nagyon is rendszertelen kirovással szedték be, aszerint, hogy a kenyéradó, azaz Hápi, a folyó nagy volt vagy kicsi - érthetően eszerint is, az igaz; de mégis sok igazságtalan elnézéssel egyfelől és kegyetlenül túlzott követeléssel másfelől, s amellett mindenféle csalás és sógorság-komaság adott panaszra okot. Elmondhatjuk, hogy József kormányzata az első naptól fogva szorosra fogta a gyeplőt, másfelől azonban meg is lazította: mégpedig azáltal, hogy csupán a gabonaadóra helyezett súlyt, az egyéb szolgáltatásokat viszont nagyon enyhén kezelte. Első, második és harmadik finomságú vásznukat, olajukat, rezüket és papirosukat megtarthatták az emberek, ha gabonahozzájárulásukat, a kenyérmagnak ötödét lelkiismeretesen beszolgáltatták. Ezt az adótételt, megnyugtató világosságával és általános érvényességével, nem érezhették nyomasztónak olyan országban, ahol a termelés átlagosan harmincszoros volt. Azonkívül a hányadban bizonyos szellemi szépség és mitikus emlékeztetés volt, mivel jelképes-szándékosan a szent epakra-számmal, az év háromszázhatvan napját pótló öt maradéknappal hangzott egybe. S végül tetszett a népnek, hogy József habozás nélkül megterhelte a magukat még abszolútnak mutató bárókat is, akiket ezenfelül államilag kötelezett termelésük korszerűsítésére. Mert a makacs elmaradottság szelleme, amely köztük uralkodott, abban is kifejeződött, hogy ezeken a birtokokon az öntözőberendezéseket nem csupán lomhaságból, hanem elvileg és szándékoltan is ódivatú és ki nem elégítő fokon tartották, úgyhogy a föld nem termett annyit, mint amennyit teremhetett volna. Ezeket az urakat József nyomatékosan fölhívta csatornáik és merítőik megjavítására, arra a Sélefre, Héber egyik unokájára gondolva, akiről Eliézer azt mesélte, hogy "elsőnek vezetett folyókákat földjére", és az öntözés föltalálója volt.

Ami pedig a rendkívüli előkészületeket illeti a fölhalmozásra, a csűrépítésre, itt utalnunk kell az előrelátás és biztosító gondoskodás gyökeresen egyiptomi gondolatára, ha meg akarjuk érteni, hogy Józsefnek ez az intézkedése is tetszett Kéme fiainak. Személyes hagyománya a vízözönről és az okos bárkaépítésről, amely megőrizte az emberi fajt, valamint az állatok fajait a maradéktalan végpusztulástól, egyesült ebben az öreg és érzékeny civilizáció biztonságkereső és védekező ösztönével, amely igen kétes viszonyok között öregedett meg. Így gyermekei arra is hajlamosak voltak, hogy József gabonaházaiban valami varázslatosat lássanak, mert megszokták, hogy a mindig leselkedő gonosz démonok behatolása ellen mágikus jelek és mondások lehetőleg sűrű szövevényével biztosítsák magukat; ezért szellemükben az "elővigyázat" és "varázslat" eszméje helyet cserélhettek, és oly józan intézkedések, mint József magtárai is, varázslatos fényben jelenhettek meg.

Egyszóval: az uralkodó benyomás az volt, hogy Fáraó, amilyen ifjú volt, ennek a szintén ifjú termésgondviselőnek és árnyékadónak kinevezésével szerencsés fogást csinált. Tekintélye az évek folyamán hatalmasan megnőtt, de mindjárt most javára vált, hogy már ebben az esztendőben a Nílus igen megáradt, s így az új kormányzat alatt a közepest alaposan meghaladó termést takarítottak be, különösen búzából, tönkölyből és árpából, és a szárakról bőséges durramagot morzsoltak le. Kétségben vagyunk, hogy szabad-e egy olyan évet, amelynek sikerülte már bizonyos volt, amikor József Fáraó elé állott, a megjövendöltek közé sorolni, és a kövér tehenek éveihez számítani. De később ez történt, nyilván annak érdekében, hogy az áldásévek számát hétre növeljék, ami azonban így sem sikerült egészen. József számára mindenesetre kellemes volt, hogy működését öröm és bőség közepette kezdhette. A nép gondolkodásmódja mindenkor tiszteletreméltóan oktalan volt, és az is maradt. Képes például úgy következtetni, hogy a földművelésügyi miniszter, aki termékeny évben vette át hivatalát, jó földművelésügyi miniszter.

Ezért amikor Jákób fia Vezet utcáin végigkocsizott, a közönség fölemelt kézzel üdvözölte, és így kiáltott: "Adón! Adón!", "Ka-ne-Kéme!", "Végtelen sokáig élj, isten aratásának barátja!" Sokan meg éppen így kiáltottak: "Hápi! Hápi!", és jobb kezük hüvelykujját és mutatóujját összefogva szájukhoz emelték, ami már túlzás volt, és nagyrészt gyermeteg lelkesedésük teszi csak érthetővé a gyönyörű ifjú iránt.

József azonban csak ritkán kocsizott ki, mert nagyon el volt foglalva.

Életünk elhatározó lépéseit hajlandóságok, rokonérzések, alaphangulatok, a lélek alapélményei határozzák meg, amelyek egész lényünket megszínezik, és minden ténykedésünkre rávetítődnek, úgyhogy valóságosabb felvilágosítást adnak róluk, mint az értelmi okok, amelyeket nemcsak mások, hanem még önmagunk előtt is fölsorakoztatunk. Hogy József csakhamar hivatalba lépése után - nagyon Fáraó kívánsága ellenére, aki szerette volna állandóan közelében tartani, hogy égi atyjáról vitázzék vele, és segítségével dolgozzék a tan tökéletesítésén -, hogy tehát a király Legfelső Szája és készleteinek ura lakóhelyét és minden hivatalát Novet-Amunból, a fővárosból nagyon hamar Menfébe, északra, a körülgöngyöltek házába helyezte át, tisztességes és indokolható felszínes okból történt, mert Menfe, a vastag falú, az "országok mérlege", középpontja volt, Egyiptom nyugodt egyensúlyának jelképe, ennélfogva szinte az áttekintés székhelyéül teremtődött és az áttekintés urának legkényelmesebb és leghasználhatóbb tartózkodóhelyéül. Volt ugyan némi hiba az "országok mérlege" és az egyensúly középpontja körül, mert Mempi nagyon is messze északra feküdt, már Onnak, a hunyorgás városának közelében és a hét torkolat városainak táján; és még ha Egyiptom országát dél felé csak az Elefánt-szigetig és Pi-lak szigetéig vesszük, és a néger földet nem számítjuk is, Miré király városa, ahol szépsége el volt temetve, semmi esetre sem lehetett az országok mérlege, hanem e szempontból éppen annyira feküdt túlságosan északra, mint Thébé túlságosan délre. De az ősrégi Menfe kétségtelenül abban a hírben áll, hogy Egyiptom országának közepe és egyensúlyban tartója; s hogy a legjobb áttekintést nyújtja mindkétfelé, a folyónak föl, a folyónak le, olyan alaptétel volt, amelyre az egyiptomi József elhatározásánál bizton támaszkodhatott, és Fáraó sem tagadhatta, hogy könnyebb a kereskedelmi érintkezés a tengerparti szír városokkal, mikor élésért küldenek alá a "gabonakamrába", ami számukra a feketeség földje volt, ha Menfe a székhely és nem Per-Amun.

Mindez tökéletesen rendben levő volt, és mégis ezek csak az értelmi okok voltak József elhatározásánál, hogy Fáraótól engedelmet kérjen, és Menfében lakhasson. A valóságos elhatározók mélyebben nyugodtak lelkében. Messzire nyúló jellegűek voltak: halálhoz és élethez való viszonyát illették. Úgy is mondhatjuk: sötét háttéren nyugvó barátságos okok voltak.

Régideje már, de még mindnyájan tudunk róla, mint tekintett le egykor mint magányos és testvéreivel való rossz viszonyán szomorkodó siheder Kirját-arba dombjáról a holdfehér városra a völgyben és Makpélára, a kettős barlangra, a sziklasírra, amelyet Ábrám vásárolt meg, és ahol az ősök csontjai nyugodtak. Pontosan emlékezünk, milyen sajátságos érzelmi vegyület támadt akkor lelkében, melyet mindkettő idézett föl, a sír látványa és a már álomban nyugvó népes városé: a jámborság érzései, a halál és a múlt iránti kegyelet egyesült benne félig gúnyos, félig bensőséges barátságos hajlandósággal a "város" iránt, egész emberi életnyüzsgése iránt, amely napnyugtáig párával és zajgással tölti be Hebrón görbe utcáit, és most magasra vont térddel, horkolva fekszik a házak kamráiban. Merésznek és önkényesnek látszik, hogy keblének egy ilyen kora gerjedelmét, amely végül is kevésbé számba jövő pillanatok ügye volt, jelenlegi cselekvésével nem csupán vonatkozásba hozzuk, hanem ezt egyenest amarra vezetjük vissza. És mégis a vonatkoztatás helyességét bizonyítják azok a szavak, amelyeket József egy napon az egykor és a most között megvásárlójához, a tisztes agghoz intézett, amikor együtt időztek Menfében, a nagy sírvárosban. Amint könnyedén odavetette, hogy kedveli ezt a helyet, melynek halottai nem kell hogy átkeljenek a vízen, mivel már maga is a folyó nyugati partján van, és hogy neki való lenne Egyiptom városai között - az annyira jellemző volt Ráhel idősebb fiára, hogy maga sem gondolta, s gyönyörűsége abban, hogy az egyforma sokaságuk folytán gúnyos kedvű emberkék a város ősrégi sírnevét, amely "Men-nefru-Miré" volt, hetyke kedélyességgel "Menfé"-re vonták össze - ez a gyönyörűség majdnem ő maga volt, természetének legmélye nyilatkozott meg benne, valami nagyon mély valóban és mindenképpen, noha csak tartózkodóan derűs névvel szokták illetni: "rokonszenv". Mert a rokonszenv élet és halál találkozása: csak ott valódi, ahol az egyik iránti érzék egyensúlyban áll a másik iránti érzékkel. Érzék egyedül a halál iránt: merevséget és komorságot teremt; érzék csupán az élet iránt lapos közönségességet, amelyben semmi szellem nincs. Szellem és rokonszenv csak ott keletkezik, ahol a halálhoz hajló jámborságot megszínezi és átmelegíti az élethez hajló barátságosság, ezt viszont elmélyíti és felértékeli amaz. Ez volt József esete; ilyen volt szelleme és barátságossága. A kettős áldás, amellyel áldott volt, onnan felülről és a mélységből, mely alant terül, az áldás, amelyről atyja, Jákób még halálos ágyán is áradozott, csaknem úgy téve, mintha átadná és elajándékozná azt, holott csak rögzítette - ez volt ő. Az erkölcsi világ vizsgálatánál, amely nagyon bonyolult világ, alapos tudományosság nélkül nem boldogulunk. Jákóbról mindig azt mondották, hogy "tám", azaz "becsületes", és sátorban lakik. De "tám" különös mód változékony szó, s "becsületes" csak halvány fordítása, mert értelme kettős, pozitív és negatív, igen és nem, fény és sötétség, élet és halál. Az "úrim és tummim" különös formulájában találhatjuk meg, ahol a világos, igenlő "úrim"-mal szemben nyilván a sötét, haláltól árnyékolt világ-aspektust jelenti. Tám vagy tummim a világos és a sötét, a felsővilági és alvilági egyszerre és kölcsönösen - és úrim csak a vidám, tiszta elkülönítettségben. "Úrim és tummim" tehát tulajdonképpen nem ellentétet fejez ki, hanem arra a titokzatos tényre világít rá, hogy ha az erkölcsi világ egészéből egy részt elkülönítünk, újra csak az egész áll szemben a résszel. Nem olyan könnyű kiokoskodni az erkölcsi világban, már csak azért sem, mert nagyon gyakran a napfényes az alvilágira utal benne. Ézsau például, a vörös, a vadász és pusztaságlakó határozottan nap férfiú és alvilági férfiú volt. De noha ifjabb ikertestvére, Jákób mint holdpásztor szelíden elkülönült tőle, nem szabad elfelejtenünk, hogy élete java részét ő is az alvilágban, azaz Lábánnál töltötte, és "becsületes"-nek még pontatlanul sem igen nevezhetők az eszközök, amelyekkel ott aranyossá és ezüstössé lett. Bizonyosan nem volt "úrim", hanem "tám", azaz fájdalmas-vidám ember, mint Gilgames. És ez volt József is, akinek gyors alkalmazkodása Egyiptom napos alvilágához ugyancsak nem vall puszta úrim-természetre. "Úrim és tummim" valahogy így volna fordítható: "igen-igen, nem", tehát igen-nemmel, amely még egy második "igen" előjelével van ellátva. Tisztára számtanilag nézve, mivel egy "igen" és egy "nem" kiegyenlítik egymást, csupán a toldalék "igen" maradna meg; de a tisztán-számtani színtelen, és az efféle matematika legalábbis figyelmen kívül hagyja az eredményként kapott "igen" sötét színezetét, amely pedig nyilván a számtanilag kiegyenlített "nem" utóhatása. Mindez, mint mondottuk, igen bonyolult. Legjobb, ha megismételjük, hogy Józsefben élet és halál találkozásának eredménye az a rokonszenv, amely mélyebb oka volt, hogy Fáraótól engedelmet kért Menfében, a szellemes sírnagyvárosban lakni.

A király, aki először "Egyetlenegy Barátja" Örök Lakásáról gondoskodott (amely már épült), ott a legdrágább negyedben ajándékozott neki nevető életházat kertekkel, fogadócsarnokkal, kutas udvarral és minden kényelmével ama késő koraidőnek, nem beszélve a núbiai és egyiptomi szolgák tömegéről a konyha, előszobák, termek és istállók számára, akik a villát söpörték, öntözték, takarították és virágokkal díszítették, és akik - vajon kinek a legfelső felügyelete alatt állottak? Nyilván kitalálja hallgatóink között a leghomályosabb fejű és legnehézkesebben gondolkodó is. Mert József hűségesebben és pontosabban megtartotta szavát, mint Nefer-em-Véze, a pohárnok vele tette; azonnal beváltotta ígéretét, amelyet búcsúzáskor tett valakinek: hogy maga után hozatja és magához veszi, ha esetleg magasra emelkedik, és már Thébéből, amikor még ott volt, rögtön hazatérte után a szemleútról, Fáraó engedelmével írt Mai-Szahménak, Cavi-Ré kapitányának, és meghívta, hogy legyen udvarmestere, aki háza fölött áll, és mindent magára vállal, amit olyan embernek, mint amilyen József most lett, lehetetlen vállalnia. Igen, aki egykor mint ispánutód Petepré házában gyakorolta az áttekintést, és aki most annyival nagyobb áttekintésre kapott megbízást, most maga is az áttekintés uraként állított valakit minden fölé, s ez Mai-Szahme volt, a nyugodt, aki nem rettent meg, amikor egykori rabjának levelét megkapta, pusztán azért, mert egyáltalában nem tudott megrettenni, de aki anélkül, hogy bevárná, amíg a fogház újonnan kinevezett elöljárója megérkezik, nagy gyorsan Menfébe utazott, ebbe a kissé elaggott s a felső-egyiptomi Thébétől túlszárnyalt, de Cavi-Réhez képest még mindig rendkívül érdekes városba, ahol egykor a sokoldalú Imhotep, a bölcs működött, és ahol tisztelőjét most olyan szép hivatal várta. Nyomban József házának élére állt, szolganépet gyűjtött, bevásárolt és fölszerelt, úgyhogy a gazda, amikor megjött Vézéből, és Mai-Szahme a villa szép kapujában fogadta, lakóhelyét már a legnagyobb rendben találta, egészen úgy, ahogyan egy nagyúr életházához illik. Még berendezett kórházszobát is talált azok számára, akik netán hánykolódnak és fetrengenek, és egy gyógyszerkamrát, ahol háznagya keverhetett és kavarhatott.

A viszontlátás nagyon szíves volt, noha tekintettel az üdvözlésre összegyűlt szolgaseregre, természetesen nem ölelték meg egymást. Egyszer s mindenkorra megtörtént ez akkor a búcsúnál, az egyetlen erre alkalmas pillanatban, amikor József már nem volt Mai-Szahme szolgája, ez pedig nem volt még az övé. Az ispán pedig így szólt:

- Isten hozott, Adón, íme: a házad. Fáraó adta, és akit élére rendeltél, berendezte a legutolsó kis szögig. Fürdőszobádba mehetsz, megkenheted magad, s leülhetsz enni. Én pedig hálásan köszönöm neked, hogy megemlékeztél rólam, és megmentettél az unalomtól, mihelyt uraságodba ültél, mert minden úgy történt, ahogy szolgád mindig is sejtette, hogy történni fog, és köszönöm, hogy olyan pezsdítő körülmények közé juttattál, amit mindennap komolyan törekedni fogok megszolgálni.

És József így válaszolt:

- Köszönöm viszont neked, jó ember, hogy engedtél hívásomnak, és udvarnagyom kívánsz lenni az új életben! Történt, ahogy történt, mert nem sértettem meg atyám Istenét a legkisebb kétellyel sem abban, hogy velem lesz. De ne nevezd magad szolgámnak, hanem legyünk barátok, mint azelőtt, amikor én lábad alatt voltam, és álljuk meg együtt az élet jó és rossz óráit, a nyugodtakat és az izgalmasakat; különösen az izgalmas órákban, amelyek mindenképp el fognak következni, lesz rád szükségem. Hű szolgálataidat előre köszönöm. De ne kössenek le túlzott mértékben, hogy maradjon időd a nádszál forgatására szobádban, kedved szerint, s találj szívvidító formát a három szerelem történetének elbeszélésére. Nagy dolog az irodalom! De persze még nagyobb, ha maga az élet, amelyet élünk, maga a történet, és hogy nagyszerű történetben vagyunk, arról egyre jobban meg vagyok győződve. S te is benne vagy, mert magamhoz vettelek a történetbe, és ha a jövőben az emberek a háznagyról hallanak és olvasnak, aki velem volt és kezemre járt izgalmas órákban, tudni fogják, hogy te voltál ez a háznagy, Mai-Szahme, a nyugodt férfiú.

Kezdetben egykor mély álmot bocsáta az Isten az emberre, akit helyhezett napkelet kertjébe, s amikor az ember elaluvék, kivőn egyet oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét. A bordát pedig alkotá asszonnyá, gondolván, nem jó az embernek egyedül lenni, és az emberhez vivé, hogy mellette legyen, társaként és segítőjeként. És látá az Isten, hogy igen jó vala így.

A társszerzést pompásan kiszínezik a tanítók - így meg így történt, tanítják, és úgy tesznek, mintha tudnák -, különben lehet, hogy csakugyan tudják. Isten megmosta az asszonyt, állítják, tisztára mosta (mert kissé még ragadós volt az egykori borda), megkente, kifestette arcát, fölbodrozta haját, és nyomatékos kérésére fejét, nyakát és karját gyöngyökkel és gyönyörű drágakövekkel ékesítette föl, karneollal, topázzal, gyémánttal, jáspissal, türkizzel, ametiszttel, smaragddal és ónixszal. Így kicicomázva vitte Ádám elé ezernyi angyal kíséretében, dallal, énekkel, húrpengetéssel, hogy átadja a férfiembernek. Aztán nagy ünnepség és lakoma következett: vagyis ünnepi lakoma, amelyen, úgy látszik, Isten maga is nyájasan részt vett, és a bolygók körtáncot jártak, maguk szolgáltatván hozzá a zenét.

Ez volt az első nászünnep, de arról nem hallunk, hogy egyúttal ez lett volna az első nász is. Isten segítőül adta az asszonyt Ádámnak, pusztán azért, hogy vele legyen, és nyilván semmi többre nem gondolt. Hogy fájdalommal szüljön magzatokat, arra csak akkor átkozta, miután Ádámmal együtt evett a fáról, és megnyilatkozának mindkettejöknek szemei. Az átadás ünnepe és aközött, hogy Ádám megismeré az ő feleségét és az szülé néki a szántóvetőt és a pásztort, akiknek nyomdokát követte Ézsau és Jákób - aközött még ott van előbb a fának és a gyümölcsnek és a kígyónak és a jó és rossz megismerésének története -, és József számára is ez volt a sorrend. Ő is akkor ismerte csak meg feleségét, miután megtanulta előbb, mi a jó és a rossz: egy kígyótól, aki élete árán is szívesen megtanította volna arra, ami nagyon, nagyon jó, noha rossz. Ő azonban ellenállt neki, és ki tudta várni, amíg csak jó volt és többé nem rossz.

Ki állhatná meg, hogy meg ne emlékezzék a szegény kígyóról, mikor a napóra József nászának óráját mutatja, amelyet mással ült meg, s mással tette össze lábát és fejét, nem vele. Szándékosan, hogy elébe vágjunk minden széles körre kiterjedt szomorúságnak, már előbb, megfelelő helyen gondoltunk őrá, és elmondtuk, hogy ismét hűvös holdapáca lett, akinek már rég semmi köze az egészhez. A gőgös vakbuzgóság, amelynek ismét átadta magát, elfojtja a keserűséget, amelyet különben ma mindnyájan éreznénk miatta. Az is lelki nyugalmát szolgálta, hogy József nem Thébében, az ő közelében, hanem messze, menfei házában tartotta lakodalmát, amelyen maga Fáraó is, aki e házasságot kezdettől fogva buzgón szorgalmazta, megjelent, hogy személyesen vegyen részt a nászlakomán és a bolygók körtáncában. Tulajdonképpen isten szerepét játszotta a dologban, kezdve a megfontolástól, hogy nem jó az embernek egyedül lenni; mert mindjárt megmondta Józsefnek, milyen kellemes a házasság, amit istentől eltérően tapasztalatból közölhetett, minthogy neki is megvolt a maga Nofertitije, aranyszegélyes reggeli felhőcskéje. Isten azonban mindig magányos volt, és csak az ember volt a gondja. Mégis hozzá hasonlóan gondoskodott Fáraó Józsefről, és alighogy fölmagasította, rögtön elkezdett törődni államérdekű házasságával, amelynek ilyennek kellett lennie, azaz: nagyon előkelőnek és államérdekűnek, de amellett kellemesnek is, amit nem könnyű együtt találni. De mint Ádámnak Isten, ő is mátkát szerzett teremtményének, hárfa- és cimbalompengés közben átadta neki, és maga is részt vett a menyegzőn.

Ki volt ez a mátka, József házastársa, és hogyan hívták? Mindenki tudja, de ez semmivel sem csökkenti az élvezetet, amellyel kimondjuk, s afelől sem aggódunk, hogy a hallgatók örömét csökkenthetné, ha ismét megtudja. Azonkívül némelyek talán már el is felejtették, nem tudják, hogy tudják, és nem tudnának rá megfelelni. Aszenáth volt, a leányzó, az oni napfőpap leánya.

Ilyen magasra nézett Fáraó választásánál - magasabbra már nem nézhetett. Ré-Horahte fő házipapjának leányát feleségül venni majdnem hallatlan dolog volt és szentségtöréssel határos - noha természetesen a leány házasságra és anyaságra rendeltetett, és senki sem kívánta, hogy hajadon és megösmeretlen maradjon. Mégis az, aki megkapta, valamilyen - noha szükséges és kívánatos, de egyúttal sötét, gaztettel határos módon - rablónak számított. A leányt nem adták oda, hanem elrabolták - ez volt a vélemény és észjárás az ő esetében, jóllehet minden a maga rendjén és hibátlan megbeszélés szerint történt -, és nem akadt még egy szülői pár a világon, aki ekkora hűhót csapott volna abból, hogy gyermekük férj kezébe került. Kivált az anya volt teljesen kétségbeesve és magánkívül, vagy úgy tette magát; nem győzte eléggé hangsúlyozni az esemény megfoghatatlanságát, kezét tördelte, és úgy viselkedett, mintha őt magát erőszakolták volna meg, vagy meg akarnák vele tenni, amiért is ez alkalommal tett nyilatkozatai között - persze inkább szertartásszerű, mint komolyan gondolt - bosszúeskük is szerepeltek.

Mindez pedig azért történt, mert a napleány leányságát a szentség különös páncélja és pajzsa és - alapjában mégis érintésre szánt - érinthetetlenség vette körül. Szüzességtől övezve, mint senki más, a szüzek szüze volt ő, szigorú értelemben vett leányzó, a leány maga. A köznév egyenesen tulajdonneve lett: "Leányzó"-nak nevezték és hívták élete hosszat, és a férj, aki megtörte leányságát, a leányrabló, általános fölfogás szerint isteni vétket követett el - noha a főnevet a melléknév enyhítette, megnemesítette és bizonyos mértékben megszüntette. Mégis a vő viszonya a leány szüleihez, különösképpen a kezét tördelő anyához, ha a magánérintkezésben barátságos volt is, kifelé mindig feszült maradt; a szülők bizonyos értelemben sohasem egyeztek bele abba, hogy a leány a férjé legyen, és a házassági szerződésben annak rendje és módja szerint feltételül szabták, hogy a gyermek nem alhat állandóan a sötét rabló mellett, hanem az évnek bizonyos, nem is csekély részét a napszülőknél tölti, hogy ismét mint szűz éljen mellettük - a feltételt aztán nem tartották be mindig szó szerint, hanem inkább csak jelképesen, a feleség látogatásainak formájában a szülői háznál, ami különben is általános szokás.

Mindez, ha a főpapi párnak több leánya volt, főképpen az elsőszülöttre vonatkozott, és csak enyhébb mértékben a fiatalabbakra. A tizenhat éves Aszenáth azonban egyetlen volt - és így el lehet képzelni, micsoda isteni gonosztett és rablás volt feleségül venni őt! Atyja, Horahte nagyprófétája természetesen már nem az a nyájas aggastyán volt, aki, József első látogatásakor On városában az izmáelitákkal, aranyszékében ült a nagy obeliszk lábánál, a szárnyas napkorong előtt. Választott utóda volt, szintén nyájas jóságos és vidám - Atum-Ré minden szolgája hivatalból ilyen volt, és ha természettől nem ilyen lett volna, a kénytelen színlelés segítette, hogy e lelkiállapot természetévé váljék. Tudvalevően a véletlen úgy akarta, hogy a főpapot ugyanúgy hívják, mint József megvásárlóját, a fényudvaroncot, azaz Potiferának vagy Peteprének - és hogy is hívhattak volna egy hasonló helyzetű embert megfelelőbben, mint így: "A nap ajándékozta őt"? Neve amellett szól, hogy beleszületett hivatalába, és ki volt rá szemelve. Nyilván fia volt az aranysipkás aggastyánnak, és így Aszenáth ennek unokája. Ami az ő nevét illeti, amelyet Nznt-nek írt, ez a szaiszi Neith istennő nevével függött össze; azt jelentette: "Neith kísérője", és így a "leányzó" kinyilvánított védence volt a fegyveres istennőnek, kinek fétise pajzs volt, két keresztben rászegezett nyíllal, és aki ember alakban is nyílköteget szokott fején viselni.

Így tett Aszenáth is. Haját vagy a stilizált parókát rajta, amely itt olyan művű volt, hogy mindig kissé bizonytalanságban hagyta, fejkendőről vagy hajviseletről van-e szó, átszúrt vagy felül megerősített nyíl díszítette állandóan; és ami a pajzsot, rendkívüli szűziességének találó jelképét illeti, gyakran ott lehetett találni ékszerein, amelyek nyakában, övén és karján ismételten a hozzáférhetetlenség e jegyének alakját mutatták a keresztbe rakott nyíllal együtt.

Mind e védekezés és külsőleg hangsúlyozott támadókészség ellenére Aszenáth elragadó és rendkívül jóindulatú, szelíd és engedelmes, előkelő szüleinek, majd Fáraónak, aztán férjének akaratát a tulajdon akarattalanságáig tisztelő gyermek volt, és éppen e szent-rideg lepecsételtség egyesülése feltétlen hajlamával a maga-átengedésre és női sorsának türelmes elfogadására határozta meg Aszenáth jellemét. Arca jellegzetesen egyiptomi volt, finom csontú, kissé előreálló alsó állkapoccsal, de nem nélkülözte a személyes jelleget sem. Orcái még gyermekesen teltek voltak, s telt volt ajka is, s alatta lágy gödör látszott a száj és áll között; homloka tiszta, orra tagadhatatlanul kissé túlságosan húsos, a szépen körülfestett nagy szemek tekintete különösképp merev, figyelmes kifejezésű, mint a süketeké, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is süket lett volna: csak valami belső várakozás tükröződött e pillantásban, fülelés egy talán nemsokára fölhangzó parancsra, sötét-figyelmes készség, hogy meghallja a sors hívását. Megbocsáttató ellentétben állt ezzel a beszéd közben mindig mutatkozó gödröcske egyik arcán - és az egész páratlanul kedves volt.

Kedves és bizonyos mértékben páratlan volt testalkata is, amely áttetszett ruháinak szövött levegőjén, s melyben legjellemzőbb volt természettől kivételesen keskeny és darázsszerűen karcsú dereka, megfelelően kiugró medencecsonttal és hosszúkás hassal, szülni kész öllel alatta. Keményen álló mell és karcsún egyenletes kar hosszú kézzel, melyet szeretett teljesen kinyújtani, tette teljessé a szűziesség borostyánszínű képét.

Virágok között virágszerű életet élt Aszenáth, a leányzó, elrablásáig. Kedves tartózkodóhelye a szent tó partja volt atyja templomkerületében, ahol hullámos, virágos mező terült el, melyben nárciszok és kökörcsinek nőttek szőnyegszerűen, és legkedvesebb szórakozása volt a tükrös víz partján, a réten sétálni játszótársnőivel, paplányokkal és On nagyjainak leányaival, virágot szedni és koszorút fűzve fűben üldögélni, figyelő pillantását fölhúzott szemöldöke alól a messzeségbe küldve, s gödröcskével az arcán várva az eljövendő dolgokat. És ezek eljöttek; mert egy napon megjelentek Fáraó követei, akik Potiferától, a nehézkesen bólogató atyától s a kezét tördelő és egészen értetlenül álló anyától feleségül kérték a pajzsos szüzet Dzsepnuteefoneh, a Vice-Hórusz, a Király Árnyékadója számára. Ő maga, létének eszméjétől irányítva, karját ég felé vetette segélyt kérően, mintha valaki megragadta volna keskeny derekát, és rabló kocsijára emelte volna.

Mindez csak komédia volt, megállapodásszerű viselkedés; mert Fáraó kívánsága és lánykérése parancs volt, azonkívül a házasság is tiszteletre méltó és kívánatos kegyencével, a király Legfelső Szájával; a szülői pár nem nézhetett volna magasabbra gyermeke számára, mint Fáraó nézett József számára, és a kétségbeesésre nem volt semmi ok, még csak oly bánatra sem, amely túlhaladná a szülők természetes fájdalmát, akik egyetlen gyermeküket a férjnek átadják. De Aszenáth leányságával és elrablásával a lehető legnagyobb hűhót kellett csapni, és a vőlegényt sötét gonosztevőként föltüntetni, noha a szülők éppen azon a szerencsés találkozáson örvendezhettek volna, és valójában nyilván örvendeztek is - mert Fáraó világosan megüzente -, hogy itt szüzesség lesz a szüzesség társa, és hogy a vőlegény a maga nemében szintén szűz, régóta féltékenyen őrzött és megtartott, és olyan ara, akiből most a kérő lép elő. Hogy így történt, abban atyja istenével állapodott meg, törzse vőlegényével, akinek féltékenységét idáig kímélte, s most már nem kíméli, vagy csak annyiban kíméli, hogy különösen és példásan szűzi házasságot köt - ha ugyan ez korlátozás. Nem volna semmi értelme, hogy emiatt aggodalmaskodjunk minden beleértendő ellenére, amellyel a lépés járt, mert hiszen József egyiptomi házasságot kötött, Seól-házasságot, Izmáel-házasságot: nem példa nélkül valót tehát, de mindenesetre aggályos példa nyomán haladót és mindarra az elnézésre rászorulót, amelyben, úgy látszik, bízott. A tanítók és értelmezők gyakran megütköztek e házasságon, és próbálták a tényt eltüntetni. A tisztaság végett úgy tüntették föl a dolgot, mintha Aszenáth egyáltalában nem lett volna Potiferának és feleségének igazi gyermeke, hanem talált gyerek, mégpedig Jákób egykor eltaszított leányának, Dínának kitett és kosárban elúsztatott gyermeke, úgyhogy József tehát unokahúgát vette feleségül, ami nem javította meg különösképpen az ügyet, mert hiszen ez az unokahúg felerészben az ugribugri Szihem húsa és vére volt, egy Baál-hitű kánaánitáé. Ezenkívül minden tiszteletünk a tanítók iránt sem akadályozhat meg bennünket, hogy a történetet Dína nádigyerekéről annak tartsuk, ami, mégpedig interpolációnak és jámbor csalásnak. Aszenáth, a leányzó Potiferának és feleségének igazi gyermeke volt, tiszta egyiptomi vér, és a fiak, akikkel majdan József megajándékozta, a nemzetség fönntartói, Efráim és Manasse, bizony egyiptomi félvérek voltak - akárki akárhogyan is vélekedik erről. És még ez sem volt minden. Mert házassága által a napleánnyal Izráel fia közeli viszonyba lépett Atum-Ré templomával, papi viszonyba, amint az Fáraónak szándéka is volt, amikor e házasság körül fáradozott. Csaknem elképzelhetetlen volt, hogy olyan magas állami tisztségben levő férfiú, mint József, egyben ne gyakoroljon magasabb papi funkciót is, és ne húzzon templomi jövedelmeket, és József mint Aszenáth férje mindkettőt megtette, akármit szólunk is hozzá: ha nyersen akarjuk kifejezni, egy bálványjavadalom tulajdonosa lett. Hivatalos öltözeteihez tartozott eztán a papi párducbőr is, és előfordult, hogy hivatalosan tömjénezett egy bálványkép, Horahte, a napkorongos fejű sólyom előtt.

Nagyon kevesen tisztázták magukban azóta ezeket a dolgokat, és ha most néven nevezzük őket, megdöbbenthet némelyeket. De József számára nyilván elérkezett az engedelmek kora, és bízhatunk benne, hogy azzal, aki övéitől elkülönítette, Egyiptomba ültette és ott nagyra növesztette, mindezt tisztázta. Talán feltételezte a hozzájárulást a háromszög filozófiájához, amely szerint az áldozás a nyájas Horahte alabástromasztalán nem jelenti más istenség megrablását. Végül pedig nem volt itt szó holmi akármilyen templomról, hanem a tágas szemhatár uráéról, és József nyilván úgy magyarázta, hogy éppenséggel hiba és ostobaság, azaz: bűn lett volna atyái Istenének szűkebb szemhatárt szánni, mint Atum-Rének. És legeslegvégül nem szabad elfelejteni, hogy nemrég ebből az istenből lett Atón, akihez, József megállapodása szerint Fáraóval, bátran lehetett imádkozni, ha nem Atón, hanem Atón Ura, és nem "atyánk az égen", hanem "atyánk az égben" néven nevezték. Erre hivatkozhatott a családjától elkülönített és az idegenben naggyá lett, amikor bizonyos, különben sem gyakori alkalmakkor fölvette a párducbőrt, és füstölni ment.

Sajátságosan állt a dolog Ráhel elsőszülöttjével, Jákób idegenné lett kedvencével. Az engedékenység vele szemben számolt világiasságával, ez viszont megakadályozta, hogy valaha is legyen "József törzse", amint törzzsé lett még Isszakár, Dán és Gád is. Szerepe és föladata a tervben a nagyvilágba kiküldött megőrzőé, kenyéradóé és övéinek megmentőjéé volt, amint látni fogjuk, és minden amellett szól, hogy ő maga is tudatában volt e föladatnak, mindenesetre érezte, és világias-elidegenedett életformáját nem egy kitaszítotténak, hanem éppen csak egy meghatározott célra elkülönítettének értelmezte, és hogy bizodalmát a Tervek Urának elnézésében erre alapozta.

Aszenáthot, a leányzót tehát huszonnégy válogatott rabszolgalánnyal fölküldték Menfébe, József házába, szűzi nászra, és a főpapi szülők is, akiket mélyen levert a megfoghatatlan rablás, fölutaztak Onból, valamint maga Fáraó is lejött Novet-Amunból, hogy részt vegyen a házasságkötés misztériumában, s maga, a tapasztalt házas adja át kegyencének a ritka menyasszonyt, s ismét lelkére kösse közben a kellemességeket, amelyekkel a házasélet jár. Megemlítendő, hogy tizenkettő az ifjú és szép szolgálók közül, akik Aszenáthtal jöttek, s vele a Sötét Vőlegény tulajdonába kerültek, úgyhogy önkéntelenül arra a kíséretre kell gondolnunk, amelyet valamikor elevenen a király sírjába zártak vele együtt: hogy tehát tizenkettő a huszonnégy közül örömujjongásra, virághintésre és muzsikálásra szolgált, a másik tizenkettő azonban jajongásra és mellverdesésre; mert a lakodalmi szertartások, amint József tisztes házában, különösképpen a kutas udvar fáklyafényben úszó négyszögében, amely köré valamennyi lakóhelyiség csoportosult, lejátszódtak - ezek a ceremóniák nagyon emlékeztettek a temetésre, és ha nem írjuk le őket a legrészletesebb pontossággal, ez az öreg Jákóbra való tekintettel történik, aki odahaza, számára még mindig tizenhét éves kedvencéről egészen tévesen azt hitte, hogy jól el van rejtve a halálban, és nagyon sok mindenen, ami itt a lakodalmon megesett, kezét feje fölött összecsapta volna. Mindez csak megerősítette volna tiszteletre méltó előítéletét "Micrájim", az iszap országa ellen, és éppen ezt akarjuk bizonyos fokig kímélni, amikor inkább lemondunk a szertartások kimerítő leírásáról, ami majdnem egyet jelentene helyeslésükkel.

De háta mögött megengedhetjük, hogy van bizonyos rokonság menyegző és halál, nászszoba és sírverem, a szüzesség elrablása és a gyilkosság között - s ezért az erőszakosan elragadó halálisten jellegét nem lehet távol tartani egyetlen vőlegénytől sem. Bizonyos, nem tagadható a hasonlóság a lány sorsa között, aki mint elfátyolozott áldozat átlépi a leányság és asszonyiság komoly élethatárát, és a vetőmagé között, amelyet a mélybe süllyesztenek, hogy ott elrothadjon, és a rothadásból éppolyan magként, szűzien térjen vissza ismét a napvilágra; és a sarlótól lekaszált kalász fájdalmas hasonmása a lány elragadtatásának az anya karjából, aki egyébként valamikor maga is szűz áldozat volt, a sarló szintén levágta, és tulajdon sorsát a leányéban éli újra. Így a sarló az ünnepi helyiségnek, nevezetesen az oszlopfolyosóval körülfutott kutas udvarnak földíszítésénél, amelyről Mai-Szahme gondoskodott, kimagasló szerepet játszott, amit jelképesnek nevezhetünk; és éppilyen szerepet játszott a nászlakoma előtt és utána a vendégeket szórakoztató előadásoknál a mag, a gabona, a vetés: férfiak szórták a kövezetre, és meghatározott kiáltásokkal magukkal vitt kannákból vizet öntöttek rá; nők viszont kancsókat hordtak a fejükön, amelyek részint maggal voltak töltve, más részükben világosság égett. Mert az ünnep este folyt le, és a bőséges fáklyafény a tarka szőttesekkel teleaggatott és mindenütt mirtuszlombokkal ékesített helyiségekben, a dolog természetéből következett. De e fáklyákkal, amelyekhez csaknem elkerülhetetlenül kapcsolódik az elképzelés, hogy rendeltetésük olyan helyiségek megvilágítása, amelyekbe a napfény nem hatol be, itt olyan túlságos és hangsúlyozott fényűzést vittek végbe, hogy túlhaladta a gyakorlati célt, és szemlátomást az említett elképzeléshez volt inkább köze. A nászanya, Potifár felesége, ha szabad őt így neveznünk, anélkül hogy félreértés keletkeznék, egészen sötét violaszínű ruhába burkolva és tragikus pózban időnként mindkét kezében egy-egy fáklyát vagy egy kézben két fáklyát vitt, és fáklyahordó volt valamennyi férfi és nő, aki részt vett a nagy fölvonulásban és körmenetben, az egész ünnepség fő aktusában, amely a ház minden helyiségén végigvonult, és aztán a kútudvarban, ahol Fáraó mint legmagasabb vendég ült hanyag tartással József és az ugyancsak violába fátylazott Aszenáth között, művészies és csakugyan látványos fáklyatánccá rendeződött vagy inkább: kavarodott; mert a füstös-lobogó körtánc kilencszeres csavarodással mindig bal felé haladva, járta körül a kút-középpontot; és hogy közben a forgó labirintus minden kanyarulatát követve, vörös kötél futott a táncolók kezén, nem akadályozta őket abban, hogy mutatványukat valódi fáklyajátékkal és az ügyesség tűzijátékával meg ne koronázzák, miközben a szövétnekeket keresztül-kasul és gyakran a kígyóvonal közepéből a szélére és vissza hajították egymásnak, anélkül, hogy a repülő láng akár csak egyszer is célt tévesztett és földre esett volna.

Látni kellett ezt, hogy át lehessen érezni a kimerítőbb tudósítás kísértését, mint ami megfér szándékunkkal, hogy József lakodalmának leírásánál megtartóztatást tanúsítsunk - kímélő tekintettel egy aggastyánra, aki, ha jelen van, sok mindenen megbotránkozott volna, ami itt történt. De hát távol volt és rejtve József örök tizenhét évességének elképzelésében. S az ügyes fáklyajátékban, tisztán mint látványosságban, bizonyára gyönyörűsége is telt volna, ha másban nem is. Érzülete atyai volt, hogy mérsékelt szót használjunk, nyilván rosszallta volna, hogy fiának lakodalmi szertartása közben az anyai, Aszenáth leányzó állítólag megrabolt s leányában elrabolt, haragvó és fenyegetőző anyja oly kimagasló szerepet játszik. Ez többek közt abban is megnyilvánult, hogy a kígyótáncban és a nagy fölvonulásban részt vevő férfiak és ifjak, legalábbis többségükben, nőnek voltak öltözve, mégpedig úgy, mint a nászanya - ami természetesen a jámbor Jákób szemében Baál-iszonyúság lett volna. Azok nyilván azonosították magukat az anyával, személyiségükkel behatoltak az övébe; mert ugyanolyan violaszínű fátyolöltözet hullámzott róluk alá, mint a haragosról, és haragjukat is nyilvánították, amennyiben a fáklyát többször is bal kezükbe véve, fenyegetve rázták jobbjukat, ami annál borzalmasabbnak rémlett, mivel arcuk előtt maszkot viseltek, amely persze nem hasonlított Potifera nejének matrónaarcához, hanem olyan kifejezést mutatott, hogy látásuk megfagyasztotta a vért - düh és bánat irtózatos vegyülékét -, és hozzá öklüket rázták. Azonkívül sokan közülük a gyászruha alatt kitömték hasukat, mintha előrehaladott állapotban volnának, tehát az anyát ábrázolták, amint a leányáldozatot még szíve alatt hordja, vagy amint ismét ott hordja, vagy amint új áldozati leánykát hord ott - nyilván maguk sem tudtak volna számot adni erről.

Férfiak és ifjak, akik hasassá tömik magukat - ez persze nem Jákób ben Jichák számára való lett volna -, s mi sem kívánjuk, hogy részletező leírásunkat feltétlenül helyeslésnek értelmezzék. De a világiassá különült József számára eljött az engedelmek kora; maga a nász is egy nagy engedelem volt, és az engedelem és elnézés szellemében, amely az órát meghatározza, adunk hírt részleteiről.

Ezek tehát részben kicsapongóan vidámak, részben temetésszerűek voltak, mint ahogy a mirtuszlomb, amellyel nemcsak az ünnepi helyiségek, de az ünnep résztvevői is valamennyien föl voltak ékesítve (egy részük egy nyalábot vitt kezében), egyformán a szerelem isteneié és a halottaké. A nagy körmenetben éppúgy akadtak olyanok, akik a cintányér és a csöngettyű hangja közben ujjongva örvendeztek, mint olyanok, akik a szó szoros értelmében panaszosan és siralmasan viselkedtek, mintha halottas menetben vennének részt. De hozzá kell tenni, hogy az ünneplő nép öröme és gyásza nem egyforma fokú volt. Ami a gyászt illeti, bizonyos csoportok csak abban lelték kedvük, hogy vándorló és bolyongó állapotban tüntessék föl magukat; útitarisznyával vállukon, vándorbotra támaszkodva, bizonyos vigasztalansággal tipegtek el a királyi szék, a nászpár, a főpapi szülők előtt, anélkül, hogy kifejezetten jajongtak vagy könnyeket csorgattak volna. De a megjátszott vidámságban is különböző fokozatokat lehetett megfigyelni. Részben jelentős méltósággal nyilatkozott meg és vonzó látvány volt, amint az emberek szép agyagkorsókat állítottak föl a díszülések előtt többször is, s aztán ünnepélyesen fölborították őket kelet és nyugat felé, miközben kórusban szavaltak - az egyik rész: "Ömölj ki!", a másik rész: "Fogadd az áldást!" Eddig rendben van. De nagyon gyakran - és az est folyamán mind gyakrabban - öröm és kacagás olyan jelleget öltött, amelyen nyersen áttetszett a nászünnep tulajdonképpeni gondolata, a gondolat a természetes-bekövetkezőre, és úgy foghatjuk föl, hogy az átkozott rablás és gyilkosság eszméje meg a termékenységé az erkölcstelenségben találkozott egymással, úgyhogy a levegő megtelt bizalmaskodással, kacsingatással, sikamlós kétértelműségekkel és hangos nevetéssel halkan kimondott illetlenségeken. Az ünnepi menetben néhány állatot is vezettek: egy hattyút és egy lovat, amelyek láttára a nászanya még sűrűbben burkolózott el bíbor fátylával. De mit szóljunk ahhoz, hogy e teremtmények között egy vemhes koca is volt, amelyen ezenfelül még lovagoltak is, mégpedig egy kövér, félig pucér, kétes ábrázatú öregasszony, aki nem fogyott ki a szemérmetlen tréfákból? Ez a kocaháton ülő visszataszító vénasszony jól ismert, kedvelt és fontos szerepet játszott az egész ünnepségen, már előbb is; mert Aszenáth anyjával jött Onból, és már az úton is állandóan malactréfákkal tömte a fülét, hogy a fájdalmast fölvidítsa. Ez volt hivatása és ez volt szerepe. "Vigasztalónak" hívták - s nevét mindenfelől odakiáltották a népszerűség hangulatában, ő pedig durva taglejtésekkel felelt. Az egész ünnep alatt alig tágított az elvileg vigasztalhatatlan anya oldaláról, s azon volt, hogy mégis megvigasztalja, azaz: odasúgott trákárságokkal, amikben kifogyhatatlan volt, nevetésre bírja. És ez sikerült is, mert sikerülnie kellett: a megbántott és haragvó-kétségbeesett anya a sugdosás közben csakugyan belenevetett időnként gyászruhája redőibe, és amikor ez történt, az egész ünnepi nép vele nevetett, s tetszését fejezte ki a "vigasztaló" iránt. De mivel az anya jajongása és haragja nagyrészt konvenció volt, és csak megjátszotta, föltehető, hogy vihogása is csupán a szokást követte, míg maga, ha a saját jóérzéke szerint tesz, a "vigasztaló" pusmogásától csak undorodott volna. Fölvidulása legföljebb annyira lehetett őszinte, amennyire őszinte egy anya természetes és nem mitikusan túlzott bánata, aki férjhez adva elveszíti leányát.

Mindezek után érthető elhatározásunk, hogy József nászünnepének részleteibe ne melegedjünk túlságosan bele. S még nem jelent jóváhagyást, ha ezt a szándékunkat megsértettük. Magát az ifjú párt is, aki Fáraó térdén fogott kezet, alig érintette az egész látványosság, és inkább egymást nézték, mintsem az ünnep elkerülhetetlen körülményességeire ügyeltek. József és Aszenáth az első szempillantástól kezdve nagyon vonzódott egymáshoz, és gyönyörűsége telt egyiknek a másikban. Magától értetődőn az efféle, mások kötötte államérdekű házasságnál nem a legfontosabb a szerelem; annak meg kell jönnie, és meg is jön idővel jó szándékú felek között. Már az adott összetartozóság puszta tudata is segít útját egyengetni, de ebben az esetben kifejlődésére különösen kedvezők voltak a körülmények. Aszenáth, a leányzó, természetének tűrő akarattalanságát messze meghaladóan elfogadta sorsát, azaz: szüzessége elrablójának és gyilkosának személyét, aki alapjában arra való keskeny derekát átkapta, és országába ragadta. Fáraó sötét szépségű, okos és barátságos kedvence olyan gyönyörűséget ébresztett benne, amelyről nem volt kétséges előtte, hogy képes lesz benső összetartozássá növekedni; és a gondolat, hogy ő lesz gyermekeinek atyja, kagylóhoz hasonlított, amelyben a szerelem gyöngye terem. Nem volt másként Józseffel sem, az elkülönítettel, a rendkívüli engedelem állapotában.

Csodálta Istent utasításának nagyvonalú-világias előítélet-mentességéért - mintha az örök bölcsesség ezzel nem éppen a maga világisága érdekében vetett volna számot -, és Őrá bízta, miként kívánja rendezni az utasításból eredhető Seól-fiak viszonyának kényes kérdését az otthoni választott törzshöz. De nem lehet zokon venni a szűzből kilépő kérőtől, hogy gondolatai nem annyira a várható, Istenből és világból kevert gyermekekre irányultak, mint inkább az eddig tilos újdonságra, amelynek majd mindenesetre köszönhetik keletkezésüket. Ami egykor rossz volt és nem történhetett meg, most hát jó lehetett. De nézd csak azt, akiben a rossz jó lesz, nézd őt, kivált ha oly figyelmes szeme és oly kedvesen borostyánszínű alakja van, mint Aszenáthnak, a leányzónak, és nyomban érzed, hogy szeretni fogod, hogy máris szereted.

Fáraó közöttük haladt, amikor az ünnep végén az újjárendezett fáklyásmenet, amelyben most valamennyi vendég részt vett, ujjongás, jajongás, mirtuszszórás és az anya-álarcosok ökölrázása közben elindult a nászszoba felé, ahol az új házasok számára megágyaztak virágokkal és finom vásznakkal. A kocalovas a napfőpap hitvese mögött állt oldalvást, midőn a szülői pár, mondókákat mormolva, elbúcsúzott a küszöbön Aszenáthtól, a leányzótól, és a haragos-kétségbeesettnek olyanokat súgott fülébe vállán át, hogy az kénytelen volt nevetni könnyei közt. S vajon nem nevetni és sírni való-e az, amit a testi természet szokott minta szerint az embereknek szán, hogy általa pecsételjék meg a szerelmet, vagy államérdekű házasság esetében általa szeressék meg egymást. A nevetséges és a fenséges árnyszerűen oszolt egymásba az ámpolna fényében ezen a nászéjszakán is, ahol szüzesség szüzességgel találkozott, leszaggatva fátylat és koszorút - nehéz szaggatómunkával. Mert pajzsleány volt az, akit a sötét karok átfogtak, neve "a leányzó", makacs szűz, és vérben és kínban nemzették József elsőszülöttjét, Manassét, ami azt jelenti: "Elfelejttette énvelem Isten minden nyomorúságomat és az én atyám házát."

A kövér tehenek és a teljes kalászok első éve volt - az éveket különben az isten trónra lépésétől kezdve számították, de most kezdett Egyiptom gyermekei között is ez a megjelölés lábra kapni. A beteljesedés már a jóslás előtt megindult, de meggyőző módon csak akkor kezdődött, amikor a következő év az elsőt áldásos gazdagságban fölülmúlta, és míg ez csak közepesen jónál jobb volt, most igazi díszév, örömév, csodaév következett, minden téren szertelenül termékeny; mert a Nílus nagyon nagy és szép volt - nem túlságosan nagy és vad, hogy a földmíves földjét elragadta volna, de egy vonással se alacsonyabban, mint ahogy kívánatos, állt a síkon, és csöndesen itatta trágyájával a szántókat, úgyhogy csupa kacagás volt, mint pompáztak a rétek a vetésévszak vége felé, és micsoda bőséget takarítottak be a harmadik harmadban. Az ezután következő év nem volt ilyen buja, többé-kevésbé az átlagost közelítette meg, kielégítő, sőt dicséretre méltó volt, jóllehet nem bámulatos. De mivel az erre következő megint csaknem elérte a másodikat és legalább olyan jó volt, mint az első; mivel továbbá a negyedik is megérdemelte a "kitűnő" jelzőt, ha ugyan nem többet, elgondolhatjuk, mennyire megnövekedett a nép között József tekintélye, ki mindannak elöljárója volt, amit az ég ad, és milyen buzgó, boldog pontossággal hajtották végre földjáradéktörvényét, a szép ötöd beszolgáltatását mind maguk az adókötelesek, mind a hivatalnokok. "A városokba takarítá az élelmet, minden városba a körülte levő határ élelmét takarítá be" - így szól a híradás -, azaz a környező vidékek gabonadézsmája évről évre a varázsos gondoskodás csűrkúpjaiba ömlött, amelyeket az Adón minden városban és határaikon fölállíttatott - nem túlzott számban, amint kitűnt; megteltek, és még mindig újakat kellett építenie, úgy ömlött az adó és olyan jóságos volt Hápi, a kenyéradó akkor országával. A fölhalmozás csakugyan olyan volt, mint a tenger fövenye, a dal és a monda találón él ezzel a kifejezéssel. De amikor hozzáfűzi, "annyira, hogy megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem vala", az már fellengzős túlzás. Egyiptom gyermekei sohasem hagyták abba a számlálást, az írást és a könyvelést, ez nem egyezett volna természetükkel, és nem fordulhatott elő. Ha a bőség annyi volt, mint a tenger fövenye, ez csak szép alkalmat adott a fehér pávián tisztelőinek, hogy élvezettel írják tele papirosukat sűrű számoszlopokkal, és a pontos kimutatásokat, amelyeket József a beszedőktől és a csűrfölvigyázóktól kívánt, mindenképpen megkapta.

Öt évét számlálták a bőségnek; némelyek, sőt sokan azonban hetet számoltak. Céltalan volna vitatkozni ezen az eltérésen. Hogy a megfigyelők egy része ragaszkodik az öthöz, az alapulhat az összhangzáson az év maradéknapjainak szent számával és egyben József adóhányadának erre alapozott mennyiségével. Másrészt öt kövér esztendő egy sorban annyira ünnepelni való, hogy senki sem tagadhatja meg egykönnyen dicsőítését a hetes számmal. Lehetséges tehát, hogy hetet neveztek "öt"-nek, de valamicskével valószínűbb, hogy ötöt "hét"-nek - az elbeszélő itt nyíltan bevallja bizonytalanságát, mert nem természete, hogy tudást fitogtasson, amikor valójában nincs pontos értesülése. Mindenesetre e vallomásból következik, hogy nem tudjuk teljes bizonysággal, vajon József a következő ínségkorszak bizonyos időpontjában harminchét vagy már harminckilenc esztendős volt-e. Csak annyi bizonyos, hogy harminc volt, amikor Fáraó elé állt - bizonyos, szubjektíve és objektíve; merthogy ő maga meg tudta volna-e mondani, az kétséges; s hogy tehát abban a későbbi izgalmas időpontban csak jól benn a harmincas éveiben járt-e, vagy csaknem negyvenesztendősnek lehetett már tekinteni, arról, mint égtájának gyermeke, csak nagyon felületesen vagy sehogyan se tudott volna számot adni, ami kibékíthet bennünket saját tudatlanságunkkal.

Mindenesetre érett férfikorában lehetett már, és ha gyermekkorában nem Egyiptomba, hanem Babilónba lopják, régen fürtös és olajos fekete szakállat viselne - olyan szőrzetet, amely bizonyos bújócskánál nagyon hasznára vált volna. Mégis inkább hálásak lehetünk az egyiptomi szokásnak, amely a Ráhel-arcot szakálltól tisztán tartotta. Hogy az a bújócska olyan sokáig sikerült, mutatja, hogy mindenesetre milyen változásokat vitt végbe az idő vésője, az anyag cseréje, az átültetés földjének napja maradandó testi jellegén.

József külseje addig, amíg ki nem húzatott második verméből és Fáraó elé nem állt, többé-kevésbé ifjúi volt. Ez időben, házasságkötése után, a kövér esztendők alatt, amidőn Isten termékennyé tette Aszenáthban, a leányzóban, s ez menfei házának ágyasszárnyában előbb Manassét, majd Efráimot szülte neki, kissé elnehezedett, alakja némileg súlyosabb lett, noha formátlanságra nem kell gondolnunk: elég magas termetű volt, hogy gyarapodása ellenére is megőrizze arányait, és parancsoló tartása, melyet szemének vidám csalafintasága, s mint a Lábán-gyermeknél, nyugodt mosollyal összecsukódó ajkainak megnyerő kifejezése mérsékelt, megtette a magáét, hogy még mindig ez legyen róla az ítélet: kivételesen szép ember! Valamicskével talán teltebb a kelleténél, de kétségkívül remek külsejű.

Testi meggyarapodása összhangban állt a korral, a bőség egymásra következő éveivel, amelyek minden irányban csodálatosan fokozott életműködésre ösztönöztek. Az állattenyésztésben különösen kitűnt ez, a termékenység hatalmasan megnövekedett, úgyhogy a művelteket a dal ősi szavára emlékeztette: "Kecskéid kétszeresen, juhaid ikreket fognak elleni." De Egyiptom asszonyai is, a városokban éppúgy, mint az alföldön - valószínűleg a kedvező táplálkozási viszonyok következtében -, sokkal gyakrabban szültek, mint egyébkor. Persze a természet, részben a túlterhelt anyák gondatlansága, részben újonnan behurcolt gyermekbetegségek útján megtalálta az ellenrendszabályt az emelkedő csecsemőhalandóságban, úgyhogy nem kellett túlnépesedéstől félni. Csak éppen az életműködés volt feltűnően nagyobb.

Fáraó is atya lett - az országok úrnője ugyan terhes volt már az álomfejtés napján is, de az emberek hajlandók voltak az ő szerencsés lebetegedését is a teljesedés javára írni. A kedves Meritatón hercegnő jött ekkor a világra - az orvosok szépség okából szinte túlságosan hátrafelé nyújtották még alakítható koponyáját, és az örömujjongás a palotában, valamint az egész országban annyival is hangosabb volt, mert ez alá rejtőzött a csalódás, hogy nem trónörökös látott napvilágot. Ezen az úton később sem került rá a sor sohasem; Fáraó egész életében csak lányok atyja lett, összesen haté. Senki sem ismeri a törvényt, amely szerint a teremtmény neme meghatározódik: vajon már a magban rejlik, vagy pedig a mérleg némi ingadozás után csak későbben billen erre vagy amarra, erről semmi elfogadható föltevésünk sincs, ami nem is csodálható, mert erről maguk Bábel és On bölcsei sem tudtak fölvilágosítást adni, még titokban sem. Hogy azonban Amenhotep kizárólagosan nőnemű atyasága nem volt puszta véletlen, hanem valamiképpen jellemző is erre a vonzó uralkodóra, az megingathatatlan érzésünk.

A jelenség azonban elkerülhetetlenül némi halk és be nem vallott zavart okozott házasboldogságában, noha természetesen a leggyengédebb kímélettel volt mindkettő egymás iránt, úgyhogy az egyik csakugyan úgy szólhatott a másikhoz, mint Jákób szólt a türelmetlen Ráhelhoz: "Avagy Isten vagyok-é én, aki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét?" Az édes hercegnők egyike, a negyedik, puszta gyengédségből az országok királynőjének melléknevét, Nefernefruatónt kapta nevéül. De már a találékonyság örömének bizonyos unott elernyedését mutatja, hogy az ötödiket csaknem ugyanúgy nevezték el, mégpedig Nefernefrurénak. A többiek részben igen kedvesen kigondolt nevét is jól ismerjük; de mivel magunk is osztozunk a könnyű elkedvetlenedésben a nőnemű egyformaság miatt, amellyel fölsorakoztak, nincs kedvünk mind elmondani.

Ha meggondoljuk, hogy a napháznak még mindig Teje, a Nagy Anya állt az élén: hogy Nefertiti királynénak nővére is volt: Nezemmut; hogy a királynak is élt egy nővére, az édes Baketaton hercegnő, és hogy az évek során hat királyleány sorakozott föl hozzájuk, valóságos asszonyudvart látunk magunk előtt, amelyben Meni volt az egyetlen, törékeny nők-kedvence, s amely a fény anyagtalan atya-szelleméről szőtt főnix-álmaival sajátságos ellentétben állt. Önkéntelenül József mondására kell gondolnunk a nagy beszélgetésben, amely egyik legjobb mondása volt: hogy az erőnek, amely alulról fölfelé törekszik a fény tisztaságába, valóban erőnek kell lennie, mégpedig férfi módra, nem puszta gyengédségnek.

Könnyű árny felhőzte hát Amenhotep és "arany galambja", az országok úrnője királyi boldogságát amiatt, hogy nem adatott fiú nekik. Boldog volt József rablóházassága is Aszenáthtal, a leányzóval, boldog és harmonikus - de ellenkező megszorítással. Ők meg csupa fiúgyermeket kaptak: egyet, kettőt és később még többet, akikre nem esik a történet fénye; de egytől egyig fiú volt, és mivel az elrabolt keserűséget és csalódást érzett emiatt - hogyan ne érzett volna férje is, aki szívesen teremtett volna neki leányt, legalább egyet -, de hát ez már úgy van és úgy lesz, hogy az ember csak nemzeni tud, de teremteni nem. Aszenáth majd megbolondult egy leánykáért, és nemcsak egyért, hanem legszívesebben csupa leányt szült volna. Mert szerette volna újraszülni a pajzs-szüzet, aki ő volt; semmire sem vágyott forróbban, mint föltámasztani a leányt szüzessége halálából, és mivel anyja, a megrablott és haragvó szüntelenül támogatta e vágyában, hogyan is ne lett volna könnyű, de tartós, noha természetesen a tapintat és gyengédség korlátai közt tartott házastársi elkedvetlenedés a következménye?

A legrosszabb talán éppen kezdetben volt, amikor József elsőszülöttje jött világra: a csalódás leírhatatlan volt, teljes joggal lehetett túlzottnak nevezni, s úgy látszik, a bosszúságból a szemrehányások miatt, amelyeket el kellett viselnie, valami a névbe is beleszűrődött, amit József a fiúnak adott. Mintha ezt mondta volna: "Én elfeledtem mindent, ami mögöttem van és atyámnak házát, te pedig és a megsértett anya úgy tesztek, mintha nemcsak egészen el volna minden hibázva, hanem mintha én lennék az oka!" Ilyesféle értelme lehetett az idegenszerűen ható Manasse névnek; de helyénvaló hozzáfűzni, hogy a nevet és amit jelentett, adója csak kevéssé gondolta komolyan. Ha Isten elfeledtette volna Józseffel minden elhagyott kötelékét és atyai házát, hogyan tehette ugyanez a József, hogy Egyiptomban született fiainak héber nevet adott? Mert arra számított, hogy az unokák balga országában az ilyen neveket elegánsnak érzik? Nem! Hanem mert Jákób fia, akármilyen rég borította is teljesen egyiptomi ruha, semmit sem felejtett el, hanem éppen az járt szüntelenül eszében, amiről azt állította, hogy elfeledte. A Manesse név csupán udvariasság és ama tapintat szóvirága volt, amely az ostobaság ellentéte, és amit József egész életében jó eredménnyel űzött. Hallható elismerése volt az elragadtatásnak, átültetésnek és a világba különítésnek, amelyet Isten kettős indítóokból rendelt el számára. Az egyik a féltékenység volt, a másik a megmentés terve. A másodikról Józsefnek csak gyanításai lehettek; az elsőt okosságával tökéletesen ismerte, s ez még annak az átlátására is elegendő volt, hogy az első csakugyan az első, és a másodikban csupán eszköz kínálkozik szenvedély és bölcsesség egyesítésére. Az "átlátni" szó megbotránkoztató lehet, tekintettel tárgyára. De vajon van-e vallásosabb tevékenység, mint Isten lelki életének tanulmányozása? Aki az életben boldogulni akar, kénytelen a legmagasabb politikát földi politikával egyensúlyozni. Ha József mindezen években hallgatott atyja előtt halottként, nem mint halott, ez megfontolt politika volt, értelmes bepillantás abba a lelki életbe, amely erre képessé tette; és elsőszülöttje nevével is ilyenformán állt a dolog. "Ha felejtenem kell - mondja ez a név -, tessék, felejtek!" De nem felejtett.

A bőség harmadik évében jött világra Efráim. Az anya, a leányzó eleinte látni sem akarta, és az anyósnak rossznál rosszabb volt a kedve. De József a legnagyobb nyugalommal olyan nevet adott a fiúnak, amely ezt jelenti: "Megnövesztett Isten engem az én száműzetésem földjén." Ezt el is mondhatta magáról. Fullajtárok kíséretében, s miközben a menfeiek Adónnak magasztalták, kocsizott ide-oda könnyű szekerén a pompás kerti ház között, melynek Mai-Szahme állt az élén, és a város középpontjában levő hivatalos ház között, ahol háromszáz írnok dolgozott, és annyit gyűjtött a csűrökbe, hogy a bőséget már alig lehetett följegyezni. Nagy ember volt, s egy Nagy Király Egyetlenegy Barátja. IV. Amenhotep, aki ekkor már, a karnaki templom ádáz bosszúságára, letette Amun-nevét, és helyette az Eh-a-Atón nevet ("Atónnak tetsző") vette föl, s különben is azt a gondolatot forgatta fejében, hogy Thébét egyáltalában odahagyja, a saját szakállára egészen Atónnak szentelt új várost alapít, és ott lakik majd - Fáraó tehát a tan árnyékadóját a lehető leggyakrabban kívánta látni, hogy megbeszélje vele a felsőt s az alsót, és amint Józsefnek, a főhivatalnoknak egy évben többször is föl kellett utaznia szárazföldi vagy vízi úton Novet-Amunba, hogy jelentést tegyen a Hórusznak a palotában, s ott ketten hosszú órákat töltöttek el bizalmas beszélgetésbe merülve, akként Fáraó is minden utazása közben az arany Onba, vagy amikor nekiindult, hogy megfelelő helyet keressen új városa, a szemhatár városa számára, megállt Menfében, és betért Józsefhez, ami Mai-Szahménak, a háznagynak nem kis vesződséget okozott, de nyugalmában azért sohasem rendítette meg.

A barátság a piramisépítők törékeny unokája és Jákób fia között, amelynek alapját egykor a krétai teremben vetették meg, ezekben az esztendőkben szívélyes fesztelenséggé erősödött, úgyhogy az ifjú Fáraó Józsefet "bácsikának" nevezte, miközben átkarolta, és megveregette a hátát. Az isten rajongott mindenért, ami sérti a formaságokat, és József volt az, aki vele született tartózkodással megőrizte viszonyukban az udvarias mértéktartás feszességét - gyakran megnevettette a királyt merevségével, amelyet bizalmasságuk közepette is megtartott. Atyai balszerencséjük, hogy az egyiknek csak leányai, a másiknak csak fiai jönnek a világra, sok megbeszélésre adott alkalmat. De pajzs-szüzének és haragvó anyjának elégedetlensége csak kevéssé rontotta József örömét Jákób unokáin, akik idegen világban növekedtek számára, és a trónörökös elmaradása is csak ritkán zavarta meg ez időben Fáraó vidámságát. Hiszen a feketeség anyai birodalmában minden oly pompásan folyt, hogy az atyai tanítójának tekintélye is hatalmasan megerősödött ezáltal, és ott ülhetett a virulás árnyékában, hirdetve az istent, akin lelke csüggött, és akit beszélgetés közben és magányosságban egyre jobban elképzelni legfőbb törekvése volt.

Mikor így, meghatározva s összevetve atyjának, Atónnak fenséges tulajdonságait vitatta meg Józseffel, azokra az Istenért való diplomáciai tárgyalásokra volnánk hajlandók emlékezni, amelyeket egykor Szálimban Ábrahám szokott folytatni Melki-cedekkel, Él eljón, a legfőbb és egyben egyetlen isten papjával, azaz az eredménnyel, hogy ez az Él ugyanaz vagy majdnem ugyanaz, mint Ábrahám Istene. De érdemes volt megfigyelni, hogy valahányszor a beszélgetés ilyen azonosság közelébe ért, mindig éppen akkor nyilvánult meg legszembetűnőbben József udvarias merevsége, amelyet érintkezésében a magas baráttal sohasem vetett le egészen.

Egy nő ült a történetekkel terhes Jákób lábánál, Mamré ligetében, mely Hebrónnál, a fővárosnál van, vagy közelében, Kánaán országában. Gyakran ültek ezen a helyen, akár a szőrházban, a bejárathoz közel, ugyanott, ahol az atya egykor kedvencével üldögélt, s ez kicsalta tőle a tarka ruhát, akár az utasítás fájánál vagy a szomszédos kút peremén, ahol először találkoztunk a ravasz fiúval a holdfényben, s láttuk az atyát, amint botjára dőlve aggodalmasan figyeli őt. Hogyan hogy most ez a nő ül vele, itt meg ott, arcát hozzáemelve és szavát lesve? Honnan került ide ez a fiatal és komoly nő, akit oly gyakran lehet az öreg lábánál látni, és miféle nő ez?

A neve Támár volt. - Körüljártatjuk szemünk a hallgatók arcán, és csak kevesükén, alig néhányukén vesszük észre a tudás fölfénylését. Nyilván azoknak nagy többsége, akik összegyűltek, hogy e történet pontosabb körülményeit megtudják, nem ismeri az alapeseményeket sem, vagy nem emlékszik rájuk. Kárhoztatnunk kellene ezt, ha másfelől az általános tudatlanság nem segítené és nem szolgálná az elbeszélő érdekét, megnövelve teendőjének fontosságát. Hát csakugyan nem tudjátok már, tudomásotok szerint nem is tudtátok, ki volt Támár? Egy kánaáni nő, az ország gyermeke előbb és semmi több; de aztán Jákób unokájának felesége, Jehudának, negyedik fiának menye, az áldottfejűnek unokamenye úgyszólván; mindenekelőtt azonban tisztelője és tanítványa a világ és Isten megismerésében, aki ajakán csüggött, és ünnepélyes arcára olyan áhítattal nézett föl, hogy az elárvult aggastyán szíve is kitárult feléje, és kicsit bele is szeretett.

Mert Támár menye, önmagára súlyosodó módon, sajátos vegyülete volt szigorúságnak és szellemi törekvésnek (aminek erősebb nevet is kell majd adnunk) s astartei vonzóerő testi-lelki titkának - és tudjuk, mily magas korig megmaradhat a fogékonyság ez iránt egy lágyan és méltóságosan tulajdon érzéseire figyelő kedélyben.

Jákób személyes méltósága József halála óta, azaz e szívszaggató és főként egészen elfogadhatatlannak látszó élmény által csak még nagyobbra nőtt. Amint a megszokás fészket vert, perlekedése Istennel elült, s ennek az Istennek borzalmas rendelése befogadásra lelt kezdetben görcsösen elzárkózó lelkében, ez is életének gazdagodása, történetterhének újabb mozzanata lett, amely tűnődését - ha tűnődésbe merült - még kifejezőbbé, még festőileg tökéletesebb tűnődéssé tette, mint amilyen mindig volt, úgyhogy az emberek szent és félénk borzongással súgták egymásnak: "Nézzétek, Izráel történetein tűnődik!" A kifejezés benyomást kelt, ez már így van. A kettő mindig összetartozott, s amannak kissé mindig célja is volt emez, amin nem kell nevetni, ha nem üres komédiáról van szó, hanem valódi történetteherről, és a kifejezés mögött átélt élet áll. Legföljebb tiszteletteljes mosoly van ilyenkor helyén.

Támár, az ország gyermeke még ezt a mosolyt sem ismerte. Mélységesen hatott rá Jákób nagyszerűsége, amint körébe lépett, ahová először nem Júda, Lea negyedik fia, s Júda fiai juttatták, akik közül egymás után kettő vette feleségül. Ismeretes ez, s éppúgy az ijesztő és rejtélyes kísérőkörülmények, Júda két fiának romlása is. De nem ismeretes, mert a krónika hallgat róla, Támár viszonya Jákóbhoz, noha ez nélkülözhetetlen feltétel történetünk különös epizódjához és mellékcselekményéhez, amelyet itt beiktatunk, s itt meg kell emlékeznünk arról a tényről, hogy ez a történet, amelyet joggal nevezhetnének kísértőnek, mert olyan sok részlet nyomonkísérése kísért, Józsefnek és testvéreinek története, maga is csak bájos beiktatás egy hasonlíthatatlanul hatalmasabb méretű eposzba.

Vajon Támárnak, az ország gyermekének, egyszerű Baál-hitű szántóvetők leányának, aki egy epizód epizódjában élt, volt-e fogalma erről? Felelhetünk: mindenesetre volt. Egyidejűleg botrányos és nagyszerű, mély komolysággal tele viselkedése erre a bizonyság. Nemhiába vesszük ajkunkra ismételten és bizonyos makacssággal a "beiktatás" szót. Ez az óra jelszava. Támár szava és jelszava volt. Önmagát akarta beiktatni, de csodálatos eltökéltséggel meg is tette, a nagy történetbe, a legterjedelmesebb cselekménybe, amelyről Jákób révén tudott, és amelyből kiiktatni semmi áron sem engedte volna magát. Nem jutott-e a "kísértés" szó is eszünkbe? Megvan az oka, miért. Jelszó ez is. Mert kísértés útján iktatódott be Támár a nagy történetbe, amelyben a miénk is csak beiktatás; a csábítót játszotta, és paráználkodott az úton, csak hogy ki ne iktatódjék, és kímélet nélkül lealázkodott, hogy fölemelkedhessék... Hogyan történt ez?

Mikor, miféle véletlen útján, mikor léphetett be Támár először Jákóbhoz, Isten barátjához, s lépett vele jámbor kapcsolatba - senki sem tudja pontosan; lehet, hogy még József halála előtt történt, s már nem Jákób közreműködése nélkül vették föl a törzsbe, és adták feleségül Júda elsőszülöttjének, az ifjú Hérnek. A viszony közte s az öreg között azonban mindenesetre csak akkor lett bensőséges s vált mindennapos érintkezéssé, amikor a borzalmas csapás és Jákób lassú és vonakodó gyógyulása után az agg megrabolt szíve titkon már új érzést keresett. Akkor vette csak észre Támárt, és vonta magához csodálata jutalmául.

Fiai, a tizenegyek akkor már csaknem mind házasok voltak, az idősebbek rég, a fiatalabbak nemrég, és gyermekeik születtek asszonyaiktól. Maga Benjámin-Benni, a halálfiúcska is csakhamar sorra került: alighogy megszűnt tacskó lenni, hanem ifjú lett és férfias, mintegy hét esztendővel édestestvérének elvesztése után Jákób megházasította, és előbb Maháliát, bizonyos Arám leányát adta hozzá; Arám állítólag "Táré unokája" volt, valamilyen módon tehát Ábrahámnak vagy egyik testvérének ivadéka; s aztán még Arbátot, egy férfiúnak leányát, akit Simrónnak hívtak, és akit egyenesen "Ábrám fiának" jelöltek meg, amin azt érthették, hogy az ő magvából való valamelyik ágyasától. Jákób menyeinek családfáján akadnak szépítések és kitalálások, amelyekhez a szellemi törzs vérbeli egysége kedvéért többé-kevésbé ragaszkodtak, noha gyenge lábon állottak, és különben is csak némelyik esetben próbálkoztak velük. Lévi és Isszakár feleségét "Héber" unokáinak tartották - talán azok is voltak, de azért éppúgy lehettek Assúr vagy Elám leszármazottai. Gád és a gyorslábú Naftáli atyjuk példájára a mezopotámiai Háránból hoztak asszonyt, de hogy azok csakugyan Náhornak, Ábrahám bácsikájának ükunokái, azt nem maguk állították, csak mások mondták róluk. A torkos Áser Izmáel törzsének egy barna leányát vette feleségül - ez kétségtelen rokonság volt, ha kifogásolható is. Zebulón, akitől föníciai házasságot lehetett volna várni, valójában midjánit kötött - tehát csak annyiban hibátlant, hogy Midján Ketúrának, Ábrahám második feleségének fia volt. De a nagy Rúben nem házasodott-e már kánaáni nővel? Így tett Júda is, amint tudjuk, és így Simeón is, mert Bunáját Sekemből rabolta. Ami Dánt, Bilha fiát illeti, akit kígyónak vagy viperának neveztek, asszonya tudvalevően moábita volt, tehát ama Moáb leszármazottja, akit Lót legidősebb lánya saját atyjának szült, önmaga fivéréül. Különös mód megnyugtató ez se volt éppen, s a vérközösség se nyert vele, mert Lót nem volt Ábrám "testvére", csak egy megtért. Persze ő is Ádámtól származott, sőt mindenesetre Sémtől, mert a Kétfolyam-országból jött. A vérközösséget mindig ki lehet mutatni, ha a kereteket megfelelően tágítjuk.

A fiak tehát "asszonyaikat az atyai házba hozták", amint értesülünk; azaz a törzs tábora Mamré ligetében, közel Kirját-arbához és közel a családi sírbolthoz, Jákób szőrháza körül megnövekedett, amint sokasodtak a napok, és az ígéret szerint utódok nyüzsögtek Jákób térde körül, ha a tisztes agg megengedte, s néha megengedte jóságában és becézgette unokáit. Különösen Benjámin gyermekeit becézte; mert Turturra, a zömök legényke, aki megőrizte bizakodó szürke szemét és vastag-érces hajsisakját, gyors egymásutánban öt fiú atyja lett, akiket arámeus asszonya szült neki, s közben még néhány kicsikéé, akikkel Simrón leánya ajándékozta meg, s Jákóbhoz legközelebb álltak Ráhel unokái. De szép számuk és Benni atyai méltósága ellenére még mindig úgy bánt legkisebbjével mint gyermekkel, pórázon tartotta mint kiskorút, és mozgási szabadságot is alig adott neki, hogy szerencsétlenség ne érhesse. Alig engedte meg, hogy a városba, Hebrónba menjen, alig, hogy a mezőre, nem is szólva arról, hogy útra keljen az országban Ráhel záloga, aki megmaradt számára, és akit ugyan korántsem szeretett annyira, mint Józsefet, úgyhogy tulajdonképpen semmi oka sem volt féltenie őt a mennyei féltékenységtől, de aki mégis, mióta a szépséges a disznó agyarára került, gondjának s bizalmatlanságának egyetlen kincse lett, amiért is nem eresztette el szeme elől, s egy órát sem töltött anélkül, hogy tudná, hol van s mit csinál Benjámin. Ez bánatos-engedelmesen belenyugodott a férji tekintélyét kevéssé növelő kínos főfelügyeletbe, és Jákób bogaras akarata szerint naponta többször jelentkezett atyjánál; mert ha nem tette, az agg hosszú botjával, csípőjéből bicegve maga jött el hozzá, hogy lássa - s mindezt annak ellenére, hogy amint Benjámin jól tudta, s amint az aggastyán változékony viselkedéséből vele szemben szintén kitűnt, Jákób érzelmei tulajdonképpen nagyon megoszlottak irányában, s tulajdonféltésből és haragtartásból furcsán keveredtek, mert alapjában az atya még mindig az anyagyilkost s azt az eszközt látta benne, akit Isten arra használt, hogy Ráhelt elvegye tőle.

Egy roppant előnye persze volt Benoninak valamennyi élő fivérével szemben, azonkívül hogy ő volt a legkisebb; és ez az előny Jákób álmatagon-társító érzülete számára egy okkal több lehetett, hogy állandóan otthon tartsa; otthon volt, amikor József elveszett a világban, és amint Jákóbot ismerjük, ez az összevetése otthonlevésnek és ártatlanságnak, egészen-bizonyos-nem-részességnek az odakinn megesett gonosztettben, jelképessé rögződött fejében, úgyhogy Benjáminnak állandóan otthon kellett lennie, ártatlansága jeléül és tartós bizonyságául, és azért, mert csupán ő, a legkisebb nem esett az örökkön tartó, a titkon örökkön rágó gyanú alá, amelyet Jákób táplált, és amiről a többiek tudták, hogy táplálja, jogosan, bárha tévesen is. Az a gyanú volt ez, hogy a vadkan, amely széttépte Józsefet, tízfejű volt: és Benjáminnak "otthon" kellett lennie annak jeléül, hogy az állatnak egészen bizonyosan nem volt tizenegy feje.

Talán tíz sem, csak Isten tudja s Ő el nem árulja, s hovatovább, amint sokasodtak a napok és az évek, a kérdés veszített fontosságából. Mindenekelőtt azért, mert Jákób, mióta nem perelt többé Istennel, lassacskán arra a felfogásra tért át, hogy nem Isten szabta ki rá erőszakkal az Izsák-áldozatot, hanem ő maga önként hozta meg. Amíg az első fájdalom égette, ez a gondolat teljesen távol állt tőle; csak borzalmasan megbántottnak érezte magát. De amint elült a fájdalom, eljött a megszokás, s a halál kimutatta előnyeit is - tudniillik hogy József örök tizenhét évesként volt elrejtve ölében és védelmében -, ha a lágy, fellengzős lélek komolyan kezdte azt képzelni, hogy képes volt Ábrahám áldozatára. Isten és a maga dicsőségére született meg ez a képzelődés. Nem szörnyetegként rabolta meg Isten, alattomosan lopva el kedvencét, hanem csak elfogadta, amit tudatosan és hősiesen kínáltak neki, a legkedvesebbet. Hiszitek vagy nem, ezzel ámította magát Jákób, és azt állította büszkesége kedvéért, hogy abban az órában, amikor útra bocsátotta Józsefet Sekembe, végrehajtotta az Izsák-áldozatot, és önként, Isten iránti szeretetből odaadta azt, akit legjobban szeretett. Nem mindig hitte ezt, néha töredelmesen és újból eleredő könnyekkel bevallotta magának, hogy soha-soha nem lett volna képes Isten kedvéért letépni szívéről a drágát. De a vágy, hogy ezt higgye, győzött néha; és nem volt-e többé-kevésbé közömbös, ki szaggatta szét Józsefet?

A gyanú az persze ott maradt, ott rágott, de már csak csöndesen és nem minden órán; néha elszunnyadt a későbbi években, és nem fészkelődött. A testvérek nyomorultabbnak képzelték az életet gyanú alatt, félig hamis gyanú alatt, mint amilyen végül is lett. Az atya jóban volt velük, nem lehet mást mondani. Beszélt velük, és megtörte velük a kenyeret; részt vett ügyeikben s házuk tája örömeiben és bajaiban, rájuk nézett, és csak néha, csak időnként tűnt föl egyszer-egyszer a csillogás, a hamisság gyanújának borúja aggastyánpillantásában, amely előtt, beszédükben elakadva, lesütötték szemüket. De mit jelentett ez? Az ember akkor is lesüti szemét, ha csak annyit tud, hogy a másik gyanút táplál. Ez még nem jelent bűntudatot; szemérmes ártatlanság és részvét a gyanakvás betege iránt is kifejeződhet benne. Így az ember előbb-utóbb belefárad a gyanakvásba.

Végül pedig egészen elhagyja, különösen ha, nem is beszélve a már megtörténtről, igazolódása sem változtathat semmit a jövőn, az ígéreten, mindazon, ami van, s aminek lenni kell. Lehet, hogy a fivérek a tízfejű Káin, lehet, hogy testvérgyilkosok - de mégis azok, akik Jákób fiai, adottság, amivel számolni kell, ők Izráel. Jákób ugyanis elhatározta és megszokta, hogy a nevet, amelyet a Jabbók partján vívott ki, és amely miatt sántított, nemcsak a saját személyére vonatkoztatja, hanem tágabb és nagyobb jelentést ad neki. Miért ne? Miután az ő neve, amelyet hajnalig tartó nehéz tusakodással vívott ki, rendelkezhet vele. Izráel - ne csak őt személyében nevezzék ezután így, hanem mindenkit, aki hozzá, az áldotthoz tartozik, a másodiktól a valahaiglan-tartó-legkésőbbi ízig, minden elágazásával és oldalrokonságával együtt, a családot, a törzset, a népet, amelynek száma annyi lesz, mint égen a csillag s mint a tenger fövenye. A gyermekek - akik néha engedélyt kaptak, hogy Jákób térde körül játsszanak -, ők voltak Izráel, összefoglalóan így nevezte őket, ami egyben könnyebbséget is jelentett számára, mert nem tudta megjegyezni mindnyájuk nevét: különösen az izmáelita és a félreérthetetlenül kánaánita asszonyok gyermekeinek nevét jegyezte meg nehezen. De ezek az asszonyok is "Jiszráél" voltak, beleértve a moábitát és a sekemi rabnőt; és "Jiszráél" voltak elsősorban és mindenekelőtt a férjek, a tizenegyek, akiket a korán megalapozott és mindig fönnálló testvérviszály, valamint a hősi áldozat ereje megfosztott az állatkörszám szépségétől - de még mindig szép számban voltak együtt Jákób fiai, törzsatyái a számtalan utódnak, akiknek majd nevüket adják törzsenként -, hatalmas férfiak az Úr előtt, akármiféle is mindegyikük, s akármit jelent is szemük lesütése a gyanú előtt. Nem volt mindegy, mikor mindenképp "Jiszráél" maradtak? Mert Jákób tudta, mielőtt írva lőn - és csak azért lőn írva, mert ő tudta -, hogy Jiszráél, ha vétkezett is, mindig Izráel marad.

Izráelben azonban, a tizenegy fejű oroszlán népében volt egy áldásöröklő fő a többiek előtt, amilyen Jákób volt Ézsau előtt - József halott volt. Egyikükön nyugodott az ígéret, vagy kellett nyugodnia, ha Jákób az áldást elajándékozza: hogy tőle jöjjön az üdvösség, amelynek számára az atya régóta keresett nevet, s egy ideiglenest talált is, de senki sem ismerte az ifjú nőn kívül, aki Jákób lábánál ült. Vajon ki volt a kiválasztott a testvérek közül, akitől az üdvösségnek jönnie kell? Ki lesz az áldott, akinek kiválasztásánál már nem lehetett döntő a szeretet, mert a szeretet halott volt? Nem Rúben, a legidősebb, aki olyan volt, mint a kiforrva zúduló víz, és vízilóvá lett. Nem Simeón és Lévi, akik személy szerint csak olajjal kent fickók voltak, s akiknek rovásán ugyancsak feledhetetlen tett volt. Mert ők viselkedtek Sekemben mint vad pogányok, és dúltak, mint az ördögök Hámor városában. Ez a három átkozott volt, amennyire Izráel egyáltalában átkozott lehet; nem jöhettek számba. Így hát a negyediknek kellett lennie, aki utánuk következett - Júda, ő volt az.

Tudta-e, hogy ő volt az? Kiszámíthatta az ujjain, és meg is tette betű szerint nemegyszer, de mindannyiszor meg is rémült kiválasztottságától, s fájdalmas kétely fogta el, hogy méltó-e rá, sőt attól félt, hogy az áldás tönkremegy benne. Ismerjük Jehudát; az időben, mikor még József atyja szívén pihent, láttuk szarvasszemű, szenvedő oroszlánfejét a testvérfejek között, s figyeltünk rá József szerencsétlenségénél is. Mindent tekintetbe véve, nem állt rosszul ebben az ügyben: nem olyan jól természetesen, mint Benjámin, aki "otthon" volt, de csaknem olyan jól, mint Rúben, aki sohasem akarta a fiú halálát, hanem a verembe juttatta, hogy kilopja belőle. De hogy kihúzzák a veremből s visszaadják életét, Júda kívánsága és javaslata is volt; mert ő volt az, aki testvérük eladását javasolta, minthogy manapság már nem lehet a dal Lámekhjához hasonlóan cselekedni. Az indokolás mellékes és ürügy jellegű volt, mint a legtöbb indokolás. Jehuda nagyon jól érezte, hogy a fiút elpusztulásra ítélni a veremben egy hajszálnyival sem jobb, mint vérét ontani, és meg akarta menteni. Nem az ő hibája volt, hogy javaslata elkésett, mert az izmáeliták már megtették a magukét, és megszabadították Józsefet - ő elmondhatta magáról, hogy aránylag dicséretesen áll ebben az átkozott ügyben, hiszen segíteni akart a fiúnak, hogy megmeneküljön.

Mégis, a bűntett jobban gyötörte, mint azokat, akik semmit sem hozhattak föl igazolásukra - hogyan is ne? Bűnt érzéketleneknek kell elkövetni; ők föl sem veszik, élik életüket, mint azelőtt, semmi sem bántja őket. A gonosz az érzéketlenek dolga. Akiben csak nyomát lehet is találni finomságnak, az tartsa távol magát tőle, hacsak lehet, mert neki meg kell szenvednie miatta, és hiába, hogy ilyesmiben lelkiismeretesnek mutatkozik: éppen lelkiismerete miatt bűnhődik meg.

Júdát szörnyen bántotta a József és az atya ellen elkövetett tett. Szenvedett miatta, mert képes volt a szenvedésre, mint szarvasszeme és bizonyos vonás a finom orrcimpák és teli száj körül nyomban sejtették, s a tett sok átkot és büntető kínt hozott rá - vagy inkább: ami átkot és kínt szenvedett, azt a tettnek tulajdonította, s megtorlásnak tekintette az elkövetettért, az együtt elkövetettért, ami ismét a lelkiismeret különös gőgjére vall. Mert látta, hogy a többiek, Dán vagy Gádiél vagy Zebulón, a vad ikerpárról nem is beszélve, büntetlenek maradtak, a bűnt föl se vették, és semmi megbánnivalójuk nem volt, ami arra a gondolatra indíthatta volna, hogy az ő gyötrelmei, magával s a fiaival, talán egészen idegenek az elkövetettől vagy együtt elkövetettől, és függetlenül attól, önmagából fakadnak. De nem, ő azt akarta, hogy büntetést szenvedjen, csak ő, és megvetéssel nézett azokra, akik vastagbőrűségük folytán egyáltalán nem gyötrődtek. És éppen ez a lelkiismeret sajátságos gőgje.

A gyötrelmek pedig, amelyeket kiállott, mind Astarót jegyét viselték, és nem volt szabad csodálkoznia, hogy a világnak ebből a szögletéből eredtek, mert az úrnő régóta gyötörte már, azaz: Júda alávetettje volt anélkül, hogy szerette volna. Júda hitt atyái Istenében, Él eljónban, a Legmagasabban, Saddájban, Jákób Hatalmasában, a Sziklában és Pásztorban, Jahvéban, kinek orrából, ha megharagudott, gőz szállt, és pusztító tűz szájából, hogy csak úgy villámlott. Ételáldozatot mutatott be neki, és tinót és szopós bárányt, valahányszor ajánlatosnak látszott. De ezenkívül hitt a népek elóhimaiban is - ami ellen nemigen lehetett szólni, ha nem szolgálta őket. Ha megfigyeljük, mily későn és az alapítástól mily messze időben is intik még Jákób népét átkozódó tanítói, hogy tartsák maguktól távol az idegen isteneket, a Baálokat és Astarótot, s ne vegyenek részt a moábiták áldozati lakomáin, sokadíziglen érezhetjük a megszilárdulás súlyos hiányát és a hajlamot a visszaesésre és bűnbeesésre, és nem csodálkozhatunk, hogy oly korai, a forráshoz oly közeli alak, mint Jehuda ben Jekev Astarótban hitt, aki rendkívül népszerű és különböző nevek alatt mindenütt tisztelt istennő volt. Ő volt úrnője, és Júda hordta igáját, ez volt a gyötrelmes - szellemére és elhivatottságára gyötrelmes - valóság; és hogyan is ne hitt volna benne? Nem áldozott neki, a szó szorosabb értelmében, azaz: tinót és szopós bárányt nem égetett neki. De gyötrelmesebb, szenvedelmesebb áldozatokra szorította az istennő iszonyú dárdája, amelyeket nem szívesen, nem vidám szívvel hozott, hanem az úrnő kényszerítésére; szelleme ellentétben állt kedvével, és valahányszor kibontakozott egy templomi kéjnő karjaiból, szégyenében elrejtette fejét, és a legfájdalmasabb kétely fogta el alkalmasságában a kiválasztásra.

Amióta tehát Józsefet együtt eltették láb alól, Júda Astarte gyötrelmeit büntetésnek kezdte tekinteni gonosztettéért; mert egyre növekedtek, körülvették kívülről és csípték belülről, és nem lehet mást mondani, mint hogy a pokolban vezekelt azóta - olyan pokolban, ami csakugyan van, a nemiség poklában.

Azt gondolhatná valaki: ez még nem a legrosszabb. De aki így gondolkozik, az nem ismeri a szomjúságot a tisztaság után, ami nélkül persze pokol nincs, sem ilyen, sem másféle. A pokol a tiszták számára van; ez az erkölcsi világ törvénye. Mert a bűnösök számára van, és az ember csak tulajdon tisztasága ellen bűnözhet. Aki barom, az nem tud vétkezni, és nincs tudomása semmiféle pokolról. Így van ez már, s a pokolban bizonyosan csak jobbfajta emberek laknak, ami nem igazságos ugyan, de hát mi a mi igazságosságunk!

Júda és fiai házasságának és romlásának története rendkívül különös és ijesztő és alapjában homályos, s ezért nem csak gyengédségből beszélünk róla mindig csak félszavakkal. Tudjuk, hogy Lea negyedik szülöttje korán megházasodott - a lépés a tisztaság szeretetéből történt, hogy kösse és korlátozza magát, és békét találjon, de hiába; gazda nélkül csinálta a számítást s a gazda dárdája nélkül. Feleségének, akinek a neve nem maradt ránk - talán nem is igen nevezték nevén, egyszerűen Súah lánya volt, azé a kánaáni férfiúé, akivel Júda barátja és főpásztora, az Aduhám faluból való Kirá útján ismerkedett meg -, ennek az asszonynak sok sírnivalója, sok megbocsátanivalója volt, és csak az könnyített valamit rajta, hogy mégis háromszor ízlelte meg az anyai boldogságot - rövid boldogságot, mert a fiúk, akikkel Júdát megajándékozta, csak kezdetben voltak kedvesek, aztán gonoszak lettek, még legkevésbé a legkisebb, Séla, aki jóval az előbbiek után született; ez csak beteges volt, de az idősebbek, Hér és Onán egyúttal gonoszak is, gonosz módon betegesek és betegesen gonoszok, amellett csinosak s nem kevésbé szemtelenek, egyszóval Isten csapása Izráelben.

Az efféle fiúk, mint ez a kettő, akik betegesek és vásottak, de amellett takarosak, korellenes jelenségek a maguk helyén, s a természet előresietésének következményei, amely egy percre megfeledkezett magáról, és elfelejtette, hol tart. Hér és Onán a kivénhedt és késői korba valók, gúnyos unokák aggastyánvilágába, mondjuk: az utálatos Egyiptomba. Ily közel egy távolba mutató lét eredőhelyéhez helyet tévesztettek; időt tévesztettek, és ki kellett irtani őket. Ezt atyjuk, Júda megérthette volna, s nem lett volna szabad mást okolnia, mint önmagát, aki végül is nemzette őket. De ő gonoszságuk bűnét Súah leányára, anyjukra hárította, és csak annyiban magára, hogy véleménye szerint bolondságot követett el, amikor egy született Baál-imádót vett feleségül. Kiirtásukat pedig arra az asszonyra hárította, kinek, egyiket a másik után, házastársul adta őket, és akit azzal vádolt, hogy Istár-kép, aki elpusztítja szerelmeseit, hogy belehaljanak szerelmükbe. Igazságtalan volt: felesége iránt, aki mindezeken való bánatában hamarosan elhalt; és bizonyára nagymértékben igazságtalan Támár iránt is.

Támár, ő volt az. Ő ült Jákób lábánál, régóta már, mert az agg kifejezése mély benyomást tett rá, és Izráel tanítására figyelt. Sohasem támaszkodott, egyenesen ült egy zsámolyon, a kút egy lépcsőfokán, az utasítás fájának egy vastag gyökerén, homorú háttal, kinyújtott nyakkal, az erőfeszítés két ráncával bársony szemöldöke között. Egy Hebrón környékéhez tartozó helységből származott, melynek lakosai a napsütötte hegylejtőn szőlőművelésből és némi állattenyésztésből éltek. Ott állt szülőinek háza, akik kisparasztok voltak, és a leányt lepénnyel és friss sajttal meg lencsével és kásával küldték Jákóbhoz, amit ez rézért vásárolt meg. Így került hozzá a lány, s talált utat hozzá első ízben, közönséges okból, valójában azonban magasabb kényszertől vezetve.

Szép volt a maga módján, azaz nem csinos és szép, hanem szigorú és tiltakozó módon szép, tehát mintha tulajdon szépségére haragudna és joggal, mert volt benne valami boszorkányos, ami a férfinemet nem hagyta nyugton, és éppen az efféle nyugtalanság ellen vont szemöldökei közé barázdákat. Nagy és eléggé sovány volt, de soványsága inkább keltett nyugtalanságot, mint a mégolyan telt húsú idomok is, úgyhogy a nyugtalanság lényegében nem a húsé volt, hanem démoninak lehetett volna nevezni. Csodálatosan szép és beszédes barna szeme volt, csaknem kerek orrlyukai és büszke szája.

Csoda-e, ha Jákób vonzódott hozzá, és magához vette csodálata jutalmául? Érzésszerető aggastyán volt, aki csak arra várt, hogy még egyszer érezhessen; és ahhoz, hogy bennünk, öregekben még egyszer fölébredjen az érzés, vagy olyasvalami, ami szelíden s burkoltan ifjúságunk érzésére emlékeztet, valami különösnek kell jönnie, ami csodálatával is erősít, ami egyszerre astartéi és szellemileg bölcsességünkre szomjas.

Támár kereső volt. A redők szemöldökei között nem csupán a haragot jelentették szépsége miatt, hanem a megfeszített törekvést is az igazságra és üdvösségre. Hol mindenütt meg nem találjuk az Istenért való gondot? Királyi trónusokon és a legszegényesebb hegyi tanyán. Támár is ezt a gondot hordozta, és a nyugtalanság, amelyet keltett, éppen ama magasabb nyugtalanság miatt zavarta s haragította, amelyet hordott. Azt lehetett volna hinni, hogy e falusi gyermek vallásos igényei ki vannak elégítve. De az erdő és mező természettisztelete, amelyre tanították, még mielőtt Jákóbot hallgatta, nem elégítette ki sóvárgását. Nem érte be a Baálokkal és termékenységistenekkel, mert lelke rájött, hogy más, felsőbb is van a világban, és megfeszülten kutatott utána. Vannak ilyen lelkek: csak az kell, hogy új és változtató legyen a világban, s magányos érzékenységüket máris megérinti és megragadja, s útra kell kelniök érte. Nyugtalanságuk nem elsőrendű, mint az urbeli vándoré, amely az ürességbe űzte őt, ahol semmi sem volt, úgyhogy az újat önmagából kellett megteremtenie. Nem ilyenek ezek a lelkek. De ha megvan az új és a világban van, fogékonyságukat nagy messzeségből is nyugtalanítja, úgyhogy kénytelenek utánazarándokolni.

Támárnak nem kellett messzire zarándokolni. A néhány áru, amelyet Jákób sátrába vitt, hogy rézértékeket kapjon érte, nyilván csak a szellem fogása és nyugtalanságának ürügye volt. Odatalált hozzá, és most mind gyakrabban ült az ünnepélyes, történetekben gazdag agg lábánál, nagyon egyenesen, kíváncsi szemét tágra nyitva, annyira megbűvölve és mozdulatlanul a figyeléstől, hogy az ezüst fülönfüggők beesett arca mellett himbálózás nélkül csüggtek alá, s az aggastyán elmesélte neki a világot, azaz történeteit; merész oktató-hevülettel mint a világ történetét adta elő őket: egy nemzetségfa elágazó eseményeit, egy Istenből nőtt és Istentől ápolt család történetét.

Megtanította a kezdetre, a tóhuvabóhura és széttisztulására Isten igéje által; a hat nap műveire, és mint telt meg az ige parancsára a tenger halakkal, aztán a tér az ég erőssége alatt, amelyen a világosító állatok álltak, repdeső szárnyasokkal és a zöldellő föld barmokkal, csúszómászókkal és mindenféle állatokkal. Előadta Isten erős és vidám többes számú fölszólítását önmagához, vállalkozó kedvű szándékát: "Teremtsünk embert!" - és a nőnek úgy tűnt föl, mintha az agg maga lett volna az, aki azt mondta, és mindenesetre mintha Isten, akiről mindig és egyenesen, egyszerűen csak mint "Isten"-ről hallott szólni, mint sehol másutt a világon, mintha Ő egészen olyan lett volna közben, mint Jákób, amivel jól megfért a folytatás: "a mi képünkre és hasonlatosságunkra". S hallott Támár a napkeleti kertről, az élet és a tudás fájáról, a megkísértetésről és Isten első féltékenységi rohamáról: mennyire megijedt, hogy az ember, aki már tudja, mi a jó és a gonosz, még az élet fájáról is talál enni, és tökéletesen olyan lesz, mint a magunkfajta. Ezért a magunkfajta sietve kiűzte az embert a kertből, és kerubot állított elébe villogó pallossal. Az embernek pedig adá a fáradságot és halált, hogy hasonlatos legyen hozzánk, de nem túlságosan hasonlatos, hanem csak valamivel hasonlatosabb, mint a halak, szárnyasok és barmok, s mégis azzal a titkosan kitűzött feladattal, hogy féltékenységünk ellenére lehetőleg egyre hasonlatosabb legyen hozzánk.

Így hallotta Támár. Nagyon következetes nem volt, amit hallott, inkább titokzatos és nagyszerű, mint Jákób maga, aki hirdette. Hallott az ellenséges testvérekről és a gyilkosságról a mezőn. Káin fiairól és nemzetségeikről, amint három módon oszoltak el a földön: olyanokra, akik kunyhókban laknak és állatot tenyésztenek, olyanokra, akik érceket kovácsolnak és magukra rakják, és végül olyanokra, akik csak hegedülnek és sípolnak. Ez volt egyelőre a beosztás. De Séthtől is, aki Ábel pótlására született, számos nemzedék eredt egészen Nóéig, a nagyeszűig: ennek adta Isten a feladatot, megcsalva magát és irtó haragját, hogy a teremtést megmentse, s így átvészelte a vízözönt fiaival, Sémmel, Hámmal és Jáfettel, akik után a világ ismét osztódott, mert mind a háromtól számtalan nemzedék eredt; s Jákób ismerte valamennyit - a népek és földi lakóhelyük neve csak úgy ömlött hirdető ajakáról Támár fülébe; tágas áttekintést adott a nyüzsgő fajzatról és országaikról - és egyszerre az egész összezsugorodott kizárólagos-családira. Mert Sém nemzette harmadíziglen Hébert, ez pedig ötödíziglen Tárét, és így jutottak Ábrámhoz, a három közül egyikhez, de őhozzá!

Mert neki oltott Isten nyugtalanságot szívébe maga miatt, hogy fáradhatatlanul munkálkodjék Istenen, gondolja el és adjon nevet neki, a maga jótevőjévé alkotta őt, és a teremtménynek, aki szellemében megalkotta a Teremtőt, mértéktelen ígéretekkel viszonozta jótéteményét. Szövetséget kötött vele kölcsönös támogatásra, hogy megáldja az áldottat, és megátkozza az átkozottat. Távoli jövendők titkát tárta föl előtte, amikor népek nyüzsögnek, s az ő neve valamennyiük számára áldás lesz. És mérhetetlen atyaságot ígért neki, holott Ábrám terméketlen volt Sárában nyolcvanhatodik évéig.

Akkor vevé az egyiptombeli szolgálólányt, és nemzett vele fiat, és nevezé Izmáelnak. De nem az üdvösség útján járt ez a nemzés, hanem rossz úton, a sivatagé volt, és az ősatya nem hitt Isten szavában, hogy még egy fia lesz az igazitól, kinek neve Izsák lesz, hanem nevettében Isten szavára arcra borult, mivel már százesztendős volt, és Sárában már megszűnt az asszonyi természet. De Isten mégis nevetést szerzett neki, hogy megjelent Jichák, az el nem fogadott áldozat, kiről mondatik felülről, hogy tizenkét fejedelmet fog nemzeni, ami nem volt egészen helyes. Isten elszólta magát néha, és nem pontosan úgy gondolta, ahogyan mondta. Nem Izsák nemzette a tizenkettőt, hanem csak közvetve ő. Tulajdonképpen csak maga az ünnepélyesen hirdető, kinek ajakán az ország gyermeke csüggött, tette meg ezt, Jákób, a Vörös testvére: négy asszonnyal nemzette őket, az ördögnek, Lábánnak szolgálatában, Sineárban.

Azután Támár megint ellenséges testvérekről hallott, a vörös vadászról és a jámbor pásztorról; hallott a helyrehozó áldáscsalásról és a tolvaj meneküléséről, amikor is Elifázt, a lábbaltapodott fiát s vele való útközben esett találkozást illetően, a méltóság megmentése kedvéért, csak kíméletes előadásra került sor. Itt és még egyebütt Jákób elbeszélése kíméletes és enyhítő lett, tudniillik még Ráhel kedvességéről és Ráhel iránti szerelméről szólván. Elifáz esetében önmagát kímélte, és megalázkodását a gyermek előtt szépítés céljából nem éppen a legerősebb színekkel festette ki. A szeretve szeretett említésekor azonban Támárt kímélte; mert kissé szerelmes volt bele, és úgy érezte, egy nő előtt nem szabad túlságosan nyíltan magasztalni a másiknak a kedvességét.

Ellenben a nagy lajtorja-álomról, amelyet az áldástolvaj Lúzban álmodott, a tanítvány teljes pompájában és nagyságában értesült, jóllehet ily fenséges fölemelés nem volt egészen érthető a megelőző mély megaláztatás nélkül. Hallotta, amint az örökös hirdetett róla, és közben szemtől szembe látta őt, aki Ábrahám áldásának hordozója és a hatalom birtokosa volt, hogy továbbajándékozza egynek, aki úr lesz testvérei fölött, és lábához kell hogy boruljanak anyjának gyermekei. És ismét hallotta a szót: "Megáldatnak benned és a te magodban a földnek minden nemzetségei." És nem mozdult.

Mi mindent hallott ezekben az órákban, kifejező előadásban - mind a történeteket! A szolgálat tizennégy évét a sár és arany országában, a ráadásévekkel együtt, hogy huszonöt lett belőlük, és hála a nemigazinak, az igazinak és szolgálóiknak, összegyűlt a tizenegy fiú, a drágát is beleértve. Hallott a menekülésről, Lábán üldözéséről és kutatásáról. A hajnalhasadtáig tartó tusakodásról az ökörszeművel, amitől Jákób élete fogytáig sántított, mint egy kovács. A sekemi borzalmakról, amikor a vad ikrek megfojtották a férfiút, és megrontották a barmot, és bizonyos mértékben átkozottak lettek. Ráhel haláláról, szállásuktól egy dűlőföldre csak, mikor a halálfiúcskát szülte. Rúben felelőtlen nekizúdulásáról, és miként lett ő is átkozott, amennyire Izráel egyáltalában átkozott lehet. És aztán József történetéről, milyen túlságosan szerette őt az atya, de aztán hősiesen útnak eresztette, és erős lélekkel tudatosan áldozatul adta a legdrágábbat.

Ez az "egykor" friss volt még, és Jákób hangja megremegett közben, holott a korábbi és legkorábbi, már egészen időfedte egykoriságoknál epikusan nyugodt maradt, s a kifejezésben ünnepélyesen vidám a gonosz és nehéz eseményeknél is, mert istentörténet volt valamennyi, szent elbeszélnivaló. No de egészen bizonyos, nem lehetett másként, s tudnunk kell, hogy Támár figyelő lelkét a tanfolyam nem csak történeti-időfedte "egykor"-ral, szent "egyszer volt"-tal táplálta. Az "egykor" korláttalan és kétarcú szó; vissza is tekint, messzire vissza, ünnepélyesen ködlő távolságokba, és előre is tekint, előre-messze távolba, amelynek jönni-kellje nem kevésbé ünnepélyes, mint a másiknak így-voltja. Némelyek tagadják ezt; számukra csak a múlt egykora ünnepélyes, a jövőé ellenben silányság. Szenteskedők ezek s nem jámborak, ostobák, szomorú lelkek. Jákób nem tartozott táborukba. Aki nem tiszteli a jövendő egykorát, nem méltó a múlt egykorára sem, és a mával is félszeg viszonyban áll. Ez a mi tanításunk, ha szabad közébe iktatnunk azoknak a tanoknak, amelyekre Jákób ben Jichák oktatta Támárt, és amelyek teli voltak kettős értelmű "egykor"-ral, s hogyan is ne, mikor a világot mesélte el neki, s mikor a világ szava éppen az "egykor", mint híradás és hirdetés? A nő hálásan mondhatta neki, és mondta is: "Nem sokat ügyeltél rá, uram, hogy hírül add nekem, ami történt, hanem a messze jövendőről beszéltél szolgálólányodnak." Mert így tett ő egészen önkéntelenül, hiszen történeteiben kezdettől fogva benne volt az ígéret eleme, úgyhogy nem lehetett azokat hírül adni hirdetés nélkül.

Miről beszélt Támárnak? Sílóról beszélt.

Teljesen téves föltevés, hogy Jákób csak a halálos ágyon, a halál sugallatára prófétált Sílóról, a hősről. Nem kapott ő akkor egyáltalában semmiféle sugallatot, hanem csak rég előkészítettet közölt ünnepélyesen, amit egy fél életen keresztül gondolt át s tisztázott magában, és amihez halálának órája éppen csak az ünnepi hangulatot adta. Ez vonatkozik éppúgy az áldásmondásokra és átokszerű ítéletekre a fiak felett, mint az ígéret-alak említésére, akit Silónak nevezett, és akivel gondolatai már Támár idejében kezdtek foglalkozni, ha nem is beszélt róla senkinek, csak neki, nagy figyelme elismeréséül, és azért, mert érzései maradék erejével kissé szerelmes volt bele. - Ki vagy mi lehetett ez a Síló?

Hogy kiagyalta, igazán különös volt. Siló egyelőre csak városnév volt, egy körülfalazott helység neve az ország északi részén, ahol az ország gyermekei, ha háborúskodtak és győztek, összejöttek, hogy megosszák egymás közt a zsákmányt - nem volt különösen szent hely. De a nyugalom és pihenés helye volt, mert ezt jelenti "Síló"; békét jelent és vidám föllélegzést véres viszály után, és az áldás szava, amely egyformán jó személynévnek és helynévnek. Ezért amint Szihemet, a városfit éppen úgy nevezték, mint városát, hasonlóképpen Síló emberi és férfiúi név is lehetett, egy férfié, akinek neve Békés, aki a béke hozója és viselője. Jákób gondolataiban ő volt a férfiú, kire a népek várakoznak, aki megígértetett már a legkorábbi és mindig megújított fogadalmakban és ujjmutatásokban, megígértetett az asszony ölének, megígértetett Noé áldásában Sém fejére, megígértetett Ábrahámnak, kinek magvában megáldatnak a földnek minden nemzetségei; ő volt a béke fejedelme és a fölkent, aki uralkodni fog tengertől tengerig és a folyótól a világ végéig, aki előtt minden királyok meghajolnak, és minden népek hódolnak, a hős, aki fölkél egykor választott magból, és királyságának széke örökké állni fog.

Őt, aki el fog jönni, nevezte Sílónak - és most nyomatékosan kérjük, képzeljék el és idézzék föl, amennyire csak lehet, hogy Jákób, aki a kifejezésben és benyomáskeltésben egyaránt nagy, miként beszélt oktatásaiban, összekötve a legkezdetibbet a legjövendőbelibbel, Sílóról. Jelentékeny volt, hatalmas volt; Támár, akit egyedül méltatott hallgatójának, mozdulatlanul ült; a legfigyelmesebb nézéssel sem lehetett volna megállapítani fülönfüggői legparányibb rezdülését sem. Hallgatta a világot, amely ígéretként rejti a koraiban a későit, a roppant és sok ágú, történetekben gazdag történetet, amely az ígéret és várakozás bíbor fonalát egykortól egykorig vezette, a legkorábbi egykortól a legjövendőbelibbig, amikor a mindenséget betöltő mennydörgéssel kozmikus üdv-katasztrófában csap össze a két ellenségesen egymás ellen lobogó csillag, a hatalom csillaga s a jog csillaga, és aztán nyájas hatalmú fénnyel egyesülnek az emberiség feje fölött a béke csillagává. Ez volt Síló csillaga, az emberfiáé, a kiválasztás fiáé, aki megígértetett az asszony magvának, hogy a kígyó fejére tapos. Támár pedig asszony volt, az asszony volt, mert minden asszony az asszony, a bukás eszköze és az üdvösség méhe, Astarte és Isten anyja, és ott ült az atya lábánál, aki helyrehozó csalafintasággal örökölte az áldást, s tovább kellett hogy adja a történetben előrenézve egynek Izráelben. Ki lesz az? Kinek koponyája fölé emeli az atya szaruját, hogy örökössé kenje föl? Támárnak voltak ujjai, hogy kiszámítsa rajtuk. Három átkozott volt, a kedvenc pedig, az igazi fia halott. Az örökösödést nem irányíthatta szeretet, és ahol a szeretet nem hat többé, nem marad más, mint az igazságosság. Igazságosság volt a szaru, amelyből a kiválasztás olaja a negyedik fejére kellett hogy peregjen. Júda, ő volt az örökös.

Mostantól kezdve a Támár szemöldökei között húzódó barázdák még egy harmadik jelentést is nyertek. Nemcsak a haragról beszéltek szépsége miatt és a kereső erőfeszítésről, hanem eltökéltségéről is. Itt erősítjük meg: Támár szilárd eltökélése volt, hogy kerül, amibe kerül, nőiessége segítségével beiktatja magát a világ történetébe. Ilyen nagyravágyó volt. Ebbe a megingathatatlan és - amint minden megingathatatlanságban van valami sötét elem - csaknem sötét elhatározásba torkollt szellemi igyekvése. A tanítás bizonyos természetekben nyomban akarattá lesz, sőt az ilyen természetek csak azt igénylik a tanítástól, hogy akaratukat táplálják, és célt adjanak neki. Támárnak csak tanítást kellett kapnia a világról és törekvése céljáról, s máris arra a feltétlen elhatározásra jutott, hogy nőiségét összeköti a célratörekvéssel, és világtörténeti lesz.

Értsük meg jól: mindenki benne van a világ történetében. Elég a világra születni ahhoz, hogy az ember így vagy úgy, jól vagy rosszul, a maga piciny életével tehetsége szerint hozzájáruljon a világfolyamat egészéhez. Legtöbben azonban csak a széleken nyüzsögnek erre-arra, mit sem tudva a főcselekményről, és semmi részt nem véve benne, szerényen és alapjában boldogan, hogy nem tartoznak elsőrangú személyzetéhez. Támár megvetette ezeket. Amint tanult, akart is - vagy helyesebben: azért tanult, hogy megtudja, mit akarjon és mit ne akarjon. Nem akart oldalvást nyüzsögni. Egyenesen a főútra akart ez a parasztlány kerülni, az ígéret útjára. A családba akart tartozni, ölével beiktatni magát a nemzedékrendbe, amely az időben az üdvösség felé haladt. Ő volt az asszony, és magvának ígéret adatott. Síló egyik előanyja akart lenni.

Sem több, sem kevesebb. Keményen húzódtak a barázdák bársony szemöldöke közt. Három jelentésük volt immár - elkerülhetetlenné vált, hogy ne kapjanak egy negyediket is: a haragosan irigy megvetését Súah leánya, Jehuda felesége iránt. Ezzel a nőszeméllyel, aki kiverekedte az útját, és elsőrangú helyen volt, minden érdem és tudás és akarat nélkül (mert tudás és akarat Támár szemében érdemnek számított) - ezzel a történelmiségre méltatott nullával szemben cseppet sem volt jóindulatú, hanem gyűlölte, maga előtt sem titkolva, ahogy csak egy nő képes, és ismét nem leplezve maga előtt, halálát kívánta volna, ha még lett volna értelme. De nem volt, mert az asszony már három fiat szült Júdának, úgyhogy ennek a háromnak is halálát kellett volna kívánnia, hogy a helyzet tisztázott és a hely valóban szabad legyen számára az örökös oldalán. Ebben a minőségben szerette Júdát, és vágyakozott rá - a becsvágy szerelme volt ez. Talán még sohasem - vagy legalábbis idáig nem - szeretett és vágyott egy nő egy férfit oly kevéssé saját magáért és oly egészen egy eszméért, mint Támár Júdát. Új szerelemalapítás volt ez; első ízben történt: a szerelem, amely nem a húsból ered, hanem a gondolatból, úgyhogy démoninak lehetne nevezni, éppúgy, mint a nyugtalanságot, amit maga Támár keltett a férfiakban testiség nélkül.

Astarté részét, amelyre különben haragudott, szívesen és szándékosan vetette latba Júdával szemben, és tudta róla, hogy az nagyon is az úrnő szolgája, semhogy ne lehetne bizonyos győzelmében. De már késő volt - ami mindig azt jelenti: késő az időben. Későn jött, elvétette az időpontot becsvágy-szerelmével. A láncnak ezen a helyén nem tudott már beiktatódni, és nem tudta kiverekedni az útját. Ezért egy lépést előre vagy alá kellett tennie az időben és a nemzedékrendben, magának is nemzedéket kellett váltania, és célra törekvő vágyát oda irányítani, ahol anya kívánt volna lenni - ami elméletileg nem volt nehéz, mert az anya és szerető magasabb szférából nézve mindig egy volt. Röviden, Júdáról, az örökös-fiúról fiaira, az örökös-unokákra kellett tekintetét irányítania - akiknek csaknem halálát kívánta, hogy maga szülje újjá őket, mégpedig magasabb fokon -, természetesen elsőül és kizárólag a legidősebbre, Hérre, mert ő volt az örökös.

Személyes helyzete az időben nagyon jól lehetővé tette ezt az alászállást. Júda számára nem lett volna túlságosan fiatal, és Hér számára sem volt éppen öreg. Mégsem tette meg szívesen azt a lépést. Ennek a nemzedéknek visszataszító volta, beteges, jóllehet kedves romlottsága habozásra indította, hogy megtegye-e. De becsvágya segített magán - kellett hogy segítsen, mert különben Támár nagyon elégedetlen lett volna vele. Azt súgta, hogy az ígéret nem mindig ígéretes vagy akár csak bátorságos utakon szokott járni; s hogy anélkül, hogy a maga kárát látná, sok kétes-alacsonyon, sőt aljason keresztülmehet, és hogy a betegből nem kell mindig betegnek származnia, hanem kipróbált és nemes fajú élet is fakadhat s mehet tovább az üdvösség felé, kivált ha olyan eltökéltség fajnemesítő ereje jön segítségére, amilyen Támárt fűtötte. S a Júda-ivadékok éppen csak elfajzott férfiak voltak. De az asszonyon múlik, s azon, hogy az igazi éppen itt, a leggyöngébb ponton iktatódjék közbe. Az asszony ölének szólt az első ígéret. Mi fordulhatott a férfiakon!

De hogy célját elérje, most mégis föl kellett szállnia az időben harmadíziglen; nem tehetett másként. Astartéi részét ugyan a fiatalemberrel szemben vetette latba, de az eredmény gyermekes és bűnös volt. Hér csak tréfálkozni szeretett volna vele, s mikor Támár szemöldökeinek sötétségét fordította szándéka ellen, elpárolgott, s nem volt képes komolyabbra. Júda háta mögé bújni egy nemzedékkel följebb, a nő tapintatból nem akart; mert ő volt az, akire tulajdonképpen kívánkozott vagy kívánkozott volna, és ha az nem is tudott róla, de tudott ő, és szégyellte tőle kívánni fiát, akit ő akart volna szülni neki. Ezért hát Jákób háta mögé bújt, a családfő, tanítója háta mögé, és az aggastyánnak iránta való s természetesen előtte is jól ismert gyengéje mögé, amely ránézve inkább hízelgő, semmint bántó volt, amikor a nő fölvételre törekedett a családba, és unokáját kívánta férjül tőle. Ugyanazon a helyen tette ezt, a sátorban, ahol József kunyerálta el egykor az öregtől a tarka ruhát, és kívánságával könnyebb dolga volt, mint a fiúnak.

- Mesterem és uram - szólt Támár -, kedves és nagy atyácskám, hallgasd meg szolgálólányod, és hajolj, kérlek, kérésére és legkomolyabban vágyott kívánságára! Lám, te kiválasztottál és naggyá tettél engem az ország leányai között, útmutatást adtál a világról és Istenről, az egyetlen Legmagasabbról, fölnyitottad szemeimet, amelyek vakok voltak, és kiműveltél, hogy a te műved legyek. Ami osztályrészemül jutott, hogy kegyelmet találtam szemed előtt, és megvigasztaltál és szolgálóddal barátságosan szóltál, azt Isten fizesse meg, és legyen jutalmad tökéletes Izráel Istenénél, akihez segítségeddel jutottam el, hogy biztonságban legyek szárnya alatt! Mert vigyázok és óvom lelkemet, hogy el ne felejtsem a történeteket, amelyeket megmutattál nekem, és amelyek el nem múlnak szívemből életem fogytáig. Hirdetni fogom őket gyermekeimnek és gyermekeim gyermekeinek, ha ad unokát az Isten, hogy romlásukra faragott képet ne csináljanak ember vagy asszony vagy földön járó barom vagy égen repdeső madár vagy féreg vagy úszóállat hasonlatosságára; hogy szemüket föl ne emeljék a napra, a holdra és a csillagokra, az egész seregletre, s leborulva ne szolgálják őket. A te néped az én népem, s a te Istened az én Istenem. Ezért, ha Ő gyermekeket ad nekem, ne származzanak azok idegen isten népéből való férfiútól, soha, soha. Házadból való, uram, nyilván elveheti az ország leányát, aki voltam, és Isten elé vezetheti. Én azonban, ahogy vagyok, újjászületve a te művedként, nem lehetek házasszolgálója oktalannak és valakinek, aki faragott képeket imád fából és kőből, mesterem kezétől, amelyek se nem látnak, se nem hallanak, se nem szagolnak. Lásd, atyámuram, amit tettél velem, amikor kiműveltél, és finommá és finnyássá tettél lélekben, hogy nem élhetek többé, mint a tudatlan tömeg, és nem mehetek az első jöttmenthez, és nem adhatom asszonyiságom bálványozó fajankónak, mint különben egyszerű szívvel tettem volna; ezek a kifinomodás hátrányai és a nehézségek, amelyeket a megnemesülés okoz. Azért ne vedd vakmerőségnek leányodtól és szolgálódtól, ha rámutat a felelősségre, amelyet magadra vállaltál, amikor kiművelted őt, és adósává lettél neki is csaknem úgy, mint ő neked, amikor most megnemesítéséért fizetned kell.

- Amit mondasz, leányom - felelte Jákób -, erélyesen hangzik, és van keze-lába; tetszéssel hallom. De mondd, mire akarsz kilyukadni, mert még nem látom, és valld meg, mi a szándékod, mert előttem homályban van!

- Népedé vagyok szellemben - mondta Támár -, csak népedé lehetek testben is, és asszonyiságommal is. Te nyitottad föl szememet; hadd nyissam én föl a tiédet! Egy gally nő törzseden, Hér, negyedik fiadnak elsőszülöttje, s olyan, mint a pálmafa a pataknál és mint karcsú nád a lápon, Beszélj hát Júdával, oroszlánoddal, hogy adjon neki feleségül!

Jákób rendkívül meg volt lepve.

- Ide akartál kilyukadni - felelte -, és ez volt a szándékod? Lám, lám, nem gondoltam volna. A felelősségről beszéltél, amelyet vállaltam, amikor kiműveltelek, és most éppen emiatt hökkentesz meg. Természetesen beszélhetek oroszlánommal, és fölemelhetem szavam előtte, de vállalhatom-e a felelősséget? Szívesen lát házam, s örömmel tárja ki karját befogadásodra. De hát azért műveltelek ki Istennek, hogy boldogtalan légy? Nem szívesen beszélek senkiről kelletlenül Izráelben, de Súah leányának fiai gyenge ivadékok és semmirekellők az Úr előtt, akikre jobb szeretek nem nézni. Lám, nagyon habozom teljesíteni kívánságodat, mert véleményem szerint a fiúk nem alkalmasak a házasságra, s mindenesetre nem veled.

- Csak velem - mondta a nő határozottan -, még ha mással nem is, gondolja csak meg az én atyám és uram! Elkerülhetetlen parancs volt, hogy Jehudának fiai legyenek. Most itt vannak, s olyanok, amilyenek, mindenesetre jó magból valók, mert Izráel magva van bennük, és átugorni nem lehet őket, sem kiejteni, csak ha maguktól kiesnek, és nem állják meg az élet próbáját. Elkerülhetetlen, hogy ismét fiaik legyenek, legalább egy, s legalább egynek, Hérnek, az elsőszülöttnek, a pálmafának a pataknál. Szeretem őt, és szerelmemmel hőssé akarom fölemelni Izráelben!

- Magad vagy hős - válaszolta az agg -, leányom, és én bízom benned.

Így megígérte, hogy szót emel Júdánál, az oroszlánnál, de szívét többféle ellentétes érzés töltötte el. Mert szerette ezt a nőt érzései erős maradékával, és örült, hogy olyan férfiassággal ajándékozhatja meg, amely belőle eredt. De fájlalta is és bántotta becsületérzését, hogy nem jobb ez a férfiasság. Harmadsorban pedig, maga sem tudta, miért, némileg megborzongatta őt ez az egész história.

Júda nem lakott testvéreivel Mamré berkében az atyánál, hanem amióta a Hirá nevű férfiúnak jó barátja lett, kicsit odább az alföld felé, Aduhám réten legeltetett, és ott élt Hér is feleségével, Támárral, miután Jákób nyélbe ütötte ezt a házasságot, magához hívatván negyedszülöttjét és fölemelvén szavát előtte. Miért is berzenkedett volna Júda a szó ellen? Kissé homályosan jelezte beleegyezését, de teketória nélkül beleegyezett, és így Támár Hér felesége lett.

Nem illik hozzánk e házasság függönyei mögé nézni; már akkor sem volt hozzá kedve senkinek, és az emberiség mindig nyers tömörséggel nyilatkozott róla, lemondva részvétről és vádról, amelynek helyes alkalmazását mindenkor nagyon is körülményesnek látta. A balsiker oka egyik részről a történelmi becsvágy volt, astartéi jellegű sajátságokkal tetézve, másik részről ifjúi elernyedtség, amely nem állta ki a komoly életpróbát. Legjobb, ha a hagyomány példáját követjük, és nyersen és tömören közöljük, hogy Júda Hérje házasságkötése után csakhamar meghalt, vagy amint az Írás kifejezi, megölé őt az Úr - no persze, mindent az Úr tesz, és minden, ami történik, az ő tettének nevezhető. Támár karjában halt meg az ifjú vérömlés következtében; nyilván ez okozta halálát, ha nem is vérében fúlt meg; és némelyek még vigasztalónak találhatják, hogy legalább nem magában halt meg, mint a kutya, hanem feleségének karja közt, noha őt is nyomasztó elképzelni az ifjú férj élet- és halálvérétől vörösen. Támár komor szemöldökkel állt föl, tisztára mosta magát, és Júda második fiát, Onánt követelte férjéül. E nő eltökéltségében mindenkor volt valami elképesztő. Fölment Jákóbhoz, és elpanaszolta fájdalmát, bizonyos mértékben Istent is bepanaszolta nála, úgyhogy az aggastyán szinte zavarba jött Jáh miatt.

- Meghalt a férjem - mondotta Támár -, Hér, az unokád, hirtelen és egy szempillantás alatt! Érted ezt? Hogyan tehette ezt Isten?

- Ő mindent megtehet - felelte Jákób. - Alázd meg magad! Akár a legborzalmasabbat is megteheti, mert mindent tehetni, ha jól meggondoljuk, nagy kísértés. Sivatagi maradványok ezek, próbáld így magyarázni! Néha belebotlik valakibe, és egykettőre megöli, magyarázat nélkül. El kell fogadni, amit tesz.

- Elfogadom - felelte a nő - Isten részéről, de nem a magam részére, mert özvegységemet nem ismerem el, nem tudom és nem tehetem. Ha kihullt az egyik, nyomban helyébe kell lépnie a legközelebbinek, hogy szikrám ki ne aludjék, amely még megvan, és mert így férjemnek nem maradna fenn sem neve, sem semmi egyebe a földön. Nemcsak magam és a megölt miatt beszélek, általában és örökérvényűen beszélek. Föl kell emelned szavad, atyámuram, Izráelben, és szabállyá tenned, hogy ahol atyafiak vannak, és egyikük elhal gyermek nélkül, asszonya ne kössön házasságot idegen férfiúval, hanem sógora lépjen közbe, és vegye őt feleségül. Első fiát pedig, akit szül, az apa ismerje el elhalt atyafia nevével, hogy annak neve el ne töröltessék Izráelből!

- De ha nem tetszik a férfiúnak - vetette ellen Jákób -, hogy elvegye sógornőjét?

- Ebben az esetben lépjen elő a nő - szólt Támár határozottan -, és szólaljon föl mindenki előtt: sógorom vonakodik testvérének nevét föltámasztani Izráelben, és nem akar házastársul venni engem. Ekkor föl kell őt szólítani, és beszélni a fejével. Ha azonban ő csak áll és így szól: "Nem tetszik nekem feleségül venni őt", akkor a nő lépjen hozzá az egész nép előtt, és vonja le saruját annak lábáról, és köpjön az ő orcájára, és szóljon így, mondván: "Így kell cselekedni azzal a férfiúval, aki nem akarja fölépíteni az ő atyafiának házát. A neve pedig legyen Mezítlábas!"

- Erre persze meggondolja magát - mondta Jákób. - És annyiban igazad van, lányom, mert így könnyebben fogom fölemelni szavam Júda előtt, hogy adja hozzád férjül Onánt, ha általánosan kötelezővé teszem, és a szabályra támaszkodhatom, amelyet előbb az utasítás fája alatt közhírré tettem.

A sógorházasság, amelyet ekkor Támár sürgetésére alapítottak, történelmi tény. Ennek a parasztlánynak ösztöne volt a történelmiséghez. Özvegység nélkül férjül kapta az Onán fiút, noha Júdának kevés kedve volt a kiegyenlítéshez és oldalházassághoz, és az érdekeltnek még kevesebb. Jehuda, akit az atya elhívatott Adullám mezeiről, hosszabb ideig berzenkedett a javaslat ellen, és vitatta, hogy tanácsos volna a másodikkal is megismételni azt, ami az elsővel olyan szánalmas véget ért. Onán még csak húszesztendős, és ha egyáltalán házasságra termett, mindenesetre még nem eléggé érett rá, s kedve sincs hozzá.

- De Támár levonja saruját és más efféle, ha Onán vonakodik fölépíteni atyafia házát, és Mezítlábasnak fogják nevezni élete hosszat.

- Úgy teszel, Izráel - mondta Júda -, mintha ez megállapodott szokás volna, holott magad vezetted be éppen most, s tudom is, kinek a tanácsára.

- Isten beszél a lányból - felelte Jákób. - Ő vezette hozzám, hogy megismertessem Vele, és beszélhessen belőle.

Erre Júda nem berzenkedett többé, és megparancsolta a házasságot.

Az elbeszélő méltóságán alulinak tartja, hogy hálófülkékbe kémleljen. Nyersen és tömören: Júda második fia csinos és takaros volt a maga nemében, azaz kétséges módon, határozott jellem - mármint a gyökeres ellenszegülés értelmében, amely egyaránt jelentett ítéletet önmaga felett és élettagadást önnönmagában. Nem éppen személyes életét tagadta, mert sok önszeretet volt benne, s piperkőc módon cicomázta és festette magát; hanem az élet minden folytatását maga után és magán keresztül - erre mondott belsőleg nemet. Amint írva van, bosszantotta, hogy mint pótférjnek kell szerepelnie, és nem magának, hanem bátyjának magot támasztania. Ez nyilván igaz; amennyiben szavakról vagy akár gondolatokról van szó, így fogalmazhatta meg magában a dolgot. A valóságban, amelynek számára a gondolatok és szavak csak körülírások, ennek az egész Júda-nemzedéknek az volt tudatában, hogy létük zsákutca, és hogy az élet, akármilyen utakat választ is, mindenesetre rajtuk, a három fiún keresztül nem vezethet tovább: ez nem lehet, nem szabad, ezt nem akarják, nem tudják. Nem rajtunk keresztül! - mondták egyértelműen, és a maguk módján igazuk volt. Élet és termékenyítés járják csak a maguk útját: fütyülnek rá. Kivált Onán tette ezt, és csinosságában s takarosságában csak annak az önszeretete nyilvánult, akin át nem visz tovább az út.

Házasságra kényszerítve elhatározta, hogy bolonddá tartja az ölt. De Támár astartéi fegyverzetű becsvágya nélkül csinálta meg a számítást, s ez úgy állt ellenszegülése ellenében, mint viharfelhő a másikkal szemben, és a halál kiegyenlítő villámát nemzette vele. Karja közt halt meg Onán is, egyik pillanatról a másikra, hirtelen életbénulásban. Agya megállt, és halott volt.

Támár fölemelkedett, és tüstént azt követelte, hogy adják férjéül Sélát, Júda legkisebb fiát, aki még csak tizenhat esztendős volt. Ha valaki Támárt nevezi a legelképesztőbb szereplőnek ebben az egész históriában, nem merünk neki ellentmondani.

Ez alkalommal nem érte el célját. Már Jákób is nagyon ingadozott, jóllehet csak Júda szenvedélyes tiltakozásának vártában, amely nem is váratott magára. Oroszlánnak nevezték, de most mint anyaoroszlán állt utolsó gyermeke előtt, akármennyit ért is a fiú, és nem engedett.

- Nem és soha! - mondotta. - Hogy ez is elpusztuljon, mi? Véresen, mint az első, vagy vértelenül, mint a második, attól Isten óvjon, és meg ne történjék! Engedelmeskedtem idézésednek, Izráel, és idesiettem hozzád Ehezibből, az alföldről, ahol Súah leánya szülte a fiút, s ahol asszonyom most betegen fekszik. Mert beteg és a halál felé hajlik, s ha még Séla is meghal, kopáran állok itt. Nem az engedelmesség megtagadásáról van szó, mert hiszen ezt bizonyára nem akarod megparancsolni nekem, hanem csak habozó biztatásként adod elő. Én azonban nem habozom, hanem azt mondom: nem és soha, érted és magamért. Mit gondol ez az asszony; báránykámat is neki adom, hogy elpusztítsa? Istár ez, aki megöli szeretőit! Ifjak fölfalója ez, s étvágya telhetetlen! Aztán a fiú még gyermek, korához képest is fejletlen, és a bárányka nem való a nő karjainak karámjába.

Csakugyan, nemigen lehetett, legalább egyelőre Sélát házasembernek elképzelni. Inkább angyalnak látszott, mint emberfiának, önhitt és használhatatlan volt, és se szakálla, se basszus hangja.

- Csak a saru meg egyebek miatt mondom - emlékeztetett Jákób habozva -, ha a fiú vonakodnék fölépíteni atyafiának házát.

- Erre válaszolok valamit, uram - mondta Júda. - Ha ez a fölfaló nem megy s nem ölt gyászruhát s nem gyászol apja házában, ahogy özvegyhez illik, kinek két férje halt meg, s aztán nem marad nyugton, hát amily igaz, hogy negyedszülötted vagyok, magam húzom le a nép előtt saruját, és megteszem a többit is, és nyilvánosan vámpírsággal vádolom, hogy megkövezzék s megégessék!

- Elragadtatod magad - mondta Jákób, kínosan érintve -, mert nincs kedved követni javaslatomat.

- Elragadtatom magam? És hová ragadtatnád magad te, ha el akarnák venni Benjáminodat, s talán a legveszedelmesebb útra küldeni, holott ő nem is az utolsó, csak a legkisebb fiad? Őt bottal őrized s rövid pórázon tartod, hogy el ne kallódjék valahogy ő is, s alig engeded ki az utcára. Nos, Séla az én Benjáminom, és ágaskodom, minden ágaskodik bennem kiszolgáltatása ellen!

- Teszek egy javaslatot a megoldásra - szólt Jákób, akit ez az érv nagyon közelről érintett -, vagyis abból a célból, hogy időt nyerjünk, és a leányt, a te menyedet mégse kólintsuk keményen főbe. Ne utasítsuk el kívánságát, hanem szoktassuk le róla. Menj hozzá és mondd: "Séla fiam még túlságosan kicsi, és éveihez képest is fejletlen. Maradj özvegyként apád házában, míg megnő a fiú, akkor neked adom, hogy magvat támasszon bátyjának." Így néhány évre elhallgattatjuk kívánságát, mielőtt megújíthatná. De talán megszokja az özvegységet, és egyáltalában nem újítja meg. Vagy ha mégis, majd biztatgatjuk, és több vagy kevesebb joggal kijelentjük, hogy fiad még mindig nem elég nagy.

- Legyen - mondta Júda. - Nekem mindegy, mit mondunk, csak ne kelljen a Molok tüzes karjaiba fektetnem zsenge büszkeségemet.

Jákób utasítása szerint történt. Támár szemöldökét komoran összevonva fogadta apósa válaszát, s közben mélyen szemébe nézett. De engedelmeskedett. Mint özvegy és mint gyászoló asszony apja házában maradt, és semmit sem lehetett hallani róla egy évig, két évig, még a harmadik évben sem. Két év múltán teljes joggal megújíthatta volna igényét; de ő kifejezetten várt még egy harmadik évig, hogy azt ne mondhassák, Séla még mindig nagyon kicsi. Az asszony türelme éppolyan kiváló volt, mint eltökéltsége. De hisz eltökéltség és türelem: a kettő ugyanaz.

Amikor pedig Séla tizenkilenc esztendős lett, és így elérhető férfiasságának virágában állt, Támár Júda elé lépett, és szólt:

- A haladék lejárt, s most itt az ideje, hogy feleségül adj fiadnak s őt férjül nekem, hogy magot és nevet támasszon bátyjának. Emlékezz meg kötelezettségedről!

Júda azonban, még mielőtt a várakozás első éve eltelt, maga is özvegy lett; Súah leánya meghalt bánatában férje Astarót-szolgasága miatt, valamint fiainak romlása miatt, s amiért ő is hibás benne. Júdának csak Sélája maradt, s most még kevésbé volt hajlandó, mint valaha, a veszélyes útra küldeni őt. Ezért így válaszolt:

- Kötelezettség? Barátnőm, ilyet én sohasem vállaltam. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem állom egyszerűen kimondott szavam? Nem ezt akarom mondani. De arra nem gondoltam, hogy ragaszkodsz hozzá olyan sok idő múltán, hiszen az a vigasztalás szava volt. Ha akarsz még belőle, adhatok, de talán nem szükséges, valószínűleg amúgy is megvigasztalódtál. Séla ugyanis idősebb lett, de nem sokkal, és te most még idősebb vagy hozzá képest, mint akkor, amikor szavammal vigasztaltalak. Csaknem az anyja lehetnél.

- Úgy, lehetnék? - kérdezte Támár. - Úgy látom, te jelölöd ki a helyemet.

- Helyed - felelte a férfiú - véleményem szerint apád házában van, hogy ott mint özvegy élj és mint asszony, aki két férjet gyászol.

Az asszony meghajolt, és távozott. De most jön a java.

Ezt a nőt nem lehetett olyan könnyen kioktatni, sem félretolni az útból - s elképedésünk annál inkább nő, minél tovább figyeljük őt. Helyzetével az időben nagyon szabadon bánt. Előbb alászállt benne az unokákhoz, akiket elátkozott, mert útjában voltak azoknak, akiket ő akart volna világra hozni - most pedig elhatározta, hogy ismét nemzedéket vált, és megint fölfelé száll, megkerülve az egyet, aki még megmaradt az unokákból, akit nem akartak neki adni, hogy vigye őt végre az útra, vagy haljon meg. Mert a szikrának nem volt szabad kialudnia benne, s nem tűrte volna, hogy kiebrudalják Isten örökségéből.

Júdával, Jákób fiával a következőképpen játszódott le a dolog. Nem sok nappal az után a nap után, melyen az oroszlán - megint anyaoroszlánként állt ki fiáért, az év arra a pontra ért, amikor juhnyírás van s a gyapjúszüret ünnepe, s ilyenkor a vidék pásztorai és őrzői egy kis ivásra és áldozati lakomára gyűlnek ősze hol itt, hol ott, és ezúttal egy hegyi falut választottak ki, Thimna nevezetűt, ide jöttek el a nyájak pásztorai és urai fölülről alá és alulról föl, hogy nyírjanak és jól töltsék idejüket. Júda is fölment az adullámbeli Hirával, barátjával és főpásztorával, ugyanazzal, akinek útján megismerkedett Súah leányával; ők is nyírni akartak és jól tölteni idejüket, legalábbis Hirá; mert Júdának jóformán sohase volt kedve jó időtöltésre. Pokolban élt, az egykoron együtt elkövetett tett büntetéseképpen, és ahogyan fiai életüket vesztették, nagyon összhangban állt ezzel a pokollal. Búsította kiválasztottsága, s miatta inkább ne fordult volna az év ünnepre és jó időre; mert aki a pokol szolgája, annak minden ünnepség pokoljellegű, és csak arra jó, hogy bemocskolja a kiválasztottságot. De mi haszna? Csak aki testben beteg, annak bocsát meg az élet. Aki lélekben beteg, az nem számít, senki sem érti meg, annak részt kell vennie az életben, s másokkal tölteni az idejét. Így Júda is részt vett a nyíráson Thimnában, három napig a többiekkel együtt áldozott s lakomázott.

Hazafelé az alföldre egyedül tette meg az utat; legszívesebben egyedül járt. Tudjuk, hogy gyalog ment, mert jófajta gömbös bot volt vele, ami ért is valamit, s az ilyet nem az állat ösztökélésére használják, hanem gyaloglásra. Ezzel lépkedett lefelé a domb ösvényén, szőlőskertek és helységek között, a nap késői fényében, amely rőten áldozott le. Jól ismerte az utat és a járást; itt volt Enám is, Enájim helység a dombok lábánál, amely mellett el kellett haladnia Ehezib és Aduhám felé, házai, agyagfalai és kapuja az ünneplő ég bíbor sugaraiban fürödtek. A kapunál egy alak kuporgott; amint közelebb ért hozzá, látta, hogy ketonet paszpászimmal, az igézők fátyolruhájával van béborítva.

Első gondolata ez volt: "Egyedül vagyok." Második: "Továbbmegyek." Harmadik: "Vele az alsó világba! Miért ül ez a kedésa, ez az örömapáca békés hazatérésem útjában? Ilyesmi is csak velem történik. De mit törődöm vele, hiszen kétszeresen vagyok, aki vagyok: az, akivel az ilyesmi történik, és az, aki emiatt elkeseredik, megtagadja magát, és haragosan továbbmegy. A régi nóta! Mindig ezt kell újra hallanom? Megbilincselt evezősrabok dalolnak így ziháló kebellel robotjuk közben. Nyögdelve daloltam ezt én is odafönn a táncoló örömlánnyal, és egy időre jóllaktam. Mintha a pokol valaha is jóllakhatna! Szégyenletes, képtelen kíváncsiság, százszorosan megcsömörlött! Mit fog mondani, és mint fog viselkedni? Próbálja meg más, az utánam jövő! Én továbbmegyek."

És ezzel megállt.

- Üdv az úrnőnek! - mondotta.

- Erősítsen meg ő! - suttogta a nő.

A vágyak angyala már meg is ragadta Júdát, s a suttogásra sejtelmes kíváncsiság borzongatta az asszony után.

- Susogó útonálló - mondta megreszkető ajakkal -, kire vársz?

- Egy kujon kéjencre várok - felelte az -, aki osztozik velem az istennő titkaiban.

- No, akkor félig-meddig megfelelek - mondta a férfi -, mert kéjenc vagyok, ha nem is kujon. Nem vágyom a vágyat, hanem ő engem. Hivatalodban, úgy hiszem, te sem vágysz nagyon a vágyra, hanem örülsz, ha mások vágynak.

- Mi vagyunk, akik adunk - válaszolt a nő. - De ha eljön az igazi, tudunk befogadni is. Vágyódol rám?

Júda megérintette őt.

- De mit adsz nékem? - tartóztatta föl a nő.

A férfi nevetett.

- Annak jeléül - mondotta -, hogy némileg mégis kujon a te kéjenced, egy kecskebakot adok neked a nyájból, hogy megemlékezzél rólam.

- De nincs veled.

- Majd elküldöm.

- Igen, előbb ezt mondjátok. Aztán más emberré váltok, aki nem tud az előbbinek a szaváról. Adj zálogot.

- Mit kívánsz?

- Add nekem a gyűrűt ujjadról, a zsinórt nyakadból és a botot kezedből!

- Jól gondoskodsz az úrnőről! Nesze!

És együtt dalolták a dalt az úton az esti fényben, és a nő eltűnt a fal mögött. Júda pedig hazament, és másnap reggel így szólt Hirához, pásztorához:

- No, hát így meg így, tudod már, hogy van ez. Enám faluban, Enájim kapuja előtt egy templomi szajha ült, akinek valami különös volt a szemében a ketonet alatt; egyszóval, nem kell sokat beszélni férfiak között! Légy oly jó és vidd el neki ezt a kecskebakot, amelyet ígértem, hogy visszakapjam tárgyaimat, amiket nála kellett hagynom, gyűrűt, botot és zsinórt: Jófajta mamber-bakot vígy neki, ne gondoljon rongyembernek a ringyó. Lehet, hogy megint ott ül a kapu előtt; ha nem, kérdezd meg az embereket!

Hirá kiválasztott egy ördögien csúf és pompás gyűrűsszarvú, hasított orrú és hosszú szakállú bakot, és elvezette Enájimba, a kapuhoz, ahol nem volt senki.

- Hát a szajha - kérdezte odabenn -, aki kinn az úton ült? Hol van? Hát csak ismeritek a szajhátokat!

De az emberek így válaszoltak:

- Nincs itt szajha, nem is volt. Nincsen efféle nálunk. Tisztességes városka a miénk. Keress máshol nőstény kecskét a bakodnak, mert megkövezünk!

Hirá elmondta ezt Júdának; az vállat vont.

- Ha nem lehet megtalálni - mondta -, az őrá tartozik. Mi le akartuk róni az én tartozásomat, senki sem mondhat rólunk semmit. A holmim persze elveszett. A botnak kristályfeje volt. Csapd a bakot megint a nyájba!

Ezzel elfelejtette az egészet. De három hónappal később nyilvánvalóvá lett, hogy Támár másállapotban van.

Olyan botrány volt ez, amilyen a vidéken már rég nem fordult elő. Özvegyi sorban élt, gyászruhában, szülei házában, és most kiderült és nem lehetett tovább titkolni, hogy szégyentelenül és halálra méltóan viselkedett! A férfiak fenyegetően mormogtak, a nők gúnyosan és átkozódva rikácsoltak. Mert Támár mindig gőgös volt velük szemben, és úgy tett, mintha különb volna náluk. Júdához csakhamar eljutott a hír:

- Tudsz róla, tudsz róla? Menyed, Támár úgy viselkedett, hogy nem lehet tovább titkolni. Paráználkodott, és teherbe esett!

Júda elsápadt. Szarvas-szeme kidülledt, orrcimpái remegtek. A bűnösök nagyon ingerlékenyek a világ bűneivel szemben; különben is rossz szemmel nézte a nőt, mert két fiát fölfalta, s azért is, mert ő maga szavát szegte vele szemben a harmadik miatt.

- Bűnt követett el - mondta. - Feje fölött legyen érc az ég, és lába alatt vas a föld! Égettessék meg! Régen megérett már némileg a máglyára, de most nyilvánvaló, hogy iszonyúságot követett el Izráelben, és bemocskolta gyászruháját. Ki kell vezetni atyja házának ajtaja elé, és hamuvá égetni. Vére szálljon rá!

És hosszú léptekkel ment a vádolók élén, akik hadonásztak, és útközben a falvakból mindenfelől újabb hadonászók szaladtak össze, úgyhogy egész vérszomjas tömeg nyomult az özvegyi ház elé Júda kíséretében, gyalázkodva és fütyülve. Benn a házban Támár szüleit hallották sóhajtozni és sivalkodni, őt magát azonban se nem látták, se nem hallották.

Ekkor három embernek megparancsolták, hogy menjenek be és állítsák elő a paráználkodót. Azok bementek kifeszített vállal, merev karral, állukat mellre szegve és öklüket készítve, hogy Támárt kivezessék, és előbb pellengérre állítsák, aztán megégessék. Kis idő múlva azonban Támár nélkül jöttek vissza, különböző tárgyakkal kezükben. Az egyik egy gyűrűt hozott két ujja között, szétterpesztve a többit. A második egy botot tartott, középen fogva, egyenesen maga elé. A harmadik kezéről bíbor zsinór lógázott. Jehuda elé vitték a tárgyakat, aki elöl állt, és szóltak:

- Ezt izeni neked menyed, Támár: "Attól a férfiútól, akinek a zálogai ezek, hordozom zálogomat. Ismered őket? Mert lásd: én nem vagyok az az asszony, akit ki lehet pusztítani fiával együtt Isten örökségéből!"

Júda, az oroszlán megtekintette a tárgyakat, miközben a tömeg köréje nyomakodott és arcába bámészkodott, s amilyen haragossápadt volt mind ez ideig, olyan vérvörös lett most lassan, haja tövéig és szeme fehérjéig. És elnémult. Ekkor egy asszony nevetni kezdett, és aztán még egy, és aztán egy férfi, és aztán sok férfi és asszony, és végül az egész banda harsogva és végeérhetetlenül nevetett, hogy a hasukat fogták nevettükben, és szájukat az égre tátották és kiáltoztak:

- Júda, te vagy az! Júda menyecskét csinált a menyéből! Huhu, hohó és haha!

És Lea negyedszülöttje? Halkan így szólt a sokaságban:

- Igazabb ő nálamnál! - és meggörnyedve távozott közülük. És amikor eljött Támár órája, egy fél esztendővel később, ikreket szült, akikből derék férfiak lettek. Két fiút irtott ki Izráelből, amikor alászállott az időben, s most két hasonlíthatatlanul jobbat szült helyükbe, amikor ismét fölfelé szállott. Az elsőnek érkezett, Pérec rendkívül derekas ember lett, és a világnak és történelemnek ugyancsak derekasan nemzett. Mert még hetedíziglen is nemzett valakit, aki maga volt a derekasság, Boázt, egy kedvesnek a férjét. És ezek nagyra nőttek Efratában, és dicsérték őket Betlehemben, mert unokájuk Jísai volt, a betlehemi, hét fiú atyja és a legkisebbé, aki a juhokat őrizte, barnás volt és szép szemű. Jól értett a hárfához és a parittyához, és legyőzte az óriást - már ekkor csöndben királlyá kenetett.

Mindez még a bizonytalan, messze jövőben rejtőzik, és a nagy történethez tartozik, amelyben József története csupán beiktatás. De bele van iktatva az asszony története is, aki semmi áron sem engedte kiiktatni magát, hanem elképesztő eltökéltséggel keresztülverekedte magát az útra. Ott áll, magasan és szinte komoran, a hazai domb lejtőjén, és egyik kezével csípőjén, másikkal elárnyékolva szemét, elnéz a termő mezőkön, melyeknek távolában tornyosuló felhők közt tör át a fény szélesen áradó sugárglóriává.

Egyiptom gyermekeinek, mindnyájuknak, még a legjobban értesülteknek és a legbölcsebbeknek is tápláló istenük természetéről, az istenség azon oldaláról és életformájáról, melyet az Ábrám-fiak "Él saddáj"-nak, kenyéradó istennek hívtak, és akit a fekete föld országában "Hápi"-nak, a Túláradónak, a Megdagadónak neveztek - tehát a folyamnak mivoltáról, mely sivatagok között megteremtette csodálatos oázis-országát, táplálta létüket és megelégedett halálhívő érzületüket, vagyis a Nílus folyóról igen gyermekes elképzeléseik voltak. Úgy hitték és tanították nemzedékről nemzedékre gyermekeiknek, hogy a folyam, isten tudja, hol és hogyan, az alvilágból lép elő, és útját a "Nagy Zöld" felé veszi, azaz a mérhetetlen óceánhoz, aminek a Földközi-tengert tekintették, és hogy visszahúzódása, a megtermékenyítő túláradás után, hasonlatos az alvilágba való visszatéréshez... Szóval ebben a tekintetben a legbabonásabb tudatlanság uralkodott köztük, és csak az egész akkori világot körülölelő ugyanolyan vagy részben nagyobb tudatlanságnak köszönhették, hogy ilyen tájékozatlanság mellett fenn tudtak maradni. Való igaz, hogy ennek ellenére is pompás és hatalmas, mindenfelől megcsodált és több évszázaddal dacoló birodalmat létesítettek, sok szép dolgot hívtak életre, és igen szellemesen tudtak gazdálkodni tanulatlanságuk tárgyával, a tápláló folyammal. Ennek ellenére is nagyon sajnáljuk, mi, akik annyival többet, sőt jóformán mindent tudunk, hogy abban az időben egyikünk sem lehetett ott, hogy szellemük sötétjét megvilágítsa, és fényesen felderítse nekik azt a viszonyt, melyben Egyiptom a vízzel áll. Milyen feltűnést keltett volna a papi iskolákban és az ország tudós testületeiben, hogy "Hápi" távol attól, hogy valamilyen alvilágból eredjen, amit már önmagát is elutasítunk mint előítéletet, semmi egyéb, mint a nagy afrikai trópusi tavak lefolyása, és hogy a tápláló istennek, hogy azzá lehessen, ami, először önmagát kell táplálnia, miközben minden vizet fölvesz, mely az etiópiai Alpokról nyugat felé lezúdul. Esős időszakban hegyi patakok omlanak itt, finoman szétmorzsolt kőhordalékkal telítve, a hegyekről lefelé, és összegyűlnek a két ágban, melyekből a jövendő folyam előélete kitelik: a Kék Nílusban és az Atbarában, melyek földrajzilag csak távolabb, Khartumnál és Berbernél térnek közös mederbe, és így válnak a Nílussá, a teremtő folyammá. Mert ez az egységes ágy a nyár közepén lassanként a víz és oldott iszap olyan tömegével telik meg, hogy a folyam szélesen kilép partjai közül, ami miatt el is nyerte a Túláradó nevet, és hónapokig tart, míg éppen olyan lassan, ismét visszatér korlátai közé. Az iszaphordalék azonban, túláradásának maradványa - és ezt a papi iskolákban is tudták - Kémének termékeny talaját alkotja.

Elcsodálkozva és talán az igazság hirdetője ellen elkeseredve hallották volna, hogy a Nílus nem lentről, hanem fentről jön - alapjában véve olyan magasról, mint az eső, mely egyéb kevésbé különleges országban a megtermékenyítő szerepét játssza. Ott, mint mondani szokták, a nyomorult idegen országokban a Nílus az égbe van helyezve, ami az esőt jelenti. És meg kell vallani, hogy meglepő, a felvilágosodottsághoz közel járó belátás fejeződik ki a virágos beszédmódban, az a belátás tudniillik, mely a világ minden vizének összefüggéséről beszél. A Nílus-áradás az abesszíniai magas hegységek esőzésének bőségétől függ; ezek az esőzések azonban megszakadó felhőkből származnak, melyek a Földközi-tenger felett alakulnak, és a szél hajtja őket ezekre a vidékekre. Mint ahogy Egyiptom jóléte a Nílus mércéjének szerencsés állásától függ, éppen így Kánaánban, Kenána földjén, a Felső-Retenuban, amint akkoriban nevezték, vagy Palesztinában, ahogy a mi felvilágosultságunk Józsefnek és atyáinak szülőhonát földrajzilag jelöli, minden az esőtől függ, mely ott, ha rendben folynak a dolgok, évenként kétszer esik: a korai eső késő ősszel, a késői eső kora tavasszal. Mert az ország szegény forrásokban, és a mélyen húzódó folyók vizével nem sokat lehet kezdeni. Tehát minden az esőtől függ, különösen a késői esőktől, melyeknek vizét az emberek már ősidőkben gyűjteni szokták. Ha ezek kimaradnak, ha nyugati, nedves szelek helyett keleti és déli, sivatagi szelek uralkodnak, akkor a termésnek befellegzett, szárazság, elkorcsosulás és éhínség támad - és nem csupán itt. Mert ha Kánaánban nem esik, akkor Etiópia hegyeiben sem záporozik, nem omlanak a vad patakok, a Táplálónak két előfutára sem telik meg elegendően, hogy önmaga "nagy" lehessen, ahogy Egyiptom gyermekei mondták, és elláthassa a csatornákat, melyek a vizet a magasabban fekvő szántóföldekre vezetik; rossz termés és szükség nehezül arra az országra is, ahol a Nílus nem az égen, hanem a földön van - és ez a világ minden vizei dolgának összefüggése.

Ha az ember csak egész általánosan tud is erről, akkor nem csodálatos többé semmi számára, bár sok minden borzasztó abban a jelenségben, hogy egyszerre "minden országban" ínség támad, nemcsak az iszapéban, hanem Szíriában és a filiszteusok földjén, Kánaánban, sőt a Vörös-tenger országaiban, de még Mezopotámiában és Babilonban is, úgyhogy a szükség "nagy lesz minden országban". Sőt, ha a dolgok balul fejlődnek, akkor a megzavartságnak, a kimaradásnak és a megszűnésnek egy éve az ismétlődés gonosz szeszélyével többre is terjedhet, szerencsétlen évek sorává nyúlhat: a megpróbáltatás legendássá növekedhet, kereken hét esztendővé, ámbár öt is elég rossz belőlük.

Öt évig oly remekül sikerült minden, oly kedvező volt a széljárás, az áradás, a gyarapodás, hogy hálából hétté léptették elő az ötöt - teljesen meg is érdemelte. Most aztán fordult a kocka, ahogyan azt Fáraó a feketeség birodalmáért érzett anyai aggodalmában homályosan előre megálmodta, József meg világosan értelmezni merte: a Nílus áradása elmaradt, összefüggésben azzal, hogy Kánaánban elmaradtak a téli esők, éppen a későiek - az áradás elmaradt egyszer: már ez is gyászos volt; elmaradt kétszer: jajgatott a nép; elmaradt harmadszor is: akkor a tömeg már sápadtan tördelte kezét - s aztán már ugyanígy annyiszor elmaradhatott, hogy hét szűk esztendőnek és pelyvaévnek is nevezhették.

Mi, emberek a természet ily rendkívüli körülményei között mindig egyformán járunk: kezdetben hétköznapi észjárásunkkal csalódunk egy esemény jellege dolgában, nem értjük, hová fajul. Jóhiszeműen úgy véljük: ez csak holmi közönséges-mérsékelt eset, s aztán különös visszaemlékeznünk e vakságra, e tévedésre, miután lassanként ráeszméltünk, hogy valami rendkívüli megpróbáltatásról, valami páratlan szerencsétlenségről van szó, amiről nem is sejtettük, hogy a mi életünkben minket magunkat is sújthat valaha. Így történt ez Egyiptom népével is. Sokáig tartott, míg megértették, hogy olyan jelenség tört rájuk, amelynek "hét szűk esztendő" a neve, és amely az ősidőkben bizonyára megtörtént már, hiszen mondákkal átszőtt irodalmukban is hátborzongató szerepe volt, de nem merték volna elhinni magukról, hogy még ők maguk is megélhetik. Ám az ő esetükben a mi rövidlátásunknál mégis nehezebben volt megbocsátható, hogy bárgyú értetlenséggel szemlélték azt, ami most kezdődött. Mert hiszen Fáraó álmodott, és József értelmezett. Vajon maga az a tény, hogy a megjósolt hét bő esztendő valóban bekövetkezett, nem volt-e már szinte bizonyítéka annak, hogy a hét szűk esztendő is bekövetkezik majd? Ez utóbbiakról azonban Egyiptom népe a bőség éveiben megfeledkezett, olyanképpen, ahogyan valaki megfeledkezik, hogy még számadása van az ördöggel. Most aztán benyújtották ezt a számlát - amikor a kenyéradó már két-három ízben szánalmasan sekély volt, meg kellett látniok a valóságot, és belátásuk nyilvánvaló következménye József tekintélyének hatalmas gyarapodása volt.

Már a bőség éveinek bekövetkezése is igen kedvezett neki; de mily nagy mértékben meg kellett gyarapodnia dicsőségének, amikor kiderült, hogy a szűk esztendők is megjöttek, és amikor József ellenük meghozott intézkedései a legmélyebb bölcsesség sugallataként nyilvánultak meg!

Pelyvaidőkben, szűk esztendőkben bizony nehéz a sora egy földművelésügyi miniszternek, mert az eltompult nép, melynek nem kenyere a józan ész és a méltányosság, mindenkor arra hajlik, hogy a természeti csapásokért lobbanékonyan a feketeség birodalmának legfőbb felelősét hibáztassa. Ám egészen más a miniszter helyzete, ha megjósolta a megpróbáltatást; és ismét teljesen más, nevezetesen rendkívül dicső és tiszteletet parancsoló, ha idejekorán varázslatos óvintézkedésekkel élt vele szemben, melyek tompítják a csapás élét, szerencsétlenség jellegét, ha meg is őrzi erejét, amellyel mélyrehatóan feldúlhatja az országot. Egy befogadó nép hajlamai és lelki jellemvonásai gyakran jellegzetesebben és példásabban fejlődnek ki idegenből bevándorolt fiaiban, mint magukban az őslakókban. Józsefnek is ama húsz esztendő idején, amikor meghonosodott elragadtatásának és elkülönítésének országában, vérévé vált a gondviselő-elhárító önfenntartás kiválóan jellegzetes egyiptomi gondolata, mégpedig olyanformán; hogy jóllehet ebben a szellemben, de nem ösztönösen cselekedett, hanem közben elég távolságot tartott az uralkodó eszmétől, hogy bár az őt személyében irányította, még mosolyogva az eszme népszerűségére is tekintettel volt, és ehhez szabta cselekvéseit - amiben eredetiség és humor egyesült, s ez vonzóbb, mint az eredetiség önmagában, distancia és mosoly nélkül.

Most aztán megjött az ideje annak, amikor vetésére, vagyis: a bőség gazdaságos megadóztatására aratás következett - ami azt jelenti: megjött a kiosztás ideje, és ama kincstári ügyleté, amilyen zsíros és jövedelmező ügyletben még Ré egyetlen fia sem részesült, amióta ő volt az isten. Mert ahogyan az írás hírül adta, és dalba is szedték: "És lőn éhség minden országban; de Egyiptom földén mindenütt vala kenyér." Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Egyiptomban is ne lett volna éhség; mert hogyan alakultak a gabonaárak, amikor a kereslet a legégetőbb volt, mindenki elképzelheti, akinek akár csak a leghalványabb sejtelme van a közgazdasági törvényekről. De még ha e sejtelmeibe bele is sápadna, gondolja csak meg, ezt az ínséget gazdaságosan szabályozták ugyanúgy, ahogyan azelőtt a bőséget, s ezt nevezetesen ugyanaz a barátságos és agyafúrt férfiú cselekedte, aki ez utóbbit is szabályozta; s hogy az ínséget is ő tartotta kezében, és tehetett vele, amit csak akart: Fáraónak hűségesen a legnagyobb hasznot csiholta ki belőle, de ugyanakkor azoknak is, akik a legkevésbé tudtak volna vele megbirkózni: a kisembereknek. Számukra valóságos ajándékká vált az ínség.

Ez a gazdasági helyzet kihasználásának és a jótékonyságnak, az állami uzsoragazdálkodásnak és a kincstári szegénygondozásnak olyan összetett rendszerével történt, amire még nem volt példa, úgyhogy szigorúságból és barátságosságból kevert jellege mindenki előtt legendás és isteni színben jelent meg, még azok előtt is, akiket e kihasználás sújtott; mert minden, ami isteni, ilyen kétértelműen viselkedik és nyilvánul meg - nem tudni, kegyetlennek vagy jóságosnak nevezze-e az ember.

Ezt a helyzetet nem lehet eléggé különlegesnek felfogni. A mezőgazdaság állapotára a hét elszáradt kalászról szóló álom oly találó példázattal szolgált, hogy az már szinte nem is volt példázat, hanem maga a meztelen valóság. Az álomkalászokat keleti szél szárította el, a hamuszín, izzó délkeleti fuvallat - és ez újabban februártól júniusig, az egész Semu idején, vagyis a nyári, aratási évadban szüntelenül dühöngött, leginkább mintha valami forró kemencéből viharzott volna elő, finom porral telítette a levegőt, és hamuszerűen beborította a növényzetet, olyannyira, hogy ami még az ösztövér kenyéradó gyengécske magatartása után úgy-ahogy megtermett volna, e sivatagi lehelet hatására felperzselődött. Hét kalász? Igen ennyiről lehetett beszélni; több bizony nem volt. Más szóval nem akadt kalász, nem volt termés. Ami viszont megvolt, mégpedig számlálatlan, vagy helyesebben: igen pontosan számon tartott és feljegyzett mennyiségben, az gabona volt, mindenfajta vető- és kenyérmag; a királyi csűrökben és vermekben felhalmozva a folyam alsó és felső folyása mentén valamennyi városban és környékükön országszerte egész Egyiptomban, és csakis Egyiptomban; mert másutt nem volt jövőbe tekintő gondoskodás, és nem építettek magtárakat, előre látván a bő aratást. Igen, egész Egyiptomban és csakis itt volt kenyér: az állam kezében, Józsefében, kasznárjáéban mindannak, amit az ég ad; s most már jómaga is olyanná vált, mint az adakozó mennyei gondviselés és mint a Nílus, a nagy kenyéradó: megnyitotta magtárainak kapuit - no, nem tárta ki sarkig őket, hanem csak módjával, úgy, hogy időnként ismét bezárta, de mégis nagyjából megnyitott mindent, kenyeret és vetőmagot osztott valamennyi ínségesnek, és mindenki az volt: az egyiptomiak éppúgy, mint az idegenek, akik messze földről eljöttek gabonáért Fáraó országába, melyet több joggal, mint valaha, magtárnak hívtak, a világ magtárának. József adott, vagyis inkább: eladott a tehetőseknek, olyan árakon, amelyeket nem azok, hanem ő szabott meg, a példátlan üzleti helyzetnek megfelelően, úgyhogy megaranyozta és megezüstözte Fáraót, és ugyanakkor még más értelemben is tudott adni: nevezetesen a kisembereknek és a zörgő csontú éhenkórászoknak, ha többet nem is osztatott nekik, mint a legszükségesebbet, amiért már jajongva könyörögtek, és vetőmagot és kenyeret adott a kisparasztoknak meg a városi vízmosásos utcák lakóinak, hogy tovább tengethessék életüket, és éhen ne haljanak.

Ez megfelelt az isteni rendnek s a dicséretesen emberi példaképnek. Mindenkor akadtak jó hivatalnokok, akik sírfeliratukon jogos elérzékenyüléssel mondották el magukról, hogy ínséges időkben kenyeret adtak a király alattvalóinak, ellátták az özvegyeket, nem tettek különbséget gazdag és szegény közt, később pedig, mikor a Nílus ismét kiáradt, "nem hajtották be a földműves hátralékát", vagyis: nem követelték vissza az előleget, és nem szorongatták az adókkal, amelyekre halasztást kapott. József gazdálkodása ezekre a sírfeliratokra emlékeztette a népet. Ám Szét napjai óta nem akadt hivatalnok, aki ilyen méretekben, ily teljhatalommal fölruházva s e hatalommal ilyen istenien élve állta volna meg a helyét. Az írnokok és helyetteseik tízezrei által lebonyolított gabonakereskedelem egész Felső- és Alsó-Egyiptomra kiterjedt, de hálózatának valamennyi szála Menfében futott össze, Fáraó Árnyékadójának és Egyetlenegy Barátjának hivatali palotájában, és nem volt olyan végső döntés bármely eladásról, hitelről vagy ajándékról, melyet ő ne tartott volna fenn magának. Színe elé járultak a gazdagok és a nagybirtokosok, és kenyérgabonáért könyörögtek: ezeknek ezüstjükért és aranyukért adott el, de nem mulasztotta el ugyanakkor, hogy kötelezettségként és feltételként rájuk ne rója: öntözőberendezéseik rendszerét korszerűsíteniük kell, nem szabad, hogy azok továbbra is feudális elmaradottságban tespedjenek; ebben mutatkozott meg hűsége Fáraóhoz, a Legmagasabbhoz, akinek kincstárába áradt a gazdagok aranya-ezüstje. És elébe járultak a kenyérért jajveszékelő szegények is; ingyen, minden fizetség nélkül osztatott ki a készletekből, hadd egyenek, senki se éhezzék: ebben meg rokonszenve nyilvánult meg, lelkének e legfőbb jellemvonása, melynek lényegéről már előbb mindent részletesen elmondottunk, úgyhogy nem szükséges itt visszatérnünk rá. Mindenesetre hadd mutassunk rá ismét röviden, hogy volt ebben az egészben valami tréfás. Igen, valóban: a kizsákmányolásból és a gondoskodásból összetett üzleti rendszerében volt valami tréfás, olyannyira, hogy jóllehet ez idő tájt nehezen súlyosodott rá a munka terhe, mégis mindig igen vidám volt, és otthon gyakran ismételte feleségének, Aszenáthnak, a napleánynak: "Leányzó, szeretek élni."

Külföldre - mint tudjuk - szintén az ínséges idők szabta árakon is adott el, és látta a jegyzékeket, melyek "a nyomorult Retenu nemeseinek" szállított gabonáról szóltak. Mert Kánaán sok városkirálya küldött hozzá követeket gabonáért, többek között Meggidó és Sahuren királya is, és eljött Aszkaluna követe, s könyörgött színe előtt városáért, és neki is szállítottak, jóllehet borsos áron. De itt is egyként érvényesült a szívélyesség és a konjunktúra kihasználásának ridegsége, és az éhenkórász sivatagi nyulaknak: Szíria és Libanon pásztortörzseinek - József írnokainak jellemzése szerint -, "barbároknak, akik nem tudták, hogy kell élni", engedélyezte, hogy nyájaikkal bevándoroljanak az ország féltékenyen őrzött sorompóin keresztül, és próbáljanak megélni a folyamtól keletre, amerre a köves Arábiába visz az út, Cóán kövér legelőin, a taniszi deltaág mentén, ha megígérik, hogy a számukra kijelölt terület határait nem lépik át.

Így aztán ilyen határőrjelentéseket olvasott: "Megengedtük Edom beduin törzseinek, hogy átvonuljanak a Merneptah-erődön keresztül Merneptah tavai felé, hadd éljenek meg nyájaikkal együtt Fáraó és az országok szép napjának nagy legelőin."

És József figyelmesen olvasott. Minden határjelentést a leggondosabban áttanulmányozott, és azoknak az ő utasításai értelmében rendkívül pontosaknak kellett lenniük: könyvet vezettek minden személyről, akit a keleti sorompókon keresztül Egyiptom gazdag földjére beengedtek, amely most még sokkal gazdagabbá vált - mindenkiről tehát, aki a nyomorúság földjéről jött, hogy gabonát vigyen ki Fáraó magtáraiból -, és e könyvvezetést József parancsára a végletekig megszigorították; az olyan határőrtisztek, mint a nagy kapuk írnoka, a Cel erődbeli Hor-vaz hadnagy, aki egykor az izmáelitákkal együtt Józsefet is beengedte az országba, most kötelesek voltak nagy gondot fordítani jegyzékeikre, és a beutazókat nemcsak szülőföldjük, mesterségük és nevük, de atyjuk és nagyatyjuk nevének megjelölésével is jegyzékbe venni, a jegyzékeket pedig naponta pontosan és sürgősen leküldeni Menfébe, az Árnyékadó nagy üzletházába.

Ott aztán szép tisztán lemásolták őket kétszeresen jó minőségű papírra, vörös és fekete tintával, s így terjesztették a Kenyéradó elé. Ő pedig, jóllehet éppen elég más irányú elfoglaltság kötötte le, nap mint nap elolvasta a jegyzékeket az első betűtől az utolsóig, éppoly gondosan, ahogyan összeállították őket.

A sovány tehenek második évében történt, Epifi havának derekán, a mi időszámításunk szerint május tájt és rettenetes nagy forróság idején - már amilyen forróság szokta perzselni Egyiptom földjét az év nyári harmadán, de még a szokottnál is szörnyűbb hőségben: a nap tűzcsóvákat záporozott az égből, árnyékban vagy negyven fokot mérhettünk volna, homokvihar dühöngött, s a szél Menfe utcáin sivataghomokot vágott a járókelők gyulladt szemébe. Még a legyek is megsokallták, hát még az emberek, elpilledtek hozzájuk hasonlóan. A gazdagok sok aranyat adtak volna egy félórányi északnyugati szellőért, még azt se bánták, ha a szegényeknek is jut belőle.

József, Fáraó Legfelső Szája, jóllehet az ő arca is nedves homokkal volt tele, déltájt mégis erősen fölvillanyozva tért haza irodai palotájából, élénk taglejtésekkel - ha helyesen jellemezzük e szavakkal állapotát. Gyaloghintója, melyet a hozzá ebédre hivatalos néhány minisztériumi nagyfejű járműve követett, az istenhelyettesnek máig is megtartott szokásához híven, a díszsugárútról hamarosan letért, és az éhenkórászok néhány vízmosásos utcáján vitte végig, ahol szívélyesen, meghitt lelkesedéssel üdvözölték. "Dzsepnuteefoneh!" - kiáltozta a szegény nép, és csókokat dobált feléje. "Hápi! Hápi! Kenyéradó, sorsod beteljesedésén túl még tízezer évig élj!" És ezek, akiket holtukban egyetlen szál gyékénybe göngyölve visznek ki a sivatagba, ilyeneket kívántak neki: "Négy finom korsóban őrizzék meg belsőrészeidet és alabástromkoporsóban a múmiádat!" Így viszonozták a kisemberek az ő rokonszenvét.

Most végül is a Fáraó kegyéből élvezett villájának festett falikapuján át az előkertbe vitték, ahol egy lótuszvirágos tó fallal körülvett négyszögében olaj-, bors- és fügefák, sötét ciprusok és legyező alakú pálmaágak tükröződtek, meg tarka papiruszoszlopok, melyeken a ház elé épített terasz nyugodott. A tó körül vezetett a feljáró széles, homokos útja, és ahol a hintóhordók megálltak, futárok tartották oda neki térdüket és tarkójukat, hogy mielőtt lába a földet érintené, előbb arra lépjen. Házának gondnoka, Mai-Szahme a teraszon, vagyis a külső oldallépcső tetején várt rá teljes nyugalomban, Hepi és Hecesz, a két Punt-földről odaszármazott rendkívül nemes agár társaságában, amelyeknek nyakát arany nyakörvek díszítették, maguk meg remegtek az idegességtől. Fáraó barátja a szokottnál fürgébben szaladt föl a széles lépcsőfokokon, tulajdonképpen fürgébben, mint ahogyan az Egyiptom egy nagyjához nézők előtt illik. Kíséretére ügyet sem vetett.

- Mai - mondotta lelkendezve és fojtott hangon, s közben a kutyák fejét simogatta, s azok üdvözléséül mellére tették mancsukat -, azonnal négyszemközt kell veled beszélnem, jöjj csak mindjárt velem a dolgozószobámba, ezek meg hadd várjanak, az ebéd nem olyan sietős, magam úgysem tudok egy falatot sem lenyelni, sürgősebb dolgom akadt, ami erre a kezemben levő tekercsre vonatkozik, vagy helyesebben: ez a tekercs vonatkozik a sürgősebb feladatra... majd mindjárt megmagyarázom, miről beszélek, ha azonnal velem jönni szíveskednél dolgozószobámba, ahol négyszemközt leszünk...

- Csak nyugalom - válaszolta Mai-Szahme. - Mi történt veled, Adón? Hiszen valósággal ficánkolsz a türelmetlenségtől! És hallani sem akarok róla, hogy ne egyél, éppen te, aki annyi embert etetsz. Nem mosnád le előbb magadról friss vízzel az izzadságot? Ne tűrjük, hogy a verejték beleegye magát pórusainkba és testünk mélyedéseibe. Mert az mar és ingerel, különösen ha szemcsés porral vegyes.

- Minderről szintén később, Mai, mosakodás, étkezés most viszonylag nem sietős, meg kell tudnod ugyanis, amit én már tudok, mert értesített róla ez a tekercs, amelyet épp most kézbesítettek nekem hivatalomban, mielőtt elindultam, vagyis azt, hogy végre megérkezett, vagy helyesebben megérkeztek, vagy ami ugyanazt mondja: megjött a hír, hogy megérkeztek, és most az a kérdés, mi történjék, és hogy kezdünk hozzá, és mit is tegyek, mert rettentő izgatott vagyok!

- Hát hogy is vagyunk, Adón? Csak nyugalom! Amiről azt mondjuk, hogy megérkezett, azt már vártuk, és amit már vártunk, az nem ijeszthet meg bennünket. Ha szíveskednél megmondani, ki vagy mi érkezett meg, akkor majd bebizonyítom neked, hogy nincs semmi ok ijedtségre, hanem csupán a teljes nyugalom a helyénvaló.

E beszélgetés közben gyors léptekkel haladtak előre, amit a nyugodt férfiú igyekezett a kutas udvarba vivő oszlopcsarnokban meglassítani. De József Mai-Szahme társaságában, Hepivel és Hecesszel a sarkában, már be is lépett egy jobb felől nyíló szobába, melynek tarka mennyezete és malachit ajtószemöldöke volt, a falai mentén fönn és lenn vidám díszítőszegélyek húzódtak; ez könyvtárszobául szolgált, és elválasztotta a ház nagy fogadótermét József hálószobájától. A helyiséget Egyiptom minden ékességével díszítették fel. Volt benne prémekkel és párnákkal borított, berakásos nyugágy, voltak könyvtekercsek megőrzésére szolgáló, lábon álló, faragott, írásos és intarziás gyönyörű ládák, oroszlánlábú székek, nádüléssel és préselt, aranyozott bőrtámlával, virágasztalkák és állványok fajanszvázákkal és irizáló üvegedényekkel. József, miközben hintázva ringott lábfején, megszorította gondnoka karját. Könny csillogott szemében.

- Mai - kiáltotta, és hangját elfojtotta az ujjongás vagy valami ujjongásszerű érzés, szorongóan túláradó elragadtatás -, jönnek, már itt is vannak, itt, az országban, már átvonultak Cel erődjén, tudtam én ezt, vártam már rá, és most mégsem tudom elhinni, szívem a torkomban dobog, és izgalmamban azt sem tudom, melyik lábamra álljak!...

- Légy oly kegyes, Adón, és ne táncolj itt velem, nyugodt férfiúval, inkább szíveskedjél világosabban kifejezni magad! Ki jött meg?

- A testvéreim, Mai, a testvéreim! - kiáltotta József, és hintázott a lábán.

- A testvéreid? Azok a dühödtek, akik letépték rólad a ruhát, a verembe dobtak, és eladtak a nagyvilágba? - kérdezte a kapitány, akinek ura mindezt bizalmasan már rég elmondotta...

- Hát persze! Persze hogy ők! Ők, akiknek minden szerencsémet és nagyságomat idelenn köszönhetem!

- Hát, Adón, ez ugyancsak erőszakos megszépítése a dolgoknak.

- Isten szépítette meg őket, háznagyom! Isten fordította jóra, mindenki javára őket, és az eredményt kell meglátnunk, amit el akart érni vele. Amíg az eredmény létre nem jön, csupán a meztelen cselekedet van meg, és az rossznak is tetszhet. De amikor már megvan az eredmény, akkor a cselekedetet is szerinte kell megítélni.

- Ez talán mégiscsak kérdéses, nagyságos uram. Imhotep, a bölcs talán másként vélekedett volna. És atyádnak az állat vérét úgy mutatták meg, mintha a tied lett volna.

- Igen, az szörnyűséges volt. Akkor bizonyosan összeesett ettől. De hát ennek nyilván így kellett történnie, barátom, és nem másként, mert másként nem jutottunk volna előre akkor. Mert atyám nagy volt, de lágy kedélyű, én meg, ó, milyen zöldfülű legényke voltam is én! Leírhatatlan, micsoda zöldfülű voltam, mennyire el voltam telve kárhozatos bizakodással és vak önhittséggel. Szégyen, gyalázat is, hogy némely embernek milyen későn nő be a feje lágya! No persze feltéve, hogy az enyém már benőtt! Tán egész életünk kell hozzá, hogy benőjön.

- Az is lehetséges, Adón, hogy még mindig túl sok van benned a serdületlen fiúból. És bizonyos vagy abban, hogy ezek valóban a testvéreid?

- Hogy bizonyos-e? Semmi kétség nem fér hozzá! Vajon hasztalan adtam-e ki a legszigorúbb parancsot a jegyzőkönyvek és a jelentések dolgában? Bizony nem ok nélkül cselekedtem így, mert tudd meg, csak a forma kedvéért történt, hogy Manassénak, idősebb gyermekünknek ezt a nevet adtuk, ó, bizony nem felejtettem el az én atyámnak házát, nem, semmi esetre sem, mindennap és minden órában rágondoltam e végtelen hosszú évek során, mert hiszen megígértem Benjáminnak, a kicsikének a szétszaggatott varázskertjében, hogy valamennyiüket elhozatom magam után, amikor már felemelkedtem, és enyém lesz a legfőbb hatalom... Bizonyos-e, hogy ők azok? Nézd csak, itt az írás, futárpostával érkezett, és egy vagy két nappal megelőzte őket. Jichák fiának, a Hebrón környéki Mamré ligetében lakó Jákóbnak fiai: Rúben, Simeón, Lévi, Júda, Dán, Naftáli... Gabonavásárlás céljából... És te még kétségről beszélsz? Ők azok, ők azok, tizedmagukkal! A többiekkel jöttek, egy bevásárló karavánnal. Az írnokok nem is sejtették, kiket jegyeztek fel. És ők maguk nem is sejtik, halvány fogalmuk sincs róla, ki elé vezetik majd őket, és ki tart itt vásárt mint a Király Legfelső Szája az országban. Ó, Mai, ha tudnád, mit érzek! De hiszen magam sem tudom, hányadán vagyok, tóhuvabóhu van bennem, ha megérted e szót. És méghozzá előre tudtam és vártam és felkészültem rá hosszú évek óta. Tudtam, amikor Fáraó színe előtt álltam, és amikor értelmeztem álmát, akkor magamnak is értelmeztem Isten szándékát és rendelését e történettel. Ó, Mai, micsoda történet ez, amelyben mi vagyunk! A legszebb történetek közül való! De most aztán az a döntő, és ez a mi feladatunk, hogy szépen, kereken kimódoljuk, a leggyönyörűségesebbé, és Istennek ajánljuk teljes értelmünket. Hogy is kezdünk hozzá, hogy méltók legyünk ilyen történethez? Ez az, ami annyira feldúlja a lelkem... Mit gondolsz, rám ismernek majd?

- Hogy tudhatnám én, Adón? Nem, nem hiszem. Hiszen sokkal érettebbé váltál azóta, hogy szétszaggattak. És mindenekelőtt: gyanútlanságuk vaksággal sújtja majd őket, úgyhogy eszükbe sem ötlik, és a saját szemüknek sem hisznek majd. A fölismerés és a tudatos fölismerés között jókora út van még.

- Úgy van, úgy van. Mégis dobog a szívem félelmemben, hogy fölismerhetnek.

- Hát nem akarod, hogy úgy legyen?

- De nem tüstént, Mai, a világért sem tüstént! Bár húzódna el az egész, és csak lassan értenék meg, mielőtt kimondanám a szót, szólván: "Én vagyok az!", mert ezt először így kívánja meg ennek az istentörténetnek az ékesítése és kerekítése, másodszor pedig sok mindent kell előbb megvizsgálnunk és eldöntenünk, a nyulat kiugratnunk a bokorból, főként Benjámin miatt...

- Benjámin velük van?

- Éppen hogy nincs velük! Hiszen mondom néked, tízen vannak, nem tizenegyen. Pedig mi tizenketten vagyunk testvérek! Csak a vörösszeműek és a szolgálók fiai jöttek el, de anyámnak fia, a kicsi nem jött. Tudod-e, mit jelent ez? Nyugalmadban te mindezt csak igen lassan érted meg. Hogy Ben nincs velük, azt kétféleképpen lehet magyarázni. Azt is bizonyíthatja - és bárcsak ez a magyarázat lenne a helyes! -, hogy atyám életben van még; képzeld csak el, hogy él még ő, a tisztelettel övezett! És őrködik a legifjabbon, tehát eltiltotta az utazástól, aggodalmában, hogy útközben szerencsétlenség érhetné. Ráhelt utazás közben vesztette el, engem is utazás közben ért a halál, hogyne volna hát elfogult az utazással szemben, hogyne tartaná vissza tőle az utolsót, aki még megmaradt neki a kedvestől? Ezt is jelentheti tehát. De azt is jelentheti, hogy elhunyt már atyám, s hogy ők csúnyán viselkednek a védtelennel szemben, rossz testvérek módjára félrelökik, kitaszítják a közösségükből, mert az igazitól származik, szegény kicsike...

- Mindig kicsikének hívod, Adón, mintha nem is vennéd tekintetbe, hogy vér szerinti öcsikéd is érettebbé kellett váljon azóta. Ha jobban meggondoljuk, akkor már nyilván férfikora virágjában van.

- Helyes, lehet, hogy így van. De akkor is csak a legifjabb marad, barátom, a tizenkettő közül, hogyne hívnók hát kicsikének! A legifjabb valahogy mindig különösen kedves nekünk, valami különös kegyelem és varázs lengi körül a világban; s szinte már az a világ rendje, hogy mindez álnokságot és irigységet kelt az idősebbekben.

- Ahogy az ember hallgatja, uram, történetedet, szinte úgy vélné, hogy tulajdonképpen te vagy a legifjabb.

- Lám, lám. Hát nem is tagadom, hogy van is valami igazság megjegyzésedben, lehet, hogy a történet itt némi játékos kitérővel pontatlanul játszódik. Ez lelkiismereti kérdés számomra, és határozottan ragaszkodom hozzá, hogy a legifjabb megkapja a jussát és a legifjabbnak kijáró megbecsülést, és ha ők tízen eltaszították maguktól és gonoszul bánnak vele, sőt ha tán még erőszakoskodtak volna is, mint egykor velem, akkor Elóhim legyen irgalmas hozzájuk, Mai, akkor jól megjárnák itt, fel se fedném kilétemet előttük, s a szép "én vagyok az!" bizony elmaradna; és ha rám ismernének, akkor így szólnék hozzájuk: "Nem, nem én vagyok az, ti gonosztevők!" És csak idegen, szigorú bírájukra akadnának bennem.

- Ejnye, egyszerre csak mit hallok, Adón! Most hirtelen egészen más képet vágsz, és egészen más húrokat pengetsz. Most már egyáltalában nem vagy eltelve merő jámborsággal és szelíd békülékenységgel, hanem visszaemlékszel már, hogyan bántak el veled, pedig olyan embernek ismerlek, aki igen jól meg tudja különböztetni a cselekedetet az eredményétől.

- Magam sem tudom, Mai, milyen ember vagyok. Az ember nem tudhatja előre, hogyan viselkedik majd a történetében, csak amikor az lejátszódik, mutatkozik meg a magatartása, s ebben az ember megismeri önmagát. Kíváncsi vagyok magamra, s arra, hogy miképpen szólok majd hozzájuk, mert most még sejtelmem sincs róla. Hiszen ez idegesít annyira; amikor úgy volt, hogy Fáraó színe elé kerülök, korántsem voltam ennyire izgatott. És hozzá még a testvéreimről van szó. Hát éppen ez az. A szívem fel van dúlva, mint már említettem, s öröm, kíváncsiság és félelem egészen lebírhatatlan zűrzavara tombol benne. Te, aki nem tudsz megrettenni, el sem tudod képzelni, mennyire megrettentem, amikor a neveket olvastam a jegyzéken, jóllehet előre tudtam róla, és egész bizonyosan számítottam rá. Őértük vagy magamért aggódtam-e, mikor megrettentem? Nem tudom. De abban bízvást megegyezhetünk, hogy ami őket illeti, minden okuk meglehet, hogy lelkük mélyéig megrettenjenek, ez már így van. Mert az akkor nem volt csekélység, akármilyen rég volt is, az idő múlásával nem enyészett el. Elismerem: égbekiáltó éretlenség volt azt mondanom: azért jöttem, hogy számot vegyek tőlük; mindent elismerek, s főként azt, hogy nem kellett volna nekik elmondanom álmaimat, meg azt is, hogy atyámnak természetesen mindent elárultam volna, ha kiengednek a veremből, s így benne kellett hagyjanak. És mégis, mégis, hogy süketek maradtak, amikor a mélyből kiáltottam hozzájuk, összezúzva és gúzsba kötve, és jajveszékelve könyörögtem, ne kövessék el atyánk ellen, hogy veszni hagynak a veremben, neki pedig az állat vérét viszik bizonyságul... barátom, akárhogy is vesszük, az szörnyűség volt, nem is annyira velem szemben, erről nem is akarok beszélni, hanem atyánkkal szemben. Hátha elemésztette a bánat, s szenvedéssel szállt alá Seólba, vajon akkor is jól tudnék-e bánni velük? Nem tudom, nem ismerem magam eléggé, hogy előre tudnám, mit teszek ilyen esetben, de félek magamtól, félek, hogy nem tudnék jó lenni hozzájuk. Ha ők okozták volna, hogy szívbéli bánata sírba vitte ősz fejét, bizony ez is az eredményhez tartoznék, Mai, sőt elsősorban ez, és bizony igen elhomályosítaná a fényt, amelyet az eredmény sugároz a cselekedetre. De mindenesetre olyan cselekedet maradna ez, amely megérdemelné, hogy szembesítsük az eredményével, szemtől szembe állítsuk vele, hogy tán végül mégis elszégyellje magát gonoszságáért, amannak jósága láttán.

- Mit tervezel velük?

- Tudom is én! Hiszen éppen a te tanácsodat és segítségedet kérem, mert nem tudom, mitévő legyek velük... téged kérlek, házam gondnokát, akit belefoglaltam ebbe a történetbe, hogy izgatottságomban adj nékem a te nyugalmadból. Van neked belőle fölös mértékben is, s így átengedhetsz valamicskét; te túlságosan is nyugodt vagy, és csak állsz itt, felvonod a szemöldököd, összeszorítod az ajkad, mert nem tudsz megrettenni, és ezért semmi sem jut eszedbe. De ez olyan történet ám, amelyhez sokféle ötlet szükséges, ezzel tartozunk neki. Mert a cselekedet és az eredmény szembesítése példátlan ünnepség, amelyet meg kell ülnünk, és fel kell ékesítenünk százféle cicomával és szent bohósággal, hogy a világnak könnye is kicsorduljon nevettében, ötezer évnél is tovább!

- Az izgalom és a rettenet, Adón, terméketlenebb a nyugalomnál. Tüstént keverek néked valami nyugtatószert, vízbe szórok egy port, ami leülepszik. De ha egy másikat szórok hozzá, akkor együtt felpezsdülnek, és amikor megiszod e pezsgő keveréket, szíved megnyugszik tőle.

- Később majd szívesen megiszom, Mai, a kellő pillanatban, amikor leginkább lesz rá szükségem. De most hallgasd csak meg, mit cselekedtem egyelőre. Futárt menesztettem azzal a paranccsal, hogy különítsék el őket a jövevényektől, akikkel együtt vonultak, és hogy ne lássák el őket gabonával a határvárosokban, hanem Menfébe irányítsák, a Nagy Írnoki Házba. Elrendeltem, hogy törődjenek velük útközben az országon végig, és jó vendégfogadókban szállásolják el őket állataikkal együtt, és titokban gondoskodjanak róluk itt az idegenben, amely oly idegen és különös nekik, mint amilyen nekem volt, amikor ide alászálltam tizenhét éves fővel. Akkor én még rugalmas voltam, de ők már, ha jól meggondolom, negyvenes éveik vége felé járnak, persze ha nem számítom Benjámint; ő azonban nincs velük, és csak annyit tudok róla, hogy ide kell hozatnunk, először azért, hogy lássam, és másodszor azért, Mai, mert ha ő itt lesz, akkor atyánk is eljön. Egyszóval embereinknek megparancsoltam, hogy tapintatosan hordozzák a tenyerükön őket, nehogy lábuk kőbe botoljék, ha érted ezt a szólásmondást. Itt azután vezessék őket a színem elé a minisztériumba, abba a terembe, amelyben fogadni szoktam a népet.

- Nem a házadba?

- Nem, először még nem. Először csak teljesen hivatalosan az Írnoki Házba. Őszintén szólva, ott nagyobb és hatásosabb is a fogadóterem.

- És ott mit szándékozol tenni velük?

- Nos, akkor jön majd el az a pillanat, amikor megiszom pezsgő keverékedet, mert még sejtelmem sincs, hogy akkor mitévő legyek velük. Arra gondolván, hogy ők mennyire nem tudják majd, mitévők legyenek, ha kimondom a szót, mondván: "Én vagyok az!" De semmi esetre sem leszek olyan ügyetlen, hogy az ünnepséget szegényesen ékesítsem föl, ajtóstul rontván a házba s nyomban kirobbanva azzal, hogy "én vagyok az!"; inkább jó ideig szépen meghúzódom az ajtó mögött, és azt színlelem, hogy idegenül állok velük szemben.

- Vagyis: ellenségesen?

- Vagyis idegenül, egészen az ellenségességig. Mert nem hiszem, Mai, hogy el tudnám szánni magam az idegenség színlelésére, ha nem hajtanám túl az ellenségességig. Így könnyebb. Ki kell eszelnem valamit, amiért ridegen szólhatnék hozzájuk, és úgy istenigazában rájuk mordulhatnék. Úgy kell majd tennem, mintha igen gyanús és sötét színben látnám a dolgukat, és mint hogyha előbb szigorú vizsgálatot és a körülmények tisztázását tartanám szükségesnek, vagy valami ilyesfélét.

- Az ő nyelvükön beszélsz majd velük?

- Ez az első segítő szó, Mai, ami nyugalmadból kitelt! - kiáltotta József, és homlokára csapott. - Feltétlenül szükséges volt, hogy erre figyelmeztettél, mert én, szamár, folyton kánaáni nyelven beszélgetek velük gondolatban. De hogy is tanulhattam volna meg kánaániul? A legnagyobb ügyetlenség lenne! Pedig gyermekeimmel valóban így beszélek, bár azt hiszem, egyiptomi kiejtést tanulnak tőlem. No de ez most a legkisebb gondom. Úgy vélem, fölösleges dolgokról beszélek, olyasmiről, ami sokkal nyugodtabb körülmények között esetleg említésre méltó volna, de most nem az. Természetesen nem szabad megértenem a kánaáni szót, tolmács útján kell velük beszélnem, tolmácsot kell hozatnom, már ki is adom az utasítást a minisztériumnak, egy kitűnő tolmácsot, aki mind a két nyelvben egyaránt jártas, hogy pontosan, tompítás vagy durva túlzás nélkül közvetítse nekik, amit mondok. Mert amit ők mondanak majd, például a nagydarab Rúben... ó, Istenem, Rúben járt az üres veremnél, meg akart menteni, az őrtől tudom ezt, azt hiszem, még nem beszéltem el neked, de majd máskor elmondom!... amit ők mondanak majd, azt megértem, csak nem szabad észrevenniük rajtam, hogy megértem, netán meggondolatlanul nyomban válaszolnék nekik, hanem meg kell várnom, hogy a közénk rendelt unalmas fontoskodó lefordítsa.

- Ha majd bevetted a keveréket, Adón, akkor bizonyára ügyesen is viselkedsz. És akkor azt javasolnám neked, tégy úgy, mintha kémeknek tartanád őket, akik ki akarják tapogatni az ország sebezhető pontjait.

- Kérlek, Mai, tartsd meg magadnak javaslataidat! Milyen jogon állsz elő most egyszeriben javaslatokkal, tágra nyitva jóságos, kerek szemedet?

- Azt hittem, hogy elvárod őket, nagyságos uram...

- Jómagam is így vélekedtem kezdetben, barátom. De hát már belátom, hogy ebben az igen ünnepélyes ügyben úgysem adhat s ne is adjon nékem senki tanácsot, hanem magamnak kell azt kimódolnom egészen egyedül, úgy, ahogyan a szívem súgja! Te csak törődj azzal, hogyan ékesítsd a három szerelemről szóló történetet a legörvendetesebbé és legizgalmasabbá, és engedd át nekem, hadd ékesítsem én a magamét! Honnan tudod, hogy magamnak is nem jutott-e eszembe, hogy színleg kémeknek tartsam őket?

- Akkor hát egyet gondoltunk.

- Természetesen, mert hiszen ez az egyetlen helyes gondolat, és már éppen csak az kell, hogy megírassék. Az egész történet amúgy is meg van már írva, Mai, Isten könyvében, és együtt olvassuk majd könny és mosoly között. Mert ugye, te is részt veszel benne, és eljössz az Írnoki Házba, ha majd holnap vagy holnapután megjönnek, és színem elé vezetik őket a Kenyéradó nagytermébe, ahol oly sokféle alakban látható a képe a falakon? Természetesen kíséretemhez tartozol. A fogadásnál tekintélyes kíséret kell hogy körülvegyen... Ó, Mai! - kiáltotta a felmagasztalt, és kezébe temette arcát, ugyanabba a kézbe, amelyet egykor a tökmag Benoni látott az Úr ligetében, amint mirtuszkoszorút font, és amelyen most Fáraó égszínkék lazúrköves "Légy olyan, mint én!" gyűrűje fénylik. - Ó, Mai, viszontlátom őket, az enyéimet, a véreimet, mert hisz mindig is azok voltak, akármilyen harag kerekedett is közöttünk időnként közös bűnünk nyomán! Beszélni fogok velük, Jákób fiaival, testvéreimmel, meghallom majd, vajon él-e még atyánk, aki számára oly sokáig el kellett némulnom halálomban, vajon hallhat-e még hírt arról, hogy élek, és hogy Isten elfogadta az állatáldozatot a fia helyett! Mindent meghallok és kiszedek belőlük, hogyan él Benjámin, és vajon testvériesen bánnak-e véle, és el kell hozniuk őt ide, s atyánkat is! Ó, börtönöm várnagya, ki most házam gondnoka vagy, mennyire túlontúl izgalmas és ünnepélyes mindez! És ünnepélyes tréfával a legderűsebben hajtsuk végre! Mert a derűs lélek, barátom, s a ravaszdi tréfa Istennek legjobb adománya és a legbensőségesebb eligazítás e bonyolult és kétségekkel teli életben. Isten azért adta őket szellemünknek, hogy segítségükkel még ezt a mi szigorú életünket is mosolyra bírjuk. Hogy testvéreim szétszaggattak és a verembe löktek, és hogy most itt kell majd állniuk színem előtt, ez az élet; és az élet az a kérdés is, vajon a cselekedetet az eredményén mérjük-e, és jótettnek nevezzük-e a rosszat, mert szükséges volt a jó eredmény érdekében. Ilyenek bizony a kérdések, ahogy az élet adja fel őket. Nem is lehet rájuk komolyan felelni. Csak derűsen emelkedhet az emberi szellem fölébük, hogy netán bensőségesen tréfálkozván azon, hogy kérdése választalan marad, még Istent magát, e Hatalmas Választalant is, mosolyra derítse.

József olyan volt, mint Fáraó, amikor vert arany nyelű fehér strucctollak sátrában, melyeket apródhajviseletű, ágyékkötős ifjak tartottak föléje, rendkívül gőgős tanácsuraknak, az Írnoki Ház Legfőbb Írnokainak körében ült székén, a Kenyéradó termében; az emelvényen jobb- s baloldalt a testőrség lándzsásai álltak sorfalat. Fehér lábazatú, zöld lótuszos fejű, ékes cirádákkal teleírt, narancsszínű oszlopok kétszer két sora húzódott előtte a távoli bejárat színes zománccal borított szemöldökfájú ajtói felé; a nagy terem tágas oldalfalain a talapzat fríze fölött sokféle alakban tért vissza Hápi, a Túláradó képe, emberi formában, eltakart szeméremmel - egyik melle férfié, a másik nőé, állán királyi szakáll, fején vízinövények -, amint bozóti vadvirágokkal és karcsú vizeskorsókkal díszített áldozati tálcát tart a tenyerén. Az isten visszatérő alakjai között az élet másfajta formáit is ábrázolták nagyvonalúan és vidám színekkel, melyek szinte felujjongtak a magasan nyíló ablakok kőrácsozatán beeső fénykévékben: a vetést és a cséplést, és ahogyan Fáraó maga szánt ökrökkel, és maga kezdi meg az aratást az első sarlósuhintással az aranyló kalászok sűrűjében, a nagy Ozirisz hét, egymás után lépegető tehenét a bikával, melynek nevét ő tudja, s hozzá még remekül elrendezett feliratokat, mint például: "Ó, bár adna a Nílus nékem táplálékot, minden növényt a maga idejében!"

Ilyen volt a kihallgatás terme, amelyben a Vice-Hórusz meghallgatta mindazt a könyörgést vető- és kenyérmagért, amelyről a döntést magának tartotta fenn. Most is itt ült a Mai-Szahméval folytatott megbeszélést követő harmadik napon; a házgondnok mögötte állt, és valóban kevert számára valami pezsgő csillapítót; a Vice-Hórusz éppen döntését közölte a Mursili nagykirály országából, nevezetesen az ugyancsak aszály sújtotta Hattiból érkezett, csőrös orrú saruban bevonuló, copfos és szakállas férfiak küldöttségével - meglehetősen szórakozott és hanyag modorban, ami általános feltűnést is keltett, mert amint Valóságos Írnokának diktált, több búzát, tönkölyt, szerecsenkölest és rizst engedélyezett a kitteus városbíráknak, és alacsonyabb árakon, mint aminőket ők maguk felajánlottak. Egyesek magasabb állambölcsesség indokait sejtették emögött, meg olyasmit, hogy ki tudja, miért, most érkezett el a világpolitikai pillanat, amikor Mursili királynak szívességet kell tenniük; mások ezt az Egyetlenegy gyengélkedésével magyarázták, minthogy az ülés megkezdése előtt kijelentette: hurutot kapott a portól, és állandóan kendőt tartott szája elé.

Efölött kitekintve pillantott végig méltóságteljesen a termen, amikor a kitteusok elvonultak, és bevezették a soron következőket: ázsiai férfiak csoportját. Egyikük kimagaslott a többi közül, a másiknak mélabús oroszlánfeje volt, a harmadik tömzsi és erős, a negyediknek hosszú és fürge volt a lába, két továbbiról lerítt, hogy durván harcias, volt közöttük szúrós szemű, volt, akinek a szeme meg az ajka nedvezett, egyikük feltűnően csontos tagjaival vonta magára a figyelmet, másikuk a göndör fürtű hajával, körszakállával és azzal, hogy ruháját dúsan ékesítette a bíborcsiga kékje és pirosa. Ilyenformán mindegyiküknek megvolt a maga jellegzetessége. A terem közepén úgy látták, ideje, hogy megcsókolják a földet, és az Egyetlenegynek meg kellett várnia, míg ismét felegyenesedtek, hogy legyezőjével inthessen nekik, s megengedje: járuljanak színe elé. Elébe járultak, s ismét leborultak előtte.

- Ilyen sokan? - kérdezte József fátyolos hangon, amelyet Isten tudja, miért, csaknem dörmögővé mélyített. - Egyszerre tízen? Miért nem mindjárt tizenegyen? Tolmács! Kérdezd meg őket, miért nem jöttek mindjárt tizennégyen vagy tán tizenketten? Vagy értitek, emberek, az egyiptomi nyelvet?

- Nem annyira, ahogyan szeretnénk és óhajtanánk, uram, menedékünk - válaszolta egyikük a maga nyelvén: a fürgelábú, akinek nyilván a nyelve is fürgén pergett. - Fáraóhoz vagy te hasonló, a holdhoz vagy hasonló, az irgalmas atyához, aki fenséges köntösben vonul el előttünk. Az elsőszülött bikához vagy hasonló, amelyet felékesítettek, Mósel, parancsoló! Szívünk egy ütemre dicsőít téged, aki itt vásárt tartasz, az országok Kenyéradóját, a Világ Táplálékát, aki nélkül elfúlna mindnyájunk lélegzete, és akinek annyi évet kívánunk még életében, ahány napja van az évnek. Nyelvedet azonban, Adón, megbocsásd nékünk, szolgáidnak, nem értjük eléggé, hogy azon üzletet köthetnénk.

- Fáraóhoz vagy hasonló - ismételték a többiek kórusban. Mialatt a tolmács Naftáli beszédét gyorsan és ügyrendi egyhangúsággal lefordította, József tekintetével csak úgy falta az előtte állókat. Valamennyiüket fölismerte, nem kellett hozzá sok fáradság, és meg is tudta különböztetni őket, akármennyire megviselte is őket az idő múlása. Itt volt a nagy Rúben oszloplábain, már őszbe csavarodott fejjel, s erős arcizmai mogorván megfeszültek. Ó, végzet Istene, itt voltak hiánytalanul valamennyien, a gyűlölettől kiéhezett ordasok egész falkája, mely rávetette magát a "Le vele, le vele! üvöltéssel, akármennyire könyörgött is: "Ne szaggassatok szét!", a dühöngők valamennyien, akik a veremhez vonszolták héhával és hajhával, bármennyire magánkívül kérdezte is őket, önmagát, a magasságos eget fölötte: "Ó, jaj, mi lesz velem?", mind, akik őt mint "hallod-é"-t és "kutyaházi"-t eladták húsz ezüstért az izmáelitáknak, és akik ruhája foszlányait szeme láttára megáztatták a levágott állat vérében. Itt voltak ők, testvérei Jákóbban, fölbukkanván az idő mélyéből, álmok miatt haragra gerjedt gyilkosai, akiket álmok vezéreltek hozzá, és az egész olyan volt, mint az álom. Itt voltak hatan a vörösszeműek és mind a négyen a szolgálók sarjai: Bilha viperakígyója és hírkufára, Zilpa katonás öltözetű zömök elsőszülötte, az egyenes Gád, és torkos fivére. Ő volt egyike a legfiatalabbaknak, Isszakár, a teherhordó szamár és a szurkos Zebulón mellett - és már neki is ráncos és barázdált volt az arca, és deresedett a szakálla meg a simára olajozott haja. Ó, Örökkévaló, hogy megöregedtek! Megindító volt - olyan megindító, mint maga az élet. De József megrettent, amikor megpillantotta őket, mert szinte elképzelhetetlen volt, hogy atyjuk él még, amikor már ők is oly öregek.

Szíve eltelt nevetéssel és sírással és aggodalommal, ahogy elnézte őket és ahogyan rájuk ismert, valamennyiükre, a szakállukon keresztül, amelyet némelyikük annak idején még nem is viselt. De nekik, akik ugyancsak ránéztek, eszükbe sem ötlött, hogy ráismerjenek, és látó szemüket vakság fedte el a lehetőség elől, hogy talán ő az, az öccsük. Egykor eladták szemtelen testvérüket a nagyvilágba, hogy menjen, amerre lát, a ködös idegenbe, ezt tudták mindenkor, és tudták most is. De hogy ez az előkelő pogány ott a trónszéken a legyezők árnyékában, talpig hófehérben, amelytől homlokának és karjának sötétbarna színe valódi egyiptomi módra ütött el - hogy e Hatalmas Vásártartó úr, akihez eljöttek szorultságukban, ez itt, Fáraó kegyéről tanúskodó kitüntetésével, az aranyműves mesterség káprázatos remekével: ezzel a lánccal, mely ugyancsak pompázatos aranysólymokból, napbogarakból és életkeresztekből a legválasztékosabb ízléssel összeötvözött melltáblát keretezett be, hogy ez ott fenn, aki díszlégyhajtót, derékkötőjében ezüst díszbaltát és a sajátos helyi szokás szerint megkötött, merev vállszárnyakban végződő fejkendőt viselt -, hogy ez lehetne az, akit egykor elveszejtettek, az álmok álmodója, akit végül már atyjuk is eltemetett szívében, és az a gondolat, hogy még él, hozzáférhetetlen, tilalmas és elzárt valami volt számukra, és még az sem vezette rá őket, hogy a férfiú állandóan kendővel takarta el arcának alsó felét.

Most íme, ismét megszólalt, és valahányszor szünetet tartott, a tolmács azonnal kerepelve és hangsúlytalanul ismételte kánaáni nyelven, amit mondott.

- Hogy itt meg lehet-e alkudni, és kaptok-e árut - mondotta rosszkedvűen -, az még kérdéses, az majd elválik; az is könnyen lehetséges, hogy valami egész más derül ki. Az még a legkisebb akadály, hogy nem beszéltek az emberek nyelvén. Egyébként sajnállak benneteket, ha azt várjátok, hogy Fáraó Legfelső Szájával a ti zagyva nyelveteken érintkezhettek. A magamfajta ember Bábel nyelvén is beszél, kitteusul is, de a habura és más efféle aulazaukaulákra csak nehezen szánná rá magát, s ha valaha értette volna is, igyekszik mihamarabb elfelejteni.

Szünet és fordítás.

- Csak néztek rám - folytatta válaszra sem várva - szemérmetlenül, már ahogyan barbárok szoktak, bámészkodtok rám, és csendben megfigyelitek, hogy kendővel óvom magam, amiből titokban arra következtettek, hogy nyilván gyengélkedem. Igen, gyengélkedem kissé... hát aztán, mit kell ezen kilesni és kémlelni, ebből következtetéseket levonni? Igen, hurutos lettem a portól, a magamfajta ember sem ment ettől. Orvosaim majd meggyógyítanak. Az orvosi tudomány igen fejlett Egyiptom földjén. Tulajdon háznagyom, magánpalotám gondnoka mellesleg orvos is. No, látjátok, ő majd meggyógyít. De az olyan emberek iránt, bármennyire távol állnak is tőlem, akik e rendkívüli és viszontagságos időjárásban utazni voltak kénytelenek, méghozzá a sivatagon át, az ilyenek iránt részvétet és aggodalmat érzek szívemben, hogy mi mindent kellett útjukon elviselniük. Honnan jöttetek?

- Hebrónból, nagy Adón, Kirját-arbából, a Négyvárosból és a kánaáni Mamré terebintusai alól, hogy élelmet vásárolunk Egyiptomban. Mi mindnyájan...

- Állj! Melyikőtök beszél itt? Ki az a csupasz ajkú kicsi, aki itt beszél? Miért éppen ő szól és nem az a toronyember például - mert hiszen akkorára nőtt -, és őt vélem a legidősebbnek és a legértelmesebbnek egész bandátokban?

- Áser az, aki felelt, urunk, engedelmeddel. Áser a neve a te szolgádnak, aki köztünk, testvérek közt testvér. Mert mi valamennyien testvérek vagyunk és ugyanazon atyának fiai, akiket egyesít a testvéri kötelék, és amikor közösségünkről és kötelékünkről van szó, olyankor engedelmes szolgád, Áser szokta a szót vinni.

- Akkor hát te közösségi szószátyár és a közhelyek cséplője vagy. No, jó. De ha jól szemügyre veszlek benneteket, nem kerüli el éles tekintetemet, hogy állítólagos testvéri közösségtek ellenére is nyilvánvalóan más és más fából faragtak mindegyikteket, és az például ehhez tartozik, mások ismét más közösségbe. Ezt a közösségi szónokot, aki a hangját hallatta, hasonlónak vélem ahhoz ott a rövid kabátban, amelyre ércet varrt, amannak meg ott, annak a kígyószeműnek, tudom is én, milyen, de valamilyen köze van ahhoz, aki ott áll a közelében, és csak váltogatja pipaszár lábait. Többeket meg az fűz össze, hogy gyulladásosan vörös a szemhéjuk.

Most Reubén vállalta magára, hogy válaszol.

- Valóban mindent észreveszel, uram - hallotta József a feleletet. - Engedd meg, hogy felvilágosítsunk. Hasonlatosságunk és különbözőségünk onnan ered, hogy különböző anyáktól származunk, négyünk kettőtől, és hatunk egytől. De valamennyien egy atya fiai vagyunk, Jákóbé, a te szolgádé, ő nemzett minket, és ő küldött hozzád, hogy élelmet vásároljunk.

- Ő küldött hozzám? - ismételte József, és zsebkendőjét feltolta, hogy az egész arcát eltakarja. Aztán ismét kitekintett fölötte.

- Ember, meglep a cérnahangod, amely ilyen toronyszerű testből ered, de még jobban elcsodálkozom szavaid értelmén. Hajatokat s szakállatokat már őszbe vegyítette az idő múlása, s a legidősebbnek közületek, aki nem visel szakállt, annál ezüstösebb a haja. Belebonyolódtok mindenféle állításokba, amelyek nem érdemelnek hitet a szememben, mert szerintem nem olyanok vagytok, mint akiknek élne még az atyjuk.

- Színed előtt esküszünk, uram, hogy él - szólt most Júda. - Engedd meg, hogy tanúságot tegyek édestestvérem szavai mellett! Igazság szól belőlünk. Atyánk, a te szolgád tisztelettől övezve, megbecsülésben él, és nem is idős még, nyolcvan s egynéhány, de lehet, hogy már kilencven felé is jár, ami nem ritkaság a mi törzsünkben. Mert a mi dédatyánk már százéves volt, amikor még atyánk nemzőjét, az igazit és törzsököst nemzette.

- Micsoda barbárság! - mondta József elhaló hangon. Tekintetével házgondnokát kereste, majd ismét visszafordult, és egy ideig egy szót sem szólt, úgyhogy mindenki nyugtalankodni kezdett.

- Pontosabban válaszolhatnátok kérdéseimre - mondotta végül -, úgy, hogy nem tértek el a lényegestől a lényegtelenre. Amit tőletek kérdeztem, ennyi volt csak: hogy viseltétek el az utazás viszontagságait, igen megszenvedtétek-e a sivatagi szárazságot: volt-e végig elegendő vizetek, nem támadt-e rátok rablónépség vagy por-abubu, egyikőtöket sem érte-e napszúrás... csak ennyit akartam tudni.

- Köszönjük jóságos érdeklődésedet, Adón, elég jól ment a sorunk. Karavánunk elég erős volt a rablókkal szemben, jól el voltunk látva vízzel, éppen csak hogy egy szamarat vesztettünk, jómagunk valamennyien egészségesek maradtunk. Egy közepes erejű por-abubu volt az egyetlen csapás, amelyet át kellett vészelnünk.

- No, annál jobb. Érdeklődésem egyébként nem jóságos volt, hanem szigorúan tárgyilagos. A tiétekhez hasonló utazás különben egyáltalán nem rendkívüli. Annyit utazgatnak a nagyvilágban; tizenhét napos utak, sőt még hétszer tizenhét naposak is egészen megszokottak, és bizony lépésről lépésre kell megtenni őket, mert a föld bajosan fut az ember elébe. Például tifelétek a kereskedők Gileádból azon az úton mennek, amely Beizánból Jeninen keresztül visz... melyik völgyön át is mennek?... Várjatok csak! Hiszen tudtam, de már eszembe is jutott: persze, Dótán völgyén át, ahonnan a Damaskiból Lejun és Ramleh felé, egészen Hazati kikötőjébe vivő nagy karavánútra jutnak. De ti kényelmesebben utaztatok. Ti Hebrónból egészen egyszerűen lementetek Gázába, és azután a part mentén lefelé a mi földünkre?

- Te mondád, Mósel. Te mindent tudsz.

- Igen sokat tudok. Részben velem született éles eszem, részben más eszközök révén, amelyek a magamfajta embernek rendelkezésére állanak. De nyilván csak Gázában, ahol egyesültetek az utazók karavánjával, ott kezdődött meg az út legnehezebb szakasza. Valóságos vasvároson és csontvázakkal borított kiszáradt, elátkozott tengerfenéken kell ott keresztülvergődni.

- Mi nem néztünk körül, és Isten segítségével átjutottunk a szörnyű helyen.

- Ennek örülök. Tán még tűzoszlop is vezérelt benneteket?

- Időnként haladt előttünk egy. De ez később összeomlott, s erre következett az elég kellemetlen por-abubu.

- Nyilván csak nem akartok dicsekedni azzal, hogy milyen borzalmas az ilyenfajta vihar. Még könnyen halálossá is válhatott volna számotokra. Sajnálom, hogy a jövevényeknek útjukban, erre le, Egyiptom felé ilyen viszontagságokat kell elviselniük. Ezt szigorú tárgyilagossággal mondom. Hanem végül is nyilván szerencséteknek tartottátok, amikor már a mi bástyáink és őrtornyaink közelébe kerültetek.

- Hangosan ujjongtunk, és hálálkodtunk az Úrnak, hogy megtartott bennünket.

- Megrettentetek Cel erődjétől és seregeitől?

- Megrettentünk, de tiszteletteljesen.

- És ott hogy bántak veletek?

- Nem tagadták meg, hogy átvonuljunk, miután tanúsítottuk: vásárlók vagyunk, és ebből a magtárból gabonát szeretnénk elszállítani, hogy feleségeink és gyermekeink éljenek, s ne haljanak meg. Azonban elkülönítettek bennünket.

- Ezt akartam hallani. Csodálkoztok az elkülönítési rendszabályon? Ilyesmi, mint ez az elkülönítés, nyilván sosem történt még veletek, nemhogy még magatok okoztatok volna ehhez hasonlót? De mindenesetre meghagytak benneteket egy csomóban és együtt, teljes számban, mind a tízeteket, ha ugyan a tízet teljes számnak lehet nevezni, senkit közületek el nem különítették a többitől, és csak benneteket választottak külön a jövevényektől?

- Így történt, uram. Értésünkre adták, hogy pénzünkért sehol sem vásárolhatunk kenyérmagot az országban, csupán Mempiben, az országok mérlegében, és csak tőled magadtól, az Élelem Urától, Isten Aratásának Barátjától.

- Helyes. Megmutatták nektek, merre menjetek? Jó utatok volt a határtól le a Körülgöngyölt városáig?

- Igen jó utunk volt, Adón. Gondjuk volt ránk, uram. Férfiak, akik jöttek és ismét eltűntek, vendégfogadókhoz és pihenőházakhoz vezettek bennünket állatainkkal együtt, és amikor másnap reggel fizetni szerettünk volna, a szállásadó nem akarta elfogadni.

- Szabad szállást és élelmet kétfajta embernek szoktak adni: a díszvendégnek és a fogolynak... Hogy tetszik nektek Egyiptom?

- Csodálatos ország, nagyvezír! Hatalma és dicsősége Nimródéhoz hasonló, pompázik az ékességben és formában, az égbe nyúlóban és földön elterülőben, templomai lenyűgözőek, sírjai a mennyekig érnek. Gyakran még a szemünk is könnybe lábadt az ámulattól.

- No, azért remélem, talán nem annyira, hogy megfeledkeztetek volna mesterségetekről és megbízatásotokról, és hogy megakadályozott volna a kémkedésben, hírszerzésben és a titkos következtetésekben.

- Beszéded, uram, homályos nekünk.

- Tehát nem óhajtjátok megtudni, hogy miért különítettek el a jövevényektől, miért tartottak szemmel, és miért vezettek színem elé?

- Szeretnénk megtudni, nagyméltóságú úr, de bizony nem tudjuk.

- Olyan képet vágtok, mintha nem is sejtenétek; és lelkiismeretetek sem súgja, hogy gyanúba keveredtetek, hogy gyanú árnyéka hull rátok, súlyos és sötét, meg is haladja a puszta gyanút, úgyhogy gazságotok már feltárult szemünk előtt?

- Mit mondasz, urunk? Fáraóhoz vagy hasonló. Miféle gyanúról beszélsz?

- Arról, hogy kémek vagytok! - kiáltotta József, és öklével a karfára sújtva, felugrott az oroszlánlábú székről. Azt mondta "daialu": kém - ez hírhedt értelmű akkád szó volt -, és még ábrázatuk felé is bökött a légyhajtóval.

- Daialu - ismételte tompán a tolmács.

Egy emberként hőköltek vissza, villámsújtottan, iszonyodva.

- Mit mondasz?! - ismételték kórusban, mormolva.

- Amit mondtam, megmondtam! Kémek vagytok, azért jöttetek, hogy kitapogassátok az ország sebezhető pontjait, amelyeket titkol, ti meg fel akarjátok fedni őket, és el akarjátok árulni, hogy hol törhet be a támadó és fosztogató. Ez az én meggyőződésem. Ha meg tudjátok cáfolni, ám tegyétek!

Rúben szólt erre, mivel a többiek egyöntetű buzgalommal integettek neki, hogy ő keljen védelmükre. Lassan csóválta a fejét, és így felelt:

- Mi cáfolnivaló van ezen, uram? Csak mert te mondod, méltó említésre az egész, különben egy vállrándítással el lehetne intézni. Nagy emberek is tévedhetnek. Gyanúd hamis. Nem sütjük le szemünket hallatára, hanem, mint látod, nyíltan és becsületesen tekintünk fel hozzád, sőt azzal a tiszteletteljes szemrehányással, hogy miképpen ismerhettél ennyire félre bennünket. Mert mi felismerjük a te nagyságodat, de te nem ismered fel a mi becsületességünket. Tekints reánk, és engedd meg, hogy amit rajtunk látsz, felnyissa szemedet. Mi mindnyájan egy atya fiai vagyunk, egy kitűnő férfiúé, aki Kánaán földjén él, egy pásztorkirályé és istenbaráté. Igaz járatban vagyunk. A jövevényekkel jöttünk, hogy élelmet vásároljunk, élelmet asszonyainknak és gyermekeinknek, jó ezüstpénzekért, amelyeket megmérhetsz pontos mérlegen. Ennyi az óhajunk. Az istenek Istenére, daialuk, kémek sohasem voltak a te szolgáid.

- És mégis azok vagytok! - felelte József, és sarujával dobbantott. - Amit a magamfajta ember a fejébe vesz, azt meg nem másítja. Azért jöttetek, hogy kifürkésszétek az ország gyenge pontjait, s aztán sarlóval törjetek rá. Meggyőződésem, hogy mind a tízeteknek ez a megbízásotok Kelet gonosz királyaitól, és a ti dolgotok, hogy e meggyőződésemet megcáfoljátok. De ez a toronyember korántsem döntötte meg, hanem csak úgy, minden alap nélkül állította, hogy nem igaz. Ez bizony nem olyan védekezés, amellyel a magamfajta ember megelégszik.

- De hát kegyeskedjél, urunk, tekintetbe venni - mondta egyikük -, hogy inkább rajtad áll az ilyen vád bizonyítása, mintsem hogy a mi kötelességünk lenne azt megcáfolni.

- Ki az a szúrós szemű, aki ily rendkívül agyafúrt módon szól a soraitokból? Te már régóta szemet szúrtál nekem kígyótekinteteddel. Hogy hívnak?

- Dánnak, engedelmeddel, Adón, a Dán nevet kaptam, és egy szolgáló szült az úrnő ölén.

- Örvendek. Ilyenformán, agyafúrt szavaidból ítélve, te nyilván azt képzeled, Dán mester, hogy alkalmas vagy a bíráskodásra, mégpedig saját ügyedben? Ám itt én vagyok az, aki meghatározza, mi jogos, mi nem, akit pedig gyanúba fogok, annak a dolga tisztára mosni magát. Van is néktek, sivataglakóknak és nyomorúság fiainak fogalmatok e végtelenül kifinomodott ország sebezhető gazdagságáról, amely ország fölé engem helyeztek gondviselőnek, hogy boldogulásáért én legyek felelős isten fiának a palotájában? Örökösen fenyegeti a vad beduk, mentiuk, antiuk és pectiuk mohó kapzsisága, akik gyengéit fürkészik. Tán itt is habirok dúljanak, ahogyan olykor künn, Fáraó tartományaiban dúltak? Tudok városokról, melyekre úgy támadtak rá, mint veszett ebek, és dühükben kiirtották a férfinépet, barbár önkényükben elveszejtették a barmot. Látjátok, többet tudok, mintsem gondolnátok. Kettőtöket, hármatokat, nem akarom azt állítani, hogy mindnyájatokat egészen olyannak látlak, mint aki képes ilyen gaztettekre. És én csak úgy puszta szavatokra elhiggyem nektek, hogy semmi rosszban sem sántikáltok, és nem az a szándékotok, hogy kilessétek országom titkait?

Erre mozgás támadt közöttük, és izgatottan hadonászva tanácskoztak. Végül is intettek Júdának, hogy ő feleljen, és védelmezze meg ügyüket! Ő meg a sokat próbált ember méltóságával látott hozzá.

- Uram - mondotta -, engedd meg, hogy szóljak színed előtt, és előadjam helyzetünket a tiszta igazságnak megfelelően, hogy meggyőződhess róla: igaz járatban vagyunk. Lásd, itt állunk a te szolgáid, tizenketten testvérek, valamennyien egy atya fiai, abban az országban...

- Állj! Hogyan? - kiáltotta József, aki közben már leült, de most csaknem felpattant a helyéről. - Most egyszerre tizenketten vagytok? Így hát nem az igazság szólt belőletek, amikor azt állítottátok, hogy tizedmagatokkal vagytok?

- ...abban az országban, melynek neve Kánaán - fejezte be Júda rendíthetetlenül és szinte olyan arckifejezéssel, mely szerint nem illendő és elhamarkodott félbeszakítani őt éppen most, amikor hozzáfogott, hogy mindent elmondjon és tiszta bort öntsön a pohárba. - Tizenketten vagyunk fitestvérek, a te szolgáid, vagyis inkább tizenketten voltunk; sohasem akartuk elhitetni, hogy teljes számban megvolnánk, így, ahogy színed előtt állunk, hanem csak azt tanúsítottuk, hogy mind a tízen egy atyától származunk. Eredetileg tizenketten volnánk, de legfiatalabb testvérünk, aki egyikünk anyjától sem, hanem egy negyediktől, már oly sok éve halott asszonytól született, mint amennyi az ő éveinek száma, ez a legifjabb atyánknál maradt, egy meg közülünk nincs már meg.

- Hát az mi, hogy nincs már meg?

- Elveszett, uram, zsenge ifjúságában, elvesztettük, atyánk és mi. Elcsellengett a nagyvilágban.

- Nyilván kalandortermészetű fickó volt. Különben nem is érdekel. Ámde a kicsi, a ti legifjabb öcsétek az nem kószált el... nem veszett el a kezetek ügyéből, hanem megvan még?

- Otthon van ő, uram, mindig csak otthon, atyánknál.

- Ebből azt kell következtetnem, hogy öreg atyátok él még és egészséges?

- Már kérdezted ezt egyszer, Adón, engedelmeddel, és igennel válaszoltunk neked.

- Korántsem! Az lehetséges, hogy kihallgattalak már egyszer benneteket: él-e még atyátok, de egészségi állapotáról most hallgatlak ki először.

- Szolgád, a mi atyánk - felelte Júda - a körülményekhez képest jól van. De ezek, mint magad is tudod, uram, legutóbb nyomasztókká váltak a világban. Mert amióta az ég áldásos nedvességét egyszer és kétszer is megvonta tőlünk, a mi országunkat, akár a többieket is, mindjobban sújtja a drágaság. Sőt ha csak drágaságról beszélünk, még kicsinyítjük is a bajt, mert hiszen nincs kenyérgabona, semmi pénzért sincs, sem vetőmag, sem élelem céljára. Atyánk gazdag ember, jómódban él...

- Mennyiben gazdag és jómódú? Van-e például családi sírboltja?

- Te mondád, uram. Makpéla az övé, a kettős barlang. Ott nyugosznak őseink.

- Van-e olyan jómódja, hogy egy legöregebb szolgája volna, háznagya, mint nekem, aki méghozzá orvos is?

- Úgy van, nagyméltóságú uram. Volt egy bölcs és sokat tapasztalt öreg szolgája, nevezetesen Eliézer. Megtért Seólba; lehajtotta fejét és meghalt. De két fia maradt: Damaszek és Elinosz, és az idősebb, Damaszek lépett a megboldogult helyébe; most őt hívják Eliézernek.

- Mit nem mondasz - felelte József. - Mit nem mondasz. - És egy ideig elrévedezett a tekintete fejük felett a semmibe, a terem téres távolába.

- Miért szakítod félbe, te oroszlánfejű, próbálkozásodat, hogy igazold magatokat? - kérdezte aztán. - Belesültél tán?

Júda elnézően mosolygott. Épp csak azt nem mondta, hogy nem ő az, aki újra meg újra félbeszakítja szavát.

- Szolgád, uram, éppen azon volt, és továbbra is azon van, hogy összefüggően és híven ismertesse helyzetünket, és hogy mi történt velünk útközben, hogy lássad: igaz járatban vagyunk. Számosak a mi házunk sarjai, ha nem is annyira, mint a tengerpart fövénye, de igen sok főt számlál. Csaknem hetven főt számlálhatunk, mert valamennyien családfők vagyunk már atyánk fejének árnyékában, és valamennyien házasok vagyunk és megáldottak...

- Házasok vagytok mind a tízen?

- Házasok vagyunk mind a tizenegyen, uram, és megáldottak...

- Micsoda, legifjabb öcsétek is már házasember?

- Te mondád, uram. Két feleségétől nyolc gyermeke van.

- Hihetetlen! - kiáltotta József, meg sem várva a fordítást, majd az oroszlánlábú szék támlájára csapott, és hangos kacagásra fakadt. A mögötte álló egyiptomi hivatalnokok alázatosságukban vele nevettek. A fivérek aggodalmasan mosolyogtak. Háznagya, Mai-Szahme titokban hátba bökte.

- Rábólintottatok - szólt József, és megtörölte szemét -, s ebből azt értettem, hogy már legifjabb öcsétek is házasember és családapa. Hát ez pompás. Csak azon nevetek, hogy az ilyesmi milyen pompás... és hát milyen mulatságos. Mert a legifjabbikat úgy szoktuk elképzelni, mint valami kis vakarcsot, mint valami kicsikét, nem pedig mint férjet és családfőt. Ebből az elképzelésből fakadt ki a nevetésem, amelynek egyébként, mint láthatjátok, hamarosan vége is szakadt. Ez az ügy túl komoly és túl gyanús, semhogy az ember nevethetne rajta. És hogy te, oroszlánfejű önigazolásotokban ismét megakadtál, rossz jel a szememben.

- Engedelmeddel - válaszolta Júda - folytatom akadozás nélkül és összefüggően. Mert a drágaság, melyet elszörnyedve inkább éhínségnek kellene neveznünk, hiszen semmi sincs, ami drága lehetne, ez a szerencsétlenség ránehezedett az országra, a nyájak elpusztultak, és fülünket ostromolta gyermekeink jajgatása kenyérért, ami, ó, uram, minden hangok közül a legkeservesebb és legelviselhetetlenebb az emberi fül számára, nem szólva a szent öregség siralmairól, hogy még az sem kapja meg méltán megszokott mindennapi kenyerét, és hallottuk, amint atyánk szólt, hogy hamarosan még az olaja is elfogy, és sötétben kell majd hálnia.

- Hallatlan - szólt József. - Hiszen ez már valóságos botrány, hogy azt ne mondjam: szörnyűség! Hát idáig hagyják zülleni a dolgokat? Semmi gondoskodás, semmi előrelátás, semmilyen védekezés a megpróbáltatás ellen, ami itt leselkedik a világban, és bármikor lecsaphat! Se képzelőerő, se félelem, se takarékosság! Csak élnek bele a világba, mint az oktalan állat, és semmire sem gondolnak, ami éppen nem szúrja ki a szemüket, míg végül is az atyának öreg napjaira nélkülöznie kell, amit megszokott. Szégyelljétek magatokat! Hát nincs semmilyen műveltségetek, nincsenek történeteitek? Nem tudjátok, hogy bizonyos körülmények között minden sarjadzás elfojtódik, minden virágzás elfülled, mert a mezőn csak a szik üt ki, de még a dudva sem terem meg rajta, nemhogy a gabona? És hogy ilyenkor az élet elhal s gyászba borul, annyira, hogy a bika sem hágja meg a tehenet, s a szamárcsődör sem hajol a kancája fölé? Sohasem hallottatok özönvizekről, amelyek elárasztják a földet, és csak az okos vészeli át őket, aki bárkát készít magának, hogy abban ússzék a feltámadt ősáradáson? Minden be kell hogy következzék és minden elháríttassék, ami csak egyáltalán elhárítható, míg ti gondoskodni kezdtek, úgyhogy végül még a legdrágább öregség lámpájából is elfogyatkozik az olaj?

Amazok lehorgasztották fejüket.

- Folytassátok! - szólt József. - Folytasd te, aki eddig beszéltél. De arról ne halljak többé, hogy atyátok sötétben hál.

- Ezt csak képletesen gondoltuk, Adonáj, és csak annyit jelent, hogy őt is sújtja a szerencsétlenség, és nincsen áldozati cipója. Sokakat láttunk, amint felkészültek és útnak indultak ebbe az országba, azzal a céllal, hogy Fáraó csűreiből vásároljanak és hozzanak élelmet, mert csak Egyiptomban van kenyérmag és eladó gabona. De sokáig nem akartunk előhozakodni atyánknak a javaslatunkkal, hogy mi is felkészülünk, és üzleti útra indulunk ide alá, ugyancsak, hogy bevásároljunk.

- És miért nem akartatok?

- Magas koránál fogva makacs már, uram, és előítéletekkel él a dolgokról, így a te isteneid földjéről is: makacsul gondolkozik Micrájimról, és van egy s más előítélete erkölcsei tekintetében.

- Ilyenkor az ember szemet huny, és úgy tesz, mintha nem is tudna róla.

- Ha megkérdezzük, valószínűleg nem engedte volna meg, hogy ide leutazzunk. Ezért tanácskoztunk, és bölcsebbnek véltük megvárni, hogy őt magát rávezesse az ínség.

- Talán az sem helyes persze, hogy az ember csak úgy tanácskozik atyjáról, és ilyen nagyokosan bánik vele, mert ez úgy hat, mintha az ember fölényeskednék az öreggel.

- Nem maradt más hátra számunkra. Aztán meg észrevettük titkos sandításait is, és hogy ajkát félig szólásra nyitja, majd ismét becsukja. Végül is így szólt hozzánk: "Miért hunyoríttok így össze, és miért tekingettek magatok körül annyit? Íme, hallom, mert elért engem is a hír, hogy az alsó országban kapható gabona, és hogy ott vásárt tartanak. Föl hát, ne üldögéljetek a feneketeken, míg éhen nem halunk! Sorsoljatok ki egyet vagy kettőt magatok közül, és akire a választás esik, Simeónra vagy Dánra, az készüljön föl és utazzék le az utazókkal, és vásároljon élelmet feleségeinknek és gyermekeinknek, hogy éljünk és ne haljunk meg!" "Helyes - feleltünk neki mi, testvérek -, de nem elég, ha kettő utazik, mert felvetik majd a kérdést, hogy mennyire van szükségünk. Valamennyiünk kell hogy utazzék, és megmutassuk, mily sokan vagyunk, hogy Egyiptom gyermekei láthassák, hogy nekünk nem éfával, hanem khómerrel kell mérni a gabonát." Erre azt mondta: "Úgy hát eredjetek tizedmagatokkal!" "Jobb lenne - feleltünk mi -, ha valamennyien útra kelnénk, és megmutatnók, hogy tizenegy ház tartozik hozzánk a te házad árnyékában, mert különben szűkösen mérik majd a gabonát." De ő így válaszolt, szólván: "Elment az eszetek? Már látom: gyermektelenné akartok tenni. Nem tudjátok, hogy Benjáminnak itthon a helye, a kezem alatt? Mit gondoltok, és ha veszedelem érné az úton? Vagy tízen utaztok, vagy sötétben hálunk." Így aztán útnak indultunk.

- Ez a védekezésed? - kérdezte József.

- Uram - válaszolta Júda -, ha az én hű vallomásom nem tudja eloszlatni gyanúdat, és ha nem ismered föl belőle, hogy ártatlanok vagyunk, s igaz járatban vagyunk, akkor le kellene mondanunk minden védekezésről.

- Félek, hogy az lesz a vége - szólt József. - Mert hát ártatlanságtok dolgában tudom, amit tudok. Ami pedig a rátok irányuló gyanút illeti, valamint azt a mind ez ideig szilárdan helytálló vádamat, hogy kémek vagytok, semmi egyebek... nos hát jó, próbára teszlek benneteket. Vallomásaitok hitelességén, állítjátok, kellene észrevennem, hogy igaz járatban vagytok, s nem vagytok csalók. Azt mondom: jó! Hozzátok el legifjabb öcséteket, akiről beszéltek. Állítsátok ide, színem elé, hogy lássam és tulajdon szememmel győződjem meg róla, hogy minden kis részletig igaz, amit mondtok, és állításaitok megbízhatóak; akkor majd gyanúm lassan megrendül, és vádam tekintetében is ingadozni kezdek. Ha azonban nem állítjátok ide, akkor Fáraó életére mondom - és remélem, tudjátok, hogy nálunk nincsen erősebb esküvés -, nemcsak hogy juttatásról nem lehet szó, sem éfával, sem khómerrel mérve, hanem akkor végleg bebizonyosodik, hogy daialuk vagytok, és hogy az ilyenekkel miként szokás elbánni, azt akkor kellett volna meggondolnotok, amikor ezt a foglalkozást választottátok!

A testvérek halvány arcán foltok ütköztek ki; tanácstalanul álltak ott.

- Azt akarod, uram - kérdezték tolmács útján -, hogy menjünk vissza, kilenc vagy tizenhét napig legyünk úton, mert a föld nem fut elénk, és ismét tegyük meg az utat a legifjabbal együtt idáig, a színed elé?

- No, még az volna csak szép - vágott vissza József. - Ó, nem, korántsem! Azt hiszitek, a magamfajta ember kieresztené keze közül az ilyen jó kémzsákmányt? Foglyaim vagytok. Elkülönítlek benneteket a ház egyik nem használt helyiségében, és három napig őriztetlek ott, amin azt értem, hogy ma, holnap és még holnapután is egy ideig. Addig sorshúzással vagy megegyezéssel kiválaszthattok egyet magatok közül, hogy tegye meg az utat, és hozza el azt, akit meg kell vizsgálnom. A többiek azonban fogva maradnak, amíg amazt nem állítottátok a színem elé, mert Fáraó életére mondom, nélküle nem látjátok orcámat még egyszer.

Lehorgasztották a fejüket, és ajkukat harapdálták.

- Uram - mondta a legidősebb -, amit megparancsolsz, teljesíthető egészen addig a pillanatig, amikor a hírvivő hazaérkezik, és megvallja atyánknak: csak akkor kapunk gabonát, ha elhozzuk a legifjabbat. Hogy erre mihez kezd majd, nem tudod, uram, mert atyánk igen önfejű, és a legönfejűbb abban, hogy a kicsi otthon maradjon, és soha útra ne keljen. Tudod, ő a legkedvesebb fióka...

- De hát ez képtelenség! - kiáltott fel József. - Hiszen minden józan meggondolás arra a belátásra vezet, hogy azért, mert valaki a legifjabb, korántsem kell a legkedvesebb fiókának és vakarcsnak lennie. Ez előítélet, és nem kell ragaszkodnunk hozzá. Ha az idősebbek már elég élemedettek, akkor az ember, ha százszor a legfiatalabb is, már élete virágjában álló, az utazás viszontagságait bíró férfi. Úgy vélitek, atyátok inkább itt hagy benneteket fogságban mint kémeket, semhogy kölcsönadja nekem legfiatalabb gyermekét egy útra?

Egy ideig tanácskoztak, pillantások és vállrándítások közepette, végül Rúben így válaszolt:

- Uram, ezt lehetségesnek tartjuk.

- Nos hát - mondta József és felállt -, én nem tartom lehetségesnek. Ezt nem fogjátok egy magamfajta férfival elhitetni. Ami pedig szavaimat illeti, megmaradok mellettük. Lelketekre kötöm erősen: állítsátok legfiatalabb öcséteket színem elé. Mert Fáraó életére mondom, ha nem hozhatjátok el, akkor kémkedésetek bebizonyult!

Intett a testőrség tisztjének, s annak egy szavára lándzsások sorakoztak az ijedt testvérek mellé, és kivezették őket a teremből.

Nem lökték börtönbe vagy verembe, hanem csak bezárták őket egy virágos fejű pillérekkel elkerített távolabbi helyiségbe, ahová néhány lépcsőfok vezetett le; amolyan nem használt írószobafélének látszott, vagy régi iratok levéltárának. Tízen bőven elfértek benne, körös-körül padok is voltak a falak mentén. Sátorlakó pásztoroknak még mindig szinte előkelő tartózkodási hely volt. Az sem jelentett semmit, hogy a világításra szolgáló nyílások rácsosak voltak, mert az ilyenfajta ablakokon mindig szokásos a rács. Persze az ajtó előtt őrök jártak fel s alá.

Jákób fiai leguggoltak, és tanácskoztak a dologról. Volt bőven idejük, két napjuk is, hogy megválasszák maguk közül azt, aki majd hazamegy, és atyjuknak előadja a túlzott követelést. Ezért mindenekelőtt általánosságban tanácskoztak a helyzetről, arról, hogy milyen csávába kerültek, amelyet egybehangzón és gondterhelt ábrázattal igen súlyosnak és fenyegetőnek neveztek. Micsoda démoni balsors, hogy ilyen gyanúba keveredtek, senki sem tudta, hogyan! Egymás szemére hányták, hogy nem látták előre a fenyegető veszélyt; mert már elkülönítésük a határon, meg hogy Menfébe parancsolták és az úton odáig szemmel tartották őket - mindez már gyanús volt, mondták most, bizony a gyanúsítás értelmében volt gyanús, akármennyire barátságosnak tetszhetett is kezdetben. Általában a szívélyesség és a veszélyesség olyan keverékében volt részük, hogy nem igazodtak el benne, megzavarta őket, és ugyanakkor minden súlyos gondjuk és sérelmük alján valami különös boldogság érzését is ébresztette bennük. Nem tudták kiokoskodni, hogy miféle ember az, akinek színe előtt állottak, és aki ártatlan létükre ezzel a szerencsétlen gyanúperrel élt ellenük, reájuk hárítván, hogy megcáfolják - ezt az ő szempontjukból oly ostoba, hihetetlenül önkényes gyanúsítást -, még hogy ők, tízszeresen ártatlan, gyanútlan üzletemberek, ők lennének kémek, akik állítólag azért jöttek, hogy kifürkésszék az ország gyenge pontjait! De hát az már a fejébe vette, és amellett, hogy ez igen veszélyes volt, és életük forgott kockán, a testvéreknek még lelki fájdalmat is okozott, mert hát tetszett nekik ez a férfiú, Egyiptom e Vásártartója és előkelősége, és életüktől egészen eltekintve is fájt nekik, hogy éppen ő gondol róluk ilyen rosszat.

Szemrevaló férfi. Csinosnak és szépnek lehetett nevezni, és nem túlzott az, aki ékes, elsőszülött bikához hasonlította. Barátságos is volt a maga módján. De éppen az volt a bökkenő, hogy személyében a nyájasság és a gyanakvás keveréke összpontosult, ami a helyzetet jellemezte. "Tám", a testvérek ebben a jelzőben állapodtak meg. Kétértelmű, kettős arculatú volt, az egyidejű különbözőségek embere: szép és hatalmas, bátorító és fenyegető, jóságos és veszedelmes. Nem lehet kiokosodni, hogy miféle is, mint ahogy a "tám" tulajdonságból sem lehet kiokosodni, amelyben a felső világ találkozik az alvilággal. Részvevő is tudott lenni, és érdeklődött útjuk viszontagságai felől. Tudakozódásra méltatta, hogy él-e még és egészséges-e apjuk, és hangos kacagásával telt meg a terem, amikor meghallotta, hogy a legifjabb öccsük is már házasember. De aztán, mintha addig csak barátságos biztonságba akarta volna ringatni őket, egyszerre az arcukba vágta szeszélyes-önkényes és életveszélyes kémgyanúját, és könyörtelenül túszfogságba vetette őket, míg el nem hozzák ellenbizonyságul a tizenegyediket - mintha bizony az komolyan tisztázhatná őket! Tám - nincs is más szó az ilyesmire. A fordulatok és az egymásba folyó tulajdonságok embere volt, egyként otthonos fenn és lenn. Hiszen kereskedőember ő is, és a tolvajlás rokon szakma a kereskedéssel, s így megegyezik kettősségével.

De ugyan mit használ az észrevétel és a panasz, hogy ez a vonzó férfi oly gonoszul bánt velük? Semmit sem segített a csáván, amelyben nyakig ültek, a kutyaszorítón, amelyről megvallották egymás közt, hogy veszélyesebb mindennél, amibe valaha is kerültek. És eljött a pillanat, amikor az őket ért értelmetlen gyanúval szemben ők maguk valami igen értelmeset gyanítottak: nevezetesen azt, hogy a hatalmas egyiptomi egy más gyanúval akarja illetni őket, azzal, amelyhez már otthon egész életükben hozzászoktak - szóval azt, hogy ez a megpróbáltatás bűnhődés a régi bűnért.

Tévedés lenne ugyanis azt hinni és az írásból következtetni, hogy csak József füle hallatára, mikor másodszor beszéltek vele, közölték egymással ezt a feltevésüket. Nem, már itt, a zárkájukban is ajkukra tolult, és Józsefről beszéltek. Persze elég különös volt: hiszen a Vásártartó személyét akár csak a legtávolibb képzettársítás révén az eltemetettével és eladottéval összekapcsolniuk szigorúan tilos kellett legyen - és mégis testvérükről beszéltek. Nem valami tisztán erkölcsi folyamatról volt itt szó; a gyanútól gyanúhoz, a bűntől a bűnhődéshez vivő úton jutottak egyiknek a személyétől a másikéhoz. Másról volt itt szó: érintkezésről.

A nyugodt természetű Mai-Szahménak nyilván igaza volt, amikor azt mondotta, hogy jó néhány lépés választja el a fölismerést a tudatos fölismeréstől. Senki sem érintkezhet rokonvérrel, hogy fel ne ismerné, különösen ha egykor kiontotta azt. De más dolog: be is vallani önmagunknak. Ha valaki azt állítaná, hogy a testvérek ekkor már fel is ismerték öccsüket a Vásártartóban, akkor nagyon sután fejezné ki magát, és jogosan keltene igen határozott ellentmondást; mert ugyan honnan származott volna mértéktelen csodálkozásuk, amikor József felfedte magát előttük? Sejtelmük sem volt róla! Arról ugyanis, hogy miért bukkant fel lelkükben József képe és régi bűnük már akkor, amikor először kerültek érintkezésbe a vonzó-veszélyes Helytartóval, vagy közvetlenül utána. Ezúttal nem Áser volt az, aki kotnyelességből szavakba foglalta a közös érzést, amely egybefűzte őket, hanem Júda, a lelkiismeret embere. Amaz úgy döntött, hogy ehhez az ő személye túl szerény, ez meg, hogy az ilyesmi őt illeti meg.

- Testvéreim Jákóbban - szólt -, nagy bajban vagyunk. Idegenekként hurokra kerültünk itt, megfoghatatlan, de vészterhes gyanú csapdájába zuhantunk. Ha Izráel nem adja ki küldöttünknek Benjámint, és félek, nem fogja kiadni, akkor vagy a halál fiai leszünk, a kínszenvedés és a kivégzés házába kerülünk, ahogy Egyiptom fiai mondják, vagy eladnak rabszolgának sáncásásra vagy aranymosásra, valami félelmetes helyre, s nem látjuk viszont gyermekeinket soha többé, és az egyiptomi dologház korbácsa hasít majd szíjat a hátunkból. Hogy történt ez velünk? Emlékezzetek, testvéreim, miért történik mindez velünk, és ismerjétek meg Istent benne! Mert a mi atyáink Istene bosszúálló Isten, aki számon tart bennünket. Nekünk sem engedte meg, hogy felejtsünk, de a legkevésbé felejt ő maga. Őt kérdjétek és ne engem, hogy miért nem rontott ránk akkor, azon nyomban, miért várt egy emberöltőn át, és tette jégre a megtorlást, míg most így áll bosszút rajtunk. Hiszen ifjak voltunk még, amikor azt elkövettük, és ő is kisfiú volt csak, s a büntetés már egészen megváltozott emberekre sújt. De én mondom nektek: vétkeztünk a mi testvérünk ellen, akinek láttuk lelki szorongását, mikor nekünk könyörgött alantról, de nem hallgattunk rá. Azért következett ez a nyomorúság.

Valamennyien komoran rábólintottak, hiszen valamennyiük gondolatát mondotta ki, majd ezt mormolták:

- Saddáj, Jáhu, Eloah.

Reubén pedig, ősz fejét két ökle közé fogva, nagy szorongásában vérvörös arccal és kidagadó erekkel homlokán, így robbant ki:

- Úgy, úgy. Szálljatok csak magatokba, mormoljatok és sóhajtozzatok! Nem megmondtam? Nem megmondtam-é nektek annak idején, mikor intettelek benneteket, és szóltam: ne vétkezzetek a gyermek ellen?! De ti nem hallgattatok reám. Most íme, itt van, most vérét keresik rajtunk.

A derék Rúben persze nem egészen így beszélt akkor. De mindenesetre sok mindent megakadályozott, különösen azt, hogy József vérét ontsák, vagy hogy többet ontsanak ki belőle, mint amennyi a szépségből kicsordul, ha könnyedén megsebzik, s ezért nem volt egészen pontos, amikor azt mondotta, hogy József vérét keresik rajtuk. Vagy tán az állat vérére gondolt Rúben, melynek Józsefé gyanánt kellett szerepelnie atyjuk előtt? Mindenesetre a többiek is úgy emlékeztek, hogy akkor óva intette őket, és megjósolta nekik a megtorlást, és akkor ismét rábólintottak, és azt mormolták:

- Úgy bizony, úgy, József vérét keresik rajtunk.

Akkor elemózsiát kaptak, egyébként igen jóízű perecet és sört, ami ismét megfelelt az itt dívó szívélyesség és veszélyesség keverékének, éjjel pedig a padokon aludtak, amelyeken még tarkótámasz is volt, hogy fejüket megemelje. Másnap ki kellett választaniuk küldöttüket, hogy ama férfiú akarata szerint hazautazzék a legifjabbért - és talán vissza se térjen többé, ha ugyanis Jákób nemet mondana. Valóban az egész napjuk ráment erre, mert nem akarták a sorsra bízni, hanem inkább az eszükhöz folyamodtak ilyen súlyos kérdésben, amelyet különböző szempontokból kellett mérlegelniük. Melyikükről vélték, hogy a legnagyobb hatással lesz atyjukra, amikor meg kell majd győznie? Melyiküket nélkülözhették itt a bajban a legkönnyebben? Melyikük a legnélkülözhetetlenebb a törzs számára, hogy megmaradjon, ha ők valamennyien elpusztulnak? Mindezt meghányták-vetették, a válaszokat össze kellett egyeztetni egymással, és estig sem tudtak a végére jutni. Mivel nem volt ajánlatos a megátkozottakat vagy a félig-megátkozottakat választani, sok minden szólt Júda mellett. Igaz: nem szívesen látták volna, ha ő megy haza, de ő volt a legalkalmasabb apja megnyerésére, és abban valamennyien megegyeztek, hogy a törzs számára ő a legnélkülözhetetlenebb - Júda kivételével, ami viszont akadályozta a döntést. Mert ő megrázta oroszlánfejét, és azt mondta, bűnös szolga ő, nem érdemli és nem is akarja, hogy túlélje a többit.

Melyiküket jelöljék hát ki, és kire mutassanak ujjal? Dánra, mert leleményes? Vagy Gádiélre-e, mert erős? Asérra-e, merthogy mindenkor szívesen szegődött mindnyájuk nyájas-nyelves szószólójává - és mivel Zebulón és Isszakár maguk is úgy vélték, hogy mellettük bizony csaknem semmilyen érvet sem lehet latba venni? Végül is Naftáliban, Bilha fiában kellett megegyezniük. Futárösztöne szinte hajtotta, hogy elvállalja a feladatot, futárlába idegesen topogott, nyelve is már szinte előreszaladt, és csak az volt a bökkenő, hogy - ami szellemét illeti - a többiek szemében, de a magáéban sem volt elég jelentékeny, elég tekintélyes, hogy több mint felszínes-mitikus értelemben váljék alkalmassá e szerep betöltésére. Ezért nem mutatott a mérleg nyelve még harmadnapig sem egyértelműen és határozottan valamelyikükre; de szükség esetén nyilván Naftálinál állapodott volna meg, ha az újabb kihallgatás alkalmával nem derült volna ki, hogy hiába törték a fejüket, mert a szigorú Vásártartó megváltoztatta elhatározását.

Alighogy József a fogadás után, nagyjait elbocsátván, háznagyával, Mai-Szahméval egyedül maradt, máris viharosan nekirontott, és még felhevült arccal diadalmasan azt kérdezte tőle:

- Hallottad-e, Mai, hallottad-e? Él még, Jákób él, még megtudhatja, hogy élek, nem haltam meg, megtudhatja... és Benjámin házasember, s van is már egy fészekalja gyereke!

- Hanem az csúnya baklövés volt, Adón, hogy meg sem vártad a tolmácsot, s máris kibuggyant belőled a kacagás!

- Ne is gondoljunk vele többet! Valahogy csak elpalástoltam. Ilyen izgalmas ügyben nem őrizheti meg az ember minden pillanatban a higgadtságát. De különben hogy tetszett az egész? Milyen voltam? Tűrhetően szerepeltem? Szépen felékesítettem az istentörténetet? Gondoskodtam ünnepélyes részletekről?

- Igen csinosan oldottad meg, Adón, csodálatosan. De meg kell hagyni: szereped is hálás volt.

- Igen, hálás. Csak te nem vagy hálás. Téged nem lehet kizökkenteni nyugalmadból, csak nézel avval a kerek szemeddel. Hatalmas jelenet volt, mikor felálltam és megvádoltam őket? Előkészítettem, előre lehetett volna látni, hogy bekövetkezik, mégis hatalmas marad! És nem ért-e aranyat, ezüstöt, amikor a nagy Rúben azt mondta: "Mi felismerjük a te nagyságodat, de te nem ismered fel a mi ártatlanságunkat?!"

- De hát nem te tetted, Adón, hogy így beszélt.

- De én irányítottam arra az egészet! És általában ennek az ünnepnek minden részletéért én vagyok felelős. Nem, Mai, hálátlan vagy, és nem lehet hozzád férkőzni, mert nem tudsz megrettenni. Most azonban én akarom elmondani neked, hogy korántsem vagyok oly elégedett, mint ahogy színlelem, mert bizony egész ostobán szerepeltem!

- Hogyan, Adón? Elragadóan szerepeltél.

- Az egyik legfontosabb feladatot ostobán elrontottam, és magam is nyomban észrevettem, már a következő pillanatban; de akkor már késő volt kijavítanom. Hogy kilencedmagukkal itt tartsam őket fogságban túszokul, egy meg hazamenjen a kicsiért, az határozottan ügyetlenség és sokkal súlyosabb baklövés, mint amikor azonnal kibuggyant belőlem a kacagás. Ezt meg kell változtatni. Mit kezdjek itt ezzel a kilenccel, hiszen nem segíthetem elő az istentörténetet, míg Benoni meg nem érkezik, s még csak nem is láthatom, mert színem elé sem engedem őket, míg a kicsit el nem hozzák. Ez tisztára kontárkodás. Itt kuksoljanak haszontalanul a túszveremben, míg odahaza nincs kenyér, és az öregnek áldozati cipója sincs? Nem, éppen fordítva szóljon a rendelet: egyikük itt marad fogságban túszul, egyikük, aki az öregnek nem olyan fontos, mondjuk az ikrek egyike (magunk közt szólván: ezek viselkedtek a legdurvábban szétszaggattatásom alkalmával), a többiek pedig utazzanak haza, és vigyék el a legszükségesebbet az éhínség csillapítására; ezt persze meg kell fizetniük, mert ha ajándékoznám nekik, túl gyanús lenne. Egy percig sem hiszem, hogy cserbenhagyják a túszt és feláldozzák, a kicsit pedig nem hozzák el, s ezzel kémeknek vallják magukat.

- De ez sokáig elhúzódhat, kedves uram. Előre látom, hogy atyád addig nem ereszti útnak házas fiát, míg el nem fogyasztják a kenyeret, amit el akarsz adni nekik, és amíg nem fenyegeti őket, hogy kifogy az olaja mécsesükből. Időre lesz szükséged a történethez!

- Igen, Mai, természetesen időre van szükségünk az ilyen istentörténethez, és sok türelem kell gondos feldíszítésére! Még az se lenne sok nekem, ha egy álló évbe telne, míg megjönnének Benjáminnal. Mert hát mit is számít egy év ebben a történetben! Hiszen téged éppen azért foglaltalak bele, mert te vagy maga a nyugalom, és hogy kölcsönözz nekem a nyugalmadból, ha türelmetlenné válnék.

- Szívesen megteszem, Adón. Megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek benne. Sok mindent előre is látok, amit kikerekítésére tenni szándékozol. Úgy vélem, az a terved, hogy megfizetteted ugyan velük az élelmet, amit juttatsz nekik, de elutazásuk előtt titokban az abrakos zsákokba rejted majd a pénzt, legfelül, hogy ráakadjanak a vételárra, amikor etetnek; ez valami titokzatos fájdalmat okoz majd nekik.

József tágra nyílt szemmel tekintett rá.

- Mai - mondta -, hiszen ez nagyszerű! Ez aranyat, ezüstöt ér! Itt kitaláltál valamit, és eszembe juttatsz egy részletet, amire nyilván magam is rájöttem volna, mert hiszen természetesen a történethez tartozik, de kicsi híja, hogy át nem siklottam rajta. Sose hittem volna, hogy aki maga meg nem tud rettenni, ilyen csodálatosan rettenetes valamit eszelhet ki.

- Én nem rettennék meg, uram; de ők annál inkább.

- Igen, valami titokzatos-sejtelmes módon. És majd megérzik, hogy van valaki, aki barátságos szándékkal van irányukban, de incselkedik velük. Hajtsd végre gondosan, mert olyan ez, mintha már meg volna írva! Lelkedre kötöm még egyszer: cselesen csend be a pénzösszegeket abrakos zsákjaikba, hogy amikor etetnek, mindegyik megtalálja a magáét; és hogy ilyenformán a túszon kívül még szorosabban kötelezve legyenek a visszatérésre. Nos hát, holnapután! Meg is kell érnünk a holnaputánt, hogy ezt megmondjam nekik, és kijavítsam a hibát. De nap vagy év, mit is számít az ilyen rövid idő e történetben!

Így aztán a testvérek a harmadik napon ismét József színe előtt álltak a Kenyéradó termében - vagy inkább elterültek előtte, homlokukkal megérintvén a kőpadlót, majd félig feltámaszkodva, feléje emelték tenyerüket, és ismét meghajoltak, miközben kórusban mormolták:

- Fáraóhoz vagy hasonló. Ártatlanok a te szolgáid színed előtt.

- Igen, egy kéve léha kalász vagytok - válaszolt -, és hajlongástokkal meg bókolástokkal le szeretnétek kenyerezni. Tolmács, ismételd meg nekik, mit mondtam róluk, mifélék ők: egy nyaláb léha kalász! Léhaságon pedig képmutatást és kétszínűsködést értek, ami nem vezet félre. Mert külsőséges udvariassággal és hajlongással nem lehet a magamfajta embernek port hinteni a szemébe, sem hajbókolással el nem lehet altatni bizalmatlanságát. Amíg el nem hozzátok azt, akiről beszéltetek, legifjabb öcséteket, akit meg akarok vizsgálni, s amíg ide nem állítjátok a színem elé, addig csak csirkefogók vagytok a szememben, és nem félitek Istent. De én félem Őt! Ezért most közlöm veletek, amit elrendeltem. Nem akarom, hogy gyermekeitek éhezzenek, sem hogy idős atyátok sötétben háljon. Lélekszám szerint juttatok nektek az ínség szabta áron, ahogyan azt az üzleti helyzet könyörtelenül diktálja, mert azt nyilván magatok sem képzeltétek, hogy majd ajándékba adok nektek kenyeret, csak azért, mert így vagy úgy hívnak benneteket, és egy atya fiai vagytok mindnyájan, tulajdonképpen tizenkettedmagatokkal. A magamfajta embert nem tartják vissza az ilyen érvek, hogy könyörtelenül ki ne használja az üzleti helyzetet, különösen akkor nem, ha valószínűleg kémekkel van dolga. Tíz családnak elég élelmet juttatok nektek, ha elő tudjátok teremteni az összegeket, de csak kilencedmagatokkal vihetitek haza: egy közületek itt marad őrizetben, megkötözve, túszul, míg vissza nem tértek, és nem tisztázzátok magatokat azzal, hogy a tizenegyediket, az egykori tizenkettediket közületek ide nem állítjátok. Túsz pedig tőlem ugyan akármelyiktek is lehet, például az ott. - Azzal légyhajtójával Simeónra mutatott, aki dacosan nézett maga elé, és úgy tett, mintha nem törődne az egésszel.

Megkötőzték, és míg a katonák meghúzták köteleit, a testvérek köréje sereglettek és biztatták. Ekkor történt, hogy visszatértek arra, amiről már szó volt köztük, és olyasmiről beszéltek, amit nem Józsefnek szántak, de ő megértette.

- Simeón - mondották -, bátorság! Ha már rád esett a választás, és téged akar itt tartani, viseld el férfiasan, hiszen kemény férfi vagy, igazi Lámekh! Mindent megteszünk majd, hogy visszatérjünk, és kiszabadítsunk téged. Légy nyugodt, nem lesz túlságosan rossz dolgod közben, mindenesetre nem haladja majd meg nagy erődet. Ez az ember csak félig rosszakarónk, részben jó hozzánk, és bizonyítékok nélkül nem küld bányába. Hiszen magad is láttad, hogy libasültet küldött nekünk, fogoly túszoknak. Kiszámíthatatlan, ez igaz, de nem a legrosszabb, és talán nem leszel állandóan megkötözve, és ha mégis, még mindig jobb, mint aranyat mosni! Persze azért nagyon együtt érzünk veled, de hát ha már téged választott e férfiú szeszélye, mit tehetnél ellene? Akármelyikünket választhatta volna, és tulajdonképpen - Isten tudja - mindnyájunkra rájár a rúd, de néked legalább nem kell Jákób elé állnod és megvallanod: "Egyikünk híján vagyunk, és a legifjabbat el kell vinnünk" - ettől legalább megmenekülsz. Nagy megpróbáltatás mindez és nyomorúság, amellyel a Bosszúálló sújt bennünket. Mert emlékezzél csak arra, amit Júda mondott, mikor mindnyájunk lelkéből beszélt, és emlékeztetett bennünket, hogyan kiáltott felénk testvérünk a mélyből, de mi süketek maradtunk zokogásával szemben, mellyel atyánkért könyörgött, hogy megmentse az összeeséstől. De te nem tagadhatod, hogy ti ketten, Lévi meg jómagad, amikor megvertük és a verembe löktük, különösen kitettetek magatokért!

És Rúben még hozzáfűzte:

- Bátorság, ikergyerek, gyermekeidnek lesz mit enniük. Mindez a baj azért ér most bennünket, mert annak idején, amikor intettelek: "Ne nyúljatok a fiúhoz!", egyikőtök sem akart rám hallgatni. Bizony nem, nem lehetett megfékezni titeket, és amikor a veremhez értem, már üres volt, és a gyermek eltűnt. És akkor Isten megkérdezte tőlünk: "Hol van Ábel, a te atyádfia?"

József hallotta mindezt. Valami facsarta az orrát, kissé szuszognia kellett, minthogy belülről jött rá, és hirtelen könnybe lábadt a szeme. El kellett fordulnia székében, és Mai-Szahme oldalba kellett hogy bökje, ami azonban nem segített rajta nyomban. Amikor ismét amazok felé fordult, hunyorgott, hangja fátyolos volt és ünnepélyes.

- Nem számítom majd nektek - mondotta - vékánként és szamárrakományként az ínség szabta legmagasabb árat, mint ahogy az üzleti helyzet szerint követelhetném. Ne mondjátok majd, ha atyátok elé léptek, hogy Fáraó barátja kiuzsorázott benneteket. Amennyit elbírtok és amennyi csak zsákjaitokba belefér, azt elvihetitek, annyit kiutalok nektek. Búzát és árpát is kiutalok. Alsó- vagy felső-egyiptomi árpát szeretnétek? Uto, a kígyó országából valót ajánlok nektek, az a jobbik. Továbbá azt tanácsolom, hogy a gabonát kenyérnek használjátok fel, és ne sokat kockáztassatok belőle a vetésre. Az aszály tovább tarthat, valószínű, hogy tovább is tart még, és akkor elpazarolnátok a kenyérmagvat. Isten veletek! Becsületes embereket megillető istenhozzádot mondok most néktek, mert még nincs bizonyíték ellenetek, ha súlyos gyanú terhel is; ha a tizenegyediket színem elé hozzátok, akkor majd hiszek nektek és nem tartlak benneteket tizenegy káoszsárkánynak, hanem az állatkör tizenegy szent képének; igen ám, de hol marad a tizenkettedik? A nap rejti őt. Legyen így, emberek? Szerencsés utat! Csodálatos, gyanús nép vagytok. Legyetek óvatosak az úton, most, ahogy mentek, és még inkább, amikor visszajöttök! Mert most csak annyit visztek, amennyi ínségetek enyhítésére szükséges; ez is elég értékes, de amikor majd visszajöttök, akkor a legifjabbat hozzátok majd magatokkal. Atyáitok Istene legyen a ti pajzsotok és a ti menedéketek! És meg ne feledkezzetek Egyiptom földjéről, ahol Uzirit a ládába csalták és feldarabolták, de a Halottak Birodalmának első nagyja lett ő, és ő világítja meg a föld alatti juhaklot!

Ezzel felállt a kihallgatás székéről a legyezők sátrában, és eltávozott. A kilenc testvér pedig a ház egyik írótermében, ahová bevezették őket, szállítóleveleket kapott, és meghatározták számukra az árat vékánként, akónként és szamárrakomány szerint, és mikor elhozták állataikat, málhás és hátas szamaraikat a vendégfogadóból, lemérték az esküdtek előtt a pénzüket, mindegyik tíz ezüstpénzt, hogy hajszálpontosan megegyezett a súlyokkal, és akkor a magtárak nyílásaiból csak úgy ömlött a búza- meg az árpaszem, amivel degeszre tömték zsákjaikat, a nagy kettős zsákokat, s ezek kétfelől kidagadva lógtak a súlyos léptű málhás szamarak oldalán. Az abrakos zsákok pedig a hátas szamarak nyerge előtt lógtak. Így készültek fel az útra, hogy semmi időt ne vesztegessenek, és még aznap megtegyenek egy nagy útszakaszt Menféből a határ felé, de a hivatalnokok még lakomával vendégelték meg őket, hogy jobban bírják az utat; ezalatt az állatok odalenn az udvarban várakoztak rájuk. Sörleves volt mazsolával és ürücomb, s ráadásul még útravalót is kaptak az első napokra, csinos, tartós csomagolásban - errefelé ez a szokás, mondták nekik, hogy elemózsia is jár a vételárért, mert ez itt Egyiptom földje, az istenek földje, olyan ország, amelynek telik az ilyesmire.

Mai-Szahme, a Vásártartó háznagya mondotta el mindezt nekik; kerekre nyitva szemét, sűrű fekete szemöldökét felvonva, gondosan felügyelt mindezekre a juttatásokra. A nyugodt természetű férfiú igen tetszett nekik, de különösképpen azért, mert megvigasztalta őket Simeón sorsa felől, és azt mondta, hogy az ő véleménye szerint a körülményekhez képest tűrhetően alakul majd. Hogy megkötözték a szemük láttára, az inkább a túsz fogságának jelképe volt, valószínűleg nem tart majd soká! Persze ha megszöknének és cserbenhagynák őt, és nem térnének vissza legfeljebb egy éven belül a legifjabbal, akkor bizony ő, Mai semmiért sem kezeskedik. Mert az ő ura olyan parancsoló, aki igaz, hogy barátságos, de másrészt könyörtelen is abban, amit a fejébe vett. Lehetségesnek tartja, hogy Simeónra nézve igen kellemetlen következményekkel járna, ha nem teljesítenék, amit az úr a lelkükre kötött, és akkor soraik már kettőjükkel ritkulnak meg majd, ami bizonyára nem lesz kedvére idős atyjuknak.

- Ó, nem! - mondották. Minden tőlük telhetőt megtesznek majd. De nehéz úgy élni, hogy az ember két önfejűnek egyként kedvezzen. Ez persze, amennyiben az ő urára vonatkozik, minden sértő szándék híján értendő, mert ő tám, a fordulópont embere, és van valami isteni a jóságában és félelmetességében.

- Ezt ugyan elmondhatjátok - felelte Mai-Szahme. - No, jóllaktatok? Akkor hát szerencsés utat! És jól megjegyezzétek, amit mondtam!

Így vonultak hát ki a városból, igen hallgatagon, mert Simeón sorsa nyomta a lelküket, meg a kérdés is, hogyan közöljék majd atyjukkal, hogy lemaradt, és hogy mi az egyetlen mód a kiváltására. De hát atyjuk háza még messze volt, és közben elbeszélgettek egymással. Kijelentették, hogy az egyiptomi sörleves ínyükre volt, meg hogy balszerencse érte ugyan őket, de a vételnél a körülményekhez képest jól jártak, ami Jákóbnak mégiscsak örömére szolgál majd. Beszéltek a tömzsi háznagyról, és hogy mily kellemesen egykedvű a modora - nem tám ő, hanem egyértelműen szívélyes, és nincsenek tüskéi. De ki tudja, hogyan viselkedett volna, ha nemcsak a szolgák elöljárója, hanem maga az úr és Vásártartó? Az egyszerű emberek nem jutnak olyan könnyen kísértésbe, hamarabb lehetnek jószívűek, de a nagyság és a korlátlan hatalom szinte szükségszerűen szeszélyessé és kiszámíthatatlanná teszi az embert - hiszen például szolgálhat maga a Legmagasabb, akit félelmetes mivoltában gyakran szintén nehéz megérteni. A Mósel egyébként aznap szinte egyértelműen szívélyes volt hozzájuk, azonkívül, hogy Simeónt túszként megkötöztette: tanácsokkal látta el, megáldotta és csaknem ünnepélyesen az állatkör csillagképeihez hasonlította őket, amelyek közül egy el van rejtve. Bizonyára jártas a csillagászatban, de lehet, hogy még olvasni és értelmezni is tud a csillagokból. Hiszen elejtett egy célzást, hogy nincsen híjával magasabb eszközöknek sem, ha éles elméjét még jobban ki akarná köszörülni. Nem is lepné meg őket, úgymond, ha a csillagokból olvasna. De ha a csillagok győzték meg arról, hogy ők kémek, akkor bizony nagy ostobaságot olvasott ki belőlük.

Ilyesféléket mondogattak egymásnak, és még azon a napon jó darab utat tettek meg a sós tavak felé. Alkonyatkor aztán kiválasztottak egy pihenőhelyet éjjeli szállásul, csinosat és lakályost, melyet félkörben agyagos szikla vett körül, ebből egy ívelt-görbe pálmafa nőtt ki oldalirányban, majd a magasba törően. Kút is volt ott, meg egy kunyhó, hajlékul, előtte a kormos föld arra vallott, hogy ott már olykor tüzet raktak és táboroztak is. Minthogy ez a hely a történetben továbbra is szerepel, nevezzük így: pálmafa, kút és kunyhó. A kilenc testvér lepihent itt. Néhányan lemálházták a szamarakat, és összerakták a teherzsákokat. Mások vizet mertek, és tüzet raktak rőzséből. Egyikük pedig, Isszakár nyomban hozzálátott, hogy megetesse állatait; mivel ő maga is szamárjelzőt viselt, különösen együtt érzett e szegény párákkal, és hátasállata, panaszosan erőlködő szuflával, már többször nyerített abrakért.

Lea fia kibontja az abrakos zsákot, és hangosan felkiált:

- Hé! - szólítja a többit. - Ide nézzetek! Mi történt velem! Testvéreim Jákóbban! Ide hozzám, mit találtam!

Mindenfelől odasiettek, nyújtogatják a nyakukat és bámulnak. Isszakár abrakos zsákjában, mindjárt legfölül, megtalálta a pénzét, gabonarakományának vételárát, a tíz ezüstpénzt!

Csak állnak és bámulnak, csóválják a fejüket, el szeretnék űzni a gonoszt.

- Hát ez meg hogy történt veled, Csontos?

Aztán hirtelen szétrebbentek, mindegyik a maga abrakos zsákjához. Mindegyik keresgél, de nem is kell keresgélnie: mindjárt legfelül hever mindegyikük pénze, a vételár.

Letelepednek a földre, mindegyik, ahol áll. Hát ez meg mi volt? A fizetség hajszálpontosan egyezett a kősúlyokkal; és íme, most visszakapták. Hát ne álljon el az ember szívverése az ilyen megfoghatatlan dolog láttára? Mi az ördög lehet ennek az értelme? Mi tagadás: kellemes és mosolyra derítő, ha az ember viszontlátja pénzét mindjárt az áru mellett, amiért kiadta, de azért van valami hátborzongató, sőt főleg hátborzongató van benne, különösen ha egyébként is vádolják az embert - gyanús kellemesség ez, gyanús mindkét irányban, a szándékok irányában és önmaguk irányában is, mert ezáltal még ferdébb megvilágításba kerülnek. És amellett volt az egészben valami szórakoztató, másrészt meg valami alattomos is - ki tudott volna itt kiokoskodni, és ki lehetett volna a megmondhatója, miért tette ezt velük Isten?

- Tudjátok-e, miért teszi Isten ezt velünk? - kérdezte a nagy Rúben, és arcizmait megfeszítve biccentett feléjük.

Nagyon jól megértették, mire gondol. A régmúlt történetre célzott. Az elátkozott leletet a balsors szövevényéhez számította, amelybe most azért bonyolódtak, mert egykor az ő intése ellenére (de vajon igazában intette-e őket?) bántalmazták a fiút. A többiek megértették, mert többé-kevésbé bennük is ugyanaz a bizonytalan összefüggés derengett föl. Már maga az is, hogy Istent belevonták, és egymást kérdezgették, miért tette velük mindezt, azt bizonyította, hogy valamennyiüknek ugyanaz a gondolata támadt. De úgy vélték, elég lett volna maga a gondolat, és Rúbennak nem kellett volna még külön biccentenie is. Hogy ez megtörtént, még nehezebbé vált, mint valaha, atyjuk színe elé lépni, most még egy vallomással többet kell megtenniük. Simeón, Benjámin és tetejébe még ez a furcsaság - nem éppen emelt fővel tértek haza. Persze volt az egészben valami, amit Jákób megmosolyoghatott magában, az, hogy ingyen jutottak a szállítmányukhoz. De kereskedelmi tisztességét mégiscsak súlyosan nyugtalanítaná a dolog, és akkor még előtte is fokozottan ferde megvilágításban jelennek majd meg.

Volt úgy, hogy valamennyien egyszerre talpra szöktek, hogy a szamarakhoz fussanak, s nyomban visszavigyék a vételárat. De ugyancsak egyszerre el is állottak ettől a szándékuktól, meginogtak, lemondottak róla, és megint leültek a földre. "Nincs semmi értelme" - mondták, és arra gondoltak, hogy visszavinni a pénzt éppoly értelmetlen vagy tán még értelmetlenebb lenne, mint az, hogy megint hozzájutottak.

Csak csóválták a fejüket. Még álmukban is csóválták, egyszer az egyik, másszor a másik, és olykor többen is egyszerre. Fel-felnyögtek álmukban - alig akadt olyan, aki az éjszaka folyamán kétszer vagy háromszor öntudatlanul fel ne nyögött volna. Közben azonban az is megtörtént, hogy a szunnyadók egyikének vagy másikának ajka körül mosoly játszadozott, sőt az is előfordult, hogy egyszerre többen is mosolyogtak álmukban.

Jó hír! Jákóbnak megjelentették fiai hazatértét, hogy közelednek már az atyai sátorhoz málhás állataikkal, szamaraikkal együtt, amelyek súlyosan cammogtak Micrájim gabonájának terhével. A hírvivőknek nem tűnt fel, hogy csak kilencen vannak, tíz helyett, ahányan útra keltek. Kilenc ember már tekintélyes csoport, különösen valamennyi szamarával; kilencen látszatra csaknem úgy hatnak, mint tízen; hogy nincsenek még eggyel többen, azt a mérsékelt pontosságú tekintet észre sem veszi. Benjámin sem vette észre, aki atyja mellett állt a szőrház előtt (az aggastyán úgy tartotta Mahália és Arbáth férjét kézen fogva, mint valami kisfiút); nem látott az se kilencet, se tízet, hanem csak a testvéreket, ahogy szép számban hazatértek. Csak Jákób ismerte fel a hiányt azon nyomban.

Csodálatos, hiszen a patriarcha már kilencven felé járt, és nemigen lehetett öregségtől eltompult és pislákoló barna szeméről, mely alatt petyhüdten-finom mirigyduzzanat húzódott, különösebb éleslátást feltételezni. Közömbös dolgok irányában - és ennyi év alatt ugyan mi nem válnék közömbössé! - nem is volt éleslátó. De az öregség törődött volta sokkal inkább lelki, mint testi jellegű: az ember eleget látott és hallott már; már eltompulhatnak érzékei. Viszont vannak dolgok, amelyek kedvéért váratlanul visszanyeri a vadászszem éberségét, a nyáját számoló pásztor gyors tekintetét, és Izráel teljes száma olyasvalami volt, amelyet Jákób jobban át tudott tekinteni, mint bárki más.

- Csak kilencen vannak - mondta határozott és mégis kissé remegő hangon, azzal kifelé mutatott. Egy egész rövid pillanat múltán még hozzátette:

- Simeón hiányzik.

- Valóban, Simeón nincs velük - válaszolt Benoni némi keresgélés után. - Én se látom. Nyilván nyomban jön.

- Hát azt reméljük is - mondta az öreg határozottan, és ismét megragadta a legifjabbik kezét. Így várta, hogy a többiek közelebb jöjjenek. Nem mosolygott rájuk, egy üdvözlő szót sem szólt. Csak azt kérdezte:

- Hol van Simeón?

No, máris megkapták! Jákób nyilván ismét eltökélte, hogy olyan nehézzé teszi a dolgukat, amennyire csak lehet.

- Simeónról később - válaszolta Júda. - Üdvöz légy, atyánk! Róla majd mindjárt, és elöljáróban most csak annyit, hogy nem kell aggódnod érte. Íme, visszatértünk bevásárlóutunkról, és ismét urunknál vagyunk.

- De nem valamennyien - szólt az öreg hajthatatlanul. - Legyetek üdvözölve. De hol van Simeón?

- Hát igen, ő kissé megkésik - válaszolták -, és e pillanatban nincs velünk. Ez az üzletkötéssel és ama férfiú szeszélyével függ össze...

- Talán eladtátok gabonáért a fiamat? - kérdezte az öreg.

- Korántsem. De hoztunk gabonát, ahogy urunk látja. Bőven gabonát, mindenesetre egy időre bőven és igen jó minőségűt, búzát és elsőrendű árpát Alsó-Egyiptomból, úgyhogy meglesznek áldozati cipóid. Ez az első, amit jelentünk neked.

- És mi a második?

- A második talán furcsán hangzik, még csodálatosnak is lehetne nevezni, sőt ha úgy akarod, rendkívülinek. De mégis úgy gondoltuk, hogy örömödre fog szolgálni. Ezt a jó gabonát ingyen kaptuk. Vagy helyesebben, nem nyomban ingyen; megfizettünk érte, és pénzünk hajszálpontos egyensúlyban volt az ország súlymértékével. De amikor először megpihentünk, Isszakár ráakadt a vételárra abrakos zsákjában, és íme valamennyien ráakadtunk, úgy, hogy elhoztuk az árut és tetejébe még a pénzt is, amiért helyeslésedre számítunk.

- Csak fiamat, Simeónt nem hoztátok vissza. Szinte bizonyos, hogy elcseréltétek közönséges élelemért.

- Hová gondol a mi urunk, már másodszor! Nem vagyunk mi ilyen üzletekre kapható férfiak. De nem ülnénk le itt veled, hogy nyugalommal megnyugtassunk testvérünk sorsa felől, miután némi aranyló szemet pergettünk tenyeredbe próbaként, és megmutattuk a pénzt is, hogy lásd: arany meg ezüst egyként megvan?

- Azt kívánom, hogy nyomban számoljatok be Simeón fiam sorsáról - mondotta.

Leültek körben, vele meg Benjáminnal együtt, és beszámoltak: miként különítették el őket az ország sorompóinál, és hogyan irányították Mempibe, a zsúfoltan nyüzsgő városba. Miként vezették őket talapzaton nyugvó emberállatok sorai közt a nagy üzletpalotába, egy lenyűgöző szépségű terembe és ama férfiú színe elé, aki annak a földnek ura és Fáraóhoz hasonló, nevezetesen a Vásártartó termébe, aki elé járul a világ, egy különös fából faragott férfiú elé, akit a nagyság elkényeztetett, kedves, de bogaras is. Hogyan hajlongtak és hajbókoltak e férfiú, Fáraó barátja, a Kenyéradó előtt, és mint kérték meg az üzletkötésre, és hogyan mutatkozott ő kétarcúnak, barátságosnak és mogorvának, amennyiben részint szívélyesen beszélt velük, másrészt hirtelen igen keményen, és azt állította, amit szinte alig lehet megismételni, hogy tudniillik kémek ők, akik azért jöttek, hogy az ország titkos gyengéit kifürkésszék - ők, mind a tízen becsületben megőszült férfiak! És ekkor a szívük azt sugallta nekik, mondják meg, kik is ők valójában: mind egyetlen tiszteletre méltó férfiú fiai, egy Kánaán országából való istenbaráté. És hogy ők tulajdonképpen a valóságban nem tízen, hanem tizenketten volnának testvérek; egyikük ugyanis már régóta nincs meg, a legifjabbik pedig otthon van atyjuknál. És miként nem akarta nekik ez a férfiú, az Ország Ura elhinni, hogy atyjuk még él, csak annak okából, hogy ők maguk már nem éppen a legifjabbak - kétszer is bizonygatni kellett neki ezt, mert Egyiptom országában nyilván nem ismernek oly hosszú életet, mint amilyenben az ő kedves uruknak része van, ott általában nyilván gyorsan elpusztulnak az emberek az utálatos kicsapongások következtében.

- Elég - szólt az öreg. - Hol van az én Simeón fiam?

Arra is rátérnek majd, válaszolták, nyomban vagy legalábbis igen hamar. Ugyanis előbb még akárhogyan is, de egy másikukra kell hogy rátérjenek, és csak az a kár, hogy óhajtásuk és javaslatuk szerint nem indult velük útnak mindjárt, ez esetben ugyanis most minden bizonnyal teljes számban tértek volna vissza; mert mindjárt kéznél lett volna a tanú, akit ama férfiú gyanakvásában követelt tőlük. Mert hát hiába: nem engedett a rögeszméjéből, hogy ők szaglászni jöttek oda, sem el nem hitte puszta szavukra, amit tiszteletre méltó származásukról elmondottak, hanem ártatlanságuk bizonyítékául azt kívánta, hogy állítsák színe elé a legifjabbat - mert ha nem, hát kémeknek tartja őket.

- Vezessetek hozzá! - mondotta Benjámin, és nevetett. - Kíváncsi vagyok erre a kíváncsi férfira.

- Elhallgass, Benoni - utasította rendre Jákób szigorúan -, és ne fecsegj gyerekesen összevissza mindent! Talán bizony a magadfajta vakarcs is már beleavatkozik egy ilyen tanácskozásba?... Még mindig nem hallottam semmit Simeón fiam sorsáról.

- De bizony hallottál - válaszolták -, ha akarnád, uram, és nem kényszerítenél bennünket, hogy mindent kínos nyíltsággal kimondjunk, akkor már tudhatnád, hogy mi van vele. - Mert hiszen világos, úgymond, hogy ilyen gyanúval terhelten és ebben a helyzetben nem utazhattak el egyszerűen, mégpedig gabonástul. Kezest kellett állítaniuk. Az a férfiú eredetileg valamennyiüket ott akarta fogni, és csak egyiküket hazaküldeni, hogy ez gondoskodjék tisztázásukról; de ügyességükkel és meggyőző tehetségükkel sikerült elérniük, hogy ama férfiú megváltoztassa elhatározását, csak egyet tartson ott, Simeónt, őket pedig hagyja hazatérni az élelemmel.

- Így hát testvéretek, az én Simeón fiam az egyiptomi dologházba került mint kezes-rabszolga - szólt az öreg fenyegetően tompított hangon.

Az Ország Urának jóságos, nyugodt háznagya, felelték, megígérte nekik, hogy a túszként visszatartottnak a körülményekhez képest kellemes lesz az élete, és csak átmenetileg marad megkötözve.

- Most már jobban tudom, mint valaha - mondotta az öreg -, miért eresztettelek olyan nehezen útra. Előbb a fülemet rágtátok, hogy Egyiptomba szeretnétek menni, és amikor végre beleegyeztem, engedélyemmel úgy éltetek, hogy nem teljes számban tértetek vissza, és a legjobbat közületek a kényúr körmei közt hagytátok!

- Nem mindig szóltál Simeónról ilyen dicsérettel.

- Egek Ura - kiáltott fel Jákób a magasságba -, azzal vádolnak engem, hogy Lea második fiához, a harcias hőshöz ne lettem volna jó szívvel és megértéssel! Olyan arcot vágnak, mintha én adtam volna el őt egy messzely lisztért, és áldoztam volna fel Leviatán bendőjének, kicsinyeik élelme fejében... én, és nem ők! Mennyire meg kell köszönnöm neked, hogy legalább megkeményítetted a szívemet rohamukkal szemben, és megszilárdítottál szeszélyük ellen, amellyel tizenegyedmagukkal akartak útra kelni, és a legifjabbat magukkal vinni! Képesek lettek volna visszatérni nélküle, és így felelni nékem: "Úgyse volt ő neked olyan nagyon a szívedhez nőve!"

- Ellenkezőleg, atyánk! Ha tizenegyedmagunkkal indultunk volna útnak, és a legifjabb is velünk van, úgyhogy ama férfiú színe elé állíthattuk volna, aki az Ország Ura, mivelhogy őt követelte, akkor már valamennyien hazatértünk volna. De nincs veszve semmi: hiszen csak el kell vinnünk Benjámint, és ama férfiúnak, Fáraó Vásártartójának színe elé állítanunk, ott a Kenyéradó termében, és Simeón már ki is szabadul, és akkor visszatér hozzád mind a kettő: a gyermek meg a hős is.

- Más szóval: miután Simeónt már elkótyavetyéltétek, most még Benjámint is ki akarjátok tépni kezemből, és oda vinni, ahol Simeón van?

- Ezt csak ama férfiú bogara kedvéért akarjuk, hogy tisztázzuk magunkat, és a tanúval kiszabadítsuk a túszt.

- Ti farkaslelkűek! Elraboljátok tőlem gyermekeimet, és minden gondolatotok akörül forog, hogy mint tizedelhetnétek meg Izráelt? József nincsen, Simeón nincsen, Benjámint is elviszitek? Amit ti főztök, azt én egyem meg, és mindez engem ér!

- Nem, uram, nem helyesen írod le a dolgot! Nem akarjuk mi Benjámint Simeón tetejébe odaadni, hanem mind a kettőjüket vissza akarjuk neked hozni, pusztán azzal, hogy a legifjabbat ama férfiú színe elé állítjuk, hogy ilyenképpen megtudja: igaz járatban vagyunk. Tisztelettel kérünk, hadd keljen útra velünk Benjámin, hogy kiválthassuk Simeónt, és Izráel ismét teljes számban lehessen együtt!

- Teljes számban? És hol van József? Világos beszéddel követelitek, hogy ezt a fiút is József útjára küldjem. Elutasítom a kérést.

Ekkor a legidősebbikből, Rúbenból, mint forró víz, buggyant ki a szó, mondván:

- Atyám, most hallgass meg engem! Csupáncsak rám hallgass, aki mindezek feje vagyok! Ugyanis ne velük bocsásd útra a fiút, hanem csak velem. Történjék velem akármi, ha nem hozom vissza néked! Fojtsd meg mind a két fiamat, Hánokot és Pallut, ha nem hozom vissza néked. Fojtsd meg őket, mondom, szemem láttára, saját kezeddel, és a szemem sem fog megrebbenni, ha nem tartom meg szavam, és nem teljesítem, amit ígértem!

- Nocsak, zúdulj, zúdulj neki, mint a vízár! - válaszolta Jákób. - Hol voltál akkor, amikor a vadkan letiporta a szépségest? Tán meg tudtad védeni Józsefet? Mi hasznom lesz a fiaidból, öldöklő angyal vagyok-e tán, hogy megfojtsam őket, és még tulajdon kezemmel tizedeljem Izráelt? Változatlanul elutasítom kéréseteket, hogy az én fiam menjen le oda veletek, mert az ő bátyja megholt, és ő maga maradt meg nekem. Ha veszedelem érné őt az úton, akkor a világ elé tárulna, hogy ősz fejemet búba borítva bocsátjátok le a koporsóba.

Összeszorított ajakkal tekintettek most egymásra. Ez aztán kedves volt, hogy Benjámint "az ő fiának" nevezte, nem az ő testvérüknek, és azt mondta róla, csak ő maga maradt meg neki.

- És Simeón, a te hősöd? - kérdezték.

- Itt fogok ülni magamban - válaszolta Jákób -, és bánkódom majd érte. Most mehettek!

- Gyermeki köszönetünk a beszélgetésért és az elbocsáttatásért - mondották és eltávoztak. Benjámin is velük tartott, s megsimogatta egyikük-másikuk karját.

- Ne vegyétek szívetekre, amit mondott - kérlelte őket -, és ne keseredjetek el méltósággal teljes lelke ellen! Azt hiszitek tán, jólesik nekem és büszkélkedem azzal, hogy az ő fiának nevezett, aki maga maradt meg neki, és hogy nem enged el az útra veletek? Hiszen tudom, sosem bocsátja meg nekem, hogy Ráhel életébe került az életem, s szomorú oltalom az, amelynek árnyékában múlnak a napjaim. Emlékezzetek csak, mily sok időre volt szüksége, míg legyőzte önmagát, és megengedte, hogy útra keljetek nélkülem, és lássátok be ebből, milyen drágák vagytok neki! Most megint csak némi időre van szükség, hogy engedjen, és elküldjön engem veletek ama férfiúhoz, mert nem hagyja testvérünket a pogányok kezében, nem tűrheti, hogy ott maradjon, és azonfelül ugyan meddig tart majd az élelem, amelyet ti, okosak ott alant ingyen kaptatok? Hát csak fel a fejjel! Én, a kicsi mégiscsak hozzájutok majd ehhez az utazáshoz. De most meséljetek nekem még egy keveset arról a Vásártartóról ott, arról a Hatalmasról, aki oly csúnyán megvádolt benneteket, és oly bogarasan követelte a legifjabbat. Bizony szinte büszkélkedhetnék azzal, hogy mindenáron látni akar, és engem követel tanúnak. Vajon mi ütött belé? Azt mondjátok, az alsóországbeliek legfelső ura? És valamennyiük fölé emelték őt? Milyen a külseje, és milyen a beszéde? Nem csoda, ha kíváncsi vagyok arra a férfiúra, aki olyan kíváncsi reám.

Valóban, ugyan mit is számít egy év ebben a történetben, és ugyan ki zsugorgatná idejét és türelmét, ha e történetről van szó! József bírta türelemmel, és azonfelül élnie is kellett, és államférfiúi és kereskedői vezérszerepet is kellett játszania Egyiptomban. Akárhogy is, de türelemmel kellett lenniük a testvéreknek is Jákób csökönyössége iránt, és ugyanígy viselkedett Benjámin is, amikor leküzdötte kíváncsiságát, amelyet az út és a kíváncsi Vásártartó iránt táplált. Valamennyiük közül a mi dolgunk a legkönnyebb - nem éppen azért, mert már tudjuk, miként történt mindez. Ezzel inkább hátrányban vagyunk a történet résztvevőivel szemben, akik mindent a saját bőrükön tapasztaltak; mert kíváncsiságot kell teremtenünk az életre ott, ahol tulajdonképpen ez nem is lehetséges. Viszont az az előnyünk velük szemben, hogy az idő mértéke a mi kezünkben van, és nyújthatjuk vagy rövidíthetjük tetszésünk szerint. Nekünk nem kell a várakozás évét valamennyi hétköznapjával elszenvednünk, mint ahogy Jákóbnak kellett a hét évet Mezopotámiában. Ahogy az elbeszélés ajkunkról pereg, egyszerűen azt mondhatjuk: elmúlt egy év - és íme, már el is röppent. És Jákób megpuhult.

Mert hiszen általánosan ismert dolog, hogy annak idején még sokáig nem került sor a vizek dolgára, és az aszály továbbra is nyomasztóan nehezedett a történetünk színhelyét alkotó országokra. Hogy miféle ördöngös sorozatok fordulnak elő a világban! És ugyan mit törődik a véletlen, amely egyébként a változást kedveli és a jó meg a rossz közt szeret oda-vissza ugrándozni, ugyan mit törődik vele, hogy egyszerre csak mintha megbolondulna, démoni kacajjal mindig hajszálra azonos dolgokat teremt meg, egyiket a másik után! Végül mégiscsak változásba kell átcsapnia, különben önmagát szüntetné meg, ha mindig ugyanúgy folytatódnék a dolog. De milyen bolondságokra képes, és hogy kétszer is megismétli, az bizony nem ritkaság, ha az ember elég nagy számokból válogatja ki a példákat.

A tenger és a Nílus forrásánál elterülő Szerecsen-országbeli Alpok között történő felhőközlekedés magyarázatával, őszintén szólva, csak annyit magyaráztunk meg, hogy miként is történt mindez, de azt nem, hogy miért. Mert a dolog miértjét senki sem tudja a végső okokig visszavezetni. Valamennyi történés okaival úgy vagyunk, mint a tengerparti fövenykulisszákkal: az egyik mögött mindig egy másik emelkedik, és az a fövenykulissza, amelynél megpihenhetnénk, a végtelenben van. A kenyéradó nem dagadt és nem áradt ki, mert odafönn, a szerecsenek országában nem esett az eső. Azért nem esett, mert Kánaán földjén sem volt csapadék, ennek pedig az volt az oka, hogy a tenger nem szült felhőket, mégpedig hét, de legalábbis öt hosszú évig. Miért? Ennek felsőbbrendű okai vannak, ami már a kozmoszba és a csillagok világába vezet, amelyek földünk szél- és időjárását kétségtelenül szabályozzák. Ilyenek például a napfoltok - ez aztán alaposan távol eső ok. De hogy még a nap sem a végső és legmagasabb az okok közül, azt minden gyerek tudja, és ha már Ábrám sem volt hajlandó imádni mint a legvégső okot, akkor nekünk bizony szégyenkeznünk kellene, ha megállnánk a napnál. Vannak a világmindenségben olyan fölérendeltségek, melyek a nap királyi nyugalmi helyzetét alárendelt mozgássá oldják fel, és felületének annyira befolyásos foltjai maguk is nagy kérdőjelet jelentenek, amelyről nem tehető fel, hogy a számunkra megnyugvást adó végső ok ama fölérendelt vagy még az azok fölébe is rendelt rendszerekben gyökereznék. A végső ok nyilván olyan messzeségben nyugszik vagy trónol, amely már ismét közelség, mert benne távol és közel, ok és okozat egyek; ez ott van, ahol önmagunkra találunk, amikor elvesztjük önmagunkat, és ahol olyan gondviselést sejtünk, mely céljai érdekében olykor még áldozati cipóiról is lemond.

Aszály és ínség nehezedett az országra, és nem is tartott egy teljes körforgásba sem, mire Jákób megpuhult. Az élelem, amelyet fiai örvendetes-titokzatos módon, ingyen szereztek be, elfogyott; ennyi fő számára nem jelentett túl sokat, és új kenyeret az országban drága pénzért sem lehetett kapni. Így Izráel az előző évinél néhány hónappal hamarabb kezdett abba a beszélgetésbe, amelyre a testvérek már vártak.

- Mit gondoltok? - mondotta. - Nem tátong valami ellentmondás és értelmetlenség vagyonom között, melyet megőriztem és gyarapítottam, amióta csak letörtem Lábán birodalmának beporosodott reteszeit, és e viszontagságok között, hogy már ismét fogytán van a vetőmagunk és a tésztánk, és gyermekeink ismét kenyérért siránkoznak?

- Bizony - vélték -, most ilyen időket él az ember.

- Különös idők ezek - mondotta Jákób -, amikor az embernek felnőtt fiai vannak, méghozzá egy egész csapat, és nem fukarkodott, amikor Isten segítségével nemzette őket magának, azok meg csak ülnek a fenekükön, és meg sem mozdulnak, hogy szembeszálljanak az ínséggel.

- Ezt csak úgy mondod, atyánk. De hát mit csináljunk?

- Mit csináljatok? Egyiptomban gabonavásár van, ahogy több oldalról hallom. Mi történnék, ha lenne bátorságotok ehhez az úthoz, és levonulnátok, hogy egy kevés eleséget vásároljatok?

- Az rendben volna, atyánk, mi már utaznánk is, de nem veszed tekintetbe, hogy ama férfiú ott alant mit kötött erősen lelkünkre Benjámint illetően: hogy nem kerülhetünk színe elé, ha testvérünk, a legifjabb nincs velünk, akit akkor igazmondásunk jelképeként nem tudtunk megmutatni. Az a férfiú, úgy látszik, csillagjós. Azt mondta, hogy tizenkettőnk közül egyet a nap rejt el, nem pedig kettőnket egyszerre. És hogy a tizenegyediket színe elé kell állítanunk, különben ránk se néz többé. Add velünk Benjámint, és akkor megyünk.

Jákób sóhajtott.

- Tudtam - mondta -, ez lesz a vége, és majd ismét kínoztok engem a gyermekért.

És hangosan szidalmazta őket:

- Ti boldogtalanok! Ti meggondolatlanok! Kellett fecsegnetek és pletykálkodnotok ama férfiú előtt? Könnyelműen kiteregetnetek életkörülményeiteket, hogy most már tudja, van még egy öcsétek, az én fiam, és most követelhesse őt? Ha pletykálkodás nélkül, tisztességgel az üzletkötésnél maradtatok volna, akkor nem is tudna Benjáminról, és nem követelhetné áldozati cipóim lisztjéért lelkemből lelkedzett magzatomat vételárként! Megérdemelnétek, hogy mindnyájatokat megátkozzalak!

- Ne tedd azt, urunk - szólt Júda -, mert mi lesz akkor Izráellel? Inkább gondold meg, milyen bajban voltunk, és hogyan kényszerültünk, hogy tiszta vizet öntsünk a poharába, minthogy gyanújával ránk támadott, és kihallgatott nemzetségünk felől! Mert ilyen részletesen hallgatott ki bennünket, és tudni akarta: "Él-e még atyátok", "van-e még testvéretek", "egészséges-e atyátok?" És amikor azt feleltük neki, hogy nem vagy olyan egészséges, amilyennek lenned kellene, hangosan szidott bennünket, és haragudott ránk, hogy idáig hagytuk jutni a dolgot.

- Hm - hümmögött Jákób, és szakállát simogatta.

- Szigorúsága - folytatta Júda - megriasztott bennünket, és részvéte elfogódottá tett. Mert bizony nem csekélység, ha az ember iránt csak úgy részvéttel van egy világhatalmasa, akitől az ember abban a pillanatban függ. Ez bizony nyíltszívűvé és közlékennyé teszi az embert, ha nem is pletykálkodóvá. - És hogyan is láthatták volna előre, kérdezte még Jehuda, hogy ama férfiú nyomban követelni fogja testvérüket, és meghagyja nekik: "Hozzátok ide!"

Ő volt az, a sokat próbált, aki aznap a szót vitte. Így állapodtak meg egymás között arra az esetre, ha Jákób jelét adná annak, hogy megpuhult, mert Reubént, aki igen ügyetlenül és inkább ízléstelenül nekizúdult, mondván, hogy Jákób megfojthatja mind a két fiát, már elutasította, és Lévit, akit ugyan ikertestvérének elvesztése mélyen érintett, és azóta szinte csak félember volt, Sekem miatt nem állíthatták szószólójuknak. Júda viszont kitűnően beszélt, férfias melegséggel és meggyőzően.

- Izráel - mondotta -, végy erőt magadon, még ha hajnalig kellene is magaddal tusakodnod, mint egykor ama másikkal! Most a Jabbók órája ütött, s bár úgy kerülnél ki belőle, mint Isten hőse! Lásd be, hogy az a férfi, ott alant, hajthatatlan. Ha Benjámin nem jön velünk, nem kerülünk a színe elé, és Lea harmadik fiát elnyeli a dologház, kenyérről meg szó sem lehet akkor. Én, a te oroszlánod tudom, milyen keserves számodra, hogy útra engedd velünk Ráhel zálogát azért, mert ő "mindig legyen otthon", és különösképpen hogy velünk engedd az iszap és a halott istenek országába. Abban a férfiúban, az Ország Urában sem bízol nyilván, és az a gyanúd, hogy lépre akar csalni bennünket, és hogy sem a legifjabbat, sem a túszt nem bocsátja vissza, s tán egyikünket sem. De én azt mondom néked, én, aki ismerem az embereket, és nem sok jót várok sem a hatalmasoktól, sem az alacsonysorsúaktól: nem ilyen az a férfiú, és megismertem őt annyira, hogy tudom és a kezemet tűzbe teszem érte: nem szándékozik az a férfi minket lépre csalni. Különös ember ugyan, és valami nincs rendjén vele, de ugyanakkor megnyerő is, és ha sokban téved is, mégsem hamis. Én, Júda kezeskedem érte, mint ahogy kezeskedem ezért a te fiadért, a mi legifjabb testvérünkért. Engedd meg, hogy velem jöjjön, az oldalamon, és az úton meg abban az országban ott alant atyja meg anyja leszek, mint ahogy te az vagy, hogy kőbe ne botoljon a lába, s a lelkét se szennyezzék be Egyiptom bűnei. Bocsásd el őt énvelem, és mi azonnal felkelünk és elmegyünk, hogy éljünk és meg ne haljunk, se mi, se te, se a mi gyermekeink! És az én kezemből kérd elő és ha vissza nem hozom őt hozzád, elődbe nem állítom őt, mind éltig bűnös legyek előtted. Úgy kapd vissza, ahogyan most a tiéd, és ahogyan már rég visszakaphattad volna ugyanúgy, ahogyan most él veled; bizony ha nem késlekedtünk volna ez ideig, már kétszer is megjöhettünk volna túszostul, tanústul, kenyerestül!

- Adjatok pirkadatig meggondolási időt - válaszolt Jákób.

És hajnalra megadta magát, és magában beleegyezett, hogy elengedi Benjámint az útra, amely nemcsak néhány napi járóföldre, Sekemig, hanem jó tizenhét napnyi távolságra vezetett az alanti országba. Szeme vörös volt, és sok szóval magyarázta, milyen nehezére esett a kényszerű elhatározás lelkének. De minthogy valóban oly keményen küzdött a szükségszerűséggel, és nemcsak színlelte ezt, hanem méltósággal, szenvedéssel és szenvedélyesen kifejezésre is juttatta, mindnyájukra rendkívüli módon hatott, és az emberek megrendülten mondották: "Íme, Izráel az éjszaka önmagát győzte le!"

Ő pedig fejét vállára hajtva, így szólt:

- Ha csakugyan így kell lenni és ércbe van vésve, hogy mindenemet elveszítsem, akkor hát vigyétek és ezt cselekedjétek, és induljatok útnak, beleegyezem. Csomagoljátok össze a legjobb holmit, amiért megéneklik országunkat, és vigyétek ajándékba ama férfiúnak, hogy meglágyítsátok a szívét: balzsamolajat, ördögcérnagyantát, sűrűre főzve, szőlőmézet, amit vízzel szörpölhet, és étkezés után megédesítheti vele szája ízét, meg pisztáciadiót és terebintusgyümölcsöt is, és mondjátok neki, hogy mindez csekélység! Pénzt pedig kétannyit vigyetek magatokkal, az új áruért és a régiért, mert emlékszem, hogy ezüstpénzeteket az első ízben meghoztátok zsákjaitok szájában, az talán tévedés lehetett. És vigyétek Benjámint, igen, igen, jól értetek engem, vigyétek és vezessétek oda le, ama férfiúhoz, hogy színe elé álljon, beleegyezem! Látom, megütközés ül ki arcotokra elhatározásom miatt, de most már megtörtént, és Izráel felkészül rá, hogy olyan legyen, mint akit valamennyi gyermekétől megfosztottak. Él saddáj pedig - tört ki belőle most, és kezét az égre emelte - adja, hogy kedvet találjatok annál a férfiúnál, és bocsássa vissza tiveletek a másik atyátokfiát és Benjámint is! Uram, ne legyen közötted és közöttem félreértés: csak kölcsönbe és visszaszolgáltatásra engedem el őt néked az útra. Nem áldozom fel néked, hogy elnyeld, mint egykor a másik gyermekemet, vissza akarom őt kapni! Emlékezzél szövetségedre, Uram, amelynek értelmében nemesedjék és szenteltessék meg az ember lelke benned és Te őbenne! Ne szárnyaljon túl az érző emberszív Téged, ó, Hatalmas, nehogy elsikkaszd nékem az úton e fiút, és nehogy a szörnyetegnek dobjad őt oda, hanem könyörgöm, mérsékeld magad, és add vissza becsülettel, amit kölcsönadok, és akkor szolgálni foglak úgy, hogy homlokom érinti majd a földet, és a legnemesebb részeket adom Néked égőáldozatul, hogy orrod elteljék a gyönyörűségtől.

Így fohászkodott az ég felé, és Eliézerrel együtt (akit tulajdonképpen Damaszeknek hívtak) felkészült rá, hogy a halálfiút útnak indítsa, és úgy ellássa mindennel, mintha az anyja lenne; mert úgy volt, hogy a testvérek másnap hajnalban felszedelőzködnek, hogy ott alant, Gáza körül le ne késsenek az ott gyülekező utaskaravánról, és mindez kedvezett Benoni vidám türelmetlenségének, aki a boldogságtól túláradott, hogy végre világot lát majd, és elbocsátják jelképes fogságából, ebből az állandó otthonülésből, mely ártatlanságát jelentette. Nem szökellt és nem rúgott sarkával a földbe Jákób színe előtt, mert nem volt már tizenhét esztendős, mint József akkoriban, hanem már harminc felé járt, és nem akarta megbántani szabadulásának örömével Jákób ünnepélyes szívét; aztán meg anyagyilkosként élt gyászfátyolos életéhez sem illett a szökellés, és nem akart kiesni a szerepéből. De azért feleségei és gyermekei előtt éppen eleget dicsekedett szabad mozgási jogával és azzal, hogy Micrájimba utazik most, hogy közbelépésével kiszabadítsa Simeónt; mert csupáncsak ő érheti el ezt az Ország Uránál.

Az előkészületeket viszont gyorsan le lehetett bonyolítani, mert az utasok csak Gázában szerezhették be mindazt, ami a sivatagi úthoz szükséges. Legfontosabb poggyászuk egyelőre ajándékokból állott Simeón bebörtönzője, Egyiptom Vásártartója számára; mindezt az ifjú Eliézer vásárolta be; voltak közöttük aromatikus csöppek, szőlőszörp, mirhagyanták, mindenféle diók és gyümölcsök. Külön szamarat málháztak föl ezekkel az adományokkal, amelyek kiválósága messze földön dicsőséget szerzett az országnak.

Hajnalhasadáskor elindultak a testvérek második útjukra ugyanolyan számban, mint az első alkalommal, mert eggyel kevesebben voltak ugyan, de eggyel többen is. A ház népe körülvette őket, a középen álltak a testvérek tízen, és kötőféken fogták állataikat. De legbelül Jákób állt, és annak a kezét szorongatta, aki egykori szerelméből megmaradt neki. A háznép azért sereglett egybe, hogy lássa, mint búcsúzik el Jákób féltve őrzött gyermekétől, és hogy épülésére szolgáljon a méltósággal teljes fájdalom kifejezése, az elválás fájdalmáé. Sokáig tartotta kezében a legifjabb kezét, nyakába akasztotta saját amulettjét, és arcával arcához simulva, égnek emelt tekintettel mormolt valamit. A testvérek pedig lesütötték szemüket, keserű-türelmes mosollyal.

- Júda, te vagy az, akihez szólok - mondta Jákób végül mindnyájuk számára hallhatóan. - Te vállaltál érette kezességet, hogy a te kezedből kérjem majd elő. Ám halljad: feloldalak kezességed alól. Mert lehet-e vajon az ember Isten kezese? Nem rád akarok építeni, mert mire is futná a te erődből Isten haragja ellen? Őrá akarok építeni, egyedül - a sziklára és a pásztorra, hogy visszaszolgáltassa nekem ezt a fiút, akit hívő hittel bízok reá. Halljátok valamennyien: nem szörnyeteg Ő, aki az emberi szívet megcsúfolja és porba tiporja, mint valami fenevad. Nagy Isten ő, megtisztult és megdicsőült, a szövetség és a bizalom Istene, és ha már embernek kellene érte kezeskednie, akkor nincs szükségem rád, oroszlánom, hanem magam akarok a hűségéért kezességet vállalni, s Ő nem fog olyan szégyent hozni önmaga fejére, hogy tűrje a kezesség hitelének összeomlását. Menjetek hát utatokra - szólt és eltolta magától Benjámint -, menjetek Isten nevében, aki könyörületes és hűséges! De azért vigyázzatok a fiúra! - tette még hozzá elfúló hangon, aztán befordult házába.

Amikor József, a Kenyéradó hivatalából hazaért, szívében a hírrel, hogy a kánaániak tizedmagukkal átkeltek a határon, házának gondnoka, Mai-Szahme nyomban mindent észrevett rajta, és ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

- Nos, Adón, most itt az óra, letelt a várakozási idő?

- Itt az óra - válaszolta József -, az idő letelt. Eljött, aminek el kellett jönnie, és ők eljöttek. Mától számítva három nap múlva ideérkeznek a kicsivel - mondotta -, a kicsivel! Ez az istentörténet egy időre megakadt, és várnunk kellett. A törtnénés azonban szakadatlan akkor is, ha úgy látszik, hogy nem történet, és hogy a napóra árnyéka lassan halad. De csak higgadtan rá kell bízni magunkat az időre, és szinte semmit se kell vele törődnünk, ezt már az izmáelitáktól megtanultam, akikkel együtt utaztam, mert az megérleli bizony a dolgokat, és mindent elhoz, amikor itt az órája.

- Tehát sok mindent jól meg kell fontolnunk - mondotta Mai-Szahme -, és a játék folytatását pontosan megterveznünk. Óhajtasz javaslatokat?

- Ó, Mai, mintha nem fontoltam volna meg már régen, és nem rendeztem volna el mindent, és mintha elképzelésemben híján lettem volna a gondosságnak! Úgy fog ez lejátszódni, mintha már meg volna írva, és mintha csak az írás szerint játszódnék le. Meglepetések nem lehetnek itt, csak megrendülés attól, hogy amit már bensőnkben megismertünk, most testet ölt. És nem is vagyok ez alkalommal izgatott, csak ünnepélyesség tölt el, mert most továbbhaladunk, és csak az "én vagyok az!" félelmétől dobog hangosabban a szívem, ugyanis őmiattuk ijedek meg tőle; nyilván jobban teszed, ha számukra készítesz most csillapító keveréket.

- Meglesz, Adón. De még ha nem is óhajtod tanácsomat, mégis tanácsolok neked valamit: vigyázz a kicsire! Ő nem féltestvéred, hanem édestestvéred, meg aztán ahogy téged ismerlek, sok mindentől nem tudsz tartózkodni, és szinte magad fogod nyomra vezetni. Tetejébe még: mindig a legifjabb a legravaszabb is, és könnyen megtörténhet, hogy ő a te kinyilatkoztatásodat, hogy "Én vagyok az" egy "te vagy az"-zal rontaná el, és ezzel fölborítaná az egész játékodat.

- Nos, hát aztán, Mai! Nem volna sok ellenvetésem az ilyen változat ellen. Micsoda nevetés lenne itt, mint mikor a gyerekek tornyot építenek, felborítják és ujjonganak rajta. De nem osztozom aggodalmadban. Az ilyen vakarcs nem mondja majd szemébe Fáraó barátjának, a Vice-Hórusznak, a nagy üzletembernek: "Nicsak, te nem vagy senki több, mint testvérem, József!" Hiszen ez arcátlanság lenne. Nem, az az "én vagyok az!", szerepem végszava megmarad nekem.

- Megint a Nagy Írnoki Házban fogadod majd őket?

- Nem, ezúttal itt. Együtt akarok velük ebédelni, azt akarom, hogy asztalomnál üljenek. Öless le állatot és készíttesd el, házgondnokom, tizenegy vendéggel többre, mint amennyit tervbe vettél, a mától számított harmadik napra. Kiket is hívtunk meg holnaputánra?

- A város néhány köztiszteletben álló személyiségét - válaszolta Mai-Szahme, táblácskájába tekintve. - Őeminenciája Ptahhotpét, Ptah házának olvasópapját, Entef-oker ezredest, az uralkodó harcosát, az isten helybeli helyőrségétől; Pa-nesét, első földmérőt és határkőjelölőt, akinek ugyanott van sziklasírja, ahol az úr nyugszik, és a könyvek néhány mesterét, a Nagy Élelmezési Hivatalból.

- Jól van, majd furcsán fogják érezni magukat, ha az idegenekkel esznek.

- Félek, Adón, hogy túlságosan is furcsán. Mert engedd meg, hogy emlékeztesselek rá: az étkezési szokások törvényei és bizonyos tilalmak, sajnos, megnehezítik dolgodat. Némelyeket talán megbotránkoztat, hogy a héberekkel egyék a kenyeret.

- Ugyan menj már, Mai, hiszen úgy beszélsz, mint holmi Dudu, mint egy törpe, egy elvkereplő, akit ismertem! Te akarsz engem az én egyiptomi népem megismerésére tanítani, mintha azok még irtóznának bármitől is! Hiszen akkor irtózniok kellene attól is, hogy velem egyenek. Mert hisz ugyan senki előtt sem titok, hogy gyermekkoromban én sem ittam a Nílus vizét. De itt az ujjamon Fáraó gyűrűje: "Légy olyan, mint én!", ez minden akadályt elgördít. Akivel én eszem, az nékik is jó lesz az ebédnél, mert hisz ezenfelül még Fáraó tanítása is érvényes, amelyet mindenki, aki kegyben akar lenni az udvarnál, megcsodál, miszerint minden ember egyaránt kedves gyermeke az ő atyjának. Egyébként tálaltass csak külön-külön, hogy a formákat megtartsuk: külön az egyiptomiaknak, külön ama férfiaknak és külön nekem. Testvéreimet pedig pontosan koruk szerint ültesd sorba: nagy Rúbent legfelül és Benonit az asztal aljára. Ne véts el semmit, majd felsorolom őket még egyszer rendre, jegyezd föl magadnak a táblára!

- Jó, jó, Adón. De veszélyes ez az ügy. Honnan tudod életkoruk rendjét oly pontosan, hogy meg ne ütköznének?

- Továbbá állítsd majd az asztalra serlegemet, hogy abba tekintsek, azt az ezüst látnoki serlegemet.

- Úgy, úgy, a serleget. A születésüket akarod benne meglátni?

- Arra is jó lehet majd.

- Bárcsak nékem szolgálna jóslásra, Adón, és ahogyan elhelyezkedik a tiszta vízben néhány darabka arany és csiszolt kő, abból kiolvashatnám, amit elképzeltél, meg azt, hogy mi szándékod van ezzel a történettel, hogyan akarod addig vezetni, amíg kimondod a szót a magad megismertetéséről. Attól félek, rosszul szolgálok majd neked, ha mindezt nem tudom; pedig szolgálnom kell és segítségedre lennem mindenképpen, hogy ne csak vaktában ácsorogjak ebben a történetben, melybe kegyes voltál engem is befoglalni.

- Ezt nem is akarom, házgondnokom. Nem lenne helyes. Mindenekelőtt állítsd csak oda nekem a serleget, melyből tréfából olykor olvasni szoktam!

- A serleget, no jó, jó, a serleget - szólt Mai-Szahme olyan tekintettel, mintha valamire emlékezni igyekeznék. - Elhozzák neked Benjámint, és akkor majd viszontlátod testvérkéid között öcsikédet. De mi lesz, ha vendégül láttad őket asztalodnál, és másodszor is megtöltötted zsákjaikat, ismét magukkal viszik majd a legifjabbat, és hazamennek vele atyátokhoz, te meg bottal ütheted a nyomukat?

- Olvass csak jobban a serlegből, Mai, mi látszik ott a vízben! Igaz, hogy majd hazautaznak, de talán itt felejtenek valamit, amiért vissza kell majd fordulniuk.

Az elöljáró fejét csóválta.

- Vagy talán magukkal visznek valamit - mondta József -, ami nekünk hiányzik majd, és ezért a tárgyért utánuk eredünk, és visszahozzuk őket?

Mai-Szahme ránézett kerek szemével, fekete szemöldökét felvonta, és íme, kicsiny száján lassanként mosoly rajzolódott ki. Ha férfiembernek ilyen kis szája van és mosolyog, akkor, még ha kövérkés-zömök alkatú is, mosolya teljesen nőiessé válik, s ilyen nőiesen hatott, finoman és szinte bájosan ez a mosoly, bármilyen fekete szakáll környezte is. Nyilván a serlegből olvasott e férfiú, mert csak odahunyorított Józsefre fortélyos megértéssel, az meg visszahunyorított, felemelte kezét, vállon veregette Mait jóváhagyó és dicsérő mozdulattal; a háznagy pedig, akármennyire megengedhetetlen volt is - de hát elvégre József valamikor az ő börtönében töltötte büntetését mint rabszolga -, szintén felemelte kezét, hogy megveregesse ura vállát, és így álltak ott, egymásra hunyorgatva, és jó darabig kölcsönösen veregették egymás vállát, teljes egyetértésben afelől, miként folytatódik majd az ünnepélyes történet.

Ez pedig így történt és így játszódott le óráról órára, ahogy itt következik. Jákób fiai megérkeztek Menfébe, Ptah házába, és ugyanabban a vendégfogadóban szálltak meg, mint a múltkor, vidáman; merthogy szerencsésen magukkal hozhatták Benjámint, akit az egész, csaknem tizenhét napos úton úgy kényeztettek, és akire úgy vigyáztak, akárcsak a hímes tojásra, mert félve tisztelték Jákób érzéseit, és azért is, mert ő volt a legfontosabb, akit a kétarcú Vásártartó tanúként követelt tőlük, és aki nélkül sem színe elé nem kerülhettek, sem Simeónt vissza nem kaphatták. Ez a kettő elég ok volt arra, hogy úgy vigyázzanak a kicsire, mint a szemük világára, hogy mindig először őt lássák el mindenféle jóval, és óvják, akárcsak az ivóvizüket: elsősorban félelmük ama férfiútól és mindjárt utána félelmük atyjuktól volt itt a döntő. Legutolsósorban volt még egy harmadik, néma okuk is erre a nagy igyekezetre, nevezetesen az, hogy Benjáminnal szemben szerették volna jóvátenni, amit József ellen vétettek. Mert ennek emléke és gonosztettüké annyi idő múltán is valamennyiükben újra felébredt első alanti útjuk óta, és mindaz után, ami akkor történt velük; úgy bukkant fel ez az emlék az idő omladékaiból, mintha csak tegnap történt volna, hogy Izráel törzséről letörtek egy ágat, és eladták testvérüket. A levegőben volt az egész, mint valami kései megtorlás, úgy érezték, mintha egy kéz lenne, mely felelősségre akarja vonni őket, és még a buzgó gondoskodás Ráhel második gyermekéről látszott a legjobb eszköznek arra, hogy e kéz felhagyjon a fenyegetésükkel, és hogy elhessegessék a bosszúálló szellemeket.

Szép, tarka ingkabátot adtak Benjáminra, rojttal és paszománnyal ékeset, hogy abban mutassák be ama férfiúnak, aki az Ország Ura volt; vidrasapka-haját pedig olajjal kenték meg, hogy ne borzolódjék fel, és így valóban fényes sisak lett belőle, aztán hegyes ecsettel meghosszabbították szemének vonalát. De amikor az engedélyek és szállítmányok Nagy Írnoki Házából, ahol jelentkeztek, a Kenyéradó magánlakására utasították őket, megrettentek, mert minden váratlan dolog és minden, ami nem úgy történt, ahogy elképzelték, ijesztő volt számukra, és nyomban új bonyodalmak és félelmetességek előjelét látták benne. Hát ez most mi volt, és miért különítették el őket annyira, hogy most már a magánlakásban kell jelentkezniük? Jót vagy rosszat jelent ez vajon? Lehet, hogy az előző út pénzével függ össze, amelyet titokzatos módon visszakaptak, és most talán ezt a titokzatosságot akarják ellenük kihasználni, olyképpen, hogy itt hurkot tesznek a nyakukra, és az elmulasztott fizetség miatt valamennyiüket fogolyként tartják vissza, és tizenegyedmagukkal rabszolgasorsra adják? Velük volt ismét a titokzatos pénz, az újabb vételárra szánt nemesfémmel együtt, de ez csak kevéssé nyugtatta meg őket. Ellenkezőleg, erősen kísértette őket a gondolat, hogy sarkon forduljanak, ne is mutatkozzanak ama férfiú előtt, és megpróbáljanak menekülni - elsősorban Benjáminért érzett aggodalmukban; pedig éppen a kicsi bátorította őket, és merészen ragaszkodott hozzá, hogy vezessék a Vásártartó elé, mert hiszen most már be van olajozva és felékesítve, és semmi oka, hogy elrejtőzzék ama férfiú elől, de nekik sincs okuk, mert hiszen csak tévedésből került zsákjukba a pénz, és nem szabad, hogy az ember bűnösként viselkedjék, ha nem az.

- Bűnösként, bűnösként - mondogatták -, az ember általában mindig egy kissé bűnösnek érzi magát, ha nem is az egyes esetekben, de éppen ezért nem érzi magát egészen jól akkor sem, ha az egyes esetekben ártatlan. Egyébként - úgymond - könnyű neki, a kicsinek, a száját jártatni; mindig otthon kuksolt ártatlanul, és sose került olyan helyzetbe, hogy titokzatos pénzt találjon a zsákjában, mialatt nekik állandóan verekedniük kellett a nagyvilágban, és nem kerülhettek el minden bűnt.

Az ilyen általános bűnt ama férfiú majd csak megérti - vigasztalta őket Benoni; hiszen nagyvilági ember. Az a pénzdolog pedig rendben van, ha titokzatos is. És hát többek között azért jöttek éppen, hogy visszafizessék. Továbbá Simeónt is ki kell váltaniuk, ezt ők éppen olyan jól tudják, mint jómaga, még új gabonát is be kell szerezni. Visszafordulásra és menekülésre tehát gondolni sem szabad, mert ezzel nemcsak az a hírük keletkezne később, hogy tolvajok, hanem az is, hogy kémek, és ezenfelül még testvérgyilkossá is válnának.

Ezt valóban ők is éppoly jól tudták, mint Benjámin, s azt is, hogy feltétlenül meg kell kockáztatniuk, szembenézve a veszéllyel, hogy valamennyien rabláncra kerülnek. Némiképpen felbátorították őket e szép vesztegetési adományok, amelyeket magukkal hoztak, Jákób ajándékkóstolói, földjének gyöngyéből-virágjából, és elsősorban az volt a szándékuk, hogy előbb a zömök, egyértelműen barátságos háznaggyal váltanak majd szót, amennyiben rátalálnak.

Ez sikerült is nekik. Mert amikor a Vásártartó Fáraó kegyelme jeléül kapott villájához érkeztek, a Szép Negyedbe, a bástyakapu alatt leszálltak szamaraikról, és ezeket a víztükör mentén a ház felé vezették, a bizalomgerjesztő háznagy már a teraszról lefelé elébük jött, üdvözölte és megdicsérte őket, hogy megtartották a szavukat, ha ugyan csak némi habozás után is, és mindjárt megmutattatta magának a legifjabbat; kerek szemével jól megnézte Benjámint, és aztán azt mondta: "Derék, derék". Parancsára szolgái elvezették az állatokat a ház körül az udvarba, majd meghagyta nekik, hogy a Kánaán gyöngyeit tartalmazó bálákat vigyék a házba, és ezzel felvezette a testvéreket a feljárati lépcsőn, miközben aggodalmas izgalommal igyekeztek meggyőzni őt a pénz dolgában.

Néhányuk már abban a pillanatban elkezdte ezt, mihelyt megpillantotta őt, szinte már messziről; már alig várták.

- Udvarmester úr - így szólították -, kedves főtiszttartó úr - így meg úgy, az egész megfoghatatlan, de hát már csak így történt, és velük van kétannyi pénz, ők becsületes emberek - úgymond -, a befizetett ezüstpénzeket benne találták abrakos zsákjaikban - úgymond -, ott találták, először egyikük, aztán mindnyájan, a pihenőhelyen, és azóta állandóan nyomja a lelküket ez a titokzatos lelet. De most ismét elhozták magukkal, teljes mértéke szerint, az új élelemért járó másik pénzösszegen kívül. Remélhetőleg Fáraó Barátja, az ő parancsolója nem fogja most rájuk kenni ezt a dolgot, vagy talán még ítéletet is hozni ellenük?

Így hadartak összevissza, nagy aggodalmukban bele is kapaszkodtak a háznagyba, és széles taglejtésekkel esküdöztek, hogy nem lépik át addig a szép kapu küszöbét, amíg ő a maga részéről meg nem esküszik, hogy ura nem vet hurkot a nyakukba a múltkori bosszantó eset miatt, és nem keni rájuk a felelősséget.

Ő azonban maga volt a nyugalom, megnyugtatta őket, szólván:

- Emberek, legyetek békén, és ne féljetek. Minden rendben van. Vagy amennyiben rendkívüli az eset, úgy jóindulatú csodáról van szó. Pénzünk a mi kezünkhöz jutott, ezzel be kell érnünk, és emiatt ugyan nem vetünk hurkot senki nyakára. Mindazok alapján, amit nékem itt elmondtatok, csak azt képzelhetem, hogy a ti Istenetek és a ti atyáitok Istene megtréfált benneteket, és ő adta néktek azt a kincset zsákjaitokba - más magyarázat nem jut az eszembe. Nyilván jámbor és buzgó szolgái vagytok, és ezt végre egyszer meg akarta nektek hálálni, ezt meg lehet érteni az ő szempontjából. De úgy látom, igen izgatottak vagytok, és ez nem jó. Lábfürdőt készíttetek nektek. Először is a vendégszeretet okán, mert hiszen vendégeink vagytok, és Fáraó Barátjával fogtok ebédelni, továbbá azért is, mert az levezeti a vértolulást agyatokból, és megnyugtatja idegeiteket. Lépjetek csak be, és mindenekelőtt lássátok, ki vár benneteket az előcsarnokban!

Az előcsarnokban pedig ott állt Simeón testvérük szabadon. Szeme csöppet sem volt beesett, nem fogyott le, hanem éppoly daliás volt és kötekedésre kész, mint valaha; mert jól ment a sora, közölte az őt örvendezve körülvevőkkel, és egy túszfogoly számára igen tűrhető napokat élt át a Nagy Hivatal egyik szobájában, ha nem is látta viszont a Mósel ábrázatát, és aggódott, vajon visszatérnek-e, de a jó étel és ital tartotta benne a lelket. A testvérek mentegetőztek Lea második gyermeke előtt, amiért Jákób makacssága miatt oly sokára kellett halasztaniuk visszatérésüket, amit ő is nyilván megért; és Simeón meg is értette, és velük együtt örvendezett, különösen ikertestvérével, Lévivel; mert hát az egyik fenegyereknek hiányzott a másik, és ha nem is ölelkeztek és csókolóztak össze, de mindenesetre jó erősen és gyakran hátba vagdosták egymást ököllel.

Most aztán valamennyi testvér leült, hogy lábat mosson, majd a házgondnok bevezette őket a terembe, ahol ebédre volt terítve; a terem pompázott a sok virágtól és gyümölcsöstáltól és gyönyörű edénytől. Mai-Szahme aztán segített nekik, hogy egy hosszú tálalóasztalra a fal mentén kirakják magukkal hozott ajándékaikat: fűszereket, mézet, gyümölcsöt és diót, és hogy tetszetős kiállítást rendezzenek ezekből az úr tekintete számára. Közben azonban Mai-Szahme kisietett, mert fogadnia kellett künn a vendégeket, és József is hazaérkezett délidőre az egyiptomi urakkal együtt, akiket aznap ebédre hívott meg: Ptah prófétájával, az uralkodó harcosával, a földmérők elöljárójával és a könyvek mestereivel. Velük együtt lépett be, és szólt: "Üdvözöllek, emberek!" Azok meg úgy vágódtak homlokukra, mint a learatott búzarendek.

Ő pedig megállott egy kis időre, és ujjai hegyével végigsimította homlokát. Aztán ismét megszólalt:

- Üdvöz legyetek, barátaim! Álljatok már föl előttem, hadd tekintsek arcotokba, hogy felismerjelek benneteket. Mert, mint látom, ti felismertek engem, és látjátok, hogy én vagyok Egyiptom Vásártartója, akinek szigorúan kellett bánnia veletek, országa kincsei érdekében. Most azonban megbékítettetek, és helyes számban történt visszatérésetekkel biztosították, hogy valamennyi testvéretek egy födél alatt és egy szobában gyűljön össze. Hát ez szép. Észreveszitek, hogy a ti nyelveteken szólok hozzátok? Igen, most már ismerem azt. Múltkor, amikor itt jártatok, feltűnt nekem, hogy nem értek héberül, és ez bosszantott. Ezért időközben megtanultam. A magamfajta ember az ilyesmit egy szempillantás alatt megtanulja. Nos, hogy és mint vagytok? Mindenekelőtt: él-e még idős atyátok, aki felől nékem szóltatok vala, és egészségben van-e?

- Egészségben van a te szolgád, a mi atyánk - válaszolták. - És tisztelet övezi változatlanul. Nagyon jólesnék neki kegyes érdeklődésed. - Azzal ismét a földre vágódtak, és homlokukkal megérintették a padlót.

- No, már eleget hajlongtatok és hajbókoltatok - szólt József -, és már túl sokat is! Hadd vegyelek szemügyre. Ez a ti legifjabb testvéretek, aki felől szóltatok vala? - kérdezte tört kánaáni nyelven, mert valóban kissé elfelejtette már anyanyelvét, és Benjáminhoz lépett. A felékesített házasember áhítatosan tekintett fel rá szürke szemével, melyet szelíd és tiszta szomorúság töltött el.

- Isten hozott, fiam! - szólt József, és hátára tette a kezét. - Mindig ilyen szelíd tekintetű szemed volt, és fejedet mindig ilyen szép fényes hajsisak fedte, már akkor is, mikor még csak tökmag voltál, és mint kis vakarcs kószáltál a világban, kinn a zöldben?

József nyelt egyet.

- No de nyomban visszajövök - mondotta. - Csak éppen meg kell... - azzal gyorsan eltávozott, nyilván lakásának hálószobájába, de hamarosan visszatért, miután megmosta szemét.

- Valamennyi kötelességemet elmulasztom - mondotta -, és meg sem ismertetem egymással házam vendégeit! Uraim, ezek a kánaáni vevők, tisztes családból valók, valamennyien egy jelentékeny férfiú fiai.

Azzal elsorolta az egyiptomiaknak Jákób fiai nevét, pontosan annak rendje és módja szerint, igen folyékonyan, mintha verset mondana fel, miközben minden harmadik név után megállt; a magáét természetesen kihagyta; Zebulón után egy kis szünetet tartott, majd így végezte: "... és Benjámin." Azok meg elcsodálkoztak, hogy ez az ember az ő nevüket sorrendben el tudja mondani, és nagy szemeket meresztettek egymásra.

Ezután megnevezte nekik az egyiptomi előkelőségeket, akik igen mereven viselkedtek. József megmosolyogta ezt, és így szólt: "Tálaltass!", azzal kezét dörzsölte, mint aki felkészül, hogy asztalhoz üljön. Előbb azonban házgondnoka megmutatta neki az ajándékokat, amelyek ott ki voltak rakva, és ő szívbéli udvariassággal csodálta meg azokat.

- Ezt a ti idős atyátok küldi? - kérdezte. - Megható figyelmesség! Jelentsétek neki igen hálás köszönetemet!

Ó, ez csak egy csekélység, mondották, országuk gyöngyszemeiből kiválogatva.

- Ó, nagyon sok! - mondott ellent József. - És mindenekfölött gyönyörű. Sose láttam ilyen finom gyantát, és ilyen pisztáciadió is bizony csak nálatok terem meg, az ember már távolról megérzi olajos, jó aromáját. Alig tudom levenni róla a szememet. No de most aztán üljünk ebédhez.

És Mai-Szahme valamennyiüket helyükre vezette, miközben a testvéreknek ismét volt okuk a csodálkozásra; mert pontosan életkoruk rendje szerint ültették le őket, ha fordított sorrendben is a házigazdától számítva, úgyhogy a legfiatalabb ült a legközelebb hozzá, és tőle haladt a sor Zebulónon, Isszakáron és Áseron keresztül visszafelé, föl egészen a nagy Rúbenig. Az ültetési rend olyan volt, hogy az egyiptomi terem körülfutó oszlopai között az asztalok nyílt háromszöget alkottak, melynek csúcsán a házigazda ült. Tőle jobbra sorakoztak a hazai urak terítékei és balra ferdén az ázsiai idegeneké, úgyhogy ő ült mindkettőjük sorának asztalfőjén, jobbján Ptah prófétájával, balján pedig Benjáminnal. Vendégszeretően és vidám kedvvel kínálta valamennyiüket, lássanak frissen hozzá, és ne csak csipkedjenek ételből, italból.

Ez a lakoma híres vidámságáról, amely hamarosan az egyiptomi előkelőségek kezdeti merevségét is eloszlatta olyannyira, hogy ők is felengedtek, és egészen megfeledkeztek arról, hogy elvben utálatos volt számukra a héberekkel együtt enni. Legelőbb az uralkodó harcosának, Entef-oker ezredesnek lett virágos kedve, minthogy sok szíriai bort ivott, és harsányan szórakozott az asztalokon keresztül, a háromszögletű termen át, az egyenes Gáddal, aki a sivataglakók közül a legjobban tetszett neki.

Nem kell csodálkoznunk rajta, ha a hagyományos szokás ez alkalommal József feleségét, a napfőpap leányát, Aszenáthot elrejti a tekintet elől, és ragaszkodik a puszta férfilakoma elképzeléséhez, noha egyiptomi szokás szerint házastársak együtt étkeztek, és ünnepi lakomákon sem hiányzott a háziasszony. De szeretnénk itt e régi híradás helyességét megerősíteni, nem azzal a magyarázattal, hogy talán "a leányzó" a házassági szerződés értelmében éppen odahaza lett volna szüleinél - ami egyébként könnyen megeshetett volna -, hanem azzal, hogy utalunk József napi beosztására és életmódjára, amely általában nem engedte meg a felmagasztaltnak, hogy napközben láthassa feleségét és gyermekeit. A testvérekkel és hazai előkelőségekkel megtartott - egyébként igen vidám - étkezés nem volt ünnepi lakoma, hanem csak üzleti villásreggeli, amilyet Fáraó Barátja csaknem mindennap rendezett, úgyhogy rendszerint csak az estebédet fogyasztotta el feleségével - mégpedig a ház ágyasszárnyában -, miután nem tagadta meg magától, hogy foglalkozzék kissé Manasséval és Efráimmal, a két bájos félvérrel. Délben viszont férfitársaságban költötte el ebédjét, akár a Nagy Élelmezési Hivatal magasabb és legmagasabb hivatalnokaival, akár a két ország átutazó előkelőségeivel vagy külföldi küldöttekkel és meghatalmazottakkal; és ez is ilyen ebéd volt Isten Aratásának Barátjánál - pontosabban: ilyen volt ez a külső szemlélő számára; merthogy milyen érzelmes okai voltak, hogyan illett bele egy csodálatosan ünnepi- és istentörténet keretébe, és miért viselkedett a magas vendéglátó oly másokat is megejtő vidámsággal az egész ebéd folyamán, az egyelőre rejtve maradt a lakomán részt vevő valamennyi vendég előtt.

Valamennyi előtt. Vajon itt állhat-e és érvényes maradhat-e ez az általános jelentésű szó? Mai-Szahméra persze nem vonatkozhatott, aki felvonva szemöldökét, zömöken állt a háromszög nyitott oldalán, és fehér pálcával igazgatta a hol erre, hol amarra el- s tovasuhanó pohárnokokat és ételhordókat. Ő tudta, miről van szó, de nem volt szereplő. Vajon volt-e a lakoma vendégei közt egy is, aki ha csak félig, félénken is, de gyönyörrel és iszonyodva, bár be nem vallottan, bekukkanthatott a titok fátyla mögé? Nyilvánvaló, hogy amikor óvatosan feltesszük ezt a kérdést - amely persze leghelyesebb, ha kérdés marad -, akkor a házigazda balján ülő Turturra-Benonira, a legifjabbra gondolunk. Leírhatatlan, hogy mint érezte magát. Soha le nem írták ezt, és a jelen elbeszélés sem vállalkozik arra, amit sohasem kíséreltek meg, nevezetesen, hogy szavakba foglaljon egy sejtést és a vele járó édes szorongás érzését, mely még korántsem merészkedett akár csak arra is, hogy sejtés legyen, hanem csupáncsak addig bátorkodott, hogy halk és álomszerű emlékek, furcsa eszmélések rajzását észlelje, és két egymástól teljességgel különböző és igen távol álló, egy gyermekkor óta elsüllyedt és egy kézzelfoghatóan jelenvaló jelenség szívet megremegtető rokonságát vegye észre. Képzeljék csak el, hogy is történt:

A lakoma résztvevői kényelmes zsámolyszékeken ültek, előttük egyfelől tálak étvágygerjesztő dús kedvvel kínálták mindazt, amivel meg voltak rakva: az ételeket, a körítéseket, és aminek a szem örült: gyümölcsöt, kalácsot, zöldfőzeléket, pástétomot, uborkát és tököt, virágok és édességek bőségszaruit; a másik oldalukon kecses mosdótál, csinos amforatartó és rézmedence állt, ahová az ételmaradékokat dobták. Ez minden vendégnek egyformán kijárt. Ágyékkötős szolgák töltögették újra meg újra a serlegeket a pincemester külön irányításával; mások a tálalóasztal felügyelőjétől a főfogásokat vették át: borjú- és ürühúst, sült halakat, szárnyast, vadat, és felszolgálták a vendégeknek, akik azonban - tekintettel a házigazda magas rangjára - nem előzték meg őt. Ellenkezőleg: az Adónnak nemcsak először szolgáltak fel mindenből, hanem a legjobbat is és sokkal többet, mint amazoknak - persze csupán azért, hogy osszon belőle, és ahogyan meg van írva: "Ő pedig részt juttata azoknak maga elől." Ez azt jelenti: ő küldött, legjobb kívánságai kíséretében, hol ennek, hol amannak, egyszer egy egyiptominak, másszor az idegenek egyikének egy-egy kacsasültet, egy-egy birsalmasajtot, egy-egy megaranyozott csontot, melyre ínycsiklandozó sültszalonnagyűrűk voltak felfűzve; a legfiatalabb ázsiainak, bal kéz felőli szomszédjának azonban saját kezűleg egyre-másra adott; és mivel a kitüntetésnek e kifejezései sokat jelentettek, az egyiptomiak figyelték s számlálták őket, egymásnak számot is adtak róla, úgyhogy híre ment, és reánk is szállt a hír: hogy a kis beduin valójában ötször annyit kapott a házigazda asztaláról, mint bárki más.

Benjámin szégyenkezett, esedezett, hogy tartózkodjék ezektől az ajándékoktól, és bocsánatkérő pillantásokat küldözgetett az egyiptomiak és testvérei felé. Akkor sem tudott volna annyit megenni, amennyit kapott, ha az evésen jár az esze; szédülő és szorongó esze, mely keresgélt valamit, ráakadt, elvesztette, míg egyszerre csak kétségtelenül megtalálta ismét, olyannyira, hogy gyors kis dobbanásokkal belényilallt szívébe. Nézte a házigazda arcát, mely szakálltalan volt, s hieratikus szárnyas fejkendő keretezte, a házigazdáét, aki kezesnek követelte őt; nézte ezt a kissé már elnehezedő alakú egyiptomi nagyságot, aki fehér ruháján csillogó melldíszeket viselt; nézte ezt a mosolygós szájat, mely beszéd közben hol erre, hol arra mozdult, nézte azt a fekete szempárt, melynek tréfásan csillanó tekintete hol találkozott az övével, hol meg, mintha visszavonulna, komoly-tilalmasan lecsukódott, mindig éppen olyankor, amikor az övé kételkedő örvendezéssel és ijedten tágra nyílt; nézte kezének minden ízét, mely a vésett mennyei drágakővel ékesen nyújtott oda neki valamit vagy emelte magasba serlegét - és úgy tetszett neki, mintha a gyermekkor illatát szívná magába, azt a fanyar, fűszeresen heves illatot, mely minden csodálat, szerető meghittség, ostromló sejtés, gyermeki értetlenség és mégis-megértés, minden hívő odaadás és gyengéd gondoskodás tömény illata volt: a mirtusz illata. A ráeszmélésnek ez az illata ugyanaz volt, mint amikor egy szép rejtvény megfejtésén munkálkodik a lelkünk, vagy egy felrémlő, ijesztő azonosságot kutat fel aggodalmas-büszkén és engedelmesen, vagy amikor félig gyötrődőn, félig boldogan találgatjuk egy barátian jelen levő valaminek egyféleségét valami sokkal magasabbal, valami istenivel; ezért vélte Turturra tömpe orrocskája a gyermekkor fűszeres illatát kóstolgatni, mert ismét olyan volt ez, csak fordított előjellel - de mit is számít a megfordítás: a jelenlevő Fenségesben és Idegenben csak a meghitten Ismerősre kellett rábukkanni, amely pillanatokra szívdobogtatóan áttetszett rajta.

A Gabona Ura étkezés közben állandóan vele csevegett - ötször annyit, mint a jobbján ülő egyiptomi előkelőséggel. Kikérdezte otthoni életéről, atyjáról, feleségeiről és gyermekeiről: a legidősebbet Bélának, az egyelőre legifjabbat Muppimnak hívták. "Muppim - szólt a Gabona Ura. - Csókold meg helyettem, ha hazaérsz, mert bűbájos, hogy már a legifjabbnak is van egy legifjabbja. De hogy is hívják a közvetlen előtte született legifjabbat? Rósnak? Bravó! Ugyanattól az anyától származik, mint amaz? Igen? És sokat kószálnak együtt a szabadban, künn a zöldben? Jaj, csak nehogy a nagyobbik mindenféle, isten tudja, milyen, neki nem való dolgokkal, istentörténetekkel és nagy képzelődésekkel ijesztgesse ilyenkor a kicsit, aki még csak egy vakarcs. Vigyázz erre, Benjámin apa!" És mesélt neki saját fiairól, akiket a napleány szült, Manasséról és Efráimról. Hogy tetszik a nevük? - kérdezte. Tetszik - mondta Benjámin, és már a nyelvén volt a kérdés, hogy miért ily feltűnő a nevük, de megakadt a kérdés küszöbén, és ott vesztegelt tágra nyílt szemmel. Ám nem sokáig; mert szomszédja, a fejedelem Egyiptom földjén, mókás történeteket mesélt Manasséról és Efráimról, hogy mit csacsogott az egyik, milyen rossz fát tett tűzre a másik, és ez Benoninak hasonló saját gyerekszoba-történeteit juttatta eszébe, és ahogy ezeket kölcsönösen elmondták egymásnak, a vendégek látták: csak úgy gurulnak a kacagástól. Benjámin közben nekibátorodott, és megkérdezte:

- Légy oly szíves, fenséges úr, válaszolj egy kérdésemre, és ejts meg egy talányt vendéged számára.

- Megteszem, ami csak tőlem telik - válaszolta József.

- Csak azért - szólt a kicsi -, hogy lecsillapítsd nyugtalanságomat, és eloszlasd csodálkozásomat megnyilvánult tudásodon és pontosságra valló intézkedéseiden. Testvéreim nevét és az enyémet, valamint születésünk sorrendjét úgy tudod betéve, mint a vízfolyás, olyannyira, hogy akadozás és tévedés nélkül fel tudod sorolni őket, mint ahogy atyánk mondotta, hogy majdan mindenütt a földkerekségen meg kell tanulniuk a gyermekeknek, mert Isten kiválasztott törzse vagyunk. De hát honnan tudod mindezt, és hogy van az, hogy nyugodt házgondnokod ki tudja jelölni helyünket, az elsőszülöttnek az ő elsőszülöttsége és a legifjabbnak az ő ifjúsága szerint?

- Ó - felelte a Vásártartó -, ti csodálkoztok ezen? Pedig egészen egyszerű. Mert látod, itt van ez az ezüstserleg, ékírás rajta, ebből iszom, ebből mondok jövendőt. Megvan ugyan a magamhoz való eszem, talán még élesebb is az átlagosnál, mert hát vagyok, aki vagyok, és Fáraó is csak a királyi székkel akar nálam nagyobb lenni; és mégsem tudom, hogyan boldogulnék a serleg nélkül. Bábel királya ajándékozta még Fáraó atyjának... ezen nem magamat értem, pedig az én címem is: "Fáraó Atyja" (de Fáraó maga "bácsikájának" szokott nevezni), hanem igazi atyját értem, vagyis: nem a mennyeit, hanem a földit, Fáraó elődjét, Neb-ma-ré királyt. Bábel királya ennek küldte a serleget születésnapi ajándékul, és így szállt az én uramra, aki kegyeskedett engem megörvendeztetni véle. Ez aztán valami, aminek igazán hasznát vehetem, mert rendkívül hasznos tulajdonságokkal teljes. Ugyanis megmutatja nékem a múltat s a jövendőt, ha olvasok benne, átlátszóvá válnak a világ titkai, és feltárja előttem minden viszonylatát, mint például születésetek rendjét, melyet könnyedén kiolvashatok belőle. Bölcsességem java részét, csaknem mindazt, ami meghaladja az átlagot, e serlegből merítettem. Ezt persze nem kötöm mindenkinek az orrára, de mivelhogy te vendégem és szomszédom vagy asztalomnál, hát néked elárulom. El sem hinnéd, hogy ez a serleg, ha ügyesen bánok vele, távoli vidékek képét mutatja meg nekem, s azt is, ami ott valaha is megtörtént. Írjam le neked anyád sírját?

- Tudomásod van róla, hogy halott?

- Testvéreid elmondták nekem, hogy a kedves, akinek orcája úgy illatozott, mint a rózsaszirom, már korán megtért nyugatra. Nem akarom elhitetni veled, hogy erről természetfeletti úton értesültem. De most a Szemlélet Serlegét csak a homlokomhoz kell emelnem - ládd, így -, és közben azt akarom, hogy anyád sírját lássam, és már abban a pillanatban látom is oly világosan, hogy magam is elcsodálkozom rajta. Ám a világosságot a reggeli nap árasztja, melynek fényében jelenik meg előttem a kép, és hegyek is vannak ott és egy város, hegyen, hajnali sugárban, nem is messze, csak egy dűlőföldnyi távolságra. Kőgörgeteg között kis szántóföldek húzódnak, jobbra meg szőlősdomb emelkedik, előtte vakolatlan fal. És a fal mentén eperfa nőtt, öreg már és részben odvas, hajlott törzsét kövekkel támasztották meg. Soha senki nem láthatott élesebben egy eperfát, mint ahogy én ezt az eperfát látom, amint a hajnali szellő játszadozik a lombjával. A fa mellett pedig ott van a sír és a kő, melyet ott édesanyád emlékére állítottak. És íme, valaki térdel azon a helyen, és halotti áldozatot tett oda, vizet és kalácsot; nyilván ezé a valakié a hátas szamár, amely a fa alatt várakozik, amolyan kedves jószág, fehér, a füle beszédes, és sörénye a homlokán belenőtt barátságos szemébe. Magam sem gondoltam, sem a serlegről el nem hittem volna, hogy ilyen világosan megmutatja majd mindezt nékem. Ez anyád sírja, vagy sem?

- Ez az - válaszolta Benjámin. - De kérlek, uram, te csupán a szamarat látod világosan, a gazdáját pedig nem?

- Őt, ha lehet, még világosabban látom - felelte József -, de hát mi látnivaló van rajta? Inkább csak kamasz még, sok, ha tizenhét éves, ahogy ott térdel, és áldozatot mutat be. Vállára tarka ünneplőt vetett a tökfilkó, a köntösbe mindenféle kép van beleszőve, és a feje is tökkelütött, mert azt hiszi, csak úgy elmegy könnyedén egy kis sétalovaglásra, pedig a romlásba indul, és a sírtól csak néhány napi járóföldre a saját sírja várja.

- Ez az én József bátyám - szólt Benjámin, és szürke szeméből majd kicsordult a könny.

- Ó, bocsáss meg - kérlelte szomszédja ijedten, és letette a serleget. - Ha tudom, hogy elveszett bátyád az, nem beszéltem volna róla ilyen fitymáló hangon. És amit a sírról mondtam, az övéről tudniillik, azt nem szabad oly súlyosan, oly túlzott komolysággal felfognod. Az a sír persze komoly verem, mély és sötét; de nincs igazán jelentékeny ereje, hogy véglegesen elnyelje az embert. Tudnod kell, hogy természeténél fogva üres; üres a verem, mikor zsákmányára les, és ha odamégy, amikor már elnyelte, akkor újfent üres, a követ elgördítették róla. Nem mondom, hogy a verem nem siratni való, sőt hangos jajveszékelést is megérdemel, mert létezik, mert komoly, mélységesen szomorú intézménye a világnak és az ünnepi történetnek a maga óráján. Sőt addig is elmegyek, hogy azt állítom: tiszteletadásból a verem iránt ne is mutassa az ember, hogy tudomása van természetes ürességéről s arról, hogy nem tud véglegesen elnyelni bennünket. Ez nem lenne illendő ilyen komoly intézménnyel szemben. Csak sírjunk és jajveszékeljünk hangosan, és csupán suttyomban bízzunk benne, hogy nincs is olyan sírbahanyatlás, amelyet ne követne, ami vele jár: a feltámadás. Milyen töredék lenne is az, és milyen tökéletlen ünnepi történet, amely csak a sírig tartana, s nem lenne onnan út tovább? Nem: a világ nem tökéletlen, hanem teljes, és az ünnep is teljes, és bizalommal, sziklaszilárd bizalommal vagyunk mindenhez, ami teljes. Ezért ne is törődj többé azzal, amit bátyád sírjáról mondottam, hanem légy bizalommal!

Azzal megfogta Benjámin karját a csuklóján, kissé felemelte, és a laza kézzel legyezett a levegőben, úgy, hogy szellő kerekedjék.

Ettől aztán a kicsi szörnyen elborzadt. Leírhatatlan állapota most már nem fokozódhatott tovább - és éppily bizonyos, hogy ezt soha nem írhatja le senki. A lélegzete elállott, szeme könnybe lábadt, s összevonva szemöldökét, erőlködve meredt könnyein át a gabona fejedelmének arcába - könnyek és összeráncolt szemöldök: ettől teljességgel leírhatatlanná válik az ember arckifejezése -, s hozzá még a szája is tátva maradt, mintha kiáltani akarna, de a kiáltás benne rekedt volna, ehelyett a kicsi feje kissé oldalt billent, szája becsukódott, szemöldöke kisimult, és könnyes tekintete már csupán egyetlen nagy, esdeklő kéréssé vált, amely elől persze a másik, a fekete szempár ismét visszavonult szemhéja mögé, elutasítón bár, de ha az ember akarta és nyugodtan meg merte tenni, mégis valami titokban bizalmasan közölt igenlésfélét is láthatott ebben a szemlehunyásban.

Most aztán jöjjön valaki és írja le, mi lakozott ekkor Benjámin keblében - egy ember keblében, aki már a hit küszöbén áll!

- Hát most hamarosan asztalt bontok - hallotta a fejedelem szavát. - Ízlett a lakoma? Remélem, mindnyájatoknak egészségére vált, de most vissza kell mennem hivatalomba, s estig ott maradok. Ti pedig, testvérek, nyilván holnap hajnalban hazafelé indultok, ha már megkaptátok a terményeket, mindazt, amit kiutalok majd nektek: élelmet ezúttal tizenkét családnak, atyátok házának és a tieiteknek. Szívesen elfogadom érte pénzeteket Fáraó kincstára számára; mit is akarnátok egyebet? Én az isten üzleteit intézem. Élj boldogul, ha nem látnálak viszont. De mellesleg és jó szándékkal szólván: tulajdonképpen miért is nem szánjátok rá magatokat és cserélitek el házatokat ezzel az országgal, miért nem telepedtek le Egyiptomban, atyástul, fiastul, feleségestül, unokástul, mind a hetvenen, vagy akárhányan vagytok, hogy Fáraó legelőin éljetek meg? Ezt javasolom én nektek, gondolkozzatok rajta, korántsem lenne ostobaság. Kijelölnének majd jó legelőket a számotokra, csak egy szavamba kerül, itt én parancsolok. Hiszen tudom, van valami abban a Kánaánban, ami a szívetekhez nőtt, de hát végtére is Egyiptom földje, ez a nagyvilág, Kánaán meg csak egy zug, ahol semmiképpen sem tudják, hogy kell élni. De hát ti fürge népség vagytok, nem begyöpösödött polgárok. Telepedjetek ide délre! Itt jól él az ember, és szabadon tehet-vehet az egész országban. Így szól a tanácsom, akár megszívlelitek, akár nem; most azonban már iparkodnom kell, hogy meghallgassam azok könyörgését, akik nem gondoskodtak a jövendőről.

Ilyen világias szavakkal búcsúzott el a kicsikétől, mialatt egy szolga vizet öntött a kezére. Aztán felállt, valamennyiüktől elköszönt, és asztalt bontott a lakoma után, amelyről meg vagyon írva, hogy megittasodának őnála. De csak virágos kedvük kerekedett, megrészegedni még a vad ikrek sem merészeltek volna. Csupáncsak Benjámin volt az, aki megittasult, de ő sem a bortól.

A testvérek ezúttal sokkal derűsebb hangulatban indultak vissza hazájukba, mint az első alkalommal, Menféből a sós tavak és a határerődítések felé. Minden olyan jól ment, hogy jobban már nem is mehetett volna. Az Ország Ura egyértelműen elragadónak mutatkozott, Benjámin ép és egészséges volt, Simeónt kiváltották, és becsületben felmentették őket a kémkedés vádja alól: mégpedig olyképpen, hogy együtt ebédelhettek a hatalmat gyakorló férfiúval és nemes uraival. Ez igen jókedvűre hangolta őket, szívüket könnyűvé és büszkévé tette; mert hát az ember olyan, hogy ha egy dologban tisztázták és ebben a pontban dicsérettel igazolták ártatlanságát, nyomban úgy véli, hogy általában is ártatlan, és teljesen megfeledkezik arról, hogy még egy s más is van ezenfelül a rovásán. A testvéreknek meg kell bocsátanunk. Hiszen azt a balszerencséjüket, hogy kémgyanúba keveredtek, önkéntelenül is a régi bűnnel hozták kapcsolatba; ezért nem csoda, hogy amikor felmentették őket amabban, úgy tetszett nékik, hogy már ez is elévült.

De hamarosan tapasztalniuk kellett, hogy ily olcsón nem úszhatják meg a dolgot, és nem vonulhatnak el szabadon tizenkét családra való kifizetett élelemmel degeszre tömött zsákjaikban, hanem szalagot húznak magukkal, amely visszarántja őket új bajokba. Egyelőre persze virágos volt a kedvük, és szinte trillázhatnékjuk kerekedett elismert és megbecsült ártatlanságukban. A Szállítások Házában Mai-Szahme nyugodt felügyeletével ismét ingyenebédet és barátságos megemlékezésül útravalót is kaptak. Úgy indultak útnak, hogy mindennel ellátták őket, amire szükségük volt, hogy bizakodó lélekkel léphessenek atyjuk elé: Benjáminnal, Simeónnal és élelemmel - és az élelem, melyet a nagy Vásártartótól kaptak, most bizonyos értelemben tizenkettedik testvérüket pótolta, aki, hiába, csak nem akart megkerülni. De, hála ártatlanságuknak, legalább tizenegyre emelték ismét létszámukat.

Ilyen volt a testvérek hangulata: vagyis Lea fiaié és a szolgálók fiaié - ez könnyen leírható. De Ráhel fiának lelkiállapota leírhatatlan marad; amihez néhány ezer éven keresztül senki sem érzett magában bátorságot, ahhoz valóban mi is jobb, ha nem nyúlunk hozzá. Elég, hogy a kicsi éjjel a fogadóban a szemét is alig hunyta le, s ha olykor egyszer-egyszer mégis, akkor zavaros és bolondos álmok közepette, melyek ismét csak megnevezhetetlenek maradtak. Vagyis hogy lenni lett volna nevük, kedves és szép, csak éppen teljességgel bolondos nevük volt, úgy hívták őket: József. Benoni álmában látott egy embert, abban volt József. Hogy lehetett volna itt leírásra még csak gondolni is? Emberek gyakran találkoztak istenekkel, akik egy jó ismerős személyének álarcát öltötték magukra, és azt akarták, hogy jó ismerősként bánjanak velük, maguk azonban ismeretlenek akartak maradni. Itt éppen fordítva történt: itt nem az ismerős-emberin derengett át az isteni, hanem a mennyein és az istenin a gyermekkorból meghitt ismerős; ez öltötte magára az idegen fenség jelmezét, és nem akarta, hogy ráismerjenek, hanem visszavonult tiltón lehunyódó szemhéja mögé. Jól jegyezzük meg: az álcázott nem azonos jelmezével, amely mögül kikukkant. A kettő különböző marad. Egyiket a másikban felismerni nem jelent annyit, hogy kettejükből egyet csinálunk, és szívünkön azzal a kiáltással könnyítsünk, hogy "ő az! ". Ezt az "ő"-t még korántsem lehet megalkotni, noha a szellem remegve küszködik megformálásáért; és a kiáltás megrekedt Benjámin szívében, amelyet persze majd hogy szét nem feszített, bár tulajdonképpen még létre sem jött, úgyhogy még nem is volt kiáltás, nem volt egységes alanya és állítmánya - éppen ez volt a leírhatatlan. Ez a szívet szétfeszítő hangtalan kiáltás nem tehetett mást, mint hogy éjente zavaros és bolondos álmokba oldódjék; mikor azonban ezek anyagából reggelente ismét nyomasztó, felemás létezéssé állott össze, már szerzett magának annyi kimondható tárgyilagosságot, hogy Benjámin nem értette, miképpen vállalhatnák a felelősséget, hogy most elutazzanak, és "ezt itt" csak úgy visszahagyják. "Hát nem indulhatunk útnak csak úgy, az Örökkévaló nevében! - kiáltott fel magában. - Hiszen itt kell maradnunk, és ezt szemügyre vennünk, ezt a férfiút és vice-istent, Fáraó Nagy Vásártartóját. Hiszen ideje, hogy egy kiáltás hangozzék el, jóllehet néma még; de csak nem térhetünk véle szívünkben haza atyánkhoz, hogy úgy éljünk otthon, mint egykor, pedig a kiáltás csaknem születőben van, hogy felhangozzék és betöltse az egész világot, ereje elég iszonyatos ehhez - nem csoda, hogy szívemben megrekedvén majdhogy szét nem feszíti."

És bajában a nagy Rúbenhoz fordult, hogy tágra nyílt szemmel megkérdezze tőle, vajon valóban úgy véli-e, hogy induljanak útnak ismét hazafelé, vagy nem úgy látja-e talán, hogy itt még nem készültek el teljesen valamivel, helyesebben: egyáltalán nem készültek el, és e nyomós okból nem jobb-e, ha még itt maradnak?

- Hogyhogy, kicsi? - kérdezte Rúben. - Mit értesz nyomós okon? Mindent a legjobban elvégeztünk és beszereztünk, és ama férfiú kegyesen elbocsátott bennünket, minthogy téged elébe vezettünk. Most aztán sürgősen meg kell térnünk atyánkhoz, aki már vár reánk, és aggódik érted, hogy hazavigyük, amit megszereztünk, és neki ismét legyen áldozati cipója. Emlékezz még, mennyire megharagudott ama férfiú, midőn megtudta Jákób panaszát, hogy olaja kifogy mécseséből, és sötétben kell hálnia?

- Igen - felelte Benjámin -, emlékszem még. - És sietve feltekintett nagydarab testvérének ábrázatára, amelynek erős izomzata ott, ahol nem fedte szakáll, szokása szerint mogorván megfeszült. De egyszerre csak észrevette - vagy csalódott volna? -, hogy tekintete elől a gyulladt Lea-szemek a hunyorgó szemhéj mögé kezdenek visszavonulni, elutasító igenléssel, egészen úgy, ahogyan azt előző nap egy másik szempáron látta.

Nem szólt többet semmit sem. Lehet, hogy csak ráismerni vélt a jelre, mert tegnap és azóta is álmában folytonosan látta. És úgy lett, ahogy tervbe vették, felkerekedtek - nem akadt szó, amellyel bárki is előadhatta volna a javaslatot, hogy maradjanak még, és ez nagyon fájt Benjáminnak. Éppen az fájt neki, hogy ama férfiú kegyesen útjukra bocsátotta őket. Az volt a nagy bánata, hogy hagyta őket útnak indulni, csak úgy, ismét elindulni. Hiszen még nem volt szabad elindulniuk, semmi áron! - de persze ha ama férfiú tűrte, hogy felkerekedjenek, akkor elindulhattak, el is kellett indulniuk. És el is indultak.

Benjámin Rúben oldalán ügetett, joggal, mert hisz ők jó néhány vonatkozásban egy párt alkottak: nemcsak mint a legidősebb és a legfiatalabb, mint Nyakigláb és Hüvelyk Matyi, hanem sokkal bensőségesebb viszonylatban: abban, ami a már-meg-nem-levőhöz és már-meg-nem-létéhez fűzte őket. Nem titok előttünk, hogy mily mogorván gyengéd érzést táplált Rúben mindenkor atyjuk báránya iránt, és tanúi voltunk különös és őt testvéreitől elkülönítő viselkedésének József szétszaggattatása és sírba szállása alkalmával. Látszólag teljes lendülettel vett részt mindenben, mint ahogy részt vett cinkosságuk esküjében is, a szörnyűségesben, mellyel a tíz testvér kötelezte magát: sohasem fogja akár csak egy hunyorítással, szisszenéssel vagy pisszegéssel sem elárulni, hogy a ruhafoszlányon nem a fiú vérét, hanem az állatét küldötték el atyjuknak. De az eladásban Rúbennak nem volt része; nem volt ott a helyszínen, hanem másutt, és ezért elképzelése József már-meg-nem-létéről még testvéreinél is homályosabban derengett, amely eléggé homályos és ködös volt, noha egy vonatkozásban mégsem volt eléggé az. A testvérek tudták, hogy a fiút eladták vándoroknak, és ezzel egy kissé túl sokat is tudtak. Rúbennak megvolt az az előnye, hogy erről nem tudott; mert amikor Józsefet eladták, ő az üres veremnél tartózkodott, és egy üres verem mégis másképpen fűzi az embert egy már-meg-nem-léthez, mint az, hogy eladtuk áldozatunkat, vigyék, amerre tetszik, távoli ködös szemhatárok felé.

Röviden: akár tudott róla a nagy Rúben, akár nem, ő ültette el és táplálta annyi éven át a reménység csíráját - és ez kötötte össze, megkerülvén a többi testvért, Benjáminnal, az ártatlannal, akinek semmiben sem volt semmilyen része, és aki számára csodált bátyjának már-meg-nem-léte sohasem volt másvalami, mint bizakodás tárgya. Nem cseng-e még fülünkben annyi év távlatán keresztül is, amint gyermekhangocskáján így szól a megtört öreghez: "Vissza fog jönni! Vagy maga után vitet bennünket is!"? Ennek már jó húsz esztendeje, de a reménység éppoly kevéssé tűnt el közben szívéből, mint ahogy szava visszacseng ma is a fülekbe - és még csak nem is tudott az eladásról, mint a kilencek, akik megkötötték az üzletet, de az üres veremről sem, melyből a sírbaszálltat el is lophatták, hanem csak úgy, mint atyjuk, mindössze annyit tudott, hogy József halott; ez pedig tulajdonképpen semmi alapot nem adott a reménykedésre. De úgy látszik, a remény ott virul ki a legpompázóbban, ahol a legsoványabb a talaja.

Benjámin Rúben mellett ügetett, s bátyja útközben megkérdezte tőle, ugyan mit is beszélt vele ama férfiú az ebédnél; ő ugyanis mint legidősebb, túl messze ült tőlük.

- Mindenfélét - felelte a legifjabb. - Ő meg én elmeséltük egymásnak, hányszor tettek rossz fát gyerekeink a tűzre.

- És ezen nevettetek - mondta Rúben. - Mindenki látta, hogy csak úgy gurultok a nevetéstől. Azt hiszem, az egyiptomiak csodálkoztak.

- Ők jól tudják, hogy ez a férfiú elragadó - válaszolt a kicsi -, és mindenkit annyira tud szórakoztatni, hogy az ember megfeledkezik magáról, és vele nevet.

- Mi meg azt tudjuk - felelte Rúben -, hogy képes másféle is lenni, és igen kényelmetlenné válhat.

- Az már igaz - szólt Benjámin. - Ti aztán tudnátok erről mesélni. És mégis a javunkat akarja, erről meg én tudnék beszélni. Mert legutoljára az maradt meg emlékezetemben a beszélgetésből, hogy azt tanácsolta, és általam valamennyiünket meghívott, telepedjünk át Egyiptomba, ahányan csak vagyunk, és vonuljunk le ide atyánkkal, hogy itt foglaljunk legelőt.

- Ilyeneket mondott? - kérdezte Rúben. - Hát igen, az ilyen férfiú sokat tud rólunk és atyánkról! Különösen róla tud sokat, és jól ismeri őt, és mindig pontosan eltalálja, hogy mit várjon tőle. Először kényszeríti, hogy téged útnak indítson a mi tisztázásunkra és a kenyér végett, és aztán őt, magát meghívja Egyiptomba, az iszap országába. Tagadhatatlan, hogy ismeri Jákóbot.

- Őt gúnyolod tán - kérdezte Benjámin - vagy atyánkat? Nékem, kicsinek egyik sincs ínyemre, Rúben, mert olyan szomorú vagyok. Rúben, hallgasd csak meg, amit mondok: a szívem elszorul fájdalmában, hogy elutazunk!

- Persze - szólt Rúben -, mindennap csak nem ebédelhetünk és nem vigadhatunk Egyiptom Urával. Ez kivételes alkalom. Gondold csak meg most, hogy nem vagy gyermek többé, hanem családfő, és kicsinyeid kenyérért rínak.

Hamarosan megérkeztek arra a helyre, ahol déli pihenőt akartak tartani, hogy megvárják a hűvösebb napszakot az utazásra. Az első alkalommal este értek oda, most meg délben. Csak pálmafát, kutat és kunyhót kell mondanunk, hogy megjelöljük ezt a helyet, és a hallgatónak oly elevenen emlékébe idézzük, mint ahogy például ama férfiú látnoki serlegének segítségével Benjámin anyjának sírját látta. A testvérek örültek, hogy viszontlátják a kellemes helyet, jóllehet némi ijedtség emléke fűződött hozzá, mely őket ott rejtélyes módon érte. De azt már lecsillapították, ijedtségük harmóniában és megnyugvásban oldódott fel, és gondtalanul élvezhették a pihenést a sziklák árnyékában.

Még ott álldogálnak és nézelődnek, még nem nyúltak a málhához, hogy letelepedjenek, mikor abból az irányból, ahonnan jöttek, egyszerre csak lárma kerekedik a hátuk mögött, és egyre fokozódó robaj, majd kiáltások csattannak fel: "Hé! Hóha!" és "Állj!" Ez nekik szólna? Csak állnak, mintha gyökeret vert volna a lábuk, és hallgatóznak, mi lehet az a kavarodás, oly döbbenetben, hogy még csak meg sem fordulnak. Csak egyikük fordul vissza: Benjámin. Karját, kicsiny kezét az égnek lendíti, és elkiáltja magát, egyetlenegyszer. Azután persze elnémul - mégpedig hosszú időre.

Mai-Szahme az, aki most berobog lovastul, kocsistul, több kocsival is. Fegyveresek állnak bennük. Leugranak és elzárják a sziklás, kerek, nyitott tisztás kijáratát. A házgondnok zömök alakjával a testvérek közé nyomul.

Arca igen haragos volt. Erős szemöldökét összevonta, és szájának egyik szögletét beszippantotta, csak az egyiket, s ez különösen zordul hatott. Így szólt:

- Hát rátok akadtam végre, utolértelek benneteket? Uram parancsára utánatok eredtem lovastul, kocsistul, és elfogtalak, amikor táborozni és rejtőzködni próbáltatok. No, hogy érzitek magatokat láttomra?

- Nem is tudjuk, hogyan - felelték az elképedt testvérek, akik észrevették, hogy megint kezdődik az egész, ismét utánuk nyúl a kéz, hogy törvény elé állítsa őket, és ahol még az imént összhang volt, most minden ismét hangzavarban kavarog. - Nem is igen tudjuk, hogyan. Örvendünk, hogy ily hamarosan viszontlátunk, de váratlanul ér bennünket.

- Ha nem is vártátok - mondotta amaz -, de nyilván féltetek tőle. Miért fizettetek gonosszal a jó helyébe, hogy aztán kénytelenek legyünk üldözni és előállítani benneteket? Emberek, igen komoly a helyzetetek.

- Magyarázd meg szavaidat! - mondták erre. - Miről van szó?

- Még kérdezitek?! - válaszolta. - Avagy nem abból iszik-e az én uram, és abból szokott jövendölni?! Annak lába kelt. Tegnap az úr előtt állt az asztalán. Aztán ellopták.

- Egy serlegről beszélsz?

- Arról. Fáraó ezüstserlegéről, amely az én uram tulajdona. Tegnap délben ivott belőle. Most lába kelt. Nyilvánvaló, hogy elcsentétek. Valaki elragadta. De ki? Sajnos, erről alig lehet kétség. Emberek, cudarmód cselekedtetek!

Ők csak hallgattak.

- Arra akarsz célozni - mondta Lea fia, Júda, kissé megremegve -, és azt akarják szavaid jelenteni, hogy urad asztaláról elloptunk egy tárgyat, és tolvaj módra elragadtuk?

- Sajnos, viselkedésteket nem nevezhetjük másképpen. A tárgy tegnap óta hiányzik, és nyilvánvaló, hogy elemelték. De ugyan ki tüntethette el? Erre, sajnos, csak egyféleképpen lehet válaszolni. Csak megismételhetem, emberek, hogy ügyetek igen komolyra fordult, mert rosszat cselekedtetek.

Erre ismét hallgattak, öklüket csípőjükre szorították, és csak úgy fújták szájukból a levegőt.

- Hallgass meg, uram! - kezdte Júda ismét. - Nem lennél szíves szavaidat megválogatni és beszédedet meggondolni, mielőtt szót ejtesz? Példátlan ugyanis, amit mondasz. Illendően, de komolyan kérdezzük tőled: tulajdonképpen mit tartasz rólunk? Talán bizony olyan képet alkottál rólunk, mint holmi csavargókról vagy útonállókról? Vagy miféle más képet, hogy egyszerre csak előállsz és célozgatsz rá: mintha nemesfém edényt vittünk volna el a Vásártartó asztaláról, úgy látszik, egy serleget, és enyves kézzel nyúltunk volna hozzá? Ezt nevezem tizenegyedmagam nevében példátlannak. Mert mi valamennyien egy tisztes férfiú fiai vagyunk, tulajdonképpen tizenkettedmagunkkal. Csak egy közülünk nincs már meg, mert különben még az ő nevében is példátlannak nevezném állításodat. Azt mondod, gonosztettet követtünk el. Hát én nem dicsekszem és álszent módra nem büszkélkedem azzal, hogy mi, testvérek sosem tettünk volna semmi rosszat, és minden gonosz cselekedet nélkül jutottunk volna keresztül e zord életen. Bűn volna, ha ártatlanoknak nevezném magunkat, nem, ezt nem teszem. De még a bűnösnek is van méltósága, még ő is rátarti, tán még inkább az, mint az ártatlan, és nem fér meg vele, hogy ezüstserlegeket csenjen. Tisztáztuk magunkat, uram, a te urad előtt, és bebizonyítottuk, hogy igaz járatban vagyunk, amikor elhoztuk a tizenegyediket. Tisztáztuk magunkat előtted, mert a vételárat, melyet zsákjaink szájában találtunk, meghoztuk néked Kánaán földjéről, és felajánlottuk néked a tenyerünkön, de te nem fogadtad el. Vajon e tapasztalatok után nem kellene haboznod és jobban meggondolnod, hogy előállj és megvádolj bennünket: ezüstöt vagy aranyat vittünk magunkkal urad asztaláról.

Rúben meg felfortyant, és hozzátette:

- Házgondnok, miért nem válaszolsz Jehuda testvérem e kitűnő szavaira, miért harapod be szájad szögletét még keserűbben, tűrhetetlenül? Itt vagyunk. Kutass át bennünket! És akinél ráakadsz nyomorult ezüstedényedre, arra a serlegre, haljon meg az. Mi pedig, méghozzá ahányan csak vagyunk, életfogytig szolgáid leszünk, ha ráakadsz!

- Rúben - szólt Júda -, ne zúdulj így neki! Nincs szükség ilyen esküdözésekre, hiszen ebben az ügyben teljesen ártatlanok vagyunk.

Mai-Szahme azonban így válaszolt:

- Úgy van, mire való ez a felfortyanás? Mértéket kell tartanunk. Akinél megtalálom a serleget, az jusson szolgaságra, és maradjon a kezünkben. Ti, többiek pedig mehettek utatokra. Ha szabad kérnem, nyissátok ki zsákjaitokat!

Nem várattak magukra. Csak úgy rohantak málhájukhoz, alig győzték lerakni a szamarakról, és szélesre tárva tépték föl a zsákok száját.

- Lábán! - kiáltozták nevetve. - Lábán ez, aki kutat a Gileád hegyén! Hahaha! Hát csak izzadjon és keresgéljen, amíg félig bele nem szakad! Hozzám, tessék, házgondnok úr! Tessék nálam kezdeni a kutatást!

- Csak nyugalom - szólt Mai-Szahme. - Mindent a maga módján, illendően és sorrendben, úgy, ahogy uram a neveteket is föl tudta sorolni. Annál a nagydarab fortyogónál kezdem.

És gúnyolódásuk közben, mely annál diadalmaskodóbbá vált, minél tovább haladt előre köztük - mialatt harsány kacagással állandóan Lábánnak, a verejtékezve kutató agyagtuskónak nevezték -, életkoruk sorrendjében egyiküktől másikukhoz lépett, és turkált a holmijukban, görnyedten és csípőre téve kezét, kukkantott zsákjaikba, nyilván fejét is csóválta vagy vállát vonogatta, ha az egyik turkálásnál vagy a másik vájkálásnál nem talált semmit, és tovább lépett eggyel. Így érkezett Áserhoz, Isszakárhoz, Zebulónhoz. Ezeknél semmi lopott holmit nem talált. Végére ért a kutatásnak. Már csak Benjámin volt hátra.

Ekkor még hangosabbá vált a gúnyolódásuk.

- Most Benjámint vizslatja! - kiáltozták. - Annál aztán jól jár majd. Most kutatja át a legeslegártatlanabbat, aki nemcsak ebben ártatlan, de általában is az, és soha életében nem szennyezte be magát egyetlen gonosztettel sem! Figyelem, ez aztán a látványosság, hogy kotorász legvégül még ennél, és kíváncsiak vagyunk, milyen szavakat talál majd, ha már a legvégére ért, hogy aztán tőlünk...

De most egy csapásra elnémultak. Valami felvillant a házgondnok kezében. Benjámin abrakos zsákjából, nem túl mélyről a gabona közül, kihúzta az ezüstserleget.

- Itt van - mondta. - A legkisebbnél akadtunk rá. Fordítva kellett volna elkezdenem, akkor sok fáradságot és csúffátételt megtakarítottam volna. Ilyen fiatal és máris ilyen enyveskezű! Természetesen örülök, hogy előkerítettem ezt a serleget; de örömömet erősen megkeseríti, hogy ily korai romlottság és hálátlanság tanúja lettem. Te legifjabb, ügyed rendkívül komoly!

És a többiek? A fejükhöz kaptak, kimeredő szemmel bámulták a serleget. Csücsörített ajakkal felszisszentek; de annyira csücsörítették ajkukat, hogy meg sem tudták formálni a "Sz-sz-szentséges Atyánk!"-at, hanem minden szótagból csak egy szisszenetet tudtak kibökni.

- Benoni! - kiáltozták siránkozón felháborodott hangon. - Igazold magad! Nyisd ki már, kérlek, a szádat! Hogy jutottál a serleghez?

De Benjámin hallgatott. Állát a mellére ejtette, hogy senki sem nézhetett a szemébe, és elnémult.

Azok pedig meghasogatták ruhájukat. Legalábbis egyesek valósággal megragadták ködmönük alsó szélét, és egyetlen reccsenéssel felszakították egészen a mellükig.

- Meggyaláztál bennünket! - jajveszékeltek. - A legifjabb gyalázott meg. Benjámin, utolszor kérünk, nyisd ki már a szádat! Igazold magad!

De Benjámin hallgatott. Nem emelte föl a fejét, és egy szót sem szólt. Leírhatatlan némaság volt ez.

- Az imént felkiáltott! - kurjantott Bilha fia, Dán. - Most már emlékszem, hogy leírhatatlanul kiáltott, amikor ezek közeledtek! Ijedtében szakadt ki belőle a kiáltás. Tudta, miért üldöznek bennünket!

Erre aztán nekiestek Benjáminnak hangos szidalmakkal, és piházták, pfujolták, hangos "pfuj!"-jal és "pihá!"-val, és tolvajfajzatnak ócsárolták. "Tolvajasszony fiá"-nak nevezték, és így faggatták:

- Vajon nem lopta el már anyád atyja teráfjait? Ezt örökül kapta, a vérében van. Ó, te tolvajfattyú, hogy éppen itt kellett felhasználnod, amit örököltél, hogy éppen ránk hoztál ilyen gyalázatot, és hamuba buktatod egész törzsünket, atyánkat, valamennyiünket, kicsinyeinkkel együtt?!

- Most túloztok - szólt Mai-Szahme. - Így mégsem áll a dolog. Hiszen ti, többiek valamennyien tisztán álltok itt, és mentek vagytok a bűntől. Nem hisszük, hogy ti is bűnösök vagytok, ellenben az a feltevésünk, hogy a kicsinek saját számlájára volt ragadós az ujja. Szabadon elvonulhattok haza becsületes atyátokhoz. Csak aki a serleghez nyúlt, az marad a rabunk.

De Júda így felelt:

- Szó sem lehet róla! Erről, udvarmester, szó sem lehet, mert szólni akarok urad előtt, hallja meg Júda szavát, eltökéltem magam erre. Valamennyien visszatérünk veled az ő színe elé, és valamennyiünkről ítélkezzék. Mert valamennyien együtt vagyunk felelősek ebben a dologban; egy emberként felelünk a történtekért. Íme, ez a legifjabbikunk egész életében ártatlan volt, mert otthon ült. Mi, többiek kerültünk csak ki a nagyvilágba, és estünk bűnbe benne. Nem szándékozzuk a bűntelent játszani, és őt bennhagyni a csávában, csak azért, mert vándorútján bűnbe esett, mi meg éppen ebben az ügyben ártatlanok vagyunk. Gyerünk, vezess valamennyiünket vele együtt a Vásártartó ítélőszéke elé!

- Legyen úgy - szólt Mai-Szahme. - Egészen úgy, ahogy gondoljátok.

Azzal visszaindultak, lándzsások fedezetével, a város felé, azon az úton, amelyen gondtalanul eljöttek idáig. De Benjámin még mindig nem szólt egy szót sem.

Késő délutánba hajlott már a nap, amikor ismét József házába érkeztek; mert a házgondnok odavezette őket, ahogyan meg vagyon írva, és nem a Nagy Írnoki Házba, ahol először hajlottak meg s hajbókoltak előtte; nem ott lehetett rátalálni; otthon volt a házában.

"Még ott vala" - mondja a hagyomány, és helyesen mondja, minthogy Fáraó barátja ugyan az előző nap a vidám villásreggeli után visszatért hivatalába, de ezen a napon reggel óta nem akarta elhagyni otthonát. Tudta, hogy a kapitány, az ő házgondnoka már működik, és türelmetlenül várakozott. A szent játék tetőpontjához közeledett, és a tíz testvértől függött, hogy a cselekmény színhelyén részt is vesznek-e benne, vagy csak hallomásból értesülnek róla. Rendkívül érdekfeszítő volt, engedik-e a legifjabbat egyedül visszafordulni Mai-Szahméval, vagy csatlakoznak-e hozzá valamennyien. József jövendő magatartása velük szemben sokban ettől függött. Bennünket magunkat semmi sem kötelez feszült figyelemre, mert mi általában úgy tudjuk az itt előadott történet valamennyi szakaszát, mint a vízfolyás, és e ponton még különösen is, mert saját előadásunkban már szilárd formát öltött, ami József számára érdekfeszítő jövőbeli volt, és mert már tudjuk, hogy a testvérek Benjámint nem akarták magára hagyni bűnével. Ezért hát mosolygunk, és már mindent rég tudunk előre, amikor elnézzük Józsefet, hogyan megy házán keresztül, feszült várakozással, a könyvtárszobából a fogadóterembe, innen az ebédlőbe: a kenyér termébe, majd vissza a helyiségeken keresztül, hálószobájába, ahol izgatottan, remegő kézzel igazít el még valamit a külsején. Viselkedése nagyon emlékeztet bennünket maszkjukkal elkészült komédiások izgatott szaladgálására, mielőtt a függöny felgördül.

Feleségét, Aszenáthot, az elraboltat is meglátogatta házának ágyasszárnyában, elnézték együtt, mint játszik Manasse és Efráim, aztán elcsevegett véle, de nem tudta elleplezni előtte feszültségét és lámpalázát.

- Én férjem - mondta az asszony -, kedves uram s elrablóm, mi van veled? Nem vagy nyugodt, hallgatózol és topogsz. Nyomja valami a szívedet? Mérkőzzünk meg néhány húzással az ostáblán, hogy elszórakozzál, vagy néhány komornám lejtsen táncot kecsesen előtted?

De ő így felelt:

- Nem, leányzó, köszönöm, most nem. Más húzásokon jár az eszem, mint az ostáblán, és a komornák táncát sem nézhetem, hanem magamnak kell komédiáznom és játékosan mozognom, a nézők pedig Isten és világ. Vissza kell mennem a fogadóterem közelébe, mert az a színpad. Komornáid számára pedig tudok a táncnál jobb foglalatosságot, mert tulajdonképpen azért jöttem, hogy megparancsoljam nekik, tegyenek téged szebbé még a szépségednél is, díszítsenek fel gyönyörűen, és Manasse és Efráim dajkái is mossák meg a két gyerek kezét, adjanak rájuk hímzett ingecskét, mert bármely pillanatban rendkívüli látogatókat várok, akiknek be akarlak mutatni benneteket mint az enyéimet, amikor már elhangzott a szó: ki is az, akié vagytok. Ugye, most tágra nyitod a szemedet, karcsú derekú, pajzsos leányzó? De legyetek csak engedelmesek, és csípjétek ki magatokat, majd hírt adok!

Azzal elrohant, vissza a férfiházba, de nem adhatta oda magát a merő várakozásnak és feszültségnek - mert tulajdonképpen csak ezt szerette volna tenni -, hanem az Élelmezési Hivatal nagyadósait kellett fogadnia a könyvtárban, valamint felolvasóját és valóságos írnokát, akik eljöttek, hogy üzletekkel, jóváhagyásokkal, számadásokkal fosszák meg őt tiszta várakozásától, amiért aztán pokolba kívánta őket. Másfelől viszont mégiscsak szívesen látta őket, mert statisztákra volt szüksége.

A nap már hanyatlóban volt, amikor papírjaira hajolva hallgatózván, a ház előtt felhangzó tompa dübörgésben felismerte, hogy eljött az óra, megérkezett a testvérek karavánja. Mai-Szahme lépett be; még szorosabban szívta be szája egyik szögletét, mint valaha, kezében hozta a serleget, és átnyújtotta neki.

- A legifjabbnál - mondta. - Hosszas kutatás után. A teremben várnak döntésedre.

- Valamennyien? - kérdezte.

- Valamennyien - felelte a kövér.

- Látod, hogy komolyan el vagyok foglalva - szólt József. - Ezek az urak nem szórakozásból vannak nálam, hanem államügyekben. Elég régóta szolgálsz mint házam gondnoka ahhoz, hogy már képes lehetnél a megkülönböztetésre, szabad vagyok-e ily magántermészetű semmiségek számára, vagy sürgősebb teendők foglalnak-e el. Te és embereid várjatok.

És azzal ismét a papírba temetkezett, amelyet egy hivatalnok kigöngyölítve elébe tartott. Minthogy azonban abból, ami a tekercsre volt írva, semmit sem látott, kisvártatva így szólt:

- Egyébként ugyanolyan fáradsággal akár nyomban is elintézhetjük azt a semmiséget, egy törvénykezési ügyet, amelynek tárgya a hálátlanság bűntette. Kövessetek, urak, termembe, ahol a gonosztevők már várnak a döntésre.

És az urak köréje sereglettek, amikor e szobából három lépcsőfokkal feljebb a szőnyegen kilépett a terem emelvényére, amelyen Magas Széke állt; arra leült, a serleggel kezében. Azonnal legyezők terebélyesedtek föléje, mert emberei sohasem hagyták, hogy védtelenül és legyezetlenül maradjon, mihelyt elfoglalta székét. Balról, a tetőnyílások egyikén át porszemecskék táncától nyüzsgő ferde fénysugár esett be az oszlopok, szfinxek és a Fáraó-fejű, heverő vöröskő oroszlánok között a bűnözők csoportjára, akik a Magas Szék előtt néhány lépésnyire homlokukkal érintették a földet. Lándzsák meredtek oldalukon a magasba. Az ajtókban kíváncsi szolgahad, szakácsok, komornyik-rabszolgák, padlólocsolók és a virágállványok gondozói tolongtak.

- Testvérek, emelkedjetek fel! - szólt József. - Valóban nem gondoltam volna, hogy ily hamarosan és ilyen alkalomból látlak viszont színem előtt. Sok mindenre nem gondoltam volna. Nem gondoltam volna, hogy megtehetnétek vélem, amit megtettetek, ti, akiket urakat megillető módon fogadtam. Amennyire megörvendeztet, hogy visszakaptam serlegemet, melyből inni és jövendőt mondani szoktam, annyira elszomorít és lelkem mélyéig lesújt durva viselkedésetek. Ez számomra megfoghatatlan. Hogyan is merészelhettétek, hogy jó helyébe ily durvamód gonosszal fizessetek, és a magamfajta ember szokásait megsértsétek azzal, hogy megfosztjátok kedvenc serlegétől, s csak úgy eliszkoltok vele? Cselekedetetek éppoly meggondolatlan, mint amilyen csúnya, mert hát tudnotok kellett volna: az olyan embernek, mint én, nyomban hiányozni fog az értékes tárgy, és mindenre rájön majd. Valóban azt hittétek, hogy megfosztva serlegemtől, nem jósolhatom meg, hová lett? Most aztán hányadán állunk? Úgy gondolom: beismeritek bűnösségeteket.

Júda volt az, aki felelt. Általában ő volt az, aki itt és aznap mindnyájuk nevében beszélt, ő, aki az életben a legtöbbet szenvedett, aki legjobban tudta, mi a bűn, és ezért hivatva volt, hogy beszéljen. Mert a bűn szellemet teremt - és már fordítva is: szellem nélkül nem is keletkezhet bűn. Már útközben felhatalmazást szerzett a többiektől a beszédre, és felkészült magában a szavakra. Meghasogatott ruhában állt a testvérek között, és így szólt:

- Mit is mondjunk a mi urunknak, és mi értelme is lenne, hogy megkíséreljük igazolni magunkat az ő színe előtt? Bűnösek vagyunk előtted, uram, bűnösek abban az értelemben, hogy megtalálták nálunk serlegedet, egyikünknél, vagyis: nálunk. Hogy miként jutott a tárgy legifjabbikunk málhájába, az ártatlanéba, aki mindig otthon volt, azt én nem tudom. Egyikünk sem tudja. Képtelenek vagyunk arra, hogy urunk ítélőszéke előtt találgatásokba bocsátkozzunk. Hatalmas vagy te, uram, jóságos és haragos, felemelsz és porba sújtasz. A hatalmadban vagyunk. Nincs értelme semmiféle igazolásnak színed előtt, és balga az a bűnös, aki bizonygatja ártatlanságát a jelenben, amikor a számonkérő azt követeli, hogy régmúlt bűnökért fizessen. Nem ok nélkül panaszolta el idős atyánk, hogy gyermektelenné tesszük őt. Íme, igaza lesz. Mind mi, mind az, akinél a serleg megtaláltatott, az én uram szolgái lettünk.

Ebben a beszédben, amely még korántsem volt Júda tulajdonképpeni, híres beszéde, már sok minden felsejlett, felderengett, amire József, helyesen, inkább nem válaszolt, hanem okosan eleresztette a füle mellett. Csak arra az ajánlatra felelt, hogy fűzze rabszolgaláncra valamennyiüket; ezt elutasította.

- Nem, így nem alkuszunk - mondta. - Távol legyen tőlem az ilyesmi. Nincs olyan gonosz viselkedés, ami a magamfajta férfiút embertelenné tehetné. Idős atyátoknak élelmet vásároltatok Egyiptomban, s ő várja azt. Fáraó nagy üzletembere vagyok; senki se állíthassa, hogy kihasználtam bűnötöket, hogy a pénzt és az árut is visszatartsam a vevőkkel együtt. Nem akarom megvizsgálni, hogy ki követte el a bűnt: valamennyien együtt vagy csak egyikőtök. A legkisebbnek közületek az asztalnál, kedélyes együttlétünk alkalmával elárultam kedvenc serlegem erényeit, és elmondtam látomásomat anyja sírjáról. Lehet, hogy fecsegett róla nektek; lehet, hogy mindnyájan együtt kovácsoltátok a hálátlanság tervét, hogy elemelitek a kincset; úgy vélem, nem ezüstértéke kedvéért. Varázshatalmat akartatok szerezni; talán hogy kiderítsétek, mi lett testvéretekből, aki nincs már meg, aki elveszett mellőletek; mit tudom én? Az ilyen kíváncsiság érthető volna. Másrészt az is lehetséges, hogy a kicsi a saját felelősségére követte el a bűnt, nektek semmit sem szólt, csak elvitte a serleget. Nem érdekel, nem kutatom. A lopott holmit a Hüvelyk Matyinál találták meg. Ő foglyom. Ti pedig vonuljatok haza békében idős atyátokhoz, hogy ne váljék gyermektelenné, és legyen mit ennie.

Így szólt a felmagasztalt, és csend támadt egy időre. Ekkor azonban Júda, a sokat szenvedett kilépett testvérei köréből, akik felhatalmazták, hogy helyettük beszéljen. A Magas Szék elé állott, közel Józsefhez, nagyot lélegzett, s így szólt:

- Hallgass meg hát, uram, mert beszédet akarok mondani füled hallatára, és szónoki erővel akarom elébed tárni, hogyan történt mindez, te hogyan cselekedtél, és mi a helyzet velük és velem, valamennyi testvérrel. Beszédemnek hajszálpontosan be kell bizonyítania azt, hogy nem lehet és nem szabad a legifjabbat tőlünk elválasztanod és megtartanod magadnak. Továbbá azt is, hogy mi, a többiek, és különösen én, Júda, a negyedik közülük semmiképpen és sohasem térhetünk vissza atyánkhoz a legifjabb nélkül, sohasem. Harmadszor pedig egy ajánlatot akarok eléd terjeszteni, uram, és javasolni néked, miként érvényesítheted jogodat lehetséges úton, nem pedig lehetetlen módra. Ez a vázlata a beszédemnek. Ezért ne gerjedjen föl haragod a te szolgád ellen, és kérlek, ne szakítsd félbe beszédét, amelyet úgy mond majd, ahogyan, a szellem és a bűn sugallja neki. Fáraóhoz vagy hasonló. Én pedig elkezdem ott, ahol elkezdődött, és ahogyan te magad elkezdted, mert így történt ez:

- Amikor atyánktól küldetvén, ide leérkeztünk, hogy élelmet szerezzünk ebből a magtárból, mint más ezerek, nem az történt velünk, mint az ezerekkel, hanem elkülönítettek bennünket, és különösen jártunk, s idevezettek le a te városodba, az én uram színe elé. És itt is minden különös maradt, mert különös volt az én uram is, vagyis kérges és kegyes, tehát: kettős értelmű, és furcsamód hallgatott ki minket nemzetségünk felől. "Van-é talán még atyátok vagy testvéretek odahaza?" - kérdezte az én uram. "Van egy vén atyánk - válaszoltuk -, és van még egy öcsénk is, a legifjabb, aki az ő vénségében lett, azt bottal őrzi, és szorosan fogja kezét, mert ennek bátyja elveszett, megholt, és atyánknak a kettejük anyjától csak ő maradt meg, azért ragaszkodik hozzá oly bensőségesen." Az én uram meg így válaszolt: "Hozzátok őt ide le énhozzám! Haja szála se görbüljön meg." "Ezt nem tehetjük - feleltük - az elmondott okokból. Halálos lenne, ha a legifjabbat elszakítanók atyánktól." Erre te ridegen így feleltél szolgáidnak: "Fáraó életére mondom! Ha nem hozzátok magatokkal a legifjabbikotokat, aki a kedves anyától megmaradt, akkor színem elé se kerüljetek többé."

És Júda így folytatta, mondván:

- Kérdezem az én uramat, így történt s így kezdődött-e, vagy nem így történt s nem így kezdődött-e, hogy az én uram a fiúról érdeklődött, és tiltakozásunk ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön. Mert az én uram kegyeskedett a dolgot olyan színben feltüntetni, mintha a fiú előkerítésével kellene magunkat a kémkedés gyanúja alól tisztáznunk, és ezzel bizonyítanunk, hogy igaz járatban vagyunk. De miféle tisztázás ez és miféle gyanú? Bennünket senki sem tarthat gaz kémeknek, nem vagyunk mi olyanok, mi, testvérek Jákóbban, s ha valaki mégis azt hinné, akkor nem a magunk tisztázása, ha idehozzuk a legifjabbat, hanem merő különösség, és csupán azért különösség, mert az én uram feltétlenül saját szemével akarta látni testvérünket; hogy miért? Erről nem mondhatok semmit, ez Istenre tartozik.

És Jehuda megrázta oroszlánfejét, kinyújtotta kezét, és folytatta beszédét, szólván:

- Íme, ez a te szolgád hisz atyáinak Istenében és abban, hogy minden tudás az Övé. Azt azonban semmiképpen el nem hiszi, hogy ez az Isten kincseket csempész be szolgáinak batyujába, olyképpen, hogy a vételár is megmaradjon nekik meg az áru is: az ilyesmi példátlan, a hagyomány sem tud ilyen esetről; sem Ábrahám, sem Izsák, sem atyánk, Jákób, nem akadtak zsákjaikban Isten ezüstpénzére, melyet az Úr rejtett volna el ott; ami lehetetlen, az lehetetlen, és az ilyesmi csupán különösség, és mindez ugyanabból a titokból ered.

- Mármost megteheted-é, én uram, megteheted-é, miután az éhínség segítségével kieszközöltük atyánktól, hogy adja kölcsön a kicsit erre az útra, megteheted-é te, aki kérlelhetetlenül kényszerítetted, hogy eljöjjön, te, akinek különös követelése nélkül sohasem tette volna lábát erre a földre, megteheted-é te, aki megmondottad: "a haja szála se görbüljön meg idelenn", megteheted-é, hogy rabszolgaként tartod vissza, mert serlegedet az ő málhájában találták meg?

- Nem, ezt nem teheted meg!

- Mi azonban, ami bennünket illet, és különösen a te szolgád, Júda, aki e beszédet mondja, nem járulhatunk atyánk színe elé a legkisebbik nélkül; nem, sohasem! Éppoly kevéssé járulhatunk őelébe, mint ahogy a te színed elé sem járulhattunk volna nélküle, és nem a különösség okából, hanem a leghatalmasabb okokból. Mert amikor a te szolgád, a mi atyánk ismét figyelmeztetett bennünket, szólván: "Menjetek vissza, és vegyetek nékünk egy kevés eleséget!", és azt válaszoltuk néki: "Nem mehetünk, hacsak nem küldöd velünk a legkisebbiket; ama férfiú odalenn, aki az ország ura, igen erősen lelkünkre kötötte, hogy magunkkal hozzuk, különben nem kerülünk a színe elé", akkor az aggastyán jól ismert panaszos dalba kezdett, mely a szívünkbe hasít, mint a hegyszakadékokban síró fuvolaszó, és régmúltakra emlékezett dalában, énekelvén: "Ráhel, készséges kedvesem, akiért ifjúságomban hét évig szolgáltam Lábánnak, a fekete holdnak, lelkemnek lelke, aki meghalt az úton, csak egy dűlőföldre a szállásunktól, aki feleségem volt és engedelmesen megajándékozott két fiúgyermekkel: eggyel éltében és holtában eggyel, Dumuzi-Abszuval, a báránnyal, Józseffel, a szépségessel, aki úgy le tudott venni a lábamról, hogy mindent odaadtam neki, és Benonival, a halálfiúcskával, akit kézen fogva vezetek, mert csak ő maradt meg nekem. Mert amaz elment tőlem világgá, és még én küldtem el őt, és egy kiáltás tölté be a világmindenséget: szétszaggattatván szétszaggattatott a szépséges! Ekkor összeestem, s azóta dermedt vagyok. Ezt a fiút pedig dermedt kezemmel tartom, mert ő az én egyetlenem, mert aki egyetlenem volt, az szétszaggattatván szétszaggattatott. Ha most az egyetlent is elviszitek tőlem, hogy tán a vadkan letiporja, akkor ősz fejemet oly keserűségtől borítva bocsátjátok alá a koporsóba, hogy még a világ is megsokallná, nem tudná elviselni. Megtelt a világ túlontúl a szüntelen jajkiáltással: szétszaggattatott a kedves, és ha még ezt is veszedelem érné, szétrepedne a világ semmivé."

- Hallotta az én uram ezt a panaszos fuvolaszót, ezt az atyai dalt? Akkor hát ítélje meg saját eszével, vajon mi, testvérek atyánk színe elé léphetünk-e a legifjabbik, a kis ember nélkül, és megvallhatjuk-e: "Elveszítettük őt, nincsen már meg!" Vajon elviselhetnénk-e ezt az ő lelke láttán, mely olyannyira csügg ezen a lelken, és a világ előtt, mely csordultig telt a fájdalommal, úgyhogy el sem bír többet, és ez már megadná a kegyelemdöfést. És ítéld meg, hogy mindenekelőtt én, aki itt beszélek, az ő negyedik gyermeke, kit Júdának hívnak, így elébe léphetek-é. Mert az én uram nem tud még mindenről, ó, még korántsem, és szolgád szíve érzi, hogy szava ebben a megpróbáltatással terhes órában még egészen más magasságokba emelkedik majd. Igen, érzi, hogy ezt a titkot, minden különösség forrását csak egy másik titok felfedése árán lehet megvilágítani.

Ekkor nyugtalanság moraja gyűrűzött végig a testvéreken. De Júda, az oroszlán felemelte szavát ellene, és tovább beszélt, mondván:

- Atyám előtt kezességet vállaltam, és magamat ajánlottam fel kezesül előtte a kicsiért; mert éppen úgy, ahogyan most ítélőszéked közvetlen közelébe lépek, színed elé, hogy e beszédet megtartsam, ugyanúgy léptem atyám elé, és megesküdtem néki e szavakkal: "Bocsásd el azt a fiút énvelem, én leszek kezes érette, és ha vissza nem hozom őt hozzád, mind éltig bűnös legyek előtted!" Így szólt a kezességem, és most ítéld meg, te különös férfiú, hazatérhetek-e atyámhoz a kicsi nélkül, hogy olyan fájdalom tanúja legyek, amely túl sok már nekem és a világnak! Halljad ajánlatom! Helyette engem tarts vissza szolgád gyanánt, hogy lehetséges és nem lehetetlen jóvátételben legyen részed; mert én akarok bűnhődni, jóvátenni mindnyájunk vétkét. Itt, a színed előtt, te különös férfiú, ragadom meg eskünk pecsétjét, a szörnyűségesét, mellyel mi, testvérek elköteleztük magunkat, mindkét kezemmel megragadom és megtöröm azt, térdemen töröm ketté. Tizenegyedik testvérünket, atyánk bárányát, az igazinak elsőszülöttjét nem fenevad szaggatta szét, hanem mi, az ő testvérei adtuk el egykor a világba.

Így és nem másként fejezte be Júda híres beszédét. Egész testében remegett, testvérei meg sápadtan álltak ott, jóllehet mélységesen megkönnyebbültek, hogy íme: kimondatott. Ez igen gyakran megesik: az ilyen sápadt megkönnyebbülés. De két kiáltás csattant fel: a legidősebbiké és a legkisebbiké. Rúben ezt kiáltotta: "Mit hallok!" Benjámin pedig ugyanúgy tett, mint nemrégiben, amikor a háznagy utolérte őket: égnek lendítette karját, és leírhatatlan mód felkiáltott: "És József?" Ő felállott székéből, és a könnyek csillogva peregtek le orcáján. Ez pedig úgy történt, hogy a fénykéve, mely az előbb még oldalról jővén, a testvérek csoportjára esett, csöndesen elvándorolt, és a terem végén, a vele szemben levő nyíláson át egyenesen őt világította meg: ettől csillogtak orcáján a csörgedező könnyek úgy, akár a drágagyöngy.

- Aki egyiptomi, az távozzék most innen - szólt József -, mindenki menjen ki. Mert Istent és a világot hívtam meg vendégségbe ehhez a játékhoz, ám most csak Isten legyen egyetlen tanúja.

Nem szívesen engedelmeskedtek. Mai-Szahme az emelvényen ülő írnokok hátára tette kezét, úgy tuszkolta ki őket udvariasan, miközben egy-egy hunyorítással intett nekik, és a ház népe is távozott. Persze azt nyilván senki sem hinné el nekünk, hogy messzire távoztak. Nem, hanem mindnyájan ott ácsorogtak kint és a könyvtárszobában, fél lábukra dőlve a színhely felé hajoltak, és tenyerükből tölcsért alkottak a fülükön.

A színhelyen pedig József, nem törődve orcájának drágagyöngyeivel, széttárta karját, és megismertette magát. Gyakran kellett felfednie, hogy ki ő, és az embereket megdöbbentette, amikor közölte velük, hogy benne valami nála magasabb rendű nyilvánul meg, és hogy ez a magasabb rendű álmatag-csábosan összefolyik az ő személyével. Most egyszerűen és kitárt karja ellenére még szerény kis mosollyal is csak ennyit mondott:

- Gyerekek, hiszen én vagyok az. Én vagyok a ti testvéretek: József.

- Hát persze hogy ő az! - kiáltotta Benjámin, szinte elfulladva az ujjongástól, és előrerohant, föl a lépcsőn az emelvényre, térdre esett, és vadul átölelte a mélyből-felbukkant térdét.

- Jasup, Jószéf-él, Jehószif! - zokogott fel hozzá, fölszegve fejét.

- Te vagy az, te vagy az, hát persze, természetes, hogy te vagy az! Nem vagy halott, felborítottad a halálos árnyék nagy lakását, felszálltál a Hetedik Égkörbe, és beiktattak Metatronnak és Belső Fejedelemnek, tudtam, tudtam én, felmagasztaltattál, és az Úr trónust emelt neked, az Övéhez hasonlót! Reám pedig, anyád fiára emlékszel még, hiszen a szellőben legyeztél a kezemmel!

- Kicsi - szólt József. - Kicsi - mondotta, felsegítette Benjámint, és kettőjük fejét egymásra hajtotta. - Ne szólj, nem olyan nagy a hírem és a dicsőségem, és a fő az, hogy ismét tizenketten vagyunk.

És átölelte a kicsi vállát, és lement vele a testvérek közé - hát hogy is állt a dolog velük, és hogy is álltak ott ők! Egyesek terpeszben álltak, lelógatva karjukat, amely sokkal hosszabbnak látszott, mint egyébként, szinte leért a térdükig, és tátott szájjal keresgélt a tekintetük valamit a semmiben. Mások mindkét öklüket a mellükre szorították - az ziháló lélegzetükkel emelkedett és süllyedt. Júda vallomásába valamennyien belesápadtak, de most sötétveres volt az orcájuk, olyan veres, mint az erdeifenyő törzse, olyan veres, mint egykor, amikor sarkukon guggoltak, és József feléjük tartott a tarka ruhában. Ha Benoni nem pecsételi meg a férfiú kijelentését "hát persze, természetes!" kiáltásával és egész elragadtatásával, akkor egyáltalán semmit sem értettek és semmit sem hittek volna. De ahogyan a két Ráhel-gyermek egymást átkarolva jött le feléjük, szegény fejüknek az volt a feladata, hogy egy merő képzettársítást azonossággá alakítson át, és a férfiúban, akinek lelkükben már régóta volt valami köze Józsefhez, felismerjék eltüntetett testvérüket - nem csoda, hogy csak úgy kóválygott az agyuk. Alighogy sikerült a hápogó-topogó testvéreknek egységként felfogni ezt az urat itt és áldozatukat, a fiút, máris kettévált, amit egyesítettek - nemcsak mert oly nehezen tudták együtt tartani őket, de azért sikerült ez oly nehezen, mert annyira megalázó és rémületes volt az egész.

- Jöjjetek már közelebb hozzám - szólt József, miközben egyet lépett feléjük. - Igen, igen, én vagyok az. Én vagyok József, a ti testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba; sose törődjetek vele, ami elmúlt, elmúlt. Mondjátok, él még atyám? Meséljetek hát egy kicsit, és ne bánkódjatok! Júda, hatalmas volt ez a beszéd! Ezt aztán az öröklét számára tartottad. Hogy kifejezzem jókívánságaim és üdvözleteim, lelkemből ölellek, és csókolom oroszlánfejedet. Íme, ez az a csók, amelyet a mineaiak előtt adtál nekem; ma visszaadom néked, bátyám, és ezzel törlesztettem is. Valamennyiötöket csókollak egyben, csak azt ne higgyétek, hogy haragszom rátok, mert eladtatok ide! Mindennek így kellett történnie, és Isten művelte ezt, nem ti, Él saddáj különített el engem már korán az atyai háztól, és tett idegenné az ő terve szerint. Ő küldött engem ide előttetek, hogy kenyéradótok legyek, és ő rendezte a mentés szép művét, azt, hogy az éhínségben az idegenekkel együtt Izráelnek is adjak kenyeret. Ez testi értelemben ugyan fontos, de egész egyszerű, gyakorlati dolog, és ezenfelül semmi hozsánnára sem érdemes. Mert a ti testvéretek nem Isten hőse és nem a szellemi üdvösség hírnöke, csak közgazda, és hogy álmomban a ti kévéitek meghajoltak az enyém előtt, amiről nektek fecsegtem, és hogy a csillagok hajbókoltak, az nem jelentett valami sokat, csupán annyit, hogy atyám és testvéreim hálásak lesznek majd nekem testi jótéteményért. Mert a kenyérért azt szokás mondani, hogy: "Köszönöm szépen", de nem azt, hogy "Hozsánna!" Persze, kenyérrel él az ember. Az első a kenyér, azután jön a hozsánna. Most hát megértettétek, mily egyszerűen gondolta el azt az Úr, és még mindig nem akarjátok elhinni, hogy életben vagyok? Hiszen magatok is tudjátok, hogy a verem nem tartott magában, hanem Izmáel gyermekei kihúztak belőle, és eladtatok nekik. Emeljétek csak fel kezeteket, és tapogassatok meg, hogy lássátok: élek, én vagyok, testvéretek, József!

Ketten vagy hárman valóban megérintették, kezükkel óvatosan lefelé simították ruháját, és közben bátortalanul vigyorogtak.

- Szóval, akkor csak tréfa volt az egész, és te csak úgy tettél, mintha fejedelem volnál - kérdezte Isszakár -, de tulajdonképpen csupán József vagy, a mi testvérünk?

- Csupán? - válaszolta ő. - Ez valójában a legmagasabb rangom! De értsetek meg jól: én mindkettő vagyok; vagyok József, akit az Úr Fáraó atyjává tett és Egyiptom egész földjének fejedelmévé. És József vagyok, felruházva e világ egész dicsőségével.

- Nyilván - szólt Zebulón -, nyilván így kell annak lenni, hogy nem mondhatjuk: te csak az egyik vagy, de a másik nem, mert te mind a kettő vagy egy személyben. Ezt sejtettük is. És hát nekünk csak jó, hogy nem vagy egészen és csupáncsak Vásártartó, mert akkor rosszul járnánk. Hanem hogy a ruhád alatt testvérünk vagy, József, aki megvéd bennünket a Vásártartó haragjától. De meg kell értened, uram...

- Abbahagyod-e már végre, te ostoba, azt az urazást? Annak egyszer s mindenkorra vége!

- Meg kell értened, hogy másrészt a Vásártartó oltalmát szeretnénk kérni testvérünkkel szemben, mert egykoron bűnt követtünk el ellene.

- Mármint ti! - szólt Rúben, és komoran megfeszítette arcizmait. - Példátlan az, Jehószif, amit ez alkalomból meg kellett tudnom. Mert ezek eladtak téged hátam mögött, és nem árulták el nékem, és azóta sem tudtam soha semmit arról, hogy elvesztegettek, és pénzt fogadtak el érted vételárul...

- Ugyan hallgass csak, Rúben - mondta Bilha fia, Dán. - Te is tettél egyet mást a hátunk mögött, és alattomban ott voltál a veremnél, hogy ellopd a fiút. Ami pedig a vételárat illeti, nem rúgott az nagy vagyonra, mint ahogy József őméltósága nagyon jól tudja, hanem az öreg szívóssága miatt mindössze húsz föníciai sékelre, ez volt az egész, és mindenkor elszámolhatunk róla, hogy megkapd a jussodat.

- Ne háborogjatok, emberek! - szólt József. - Ne háborogjatok amiatt és annak okából, amit egyikőtök cselekedett, de a másik nem tudott róla. Mert Isten mindent helyrehozott. Köszönet néked, nagy testvérem, Rúben, mert kötélhágcsóddal értem jöttél a veremhez, hogy kihúzz belőle, és visszaadj atyámnak. De én már nem voltam ott, és ez rendjén is volt, mert nem a te terved rendeltetett el, és az nem lett volna helyes. Most azonban rendbe jöttünk. És most már semmi egyébre ne legyen gondunk, csak atyánkra...

- Igen, igen - bólintott Naftáli, s közben járt a szája, mint a kereplő, a lábával meg toppantott egyet-egyet. - Úgy van, úgy van, testvérünk, a felmagasztalt helyesen szól, mert teljesen tűrhetetlen az ilyen állapot, hogy Jákób távol innen szőrházában ül, vagy előtte, és halvány sejtelme sincs arról, ami itt kiderült, ugyanis hogy József él, és hogy a világban felvitte az Isten a dolgát, és ragyogó tisztséget visel a pogányoknál. Gondoljátok csak el, ott ül a távolban, és bizonytalanság veszi körül, míg mi itt állunk és szót váltunk az eltűnttel, és megtapogatjuk a ruháját, és megfoghatjuk a kezünkkel: minden félreértés és hamis hír volt; semmis már atyánk feneketlen fájdalma, és semmis a féreg is, mely egész életünkben rágott bennünket. Ez olyan izgalmas, hogy láttára az ember fejével szinte átdöfné a tetőt, és az valami kibírhatatlan ferdesége a világnak, hogy mi ezt itt tudjuk, ő meg nem, csupán azért, mert távol vagyunk tőle, és az ő tudását a miénktől sok-sok ostoba dűlőföld választja el, és ezeken át az igazság csupán néhány lépéssel jut előre, aztán lerogy, és nem képes továbbhaladni. Ó, csak tölcsért formálhatnánk tenyerünkből a szájunkra, és így kiálthatnánk tizenhét napi járóföld távolságra: "Atyánk, hahó! József él, és olyan, mint Fáraó Egyiptom földjén, ez a legújabb hír!" De akármilyen hangosan kiáltanánk is, ő csak ül érzéketlenül, és nem hallja. Ó, bár röppenthetne fel az ember egy galambot villámgyors szárnyakkal, s alattuk ilyen írással: "Tudd meg, a helyzet az, hogy megszűnt a világ ferdesége, és mindenki innen és túl ugyanazt tudja!" Nem, nem állok itt tovább; nem bírom ki már. Küldjetek, küldjetek utamra! El fogom intézni! Versenyt futok majd a szarvassal, és átadom atyánknak a szép üzenetet. Mert lehet e valami szebb az olyan szónál, amely a legújabbat jelenti?

De József csillapította buzgalmát, és szólt:

- Jól van már, Naftáli, csak ne kapkodj annyira, mert úgysem kell egyedül futnod, és senkinek sem lehet előjoga, hogy atyánknak jelentse üzenetemet, amit már régen elgondoltam, amikor éjente hanyatt fekve erről a történetről töprengtem. Hét napig pihenjetek itt nálam, és osztozzatok valamennyi kitüntetésemben, és bemutatlak házam asszonyának, a napleányzónak, fiaim pedig bókoljanak majd előttetek. Azután pedig terheljétek meg a ti barmaitokat, és Benjáminnal együtt mindnyájan menjetek fel atyámhoz, és jelentsétek neki: a te fiad, József nem halt meg, hanem él, és élőszóval szól hozzád: "Isten felmagasztalt engem az idegenek között, és olyan népek az alattvalóim, akiket nem is ismertem. Jöjj le hozzám, ne késlekedj, és meg ne rettenj, kedves, a sírok országától, ahová már Ábrahám is eljött egykor éhínségtől űzve! Mert már két éve tart az ínség, nem szántanak, nem aratnak a világban, és ez bizonyosan még három vagy öt évig is eltart, de én ellátlak majd téged, és kövér legelőkre telepítelek le. Ha kérded, Fáraó megengedi-e ezt, akkor így felelek: őt a te fiad az ujja köré csavarja. És meg akarom kérni őfelségét, hogy Gósen környékén telepedhessetek le, ott Arábia felé, Cóán mezőin, ott akarok gondoskodni rólatok, rólad, fiaidról, fiaidnak fiairól, juhaidról, barmaidról és mindenedről, amid van. Mert Gósen, más néven Gósem vagy Gózem környékét már rég kiszemeltem nektek a magamutánhozatásra, mert az még nem igazán egyiptomi föld, nem oly jellegzetesen az, és ott élhetnétek a torkolat halaiból és a föld zsírjából, szépen egymás között, hogy ne legyen sok dolgotok Egyiptom gyermekeivel s az ő koravén természetükkel, és sajátosságaitok ne szenvedjenek miattuk. És azért mégis a közelemben lennétek." Így szóljatok atyámhoz nevemben, de okosan s ügyesen ám, emberek, hogy aztán szép szelíden megértessétek az ő makacs, öreg fejével: először, hogy élek, s azután, hogy valamennyiőtökkel együtt jöjjön le ide. Ó, bár felutazhatnék veletek, és rábeszélhetném magam őt, akkor bizonyosan sikerülne. De nem tehetem, egyetlen napra sem szabadulhatok el. Ezért helyettem legyetek ügyesek és szeretőn furfangosak, amikor az életemről és az ő jöveteléről lesz szó! Ne mondjátok meg neki nyomban: "József él!", hanem kérdezzétek meg előbb: "Ugyan hogy is lenne az, és a mi urunk hogy érezné magát abban az esetben, ha József még élne?" Hadd ízlelje meg előbb. És ne mondjátok ki neki kereken: "Telepedj le ott alant, az istenhullák szomszédságában", hanem írjátok körül, szólván: "Gósen környékén." Vajon nálam nélkül is el tudjátok-e majd intézni ily szerető ravaszdisággal? Majd a következő napokban még jobban a lelketekbe vésem. Most pedig bemutatlak benneteket hitvesemnek, a napleányzónak, és megmutatom fiaimat: Manassét és Efráimot. Aztán együnk-igyunk és vigadjunk mind a tizenketten, s emlékezzünk a régi időkre, csak éppen ne túl pontosan. De hogy el ne feledjem: ha majd felérkeztek atyánkhoz, mondjatok el neki mindent, amit csak láttatok, és ne fukarkodjatok azzal, hogy leírjátok egész pompámat e földön itt alant! Mert csúnyán megszomoríttatott az ő szíve: most vidítsa fel a fia dicsőségét zengő, édes muzsika!

Semmi sem lenne sajnálatosabb, mint hogyha a hallgatók sokasága az események után eloszlanék és szétszóródnék, gondolván: "Így volt hát a szép mondás, hogy »Én vagyok az!« - kimondatott, a történet már úgysem válhat szebbé, ez volt a csúcspont, most már csak lejátszódik a befejezésig, amúgy is tudjuk, hogyan, és ez már nem izgalmas többé." Fogadjátok csak meg jól tanácsomat, és maradjatok szépen együtt! E történet szerzője, akin minden történések szerzőjét kell értenünk, sok csúcspontot alakított ki benne, és érti a módját, hogy miként kell az egyiket a másik segítségével fokozni. Ennek a szerzőnek a jelszava mindig: a legjava hátravan még, és mindig ígér valamit, aminek majd örülhetünk. Bizony, elragadó volt, miként értesült József arról, hogy atyja még él, de kevésbé izgalmas lesz tán, amikor a bánatba merevedett Jákób fülébe csendül a tavaszi dal: hogy fia még él, s amikor majd leutazik, hogy megölelje? Aki most hazamegy, kérdezze csak meg majd a többieket, akik végighallgatták az egészet, izgalmas volt-e vagy sem. Akkor aztán bánkódhat, és amíg csak él, úgy érzi majd, hogy a rövidebbet húzta, mert nem volt jelen, amikor Jákób két kezét keresztezve megáldotta az egyiptomi unokákat, és amikor a tisztelettől övezett férfiú halálos óráját ünnepelte. "Úgyis tudjuk!" Balga beszéd ez. A történetet akárki ismerheti. De az a döntő, hogy jelen volt-e, mikor történt. Úgy látszik azonban, hogy felesleges volt a kioktatás, mert senki sem mozdult a helyéről.

Amikor tehát József imigyen szólt tizenegy testvéréhez, és vele együtt valamennyien eltávoztak onnan, ahol megismertette magát, s átmentek hitveséhez, Aszenáthhoz, a leányzóhoz, hogy bókoljanak előtte, s meglássák egyiptomi gyermekfürtös unokaöccseiket, vidám kavarodás és örvendező kacaj töltötte be az egész kegyelmi házat, hiszen az egész cselédség hallgatózott volt, és Józsefnek semmit sem kellett közölnie vagy nyilatkoznia, mert mindenki nyomban tudott mindent, és nevetve kiáltozták egymásnak, hogy a Kenyéradó testvérei érkeztek és atyjafiai jöttek meg Cahi földjéről, ami mindnyájuknak igen nagy örömére szolgált, különösen azért, mert ennek az eseménynek a megünneplése során bizonyosak voltak benne, hogy sörrel és kaláccsal tartják majd jól őket. De az Élelmezés és Engedélyezés Házának írnokai, akik szintén hallgatóztak, elterjesztették a hírt a városban, és a fürge Naftálit megvigasztalhatta volna, mint röppent az szét futótűzként egész Menfében, úgyhogy mindenki egyaránt és gyorsan osztozott az értesülésben, a derűs értesülésben, hogy az Egyetlenegy testvéreinek csapata megérkezett hozzá, s az emberek örömükben ugrándoztak az utcán, s egész tömeg vonult József háza elé, az előkelő negyedbe, és nagy éljenzés kíséretében látni kívánta őt ázsiai rokonsága körében; ennek az óhajnak végül eleget is tettek: a tizenkét testvér megjelent a kíváncsi tömeg előtt a teraszon, és csak számunkra szomorú, hogy Menfe népe csupán szeme lencséjére volt utalva, s a fénnyel nem tudott oly ügyesen bánni, mint mi, úgyhogy nem lehetett képen megörökíteni a csoportot. De ők persze nem szenvedtek emiatt, és nem is hiányzott nekik, mert hát nem is gondolhattak rá.

Az izgalmas újság ezenfelül nem maradt meg sokáig a temető-nagyváros falai között, hanem galambként röppent ki fölöttük az országba, és a hírverés igen gyorsan eljutott Fáraó fülébe, aki egész udvarával igen megörvendezett néki. Fáraó, akit most már Eh-n-Atónnak hívtak - mert szándékához híven letette Amun nyomasztó nevét, s azt vette fel helyette, amely az ő mennybéli atyjának nevét foglalta magában -, Fáraó tehát már jó ideje közelebb költözött kedvenc miniszterének rezidenciájához, minthogy székhelyét Thébéből, Amun-Ré házából elhelyezte, messzebb lefelé, északi irányban, a felső-egyiptomi "Nyúlvidék" egyik helységébe, melyet hosszabb szemlélődés után alkalmasnak talált arra, hogy oda új, egészen a szeretett istenségnek szentelt várost építsen. A hely kissé délre volt Hmunutól, Thot házától, ott, ahol a folyamból kis sziget emelkedett ki, mely szinte kiáltva kínálkozott, hogy kecses kéjlakot építsenek rajta, és amelynek keleti partján kör alakban beugrottak a sziklák, és tért nyitottak a templomok, paloták és parti kertek elhelyezésére, mint ahogy az istenálmodóhoz illik: akinek nehéz a dolga, annak jó sora legyen. Az Édes Lehelet Ura szívének vágya szerint találta meg a helyet, senki más tanácsára nem hallgatva, csak arra, amit szíve súgott neki, és arra, aki benne lakott, és ő, akinek a magasztalására harsannak majd föl csupán dicsérő énekek; és őfelsége ebben az értelemben intézte szép parancsát művészeihez és kőfaragóihoz, hogy a legnagyobb sietséggel építsenek fel ott egy várost, atyja városát, a Szemhatár Városát: Ahet-Atónt - ami súlyos csapás volt Novet-Amunra, a "százkapus" Thébére, amelyet az udvar elköltözése azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy vidéki várossá süllyed, és ugyanakkor kihívó tüntetés volt a karnaki birodalmi isten ellen is, akinek parancsoló papságával Fáraó gyengéd áhítata a Mindenséget Szeretetben Egyesítő iránt már a kövér esztendők idején mind súlyosabban összekülönbözött.

Fáraó finom életrendszere nem viselte el ezeket az állandóan visszatérő összecsapásokat a harcias nemzeti isten tradíció páncélozta hatalmával; egészsége mindjobban megszenvedte az ellentmondást békeszerető lelke és annak szükségszerűsége között, hogy magasabb rendű istenelgondolását harcban védje meg a minden hatalmat birtokló isten ellen, sőt támadja is meg őt, és mivel úgy vélte, szerencsésen adódik, hogy az ő esetében a menekülés eszközével lehet az ellenségnek a legsúlyosabb kárt okozni, elhatározta, hogy ami az ő megszentelt személyét illeti, lerázza Véze porát szandáljáról, még akkor is, ha édesanyja, az ő mamácskája, részint Amun ellenőrzése céljából, részint ragaszkodásból férje, a megboldogult Neb-ma-ré király palotájához, visszamaradna a régi fővárosban. Ehnatónnak két évig kellett fékeznie türelmetlenségét, hogy megszabaduljon Amun bűvköréből, mert ostor hajtotta robotmunkások kíméletlen besorozása ellenére is ennyi ideig tartottak az új város legszükségesebb építkezési munkálatai; és amikor a király kenyér, sör, szarvas és szarvatlan bikák, aprójószág, madarak, borok, tömjén és temérdek illatos fű áldozatának legünnepélyesebb bemutatása kíséretében beköltözött, a hely tulajdonképpen nem is volt még város, hanem csupán félig kész fényűzéssel berendezett lakóhely az udvar számára; állt egy palota a király, továbbá Nefernefruaton-Nofretéte, a Nagy Feleség és a királyi hercegnők részére; éppen csak hálni lehetett benne, de valóban lakni még nem, mert mindenütt még vakoló- és mázolómunkások, festőművészek és díszítőiparosok tevékenykedtek; készen állott továbbá az úristen temploma, egy rendkívül vidám építmény, mely csak úgy úszott a virágillatban, s vörös zászlócskák lobogtak rajta; hét udvara volt, pompás tornyai és remek oszlopcsarnokai, nemkülönben csodás parkjai és védett természeti területei mesterséges tavakkal, fákkal és bokrokkal, melyeket földtömbökben ültettek át a termékeny partszegélyről a sivatag kellős közepébe, fehéren csillámló rakpartépítmények húzódtak a folyóparton, egy tucatnyi vadonatúj lakóház épült a király Atón-hívő környezete számára és a környező hegyekben egy sereg igen lakályos sziklasír, amelyek az utolsó szögig készen állottak a beköltözésre.

Ahet-Atón egyelőre még nem vitte többre, de várható volt, hogy az udvar hamarosan szaporodó népességet vonz oda, és ezért buzgón tovább csinosították a várost, mialatt Fáraó már ott trónolt, szolgálta mennybéli atyját, áldozati ünnepségeket tartott, és leányai születtek, akik megnövelték az udvar női tagjainak számát: a harmadik leánya, Aunkhszenpaatón nemrég jött világra.

Amikor a frissen mázolt szagú palotába megérkezett József gyorsfutárral küldött levele, amelyben hivatalosan közölte az istennel testvérei megérkeztét, akiktől kora ifjúsága óta külön élt, ott már szájról szájra elterjedt a hír, és Fáraó már sokat és izgatottan beszélt róla Nofretéte királynéval, a királyné nővérével, Nezemmuttal, saját nővérével, Baketatónnal, valamint művészeivel és kamarásaival. A levélre nyomban válaszolt. "Parancs az Ég Adományainak Elöljárójához - így szólt a tollba mondott írás -, a Megbízások Valóságos Elöljárójához, a Király Árnyékadójához és Egyetlenegy Barátjához, bácsikámhoz. Tudd meg, hogy felségem olyannak tartja leveledet, amilyet valóban szívesen olvas. Lásd, a Fáraó sokat sírt a hírek hallatára, melyeket tőled kapott, és a Nagy Feleség, Nefernefruaton, valamint az édes hercegnők: Baketatón és Nezemmut elvegyítették örömkönnyeiket Mennybéli Atyám kedves fiáéival. Minden, amiről értesítesz, rendkívül szép, és amit jelentesz nékem, ujjongásra készteti szívemet. Amit nékem írsz, hogy testvéreid eljöttek hozzád, és hogy atyád még él, megörvendezteti az eget, vidámmá hangolja a földet, és a jó emberek szíve csapong jókedvében, sőt ez a hír még a rosszakét is kétségtelenül meglágyítja. Szolgáljon tudomásodra, hogy Atón szép gyermeke, Nefer-heperu-Ré, a két ország ura leveled következtében rendkívül kegyes hangulatban van! Közléseidhez fűzött óhajaid már előre teljesültek, még mielőtt leírtad volna őket. Szép akaratom és teljesítő hozzájárulásom az, hogy a tieid, akárhányan vannak is, eljöjjenek Egyiptom földjére, ahol te olyan vagy, mint én, és ahol belátásod szerint juttathatsz nekik telepes földet, hogy éljék e föld zsírját. Mondd meg testvéreidnek: »Így cselekedjetek, és így parancsolja nektek Fáraó, akinek szívében atyjának, Atónnak szeretete lakozik. Terheljétek meg a ti barmaitokat, vigyetek magatokkal a király fészeréből szekereket gyermekeitek és feleségeitek számára, és jöjjetek! A ti házieszközeitekre pedig ne tekintsetek sóhajtva, mert ellátunk majd benneteket országunkban mindennel, amire szükségetek van. Hiszen Fáraó tudja, hogy műveltségetek nem áll oly magas fokon, és igényeitek könnyen kielégíthetők. És amikor megérkeztek országotokba, akkor vegyétek föl atyátokat és háza népét és egész háza táját, és hozzátok el őket ide hozzám, hogy testvéretek közelében legeltethessétek nyájaitokat, aki minden dolgok elöljárója az egész országban - mert az ország nyíljék meg előttetek.« Így szól Fáraó testvéreidnek könnyek közt adott utasítása. Ha nem kötnének számos és fontos teendőim Ahet-Atónhoz, az országok egyetlen fővárosához, rezidenciámhoz, akkor elektronból készült nagy kocsimba ülnék és Men-nefru-Mirébe sietnék, hogy lássalak tieid körében, és hogy színem elé vezesd testvéreidet. Amikor azonban testvéreid majd visszatértek, vezesd őket - ha nem is mindnyájukat, ami Fáraónak túl fárasztó lenne -, de egy kiválasztott csoportjukat színem elé, hogy kikérdezhessem őket; és atyádat, az idős férfiút is vezesd elém, hogy jóságosan kitüntessem megszólításommal, és hogy tisztelet övezze, miután Fáraó beszélt vele. Élj boldogul!"

Ezt a levelet kapta József gyorsfutárral menfei házában, és megmutatta tizenegy testvérének, akik megcsókolták ujjuk hegyét. Egy holdnegyedig nála maradtak, házában; minthogy húsz éve már halottnak hitte, szétszaggatottnak vélte őt atyja, most már nem volt fontos, vajon néhány nappal előbb vagy később tudja-e meg, hogy még életben van. És József cselédsége kiszolgálta őket, és hitvese, a napleányzó barátságos szavakat intézett hozzájuk, ők pedig beszélgettek fürtös fejű, előkelő unokaöccseikkel, Manasséval és Efráimmal, akik tudtak az ő nyelvükön, s akik közül a fiatalabbik, Efráim Józsefre, s így Ráhelra is sokkal inkább hasonlított, mint Manasse; az idősebbik teljesen egyiptomi anyjára ütött, úgyhogy Júda így szólt: "Meglátod, Jákób Efráimot zárja szívébe, és nem így szól majd: Manasse és Efráim, hanem így: Efráim és Manasse." De Júda azt tanácsolta Józsefnek, hogy a fiúk füle fölött vágják le az egyiptomi gyermekfürtöt, mielőtt Jákób megérkezik, mert ő megbotránkoznék rajta.

Végül, miután elérkezett a hét vége, csomagoltak és felszedelőzködtek az útra. Mert egy királyi karaván volt indulóban, hogy Menféből, az országok mérlegéből felutazzék Kánaán földjén át Mitanni földjére, ahhoz kellett csatlakozniuk két- és négykerekű kincstári szekereikkel, amelyeket öszvérestül és rabszolgástul átadnak majd nekik. Ha még tíz szamarat hozzászámítunk, megrakva Egyiptom földjének mindenféle díszmű- és fényűzési cikkével, válogatott kultúr-limlommal és a kifinomult ízlés tárgyaival, melyeket József küldött Jákóbnak ajándékba, továbbá még tíz szamárkancát is, amelyeket szintén Jákóbnak küldtek, málhájukban gabonával, borral, befőttel, füstölt hússal és kenőcsökkel, akkor világosan látható, hogy már a testvérek maguk is tekintélyes karavánt alkottak, mert hiszen a tetejében még mindegyikük személyes tulajdona is ajándékokkal gyarapodott, amelyekkel magas rangú testvérük halmozta el őket. Ismeretes, hogy mindegyiküknek egy-egy ünneplőruhát ajándékozott; Benjámint pedig háromszáz ezüstdebennel és nem kevesebb mint öt ünneplőruhával ajándékozta meg, az év fölös napjainak száma szerint, úgyhogy már bizony volt némi oka, ha azt mondta, amikor elbúcsúzott tőlük: "Ne háborogjatok az úton!" Ezzel inkább arra gondolt, hogy ne térjenek vissza a régi dolgokra, és ne hányják egymás szemére, mit tett az egyik, amiről nem tudott a másik. Mert hogy féltékenykedhettek volna Benjáminra, amiért vér szerinti testvére annyival gazdagabban ajándékozta meg, az nem is jutott az eszébe, és a testvérek sem gondoltak ilyesmire. Olyanok voltak, mint a bárányok, és mindent teljesen rendben levőnek találtak. Mint szenvedélyes fiatalemberek, tettleg fellázadtak az igazságtalanság ellen, de most már úgy végződött a dolog, hogy teljesen belenyugodtak az igazságtalanságba, és bizony már sohasem akartak semmit sem kifogásolni a nagy mondáson: "Kedvezek, akinek kedvezek, és könyörülök, akin könyörülök."

Csodálatra méltó és a szellemnek tetsző, hogyan rendeződnek ebben a történetben a szép megfelelések, s miképpen teljesedik valamely ellentét egyik párja a másikban. Így például valamikor régen, hét nappal azután, hogy Jákób megkapta a jelet, a testvérek hazatértek Dótán völgyéből, hogy atyjukkal megsirassák József halálát, és rosszul voltak a félelemtől, milyen állapotban találnak majd rá, és miként élnek majd vele annak a félig hamis, de azért éppen elég alapos gyanúnak terhével vállukon, hogy ők a fiú gyilkosai. Most, ősz fejjel, ismét Hebrónba tértek haza, keblükben a nem kevésbé elképesztő hírrel, hogy József az egész idő alatt nem volt halott és most sem az, hanem él, mégpedig dicsőségben; és szinte ugyanúgy, mint egykor, elszorult a szívük a feladat láttán, hogy ezt az öreggel közöljék; mert ami elképesztő, az elképesztő, és ami lenyűgöző, az lenyűgöző, akár élet, akár halál a tartalma, és ezért nagyon aggódtak, hogy Jákób összeesik majd, éppúgy, mint akkoron, de ez alkalommal, minthogy közben húsz évvel idősebb lett, megszakad a szíve az "örömtől", azaz a boldogság borzalmától és a megrendüléstől, úgyhogy József élete lesz halálának oka, és az élőt többé meg sem pillanthatja már, sem az őt. No meg ez alkalommal szinte elkerülhetetlenül kiderülne az is, hogy ők ugyan az egykori fiúnak nem gyilkosai, akiknek Jákób azóta is állandóan félig-meddig tartotta őket, de félig-meddig mégiscsak azok, és csak véletlen, hogy nem teljesen azok, az izmáeliták leleményessége következtében, akik magukkal vitték Józsefet Egyiptomba. Ez hát nem kevéssé járult hozzá örömteli-aggodalmas hasgörcseikhez, és csak az a gondolat nyugtatta meg őket kissé, hogy a kegyelem, melyben Isten részesítette őket, amikor küldötteinek, a midjanitáknak a segítségével elhárította róluk a teljes gyilkosságot, Jákóbra szükségszerű hatással lesz majd, és megakadályozza, hogy ily istenáldotta emberek fölött ítélkezzék, és elátkozza őket.

Ilyfajta dolgok körül forgott beszélgetésük az egész tizenhét napos úton, amely annak ellenére, hogy türelmetlenül várták a végét, mégis túl rövidnek tetszett nekik, hogy befejezhessék tanácskozásaikat: miként értessék majd meg Jákóbbal, és milyen színben jelennek majd meg előtte, ha már megértették vele.

- Gyerekek - így beszélgettek egymás közt, mert amióta József így szólt hozzájuk: "Gyerekek, hiszen én vagyok az", azóta ők is gyakran "gyerekek"-nek szólították egymást, ami régebben egyáltalán nem volt szokásban náluk -, gyerekek, meglátjátok, összeesik majd, amikor megmondjuk neki, hacsak nem nagyon finoman és tapintatosan súgjuk a fülébe! De akár finoman, akár durvábban, úgy vélitek, elhiszi majd nekünk, amit mondunk? Amennyire előre látható, nem akar majd hinni nekünk, mert annyi számlálatlan év alatt fejében és szívében megrögződött már a halál gondolata, és nem lesz könnyű megdönteni azt, sem az élet gondolatával elcserélni - még utóbb tán nem is fogadja majd szívesen a lelke, mert már ragaszkodik ahhoz, amit megszokott. Testvérünk, József úgy véli, hogy nagy öröm éri majd az öreget, és természetesen így is lesz - hatalmas öröm -, reméljük, nem haladja meg erejét. De aztán vajon tud-e az ember mindig nyomban el is kezdeni valamit az örömével, ha addig bánat volt a tápláléka sok évtizeden át, és tetszik-e majd neki, ha megtudja, hogy életét rögeszmében élte le és téves hitben napjait? Mert hiszen az élete volt az, hogy emésztette magát, és most ennek vége. Több lesz az, mint különös, hogy most majd meg kell győznünk az ellenkezőjéről annak, amiről valaha a véres ruha segítségével meggyőztük, és amihez most ragaszkodik. És tán végül is még jobban megharagszik ránk azért, hogy megfosztjuk bánatától, mint valaha azért, hogy okoztuk neki. Bizonyos, hogy el fog zárkózni, és nem hiszi majd el nekünk, és ez persze másrészt jó és szükséges is. Egy ideig ne is higgyen nekünk, nem is szabad hinnie, mert ha nyomban elhinné, az a földre sújtaná. De hát hogy is mondjuk meg neki úgy, hogy az öröm ne érje túl hirtelen, és ne túlságosan csalódjék bánatában? Az lenne a legjobb, ha semmit se kellene mondanunk neki, csak elvezethetnénk őt le Egyiptom földjére, és fiának, Józsefnek színe elé állíthatnánk, hogy saját szemével lássa, és minden szó feleslegessé váljék. Persze éppen elég nehéz lenne elérni, hogy Micrájim földjére utazzék, a zsíros legelőkére, még ha tudná is, hogy József ott él; ezért előbb meg kell tudnia, különben bizonyos, hogy nem utazik. De hát az igazságnak nemcsak szavai, hanem jelei is vannak, mint amilyenek: a felmagasztalt ajándékai és Fáraónak szállításunkra szolgáló szekerei - majd megmutatjuk őket, sőt talán már mindjárt kezdetben, még mindenféle beszéd előtt, s azután magyarázzuk meg a jeleket. A jelekből pedig megismeri majd, milyen barátságos szándékai vannak a felmagasztaltnak irányunkban, és mennyire egy test, egy lélek vagyunk az eladottal, tehát az öreg nem is tud majd sokáig haragudni ránk, nem tud megátkozni minket, amikor minden kiderül; vajon megátkozhatja-e egész Izráelt, tízet tizenkettőnk közül? Ezt ugyan nem teheti. Mert ez azt jelentené, hogy Isten segítsége ellen lázad, aki Józsefet előttünk ideküldte Egyiptom földjére szálláscsinálónak. Ezért hát, gyerekek, ne féljünk túlságosan! Majd elválik, amikor üt az óra, és majd a pillanat sugalmazza nekünk, hogyan üssük nyélbe a dolgot. Mindenekelőtt kiteregetjük majd az ajándékokat, Egyiptom javait, és megkérdezzük: "Honnan származhat ez, atyánk, és vajon ki küldhette? Találd csak ki! Ej, hát onnan alantról, a nagy Vásártartótól ered, az küldi neked! De minthogy ő küldi neked, nyilván kell hogy nagyon szeressen! Tehát akkor csaknem annyira kell szeretnie, amennyire a fiú az atyját szereti?" És ha már megérkeztünk a "fiú" szócskához, akkor már túl vagyunk a félúton, akkor már átestünk a vastagabbján. Mert akkor még egy ideig lovagolunk ezen a szón, és lassanként nem mondjuk már: "ezt a Vásártartó küldi neked", hanem "ezt a fiad küldi", József küldi neked, tudniillik él, és egész Egyiptom földjének ura!

Így tervezgettek tizenegyen, és tanácskoztak mindennap és minden éjjel a sátor alatt, és aggodalmukhoz képest szinte túl gyorsan véget ért a már ismert út: Menfétől föl a határerődítményekig, majd a borzalmas sivatagon át a filiszteusok földje és Gáza irányában, Hazati tengeri kikötője felé, ahol elváltak a kereskedelmi karavántól, amelyhez csatlakoztak volt, és aztán a szárazföld belseje felé vonultak, fel a hegységbe, Hebrónnak, kis nappali menetekben, de még inkább éjjeli menetekben; mert amikor jöttek, virágos tavasz volt, és az éjjelek már szelídek, ezüstösek a telőben levő szép holdtól; és mert terhükre volt, hogy az egyiptomi szekerekkel, öszvérekkel és rabszolgákkal, valamint a csaknem ötven állatra rúgó szamárcsordával felduzzadt menetük mindenütt felcsigázta a nép kíváncsiságát, és arra késztette a lakosságot, hogy bámészan összeszaladjon, ezért nappal inkább pihentek, és éjjelente közeledtek szülőföldjükhöz, Mamré ligetének terebintusaihoz, ahol atyjuk szőrháza és legtöbbjük kunyhója állott.

Az utolsó napon persze korán elindultak, és délután, az ötödik órában már közel voltak céljukhoz, ha a hegyoldalról, amelyen keresztülvonultak, még nem is látták a törzs táborhelyét, mert ismerős dombok még elrejtették pillantásuk elől. A málhás csapatot némi távolságban maguk mögött hagyták, és ők, tizenegyen, gondolataikba merült szamaragolók előreügettek, abbahagytak minden beszélgetést, mert a szívük erősen dobogott, és annyi megállapodás ellenére már egyikük sem tudta igazában, hogy is kezdjék el, miképpen súgják meg atyjuknak, hogy földre ne sújtsa őt a hír. Amikor már ilyen közel voltak hozzá, semmi sem tetszett nekik, amit korábban elhatároztak; mindent helytelennek láttak, különösen az olyasmi, hogy: "Találd csak ki!" és: "Ki is lehet ez?" szörnyen ízetlennek és ebben az ügyben teljesen alkalmatlannak tetszett szemükben; mindegyikük elutasította és megvetette azt magában, és egyesek még az utolsó pillanatban valami újat akartak a helyébe tenni: talán jó lenne valakit előreküldeni, például a fürge Naftálit, jelentse ő Jákóbnak, hogy közelednek már Benjáminnal, és nagy, hihetetlen hírt hoznak - hihetetlent részben abban az értelemben, hogy nem lehet elhinni, sőt talán még más értelemben is: annyira ellenkezik minden megszokottal, hogy az ember szinte el sem akarja hinni - és mégis Isten élő igazsága az. Így lehetne talán - gondolta egyikük vagy másikuk - az atya szívét leginkább arra hangolni, hogy fogadja a hírt, és előkészíteni rá egy futárral, mielőtt a többiek megérkeznek. Lépésben haladtak.

Kopár, köves hegyoldal volt az, ahol állataik poroszkáltak, mégis telis-teli tavaszi virággal. Körös-körül nagyobb kőgörgelék hevert, s azonkívül még kisebb törmelék is fedte a talajt, de ahol csak puha föld volt, és szinte még a kemény kövek közül is, fékezhetetlenül burjánzott fel a vad flóra - messze, amerre a szem ellátott, mindenütt virág, fehér, sárga, égszínkék, rózsaszín és bíborvörös virágok halomban, virágok csomókban és párnásan -, bájos, buja tarkaság. A tavasz csalta ki őket, és kivirágzottak a maguk órájában, még a téli esők segítsége nélkül is, úgy látszik, a hajnali harmattal is beérték, hacsak tiszavirág-életű, gyorsan hervadó virulásra is. A mezőn imitt-amott nyíló bokrok is fehérben és rózsaszínben pompáztak, mert itt volt virágzásuk ideje. Az ég kékjén csak bárányfelhők göndörödtek a magasban.

Az egyik kövön, amelyre a virágok oly tajtékosan csaptak fel, mint hullámok a sziklazátonyra, egy alak ült, egyedül az ég alatt, maga is távolból nézve virágszerű, ahogy hamarosan kiderült, törékeny leányka, piros ingruhácskában, hajában margaréta, karján gitár, amelynek húrjaival játszadoztak finom, barnás ujjacskái. Szerah volt, Áser gyermeke. Atyja már messziről megismerte, előbb, mint a többiek, és jókedvűen szólt:

- Szerah ül ott a kövön, az én kislányom, és pöntyög valamit gitárján. Ez egészen rávall erre a porontyra, szeret egyedül ülni, és zsolozsmázásban gyakorolni magát. A nyirettyűsök és fuvolások fajtájából származik a lelkem, isten tudja, honnan veszi; mintha csak vele született volna, hogy mindig csak zsolozsmáznia és kántálnia kell, és érti a módját, hogy játsszék a húrokon, s a magasztaló énekbe a maga hangját is belevegyíti, teltebb zengéssel, mint ahogy az ember prücsök-alkatától elvárná, és bizony még Izráel dicsőségére válik egyszer ez a kis majom. Most észrevett bennünket, kitárja karját és elénk szalad. Hahó, Szerah, atyád tér meg bácsikáiddal!

A gyermek ekkor már közelükbe ért; mezítláb szaladt a virágmezőn át a sziklatörmelék között, hogy csak úgy összecsendültek csuklóján és bokáján az ezüstperecek, és fekete feje búbján ugrándozva félrebillent a fehér-sárga koszorú. Pihegve kacagott a viszontlátás örömében, és zihálva üdvözlő szavakat kiáltott; de még sóhajaiban és lihegő lélegzetvételében is volt valami csengés és zengés, amelynek eredetét alig lehetett megérteni, mivel neki magának még oly vékonyka volt a termete.

Már az volt, amit leánykának szoktak nevezni, nem gyermek már és még nem leányzó, éppen hogy tizenkét éves. Áser feleségét Izmáel egyik dédunokájának tartották - Szerah tán Izsák szép és vad féltestvérétől örökölt valamit, ami arra késztette, hogy énekeljen? Vagy pedig, minthogy az emberek tulajdonságai utódaikban igen különösen megváltoznak, tán atyjának, Ásernak torkos ajka és nedves szeme, kotnyelessége és hajlama érzelmi és lelkiismereti cimboraságra váltak muzsikushajlammá a kis Szerahban? Lehet, hogy túl merésznek és erőltetettnek találjátok, ha a gyermek énekhajlamát és -művészetét az apa torkosságára vezetjük vissza. De mit meg nem próbál az ember, hogy megmagyarázza az olyan csodálatos, vele született tehetséget, mint amilyen Szerah zsolozsmázó kedve volt!

A tizenegy testvér letekintett karcsú lábú szamarairól a lánykára, üdvözlő szavakkal szóltak hozzá, megsimogatták, és pillantásuk elmélázott egyben. Legtöbbjük leszállt szamaráról, és körülvette Szerahot; hátrakulcsolva kezüket bólogattak, és fejüket ringatták ily szavakkal: "Lám, lám!" és "Ej, ej!" és "Nézze meg az ember!" és "No, nézd csak, hát te szaladsz először szamaraink patája elé, te kis dalosmadár, mivel véletlenül itt üldögéltél, és a magad módjára gitároztál mindenfélét?" Végül így szólt Dán, akit kígyónak és viperának hívtak:

- Gyerekek, ide hallgassatok. Látom a szemeteken, hogy mindnyájan ugyanazt gondoljuk, és tulajdonképpen Ásernak kellene azt mondania, amit most én mondok, de mivel ő az apa, nem jut az eszébe. Ám én gyakran bebizonyítottam, hogy alkalmas vagyok a bíráskodásra, és a velem született agyafúrtság a következőt sugallja nékem. Hogy ez a leányka itt elébünk szaladt, ez a Szerah, a kis dalos fruska, elsőként az egész törzsből, az korántsem véletlen, hanem Isten küldötte őt felvilágosításunkra, és ujjmutatást ad általa, miként végezzük el feladatunkat. Mert amit terveztünk és kigondoltunk, hogy miként is súgjuk meg atyánknak és hogyan értessük meg vele, hogy földre ne sújtsa, az mind ostobaság és suta valami volt. Szerah súgja meg neki a maga módján, úgy, hogy dal formájában jelenjék meg neki az igazság, mert mindig ez a legkíméletesebb módja a megismerésnek, akár keserű az, akár üdvös, vagy akár mind a kettő. Szerah menjen előttünk, és énekelje el neki dalban, és ha nem is hinné el, hogy a dal maga az igazság, lelke talaját akkor is már fellazítva és szeretettel megmunkálva találjuk majd az igazság magja számára, amikor később mi is megérkezünk szóval és jelekkel, és akkor majd meg kell értenie, hogy a dal és az igazság azonos, mint ahogy nekünk is be kellett látnunk, a legnagyobb nehézségek ellenére is, hogy Fáraó Vásártartója ugyanaz, mint a mi testvérünk, József. Nos? Helyesen mondtam és talpraesetten, ami mindnyájatok lelkében derengett, amikor Szerah bohó fejecskéje fölött elmélázón tekintettetek a levegőbe?

Bizony, mondották, helyesen szólt, és jól ítélte meg ezt. Így is legyen. Tekintsék ezt égi útmutatásnak, és szolgáljon nagy megkönnyebbülésükre - úgymond. És azzal tanítani kezdték a gyermeket, és alaposan a fejébe vésték, hogy mi a helyzet - ami nehezen ment, mert mindig valamennyien egyszerre akartak beszélni, és csak ritkán engedték meg egyiküknek egyedül, hogy szóhoz jusson, úgyhogy Szerah ijedten-viduló tekintettel pillantott egyikről a másikra, buzgón beszédes ábrázatukra és kezük taglejtésére.

- Szerah - mondották -, így meg így. Akár hiszed, akár nem, csak énekeld el. Majd jövünk mi aztán, és bebizonyítjuk. De azért jobb, ha magad is hiszed, mert akkor jobban énekeled el, hiszen igaz, bármilyen hihetetlenül hangzik is, ezt csak elhiszed édesatyádnak és valamennyi bácsikádnak? Hát figyelj csak ide, te nem ismerted nagybátyádat, Jehószifot, aki eltűnt, az igazi fiát, Ráhelét, akit csillagszűznek hívtak, őt pedig Dumuzinak. Hát igen, hát igen! És aki a te nagyatyuskád, Jákób számára meghalt, jóval még mielőtt te megszülettél, elnyelte a nagyvilág, úgyhogy nem volt meg, és halott volt már Jákób szívében e hosszú éveken át. De most kiderült, hihetetlen módon, hogy egészen más az igazság...

kezdte el Szerah túl hamar énekelni, kacagva és oly csengő ujjongással, hogy túlzengte valamennyi körülötte álló durva hangját.

- Hallgatsz el, te csibész! - kiáltották. - Nem gyújthatsz rá a dalra, mielőtt nem tudod, miről is van szó, és amíg meg nem magyaráztuk neked! Mielőtt csattognál, tanulj valamit! Ezt tanuld meg: nagybátyád, József feltámadt, vagyis nem is volt halott, hanem él, és nemcsak hogy él, hanem így meg így él. Micrájimban él, és ilyen meg ilyen nagy úr. Minden csak tévedés volt, érted, és a véres ruha is tévedés volt, és Isten minden várakozás ellenére megszabadította. Vajon felfogtad ezt jól? Nála voltunk Egyiptom földjén, és ő kétségtelenül megismertette magát velünk, e szavakkal: "Én vagyok az!", és így meg így beszélt hozzánk, hogy mindnyájunkat maga után akar hozatni, téged is. Elég jól megértetted, hogy dalformába öntsed? Akkor énekeld majd el Jákóbnak. Ügyes gyerek a mi kis Szerahunk, és majd így csinálja. Vedd csak mindjárt kezedbe a gitárodat, és eredj előttünk a mezőn és énekeld harsányan, hogy József él. Itt menj keresztül a dombok között egyenesen Izráel kunyhótábora felé, ne nézz se jobbra, se balra, csak mindig énekelj. Ha találkozol valakivel, s megkérdezi, mit jelent ez, és mit gitározol és verselsz itten, akkor ne válaszolj a kérdezőnek, csak menj tovább és énekeld: "Ő él!" És ha megérkezel nagyatyuskádhoz, Jákóbhoz, akkor ülj le a lábához, és énekeld oly édesen, ahogy csak tőled telik: "József nem halt meg, hanem él." Ő is megkérdezi majd, hogy mit jelent ez, és mire vetemedsz itt énekedben. De neki se szólj egy szót se, csak gitározzál és énekelj tovább. Akkor majd utánad jövünk mi tizenegyen, és megmagyarázzuk neki értelmesen. No, ugye, jó kis dalosmadarunk leszel, és így csinálod majd?

- Szívesen megteszem - válaszolta Szerah csengő hangján. - Sohasem kellett még ilyesmit húrjaim játékába foglalni, és persze mindenki szeretné egyszer megmutatni, hogy mit tud! Sokan énekelnek város- és országszerte, de mindnyájukkal szemben csak nekem van ilyen mesém, és ezért valamennyiüket túlszárnyalja majd dalom!

Így szólván, vette lantját a kőről, ahol addig ült, karjára fektette, megfeszítette rajta hegyes barna ujjait, emitt hüvelykujját, amott a másik négyet, és útnak indult a virágokon át, vissza sem tekintve, határozott, bár változó ütemű léptekkel, miközben így zsolozsmázott:

Így énekelve ment a legelőn át a dombok és a köztük vonuló völgyhajlat felé, pengette és pattintgatta a húrokat, hogy csak úgy zúgtak és zengtek, és ismét így dalolt:

Itt egy szalmakalapos pásztorember, aki a dombon állt, ki akarta kérdezni. Már régóta nézte, és csodálkozva figyelt énekére; most aztán lejött hozzá, melléje szegődött, és ezt kérdezte:

- Kis kisasszony, mit énekelsz itt menet közben? Oly feltűnően hangzik; hiszen gyakrabban hallottam már dicsőítő dalodat, és nem új már nekem, hogy igen értesz a zengő húrokhoz, de ily kuszán és telve titkos célzásokkal még sohasem hangzott dalod. És hogy közben még menetelsz is nyílegyenesen! Tán Jákóbhoz tartasz, urunkhoz, és őt illeti, amit itt énekelsz? Úgy tűnt föl nekem! De mi az, ami nyelvedre szaladt? Mi az, ami valóságos is meg csodálatos is, és mit jelent e visszatérő rímed: "A fiú él"?

A lányka haladtában fel se pillantott rá, csak mosolyogva rázta fejét, és egy pillanatra felemelte kezét a húrokról, hogy ujját az ajkára tegye! Azután ismét belekezdett:

A pásztorember csak nem tágított mellőle, és fokozódó csodálkozással figyelte. Ha meglátott másokat a messzeségben, akár lányt, akár férfit, intett nekik a karjával, jöjjenek ők is oda, s hallgassák meg vele együtt. Ilyenformán Szerahot hamarosan a hallgatók egész kis csapata - férfi, asszony, gyermek - kísérte, és ez annál jobban felszaporodott, minél közelebb ért a családi táborhoz. A gyerekek tipegtek, a felnőttek lépegettek, és valamennyien feléje fordították arcukat, miközben ezt énekelte:

Ennél a szakasznál a lányka kísérőivel együtt már egészen megközelítette övéi lakását Mamré terebintusának árnyékában, és megpillantotta Jákóbot, az áldottfejűt, ahogyan házának függönye előtt tisztesen ült a gyékényen. Ezért magasabbra emelte és szorosabban fogta hangszerét, és miután az imént még ügyesen tréfás és hamis hangokat csalt ki pengetése belőle, most teljes, búgó harmóniában zengette fel, és keblének meg torkának legtisztább képességeivel látott e strófákhoz:

Jákób már jóval előbb megpillantotta, hogy dalos ajkú kis lányunokája jön feléje, és gyönyörűséggel figyelt hangjára. Sőt annyira jóságos volt, hogy mialatt a kislány közeledett, két kezét tetszése jeléül kíséretként egymással szembe lendítette, mint ahogyan az énekhez és játékhoz szeretnek a körülülők ritmikusan tapsolni. A lányka elérkezett hozzá, és leguggolva melléje a gyékényre, szó nélkül tovább énekelt; a háznép pedig, akit odacsalt énekével, kettőjüktől tisztes távolban állva maradt. Az aggastyán figyelmesen hallgatta, s közben lassan ölébe ejtette kezét. Fejének ringása lassanként megütközött fejcsóválássá változott. S amikor a lányka befejezte énekét, Jákób így szólt hozzá:

- Derék és kedves volt ez eddig, kisunokám! Figyelmes vagy, Szerah, hogy idejössz az elhagyott öreg fülének némi gyönyörűséget szerezni. Látod, neved szerint ismerlek, ahogy nem minden unokámat, mert igen sokan vannak. Te azonban észrevehetően kiemelkedsz közülük, mert személyed a veled született énektehetség révén kitűnik, s így könnyen megjegyzi az ember, hogy hívnak. De halljad, tehetséggel megáldott leányka, hogy elmélázó figyelemmel, de a szellem nem minden aggodalma nélkül hallgattam énekedet. Mert a költészet, kedves kicsikém, mindig veszedelmes, hízelgő és kábító dolog; a dalok zümmögése, sajnos, nincs messze a dalosnak a züllöttségétől. És hajlamos az elernyedésre és a finom eltévelyedésre, ha istengond meg nem fékezi. Szép a játék, ha szent a szellem. A költészet játékos szellem. És szívemből megtapsolom, ha a szellem nem feledkezik meg magáról a játékban, és istengond marad. De te mit trilláztál itt nekem, és én mit gondoljak arról, aki pajkos pillantásokkal lejt végig a mezőn, bohókás nyári madárkák rajában? Az ilyesmit én olyannak látom, mint valami gyanús mezei istenséget, nyilvánvalóan azt, akit az ország "úr"-nak nevez, hogy megzavarja az enyéimet, és elbolondítsa Ábrahám gyermekeit. Hiszen mi is beszélünk az Úrról, de egész mást értünk rajta, és nem tudok elég gondot fordítani Izráel lelkére, eleget prédikálni az utasítás fája alatt, hogy az "úr" nem azonos az Úrral, a nép ugyanis mindig hajlamos, hogy összezavarja a kettőt, és visszaessék a kedve szerint való mezei istenség imádatába. Mert Isten erőfeszítés, de az istenek csupán szórakoztatnak. Rendjén van-e hát és jó-e az, kedves lánykám, ha tehetségedet elengeded, hogy fesletté váljék, és ha nekem ilyen útszéli költészetet zsolozsmázol?

De Szerah csak mosolyogva rázta meg fejét, és nem válaszolt beszéddel, hanem ismét megpengette húrjait, és így énekelt:

- Gyermekem - mondta Jákób megindultan -, valóban kedves és illedelmes, hogy idejössz, és Józsefről, fiamról énekelsz, akit sohasem ismertél, és neki szenteled tehetségedet, hogy ezzel örömet szerezz nekem. Ám a dalocskád zavarosan hangzik, és ha versed képei szépek is, mégiscsak képtelenségeket énekelsz. Nem hagyhatom szó nélkül, mert ugyan hogyan is zsolozsmázhatod, hogy: "A fiú él"? Ez nem örvendeztethet meg, mert nem egyéb, mint szépen hangzó üresség. József már rég halott, szétszaggatván szétszaggattatott.

És Szerah belekapott a húrokba, és így válaszolt:

- Szerah, kisunokám, te féktelen csivitelő - szólt Jákób unszoló hangon -, mit is gondoljak rólad? Ha nem zsolozsmáról volna szó, bizony kevéssé illendő lenne, hogy egyszerűen "öreg"-nek nevezel. De hát elnézném mint költői szabadságot, ha ez volna az egyetlen, amit dalod megenged magának! De ez a dal csupa szabadosság és bolond, csalóka látomás, amivel, úgy látszik, gyönyörködtetni szeretnél, pedig csak kábulat, és nem válik a lélek javára, ha semmiségekben gyönyörködünk. Élhet-e vajon a költészet ily szabadsággal, és vajon nem visszaélés-e a tehetséggel, ha oly dolgokról énekelünk, melyeknek semmi közük sincs a valósághoz? Valami értelemnek mégiscsak kell rejleni a szépségben, különben csak a szív megcsúfolása.

- Gyermekem - szólt Jákób, és reszketett a feje -, kedves gyermekem...

A lányka azonban szárnyaló ritmusban ujjongott szökellő és csapongó hangok kíséretében:

Jákób elfordult, úgy nyújtotta ki a kezét a kislány felé, mintha félbe akarná szakítani, és fáradt barna szeme könnybe lábadt.

- Gyermekem - ismételte újra meg újra. - Gyermekem... - És figyelemre se méltatta, hogy közvetlenül előttük mozgás támadt, sem a jelentést, melyet örvendezve közöltek vele. Mert a kíváncsiakhoz, akik Szerahhal jöttek és az ő verseit hallgatták áhítattal, mások is csatlakoztak, akik a szerencsés hazatérést jelentették. És mialatt a háznép minden irányból összeszaladt, két férfi lépett elébe sietve, és így szólt hozzá:

- Izráel, visszaérkeztek Egyiptomból a tizenegyek, a te fiaid, szolgástul és szekerestül, és sokkal több szamárral, mint amennyivel elindultak!

De már itt is voltak. Leszálltak a nyeregből, és jöttek feléje, közrefogva Benjámint, akit mind a tízen gyengéden vezettek, mert mindegyikük saját kezével akarta visszahozni atyjuknak.

- Béke veled és jó egészség - mondották -, atyánk és urunk! Íme, itt van Benjámin. Megőriztük néked épségben, ha időnként nagy bajba is jutottunk vele, de most már ismét kézen fogva vezetheted. Íme, a te hősöd, Simeón is visszatért. Ezenfelül még bőséges élelmet is hoztunk, meg gazdag ajándékot a Kenyér Urától. Látod, szerencsésen hazatértünk, és "szerencsésen" még korántsem a helyes szó erre.

- Fiúk - felelte Jákób, aki felemelkedett helyéről -, fiúk, valóban Isten hozott benneteket.

Birtokló mozdulattal megölelte a legifjabbat, de maga sem igen tudta, hogy így cselekedett, és elfogódottan tekintett maga elé.

- Hát itt volnátok ismét - szólt -, visszatértetek valamennyien a veszélyes útról, más körülmények között nagy pillanat lenne ez, és kétségtelenül egészen betöltené a lelkemet. Ha nem volna éppen mással annyira elfoglalva. Igen, úgy láttok viszont, hogy mással vagyok rendkívül elfoglalva, nevezetesen ezzel a lánykával, Áser, a te gyermeked ez, aki ideült hozzám, édesen csacsogó énekével és bolondos meséjével József fiamról, olyannyira, hogy nem is tudom, hogyan óvjam meg tőle értelmemet, és főként azért üdvözlöm, hogy hazatértetek, mert elvárhatom, hogy megvédtek ezzel a gyermekkel és hárfahangjainak csábításával szemben, mert ti nem fogjátok eltűrni, hogy kigúnyolják ősz fejemet.

- Sohasem tűrnénk el azt - válaszolta Júda -, amennyire csak tőlünk telik, megakadályozzuk. De valamennyiünk véleménye szerint - és alapos okunk van e véleményre - jobban tennéd, atyánk, ha kezdetben csak a távoli lehetőségét is mérlegelnéd, hogy e lányka hárfahangjaiban valami igazság is rejtőzhet.

- Valami igazság? - ismételte az öreg és felegyenesedett. - Színem elé mertek lépni ilyen gyarlósággal, és feltételeznétek Izráelről, hogy megalkuszik? Hova jutnánk és hova jutott volna Isten, ha valaha is esetlegességekkel hagytuk volna lekenyerezni magunkat? Az igazság egy és oszthatatlan. Háromszor énekelte nékem e gyermek: "A fiú él!" Nem rejtőzhet igazság e szóban, hacsak nem maga az igazság az. Ezért hát mi az?

- Az igazság - mondták tizenegyen kórusban, s közben felemelték tenyerüket. És:

- Az igazság! - visszhangzott ujjongva és elcsodálkozva hátuk mögül az összegyűlt háznép tömegéből. Gyermek-, asszony- és férfihangok visszhangozták ujjongva: - Az igazságot énekelte!

- Atyácskánk - mondta Benjámin, és átölelte Jákóbot -, hallod hát és értsd is meg már, mint ahogy nekünk is meg kellett értenünk, egyikünknek korábban, másikunknak későbben: ama férfiú odalenn, aki felőlem érdeklődött, és aki oly sokat kérdezősködött rólad: él-e vajon még atyátok? - József ő, ő és József egyek. Sosem volt halott ő, anyámnak fia. Arra vonuló férfiak kiragadták a fenevad karmaiból, és elvitték Egyiptomba, ott növekedett, mint forrás vize mellett, és az alantiak első nagyja lett; idegen országok fiai hízelegnek neki, mert bölcsessége híján elpusztulnának. Akarsz csodálatos jeleket? Tekints oda málhás csapatunkra! Húsz szamarat küld ő néked, málháik élelem és Egyiptom drágagyöngyei. És azok a szekerek ott Fáraó kincstárából azért jöttek, hogy valamennyiünket leszállítsanak oda fiadhoz. Mert kezdettől fogva az volt sürgető akarata, hogy te odamenj, én keresztülláttam rajta, és azt akarja, hogy a közelében legeltessük nyájainkat kövér legelőkön, Gósen földjén, amely még nem is teljesen egyiptomi tájék.

Jákób tartása megmaradt érintetlennek, szinte szigorúnak.

- Erről majd Isten határoz - szólt szilárd hangon -, mert Izráel csak tőle fogad el útmutatásokat, nem a világ hatalmasaitól... Damum, gyermekem! - hangzott aztán ajkáról. Kezét összekulcsolta mellén, homlokát a felhők felé fordította: arra fölfelé csóválta lassan öreg fejét.

- Fiúk - szólt azután, miközben ismét lehajtotta fejét -, ez a lányka, akit megáldok, aki sohase ízlelje meg a halált, hanem élve jusson a mennyországba, ha Isten meghallgat, ez énekelte nekem: az Úr visszaadja Ráhel elsőszülöttjét, aki még mindig szép, ha kissé el is nehezült már. Ez nyilván azt jelenti, hogy most már óhatatlanul meghízott az évek folyásától és Egyiptom húsosfazekaitól.

- Nem nagyon, kedves atyám, nem nagyon - válaszolta Júda csillapítóan. - Csak amennyire a tekintélyéhez illik. Meg kell értsed, hogy nem a halál adja őt vissza neked, hanem az élet. Amaz úgy adná vissza, ha ez elképzelhető volna, amilyen egykor volt; de mivel az élet az, amelynek kezéből visszafogadod, ezért már nem az az egykori őzike, hanem királyszarvassá fejlődött, mely ékességgel díszes. Arra is el kell készülnöd, hogy szokásaiban kissé nagyvilágian idegenné vált, és a Hermon havánál fehérebb, redőzött bisszuszt visel.

- Lemegyek hát, hogy meglássam őt, minekelőtte meghalok - szólt Jákób. - Ha nem élt volna, úgy most sem élne. Dicsértessék az Úr neve.

- Dicsértessék! - kiáltott az egész nép, és viharosan törtetett feléje, hogy neki és a testvéreknek szerencsét kívánva, megcsókolja ruhája szegélyét. Nem nézett le a fejükre; szemét ismét az égre emelte, és újra meg újra az ég felé ingatta fejét. Szerah meg, a dalosmadárka a gyékényen ült és énekelt:

A csökönyös tehén így hallotta hát meg kicsinyének, a borjúnak hangját, melyet a furfangos Úr kivitt a mezőre, amikor itt volt a szántás ideje, hogy aztán az anyja is kénytelen-kelletlen kövesse; és a tehén viselte az igát és utánament. Elég nehezére esett ugyan, mert erősen viszolygott attól a mezőtől, amelyet a halál mezejének vélt. Jákób továbbra is elég megfontolandónak tartotta kinyilatkoztatott elhatározását, és örült, hogy volt ideje legalább meg is fontolni; mert végrehajtása, az elválás az ős-megszokottól, a nagy család teljes áttelepítése az alanti földre időt kívánt, és ezért időt is adott neki. Jiszráél törzsét nem olyan emberek alkották, akik szó szerint vették volna Fáraó utasítását: házieszközeikre ne tekintsenek sóhajtva, mert Gósen földjén mindennel ellátják majd őket, és ezért mindenüket ott hagyták volna, hadd vesszen. "Ne tekintsetek rá sóhajtva" - ez legföljebb csak annyit jelentett: ne vigyenek mindent magukkal, mert ez lehetetlen lett volna. Nem vihettek magukkal minden használati tárgyat, sem valamennyi apró- és szarvasmarhát; de ez korántsem jelentette még, hogy mindazt, ami némileg megnehezítette a vándorutat, átengedjék annak, aki csak el akarta vinni. Nagymérvű eladási üzleteket kellett megkötniük, mégpedig nem elsietve, hanem a szokásos, szívós-szertartásos lassúsággal. Ám hogy Jákób mindezt tűrte, az annak a jele volt, hogy teljesen hű maradt elhatározásához, jóllehet az a mód, ahogyan kimondotta, különböző értelmezési lehetőségeket engedett meg.

"Lemegyek hát, hogy lássam őt" - ez, ha az ember csak így hallotta, legfölebb csak annyit jelenthetett: "Meg akarom látogatni, hogy viszontlássam arcát, mielőtt meghalok, és aztán vissza akarok térni!" De ahogyan mindenkinek és magának Jákóbnak is világos volt, másrészt egyáltalán nem jelenthette ezt. Ha csak látogatásról lett volna szó a viszontlátás végett, akkor, engedelmet kérünk, őnagyméltósága, József kegyelmes úr tartozott volna atyácskájának ezzel a látogatással, hogy megkímélje őt a micrájimi út szörnyű kényelmetlenségétől. Ez ellen szólt azonban a magautánhozatás gondolati motívuma, amelyet - és ezt Jákób teljesen megértette - a csillagok állásának döntő órája határozott meg. Nem azért különíttetett és távolíttatott el József, nem azért püffedt Jákób arca dagadtra a sírástól érte, hogy azután majd egyszer meglátogassák egymást, hanem azért, hogy József maga után hozathassa Izráelt; és Jákób sokkal gyakorlottabb volt az istenismeretben, hogy meg ne értette volna: a szépséges elragadtatása, majd felmagasztaltatása ott alant, a csökönyös ínség, mely a testvéreket Egyiptomba vándorolni késztette - mindez oly elrendelés volt, amely egy messze tekintő tervezésbe illett, s figyelemre nem méltatni súlyos ostobaság lett volna.

Nevezhetné valaki Jákóbot gőgösnek és olyannak, aki mindent énjére vonatkoztat, azért, hogy ő egy ilyen messze ágazó, sok népre súlyosodó és egész gazdasági forradalmakat előidéző csapásban, mint amilyen az uralkodó hosszas aszály volt, semmi mást nem látott, mint saját családja történetének eligazítására és fellendítésére irányuló rendszabályt: nyilván abban a hitben, hogy ha róla és övéiről van szó, a környező világnak egybe s másba bele kell majd törődnie. Ám a gőg és az énre vonatkoztatás csak tagadó elnevezései olyan magatartásnak, amely pedig a legnagyobb mértékben igenlésre méltó és termékeny, és amelyet szebb névvel illetve jámborságnak nevezünk. Van-e vajon olyan erény, melynek ne volnának sebezhető pontjai feddő elnevezések számára, s amelyben ne egyesülnének olyan ellentmondások, mint amilyen az alázat és a gőg? A jámborság bensőségessé alakítja a világot azzal, hogy az énnek és üdvözülésnek történeti színterévé teszi. És nincs olyan jámborság, amely ne hajtaná megbotránkoztató fokig azt a meggyőződését, hogy Istennek különösen, sőt csupáncsak ezzel az üdvözüléssel kell törődnie, és amely ne helyezné az ént és üdvözülését minden dolgok középpontjába; sőt éppen ebben rejlik ennek az igen szilárd erénynek a meghatározása. Ellentéte saját énünk elhanyagolása és elűzése a közömbös-periferikus területre, amiből a világra sem származhatik semmi jó. Aki önmagát nem tartja fontosnak, hamarosan belepusztul. De akiben van büszkeség, mint ahogy Ábrámban volt, amikor elhatározta, hogy ő és benne az ember csak a Legmagasabbnak szolgálhat, az igényesnek mutatkozik ugyan, de igényével sokaknak áldást hoz majd. Éppen ebben nyilvánul meg az én méltóságának összefüggése az emberiség méltóságával. Isten felfedezésének az volt az előfeltétele, hogy az ember énje igényt tartson központi jelentőségre. És a két felfedezés csak együtt pusztulhat el ismét, azzal az eredménnyel, hogy az olyan emberiség is teljesen lehanyatlik, amely önmagát nem tartja fontosnak.

Ám itt a következőképpen kell folytatnunk: a világ bensőségessé alakítása nem jelenti összeszűkítését, és az én nagyrabecsülése korántsem annyi, mint elszigetelődése, elfojtódása és megmerevedése mindennel szemben, ami általános, személyen kívüli vagy személyek feletti, röviden: mindennel szemben, ami túlmutat az énen, amiben azonban az én ünnepélyesen újra önmagára ismer. Ha ugyanis a jámborság annyi, mint az én fontosságától áthatottnak lenni, akkor az ünnepélyesség az én kiterjedése és betorkollása az Örökkévalóba, amely benne visszatér, és amelyben ő önmagára ismer - zártságának és egyéni létének olyan feloldása ez, amely nemcsak nem árt méltóságának, s mi több, nemcsak összefér ezzel a méltósággal, hanem valósággal ünnepélyességgé fokozza.

Ilyképpen Jákób hangulatát az útrakészülődés idején, amikor fiai lebonyolították az ezzel kapcsolatos üzleteket, nem lehet eléggé ünnepélyesnek elképzelni. Azon volt, hogy végrehajtsa a valóságban is mindazt, amiről legmélyebb nyomorúsága idején álmodott, és képzelődésében lázasan fecsegett Eliézer füle hallatára: vagyis hogy le akar szállni az alvilágba elhalt fiához. Ez valami csillagszerű esemény volt; és ahol az én megnyitja határait a kozmikus előtt, belevész s összeolvad vele, lehet-e ott elszigetelődésről és elfojtódásról beszélnünk? Magának az útrakészülődésnek gondolata is megtelt az öröklét és a visszatérés kiterjesztő és jelentőséges elemeivel, amelyek a pillanatot minden pontszerűség és sivár egyszeriség fölé emelték. Jákób, az aggastyán ismét Jákób, az ifjú volt, aki a beérsebai kiegyenlítő csalás után útnak indult Naharájim felé. Jákób volt ő, a férfi, aki asszonyokkal és nyájakkal elszakadt Hárántól huszonöt évi egyhelybenlét után. De nemcsak önmaga volt ő, akinek életében mindig más és más életkor szerpentinútján megint ugyanaz ismétlődik meg: az útrakészülődés, Izsák is volt ő, aki a filiszteusok földjére vonult Gérárba, Abimelekhez, és még több volt és még mélyebbre visszanyúló: az útrakészülődés ősformáját látta visszatérni: Ábrámét, a vándorét, kivonulását Ur városából és Káldeából - amely nem is volt az ősforma, csak földi tükröződése és utánzása a mennyei vándorútnak: a holdénak, amely vonul a maga útján, elszakadva egyik állomástól a másik után: Bél-Háránénak, az Út Uráénak. És minthogy Ábrám, a földi ősvándor Háránban pihent meg először, tehát nyomban nyilvánvaló volt, hogy Hárán helyébe Beérsebának kellett lépnie, és hogy az lesz Jákób első holdállomása. Igen megvigasztalta Jákóbot, ha Ábrámra gondolt és arra, hogy egy éhínség idején ő is Egyiptomba vonult, és ott jövevényként telepedett meg; de mily nagy szüksége is volt erre a vigasztalásra! A boldog fájdalmasságban ugyan a viszontlátás ígérete intett feléje, mely után nyugodtan meghalhat majd, minthogy semmilyen öröm ezután nem látszott már érdemesnek arra, hogy belekóstoljon; s nagy kegynek tekintették ugyan akkoriban, ha valaki bevándorolhatott Egyiptomba és Fáraó rétjein legeltethette nyáját, olyan kegynek, amelynek elérésére sokan törekedtek, és amelyért sokan irigyelték őt és családját: Jákób mégis nehezen határozta el magát arra, hogy belenyugodjék Isten akaratába, hogy elhagyja atyái földjét, és elcserélje az állatistenségek botrányos országával, az iszap országával, Hám gyermekeinek országával. Kötetlenül és a visszavonásig telepedett le az Ábrám végigvándorolta földön, mint atyái, és mindig félig idegenként, mint azok; de mégis azt hitte, hogy itthon fog meghalni atyáihoz hasonlóan, és úgy vélte, hogy a jövendölést, melyet Ábrám hallott - "a te magod jövevény lesz a földön, mely nem az övé" -, hogy ezt a jövendölést erre a földre vonatkoztathatja, ahol született, és ahol halottai nyugszanak! Most aztán kiderült, hogy a kinyilatkoztatás, mely nem ok nélkül járt együtt rettegéssel és nagy sötétséggel, még távolabbi földre vonatkozott, és nyilván arra az országra mutatott, ahová még csak most kell majd vándorolniuk: Micrájimra, az egyiptomi dologházra. Így nevezte Jákób mindig rosszallóan a szigorúan igazgatott alanti országot; s persze nem úgy értette ezt, hogy ama föld az ő tulajdon magjának dologháza lesz - mint ahogy az most aggodalmasan világossá vált előtte. Útrakészülődésére az a felismerés súlyosodott, hogy Isten kinyilatkoztatásának, mely szerint "és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig" - hogy e kinyilatkoztatásnak fenyegető folytatása arra az országra vonatkozott, ahová most útra készült; minden valószínűség szerint sok nemzedék robotmunkája volt az, mely felé családját vezette, még ha jó volt is mindaz, ami a megváltás tervébe tartozott; ha a sors és a jövő nagy gondolataiban kiegyenlítődött is minden, amit jó- és balszerencsének szoktak nevezni: mégis sorsszerű útrakészülődés volt az - annyi bizonyos -, amire Jákób Istenben elszánta magát.

Aggasztó módon a sírok országába vezetett az útjuk; de éppen a sírok voltak azok, amelyeket a legnehezebb szívvel hagyott el: Ráhel sírja az úton és Makpéla, a kettős sziklasír, melyet Ábrám vásárolt meg telkükkel, a szántófölddel együtt, a kitteus Efrontól, családi sírbolt céljára négyszáz ezüstsékelért súly szerint, ahogyan az szokásban volt. Izráel nomád módon élt, mint általában a juhpásztorok; de ez az ingatlan: a szántóföld a sziklabarlanggal az ő tulajdona volt, és az övé is kellett maradjon. A kivándorlók sok ingóságukat eladták, de éppen ezt az ingatlant, a szántóföldet a sírral nem bocsátották áruba. Ez volt Jákób számára a visszatérés záloga. Mert akárhány nemzedék porlad is el egyiptomi földben, ahogy családja szaporodott, ő maga eltökélten ragaszkodott hozzá, hogy Istenre és emberre feladatul rója: amikor már maradék napjait leélte, hozzák vissza őt szilárd otthonába, amelyet az egyébként szabadon tanyázó pásztor örökül bírt e földön, hogy ott pihenjen majd, ahol atyái és fiainak anyái pihennek - az útszélen eltemetett kedvesnek, az elkülönítettnek kivételével, aki anyja volt az őt maga után hozató, szeretett, elragadott fiúnak.

Vajon nincs-e hát rendjén, hogy Jákóbnak volt ideje megfontolni útrakészülődését oda le, az elragadotthoz? Micsoda feladat is volt Jákób istenelgondolása számára, hogy megértse az elkülönített kedves sajátságos szerepét! Magától Jákóbtól fogjuk majd megtudni, hogy e tekintetben milyen elhatározásokra jutott elméjében. Ha mostanában beszélt Józsefről, nem nevezte másként, csak "fiam-uram"-nak. "Az a szándékom - mondotta -, hogy leutazom Egyiptomba fiamuramhoz. Magas méltóságban él ott." Az emberek, akikhez gyakran szólt ilyenformán, háta mögött még nyilván meg is mosolyogták az öreget, és kigúnyolták apai hiúságát. Nem tudták, mennyi komoly tartózkodás, lemondás és szigorú elhatározás fejeződött ki az ilyen beszédmódban.

A virágos tavasz nyárrá ért, mire Izráel befejezte minden ügyének lebonyolítását, s kivonulhatott Mamré ligetéből, mely Hebrón környékén van; Beérseba volt a következő állomásuk; Jákób úgy döntött, hogy itt a határon néhány napig áhítatosan elidőznek, mert ez Jákóbnak és atyjának szülőföldje volt, az a föld, ahonnan Rebeka, az eltökélt anya egykor elindította mezopotámiai útjára az áldás tolvaját.

Jákób megvált lakóhelyétől, és fölkerekedett minden ingóságával és nyájával, fiaival és fiainak fiaival, az ő leányaival és leányainak fiaival. Vagy ahogyan szintén meg van írva: "És elvivé asszonyait, leányait és fiait és a fiak feleségeit" - ami bonyolult felsorolás, mert "asszonyain" a fiak feleségeit kellett érteni, és "leányain" ismét csak ugyanazokat, hozzá még tán a fiak leányait, például a daloló Szerahot. Hetvenedmagukkal indultak útnak - azaz: hetvenre becsülték számukat; ezt a számot azonban nem ellenőrizte senki, hanem csak számérzékük tudta és valami elmés megállapodás: az a holdfénypontosság volt az alapja, amelyről jól tudjuk, hogy a mi korunkban már nem illendő, abban a korban azonban teljesen indokolt volt, és helyesnek tartották. Hetven volt a száma a világ Isten tábláján följegyzett népeinek. És hogy ezek az ősatya ágyékából származó utódok számát követték, azt napvilágnál nem lehetett bebizonyítani. Amikor azonban Jákób magjáról volt szó, ne számíthatták volna hozzá fiainak feleségeit is? De nem is számították. Ahol egyáltalán nem számolnak, ott nem is számítanak semmit hozzá, és az áhítattal elfogadott és szép előítéleten nyugvó eredmény láttán haszontalan az a kérdés, hogy mit számítottak hozzá, mit nem. Még az sem egészen bizonyos, hogy Jákób önmagát beleszámította-e, és hogy a többiek beleértették-e őt a saját létszámukba, nevezetesen a hetvenbe, vagy pedig kihagyták mint hetvenegyediket. Bele kell nyugodnunk, hogy az a kor mindkét lehetőséget egyidejűleg megengedte. Például sokkal később Júda egyik utódának, pontosabban: a Pérec nevű fiának, akivel Támár céltudatosan ajándékozta meg őt - ennek az utódjának tehát, akit Jísainak hívtak, hét fia volt és egy legifjabb, aki a juhokat őrizte, és aki fölé az olajos szarut emelték, hogy felkenjék. De mit jelent ez az "és"? Beleértették a legfiatalabbat is a hetes számba, vagy nyolc fia volt-e Jísainak? Az előbbi a valószínű, mert sokkal szebb és helyesebb, ha az embernek hét fia van, mint ha nyolc. Több mint valószínű azonban, azaz bizonyos, hogy ha netán a legifjabb még a hetes számon felül lett volna, az egyáltalán nem változtatott volna Jísai fiainak hetes számán, és hogy a legifjabbnak sikerült megmaradni e számba foglalva akkor is, ha meghaladta azt. Egy másik alkalommal egy embernek kerek hetven fia volt, mert sok asszonyt vett magának. Ezeknek az anyáknak egyik fia megölte valamennyi testvérét, ama férfi hetven fiát, mindet ugyanazon a kövön. A mi józan fogalmaink szerint, mivel ő is a testvérekhez tartozott, csak hatvankilencet ölhetett meg, helyesebben csak hatvannyolcat, mert egy másik testvére, akit kifejezetten meg is neveztek, Jóthám még a tetejében szintén életben maradt. Nehéz elhinnünk, de ebben az esetben egy a hetven közül mind a hetvenet megölte, és önmagán kívül még egy másikat is életben hagyott - ami meggyőző és tanulságos példája annak, hogyan lehet valaki valamibe egyidejűleg beletartozó és rajta kívülálló.

Jákób tehát, értsük meg jól, a hetven vándor között a hetvenegyedik volt, ha ugyan ez a szám egyáltalán kibírja a napvilágot. A józan igazság értelmében e szám alacsonyabb is, magasabb is volt - ami újabb ellentmondás, de hát nem lehet másként felfogni és elmondani. Jákób, az atya annyiban volt a hetvenedik és nem a hetvenegyedik, amennyiben a törzs férfiúi fele hatvankilenc lelket számolt. De ez csak József beleértésével volt lehetséges, aki Egyiptomban élt, valamint József két fiának beszámításával, akik hozzá még ott is születtek. Minthogy e három tag nem tartozott a karavánhoz, ezért, noha beleszámítódnak, mégis le kell vonni őket. Ám ha le is kell vonni egyeseket, e három levonásával még azért nem tehetünk eleget e szükségességnek, mert kétségtelenül olyan lelkeket is beleszámítottak, akik az elutazás időpontjában még nem is voltak a világon. Jogosultságról ehhez lehet beszélni Jókebednek, Lévi lányának esetében, akivel anyja akkor teherben volt, és aki akkor született meg, amikor Egyiptom földjére léptek, "a falak között", nyilván a határerődítmény falai között. De világos, hogy Jákób vándorló unokáinak és dédunokáinak számába azokat is beleszámították, akik még meg sem születtek, akiket még nem is nemzettek, tehát csak előre sejtették őket, de még nem voltak a világon. Ők a jámbor tudomány szavaival élve "in lumbis patrum"^[3] kerültek Egyiptomba, és az utazáson csak igen szellemi értelemben vettek részt.

Ennyit a szükséges levonásokról. De vannak kényszerítő okok arra is, hogy a hatvankilences számot emeljük. Hiszen Jákóbnak csupán férfiutódjai ennyire rúgtak; ha azonban - vagy helyesebben: minthogy valamennyi közvetlen utódjával kell számolnunk, ezért ha a fiak feleségeit nem is, de mindenesetre leányaikat bele kell számítanunk, például Szerahot, hogy csak őt említsük, de őt annál nagyobb nyomatékkal. Teljesen megengedhetetlen lett volna azt a kislányt nem beleszámítani, aki először hozta meg a hírt az atyának, hogy József él. Tekintélye Izráelben igen nagy volt, és sehol sem kételkedtek az áldás megvalósulásában, amellyel Jákób őt hálából illette, hogy ugyanis nem ízleli meg a halált, és élve megy majd a mennyországba. Őróla regélik, hogy emberöltők elmúltával Mózesnek, aki József sírját keresvén ott tévelygett, megmutatta e sír helyét, nevezetesen a Nílus folyót; és még rengeteg idő múltán is, úgy mesélik, hogy "bölcs asszony" néven tevékenykedett Ábrám népe közt. Hát akárhogy is lett légyen; akár úgy, hogy ugyanaz a Szerah élt ennyire különböző időpontokban, vagy úgy, hogy más lánykák hitték magukat e kis hírnöknek és kinyilatkoztatónak - senki sem vonhatja kétségbe, hogy őt bele kellett foglalni a hetven vándor számába, akármit jelent is itt a "hetvenes" szám.

De még akkor sem, ha tekintettel vagyunk a fiak feleségeire, tehát Jákób unokáinak anyáira, akkor sem tudjuk bizonyítani, hogy kinek nem volt joga arra, hogy a menethez számítsák. "Anyákról" beszélünk és nemcsak "feleségekről", mert Támárra gondolunk, aki, ahogyan megmondatott: "amerre mégy, arra megyek én is", két derék, Júda nemzette fiával együtt a karavánnal ment. Legtöbbnyire hosszú botjára támaszkodva gyalogolt, asszonyhoz képest igen hosszú léptekkel, magasan és sötéten, kerek orrlikaival és büszke szájával s az ő sajátságos, távolba pillantó tekintetével - hát talán ezt az eltökélt asszonyt, aki nem tűrte, hogy kiiktassák a történelemből, ezt ne számították volna a menethez? Persze más volt a helyzet két férjével: Hérrel és Onánnal: ezeket se hold-, se napfénynél nem kellett hozzászámítani, mert halottak voltak, s ha Izráel hozzászámította is a jövendő nemzedéket, de a halottakat nem. Séla viszont, az a férj, akit Támár nem kapott meg, akire azonban már nem is volt szüksége, mert kiváló féltestvéreket ajándékozott neki, velük volt, és egyike volt a Lea-unokáknak, akiknek száma harminckettő volt.

Izráel tehát azzal a megállapodással, hogy hetvenedmagával van, kivonult az amoreus Mamré ligetéből. Ha mindenkit beleszámítunk, akit nem számítottak hozzá, a pásztorokat, hajtókat, rabszolgákat, a kocsis és málhás szolgákat is, akkor a menet bizonyára meghaladta a száz főt - tarka, lármás, és magukkal hajtott nyájak következtében nehézkes, porfelhőkbe burkolt kanyargó sereg és vándortörzs volt ez. Egyes részei különbözőképpen jutottak tovább - magunk közt szólván, az egyiptomi szekerek, amelyeket József küldött, kevés hasznukra váltak ebben. Ez tán nem érvényes éppen az "agolt"-nak nevezett társzekerekre, e kétkerekű, nagyobbára ökrök húzta taligákra, amelyek értékét hálásan el lehet ismerni a háztartási holmi, ivóvizes tömlők és takarmány, meg asszonyok és kisgyerekek szállítására is. A "merkobt" típusú tulajdonképpeni utazószekerek azonban, ezek a könnyű, részben igen fényűzően felszerelt hintók, melyek elé egy-egy pár öszvér vagy ló volt fogva - csinos, hátul nyitott kocsiderekuk préselt bíbor bőrrel volt bevonva, és gyakran csak egy hajlított és aranyozott dongából állt-, ez a könnyed díszhintó, akármilyen jót akart is vele József és királyi ura, igen használhatatlannak bizonyult, és nagyjából ugyanolyan üresen tért vissza Egyiptom földjére, ahogyan onnét jött. Senkinek sem volt haszna abból, hogy kerekeinek szögei a legszebb kivitelű szerecsenfejeket ábrázolták, sőt egyesek kívül-belül vászonnal és stukkóval voltak bevonva, s a stukkóból pedig az udvari és paraszti élet legszemléletesebb domborművű ábrázolásait dolgozták ki. Csak kettesével vagy igen szorosan hármasával lehetett bennük állni, ami a hepehupás utakon és rugózás híján hosszabb időre igen fárasztó volt; vagy pedig le kellett ülni háttal a fogatnak, a kocsi fenekére, és ki kellett lógatni a lábat, ami kényelmetlen volt. Sokan, mint Támár is, jobban szerették a vándorlás minta- és ősformáját, és botra támaszkodva gyalog mentek. A legtöbben, férfiak, asszonyok nyeregben utaztak: nyerges állataik széles patájú tevék voltak meg nagy csontú öszvérek, fehér és szürke szamarak, valamennyiüket nagy üveggyöngyök, hímzett nyeregtakarók és himbálózó gyapjúvirágok ékesítették. Ezek az állatok verték fel az út porát, ezeken utazott Jákób népe, melyet József maga után hozatott, a tarka nemzetség gyapjúszőttes ruházatban, szakállas férfiaik gyakran sivatagi posztóköpönyegben, fejükön kendővel, melyet a fejük búbján nemezgyűrű fogott össze, az asszonyok vállán fekete hajfonatok, csuklójukon meg-megcsörrentek az ezüst és érc karperecek, homlokukat érmék díszítették, körmük hennával vörösre volt festve, így vitték karjukon nagy, puha, brokátszélű kendőkbe göngyölt csecsemőiket; így vonultak tova, miközben pirított hagymát, savanyú kenyeret, olívabogyót fogyasztottak, legtöbbnyire a hegygerincen, azon az úton, mely Uruszálimból és Hebrón magaslatairól lefelé vitt a déli, mélyebben fekvő alföldre, Negeb földjére, amelyet Száraznak is neveztek, Kirját-széferbe, a könyvek városába, és Beérsebába.

Fő gondunk természetesen Jákóbnak, az atyának kényelmére irányul. Hogy is történt az ő szállítása? Azt gondolta tán József, amikor szekereit elküldte, hogy az élemedett aggastyán ilyen domborművű kasban vagy aranyozott korlát mellett állva utazik majd? Nyilván nem erre gondolt. Még Fáraónak, urának sem jutott volna eszébe, hogy ilyesmit képzeljen róla. Az utasítás, melyet Atón szép gyermeke frissen mázolt szagú palotájából küldött el, így hangzott: "Vegyétek fel atyátokat, és hozzátok el!" A pátriárkát hozni kellett, mintegy diadalmenetben, így gondolta el; és a többnyire haszontalan szekerek között, melyeket József küldött, volt egyetlenegy másféle szállítóeszköz is, amelynek célja éppen ez az ünnepélyes cél volt: hogy Jákóbot hozza; ez egyiptomi gyaloghintó volt, olyan, amilyeneket Kéme előkelőségei a városok utcáin és utazásaikon használtak nyilván, ennek is kivételesen elegáns példánya, háta finom nádból fonott, oldalfalait díszes felírások ékesítették, gazdag függönyei és bronz hordozórudai voltak, és a hátára még egy könnyű, tarkára festett faláda is volt szerelve, hogy megvédje utasát a széltől és a portól. A gyaloghintót ifjak is vihették, de a rászerelt keresztrudak segítségével egy pár szamár vagy öszvér hátára is fel lehetett tenni, és Jákób nagyon jól érezte magát benne, amikor már elhatározta, hogy használni fogja. Ezt azonban csak Beérsebától fogva tette, mert ez a hely volt felfogása szerint szülőföldjének és az idegen országnak határpontja. Addig egy lassú pillantású, okos dromedár vitte, melynek nyergére árnyékadó napernyő volt erősítve.

Az aggastyán nagyon szép és méltóságteljes látvány volt, és ezt tudta is, amint fiai körében teveháton, a bölcs állat ringó léptei ritmusában tovalebegett. Kófiájának finom gyapjú-muszlin anyaga szögletet alkotott a homlokán, majd redősen nyaka és válla köré csavarodott, és könnyedén hullott sötét, rőtesbarna ruhájára, melynek nyílásán keresztül kilátszott a szőttes alsóruha. Ezüst szakállával játszadozott a szellő. Szelíd pásztorszemének befelé fordult tekintete azt hirdette, hogy történeteiről gondolkozik, az elmúltakról és a jövendőkről, és senki sem merészelte zavarni ebben, legfeljebb ha tiszteletteljesen hogylétéről tudakozódtak. Mindenekfelett az Ábrahám ültette beérsebai szent fa viszontlátásának várakozása töltötte be a lelkét, ez alatt a fa alatt akart áldozni, tanítani és aludni.

A hatalmas tamariszkusz, amely árnyékát egy ősrégi kőasztalra és egy függőleges kőoszlopra vagy masszebethre vetette, Beérseba népes településétől távolabb, amelyet vándoraink nem is érintettek, kisebbfajta dombocskán állott, és ha jobban meggondoljuk, nyilván nem is Jákób nagyatyja ültette, hanem mint istenfát és Elon mórét, vagyis: jósfát, az ország népétől vette át, és új értelmet adván neki, egy Baál-szentélyből tulajdon legmagasabb és egyetlen Istene tiszteletének középpontjává tette. Lehet, hogy ez Jákóbban még tudatosan is élt, de nem zavarta abbéli felfogását, hogy a fát Ábrám ültette. Egy bizonyos szellemi értelemben valóban az ő ültetése is lehetett, és az atya gondolkodásmódja szelídebb és átfogóbb volt, mint a miénk, akik csak emezt vagy amazt ismerjük, és nyomban az asztalra csapunk: "Ha az valaha Baál fája volt, akkor nem Ábrahám ültette!" Az ilyen buzgó igazságkeresés inkább heves és makacs, mint bölcs, és sokkal több méltóság rejlik mind a két szempont csendes egyesítésében, ahogyan azt Jákób tette.

Hiszen alapjában azok a formák, amelyekben Izráel a fa alatt az Örökkévaló Istennek hódolt, alig különböztek Kánaán fiainak vallási szokásaitól - kivéve természetesen mindazt a garázdálkodást és a sikamlós tréfákat, amelyekké annak a népnek istentisztelete óhatatlanul el szokott volt fajulni. Körben a szent domb lábánál ütötték fel pihenősátraikat, és azonnal előkészítették a vágásokat, amelyeket az őskori kőasztalon, a dolmenen véghez akartak vinni, vagyis előkészítették az áldozati lakomát, melyet azután együtt fogyasztottak el. Baál gyermekei talán másként csinálták? Vajon ők nem az oltárra csorgatták-e a bárányok és bakok vérét, és nem kenték-e be vele az oldalvást magasba meredő követ? Persze ez igaz; de Izráel gyermekei más szellemben tették ezt és műveltebb jámborsággal, ami főként abban nyilvánult meg, hogy az istenlakoma után nem csintalankodtak egymással párosan, legalábbis nem nyilvánosan.

Jákób isten dolgaira is tanított a fa alatt, ami korántsem untatta őket, sőt a serdülőknek rendkívül szórakoztató és fontos volt. Mert valamennyien többé-kevésbé tehetségesek voltak ebben az irányban, és élvezettel fogták fel a csalafintaságokat. Jákób kioktatta őket arról a különbségről, mely Baál soknevűségét elválasztotta atyái Istenének, a Legmagasabbnak és Egyetlennek soknevűségétől. Amaz valóban sokféleséget jelentett, mert nem létezett egyetlen Baál, csak Baálok, vagyis szentélyek, ligetek, tisztások, források és fák tulajdonosai, birtokosai és védői, egy sereg mezei és házi istenség, amelyek elszigetelten és helyhez kötötten működtek, és összességükben nem volt sem arculatuk, sem személyiségük, sem jelzőik, és legfeljebb ha Városkirálynak: "Melkart"-nak nevezték őket, ha éppen ilyenek voltak, mint például Türosz istensége. Volt, akit Baál-Peórnak vagy Baál-Hermonnak vagy Baál-Meonnak hívtak, a helység szerint, ahol imádták, persze volt olyan is, akinek a Szövetség Baálja volt a neve, amit Ábrám istenmunkája fel tudott használni, és egyet, nevetséges módra még Tánc-Baálnak is hívtak. Ezekből hiányzott a méltóság, és egyáltalán nem volt bennük általános fenség. Egész más volt az eset az atyák Istenének sokféle neve tekintetében, amelyek a legcsekélyebb mértékben sem csorbították személyének egységét. Él eljón volt a neve, Magasságos Isten, Él ró'i, Isten, aki engem lát, Él olam, az aiónok Istene, vagy Jákóbnak megaláztatásából keletkezett nagy látomása óta El-bétél, Lúz Istene. Mindezek az elnevezések csak az egy és azonos, legfőbb létező Isten-személynek váltakozó nevei voltak, nem helyhez kötött istenségeké, mint a mezei és városi Baálok szétszórt sokasága, hanem a mindenben jelen levő Istené, és ebből tulajdonították ezeknek a neveknek az egyenkénti birtoklást. A termékenység, melyet árasztottak, a források, melyeken őrködtek, a fák, melyekben laktak és suttogtak, a viharok, melyekben tomboltak, a csírafakasztó tavasz, a perzselő keleti szél - Ő volt mindez, amik amazok külön-külön voltak, az mind az Ő tulajdonsága volt, mindennek Ő volt a Mindenható Istene, mert belőle fakadt mindez, önmagában foglalta össze, Élt mondván, minden lét létét, Ő volt Elóhim, a sokféleség mint egység.

Erről az Elóhim névről Jákób rendkívül lebilincselően beszélt, a hetvenek számára igen izgalmasan és nem minden furfangosság nélkül. Bizony észrevehető volt, kitől örökölte azt ötödik fia, Dán: ennek a furfangossága csak a magasabb rendűnek, az öregének csekélyebb értékű fiúi elágazása volt. A kérdés, amelyet taglalt, az volt, hogy az "Elóhim" nevet egyes vagy többes számúnak kell-e felfogniuk, tehát úgy kell-e mondani, hogy: "Elóhim akarja", vagy úgy, hogy: "Elóhim akarják!" Ha az ember elismeri, hogy fontos helyesen kifejezni magunkat, akkor ezt el kell dönteni. És Jákób, úgy látszik, el is döntötte, amikor az egyes számért szállt síkra. Isten egyetlen volt, és aki azt hitte volna, hogy az "Elóhim" név az "Él"-nek, vagyis "Isten"-nek többes száma, az tévedésbe esik. Hiszen ez a többes szám helyesen "Élim" kellett legyen. "Elóhim" egészen mást jelentett. Éppoly kevéssé volt sokféleség az értelme, mint ahogy Ábrahám neve sem volt az. Az urbéli férfiút Ábrámnak nevezték, s nevét később tiszteletből megnyújtották Ábrahámra. Ugyanez történt "Elóhim" esetében is. Ez nem volt egyéb, mint fenséges, megtisztelő megnyújtás - semmi olyat nem értettek rajta, amit "több isten tisztelete" névvel kellett volna megbélyegezni. Az oktató ezt erősen elméjükbe véste. Elóhim egy volt. De aztán mégiscsak úgy lehetett érteni Jákób tanítását, mintha több lett volna, talán három. Három férfiú jött Ábrahámhoz Mamré ligetébe, amikor kunyhója ajtajában ült, és a nap legforróbb szakába érkezett. És ez a három férfiú az Úristen volt, ahogy az elébük siető Ábrahám nyomban felismerte. "Uram" - mondotta, miközben földig hajolt előttük - Uram és Te - de közben úgy is mondotta, hogy "Ti" és "Nektek". Megkérte őket, üljenek az árnyékba, és frissüljenek fel tejjel meg borjúhússal. És ők ettek, s aztán így szóltak: "Esztendőre ilyenkor bizonnyal megtérek hozzád!" Ez Isten volt. Egyetlen volt, de kifejezetten harmadmagával jelent meg. Többistenséget játszott, de mindig és elvből csupán azt mondotta közben, hogy "Én", Ábrahám pedig váltakozva "Te"-vel és "Ti"-vel szólította meg. Van tehát mégis valami abban, ha "Elóhim" nevét többes számban használjuk - folytatta Jákób -, az előző ellenkező értelem hangsúlyozása ellenére is. Sőt ha még tovább hallgatta őt az ember, akkor átderengett, hogy az ő istentapasztalata is, mint Ábrámé, hármas jellegű volt, és három férfiúból, három önálló és mégis egybeeső, magukat "Én"-nek nevező személyből tevődött össze. Jákób ugyanis először az Atyaistenről vagy Istenről, az Atyáról beszélt, másodszor a jó Pásztorról, aki bennünket, az ő juhait legelteti, és harmadszor egy Istenről, akit "Angyal"-nak hívott, és akiről ők hetvenen úgy érezték, hogy az galambszárnyaival oltalmaz bennünket. Ezek valamennyien "Elóhim" voltak, a hármas egység.

Nem tudom, kit mennyire érint ez, de Jákób hallgatóit ott a fa alatt rendkívül szórakoztatta és izgatta; volt érzékük hozzá. Elválóban és még fekhelyükön elalvás előtt is hosszasan és buzgón megvitatták a hallottakat, a megtisztelő névmegnyújtást és Ábrahám hármas díszvendégét, a többistenhit kötelező elkerülését az egyetlen istenség következtében, akinek több formájú létezése mindenesetre némi kísértést jelentett ebben az irányban, ami azonban éppen csak próbatétel, és Jákób népe között még a serdültek is úgy érezték már, hogy vígan megállják azt.

Családfőjük a maga szállását mindhárom Beérsebában eltöltött éjjelen a szent fa alatt ütötte fel. Az első két éjszakán nem álmodott, a harmadik azonban meghozta az álmot, amelynek kedvéért aludt, s amelyre vigasztalás és felfrissülés céljából szüksége volt. Félt Egyiptom földjétől, és nagy szüksége volt a bizonyságra: nem kell félnie attól, hogy lemenjen oda, azért nem, mert atyáinak Istene nincs helyhez kötve, és abban az alvilágban is véle lesz majd, mint ahogy Lábán országában vele volt. Erősen és szívből volt szüksége a bizonyságtételre, hogy Isten nemcsak lemegy vele, hanem őt vagy mindenesetre törzsét, miután nagy néppé tette, bizonnyal fel is hozza majd atyái földjére, a Nimród-birodalmak között elterülő országba, amely ugyan szintén ostoba bennszülöttek tanulatlan országa, de mégsem Nimród birodalma, úgyhogy az ember ott jobban tisztelhet egy szellemi Istent, mint másutt. Röviden: amire lelke vágyott, az a vigasz volt, hogy ha elmúlnék ebből a világból, nagy, látványos álmának ígéretei, melyek a bét-éli gilgálban jutottak osztályrészéül, nem válnak semmivé, hanem Isten, a Király változatlanul megtartja szavát, melyet akkor hárfazengés közben kinyilatkoztatott. Hogy ezt megtudja, ezért aludt, és álmában meg is tudta. Isten szent hangján szólt hozzá, úgy, ahogyan a lelke áhította, és a legédesebb szava az volt, hogy József "fogja bé a te szemeidet" - ami bensőséges-többértelmű álombéli szózat volt, s azt jelenthette, hogy világi hatalmú fia megvédi majd, és öregségében gondoskodik róla a pogányok között, és azt is, hogy kedvence zárja le majd egykor a szemét, amit az álmodó már régóta álmában sem mert volna elképzelni.

Most azonban merészelt ilyet álmodni, ezt és még mást is, és alvó szeme megnedvesedett tőle a szemhéja alatt. Amikor pedig fölébredt, friss volt, és bizonyosság töltötte el, és már elindulhatott erről az állomásról, hogy hetvenedmagával továbbvonuljon. Most már beszállt a szélvédős, finom egyiptomi gyaloghintóba, melyet gyapjúvirágokkal díszített két fehér szamár hátára fektettek, és ebben még szebb és méltóságteljesebb látvány volt, mint teveháton.

A delta északkeleti részéből Kánaán száraz, déli földjén át kereskedelmi út vezetett Beérseba érintésével Hebrónba. Ezen vonultak Izráel fiai, vagyis kissé eltértek attól az úttól, melyen a testvérek bevásárlóútjukon haladtak. A táj, melyen keresztül útjuk vitt, eleinte elég népes volt, és sok kisebb-nagyobb település akadt rajta. Később, ahogy teltek-múltak a napok, mindinkább kifejezetten elátkozott útszakaszokon haladtak, ahol fűszál se termett, s csak csavargó és gaztettekre kész sivataglakókat láttak messze a távolban elsuhanni, úgyhogy a karaván fegyverbíró férfinépe nem szívesen tette le íját a kezéből. De még a legvadabb tájakon sem tűnt el a civilizáció teljesen, hanem kísérte őket, mint Isten maga, ha borzongató megszakításokkal is, ott, ahol meg-megszűnt, és nem volt más vigaszuk, csak egyedül az Isten, kísérte őket védett sivatagi kutak, a forgalom szellemében létesített és fenntartott útjelzések, kilátótornyok és pihenőhelyek formájában egészen céljukig, ami egyelőre azt jelenti: egészen addig a tájékig, ahol az értékes egyiptomi hatalom őreit és bástyáit mélyen előretolta a nyomorúság földjére, még mielőtt az utasember megpillantotta volna bevehetetlen erődítményét és szőrszálhasogatóan szigorú kapuőrségét: Cel erőd falait.

Tizenhét nap alatt értek oda - vagy tán néhány nappal később? Ők úgy vélték, hogy útjuk tizenhét napig tartott, és nem szálltak volna vitába valakivel, aki megszámolta és kiszámította az időt. Bizonyára olyan jellegű volt a napok száma, mintha tizenhét lett volna, akár több, akár kevesebb volt - könnyen lehetett néhány nappal több, legalábbis ha hozzászámítjuk a beérsebai tartózkodást; mert még heves volt a nyár, és Jákóbnak, az atyának kímélése céljából csak a korai és kései nappali órákban haladtak tovább. Igen, jó tizenhét napja volt, hogy Mamréban felszedelőzködtek és útnak indultak, vagyis: átadták magukat egy időre a váltakozva felütött sátrak vándoréletének. És így a napok múlásával Cel erődje elé érkeztek, József birodalmának kapujába.

Van valakinek a legcsekélyebb aggálya a zord határerőd és vándoraink sorsa tekintetében, hogy tán ott nehézségeik támadtak volna? Hát ezen jót nevetett volna mindenki. Mert nekik aztán volt fermánjuk, útlevelük és hiteles pecsétjük - istenkém! Ilyen még nem volt a nyomorúság földje gyermekeinek kezében, annyi bizonyos, akik valaha is Egyiptom földjének kapuin kopogtattak, nem létezett számukra se kapu, se fal, se rács, Cel erődjének bástyái és tornyai köddé és párává váltak, és az ellenőrök szőrszálhasogató szenvedélye csupa mosolygós szolgálatkészséggé. Hiszen Fáraó útlevélellenőrei megkapták az utasításokat a mi embereink dolgában, olyan utasításokat, amelyek megszelídítették őket. Jákób gyermekeit bizony nem csekélyebb férfiú hívta meg az országba, mint a Kenyér Ura Menféből, a Király Árnyékadója, Dzsepnuteefoneh, Fáraó Egyetlenegy Barátja, ő pedig letelepedés és pásztorkodás céljából hívta meg őket. Aggodalom? Nehézségek? Hiszen a gyaloghintó, melyben az agg családfőt vitték, már önmagáért és tulajdonosáért is beszélt, ureuszkígyók voltak rajta; ezek Fáraó kincstárából származtak. És aki benne ült, az ünnepélyesen fáradt és szelíd férfiút elvégre is az onnan nem messze eső találkozóra hozták, találkozóra fiával, az igen magas rangú férfiúval, és ez halottszínűre változtathatott bárkit, aki akár csak huzavonát okozó kérdéseket tett volna is fel ennek a családnak.

Röviden, nem képzelhetjük eléggé hajbókoló-kedvesnek és édeskésnek az ellenőrző tisztek udvariasságát - az ércrácsok felröppentek, Jákób népe felemelt kezek sorfala közt vonult keresztül a hajóhídon, és málhás csapatával és tipegő nyájaival elárasztotta Fáraó mezőit, s elszórt tanyák mentén bevonult a mocsaras, lápos legelővidékre, amelyet facsoportok, gátak és csatornák tarkítottak, ez volt Gósen, melyet más néven Kósennak, Kesennek és Gózemnak meg Gózennak is hívtak.

Ilyen különböző nevekkel illették e vidéket az emberek, akik a gáton vonuló út mentén, amelyen Izráel haladt, nád szegélyezte vizesárok által határolt szántóföldet munkáltak meg éppen, és akiket megkérdeztek, csak hogy megbizonyosodjanak, vajon jó úton járnak-e. A karaván alig egynapi járóföldnyire - úgymond - estefelé eléri a per-baszteti Nílus-ágat és magát a várost, a macska házát. De még közelebb esett Pa-Kósz termékeny városkája, amely, úgy látszik, ennek a járásnak székhelye és vásárhelye lehetett, és amelyről nyilván a nevét is kapta: ha az ember végigtekintett a vidéken, rétjein és mocsaras, kákás mezőin, tükröződő tócsáin, bozótos szigetein és nedvdús síkságain, akkor szembeötlött Pa-Kósz templomának pülonja, amint a hajnali fényben kirajzolódtak körvonalai a szemhatárra. Mert kora reggel vonult be ide Izráel, minthogy a határerőd előtt töltötték az éjszakát, és aztán még néhány órán keresztül vonultak nappal a szemhatáron emelkedő építészeti emlék felé, ott megpihentek, és Jákób gyaloghintóját is levették a szamarak hátáról, s míg időztek, a földre tették; mert itt valahol, nem messze, Pa-Kósz piaca közelében volt az a pont, amelyet József találkozásuk és a viszontlátás helyéül kitűzött, és amelyről kijelentette, hogy oda akar jönni övéi elé.

Kezeskedünk, hogy így határoztatott és rendeltetett el, és ha igaz, amit az írás mond: "Júdát pedig elküldé maga előtt Józsefhez, hogy útmutatója legyen Gósen felé", akkor helytelen volna ezt úgy értelmezni, hogy Júda atyja előtt utazott a Körülgöngyölt városáig, és József csak akkor fogatott be és indult apja elébe Gósen felé. Nem, a felmagasztalt már régóta a közelben volt, már egy-két nappal előbb, és Júdát kiküldték a határba, hogy megkeresse és megmutassa neki, hol táborozik atyja, hogy így egymásra találjanak. "Itt vár majd Izráel az ő fia-urára - szólt Jákób -, tegyetek le itt, és te, Jehuda fiam, végy három szolgát magadhoz, és ügess tovább, hogy megtaláld testvéredet, Ráhel elsőszülöttjét, és mutasd meg neki a táborunkat!" És Júda engedelmeskedett.

Bizonyosan állíthatjuk, hogy nem maradt el sokáig, tán csak egy-két óra hosszat, és miután sikerrel átadta az üzenetet, visszatért; merthogy nem Józseffel jött vissza, hanem hamarabb megjelent, még mielőtt József megérkezett atyjához, ez abból a kérdésből következik, melyet Jákób, mint mindjárt hallani fogjuk, József közeledtekor intézett hozzá.

Igen kedves hely volt az, ahol Jákób várakozott: három pálmafa árnyékolta táborhelyét - mintha egyetlen gyökérből szöktek volna szárba -, és hűvös szellő lengedezett a kis tó felől, melynek partján magasra nőtt a papirusznád, és tükrén kék és rózsaszín lótuszliliom virult. Itt ült tíz fia körében, akik hamarosan ismét tizenegyen lettek, amikor Júda visszatért; és nyíltan terült el előtte a madárdalos legelők és rétek tája, úgyhogy vén szeme messze pillanthatott, és elláthatott odáig, ahol a tizenkettedik megjelent.

Ez pedig úgy történt, hogy meglátták, amint Júda a három szolgával ismét feléjük üget, és csak int a fejével hátra, a síkság irányába, de egy szót sem szól. S így rajta túl tekintettek el, ki a messzeségbe: ott gomolygott valami, még kicsiny a távolban, és villogott és csillogott, és csak úgy vakította őket színeivel, és ez a valami gyorsan hömpölygött feléjük, és szekerek voltak benne, fényesen felkantározott és színes tollakkal ékesített páros paripákkal, előttük s közöttük gyalogfutókkal, gyalogfutókkal a menet végében és kétoldalt - s azok arcukat a legelső kocsi felé fordították, s arra szegezték tekintetüket, a kocsira, amely fölé legyezők borultak. Így közeledett az a valami feléjük, így öltött rendes méreteket, míg azok szeme, akik felé közeledett, meg nem tudta különbőztetni a benne levő alakokat. Jákób pedig, aki agg kezét szeme fölé emelte ellenzőnek, úgy nézte, odahívta egyik fiát, aki ismét mellette állt, és így szólt hozzá:

- Júda!

- Ímhol vagyok, atyám - felelte ez.

- Ki az a közepes testalkatú férfi - kérdezte Jákób -, aki ennek a világnak előkelő öltözetében éppen leszáll kocsijáról és annak aranykasából, nyakéke, mint a szivárvány, s ruhája, mint a mennyek fényessége?

- Ez a te fiad, József, atyám - válaszolta Júda.

- Ha ő az - szólt Jákób -, felkelek és elébe megyek.

És noha Benjámin és a többiek vissza akarták tartani, még mielőtt segíthettek volna neki, méltóságteljes erőlködéssel elhagyta gyaloghintóját, és egyedül elindult - jobban sántikálva csípőből, mint máskor, mert szándékosan túlozta tiszteletre méltó bicegését a közeledő felé, aki szaporázta lépteit, hogy megrövidítse Jákób útját. A férfiú mosolygó ajkán ez a szó formálódott: "Atyám", és kitárta karját; Jákób pedig egyenesen előrenyújtotta kezét, mint ahogy a tapogatózó vak szokta, s úgy mozgatta, mintha vágyakozva integetne, s másrészt, mintha védekezne is; mert ahogy összetalálkoztak, nem engedte meg, hogy József a nyakába boruljon és arcát vállán pihentesse, ahogyan szerette volna, hanem vállánál fogva távol tartotta magától, és kissé ferdén hátrabillentve fejét, fáradt szemével hosszasan és áthatóan tekintett, gyötrődve és szeretettel, az egyiptomi arcába, és nem ismerte meg őt. De aztán az történt, hogy József szeme, ahogy atyja beléje pillantott, lassan csordultig megtelt könnyel; és ahogy a sötét szempár könnyben úszott, íme, Ráhel szeme volt, amely alól Jákób élete álomszerű messzeségében csókjával felszárította a könnyeket, és most már felismerte, fejét az idegenné lett fiú vállára ejtette, és keservesen sírt.

Magukban álltak ott, kettesben a színhelyen, mert a testvérek félénken tartózkodtak találkozásuktól, és távolban maradtak József kíséretének tagjai is, a kocsikon érkezett marsallja, istállómesterei, a gyalogfutók és a legyezőhordozók, valamint a közeli városka különféle kíváncsiskodói, akik mellettük szaladtak.

- Atyám, megbocsátasz nekem? - kérdezte a fiú, és mi mindent nem értett ezen a kérdésen: azt, hogy szeszélyesen bánt vele, és hogy szép kis bajt okozott neki; a kedvenc pajkosságát és neveletlen csínytevéseit, bűnös bizakodását és vak önhittségét, százféle ostobaságot, melyekért a halottak némaságával lakolt, míg a vele bűnhődő öregtől távol élte napjait. - Atyám, megbocsátasz nekem?

Jákób visszanyerte önuralmát, és fölemelte fejét fia válláról.

- Isten megbocsátott nekünk - válaszolta. - Hiszen láthatod, visszaadott téged nekem, és Izráel most már boldogan halhat meg, miután megjelentél előtte.

- Te meg előttem - mondta József. - Atyácskám, szabad, hogy ismét így nevezzelek?

- Ha nincs kifogásod ellene, fiam - válaszolt Jákób szertartásosan, és amilyen öreg és méltóságteljes volt, még meg is hajolt kissé a fiatalember előtt -, jobban szeretném, ha "atyám"-nak neveznél. Tartsuk meg lelkünket komolyságban, és ne enyelegjünk.

József tökéletesen megértette.

- Hallom és engedelmeskedem - mondta, s szintén meghajolt -, de halálról szó se legyen! - tette hozzá vidáman. - Élni akarunk egymással, atyám, most, hogy letöltöttük büntetésünket, és vége a hosszú böjtnek!

- Keservesen hosszú volt ez - bólintott az öreg -, mert az Ő dühe túlságosan félelmetes, és haragja egy Mindenható Isten haragja. Lásd, Ő oly nagy és hatalmas, hogy csak ily haragra képes, csekélyebbre nem. És úgy büntet meg minket, gyarló embereket, hogy üvöltésünk túlárad, mint a víz.

- Érthető volna - szólt József csevegő hangon -, ha Ő, akihez nincs hasonló, a maga nagyságában nem tudná lemérni a mi méreteinket, és nem tudna belehelyezkedni a magunkfajta ember méreteibe. Lehet, hogy túl súlyos a keze, úgyhogy érintése mindjárt szétzúzza az embert, noha nem is ez a szándéka, csak éppen meg akar pacskolgatni.

Jákób nem tudta elfojtani mosolyát.

- Látom - vetette közbe -, az én fiam megőrizte egykori bájos, éles elméjű istenismeretét az idegen istenségek között is. Amit megjegyezni méltóztattál, abban lehet valami igazság. Ábrahám már gyakran figyelmeztette Őt mértéktelen szenvedélyességére, és bizony én is intettem Őt, szólván: "Csak szelíden, Uram, ne oly hevesen! ", de hát Ő olyan, amilyen, és nem tudja mérsékelni magát a mi gyengéd szívunk kedvéért.

- De azért a barátságos fékezés - válaszolta József - azok részéről, akiket Ő szeret, mégsem árthat. Ám most dicsérjük kegyelmét és békülékenységét, ha sokáig tartott is, amíg részesített benne! Mert az Ő nagyságához csak a bölcsessége mérhető, vagyis gondolatainak gazdagsága és cselekedetének mély értelme. Az Ő végzéseinek mindig többféle eredménye lehet, ez a csodálatra méltó benne. Ha büntet, akkor ugyan valóban büntetni akar, és ez a legkomolyabb célja a büntetésnek, és mégis egyben eszköz valami magasabb történés elősegítésére. Keményen sújtott téged, atyám, és engem is, elválasztott bennünket egymástól, úgyhogy meghaltam számodra. Így akarta, és meg is tette. De ugyanakkor az is volt a szándéka, hogy a megmentés céljából ideküld engem előttetek, hogy ellássalak benneteket, téged és testvéreimet és egész házadat az ínségben, amelyet sokat jelentő értelemben küldött ránk, és amely sokféle célt szolgált eszközként, mindenekelőtt azt, hogy ismét találkozhassunk. Mindez igen csodálatraméltó bölcs összefüggéseiben. Akár forrók vagyunk, akár hidegek, az Ő szenvedélye gondviselés és az Ő haragja messze tekintő jóság. Vajon megközelítő illendőséggel fejezte-e ki magát fiad atyái Istenéről?

- Megközelítően - ismerte el Jákób. - Ő az élet Istene, és az életet természetesen csak megközelítően fejezhetjük ki. Ezt dicséretedre és mentségedre mondom. Az én dicséretemre azonban nincs szükséged, hiszen királyok zengik dicséretedet. Ó, bár ne szorulna elkülönülésben leélt életed túlságos mentegetésre!

Ahogy ezt mondotta, tekintete gondterhesen siklott végig József egyiptomi külsején, zöld-sárga-csíkos fejkendőjétől csillogó ékszerein, drága, különös szabású ruháján az övébe illesztett és kezén viselt fényűző holmikon át egészen szandáljának aranycsatjáig.

- Gyermekem - mondta áthatóan -, megőrizted tisztaságodat olyan nép között, melynek üzekedő gerjedelme a szamáréhoz és csődöréhez hasonló?

- Ó, atyácskám, akarom mondani: atyám - felelte József kissé zavarban -, ugyan miért van erre gondja az én kedves uramnak? Ne törődj ezzel, Egyiptom gyermekei olyanok, mint a többi nép gyermekei, sem lényegesen jobbak, sem rosszabbak. Hidd el nekem, csak Szodoma tüntette ki magát egykor különösen a bűnözésben. Mióta szurok és kéneső közepette eltűnt a föld színéről, ezen a téren általában mindenütt elég egyforma a helyzet, vagyis jó is meg rossz is. Te egykor intetted Istent, szólván: "Ne oly hevesen, Uram." Így tán nem lesz bűn, ha most viszont én, a te gyermeked intlek, és gyengéden azt szeretném ajánlani néked, miután már közöttünk vagy: ne éreztesd e föld népével, hogy gondolkodsz felőle, és ne jellemezd magatartását korholó szóval előtte úgy, ahogyan szellemi tekinteted előtt lebeg, hanem gondolj rá, hogy mi idegenek és "gérim" vagyunk itt, és hogy Fáraó felmagasztalt engem az ország gyermekei között, és rangom van közöttük Isten végzése szerint.

- Tudom, fiam, tudom - válaszolta Jákób, és ismét kissé meghajolt. - Ne kételkedj benne, hogy tisztelettel viseltetem a világ iránt!... Azt mondják, fiaid vannak? - fűzte hozzá a kérdést.

- Bizony, atyám. Egy leányzótól, a napleánytól, igen előkelő asszonytól. Úgy hívják őket...

- Leányzótól? Napleánytól? Ez nem zavar meg. Vannak unokáim Sekemtől és Moábtól és Midjántól. Miért ne lennének unokáim Onnak egy leányától is? Hiszen én vagyok az, akitől származnak! Hogy hívják a fiúkat?

- Manassénak, atyám, és Efráimnak.

- Efráim és Manasse; jó az, fiam, báránykám, nagyon jó, hogy fiaid vannak, méghozzá kettő, és hűségesen választottad meg a nevüket. Látni akarom őket. Ha lennél oly szíves, minél előbb mutasd be őket nekem.

- Szavad parancs - mondotta József.

- És tudod-e, drága gyermekem - folytatta Jákób halkan és könnyes szemmel -, miért oly jó ez és oly illendő az Úr előtt? - Karjával átfonta József nyakát, és fülébe súgott, melyet fia félrefordított arccal tartott szájához:

- Jehószif, egykor rád hagytam a tarka ruhát, és örökbe hagytam neked, mert könyörögtél érte. Tudod-e, hogy ez nem jelentette az elsőszülöttséget és az örökséget?

- Tudom - felelte József ugyanoly halkan.

- De én a szívemben mégis így értettem, vagy félig-meddig így - szólt ismét Jákób -, mert szívemben szerettelek téged, és mindig szeretni foglak, akár élsz, akár meghaltál, és jobban foglak szeretni, mint testvéreidet. De Isten szétszaggatta ruhádat, és hatalmas kezével rendreutasította szeretetemet, és ez ellen nem lázadhatok. Elkülönített és elválasztott téged az én házamtól. Elválasztotta a gallyat tövétől, és kiültette a világba; ennek csak engedelmeskedni lehet már. Engedelmeskedni cselekedettel és elhatározással, de a szív nem engedelmeskedik. Nem veheti el a szívemet és azt, hogy az egyiket ne szeresse jobban a másiknál, mert akkor az életemtől fosztana meg. És ha ez a szív nem így cselekszik és nem szeretete szerint határoz, akkor az az engedelmesség miatt van így. Érted-e?

József feléje fordította fejét, és bólintott. Könnyeket látott a rátekintő idős, barna szempárban, és az övé is újra megtelt könnyel.

- Hallom és tudom - suttogta, és ismét odafordította fülét.

- Isten nekem adott téged, és elvett tőlem - suttogta Jákób -, és ismét visszaadott, de nem egészen; mert meg is tartott téged magának. Igaz, hogy elfogadta az állat vérét a fiúé helyett cserébe, de mégsem vagy olyan, mint Izsák, nem vagy el nem fogadott áldozat. Az Ő gondolatainak gazdagságáról beszéltél nekem s végzéseinek mély értelmű kettős jelentéséről; és okosan beszéltél. Mert övé a bölcsesség, de az emberé az okosság, hogy gondosan elmerüljön elméjével az Ő bölcsességébe. Téged felmagasztalt és elvetett egyben; a füledbe súgom, kedves gyermekem, és te elég okos vagy, hogy megértsd. Fölemelt testvéreid fölé, ahogyan megálmodtad; mindig megőriztem álmaidat, kedvesem, a szívemben. De világi módra emelt fel téged föléjük, nem az üdvözülés és az áldás öröklése értelmében: nem üdvözülsz, az örökségtől megfosztattál. Tudod-e ezt?

- Hallom és tudom - ismételte József; közben egy pillanatra elfordította fülét, és odafordította suttogó száját.

- Áldott vagy te, kedves - folytatta Jákób -, áldott az ég áldásaival onnan felülről, és a mélység áldásaival, mely alant terül, áldott vagy vidámsággal és küldetéssel, okossággal és álmokkal. De ez világi áldás, nem a szellemé. Hallottad-e valaha a megfosztó szeretet hangját? Hát halljad meg most, ahogy füledbe súgom, engedelmesen. Isten is szeret téged, gyermekem, ha megfoszt is az örökségtől, és megbüntetett engem, mert titokban neked szántam. Elsőszülött vagy a világ dolgaiban és jótevője az idegeneknek is, atyádnak és testvéreidnek is. De a népek nem általad jutnak majd az üdvösséghez, és meg leszel fosztva attól, hogy vezesd őket. Tudod-e ezt?

- Tudom - válaszolta József.

- Ez rendjén van így - mondotta Jákób. - Rendjén van az, ha vidáman csodálkozó nyugalommal tekintünk a sorsra, a magunkéra is. Én azonban úgy akarok cselekedni, mint Isten, aki abban jutalmazott, amitől megfosztott. Te vagy az elkülönített. El vagy választva törzsedtől, és nem lesz törzsed magadnak sem. Én azonban fölemellek az atya rangjára, azáltal, hogy a te fiaid, az elsőszülöttek az én fiaimhoz lesznek hasonlók. Akik még majd születnek, azok legyenek a tieid. Ezek azonban legyenek az enyéim, mert fiaimmá akarom fogadni őket. Te nem vagy olyan, mint atyáid, gyermekem, mert nem vagy a szellem fejedelme, hanem a világé. Ám mégis mellettem ülsz majd, a törzs feje mellett, törzsek atyjának rangjában. Megelégedésedre szolgál?

- Térdre hullva köszönöm neked - válaszolta József halkan, és ismét száját fordította oda füle helyett. S ekkor Izráel lehántotta karját József nyakáról.

Akik távolabb állottak - itt József kísérete, ott Jákób népe -, tisztelettudóan nézték kettőjük bensőségesen bizalmas beszélgetését. Most látták, hogy befejeződött, és hogy Fáraó Barátja megkérte atyját, jöjjön el vele innen. Majd a testvérekhez fordult, feléjük indult, hogy üdvözölje őket; ők azonban sietve elébe mentek, valamennyien meghajoltak előtte, és ő forrón megölelte Benjámint, anyjának fiát.

- Most látni szeretném feleségeidet és gyermekeidet, Turturra - szólt a kis emberhez. - Mindnyájatok feleségeit és gyermekeit látni akarom most, hogy megismerkedjem velük. Vezessétek őket elém és atyánk elé, akinek oldalán ekkor ülni akarok. Fogadástokra innen nem messze sátort verettem; ott talált rám testvérem, Júda, és onnan jöttem ide. Vegyétek fel ismét atyánkat, kedves urunkat, szálljatok mind nyeregbe, és kövessetek! Előrehajtatok kocsimban. Ha azonban egyikőtök velem akar jönni, például Júda, aki szíves volt engem idehívni, úgy van számára elég hely kocsimban, velem és a kocsissal együtt. Júda, téged hívlak meg. Jössz velem?

És Júda megköszönte, és valóban vele együtt szállt a kocsiba, mely József intésére előállott; a felmagasztalt kocsijában hajtatott vele együtt, és vele együtt állott a kocsi aranykarában; tarka tollakkal ékesített és bíborszíjazattal felkantározott tüzes vérű paripák röpítették őket. Mögöttük haladt József kísérete, majd Izráel gyermekei, élükön Jákóbbal, a himbálózó gyaloghintóban. Kétoldalt pedig Pa-Kósz piaci népe futott velük, mindezt látni akarták.

Így érkeztek el az igen szép és tágas, tarkára kifestett és szőnyegekkel fedett padlójú sátorhoz, amelyet a szolgák fölállítottak és berendeztek. A falak mentén finom nádfonatos tartókban koszorús boroskancsók sorakoztak, párnák várták a vendégeket és ivócsészék, víztartályok és sokféle kalács és gyümölcs állt készen. Ide tessékelte be József atyját és testvéreit, ismét üdvözölte és frissítőkkel tartotta jól őket házgondnoka segítségével, akit a tizenegy testvér már ismert. József vidáman velük ivott az aranyserlegekből, melyekbe a felszolgálók a bort szűrővásznon keresztül öntötték be. Azután leült atyjával, Jákóbbal a sátor bejáratánál egy-egy tábori székre, és előttük vonultak el Jákób "asszonyai, leányai és fiai és fiainak feleségei", azaz: József testvéreinek feleségei és sarjai, röviden: Izráel, hogy József lássa őket, és megismerkedjék velük. Legidősebb testvére, Rúben nevükön nevezte őket számára, és ő mindegyiküket barátságosan megszólította. Jákób azonban egy másik bemutatkozási jelenet emlékét merítette az idők mélyéből: amikor a peniéli tusakodás éjszakája után a gubancos Ézsaunak bemutatta övéit - előbb a szolgálókat négy gyermekükkel, majd Leát hat gyermekével és végül Ráhelt azzal, aki most mellette ül, és akinek feje a világban felmagasztaltatott.

- Hetvenen vannak - szólt méltóságteljesen népére mutatva, és József nem kérdezte, hogy Jákóbbal együtt vagy nélküle vannak-e hetvenen, és vajon jómagával-e vagy nála nélkül; nem kérdezett és nem számolta meg, csak vidám tekintettel nézte, hogyan vonul előtte a nép, térdére ültette Benjámin legkisebb fiait, Muppimot és Róst, hogy később mellette álljanak, és rendkívül érdekelte s megörült, amikor elébe vezették Áser gyermekét, Szerahot, és megtudta, hogy ő volt az, aki Jákóbnak először vitt hírt énekében arról, hogy fia él. Megköszönte a lánykának, és azt mondotta, hamarosan, mihelyt ideje lesz rá, neki is el kell énekelje dalát, nyolchúrú lantja kíséretével, hogy ő is hallhassa. A testvérek feleségei között pedig Támár is elvonult, Júda nemzette sarjaival, és Rúben, a nevek megnevezője hamarjában s ott helyben nem tudta nyomban megmagyarázni, kicsodák is ő és gyermekei; ezt a magyarázatot alkalmasabb időre halasztották. Magasan és sötéten vonult el Támár előtte, mindegyik kezén egy-egy fiát vezette, és büszkén hajolt meg az Árnyékadó előtt, mert lelkében így gondolkodott: "Én rákerültem az útra, te meg nem, akárhogy csillogsz is."

Mikor már valamennyiüket bemutatták, akkor a szolgák jóltartották frissítőkkel a feleségeket és a leányok fiait és a feleségek leányait is. József pedig maga és atyja köré gyűjtötte a családfőket, kiadta nekik utasításait, és nagyvilági körültekintéssel és határozottsággal rendelkezett.

- Most hát Gósen földjére érkeztetek, Fáraó szép legelőjére - szólt -, és én majd elintézem, hogy itt maradhassatok, ahol még nem túlságosan egyiptomi az ország, és "gérim"-ként élhessetek itt kötetlenül és szabadon és visszavonásig, mint azelőtt Kánaán földjén. Csak ezekre a legelőkre hajtsátok nyájatokat, építsetek kunyhókat, és táplálkozzatok. Atyám, neked már berendeztem egy házat, teljesen, gondosan, mamréi házad mintájára, hogy mindent úgy találj meg, ahogyan megszoktad; nem messze innen épült neked, Pa-Kósz piacához közelebb; mert a legjobb a szabadban lakni, de város közelében: ez volt atyáink szokása is; fák alatt laktak, nem falak között, de Beérseba és Hebrón közelében. Terményeiteket eladhatjátok Pa-Kószban, Per-Szopdban és Per-Basztetban, a folyam ága mentén; az én uram, Fáraó szívesen látja majd, hogy pásztorkodtok és kereskedtek. Mert kihallgatást fogok kérni őfelségétől, és szót emelek majd előtte érdeketekben. Előadom majd, hogy Gósenben vagytok, és igen ajánlatos, hogy itt is maradjatok, mint ahogy mindenkor juhpásztorok voltatok, úgy, mint már atyáitok is. Meg akarom mondani még nektek: Egyiptom gyermekei nemigen szeretik a juhpásztorokat; persze a disznópásztorokat még kevésbé. No igen, kissé viszolyognak a birkapásztoroktól, ezen nem szabad megbántódnotok, hanem ellenkezőleg, fel kell használnunk arra, hogy itt maradhassatok, az egyiptomiaktól elkülönítve, mert a juhpásztoroknak Gósen földjén a helyük. Hiszen Fáraó saját nyájai, az isten aprómarhái is ezen a tájékon legelnek. S minthogy ti, testvéreim, tapasztalt pásztorok és állattenyésztők vagytok, ezért oly közeli az a gondolat, és ezt meg is magyarázom majd őfelségének, s így szinte magától rá fog jönni, hogy benneteket, vagy legalábbis egyeseket közületek, saját nyájainak gondozásával bízzon meg. Nagyon kedves, és hajlik a szóra. De hiszen tudjátok: már ki is adta a parancsot, mely szerint néhányatokat vezesselek színe elé - mert valamennyiőtök túl sok lenne számára -, hogy kérdezhessen benneteket, és ti felelhessetek neki. Ha pedig életmódotokról és foglalkozásotokról kérdez majd, úgy tudjátok, emberek, hogy ez csak formaság, és hogy már rég értesült róla, mi a foglalkozásotok, és már sikerült is meggyőznöm arról, hogy jószágának gondozásával bízzon meg. Ez lesz a hátsó gondolata, amikor formaság szerint megkérdez benneteket. Ezért igazoljátok csak erősen, amit rólatok mondottam, és így beszéljetek: "Baromtartó emberek voltak a te szolgáid gyermekségünktől fogva mind ez ideig, mint a mi atyáink." Akkor majd először is elrendeli, hogy Gósen, ez az alföld legyen tartózkodási helyetek, s másodszor kinyilvánítja majd azt a gondolatát, hogy a legjobban tenném, ha megbíznám közületek a legrátermettebbeket jószágának gondozásával. Hogy kik a legrátermettebbek, azt állapítsátok meg magatok közt, vagy határozza meg atyánk, a mi kedves urunk. S ha mindez elrendeződött, akkor el akarom intézni, atyám, hogy az isten fia magánkihallgatáson fogadjon téged; mert úgy illik, hogy lásson történetekben gazdag méltóságodban, s hogy te is lásd őt, a gyengéden fáradozót, aki igaz lélekkel jár az útján, ha nem is való igazán erre az útra. Hiszen már levélben is megparancsolta, hogy látni óhajt, és ki akar kérdezni. Nem is mondhatom, mennyire örülök, hogy színe elé vezethetlek, hogy lásson téged, Ábrahám unokáját, az áldottfejűt egész tiszteletreméltóságodban. És egyet-mást tud is már rólad, egyes csínyeket, például a hámozott botok történetét. De te, ugye, ha majd előtte állsz, megteszed nékem a szívességet, és nem felejted el, hogy rangom van Egyiptom gyermekei közt, és e gyermekek királyának, Fáraónak nem említed majd dorgáló hangon erkölcseiket, ahogyan szellemedben előtted lebeg, mert ez nem lenne helyes.

- Nem, nem, légy nyugodt, fiam-uram, kedves gyermekem - válaszolt Jákób. - Öreg atyád jól tudja, hogyan kell kíméletesen tekintettel lennie a világ nagyságára, mert hát azt is Isten teremtette. Fogadd köszönetemet a házért és a lakásért, amelyet Gósen földjén bölcsen előkészítettél nekem. Odamegy majd Izráel, és elgondolkozik minderről, hogy beolvassza történeteinek kincsestárába.

Csodálkozva vesszük észre, hogy ez a történet végéhez közeledik - ki hitte volna, hogy valaha is kimeríthető lesz, és befejeződik? De persze éppoly kevéssé lesz vége valaha is, mint ahogy tulajdonképpen sohasem kezdődött meg, hanem mivel lehetetlen, hogy állandóan így folytatódjék, ezért egyszer mégiscsak ki kell mentenie magát, s a hírt adó ajaknak be kell zárulnia. Józan ésszel pontot kell tennie a maga számára, mert vége soha sincs; de az értelem cselekedete pontot tenni a végtelenség láttán, e tétel teljesítéseképpen: "Az okosabb enged".

A történet tehát, miután egykori életében gyakran mértéktelenné vált, végül mégiscsak józan érzéket tanúsít mértéke és célja iránt, s kezdi felmérni elmúlását és utolsó óráját - mint ahogy Jákób cselekedte, amikor a még hátralevő tizenhét éve fogytán volt már, és rendet csinált háza táján. Tizenhét év az az idő, amelyre még történetünk terjedhet, vagy amennyit mértéktartásból és józan ésszel maga elé még kitűz. Bármilyen vállalkozó szellemű volt is, sohasem szándékozta túlélni Jákóbot - vagy éppen csak annyival, hogy elbeszélhesse halálát. Elég patriarkális mértékkel mér térben és időben. Mint aki öreg, és eleget látott már az életből, elégedetten azzal, hogy mindennek határt szabott, teszi majd össze a lábát, hogy elnémuljon.

De ameddig még tart a történet, nem tűrheti, hogy megfosszák idejének kitöltésétől, és bátor szóval nyomban hírt ad arról, amit már mindnyájan tudunk, hogy József megtartotta ígéretét, és először is testvérei köréből ötöt kiválasztva, Fáraó színe elé vezette őket, majd atyját, Jákóbot is Atón szép gyermeke elé vezette, ahogy illett, amikor is a patriarcha igen méltóságteljesen, a világi fogalmak szerint talán még kissé túl fölényesen is viselkedett. Erről hamarosan részletesen is beszámolunk. József személyesen járt el az Édes Lehelet Uránál a kihallgatások ügyében, és feljegyzésre méltó, hogy a hagyomány mennyire tisztában van az egyiptomi viszonyokkal, amikor a "le és föl" irányszavakat az ország szokása szerint használja. Egyiptom földjére levonultak; Izráel gyermekei levonultak Gósen mezeire. De ha azután ugyanabban az irányban továbbvándoroltak, akkor már felfelé, vagyis a folyó folyásával ellenkező irányban, Felső-Egyiptom felé tartottak; és pontos szóval élvén, József is így tett: felment Ahet-Atónba, a szemhatár városába a Nyúl-vidéken, az országok egyetlen fővárosába, hogy hírt vigyen Hórusznak a palotába: testvérei és atyjának házanépe megérkeztek hozzá, és hogy meggyőzze arról: nem tehet okosabbat, mint hogy Gósen földjén a kincstári jószág gondviselőivé tegye ezeket a tapasztalt pásztorokat. Fáraónak pedig tetszett ez a gondolat, amely így eszébe jutott, és mikor az öt testvér a színe előtt állt, ki is mondotta, és pásztoraivá nevezte ki őket.

Ez nem sokkal Izráelnek Egyiptomba érkezése után történt, mihelyt Fáraó megint egyszer meglátogatta Ont, kedves városát, és felragyogott palotájának szemhatárán, mint ahogy akkor tette, amikor először vezették eléje Józsefet, hogy megfejtse álmait. Ezt az időpontot várták meg, hogy kíméljék az élemedett Jákóbot, nehogy túl messze kelljen utaznia, míg Fáraó trónja elé kerül. Ő pedig ebben az időpontban József menfei házában tartózkodott, a bemutatásra kiválasztott öt fiával, nevezetesen a két Lea-sarjjal, Rúbennal és Júdával, Bilha fiával: Naftálival, Zilpa fiával: Gádiéllel, és Ráhel második gyermekével: Benoni-Benjáminnal együtt. Ezek kísérték el atyjukat a nyugati parton elterülő városba, a Körülgöngyölt városába és a felmagasztalt házába: itt köszöntötte Aszenáth, a leányzó a rabló atyját, és Jákób színe elé vezették az egyiptomi unokákat, hogy megtekintse és megáldja őket. Az öregen mély megrendülés vett erőt.

- Az Úr nyájassága lenyűgöző - szólt. - Megengedte, hogy szemtől szembe lássalak, fiam, amit sohasem gondoltam volna, és lám, most még azt is megengedi, hogy magodat láthatom. - És ezzel megkérdezte a nagyobbik fiútól, hogy hívják.

- Manassénak - válaszolta ez.

- És téged hogy hívnak? - kérdezte ezután a kisebbiket.

- Efráimnak - hangzott a válasz.

- Efráim és Manasse - ismételte az aggastyán, először nevezvén meg a másodszor hallott nevet. Majd Efráimot jobb felől, Manassét bal felől állította a térde mellé, úgy dédelgette őket, és javítgatta héber kiejtésüket.

- Hányszor mondtam, Manasse és Efráim - korholta őket József -, hogy így beszéljetek, ne úgy.

- Efráim és Manasse - szólt az öreg - nem tehet róla. A te kiejtésed is eltorzult már, fiam-uram. Akarjátok-e, hogy atyáitok nevében néppé sokasodjatok? - kérdezte a két fiútól.

- Szíves örömest - válaszolta Efráim, aki észrevette, hogy őt jobban szeretik, és Jákób már ekkor ideiglenesen megáldotta őket.

Erre kisvártatva megjött a hír, hogy Fáraó Onba érkezett, Ré-Horahte házába, és József az öt kiválasztott testvér kíséretében leutazott hozzá, Jákóbot pedig vitték. Ha azt kérdezik, miért nem őt, a nagytiszteletűt fogadta Fáraó először, miért került a sor előbb az öt testvérre, ahogyan ez kétségtelenül történt, akkor ezt kell felelni: a fokozás kedvéért történt így. Ünnepélyes elrendezésben ritkán kerül az élre a legjobb, inkább a csekélyebb értékű vezet, majd a valamivel jobb következik, és esetleg csak ezután vonul föl a legtiszteletreméltóbb, úgyhogy a taps és az ujjongás az egekig csap föl. Hogy melyiké legyen az elsőbbség, azon régóta vitatkoztak, de ez a vita a szertartás szempontjából mindenkor értelmetlen volt. Mindig a csekélyebb értékűé az elsőbbség, és mosolyogva kell átengedni a becsvágynak, ha ragaszkodik hozzá.

A testvérek fogadásának volt egy tárgyi, hogy úgy mondjuk, üzleti tartalma is, amelyet először kellett tisztázni. Jákób rövid beszélgetése az ifjú bálvánnyal viszont csak szép formaság volt, olyannyira, hogy Fáraó is zavarba jött, hogyan szólítsa meg, és nem jutott jobb az eszébe, mint hogy megkérdezze a patriarchát, hány éves. Beszélgetésének a fiakkal több értelme volt, de ezt miniszterei előre meghatározták, mint a király csaknem minden beszélgetését.

Az öt testvért hajbókoló kamarások engedték be a tanács és kihallgatás csarnokába, ahol az ifjú Fáraó statisztáló udvartartási hivatalnokainak körében ült jogarral, ostorral és az élet arany jelképével kezében, a szalagokkal ékesített baldachin alatt. Jóllehet faragott trónszéke hagyományosan kényelmetlen, archaikus bútordarab volt, Ehnatón túlzottan hanyag testtartással volt képes rajta ülni, mivel tagjainak hieratikus elrendezése nem fért össze istene szeretetteljes természetességéről alkotott felfogásával. Legfelső Szája, a Kenyér Ura, Dzsepnuteefoneh, a Kenyéradó mindjárt a díszes kerítés jobb első cölöpénél állt, és ügyelt arra, hogy a tolmács közvetítésével történő beszélgetés úgy folyjon le, ahogyan előre meghatározták.

Miután a bevándorlók homlokukkal megérintették a terem padlóját, nem túl terjedelmes dicsérő szónoklatot mormoltak el, amelyre testvérük tanította meg őket, és amelyet úgy fogalmazott meg, hogy az eleget tett az udvari szertartásnak, de nem sértette meggyőződésüket. Egyébként, mint puszta cirádát, le sem fordították, hanem Fáraó rekedt fiúhangján nyomban köszönetet mondott nekik, és hozzáfűzte, őfelsége őszinte örömére szolgál, hogy Valóságos Árnyékadójának és bácsikájának tiszteletre méltó rokonságát trónja előtt láthatja. "Mivel keresitek a kenyereteket?" - kérdezte azután.

Júda volt az, aki válaszolt: juhpásztorok ők, úgymond, mint ahogy atyáik is azok voltak mindenkor, s ezért mindenféle állattenyésztéshez értenek. Azért jöttek ebbe az országba, mert barmaiknak nem volt már legelőjük, mivelhogy elhatalmasodott az éhség Kánaán földjén, és ha kéréssel bátorkodhatnának Fáraó színe elé lépni, úgy azzal, hogy legyen szabad Gósenben maradniok, ahol ez idő szerint felütötték sátraikat.

Ehnatón nem tudta megállni, hogy enyhén el ne fintorítsa érzékeny arcát, amikor a tolmács a "juhpásztorok" szót kimondta. Józsefhez fordult, ahogy írva vagyon, e szavakkal:

- A tiéid eljöttek hozzád. Országaink nyitva állnak előtted s így előttük is. E föld legjobb részében telepítsd le őket, lakozzanak a Gósen földjén, felségemnek kedve telik benne. - És mivel József tekintetével emlékeztette, még hozzátette: - Ezenfelül mennybéli atyám felségemnek egy gondolatot sugall, mely Fáraó szívének igen tetszik: te ismered, barátom, testvéreidet és rátermettségüket legjobban. Bízzad meg hát őket ennek mértékéhez képest jószágomnak gondozásával ott alant, és tedd a leginkább rátermetteket a király barmainak gondviselőivé! Felségem igen kegyesen és barátságosan megparancsolja neked, hogy tétesd közhírré a kinevezést. Igen örültem!

És ezután jött Jákób.

Belépése ünnepélyes és rendkívül körülményes volt. Szándékosan túlozta élemedett voltát, hogy korának nyomasztó méltóságával ellensúlyozza a Nimród-felséget, és ne kelljen előtte Istenének méltóságából semmit sem engednie. Emellett jól tudta, hogy udvaronc fia kissé nyugtalankodik magatartása miatt, és aggódik, hogy Jákób leereszkedően viselkedik majd Fáraóval szemben, és esetleg a Bindidi nevű bakkecskéről kezd beszélni, amiért már jó előre gyermeki intelemben is részesítette atyját. Jákóbnak nem volt szándékában, hogy érintse ezt a pontot, de annyit mindenesetre elhatározott, hogy méltóságából semmit sem enged, és ezért lenyűgöző korával védelmezte magát. Egyébként nemcsak hogy felmentették mindennemű hajbókolástól, mivel nem tartották képesnek az ehhez szükséges mozgékonyságra, hanem elhatározták: a lehető legrövidebbre szabják a kihallgatást, hogy az aggastyánnak ne kelljen túl sokáig állnia.

Egy ideig némán szemlélték egymást, az ősök fényűző, kései leszármazottja és istenálmodó, aki aranyozott díszes kápolnájában kíváncsian felemelkedett kissé, elhagyva túlzottan kényelmes helyzetét - és Jichák fia, a tizenkét testvér atyja; ugyanannak az órának burkában, de korszakokkal elválasztva egymástól tekintettek egymásra, az ősrégi módra megkoronázott ifjú, aki betegesen törekedett, hogy évezredek felhalmozott istentudományából egy gyengéden rajongó szeretetvallás rózsaolaját párolja le, és a sokat tapasztalt aggastyán, akinek székhelye az időben a legterjedelmesebb történés forrásánál volt. Fáraó hamarosan zavarba jött. Nem volt hozzászokva, hogy ő intézze az első szót az előtte állóhoz, hanem várta az udvari üdvözlés himnuszát, amellyel neki általában bemutatkoztak. Értesültünk arról is, hogy Jákób nem egészen mulasztotta el ezt a formai kötelezettséget: úgy hírlik, mind belépésekor, mind távozásakor "megáldotta" Fáraót. Ezt szó szerint kell érteni; az ősatya a kötelező dicsőítő mormolás helyébe az áldásnak egy szavát mondotta. Nem emelte föl mindkét kezét, mint Isten előtt, csak jobbját, s a legméltóságteljesebb reszketegséggel nyújtotta Fáraó felé, olyképpen, mintha némi távolságból atyai módon tartaná az ifjú feje fölé.

- Az Úr áldjon meg téged, Egyiptom királya - mondotta a magas kor hangján.

Fáraóra ez nagy hatással volt.

- Milyen öreg lehetsz te vajon, nagyatyuska? - kérdezte tőle csodálkozva.

Ekkor Jákób ismét túlzott. Úgy értesültünk, hogy éveinek számát százharminccal adta meg, ami teljesen esetleges adat. Először is egyáltalán nem tudta olyan pontosan, hogy milyen öreg, az ő égtáján élő emberek a mai napig is bizonytalanok szoktak lenni efelől. A tetejébe pedig még azt is tudjuk, mindössze az adatott meg neki, hogy százhat évig éljen, ami ugyan nagyon magas életkor, de mégis a természetes kor határain belül van. Eszerint akkor még nem is volt kilencven éves, és ehhez az igen tekintélyes korhoz képest még igen jól bírta magát. Ez az életkor mindenesetre eszközöket adott a kezébe, hogy Fáraó előtt a legnagyobb ünnepélyességbe rejtőzhessen. Mozdulatai egy vaké és látnoké voltak, kifejezésmódja emelkedett.

- Az én bujdosásom esztendeinek százharminc a száma - szólt, és hozzáfűzte: - Kevesek és nyomorúságosak az én életem esztendeinek napjai, és nem érték el az én atyáim élete esztendeinek napjait, ameddig ők bujdostak.

Fáraó megborzongott. Az ő végzete az volt, hogy fiatalon haljon meg, amivel törékeny természete egyet is értett, úgyhogy, az életidőnek ily mértéke valósággal megriasztotta.

- Ó, mennyei jóság! - mondotta kissé csüggedten. - Mindenkor Hebrónban éltél, nagyatyuska, a nyomorúságos Retenuban?

- Legtöbbnyire, gyermekem - válaszolt Jákób, úgyhogy a baldachintól kétoldalt álló, redőzött ruhájú udvaroncokban meghűlt a vér, mintha a guta ütötte volna meg őket, József pedig intően csóválta fejét atyja felé. Az öreg látta is jól, de azt színlelte, mintha nem látná, és megmaradván csökönyösen a lenyűgöző évszámoknál, így folytatta:

- A bölcsek szerint Hebrón évei kétezer-háromszázra rúgnak, és Mempi, a sírok városa nem éri el éveinek számával.

József ismét gyorsan megcsóválta fejét feléje, de az aggastyán egyáltalában nem törődött vele, és Fáraó is igen engedékenynek mutatkozott.

- Lehetséges, nagyatyuska, lehetséges - szólt sietve. - De hogy nevezheted életed napjait nyomorúságosnak, hiszen egy fiút nemzettél, aki Fáraónak oly kedves, mint a szeme fénye, úgyhogy nincsen nála nagyobb a két országban, csak a koronák ura?

- Tizenkét fiút nemzettem - válaszolt Jákób -, és ez az egyik volt közöttük. Átok is, áldás is van soraikban, áldás és átok is. Vannak, akik elutasíttattak, de kiválasztottak maradnak. Aki azonban kiválasztatik, az elutasított marad a szeretetben. Amikor elvesztettem, meg kellett találnom, és most, hogy ráakadtam, elveszett nékem. Azok köréből, akiket nemzettem, visszalép ő a felmagasztalt emelvényre, de helyébe azok lépnek, akiket ő nemzett nékem, másodikuk az első előtt.

Fáraó tátott szájjal hallgatta ezeket a szibillai szavakat, amelyek a fordítás következtében még homályosabbá váltak. Segélykérően tekintett Józsefre, de ő lesütötte a szemét.

- Úgy, úgy - mondotta. - Hát persze, nagyatyuska, ez világos. Nagyon jól és bölcsen válaszoltál, ahogy Fáraó igazán szívesen hallgatja. De most már ne fáradj tovább azzal, hogy felségem előtt állsz. Eredj békével, és élj, ameddig csak örömet találsz benne, még sok-sok évig, százharminc esztendődön felül!

Jákób még végezetül ismét felemelte kezét, és megáldotta Fáraót, aztán eltávozott ünnepélyes körülményességgel, anélkül, hogy akár csak egy cseppet is feladott volna méltóságából.

Itt kell szerét ejtenünk annak, hogy megbízhatóan tisztázzuk József igazgatási tevékenységét, hogy egyszer s mindenkorra elvágjuk gyökerét ama félig megalapozott fecsegésnek, amely mindenkor keringett róla, és gyakran szidalmazásáig és rágalmazásáig fajult. Meg kell állapítanunk: ezekért a félreértésekért, amelyek József hivatali ténykedésére gyakran már a "borzalmas" jelzőt zúdították, elsősorban a történet legrégibb elbeszélése felelős - ennek szűkszavúsága igen kevéssé közelíti meg azt a módot, ahogy a történet eredetileg elbeszélte önmagát, vagyis az egykori valóságot, úgy, ahogy az megtörtént.

Súlyos és száraz adatok azok, amelyekre ez az első írásbeli híradás visszavezeti Fáraó nagy üzletemberének cselekedeteit, és e híradás alapján el sem tudjuk képzelni s meg sem tudjuk magyarázni azt az általános csodálatot, melyet e cselekedetek eredetileg keltettek; e csodálat gyakran istenítéssé vált, gyakran álmatagon szó szerint vették némelyik címét, mint például azt, hogy a "Kenyéradó", és azt, hogy a "Kenyér Ura", s ez nagy néptömegeket arra indított, hogy valamiféle Nílus-istenséget, sőt magának Hápinak, a Megtartónak és az Élet Forrásának megtestesülését lássák benne.

Ez a mitikus népszerűség, amelyet József elért, és amelynek megszerzésére bizony egész lényével mindenkor törekedett is, mindenekelőtt rendszabályainak azon a szivárványszínekben játszó keverékén, mosolygó tekintetű kétértelműségén alapul, amely mintegy két irányban működött, és teljesen személyes modorban és mágikus tréfával kötött egybe különböző szándékokat és célokat. Azért beszélünk tréfáról, mert ennek a princípiumnak helye van történetünk kis kozmoszában, és mert már korán eldöntetett, hogy a tréfa olyan természetű, mint valami futár vagy ügyes ügyvivő ellentétes szférák és befolyások: például naphatalom és holdhatalom, apajog és anyajog, a nap és az éj áldása között, sőt hogy közvetlenül és átfogóan megmondjuk: élet és halál között. Ennek a karcsú-fürge, vidáman kibékítő közvetítő természetnek nem akadt igazi kifejezése egy istenszemélyben a Józsefet befogadó ország, a fekete föld országa területén. Ezt az alakot még leginkább Thot, az írnok és a halottak vezetője, sokféle ügyesség feltalálója közelítette meg. Csak Fáraó, akinek messze földről hírt hoztak minden isteniről, csak ő hallott ilyen jellegű istenség tökéletesebb alakjáról, és József Fáraó kegyelmét elsősorban annak a körülménynek köszönhette, hogy Fáraó felismerte benne a barlanglakó gyermekkópénak, a pajkos csínyek urának vonásait, és joggal mondhatta magában, hogy egy király sem kívánhat magának jobbat, mint hogy ennek a kedvező istengondolatnak megjelenése és megtestesülése legyen a minisztere.

Egyiptom gyermekei József révén ismerkedtek meg a szárnyas alakkal, jóllehet nem vették fel Panteonjukba, de csak azért, mert helyét Dzsehuti, a fehér majom foglalta el. Ez a tapasztalat mindazonáltal vallásos szemhatáruk kitágítását jelentette, különösen a varázslat gondolatának eközben történt vidám átalakulása folytán, és ez már egymagában is elégséges volt, hogy felkeltse e gyermekek mitikus csodálkozását. A varázslatot ők mindenkor félénk-komolyan és aggodalmasan fogták fel - minden varázslat értelme az volt náluk, hogy szilárd gátat vessenek a bajnak, és áthatolhatatlan módon elhárítsák, és ezért látták József nagy gabonafelhalmozását és sok kúp alakú magtárát a varázslat fényében. De már egészen különösen varázslatosnak tetszett nekik a gondoskodás és a baj találkozása, vagyis: az a mód, ahogyan az Árnyékadó e rendszabályaival orránál fogva vezette a bajt, ahogy előnyt és nyereséget csiholt belőle, s oly célok szolgálatába állította, amelyek az átkozottul bamba és csak pusztításra törő sárkánynak sohasem jutottak volna eszébe - mindez varázslatos volt, valami szokatlanul vidám, nevetésre ingerlő módon.

A nép valóban sokat nevetett - mégpedig csodálkozva nevetett - azon, ahogy József a nagyokkal és gazdagokkal bánva, hidegvérrel kihasználta a drágaságot, és gondoskodott uráról, Hóruszról a palotában, megaranyozta és megezüstözte őt, amikor a vagyonosoknak eladott gabonáért hatalmas csereértéket zúdított Fáraó kincstárába. Ebben jutott kifejezésre az isten iránt érzett ügyes szolgahűsége, amely minden odaadó, nyereséget juttató szolgálat lényege. Ugyanakkor azonban ingyen osztották a kenyérgabonát a városok éhező kisemberei között az ifjú Fáraó, az istenálmodó nevében, akinek ez éppen annyira, sőt még inkább hasznára vált, mint megaranyozása. Ez a népjólét és a korona politikájának olyan összekapcsolása volt, amely igen újszerűen, ötletesen és vidítóan hatott, és amelynek varázsáról a történet első rögzített elbeszélése legföljebb annak ad némi fogalmat, aki egész pontosan behatolt kifejezésmódjába, és tud sorai között olvasni. Vonatkozása saját ősformájához, vagyis ahhoz, ahogyan a történet, lejátszódván, önmagát elbeszélte, bizonyos nyers, kifejezetten mulatságos szólásmódokban dereng fel, amelyek olyanok, mint egy népszerű bohózat megmaradt foszlányai, és amelyeken keresztül áttetszik az őstörténés jellege. Például akkor, amikor az ínségesek József előtt így kiáltanak: "Adj nekünk kenyeret! Miért haljunk meg szemed láttára? Azért, hogy nincs pénz?" - ami igen mélyenjáró szóhasználat, s az öt könyvben másutt sehol sem fordul elő. József viszont ugyanabban a modorban válaszol erre, nevezetesen a következő szavakkal: "Hozzátok ide a barmaitokat, és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz!" Persze nem ilyen hangon tárgyaltak az ínségesek és Fáraó nagy Vásártartója. De ez a kifejezésmód egyértelmű az emlékezéssel: milyen szellemben élte át a nép ezeket az eseményeket - komédiás szellemben, amelyből teljesen hiányzott az erkölcsi kényeskedés. A tiszteletre méltó híradás mégsem óvhatta meg teljesen József eljárását attól, hogy ne illessék kizsákmányoló keményszívűség vádjával, hanem fejére idézte az erkölcsiekben komolyra hangolt lelkek elmarasztaló ítéletét. Ez érthető. Megtudjuk e híradásból, hogy József az ínségévek folyamán előbb megkaparintotta, azaz: begyűjtötte Fáraó kincstárába az ország minden pénzét, majd lefoglaltatta a nép jószágát, végül kisajátította szántóföldjeiket, kiűzte őket otthonukból, kénye-kedve szerint áttelepítette és állami rabszolgaságban sanyargatta őket idegen földön. Ez bizony kellemetlenül hangzik, de a valóságban egészen másképpen hatott, mint ahogy a híradásnak bizonyos emlékezettel terhes szóképeiből világosan kiderül. Ezt olvastuk: "És adott nekik József kenyeret lovakért, juhokért, ökrökért és szamarakért, és eltartá őket abban az esztendőben kenyérrel az ő barmaik összességéért". A fordítás azonban pontatlan, és hiányzik belőle egy bizonyos célzás és sugalmazás, amely megvan az eredetiben. "Eltartá" helyett egy szó szerepel ott, melynek értelme "vezetni"; "és vezette őket - így szól az eredeti - kenyérrel vagyonuk ellenében egész évben", ami sajátságos kifejezés, és szándékosan választották meg; mert a pásztornyelvből ered, és azt jelenti, hogy "őrizni", "legeltetni", vagyis gyámoltalan teremtmények gondos és szelíd gyámolítását, különösen a könnyen megzavarható juhnyájét, és a mitikusan gyakorlott fül számára ezzel a rikító és formulaszerűen megmerevedett szóval Jákób fiának a jó pásztor szerepét és jellemét tulajdonították, a jó pásztorét, aki őrködik a népeken, friss réten legelteti és friss forráshoz vezeti őket. Itt is, mint az előbbi bohózatba illő kifejezésekben, az őstörténés színe tetszik át; "vezetni", ez a különös ige, amely mintegy a valóságból lopakodott be az elbeszélés szövegébe, elárulja, hogy milyen világításban látta a nép Fáraó nagy kegyencét; ítélete lényegesen különbözik attól, melyet jelenkori állammoralisták vélnek szükségesnek róla kimondani, mert őrizni, legeltetni és vezetni egy isten cselekményei, akit mint "a föld alatti juhakol urát" ismerünk.

A jelentés szövegének tényadataihoz nem fér kétség. József a vagyonosoknak adott el, nevezetesen a tartományi báróknak és a nagybirtokosoknak, akik azt hitték magukról, hogy királyokhoz hasonlóak, s arcátlanul magas konjunktúraárakon adott el, és "pénzt", azaz csereértékeket szívott a királyi kincstárba, úgyhogy nemsokára nem volt többé szűkebb értelemben vett "pénz", vagyis nemesfém forgalomban: mert "pénz, mint vert érme, nem is volt még, és a csereértékek körébe, melyeket a gabonáért adtak, már eleve mindenfajta barom is tartozott; ebben nem volt semmi sorrend és semmi fokozás, és nem kielégítő az olyan ábrázolás, amely azt hitetné el, mintha József az emberek pénzhiányát felhasználta volna, hogy megfossza őket lovaiktól, marháiktól és juhaiktól. A barom is pénz; méghozzá egészen kiváló értelemben az, mint ahogyan az a "pekuniárius" szóból, ebből az egészen modern kifejezésből is kiviláglik: és még mielőtt a vagyonosok arany és ezüst díszedényeikkel fizettek volna, barmaikat és aprómarhájukat használták erre a célra, ami egyébként nem jelenti azt, hogy állatállományuk egy szálig, az utolsó tehénig Fáraó istállóiba és karámjaiba vándorolt volna át. József hét évig nem istállókat és karámokat épített, hanem kúp alakú magtárakat, és nem is tudott volna hol elhelyezni s felhasználni annyi pénz-barmot. Ha valaki sohasem hallott még a "lombardírozás" gazdasági ügyletéről, akkor persze nem értheti meg az ilyenfajta történetet. A jószágra kölcsönt adtak vagy elzálogosították - nevezhetjük így is, úgy is. Legtöbbnyire a tanyákon és birtokokon maradt, de nem volt többé gazdájának tulajdona a régi értelemben. Illetve: tulajdona volt, de mégsem volt az, csak feltételesen és megterhelt módon, és ha a történet első elbeszélése valamiben hibázik, akkor ebben: olyan hatást kelt - és ezen igen sok fordul meg -, mintha József eljárása mindenáron a tulajdon fogalmának elvarázsolására irányult volna és arra, hogy átalakítsa a birtok és birtoktalanság, a korlátolt és a hűbérszerű birtok közötti lebegő állapottá.

Mert ahogy szaporodtak az aszály és a nyomorúságos vízállás évei, s az aratás királynőjének emlői továbbra is elfordultak az országtól, fű nem nőtt, gabona nem szökött szárba, az anyaméh bezáródott, és nem szült gyermekeket e világra - valóban és egészen a szöveg szavai szerint oda jutottak, hogy az addig magántulajdonban levő fekete föld nagy része kincstári tulajdonná vált, amit e szavakkal írnak le: "Megvette azért József egész Egyiptom földét a Fáraó részére, mert az egyiptombéliek mind eladták az ő földjüket." Milyen ellenértékért? Vetőmagért. A tudósok megegyeznek abban, hogy ez nyilván az ínségidőszak vége felé történt, amikor a terméketlenség bilincsei már valamennyire lazulni kezdtek, a vizek dolga ismét tűrhetően normálissá vált, és a szántóföldnek is lett volna hozama, ha bevethetik. Ezért ejtettek a kérelmezők ilyen szavakat: "Miért vesszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? Végy meg minket és földünket kenyéren, és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Fáraónak; csak adj magot, hogy éljünk s ne haljunk meg, és a föld ne pusztuljon el."

Kinek a szavai ezek? Elmondott szavak, nem a nép kiáltásai. Ez javaslat, ajánlat, melyet egyesek terjesztettek elő, egy csoport, mindeddig igen engedetlen, sőt lázongó emberek osztálya, a nagy latifundiumok birtokosai és a tartományi hercegeké, akiknek Amózisz fáraó a dinasztia kezdetén kénytelen volt nagy címeket, mint "Nehbet istennő első királyfia", valamint nagy és független földbirtokokat ajándékozni - régimódi, dacos, feudális uraké, akiknek a közösség számára haszontalan, maradi léte már régóta tüske volt az új állam szemében. József, az államférfi észrevette, hogy itt az alkalom, amikor ezeket a büszke urakat kényszerítheti, hogy lépést tartsanak a korral. Elsősorban róluk volt szó a kisajátításoknál és áttelepítéseknél, amelyekről értesülünk: ami ennek a bölcs és elszánt miniszternek uralma alatt történt, az volt, hogy felosztotta a még meglevő nagybirtokot, és kisebb birtokterületeken paraszti bérlőket telepített le, akik az államnak felelősek voltak a korszerű gazdálkodásért, a föld csatornázásáért és öntözéséért; ez tehát azt jelentette, hogy egyenletesebben osztották el a földet a nép között, és a kincstár felügyelete alatt megjavították a földművelést. Jó néhány "első királyfi" vált ugyanily parasztbérlővé, vagy a városba költözött; jó néhány gazdát telepítettek át birtokáról, amelyet addig gondozott, valamelyik újonnan kiszabott kisbirtokra; régi földje pedig mások tulajdonába került; és ha ilyen áttelepítéseket máskor is végrehajtottak, ha arról hallunk, hogy a Kenyér Ura az embereket városok szerint "telepíté", vagyis: egy-egy városközpont körül elterülő mezőgazdasági terület szerint, tehát áthelyezte őket egyik birtokról a másikra, akkor mindez jól átgondolt nevelő szándékkal történt, amelynek célja éppen a tulajdonfogalom említett átalakítása volt, megtartása és megszüntetése egyben.

Vetőmag bármiféle állami juttatásának lényeges előfeltétele ugyanis a szép ötöd megfizetésének folytatása volt - ez volt az az adó, mellyel József a kövér esztendők idején összegyűjtötte varázslatos készleteit, amelyekből most merített -, s most ezt az adót állandóvá nyilvánították, örök időkre rögzítették. Gondoljuk csak meg, hogy az említett áttelepítések nélkül ez az adó lett volna az egyetlen forma, melyben a szántóföldek "eladása" tulajdonosaikkal együtt - mert hiszen ezekre magukra is vonatkozott az ajánlat - megnyilatkozik. Sohasem értékelték eléggé azt, hogy József a birtokosok saját személyének eladásával, amire ezek csak azért szánták el magukat, hogy éhen ne haljanak, csak igen finoman, jelképszerűen élt, hogy a maga részéről egyáltalán ki sem ejtette a "rabszolgaság" és a "szolga" szavakat, amelyeket érthető okokból egyáltalán nem kedvelt; hanem azt a tényt, hogy az ország és lakossága már nem volt "szabad" a régi értelemben, nem juttatta erőteljesebben kifejezésre, mint csupán az ötöd elévülhetetlen adókötelezettsége által, vagyis azzal, hogy a vetőmaggal meghitelezett lakosság nemcsak önmagának dolgozott többé, hanem részben Fáraónak, tehát: az államnak, a közösségnek. E részben tehát munkája jobbágyok robotmunkája volt - ezt az emberségesség minden barátja és a humánus újkor minden polgára ilyen névvel jelölheti meg, ha hajlandó azt logikusan önmagára is alkalmazni.

Ez az elnevezés azonban túlzottnak hangzik, ha megvizsgáljuk a függőség mértékét, melyre József az érdekelteket kötelezte. Ha arra kényszerítette volna, hogy hozamuk háromnegyed részét vagy akár csak a felét is beadják, akkor érezhető lett volna számukra, hogy már nem a maguk urai, és földjeik sem az övék. De hát húsz százalék - erről aztán még a rosszindulatnak is el kellett ismernie: ez annyi, mint határt szabni a kizsákmányolásnak. Aratásuk négyötöd része megmaradt a gazdáknak új vetésre és a maguk és gyermekeik fogyasztására - el kell hogy nézzék nekünk, ha ilyen törvény és adózás láttán csak jelképes rabszolgaságról beszélünk. Évezredek távlatán is áthallatszanak a köszönet szavai, melyekkel a leigázottak kényurukat üdvözölték: "Életünket megtartottad; hadd találjunk kegyelmet uram szemei előtt, és szolgái leszünk a Fáraónak". Kell még ennél több? Ha még többet akarna valaki, tudja meg, hogy maga Jákób is, akivel József ezeket az ügyeket ismételten megbeszélte, kifejezetten helyeselte az adóilletéket, nevezetesen annak magasságát, ha nem is abban a vonatkozásban, akinek a javát szolgálta. Ha majd az ő ivadékai már, úgymond, néppé sokasodtak, amelynek alkotmányt kell adni, a földművesek akkor is csak a föld megbízott gondozóinak tekinthetik majd magukat, és le kell hogy adják az ötödöt - de nem Hórusznak a palotában, hanem Jahvénak, az egyetlen Királynak és Úrnak, akié minden föld, és akitől minden vagyon származik. De belátja, úgymond, hogy fia-urának, az elkülönítettnek, aki egy pogány világot kormányoz, ezekkel a dolgokkal a maga módjára kell eljárnia. És József mosolygott.

Az állandósult úrdolga azonban eszmei tartalma szerint és az arra kötelezettek tudatában sem fért össze azzal, hogy megmaradhatnak öröklött lakó- és szántóterületeiken. Ez a rendszabály éppen enyhe voltánál fogva nem kelthetett teljes megértést az új helyzet iránt, és nem tehette előttük szemléletesen nyilvánvalóvá. Ez volt az áttelepítések elrendezésének oka: ez utóbbiak szükségszerűen kiegészítették az adókötelezettséget, mivel az egymaga nem volna elegendő, hogy érzékeltesse a földművesekkel tulajdonuk "eladását", és hatásosan megértesse velük új viszonyukat tulajdonukhoz. Egy földműves, aki megmaradt volna régóta művelt birtokán, könnyen rabjává válhatott volna meghaladott gondolatoknak, sőt egy napon feledékenységből talán még fel is kelhetett volna a kincstár követelései ellen. Ha azonban kénytelen volt elhagyni birtokát és cserébe Fáraótól másikat kapott érte, akkor birtokának hűbéri jellegét sokkal szemléletesebbé tették.

A különös az volt, hogy a birtok mégis birtok maradt. A személyes és szabad tulajdon ismérve az eladás és örökhagyás joga, és József érintetlenül hagyta ezeket a rendelkezési jogokat. A föld ezután egész Egyiptomban Fáraó tulajdona lett, de ugyanakkor eladható és örökbe hagyható volt. Nem ok nélkül beszéltünk arról, hogy József rendszabályai következtében a tulajdon fogalma varázslatos változáson esett át; hogy ezáltal e fogalom valamilyen lebegő állapotba jutott, úgyhogy az emberek tekintete, ha azt magukban a "birtok" fogalmára próbálták irányítani, megtört és réveteggé vált a kétértelműségen. Amit fel akartak mérni tekintetükkel, nem pusztult el és nem szűnt meg, csak az igen és nem félhomályában, az elpárolgás és megmaradás derengésében jelent meg, és ez mindaddig általános hunyorgást okozott, míg az értelem meg nem szokta. József gazdasági rendszere a társadalmasítás és az egyéni birtok szabadságának meglepő összekapcsolása volt, olyan keverék, amelyet igen furfangosnak és egy ravasz közvetítő istenség megnyilatkozásának éreztek.

A hagyomány hangsúlyozza, hogy a reform nem vonatkozott az egyházi birtokokra: a sok szentély állami javadalmakban részesülő papi rendjei, nevezetesen Amun-Ré birtokai megnyirbálatlanok és adómentesek maradtak. "Csak a papok földjét nem vette meg" - mondja a hagyomány. Ez is bölcs dolog volt - amennyiben a bölcsesség kópéságig fokozott okosság, amely ellenfelének ártani tud a lényegben, forma szerint pedig megadja neki a tiszteletet. Amun és a kisebb helyi istenségek kímélése bizonyára nem volt Fáraó kedvére; szívesen látta volna, ha a karnakit megkopasztották és kifosztották volna, és gyerekesen civódott ezért Árnyékadójával, akit azonban az isten anyjának, a mamácskának helyeslése támogatott. Az ő beleegyezésével maradt meg József amellett, hogy kíméli a kisember ragaszkodását az ország régi isteneihez, ezt a kegyeletet, melyet Fáraó az ő mennybéli atyjának tana kedvéért gyökerestül kiirtott volna, és olyan eszközökkel, aminőket József nem tilthatott meg neki, meg is próbált kiirtani - buzgóságában képtelennek mutatkozván a belátásra, hogy a nép hozzáférhetőbb lesz a tisztító új tan számára, ha ugyanakkor megengedik neki, hogy ragaszkodjék hagyományos hitbéli és szertartásbéli szokásaihoz. Amun szempontjából József teljesen elhibázottnak tartotta volna, ha olyan hatást keltenek a Kosfejűben, mintha az egész agrárreform ellene irányulna, és azt célozná, hogy eszköz legyen az ő lefokozásához, ami által arra ingerelték volna, hogy a reform ellen izgassa a népet. Sokkal helyesebb volt megnyugtatni őt, udvarias gesztussal, mely tekintettel volt rá. Mindezeknek az éveknek eseményei, a fölösleg, a gondoskodás és a nép megmentése amúgy is elég határozottan Fáraó és szellemi tekintélye javára billentette a mérleget, és a kincsek, amelyeket József gabonaeladásai révén a Nagy Háznak már előbb is juttatott, és az, hogy továbbra is folytatta a juttatásokat, a birodalmi istennek közvetve akkora tekintélyveszteséget okozott, hogy a meghajlás a hagyományosan szentesített adómentesség előtt tulajdonképpen puszta iróniával volt egyértelmű, és benne ugyanaz a mosolygó kacsintás csillant fel, melyet pásztorának valamennyi cselekedetében észrevett a nép.

A szigorú karnaki istennek még azt a propagandaeszközét is kiütötték a kezéből, mely Fáraó feltétlen békeszeretete, a háború határozott elutasítása folytán állt rendelkezésére, vagy ha mást nem, hát hatékonyságát csökkentették József elosztási és zálogolási rendszerével; ez legalábbis egy időre megfékezte a vakmerőséget, amelyre egy szelíddé vált és erőszakra nem hajlamos hatalom az egyszerű embereket ingerli. Komolyak voltak e veszélyek, amelyeket egy kései örökös szelíd lelkivilága szabadított rá a hódító Thutmózisz birodalmára, mert az államok világában hamarosan elterjedt a híre, hogy Egyiptom földjén már nem a vaskezű Amun-Ré, hanem egy érzelmes, virágillatú és madárcsipogású istenség a hangadó, amely semmi áron sem akarja vérrel bemocskolni a birodalom kardját, s ezért minden józan emberi értelemmel ellenkeznék, ha nem vernék el rajta a port. Elterjedt a hajlam az arcátlanságra, az elszakadásra és az árulásra. Az adóköteles keleti tartományok Széir földjétől a Karmelig nyugtalankodtak. Félreismerhetetlen volt a szíriai városfejedelmek között elharapózott függetlenségi mozgalom, és ebben a harciasan dél felé előretörő Hattira támaszkodtak; ugyanakkor a keleti és déli beduin sivataglakók is fosztogatták Fáraó városait, sőt egyeseket el is foglaltak; ezek is hallottak arról, hogy most a jóság uralkodik. Ezért Amun mindennapos követelése, hogy gerincesen kell élni a hatalommal - noha főként belpolitikai értelme volt, és a "tan" ellen irányult -, külpolitikai szempontból nagyon is jogosult volt, és a hősi-régi gyűlölt-meggyőző toborzóerejeként jelentkezett a kifinomult újjal szemben, s Fáraónak sok bánkódást okozott mennybéli atyjáért. Az ínség és József azonban segítségére jöttek; sokat elvettek Amun propagandaköveteléseinek erejéből azzal, hogy Ázsia ingadozó kiskirályait gazdaságilag gúzsba kötötték, s noha ez nem is éppen Atón szelídségével, hanem céltudatos kérlelhetetlenséggel történt, az ilyen keménység szerintünk még igen csekély súllyal esik latba ahhoz képest, hogy megkímélte Fáraót kardjának bemocskolásától. Akiket ilyenformán aranylánccal fűztek Fáraó trónjához, azoknak jajkiáltásai elég élesek voltak, s így még nekünk, a mai kor embereinek is fülünkbe jutottak. De mindent összevéve nem helyes megengednünk, hogy a részvét erőt vegyen rajtunk. Kétségtelen: gabonáért nemcsak ezüstöt és fát, hanem fiatal családtagokat is le kellett küldeni túszként és zálogul Egyiptomba - ami bizonyára keménység volt, de mégsem szakad meg miatta a szívünk, annál kevésbé, mert tudjuk, hogy az ázsiai uralkodók gyermekeinek Thébe és Menfe elegáns internátusaiban kitűnően ment a dolguk, és ott jobb nevelésben részesültek, mint amilyent odahaza valaha is kaphattak volna. "Elpusztultak - hangzott a panasz, és még ma is hangzik - fiaik, lányaik, és elpusztult házi és gazdasági felszerelésük." De kiről van szó? Például Milkiliről, Asdód városfejedelméről, és róla tudunk egyet-mást, ami arra utal, hogy szeretete Fáraó iránt nem volt a legmegbízhatóbb, s ezért eléggé rászorult arra, hogy feleségének és gyermekeinek egyiptomi tartózkodása által szilárdítsák meg.

Röviden, nem tudjuk rászánni magunkat, hogy mindebben valami különleges kegyetlenség ismérveit lássuk, ami nem egyezett József jellemével, hanem inkább hajlunk arra, hogy miként a nép, amelyet "vezetett", egy okosan ügyes szolgaistenség mosolygóan kacsintó csínyjeit ismerjük fel benne. Ez volt messze Egyiptom határain túl is a József ügyviteléről alkotott általános felfogás. Ez az ügyvitel mosolyt és csodálatot keltett - s mi jobbat szerezhet az ember emberek között, mint csodálatot, amely megfékezi, de ugyanakkor vidámságra szabadítja fel lelküket?

Ami még hátravan elbeszélésünkből, abban tekintetbe kell vennünk a történetben szereplő személyek életkorát - életkori viszonyokat, melyekről dal és festészet téves nézetek elterjedését segítette elő a közvéleményben. Ez persze Jákóbra nem érvényes, akit halálának idején mindig úgy képzelnek el, mint igen élemedett és csaknem vak aggastyánt (utolsó éveiben látása valóban észrevehetően meggyengült, és Jákób bizonyos mértékben még büszke is volt rá, és az ünnepélyes kifejezés kedvéért ki is használta, Izsákot, a vak áldásadót választván példaképül). Ami viszont Józsefet és testvéreit, valamint fiait is illeti, az általános elképzelés arra hajlik, hogy valamennyiüket megmerevítse egy bizonyos életkorban és állandó ifjúságot tulajdonítson nekik, ami ezeket a nemzedékeket megfosztja minden viszonyuktól az atya élemedett aggkorához.

Kötelességünk, hogy itt helyesbítően avatkozzunk be, ne tűrjünk semmiféle meseszerű homályosságot, és rámutassunk, hogy csak a halál, tehát minden elbeszélő történés ellentéte biztosít fennmaradást és nyugalmat, de viszont senki sem lehet elbeszélés tárgya és egy történet résztvevője anélkül, hogy közben gyorsan ne öregednék. Hiszen mi magunk is, akik e történet fonalát legombolyítjuk, nem csekély mértékben öregedtünk közben - egy okkal több, hogy világosságra törekedjünk ebben a dologban. Persze mi is szívesebben beszéltünk egy bájosan tizenhét éves vagy akár egy harmincéves Józsefről, mint arról, aki már jócskán megvolt ötvenöt éves; de mégis tartozunk annyival az életnek és a haladásnak, hogy figyelmeztessünk benneteket az igazság megvalósítására. Mialatt Jákób, gyermekei és unokái tiszteletétől övezve és körükben jól ellátva, Gósen vidékén még tizenhéttel szaporította évei számát, hogy megérje a rendkívül tiszteletreméltó, de még mindig természetes százhat éves kort, elkülönített kedvence, Fáraó Egyetlenegy Barátja érett férfiból öregedő férfivá lett, akinek hajába és szakállába sok ősz szál vegyült volna a sötét alap közé, ha amazt nem nyíratta és nem fedte volna be drága parókával, emez meg nem lett volna az ország szokása szerint simára borotválva. De hozzátehetjük, hogy fekete Ráhel-szeme megőrizte barátságos csillogását, amely mindenkor gyönyörűsége volt az embereknek, és hogy kellő változattal általában a szépség Tammúz-vonása hű maradt hozzá - nevezetesen a kettős áldás következtében, amelynek gyermekéül mindenkor tartották, és amely nemcsak fölülről jött és szellemi áldás volt, hanem a mélységé is, mely alant terül és anyai életörömet küld fel a teremtménybe. Az ilyen természeteknek gyakran még második ifjúságban is van részük, amely formáját bizonyos mértékben korábbi életfokozatokra vezeti vissza; s ha egyes délibábos műalkotások Jákób halottas ágyánál még mindig ifjonti alaknak ábrázolják Józsefet, annyiban nem torzítják el teljesen az igazságot, hogy Ráhel elsőszülöttje már egy-két évtizeddel korábban valóban sokkal nehézkesebb és testesebb volt, de ebben az időben ismét határozottan karcsúbbá vált, és inkább hasonlított húszéves énjére, mint a negyvenévesére.

Teljesen felelőtlennek és meggondolatlannak kell azonban neveznünk azt, hogy bizonyos festői ábrándok József fiait: Manasse és Efráim fiatalurakat, abban a jelenetben, amikor már haldokló nagyatyjuk megáldja őket, mint hét- vagy nyolcéves, göndör fürtű gyermekeket mutatják be a szemlélőnek. Pedig világos, hogy ők akkor húszas éveik kezdetét taposó, infánsszerű gavallérok voltak, piperkőcösen befűzött és felszalagozott udvari viseletben, csőrös szandált hordtak és kamarási legyezőt, és az említett ábrázolások egyébként megfoghatatlan gondatlansága csak a korai hagyomány szövegének néhány álmatag kifejezésével menthető, melyek szerint Jákób ölébe vette unokáit, vagyis helyesebben: hogy József levette onnan, miután az öreg "megcsókolgatá és megölelgeté őket". Az ilyfajta bánásmód igen kínos lett volna a fiatalembereknek, és igen sajnálatos, hogy az első elbeszélés ilyen értelmetlen fogalmakat segít elő, éppen annak a hajlamának következtében, hogy a történet legtöbb szereplője számára megállítsa az időt, és éppen csak Jákóbot öregítse túlzott mértékben - száznegyvenhét évessé!

Nyomban szemléltetjük majd, hogyan is történt e látogatás, amely a második volt ama három közül, tudniillik ennyiszer látogatta meg József atyját utolsó éveiben. De előbb még hadd vessünk egy röpke pillantást az előző tizenhét évre, amikor Izráel gyermekei gyökeret vertek Gósen földjén, ott legeltették, nyírták, fejték nyájaikat, éltek és kereskedtek, dédunokákkal ajándékozták meg Jákóbot, és kezdtek néppé sokasodni. Sohasem lehet majd határozottan megmondani, hány év esett e tizenhét közül tulajdonképpen még a hét szűk esztendőre, ugyanis nincsen feltétlenül eldöntve, hogy ezek száma hét volt-e vagy "csak" öt. (Ezt a "csak"-ot gúnyos idézőjelbe tesszük, mert szép jelentőségében az ötös szám semmivel sem marad a hetes mögött.) Ahogyan már említettük, a hosszú ínség mértékének ingadozása kissé bizonytalanná tette a számlálást. A hatodik évben a kenyéradó Menfénél nem kevesebb mint tizenöt rőffel duzzadt fel a szent évszakban; hol vörössé, hol zölddé vált, már ahogy szokta, amikor jól megy a sora, és jócskán rakott le termékeny talajt - de a következő évben még egyszer rosszul tápláltnak és gyengécskének mutatkozott, úgyhogy eldöntetlen maradt, vajon ezt a két évet is mint hatodikat és hetediket hozzá kell-e számítani vagy sem az előző öt szűk esztendőkhöz. Abban az időben, amikor ezt a kérdést minden templomban és utcasarkon megvitatták, József földművelési reformműve mindenesetre be volt már fejezve, és ennek alapján kormányozott tovább Fáraó Legfelső Szájaként és legeltette Fáraó juhait, miközben egyötödöt lenyírt belőlük.

Nem lehet azt állítani, hogy eközben igen gyakran látta volna atyját és testvéreit. A korábbi évekhez képest hozzá közel sátoroztak, de azért a Körülgöngyölt városától, József székhelyétől még jó darab utat kellett megtenni a testvérek lakóhelyéig, és József túl volt halmozva kormányzati ügyekkel és udvari kötelezettségekkel. Sokkal lazább volt az érintkezés velük, mint ahogyan Józsefnek atyjánál tett három, gyorsan egymásra következő utolsó látogatásából hihetnők, és senki sem ütközött meg ezen Jákób házában, hallgatólag helyeselték, és ez a némaság igen beszédes volt, s nemcsak azt fejezte ki, hogy külső akadályok iránt vannak megértéssel. Aki figyelmesen hallgatta a suttogó beszélgetést Jákób és Ráhel elsőszülöttje között viszontlátásuk alkalmából, amikor kettesben állottak a hetventagú család és József kísérete között, az maga is jogosan szigorú és kissé szomorú értelmet tulajdonít a kölcsönös tartózkodásnak - mert kölcsönös volt az -, a valóban benne rejlő értelmet: az engedelmességét és lemondásét. József elkülönített volt, aki egyszersmind felmagasztaltatott és háttérbe szoríttatott - elkülöníttetett törzsétől, és az jutott osztályrészéül, hogy ne legyen törzse. Kedves anyjának sorsa, amelynek "visszautasított készség" volt a neve, módosulva és más néven ismét megtestesült benne; ezt "megfosztó szeretet"-nek hívták. Ezt megértették és belenyugodtak, és a távolságnál vagy a kormányzat terhénél sokkal inkább az volt az oka a tartózkodásnak, hogy ezt megértették.

Ha az ember azt a szóvirágot hallja, mellyel Jákób egy bizonyos kérés előterjesztésénél Józsefhez fordult, azt a szólamot, hogy: "ha én teelőtted kedves vagyok", akkor megértheti azt a szinte elhidegülő, szinte megszégyenítő példáját a hangsúlyozott tartózkodásnak, mely atya és fiú, József és Izráel közt kialakult, és akkor visszaemlékezik, mint ahogy Jákób is emlékezett az egykori álomra, az álomra a szérűn, amelyben a tizenegy kókábimmal együtt a nap és a hold is meghajolt és hajbókolt az álmodó előtt. A testvérekben ezek az álmok halálos haragot és gyűlöletet ébresztettek, és elragadták őket a gaztettre, melyért aztán súlyosan kellett lakolniuk. De különös elgondolni - s azt hallgatólag ők is fontolgatták maguk közt -, hogy gaztettük mégiscsak célszerű volt, és el is érték vele céljukat. Mert jóllehet minden másképp történt, mint várták, és hason feküdtek az előtt, aki az alanti birodalom legelső nagyja lett - azért mégsem hasztalan adták el, ugyanis nemcsak a világba, hanem a világnak is adták -, abba veszett bele, hogy az örökségtől, melyet atyjuk, az érzelmes önkényesen szánt neki, megfosztatott: Ráhelről, a kedvesről Leára, a megvetettre szállt át. Ez tán nem ért meg némi meghajlást és hajbókolást?

"Ha én teelőtted kedves vagyok" - a három látogatás elseje alkalmával történt, hogy Jákób így szólította meg a drága elidegenítettet, abban az időben ugyanis, amikor úgy érezte, hogy életereje hanyatlik és már mélyen áll, a fáradtan, vörösesen és későn a szemhatár felett tovavánszorgó utolsó negyedben, a teljes elsötétedés előtt. Nem volt beteg akkor, és tudta, hogy még nem közeledik a leggyorsabb ütemben a vég felé. Mert még világosan ellenőrizni tudta életét és erejét, helyesen tudta felmérni, mennyi maradt még neki belőle, és tudta, hogy van még ugyan némi ideje hátra, de mégis ideje már, hogy szívének kedves kívánságát, mely egészen személyesen őrá vonatkozott, lelkére kösse annak, akinek egyedül volt meg a hatalma a teljesítésre.

Ezért küldött Józsefért, és kérte, látogassa meg őt. Kit küldött vajon? No, természetesen Bilha fiát, Naftálit, a fürgelábút küldte; mert Naftáli évei ellenére még mindig fürgelábú és -szavú volt, amit meg kell említenünk, mert a hagyomány a testvérek életkorára is hanyagul fátylat borít. Ha világosan felbecsüljük, akkor a testvérek kora negyvenhét és hetvennyolc között lehetett - Benjámin, a kis ember pedig nem kevesebb, mint huszonegy évvel volt fiatalabb Zebulónnál, aki a Józsefet megelőző harmadik legfiatalabb volt, és hatvannyolc évet számlált. Ezt már itt megemlítjük, hogy akkor, amikor majd Jákób utolsó óráján átokra és áldásra maga köré gyűjti fiait, senki se éljen abban a téveszmében, hogy sátra csupa fiatalemberrel telt meg. Ismételjük azonban, hogy Naftáli hetvenöt éve ellenére csaknem épségben megőrizte hosszú lábai inasságát, nyelve fecsegő fürgeségét és azt a vágyát is, hogy hírvivőként nyargaljon ide-oda a földi tudás kiegyenlítése céljából.

- Fiam - szólt Jákób e szívós aggastyánhoz -, eredj le innen abba a nagyvárosba, melyben fiam, Fáraó Barátja él, szólj színe előtt, jelentvén: atyánk, Jákób fontos ügyben szeretne beszélni kegyelmességeddel. Ne ijeszd meg, nehogy azt higgye, hogy már halálomon vagyok. Hanem azt mondd néki: "Atyánk, az öreg élemedett korához képest jól van Gósenben, és még nincs szándékában búcsút venni. Csak úgy látja, itt az ideje, hogy megbeszéljen veled egy rávonatkozó ügyet, jóllehet ez túlterjed életén. Ezért szíveskednél fekhelyéhez fáradni, mert hacsak ülve is, legtöbbnyire az ágyat nyomja a házban, melyet építettél néki!" Eredj, fiam, iramodj neki, és mondd el ezt!

Naftáli gyorsan elismételte az üzenetet, és elindult. Ha nem lett volna szüksége több napra az úthoz, gyalog lépkedvén, akkor József nyomban ott teremhetett volna, mert ő kocsival jött, kis kísérettel és házgondnokával, Mai-Szahméval, akinek nagyon is fontos volt, hogy benne legyen ebben a történetben, semhogy lemondott volna ura elkíséréséről. De a többi háznéppel együtt kinn várt, míg József egyedül időzött atyjánál a sátorban, a ház jól berendezett lakó- és hálóhelyiségében; ez az a négyzet alakú tér, amellyé most e történet egyébként oly tágas színtere összezsugorodott. Ugyanis ott, a háttérben álló ágyán és az ágy közelében élte le Jákób életének utolsó napjait Eliézer fiának, Damaszeknek gondozásában, akit magát is Eliézernek hívtak; Damaszek-Eliézer öves, fehér inget viselt, arca még fiatalos volt, és kopasz feje búbját ősz hajkoszorú vette körül.

Ez az ember tulajdonképpen Jákób unokaöccse volt, mert hiszen Eliézer, József tanítója, ha közelebbről szemügyre vesszük, az áldottfejű féltestvére volt egy szolgálótól. Állása tekintetében azonban a szolgákhoz tartozott, ha ki is emelkedett a többi háznép fölé; mint atyja, ő is Jákób legöregebb szolgájának nevezte magát, és ugyanúgy elöljáró volt házában, mint József Fáraóéban és Mai-Szahme kapitány Józsefében. Miután bejelentette a fiút atyjánál, kiment a kapitányhoz, és mint egyenrangúval beszélgetett vele.

Egyiptom kormányzója letérdelt, amikor a szobába lépett, és megérintette homlokával a padló nemezborítóját és szőnyegét.

- Ne úgy, fiam, ne úgy - hárította el Jákób, aki a háttérben ült fekhelyén, szőrmetakaróval a térdén, két fapolcra helyezett agyaglámpa között. - Mi a világban élünk, és az istengondba merült aggastyán sokkal jobban megbecsüli a világi nagyságot, semhogy gesztusodhoz hozzájárulhatna. Üdvöz légy nálam, üdvöz légy az elaggottnál, akit mentsen óvatossága, ha nem megy eléd atyai tiszteletadással, felmagasztalt bárányom! Végy egy zsámolyt ide mellém, kedvesem; legöregebb szolgám, Eliézer is idehúzhatott volna egyet, amikor beengedett, de ő nem olyan, mint atyja, a menyasszonykérő volt, akinek elébe futott a föld, és nem lett volna olyan, mint amaz volt számomra a véres könnyek idején. Melyik időre gondolok vajon? Arra, amikor elvesztél. Akkor nedves ruhával törölte arcomat, és szeretettel dorgált nem egy csökönyös szóért, mely kicsúszott a számon Isten ellen. Ám te életben voltál... Köszönöm érdeklődésedet, jól érzem magam. Bilha fiának, Naftálinak volt a feladata, hogy megnyugtasson, nem halottas ágyamhoz hívatlak; helyesebben: ez a fekhely itt halottas ágyam lesz majdan, és lassanként ilyenné is válik, de még nem az teljes mértékben, mert még érzek némi életerőt magamban, és a legközelebbi jövőben nem szándékozom búcsút venni, és mielőtt meghalnék, még egyszer vagy kétszer nyugodtan visszatérsz majd egyiptomi házadba, államügyeidhez. Jóllehet hajlandó vagyok, s kénytelen is, hogy megmaradt életerőmet szigorúan kíméljem s mértékletesen és takarékosan gazdálkodjam vele, mert még különféle alkalmakkor szükségem lesz rá, különösen majd legvégül, és kímélnem kell mozdulataimat és szavaimat. Ezért, fiam, ez a beszélgetésünk rövid lesz csak, és csupán a tárgyi szempontból szükségesre és fontosra fog szorítkozni, mert Isten ellen való volna, hogy haszontalan szavakban tékozoljam el magam. Meglehet, hogy már most is némi haszontalanságokat beszéltem. Miután elmondottam és nyomatékos kérés formájában előadtam neked azt, ami egyedül fontos, akkor talán, ha időd engedi, még egy órácskát elüldögélhetnél itt csöndesen mellettem, jövendő halottas ágyam mellett, csak az együttlétünk kedvéért, anélkül hogy arra ösztönöznél, hogy beszéddel fogyasszam erőmet. Így aztán fejemet némán válladra hajtom majd, és elgondolom, hogy ez te vagy, és hogyan szült az egyetlen igazi téged nekem Mezopotámiában természetfölötti fájdalommal, és hogyan vesztettelek el, és Isten rendkívüli jósága folytán hogyan nyertelek vissza úgyszólván. De amikor már megszülettél délben és ott feküdtél a függő bölcsőben a szűz mellett, aki a kimerülés rövid dalát énekelte, akkor mintha a kellemesség ragyogása vett volna körül, amelynek lényegét igen jól felismertem, és ahogy kinyitottad a szemedet, amikor megsimogattalak, olyan kék volt akkor, mint a mennyek fényessége, és csak később vált feketévé, huncutul csillogott a bogara, és ez volt felelős azért, hogy örökbe hagytam néked a képes menyasszonyi ruhát, itt e kunyhóban, arra, kissé előbbre. Talán majd az utolsó alkalommal erről is beszélni fogok; ez most valószínűleg felesleges, és nem fér meg a takarékossággal. A szívnek igen nehezére esik, hogy takarékosan megkülönböztesse a szükséges beszédet a haszontalantól. Látod, most csillapítóan simogatsz szereteted és hűséged jeléül. Ebből akarok kiindulni; szeretetedre és hűségedre akarom alapozni kérésemet, mellyel hozzád fordulok, és erre akarom építeni tárgyi óhajomat, amelyet minden felesleges szó elkerülésével intézek hozzád. Mert eljött már az idő, Jószéf-él, felmagasztalt bárányom, amikor meg kell majd halnom, s ha még nem is állok közvetlen halálom küszöbén, de Jákób már megkezdte elhalálozásának és utolsó szavainak idejét. Ha azonban majd egymáshoz illesztem lábaimat, és elhívattatom, hogy megtérjek atyáimhoz, akkor nem szeretnék Egyiptom földjében eltemetve lenni, ne vedd tőlem rossz néven, nem szeretném ezt. Az is kívánságom ellen volna, hogy itt feküdjem Gósen földjén, ahol tartózkodunk, jóllehet itt nem túlságosan egyiptomi a világ. Jól tudom, hogyha az ember halott, akkor már nincsenek kívánságai, és mindegy neki, hol fekszik. De ameddig az ember még él és kívánkozik, mégis fontos neki, hogy az történjék vele halálában, amit életében óhajtott. Azt is jól tudom, hogy közülünk igen sokan, ezrekre menő számban, akár itt, akár még atyáink országában születtek, Egyiptomban lesznek eltemetve. Én azonban, valamennyiük atyja, és a tiéd is, nem tudom megtenni, hogy ebben példával járjak elöl. Velük jöttem birodalmadba és királyod országába, mivel Isten előreküldött téged, hogy utat mutass nekünk; halálomban azonban az az óhajom, hogy elváljak tőlük. Ha én teelőtted kedves vagyok, kérlek, tedd a kezedet tomporom alá, úgy, ahogy Eliézer Ábrámmal tette, és esküdj meg, hogy megteszed nékem szeretetből és hűségből: nem temetsz el a halottak országában. Hanem atyáim mellett szeretnék feküdni és hozzájuk megtérni. Ezért vidd ki csontjaimat Egyiptomból, és temesd el őket az ő sírjukban, vagyis Makpélában, azaz a hebróni kettős barlangban, Kánaán földjén. Ábrahám nyugszik ott, a tiszteletből megnyújtott nevű, akit születésének barlangjában egy angyal táplált, kecske képében; Sára mellett nyugszik ott, a hősnő és a mennyekig érőnek oldalán. És ott nyugszik az el nem fogadott áldozat, Jichák, a későn fogant, Rebekával, Jákób és Ézsau okosan elszánt anyjával, aki mindent helyreigazított. És Lea is ott nyugszik, az először megismert, a hat fiú anyja. Mellettük akarok nyugodni, és látom jól, hogy gyermeki áhítattal és engedelmességre készen fogadod óhajomat, jóllehet átsuhan homlokodon a pillanatnyi kétely és a néma kérdés árnyéka. Szemem nem a legjobb már, mert megkezdtem haldoklásom idejét, és tekintetemet elborítja a sötétség. De élesen látom az árnyékot, mely átsuhan arcodon, mert tudtam én, hogy át fog suhanni, hogy is történt volna másképp? Hiszen egy sír domborul az út szélén, csak egy dűlőföldre Efratától, amelyet most Bét-lahemnek hívnak; ott temettem el, aki a legkedvesebb volt nekem Isten földjén. Hát vajon nem őmellette szeretnék nyugodni, ha engedelmesen hazaviszel, nem vele pihennék elkülönítve az út szélén? Nem, fiam, nem ezt akarom. Szerettem őt, túlságosan szerettem, de most nem az érzelmekhez igazodunk és nem a szív telt lágyságához, hanem a nagysághoz és az engedelmességhez. Nem illendő, hogy az út szélén nyugodjam, hanem atyáinál akar Jákób nyugodni és Leánál, első feleségénél, aki örökösét szülte. Lám, most elfutja fekete szemed a könny, ezt is világosan látom, és szemed teljesen, a megtévesztésig olyan, mint a hőn szeretetté. Szép az, gyermekem, hogy annyira hasonlítasz rá, ha most kegyesen tomporom alá teszed kezedet, bizonyságul arra, hogy el fogsz majd temetni a nagyság és az engedelmesség értelmében Makpélában, a kettős sírboltban.

József megesküdött. És ezután Izráel hálaadó imádságra hajtotta fejét ágyának fejrésze fölé. Majd az elkülönített még egy órácskát csöndesen eltöltött atyjánál, halottas ágya mellett ülve, és az aggastyán némán hajtotta fejét a vállára, hogy kímélje életerejét a jövendőre.

Néhány hét múltán megbetegedett. Százéves orcáját könnyű láz festette pirosra, lélegzete meggyorsult, s félig ülve feküdt ágyán, párnákra támaszkodva, hogy könnyebben lélegezzék. Nem volt szükség rá, hogy Naftáli szaladjon és értesítse Józsefet, mert ő Gósen és saját városa közt futárszolgálatot szervezett, amelynek segítségével kétszer naponta értesült az öreg hogylétéről. S amikor azt jelentették neki: "Íme, a te atyád könnyű lázban megbetegedett", akkor magához hívatta két fiát, és kánaáni nyelven így szólt hozzájuk:

- Készüljetek fel, leutazunk a lapályra, hogy meglátogassuk atyai nagyatyátokat.

Ők pedig így feleltek:

- Már megbeszéltük, hogy gazellavadászatra megyünk a sivatagba, atyánk-urunk.

- Hallottátok-e, amit mondtam - kérdezte József egyiptomi nyelven -, vagy nem hallottátok?

- Nagyon örülünk, hogy nagyatyánkat meglátogatjuk - válaszolták, és értesítették barátaikat, a menfei gazdag piperkőcöket, hogy családi okokból nem vehetnek részt a vadászaton. Ők maguk is piperkőcök voltak és kései kultúra gyermekei, manikűrözöttek, jól fésültek, illatosítottak és kifestettek, lábkörmeik gyöngyházhoz hasonlóak, derekuk pólyával befűzött, elöl, oldalt és hátul a kötény fölött csupa libegő tarka szalag. Egyikük sem volt rossz gyermek, és piperkőc voltuk miatt, amely társadalmi helyzetükből természetesen adódott, nem érheti őket szemrehányás. De persze Manasse, az idősebb nagyon fennhordta az orrát, mert még atyja dicsőségénél is büszkébb volt arra, hogy anyai ágon a napfőpap vére csörgedezik az ereiben. Efráimot viszont, az ifjabbat, a Ráhel-szeműt ártatlanul vidámnak és inkább szerénynek kell elképzelni, már amennyiben a szerénység a vidámságból következik; hiszen a gőg nem szívesen mosolyog.

A két fiú karpereces karját egymás vállára fonva, hogy biztosan álljon meg a zötyögő kocsiban, követte atyja fogatát le, észak felé, a torkolati terület irányába. Mai-Szahme elkísérte Józsefet, hogy orvosi tudásával állandóan segítségére legyen a betegnek.

Jákób párnáin szunyókált, amikor Damaszek-Eliézer jelentette, hogy fia, József közeledik. Az öreg nyomban összeszedte magát, megparancsolta, hogy állandóan körülötte levő legöregebb szolgája felültesse ágyában, és rendkívül éberré vált.

- Ha oly kedvesek vagyunk - szólt - fiam-uram előtt, hogy meglátogat bennünket, akkor egy kis láz miatt nem szabad elengedni magunkat. - S azzal felrázta ezüstös szakállát, és rendbe hozta mellén.

- A fiatalurak is vele jönnek - szólt Eliézer.

- Úgy, úgy, így van rendjén - felelte Jákób, és egyenesen ült, készen a fogadásra.

Kisvártatva belépett József a hercegekkel, azok illedelmesen köszöntek, háta mögött állva maradtak a bejáratnál, mialatt ő a fekhelyhez közeledett, és szeretettel megfogta az aggastyán vértelen kezét.

- Szent atyácskám - szólt -, azért jöttem el a fiúkkal, mert azt jelentették nekem, hogy könnyebben megbetegedtél.

- Betegségem könnyű és ártalmatlan - felelte Jákób -, mint amilyenek már az öregkor betegségei. Súlyos és viruló betegségek az ifjúság és az érett férfikor osztályrésze. Hevesen támadják meg az embert, és tombolva táncolnak vele a sírba, ami nem illenék az élemedett korhoz. Az öregséget a bágyadt betegség csak csendesen érinti meg hervadt ujjal, hogy kioltsa. Én azonban még nem hunyok ki, fiam, még ez alkalommal sem. Ez a betegség hervadtabb, mint jómagam; magas korom megtévesztette, és ezért elégtelen. Még halottas ágyamnál tett második látogatásod után is hazatérsz majd megint, és az nem lesz valóban halottas ágyammá. Az első ízben hívattalak és kérettelek magamhoz. Most magadtól jöttél. Ám még egyszer hívatlak majd, a harmadik és utolsó látogatásra és a halotti ünnepségre.

- Távol legyen az, és ne érje el az én uramat még sok örömévig.

- Ugyan, hogy gondolod, gyermekem? Elég az is, hogy e percben még nem ütött az órája, a gyülekezet órája. Udvari illemtudás szól belőled, én azonban haldoklásom idejét élem, s ahhoz nem illenek a szóvirágok, hanem csupán szigor és igazság illeti meg. Az eljövendő gyülekezetben is csak így tudunk majd boldogulni, előre megmondhatom neked.

József meghajolt.

- Jól vagy-e, gyermekem, az Úr és e föld istenségeinek színe előtt? - kérdezte Jákób. - Ládd, a betegség sokkal gyengébb nálam, ezért megengedhetem magamnak, hogy mások hogyléte iránt érdeklődjem. Persze csak azoké iránt, akiket szeretek. Még mindig szorgalmasan behajtod az ötödöt az ország gyermekein? Nincs ez rendben, Jehószif, mert az ötöd egyedül az Úré kellene legyen, és nem a királyé. De hát értem jól, felmagasztalt fiam, értem jól. Mutatsz-e be néha füstáldozatot a napnak és a csillagoknak, ahogyan állásodból következik?

- Kedves atyám...

- Értem, elragadott bárányom, hiszen értem én azt jól! És mily kedves is tőled, hogy az első és harmadik látogatás között hívatlanul és teljesen önszántadból jössz, hogy az öreget lássad, nem törődve azzal, hogy ügyeid és nem csekély égőáldozati kötelezettséged annyira lefoglal! Látogatásodat olyan ügy előmozdításaként fogom fel, amelyről nem beszéltünk, amióta viszontláttalak a legelőn, te elveszett fiú; akkor füledbe súgtam, kedvesem, hogy fel akarlak osztani Jákóbban és szétszórni Izráelben és kettéhasítani az unokák törzseire, hogy az igazi fiának fiai olyanok legyenek, mint Lea fiai, te pedig olyan leszel, mint mi, és atyáid rangjára emelkedsz, hogy beteljesüljön az ige: ő a felmagasztalt.

József lehajtotta fejét.

- Lásd, van egy hely Kánaánban - kezdte Jákób az igét hirdetni égre emelt tekintettel, a láz lelkesedésében, melynek igen hálás volt, amiért vérkeringését felfokozta -, van ott egy hely, Lúznak nevezték egykoron, ahol a gyapjú festésére csodálatos kéket kevernek. De most már nem Lúznak hívják azt a helyet, hanem Bét-él a neve és Észagila, a felmagasztalás háza. Mert ott jelent meg álmomban a Mindenható Isten nékem, amikor a gilgálban aludtam, és fejemet kövek támasztották meg, ott fönn a lajtorja tetején, mely az eget a földdel összeköti, ahol a csillagok angyalai gyönyörű muzsikára lebegtek föl s alá, ott jelent meg nékem király képében, megáldott az élet jelével, és túláradó vigaszt kiáltott a hárfák zenéjébe, mert megígérte nekem hatalmas kiválasztó szeretetét és azt, hogy megszaporít és népek sokaságává tesz és a kiválasztó szeretet megszámlálhatatlan gyermekévé. Ezért hát, Jehószif, a te két fiad, akik néked Egyiptom földjén annak előtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala: Efráim és Manasse - legyenek ők az enyéim, akárcsak Rúben és Simeón, és az én nevemről nevezzék majd őket; ama szülötteid pedig, kiket őutánok nemzettél, tiéid lesznek, és az ő bátyjaik nevéről neveztessenek, hogy olyanok legyenek, mint az ő fiaik. Mert megfosztattál te a te székedtől a tizenkettők körében, de annyi szeretettel, hogy helyette a három legünnepélyesebb mellett a negyediket tartják készen számodra.

Itt József már felkészült rá, hogy elévezesse a hercegeket, ám az öreg most Ráhelról kezdett szólni, ismét, még egyszer, hogyan halt meg mellette, amikor Mezopotámiából jött, Kánaán földjén, az úton, amikor még egy dűlőföldre voltak Efratától, amelyet most Betlehemnek hívnak. Ezt csak úgy közben mondta el; nem függött össze szorosan azzal, amiről most szó volt, hacsak nem akarta felidézni az egyetlen-szeretett árnyékát, hogy jelen legyen ebben az órában, s talán Ráhel ivadékainak tulajdonául egy szent sírt akart kijelölni, külön egyet az ő számukra, minthogy a többiek zarándokhelye Makpéla, a kettős sírbolt kellett legyen. Lehet az is, hogy már előre igazolni akarta csínytevését és a szándékolt cserét, amelyet bizonyára már régóta tervezett; az írástudók véleménye nem egyezik a tekintetben: mi volt a szándéka ennek megemlítésével, de mi inkább úgy véljük, semmi szándéka sem volt vele, és csak beszélt a kedvesről, mert már belejött az ünnepélyes szavakba és történeteibe, és mert végtelenül szeretett Ráhelról beszélni, összefüggés nélkül is, úgy, ahogyan Istenről; és azért is, mert félt, már nem lesz többé alkalma, hogy róla beszéljen, és mindenképpen még egyszer meg akarta tenni.

Ezután, minthogy most már utoljára eltemette az út szélén, körülnézett, kezéből ellenzőt formált szeme fölött.

- Kicsodák ezek? - kérdezte.

Mert azt színlelte, hogy a két unokát egyáltalán nem vette észre, és erősen túlozta meggyengült látását.

- Ezek az én fiaim, szent atyácskám - válaszolta József -, a jólismertek, akiket Isten adott nékem ebben az országban.

- Ha ők azok - mondotta az aggastyán -, akkor hozd ide hozzám, hadd áldjam meg őket.

Ugyan mi hoznivaló volt rajtuk? Az infánsok jöttek már maguktól is, hajlékony csípőjükkel és választékos jómodorral meghajoltak.

Az öreg halkan csettentett nyelvével, és a fejét ingatta.

- Bájos fiúk, amennyire látom őket - szólt. - Mind a ketten finomak és bájosak Isten előtt. Hajoljatok csak ide le hozzám, kincseim, hogy százéves szájammal csókoljam orcáitok ifjú vérét! Efráim ez, akit itt csókolok vagy Manasse? No, mindegy! Ha Manasse volt, akkor most Efráim az, akinek az orcáját és szemét csókolom. Íme, megláthattam a te orcádat - fordult fiához, mialatt még Efráimot átölelve tartotta -, amit nem gondoltam volna; de ez még nem minden, hanem Isten látnom engedte magodat is. Túlzás-e hát azt mondani róla, hogy végtelen jóság forrása Ő?

- Ó, dehogy - válaszolt József szórakozottan; mert az volt a gondja, hogy a fiúk rendben álljanak Jákób előtt, aki közölte, hogy nem tudja megkülönböztetni őket.

- Manasse - szólt halkan az idősebbhez -, vigyázz! Ide! Ügyelj a rendre; Efráim, te meg oda!

És azzal jobbjával megfogta Efráimot és Izráel bal keze felé tolta, baljával meg Manassét fogta meg, és Jákób jobb kezéhez állította, hogy minden rendjén legyen. Hanem ekkor ugyan mit vett észre csodálkozva, viszolyogva, de csendes derültséggel is? Ezt látta: atyja, vaksimód égnek emelve arcát, bal kezét Manasse lehajtott fejére tette és két karját keresztezve, jobbját Efráim fejére helyezte, s így szemével vakon elnézve a levegőbe, nyomban hozzáfogott a beszédhez és az áldáshoz, mielőtt még József közbeléphetett volna. A hármas Istenhez fohászkodott, az Atyához, a Pásztorhoz és az Angyalhoz: áldja meg a fiúkat, és engedje meg, hogy Jákóbnak és az ő atyáinak nevét viseljék, növekedjenek, mint a halak, szaporodjanak e földön. Igen, igen, így legyen. Áradj, áldás, szent adomány, szívemből, kezemen keresztül fejetekre, húsotokba, véretekbe, ámen.

Teljesen lehetetlen volt, hogy József félbeszakítsa az áldást, és fiai nem is vették észre, mi történt velük. Egyáltalán nemigen ügyeltek az egészre, és kissé bosszúsak is voltak, különösen Manasse, mert le kellett mondaniuk a sivatagi gazellavadászatról a szertartás kedvéért. Egyébként pedig mindegyikük áldó kezet érzett fején, s ha láthatták volna, hogy a két kéz keresztben nyugszik, a jobb az ifjabb fején, a bal viszont az idősebbikén, figyelemre se méltatják, hanem azt gondolták volna, hogy ennek így kell lennie, és hogy ez a külföldi nagyatya törzsi szokásai szerint való. És ha így gondolkoztak volna, nem is tévednek túlságosan, mert Jákób, a bundásnak a testvére természetesen ismételt és utánzott. Utánozta a vakot a sátorban, atyját, aki a Vörös helyett őt áldotta meg. Az ő szemében már nem lehetett áldáscsalás nélkül boldogulni. Kellett, hogy valami el legyen cserélve, és ezért legalább a két kezét cserélte el, hogy jobbja az ifjabbik fején nyugodjék, és hogy ez legyen az igazi. Efráim örökölte Ráhel szemét, és szemlátomást ő volt a bájosabb is - ennek is része volt a dologban. De főként ő volt a fiatalabbik, mint ahogy jómaga, Jákób is a fiatalabb volt egykoron, és az állatbőr, a szőrme segítségével elcserélték akkor. Mialatt elcserélte két kezét, fülébe csengtek még erélyes anyjának mondásai, melyeket akkor mormolt, amikor előkészítette őt, amelyek azonban sokkal messzebbről csengtek, és még sokkal ősöregebbek voltak, mint saját elcseréltetése: "Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom a követ, tapogasson az úr, és egyen az atya, és téged szolgáljanak a mélységbeli testvérek."

József, mint említettük, fel is vidult, de meg is sértődött. Fejlett érzéke volt minden huncutság iránt, de mint államférfi, kötelességének érezte menteni, ami még menthető volt a rend és jog követeléséből. Mikor tehát az öreg befejezte áldását, így szólt:

- Atyám, bocsáss meg, ne így! Én rendben állítottam eléd a fiúkat. Ha tudom, hogy a két kezedet keresztezni szándékozol, akkor másképpen állítottam volna ide őket. Szabad figyelmeztetnem téged, hogy bal kezedet tetted idősebbik fiam, Manasse fejére, jobb kezedet pedig Efráiméra, a másodszülöttére? A rossz világítás az oka annak, hogy, engedelmeddel, kissé tévedtél az áldásban. Nem akarnád még gyorsan kijavítani, két kezedet helyesre váltani, és tán még egyszer mondani, hogy "ámen"? Mert hát jobb kezed nem illeti meg Efráimot; az Manassénak jár.

Ezzel még meg is fogta az öreg két kezét, amelyek még a fiúk fején nyugodtak, és tiszteletteljesen helyre akarta igazítani őket. De Jákób ragaszkodott helyzetükhöz.

- Tudom, fiam, tudom - szólt -, és te csak hagyd úgy, ahogy van! Te kormányozod Egyiptom földjét, és beszeded az ötödöt, de ezekben a dolgokban én kormányzok, és tudom, mit teszek. Ne aggódj: ez is - s ezzel kissé felemelte bal kezét - megnevekedik, és nagy néppé lesz; de az ő öccse nálánál inkább megnevekedik, és az ő magja népek sokaságává lesz. Ahogy tettem, úgy tettem, sőt azt akarom, hogy ez Izráelben közmondássá és szállóigévé váljék, olyképpen, hogy ha valaki áld, így szóljon: "Az Isten téged olyanná tegyen, mint Efráimot s Manassét." Jól jegyezd meg, Izráel!

- Szavad parancs - szólt József.

Az ifjak pedig kivonták fejüket az áldó keze alól, csípőre tették kezüket, elrendezték hajviseletüket, és örültek, hogy ismét kihúzhatják magukat. Igen kevéssé illetődtek meg attól, hogy felcserélték őket, és méltán, mert az őket Jákób fiaivá és mintegy Lea-sarjakká tevő szent fikció semmit sem változtatott személyes életükön. Egyiptomi nemesemberekként éltek tovább, és csak gyermekeik, helyesebben tán csak egyes unokáik csatlakoztak társasági kapcsolat, vallási gyakorlat és házasság révén mindjobban a héber néphez, úgyhogy az egykor Kéméből Kánaánba visszavándorolt nemzetség egyes csoportjai Efráimtól és Manassétól származtatták magukat. Ám a jövő szempontjából és Jákób kézcseréjének kihatását tekintve sem volt indokolatlan a fiatalemberek közönye, legalábbis annyiban, hogy hányan nevezték el magukat később róluk. Mert kutatásaink azt eredményezték, hogy megsokasodásuk csúcspontján Manasse ivadékai jó húszezer lélekkel haladták meg Efráimét. De azért Jákóbnak mégiscsak megvolt a maga áldáscsalása.

Az ünnepély után igen kimerült, és már nem is volt teljesen világos öntudatánál. Jóllehet József kérte, hogy feküdjék le, felegyenesedve ült ágyán, és kedvencének egy darab földről beszélt, amelyet a testvérek része felett ráhagy örökbe, és amelyet "fegyverével és kézívével" elvett az emoreusoktól. Ezen csak egy darab sekemi szántóföldet érthetett, amelyet Jákób egykoron Hámortól vagy Hémortól, a köszvényestől a városkapu alatt száz ezüstsékelért szerzett meg - tehát korántsem hódította meg fegyverrel és kézívvel. Ugyan hogy is juthatott volna Jákób, a jámbor sátorlakó a fegyverhez és kézívhez? Sose szerette az ilyen holmit, hozzájuk sem nyúlt volna, és olthatatlan haragja zúdult fiaira, mert valaha Sekemben ugyancsak vadul garázdálkodtak fegyverükkel - ez pedig igen kétségessé tette, hogy az akkor megkötött földvásárlás ma is érvényben volt-e még, és hogy vajon Jákób rendelkezhetett-e még ezzel a parcellával.

Gyengeségében mindenesetre rendelkezett róla, és József, homlokával érintvén atyja kezét, megköszönte neki a külön örökséget, meghatottan szeretete bizonyságától és ama csodálatos jelenségtől, hogy éppen a gyöngeség zavarta meg az öreget annyira, hogy harcias hős szerepében látta önmagát. József úgy vélte, hogy a közelgő vég előjele ez, és elhatározta, hogy ezúttal nem tér már vissza Menfébe, hanem a közeli Pa-Kószban várja meg a hívást a végső gyülekezetre.

"Gyűljetek egybe, Jákób fiai! Jertek seregestül, és gyűljetek össze atyánk, Izráel köré, hogy megjelentse néktek, kik vagytok, és mi következik rátok a messze jövőben!"

Így hangzott a meghívás, amelyet Jákób a sátorból fiaihoz intézett, amikor úgy látta: ütött az órája, hogy megtartsa halotti beszédeit. Mert ellenőrizni tudta életét, és pontosan tudta, mennyi ereje maradt még arra, hogy a halotti beszédekre fordítsa, és aztán meghaljon. Legöregebb szolgája, Eliézer, az öreg-ifjú vitte szét a meghívást; neki mondotta el és többször elismételtette vele, hogy Damaszek ne csak hozzávetőleg, hanem a szavak pontos sorrendjében tudja.

- Ne úgy mondd, hogy "jertek el", hanem úgy: "jertek seregestül", és ne úgy, hogy: "vegyétek körül Izráelt!", hanem úgy, hogy "gyűljetek köréje!". No, most ismételd meg még egyszer az egészet, és meg ne feledkezzél az ikerkifejezésről, hogy "kik vagytok, és mi következik rátok!". No, végre jól van! Félek, túl sokat fordítottam erőmből oktatásodra. Most hát eredj, sietve!

És Damaszek öve alá húzta ruháját, és szaladt minden égtáj felé oly gyorsan, hogy szinte elébe futott a föld, tölcsért csinált a tenyeréből, és így kiáltott: "Jertek seregestül, Izráel fiai, és gyűljetek össze, úgy, ahogy éppen vagytok, hogy jó sorotok légyen majd nap mint nap!" Elfutott a lakótelepekre, a földekre és a nyájakhoz, a királyiakhoz, melyeknek az öt testvér lett a gondozója, és a többiekhez, el s tova futkosott lápon át és pocsolyán keresztül, hogy a piszkos víz csak úgy fröcskölt ösztövér lábára; mert éppen az ár visszahúzódásának ideje volt, téli időszak első hónapjának ötödik napja, amit mi október elejének nevezünk, és a hosszú vénasszonyok nyara után kiadósan esett a delta vidékén. Újra meg újra kikiáltotta kezének tölcsérén keresztül a földekre és lakásokba: "Akik Jákób fiai vagytok, jertek, gyülekezzetek, és találkozzatok össze körötte seregestül a messze jövőre!"

A közeli Pa-Kószba is beszaladt, ahol József a bírónál szállt meg, úgyhogy a ház előtt őrség állt, és gyalázatosan pontatlanul kiáltotta ki a szavakat, melyeket Jákób gondosan meghatározott és elrendezett mindörökre. De eltorzítottan is hatottak, és mindenütt megdöbbenten engedelmeskedtek neki. Fáraó Barátja is sietve indult atyja házához háznagyával, Mai-Szahméval, s vele együtt sok kíváncsi utcanép, akik hallották a kiáltást, és lebzselni szerettek volna.

A tizenegy testvér a függönyhöz vezető bejárat előtt várta. József illendő arckifejezéssel köszöntötte őket, szomorú jelentőségteljesen, megcsókolta Benjámint, a negyvenhét éves kis embert, s egy darabig még halkan beszélgetett velük odakint atyjuk hogylétéről, és arról, hogy nyilván távozni óhajt az élők sorából, s halotti beszédét akarja megtartani. Lesütött szemmel és kissé beharapott ajakkal válaszoltak neki, mert, mint általában, most is féltek az öreg szavainak hatalmas erejétől és a kenetteljes atya-zsarnok halotti szigorától, aki valószínűleg semmitől sem fogja megkímélni őket, és ilyenféle emberi szavak motoszkáltak a fejükben: "Az ég szerelmére, mi vár itt ránk!" Reubénnak, a hetvennyolc éves toronyembernek arcizmai mogorván megfeszültek. Nekizúdulva elragadta vére Bilhával, ezt nyilván igen jelentőségteljes kifejezésekkel fejére olvassák majd az ünnepségen, és felvértezte magát ellene. Simeón és Lévi is itt volt, ők ifjúkorukban testvérhúguk miatt barbárul elpusztították Sekemet - időtlen ideje már ennek, de bizonyosak lehettek benne, hogy ünnepélyesen feltálalják majd nekik, s ők is felvértezték magukat. Itt volt Jehuda, aki tévedésből tulajdon menyével paráználkodott - nem is kételkedett benne: az öreg elég kegyetlen és haldoklószigorú lesz, hogy fölhánytorgassa, különösen mert ő maga is kissé szerelmes volt az asszonyba. Itt voltak valamennyien, akik Benjáminnak, a kézen fogva vezetettnek kivételével, egykor eladták Dumuzit. Képesnek tartották Jákóbot, hogy most még ezt is elbeszélje ünnepélyesen - várták, és megátalkodtak a várakozásban. Különösen a Lea-fiak váltak megátalkodottá, mert egyikük sem bocsátotta meg atyjuknak valaha is, hogy Ráhel halála után nem anyjukat, hanem Ráhel szolgálóját, Bilhát választotta a legkedvesebbnek és az igazinak. Néki is megvoltak a gyengéi, és egész életében érzelmesen önkényes volt. Abban a József-históriában - gondolták dacosan - Jákób éppoly bűnös volt, mint jómaguk, ezt gondolná meg, mielőtt nagy büszkén megragadja haldoklása alkalmát, hogy lehordja őket ezért. Röviden: félelmük a nagy jelenettől a megátalkodottság leplét öltötte magára: ez okozta, hogy már jó előre sértődött arcot vágtak azért, ami benn várt rájuk; és József észrevette, és jóakarattal lelkükre beszélt, egyiktől a másikhoz lépve, barátságosan megérintette őket, s így szólt:

- Menjünk hát be hozzá, testvéreim, és hallgassuk meg alázattal az ítéletet, mindenikünk a magáét, melyet kedves atyánk kimond felettünk. Fogadjuk, ha kell, megbocsátással! A megbocsátásnak ugyan Istentől emberhez, atyától gyermekéhez kell leszállnia, de ha elmarad, akkor a gyermeknek tiszteletteljes elnézéssel kell lennie az iránt, hogy az erősebb gyengének mutatkozott a megbocsátásban. Menjünk be hát, igazságos szellemben ítél majd meg bennünket, és mindenki megkapja a magáét, higgyétek el, én magam is.

Így aztán óvatosan a sátorba léptek, az egyiptomi Józseffel együtt, de nem ő lépett be legelöl, jóllehet azt akarták, hogy ő menjen előre, hanem Benjáminnal a Lea-fiak mögött ment, és csak a szolgálók gyermekei jöttek utána. Házgondnoka, Mai-Szahme is belépett velük, részint azon a jogon, hogy már régóta benne volt ebben a történetben, és kimódolásában is szerepet játszott, részint pedig azért, mert a gyülekezet teljesen nyilvános volt, és mint később kiderült, tulajdonképpen bárki részt vehetett benne: a halottas szoba teljesen megtelt, amikor a tizenkét testvér belépett, mert Damaszek-Eliézerrel, a kikiáltóval együtt a Jákóbot ápoló alantasabb szolgák szűkebb köréből is néhányan körülállták uruk fekhelyét, és távolabb is sokan álltak még, vagy borultak arcukra ivadékai közül. Még szoptatós anyák is voltak ott, meg asszonyok gyermekekkel. Fiúgyermekek ültek a fal mellett sorakozó ládákon, és nem viselkedtek mindig példásan, jóllehet minden neveletlenségüket gyorsan rendreutasították. Ezenfelül a bejárati függönyt is széthúzták, úgyhogy azok, akik a ház előtt nyüzsögtek, egész tömeg, háznép meg bámészkodók Pa-Kósz városkából, akadálytalanul betekinthettek, szinte bevonattak a gyülekezetbe. Minthogy a nap hanyatlóban volt, e külső gyülekezet árnyszerűen hatott a narancsszínű alkonyi ég hátterén, és az egyes arcokat nem lehetett könnyen megkülönböztetni. De a halottas ágy lábánál és fejénél magas karokban lobogó két olajlámpás ellenirányú fényénél lehetségessé válik, hogy egész határozottan felismerjünk egy jellegzetes alakot odakünn: feketébe öltözött szikár matrónát, két feltűnően széles vállú férfi között, ősz haját fátyol fedi. Kétségtelen, Támár az, az eltökélt, két derék fiával. Nem jött be, hanem odakint készen állt arra az esetre, ha Jákób halotti beszédeiben kitér Júdának véle elkövetett bűnére. Ám ott volt a színen - de mennyire ott volt, amikor Jákób áldást hagy majd örökbe arra, akivel ő paráználkodott az út mentén, és ezzel keresztülverekedte magát az útra! Még az itt benn égő lámpás fénye nélkül sem kerülte volna el figyelmüket Támárnak a félig esős, színes alkonyi égre rajzolódó büszke árnykontúrja.

Aki egykor a világ dolgaira oktatta és megtanította a nagy történetre, amelybe ő beiktatta magát, aki összehívta a halotti gyülekezetet, Jákób ben Jichák, aki Ézsau helyett az áldást kapta, az a sátor mélyén feküdt ágyán, párnákkal megtámasztva, egy kos gyapja alatt; éppen annyi ereje maradt csak, amennyire szüksége volt még; a színes alkonyi derengés és a mellette égő széntartály parázsa némi életet lehelt viaszsápadt arcába. Szelídség és nagyság sugárzott róla. Homlokára fehér kendő volt kötve, amilyet áldozáskor szokott volt viselni. Alóla oldalvást göndören bukkantak elő halántékának ősz fürtjei, és egyenlő szélességben olvadtak bele mellét teljesen elborító patriarchaszakállába, amely álla alatt sűrű és fehér volt, lejjebb szürkébb és ritkásabb, s amelyből kirajzolódott finom, szellemtől áthatott és kissé keserű szája. Gyengéd szemével, mely alatt a finom mirigyduzzanat húzódott, fürkészve oldalvást tekintett, anélkül hogy fejét is arra fordította volna, úgyhogy szemgolyójából nagy sárgásfehér cikkely vált láthatóvá. Tekintetével a belépő fiakat kereste, a teljes számú tizenkettőt, akik előtt gyorsan út nyílt a fekhelyhez. Damaszek és az ápolószemélyzet visszalépett onnan; az Eufráteszen túl nemzettek, a kicsivel együtt, akinek születésébe anyja belehalt Ábrahám országában, megérintették előtte a földet homlokukkal, azután körülállták az atyai főt. Teljes csönd támadt, és minden tekintet Jákób vértelen ajkára szegeződött.

Kísérletképpen többször megnyílt az ajka, mielőtt szavakat formált volna, és fáradságos-halkan elkezdődött a beszéd. Később, ahogy beszélt, szárnyalóvá nőttek szavai, hangja erőteljesen csengett, és csak a legvégén halt el gyengeségbe, amikor Benjámint áldotta meg.

- Üdvöz légy, Izráel - szólt -, te a világ öve, földi lét útja, mennyek erőssége és védőgát szent képek rendjében! Íme, engedelmesen egybegyűltél seregestül és bátran, hiánytalanul fölsorakoztál elmúlásom ágya körül, hogy az igazság szellemében ítéljelek meg, és az utolsó óra bölcsességének mélyéből mondjam meg neked a jövendőt. Dicsőség néked, fiaim köre, engedelmességedért, és dicséret bátorságodért! Áldassatok meg mindnyájan a haldokló kezétől, és legyetek boldogok mindörökké! Jegyezzétek meg: amit mondanom kell nektek, sorban, külön, mindegyikőtöknek, azt közös áldással mondom el.

Itt elhalt beszéde, és egy darabig csak hangtalanul és magában mozgatta ajkát. De azután arca határozottá vált, homlokredői megmozdultak, és szemöldökét fenyegetően vonta össze gyengesége ellen.

- Reubén! - hangzott a felszólító kiáltás ajkáról.

A toronyember körültekert oszloplábával előrelépett; feje egészen őszbe csavarodott már, vörösre borotvált arca pityergősre torzult, mint kisfiúé, aki szidást vár: gyulladt szemhéja szaporán pislogott fehér szemöldöke alatt, és szája sarkát oly keserves-erősen lebiggyesztette, hogy kétoldalt kis izompárnák képződtek rajta. Így térdelt oda az ágy oldalához, és föléje hajolt:

- Rúben, legnagyobb fiam - kezdett rá Jákób -, te vagy az én erőm zsengéje és férfikorom elsőszülöttje, tiéd volt az előjog, és hatalmas előnyben volt részed, te voltál a körben az első, s az áldozathoz a legközelebb és a legközelebb a királysághoz is. Tévedés volt. Álmomban a mezőn egy bálványisten jelentette meg nekem, egy maró szagú sivatagi állat, egy szép lábú kutyafiú, amint a kövön ült: tévedésből nemzették őt, a nemigazival nemzették vaksötét éjszakában, amelynek minden mindegy, és amely nem tud különbséget tenni a szerelemben. Így nemzettelek téged, legelső fiam, szeles éjszakában, a nemigazival, a derekassal, téveszmében nemzettelek, és a legjavamat adtam néki, mert elcserélték, elcserélték a fátylat, és a virradat megmutatta nekem, hogy csak nemzettem, ahol pedig szeretni véltem - s ekkor felfordult a gyomrom és a szívem, és a hit megrendült lelkemben.

Már egy ideje nem értették, mit mond; jó darabig megint hangtalan ajakkal motyogott maga elé. Azután ismét megjött a hangja, nagyobb erővel, mint azelőtt, és időnként már nem Rúbenhoz beszélt, hanem róla, harmadik személyben.

- Nekizúdult, mint a víz - mondotta. - Mint a forró víz, kifutott a fazékból. Nem lesz az első és nem lesz a ház tartópillére, és nem lesz része előnyben. Atyja ágyába lépett fel ő, és felhágván, megfertőzte az én ágyamat. Felfedte az ő atyjának szemérmét és kikacagta; sarlóval fenyegette meg atyját, és erőszakoskodott anyjával. Hám ő, fekete ábrázatú, és fedetlen szeméremmel, mezítelen járkál, mert úgy viselkedett, mint a káosz sárkánya, és a víziló erkölcse szerint járt el. Hallod-é, erőmnek első zsengéje, mit rovok fel néked? Légy átkozott, fiam, légy átkozott az áldás alatt! Megvonatik előjogod, megfosztatsz a papi rangtól, felmondatik királyságod. Mert alkalmatlan vagy a vezetésre, és elsőszülöttséged érvénytelen. A Lúgtengeren túl lakozol, és Moábbal léssz határos. Gyengék a te cselekedeteid, és jelentéktelenek gyümölcseid. Köszönöm néked, legidősebb fiam, hogy bátran eljöttél a gyülekezetbe, és derekasan jelentkeztél, hogy megítéltessél. A mezei pásztor tornyához vagy hasonló, és templomoszlopszerű lábakon járkálsz, mert első erőmet oly hatalmasan és férfiasan árasztottam annak az éjszakának tévhitében. Halld atyai átkomat, és élj boldogul!

Ezzel elhallgatott, az öreg Rúben pedig visszalépett a testvérek csoportjába, valamennyi arcizma mogorván megfeszült, szemét lesütötte, ahogy anyja szokta volt, amikor bandzsítását akarta leplezni szemhéjával.

- Testvérpár! - rendelkezett most Jákób. - Az ikerfiak, akik elválaszthatatlanok az égbolton.

Simeón és Lévi föléje hajolt. Ők is már megvoltak hetvenhét és hetvenhat évesek (mert nem voltak ikrek, csak elválaszthatatlanok), de garázda külsejüket, amennyire csak lehetséges, megőrizték.

- Ó, ó, a hatalmasok, a tetováltak, a forradásos testűek! - szólt az atya, és visszahúzódott, azt színlelvén, hogy fél tőlük. - Megcsókolják az erőszak eszközeit, nem akarok tudni róluk. Nem szeretem garázdálkodásukat. Tanácsukban ne legyen részes lelkem, és dicsőségem ne egyesüljön az övékével. Haragjukban férfit öltek, s kedvök telve inát szegték a bikának, s ezért a megbántottak átka érte őket, és pusztulásra ítéltettek. Mit is mondottam nékik? Átkozott a haragjuk, mert erőszakos, és dühök, mivel kegyetlen! Ezt mondtam nektek. Átkozottak legyetek, kedveseim, átkozottak az áldás alatt. Legyetek elválasztva és külön egymástól, hogy ne követhessetek el együtt gazságot soha többé. Szóródj szét Jákóbban, én Lévim! Mindenesetre legyen területrészed és földed, erős Simeón, de úgy látom, nem lesz önálló, és beolvad Izráelébe. A háttérben a helyed, páros csillagzat, az áldásosztó haldokló látomása szerint! Lépjetek hátra!

Ezt is megtették, a rájuk kiszabott ítélet nemigen rendítette meg őket. Hiszen úgyis régóta tudták, hányadán állnak, és nem is vártak kedvezőbbet. Az sem bántotta őket, hogy nyilvános ünnepség keretében még egyszer kifejezetten meghozták az ítéletet, mert hiszen úgyis mindnyájan tudtak róluk mindent, és így is megmaradtak "Izráel"-nek - kárhoztatásuk a közösségi áldás alatt történt. Ezenfelül az egész hallgatósággal együtt áthatotta őket az a gondolat, hogy kárhoztatás alatt élni ugyanolyan szerep, mint valamely más szerep, és megvan a maga méltósága: minden rend tiszteletet érdemlő rend, ez volt a felfogásuk és mind a többieké is. Azonkívül még az is világos és érthető volt, hogy atyjuk időnként egyáltalán nem is róluk beszélt, hanem az ikrek csillagképéről. Részben a jelentőségteljes dolgok iránti vele született hajlamnál fogva, részben a gyengeség okozta zavarodottság miatt, amely gyengeségnek ünnepélyesen engedett, éppen mert szerette a jelentőségteljeset, erősen összezagyválta őket a Geminivel, és még babilóni emlékeket is kevert bele, amelyeket mindenki ismert, még a ládákon ülő fiúk is. Nyilvánvalóan és szándékosan összetévesztette őket időnként a hősköltemény Gilgamesével és Enkidujával, akik testvérhúguk miatt akkora dühre és haragra gerjedtek, hogy feldarabolták az égi bikát, és ezért a bűnükért Istár elátkozta őket. Ők maguk Sekemben, Szihem királyfi városában, ahol persze súlyosan garázdálkodtak, egyáltalán nem törődtek különösebben a bikákkal, és nem emlékeztek rá, hogy inát szegték volna egynek is; csak Jákóbnak volt baja a bikával kezdettől fogva, és valahányszor csak visszatért erre a dologra. De részesülhet-e az ember megtisztelőbb átokban, mint amikor a Dioszkuroszokkal és a nappal meg a holddal cserélik össze? Olyan kárhoztatás ez, melyet még nagyközönség előtt is el lehet viselni, és csak félig érinti az embert személyében, másik felében az egész egy haldokló álmodozó gondolatjátéka.

Helyesebb, ha mindjárt itt megmondjuk, hogy Jákóbnak fiaihoz intézett döntéseibe ismételten csillagászati értelmezések és célzások vegyültek, és az emelkedettség mellett bizonyos emberi pontatlanságot teremtettek. Ez szándék volt és gyengeség és szándék a gyengeségben. Már Rúbennál is érezhető volt valami a Vízöntőből; Júdának, akire ezután került a sor, és akinek hatalmas és döntő áldásánál az öreg annyira kimerült, hogy később egyszer közben Istenhez kellett segítségért fohászkodnia félelmében, hogy nem fogja győzni erővel, és mindenekelőtt, hogy már nem ér majd el Józsefig - tehát Júdának mindig "oroszlán" volt a neve, de a neki szentelt halotti szónoklat oly fáradhatatlanul használta ezt a megnevezést, és a gyötrődő Júdát annyira szándékosan oroszlán formájában ábrázolta, hogy senki sem ismerhette félre az utalást a csillagképre. Isszakárnál sok minden derengett át a Rákból - a Csacsi csillagképét, mely ennek jegyében áll, kozmikus összefüggésbe hozták Isszakár mindennapi nevével: "az erős csontú szamár"-éval. Dánnál észre lehetett venni a Mérleget, a jog és az ítélkezés jelképét, jóllehet a maró szarvaskígyó is belejátszott rajzának alakításába; és Naftáli szarvas- és ünőalakja a legtöbbjük számára érthetően Kos-szerűbe játszott át. József maga sem volt kivétel, ellenkezőleg, az asztrális rangfokozás nála kettőzötten is érvényesült, jellemzésénél váltakozott a Szűz és a Bika csillagképe. Benjámin jellemzését végül, amikor ő került sorra, úgy látszik, a Skorpió határozta meg, mert Jákób e derék kis embert ragadozó farkasként ünnepelte, csak azért, mert a Lupusz dél felé közel áll a Skorpióhoz.

Itt vált a legvilágosabbá a csillagmitikus színezet hatása: a személytelenítés, amely a harcias ikreknek annyira megkönnyítette, hogy lelki nyugalommal fogadják a róluk szóló döntést. Ősidőkben éltek, de másrészt késeiekben is már, mely utóbbiak sok tekintetben igen tapasztaltak voltak, abban is, hogy a haldoklók látomásai és jövendölései nem feltétlenül megbízhatók. A haldokló látomása a jövendőről hatásos és tiszteletre méltó; sok mindent el lehet hinni neki, de azért nem túl sokat, mert nem igazolódott mindenkor teljesen, és úgy látszik, hogy a már földövkívüli állapotot, amelyből fakad, hibaforrásként is kell felfogni. Jákób is ünnepélyes tévedésekre ragadtatta magát - kiválóan helyes dolgok mellett, amelyeket meglátott. Rúben ivadékai valóban nem szaporodtak meg erősen, és Simeón törzse mindig támogatásra szorult, és beleolvadt Júdáéba. Ám hogy Lévi ivadékai idővel a legnagyobb tisztességre tegyenek szert és megszerezzék a papi rend állandó előjogát - mint ahogy mi, akik ugyan benne vagyunk a történetben, de kívül is állunk rajta, mégiscsak tudjuk -, az nyilván rejtve maradt Jákób megtört tekintete elől. Halotti jövendölése e ponton tiszteletreméltóan csődöt mondott - és még más pontokban is. Zebulónról azt mondotta, hogy a tengerparton lakozik majd és a hajók kikötőjénél; Szidónnal lesz majd a törzse határos. Ez valószínű is volt, mert mindenki ismerte a fiú előszeretetét a tenger és a szurokszag iránt. Törzsének földje azonban korántsem ért el később a Zöldvízig, és Szidónnal sem volt határos. A tenger és Galilea tava közt feküdt, és ettől Naftáli törzse, a tengertől pedig Áseré választotta el.

Számunkra az ilyen téves látomások igen értékesek. Mert vajon nem akadnak-e nagyokosok, akik azt állítják, hogy Jákób áldásait Jósua kora után költötték, és bennük "a megtörténtek utáni jóslatokat" kell látnunk? Erre csak vállvonogatás lehet a válaszunk - nemcsak mert jelen vagyunk az atya halottas ágyánál, és szavait saját fülünkkel halljuk, hanem azért is, mert olyan jóslatok, amelyeket csak a már meglevő történelmi adatok alapján nyilatkoztatnak ki, tehát visszadatált jóslatok, igen könnyen mentesek lehetnek minden hibától. Egy jóslat valódiságának legcsattanósabb bizonyítéka tehát téves volta marad.

És ekkor Jákób Júdát szólította - hatalmas pillanat volt, és mély csönd uralkodott mind künn, a sátor előtt, mind nálunk idebenn. Ritkán fordul elő, hogy ilyen népes gyülekezet ily mélységesen mozdulatlan és lélegzet visszafojtó csöndben igéződik meg. Az ősatya vértelen kezét negyedik fia felé emelte, aki már előre mélységes szégyenérzettel hajtotta le hetvenöt éves fejét - aztán Jákób feléje emelte ujját, rámutatott, és így szólt:

- Júda, te vagy az!

Igen, ő volt az, a sokat gyötrődött, aki saját érzése szerint teljesen méltatlan volt, Júda, az úrnő szolgája, akinek kedve sem volt a kéjhez, de annál inkább a kéj úrnőjének hozzá, Júda volt ő, a bűnös és lelkiismeretes. Azt hinné az ember: hetvenöt éves korában már nem lehet olyan nagy baj az a függőség és az a szolgai kéj, de ebben téved az ember. Az bizony megmarad az utolsó leheletig. Lehet, hogy a dárda kissé eltompul, de hogy az úrnő valaha is elbocsátaná szolgáját, az egyáltalán nem fordul elő. Júda mélységes szégyenérzéssel hajolt előre az áldás felé - ám most mégis mily különösen! Amint Jákób tobzódott az áldásadásban fölötte, és az áldás szarujából fejére csorgott az ígéret olaja, mindjobban megszilárdult érzésvilága, és szemlátomást megvigasztalódott, úgyhogy növekvő büszkeséggel mondta el magának: "Nos hát, nyilván mindennek ellenére is! Végtére mégsem éltem oly gyalázatosan, és íme nem volt akadálya az áldásnak, talán nem is veszik azt olyan szigorúan - a tisztaság, amelyre szomjúhoztam, mint kiderül, nem is volt elengedhetetlen ahhoz, hogy üdvözüljek, nyilván minden hozzátartozott, az egész pokol, ki is gondolta volna, de hát már csöpög a fejemre, Isten kegyelmezzen nékem, de én vagyok az!"

Nem, nem, az áldás nem csöpögött, de áradt és zuhogott. Jákób csaknem maradéktalanul beleadta minden erejét, amikor megáldotta Júdát, úgyhogy utána több testvér csak rövid és bizonytalan, tompa hangon elmondott szavakat hallhatott.

- Te vagy az, Jehuda! Téged, aki kezed ellenségeidnek nyakán tartod, téged magasztaljanak testvéreid. Sőt, hajoljanak meg előtted atyádfiai, és minden anyáknak gyermekei dicsőítsék benned a fölkentet! - Ezután jött az oroszlán. Jó ideig csak az oroszlánról beszélt, és nagyszerű oroszlánképek következtek. Júda oroszlánkölyök - úgymond -, egy nőstény oroszlán ellette őt, az igazi oroszlánt. Rablásból ágaskodott fel ez a vadállat, és fújt és ordított dühösen. Sivatagi hegységébe vonult vissza, ott tanyázott és nyújtózkodott büszkén, mint sörényes király és dühös nőstény oroszlán fia. Ki merte volna felriasztani? Senki se merte! Csak az volt a meglepő, hogy az atya ragadozó rablóként magasztalta fel azokat a fiait, akiket meg akart áldani, akiket pedig nem akart megáldani, azokat elmarasztalta abban, hogy az erőszak eszközeivel rokon a lelkük. Mint ahogyan jómagát is, puszta gyengeségből, daliás szerepben látta, fegyverrel és kézívvel a kezében, úgy magasztalta most fiait, mindenekelőtt a sokat gyötrődött Júdát, de végül még a kis Benjámint is, mint vérengző ragadozókat és vad harcosokat. Különös: a rajongás a hősiességért a szelíd és szellemi ember gyengéje.

És amellett Jákób célja a Júda-áldásnál nem is a rablóhősi elem volt. A hős, aki szeme előtt lebegett, és akit már régen elgondolt magának, nem abból a fajtából való volt, amelynek ordító pompájába a gyenge beleszeret - az ő hősének Síló volt a neve. Távol állt az az oroszlántól; ezért az áldásosztó átmenettel élt: egy nagy király látomását illesztette most be. A király trónján ült, és térdei közé volt támasztva a vezéri pálca, annak nem szabad elkerülnie onnan, sem el nem vehetik tőle, míg el nem jön "a hős", míg Síló meg nem jelenik. Júda, a király számára, aki a térdei között tartotta jogarát, egészen új volt e név ígérete - az egész gyülekezetet meglepte, és mindenki csodálkozva figyelt föl rá. Csak egyvalaki volt mindnyájuk közül, aki ismerte, és mohó vággyal várt rá. Önkéntelenül is egy pillantást vetünk sziluettjére - büszkén kiegyenesedve állott ott az asszony, sötét gőgjében, amikor Jákób az ő magjáról jósolt. Júdától nem múlik el a kegyelem, nem halhat meg, szeme meg nem törhet, amíg nagysága emberfölöttivé nem válik azáltal, hogy magjából származik az, akinek majd minden népek engedelmeskednek, a békeszerző, a csillag embere.

Minden várakozást felülmúlt, hogy milyen dúsan zuhogott az áldás Júda megszégyenült fejére. Személye - vagy törzsi alakja - összemosódott, szándékosan vagy csak gondolati zavarból, vagy mind a két ok következtében, amennyiben ugyanis szándékosan magasröptű költészetre használták fel a zavart - összemosódott és összefolyt Síló alakjával, úgyhogy senki sem tudta, vajon Júdáról vagy az eljövendőről van-e szó, az áldás és kegyelem teljességének látomásaiban, melyekben Jákób tobzódott. Minden borban úszott - a hallgatók tekintete mámorossá vált a bor ragyogásától. Volt egy ország, ennek a királynak a birodalma, olyan ország, hogy az ember szőlőtőkéhez kötötte az állatját és szamárcsikóját nemes venyigéhez. Hebrón szőlőhegyei, Éngadi venyigés dombjai voltak-e ezek vajon? "Ő" tulajdon városába ügetett be szamárháton és egy málhás szamárkanca csikóján - aki meglátta, csak vörösbor keltette mámoros gyönyörűséget érzett, és ő maga is mámoros boristenhez volt hasonló, aki feltűrve kötényét lelkesen tapossa a szőlőprést: és a szőlő vére felfröccsen kötényére és a vörös venyige leve ruhájára. Szép volt ő, ahogy ott gázolva taposott, és a szőlőprés táncát járta - minden más embernél szebb: fehér, mint a hó, vörös, mint a vér, és fekete, mint az ébenfa törzse...

Jákób hangja elhalt. Feje lekókadt, és tekintete alulról felfelé irányult. Ennél az áldásnál rendkívüli, szinte tékozló módon pazarolta erejét. Úgy látszott, hogy erejének megújhodásáért fohászkodik. Júda, aki azt hitte, hogy megáldatása befejeződött, visszalépett, megszégyenülten és csodálkozva, hogy a tisztátalanság nem volt akadály. Az áldásnak Síló kinyilatkoztatásáról szóló teljesen új leleplezései és jóslatai a halotti gyülekezetben egészen rendkívüli feltűnést keltettek, amelyet alig lehetett megfékezni. Benn és künn élénk suttogás járt körbe, sőt odakünn mormolássá fokozódott; hangok hallatszottak, melyek izgatottan ismételték Síló nevét. De az egész mozgás nyomban elnémult, amikor Jákób ismét fölemelte fejét és kezét, Zebulón neve hangzott el ajkáról.

A szólított fiú Jákób keze alá hajtotta fejét, és minthogy neve "lakást és otthont" jelentett, ezért senki sem csodálkozott, hogy Jákób a lakásáról és otthonáról jövendölt: a tengerpartig lakozik majd - úgymond -, közel a hajók kincseihez, és földje Szidónnal lesz határos. Elég az hozzá, mindig erre vágyott, és róla elég gépiesen és tompán hangzott a mondóka. Isszakár...

Isszakár olyan lesz, mint az erős csontú szamár - úgymond -, amely a karámok közt heverész. A Rák-csillagzat csacsijai sógorai voltak, de e vonatkozás ellenére sem látszott, hogy Jákób sokat várna tőle. Röviden beszélt róla, múlt időben, amely jövőt jelentett. Isszakár látta, hogy jó a nyugalom és hogy a föld mily kies. Erős volt és közönyös lelkialkatú. Nem sokat törődött vele, hogy csontjait a karavánok szamara módjára teherhordásra adja oda. Legkényelmesebbnek tetszett neki, hogy szolgáljon, és teher alá hajtotta hátát, hadd rakják meg. Ennyit Isszakárról. Jákób látni vélte, hogy a Jordánnal lesz szomszédos. Nos, elég róla. És most térjünk Dánra.

Dán a mérleghez értett, és éles elmével tudott ítélkezni. Szelleme és nyelve oly furfangos volt, hogy szinte szúrt, és a kígyóhoz hasonlított. Ez a fia alkalmat adott Jákóbnak, hogy felemelt ujjal egy kis állattani oktatásban részesítse a jelenlevőket: kezdetben, amikor Isten a világot teremtette, keresztezte a sündisznót a gyíkkal, és így keletkezett a vipera. Dán vipera volt. Kígyó volt az úton és ösvényen, szarvaskígyó, melyet nem könnyű észrevenni a homokban, és amely rendkívül alattomos. Benne a hősiesség az álnokság alakját öltötte. Az ellenség paripájának a körmébe harapott, hogy lovagja hanyatt esett. Ilyen Bilha fia, Dán.

- A Te segítségedben reménykedem, Örökkévaló!

Itt történt, hogy Jákób így sóhajtott és fohászkodott, érezvén, hogy kimerült, és aggodalmában, hogy nem készül el. Annyi fiat nemzett, hogy utolsó órájában számuk csaknem meghaladta az erejét. De Isten segítségével majd csak elkészül.

A zömök, érccel kivarrott Gádot hívta magához.

- Gádiél, had háborgat, de végül te hágsz annak sarkába. Hadakozzál jól, zömök fiam! Most Áser!

Áser, a torkos Áser kövér földet kapott a hegyektől egészen Türosz környékéig. Az alföldön csak úgy hullámzott a gabonavetés, és olyan gazdag volt olajban, hogy zsírosan étkezett, és finom kenőcsöket termelt, amilyeneket királyok küldenek egymásnak ajándékba, hogy kellemeteskedjenek. Tőle testi jóérzés származott és az ápolt test öröme, ami szintén valami.

- Áser, belőled is lesz valami. És hogy dal fakadt belőled és édes kinyilatkoztatás, hadd dicsérjem azt testvéred, Naftáli előtt, akit most ideszólítok kezem alá.

Naftáli szarvastehén volt, aki átröppen az árkokon, mint a szökellő ünő. Fürgeség és galopp volt az erénye, száguldó kos volt ő, amikor leszegi szarvát és nekiiramodik. Nyelve is fürge volt, friss hírszolgálatot teremtett, és gyorsan értek Genázár síkságának gyümölcsei.

- Gyorsan érő gyümölccsel lesznek teli a fáid, Naftáli, s jussod és osztályrészed a gyors, ha nem is nagyon jelentékeny siker lesz.

Ez a fiú is megáldatván, visszalépett. Az öreg most csukott szemmel pihent mélységes csöndben, állát mellére ejtve. És egy kis ideig mosolygott. Mindnyájan látták ezt a mosolyt, és meghatódtak, mert tudták, hogy kinek a szólítását jelzi. Boldog, sőt hamiskás mosoly volt és kissé szomorú is, de éppen azért hamiskás, mert a szeretet és a gyengédség bensőségesen győzedelmeskedett benne a szomorúságon és a lemondáson. "József!" - szólt az aggastyán. És akkor az ötvenhat éves, aki valaha harminc volt és tizenhét és kilenc, és az anyajuh bárányaként a kis bölcsőben feküdt, korának gyermeke, szép arcú férfi, egyiptomi fehérben, Fáraó mennyei gyűrűjével ujján, ez a kivételezett férfi hajolt a vértelen, áldást adó kéz alá.

- József, én sarjam, aki a szűz fia vagy, a kedvesnek fia, a forrás menti gyümölcsfa fia, te szőlővenyige, amelynek vesszői meghaladják a kőfalat, üdvöz légy! Te, aki a tavaszpont jegyében születtél, elsőszülött bika ékességében, üdvöz légy!

Jákób hangosan és érthetően mondotta ezt, ünnepélyes megszólításként, hogy mindenki hallja. Ezután azonban csaknem suttogóra váltotta hangját, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy ha nem is zárja ki, de mindenesetre korlátozza a nyilvánosságot ennél az áldásnál. Csak a közel állók értették meg búcsúszavait, melyeket az elkülönítetthez intézett; a távolabb állók csak egyes szavakat fogtak fel, és akik kint rekedtek, azok meg már semmit sem értettek az egészből. Később persze mindent ismételtek, elterjesztettek és megvitattak.

- Te legkedvesebbem - hangzott a fájdalmasan mosolygó ajakról -, te, akit bátor szívvel szerettem, jobban, mint másokat, az egyetlen kedvesért, aki benned élt, és akinek szemével tekintettél a világba, egészen úgy, ahogy valaha ő nézett a szemembe a kútnál, amikor először jelent meg nékem Lábán juhai közt, és akinek kedvéért elgördítettem a kút fedelét; megcsókolhattam őt, és a pásztorok ujjongtak, így: "Lu, lu, lu!" Benned őriztem meg őt, kedvelt fiam, amikor a Mindenható elragadta tőlem, a te bájos lényedben ő lakozott, és mi lehetne édesebb, mint a kettősség, a játszi ingás? Jól tudom, hogy a kettősség nem a szellem jegye, amelyért mi élünk, hanem a népek bohósága. És mégis megejtett engem őserejű varázslatával. De hát lehetünk-e mindenkor egészen a szelleméi, és elkerülhetjük-é a bohóságot? Lásd, jómagam is kettős vagyok. Jákób vagyok és Ráhel. Ő vagyok én, aki oly nehezen vált meg tőled, hogy az őt követelő birodalomba menjen, mert engem is elszólít az ma tőled; valamennyiünket elszólít. Te is, gyönyörűségem és aggodalmam, megtetted már a félutat e birodalom felé, pedig valamikor kicsiny voltál, aztán ifjú, és minden voltál, amit az én szívem bájosnak érzett; komoly volt az én szívem, de lágy, ezért gyengült el a bájosság láttán. A magasztosra volt hivatva, és gyémántszirtek szemléletére, titokban mégis a halmok kiességét szerette.

Néhány percig elapadtak szavai, és hunyt szemmel mosolygott, mintha szelleme a kies halmokon vándorolna, melyeknek képe, míg Józsefet áldotta, elébe rajzolódott.

Amikor ismét megszólalt, úgy látszott, mintha elfelejtette volna, hogy József feje a keze alatt nyugszik, mert róla is egy ideig mint harmadik személyről beszélt.

- Tizenhét évig élt nékem, és még további tizenhét évig Isten kegyelme szerint élt nékem. A két időszak közé esik az én dermedtségem és az elkülönítettnek a sorsa. Bájosságáért üldözték... az ostobák, hiszen bájával bensőleg összeforrott az okossága, melyen megfeneklett mohóságuk. Sohasem látott csábos erejűek az asszonyok, akik fölhágnak, hogy a falak tetejéről és tornyokból és ablakokból kövessék tekintetükkel, de csak bottal üthetik a nyomát. Ekkor megkeserítették életét az emberek, és a rágalmazás nyilával fordultak ellene. De feszes maradt kézíve, és erősek az izmai, és az Örökkévaló keze tartotta őt. Nem lehet majd elragadtatás nélkül emlékezni nevéről, mert néki sikerült, ami keveseknek sikerült csak: hogy Isten és emberek egyként kedvüket leljék benne. Ritka áldás ez, mert legtöbbnyire választanunk kell, hogy Istennek tessünk-e, vagy a világnak; de néki a bájos közvetítés szellemével sikerült mindkettőjüknek tetszenie. Ne válj gőgössé, gyermekem: kell-e vajon intenem téged erre? Nem, én tudom, okosságod jól megvéd téged a fennhéjázástól. Mert kedves áldás a tiéd, de nem a legmagasabb rendű és nem a legszigorúbb. Lásd, a te drága életed itt terül el a haldokló tekintete előtt teljes valójában. Játék volt az és jelkép, meghitt, barátságos kedveltség, az üdvösséggel egybezengő, de mégsem végső komolysággal elhivatott és engedélyezett. Ahogyan benne vidámság és szomorúság elvegyült, szeretettel tölti el a lelkem; senki sem szerethet így téged, gyermekem, senki, aki csak életed ragyogását látja, s nem, mint az atyai szív, a szomorúságát is. Így hát megáldlak téged, te áldott, szívem egész erejével, az Örökkévaló nevében, aki téged adott és elvett és adott, és most engem vesz el tőled. Termékenyebben szálljanak rád áldásaim, mint ahogy atyáim áldásai szálltak az én fejemre. Áldott légy úgy, ahogy vagy, az ég áldásaival onnan felülről, és a mélység áldásaival, mely alant terül, az égi emlők és a föld méhének áldásával! Áldás, áldás József fejére! És sütkérezzenek majd ivadékaid a te neved fényében. Dalok széles folyama fakadjon, énekeljék meg majd a te életed játékát, mindig újra meg újra, mert mégis szent játék volt az, és szenvedtél és meg tudtál bocsátani. Így hát megbocsátom én is neked, hogy miattad kellett szenvednem. És Isten bocsásson meg valamennyiünknek!

Ezzel befejezte, és tétovázva elvonta kezét József fejéről. Így válik meg az egyik élet a másiktól, és el kell múlnia; de nem sok időbe telik, és a másik is elmúlik.

József hátralépett testvérei közé. Nem túlzott, amikor azt mondta, hogy ő is megkapja a magáét, és a haldokló igazságérzetével ítélkeznek majd felette. Kézen fogta Benjámint, és Jákóbhoz vezette, mivel az aggastyán elmulasztotta szólítani. Szemlátomást teljesen kimerült már, és Józsefnek kellett áldó kezét öcsikéje fejére tennie, mert magától már nem találta volna meg az utat hozzá. Az öreg nyilván tudta, hogy a legifjabb még vár ítéletére, de amit elbágyadó ajka mormolt, az nem illett a kicsi személyére. Lehetséges, hogy majd egyszer illeni fog az ivadékaira. Benjámin, így hallották a feszülten figyelők, ragadozó farkas volt, aki reggel ragadmányt eszik, este pedig zsákmányt oszt. Benjámin megütközve hallgatta.

Jákób utolsó gondolata ismét a kettős sírbolttal foglalkozott, amely Cohár fiának, Efronnak mezején volt, és azt akarta, hogy oda temessék atyáihoz. "Megparancsolom nektek - susogta. - Ki van fizetve, Ábrám kifizette Hét fiainak, négyszáz ezüstsékellel súly szerint, ahogy..." Itt megszakította őt a halál, kinyújtotta lábát, mélyebben süllyedt ágyába, és élete megszakadt.

Ők is visszatartották kissé életüket és lélegzetüket, amikor ez történt. Akkor József háznagya, Mai-Szahme, aki orvos is volt, nyugodtan a fekhelyhez lépett. Fülét a csöndes szívre hajtotta, a kicsiny és szigorú szájú férfi egy tollacskát figyelt meg, amelyet az elnémult ajakra tett, és melynek pihéje mozdulatlan maradt, majd kis szikrát csiholt a pupillák előtt, melyek meg sem rezdültek tőle. Azzal urához, Józsefhez fordult, és jelentette:

- Megtért.

József azonban fejének intésével Júdához utasította: annak tegyen jelentést, ne neki. És mialatt a derék Mai Júda elé állt és megismételte: "Megtért", József a halottas ágyhoz lépett, és lezárta a halott szemét: azért küldte Mait Júdához, hogy ezt ő maga tehesse. Aztán homlokát atyja homlokára hajtotta, és siratta Jákóbot.

Júda, az örökös intézkedett, ahogyan illik: hogy siratóembereket és -asszonyokat rendeljenek, énekeseket és énekesnőket meg flótásokat, és hogy a holttestet mossák és kenjék meg és burkolják be. Damaszek-Eliézer füstáldozatot is gyújtott a sátorban: sóval elegy csepegő gyantát, ónixot a Vörös-tenger mellékéről, galbánumot és tömjént; és mialatt a fűszeres felhők körüllengték a halottat, a halotti szertartás vendégei kitódultak, elvegyültek a kívülállókkal, majd elvonultak, miközben buzgón megvitatták az ítéleteket és a döntéseket, melyekben Jákób tizenkét fiát részesítette.

Így pergett hát le ez a történet homokszemről homokszemre, csöndesen és állandóan a homokóra üvegtorkán; lent már kis kupaccá gyűlt, és csak néhány szemecske maradt a felső üregben. Semmi sincs már hátra az egész történésből, csak az, ami egy halottal történik. De ez sem csekélység; fogadjátok meg tanácsunkat, és szemléljétek áhítatosan, hogyan peregnek le az utolsó szemecskék, és hogyan terülnek szelíden arra, ami odalenn összegyűlt. Mert ami Jákób földi maradványaival történt, az egészen rendkívüli volt, és szinte páratlanul fényűző tiszteletadásban volt része. Egy királyt se temettek el úgy, mint ahogyan őt, a tisztelettől övezettet, kísérték ki József parancsa és rendezése szerint.

Igaz, hogy József atyja elköltözése után átengedte testvérének, Jehudának, az áldás örökösének az első ideiglenes rendelkezéseket; de később hamarosan maga vette kezébe a dolgot, mivel csak ő intézhette el, és olyan rendelkezéseket tett, amelyekre a gyorsan összehívott testvéri tanács kénytelen volt felhatalmazni őt. Rendelkezései a körülményekből fakadtak; Jákób parancsából és végrendeletéből adódtak, és hogy így történt, az találkozott József szívbéli kívánságával. Mert az elkülönített egyiptomi módra gondolkozott, és hő óhajtása, hogy ünnepelje atyját, és földi maradványainak megadja a legjobbat, a legdrágábbat, akaratlanul is Egyiptom gondolatvilágának nyomdokain haladt.

Jákób nem akart a halott istenek országában nyugodni, hanem megfogadtatta, hogy atyái mellé temetik otthon a sírboltban. Ehhez hosszú szállításra volt szükség, amelyet József minden mértéken felül nagyszerűre tervezett, s amely időbe tellett; időbe az előkészületekre, időbe magára az ünnepélyes szállításra, mely legalább tizenhét napi utat jelentett. E célból tartósítani kellett a holttestet, tartósítani az egyiptomi művészet szabályai szerint, besózni és bebalzsamozni, és ha a megboldogult elutasítaná ezt a gondolatot, akkor ne kötötte volna lelkükre, hogy hazaszállítsák. Éppen abból az előírásból, hogy ne temessék el Egyiptomban, következett, hogy egyiptomi módra temessék el, díszesen kitömve és Ozirisz-múmiává göngyölve - ami persze talán sérti egyesek érzését. De mi nem éltünk negyven évet Egyiptomban, mint fia, József, és nem táplálkoztunk e különös ország nedveiből és érzésvilágából. Neki örömére és vigasztalására szolgált a fájdalomban, hogy atyja végrendelete megengedte: a drága tetemmel járjon el az ország legválasztékosabb tiszteletadó szokásai szerint, és a legmagasabb költségelőirányzat ráfordításával juttassa maradandósághoz.

Ezért alighogy visszatért Menfébe, otthonába, ahol gyászolt, máris embereket küldött Gósen földjére, akiket a testvérek József "orvosainak" hívtak, pedig tulajdonképpen nem voltak azok, hanem múmiatechnikusok és a megörökítés művészei, szakmájuk legügyesebbjei és legkeresettebbjei, akik nem véletlenül laktak a Körülgöngyölt városban. Ácsok és kőfaragók, aranyművesek és művésők jöttek velük, akik a halottas szőrház közelében nyomban műhelyt rendeztek be, mialatt odabenn az "orvosok" azt tették a holttesttel, amit a testvérek így hívtak: bekenték őt. De nem ez volt a helyes szó. Orrlikain keresztül kampós vassal kiszedték agyvelejét, és fűszerszámokkal töltötték meg a koponyát. Egy obszidiánból készült rendkívül éles etiópiai késecske, amelyet elegánsan széttárt ujjakkal kezeltek, arra szolgált nekik, hogy bal felől megnyissák a hasüreget, kiszedjék a zsigereket, hogy rendeltetésük szerint különleges alabástromvázákban őrizzék meg őket; a vázák fedőjén az elhunyt fejének szobormása volt elhelyezve. Az üres testet azután alaposan kiöblítették datolyaborral, és bélfodrok helyett mindenféle jót tettek bele, mirhát meg babérhajtás gyökerének illatos kérgét. Mindezt a mesterség örömével hajtották végre, mert az ő művészetük területe a halál volt, és örömük telt benne, hogy íme egy ember testének belseje ezután mennyivel tisztább és kívánatosabb, mint mikor még lélek volt benne.

Ezután gondosan összevarrták a vágást és a holttestet teljes hetven napra salétromlúgos kádfürdőbe tették. Ez alatt az idő alatt csak ünnepeltek és ettek-ittak, de minden óráért megfizették őket. Mikor a fürdő határideje letelt, és a halott be volt sózva, megkezdődhetett a göngyölés, ami jelentékeny munka. Mézgával bekent négyszáz rőf hosszú bisszuszpólyát, végtelen gyolcssávokat, amelyek legfinomabbja került közvetlenül a testre, göngyöltek Jákóbra, állandóan körös-körül, egyszer egymás mellé, majd egymás fölé, s közben a körülgöngyölt nyakra aranygallért tettek, mellére pedig egy laposra kovácsolt aranylapból kivágott ékszert: ez kiterjesztett szárnyú keselyűt ábrázolt.

Mert időközben az orvosokkal együtt érkezett kézművesek is előrehaladtak munkájukkal, és szépséget teremtettek: a gyolcssávok köré vállmagasságban, a test közepén és a térdnél aranyfüstből készült, ötvözött szalagokat húztak, amelyekre a halott neve és nevének dicsőítése volt felírva, és ugyanilyenekkel összekötötték őket elöl és hátul hosszanti irányban. De mindez nem volt még elég. Mindazt, ami egykor Jákób volt, és ami most a halálnak minden romlandóságától megtisztított, díszes és tartós bábja lett, most tetőtől talpig vékony, hajlékony színaranylemezbe öltöztették, és így emelték az arónba, a koporsóba, melyet asztalosok, ékszerészek és képfaragók már pontos méret szerint elkészítettek: az arón ember alakú volt, és gazdagon felékesítették drágakövekkel és tarka zománccal. Alak alakba illett; a külső alak fejét fából faragták, és vastag aranyfüstmaszkkal vonták be, mely az állán Uziri szakállát viselte.

Ez történt Jákóbbal, pompásan és tiszteletteljesen, ha nem is az ő, hanem csak elszármazott fia szellemében. De nyilván az a helyes, ha az ilyesmi annak az érzelmei szerint történik, akinek még testében vannak eleven belsőrészei, mert hát a másiknak úgyis közömbös az egész.

Mialatt a holttestet előkészítették az útra, a felmagasztalt intézkedett, hogy ezt az utat feltűnést keltő és feljegyzésre méltó eseménnyé, hatalmas diadalmenetté alakítsa, a célból, hogy ünnepelje atyját halálában, atyja utolsó kívánságát és minden törekvését. Ehhez Fáraó beleegyezésére volt szükség, de gyásza miatt és mert néhány hétig el kellett hanyagolnia külsejét, nem beszélhetett ő maga az istennel, hanem küldöncöket menesztett hozzá, a szemhatár városába, a Nyúlvidékre, és Atón szép gyermekének engedélyét kérte, hogy atyját halotti alakjában kivihesse a határon, temetőjének földjére. Házgondnokát, Mai-Szahmét bízta meg ezzel a követséggel, már csak azért is, hogy alkalmat adjon a derék férfiúnak, hogy mindvégig közreműködhessen e történetben. Azonkívül teljesen megbízott benne, hogy nyugalmával és hűségével meg fogja oldani a küldetéssel járó diplomáciai feladatot. Mert arról volt szó, hogy olyan parancsokat eszközöljenek ki Fáraótól, amelyeket néki csak sugallni lehetett, de nem közvetlenül megkérni rá; arról volt szó, hogy elnyerjék tőle a rendelkezést első szolgája atyjának rendkívül ünnepélyes állami temetésére, vagy más szóval, hogy rábírják úgynevezett "Hatalmas Menet" elrendelésére.

Itt ismét látható, mennyire egyiptomi gondolkozáshoz szokott hozzá Ráhel báránya. A "Hatalmas Menet" rendkívül egyiptomi elképzelés volt, Kéme népének kedvelt ünnepi és szertartási gondolata, és József azt a szándékát, hogy a legdrágább árjegyzék szerinti bebalzsamozáson kívül "Hatalmas Menetet" rendeztet, olyat, hogy az Eufráteszen túlig és a tenger szigetvilágáig beszéljenek róla, közvetlenül Jákób végrendeletére alapította. Azt akarta, hogy a menet versenyezzen a leghíresebb követség-menetekkel, amelyeket valaha is külföldre küldtek, Bábel, Mitanni földjére, vagy Hattusilhoz, Hatti nagykirályához, és méltó legyen arra, hogy az utókor számára feljegyezzék a birodalom évkönyveibe. Ennek a legelső és legcsekélyebb követelménye az volt, hogy Fáraó hetven napra szabadságolja hivatalából, hogy tizenegy testvérével, fiaival és a testvérek fiaival a határon át, a díszmenet erre kiszemelt körútján sírboltjához kísérje atyját. Fáraót meg kellett nyernie, hogy ezt megengedje és elrendelje; Fáraónak parancsot kellett adnia az államnak, az udvarnak és a hadseregnek a kíséretre; nevezetesen bizonyos hadseregegységet kellett kiküldenie a hosszabb sivatagi utazás védelmére - és Fáraó mindezt magától belátta és elrendelte, amikor a házgondnok a színe előtt beszélt; részint a meghatottság és az az óhaj indította rendelkezésére, hogy szeretetéről és kegyéről bizonyságot adjon legérdemesebb szolgájának, aki oly sok jót tett vele, részben pedig abbeli aggodalma, hogy ha egyiptomi haderő fedezete nélkül engedné el Józsefet szülőföldjére, végül még esetleg nem térne vissza. Hogy Meni komolyan aggódott emiatt, és hogy József is számolt ezzel az aggodalommal, világosan áttetszik azon a kifejezésen, melyet az eredeti híradás az udvarral folytatott tárgyalásai alkalmából ad a szájába: "Most hát kérlek, hadd menjek el, és temessem el az én atyámat, azután visszatérek." Lehet, hogy ő előzékenyen önszántából ígérte meg; de az is lehet, hogy Fáraó megkövetelte tőle. Mindenesetre úr és szolga között ott lebegett az a gyanú, hogy József a kiutazást arra használhatná fel, hogy ne térjen vissza. És Fáraónak kedve telt benne, hogy kegyét óvatossággal egyesíthette, és hogy a hatalmas egyiptomi díszkíséret révén megakadályozhatta a pótolhatatlan férfiú elmaradását.

A koronák ura sem volt már valami fiatal; negyvenet meghaladott már éveinek száma, s élete érzékeny volt és szomorú. A halált is megismerte már: lányainak egyike, hat közül a második, Meketatón, aki valamennyi közt a legvérszegényebb volt, kilencéves korában meghalt, és Ehnatón, a lányos apa ekkor még jobban feloldódott könnyeiben, mint királynéja, Nefernefruatón. A király sokat sírt akkor is, ha a halál nem adott rá okot, általában és minden pillanatban kicsordulóban voltak könnyei, mert magányos volt és boldogtalan, és életének gazdag kényelme, a puha kultúrpompa, amelyben élt, még csak érzékenyebbé tette az iránt, hogy magányos volt és meg nem értett. Igaz, gyakran mondta: akinek dolga nehéz, annak jó sora legyen. De mindez nála csak könnyek között lehetett összhangban; túlságosan jó sora volt, hogy emellett még nehéz is lehetett volna, és sokat siratta önmagát. Arannyal szegélyezett hajnali felhőcskéjének: a királynénak és átlátszó leánykáinak kellett mindig finom batiszttal felszárítaniuk a könnyeket a már öregecske fiú arcán.

Örömére szolgált, hogy himnuszok kórusa közben virágot áldozhatott a csodálatos templom díszudvarán, melyet egyetlen fővárosában, Ahet-Atónban, mennybéli atyjának, a szelíd természetbarátnak emelt, akit szintén úgy képzelt el, hogy sokat sír. De örömét megkeserítette bizalmatlansága udvaroncainak őszinteségében, akik belőle éltek és elfogadták "a tant", de mint ahogy minden ellenőrzésnél kiderült, nem értették és nem voltak méltók rája. Senki sem volt, a legcsekélyebb mértékben sem, méltó e tanra, mely a végtelen messzeségben élő, de minden kis egérről és férgecskéről gyengéden gondoskodó mennybéli atyjáról szólt, akit a napkorong csak közvetve jelképezett, és aki néki, legkedvesebb gyermekének, Ehnatónnak súgta meg lényének igazságát; nem is palástolta önmaga előtt, hogy senki sem tudott szíve mélyéből elkezdeni valamit e tannal. A néptől elidegenedett, és visszariadt attól, hogy érintkezzék vele. Jóvátehetetlenül szakított birodalmának vallásos hatalmaival, a templomi és papi rendekkel, nemcsak Amunnal, hanem a többi ősrégi és kezdettől fogva imádott helyi istenséggel is, legfeljebb kivéve az oni Napházat, és saját kinyilatkoztatásáért küzdő fájdalmas buzgalmában elnyomó parancsokra és romboló rendeletekre ragadtatta el magát - ismét nemcsak Amun-Ré ellen, hanem a nyugati birodalom ura, Uziri és Ezet, az Anya, Anup, Hnum, Thot, Szét, sőt még Ptah, a művészet mestere ellen is -, amelyek még csak elmélyítették a szakadékot közötte és országa között, amely a szellem mélységes kerékvágásaiban mozgott, mindenben a megőrzésre és a legősibbhez ragaszkodó hűségre törekedett, és országa szívében királyi fényűzésben elzárt idegenné változtatták őt.

Csoda-e, hogy szürke, csak félig nyitott, álmatag szeme szinte állandóan vörös volt a sírástól? Akkor is nyomban sírva fakadt, amikor Mai-Szahme József megbízásából beszélt színe előtt, és előadta urának szabadságkérelmét Jákób elköltözésének hírével együtt, mert állandóan a sírás határán volt, és könnyei ezzel az alkalommal is éltek.

- Mily rendkívül szomorú! - szólt. - Meghalt hát az ős-öregember? Ez megrendíti felségemet. Meglátogatott engem, emlékszem, amikor még élt, és nem csekély hatással volt rám. Fiatal korában kópé volt ő, ismerem egy huncutságát, gyapjacskákkal és pálcákkal; felségem még ma is úgy tudna kacagni rajta, hogy a könnye is kicsordulna. Most hát vége szakadt életének, és elárvult a bácsikám, minden mennyei adományok elöljárója? Mily végtelen szomorú ez! Vajon ül-e és sír-e a te urad, az én Egyetlenegy Barátom? Tudom, hogy ismeri a könnyeket, könnyen sír, és szívem ezért repes feléje, mert ez férfiembernél mindenkor jó jel és kedves. Tudom, amikor megismertette magát testvéreivel, mondván: "Én vagyok az", akkor is sírt. És szabadságot kér? Hetvennapos szabadságot? Ez sok az atya temetésére, ha mégolyan nagy kópé volt is. Mindjárt hetven napnak kell lennie? Olyan nehezen nélkülözhetem őt! Talán könnyebben most, mint a hét kövér és hét sovány tehén idején, de még ezekben a kiegyenlítettebb időkben is igen nehezemre esik majd nélkülöznöm őt, aki a Feketeség Birodalmát igazgatja helyettem, mert felségem keveset ért mindebből; az én dolgom mindenkor a mennyei fényesség volt. Ó, kevés hálát élvez ezért az ember; az emberek sokkal elismerőbbek az iránt, aki a Feketeséget látja el, mint az iránt, aki a Fényességet hirdeti számukra. Ne gondold, hogy féltékeny vagyok kedves uradra! Élete fogytáig legyen olyan az országban, mint Fáraó, minden köszönetet túlszárnyaló mértékben segítségére volt szegény felségemnek, már amennyire egyáltalán segíteni lehet neki.

Ismét sírt egy kicsit, majd így szólt:

- Természetes, hogy a legnagyobb tisztelettel temesse el méltóságos atyját, az öreg kópét, és szállítsa külföldre fiaival és testvéreivel és testvéreinek fiaival, röviden, mindenkivel, aki csak férfiivadék házában: egész menetre rúg majd a számuk. Mint valami kivonulás, tűnik majd fel a menet, és talán azt hiszik majd az emberek, hogy övéivel együtt ő is kivonul Egyiptomból szülőföldjére. Az ilyen félrevezető látszatot el kell kerülni. Ez nyugtalanságot szülne az országban és forradalmi jeleneteket, ha a nép abban a hiszemben élne, hogy a Kenyéradó elköltözik; úgy vélem, sokkal keservesebbnek érezné ezt, mintha felségem magam költözne el és hagyná el az országot a nép hálátlansága miatt érzett szívbéli bánatában. Halljad, barátom: miféle menet lenne is az, amely csupán a gyermekekből és a gyermekek gyermekeiből állna? Véleményem szerint nem marad más hátra, és ez a szállítás teljesen elégséges ok is arra, hogy Hatalmas Menetet rendezzünk. A leghatalmasabbak egyike legyen ez, melyek valaha is külföldre vonultak, és aztán éppen oly ünnepélyesen térjenek is vissza onnan. Ugyan milyen is lennék én, ha Egyetlenegy Barátomnak, a Kenyéradónak csak éppen teljesíteni akarnám a kérését, anélkül hogy a teljesítés még sokszorosan meg ne haladná a kérést? Vidd hírül néki: "Fáraó hetvenöt napot ad neked, elhalmozván téged csókjaival, hogy eltemesd atyádat Ázsiában, és nemcsak tieid és háznépük vonuljanak veled és a holttesttel, hanem Fáraó egész Hatalmas Menetet rendel majd el, és Egyiptom színe-virága kísérje a te atyádat sírboltjához; fel akarom sorakoztatni egész udvaromat - üzeni néked Ehnatón -, szolgáim legelőkelőbbjeit és az egész ország legelőkelőbbjeit, az állam kormányzóit háznépükkel, hozzá szekereket és fegyvereseket, igen nagy haderőt. Ezek valamennyien kísérjenek téged, szemem fénye, a halottas kocsi nyomában, haladjanak előtted és mögötted és kétoldalt, és kísérjenek majd vissza téged ismét hozzám, ha a kívánt helyen letetted a drága terhet."

Ez volt a válasz, amellyel Mai-Szahme Ahet-Atónból visszatért Józsefhez, és eszerint rendeztek el és hajtottak végre mindent. Gyorsfutárok vittek szét minden irányban meghívásokat, melyek parancsokkal voltak egyértelműek, s amelyeket egy magas rangú udvari hivatalnok adott ki, aki "a keleti szoba és a titkos elhatározások titkos tanácsosá"-nak nevezte magát, és kitűztek egy napot, amelyen a menet meghívott résztvevőinek a birodalom minden részéből össze kellett gyűlniük Menfe határán, a sivatagban. Terhes tisztség jutott itt osztályrészül Fáraó szolgáinak, háza nagyjainak és Egyiptom előkelőségeinek. De egy sem akadt, aki ne óvakodott volna a meghívás elutasításától, sőt az olyan tisztségviselőknek, akiket nem tartottak erre méltónak, kajánságokat kellett hallgatniuk a meghívottaktól, és belebetegedtek bánatukba. Nem volt csekély feladat elrendezni a Hatalmas Menetet, amelynek tagjai és részesei a sivatagi völgybe sereglettek össze: egy csapatparancsnokot bíztak meg vele, akinek állandó címe: "A Király Kocsisa a Hadsereg Élén" volt, erre az alkalomra azonban és a vállalkozás tartamára azt a címet kapta, hogy "A Király Árnyékadója Atyjának, Ozirisz Jákób ben Jichák Hatalmas Temetési Menetének Rendezője". Ez a fővezér volt az, aki a résztvevők jegyzékének alapján előre meghatározta a menet sorrendjét, és a gyülekezési helyen világosan tagolt szépséggé szervezte a szekerek és gyaloghintók, hátas és málhás állatok zűrzavarát. Ő volt a védelemre kirendelt fegyveresek parancsnoka is.

A menet rendje a következőképpen alakult: az élen egy szakasz trombitás és dobos katona haladt, majd núbiai íjászok, görbe karddal felfegyverzett líbiaiak és egyiptomi lándzsások nyitották meg. Ezután Fáraó udvarának színe-virága következett, a lehető legnagyobb számban, anélkül hogy az isten személyét teljesen megfosztották volna nemes környezetétől: a Király Barátai és Egyetlen Barátai, Jobbkéz Felőli Legyezősurak, udvari hivatalnokok, a titkok elöljárójának és a királyi parancsok titkos tanácsosának rangjában. Olyan magas rangú személyiségek, mint őfelsége fősütőmestere és főpohárnoka, a főétekfogó, a király ruhatárának elöljárója, a Nagy Ház legfőbb fehérítője és tisztítója, Fáraó szandálhordozója, fő-parókakészítője, aki egyszersmind a két korona titkos tanácsosa is volt, és így tovább.

Az udvaroncoknak e nyüzsgő hada alkotta az élcsapatot a katafalk előtt, amelyet, mikor leérkeztek Gósen földjére, beillesztettek a menetbe, és amely ettől fogva ragyogva emelkedett ki belőle. Jákób ékkövektől szikrázó, arany ábrázatú és szakállas koporsó-alakját ravatalra helyezték, a ravatalt aranyozott szánra, a szánt pedig fátyollal bevont kerekű szekérre, melyet tizenkét fehér ökör húzott; és így imbolygott tova a tekintélyes szállítmány, az őt követő flótásoktól kísért, hivatásos siratók időnként felhangzó éneklő jajveszékelése közben: a halott háznépe és rokonai előtt, akik most következtek a sorban. József jött fiaival és házának vezérkarával, akiknek legidősebbike Mai-Szahme volt; majd József tizenegy testvére következett fiaival és fiainak fiaival - mindenki ott volt, aki csak férfinevet viselt Izráelben, mindenki követte a koporsót; a halott legszűkebb szolgaszemélyzete is, nevezetesen legöregebb szolgája, Eliézer, saját cselédségével; így e háznép menete igen hosszú és igen nagyszámú volt - de micsoda utócsapat következett még ezután!

Mert most jött a két ország magas közigazgatási hivatalnokkara, Felső- és Alsó-Egyiptom vezírei, József beosztottjai, az Élelem Házának főkönyvvezetői, olyan férfiak, mint a marhacsordák és az ország minden jószágának elöljárója, aki még a "szarvak, paták és tollak elöljárója" címet is viselte; a hajóflotta főparancsnoka; a kabinetiroda valóságos elöljárója és a kincstár mérlegének őre; minden lovak főfelügyelője és sok valóságos bíró és főírnok. De ki is tudná valamennyi címet és rangot felsorolni, melyeknek viselői mindannyian megtisztelő kötelességüknek tekintették, hogy József, a Kenyéradó atyjának múmiáját elkísérjék külföldre! Aztán ismét katonaság, kornétások és zászlóvivők következtek az állami tisztviselők csapata mögött, és végül még a menethez csatlakozott a málhás csapat, a poggyásszal és a sátrakkal, a takarmányos szekerek öszvérekkel és hajtókkal, mert hát a sivatagi utazáshoz ekkora menetnek óriási étel- és italkészletekre volt szüksége.

Igen nagy sereg vala - mondja a hagyomány joggal, mert képzeljük csak el a pompás fogatok és egyéb szállító alkalmatosságok, a tarka tollak és villogó fegyverek, a fújó paripák, szekérdübörgés, menetelő dobogás, lónyerítés, szamárüvöltés és marhabőgés, kornétaharsogás, dobpergés s a betanult siratók jajának hosszan elnyúló kavargását, melynek közepéből az egészen uralkodva emelkedett ki a koporsóalak felépítménye, benne körülgöngyölt vándorával. József meg lehetett elégedve. Egyiptomban veszett el ő egykor az atyai szív számára, és e szív szívbéli fájdalmának kellett most hódoljon egész Egyiptom, amikor a halott Jákóbot vállain vitte sírboltjáig.

Így kanyargott a csodálatra méltó és mindenütt megcsodált menet a hajnali órákban a határig, és akkor elérkezett a vad útszakaszokhoz, melyeken át kell vergődnie annak, aki Hápi mezőségeiről Fáraó keleti birodalmába: Kharu és Emor földjére akar jutni. Előbb a Szináj-hegység sivatagának északi szélén haladt, majd olyan irányba kanyarodott, amely mindenkit meglephetett, aki ismerte az utazás célpontját: mert nem követte a legrövidebb útvonalat a tengerparti Gáza felé, a filiszteusok földjén és Beérsebán keresztül Hebrónba, hanem az ereszkedő mentén vonult, amely Hazáti kikötőjétől délre húzódik kelet felé, Amáleken keresztül Edom irányába, a Lúgtenger déli csúcsához. Ezt megkerülvén, a tenger keleti partján folytatta útját a Jordán torkolatáig és még egy darabon, e folyó völgyén fölfelé, és onnan, vagyis Gileádból és keletről lépett, a folyón átkelvén, Kenana földjére.

Hatalmas vargabetűt jelentett ez Jákób hatalmas halotti menete számára, az utazást kétszer tizenhét napra hosszabbította meg, és ez volt az oka annak, hogy József hetven napi szabadságot kért - még így sem kért eleget, és még így is túllépte a hetvenöt napos határidőt, amelyet Fáraó szeretetből engedélyezett neki. A nagy kerülőt azonban már korán elhatározta, és szándékát nyomban közölte a menet vezetőjével, a már említett rendező fővezérrel, aki teljesen egyetértett azzal. A fővezér ugyanis attól tartott, hogy ekkora egyiptomi haderő bevonulása az országba Gáza felől a hadi úton, sok fegyveressel izgalmat, félreértést és nehézségeket okozna, és inkább csöndesebb tájakra, kitérő utakon akart haladni. József lelkének viszont a nagy vargabetűs kerülő az utazás tiszteletadó elnyújtását jelentette. Az ünnepélyes szállítás nem kerülhetett számára elég költséges idő- és munkaáldozatba; sosem volt számára elég hosszú az út, amelyen a büszke Egyiptomnak vállán kellett vinnie Jákóbot. Ezért akarta és keresztül is vitte az útnak ezt az elnyújtását.

Miután megkerülték a szodomai tengert, és egy kis darabon felfelé haladtak a Jordán folyása ellen, egy Góren Atád nevezetű, a part közelében elterülő helyre érkeztek; itt valamikor régen csak tüskés bozóttól körülvett szérű volt, de most népes vásárhelységgé fejlődött. Mellesleg: a folyóparton téres pázsit húzódott, itt telepedtek meg és itt táboroztak le a helység népének kandi bámészkodása közepette. Hét napig maradtak itt, és naponta megújuló siratást rendeztek, hétnapos igen keserves és éles jajongási szertartást, és miként szánták, ez igen erős hatással volt az ország népére, különösen mert még az állatok is gyászoltak eközben. "Igen jelentős tábor ez - mondották az emberek felhúzva a szemöldöküket -, keserves gyásza ez az egyiptombelieknek!" S ettől fogva nem nevezték másként a pázsitot, mint "Ábel-Micrájim"-nak, vagyis "Egyiptom gyászmezejé"-nek.

E tiszteletadó késlekedés után újjárendeződött a menet, és átkelt a Jordánon egy gázlónál, amelyet az ország lakossága saját kereskedelmi forgalmának céljaira elsüllyesztett fatörzsekkel és kövekkel még járhatóbbá tett. Jákób koporsóalakjának szánját itt levették a szekérről, és a tizenkét testvér vitte át rudakon a folyón keresztül.

Most már az ország földjén jártak, és a folyó párás völgyéből fölhágtak hűvösebb magaslatokra. A hegygerinc jól karbantartott országútján vonultak tovább, és a harmadik napon Hebrón határába érkeztek. A hegyoldalban terült el a körülbástyázott Kirját-arba, és sok városi nép sietett le a lejtőn, hogy lássa a nagy pompát, amely itt a szent zarándoklat terhével vonult be a tájékra, és a völgyben elfoglalta azt a síkságot, ahol a sziklában a befalazott kettős barlang, az ősi családi sírbolt állott. Ahogy a természet megalkotta és az emberi kéz kiépítette és kibővítette, kívülről nem volt kettős, csak egynyílású. Ha azonban áttörték a falazást, ahogyan most is történt, akkor kerek, lefelé vezető tárna nyílt meg, ahonnan jobbra és balra kőlapokkal elzárt folyosók ágaztak el, melyek két kis, dongaboltozattal ellátott sírkamrába vezettek: ezért nevezték a sírboltot "kettős"-nek. Ha azonban meggondoljuk, ki mindenki talált örök otthonra e hegyi kamrákban, akkor bele kell sápadnunk, mint ahogyan a testvérek is belesápadtak, amikor megnyílt előttük a sír szája. Az egyiptomiakra nem volt nagy hatással, egyikük-másikuk talán még az orrát is fintorgatta az ily kezdetlegesen egyszerű sírocska láttára. Aki azonban Izráel volt, belesápadt.

A tárna és a folyosók igen szűkek és alacsonyak voltak, és Jákób házának csupán két embere: a legöregebb szolga és helyettese, egyik elöl, másik hátul haladva, vihette le a múmiát a sírkamrába, és ők ketten is csak nagy üggyel-bajjal: hogy a jobb vagy bal kamrába tették-e, az már feledésbe ment. Ha az ember haló pora és csontjai csodálkozni tudnának, akkor a sírboltban bizonyára bámultak volna a kelekótya idegenek formálta jövevényen. Így azonban feltétlen közöny honolt ott, amelynek enyészetbűzű igézete elől Jákób hordozói a tárnán keresztül igyekeztek kifelé az élet édes levegőjére. Itt már készen álltak a kézműves rabszolgák vakolókanállal és habarccsal, és egyszeriben befalazták az örök szállást, amely e lakosa után mást nem fog befogadni többé.

Bezárult a ház, eltemették az atyát - tízen merednek az utolsó nyílás téglájára. Mi bajuk van? Olyan sápadtan bámul ez a tíz, és csak harapdálják ajkukat. Lopva a tizenegyedik felé bandzsítanak, aztán lesütik a szemüket. Egészen nyilvánvaló: félnek. Elhagyatottnak érzik magukat, nyomasztóan elhagyatottnak. Elment apjuk, a hetvenévesek százéves apja. Mindeddig még jelen volt, ha körülgöngyölt állapotban is - most pedig már befalazták, és hirtelen elszorult a szívük. És hirtelen úgy érzik, ő volt pajzsuk és védelmezőjük, csakis ő, és ott állt, ahol most már senki és semmi sem áll: közöttük és a megtorlás között.

Mormolva együtt maradtak, ahogy leszállt az este. Feljött a hold, az örök képek megjelentek az égen, a talajból a hegyek hűvös nedvessége szállt Jákób díszkíséretének sátrai között. Ekkor odahívták a tizenkettediket, Benjámint, Ráhel gyermekét.

- Benjámin - mondták béna ajakkal -, ide figyelj, erről van szó. Üzenetünk van a megboldogulttól testvérednek, Jehószifnak, és hozzád illik a legjobban, hogy átadd. Mert nem sokkal halála előtt, utolsó napjaiban, amikor József nem volt ott, atyánk parancsot adott nekünk, szólván: "Ha meghalok, adjátok át testvéreteknek, Józsefnek ezt az üzenetemet: »Bocsásd meg a te atyádfiainak vétkét és bűnüket, mert gonoszul cselekedtek teellened. Mert mint életemben, úgy halálomban is közöttetek és őközötte állok majd, és végakaratom gyanánt hagyom meg neked mint utolsó parancsomat, hogy semmi rosszat ne tégy ellenük, és lemondj a bosszúról a régi dolgokért, ha látszólag nem is vagyok ott. Hadd nyírják a juhaikat, de te ne nyirbáld meg jogaikat.«"

- És vajon igaz-e ez? - kérdezte Benjámin. - Nem voltam ott, amikor ezt mondta.

- Te semminél sem voltál ott - válaszolták -, ezért ne beszélj! Ilyen vakarcsnak nem kellett mindenütt ott lennie. De azt csak nem tagadhatod meg, hogy testvérednek, József őkegyelmességének megvidd atyánk utolsó óhaját és akaratát. Eredj nyomban hozzá! Mi pedig utánad megyünk, és megvárjuk, milyen választ hozol.

Így aztán Benjámin elment a felmagasztalt sátrába, és elfogódottan így szólt:

- Jószéf-él, bocsásd meg, hogy háborgatlak, de a testvérek általam üzenik néked: atyánk halottas ágyán szentül meghagyta, kérjenek meg téged, ne bántsd őket halála után, azért, ami elévült, mert ezután is közöttetek akar állni védelmükre, és megtiltja néked a bosszút.

- És vajon igaz-e ez? - kérdezte József, és szeme könnybe lábadt.

- No, olyan nagyon azért bizonyára nem igaz - felelt Benjámin.

- Nem bizony, mert tudta ő, hogy ez szükségtelen - fűzte hozzá József, és két könnycsepp legördült szempillájáról.

- Nyilván itt várnak rád a ház előtt? - kérdezte.

- Itt vannak - felelte a kicsi.

- Hát akkor menjünk ki hozzájuk - mondta József.

És azzal kilépett a remegő csillagfénybe és a holdsugár pókhálószövetébe: és ők ott voltak, és leborultak előtte, szólván:

- Itt vagyunk, akik a te atyád Istenét szolgáljuk, és íme mi a te szolgáid vagyunk. Bocsásd meg hát a mi gonoszságunkat úgy, miképpen testvéred szólt hozzád, és ne torold meg, ahogy hatalmad lenne hozzá! Miként megbocsátottál Jákób életében, úgy bocsáss meg nekünk halála után is.

- Ugyan már, testvéreim, öreg testvéreim - válaszolta József, és kitárva karját, feléjük hajolt. - Mit is beszéltek itt? Egészen úgy szóltok, mintha félnétek, és azt akarjátok, hogy bocsássak meg nektek! Vajon olyan vagyok-e, mint Isten? Ott alant úgy mondják, olyan vagyok, mint Fáraó, és Fáraót ugyan istennek nevezik, de ő csak egy szegény, kedves teremtmény. Ha bocsánatot kértek tőlem, akkor úgy látszik, nem értettétek meg igazában az egész történetet, amelyben benne élünk. Nem korhollak érte. Bizony az ember benne élhet egy történetben, amelyet nem ért. Talán így is kell lennie, és bűnös voltam, hogy mindenkor túlságosan jól tudtam, mire megy a játék. Nem hallottátok-e atyánk ajkáról, amikor megáldott, hogy csak játék volt és jelkép, ami velem történt? És vajon megemlítette-e rólatok szóló ítéleteiben a gonosz dolgot, amely köztetek és közöttem lejátszódott egykor? Nem, hanem hallgatott róla, mert ő is részt vett a játékban, Isten játékában. Az ő védelme alatt kellett gonoszságra ingerelnem benneteket, égbekiáltó éretlenségemben, de persze Isten jóra fordította, úgyhogy sok népnek adtam kenyeret, és így idővel mégiscsak megértem. De ha közöttünk, emberek között megbocsátásról van szó, akkor nekem kell tőletek bocsánatot kérnem, mert nektek kellett a gonosz szerepét játszanotok, hogy minden így történjék. És vajon most arra használjam Fáraó hatalmát, csak mert élhetek vele, hogy megbosszuljam rajtatok a háromnapos áristomot a veremben, és ismét elrontsam, amit Isten jóvátett? Ezen már aztán nevetnem kell! Mert nevetséges az, aki jog és józan ész ellenére csak azért él hatalmával, mert az az övé. És ha talán ma még nem is nevetséges, a jövőben az lesz, mi pedig a jövővel tartunk. Nyugodtan alhattok! Isten segítségével holnap visszaindulunk a különös Egyiptom földjére.

Így szólt hozzájuk, és akkor együtt nevettek és sírtak, és mindnyájan kinyújtották kezüket József felé, aki köztük állt, és megérintették, és ő is megsimogatta testvéreit. És így végződik a szép történet és istenkitalálás

JÓZSEFRŐL ÉS TESTVÉREIRŐL.

Jegyzetek

2. Az itt következő verseket Urbán Eszter és Vajda Endre fordította. ^[VISSZA]