Szabó Miklós neve jól ismert a hazai orosztanárok és a pedagógiatörténet művelőinek körében. Előbb iskolai nyelvtanok írójaként és szótárak szerkesztőjeként vívott ki magának szakmai elismerést, az utóbbi évtizedekben pedig néhány kiváló színvonalú neveléstörténeti kötetet és szaktanulmányt tett közzé. A pedagógus Tolsztojról 1987-ben és Konsztantyin Usinszkijről 1999-ben megjelentetett könyveit a neveléstudomány szakemberei széles forrásbázisra épülő, intellektuálisan magasan szárnyaló, ritka teljesítménynek minősítették.

"Az orosz nevelés története" című jelen mű Szabó Miklós tudományos munkásságának kiemelkedően fontos fejezete. A szerző hosszú évek óta foglalkozik az orosz iskolaügy és pedagógiai gondolkodás múltjának feltárásával, egy művelődéstörténeti aspektusú, nagy ívű összegzés megírásával. Ez a munkája arra vállalkozik, hogy a IX. századtól (a Kijevi Rusz létrejöttétől) 1917-ig teljes áttekintést adjon az orosz nevelés korszakairól, az iskolaügy meghatározó személyiségeiről, a pedagógiaelmélet és a gyakorlati nevelés jellemzőiről. A huszonnégy fejezetet tartalmazó kötet rendszerbe foglalt áttekintést ad az elemi, közép- és felsőfokú oktatás intézménytípusairól, az ott alkalmazott módszerekről, didaktikai eljárásokról, az egyes korszakokban használt tankönyvekről, a tanulókkal szemben támasztott követelményekről, a pedagógiai elmélet és gyakorlat viszonyáról.

A szerző az orosz nevelés történetét a. hazai és nemzetközi szakirodalomban eddig példa nélkül álló teljességgel, részletességgel dolgozta fel. A kétségtelenül hiánypótló, imponálóan adatgazdag, tartalmát és szövegformálását tekintve egyaránt mintaszerű kötet elsősorban azért érdemel elismerést, mivel hasonló színvonalú, szerves egészet alkotó neveléstörténeti feldolgozás az orosz iskolaügy és a pedagógiai gondolkodás múltjáról ez ideig egyetlen nyelven sem jelent meg. Bár az orosz polgári neveléstörténészek (M. Szuhomlinov, V. Ikonnyikov, Sz. Rozsgyesztvenszkij, M. Gyemkov, Ny. Szerbov, P. Kaptyerev) és a szovjet korszak szerzői (J. Medinszkij, S. Ganyelin, E. Dnyeprov) számos könyvet publikáltak a fenti témában, ezek többsége azonban ma már alig használható a kutatók körében. A szovjet szerzők magyar nyelvre lefordított munkái, valamint az orosz neveléstörténet egyes korszakaira, pedagógiai irányzataira és jeles személyiségeire vonatkozó, 1948-1990 között írt hazai művek többsége ma már elavult látás- és gondolkodásmódot tükröz, ráadásul a modern forráskritikai és filológiai módszereknek sem felel meg.

Szabó Miklós könyvének kiemelkedő szakmai értékei között említhetjük az összehasonlító pedagógia és a történeti komparatisztika kutatási eredményeinek felhasználását, a forráskritikai és filológiai módszerek alkalmazását, a nevelési folyamatok elemzését, értékelését és széles kultúrhistóriai keretbe ágyazását, a primer és szekunder források logikus szelektálását. A könyv jól tagolt, arányos szerkezetű, könnyen áttekinthető; szakmailag hiteles a fontosabb nevelés- és művelődéstörténeti korszakhatárok kijelölése, valamint a nagy múltú intézmények, a pedagógiai gondolkodók és a meghatározó oktatáspolitikai törekvések tárgyalása. A szakszerű és bőséges jegyzetapparátus, a témára vonatkozó orosz és nemzetközi szakirodalom bibliográfiája, az orosz neveléstörténet forrásairól szóló függelék, valamint a név- és tárgymutató is jelentősen emeli a kötet tudományos értékét. A szerző gördülékeny, nyelvileg igényes stílusa olvasmányossá teszi a terjedelmében és témakifejtésében egyaránt nagy szellemi erőpróbát jelentő multidiszciplináris feldolgozást.

A mélyebb összefüggéseket is feltáró könyv egyúttal értékes adalékokat szolgáltat az orosz ember törekvéseinek, gondolkodásmódjának ma oly fontos megértéséhez. Nem túlzás azt állítani, hogy Szabó Miklós műve nem csak Magyarországon, hanem az angolszász, német és francia nyelvterületen is jelentős érdeklődésre tarthat számot.

Őszintén reméljük, hogy ezt a magas színvonalú neveléstörténeti munkát a nevelés- és művelődéstörténészeken kívül az orosz történelem és kultúra iránt érdeklődők, pedagógusok, tanár szakos egyetemi és főiskolai hallgatók is haszonnal forgatják majd.

V. Molnár László
történész    

Míg a 74 évig (1917-1991) tartó szovjet rendszer nevelésének története többé-kevésbé ismertté vált nálunk, az orosz nevelés ezt megelőző sok száz éves múltjáról szinte semmit sem tud a magyar pedagógus társadalom. Ebben a könyvben igyekeztem a tárgy általános neveléstörténeti súlyának megfelelően feldolgozni Oroszország nevelésének történetét. Egy rövidebb áttekintés elkészítését annak idején dr. Prohászka Lajos volt tanítványaként kaptam feladatul, s a Magyar Állam ösztöndíja lehetővé tette, hogy közel két évet anyaggyűjtéssel töltsek a Szovjetunióban. Így a kézirat jelentősen kibővült. Megjelenése azonban itthon, az illetékesek részéről megkívánt marxista szellemű "átideologizálás" visszautasítása miatt hosszú ideig nem volt lehetséges.

Az akadályok megszűntével munkámat az eltelt időben közzétett szakirodalom alapján kiegészítettem. A terjedelem mentségére szolgáljon az, hogy szükségesnek éreztem az egyszerű tárgyközlésen túl a nevelés hátterének, okainak, összefüggéseinek feltárását is az egyes korszakok orosz társadalmi és történelmi körülményei között. A főbb fejezeteket tehát a magyar olvasó számára eligazítást jelentő gazdasági, társadalmi, politikai és művelődési viszonyok ismertetése vezeti be.

Miért érdekes számunkra az orosz nevelés? Először azért, mert olyan keveset tudunk róla. Másodszor a közös európai örökség miatt: a bizánci keresztény kultúrkörbe beilleszkedett ország a maga nevelési és iskolázási kérdéseinek megoldásában – hozzánk hasonlóan – gyakran kapcsolódott a nyugati áramlatokhoz. Harmadszor a tőlünk való különbözőség miatt: az oroszok, ortodox különállásuk világában, saját nemzeti adottságaikra épülő, de univerzális hivatástudatú humánus és pedagógus magatartást tudtak kialakítani. S ennek megismerése nem egy hasznos tanulságot rejt magában a mi nevelőink számára is.

Munkám az 1917 előtti és utáni orosz szerzők műveire s a külföldön megjelent szakirodalomra támaszkodik. A pedagógiai tényeket olyan folyamat részeként fogtam fel, amely az orosz embernek a nevelési gyakorlatban, elméletben és eszményekben érvényre jutott jellegzetes pszichikai alapmagatartásából ered és az értékelés szempontjait, kulcsát is kézbe adja. A nevelés történeti menetét az államhatalom, az egyház és a társadalom egymással való küzdelmeiben kísértem nyomon. Külön fejezetek elemzik a kiváló pedagógusok egyéniségét, nézeteiket.

Az ilyen összefoglalásoknak mindig akad hiánya vagy túlzása, téves általánosítása. S forrásaimat ellenőrizni sokszor lehetetlen volt. Az orosz nevelés itt vázolt képén a tények szélesebb, mélyebb és pontosabb vizsgálata talán változtatni fog. Szívesen fogadok minden helyreigazítást.

Köszönettel tartozom a szentpétervári (leningrádi) A. I. Herzen Pedagógiai Főiskola egykori tanárainak és dolgozóinak sokoldalú segítségükért. Illesse – jóllehet szintén késői – elismerés dr. Mérey Ferenc tanártársamat, aki a kézirat első változatát stiláris szempontból gondosan átnézte. Dr. Szarka József és dr. Vaskó László lelkiismeretes előlektori szakvéleménye alapján az időközben korszerűsített kéziratot a Magyar Tudományos Akadémia II. Osztálya 1990-ben felvette kiadási keretébe, de a kiadás akkor mégis meghiúsult.

Őszinte hálámat kell kifejeznem dr. V. Molnár Lászlónak és dr. Bardócz-Tódor Andrásnak, valamint dr. Jáki Lászlónak, akik a könyv megjelenését végül most szívügyükké tették.

Szakvéleményükkel, hasznos felvilágosításaikkal, terminológiai, filológiai pontosításokkal segítségemre voltak: dr. Baán István, dr. Berki Feriz, dr. Imrényi Tibor, Kádár Iván, dr. Kerekes Károly. Fogadják itt is köszönetemet! A könyvtárak közül főképp az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum munkatársait illeti elismerés, akik kedves szolgálatkészségére mindenkor számíthattam.

A középkori történetírók szerint az oroszok ősei a 4–7. században területükön, a Dnyeper és Dnyeszter közt élő "antok" voltak. Ezek erkölcsi és művelődési igényeinek első, történetileg ismert formái a földműveléssel és mezőgazdasági termeléssel kapcsolatban kifejlődött pogány kultuszban gyökereztek. A megszemélyesített természeti jelenségeket, a Napot, tüzet, folyót, forrást, fákat, sziklákat és az elhalt ősök szellemét tisztelték. A szent helyeken bálványokat állítottak isteneiknek (Dazsbog, Sztribog, Volosz, Horsz, Mokos stb.). A villám és mennydörgés urában (Perun) a legfőbb istent imádták. Más népek vallása, szokásai, nyelve iránt türelmesek voltak.

A vallási hiedelmeknek ez a földhöz kötött világa azonban a laza keleti-szláv törzsekből fokozatosan szilárdabb rendezettségbe való átmenet idején, a 9-10. században, amikor egyes kereskedelmi települések központokká, várossá kezdtek válni, már nem felelt meg a kor szükségleteinek. Kb. ekkortól nevezik "ruszok"-nak: oroszoknak a terület lakóit.

A hagyományok felbomlását két történelmi tényező siettette: a kelet-római birodalom szomszédsága és a kereszténység.

Az oroszokat a tőlük délre levő görög települések, majd a császári birodalom fővárosa, Konstantinápoly (Bizánc) elleni 9-10. századi portyáik, hadjárataik ellenére mindig jó kereskedelmi és kulturális kapcsolatok fűzték a görögökhöz. A császárság ekkor már fél évezredes civilizációja természetes vonzerőt jelentett a fejlődés alacsonyabb fokán álló nép számára.

A kereszténységet az oroszok már korábban ismerték.^[1] A Fekete-tenger északi partszegélyén s a Krím-félszigeten fekvő görög településekről a 8-9. századi képrombolás idején valószínűleg orosz területre is átmenekült görög szerzetesek térítő tevékenysége nyomán kezdett terjedni közöttük az új hit. Konstantinápollyal ugyanekkor sűrűsödtek kereskedelmi kapcsolataik, a 9. században pedig kialakultak saját kereskedelmi központjaik, a Balti tengerhez közel fekvő Novgorod és a Dnyeper-parti Kijev. Sok nyugati s északi keresztény került ezáltal kapcsolatba az oroszokkal. Itt-ott keletkezhettek kisebb keresztény közösségeik. Ibn-Hordadbeh arab író szerint, aki a 840-es években írta művét, a Bagdadban tartózkodó orosz kereskedők kereszténynek mondják magukat. A 860-as években sok orosz megkereszteléséről, köztük egész druzsinákéról (fegyveres fejedelmi kíséret) értesülünk.

A kijevi állam összekovácsolódásának idején, tehát körülbelül a 9. század végétől, amikor Oleg novgorodi fejedelem Kijevbe tette át székhelyét (882) és hatalma alatt egyesítve a szomszédos területeket, felvette a nagyfejedelmi címet, az orosz támadások miatt nyugtalankodó Bizáncnak különös érdeke lett e nép megtérítése, hogy csökkentse a növekvő veszélyt. Most már nemcsak a fejedelmekkel köt megegyezéseket, hanem a térítésekre is nagyobb gondot fordít.

A szláv népek megtérítéséért Róma és Bizánc között kiélesedő versengés a folyamatot csak meggyorsította. A nyugati és keleti népek különbözőségei, eltérő szokásai, kultúrája mind politikai, mind szellemi téren évszázadok óta érlelte elkülönülésük és önállósodásuk feltételeit. A keleti keresztények ragaszkodtak örökölt vallási hagyományaikhoz és liturgiájukhoz, egyházi szervezetük és fegyelmük is eltért a nyugati egyházban kialakult berendezéstől. Külön életük és gondolkodásuk egyre nehezebbé tette az egység megőrzését. A frank uralkodó, Nagy Károly nyugat-római császárrá koronázásával (800) bekövetkezett birodalmi szétválás elősegítette az egyházi ellentétek kiéleződését. Bizánc kétségbevonta a pápa egyetemes joghatóságát és elutasította a latin liturgia Róma által képviselt kizárólagosságát^[2]. Ugyanekkor felerősödött a képrombolás óta érvényesülő dogmakultusz, a hitviták, a despotikus tekintélyi szó, a múlthoz hű igazhitűség (ortodoxia) hangoztatása, a támadó, vádaskodó modor. Keleten a Nyugat feletti elsőbbség érzését a klasszikus antik irodalmi örökség birtoklásának tudata is ébren tartotta.

Ennek a szellemnek képviselőjeként lépett a pátriárkai trónra 858-ban Phótiosz (820-891), s vele a Rómával való szakítás valóban napirendre került. Konstantinápoly, a bolgároknak és oroszoknak a maga, vagyis a pátriárka egyházi joghatósága alatt történő mielőbbi megszervezésével biztosítani igyekezett magát mind a nyugat-római császársággal, mind a pápasággal szemben. Rómát egyébként nemcsak ez, hanem a morváknak részben szintén Bizáncra támaszkodó és nemzeti nyelvű liturgiára irányuló törekvései is nyugtalanították.

Ilyen körülmények között a Cirill és fivére, Metód, morvaországi térítők, a "szlávok apostolai" által szlávra lefordított liturgikus könyvek mindkét fél szemében komoly jelentőségre tettek szert.^[3] Valószínű, hogy Phótiosz igyekezett a kijevi fejedelemség területén bevezetni a szláv nyelvű fordításokat és a nemzeti istentiszteletet. A krónikák alapján annyi bizonyos, hogy a császárság és Kijev között 866-ban olyan "szövetségi és barátsági" szerződés jött létre, amelynek keretében az orosz püspökséget megszervezték s a pátriárka görög püspököt is küldött Kijevbe.

A nyugati egyház éberen figyelte az eseményeket. A bolgár cár Rómához való lekötésének érdekén, továbbá a morvák és a pannóniai szlávok sürgetésein kívül nyilván az orosz egyház feletti joghatóság kérdése is szerepelt az okok között, amelyek II. Hadrián pápát arra indították, hogy az istentisztelet latin és görög hivatalos nyelve mellé nyíltan elismerje az eddig tiltott szlávot is: Cirill fordításait 868-ban elfogadta és jóváhagyta a szlávok számára istentiszteleti könyvekül^[4]. Ezzel az igen nagy engedékenységgel sem lehetett azonban a helyzetet megmenteni. A keleti császárság elérte célját: a bolgár egyház 870-ben a konstantinápolyi pátriárkátushoz csatlakozott, a század végétől a szláv liturgiát is átvette, s az oroszok – akik között főleg a 900-as években sűrűsödő orosz-bolgár érintkezések idejében terjedt jobban a kereszténység – a számukra nyelvileg jól érthető rítussal szintén a konstantinápolyi pátriárkátus védnöksége alatt ismerkedtek meg.

A görög politika komoly eredménynek tartotta az orosz egyház megszervezését. Phótiosz 867. évi pásztorlevelének hangján érezhető, hogy az orosz püspökség – amelynek létrejötte az ő érdeme volt – mekkora megkönnyebbülést jelentett Bizáncnak. Mint a bolgárok – írja –, most az oroszok is "átváltották eddig vallott pogány és istentelen hitüket a tiszta keresztény tanításra, irántunk tisztelettel viseltetnek, és barátaink közé tartoznak, holott röviddel ezelőtt még fosztogattak minket és féktelen durvaságot tanúsítottak. A hitnek oly szomjúsága és olyan buzgalom fogta el őket, hogy pásztort fogadtak el és nagy igyekezettel végzik a keresztény szertartásokat."^[5] (A célzás Konstantinápoly 860. évi ostromára vonatkozik.)

A görög fővárosban azt hitték, hogy az oroszok kereszténysége most már befejezett tény. Azonban még 911-ben és részben 944-ben is pogány isteneikre esküdtek a béke megerősítésére érkezett kijevi követség tagjai.

Az orosz keresztény egyház helyzete nem volt még elég szilárd. A Bizánccal való politikai viszonytól függően a kijevi fejedelmi udvarban a kereszténység könnyen lett befogadottból újra kegyvesztetté. Olga nagyfejedelemnő (945-969) Bizáncban megkeresztelkedett, fia, Szvjatoszlav fejedelem azonban pogány maradt. A baráti kapcsolatoknak az is mindig nehéz pontja volt, hogy az oroszok egyházpolitikai vonalon féltékenyen őrizték függetlenségüket. A császárság az orosz egyházban nem volt hajlandó többet látni a konstantinápolyi pátriárkátus egyik püspökségénél, a kijevi fejedelmek viszont, bolgár mintára, önálló orosz egyházi szervezetet akartak létrehozni. Feltételezhető, hogy az erős akaratú, kitartó Olga, aki hozzáfogott a kereszténység "felülről" való állami terjesztéséhez, 955-ben, majd 957-ben, Bizáncban azt is megkísérelte, hogy Kijevet érsekség (metropolia) rangjára emeltesse, Bíborbanszületett Konstantin azonban az orosz hierarchia létesüléséhez – nyilván – olyan politikai követeléseket kapcsolt, amelyek a megegyezést lehetetlenné tették.

Közelebbi adatok híján is valószínű, hogy az oroszok már korábban egyszer-másszor a testvér bolgár egyházhoz fordultak támogatásért. A bolgár birodalom életre-halálra szóló harcot folytatott Bizánccal s érdeke volt, hogy az oroszokat saját befolyása alá vonva, a görögöket megfossza szövetségesüktől. Mindenesetre tény az, hogy elsősorban a bizánci birodalom területébe beékelődött bolgár testvérnép segítsége járult hozzá az orosz kereszténység terjedéséhez és megerősödéséhez.

Bulgáriában a kereszténység a század végén bevezetett, Cirill készítette új írásmód révén jelentős sikereket ért el s már 865 óta államvallás volt. A bolgár papok, szerzetesek, fordítók nemcsak az istentisztelethez és egyéb szertartásokhoz szükséges könyveket, hanem a korabeli tudományos, vagyis teológiai, egyházjogi, ókeresztény patrisztikai műveket és a hasznos ismereteket, tanulságokat nyújtó világi – történelmi, földrajzi, természetrajzi – irodalmat is áttették a saját nyelvükre. Kiválogatták, hogy mit fordítanak le, s nagy fogékonyságot árultak el az általános emberi kérdések iránt.^[6] Sokfelé utaztak, látogatták Áthosz, Jeruzsálem, a Sínai-félsziget, Bizánc kolostorait s elvitték a szláv kéziratokat a szláv testvérnépek keresztény közösségeihez, elsősorban az oroszokhoz, ahol legnagyobb szükség volt a szláv nyelvű könyvekre.

A "könyvszerető" Szimeon bolgár cár (885-927) udvarában, Preszlavban jelentős irodalmi központ alakult ki. Ennek működése nagymértékben befolyásolta az orosz irodalom kezdeti fejlődését. A szláv könyvkultúra kész irodalmi nyelvet és kész szövegmintákat szolgáltatott a cseperedő orosz művelődésnek.

Térítők a 10. században már számosan működtek a nagy területű kijevi fejedelemségben. Nemcsak a bolgároktól, hanem a nyugati-szláv (morva) egyháztól is jöhettek, ahol a szintén bevezetett szláv liturgia miatt üldözésben volt részük. Jöttek a két nagy vetélytárstól, a bizánci egyháztól és a latin egyháztól különféle nemzetiségűek. Olga pl. Bizáncon kívül Németországhoz is fordult ez ügyben. De nyilván egyre nagyobb számban voltak térítő bennszülött papok, főleg szerzetesek is.

A korai orosz társadalom fejlődésében megteremtődtek a középkori feudális államiság berendezésének alapjai. Az új állam megalakulásának utolsó feltétele és egyben ünnepélyes aktusa, a kereszténység államvallássá nyilvánítása már csak politikai alkalom kérdése volt. Külső körülmények is elősegítették ezt a fejlődést. Az orosz törzsközösség állama, amelynek nem a kaland és zsákmányolás, hanem a szabályos termelés volt az érdeke, a nomád és félnomád pusztai népek kelet felől megújuló támadásaival szemben védekezésre szorult.

Bizánc hatalma a század végén erősen megnőtt. Nyugattal rivalizált, kelet felé pedig fokozta befolyását. De a belviszályok miatt nem egyszer maga is fenyegetett helyzetbe került. Sürgős katonai segítség kellett 987-ben a fővárost fenyegető bolgárokkal és görög zendülőkkel szemben: egyenest a császári trón megmentéséről volt szó. Szorongatott helyzetében a császár, II. Vaszíliosz (Basileios) most már mindenre kész, a metropolita küldésén kívül még rokoni kapcsolatokra is – ha az ország hivatalosan keresztény hitre tér. Olga unokája, Vlagyimir kijevi nagyfejedelem (980-1015) a kért segítséget megadta, s ő, aki nem sokkal előbb, belpolitikai meggondolásból, pantheonba egyesítve akarta tiszteltetni a hatalma alá tartozó törzsek isteneit, megkeresztelkedett és népét is a keresztény vallásra térítette 988-ban. Parancsára a bálványszobrokat megsemmisítették, Perun főisten szobrát a Dnyeperbe dobták, s helyére a dombon templomot építettek Szent Vazul tiszteletére.

Vlagyimir elhatározásába természetesen belejátszott a több mint száz éve kereszténnyé lett bolgár állam példája. Bulgária a maga társadalmával, kereszténységével, térítőivel, irodalmával jól előkészítette az orosz talajt.

A térítés tömegesen és kényszerrel történt. A nép egésze lelkileg még messze volt az átalakulástól. Vlagyimir e tette mégis az orosz történelem nagy fordulópontját jelzi, mert vele az akkori európai civilizációba kapcsolódó ország építésének korszaka kezdődött meg.^[7]

Az egyházi kapcsolatokat Bizánc közvetett hűbéri viszonyként fogta fel, éppúgy, mint korábban Bulgária esetében. Az orosz vezetőréteg azonban nem értett egyet a bizánci igényekkel. A görög metropolitát Kijev elfogadta, ám a 988-1000 közötti rövid 12 év alatt három pápai követség járt az orosz fővárosban és viszonzásképp két orosz követség Rómában. Nyilván az egyház szervezésének kérdései voltak ennyire időszerűek. Vlagyimir, legalább egy ideig, politikai egyensúlyban tudta tartani a két versengő egyházat. Róma felé bizonyítja hűségét, a bizánci befolyás előtt kitárja a kaput.^[8] Közben Szimeon cár példájára mindkét egyháztól független, önálló orosz egyház eszménye lebeg a szeme előtt.

Vlagyimir fia, Bölcs Jaroszlav (1019-1054) a megújuló besenyő támadások miatt kénytelen volt a császársággal szorosabbra fűzni kapcsolatait. Az ő idejében alakult meg a kijevi metropolia, s azután mindig a konstantinápolyi pátriárka küldött metropolitát Kijevbe, épp úgy, mint érseket a legyőzött Bulgáriába. A metropolita az egyházi fennhatóságon kívül a császár hűbéri hatalmát is képviselte s az udvar kívánságai rajta keresztül érvényesültek. Neki volt kötelessége a "barbár" néppel elsajátíttatni a "római" (kelet-római) jogrendet és kultúrát. A kijevi fejedelmet a birodalom rangtáblázatába vazallusként akarták besorolni, országát "rómaizálódó" tartománynak nézték Bizáncban.

Az oroszok népi-törzsi öntudata és függetlenségérzete sohasem békült meg ezzel. Különböztek a bizánciaktól egész megelőző múltjukban és magatartásukban. Azzal az anyagi és szellemi igényességgel, sőt fényűzéssel, amely Bizáncot, mint az antik görög kultúra és a keresztény hit ötvözetének képviselőjét, a Nyugaton ez idő tájt még csak formálódó népekkel szemben enyhe megvetésre, ironikus féltékenységre és nem egyszer szakításra ösztönözte, az oroszok idegenül álltak szemben. Élesen elválasztotta őket a bizánci világtól jellemük. A számítást, ravaszságot, hátsó gondolatokat éppoly kevéssé ismerték, mint az üzleti és pénzgazdálkodás labirintusait vagy a szellem sziporkázását. Messze esett tőlük a bizánciak becsvágya és hiúsága, nem voltak kétkedők és racionalisták sem. Széles befogadókészség, tanulékonyság és türelem jellemezte őket, de sajátosságaikat, nemzeti mivoltukat érinteni nem hagyták. Nem gondolkodtak Bizánc fogalmai szerint és ellenségesen álltak szemben a császárság hegemonikus törekvéseivel.

Így a 11. században az orosz nép ősi szokásai, erkölcse és az új vallás közötti küzdelemhez a nemzet tudatos rétegeinek a görög imperializmussal megindult harca járult. A két nép mély természeti és szellemi ellentétét a közös vallás nem tudta áthidalni. Az egységre való törekvést a bizánci egyház részéről az istentisztelet görög nyelvének visszaállítási kísérletei jelezték, ezek azonban az oroszok ellenállásán meghiúsultak. Csak a félgörög származású Vlagyimir Monomah uralkodása alatt (1113-1125) vezethették be rövid időre a görög nyelvű istentiszteletet.

A kijevi fejedelmek, a maguk részéről, a 11. és 12. században egy-egy alkalommal megkísérelték az orosz egyház függetlenítését: a metropolita székébe a kiküldött görög helyett oroszt emeltek. A kísérletek nem nagy eredménnyel jártak. A mongol uralom kezdete (1237) előtti 23 kijevi metropolita közül csak 2 volt orosz.^[9] A fejedelemség rászorult a Konstantinápollyal való jó viszonyra, és az egyházi kérdések végül is mindig a pátriárkátus akarata szerint oldódtak meg.

A Kijevi Rusz (Kijevszkaja Rusz) elég gyorsan a leghatalmasabb középkori országok közé emelkedett. Kijevet, amelynek a 11. sz. végén már 50-70 ezer lakosa volt, a nagyfejedelmek Konstantinápolyhoz akarták hasonlóvá tenni. Gazdag nagyváros volt, élénk kereskedelemmel, sok piaccal és komoly nemzetközi forgalommal. Vlagyimir – mint apja, Szvjatoszlav és fia, Jaroszlav – részt vett az európai és a bizánci ügyekben. Minden országnak számolnia kellett Kijevvel, amelyet politikai, kereskedelmi vagy fejedelmi-rokoni kapcsolatok fűztek Bizáncon kívül valamennyi nyugati országhoz.^[10]

A kb. 10-15 ezer lakosú Novgorod volt a terület másik jelentős kereskedelmi-szellemi központja. Már a 9. sz. közepe előtt létezett; a skandináv-normann ("varég") Rurik és testvérei 862-ben vették birtokba – ekkor és itt kezdődött a "rurikovics" cárok hosszú dinasztiatörténete. Kifejlődtek a régi orosz törzsek egyéb települési pontjai: Belgorod, Csernyigov, Perejaszlavl, Szmolenszk, Halics, Rosztov-Szuzdal, Polock, Rjazany, Vlagyimir.

Létrejött az orosz egyházi szervezet. Vlagyimir idejében megalakult a kijevi, novgorodi, csernyigovi, rosztovi és vlagyimir-volinszki püspökség. Az egyház fenntartására a fejedelmi bevételek egytizedét rendelték. Ezt az intézkedést nyugati példák befolyásolhatták, mert a bizánci egyház a tizedet nem ismerte.^[11] A 11. sz. második felétől kialakult a püspöki és kolostori földbirtok s az egyház belenőtt a társadalom fejlődő feudális szerkezetébe. Saját tekintélyével erősítette az államot, hitelesítette a fennálló rendet, viszont a hatalom számára a vallás kiváló eszköz volt a társadalmi berendezkedés szentesítésére. Az egyház az országot összetartó tényleges erővé és a nemzeti érzület hatékony fenntartójává lett, amivel nagymértékben hozzájárult az orosz állam egységének megszilárdulásához.

Szabályozták a jogrendszert. Az egyházi és világi törvényeket összefoglaló bizánci joggyűjteményt ("Nomokanon") egy 8. század végi bolgár fordítás alapján ("Kormcsaja knyiga") nagyban és egészben az orosz életre is kezdték alkalmazni. Bár egyes szigorú intézkedéseit (halálbüntetés, megcsonkítás stb.) pénzbüntetésre és testi fenyítésre enyhítették, az új jogrendszer az oroszok eredeti jogérzékétől eleinte még így is távol esett, s hosszú időbe telt, míg a társadalom szükségleteivel átitatódott, de kétségtelen, hogy az egész köz- és magánélet területén felbecsülhetetlen nevelő hatása volt évszázadokon át.^[12] Bölcs Jaroszlav idejétől megindult a saját orosz jogfejlődést tükröző törvények írásba foglalása is ("Ruszkaja Pravda").

A korábbi pogány kultúra, amely a népköltészeten kívül főleg a régi vitézekről, hősökről szóló mondákban ("bilinák"), históriás énekekben tükröződött, a kereszténység államvallássá nyilvánítása után tovább virágzott, éppúgy, mint hivatalos szellem ellenére továbbélő varázslások, ráolvasások, természeti ünnepek stb. szokásai. A pogány hagyományok és a kultusz csökevényei erősen tartották magukat. A századok folyamán sok régi szokás, babona, folklorisztikus elem olvadt bele az oroszok kereszténységébe. Az új fogalmakkal vegyült régiek sajátos hitbeli kettősséget ("dvojeverije") hoztak létre az emberek tudatában. A pogány szokások és a kettőshit ellen az egyház sokszor fellépett.

A szellemi élet a kereszténység elterjedésével teljesen új alapokat kapott. A keresztény orosz, akinek lelki életét egyre jobban meghatározták a Zsoltárok Könyvének szövegei, megilletődötten tekint a szent könyvekre és a teológiai tudományra. Az "új emberek" – ahogyan a hívek önmagukat nevezik – a virágjában levő bizánci civilizáció orosz módra való átvételének is hívei. Konstantinápoly gazdagsága s fénye mindig vonzotta Kijevet. De a görögöktől elsajátított eredmények csak mintául szolgáltak, a buzgalom az önálló, saját kultúra felépítésére irányult.

Az orosz élet kezd külsőleg-belsőleg átalakulni. Nemcsak az erkölcsök szelídülnek, hanem az ipar és művészet is magas fokra fejlődik. Bizánci építészek, művészek, mesteremberek, zenészek, énekesek, kereskedők jelennek meg az országban. Kijev főbejárataként megépítik a konstantinápolyival azonos nevű Aranykaput. Monumentális templomi építészet kezdődik. Az Ajía Szofía (Hagia Sophia) mintájára az eddigi fatemplomok mellé kőből megépülnek az orosz nagyvárosok "Szofíái" Kijevben (1037), Novgorodban (1052), Polockban (1066). A katedrálisok az orosz egyháznak a bizáncival való egyenjogúságát, de egyszersmind tőle való függetlenségét kívánták hangsúlyozni. Átveszik a templomok díszítésére szolgáló mozaik- és ikonművészetet is.

A kialakuló új társadalmi renddel és a központilag terjesztett vallási eszmevilággal szemben az ellenállás területileg és időben szétszórtan jelentkezett. A varázslók (volhv) vezette jó néhány keresztényellenes városi és parasztfelkelés leverése a fejedelmeknek gondot okozott ugyan – az északkeleti körzetekbe jutott el a kereszténység legkésőbb –, de a 12. századra befejeződött.

A kortárs Thietmar német krónikás közlése szerint 1018-ban már több mint 400 templom volt Kijevben. A fejedelem bevételeiből járó papi tized, úgy látszik, egy csapásra lehetővé tette az előírt építkezéseket. A Vlagyimir idejében létesült első, igen gazdag díszítésű kijevi kőtemplom is a tizedről kapta nevét (Gyeszjatyinnaja cerkov). Nagy lendítőerőt jelentett továbbá a bizánci színvonalra való gyors felemelkedés vágya és optimizmusa. A szépre fogékony embereket megragadta a szertartások és a templomi ének esztétikai hatása. Az istentisztelet rendjét egyébként Bizánc nyomán orosz földön is az Ajía Szofía szertartásai alapján bevezetett "Nagytemplom tipikonja" szabályozta.^[13]

A templom és az istentisztelet nagy jelentőségű volt az ország kulturális fejlődése szempontjából. A középkori orosz művelődés – és vele a nevelés – voltaképpeni központját nem a mai értelemben vett iskola, hanem a templom jelentette. Itt fogadták lelkükbe az összegyűlt hívek azokat az eszméket s gyakorlati elveket, melyek az egyéni élet és a közszellem alakítására éppúgy megfeleltek, mint az értelem kielégítésére. A templom, mint a kor művészetének célpontja, az istentisztelet fénye, a prédikáció és a nép részvétele a liturgikus énekben egyetlen nevelő hatalom alatt egyesítette az embereket, fegyelmezett, művelt és nevelt egyszerre. A kőből épült nagyobb templomok könyvtáraknak, okleveleknek, hivatalos iratoknak szolgáltak őrzőhelyéül. Velük kapcsolatban létesültek a betegek és a szegények házai, a vendégek, zarándokok, idegenek fogadói és a gyermekek oktatására az iskolák. Ez intézmények ellátása a pap vezetése alatt álló templomi, részben egyházi, részben világi emberek dolga volt.

A művelődés másik tűzhelye a kolostor, Nagy Szent Vazul (Basileios, †379) reguláját követő lakóival. A kereskedők mellett a szerzetesek voltak e kor legtöbbet utazó emberei. Éltek a konstantinápolyi kolostorokban és Áthosz hegyén, mint zarándokok látogatták az Ajía Szofíát és Jeruzsálemet. A kolostorok, amelyek a 11. században főleg városokban keletkeztek, kulturális központokká váltak, ahonnan az új szellem és művelődés szétáramlott. A szerzetesek könyveket fordítanak, másolnak, díszítenek, a könyveket bekötik, könyvtárakat létesítenek, életrajzokat írnak, ikonokat festenek, krónikákat szerkesztenek. E tudós foglalatosság megfelelő iskolázottságot követel, amelyről szintén helyben gondoskodnak, írnokokat és miniátorokat, festőket képeznek, tanítanak, papokat készítenek elő a nagyobb kolostorok falai között. Már a 11. századtól léteztek apácakolostorok, ahová főleg előkelő nők léptek be; művelt apácákról is történik említés.

A harmadik kulturális központ a fejedelmek udvara. Itt az ország adminisztratív feladataival összefüggő világi műveltség kezdetei jelentkeztek. Adat nem sok maradt fenn az udvarok szellemi életéről, inkább csak a krónikás egyes fejedelmeket jellemző epithetonjaiból tudunk bizonyos udvari művelődésre következtetni. A fejedelmek rokoni, diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatai szükségessé tették a több nyelven való értést. Görögül bizonyosan többen tudtak az udvarban és az előkelőségek között. Voltak kiemelkedő műveltséggel rendelkezők. Kifejezetten "könyves"-nek, "könyvszerető"-nek 2 orosz, 2 görög metropolitán kívül 6 orosz fejedelmet mondanak a 13. századig. Különösen buzgólkodott a "könyves műveltség" terjesztésében Bölcs Jaroszlav: igen szerette a könyveket, görög kéziratokat fordíttatott, másoltatott – sőt ebben a munkában maga is részt vett –, "éjjel-nappal olvasott"; a leíratott könyveket a Szent Bölcsesség (Szofíja) templomában helyezte el. Egyik fiáról is hírlett, hogy több idegen nyelven ért. Unokája, Vlagyimir Monomah a legműveltebb orosz fejedelmek közé tartozott, elmélkedő, íróember volt. Kiemelkedett Konsztantyin Vszevolodovics rosztovi fejedelem, akinek műveltségszeretetét mutatja, hogy csak görög könyve több mint 1000 volt. Roman, szmolenszki fejedelem is görög könyveket gyűjtött, fordíttatott. Görög tanítókat tartott és iskolákat létesített, ahol latint is tanítottak. Egész vagyonát a művelődésre áldozta, úgy, hogy halálakor a szmolenszkieknek saját költségükön kellett őt eltemetniük.

Az orosz társadalom szellemiségét jelentős mértékben meghatározta a keleti egyház vallásos érzületének irányító ereje, a Nyugaton "bazilita" néven ismert szerzetesség. A szerzetesi élet mintaképe és központja a Sztudioni Szt. Theodor (Theodórosz Sztuditész, †826) által megreformált konstantinápolyi Sztudion-kolostor volt. Ekkortájt a kolostorok elszaporodásával magát a fővárost is a "szerzetesek birodalma" néven emlegették.^[14] A 10. századtól különböző nemzetiségű bazilita szerzetesek telepedtek meg a Halkidiki-félszigeten, Áthosz hegyén. Ebben a független, önállóvá alakult szerzetes "állam"-ban a kolostorok saját nemzeti eszméiket is ápolták, s fokozatosan nemcsak az ortodoxia, hanem a hazafias öntudat fő képviselőivé is váltak.

Már 1016 óra tudunk az Áthoszon orosz kolostor (Xilurgu) létezéséről, ahonnan a szerzetesi eszmények közvetlenül sugároztak át az orosz életre; később ennek szerepét a nevezetes Panteleimon kolostor vette át. Több volt áthoszi szerzetes került otthon magasabb egyházi méltóságra, sokan új kolostorokat alapítottak. Ilyenekről az első biztos adatok Bölcs Jaroszlav idejéből valók, aki "nagyon szerette a papokat és különösen a szerzeteseket". Saját és felesége keresztény nevére (Georgij, Irina) egy férfi és egy női kolostort alapított. Ezek voltak, bizánci mintára, az első alapítványi (ktitor) kolostorok. A 13. sz. közepéig – amikor a mongol-tatár hordák elpusztították a kijevi országot – főleg ilyenek keletkeztek. Alapítóik, a fejedelmek, püspökök, gazdag előkelőségek beleszólhattak a kolostor belső ügyeibe, az apátválasztásba. A kolostorok másik típusa, a "lavra" sokkal ritkább volt; közös életre szerveződésük többnyire egyes, erdőkbe, barlangokba húzódott magányos remetéktől indult ki, akiket az imádság, böjtölés, szegénység, szüzesség eszménye hozott össze. A mongol korszak kezdetéig kb. két-háromszáz orosz kolostor épült, a szerzetesek száma ezekben átlag 30-50 lehetett.^[15]

Az imádságnak élő szerzetes nem a világ átalakítására törekszik; egyetlen célja az, hogy istenfélő életmóddal, jámborsággal ("blagocsesztyije") a saját és embertestvérei lelkét megmentse. A keleti szerzetesek világszemléletét az utolsó kérdésekre, a túlvilágra összpontosított eszkatologikus irányultság jellemezte s a világi életben nem vettek úgy részt, mint a nyugatiak, hanem szinte kizárólag a kolostor falain belül igyekeztek a tökéletes istenszeretet elérésére.^[16] A "szent helynek", "angyalok házának" nevezett kolostorok és a szentéletű szerzetesek igen nagy tiszteletben álltak a kijevi Oroszországban. Főleg ők gyóntattak, s közülük választottak maguknak lelkiatyát a fejedelmek, papok és világi hívek. A bizánci és orosz püspökök, akik nőtlenségre voltak kötelezve, csak a szerzetesek közül kerülhettek ki. A kolostorok befolyása nagy súllyal érvényesült a kor kulturális és egyéb kérdéseinek eldöntésében. A szerzetesség és általában az orosz egyház a népben élő nemzeti érzület megalkuvást nem ismerő, hatékony fenntartója és tápláló forrása volt.

A metropolitával és görög környezetével már megalapításától kezdve szemben állt az orosz nemzeti törekvések tűzhelye, a kijevi Barlangkolostor (Pecserszkaja lavra, 1051), amely az egyházi és politikai életnek a fejedelmi udvarral állandó kapcsolatot tartó központja lett. Megalapítója Antonyij Pecserszkij (†1073), apátja 1062-1074 között Szent Feodoszij volt. Sok főpapot, kolostori elöljárót adott az országnak, s művelődéstörténeti jelentősége igen nagy^[17]. Itt írják meg a bátyjuktól ártatlanul meggyilkolt két herceg, Borisz és Gleb – Vlagyimir legkisebb fiai – legendáit, s merész orosz újításként a görög egyház és a kijevi metropolita ellenére, az udvarral egyetértésben végre is hajtják szentté avatásukat (1072). (Az egyházi tiltakozás alapja az volt, hogy csak a hitért meghaltakat szokták szentté avatni.) Borisz és Gleb kultusza elterjedt és határozottan nemzeti jelleget öltött, emléküket az egyházi év folyamán hat ünnep szolgálta, s a tiszteletükre épült templomokat a Szofíjáknál inkább magáéinak tudta a nép.

Vlagyimirra az orosz egyház hálával emlékezett. Mint a kegyelem újszövetségi korszakát orosz földön bevezető s szentté avatást érdemlő uralkodót méltatta őt Ilarion a fejedelmi utód és családja jelenlétében elmondott híres templomi prédikációjában: "Beszéd a törvényről és a kegyelemről" (kb. 1049). Ilarion – első oroszként – 1051-től rövid ideig kijevi metropolita is lett. Vlagyimir jóval később történt szentté avatását a bizánci egyház egyébként szintén hevesen ellenezte.

A nyugati világgal szemben is kialakult az oroszok önállósága. Rómával való kapcsolatukat a görög egyházhoz tartozásuk határozta meg. Bizánc és Róma között ekkor már kulturális szempontból jelentős volt a különbség. Bizáncban a szent életvitelre összpontosító s a világi műveltségtől elkülönült egyház teljesen elzárkózott a hit spekulatív, értelmi megalapozására törekvő nyugati teológiától, szilárdan ragaszkodott a nagy keleti egyházatyák és az első hét egyetemes zsinat tanításaihoz.^[18] A görög keresztények nemcsak arról voltak meggyőződve, hogy kultúrájuk a Nyugaténál magasabb rendű, hanem arról is, hogy egyedül ők őrizték meg híven és tisztán a vallási hagyományokat. A nyugatiakat részben megvetették mint műveletleneket, részben küzdöttek ellenük, mint újítók ellen.^[19] A szent szövegek kánoni tisztaságának megőrzése végett egészen a birodalom bukásáig (1453) szigorúan ragaszkodtak a 4-5. századi görög egyházatyák ódon nyelvéhez is.^[20] Az egyetemes egyház nyugati és keleti része között régóta élesedő viták többször szakításra vezettek. A konstantinápolyi pátriárkátus és a szerzetesség feltétlen ellensége volt a nyugatiakkal való egyezkedésnek.^[21] Később a pápák által folyton – és többnyire sikertelenül – szorgalmazott kiegyezésnek és uniónak, újraegyesülésnek is.

Az oroszok kezdettől ösztönösen védekeztek a nyugati befolyás ellen. Már az első latin szertartású térítőknek is nehéz dolguk volt, mihelyt a népnyelvet megengedő görög misszionálás eredményeivel találkoztak: a latin rítus idegen volt a szláv liturgia vonzáskörében élő népnek, éppúgy, mint a latin betűs írás. Ezért nem sikerült már a legelső nyugati misszionáriusok útja. Nem tette rokonszenvessé a nyugatiak vallását az sem, hogy a szomszéd lengyelekkel, akik már 965-től római katolikusok voltak, 981-től kezdve állandósultak az összeütközések, helyi háborúk.

Az említett 8. századi "Kormcsaja knyiga" ("A kormányos könyve") tartalmazta az első – még görög forrásból átvett – éles kritikát a latin egyházzal szemben.^[22] Kijevben a 10-11. sz. folyamán több írás is keletkezett a latinok ellen. A metropoliták közül Leon (†1004), Georgij (†1079), II. Ioann (†1089) adtak hangot kifogásaiknak; Nyikifor (†1121) metropolita több latinellenes levele ismeretes: szakadárnak tartja Rómát, a latinokat pogánynak, és tévedéseiket hosszú listába foglalva a velük való minden kapcsolatot tiltja.^[23] Az orosz szerzetesek ugyanezt mondták: Feodoszij, a Barlangkolostor apátja, 1069-ben óvja Izjaszlav fejedelmet – aki a katolikus lengyel király nővérét vette feleségül – a latinokkal való mindennemű közösködéstől, egyúttal felsorolja összes "eretnekségüket".^[24] A krónikaíró Nesztor vádja: a katolikus egyház "megrontotta a hitet" s a papok erkölcsei is kifogás alá esnek.^[25]

Konstantinápoly nem békülő ortodoxiájához s a vádaskodásokhoz Kijevnek persze éppoly kevés saját érdeke fűződött, mint az 1054-ben, Kerullariosz pátriárka idején bekövetkezett végleges egyházszakadáshoz. Egyébként éltek az országban főleg nyugatról betelepült, latin szertartást követő, tehát Rómához tartozó lakosok is. Volt templomuk Kijevben, Szmolenszkben, Polockban, Pszkovban, Novgorodban és Ladogában. Bár Kijev a nyugati katolikus országokkal, különösen a lengyelekkel és magyarokkal élénk politikai és egyéb kapcsolatokat ápolt, az oroszok a maguk körében mégsem látták szívesen a katolikusokat, amiben nyilván a kölcsönös vallási vádaskodás játszotta a fő szerepet. A 12. sz. elején a nyugati hatások régi központjában, Novgorodban egy római szerzetes, Antonyin Rimljanyin alapított kolostort. Kijevben szintén e század folyamán nőtt meg a katolikusok száma, itt a dominikánusok működtek közre. Őket 1233-ban kiűzték, s a torzsalkodások miatt pl. IX. Gergely pápának külön írásos üzenetben kellett a kijevi "latinok"-at és családjaikat, javaikat oltalma alá vennie 1234-ben.^[26]

Az orosz egyháznak a bizánci rítushoz való lekötöttsége s az a tény, hogy Kijev e korban nem tudott egyházilag a görög befolyástól függetlenedni – hiszen a metropoliták és kezdetben a püspökök egy része is görög, de mindenesetre bizánci szellemben iskolázott volt –, eldöntötte, többek között, a Nyugattal való egyházi és egyáltalában szellemi kapcsolatok alakulását. Kijev ennyiben a görög egyház szerves részeként viselkedett. Azonban a saját közösségéhez, a törzshöz, nemzetséghez tartozás, a test-vérségből sarjadt kapcsolat és az "orosz föld"-höz, a hazához való hűség évszázadokon át élő erőforrása maradt a nép nemzeti öntudatának. Az orosz ember gyökereihez kötődéséből, a közösnek, a "miénk"-nek ("szvoj") összetartó erejéből fakadt a nemzeti és vallási hagyományokhoz való feltétlen ragaszkodása, amely lelkileg kétségektől ment hitet, szellemileg a kételkedés "mételyétől" érintetlen önátadást biztosított – egyszersmind ösztönös elutasítást keltett benne attól, ami "tőlünk idegen". Így attól is, ami görög, attól is, ami római.

Kétségtelen, hogy az orosz szerzetesség hű patriotizmusa és hajthatatlan ortodoxiája rendkívüli nevelő erővel hatott a fejlődésben levő orosz társadalomra. Viszont nélkülözte a kultúra ésszerű haladásához szükséges érdeklődést, nyíltságot, hajlékonyságot. A szerzetes féltve óvta magát mindentől, ami nem volt ortodox, a hívőkből hiányzott a világi célok és feladatok iránt Nyugaton kibontakozó érzék. Fogalmi analízis és teoretikus gondolkodás helyett az oroszok érdeklődését sokkal inkább a dolgok erőt és életet jelentő természeti érintetlensége, érzékelhető egésze, esztétikuma, hatékonysága ragadta meg.

Az orosz szerzetesség a nép vallásos és patrióta magatartásának irányításán kívül igen nagymértékben hozzájárult a Nyugattal szemben való bizalmatlanság, gyanakodás, majd időnkénti elzárkózás kialakulásához. A cirill betűs irodalom és művelődés már korán elkülönült a latin kereszténység gyorsabban fejlődő világától; előbb megindította, majd egyre növelte a nyugati szellemtől való elidegenedést. A keresztes hadak 1204-ben – céltévesztett politikai indítékokból – elfoglalták Bizáncot, fosztogattak, meggyalázták a szent helyeket, majd felállították a közel 60 évig tartó "latin császárság"-ot, sőt rövid ideig latin pátriárkátus is létezett. A görögök ekkor még inkább meggyűlölték a latinokat és végleg elfordultak a nyugati egyháztól.

Az oroszok az erőszakos egyesítés kísérlete láttán csak levonták a tanulságokat.

A kijevi korból a viszontagságok ellenére fennmaradt eredeti és főleg fordított művek nagy száma nemcsak az anyanyelv bizonyos kultuszát feltételezi, hanem utal arra is, milyen tudatos irodalmi-művelődési légkör uralkodott Vlagyimir és Jaroszlav birodalmában. A nyugati, latin nyelvű művelődéssel szemben itt kezdettől a szláv volt az irodalom nyelve, nem a görög. Az oroszok a saját anyanyelvüket soha nem nézték le, nem tartották barbárnak. Bár megindult az oroszság műveltségi rétegződése, ez nem öltött oly éles formákat, mint a latin Nyugaton, mert a műveltebb réteget nemzetével szervesen összekötötte a vallásos tartalmú, de orosz nyelvű és szellemű kultúra. A kereszténység elsajátítása nem jelentette egyszersmind a görög klasszicizmus átvételét sem, ami exkluzív műveltségű réteg kialakulását elősegítette volna. A művelődés e századok folyamán tartalmában és formáiban is mind szervesebbé és nemzeti jellegűvé vált.

A nemzeti irodalom alapvetője az orosz egyház. A fennmaradt irodalmi emlékek mennyiségüket tekintve jórészt a szerzeteskörökből vették eredetüket. De a sokkal kisebb számú emlékkel képviselt világi irodalom is ugyanazt a szerzetesi életfelfogásban gyökerező egységes szellemet tükrözte.

A szorosan vett vallási irodalom legnagyobb részét az istentisztelethez szükséges szövegek és az egyházi szabályzatok teszik ki. Ezek is főleg Bulgáriából érkezett szláv kéziratok. Az istentiszteleten és egyéb szertartásokban a szentírás válogatott ó- és újszövetségi részeit alkalmazták, ezeket külön könyvekben (Paremejnyik, Jevangelije-aprakosz) foglalták össze. A misekönyv (Szluzsebnyik) és a különböző szertartások végzéséhez szükséges nagyobb alakú könyvek a templom tulajdonát képezték; az egyes alkalmakra (keresztelő, temetés, vetés, aratás, házszentelés stb.) előírt ima- és áldásszövegeket tartalmazó, kis alakú könyv (Trebnyik, Potrebnyik) a pap sajátja volt.^[27] Az Ószövetségből főképp a Zsoltárok Könyvét (Pszaltir) használták, az újszövetségi részeket az Evangéliumokból s az Apostolok leveleiből, de főleg Cselekedeteiből vették (Aposztol). Egyébként a négy evangélium teljes szláv szövegfordítását csak a 12. század hozta meg ("Csetverojevangelija", 1144).^[28] Különböző teológiai értekezéseket is másolnak, sokszorosítanak. Megjelennek a vallásos és világi jellegű szépirodalom kezdetei: apokrifek, legendák, szentek – majd az orosz szentek – életleírása, a keleti szentatyák – majd az orosz atyák – életrajzgyűjteményei ("Patyeriki"), prédikációs gyűjtemények, szentföldi útleírások, Nagy Sándor históriája, a szír eredetiből vett "Barlám és Jozafát", "Akir Premudrij", a valószínűleg latinból fordított "Trójai háború" stb. Többjük görög eredeti alapján készült, de legnagyobbrészt a kész bolgár fordítást veszik át. A profán tudásanyagot a bizánci irodalom földrajzi, természetrajzi kompendiumainak fordításai (pl. "Fiziolog") képviselik. Nevezetes volt Kozma Ingyikoplov "Kozmográfiája". A világtörténelemmel számos orosz történeti mű foglalkozott. Ezek anyagát bizánci krónikások (G. Hamartolosz, J. Malalasz, K. Manasszesz, J. Zonarasz) szolgáltatták. Igen jó, inkább átdolgozásnak nevezhető fordításban állt rendelkezésre Josephus Flavius műve, "A zsidó háború".

Krónikák írásával a kolostorokon és fejedelmi udvarokon kívül, egyszerűbb feljegyzések formájában, a világi papság körében és egyes városokban is foglalkoztak. Ez az évkönyvirodalom fontos szerepet játszott a nemzet történeti tudatának fenntartása terén. A legelső orosz krónikát 1037-1039 között állíthatták össze a metropolita ösztönzésére.^[29] Nesztor (1056-1114) a Barlangkolostor szerzetese 1113-ban készítette "Régmúlt idők krónikája" ("Poveszty vremennih let") c. nevezetes művét. Munkájához, amelyet – részben az udvar érdekeinek megfelelően – csakhamar kissé átigazítottak, a korábbi feljegyzéseken, a görög krónikákon meg a fejedelem könyvtárán kívül a nép mondáit, históriás énekeit s kortársainak szóbeli közléseit is felhasználta. Nesztor krónikája a középkori orosz kultúra és nevelés legfontosabb tankönyve volt. Adatainak hitelével és szilárd történeti szerkezetével évszázadokon át az orosz nép vallásos és nemzeti öntudatának kútfőjeként szolgált.

A világiak között is kialakult az olvasóközönség s megnőtt a világi szerzők szerepe. A 12. század végén keletkezett az első, egészében világi jellegű, önálló orosz alkotás, az "Igor-ének" ("Szlovo o polku Igoreve", 1187, v. 1188-ból). De a bontakozó irodalmi életet a nyelvi fejlődés nehézségei akadályozták. A művek stílusára oly nagy hatással volt a több évszázadon át alapul vett minták megmerevedett kifejezésmódja, hogy ettől függetlenedni a maga tárgyait, köreit még csak kereső orosz irodalom nem volt képes. Az írók az embert külsőleg-belsőleg bizonyos stilizált egyformasággal jellemzik. A realizmus csak néhány elbeszélésben, életrajzban, apokrifben kezd feltünedezni.^[30]

A beszélt nyelv ereje fokozatosan érvényesült. Az írás kezdte az élő orosz nyelv sajátosságait tükrözni. A 11. sz. világi irodalmában az egyházi nyelv szóhasználata, fordulatai már nem találtak helyet. A később kialakuló irodalom sokáig – Nagy Péter 18. századi reformjáig – az egyházi szláv írást használta ugyan, de nyelvében a 11. századtól kezdve orosz volt s mentes az egyházi nyelv sajátosságaitól.^[31] Vlagyimir Monomah "Intelme" gyökeres orosz nyelven van írva, kevés, inkább az oktató-épületes szövegrészben, semmint az önéletrajzban előforduló egyházi szlavizmussal.^[32] Másrészt az egyházi szláv nyelv (cerkovno-szlavjanszkij jazik) is önállósult, csak a szertartási könyvekben és a vallásos irodalomban őrződött tovább. Erősnek bizonyult a bolgár nyelvi hatás. A 11. századból származó szövegekről néha nem biztos, hogy a szerző bolgár-e, aki nem ismeri az orosz nyelv sajátosságait, vagy orosz, aki a bolgarizmusoktól nem tud megszabadulni. Az orosz másolók a bolgár kéziratok lemásolásakor mind több orosz nyelvi sajátságot érvényesítenek a szövegben. Aki meg görögből fordít, mint művelt ember, nem állja meg, hogy az eredetin változtatásokat ne eszközöljön: az orosz olvasók kedvéért átalakít, átdolgozza a szöveget.

Az olvasottságot az oroszok igen nagyra becsülték. A tisztelet középpontjában a kéziratos könyv állt. Számos tanítás kifejezetten felhív a könyvek és az olvasás megbecsülésére. "Ha a könyvekben szorgalmasan keresitek a bölcsességet, nagy hasznot szereztek lelketeknek: akik gyakran olvasnak könyveket, azok az Istennel vagy a szent férfiakkal társalognak." Ha a könyv anyaga az Isten szava, akkor az olvasás a lélek étke, a jó cselekedetek gyökere, ezért nem szabad sietve olvasni: "minden fejezetet két-háromszor olvass el, mielőtt a következőre átmégy, hogy legyen módod az elmélkedésre." A könyvek "a mindenséget tápláló folyók, a bölcsesség forrásai, mélységük kimeríthetetlen, velük vigasztalódunk a bajban, ők az önmegtartóztatás zablája." Az olvasásról semmiféle ürüggyel nem szabad lemondani. Ne hivatkozzunk arra, hogy feleségünk és gyerekeink vannak, hogy valamilyen kötelesség teljesítése miatt elmerültünk a munkában, hogy ipari mesterséget űzünk. Nem szabad a könyvek olvasására nemet mondani azzal, hogy "hiszen ez nem a mi dolgunk – olvassanak a szerzetesek." Minden embernek kell könyveket olvasnia, hogy elűzze a bánatot és bennük menekvést találjon.^[33]

Az írás, különösen a könyvmásolás, jeles tudománynak számított. A szerzeteseken kívül, akik főleg a saját kolostoruk vagy a testvérkolostorok könyvtára számára dolgoztak, elsősorban a papok és diakónusok foglalkoztak könyvek másolásával. Családjukban öröklődhetett ez a művészet. Ők saját templomuknak, esetleg megrendelésre is készítették a könyveket. A szertartásokhoz (hajnali ima, mise, vecsernye stb.) használt, főleg vasár- és ünnepnapokra szóló, hosszabb-rövidebb szentírási szövegrészek szláv fordításai nagy számban voltak képviselve már az orosz kereszténység kezdeti századaitól. Ezeket másolták legtöbbször a későbbiekben.

Az írást Istennek tetsző műveletnek tartották. Jámborságból, bűneik bocsánatára, engesztelésül dolgoztak, munkájuk díszes, ünnepélyes volt. A könyvmásolók, jegyzők, okiratszerkesztők kalligrafikus, művészien díszített írásmódját megtanulni igen nagy figyelmet és kézügyességet kívánt.

Egy-egy kézirat másolása hosszú időt vett igénybe és gyakran több embert, egész műhelyt foglalkoztatott. Bölcs Jaroszlav udvarában a feltevések szerint legalább 20 orosz és görög fordító, írnok működött. A kéziratokat általában ellátták különböző adatokkal, nevükkel. A kijevi korszakból, 1047-1230 között 39 másoló nevét ismerjük, közülük 15 volt egyházi (pap, diakónus, segédkező-ministráns); a szerzetes másolók általában névtelenül dolgoztak. Az iparágak 12. századi kialakulása idején a könyvmásolás önálló iparág lett, a világi másolók a 13. sz. végétől már "mester"-nek nevezik magukat.^[34]

A kézirat azon felül, hogy szellemi kincs, anyagi értékét tekintve vagyont ért. A betűk, sorok arányos elhelyezése, a miniatúrák szépsége mellett a bekötés díszítésére is nagy gondot fordítottak. Ebben a bizánci stílus volt útmutató. A könyvművészet mintapéldája a fennmaradt legrégibb orosz könyv, a fejedelem novgorodi helytartója, Osztromir számára készült gyönyörű írású, miniatúrákban gazdag "Osztromir evangélium" (1056-57). A kolostorokon kívül csak a fejedelmek, előkelőségek, gazdagabb kereskedők adhattak másolásra megbízást, vásároltak könyveket. A világi irodalmi művek nagy része az ő könyvtáraik tulajdonában volt.

Fejedelmi, főúri megrendelésre – főleg az evangéliumi szövegekből s az "Aposztol"-ból – aranyozott vagy ezüstözött, drágakövekkel, gyöngyökkel kirakott kódex-remekek is készültek. A szegényebb megrendelők, kolostorok beérték nyírfakéregre írt könyvekkel.^[35] Halálukkor a világi emberek könyveiket gyakran a templomra vagy a kolostorra hagyták.

A kolostorok őrizték a legnagyobb gyűjteményeket. A Sztudioni szabályzat előírta, hogy a kolostorban legyen könyvtár; a szerzeteseknek tudniuk kellett olvasni, saját cellájukban is tarthattak könyveket. Templomok, főleg a püspöki székesegyházak könyvtárainak az istentisztelethez használt könyvekre volt szükségük. A kijevi korban épült kolostorok és templomok (plébániatemplom, kolostortemplom, székesegyház, fejedelmi, főúri házikápolna) feltételezett számából kiindulva az 1240-ig létrejött teljes könyvállományt – optimálisan – 130-140 ezerre becsülik, amiből mindössze 390 db. maradt meg (1965. évi adat).^[36]

Velence és a Földközi-tenger szerepének felemelkedésével a Kijeven keresztül vezető észak-déli irányú nemzetközi vízi út "a varégektől a görögökhöz" a 12. században már elvesztette jelentőségét. Kijev szerepe csökkenni kezdett az országon kívül és belül. A központi hatalom ereje a részfejedelemségekkel szemben nem volt biztosítva: Vlagyimir és Jaroszlav is fiaik között felosztották az államot, a legidősebbnek juttatva Kijev trónját.

Felvirágoztak az orosz vidéki városok, amelyek fejedelmei a főváros utánzására törekedtek. Novgorod, Pszkov, Szmolenszk, Polock, Csernyigov, az észak-keleti Szuzdal, Vlagyimir, Rosztov, Rjazany erősbödő gazdasági és politikai hatalmával Kijev nem tudott többé versenyezni. Megindultak a testvérháborúk. A 11. század közepétől számított 170 év alatt 64 fejelemség 293 fejedelme háborúskodott egymással. Az "orosz városok anyja", Kijev könnyű prédává lett, kétszer is feldúlták és kirabolták (1169, 1203). A 12. század második felére az óorosz állam romjain több, különböző erejű és jelentőségű feudális oligarchia alakult ki. Novgorod már 1136 óta önálló köztársaság volt, a század végétől pedig a vlagyimir-szuzdali fejedelem kezdte használni a "Rusz nagyfejedelme" címet.

Az ország széttagolódásával létrejött új városi központok önállósága magával hozta a kereskedelem, a piac bővülését, a kézműipar szerepének fokozódását, az építészet fejlődését; sokasodnak a templomok, a kolostorok. Megindult a kultúra szélességben való terjedése. De minden szerényebb. A városok kisebbek, a templomok már nem gigantikus görög méretűek, a mozaikművészetet az egyszerűbb falfestészet (freskó), az arany díszítményeket gyakran ezüst váltotta fel. A keresztény városi művelődés az új központokba is beköltözött, ahol jobban átitatódott népi-nemzeti elemekkel. A kultúrának ez a szervesedése észrevehető az építészeti emlékeken éppúgy, mint a könyvek díszítésein. Szétterjed a bolgár és a görög eredetiből fordított irodalom hatása és jobban alkalmazkodik az oroszság sokoldalúbbá vált igényeihez. Az írástudók aktívan sajátítják el a bizánci műfajokat-stílusokat és kiváló eredeti műveket alkotnak. önálló orosz építkezési stílus és helyi festői iskolák keletkeznek. Orosz építészek, művészek, festők nevével találkozunk a 12. században. Mindenütt a helyi kultúrák realisztikus kezdetei bukkannak elő.

Bizáncnak az oroszok világában játszott szerepe a 11. század végétől megváltozott. Gyengültek mindenekelőtt a kereskedelmi kapcsolatok. Az egyes részfejedelmek önálló külpolitikát folytatnak, a császárság már különbséget tesz a velük való elbánásban. Az orosz kultúra kiszélesedése és önállósodása idején a görögök tanítói és nevelő szerepe lejárt. Újabb nevelőerők léptek színre.

Kijev a bolgároknál létrejött ószláv nyelvű irodalom átvételével nagy történelmi ajándékhoz jutott, ami jelentősen meggyorsította az ország kulturális felzárkózását. De a görögöket egyikük sem fogadta el mindenben utánzandó mesternek. Számukra Bizánc csak addig és abban jelentett szellemi vonzóerőt, amíg és amennyiben az ember egyetemes igényeit, közös lelki szükségleteit kielégítő eszméket terjesztett. Ez volt a helyzet a 9-10. században, amikor a keresztény tanítás általános, átfogó emberi alapkérdésekre adott válaszaival morális-épületes irodalommal szolgált. A 11-12. században fordult a helyzet. Bizáncban fellendült a világi tudomány és műveltség, s az antik irodalom ismét felfedezett klasszikus alkotásain újjászületett tudós irányzat az ógörög filozófusokra, drámaírókra, történészekre visszanyúló törekvéseivel már lokális, nemzeti-görög és racionális, nem egyszer ironikus szellemet képviselt. Mindez idegen volt Kijevben. Itt eddig is a szerzetesi szellem döntötte el a kiválasztás szempontjait, s például a bizánci regényirodalmat eleve kizárta, az egyéb, tisztán világi tartalmú írásokat is legalább morális-didaktikus tanulsággal látta el. A bizánciak, társadalmuk erkölcsi lazulásának légkörében könnyen befogadták a klasszikus irodalom pogány vonásait, viszont az orosz olvasóközönség a maga erkölcsiségével ezt végleg nem tudta összeegyeztetni.^[37] Ókori pogány szerzőkre hivatkozni a 12. században csak kevés görög műveltségű orosz engedhette meg magának, de nyílt szemrehányással így is számolhatott.^[38]

Kijev védelmező és irányító szerepének, biztonságot nyújtó tekintélyének hiányát megérezte az orosz társadalom. A feudális szétdaraboltság idején, erős központi hatalom hiányában, az oroszság közösségi érzetére, az összetartozás tudatára hárult a külső és belső veszélyekkel szemben való ellenállás egész feladata. A közösségi érzés, amelynek gyökerei mélyebbre nyúltak a külső tényezők teremtette zilált helyzetnél, a testvérháborúk alatt valóban tudatosulni kezdett. Az orosz nép a szétdaraboltság idején is megőrizte egységének tudatát. A "bilinák" a letűnt nemzeti nagyságot, a hős "bogatírok" korát siratják vissza. Az összetartozás érzete, az egyház egységesítő szelleme és szervezete, végül a köztudat Vlagyimir és Jaroszlav birodalmának dicsőségére büszke emlékezete olyan tényezők voltak, amelyek a népet a testvérharcok alatt a kibékülés s az újraegyesülés reményével éltették. Az évkönyvekben sokasodtak az orosz föld egységére figyelmeztető felhívások. Az "Igor-ének" a kívülről fenyegető veszélyek miatt szintén egységre szólította fel a fejedelmeket. A kor két vezető gondolata, a keresztény eszmevilág és az orosz föld egységének célként való elérése a középkori orosz társadalom legfőbb nevelőerőivé lettek.

Ahogyan az egyszerű nép, nemkülönben a városlakók sorsa a megújuló harcok közt gyötrelmesebbé vált, az élet ínségei az emberek tudatában, gondolatvilágában is tükröződni kezdtek. Megerősödött a vallásos bensőség szelleme. A 12. századtól az orosz zarándokok oly tömegesen keresték fel Jeruzsálemet, Átoszt, Konstantinápolyt, hogy a következő században a zarándoklást meg kellett tiltani. A zarándokok mindenütt az orosz földért és a fejedelmekért imádkoztak.^[39] A szerzetesi eszmények most jutnak hangsúlyozottan érvényre: az emberi élet telve van a sátán kísértéseivel, ezek ellen csak a kolostor falai között lehet győzelmesen küzdeni. A kor vallási tudatának középpontjában a lélek megmentésének eszméje áll. A 12. században valósággal divatba jött szerzetesnek menni. A fejedelmek, bojárok és özvegyeik közül életük végén – bizánci mintára – sokan felvették a szerzetesöltönyt, hogy elmeneküljenek a bűnös világból s a szerzetesi fogadalom (szhima) letételével, bűneiktől megtisztulva biztosítsák maguknak az örök boldogságot. A kolostoralapítók az alapítvány falai között találták meg utolsó nyughelyüket.

A különben életigenlő, optimista érzületű Kirill Turovszkij püspök († kb. 1190) imádságai szerint – melyeket egészen korunkig, a legújabb időkig használtak a hívek – az ember nyomorult bűnös, a gonosz lélek erőtlen játékszere, és elesettségéből csak Isten kegyelme mentheti ki, ha ennek leesdésére nem lenne teljességgel méltatlan. Az ördög leskelődik bennünk. "Lelkem ellensége a szívemben lakik s hitemnek utolsó maradékától is meg akar fosztani, csak a kedvező pillanatra vár."^[40] Avraam Szmolenszkij "Az égi hatalmak" c. művében a hívők megmentéséről, a közelgő világvégéről beszél.^[41] A világi élet negatív felfogása egyre erősbödik. A 13. század elején a bűnök miatt haragvó Isten büntetésétől rettegő pesszimizmus váltja fel a 9-10. század derűs világát.

A kor előérzete nem csalt. A dicsőséges kijevi korszaknak és az ígéretes kezdemények folytatásának a mongol hordák betörése hosszú időre véget vetett.

A kereszténység hivatalos felvételét (988) megelőző idők neveléséről semmit sem tudunk. Az írás használata azonban alakulóban volt.

A kutatók feltételezése szerint valami primitív jelírással az orosz területen élő szláv elődök, az antok már rendelkeztek. Erre utal az is, hogy a legfontosabb idetartozó szavak, mint "piszaty" (írni), "piszmo" (írás), "csitaty" (olvasni), "knyiga" (könyv), a szláv nyelveknek az első évezred közepén történt szétválása előtti, tehát közös alapszókincséhez tartoznak.^[42] Az teljesen ismeretlen, milyen jeleket használtak az íráshoz. Viszont Hrabr bolgár szerzetes közlése szerint a még pogány szlávoknak nem voltak könyveik, rovásokkal és vonásokból álló jelekkel írtak.^[43]

A társadalmi fejlődés magával hozta összefüggő szövegek rögzítésének szükségletét, ami a betűírásra való áttérést jelentette. A betűírás külföldi mintái nem voltak ismeretlenek az oroszok előtt. Az írásbeliség keletkezésére hatott a szomszéd népek görög, latin vagy keleti (pl. héber) írása. A külfölddel való békés vagy háborús kapcsolatok, elsősorban az érintett vezető- és kereskedőrétegek számára fontossá tették a görög és latin nyelv ismeretét. A nyelvtudással az idegen betűk, szövegek megismerése is együtt járt. Az első korai szláv fejedelemségek keletkezése, tehát a 7-8. század folyamán a felmerülő katonai, köz- és magánjogi szükségletek (okmányok, szerződések, végrendeletek, kereskedői ügyletek) megérlelték a betűírásra való áttérés feltételeit.

A döntő történelmi változást az írásbeliség terén kétségtelenül az új hit megjelenése okozta. A kereszténység "könyves" vallás, az istentisztelet a szent "Írás"-hoz van kötve, alapvetően szöveget kíván. Maga a térítés, a prédikáció szükségképp a nép nyelvén történt, az istentisztelet azonban eleinte csakis a szentnek tekintett görög vagy latin nyelven folyt. Míg azonban a görög misszionáriusok számára egyházilag nem volt tilos, hogy adott esetben az istentiszteletet az oroszok nyelvén végezzék, a latinoknak ez nem volt megengedve, s rögtön hátrányos helyzetbe kerültek az oroszok között. A keleti egyházak az általuk megtérített, többnyire régibb kultúrájú népek – örmények szírek, koptok stb. – saját nyelvét tiszteletben tartották, igénybe vették s általában nem gördítettek akadályt a liturgia nemzeti nyelvre fordítása elé sem.

A legelső orosz szövegek írására a görög térítők anyanyelvük, az akkori művelt világnyelv szerepét betöltő görög nyelv betűit kezdték használni. Az ún. unciális (kerekített formájú nagybetűs) írást vették át. Azt a 10 orosz hangot, amelyet nem lehetett görög betűkkel leírni (b, zs, z, c, cs, s, scs, u, ju, ja) más nyelvek betűjeleivel pótolták, pl. a szomszéd kazár birodalom héber írásából is alkalmaztak egyes betűket.

A liturgia oroszra fordítása valószínűleg korán, de legkésőbb a 9. század közepe táján megindulhatott. Cirill 861-ben Korszunyban (régi nevén Herszonesz, a Krím-félszigeten, körülbelül a mai Szevasztopol helyén) "orosz betűkkel" készült istentiszteleti szövegeket, evangéliumokat és zsoltárokat látott. A krónikában szereplő "orosz" szó paleográfiai hitelessége ugyan máig vitatott, de az hihetőnek látszik, hogy a görög és latin mellé az istentiszteletben az orosz is korán társult, és voltak működő, fordítani, írni, – többségükben legalábbis olvasni – tudó orosz papok, akik a fordított szövegeket használni tudták.

Az sem ismeretes, hogy milyen írásjeleket nevezett Cirill "orosz" betűknek. Lehet, hogy a Hrabr említette rovásos jelek alapján orosz földön kialakult valamilyen protoszláv írás, hiszen Cirill, a nyelvi érdeklődésű, nagyhírű tudós, hitvitázó és diplomata biztosan felismerte volna, ha a szövegekben görög vagy héber betűket lát és nem nevezte volna orosznak. De az is lehet, hogy a görög alapon keletkezett, ám az orosz helyi használatban eltorzult betűket jellemezte – éppen a klasszikus írásképektől való eltérések miatt – sajátlagosnak, orosznak.

Cirill 863-ban elkészítette a "szláv" ábécét és fivérével, Metóddal egy gyermekkoruktól jól ismert nyelvre, a Szaloniki környéki makedon (bolgár) nyelvjárásra lefordították a Szentírásnak az istentisztelet végzéséhez szükséges részeit a Zsoltárok Könyvéből, az evangéliumokból és az Apostolok leveleiből. Munkájukat az Ószövetség görög fordítása (Septuaginta) s az Újszövetség görög eredetije alapján végezték.^[44] Így valamennyi, egymástól akkor még nem nagyon különböző nyelvű szláv nép – morvák, bolgárok, oroszok – számára egységes, jól használható, lényegében ószláv (óbolgár) írást és szövegeket teremtettek.^[45]

A 900-as évek elején orosz területen is megjelentek a szláv írással készült kódexek. Az új írás ebben a században végleg kiszorította a régit. A többi térítővel szemben most főleg a bolgárok kerültek előnybe, mert náluk otthon az új írást a 865-ben létesült hivatalos állami egyház már 894-ben átvette és terjesztette. Ők kész fordításokat hoztak magukkal. A Bulgáriából egy-két példányban érkező liturgikus könyvek azonban nem voltak elégségesek a szaporodó istentiszteleti helyek számára. Míg tehát az orosz nyelvű liturgia igénye orosz papok utánpótlását tette időszerűvé, a kéziratok sokszorosítása megfelelő számú másolót kívánt.

Természetesen az egyháziak voltak a felmerülő világi igények – szerződéskötések, okirat-szövegezések – első kielégítői is. A 10. században az olvasás-írás-számolás elemi ismeretei már elterjedtek a világiak között. Világi írástudók létezését a nagyobb városokban a század elejétől feltételezhetjük.^[46] A mindennapi szükségleteket kielégítő gyorsuló írásmód folytán valószínűleg már ekkor egyszerűsödik a 43 betűt tartalmazó szláv ábécé, az orosz kiejtésben nem szereplő hangok betűjeleinek száma fokozatosan csökken. Az irodalmi alkotásokon kívül hivatalos célra is alkalmazták az oroszt: a Bizánccal kötött 911., 944. és 971. évi békeszerződéseknek azonnal elkészült az orosz nyelvű fordítása. Voltak írásba foglalt végrendeletek, feliratok templomi falakon, képeken, ikonokon, használati tárgyakon, edényeken, ékszereken.

Ahol fa- vagy kőtemplom épült, pap is volt. Felmerült a segédszemélyzet és az utánpótlás betanításának kérdése. A 9. század alakuló városaiban egy-két nagyobb templomnak már épülnie kellett, a források azonban kevés, főleg későbbi adatot tartalmaznak. Igor fejedelem 945. évi békekötésénél a követség keresztény tagjai esküjüket utólag a kijevi Szent Illés templomban erősítették meg. Novgorodi templomról is ekkortájt történik említés.

Nehéz elképzelni, hogy egy-egy jó pedagógiai érzékű térítőhöz – különösen, ha bolgár vagy orosz volt – ne csatlakoztak volna már elejétől fogva a szertartásokban segédkező gyerekek, fiatalok. Akadhattak nagyon eredményesen dolgozó térítők is. Bulgária adott ilyesmire példát: Metód egyik volt tanítványa, Kliment, Ohridban "rövid idő alatt több, mint 3500 tanítót és papot képzett".^[47] Az orosz papok, tanítók többsége is nyilván ilyenekből került ki, miután megtanulták olvasni az egyházi szláv szövegeket, esetleg le is írni a szavakat.

Phótiosz pátriárkának, mint láttuk, jelentős szerepe volt 866-ban az orosz kereszténység megszervezése terén. Püspököt is küldött az orosz fővárosba, akinek első dolga lehetett – vagy lett volna – a honi papi generáció utánpótlásáról gondoskodni, minthogy a püspökök kötelessége volt a templom pappal és könyvvel való ellátása.

Nem volt nagyigényű iskolázásról szó. A középkorban a pappá szenteléshez Nyugaton is elég volt, ha valaki az istentiszteleti könyveket olvasni tudta, jó hangja volt és gyakorlatilag ismerte a szertartásokat.^[48] Ráadásul az orosz papjelöltnek nem kellett erejét esetleg meghaladó idegen nyelvvel, a göröggel bajlódnia, a szertartás a saját nyelvén folyt, ha ez a hétköznapi beszédnél ünnepélyesebbnek, ódonabbnak hangzott is. A papi élethivatás gyakorlása sem kívánt különös önmegtagadást: a Nyugaton ekkor már évszázadok óta meghonosodott papi nőtlenséggel szemben, bizánci szokás szerint, a papnak meg kellett házasodnia, vagy szerzetesi fogadalmat tennie.

Feltűnő, hogy a papképzésről, mely a középkorban a nyugati iskolázásnak nemcsak kiindulópontja, hanem sokáig az iskolaszervezés lényeges meghatározója is volt, a kijevi államban nem tudunk semmit. Ennek csak egy magyarázata kínálkozik, ami azt is megérteti, miért nincs hírünk a papnevelés intézményeiről jóval később sem. Természetes és elfogadott volt, hogy a családos orosz pap a fiát – a bibliai "elsőszülöttet" – belenevelte a saját foglalkozásába. Így bizánci mintára önmagától megoldódott a papi nőtlenség miatt Nyugaton oly fontosnak tűnő utánpótlási kérdés.

A tehetségesebb fiataloknak megvolt a lehetőségük, hogy a püspöki székhelyeken a székesegyházi papságtól továbbképzésben részesüljenek. A novgorodi Szent Szofija templom sok kéziratot is őrző nagy könyvtárával már korán a világi papság nevelő központjának számított.

A papjelöltnek felszentelésre püspökénél kellett jelentkeznie, előtte adott számot tudásáról, alkalmasságáról.

Az orosz püspökök természetesen komolyabb teológiai tudással rendelkeztek. Iskolázottságukról azonban közelebbi adatok nincsenek. A görögöknél felsőfokú teológiai képzettséget a kolostorok adtak, így az Áthosz-hegyiek s az orosz kolostorok is. Annyit tudunk, hogy a kijevi Barlangkolostorban magasabb fokú egyházi képzés folyt és innen 1240-ig kb. 80 püspök került ki.

A 10. századtól mindenesetre megnőtt az egyháziak száma. Akiből nem lett pap vagy diakónus, "gyjak", az legalább bevált a templom körül foglalkoztatott, különböző elnevezésű személyek (gyjacsok, pricsetnyik, ponomar) valamelyikének, vagy ha írni tudott, írnoknak és – tanítónak.^[49] E feltételezést az igazolja, hogy az első világi "iskolamesterek" a későbbi századokban is közülük kerültek ki. Változatlanul a püspök fennhatósága alá tartoztak, mint Bizáncban és Nyugaton.

A kereszténység hivatalos felvételével a templomépítés és az iskolázás azonnal kiemelkedő fontosságú, politikai kérdéssé vált. A fejedelem legelső intézkedései – a krónikás tudatában – egybefogták a nép megkereszteltetését, a templomot és az alapfokon túlmenő, "könyves" iskolázást. Vlagyimir 988-ban "a városokban templomokat kezdett állíttatni, papokat hivatott és megkereszteltette az embereket minden városban és falun; az előkelők gyermekeit elvitette és könyves tanulásra fogta; az anyák halottaként siratták el gyermekeiket, mert még nem voltak erősek a hitben".^[50]

Ezzel az intézkedéssel az iskolázás ügye az eddiginél szélesebb, politikai távlatokat nyert. A fejedelem célja az, hogy az állami és egyházi adminisztrációban nélkülözhetetlen, képzett vezetői kar rendelkezésre álljon. Olyan keresztény vezetőréteg, amely a császárság és más művelt országok udvaraival is összeköti majd az államot. Nem állhatott távol Vlagyimirtól az a szándék sem, hogy a behódolásra és a görög hit elfogadására még nem túlságosan hajlamos orosz előkelőségek fiainak jelképes túszul ejtésével, kereszténységre és politikai hűségre nevelésével is biztosítsa a központi hatalmat. Mindenesetre feltűnik az eljárás szigorúsága.

Vlagyimir a Bizáncnak nyújtott katonai segítség ellenében kapta meg s ekkor hozta magával feleségül a császár testvérét, Anna hercegnőt. A keresztény műveltség elfogadása magától értetődő feltétel volt. Nyilván az Annával érkezett görög környezet tagjai foglalkoztak az összegyűjtött gyermekeknek a családtól elkülönített nevelésével. Viszont a görögök ellen indított korábbi hadjáratok az orosz nemzeti önérzet erősödéséhez éppúgy hozzájárultak, mint a hatalmas szomszéddal szemben való idegenkedés meggyökeresedéséhez a nép széles rétegeiben. A hittérítés kényszere, az udvar váratlan görögbarátsága, Vlagyimir egyidejű könyörtelen "beiskolázó" intézkedése érthetővé teszi, hogy a fiaiktól elszakadt anyák "halottként" siratták el idegenek kezére adott gyermekeiket, s érthető az is, hogy vigasztalanságukat az egyházi krónikás még nem eléggé átélt keresztény hitüknek tulajdonítja.

A feudális Nyugaton mindenesetre szokás volt a királyi és a jelentősebb főúri várakba egybegyűjtve, meghatározott módon, meghatározott ideig, jól körülhatárolt feladatokkal nevelni a nemes ifjakat.^[51] A görögöktől azonban hasonló intézkedések teljesen távol álltak. Vlagyimir a nevelés ügyében igazi autokrataként, önállóan járt el.

A fejedelmeknek nem a pap- vagy másolóképzés, nem is a tömegek iskolázása a céljuk, intézkedéseik eleve az értelmiségi gyermekekre épülnek. 1028-ban Bölcs Jaroszlav rendelkezéséről olvasunk: "Novgorodba érkezve az elöljárók és a papok gyermekeiből 300-at összegyűjtött könyves tanulás végett."^[52]

Mit jelentett a "könyves tanulás" (knyizsnoje ucsenyije)? A fejedelmek a bizánci műveltség színvonalán álló utánpótlást kívántak. Ilyen műveltséggel rendelkeztek a Vlagyimir feleségének környezetéhez tartozó világi és egyházi méltóságok is. Bizáncban műveltségen ebben a korban a klasszikus görög nyelvre és irodalomra épülő s némi természettudományos ismeretekkel kiegészített világi jellegű tudást értették. Az orosz "könyves" tanulás így most már szükségszerűen elkülönült az alapfokú, szláv nyelvű egyházi ismeretanyagtól.

A 11. századi orosz városi ember jól ismerte a műveltség vonzóerejét. Ilarion egyenest a "könyves tanulásból bőségesen táplálkozott"-nak mondja hallgatóságát.^[53] Bizonyos fokú könyves műveltség és valószínűleg görög, vagy latin és görög nyelvtudás megszerzése volt a célja a gazdagabb, előkelő keresztény családoknál szokásos magánnevelésnek. Ebben eleinte görög, később orosz szerzetesek működtek közre. A fejedelmek fiait gyakran főúri, bojár családokhoz adták nevelésre ("kormilsztvo").

Nemcsak fiúk tanultak. Leányoktatásról is értesülünk 1086-ból: a kijevi Szent András apácakolostor főnöknője, Vszevolodna Anka (Janka) mellett, aki körülbelül 300 fiatal leányt gyűjtött össze, "írást, éneklést, varrást és más hasznos mesterségeket sajátítottak el" a növendékek.^[54] Ez az adat figyelmet érdemel, mert világi, nem apácának készülő lányok kolostori nevelését Bizánc nem ismerte, Nyugaton viszont széles körben szokás volt. Valószínű, hogy az említett 300 leány az előkelő családok gyermekeiből került ki.

Olvasáson, íráson, számoláson túlmenő iskolázás világiak számára általában nem volt, a görög vagy a latin nyelv tanulása nem terjedt ki szélesebb körökre. Az életbeli és szakismereteket a gyakorlatból lehetett elsajátítani. A könyves foglalkozásúaknak, amennyiben bővebb műveltségre volt szükségük, a templomok és kolostorok könyvtárai álltak rendelkezésre. A "könyves ember" (muzs knyizsen) elnevezés valószínűleg már annak kijárt, aki folyékonyan tudott olvasni és megértette a kéziratok szövegét. Esetleg tudósabb tanítók, szerzetesek segítségével vagy olvasás útján középfokúvá is bővíthette tudása körét. Beletartozott ebbe a bizánci trivium és quadrivium elemeinek ismerete, aminek forrása a többnyire bolgár szerzőktől szlávra fordított görög kompendiumok és enciklopédiák voltak, továbbá Damaszkuszi Szent János Grammatikája – ennek fordításából sok nemzedék merítette nyelvtani fogalmait – vagy Dialektikája, amely már filozófiai műveltséget nyújtott. A teológiát a szerzőnek "Az ortodox hit pontos kifejtése" c. műve képviselte.^[55] A "Hat nap" ("Sesztodnyev") c. igen elterjedt bölcselkedve oktató enciklopédia görög források alapján készült bolgár munka volt. Akit a matematika érdekelt, Kirik novgorodi diakónusnak a kor tudományos színvonalán álló tankönyvét (1136) forgathatta. A művelődés súlypontja inkább az önművelésen, olvasottságon, semmint az iskolázáson nyugodott. A bizánci, esetleg nyugati, latin könyvek eredetiben való olvasása vagy oroszra fordítása a legkiváltságosabbak foglalatossága maradt.

A világi oktatás legmagasabb szintjét Bölcs Jaroszlav udvarában érte el. Ebben a nyugati udvarok által is elismert központban, mely annyi külföldi fejedelmi ifjút vonzott (angol, norvég, dán, svéd hercegek, Magyarországról Endre és Levente éltek több-kevesebb ideig Jaroszlav udvarában), a kor legfelsőbb fokú ismereteit feltétlenül elsajátíthatták.^[56] Lehet, hogy itt nyugati mintára főúri lányok nevelésével is foglalkoztak.

A nép széles tömegeitől természetesen nem kívántak semmiféle iskolás műveltséget; az írástudatlanság nem jelentett a kereszténység elsajátításában akadályt. A hithirdetés nem az írástudók filozófiai vagy teológiai finomságait közvetítette az embereknek, hanem az élet és a közszellem hatékony alakítására törekedett s ehhez a legdemokratikusabb eszközöket használta fel: a közérthető templomi mozaikokat, ikonokat, a szláv nyelvű istentiszteletet és prédikációt, ami mind saját nyelvén szólt a hívekhez.

A "könyves" kultúra magával hozta az "iskola" szükségletét is. Bár az iskola még nem jelentett önálló épületet, nagyobb tanulólétszámot, de a tanítói foglalkozás közismert volt, és a gyakorlatban kialakultak az iskolai élet szabályai, az oktatás meghatározott alapformái. Bizáncban a papság és a világi iskolamesterek azokat a gyermekeket, akiknek szülei ezt kívánták, írásra-olvasásra oktatták. A pátriárkátusnak alárendelt orosz klérusra feltehetően hasonló kötelesség hárult, és ennek a feladatnak, úgy látszik, jól meg is felelt. A városokban – elsősorban a püspöki székhelyeken – biztosan volt elemi oktatás. Tanítás folyt a templomban, a pap házánál, egyes kolostorokban. Az adatok szerint Mihály kijevi görög metropolita figyelmeztette a magához hívott tanítókat, hogy szelíden és szeretettel oktassanak.^[57] Nesztor, az orosz nemzet történelmének nagy krónikása, a vidéki iskolák ellenőrzésével és a tanítók irányításával foglalkozott. Az orosz atyák életrajzaiban sokszor és magától értetődő természetességgel történik említés iskolákról, amin valójában legfeljebb "iskolaszobák" értendők.

Az iskolai nevelés tartalmát főleg az istentisztelet és részben a köznapi élet szükségletei alakították ki.

Az elemi műveltség – a "gramotnoszty" – a vallási alapismereteken kívül lényegében csak olvasást, éneklést és némi számtant foglalt magában. Már az előző évszázadokban rögzítették, hogyan kell olvasni és énekelni a szláv liturgia szövegeit, erre részletes szabályok voltak. Az írást, minthogy az istentisztelethez nem volt rá szükség, valószínűleg már kezdetben nem annyira a világi papságtól, mint inkább a fejedelmi vagy városi írnokoktól és a kolostorban lehetett elsajátítani.

Az iskolázás módjára – korabeli adatok híján – csak a későbbi gyakorlat alapján lehet visszakövetkeztetnünk. Tankönyvül a pap vagy a kolostor kéziratai szolgáltak, melyeket a gyermekek természetesen nem vihettek haza.

Az elemek elsajátítása igen nehézkesen folyt. Az "azbuki"-t (ábécé) a betűk egyházi szláv nevei alapján tanulták meg: A="az", Б="buki", B="vegyi", Д="dobro", P="rci", C="szlovo" stb. Ezután a betűnevek első betűiből szótagokat raktak össze: buki+az ="ba", buki+rci+az="bra", végül a szótagokból az értelmes szavakat.

Kialakult az írás-olvasás tanításának kánona: az azbuki után, melyet keretes fatáblára öntött viaszba, majd nyírfakéreg lapra karcolva gyakoroltak be (mivel a pergamen iskolai célokra túl drága volt), következett a "Csaszoszlov" (zsolozsmáskönyv, a kánoni órák szerinti imaszövegek), ezután a Zsoltárok Könyve, a "Pszaltir". Néhányan eljutottak az "Aposztol"-ig (l. a 13. lapon) vagy az evangéliumokig. A tanulók – szám szerint legfeljebb 5-12 gyerek – együtt voltak, de haladottsági fokának megfelelően mindegyik mást tanult és a tanító mindegyikkel külön foglalkozott. Olvasni a templomi recitálás monoton hangján kellett. A számolást – ujjaikon kívül – a mai orosz számológép (szcsoti) ősének tekintett abakuszon gyakorolták be.^[58] A számok írását a betűkkel együtt ismerték meg, mivel ezeknek számértékük is volt, amit egy föléjük húzott vonalka ("titlo") jelzett. A testi fenyítést az iskolában természetesnek találták. A tanításért a szülők önkéntes adománnyal fizettek. Mindez pontosan egyezett a bizánci iskolák eljárásával, azt kivéve, hogy ott nem nyírfakéregre, hanem puszpángfára (bukszus) karcoltak.

A papokon és szerzeteseken kívül a gyermekek tanításával főleg a gyjakok (diakónusok) foglalkoztak. A gyjak a Csaszoszlov felolvasójaként, éneklőjeként szerepelt az istentiszteleten. Olvasni-írni tudásánál fogva ő látta el az egyház, illetve a faluközösség írnoki teendőit. Sokszor ebben és a tanítóskodásban végleg meg is maradt, közülük nem egy a város vagy a fejedelem írnoka (piszec, piszar) lett.

A pogány hit nevelési célkitűzéseket nem tartalmazott. Az orosz nevelés első eszményeit a kereszténység hozta magával, amely a maga világ- és életmagyarázatával együtt nevelési célokat adott, önnevelő módokat, eszközöket kínált, és a mennyország elnyerésének reményével éltetett.

A pogány istenségek helyébe az új vallással a kinyilatkoztatás és megváltás történeti ténye által hitelesített tekintélyek léptek, akik az ember sorsában, életében részt vesznek, hitét és szeretetét igénylik. Döntően új volt a lélek eddig ismeretlen felsőbb és benső megszólítása. Az orosz ember lelkialkatát – úgy látszik genetikailag – már ezer évvel ezelőtt is az élet továbbáramlását biztosító "nő-anya-gyermek" jelleg dominanciája határozta meg. "Materikus" (Gea Mater 'anyaföld') természetű: nőies, érzékeny és befogadó, – de a szív megszólítását igényli. S a kereszténység elsősorban nem az okoskodva boncoló értelemhez, hanem az élet teljességét, egészét jelentő szívhez szólt. Az oroszt a természetével egybevágó eszményekhez, pogány isteneihez való ragaszkodás kezdettől fogva sokkal inkább jellemezte, semmint az, hogy a világon változtasson, "mű"-vet alkosson, technikát teremtsen. Ez korán elválasztotta a nyugati világ racionalizmusától.

Őt nem a hit megértése, hanem megélése vonzotta. Krisztus-hite nemcsak a földi lét szenvedéseivel békítette ki, hanem életébe új indításokat is hozott: önmaga tökéletesítésére, szelídségre, alázatosságra ösztönzött; bűneire, gyarlóságaira pedig a Megmentőtől (Szpaszityel, Üdvözítő') irgalmat remélhetett. Az orosz vallásosság másik, természetes forrása az anya, az "Istenszülő" (Theotókosz, Bogorogyica) Mária gyermeki tisztelete volt. A kereszténység a metafizikailag érzékeny s az érzelmek szélsőségeire is hajlamos orosz lélekben – a későbbi idők tanúsága szerint – szinte biológiai visszhangra lelt, hozzáidomulást, beleérzést és feltétlen elkötelezettséget szült, amely a nyugati lélek eloldottságra, függetlenségre irányuló vágyát, individuális törekvését alapjaiban érezte pogánynak.

A felsőbb hatalom tekintélyére hagyatkozás, a gondoskodásába kapaszkodó hit, a segítségében bizakodó remény erőt adott az orosznak nehéz élete elviseléséhez, engedelmességre, béketűrésre s igénytelenségre nevelte. A pogány istenek megszokott képei, fogalmai természetesen nem adtak egykönnyen helyt az újaknak, de egyre többen, aszkéták, zarándokok – fejedelmek is – jámborsággal, örömmel élték át hitüket. A szenvedés Krisztusért, a könyörület Krisztus nevében, "a megváltottság édességének" ajándéka – ezekről hallott a templomban az egyszerű ember is.

A keresztény tanítás az ó- és újszövetségi könyvek alapján kész pedagógiai programot tudott nyújtani. Az orosz nevelési eszmélkedés alkalomszerű és nagyrészt a biblikus gondolatok körében mozog. Főforrásul a Bölcsesség könyve és Jézusnak, Sirák fiának könyve szolgált. Sok, szorosabb értelemben vett pedagógiai tanítást tartalmaztak a bizánci gyűjtemények fordításai vagy átdolgozásai, pl. "Szvjatoszlav gyűjteménye" ("Izbornyik Szvjatoszlava", 1073), egy szláv eredetű "Gyűjtemény" ("Izbornyik", 1076), a Bibliából, az egyházatyák és ógörög filozófusok bölcs mondásaiból egybeszedett "Méh" ("Pcsela"), az "Aranylánc" ("Zlataja cep"), az Aranyszájú Szent János beszédeiből válogatott "Aranyfolyam" ("Zlatosztruj"), a bolgár eredetű "Prolog" (szentek élete, erkölcsi intelmek, az év minden napjára elosztva) stb.

A nevelési eszmények kialakulása terén alapvető jelentőségű volt Aranyszájú Szent János tanítása, melyet az újszövetségi szeretet és szelídség szelleme hat át. A szerző hangsúlyozza a szülők Isten előtti felelősségét gyermekeik nevelésében. A nevelés szent, de nehéz dolog. A leggazdagabb örökség a becsületesség. A gyermeket egyszerűségre, igénytelenségre kell szoktatni, minden kényeztetés értelmetlen s káros. A cél: harcost nevelni a lelki erők megedzése útján. Nem a tudomány vagy a világi fölény elsajátítása, hanem az erények megszerzése a legelső. A jó nevelés szülőnek és gyermeknek áldás, a rossz nevelés átok. Aranyszájú Szent János nem a veréssel nevelés szószólója, ennél sokkal többre becsüli a gyermeket. "Ha parancsodat megszegi, büntesd őt hol szigorú pillantással, hol nyomatékos figyelmeztetéssel vagy szigorú rendreutasítással; vagy serkentsd fel tisztességérzetét és helyezz jutalmat kilátásba." Ne büntess mindig veréssel és ne szoktasd a fiút ehhez a nevelési módhoz. Az a gyermek, akit folyton ütnek, semmibe veszi majd a verést, de ha idejutottál, mindennek vége. A fiú féljen a veréstől, de ne érzékelje, a korbács csak suhogjon, de ne sújtson le, a fenyegetés ne váljék tetté. A gyermek erről persze ne tudjon, különben kinevet. Ha a szigor hatott, engedni kell, szelídségre is szükség van. Túlzásba nem kell menni.^[59]

A mindennapok erkölcsi kérdései a kijevi kor könyves embereinek állandó témát jelentettek. A nőkkel szemben is szigorú, patriarkális felfogás érvényesült, amelynek gyökerei az ószövetségi elvekből, a bizánci görög klasszika irodalmából és orientális hatásokból éppúgy táplálkoztak, mint a világi életre is egyre jobban átterjedő kolostori aszketikus eszményekből.

A jó élet példáit a szentek és az atyák igen kedvelt életrajzai szolgáltatták. Hit, imádság, önmegtartóztatás, a kísértés legyőzése, böjt, jót cselekvés, emberszeretet, könyörületesség a fontos ezen a földön, hirdették az egyház intései, a bibliai parancsok és a szentek példái. A gyermekeket istenfélelemben és engedelmességben, az egyháziak és az idősebbek tiszteletében kell nevelni. A szülők megsértéséért – szóban vagy tettleg – a mózesi törvényből kiinduló bizánci jog szerint eredetileg halálbüntetés járt (vö. Mk 7, 10), és az orosz családban is szigorú elvek uralkodtak. A lelki tökéletesedést kellett szolgálnia a tanulásnak, az ismeretek szerzésének is. A nevelés célja az erényes élet kialakítása, az erények foglalata pedig az élet tisztán való megőrzése és a bűntől való megszabadulás.

Életbölcsességével és viszonylagos önállóságával emelkedik ki az oktató-aszketikus irodalomból Vlagyimir Monomah "Intelme" ("Poucsenyije") gyermekeihez 1117 körül.

Vlagyimir Monomah (1113-1125) a kijevi állam egyik utolsó nagy egyénisége. Anyja a bizánci császár, IX. Konsztantin Monomakhosz leánya, nővére IV. Henrik német császár neje volt, ő maga az angol király leányát vette feleségül. Művelt, tapasztalt, gondolkodó fő. Kis írásában, mely voltaképpen nem annyira már régen felnőtt gyermekeinek készült, inkább elveit vázoló önéletrajz, az imádságos életmódot és a jótettekre való készséget hangsúlyozza.

"Leginkább istenfélelem legyen szívetekben, s alamizsnát kifogyhatatlanul adjatok, ez minden jó kezdete". Az Isten parancsolatai nem nehezek, a gonoszt pedig bűnbánattal, könnyekkel és alamizsnálkodással le lehet győzni. Keljetek fel éjjel is földig meghajolva imádkozni és zsoltárt énekelni. Utazóban, lovon ülve, ha mást nem tudtok, legalább az "Uram irgalmazz!" hangozzék bennetek szüntelen. Főleg gőg ne legyen szívetekben és elmétekben, mert – amint mondjuk –: "Halandók vagyunk, ma élők és holnap a koporsóban; mindaz, amit Te adtál nekünk, nem a miénk, hanem a Tiéd, s rövid napokig van reánk bízva". Soha ne lustálkodjatok, ne legyetek restek. Nem az elvonultság, a szerzetesség és a böjtölés, amit néhány hősies ember elvisel, hanem a kis dolgok, a jót cselekvés szerzi meg Isten kegyelmét. Ahová mentek, ahol megálltok, étellel-itallal lássátok el a szegény zarándokot, és leginkább becsüljétek a vendéget, bárhonnan érkezik hozzátok, akár egyszerű, akár híres ember vagy követ; ha nem tudjátok ajándékkal megtisztelni, akkor étellel és itallal: tőletek eltávozva mindenhová megviszik híreteket, a jót vagy a rosszat. Feleségteket szeressétek, de ne adjatok neki hatalmat magatok felett. Ami jóval bírtok, ne feledjétek, amitek nincs, azt sajátítsátok el, mint atyám, aki otthon ülve öt nyelvet tanult meg. Ezzel becsületet lehet szerezni más országok előtt. A lustaság mindennek anyja: ki amit tud, elfelejti, amit nem tud, nem tanulja. A jót cselekedve nem is bírtok a jóra restté válni. Elsőnek a templomba! Ne találjon benneteket a felkelő nap az ágyban. Mindennek nézzetek magatok utána, otthon is, meg hadba szállva, a táborban is. Ne hagyatkozzatok senkire. Az árvát, özvegyet, elesettet gyámolítsátok, a betegeket látogassátok, a halotthoz menjetek el. A haláltól ne féljetek sem a vadászaton, sem a háborúban. Cselekedjétek férfiasan, amit az Isten nektek szán.^[60]

A saját közlése szerint 83 hadjáratban részt vett, sokat átélt fejedelem tanácsai mély lelkiéletről és kitűnő pedagógiai érzékről tesznek tanúságot. Ez az életrajzos oktatás különösen kettőben tér el a korabeli – s valószínűleg Monomah számára is indítást jelentő – intelem-sablonoktól. Az egyik a műveltség tisztelete, amiben már saját, kijevi hagyományra támaszkodhatott, a másik a folytonos tevékenységre, munkára vetett hangsúly. Feltűnő Monomah őszinte keresztény emberiessége is. Gyakorlati tanácsaival a világi élet feladatai a jócselekedet érdemszerző fényébe öltözötten vonultak be a nevelési eszmélkedés körébe.

A műveltség 12. századbeli szétterjedésével és szervesedésével valószínűleg több kultúrakedvelő fejedelem és püspök művelődési, sőt iskolaszervező tevékenységét kell feltételeznünk, mint ahányról adat maradt fenn.

Az írástudás elterjedtsége az alsó fokú oktatás eredményességét bizonyítja. A 12., de főleg a 13. századi orosz városokban a bojárok, intézők, kulcsárok, kereskedők, kézművesek közül sokan tudtak olvasni, írni, számolni. Ezt az újabb ásatások régészeti adatai tanúsítják. A nyírfakéregre karcolt írások (gazdasági feljegyzések, megbízások, számlák, jelentések, üzenetek, peres anyagok, panaszok, magánlevelek) nagy száma és a karcoláshoz használt – a régi görög és római "stílus"-hoz hasonló – csont, de főleg fém íróvesszők tömeges előfordulása arra utal, hogy az írásbeliség meglehetősen széles körben szolgálta a mindennapok közlési szükségleteit. A szövegek a kor élő orosz beszédét adják vissza, a használt ábécé is már a maihoz hasonlóbb, 34-36 betűs. Vannak a leletek között iskolai gyakorlatokra szánt "füzettöredékek" is.^[61]

Az iskolák száma szaporodott. Egyes szakmai szervezetek, pl. a kereskedők, a kovácsok is tarthattak fenn iskolát a tanító lakásán vagy védőszentjük templomi épületében. Az alapműveltség terjesztői a papokon, gyjakokon kívül, egyre növekvő számban a világi iskolamesterek (masztyera gramoti). Ezek részben olyan papjelöltek voltak, akik az elemi ismereteket elsajátítva többre nem éreztek magukban hivatást, részben világiak, olyan helyen, falun, ahol nem volt templom. Olvasni-írni tudásukból rendszeres foglalkozást, kenyérkeresetet faragtak maguknak. Valószínű, hogy az iparágak 13. századi fokozatos kialakulása idején az oktatás maga is szabályozottabbá vált, a tanító lakása, az "iskolaszoba" intézményszerű önállóságra tett szert.

A 12. század végétől az előkelők kezdik művelt nevelő (gyagyka) kezére bízni fiaikat. A házi nevelés elterjedt lehetett a bojárok, kereskedők és általában a tehetősebbek között.

Becslések szerint a 13. század elején az orosz felnőtt lakosságnak kb. 2%-a volt írástudó – ez az arány több városban, Kijevben, Novgorodban 10%-ra is felmehetett –, ami megfelelt a kor európai átlagának.^[62]

A papoktól már elvárták az alapszintű műveltség, a gramotnoszty megszerzését. Voltak fejedelmek is, akik nemcsak a "könyves" műveltségűeket szolgáló görög vagy latin nyelv tanítását pártolták, hanem a papok iskolázását is a szívükön viselték. A 12. században a papok számára annyira kötelező volt az írástudás, hogy az analfabéta papfiút egy szintre helyezték a csődbe jutott kereskedővel, s az ilyennek jobbágysorban kellett maradnia.^[63] A kolostorok már többnyire csak a szerzetesneveléssel foglalkoztak.

A könyves művelődés a gazdasági és társadalmi fejlődéssel, a könyvek számának megszaporodásával egyre bővült. A szellemi kiemelkedés útja a magánszorgalom, az önképzés volt.

Vajon felmerült-e a középfokú művelődés intézményesítésének igénye az oroszoknál? Nyugaton a kolostori, székesegyházi és káptalani iskolák hálózata Nagy Károly rendelkezései óta már régen kialakult és biztosította az elemi fokon túlmenő művelődés lehetőségeit. Az orosz fejedelemségben a kultúra szélességi terjedése és szervesedésének kezdetei voltaképpen legalább az iskola- és nevelésügy bizonyos szervezeti alapjainak lerakását kívánták. Különösen a bizánci kultúra beáramlásának 11. századi fénykora után nagyon is szükség lett jól képzett, művelt orosz fiatalok nemzedékeire, melyek az építés, művészet, irodalom további fenntartását, begyökeresedését és fejlődését biztosították volna. Mi az oka annak, hogy Bölcs Jaroszlav, aki Kijevből szinte Bizánc vetélytársát, valóságos második "Cargrád"-ot (Konstantinápolyt) teremtett, és aki legtöbbet tehetett volna az iskolai szervezet létrehozására, mégis, egy egész generációval Vlagyimir után, beérte az övével talán nem is egyenértékű egyszeri iskolaügyi intézkedéssel, méghozzá nem is a fővárosban? Az évszázados görög művelődési hatás széles körű érvényesülése után, a kapcsolatok fénykorában miért hiányzott a bizánci fejlett iskolázás átvétele, illetve orosz változata? A kérdés megoldásánál több természetes okra kell gondolnunk.

Az iskolaügy megszervezéséhez hiányoztak mindenekelőtt a szükséges társadalmi előfeltételek. Nem létezett Kijevben a császári udvar köré kialakult hivatalnoki kar, diplomaták, ügyvédek, bírák, jogászok, orvosok, teológusok, katonák, kereskedők művelt, iskolázást kívánó rétege. Így nem alakulhatott ki a görög mintától független, önálló orosz középfokú iskola sem.

Míg Nyugaton nagyjából azonos fejlettségű új népek társadalma azonos igényekkel, azonos iskolarendszert hozhatott létre, az oroszok esetében az akkori világ legmagasabb fejlettségű, igényes társadalmának iskolázása került szembe egy sokkal igénytelenebb társadalom fejlettségi szintjével.

Konstantinápolyban a magasabb szellemi műveltség megszerzése általános, egyháziakra és világiakra, sőt nőkre is kiterjedő cél volt, mely a felsőbb társadalmi rétegek széles köreit áthatotta. A különböző iskolák típusait a bizánciak a hellenisztikus intézmények folytatásaként az antikvitástól örökölték, ezekhez járultak még a nagyszámú egyházi, főleg kolostori iskolák. Középfokú iskolák működtek a nagyobb városokban. Főiskolával Keleten ekkor már több kulturális központ, Alexandria, Antiochia, Athén is rendelkezett, de a legmagasabb képzettséget a konstantinápolyi Magnaura palotában levő főiskola nyújtotta, melyet valószínűleg még Nagy Konstantin alapított és a birodalom bukásáig (1453) fennállt.^[64] Itt tanítottak a kor legkiválóbb szellemei, Leon, Photios, Pszellos, Italikos. A hallgatók között voltak külföldiek is. Volt még egy retorikai tanulmányokra épülő és filozófiai fakultással is rendelkező jogi, végül egy főleg teológusokat képző ún. pátriárkátusi főiskola.^[65] A tananyag – a teológiai főiskolát kivéve – szinte kizárólag világi jellegű volt és a klasszikus ókor szerzőinek műveiből vett szemelvényeket dolgozta fel (Homérosz, Platón, Arisztotelész, Szophoklész, Euripidész, Aiszkhülosz, Arisztophanész, Pindarosz, Sappho, Xenophon, Plutarkhosz, Hérodotosz, Thuküdidész stb.).

Természetes, hogy az oroszok számára csak a jól hozzáférhető, nem görög, hanem egyetemes emberi nyelven szóló kulturális formák – építészet, festészet, egyetemes témájú írásos művek – meghonosításáról lehetett szó. A kultúra alkotásait létrehozó szellemi erők tűzhelye, az iskola, egy élő társadalom nemzeti, politikai és etikai függvénye, jelen esetben annyira görög, hogy az oroszok igényeinek nem felelhetett meg. Bizánctól a civilizáció korabeli alkotásait, illetve csak a kultúra azon jelenségeit vették át, amelyek gazdasági és szellemi fejlettségüknek megfeleltek. Tartalmilag sem fogadhattak el mindent, válogattak. Legtisztábban a keresztény hit eszméit, az egyházi szervezetet, a kánonjogot és az istentiszteleti rendet vették birtokukba.^[66] A görög klasszikus szerzők helyébe, az egyházi szellem értelmében, a keresztény ókor egyházatyái és teológusai léptek. A bolgárok nyomában az oroszok is magukévá tettek mindent, ami egyetemes, szakrális volt, de a világias és specifikus görög nemzetit nem, az iskolát sem.

A kijevi állam a 12. században régen túl volt Jaroszlav fénykorán. A feudális szétdaraboltság miatt egy nagy uralkodó erélyes iskolaügyi rendelkezésére nem lehetett többé számítani. Már Vlagyimir Monomahnak sem nyílt volna alkalma átfogó rendezésre. A művelődés és az iskola az egyes fejedelemségek, püspökségek, városok magánügyévé vált, ami az iskolaügyi szervezés hiányát csak érezhetőbbé tette.

Ha az államtól nem, vajon elvárható volt-e valamiféle nevelésügyi rendezés az orosz egyháztól? Az ország kis hatalmakra bomlása az egyházi szervezet bővülését hozta magával. A részfejedelmek igyekeztek saját székhelyüket és a területükre vonatkozó jogaikat püspökségek létesítésével is megerősíteni. A 13. századig a püspökségek száma a kezdeti ötről tizenhatra emelkedett.^[67] Ez az időszak az orosz egyház gazdasági és politikai függetlenedésének kezdeti kora.

Az egyházi szervezet, ezek szerint, az állam széttagoltságának idején nemcsak érintetlen maradt, hanem ki is épült, egyszersmind a nemzet összetartó erejének bizonyult. De az orosz egyház valójában csak Bizánc egyik egyháztartománya, nem önálló nemzeti pátriárkátus. A kijevi metropoliták görögök, s nyilván nem érzik magukat felelősnek az orosz iskolák fejlesztéséért – olyasmiért, amire maga a bizánci pátriárka sem volt illetékes otthon: Bizáncban az egyház nem volt oly kizárólagos ura a műveltségnek vagy az iskolának, mint a római egyház Nyugaton.^[68]

Az orosz fejedelemség, illetve fejedelemségek nevelésügyi kérdéseinek megoldását – ha ilyenek egyáltalán felmerültek – az egyház tehát nem érezte saját feladatának. A papok műveltsége így is megfelelőnek bizonyult. A vezető görög vagy görög műveltségű klérus azért sem foglalkozhatott az orosz iskolaügy szervezésével, mert az antik, pogány szerzők műveire épülő világias bizánci műveltség, amelyet az iskolák nyújtottak volna, nem tudta megnyerni az orosz szerzetesek és egyháziak tetszését.

Így azon, ami a nevelés terén az eddigiekben bevált, nem is történt változtatás még hosszú ideig.

A mongol hordák első betörése (1224) után néhány évvel, 1237-ben megkezdődött nagy hódító hadjáratuk. Elpusztították az erejében megoszlott kijevi országot s körülbelül két és fél évszázadon át tartották rabságban a népet. A "tatár iga" szörnyűségei nem múló nyomot hagytak maguk után. Több mint 200 háborút, 10 országos éhínséget, 23 járványt jegyeztek fel nagyjából ez időből.^[69] A lakosságon a rettegés lett úrrá. Nem lévén az országnak komoly politikai szervezete, amely gátat tudott volna vetni a pusztulásnak, a kijevi korban feltétlen államjogi és szellemi tekintélyt szerzett egyház maradt az egyetlen hatalom, amelyre a lakosság reménnyel tekinthetett. A pogány elnyomóval szemben a maga vallását már sajátjának kezdte érezni a nép. Az oroszok kereszténységre térítését voltaképpen a tatár fejezte be. A nép most keresett menedéket a kőtemplomokban és erődítményül szolgáló kolostorokban. Ekkortájt kötődött végre széles tömegek hite legalább a szertartásokhoz.^[70] A sok szenvedés bűnbánatra, a földi nyomorúságnak a vallás vigasztalásával való kiegyenlítésére ösztönzött. Az egyház szerint a nemzetet bűneiért a haragvó Isten bünteti a pogányok behatolásával. A bűntudat és a zsoltáros bánatának szelleme az orosz nép lelki magatartásává nevelte az irgalomért könyörgést.

A világiak ugyanúgy imádkoztak és böjtöltek, mint a szerzetesek, részt vettek az istentiszteleten, karéneken. A Csaszoszlov, a zsoltárok, az Apostolok Cselekedeteinek szövegei átmentek a mindennapi életbe: az orosz ember a Csaszoszlov imáival ébredt, étkezett és tért nyugovóra, a Pszaltirt olvasta három napon át a halott felett, az Aposztolt recitálta a nagyheti szertartásokban. Ezeket tudni a jámborság jele és egyszersmind a műveltség ismérve volt. A szent szövegek tudása azonban legtöbbször nem jelentette az olvasni tudást is. A sok ismétlés, hallás folytán többnyire fejből tudták a szövegeket. Különösen a Pszaltirt szerették. Számtalan kifejezés került át belőle a népköltészetbe, közmondásokba, közbeszédbe. Mindez hozzájárult ahhoz is, hogy a lelki élet lényegét a külsőségekben keressék. A 13-14. század fordulóján keletkezett "Smaragd" ("Izmaragd") c. gyűjteményben feltűnik annak többszöri hangoztatása, hogy a lelki üdvösséghez a könyves tanulás is szükséges, továbbá, hogy az üdvösség nem a külső formák megtartásához, hanem az igazi erényes élethez és az embertársak iránti szeretethez van kötve.

Az egyház mint a kultúra hordozója igen megsínylette a nemzet szerencsétlenségét anyagi, szellemi, személyi vonatkozásban egyaránt. Sok kolostor, templom, könyv, pap és írástudó elpusztult. A műveltség szeretete az otthonokba szorult vissza. A nép műveltsége egyre inkább az alsópapság műveltségén fordult meg. A szerzetesség a városi kultúra elpusztulásával a magányba vonult. Erdőségekbe, pusztákba, a tavas Északra menekültek a pogány elől és a remeteségben ácsolták össze egyszerű kunyhóikat. Tanítványaik követték a példát. A 14. századi lavrákban az egymástól külön lakó remeték csak az istentiszteletet végzik együtt. Életük szigorú, minden hiúságot megvetnek, maguk fedezik szükségleteiket és a külső világgal nem érintkeznek.

A világi kultúra már jelentkezett realisztikus kezdetei a pusztítás nyomán elsorvadtak. Az orosz művelődés önmagára hagyatva, Bizánccal való versengés híján, teljes elszigeteltségében a Nyugattól, a pusztai aszkézis arcvonásait kezdte felölteni. A könyves műveltség a 13. század végén már alig tengődött. Néhány régi monostor, egy-két templom talán összegyűjtögette megmaradt kéziratait. Lehet, hogy az oktatás itt-ott újra megindult, bár olyan szerény keretek közt, hogy a krónikások említésre sem találták méltónak.

A pusztítás főleg az ország központi részeit érte s egyes területek megmenekültek. Így elsősorban Novgorod s részben a tveri, vlagyimiri, moszkvai körzetek. Novgorodban tovább is fejlődött a műveltség, amit az írnokok, másolók név szerint ismert sora tanúsít. Némi műveltség mutatkozott Szuzdalban és Vlagyimirban. Elvétve hallani tanult szerzetesekről. A fejedelmek között több az írástudatlan, semmint könyvszerető, finom műveltségű, mint pl. Ivan Kalita († 1340).

Azok a körülmények, melyek a műveltséget elsorvasztották, jól megérthetők a háborús viszonyokból. A feltűnően hosszú ideig, – mint majd látni fogjuk – egészen a 17. századig tartó iskolaügyi és művelődési elmaradottságnak azonban más és mélyebb okai is voltak.

Az első az, hogy az orosz város ebben a korban még nem tudott gazdaságilag és szervezetileg megerősödni, a városi társadalom fejletlen és gyenge. Kijev gazdag hagyománya és Novgorod ígéretes ereje később még nagy szerepet játszik. De a városok többségében a középkori polgári fejlődés kezdeteinek hiánya nem nyújtott lehetőséget jelentősebb műveltségi igényeket teremtő, művelődési intézményeket kívánó szellemi kultúra kialakulásához. Még nem volt elég saját megtartó és fejlesztő erejük.

Láttuk, hogy a kijevi társadalomban – az iskolázáshoz hasonlóan – a papok képzése sem volt határozott szervezeti formákhoz kötve. Nyugaton az egyház latin nyelvűsége és a papi utánpótlás igényei – mivel a pap nem házasodhatott – megkövetelték a pontosan szabályozott iskolarendszer létrehozását. Itt a szerzetesség és a papság egységes nevelését a 11-12. században a kolostori iskolák hálózatának kiépülése már nagyrészt biztosította. A nyugatitól eltérő történelmi előzmények miatt azonban sem a bizánciak, sem az oroszok nem ismerték az iskolaügy efféle kérdéseit és ilyen megoldását.

De nemcsak a városi kultúra, a papnevelés és az iskolázás szervezetének hiánya játszott közre. A nyugati népek kereszténységétől szellemi erőben és invencióban egyre jobban elmaradó, csak a régit tisztelő, "megóvó" (Szolovjov) keleti egyházakkal együtt az oroszok is ragaszkodtak a hagyományokhoz és megvetették a nyugati keresztények "újításait".

Az orosz művelődés magvát érintő legbelső ok végül az, hogy a világi ismeretekre irányuló érdeklődés nemcsak hogy nem rendelkezett a középkor világképét meghaladó átütő erővel, hanem a hit mögött teljesen háttérbe szorult. Az oroszok vallásos hite már a kijevi kortól kezdve útjában állt a bizánci, még inkább a nyugati tudás- és ismeretanyag elsajátításának, s nem segítette elő, hogy a művelődés belső hajtóerői, a dolgok "magánvalósága" iránti érdeklődés, különösen a töprengő, elméleti gondolkodás kialakuljon. Az orosz hitnek nem volt evilági vetélytársa.

A keresztény bensőség mélyén rejlő fejlődésképes csirákat az áthoszi és sztudoni szellemben élő szerzetesek aszkézise termékenyítette meg – kétségtelenül akkor, amikor az orosz lélek a pogány elnyomás alatt különösen érzékennyé vált. Kétkedéstől mentes, igen szilárd hivés volt ez, amely a Szentírás és a szentatyák szavaihoz hűen ragaszkodott. A hit az egyszerű néptömegek lelkében a szertartási formulák és az egyéni életjelenségek mágikus-babonás összefűződéseibe torkollott. A kor aránylag legműveltebb rétege, a szerzetesség az aszketikus élet hőstetteit vitte végbe, de a praktikus kérdéseken túlmenő elméleti érdeklődés a kolostorokból is hiányzott. Valójában az iskolázás megszervezése éppoly idegen volt számára, mint a túlvilági eszményeknek az evilági aktív élettel való összekapcsolása vagy a kritikai szellem és analízis. A latin "agyafúrtságot" (hitroszty) nem szeretik, a filozófiát hiábavaló mesterségnek, ördögi találmánynak minősítik. Mivel szerintük a világi ismeretek csak tévelygésre visznek, a műveltséget szigorúan a szent könyvek tartalmára korlátozzák. Az orosz papnak nem kellett idegen nyelvet tanulnia, nem kellett a görög, latin klasszikusok gondolatait sem megismernie. Elég volt, ha csak a szent szláv szövegeket ismerte.

A tatárdúlás e nagyban és egészben rejtett, de eredményeiben már mutatkozni készülő belső okok következményeit egyszerre a felszínre vetette. A szervezett papnevelés és iskolázás hiánya az eddigi művelődési lehetőségek megszűnésével a műveltség színvonalának gyors csökkenését hozta magával.

A templomok s a kolostorok – velük az iskolák – felégetése végleg "családi" papnevelésre vezetett: a pap fia otthon sajátította el a szükségeseket és csak felszentelésre jelentkezett a püspöknél. A papnevelés valósággal háziiparrá vált, a papi pálya gyakran egyes családok monopóliuma lett. Voltak papdinasztiák, amelyek évszázadokig birtokolták plébániájukat.^[71] Az istentiszteleti könyvek elpusztulása folytán a szertartásokat kénytelenek voltak nem egy helyen fejből végezni. Ez könnyebb is volt, mint az olvasást megtanulni. A szent könyv szavai most, értelmüktől függetlenül, kétszeresen is szentté váltak. A papság tudása viszont csupán az egyházi rutinra korlátozódott.

Az egyháziak alacsony műveltsége a népen is visszatükröződött: a tanulatlan, babonás muzsik alakját ez a kor szülte. A meddő bizánci hagyomány őrzésének, a nyugati tudományosság megvetésének és a belterjes anyanyelvi művelődésnek a következményei a barbár pusztítás nyomában évszázadokra eldöntötték az orosz kultúra sorsát. A világi hatalom csak a 18. században vette kezébe a művelődés irányítását, de egészen a 19. század közepéig még az alsópapság nagy részének tudatlansága határozta meg a nép tömegeinek műveltségi színvonalát.

A papság érdemeit önmagában mégsem szabad lebecsülnünk. A hívei sanyarú sorsában testvérként osztozó szegény, családos orosz pap talán ekkor tudott legközelebb kerülni sorstársai szívéhez, a keserűségekben nagyobb vigaszt nyújthatott s ébren tarthatta a keresztény közösséghez és az orosz földhöz való ragaszkodás érzését.

Voltaképp most derült ki, hogy a népnek a vallás eszményeihez kötődése – "elkötelezettsége" (re-ligio) – és testmeleg, test-véri gyökerekből táplálkozó ereje (hominitása) két olyan, erőt kölcsönző belső tulajdonsága, amely érthetővé teszi, hogy az orosz történelemben a hagyományokhoz való hűségnek miért is volt akkora pozitív, létfenntartó jelentősége, másrészt – később – miért lett a nyugati szellemű haladásnak akkora ellensúlya és fékezője, miért vált tradicionalizmussá.

Ezek a sivár századok nem tudták megsemmisíteni az orosz összetartozás alapjait. Az egymásra utaltság inkább csak fokozta az idegentől való elzárkózást s a saját-nemzeti, "miénk"-tudat erejét.

A mongol hódítást követő évtizedekben az ország helyzete valamelyest megnyugodott. Az Aranyhorda székhelyén, Szerájban székelő kánokat csak az adók behajtása érdekelte, az oroszok egyéb ügyeivel nem törődtek, sőt elismerve a papságnak a nép irányításában játszott szerepét, az egyházat még támogatták is. A keleti hódítók jelenléte azonban súlyos csapást jelentett az oroszok nemzeti önérzete számára. A pogánnyal szemben védekezésre szorult "orosz" mivolt a nép lelkében az "ember"-ség tudatával azonosult. "Testvér"-ré (brat) egy idegen az orosz ember szemében csak akkor vált, ha orosz módon (na russzkij lad) érzett és gondolkodott.

Letargikus lesújtottságából a nemzet csak nehezen ébredezett. A népet a dicső kijevi múlt képei vágyódással és panasszal töltötték el. Az elérendő cél a régi kijevi egység helyreállítása volt.

Az újjászületés gyökerei a 14. század első felébe nyúltak vissza. Az orosz földhöz való hűség és a hívő kereszténység eszményeiben egyetértettek az egymással háborúskodó fejedelmek, ha vétkeztek is ellenük. A tatár elnyomás hosszú ideje alatt végül felismerszik a közös politikai érdek.

A kereskedelmi utak csomópontjában fekvő Moszkvát gazdasági helyzete, fejlettsége, kapcsolatai központi szerepre jelölték ki. A moszkvai nagyfejedelmek – különösen a rendkívül céltudatos Ivan Kalita – a szétszórt, önálló kis fejedelemségek helyébe szívósan és következetesen érlelték a központi hatalom megerősödését.

A politikai egység létrejöttének hajtóereje és legfontosabb biztosítéka a nemzeti egyház volt. Konzerváló szerepe a kijevi állam bomlása, a testvérharcok idején tűnik fel először. A fejedelmek legbenső tanácsadóikat az egyházi személyek közül választották. A fejedelmi összejövetelek, megbeszélések s a békekötések gyakran a püspökök kezdeményére vagy közvetítésével, egy-egy a felek által tisztelt kolostorban mentek végbe. Az egyháziak széleskörű és mély beavatkozásának nagy tere nyílt a tárgyalásokon. A püspökök gyakran követként szerepeltek, közülük sok kiváló diplomata került ki.^[72] Novgorod ura az érsek ("vladika"): neve minden hivatalos okmányon első helyen állt.

Különösen a metropoliták voltak a fő közvetítők. Az oroszok a metropolitát tekintették a kijevi hagyomány s az orosz egység legfőbb képviselőjének, ő pedig már a tatárdúlás előtt, a 13. század elejétől kijevi és "összorosz" (vszeja Ruszi) metropolitának nevezi magát. A korábbi gyakorlat, miszerint csak görög személy lehetett metropolita Kijevben, Bizáncnak a keresztesek kezére kerülése (1204) után már nem volt szigorúan érvényesíthető; 1247-től egy, majd a következő évszázadokban több orosz származású metropolitáról tudunk. Vallási téren a függőség megmaradt: minden vitatott kérdésben a konstantinápolyi pátriárkához fordultak.

A moszkvai nagyfejedelemség megerősödését az egy ideig Vlagyimirban székelő Pjotr orosz metropolita Moszkvába való átköltözése készítette elő (1326). Ez az új birodalom kialakulásának egyik alapvető ténye volt. Az oroszság az egyház fejének székhelyére mint a pravoszlávia (="orthodoxia", igazhitűség) központjára tekintett és most már a moszkvai nagyfejedelemtől várta sorsának jobbrafordulását. Vallásos és nemzeti érdekek fűződtek össze ebben a várakozásban, amelynek a papság, szerzetesség s a fejedelmek lassan egyformán szolgálói lettek.

A 14. századtól sűrűbben tűntek fel olyan művelődési lehetőségek, amelyek az iskolanélküliségből s a meglévő iskolák szűkös szellemi világából kivezető utat jelentettek.

A pusztai lavrák terjedésével párhuzamosan feléledt néhány régi kolostor is, amelyekben elölről kezdődött a könyvgyűjtés. Az Áthosz-hegyi szerb és bolgár kolostorok a délszláv nemzeti megújulás irodalmát közvetítették a testvér orosz szerzeteseknek. Főleg Áthoszon éledt fel a tatár pusztítás után az orosz írásbeliség. Sok hiányzó könyvet fordítottak, másoltak, pótoltak itt. A konstantinápolyi kolostorokban élő oroszok is hazájuk támogatását tartották fő feladatuknak: fordítanak, sokszorosítanak és hazajuttatják munkájukat. Néhány kolostor újra a szellemi élet központjává fejlődött, ahol az előkelők éppúgy, mint az egyszerűbb emberek, szívesen neveltették gyermekeiket. A kolostorok birtokait adományok, hagyatékok kezdték gyarapítani.

Az olvasni tudás az önművelés lehetőségeit nyitotta meg és újra könyvszükségletet teremtett. A másolók most már a pergamennél jóval olcsóbb papirosra írnak. A bizánci gyűjtemények, apokrifek, szentek élete, legendák megint elterjednek a nép között. Közkedveltek lettek a zarándokok készítette útleírások, amelyek konkrét részletességgel ábrázolták az ismeretlen világot. Az orosz kereskedők Nyugat és Kelet miden országát bejárták. A külföldi út nemcsak zarándoklást vagy árucserét jelentett, hanem széleskörű ismeretek szerzését is.

Kezdett kitágulni az oroszok világa. Ebből a századból jegyezték fel a nem-orosz népek közötti egyházi misszió és iskolázás első adatait is. A szerzeteskultúra távolabbi vidékekre való átterjedésével magától kínálkozott az alkalom, megtéríteni az ottani pogányokat. A permiek – mai néven komik, zürjének, – térítésével foglalkozott Permi Szent István (Sztyefan Permszkij, † 1396), aki elsajátította nyelvüket, megalkotta ábécéjüket és lefordította számukra az istentisztelet könyveit; megsemmisítette bálványaikat, templomokat épített és a templomokkal kapcsolatban létesített iskolákba bennszülött papokból rendelt tanítókat. Az egyházi misszió később megindult más nem-orosz népek, tatárok, csuvasok stb. körében is.

Ebben a században megteremtődött a művelődés elvilágiasodásának egynémely feltétele. Az általános paphiány s a szerzetesek pusztába vonulása a tanítók személyében hozott legelőbb változást. Az olvasás-írás tanítása lassanként mindinkább az iskolamesterek kezébe került. Vándortanítók is voltak. Egyébként ez a kor nem tett különbséget iparra vagy betűvetésre tanító mester között. A mesterek a szülőkkel megegyeztek és vagy náluk vagy a saját otthonukban tanítottak. Más tanítók híján bejutottak előkelőbb helyekre is. Később, a 16. században pl. még a cári gyermekeknek is saját mestereik és gyjakjaik voltak.

Annyira áthatotta az általános szellemi magatartást az istenszolgálat szimbolikája, hogy a mesternél való tanulás is szertartásos mezbe öltözött.

Az iskolaév annak az évnek december 1-jén kezdődött, amelyikben a gyermek 7. életévét betöltötte. Az egész család a templomba ment. Az istentisztelet után rövid áldáskérő ájtatosságot ("moleben") tartottak. A mester előre megbeszélt időben megjelent a szülők házánál. Tisztelettel, szívélyesen fogadták, s az apa átadta neki a tanítványt. A gyermek háromszor földig hajolt előtte, ő pedig jelképesen három ostorcsapást mért reá. Az anya sírni kezdett és kérlelte, hogy ne kínozza fiát a tudománnyal. A tanítás az "A" betűvel kezdődött. Az első óra befejeztével a mestert megvendégelték és megajándékozták. A második napon már a gyermek ment el hozzá. Az azbuki után a Csaszoszlovra, majd a Zsoltárok könyvére való áttérés külön ünnepet jelentett. Ilyenkor a tanítónak egy-egy korsó kását küldtek, amelyre felül pénz volt szórva. A gyermek is kapott egy petákot vagy grivent. Ez a szokás a 19. századig megmaradt.

A tanulásnak pontos határidői nem voltak, általában 2-3 évig tanultak a mesternél. A tehetségesebb növendék hamarabb végezte el az azbukit és tért át a Csaszoszlovra. Természetesen kézírást kellett olvasniuk és másolniuk, nyomtatott iskolakönyvek csak a 17. századtól kerültek használatba. A kéziratokban különböző írásmódok szerepeltek, nagy kezdőbetű, központozás nem volt, ellenben a 16-féle hangsúlyt pontosan jelezték.^[73] A hangsúlynak liturgikus jelentősége lévén, az iskola szigorúan ügyelt ennek betartására. Így az olvasás megtanulása nem volt egyszerű dolog. Ha a tanuló egy könyvet már ismert, a másikat még nem tudta elolvasni, újra elemeznie kellett. Az írás tanulását a Csaszoszlovra való áttéréskor kezdték. Az azbukit és a Csaszoszlov szövegrészeit fejből tudták. A zsoltárokat már kevesebben tanulták, az újszövetségi részeket, az Aposztolt, evangéliumokat pedig általában ritkán is tanították az iskolában. Az egyházi énekre viszont nagy gondot fordítottak.

A tanulók – akik létszáma 5-6 és 30 között mozgott – reggel 7 órakor gyűltek össze az iskolában, vagyis a tanító házában. Az iskolaszobába belépő tanuló az ikon előtt keresztet vet, a tanító előtt egyszer, az ikon előtt háromszor mélyen meghajol, majd a helyére menve megkezdi az előző napon feladott lecke hangos tanulását. Házi feladat nincsen. 12 órakor ebéd- és alvásszünet otthon. 2 órakor ismét összegyűlnek az iskolában és a tanító utasítása szerinti sorrendben leülnek az asztalhoz. Megkezdődik a felelés. A felelő a tanító előtt a földig meghajol és állva mondja el a leckét, esetleg büntetésből térdelve felel. 4 órakor vecsernyére harangoznak s vége a tanításnak. Ima után a legidősebb felügyelete alatt a könyveket felrakják a fali állványra és kitakarítják a szobát.

A könyvet igen nagy tiszteletben tartották, haza nem vihették, tanítás előtt és után megcsókolták. "Aki a könyvre nem vigyáz, saját lelkét nem őrzi meg", – figyelmeztetnek a kor didaktikus versikéi.^[74] A tanulók vasárnap és ünnepeken az istentisztelet után szintén megjelentek az iskolában, hogy a tanítót az ünnepen köszöntsék és főleg ételneműből álló ajándékukat átadják.

A tanítás szertartásos módja az iskola szigorúságában is megnyilvánult. A "virgács dicsérete" későbbi tankönyvekbe nem egyszer himnusz formájában van beiktatva.

A tatárjárás és a rákövetkező két évszázad nem kedvezett a nevelési elmélkedésnek. Erősebben meggyökeredzett a nevelés hagyományos szelleme. Az eddig bevált úton haladtak a világi iskolamesterek is. Újabb nevelési irodalom nem keletkezett. A 13. század második felétől terjedő bolgár eredetű "Prolog"-ok továbbra is igen kedvelt, de inkább csak szórakoztatva nevelő, alkalomszerű oktatásokat tartalmaztak.

A nevelés célja az ortodox keresztény életmód gyakorlatának minél tökéletesebb elsajátítása volt. Isten parancsai, a Szentírás, az egyházi szabályok, a keleti szentatyák írásai, a szentek és a szerzetesatyák életrajzai, a prédikációs és egyéb gyűjtemények, Smaragd, Zlatosztruj, Zlatouszty stb. szolgáltatták a nevelésnek még a kijevi korból ismert patriarkális alapelveit.

Az egyházias közszellem a népet a tatár igával büntető Isten előtti megalázkodás, béketűrés és engedelmesség kényszerű erényeire nevelte. Ezzel lelkileg készítette elő a kialakuló központi hatalom útját.

Moszkvának, a világi és egyházi hatalom központjának szerepe a 14. század második felében megszilárdult. A nagyfejedelem és a metropolita együttműködése hathatósan érlelte a nemzet politikai feltámadását. A metropoliták közül legkiemelkedőbb szerepe az orosz Alekszejnek volt († 1378), aki többek között Dmitrij Donszkoj (1350-1389) trónra jutását a Hordánál kijárta. A fordulat aztán ennek az első valóban erőskezű és már "cár"-ként tisztelt uralkodónak a tatárokon aratott kulikovói győzelmével (1380) következett be.^[75] A győzelem a nép legszélesebb rétegeiben egyszerre megerősítette az összetartozás érzését, az egyház pedig a vallás nevében szentesítette a nemzet függetlenségének kivívására indított küzdelmet.

A kulikovói csata után a népköltészetben, irodalomban, évkönyvekben már a friss, újjáéledt orosz öntudat tükröződött. A feladat a régi: helyre kell állítani a tatár idők előtti állapotokat, épületeket, templomokat, könyvtárakat. A 15. század ennek a munkának szenteli szellemi erejét. Különös tisztességhez jutottak a Kijevre vonatkozó emlékek. Megkezdődött a régi templomok, festmények restaurálása az egész országban.

Az orosz föld egységének e helyreállítási korában erősen megnőtt a kolostorok gazdasági, politikai és kulturális jelentősége. Jelentős indítást adott a szerzetesi szellem elmélyítésének és a vallásos hagyományok felújításának az "iszihazmus" (ógör. "hészükhia", 'nyugalom, csendesség, magány') néven ismert misztikus-kontemplatív mozgalom, amely eredetileg a 13. században Áthoszon keletkezett (s a 14. századi Bizáncban már heves vitákat váltott ki). A szerzetesi szegénységet hirdető s teljesen befelé forduló iszihaszták a nyugalom, összeszedettség, szüntelen elmebeli, krisztocentrikus, "tiszta ima" gyakorlatát követték, minden antik hiedelmet, pogányságot elvetettek, a reneszánsz humanistákat eretneknek tartották s a világi tudományok helyett a kolostori, vallásos nevelés fontosságát hangsúlyozták. A pátriárkák támogatták az irányzatot, amely az áthoszi kolostorok és a török hódítás elől menekülő szerb és bolgár egyháziak útján is terjedt. Az egyén lelki életének ez a kultusza eredményezte a kolostori élet újból való felértékelődését és sugallta az orosz kolostoralapításokat.

Már az előző század közepétől sok új kolostor épült – csak 1355 és 1450 között pl. összesen 150 –, melyek a birtokadományozások következtében önálló települési központokká fejlődtek, különböző kiváltságokat kaptak s többek között kereskedelmi, adózási, igazságszolgáltatási autonómiájuk volt. Már nemcsak aszketikus életeszményeik, hanem a világban elfoglalt helyzetük folytán is emelkedett tekintélyük. Különösen a Moszkvától nem messze, észak-keletre fekvő radonyezsi Troice-Szergijeva (Szentháromság) kolostor szerepe tűnik fel a 14. század végén. Alapítója, Radonyezsi Szt. Szergiusz áldását kérni eljött Dmitrij Donszkoj, amikor a tatárok ellen indult. Ez a kolostor, amely most olyasfajta vallásos-nemzeti szellem központjává lett, mint a kijevi Barlangkolostor volt, mindenben támogatta a moszkvai nagyfejedelmek hatalmának növekedését.^[76] A világi dolgokban szerepet vállaló kolostorokkal szemben viszont a Volgán túli pusztai lavrák lelki-vezető "öregjei" (sztarec) továbbra is híven őrzik a szerzetesélet remete hagyományait, ellenzői az egyházi birtokoknak s a velük járó gazdagságnak, védik a világi dolgoktól elfordult, szemlélődő életmódot.

A könyves műveltség nemcsak a kolostorokban kapott új erőre. Míg a 11-13. században az írnokok, könyvkészítők, akiknél meg lehetett rendelni a kéziratot, főleg a diakónusok és a papok voltak, a 14. századra mindenfelé kialakult a könyvkészítő mesterek iparága. Így elsősorban a tatárjárástól mentesült Novgorodban, ahol élő hagyomány maradt az ősi könyvkultusz.

A régi krónikákat Novgorod és Pszkov épségben maradt könyvtárai szolgáltatták. Nagy lendülettel folyt a másolás, átírás, sokszorosítás. A 15. század irodalma a függetlenség korából származó mintákat utánozta. A múlt formáiban azonban a jelen öntudata élt. A helyi mondák figurái nem egyszer egyetemes orosz hősökké emelkednek. A kijevi kort dicsőíti mind. Szent Vlagyimir alakja köré népeposzi cselekmények ciklusa rajzolódik.

Évkönyveket megint több helyen szerkesztettek. Valószínűleg csakhamar a kulikovói csata után készült el Moszkvában az első "nagyorosz" krónika. A helyi évkönyvek egybeírása ez, elején Nesztor "Régmúlt idők krónikájával", amelynek a kunok elleni egységre és harcra szólító felhívásait a 14. század olvasói már a tatárokra értelmezték. A 15. század elején, ugyancsak a helyi évkönyvek alapján, Kiprian († 1406), a hészükhiazmus szellemét képviselő kijevi metropolita ösztönzésére megszerkesztették Moszkvában az első "egyetemes orosz" krónikát, amely már az orosz föld egységének eszméjét tartotta szem előtt. Ez, meg Fotyij valamivel későbbi egyetemes orosz krónikája (1418) is a moszkvai nagyfejedelmek tanulságául kívánt szolgálni: mik a feladataik a nemzet iránt. A krónikaírók a nagyfejedelmek tetteinek bírálatától sem riadnak vissza. Fotyij munkájában feltűnő a vidéki krónikák helyi vonatkozásainak elsimítására irányuló törekvés. A nemzet egységének eszméjét dolgozzák itt ki.

Novgorod, amely e században Moszkvával az elsőbbségért harcol, szintén lázas restauráló tevékenységet folytat és a nemzet egységének önmaga köré tömörítését tervezi. 1448-ban megszerkesztette a maga egyetemes orosz krónikáját és Moszkvától való függetlenségét saját, novgorodi szentjeinek kultuszával, legendákkal stb. hangsúlyozta. A század végén azonban a moszkvai nagyfejedelem a szintén önálló utakat követő Tverrel együtt Novgorodot is bekebelezte a birodalomba.

Megerősödött a külföldi világi irodalmak hatása. A törökök 14. századvégi balkáni előnyomulása idején sok délszláv menekült Moszkvába. Közülük néhányan kiemelkedő kulturális szerephez jutottak, pl. a már említett, bolgár neveltségű Kiprian metropolita, a szerb Pahomij Logofet, az orosz kronográfia (világkrónika) megalapozója (1442) stb. A bizánci világi szépirodalmat s az európai középkor tudományosságát – eddig ismeretlen szellemi területeket – a délszláv irodalmak tükrében kezdte megismerni a 14-15. század műveltebb orosz olvasója.

A külső befolyások a művészeti emlékeken már a 14. század második felétől megmutatkoztak. A bizánci és olasz reneszánsz hatása elérte Novgorodot, Pszkovot, Tvert, Moszkvát. Az orosz irodalom stílusába szubjektivizmus és líraiság hatol be. Az írói névtelenséget a szerzők egyéni jelentkezése, a hősök színtelenségét a lélektani ábrázolás primitív kezdetei váltják fel.

A magasabb, szellemi síkon itt-ott már észrevehető érdeklődéssel szemben a nép legszélesebb rétegei teljes magukra hagyottságukban alig érezhettek bármi változást. A nagyfejedelmeket a tömegek műveltségének emelésére nem sarkallja semmi, az egyházi vezetők sem nyugtalankodnak. A papnál s a mesternél való tanulás lehetőségei nem voltak korlátozva, a tehetségesebbek bejuthattak a kolostori iskolákba. Másrészt a közfelfogás az, hogy a nép a templomi szertartások, egyházi ünnepek révén, a böjtök megtartásával könyves műveltség nélkül is jámborságban él, viszont a műveltség nem mindig vezet jóra, csak "bölcselkedés", eretnekség a vége és az ország hitegysége megbomlik.

A világi papság műveltsége, különösen vidéken, elérte a mélypontot. Anyagi és szellemi elesettségében csak tengődik ez a foglalkozás. Senki sem akar papnak menni, hacsak az nem, aki egyéb kötelezettségektől – adózás, katonaság – akar megszabadulni vagy nincsen más munkához kedve. De így sincs mit irigyelni rajta. Paraszti sorban élő, gondokkal küszködő ember, akinek, ha meg akar élni, a földjén kell dolgoznia egész nap. Sem ideje, sem lehetősége nincsen a művelődésre. Foglalkozása elsajátításának sokszor egyetlen útja a mesternél való tanulás. Alig különbözik hívei analfabéta, babonás tömegeitől. Ha számára iskolát alapítanának a messzi püspöki városban, az üres marad, ő oda nem jut el. Nincs is szüksége rá, a falu igényeit így is ki tudja elégíteni.

A moszkvai nagyfejedelemség, amely az előző században folyton terjeszkedett, III. Iván (1462-1505) alatt végleg lerázta magáról a tatár igát (1480) és az orosz föld legnagyobb hatalmává lett. A 16. század első felében nagyjából be is fejeződött a birodalom európai részeinek egyesítése. Kivétel maradt Belorusszia (Fehéroroszország) és Ukrajna egy része, amely területek 1386 óta a szomszédos litván nagyfejedelemség alá tartoztak. Kijevet a litvánok már 1362-ben elfoglalták. A nyugati és délnyugati területek kiszakadása a keleti-szláv egység felbomlásával, a nyelvi és kulturális fejlődés szétágazódásával járt. Kijev fokozatosan nyugati, lengyel-katolikus befolyás alá került. A régi, kijevi Oroszország területén kifejlődött egyházi rendszer szívósan védekezett, a görög hagyományt követte s a katolicizmussal és később a protestantizmussal is állandó vitában állt.

Az önálló moszkvai "nagyorosz" fejedelemség III. Iván idejében élénk politikai kapcsolatokat fejlesztett ki a nyugati államokkal, Magyarországgal, Velencével, Rómával, Ausztriával, Németországgal, Dániával. A görögök Konstantinápoly eleste (1453) után reménnyel tekintettek Moszkva felé. A pápa a török előnyomulása elleni szövetségbe Moszkvát is be akarta vonni s ezért kész volt az orosz uralkodót a bizánci impérium örökösének tekinteni. Az orosz egyház ugyancsak kész volt az egyházi szupremácia Bizánctól való átvételére. Ezt az örökséget átvenni nem is volt alaptalan ábránd: a moszkvai birodalom mint a keleti ortodoxia egyetlen független állama valóban jogot formálhatott arra, hogy a keleti kereszténység politikai súlypontjává legyen.

Már a 15. század végétől érlelte s a 16. század elején kipattantotta az orosz pravoszlávia a jelszót: "Moszkva – a harmadik Róma". Az ókori Róma ugyanis elvesztette a keresztény vallás tisztaságát – mondják –, ezért kellett elbuknia 476-ban, a "második Róma" (Bizánc) a firenzei unió (1439) elfogadásával eretnekségre hajlott, ezért büntette Isten a törökkel; a "harmadik Róma" Moszkva, amely hű marad az ortodoxiához, "negyedik Róma" pedig nem lesz, mivel már közel van a világ vége. Csak egyetlen keresztény cár lehet, ez pedig az orosz fejedelem, aki az egész világmindenség uralkodója.

A cárok azonban nem vették magukra a bizánci örökséget, nem voltak hajlandók a török ellen háborút kezdeni. Csak "egyetemes orosz" uralkodónak nevezik magukat és céljuk az "orosz földek" egyesítése. A cári címet megkövetelik, de nem hajlandók tekintélyüket a függetlenségét oly gyászosan elvesztett Bizáncból levezetni. Ők nem a görögök kegyéből kapták címüket, hanem Isten kegyelméből "kezdettől" uralkodók a saját hazájukban, sőt a kereszténységet is már Szent András apostoltól vették fel őseik, tehát vallásuk egyidős a katolicizmussal – hangzik a moszkvai uralkodók válasza a német császár és a pápa követeinek. A hatalom "isteni jogalap"-ja az orosz autokrácia igazát minden egyéb jog és legitimáció fölébe emelte.

Itt kezdődik a cári hatalom önállósulása, elválása a belső, egyházi várakozásoktól, éppúgy mint a külső érdekektől. III. Iván a nyugati diplomácia óhaja szerint járt el ugyan, amikor feleségül vette az utolsó bizánci császár unokahugát, Zoít (Szofía Paleológu), de a házasságához fűzött nyugati reményeket már nem váltotta be. Adót a tatároknak többé nem fizetett, s 1485-től "egész Oroszország" autokrátorának neveztette magát. Megnőtt az udvar fénye, pompája, új udvari méltóságokat teremtettek, új követfogadási szertartás lépett életbe. Ezek a bizánciakra emlékeztető külsőségek azonban egészen más szellem kifejeződését szolgálták. III. Ivánt félték alattvalói – már ő megkapta a "rettegett" (groznij) melléknevet – s a cár tisztelete vallásos motívumokkal szövődött át, de mindez távol volt attól, amit bizantinizmusnak nevezünk. A cár nem a bizánci imperátorok rekvizitumaival jelentkezik, egyházi funkcióikat sem veszi magára. Egyeduralkodói önérzete, amellyel a bojárság fölé magasodik és a külföld felé az orosz dinasztia méltóságát képviseli, a nemzet erejének tudatából fakadt. Jogait nem a kelet-római birodalom "örökségére" alapozza – a 16. századi publicisztika mindenképp igyekszik kimutatni Oroszország ősi függetlenségét Bizánctól –, hanem a moszkvai nagyfejedelmeknek egyenest Augustus császártól való leszármazására. A dinasztiának ehhez a reneszánsz jellegű törvényesítéséhez a cári cím használatának Vlagyimir Monomahig való visszavitele járult. A krónika szerint ő legyőzte a görög császárt, aki erre uralkodói jelvényeket küldött neki. (A kétfejű sasos címert III. Iván mindenesetre átvette Bizánctól, mikor Zoít nőül kapta.)

A 16. század orosz uralkodói következetesen ragaszkodtak e genealógiai és államjogi fikciókhoz s makacsul védték velük minden igényüket. Az orosz földek egyesítése szempontjából különösen a kijevi korral való folytonosság hangoztatása volt fontos, mert a cárok a volt kijevi területeket még nem tudták visszaszerezni a litván uralom alól. Ezekért a területekért a harcot "Moszkva – a második Kijev" jelszóval folytatták.

Az egyház a maga részéről továbbra is igyekezett a bizánci örökségre hivatkozni, mert az imperátorok utódainak tekintett cárok alatt ez biztosította számára, hogy a világi és az egyházi hatalom szakrálisnak tekintett, egyenrangú együttműködése fennmaradjon. (A két hatalom harmonikus együttműködésének, "szimfóniájának" eszméjét Bizáncban Photios pátriárka képviselte a 9. században.) A moszkvai állam megszilárdulásával a Nomokanon és általában a bizánci jog szelleme mindenesetre erősebben kezdett érvényesülni orosz földön ("Szugyebnyik", 1497)^[77]

III. Iván udvara a nemzet szellemi újjászületésének központja. Az Itáliában nevelkedett Zoí és olasz-görög környezetének befolyása alatt némi humanizmus kelt életre, amely azonban csupán az előkelők vékony udvari rétegére korlátozódott és ők is inkább csak az újonnan lefordított bizánci kódexekből ismerték a klasszikus antikvitást. A görögök iránt azonban voltaképp semmiféle rokonszenv nem mutatkozott, Zoít sem szerették.

A belső tényezők létrehozta és a nemzet múltjára támaszkodó orosz reneszánsz csakis Nyugat felől kaphatott friss, termékenyítő eszméket. III. Iván kora az újkori civilizáció átvételének kezdeti szakasza. Bányászok, építészek, iparosok, fegyvermesterek jönnek be, megindul az ország ipari fejlődése. A külfölddel való kapcsolatok szintén az orosz nemzeti büszkeségnek és az orosz föld szeretetének növekedésére vezettek. Az orosz diplomaták idegenben is megtartották otthoni vallási és egyéb szokásaikat, öntudatuk rendíthetetlen volt: abból a tudatból táplálkozott, hogy küldőjük, a cár, kiválasztottságban minden más nyugati uralkodót és királyt megelőz. Egyébként Európa főleg a 16. századi cárokhoz küldött követségek útján szerezte az első hiteles értesüléseket az oroszokról (Johannes Fabri 1525, Paolo Giovio 1537, Siegmund Herberstein 1549).

A tatár szokások, életmód, divat nyomait magán viselő Moszkva most olasz építészek és művészek keze alatt formálódik. A várost megerősítik, templomokat, palotákat építenek. A Kreml építésében az olaszokon kívül különböző orosz városok építészei vesznek részt. Már nem Konstantinápoly a minta, hanem az orosz nemzeti önállóság jegyében olvasztják össze a kijevi hagyományokat és a helyi orosz különbözőségeket egyetlen közös építészeti stílusba. Az "orosz egység" adta mindennek a lelkét. Az Uszpenszkij katedrális pl. az "egész orosz nemzet" központi szentélyének készült. Az egységes stílus azután szétterjedt és felváltotta a helyi hagyományokat nemcsak az építészetben, hanem a többi művészetben és mesterségben is. Iván udvarában kezdik meg az idegen nyelveken értő tolmácsok kulturális tevékenységüket. A nyugati nyelvekről való fordításokkal az orosz birodalomba behatol az európai tapasztalati tudományosság: asztronómiák, kozmográfiák, latin grammatika, orvosi könyvek, történelmi munkák.

A kor azonban mélyreható változások előjeleivel terhes. Az ország politikai egyesülését mindenfelől szellemi szakadások árnyai kísérik. Fenyegető az ellentét elsősorban az alsópapság s a nép nyomora, tudatlansága, meg a kolostorok gazdagsága s növekvő politikai szerepe között. A pénzgazdálkodás erősebb elterjedésével a nagyfejedelmeknek katonai szolgálatot teljesítő "udvari nép" (dvorjansztvo), amely csak feltételesen, szolgálata fejében kapott birtokot (pomesztyje), s birtokára nem vehetett fel kölcsönt, igyekezett a rendelkezésére álló forrásokat, a paraszt munkáját és fizetőképességét minél jobban kihasználni. A parasztság tömegei menekültek a Volgán túli új településekre, a Don-vidéki szabad kozák területekre vagy a legközelebbi kolostori, főpapi nagybirtokra. Ez ugyanis adómentességet s egyéb kedvezményeket élvezett, így jobbágyainak helyzete valamivel tűrhetőbb volt.

A 15-16. században az egész orosz termőföldnek körülbelül 1/3-a egyházi birtok. A szerzetesi gazdaságok hatalmas jobbágylétszámmal dolgoztak, virágzott a kereskedelem, vámokat, adókat szedtek, ipart űztek, kórházakat, jótékonysági intézményeket tartottak fenn. Fejedelmek és bojárok rendszeresen látogatták kedvelt kolostorukat tanácsért, lelki vigasztalásért. A moszkvai uralkodók egész kíséretükkel utaztak a monostorokba. Különösen Troice-Szergijeva Lavra tanácsát kérik ki minden fontosabb állami, hadi, családi ügyben. A kolostorok, monostorok valósággal a társadalmi rend őrei, a világi hatalmat ők szentesítik a nép előtt. Lakóik, azonkívül, hogy anyagilag el vannak látva, kiváltságos helyzetet foglalnak el a társadalomban, a cár és a tömegek tiszteletét egyformán élvezik. Sokan mentek szívesen szerzetesnek ebben a korban. Előkelő politikai száműzöttek is kerültek a kolostorokba s ott sem mondtak le bojári magatartásukról. A régi egyszerű, szigorú életmód helyét egyes szerzetesházakban fényűzés kezdte felváltani. A 15. század végétől sokasodnak a panaszok a kolostori élet erkölcsi színvonalának süllyedése miatt. A 16. század kolostoraiban már a gyermekek iskolázását sem tartják szerzeteshez méltó foglalkozásnak.^[78]

Egyház és állam viszonya volt a másik probléma, amelynek a világi hatalom megerősödésével fel kellett vetődnie.

Az orosz egyház a tatár idők alatt változatlanul a konstantinápolyi pátriárkától függött, ami belföldi, orosz viszonylatban az uralkodótól meglehetős függetlenséget is jelentett. A 13. század közepe óta Konstantinápollyal lazult a viszony, nem egyszer maguk az orosz püspökök választották metropolitájukat és a pátriárka csak megerősítette s beiktatta őt. A 15. században, amikor Moszkva és Kijev egyházai egymástól el voltak választva, a görögökkel fenntartott kapcsolat komoly megpróbáltatás elé került.

Konstantinápoly a török hódítókkal szemben az 1440-es években már vesztésre állt. A pápaság és a Nyugat katonai segítségének reményében kész volt tárgyalni a katolikus egyházzal. Róma is engedékenyebb volt, elfogadta a Kelet hagyományait, rítusbeli eltéréseit, egyházstruktúráját. A firenzei zsinaton (1439-1442) létrejött a keleti és a nyugati egyház közötti unió. A megegyezéshez a konstantinápolyi pátriárka s nyomában a kijevi metropolita is rögtön csatlakozott. A zsinatról hazatérő Izidor metropolita Kijev után Moszkvában is érvényesíteni akarta az uniót, de azonnal kolostorba zárták, hallani sem akartak az egyezményről – igaz, hogy őket a törökök nem is fenyegették. A moszkvai egyház püspökei az unió miatt árulással vádolták Konstantinápolyt, s most már kézbe vették metropolitájuk beiktatását. Ez a nevezetes "1448-as lépés" egyszerre különítette el az oroszokat az egyetemes és a görög anyaegyháztól is. Bizánc elestével aztán – bár nem formailag – az orosz egyház lényegében autokephaliát, teljes önállóságot szerzett (1453). Függetlensége viszont azzal járt, hogy a moszkvai uralkodó szava most már korlátlanul érvényesülhetett az egyházi dolgokban.

III. Ivántól kezdve az állam megerősítette pozícióit, összeszedte hatalma biztosítékait s arra törekedett, hogy az egyház belpolitikai súlyát csökkentse. Érdekében állt ez másnak is. Az egyházi birtokok kivételes helyzete az államot szolgálók rendjének a helyzetét súlyosbította, mert nagyobb közterhet kellett viselnie. A 16. században már maguk a cárok tartják napirenden az egyházi birtokok kérdését. III. Iván még nem lép fel határozottan. A modern állami abszolutizmust némiképp bizánci-szakrális értelemben előkészítő autokrátor, IV. (Rettegett) Iván (1533-1584) – aki már hivatalosan is felvette a cári címet – már kíméletlenebb. A 70-80-as évek parasztvándorlása miatt megszüntették az egyházi birtokok földszerzési jogát, megtiltották a részükre történő birtokadományozást. Az egyház vezetőinek kinevezése is már az uralkodótól függött. Ekkor ugyan elhalt a hatalommal szemben addig igen merészhangú egyházi kritika, ám világi hatalmának alapjait és döntő erkölcsi befolyását az ortodoxia tovább is meg tudta őrizni.

A harmadik, megoszlást okozó tényező a nyugati racionalizmus behatoló szelleme volt, amellyel a vallásos hitnek fel kellett vennie a harcot. Az átvett nyugati technika képében, a behívott idegen szakemberek életmódjában, a tudományos könyvek lapjain és végül, többek között, eretnekségek formájában is jelentkezett a profán szellem. Vele az orosz életben eddig teljesen ismeretlen radikalizmus és kritika ütötte fel a fejét. Igaz, hogy volt mit bírálni. Az aszkézis puszta formalizmussá süllyedése, a szertartások túlburjánzása, az egyházi nagybirtokok, a szerzetesség világias életmódja s az elharapózott szimónia – egyházi vagy lelki javak pénzért árusítása – elegendő anyagot nyújtottak az elégedetlenségre.

Már a 14. század közepétől feltűnt a nyugatra néző, önálló szellemű Novgorodban egy szekta ("sztrigolnyiki"), amely az egyházi visszaéléseket ostorozva minden külső formát megtagadott, elvetette az egyházi hierarchiát, a szerzetességet, a liturgiát, a szentségeket, s kizárólag a lelki bensőség fontosságát hangsúlyozta.

Az ún. "zsidózók" ("zsidovsztvujuscsije") eretnekségével a 15. század végén megint csak Novgorodban ébredt fel a protestálás. A zsidózók nemcsak minden egyházi kultuszt és szervezetet utasítottak el, hanem Jézus istenségét is, végeredményben magát a kereszténységet. Szembehelyezkedtek a századvégi közhangulattal is, amely az 1492. évre kiszámított világvégét rettegéssel várta. Természetes, hogy a szerencsésen elmúlt esztendő pártjuk megerősödését vonta maga után. Műveltebb emberek voltak, köztük több egyházi férfiúval, volt teljes szentírásfordításuk, amivel az ortodoxia még nem rendelkezett, tudtak idézni, érvelni, cáfolni és ami a legfőbb: 1480-tól, amikor az eretnekség átterjedt Moszkvára, igen befolyásos pártfogókra tettek szert. Az udvarban, Zoé környezetében amúgy is nyugati szellem uralkodott, de most a világiasság egyenest meglepő lendületet vett. Az eretnekek, akiket minden téren a reformálás vágya fűtött, egész kört alkottak Iván udvarában. Különös eréllyel hirdették a kolostori birtokok szekularizálását. A cár annyira nem idegenkedett tőlük, hogy lelki atyját közülük választotta; egyes kolostorok élére, sőt a metropolitai székbe is zsidózó, Zószima, került.

A zsidózók az egyházat nehéz helyzetbe hozták. Egyszerűen adminisztratív úton fellépni ellenük már csak befolyásos tagjaik miatt sem biztatott sikerrel. Ők a tudást vetették harcba, ami legalább annyira új volt az ortodoxiának, mint maga a kételkedés. A tudással szemben az aszketikus élet igénytelensége és a szerzetesi szelídség tehetetlennek bizonyult. Tudós és erőskezű egyházfőkre volt szükség.

A zsidózókkal Gennagyij novgorodi érsek vette fel a harcot.^[79] Művelt, a nyugatiaktól nem idegenkedő, igen energikus főpap volt, "arte et marte", tudománnyal és fegyverrel küzdött. Véleménye az, hogy az eretnekeket meg kell égetni, kivégezni, felakasztani; szívesen alkalmazná a spanyol inkvizíció módszereit, viszont látja, hogy az eretnekség terjedésének fő oka a papság nagyfokú tudatlansága a hit dolgaiban, tehát szellemi eszközöket is igénybe vesz. Az eddigi gyűjteményekben szétszórt bibliarészeket összegyűjti, a hiányokat új fordításokkal a Vulgata alapján és héberből egészítteti ki a görög szövegek helyett, így végre létrejött az első teljes orosz Szentírás (1499). Fordítók, másolók, szerkesztők egész tudós köre dolgozott rajta; jellemző volt a római katolikusok bevonása: egy Benjamin nevű horvát dominikánus is szerepelt a munkatársak között.

Gennagyij szervezte meg az eretnekek elleni zsinatokat és az ő felhívására szállt síkra az egyház védelmében Ioszif Volockij († 1515), a volokolamszki kolostor alapítója. Volockij nagy racionalista, az orosz kolostori életmód szigorú szabályozója, szisztematikus, hideg fő, igyekezett megcáfolni a zsidózók tanítását. "Felvilágosító" ("Proszvetyityel") c. műve a hitelvek rendszerezésének első orosz kísérlete volt. Ő is az eretnekek kivégzését követelte. Támadásai következtében a zsidózó metropolita kénytelen volt lemondani s a cárt is sikerült végre erélyes fellépésre bírni. Az 1504. évi zsinat tettre váltotta Gennagyij–Volockij szándékait. Az egyházi kiközösítést a cár ítélete követte: az eretnekeket elfogták, bebörtönözték, néhányukat megégették. Hiába emelte fel szavát a megtérők visszafogadása érdekében a Volgán túli lavrák remete szellemének képviselője, az iszihaszta lelkületű Nyil Szorszkij (Nilus Maikov, 1433-1508).

A tudás szükségessége kényszerítette Gennagyijt arra is, hogy a papság iskolázására gondoljon. A lelki primitivitás valóságos kultuszával kellett megküzdenie. Nemcsak az egyház, hanem az uralkodó sincsen meggyőződve arról, hogy az alsópapságnak okvetlenül iskolázottnak kellene lennie. Gennagyij az 1500. év körül írt levelében arra kéri a metropolitát, járjon közbe az uralkodónál, hogy iskolákat alapítson. Érve az egyetlen, amivel hatni lehetett: a papság még a szertartások végzésére is képtelen.

Különös hangsúly esik ügyesen dramatizált írásában a papi foglalkozás kényszeredettségére. "Elébemhoznak egy parasztot, odaadatom neki olvasni az Aposztolt – meg sem tudja kezdeni; odaadatom a Zsoltárokat, ebből is alig makog; megtagadom [a felszentelést], erre ők így mentegetőznek: 'a mi földünk, Uram, olyan, hogy nem tud műveltebbet teremni', és az egész földjüket leszidta, hogy nem akad ember, akit a papságra válasszanak. Kérve-kértek aztán: 'Légy oly kegyes, Uram, taníttass bennünket', erre az ekténiákat [responsorium] taníttatom nekik, de ő [!] egy szóra sem tud felelni, te ezt mondod neki, ő azt válaszolja; taníttatom őt azbukira: keveset belekóstolva hazakérezkednek, ezt sem akarják megtanulni." Faragatlan emberek, mesterek tanítják a gyermekeket – folytatja Gennagyij –, nem csoda, hogy tőlük eljőve semmit sem tudnak, az egyházi szertartásokról fogalmuk sincsen. Még a beiktatott papokat is taníttatni kell: legutóbb négyen jelentkeztek nála, de egy hét alatt nem bírtak végezni az azbukival, erre ők is hazamentek. Vajon egyáltalában ortodoxok-e az ilyenek? Csak az uralkodó teremthet rendet és egységet, kérve-kéri tehát a metropolitát, emeljen szót iskolák alapítása érdekében.^[80]

Természetesen nem történt semmi. Miért is nyugtalanítsa a papok iskoláztatása éppen az uralkodót, mikor maga a birtokos főpapság nem mozdul, s még a püspökök között is akad műveletlen?

A szellemi szekularizálódás s az idegen minta – IV. Iván különösen sok angol bányászt hívott be – nem hagyta érintetlenül a 16. század moszkvai társadalmát. Feltűntek a "nyugatosok", akik a világi hiúságnak áldoztak külsőleg is: borotválták a bajuszukat, szakállukat. Igen nagy felháborodást okoztak ezzel a régiség híveinek körében. De nőttek az ellentétek az egyházon belül is. Nemcsak az eretnekekkel való elbánás kérdése volt heves viták témája. Volockijnak az 1503. évi zsinaton az egyházi birtokokat már nyilvánosan kellett megvédenie Nyil Szorszkij spontán támadásával szemben. Ez a kérdés izgatta leginkább a Volgán túli szerzeteseket és felfogásuk megegyezett az udvaréval, meg a nagybirtokos bojárságéval.

A politikai vonalon háttérbe szoruló és külső-belső támadásokban részesülő egyház kénytelen most már, középkori nyugalmát feladva, a Gennagyij megkezdte úton továbbhaladni. Nem az iskolázás megszervezéséről van szó, akárcsak a papok számára is, arról sem, hogy a nyugati, latin teológia fegyvereit vegye át, hiszen Bizánc is azért bukott el, mert közösködött Rómával (firenzei unió!), hanem arról, hogy ő maga végrehajtsa a belső megújulást, oda térjen vissza, ahonnan még Szent Vlagyimir merített, az eredeti, tiszta görög forrásokhoz.

Az egyháziasság megújulása forma szerint Gennagyij bibliafordításával kezdődött. Bár nem tudott teljesen megszabadulni az apokrifektől, ez a fordítás szolgáltatta azt az alapvető vallási kódexet, amelyre az ortodoxiának legelőször szüksége volt. Az istentisztelet könyveinek megújítása érdekében azután ismét csak a régi központ, Áthosz segítségéhez fordultak. Konstantinápoly eleste után a görög egyház maga is a nyugati egyetemekre küldte teológusait és igyekezett a latin tudományosság fegyvereit saját javára hasznosítani. Áthoszról tehát az Itáliában tanult, humanista műveltségű Makszim Greket küldték Moszkvába.^[81]

Grek igazi görög: szeretné III. Vaszilij cárt fegyveres beavatkozásra bírni Konstantinápoly felszabadítása érdekében. A cár nemcsak Oroszország uralkodója – mondja –, hanem az "egész földkerekségé". Egyben vissza akarja téríteni az orosz egyházat a konstantinápolyi pátriárka fősége alá. Nagyon rosszkor jött. De azért igénybe vették szolgálatait. A Zsoltárok Könyvének új fordítását adta – ő latinra, a tolmács latinról oroszra fordított –, azután megbízták a többi istentiszteleti könyv kijavításával. Ez azonban túlságosan kényes feladatnak bizonyult. A régi, sokban torzult, hibás szövegeket több mint félezer év használata szentesítette. A moszkvai teológusok azt tartották, hogy ha angyal szállna le az égből és azt parancsolná, hogy valamit megváltoztassanak, annak sem volna szabad hinni. A Grek kívánta javításokat vallásos és nemzeti önérzetük nem tudta elviselni. Nekik ő nem úgy javított, ahogyan kellett volna, mert szempontja kizárólag a humanisták filológiai szöveghűsége volt. A kor és különösen a fejedelem erkölcsi életére vonatkozó őszinte kritikája meg éppen ellenségeket szerzett neki. Elítélték s évtizedekig kolostori száműzetésben kellett élnie, azonban ismerőseivel szabadon levelezhetett.

Grek, aki áthoszhegyi szerzetesként az evangéliumi szelídség hirdetője volt, de lángoló buzgalom fűtötte az egyházért és mint Savonarola nagy tisztelője az egyházi birtokok ellen küzdött, hívei révén így is tekintélyes szerepet játszott a 16. sz. szellemi mozgalmaiban.

Az egyházi könyvek reformja tehát egyelőre elodázódott. Az érdeklődést most nem is a kritikai, hanem a konstruktív munka foglalta le. A megvalósult összorosz egység eszméje frissen élt a köztudatban, ezt kellett egyház és állam közös szellemi pecsétjével ellátni.

Az egyház ezt az alkalmat használta fel arra, hogy hatalmi helyzetét, a cárizmushoz fűződő bizonytalan viszonyát legalább eszmeileg, irodalmi téren tisztázza. Igazolni igyekszik a világi hatalommal való együttműködését, hogy biztosítsa "hivatalosságát", a cárizmussal való szoros kapcsolatát a jövőre is. A pillanat kedvező volt. A problémák felvetésének e századában a szellemi egység látható formákba öntése az ortodoxia lelki hatalmára támaszkodó cárizmusnak legalább annyira fontos, mint a dinasztia hatalmi fejlődésétől elmaradni nem kívánó egyháznak. Mindkét oldalról felmerült a közös és egységes ideológia kodifikálásának szüksége.

A saját, kijevi múltjára támaszkodó orosz reneszánsz az eddigieknél szélesebb és mélyebb feladatokat állított a művelődés elébe. Ezeket a nagy múltú, de csak szűk helyi hagyományokkal rendelkező Novgorod, Pszkov, Tver semmi esetre sem tudta volna már megoldani. Ugyan Novgorod kezdte, de Moszkva lett a nemzeti és vallásos egység eszmei kidolgozásának központja. Tudósoktól körülvett főpapok szorgoskodnak egyház és állam közös múltjának vallási, irodalmi, történeti feltárásán. Sokkötetes, gazdagon illusztrált óriási fóliánsokba gyűjtik össze a feltalálható régi anyagot s új értelmet öntenek belé, amely a dinasztikus-cári és vallásos-egyházi érdeket egyetlen közös eszményé magasztosítva, az orosz egység gondolatának terjesztését szolgálja.

A munka megkezdése Makarij metropolita (1482-1563) nevéhez fűződik. Makarijt szintén Novgorod adta, a város érseke volt 1526 óta. Engedékeny, a hatalommal kiegyező művészlélek, festő és szónok, egyszersmind jó szervezőtehetség. Művelt írók csoportosultak körülötte. Az ő szerkesztő műhelyében készült el a kor vallási-irodalmi enciklopédiája, a "Csetyji Minyei" (havi olvasmányok), 12 ívformátumú fóliánskötetben, több mint 27.000 oldalon. Benne az orosz földön található "összes olvasott könyveket" gyűjtötte egybe Makarij és íratta át munkatársaival. Több változatban húsz évig készült, és literátorok, szerkesztők, írnokok, illusztrátorok serege dolgozott rajta. Tartalma: a Szentírás könyvei, magyarázatok, szentek élete, a korábbi egyházi olvasmány-jellegű gyűjtemények, Smaragd, Zlatosztruj, szerzetesi szabályok, pásztorlevelek, elbeszélések, útleírások stb. Az anyag napokra van szétosztva s mindig az aznapi ünnephez vagy szenthez kapcsolódik. A "Csetyji Minyei" értéke irodalmi és művelődéstörténeti szempontból igen nagy. Belőle értesülünk arról, miből állt az orosz középkor művelődése. Makarij 1542-ben lett "moszkvai és összorosz" metropolitává. Szerkesztő köre ekkor a 17 éves IV. Ivánt jó útra térítő barátok, főpapok, szerzetesek összefogásából létrejött "kiválasztott", vagyis "Belső tanács" (Izbrannaja rada) tagjaival bővült ki. Ez a baráti kör a cárnak nem hivatalos szervként továbbra is tanácsadó testülete maradt. Makarijon kívül beletartozott többek között Szilvesztr, Andrej, Jermolaj-Erazm, A. F. Adasev stb., akik a legkülönbözőbb egyházi, politikai, történelmi, társadalmi kérdésekkel foglalkoztak s valósággal egy 16. századi akadémiát alkottak. Tudtak görögül és Makszim Grekkel leveleztek. A cár maga is művelt, jó tollú vitázó volt, mint a tőle elpártolt Andrej Kurbszkij herceggel, Grek tanítványával folytatott levelezése mutatja.

Az 1547. és 1549. évi zsinatokon végbement az egyes történelmi személyiségek és helyi csodatevők (csudotvorci) szentté nyilvánítása és ezzel összorosz kultuszba egyesítése. Makarij idejében kétszer annyi kanonizáció történt, mint valaha előtte. Az ország morális egységét akarták megteremteni. A "Csetyji Minyei" most az új szentek életrajzaival gyarapodott, amelyek standardizált formában, díszes stílusban készültek. Ez a pompa a délszláv retorika útján közvetített európai reneszánsz végső kihangzása volt.

Makarij körének többi vállalkozása is kodifikáló jellegű, enciklopédikus munka. Az orosz történelem Isten felé haladását "A lépcsőzet könyvében" ("Sztyepennaja knyiga") mutatták be. Ez az előző orosz évkönyvek alapján Vlagyimirtól IV. Ivánig generációs sorrendben közli a kijevi és az örököseiknek feltüntetett moszkvai nagyfejedelmek életét. Nem krónika, hanem az európai gestairodalomhoz hasonló udvari műfaj, dinasztikus érdekeket szolgál. A cárok életéhez és tetteihez az egykorú metropoliták életét is csatolja, ezzel mintegy igazolva a világi és egyházi hatalom összetartozását.

Az összes előző történeti munkákat egyesítették és állították világtörténeti távlatba a "Nyikon évkönyv"-ben ("Nyikonovszkij letopisznij szvod"). Ebben a cárok a római imperátorok és bizánci császárok utódaiként szerepelnek. Szintén húsz évig tartott, mire a sokkötetes évkönyv, a kor történelmi enciklopédiája elkészült. Illusztrált változata a maga 16.000 miniatúrájával a korabeli orosz könyvművészet kiemelkedő teljesítménye volt. Az egyházi szerkesztőség minden kódexben súlyt vetett arra, hogy igazolja a cári egyeduralom Istentől való származását és kimutassa a görög impérium és az orosz birodalom közötti jogfolytonosságot. Erre tisztán a "harmadik Róma" igény ihletett, nem pedig a görögökre való támaszkodás reális szüksége. Makarij és köre kizárólag az orosz hagyományokat gyűjtötte össze és kodifikálta, anélkül, hogy a szent szövegeknek vagy a hagyományoknak az eredeti görög forrásokkal való összevetése túlságos gondot okozott volna nekik.

A társadalmi élet normalizálása volt a célja a IV. Iván által összehívott ún. "Sztoglav" zsinatnak (1551). (A név eredetileg a zsinat határozatait összefoglaló száz fejezetes kiadványt jelölte.) A zsinaton a világi és egyházi hatalom vezetői a cár irányításával az orosz élet megingatott alapjainak újjárendezésén dolgoznak. Szintén nem az eredeti bizánci szokásokra vannak tekintettel, sok sajátosan orosz fejleményt törvényesítenek a vallásos és világi élet területén. Megszüntetik az egyházi szertartásokban mutatkozó helyi különbségeket, egységesen igyekeznek mindent szabályozni.

A múltba néző konzerváló-kodifikáló szellem még a művészet világát is hatalmába veszi. A legnagyobb orosz ikonfestő, Andrej Rubljov, a radonyezsi Szentháromság-kolostor szerzetese, híres "Troica" (Szentháromság) képét bizánci mintára, de még eredeti, szabad fantáziával alkotta meg (1411). A zsinat az ikonfestőket most szigorú lelki és szakmai felügyelet alá helyezi s egységes szabályokat állít fel a templomi festészet számára; a század végére az ikonfestészet megmerevedik: megáll a külső szépséget és a technika mindenhatóságát hirdető, agyonrendszabályozott művészet színvonalán. A korábbi sátortetős, sisakkupolás templomépítési stílus helyébe is ekkor lép az aprólékosan előírt hagymakupolás építészet, ennek emléke pl. a moszkvai Dísztéren ("Vörös tér") álló Vaszilij Blazsennij székesegyház (1556-60).

A zsinat foglalkozott a közélet erkölcsi színvonalának süllyedésével is. Megállapítja, hogy ijesztő méreteket öltött a műveletlenség, az erkölcsi züllés, a babona és a törvénytelenség. Intézkednek a papság részegeskedése, csavargása, a szerzetesek kicsapongása ellen. Szinte szóról-szóra megismétlik Gennagyij panaszát: a papságra jelentkezők olvasni-írni alig tudnak; a jelöltek arra hivatkoznak, hogy csak apjuktól vagy a mestertől szerezték ismereteiket, de írást-olvasást igazában ezek sem tanultak, mert iskolák híján nem volt hol.^[82] A zsinat elhatározta, hogy városonként a legműveltebb papok, diakónusok és írnokok házában iskolákat rendeztet be, amelyek a papságra készülők és a világiak számára egyaránt nyitva állnának. Jószándékuk természetesen írott malaszt maradt.

Az orosz egyház a tatár rabság és az előzőkben vázolt külső és belső okok miatt nem élt át a nyugatiakéhoz hasonló, a modern újkort előkészítő, magas lobogású szellemi középkort. Feladatát a 16. században is kizárólag az ortodoxia szigorú megtartásában látja. A cárt kiválasztottságára, isteni megbízatására, az Evangélium és a keleti szentatyák írásai szerinti cselekvésre figyelmezteti, ám a saját portáján erőtlen a rendteremtésre s továbbra is ellensége minden nyugatinak. Az ortodoxia moszkvai központjából kisugárzó s a nemzeti büszkeséggel összeötvöződött nyugatellenesség a 14. századi orosz reneszánsz idején alapjaiban erősödött meg és őrizte a régi orosz közszellemet. Belső tartalékai azonban a papság és a szerzetesek morális színvonalának süllyedése miatt már nem a régiek. A kor az elmélyülésnek nem kedvezett, a védekezés kényszere határozott magatartást követelt. A 16-17. századi orosz kolostorokban erős formalizmus lett úrrá. Egy moszkvai zsinat pl. 1620-ban az ortodoxiára áttérő katolikusokat és visszatérő uniósokat újra-keresztelkedésre kötelezte. Az intézkedés közel fél évszázadig érvényben maradt.^[83] Az idegen idegenebb volt mint valaha. Bár a kereskedelem és ipar fejlődésével, az állami adminisztráció növekedésével olyan szükségletek jelentkeztek, amelyeket kielégítendő az orosz uralkodók a belső termelés fejletlensége miatt mindinkább rászorultak a nyugati civilizáció átvételére, ez csak materiális jellegű maradt, a technikai eredményekre, gyártási eljárásokra, divatra, egyes nemzetközi szokásokra vonatkozott, mérnökök, iparosok, mesterek behívását jelentette, de lényegében mindig azonnal nemzeti-pravoszláv gondolkodásra való átfordítássá lett. Az orosz kereskedők és utazók, aki a "latin országok"-ban jártak, hazatérésük után kötelesek voltak szertartásos "vezeklés"-t tartani. A külföldi követek fogadása után a cár kézmosással tisztítja meg magát az eretnekek érintésétől.^[84]

A "latin agyafúrtság" elől való szigorú moszkvai elzárkózás azonban egyre kényelmetlenebb a cároknak. III. Ivántól kezdve fokozódó mértékben kerülnek szembe nemcsak az egyház világi pozícióival, hanem túlságosan szűk, ódon gondolkodásával is. A kulisszák mögött folytatott háború az udvar elvilágiasodó, profán szelleme és az egyházi hierarchia megkövesedett állásfoglalásai között egészen a 18. század elejéig, I. Péterig eltart.

Állam és egyház érdekközössége most más területen kezdett jobban érvényesülni. IV. Iván idejében egyre nagyobb szibériai térségek kerültek orosz uralom alá. Az egyház számára a keleti terjeszkedés az ottani pogány népcsoportok megtérítésének lehetőségét nyitotta meg, s a szent cél legitimálta az ország területszerzési igényeit. A hatalom tűzzel-vassal oroszosít, hiszen ezzel az idegen lelkek megmentését, emberré és kereszténnyé nevelését segíti elő. A 16-17. századi területgyarapodással, erődítmény- és városalapítással megnőtt a keleti kolostorok száma is, de ezeket nem remeték vagy aszkéták alapították, hanem állam és egyház közös érdekéből jöttek létre. A távoli monostorok területeket, falvakat, jobbágyokat kaptak az államtól. A szerzetesek viszont kiterjedt missziós munkát végeztek Szibériában. Megerősödtek az orosz történelmi küldetéstudat – a maguk emberségének, egyetemes erkölcsi igazának érzéséből keletkezett, ún. "messianizmus" – hajszálgyökerei, amelyekből később a pánszláv mozgalom, majd a kommunizmusnak a tökéletes társadalom létrehozására irányuló reményei táplálkoztak.

Az oroszok művelődési igényei a 16. században kezdtek kitágulni, s fokozatosan teret nyert a világias gondolkodás. A kor mozgalmas szellemi élete, irodalmi munkálkodása nemcsak tudósokra, mégpedig elsősorban orosz, belföldi szakemberekre, hanem kialakult vagy legalább alakulóban levő olvasóközönség meglétére is utal. És valóban, a nagy gyűjteményekből sok részletet másoltak ki, ezek közismertekké váltak s egyre szélesebb körben terjedt a moszkvai szellemi központ hatása. Már ezernyi írnok, másoló foglalkozik kéziratok másolásával. Papírosra írnak és a század második felétől kezdve folyóírást (szkoropisz) használnak. A kereskedők újra megjelennek a könyvek tisztelői között, a bojárok könyvtárt gyűjtenek. III. Vaszilij cárnak († 1533) igen gazdag, 800 darabot tartalmazó kéziratos gyűjteménye volt. A kolostorok és székesegyházak könyvtáraikkal természetesen továbbra is művelődési központok maradnak.

Élénk publicisztika indult meg, amely az élet konkrét kérdéseit bontogatja: a cári hatalmat, a kormányzást, az egyházi birtokokat, a jobbágy helyzetét stb. Az orosz irodalomtörténet a 16. századot a "publicisztika korának" nevezi. Pártok állnak egymással szemben, literátorok, pamfletisták nyilazzák egymást, a vitatott kérdésekkel az olvasók köre tágul és új közszellem próbálkozik, kezdi első lépéseit.

A szellemi ellentétek fokozódását gyakorlatilag segítette elő s az újkori gondolkodás kezdeteihez jelentős mértékben járult hozzá a profán ismeretek széleskörű terjesztésének új eszköze, a könyvnyomtatás. Ennek valószínűleg velencei vagy szerb mintára történt bevezetése IV. Iván és Makarij együttes műve volt. 1553-tól próbálkoztak vele, s próbaként ki is nyomattak néhány kolofon nélküli istentiszteleti könyvet; végleg 1563-ban szervezték meg a moszkvai tipográfiát (Pecsatnij dvor, kb. 'nyomdaház'). A cél csak az volt, hogy a megjavított szentkönyvek egységes szövege ezzel biztosítva legyen.

Az első orosz nyomtatott könyv, a gazdagon illusztrált "Aposztol" 1564-ben Ivan Fjodorov (1510-1583) moszkvai diakónus és egy társa munkáját dicsérte. Ám egyházi részről ért vádak miatt Fjodorovnak már két év múlva el kellett hagynia az országot. Az "első orosz nyomdász" átment litván–lengyel területre s ott különböző helyeken még három nyomdát alapítva megjelentette a Pszaltirt és a Csaszoszlovot 1570-ben, majd "Bukvar"-ját, az első nyomtatott orosz tankönyvet 1574-ben Lvovban, végül az ún. "Osztrogi bibliát" 1581-ben.

Nem lehetetlen egyébként, hogy a nyomdászat meghonosításában Maxim Grek is közreműködött, akinek annak idején Aldo Manuccival, a tudós velencei tipográfussal "könyves ügyekben" sokszor akadt dolga.

A világi jellegű művelődésben növekvő szükséglet mutatkozott, s a század közepétől az iskolamesterek tudománya iránti erősebb keresletre kell következtetnünk. Főleg a városokban kezd az oktatás felfrissülni, a gyakorlati élet nyomására itt-ott némi világiasabb tudásanyag hatol be az iskolába.

A hagyományos elemi oktatás továbbra is a szülők és mesterek, diakónusok, szerzetesek, írnokok szabad megegyezésének tárgya. A tanítás technikája nem változott. Az iskola a mester otthonában külön erre a célra szolgáló szobácska, ahol az összezsúfolt gyermekek hangosan magolják a leckét. Az ilyen házak neve "iskolaház".

Az iskolai ábécéskönyvek, "bukvar"-ok, népszerű, sokszor másolt anyaga most kibővült s tartalmilag jóval meg is haladta egy ábécéskönyv kereteit. A könyvnyomtatás ezt a műfajt alaposan fellendítette. Ivan Fjodorov említett műve, az "Azbukának" is nevezett első nyomtatott tankönyv, mintája lett a bukvaroknak, sőt, részben, az ún. azbukovnyikoknak is. Az "Azbuka" (ábécéskönyv) tartalma: a szláv azbuki s begyakorlásához a szokásos szótagok, bizonyos grammatikai elemek (szavak, szenvedő szerkezet, felszólító mód), helyesírás, szórövidítési jelek ("titlo"), tanító célzatú bölcs mondások ábécérendben, imádságok, példabeszédek, az Apostolok leveleiből vett részletek. Egyes későbbi bukvarok a gyermekek otthoni nevelését illető egész sor pedagógiai tanácsot tartalmaztak.

Akadtak egyéb, magasabb ismereteket közvetítő tankönyvek is, pl. tudunk egy számtankönyvről ("Cifirnaja szcsotnaja mudroszty"), de ennek egyetlen példánya Moszkva 1812. évi égésekor elpusztult. Történelmi és irodalmi ismereteket a különböző évkönyvek, krónikák közvetítettek. A középkori bizánci gyűjtemények filozófiai és természetrajzi, történelmi tudásanyaga, jócskán megkésve, most jut el az oroszokhoz. Egyelőre békésen meg is fér a szláv nyelvi és grammatikai tudomány primitív kezdeteivel.

A kor tudásanyagának gyűjteményei a középkori európai enciklopédiákra emlékeztető "Azbukovnyik"-ok. Idegen vagy szláv szavak magyarázatos szójegyzékei már a 13. századtól ismeretesek, az első 1282-ből maradt fenn. A 16. században tartalmuk a régi bizánci ismeretanyaggal bővült és ABC-sorrendbe rendeződött. Szerepelnek bennük filozófiai fogalmak, pl. "lényeg", "természet", "minőség", az antik filozófusokra vonatkozó adatok, földrajzi, történelmi, állattani stb. tudnivalók. Az azbukovnyikok legterjedelmesebb része azonban a "grammatika" volt, amely az azbuki fonetikus magyarázatát, írását, a betűk jelentésének és a hangsúlyok jelzésének rendszerét, a római, görög, szláv írásmódok "feltalálói"-nak megnevezését tartalmazta. Az azbukovnyikok különösen a könyvnyomtatás idejében terjedtek el. Olvasták őket az iskolákban is.

A kijevi idők régen kinőtt formáiba szorult egyházias nevelés alapelvei a középkor világának kezdeti megrendülésével nem változtak meg, de a kor követelményeinek megfelelő új megfogalmazást s kiegészítést kívántak. A 16. század életrendező energiája kiterjedt a nevelési elvek törvénybefoglalására is.

A "Domosztroj" ("Házirend") a század nevelési enciklopédiája. Főleg a családi nevelést tartja szem előtt. Nagyobb része még a 15. században Novgorodban készült. Rövidített, végleges formába öntése valószínűleg a már említett Szilvesztrnek (†1566) köszönhető, aki művelt novgorodi kereskedő és könyvmásoló volt, majd mint pap IV. Iván nevelője lett s hosszabb ideig munkatársa maradt.

A "Domosztroj" kétarcú jelenség. Részletekbe menő, hű képét adja a régi orosz életnek és társadalomnak, elveiben a világi életet átható kolostori aszketizmust tükrözi a maga ünnepélyes, szertartásos világával, de már új követelmények is helyet találnak benne: az előkelőbb városi s bojári családnak szolgálva kódexül, becsületes életmódra oktat, praktikus magatartási szabályokat közöl, leírja a ház és a gazdaság helyes rendjét. Mindezt szorosan átszövi a patriarkális ortodox erkölcs szabályaival.

Első fejezetei közül több foglalkozik a szorosan vett neveléssel. A Monomahnál fellépett eszmény, az istenfélelem és a jócselekedetek, uralkodik itt is. A hangsúly azonban a család pedagógiai szerepén van. Az atya kötelessége egész háza népét Istenhez vezetni, felel értük az utolsó ítélet napján. Ezért tehát olyan korlátlan úr otthon, mint a bibliai patriarchák. Ő a házi kolostor elöljárója. A feleséget is engedelmességben kell tartani. A szülők szoktassák kézi munkára gyermekeiket, a fiúkat apjuk, a lányokat anyjuk.

Szigorú szellem hatja át a "Domosztroj" nevelési tanácsait. Sokat vesz át szó szerint Aranyszájú Szent János pedagógiai tanításaiból. A verést azonban már természetes fegyelmező eszköznek tartja. A gyermeket vesszővel kell nevelni, nem hal meg tőle, sőt hasznára lesz: testét ütve lelkét mented meg a haláltól. Ne mosolyogj, és ne játssz gyermekeddel, ne engedj neki, hanem addig "törd bordáját", amíg fiatal. Öregségedre így fog tisztelni és megörvendezteti szívedet.

Az újszövetségi szeretetet főleg Szilvesztr saját fiának szóló tanítása ("Poucsenyije i nakazanyije ot otca k szinu") képviseli, amellyel a "Domosztroj"-t kiegészítette. Fia ekkor már állami szolgálatot teljesít. Szilvesztr a hivatali hűségen és becsületességen kívül szelídségre, emberiességre buzdítja, és ezt – mint Monomah – saját életének nemes példáival támasztja alá. Különösen feltűnik, hogy az ő tanácsai is elsősorban az embertársakkal való viszony, a szociális erkölcs körében mozognak. "Az elöljáróság iránt légy engedelmes, társaiddal tanácskozz, az írnokkal, mesterrel és őrrel légy szigorú, de barátságos, és minden emberhez előzékeny. A szegények, szerencsétlenek, szükséget szenvedők, foglyok dolgát minden késedelem nélkül intézd, lásd el őket erőd szerint étellel-itallal, adj alamizsnát, figyelemmel arra, hogy ki az az ember." Hasonló szellemben fogant a többi tanács is.

Az orosz pedagógiai hagyomány alapvonása tükröződik valamennyiben. Nem az egyén tökéletesedési vágyának, sem a tanultság humanista szerelmének, hanem az orosz természetből, a családi életből sarjadó emberi szolidaritás kereszténnyé vált étoszának bibliája ez a könyv, ezért szerette annyira a régi orosz társadalom. Szabályai, tanácsai átmentek a köztudatba s még a 19. században is éltek, hatottak.

Moszkva felemelkedése és a független orosz-pravoszláv birodalom kialakulása idején a litván nagyfejedelemséghez tartozó belorusz-ukrán területek (Polock, Szmolenszk, Vityebszk, Volhinia, Kijev, Nyugat-Ukrajna) lakossága egészen más utakat járt. A kijevi műveltség maradványai és a Nyugattal való érintkezések itt a moszkvainál magasabb színvonalú kultúra megteremtődését segítették elő. A litván nagyfejedelmek nem bántották az oroszok eredeti berendezkedését, sem művelődését, sőt a nagyfejedelemség hivatalos nyelve is az orosz lett. Az ortodox egyház megtartotta uralkodó szerepét s eleinte a moszkvai metropolita alá tartozott. Az 1439-1442. évi firenzei unióhoz az azt aláíró és Kijevben sikerrel elfogadtató Izidor metropolita utódai csak 1480-ig maradtak hűek, ekkor – a többi keleti egyház példáját követve – elváltak Rómától. A kijevi metropolia visszaállításától, 1487-től pedig újra a konstantinápolyi pátriárka főségét vallották. Maguk a metropoliták Kijev helyett egyelőre Vilnában székeltek.

Litvánia még a 15. században a szomszédos lengyel királyság befolyása alá került. A nemesség lengyel szokásokat vett fel, megindult a katolikus térítés. Központul Vilna és különösen a 16. században felvirágzó vilnai iskola szolgált. A belorusz és ukrán népiség ekkor a maga nemzeti, ortodox tudatát szegezte szembe a lengyel-katolikus törekvésekkel és igyekezett saját kultúrát, könyveket, nyomdászatot teremteni. A 16. század első felében e területen bekövetkezett nagy gazdasági fellendüléssel párhuzamosan nemcsak társadalmilag, hanem kulturális tekintetben is élesen elvált egymástól a főúri-nemesi réteg és a jobbágy s városlakó tömegek. Az előbbiek a lengyel berendezkedést és műveltséget tették magukévá, az utóbbiak hűek maradtak őseik hagyományaihoz.

Ebben a században azonban már nem annyira a kifogástalan ortodox érzület, mint inkább az új meg új fegyverek alkalmazása döntötte el a küzdelem sorsát. A nyugati keresztény kultúra legsikeresebb fegyvere pedig az iskola volt. Sűrűn nyíltak litván területen is plébániai iskolák. Ezek az alapismereteken kívül a latin nyelv elemeit is közvetítették. A 16. sz. második felétől kezdtek terjedni a lutheránusok iskolái. Ők az elemi mellett néhol már háromosztályos gimnáziumot nyitottak, amelyben latint, grammatikát, retorikát, etikát, történelmet, matematikát, sőt teológiát is tanítottak. Keletkeztek kálvinista intézetek is. A felsőbb műveltséget Krakkóban vagy külföldi egyetemeken lehetett megszerezni. A krakkói akadémiának és a párizsi egyetemnek már a 14-15. században voltak orosz hallgatói.

Az 1569. évi lublini unióval Litvánia – némi belügyi autonómiát leszámítva – teljesen beleolvadt Lengyelországba. Mindkét ország nemessége jogot kapott a másik területén való földbirtokszerzésre. A volt kijevi állam gazdag délnyugati földjére, "Európa magtárára" – amely közvetlen lengyel koronabirtoknak számított – a lengyel földbirtokos arisztokrácia tette rá a kezét. A lengyel nemességhez hasonuló ukrán-belorusz földbirtokos réteg körében most kezdett erősebben terjedni a katolicizmus.

A lutheri reformációra válaszolni minden országban legügyesebben a katolikus ellenreformáció fő képviselői, a jezsuiták tudtak. Működésük nyomán a litván és lengyel katolicizmus teljesen megújult. Eredményeiket elsősorban a fiatalság nevelésével tudták elérni. A korhoz képest kiváló iskolarendszerük célja művelt katolikus vezetőréteg kialakítása volt. Megvalósították a nevelés és oktatás szerves összefüggését.

Alsó fokú oktatással nem foglalkoztak. Iskoláikban közép- és főiskolai képzést nyújtottak. Intézeteiknek két típusa volt: a 6 évfolyamos gimnázium és az erre épülő főiskola jellegű 2-3 évfolyamos filozófiai kurzus, papságra készülőknek ezen felül a több éves teológia.

Osztályrendszerben, szilárd tanterv alapján, szervezett tanév keretében tanítottak, a gimnáziumban latin grammatikát és latin klasszikusok műveit, retorikát, elokvenciát, poézist, a filozófiai kurzusban logikát, "fizikát" (=természetfilozófia), mennyiségtant, metafizikát, etikát. A bölcseletben kizárólag Arisztotelészre támaszkodtak.

Tervszerű oktatás folyt, gondot fordítottak az ismeretek begyakorlására, az ismétlésekre. Számot vetettek a gyermekek természetes életkori igényeivel, rendszeresen építettek a tanulók versengő hajlamára, a jutalmazásokra, az ünnepélyességre, az iskolai színjátszásra. Tisztában voltak a szórakozás, sport, játék, pihenés fontosságával. Voltak disputák és önképzőkörök, ahol a tehetségek kiemelkedhettek. A tanártól elvárták, hogy készüljön az óráira, világosan adjon elő, a könnyebbtől haladjon a nehezebb felé. Hatékonyan, egyénileg is foglalkoztak a tanulók erkölcsi nevelésével. Az iskola rendszerint bentlakással, internátussal ("kollégium") volt egybekötve. Az intézetek szelleme szigorú volt, de testi büntetést ritkán alkalmaztak. Tandíj nem volt.

A jezsuiták fellépése a délnyugati részek művelődésének egészen új korszakába vezetett. Kollégiumaik aránylag hamar elterjedtek lengyel és belorusz területen (Vilna 1569, Jaroszlavl 1571, Polock 1579, Lublin 1580 stb.). Mintegy 20 kollégium nyílt meg az évek során. A főrangúak és a nemesség gyermekeiket az új iskolákba adták, házi tanítókul lengyeleket vagy jezsuitákat alkalmaztak.

Az ortodoxiát váratlanul érte ez a szellemi aposztázia. Elavult eszközeivel nem tudott sem védekezni, sem a műveltség kérdéseihez hozzászólni. Jellemző pl., hogy míg az ukrán vidékről legközelebb elérhető jaroszlavli jezsuita kollégium nemesi növendékeinek száma 1598-ban már 600-ra emelkedett, a pravoszláv gondolkodás még a következő század elején is a régi érveket hangoztatja. "Nem jobb neked a Csaszoszlovot, Zsoltárkönyvet, Énekeskönyvet, Aposztolt és evangéliumot s az egyház számára szükséges egyebeket megtanulni, egyszerű istenes embernek lenni és az örök életet megszerezni, mintsem Arisztotelészt s Plátót megérteni, ebben az életben bölcs filozófusnak hivatni és a gyehennára jutni?" – kérdi Ioann Visenszkij († kb. 1620), volt áthoszi szerzetes, a katolikusokkal folytatott vitájában.^[85]

Nagy arányokban bontakozott ki a polemikus irodalom. Igen heves küzdelem keletkezett a tanulatlan orosz papság meg a világi ismeretek s a teológia terén kitűnően felkészült jezsuiták s tanítványaik, a lengyel papság között. Egy csapásra kiderült az évszázados orosz műveltség minden hibája. A vezető rétegek katolizálása nagy méreteket öltött.

Csak szórványosan akadt egy-két humanista műveltségű ortodox főnemes, akik ellentámadást kíséreltek meg. Ilyen volt a moszkvai birodalomból elmenekült Andrej Kurbszkij herceg, s még inkább Konsztantyin Osztrozsszkij herceg, aki birtokán, a volhiniai Osztrogon 1580-ban iskolát és Ivan Fjodorov közreműködésével nyomdát alapított a jezsuiták, különösen a vilnai kollégium működésének ellensúlyozására. Iskoláját nyugati mintájú akadémiának tervezte, s bár ez nem valósult meg, el kell ismerni, hogy ez lett volna az első orosz középiskola. A nyomda 1581-ben adta ki a már említett első teljes egyházi szláv nyelvű, "osztrogi"-nak nevezett bibliát.

Osztrog a maga szellemi kezdeményeivel az ortodoxia korai fellegvára volt, de jelentősége hamar letűnt. A herceg – és Kurbszkij – fiai maguk is katolikussá lettek. A lengyel uralom és a jezsuiták sikere teljes volt: a belorusz-ukrán ortodox főpapság 1596-ban Breszt-Litovszkban majdnem kivétel nélkül aláírta a római katolikus egyházzal való uniót.

Az ellenállás szelleme nem is a nyugatiasult vezetőosztály, hanem a társadalom alsó rétegébe szorult tömegek körében élt, ahol a nép papjai és a függetlenségnek élő, Kijev-környéki zaporozsjei kozákok tartották ébren. A városok erős patrióta érzésű iparos, kereskedő, kisbirtokos, középnemes világa a kulturális veszéllyel szemben létrehozta a maga iskoláját.

Az ukrán városi lakosság szegényeket, árvákat gyámolító szervezeteiről, a bratsztvókról ("testvérület") az első adatok a 15. sz. közepéről származnak (Lvov 1439, Vilna 1458). A testvérületnek egyháziak és világiak, egyszerűbbek és előkelők, szegények és gazdagok egyaránt tagjai voltak, a nőkkel együtt. A 16. században már a lakosság demokratikus tömörülését jelentik a lengyel hűbériség behatolásával szemben. Röviddel a jezsuita kollégiumok megszerveződése után pedig velük is felveszik a küzdelmet. Az ellenállás kezdettől fogva nemzeti és vallásos jellegű. Lengyelországgal szemben – ha már választani kellett – a moszkvai Oroszország, a katolicizmussal szemben az ortodoxia a jelszavuk. Nyomdákat létesítettek, könyveket adtak ki és a 16. sz. végén már minden nagyobb városban volt iskolájuk: Lvov, Vilna (1586), Breszt-Litovszk, Mogiljov (1590), Minszk, Luck (1592), Kijev (1594) stb. A keleti pátriarkák mindenképp támogatták a bratsztvókat, ösztönözték iskoláik alapítását.

A bratsztvo-iskolák igyekeztek elérni a jezsuita kollégiumok színvonalát. Különösen az antiochiai pátriárka tanácsára keletkezett lvovi intézet fejlődött az ortodoxia nyugati fegyverekkel való megvédésének komoly tudományos központjává.

A belorusz bratsztvo-iskolákban, főleg eleinte, az ortodox egyház ősi szent nyelve, a görög uralkodott, gyakran görögök voltak a tanárok is. Szerepelt természetesen az egyházi szláv is és – jóval csekélyebb mértékben – a latin. Csakhamar be kellett azonban látniuk, hogy a görög forrásokhoz való visszatérés korszerűtlen dolog, ezeréves bizánci fegyverekkel a 17. században már nem lehet az ortodoxiát megvédeni.

Az 1620-ból (ill. 1624-ből) származó lucki iskolastatútumok, amelyekből a bratsztvo-intézetek belső rendjét ismerjük, világosan mutatják a jezsuita iskolázási rendszer hatását és a bratsztvo nevelés tapogatózását a hagyományos egyházi tananyagból az új felé. De csak a jezsuita kollégiumok külsőségeire, fegyelmi és részben tanulmányi rendjére, nevelési eljárásaira volt szükségük. A statútumok emberiessége, pszichológiai realizmusa, egyenlőséget lehelő szelleme már az ősi faluközösségek, városállamok önállóságát és a szabad megegyezés orosz hagyományát folytató bratsztvók erényeiből fakadt. Ezek az iskolák demokratikus érzésű, erősen hívő és küzdeni kész patriótákat neveltek, akik már sokban különböztek a régi azbuki-iskolákban felnőtt nemzedékektől.

A bratsztvo-iskola tananyagának kulcsa a görög vagy egyházi szláv grammatika, aztán következik a Csaszoszlov, Pszaltir, Aposztol, evangélium. Az egyházi ének tanítására nagy gondot fordítottak. Sok iskolában tanítottak számtant és a trivium, itt-ott a quadrivium tárgyait. A tananyag területén általában bizonytalanság uralkodott, nem volt kialakult rendszer. A cél nem is a tudományok rendszeres előadása volt, hanem a pravoszláv hitben való nevelés. A tanárnak különböző szövegek alapján kellett oktatnia, "az összes prófétákból, a szent atyák tanításaiból, a filozófusokból, költőkből, történetírókból és egyebekből."^[86] Az iskolákban tandíj nem volt, a szegényebb tanulókat támogatták, a teljesen árvákat eltartották.

Az apa, fiának beíratása előtt három napon át megtekinthette az iskola életét. Ha megfelelőnek látta, akkor a statútumok tudomásulvétele után, két magával hozott tanú előtt szerződést kötött az iskola vezetőjével. Ugyanezek a tanúk kötelesek jelen lenni akkor is, ha kivenné fiát az iskolából; a mestereknél is ilyen rend van az inasokra nézve – mondja a lucki statútum, amely különben többször is hivatkozik a városi iparoséletre.

Az iskolában megjelenő gyermek szabadon elmehetett, ha három napon belül nem tudott megbarátkozni az új környezettel. Az iskola a szülőkkel szoros kapcsolatot tartott, a gyermek hiányzásán kívül otthoni viselkedését is ellenőriztette, a vétkeseket felelősségre vonta. A tanulók a padokban tudásuk szerinti sorrendben foglaltak helyet s ezen nem volt szabad a szülők vagyoni különbségei alapján változtatni. A rendért és tisztaságért a hetesek voltak felelősek.

A tanítás pontos órarend szerint folyt. Reggel, az ima után, minden tanuló felelt: elmondta szóbeli feladatát és bemutatta az otthon végzett írásbeli munkát. Az iskolában három tanulócsoport dolgozott. A "betűzgetők" az azbukival és a grammatikával, az "olvasók" a soron levő egyházi könyvvel foglalkoztak, a "magyarázók" pedig már értelme szerint tanulmányozták és mondták fel a szöveget. Ebédszünet után visszatértek az iskolába és külön-külön megkapták házi feladatukat. Ezt kötelesek voltak este úgy felmondani szüleiknek, ahogy másnap az iskolában kellett. Szombaton az egész heti anyagot ismételték. Az iskolában egymás között görögül vagy szlávul kellett beszélniük.

A tanítótól a statútumok sokat követeltek egyéni magatartásában is. "Legyen istenfélő, megfontolt, bölcs és szerény, szelíd lelkű, önmegtartóztató, ne részeg, kicsapongó, megvesztegethető, haragos, irigy, nevetést keltő, illetlen beszédű, szemfényvesztő, képzelgő, az eretnekség elősegítője."^[87]

A szerzeteséletet élő jezsuitákkal versenyezni kényszerült bratsztvo-tanítók kétségtelenül minden téren meghaladták a délnyugati orosz területen tevékenykedő mesterek és gyjakok színvonalát. Gondosan kellett tanítaniuk, egyenlően, részrehajlás és anyagi helyzetükre való tekintet nélkül szeretniük növendékeiket, a gazdagot, a szűkölködő árvát és azt, aki az utcán kéreget.^[88] Csak az elkövetett hibához mérten és szelíden büntessenek – írta elő a statútum.

A jezsuita hittérítés sikere és a latin-lengyel európai szellem gyors térhódítása a délnyugati terület művelődését így a bratsztvók útján akarva, nem akarva a nyugati színvonal átvételére kényszerítette. A városi bratsztvo-intézetek mintájára vidéken is sok iskola keletkezett, ezek többsége azonban csak elemi oktatást nyújtott. Az eredmények csakhamar mutatkozni kezdtek. Egykorú értesítés szerint a 17. század közepén az ukrán lakosság tömege, sőt a nők és gyermekek nagy része is tudott olvasni!

Egyre nyilvánvalóbb lett azonban a közép- és felsőfokú, tudományos oktatás hiánya. Az ifjúság a brasztvo-iskolák egyoldalúsága miatt inkább a jezsuita kollégiumokba igyekezett bejutni.

Ukrajna egyelőre még a lengyel királyság uralma alá tartozik. De a nemzeti ellenállás – élén a zaporozsjei kozákokkal – az országrész függetlenítését szeretné elérni. Az egyházak breszti kiegyezését a kozákok és az ukrán tömegek a lengyel elnyomás rejtett felújításának érezték. Az uniót elfogadó kijevi metropolita az ellenségeskedések miatt kénytelen a várost elhagyni s a kozákok támogatásával 1620-tól ismét ortodox metropolitája van Kijevnek. Névleg ugyan uniós metropolita is maradt itt, de 1689-től véglegesen a moszkvai pátriárka joghatósága érvényesült.^[89]

A kijevi bratsztvo ezekben az években már négy nyelvet tanított: görögöt, szlávot, latint, lengyelt. Nyugati műveltségű, részben lengyel, sőt jezsuita iskolákat végzett rektorai az intézetet az ortodoxia védelmének központjává akarták tenni. A tanítás azonban eleinte az elemi ismeretek közlésén kívül csupán a triviumra szorítkozott. Az iskola csak 1632/33-tól indult nagyarányú fejlődésnek, amikor Pjotr Mogila metropolita teljes, most már 8 osztályos kollégiummá alakította át.^[90]

Mogila az ortodoxia tudományos és harci központjának tekintett s a breszti uniót ellenző bratsztvo-iskolát végezte Lvovban; utána több külföldi egyetemen tanult – lehet, hogy Párizsban is járt –, tudott görögül és latinul. Szerzetes lett s már két év múlva, 1627-ben a Barlangkolostor archimandritája, főapátja. E minőségében nem a kijevi metropolita, hanem közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozik.

Célja az, hogy a katolicizmussal szemben hátrányos helyzetbe került orosz ortodoxiáról levegye a szégyent és egyházát a kor művelődési színvonalára felemelje. A nevelés megreformálását a jezsuita iskolarendszer lehető legteljesebb átültetésével akarta elérni. Ez volt a lvovi iskolának az eljárása is. Mogila szoros kapcsolatot tartott volt intézetével és később több ösztöndíjast küldött ide.

Kijevben sok ellenséget szerzett neki erőszakos nagyvonalúsága s túlzott lendülete, amely az Európát járt uniós Meletyij Szmotrickijjal való barátsága miatt is eretnekgyanússá tette.^[91] A város 1631-ben nem támogatta a megüresedett metropolitai székre szóló igényét, ezért a bratsztvo kérelme ellenére nem náluk, hanem korábbi terve szerint a Barlangkolostorban alapította meg új iskoláját. Mivel a régi iskolától eltérő, teljesen modern, latin kollégium létesítése volt a célja, nem akarta magát sem a várost jelentő bratsztvónak, sem a metropolitának alávetni. Alapító okmányában a papság műveletlenségéből és az ifjúság oktatásának hiányából keletkezett lelki károkra hivatkozik. Ezek megelőzésére és az egyháztól eltávolodók visszatartása céljából létesíti az iskolát, "azért, hogy az ifjúság a jámborság minden fajtájára, jó erkölcsre és a szabad tudományokra taníttassék."^[92]

Az iskola valóban a jezsuita intézetek mintája szerint alakult meg és működött. Ám a kijevi óegyházi párt, amely az iskola eretnek szellemétől félt, a bratsztvo és az általuk mozgatott kozákság valóságos forradalmat támasztott Mogila ellen. Az egyszerű népet lázították, azzal, hogy latin, eretnek iskolát hoztak be Kijevbe, az archimandrita meg az iskola lengyel tanárai árulók, az unió hívei.

A független természetű főpapot, aki saját érdekeit teljesen az ortodox egyház felvirágoztatásához kötötte, igen kellemetlenül lepte meg az esemény: éppen őt tüntetik fel az ortodoxia ellenségének! Minden terve romba dől, a metropolitaságra és az egyház modernizálására nem is gondolhat, ha a város és a kozákság ellene szegül. A kiegyezés politikájára kellett áttérnie. Azzal a feltétellel, hogy mint "főtestvér" és az iskola "alapítója" ő marad élete végéig az intézet felügyelője, védnöke és gondnoka – szóval mindene –, beleegyezett kollégiumának a bratsztvo-iskolába való beolvasztásába, ami 1632 őszén meg is történt. Ehhez az akkori kijevi metropolita és a kozák hetman hozzájárult, és a kedélyek lecsillapodtak. Ügyes húzásával Mogila nem hogy valamit vesztett volna, hanem a metropolitai szék elnyerése esetére éppenséggel biztosította magának az iskolát, amire az exempt, vagyis a metropolita joghatósága alá nem tartozó kolostorban továbbműködő iskola nem nyújtott volna lehetőséget.

Mogila III. Zsigmond halála után az egyház jogainak kiterjesztése és az új királlyal való elismertetése érdekében nagyarányú szervezkedésbe kezdett. Felvette a kapcsolatot a lengyel protestáns egyházzal és a kozáksággal is. 1632-ben a város képviseletében őt küldték IV. Ulászló koronázására Lvovba, azzal a céllal, hogy az orosz pravoszlávia jogait biztosítsa. Már mint a király által kinevezett új kijevi metropolita tért haza, elűzte idős elődjét – a város, amely az úton ünnepélyesen fogadta, efölött is szemet hunyt – és életfeladata megvalósításához látott.

Iskoláját a kor legjobb kollégiumainak mintája szerint építette ki. Az alsó négy osztály (fara, infima, grammatika, szintakszis) a latin, görög és lengyel nyelv olvasásának, írásának és grammatikájának volt szentelve, de katekizmust, számtant, éneket, zenét is tanultak. A poétika és retorika osztályai után a két utolsó tagozaton a filozófiát (dialektika, logika, "fizika", metafizika, etika), illetve a teológiát végezték el. A 8 osztály elvégzése kb. 12-13 évet vett igénybe. Legfőbb tárgy a latin volt, a tanítás maga latinul folyt, a tanulóknak egymás közt még az utcán és otthon is (!) latinul kellett beszélniük. Szigorúan üldözték az elkövetett nyelvi hibákat. Átvették és művelték az iskoladrámát. Volt ifjúsági egyesület, kongregáció is, amely csak tartalmában tért el a jezsuitákétól. Az iskolába bevonult az egész skolasztika: a latint Alvarezből, a filozófiát Arisztotelész szerint, a teológiát hosszú ideig Aquinói Szent Tamásból tanulták. Bevezették a szombatonkénti disputát. A hangsúly mindenütt az ortodoxia igazának megvédésén és a nemzeti érzés erősítésén volt. Többnyire külföldet járt, de mindenesetre nyugati műveltségű professzorok biztosították az oktatás színvonalát.

A kollégium, amely csak 1701-ben, I. Péter intézkedésére kapta meg az "akadémia" címet, s "Kijevi Mogila-akadémia" néven vált népszerűvé, a délnyugati orosz iskolaügy döntő megújulását jelentette. Az akadémia végzettjei eljutottak Krakkó, Párizs, Bologna, Pádua stb. főiskoláira, egyetemeire. A siker reményében valóban csak saját fegyvereivel lehetett felvenni a harcot a katolicizmus ellen. De a gazdasági élet fejlődése, az Európával kialakuló kereskedelmi, ipari, politikai kapcsolatok is megkövetelték a művelődés korszerűsítését. Mogila gondoskodásának volt köszönhető, hogy a kijevi akadémia a 17. és még a 18. században is Oroszország legnagyobb jelentőségű általános műveltséget nyújtó intézménye maradt.

Belorussziának és Ukrajnának a lengyel uralom alól való felszabadulása voltaképp már a 16. sz. végére megérett. Erre azonban addig nem kerülhetett sor, amíg Oroszország IV. Iván alatt megrendült régi berendezkedését az új társadalmi rend fel nem váltotta s a belső megerősödés lehetővé nem tette, hogy sikerrel vehessék fel a harcot Lengyelországgal. Oroszország újkori társadalmának szerkezete és kulturális arculata nehezen alakult ki. A termelés régi rendjét az ipar és kereskedelem fejlődése a 16. században meglazította. A belső piac és a külkereskedelem bővülésével a városok jelentősége megnövekedett. Moszkvának a 17. század közepe táján már 100 ezer lakosa volt. Az orosz uralom kiterjedt dél és kelet felé: elfoglalják Asztrahanyt, Kazanyt, Szibéria nyugati részét. A cári hatalom felemelkedése befejeződött. IV. Iván, a korlátlan uralkodói abszolutizmus ("szamogyerzsavije") teoretikusa megtörte a régi nagybirtokosság – a részfejedelmek leszármazottai, a bojárok – uralmát s velük szemben igyekezett az államnak katonai szolgálatot teljesítő nemességet (dvorjansztvo) megerősíteni. De a helyzet sokáig bizonytalan maradt.

A cárizmus azzal van elfoglalva, hogy megbízható világi hierarchiát teremtsen maga alá. Mindenben felülről indulnak ki, a hatalom szempontjából biztosítékot jelentő, "szolgáló" nemesi birtokos osztályra s a városi középrétegre, kereskedőkre támaszkodnak, a benyomult tárgyi civilizáció követeléseire hallgatnak, de a legalsó rétegek teherbírásával s emberi jogaival még annyit sem törődnek, mint a bojárok idejétmúlt történelmi érdemeivel vagy az egyház tiltakozásaival. Végül is az ellentétek lángra lobbantak. Az elnyomott s kizsákmányolt jobbágy elkeseredését az 1601-1603. évi országos éhínség váltotta tettre; sok helyen fellázadtak és rombolni, fosztogatni kezdték a nemesi birtokokat. Melléjük állt a városi szegénység és a kozákság is, viszont ellenükben összefogott a nemesi és a bojárosztály. A parasztháború mégis elharapódzott. Különböző trónkövetelők léptek fel, akik hol a parasztok, hol a bojárok vagy a beavatkozó idegen hatalmak, lengyelek és svédek segítségével tartották magukat egy-egy ideig. Moszkvát, Szmolenszket is elfoglalták a lengyelek.

Ezzel betelt a mérték. Minyin és Pozsarszkij vezetése alatt a nemzet legszélesebb rétegei egyesültek az ortodoxia és az ország megmentésére: 1612-ben felszabadították Moszkvát. Igen nagy volt a nemzeti felbuzdulás, az új, Romanov dinasztia maga is az "összes földek" akaratát képviselő, választott megbízottakra ("Zemszkij szobor") kívánt támaszkodni az idegenek ellenében. De a társadalmi osztályok egymással való belső küzdelme tovább folytatódott. A bojárok újra megerősödtek, viszont a parasztmozgalmakhoz a városi középrétegeknek a feudális osztállyal folytatott harcai járultak.

Az újkor mozgalmas kezdete a kulturális érdeklődés lassú megnövekedését hozta, de az iskolaszervezésnek nem kedvezett Moszkvában. Legalábbis ez utóbbira alig van adatunk. Kevés az iskola és a püspökök a pátriárka külön buzdítására szorultak, hogy iskolákat létesítsenek. Az eredmény nem ismeretes.

A "bukvarok" és "azbukovnyikok" a könyvnyomtatás révén most már jobban terjednek, az alapfokú ismeretek köre kissé kiszélesedik. A 17. század küszöbén már a műveletlenség jelének számított, ha valaki nem ismerte a "grammatikát".^[93]

De magasabb iskolafélék nincsenek. A moszkvai iskolaügy állása a 17. sz. első felében még változatlan: mintha nem lenne gazdája. Saját, orosz tanítók nincsenek, idegen országokból és a délnyugati orosz területekről kellene oktatókat behívni. Az egyház fél a külső befolyástól, amelyben katolicizmust és terjedő világiasságot gyanít. A cár az egyház nélkül vagy ellen nem tud lépni. Minden modernebb kísérlet kudarcra van ítélve. Borisz Godunov idejében (1598-1605) sok idegen szakember jött az országba, a cár tudósokat is akart behívni és a nyugati nyelvek tanítására iskolákat létesíteni, de próbálkozásai az egyház ellenkezése miatt meghiúsultak. Ekkor 18 fiatalembert külföldre küldött tanulni, azonban csak az egyik, egy Cambridge-ben végzett orvos tért vissza!

A modern civilizáció fokozatos behatolásával már az előző században jelentősen megnőtt a latin és a nyugati nyelvek közül főleg a német tanulásának igénye. Nyelvtanulás végett többen utaztak nyugati országokba. A külföldi kormányok szívesen vállalták volna ilyen utazásokra vonatkozó állami egyezmény létrehozását, XIII. Gergely pápa szintén tett hasonló ajánlatot. A lengyelek már kölcsönös cserekiküldetésekre is gondoltak.^[94]

A század első feléből egy-két iskolai nyelvtanulást jelző adat maradt: 1621-ben létesült Moszkvában egy "lutheránus iskola". Itt latin és német tanítás folyt, elsősorban az idegeneknek, de orosz tanulóknak is, rendi különbség nélkül. Az iskola a század végéig fennállt.^[95] Van értesülés arról, hogy az idegen nyelvek és a világi ismeretek oktatására 1632-ben létesült egy "állami" iskola.^[96]

Az egyházias gondolkodás ragaszkodott minden régihez, elsősorban a pravoszláv hagyományt jelentő görög nyelvhez. A latin felé hajlás a moszkvai papság szemében valósággal erkölcsi kérdéssé lett. "Aki latinul megtanult, az letért az igaz útról" – mondják. A görög iskolázásra több kísérlet történt. Az alexandriai pátriárka már 1584-ben javasolta a cárnak egy görög iskola megnyitását, de ez a terv nem sikerült. A cár ekkor a nyelv elsajátítására Konstantinápolyba küldte a fiatalokat.

Alekszej Mihajlovics cár alatt (1645-1676) megszilárdult az orosz állam és a társadalom rendje. A cárt szolgáló földbirtokos nemesség végleg felülkerekedett. Jogait a parasztság földhöz kötésével egyidejűleg iktatták törvénybe ("Kreposztnoje pravo", 1649). Ebben a században a bojárok ősi, független politikáját biztosító családi birtokrend (votcsina) helyébe a nemesi földbirtok (pomesztyje) lépett; a bojárság fokozatosan eltűnt, a paraszt és kisbirtokos pedig a jobbágymunkából s az általa szolgáltatott naturáliákból élő nagygazdaságnak esett áldozatul.

A másik kedvezményezett az orosz város a maga kezdődő civilizációjával. IV. Ivántól kezdve támaszkodtak a cárok a kalmárok és kézművesek ("poszadszkije ljugyi") s a kispolgárok ("mescsansztvo") rendjére. Az iparosodással együtt járt a vezető réteg gazdasági s pénzügyi megerősödése. Itt-ott a nagybirtok vagy a cári uradalmak keretein belül kézműipari üzem keletkezett vas, papír, üveg, selyem, bársony előállítására. Ezek is jobbágyokkal dolgoztak és termelésük részben a birtokos személyi kényelmét, jólétének emelését szolgálta, részben azonban már piacra ment.

Moszkva erősebb nyugati hatásokat fogad be, elsősorban a protestáns országokból. Ezek mellett szólt ipari-gazdasági fejlettségükön kívül nyilván a katolikusokkal szemben érzett unióellenes és antijezsuita hangulat is. A világi tudományok oroszra fordításának központja a Követségi kormányszék (Poszolszkij prikaz), ahol az idegen nyelveket tudó fordítók, tolmácsok, diplomaták dolgoznak. Állandó diplomáciai testület él már Moszkvában: angolok, svédek, dánok, hollandok. Közülük többen értékes leírásokat készítenek a moszkvai birodalom viszonyairól. Sok a külföldi szakember is: aranyművesek, órások, festők, bőrművesek, hajóépítők, vasöntők, pénzverők stb. Mivel az idegenek számának emelkedése kihívta a moszkvai papság ellenszenvét, már a század közepétől a városfalakon kívül, az ún. "Német negyed"-ben (Nyemeckaja szloboda; "német" = protestáns, külföldi) telepítették le őket. Lakóik – főleg katonák, tisztek, részben kereskedők, iparosok, orvosok, gyógyszerészek, kb. 1500 ember – mindenesetre a cárok nélkülözhetetlen szaktanácsadói maradtak.

A Kremlt pompázatosan berendezik és feldíszítik. Fényes ceremóniák zajlanak, az udvar élete ünnepélyes, pontosan körülírt formákat ölt. Udvari poéták, festők kezdik meg működésüket. A középkorból a világias újkor felé hajló érdeklődést Moszkván kívül más városok, Kijev, Lvov, Jaroszlavl, Csernyigov stb. kulturális pezsgése is igazolja.

Megjelennek az első kézírásos újságlapok ("kuranti") az udvar használatára. A "Német negyed" külföldről támogatott katolikus és evangélikus elemi iskoláiba szívesen küldték gyermekeiket a gazdagabb orosz családok. A nagyobb egyházi ünnepekhez kapcsolódó iskolai előadások példájára az udvarnál is megindult a színjátszás, egyszersmind színésziskolát nyitottak oroszoknak. A tehetős városi rétegek, kereskedők otthonában és a nemesi udvarházakban nyugati bútorok, flandriai tapéta, metszetek, portrék, tükrök, angol és brabanti ónedények, ezüsttálak, orgonák, órák stb. jelennek meg. Mindebben az udvar jár elöl példájával. Nem mintha Alekszej Mihajlovics döntött volna és határozottan a nyugati reformok pártjára tudott volna állni, de bizonytalan magatartásával kedvezett a reformszellem ébredezésének.

Az orosz egyház, melyet voltaképp a tatár uralom alatt a kánoktól kapott kiváltságai tettek "állammá az államban", az új világi és társadalmi rend megszilárdulásával a saját evilági hatalmát fenyegető helyzetbe került. Történelmi pozícióit folyton növekvő óriási birtokai révén próbálta megőrizni. Az 1678. évi hivatalos összeírás szerint az egyház összesen 116.461 paraszti udvarral rendelkezett, amiből 7128 a pátriárka, 11.661 a püspökségek, 97.672 a monostorok és templomok tulajdona volt. Számuk tovább is emelkedett, pl. a század végére a pátriárka birtokain már 9326 udvart számoltak. A birtokok ügykezelését széles körű adminisztratív és bírói jogok támogatták. Mindez ellentétbe került az államnak a század folyamán megerősödő centralisztikus törekvéseivel, másrészt a nemesség földbirtok iránti igényeivel és a városi kereskedő ill. iparos rétegek érdekeivel.

A megerősödött orosz központi hatalom a század közepétől már valós alapot jelentett a lengyel uralom ellen Hmelnyickij és kozákjai vezetése alatt küzdő nyugati-déli területek felszabadításához. Bár a kozákok eredeti célja szabad Ukrajna volt, Lengyelország ellen végül mégis Moszkva támogatását keresték. 1654-ben formálisan megtörtént Ukrajnának az orosz birodalomhoz való csatlakozása. A háború azonban az ukrán és belorusz területek tényleges birtoklásáért ezután is folytatódott.

Az előző század kodifikáló munkája, amely rendezte a múltat, a jövőt nem tudta feltartóztatni. Kitágult a vezető rétegek gazdasági és politikai látóköre s ez III. Iván óta észrevehető haladást eredményezett a világias gondolkodásban. Alekszej Mihajlovics uralkodása a szellemek szétválásának kora lett. A cárt ifjú korától olyan barátok vették körül, akik részben még a Sztoglav, de részben már az újkor eszméi alapján segíteni akartak a társadalmi és kulturális élet hibáin s az egyház megújítására, a lakosság erkölcseinek emelésére törekedtek.

A nemesi földbirtokkal, iparral és a városi civilizáció fejlődésével az egyház teret vesztett. Minden uralkodó korlátozta és csökkentette az egyházi birtokokat, pénzügyi nehézségek esetén igénybe vette a kolostorok vagyonát. Az udvarban erős ugyan a vallásos-nemzeti kultúra hagyománya, a cárok eljárnak kedvelt kolostoraikba, a nemesek, bojárok, cárok gyermekei még sokáig beletartoznak a művelődés egyházi rendjébe, ők is végigmennek az azbuki, Csaszoszlov, Pszaltir, Aposztol, evangélium tanulásán – I. Péter is még iskolás korától fejből tudta a két utóbbit (ti. a kiválogatott szövegrészeket) –, sőt tevőleg részt vesznek az istentiszteleten, karénekben, de ez nem azt jelenti, hogy nem folytatnak harcot a kolostori nagybirtok, az egyházi kiváltságok és a primitivitást "lelki egyszerűség"-nek értelmező ortodoxia ellen. Alekszej Mihajlovics döntő intézkedéseket tett az egyházi birtoknak az állami adózás rendjébe való bekapcsolására, az egyházi igazságszolgáltatást és egyéb kiváltságokat korlátozta. Kulturális vonalon ilyesmiről még szó sem lehetett: a civilizációs szellem viszonya a vallással a 17. században rendezetlen maradt. Semminő legalitása nem lévén, a világi műveltség voltaképpen illegálisan, szinte lopva terjedt.

Nemcsak az egyház, hanem a társadalom nagy része és a nép egész tömege is a régi nemzeti-vallásos hagyományt őrzi. A vallás a tatár iga alatt gyökeredzett meg oly mélyen a nép nemzeti érzésének talajában, hogy a "pravoszláv" jelző az orosz ember szemében nemcsak az igazhitűséget jelentette, hanem az oroszsághoz tartozással lett egyértelmű. Aki pravoszláv, az orosz, s aki orosz, az pravoszláv.

A század elején, a lengyel és svéd betolakodók elleni küzdelemben a pravoszláviát a nemzeti érzés feltétlensége szentesítette harci jelszóvá. Ez már nemzeti vallás volt és hozzányúlni nem lehetett. A szertartások szeretete egyesült benne a cárhoz való hűséggel. Pedig a hadiszolgálat, adózás, a jobbágyterhek súlya Alekszej Mihajlovics alatt állandósította a nép elégedetlenségét. Folytonosak voltak a felkelések s 1670/71-ben Sztyenka Razin vezetésével újabb nagy parasztháború pusztított a Volga mentén. A felkelők azonban hűek akartak maradni a cárhoz, csak az elnyomó, megvesztegetésből élő cári adminisztráció és a földbirtokosok ellen küzdöttek.

A mozgalmakban jelentős szerepe volt a nyomorgó alsópapság egyes tagjainak. A növekvő polgári kötelezettségek, adók és hadi szolgálat alól való mentesség hihetetlenül felduzzasztotta a papság számát a 17. században. A század végén akadtak olyan falvak is, ahol 15 udvarra 6-8 pap esett.^[97] Ellátottságuk a megszaporodás mértékében csökkent. Míg a szerzetesek nem egyszer drága holmikat hordtak, a világi pap bocskorban és rongyokban járt. Voltak, akik a kéregetők közé álltak vagy részt vettek a rablóbandákban. Nem csoda, hogy a kolostorok és a felső papság ellen – amelynek tagjai már az előző század óta szinte kizárólag bojárcsaládokból kerültek ki – egyre nőtt a szociális elégedetlenség. Ez a hangulat kész volt újra a világ végét várni. Különböző szekták keletkeztek, amelyek csak az idegen s az új elvetésében voltak egységesek, mert az újítások bevezetésének tulajdonították a nép minden baját.

A moszkvai pátriárkátus szigorúan őrzi a nemzeti-vallásos hagyományokat és elítéli az udvar világias szellemét. Az udvar viszont szívesen látná az ortodoxia visszavonulását világi pozícióiból a lelkiek területére, ahol lett volna elég rendeznivaló. Ezért támogatja az egyházi reform híveit és emeli a pátriárkai trónra 1652-ben az igen tehetséges Nyikont.[98]

Nyikon az eredeti görög források alapján gyökeres kritikával lát neki a szentkönyvek megjavításának, helyreállítja a szertartások tisztaságát s egész sor olyan szokást szüntet meg, amely az orosz egyház életében meghonosodott és amelyet részben a Sztoglav-zsinat is szentesített. Reformjában görög tudósokra és behívott kijevi szerzetesekre támaszkodott s az újításokat kíméletlenül bevezette a liturgiába. Öt éves működése hatalmas ellenállást váltott ki a "hitet féltők" (revnyityeli blagocsesztyija) részéről, akik a pravoszlávia hű védelmezőiként a görög ortodoxia illetékességét a firenzei unió miatt már régen nem ismerték el, a kijevi "latinistákat" pedig egyszerűen eretnekeknek tartották. Avvakum, a reformok legszenvedélyesebb ellenfele szerint a kijevi tudósok Rómából ideszalajtott "részeg filozófusok". A nép és papjai körömszakadtig ragaszkodnak az orosz ortodoxia begyökeredzett szertartásaihoz s Nyikonban az Antikrisztust látják.

Az állam üldözni kezdte a hagyományos szertartási formák híveit (sztaroobrjadci), ami a mozgalom kiéleződéséhez vezetett. Az idegen behatások és a szociális elnyomás ellen küzdő tömegekben ezzel a régi szokások kultusza egyenest a fennálló rend elleni protestálás egyik formájává lett. Most már nem is lehetett megállítani a hivatalos egyház és az Antikrisztus hatalma helyett inkább az önkéntes tűzhalált választó, fanatikus tízezrek közötti raszkolt, szakadást.

A szakadárok (raszkolnyiki) azonban csak egyik oldala volt az egyház tragikumának, amelynek kifejletét Nyikon előidézte. A másik oldalra az állam és egyház viszonyának újabb fejleményei világítottak rá. A 16-17. században kialakult abszolút monarchia az egyház gazdasági és politikai hatalmának csökkentésére törekedett. Állam és egyház szellemi eltérései is nyilvánvalóvá lettek abban a mértékben, ahogy az újkori művelődés Oroszországba bevonult. Egyházi és világi hatalom érdekei a legszorosabban össze lévén kapcsolva, most eljött a pillanat, amelyben valamelyiknek okvetlenül diszkreditálnia kellett a másikat. Egykor Bizáncban az egyház töltötte be ezt a szerepet, most Oroszországban az állam. A világi állam a saját vonalát követi, civilizációs tevékenységet fejt ki, külföldi kapcsolatokat ápol stb., az egyház pedig, lényegénél fogva egyre nehezebben tud lépést tartani az elvilágiasodó hatalommal, közben saját tartalmából is kiüresedik, papjait, szerzeteseit nem tudja kézben tartani, a néphez nem talál lelki kapcsolatot. Alulról és felülről fenyegeti a veszély. Egyetlen útja van – amire Nyikon rá is lépett: az ősi, szent forrásokból való megújulás, hogy így, szilárd talajra állva megerősödjék s Krisztus egyházának hiteles képviselőjeként álljon ismét a társadalom elé, és tudjon védekezni az állam és profán szelleme ellen.

Az egyház a cári hatalom átmeneti meggyengülésével erőre kapott. Filaret pátriárka, az első Romanov cár apja, a dinasztia őse, az 1620-as években a cárnak kijáró "Nagyúr" (Goszudar) címet is viselte. Amikor Nyikon – hosszas rábeszélésre – elfogadta a pátriárkátust, a 23 éves Alekszej Mihajlovics földig hajolt előtte és kezet csókolt neki. Ő is Nagyúrnak és "együtturalkodónak" címeztette magát. Szerinte a társadalomnak két feje van: a pátriárka és a cár.^[99] Valójában az egyház isteni tekintélyére támaszkodva újra a cári hatalom fölé emelte volna az egyházit. Ez azonban pünkösdi királyságnak bizonyult. Nemcsak a pátriárka nem eléggé diplomata egyénisége volt alkalmatlan, hiányoztak a szükséges történelmi előfeltételek is. Éppen a saját lényegéhez megtért lelki hatalom vált alkalmatlanná arra, hogy uralmi társa maradhasson a megerősödő világi hatalomnak. A hatalom a maga részéről könnyen hivatkozhatott a bizánci jogra is: a Nomokanon szerint az egyházfő az egyház evilági dolgaiban köteles az uralkodónak mint Isten helytartójának engedelmeskedni. Nyikon 1658-tól már kegyvesztettnek számít. Félreállt, de tisztségéről nem mondott le.

Ugyanaz az 1666/67. évi zsinat, amely Makarijt és körét "a görög és ősi szláv pergamen-könyvektől való eltávolodásért" elítélte, megsemmisítette a Sztoglav határozatait és kiközösítette a raszkolnyikokat, a cár nyomására eddigi barátját, Nyikont is megfosztotta méltóságától és kolostorba száműzte, bár reformjait már nem vonták vissza. Állam és egyház eredeti "szimfóniáját" helyreállítani így nem sikerült. A kudarc az orosz középkor megszűntének jele volt.

Az egyház ezentúl mindössze régi kiváltságainak lehetőség szerinti megőrzésére volt kénytelen szorítkozni. Egyház és állam közti viszony kérdése az utóbbi javára dőlt el.

Az oroszok lengyel- és katolikusellenes érzülete, amely a Moszkvát felszabadító 1612. évi népfelkelésnek lendületet adott és sikeréből hatékony önbizalomra tett szert, s amely minden idegenben, nyugatiban és újban most még inkább az eredeti orosz mivolt megtagadását látta, különösen nehéz próba elé került a század 50-es éveitől, amikor az egykori Kijevi Rusz területe, a nyugatias kultúrájú ukrán részek Moszkvával egyesültek. A latint mint a tudomány és haladás nemzetközi nyelvét mégsem lehetett a katolicizmussal és a lengyelekkel teljesen azonosítva elvetni, viszont az általa fenyegetően jelentkező eretnekség ellen tűzzel-vassal védekezni kellett.

A modern műveltség azonban a század második felétől hatalmas pártfogóra talált a cári udvarban, amely nem osztotta a konzervatív körök aggodalmait. Megerősödtek Moszkva és Kijev művelődési kapcsolatai. Az ukrán területről átsugárzó lengyel-barokk hatásnak nagy szerepe volt a 17. századi orosz irodalom, művészet és építészet fejlődésében. A háborúk (1653-1656) következtében sok ukrán és belorusz menekült a cári birodalomba. Moszkvában nekik is lett saját negyedük (Mescsanszkaja szloboda). Lakóik nagy száma írástudó: az 1670-es években 40%, húsz évvel később már 52%. Közülük többen jelentősen hozzájárultak az évszázados moszkvai elmaradottság felszámolásához, nyomdákban dolgoztak, külföldi könyveket fordítottak, tanítottak. A kor orosz embereinek érdeklődését modern szellemű kiadványok kezdik már lekötni. A cár ukrán nyomdákban rendelt könyveket, s könyvtára idegen nyelvű művekkel gyarapodott. Az egyház ellenkezése keveset számít. Magában a cári udvarban létesült az első, egyházi cenzúrától független nyomda! A tehetősebb családok könyvtáraiban szaporodnak a világi érdeklődés megnövekedéséről tanúskodó különböző nyelvű és fordított művek.

Feltűnik az oktatási könyvek iránti nagy kereslet. Az iskolai bukvarok a század elejétől kibővültek s az olvasás-írás begyakorlására új anyagot is tartalmaztak. Például Vaszilij Burcev[100] 1634-ben megjelent művének tartalma: betűk, szótagok, számok, központozási jelek, főnév- és igeragozási minták, betűrendbe szedett erkölcsi tanítások, a tízparancsolat, példabeszédek. Az első képes bukvar (licevoj bukvar), Karion Isztomin[101] kifejezetten fiúk és lányok számára készült könyve, 1694-ben jelent meg.

Az emberek ébredező tudásszomját leginkább a kor vegyes tartalmú lexikonai, az említett azbukovnyikok elégítették ki. Ezek a 17. sz. önművelésének legfőbb forrásai voltak s igen nagy szerepet játszottak az orosz művelődésben. A század második felétől több száz különböző tartalmú és típusú kéziratos azbukovnyik maradt fenn. Számuk eredetileg több ezer lehetett. Az azbukin, grammatikán, imádságokon, bibliai elbeszéléseken s az erényes élet szabályain kívül tartalmazták a középkor európai tananyagának (trivium, quadrivium) és az újabb tudományoknak (számtan, földrajz, természetrajz, történelem) elemeit is szó- és fogalommagyarázat alakjában. Egy terjedelmesebb kézirat pl. 4000 szó értelmezését közli. Grammatikai fejezeteik kibővültek: fonetikai, írástörténeti ismereteket, részletes helyesírási és hangsúlyszabályokat fogalmaznak meg, tárgyalják a főnévragozás eseteit, névmásokat, igeragozási kérdéseket. A természetrajzi és történelmi tudnivalók néhány példája: "A mennydörgés és a villám", "A négy évszak", "Julius Cézárról", "Husz János megégetése", "Az orosz állam keletkezése", "Borisz és Gleb megöletése". Voltak nevelő célzatú, erkölcsi tanításokat tartalmazó azbukovnyikok is. Közülük az "Iskolai illendőség" ("Skolnoje blagocsinyije") c. verses gyűjtemény említhető. Nyomtatásban kétszer is kiadtak egy didaktikai útmutatást tanítók számára (1645, 1651). Comenius hatására illusztrált kiadások is feltűntek.

A világi tudományt és irodalmat túlnyomórészt még az előző korok neves művei képviselik. Történelem területén az orosz évkönyvek, világkrónikák (kronográfok), Josephus Flavius. De már megjelenik az orosz történelem első rendszerezése, Fjodor Gribojedov "Isztorija" c. tankönyve (1669). Néhány év múlva követte az igen népszerű, sokszor másolt, kiadott, utoljára még 1836-ban is megjelent "Szinopszisz" (1674), melyet valószínűleg a kijevi Mogila-akadémia felsős növendékei állítottak össze.^[103] A könyv az egyházi krónikaírás stílusától és szellemétől való elválás észrevehető kezdeteit rejti magában s a kor lengyel-barokk műveltségének hatását tükrözi. A szélesebb érdeklődésre számot tartó kiadványok között utazások, útleírások, szépirodalmi művek, különösen Barlám és Jozafát, és újdonságként gyógykönyvek szerepelnek.

A barokk világias művelődése nem irányult a vallás vagy az egyház ellen. Az irodalmi-társadalmi propagandával terjesztett világi tudásanyagot és világi illendőséget csupán a szűknek érzett egyházi kultúra korszerűsítéseként értelmezték. Az orosz barokk azonban a könyvet nem-olvasó, iskolát nélkülöző, elmaradt tömegekre nem tudott mélyebb hatást kifejteni.

Falun, vidéken a 17. században még gyenge volt az iskolázási lehetőség. Az egyház a papság alacsony műveltségi szintje miatt kénytelen az iskolák, valószínűleg az "iskolaházak" szaporítását kérni – megintcsak a cártól. Egy századeleji külföldi megfigyelő szerint: "Az orosz nép nem ismer iskolákat, sem egyetemeket, csak a papok oktatják a fiatalságot írásra-olvasásra, – amivel egyébként nem sokan foglalkoznak.^[104] A raszkolnyikokat elítélő 1666/67. évi zsinat szerint "a papságra olyan műveletlen falusiak kerülnek, akik közül némelyek még a marhát őrizni sem képesek, nemhogy pásztorkodni az emberek felett. Innen származik a lázadás és szakadárság az egyházban."^[105] A keleti egyházak Moszkvába látogató főpapjainak is feltűnik az iskolák hiánya. Paiszij Ligarid, gázai (szíriai) metropolita a raszkol okát az iskolák és könyvtárak hiányában látja és a kormányzatot arról igyekszik meggyőzni, hogy Oroszországnak "először iskolák, másodszor iskolák és harmadszor iskolák" kellenek.

A század második fele az orosz városok viharos fejlődését hozta magával. A századvégi Oroszországnak 226 városa volt, ebből legalább 15 rendelkezett 30 ezer lakossal, Moszkva lélekszáma pedig elérte a 200 ezret.^[106] Bizonyosra kell vennünk, hogy a városokban az alapfokú oktatás fokozódó szükségleteit az egyházi és világi tanítók a hagyományos módon kielégítették. Sőt az olvasás-írás szintjét meghaladó nyelvtani és számtani oktatás is kellett, hogy legyen, bár ilyesmire közvetlen adatunk nincsen.^[107] De a könyvnyomtatás és a művelődési eszközök, bukvarok, azbukovnyikok korabeli elterjedése eléggé bizonyítja, hogy a művelődés iránt és ennélfogva az alapfokú iskolázással szemben is megnőttek az igények.

Az iskolai gyakorlat számára új – de csak rendkívül vontatottan megvalósított – lehetőséget hozott az arab számjegyek megjelenése: először egy nyugaton nyomtatott szláv-orosz könyvben tűntek fel (1611); a moszkvai nyomda 1647-től kezdett arab számjegyeket is alkalmazni. Terjed a tábla és kréta használata. A század végétől a képekkel való szemléltetés didaktikai erejét már a könyvnyomtatás is érvényesíti.

A régi "könyves" műveltség igazi, korszerű kérdéseit a kijeviek kezdték bolygatni a cári Oroszországban. Mogila már 1640-ben ajánlatot tett Moszkvának, hogy a kijevi kolostor szerzeteseinek részvételével kolostort és benne görög-szláv irányú iskolát szervez. A latint nem említi, mert célja a konzervatív egyházi körök megnyerése. De a kijeviek eretnek, latinizáló pravoszláviája hírhedt volt Moszkvában és a kormányzat – valószínűleg az egyházra való tekintettel – erre az ajánlatra még nem tett érdemleges intézkedést. Ám a kijevi szellemtől már nem lehetett elzárkózni. Végzett vagy részben végzett volt növendékei révén a Mogila-akadémia kezdett hatni a moszkvai oktatásügyre.

Az új orosz iskola igen nehezen és csak sokára alakult ki. A vajúdást különböző próbálkozások jelezték. Míg a görögpárt jó erőben volt – s ez Nyikon idejében még eltartott–, a latinnak, kénytelen-kelletlen, legfeljebb mellékszerepet szántak. Az udvari körökben azonban megnőtt a "művelt" Nyugat iránti érdeklődés. Egyes elszigetelt latinos kezdemények tűntek fel. Fjodor Mihajlovics Rtyiscsev magasrangú bojár, Alekszej Mihajlovics cár egyik munkatársa, 1648-ban saját költségén "iskola-kolostort" alapított a fővárosban a "szabad tudományok" ápolására. Ez az ukrán-belorusz mintára alakult Andrejev-kolostor 1650-től a délnyugatról beszivárgó tudós tanítók gyűjtőhelyévé, kis tudományos központtá vált, ahol élénk szellemi élet keletkezett.^[108] Könyveket fordítottak, lengyel nyelvet s a görögön kívül latin grammatikát, retorikát, sőt filozófiát is tanítottak. Az alapító, Rtyiscsev, maga volt a kijeviek első hallgatója. Az iskoláról más adat nincs, talán Rtyiscsev haláláig (1673) fennállt.

A Kremlben levő Csudov-kolostorban 1632 óta működött a pátriárka költségén fenntartott pátriárkátusi iskola, amely a görög irányzatot képviselte. A tudományosság szellemét a kiváló görög-szláv filológus, Jepifanyij Szlavinyeckij († 1676) hozta magával, aki 1650-től volt az iskola igazgatója.

Az átmenet éveit jellemzi, hogy 1649-ben még "a pátriárka és a cár együttes gondoskodásából" magában a cári udvarban nyílt meg egy "görög-latin iskola", Arszenyij Grek, görög szerzetes vezetésével, aki ugyan több nyelvhez értett, görög és latin nyelvoktatásra szolgáló tankönyveket, sőt Homérosz költeményeinek két kiadását is magával hozta, de csakhamar kiderült, hogy a világi ismeretek közlését fontosabbnak tartja az ortodoxia megvédésénél, s így egy időre a szolovecki kolostorba száműzték. Ezalatt Szlavinyeckij és egy társa, Arszenyij Szatanovszkij tanított az "Alekszejevszkaja skola" néven ismert intézményben, amelynek gondnoka (popecsityel) a cár gyóntatója, "a felvilágosodás híve", Sztyefan Vnyifantyjev lett. 1653-tól vagy 1654-től, amikor az iskola Nyikon udvarába költözött és ő vette át a felügyeletét, Grek ismét taníthatott; az iskola a 60-as években még működött.^[109]

A latinitás szerepe s a nyugati mintájú művelődés bevezetésének igénye igazában csak a század vége felé, az 1666/67. évi zsinat után nőtt meg. A cár már előbb lépett. Meghívására Szimeon Polockij[110], az ukrán-orosz egyesülés lelkes híve, 1664-ben latint kezdett tanítani a Titkos kancellária (Prikaz tajnih gyel) fiatal írnokainak a Szpasszkij-kolostori iskolában. Később a cári gyermekek nevelője lett.

Újító tevékenységére Ioakim, a konzervatív pátriárka 1679-ben azzal válaszolt, hogy a régi moszkvai tipográfia (Pecsatnij dvor) épületében saját költségén latin nélküli, tisztán görög-szláv iskolát nyitott meg (Tyipografszkaja skola). Népszerű lehetett: hét év múlva már 233 növendéke volt.

Az ortodoxiát a latin tudományosság segítségével megvédeni kívánók egy korszerű iskola megalapítására gondoltak. Polockij nemcsak a trón ifjú várományosaival foglalkozott, hanem komoly iskolaszervezőnek és nevelési elméletírónak is bizonyult. Ő lépett sorompóba a másik kijevi, az ortodoxia legnagyobb tudományos tekintélye, a már nem élő Szlavinyeckij irányzata ellen. Heves vita alakult ki. A latinosok szerint a görög tudomány gyenge, elvavult, nem korszerű; maguk a görögök is már régen a nyugati, latin érvekhez folyamodnak és azokat fordítják szembe ellenfeleikkel. A latin tudományosság ismerete nélkül nem lehet kellőképp felfegyverkezni a "pápista, lutheránus és kálvinista eltévelyedések" ellen. A másik oldal részéről Ioakim és köre a nyugati tudományosságot tévútra vezetőnek tartja. Egyik röpiratuk szerzője szerint a latin "veszélyes" a pravoszláviára. Lám a délnyugati orosz tartományokban is sokakat unióra csábított. A "régi egyszerűség"-hez ragaszkodva "szükségtelen okoskodás"-ként, fennhéjázó bölcselkedésként ítélik el a latinpártiak tudományát. A grammatikával még csak kiegyeznének, de ezen túl minden felesleges, a dialektika, retorika, filozófia "agyafúrtságait" pedig halálos ellenségüknek érzik.

Végül mindkét csoport egyetértett abban, hogy az ortodoxia megvédése halaszthatatlanul szükségessé teszi egy magasabb képzést nyújtó intézet megszervezését. A latinpárt mozgatja a kérdést – ők modernebb főiskolát, akadémiát terveznek – a görögpárt pedig igyekszik rátenni a kezét: az új iskola legálisan nem lehet más, mint a görög-ortodox szellem képviselője.

Az intézet "Privilégiumai"-t Polockij halála után, régi kedves tanítványa, a Szpasszkij-kolostorban továbbfejlesztett, most már "Szláv-latin gimnázium" néven szereplő iskola tanára, Szilvesztr Medvegyev terjesztette az uralkodó elé 1682-ben.^[111] A tervezet célja: egy a nyugati egyetemek mintája szerinti, sokoldalú, világi tudományosságot szolgáló állami intézmény létrehozása, ebben a filozófia, teológia, jog, orvostudomány mellett több szaktárgy, sőt Isztomin várakozása szerint az asztronómia, tengerhajózás, ipari szakismeret is szerepet kapna. Az akadémia – amelynek bizonyos autonómiára is lett volna joga – elsősorban állami szolgálatra alkalmas tisztviselőket képezne és csak másodsorban teológusokat.

Ioakim még évekkel előbb felkérte a szintén latinellenes Doszifej, jeruzsálemi pátriárkát, hogy tanítót küldjön Moszkvába. Doszifej a konstantinápolyi pátriárka beleegyezésével már 1683-ban megbízta a görög származású, ám Velencében iskolázott s a páduai egyetemen doktorátust szerzett Lihudi-testvéreket a tervezett magasabb fokú orosz iskola vezetésével.^[112] A két fivér csak 1685-ben érkezett Moszkvába; átmenetileg a Bogojavlenszkij-kolostor iskolájában kezdtek tanítani. 1687 őszére sikerült végre megnyitni az akadémiát a Szpasszkij-kolostorban, ahol Ioakim nyomására Medvegyev gimnáziumát egyesítették a Tipográfiai iskolával. Neve "Hellén-görög akadémia" (Ellino-grecseszkaja akagyemija) lett, népszerű eddigi nevén "Zaikonoszpasszkaja skola".

Az akadémiát az ortodoxia védelmének fellegvárává képezték ki, bár deklarált célja szerint nemcsak egyházi feladatai voltak. A "polgári és egyházi tudományok"-at kellett tanítania, amelyek a grammatikától a filozófián át a teológiáig terjedtek. Az előkészítő, első "iskolában" a szláv-orosz, majd a görög írást kellett elsajátítani. Tanítókként itt a teológiát végző diákok működtek. A középső "iskola" tárgyai: grammatika, görög és latin nyelv; retorika, dialektika, logika, "fizika" (természetfilozófia). Ezután következett a teológia. A tantervben a lengyel nyelv is szerepelt, de ezt gyakorlatilag nem tanították.

Az intézmény az első felsőbb iskola volt Moszkvában. A birodalom kulturális központjának szánták s az egyetemes művelődés tűzhelyének, ahol a "bölcsesség" elsajátítása a vallásos buzgalom emelését és a világi képzettséget egyaránt biztosítja. Az állami szolgálatba lépést az akadémia sikeres elvégzésétől tették függővé. Külföldi tudósok is csak az akadémia vizsgálata után és bizonyítványával voltak felvehetők a cár szolgálatába.

Az akadémia tanárai rendszerint szerzetesek voltak, de mindenesetre hithű ortodoxok, görögök vagy oroszok. A hit megőrzésére esküt kellett tenniük. Az iskolába rendi és nemzetiségi különbség nélkül beiratkozhatott bárki, de a katolikusok, evangélikusok és reformátusok ki voltak zárva nemcsak a tanítók, hanem a tanulók közül is. A litván s délorosz területekről jött növendékeket gyanakvással figyelték.

A moszkvaiak eleinte megbíztak a Lihudi-testvérekben, akik a grammatikát és retorikát görögül oktatták, a többi tárgyat görögül vagy latinul; az akadémián szükséges tankönyvek összeállítását is megkezdték s az ortodoxia igazáért a katolikus felfogáshoz közelálló Medvegyevvel teológiai vitába bocsátkoztak. Itáliai tanultságukat azonban nem tagadhatták meg, foglalkoztak a "szabad művészetek"-kel, és Joakim halála után (1690) a felsőbb osztályokban már végleg latinul adtak elő. Természetes, hogy a megbízhatatlanság gyanújába estek. Hiába követtek el mindent, hogy kielégítsék az orosz ortodoxia és a vele azonos álláspontra helyezkedő jeruzsálemi pátriárka kívánságait. Szemükre vetették, hogy latin nyelven tanítanak, holott ezt eredetileg megtiltották nekik, továbbá, hogy "fizikával és filozófiával fecsérlik az időt". Végül Doszifej nyomására Adrian, az új moszkvai pátriárka 1694-ben mint a pravoszlávia "júdásait" volt kénytelen őket az akadémiáról eltávolítani.

A latin és az "időfecsérlések" kizárásával az akadémián most visszaállt a görögök és a "régi egyszerűség" szelleme.

A Csudov-kolostori iskolát a nemesi származású és bojár ifjúság töltötte meg. A szülők a jó modorra és illő viselkedésre szoktatást várták el az intézettől. Szlavinyeckijt valószínűleg iskolai gyakorlata ihlette egy akkor Európa-szerte igen kedvelt illendőségi szabálygyűjtemény lefordítására: Rotterdami Erazmus "De civilitate morum puerilium" c. 1526-ban megjelent művének Reinhardus Hadamarius által katekizmusformába öntött kiadását fordította latinból oroszra "A gyermekek művelt viselkedése" ("Grazsdansztvo obicsajev gyetszkih") címen.

Szlavinyeckij Erazmus-fordítása irodalom-, művelődés- és neveléstörténeti szempontból a Domosztrojtól Péter korának illemkódexéhez, az "Ifjúság igaz tüköréhez" vezet át.

*

Polockij lelke mélyéig pedagógus. Iskolai működése mellett "A helyes gyermeknevelésről" ("O dosztojnom csad voszpitanyii") prédikál a templomban, gyermekeknek való olvasmányokat ad ki – a régóta közkedvelt "Barlám és Jozafát"-ot és a "Tesztament" c. erkölcsi-didaktikai oktatását –, ábécéskönyvet ír s minden művét erkölcsnemesítő pedagógiai gondolatok hatják át. Kitűnő verselési készsége volt, igen sok az alkalomra készült költeménye. Költészete egészében nevelő és didaktikus jellegű. Verseiben a tudományt dicsőíti, a tudatlanságot, babonát ostorozza.

Elsőként képviselte Oroszországban az európai újkor nevelési gondolkodását. Pedagógiai eszméit említett prédikációja, az egyes műveihez, különösen az ábécéskönyvéhez (Bukvar 1667, 1669) írt prózai előszavak, a könyvben foglalt versikék s a halála után megjelent prédikációs gyűjteményei, a "Lelki ebéd", "Lelki estebéd" ("Obed dusevnij", "Vecserja dusevnaja") tartalmazzák.

A "hét szabad művészet" fejtegetése kapcsán rámutat arra, hogy a tudománynak mily fontos szerepe van az ember életében. Feltűnően nagy teret szentel a munka dicséretének. A munka megóv a bűnöktől, az erkölcsi egészség eszköze, erő forrása, amellyel legyőzzük az ellenséget. Kikel a társadalom semmittevő haszonélvezői és a visszaélések elkövetői ellen. A könyvet mint a műveltség eszközét magasztalja s valóságos agitációt fejt ki az olvasás mellett.

A fiatalkort Arisztotelész nyomán háromszor 7 éves fejlődési szakaszra osztja. Az elsőben a helyes szavak és a beszéd elsajátítása történik, a második az életre szükséges készségek nevelésének, a harmadik a jámborság elmélyítésének s a világi kötelességek megtanulásának ideje. A jól megszervezett nevelés mindenre képes, a gyermek lelke "sima kőtábla", amelyre a tanító azt véshet, amit akar, jót vagy rosszat.^[113] A jó vagy rossz nem velünk született, nem a természettől van, hanem a neveléstől, a szülők példájától. Szót emel a gyermek elkényeztetése ellen. A nevelés eszközei: a virgács, a rossz társaság kizárása, a szülők jó példája. Az elérendő célok: istenfélelem, bölcsesség, becsületes földi élet. Foglalkozik végül a tanító személyével s nevelő eljárásaival.^[114]

Az uniós Polockij gyakorlatias nevelési szándékait, melyek a jezsuitáknak az evilági célokat a vallásossággal összeegyeztető modern szemléletét tükrözték, az ortodoxia természetesen ellenszenvvel fogadta.

*

Nem a nevelési elmélet művelője volt, hanem korát meghaladó széleskörű államigazgatási és neveléspolitikai követeléseket állított fel a pánszláv gondolat első képviselője, a szláv filológia "atyja", Jurij Križanić.^[115]

"Politikai gondolatok" ("Polityicsni dumi") c. művében az orosz uralkodó és az orosz nép hivatásáról beszél az országgal, a szlávsággal és a kereszténységgel kapcsolatban. Az uralkodót a felvilágosult abszolutizmus értelmében képzeli el, akinek kizárólag csak civilizált eszközökkel szabad hatalmát fenntartania. Az orosz népnek tudásra, műveltségre van szüksége. Križanić különösen a szakismeretek elsajátítását sürgeti. Az ország természeti kincseinek kiaknázását elősegítendő, idegen szakkönyvek lefordítását ajánlja. Számtani könyvek nyomtatására van szükség. A német és egyéb idegen kereskedelem az orosz piacon a lakosság általános és technikai ismereteinek hiánya miatt tud uralkodni. Az orosz kereskedők műveltségi színvonalának javítása érdekében meg kell tiltani a kereskedést annak, aki nem tud írni és számolni. A nők háztartási ismereteinek bővítéséről szakképzés formájában kell gondoskodni.

Križanić az orosz műveltség felvirágzását az állam határozott beavatkozásától várja – s ez nem is volt már messze.

Oroszország a 17. században bekövetkezett fejlődése ellenére még mindig zárt, magának való életet folytatott; állami, gazdasági, katonai, kulturális téren egyaránt messze elmaradt nyugati szomszédaitól, s amit átvett tőlük, abból hiányzott a teremtő eredeti szelleme, így fejlődésképtelenné vált. Amit idegen mesterek alkottak, alig lelt követőkre. Az írás nehéz, tudomány nincsen, idegen nyelveken kevesen beszélnek, pallérozatlan a magatartás, a divat ósdi, hiányzik a társasélet, alig hírlenek ide a nyugati újdonságok.

Az ország autarkiás szerkezete olyan társadalmi berendezkedésre épült, amelyben a kedvezményezettek vékony rétege alatt a jogtalanok és kizsákmányoltak tömegei éltek. Ez volt a jövőt mind jobban fenyegető első árnyék. A második az, hogy megbomlott az orosz nép évszázados szellemi egysége. Szakadár óoroszokkal az egyik, latinpárti civilizátorokkal a másik oldalán az egyház jól érezte, hogy az utóbbiak veszélyesebbek, mert nem a múltból veszik gondolataikat, hanem a jövő ihleti őket. A konzervatív egyházi pártnak a "régi egyszerűség" helyreállítására irányuló századvégi kísérlete, amellyel a világi tudományokat is az erkölcsi szellem fennhatósága alá igyekezett vonni, az eretnekégetés tervezett felújítása ellenére is kudarcra volt ítélve. A gyakorlati és gazdasági élet követelte a magáét. A forrongást és megoszlást okozó eszmék már kinőttek az erkölcsi tekintély gyámkodása alól. A civilizációs szellem egyáltalában nem a régi egyszerűség helyreállítására törekedett, hanem az ország anyagi erőinek, hatalmának növelése volt a célja. A jobbat nem maga mögött, hanem maga előtt látta s reformok útján kívánta elérni.

A század végén a gazdasági és társadalmi élet fejlesztésével több új elgondolás foglalkozott, de igen kevés volt az, ami a tervezők – F. M. Rtyiscsev, B. I. Morozov, Artamon Matvejev, A. L. Orgyin-Nascsokin, V. V. Golicin herceg s mások – eszméiből megvalósulhatott. Mindent megakadályozott a moszkovitizmust áttörő nagy lendület hiánya. Megváltót vártak ezek a törekvések. Hogy az elérkezett megváltó a raszkolnyikok szemében ezúttal igazán az Antikrisztust jelenti majd – az is éppen valódiságát igazolja.

Az 1672-ben született I. Pétert (1689-1725) serdülőkorában a palota közelében levő – általa szívesen látogatott – "Német negyed" európai légköre ébresztette rá először az ország modernizálásának égető szükségére. Minden érdeklődésével a gyakorlati, hasznosítható, eredményes felé fordult.

Péter eszménye: erős, civilizált orosz birodalom. Reformjainak célja kettős: egy csapással felemelni a nemzetet a Nyugat katonai, technikai, gazdasági színvonalára, s "átnevelni", képessé tenni az orosz társadalmat a nyugati civilizáció megértésére, elsajátítására és a reformok eredményeinek önálló továbbfejlesztésére, hogy az ország a Nyugattól független maradjon.

Gazdasági alapul az ipar kibontakozását elősegítő merkantil politika szolgált, amelynek kezdetei már Alekszej Mihajlovics idejében feltűntek. Péter a külföldi behozataltól való megszabadulás érdekében mozgósította a belföld erőforrásait, minden eszközzel támogatta ipari és kereskedelmi vállalatok létesülését, a mezőgazdasági technika és kultúra fejlődését. Nagy csatornázási munkákat végeztetett, utakat építtetett, fokozta a termelést, különösen az export tárgyát jelentő ércekben és gabonaneműekben. Uralkodása végére sikerült az orosz kivitel értékét a behozott áruk értékének kétszeresére emelnie. Szemefénye a hadsereg és a flotta, amelyeket ő teremtett meg; nem csoda, hogy a hazai ipar legtöbb ága katonai célokat szolgált. Különösen fejlődött a vas-, fém-, fegyveripar, fellendült az uráli ércterületek kiaknázása. Sok gyár és üzem épült. Voltak, amelyek több száz főnyi munkássereget foglalkoztattak, sőt akadt egy Moszkvában, amely ezernél több munkással dolgozott. A kivitel átterelődött az Északi-jeges tengerről a melegebb Balti-tengerre, amelynek partjait Péter hódította el a svédektől, hogy országának ablakot nyisson nyugat felé. Itt 1703-ban megalapította Szentpétervárt, amely mint kikötőváros az export nagy részét lebonyolította, s már 1709-ben az orosz birodalom fővárosává lett a hagyománygazdag, hatalmas, de nehézkes, szertartásos Moszkva helyett.

A 18. század eleje a lázas építkezés kora. Péter kézbe fogta s átrendezte az orosz társadalom életét is. A cári hatalom társadalmi alapjain nem változtatott; ő is, mint elődei, a földbirtokos nemességre és az iparos-kereskedő rétegre támaszkodott. Idevonatkozó rendeletei ezt a két osztályt nagymértékben megerősítették. A nemesi földbirtok örökölhető, de tilos megosztani. Az örökös fiútestvérei kötelesek az államnak szolgálni a hadseregben, flottában vagy a polgári hivatalokban. A szolgálatnak 14 fokozatú ranglétráját (Tabel o rangah) állapították meg. A szolgálatba lépés a nemeseken kívül a szabad lakosság minden rétegének nyitva volt, s mivel a 8. rangfokozattól kezdve örökölhető nemesség járt birtokkal és jobbágyokkal, így a nép tehetségesebb fiai előtt is megnyílt a felemelkedés lehetősége. Jelentős közigazgatási reform volt az óriási birodalom 8, később 10 kormányzóságra osztása , amelyek élén kormányzók, gubernátorok álltak. A városok és a városi középréteg – kereskedők és értelmiség – messzemenő önkormányzatot kaptak. Új, legfőbb kormányzó testület volt az 1711-ben létesített Szenátus. A régi kormányszékeket 1718-ban felváltó kormányzati szervek, "kollégiumok", között szerepelt már egy Kereskedelmi Kollégium is. Az orosz kereskedők lassan beletanultak az európai piac szokásaiba és alkalmazkodtak szükségleteihez.

Viszont elnyomott és az előző időkhöz képest lényegesen kihasználtabb helyzetbe került az állami területek és a nemesi birtokok sokmilliónyi parasztja. Őket rendelik ki a nagy állami munkákra, erődítmény-, csatorna- és útépítésre; a gyárak környékén még 100 versztnyiről is nekik kell az üzem szolgálatára állniuk tüzelő-kitermelésben és fuvarozással, majd – miután a gyárak jogot kaptak jobbágyok vásárlására – saját személyükkel is. Péter folytonos háborúi miatt erősen emelkedett az adóteher. Minden megadóztattak: ablakot, ajtót, kéményt, fürdőt, árusítóhelyet stb. Voltak külön "jövedéki" megbízottak (pribilscsiki), akik dolga az volt, hogy a nép közt járva új adótárgyakat fedezzenek fel. Az ő találmányuk volt a "fejadó" (podusnaja podaty) is, mely a paraszt adóterhét a réginek közel háromszorosára emelte. Fejadót 1724-től nemcsak a munkaképes paraszt-, kézműves, polgári és kereskedő férfilakosság, hanem a fiúcsecsemők, betegek, öregek után is szedtek; évi összege a század folyamán az állami bevételek 50%-át tette ki!

Az elégedetlenség folytán, melyet a raszkolnyikok is tüzeltek, az 1700-as években több nagy felkelés rázta meg az ország életét. Kétségtelen, hogy az autokrata uralkodó hadserege, flottája, szélesen kifejlesztett nemesi adminisztrációs kormányzata az egyszerű nép életének elképesztő kizsákmányolása árán jött létre. Ez az állam csak a nagy tárgyi feladatokra nézett és az embert sok tekintetben áldozatul dobta a civilizációnak.

Az ellenfeleivel való könyörtelen leszámolás lelke megfért Péterben az emberrel való törődés eredeti orosz érzékével. Gondoskodni az elhagyottról, segítséget nyújtani a kolostorok és templomok dolga volt, jóllehet erre nézve kevés a régi feljegyzés. 1706-ban értesülünk arról, hogy Jov (Jób) metropolita törvénytelen gyermekeknek és árváknak egy Novgorod melletti kolostorban otthont alapított.

A legelső és legfontosabb Péter szemében honfitársai gondolkodásmódjának a megváltoztatása volt. Külföldi tanulmányútja meggyőzte arról, hogy Oroszország a társadalmi kultúra vonalán éppoly elmaradott, mint a szakemberek kiképzése terén. Az orosz társadalomnak tehát éppen úgy át kell alakulnia nyugati mintára, mint ahogy a modern orosz állam szakágazatai, szervei iskolák útján fogják biztosítani szükséges szakszemélyzetüket. Művelődésügyi intézkedései e kettős irányt követték.

A társadalom átalakítása volt talán a könnyebb. A moszkvai világban már éltek bizonyos nyugati kultúrszimpátiák, amelyek a cár kezére jártak, így elég gyorsan ért el eredményeket. Kíméletlenül és túlzások árán ugyan, de megtörte a régiséghez ragaszkodók ellenállását és igyekezett az új iránt kedvet ébreszteni. Elrendeli a hosszú kaftán helyett a rövid, nyugatias ruhaviseletet, a szakáll borotválását, bevezeti az európai protestáns országokban használt Julianus-naptárt s ezzel a január 1-jével kezdődő időszámítást (1700), kiadja és maga szerkeszti az első újságot ("Vedomosztyi", 1703), a nyomtatás céljaira egyszerűsíti az egyházi szláv írást ("Grazsdanszkij srift", 1708), létrehozza az első nyilvános színházat (1702-1707), esti összejöveteleket honosít meg ("asszamblei"), amelyeken megbeszélték a politikai újdonságokat, vagy társasjátékkal, tánccal szórakoztak. Péter saját tapasztalatából tudta, milyen fontos a nyugati nyelvek ismerete. Már az árvaotthonokba befogadott leánygyermekek számára előírta, hogy az ábécén, számoláson és a "női foglalkozásokon" kívül "a lehetőségek szerint" idegen nyelveket is tanuljanak. A nyelvtudás mellett elvárta az előkelő nőktől az illendő viselkedést. Igyekezett őket bevonni a társadalmi életbe: az esti összejöveteleken a bojároknak egész családjukkal kellett megjelenniük. Kiadatta a nyugati barokk műveltségnek mintegy kelléktárát tartalmazó "Symbola et emblemata" c. nyolc nyelvű antik irodalmi-mitológiai gyűjteményt (1705), amely a század folyamán az orosz társadalom közkincsévé vált. A holland nyelvet Rotterdami Erazmus "Colloquia familiaria" c. művének kétnyelvű kiadásából (1716) lehetett megtanulni. Divatba jött a franciatanulás, francia szokások, viselkedés, a rizsporos paróka, idegen szavak használata, a tánc, vívás és lovaglás. A főcél a "politesse" elsajátítása. Sokat fordítanak franciából. Ebbe a sorba tartozik Kurakin herceg "Történelme" is, amely a régi stílusú történetírás helyébe a teljesen világi jellegű, maliciózus hangú memoárirodalmat vezeti be.^[116]

*

A modern társadalom létrehozásának célját szolgálta néhány, főleg az ifjúság nevelését célzó, szorosabban vett pedagógiai jelenség: Glück iskolája, a jezsuiták moszkvai működése, és két könyv, "Az ifjúság igaz tüköre" és "A serdülő első könyve". Az erősen fejlődő európai kapcsolatok miatt a latin és a nyugati nyelvek ismerete nagy megbecsülésben részesült Moszkvában. A nyelvtudás kezdett egyet jelenteni a műveltséggel. Nikolaus Schwimmert, a "Német negyed" evangélikus iskolájának rektorát 1700-ban kinevezték a Követségi kormányszék fordítójává és megbízást kapott, hogy a latin, német, svéd és holland nyelvet tanítsa "minden rendű és rangú embernek és gyermeknek, akit hozzá tanításra adnak." Csak három évig működött. Ekkor Péter megbízásából Ernst Glück[117] "gimnázium"-ot nyitott, hogy a Követségi kormányszék számára fordítókat képezzen. Az alapító rendelet értelmében a bojárok és "minden szolgálatot teljesítő és kereskedő ember" gyermeke előtt nyitva állt. A tanítás ingyenes és a végzetteket nem kényszerítik állami szolgálatra – ígérte a rendelet.

Az iskolában működő 10-12 tanár kizárólag külföldiekből került ki. A tantárgyak: latin, görög, olasz, francia, német és "különböző egyéb nyelv", pl. Glück maga szírt, kaldot és hébert is vállalt. Svédet tanítottak. A latin oktatásában Comenius "Orbis pictus"-át vették alapul, miután ezt Glück oroszra fordította. Számtanról, történelemről, földrajzról, etikáról, politikáról és kartéziánus filozófiáról is történik említés az iskola programjában. A táncmester a táncon kívül "kecses magatartásra és német s francia módon való társaságbeli viselkedésre", meg lovaglásra oktatott. A növendékek száma 1706-ban már 300-ra emelkedett volna, de a cár ezt 100-ra korlátozta. A tanítás reggel 8-tól este 6-7-ig tartott, egy órás ebédszünettel. Az idő háromnegyed része a nyelvek gyakorlásával telt el s ennek is fele a latinnal. Cornelius Nepos, Vergilius voltak az auktorok. Az iskola, amely két év múlva, Glück halála után tisztán nyelviskolává alakult át, 1715-ben szűnt meg, amikor Péter a nemességet már kizárólag a szakismeretekre s állami szolgálatra szorította.

*

A nyugati iskola "behatolás"-ának zászlóvivői – mint 100 évvel korábban Kijevben – a jezsuiták voltak.

Kormányközi megállapodások alapján lehetőség nyílt a külföldi követségek katolikus tagjai, a városban élő idegen és orosz katolikusok lelki gondozására. A bécsi kormány még 1684-ben két jezsuitát küldött Moszkvába, akiket azonban öt évvel később az orosz egyház nyomására kiűztek az országból, mert ortodox szülők gyermekeit is felvették a "Német negyed"-ben működő iskolájukba. Péter 1698-ban ismét befogadta őket, s most már jelentősebb szerephez jutottak. Engedélyt kaptak misézésre, templom- és iskolaépítésre. 1699-1719 között igen sok előkelő orosz család adta gyermekét iskolájukba, amely kitűnő latintanításáról volt nevezetes és az európaiság kapuját nyitotta meg az orosz vezetőréteg előtt. A latinon kívül tanítottak németet, matematikát, katonai ismereteket. Bennlakásos kollégiumot is létesítettek.

Péter az országnak hasznot hozó tanítókat látta a jezsuitákban és a szintén oktatással foglalkozó kapucinus rend tagjaiban; utóbbiaknak 1705-ben kolostoralapítást is engedélyezett Moszkvában. A jezsuiták iskolai működését kifejezetten megvédte az orosz egyház ellenvetéseivel szemben,^[118] 1706-ban pedig egyenest a főnemesi családok fiai számára szervezendő gimnáziumra adott nekik engedélyt. Ez azonban nem jött létre, sőt 1719-ben – cári rendelettel – ismét kiűzték őket az országból, arra hivatkozva, hogy iskolájukban, amely ekkor már szélesebb néprétegek gyermekei előtt is megnyílt, a katolizálás nagy méreteket öltött.^[119] Egyébként ekkor már Oroszország más városaiban (pl. Szentpétervárott, Asztrahanyban) is működtek jezsuita vagy kapucinus misszionáriusok, s több-kevesebb sikerrel próbálkoztak új iskolák alapításával.

*

Az oktató könyvek közül "Az ifjúság igaz tüköre" ("Junosztyi csesztnoje zercalo") 1717-ben jelent meg. Az ábécén, szótaggyakorlatokon, arab számokon és rövid, erkölcsnemesítő szentírási idézeteken kívül szabályokat tartalmazott, hogyan viselkedjék az ifjú szüleivel, ismerősökkel szemben, az udvarnál, ünnepeken, ebédnél, barátai és idegenek között. Nem nevelési szakmunka, csupán külsőleges illendőségi előírások és intések gyűjteménye, amely azonban már a modern európai társadalmi élet stílusát képviseli. A könyv csakhamar elterjedt s még Péter idejében másodszor is kiadták. Egyik forrása a jezsuiták "Schola urbanitatis"-a (1646) volt.

Oktató célja miatt ebbe a sorba tartozik a levelezésben használható formulák gyűjteménye, az első orosz levelező is, amely "Minták" ("Prikladi", példák) címen 1708-ban jelent meg. Németből való fordítás volt.

Péter ösztönzésének volt köszönhető Feofan Prokopovics, novgorodi érsek 1720-ban napvilágot látott kis munkája, "A serdülő első könyve" ("Pervoje ucsenyije otrokom"). Oroszországban a műveltség nincsen eléggé megszervezve, az ifjúság felkészítésén gyökeresen változtatni kell, – fordul a szülőkhöz és nevelőkhöz Prokopovics. Amilyen a gyermek, olyan lesz a férfi; a korai gyermekkortól függ minden későbbi jó vagy rossz. Nem elég tehát olvasni-írni megtanítani, igen fontos az erkölcsi nevelés is. Érthető, egyszerű nyelven megírt valláserkölcsi kézikönyvekre van szükség, amelyeket a gyermek kezébe lehet adni. A szerzőnek a Tízparancsolathoz, Miatyánkhoz, Hiszekegyhez fűzött magyarázatai ezt a célt igyekeztek megvalósítani.

Az érsek könyvecskéje, melyet nemcsak a világi, hanem – a papság nemtetszése ellenére – az egyházi iskolákban is be kellett vezetni, öt év alatt 12 kiadást ért meg.

Péter művelődésügyi intézkedései ezen a területen elsősorban és közvetlenül az ország technikai és katonai felépítését szolgálták. Az európai tudományok bevezetése érdekében személyesen válogatta ki a hasznos idegen könyveket. Nem akármit vett át a Nyugattól, hanem csak a haladást előmozdító legfontosabb eredményeket s ezeket is kritikával. Megindult a külföldi szakmunkák fordítása. Szentpétervárott 1711-1721 között négy új nyomda létesült, de működött Ukrajnában is kettő. A cár gondosságára és munkabírására jellemző, hogy országos gondjai között is talált időt arra, hogy a fordított művek minőségét, stílusát, nyomtatását maga ellenőrizze.

A külföldi szakkönyvekkel a racionális és empirikus tudományok voltaképp számbavehető előzmények nélkül lépték át Oroszország határait. A 17. században Kijev és a lengyelek közvetítésével már tűntek fel ugyan modernebb tudományos könyvek, de csak Péter korszerűsítette a tudományokat minden águkban. Megteremtette az első orosz múzeumot, az első obszervatóriumot, az első közkönyvtárat, megalapította az Akadémiát, az egyetemet, támogatta a tudósok munkáját s az expedíciókat.

Az iskolaszervezés szüksége több oldalról mutatkozott. A városi középrétegben kialakuló foglalkozási ágak – kereskedő, iparos, hivatalnok, orvos, mérnök stb. – és az új hadsereg tisztjei, tüzérei, tengerészeti egészen más képzettséget kívántak, mint amilyet a régi egyházi iskolák és a mesterek nyújthattak. A polgári, katonai, tengerészeti szolgálat ellátása rendszeresen képzett embereket követelt. Péter minden lehető módon igyekezett gondoskodni az ország újjáteremtéséhez szükséges szakszemélyzetről. Nagyszámú külföldi specialistát hívott be, tiszteket, tüzéreket, hajóépítőket, képzett hajósokat, gyári szakmunkásokat, bányászmérnököket, jogászokat, pénzügyi embereket. Orosz ösztöndíjasokat küldött Nyugatra, főleg a matematika-természettudományi, hajóépítési, tengerészeti és kereskedelmi ismeretek elsajátítása végett. Minden oktatásra vonatkozó intézkedésének az a célja, hogy az idegen szakembereket oroszokkal lehessen majd pótolni. Ezért az idegen mestereknek kötelességükké tette megfelelő számú orosz növendék betanítását, a gyárakat is erre utasította. Iskolaügyi intézkedései szintén ezt a célt szolgálták.

Ő maga nem részesült rendszeres iskolázásban, a helyesírás apróságaival például élete végéig nem sokat törődött, de tudásvágya mérhetetlennek mutatkozott. Zseniális autodidakta volt, aki a tanulást szüntelenül személyes ügyének érezte, s amit tudott, hazája javára fordította. "Az állam érdeke" "a közös jó", "az egész nép haszna" vezérelte. Másoktól is elvárta, hogy tudásukkal hasznos építőmunkásai legyenek a hazának. A tanulás célja: az állam szolgálata. Tanulás és szolgálat voltaképp egy és ugyanaz. A tudományok elsajátítását önmagán keresztül ítélte meg és pusztán az akarat és tanulási technika kérdésének fogta fel. Legtöbb iskolaügyi rendelkezését a nevelés sajátos perspektíváit nélkülöző s a racionális uralkodóknál egyébként ismeretes gyakorlatiság, sőt technicizmus jellemzi. Új állampolgárt akart létrehozni s a nevelésnek a régitől egészen eltérő értelmezést adott. Intézményei nem a szó addigi értelmében vett iskolák: ilyenekre éppen általánosan művelő humanisztikus kurzusuk miatt nem volt szüksége. Számára az iskola is az állam modernizálását szolgáló eszköz, az a hely, ahol a korszerű szakszemélyzet kiképzése történik.

A maga erősen matematikai jellegű intézményeitől katonai és technikai szakembereket várt és kapott. A hittan, nyelvek, történelem, irodalmi és filozófiai tárgyak, a "szabad művészetek" hiányoztak tantervükből. Nagyrészt éppen ez volt az oka annak, hogy a létesült intézetek már kezdettől csak kényszerrel voltak életben tarthatók. A cár a társadalmi rendekre egymásután kirótta az iskolakötelezettséget, a tanulólétszámokat főleg a már meglevő akadémiákról átvezénylés útján egészíttette ki és az intézetek rendjét, belső életét katonai fegyelmező eszközökkel tartotta fenn. Ezekben a "kaszárnyák"-ban az ország minden jövendő építőmunkásának néhány évet le kellett szolgálnia, mielőtt beosztásba került. Igaz, hogy Péter alatt a kaszárnya, a hivatal és az iskola egyaránt a tanulás és a szolgálat helye volt és a cárnak mindenhová kényszerítenie kellett az embereket. Az ismeretek megszerzése csupán első időszakaszként illeszkedett bele az állami szolgálati rendszerbe: aki az iskolába belépett, a szolgálatot kezdte meg.

A Matematikai és hajózási tudományok iskolája (Skola matyematyicseszkih i navigackih nauk) 1701-ben nyílt meg Moszkvában. Ez szolgált aztán a többi középfokú intézetnek is mintául. Igazgatóját, Henry Farquharson ('fárkerszn') matematikus professzort és két tanárát Angliából hívták meg. Az iskolát 200, utóbb 500 tanulóra tervezték, és az alapító rendelet szerint a létszám betöltéséről kényszerrel is gondoskodni kellett. A növendékek eredetileg 12-17 éves korukban iratkozhattak be, később már 20 éveseket is felvettek. A tanulmányi idő nem volt meghatározva. Az egyes tárgyakat sorrendben tanulták, ki-ki addig, míg el nem végezte.

Az iskolának három osztálya volt. Az első, előkészítő osztályt, az "Orosz iskolát" (Russzkaja skola) azok végezték, akik még nem tudtak írni-olvasni. De valószínű, hogy itt már latint is kezdtek tanítani, mivel az oroszul nem beszélő tanárok latinul adtak elő. A második osztály a "Számoló iskola" (Cifirnaja skola) volt. Itt az arab számjegyekkel való számolással és a számtan alapelemeivel ismerkedtek meg. Ezzel az iskola be is fejeződött azoknak, akik írnoknak, gyógyszertári kisegítőnek, építőnek stb. mentek. A harmadik, a "Hajózási osztály" (Navigacionnij klassz) nyújtotta a szakismereteket: számtant, algebrát, mértant, síktrigonometriát, csillagászatot, gömbmértant, földrajzot, geodéziát és legfontosabbként a hajózást (síktengeri hajózás, Mercator-hajózás, hajónapló vezetés stb.). Bevezették a gyakorlati foglalkozásokat, ehhez volt műhely, s a csillagászat tanulmányozására obszervatórium is, magában az iskola épületének kijelölt Szuharev-toronyban. Lehetett vívástanulásra jelentkezni, vívóterem rendelkezésre állt. Volt torna, katonai kiképzés, de iskolai színjátszás is. A növendékek az iskolában naponta 9-10 órát töltöttek; ugyanitt vagy a közelben bérelt közös szálláson laktak. A végzettek, akiket navigátoroknak neveztek, gyakorlati kiképzést a Fehér- vagy a Balti-tengeren vagy Péterváron kaptak. A tisztjelölteket a cár 3-5 éves gyakorlatra Hollandiába, Angliába, Dániába, Velencébe, Francia- és Spanyolországba küldte. Hazatérésük után szigorú vizsgán estek át – gyakran Péter jelenlétében – mielőtt beosztásukat megkapták. Mivel az iskola elég széleskörű alapvetést biztosított, nemcsak tengerészek, hanem mérnökök, földmérők, tüzérek, építészek is nagy számban kerültek ki falai közül, továbbá tanítókat adott az alsóbb iskolafajtáknak. A végzett növendékek a flottában és a hadseregben a jobb helyeket kapták meg, így a tanulólétszám elég kedvezően alakult, 1732-ben pl. elérte az 500-at.

Ugyancsak 1701-ben létesült a Tüzérségi iskola (Artyillerijszkaja skola), amelynek szerényebb elődje, az Ágyus iskola (Puskarszkaja skola) 9 tanulóval már 1699-ben kezdett működni. Voltaképp ez volt Péter első iskolája. 1707-ben megnyílt az új moszkvai hadikórházhoz kapcsolódó, 50 növendékre és 5 tanévre tervezett Kórházi (vagy Orvosi) iskola (Goszpitalnaja skola, ill. Megyicinszkoje ucsiliscse), – itt tanítottak először Vesalius könyve alapján. 1709-ben létesült a Mérnöki iskola (Inzsenyerszkaja skola) 100-150 tanulóra, végül 1721-ben az Urálban épült gyárak mellett két Bányaiskola (Gornoje ucsiliscse).^[120] Időközben már épült és benépesült az új főváros, Szentpétervár. A "Matematikai és hajózási tudományok iskolájának" felső tagozatát Péter 1715-ben ide átrendelte, s belőle megalapította a flotta tiszti utánpótlását szolgáló Tengerészeti akadémiát (Morszkaja akagyemija). Ezt minden részletében ő maga tervezte. Tantárgyak: számtan, algebra, mértan, trigonometria, asztronómia, hajózás, tengermérés, tüzérségtan, erődítéstan, hadiépítészet, földrajz, festés, rajzolás, tánc. A 300 növendék osztályok helyett 6 brigádra oszlott 50-50 tanulóval. Gyakorlati kiképzés is folyt: katonai és hajóépítési. 1719-ben szintén Szentpétervárott alakult meg a Mérnöki század (Inzsenyerszkaja rota) nevű intézet, amely a moszkvai "Mérnöki iskola" végzettjeinek továbbképzését szolgálta s ahová később a lehanyatló moszkvai iskola megmaradt növendékeit áttelepítették. 1716-ban ugyanitt létesült a második "Orvosi iskola" s 1721-ben a második "Tüzérségi iskola".

Mindezek az intézmények nyitva álltak a parasztság kivételével minden rendű és rangú ember gyermeke előtt, mégis elsősorban a nemességre számítottak. Az orosz társadalom azonban ösztönszerűleg vonakodott Péter kiképzőintézeteitől, úgyhogy a növendékeket időnként más rétegekből kellett rekrutálni. A papság gyermekeinek súlyos büntetés terhével kötelező lett az iskolázás, az állami hivatalnokokra pedig magától értetődött a tanulási kényszer. A legszélesebb néprétegek művelődése azonban megmaradt a régi, egyházi mederben. Az új iskolákat nem a paraszt számára alapítják, mert a kor felfogása szerint a földművelés különös szakismereteket nem kíván, az iskolázás meg éppen eltávolítja a parasztot a földtől.

Hajóépítő szakmunkások elemi oktatása volt a célja Péter 1717. évi rendelkezésének, mely szerint az "ácsok, matrózok, kovácsok és egyéb mesterek" számára alapismeretekre oktató Orosz iskolákat (Russzkaja skola) kell szervezni. Az első a fővárosban nyílt meg 1719-ben, majd más kikötővárosokban is létrejöttek az admiralitás fennhatósága alatt. A hajóépítő mesterek 16 éven aluli gyermekeinek a cár kötelezővé tette az iskola elvégzését. Tanítottak olvasást-írást az évszázadok óta megszokott tankönyvek, a Csaszoszlov és a Zsoltárok Könyve segítségével, azbukovnyikot, számolást és mértant. Általában 6 évig tartott az iskola elvégzése, az első 4 évet az olvasás-írás tanulása foglalta le. Az iskola népszerű volt, itt kivételesen nem kellett kényszert alkalmazni, ugyanis az iskolázott munkások a többivel szemben előnyös helyzetbe jutottak.

Péter gondolt a gyárak szakmunkásaira is. 1711-ben kötelezte a nagyobb üzemeket szakszemélyzetük nevelés útján való pótlására. Főleg a 15-20 éves, írni tudó papi és iparos gyermekek jöhettek számításba.

Az első általánosabb jellegű állami elemi iskolát teremtette meg Péter 1714-ben a Számoló iskola (Cifirnaja skola) önálló típussá alakításával.

Az olvasáson-íráson kívül számolást, számtant és geometriát tanítottak benne a "Matematikai és hajózási tudományok iskolájának" volt növendékei. Ez a tisztviselők és a nemesség 10-15 éves gyermekei számára az egész országban kötelező volt, még az egyházmegyék is megkapták az ukázt ilyen iskolák létesítésére, 1716-ban pedig a rendelkezés érvényét a parasztság kivételével az egész társadalomra kiterjesztették. Az eljegyzést és a házasság engedélyezését is az iskola elvégzésétől tették függővé. 1722-ben már 42 városnak volt "Számoló iskolája".

Ez az iskolatípus, amely túlzott matematikai jelleggel ugyan, de általános elemi művelési céllal a legdemokratikusabb intézménynek indult s a lakosság legszélesebb rétegeire támaszkodott, a kialakuló rendiség világában mégsem tudott meghonosodni. A nemesség gyermekeit Péter már 1716-ban kivette az iskola hatásköréből, ehelyett állami szolgálatba lépésüket kötötte hivatalos ellenőrző vizsgákhoz. 1719-ben a kereskedők, 1722-ben a papság gyermekeit mentették fel, úgyhogy végül csak a polgári hivatalnokok számára maradt kötelező. Péter halála után ezek az iskolák elnéptelenedtek, hat évig nem is törődött velük senki. 1744-ben egyesítették őket a helyi ezredek garnizoniskoláival.

A Garnizoniskola (Garnyizonnaja skola) a legalsó népréteg elemi művelődését a katonai utánpótlás keretében szolgálta. A katonák 7-15 éves gyermekeinek volt kötelező, akikből írástudó altiszteket, őrmestereket képzett. Tisztek is lehettek belőlük. A tananyag: azbuki, Tízparancsolat, Miatyánk, olvasás-írás, számolás. Hasonló iskolák már az előző század végén kezdtek létrejönni, Péter csak 1721-ben szervezte meg őket rendelettel.

A létesített intézetek, mint látjuk, az államélet legkülönbözőbb gyakorlati feladataira képezték növendékeiket. Megszervezésük egy-egy ipari, katonai, technikai reform végrehajtását szolgálta. Innen önállótlan, alkalmazott jellegük. A nevelésügy önállóan nem is szerepelt az állami apparátusban, az iskolák az egyes szakhivatalok alá tartoztak: a pátriárkátus felügyelősége, a kolostorok főhatósága, a nyomtatott könyvek hivatala, az ingermanlandi kancellária, a fegyverkezésügyi hatóság, a flottaparancsnokság mind egymástól függetlenül foglalkozott saját iskoláival és senki sem hangolta össze intézkedéseiket. Ez a hiba már a korabelieknek is feltűnt, de kiküszöbölésére nem történt intézkedés. Nem is történhetett, mert a "pedagógiai tartomány" önállóságának elismerésétől éppen a 18. sz. eleji orosz államhatalom volt a legmesszebb. Nem volt időszerű önálló iskolaügyi kollégium létesítése sem, amit Leibniz tervezete ajánlott Péternek.

A növendékek az iskolában nem fizettek tandíjat; ellenkezőleg, előmenetelük alapján megszabott "élelmezési pénz" (kormovije gyengi) járt nekik, sőt könyvvel és tanszerekkel is ellátták őket. A napi 3-5 altin (három kopek) azonban sokszor hónapokig elmaradt. Szökés, koldulás, sőt rablás is előfordul az iskolák történetében. 1714 telén, amikor öt hónapja nem kaptak pénzt, kéregetésre szorultak a "Matematikai és hajózási tudományok iskolájának" tanulói. A "Tengerészeti akadémia" növendékei az ínséges időkben az öltözéket és lábbelit is nélkülözve kirabolták a cipőboltokat.

Osztálytanítás, kötött órarend nem volt, ami határozott visszalépést jelentett a délorosz és moszkvai akadémiák már bevált gyakorlatával szemben. A tankönyvek katekizmus formában voltak megszerkesztve s a tanulóknak a kérdésekkel együtt kellett a feleleteket bevágniuk. Bizonyítékokkal, igazolással, levezetéssel, szemléltetéssel nem törődtek. Minden tanuló külön magolta feladatát, az oktató csak kikérdezte őket. A tanárok társadalmi megbecsülés tekintetében az iparosokkal álltak egy színvonalon, nevük csak kivételesen professzor (pl. Farquharson), egyébként többnyire "tanító", a fiatalabbaké "segéd" volt.

A bukvarokon kívül Prokopovics említett műve és Fjodor Polikarpov háromnyelvű munkája^[121] volt nevezetes, az azbukovnyikok, Szmotrickij említett nyelvtana és L. F. Magnyickij híres Aritmetikája (1703) – az első orosz számtankönyv^[122] – alapján folyt a tanítás. Az utóbbi nemcsak a számtant, hanem az egész természettudományi tananyagot is magában foglalta: geometriát, algebrát, a trigonometria alapjait, hajózási és tengerészeti ismereteket, asztronómiát stb. és mindezt kateketikus alakban. Sok példa, feladat van benne, igazolás és bizonyítás nélkül. Az euklideszi geometriával Farquharson ismertette meg először az orosz közönséget. A könyvekhez nehezen lehetett hozzájutni, a fejlődő szükségletnek a nyomdák nem tudtak eleget tenni.

Az iskolai kényszerrel szemben mutatkozó ellenállást Péter kemény eszközökkel törte le. Egy 1707-ben megjelent rendelet az iskolakerülő diákot igen komoly pénzbüntetéssel sújtotta. Ha pénze nem volt, testi fenyítésben részesült, hacsak hozzátartozói vagy barátai ki nem váltották. A tehetősebb szülők vagyonát is elkobozták fiaik iskolakerüléséért. Az iskolai szolgálatból való megszökésért – úgy, mint a katonaságnál – halálbüntetés járt. A szülőket kényszermunka fenyegette, ha az iskolából való megszabadítást kérelmezték.

Az előadások zavartalanságát is biztosítani kellett. A "Tengerészeti akadémia" alapító rendeletében Péter úgy intézkedett, hogy minden teremben üljön egy idősebb katona korbáccsal a kezében és a rendetlenkedő növendékeket, származásukra való tekintet nélkül, verje el.^[123] Az intézetekből a tanulókat sokszor már a tanulás befejezte előtt elvezényelték a sürgősen betöltendő állásokba, mérnöki munkára, vidékre tanítónak stb.

Péter erőteljes intézkedései az egyháziak körében is pezsgést idéztek elő. A püspökök és metropoliták közül többen kezdtek iskolák szervezésével foglalkozni. Voltak, akik beérték az elemi oktatás bevezetésével, mások magasabb műveltséget is tudtak biztosítani. Dmitrij Rosztovszkij metropolita kiváló rosztovi iskolájában (1702-1709) latint és görögöt tanítottak, súlyt vetettek a növendékek esztétikai, sőt fizikai nevelésére, volt diákszínjátszás is.

A múltban keletkezett egyházi intézetek tanulmányi rendje modernizálódott. Az orosz műveltség központjának számító kijevi Mogila-akadémia a reáliák oktatásának nyugat-európai kezdeteivel párhuzamosan sok új tárgyat vett fel tanrendjébe, modern nyelveket, történelmet, földrajzot, természetrajzot, számtant, építészetet, sőt orvostudományt, fizikát, geometriát, nyelvek közül a teológiai osztályban a hébert. Tanárokként az egyháziakon kívül több világi ember is működött. A tanítványok száma folyton nőtt, néha meghaladta az ezret. Dél-orosz területen kijevi mintára akadémiák nyíltak még Harkovban, Csernyigovban, Perejaszlavlban.

Péternek kezére járt a kijevi akadémia "eretnek", nyugatias szelleme. Az újításainak ellent álló papsággal szemben, elődeihez hasonlóan, ő is az akadémia tanáraira és volt növendékeire támaszkodott. Legelső intézkedései között szerepelt az iskola akadémiai jogainak és címének megerősítése 1701-ben.

Viszont nem kímélte az ortodoxia fellegvárát, a moszkvai "Hellén-görög akadémiát". Szintén 1701-ben intézkedett sorsáról: a múltba néző intézményt előrefordította és a nyugat-európai tudomány szolgálatába állította.^[124] Kizárólag latin lett a tanítás nyelve – a görög mint tantárgy is kimaradt – és tanárokul kijevi szerzeteseket hívtak meg. Az iskola ekkor 8 osztályos lett, új neve pedig "Szláv-latin akadémia". A grammatikai osztálytól kezdve a tanulók csak latinul társaloghattak. A cár még 1696-ban úgy nyilatkozott az akadémiáról, hogy annak minden szükségletre kell embereket képeznie: egyházi, polgári, hadi szolgálatra, építészeket, orvosokat stb. Ha nem is változott ilyen politechnikummá, a modern tudományokat azonnal bevette falai közé. 1701-ben a latinon kívül francia és német nyelvet, számtant és orvostudományt kezdtek tanítani. A teológiát eleinte nem vezették be, később, a század 40-es éveiig viszont szigorúan Aquinói Szent Tamás szerint adták elő. Persze nem sokan jutottak el eddig a tanulmányig, 1717-ben 3, tíz év múlva 1, 1738-ban 11 teológus tanult.^[125] Átvették a disputákat, amelyek a felsőbb osztályokban a vizsgákat is helyettesítették. 1701-1706 között meghonosodott a Kijevben már hagyományos iskolai színjátszás. Karácsony előtt zárult az első félév. A nyári vakáció előtti ünnepélyes disputák három napig tartottak, a kérdéseket a tanárok vagy a vendégek tehették fel. A tanulók száma 200-600 között mozgott. Beiratkozásuk korhatára a 12-20. életévük volt. Voltak szerzetes, diakónus és felnőtt világi növendékek. Hosszú ideig tanultak, nem átallottak egy-egy osztályban akár 5-10 évet is eltölteni. Voltak, akik az akadémiát 20 év alatt végezték el. Rendszerint azonban a teljes kurzus befejezése előtt igénybe vették őket állami és tudományos szolgálatra. A tanárok, prefektusok, rektorok 1775-ig, a Péter-korszakot jóval meghaladóan, túlnyomórészt a kijevi akadémiáról kerültek ki.

Az abszolutista állam igyekszik az állampolgári hűség biztosítására mindenekelőtt a vallásosságot, a vallás gyakorlatát saját céljai szolgálatába állítani. A hívek, de elsősorban az állami tisztviselők számára hatóságilag kötelezővé tették a szentségekhez járulást (gyónás, áldozás); a papoknak erről kimutatást kellett vezetniük és a cár vagy az állam elleni bűnöket feljelenteni. A nem engedelmeskedők rendőri megfigyelés alá kerültek. A más nemzetiségűeknek előírták a kikeresztelkedést.

Évszázadok mulasztását pótolta az az 1708. évi rendelet, amely megszabta, hogy a papok és diakónusok gyermekei – a jövendő értelmiség zöme – görög-latin iskolákban, vagyis lényegében az akadémiákon neveltessenek. Ilyen iskola elvégzése nélkül nem kaphatnak sem papi, sem egyéb állást, sőt besorozás fenyegeti őket.

Bekövetkezett a szerzetesség évszázadok óta megszokott rendkívüli szerepének jelentős csökkenése. Tilos újabb remeteségeket létesíteni, a 30-nál kevesebb szerzetest eltartó kolostorokat össze kell vonni, – egyébként pedig az írástudatlan szerzetesek tanuljanak meg írni-olvasni, számukra legyen "iskolacella" berendezve. Péter szerint a szerzetesség léte nem merülhet ki az imádkozásban és az aszkézisben. A férfikolostorokban be akarta vezettetni a mesterségek tanulását. Prokopovics érsek javaslatába ugyan nem egyezett bele, hogy a kolostorokban gyárakat és manufakturákat rendezzenek be, a szerzetesektől és az apácáktól azonban teljes szegénységet és karitatív tevékenységet követelt (betegek és idősek gondozása, szegények ellátása, kétkezi munka, az apácáknak fonás, varrás stb., árvák nevelése). A kolostorba vonulást megnehezítette: a férfiak csak 30 éves koruktól, a nők 50-60 évesen léphettek kolostorba, házas emberek csak akkor, ha nem kellett gyermekről gondoskodniuk. Katonák és államhivatalnokok nem mehettek el szerzetesnek.

Péternek a moszkvai szellemmel való teljes szakítását már az jelezte, hogy 1700-tól szerzetesek helyett világi papokkal, a kijevi akadémia végzettjeivel kezdte betölteni a főpapi székeket, az elhunyt Adrian pátriárka helyét pedig nem töltötte be. De később jóval túlment ezen, szekularizálta magát az addig legalább jogilag független orosz egyházat is. A pátriárkátust megszüntette, az egyházi ügyek intézésére átmenetileg helytartót, majd 1721-ben a Szentséges Kormányzó Szinódust állította, amelyet – mint kollégiumainak egyikét – a reformoknak ellenszegülő papsággal szemben kívánt harcba vetni. A "pátriárkai helytartó" s a Szinódus elnöke az említett Sztyefan Javorszkij lett, a Szinódus székhelye pedig természetesen nem Moszkva, hanem az új főváros, Szentpétervár.

Az egyház teljesen az államtól függő helyzetbe került. A Szinódus tagjait a cár nevezte ki a püspökök és papok közül. Az uralkodó iránti hűségre esküt kellett tenniük, a cár pedig ezentúl az orosz ortodox kereszténység "legfőbb pásztora"-ként szerepelt.^[126]

Ősi hagyományai, évszázadok óta megszokott életrendje felborításának élte meg mindezt papjain át a nép. Itt másról volt szó, mint kihasználtságról, nyomorúságos életkörülményekről vagy adókról. A hirtelen bevezetett "nyugatosság" keltette ellenszenvvel az "istentelenség" miatti közfelháborodás párosult. Legszívósabban a szerzetesek s a Nyikon-reform előtti régi szertartásokat őrző raszkolnyikok tömegei védekeztek.^[127]

Az újítások megszervezője, Péter belső tanácsadója, Feofan Prokopovics, novgorodi érsek volt.^[128] Céltudatos ortodox teológus, aki nemcsak a katolicizmussal, hanem a régi veretű görög ortodoxiával is szemben állt.

Descartes és Bacon híve, erősen racionalista, kritikus fő, Péterhez hasonló egyéniség. Egyetemes érdeklődése és életszeretete a reneszánsz-főpapokra emlékeztet. Állítólag 30 ezer kötetes, ebben a korban páratlanul álló könyvtára volt. Neves mint hitszónok, tankönyvek szerzője, drámaíró, költő és a régiséghez ragaszkodók szatirikusa. Péter minden újítását prédikációival támasztotta alá. Az egyház és állam viszonya terén protestáns felfogás jellemezte, az ortodoxiát ő vezette át a világi hatalom kezébe. Az egyházias papság istentelennek és lutheránusnak nevezte.

Prokopovics, aki szerint a nép akarata az uralkodó akaratának van alárendelve, igazában a korabeli természetjogot képviseli. Nézetei sokban megegyeznek a természetjog mestereinek, Hugo Grotiusnak és Samuel Pufendorfnak a véleményével. Mivel az uralkodó népének atyja, a polgár úgy köteles neki engedelmeskedni, mint gyermek a szülőknek, akkor is, ha vele kemény szigorral bánik. Viselje el ezt türelemmel, ahogy a jó gyermekek is elviselik szüleik zsémbességét – írja Pufendorf.^[129] Prokopovics "Az uralkodó akaratának joga" ("Pravda voli monarsej") c. írásában az állam hatalmát szintén a szülői hatalomhoz hasonlítja; az uralkodó akarata joggal érvényesülhet – nemcsak utódjának kijelölésében a trónon, hanem – a magán- és közélet apróságaiban is, a ruházatban, építkezésben, szertartásokban, az újdonságok hirtelen bevezetésében stb. A hatalom fő célja a "közhaszon" (amire Péter is szívesen hivatkozott). Ezzel a cári autokráciát igazoló patriarkális eszménnyel az orosz állam – mondhatni – egész újkori belső rendjének elméleti megalapozását kapta meg^[130]

Az 1721-ben megjelent "Egyházi szabályzat" ("Duhovnij reglament") Prokopovics valamennyi szellemi forrásából táplálkozó, széles látókört tükröző, nevelő szellemű munka. Nem annyira előírások összessége, mint inkább a kormányzat megbízásából kiadott publicisztikai írás. Megmagyarázza – többek között – a pátriárkátus megszüntetésének okait, de részletesen foglalkozik az iskolaüggyel is.

A szabályzat az új püspökök korábbi kezdeményeit folytatva az egyházmegyei székhelyeken püspöki elemi iskolát (arhijerejszkaja skola) szervezett, amelyben hittant, olvasást-írást, számtant tanítottak, továbbá 8 osztályos püspöki akadémiát és hozzá bentlakásos szemináriumot. Az intézmények a papképzésen kívül világi pályára készülőknek is nyitva álltak, s az első, rendelettel létrehozott, és voltaképp tartósnak bizonyult orosz elemi és középiskolai típust jelentették.

Az akadémia osztályaiban a következő tantárgyak szerepeltek: I.: latin nyelvtan, történelem, földrajz, II.: számtan, mértan, III.: logika vagy dialektika, IV.: retorika, V.: fizika [természetfilozófia], metafizika, VI.: Pufendorf "rövid politikája"^[131] VII. és VIII.: teológia.

A szabályzat részletes szervezési és módszeres utasításokat adott. A tanulás hasznos az egyház és a haza érdekében – mondja. A legjobb külföldi, pl. párizsi tankönyvek bevezetését, iskolai könyvtárak létesítését ajánlja. "Könyvtár híján lelke nélkül van az akadémia." A tanár előre ismertesse meg a tanulókat tárgya programjával, "hogy lássák a partot, amely felé úsznak". A történelmet a földrajz kapcsán kell tanítani. Felhívja a figyelmet a szemléltetés fontosságára. A földrajzot a térképen vagy a földgömbön kell szemléltetni.

A szemináriumban, amely részben a kor internátusa volt, tehát nem kizárólag papi nevelőintézet, Prokopovics szerint a növendékeket a körülvevő, régi világtól elzárva kell az új szellemre nevelni. Az intézetben szigorú kolostori rend uralkodik, naponta kétszer egy-egy órai sétával; a növendékek csak a 3. év után látogathatnak haza, a 4. évtől kezdve évente kétszer. Mihelyt a szeminarista korra és tudásra nézve megfelelően érett, a cárnak és utódainak a szeminárium templomában a többiek előtt esküvel fogad hűséget, vállalja azt a szolgálatot, amely neki megfelelő, s amelyre a cár parancsa szólítja.^[132] 1721-1725 között 45 akadémia nyílt meg a püspöki városokban, kb. 3000 növendékkel. Megfelelő tanárok híján azonban többnyire csak az alsó osztályok működtek, esetleg itt-ott a retorika. Lényegében még sokáig az elemi iskolák szintjén maradtak.^[133] A papság gyermekeinek már 1721-től a püspöki elemi iskolák látogatását tették kötelezővé a hittan-nélküli "Számoló iskolák" helyett. Péter utolsó éveiben majdnem minden nagyobb városban működött ez a két alsó fokú iskola. A papság azonban egyikkel sem vállalt szívesen közösséget. A szintén kötelezővé tett szemináriumokat pedig egyenesen gyűlölte. Az akadémiai kurzusnak, mely a szemináriummal egyet jelentett, sem reális és filozófiai tárgyai, sem szelleme, sem módszerei nem feleltek meg neki. A Szinódus 1722-ben összeíratta az iskoláskorú papi gyermekeket s ennek alapján ellenőriztette iskoláztatásukat. A gyermekeiket elbújtató apák állásukat vesztették. A katonai fegyelem bevonult a papnevelésbe is. Tömegesen szökdöstek a növendékek a kegyetlen büntetések elől. Volt rá eset, hogy az elfogott szökevényeket kalodába zárva, katonai kísérettel vitték vissza és megkorbácsolták.

Pétervárott az érsek a saját házában azonnal mintaszemináriumot rendezett be, mely a kor egyik legjobb intézete volt. Árva és szegény gyermekek számára létesült és 1721-től 1738-ig állt fenn. Prokopovics az olvasás-írás, számolás, hittan elemi ismeretein túl a tantárgyak széles skálájával (nyelvek, retorika, logika, történelem, ókori régiségek, földrajz, geometria, rajz, zene) igyekezett növendékeit felkészíteni. Volt a szemináriumban iskolai színjátszás is.^[134] Egyébként érseksége jó példával járt elöl: magában Novgorodban, főleg a Moszkvából annak idején kiüldözött s itt tovább tanító Lihudi-testvérek munkájának eredményeként, már 1706-ban létesült egy görög-szláv iskola, s Prokopovics idején az új szemináriumon kívül már 13 elemi iskola működött kolostorokban és főpapi házaknál.

A 30-as években másutt is több helyen nyílt szeminárium. Szervezőik és elöljáróik többnyire a kijevi akadémia volt növendékeiből kerültek ki. Az ekkortájt tényleg működő 17 szemináriumban 2600 növendék tanult. Vagyis, ha feltételezzük, hogy valamennyiből pap lett – ami természetesen nem áll –, akkor Oroszország 125 ezer papjából és papjelöltjéből legalább minden 48-ra esett volna 1 középfokú műveltséggel rendelkező. 1764-ben már 26 szeminárium működött 6000 növendékkel.

A szemináriumok e század folyamán mindinkább szakképző egyházi irányt vettek fel és az önállósult világi neveléstől végleg elkülönültek.

A Péter idejében elterjedő nyugati hatásokat – mint egykor a bizánci befolyást kiegyensúlyozó kijevi korban – a nemzeti tudat most is az orosz kultúra továbbépítéséhez használta fel. A behívott külföldi szakembereknek, tanítóknak Péter kötelességükké tette, hogy orosz utánpótlást biztosítsanak, másrészt sok fiatal indulhatott államköltségen külföldi gyakorlatra és tanulmányútra. De már a "Tengerészeti akadémia" megalapításával véget akart vetni a tengerészjelöltek idegenbe küldésének. Orosz tanítók képzésének a hiánya is felvetődött, mikor Adrian, az utolsó pátriárka a jezsuita iskola veszélyeiről panaszkodott neki. "Hát te miért nem tanítod a fiatalokat, hogy a maguk részéről ők tanítsák gyermekeinket?" – kérdezte. Szerinte az egyház tétlensége folytán kényszerülnek az orosz emberek arra, hogy külföldiek, ráadásul máshitűek segítségét vegyék igénybe.^[135] A vád persze éppúgy vonatkoztatható az államra is, amely ekkor még nem foglalkozott tanítók képzésével, az iskolák sürgető szükséglete ellenére sem. A tanítóképzés csak jóval később, a század végén indult meg.

Az ipari fejlődés, utazások, felfedezések révén megsokasodott földrajzi, botanikai mineralógia stb. ismeretek most már szükségessé tették egy központi tudományos intézmény létrehozását. Péter 1724-ben, röviddel halála előtt, megalapította a szentpétervári Tudományos Akadémiát, egyetemet és gimnáziumot.

Az Akadémia létrejöttében Leibniz ösztönzése is nagy szerepet játszott. Mintául a párizsi Akadémia szolgált, amelynek Péter tiszteletbeli tagja volt. Három osztályt szerveztek: I. matematikait (ebbe tartozott a matematikán kívül a csillagászat, földrajz, hajózás, mechanika), II. fizikait (elméleti és kísérleti fizika, anatómia, kémia, botanika), III. "humanisztikust (ékesszólás, görög-római régiségek, ókori és újkori történelem, jog, politika, etika). Összesen 11 állandó munkatársat vettek alapul, ezek nagyrésze – eleinte – behívott idegen tudós volt.

Kapott az Akadémia fizikai szertárt, obszervatóriumot, botanikus kertet, bonctani előadótermet, könyvtárt, anatómiai és természettudományi múzeumot ("Kunst-Kamer"), két nyomdát, különböző műhelyeket, kémiai laboratóriumot. Az Akadémia feladata a kutatáson kívül az egyetemi oktatás professzorokkal való ellátása, idegen nyelvek tanítása és külföldi művek oroszra fordítása volt.

Az egyetemnek névleg mind a négy fakultása fennállt: teológia, jog, orvostudomány, filozófia. De a teológiát már kezdettől a Szinódus hatáskörébe utalták. Az egyetem tanárai az Akadémia tagjaiból kerültek ki. A gimnázium az egyetem alsó tagozatának számított, feladata az egyetemi hallgatók utánpótlása volt.

Péter a tudományos kutatásnak szentelt Akadémiát csak a hozzá tartozó tudományterjesztő egyetemmel és az utánpótlást biztosító gimnáziummal együtt tartotta hasznot hajtónak Oroszországban. Ezeknek az ő halála után megnyílt intézményeknek a további sorsa aztán megmutatta, hogy a művelődési középkorából éppen felrázott orosz társadalom igazában még egyikre sem volt eléggé érett. Orosz földön való gyökérverésük nagy nehézségekbe ütközött még hosszú ideig.

A múlttal való szakítás és a nyugati civilizáció hirtelen átvétele az orosz nevelésben valóságos forradalmat okozott. Péter a világi művelődés egész rendszerét teremtette meg olyan országban, amely ennek még a kezdeteit sem ismerte. Mindenütt és minden célra létesítettek iskolákat s az intézetek változatos tömegében megjelent az elemi, közép- és főiskola típusa. Mindez erőszakkal ment végbe. Az állam modernizálása érdekében s a megcsontosodott moszkvai hagyomány áttörésére a legkeményebb eszközöket kellett a cárnak igénybe vennie. Magából a nevelésből is ilyen eszköz lett. Ezért nem lehetett Péter tekintettel a nevelésnek sem társadalmi előfeltételeire, sem sajátos természetére. A gyakorlat és az eredmény volt a fontos, a pedagógia elvi kérdéseivel nem sokat törődött.

Nem mintha a szoros, erkölcsi értelemben vett nevelést, melyet a moszkvai egyház a 17. sz. végén teljesen kisajátított, megtagadta volna, de túlzott szerepét csökkentve a civilizáció keretei közé szorította és – másokra bízta: a szülőkre, az átalakuló egyházra, más vallások képviselőire (lutheránusok, jezsuiták, kapucinusok), Prokopovics "akadémia-szeminárium" rendszerére, a püspöki iskolákra. Ő maga csak a saját új intézményeivel foglalkozott, s ezeket kizárólag szakmai céloknak rendelte alá. Prakticizmusukkal mindenesetre messze megelőzték korukat, viszont hiányoztak belőlük az ember humán fejlesztésének, a szorosan vett nevelésnek a céljai és eszközei. A létesített szakmai intézetek – mai kifejezéssel élve – még leginkább a "technikai szakiskola" kategóriájába sorolhatók a két legmagasabb fokú intézettel, a "Tengerészeti akadémiával" s a "Mérnöki századdal" együtt.^[136] Az állami szolgálatra kiképző, szakmai utánpótlást biztosító iskolákban a nevelő momentum hiányát a külső-belső módszerekben uralkodó diktatúra nem tudta pótolni. Egy ország erőszakos átalakításának kísérlete persze nem meglepő és nem új a történelemben. De új és meglepő ennek a módszernek a nevelés területén és ekkora céltudatossággal, aprólékos gondossággal, ekkora mértékben való érvényesítése.

Péter nevelésügyi érdemei azonban nem az iskolaszervezés mikéntjében állnak, hanem azokban a nagyvonalú kezdeményekben, amelyek a létrejött intézmények aktuális, alkalmazott jellegétől és céljától függetlenül az orosz műveltség saját lábra állását segítették elő. Az előző században a Nyugatról beszivárgó kulturális erőknek – paradox módon – a vallási hagyomány megvédését kellett szolgálniuk, mert ebben látták a nemzet palládiumát. Nagy Péterrel az orosz művelődésben jelentős fordulat állt be: a cél ezentúl eredeti orosz világi kultúra létrehozása, s ezzel arra a színvonalra emelkedés, amelyen az európai nemzetek állnak. Szélesre tárultak a Nyugat előtt Oroszország kapui. Péter a művelődés terén adott akkora lökést nemzetének, mint a keresztény birodalmat megalapító Vlagyimir. Az európaizálódás csatornáit erős kézzel kiszabta és a kulturális vérkeringés egész belső rendszerét teremtette meg intézményeivel, a szakmai iskolákkal éppúgy, mint a püspöki akadémiákkal vagy a Tudományos Akadémiával, egyetemmel és gimnáziummal. A társadalom átnevelésének drasztikus nyitányával hirtelen és alaposan lerövidítette az elmaradt ország újkorba vezető útját. Valóban "elsőként ő hozta mozgásba azt az irdatlan tömeget, amely addig mozdulatlan volt, mint az ősanyag" (Ragyiscsev).^[137] A köz számára hasznos tevékenység eszméjét tűzte ki célul nemzete elé s igyekezett életre kelteni benne azt, amivel a nyugatiak kezdettől rendelkeztek: a kultúra előbbre viteléhez szükséges szellemi érdeklődést, nyíltságot és hajlékonyságot. Péter nemcsak a jövő birodalmi távlatait tekintő "civilizátor", hanem népe szellemi megújulásának nagy alakja is volt. Igaz, hogy reformjai az alattvalóktól rengeteg tűrést, áldozatot, nyomorúságot követeltek, módszereit, eszközeit a kortársak nagyon megszenvedték. De célkitűzése helyesnek bizonyult. Arra törekedett, hogy az orosz ember tudatát az evilági, profán élet építésének területére vezesse át és a "pravoszlávia-orosz föld" eszmei ötvözetét a "civilizáció-patriotizmus" ötvözetével váltsa fel, miközben ortodoxiája is praktikusabbá válik. Az orosz társadalom szellemi átalakítása ugyan nem öncélként, hanem hatalmi politikájának, az ország felemelésének eszközeként volt számára fontos, amikor a hagyományokban megrekedt világkép helyett a modern, eredmények elérésére törekvő önálló orosz haladás eszményét próbálta a köztudatban meggyökereztetni. Mégis ez az egyén és a társadalom fejlődését egyaránt felszabadító energikus "szellemváltás" avatja Pétert egyértelműen pozitív történelmi személyiséggé és "Nagy"-gyá – a nevelésnek nem iskolás, hanem korszakokat eldöntő globális értelmében is.^[138]

Ebben a korban többen foglalkoztak az iskolaügy állami megszervezésének kérdéseivel.

F. Sz. Szaltikov[139] 1713-ban Angliából hazaküldött "Előterjesztései" ("Propozicii") igen gyökeres intézkedéseket javasolnak az ország legmesszebbmenő európaizálására. A szerző elsősorban a nemesség és a kereskedőréteg érdekeivel törődik, de már általános iskolázásról is beszél. Egy-egy kolostor épületében minden kormányzóságban akadémiát kell létesíteni – Szaltikov nyilván a német lovagi akadémiákat tartja szem előtt –, amelynek elvégzése a nemesek, kereskedők és egyéb értelmiségiek 6-23 éves gyermekeinek kötelező. A tanulók létszáma az így szervezendő 9 akadémián egyenként 2000 (!) ezenfelül 18 női intézetben 500-500. Évente 18 ezer képzett növendék lép majd ki az életbe és 17 év alatt "minden tekintetben a legjobb európai országok színvonalára emelkedünk" – írja. Az ajánlott 24 tantárgy közt humanisztikusak is nagy számban szerepelnek. Tanárokul külföldiek behívását javasolja. A lányok 6-15 éves korig kapnának kiképzést. Szaltikov a reformok megvalósítását diktatórikus módszerekkel képzeli el, különben melegen pártolja nemesi gyermekek külföldi tanulmányútra küldését is. A cárnak tetszett ez a képtelenül racionális tervezet, amely egyébként nyugati vonatkozásban is – pl. a kereskedők gyermekeinek akadémiai iskoláztatásával – vetett fel korát meghaladó kívánságokat.

Leibnizet a nagy lehetőségek elképzelése vonzza. A tudományoktól még érintetlen orosz földön tökéletes iskolarendszert lehetne megvalósítani a nagy uralkodó akaratával – írja 1708-ban a cárnak, akivel egyébként pár év múlva Németországban személyesen is megismerkedett.^[140] A gyermekeknek iskolák kellenek, az ifjúságnak nemesi akadémiák vagy egyetemek, a tudomány munkásainak pedig tudós társaságok. Az oktatás célja: valláserkölcsi nevelés, nyelvek tanítása, mesterségek és tudományok elsajátítása. Figyelemre méltó, hogy a nyelvek tanítását az egyes foglalkozások szükségletéhez szabja; szerinte az iparosoknak elég az anyanyelvüket tudniuk, a kereskedőknek németre és latinra van szükségük, hivatalnokok, tudósok és papok ezeken felül még a görög, francia és arab nyelvet tanulják. A nyelveken és a hittanon kívül logika, számtan, mértan, algebra, fizika, földmérés, háztartástan, rajz, esztergályozás, fegyverforgatás szerepel az ajánlott tárgyak között. Péter iskolái, mint láttuk, a valóságban túltettek ennek a tervezetnek különben igen erős prakticizmusán.

Pedagógiai elmélkedéssel fűzte át eszméit I. Ty. Poszoskov, az első orosz közgazdasági író.^[141] Felfogásával a merkantilizmus légkörében kialakuló 18. századi orosz kereskedőréteget képviseli. Autodidakta műveltségét gondolatainak kiegyenlítetlen kettőssége tükrözi. Még a régi Oroszország neveltje, de az újat is helyesli, a moszkvai konzervativizmus meg a nagypéteri reformok között áll. Ellensége a nemességnek, különösen a földbirtokosoknak, de a tisztviselő rétegnek is, viszont feltétlen híve a cári hatalomnak. Az elsők egyike volt, akik fiaikat a cár felhívására külföldre küldték.

Poszoskov a Péter korában megindult szellemi erjedés jellegzetes alakja, a születő polgári ideológia egyik első kifejezője. Hisz az orosz nép erejében, nem szereti a behívott idegeneket. Szól az ipar fejlesztésének, a kivitel növelésének szükségességéről. A hazai nyersanyagokat a hazai iparnak kell feldolgoznia. Szót emel a kereskedők megbecsüléséért és főleg a parasztság helyzetének javítása, a földesúri jog szabályozása és korlátozása érdekében. Az utóbbi már forradalmi gondolat volt. Észrevette az egyház gondjait is. Szerinte az eretnekségek oka a papság tudatlansága és tekintélyének süllyedése. Sok pap nincs birtokában a keresztény alapismereteknek, gyakran írni-olvasni sem tudnak, magatartásuk sem "értelmes és szent". Javaslatokat dolgoz ki a papság tekintélyének emelésére.

Poszoskovnak a földbirtokos arisztokrácia elleni támadásai, úgy látszik, ellenségeket szereztek neki a legfelsőbb körökben. Péter halála után elfogták és bebörtönözték. A Péter-Pál erőd kazamatáiban halt meg.

Művei közül nevelési szempontból a "Végrendelet" ("Zavescsanyije otyecseszkoje", 1705 előttről) és különösen a "Szegénységről és gazdagságról" szóló könyve ("Knyiga o szkudosztyi i bogatsztve", 1724.) nevezetes. Domosztroji konzervativizmusa főleg az előbbiben jelentkezik. Általános emberszeretetet hirdet, de a máshitűek elégetését is helyesli. Az erkölcsi kötelességek terén, a családi életben a Biblia parancsait tartsuk meg. A nevelés egyházias legyen, a gyermeket legelőbb az istenfélelemre kell szoktatni. Gyakran kell imádkozni. A módszerek kemények legyenek. Tett indítványt Poszoskov az iskolaszervezet javítására is. Iskolákat minden valamirevaló településen kell létesíteni és tanítókul az egyházi embereket alkalmazni. Létesüljön egy "nagy pátriárkai akadémia", a püspöki városokban pedig grammatikai iskolák. Tanítsák az egyházi szláv írást, olvasást, nyelvtant, de számtant, latint is. Aki akar, tanulhat görögöt és lengyelt. Meg kell ismernie a gyermeknek a mesterségeket. Különösen fontos ebből a szempontból a szabadkézi és a mértani rajz. A könyveket tiszteljük úgy, mint az ikont. Ám azért kivonatot is jó készíteni belőlük.

Poszoskov a péterkor jelentős nevelésügyi hiányosságát pótolta azzal a kívánságával, hogy a parasztság tömegei részesüljenek elemi iskolázásban. Az iskolázásra akár kényszeríteni is kell. A megokolás az életből vett és igencsak kézenfekvő. Ha a paraszt nem tud olvasni – mondja –, akárki, aki a faluba érkezik, könnyen becsaphatja valami írott "parancs" felmutatásával.

Azokkal a reformokkal, amelyekkel Péter erősebben átlépte az orosz élet fejlődési ritmusát, az utókor nem tudott mit kezdeni. Sok minden megszűnt, lehanyatlott a nagy cár halála után. Péter nemzedékének tagjai a 30-as évektől egy időre háttérbe szorultak. Anna (Anna Ioannovna) cárnő idejében (1730-1740) német kegyencek, A. I. Ostermann, E.-I. Biron kezében volt a hatalom. Csak Péter lánya, Erzsébet (Jelizaveta Petrovna) cárnő korában (1741-1761) jutott újra jobban szóhoz a nemesség.

Az állam igyekezett ugyan a Pétertől örökölt magaslaton megmaradni, az utódok átvették az államhatalom külsőségeit, iparkodtak fenntartani Péter szigorát s a fegyelmet, de valójában nem tudták az ő állami elgondolását hozzá méltóan képviselni, az eredeti alkotó lelke hiányzott intézkedéseikből. A felszabadult új és az eddig visszaszorult régi igények feszültségei között viszont most már egyre határozottabban formálódott ki a társadalmi haladás iránya.

Az az ellentét, amely a nemesség anyagi függetlensége, rendi kiváltságai, alakuló európai művelődése és másrészt kaszárnyai stílusú államszolgálata között Péter idejében még nem juthatott nyíltan érvényre, a nőuralkodók korában igen gyorsan kibontakozott. Az alig 25 év alatt nagykorúvá lett nemesség lassan, kitartó küzdelemmel a meggyengült hatalom fölébe kerekedett. 1725-1762 az udvari puccsok kora: hat uralkodó váltja egymást, legtöbbjük a nemesség támogatásának köszönhette a trónt. Hálájuk nem maradt el. 1730-ban hatálytalanították Péternek azt a rendeletét, amely szerint csak egyetlen fiú örökölheti apja birtokát, a többinek föld nélkül kell maradnia. 1736-ban az életfogytig tartó szolgálatot 25 évre csökkentették. Már Péter alatt szokásba jött, hogy a szolgálat idejét megrövidítendő, a ranglétra alsó fokait a nemesi gyermek a bölcsőtől kezdte, így sokan harmincéves korukra elérték állami pályafutásuk célját, az obsitot. Végre 1762-ben III. Péter cár a szolgálati kötelezettség helyébe önkéntességet iktatott, amiért a hálás nemesség majdnem aranyszobrot állított neki.^[142]

Az orosz nemes a szolgálattól megszabadulva visszatért birtokára, amely felett most már szabadon rendelkezett, nemegyszer újra felvette régi ruháit, szokásait, szakállt eresztett és mit sem törődött a civilizáció áldásaival. A vállalkozóbb szellemű réteg azonban folytatta a modern kezdeményeket: szeszfőzéssel, textilgyárak, bőrkikészítő üzemek stb. létesítésével növelte a föld jövedelmezőségét. Földet ebben a korban az államon és az egyházon kívül már csak a nemesség s a szabad paraszt birtokolhatott. Megtiltották a földszerzést a kereskedőknek, polgári rétegeknek, hivatalnokoknak s a nem-szabad parasztoknak (1730, 1743, 1746).

Péter utódai alatt az ország nemesi birodalommá lett öntudatában is. Az európaiságot képviselő udvari rend életmódja mintául állt a vidéki társadalom előtt. Kiváltságos helyzete a nemességet messze a többi társadalmi réteg fölé emelte s külön osztállyá zárta össze, amelybe bejutni már nagy tisztesség volt. A nemesi életforma a maga anyagi előnyei és szellemi színvonala miatt egyre fokozódó vonzerőt jelentett a városi kereskedőnek s a nyári vállalkozónak, aki földbirtok s jobbágyok híján üzemében bérmunkásokat kénytelen alkalmazni, a hivatali értelmiségnek, amely élete céljául a 8. rangosztály – a kollégiumi asszesszorság – elérését tűzte ki, s a tehetséges parasztnak, aki az ipari vállalkozás és kereskedelem útján emelkedik fel az uralkodó osztályig. A nemesi életforma a rendi elkülönültségbe merevülő orosz társadalom minden rétegének közös eszményévé vált.

Megnövekedtek a szellemi igények. A 18. sz. elején a művelt emberek köre jelentősen kitágult. Érdeklődésüket már világi kérdések kötik le. Több idegenből fordított ismeretterjesztő, műszaki, matematikai, asztronómiai, történelmi tankönyv, kalendárium, szótár, lexikon stb. lát napvilágot. 1700-1725 között átlag 24 könyv jelent már meg évente. Orosz utazók, felfedezők, mechanikai találmányok szerkesztői, autodidakta tehetségek, újítók, tudósok, hadvezérek kapnak szerepet, jutnak hírnévhez. A század első 30-40 éve alatt évszázadok begyökeresedett világa változott meg Oroszországban.

Péter alatt az állam képében új, világi nevelőhatalom lépett porondra és a régi, szabad megegyezés alapján álló tanulást hatósági kényszerrel biztosított oktatás váltotta fel. A nemesi és rendi társadalom nem hagyhatta ennyiben, hanem saját képére és hasonlatosságára igyekezett átformálni az örökséget. Ezért azonban a nevelést Péter után is szigorúan állami ügynek tekintő és kézben tartó hatalommal hosszabb küzdelmet kellett vívnia.

A nyilvános iskolázás ("Számoló iskola") a nemesi gyermekek részére 1714-től kötelező volt, de már két év múlva megszabadultak tőle azzal, hogy csak állami szolgálatba lépésük előtt kellett vizsgát tenniük. 1736-ban törvény engedte meg az otthoni tanulást, viszont időszakos vizsgarendszert léptetett életbe: a gyermeket 7 éves korában hivatalos összeírás végett kellett bemutatni, 12 éves korában elemi ismereteit ellenőrizték, 16 éves korában pedig a fővárosok egyikében, Moszkvában vagy Szentpétervárott, a Szenátus előtt adott számot tudásáról a katekizmusból, számtanból, mértanból és az idegen nyelvekből. Ugyanekkor választhatott katonai vagy polgári szolgálat között. Aki katonának ment, 20 éves korában még egy vizsgán esett át történelemből, földrajzból, erődítéstanból. Akinek a vizsgák nem sikerültek, azt életfogytig tartó katonai szolgálatra osztották be.

A nemesség igyekezett a szigorú rendeleteket kijátszani, gyermekeit elrejteni. Az otthoni és magánnevelés az évszázados módon folyt tovább, de most már főleg idegen nyelvmesterek, guvernőrök és guvernántok kezében volt, akik máshoz nem is értve, inkább csak nyelvre, táncra, társadalmi illemre oktattak. Mindenféle nép jó volt erre a célra, akadtak köztük lakájok, fodrászok, szakácsok, lovászok, országukból menekülni kényszerült elemek. Jól jövedelmező magánintézeteket, "panziókat" is nyitottak a fővárosokban. Legtöbbjük az ott élő idegenek gyermekeinek létesült, egyikük-másikuk jobb színvonalon mozgott.

A Tudományos Akadémia mint állami intézmény meghatározott feladatok elvégzésére alakult, az állam tartotta fenn és költségvetésileg biztosított jövedelemmel rendelkezett. Az akadémikusok állami szolgálatot láttak el, állami megbízásokat teljesítettek. Az intézmény – és a hozzákapcsolt egyetem – semmiféle autonómiával nem rendelkezett s megalakulásától kezdve nagy pénzügyi nehézségekkel küzdött.

Káros gyakorlattá vált az is, hogy a hallgatókat más, sürgős célokra igénybe vették, pl. földrajzi expedíciókban való részvételre, az Akadémia segédszemélyzetének pótlására stb. Egy-két kiváló hallgatót, pl. Lomonoszovot is, külföldi egyetemre küldtek, másokat gyenge felkészültségük miatt a gimnáziumba utaltak vissza. Az említett időben, vagyis hét év alatt mindössze 38 egyetemi hallgató akadt, azután egy sem, így megszűntek az előadások.

Az első orosz gimnázium Péter szándéka szerint az egyetemre előkészítő iskolaként kezdte meg működését 1726-ban, Szentpétervárott. Megszervezésével és vezetésével Gottlieb Bayer königsbergi egyetemi lektort, a keleti nyelvek szakértőjét és későbbi tudós történészt bízták meg. Vele külföldi tanárok és német diák-tanítók is érkeztek. A gimnáziumot a korabeli német iskolák mintájára szervezték. Volt egy előkészítő tagozata, amelyben 3 évig a német nyelvet tanulták, mivel a tanárok németül – a felső osztályokban latinul – adtak elő. Erre épült a 2 éves latin iskola, ahol a latinnal foglalkoztak. Az orosz még sehol sem szerepelt. Viszont tanítottak görögöt, franciát, olaszt, a felsőbb osztályokban történelmet, földrajzot, a matematika alapjait. A teljes kurzus elvégzése csak az egyetemre készülőknek volt kötelező, a többiek választott tárgyakat tanultak, vagy a "művészeti" (technikai) osztályba sorolták őket. Az Akadémia fiatal adjunktusai is részt vettek a tanításban. Az intézetet eleinte – a nemesi kadétiskola megnyitásáig – a fővárosi elit is kedvelte, jóllehet elvégzése semmiféle kiváltsággal nem járt. Egyébként főleg a polgári, kishivatalnoki réteg, a szegényebb nemesség, a papság, katonaság és a fővárosban élő idegenek gyermekei látogatták.

Az egyetem és gimnázium kudarca jellemző. Ezek az intézmények nem a földbirtokosok és kereskedők társadalmának szükségletéből fakadtak és nem is elégítették ki várakozását a közéleti előnyök nyújtása terén. A nemesség és a rendek kulturális igényei egészen más irányba utaltak. Új szellem kezdett érvényesülni a nevelés tartalmában és formáiban. Péter diktatórikus intermezzója az egyházi nevelésből és demokratikus iskolából a nemesi nevelés és rendi iskolázás korába vezetett át.

A nemesi nevelés már nem volt vallásos jellegű. A művelődés régi, egyházi rendje, a gyjakok és iskolamesterek "nevelőoktatása" a sillabizálástól a Zsoltárokig vagy Aposztolig az iskolázás hivatalos felszíne alatt élt változatlanul tovább és nem hivatalosan szolgálta a legszélesebb néprétegek kultúrigényeit. Az elvilágiasodás nem is a Csaszoszlov vagy a Zsoltárok használatán múlott – Péter alatt a hajómunkások és a bányászok is ezekből tanultak meg olvasni -, hanem a világi ismeretanyagnak és a nyugati, civilizációs szemléletmódnak a nevelésbe való behatolásán, aminek útját elhatározóan Péter szabadította fel és ami utódai alatt már magától értetődő volt. A fordítások és a külföldi tanulmányutak a természetjog^[143] és a német felvilágosodás (Chr. Wolff) eszméivel ismertették meg az orosz értelmiséget. Erzsébet cárnő idejétől Voltaire, Rousseau és a francia felvilágosodás gondolatai kerültek divatba. Az orosz társadalom későbbi gallomániájának Péter idejében elvetett magvai most vertek gyökeret. A nyugatiasság külsőségeinek átvételében már kezdettől meglehetősen hiányzott valamiféle belső szabályozó, józan mérték. Míg az orosz szokások erőszakos megszüntetése, az idegenszerű viselet, idegen szavakkal teleszórt orosz nyelv, idegen kalandornépség betódulása a század elején méltán keltette fel az emberek ellenérzését, a nemesi világ már az idegenutánzás kultuszát hozta magával. A világiasság annyira elhatalmasodott, hogy a Szinódus kénytelen volt a profán szellem miatt többször is panaszt emelni a Szenátusnál. 1743-ban megjelent a cárnő rendelete, amely szerint minden rangú szülők kötelesek gyermekeiket a katekizmusra is oktattatni. Alig fél évszázaddal ezelőtt még máglyahalál járt a hitbeli tévelygésekért!

A nemesi társadalom Péter után igen hamar szakított az oktatás túlzott prakticizmusával is. Szűk gyakorlati iránya buktatta meg a "Számoló iskolát", a "Tüzérségi", "Mérnöki", "Matematikai és hajózási iskolát", a "Tengerészeti akadémiát". Az állam továbbra is kitart ugyan a szakemberek utánpótlásának célja mellett, és ezt a Péternél bevált kemény eszközök alkalmazásával biztosítja, de a társadalom egyrészt – a nemesség számára – szentesítette az otthoni kitanulás lehetőségét, másrészt bevitte az iskolába a hittant, az irodalmi, történeti és nyelvi tantárgyakat, szóval mindazt, ami Péter intézeteiből hiányzott.

A rendi iskolázás mindkét irányban újat jelentett: az iskola már nem egyházi-demokratikus, de nem is csupán a szolgálati kiképzés helye. A nevelés Péter után a nemesség igényeinek megfelelő művelődési anyaggal bővült, ugyanakkor viszont az iskola a kasztok magánintézeteivé szűkült. Most egyenest a rendek és foglalkozási osztályok számára létesülnek az iskolák. A jobbágyság kivételével mindegyik megkapta kötelező intézetét, kötelező munkahelyét – és a vele járó kiváltságokat. A nemesek gyermekeit zárt "panziók" és nemesi kadétiskolák fogadják be, otthoni tanulásukat is szigorúan ellenőrzik, a papok fiai csak a szemináriumokba léphetnek, oda viszont kötelező is belépniük, a katonák fiai csak a garnizoniskolába járhatnak, az orvosok, gyógyszerészek gyermekei apjuk foglalkozásának megfelelő tanulmányokra kötelesek, a kereskedőknek pedig – nos, természetes, hogy nekik saját érdekükben áll utódaikról valamelyik jobb intézet elvégeztetésével gondoskodni. Anna cárnő idejében már csak a parasztságot kezelték továbbra is mint nem kötelezően iskolázandó réteget. Jobbágyokat még a garnizoniskolákba is tilos volt felvenni, mivel ők a földesúr "nevelésében" állnak.^[144] Taníttatásuk vagy nem-taníttatásuk kérdésébe az állam nem szólt bele, a jobbágy ugyanúgy az uraság tulajdona volt, mint a föld, melyet megművelt. Nem csoda, hogy iskolázásukkal a földesúr keveset gondolt, mikor a kötelező iskola és az időszakos állami ellenőrzés neki magának is csak kellemetlen kényszer volt. Ebben a korban, amikor az egyenlő lehetőségek megszűntek, a születés, foglalkozás, rang szabta meg azt, hogy ki mekkora kiváltságban részesült és, ennek megfelelően, milyen iskolába járhatott. A nemesség saját iskolái is inkább az elvégzésükkel járó kiváltságok megszerzése helyének számítottak, semmint az igazi műveltség forrásának. A jobbágynak pedig micsoda kiváltság járt volna? Akadtak nemesebb gondolkodású, vagy a paraszt olvasni-írni tudásából önmaguknak nagyobb hasznot remélő birtokosok is, de a közvélemény az egyszerű népnek való iskolaalapítást általában felesleges, sőt káros próbálkozásnak látta.

A társadalom azonban már más, nyugatibb szemmel tekintett az iskolára. Sokféle ismeretet, "mindenben jártasságot" várt el az iskolázott embertől. Különböző ismeretterületekhez tartozó újabb tárgyakat kezdenek tanítani: jogot, erkölcstant, heraldikát, politikát, geodéziát, építészetet, művészeteket, retorikát – eredeti értelmében, szónoklástanként –, lovaglást, és táncot. A tanárok többsége idegen, Anna idejében német, Erzsébet korában francia. Az irodalmi, nyelvi, jogi, politikai, művészeti, matematikai, műszaki stb. ismeretek minden belső összefüggés nélkül sorakoztak egymás mellé. Az orosz iskola ezzel valóban eljutott a mintául szolgáló német lovagi akadémiák enciklopédizmusához.

Nevelés és iskola a világias művelődésben és az ismeretek tarka sokféleségében talált egymásra. Az értelmiség, amelynek kapcsolata az egyházzal meglazult, viszont a tudománnyal még nem jött létre, a nevelést már nem, az iskolát még nem fogja fel mélyebb mivoltában. Nevelés és iskolai enciklopédizmus ellentéte a 18. században nem is jut nyílt kifejeződésre, hiszen a felületen minden összefér. E kor parókás nemesének a templom ugyan szentély, ahová hűen eljár, de kárörömmel olvassa Lomonoszovnak a papság szakállviselésére költött pasquilljeit s életmódjában egyre szabadabb elveket követ. A legmagasabb körök adnak erre példát. Ismert volt a Voltaire-tisztelő, könnyűvérű Erzsébetnek és bizalmasainak paradox vallásossága.

Az egyetem viszont végleg üresen marad, senkinek sincsen rá szüksége. A földbirtokán berendezkedő vagy a hivatalt viselő nemesnek elég a kizárólag neki szánt, reá szabott kadétiskolai műveltség. Ennél magasabban képzett embereket sem a társadalom, sem az állam nem igényelt.

Anna az őt támogató nemesség iránti hálából létesítette 1731-ben Szentpétervárott a Nemesi kadétiskolát (Sljahetnij szuhoputnij kagyetszkij korpusz). Eredeti hivatalos címe "Lovagi akadémia" volt.

Erzsébet uralkodása alatt a közben teljesen letűnt "Matematikai és hajózási tudományok iskolájából" és az alig működő "Tengerészeti akadémiából" létesítették ugyancsak a fővárosban a Tengerészeti kadétiskolát (Morszkoj sljahetnij kagyetszkij korpusz, 1752). Ezt is jól megalapozták anyagilag. Létszám: 360, beosztás: 3 század. Tantárgyai a matematikai és tengerészeti ismereteken kívül: történelem, politika, heraldika, geodézia, morál, polgári törvények, építészet, rajz, vívás, zene, tánc, továbbá 7 idegen nyelv (francia, német, angol, svéd, dán, olasz, latin). Nyilván itt is nagy volt a választási szabadság. Tanárokként eleinte oroszul nem tudó angolok működtek s anyanyelvükön adtak elő, amit viszont a hallgatóság nem értett.

Egyenest az udvari nemesség gyermekei számára létesült 1759-ben – francia udvari, versailles-i mintára – egy Apródiskola (Pazseszkij korpusz). Végül a Szentpétervárra áttelepített volt moszkvai "Mérnöki iskola" és "Tüzérségi iskola" egyesítése után 1762-ben létrehozták a Tüzérségi és mérnöki kadétiskolát (Artyillerijszkij i inzsenyernij sljahetnij kagyetszkij korpusz).

A Péter tervezte civilizáció helyébe a kadétok és gárdatisztek társadalma lépett. Nevelés és sok tudás a gáláns társasági viselkedés játékos, rokokó formakultuszának erkölcsi normává stilizált leple alatt könnyeden egyesült a nemesi iskolákban. A tantárgyak tetszés szerint bővültek vagy szűkültek, szerves összeépítésről, komoly tanulmányi eredmények felmutatásáról szó sincsen. Az enciklopédizmus a tudás felszínességét, összevisszaságot, "mindenhez egy kicsit értést" eredményezett, pontosan annyit, hogy a társaságban kellemesen lehessen elcsevegni. A nemes kadéttól elvárták, hogy a világon mindenhez hozzá tudjon szólni.

Ez a kor már valóban nem az egyházi könyvek ismeretében látta a műveltség jelét. Az iskolában természetesen az idő is kevésnek bizonyult a sokféle ismeret komolyabb elsajátítására. Az alapok hiányosságai folytán a növendékek a felsőbb osztályok tárgyait képtelenek voltak megérteni. A fegyelem azonban még nem enyhült, sőt az őrmesteri szigor, a kíméletlen büntetések az egyetemen is otthonosak.

A városi polgárság és kereskedőréteg igényei a nemesi művelődés korlátain belül maradtak s a század első felében még nem vetettek velük külön számot. Az államhivatalnoki szolgálatra való felkészülés követelményei Péter után erősen süllyedtek, minden figyelem a nemesi-tiszti műveltségre terelődött.

A Péter-kori iskolák közül a nép számára legéletrevalóbbnak a Garnizoniskolák bizonyultak. Tananyaguk jelentősen kibővült. Az elemi tudáson és a katonai gyakorlatokon kívül mértant, tüzérségi és mérnöki ismereteket, továbbá lakatosmesterséget, éneket, zenét tanultak a katonák fiai. Az arra képesekből énekkart, zenekart szerveztek, másokat asztalosnak, kovácsnak, lakatosnak, cipésznek képeztek ki. Aki erre nem volt képes, annak vállalnia kellett a 25 éves katonai szolgálatot. A növendékek 16 éves koruk után már megkapták tényleges katonai beosztásukat. Az orosz hadsereg növekedésével párhuzamosan nőtt a "Garnizoniskolák" száma is. 1732-ben még csak négyezer tanulójuk volt, 1765-ben kilencezer, 1773-ban több mint tízezer, a század végén tizenkétezer.^[145]

Az admiralitás fennhatósága alá tartozó Orosz iskolák tanulóinak száma szintén emelkedett. A század végén a fennálló 13 iskolának több mint ezer tanulója volt. Az alapismereteken kívül az iskolában hajózási és hajóépítési szakismereteket és gyakorlatot lehetett szerezni. Itt is szigorú katonai fegyelem uralkodott, a tanítás rendje nem igen különbözött a "Garnizoniskolák"-étól. Az "Orosz iskola" 7 éves kortól – árvák esetén 5 éves kortól – a matrózok, mesterek, és admiralitási hivatalnokok gyermekei számára volt kötelező, de más is beléphetett. Élelmezésről, lakásról, ruházatukról az állam gondoskodott, mint a "Garnizoniskolák"-ban is.

Ukrajnának a cári birodalomhoz való csatlakozása (1654) után a kijevi metropolita, a csernyigovi érsek és a perejaszlavli püspök kormányzása alatt az ukrán egyház még sokáig önálló életet folytatott. Az ukrán papot egyházközsége tartotta el a vele megkötött szerződés szerint. Felette korlátlan úr volt a kozák hetman és rangosabb tisztjei, különböző szolgáltatásokat kellett teljesítenie, alá volt vetve a világi bíráskodásnak. A papság a családban öröklődött vagy választás útján döntött a falu. A papok rendszerint csak a gyjaktól szerzett műveltség, olvasni-írni tudás birtokában voltak. Akik – főleg világi szülők gyermekei – esetleg szemináriumot végeztek vagy éppenséggel a kijevi akadémiát, azok hatósági írnokként a püspöki kancelláriákba kerültek. Bár az ukrán egyházat 1687-ben a moszkvai pátriárkának rendelték alá s ettől kezdve érvényesült Moszkva befolyása, végleg csak száz év múlva, 1786-ban olvasztották össze az orosz egyházzal.

Az orosz egyház Péter alatt a Szinódus megalakításával és Prokopovics reformját követően elindult az államegyházzá válás útján. Az egyházi vagyon kezelése Erzsébet idejében a Szinódus joga lett, de ez nem jelentett az államtól való függetlenséget. A hatalom érdekeinek érvényre juttatását egyébként a Pétertől kinevezett világi "főügyész" (ober-prokuror) szinódusi jelenléte már kezdettől (1722) biztosította. Anna cárnő közgyűlölt uralkodása alatt az egyház átmenetileg teljesen háttérbe szorult, a szerzetességet üldözték. A szerzetesek számát Péter kora után a kolostorokban államilag maximálták s a 18. század folyamán igyekeztek csökkenteni. Míg 1724-ben 14.534 szerzetesről és 10.673 apácáról tudtak, 1762-ben már csak 7659, ill. 4733 szerepelt. Az ortodoxiának a behatoló világi eszmékkel szemben is fel kellett vennie a harcot.

A papság kulturális színvonalának régen esedékes emelése Péter rendeletei folytán, de lényegében a rendi iskolázás uralkodó szellemében kezdődött meg. A szenátusi és szinódusi intézkedések az egyházi iskolákat a század második felére mindinkább hivatásrendi intézetekké alakították. A papság gyermekeinek kötelező lett az egyházi iskola, esetleg szeminárium elvégzése. Utána választhattak, hogy egyházi vagy állami szolgálatba lépnek-e, de ezt a lehetőséget az intézkedések egyre szűkítették. Viszont nem papi családból származó tanulókat az egyházi iskolák 1769-től már nem vehettek fel.

A papnevelés tehát a század folyamán szakirányban önállósulni kezdett. A papok képzése Prokopovics "akadémia-szeminárium"-aival az ország történelmében először kapott jelentőségének megfelelő intézményes formát. Falai közé bevette az újabb, reális tantárgyakat is. A felső két osztályban előadott teológia azonban kizárólag az ortodox hit belső köreiben mozgott s nem rendelkezett a Nyugat lehetőségeivel, ahol az egyetemek és a szerzetesrendek különböző teológiai irányzatokat hoztak létre. A zárt intézmények hátrányára vált az is, hogy intellektuális életük elszigetelődött a nemzet többi részének szellemi mozgalmaitól és ifjúságától.

A felsőfokú egyházi képzés helye az említett négy akadémia volt. A Kijevi Mogila-akadémia Prokopovics "Egyházi szabályzat"-a alapján eléggé széles körű világi tantárgyprogramot valósított meg, emellett a skolasztikát modern irányzatok kezdték felváltani. A teológiát kezdettől Prokopovics elgondolása szerint, a retorikát Lomonoszov könyve alapján tanították, külföldi tankönyveket is használtak, de a kollégiumi rendszer megmaradt (disputák, szónoklás, versfaragás stb.). Péter előtt, alatt és utána az akadémia végzett növendékeiből gyakran kerültek ki más intézmények tanárai, vezetői. Bár jelentősége később, a moszkvai egyetem megnyitásával (1755) csökkent, az iskola tovább virágzott. A század végén a tanárok száma meghaladta a húszat, az akadémia könyvtárában több mint 10 ezer könyv volt. Ekkor még főleg világi szülők küldték gyermekeiket az intézetbe. A diákok anyagilag gyengén voltak ellátva. Szegényes életkörülményeiken templomi közreműködéssel, egyházi énekkel, iskoladrámák előadásával vagy kéregetéssel próbáltak segíteni.

A Moszkvai Szláv-latin akadémia, amely 1721-től azonnal a megalakult Szinódus hatáskörébe került, kezdett a többi orosz teológiai intézménynek is mintául szolgálni s fokozatosan a központi szeminárium szerepét vette át. A filozófiai és teológiai tanulmányok alapja a latintudás volt. Később a görög ismét előtérbe került s 1775-től az iskola neve Szláv-görög-latin akadémia lett. A filozófiában Arisztotelész, a teológiában változatlanul Aquinói Szent Tamás tanítása uralkodott. Voltak – csekélyebb mértékben – világi szaktárgyak is (egyházi szláv nyelv, grammatika, poétika, retorika, földrajz, történelem, számtan). A század második felétől egyes orosz nyelvű tankönyvek révén a latin mellett az orosz is jelentkezett mint tanítási nyelv, másrészt újkori filozófusok (Bacon, Descartes, Leibniz, Chr. Wolff) gondolatai is szót kaptak Arosztotelész mellett. Az akadémia a laicizálódó társadalomban is változatlanul megtartotta az egyházias, ortodox életmód ellenőri szerepét. Megkövetelte a pravoszlávia iránti hűséget, az istentisztelet kötelező látogatását, felügyelt a megnyíló magániskolák ("panziók") és a házi tanítók működésére, a megjelent nyomtatványok szellemére. Bekövetelték a nyomdáktól a világi könyvek egy-egy példányát és ellenőrizték a könyvkereskedők boltjait is. Az egyházi könyvek cenzora az akadémia rektora volt. A latin- és lengyelellenesség Moszkvában még igen éber: az ukrán területről, Kijevből, Csernyigovból érkező vallási nyomtatványok továbbra is az ortodoxia meghamisításának gyanúja alatt állnak; 1740-ben a csernyigovi nyomdát meg is szüntették, latin és lengyel betűkészletét beolvasztatták.

A szentpétervári Alekszandro-Nyevszkij Lavrában 1721-ben létesült egyházi iskola 1726-ban Prokopovics-féle szemináriummá alakult s világi célokra is képezte növendékeit; többek között mechanikát, természetrajzot, kísérleti fizikát oktatott. Mint fővárosi intézmény, a moszkvai akadémiával párhuzamosan, szintén központi szerepet játszott, és egyre szigorodó egyházi iránnyal 1788-ban végül hivatalosan "fő" szemináriummá lett, ahová a szemináriumok 2-2 legjobb felsős növendékét küldték. 1797-től az Alekszandro-Nyevszkij akadémia nevet vette fel. Ugyanakkor a világi tárgyak köre is bővült: orvostant, rendkívüli tárgyakként zenei képzést és poétikai gyakorlatokat vezettek be. Volt fizikai és ásványtani szertáruk.

A kazanyi intézet a kijevi mintára és kijevi tanárok közreműködésével 1732-ben létesült szemináriumból a szentpétervárival egyidejűleg, 1797-ben szerveződött Kazanyi akadémiává. A teológián kívül itt is tanítottak világi tárgyakat (történelem, földrajz, matematika, modern nyelvek). Mivel az akadémia a nemzetiségek közötti térítés központja volt, a helyi szükséglethez igyekeztek alkalmazkodni, pl. tatár nyelvet is oktattak. Tanulmányaik kiegészítésére a hallgatók a kazanyi egyetem előadásait látogatták.

Nevezetes művelődési és papképző központ volt még a Harkovi kollégium, amely Szláv-latin iskola néven 1726-ban a belgorodi szemináriumból alakult. Kijevi mintára széles körű, reális, világias szellemű programot és kiváló nyelvoktatást valósítottak itt meg. A külföldi tanárok között volt, aki pl. még Voltaire és Rousseau olvasását is ajánlotta.

A 18. századi szemináriumokban a papképzés színvonala gyakorlatilag alacsony volt, a hit tételes oktatása az elemi fokot nem haladta meg. Tanulták az egyházi szláv nyelvet, olvasást-írást, éneklést, olvastak latin és görög szövegrészleteket, begyakorolták a templomi prédikálás módját. Magát a Szentírást nem olvasták, legfeljebb egy példánya porosodott a könyvtárban. A nevelés primitív: büntetések, pálca, hajcibálás, pofonok; még a tanárt is érhették hasonlók, ha "elnéző" volt.^[146]

A Péter után következő negyedszázad legjelentősebb pedagógiai szervezője és elmélkedője, "az orosz történetírás atyja", V. Ny. Tatyiscsev volt.^[147]

A cár megbízásából először földrajzi-történelmi tanulmányokkal foglalkozott, majd az Urálban a bányászati gyárak vezetője, végül asztrahanyi kormányzó lett. Teljesen a modern szellem embere, szemben áll a régiséggel, Prokopovics barátja, történettudós, politikus és a cár munkatársa. De a nemesség jellegzetes képviselője s eszméit osztályának igényeivel hangolja össze. Hatottak rá Pufendorf gondolatai: ő is a természetes jog, természetes erkölcs, természetes vallás híve. Racionalista gondolkodó, a II. Katalin-kori felvilágosult arisztokrata típusának előfutára, egyben hű orosz és ortodox.

Tatyiscsev Oroszország iparának és kereskedelmének további fejlesztését kívánta s erőit – részben – ennek a célnak szentelte. Uráli bányavezető korában (1720-1723) több üzemet kellett rendbe hoznia, újakat is szervezett, s mint Péter szándékainak követője, a termelés szintjének emelése végett azonnal nagy figyelmet fordított a munkások és alkalmazottak alapképzettségének biztosítására. Négy elemi iskolát nyitott, később több is alakult. Az iskolai módszerekről először az uktusszki üzem vezetőjének adott "Utasítás"-ban ("Nakaz") nyilatkozott.

Időközben különféle egyéb állami tisztségeket töltött be, majd tíz év múlva, mikor másodszor is kinevezték az uráli és szibériai bányaüzemek vezetőjévé, ismét foglalkozni kezdett iskolaszervezéssel. A Jekatyerinburgban levő iskolát központi intézménnyé fejlesztette. 1737-ben itt már 284 tanuló volt, a többi kilenc vidéki iskolában 370, életkoruk 7-21 év. Az iskolák mindenki számára nyitva álltak. 1736-ban a tanulók 55%-a bányászok és mesterek gyermeke volt.

Tatyiscsev a tanítók számára egy 27 paragrafusból álló részletes pedagógiai instrukciót állított össze, "Szabályzat, milyen módon járjanak el az 'Orosz iskolák' tanítói" címmel ("Ucsrezsgyenyije, koim porjadkom ucsityelja Russzkih skol imejut posztupaty", 1736.). A nagy könyvtárral rendelkező s pl. Comeniust eredetiben, latinul olvasó szerzőnek kiváló pedagógiai és iskolaszervező érzéke volt. A "Szabályzat", mely az elemi iskolai oktató-nevelő munkának minden főbb kérdésével foglalkozik, három fokozatú alapképzést ismer. I. írás-olvasás, hittan; ehhez tankönyvek: "A serdülő első könyve" (Prokopovics), Zsoltárkönyv, Csaszoszlov; II. számtani iskola; tankönyv: "Aritmetika" (Magnyickij) ; III. mértan, trigonometria és alapvető ipari-szakmai ismeretek. A két első fokozatot 6 év alatt kellett elvégezni.

Új vonásainál fogva érdemel figyelmet az iskola III. fokozata. Jóllehet ennek elvégzésére csak 2 év volt szánva, ez volt az első kísérlet arra, hogy az általános művelést szakmai képzéssel kapcsolják össze. A mértan tanulása után üzemi gyakorlat következett, ami egy bizonyos gyári szakma alapkészségeinek elsajátításán kívül általános technikai (mechanikai, építészeti), rajzolási és mértani rajzoló készségek gyakorlását is jelentette. Az uráli bányászat gyáraiban az ügyes kézművesek és mesterek mellé két-két iskolai tanulót adtak gyakorlatra. Amint Péter kívánta: a szakember kinevelte az utánpótlást. Üzemi munkával egyébként csak délután lehetett a tanulót lefoglalni, aki munkájáért rendes havi fizetést is kapott.

Mint Poszoskov, Tatyiscsev is gondolt a parasztság iskolázására, jellemzően akkor, mikor a bányaüzemekben dolgozó analfabéta parasztoktól tömeges panasz érkezett az őket rászedő üzemi írnokok ellen. Hangsúlyozza, hogy a parasztok iskolázása hasznos az államnak, meg a földesúrnak is, s főleg a katonaságnál fontos az olvasni-írni tudás. Parasztiskolai kísérlete azonban nem sikerült, a helyi papság nem vállalta a tanítást.

Iskolaszervezési javaslata: legyen Oroszországban két egyetem, négy gimnázium és két "kézműipari" akadémia. Ő kívánja először, hogy fiúk-lányok 5-10 éves korban részesüljenek általánosan kötelező elemi iskolázásban. Ugyancsak ő mondja ki először, hogy az ország egész iskolaügyének egyetlen hatóság, kollégium kezében kell összpontosulnia.

Külön művekben foglalkozott a kor nemesi nevelésének kérdéseivel. "Két barát beszélgetése a tudományok és iskolák hasznáról" ("Razgovor dvuh prijatyelej o polze nauk i ucsiliscs", 1733.) c. értekezése a nemesség erkölcsi életének részletes ecseteléséhez kapcsolt nevelési elvek bő tárháza. A szerző mint felvilágosult gondolkodó nagyra becsüli a tudományt és a tanítást, de vallásos nevelést kíván. A felvilágosodás, szerinte, nem aláássa, hanem épp ellenkezőleg, alátámasztja a vallást. Nagy teret szentel a bizonyítékoknak, amelyek szerint a tudomány és a hit megfér egymással. Az ész nem bírja Isten tulajdonságait felfogni, de erre nincs is szükség, elég tudni és hinni, hogy ő minden dolgok alkotója. Amit Isten parancsol, az hasznos az embernek s annak követése erény; amit tilt, az ártalmas és cselekvése bűn. A tudományok önismeretre vezetnek. "Az a legfőbb tudomány, hogy az ember önmagát megismerje." Ismerje fel, mi a jó, mi a rossz, vagyis mi a természetének hasznos és szükséges, illetve felesleges és ártalmas.

Bírálja a nemesség gyermekeinek otthoni neveltetését. Jó pedagógusok helyett francia és német nyelvmesterekként működő lakájok, szakácsok stb. kezében van a gyermek. De még rendes tanító alkalmazása esetén is fennáll otthon a személyzettel való érintkezés veszélye. Tatyiscsevre erősen hatottak Locke nézetei, ezek ellenére mégis az iskolai nevelés híve. Péter iskolaalapító tevékenységéről elragadtatással nyilatkozik. A nemességet érdeklő, Péter kora után létrejött intézeteket részletesen ismerteti, de rámutat a nemesség szempontjából mutatkozó hiányosságaikra is. Az iskolák hálózatának kiépítését kívánja. Angol és francia mintájú nemesi nevelőintézeteket tervez, amelyek középen állva az otthoni és az állami iskolázás között, mindkettő hibáit elkerülhetnék. Ezeket az 50-50 növendéket befogadó intézeteket a nemesség tartaná fenn, egyenként évi 2500 rubel költséggel. A nevelők 50 éven felüli szerzetesek, nős világiak és főleg katonatisztek lennének. Tantárgyak: olvasás, írás, mértan, számtan, német, francia, hittan, földrajz, történelem. Egyébként legjobb tanulási alkalomnak a külföldi tanulmányutat tartja.

Fiának szóló "Végrendelet"-ében ("Duhovnaja mojemu szinu", 1733.) vallásosságra, épületes lelki olvasmányokra buzdít, az egyéb keresztény, lutheránus, kálvinista, katolikus vallásokkal való megismerkedésre figyelmeztet avégből, hogy ezek hatása kivédhető legyen. A következő világi tudományok elsajátítását ajánlja: helyes és összefüggő fogalmazás, számtan, mértan, tüzérségtan, erődítéstan, a matematika "többi ágai", a német nyelv, földrajz, Oroszország történelme. Ismerni kell a katonai cikkelyeket, rendelkezéseket és a polgári törvényeket. Mindezeket a világi tudományokat az ifjú a katonai szolgálat megkezdése, tehát 18 éves kora előtt sajátítsa el.

Tatyiscsev és Poszoskov egyaránt szót emelt a nők érdekében is: a feleségben élettársat, segítőt, nem pedig rabot kell látnia a férjnek.

Tatyiscsev gondolatai Péter iskoláinak hiányosságait elméletben pótolták ki, az utilitarista szolgálatra-kiképzést az ajánlott humanisztikus nevelőintézetekkel, az iskolaügy gazdátlanságát egy központi oktatási hatóság megszervezésének kívánságával. Egyszersmind nyíltan rendi alapra helyezkedett, amin a század második harmadában már senki sem ütközött meg. A gyakorlat Pétertől II. Katalinig ezt a kiválóan művelt, finom érzékenységű gondolkodót sokban igazolta. Az általa javasolt általános iskolázás azonban a 18-19. sz. folyamán még nem tudott megvalósulni.