Előszó

Február elején Nagy Miklós életrajzi adatokat kért tőlem.

Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

S z ü l e t t e m . . .

Most magam is írjak egy ilyet?

Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle: Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.

Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.

Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy: van.

Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és földet mutatja.

Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekben a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.

Próbaképpen összejegyeztem, hogy mikre emlékezem a gyermekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.

Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésekre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, s itt-ott már az azonosító képességemet, mely nélkül író nem lehettem volna. Megtalálom már abban a fejletlen testi életben is a lelki élet iránt való hajlamot, a behunyt szemmel járónak a világosság felé való ösztönös fordulását. Megtalálom a gyermekben a férfit, mint ahogy a kettévágott jácint-hagymában már februáriusban megtalálom a benne rejtőző levelet és virágot.

A jácint onnan jön a tollam alá, hogy ablakom alatt egy napszámos dolgozik. Némely virágomat (tulipánt, íriszt) ültettem át a kihasznált földből új földbe, mert amabban már nem fejlődnek tovább. A napszámosom imént fordított ki ide egy talicska földet.

Mi egy talicska föld? Ha eső esik rá, egy csomó sár; ha nap süt rá, egy csomó por. Merőben értéktelen semmiség.

De nem értéktelen és nem semmi, ha magot vetek belé.

A jácint édes parfümöt von ki abból a földből, a menta balzsamos olajat, a tulipán piros festéket, az írisz kéket, a nárcisz fehéret. Ha virág helyett sóskát vetek belé, az a kis sóskamag sót és savanyúságot hoz ki abból a földből. Ha szőlőt vetek belé, hírmondója se jelentkezik a sónak, hanem cukor és éltető spiritusz az, amit a gyökér a földből kiválaszt.

Vajon a földben van-e ez a sok minden? Vagy a magban?

Az Országos Vegyelemző Intézet nem fog nekem ebből a talicska földből kihozni egy szemernyi parfümöt se, egy milliliter spirituszt se, egy milligramm piros festéket se.

De a magvacskából se ám. Egy puttony tulipánmagban sincs annyi piros festék, amennyivel egy katicabogár befesthetné a szárnyát, s egy puttony rezedamagban sincs annyi parfüm, amennyivel egy nő-pillangócska vőlegénykeresésre indulhatna. Hát még a spiritusz! A cukor! Hát még az a sok orvosság és az az ezerféle méreg, amit a patika-füvek szívnak a földből!

Nincs sem a földben, sem a magban.

Hanem ha a magvacska a földbe jut, akkor nemsokára van a magban is, a földben is. Minden mag olyan erőt szí a földből, amilyen az ő természetének való; a sóska sót, a levendula olajat, a fűz keserű szalicilt, a répa cukrot, s a gabona lisztet. Csak a levél zöld valamennyinél, a levél; ez az uniformis; a virág más, és a gyümölcs is más.

De hátha én nem vetek belé semmit?

Vet belé a sors!

Íme, száll a szellő szárnyain egy kerek kis pehely. Az is virágmag: a pitypang magva. Leereszkedik a földhalmocskára; ott kikel; szí belőle magának zöld ruhát, lapos, cifra szélű levélformát, a levélben tejet, s virágának arany színt. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mintha ködön át látnám magamat:

Kicsi vagyok, ölben vagy szőnyegen ülő. Nem érdekel semmi, csak amit megfoghatok. Az emberek, a tárgyak olyanok nekem, mintha képek volnának, állóképek és színes mozgóképek. De mondom: nem érdekelnek, velük semmi közösségem nincsen.

És úgy képlik nekem, mintha emlékezném a dajkámra. Egy puha testű, rózsaszínű óriás. Az arca piros és duzzadt, a lába meztelen. Szeretek a karján ülni s puha, nagy mellébe belesüllyedni, mint valami meleg vánkosba. Érzem, hogy roppant erő van e nagy, eleven hústömegben! Mindenbíró erő! Én csak pehely vagyok neki. De összetartozunk. Ő énhozzám tartozik, én őhozzá.

Körülbelül huszonkét éves voltam s az anyám falujában időztem, mikor egyszer az anyám azt mondja:

- Holnap reggel eljön a dajkád, a Rózsa.

A szívem megmozdult. De hogyisne: hiszen a dajka második anyja az embernek!

Egy pécsi, öreg rokon asszony ült nálunk. Annak magyarázta az anyám:

- Ez volt a legjobb cselédem. Három esztendeig szolgált nálam, s még csak meg se kellett szidnom soha. Azazhogy mégis, egyszer. Mink akkor Kilitiben laktunk, a malom szomszédságában. Egy éjjel gyanús neszt hall az uram. Kinéz az ablakon, hát látja, hogy a molnárlegény lapul a ház szögletén. Kimegy a folyosóra, hát a Rózsa éppen akkor suhan ki a konyhából. Csak egy nagykendő volt a Rózsán. Amint elmenne az uram előtt, ez ám jól pofon teremti. Rövid idő múlva el kellett küldenünk. Hazajött.

Egy esztendő múlva, mikor magam is itthon voltam látogatóban, a Rózsa eljött hozzám. Akkor mondja nagysírva: "Megérdemlettem, hogy pofon vágott az úr, de bárcsak előbb vágott volna pofon..." Később aztán mégis elvette egy idevaló ember.

Kíváncsi voltam a dajkámra, hogy vajon találok-e rajta egy vonást, amely emlékezést ébreszt bennem az én kisded-gyermekségem elfeledett idejére?

Öles, kétmázsás asszonyt vártam. Ugyancsak meglepett, hogy egy alacsony, ráncos képű parasztasszonyka lépett be hozzánk. Egy merőben idegen arc, amely nem emlékeztet engem semmire.

Zavartan állott meg előttem, és félénken, de mégis mosolyogva pislogott reám.

- Bizony megnőtt, bizony megnőtt.

Barna, fahéj színű ruhába volt öltözve és nagy, fekete imádságoskönyvet tartott a hóna alatt.

Ez nem az én emlékem. Anyám elbeszéléseiből tudom:

Az én gyermekkoromban apám kocsit és lovat tartott. S mint minden gyerek, én is bámultam a lovat, ezt a kedves alakú, négylábú, néma rabszolgát, amely az ember parancsának engedelmeskedik; amely mesés erejével megmozdítja, vonja, viszi a kocsit, a kocsin az embert; és az ember halad, halad, halad...

Az én első szavam ez volt:

- Gyí!

Igen kicsiny voltam, talán három-négy éves, mikor egyszer, nyári éjjelen, kocsin mentünk hazafelé.

Enyhe nyári éj volt. A kocsi egyhangú, halk zörgedezéssel haladt a puha, földes úton. Én az anyám ölében álmosan, elhanyatolva feküdtem.

És hogy az arcom fölfelé volt fordulva, láttam az eget, az égnek fényes, apró csillagokkal beszórt, végtelen, sötétkék óceánját.

Mik a csillagok? - nem tudtam. Csak bámultam félálomba merülten a sok apró, fényes pontot; bámultam hosszan, szótlanul, a gyermeki lélek gondolattalan nézésével.

Az apám se szólt, az anyám is hallgatott. A kocsi csöndesen haladt az úton.

És a csillagok milliárdjai szétszórt, apró, fehér mécsesekként ragyogtak a sötétkék magasban, a néma, enyhe, nyári éjszakán.

1866-ban Pátkán laktunk. Apám gépész volt Kégl Györgynél. Mi bent laktunk a faluban, a falu boltja mellett.

A boltosnak volt egy kisleánya, olyan korú, mint én. Emlékszem, hogy ezzel a leánykával a porban játszottam. Csibéket csináltunk, vagy gödröcskéket ástunk az udvaron, a pince oldalában.

Egyszer a pincekulcsot is belétemettük egy gödröcskébe, de mikor keresték, elő tudtuk adni.

Emlékszem arra, hogy e játékokba lelkemmel teljesen elmerültem, se láttam, se hallottam; időre nem gondoltam, se arra, hogy a kezemet vagy ruhámat beszennyezem.

Egy éjjel azt álmodtam Rozikáról, hogy valaki, egy férfiember, megragadja és a bolt előtt levő padra teszi. Ruha nincs Rozikán. Az ember egy nagy késsel szeleteli, mint a hentes a gömböcöt. A leányka hangtalanul vonaglik. S én elirtózva nézem. De hogy az ember álma sose más szerkezetű, mint aminő az értelméből kikerülhet, ez is bizonyítja: Rozika testének szeletei fehérek voltak, mint a szalonna.

Ez az első álmom, amire emlékezem.

Van egy széles, nagy sublótunk; politúros és négyfiókos. A legelső fiók kihúzva ébenfával bevont íróasztallá válik, ha az ember bizonyos rugókat megnyom. Azon írt az apám, s ott tartotta az apróságait. A többi fiók ma is az anyámnak szolgál.

Egyszer az anyám kihúzva felejti a középső fiókot. A szobában magam vagyok. Figyelmem a fiókra fordul. Kutatok benne.

Hát a fehérnemű között megcsillan egy ezüstpénz, aztán megint egy, megint kettő.

Lázsiások voltak és Mária Terézia-tallérok. Egyik fényesebb volt, mint a másik.

Felmarkolom az ezüstpénzt: cseneg-zizeg egyik a másikon.

Másnap átjön hozzánk a Miska és kérdezi, hogy nem veszett-e el holmi ezüstpénz a házból.

Anyám kirántja a sublót-fiókot s eljajdul:

- Jézus-Mária, megloptak!

- Sose jajgasson - mondja Miska -, ehol a tallér mind. A Géza ajándékozta meg vele az én kis Rozikámat.

Valaki, valószínűleg a cselédünk, papirosba burkolt bádognyiredéket hozott haza nekem a gépházból.

Én egymagam voltam a szobában, s valami kis asztalnál játszottam.

Kibontom a papirost, hát előragyog belőle egy nagy csomó, hajszálvékony bádognyiredék. Csillogott, mint az ezüst.

Örömmel nyúlok hozzá, hogy szétbontom, de mindjárt az első érintésre megdöbbenve látom, hogy az ujjaimon valami piros harmat ül.

Ijedten nézem, hogy mi folyik belőlem. Arra nem emlékszem, hogy sírtam, csak arra, hogy megdöbbentem, és egy percig mereven néztem a vérzést. Aztán, hogy az anyám bejött, szótlanul és elképedve mutattam neki az ujjamat.

Anyám bekötötte.

A bádognyiredékre rá se néztem többé.

Apám egy kasznárnétól kiskutyát kapott ajándékba. Valami csudálatosan filigrán alkotású kutyácska volt, nem nagyobb a középtermetű macskánál.

De sovány természetű, a bordácskáit alig takarta bőr. A színe: fekete és vadgesztenye színű foltok keveréke.

Olévi volt a neve.

Ezt a nevet nem mi adtuk rá, de hogy már ezzel a névvel került hozzánk, mi is így hívtuk.

Okos kutya volt, de nem annyira emberi okosság volt az övé, mint inkább gyermeki. Olyan volt, mint az ideges, fekete szemű fiúcskák, akik az iskolában az első helyeket foglalják el, de meleg időben tátognak, hidegben reszketnek. A mi kutyusunk is mindig reszketett, mihelyt az idő kissé meghűvösült. Szóval, kényes volt. Enni se evett egyebet, mint kávét meg pecsenyét.

Beszélte az anyám - s jellemző, hogy erre csak ő emlékezik - a következő kis történetet:

Olévi mindig vígan ugrándozott, mikor az apám hazaérkezett: eléje futott, felugrált, táncolt örömében, mint a kutyák szoktak.

Én egyszer tanítóéknál voltam. (A tanító felesége, egy gyermektelen asszony, át-átkéretett, és mulatozott velem.)

Mikor hazamentem, sírva léptem be a szobába.

- Mi bajod? - kérdezte ijedten az anyám.

Én meg bosszúsan feleltem: - Nekem az Olévi nem örül!

A bevezetésben említettem, hogy az ember emlékezete csak azt tartja meg, amire a lelki fejlődésében szüksége van, s hogy bármi csekélység is az, amire emlékezünk, vagy értelmi vagy morális szempontból szükségünk van rá.

Íme, én erre nem emlékezem, csak azért jegyeztem fel, mert jellemző a gyermeki felfogásra.

Ellenben arra jól emlékezem, hogy Olévi egyszer valami didergős időben az ágy alá húzódott, s ott, hogy a hideggel és az illendőséggel kellett alkudoznia, okosságát alája rendelte az érzékenységének. Emiatt aztán az anyám vagy a cselédünk a hosszú partvissal benyúlt az ágy alá, s a kutyát megütögették. A kutya sikoltozott, velőkbe ható, éles hangon sikoltozott szegény, s nekem a hajam is az égnek állott. Kínos türelmetlenséggel vártam, hogy mikor hagyják már abba!

Ennek a kis epizódnak tulajdonítom, hogy én soha se mulattam kutyaszorítással, kutyadobálással, mint más gyerekek szoktak, s nemcsak gyerekek, de nagy kamaszok is.

Pátkán az apám sarkantyús csizmában járatott. Emlékszem, mikor hozta a sarkantyút, s a finom selyempapirosból kibontotta előttem. A sarkantyú fényes volt és talán aranyozott is. Nekem nagyon tetszett. De csak addig tetszett, míg a kezemben volt; mikor már a csizmámra szegezték, bizony nem szerettem: gyakorta elbotlottam benne, és felbuktam.

De hiába feszegettem le a kényelmetlen cifraságot, apám csakhamar megint újat vett. Megtanított táncolni. Az akkor divatos hangszeren, gitáron mindenféle bokázó nótát játszott, s nekem a fordulókat ki kellett pengetnem a sarkantyúval.

Anyám beszéli, hogy egyszer apám elvitt a kávéházba is és, ott huzatta nekem a cigánnyal a verbungost, én meg táncoltam.

Én csak arra emlékszem, hogy engem a tánc untatott.

Másik büszkesége volt az apámnak, hogy a gép részeinek a nevét megtanultam. Egyszer Kégl előtt is produkálnom kellett a tudományomat. Kégl a magfelhordó készüléket kérdezte, és én megmondtam:

- Pater noster.

Kéglnek is volt egy akkora fia, mint én (talán az, aki agyonlőtte magát), de az sem olyan szép ruhában nem járt, sem olyan okos nem volt, mint én.

Apám nemsokára megvált a pátkai uradalomtól.

Pátkáról Székesfehérvárra költöztünk egy Bürgermeister nevű kútmesternek a házába. Kellemes lakásunk volt itt: üveges tornác is tartozott hozzá. Nappal itt tartózkodtunk legtöbbet. Mókusom is volt, nagy forgós kalitkában. De engem a mókus csak addig érdekelt, míg nem forgott. Mikor láttam, hogy egyebet nem tud, nem érdekelt többé.

Akkor már ötéves voltam. Apám dedóba adott. A betűket már jobbára ismertem és az akkori egyetlen gyermekkönyvből, amelynek a címe Flóri könyve volt, minden hónapban elnyűttem egyet.

A dedóban egyszer egy nagy stanicli piskótát osztott szét a dedósné a gyermekeknek. Mi körben ültünk, s én sóvárgó pillantással néztem az osztást. Kiszámítottam, hogy én kerülök utolsónak, és aggódtam, hogy nekem nem jut.

Soha életemben oly gyötrelmes hosszúnak nem tűnt fel az idő, mint akkor.

A gyerekek amint megkapták a piskótát, azonnal belefaltak és jóízűen csámcsogtak, azalatt az asszony tovább osztotta a piskótát: mindegyiknek egyet.

Az asszony mindig közelebb jött felém, s a stanicli tartalma egyre fogyott.

Úgy történt, mint sejtettem: mindenki kapott, csak én nem, egyedül.

Ez volt az első lelki fájdalmam. Hej, a sorsnak ez a kegyetlen tréfája de gyakran megismétlődött az életemben!

A telet Székesfehérváron töltöttük. Apám nappal dolgozott valahol, csak este járt haza.

Egy este, mikor megjött, szokás szerint teát akart inni. Az anyám akkor vette észre, hogy nincs rum a háznál.

Volt egy kis cselédünk, tán tizenkét-tizenhárom éves parasztleány. Az anyám azt küldte el a boltba.

Az utcán rettenetes hóvihar dühöngött. Az ablakainkon oly vastagon ült a zúzmara, mintha vattával lettek volna betakarva. De a bolt a harmadik szomszédban volt. (Ma is emlékszem, hogy Xaváry volt a boltos neve.)

Kis idő múlva sikoltozva és visítozva dőlt be az ajtón a leány. A szemei el voltak meredve, és egész testében reszketett.

- Egy ember - rebegte, mikor percek múlva szóhoz juthatott -, egy ember... megragadott... és belevágott... a hóba.

És egész éjjel delíriumban volt, s fel-felsikoltott.

Másnap tudtuk meg, hogy a kisleány őrült, és hogy időnként üldözöttnek véli magát.

De most is előttem van, amint viaszfehér arccal sírja:

- Egy ember... belevágott a hóba!

A ránk következő tavaszon nekem is volt részem egy kis csöndes megrémülésben.

Az udvaron játszadoztam a kútmester Gyurica nevű fiával, s az utcáról is bezajgott a vidám gyereklárma.

Az utcát barna deszkapalánk választotta el a kerttől. Egy gyermek felkapaszkodott túlról a palánkra, és beüvöltött valami állati hangon.

Én, ahogy rápillantok, elrémülve látom, hogy a gyereknek nincs se szeme, se szája, és az arca színe is valami különösen vörös. Olyan emberi színt arcon nem láttam soha!

A következő pillanatban eltűnt a szemetlen alak, s én a rémülettől dermedten bámultam percekig az üres palánkra.

Évekig tűnődtem aztán ezen a látványon, s nemegyszer vele is álmodtam; de csak később, gimnazista koromban értettem meg, hogy a gyermek fején valami komisz álarc volt.

Egy kisleány képes kockával ajándékozott meg a dedóban. A kocka kopott volt már és piszkos, de azért nekem tetszett, mert kockám nem volt soha.

Apám szigorúan kivallatott, hogy hol vettem a kockát, s rámparancsolt, hogy délután adjam vissza.

Ez volt az első szigorú hangja hozzám.

Egy Lencsi nevű leány járt át hozzánk Bürgermeisteréktől. Vidám volt és fürge, és szívesen játszott velünk. A neve onnan maradt az eszembe, hogy mindig tűnődtem: hogyan lehet valakinek ilyen furcsa neve?

Apám egyszer éjjel érkezett haza a vasútról. Én csak reggel tudtam meg, hogy hazaérkezett. Amint felébredek és mászkálok a szobában, az asztalon egy tányért és rajta papirost találok. Megszagolom a papirost és félig sírva, félig megbotránkozással, szemrehányó hangon mondom az apámnak:

- Papa, maga halt ett!

1868 nyarán Székesfehérvárról Budapestre költöztünk, ahol a Rózsa utcában bérelt az apám egy egyszobás lakást. Ő maga nem volt velünk: az egész nyarat Szarvason töltötte, ahol valami gazdaságban csépelt. (Megjegyzem, hogy az évszámokat mindenütt az apám hátrahagyott néhány iratából tudom, valamint azt is, hogy ő mikor hol járt. Ezek a rövid beszúrások azonban olyanok, mint a rajzszegek a papiros szélén: nem tartoznak a rajzhoz, de azért kellenek.)

A Rózsa utcai ház kis földszintes épület volt. Nem lakott benne más, mint Böszörményiék, meg hátul egy olasz szalámigyáros. Böszörményiék apámnak régi ismerősei voltak. (Az öreg a szabadságháború idején apám fegyvergyárában dolgozott.)

A háznak udvara volt, de kicsi és kövezett. Hátul a szalámiműhelyből orrbénító, csúnya szag dőlt ki olykor az udvarra.

Egy leány is lakott velünk, anyám vendégeképpen, egy szöllősgyöröki, nagy leány, Markovics Mári nevezetű. Azért jött hozzánk, hogy anyámtól varrni tanuljon.

Emlékszem reá, hogy kellemes arcú, fekete szemű, kerek képű, barna nő volt; komoly és csendes, s mihozzánk gyermekekhez nyájas. De nem az a mosolygó nyájasság volt benne, mint a nőknél általánosan szokott lenni, hanem olyan apácás-komoly nyájasság.

Nekem gyermekkoromban a torkom fájt gyakran. Az orvos torokgyíknak mondotta, s valami lenkását, mustármagot vagy mit rendelt, hogy azzal borogassanak. Itt is elővett ez a betegség, s én hosszú ideig feküdtem. Emlékszem a képre, mikor ott fekszem bágyadtan az ágyban, s a vendég leány az asztalnál áll sötétkék ruhában, s keni nekem komoly képpel egy fehér kendő közepére a gyűlölt, meleg pépet.

Azután, hogy felgyógyultam, kijártunk a Városligetbe sétálni. Ott, ahol most a fasori nyaralók pompáznak, már álltak a vén gesztenyefák, de a nyaralók helyén kerítetlen kaszálók terültek el és kedves illattal árasztották el esténkint a környéket.

Vasárnaponkint a gyepen és e kaszálókon sok embercsoportot lehetett látni. Mi is letelepedtünk egy nagy kendőre, és én kedvemre futkoztam.

Egyszer elmentünk a komédiásokhoz is. Ott bizonyára sok mindent láttam, de csak egy mutatvány ragadt meg az emlékezetemben: egy trikóba öltözött, hatéves kisfiú futott elő és a kiterített szőnyegen szétcsúsztatta lassan-lassan a két lábát, mígnem a törzse is leereszkedett a szőnyegre.

Ez nekem kellemetlen látvány volt.

Egyszer lóvonaton mentünk valahova. Olévit nem volt szabad felvennünk, hát a kiskutya a kocsi után szaladt.

Mikor leszálltunk, Olévit hiába kerestük. Vártunk is rá, nem jött elő.

Gondoltuk: majd hazatalál, de elmúlt a második, harmadik nap is - Olévi nem jött.

Már bizonyos, hogy a pecér fogta el.

A harmadik nap éjszakáján erősen verte valaki a kaput. Kis kapu volt az, inkább ajtónak nevezhető, és hogy régi volt, bizonyosan tágan lógott a sarkán.

Tehát a kapun dörömböltek.

Házmester nem volt a házban. Férfi sem volt más, mint az öreg Böszörményi, de az meg nagyot hallott.

Anyám, aki mindig félébren aludt, felriadt a veszett dörömbölésre. Utcai ablaka nem volt egyik lakásnak se, hát kitekinteni nem lehetett. Anyám csak hallgatta a dörömbölést, aztán végre kiszólt az ablakon:

- Ki az?

Sötétség. Semmi felelet.

Anyám visszafekszik. A dörömbözés ismét megújul.

Most már Böszörményiné is felriad, s felkölti az urát. Kimennek az udvarra. Böszörményi nagyot kiált:

- Ki az?

Semmi felelet. A dörömbözés megszűnik. De alighogy bemennek, ismét dörög a kapu.

Böszörményi fog egy fütyköst és nagymérgesen kimegy:

- Ki vagy, az apádnak azt a...

Semmi válasz. A dörömbözés elszűnt.

Böszörményi egyik kezében a fütykös, másik kezében a kapukulcs.

Felzárja a kaput, és mérgesen kinyitja.

Hát a kapun a kis Olévi ugrándozott be, és hálásan ficánkolta körül az öreg Böszörményit.

Noha csak ötéves voltam, anyám szeptemberben beadott az elemi iskolába. Fizetett valamit a tanítónak, hogy vegyen fel.

Nekem az apám szép kis szűrt vett, Deák-szűrt, mely akkoriban volt divatos. Ez az első ruhafélém, amelyre emlékszem. Talán azért emlékszem rá, mert olyanféle szőre volt a szűrnek, mint az Olévinak. Fekete volt, de pirosan körülszegve.

Ebben a szűrben mentem az első hideg őszi napon az iskolába.

A terem nagy volt, s a padok régiek. A padok között sok gyerek nyüzsgött, csupa ismeretlen gyerek. Lányok is voltak, de én csak két-három gyerekkel kötöttem ismeretséget.

Itt mindjárt az első órában untam magamat. Amit a tanító beszélt, nem érdekelt.

Unalmamat azonban elűzte egy rettenetes valami: egy gyermek jajgatására lettem figyelmessé. A gyermek a tanító asztala mellett jajgatott, s bennem megfagyott a vér, mikor láttam, hogy a gyermeket lenyomja egy székre, s pálcával teljes erejéből vagdal reá.

Talán másnap történt, hogy én is beszélgettem valakivel, s a tanítót észre sem vettem, hogy odajön. Én az utolsó előtti padban ültem.

- Gyere csak ki! - mondotta vészes hangon.

- Nem, nem! - rebegtem a rémülettől megdermedve.

Mert attól tartottam, hogy engem is meg akar verni.

Valami két gyermek választott el a tanítótól. Az ember átnyúlt rajtuk és megragadta a karomat.

Ekkor oly kétségbeesetten sikoltottam, hogy nem húzott tovább. Valamit mondott, és otthagyott.

Ezen a nyáron egy Király utcai fényképészhez mentünk. Bizonyára apám kívánta.

A fényképész a Vasudvar nevű házban lakott, amely valószínűleg fürdő is volt, mert a kapu alatt arasznyi széles, vörös márványcsatornán folyt kifelé a víz.

Erre a csatornára azért emlékezem, mert egy jókora fekete csibort láttam úszkálni benne. Szerettem volna megfogni, de az anyám nem engedte. És én még évek múlva is rá-rágondoltam erre a vízben fickándozó, fekete bogárra: milyen könnyű lett volna megfognom!

A fényképész elhelyezett bennünket: engem az anyám jobbjára állított, öcsémet meg az anyám ölébe ültette. De az öcsém nem akart nyugodtan ülni. Hiába mondták, hogy nézzen a csőre: madár fog onnan kiszállani. Végre is egy réztányérral csattogó Jancsi-bábut kellett a fotográfus asszonynak a gép mellett csattogtatnia - így kötötték le a figyelmét.

A kép jól sikerült. Akkor még nem retusírozták agyon a képeket. Az anyám krinolinba van öltözködve; arca kissé kifejezéstelen, unalom látszik rajta, de a miénk jó. Mind a hárman szalmakalapban voltunk. Öcsém a száját kissé eltátva bámul a világba, én azonban komolyan tűnődve lógatom a kalapomat. - Emlékszem, azon tűnődtem, hogy csakugyan kijön-e a madár, vagy hogy csak itt is bolondítanak?

Ez volt a legjobb fényképem, nemcsak a gyermekkoromból, hanem mindmáig.

Sajnos, hogy ez a gyermekkori fényképem nincs már meg. Anyám talán hármat csináltatott mindössze. Kettőt rokonoknak adott, akiknél később hiába kerestem. A harmadikat, amely apámtól maradt reám, egy asszony szaggatta el - egy asszony, akiről nem beszélek.

Reggelizni kávét szoktunk. Anyám ez időben mindig tányérban adta (nekem meg az öcsémnek), s mi úgy ettük, mint a levest szokás. S ez okosan volt: nem ettünk forró ételt, s nem dőlt fel az edény.

Markovics Mári néni azonban nem tudta a szokást: csészében tette elém a reggelit. A csésze vastag volt, fehér, és díszül a felső részen kávészínű és ribiszkeszósz-színű körvonalak kerítették. Aranyozás is volt rajta valami kevés. Különben mindig ilyenféle csészéink voltak. Soha kék- és zöld díszítésű csészét nem vett meg az anyám.

Én hát hozzáigazodom a reggelihez: fogom a nagy zsemlyét, és tépem bele. A zsemlye leszáll a kávéban. Ez tetszik nekem. Egyik darabot a másik után vetem belé, mígnem a csésze megtelik zsemlyével.

Fogom a kanalat, s enném a kávét, de nem találom. Eltűnt. Kaparom kifelé a zsemlyét, alatta sincs.

Elképedve néztem a csészére. Csakhamar megértettem azonban, hogy mi történt, de Mári néninek nem szóltam, mindössze azon tűnődtem, hogy mit reggelizek én most: kávét-e vagy zsemlyét?

Eközben Mári néni az öcsémet is mosdatja, öltözteti, ülteti az asztalhoz, adja neki a kávét csészében.

Én még az asztalnál ülök, s azt mondom az öcsémnek:

- Én mind beleraktam a zsemlyét a kávéba.

Az öcsém persze azonmód cselekszik: annyi zsemlyét rak a csészébe, hogy még nyomogatja is.

Aztán enne. De csakhamar elkomolyodik. Keresi a kávét, keresi fenékig. Az arcán elbámulás. Aztán egy nagyot pillantott, a szája elgörbült, és sírt.

A Rózsa utcán, velünk csaknem szemben, egy német boltos lakott. Jól emlékezem a fakó, nagy rózsára, amely a boltja ajtajára volt kifestve. Ebbe a boltba jártam palavesszőért. A palavesszőt akkor olajfestékkel vonták be. Ennek a szaga tetszett nekem, bár kissé nehéz szag volt. Az egész bolt ettől bűzlött.

A boltos leánykái csaknem minden délben átfutottak hozzánk, és bekiáltottak a kapun a tanító megbízásából:

- Néni! Géza iz eingsperrt! (Ezt persze az anyám emlékezéséből jegyezhetem ide.)

Egy ilyen bezárásom alkalmával elámulva láttam, hogy egy fiú micsoda nagy alakot rajzol a táblájára. Ezt:

Engem ez rendkívül megragadott. Odaadtam neki a táblámat, hogy rajzoljon nekem is. A fiú rajzolt. Más alakot nem is tudott rajzolni.

Én csak bámultam, hogy vonalakból ilyesmi előállhat. Azonnal megtanultam, és a magam rajzán még inkább elálmélkodtam.

Mert amint a vonalak alakká idomultak, nekem az az alak azonnal élt. Ember volt, szeme volt; állt, és valamit jelzett a kezével, tehát nemcsak életet, hanem gondolatot is éreztem benne.

Ettől kezdve rengeteg sok ilyen embert rajzoltam. Hol kicsi volt az ember, hol nagy, de én mindig láttam benne valami érdekeset, valami megfejthetetlent.

Anyám minden reggel elment a piacra. Markovics Mári ősszel már nem volt nálunk, hát rámbízta az öcsémet:

- Vigyázz, hogy a tej el ne fusson. Öcséd, ha felébred, ki ne essen az ágyból. Ha nem lesz hiba, hozok szőlőt. - És bezárt bennünket.

Amint kiment a kapun, én gyorsan a sifonérhon vonszoltam a széket: ráálltam, és nagyizgatottan levettem a ruhás szekrény tetejéről egy skatulyát. A skatulyában anyámnak egy fekete kalapja hevert. Csupa fekete üveggyöngy, gömbölyű és hosszúkás gyöngyök. Egyet-kettőt leszakítottam, és dobogó szívvel a zsebembe rejtettem, aztán gyorsan visszatettem a skatulyát.

Ezeket a gyöngyöket hordtam akkoriban mindig a zsebemben. Valahányszor elővettem, mindig éreztem, hogy bűnös vagyok, de a lelki gyötrelemnél erősebb volt a gyönyörűség, hogy van valami csodálatos alkotású kincsem, ami szép fényes-fekete, és cérnaszálra fel lehet fűzni - mikor nem látnak. Anyám sose tudta meg, hogy hogyan szakadozott el a kalapja.

Az Aradi utcán egy Elsasser nevű hentes lakott. Böszörményiéknek jó ismerőse volt ez a család. Néha ide mentem játszani.

Egy öregúr ült néha az udvaron, piros képű, nagyarcú, fehér bajuszú és rövid nyakú. Rendesen ingujjban volt. Az Elsasser családból ez az öregúr foglalkozott velünk legszívesebben.

Én gyakran csodálkozva néztem reá. Ő volt az első öregember, akiben éreztem a lelki jóságot, az emberi szív melegségét.

- Megálljatok csak, gyerekek - mondotta -, majd mikor szüretelünk! Kaptok egy putton szőlőt!

Én a putton szőlőt sohase láttam. S jó is, hogy nem láttam, vagy hogy nem tudtam róla, mikor vette, mert keservesen sírtam volna. Azt gondoltam, hogy az öreg nekem is valakim, és hogy engem éppúgy szeret, mint az unokáit.

Ebből látom, hogy a gyermek nem tudja megkülönböztetni a rokont és nem rokont. Neki mindenki rokon, aki szereti.

Mikor már beszélni tudtam, anyám megtanított imádkozni. Esténkint az ágyam szélére ült, s mondta előttem mondatonkint:

- Atyának és Fiúnak...

És én utána mondottam végtelen unalommal és számtalan ásítozással az imádságot.

Az utolsó mondat ez volt:

"Az elhalt hívek lelkei Isten irgalmasságából békességben nyugodjanak, és az örök világosság fényeskedjék nékik. Amen."

Akkor aztán eldőlhettem az ágyban, és alhattam kedvemre.

Nekem az imádságból csak ez az egy mondat tetszett: "Az örök világosság fényeskedjék!"

Képzeletemben nagy, kékesfehér világosságot láttam az ég és föld között, s mindig ezzel a bűbájos látománnyal merültem álmomba.

Egyszer meg egy fiatal, barna ember jött hozzánk, erős és vállas. Arra is emlékszem, hogy Székesfehérvárról jött, s a Xaváry boltos családjához tartozott.

Kivitt engem a Városligetbe. Mentünk a fák között, a néptelen, csendes utakon, jó messze mentünk. Egyszer aztán valami gyárba érkeztünk, amely előtt harangláb állott. Xaváry valami emberrel beszélt ottan. Aztán visszatértünk.

Én a kisujjába kapaszkodva jöttem. Feltűnt nekem, hogy a keze vastagabb, testesebb, mint más ember keze. És kellemetlen volt, hogy csak a kisujját foghatom. Szerettem volna legalábbis még egy ujját fogni, de ő úgy tartotta a kezét, hogy csak éppen a kisujját foghattam. Hanem azért mégse szóltam neki, mert ő se beszélgetett velem: látszott rajta, hogy gondolatokba van merülve.

Ebből a kirándulásból élénken eszembe maradt a gyár előtti néptelen, fás tájék; a fű, amelyben rozsdás síndarabok hevertek; a harangláb, amelyen mozdulatlanul lógott egy nagy harang és körös-körül az elhagyott tájnak a csendessége.

Egy napon kimentem apámmal a Duna-partra. Az ő öccsét vártuk.

Ez nálunk nagy családi esemény lehetett, mert apám gyöngéden szerette az öccsét, s ez Romániában lakott, tehát nem találkozhattak gyakran, aminthogy nem is találkozhattak többé e földön soha.

Én mégis nem emlékszem sem a hajóra, sem a nagybátyámra, csak egy cölöpre emlékszem, amelyhez kötél volt kötve, s a cölöp körül heverő gömbölyű kavicsokra, amelyekből szedegettem.

Valószínűleg ugyanezen a napon történt, hogy kimentünk a Városligetbe, s engem a nagybátyám meg akart csónakáztatni. Ki is bérelték a csónakot, de én aggodalommal néztem a vízen lebegő alkotmányra, s hiába volt minden rábeszélés, nem mentem bele. Emiatt aztán ők se csónakáztak.

Egyszer csak, mint a színpadi kárpit új lebbenésével, azt látom, hogy nem a Rózsa utcában vagyunk, hanem egy rengeteg nagy, új házban.

A ház nemrég épülhetett: a folyosókon még érzik a vakolatszag. Az ajtók is ragadnak még a friss festéstől, és terpentin-szagot árasztanak. Az ember akármerre néz, bő és kongó folyosókat, széles lépcsőket lát.

A házban alig lakik még ember. A mi folyosónkon, a földszinten sok üres szoba van még. Az óriási ajtószárnyak néhol tárva-nyitva állanak. Hátrább a postamester lakik, aki nagyon befűti mindig a szobáját, azután egy gépész, meg két fűtő. Az én apám "főgépész úr"' itten.

És ez a nagy ház mindig zárva van. Aki ki akar menni, be kell csengetnie jobbkézt a kapu mellett egy kirántós rézgombbal a portáshoz: a portás kijön és nagykomolyan kulcsot hoz. Aki bejön, annak is csengetnie kell.

Ez a ház a lipótmezei Országos Tébolyda - vagyis magyarul: elmebajosok országos intézete. Apám, mint az irataiból látom, 1868. november 1-én költözött ide.

Nekünk itt két tágas szobánk volt. Ablakaink a déli udvarra nyíltak. Nekem az volt az első gondom, hogy bejártam az udvart és a földszintet. Az emeletre nem volt szabad mennem.

Egy teremben asztalosok gyalultak: részint padlódeszkát gyalultak, részint ablakokat. Ki és be jártak. A ház visszhangzott a kopácsolástól, fűrésztől, gyalutól.

Egyszer, ahogy benézek, látom, hogy csak egy asztalos van benn; ez az egy ember komoly és szőrös, és igen el van a munkájába merülve.

Beosontam az ajtón és néztem a munkáját meg a gyalu alól kipöndörödő forgácsot.

A gyalupad sarkán egy kis ceruzavéget pillantottam meg. Az a laposfajta ceruza volt, amellyel ácsok, asztalosok dolgoznak.

A szemem vágyakozó nézéssel tapadt reá: vajon kell-e még ez az asztalosnak? Elkérhetném tőle, de az apám sokszor mondta, hogy nem szabad kérni soha semmit.

Kis idő múlva a zsebemben volt a ceruza, és ott irkáltam vele az ablak párkányán.

Egyszer csak megszólal az apám a hátam mögött:

- Hol vetted azt a ceruzát?

- Az asztalos bácsinál - feleltem ijedten.

- Kérted?

- Nem kértem.

- Adta?

Erre csak pislogtam.

Akkor apám azt mondta:

- Loptad!

De a hangjától megrendültem.

Ugyanakkor kicsavarta a pipájából a szárat, és így szólt:

- Azonnal viszed vissza!

Sírva és jajgatva futottam a folyosón az asztaloshoz. Apám mindenütt utánam. Az asztalostól bocsánatot kellett kérnem. Az makogott valamit, de az apám mintha nem is hallotta volna.

Ez volt az első kemény lecke, amit kaptam. Eleddig csak azzal büntetett, hogy rámszólt, vagy legfeljebb a zsebkendőjét csavargatta össze veréshez való készületképpen.

Ezen a napon sokat sírtam.

Egy hét is elmúlt talán, hogy nem voltam a műhelyben, de aztán megint odamentem.

Röstelkedve mentem be, de annyi játéktárgy kínálkozott ottan, hogy nem bírtam ellenállni. A különféle alakú fadarabok, a hosszú forgácsszálak, a szegek, srófok - mindezek izgattak.

Az asztalos rám se nézett, hát csak játszadoztam ottan. A forgács között egy kis fekete sarkvasat találtam. Ez végtelenül megtetszett. Némi habozás után belecsúsztattam a zsebembe.

Lassan és óvatosan kiosontam. A szívem csaknem hallhatóan dobogott.

Az udvarra siettem, s elástam a vasat a kavics közé.

Az udvaron tyúkok kaparásztak. Ez nyugtalanított. Kiástam a vasat, és bevittem a konyhába. Hamuba rejtettem.

Kis idő múlva ezt a helyet sem találtam biztosnak. A cseléd ráakadhat, elárulhat. Kieszeltem, hogy az almárium alá dugom el.

És ez volt életemnek az első estéje, amelyen nem bírtam elaludni.

Folyton azon aggódtam, hogy apám megtudja a bűnt, ha másképpen nem, leolvassa az arcomról.

És hátha az asztalos keresi a vasat? Hátha hozzánk jön és azt kérdezi, hogy a fiúcska nem hozott-e el egy ilyen meg ilyen sarkvasat?

És hátha elalszom reggel, és a cseléd korán söpör?

Apám ott írt a szobámban. Szerencsémre még egyszer kiment. Volt időm arra, hogy a vasat áthelyezzem az almárium aljáról az almárium tetejére. Másnap délelőtt visszaloptam a vasat az asztaloshoz.

Lipótmezőn is azonnal iskolába adtak. Az iskola körülbelül fél kilométernyire volt tőlünk, s akkor még csak egyetlenegy villa állott az országút mellett. A villa oldalára egy kopott, fekete kutya volt rámázolva.

A tanítás két nyelven folyt: magyarul és németül, de mégis inkább németül, mint magyarul, mert tanítás előtt németül mondták a növendékek a miatyánkot. Máig is előttem van egy hosszú nyakú leánynak a képe, amint a kezét összetéve s a fejét kissé oldalt hajlítva, mindig áhítatosan néz fölfelé, s a szava kihallatszik az imádkozók közül.

Én egy szót se tudtam németül, csak éppen összetettem a kezemet, mint a többi, miközben a nagy leányt néztem, amint hangosan imádkozza:

"Vater unser, der du bist im Himmel."

- Apám - mondottam egyszer otthon -, magyar-e az Isten, vagy német?

- Magyar - felelte az apám. - Mért kérdezed?

- Azért, mert az iskolában németül imádkoznak.

Nem folytattuk tovább a beszélgetést, de én attól fogva azt gondoltam, hogy az iskola padlásán egy külön német isten lakik, és mikor a gyermekek imádkoztak, eltűnődve néztem most már a leány helyett a padlás deszkáira.

A betűket már régen ismertem, de olvasott szavakra és olvasmányokra innentől emlékezem.

Az ábécés könyvekben ez a szó is megvolt: őz. Ezen a szón szívesen állott meg mindig a szemem.

Képzeletemben mindig megjelent egy őz, egy nagyszemű, graciőz állat. És ez tetszett nekem.

Lipótmezőn az apám gyakorta vett könyvet a kölcsönkönyvtárból. (Anyám mondja, hogy egy pincér csinált ott kölcsönkönyvtárt s vele üzletet.)

Egy napon Petőfi költeményei hevertek az asztalunkon. Négy barna kötésű könyv volt az. Egyszer, hogy magam voltam a szobában, unalmamban felnyitottam az egyiket, és olvastam belőle. Egy strófa erősen megragadott - ez:

Ezt megnevettem.

Belép az apám; kérdezem tőle, hogy hogyan lehetett ez?

- Költői tréfa - felelte az apám. - A költők írnak néha ilyeneket.

- Mi az a költő? - kérdeztem tovább.

Apám felelte:

- A költő, fiam, verseket ír. Az olyan ember, látod, hogy annak a király is köszön.

Eltűnődtem ezen a magyarázaton.

Az első hidegre innen datálódik az emlékezetem. (1868-69 tele.) Azelőtt mintha nem lett volna se hideg, se meleg. Láttam havat ablakon át, de csak a színe tűnt fel.

Itt, hogy felügyelet nélkül kóborolhattam a házban és az udvaron, az első hóesés új játék volt nekem. Kimentem a hóba, és gombócokat csináltam.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezem rettenetesen fáj. Bemegyek a szobába, és a kályhához állok. Ott a fájdalom annyira fokozódik, hogy sírva fakadok és jajgatok.

Apám belép. Kérdezi, mi bajom. Nézi a kezemet.

Persze a kezem lilaszínű volt a hidegtől.

- Gyere velem - mondotta.

Azzal kivezetett vissza az udvarra, és nem csekély ijedelmemre havat markolt fel, s azzal dörzsölte a kezemet. Azután megtörülte törülköző kendővel jó szárazra. A fájdalom elmúlt.

Lipótmezőn született egy kisöcsém, Árpád.

Anyám sokáig feküdt. Minket egy sváb leány gondozott, de tudott magyarul is.

Ez a leány egyszer azzal a mesével mulattatott engem, hogy van egy vámpír nevű állat, amely sötétben meglepi a gyermeket, a mellére száll, és kiszívja a vérét. (Hogy kerül a vámpír ismerete Brazíliából a Lipótmezőre!)

A sötétség attól fogva mindig nyomott engem. Sokáig féltem lefekvéskor, hogy a vámpír rámszáll, s évek múlva is tűnődtem, hogy vajon igaz-e, vagy csak mese?

Apám egy napon narancs színű, borítékos képeslapokat tett az asztalára. Német szépirodalmi lap volt, valószínűleg az Über Land und Meer. Lehetett valami tíz füzet. Azt hiszem, azt is a kölcsönkönyvtárból vette ki.

Ez a lap hetekig nálunk hevert, és én sokszor átnéztem a képeket. Sose láttam azelőtt képeslapot.

Ebből a lapból egy kép erősen megmaradt az emlékezetemben. Az a kép fára mászott embert ábrázolt. A fa kopasz volt és havas; a fa körül a hóban farkasok álltak és ültek, s mindnyájan fölfelé néztek az emberre.

Ezt a képet hosszan elnéztem. Éreztem az ember félelmét, s hallottam, hogyan üvöltenek a farkasok.

Azontúl, mikor iskolába mentem, mindig aggódva léptem ki a kapun, és szorongva jöttem hazafelé is a nagy parkon át, s aggódva tudakozódtam a felnőttektől, hogy nem láttak-e farkast errefelé?

Egy másik képre is emlékszem a német képeslapból. Ez egy buta arcú sváb parasztot ábrázolt, meg egy fiatal urat, amint égő gyertyára néznek, s a gyertya mögött sokszorosító tükör van.

Apám lefordította nekem a kép szövegét, amely ilyenféle:

- Látod, apám, ennek a tükörnek az a haszna, hogy a gyertyát tízszeresen mutatja, és a láng fényét is megtízszerezi.

- Tyű, micsoda pazarlás, ennyi gyertya! - feleli az öreg paraszt. S elfújta a gyertyát.

...Ezen az anekdotán nem kacagtam ugyan, de megértettem a humorát.

Apám mellett volt egy algépész meg egy fűtő. A fűtőre jól emlékezem: fekete körszakállas, alacsony ember volt, magyar ruhában járt, Baráth volt a neve.

Feltűnő nekem, hogy Baráthé az első férfiarc, amelyre hatéves koromig emlékezem. Azelőtt nem néztem meg egy arcot se, s bizonyára apámra se emlékezném, ha akkor jutottam volna árvaságra.

Ez a Baráth olyan volt, mint egy komoly, fekete bagoly. Az arca tészta színű, a szeme kicsiny. Sohase nevetett, de azért szerettem őt, mert tudott velem bánni.

Emlékszem, hogy egyszer kivitt az erdőre sétálni. Ott botot vágott nekem, szépen kifaragta, s mikor hazaérkeztünk, betette a kemencébe, hogy megtarkuljon. Bámultam, hogy ő ismeri a tarkítás titkait.

Ez a Baráth valami szakácsnéval járt akkor jegyben. Együtt is éltek már.

Egyszer vasárnap délután ott voltam náluk, egy téglával kirakott, egyszerű, meleg szobában, s voltak ott többen is, asszonyfélék.

Baráth megint ki akart menni sétálni. Csak azt várta, hogy az asszonya megvarrja a nadrágja alját, a talpallót.

Az asszony varrt-varrt, közben csevegett a vendégeivel, végre mosolyogva odaadta a nadrágot Baráthnak.

Baráth beledugja a lábát. A láb megakad. Az asszonyok kacagnak.

Akkor veszem észre én is, hogy az asszony pajkosságból összefércelte a nadrág alját.

Baráth először nem érti, hogy miért nem megy át a lába. De aztán maga is elmosolyodik, és komikus erőlködéssel iparkodik áthatolni a cérnaszálakon.

Én komoly gyermek voltam, nem az a kacagva futkosó, mint a legtöbb, s hatéves koromig ez az első alkalom, melyre emlékszem, hogy kacagtam.

Árpád öcsém keresztapja Ábel Mihály műkertész volt. Ez ott lakott a park kapuja mellett, amint kimegyünk a parkból, jobbkézt egy kis csinos házban. Fiatal, barna körszakállas ember volt, de arcára jobban csak az arcképéről emlékezem!

Ő magyar volt, a felesége azonban egy tokás, kövér fiatalasszony, németesen beszélt.

Náluk gyakorta megfordultam. Flóra nevű fogadott leánykájukkal mentem mindig az iskolába. Flóra mindig kapott egy szelet fehér kenyeret, s hogy nekem otthon sose raktak ennivalót a zsebembe, én is eltettem, ha kínáltak. Mert fehérebb volt a kenyerük, mint a miénk.

Ottlétünk második évben leánykájuk született, akit Gizellának kereszteltek.

Egyszer megláttam a fehér kenyeret az ablak szélén; a kés is ott hevert mellette. A kertész a leánykáját ringatta, és azt kérdezgette tőlem:

- Hogy tetszik neked az én Gizellám?

- Szép - feleltem unalommal.

- De mért szép? - kérdezett tovább - mi szépet látsz rajta?

- Azt, hogy olyan, mint a rózsa.

A kertész nevetett:

- Ugye hogy olyan, mint a rózsa?

- Mint a fehér rózsa - toldottam hozzá.

Ábelnek nagyon tetszett ez a hasonlatom. Gyönyörűséggel nézett a leányára.

Nekem azonban e beszélgetés alatt folyton a kenyéren volt az eszem meg a szemem. Szerettem volna belőle egy szeletet, de attól tartottam, hogy apám megtudja, ha kérek. Sokáig ott voltam, és sóvárogva vártam, hogy megkínál, de persze nem jutott eszébe.

Egy tavaszi reggelen, ahogy az iskolába érkezem, a már ottlevő gyerekeket rémledező arccal, susogva találom. Csakhamar beszélik nekem is, hogy az iskolában betörő járt.

Az iskola termét egy kis szoba választotta el a tanító szobájától. Az ajtó most nyitva volt, s lehetett látni, hogy a padlás deszkája fel van bontva.

A tanítónk nőtlen fiatalember volt. Az arcára nem emlékezem, csak arra, hogy egyszer nálunk vacsorázott Ábelékkal; s hogy én éppen akkor kaptam új ruhát, arra olyan viccet mondott, ami nekem nem tetszett.

A betörés engem is megborzongatott. Képzeletben láttam a tolvajt, amint deszkát bont, és beereszkedik a szobába.

A rendőrség vizsgálata csakhamar kiderítette, hogy a tanítónál nem járt tolvaj, hanem ő maga bontotta fel a padlást. Megvallotta, hogy a betörés hírével hazulról egy kis pénzt óhajtott magához ijeszteni.

Csodálkozva hallottam ezt. Mert hogy én hazudok néha, azt menthetőnek találtam: nekem muszáj hazudnom, mert nekem nem szabad - de hogy olyan tekintélyes ember is hazudik, ez nem fért a fejembe.

1869 tavaszán, talán májusban, elvitt az apám sétálni a Zugliget felé. Napos idő volt, s hogy egy elhagyott úton mentünk, bámulva láttam a virágzó vadnövényzetet.

Nekem a fű meg a virág mellemig ért volna.

Bizonyára jártam már máskor is fű és virág között, de nem vettem észre. Az ember a szemével néz, de az agyával lát. Az én gyönge kis agyam ezen a napon nyílt meg a természet szépségének.

És én álmodozva és hallgatva, gyönyörűségtől áthatott szívvel mentem az apám mellett; tekintetem folyton a virágzó növényzeten.

- Szeretnék közéje menni! - mondottam egyszer apámnak.

Az úton senki se járt. Én szétterjesztettem a karomat, és szinte úsztam a fűben, virágban. Boldog voltam.

De egyszerre égető csípést éreztem a kezemen. Kínos megrettenéssel néztem a kezemet. Nem tudtam, mi történt velem. Apám aztán odavezetett a csalánbokorhoz, s megmagyarázta, hogy az csípett meg. Ez volt tehát az első növény, amellyel megismerkedtem.

Egy szőke, kis hatéves leány is járt velem. A haja fénylősárga volt, az arca üde, gömbölyű, rózsás.

A kisleány egy kisfiúval járt, aki bátyja volt neki, s talán egy évvel idősebb, mint ő.

Egy napon ez a két gyermek nem jelent meg az iskolában. A gyerekek susogva beszélték, hogy a fiú agyonlőtte véletlenül a húgát. Puskával játszottak.

Én akkor hallottam először halálról, temetésről. Bámultam, és borzadoztam.

Másnap elindultunk az iskolából. Mentünk párosával. Sokáig mentünk. Végre elérkeztünk egy földszintes házhoz. A házból sírás és jajgatás hangzott ki.

Mi korábban mentünk valamivel, és szabad volt megnéznünk a halottat.

A kisleány érckoporsóban feküdt, amelyről azt hittem, hogy ezüstből van. Az arca szebb volt, mint szokott lenni. Kis koszorú volt a fején, és a koszorú alól kilátszott a haja. Mellette gyertyák égtek.

Nekem ez végtelenül rejtelmes és szomorú látvány volt. Mintha egy holt angyalkát láttam volna a koporsóban.

Egy délután, mikor belépek a szobánkba, ott látom apámat véres fejjel a lavor fölé hajolva. Anyám kezében egy nagy spongya: sápadt arccal csorgatott apám fejére vizet egy kancsóból. Én csak néztem őket elképedve, ők se beszéltek semmit.

Az történt, hogy apám lent volt a mély kútban. (Gyakorta le kellett szállania egy vörösre festett, keskeny vaslétrán a kútba, amely öt más kútnak csöveken át ide vezetett, központi víztartója volt.) Amint lefelé ereszkedett, valaki vigyázatlanságból vagy rosszakaratból egy szerszámot dobott le. Az sebezte meg apámat.

Ez a kútba való lejárás anyámnak mindig halálos aggodalmat okozott, s apám is mindig sápadtan és kimerülten jött fel.

A napokban magyarázta anyám, hogy lent a mélységben gyakorta meg-megrepedt egy cső, s apám nem bízhatta másra a vizsgálatot, mert az algépész a helyére áhítozott, a fűtőkre meg nem bízhatta. Ez volt a fő oka, hogy apám ezt az állását elhagyta.

Lipótmezőre való költözésünk első napjaiban minden szobába bementem, ahol vagy gyermek volt, vagy valami érdekelt.

Emlékszem, hogy egyszer egy sváb paraszti családnál talált a délharangszó. Nem tudom, mi volt ez a paraszt ott az intézetben, hogy szobát kapott, csak arra emlékszem, hogy paraszt volt a család, és hogy a szoba tiszta, nagy, világos; a bútorzat azonban szegény. Az ablak mellett egy szentkép függött. Délben az egész család e kép elé állt, és hangosan, mély bensőséggel imádkoztak.

Egyszer a keresztapámnál magam voltam a szobában. Az ablakban beretvát pillantottam meg. A beretva új volt. (Úgy emlékszem: egy időben beretválkozott.) Fölvettem, és játszottam vele. Persze csakhamar vérzett az ujjam. De eltitkoltam. Ijedten osontam ki a szobából, és hazamentem.

Emlékszem egy öregúrra. Báró volt, s valami felügyelőféle az intézetben. Hallottam róla, hogy géplába van, s egyszer láttam lejönni a lépcsőn. A lába csakugyan minden lépésre halkan csattant.

Egy Regina nevű kisleánnyal játszottam ottlétünk első idejében. Ez egy ápoló asszony leánykája volt. Egyszer játék közben észrevettem valamit, ami fölkeltette a figyelmemet, s nagy álmélkodásba ejtett.

Az iskolában egy fiú asszonyt tudott rajzolni. Az asszonyon szoknya volt, és sonkát tartott a kezében. Csakhamar én is áttértem a sonkás asszonyok rajzolására.

Az iskolától hazafelé tavasszal mindig az árok mentén jöttem. A csigák érdekeltek. Ahol csiga volt, leültem, és játszottam vele.

Egyszer a palatáblámat felejtettem a csiga mellett, egyszer meg a vesszőtartómat vesztettem el. Különben úgy hatéves koromig nagyon szórakozott voltam. Bárhova mentem is, csak azt vettem észre, hogy ott vagyok.

Húszéves koromban néhány sort írtam fel ezen emlékeimből. Meglep benne ez a följegyzés: "Én egy betegápoló nő fiával szoktam iskolába menni."

Ma már nem emlékszem erre a fiúra.

A kertben a szegénysorsú őrültekkel ásattak. Én egyszer Flórával a közelükben játszottam. Az egyik őrült beszélgetett velünk, s valami tanácsot adott.

Akkor is tudtam, hogy őrült, s ma is, hogy visszagondolok a tanácsára, el kell ismernem, hogy nemhiába zárták az őrültek közé.

De szerencsére nem értettem akkor a tanácsát.

A belső udvar falánál varangyos békák ugráltak. Nálam pálca volt. Az egyik békát megnyomtam vele. A béka valami égető nedvet fecskendezett a szemembe, amire én ordítva mentem haza. Itt mindjárt lavórhoz állítottak. Azt hitték, megvakulok. De egyet aludtam, s másnap már nem volt semmi bajom.

Az első kép, amelyre emlékszem, egy török-kép volt.

Akkoriban került forgalomba az első fügekávé, s ennek a borítékán volt a török-kép. Díványon ülő törököt ábrázolt, amint nargilét szí.

Egyszer fellopódzottam a lépcsőn, hogy lássam az igazi őrülteket. Egy üvegajtón át láttam is sok úri embert. Néhányan az ajtó felé jöttek. Erre elfutottam.

Öreganyám egyszer meglátogatott bennünket. Bámultam az erszényét, amely apró gyöngyszemekkel volt kivarrva. Világos rózsaszín és fehér szemek voltak rajta túlnyomóan, s nekem nagyon tetszett az erszény.

- Ha meghalok, a tied lesz - mondotta az öreganyám.

Amire én kedvetlenül kérdeztem:

- Igen ám, de mikor hal meg?

A gépházban óriás gép mozgott, egy kemence vagy kazán is volt ott. A géptől féltem. Mégis be kellett oda gyakran mennem. Apámnak egy kis szobája volt ott, irodaféle. Amíg iskolába nem jártam, írni tanított. És én szívesen írtam, mert fehér alumínium-tollai voltak, s ezek ragyogása tetszett nekem.

A portásnak is volt két vagy három gyermeke. Egyszer bementem hozzájuk. Egy német új naptárt nézegettünk. Címe volt: Fuchs-Kalender, és sok kép volt benne a rókáról.

Anyámtól hallottam már felnőtt koromban, hogy ez a portás egy napon hirtelen elhagyta a családját. Megszökött valami nővel, és sose került többé elő.

Apám beszélte ebben az időben, hogy egy parasztember rókát ütött agyon, s a hátára vetve vitte hazafelé.

A róka útközben eszméletre tért, s beleharapott a parasztba ott, ahova a feje lógott.

A paraszt ijedten eresztette el a róka hátulsó lábait, s a róka elfutott.

Ezen az anekdotán mulattam.

Hatéves korig az ember állat. Alig van öntudata. Főfoglalkozása az evés meg a játszás.

Különös, hogy ételekre alig emlékezem. Amikre emlékezem, össze vannak kapcsolva más képzetekkel. Az elmondottakon kívül egy szem aszalt szilvára emlékezem, de arra is csak azért, mert öreganyám azzal a tréfás megjegyzéssel adta, hogy az macska-potyadék, s hogy ő az ágy alatt találta.

Abban a korban nem ismer az ember utálatot, de nékem ez a megjegyzés mégis visszatetsző volt.

Játékot is bizonyára sokat kaptam hatéves koromig, főképpen falovat, de határozottan nem emlékezem egy bolti játékomra sem.

Különösebbnek találom, hogy zenei emlékeim nincsenek. A Temetés cikkemben nem említem meg a trombitás bandát, amely a leánykát kísérte, mert csak anyámtól tudom, hogy zenés temetés volt, magam nem emlékezem reá.

A lipótmezei völgyben s Budapesten is gyakran láttam verklist, sőt táncoltam is, ha valamelyik kislány akarta, de csak a verklikre emlékszem, a zenéjükre nem.

Az is bizonyos, hogy mindig kaptam karácsonyfát, de az első karácsonyfa, amelyre emlékezem, mégis az, amelynek készülését a kulcslyukon át meglestem. Ez már a Lipótmezőn történt. Apámnak még tetszett is, mikor azt mondtam, hogy nem a Jézuska hozza a fát, de nekem egy illúzióm romba dőlt, s azokra a fákra, amelyeket a Jézuska hozott, nem emlékezem.

Az meg egész gyermekkoromon átvonul, hogy soha nem veszekedtem, és soha senkit meg nem ütöttem.

1870 tavaszán elhagytuk az országos intézetet, és ideiglenesen a "Fekete kutya" villába költöztünk.

Apám onnan az óbudai hajógyárba járt dolgozni, hogy költség nélkül ne legyünk, míg új helyet nem kap.

Ez a villa kedves hely volt nekem. Nagy kert környezte, s a kerten túl gyönyörű halmok zöldelltek. Ma már ezeket a halmokat is bekerítették, és szőlővel ültették be. De akkor ez szabad sétáló- és játszóhelye volt mindenkinek.

Vasárnaponkint kirándulók sétáltak át a völgyön. Egy koldusfiú harmonikával állt az út szélén, és muzsikált. A városból kijött gyermekek árvalányhajat és virágot szedtek.

Hétközben azonban csendes és elhagyott volt a táj. Csak mi futkostunk valami négyen-öten a halmokon. Fogtunk lepkét, csaltunk csigát, csináltunk láncot a pitypang szárából; kötöttünk koszorút falevélből a fejünkre.

Néha egy leány jelent meg nálunk, egy nagy, szép leány, tizenhárom-tizennégy éves. Sóskát szedett vagy gombát a kert alatt, és mi segítettünk neki keresni.

Ezt a lányt mi nagyon szerettük. Tiszta volt és komoly, de mégis nyájas; a szeme sugárzó, az arca kissé halvány, de finom bőrű.

Valahányszor eljött hozzánk, mindnyájunkat megcsókolt. Az anyám is megcsókolta őt; megsimogatta az arcát, s azt mondta neki:

- Te kedves lélek!

Aztán kimentünk a zöldbe, és kerestük neki a sóskát.

Aki buzgón keresett neki, azt megdicsérte; aki lustálkodott, azt mondta neki: terád haragszom!

Egyszer nekem is mondta ezt, és én szomorú voltam emiatt egész nap. Még este is azzal a gondolattal feküdtem le, hogy Krisztina nem szeret engem; vajon megbocsát-e, ha eljön és jól viselem magamat?

Krisztina eljött, és én boldog voltam, amikor megcsókolt, s azt mondta:

- Jó fiú vagy!

Huszonöt év fordultával megnéztem újból gyermekkoromnak ezt a kedves tanyáját, de mindent elváltozva találtam. Krisztina is eszembe jutott, s megkérdeztem az anyámat:

- Ki volt az a csodálatosan kedves leány?

Anyám nem emlékezett reá.

Cserebogár keringélt át a zöld halmon. Nosza utána iramodtam, és leütöttem a kalapommal.

Akkoriban mindig áskálódtam, földet púpoztam, szobácskát vájtam belé, csináltam neki üvegdarabból ablakot. A szobába fantasztikus földalatti folyosók mélyedtek, néha kettő is, három is, s az ajtó meg volt alkotva, üvegből, cserépből, ami akadt.

A cserebogarat ilyen szobába tettem. A nap besütött a szobába, s mi valami hárman érdeklődéssel néztük, hogy mit csinál.

Hát a cserebogár sétált, fésülködött, próbálta az ajtót kilökni a fejével, aztán az ablakra ment, azt próbálta felnyitni, de leesett háttal, és sokáig kapdosott a levegőbe; végre megkapaszkodott egy rögbe, és újra felállott.

- Csináljunk kéményt is a házra! - mondotta az egyik pajtáskám.

A pálca belemélyedt a földpúpba. Mikor kihúztam, ott volt a kémény.

Egyszer csak a cserebogár kidugta a fejét a kéményen és bután nézett reánk, aztán kimászott egészen, s kibontotta a szárnyát: elrepült.

Minket ez annyira meglepett, hogy mindnyájan nevettünk.

A "Fekete kutya" léces kerítésén belül sárga virágú ribizke (ribes aurea) díszlett. Sűrűn és magasan nőtt, régen nem irthatták. Ezek a bokrok akkor virágoztak, mikor mi ott voltunk. A méhek zengtek-zsongtak napfényes időben e virágokon, és kedves illatuk betöltötte az egész udvart.

Engem ez a dísznövény elbájolt. Nemegyszer megfogtam egy-egy virágos ágát, és lehajtottam; ajkaimhoz hajlítottam, hogy beszívjam az édes illatot.

Itt se tartottunk cselédet. Alkonyatkor, mikor már apámat hazavártuk, nekem kellett elmennem borért egy nyári kocsmába. A kocsma bent állott valahol a zöldben, és gyalogutak kanyarogtak hozzá.

Útközben néhány villa előtt kellett elmennem. Az egyikből egy öklömnyi kis, mérges kutya csaholt mindig reám. De mintha fel akart volna falni.

Szorongó mellel közeledtem mindig a villa felé, s rettegtem, hogy egyszer csak kiront a lécen.

Apámnak panaszkodtam aztán, hogy félek a kutyától. Erre ő egy rövidke, de erős botot adott.

- Nesze - mondotta. - Ha bánt a kutya, üsd meg.

S én hordoztam a botot engedelmesen, de mikor a villához érkeztem, eldugtam a botot a kabátom alá - hogy a kutya meg ne lássa.

Hétesztendős voltam, mikor vidékre kerültünk.

A falu, ahol apám állást foglalt, Borsod megyében van, erdők között. A falu végén vén emeletes kastély van, valamikor az Eötvös báróké, a mi időnkben egy Laszky nevű, bécsi báróé. De ez csak nyáron jött Sályba.

A kastély üres volt akkor is. A tiszttartó a kastély földszintjén adott nekünk két szobát addigra, míg a mi lakásunknak szánt épület teljesen elkészül. És így történik, hogy én, a városi gyermek, egy május reggelén fás és virágos parkban találom magamat.

Micsoda különös világ! A földön minden zöld, a magasban minden kék. A fák lombjai hamvasak a harmattól. A lombokon át fényes és meleg napsugarak ereszkednek a fűre. Ember sehol. Csak a fák meg a falombok, fű, virág, kék ég, csöndesség.

A faágon, alig öt lépésnyire tőlem, madárkát pillantottam meg. Veréb volt. Ide-oda ugrált és csicsergett, és rám-rámnézett. Sose láttam ilyen közelről madarat. Milyen szép, kis kedves jószág! Szerettem volna megfogni. A madár le is szállott a kert kútjára, és ide-oda ugrált. Remegő izgatottsággal fogtam a kalapomat a kezembe, és meg akartam kerülni. De haj: a madár szemes volt: újra felröppent a faágra, és tovaszállott.

A kert, amint most visszaemlékezem, gondozatlan volt. A kertész vagy később érkezett, vagy hogy még nem dolgozott meg mindent... A georginákkal versenyezve nőtt a deres keserűlapu, s a margaréták között diadalmasan terpeszkedett a lósóska. Az úri virágok meg a paraszt virágok összekeveredve virítottak a kertben, s az uralkodó nemzetség mindenek között a bogáncs volt.

De mindez nem zavart engem. Én akkor még nem tudtam, melyik virág a méltóságos hölgy, melyik az árva sehonnai, csak azt láttam, hogy az egyik fehér, a másik piros, s legtöbb a sárga, de valamennyi: soha nem látott gyönyörűség.

A kertet magas kőfal fehérlette körül, és azon túl kocsiút volt.

Ahogy a kapuban ácsorogtam, egy gyerek jött velem szembe. Mezítláb volt, térdig érő gatyácskában; a mellén pitykés posztómellényke; a fején legyűrt szélű kalap. De furcsa gyerek! Mért nem jár cipőben?

Hogy hozzám ért, ő is megállott és nézett engem.

Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró.

Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbi-zsebbe.

Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért.

De a gyerek nem ütött meg. Bámészkodva nézett rám. A cipőmre is nézett, a ruhámra is.

Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani.

Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt:

- Tudok egy fészket.

- Micsoda fészket?

- Madárfészket.

- Madár van benne?

- Az.

- Meg lehet fogni?

- Meg lehetne.

- Hogyan lehetne megfogni?

- Ha benne van, megfogjuk.

- Hát hol az a fészek?

- Jöjjön, megmutatom.

A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat!

A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána.

A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett, s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypang virág.

- Itt van - súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett -, lassan menjünk!

Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezébe fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett.

- Ott van - súgta - az a lyuk. Emeljen csak fel!

Átfogtam a térdénél, és fölemeltem.

Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egy percnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van.

- Emeljen feljebb! - mondja izgatottan.

Nagy innal-kínnal feljebb emeltem. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült.

- Emeljen!

- Nem bírom!

- No, csak egy kicsit!

Lerogytam, és ő meg végighuppant a fal mellett.

- A madár nincs benne - szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül.

De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörülgette vele a homlokát.

Különös fickó ez! - gondoltam rábámulva - nem sír, mikor vérzik!

Csordás Andris kivezetett a legelőre. Itt egy másik fiúval kötöttem ismeretséget. Ez is mezítlábas, inges-gatyás volt, csakhogy szűrt is hordott. Juhokat őrzött itten.

Elmondtuk neki, hogy majdcsaknem fogtunk egy madarat.

- Én is tudok egy fészket - mondotta a juhászfiú. - Tojás is van benne három.

Azzal megindult előttünk.

Egy helyen megállt, s lemutatott a botjával a fű közé:

- Itt van.

Hát csakugyan egy szép kis fészek volt ott. Csordás Andris egyszerre kiemelte. Két tojást nekem adott, egyet megtartott magának.

A tojások picinyek voltak, s én örömmel tettem a nadrágom zsebébe.

Otthon aztán délben eszembe jutott. Ki akarom venni, hát valami nedvességet érzek a zsebemben. Nézem az ujjamat, hát csepegett róla a pacsirta-tojás.

Mikor Sályba költöztünk, apám egy kovácsot is hozott az uradalomnak. Ez a kovács fiatal, duzzadt arcú ember volt. Mindig úgy nézett, mintha bámulna. A bajusza akkor indult; igen feketén indult, s a két vége úgy állt, mint két, kis hegyes tű.

Flóriánnak hítták.

Ez a fiatalember az első egypár napon asztali vendégünk volt, s az asztalnál velem szemben ült.

Egy napon túrós rétest csinált az anyám. Én még az előbbi étellel bajlódtam, mikor betálalta.

Persze nem vártak rám, hanem vettek belőle.

Én féltékenyen néztem, hogy a kovács milyen nagy falatokat nyeldes a rétesből. Abbahagytam az evést, és szóltam izgatottan a cselédnek:

- Hamar a tányért, Juli, mert Flórián bácsi mind megeszi!

Flórián úgy elvörösödött, mint a rák. Apám összeszidott.

Az volt az utolsó eset, hogy meggondolás nélkül kimondtam a gondolatomat, amint bennem megszületett.

A hajléktól, ahol laktunk, hosszú kőfal nyúlik le a falu első hídjáig. Ez az urasági gyümölcsöskert kerítése a falu kocsiútja felől.

A kőfal mellett, nem tudom, megvan-e még az a terebélyes vadrózsa-bokor?

Még akkor a kastélyban laktunk, mikor én erre is csavarogva, először láttam ezt a bokrot. Teljes virágzásban volt: csupa virág és bimbó.

Még sose láttam vadrózsát. Hogy ezt a bokrot megpillantottam, megbűvölten állottam meg előtte.

Ember nem járt a tájon. Csend volt körös-körül.

És én állottam bámulva. Először éreztem a poézis leheletét a szívemen, azt a gyönyört, azt a mámort, mikor a végtelen szép, az isteni érintése alatt valami édes borzongás futja át a lelket, s az ember nyílt szemmel álmodik.

Júniusban beköltöztünk a nekünk épített lakásba, szemben a kastély parkjával, a falu kocsiútja mellé.

Még csak az egyik szoba volt készen, a másik, amely később apám szobája lett, padlózás alatt volt. Anyám az első éjszakára oda tett ketrecben két kacsát.

Apám oda volt valahová. Egy tolvaj bemászott az ablakon, s el akarta vinni a kacsát. Hanem anyám észrevette s lármát csapott; a szomszédban lakó kovácsot is felzörgette, s a tolvaj eleblábolt.

Másnap, mikor apám hazaérkezett, kidoboltatta a faluban, hogy ő pincére, padlásra olyan lakatot tett, amely, ha hozzányúlnak, elsül.

Nem egy kíváncsi paraszt szerette volna látni azt a két lakatot, maga a bíró is, de apám csak mosolygott:

- Gyöjjön el éjjel, és próbálja meg!

A ház, amelyben laktunk, hosszú volt s fazsindelyes. Déli végén lakott a kertész, az északi végén mi. Középen volt a műhely, amelyben apám a kováccsal és a legényével dolgozott. (Ezek alárendeltjei voltak.) Aztán ott volt a műhelyén túl a kovács lakása, meg a padlás-feljáró.

A házat a műhely szénszaga illatozta körül, s néha a patkolások csúnya szaga. A ház előtt kerítetlen, kopár udvar, amely feketésbarna volt az odaszórt troszkától.

Az udvart a kocsiúttól csekély árok választotta el. Az árok lehúzódott a hídig, de azért az esővíz benne maradt.

A mi lakásunk száraz volt és télen jó meleg, de a kovácsé nedves.

Flórián csak egy hónapig volt kovácsunk, azután elment katonának. Helyette egy másik, fiatal kovács jött, de komor, szótlan, szőrös ember, Pál nevű. Ez ottan mindjárt meg is házasodott: elvett egy piros képű, nagyszemű parasztleányt. (Csak eleinte volt piros képű s mosolygó arcú, később elszíntelenedett, s komollyá vált.)

Mi egyszer az öcsémmel bementünk a szobájukba, s láttuk, hogy a szoba fala zöld, a bútorok is csaknem egy méternyi magasan zöldek.

Az a zöld mind penész volt.

Az egyik sarokban, borító alatt, kiskacsák sápogtak. Akkor keltek ki a tojásból.

Néhány nap múlva kieresztették a kacsákat, s mivelhogy azok összekeveredtek a mi kis kacsáinkkal, anyám tűnődve szedte őket széjjel, hogy melyik kié.

Egy kiskacsa kétséges volt.

- Mindjárt megmondom én, hogy kié - szólott az öcsém.

Azzal a markába fogta a kiskacsát, és megszagolta:

- Páléké.

- Honnan tudod?

- Onnan - felelte komolyan az öcsém -, hogy ennek olyan Pál-szaga van.

Nekünk két szobánk volt itt is. Az egyik tágas, a másik valamivel kisebb.

E két szoba bizarr keveréke volt a jómódnak és a szegénységnek, a választottságnak és a kényszerűségnek, a kényelemnek és a rövid-paplanságnak.

A tágas, meszelt falú szobában lakott a család: anyám meg mi gyermekek. Két politúros ágy volt benne, meg egy vörös, olcsó szövetű dívány. A dívány előtt négyszögletű, hosszúkás fenyőfaasztal, s néhány nádfonatú szék, s egy szalmából font karosszék. A falon két nagy kőnyomatú kép: egyik ábrázolta Mátyás királyt, amint a nemeseknek szónokol, a másik Szűz Mária képe, amint a felhőkben ül, s a kis Jézust tartja az ölében.

A szobának két ablaka volt: egyik az utcára nyílott, másik a kertre. Az utcai ablak nagy volt, a kerti kicsiny. Az utcára nyíló ablak előtt volt egy kis sárga asztal. Azon szoktam írni.

Az ajtó mellett nagy, fehér búbos kereklett, de azt csak kenyérsütéskor fűtötték. Apám egy kis vasbádog-kályhát tett a búbos mellé. Az jobban adta a meleget.

A másik szoba valamivel csinosabb volt. Szép politúros, kis kerek asztal volt benne, s emellett a falnál szalondívány-féle. Fölötte aranyozott keretű, nagy tükör. Az ablaknál a politúros, régi szekrény, amelyről már említettem, hogy kikapcsolható volt, és íróasztalul is szolgált. Apám ebben tartotta az irományait.

E szekrény fölött vékony aranykeretben a reformátorok csoportos képe függött. Nekem legjobban tetszett közöttük Melanchton arca.

A dívány fölött fényképek díszítették a falat, s oldalt egy olajfából készült, hárompolcos, függő könyvtartó. De ezen inkább hírlapok hevertek, s az apám hímzett házisapkája, amelyet azonban csak télen viselt. E könyvespolc alatt állott egy egyszerű, barna pipatartó, s rajta öt-hat borostyánköves csibuk és régi tajték-pipa.

A hátsó falnál az apám ágya állott, sötétzöld, bojtos ágyterítővel volt mindig letakarva. Az ágy fölött a tizenhárom aradi vértanú szép, kőnyomatú képe. Ez alatt egy üvegszemű, lapos bagolyfej, amelyre apám a zsebóráját szokta volt akasztani.

Az ablak alatt egy zöldre festett, domború tetejű láda állott. Abban könyvek és iratok voltak, meg egy félig felhúrozott, fekete citera, egy fuvola, egy selyem- és bársonytokba foglalt, miniatűr női arckép, egy csomó pipagyújtó tapló, apám ifjúkori daguerrotip arcképe, családi címere (téglás várfalon zöld sás), egy ezüst pipakupak, egy eltörött borostyán csibukszopóka, és más efféle apróságok.

Az ajtó mellett egy elegáns, kis kerek falióra tiktakkolt. Akkora volt csak, mint egy zsemle alja. Vékony két zsinór lógott belőle, s azon apró rézhengerek voltak a súlyok. Ezt az órát apám még nőtlen korában vette Bécsben.

Házunk mögött az uraság konyhakertje és gyümölcsöse terült el. Jó nagy kert volt ez, lenyúlt a patakig. Mi is kaptunk az északi végén egynéhány zöldséges ágyat.

Nekem szabad volt ebbe a kertbe bejárnom. A kert felső fele műveletlen volt: vén almafák és szilvafák álltak ott nyesetlenül, koszosan. Alattuk vad gyep, árvacsalán és pitypang; a kert sarkán, ahol a mi zöldséges ágyunk volt, vén, múltszázadbeli diófa állott, másik sarkán jegenyefák.

A kert déli végét télen elöntötte a patak vize, s a jég nagy, kerek tükörré fagyott. Itt csúszkáltam sokszor egymagam az üveges, tiszta jégen, s bámultam a tiszta jégfoltokat.

Nyáron meg a fák alá jártam heverészni. Zordon kutya (kiről később szólok) mindig vélem volt. Néha versenyt futottam vele, s hirtelen a fűbe vetettem magamat.

Ilyenkor megállt, s figyelmesen nézett reám. Aztán, ha nem mozdultam, nyugtalanná vált és nyivogott; rátette az első lábát a hátamra, orrát az arcomhoz dugta és megint nyüszölt.

Akkor mulattam rajta; ma elgondolkodom azon, hogy az a kutya azt hitte: bajom esett.

Apám szeptemberben iskolába adott. Mi a falu déli végén laktunk, az iskola meg a falu közepén volt, körülbelül egy kilométernyi távolságra.

Nekem eleinte nagy gyötrelem volt oda eljárnom, mert míg a falubeli gyerekek nem ismertek, mindig csúfoltak:

- Zsidó, zsidó mehehe!

Olykor kővel is dobáltak, és én halálos rettegésben voltam.

Otthon nem tudtak erről semmit, mert szótlan természetű voltam: nem panaszkodtam.

De az iskola tetszett nekem.

Félig földbe süllyedt ház, földes szoba; ablakai kicsinyek; fala alacsony. Mindössze három-három hosszú pad volt benne: az északi oldalon a leányok ültek, a délin a fiúk. Középen az ablaktól az ajtóig jó nagy tér, amelyen a tanító sétálgatott.

Más úri fiú nem járt oda, csak én, meg később, két év múlva az öcsém. No meg a tanító fia, a sápadt kis Guszti.

A tanító azonban nem különböztetett meg bennünket a többitől, mindössze a tollszedés meg a fahordás alól voltunk fölmentve.

Mert az iskolának nem volt fája, s ősi szokás szerint télen maguk a tanulók fűtötték.

Minden gyerek vitt a hóna alatt egy darab fát, s átadta a vigyázónak. Az meg ledobta a kályha mellé. Ilyen módon annyi fa gyűlt össze, hogy a tanítóné konyhájára is elég volt.

Tollszedésre meg a tanító kötelezte az iskolát. Ő még lúdtollal írt, s a gyermekek nagy része is. Csak mi írtunk réztollal, meg valami három jómódú parasztfiú.

Hát tavaszonkint szedték és hordták a gyermekek a lúdtollat. A tanító megmetszette nekik ügyesen. Írás-óra alatt aztán oly sercegés volt az iskolában, mintha pecsenyét sütnének.

A tintát se vettük a boltban. A tanító megtanított bennünket, hogyan lehet a bodzából tintát főzni. A tintafőzés persze nem történt észrevétlenül. Ha Pista vagy Miska tintás volt homloktól könyökig, biztos, hogy otthon tintát főzött.

Ha visszagondolok erre az iskolára, a falu szegénységének a képét látom benne. Voltak olyan gyermekek, akik télen is mezítláb jártak. A lábuk vörös volt, és futva jöttek havas időben, de azért ami jég volt útközben, végigcsúsztak rajta.

Könyvet se tudott mind szerezni. Ábécés könyv, katekizmus, biblia - ez volt a könyvük. A többit írták. Én még privát-órát is kaptam, hát nekem volt mindenféle könyvem, de a földrajzot én is írtam. Sokszor leírtam ezt a kis földrajzot, mert sose elégedtem meg az írásommal, s mindig azt szerettem volna, hogy szép legyen az én írott földrajzom. De emlékszem a tartalmára, hogy csakolyan lélektelen, száraz volt, mint amilyet az én gyermekeim tanulnak.

Az iskolatársaim közül alig egy-kettőnek a neve maradt meg az eszemben. Ennek oka az, hogy többnyire ilyen nevek voltak: Kis, Nagy, Szabó, Kovács, Gál, Ködmen - meg ezeknek a neveknek Alvégi, Felvégi, Sánta, Balog összetételei.

Az iskola fegyelmezett volt, s elég tiszta. Nem volt ott soha lárma. Még az utcán is rendben kellett hazamennünk.

A tanítónk neve volt ez, tanítónk és kántorunk egy személyben.

Ma is előttem van ez a hosszú nyakú, szőke, göndörhajú körszakállas ember, amint csendes méltósággal jár fel és alá az iskolában.

Valami különös büszkeség volt ebben az emberben. Mire volt büszke? - nem tudom. De mindig büszke volt. A triumfáló római hadvezér feje tartása nem lehetett emeltebb, mint az övé. Mikor végigment a falun, mintha bevonulást tartana. Szürke magyar ruhában járt és magas botot hordozott, mint a bíró.

Egyszer az apám egy kérdésére nem tudtam felelni.

Azt mondja erre:

- Mit csinál a tanítótok az iskolában?

Nem értettem a kérdés célzatát, hát zavaromban csak azt feleltem:

- Sétál.

Apám erre egy perc múlva mintegy magában beszélve szólott:

- Gyakorolja magát a járásban.

Volt először az említett, hosszú, fehér kőfal.

E kőfal mentén vígan tenyészett a vadrózsa, a csalán, a keserűlapu és a szerbtövis.

A kőfal után következett egy rozzant híd. Ez a major kapuja irányában állott, de alatta úgy belepte a sár az árkot, hogy a víz a híd fölött folyt el. Esős időben e híd körül volt a legnagyobb sár. Megterhelt kocsinak a lova itt átkozhatta legjobban a születése percét.

Aztán következett egy magányos, nádas ház. Itt a kanász lakott. A ház után, egy házhelynyi területen zöld fűvel körülnőtt, agyagos mélyedés, amely mindig tele volt vízzel. A vizet nyáron békalencse lepte, s ha valaki arra ment, körös-körül, a víz széléről békák ugrottak be. Tudták azok a békák, hogy a gyerekféle ember elől jó elrejtőzni a víz alá.

Aztán következett egy házsor. Itt laktak Krokosék, és itt lakott a falu vargája. Jobb felől, az út mellett egy ókút, melynek kövei már mozogtak. Vályúját belepte a smaragdszínű moszat, s a vályú végén araszos, zöld szakáll lógott alá. Ebben a kútban gyakran szedtünk verébfészket.

Aztán megint házak következtek: balról volt a kiskocsma, ahonnan néha muzsika hangzott ki; jobbról a Dávidék boltja, amely egyesítette a világkereskedelmet: mértek benne fonttal, rőffel, iccével; árultak benne vasat, papirost, naptárt, menyasszonyi fátyolt és halotti szemfödelet is.

Innen kissé emelkedett az út az iskoláig. Balról volt a községháza, amelynek teteje egyszer leégett; a bíró háza, amelynek udvaráról két nagy, haragos kutya ugatott ki az útonjáróra.

Aztán következett a házsor végén, a piac szélén a rongyos kis pápista iskola.

Mikor iskolába beadtak, el kellett mennem a templomba is. Bizonyosan voltam már előbb is templomban, de nem fogtam fel, nem láttam. Itt, hogy már a felfogásom kinyílt, különösen hatott rám a nagynak tetsző épület, a képek, az oltár, s az oldalt álló, hordozható Mária-kép, amely Máriát az ölében elhanyatlott, holt Messiással ábrázolta. A szívébe hét tőr volt festve, s én ezt gyakorta eltűnődve bámultam.

Mikor először hallottam orgonát, arra gondoltam, hogy az angyalok muzsikája ez a földön: mély áhítat szállt meg.

Szerettem a templomba járni. Szerettem a tömjénfüst illatát, a virágvasárnapi körmenetet, a nagypénteki gyászt, a Nepomuki- és egyéb litániákat, a minisztrálást.

Néha felmentem a kórusra is, ahol egy régimódi, fabillentyűs orgonácskán játszott a mester, míg oldalt az orgonánál nagyobb fújtató rúdját a hasával nyomta a legnehezebb gyerek.

A mesternek nem volt erős hangja. Mikor énekelt, mindig oldalt tartotta a fejét, s a nyaka megnyulladt, mint a kakasé, mikor kukorikol.

A kisgyermek nemigen érez szagot. Csak hétéves koromtól kezdve emlékszem élénken szagokra. Különös, hogy sok rossz szag kellemes volt akkor nekem. A parasztfiúk bizonyára rossz szagúak voltak: mindegyiknek a tarisznyája zsíros volt a szalonnától, málétól, kolbásztól, de ez engem nem bántott.

A fiúgyermekek nagy karaj kenyeret hoztak rendesen az iskolába. A kenyér olyan volt, mint a föld: barna és nehéz, de jószagú. A gyerekek csodálatos jó étvággyal ették. Néha bámultam, hogyan kezd bele egy kis gyerek egy nagy kenyérbe, s a kenyér fogy, fogy, míg végre a gyerek maga marad.

Azt kell hinnem, hogy ez a kenyér jobb, mint a mienk. Nemegyszer cseréltem velük, s jóízűen ettem a máléjukból is, szalonnájukból is.

A szalonna néha tintás volt, kenyérmorzsás, néha poros is, ha leesett a földre, de mi azt nem utáltuk.

Ha valaki új főzetű tintát hozott az iskolába, sorra szagoltuk, sőt némelyik ivott is belőle.

Az elcseppent tintát mindig felnyaltuk.

Még a kenderáztatás szaga se volt nekem kellemetlen. Sályban még a kenderfonás erősen járta: minden parasztnő maga fonta fehérneműjét. Elképzelhető, micsoda kenderbűz hatja át áztatás idején ott a levegőt. De akkor ez engem nem bántott, sőt valami kellemeset éreztem benne.

Épp így voltam köd idején a falu illatával. A köd leköti a föld kigőzölgését, s ma sem tudom, micsoda sajátságos égett gallyszaga van ott a ködnek - de ez se kellemetlen.

A világ legjobb illata mégis a szegfű és a ménta volt nekem, a lapos ménta. Ez Sályban minden kiskertben terem. Vasárnaponkint szakítanak belőle egy levelet; beleteszik az imádságoskönyvbe, s így mennek a templomba.

A levél idővel vékonnyá szárad, mint a hártya, de még akkor is kedvesen illatos.

Nekem összesen hat testvérem volt, de sosem élt több háromnál. Kettőt nem is ismertem. Egynek kivételével mind az anyámra hasonlítottunk, s még csak kevert vonások se voltak rajtunk.

Béla öcsém volt az, aki elütött közülünk: barna arcbőrű volt és szürkés szemű, mint anyámnak egy rég meghalt testvérbátyja.

Rendkívül vidám gyermek volt, nekem ebben is ellenképem. S mindenki szerette, mert mindenkivel beszélt, s furcsa kérdései voltak.

Egyszer a boltba elvitte az anyám. Belép oda egy öreg paraszt. Az öcsém mindjárt megszólítja:

- Bácsi, mér olyan fehér magának a bajusza?

- Azér - feleli az öreg -, mer lássa, kis ifiúr, az én vállamat már hetven esztendő terheli.

Az öcsém ránéz és azt mondja:

- Nem látok én a maga vállán egyebet, mint kapát.

Az volt a legnagyobb öröme, ha felöltözhetett maskarának. Rendesen én öltöztettem fel a cselédünk ruhájába, s álarcot is csináltam neki papirosból. Így felöltözve kirohant egy seprővel a kocsiútra, s visítozva futott a kocsi után. Ha a kocsin ülők bámulva fordultak feléje, teljes volt a mulatsága; a földre vetette magát, s hempergett a kacagástól.

Persze ez csak olyankor történhetett meg, mikor csak magunk voltunk otthon.

Egyszer medvetáncoltató járt a faluban. Az öcsém már másnap járta a medvetáncot. A keze fejét lógatva, fejét bután jobbra-balra mozgatva brummogott, s táncolt, mint a medve. Ebben nekem is segítenem kellett. Botot kellett a kezembe vennem, s madzagot kellett a nyakán tartanom. Ahányszor rántottam a madzagon, mindig úgy ordított, mint a medve.

Akkortájt az uradalmi szüreten voltunk mi ketten, s a gazdatisztek nem győztek mulatni az öcsém medvetáncán. Pedig én akkor nem tettem meg, hogy a táncoltatót játsszam, csak úgy magában táncolt.

Ez volt a szüret fénypontja.

Otthon azonban anyánk megtudta a mulatságot, mert az öcsém zsebében csörgött a krajcár. Bezzeg eljárta aztán otthon is a medvetáncot.

Ekkor lehetett ötéves.

Később is ilyen bolondos-vidám természetű maradt, pedig az élet erős csávába vetette. Húszéves korában halt meg, meghűléstől támadt tüdőbajban, éppúgy, mint az a nagybátyja, akihez hasonlított.

Egy tavaszi napon a kőfal mellett jöttem andalogva. A fakadó természet, a napsütés, a korai virágzás, a csend, az egyedülvalóság elbájolt. Gyönyörűséget éreztem a szívemben; mondhatnám: hangtalan zenét; megálltam félig lehunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a természetnek azt a szépségét, amely most hat reám, azt a gyönyörűséget, amit most érzek, ki kellene fejeznem, valami módon meg kellene írnom, hogy ne múljon el.

Határozottan emlékszem, hogy ezt gondoltam: meg kellene írnom. De annyira lehetetlennek éreztem ezt ugyanakkor, hogy a második gondolatom ez volt: talán ha nagy leszek...

Minthogy az elragadtatásnak ez a perce tisztán megmaradt emlékezetemben, arra is emlékezem, hogy az írás, a le kellene írni, nem mint művészet állott a fogalmaimban, hanem csak mint gondolom-eszköz, hogy ennek a percnek a mámorát szerettem volna megmenteni az elmúlástól.

Tehát nem volt eszemben, hogy író leszek, semmi efféle elhatározás, csak egy gondolat volt az egész, de ez a gondolat oly rendkívüli, mintha éjfél után két órakor látnék az égen átvillanni egy napsugarat.

Mi volt ez?

Ha átgondolom az eddig lefolyt életemet, azt kell látnom, hogy kövek alatt nőtt fű vagyok. Sok idő kellett, míg ki tudtam bújni a levegőre. Körülményeim olyanok voltak, hogy el kellett vesztenem hivatásomnak ösztönszerű tudatát is.

Hajós voltam, akinek harmincöt évig kellett haladnia iránytű nélkül. Csak hányódtam, süllyedeztem, ide-oda terelődtem a folytonos ködben, nem tudva, hova jutok.

De azért mentem, haladtam; irányozgattam magamat ösztönszerűleg, mint a madár, mikor hazaindul térkép nélkül Afrikából. S ma már, mikor odajutottam, hogy bizonyos utamat felismerve, egyenes irányban haladok tovább, bámulva kérdezem: mi vezérelt?

A falu keleti részén, dombon van a temető. Az én gyermekkoromban kerítetlen, elhanyagolt hely volt ez: a fakeresztek jobbra-balra düledeztek benne. A sírok be voltak horpadva, s finom szálú, nagy fű és kakukkfű tenyészett sírokon, sírok között.

A kakukkfüvet nem ismertem még akkor. Elandalogva őgyelegtem a sírok között, s azt gondoltam, hogy az illat a halottak lehelete.

A temető közepén ódon kápolna állt: tetején becsurgott az eső; ajtaját leszakította a szél, s az úgy lógott, mint az akasztott ember.

A kápolna alján, nyugat felől ki volt a fal bontva, s mivelhogy a világosság besütött, be lehetett látni az alig ölnyi mély sírboltba.

Szétdúlt koporsók hevertek itten összevissza hányva és emberi csontok, elsárgult selyemfoszlányok.

A falubeli legények és gyerekek nemegyszer hoztak ki innen koponyát, s botra tűzve ijesztgették vele a leányokat. A fonóból is éjfélkor nemegyszer jött ide fogadásból egy-egy legény, s vitt koponyát bizonyítékul a fonóba.

Én nem féltem sem a koponyáktól, sem a halottaktól. Egyszer magamban kóboroltam ott a temetőn, s gyermeki kíváncsisággal mentem a koporsók közé, s nézegettem kezembe véve a lábszárcsontokat és koponyákat.

Később tudtam meg, hogy a kastély régi urai temetkeztek oda. A koporsók ezüstjét, vasát a cigányok hordták el. A selymet meg a falu népe. Főkötőt csináltak a halottak selyemingéből a csecsemőknek.

Árpád öcsikém már csaknem kétéves volt, mikor járni kezdett. Két botot fogott a kezébe, s azzal indult meg.

- Lassan, lassan, okosan! - mondogatta az apám.

S mindnyájan mosolyogva és örömmel néztük a gyermek első, támolygó lépéseit. Körül ültünk a szobában, egymástól jó távol, s Árpádot tárt karokkal hívtuk. Anyám is kapásra kész kézzel kísérte hátulról.

Olyan volt ez, mint egy örömünnep.

Másnap, hogy apám nem volt otthon, Árpád folytatta a gyakorlatait, de menés közben mindig mondogatta:

- Lasszan, lasszan, otosszan!

Most is látom, most is hallom.

Dózsa Örzse a béresgazda leánya volt. Ő is a falu végén lakott, de mégis beljebb, mint mi, a majorban.

Gömbölyű arca, kerek, nagy és tiszta fekete szeme most is előttem van; az arca mindig piros és duzzadt, mint a piros őszibarack; a szeme mindig ragyogó, mosolygó.

Hogy az utat ősztől tavaszig sár lepte, a kertek alatt jártunk iskolába. A kertek alatt rét zöldellt. A fűben nem süppedt el az ember lába.

Dózsa Örzse velem járt az első időkben, különösen hazafelé. Hétéves volt, mint én, és én szerettem hallgatni a csacsogását.

Egyszer az iskolában, mielőtt a tanító bejött volna, arról beszélgettek a gyerekek, hogy kinek ki a szeretője.

Nekem Dózsa Örzsét osztották. Egy fiú ki is kiáltotta:

- Az a te szeretőd, ne is tagadd!

S rámutatott.

Dózsa Örzse elpirosodott fülig, s nem mert fölnézni a könyvéről.

Mikor hazafelé mentem, visszapillantottam, hogy hol marad az Örzse.

Az Örzse nem volt sehol. Más úton ment haza. És nem járt velem többé soha.

Dózsa Örzse helyett csakhamar útitársammá vált Krokos Lajos, egy nagyfejű, fakó arcú, szőke gyerek. Annyi idős volt, mint én; igen nagy csizmában járt; tarisznyája is a térdét verte.

Egyszer elmaradt. Hallottam, hogy himlőbe esett.

Az iskolában éppen akkor tanultuk a katekizmusból az irgalmasság kötelességeit, s az egyik pont az volt, hogy a betegeket meg kell látogatni.

Ez már tavasztájban történt. Egy délután valamivel hamarabb indultam iskolába, mint szoktam, s útközben bementem Krokosékhoz.

Kutyájuk nem volt. A házban mindössze a Lajos kis húga fogadott. Mikor elmondtam neki, hogy a Lajos látogatására jöttem, szótlanul nyitott ajtót az utcai szobába.

Jó nagy, földes szoba volt ez. Az ajtó mellett ágy. A fiú úgy be volt süppedve a párnák közé, hogy semmi se látszott ki belőle.

S egyedül volt szegény a szobában.

- Te Lajos! - kiáltotta a kisleány. - A Géza van itt!

Ekkor az ágyban fölemelkedik egy rémületesen nagyra dagadt fej, de nem is fej, hanem sárga-bibircsókos tök. A himlő annyira belepte, hogy a szeme se látszott.

Felült az ágyban, s felém fordult némán. De a szemeit nem tudta kinyitni. Így ült félpercig. Aztán megint elhanyatlott szótlanul.

Én meg eliszonyodva tántorogtam ki a levegőre.

A következő őszön az öcsémnek is szabott csizmát a daróci varga. A csizma azt jelentette, hogy ő is kijár ezentúl a házból, az iskolába.

Egy novemberi esős éj után felhúzta a csizmát, s megindultunk. De még a falu szélső házáig, a hídig se jutottunk, mikor az öcsém megáll, és azt mondja:

- Jaj!

- No, mi baj?

- Nem bírok tovább menni!

- Dehogynem, csak gyere!

De a gyerek nem bírt mozdulni a sárban.

- Feszítsd meg egyik lábadat - mondom neki -, akkor kijön a másik.

A gyerek úgy tesz, hát szépen kijön a lába a csizmából, s mindjárt bele is topik a sárba.

Akkor persze elbődül.

Én arra gondolva, hogy azon a helyen magam is beragadok, nem megyek segítségére, hanem azt tanácslom neki, hogy mentse meg legalább a másik csizmát. Erre aztán nagy erőfeszítéssel kirántotta a lábát a másik csizmából is.

Hazakísértem, aztán a cselédünk ment el a két elsüllyedt kis csizmáért.

Nekünk két cselédünk is volt, de a cipőnket, csizmánkat magunknak kellett megtisztítanunk.

- Tanuljanak szegények lenni! - mondotta az apám.

Elképzelhető, hogy hétéves gyermeknek micsoda szenvedés a cipőtisztítás, kivált ahol olyan nagy sarak vannak, mint Sályban. És én lefekvés előtt minden este fáradtan, álmosan, néha betegen és egy pislogó faggyúgyertya mellett tanulgattam szegény lenni.

Egy téli, zord reggelen még aludtunk, mikor kinyílt az ajtó, s egy bundás kiskutyát tett be az apám.

A kutya fehér és vörhenyes szőrű volt és fekete szemű. Mindjárt felkaptuk az ágyba, s ő vidáman játszott velünk.

A kutyát egy parasztember hozta, s mikor az apám azt kérdezte, hogy mi az ára, az ember kitérően felelt:

- Kutya zordon idő ez, uram!

Vagyis rábízta az apámra, hogy adjon érte, amennyit akar.

Apám jól mulatott a paraszt megjegyzésén, s hogy a kutyának név is kellett, lett a neve Zordon.

Ez a kutya gyorsan megnőtt, mindig vidám volt és okos.

Nekem nem volt a faluban olyan játszótársam, mint ez. Szinte elválhatatlan volt tőlem. Mikor szánkáztunk is, vidám ugatással rohant velem le a dombról, s kísért vissza, hogy megint lerohanjon.

Pedig én sokszor megtréfáltam. Hogy szeretett egy-egy kötéldarabbal huzakodni, én az árok felé irányoztam a hátrálását, s mikor ő azt gondolta, hogy az erejének engedek, a szeme ragyogott a boldogságtól; nem gondolt az árokra. Az árok partján, mikor megrántotta a kötelet, hirtelen elbocsátottam, s ő hanyatt bukfencezett be a vízbe.

Olyankor kedvtelenül rázta a bundáját; félreült és szemrehányó pillantásokat vetett reám.

A macskánk hamuszín-szürke állat volt, s ha becsületről lehet beszélni macskánál, hát becsületes is.

Én azonban nem hiszek a macskabecsületben, s inkább annak tulajdonítom ezt a becsületességet, hogy bőven kapott tejet. Két tehenet fejtünk, s őróla nem feledkezett meg az anyám.

De talán komolyabb macska volt, mint más: mi legalább nem játszottunk vele. Mindössze egyszer emlékszem, hogy rátettük az asztalra és papirost kötöttünk a farkára. A macska őrülten forgott a papiros után, s végre is leesett; talpra esett, de az asztal lábában megütötte a fejét.

Attól fogva nem mulatozott velünk.

Egyszer, ahogy a padláson járok, nyávogást hallok egy sarokban. Hát valami négy kis macskakölyket látok ottan. A szemük aznap nyílott, s némelyik csak fél szemmel nézett a világba.

Kapok egy rossz szakajtókosarat, s belészedem a kölykeket; viszem le nagy örömmel a szobába.

Ott mindjárt nagy játékot kezdünk: birkóztatjuk őket, gurítunk nekik golyót, kötünk a nyakukba pántlikát.

Egyszer csak befut az öreg macska, s megáll a kölykeinél. Nézi elmeredő szemmel, hogy mi történik. De csak egy percig nézi. A következő percben hozzám jön és hízelegve simulgat a térdemhez, aztán az öcsémhez, aztán az anyámhoz. Majd a kicsinyeihez ül, s amelyik hozzámegyen, nyalogatja, frizírozza, miközben félig lehunyja a szemét.

Hanem aztán nem tudom, mit gondolt: egyszer azt látom, hogy megfogja az egyik kölykét a nyaka bőrénél: fölemeli és magasan tartott fejjel viszi kifelé.

Hova viszi?

Ment, ment át a konyhán, ki az udvarra, át az udvaron, fel a padláslétrán. És így hordta vissza a padlásra valamennyit.

Házunk mögött nagy kert volt, az uraság konyhakertje, s e mögött a rét, mely elnyúlik a falu közepéig. Ezen a réten két patak van. Az egyik körülbelül méteres mélységű s mindig tele van vízzel, a másik ölesnél is mélyebb, szélesebb medrű, de száraz időben alig folydogál benne több víz, mint amennyi egy palack száján kifér. Ez a víz különféle kanyarulatokban sétálgat a mély árok homokos fenekén. Itt-ott tócsákban gyülemlik meg, néhol meg csaknem egészen lebújik a föld alá.

Azért is a neve: Hótt-patak.

E két patak környéke volt az én fő játszóhelyem. Nyáron a Hótt-patakot elrekesztettük földdel, s mikor a víz meggyűlt benne, seregesen fürödtünk. A falu minden gyereke így fürdött. Néha öt helyen is el volt rekesztve a patak.

Itt fogdostuk az apró ebihalat, itt vágtunk fűzfavesszőt; itt csúszkáltunk télen.

Tavasszal persze a Hótt-patak is megáradt: sárga, szennyes víz özönlött benne, itt-ott tajtékot, fadarabot himbálva. Ilyen áradás idején hosszú gerendát vagy fatörzset nyújtottak át a Hótt-patakon a falubeliek, s így jártak át itt-ott a néhol alig egy araszos pallón.

Magam is átmentem sokszor egy-egy ilyen veszedelmes hídon. Az öcsém (négy-öt éves akkor) belém kapaszkodott hátul és csendesen jajgatott. Én is féltem, de azért egyszer se estünk a vízbe.

Egyszer késes járt nálunk. Apám, ma sem értem hogyan: csupán nézéssel fölismerte, hogy melyik a vas, melyik az acél. Vett is az anyámnak konyhakést, s hogy a bugylibicskák közt is talált egy jó acélra, azt is megvette.

Ettől fogva mindig azzal a nagy fanyelű bicskával evett.

Tavasszal, mikor levesedett a fűzfa, elkértem tőle a bicskát, hogy hadd csináljak sípot.

- Itt a bicska - mondotta -, de enélkül haza ne gyere!

A Hótt-patak partján vágtam a vesszőt. A bugylibicska beleesett a vízbe.

A víz akkor körülbelül félméteres volt.

Én ijedten kaptam a vízbe, s kerestem ide-oda tapogatva a víz fenekén.

Már viszi a víz, gondoltam, és cipőstől, ruhástól rohantam a vízbe, ide-oda markolászva, amerre gondoltam, hogy a bicska megyen.

S mentem a vízben, mentem folyton kapdosva, keresgélve. Eljutottam a Kajla-malomig. Itt aztán lemondtam a reményről, hogy a bicskát megtalálom: bementem lucskosan, dideregve a malomba, s egy korpás zsák mellé húzódva álltam mély aggodalomban.

Ezalatt valaki hírül adta nálunk, hogy a patak vizében futok a malom felé. Anyám kétségbeesett. Nosza ahány cselédünk volt, mind utánam rohant. Végre a legényünk talált meg a malomban.

Én aztán sírva mentem vele haza, s előre éreztem, hogy dolga lesz a pálcának.

Apám már a ház előtt várt, de egy rossz szóval se bántott. Anyám azonnal levetkőztetett, és betakart az ágyba.

A naivitás korában voltam, s emlékeim között van egy, mikor magam veszem észre máson a naivitást.

Vasárnap reggel volt, napos tavaszi.

A kancellária előtt munkások várták a napszámot. Valamennyien ünneplőben, hajadonfővel; a hajuk zsírtól fényes.

Voltak ott fiúk is. Tudjuk, hogy szántás idején a tízéves fiú is számottevő erő.

Gondolom, a Ködmen gyerekkel, az én egyik cimborámmal történt, hogy odabent tréfásan azt kérdezték tőle, melyik pénzcsomót akarja: a kicsit-e vagy a nagyot? (Mert előre csomókba volt rakva az asztalon a napszám.)

- A nagyot - felelte a gyerek.

S boldogságtól ragyogó arccal hozta ki a kalapjában a rézpénzt. Csupa krajcár volt. Mutogatta, hogy ő milyen sokat kapott!

A tanítóm olyan hajat viselt, mint a múlt század közepén volt divat: vagyis elöl hátrafelé fésülködött, hátul meg előrefelé; azután rányomta a fejére a hímzett házisapkát, s ily módon kialakult a frizura felül laposra, hátul bokrosra.

A füle mellett egy ujjnyi kis ceruza ült állandóan. Csodálatosan sokáig tartott, sőt talán holtáig is. Egyszer a tanító a füle mellé tapint, s bámulva emeli föl a fejét:

- Gyerekek - mondja felleges arccal -, a ceruzám elveszett.

Nosza megindul a keresés: földön, asztalon, asztal mögött, de hiába: a ceruza nincs meg.

- A ceruzának meg kell lennie! - szólt ekkor Malyáta szigorúan. - Addig nem megy el innen emberfia, míg a ceruza elő nem kerül.

Bennünk meghűlt a vér. Tolvaj van közöttünk, vakmerő nagy tolvaj! A legidősebb fiú egyenkint vizsgálta át a zsebeket és tarisznyákat, a padzugokat, sapkákat, csizmákat, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kire bizonyul a tolvajlás.

Ez délelőtt tíz órakor történt.

A tanítás komoran folyt tovább, s a tanító példákat mondott, hogy a szeg a zsákban is elárulja magát, a titkot a tyúk is kikaparja.

Délfelé megtapogatja a tarkóját, és nagy örömmel szól:

- Gyerekek, megvan a ceruza!

Hátracsúszott a ceruza, és ott lapult a hajfürtök között.

Volt köztünk egy Jancsi nevű, nagy fiú, fejjel magasabb minden gyereknél. A ruhájába is alig fért bele: feszült rajta nadrág és dolmány egyaránt. Ez a fiú viselte mindig a vigyázói méltóságot; az szedte össze a fát, minisztrált elöl ünnepeken; ő volt a jégen sinkózók vezére, s ő ingerkedett mindig legelől a zsidófiúkkal.

Ezzel a szóval szokta őket csúfolni: "Kimerosz!"

Mi ezt a Jancsit hatalmasnak, hősnek és tudósnak tartottuk. Ő minden kérdésre tudott felelni az iskolában, s jaj volt annak, akire ő megharagudott! Ő volt az iskolai somfavessző kezelője is: ő hegedülte a bűnösökre a büntetést.

Hát rettegtünk tőle, s fizettünk neki adót kenyérben, almában, cukorban, mindenben, ami iskolai tarisznyából telhetik.

Húsvétkor egy kövesdi matyó fiú vendégeskedett a faluban. Mise előtt bejött az iskolába is: körülnézni.

Valamivel kisebb volt, mint Jancsi, de mokány, barna fiú, széles mellű és erős nyakú.

- No, mit tudsz? - kérdezte Jancsi.

S feladott neki számolási kérdéseket. Mi kárörvendő tekintettel néztük a matyót: hogyan fog ez belesülni a tudományba!

A fiú lenéző pillantások között fejtett meg mindent fejben és táblán is. Aztán egy percnyi szünet következett.

Most már bámultunk. Az iskolában csend volt.

Akkor a matyó gyerek kivet egy krajcárt az iskola közepére, és azt mondja:

- Vegye fel szájjal, aki tudja, de háttal a grajcárnak.

Senki se felelt.

A matyó fiú ledobta a szűrét és hátrahajolt le a sarkáig, mintha kaucsukból volna a gerince. Fölvette szájjal a krajcárt.

- No, ki teszi meg utánam? - kérdezte kevélyen.

Az iskolában csend volt. Mindnyájan Jancsira néztünk. Röstelkedve rázta a fejét.

Aztán elvörösödött, mint a pulyka, s elfojtott, dühtől remegő hangon szólott:

- Állj ki velem, ha mersz!

Azzal kilépett a középre.

A matyó gyerek nagynyugodtan letette a szűrét ismét a padra; felgyürkőzött. Aztán átfogóztak.

A következő pillanatban úgy vágta a földhöz Jancsit, mint a zsákot. Attól fogva Jancsinak nem volt előttünk semmi becsülete.

Én afféle vézna, kis ideges gyermek voltam. Ritkán nevettem, s könnyen felingerlődtem.

Egyszer, ahogy beleülök ebéd után a padba, rámszól a vigyázó, hogy ne forduljak hátra.

- Arra fordulok, amerre akarok - feleltem kedvetlenül.

- De én azt parancsolom, hogy erre fordulj!

- Nekem bizony nem parancsolsz!

- No, majd parancsolok, meglátod!

- Nekem bizony nem parancsol az Isten se!

Ez az Isten se valahol útfélen ragadt rám. Parasztoktól hallottam gyakorta. Kicsúszott a számon, mint ahogy az ilyen szólások ellebbennek az ember nyelvén néha akaratlanul.

A szó ki volt mondva, s én magam is elrémülve néztem magam elé.

Persze, amint a tanító belépett, a vigyázó rögtön elmondta a szavamat.

A tanító csak a fejével intett. Én kimentem engedelmesen az iskola közepére. Ott lefeküdtem a földre. A vigyázó kettőt vágott reám.

Ez volt itt az első és utolsó vesszőbüntetésem, és én egész nap sírtam. Sajnáltam magamat.

A faluban azt tartották, hogy a kastélyban kísértet jár. Valamelyik Eötvös bárót vagy ennek feleségét gondolták feljárónak. Azt beszélték, hogy éjfélkor megjelenik a lélek, és végigmegy a kastély harminc-egynéhány szobáján. A lépcsőn találkozott vele egy falubeli cseléd, s azóta nem lehet a kastélyba cselédet kapni a faluból. Néha zongorázott is a kísértet.

Mi ezt a kísértet-mondát hallottuk, mikor a kastélyban kaptunk ideiglenes lakást, de apám nem hitt a kísértetekben.

Aztán jött egy bányász, lengyel ember. Ez is a kastélyban kapott szobát. Ez egyszer hozzánk jött panaszkodni, hogy egy nőalakú lélek jelenik meg minden éjjel a szobájában, s a mellére nehezedik. Apám azt tanácsolta neki, hogy tegyen fütyköst az ágya mellé.

A bányász néhány nap múlva a kertészt vitte fel a kastélyba, hogy virrasszon ott, aztán kiköltözött a kastélyból.

Később olvasta apám, hírlapban, hogy ezt az embert körözték: megölte a feleségét.

De a faluban más helyen is láttak kísértetet: a mezőn, nyári éjszakákon egy fejetlen fehér ló járt. Akinek az megjelent, nem élte túl az esztendőt.

Mi sohase láttunk kísértetet. Az anyám még a mi születésünk idején látta egyszer este a bátyját, amint gyertyagyújtás után megjelent és elment a gyertya előtt.

Aznap este halt meg a bátyja Somogyban. Másnap vagy harmadnap kaptak erről levelet.

Egyszer apámat is meglátogatta egy kísértet. Akkor még nőtlen ember volt, s a veszprémi káptalannak csépelt. A gazdatisztek társaságában kísértetekről és boszorkányokról beszéltek, s az apám nevette őket. Erre kijelöltek neki egy kísértetes hírű házat szállásul. A kísértet éjjel meg is jelent, a padláson jelent meg; láncot csörgetett és sóhajtozott.

Másnap apám megvizsgálta a padlást. Látta, hogy oda csak kívülről lehet fölmenni falépcsőn. Apám behúzódott egy bottal a létra alá fekete köpönyegben, és várakozott.

Éjfélkor jött egy ember, s megindult föl a létrán, apám előlépett és végighúzott a bottal az emberen.

A kísértet nem jelentkezett többé, de a cséplőgépbe valaki rosszakaratból köveket dobott. Apám otthagyta a gépet, mindent. Később tudta meg, hogy a kísértetes ház közelében levő magtárból éjjelenkint kocsiszámra lopták a gabonát, s emiatt zavartak el onnan mindenkit a tolvajok.

Egy téli estén a cselédünk valami rémes boszorkánytörténetet mesélt: A boszorkány becsalta az arra menő királyfit, s megölte, kétfelé hasította, besózta, kamarába tette.

Apám ez napon későn tért haza. Mikor a vacsoránál ültünk, azt mondja anyámnak:

- Mi lelte ezt a gyereket? Mér sápadt?

Anyám vállat vont:

- Ez az ostoba cseléd valami rémes mesét mondott neki. Fél.

Apám hallgat erre egyet. Aztán így szól:

- Tudod, hol van a szőlő a padláson?

- Tudom.

- Megtalálnád a sötétben?

- Meg.

- Eredj fel, és hozz le három fürt szőlőt.

És én engedelmeskedtem.

Egy őszi napon hideg szél fújt. Eső esett, de mintha minden szem esőben egy szál tű volna elrejtve, úgy szúrta az embert. Aznap iskolai szünet volt, s mi a konyhaajtóból néztük a veszett időt.

Apámtól ismertük az anekdotát a hálóba burkolódzott cigányról. Az öcsémnek valószínűleg ez jutott az eszébe, mert kidugta az ujját az ajtón:

- Brr, de hideg van odaki!

- Ilyen időben jönnek a farkasok! - jegyezte meg a gépfűtőnk, Szabó Jancsi, aki esténkint kukoricát morzsolt a konyhában.

- Farkasok? - szóltam elszörnyedve. - Igazán jönnek a farkasok?

Apám rám néz, aztán a zsebébe nyúl, s kivesz egy krajcárt:

- Eredj el a boltba, és hozz nekem gyújtót!

A bolt a falu közepén volt. Jó távol tőlünk. Éreztem, hogy elhalványodom. Mentem.

Hasonlított III. Napóleonhoz, csak a bajuszát nem hordta olyan hosszúnak. A szeme szürke volt és nyájas, nyugodt nézésű; de ha akarta, oly erősen tudta rászegezni bárkire is, hogy nem lehetett kibírni. Persze csak akkor nézett így, ha valaki lóhátról beszélt vele, máskülönben az ő lelke olyan volt, mint a tavaszi napsugár.

Rendesen sötétszürke ruhát viselt vagy sötétbarnát, és gömbölyű keménykalapot, nyáron barnát, szalmából valót. Bal kezét otthon mindig hosszú szárú pipa foglalta el, amelyből szűzdohány illatozott.

A haját fölfelé fésülte és hátul kissé felbokrozta, mint ez az ötvenes években divatozott. Én már őszhajúnak ismertem őt, mert korán őszült. Ötvenéves korában már ezüstöshajú öregember volt és cvikkert viselt, noha amúgy erőt fejezett ki a magatartása.

Ősszel, tavasszal köpönyegben járt, és ha kívül volt a műhelyen, inkább tartották grófnak, mint mesterembernek.

Bizonyos méltóság és lassúság jellemezte a mozgását. Sohase sietett. Ha vasútra ment, biztos, hogy akkor csengették a harmadikat, mikor kilépett a peronra, de azért nem késett el sohase.

E lassúság nem lustaságból származott, hanem inkább a testi erő lassúsága volt az. Keveset aludt. Azt szokta mondani: Bolond az, aki többet alszik, mint amennyit muszáj.

Éjjel is fölkelt néha és olvasott. Az olvasmányait nem válogatta meg: ami a kezébe került, azt olvasta. De amit egyszer elolvasott, nem felejtette el.

Agárdon, ahol én születtem, végigolvasta a Nádasdy gróf könyvtárát. Persze Dumas és Hugo Victor tetszett neki a legjobban. Székesfehérvárott és a Lipótmezőn is hordatott könyveket a kölcsönkönyvtárból, s fél éjszakákon át olvasgatott. Reggel aztán elmondta anyámnak, hogy mit olvasott.

Olykor az anyám kíváncsi volt a folytatására s fölvette a regényt, tovább olvasott. Emiatt aztán elsült-főlt az ebéd, s apám is bosszankodott, hogy anyám előre megmondta, hogy mi lett a vége a regényhősnek.

Akkor aztán nem vett ki többé magyar könyvet, csak németet. Ehhez már az anyám nem értett. Akkor persze anyámnak a gyertyapazarlás is feltűnt, s egyszer ki is fejezte a gondolatát, hogy jó lenne takarékoskodni.

- Várj csak, várj - mondotta apám -, egyszer majd lesz gyertya, és én nem leszek.

Neki magának csak öt-hat könyve volt. Ezek között - emlékszem - megvolt neki Császár Ferenc mithológiai könyve, Renan Jézus-a, egy vaskos német fizikája s egy 1773 tájban nyomott, ugyancsak németnyelvű bibliája.

Vasárnap délelőttökön és nagypénteken az evangéliumokból olvasott. Ilyenkor mély elfogódottságban ült a könyv előtt, és gyakran könnyezett.

De azért kemény ember volt, és a sorsnak semmiféle csapása nem tette aggodalmassá. Az időjárás őnála sose volt napokon át felleges.

Társaságba, látogatóba nem járt, de ha valaki jött hozzánk, őszintén boldog volt: tréfált, anekdotázott, a legjobb borát tétette az asztalra, és a konyhán az anyámnak remekelnie kellett.

Kitűnő beszélgető volt. Azon kozőrök közé tartozott, akik nemcsak az elbeszélt tárgyat tudják érdekessé tenni, hanem a maguk gondolataiból kétannyit adnak hozzá. Elbeszéléseiben a legkomolyabb történet is humorisztikus alakot öltött. Még a szabadságharci élményeit is úgy adta elő, hogy mosolyogni kellett.

Meleg ember volt.

Megjelenésére jellemző, hogy egyszer Budapesten, mikor szerződés végett ment egy földbirtokoshoz, ez a szalonjába vezette be, s igen elbámult, mikor apám mondta, hogy ő az a gépész, akit ez meg ez a gyáros ajánlott.

A birtokos ránézett apámnak a kezére és a fejét rázta:

- Nekem iparos kell, nem úr.

És nem is szerződött vele.

Emlékeimnek ebből az idejéből jegyzem fel apám elbeszéléseit. Mert csak az itt töltött időben, rendesen ebéd alatt mondogatta ő el a lejegyzetteket. Később már az élet terhei annyira ránkszakadtak, hogy apám csak az ügyeiről gondolkozott az asztalnál is. Azután meg én elkerültem a családi háztól, és kevés időt töltöttem vele e földről való eltávozásáig.

Apám Nemeskéren született. Az apja lakatos volt. Amennyire apám emlékezése visszahatolhatott a család múltjába, minden öregapám lakatos volt.

Az egyik valamelyik Eszterházynak csinált egyszer titkos zárakat. Ez az Eszterházy a vendégei megtréfálására tükörrel boríttatta be az egyik szobája falát, s hol egyik vendégét, hol a másikat küldte be oda.

A szoba közepén csak egy asztalka állott. Annak a szerepe az volt, ami a tőrben a falatnak. Rendesen valami könyv, fegyver vagy virág volt ráhelyezve - egy ízben egy hímzett dohányzacskó. A vendég ezt ajándékul kapta, s azért lépett be a szobába, hogy kihozza.

De amint belépett, az ajtó nesztelenül bezárult mögötte, s a vendég nem tudta, hol jött be, merre menjen ki.

Eszerint valamelyik öregapám már tudott csinálni automatikus ajtózárat.

Apám a gyermekkorát a szülőfalujában töltötte. Ott járt iskolába is. Ő még a Kistükör-ből tanult, amelynek cifra verseit sohase felejtette el, s különösen mulatságosnak találta, hogy a könyv írója az egész országban megjelölte azokat a helyeket, ahol jó bort lehet inni.

Az iskolában erősen dolgozott a virgács. Szerepelt a hasábfa és kukorica is, mint térdelést súlyosbító szerek. Ezenkívül a tanító léniával vert körömre.

Micsoda barbárság!

Öregapám tekintélyes polgár lehetett, mert apám keresztleveléből látom, hogy két keresztapja és két keresztanyja volt: az egyik Erdélyszky Mihály prédikátor és Takáts Eszter; másik: Nemes Nagy Sándor és Kontor Rozina "mezei gazdálkodók Nemeskérett".

Apám ezt a papot jó emlékében tartotta. Elmondta róla, hogy komoly és tudós ember volt és nagy kertész.

Egyszer az iskolában a tiszteletes úr elmagyarázta: milyen volt az a parittya, amellyel Dávid főbe sújtotta Góliátot.

A következő napokon a pap nem csekély megbotránkozással tapasztalta, hogy az üvegháza ablakaira úgy potyog a kő, mintha az égből esne.

Az iskolások ugyanis mind parittyát csináltak, s a pap kertje alatt levő réten gyakorolták magukat a parittyázásban.

Apám a pap házánál otthonos volt. Egyszer, hogy maga ült a szobában, egy nagy, régi nyomtatványon akadt meg a szeme. Címe a nyomtatványnak, amint emlékszem, ez volt: A csepregi vérfürdő. (De lehet, hogy más község volt az. Elvégre harmincnál több esztendeje, hogy apám ezt elbeszélte.)

Ebben a könyvben az volt leírva, hogy a római katolikusok a vallási küzdelmek idejében rárontottak a protestánsokra s öldösték őket.

A pap belépett a szobába, s látta, hogy a gyermek szeme tele van könnyel.

- Mi az, amit olvasol?

Kiragadta a gyermek kezéből a könyvet, s betette a szekrényébe.

Apám gyermekkori emlékeinek elbeszéléseiből az ő családjáról az a képem alakult, hogy az apa túlságosan komoly és szigorú ember volt, az anya meg vallásos és gyöngéd.

Az apa a gyermekeket minden csekélységért szigorúan büntette. Vak engedelmességet kívánt, s hirtelen haragú ember volt. Ezt a lobbanékonyságot örökölték az összes gyermekek. Bennem, unokában is jelentkezett ez a puskapor-természet, de én, tán három esetet kivéve, mindig tudtam uralkodni az indulataimon.

A legidősebb fiú, apám bátyja, valami különös természetű, magába zárkózott gyermek volt. Ez asztalosságot tanult. Talán tizenöt éves lehetett, mikor egy ebéd alkalmával az asztalnál azzal szórakozott, hogy egy kanál nyelének a hajlékonyságát próbálta. Az apa rászólt, hogy hagyja abba ezt a játékot. Valószínű, hogy a fiú nyersnek találta a megszólítást, mert az arca dacos kifejezést öltött: megnyomta a kanalat, és az elpattant. Az apa erre kikergette a házból.

A fiú elment szótlanul. És nem tért vissza többé soha. Évtizedek múlva találkozott vele az apám öccse, Ferenc, egy bukaresti kávéházban. A kitagadott fiú elegánsan volt öltözködve; az ujjain aranygyűrűk, a zsebében aranyóra. Ült egy sarokasztalnál egymagában, ugyanazzal a hideg arccal, mint amilyennel gyermekkorában szokott ülni a családi asztalnál. A testvérek megismerték egymást, de csak a tekintetük állt meg egy pillanatra egymáson. Aztán elmentek egymás mellett szótlanul.

Apám tizenhat éves korában szabadult fel. Remeket kellett csinálnia, valami lakatfélét. Akkor aztán ünnepi ebéd volt a háznál.

Másnap megindult Bécsbe, gyalog. Motyója a hátán. Útközben, Bécshez közel, egy sokkal idősebb vándorlóval találkozott. Apám már fáradt volt, s amaz ajánlkozott, hogy segít neki a motyóját vinni. Egy darabig mellette vitte, aztán mikor látta, hogy apám járása elnehezedik, egyszerre futásnak eredt. Apámnál egy jó bunkós somfabot volt. Utána vágta, s úgy találta lábikrán, hogy a tolvaj felfordult.

Akkor aztán jól elagyabugyálta.

Bécsben nappal dolgozott, este iskolába járt. Először is kalligráfiát és technikai rajzot tanult. Később beiratkozott benevolus auditornak a gépészmérnöki iskolába.

Nagy árkusokra rajzolt, finom tusrajzai sokáig megvoltak nagy göngyölegekben. Aztán én, mikor már gimnazista voltam, elvagdostam a papirosért, amelynek a hátulja tiszta volt.

Egy nagy, sárga kötésű könyv hevert apám ládájában. Az valami német mérnöki lap volt. Abban tartogatta apám a levélpapirosát. Egyszer megmutatta nekem, hogy a neve három helyen bele van nyomtatva. Három találmányának szabadalma állt ott. Egyik találmánya a magától élesedő eke volt. Másik találmánya az acélzománcozásnak egy új neme. A harmadik találmányára nem emlékszem.

Apám halála után nagy időre véletlenül tudtam meg, hogy az az ekevas hogyan volt megszerkesztve.

Hát egy vékony acéllemezt foglalt ő két vaslemez közé. Szántás közben a vas mindig arányosan kopott, a lemez meg mindig kiállt. Ezt a találmányát angolok vették meg, s állítólag ma is használják.

A másik találmánya ez volt: bizonyos eljárás által olyan tündöklő, színes zománcot tudott adni az acélnak, aminőt azelőtt nem produkáltak. Apám ezt nem adta el, hanem gyárat rendezett be, s ilyen zománcozott női acélfésűket készített.

A nők gyorsan divatba kapták, s egynéhány hétig dőlt az apám zsebébe a pénz.

Akkor valami hírlapban egy orvosféle figyelmeztette a nőket, hogy az acélfésűt ne hordják, mert elpusztul a hajuk.

A gyárat megette a lidérc.

Mikor az 1848-i szabadságmozgalom támadt, apám pénzzé tette minden vagyonát, s lejött Pestre a bécsi légióval.

Itt ők külön sereget akartak csinálni. Valami rettenetes egyenruhát eszeltek ki. A csákójukon halálfej volt a dísz, s alatta ez a fölírás: Nem kérünk pardont, de nem is adunk!

Hanem hogy a seregben vegyesen voltak diákok és iparosok, lajstromot írtak róluk. A lakatosokat mind beosztották Lahner keze alá, hogy fegyvert csináljanak.

Apám felajánlotta a vagyonát egy fegyvergyár felállítására. Csak azt kötötte ki, hogy a háború után visszaadják neki, ami az övé, vagyis fenntartotta a tulajdonjogát, de a gyár a kormány rendelkezése alatt állott, az anyagszállítót, a munkásokat a hadipénztárból fizették, s a kész fegyvereket a táborba szállították.

Apámat mindjárt az ajánlata megtételekor hadnaggyá nevezték ki, s reá bízták a gyárnak vezetését. Később aztán, nem tudom, micsoda rangot kapott.

Apám Petőfivel is ismeretségben volt. Sajnos, hogy csak egy elbeszélésre emlékezem.

Azt mondja, hogy egyszer, mikor a Váci utcán ment, Petőfiékkel találkozott, s Petőfi megállította őt.

- Druszám! - kiáltotta - bemutatom neked az én kis feleségemet!

E szavakra határozottan emlékszem, mert apám megjegyezte, hogy Petőfinek őt kellett volna bemutatnia a bécsi szokások szerint.

- De - azt mondja - Petőfiék nem törődtek a szokásokkal. Az asszony is valami különös ruhába volt öltözködve, aminőt más nők nem viseltek. De azért az öltözet csinos volt, s maga az asszony csupa ragyogó élet.

Az ismeretségük bizonyára csak afféle tábori ismeretség volt. Apám gyönyörű paripán járt, és drága, szép magyar ruhában. Lovát és remekmívű ó damaszkusi kardját sok előkelő tiszt kérte nagy pénzért, de ő meg nem vált egyiktől sem.

Akkor volt apám huszonöt éves.

Egy gazdag üvegkereskedő zsidó szerette volna a lányát elvétetni apámmal. A leány kikeresztelkedett volna szívesen. Egy kehelyszerű díszpohár, mely most is megvan nekem, ennek az üvegesnek az ajándéka. Akkor adta apámnak, mikor a tisztségben előléptették.

Apámnak készpénz-vagyonából jelentékeny summája volt még. Ezt, mihelyt a Kossuth-pénz megjelent, mind átváltotta.

A háború vége felé a kereskedő figyelmeztette, hogy ami készpénze van, váltsa vissza osztrák pénzre.

Apám hazafias büszkeséggel utasította vissza ezt a tanácsot.

Harmadnapra a Kossuth-bank összeomlott.

Egy kis csomag papirosa maradt apámnak. Hogy ezt most a dátumok végett átnéztem, találtam közötte néhány iratot, amely erre a fegyvergyárra vonatkozik.

Ezek szerint a fegyvergyárat Pesten, a Váci úton, a Singer-féle házban állították fel. Innen valószínűleg a parlamentnek Debrecenbe való áttételekor a gyár Nagyváradra hurcolkodott.

Apám az iratban azt mondja:

"Nagyváradra mentem mintegy hatvan segédemmel, saját költségemen, sőt embereimet is egy ezüst húszas napidíjjal tartottam, hogy hazámnak ismét szolgálhassak."

Erről a szállításról, minthogy sok bajjal járt, anyámnak beszélte egyszer, hogy a gyár készleteit és szerszámait katonák rakták ládákba, és a katonai hatóság felbecsülte harminchétezer forintra az értékét. A szállítás szekereken, katonai fedezettel történt.

A gyár munkavezetője egy Kaszaniczky nevű ember volt, de a gyár, mint apám tulajdona, apám vezetése alatt állott.

Az irat azt mondja tovább:

"Nagyváradon a Fehérló fogadót jelölte ki az akkori kormány gyári helyiségemül, aholis az aradi bevonulásig szorgalommal működtünk. Aradon a nagy Sóház, vagyis Harmincad átellenében levő Popovics-ház lett gyári helyiségemül kijelölve, a Czernovitz-féle ház mellett. Ott pár heti működés után parancsot kaptam, hogy minden gyári eszközömet és készletemet szállítsam a várba, biztosítás végett. Által is adtam a később oly szerencsétlen véget ért Damjanich tábornok úrnak, aki akkor betegen feküdt."

Tehát Damjanich a betegágyon is fogadott el jelentéseket és intézett el még ügyeket.

Apám különben Damjanichot és a később vértanúvá lett tábornokokat még Budapestről ismerte, ahol apámnak fényes úri szállása volt s vacsorákat is adott. Legmelegebb viszonyban azonban Lahnerrel állott, akinek házánál gyakorta megfordult hol hivatalosan, hol ebéden, hol vacsorán.

Az irat, amelyet apám hírlapi cikknek készített Duschek halála alkalmából, elmondja, hogy a szállítás után sem ő, sem a munkások nem jutottak többé pénzhez. Lahner kiutalványozott 1600 forintot, de eredménytelenül.

"Akkor már - írja apám - az országos pénztár Világoson volt. Világoson jelentkeztem, de az volt a válasz: Nincs pénz. Erre Kossuth-hoz mentem, ki is jól ismert és mindig igen jól fogadott. Mondja, hogy forduljak Duschekhoz. Az is jól ismert. Nem egy vagy két estét töltöttünk együtt Nagyváradon. Arra kértem Duschekot, hogy legalább a munkásaimat fizesse ki, kiknél náluk volt a heti nyugta, mert a magyar bankjegyet nem fogadták el, nem volt már kelendő.

- Engem Kossuth utasított a miniszter úrhoz.

- Hasztalan: nincs pénz - volt a felelet.

Ekkor ismét Kossuth-hoz mentem, s kértem, utasítsa vagy 5000 forintom beváltását.

Erre Kossuth szokott nyájasságával így felelt:

- Menjen, barátom, Duschekhez, és mondja neki, hogy én mondtam: váltsa be.

Mentem. Duschek vállat vont:

- Ha Kossuthnak annyi pénze van, váltsa be. Nekem nincs.

Pár napi tengődés után több ezeren néztük könnyes szemekkel a milliók terhe alatt nyikorgó kocsikat az ellenség táborába vonulni.

Visszatérve Aradra pénztelen, akkor adták át a várat, minden ingóságommal együtt, mintegy negyvenezer forintra menő értéket. Így lettem földönfutóvá hazafiságomért."

Az irat folytatása hiányzik. Később elmondom, miért.

Most csak kiegészítem emlékeimből, hogy apám volt az utolsó, aki az aradi várat elhagyta. A hidat már fölfelé vonták, mikor ő vágtató paripán végigrobogott rajta, s ölnyi magasból ugratott le. Ha félpercet késik, bizonyára az ő neve is ott van ma a magyar mártirológia aradi lapjain.

Egy román paraszt fát rakott le a szekeréről az udvaron.

Apám beszólította a szobájába, és odaadta neki minden pénzét a szekeréért és a ruhájáért.

A következő percben összekapkodta az összes iratait, levelezését, számadásait, és be a kályhába! - tüzet gyújtott alájuk.

Éppen ki akart lépni, mikor fegyveres osztrák katonák csörögtek be az udvarba. Apám, már román ruhában, leült a küszöbre.

A katonák felhatoltak a lépcsőn, és egyenesen az ő lakásának tartottak.

- Hol van a fegyvergyáros? - kérdezte a tiszt.

- Nyestyu - felelte apám a lehető legbutább arccal.

Azzal fölkelt, s ráült a szekerére. Elmenekült.

Bujdosásának története maga kitenne egy könyvet, ha emlékezném reá. De csak néhány részletet tudok.

Először Budának tartott, hogy átadja Lahnernénak azt a levelet, amelyet a már akkor fogságban ülő generális rábízott.

A községek akkor már meg voltak szállva a menekülteket fogdosó osztrák katonákkal. Apám mindig a kifele jövő parasztoktól kérdezte meg, hogy bemehet-e a községbe, s hogy kihez szálljon. A kérdezettnek persze megmondta, hogy menekült.

És soha el nem árulta senki.

Egy helyen csibéket vett a református paptól ketrecestől. A másik községben eladta.

Egy helyen olyan emberhez szállott, aki már néhány menekültet elárult. Későn tudta meg, hogy kelepcében van, de kivágta magát:

- Urambátyám - mondotta -, én menekülő vagyok. Hallottam, hogy ez a ház egy becsületes magyar hazafi háza. Ha ismét összeszedjük az erőnket, bizonyságot teszek Kossuth-nál a kegyelmed házáról, hogy ez a ház nem gaz árulóé, hanem becsületes hazafié.

Az ember nagyot nézett, s nemcsak kitűnően ellátta apámat, hanem reggel egy zsák zabot is tétetett a kocsira.

Másutt egy molnár adott neki szállást s kísérte át reggel a falut őrző osztrák katonaságon, mintha saját kocsija volna, amely a szántóföldre megyen.

Végre elérkezett Budára.

Egyenesen Lahnernéhoz ment. Az ajtót a szobaleány nyitotta ki, s kérdezte: mit akar?

- Kérdezze meg a nagyságos asszonytól, elfogadja-e egy aradi fuvaros látogatását?

A szobaleány bement. Apám hallotta a jelentését:

- Valami román fuvaros van itt. Azt mondja, hogy Aradról jön.

- Bocsássa be - hallatszott az asszony hangja.

Apám belép. Lahnerné összecsapja a kezét:

- Szent Isten! Ziegler úr!

Azonnal megismerte, pedig a haja is le volt nyírva.

Azt azután a történelemből tudom, hogy Lahnerné leutazott Aradra, s távolról nézte a férjének a felakasztását.

A román ruhában baj nélkül jutott apám Nemeskérig, a falujáig.

Itt az első ember, akivel találkozott, a keresztapja volt. Hogy a pap-e vagy a másik, arra nem emlékszem. Apám megállította a kocsiját és röviden elmondta, hogy mennyi hányódáson jutott át idáig. Még jóformán le se ült otthon, mikor az osztrák katonaság körülvette a házat.

A keresztapja árulta el.

A faluban nagy mozgalmat keltett az elfogás. A községházán azonnal jelentkezett néhány vagyonos polgár. Ezek arra kérték a tisztet, hogy hadd töltse apám legalább az éjszakát otthon, kezeskednek érte a vagyonukkal, hogy nem szökik meg. S otthon hált.

Másnap Sopronba kísérték, s két hétig ült fogságban, míg végre haditörvényszék elé került.

Akkorra azonban már ott feküdt a törvényszék asztalán egy német igazoló irat, amely azt bizonyította, hogy apám a szabadságharc idejét Bécsben töltötte, s hogy a fegyvergyáros csak névrokon. Így szabadult meg.

Visszament Bécsbe, s különféle gyárakban vezető volt. Aztán, mikor évek múlva elszűnt nálunk az üldözés, hazatért.

Nem tudom, mi ok hozta vissza.

Bécsben három évig udvarolt egy Fanni nevű leánynak. Az azt kívánta tőle, hogy hagyja el a gépek világát és vállaljon akármi kis hivatalt. A leány gazdag volt.

Apám beállhatott volna valami olyan hivatalba, ahol csak írni kellett, mert oly gyönyörű írása volt, hogy ma is bámulom, de az ő lelkét csak a gépek érdekelték: a holt vas, amelyet az emberi elme élővé változtat s rabszolgájává tesz. Megharagudott a leányra, és nem ment többé hozzá.

Valószínű, hogy emiatt jött haza is.

Itthon két gőzmalomnak a megtervezése, berendezése és megindítása volt az első munkája.

Az egyik gőzmalom a szöllősgyöröki volt, amely ma is működik.

Itt apámat két vagyonos leány is szerette volna férjül megkapni, de mind a kettő gyűlölte a vasat. Apám egy vagyontalan leányt vett el, aki nem azt nézte, hogy apám mivel foglalkozik.

A házasságkötés sok bajjal esett. A környéken csupa katolikusság van. A györöki pap azt mondta, hogy nem esketi őket össze másképp, csak ha apám kötelezi magát, hogy a házasságból származó gyermekeket katolikusoknak keresztelteti. Apám ezt alkalmi zsarolásnak nevezte, de aztán mégis megadta magát: arra gondolt, hogyha gyermeke lesz és a gyermek nagykorúságot ér, majd kinyílik a szeme, s a gyermek nincs arra kötelezve, hogy a római egyház kebelében meg is maradjon. Így lett ő apámmá, a leány anyámmá, és így lettem én római katolikus.

Szegény anyám, mintha csak egy úszó szigetre épített volna házat. Apám nyugtalan természetű ember volt: nem ismert magánál nagyobb urat; ha valaki felső hangon beszélt vele, ugyanígy felelt. Vagy ő mondott fel, vagy neki mondtak fel. Anyám sose tudhatta, hogy melyik reggel az, amelyiknek nem ott lesz az estéje, ahol éppen voltak.

Apám ebben az időben rendesen cséplőgépeket kezelt. A gépek akkor kerültek először használatba, s a gépészeket jól fizették. Apám különben ezt mindig csak ideiglenes állapotnak tekintette. Egy nagy találmányon törte a fejét, egy nagy gondolaton, amelybe aztán az egész élete beleveszett.

Ez a találmány a víznek, mint hajtóerőnek, perpetualizálása volt. Kis patakkal akart hajtani tengeri hajót: az elveszett hajtóerőt vissza akarta téríteni a gépbe.

Egy télre Kenesére vonult, a Balaton mellé, és hozzáfogott az eszme megvalósításához.

Összeállított valami malomféle szerkezetet, amelynek váza nem volt nagyobb, mint két egymásra tett szivarskatulya.

A váz vasból volt, a kerekek rézből, a tengelyek és tengelyágyak acélból.

Egy hosszú körlánc övezte a két főkereket, s a lánc olyanféle merítő-kanalakból állott, mint aminő a cséplőgépeken a magfelhordó készülék.

E kanalak visszavitték a vizet a magasba, s a leömlő víz súlya ismét hajtott.

Ez a gépezet remeke volt a számításnak és a kézi ügyességnek. A gondolat nagyban megvalósítva átalakította volna a vízimalmokat, kallókat és minden gépet, amely vízi erővel dolgozik.

Min múlt a találmány sikere, nem tudom. A gépet én szedtem szét. A finom kerekeket én játszottam el. A váz és a lánc még Sályban is megvolt. Talán most is ott van a padláson.

Elgondolkozom, hogy mért maradt az én apám abban az alacsony sorsban, ahova a szabadságharc után leszállt?

Azt kell hinnem, hogy eleinte a sok szabad időért, mert hiszen csak nyáron volt elfoglalva, később mindig több és több került a törekvéseiből és reményeiből abba a ládába, amelyre kívülről ez van írva: M a j d, belülről meg ez: S o h a. Anyám elkényeztette. A jó asztal, jó borocska, jó dohány, meleg hajlék, a gondos asszony örökös dédelgetése lassankint közömbössé tette neki mindazt, ami a családi házon kívül van.

Így maradt aztán iparos, aki vassal dolgozik, de mindennap tiszta, hófehér inget vesz magára; aki beszegődik gépésznek, de olyan a ruhája és magatartása, hogy a vendéglőben a pincér tőle vár rendelkezést és nem az uraságtól; aki szalmaszéken ül, de sonkával issza a teát, s akivel orrhangon beszél az ispán, de csodálkozással a méltóságos asszony.

Sályban lakásunk második évében kilelt a hideg, s lelt valami három esztendeig. Néha el-elmaradt egy hétig, egy hónapig, aztán megint elővett.

Nézettek engem orvossal, javassal; beszedtem rengeteg sok kínaport, ittam paprikás pálinkát, parasztnőktől javasolt utálatosságokat, mondtak rám babonás verseket is, én is húzgáltam egyszer imádkozással a fűzfa vesszejét, nem használt, végképpen semmi se.

Néha az iskolában jött rám a hideg, s ilyenkor hazaküldött a tanító. Mentem haza a hóval borított réten egymagam.

A nap rásütött a világot borító, tiszta fehérségre, amely olyan volt, mint a fényezett, fehér papiros; a varjak meg rajta, mint fekete betűk.

A fejemet láz melegítette, és én kábultan, a szememet a láztól, a napfénytől és hótól hunyorgatva vánszorogtam hazafelé. A nagy rét elhagyott volt és csendes, csak én jártam rajta, én szegény, beteg fiúcska, meg az ott csapatozó, egészséges varjak.

Nyáron valaki vendégünk volt. Egy akkora fiúcska is jött velük, mint az öcsém.

Ebéd után én a kertben kószáltam. Mikor kifelé tartanék, akkor lép be az öcsém a vendég fiúval.

Az öcsém kezében egy nagy cukorgombát pillantok meg. Heves vágy támad bennem.

- Béla, add nekem azt a cukrot!

Az öcsém mindenkor ideadott nekem mindent, de most a cukortól nem akart megválni.

- Béla, add nekem!

- Nem, nem.

S odább mentek a vendég fiúval, mintha vele volna testvér és nem velem.

Ez a semmi kis jelenet annyira marcangolta a szívemet, hogy az öcsémet napokra meggyűlöltem, s ma is, ha eszembe jut a cukorgomba, úgy érzem, mintha akkor valami nagyot veszítettem volna, valami olyan nagyot, amit az élet nem képes visszaadni többé soha.

A gombaszedés mindenkor kedves szórakozásom volt. Nem az asztalért szedtem, hanem valami érdekeset éreztem a keresésben és rábukkanásban.

A legelő egy kis futamodásnyira volt tőlünk, s eső után bőven termett ott az illatos, vörhenyes csibegomba. Szárazságban meg a pöfeteg fehérlett mindenfelé. Élvezet volt erre rálépni, s elpukkantani.

De legjobban a cseperkegombának örültem. Ha jót találtam, mindig gyönyörködtem a fehérségében, alsó, gyönge pirosságában és az illatában.

Minden évben nehezen vártam a miskolci téli vásárt. Új naptár akkor került a régi helyére.

Az egyik naptárban egy kép volt, amely ma is eszemben van. Azt ábrázolta, hogy egy fehér lovon ülő, mélázó arcú ember ballag át sűrű-sötét hátterű őserdőn, s előtte igen apró emberek hintáznak virágokon, fűszálakon.

A képnek nem volt aláírása, se magyarázata. S én sokszor eltűnődve, félálomba zsibbadtan néztem ezt a képet. Nem is néztem, éreztem. Éreztem, hogy este van, hogy az erdő csendes; a ló lépései is hangtalanul vesznek el a fűben; a fű illatos, mint a rét kaszálás után.

Aztán mikor lefeküdtem is, láttam a képet: láttam, amint a ló megyen tovább a végtelen erdőségben, a sötétség mindinkább terül, borul; végre nem látszik se fa, se ló, se ember, minden elvész az illatos, csendes feketeségbe. És a fehér ló mégis megyen benne tovább.

Az én apám talán az első cséplőgéppel vált gépésszé. Ma már mindenütt műveletlen embereket látok a cséplőgépek mellett. Az én apám azonban úr volt. Sohasem járt kék vászonruhában, hanem igenis kesztyűsen, még munkában is. A daróci Péchy gróf - mikor ott csépelt - mindennap meghívta az asztalához: a családdal ebédelt, s úgy bántak vele, mint úrral szokás.

Sályban se láttak azelőtt cséplőgépet. Mikor az apám először indította meg, csapatosan állták körül és bámulták a falubeliek.

Másnap beállít apámhoz a falu egyik, tán első legénye, Szabó Jancsi, s azt mondja:

- Vegyen magához engem, gépész uram, szeretném kitanulni ezt a mesterséget.

- Nem parasztnak való ez, fiam - mondotta az apám.

De a legény másnap, harmadnap megint ott könyörgött. Végre is fölfogadta az apám fűtőnek.

Szép nyúlánk fiú volt: tizennyolc éves, erős. A bajusza akkor kezdett hegybe szállni.

Ez a fiú csodálatos módon élt-halt a masináért. Három esztendeig hű árnyéka volt az apámnak, s még azután is, hogy Sályból elmentünk, fölkeresett bennünket és szolgált nálunk, ameddig szolgálhatott.

Máig is előttem van kitérdesedett, szürke magyar ruhájában, magas sarkú csizmájában, örökösen fütyörészésre csucsorított szájával, könnyű mozgásával. De nem lett belőle gépész. Csak a kész géppel való bánást tanulta meg, őt azonban ez is kielégíthette. Boldog volt, ha a gőzsípot megszólaltathatta. Nyári hajnalokban tíz percig is üvöltözött vele.

A három év alatt, míg Sályban laktunk, két cselédünk volt: az egyik Tera nevű. Ez egy pirospozsgás, csúnya, gömbölyű leány volt. A családi nevére is jól emlékszem, de azt elhallgatom. Ezeknek a családja szegény parasztcsalád volt, de mindig derült arcú. Az apja is szőke, piros ember, s mindig vidám. Ez volt a fuvarosunk is, mikor kirándultunk a kácsi fürdőbe, vagy ha az apámnak máshova volt útja. Házukhoz én gyakorta eljártam. Egyszer búcsú alkalmával ott is lelt ki a hideg. Én, hogy a mulatságot abba ne kelljen hagynom, elbújtam a színükbe, a kocsijukra, amely meg volt rakva szénával. S ott a széna tetején eldőlve reszkettem és delirizáltam.

Terának sok nótája közül kettőre emlékszem különösen. Az egyik volt a Csehó Pista-nóta:

A másik nóta:

Mind a két nóta hosszú volt, de megtanultam tőle. Csehó Pistának meg a fekete város szerelmesének a tragédiája úgy előttem volt, mintha festett képben látnám. S ezekben éreztem először a költészetnek szent borzongásait.

Egyszer a szülőim a miskolci vásáron voltak. Hozzánk be volt rendelve Szabó Jancsi is, hogy vigyázzon reánk, Jancsinak a szeme azonban nem annyira rajtunk volt, mint inkább mindig Terán. Nem velünk játszott, hanem azzal. Ölelgette, birkózott vele. S a Terának ez tetszett, mert hiszen vidám volt. Este meggyújtottuk a lámpást és figyeltünk minden kocsizörgésre, de a szülőink késtek.

Egyszer azt mondja Szabó Jancsi:

- Fogadjunk, hogy én úgy lecsavarom azt a lámpást, hogy a lángja nem látszik, oszt mégis ég.

Le is csavarta. A szoba elsötétedett. Én nem értettem, hogy mi van ezen csodálni való, s nem is emlékezném reá, ha a sötétség nem untatott volna, hogy olyan sokáig tart.

A másik cselédünk Marcsa volt, egy kis sovány, fakó leány. Mindene fakó volt: az arca, a haja, a szeme, még a ruhája is a sok mosástól elvesztette a színét.

Marcsa dajka volt nálunk, csöndes, álmodozó leány. A legkisebb öcsém az ő ölében volt a legnyugodtabb.

Az öcsém keresztapja (Ábel Mihály) egyszer ajándékot küldött nekünk: az öcsémnek ólommadarakat, amelyek olyanformán voltak készítve, mint az ólomkatonák; nekem meg festéket küldött és rajzmintákat.

Az ólommadarak lassankint elkallódtak, kinek a lába törött le, kinek a feje. A festékeim is elvesztek.

A következő nyáron hazament a Marcsa, nem tudom, mi okból. Talán beteg volt. Egyszer aztán az anyám engem küldött el érte.

A temető közelében laktak. Marcsa nem volt otthon. Az anyja behívott a szobába, és azt mondta, hogy várjam meg Marcsát, aztán együtt menjünk haza.

S hogy ne unatkozzam, levett egy kis lapos gyékénykosarat a mestergerendáról. A kosárban fonál, viasz és házi szerszámok között egy szétdűlt, fűzött könyv volt: Rontó Pál története, Gvadányitól, a régi első kiadás.

A kezembe nyomta, s kiment a szobából.

És én olvastam Rontó Pált.

Odáig olvastam, mikor Pali bejut a zsidó szobájába, s ki akarván menni, megszorul az ablakrácsban.

Ezt nagyon megszerettem, s hogy így fölemeltem a fejemet, az ablakra pillantottam.

Mit látok ottan? Az ablak deszkáján ott hevert a mi sok elveszett ólommadarunk, a festékem, a ceruzám, az anyám gyűszűje és más efféle apróságok.

Alig vártam, hogy hazaérjek. Otthon elsusogtam az anyámnak, hogy a Marcsa micsoda tolvaj.

Anyám hallgatott egy darabig, aztán azt mondta:

- Ne vesd neki szemére. Jól tud bánni a kisgyerekkel.

Még külön is fel kell jegyeznem Ábel keresztapánk ajándékát. Az említett festékeken kívül egy képeskönyvet is küldött, amelynek címe volt:

Ezt a könyvet sokszor átolvastam, de mély hatást nem tett reám.

Jobban tetszettek a festékek, s különösen a festékek mellé helyezett matt üveglap s néhány rajzminta.

Az üveglapon átlátszottak a képek, s ceruzával utána lehetett vonni mindent. Csakhamar rajzoltam papirosra is, és kifestettem vastagon.

Legjobban ibolyát szerettem festeni. Nem is annyira ibolya volt az, mint inkább a flokszvirághoz hasonlított, de nekem azért mégis ibolya volt.

A kék és zöld festék gyorsan fogyott az ibolyákban, s egyszer csak egészen elfogyott. Más színű festékkel alig játszottam.

Ez volt az én rajzoló tudományom alapja és összes iskolája.

Az üveg már néhány nap múlva eltörött, s a festékek is elkallódtak, de én tovább rajzoltam az emberfejeket, s az iskolákban később közkedvelt torzkép-rajzoló voltam.

A Kajla-malomban inast szabadítottak. Anyám a molnárnéval jó viszonyban volt, hát őt is meghívták. Én mentem el vele.

A molnár szobájában már akkor ott voltak a fiú szülei, keresztszülei, a Csákó-malmi molnárok és még egy harmadik malom molnárai.

A fiú fel volt öltözve ünnepiesen, a szokásos világosszürke, magyar molnári ruhába, s mondhatom, hogy ostobább és meghatottabb arcot nem láttam.

De lehetett is szegény nagy zavarban. Az ő tiszteletére ünnepelt a malom, de a komoly dikciók végén mindig csúfot tettek belőle.

Először is nem volt szabad addig az asztalhoz ülnie, míg legénnyé nem nyilvánítják. A harmadik tál ételnél fel is állt a legöregebb molnár, s beszédet mondott, hogy milyen nagy jelentőségű ez a nap.

A fiú hallgatta áhítattal. A beszéd végén poharat adtak a kezébe, s egy molnár úgy igazított a székén, mintha helyet csinálna az asztalnál a fiúnak, egy legény meg üres széket igazított oda.

A fiú ezt nem magyarázhatta másra, mint hogy neki most már az asztalhoz kell ülnie.

Hát amint leülne szegény, a legény elveszi a széket, a szegény inas leül a földre, csak úgy koppan.

- Jegyezd meg - szól a szabadító mester -, hogy addig ne ülj az asztalhoz, míg azt nem mondják: tessék, ülj ide.

Aztán valami hengereket hoztak be, s azokra fektették először háttal, aztán hassal. Akkor aztán minden legény vágott rá egyet a pálcával - bizonyosan, hogy eszébe jusson a szabadulás napja.

Erre a szabadító mester elővett egy papiros forintot a tárcájából, s letette maga elé.

- Most már legény vagy, fiam - mondotta ünnepies hangon -, s aki neked még egyszer azt meri mondani, hogy: te, így vágd pofon.

Azzal úgy pofon vágta szegény gyereket, hogy szinte csattant. Akkor aztán a mester nekiadta a forintot, az asztalhoz ültették, s a fiú arca sugárzott a boldogságtól.

A legkisebb öcsémnek Árpád volt a neve. Eleven, kis szőke gyermek volt, göndör hajú és fehér arcú.

De alig múlt kétéves, meghalt. Gondolom, difteritiszben halt meg.

Én láttam őt meghalni. Az én ágyamban feküdt, hanyatt. Az arca még fehérebb volt, mint szokott lenni; nem beszélt, de végtelen szomorú volt ez a gyermekarc.

Anyám ott ült az ágy szélén és föléje hajolt. A szobában csak ketten voltunk. Néztük őt némán.

Mikor a gyermek utolsót lélegzett, anyám elfulladó hangon rebegte:

- Eredj, menj apádért.

Másnap koporsóba tettük. A koporsó szép volt, s Árpádot mindenféle virággal rakták körül az ismerősök.

De az arca, ez a szép gyermekarc a koporsóban is szomorú volt, mintha őt is az búsítaná, hogy meghalt.

Laszky Bécsben lakott; csak a nyarat töltötte Sályban.

A birtokot akkor tavaszon vette, mikor mi odaköltöztünk, s az elhanyagolt parkban nagy átalakítások történtek.

Volt ott egy mesterséges barlang, annak a tetejét áttörte és kék üveglappal boríttatta be. A fákra meg a bokrokra egy láda üvegcsengettyűt hozatott.

A kertész teliaggatta ezekkel a fákat meg a bokrokat: dróttal kötözték fel, s Laszky előre örült, hogy mikor szél fúj, milyen bűbájos csilingelés lesz a kastély körül.

Persze, mikorra a szél megérkezett, nem talált a parkban egy csöngettyűt se, a falubeli parasztgyerekeknek azonban mindegyiknek volt üvegcsengettyűje.

Többnyire magányosan barangoltam a réten, az erdőn, a patak mellett; s az idő mindig gyorsan múlt.

Néha mégis játszottam társaságban is.

Egyszer az ó-kútnál játszottunk. Egy nagy fiú kiválasztott közülünk kettőt: egyik volt az angyal, másik volt az ördög. A nagy fiú mindegyiknek adott virágnevet, s mi sorban ültünk a kút körül.

Jött az angyal lábujjhegyen lebegve, s mondogatta:

- Alleluja, viszem a Szegfűt!

Ha volt köztünk Szegfű, elvitte. Ha nem volt, visszatért a helyére.

Aztán jött az ördög, a nyakát behúzva, karjaival malmozva, s hangját elvastagítva mondotta:

- Cin-cin - bum-bum, viszem a Napraforgót!

Ha volt köztünk Napraforgó, elvitte. Ha nem volt, visszatért a helyére.

A nagy fiú megmagyarázta, hogy a játéknak az a vége, hogy ha az ördögnek kevesebb a népe, akkor utcát állunk és az ördög elfut közöttünk, mi meg jó nagyot ütünk a hátára.

Ez a játék nagyon tetszett nekem. De alighogy elkezdtük, egy megvadult ló rohant át a falun, s a játék emiatt abbamaradt.

Azóta sokszor szerettem volna ezt a játékot eljátszani, de nem jött össze soha akkora társaság, hogy eljátszhattam volna.

Csak álmaimban játszottam. Láttam az ördögöt, amint jön a karjával malmozva s brummogja nagybután:

- Cin-cin - bum-bum! Viszem a Napraforgót!

Már régen kellett volna nekem egy Szertartástan. Apámnak mondottam is sokszor, hogy kell egy ilyen című könyv, de a könyvet nem lehetett másutt megvenni, mint Miskolcon, téli időben meg nem ment Miskolcra senki se.

Végre is apámnak valami csekély dolga is volt Miskolcon, s nem is annyira azért, mint inkább a könyvért bekocsizott Miskolcra. Egy napba került onnan megfordulni.

Én alig vártam, hogy megvirradjon, kihúztam a párnám alól a könyvet, és olvastam.

Apám már akkor régen fenn volt. Kívülről jött be pipázva. Ahogy rámnéz s látja, hogy én valami furcsán bámulok a könyvbe, megszólal:

- Mi az, amit olvasol?

- A pápa papucsa - felelem. - Tetszik-e tudni, hogy miért kell megcsókolni a pápa papucsát?

- Miért?

Olvasom a könyvből:

- A pápa papucsába szent ereklye van bevarrva.

Apám hozzámjön, kiveszi a könyvet a kezemből, s az ablakhoz tartva olvassa, a szemöldökeit összeráncolva.

Mikor elolvasta, megfordult: ment egyenesen a kályhához, és beledobta a könyvet a tűzbe.

Azután kiment a szobából szótlanul.

Nyáron, ha az apám olyan közel csépelt, hogy tőlünk vittek ki neki ebédet, ebéd után én vittem ki neki a feketekávét.

Néha két-három kilométernyi utat is megtettem így gyalog és egyedül.

A porcelán kis edény kendőbe volt foglalva, és én andalogva mentem a keskeny gyalogutakon.

Különösen szerettem, ha lábon álló gabona között vitt át az út. A pipacs, a búzavirág s a vadborsó karminpiros virága gyakran megállított. Minden ilyen virágot leszakítottam és néztem, bámultam, kalapomhoz tűztem.

Szerettem lefeküdni a szép virág mellé, hogy a virág a fejem mellett legyen, s néztem az égen fehérlő felhőket, hallgattam a gabona susogását.

A feketekávé persze mindig kihűlt.

Egy este átküldött anyám a majorba, kanászékhoz. A kanászné kellett valami konyhai munkára.

A kanász éppen az asztalhoz ült, hogy vacsorát egyen. Az asztalon ott volt már a tányér, s mellette a kanál.

- Tessék, Gézácska - mondotta az asszony.

S még egy tányért tett az asztalra.

Nekem persze eszem ágába se volt, hogy velük egyek.

- Tessék, no, üljön ide. Talán bizony utálja a szegény embert?

Ezzel megfogott. Leültem, és nagykelletlenül ettem a levesből. Valami krumplileves volt, s olyan durva galuska benne, mintha homokból gyúrta volna.

Közben a kanász tréfás anekdotával mulattatott, amelyből akkor még szerencsére semmit sem értettem, de arra emlékszem, hogy a felesége illetlennek találta a történetet, s azt mondta neki röstelkedve:

- Ugyan, hallgasson kend, ögye ki a fene a pofáját.

Aztán az asszony hazakísért.

Az anyám sok baromfit tartott. Volt miből. Apámnak cséplés idején itt is, ott is ajándékoztak néhány zsák ocsút. Nyáron meg, hogy út mellett laktunk, a sok tyúk, csirke hordás idején mindig a kocsiúton sétált.

A baromfiak között legjobban szerettem egy fehér kakast. Gyönyörű nagy állat volt és tiszta. Piros taraját kevélyen hordta, s amerre járt, a tyúkok csapatosan követték.

Még a kukorikolásban is volt valami méltóság. Más kakas kitátja a száját, s üvölt egyet. Ez kukorikolás közben hármat is lökött a nyakán, csakhogy minél tovább tartson a nóta, s mikor elvégezte, megelégedetten pillantott maga elé.

Én az uzsonna-kenyeremből mindig adtam a kutyánknak meg ennek a kakasnak.

Egy tavaszi vasárnap délelőttön a vatai ispán jött hozzánk. Apám szívesen fogadta. Anyám kisietett a konyhába.

Egyszer csak látom, hogy a cselédünk ocsút szór a tyúkoknak, s mikor azok egymás hegyin-hátán kapkodják a szemet, csak közéjük nyúl, és felragadja a fehér kakast.

A kakas rúgott, kiáltott.

A cseléd fölvette a nagy konyhakést, és kiállt a kakassal a konyha elé. Hátrafogta a szegény kakas fejét, és nyissz! - elvágta a nyakát.

A kés éles volt, és a szegény kakas nyakából dőlt a vér.

Aztán eldobta.

A kakas nyaka annyira el volt vágva, hogy lefityegett. De még így is annyi erő volt benne, hogy ide-oda ugrált, hányta-vetette magát az udvaron, azután egy helyen vergődött néhány percig, míg végre mozdulatlan maradt.

Azóta se volt fehér kakasunk.

Öreganyám (anyám anyja) csaknem minden évben meglátogatott bennünket, s heteket, hónapokat töltött nálunk.

Ilyenkor ő imádkoztatott bennünket. Szóról szóra azokat az imádságokat mondatta el s ugyanazon diktálással, mint az anyám. De már ő nem engem imádkoztatott, hanem az öcsémet, Bélát.

Az imádság végén ő aztán még ezt mondotta:

"Adjon Isten jó éjszakát apámnak, öreganyámnak, testvéreimnek."

Másnap ezt nem mondta el az öcsém előtt, csak annyit mondott neki:

- Jó éjszakát apámnak, anyámnak...

Amire az öcsém folytatta:

- Öreganyámnak, testvéreimnek, Zordonnak.

A tiszttartónak a kisleánya volt. Valami kevéssel fiatalabb, mint én. Fehér arcú, nagyszemű, ábrándozó gyermek.

Hogy Dózsa Örzse nem beszélt többé velem, egyszer csak rámosztották az iskolában, hogy ő a szeretőm.

Én már akkor ismertem Vilmát. Gyakran játszottam vele a tiszttartói ház árnyékos fái alatt, azonban, mikor iskolába adtak, elmaradtam tőle.

Abban az időben történt, hogy egy népdalt hallottam. A szövegére nem emlékszem, csak a tartalmára. Arról szólt, hogy egy leány kimegy a mezőre, a legény leteríti a subáját, s megöleli, megcsókolja az ő kedves babáját.

Én, mikor azt a nótát hallottam, a poézis édes borzongása futott át rajtam. Álmodozva mentem a réten, s képzeletemben láttam a leányt, akit a legény megölel.

Miért szereti a legény a leányt? - mit tudtam én még akkor. Csak annyit értettem, hogy szereti; és ez a kép: a mező, a legény és leány ölelkezése a leterített subán, ez elbájolt engem.

Egy téli uzsonna-tájban leküldött értem a tiszttartóné, hogy engedjenek fel a lányokhoz játszani. Vilmának egy nénje is volt: tízéves, komoly kisleány. Ezt Idának hívták.

Fölmentem, és játszottunk. Képeskönyveket nézegettünk. S én eközben figyelemmel néztem meg a Vilmát, akiről azt mondták nekem az iskolában, hogy szeretőm.

A telt arcú, barna szemű, szép gyermek valami finom alkatnak tűnt fel nekem, valami nem földinek. Nagy szeme volt és vállig érő, barna haja; finom orrocskája, piros szájacskája. Az anyjuk szépen járatta őket. Olyanok voltak, mint a skatulyából kivett bábuk. Hát én titkon vizsgáltam őt, különösen az arcát, nagy nyílt, ártatlan szemeit. Tetszett nekem, és áhítattal bámultam reá.

Aztán bujósdit játszottunk. Én az ágy alá bújtam, s ő meg mellém. Ida keresett.

Az ágy alatt az arcunk összeért. Mintha egy selyemkendő ért volna az arcomhoz. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Megcsókoltam az arcát, a száját, tiszta gyermeki szívvel.

Ő meg visszacsókolt, igen visszacsókolt, s nem is egyszer.

A nevelőkisasszony ott állt a szobában, de nem szólt érte.

Én meg a játék után boldogan mentem, s felőle álmodtam.

Egy téli estén (délután négy és hét között) a Vilmáék szobájában ültem az asztalnál. Két gyertya égett ott, és olvastunk vagy írtunk - már nem tudom.

Csak arra emlékszem, hogy egyszer abbamaradt a beszélgetés, és az unalom percei jelentkeztek.

Nekem egy pillanatra az az ötletem támadt, hogy hozzáérintem a hajamat a gyertyához, és majd ezen nevetünk. Úgy is tettem.

Hát a láng bele is kapott a hajamba, de nevetés helyett ijedelem támadt a szobában.

A guvernánt kiáltva kapott hozzám. A lányok is elrémültek.

Az ajtót ki kellett nyitni. Én meg röstelkedve, hallgatva, szégyentől meleg arccal ültem a helyemen.

Egy napon valami gyászhír érkezett tiszttartóékhoz. Úgy emlékszem, a távolban lakó öregmama halt meg. A szobákban csend volt és szomorúság. Neki is megparancsolták, hogy szomorú legyen, és ő szomorú is volt. Széket húzott az ablakhoz, és a fejecskéjét a kezeire támasztva, kedves bánatossággal nézett az udvarra.

Én is segítettem neki szomorkodni. Odatérdeltem melléje, és szintén kinéztem az ablakon.

Akkor beszéltünk először arról, hogy szeretjük egymást.

- Vilma - mondtam elmerengve -, ígérje meg, hogy maga lesz a feleségem.

- Ígérem - felelte komolyan és egyszerűen.

- Isten bizony?

- Isten bizony!

A szívére tette a kezét, és az ég felé pillantott. Az "Isten bizony" nagy szó volt nekünk. Mind a ketten hittük, hogy az Isten a nagy urasági lak padlásán lakik, s nemegyszer látni is véltük hosszú, fehér és lengedező szakállát.

- Maga úgy hí engem, hogy te.

- Maga is engem?

- Én is.

- És mit fogunk csinálni?

- Játszunk. Délben mazsolát eszünk. Délután virágot szedünk. Ősszel szüretelünk.

- Télen belebújunk egy nagy meleg bundába, olyan puha szőrű bundába, mint a mamáé.

- És mesélünk.

- Mesélünk egymásnak.

Aztán hirtelen elborulva így szólt:

- De hátha nagyok leszünk, aztán elmegyünk innen lakni, aztán sohase látjuk egymást?

Egy percig hallgattam, aztán így feleltem:

- Még ha a világ végére, a Balatonig mennénk is, én fölkeresem Vilma, és mégiscsak maga lesz a feleségem.

Két év múlva elköltöztek Budapestre. Ott egyszer (huszonöt év múltán) kerestem őket, de nem találtam.

Egy kisgyermeket temettek. Valami tanyáról hozták be. A koporsót a papház elé tették.

Az anya bemegy a paphoz. A folyosón találja, amint ebéd után csibukozik, és zokogva mondja:

- Itt vagyunk.

Engem az asszonynak a zokogása mélyen meghatott.

- Ne sírjon annyira - mondja a pap jólelkűen -, hiszen lássa, az Isten akaratából történt minden. Ebben meg kell nyugodnunk.

S ezt mondva kiütötte a hamut a pipájából, és ásított.

Harsányban járt az apám, s mikor megjön, beszéli az asztalnál, hogy valami ispánnak vagy kinek a fia, egy nyolcesztendős fiú, latinul tud, de úgy megtanult az latinul, hogy akármiféle latin könyvet megért.

Ez az elbeszélés nekem szenvedést okozott. Bántott, hogy van egy fiú a világon, akit az apám különbnek tart, mint engem.

Napokig levert voltam és vele jártam, vele álmodtam azzal a harsányi fiúval. És gyűlöltem őt.

Később, harminc esztendő múlva, mikor már magam is apa voltam, s egy nyolcéves fiút nevelgettem, a harsányi gyerek átalakult a fantáziámban két gyerekké: az egyik volt Tihanyi Pista, aki nagyon jó tanuló és jó erkölcsű fiú; a másik Tihanyi Jancsi, aki mindig bolondot cselekszik, rendetlen és rossz tanuló.

A szükséghez képest találkoztam hol egyikkel, hol másikkal, s beszéltem el a fiamnak, hogy mi történt a Jancsival vagy a Pistával. A fiam pedig gyűlölte a Jancsit, és szerette a Pistát.

A sályi kastély dombon van, a patak lenn a konyhakert alatt. A parkot és a kertet a falu kocsiútja szeli ketté.

A parkot öntöztetni rengeteg költségbe került.

Laszky báró azt eszelte ki, hogy levitette a gazdasági szivattyút a patakhoz, és csövön át nyomatta fel a vizet egy nagy kádba. A kád a lóistálló mellett állott, a park kőfalán belül.

Hát így meg is takarított sok munkaerőt, csakhogy másféle kellemetlenség támadt: akik a szivattyút nyomták, sose tudhatták, hogy mikor telik meg a kád. A víz néha kiömlött és befolyt az istálló felé, talán még az istállóba is.

Apám látta ezt a vesződséget, s mosolygott.

- Segítek a bajon - mondotta az uraságnak.

Megmérte a kádat, kőfalat, aztán egy lécre bádogkarikát szegezett: a karikát beföstötte mínium vörös és fehér színre; a lécet meg beillesztette egy elhasznált kocsikerékbe. Most aztán, mikor a kád megtelt, a víz fölemelte a kereket s vele a jelző-táblát. Az emberek messziről is megláthatták, hogy a kád éppen színig van, mert akkor volt a tábla éppen a kőfal fölött. Bámultam az apám találékonyságát.

Egy augusztusi vasárnapon kocsira ültünk, s mentünk Kácsra. Emődi bácsi vitt bennünket, s mindnyájan vidámak voltunk.

A kácsi út erdős, hegyes-völgyes. A kereket hol meg kellett kötni, hol eloldani. A kocsiban néha le kellett hajolni az erdei fák kinyúló ága elől.

Egy helyen nyúl futott át az úton.

- Nem lesz szerencsénk! - mondotta apánk tréfásan.

Mi az öcsémmel olyan szobában fürödtünk, amelyben két kád volt.

- Gyere az én kádamba - szóltam neki -, hadd csapjon ki a víz a szélén.

Öcsém kiugrik a maga kádjából, s ahogy átjönne a síkos kövön, elcsúszik: olyat vágódott, hogy a két tenyere akkorát szólt, mint a pisztoly.

Én persze nevettem, ő meg nyögött.

Fürdés után én körülkószáltam a mogyoróbokroktól sűrű környéket. Mikor visszatértem, odaálltam a kuglizóhoz, s néztem, hogy hogyan játszanak.

A golyó egyszer kiugrik, s úgy talál engem fejbe, hogy majd felfordultam.

Akkor aztán én nyögtem, és az öcsém nevetett.

A hetvenes évek elején követválasztások voltak. A mi falunkban is lengtek a zászlók. A falu balpárti volt. Jelöltje: Duka Ferenc tiszttartó.

Az én apámat szerették a parasztok. Nemcsak a modoráért szerették, hanem azért is, hogy tűz idején mindig ott termett az uradalmi fecskendőgéppel a vész színén, akármilyen szegény kunyhó volt is az, és megmentette egynéhányszor a falut az elégéstől. Ő volt egymaga a tűzoltóság. A tűznél nem hallatszott más parancsszó, csak az övé. Közbe-közbe tréfás megjegyzéssel mozdította munkára a szájtátókat is.

A tiszttartó ismerte az apám tekintélyét, s különben se volt bajuk egymással soha, hát a követválasztás idején ugyancsak mézes volt az apám iránt. Elvitte magával, amikor szónokolt, de az ő szónoklatánál többet hatott az apám egynéhány tréfás megjegyzése, amit a nép közé eresztett.

A népre semmi sem hat jobban, mint a nevetségtől való félelem, s az apám mindig tréfára járó elméje hamar megtalálta mindennek a gyenge oldalát.

A tiszttartó négyes fogaton ment a választásra, Mezőkeresztesre, s maga mellé ültette az apámat.

A választás estefelé véget ért, s a tiszttartó zászlókkal és koszorúkkal díszített hintóban tért haza.

Apám nem jött vele. Később, egy óra múlva érkezett meg parasztkocsin.

Nevetve beszélte, hogy amint Dukát megválasztották, nem törődött az vele többé semmit: a hintó nem várta meg az apámat, s Duka azt se mondta neki: köszönöm.

Apám nem bosszankodott ezen egy percig se; azonnal tréfásan fogta fel, s évek múlva is ez volt az anekdotája, ha az emberi hálátlanságot akarta illusztrálni.

Abban az időben (1873-ban) halt meg a Duschek, az 1848-49-i pénzügyminiszter.

Apám az Igazmondó című lapot járatta, s elkomorodva olvasta, hogy az mit ír Duschekról.

- Ez nem igaz - magyarázta az anyámnak -, Duschek hazaáruló gazember volt. Be tudom bizonyítani.

A következő napokon apám folyton az íróasztala előtt ült és írt: nagy árkus papirosokat írt tele.

Aztán felöltözött az ünnepi ruhájába, s elment a református paphoz.

Estefelé hazatért, s azt mondta anyámnak:

- A pap lebeszélt. Azt mondja, hogy ne nyomassam ki. A gyermekeim valamikor nagyok lesznek, s rajtuk állnak majd bosszút ezért a cikkért.

Fel-alá járt a szobában, aztán belevetette az írást a tűzbe. Ettől a naptól kezdve visszaküldte az Igazmondó-t, és nem járatott többé más hírlapot se.

Sályi tartózkodásunk utolsó heteiben egy sápadt arcú, árva fiúcska került a faluba. Ha jól emlékszem: a suszter fogadta örökbe. Körülbelül hétéves lehetett. Félig parasztruhába volt öltözve, félig úri ruhába, s mindig mezítláb és hajadonfővel járt.

Ez a fiú fuvolázott fuvola nélkül. Valami csodálatosan szép, rigószerű trillázó fuvolahangon fújt el akármicsoda nótát, de úgy, hogy mindenki elbűvölten hallgatta.

Én a boltban találkoztam vele először, ahol a boltos flótáztatott vele. Másnap már ismeretségben voltam a fiúval, s kértem, hogy magyarázza meg a titkát.

A fiú mutatta, hogyan görbíti tölcsérszerűen a nyelvét, s hogyan ütögeti a trilláknál a szája padlásához, de hiába próbálgattam, csak félig sikerült.

Ma már megértem, hogy nem a nyelve elgörbítésében állt a titka, hanem abban, hogy rendkívül jó hallása volt a fiúnak, és a fütyülésben idealizálni tudta a hangokat.

Nem tudom, mi lett belőle.

Sályban láttam először méhrajzást. A tanítónak valami öt kasból álló, rozoga méhese volt, az udvar hátsó részén levő kertecskéjében. A méhek déltájban rajzottak. Kerengő repülésük betöltötte az udvart. Olyan gyorsan repültek, hogy minden méh drótszálnak látszott s a levegő egy óriás gombolyagnak.

A tanító szitát tett a fejére, és ügyesen befogta őket.

Ebben a kis kertben egyszer egy tavaszi délután a tanító maga sétált, meg én voltam ott egymagam. A felesége is kijött, s csendesen beszélgettek.

Egyszer csak a tanító félresimította a bajuszát, s a feleségét megölelte, megcsókolta.

Én röstelkedve fordítottam el a fejemet.

Egy nyári alkonyaton hazafelé tartottam az öcsémmel. A csorda akkor jött haza. Egy tehén nekünk szegezte a szarvát s felénk rohant. Mi rémülten futottunk át az árkon, s lapultunk a kerítés mellett.

A tehén tovább rohant, figyelme bizonyosan másra irányult; aztán meglassúdott, és csendesen ballagott tovább.

Anyámat csaknem minden paraszt-lagziba meghívták nyoszoló-asszonynak. Anyám sose ment el egybe se, de mindig küldött egy vagy két nagykalácsot.

A kalácsot a cselédünk vitte el, s én is mindig vele mentem. Néha ebéden is ott voltam vagy vacsorán, s hallgattam a vőfélyek rigmusait.

Esküvőről hazajövet a legények mindig pisztollyal lövöldöztek. Ha meg a szomszéd faluból hozott valaki menyasszonyt, szalmakötelet kötöttek sok helyen a kamaszfiúk az utcán át.

A lovak néha megijedtek, de a kocsis virtusnak tartotta, hogy át tudta töretni a lovaival a szalmaköteleket.

Egy zsidó boltos, aki a piacon lakott, várta a boltja előtt az apját a vasútról.

Hogy örömének hangos kifejezést adjon, kiállott a kocsi érkezésekor az útra, s bal kézzel a kalapját lengette, jobb kézzel meg pisztolyt fogott, s a magasba lőtt.

Ma sem értem, hogyan történhetett, de belelőtt a bal tenyerébe.

Apám tíz órakor mindig egy lágy tojást evett.

Levette a tetejét. Azt nekem adta. Aztán vágott két szeletke kenyeret. Mind a kettőt belemártotta a tojásba. Egyik szeletet adta Bélának, másikat Árpádnak.

Hogy neki hogyan lehetett elég, ami megmaradt? - nem tudom.

Egyszer egy vén koldus jött hozzánk. Apám behívta a szobába. A szoba közepére széket tett, beszélgetett vele, aztán bort adott neki és egy forintot.

Anyám pörölt a koldus eltávozása után, hogy hogy lehet ilyen ronda embert a szobába behívni?!

Apám azzal mentegetőzött, hogy a koldus honvéd volt a szabadságharcban.

Apámnak volt érzéke a természet szépségei iránt. A szép alkonyat, a távolban kéklő hegyek, a Balaton, szóval a természetnek nagyszabású pompái mindig lelkesedő szavakra gyújtották, de az apró szépségeket, amelyek lépten-nyomon elénk akadnak, azokat nem látta, mint ahogy a legtöbb ember nem látja.

Egyszer valahol messze csépelt, s nekem levelet küldött. A levél kicsi volt, s a pecsétet valami ceruzavéggel nyomta reá. Csak néhány meleg sor volt beleírva, olyasmi, hogy tanuljak és viseljem jól magamat.

Ez volt az első levél, amit kaptam. Százszor elolvastam, és abban az elfogultságban voltam, amelyet mindig érezünk, valahányszor lélek érinti a lelkünket.

Különös, hogy hétéves koromig az időjárás nem hatott reám. Égi háborúra alig emlékezem. Azt tudom csak, hogy 1870-ben, december 1-én esett az első hó. Erre is onnan emlékszem, hogy 1870 volt az első évszám, melyet írtam, s hogy éppen december 1-én esett az első hó, összefüggést gondoltam a dátum és a tél kezdete között.

Apám pipái között volt egy fél lúdtojás-alakú, egy vastag és hosszú nyakú, bőrszínűre szívott, egy szivarsapka, amely huszár-fejet ábrázolt, a csákó széle ezüstből, és néhány borostyánköves, vastagon faragott csibuk.

Apám halála után mindezek elkallódtak.

1870 őszén kaptam az első csizmát. Ha jól emlékszem, a daróci varga csinálta. Előre örültem neki, de annál nagyobb volt a bánatom, mikor meghozták: tán három ujjnyival is hosszabb volt, mint kellett volna. Szégyelltem, és kedvetlenül jártam benne.

Egyszer a térdem alatt elszakadt a nadrágom. Tartottam attól, hogy megszidnak, hát megvarrtam magam.

Este, mikor le akartam vetkezni, akkor vettem észre, hogy hozzávarrtam a fehérruhámat is.

Egy augusztusi estén a kovácsműhely előtt ültünk és babot pirgáltunk. Az anyám, a Marcsa cseléd, meg én, meg az öcsém. Az ég szép csillagos volt, és a hulló csillagok sűrű egymásutánban futottak át az égen. Hallgatva néztük. Engem végtelenül gyönyörködtetett.

DIÁKSZÁLLÍTÁS

A kánikula melegét elfújta Demeter. A sárgulni kezdő szőlő-levelek körül valami hűvöskés ájer szökik elő, és szeptemberi hangulatot előlegez a korán ébredőknek. Ma a reggeli órákban legalább tíz kocsit láttam csöndesen végiggördülni az utcákon.

Jó vidéki mamák ültek a kocsikban, mellettük egy-két apró ember, akikre három-négy alvás után rávirrad a diákavatás nagy napja.

Akaratlanul is eszembe jutott "régi legénységem", mikor az elemi iskolát én is megkenhettem hájjal, s mikor először kezdtem érezni, hogy valami vagyok.

Az észak-sarki expedícióra aligha készültek lázasabban, mint az én diákavatásomra.

Már három hónappal előbb pácolták a fejemet a különféle "tanító urak", hogy tetemes tudománnyal állhassak meg a "tanár urak" előtt.

Én ebben a tekintetben nem is éreztem semmiféle szűkölködést a füleim között, de az apám, az nagyon skrupulózus ember volt, tömérdek próba-felvételi vizsgát állatott ki velem, s gyakorta adott bizonyos kétségeknek kifejezést, amelyekben erős vonatkozás fordult elő olykor egy szürke háziállatra.

Szegény anyám volt a legnagyobb gondban: annyit varrt, mintha egy egész árvaházat kellett volna felruháznia, és úgy megrakta mindenféle ennivalóval a ládámat, mintha valami nemzetközi koplalásversenyre készültem volna.

Nem tagadom el, hogy ezen fontos előkészületek által olykor nagyon meg voltam hatva.

Titokban gyakran tükör elé álltam, és ott bámultam magamat, olykor-olykor komoly tudományos arcot öltve s ráncot erőltetve szemöldökeim közé, mint az apámnak volt.

Az utolsó vacsora olyan volt, hogy húsvéti ebédnek is beillett volna. Az asztalra rakott fényes ezüst-gyertyatartókban fehér lánggal égtek a gyertyák, s bevilágították az egész szobát. Apám szokatlanul komolyan ült az asztalnál, anyám pedig néha hosszú, nehéz tekintettel nézett rám, mintha bele akarta volna fotografírozni a szemével a szívébe arcomat. Mellettem ült a két kisebb öcsém. Mukkanni sem mertek, enni sem ettek velem együtt, mert egy félórával előbb jól tartottam őket odakünn, a ház mögött néhány elcsent libacombbal.

Mindazonáltal valami megmagyarázhatatlan érzéstől elfogódva ültünk az asztalnál. Úgy tetszett nekem, mintha az egész szoba átváltozott volna: az ajtó nyílásában volt valami méltóságos, a bútorokon valami ünnepies fény; az aradi vértanúk a falon mintha össze-összenéztek volna s bizonyos komolysággal fordultak volna felém; más csengése volt a pohárnak, nehezebbek voltak az evőeszközök is; udvarból behallatszott a Zordon kutya nyiholása. Szerettem volna kifutni, hogy csontokat dobáljak neki, de nem mertem mozdulni.

Mikor a tányérokat elhordták az asztalról, apám pipára gyújtott, azután odavont maga mellé a díványra és sok bölcs tanácsot adott nekem; többek között azt is mondta, hogy ne felejtsem el a bölcs tanácsait, mert ő a nehéz tapasztalások iskolájából adja azokat.

És én ezt a megjegyzést nem is felejtettem el soha, hanem a bölcs tanácsait még aznap este elfelejtettem mind egy szálig.

A két öcsém a bölcs tanácsadások órája alatt kiszökött a konyhába játszani, s nekem odabenn tövisek közt ülve kellett hallgatnom, milyen jól mulatnak a Zordonnal.

Félreértések kikerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a mi Zordon kutyánk egy hosszú szőrű, téglaszín ruházatú, joviális kis játszópajtás volt; pajkos szemeiből örökös jókedv nevetett ki; ugrálni, táncolni vagy birkózni mindig kész volt; bozontos farkát zongora mellett metronómnak lehetett volna használni, s a fogai szép fehérek voltak, anélkül, hogy fogkefét és fogport használt volna. Nagyon szerettük ezt a kis jószágot, meg voltunk arról győződve, hogy mindig egy véleményen van velünk, s hogy kitűnőbb pajtás nem létezhetik a föld kerekségén. Innen volt az, hogy vacsora után mindig beeresztettük a konyhába, ahol ő minden este előadásokat tartott az ő kutyahumorával s bohó ötleteivel.

Elképzelhető hát, mennyire megcsorbítva éreztem mindennapi megszokott élvezeteimet, midőn ezen az estén komolykodnom kellett. Folyton azon töprengtem, hogy sokáig tartanak-e még az apai bölcs tanácsadások; jut-e még idő arra, hogy a Zordon kutya bohóságain utoljára nevethessek.

Várnom kellett és hallgatnom.

Anyám föl-fölnyitotta a ládámat és tömte, igazgatta, rakosgatta a sok egyetmást, amelyek közé én idejekorán el tudtam rejteni a csúzlimat, vagyis azt a kis puskát, amelynek gumi a golyó-rugója, és amellyel isteni élvezet a verebekre vadászni.

Végre, midőn már a testvéreim lefeküdtek s a Zordont is konyhábólították, az apám azt mondta, hogy feküdjünk le.

Ez volt az első éj, amelyen nem tudtam aludni.

Magam előtt láttam Sárospatakot, méltóságos épületeivel, szivárványos egével, nyüzsgő diákrajával, a jövő nagyságainak csemetéivel.

Mert az apám meg volt győződve arról, hogy ezen a helyen van az ország legjobb iskolája, s hogyha egy csöpp talentum szunnyadoz bennem, hát itt úgy megnevelik, úgy meghizlalják, hogy kiváló ember lesz belőlem.

Én ugyan nem tudtam elképzelni, hogy miféle nagyság rejlik bennem, mert határozott hajlamot csupán a madarászásra, versenyfutásra és csillagrúgatásra éreztem magamban, de azért meg voltam győződve arról, hogy bennem is lakik valami.

Már hogy mi az a bennem lakó valami, azon nem törtem a fejemet; gondoltam magamban: arra valók a tudós professzorok, hogy felfedezzék az emberben az embert; jobban érdekelt az a kérdés, hogy miféle nációk lesznek az én tanulótársaim, akad-e köztük sok jó pajtás, akik szeretik a kópéságot s mindazt, amin nevetni lehet.

Homályos ködfátyolképek kavarogtak előttem. Beleszédültem az álomba.

Kora reggel volt, mikor anyámnak gyöngéd érintésére fölébredtem.

A nagy nap érzetétől átvillamozva ugrottam ki az ágyból. Megmosdottam igazán, nem úgy, mint máskor, ha nem látták. Úgy éreztem magamat az új ruhában, mintha magam is megújultam volna.

Az egész házinépség fölkelt velem. De az öcséim nem öltöztek föl: ezúttal nem volt muszáj nekik.

Az anyám nyakig kávéba fürösztött volna, s kínált kaláccsal, de először életemben nem tudtam élni ezzel a szabadsággal.

Aztán előgördült a kocsi.

Először az apám ült föl.

Én búcsúztam.

Anyám sírt, mikor megcsókolt.

Az öcséim pityeregtek.

A Zsuzsi leány bőgött.

A Zordon kutya vonyított.

Csak én maradtam könnytelen szemekkel.

Hanem mikor a határból kiértünk, valami bolond érzés ült a szívemre: arra gondoltam, hogy azzal a Zordon kutyával is kezet kellett volna szorítanom...

Károly úrfi a gimnázium nyolcadik osztályába jár. Mikor pedig otthon van, akkor Vrana Vendel cipőművész úrnál lakik. Azonban akár az iskolában van Károly úrfi, akár Vrana Vendel úr hajlékában, mindenképpen közel áll már ahhoz, hogy "érett" legyen.

Károly úrfi a minap szállítólevelet kapott a postáról, amelyen az állott, hogy "a csomag tartalma: sajt".

Károly úrfi arca felderült.

Vrana úr és tizenhat tagból álló családja némán, de sokat mondó arcokkal osztozának az örömben.

Károly úrfi észrevevé az örömöt, és mint afféle nagydiák, az okát is eltalálta.

Kiszámította magában, hogyha a sajtból mindegyik családtag kap egy szeletkét, akkor őneki legfeljebb egy fél szeletke marad.

Károly úrfi kétségbe volt esve.

Azonban aki közel áll ahhoz, hogy érettnek nevezzék, az érettlenekkel szemben mindig erősen áll.

Míg a Vrana család leggyorsabb lábú tagja a postára járt, addig ő átszaladt a professzor úrhoz, és elkérte tőle egy órára a mikroszkópot.

A csomagot Vrana úrnak tizenhat tagból álló családja gyönyörűséggel teljes orcákkal állá körül, és a harminckét orrlyuk a papiroson átlengő sajtillatot előre is mohón élvezé.

Károly úr felvágta a spagétokat.

Néma csend és feszült figyelem.

Károly úr bontani kezdé a papirost.

A szemek ragyogtak, s mindaddig nem pislantottak egyet sem, míg csak a tányér nagyságú sajt napfényre nem került.

Ekkor általános "ah!" hangzott el az ajkakról. Vrana úr abbahagyta a talpnyújtást, és Vranáné ténsasszony kenyereket szelt az apróknak.

Károly úr tudományos képet vágott, s így szólt:

- Mielőtt megkínálnám önöket a sajtból, előbb meg kell vizsgálnom, nincs-e benne acarus vulgaris.

- Akarusz madáris? - ismétlé elszörnyedten a család.

- Mi légyen az, úrfi? - kérdé József, Vrana úrnak egyik segéde.

Károly úrfi tudományos arccal felelé:

- Veszedelmes sajtbelzeti szerves mozgomány, mely a gyomrászatban mint nem-ennivaló tárgyaltatik.

Ezzel Károly úrfi lecsippentett a sajtnak kérgéből egy darabot, és a mikroszkóp aljára tevé, aztán belekukkantott, s elszörnyűködve kiáltott fel:

- Tele van!

A tizenhat tagból álló család egyenkint tekintett a mikroszkópba, s elundorodva adta át a másiknak.

Vrana úr káromkodott.

Vranáné ténsasszony megesküdött, hogy soha életében sajtot többet nem eszik.

Károly felkapta a sajtot, és bosszúsan dobta fel a könyvespolcra, aztán elment.

Sokáig oda maradt. A Vrana család egytől egyig aludt. Csupán József segéd volt még ébren. A szeretőjéhez írt levelet.

Károly lábujjhegyen osont be a szobába. Kéjes mosollyal nyúlt fel a könyvespolc tetejére.

A sajt nem volt ott.

Összehányta minden könyvét, megnézte a földön is és mindenütt a közelben, de biz a sajt eltűnt.

Utoljára kiment a segédhez a műhelybe.

- Hallja-e, József - szólt hozzá bizalmasan -, nem tudja, hova lett a sajtom?

- Tudom bizony, ifiúr: megettük!

- Mi a ménkű?

- Megettük biz azt. Úgy jóllaktunk, hogy még. Rémítő jó volt.

- De hisz az lehetetlen?!

- Nem biz a'. A ténsasszony levette a sajtot, aztán azt mondta, hogy ű bizony nem bánja, ha meghal is, de megkóstol egy szeletkét, aztán odament a májszter úr is, aztán ű is aszonta, hogy ha meghal is, de olyan igen kívánja, hogy muszáj neki megkóstolni, erre aztán a gyerekeknek is muszáj volt adni egy csipetet, én is kértem, osztég addig kóstolgattuk, míg csak el nem fogyott.

Károly úrfi bosszúsan kiáltott fel:

- Ördög vigye el magukat, csak legalább nekem is hagytak volna egy darabkát!

Ezt a tárcát voltaképpen nem is érdemes elolvasni.

Az eperfánkról szól, a mi öreg, lombos eperfánkról. Minden háznál van efféle lombos, öreg eperfa Magyarországon. Budapesten nincs. Mert Budapest nem is Magyarország. Budapest külföld.

Hát mondom, nem érdemes elolvasni, amit az öreg eperfánkról írok. Nem is másnak írom, csak magamnak. Tartozom vele, hogy nyomtatással tiszteljem meg. Sokszor megvendégelt gyerekkoromban. Sokszor megvigasztalt. Szeretem. A fiammal gyakorta emlegetjük, és álmomban suttogni, sóhajtozni hallom a leveleit.

A mi öreg eperfánk, Isten tudja, hány esztendős, és hogy mikor került a házunk elé. A nagyanyám apja, az öreg Péter bácsi is úgy emlegette, mint a gyerekkori ebédjeinek kedves kiegészítőjét. Falun ugyanis nem teszik ebéd végeztével a gyümölcsöt az asztalra, hanem fára mászik az egész férfitársaság.

Én is rájártam, míg gyerek voltam; de, bizony Isten, most sem állhatom meg, mikor otthon vagyok.

Hát még a fiam. Azt egész nyáron lehetetlen fotográfus elé állítani. Magam is csak a ruhája után indulva válogatom ki a kis mezítlábas, falusi cimborái közül.

Édes, öreg szemű, fekete epret terem ez a fa minden esztendőben.

Ilyenkor, mint a jó édesanyát, ellepik a gyerekek, és dőzsölnek rajta. A vén fa szeretettel himbálja őket a karjain. Árnyékot terít rájuk és beborítja, simogatja a fejüket lágy, zöld tenyereivel.

Mert ennek a fának lelke van.

Nyári estéken órákig el tudom nézni mozdulatlan, rejtélyes alakját, amint ott áll elmélkedve, hosszasan kiterjesztett, nagy, sötét karokkal a kapunk mellett. És hallgatom a csöndes, lassú lélegzetét.

Olykor oda is megyek. Alája állok, és karjaimat a kerítésre fektetve, kibámulok a csöndes, hangtalan sötétségbe. Azt gondolom, tizenhét éves vagyok; és várom Mariskát.

Mariska is tizenhét éves. A harmadik szomszédban lakik. Véletlenül erre szokott jönni. A sötétben nem látom őt, csak a ruhája susogását hallom. Egyszer csak ott terem. A kerítésen át megöleljük egymást. Ő azt súgja:

- Te édes.

Én azt súgom:

- Te kedves.

Aztán érzem, hogy az arca az enyémhez simul. A szemeim megtelnek könnyekkel.

- Valaki jön...

- Nem. Nem jön senki.

Az eperfa eltakar bennünket. Nem tudja más senki, hogy egy édes pillanatnak bűbájos rajzával több van a szívünkben.

De most hiába várom Mariskát. Jól tudom, hogy nem jön el. Meghalt. És én mégis várom őt. Hátha nem igaz, hogy meghalt. Csak itt gondoltam el a hosszú várakozás alatt. Sokszor gondoltam effélét. Azt is gondoltam már, hogy öreg, fehér hajú ember vagyok. Az sem volt igaz. Az ember tizenhét éves mindig, mindig.

Az anyám kiszól az ajtón, hogy meghűlök, és hogy feküdjem le, mert már elmúlt tíz óra. Engedelmeskedem. Milyen jó, ha az embernek anyja van. Egy lomb lehajlik. Azt átölelem és megcsókolom. Érzem, hogy a fán meleg remegés fut át, és hogy utánam integet, mint akkor, mikor először vittek a városi iskolába.

Kinyitom az ablakot. Látom, hogy az ég kitisztult. A hold aranysarlója széthasogatja a fellegeket, és titkos angyalkezek csillagokat vetnek a felhők barázdáiba.

Lefekszem; és fejemet a karomra hajtva hallgatom a vén eperfának szerelmes-gyöngéd meséit, amiket halkan besuttog hozzám.

Történetek ezek szavak nélkül. Egybehullámzó, alaktalan gondolatok, amiket csak a szívével ért meg az ember. Lombjainak apró fekete árnyékai ide-oda sétálnak az íróasztalomon. Az egyik lomb lehajlik és bekukucskál hozzám. Szeretné bedugni a fejét az ablakon és nézni engem csöndesen, szeretettel egész éjen át.

Ilyenkor olyan szép, kedves és ábrándos a mi vén eperfánk, mint Mariska volt, a tizenhét éves, falusi leány.

De mikor nem érkezik meg a holdvilág, s a csillagokat tömegesen birkózó fekete felhők takarják, akkor a mi eperfánk szenved. Panaszos sóhajtásokkal emelgeti a lombjait. Takargatja magát a szél ellen, amely vad kegyetlenséggel ostromolja egész éjen át. Tépi a leveleit, csavargatja és összetördeli az ágait, miközben az eperfa sír és sikoltoz, mint egy gyönge öregasszony.

Ilyenkor bezárom az ablakot, de azért egész éjen át hallom e kínos küzdelem zaját. Ismeretlen, gonosz nagyhatalmak erőszakoskodnak a levegőben. Zúgva rohanják meg a házunkat, az eperfánkat. Lobogó tűznyilak suhannak el a háborgó levegőben és csapnak le rettenetes csattanással.

Szeretném ilyenkor védelmezni az öreg eperfánkat, de magam is félek. Fölkelek. Megtapogatom az ablakot, hogy jól bezártam-e. Jól. De azért hallom, hogyan akarják megölni.

Reggelre elvonul a vihar. Tiszta az ég. De az öreg eperfa még tele van könnyekkel; s megkuszáltan, búsan néz alá, a sárba gyalázott leveleire.

Diákkoromban, midőn a budapesti kőrakások közé kényszerítettek tanulni, esténkint mindig rágondoltam a mi vén eperfánkra.

Magam előtt láttam a barátságos, öreg, zöld eperfát, amint ott áll komolyan és mozdulatlanul, mint egy őr, az udvarunk elején, a kapu mellett. Két nagy karját a háztetőre nyújtja, s mintha az én lelkem volna, ráborul a kis falusi házunkra; és öleli, öleli.

Jókai kilencéves korában drámát írt; Liszt Ferenc, Mozart és Spielmann Poldi hatéves korukban zongoráztak; Ambrus Zoltán nyolcéves korában megkritizálta a francia irodalmat, s más neves és névtelen zsenik is mind kitűntek már a gyermekségük első évtizedében.

Én ugyan nem írtam kilencéves koromban drámát, nem is kritizáltam meg a francia irodalmat, de zongorázni már négyéves koromban megtanulhattam volna.

Fájdalom, a mi falunkban csupán a derék Malyáta tanító tudott zongorázni, de ez, mikorra én iskolába kerültem, csak hegedült.

Így történt, hogy életemnek első évtizedében nem lettem híressé.

Ezt a mulasztást nálunk senki sem vette észre, sem az apám, sem az anyám, sem magam. Az ugyan szóba került egyszer, hogy nem lehetne-e belőlem híres embert faragni, azonban Malyáta kiábrándított bennünket ebből a futólagos reményből: azt állította, hogy némely virtusok kifejlődhetnek ugyan még bennem, de a talentum az teljesen hiányzik nálam.

Akkor az apám megharagudott rám és botot keresett, hogy megrakjon; azonban én megugrottam.

Kimentem a határba, s egy szénaboglyában megrejtőzve elmélkedtem arról, hogy micsoda fogyatkozás az, ha az embernek nincs talentuma; továbbá, hogyan van az, hogy az ember észreveszi, ha a szeme, füle, vagy a lába hiányzik, de ha a talentuma hiányzik, azt nem veszi észre.

Talán most is ott törném a fejemet a szénabarlangban, ha a beborult egek alól és az én beborult fejem fölül el nem hordják.

Volt annyi időm a fészekben, hogy bizonyos előérzetek által megintve, szénával béleltem ki a ruhám belsejét.

De az apámnak akkorra elfordult a mérge. Kompromittáló kifejezést vetett össze a tanítóm nevével, s én magamban helyeseltem a nézetét.

- Akármit gondoltok az eszem felől - szóltam, mikor senki sem hallotta -, van nekem elég.

És önérzetesen kopogtattam rá a fejemre.

Egyszer, mikor úgy tizenöt éves voltam és lapokat kezdtem olvasni, valami cikket találtam a zsenikről és az őrültekről. Egy Lombroso nevű olasz ember írta. Azt mondta, hogy tanulmányozta a zseniket és azt tapasztalta, hogy azok közül nem egy kötni való bolond.

Figyelemmel olvastam át a cikknek azt a részét, amely a zsenikről szólott, és csakhamar rájöttem, hogy magam is zseni vagyok.

Ez a fölfedezés meglepett.

Sohasem gondoltam arra, hogy valaha zseninek ismerjem magamat.

Néhány percig büszkén sétáltam föl és alá a szobában, azután a tükör elé álltam, hogy megnézzem, milyen formája van egy eleven zseninek. A forma tetszett. A nézőközönség el volt ragadtatva. Az arcomban azonnal megtaláltam a rendkívüli vonásokat. A szemeim komolyak voltak és sokatmondók. Eddig sohasem vettem észre, hogy sokatmondó szemeim vannak. A szemöldökeimet hol magasra emeltem, hol összevontam. Majd szellemesen mosolyogtam, majd lesújtó pillantást mértem magamra, s végül büszke fejintéssel, boldogan mosolyogva üdvözöltem magamat a tükörben.

A cikkben többek között az is le volt írva, hogy aki zseni, annak nagyszerű gondolatai vannak.

Azonnal próbát tettem egy nagyszerű gondolat előhozására. Szorongattam, törtem a fejemet. Az agyvelőm szinte gőzölgött, azonban hiába, még csak egy közönséges gondolatom sem támadt.

Ez eleinte bosszantott, de később megnyugtattam magamat azzal a gondolattal, hogy még nem tudom a módját, miként kell a zseniális gondolatokat megjelentetni.

A cikkben az is benne volt, hogy H. Heine valószínűleg azért lett zseni, mert gyermekkorában leesett a létráról, s megütötte a koponyáját.

Szinte lángoltam örömömben, mikor ezt olvastam. Én ugyanis gyermekkoromban nemcsak egyszer estem le a létráról, hanem legalábbis háromszor, s a fejemet egyszer téglával is beütötték.

Heinével szemben három előnyöm volt.

Ettől az időtől kezdve buzgón olvastam a zsenik életrajzából a fiatal korra vonatkozó részleteket.

Petőfi Sándor szekundákat kapott, mint én.

Byron kavicsokat szeretett dobálni a tengerbe, mint én a pocsolyába.

Arany János ponyvahistóriákat olvasott, mint én.

Victor Hugo kijárt az erdőkbe, fák alá; én a fákra jártam.

Munkácsy Mihály tulipánokat festett a ládára, én szénnel rajzoltam be a falakat.

Shakespeare gyermekkorában beszökdösött a színpadi kulisszák mögé. Én a karzatra szökdöstem.

Newton almafák alatt szeretett heverészni, s egy leeső almát látva fontos fizikai tételt alkotott. Én nem alkottam ugyan fontos fizikai tételt soha, de almafa alatt én is heverésztem elégszer, és száz almát is láttam leesni.

Szóval, nem született még olyan zseni a földgömbön, akinek a zsenialitása alapvonásait magamban meg ne találtam volna.

Egy ideig titokban tartottam, hogy zseni vagyok.

Gondoltam, megszerzem valakinek azt a dicsőséget, hogy felfedezzen. Azonban hiába várakoztam: nem bírt fölfedezni senki. A professzoraim pláne olyan ellentétes nézetben voltak velem szemben, hogy azt még csak a leírásra sem érdemesítem.

Utoljára is elhatároztam, hogy magam nyilatkozom. Elhívtam a lakásomra két jó barátomat, és megvallottam nekik, hogy zseni vagyok.

Elkomolyodva hallgattak végig. Azután összenéztek, sugdosódtak, végül megcsóválgatták a fejüket, és elmentek.

Azonnal a hónom alá csaptam a gallérjaimat és a csibukot, s gyors elhurcolkodást cselekedtem.

Most már nem merem elmondani, hogy zseni vagyok. Elvonultan élek, s csak a lapszerkesztők izenetei között találkozhatnak velem. (Itt a félreismerés súlya alatt!)

Én szolgáltatom ugyanis az anyagot ahhoz a gyűjteményes izenethez, amelynek a címe: "Nem közölhetők".

Az égen mászkáló fényességek között legjobban szeretem a holdvilágot.

Már gyerekkoromban komolyan érdeklődtem iránta. Azt hittem, hogy kifli.

Enyhe nyári estéken, a házunk előtt pokrócon hasalva órákig el tudtam nézni, hogyan emelkedik fel a fák között, hogyan lebeg a lombok tetején, mielőtt beúszna az ég mérhetetlen magasságába, a csillagok közé. Ilyenkor közkedvelt Zordon kutyánk tetszéssel ráugatott.

Később, mikor kiütött rajtam a bajusz, lámpának használtam a holdvilágot, s valamennyi Vilmámmal és Mariskámmal alatta esküdtem örök szerelmet.

A hold ilyenkor mindig ravaszul mosolygott.

Azonban Mariskáim ezt rendesen nem vették észre.

- Válasszunk csillagot! - szóltak sóhajtva.

Első szerelmeimnek hasonló közkívánatára holmi apró, pislogó csillagot választottam, de nem is tudtam számon tartani, és így örök szerelmemnek égi emlékeit vagy összetévesztettem egymással, vagy pedig örökre elveszítettem. Később azonban megjött az eszem. Mikor elérkezett a csillagválasztás ideje, azt feleltem:

- Válasszuk, angyalom, a holdvilágot.

Ilyeténképpen körülbelül tizennégy imádottam szerelmét kebeleztem be a holdvilági birtokaimra, s így most nem kell keresgélnem az apró csillagok között, hanem csak egyszerűen rá kell pillantanom a holdra, s eszembe jut valamennyi.

Különben olyan szerencsém volt, hogy minden imádottam rokonszenvezett a holdvilággal.

Mikor egyszer a kántorék Vilmájával egymást gyöngéden átölelve néztük a bárányfellegek között ragyogó holdvilágot, így szólt hozzám:

- Volt ön már az Omegán?

- Az Omegán? - kérdeztem meghatottan - mi az az Omega?

- Nem tudom bizonyosan, Omega-e, vagy Ladoga. Ezt a két szót mindig összetévesztem. Valami tó az, amelyen a holdvilágnál a hercegek csónakázni szoktak. A Fekete apagyilkos-ban olvastam.

Sajnálattal jelentettem ki, hogy sem az Omegán, sem a Ladogán nem csolnakáztam még. Életemben egyszer csolnakáztam a városligeti tavon, akkor sem a holdvilág sütött, hanem a nap.

Vilma erre azt felelte, hogy szeretne egyszer holdvilágnál, akármiféle vízen csónakázni, különösen, ha valaki gitározna is.

Gondolkoztunk, hogy hol lehetne csónakot és gitárt kapni. Sem az evezősport, sem a gitársport iránt nem érdeklődött senki a faluban. A zenei ágak közül az én talentumom csak a dorombon nyilvánult, s ezt néha szerelmünknek komoly és ünnepélyes óráiban gyakoroltam is.

A holdvilág rásütött Süke Balogh János harangozó házára, és megvilágított a kerítés mellett egy nagy kenyérdagasztó tekenőt.

- Megvan a csolnak!

A Zagyva a faluvégen folyt. Én elöl fogtam a teknőt, ő hátul. A kertek alatt kiballagtunk a vízre.

A nádak között békák kuruttyoltak. A hold pazarul pompázott. Én lelkesen doromboltam a lengyel himnuszt, Vilma pedig a vízbe hajló füzek ágaiba kapaszkodva igazgatta a csolnakot.

Regényes, szép éj volt ez.

Limbay Elemérnek mind az ezerkétszáz magyar dalát eldoromboltam Vilmának, s közben-közben akkorákat csókoltam rajta, hogy csaknem kifordultunk a csolnakból.

Mikor hazafelé cipeltük a teknőt, a bakter meglátott bennünket.

- Hohó! - kiáltotta - hová lopják aztat a tekenyőt?

- Köll-e két hatos? - kérdeztem a zsebembe nyúlva.

- Vak vagyok! - felelte, elém nyújtva a tenyerét.

Odavetettem neki az egyetlen pénzdarabomat: egy miskolci veretű húszkrajcárost, de kikötöttem, hogy ezért az összegért a teknőt is tovább kell szállítania.

A fejére vette, és elmozgott, mint valami őskori teknősbéka.

Mi leültünk a padra. A mályvarózsák ránkhajoltak. Mi egymásra hajoltunk, és én őt csókolgattam, ő meg engemet.

A holdvilág oldalt járt, mintha a plébános galambdúcára kívánna leszállani.

Vilma azt az észrevételt tette, hogy a holdvilágban szent Dávid hegedül.

Egymáshoz simulva hallgatóztunk. Az éj csakugyan tele volt méla zengéssel. A vármegyének minden tücske, békája és szúnyogja muzsikált, és Vilma kedvéért szent Dávid hegedűjének a cincogását is hallottam.

Azóta valahányszor a holdvilágot látom, sok-sok szép átvirrasztott éj emléke ébred föl a szívemben. Eszembe jut sok szép leánynév. Rám ragyognak azok a holdból. De a szép órák persze nem térnek többé vissza, csak szent Dávidot látom odafenn, és most már csakugyan elhiszem, hogy elhegedüli a legszebb nótákat.

Mikor huszonkét éves voltam, egy éjjel nyugtalanul forogtam az ágyamon. Az a gondolat forgatott, hogy meg kellene gazdagodni.

- Ez jó és hasznos gondolat - jegyeztem meg félhangosan, és csudálkoztam, hogy ez előbb nem jutott eszembe.

Még sohasem voltam gazdag, de gazdag embert ismertem néhányat. Ezek aranyórás, jóltáplált urak voltak; utolsó divat szerint öltözködtek, és ha szabó jött velük szembe, nem keresték izgatottan a mellékutcát.

Másnap egy sokat tapasztalt patikus ismerősömtől megkérdeztem: mit gondol, hogyan lehetne meggazdagodni?

A patikus rámerengett a legfelső orvosságos polcra, és rövid gondolkozás után így felelt:

- Kétféle módot tudok. Az egyik: össze kell főzni valami bajuszpedrőt. A másik: el kell venni valami gazdag leányt.

Bajuszpedrő-gyártáshoz nem értek. Az utóbbit választottam.

Elvettem egy gazdag lányt feleségül.

A lány elég csinos volt és elég gazdag. Azt hiszem, még csinosabbnak is találtam, mint gazdagnak. Tudott főzni és remekül zongorázta a Kék nefelejcs-et. Az apja az esküvő előtt azt mondta, ötvenezer forintot kapok vele. Az esküvő után hozzátette: "majd ha én és a feleségem meghalunk".

Áldott jó ember volt szegény, de roppant egészséges. A felesége pláne egyike hazánk legkövérebb hölgyeinek.

Beláttam, hogy a patikus ostoba ember.

Akkor összedugtuk a fejünket a feleségemmel. A feleségem okos asszony. Én is meg vagyok elégedve az eszemmel. Néhány napi tanakodás után rájöttünk, hogy a meggazdagodásnak legegyszerűbb módja az, ha az ember sorsjeggyel százezer forintot nyer.

Sok sorsjegyet vettem. Kiszámítottuk, hogyha valamennyi sorsjegyünket kihúzzák, 8 650 000 forintot nyernénk, s ennek az elszállítására négy vagont kellene bérelnünk a vasúton. A feleségem szinte megijedt, hogy hol találunk helyet annak a sok pénznek. Magam is megijedtem, de csakhamar megnyugvást találtunk abban a gondolatban, hogy mind a kilencedfél millió forint aligha kerül hozzánk.

Az első húzásra egy hónapig kellett várakoznunk. Hogy az időt hiába ne töltsük, lázas buzgalommal igyekeztünk tönkretenni a kislutrit. Minden éjjel számokkal és sertésekkel álmodtunk, és szívünkbe véstük, amiket a lutrizásban tapasztalt öregek tanácsoltak.

Fájdalommal kellett tapasztalnunk, hogy a kislutri megbízhatatlan eszköze a meggazdagodásnak.

Kövér disznókkal egybekötött álmainknak nem felelt meg sem a brünni, sem a prágai, sem a temesvári lottóhúzás. Abban az időben gyalázatosan rossz és rendetlen járása volt a számoknak. Maga az öreg plébános, aki szakavatott lutrizó, a saját külön számhúzó-pókját ebben az időben csapta el a befőttes-üvegből.

A sorsjegyekkel vigasztaltuk magunkat.

Az első húzás előtt való éjjelen egy szemhunyást sem aludtunk.

Pedig aludhattunk volna, mert a húzásnál a mi számaink nem szerepeltek.

- Ez feltűnő - jegyezte meg másnap a feleségem.

- Ez hihetetlen - szóltam én a hírlapot letéve.

Bíztunk a következő húzásban.

Hiába: mintha a mi sorsjegyeink nem is léteztek volna a világon, minden húzás más és más számokkal végződött. Egyetlen egyszer esett meg rajtunk csupán, hogy az egyik sorsjegyünket az 5-ös szám híján csaknem kihúzták.

- Ez rettenetes! - szólt a feleségem.

- Ez borzasztó! - jegyeztem meg, búsan lebegtetve a hírlapot.

S hogy teljes legyen a szomorúságunk, kérdésünkre még a hírlap is a következő választ adta a szerkesztői üzenetek között:

"Hű olvasó. Sorsjegyei nem lettek kihúzva."

Másnap a közúti lóvonaton utazva, egy tekintélyes arcú, pepitanadrágos úriember beszédét hallgattam látszólag közönyösen, de igazában szívdobogással.

A tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr két másik, kevésbé tekintélyes arcú ismerősének előadta, hogy egy öccse önműködő üvegdugókat talált fel, és még nem is szabadalmazták a találmányát, máris harmincezer forintot kapott érte.

Úgy futottam haza, mintha kergetett volna valaki. Előadtam a feleségemnek, hogy rájöttem a meggazdagodás titkára, s elmondtam neki, hogy miket beszélt a tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr, a lóvonaton.

- A dolog egyszerű - így végeztem be a beszédemet -, valamit fel kell találnom.

Feleségem helyeselte az eszmét. Egész nap lábujjhegyen járt, és megintette a macskát, hogy ne doromboljon. Én pedig bevonultam a belső szobába és olyan mély gondolatba merültem, hogy szinte búvárruhában éreztem magamat.

Azonban hiába járt a feleségem a macskával együtt lábujjhegyen, hiába tiltotta ki a házmester a házból a verkliseket, semmiféle találmányt nem tudtam kitalálni.

- Ne essél kétségbe - szólt ilyenkor a feleségem, a homlokomat megcsókolva -, látod, Kolumbusz Kristóf sem tudta két nap alatt megtalálni Amerikát.

Egy éjjel aztán, amint a találmányok örvényében csónakáztam, hirtelen, mintha puskából lőttek volna a fejembe egy eszmét, megvolt a találmány.

- Gyújts hamar gyertyát - szóltam az asszonyhoz -, különben mindjárt elfelejtem.

Szegény feleségem csaknem az egész házat felgyújtotta siettében és ijedtében, én pedig tollat ragadva, lázasan leírtam: "Dugóhúzó!"

- Hogyan? - kérdezte bámulva a feleségem - dugóhúzót találtál fel?

- Azt - feleltem nekimelegedve -, egy csavargós kis vas, az üvegnyakra egy támaszték, és megvan az egész.

Feleségem csodálkozva csapta össze a kezeit. Zseninek nevezett. Kijelentette, hogy büszke rám. És örömünkben tán körülpolkáztunk volna a szobában, ha ugyan budapesti szobában polkázni lehetne.

Másnap elvittem a találmányomnak a lepecsételt leírását a minisztériumba, és boldogan vártuk a rejtélyes vevőt, aki az önműködő dugóhúzóért harmincezer forintot ad.

Félévig is kellett sarkallnom a minisztériumot, miközben elkeseredett élceket mondottam, hogy például nem dugóhúzót kellett volna feltalálnom, hanem szabadalomhúzót.

Félév múlva visszaérkezett a kérvényem azzal a felelettel, hogy az én dugóhúzóm már régen fel van találva.

- Ki lehetett az a gazember? - kérdeztem rogyásig meglepetve - ki lehetett az, aki engem megelőzött?

Feleségem szomorú vállvonással felelte, hogy ő nem tudja, aztán csillapított, vigasztalt. Bizony ha ő nincs, talán valami egészségtelen öngyilkosságra is rábúsultam volna magamat.

Ettől az időtől kezdve nem mertem többé feltalálni semmit.

De a meggazdagodás titkán ma is sokat gondolkozom.

Próbáltam színdarabot írni, nem fogadták el. Próbáltam könyvet írni, nem vették meg. Próbáltam meggyfapipaszárt termelni. Mind görbén nőtt. Próbáltam lóversenyeknél nyerni, s ezeken nyertem volna is, ha az utolsó beérkezőknek adták volna a nyereményeket.

Szóval mindent megpróbáltam már, mindent.

De szegény maradtam.

Pedig most már ugyancsak elkelne nálam a gazdagság. Két kis lurkó gyerek mászkál a térdeinken.

Az egyik olyan, mint én vagyok.

Szép.

A másik olyan, mint az anyja.

Gyönyörű.

Néha bizony úgy elfelejtkezem mellettük a szegénységemről, mintha nekem veretné Wekerle a monarchia minden koronáját.

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg, - édes félálom: nyugodalom.

A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő, színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.

De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való, színes gondolatok, - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és megint eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.

A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle zöldmázas cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez és szép is.

Kívül, a havas faluban csönd van, és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség s a tűznek meleg lehelete.

A macskám is itt van a lábaimnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rámnéz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása: a megelégedésnek, a maga jólérzésének melódiája. A tücsök cirpelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; - soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.

Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek meg családi történetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti a rozsda színű, selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja, és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a leányok is.

De most nincs virág, és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék, és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet, és aki a fejét a vállamra hajtaná.

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat, és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik! Ha volna olyan valaki, az már rámnézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna: a szobád nem szegény, mert te is benne vagy; - és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök, belemulandó árnyék az árnyékba; puszta, értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak-okból jelenített meg, s amely éppúgy véletlen vak-okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.

Szeretem a falut!

Szeretem benne azokat a fákkal árnyékos, apró fehér házakat; azokat a széles, füves utcákat, amelyek árkaiba belefordul a szekér, de a víz soha; szeretem azokat a kerítésen áthajló, nagy eperfákat, amelyeknek sóhajtozó lelke van; szeretem azokat a komoly, subás férfiakat, akik mind filozófusok; aztán azokat a mozgékony, piros-szoknyás asszonyokat, akik nem sikítanak, ha térdig ruhátlanul látja őket az ember, mikor - a vízben állva - a fehérneműt sulykolják. Aztán szeretem azokat a mezítlábas, fürge gyerekeket is, akik pipiskét raknak a poros út közepén, vagy kákabuzogányos háborút játszanak a szérűkön. Különösen tetszik pedig nekem az az óriási, virágos, zöld szőnyeg, amelynek közepén a falu fekszik, s amelynek szélein borjúk táncolnak, csikók nyargalásznak, míg egy-egy vén paraszt hosszú barna sávokat szánt rá az ekéjével.

Bámulom ezeket az egyszerű parasztokat, hogy milyen bölcsen és jól tudnak élni; nem úgy rohanva, sietve, lázasan, mint mi városiak, ezerféle leskelődő betegség s a vágyaknak és reménységeknek tündér arcú pofozógépei között.

A mi népünk nyugodtan él és egészségesen. Ha megharagszik, üt; ha licitálják, fizet; ha megbetegszik, meghal.

Falun minden embernek három lapból áll a biográfiája. Az egyik benne van az anyakönyvben, a másik az adólajstromban, a harmadik a fakereszten.

Ennél több nem is kell. A faluban számon tartják és összeemlegetik mindenkinek az összes bűneit, halála után pedig az összes erényeit.

Ott semmi sem mulandó.

A tudományokhoz nem értenek, de nem is kívánnak érteni. Mindegy nekik, akár a föld forog, akár a nap. A fő az, hogy a földnek jó termése legyen, a nap pedig minél korábban keljen, és minél későbben nyugodjék, hogy ne fogyjon a petróleum.

A távíró, telefon és fonográf rájuk nézve még nem létezik, ámha Szűrbontó Mihály kútágast épít, annak helyes felállításáról és könnyen való billegéséről hetekig tanácskoznak és beszélnek a faluban.

Azt sem bánják, hogy Caprivi-e a német kancellár vagy Napóleon, de ha bakterválasztás van a faluban, s egy bakterjelölt helyett kettő támad, akkor a fél falu feje vérzik utána.

Azzal sem törődnek ők, ha császár hal meg, vagy világhírű költő, de ha Balogh Túrósék tehene valami hirtelen támadt, belső baj következtében kiszenderül ez árnyékvilágból, általános, mély részvét támad a faluban. Az asszonyok sírnak. A férfiak a fejüket csóválják. A tehén biográfiája hosszasan és érzelmesen megbeszélődik, s aznap nyitva van a mészárszék is. Hasonló nagy esemény az, ha Fűző Patyi Mihály házat tapostat sárból és polyvából; ha a bíró szűre közepét kiszabja a Csutak Ádám kutyája; ha Göde Nagy Ábris a hátulsó díszét lövi el a nyúlnak; vagy ha Batók Örzse néni a vásárról hazajövet elveszti az új csizmája párját.

Ellenben a jelentéktelen események közé tartozik az, ha Mihály bácsit, a volt harangozót, kidobják a korcsmából, ha az öreg Petrencés Zsuzsa kísértetet lát, vagy ha az előbb említett Petrencés Zsuzsának templomba-menet úgy beleragadnak a lábai az agyagos sárba, hogy őt magát hat embernek kell kihúzni, a csizmáit pedig legalábbis tizenkettőnek; továbbá az sem esemény, ha Kotor Nagy Andrásné megveri az urát az udvaron.

Máskülönben csöndes és békés nép ez a falusi. Nappal is nagyobb csönd van az utcáin, mint városon éjjel. Legfeljebb akkor van egy kis csetepaté, mikor a rongyszedő Salamont közrekapják a falu közepén a kutyák, és a rongyait megrabolva, egy-egy rongyon a foguk kiszakadásáig huzalkodnak, forgolódnak.

Ilyenkor a falubeli kutyák ünnepelnek ugyan, de részint Salamon által, részint a menyecskék által fejbe és oldalba botoztatnak, amit különben a fenn tisztelt ebek kutyába se vesznek.

Salamon nevezetes személy. Ő terjeszti a falukon a civilizációt. A civilizáció ugyanis a szappannál és zsebkendőnél kezdődik. Salamon előtt senki sem mosdott a faluban szappannal.

Falun bizony más szokások vannak, mint a városon. Városon például a zsírt levesbe keverik, falun pedig a hajukra kenik az asszonyok. Falun az ételt melegítik, a tányért nem, városon a tányért melegítik, az étel meg hideg marad. Városon télen nadrág alá húzzák a férfiak azt a bizonyos fehérneműt, falun a nadrág fölé. Városon a gyerek-nátha betegség, falun egészség. Azt mondják: "fejlődik a gyerek agyveleje!"

Hát az való is, hogy a falusi embernek tisztább az agyveleje, mint a városié. A városi ember előbb szerelmes, azután megházasodik, de mással és érdekből. Falun először megtörténik az érdekházasság, azután következik a szerelem, de egymás iránt.

Sohasem hallottam, hacsak a füllentős költők nem verselték, hogy falun páros öngyilkosság történt volna. Sokkal okosabbak ott a fiatalok. Nem is reped a szívük, mint a cserépfazék. Megesik ugyan néha, hogy Örzse faképnél hagyja Gergőt, és Miskához fordul, mert ennek új szűre van, de Gergő azért sem Örzsit, sem magát nem teszi ki egészségtelen eshetőségű pisztolylövéseknek, hanem egyszerűen farag egy fütyköst, és azzal tántorítja el Miskát a szerelemtől.

Hanem az ilyen esetek ritkán fordulnak elő. A fütykös inkább ünnepi eszköz. Ezzel mérik például, hogy melyik esztendőben milyen búcsú volt. Amelyik esztendőben legtöbben nyögtek a búcsú után, az volt a legsikerültebb.

Máskülönben az egészségi viszonyok egész esztendőn át jók. Akinek véletlenül háromszoros nyilallása van, nem szalad mindjárt az orvoshoz, hanem beszedi a faluban levő, drága maradék-medicinákat, amelyek a halálos nyavalyáknak boldogultak közé sorozott áldozatai után megmaradtak.

Nagyobb betegségekben a nyárádi gulyásné szokott segíteni. Az tudós asszony. Ismeri a füvek erejét. A hetedik határból is hozzá hordják a betegeket. Ha gyógyítani sikerül, a falu a gulyásné dicsőségét hirdeti, ha pedig a beteg meghal, azt mondják: "isten rendelése". Így aztán a vén gulyásné az istennel együtt általános megelégedésre kezeli a falu egészségét.

Egyszer valami doktor ráfenyegett az öregasszonyra:

- Hallja, maga, vén boszorkány, már régen szemmel tartjuk! Ha a legkisebb panasz történik, hát fölakasztódik kelmed!

A vén gulyásné vállat vont.

Beszélhet a doktor! Az, aki meggyógyul, hálát ad érte a jó istennek, a két oldal szalonnát pedig a gulyásnénak. Aki meg Ábrahám kebelébe költözött, az nem panaszkodik.

Örökké úgysem tarthat az ember élete. Semmi sem tart örökké, legfeljebb az a fölhajtott szélű, fekete kalap, amelyet Gacsó Vak Balázs visel ez idő szerint a famíliában.

Sokszor mondtam már, hogy mihelyt tízezer forintom lesz, veszek egy pörge kalapot, egy bekecset, egy subát, és egy darab falut. Nem írok, nem olvasok, csak szántok, vetek; vasárnaponkint elmegyek a templomba prédikációt hallgatni, vagy orgonaszíjat húzni, délután pedig kiülök a vén parasztokkal a ház elé, és csöndes pipázások között megbeszélem velük a Mártonok, Andrások, Zsófik, Juliannák és egyéb Annák és Pannák életeseményeit.

Ilyenkor az ismerőseim azt hiszik, hogy tréfálok.

Pedig ez komoly beszéd.

Van egy jó barátom falun. Iskolatársam volt. Ő sem szerette a latint, én sem. Ő is megbukott a számtanból, én is. Hát barátságra léptünk, és azóta jól is érezzük együtt magunkat.

Valahányszor két-három heti szabadságidőm van, nem megyek sem Párizsba, sem Velencébe, hanem hozzá utazom Csobolyóra.

Csobolyó falu.

Nincs benne sem a lexikonban, sem a mappán, sem a kalendárium vásári rovatában.

Nem is talált oda sem a tatár, sem a török, sem a kolera. Az idegenek közül mindössze én tudom ezt a helyet, meg a végrehajtó.

Ismernek már ott engem a kutyák is, meg a bikák is. Amint végigkocsizunk a falun, minden ember köszön. Én is köszönök, s megkülönböztetett tisztelettel emelem meg a kalapomat a vén, megrozsdásodott pléhkrisztus előtt, aki a korhadt, megdűlt keresztfáról évek óta azzal fenyegeti az arra menőket, hogy kitárt karjaival a nyakuk közé repül.

- Szerencsés jónapot. No, meggyütt? - kérdik útközben az öregebbek.

Szívesen megadom a felvilágosítást, hogy igenis megjöttem. S miután így a helyzet tisztázódott, a szíves "hogy van?" következik, illő viszont "hogy vannak"-kal s "hát"-okkal folytatni, mint amelyek az emberi beszédben okvetlenül szükségesek is.

Az asszonyok szintén becsülnek engem, mert keresztvetésekkel egybekötött orvosságot tudok a hideglelésről; s a hideglelés ott olyan divatban van, mint úri helyeken a migrén és az idegesség.

No, itt senkinek sem fáj a feje, hacsak be nem ütögetik a búcsún; és a tiszteletes asszony pincsijén kívül senki sem ideges.

Marci, az én jó cimborám, éppen nem ugrándozik és futkároz, mint a struccmadár s a városi bonton-ismerő házigazdák, mikor messziről jött vendég érkezik.

Megölel, megcsókol, ráüt a hátamra, tréfás észrevételt mond a városi színemre, s azzal belökdös az ebédlőjébe.

Régi, tágas, meleg ebédlő ez. Az öreg bútorok mintha benne termettek volna. A falon kakukk-óra. Az egyik szögletben egy pipatartó. A két ablak között akkora bőrdívány, hogy Budapesten a fiókját kiadnák hónapos szobának.

Legelőször is borocskát uzsonnázunk. Van hozzá valami nyelni való is. Ezalatt konstatálják, hogy mennyit soványodtam. Tíz év óta már annyit konstatálták, hogy ha ez mind igaz volna, felfedező utazást kellene indítanom magam után a kabátomban.

Azután elkérdezik, mi történt velem, mióta nem láttak? Hát az, hogy este bemegyek a redakcióba, reggel pedig kijövök belőle. Az anyja megkérdezi, hogy egészséges-e az anyám; a húga pedig azt, hogy mi legyen a vacsora.

Ezalatt berakják a táskámat egy kis szobába. Készítenek az ágyam mellé egy gyertyát, egy skatulya szivart és egy bibliát; a vánkosomra pedig egy csöpp heliotropot cseppentenek, mert én annak az illata nélkül nem tudok elaludni, s végül beakasztják a kulcsot az ebédlő fegyvertartójára.

Azalatt, míg oda voltam, több esemény történt Csobolyón, mint Budapesten. Az öreg Pádé meghalt; Kelemenék megszaporodtak; a pap tehenének meggörbült a szarva; a Gacsóék kutyája megveszett; az öreg Tóth János új szárat vett a pipájába; Molnárék eladták már a szőlőt, és két hét óta mindennap fánkot reggeliznek stb.

Kimegyünk az udvarra, amely Budapesten beillenék Városligetnek. Egymás után bukkannak elő itt is az ismerősök.

Jön a vén mindenes, akiről azt tartják a faluban, hogy a világ teremtése óta mindig él. Az öreg tagadja ezt. Ráfogás! Sokkal fiatalabb ő. Napóleon idejéből szakadt ide Trencsénből. Három tekercs drót volt akkor vele. A kutyák leszedték róla a drótot is, meg a halinát is; persze néhány falat pecsenyével együtt, s azóta itt van. Vencel a neve, s ő ezt a nevet egészséggel hordja. Szereti a málét és a pálinkát, de a fizetését gondosan eldugdossa. Évenkint egyszer elcsoszog ide messzeföldről egy összetöpörödött aggastyán. Annak adja a pénzét az öreg. Mert az az aggastyán az ő egyetlen, drága és kedves fiacskája.

- No, öreg, mikor táncolunk a lakodalmán? - kérdezem egy-két miskolci hatost a markába nyomva.

Megvakarja az öreg a füle tövét és nevetve felel:

- Mindig csak megbolondozza, zifiúr.

Örülnek nekem a kutyák is. Ezek az oroszlánvérű, nyájas képű cerberusok, olyan kitüntetéssel polkáznak körül, mintha én írtam volna a legádázabb vezércikkeket az ebadó ellen.

Kénytelen vagyok botforgatással viszonozni az érzelmeiket, különben valamennyi a nyakamba borulna, ami, tekintettel arra, hogy a sárban is mezítláb járnak és a lábukat használják kéznek, amilyen megtisztelő, éppolyan kefe-kívánó mulatság.

Marci megmutatja a lovait. Derék, értelmes és ügyes lovak ezek. Egyetlenegy sem törte ki a lábát, amióta nem láttam őket, s épp úgy búsulnak, mint annak előtte.

- Miért nem húzatsz valami víg nótát ezeknek a lovaknak? - kérdezem Marcit.

- Tudom én azoknak a nótáját - felelt Marci.

És a kocsishoz fordulva így kiáltott:

- István, ma a lovaknak dupla zabot adj!

Egyszerre felvidámulnak a lovak. Összeverték a bokájukat, és viharos derültséggel nyerítettek.

Megtekintettük aztán az ökörlakosztályt is. Én persze csak kívülről. Itt előadta Marci, hogy melyik ökör hogyan hízik göböllyé, s olyan dicséretet mondott kettőre, hogy ezek összenéztek és valószínűleg elpirultak. Voltunk a teheneknél is, amelyek a régi buzgósággal gyártják a kávétejet, sőt három közülük ölelésre méltó, kedves kis borjút is ajándékozott a gazdának.

Roppant szeretem a kisborjút. Mikor azzal a kedves butasággal rámemelik azt a tiszta, fekete szemüket, azt hiszem, gyermekverseket gondolnak; mikor pedig bőgnek, úgy érzem magamat, mintha az operában Rigolettót hallanám.

Szépek a disznók is - messziről. Kedvesek a ludak is, havas fehérségükben. A kakasokat órákig el tudom nézni, amint basáskodnak, kevélykednek. Csudálkozva hallgatom a tyúkok kotkodácsolását és a pulykák kevély zokogását. Eltűnődöm a lustán úszkáló récéken, hogy miért néznek csak egy szemmel az ég felé. A galambokat pedig úgy nézem, mintha mindegyik egy-egy szárnyakon repülő szerelmi költemény volna a természetben.

Megkondul a harang. Imádkozik a vén falusi templom a csillagokkal besugárzott, esti sötétségben.

A béresek komoly áhítattal szedik le a fejük tetőzetét. Marci is leveszi. Én is leveszem.

Beballagunk az ebédlőbe, ahol már ragyog a sok fehérség az asztalon, s csillognak a címeres ezüst-eszközök.

Az asztal közepén ropogósra pirosodott malac mosolyog szerényen. Két palack bor őrzi. Egy tál zöld saláta sóvárog mögötte.

A kályha vörös fényt lehel a szobába. Olyan jó itt, olyan barátságos. Péter apostol bizonyára itt is fölkiáltana:

- Uram, jó nekünk itt lenni!

Vacsora után két tajtékpipát állít elő Marci. Régi táblabírói tajtékpipák ezek. Rásörcentünk az illatos, édes szűzdohányra, és a füstfelhők közé vegyítjük a gondolatainkat.

- Te Vigole (ez az iskolai nevem) - mondja a pipázás között Marci -, mikor bukik már meg az a Tisza Kálmány?

- Megbukott az már régen.

Nagyot csudálkozik erre az én Marci barátom, és úgy néz rám, mintha azt hinné, hogy tréfálok.

- Meg bizony - mondom tovább -, azóta már Szapáry is megbukott; de hát miért is nem járatsz már hírlapot?

- Ugyan, hagyj békét - felel egyet legyintve a kezével -, minek az?

Aztán a komoly meggyőződés hangján teszi hozzá:

- Minden újság hazudik. Csupa hazugság.

- De látod, így sohasem tudod, mi történik a világban.

- Dehogynem: mikor a lódoktor jön, megtudom, hogy járvány van; mikor az urak csókolóznak a parasztokkal, bizonyos, hogy képviselőválasztás lesz; mikor pedig a végrehajtó jár nálunk, tudom, hogy megint valami szaporapuskát találtak fel a katonaságnak.

A kályha melegen dorombol. Rákönyökölünk az asztalra. Hallgatunk. Közöttünk egy jól sikerült muskotály-füstfelleg sétál el lassú méltósággal. Azon át rámméláz Marci és mosolyog; én pedig az ő szépséges szép kis húgát nézem hosszan, ábrándba merülő, mámoros nézéssel. A finom fehér füst úgy lengi körül, mint valami menyasszonyi fátyol.

A mi falunkban csupa tudós emberek laknak. Az akadémiában mindegyik tag szamárnak tartja a másikat. Nálunk csak két ember van, akit így lebecsül a falu: az egyik Sike-Nagy Antal, a másik Kese Pál.

Sike-Nagy hét esztendeig járt iskolába, anélkül, hogy valaha az i betűt az o betűtől meg tudta volna különböztetni. A mesternek a fél feje miatta őszült meg. Szerencse, hogy a hetedik esztendőben a vesszőzést nem győzte sem ő, sem a mester, és Sike megszökött, különben a mester szökött volna meg a faluból.

Kese Pálról nem írok egyebet, csak azt, hogy ő az egyetlen, aki végrehajtás nélkül fizeti az adóját. Hát mondom: az egész falu megegyezik abban, hogy ez a két ember tudások dolgában hiányos, ők maguk azonban ellenkező nézetben vannak. A többi ember tudás dolgában egy színen áll. Mindenki tudja például, hogy ha este veres az ég, reggelre szél lesz; ha Medárduskor esik, negyven napig esik.

A számvetésben sem múlja felül egyik a másikat: gondos számolásnál a bab vagy kukorica nélkülözhetetlen. - A természettanból tudjuk, hogy a hideg összehúzza az embereket a bundában; hogy kétféle mennykő van: száraz mennykő és vizes mennykő, de egyik sem jó természetű; továbbá, hogy télen szalmát kell tenni a csizmába, kivált ha a városból a barát jön prédikálni, mert az két óra hossza előtt nem jut az ámenhoz. - A történelemből szintén köztudomású esetek például, hogy a magyarok Ázsiából jöttek be és németek ugratásával foglalkoztak... Sokkal részletesebb adataink vannak a falu történetére vonatkozólag: még nagyapáinkról is tudjuk, melyik hány ökröt talált a szomszéd vármegyében, és hogy kinek mikor fájt a lába, vagy melyik ács micsoda körülmények között esett le a toronyból.

De kiírhatnám akár a Fekete-tengert is, ha mind a tollamra akarnám szedni a tudományunkat. Elég azt ismételnem, hogy nálunk mindenki egyformán tud mindent. Nem is tudhat egyik ember többet a másiknál, mert mihelyest valaki újat hall vagy újat lát, azonnal híre fut a faluban, s már másnap mindenki tudja. Bemegy például Botlik András a városba az új tanítóért. Meg is érkezik. Az új tanítót behordja a mesterhez. Estére kelve kiül a makrával a kapuja elé.

Innen is, onnan is ballagnak által az esti szürkületben hozzá a szomszédok. Mindegyik megteszi a maga észrevételét a mai, tegnapi és holnapi időjárásra vonatkozólag. Eltárgyalódik azonközben a Faragóék fekete ártányának állapota, mint amely állat étvágy nélkül szűkölködik. Elvégre is mintegy mellékesen szóba kerül az új tanító.

Botlik András emlékezete nem csurgat könnyedén. A látottak és hallottak minden időrend nélkül adódnak elő, s az elmondásban a Szegfű és Csillag, e jeles két ló étkezése, magaviselete, meghorkanása, botlása, esetleg rúgása részletesen leíratik.

- Hát az új tanító úr miket beszélt?

- Miket? Semmit. Azt kérdezte: milyen nálunk a levegő?

- Levegő?

- Az. Hát, mondok, csak így-úgy, már kinek hogy, rúgja a kánya. Hát, aszongya, tán kend nem is tudja, mi az? Bizony, mondok, nemigen éltem vele, rúgja a kánya, mivelhogy mink csak afféle parasztikus nép vagyunk, tanító uram. Hát, aszongya, nem úgy van az, rúgja a kánya, hanem bizony mindenki él avval, mivelhogy benne élünk, és anélkül élni nem is lehet.

- Hát kend mit szólt?

- Hogy mit szóltam? Mit szóltam volna, rúgja a kánya! Gondoltam, gyere csak hozzánk, majd meglátod, hogy nálunk megeszed még a málét is, rúgja a kánya.

Dacára annak, hogy Botlik ennyire nélkülözhetőnek tartotta a levegőt, a levegő szó gyorsan belekerült a falu szótárába. Férfiak és nők órákig tűnődtek a levegő micsodája fölött. Kérdések szállottak egyik kaputól a másikhoz, és vélemények keresztezték egymást úton-útfélen a levegő tárgyában.

A vélemények aztán rendesen egy kicsinylő kijelentéssel végződtek:

- Ej, eddig se volt a mi falunkban levegő, ezután is megélünk nélküle.

Idő múltán kitudódik az iskolás gyerekek útján, hogy a levegő az a valami, ami a szelet okozza; és hogyha az embert egy olyan szobába zárnák, amelyben levegő nincsen, biztosan meghalna, de hamar.

Ez általános meghatottságot kelt. Pörge István, a félkezű csősz, különösen lehangolódik. Ez tapasztalt ember! Illaváról is beszélhetne, ha akarna; de nem akar. Nagyot fordulhatott Illaván azóta a világ: bizonyosan berendezték ott is azóta a levegő nélkül való szobát.

Hát mondom, így bővül és bővül a falu enciklopédiája, amely szerencsére nem könyv alakban létezik, hanem az emlékezetben. Ha könyv alakban volna, úgy járna, mint a falu kártyája, amelynek már csak huszonhat balattya van meg, azokat sem az elejéről, hanem a hátáról lehet megösmerni.

Legtöbbet értünk azonban a gyógyászathoz.

Nem kell nekünk orvos soha. Akit elér valami nyavalya, annyi recefőt kap, hogy azt sem tudja, melyiket szedje. Különösen a kenés és a herbatej alkalmaztatik sikerrel.

A kenést a bába végzi, éspedig hájjal, mint amely már öregapáink által hasznosnak tapasztaltatott. A beteg ettől olyan jóízűen nyög, hogy szinte irigylik a pitarba kizárt családtagok.

Vannak azonban esetek, mikor sem a kenés, sem a herbatej, sem a ráolvasás, sem a karácsonyéji kakaskukorikoláskor szedett szentgyörgyvirág-gyökér nem használ. Ilyenkor mindenki tudja, hogy a polgár rontásnak az áldozata.

Így járt a múlt években Draska Vencel is. Ez jóravaló ember. Szolgalegényképpen került a faluba Vas Imréhez. A gyomrára betegedett meg a jámbor, s minél többet kenték, gőzölték, herbatejekkel itatták, annál rosszabbra fordult az állapota. Még a paprikás pálinka-kúra sem használt neki. Utoljára már azt hitték, hogy a mennyországba kerül, mert jártányi ereje sem volt, csak lézengett a ház körül.

Vas Imre nem tudván egyébre használni, ősszel kitette a szőlőhelyre. Adott melléje egy puskát, hogy olykor-olykor durrantson egyet tolvajintőnek, s kiküldött neki szombatonként egy kenyeret, meg egy darab szalonnát.

Hát, mikorra a szüret elérkezett, Draska Vencel olyan egészséges volt, hogy még meg is bicskázódott, amely bajból nem olyan nehéz kigyógyulni.

A szolgabíró azt mondta, hogy a szőlőtől gyógyult meg, mert szőlő-kúrát használt. Vencel azonban máig is tagadja, hogy hozzányúlt volna a rábízott szőlőhöz.

Megtörténik azonban némely esetben, hogy még a szőlőpásztorság sem használ. Ilyenkor egyértelműleg konstatáljuk, hogy az illető halálos betegségben leledzett, és mikor csendítenek, mindnyájan levesszük a kalapunkat, és imádkozunk.

Imádkozni is mindenki tud nálunk, de a Hét Mennyei Zár-at csak Tót Lőrinc tudja. Tót Lőrinc különben is irodalmilag képzett ember: nála van meg a Csízió és Rontó Pál története. A Csizió-t tudjuk már könyv nélkül, mert az hasznos tudomány, hanem Rontó Pál-ból még mindig kell rendeznünk a téli estéken felolvasásokat.

Több könyv nincs is a faluban, de nem is kell.

A két legszükségesebb: az Adókönyv és a Lelki Manna, minden háznál megvan. Amennyit az egyiken káromkodunk, azt a másikon helyreimádkozzuk.

Csak az embernek van lelke? Nem: mindennek van lelke a világon. Csakhogy a lelket látni nem lehet. Azt csak érezni lehet.

Az én falumnak is van lelke. Ezt én soha sem tudtam volna, ha föl nem vetődöm a városba. Városon jó lakni, mert az ember megszeretheti benne a faluját. A rónát is jobban látja az ember, ha hegyre kerül. Az életet is jobban látja az ember, ha egy csomó esztendő van már a lába alatt.

De hát mi az a falu lelke? A faluban ahány az ember, annyi a gondolkozása, a természete. Amint két egyforma arc nincs a világon, úgy két egyforma lélek sincsen. Szőts Ádám például békés ember, a kakasok harcát sem nézheti az udvaron, káromkodni csak ebadtával szokott, és ha valaki azt mondja neki: - Nem igaz! - ő azt feleli rá: - Legyen úgy.

Már az öccse, az István, egészen fordítottja. Nincs nap anélkül, hogy valakire ne haragudnék. Szeret a háborúról beszélni, s olykor verekedik is a kocsmában. Riba Péter mindig a masinákkal foglalkozik. Kanászkorában kifaragta fából a cséplőgépet. Most megél abból, hogy órákat javít. Ollik Jánosnak mindig a házépítésen jár az esze. Jordán Pál pedig mint jeles vadász ismeretes, noha puskája nincsen. Ha disznóölés van a faluban, a Nagy János tudománya nélkül nem eshetik az meg, s ha valakinek elvész a libája, üstje vagy malaca, haladéktalanul a Vida Imre portájára mennek azért a kisbíróval, s rendesen meg is találják valahol a kertben elföldelve, vagy a boglyában elrejtve. A legszebb nótákat Varga Imre tudja, de már éneklés dolgában Bazsó Eszti áll az első helyen. Szóval ahány ember, annyiféle észjárás, annyiféle hajlandóság, annyiféle egyéniség.

És mégis van a falu sok emberében valami közös, valami sajátságosan közös gondolkozás és érezés.

Végigmegy például a falun két úri ember. Az egyiknek a fején pörgekalap van, a másiknak a fején cilinder. A pörgekalapot nyugodtan nézi a falu. Azon a szemek megpihennek. Azonban a cilinder nyugtalanságot kelt. Nem tetszik. Hogy miért nem tetszik, azt nem tudom. Talán azért, hogy magas? Nem. Hiszen a téli báránybőr-süvegek is vannak olyan magasak, és azok tetszenek. Egy még magasabb süvegben megjelenő ázsiai ember általános jó hangulatot keltene. Azt mondanák rá:

- Szép, derék ember.

Pedig Ázsia messze van. Ellenben Budapest itt van az országban, és a cilinderkalap évenkint egyszer-kétszer végigvillog a falun. Mégis örökké szokatlan, idegen, csúnya nekünk. Egyetlenegy ember sincs a faluban, akiben a cilinder látása kellemes érzést keltene. Nem belőlünk való lélek, aki kitalálta, sem az, aki gyönyörködik benne.

Éppígy vagyunk a frakkal és a kockás ruhákkal is. A falunak mindezek nem szépek. Pedig szeretjük a tarkát. Az asszonyaink szíve fölrepes egy-egy virító színű, virágos selyemkendő láttára. A kapuinkat és ablakfáinkat cifrára faragjuk és festjük, de ha bevezetnek bennünket egy XV. Lajos korabeli szalonba, ott mégis idegenül tekintünk széjjel. A Lédák, Ámorok és amorettek nem a mi képzelmi világunkból valók. Nem örülünk nekik. A mi képeink a természetből valók. Még ott is válogatunk. Azokat a virágokat szeretjük, amelyeknek több a virága, mint a levele. Ilyenek tetszenek nekünk a ládákon, a kendőkön, a kapukon és mindenütt, ahova ékesség való. A leányaink is tulipánok, rózsák, liliomok meg pünkösdi rózsák.

A legfőbb színünk mégis a fehér. Ez komoly szín, ünnepies. Hogy már Árpád apánk idejében is fejérszemélyek voltak a lányok, azt nálunk a pap sem tudja, de azért még azt is elhinnénk, ha mondaná valaki, hogy az ősi pogány szertartásainknál fehérbe öltözötten jelentek meg a leányok, és innen van, hogy ma is olyan áhítatszerű komolyság fog el bennünket, mikor a fehér ruhás leánycsoportba gyönyörködünk.

Mi a városi divatokat, a tüled-állót, hozzádállót, puffos ruhákat csak mint furcsaságokat látjuk olykor-olykor. De ezek a ruhák a mi szemeinket nem gerjesztik örömre.

Nem is az igazi szép van azokban a divatokban. Az igazi szép nem változik. Azok pedig változnak. Nálunk megvan az igazi szép, de nem is változik. A divatunkat apáink hagyták ránk, mint ahogy rájuk hagyták az apák apái, mi pedig hagyjuk a fiainkra és leányainkra.

Így vagyunk az észbeli dolgokkal is.

A papunk például elmondta egyszer, hogy kilencszáz esztendő óta folyton diákul folyik az istentisztelet.

A diák szavakat hallgatjuk is egész életünkön át és úgy rövidesen tanuljuk az iskolában is, de kilencszáz esztendő óta tanulván sem tudunk annyit belőle, hogy mit mond a papunk akkor, mikor azt mondja:

- Dominus vobiscum.

Nem ragad ránk. Idegen. A falu lelke lerázza magáról az idegen szellemet, mint a hattyú a vízgyöngyöket.

Éppilyen ránk-kenhetetlen valami a német nyelv is. Fehér hajú apáink nyelvét nem tudta németre hajlítani a Bach-korszak erőszakossága, s a falunkból bakancsba fűzött katonák is hiába iskoláznak három esztendőket az osztrák-német kaszárnyákban, olyan német nyelvtudományt hoznak haza, hogy ha abból kellene újraszerkeszteni a Goethe nyelvét, hát jobban hasonlítana az a szanszkrithoz, mint a némethez.

A falu lelke lerázza magáról a német nyelvet is.

Pedig máskülönben milyen tanulékonyak vagyunk. Egyetlen hallás után elmondunk egy hat nyomtatott ívre terjedő mesét vagy történelmi eseményt, ha a mi eszünk járásának és szívünk dobogásának tetsző az, vagy megtanulunk egy hallásra egy nyolcsoros verset, ha a mi nyelvünkön írták. Próbálja ezt velünk csinálni a Tudományos Akadémiának akármelyik tagja.

Csak azt az egyet röstelljük, hogy káromkodni is tudunk, és hogy ezt gyakorolnunk is muszáj.

Hogy miért nem lehetünk meg enélkül, azt nem tudjuk, de hogy a legájtatosabb ember gyónásában is benne van mindig a "káromkodtam", az bizonyos.

Pedig nagy baj a káromkodás, mert pokolra kerülhet miatta az ember. A papunk mondja, hogy kilencszáz esztendő óta inti a falu lelkét a keresztény egyház, hogy hagyja el a káromkodást, mégis járja mindig az ördögadta, kutyateremtette s a tüzes istennyila. Hát mi az a nyíl? Nem tudjuk. A keresztény biblia Istene lenyilazott talán valamikor az égből? Nem, soha. Hát honnan került ez a szó a mi szótárunkba? Nem tudjuk. Apánk hallotta nagyapánktól; nagyapánk hallotta apjától. Az is hallotta valahonnan, de az már nem felelhet, mert por. Hát a rettenetes fene micsoda ősalak lehetett, hogy annyit emlegetjük? A szomszéd nemzetek nyelvében nyoma sincs e szónak. A szent István vallása sem ismeri. De azért van. Az értelme már homályos, de mindig erőt jelentő. Azt mondjuk: fene markos legény, fenegyerek, s amire haragszunk, megetetjük vele.

Vannak ilyen rejtelmes, felbonthatatlan szavaink, amiket már magyarázni nem tudunk. Ilyen furcsa fogalom például a táltos is. Hát mi az a táltos? A szárnyas lovat is így nevezzük, meg azt a gyereket is, aki fogakkal születik. A szárnyas ló már csak a mesékben röpdös, de a táltosgyerek, az valóság. Az, ha felnövekedik, jövendölni tud majd. Miért? Honnan van ez a hitünk? A tudósok könyvéből? Nem. A keresztény vallásból? Nem. Hát hol van meg a táltos szó? A németben? Ott nincs. A latinban? Ott sincsen. Talán más európai nyelvben? Egyikben sincsen. Hát honnan tudjuk?

Éppígy vagyunk a boszorkánnyal is. Ennek a szónak az eredetét is hiába keressük. Hogy a bűbájos mesterségeket gyakorló perzsa papoknak a neve buzur-kán, mi azt nem tudjuk, sőt a perzsákat is hiába emlegetné valaki előttünk. De azért mi hisszük, hogy vannak boszorkányok, s remegünk tőlük, s az irántuk való félelmünket sem a könyves királyok parancsa, sem a keresztény égi malaszt, sem a M. K. Természettud. Társulat el nem oszlatja bennünk soha.

Azt sem tudja nálunk senki, hogy a perzsa fekete-papok mint karaboncok ismeretesek a Keleten, de azért ha véletlenül egy toprongyos ember betoppan a faluba és aludttejet kér valahol, szíves készséggel adunk neki, mert valószínű, hogy az a garabonciás, aki förgeteget idéz elő, ha megharagszik.

Benne van-e ez a garabonciás más náció nyelvében is? Nincs. Benne van talán a vallásban? Nincs. Jár Európának más országában is? Nem jár.

Csak a falu lelkében vannak ezek a hitek. Hát honnan van a mi falunk lelke?

Hogyan van az is, hogy ma is valami áhítatszerű, szent érzéssel mélázunk bele a szabad ég alatt lobogó tűz lángjaiba? Semmiféle más európai nép nem szereti úgy a szabad ég tüzét, mint mi. Nyáron is tüzet rakunk a mezőn, a berekben, az erdőszélen, s körülüljük hárman-négyen, s belebámulunk órák hosszáig szótalanul az elképzelődésnek valami megmagyarázhatatlan sajátosságával. Bennünk van, hogy ez kell nekünk, s bár soha meg nem történt, hogy a templomunk közepén tűzrakás égett volna, de ha ilyet gyújtanának a pap parancsára az oltár előtt, meg vagyok arról győződve, hogy a falu népe áhítatos komolysággal guggolná azt körül, bele tudná illeszteni rögtön a vallási érzelmeibe, s nem találná olyan furcsának, mint például azt, hogy a báró a templomban üvegkarikát tesz az egyik szemére, és úgy rázza a fél lábát a prédikáció alatt, mint a köszörűs.

Hát azt ugyan hol tanulta Bozsók Julcsa, hogy egy holdas-nyári éjjelen elkiáltja magát az udvaron:

Bizony nem a katekizmusból. Valószínűbb, hogy a finn Kalevalából vette, ahol az egyik verssor - Terve kun, terve kuningás - azt teszi, amit ő kiabált.

Már aztán, hogy ő mikor járt Finnországban, azt nem kérdeztem tőle. Mert ez a rejtelmes értelmű kiabálás nem tűnt fel nekem és senki másnak a faluban. Egyszerre tudtuk, hogy szegénynek a foga fáj. Ellenben ha azt kiabálta volna:

ez nyugtalanná tett volna bennünket, mert ez már idegen valami, ezek a sorok nem a mi lelkünk mezejéről valók.

Érthető ebből, hogy a mi jeles budapesti poétáink könyve is valami érthetetlen unalmasság a faluban. Nem a mi kalamárisunkból írták azokat. Bárcsak abból írnának. Mert szeretjük mi a poézist. Az észbeli dolgok hidegen hagynak bennünket. Azok eltávozások a föld szépségeitől. De a dalféle dolgokat szeretjük hallgatni, mert azok hozzáhajlítanak bennünket a természet kebeléhez.

A mi életünk az érzések élete, és nem az okoskodások élete. Kantok és Hegelek nem teremnek a mi földünkön, de terem Petőfi, aki dalol, és terem Jókai, aki mesél.

Közömbösen hallgatjuk azonban az olyan írót, aki azt beszéli, hogy a murányi erdőben Diána istennő csörtet az avarban; nimfák fürödnek patakjainkban, és faunok kergetőznek a ligeteinkben. Ellenben érdeklődéssel fülelünk, ha arról beszél, hogy az erdőben egy ezeresztendős ember lakik; a patakban egy kísértet mossa a fehérneműt, s a berekben egy fehér ló jelenik meg olykor, holdvilágos éjszakákon, és eltűnik, ha az ember hozzája közeledik.

Az erdőt még szeretjük, de a hegyekről nem énekelünk. A rónaság azonban benne van a dalainkban. Hej, az kedves nekünk! Miért? Nem tudjuk.

Eszembe jut, hányan megírták már, hogy micsoda különös dolog az, hogy a bölcs állapotba törekvő hindu órákig képes mozdulatlanul bámulni a Buddha köldökére, miközben a nirvána csöndes örömébe süllyed. Mit bámuljam én azt a rongyos hindu bölcset, mikor itt van az én derék parasztjuhászom, aki a botjára támaszkodva, szobor gyanánt áll a végtelenségbe belekéklő síkság közepén és órákig nézi a távolnak semmijét. Mit néz? Azt, amit a hindu. Miért néz? Azért, amiért a hindu. Jólesik ez neki. Benne van a természetében. Nem tűnik ez fel senkinek. Mert ez rendjén való, szép időtöltés.

Nem kedvesebb, bölcsebb ember-e ez nekünk, mint az a hindu, aki mással vakartatja a hátát, s ahelyett, hogy megbölcsesednék, megbutul.

Az efféle csöndes merengés benne van a falu férfi-embereinek természetében. A városi ember mindig siet, fut, kapkod, nyugtalankodik. A falusi ember azonban, hacsak a háza nem ég, mindig nyugodt és komoly. Még az sem keveri fel a bosszúságunkat, hogy a komédiások néha kicsúfolnak bennünket a népszínműveknek nevezett színdarabokban. Azok csak paródiái a mi életünknek. A ruhák, amik ott mozognak, a parasztjaink ruhái ugyan, de a szavak, amiket ott beszélnek, nem a parasztjaink esze-járásából valók. Persze a városi ember nem tudja ezt. "Ez a falu" - azt mondja -, s ha négy-öt ilyen darabot végignézett, azt hiszi, ismeri a népéletet. Pedig bizony mondom, nem ismer egyebet, mint a népszínház ruhatárát.

Fütyülnek már nekem!

Itthagyom az Alföld királynőjét. Itthagyok az életemből három csöndes évet; három csöndes évnek kedves emlékeit.

Mikor ezelőtt három esztendővel berobogott velem a rókusi vonat, legjobban az lepett meg, hogy sok volt a paprika a házakon. Ma, hogy az alsóvárosi vonat kirobog velem, nem annyira a sok paprikát bámulom a házakon, mint inkább a sok adósságot.

De ezt csak jóra lehet magyarázni, mert ahol sok az adósság, ott sok a hitel, s a hitel mindig a jobb jövő előlege.

Nem sajnálom ezt a három évet, amely Szeged porához tapasztja a lelkemet. Pedig akárki elhiheti, hogy nem gazdagodtam meg Szegeden.

De örülök, hogy megismertem a magyarságnak ezt az ősi fészkét, ahol még az ősmagyarok ajkával beszélve, istennyilának nevezik a villámot s életnek a gabonát; ahol még el lehet felejteni a német nyelvet, és ahol még meg lehet tanulni a hazaszeretetet.

Szellemi tekintetekben sokra vittem Szegeden. Tagja voltam a Próféta asztalának. És itt Szegeden jöttem rá, hogy a legnagyobb földi jó nem az elmélkedő filozófia, sem a vagyon, sem a holdvilágos szerelem, hanem egy-egy pénteki halpaprikás a Bálónál.

Különben elég zajtalanul éltem. Sokan észre sem vették, hogy létezem, sőt ha meg is jelentem itt-ott mint hírlapíró, inkább úgy tűntem föl, mint az a bizonyos Péter, aki az árnyékát keresi.

Pedig nekem is voltak céljaim és vágyaim.

Nincs is okom ezeket tovább titkolni.

Főcélom volt, hogy bejussak a szegedi Dugonits Társaságba. A szerkesztőm három esztendő óta kecsegtet ezzel, most már nem bízhatom benne tovább, mert látom, hogy ő maga sem tud oda bejutni. A legnagyobb vágyam pedig az volt, hogy Reizner Jánostól legalább egyszer halljak tudományos véleményt valami régiség felől. Reizner szfinx. S a szfinxek megszólalását bevárni egy emberélet nem elég.

Azonban önkénytelenül is fölmerül a komoly, jóindulatú kérdés:

- Miért megy el?

Nem maradhatok tovább, uraim!

Azon rövid három év alatt, míg itt voltam, kétszer csuktak be Gajári helyett az államfogházba.

Gajári nem pihen.

Én többször nem pihenhetek.

De ha Gajári tagadná, hogy helyette ragadoz be engem a bekötött szemű Igazság, ám legyen igaz az ő szava.

Elmegyek azért, mert az a sorsom, ami a színészé.

A hírlapíró is komédiás: a betű komédiása. A mi művészetünk is csak napi-művészet. A játékainkat mindennap újrakezdjük, s ha néha egy-egy alakításunknak gyorsan halványuló emléke túl marad fönn a huszonnégy órán, az a mi büszkeségünk, dicsőségünk.

Nekünk is van súgónk: néha idegen, néha álorcás Mefisztó, néha a saját szívünk.

Minden hírlapíró nem lehet az igazságnak apostola. Egy szerkesztőségben elég egy belőle. A többi csak színész; a betűnek becsületes, ambiciózus színésze.

Vándorlunk mi is. Igyekszünk sok becsületet és kevés adósságot hagyni hátra. Néha ez fordítva sikerül. De azért a világ kereke nem zökken, mint a lóvonatúé.

Megyek hát egy várossal tovább.

Az Arad-Csanád-i vonatnak ma több gőzre van szüksége, mint máskor, mert nehéz szívet visz.

De nem érzékenykedem. "Minden úgy van jól, amint van" - súgja elválhatatlan-hű barátom és útitársam, Mummery Róbert a fülembe.

Még egyszer intek a kalapommal, még egyszer a zsebkendőmmel... És most úgy érzem magamat, mintha a saját temetésemre utaznám.

A fiamat én sem vesszővel, sem nehéz szavakkal nem nevelem. Hajlik ez mégis, úgy, amint én akarom.

Ezt főképpen a Tihanyi-gyerekeknek köszönhetem: a Jancsinak, meg a Pistának. Ezek éppannyi idősek, mint a fiam. Ikrek. De milyen különbség van a kettő között, az ember nem győzi éveken át csodálni.

A Tihanyi Jancsi a világ legtökéletesebb gyereke. Ami dicséret gyerekre mondható, azt ő mind megérdemli. Az iskolában első, a kívánságokban utolsó. Reggel, amint felnyitotta a szemét, kipattan az ágyból és mosdik, mint a réce. Hogy őt mosdassák vagy öltöztessék, az kellene csak. Azt mondaná rá:

- Micsoda anyámasszony-katonájának néztek engem! Huszár leszek én, ha megnövök, nem madárijesztő.

Gondosan megnézi, hogy nincs-e por a kabátján. Ha csak egy szem van is: hol a kefe? A Jancsi bizony nem visz ki port az utcára. A könyveit gondosan elrakva megy az iskolába. Útközben, ha képeslapokat lát a boltajtókon, nem bámészkodik az előtt. Ha kispajtással találkozik, nem rúgja azt meg, és nem üti ki a kalapot a fejéből. Az iskolában, ha senki se tudja a leckét, ő bizonyosan tudja, és ha emiatt mindenkit becsuknak, ő egymaga hazamehet.

Bezzeg a Pista egészen más gyerek. Azt reggel mindig úgy kell kihúzni az ágyból, mint a kenyeret a kemencéből. Mosdani maga nem tud, s valahányszor mosdatják, úgy bőg, mint a boci.

A könyveit a székek alatt meg a konyhában szedi össze. A táskája szíja rendesen el van szakadva. A feje olyan borzas volna, mint a pemet, ha a cseléd egyszer elfelejtené rendbeszedni; port meg elvinne ő egy kosárra valót is a kabátján, sőt, ha gyaluforgácsot akasztanának a hátára, azt sem venné észre. A kabátja különben soha sincs begombolva. A kalapját a tarkóján viseli. Ha csizma van a lábán, annak kilefeg mind a négy füle, ha pedig cipő van a lábán, az egyik cipőfűzője rendesen ki van oldozódva, és ő meg nem köti, míg csak fel nem bukik.

Az utcán többször néz hátra, mint előre. A kis pajtásaival mindig hajba kap. Azok aztán a minap úgy megütötték az orrát, hogy ma is félreáll. Az iskolában, akárhányan vannak, mindig ő a legutolsó. Ha a leckét mind tudja is, ő bizonyos, hogy nem tudja. Az irkája tele van malaccal, a kis könyve meg ötössel. Szóval olyan gyerek, akihez hasonlítani hátborzongató gondolat.

Én rendesen találkozom mindennap mind a két gyerekkel. A Jancsi köszön is szépen, de a Pista úgy néz rám, mintha görögdinnye volna a nyakán, fej helyett. Néha náluk is ebédelek. És így van az, hogy a két gyerek itthon gyakran eszembe jut.

Ha az én fiam például bekormozza magát, rögtön elmondom az öreganyjának, hogy a Jancsival találkoztam az utcán. Kezet is fogtam vele, és anélkül, hogy ő észrevette volna, megnéztem a kezeit, hogy nem tintásak-e az ujjai. Dehogy voltak tintásak. A Jancsi, ha be is tintázza az ujjait, megmossa azonnal. Megesik néha, hogy a tinta nem akar lemenni. Ilyenkor a Jancsi egy óra hosszáig is mosogatja az ujjait a szappannal, és azt mondogatja:

- Csak azért is!

Aztán olyan a keze, mint az angyaloké a mennyországban.

Mindezt úgy mondom el, hogy a fiam kezére rá se nézek. Véletlenül jutott eszembe az egész.

A fiam térül-fordul. Kis idő múltán mutatja a kezét, hogy olyan-e az, mint a Jancsié. Persze hogy olyan, éppen olyan.

A havi értesítőben rendesen hoz a fiam kitűnőt is, meg ötöst is. Egy ideig a számolásból kapta az ötöst. Akkor elmondtam, hogy a Jancsinak kitűnője van mindig a számolásból. Bizony nem azért, mintha okosabb fejű gyerek volna a többinél, hanem mert fűtől-fától kérdezi, melyik számnak mennyi a harmadrésze. Egy hónap múlva már elégségese volt a fiamnak a számolásból, ma pedig jelese van. Az igaz, hogy majd megőszült az egész ház a kérdezgetéseitől.

A Jancsi emlegetését komoly arccal hallgatja a gyerek, és utána gondolkozóba esik, de bezzeg örül akkor, ha a Pistáról beszélek. Ezt már mind neki mondom.

Mikor látom, hogy figyelmesen tisztázza az írásait, egy-két szóval említést teszek a Pistáról.

Láttam a Pistát, mondom neki. Náluk voltam. Éppen ő is tisztázott. Tintás volt a keze könyékig. A papirosán meg annyi volt a malac, hogy Kőbányán sincs több. Aztán, mikor mondtam neki, hogy a tollba nem kell annyi tintát venni, hát beletörülte a tollat a hajába.

A gyerek persze nagyokat kacag ezen. Micsoda öröm, hogy ő különb gyerek, mint a Pista. Ír tovább vigyázva, boldog önérzettel.

Néha meg elmondom, hogyan lődörgött az utcán a Pista. Sehol a sarat el nem kerülte. Föl is fröccsent az egyszer a nyakáig. Megállott minden kirakatnál és észre se vette, hogy eltéved. A piacra jutott, ott rábámészkodott egy vörös szakállú emberre, aki az ölében galambokat vitt. Egyszer csak jött egy kocsi. A Pista szaladt, de szokása szerint nem nézett előre, hanem mindig hátra, így aztán belefutamodott egy tejes kofának a fazekai közé. No, volt haddelhadd! A kofa kiabált, hogy fizesse meg a Pista a kárát. Persze a Pistának nem volt csak egy krajcárja, azt is elvesztette már régen. Hát átadták a Pistát a rendőrnek. Hogy aztán az mit csinált vele, ma se lehet tudni. Bizonyosan bezárták valami sötét pincébe.

De hány ilyen bolond esetét tudom én a Pistának. Hányszor kitörött keze-lába, mikor a lépcső karfájáról leesett, mikor a lóvonatú, a villamos, a bérkocsi, az omnibusz elgázolta. Egyszer gumipuskával a szemét lőtték ki. Egyszer eltévedt, és Soroksárról hozták haza. Egyszer belelökték a városligeti tóba. Egyszer meg, hogy a sintért kísérte, őt fogták meg a dróttal egy kutya helyett.

Mindezek részletesen és színesen elmondott történetek. A fiam elhallgatná napestig. Hol nevet a Pistán, hol pedig nagyokat csudálkozik.

Hát így szerepel ez a két gyerek minálunk. A Jancsi a büntetés. A Pista a jutalom. Ha kívülem nem is ismeri senki ezt a két gyereket, azért élő gyerekek ezek. A fiamnak a lelke van bennük: a fénye meg az árnyéka: s ezt tükrözik vissza az én elmondásaimban, anélkül, hogy ő észrevenné.

Egyszer azt találtam kérdezni a fiamtól, hogy nem kívánna-e a Tihanyi-gyerekekkel megismerkedni?

- Dehogynem.

- Szeretnél velük játszani?

- Szeretnék.

- Melyikkel szeretnél jobban játszani?

Minden gondolkozás nélkül ráfelelte:

- A Pistával.

Azt hiszem, minden becsületes ember hozzá van ahhoz szokva, hogy a saját képét lássa a tükörben.

Az ember lassankint meg is szokhatja ezt éppúgy, mint a járást, anélkül, hogy a lábaira gondolna, vagy mint a beszélést, anélkül, hogy a nyelvére gondolna.

Hát én is megszoktam, hogy egy fiatal, vidám, fekete szemű, hegyes bajuszú arcot lássak a tükörben. Olyan bizonyosra vettem, hogy száz forintot tettem volna ezer ellen minden gondolkozás nélkül.

Életemben kétszer hallottam, hogy szép ember vagyok. Egyszer a feleségem mondta, de nem szó szerint való értelemben; másodszor egy jó barátom, aki ezen nyilatkozata után öt forintot kért tőlem kölcsön. Azt azonban már többször hallottam, hogy szebb is lehetnék, de legtöbbször semmit sem hallottam, mikor erről beszéltek.

Sajátságos, hogy nekem az arcom mindig tetszett. Valahányszor tükörbe néztem, mindig rokonszenves, barátságos pillantással találkoztam, sőt néha úgy tetszett nekem, hogy a tükörben tisztelt ifjú férfiú arca határozottan megnyerő, szeretetreméltó és impozáns.

Ő volt a legkedvesebb barátom.

Sokszor volt okom arra, hogy üdvözöljem, és szerencsét kívánjak neki. Ő ilyenkor őszinte melegséggel bólogatott, és mosoly röppent át az ajkain. Máskor meg arra is volt okom, hogy komolyan felcímezzem egy szürke állat tulajdonnevével, sőt nem ritkán a családi nevével is.

Ilyenkor kissé elváltozott az arca. A szemei szétnyíltak, s a címeket ugyanazon pillanatban visszamondta. Mást megöklöztem volna talán ezért, de rá nem tudtam haragudni, sőt alig egy másodperc múlva barátságosan mosolygott rám a tükörből, s én is akaratlanul mosolyogtam.

Láttam néhányszor szomorúnak is. Ilyenkor az arca meg volt sápadva. A szemein sötét árnyék lebegett. Alig lehetett nézni őt könnyezés nélkül. Mondtam is neki néha: szegény fiú! Ő búsan integetett a fejével, mély részvéttel tekintett rám és minden mosolygás nélkül fordult el a könyveim felé.

Ismerem őt gyermekkorom óta. Emlékszem a kis bolondos arcára, mikor alig hétéves volt. Egyszer a kisöcsémnek meghúztam a haját. A kisöcsém sírt. Nekem azt mondták, rossz testvér vagyok. Akkor aztán én is sírtam. Beosontam a belső szobába, és ott pityeregtem a kisasztal előtt. Egyszer, amint felpillantok, látom, hogy egy hozzám hasonló gyerek szintén pityereg a tükörben. A könnyei az arcán csillogva peregtek végig. A szemei búsak voltak. Attól a pillanattól kezdve meleg rokonszenvet éreztem iránta.

Azután láttam őt fokozatosan felnőni, kifejlődni. Az arca rendesen derült volt, figurás, bolondos. Időnkint büszkén ünnepelt az új nyakkendők fölött.

De legjobban akkor érdekelt, mikor a bajusza első pihéi megjelentek az orra alatt. Akkor órákig tudtam ülni előtte, s mulattam azon, hogy milyen arcvonogatásokkal igyekszik két-három szál bajuszt hegyesre kihúzni. Ez iránt különben akkortájt egy Mariska nevű fiatal hajadon is fokozatos érdeklődést mutatott.

Egyszer aztán légymadár helyett agyoncsaptam a tükrömet.

Sok-sok idő elmúlt azóta. Tükör helyett apró lurkók jelentek meg egyenkint a házban, s valamennyien a tükörképnek kicsinyített vonásaival. A legidősebb fiú pláne, valahányszor meghúzza a kishúga haját s én komoly szavakkal ecsetelem a sötét utat, mely a hajhúzástól az akasztófáig vezet, mindannyiszor sírva fakad, s én ugyanazt a régi kedves gyerekarcot látom magam előtt, amely velem sírt egykor az anyám tükrében.

A minap, hogyan-hogyan nem, mégis vettem egy tükröt. Az ember hiú lesz vénségére, mint Salamon király. Ámbátor én nem egyenes hiúságból vettem. Az egyletünk parancsolt rám, hogy adjam be a közös albumba a fotográfiámat. Nekem pedig nincs fotográfiám. A fényképészhez kell mennem. Hát mielőtt erre a könnyelmű lépésre elhatároztam magamat, vettem egy tükröt.

Kíváncsi voltam a régi jó cimborámra, arra a fiatal, vidám, fekete szemű, hegyes bajuszú úriemberre.

Hát amint nagymohón belekukkantok, nem csekély meglepetésemre, egy merőben idegen arcot látok magam előtt. Megsoványodott, nagy bajuszú, komoly tekintetű férfi volt ez. A szemöldöke között két mély ránc, s az arcán kétoldalt, a mosolygás barázdáiban ott lappang a búskomorság.

Ez nem én vagyok. A tükör nem jó. Én édes Istenem, hogyan változik minden a világon! Mennyivel jobbak voltak még a tükrök is az én fiatal koromban!

HELYZETÜNK A TÁRSADALOMBAN

E cím alatt a Néptanítók Naptárá-ban egy cikket tettem közzé, mely társadalmi helyzetünket röviden bírálta.

Miután lapunk egyik főcélja a tanító társadalmi helyzetének emelésén munkálkodni, szükségesnek láttuk e tárgynak részletesebb megbeszélését.

Hol állunk? - Honnan e helyzet? - Miképp segíthetünk magunkon? - Ezek a kérdések, melyekre felelünk.

"Ráutalva a köznép által nyújtott kenyérre, szenvedve a tömérdek hivatalos feljebbvaló pressziója alatt, lenézve az úgynevezett bonne société által, - ez a mi helyzetünk a társadalomban."

Azt hiszem, e szavak igazságát egy néptanító sem fogja kétségbe vonni.

Mert vajon nem a nép "fogadja"-e a tanítót? - mint fogadja a kanászt, a csőszt, a baktert és más embereket, kik a község érdekeit gondozzák.

Hiába protestálsz e kifejezés: "tanítót fogadunk" - ellen, a köznép mindig így beszél, s mennyire lealacsonyító e kifejezés, mennyire magába foglalja a népnek azon hitét, hogy a "tanító a nép uralma alatt áll" - azt mindenki érezheti.

A köznép nehezen halad.

Néhány évtizeddel mindig hátrább van.

A kor újításai későn érkeznek hozzá, s minden újítás olyan szellemi gombóc a köznépnek, melyet értelme nagyon nehezen tud megemészteni.

A nép még most sem tudja levetni magáról azt a rongyos szűrt: a 48-as évek előtti tanügyi viszonyok emlékét, még mindig azt hiszi, hogy a tanító fogadható és elbocsátható, kény és kedv szerint.

Mi rögzíti úgy meg a népben e balhitet?

Az, hogy ő fizeti a tanítót.

Midőn pénzt ád neki, azt mondja: én fizetem.

Midőn gabonát ád, azt mondja: én adok neki kenyeret.

Midőn iskolába adja gyermekét, így gondolkozik: én tartalak, tehát szolgám vagy, szolgálj meg érte.

Ez nem maradhat így.

A tanítót nem szabad a nép által közvetlen díjazni.

Fizesse a nép az adóba e pénzt kultúradó vagy más címen, s nyerje a tanító az adóhivatalokból fizetését.

Ez oly változás lenne, mely a miniszter úrnak csak egy tollvonásába kerül s az a tollvonás sok könnyet szárítana fel, s nagyot lendítene a népművelés ügyén.

Megmondom, miért.

Míg a tanító a néptől kapja fizetését, addig a nép bizonyos fölényt gyakorol rajta.

A tanítónak a zsákot kell tartani, s a zsákba a nép tölt. Ha ez nem is áll szó szerint, a valója mégiscsak ez.

És ez nem megalázás, hanem meggyalázása a tanító-tekintélynek.

Hányszor halljuk, midőn a parasztnak nem tetszik a tanító valamely eljárása, azt kiabálja végig az utcán: "Én tartom, mégis így tesz, úgy tesz."

Pedig az ilyen helyeken ugyan keservesen tudja megkapni fizetését a tanító.

Ismerünk helyeket, ahol fele fizetését sem kapja meg a tanító, pedig ha a hátralékos gabonát be tudná hajtani, olyan úr lenne belőle, mint egy kerületi iskolalátogató.

Ha az adóhivatal fizet bennünket, a tanító állami hivatalnokká válik, s mint ilyen kellő tekintély birtokában van, a paraszt respektálja, s nem veti szemére a kenyeret; a fizetés rendesen befolyik s a nyomor megszűnik; ha kevés is a fizetés, be lehet osztani napról-napra, mert pontosan kapja.

S végül minden baj, minden megalázás, mely a nép által való fizetéshez van kötve, eltűnik, mint az árnyék.

Milyen baj az például, ha szűk termés van? - A tanítónak éppúgy felkopik az álla, mint a többinek. Míg, ha az adóhivatalból kapja fizetését, akkor meg sem érzi.

Vagy tűzvész pusztítja el a községet. A tanító éppoly nyomorra jut, mint a többiek. Azt csak nem gondolja senki, hogy a minisztérium által engedélyeztetni szokott húsz-harminc forint segít a bajon!

A múlt nyáron egy falusi kollegámnak minden termését elverte a jég. A szerencsétlen nem biztosította termését, hiszen nagy szüksége volt arra az egypár forintra. Tönkre lett téve. Folyamodott. A minisztérium adott neki harminc forintot, a káptalan öt forintot. Az ő kára több volt háromszáz forintnál, mert a huszonöt forint párbér és tandíjpénzen kívül minden jövedelmét a földekből nyerte.

Az ilyen bajok tehát nem fordulnának elő, ha a tanítók az adóhivatalokból nyernék díjazásukat.

Továbbá tekintettel arra, hogy a tanító némely helyeken, kivált ott, ahol a javadalmazás földek által történik, aránytalanul nagy adót fizet, - ezen adót, tekintettel a tanító hivatalára, le kellene szállítani.

Falusi tanítóságom ötszáz forint körül jövedelmezett. Minden évben ki kellett adóba fizetnem ötven-hatvan forintot. Miért! Mert nekem is a földekből kellett húznom fizetésemet, és a földadó iszonyú nagy! Aztán akármilyen rossz termés volt, az adócédulák mindig bővebb számokat termettek. Mikor olvastam, önkénytelenül is felháborodva kérdem: kit üssek!

Úgyis silányan vagyunk díjazva, és a legterhesebb adónem nyomja vállainkat.

Újabb időkben sokat emlegették, hogy a tanítók fizetését emelni kell. De hát az a fizetésemelés olyan szó, melynek farkához oda van kötve a majd is.

Ne emeljétek még most a fizetésünket, hanem szállítsátok le a terheket, szüntessétek be a nép által való fizetést, hozzatok rendeletet, hogy a tanítóság ne fizessen földadót, és emeltek anyagi helyzetünkön akkorát, hogy megkönnyebbülten lélegzik fel az országban minden néptanító.

Pedagógiai lapjaink és a vezérférfiak évek óta trombitálják a füleinkbe, hogy képezzük magunkat, haladjunk a haladó korral stb.

Mások bűnül vetik a szemünkre, hogy maradunk, nem igyekszünk, szorgalmunk nincsen, tevékenységünk lanyha, a lelkesülés pályánk és a tanügy iránt hiányzik belőlünk.

Megálljatok csak, jó urak.

Ha vádoltok bennünket, van ám nekünk mentségünk, mégpedig oly alapos, hogy vádjaitokat elháríthatjuk vele.

Midőn a képzőintézetnek hátat fordítunk, "keblünk ezer reménnyel van tele". Hogyne! Hiszen előttünk az élet, előttünk a munkatér, hol vár reánk a sok babér.

Az ám! - eleinte az egészet várjuk, utóbb az első három betűjét is megköszönjük nagyalázatosan.

Eleinte azt hisszük, tisztán tudományos pályára léptünk; utóbb belátjuk, hogy ez a tudomány nem hozza meg az asztalunkra a kenyeret, s míg agyunk a pedagógiával foglalkozik, kezünknek valamely más kenyérkereset után kell nyúlni.

Időnk tehát teljesen el van foglalva.

De ki is kívánhatja egy családos néptanítótól, hogy megélhetését kockáztassa a tudományért!

Nagyobb gondok foglalják el az embert, midőn leányait látja maga előtt, akiknek hozománya még nincs rendben, vagy fiait, akiket különbekké akar nevelni magánál.

De vannak egyedül álló vagy állami költségen élő néptanítók is, kiket nem terhelnek annyira a mellékes gondok, ezeknek több idejük volna az önképzésre.

Az ám, de miként elégítsék ki ezen nemes vágyukat, midőn nem juthatnak könyvekhez; fizetésük nem elég arra, hogy a pedagógiai irodalom termékeit beszerezzék.

A kormány tud százezreket áldozni a múzeumra, hogy az idegenek azt mondhassák: aujnye! És tud áldozni ezreket az operaházra, milliókat egy új, a mostaninál cifrább képviselőházra, de, ami ezeknél szükségesebb: a néptanítók képzésére nem tud áldozni.

Vagy nem lenne szükségesebb, a hazára nézve hasznosabb, ha a kormány az ilyen kiadásoknak csak huszadrészéből is néptanítókat képző, nevelésügyet felvirágoztató irodalmi műveket nyomatna, és azt szétosztaná a szorgalmasabb néptanítók között?

Hiszen magam is ismertem oly tudomány-szomjas néptanítókat, akik ünnepet éreztek, ha bármily tudományos munkát keríthettek a kezükhöz.

Hogyan kívánjátok tehát tőlünk az önképzést, ha az alkalmat elzárjátok előlünk, és rá nem segítetek bennünket!

Hogyan kívánjátok tőlünk a haladást, midőn a sorompókat elzárjátok utaink előtt!

Boldogult miniszterünk, Eötvös megtette azt is, hogy évenkint néhány jeles tanítót küldött ki Svájcba és Németországba, hogy a külföldi iskolákat tanulmányozzák. - Ma már fel sincsenek véve a közoktatásügyi büdzsébe az "ilyen haszontalan kiadások".

Ha már a minisztérium nem áldoz az ilyen külföldi tanulmányutazásokra, áldozhatna a község, vagy áldozhatnának a nagyobb tanítótestületek.

Az állam pedig, ha mást nem, annyit megtehetne, hogy az ily tanulmányutat tevő tanítókat ingyen engedné a vonatokon menni.

És ezt a külföldi vasúti vonalakon is ki lehetne eszközölni, mert cserében az idegen tanítók hazánkat járhatnák be díjtalanul.

Így a tanulmányutat tevő tanítóknak nem lenne több kiadásuk, mint amennyi élelmükre s lakásukra szükséges.

Tudjuk, hogy az ilyen utazások mennyi tapasztalatokkal gazdagítanak bennünket.

Egyheti közvetlen szemlélése előrehaladottabb iskoláknak többet használ, mint háromévi folytonos tanulás a könyvekből.

Mert sokszor olvas az ember valamit, amiről azt hiszi, hogy száraz elmélet, amelyet megvalósítani lehetetlen. Ha az ily elméleteket megvalósítva szemléljük, az előhaladott iskolákban, nemcsak meggyőződést szerzünk róla, de kedvet is kapunk saját iskoláinkban alkalmazni.

Itthon elmondjuk, a kollégák kedvet kapnak, és ami jót tapasztaltunk, meghonosítjuk az iskolákban.

Persze ilyenekre nem gondolnak a mi államférfiaink és a közoktatásügy vezetői.

Pedig mi szükségesebb annál, hogy jó tanítókat adjunk az országnak? Mert a tanítóság a tanügy. Ahol művelt és képzett tanítóság fáradozik a tanügy emelésén, ott nem állhat az rossz lábon.

Az oktatásügyi minisztérium be fogja látni, hogy az elmondott intézkedések nem késhetnek soká.

Az iskolai takarékpénztárak intézménye mellett sokan törtek már lándzsát pro et contra.

Mi csak egy kérdést akarunk megbeszélni: Fölállítható-e az ilyen takarékpénztár a falusi iskolákban?

Hát, kérem, igen is, nem is.

Olyan iskolákban, ahol valamely háziipar taníttatik, mindenesetre igen életre való dolog, mert a gyermek a saját keresményét, nem pedig valamely ajándékba kapott, vagy "ajándékul lopott", kikunyerált garasokat tehet be tőkéül, s mikor az iskolából kikerül, egy kis pénze is van, amit tetszése szerint használhat fel.

Olyan iskolákban azonban, ahol a rövid tanítás-idő csak a szükséges tantárgyak betanítását engedi meg, a takarékpénztárak fölállítása ésszerűtlen dolog.

Megmondjuk, miért.

1. Mert vannak községek, ahol oly szegény nép lakik, hogy az egész faluban nem találkozik egy fölösleges krajcár, s ha a tanító forszírozná a takarékpénztár fölállítását, oda igaz garasok nem kerülnének.

2. A parasztság nem viseltetik mindig bizalommal az olyan intézmények iránt, melybe pénzt kell fektetni, s ha a szülő valami aggályt fejez ki iskolába járó gyermeke előtt, megtámadja ezzel a tanító iránti tiszteletet a gyermek lelkében. A nevelés kettős alapja a híres nevelő, Dupanloup szerint a tekintély és tisztelet. Ha a tanítónak nincs tekintélye a gyermekek előtt, s az iránta való tisztelet meg van ingatva növendékei lelkében, akkor összes működése hiábavaló kártyavár-építés. Óvakodnunk kell tehát attól, hogy alkalmat adjunk tekintélyünk rontására.

A parasztnép skrupulózus és pesszimista: aggályoskodó és rosszat gondol minden felől, ami értelmét meghaladja.

Azért nem ajánljuk egy tanítónak sem, hogy parasztok között az iskolai takarékpénztár felállításán buzgólkodjék.

De nézzük az érem másik oldalát.

Vegyük, hogy egy népes falusi iskolában pénztárt állít fel a tanító.

Tudjuk: a falusi parasztnép a legvallásosabb s a leggonoszabb.

A különféle bűnök faluhelyen, a műveletlen köznép között vannak legmérgesebben elterjedve.

És ez igen könnyen megmagyarázható.

Ők vagy nyomorúságban, vagy tudatlanságban, leginkább pedig mindkettőben élnek.

Vajon nem a nyomorúság-e az irigység mérges virágának legtermékenyebb talaja? - Nem a tudatlanság, a szűk értelem szüli-e a fösvénységet? - Nem a nyomorúság költi-e fel a torkosság mohó vágyát? - s így tovább.

Most tessék: fölállíttatik a pénztár. A gyermekek lelkében föléled a pénzszerzés vágya, egymással versenyezni kezdenek, a tanító intése csak addig van fülükben, míg a fülük az iskolában, aztán kilépnek, az egyik lop, először apróságot, például tojást. Elviszi a boltba, kap érte két krajcárt.

Az iskolában elhazudja, hogy az öreganyjától kapta, s a tanító megdicséri, hogy milyen takarékos gyerek: ahelyett, hogy árpacukrot vett volna rajta, elhozta a pénztárba.

A többi irigykedik, a verseny bőszült, a gyermekek minden eszközt megragadnak, hogy céljukat elérjék.

Aki ismeri a falusi népet, igazat ad nekem.

Még azt is merem állítani, hogy akadnak rossz lelkűek, kik a tanítót sikkasztással vádolják.

Aki falun élt, az tudja, hogy a paraszt mily rágalmazó, kivált ha még haszna is van belőle.

Falun tehát nem tartom ésszerűnek az iskolai takarékpénztárak fölállítását.

A városon behozott ilyennemű intézményekről pedig meg vagyok győződve, hogy maguktól elmúlnak.

Eddig is csak az a sorshúzás tartja fenn őket, melyet évenkint a kezelők számára rendeznek.

Végül megjegyzem, hogy jelen cikkem nem fog tetszeni Weisz B. úrnak és követőinek, de hát állunk mindennemű megtámadás elé.

Azt mondja Hugo Victor: "Az állam két első hivatalnoka a bába és az iskolamester." És ez igen természetes.

Mert az első a jövő nemzedéket segíti világra, a második pedig azon munkálkodik, hogy ez a világra segített nemzedék emberileg tudjon élni a világon.

Erkölcs és tudomány nélkül állam nem állhat fönn, művelődés nem haladhat előre.

Kik vetik meg az állam létének ezen kettős alapját?

A néptanítók.

Szegény kollégáim, mennyire meg is becsülnek titeket!

Csupa öröm a néptanító élete, azt sem tudja, hova lépjen a nagy becsüléstől. Az állam dédelgeti, a papság karöltve munkálkodik vele, a szülők megbecsülik, mint olyant, aki arra szentelte életét, hogy gyermekeik lelkét éveken át gondozza és az életre előkészítse.

Nem szólok az államról, van benne sok jóakarat, de intézkedéseivel nagyobbrészt az ellenkezőt éri el.

Nem szólok az egyházról és a többi hitfelekezetekről, volna bennük sok tehetség a jóra, de belőlük az akarat hiányzik.

Az egyház is, az állam is sokat tesz, de csak a papiroson. A néptanító húzza a szellemművelés igáját tovább, és évtizedek múlnak, míg észrevesz valamit, hogy helyzetén segítettek. Pedig ez idő alatt beh sok tinta elfolyt a papiroson!

A civilizáció első szolgája nem sokat érintkezik az állam és egyház azon főbb hivatalnokaival, kik a tanügyet kormányozzák, annál többet a szülőkkel.

És innen várja (ha még van benne remény) fáradozásainak méltánylását.

Kedves kollégák, kik velem együtt évek hosszú során át működtetek és működtök a tanítva-nevelés terén, mit szóltok hozzá: találkozik-e a tanító általános elismeréssel a szülők részéről?

Fel tudják-e ezek fogni: mily jótevői vagytok gyermekeiknek?

Meg tudják-e ezek becsülni a ti áldásos munkálkodástokat?

Ugye nem.

Sőt, a szülők nagy része ahelyett, hogy hálával viseltetnék fáradozásaitok iránt, elégedetlenségét nyilvánítja.

Ha gyermeke tompa értelmű, azt mondja: "Nem tehetek róla, hogy olyan nagy szamár a tanítója." Ha jóeszű, azt mondja: "Ajnye, be okos gyerek ez az én fiam!" - és eszébe sem jut, hogy a tanítóról megemlékezzék, pedig a gyermek okosságának nyilvánulása csak halavány tükre a tanító fáradozásainak.

Érheti a népnevelés apostolát sok baj és csapás, eltűri a lenézésnek és gúnynak ráhajigált kövét, békés megadással küzd az élettel, bár érzi a töviseket, de ezen tövisek közül egy karcolja legvéresebbre szívét, és ez az egy: a hálátlanság.

Ez a legnagyobb tövis a tanítói pályán.

Ennek a tövisnek sokan és sokszor éreztük már a szúrását.

De ki tehet róla!

Tűrjünk.

Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy nem a szülők érdekében munkálkodunk nemes pályánkon, hanem drága hazánkért és a jövendő célért.

Van minekünk jutalmunk; igaz, hogy a konyhára nem sokat hoz, de édes ír a szívre, és ez: munkálkodásunk sikerének látása.

Vagy melyik néptanítónak nem magasul fel a lelke, midőn egyik nemzedék a másik után kerül ki keze alól, és látja az óriási különbséget a keze alá jövő és az iskoláját elhagyó nemzedék értelmi állapota között!

Üresen jön a gyermek, és szellemi kincsekkel megrakodva távozik! Mikor bevezetik az iskola küszöbén, akkor egy állat még, emberi arccal, s mikor utolszor nyomja le a kilincset, hogy elhagyja az iskolát, akkor egy lelkes ifjú-ember, akire reménnyel vár a község és haza.

Ez adjon nekünk erőt a munkálkodásra, és ha fáj is a legnagyobb tövis, a hálátlanság érzete, gondoljunk a legnagyobb tanítóra, az isteni Mesterre, akinek egész koszorú jutott a tövisekből.

A néptanítók nagyobb része parasztok között kezdi meg működését.

Miután belehelyezkedett a mesterházba, a társadalmi szokások szerint meg kell látogatnia az úri családokat.

Ezen első látogatásnak messzeható eredménye szokott lenni.

Nem minden tanító bír a sorsnak azon kedvezményével, hogy olyan családban született és olyan emberek között forgolódott légyen, hogy a sima parketteken otthonosan érezze magát, miért is némi szorongások között kezdi meg látogatásait.

Eszébe jut ilyenkor minden jó tanács, és ezek közül különösen azt választja irányadóul, amelyet a képzőintézetben neveltek beléje: - "Légy alázatos!"

Elmegy tehát a szegény pedagógus, és azzal a tapasztalattal tér vissza, hogy őt bizony nagyon lenézik, és legjobb lesz távol maradnia az úri köröktől.

Sokszor nem annyira az állás, melyet visel, mint inkább a látogatás módja teszi őt lenézetté.

Nem találjuk tehát feleslegesnek azon ifjak részére, kik a képzőintézetből kikerülve állást foglalnak, vagy azon idősebbek részére, kik új helyre mennek, a mai szokásoknak megfelelő magaviseletet leírni, melynek segélyével az intelligens körökben szabadabban mozoghatnak.

Mindenekelőtt szükséges, hogy tetőtől talpig az időnek és divatnak megfelelő ruhánk legyen.

Akinek ezt megszerezni nem áll tehetségében, az megteheti ugyan látogatását egyszerűbb öltözetben is, de arra ne számítson soha, hogy az intelligens körnek befogadott tagja leend, mert az első hatást a külső teszi.

A ruházat közé ne vegyüljön valami régi darab, mert legyen az egész öltözet a legtisztességesebb és legújabb, ha egy kopott, divatból kiment kalap vagy nyakkendő egészíti ki, tönkreteszi ez az egészet.

Kesztyűt ma már csak télen viselnek.

Tehát a ruha az első és legszükségesebb feltétel az intelligens körökbe való belépésre.

A felekezeti tanítók elsősorban papjukat látogatják meg.

Ezen látogatásnál a katolikus tanítóktól több tiszteletet és alázatosságot kívánnak, mint másoktól. Az evangélikus és református tanítók könnyebben mozoghatnak.

A katolikus tanítónak ezen első érintkezése papjával nagy kihatással van jövő viszonyukra.

Ha igen büszkén beszél a papjával, úgy a béke nem tart sokáig közöttük; ha igen alázatos, akkor meg nagyobbrészt szolgává teszi magát.

Komoly és tiszteletteljes (de nem koldus-alázatosságú és meghunyászkodó) arccal lépjen be papjához, és legjobb, ha "alázatos szolgája" üdvözléssel mén eléje, és meghajtja magát.

Ha a látogatás állás elfoglalásakor, mint hivatalos önbejelentés történik, és papja a kezét nyújtja üdvözlésre, fogadja el azt meghajlással, és csókolja meg, de ha látogatását pályázáskor teszi, csak úgy csókoljon kezet, ha a pap már öreg.

Nevetséges és szolgai dolog, ha a tanító minden látogatás alkalmával kezet csókol a papjának.

Ezt nem kívánja egy művelt katolikus pap sem. Még bemutató vagy első hivatalos látogatása alkalmával sem kell kezet csókolnia, ha papja nem nyújtja eléje kezét; távozása alkalmával pedig elég, ha tiszteletteljes meghajlással megszorítja az eléje nyújtott kezet.

Ami a magaviseletet illeti, legyen az papunkkal szemben mindig komoly és tiszteletteljes. Tartózkodjunk, kivált eleinte, minden tréfától, mely őt sérthetné. Különösen a hívek előtt adjunk példát arra, hogy a papot tisztelni kell.

Keveset beszéljünk, s ha kérdez, ne igyekezzünk válogatott vagy diákos szavakkal felelni, mert könnyen zavarba jöhetünk, ami legjobban kicsinyíti az embert. Beszéljünk mindig egyszerűen és keresetlen szavakkal, akkor legjobban ki tudjuk fejezni gondolatainkat, és higgadtságunkat megőrizhetjük.

A higgadtság, az elmenyugalom igen fontos a társalgásban.

Szivarral belépni, vagy rágyújtani, mielőtt megkínáltatnánk, természetes, hogy nem illik.

A papok nagyobb része megelégszik azzal, hogy magunkat irányukban tisztelettel viseljük és kötelességeinket elvégezzük, de vannak oly papok is, kik fölfelé fordított kezet nyújtanak a tanító elé, s azt hiszik, hogy a tanítónak kötelessége napjában hatszor kezet csókolni, velük levett kalappal beszélni, aztán különféle szolgai munkát végezni a ház körül vagy a házban, vagy a ház alatt - a pincében.

Az ilyen pap előrenyújtott keze előtt egyszerűen meghajlunk, s megadjuk neki az állásunktól követelhető tiszteletet, de minden oly felhívását vagy parancsát fülünk mellé eresztjük, mely jogtalan.

Azon esetre, ha a nép vagy a tanítványok előtt sért bennünket, ha érezzük, hogy kötelességünket mindenkor híven teljesítettük és sértése indokolatlan, mindig megmondhatjuk az igazat, vagy kikerülhetjük a megalázást.

Művelt és higgadtan gondolkozó, kötelességét híven teljesítő tanító lehetetlen, hogy összeütközésre kerüljön papjával, s ha ez mégis megtörténnék, el lehet az ügyet békésen simítani.

Az legyen mindig előttünk, hogy tiszteletet és becsülést csak úgy várhatunk másoktól, ha mi is megadjuk másoknak.

A papon kívül elsősorban tanítótársainkat látogatjuk meg, ha ugyan vannak abban a községben.

Nemcsak azért, mert a kollégákkal szükséges megismerkednünk, hanem azért is, mert ők utasítást adhatnak arra nézve, hogy miként viseljük magunkat a községnek többi intelligens személyei iránt.

Mert tudjuk, hogy ahány ház, annyi szokás.

Vannak úri családok, akik a divatos bontonra igen kényesek, viszont vannak vidéken olyan úri családok is, akiknek házi szokásaik magyarosak, s nem figyelnek arra, hogy jobb vagy bal kézzel húzzuk-e be magunk után az ajtót.

Kollegáink mindezekre nézve igen hasznos utasítást adhatnak, sőt nagyobbrészt magukkal visznek bennünket, s így mutatnak be az egyes házaknál, ami a dolognak mindjárt barátságosabb színezetet nyújt.

Ott, ahol nincs több tanító, csak magunk vagyunk, ott úgyis kicsiny szokott lenni az úri családok száma. Ilyen helyeken könnyű boldogulni, mert nem bánom, ha ujjomra pöccintenek is, de kimondom, hogy faluhelyeken a kabátos népség szörnyű pletyka. Aztán, ha az ember az elsőnél megteszi látogatását, egy óra múlva már valamennyi családnak és az összes atyafiságnak tudja a származását meg a bűneit. Ha a második helyre megy, ott meg az elsőnek viselt dolgait újságolják meg, annyira, hogy az ember azt hinné: halálos ellenségek. Pedig dehogy: a legjobb barátok.

No, de ez a gyengeség megbocsátható falun. Ilyen helyeken egymás hibáin mulatnak az emberek. Hanem a tanító ne mulasson rajtuk, inkább okuljon.

Tanulja meg, hogy az ember sokszor megbánja, hogy beszél, de azt igen ritkán, hogy hallgat.

A hallgatás a bölcsesség ábécéjének első betűje.

Aki hallgat, az figyel, aki figyel, az okul, és aki okulni tud, annak lábai alatt mindig biztos a talaj.

Arra is figyelmeztetem kedves kollégáimat, hogy első dolguk legyen megfigyelni a házi szokásokat. Városon például nem kívánják a tüsszentőnek, hogy egészségére váljék, mert bizony semmiféle betegséget sem lehet kitüsszenteni; de vidéken a legtöbb helyen műveletlennek bélyegeznék a tanítót, ha a jókívánságokat elhallgatná. Intelligensebb családoknál nem szokás megvendégelés esetén, az ebéd vagy vacsora után köszönetet mondani, de vidéken még sok helyen elvárják, hogy evés után elmondja az ember: köszönöm alássan a szíves jótartást, adjon Isten ezerannyit, stb.

Tartsuk tehát magunkat a házi szokásokhoz.

Figyelmes szemlélő hamar beletalálja magát helyzetébe.

Ha mégis aggályaink lennének arra nézve, hogy tegyük vagy mondjuk-e ezt vagy amazt, mindig ahhoz tartsuk magunkat, hogy a műveltség nem kíván hosszú szertartásokat és sablonszerű, feszes magaviseletet.

Az úri osztállyal szemben ne legyen a tanító szolgai alázatosságú, inkább legyen büszke, és legyen mintegy a homlokára írva, hogy a néptanító a legtiszteletreméltóbb hivatalnok a társadalomban, aki méltán foglal helyet a vidék intelligens körében.

Aki lenéz bennünket, nézzük le mi is. Aki udvarias és előzékeny hozzánk, legyünk mi is hasonlók hozzája.

A bibliának egyes passzusai, hogy "legyetek alázatosak" és "aki jobbrul pofon üt, tartsd oda a bal arcodat" stb., - nem szolgálhatnak társadalmi életünkben irányadókul. Mert aki ma alázatos, azt lenézik és szolgává teszik, nekünk pedig, azt hiszem, elég, ha a nemzeti népnevelésügyet szolgáljuk. Legyünk önérzetesek. Megkívánhatjuk elsősorban, hogy hivatalunk iránt viseltessék mindenki tisztelettel, és ha nekünk is vannak érdemeink, bátran kifeszíthetjük a mellünket akármilyen falusi úr előtt.

Azért, hogy a tanítón háromforintos kabát van, egy másik úri emberen pedig nyolcforintos, nem tartozik az egyik kabát a másik iránt meghajlással. De ha annak az úri embernek más érdeme nincsen, a tanítónak pedig vannak a haza és a község szellemi érdekeinek emelésében érdemei, akkor a nyolcforintos kabát, nem tudom, mi jogon kívánhatná a tanítótól, hogy meghajoljon előtte.

Elmúltak már azok az idők, midőn kiszolgált obsitosok, kiérdemült harangozók, kicsapott diákok és más efféle proletárok szolgáltak a népnevelés ügyének - ma már csaknem annyi tudományt visz a tanító az iskolába, mint egy pap vagy ügyvéd; nem lehet tehát a mostani tanítókat a régiekkel egy kategóriába sorozni.

Az a fő, hogy ne engedjük magunkat alacsonyítani.

A tanítók barátjának lapjában egy jó barát őszinteségével merem kimondani, hogy sok helyen a tanítók maguk az okai megvetettségüknek.

Mert némelyik tanító annyira szolgai alázatossággal viseltetik a kabátos osztály többi tagjai iránt, mintha azok adtak volna neki életet, és azok kegyelméből szívná a levegőt is.

Hiszen megengedem, hogy sok helyen a tanító rá van szorulva a kegyadományokra is, de arra nincs rászorulva, hogy azt a tiszteletet, amellyel állása iránt minden művelt úri embernek viseltetni kell, ne követelje meg önérzetes fellépése által.

Sokat írhatnék még e tárgyról, sokan is tudnának hozzászólani, de azt hiszem, elég ennyi arra, hogy azok, akik soraimból tanultak, okuljanak, akik pedig hasonló véleményeket táplálnak keblükben, szilárduljanak.

Gondoskodtunk már a néptanítók özvegyeiről és árváiról, vannak segélyző egyesületeink is, de mindeddig nem jutott eszünkbe, hogy azon elaggott néptanítókat, kik gondviselő nélkül nyomorogják át hátralevő éveiket, visszatartsuk az elzülléstől.

Vannak néptanítók, kik nőtlenek maradtak; vajon minő gondviselés vár az ilyenekre, ha megőszülve, elaggva a népnevelés nehéz munkája alatt, hátralevő napjaikat nyugalomban akarják eltölteni?

Vannak olyanok is, akik mellől elhal a nő, s elhalnak a gyermekek. A szerető gondviselés és az öreg-napok nyugalma helyett tovább kell küzdenie a megélhetés gondjaival.

Vajon elég-e az ilyennek az a sovány nyugalomdíj, amelyet az állam kegyesen engedélyez?!

Terheket ugye róttok reánk?! Kötelességeink teljesítését ugye szigorúan megkívánjátok?! De vajon teljesítitek-e ti kötelességteket, midőn fáradt kezünkből kihull a szerszám, s az elaggott test nyugalom után kívánkozik? Persze: ki gondol akkor a szegény néptanítóra, midőn már nem veszik hasznát?!

Az ilyen családtalan, gondviselő nélkül maradt öreg néptanítók számára óhajtom én a "néptanítók nyugalomházának" eszméjét megvalósítani.

Mert lehetetlen arra megindulás nélkül gondolni, hogy a népnevelésnek némely elaggott munkásai öreg-napjaikra gondviselés nélkül hányódjanak, hol itt, hol amott, tengődve a sovány nyugdíj árpakenyerén.

Ott van a negyvennyolcas rokkantak menedékháza, maholnap üresen fog állani. Vajon nem lehetne ezt átalakítani a mondott célra?!

A kiadások fedezésére pedig lehetne évenkint sorsjátékot rendezni, mint a "Lovar-egylet" rendezi a Kincsem-sorsjátékot, vagy az évenkint rendezett államsorsjátéknak egy részét lehetne e célra fordítani.

Szóljunk az eszméhez minél többen, mert az tagadhatatlan, hogy egy ilyen országos nyugalomház az elaggott, gondviselő nélkül maradt néptanítóknak ma már elkerülhetetlenül szükséges.

A múlt számban közzétett eszme, miként a hozzám érkezett levelekből meggyőződtem, élénk érdeklődéssel találkozott az ország minden részében.

Sokan óhajtották, hogy fejteném ki bővebben nézeteimet, különösen a berendezést illetőleg.

A részletességig nem bocsátkozom, de azt nem tartom fölöslegesnek megemlíteni, hogy az országos nyugalomház eszméjét a jövő ősszel megnyíló Maria Dorothea intézet mintájára össze lehetne kapcsolni egy humánus intézménnyel.

Régi bajunk ugyanis, hogy a nyarankint feljövő beteg néptanítók nem részesülnek a fővárosban semmi kedvezményben, nem kapnak olcsó szállást és élelmezést, és emiatt sokan vissza is tartják magukat az eljöveteltől. Ezek számára kell az országos nyugalomházban olcsó lakást és élelmezést biztosítani, sőt a szegényebbeket ingyen ellátni.

Továbbá az átutazó néptanítók megszállási helyét is képezhetné ez a ház. Kollégákra, otthonra találna itt a vidéki néptanító.

Az itt nyugalmazott tanítóknak pedig a szokásos háló-, étkező- és társalgótermen kívül olvasótermet kellene nyitni, és pedagógiai könyvtárt berendezni számukra.

A fiatalabb tagok, kik nem öregség, hanem valami baleset folytán kerülnek a nyugalomházba, bizonnyal elvállalják, hogy ezen könyvtár segítségével a vidéken levő kartársaknak a hozzájuk intézett levélbeli megkeresésére, a pedagógiai kérdésekre kimerítő választ adnak.

Meg kell itt említenünk az Egyetértés című napilapot, melynek tanügyi rovatában rövid megjegyzéssel volt kísérve az országos nyugalomházról szóló indítvány.

Ezen megjegyzés így hangzott:

"Azt hisszük, egyelőre elég volna a honmentő eszmékből. Erősbítsük inkább a fennálló, de még mindig nem elég erős intézményeket: Eötvös-alapot, árvaházat és tanítónők menedékházát."

Mi igen tiszteljük rovatvezető úrnak tudományát, de ilyen megjegyzést tőle mint komoly pedagógustól nem vártunk volna. Az Eötvös-alap és az árvaház vagyoni alapja annyira már biztosítja e két intézmény fönnállását, hogy az országos nyugalomház eszméjét fölvetni nem fölösleges; mire megvalósulhat, úgyis évekbe kerül, addig pedig az árvaház és Eötvös-alap megerősödhetik; a tanítónők menedékháza bír annyi vagyoni alappal, hogy novemberben már megnyithatják. Az a megjegyzés pedig, hogy elég a honmentő eszmékből, ha élc akar lenni, roppant erőltetett és éretlen, ha pedig komolyság, úgy rovatvezető úr hazafiságáról nem a legjobb bizonyítvány, mert minden eszme, amely a haza javát célozza, megbecsülendő, s miként Pellico Silvio mondja: "A jó hazafi tehetsége szerint megtesz mindent, ami hazája javát előmozdíthatja." Különben igen jól ismerjük az Egyetértés szabadkőmíves szellemét, és azt is jól tudjuk, honnan fúj a szél, de hát nagyon szegény ember az, aki a haza javát célzó eszméket személyes érdekek alá tapossa.

Öreg volt már, több nyolcvanévesnél.

Mindig várta a halált, de az sokáig elkerülte őt.

Egy napon igen gyengének érezte magát, végigdőlt az ágyon, s azt mondta: meghalok.

Nem a lemondás, a félelem hangján ejté ki e szót, hanem azzal a nyugodtsággal, mellyel a síron túli élettől jobbat vár.

És amint ott feküdt, elterülve a szegényes ágyon, a nyugodni készülő nap beküldé sugarait az ablakon által és megaranyozá az ágyat, és fényes glóriát csinált az aggastyán ősz feje köré.

De ő nem vette ezt észre.

Emlékezete ott bolyongott a múltban: végigtekintett életén.

Egy sápadt, rongyos fiút látott maga előtt, aki sóvárogva nézte más gyermekek játékát, de nem vehetett részt bennük, mert nagy bűne volt: a szegénység.

Szülői iskolába adták a fiút, és ez tanult, kitűnt társai közül, de szegény volt, s emiatt az első padban nem ülhetett soha; oda urak gyermekei ültek, akiknek szülői el-ellátogattak az iskolába.

Ekkor fogta át először a szívét egy keserű érzelem: az igazságtalanság érzete.

Fájdalom, ezt a nehéz érzetet egész életén át a szívén kellett hordania.

Mikor tizenöt éves volt, a kolera-járvány szedte áldozatait, elvitte apját-anyját egy napon.

A fiú szomorúan állt szüleinek sírhalma mellett.

Azon gondolkozott: mért nincs ő is egy ölnyivel alább a földben.

És ekkor cikázott át egy világos, meleg sugár először a szívén.

Ez a sugár a remény volt.

Hátha az Isten egy jobb sorsra tartotta fenn őt, hiszen megérdemelné.

Szülőinek volt egy kis viskójuk.

Eladta.

Az összes hagyatékért kapott kétszáz forintot.

És ekkor egy nagy, sötét kérdőjel állott előtte.

Melyik pályának végére lehetne elérni addig, míg a kétszáz forint tart?

Töprenkedett, gondolkozott, nappal nem volt nyugta, éjeit álmatlanul virrasztá át, de nem jött a kérdésre felelet.

Bolyongásai között egy nagy épületet pillantott meg.

Az a helybeli tanítóképző intézet volt.

Az ifjú örömmel kiáltott fel: megtaláltam!

Belépett.

Néhány év múlva letörülte homlokáról a tanulásban átvirrasztott éjek verítékét, és fellélegzett: hála neked, Isten: ember vagyok.

De szenvedései nem értek véget.

"A tanító olyan lámpa, mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát."

Küzdött, nyomorgott és a megelégedést tanította növendékeinek.

Beszélt nekik a tudományról, hogy csak azzal lehet a világon megélni; aki tanul, az szerencsés lesz, és ő szegény volt, alig kapta meg a mindennapi kenyeret.

Egy községi elöljáró megkínálta leánya kezével.

Annak a leánynak a keze tele volt arannyal.

De a szíve is tele volt - bűnnel.

És a tanító visszautasította a leány kezét.

Ettől a naptól fogva a paraszt-bosszúállás legfurfangosabb és legaljasabb fegyverei ellen kellett küzdenie.

És ez a küzdelem megkeserítette azt a kevés kenyeret is, amit hivataláért kapott.

Csoda-e, hogy nem nősült meg, hogy nem akart nyomorult sorsához nőt kötni?

A népet folytonosan bujtogatták ellene, de nem árthattak neki, mert teljesíté kötelességét.

Azzal vigasztalta magát, hogy van törvény, vannak törvényes följebbvalók, akik oltalmára lesznek a néptanítónak; küzdeni, fáradni mindenkinek kell, hiszen majd gondoskodnak róla, ha az aggkor gyengeségei pihenésre késztik.

Csalódott.

A törvény hiányos, a törvényes följebbvalók pedig nem oltalmazzák a néptanítót, hanem béketűrését, alázatosságát teszik próbára.

Mindazáltal megadta magát sorsának, és most nyolcvan év nyomorúságát átélve, elhagyatottan, gyámolító nélkül feküszik ott szegényes ágyán.

Szemeiben végtelen szomorúság ül, arcán a halál érzete sápadoz, nagy ezüstös-fehér szakálla elterül mellén.

És midőn a halál már lezárni készül a fáradt szempillákat, midőn már meglassul a vigasztalan szívnek dobogása, künn az ablak alatt egy ének zendül meg, férfi- és gyermekhangok egyvelege.

A haldokló még egyszer felnyitja szemeit, és ajkai ezt rebegik:

"Tanítványaim. Névnapom van."

És szívének utolsó csepp vére arcába szökik, ajkait boldog mosoly játssza körül, szemeit egy hálás tekintet emeli ég felé.

A tanítványok belépnek. Kezükben koszorúk és virágok vannak, hogy földíszítsék vele a jó tanító szobáját.

Derék fiúk! Tegyétek a koszorút és a virágokat a halottra!

Ez a nagy kérdés sok töprenkedést okozott már nekünk, tanítóknak.

Mert törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal el vagyunk látva; a tanügyi hatóságok is nagyobb figyelmet mutatnak ügyünk iránt, s anyagi körülményeink, társadalmi helyzetünk mégis alig javultak valami keveset. Mi már csaknem mindent megtettünk, amit kívántak tőlünk: képeztük magunkat, nem maradtunk el a haladó kortól, megszereztük azt a sokféle kvalifikációt, amit tőlünk kívánnak, s mégis ott vagyunk, ahol - magyarosan: a mádi zsidó.

Hol a bökkenő?

Ott, kedves pályatársak, hogy magunkat reformáltuk ugyan, de a társadalmi viszonyok nem újultak annyira, hogy megkönnyítették volna helyzetünket.

A fizetések csekély kivétellel ugyanazok, amik ezelőtt félszázaddal voltak, de mások a követelések a tanító iránt.

A háromszáz forintnyi jövedelem fel lett emelve a törvényben, a papiroson, de megmaradt a valóságban.

A tanító iránt való igények nemcsak a papiroson, de a valóságban is emelkedtek.

A tanítótól megkívánják, hogy intelligens ember legyen, tisztességes ruhában járjon, legyen jól bútorozott szobája, zongorája; ha gyermekei vannak, járassa azokat csinos ruhákban, a felesége meg viseljen kalapot.

És igazuk van.

A tanító nem járhat gatyában! A szobájában nem lehet tulipános láda és tyúkültető!! Zongora helyett nem játszhatik nyolckrajcáros bodzafafurulyán! Gyermekeit nem járathatja egy ingben, mezítláb! A feleségét sem elégítheti ki piros csizmával meg üveg-kalárissal.

Pedig három-négyszáz forintból mi tellenék egyéb?

Bosszankodnunk kell, hogy hivatalunk jövedelme helyett folytonosan az igényeket emelik: mindig többet követelnek tőlünk.

És azért nem megyünk mi is vagyonilag semmire, mert nem szorulhatunk össze a jövedelmünkhöz aránylag.

Tudjuk, a társadalom is elismeri rólunk, hogy képzettségünknél fogva az intelligenciához tartozunk, de arról nem gondoskodnak, hogy úgy is élhessünk.

Trefort a legutóbbi költségvetés óta megtagad minden kiadást, mely a közoktatási ügyben megtagadható; így nem segélyezi a szegényebb tanítókat, nem állít fel már két év óta iskolákat, nem engedélyez a beteg vagy kárvallott tanítóknak segítőpénzt, nem nevez ki a tanfelügyelők mellé írnokokat, vagy jobban mondva: tollvivőket, sőt, miként lapunk jelen számából kitűnik: az állampénzzel segített tanítóknak is megcsonkítva adja ki fizetéseiket.

Bezzeg az országgyűlésen a büdzsé-tárgyalásoknál van dicsekvés, hogy mennyit tett, mint virágzik a tanügy, a haza. A fizetett kormánylapok teleordítják a hazát Trefort tanügyi politikájának magasztalásával, és a szegény tanítók az ország minden részében szenvednek és hallgatnak: az Alföld rónái, a Kárpátok és Erdély bércei között elhangzik a panasz.

A társadalom pedig fönntartja tovább is igényeit a tanító iránt, mindig többet követel tőle, s a néptanító, hogy eleget tegyen a kornak, s kielégítse a korszellem igényeit, műveli magát, úr marad, és uzsorásoktól vesz föl pénzt.

Aztán erővel elhiteti magával, hogy emelkedik, hiszen ezt olvassa a tanügyi lapokban is, pedig dehogy: szállunk lefelé, hanyatlunk vissza, az ország küzd a deficittel, a néptanító a nyomorúsággal! Az óriási hadsereg pedig nyeli a pénzt, a fővárosban milliókba kerülő épületek emelkednek, dísznek, cifraságnak! Az operaház idegen nyelvű "csalogányai", "pacsirtái" és rigói emésztik az ezreket, és a budai várnak milliókba kerülő újabb királyi palotája maholnap épülni kezd. Aztán majd jön a képviselő-választás: a kormány, mely nem tudja fizetni a népnevelés munkásait, tele marokkal ereszti meg a pénzt, hogy vásárolja a voksokat, a meggyőződést, hogy demoralizálja a népet, melyet emelni, boldoggá tenni volna hivatva.

Ezért nem tudunk mi emelkedni, kedves kartársak, ez a mi anyagi hanyatlásunk oka.

De "még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után" a néptanítók annyira várnak, és én szeretem hinni, hogy ez nem is késik soká.

A hazai tanítóság, mely méltatlan sorsának teljes tudatával és már-már szomorú lemondással viselte terhét, egy jobb jövő küszöbén áll.

Átérezve helyzetünk nyomasztó voltát, s egyesítve az itt-ott felhangzó óhajtásokat, melyek nem annyira a tanügyi lapokban, mint inkább családias jellegű körökben és társaságokban nyilvánultak, folyó év aug. 19-én a nagyobb fővárosi lapok útján kibocsátottuk a következő felhívást:

Tisztelt Ügytársak!

A nyomor és az elégedetlenség panaszos hangjai zúdulnak fel az ország minden részén a tanítók között, kik nem bírják tovább tűrni, némán viselni helyzetük terhét.

A közvélemény részvéttel hallja e hangokat, és megbotránkozva szemléli a feltakart lepel alatt a haza szellemi munkásainak nyomorát.

Hát ez a népnevelők bére, jutalma?!

Hát nyomorúságra képesíti a tanítói oklevél a megszerzőjét?

A nemzeti kultúra munkásainak ilyetén elhanyagolása csak vétkes lehet.

De ne vádoljunk: bízzuk ezt a közvéleményre, mely igazságosan, pártatlanul ítél.

Nekünk tenni kell.

A tanítók nyomora felemelte panaszos szavát, és elhangzott a hazában.

Nem mozdult senki, nem ígérték helyzetünk javítását, ügyünknek pártfogója nem akadt.

Kell tehát, hogy magunk mozduljunk!

A néptanítók elhanyagolt állapota orvoslást, rendezést kíván: a jelen állapotokon csak új törvények és a tanító-fizetés rendezése segíthetnek.

Foglalkozzunk őszi gyűléseinken kizárólag állapotunkkal, és készüljünk el idején a jövő nyáron tartandó egyetemes - vagy ha a közoktatásügyi miniszter úr jóakarata addig nyilatkozni fog: országos tanítógyűlésre.

Azt a csüggeteg lanyhaságot, mely vezérembereinket elfogta, villanyozza fel egy jobb jövő reménye: cselekedjünk a magunk érdekében, mert az ügy fontos, és a kellő előmunkálatok nélkül kivihetetlen.

Fölkérem mindazon tisztelt tanítótársakat, kik felhívásom tárgyában buzgólkodni óhajtanak, hogy ezt velem, az ügy továbbfejlesztése érdekében tudatni szíveskedjenek.

Hazafias üdvözlettel, stb.

Ez felhívás élénk visszhangra talált mindenütt.

Mert habár elismerték rólunk, hogy mi vagyunk "az igazi felsőház" (Jókai), a "nemzet első hivatalnokai" (Hugo Victor) "kiknek kezébe adta Isten a nemzet, az ország sorsát" (Szatmáry K. a tanítókról mondá), mégis oly botrányos, oly nyomorúságos állapotban hagytak bennünket sínylődni, hogy ezt a fizetett kormánylapok sem bírták eltakarni Trefort tanügyi politikájának magasztalásával.

Bizony a magyar geográfusok aligha tudják, hogy hazánkban a legnagyobb távolság a néptanítók és a közoktatásügyi minisztérium között van. Mert tizenhárom esztendő alatt a tanítók egyetlen feljajdulása, egyetlen panaszhangja sem jutott el Trefortig, különben segített volna állapotunkon.

De a mozgalom most oly együttesen, oly egyszerre fog megindulni, hogy Trefort nem ignorálhatja többé ügyünket.

Igen tisztelt munkatársunk, Tima Lajos volt az első, aki megpendítette, hogy ne csak panaszkodjunk, de tegyünk is valamit.

És a mozgalom megindult.

Most aztán a tanítóegyesületek gyűléseinek eredményétől függ minden.

Mondjuk ki határozottan: mit kívánunk?

És itt jó szolgálatot tesz nekünk Ember János, ungvári igazgató-tanítónak éppen most megjelent munkája, mely szintén a tanítók állapotával foglalkozik. Ő a következőkben foglalta össze a tanítók kívánalmait:

1. Egyelőre emeljék fel a tanítók fizetését 300-ról 400 forintra.

2. Az ország minden egyes tanítója kapja fizetését készpénzben az adóhivataltól.

3. Kapjanak a tanítók ötödéves pótlékul a 400 forint után 40 forintot, vagy ha egyesek állása több fizetéssel jár, ennek tíz százalékát.

4. Gondoskodjanak tisztességes nyugdíjról a munka alatt levő nyugdíj-törvényben.

5. A néptanítói oklevél alapján a megfelelő szakvizsgálat mellett, vagy anélkül, a kiválóbb tanítók részére állapíttassanak meg a következő fokozatok:

6. A tanító jogai és kötelességei törvény által, szabatosan körvonaloztassanak.

Ezen pontok közül, az elsőhöz a következőket jegyezzük meg: A felekezeti tanítóság nagyobbrészt kántori hivatalt is visel, s e két hivatal ma már néhol annyira össze van kapcsolva, hogy a tanító anyagi kára nélkül elválasztani nem lehet. Az úgynevezett párbér, stóla-, borilletmény s más efféle, inkább kántori, mint tanítói jövedelmek. Kezeink között van egy díjlevél, melyben a kántortanítónak ötszáz forintnál több jövedelme van, és a részletezésben tanítási díjként csupán hat forint említtetik. A többi a kántoré. Szükséges tehát, hogy a különféle felekezetek egyházi hatóságait is fölkérjük, hogy amennyiben tehetségükben és jogukban áll, fizetésünk rendezését elősegítsék. Tudniillik a kántorság után járó termesztményeket fizettessék az egyházmegyei pénztárból, vagy a községi templomatya, kurátor stb. által.

Az Ember János által kijelölt pontokhoz csatoljuk még azon indítványunkat, hogy a tanítók fölött levő felügyelet rendezése is igen időszerű dolog.

Ajánlom:

1. Hogy az iskolaszéknek a tanítóra való felügyeleti és a tanító fölött való bíráskodási jogai megszűnjenek. Az iskolaszék csupán az iskola anyagi viszonyainak rendezésével törődjék, főbb kötelességei legyenek:

2. Tekintetbe véve, hogy a tanítóképző intézetek most már négy évi folyamra vannak felosztva, mondassák ki, hogy a tanítói oklevél annyi értékkel bír, mint az érettségi bizonyítvány.

Ez méltányos kívánság, és nem is tagadhatják meg tőlünk.

Mindezen pontokra felhívjuk lapunk olvasóinak figyelmét.

Ami még ezeken kívül szükségesnek mutatkoznék, arra nézve lapunk terei nyitva állanak.

A fő dolog az, hogy a tanítóegyesületek az őszi gyűléseken mindezen pontokat megbeszéljék, s ha a közoktatásügyi miniszter országos tanítógyűlést hív össze, és a tételek közé a tanítók fizetése és állapota rendezését is fölveszi, úgy a jövő tavasszal azon társukat válasszák az egyesület képviselőjének, akitől e tekintetben a legtöbb tevékenységet remélhetik. Ha pedig Trefort fizetésünk rendezése és állapotunk javítása iránt nem intézkedik, úgy a jövő nyáron minél nagyobb számban jelenjünk meg az egyetemes gyűlésen, és amit eddig kértünk, azt követeljük, mert állapotunk tovább már tűrhetetlen, és azért, hogy egy miniszter rosszul fogja fel a kötelességeit - mi nem szenvedhetünk.

Miatyánk, kinek néptanító volt a fiad, szenteltessék meg a neved sz. fiad hivatalával együtt. Jöjjön el az az idő, hogy Trefortot áldhassuk és egyszer a mi akaratunk is teljesedjék, miképpen magunk között, úgy a nemzet előtt is. Mi kenyerünket add meg nekünk párbér nélkül, és bocsásd meg a népnek ellenünk elkövetett bűneit, miképpen mi is megbocsátunk, hogy ne böstörködjenek ellenünk. És ne vigy minket hátrafelé, mint a jeles kormány, de szabadíts meg a tekintetes iskolaszéktől, mert ezeké nem a tanügy, hanem a kaptafa és ekeszarva. Ámen.

A magyar népoktatás történetében, örök szégyenéül a közoktatás mostani intézőinek, meg lesz örökítve a Csík megyei tanítók kérelme, melyet a megyei közigazgatási bizottsághoz intéztek, hogy az ínség szélén, midőn már az utolsó falat kenyérről van szó, segítsenek rajtuk, terjesszék ügyüket újból a miniszterhez, hogy fizetésüknek felét, melyet a múlt iskolai évben nem kaptak meg, utalványozza ki.

De álljon itt közoktatásügyünk örök szégyenére, gyalázatára a kérvény.

Már régebben ismeretes a tisztelt Közigazgatási Bizottság előtt a megyei községi tanítók nyomorúságos helyzete. Ez ügyben a tisztelt Közigazgatási Bizottság már több ízben tett felterjesztést a n. vallás- és közokt. m. k. minisztériumhoz; a Csík megyei hivatalos tanítóegyesület csíki járásköre is már a múlt tanév elején szintén folyamodott a miniszter úr őnagyméltóságához az államsegélyek kiutalása tárgyában. De fájdalom, mindezen intézkedéseknek eredménye nem lett. Köztudomású dolog, tisztelt K. Bizottság, és ismeretes előttünk is, hogy azon községek, melyekben községi iskolák állíttattak, határozottan rá vannak szorulva az államsegélyre, s ha az államsegély ki nem utaltatik, a községek tanítóikat fizetni teljesen képtelenek. Az államsegélyből a múlt iskolai évben azonban csak 50% lett kiutalva, s emiatt állott be azon tűrhetetlen helyzet, melyet alább számadatokkal is bátrak leszünk igazolni. Ilyen körülmények közt kénytelenek a Csík megyei községi tanítók t. Közigazgatási Bizottság előtt újólag hangoztatni esdeklő szavukat az államsegélyből még hátralékos 50% kiutalványoztatás tárgyában. Jól tudjuk mi mindnyájan, hogy megyénk illetékes hatóságai, s elsősorban a t. K. Bizottság, látva a községi tanítók nyomorúságos helyzetét, már eddig is minden lehetőt megtett e tarthatatlan állapot megváltoztatására; ismeretes előttünk községeinknek nyomasztó anyagi helyzete is, s belátjuk, hogy a tanítók sorsa utáni jóakarat a községnél nem hiányzik; mégis kénytelenek vagyunk újólag felemelni esdeklő szavunkat, mert örvény szélén, az anyagi megsemmisülés örvényének szélén állunk, mely minden pillanatban elnyeléssel fenyeget. Folyamodnunk, kérnünk, esedeznünk kell, mert az utolsó darabka kenyérről van szó, mely ha kihull kezünkből, a teljes nyomor kopogtat be hozzánk, a maga rémítőségében. Jelen alkalommal nem akarunk hivatkozni a tanítói állás fontosságára, nem akarunk rámutatni azon évenként szaporodó terhekre, melyek a lelkiismeretes tanító homlokán a verejtékcseppeket megszaporítják, mellőzzük mindezeket; mert kérelmünk indokolására elégnek tartjuk számokban kitüntetni azon tűrhetetlen állapotot, mely a községi tanítók javadalmazását illetőleg tényleg fenn áll. Huszonkét községi tanítónak évi fizetése tesz 7745 forintot, ebből még hátralék 3982 Ft 90 kr., tehát az összes fizetéseknek mintegy 55%-a. (Itt következnek az egyes tanítókra vonatkozó adatok. A gyímesi tanító fizetése például 400 forint, kapott eddig egyszázat. Az újtasnádi fizetése 400 forint, tartoznak neki 281 Ft 67 kr-ral. A két szentmiklósi tanító fizetése 300-300 forint, az egyiknek tartoznak 269 Ft 44 kr-ral, a másiknak csak kerek 200 forinttal, stb. stb.)

A kérvény azután így szól: Íme, t. K. B., ilyen viszonyok között vannak a községi tanítók. A felsorolt számadatok kiválóan tanúsítják, hogy jelenlegi helyzetünk tarthatatlan. Nincsen talán országszerte hivatalos állás, nincsen talán egyetlen hivatalnok, ki sújtóbb körülmények között legyen, mostohább elbánásban részesüljön, mint a községi tanító. Meg vagyunk győződve, hogy mindenki, kit ügyünk érdekel - márpedig kit ne érdekelne a nevelésügy! - be fogja látni panaszunk jogosságát és kérelmünk méltányos voltát. Alázatosan esedezünk tehát: méltóztassék a t. K. B. azon kiváló jóindulattal, mellyel a községi tanítók iránt eddig is viseltetett, sürgős felterjesztést intézni a n. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr őexcellenciájának tekintetét a Csík megyei községi tanítók nyomorára irányítani; s méltóztassék általában kieszközölni, hogy a jelen állapotok rövid időn megváltozzanak, mert ha ez még pár hónapig így tart, azon hadseregnek, mely a költő szavai szerint "Magyarországot másodszor van hivatva meghódítani", megyénkben levő tagjai éhen pusztulnak el.

Az Egyetértés e kérvényre vonatkozólag így kiált fel: "A szégyen pírját kergeti arcunkba, hogy ilyen még ma is, nálunk lehetséges!"

Mit szóljunk mi, kiket közelebbről érdekel az ügy, kik magunk is érezzük a közoktatásügyi kormány tehetetlenségét, vétkes hanyagságát.

De nem csudálkozunk a dolgon, hiszen a mi türelmünk példátlan: nem szólunk semmiért; egyesült erővel nem tudjuk felemelni tiltakozó szavunkat.

Részint a felekezeti érdekek, részint Trefortnak ama politikája, hogy országos képviseleti tanítógyűléseket rendez, s az egyetemes gyűlések tartását ha nyilvánosan nem is, de titkon akadályozza, megbénították erőnket, elvették szavaink súlyát.

Néptanítók! Tisztelt társaim! Ezt a süllyedést fel kell tartóztatni! Egyesülnünk kell! Egyetemes gyűlést kell tartanunk! Adjunk az ország színe előtt megbotránkozásunknak kifejezést! Emeljük fel szavunkat, és követeljük a tanítói állás reformját. Hiszen nekünk is vannak jogaink! Nem akarunk a művelt társadalom páriái maradni! Nem kívánhatják tőlünk, hogy az éhenhalás, a nyomorba süllyedés veszélyének kitéve szolgáljuk a nemzet, a haza legfontosabb érdekeit! Meg kell értetnünk a nemzettel, hogy kívánságunk, követelésünk jogos, és jelen helyzetünk tarthatatlan.

A néptanítók érdekeiért küzdő lapunk, fájdalom, nem olvastatik minden néptanító által, részint azért, mert nem ismeretes, részint pedig a szegénység miatt.

Mi a reklám trombitáját nem akarjuk megfújni, mert nemes célokért küzdünk.

Ügyünk érdekében tehát felhívjuk lapunk minden olvasóját, hogy az egyesületi gyűléseken kívül is buzgólkodjék azon cél elérésében, hogy a jövő nyáron egyetemes gyűlést tarthassunk. Evégett lépjen érintkezésbe a környékében levő minden felekezetű tanítótársaival, és ismertesse meg ezeket a megindított mozgalommal.

Szerintünk minden szükséges újítást az egyetemes tanítógyűléstől várhatunk, s ha ezt minden buzgalmunk ellenére sem sikerülne elérnünk, állapotaink oly kétségbeejtőleg nyomorúságosak lesznek, hogy a kigúnyolt ázsiai tanítók is szánakozva fognak tekinteni reánk.

Midőn ez év elején síkra lépve, kibontottuk a zászlót, melyre a néptanítók érdekeiért való küzdelem volt írva, a reményvesztett néptanítóság egy része fejet csóvált reá és azt mondta: "A köpönyegforgatásnak ezen századában nem hiszünk benned." A másik rész lángra gyúlva sietett csatlakozni hozzánk, így kiáltva: "Rég óhajtott szót hallottunk, ne hagyjuk elbukni azt, aki érettünk emelt fegyvert, támogassuk őt." A negyven iskolaügyi lap közül harmincnyolc ignorált bennünket, kettő pedig a gúny és rágalom sarát csapta hozzánk anélkül, hogy talált volna, csupán kezeik maradtak szennyesen.

És a Tanítóbarát e különböző hangulatok között megindult. Támogatta őt az a kis lelkes csoport, mely az első hangra táborba lépett, és híven kísérte egészen az év végéig.

A munka folyt, a lelkesedés erőt adott hozzá, a remény világosságot.

Az ország hírlapjai és a tanügyi lapok csekély kivétellel hidegen és részvétlenül nézték, hogy a hazai népnevelés előmozdítói, a szegény elhagyatott néptanítók nyomorban működnek, és állapotuk mindig rosszabb és rosszabb lesz, a felekezeti érdekek miatt pedig nem egyesülhetnek, nem fejthetnek ki erőt helyzetük javítására, s ennek szomorú érzetében minden reményüket elvesztették.

Azonban az ország egyes vidékein panaszos hangok jajdultak fel a tanítók ajkairól, s bejárták a hazát.

A nagyméltóságos miniszter nem hallotta, vagy ha hallotta is, azt felelte rá: "Most künn vagyok, tanulmányozom a külföldi egyetemeket, ipariskolákat, nem tudom, mi történik otthon." Aztán hazajött. A Csík megyei néptanítók benyújtották kérvényüket egy darab kenyérért, örök dicsőségére a mostani közoktatásügyi kormánynak. Mi lett az eredménye? - Eddig még semmi.

A hazai néptanítóság ezen nyomorúságos helyzetében mi adtuk meg az első hangot, hogy feledve a felekezeti érdekeket, csoportosuljunk, csatlakozzon össze az ország huszonháromezer néptanítója, s az ország házában, a nemzet színe előtt mondja ki, amit követel, amit a korszellem régen igényel: a néptanítók anyagi helyzetének rendezését, jogainak szabályozását, a felügyelet szükséges reformációját.

A nemzet meg is fogja ezt adni, nem rajta múlt eddig, hanem azokon a nagy- és kisméltóságos urakon, akik húzzák a nagy fizetéseket, aztán egyebet nem is kívánnak tenni.

Felhívásunk visszhangra talált az ország azon vidékein, ahova eljutott, és a tanítóegyesületek közül, ahol a mozgalom ismertetve lett, a csatlakozást egy sem utasította vissza.

Valljuk meg, hogy az eredmény eddig is szép, a jövő reménye most már nem kétséges, és a magyar népnevelésügy új korszak előtt áll.

Büszkén tekinthetünk vissza az elmúlt évre, reménnyel a jövőbe. A múltban megtettünk mindent, amit lehetett, a jövőben is támogatni fogjuk egymást.

Ismételjük, hogy összetartásban van az erő, erőben az emelkedés.

És mi tovább nem akarunk az anyagi ínségben süllyedni, mert megszolgáltuk, megérdemeljük a jobb jövőt! Nem akarunk a társadalom nyomorultjai lenni, mert mi neveljük a népet, a nemzetet; mi vagyunk a művelődés emelői, a mi fáklyánk hinti a szellemi világosság első sugarait, mi neveljük az embert emberré és hazafivá! Meg kell adnotok, ami megillet bennünket!

A helyzetünk javítása érdekében megindított mozgalom felkölté már az összes hazai tanítóság figyelmét.

Sokat köszönhetünk e tekintetben a tanítók buzgó barátjának, Ember Jánosnak, aki minden tanítóegyesületnek megküldé a lapunk szeptemberi számában közölt pontokat.

Most már nincs más hátra, minthogy az egyesületek ezeket vagy egészben, vagy részben elfogadják, esetleg megtoldják.

Ami bajaink, kívánságaink vannak, azt mind hozzuk fel most, és a megválasztott egyesületi képviselőinknek jól gondjára bízzuk, mert bizonyos, hogy a tanítók helyzetének javítása érdekében új törvénynek kell a Ház asztalára kerülnie, és saját érdekünk kívánja, hogy abból semmi olyas ki ne maradjon, ami hasznunkra válik.

A felekezeti tanítók küldjenek bizottságot püspökeikhez, hogy kántori hivataluk után járó terménybeli fizetésüket az egyházgondnok, kurátor stb. által szedesse be, s készpénzül fizettesse ki, mégpedig olyanformán, hogy az évenkint ne változzék, hanem tíz évi terményérték után kiszámított összegben állapítassék meg.

Habár a mozgalom fizetésünk javítása és biztosítása érdekében történik is, mégse hagyjuk figyelmen kívül az iskolaszék jogainak megszorítását és a tanító működésére való felügyeletnek reformálását.

Tanítót csak tanító ellenőrizhet, miért is a nyári országos tanítógyűlésnek egyik programpontját fogja képezni a tanítók hivatal-fokozatának megállapítása. Az országos tanítógyűlés bizonyára azon fog lenni, hogy megyei tanfelügyelő se lehessen más, mint okleveles tanító, akinek a gyakorlati téren is volt alkalma működni.

Ha volt valaha szükségünk az egyetértésre, most van, mert a megindított mozgalom az országgyűlési képviselők figyelmét is felkölté, és ügyünk iránt részvéttel viseltetnek.

A napisajtó mellettünk lesz, és ezt az ügyet lehetetlen az államnak tovább ignorálnia.

Egyesült erővel mindent elérhetünk, de ha most is bomladozunk, akkor a siker kétséges.

Azonban ezt nem teszem fel a hazai néptanítóság felől. Közös bajunkon közös erővel fogunk munkálkodni, hogy megszűnjék.

Európa művelt államai régen gondoskodtak már népnevelőikről, csak mi vagyunk még hátra. Az ügy nem késhet.

Helyzetünk rendezése első kötelessége lesz az őszi országgyűlésnek.

Egy jobb jövőnek hajnalsugarai mutatkoznak a hazai néptanítók egén!

A nyomorban sínylődő néptanítók panaszos kiáltásai eljutottak Trefort füleihez.

És lőn a miniszteri palotában futkározás: Gönczy és Gyertyánffy belső titkos tanácsosok megidézése.

- Mit tegyünk? - kérdezé ijedten Trefort - a kőmívesek teljesen kiürítették a kasszát, a néptanítók pedig egyre hangosabban sürgetik a reformot, attól félek, hogy külföldön is meghallják panaszukat, és akkor vége minden dicsőségnek.

- Ígérjen excellenciád! - ajánlá Gönczy.

- Nem hisznek már - szólt Gyertyánffy.

- De hát kérem az urakat, valamit csak kell tennünk, maholnap itt lesz a nyár, aztán országos gyűlést tartanak, sürgetnek, követelnek, megmutogatják rongyaikat, és kitűnik, hogy nem gondoltunk velük.

A két tanácsos gondolatokba merült.

- Én mégiscsak azt hiszem, hogy jó lenne valami olyast írni, amiből megértenék azt is, hogy ez idő szerint számukra nincs pénzünk, meg aztán vigasztalódást is nyerhetnének - szólt Gönczy.

- Hát írjon, barátom.

- Én nem írhatok, mert a Néptanítók Lapjá-ba nem szoktam írni, és most mindjárt észrevennék, hogy ez excellenciád megbízásából történt.

- Hát írjon Gyertyánffy.

- Én meg úgysem írhatok, mert az én soraimat egyszerre hivatalos válasznak vennék.

- Hát akkor mással kell íratni.

- Megvan! - monda diadalmas hangon Gönczy - iratunk Szatmáryval. Az ő neve ismert, a stílusát szeretik, azt nem tudják, hogy velünk összeköttetésben van, és így elérjük, amit akarunk.

Így született meg a hivatalos tanügyi lapnak március 12-én megjelent cikke, a hivatalos "nesze semmi, fogd meg jól", mely után mohón is kaptak azok, akik nem láttak át a szitán:

Mindenekelőtt kijelenti a miniszter úr titkos adlátusa, hogy nem hiszi, miszerint lenne nemzet a világon, amelynek értelmisége, törvényhozása több és melegebb érdeklődéssel viseltetnék a néptanítók sorsa iránt, mint a magyaré.

Gyönyörű szappanbuborék, kivált a turóci és Csík megyei tanítók gyönyörködtetésére eresztve. Képzelem, hogyan tetszett nekik!

De hát Szatmáry úr maga is észreveszi, hogy nagyot lódított, miért is saját mentségére jónak látja azonnal megjegyezni: "Részemről még sohasem hallottam ez irányban ellentétes nyilatkozatot." Tehát ne is hazudtoljuk meg, hiszen csupa bonhomiából mondja. Ő nem szokott olvasni. Ha olvasni akar, ír magának olvasnivalót. Honnan tudhatta volna tehát, hogy éppen a magyar nemzet és a magyar törvényhozás az, amely a Nyugat művelt nemzetei között legkevésbé törődik a néptanítók sorsával!

Tessék megmutatni, mennyit változott a néptanítók sorsa az utolsó háromszáz év alatt! Semmit. Tessék összehasonlítani, mennyi kötelességet, terhet raktak a néptanítói karra, és ennek arányában mennyire emelték jogait és javadalmazását!?

Hiszen ő is elismeri, hogy: "Nincs népe Európának, talán az egész világnak, melynek nagyobb szüksége lenne a nemzet gyors és tömeges értelmisége kifejtésére" (mint a magyarnak). - Hát, tisztelt férfiú, ha önök ezt elismerik, mért nem méltányolják azokat, akik a "nemzet gyors és tömeges értelmiségének kifejtésén" munkálkodnak!!

Mért mondja ön, hogy "bár a kormány úgy, mint a törvényhozás, teljes jóakarattal vannak a néptanítók sorsa javításának eszméje iránt, az ország pénzügyi helyzete... háborús viszonyok... kereskedelmi hanyatlás... alig helyezik kilátásba, hogy a néptanítók sorsán a közelebbi években tetemes javítás legyen eszközölhető, - állami úton"!

Íme, ezért az enunciációért volt szükséges az a körmönfont bevezetés. A hivatalos kijelentés szép hegedűszóban megtörtént, csak aztán legyenek olyan együgyűek azok a néptanítók, hogy mondjanak le követelésükről, hiszen az ország pénzügyi helyzete, a népfelkelők bakancsai, a "szemre fényes, belül rongyos" paloták, a tízmilliós országház, tízmilliós királyi palota, magyargyűlölő, osztrák érzelmű tisztek fizetésének emelése, országházat kerülő, haszontalan mamelukok napidíjai és pártkoncai, kormánypárti lapok szubvenciói, az operaház félmilliója, a közeledő választási mozgalmakra szánt demoralizáló milliók, stb. - mind oly dolgok, amelyek: "Alig helyezik kilátásba, hogy a néptanítók sorsán a közelebbi években tetemes javítás legyen eszközölhető állami úton."

Elhisszük, tisztelt férfiú, nagyon.

Mert most mindezekre szerezni kellett a pénzt (az ötven millió újabb kölcsönt), aztán ha a választások megtörténtek, akkor meg ki kell heverni a dolgot. Így tehát "állami úton" nem is várhatjuk a "tetemes javítást".

No de Szatmáry úr nem enged bennünket elszomorodni. Mint a síró gyermeknek, hogy elfelejtessék a baját, "pacit" mutatnak, úgy ő is előránt a régi eszmék lomtárából egy vesszőpacit: gyümölcstenyésztés, méhészet, selyemkukac-tenyésztés és községi takarékmagtár.

Segíts magadon, tanító, mert az állam nem segít!

Dolgozz a nemzetnek, az államnak, aztán csinálj magadnak fizetést, ahogyan tudsz.

Mért nem biztatják erre azt a sok ingyenélő, sétáló, magyar kenyeret evő, de magyarul érezni nem tudó katonatisztet!?

Azok jobban ráérnének, mint mi, selyemgubókat produkálni!

És ezt nevezi ön, tisztelt miniszteri tanácsos úr, a nemzet, a törvényhozás (értsd: állam) "meleg érdeklődésének" sorsunk iránt!

Nem jó tanács kell nekünk, ismerjük mi ezeket a dolgokat régen, hanem méltányolás, fizetés-reformáció, helyes nyugdíjtörvény, bajaink orvoslása, szakfelügyelet, és elismerése annak, hogy mi éppoly hasznos hivatalnokai vagyunk a hazának, mint a jegyzők, papok, postások - és mint a miniszterünk, adlátusaival együtt.

Ha mi annyi hibát követnénk el a hivatalunkban, mint önök, hát régen elcsaptak volna már bennünket!

A jajkiáltás újra felhangzott: az iskolák elsatnyítják gyermekeinket!

És a kiáltás jogos, a vád igaz.

Iskolába járó gyermekeink arcán a kimerült lélek sápadtsága ül, mellük beesett, el vannak satnyulva, mint a kő alatt növő fűszál.

"Mit ér az olyan iskolázás, mely az egészséges gyermeket tönkrejuttatja, rövidlátóvá, púpossá, vagy görbe gerincűvé silányítja? Inkább vesszen minden tudomány, hogysem az egy beteges gyermek testébe legyen sajtolva!" - mondá nemrégiben egy országgyűlési képviselő és pedagógus.

Valóban megdöbbenünk, midőn századunk ezen iskolázási dühének eredményét szemléljük.

Anglia népét a gyárak teszik tönkre, a keletieket az ópium, a törököt a hárem satnyítja el, a nyugati művelt népeket az iskola.

Gondoljuk csak meg, micsoda ráció van abban, hogy gyermekeinket már hároméves korukban padok közé kényszerítjük és naponkint öt-hét órán át egész huszonhárom-huszonnégy éves korukig gyötörjük a "szellem képzésével". És ami fő: szabad idejét is elraboljuk tőle a penzumokkal, feladványokkal, amikre néha éjjeli nyugalmát is pazarolja "a jó, a szorgalmas gyermek".

Fejlődési idejében szorítjuk őt a padok közé, s így nem csoda, ha az új nemzedék elcsenevészesedik, öt-hat százaléka válik be katonának, a többi a szellemi koraérettség mellett testi véznasággal igyekszik leélni azt a rövid életkort, amelyet a megmaradt testi erő tartott fönn számára.

De a korszellem tudja mentegetni is hibáját: a halavány arcú embert "érdekesnek" nevezi, az ideges "finom természetű" előtte. Egészséges, duzzadó erejű emberről megvetéssel mondja: "mészárosnak való!"

Hanem aztán "szánalmas eset", midőn a szeretni való "érdekes arcú" nő vagy férfiú kimerült ereje felmondja az életnek a szolgálatot, s negyvenöt-ötven éves korában "végelgyengülésben" koporsóba hull.

Hol vannak azok az idők, midőn harminc-harmincöt éves korukban még "ifjak" voltak a férfiak, s az ötvenöt-hatvan éves élete delén állott!!

Eltűntek, nincsenek!

A modern iskolázási düh vámpírként nehezül az ifjú nemzedékre, hiába küzdünk ellene, a korszellem így kívánja.

És most azokhoz a szülőkhöz intézem szavaimat, akiket még nem vakított el ez a ragály, akik gyermekeiket nem a századnak, hanem az életnek nevelik:

Engedjük játszani gyermekeinket, és adjunk alkalmat nekik olyan játékra, mely testük fejlődését legjobban és legtöbb oldalról előmozdítja.

Igen téves vélemény az, hogy ugráló, mozgó gyermekeinket "rosszaknak" gondoljuk, míg a csendesen ülő, csupán kezeivel babráló gyermeket jónak, szelídnek nevezzük.

Minél pajkosabb, csintalanabb a gyermek, annál inkább örülhetünk neki, csak engedelmesnek neveljük.

Ha vézna a gyermek, a kisdedóvó intézetben csak egy-két órát engedjünk neki tölteni, és az elemi iskolába hét-nyolc éves kora előtt ne adjuk be.

Aki teheti, oktassa maga a gyermekeit, éspedig játszva, minden megerőltetés elkerülésével. Aztán ne adja be addig az iskolába, míg maga oktatni képes.

Szemeim előtt lebeg egy ily módon nevelt gyermek képe. Milyen más lenne, ha csak tíz-tizenkét éves korában kerülne a padok közé.

Nem ajánlhatom eléggé az iskolába járó gyermekek naponkint való tornáztatását.

Ellensúlyozza ez a padok hatását, erőt ád a testnek, és hatása az egész életre terjed.

Aki csak szellemét műveli gyermekének és testét elhanyagolja, az a szülő oktalan és szívtelen: gyilkosa öngyermekének, de aki egyformán képezi testi erejét a szellemi erőkkel, az olyan szülő áldás arra a gyermekre nézve, mert ha vagyont nem is hagyhat raja, de képessé teszi azt megszerezni.

Mit ér a pénz, mit ér a tudomány, ha egészségtelen, rövidéletű kezei között van! Nem becsüli meg, mert érzi, hogy nem veszi sokáig hasznát.

Ha rajtam állana, csupán négy órán át engedném a gyermeket padok közötti lenni, és ezt a négy órát is úgy osztanám be, hogy félórát tanulna a gyermek, félórát mozogna, játszanék. Így nyolc órát töltene ugyan az iskolában, de nem lenne testének romlása.

Vajon megérem-e azt az időt, midőn saját kárukon be fogják látni a népek, hogy ez a túlhajtott iskolázás nemzetek életerejét teszi tönkre!!

Nem hiszem, mert a modern embersatnyító intézetek az én testemet is tönkretették: szűk mellű, görnyedt ember vagyok, s habár csak most léptem abba a korba, melyet a virágzó kornak neveznek, öreg embernek érzem magamat, s kifáradt lélekkel, elgyengült testi erővel tekintek - nem jövő életem, hanem a sírgödör elé.

A Néptanítók Lapjá-ban gyakorta olvastuk Nagyságodnak olyféle izeneteit, hogy tűzkárosult, jégvert vagy más baleset által sújtott néptanítók fölsegélésére írt felhívást nem tehet a lapban közzé, hogy "az ily gyűjtést a vidéki lapokban vagy az illető megye tanítósága körében lehet sikerrel megindítani".

Tekintve azt, hogy a Néptanítók Lapjá-t minden tanító olvashatja, és legtöbb segítséget kartársaitól várhat a szerencsétlen; továbbá, hogy a N. L. a rövidre összevont felhívás által alig veszítene több tért, mint amennyit az erre vonatkozó szerkesztői izenet, vagy némely érdektelen világújdonság elfoglal; tekintve még, hogy a N. L. más ilynémű ügyeknek eddig gyakran adott helyet, sőt ami nem oly lényeges: nyilvános nyugtatványokat is közölt becses hasábjain (mint legutóbb a Zubeck L. adományait nyugtázta) - alulírottak tisztelettel kérjük Nagyságodat, mint a Néptanítók Lapja szerkesztőjét, hogy a néptanítók iránt nemegyszer tanúsított jóindulatát terjessze ki ezen csekélységre is, hiszen veszteni nem veszt vele sem Nagyságod, sem a lap, sem a népnevelésügy, de nyerni igenis, nem egy szerencsétlen kartársunk, és Nagyságod sok könnyet fog felszárítani a baleset által sújtott tanítók s ezek könyörületre méltó családja szemében. Áldani fogják érte Nagyságodat, nemcsak ezek, hanem az összes hazai néptanítóság, amelynek részére a lap indíttatott és fenntartatik.

Őszinte tisztelettel a "Tanítóbarát" olvasóközönsége nevében:

Ziegler Géza

Csoda-e, hogy a magyar néptanítók anyagilag nem tudnak előbbre menni, s nincs tekintélyük a társadalomban, midőn maga Trefort, a népoktatásügyi miniszter az, aki legkevesebbet törődik anyagi helyzetükkel, és aki ország-világ előtt ad példát arra, miként kell a néptanítókat, a nemzet nevelőit megbecsülni. (?)

A hatalom vakította-e el, vagy az aggság gyengítette meg elméjét, - nem tudjuk, de az bizonyos, hogy olyan lenézéssel egy művelt állam minisztere sem viseltetik a néptanítók iránt, mint ő.

A szégyen és harag pírja égett arcunkon, midőn legutóbb hozzánk intézett szavaival a nemzet színe előtt rendre utasított, lealázott minket.

A "Délmagyarországi Tanítóegylet" Zubeck Lénárd ügyében a következő "legalázatosabb kérelemmel járult" a "nagyméltóságú miniszter úr" "kegyelmes urunk" elé.

248. szám/1887. Nagyméltóságú Miniszter Úr! Kegyelmes Urunk! Boldogult Eszterházy Pál gróf úr őnagyméltósága az 1872. évben Gyula-Ménesmajor és Pusztagyimóton lakó tankötelesek számára pusztagyimóti majorjában, a pápai plébános igazgatása alatt, az 1863. évi 38. t. c. 17. §-a szerint nyilvános róm. kat. jellegű népiskolát állított fel. Emellett az iskolához, ugyancsak az 1872. évben, 776. sz. alatt kelt kinevezési okirat szerint, nyilvános pályázat útján, egy próbaév fenntartásával tanítóul Zubeck Lénárd okleveles néptanító neveztetett ki, aki ezen hivatalát azóta az időközben és még az 1886. évi augusztus hóban kiállított hivatalos bizonyítványok tanúsága szerint mindenkor elöljárói, valamint a szülők teljes megelégedésére töltötte be.

Mindennek ellenére nevezett tanító, a közte és az uradalmi kasznár közt egészen magánügy miatt támadt viszály következtében, leginkább a kasznár befolyása alatt, állásától egyoldalú vizsgálat alapján megfosztatott.

Ezen szomorú, leverő eset által indíttatva, a Délmagyarországi Tanítóegylet választmánya 1886. évi december hó 27-én Nagybecskereken tartott ülésében hozott XII. számú határozatával megbízta alólírt egyleti elnökséget, nevezett tanító érdekében Nagyméltóságú Miniszter Úr kegyes színe elé a következő legalázatosabb kérelemmel járulni:

1. Miután abból, hogy valaki jogot nyert iskola fenntartására, nem helyesen következtethető az, hogy ezáltal egyszersmind a tanítónak, ki államérvényes néptanítói oklevéllel bír, mely őt a néptanítói hivatalra jogosan képesíti, feltétlen bírójává, életének, jövőjének feltétlen urává is lett: a Délmagyarországi Tanítóegylet nevében mély alázattal kérjük Nagyméltóságodat, miszerint Zubeck Lénárd, pusztagyimóti tanító ügyében a szabályszerű törvényes vizsgálatot elrendelni méltóztassék.

2. Továbbá mély hódolattal bátorkodunk még Nagyméltóságod kegyes színe elé azon legalázatosabb kérelemmel is járulni, miszerint kegyeskedjék alkalmas módon intézkedni, hogy minden tanítói állás egyenlő és olyan biztosítékkal vétessék körül, melyhez semmi önkény, semmi rosszakarat ne férhessen, hogy minden tanító felett, tekintet nélkül az iskolafenntartóra, egy és ugyanazon, az állam nevében ítélő fegyelmi bíróság ítéljen, hogy az iskolafenntartó is csak mint vádló léphessen fel.

3. Végül mély tisztelettel bátorkodunk Nagyméltóságod előtt azon legalázatosabb kérelmünknek is kifejezést adni, miszerint a tanító jogai törvényes úton, pontosan meghatároztassanak. Ezen legalázatosabb kérelmünkre Nagyméltóságod kegyes jóakaratát és pártfogását kérve vagyunk, stb.

Íme, ilyen tisztelettel teljes hangon, "mély alázattal", "hódolattal" közeledett a hazai tanítóegyesületek egyik legtekintélyesebbje a "nagyméltóságú kegyelmes úr" "kegyes színe" elé. És mi volt a "legalázatosabb kérelemre" a felelet?

Ez:

"3270 sz./1887. Nagyságos Marx Antal kir. tanácsos, Temes megyei kir. tanfelügyelő úrnak oly utasítással adatik ki, miszerint komolyan figyelmeztesse a folyamodó tanítóegyletet, hogy a reá semmi tekintetben nem tartozó kormányzási ügyekbe avatkozni ne merészeljen; mivel ilyen ügyekbe való beszólásra egyáltalán nem illetékes. Fordítsa ehelyett minden erejét és munkásságát az iskola beléletének javítására és tökéletesítésére s általában az ő munkaköréhez tartozó ügyekkel való foglalkozásra. Budapest, 1887. március hó 27-én. - Trefort s. k."

Ezen a kényúri dölyfös hangon az szólt hozzánk, akit atyánknak neveztünk, akitől helyzetünk javítását vártuk, akit a közbizalom ültetett a miniszteri bársonyszékbe, a közoktatásügy élére.

Mit tett az említett tanítói testület?

Kért. Alázatosan, bizalommal.

És Trefortnak mi volt a válasza?

Rendreutasítás, lealázás.

Megmutatta, hogy neki hatalmában áll a néptanítókat úgy tekinteni, mint a szolgahadat, melynek ő korlátlan ura, parancsolója.

És a nemzet bámulva tekintett reá, mert szép dolog az, ha valaki huszonháromezer intelligens emberhez így mer beszélni, és rendre meri utasítani azért, mert bizalmasan mert kérni.

De hol van az ok e gőgös elbánásra? Igaz-e, hogy az ország legtekintélyesebb tanítóegyesülete beleavatkozott a miniszter kormányzási ügyeibe?

Az okot nem látjuk sehol, s a beleavatkozás és egyszerű kérelem között nagy a különbség.

Az elnyomottnak joga van jajgatni, joga van kérni, ezt meg nem tilthatja sem a törvény, sem az önkény.

És valamint azok, kik a törvényhozó testülethez intézett kérelmükkel nem avatkoznak ennek ügyeibe, vagy aki a királyhoz intéz kérelmet, nem avatkozik ennek jogkörébe, úgy a "Délmagyarországi Tanítóegyesület" sem avatkozott a miniszter kormányzási ügyeibe, és így az a hang, az a méltatlan elbánás, csak éppen azért ért minket, mert a közoktatásügyi miniszter tehette.

Az egyiknek joga volt a kérelemhez, a másiknak jogában lett volna a nem-teljesítés, de nem a hatalommal való visszaélés.

Nem tudjuk megérteni, felfogni, hogy mit akart a miniszter elérni az ilyen bánásmóddal.

Avagy nem a legnagyobb egyetértésnek és bizalomnak kell-e lenni a tanítók és a miniszter között?

Vagy azt hiszi-e a miniszter úr, hogy a néptanítók elidegenítésével fogja emelni a népnevelést?!

Vagy talán azt képzeli, hogy mivel a nemzet koldusai vagyunk, rabszolgák is vagyunk egyúttal?

Nem úgy, miniszter úr! Habár ön lábbal tiporta is ezúttal a nyilvánosság előtt tekintélyünket, amelynek építgetésén önnél kitűnőbb emberek is fáradoztak, - a közvélemény meg fogja ítélni, hogy a tanítók voltak-e merészek, hogy igazságot kértek öntől, vagy ön volt-e durva, hogy arcukba vágta a kérvényüket.

A mi angyalszívű hölgyeink valóságos sportot csinálnak már nálunk a jótékonyságból.

Igazán bámulatos az a leleményesség, amellyel módokat és eszközöket találnak a szegényeken segíteni.

De egy kikerülte mégis a figyelmüket: az, hogy nálunk is vannak szegény iskolás gyermekek, akik a nyomorúság rongyaiban éhezve járnak az iskolába.

Ezen szegény gyermekek sírása felhangzott már a társadalom szívéig. Bécsben és Budapesten meg is metszették már számukra a kenyeret, de nálunk ez ideig nem történt még eziránt semmi intézkedés.

Pedig nálunk is vannak éhező iskolás gyermekek.

Csak menjetek el az iskolába. Ott ülnek szegények a hátsó padokban. Megismeritek egyszerre: sápadt arcukról lesír a nyomor.

Mért ülnek hátul?

Talán részrehajló a tanító, vagy nem szereti látni a rongyokat?

Nem: a tanítók nem ismerik a részrehajlást, - az iskola aprói között előttük csak az emelkedik ki, aki legtöbbet fog fel a tanításból.

De már Plutarch mondá: "Vajmi nehéz a fülek nélküli hashoz szólani, midőn a has csak az eledelekre figyel, a parancsokat pedig nem hallja."

Így a tanító is hiába beszél a kis éheseknek, mert bizony ezek szívesebben hallgatnák a cipó ropogását, mint például azt, hogy a kecskének hány körme van, vagy hogy az üdvösség elérésére mi szükséges.

De hát éhező iskolás gyermekek mindig voltak, és lesznek is mindig, míg csak szegény emberek lesznek a világon.

A társadalmat egészen fel kellene forgatni, ha azt akarnók, hogy éhezők ne legyenek.

Mi megelégszünk azzal, hogy városunk balzsamhintő angyalainak, a jótékonyságban kifogyhatatlan hölgyeinknek jószívébe ajánljuk ezeket a kis éheseket.

Jókainak van egy verse az éhező iskolás fiúkról, akiket a jobb módú tanulók tartottak kenyérrel.

Vajon nem kerülne-e a mi asztalunkról is egy-egy szeletke nekik, s vajon nem találnának-e a mi kedves hölgyeink is arra módot, hogy a bőségnek jószívűen felajánlott morzsáiból minden éhező iskolásgyermek egyenlően részesülne?

A százféle jótékonyság közt, melyet erőnkön felül gyakorlunk, nem szoríthatnánk-e helyet ennek az eszmének is? Nem találunk-e ennél érdemtelenebbeket a jótékonysági célok között? Mellőzzük hát azokat a divatszerűeket!

Ahol a nyomorúságnak annyi kérdését megoldották már a jószívű hölgyek, ott bizonyára az az egy is részvevő szívekre talál.

Történt pedig 1885. május 26-án, hogy Trefort Ágoston előtt megjelent a fővárosi tanítóságnak egy kiválasztott csoportja, akik thuribulumot tartának kezeikben és a dicséretek tömjénfüstjét eregették az excellenciás úr kegyes ábrázatja elé, aki nagy örömében így kiáltott fel: "Ti vagytok a hazai tanítóság elitje" - vagyis gyöngyei.

No hát ezek a gyöngyök összeültek október 22-én, mint a Népnevelők Budapesti Egyesülete - és kezükbe vévén a Győrvidéki Tanítóegylet által kibocsátott indítványt, efölött döntöttek; - megbírálták, bölcselkedtek rajta, aztán elvetették!

Már hogy mi jogon? - arról elfelejtettek tanácskozni, de hát az őszerintük bizonyára mellékes dolog.

Somlyay József úr volt az előadó. Elismerte, hogy "a győrvidéki kartársak eszméje pártolásra méltó, mert a méltányosság érzete és a helyzet kényszerűsége bírta őket az elhatározásra", de bizony a beszéde végén mégiscsak oda lyukadt ki, hogy az eszme nem pártolásra méltó, mert "nem időszerű"!

György Aladár úr, mellesleg mondva egyike a miniszter ismert árnyékainak, fanyalogva vette kezébe a kiáltványt és azt monda, hogy "a győriek tévedésben vannak, ha azt hiszik, hogy az 1868. évi 38. t. cikket egy büdzsé-törvény (!) tárgyalása alkalmával meg lehet változtatni." Más utat és módot kell erre választani. Ez idő szerint különben feleslegesnek is tartja a peticionálást, mert e tekintetben a törvényt majd a tanítóság intelligenciája s tekintélye, valamint az általános pénzügyi viszonyok amúgy is meg fogják változtatni. A helyzet már eddig is javult (?!), mert míg a tanítói fizetés törvényes minimuma 300 forint, addig ma már az átlagos fizetés 450 forint körül van. Hangsúlyozza, hogy a tanítóság ez idő szerint átlag véve jobban van fizetve, mint a jegyzői kar, meg más kisebb hivatalnokok, kik azelőtt tekintély dolgában a tanítók fölött állottak.

Aki ezekből a szavakból sem ismer a Trefort iskolájából kikerült kormánykoncos farizeusra, az csapja most földhöz a Tanítóbarát-ot, aztán gyújtson gyertyát Trefort arcképe előtt, és égessen neki tömjént.

De hogy darabokra tépjük az ő felsallangozott, üres beszédét, amelyből kiordít a sarokba szorított pedagógiai svindler-klikk szelleme, elemezzük egy kissé szavait.

Azt mondja, hogy egy büdzsé (-törvény!!) tárgyalása alkalmával nem lehet a 38. cikket megváltoztatni.

Hát van-e abban a kiáltványban erről csak egyetlen szó is? - Nem törvényt akarunk mi változtatni, hanem egyszerű intézkedést kérünk az országgyűléstől, hogy termény-fizetésünk behajtásával, illetőleg készpénzzé-tételével bízza meg a megyét, s ezzel kapcsolatban intézkedjék a fizetés fölemeléséről. A törvény egyes pontjait évenkint tömérdek miniszteri rendelet módosítja, úgy, hogy manapság, ha valamely törvényre akarunk építeni, hát elő kell keresnünk a Rendelettár-t is. De már csupán azáltal is, hogy a terményfizetés pénzzé változtatik át, emelkedik a fizetésünk, mert az a terményfizetés csak olyan, hogy "Adtál Uram-Isten, de nincs köszönet benne!"

Ez idő szerint fölöslegesnek tartja a peticionálást. Természetes: őneki nemcsak csöpög, de csurog is a kasszából, meg a kegyelmes úrra nézve nagyon de nagyon fölösleges az iszapos vizet megkavarni. A Csík megyei tanítók kérvénye bizony-bizony nem vált becsületére. Azt is fölöslegesnek találta. De hát a Csík megyei tanítók nem így gondolkoztak, s a közvélemény akkor nem éppen dicsérőleg nyilatkozott őexcellenciájáról, annyira nem, hogy holmi elkergetést vagy mit emlegetett az Egyetértés.

Ajánlá György Aladár, hogy várakozzunk; majd a tanítóság intelligenciája és tekintélye, tudniillik ők, akik ott együtt ültek, és az általános pénzügyi viszonyok, vagyis egy általános nagy semmi, meg fogják változtatni a tanítóság helyzetét.

Ne neked, jámbor tanítóság! Ott repked a sült galamb a levegőben, az általános pénzügyi viszonyok gomolygó felhői között, csak nézzük türelmesen, és tátogassunk, mert a Budapesti Népnevelők Egyesülete, mint a tanítóság intelligenciája és tekintélye, le fogja csalni, és mi ki leszünk elégítve.

Különben szerinte a helyzet máris javult. Ez nem is szenved kétséget. Ha kell, a Csík megyei és Turóc megyei kollegák kiállítják erről a bizonyítványt, az ország más vidékein is alá fogják írni, mi pedig ráütjük a pecsétet. Szegény jegyzői kar valóban sajnálatra méltó, hogy nincs úgy kifizetve, mint mi. Kalapot elő, kollegák, s dobáljunk bele segélykrajcárokat a szegény jegyző urak számára. Mitőlünk eszerint úgyis kitelik.

No hát köszönjük szépen a beszédet, György úr, különösen azért, mert csak ilyen röviden bánt el velünk, s eszerint nekünk is röviden kellett önnel foglalkoznunk.

Péterfi úr már jobban hozzávág a kérdéshez. Ő "az egész kérdést nem tartja időszerűnek". Bizonyosan azt hiszi, hogy mi a jövő évezredig várhatunk arra, míg ő kijelenti, hogy: no, most hát időszerű.

Weiss B. F., a híres takarékpénztáros, aki valószínűleg már a csecsemőknek is bukszát akaszt a nyakába, azzal a bölcs indítvánnyal lép elő, hogy jó lenne mindezeket a miniszter úrra bízni. Hát iszen, derék férfiú, ha a miniszter úrra ilyeneket rá lehetne bízni, akkor nem mennének az ország hol ezen, hol azon részéből a kérvények az elnyomott, a mostoha sorsú tanítóságtól az országgyűlés elé.

Többen aztán nem is érdemesítették szóra ügyünket. Átadták az egyetemes tanítógyűlés végrehajtóbizottságának, hogy a népoktatási törvény revíziójának kérdését alkalmas időben tűzze napirendre, s annak tárgyalására a hazai tanítóegyleteket hívja fel.

Ezzel végződött ez a nevetséges és emellett szomorú gyűlés.

Somlyay még a fővárosi tanítók házilapjában egy hét múlva utólagosan azt mondja, hogy "kérjük a hazai tanítóegyesületeket, álljanak el a mozgalomtól". Ezzel aztán ki van fejezve, hogy a hazai tanítóság elitje, a fővárosi tanítók éppen nem kívánnak ügyünkben pártoló állást foglalni.

Mögöttük áll a minisztérium. A konyha jó, a fizetés pontos - a csizma tehát nem szorít.

Hanem tisztelt urak, azt is meggondolhatnák önök, hogy ez a szűkkeblűség, ez a részvétlenség csak azt bizonyítja, hogy önök nem "elit"-jei a hazai tanítóságnak, hanem egyszerű fővárosi burgerok, akiknek elég, hogy jó a sorsuk, meg hogy a kegyelmes úr nyájasan mosolyog. Mi nem akarjuk viszonozni a fővárosi tanítóklikk lapjának bölcs prédikációit, nem is ismerjük el az önök határozatait, mert nem is kértük, de igenis tovább megyünk méltányos kívánalmaink sürgetésében, mert tudjuk azt, hogy a nemzet meg fogja érteni működésünk becsét, és ha szívéhez nem is bocsátottak eddig bennünket, utat törünk magunknak oda, úgy, ahogy tudunk, s célunkat önök nélkül is elérjük.

Három év kis idő egy ember életében, nagy idő egy tanügyi lap fönnállásában.

Csakis az igazságügy mellett harcoló lapok élhetnek ennyi ideig, folyton erősödve, mindinkább jobban pártolva.

Minket nem ejtett zsákjába a kormány, nem dédelgetett a papság, - lapunkat csupán a szegény néptanítók pártolják és emelték föl azon magaslatra, amelyen eddig is áll.

Előttünk a néptanító nagyobb ember, mint az országos nagyságos és méltóságos tanügyi élősdiek, mert a néptanítók többet használnak a nemzetnek, s kevesebb fizetésük; előttünk az igazság napja ragyog, s megvetjük a tanügyi kormány statisztikai tükörjátékát, mellyel elkápráztatják a szemeket.

A kormány azt mondja: van fényes népnevelésünk! - Mi azt mondjuk: nyomorban sínylődnek a népnevelők.

A kormány azt mondja: százezreket áldozunk a népnevelésre! - Mi azt mondjuk: nem áldoztok semmit a néptanítókra!

A kormány vakít, mi világosítunk.

Nehéz munkába fogtunk, de nem sikertelenül.

A néptanítók öntudata ébred, csak még az erő nincs összeszedve.

De már forr!

A néptanítók ezrei közé ki van vetve a méltányosság követelésének eszméje: a papsággal megfejelt tanítói egyesületekben csak suttogva tárgyalják felhívásunkat; az előrehaladottabb egyesületekben zúgó visszhangot ver szózatunk.

A gyümölcs sem érik meg egyszerre, torlódott felhőkből vág ki a villám, egyesült karok döntik a fát.

Oroszországban nem nyomja úgy a despotizmus a muzsikokat, mint nálunk a tanügyi kormány a néptanítókat. Oroszországban a nihilizmus aknamunkát végez, nálunk a néptanítóság napfényen dolgozik.

A jog, a méltányosság érzetét nem lehet elnyomni, kitör, mint a láva, aki ellene küzd, megégeti magát.

Háromszáz év alatt nagyot emelkedett a népnevelés ügye, háromszáz év alatt nem változott a néptanítók nyomorúsága.

Volt Eötvösünk, sugár a homályban: elvillant, maradt a homály erősebb.

A néptanítók érzik, hogy joguk van a napfényhez, az igazsághoz, méltányossághoz.

Csáky Albin lassan dolgozik: nem adott eddig semmit, nem ígért semmit.

Ne tekintse Csáky a tanügyet szalmának! - ezt meg kell vele értetnünk.

Ez a jövő évi munkánk, ez a jövő évi programunk.

A jövő évi viszontlátásig nyújtom tisztelt olvasóinknak, ügyünk és lapunk barátainak, szíves kézszorításomat!

És lőn, hogy a múlt hónap elején a Néptanítók Naptára, melyet 1888-ra adtunk ki, a kegyelmes miniszter úr kegyes színe elé került.

És fölötte háborgott őexcellenciája annak első cikke miatt.

Futkározának pedig a miniszter úr adlátusai és beszélének sok vigasztalót, de a cikk hangját nem tudták túlkiáltani.

Az igazságos hang megtalálta a maga útját.

Miniszterünk belátta, hogy a tanítóknak folyton erősebben hangzó panaszkiáltására nem lehet süket maradni anélkül, hogy országos botránnyá ne váljék a minisztérium hanyagsága.

A Csík és Háromszék megyei tanítóság kérvényének hallatára a közvélemény máris kárhoztató ítéletet kezdett hangoztatni, de Trefort akkor is csak az ígéretnél maradt: ő maga úgysem végezhet mindent, alantas közegei pedig részint saját érdeküket keverték a tanügybe, részint csak látszatra dolgozának; némelyek felekezeti kérdést csináltak a tanügyből, - szükségtelen megneveznünk azt a hívei által tömjénezett pedagógiai nagyságot (?), aki a miniszter úr ajtója előtt megrostálja, összeforgatja, saját érdekeihez simítja a beérkező dolgokat, és fondor tanácsokat sugdos, vagy kedve szerint informálja a minisztert.

Nos, ezúttal nem volt elég erős az a kar, az elhanyagolt néptanítók kiáltása betört az ajtón és megreszketteté Trefortnak miniszteri székét.

A tanítóság a Győr megyei tanítóegyesület hívó szavára a legnagyobb lelkesedéssel kél fel és áll össze egy tömeggé, hogy igazságot, méltányosságot kérjen a nemzettől.

És a nemzet meg fogja adni, amit kérünk!

De egyúttal kérdőre fogja vonni a minisztert, mint a tanügy kormányzóját, s a feleletet, amit a miniszter adhat, a történet múzsája szégyenpírral arcán jegyezheti fel tábláira.

Hogy az ellene panaszló tanítóságot lekenyerezze, s így ismét időt nyerjen, a következő rendeletet bocsátotta ki a tanfelügyelőkhöz:

"Dacára annak, hogy már több ízben, legutóbb pedig a kir. tanfelügyelőkhöz intézett, folyó évi március hó 2-án, 6567. sz. a. kelt körrendeletemben intézkedtem az iránt, hogy a tanítók fizetései és egyéb illetményei pontosan szolgáltassanak (ez aztán magyarosan írattatott! - Szerk.) ki, mégis mindegyre újabb panaszok merülnek fel amiatt, hogy a tanítók fizetéseiket rendetlenül és elkésve kapják meg. Tekintve azt a körülményt, hogy a néptanítók fontos hivatásukhoz képest általán véve úgyis mostohán vannak díjazva, és megélhetésük szempontjából javadalmaik elkésett kiszolgáltatása esetén anyagi romlásukhoz vezető és állásuk tekintélyét aláásó kölcsönkérésre vannak utalva, tekintettel végre arra, hogy az anyagi zavarokkal küzdő tanító nem képes feladatának higgadt teljesítésére, minek következtében az iskola és a közművelődés kárt és hátramaradást szenved, ezeknél fogva teljes bizalommal fordulok a közönséghez azon megkereséssel, hogy hatáskörében, valamint átalán a népnevelés előmozdítására, úgy különösen arra is fordítsa gondos beható figyelmét, hogy a községi iskolai tanítók illetményei az illető közegek által pontosan szolgáltassanak ki, ezen célra a rendelkezésre álló legbiztosabb jövedelmi forrás használtassák, és az iskola minden más szükséglete csak akkor elégíttessék ki, ha a tanítók jogos igényeinek elég tétetett. Az államsegélyt élvező községi iskolákat illetőleg pedig a kir. tanfelügyelőt utasítom, hogy az iskolaszéknek az államsegélyről szóló nyugtáját csak akkor láttamozza, ha biztosítékot nyert, hogy legelőször a tanító fog hiány nélkül kielégíttetni. Budapest, 1887. dec. 15-én.

Trefort"

Persze, aki tudja, hogy minő foganatja szokott lenni a miniszteri rendeletnek, aki tudja, hogy a tanfelügyelők hány fidibuszt szoktak belőle csinálni, mielőtt elolvasnák, az nem annyira a rendelet szószerinti értelmével, mint inkább indításának okaival foglalkozik, s következést von belőle a jövőre.

Tegyük ezt mi is:

A miniszter úr észrevette, hogy a tanítók mozgalma nagy hullámokat kezd verni.

A miniszter úrnak palástolnia kell a mulasztásokat.

Figyelme tehát reánk fordult.

Amily arányban emelkedik a mozgalom, oly arányban fog ő leereszkedni magas pedagógiai eszméinek fellegvárából hozzánk, a komoly anyagi élet nyűgzötteihez.

A miniszter úr hall!

Kényszerítve van reá!

S ez a mi mozgalmunk első örvendetes eredménye.

Az excellenciás főpedagógus nyugodtan alszik.

Kidugta a szemünket egy rendelettel, amelyet a tanfelügyelőkhöz intézett, fizetésünk pontosabb behajtása érdekében.

A tanfelügyelők tudják, mit jelent ez. Betették az árkust a fiókba, a többi fölé. Aztán a még jövendő árkusokat is oda teszik a fiókba e fölé, s mikor a fiók megtelt, szépen összekötik az egészet cukorspagéttal, s felteszik a padlásra.

A tanítók azon része, mely csak a hivatalos lapból értesült e rendeletről, örömében meg van kábulva, mert azt hiszi, hogy ami onnan felülről jön, az szentírás.

És tovább reménykedik.

De a tanítóság azon része, mely teljesen átérzi hivatalának és munkájának becsét, s össze tudja ezt hasonlítani a hivatalával járó fizetéssel és helyzettel, - ebben a rendeletben sem lát egyebet, mint a magas politikának egy naiv fogását, amellyel a kellő intézkedésre való akarat vagy erőhiány palástoltatik.

És még mást is látunk: látjuk, hogy a miniszter ismét el akarja halasztani az országos tanítógyűlést. Látjuk, hogy a nagy méltóságú főpedagógus fél a nyilvánosságtól.

Igen: kimondjuk bátran (ám cáfoljon meg az ellenkezővel, s örvendezni fogunk rajta) - az "atya" fél attól, hogy gyermekei a nemzet színe előtt vágják szemébe mostoha bánásmódját, a magas hivatal hanyagságát, mely miatt ezer és ezer tanító ment tönkre, a tanügy stagnálását a tanítók anyagi helyzetének ignorálása miatt, melyért a nemzetnek tartozik felelősséggel.

A nagyméltóságú főpedagógus ezért nem akar összehíni országos tanítógyűlést.

De a tanítók nem írják alá a "vakulj magyar"-t; - szanaszét az országban egyesülnek kisebb-nagyobb csoportokban, hogy kifejezést adjanak bizalmatlanságuknak a tanügyi kormány iránt, s méltányolásra szólítsák a nemzetet.

Tavaszi gyűléseink már megkezdődtek, itt-ott nyáron is lesznek nagyobb gyűlések, ahol fel fog emelkedni egy-egy hang az elnyomott tanítóság érdekében, s visszhangra talál.

Az excellenciás főpedagógus aludjék nyugodtan tovább.

Mi pedig ébredezzünk, mert az óra elérkezett!

A trombitaharsogás, dobpergés és üdvüvöltés elhangzott, s a függöny legördült az országos komédia végeztével.

Voltak, akik nevettek, voltak, akik bosszankodtak, s voltak, akik nagy álmélkodással nézték a pompát, és hallgatták a zajt.

A legtöbbek ajkán azonban ez a kérdés hangzott:

- De hát voltaképpen ki is az a Gönczy?!

Ez a kérdés egyúttal felelet is volt: az a Gönczy semmi más, mint egy szerencsés hivatalba jutott országos pedagógiai nagy semmi!

Írt egy ábécét, egynéhány borsűrt, csinált egy jó karriert, oda jutott Trefort mellé, ott húzza a jó fizetést, felekezeti kérdést csinál a tanügyből, és ezek mellett nagy úr, a pedagógia terén hatalmas budai basa.

Ha érdem a megvénülés, akkor kétségen kívül van érdeme is, de olyan érdemekről, amelyek ekkora jubileumi komédiát vonnának következményképpen maguk után, - senki sem tud.

Tóth József, a Pest megyei tanfelügyelő volt a színügyi rendező; már előbb egy évvel kibocsátotta a félhivatalos felszólításokat a tanfelügyelőkhöz és állami tanítókörökhöz, hogy az ünnepély minél magasabbra emelése végett tegyenek meg mindent, amit lehet.

És a szolgahad megindult: folyt a reklám, a kiabálás az ünnepelt "nagy férfiú" mellett, mindenféle elképzelhető érdemeket szedtek ki szép cicerókból, s legnagyobb érdemül azt emlegették, hogy "soha se kereste a kitüntetést, csendes, zajtalan munkásságában folyt élete", stb.

A kitüntetést magával vonja az érdem; csendes zajtalanságban pedig millió hivatalnok dolgozik.

De hát melyik állami tanfelügyelő, tanár vagy tanító mert volna ellenszegülni a parancsnak! Hiszen Tóth József jó barátja Gönczynek, Gönczy pedig Trefortnak a mindenese, Gönczynek egy tollvonása Baranyából Mármarosba teszi át a tanfelügyelőt, állami tanítókat; semmivé tehet, s apellátának nincs helye.

Megindult tehát a jubileumi komédia gépezete. A tanfelügyelők ráparancsoltak a szegény, éhező néptanítókra, hogy gyűjtsenek, adjanak, pénzt, fényt, dicsőséget. Szegény kollegáink nem merték mondani, hogy: miért? - hanem engedtek a kényszernek, és adóztak.

És mikor eljött a nap, a hivatalosan felcitált küldöttségek megjelentek, mintegy parancsszóra, s a teljesen hivatalos jellegű dicsünnepély megtörtént.

Én is ott voltam: néztem ezt a szemfényvesztést, a kénytelenség áldozatát a hatalomnak, s úgy tetszék nékem, mintha azokba az üdvözlő beszédekbe belehangzott volna a sok ezer elhanyagolt néptanítónak panaszos kiáltása, s a jubileumi dísztárgyak közé szerettem volna odatenni azt a föld-fekete zabkenyeret, amit egy Turóc megyei néptanító asztaláról küldtek hozzám.

Mikor Tóth József megkapta a tanfelügyelőségre való kinevezését, bosszankodtam; mikor tanügyi buzgólkodásairól mindig több hír jutott hozzám, elismeréssel tekintek feléje; most, hogy a hivatalos lapban a tanfelügyelők szakképzését sürgeti, azt mondom, hogy ennek az embernek valóban kár lett volna a rőf mellett maradnia, mert hivatást tölt ez be, nemcsak a tanítók, de a tanfelügyelők között is.

Már régebben akartunk írni a tanfelügyelőkről, de mindig fontosabb ügyek tolultak előtérbe.

Most, hogy Tóth József felveti a kérdést, lehetetlen hozzá nem szólanunk.

A N. L. negyvenedik számában T. J. szükségesnek mondja: 1. a tanfelügyelők képesítő vizsgálatra való kényszerítését; 2. a tanfelügyelő hivatalnak tényleges hatósággá emelését; 3. a tanítóválasztásnál való kijelölési jogát.

Nem csudálom, hogy ezt T. J. ezen a helyen mondja el, és nem egy magán-előterjesztésben a miniszter előtt; T. J. szereti megvalósítani is az eszméjét.

Ami az első pontot illeti, mi már régen sürgetjük, hogy a tanfelügyelők ne csak pedagógiai bakterok legyenek, akik a hiányok és hibák észrevevésére és bejelentésére szorítkoznak, hanem igenis legyenek értelmileg és szakképzettségileg is fölöttünk álló fő-főtanítók.

Sürgette már régebben, hogy a tanfelügyelőket tanítókból nevezze ki a miniszter, ne pedig atyafiságos protekciók után, kormánypárti szolgálatok jutalmául, stb. Mit keresnek fölöttünk a bárók, grófok, ügyvédek s különféle problematikus előéletű egyéniségek, akik jöttek s beültek a tanfelügyelői székbe, aztán anélkül, hogy valaha egy iskolát is megnéznének, húzzák a jó fizetést.

Egy anekdota forog közszájon: beállít a miniszterhez egy kopott ruhájú csavargó.

- Ismersz-e, kegyelmes uram?

- Nem én!

- Én vagyok a Béni, tudod az a gazdag Béni, aki melletted ültem; mindig te csináltad a feladványaimat.

- Most már emlékszem.

- Hát azért jöttem, hogy adnál valami jó hivatalt.

- Szívesen, éppen most jött üresedésbe egy tanfelügyelői állás, az jó lesz neked.

- Jaj, kegyelmes barátom, szamár vagyok én ahhoz.

- Sose törődjél vele, hisz éppen azért kapod meg!

S az elzüllött iskolatárs két hét múlva nagy ünnepélyességek között vette át a hivatalát.

Ez jellemzi nálunk a tanfelügyelői állapotokat.

A laikus tanfelügyelő kiszámíthatatlan kárára van a népnevelésnek, s mivel hazánkban a tanfelügyelőknek fele sem szakember, nagyon természetes, hogy sem a tanügy, sem a tanítók érdeke nem mozdul előbbre.

A Trefort-érát nagyon jellemzi ez is.

A későbbi századok valószínűleg csodálkozva tekintenek vissza népnevelésünk állapotára, s nem értik meg, miként lehetett a néptanítók ezreit s a népnevelést holmi kasza-kapa kerülő, szakértetlen egyéniségekre bízni; hogyan tűrhették ezt a tanítók és a nemzet?!

A tanfelügyelők képesítése tehát szükséges lett volna már régebben is. Azonban e célra külön vizsgáló bizottságokat állítani szerintünk egészen felesleges.

Mert mi nem vagyunk T. J. úrral abban a véleményben, hogy ezentúl is innen-onnan kapkodjuk a tanfelügyelőket, hanem igenis azt hisszük, hogy legjobb tanfelügyelők csakis a tanítói karból válhatnak. Miért nem választanak "untáglik cibilt" tábornoknak? Miért nem választják azokat a nem tanító urakat, kik tanfelügyelőink, püspökké?

Azt hisszük, kinevetnék az ajánlkozót.

Csak nálunk a népnevelés terén nem teszik azt.

A tanfelügyelői külön képesítést tehát csak a már működő tanfelügyelőkre tartjuk szükségesnek, a leendő tanfelügyelő urak vigyék azt a tanítói oklevélben az állásukra.

T. J. második pontját illetőleg szintén kimondottuk már véleményünket. A harmadik pontot pedig mi is aláírjuk.

Mindenesetre örvendetes esemény, hogy valahára ilyen eszméket látunk a N. L.-ban megjelenni, bár nagyon hisszük, hogy a szerkesztő az aláírást nézte meg csak, s a cikket elolvasatlanul adta a nyomdába.

Fel, komédiások! Fel, mezítlábos apostolai Tháliának! Tanfelügyelői állás van üresedésben, és Trefort nem talál rá embert huszonnégyezer néptanító között!

Bukott direktorok, részeges intrikusok, elhízott tenoristák, ráncos képű komikusok! - ti vagytok a jövő tanfelügyelői!

Nagy Vince, a Krisztinavárosból adakozások tengelyén Debrecenbe szállított direktor, ki ott truppjával csúfosan megbukott, a legújabb tanfelügyelő-jelölt, vagy talán mire lapunk napvilágot lát, ki is van nevezve!

Nem tudjuk, hogy a nemzet s így mi is, azért fizetjük-e keserves adóforintjainkat, a nagyméltóságú minisztériumokat s így Trefortot is, a közoktatásügy excellenciás nomádját, hogy legyen neki fürdőre való kéjpénze, vagy azért, hogy közoktatásügyünkkel, a népiskolákkal és a néptanítókkal ne törődjék, nyakunkra elzüllött komédiásdirektorokat ültessen pedagógiai basáknak, kenyerünket keserítő felügyelőknek!?

Irgalmas Isten! Meddig süllyedünk még, ez a pedagógiai önkényuralom, ez a felforgatott tanügykormányzási rendszer hova zilálja népnevelésünk ügyét!

A néptanítók ezrei fekete kenyéren tengődve, adósságokba keveredve húzzák a nehéz igát, s a keservesen megszerzett szakértelem mellett nem tudnak megélni, míg holmi bukott direktorok, földetlen mágnások, ügy nélkül maradt ügyvédek zsíros kenyéren élnek a nyakunkon, mert azt Trefort így látja jónak, így akarja.

Vajon soká tart-e még, hogy a nemzet hunyt szemekkel nézi ezt a káros tanügyi politikát, soká tart-e még, hogy a néptanítóknak nincs gondviselőjük, a népnevelésnek nincs előmozdítója, a kiadás mégis szörnyű nagy, a Manlicherpuskák és egyéb embergyilkoló szerszámokra vannak milliók, de nemzetnevelésre forintok sincsenek!

Olvasóink bizonyára ismerik már a lapokból a nagyszombati tanítóképző és az esztergomi tanfelügyelő között való konfliktust, mely a prímás és Trefort ellenséges viszonyából támadt.

Nekünk is van néhány szavunk az esethez.

Szerintünk helytelen intézkedés az, hogy a tanítóképző vizsgálatot nem-pedagógus papok és vadpedagógus világiak, az úgynevezett tanfelügyelők vezetik.

Azok bírálnak, akik nem szakértők, azok osztályoznak, akik az egészről sem bírnak fogalommal, s azok adnak jogosítványt a néptanításra, akik tulajdonképpen maguk sincsenek rá jogosítva.

Értem itt a felekezeti képzőintézeteket.

De nem elég ez az anomália, még torzsalkodás is támad a népnevelés reverendás és nem-reverendás vezetői között. A prímás ujjat húz a miniszterrel a nagyközönség mulatságára és a hírszomjas napisajtó örömére.

Hát jól van, legyen igaza abban Trefortnak, hogy az államnak joga van figyelemmel kísérni a vizsgálatokat, de abban meg a prímásnak adunk igazat, hogy a tanügy felekezeti érdekeit az államnak nincs joga korlátozni.

A soha nem kérdett és meg nem hallgatott néptanítók miként vélekednek e tekintetben?

Megmondjuk.

Véleményünk szerint a tanképesítő vizsgálatokat vezető bizottságban a néptanítóknak is helyet kell adni.

Paragrafus nincs rá a törvényben, de az ésszerűség mutat rá jogokat.

Ha a törvény a néptanítókkal egy kissé méltányosabban és bővebben foglalkozik, akkor bizonyára nem kerüli ki ez sem a figyelmét.

Azonban előttünk nem tűnik ez fel: a magyar néptanítók szokva vannak a magas nemtörődömséghez, - háromszáz év hozzá is szoktathatta őket.

Amelyik hajón a kormányosokat napszámos munkára alkalmazzák, a napszámosokat pedig odaállítják a kormányrúdhoz és a vitorlákhoz, az a hajó az Új Világot soká éri el!

Tanügyünk vezetése a laikus papság és a laikus állami hivatalnokok keze között van, - nekünk csak szenvedni és tűrni van jogunk.

Fordítsuk meg a dolgot! A szakértő tanítóság javából válassza a nemzet a tanügy kormányzóit, - s maradjon meg a felügyelési jog az egyház és az állam kezében!

De nem, ez nem lehet! Hiszen manapság a nemzet érdeke csak annyiban mozdíttatik elő, amennyiben személyi érdekekkel nem ellenkezik. Trefort bár hanyag és tudatlan, marad közoktatásügyi miniszter, mert fizetést húz érte, a nagyságos tanfelügyelők bár szedett-vedett, tanügyhöz nem értő egzisztenciák, intézik a közoktatásügyet, mert jobb hivatal nem jut nekik a kormánytól. A papság, mely magát egyháznak nevezi s az Isten országát vallja övének, a földi országokban is igyekszik minél több jogokat gyakorolni, - nem enged a nemzet érdekében sem, mert ezzel vesztene hatalmából, s különben sem látja be, hogy a pedagógia nem teológia, hanem szaktudomány.

Így aztán a személyes érdekek nyomják a nemzet érdekeit; néhány száz pedagóg-basa miatt huszonötezer néptanító kesereg századokon át; a népnevelés teng és csigalassúsággal halad előre; a historikus pedig beleüti tollat a kalamárisba, és ír igen szép dolgokat a jövő századoknak, jövő ezredeknek, s el fogja neki hinni - aki akarja.

A hivatalos lap október 3-i számában, Tallózás a tanítók szakolvasmányaiból cím alatt egy vezércikkféle jelent meg, mely címénél fogva fölkeltette érdeklődésünket. Azonban alig olvastunk el belőle egy hasábocskát, olyan kacagásra indított, aminőt a mi tudományos bárgyúságában komoly hivatalos Közlönyünktől éppen nem vártunk volna.

A lapban ugyanis egy magát tanfelügyelőnek nevezett egyéniség, rettentő naiv és gyerekesen komoly orcával elmondja, hogy ő a tanítóktól az olvasmányokat illetőleg legelőször is azt kérdezi:

"Olvasta-e rendesen a Néptanítók Lapját, s ennek mely közleményei nyerték meg leginkább tetszését?"

Élclapba illő kérdés, melynek komikus voltát fokozza az a leginkább szócska s az a komolyság, amellyel föl van téve.

Szinte magam előtt látom a kérdezőnek bárgyú nagyképét és a kérdezettek zavarát, mert ha van is olyan néptanító, aki nem élclap helyett olvassa a Néptanítók Lapjá-t, hanem keserű unalomból, még annak is gondot ád az a felelet, hogy miféle cikkek tetszettek benne leginkább.

Aki mégis némi őszinteséggel akart felelni erre a kérdésre, bizonyosan azt mondta:

- A szerkesztői izenetek.

- Miért?

- Mert választékos gorombasággal vannak írva!

De ha a cikkíró, ez a pedagógiai szende, megelégedett volna azzal, hogy így pellengérre állítja józan értelmiségét, nem szólnánk a dologhoz, hanem a névtelen úr, olyan vakmerő reklámot csinál a lapban némely pedagógiai lapnak, mintha csak a jenkik országában volnánk.

Reklámot csinál egy évek óta haldokló pedagógiai nyomoroncnak, a Család és Iskola című, pedagógiai idétlen szülöttnek, s azt állítja, hogy legtöbb olvasója van a pedagógiai szaklapok között a Család és Iskolá-nak.

Nem is kérdezzük olvasóinkat, hogy hányan ismerik, csak arra hivatkozunk, hogy mikor a Tanítóbarát-hoz Budapestre érkeztek az előfizetések, ugyanegy postakönyvbe voltak írva a Tanítóbarát előfizetései a Család és Iskola előfizetéseivel, sőt mert egy kerületben volt a két szerkesztőség, egy postaszolga hordta ki a két lap utalványait. Így tehát volt alkalmunk látni, hogy az a "legelterjedtebb" lap januáriusban alig kapott negyven előfizetőt, s maguk a postahivatalnokok is nemegyszer élcelődtek fölötte.

Ez az oka annak is, hogy a Család és Iskola minden esztendőben változtat szerkesztőt, mert bizony áldatlan munka is az, ha negyven-ötven ember számára kell lapot szerkeszteni, s azok közül is, ki tudja, hány olvassa!

Az érdemes férfiú fölsorol ezenkívül még egy csomó tanügyi lapot, de a mienket föl sem említi.

De mi ezt nem vesszük rossz néven, mert mi nem a tanfelügyelőknek szerkesztünk lapot, sem a miniszternek, sőt arra sincs szükségünk, hogy a hivatalos lap csináljon mellettünk reklámot, - elkel a jó bor cégér nélkül is!

Lapunk azon álláspontját, melyet a tanügyi lapok között elfoglal, a múlt hónapban igazolta a Pesti Napló című politikai napilap, mégpedig az október 19-i számában.

"A közoktatásügyi bizottság és a kormány" című cikkében hírt ad arról, hogy a kultuszminiszter Firczák Gyula g. e. katolikus apátot szerette volna a közoktatásügyi bizottság elnökéül megválasztani, de a kormánypárti képviselők ellene voltak, s azon ürügy alatt, hogy a házszabályok által kívánt számban nem jelentek meg az ülésen, ezt nem tartották meg, hanem elhalasztani kívánták.

Erre vonatkozólag a P. N. idézett száma a következőket mondja: "Nincs semmi beleszólásunk a tisztelt kormánypárt házi titkaiba, s nem firtatjuk, miért akar a kormány mindenáron katolikus papot a közoktatási bizottság elnökéül, és miért nem akarják a kormány ezen óhajtását elfogadni a kormánypártiak. De mit nem akarunk ezúttal hallgatással mellőzni, és amit ezennel az új miniszter figyelmébe ajánlunk, az azon tény, hogy a közvélemény elvárja a kormánytól, hogy az államélet egy oly fontos ágánál, mint a közoktatás, - a kormány hagyjon fel végre-valahára azon semmittevéssel, mely a legutóbbi években a kultuszminisztériumot jellemezte. Évek óta nincs semmi dolga a közoktatásügyi bizottságnak. Következetesen mellőzte a kultuszminisztérium, nehogy alkalmatlanná váljék neki a bizottság. Még azon jelentéseket, miket a kultuszminisztérium ki szokott adni, még azokat sem terjesztette a minisztérium már évek óta a bizottság elé. Minthogy mindenáron meg akart volna szabadulni a szakminisztérium a közoktatási bizottság ellenőrködésétől. Ez okból aztán nincs mit csodálkozni, ha a bizottság tagjai nem jelennek meg még az elnökválasztásra sem, mert hisz maguk sem helyeznek súlyt ily viszonyok mellett a saját bizottságukra. Úgy értesülünk, hogy e körülményt a bizottság egyik tagja a ház nyilvános ülésében fogja adandó alkalomkor szellőztetni."

Azt hisszük, hogy a tekintélyes napilap ezen nyilatkozata csak megerősíti lapunk tisztelt olvasóiban azt a véleményt, amit a Tanítóbarát álláspontjának jogos és igaz volta iránt tápláltak.

Az a hanyagság, mely a közoktatásügyi minisztériumban évek óta otthonos, nagyon természetes, hogy okokkal és módokkal palástoltatott. A néptanítóság azon része, mely lapunkat nem olvassa, még most is azt hiszi, hogy az Istenen kívül a kultuszminisztérium viseli legjobban gondját.

Azonban mi résen fogunk állani továbbra is. Bizalmunk nagy ugyan az új miniszterben, és mély tisztelettel nézzük munkáját, de ha elődjének hivatalával átörökli a gyengeségeket is, ha munka helyett tovább is ünnepelteti magát a már hetekig tartó iskolalátogatásokkal, ha csak miniszternek fogja magát érezni, de nem a közoktatásügy legmagasabb rangú szolgájának, akkor a fegyvert, mellyel most még tisztelgünk, ellene fogjuk fordítani.

Csáky Albin gróf, miniszterünk, miután átszenvedte a hivatalos bemutatásokat és tisztelgéseket, az iskolákat kezdte el látogatni. Legelőször is a Trefort utcai mintagimnáziumot nézte meg. Nagyon helyesen teszi, hogy nem az ablakon át igazgatja az ország tanügyét, de véleményünk szerint talán jobb volna, ha alul kezdené a vizsgálódást. Ne oda pazarolja idejét a miniszter úr, ahol mintaszerűen folyik minden, s hiányokat nemigen talál, hanem inkább nézze meg a vidéki szegényebb elemi iskolákat és tanítókat. Ott kell vizsgálódnia, ahol baj van és ahol segedelem szükséges. Ezt ajánljuk szíves figyelmébe a nagyméltóságú miniszter úrnak!

Amennyire szívemen fekszik az általam megalapított és szeretettel munkált Tanítóbarát című lapom, éppúgy szívemen fekszik az is, hogy ezt a lapot, mint a néptanítók egyetlen védelmi fegyverét, elesni soha ne hagyjam.

Mindazonáltal a jelen nagy elfoglaltságom mellett a szerkesztésnek sok időt elfoglaló gondjait másra kell átruháznom. Találtam olyan tanférfiút, akiben erős reményem van, hogy a lapomat tovább vezetni és tovább fejleszteni képes leend. Ezen derék kollegánk Szilli Benedek, győri tanító úr, aki mint a Néptanoda című lap főmunkatársa, számos pedagógiai könyv kiadója és a hetvenes évek egyetemes tanítógyűléseinek bátor szónoka, elég jóhangzású nevet szerzett magának arra, hogy olvasóink az új évben teljes bizalommal csoportosuljanak az ő kezébe adott zászlónk köré.

Ebből nem következik, hogy én a laptól, vagy az tőlem megválik. Ahol szó kell, ahol rá kell mutatni a bajra, én ott leszek. Támogatni fogom a lapot tovább is, és hogy minden aggályt eloszlassak, kijelentem, hogy azon cikkekért, amiket ezentúl a Tanítóbarát-ba írni fogok, a szerkesztőt nem teszem felelőssé, hanem én magam jelelek meg érte ott, ahol és akkor, amikor szükséges.

Győr, 1889. január hó 1.

Ziegler Géza