TARTALOM

ELŐSZÓ

TÖRTÉNELMI REGÉINK PHILOSOPHIÁJA.
DARIUS KINCSE (513 körűl Kr. előtt.)
DECEBAL KINCSE. (105. Kr. u.)
TÜNDÉR ILONA.
A TORDAI TÜNDÉR VÁR
FIRTOS ÉS TARTÓD.
HÁROM TÜNDÉR
DETONÁTA.
TARKŐ
A BÁBA-KÖVE.
A CZIBLESI TÜNDÉR KERT
AZ ERDŐK LEÁNYA.
A BÓZESI FORRÁS.
AZ UTOLSÓ TÜNDÉR.
ÖRDÖG-PATAKA.
AZ ÖRDÖG KÖVE.
AZ ÖRDÖG KERTJE.
RAPSONNÉ.
AZ ÖRDÖGÖK VÉGROMLÁSA
RÉKA KIRÁLYNÉ KÖVE. (440. tájt.)
LEGENDA-SZÖVEGEK.
A BÁLVÁNYOZÓK.
SALAMON VÁRA, A BARCZÁN. (1075-85)
SZENT LÁSZLÓ. (1070-90)
FIRTOS-VÁRALJA.
VENETURNÉ.
ZETEVÁRA.
A BŰVÉSZ BOSZUJA.
TATÁR-REGÉK.
ERESZTEVÉNY.
A RÓZSA-HEGY, DÉZSEN.
MICZBÁN HÉT FIA, ERDÉLYBEN.
KOMJÁTSZEG.
ÍMÉ BÁNFI HUNYAD.
A FÁTAHEGYE.
A FIU-SZIKLÁJA.
SZÁSZ-FENESI LEÁNYYÁR.
A TÓ LEÁNYA.
A KÍGYÓS BETLENEK CÍMERE.
KÁLNOKIAK CZÍMERE.
CSEREIEK CZÍMERE.
KENYÉRMEZŐ.
HUNYADI JÁNOS EREDETE. (szül. 1386.)
FEJET FEJÉRT. (1534.)
IZABELLA KIRÁLYNÉ FÁJA. (1551.)
A KÉT PÓKAI. (1575.)
ASSZONY KÉT FÜLE.
GYERMEK KIRÁLYT S HADVEZÉRT. (1594.)
A MÁTKA-KOSZORU.
EGY AGG-SZŰZ.
AZ ÚJ-TORDAI TEMPLOMKERITÉS.
A SZÁRHEGYI BARÁT. (1600.)
A DEZSŐVÁRI AMAZON.
AZ ARANY-FONAL.
A MENYBELI JUS. (1609. kör.)
KENDEFI ILONA.
A KÉT BÉKÓVAS.
AZ IFJU SIRJA.
EGY LEÁNYRABLÁS. (1634)
BASA TAMÁS. (1642-57)
ENYED HÁROM SZŰZE.
AZ IFJU TAMÁS.
KÉT FŰZFA. (1704.)
AZ ÓRIÁSOK UTOLSÓ KAPITÁNYA. (1708)
AZ UTOLSÓ BÉKEKÖTÉS. (1711)
GYÖNGYÖS GYERŐFI. (1718)

Regéink megmentőinek
Hazánk nővilágának
s illetőleg nőmnek
Knausz Johánnának.

A jelen munka inkább gyüjtemény, melyet az irodalom és nép ajkáról csaknem ugy adok, mint azokat találtam.

Mint a Régiségek és Ritkaságok mutatják, e munka már azok megjelenésekor készen volt. Hogy azon száraz tárgyakat némileg kellemesekké tegyem, egy részét az emlitett művekben is közöltem; de miután itt összeszedve adom, azok egy második kiadásánál ismét közölni nem fogom.

Nagy részét magam lestem le a nép ajkáról, néhányat Száva Farkas és Pataki Ferencz ügyszeretetének köszönhetünk; a vers-alakot pedig egészen Dózsa Dániel barátomnak, ki gyüjteményemet meglátva, oly gyönyörét lelte benne, hogy néhány szöveget verssé rögtönzött.

Hogy nehány nem tisztán rege alaku tárgyat is e kötetben hozok, mentse az, hogy nem volt elég regém egy kötetre; és a most költötteket, vagy alaktalan töredékeket felhasználni ez úttal nem akartam.

E kötetet: száz történelmi adoma követendi, még ez évben.

Kolozsvár, jan. 1. 1857.

a szerző.

Sokan lesznek olvasóim közűl, kik látva e bevezetés komoly czimét, elforgatják azt; de lesz nehány, kit e tárgy azon méla fájdalommal érdekel, mint engemet.

Kétségkivűl ismerni fogják olvasóim a világ legismeretesebb, s e részben reánk nézt a legtanuságosabb regéjét Róma sybilla-könyveiről? Emlékezni fognak reá, mint vitt a cumai nő kilencz könyvet Róma királyához, s mert a király azokat a követelt nagy áron megvásárolni nem akará: előbb hármát, s azután ismét hármát tűzbe dobá, s midőn ekkor is a három megmaradott darabért ismét csak az előbbi magas árt követelné: - a király a nagy árt kifizette. S lett a könyv Róma védkönyve, mit aztán szentség gyanánt őriztetett.

Igy vagyunk, igy leszünk mi a történelmi regékkel. A nemzet geniusza, a nemzet sybilla-könyveivel, a történelmi hagyományokkal és regékkel, már megjelent kétszer, s hat kötetet bedobott a feledékenység lángjai közé, az első hármat Mátyás, a más hármat az erdélyi nemzeti fejedelmek dobatták vele tűzbe; most ismét megjelent, elhozta az utolsó hármat is: ne legyünk gyengébbek a római királynál, ne engedjük lángba vettetni, vegyük meg, lapozzuk át, s meg fogjuk látni, hogy bennök a nemzet legszentebb ereklyéje lesz letéve.

Minden nemzet csak addig él, mig szívvérének gyökere a nemzettesttel, a haza multjával öszsze van forrva, mig onnan táplálkozik. S amely nemzet ősei nyelvét, öltözetét, tánczát, szokásait, dalait, szóhagyományait, mondáit és regéit nem tiszteli, nem érzi s nem érti már: az nem nemzet többé, hanem egy bastard néptömeg, melynek tenyészést, mint korcsnak, a természet meg nem enged. Azon nemzet hasonlit a gyökerét vesztett fához, mely virágzik és gyümölcsözik ugyan, de nem ismerjük a perczet, mely az első vihar szárnyain el fogja sodorni.

E korra nem lehetend az utókornak panasza. Mondhatni a sybilla-könyveket megvette már; az ős emlékeket ereklyéi közé kezdi számitani. Nyelv, dal, táncz, zene, mindenünk mi nemzeti, csak romban maradt reánk; de igy töredékeiben is már termeink szőnyegeig feljutottak; mindeniknek jövője van. Azonban van még egy, a népregék tündér világa, mit ez ideig csak az irodalom komoly emberei méltányoltak eléggé; a nemzet nagy tömege még nem akarja átlátni, mennyi nemzeti életmeleg rejlik bennök.

Megtanultuk csodálni Homert, az arab regéket, Ossiánt, nemzetek e rege-gyüjtőit; s mi nem akarjuk méltányolni nemzetünk nagy költőjét, mely nemzetünk multját oly ragyogó szinekkel megénekelte. Bámulunk minden idegent; s nem akarjuk kihallgatni a hazai költőt, kinek nyelve maga a virágzó tavasz, érzelme maga a gyöngytermő tenger, phantáziája a legédesebb tündér-szárnycsattogás; mely mint a Memnon szobra, ha sugár lövel felé, dalt zeng, felemel, bánattal tölt, lelkesít.

Nem gondolnám, hogy ne képzeljék, ki ez ismeretlen nagy költő, mely most mint próféta áll elő, s egyik kezét a nemzet ó-testamentomára a történetre, más kezét a nemzet új-testamentomára a fiatal nemzedék lelkesedésére nyugtatva, oly igéző szépen szól; majd előáll mint költő, s leülve a hazai romokra, dalban zengi el a hős tetteket, oly nyelven, mit a férfi szeret, mire a gyermek hevül, s a lány könyeket ejt.

E költő ki lenne más, mint a nemzet géniusza, a népköltészet szelleme. Egy szellem, mit nem látunk, csak müveiben ismerünk. Egy nemzeti sybilla, mely multunkat hozta le a nép ajkán, s mely jövőt csak ugy igér, ha miként Róma e könyveit, mi is szüzekkel őriztetjük. Át kell őket a dal honába, szüzeink keblébe ültetni, át kell tenni azon szivek melegébe, mely alól a nemzet jövője fog felvirulni: s a nemzetiségnek oly oltárt emelénk, mit, a bibliával szólva: sem a tolvajok el nem lopnak, sem a rozsda meg nem emészt.

Miket eddig mondék, az érdekli népköltészetünk egész körét. A reánk maradt népdaloknak szinte meg van fontossága, de ezek nem annyiban a történet, mint a nép bölcseletéből keletkeztek.

A népregék- és hagyományokban egészen egyebet látok. Minden regében episodját látom a nagy eposnak, mellyel a költő, a nemzeti költészet szelleme, hazánk, nemzetünk multját kisérte. Szeretem hinni, hogy egykor ezen episodok, rhapszodiák egy egészszé fognak alkottatni; hogy napfényre jőnek minden egyes darabok, s egy lángész azokat kiegészíti, egygyé alkotja.

Mert ki mondja meg nekem, mi folyt sajátlag Homér tollából, a mikor tudjuk, hogy e töredékeket századok mulva a Lykurg kora gyüjté össze? ki mondja meg a perzsa regékből, mit irt Humay királyné, s mit vett fel a nép ajkáról? senki se mondhatja már meg; de azt mindenki bevallja, hogy ki e két költeményt összeszedte, nemzetének dicsőségét s önérzetét nevelte.

Mi is az a nemzeti költészetben, mi nagyot és kicsinyt, multat és jövőt egyaránt elbájol, elragad vagy fájdalomba merit? Hol van a láthatatlan emlő, melyből a nemzet a testvériség édes tejét szivja? hol a láthatatlan ideg, mi a nemzet mai mindenikének szivén átszövődik. Bár mi legyen e közös fejthetetlen vonzerő, ennek még Ossián is meghajol, midőn igy szól: Népem, te valál a kőszál, melyről én sas felrepültem.

Azon regéje az ó-kornak, hogy még a madár is szebben énekel, mely Orpheus sirján fészkel: nem tehete egyebet, mint hogy a költő nemzete multjának sirján emelje fel lantját. Csak ugy kelnek lantjára a myrmidonok a földből, ugy épül védfal lantjának hangjára, s ugy állanak elő a delfinek vész idején, hogy partra szállítsák a tenger hullámai közül; csak ugy lelkesülhet lantjára a nemzet minden rétege.

Szerencsés azért a nemzet, mely összeszedi az ősköltészet e hagyományait! A görög, perzsa hagyományok mellett ott vannak Júdéa költészetének maradványai, s e népet, melyet a sors szétvert, mondhatni nagy részt csak ős költészetének könyve tartja össze.

Ki ne gondolna tehát fájdalommal reá, hogy nekünk ily gyüjteményünk nincs! s ki ne örvendene a gondolatnak, hogy még lehet, hogy még nincs minden elveszve. Az ujabb időben a népdaloké mellett, a népregék mezején is látánk virágszedőket megjelenni. De azt hiszem, legtöbb csak költészeti becsét látta e töredékeknek; nem gondolt reá, hogy az a nemzet története valamely töredékének megéneklése, vagy tán csak sejdittető allegoriája.

Meglehet, merésznek fogott tetszeni állitásom. De ha ezen regéket a történeti eseményekkel összehozom, csaknem mindenikben fel lehet találni azon kor rajzát, melyben azon rom virágzott, melyről a rege szól. S megkisértem kimutatni, hogy e rege-epos nem csak egyes kort karol fel, hanem ős történeteink homályától le egész napjainkig mind kiséri a történet lapjait.

Nem vagyok költő, hogy belőle egy kiegészített költeményt igérjek. Inkább történeti-buvár vagyok, ki a nép emlékezettengere szélén járdalva, várom az apály és dagály játékát, s koronként lesem, ha újabb drágagyöngyöt nem vetett-e partra az emlékezet a feledékenység mélységéből. Inkább régiségbuvár vagyok, ki e regékben egy-egy gyönyörü szobordarabot látok s gondosan felveszem a sötétségből felmerültet, s keresem a többi részeket. Elásott kincs-kereső vagyok, virrasztok az éjféleken, lesve, ha nem gyúl-e ki valahol egy-egy századokig rejtve volt nemzeti kincse a történeteknek? S nagyon sajnálom, hogy nem lehetek csak kevés időre költő, hogy az eszmét, mit e regék lelkemben előidéztek, fenhagyhatnám s bebizonyítanám: hogy e regék csakugyan egy nemzeti epos rhapszodiái; hogy megmutathatnám: hogy e regék tanulmányozása, feldolgozása, nemzeti költészetünknek oly sajátságos aknáját nyitná meg, melynek eredetiségét Europa tisztelné!

Ennyi költészeti kincset ismerve, fájdalommal telek el, valahányszor költőink idegen földre folyamodnak tárgyakért.

Jövök állitásom részleteire.

Erdély fia lévén, tanulmányozásom tárgya Erdély, e szegény szép haza, melynek történelmi s müvészet-világa mindegyre ujabb meg ujabb lavina rohamokkal öntetik el; melyet nem lehet elég sietőleg buvárkodni, különben ma-holnap mi sem marad fenn az ősidőktől.

Ezért ez epos fonalat nem vihetem át a közös haza történetén, de miután Erdélyén oly világosan átszőhetni: gondolom, annál könnyebben átszőhetni a nemzet egész történetén.

Két nagy korszak vonult el e hon felett korunkig, s e két korszak két rege-kört képeze. Az első volt a pogány világ kora, az ő rabszolgáival, a második a keresztény világ, jobbágyaival, e fél rabszolgákkal.

Az első korszakban a nép igen alant, az úr igen fent állott, s innen lett, hogy a népköltő a gazdagokban nem embereket, hanem tündéreket látott. Innen keletkeztek a tündérregék.

A kereszténység az egyenlőség elvét prédikálván eltörölte a rabszolgaságot; azért az emberi osztályok között mégis akkora hézag maradt, hogy bár a népköltészet nem nevezi már tündéreknek a nagyokat, de mégis szentek, ördögök, királyok és óriások személyében lépteti fel, s velök szemben a nép, gyakran mint törpék és pulyák jelennek meg.

Honnan két regekört lehet felállitani: tündér- és lovag-regék körét. Mert azon szent regék, melyekben ördögök és szentek szerepelnek, tárgyakra nézt egy legenda kört alkotnak ugyan; de eredetökre nézve, a történettel szemben, vagy a tündér vagy a lovagregék korszakában keletkeznek.

És ezen két regekorszakot hazánkban igen világosan fel lehet találni. Menjünk el a helyekhez a várromokhoz melyekről a tündérregék szólanak, s ugy találandjuk, hogy azon helyek vagy az ős természet játékait mutatják, vagy azon időből hoznak le várromokat; és menjünk el azon romokhoz, melyekről lovagregék szólanak, és látni fogjuk, hogy azok a magyarok itteni lakása óta keletkeznek.

Nem ismervén kellőleg Magyarhon történeti regéit, ezen gondolatot Erdély történetével kell tovább folytatnom.

Mint gyanittatám már, e regék mindig bizonyos hazai vagy helyi történelmi eseményt festenek. A nagyobbszerüek többnyire a hon történetére vonatkoznak, s mint regényes korrajzokat lehet tekinteni; s ha össze hasonlítjuk a regéket történetünkkel, a történeti való bizonyos részét felfogjuk bennök találni.

Már az eddig ismeretes regékből is tisztán következtetni hogy a tündérregék Erdély pogány korára; azon regék, melyekben óriásfelek játszanak, a magyarok bejövetele; s illetőleg keresztény korára vonatkoznak.

Vegyük a tündérregéket.

Erdély ismeretes története a dák nemzetig, vagy is Krisztus születése koráig megy fel. Hiányosan bár, de mégis ismerjük a dák nemzetet, ismerjük Róma általi lesujtatását; ismerjük a római kort; igen a népvándorlás korát.

Ha már most az előttem ismeretes regéket végig futom, s szembe állitom a történeti eseményekkel: ott állunk, mit felállitani ohajtok, hogy e regék egy nagy epos rhapszodiái vagy episodái lehettek.

Ismerjük a regét Argyrus királyfi és Tündér Ilonárol. A rege szerint Akletus királynak ablaka alatt egy aranyalmát termő fája van, mit minden éjjel meglopnak, bár más napra újra terem. A király nem képes őriztetni azt; végre kisebb fia Argyrus megy ki a fa alá pásztorkodni. Egyszer csak lágy szárnycsattogást hall, tündérek jőnek, köztek szép király leány. Argyrust a leány bájai elszenderiték, az alma most is odalett. Azonban Argyrus szerelme, s hazája elrablott arany almáitól indittatva útnak indul; megy-megy; mig végre meglátja a Fekete várost, megkapja a tündér leány várát... s a tündér leányt nejévé teszi.

E rege Itália krónikáiban jőn elő, s már a mult században kimondá Benkő, hogy abban Dáciának Róma vagy is Trajanus által lett elfoglaltatása van leírva. Szerinte Argyrus görögül ezüstöt, Akletus király neve dicsőségétől megfosztottat, s Argyrus anyja neve Medena, üressé lettet jelent.

S valóban, ha a történet lapjaival szembe teszszük, látni fogjuk, hogy Dácia Róma aranyait csakugyan elrabolta, amikor t. i. Róma alá nyomula, s azt néhány éven át adóztatá. Látni fogjuk hogy Trajanus fölkelt, serget hozott s elfoglalá Dáciát, az addig meg nem hódithatott tündér leányt.

Dacia fővárossá Erdélyben volt, itt van a vár is, Kecskekő vára, melyről a regét beszélik; ott van Fehérváron fejűl, azon Fehérváron, mely azon időben, hagyományok szerint Feketevár nevet horda, ahogy a rege is emliti.

Róma csak gyarmatot hozott, de nem hoza ide aristocratiát: alatta nem igen születtek tündérregék. Mégis van, mely e kort igen szépen festi. E rege szerint három tündér leány élt a Maros partján, kik egy nap össze egyeznek, hogy mindenik valamit épitsen. Egyik szól: felépitem ha az istenek segitnek; másik: ha segitnek, ha nem, felépitem egy nap, s fel is épiték; de az mely Isten-segély nélkül épűlt fel: még azon éjjel összeomlott.

A három épitmény egyike, mi összedült volt az aranyi vár; a más volt Déva vára; a harmadik a kaláni fürdő kőbe vágott medenczéje, melyek közűl különösen az utolsó, tagadhatatlanul római mü. A három tündérben egyszerre láthatni a három elhatalmasodott olygarchát, kiknek egyike várát le kellett a kormánynak rontatnia. Hogy efféle elhatalmasadásokra szabadságot vettek magoknak az egyesek, arra hagyományaink vannak.

Róma bukása után a népvándorlás következett be. E mozgalom legnagyobb jelenetét is bírjuk egy regében: ez a hunok Ázsiáboli kijövetele s itteni megbukása. A rege szerint Erdély keleti szélén, a Tarkő hegyén tündérek éltek. Idő mulva a végzet a tündérnő férjét elszakasztja tőle. Azonban két gyermeke lesz, a gyermekek megnőnek, s minden áron világútnak akarnak indulni. Az anya eléjek adja, hogy egyetértéssel megtehetik: de a két testvér mindenik külön akar: s ugy leve, külön indúlnak el; s midőn látná az anya, hogy csakugyan mennek, varázsveszszejével a kettőt két folyóvá, Olttá és Marossá változtatja. A két folyó fut-fut, de mindenik akadályra talál Erdély határhegyeiben; ott várnak és várnak; s mikor annyi erőt gyűjtenek, hogy át vághatták: tul a hegyeken egyiket elnyelte a Tisza, a másikat a Duna.

Ki nem látja e regében, hogy a húnok felkelnek keleten, ide jőnek, itt birodalmat alkotnak, Ethele, a férj letűnik, Ethele fiai egymás ellen fegyverre kelnek, s e tusában a más nemzetek árja velük együtt birodalmukat is elsodorja.

Ily fő vonala van e rege-eposnak; de hogy mondjak már episodokat is.

Erdély nyugoti havasain, hol nagyobbrészt oláh lakik, van a Detonata, bazalt oszlopaival égre nyúlva. Egy rege szerint, dák leány beleszeret egy tündér fiuba, az apa ellenzi, a leány itt találkozik; a bősz apa egy ily találkozni akarásnál szolgáival a leány után megy, a leányt lesujtja; jő az ifju, ez lesujtja az apát. Az ég megdördül, s a gyilkosokat e kőszálokká változtatá... Ki nem látja benne a népfaj-gyűlöletet, a felsőbbek iránti gyűlölettel vegyűlve, ha rá gondol, hogy e fiu egy római úr lehetett.

Erdély déli határán van egy nőszobor alakú szikla, a Bábaköve. A rege ezt egy tündér leánynak mondja, kibe egy király úrfi bele szeretett; a leány hihetőleg elfogadta a széptételt, de neje lenni nem akart. A fiu halálra búsulta magát, amiért a fiu anyja ráront a tündér leányra, az futna, de itt utolérte; s boszorkányi mesterségénél fogva kősziviért e szirtszoborrá változtatta.

A székelyföldről is mondok egy episodot. Két ős, s tán rómaiak, mások szerint húnnok által is lakott vár van itt: a Firtos és Tartód; ma romok. E várakat két tündérnő épiti; két vetélytárs. Firtos, szelid jó lélek; Tartód maga az irigység, mindent után majmolt. Egykor Firtos épiteni kezdi Firtos várát, Tartód megizeni, hogy azon nap nemcsak hogy ő is kész, de Firtos vára szegletkövét is várába szállitja, éjfél előtt. Elközelget éjfél s Tartód meg is jelenik, kiveszi a szegletkövet, vasrudra teszi s tündéreivel repitteti. Azonban a faluban megszólal éjfélre a kakas, a rud eltörik, s mire haza ért, vára összedült... Eleven költői képe egymással rendesen vetélyben álló két szép szomszéd úrnőnek.

A Torda melletti dák vár végostroma, galambok általi felgyujtatása, szinte rege alakot kapott.

Azt hiszem elég ennyi episod, hogy a többit gyanittassa. Jövök a tündérregék befejező rhapsódiájára.

A Mezőségen Ménes mellett, van egy rom, s a róla fenmaradott rege, a tündérek utolsó napjaira vonatkozik. E rege szerint a vár tündérei ki nem állhaták a divatba jőni kezdett harangszót, honnan egy nap a falu templomát, tornyát lerontják. Csakhamar a tündér leány vizért jő a kútra, de abból csak ugy vihetett, ha neki az emberek vagy oriások meritének. Azonban az óriások most haragjokban meríteni nem akartak; vissza ment tehát viz nélkül: s ennek következtében, szomjuságok kínai közt a várat elhagyák, elköltöztek, a várat az enyészetnek hagyák.

Itt e regében igen tisztán van kifejezve, mit feljebb mondék, mikép a tündér az aristocratia, s hogy az ezen osztály tündérek neve alatt körülbelől a kereszténység bejöveteléig jött elő regéinkben.

A lovagregéknél vagyunk.

A magyarság s keresztyénség idejövetelével, a rege-kör új alakot ölte. Hősei többé nem tündérek; a tündéreket óriások váltják fel, s az episodokat gyakran szentek és ördögök játszadják.

E regekorszak kezdete ismeretes, végzete, mondhatnám, nincs; mert ugy látszik, a népköltészet nem sokára e kort, melyben élünk, nem festhetendi máskép, mintha óriásokat léptet fel. Legalább az eddigi nyomozás is oda mutat, hogy e regekör lejő egész a Rákóczi forradalomig.

E regekörben a történeti traditiók inkább előtérbe nyomulnak. A hon ismeretes eseményei költői képekkel öntetnek el.

E korszak közelebb állván korunkhoz, természetesen nem oly mesés, benne királyok és óriások játszanak, kik alatt alig érthetni egyebet, mint a középkor lovagját.

E regekör mind közelebb közelebb jő a valóhoz, és a történeti elbeszéléshez. Hol a történet beszél, ott mondhatni a regeköltészet hallgat. S amint a történet mind biztosabb folyamba jő, annál inkább kezd a rege-epos megszakadozni. De azért a kort, melyet megénekel, igen hiven festi...

E regekört két korszakra tehet osztani, aszerint mint a történet két különböző eszmétől hevül.

Az első kezdődik a vallás bejövetelénél; s végződik a vallásosság utolsó bajnokánál, sz. Lászlónál. E korba az óriások háttérbe vannak nyomva; a regék hősei szentek vagy ördögök; vagy is a lovagok aszerint, mint a vallás iránt lelkesültek, szenteknek, ellenben ördögöknek nézetének.

E korban csodák jőnek elő. Csiksomlyónál az angyalok a Salvator-hegyről lajtorján járnak le s fel az égbe. Fejérvártt a téritő barátot, amint prédikálna, a pogány nép megtámadja: a barát kiterjeszti kezét, megtéritettjeit háta megé állitja, s imájára azon hely, hol most a város áll, a pogány néppel együtt alásüllyedt; mig ő hiveivel a magasban maradt hol most a vár van.

Azonban e regék nagy része, mind sz. László körül pontosul össze. A regék szerint Csikat egy szökéssel átugratta. Más rege szerint egyszer megveri Gyerővásárhelynél a kúnokat, s midőn a kúnok nem szabadulhatnának, aranypénzeket szornak el, hogy a magyarok azokat szedve, hagyjanak fel az üldözéssel. Sz. László könyörög, s Isten az aranyokat kővé változtatá... A hegy most is tele úgynevezett sz. László pénzeivel.

Egy más rege szerint, Tordánál ismét csatára kerül a dolog, de a herczeg veszt, és fut. De nyomában a kúnok. A mint Torda felett egy hegyélen futna, ismét felsohajt: Isten a hegyet ketté szakitá, közte s a kúnok közt egy száz lábnyi nyilást állita elő - a Torda-hasadékot.

Ily regékben él nálunk a kereszténység behozatala: ilyek élnek az utolsónak mondható szent herczegről. Mert hogy sz. László fiatal korában Erdély kormányzó herczege volt, az történelmi tény.

Episodokat tartanak fenn: Ördög kertje, Ördög barlangja, Ördög köve s több helyeink.

Itt kezdődnek sajátlag az óriás vagy lovag regék. A szent László százada elmúlt, lovagaink várakat kezdenek épiteni, mi Erdélyben történeti adatok nyomán a XIII. század elejére visszavihető. E várak romjai tartják fenn e regéket.

E regékben történeti folyam nincs ugyan; de van a kor festésében. Egyelőre ez óriások a vallásért még hevűlnek; de amint a török fenyegetni kezdi a hazát, minden órjás hőssé, honbajnokká válik; a provencei troubadourok lantja az addig elnyomva volt nőnemet a költészet méltó tárgyává emeli: e percztől regéink a nőnem kedves festésében gyönyörködnek.

A nők foglalják el a tündérek szerepét. Ha a hont vész fenyiti, mint Várfalva várromjainál, a két leány közül egyik hon marad a házi gondoknak, a más csatákra száll; vagy addig fon, mig annyit fon, mig Kolozsvár kidölt fala egy részét fonalából felépitteti. Mint nő férjéhez engedelmes, de ha zsarnok férje a nép nyakára várat épit, éjjel mindig leronttatja nappali épitését, s elhiteti férjével, hogy az angyalok jőnek lerontani: mint Szilágysomlyó egyik váránál; vagy ha férje csatára megy, kiül vára messzelátó erkélyére, s oly finom ezüst szálakat ereget le orsóján, hogy egész vára alapjáig lepereg, mint Hátszeg vidékén, Kolczvárán. Ily kedves alakban lépteti fel az ismeretlen költő a magyar nőket a lovagregékben; mig ellenben a férfiak büszkék, bátrak, hősök, valódi óriások...

Még csak egy regét kivánok idejegyezni, az előttem ismeretes utolsó lovagregét; melyből egyszersmind a regeköltés elméletét is olvasóim elébe hozom.

1708-ban történt, hogy Görgény várát Rátoni kurucz százados keményen tartá. Mi hadi cselekhez folyamodott a valóban derék oltalmazó vezér, azt Cserei mind leirja, le azt, mint lövék el egy éjjel amint várát vizsgálná, s mint adák fel erre a várat Rabutin tábornoknak.

S halljuk mint ment át regévé. Egykor - így szól a rege - az óriásokat e várban megtámadták, de az ellenség sehogy se boldogulhata. Előáll egy vén banya, azt mondja az ostromlónak: van seregében ember ki anyjának hetedik élő fia? van. Ez ember vegyen tisztabúza szalmát, az újhold első sugaránál öntsön golyót, s az át fogja járni az óriások kapitányát, mert más át nem járja. Ugy tettek mind mondá: s az utolsó óriás kapitány elesett. A várat feladák.

A történet szerint a kapitány elestére a várbeliek lovas része, kik magyarhoniak valának, kivágtak egy éjjel; a gyalogok egy része, mi székelység volt, hihetőleg kiszökött, a más rész feladá a várat. S mint alakult itt a rege? Azt mondja: miután a kapitány elesett az óriások szárnyra kerekedtek: egy része sárkányokon kirepült Magyarországra, a más rész saját szárnyain a székely földre.

Elmondtam az utolsó tündér eltávozását, el az utolsó óriásokat.

Itt áll előttünk, mint felfejteni birtam, - a regék elmélete, philosophiája.

Nem levén előttem az erdélyi regéknek gyüjtője, nem gyüjteménye, ha csak fővonalakban sejdittethetém is gondolataimat, elég sikernek tartom egyelőre.

Nem tudom, ha sejdithetik-e költőink, e vázlatból azon gondolatot, mi lelkem világában borong; de igen ohajtanám, hogy egy költői kebel találkozzék a jelenben, vagy a közel jövőben, mely alaktalan eposszövegünk megtestesitése által e nemzet gyönyörű költészetét fényre hozza.

Igen sajnálom, hogy közleményemben Magyarhon regéit beleszőni nem állt hatalmamban; de egy ily dolgozatra mindenesetre a két hon rege-világát kellene egyesiteni.

Honnan igen örvendenék, habár azon hatása lenne közleményemnek, mennyi oda hangolna minket, hogy regetöredékeinket szorgalmason gyüjtögessük. Ha nem is fedezhetünk fel minden egyes részletet; birni fogunk annyit, mennyi ős költészetünk valódi jellemét, keleties szinezetét tisztán kezébe adja az ihletett kebelnek. Mert ha igaz, mit nem tudom ki, de igen helyesen mond, hogy a költői lélek, mikép a nap, egy csep vizben éppen ugy visszaragyog, mint a tengerben: akkor e töredékekben az ismeretlen nagy költőt, a nemzeti költészet geniussát még eléggé birjuk.

Hisz nemzeti zenénkből mi maradt fenn? Alig néhány hang a Rákóczi-indulóban, az is czigány izléssel vegyitve: s mégis e néhány hang egész új világot teremte zeneköltészetünkben.

Gyüjtsük azért szorgalmason történeti regéinket.

Gyöngyöknek mondám, miket a feledés tengere fed, legyünk gonddal a semmisülés tengerének e partjára. Szobor-daraboknak mondám a töredékeket, mik a földből merülnek fel: hordjunk öszsze minden kis feltalált darabot. Rejtett kincsnek mondám, s minthogy elásott kincs módjára oly ritkán gyúlnak ki: a honszeretet lelkesedésével őrködjünk... s bennök költészetünk egész új gyémánt-aknáját fogjuk föllelhetni.

Erdély népe ábrándjai közé tartozik a rege, mintha e föld végtelen rejtett kincseket birna keblében. Találnak is gyakorta, mit háborús idők elől futtokban rejtettek el őseink; de találnak római és görög pénzeket is nagy tömegekben. Sokan egész értéköket pénzkeresésre áldozzák: hosszu vas furókkal turkálják a földet; Szent-György nap táján fejéremberek, pénzgyulások után leskelődnek az éjszakákon; és sokan találnak is.

De nem az, a mit a nép Dárius kincsének nevez. Ezt egy roppant kincshalomnak festik, mi földalatti üregekben nagy kádakban van elhelyezve. Ezt majd minden vidék a maga sziklaüregeiben gondolja.

Torda vidéke a Torda-hasadék barlangjaiban keresi. Ezek egyikébe Kis János nevű kéményseprő be is bujt érette. Kezét, térdét vasmacskával fegyverezve, jó darabot behaladt; de egyszer csak megrekedt. Sem elé, sem vissza nem volt szabadulás. Kötelekkel próbálák visszahúzni; de felkiáltá: hagyjanak neki békét, mert bár mennyin huzzák, benn többen vannak. Ott hala el étlen 1780. aug. 13-án. Gyöngyösi János, tordai pap, e tárgyat versekben kidolgozta; s miként megjegyzi: harminczkét ölnyire hatolt vala be, s hét napig haldoklott.

A Mezőség Mező-Bándon tud egy üregszerü mélyedést. Belőle minden kilencz évben két tündér-leány jő ki az ottani tóra vizért. Ekkor az ajtó nyitva marad, s ilyenkor a szerencsés vehet rejtett kincseiből. De ha elég sietőleg nem távozik, ugy jár miként azon ember, kit még ismertek a bándiak, mint olyat, kinek az ajtó sarkát odacsapta, s holtáig sántitott.

A székelyföldön leginkább keresik a bodzai vámnál, egy földüregben. Ennek ajtaja nyitva áll, mindig belé mehet akinek tetszik. Felvehet, megrakodhatik a kincsből; de akkor az ajtó egy varázsütésre becsukódik; s nem nyilik meg addig, mig a kincskereső utolsó darabig le nem rakja.

Más kincstanyája a székelyföldnek a 400 öl hosszu homorod-almási barlang. Ebben tündér őrzi a kincseket, ki a nép szerint, mikor a Nemere szele dühöng, szitkozódik. Az üreg vas ajtói minden év pünköstje másod napján megnyilnak éjfélkor, s két óráig tárva maradnak. Egyszer három lovag érkezett vala Magyarhonból üres zsákokkal, s egy ott legeltető juhászt felszólitottak, tartaná meg lovaikat, mig visszatérnek. A juhász nyáját féltve nem ajánlkozott; s mennyire megbánta, midőn látta, hogy a lovagok arannyal telt zsákokkal térnek meg. Más évben ismét megjelentek. Most a juhász is elfogadta a felszólitást, s mikor kijöttek, a juhászt is dúsgazdaggá tették.

Legtöbb hitelre kapott azon rege, mely e kincseket Kolozsvár mellett a gyalui havasok Czigány-havas nevü részében keresi. Sokan keresték már, s az embereket egy Varga Pál nevü hirtelen elgazdagult kolozsvári polgár 1716-ban kelt véghagyománya még inkább felültette, annyira, hogy Steinville főhadi kormányzónk azon időben kerestette is.^[1] A híres véghagyomány, mely több példányban őriztetik szerteszét, itt következik:

K o l o z s v á r i  V a r g a  P á l  t e s t a m e n t o m  l e v e l e  a  D á r i u s  c s á s z á r C z i g á n y - h a v a s o n  l e v ő  k i n c s e i r ő l .

Mikor én Varga Pál hallottam volna, hogy a Czigány-havason kincs volna, mellém vőm két társamat; elindulánk hárman, a Szamoson által kelénk, ott mi találánk a Czigány-havason egy patakra, a fenekén találánk arany szemekre, ugyannyira, hogy mi megtöltők süvegeinket arany szemekkel mind a hárman. A patakon felfelé indulánk, találánk mind erős helyen egy várat, a melyet mind fundámentomáig lerontottak vala; de a kapuja még fenn vala. Ottan a várba bemenénk, jobbkéz felől a fal mellékét megásók, és a három süveg arany szemeket és port belé töltők, feljül betakarva elhagytuk. Elindulánk onnan a patak felé, és találánk füves helyen egy kútat, melyet tiszafából raktanak vala fel, valának ott rakottyafák és ledőlt cserefák, amint eszembe jut kőrisfák is; mí a kút folyóján nem mentünk be a várba, hanem mellette mentünk be, és a folyó mellett elvesztők és nem kezdők látni: ottan mí három felé menénk, én egyenesen alá menék az árokra, hát itten egy kút vagyon; és ott a kút kimutatá magát, ismét az árokba foly vala. És láték ottan egy ajtó formára való lyukat, s kiáltám társaimat, eléjövének, látánk oda be nagy fényes világosságot, mintha gyertya égne, s mondánk egymásnak: "bizony ez a mit mí keresénk; azért igazság legyen mindenikünk szivében!" Az istennek nevét segitségűl hívók, a lyukba bemenénk. A lyuk előtt belől nagy tágasság van, a lyuk mellett kétfelől két megkötött agarat látánk, fekete szemüeket, fogukat elvicsoriták vala, s mind a hárman ottan elréműltünk vala, mindazonáltal az egyikünk szive bátrabb vala és egymást megrivogattuk; oda menénk, és a szekerczével ütni kezdők s megcsendesednek az agarak, megtapogattuk, hát tiszta ezüst vala és szemei tiszta gyémántok valának; ottan elébb menvén, látánk két oroszlányt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemei drága kövekből. Tovább menvén, hát egy ember aranyszékben ül, a jobb-kezében egy aranyos botot felhuzva tart vala, de már semmit nem félénk, mert már az előbbenieket megpróbáltuk vala; odamenék hozzája, hát tiszta aranyból öntetett vala, szemei carbunculus kőből valának; és széke volt drága kövekből rakatott vala, és tündöklék mint a sötétben a napfény. A kép pedig Dárius vala, és Dárius előtt álla tizenkét koronás király, kik aranyból öntettek, és fényes kövekkel ékesíttettek, és háta megett egy inas, az is szablyát tartva kezében öntetett, és szablyája hüvelyét egy fényes kőből faragták, és egy asztal áll vala Dárius előtt. Azon belől egy pinczét, irásokat is látánk, de nem tudtuk olvasni, mert sem magyarul, sem diákul nem vala. Betekinténk a pinczébe, látánk sok agár-kölyköket, drága kövekből faragottakat ezüst puttonokat, és kádokat; megszámláltuk, és 366-an valának, ezek pedig sok kinccsel és drága ezüst marhákkal rakva valának, mind tele. A pinczében pedig semmi üresség nem vala, mindenütt tele vala, sok drága, kimondhatatlan szépen ékesittetett szerszámokkal, melyeken nem kevéssé csudálkozánk; ugyanazon pinczében emberképek is valának, ezüstből öntettek, gyermek- és leányképek is sokan valának, egy helyen 12 emberkép is tiszta aranyból vala; nagy darab ezüstöket is látánk, mint egy-egy hordó, kapákat, tángyérokat, tálakat, arany- ezüstpoharakat számlálhatatlanokat látánk, ugy hogy sok szekér megtelne vele.

A sok szépségnek és kincsnek sokaságán eleget nem csodálkozhattunk, de amennyi kincs ottan vagyon, Erdélyben valamennyi ember van és gyermek, még azoknak gyermekeik is megérnék vele; mert a pincze igen tágos, ugyannyira, hogy 16 ökörszekér megfordulhatna benne. A pinczén belől látánk egy aranyajtót, betekinténk oda, hát egy asszony aranyszéken űl, fején aranykorona vala, kimondhatatlan fényességgel, hogy a szemünk fényét csaknem elvette; előtte 64 aranyból öntött leány, kezöket összefogván udvarolnak, ezek pedig mind fényes kövekből rakatott koszorukban valának. Mindezeket s több szépséget megnézegetvén, mondánk egymásnak: ideje hogy már innen elmenjünk. Ott mi mind megrakodánk és békével kijövénk, és apró kövekkel béraktuk a lyuk száját, feljül pedig famohákat rakánk reája, a kút folyamatját, mely a várból a pincze ajtajára foly vala, elszakasztók, és már most a pincze közepén foly alá. Ottan mí hárman megesküvénk, hogy egyik a másik nélkül oda nem megyen, azután haza jövénk, én maradék Kolozsvártt, másikunk mene Gyulára, harmadikunk Kassára. - Ez a pincze a Czigány-havason vagyon; a kútnak folyamatja, mely alája foly, délre vagyon; a kútnak folyamatja a Hideg-Szamosba foly. A vár a két Szamos közt vagyon, a várnak kapuja napkeletre vagyon, a vár kapuja előtt egy nagy kő vagyon. A vár mellet indulj meg naptámadatra, megtalálod a kútnak folyamatját, s azt kövessed, egy holtárokba viszen, ottan vagyon azon a tájon.

Ha az úgy nincsen, a mint elbeszélem, im hol most halálnak fia vagyok, az Isten az ő szent országát, és szent szinét soha meg ne engedje látnom, és bűnőmet soha meg ne bocsássa, hanem az örök pokolra mind testestől mind lelkestől vessen, ha ekképpen nem volt a dolog. Anno 1716. 26. Julius.

Varga Pál. s k.

Honnan vette a néphagyomány e regéket, történeti adatunk reá nincs. Darius Hystaspes perzsa királyról csak annyit mond a hazai történet, hogy 513 körűl Kr. el. a scythákkal hadat viselt.^[2] Honnan vették, nem tudni, de ugy látszik nem egyéb, mint azon kincs változata, melyet Xerxes a Belus templomából Babylonban elrabolt, hol többek közt Jupiter arany trónban, tömör aranyból vala kiállitva. Kik e kincseket készülnek keresni, vasfüvet szednek, s markukba szeretnék bevésetni, hogy az ajtók vaslakatait elég erősek legyenek feltörni.

Decebal utolsó dák király, midőn Trajanus, római császár, feles haddal jőne ellene, a hagyomány szerint, kincsét a Strigy vizébe rejtette.

A Strigy Hunyad megye egy kisebb folyója, Dacia akkori fővárosától, Sarmiz-Egethusától pár órára foly.

Mint hinni akarják, azon szorulatban, melyet a hátszegi völgybőli kiszakadásánál képezett, itt ez erdős hegyek magányában, Decebal rabszolgák által a víz fenekére boltívet rakatott, kincseit belé rejté, a vizet ismét reá bocsátá; a munkásokat pedig egyig kivégezteté, hogy Bicilis vagy Biculus nevü hiv emberén kívül erről senkinek se volt tudomása.

Ugy vélekednek, hogy Decebal eleste után e kincseket Bicilis Trajanusnak fölfedezte. Mit kapott Trajanus mit nem, annyi igaz, hogy Izabella királyné alatt 1545-ben a Strigy partján egy ől átmérőjü fa dölt vala ki, s a mint gyökerei kifordultak, boltívet lepleztek le, melyben 6000 Lysimak aranyat s feles aranylemezt találtak.^[3]

---

E rege ős alakjában a középkor minden népe közt mint közös tulajdon volt elterjedve. Görgei Albert dolgozta ki azt magyarban legelsőbb, mely dolgozat azonban már nem kapható. Útána Piskolti Istvánnak jött kedve hozzá 1781-ben, amint Olaszországban katonáskodnék. Mit adtak e dolgozók hozzá, már ismeretlen. Jelen alakjában sok van benne, melynél fogva az erdélyiek e rege szinpadát Erdélyben keresik.

Az erdélyi versio szerint a rege ott kezdődik, hol Dácia Rómát Domitianus alatt megadóztatá: ez az arany alma minden éjeni eltűnése. Az arany alma megőrzése: az adófizetés lerázása. Tündér Ilona keresése azon esemény, miszerint Trajánus Dácziára jött, de első harczában a tündér szép Dáciát birni nem sikerült; azonban második hadjáratában tökéletesen meghóditotta.

Itália krónikáiban jővén legelőbb elő, látszik rajta azon önhitség, mintha Róma provincziájává lehetni, a népek dicsőségnek tartották volna: s mintha erre Dácia tündér leánya ohajtozott volna. A nász alatti arczcsapások nyomát látjuk a történetben, azon lázadásokban, melyeket a dákok elpróbáltak s mindannyiszor vereséget szenvedtek.

Még csak azon megjegyzésünk van, hogy Tündér Ilona neve Tindaris Ilonára, vagy is Homér énekei tárgyára a szép Helena görög királynéra emlékeztet, ki Trója pusztulása után vissza jött ugyan férjéhez Menelaushoz, de annak halála után Rhodos szigetére egy rokonához vonta magát, ki őt kivégezteté, s a rege szerint, mint szépség remeke virággá változott; vagyis mint a mi regénk tartja, tündérré lett, s Erdélybe vonta el magát.

A vár, melyet Tündér Ilonáénak tart a nép, a Fejérvár mellett magasan felnyuló kecskekő csucsán feküdt, mely vár a magyar királyok alatt még áll, s kecskés-vár név alatt jön elő. Ki épitteté, homály fedi; annyi bizonyos, hogy 1272-ben már királyi vár.^[4]

Tordától nyugatra, a város mellett, a Salinae nevet hordott római várhelyen túl a más hegyfokon, az Aranyos vizére szőlőhegy néz le, melyet mai napig Tündérnek neveznek. Felette vár nyomai maradtak fen, melyet a dákok Dierna nevü vára helyének tartanak. Regéje igy hangzik:

Volt egy hatalmas király, s annak egy fogadott fia, ki arra kérte atyját, engedné meg, hogy ide várat épittessen, s az apa beleegyezett. A fiu megkezdeté a vár épittetését, s hét év mulva be lőn végezve. Ekkor már arra kérte, hogy lakhasson önmaga e várban hét évig, mig kipiheni magát. Az apa ebbe is beleegyezett. De a fiu visszaélt a király jóságával: a nyugalomra szánt hét évet arra használta fel, hogy titokban katonákat gyüjtött, a várat felszerelte, védelmi állásba helyezte; s a kitüzött hét év mulva egyezményöket megszegve, nem adta által a várat apjának, nem költözött ki belőle.

A király felbosszankodik, az engedetlen fiu ellen hadat viszen, a várat ostromolni kezdi: de a védelem oly makacs volt, hogy hét évig vítta a falakot, s mind hasztalan. Már csaknem vissza akará forditni a vártól katonáit, midőn cselt gondol ki: a várbeliektől egy pár galambot kérete a várbeliek vitézsége emlékéül, mit azok megadának, de vesztökre, mert a ravasz király egy szeles napon a galambokat gyúanyagokkal megrakva a várba visszaereszté, a vár meggyult, s a védőknek el kellett a várat hagyniok. Ekkor az ostromlók a lángba borult vár alatt megtámadák s az utolsó emberig felkonczolák őket. Igy lőn vége a Torda melletti Tündér-várnak.

---

Ugy látszik, e regében Decebal, dák király bukásának végső episodja van felvéve, Decebal első legyőzetése utáni azon békepontok, melyek szerint Decebal várai lerontatását kötelezte; de nem teljesitvén, Trajanus ismét haddal jött reája, s csellel és fegyverrel e várat is kézre keritette. Mert azon szóhagyomány, mikép Decebal e várból rohant ki végső csatájára, mai is ajkon forog.^[5]

Hol Korond szép fürdője áll, a völgy felett, két hegycsúcs emelkedett ki. Mindeniken várrom, mindeniken agg bükkök sötétlenek. A két hely neve: Firtos és Tartód.

Mikor Erdély földét még ős tenger boritotta, s hullámai közűl alig emelkedtek ki legmagasbb hegyeink: Firtosan már tündérek laktak.

Firtos a jó szellemek tündére volt. De minthogy e föld a jót rosszal vegyesen termi, vele átellenben Tartód lakott, a rosz szellemek egyik tündére. Két szép nőnek mindig szűk ugyanazon vidék. S mint mikor több nap ragyog az egen, két mellék napnak udvar-szivárványa mindig visszáson áll egymáshoz: ugy e tündérekkel sem lehetett máskép.

Firtosnak szép gondolatai, remek müvei valának: Tartód mint pulya lelkek szoktak, mindent utánozott. A mit amaz birt, azt neki is birnia kelle.

Fejlett a káosz, Firtos elhatározá, hogy várat fog épiteni magának. Össze gyüjté tündéreit, s tudtokra adja, hogy gondolatának ma létesülni kell. Tartód megtudja, ő is ki mondja egy vár épitését, s megizeni Firtosnak, mikép ő nemcsak hogy szebb várat épitend, de egyszersmind oly sebesen fogja végrehajtani hogy éjfél előtt még időt nyerend Firtos várába menni, s várának szegletkövét kifeszitve saját várába vihetni.

A szelid lelkű Firtos nem irigylé társnéja vágyait: ő azért az épitésről le nem mondott. De hogy büszke feltételében ne boldoguljon, a vidék legnagyobb kődarabjaiból rakatta le vára szeglet köveit.

Firtos vára éjfélfelé pompában ragyogott, épitője elégűlten legelteté rajta szemeit. S örvendeze, hogy ellene gúnyos terve dugába dölt. De keveset tarthata öröme, imé tündérek repülnek várába, élökön Tartód.

Egy pillanat, s az új vár roppant szeglet köve ki vala döntve; s két tündér vasrúdon karára emelve, repűlt vele, Tartódvára felé. Útjok Korond felett vitt el. S már őrvendezzetek reptökben a sikernek, mire Korondon a kakasok megszólaltak éjfélre.

Éjfélre fogadta volt Tartód, hogy beérend a kőzel várba. Szóla a kakas: a vasrúd ketté repedt, a követ leejtették.

S Tartódnak, mert fogadását túlfeszitette, lakolnia kellett. Nem volt elég, hogy fogadását elvesztette: az istenek büntetésből várát is összeronták. Mire visszatért, napi munkájának csak romjait találta.

---

A székelyföld e két várroma ma is fenn áll. Tartód maradványa a fenyvesek közt, szép rom, alatta szakad a Tartód vize a Küküllőbe. Kié volt később? lakták-e vagy nem? nem szól a történet. A Firtost egész korunkig használták; mig 1773-ban az elüldözött Jésuitáktól a szent Ferencziekre szállott. De a szerzet csak hamar bele unt a felhőkkeli szomszédságba: a várból leköltöztek, felhagyák. S ma már egészen rom.

A szegletkövet a nép most is látja Korond határán. Egy nagy kő hever ott, mint mondják, olyszerű, mintha fúrva lett volna.^[6]

***

***

---

Miket e rege tündérek által épittet, ugy látszik római müvek. A Dévai vár maig fennáll. Mig a forradalomban fel nem vetődött, benne várőrség lakott. A Kaláni fürdő egy szikladombba bevésett meleg fürdő; nevezetes hagyománya a régi kornak. Az Aranyi várnak ma csak alapja látszik, legyalulta az idő.

***

---

A Detonáta Erdély szépségeinek egyik drága gyöngye. Egy bazalt oszlopokból emelkedett hegy ez, Erdély nyugoti havasos fenyvesei között. Eleje lesülyedett, fenmaradt része egy óriás orgonához hasonlít. E bámulandó oszlopok négy hat szegletü oszlopokból összeforradva, 200 ölre nyulnak fel a föld felett. Ott fejérlik az oszlopozat oldala, s lábainál eltörpül a fenyő, eltörpül az ember-ész, s nem győzi bámulni a természet csodajátékát.^[7]

---

---

---

Brassó mellett a Királyköven az ősidőben tündérek laktak, s az utolsó tündér egy felséges szépségü leány vala.

Viszont a Feketehalmon, hol a sziklacsúcs maig is várszerü szegletekben végződik: lakott a fekete királyné. A királynénak fia volt, anyjának minden öröme.

A fiu kifejlett, ki benne a szerelmi vágy. S nagyravágyó anyja odairányzá hajlamát, hogy elég merész lett önkörén tul, a tündérek fényvilágába törni be ábrándjaival. Meglátogatta a királyköi tündérleányt, s halálba beleszeretett.

Az anya előre örvendett, hogy ember vagy óriás létére tündérekkel jövend rokonságba! fiát mind jobban hangolta.

A fiu szép is volt, mennyi király-leány mind boldognak érezte magát egyetlen mosolyával. Azonban a tündér-leány csak szivesen látta őt unalmában, de iránta mit sem érzett. A királyfi, nem vette észre a magas kör finomságát fellépett, kezét ohajtá.

A leány sértve vette magát, s hogy egy csapással vissza útasitsa, kimondá mikép nem szeretheti.

A királyfi nem birta azon büszkeséget, mi egy férfit illet. Epedett, tovább ábrándozott. Naponként eljárt a tájra, hol legalább az ösvény mohát érintheté, melyen szerelme ellebeg.

Napok, hónapok, évek teltek: a fiu hervadott. A királyfi anyja ismerte a füvek bűbájos erejét, varázs lelkekkel volt szövetségben: fiával mindent elkisértett: de semmi sem sikerült, s fia bánatában megholt.

Az elkeseredett anya ezért üldözőbe vette a szép tündérleányt. A leány futásban kerese menekülést; de a vén banya utolérte, s bűvös tudománya által e kőbálvánnyá változtatta.^[9]

---

A nőszobor alakú szikla, mit a nép Piátra-Bábuluj név alatt ismer, most is ott van Fogaras-vidékén, Vajdarécse határán.

Ki ne ismerné a hóvonalt verő Cziblest, hazánk északkeleti határán, gyalog fenyő bokrokban vesző fenyveseivel? Minden ismeri; de annál kevesebben tapodták csúcsát, s gyönyörködtek a természet e tündér kertjében.

Ki e csúcson, majd 6000 láb magosan a tenger felett, a medvevadászat gyönyöreit kipihenni itt egy napot töltött, látta itt feljőni a napot; látta a ködtengert lábai alatt; majd a köd elszálván, látta Máramaros felől előállni a délibábot, városokat, folyókat, tündér kerteket mutatva fel ködfátyol képekben, s látta lábai alatt czikázni a nyári meleg által felböszitett villámokat: csak az foghatja meg hogyan lakhattak itt tündérek, hogyan maradhatott itt egy kert maradványa, mit a nép maig varázslók, tündérek kertének (gregyina vrezsitorilornak) nevez.

Itt a vulkáni torlatok között, pár száz lépésnyi sima tér zöldell, mi egresfa, veresszőlő, izlandi moh és édes-gyökér bokrozatokkal s a legpompásabb mezei virágokkal van tarkázva; mintha valaki kertté alakitotta volna.

Szeptemberben, midőn e virágok nyilása bekövetkezik, a legmeglepőbb látvány terül szemeink előtt.

Ki rendezte e tündér szép kertet, természet vagy emberi kéz: senki se képes megmondani. Csak a rege beszél már felőle: tündéreknek tulajdonitja, e tündért Cziblesnek, az irástudók Cibelenek nevezik, s azon hiedelemben élnek, hogy Róma itteni birtoklásával Cibele a mythologia e szép istenasszonya egyik még szebb papnéja vonult ide, ki a vad természet magányában e csoda kertet alkotá magának.

Bár mint legyen Cibles neve Phrygea Cybelus nevü hegyére emlékeztet, azon hegyre, melyre Cybelet apja az ottani király, mert nem fia született, kitette volt, hol oroszlányok szoptaták, mig a pásztorok feltalálták.

Egyébiránt Fejérvár mellett is van egy hegy, - Bilak - melyen az orvos-fűvek oly buján teremnek, hogy a néprege azok oda ültetését valamely herczegnőnek tulajdonitja, az ősidőből.^[10]

A Meszes alatt, mint az út Vármező felé visz, az erdőben van egy forrás, szép helyen, kedves kellemetes vizzel.

A nép e kútnak szépitő s gyogyitó erőt tulajdonit, egy nemét Junó azon forrása hatásának, melyről ártatlanságát mindannyiszor visszanyerte.

E forrás egy tündéré, kit a nép erdők leányának (fáta paduri) nevez, ez egy ismeretes lény örök ifjusággal, ragyogó szépséggel, ki mintegy Dianna Hellas erdeiben, aként fürdik e forrás szépitő vizében. A nép látja, ismeri őt, legalább ugy hiszik, s a forrás viziért messzíről elfáradnak.^[11]

Az algyógyi meleg-fürdőtől egy órára, a bózesi határon, egy savanyuforrás van. A nép hiedelem szerint e forrásba ifju szép remetetündér zárkózott; s ott imádkozik. Ki hozzá folyamodik, közbenjárója lesz, s ohajtása teljesűl.

Ki szeret és nem szerettetik, ha iszik e forrás vizéből mielőtt az első májusi nap benne fürdenék: feledni fog.

Ki szerettetik és nem szeret: holdas estve ide ne jöjjön, mert villik táncolnak itt s körbe veszik őt, s el se bocsátják, mig szerelmessé nem lesz.

Midőn a forrás - esőtől - felzavarodik, ne idd, Mert a remete könyétől olyan, s csak bánatot iszol.

Midőn az estharang megkondul, a forrás gyöngyözni kezd, susogásba jő: mondják a tündér imádkozik.

E forrás vizét idegennel egy kehelyből nem isszák, mert ifju, vén szerelmes lesz egymásba.^[12]

A Mezőségen, Vásárhely felé, Ménes határán egy várrom mutatja magát, a Baczkavára romja.

E várat a tündérek épiték és lakták sok ideig: fenn ők laktak, alant a nép. A tündér és ember békében élt egymás mellett, mig nem idővel az ember tornyot nem épite, s harangazni nem kezde: a mit a tündérek ki nem állhattak. Ebből akkora viszály keletkezett közöttök, hogy egykor a tündérek felkerekedtek, leszáltak várukból, lementek s a tornyot lerontották, hogy ne harangozhassanak.

Nem sokára elfogyott a vár ivóvize s a tündérek fénylakukban megszomjuhoztak. Senki sem akart nekik vizet vinni. Egy tündérleány korsót vesz, lejő a kútra, meriteni akart; de nem tudott, az emberek pedig haragjokban nem akartak meriteni. Viz nélkül tére meg tehát, s a reá epedve váró tündérek majd elhaltak szomjuságokban. Nem volt mit tenni: ott hagyák a várat és vidékét, s örökre elköltöztek.^[13]

A Nagy-Küküllő partján fekszik Alsó-bajom, szász falu határán völgy van, benne egy kút és patak, a völgy felett szőlőhegyek.

Egykor valamikor e szőlőhegyekben dolgozott egy szász család. Mint dolgozik korsója megürült, s növendék leányát a völgy kútjára küldi vizért. A leány megy, s mint leér, a völgyben sátrat pillant meg, melyben ékszert árultak.

A szász leányok a tisztaságot és gyöngyféle ékszereket igen szeretik. Lányunk is birván a nőnem vásárlási kandiságával, a sátor felé közelget, hogy újság vágyát kielégitse. Nézdeli a fényes dolgokat, s csakhamar egy darab tetszését megnyeri; de annál inkább meg a szép leány a kalmárét.

A sima kalmár kelepczében látta vevőjét, s tudva mikép pénz nem lenne nálla, azon kedvező ajánlatot teszi neki, hogy a gyöngyökkel rakott nagy ékszert hajlandó lesz neki adni úgy, ha megigéri, mikor nagy leány lesz, érette  s i l t  ad. E szó szász nyelven kötelet is lelket is tesz: a leány úgy hitte, kötelet akar a kalmár. Jól van a kivánt silt megigérte, s az ékszert nagy örömmel elfogadta, elvitte.

A szép növendékből szép nagy leány lett. A szász leányok igen korán férjhez szoktak menni: e történt regénk hősnéjével is. Csakhamar szivet cserélt, s meghatározák nászúk napját, mert boldog vala.

Eljött a násznap, el a nászvigalom vendégei. Megkezdődött s folyt már a sok szertartással egybeszőtt lakadalom. A leány tökéletes boldogan érezte magát. De a mint a vigalom javában folyna, tombolást hall a pitvarban, kinéz, s mit lát ott, a nyalka kalmárt, ki kéjvágyó mosolylyal eljött, hogy az ékszerért neki igért silt átvegye. A leány sebesen, mint a gondolat, szalad, előveszi a neki szánt kötelet s átadja.

Most magyarázá ki magát a kalmár, mikép tévedés van a dologban, mert egyik kötelet, a más lelket értett: s kérte elégitené ki őt úgy, miként ő értelmezi, adjon neki lelket. A leány most látta át tévedését, magánkivül volt, nem tudta mit mondjan, mit tegyen. Ajánlt volna mindent, de lelket adni nem tudott, sőt szivet sem, mert az már el vala rabolva, ki volt cserélve. Azonban a kalmár nem tágitott, követelése mind feszültebb lőn, s mire a leány kereken megtagadta: egy bűvös lendület, s ki állt előtte? az elváltozott kalmár, egy valóságos ördög.

A leány megrémülve helyzetén, sirásra fakad, berohan a násztömegbe, s elmondja helyzetét. A bölcs vének összedugák fejöket, hosszasan gondolkoztak, de mi okos ötletre sem jöhettek. Jelen volt az oláh pap, a vette magára a dolog kiegyenlitését.

Egy kakast hozat be s átadja, odaveti az ördögnek. Itt a lélek, szolt. De az ördög más lelket akart, azzal teljességgel be nem érte. A gyülekezet az ördög haragja nevekedésére magánkivül lett félelmében. Az oláh pap ismét feltalálta magát.

Kezébe vett egy kalácsot, az ördög eleibe tartja, s a kalács nevében elkezdi az ördöghez: ha képes vagy annyit kiállani mint én, a lelket megkapod. Jól van, kiállom szólt az ördög, halljam tehát mit szenvedtél?

Engem - szólt a kalács nevében a pap - mint magot földbe temettek, azután levágtak, később cséppel megvertek, onnan malomba kerültem, hol két kő között összetörtek, annakutána vizbe fullasztva tésztává gyúrtak; képes vagy mind ezt kiállani?

Az ördög kárörömmel mondá, mikép mindazon kínokat nevetve fogja a lélek birhatásáért kiállani.

Jól van, folytatá a pap a kalács nevében, végre pedig, mint tésztát égő kemenczébe vetettek.

Erre az ördög elpirult volna, ha fekete orczája engedé vala. Megszégyelve magát, hogy az oláh pap rajta kikapott, mert a tűzbe jutni kedvet nem érzett. Eltünt, de ott hagyta a leánynak a tanuságot, hogy legfényesb ékszerért is könnyelmü igéretet ne tegyenek.

A patakot, hol a sátor állt, most is Ördög-patakának nevezik.^[14]

Oláhul piátra-drákuluj. Kőszirt a Sebes vize partján, sima tetővel: nevéről egy regét mondok el.

Szászvároshoz közel, Olápián vidékén egy ördög élt hajdonában. Mint minden ördög szerette a szép leányt. S mint hogy a lányok szeme nem igen kapott rajta, csak ugy juthatott zsákmányhoz, ha őket elrabolta.

Olápián falujából az embertelen adót egy évben sem feledte el kivenni; mindig a legszebbet ragadta el. Izlése jó volt, a falu fiatalai búsan néztek vetélytársuk után.

Egy évben Filána serdült a legszebb leánnyá, s mert szép is volt, jó is volt, a legderekabb, legbátrabb fiatal szivét nyerte meg. Andronime, igy nevezték a fiut, ismerte szerelmese szépségét, féltette mint szeme fényét. De minden elővigyázata dacára az ördög mikor nem is vélné, Filánánál terem, csekély leány-kérési szertartás után a leányt át öleli, magához karolja, hogy vigye: Andronime épen itt lépett a szobába, s hogy meglátta, a leányrabló megrugaszkodik, s szép terhével az ablakon kün terem.

Andronime se volt rest. Neki kap, s oly szerencsével, hogy sikerült az ördög lábát megragadni. Azonban mit se használt, a merész vetélytárs mind kettőjöket pehely könnyüséggel repitette setét tanyája felé.

De a két teher még sem volt oly könnyü, mint az ördög ohajtotta volna. A Sebes vize mellett egy sima tetöü kőszikla van, ott pihenni akart a kalandor, s őket letette.

A fiu kinek szerelme erőt, kétségbeesése bátorságot ada, futáshoz kezd. Megragadja vetélytársát, s birkózásra kerül a dolog. Mint a költő mondja, Isten segiti a szerelmest s hivet: Andronime oly ihletésbe jő, hogy az ördög minden fogásain kifog. S egy merész lökéssel őt lesujtja a hegyről alá a vizpartjára.

A küzdők lábnyoma most is ott látszik a sima hegyen. A víz-parton pedig ott látszik az ördög kővé dermedve. Hihetően csodájában dermedett meg, hogy rajta egy csobán kifogott. Szobrának karjai keresztbe vannak máig is vetve.

A kősziklát maig Ördög-kövének nevezi a vidék.^[15]

---

Még van egy Ördög-köve nevü kőszirt darab Hidalmáson, a Meszeshez közel, az út mellett áll s mintegy másfél ől magas. Szine fekete, s át meg át van lyuggatva.

Ezen lyukak egyikénél fogva hozta ezt egy ördög ide, a szemben lévő hegyről, várába akarta vinni; de egy vén asszony örködött felette, s midőn vinné, a falu kakasait megszólaltatá, pedig még nem volt éjfél. Az ördög hatalmának még nem ütött volt órája, a vénasszonyt űzőbe veszi, s itt utolérvén, a kővet reá vetette... A kő most is ott feketéslik, magánoson, távol minden ilynemü kövektől.^[16]

Nyugoti havasaink tele vannak a természet csoda játékaival. Sokat ismerünk már közülök, de az ördög kertjét még csak a nép ismeri. E fenyves sziklák rengetegében egy szikla üregről beszélnek, mely ma is meg van, alolról felragyog. Itt e szikla mélyedésben van és volt az ördögnek egy kertje. A nyilás négyszögü, felülről alá ereszkedve lehet bele jutni. Kinek kedve van Istent kisérteni, hosszu kötelen lebocsájthatja magát, s a mint leindul fog érni pokoli setétséget, e setétség után hajnalodni fog, utána megvirad, alább mind világosabb lesz, végre oly fényár önt el mindent, milyent halando ide fent soha sem lát.

A fényárban leirhatlan kert terül el, földi nyelven virágait lebeszélni nem lehet. Ez az ördög kertje.

Az ős időben történt egykor, hogy az ördög kertésze megholt. A kert közelében a gyalui határon van egy várrom, azon időben e vár épen állt, s a vár urának igen kedves leánya volt. Az ördögnek a jutott eszébe, hogy kérje el a szép leányt kertészének; el is ment a várba, de a vén kamasz nem igen tetszett a fiatal leánynak, az apának se volt kedve a szarvas vőhez: üres kosarat kapott.

Az igy felbőszitett ördög összeszedte minden ördögségét. Rárontott a várra: a széphölgyet elrabolta, s magát a várat is összerontotta haragjában.

Ezen hires ördögnek még más ily tette is volt. Tervei kivitelében egy baráttal czimborált. Ki ördöggel czimborál, annak ördöggé kell lenni a példabeszéd szerint. Azonban a barát még több lett, egyszer magán az ördögön is kifogott, bizonyos dologban lecsalta czimboráját. Az ördög megtudta, sziklává változtatta csodájában.

A barát alaku szikla ugyancsak a tájon, Gyalu határán Kolozsvártól nem messze, a Lesuj-pataka mellett maig is ott áll. S róla a nép fentartja a regét.^[17]

A székely földön, Marosszék és Gyergyó között fenyves havas nyulik el. E vadak tanyáját ember csak pár honapig látogatja, kik nyaranként a havas bujafüvét lelegeltetik. Ez erdők magányában egy szikla csúcs emelkedik ki, rajta egy várrom, melynek neve: Rapsonné vára.

A szép úrnő itt lakott, négy leány testvérével, kiknek egyikét Firénének nevezik. A vár omladványokban ott virit most is a pünkösti rózsa, mit Rapsonné rózsájának neveznek.

A szép Rapsonné imára Kolozsvárra járt. Mikor ott megkondult a templomba intő harang meghallotta várában. S mig beharangoztak, tündéres jelleme időt kapott arra, hogy bájolon felöltözzék, Kolozsvárra hajtasson, s másokkal egyszerre templomba menjen. A távolság mit e csekély idő alatt befutott, mintegy húsz mértföldnyi út.

Egykor mint ezen templomba menését tenné, a szél kocsisa fejéről kalapját lefutta. A jámbor kocsis leakart szállani, hogy felvegye, de lovai ugy rohantak, hogy a mire megtudá állitani, úrnője folytatást parancsolt, mert a kalap - ugymond - annyira maradt már, hogy órákig gyalogolhat érette.

Az út melyen ezen villám kocsizásokat tette, vára mellett a Kacza tetőn, s tovább Szovátán keresztül, maig is látszik; a vár körül Rapsonné, tovább ördög útjának nevezik. Százados fák emelkedtek ki már kövezetéből; de azért a nép nem feledte el. Egy darabig látszik csak, mert az ördög a többit összerontotta.

Okot rá Rapsonné adott. Megkészittette az utat az ördögökkel, igérvén nekik egy völgy ezüstöt s egy hegy aranyat. Az út meg volt, az ördög előállt dijáért, de Rapsonné vonakodott fizetni. S mikor az ördög folyvást sürgetné, a hamis nő előlépik, hogy fizesse a követelőt: össze fogja ujjait balkezén égre emelve, e helyzetben ujjai begyére rá tesz egy aranyat, markába be tesz egy ezüst pénzt. Elébe tartva az ördögnek mond: itt van mit igértem, az arany hegy, ezüst völgy.

Az ördög e csalódásra végtelen dühössé lett. Neki rontott az általa egész Kolozsvárig elvitt útvonalnak, s Kolozsvártól csaknem e várig elhányta. Hogy egészen szerte ne dulja, Rapsonné megengesztelte, s ugy maradt meg e kis része.^[18]

---

A várrom meg van, meg az emlitett út. Az út római mű lehet. S miként ezen havasokon több helyt tett felfedezések mutatják, e havasok egykoron a civilisatio körébe eshettek.

E vártól Korond felé egy római felirat lehet, melyről a nép azt igényli, hogy a volna reá megirva, hogy ott valahol elásott kincs van, s aki ez iratot el tudná olvasni, az reá útalná.

Erdély nyugoti része Bihar megyével érintkező határán fekszik Ördöghegy (gyálu zmeilor), melyben mintegy 300 lépés hosszu csont barlang setétlik. Kivül kőhalmazok láthatók, melyek egy megkezdett asztag s összedült csűr alakját mutatják; távolabb itt a buja tenyészet országában egy darab helyen fű nem terem, s rajta mintha két szekér kerék nyomai látszanának.

E vidéket régen az ördögök birták, emberi teremtés akkor nem léphetett e helyre, mert az ördögök mindjárt elragadták. Egy főördög lakott itt, ki egy napon pompás lakomát rendez, melyre az egész hon ördögeit meghijja. Előbb a barlang felett nagyszerü tánczot vitet véghez, azon helyen hol a fű maig sem terem. Később megjött az ördögök fejdelme is, két kerekü szekerén; az említett kerék nyomok az ő fejdelmi szekerének nyomai. Hogy megjött, az ördög társaság beszált a barlangba, hol pompásan teritett asztal várt reájok. A lakoma folyt, nagyszerű pohár-köszöntéseket vágtak; s a volt a legderekabb ördög, melyik legistenkáromlóbb szónoklatot tarta.

Mikor már a földnek nehéz volt tartani a sok bűnt, megrázkódék: felkelt az isten haragja, zápor és menydörgésben tört ki, az istennyila reájok ront, s őket mind egy lábig lesujtja.... A barlangbeli csontok az itt elhullott ördögök csontjai.

Ugyan az nap a fejdelem csűrének is vége lett; mert Isten a csűrt össze rontá, s félbe levő asztagát kővé változtatá... s legalább e tájon az ördögök uralmának véget vetett.^[19]

---

Vannak ugyan több ördöngös regéink is, de ez úttal legyen elég ennyi. Itt a tündérek és ördögök birodalmát bezárva, átmegyünk az orjások és emberek rege-korszakára.

A belső székelyföldről jöve, az országút egy három □ mértföldnyi erdőséget metsz át, a Rika erdejét. Belőlről közeledve, mielőtt a hegyre emelkednék az utas, az út balján, az út és a völgyi patak közt, egy három ölnyi magas és széles kődarab emelkedik ki: a követ a nép Réka-kövének hivja.

A völgy felett, magas hegyen erdők között, az ugynevezett Hegyesdombon várhely látható, melynek kies kis terén veresszőlő és egresfa: e vár - a rege szerint - Atilla vára volt, hol győzelmeit kipihente, vadászatokat rendezett, s családi örömeihez elvonult.

Kedves szép neje, Réka királyné e várban meghal. Hová temessék már most a felséges hölgyet, a volt a nagy kérdés.

Végre meghatározák, hogy a vár udvarán levő nagy követ a hegy oldalán hengeritsék le, ahol megállapodik, oda temessék el.

Azt tevék, s a kő itt állapodott meg. Réka királynénak ide ástak sirt, s a követ reá forditák... Az erdő emlékére Rikának, e kő Réka-kövének neveztetett.^[20]

Erdély névregéi sok legenda-töredéket tartanak maig is fen. Egy párt megemlitünk.

I s t e n - k e l e t e, igy neveznek egy hegyet Szilágy-Somlyó mellett, melynek neve nemzetünk napimádására látszik vonatkozni. A hagyomány szerint, itt pillanták meg honfoglaló őseink legelőbb Erdély felett a napot; s hogy nagy munkájokban elősegitse, e hegyen áldozatokat hoztak.

I s t e n - s z é k e, igy neveznek egy más hegyet a Maros jobb partján, mely Vécsre jól látszik. Fenyvesektől egészen körűl van nőve, s tetején szép tisztás s kristálytiszta forrás. Azt hiszik, hogy őseink e hegyet is használták pogány vallásuk templomául. Azt is regélik, hogy sz. László királynak kedvenc vadászhelye volt.

Kis-Somlyó hegyén, Csik-Somlyó mellett, hol most a Salvator-kápolna áll, régen nagyon régen, mennyei lajtorja jelent meg, melyen az angyalok fel s alá jártak.

Azt is tartják róla, hogy sz. László egykor vad ellenség előli futtában, Csik más feléről, az úgynevezett Nagy-erdő tetejéről, egy ugrással ide szöktetett.

A hagyomány szerint reá a kápolnát még sz. István épitteté. Mint ily hely, pünköstben roppant búcsunak középpontja.

---

Fejérvár mellett régen le a Maros partjáig egy római telep nyomai látszanak, hasonlitott egy elsülyedt városhoz.

Mit költött róla a rege?

Azt mondja, hogy azon időben, a mint a keresztény vallás behozatala folyt, midőn egy téritő szent küldetését végezné, s már egész népsokaságot megtéritett volna, a pogány nép reájok jött s őket megtámadta.

A téritő s megtéritett s jámbor nép nem birván fegyverrel, már szinte áldozatul esnek, midőn a szent ember karjait kiterjeszti, a keresztény népet háta megé veszi, s öntestével akarja őket a veszély elől fedezni. Isten látva a jó emberek veszedelmét, segitségökre nem angyalokat küld, mert késő volna; hanem a helyet, melyen a pogányok közeledtek és álltak - elsülyeszté, annyira, hogy a keresztények meredek hegyen messzi fen maradtak.

A hely, mely fenmaradt, a mostani vár helye. Az elsülyedt hely pedig a római város helye, mely sokáig pusztán állott, mig 1714-ben a mostani vár épitése alkalmából Steinville tábornok a várost régi helyéről, mely a hegyek felé feküdt, katonákkal felvereté, s ide telepitette át; s igy a sülyedt város nyoma eltünt.^[21]

A székely föld közepén erdős hegyek között hegycsúcs emelte fel fejét: várrom, a hon legszebb várromjai egyike koronázza azt, neve Bálványos vár. A nép szerint tündérek épiték, még akkor midőn a kövek lágyak voltak; s oly óriási tündérek lakták, hogy a bájos tündérleány egy pár lépéssel Háromszék rónáin termett, kötényébe mint csibéket szedé fel az ökröket, s ugy szállt vissza fel a várba.

A történeti hagyomány szerint Sándor székely rhabonbán fia Opor épitette. Épitette pedig hogy benne szittya ős Isteneinek távol az emberi társaságtól nyugodtan áldozhasson; mert miként történet könyveink mondják: szt. István erővel sietett meghonosítani a keresztyén vallást; s miután Erdély herczege, Gyula ős hitéért fegyvert fogott, sz. István őt legyőzte s fogságra hurczolá.

Itt a sziklacsúcs felleg-koszorus tetején, szent berkek, sziklák és források közepett áldozgata a család Hadurnak hosszas időn át míg nem a vár biralma három fitestvérre jutott. A fiak felnőttek, szerelmesek lőnek, de a kereszténységhez hajolt székelységből senki sem akart nekik nőt adni.

A legnagyobbik fiu egy Mike leányba szeret, egy tekintélyes család gyermekébe. A szép fiu megnyerte a szépleány hajlamát. De a leány hajlama gyakran nem elégséges a czélhoz, még azon tul sok akadályt kell leküzdeni. Igy volt itt is. Megkérte a leányt, de anyja mint bálványozónak keresztény gyermekét teljességgel nem akarta adni.

Ha két sziv eggyé lángol, rendesen csak a kitartás kell: a vár urai is igy gondolkodtak. Sürgeték az anyát; de hajthatlan maradt. Elhozzam elevenen az ojtozi rémes goliátot, idevezessem meglánczolva az emberfaló ikavári kigyót, asszonyom, - szólt végre a fiu - kivánj bár mit csak ős hitemet ne. De az anya semmi mást, csak hite elvetését kivánta.

A három fitestvér egy estve komolyan tanácskozik. Reggel már hajnalban zörgének az udvaron a fegyverek, tombolának a harczi mének. Minden készült a várban; de hol lesz és kivel a csata, csak a fiak tudák.

Vasárnap volt, ünnepi ruhát ölte minden, s tudtul adaték a vár darabontjainak, hogy az urak Torjára vásárba szándékoznak, s minden fegyverfogható kövesse őket. Míként tudjuk az időben a vásárok vasárnap tartatának országunkban, mig királyaink e napról el nem tevék.

Leszáltak a várból, s a pár órára eső Torjára siettek. A nép egy része vásárolt, a más éppen templomozott. A templomban egy gyönyörü gyermek imádkozék, kiért a nagyobb Opor szive bevágyott volna, de nem akarta azzal ős isteneit megbántani. A más két fiu két csapatra oszolt táborával, bátyjától messze maradt.

Az imának vége lőn. A templombóli kijövetel megkezdődött. A nők hosszában a Mike leány is kilép. A nép tömeg tarka árja között férfias kar ragadja meg: pár pillanat, s a hölgy az ifju kebelén s harczi ménen van, mely ura szép zsákmányával büszkén száguld tova.

Az anya sikoltása és vallásos esdeklései a székelység férfiait föllelkesiti, gyalog és lóháton utána erednek. Táborrá vált a nép, de elibök is tábor állt. A kisebb fiu fogta fel rohanó árjokat a vár darabontjai egyrészével. Összecsapnak, húll mind a két rész, a fiu elesik: a székelység át tör, s minden perczben nyomában van a repülő párnak.

S mikor már csaknem utol érnék, az erdőség kanyarulatán a középső Opor tartja elejbök fegyverét, a harcz ismét megujul. A nagyobb fi azalatt száguld. A győzelem itt is a népé lett. A második testvér is elbukott.

A merész gondolat azért véget ért: a nagyobb fiu szép terhével várába jutott, csak mosolyogta a fellegek szomszédságából, a csiga uton hasztalan dühöngő népet.

A nász éjnek végtelen volt öröme, bánata. A szerelmesek mindent megnyertek; de egyik két testvért, másik egy jó anyát veszte.

Másnap a mint a korány pirulni kezde, a vár alatt ostromlók zaja viszhangzott. Az ostromlók közepett egy amazon, az anya vitte a vezérletet. Ilka letekintett, s a sziv két leghatalmasabb szerelme feszité kebelét: egyik levonta az anyához, mig a másik a várban lelt boldogsághoz köté őt.

A szolgák, pandurok, testvérek mind sirban vannak már, csak aggok tarták a várat, kűn pedig hatalmas volt az ellen, maga áll elé a kifogyhatatlan rohanó ár. A leány szerelme legszivrehatóbb hangján kérte mátkáját, ne szálljon szembe nemzete haragjával, ne szakassza meg közte és anyja közt a szent köteléket, hagyja el ős isteneit, térjen a keresztyén hitre, s anyja áldással ajkán lépend a vár udvarára. A fiu hajthatlan volt, az ostrom mind dühösebbé vált. Opor felölté ősei pánczélját, s egy maga akará megvédeni várát.

Már döngének a vár kapui, mire a szép hölgy ismét fölemelte szavát. De a férfi rendithetlen maradt.

A sértett anya, s boszus papok, kik jelen valának, végre győzelemhez vezették. A vár szikla terén állanak már s egyezkedésre kérték fel a vár urát.

A fiatal pár előlépett. Opor aráját vezette karán. Az alkudozás megkezdődött. Ő meg nem keresztelkedett, de gyermekeire megegyezését oda igérte. Erre mennyegző lett, a harczi nép nászszá vált, s a szerelem egy családnak, a mai báró Apor családnak lőn alapitója.^[22]

Brassó déli kűlvárosa mellett, a határszéli hegyek aljában, obeliszkszerü kőszikla áll, neve: Salamon vára.

A szikla délkeleti oldalán kis nyilás van, melyen egy ember csak meggörbedve juthat be; belebb tágosabbá lesz, s husz lépésre két öl átmérőjü s magasságu barlangot nyit, mi felülről világot kap. Nevét, ugy tartják, Salamon magyar királyról kapta, ki végső napjaiban e barlangban tartozkodott.

Bonfin, az öreg történész, a XI. század e megbukott királya végnapjait ugy beszéli el, hogy e népregének alapot hagy.

A boszus és kegyetlen Salamon király mellett, két szelid herczeg, Gejza és László vala Erdély herczege. Köztök a nemzet pártokra szakada, s IV. Henrik s más idegen hatalmak szárnya alatt zsaroló Salamon helyett herczegeinket akará a nemzet trónján látni. Később Salamont trónvesztettnek nyilvánitják, s mikor rajta megnyugodni nem akarna, Visegrád várába záraték. Onnan szabad lábra teszik; s ő újra hozzá fog a nyugtalankodáshoz, Bulgariába megy, s ott a kúnoknak nagy igéreteket tesz, csak hogy visszahozzák elvesztett trónjára. Azonban csatára kerül a dolog, s a csatát elveszti. És mint Bonfin irja, a Duna jegén áthozza serge romját, egy erdőbe vonul, hol kisérőinek pihenést parancsolván, mig azok pihennek: maga félre megy, leveti pánczélát, s lelépett a történet szinpadáról.

Remete lett, mondja az öreg történész, s azon embernek, ki fényhez szokott vala, vad bogyó és makk lett eledele, víz itala, vadbőr ágya és öltözete.

Magányba vonult s a történet még egyszer látta őt későn Kálmán király idejében. Legvégül Istria erdeiben lakott, ott hala el, s Polában temeték el.

A történet e folyama regénket nem hazudtolja meg, s nem teszi lehetetlenné, hogy darab ideig itt ne tartózkodhatott volna.^[23]

Szent László király, ki köről a magyar legendák központosulnak, fiatal korában Erdély kormányzó herczege volt. Ezen időben s később királysága alatt, a hazánkat rabló kunokkal többször volt csatája, e csaták mindenike elbeszélését rege alakba önti a nép.

Ezen csaták elejét történetünk Osullal emliti, 1070-ben. Alatta a kunok Erdélyen át Magyarhonba törnek, Salamon király Gejza és László herczegekkel Erdélyben terem, Kerlésnél a kúnokat megtámadják, megverik. De László herczegünk a csata közben nehéz sebet kap.

A mint sebesülten a csata rendből hátra vonulna, egy kun lovagot pillant meg, ki szép magyar hölgyet rabolva száguld el mellette. A női erény nemes bajnoka a hölgyben a váradi püspök leányát gyanusitva, feledi sebeit, a történetek által Zugnak nevezett paripáját, megszoritja, utána a rablónak; de be nem érhetvén kiált a hölgynek, hogy ugordjék le s rántsa le rablóját. A leány herczegünk szavára a kunt lerántotta.

A nemes herczeg, hogy köztök egyenetlen harcz ne keletkezzék, maga is leszált, s pártusában a kúnt elejtette. Némelyek szerint a bátor magyar hölgy sujtá le, futtában magához ragadván a kún szekerczéjét.

Mindegy. Elég hogy a szép hölgy s nemes herczegünk történetünkben oly szép pontot teremte, hogy Belsőszolnok szebbet czimerének nem vehetett volna; s Vörösmarti Cserhalmában oly szépen megénekelte, hogy mig magyar él, örökre fog viszhangzani mivel a költö énekét végezte:

Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője.

---

A kúnok újra pusztitják Erdélyt: Kopulchu alatt 1090-körül, ismét rabolják hazánkat. László mint király hazánkban terem, s mint regéink mondják, kemény csatákat áll.

E csaták egyike Torda mellett eshetett, hol azonban a magyar veszt, sz. László fut, futását a Torda feletti hegyélen veszi, de a kúnok annyira nyomában, hogy fejszéjik már csaknem feje felett suhognak. Lovag és ló ereje már gyengül, s a szabadulás kétségessé lesz. Sz. László imát emel az egekhez, szabadulásért könyörög: s im, miként hajdon Mozesnek a Verestengert, akként sz. Lászlónak Isten a hegyet repeszti ketté, ugy hogy királyunk és a kúnok közt egy pillanatra száz lépésnyi toronymagasságu üreg tátonga.

Lova patkoja helyét maig is mutatja a nép. Sőt Miles történészünk, a XVII. században még azt is látá, hogy nyolczszegre volt... Bár hány volt is szege, elég hogy Torda város czimerét e regére alkotta; s Garay s mások költői lelkesültsége gyönyörü anyagot lelt benne.

---

Gyerő-Vásárhelynél, Kolozsvár mellett, egy hegyvonalt, Sz. Lászlónál kezdődve, fel Egregy felé, nehány mértföldnyi hosszan, apró kövesült csigák fednek. A nép szt. László pénzinek nevezi.

A kúnokkali csatázást királyunk e tájon tovább folytatja, s itt a kúnokat oly keményen megveri, hogy most ők keresnek futásban menedéket. Azonban a zsákmánynyal megrakodott kúnságnak valami jut eszébe: futtában aranyokat kezd szorni, hogy a magyar sereg üldözés helyett, azok szedésével foglalja el magát. A csel sikerül. A különben pénzre nem igen sokat tartó magyar, az aranyok csilláma által magát elengedé kábittatni, min a vezér szörnyen elbúsula.

Győzelmét igy dugába dőlve, harczosait igy eltörpülve látva, ismét Isten segélyére nyujtja ki kezét: im Isten az aranyokat mind egy utolsóig kövekké változtatá, mintegy intőleg, hogy a pogány kúnokat tovább űzzék.^[24]

A szép korondi fürdő felett, a székely földön rom emeli fel fejét, a Firtosvár romja; hajdan a vártól nyugotra nagy darab föld tartozott e várhoz, s azt egy öreg úr fiai közt fel akarván osztani, puskát vet vállára, azt vettet négy fiával is, s vadászat közben ily osztályt hoza létre közöttük.

A várból leindulva, a völgyben azt mondá: itt  é n  l a k o m : és e hely neve ma is E n l a k a .

Tovább menve szól nagyobb fiának: e  t i é d ; s az azon helyen épült falu ma is Etéd.

Tovább ballagnak, s megszólal második fiához: nem szép hely ugyan, de megélhetésre nem k i s  m o d ; s ma e helyen Kismöd nevü falu áll, mely régen Küsmod név alatt is olvasható.

Itt ebédhez ültek, s midőn a harmadik fiu nyugtalanul felszólitaná, hogy részére is szólalna meg; elébb mutatva szólt:  s z o l l o k  még  m a; s termett Szolokma helység neve.

Már haza felé mendegélnek, s kérdi az apa legkisebb fiát? hogy hát ő nem békételenkedik-e? A d j  h a  akarsz atyám! - felelt nyugodtan ez; s az övé lőn a falu Korond felett, a gyönyörü magasból leragyogó Agyha.^[25]

---

E regét ugy is beszélik, hogy Agyhát az atya tartá meg, s innen vette volna nevét. A több falu kiosztása marad mint fennebb adtuk.

Bereck Háromszék egyik kis városa.

Itt élt egykoron e vidék leggazdagabb úrnője, Veneturné. Vára az ojtozi szoros torkában esvén, sok ellenségnek volt kitéve.

A büszke úrnő megunta félelmét. S egy időben, míg fia hosszas hadjáratban távol maradt, föltette magában, hogy egy erős várat fog épittetni. A keleti határhegyek alatti térségen meg is veté a vár alapját. S rövid időn oly várat emeltetett, mi az akkori erősségek közt tekintélyt vívott volna ki magának.

A fiu hihetőleg oly soká az ábrándos kereszt-hadakban maradt. Veneturné várával annyira meg volt elégedve, hogy alig várta fia haza jöttét.

Hire jön, hogy közelget: lóra kap, s messzire eleibe lovagol. Kifejezi látásáni anyai örömét, elbeszéli mit mivelt mióta nem látta, elmondja hogy új várat épittetett.

A régi várat a fiu fájlalta, s kételkedett az új vár erőditési czélszerüségén. A büszke úrnő, ki önmagára s müvére kelleténél hiubb volt, fölemeli hangját, s merészen szól: fiam! a vár, mit épittettem, oly erős, hogy maga az isten sem fogja bevenni.

A hit melegével megtért fiu szörnyen megbotránkozott az isten-káromló szavakra: s a vár felé lovagoltában megállt. Megcsókolta anyja kezét, s kijelenté, hogy bár teljes szivéből szereti, várába még sem lépik, nem akarja magát kitenni az isten bizonyos haragának. Megforditá lovát, s anyját elhagyá.

A fiu elment, az anya visszalovagolt. De alig lépett várába, mit a fiu megjósolt, borzasztóan beteljesedett. A vár egyszerre csak megrendült, dörgések és villámok közt lesülyedt, összeomolt ugy, hogy a vár feneke fordult felűl. Veneturnét pedig isten, hogy példát adna, mikép nőnek a vallásosság egyik legszebb erénye, kőbékává változtatta. Most is ott mutatja a nép a vár udvarán.^[26]

A székelyföldön Udvarhelytől pár órányira fekszik Zetelaka; mellette a bércztetőn hajdanában vár volt, Zete-vára. Zete, a vár utolsó ura dus és hatalmas volt, mint kis király, de szilaj s kicsapongó. Korán elhalt nejétől egy fia maradt.

Egy éjjel, a várúr parancsából szép kis lánykát hoznak a várba; hogy honnan, a várbeliek közűl senki sem tudá, azt sem, hol s kitől született. A fiu pár évvel vala nálánál idősb, s mint egykoruak hamar megbarátkoztak, együtt nővekedtek.

Évek teltek. A gyermekekből ifjak lőnek; a gyermekies vonzalom, megszokás, titkos szerelemmé vált, szerették egymást forrón, szenvedélyesen.

Zetét kalandjai jobban elfoglalák, hogysem ideje lett volna észrevenni az ifju pár szerelmét.

Nemsokára harcz töre ki a székely határokon. A kúnok rontottak be, égetve, gyilkolva. A nép fölkelt, ellenök ment, közte vala Zete hős fia is, ott küzde, viva mint oroszlány. De fájdalmasb vala a harcz, melyet a honmaradt leány küzdött öntudatával: mert anya lőn. A honmaradt Zete megtudván, dühös lett, házától el akarta verni őt. Az öngyilkosságtól csak is a gondolat tartá vissza, hogy kedvese megmenti a gyalázattól.

A leány szerelmese jellemében nem csalatkozott. A harczosok diadallal térének meg, köztük az ifju is. Volt öröm mindenfelé; de mily volt az érzelem a szeretők szivében, midőn egymást megpillantották, kimondhatlan, leirhatlan az.

A fiu áldást kért atyjától; de Zete megvetően tekinte gyermekére s szikrázó szemekkel rivalla rá:

- Átok reád nyomorult, eltakarodj szemeim elől: vagy nem tudod, hogy testvéredet gyalázád meg.

Az ifju haragjában, bújában csaknem megdermedett. Bűnnel vádolá atyját s szemére veté, hogy mindeddig titkolá a lány eredetét. Zete ezekre dűhbe jött; gyilkoló dárda után nyul, a fiu kitér haragja elől, lóra kap, elvágtat; atyja utána.

- Nem dárdád elől futok - kiálta vissza a fiu - az atya-gyilkos szennyét akarom elháritani magunkról.

Zete elérve gyermekét, átverte, miközben lova lába alatt - a regeként - kövé vált a megfutott átkos út.

A leány otthon kétségbeesett. Gyermekét karjai közé szorítá, fáklyát ragadott, a várat felgyujtá, s ő maga a vár nyúgoti faláról a száz ölnyi mélységbe ugrott.

A vár a bűn terhétől elsülyedett. A falak a völgybe omlának, a kövek mai napig ott hevernek. A közel falu népe féltében elhúzódott s a vártól félórányira épité fel Zetelakát.

Tavasz jöttével a falu leányai búsan járnak el a vadliliom s tulipánokért, melyek - a monda szerint - a szerencsétlen leány virágai gyökeréből sarjadzanak; s mutogatják Zete lova lábnyomait, midőn gyermeke üldözésére kiszöktetett a várból; s átkozzák Zetét és lovát, hogy kövessé s terméketlenné tevék a határt.^[27]

Némethonban Hamelát a régi századokban, egyszerre csak meglepte egy polczegér tábor. A fegyvertelen ellenség roppant pusztitásokat vive véghez a város éléstárában. Mindent elkövetett a jámbor polgárság elűzésére, kipusztitására, de teljességgel nem sikerült.

A város ily elkeseredésében egy férfi jelenik meg, ki megértvén a szomoru helyzetet, azon ajánlatot teszi, mikép jó fizetésért elfogja pusztitani. A város kapott rajta. És az idegen, mert észrevette, hogy mindent kérhet, felette nagy árt szabott. Azonban a mit kért, kevés alku után megigérték.

A város kiváncsian várta, mint fog nagy vállalatához, s igen meglepve érzék magokat, midőn a férfi elő áll, bűvös sípot vesz elő, megfujja, rajta indulót kezd. A nép várta mi lesz belőle. Egyszer csak az egész városban mintha toborzás folyna, az egerek az utszákra kezdenek kitánczolni, s el a bűvész körébe, ki sípjával meg nem szűnt őket mulattatni. Ekkor megindult a város mellett folyó Visurgis felé, a had tánczolva követte őt: az egerek aprója, nagyja ugy el volt bájoltatva, hogy mind egyig be tánczoltak a folyóba, hol sirjokat lelék.

Egér nem volt már; tán vándorló természetöknél fogva tovább mentek, vagy a bűvész vitte el, az reánk nézve mindegy. De elég hogy a fogadás teljesítve lőn, s az idegen elő állt megigért dijáért.

A jámbor hamelai lakosok miután az egér sehol sem volt, vonakodtak erszényökbe be nyulni; elébb kereken megtagadák, s még csodállák: hogyan követelhet oly csekély sipolásért jutalmat. A bűvésznek a kijátszás igen keserü köszönetnek tetszett. Elmondá mikép ő művészetét, nem fáradságát kivánja tekintetbe vétetni, s azon roppant hasznat, mit esze által elő idézett. Nem használt semmit. Jól van tehát - szólt a bűvész - megboszulom magamat. A lakosok kétségbe hozák boszuját tudományostól. Feltette tehát magában, a legkeserübben éreztetni sipjának bűverejét. -

Eltűnik darab ideig. Mikor nem is gondolnák, ismét megjelenik Hamelában. Vasárnap volt, a vallásos nép éppen templomozék. Más sipot vesz elő: s miként egykor a polcz-egerek, ugy most a gyermekek négy évestől, fel husz évesig jőnek mozgásba. Bejár minden utszát, felszed minden apróságot, s a felgyült gyermek tábor előtt kiindul a városból, de most nem a folyó felé, hanem a közelében eső Koppenbergre. A gyermekek utána, felviszi a hegyre, sípján játszadozva bemerül a hegy mély barlangjába, s a gyermekek követik; ugy, hogy midőn az apák, anyák a templomból kijőnek, alig maradt, ki hűlt nyomára vezesse az elrabolt gyermekeknek.

Ekkor ismerték el, mi nagyot vesztének szűkmarkuságukért. De késő volt már a bánat, mert a gyermekeknek híre is elveszett. Földalatti barlangok üregein keresztül, ugy elvitte őket, hogy Erdélyig jövének. Végre itt az almási kő-lyukan ki hozta őket, s kik hosszas vándorlásokban, már fel is nőttek volt, letelepitette ide; s ezek maradékai a mai szászok.

---

Ez ügyesen szőtt rege legelőbb Kirchernél jőn elő, (Mussurg. Univ. IX. 3.) utána átvette az irodalom. Első tekintetre átláthatni, hogy allegoria. Mégis sokan megkísérték a történet fonalát belőle kifejteni. Végre Fein ( Die entlarwete Fabel vom Ausgange der Hamelschen Kinder. Hannover 1749.) kimutatá, hogy alatta valódi történeti kép rejlik.

Szerinte a XIII-dik században Hamela az Ebersteini grófok birtoka volt, s valami úton Wittekind püspök kezére került. A gróf a városiakat csellel a püspök ellen fellázitotta. A püspök az ellene felkelt Hamela ellen serget vezetett, hogy megfékezze. A városiak jövetelét várták, őröket állitottak, kik jelt adnának, ha megjöttét észreveszik.

Éppen a templomban voltak, mikor a jel, a sipolás elhangzott. A város aprója nagyja csatára kelt, de a püspök őket a Koppenberg alatt megverte. E csata 1295. júl. 28-án volt. Sokan elhultak, de többen kerültek fogságra, kiket a püspök magával elhurczolt; s mikor ezeket aztán haza bocsátotta, a Sevenberg felé küldötte vissza. A Sevenberget az irók Siebenbürgen, Erdély német nevével összecserélték; s Fein szerint: e tévedésen alapul az egész rege.^[28]

Az első tatárjárástól (1242), az utolsóig, mely Erdélyre nézt 1733-ban történt, a tatárok oly sokat sanyargaták hazánkat, annyiszor rabolták ki, annyi embert fűztek szíjra, hogy a nép között e szavakkal: im hol jőnek a tatárok! tán még ma is egész tatárfutást lehetne előidézni.

Maig mind beszélik, hogyan ostromolták Toroczkai Venczelt (1285.) a Székely-kőn tüzes nyilakkal; s hogyan tört meg itt a tatár dúló ereje, a kézdi székelyek vitézségében; miért Toroczkai Venczel várát, megmentőinek ajándékozá, honnan e vár ma is Székelykőnek neveztetik.

Vannak falvaink, melyek a tatárok elől két három költözködés nyomát mutatják, mind felebb felebb vonulva az erdőségek felé. Azt mondják, falvaink házaikat tatárok miatt kezdék ugy épiteni, hogy a ház az utszára nem nyulik elő.

Ezerenként vivék csordáink s hazánkfiait magokkal. Rabszíjra fűzve hajták őket mint barmokat, többnyire Krimia félszigetére, honnan a keskeny földnyelven a szabadulás majd lehetetlenné vált. Innen váltogaták ki főurainkat 10-15,000 forinton, ha nem akarák ott a rabszolgai munkák igájában hagyni, hol többire a mi czigányaink helyzetét pótolák. Sőt a nép hiszi, hogy magyaró s dióbéllel hizlaltan meg is evék őket.

Öregeink beszélik, hogy ha jöttek: a félig sült kenyereket kiszedték, s futottak vele az erdőkre, a nádos tavakra, hol nyakig vizbe merülve várták mig a vész elvonul.

Gyakran még itt sem volt menhelyök. A tatárok libuczokat hoztak magokkal, s ha nádasra találtak oda bocsátották, s a tó-szerető madár, hol embert pillanta meg, elsikoltván magát, a tatár reájok kapott.

Ily rege töredékek maradtak fenn.

Falu Háromszéken, melynek a Brassó-Kézdivásárhelyi országút szélit érinti. Honnan vette nevezetét, sokat törik rajta az emberek fejöket.

Némelyek szerint azon kieresztésről vette, melyet a Brassóból s Szentgyörgyről jövők a rakatlan útak idejében itt szokásba hoztak. E szerint kieresztő hely lenne.

Mások szerint, itt, mint a kezdi, orbai és sepsi szék összenyuló hármas határán, Háromszék népgyülésre szokott volt ide felgyülni a hajdan időben; s a velek volt lovak tábora itt bocsáttatott fűre.

A harmadik vélemény szerint a tatárdulások korából jön neve. Mint egykor a tatárok felesnél is felesebb népet fűztek volna fel, s a nagy tömeg bajosan haladhatna, s egyszersmind féltek a hátul ütő bottól: valamely tatár vezér azon gondolatra jő, hogy jó lesz a különben is út- és dologtehetetlen öregeket visszabocsátani. Itt eresztették volna el őket, s ez öröm emlékére nevezték volna az eleresztésről. Vannak, kik hinni akarják, hogy a tatár vezér s utána a szegény magyar rabok kíáltották volna itt: Erezd el a vént! S innen lenne neve: Eresztevény.^[29]

Dézsnél a Szamos szép völgyére négy hegyfok könyökölt ki, régen mindeniken vár volt. E hegyfokok egyike a Rózsahegy, melyen várnyomokon, kis kápolna áll.

A hajdankorban e várban gazdag úr élt, kinek egyetlen leánya van, kit Rózsának híttak. A szép leányt sokan kérték már, de ő Jenőt szerette, apja pedig a cziczhegyi vár örökösének szánta s igérte őt.

A nász napját kitüzték, a násznép felgyült, a lakadalom javában foly, midőn egyszer a szép ara csak eltünik. Rózsát Jenő elrabolta.

Czicz is lóra kap, utánok ered; Jenő is száguld, szép fehér paripája a Szamosujvár felé vivő úton fel-feltünik. A két ló patkója villámként szórja a szikrát, hogy az útat egymásnak megvilágiták.

Jenő hattyu paripája végre lankad, elbukik, Czicz beéri őket: s Jenő a Czicz kardvasától elesik. Hol elesett, régen Jenő falu állt, most pedig a Jenei-fogadó.

Az alélt hölgyet a magát boldognak hitt vőlegény visszarepíti. Ezerszer ismétli bocsánatkérését; de Rózsa engesztelhetetlen. Mint már csaknem a vár kapujába érnek, a bánatos szép hölgy kifejté magát karjaiból, lepattant, s a hegy alatt folyó Szamos árjába veté le magát.

A nász torrá változott. A szép hullát itt temeték el a hegyen, s a hegyet ma is Rózsa-hegynek nevezik.^[30]

Kolozsvártól mintegy öt órára, a Nádas-viz partján fekszik Egeres, s a faluban egy kastély romladoz, mely hajdon egy uradalom középpontja volt, melyhez még öt falu: Lapu-patak, Árgyos, Dank, Forgácskút és Tottelke tartozott.

A templomban Bocskai Gábornak († 1616) egy sirköve van meg, melyen a Bocskai család Miczbántoli származása versekbe lévén foglalva: hihetően ennek alapján a Miczbán féle regét Egeres magának tulajdonitja, s jónak látjuk az egeresi versiot feljegyezni.

Hajdan a magyar királyok alatt itt éle Miczbán setét jellemü nejével. Egyszer mint a kastély alatt állnának, koldusnő közelit, ki háromszoros ikrének alamizsnát kér. Miczbánné fajtalanságot sejté e csodás szülésben, s alamizsna helyett elszidta a szegény nőt. A nő elment, de megátkozá.

Ellenség üt a hazára, Miczbán csatára megy, neje honn teherben marad, s mikor férje haza térne, jövén a Nádas jobb partján, a falu alatt egyik cselédét kosárral látja a vizokádó tó felé közeledni. Mit visz? kérdi megréműlt ura; s a kétségbeesett cseléd megmondja: mikép Miczbánnét megfogá az átok s nem három, hanem hét fiat szült; s félelmében hatot a tóba vetni parancsolt.

Miczbán a különös eseményt férfiasan vette, uradalma hat falujából hat hiv embert hivat, s hat fiut közöttük elosztja, hogy fölnevelnék. Az asszonynak pedig néma hallgatást parancsolt.

Tizenhat év mulva, mint tudni akarják az egeresiek, a kastély most is lakott déli bástyájában hosszu asztal volt teritve; mit fényes vendégek ültek körül. Ott űl Miczbánné is szeretett nagy fiával, kit egyetlennek hitt. Azonban felnyilik az ajtó, s rajta hat fiu lépik be, egyképpen öltözve, annyira, hogy alig lehete egymástól megkülönböztetni őket. Miczbán feláll és setét hangon szól: Mit érdemel, urak, a nő, ki hat ily fíut eldob? Miczbánné nem várva mástól feleletet: halált kiált ily lelketlen anya fejére. Tizenhat év alatt már elfeledte volt szörnyü tettét. Jól van! legyen hát halál a bére - szólt Miczbán - ugy asszony, halál fia vagy.

Az ajtót, melyen bejöttek, a helyet hol az asztal állt, maig is mutatják. Csak annyiban különböznek, hogy egyik elbeszélő Miczbánnénak kegyelmet ad, a másik pedig nem.^[31]

Komjátszeg kis falu, mely Kolozsvárról Tordára menőleg jobbra marad el.

Nevét egy kis eseményről vette.

Egykor valamikor, mikor még a rakott útnak hire se volt, s rosz időben sártengerben úszott az útas: útazott valamelyik fejdelem, ki Tordára szándékozott, s itt megrekedt majd minden élelem nélkül.

Valamelyik e táji birtokos látva a fejdelem fenakadását, s rágondolva hogy már dél van, s nem lát semmi ebédhezi készületet: a szép rét füvéről egy jó tulkát kifogatja, s itt az erdők aljában tüzet rakat, s a fris tulok csak hamar a jó fejdelem előtt párolgott.

- Mivel szolgáljam meg jóságodat? - kérdi végre a fejdelem.

A jó ember semmit sem kivánt.

- Ezt a kis konyha-szeget adományozza fejdelmem e jó nap emlékéűl - szólt egyik tanácsosa.

- Minthogy mit sem kivánsz, szólt a fejdelem - hogy a konyhához káposztás-kerted is legyen, itt a káposzta termő Tur mellett, legyen e völgy is tied.

Igy épült e völgybe aztán Komjátszeg.^[32]

Bánfi-Hunyad kis magyar mezőváros, melyen a kolozsvár-nagyváradi országút átmegy, s mely régen várral s képviselettel birt, s melyről azt hiszik, hogy nevét a hunokról vette volna.

Tőle nem messze foly a Székelyó-pataka, mely a hún eredetü székelyekre, s mellette emelte fel fejét a Balamériásza hegy, mely a hún vezér Balámberre emlékeztet.

A XVI. századtól a gr. és báró Bánfi család kezén látjuk; hogyan jön kezökre, a nép igy beszéli.

A Bánfiak valamelyik ős apja, egyik magyar királylyal vagy fejdelemmel útazik e tájon, hol csaknem minden szebb részt a Bánfiak birtak és birnak. S párbeszéd szövődött arról, hogy a más Hunyad mellett, mely Vajda-Hunyad nevet hord, megkülönböztetésül ennek is valami előnevet kellene kitalálni. A mint a völgybe érnek, melyben Hunyad fekszik, megpillantja a fejdelem a szép kis helységet, s felkiált:

- Ímé Bánfi Hunyad!

- Bánfi-Hunyad! - ragadá meg a szót Bánfi. - Köszönöm, felség, ez adományt; legyen tehát e naptól e hely neve Bánfi-Hunyad.

A fejdelemnek a szerencsés ötlet annyira megtetszett, hogy a Bánfi ohajtására királyi jóváhagyását adta.

A Maros jobb partján, Guraszáda felett egy magas sziklacsúcsot Fiu-sziklájának neveznek.

A csúcs meglehetős kopasz, de mégis terem valami rajta, többek közt a rege szerint, egy bűvös növény, mely a vént megifjitja, s a beteget meggyógyitja.

Történik egykor, hogy egy öreg földész elbetegesedik; kuruzsló asszonyról kuruzslóra jár; de senki sem tudja meggyógyitani. Végre egyik azt mondja neki: használja a bűvös növényt, mi itt terem, s meg fog gyógyulni.

Az öregnek fia volt, ki őt igen szerette. A fiu mindent igért, csak valaki a fűvet lehozza; de a meredek csúcsra senki sem bátorkodott felmászni. Elő állt a fiui szeretet; a fiu felmászott a sziklára, szedett a fűből; s csak akkor győződött meg valósággal, hogy lejőni nem lehet.

Eleget küzd, jó emberei eleget igyekeztek rajta segiteni; de nem találták el modját: s apja mind veszélyesebb beteg leve. Mit tegyen? Felmutatta az alant állóknak a növényt, keblébe rejté......

S leugrott.

Meghalt, s róla nevezik e sziklát: Fiu-sziklájának.^[34]

Hazánkban több leányvárnak nevezett várromot találunk. E nevezet rendesen tündérleányok emlékezetéből látszik eredni.

A szász-fenesi leányvár más eredetre mutat. A népmonda szerint e várban, mely Fenessel szemben, a Fenes és Kolozsvár közt lefolyó patak, balfelőli hegyfokán kis koronát hagyott fen, régen régen egy kéjvágyó agg úr lakott, ki a szép hölgyeket igen szerette. Ezen magában nem gáncsolható tulajdonnak azonban azon rosz oldala volt, hogy amennyi volt, mindenikhez hajlamot érzett. Ilyenkor kikönyökölt vára ablakába, az út akkor épen a hegy alatt menvén el, mint farkas prédájára, leskelődött a vára alatt elmenő szép nőkre és leányokra; s ha valamelyik megtetszett: felkerekedett, darabontjaival lecsapott a várból, s felragadta. A leányok egymás után tüntek el; csak hosszas idő után jöttek reá, hogy hol van a bűnfészek.

A vén farkas újra szép fehér bárányra tesz szert. Ezüst szava ugy elbájolta őt, hogy a leány azon kérésének, hogy egy hattyudalt engedjen meg neki énekelni, ellent nem állhatott. A leány dallani kezd. Dalának hangja amellett hogy az öreg urat elszenderité, fölkelté a hegyek viszhangjait, szerelmese a dalt megismerte, s a viszhangok nyomán kedvesére akadt, ki, a szendergő mellől fölvevén szép kedvesét, a várat reá gyujtá, hogy a vár ura égő szive, hozzá méltó lángra találjon.^[35]

A Mezőségen Kók és Detrehem közelében van a Tóháti-tó. Nem messze tőle hegyek emelkednek. E hegyeket gyakran sűrü fejér köd lepi el, ráborulva éjente a tó vizére. Halljuk mily eseményt kapcsol hozzá a monda.

Hajdanában, midőn e kopár földet még erdők boriták, egyik bércztetőt vár koszoruzá. A várúr Záh, és fia Bod éltek benne, fényben, boldogságban. Az apa élte delében, a fiu serdülő korában volt. Mulatságból gyakran verek föl a szomszéd erdő vadait. Ily vadászat alkalmával történt, hogy Bod az erdőben vénfa tövénél leűlt s elaludt... Mikor felébredt, érzi, hogy rosszul van. Nem mehetett tovább. Körűle oly hallgatag vala minden; sehol egy ember, egy távol hang... Kínai közt gyönge kéz simitá megizzadt homlokát; föl nézett, s tündér-szép mezei lányt látott maga előtt.

A leány vizért indult volt a forrásra, s nyögés hangja vezeté a beteg vadászhoz. A szép fiatal és szenvedő arcz részvétre gerjeszté a leányt. Házukhoz hivta Bodot. Az ifju örömest engedett s nemsokára az egyszerü mezei lakhoz értek. Itt gondos ápolás fogadta; szép őrködő szem viraszta fölötte, s a beteg ifju néhány nap mulva jobban lett.

Vadász társai ez alatt az egész erdőt bejárták, felkutaták érette. Nem tudák hová lőn. Záh aggódni, nyugtalankodni kezdett. Fölkutatá otthon várában is, mind hasztalan, a fiu sehol sem volt. Az apa gyanus gondolatra jött, hogy fia tán az ismert szépségü mezei lányra bukkant, nem válhat meg tőle, s felejti apját, vadászatot, mindent. Záh régóta ismerte a szép leányt, szerelemre gyuladt iránta, nyilatkozott, kisértgeté, de mindhiába, a leány megvetette, utálta őt. S most a szerelemféltés kínaival, boszu-tűzzel kebelében, rohant az erdei lak felé, hol egy ösvény-kanyarulatnál megpillantá a már felüdült ifjut a szép mezei lánynyal karjain. Mint veszett állat vad dühvel rohanta meg Bodot s tőrével átverte kebelét.

Záh s az odacsődült emberek az erdő mellett fekvő tóhoz vitték az ifju testét, csolnakra tették s a vár felé eveztek; azonban a csolnak egyszer csak elsűlyedni kezdett terhével. Záh és segéde megmenekültek a haláltól, hogy élte annál kinosabb legyen; de a hullát hinár lepte el s többé soha sem bukkant fel a viz színére.

E napon a mezei lány is eltűnt, senki sem látta többé soha. Fejér alakokat láttak ellebegni a tó felett és szélein. E nap óta sűrü fehér köd lepé el a közel hegyeket, mely minden éjszaka a tó vizére borul, csak a napsúgár megjelenésére tűnik el, s lett neve tóleánya.

---

Záh mezőségi falu mellett a várnyomok még látszanak. Ez okleveleink Záhkő (Zaad keu) nevü vára lehetett, melyet 1321-be Toroczkai Venczel alvajda fiai birtak.^[36]

A gróf Bethlen család ugynevezett bethleni ágának czimere: koronás kigyó, a magyar királyi korona egyik jelvényével, az arany almával szájában.

Mint igénylik, e család királyi vérbőli szármozásának lenne ismertető jele, minthogy e családot sz. István király hugától, Saroltától, Aba király neje második férjétől, Cornes Vilmos franczia lovagtól szármoztatják.

A népmonda e kigyóban egy óriás kigyót lát, mely Erdély valamely vidékét sok éveken át rettegteté, gyermeket, borjut rendre nyelegetvén. Elpusztitására sok mindent elpróbáltak, mignem a Bethlen család egyik ős apja egy óriás alma alakot készittet, azt a kigyó barlangja közelében kilánczoltatja; s egykor az éhes kigyó mint megjelenik, meglátta az almát, elnyeli, s meglévén fogva, azt Bethlen meggyilkolá.

E jeles tettért kapta volna a kigyós czimert.^[37]

A gr. Kálnoki család czímere: dühösködő medvefő. Honnan vette eredetét, a hagyomány és grófi oklevél ily formán adja:

András, ki a Kálnokiakat a Nemes csatádból kiszakitotta, mint igénylik, I. Lajos királynak testőr kapitánya volt. Derék királyunk, ki mintegy tízszer mulatott Erdélyben, egy alkalommal medve-vadászatot rendeztet, maga is kiáll egy pontra, s nagy vadászat kezdődik. A hajtók óriás medvéket vernek fel, s azok között nagy anyamedvét, melynek medvebocsai szemeláttára hullnak el. Ily bőszülten az anyamedve a királynak tart, a király nyilvesszei czélt tévesztve repülnek el, már késében van minden reménye, midőn a már ölelkezni készülő maczkót a Kálnokiak vitéz őse szerencsés szurással földre ejti.

Innen keletkezett volna czímerök.^[38]

A Cserei család ősapja, Cs. Balázs, Zsigmond császár és magyar királyt 1393-ban a nikápolyi csatára kiséri, mely csata a magyarok részére váratlanul ütött ki.

Cserei B. a megbomlott csata folyamán, a király közelébe épen akkor ér, midőn egy török már Zsigmond fejére emelte szablyáját: Balázs nemcsak a csapást háritá el; egyszersmind a török fejét elszelé, s kardja hegyén mutatá fel megmentett királyának.

A csata végkép elvész. Zsigmond futna, de a Duna előtte van árjával. Cs. Balázs hirtelen halászcsolnakra tesz szert, a királyt a Dunán szerencsésen átszállitja. A Dunaparton bolyonganak már, de élelem nincs velök, s az ellenséges falvak felé közeliteni nem mernek. A király szörnyü éhséget kezd érezni. Mit tegyenek? Cserei búzakalászokat szed, a búzaszemeket kifejti, s feltálalja a sovány eledelt királyának.

Zsigmondnak e hűség és ötlet annyira megtetszett, hogy Csereit adományokkal s czímerrel látta el, melyen egy férfi áll: jobb kezében törökfőt átütő kardat, baljában három búzakalászt tartva.^[39]

A hires kenyérmezei csata, mely 1479 oct. 13-kán történt, egyike vala azon kor legnagyobb győzelmeinek. Hatvanezer törökkel álla szemközt a kis magyar tábor. Báthori István, erdélyi vajda, a csata közben nehéz sebet kap; de Kinizsi Pál, temesi bán, győzelemre vezeté a daliákat. A török futott, a magyar tábor pedig, diadala jeléül megtartá a csatatért, s nagy áldomást tarta a holttestek felett; melynek részletei egy régi versezet szerint igy következnek:

Zsigmond magyar király, ki a német császárságot is viselte, egy hadjárata alkalmával Erdélybe jőtt.

Hadjárata után, vissza szált Hunyad arany kalásza földére, a szép oláh leányok hazájába. Álruhába öltözött s ál-név alatt magának kalandokban szerze elszorodást. Kalandjai között Csolnakos nevü faluba ér, hol megpillant egy oláh eredetü nemes leányt, Marzsinai Erzsébetet. A leány fiatal és szép volt. Mint előkelő család gyermekéhez, a deli lovag igen közel fért. A kalandor király szerelmet szinlett, mindent igért, mi egy gyenge hölgyet kecsegtet. A leányka szerelmes lett. S mint minden fiatal hölgy feláldozta volna mindenét szerelmének, mert hitt és bizott, nem ismervén sem lovagját, sem a csalódást.

Zsigmond könnyelmüsége igen messze ment; elrabolta a leány legszentebb kincsét. Erzsébet epedve kezdé várni a megigért nászt; de a lovag nász helyett egy nap csak bucsuzik, mert ugymond kötelességei elszólitják. A leány sirt zokogott: az ifju részt vett bánatában, de már nem segithetett. Hanem levont ujjáról egy gyűrüt, által adta azon meghagyással, ha tán meg nem térhetne, menjen fel Budára a királyi várba, ott mutassa elő a gyűrüt, s hozzá fogják vezetni.

Ekkor ismerte a leány csalatása egész terjedelmét. Vigasztalhatatlan lett, mert éreznie kelle, hogy könnyelmüségének nyomait el nem foghatja titkolni, bárha eltitkolná is bánatát.

Idő telt, Erzsébet anyává lőn. Szomoruan nézett az apátlan szép fiura, s két év mulva azon gondolatra jön, megkísérteni a gyűrü erejét; fitestvérével felindul Budára.

Nyár, meleg idő volt. Egy napon útjok fáradalmát pihenni, a hőség elől zöld gyepre, fa árnyba vonulnak. Elköltik úti ebédjöket, s engednek a kinálkozó álom hatalmának. Csak a fürge fiu marad ébren, gondatlanul játszodozott: játékszerűl a talányos gyűrüt használá. Igy folynak a csendes perczek, mire a gyermek egyszerre ijedten felsikolt. Az alvók felrebbennek. Mit látnak? A gyermek egy holló után emeli félénk tekintetét, mely épen tőle látszott felrepűlni. Keserü látvány: a holló szájában maga fénylett a jegy-gyűrü.

Végtelen volt a kétségbeesés, mi Erzsébet keblét kezdé szakgatni. Egy percz alatt elvesztve látta szerelmesét, el gyermeke apját. De fitestvére megtartá lélekjelenlétét, ívet ragad, jól irányoz, s a fa-lombok közt büszkélkedő holló lábaikhoz esik. S a gyűrünek ismét birtokában valának.

Ily veszélyteljes jelenet után Budára érnek. A királyi várban embert keresnek, kinek a gyűrüt előmutassák. Találtak ki megismerte, s bevezeté őket. Szerelmesét találta ott, a kalandor vonásaival, de koronával fején. Helyzetét felfogni nem birta. Öröm és fájdalom majd megrepeszti kebelét: a nő bánat-, az anya öröm-könyeket hullatott, mert mit ő elvesztett, tulfelől fia szerencséjében feltalálni vélte.

Sigmond jol fogadta őket, mindent igyekezett kárpótolni. A gyűrüt visszavette. És hogy annak egész értekét megmagyarázza, a fiu számára egy adomány levelet nyujta át, melyben Hunyadat hatvan faluval neki adományozza; s az alapitandó család czimereűl a gyűrüt adá holló szájában. S hogy a kaland helyének is emléket emeljen, Csolnakost minden közteher alol kivette, s menhelyi joggal látta el.

---

E regét Bonfinius tartá fen (Histor. dec. IIl. Lith. IV.), de miként megjegyzi, a Hunyadi személyes ellene Cyllei Ulrik gróf költötte.

A regében sok regényes, sok valószínüség van; de hallhatatlan történészünk gr. Teleki József, egykori főkormányzónk "Hunyadiak kora" czimü nagyszerü művében (29-34. lapon) teljesen megczáfolja, s kimutatja, hogy Hunyadi egy magyar család rendesen származott derék ivadéka.^[41]

A haza veszélyben forga.

Árpád családa, mely öt századon át üle Magyarhon trónán, kihalt: idegen hatalmasságok nyujták ki fegyveres karukat a magyar koronáért, mely akkor Zápolya János kezében vala.

Zápolyát II. Szolyman török császár segité a trónra, de a trónon Gritti tartá fenn. Grittit 3000 törökkel hagyá Zápolya oltamára; de ravasz politikája sergénél sokkal többet ért. Megnyergelte a hont, de meg utoljára a királyt is, neki is látszott parancsolni.

Az udvar tehát, és nemzet nagyjai, mint két éles kard álltak egymás ellenében; de azért barátságot szinleltek.

Egy történetes esemény e barátságot felbontotta. Zápolya nádora, lindvai Bánfi János meghal, helyébe nádor kelle. Grittinek a juta eszébe, hogy a nádori széket elfoglalja. A hazafiak ezt nem akarták; s ő még többre ment, azt követelte Zápolya János királytól, hogy őt ne is nádornak, hanem épen ország kormányzójának tegye meg.

Zápolya le volt neki kötelezve, megigérte. A király ezen kivánságát ővéi eleibe kiterjeszté; de az ellenzék kimondá, mikép Grittit, mint nem magyart, nem tűri el nádori hivatalában, hogy pedig gubernátor legyen, az ellen kimondá, mikép gubernátort, csak gyermek király mellé szoktak adni, Zápolya pedig ötven felé járván, nem tekintődhetik gyermeknek.

A Gritti ellen küzdők sorában nevezetes szerepet játszék: Nádasdi Tamás, a két Ártándi, s főleg Cibak Imre erdélyi vajda.

Küzdenek ellene, de a lekötelezett király azért Grittit gubernátorának kinevezte. S a gyenge király gubernátora kormányzóságát nem kezdé egyeben, mint a két Ártándit és másokat, kik kormányzóságát ellenzék, megfogatá, s példás magas akasztófára huzatá.

A királynak e tett nem tetszett, nem az országnak, nem senkinek. A nemzet zúgott, a király is bátorságot vett magának Grittit megfeddeni: Gritti bántva vette magát, s föltette magában, hogy Zápolyát megbuktatja, s a magyart egészen török rabigába görbíti.

E végre 1533-ban kiment Konstantinápolyba. János királyt elárulta, el a hazát, s a szultánt, ki Zápolyának örök oltalmat esküdött, arra birta, hogy kegyét vissza-vonja.

Gritti éltes, ügyes egy férfiu volt, ő felingerelte Ibrahimot, a szultán legmeghittebb tanácsosát, Ibrahim felingerelte a szultánt.

Gritti czélt ért: a szultántól sereget kapott, hogy bejőne, s itt a pártosokat megfékezné. Ezért jött, legalább a porta ezért küldé; de ő titkos czélja nem vala kisebb, mint Zápolya helyett királyi székbe jutni.

1534-ben mintegy 7000 főnyi táborral indula reánk. Czélját senki sem ismerte. Brassónál jött be Erdélybe, megjelenését fenhangon adá tudtára az országnak.

Egyik rendeletében felszólitja Erdély rendeit, hogy elébe menve hodolatokat letegyék. Cibak akkori erdélyi vajda, egyike vala a két haza legerélyesebb férfiainak, s hivatá az ország nagyjait, s vajdai süvegére mutatva szólt: valamint e süveg két főt nem fedhet, ugy a honnak két parancsnoka nem lehet; azért én megtiltom, senki se merjen Grittinek elébe menni.

Az ország nagyjai helyesnek látták. De jött Grittitől a más rendelet, s mint a porta vezére felszólitá Cibakot, menne hozzá barátságos tanácskozásra. Cibak ismerte emberét, nem feledte el hogy mellőle felakasztatá azokat, kik gubernátorsága ellen szózatoltak: vonakodott hozzá menni. Gritti végre biztositá, hogy bántódása nem lesz: Cibak mint lovagias magyar ember, hozzá ment; gondolta segiteni fog általa szegény hazáján.

Két száz lovaggal indula Brassó felé, nem táborral, csak ünnepélyes kisérettel.

Felmernél, egy szász falunál találkoztak, Brassó közelében. Gritti Cibakot jól fogadta, s vacsora után őt táborába vissza kisértette. De Gritti agyán pokoli terv készült. Elmormogá magában: ha két főt nem fedhet Erdély vajdai süvege, egyik főnek le kell bukni. Doczi, Gritti segéde, a rövid szavak értelmét felfogta, s még azon éjen, mely Lőrincz napra virrasztotta volna fel őket, Cibak sátrába lépik.

Cibak nyugodtan aludt. Doczi fegyverrel jelent meg, s nehány percz mulva egy véres főt emelt el magával... más nehány percz, s a véres főt tányéron Grittinek mutatá be.

A véres fő Cibaké volt, a leglovagiasabb magyar fők egyike. Gritti kéj-ittosan legelteté rajta szemeit. Azt hitte, ha a magyar nemzet éléről nehány főt leüttet, a nemzet fejét is lesujtotta. Csalatkozott.

A Cibakkal volt fő urak kardat mártának a nagy hazafi vérébe. Véres kardot hordoztatának Erdély határain, mely ősi szokás szerint azt jelenté, hogy ki fegyverre nem kél, kard fogja kiontani vérét. S nyolcz nap alatt 40,000 erdélyi állt síkon, boszut kiáltva a kiontott ártatlan vércseppekért.

Igy áldozta fel jövőjét a nép mindig, csakhogy nemzete becsűletét csorbitatni ne engedje.

E tábor mint boszuló vihar szágulda Brassó felé. Magyar, székely, szász és oláh vetekedve siettek lesujtani az idegen kényurat. Gritti erre megrémült. Futott volna, de nem volt hová, körül volt véve. Brassó Szeben várába be nem bocsátá.

Tovább futott, Medgyes alá jött, ennek vára gyengébb lévén, berontott beléje.

De alig pihent meg, nyomában volt Majláth István az űldözők bősz sergével. Medgyest ostrom alá vevék. A Medgyes alatt elfolyó Nagy Küküllő pirosra lőn festve: a vár nem tarthatá magát, innen is futni akart. De sept. 23-kán Medgyes be lőn véve: s a boszuló cherubok kezeik között láták a férfit, ki annyi nagy férfit eltemete már.

A mint a várba léptek, Doczi, az orgyilkos, a nép áldozata lett, szét szaggatták őt, szét Gritti leghittebb embereit.

És Grittit? őt nem. Rá azon kor vad szokása szerint nagyobb büntetés várt. A magyar nép, protectora vad emberére, ki merte mondani barbar - de igazságos itéletét.... Reggel kezét... délben lábát... estve fejét ütötték el... S vérében harczi köpenyegeiket megfestve tértek mieink haza.

A porta elégtételt követelt; de elégtételt soha nem vett. A porta hamar át értette, mikép itt a nép szava, Isten szava volt.^[42]

Zápolya János király özvegye, Izabella királynő, miután tíz évet uralkodott volna Erdély felett, 1551-ben azon kényszerüségbe jött, hogy a vele volt magyar királyi jelvényeket, koronát s több koronázási ékszereket, a kolozsvári piaczi templomban I. Ferdinánd biztosainak ünnepélyesen, de zokogások között átadta, s vele Erdélyt is.

Átadván Kassára indult, mint tartozkodása helyére. Kolozsvárról kis fiával, Petrovics Péter és Csáki Mihálylyal indultak, s útjokat a Meszesnek véve, jul. 19-ke éjjelét Egregyen tölték. Vele volt Martinuzzi is, a kétszínü kegyencz, kit többé nem látott, mert itt visszatért, s pár hónap mulva lesujtaték.

Izabella királyné pedig tovább folytatá szomoru útját. Mint a Meszes hegy oldalán felfelé haladna, leszállt szekeréből, vissza nézett a szép hazára, melynek királynéja megszünt lenni. A fára, mely alatt végső istenhozzádot rebegett, s búcsukönyét sirta, s mely alatt utolsó pillantatát vetheté a földre, hol őt szereték - e fa kérgére három betüt metsze bánatában: S. F. V. betüket. Sic fata volunt, e szavakban akarván szemrehányó lemondását a hon szivébe vésni.

A fa sebe alig gyógyult be, Izabella királyné szivfájdalma is megenyhült. Nehány év mulva ép ez úton, ép e fa árnyában pillantá meg újra az édes hont, mely ismét trónjára hítta, s melynek mint királynéja, köztünk hala meg.^[43]

Báthori ellen Békés Gáspár német pártfogás mellett fölkel, serget hoz, hogy fejedelemségéből kivesse. Nem sikerült. Báthori Békést Kerelő-Szent-Pálnál megverte. Ő elfutott, de hívei nagyrésze elfogatott.

E csata után Kolozsvártt 1575. aug. 8-án országgyűlés lesz. Báthori az elfogott pártosokat törvényszék elébe állitja, s oly itéletet mondat reájok, mit Vesselényi Miklós, itélőmester könyezve olvasa fel.

A fő urak egy részére kimondatott a halál, a népre az akasztófa.

A vérpad akasztófa már áll. Jelen volt a nap, a percz, melyben a büntetésnek végre kellett hajtatnia.

Már tolong a szánakodó s kiváncsi nép az utszákon, már vezetik elő az elfogott nép-csapatot meglánczolva, hogy Szamosfalvához vigyék akasztani... Azonban jőn a kegyelem, mely hagyomány szerint, egy véka orrot és fület engede vágatni, s csak azokat rendelte felakasztatni, kik még fenmaradnak.

Barbar gondolat, de mégis kegyelem volt... Az elfogottak nagy része székely... A hohér ott áll a vérpadon kezében csonkitó szer, körüle a csonkitandók s akasztandók csapata.

Megkezdődik a borzasztó műtétel. Az orr és fűl, egy jajszó nélkűl halmozódik vékára. Már csaknem telik a véka. Az elfogottak magokon végig tekintenek, látják, hogy még csak kevés orr és fűl kivántatik. Kezdenek a bakohoz rohanni: mess nekem is! mess nekem is!! hangzott az orrokat és fűleket nyujtó székelyek ajkáról, hogy a meggyalázó akasztófát elkerüljék.

Itt van alapja a történeti nevezetességü "mess nekem is" regének. Szomoru adoma, mert annyi áll, hogy bizonyos mennyiségüt megcsonkitának, s vagy harmincznégyet Szamosfalván felakasztottak.

Az akasztandók elhúzódtak.

A piaczon uj szerencsétlenek lépdelnek, főurak, feketében, halálra elszántan. A vérpad felé tartanak, mind deli szép lovag: nyolczan jőnek, hátúl két fiatal ember, a két Pókai testvér, karöltve, oly szeretettel csüngve egymáson.

A vérpad közelébe érnek, s kezdődik a lefejezés borzasztó jelenete.

Kabós Farkas vérpadra lépik, a bakó sujt, a fő elbukik.

Utána Bogáti Gáspár, Barcsai Miklós, Csanádi János, Ősi Miklós, Csányi Miklós jő, mind nyugodtan lép elő.

Csak a két Pókai van még. Azonban hirnök rohan, a vérfagylaló foglalkozás egy perczre megáll. A népek sorain egy gyászba öltözött úrhölgy rohan a vérpad felé, kezében kegyelmi irat; arcza halvány, szemeiben egy jéggé fagyott köny; tekintete a vérpadon keres. De a kiket ott keresett, a vérpad előtt álltak.

Az anya és két fiu meglátta egymást. Pókainé a látványra összerogyott. Barátai s rokonai az iratot átvették, átadák a két fiunak. Kegyelem volt az, melyben egyiknek a fejdelem megkegyelmez, s a választást az anyára bizta. Az anyai sziv a mint meglátta őket, nem tudott választani, kétségbeesett.

A két testvér megértette. Megcsokolák egymást, s mind a kettő vérpadra rohant.

Azt mondják a kisebb fiu kedvesebb az anyának - szólt a nagyobb János - s intett barátinak, hogy testvérét vigyék anyjához. Nyugodtan várta be a bakó bárdját. Feje neki is elbukott, Péter életben maradott.^[44]

S a testvéri szeretetnek örök emléket hagyának fen.

A nyugoti havasok Kolozsvár felőli aljában a Jára-vize felett várrom setétlik egy hegycsúcson, a Géczi vára.

Mig a vár fényben állt, Géczinek igen kedves mulatóhelye volt. A vad komor férfi csak itt a rengetegek közepette találta jól magát.

Történt egykor, hogy a mogorva férfi, ki fiatal korában azt hitte, lehet daczolni a szerelemmel, vágyokat érze keblében; s az mint koros embernél gyakran szokott, ahhoz hajolt, kinél legkönnyebben czélhoz ért. Géczi szerelme tárgya nem körebeli volt, hanem egy kolozsvári polgárnőt szerete meg.

Bár szép volt és fiatal a nő, megtetszett neki a mogorva kebel szerelme, iránta oly hajlamat érzett, mi őt férje iránti kötelességszegésre csábitá. Beleegyezett, hogy Géczi őt mintegy elrabolja.

Itt éltek e várban. Senki sem háboritá boldogságukat, mert mi háborithatta volna, hol jelenleg is inkább csak vadak nyomai maradnak. De mégis egy reggel ki lépik be? a megrabolt férj. Félve közeledett, bár jogai valának. Mogorván lépett eleibe Géczi, s dörgő hangján kérdé: mit keres? A jámbor polgár habozott egyelőre, de csakhamar visszavette nyugalmát; s ha nejét nem birhatá, legalább kárpótlást akart kapni. S kétértelmüleg monda: egy asszonyt s két fülét.

A gazdag úrnak tetszett az ötlet, mely nem kevesebbet látszott tenni, mint: vagy adja vissza nejét, vagy helyébe a vára alatti Asszonyfalvát és két Füle nevü faluját.

Jól van! szólt Géczi, megkapod Asszonyt és két Fülét, s azzal végeztünk. A polgár beleegyezett. Megkapta a három falut, s meglehetős jó kedélylyel ballagott haza.

A polgárnak gyermeke nem volt. Kolozsvár vénei azon józan ötletre jöttek, jó lenne a meggazdagult embert tanácsossá választani, de egyszersmind megigértetni, hogy halála esetére a kapott három falut a városnak hagyja. A polgár megigérte, s beválasztatása megesett, s a három falu a város birtokába jött.

---

És ugy van, mint a regéből gondoljuk: Asszonyfalva és a két Füle, ma is birtokában van Kolozsvár városának.^[45]

1581 ápriljében Kolozsvár piaczán nép özönlik, mert országgyűlésre jöttek az ország nagyjai.

A piaczi nagy templomban örvendező sokaság, bibor trónok, bibor önté el a falakat, az öröm bibora az arczokat: mert fejdelem választás volt szönyegen. Báthori Kristóf, az uralkodó fejedelem megakarván családjában örökösiteni a fejedelemséget: a gyermek Sigmond fiát fejedelemmé választatá. Örömmel adta rá szózatát az ország, örvendezett a szabad választásnak, pedig hallotta, hogy ez ember markában vérrel született, még se hitt a természet jóslatának. Nem hitte, hogy oly szomoruan fog beteljesedni a költő Mohácsra irt azon szózata:

Nehány év mulva siralomra vált a haza öröme. Az ifju fejedelem, s a nemzet ohajtása között mind nagyobb lett a közveszély örvénye. A nemzet és fejedelem egészen két útat választanak a hon boldogitására. A fejedelem nyugaton ohajtott volna Erdélynek új szövetségest; az ellenzék tovább is a török porta szárnyai alatt ohajtott maradni, mig viszályait kipihenheti. -

Az udvar és az ország, mind izgatottabb surlódásokba jött a kérdés felett. Az udvar részén, a háttérben az udvari pap s Bocskai István, a fejdelem anyja testvére, s igy nagybátyja állt: az ellenzék részén az öreg Kendi Sándor, egy nagy ember, egy patriarcha, egy mentor, kit mint egy Szechényit képzelhetünk.

Ily jellemek előtt nyilik meg 1594. augusztusában Kolozsvártt az ország-gyűlés.

Másnap augusztus 28-án vasárnap volt. A nagy templom harangjai imára zúgtak, az áhitatos nép özönlött a templom felé, mert a fejedelem a hon nagyjait magához rendelé, hogy templomba kisérjék. Sehol semmi mozgalom, csak a piacz hosszában felállitott udvari gyalogság tudá, hogy a sorok lőszer-táskája golyókkal is el van látva.

A fejedelem, mint Józsika is irja, a piacz keleti szárnya közepének egyik emeletes épületében várá vendégeit. Csak setét gondolkozása árulá el, hogy nagy tervei vannak. Nehány percz mulva a hon nagyjai, a fejedelmi szállás előtt leszáltak, s a fő teremben már ott találják a fejedelmet. Báthori mindenikkel pár szót vált. Nos urak, szólt végre gúnyosan: hogy aludtak? mert én azt álmodtam, hogy önök a holnapi ország-gyűléssel ebédemet megakarják török-borsozni?... Senki sem szól? Még megérem, hogy Kendi uram török feszt, pipát s kávét fog inditványozni... s még tán a templomokra is félholdat fognak feltüzni?... Senki sem szól? Jó van, világos az öszeesküvés... suttogá magában, s azzal az ablakhoz rohant, s ott kezében egy pálczát töre meg... Erre a jel elhangzott, kétfelől két ajtó felnyilt: fegyveres nép rohant be, s mielőtt a főurak észrevehették volna, körűl valának fogva, s tizenhárom főúr fogságra hurczoltaték. -

Megjelent a gyászszekér: kettőt Gyalu-várába vivének. Megjelent a más gyász szekér: két úr lépett ismét elő, kiknek egyike a fejedelem vére, Báthori Boldizsár: ezen kettőt a Szamosujvári várba vivék temetkezni.

Harmadnap hajnalán a piacz keleti szegletén, a felkelő nap sugárai feketével bevont gyászpadra estek, mi a fejedelem ablakától nem messze volt felállitva. A piaczon sok volt az ember, de több a fegyveres nép. A síri csendnél is némább fájdalom fogott el minden kebelt: csak a fejdelem nézett megelégülten e setét gondolatja setét pontjára.

Nehány percz mulva a vérpadot fegyver barikádozta körűl, s a börtön ajtaja felől egy egész zászlóalj, feles lovasság, nehány rabot kisére elő; a pap és bakó, az emberi társaság e két különböző véglete sem hiányzott, számitva rá, hogy e contrászt rémitőbben hat, mint maga a halál.

A halálos itélet felolvastatott-e vagy nem, nem tudjuk: ha igen, elboritá a nép zokogása, nem hallhatá meg a közel menni nem merő történet muzsája. A pap elvégzé szomoru kötelességét. A bakó pallossával az emelvényre lépett. S utánna hoszu ősz fürtökkel, s sűrü hosszu bajusszal, szilárd léptekkel, de halványon mint a honfájdalom megtestesűlt szobra, kilépne más mint a vezér főnök Kendi Sándor.

A pallos felvillant, s az ősz fő, tisztes arcz, ezüst hajak a bakó lábait boriták el.

Utána Ifju János jött, méltó Kendi lábnyomait tapodhatni: a pallos ismét csillogott, de most nem bukott fő, fen állott az, ismét és ismét sujta, s csak akkor esett le a halálnak még meg nem ért szép fej.

Utána Kendi Gábor esett el.

Forró János lépett most elő. Szólni akart nem kegyelmet akart ő, csak élesebb pallost de még annyit sem nyert.

A szerencsétlenek sorát Literáti György végezte be.

Amint az utolsó fej elbukott, mint Bethlen Farkas irva hagyá: az ég megnyitá csatornáit, mintegy megsiratá őket, s elmosá a szebb halálra érdemes vért.^[46]

Szász-Orbón, Szerdahely közelében, a falu mellett egy dombon régi templom romja pusztul, mit a XVII. századi hadjáratok tettek semmivé. A templom karzatán egy koszoru ábrája maradt fen, még pedig a következő esemény emlékére.

Szegény fiu s gazdag leány szerették egymást. A leány szülői gazdag vőt ohajtottak; azonban minélinkább ellenzék a szivek frigyét, annál hatalmasabb lángra lobbanták szerelmök tüzet; s a két szerelmes esküvel fogadta egymásnak, hogy vagy a siron innen, vagy azon tul csak egymáséi lesznek.

A fiut a faluból elüldözék; a leány fájdalmára fátyolt vete, s engedve a szülői kényszernek, egy kiszemelt gazdag ifjunak kezét oda nyujtá.

A násznap megjött, meg a násznép, s a szép arát oltár elé inditá. Mig a templom felé felhuzódnék a szép kiséret, a gazdaggá létel mámorától elszenderitett lelkiismeret felkelt, fel az elnyomott de el nem oltott szerelem. A leány az eskü percze előtt állva, megemlékezék az ifjunak tett esküjéről, meg örökre veszendő szerelméről: a mint a templomba ért, s megpillantá az oltárt, hol az esküszegést véghez kellett vinnie, szabadulásért emelte fel összekulcsolt kezeit: a végzet segitett kétségbeejtő helyzetén, - szívét megrepeszté, s a bánatos ara itt a karzat alatt mentében összerogyott, meghalt.

A nászkiséret halotti gyászkiséretté változott. S a mátka-koszorut, mi a leány fejét ékesité, ide a templom karzatára örökiték - intő például a fiatalságnak.^[47]

Garád, Kőhalom és Fejéregyház határai központján hegy emelkedik, az Ungleberg, rajta egy várhely. E vár az Ungler család birtoka volt, s utolszor egy leány laká, ki előkelő családja fáját pár század előtt bezárta.

Az utolsó Ungler leány nem ment férjhez, aggszűz maradt. Nem tartozott azok körébe, kik szerelem nélkül is bár kihez elmennek, csak pártában ne maradjanak. Fiatalkora hasonlita az ibolyáéhoz, mely elvonultan virágzik el, pedig ha útszélen virúl, ezer kéz hajolt volna meg utána.

A világ nem kereste fel őt, hogy megnyerje; ő megveté tehát a világot. Egyetlen nőcselédével ide vonta be magát, nem ment senkihez, nem ohajtá hogy senki látogassa. Élt mint remete. Terjedelmes birtoka haszonbérét, a szomszéd falusiak pontosan beszolgáltaták: szükséget csak vílági örömben láta.

Élete, mit imádkozásban tölte, már alkonyára járt. Nem volt rokona, mert utolsó ivadék; nem barátja, mert a világot gyűlölte: nem ismerte senki, ő sem ismert senkit, csak a jámbor népet, mely jószágait mivelé. S mikor megjött, hogy a halálról gondolkodjék, s keresé hogy javait kire véghagyományozza: nem ismert közelebb senkit, mint a szomszéd falusiakat.

Elkészité tehát véghagyományát, mely szerint azon falut hagyá örökösévé, mely halála esetére hamarább ide ér, és eltemeti. E véghagyomány egy hosszu elhagyatott betegségtőli félelemre volt alapitva. S czélt ért, mert azon naptól a két falu igen szorgalmason kezdé látogatni.

Egy reggel egy fejéregyházi felmegy, látja, mikép jóltévőjüket a gutta megütötte, s csak kevés percze van hátra. Sietve le rohan falujába, hogy szekeret hozzan, a leányt elvigye.

De egy garádi polgár is arra hajt ekéjével, az is felmegy látogatását megtenni: s mire felért, a leányt kimulva találta. Keveset gondolt a czeremoniával, a holtat felveszi, hogy ekéjére vigye. Nőcseléde eleget ellenzé bánásmódját; de ekéjén mégis csak elvivé. S mikor a fejéregyházi ember a falu véneivel, papjával ünnepélyesen érette megjelent, már csak hült helyét találták a vár asszonyának.

A garádiak szépen eltemeték, s a birtok övék leve, és az mai napiglan.

Azonban a fejéregyháziak mivelik, s róla a garádi papnak adják a tizedet. S hogy a más falu földesúri jogát elismerjék: Miklós napján, mely névre van a garádi templom szentelve, a fejéregyháziak évenként Garádnak egy kakast küldenek, s négy magyar forintot borra. A falu küldötsége összeűl Garád véneivel, s barátságosan elköltik.^[48]

Új-Torda város reform. templomának mai napig szép bástyás keritése van. A kőfalzat sokszor volt menhelye a lakosságnak, sokszor megvédetté őket, s annyira biztak benne, hogy a Básta-féle zavarokban, midőn egy ostromló csapat alóla elvonulna, egy merész leány pisztoly-lövéssel monda búcsut nekik. Azok megfordultak, bevették a kis erősséget, s a benne levő lakosságot ugy levágták, hogy csak egy czigány maradt fen, a templom padjai között.

Erre telepité be Új-Tordát Bethlen Gábor magyarhoni hajdusággal.

E bástyák egyikén, mely alatt a kapu van, még a mult század végén a következő tanuságos felirat volt a falon latin szavakban:

Oly mondatkör, melyben, mint egy tömkelegben évezredek óta pazarolja szép, nemes és jóra hivatott erejét az emberiség.

Erdély története egyik legvéresbb jelenetét tűnteti fel e rege: Mihály, havasalföldi vajda iszonyu kényuralmát.

A kegyetlen vajda mindenkit ki akart irtani, ki vad önkényének nem hódolt. Borzasztó mészárlásokat vitete véghez; de azért tömegesen kelt föl ellene a bátor nép s főleg a dacos székelyek.

Majd egész Erdély meg volt már törve, csak a székelység álla még. Mihály vajda ellenök küldött katonái, hullottak csapásaik alatt. Felboszankodva a makacsság fölött, egész erejét ellenök forditotta, de minden talpalatnyi földnek vérözön lett ára. Azonban a leghősiesb elszántságnak is hátrálnia kell a nagyobb erő előtt.

Nehány ily visszahuzódó csapat Gyergyóban, Szárhegy közelében, az úgynevezett Sármányvölgyben pontosult össze. S czéljok volt, egyesűlt erővel ütni a vajda szanaszét kóborló csapataira.

Mihály vajda cselt használt, áruló segélyével a székely csapat mögé került, s az egészet bekeritette. Aztán a szárhegyi zárda guardiánjának megparancsolta, hogy pinczéje s tárháza tartalmát készen tartsa számára.

A vajda kiséretével a zárdához lovagolt, de mi nagy lőn haragja, midőn megtudá, hogy a guardian alárendeltjeivel a völgybe szállott a kis sereget biztatni, bátoritani. Csak egy tisztes ősz barát álla a portánál, hogy a társai miatt dühösködő vajda reá öntse mérgét. Elő adá a pincze és élelemtár kulcsait, s a vad harczosok legott enni inni kezdenek.

De egyszer csak lankadás fogja el őket, észre vették, hogy a borba álom-por van keverve. Tudták, hogy az egész a hátramaradt barát mive, késedelem nélkül rája rohantak, s a refectorium közepén emelkedő feszület alatt félelem nélkül halált váró barátot szétdarabolták.

Azonban e tett után csakhamar elnyomá őket az álom. Ekkor a Sármányvölgyi székely kis csapat előtör, a szárhegyi zárdát elfoglalja, az alvókat fogságba ejti, a zavarba jött ellenséget megveri, elszorja - s igy a szárhegyi barát megmenté őket.

Társai s a győztes hősök ott temették el a szabadba, hogy sirjához eljárhasson a megmentett nép. Hála könyeket hullattak sirjára a kemény hősök. S a szárhegyi barát, páter Iván emléke ma is él a székelyek között.^[49]

Erdély északnyugoti felében, az Almás-vize partjain erdős hegyek nyulnak el, ezek egyik csúcsán mértföldekre látszó várrom, a Dezsővára romja maradt napjainkra. E vár életének végső napjait beszéli a történet; de a mit történet beszél, azt a nép ajka következőleg egésziti ki.

Báthori Zsigmond nemzeti fejdelmünk szereplése vége felé, 1601-2 telén, kemény hadjárat dulta a hazát. Egyik részen fejdelmünk állt, benszülöttek és töröksegély sereggel, a más részen a foglalni jött Basta tábornok saját népével s magyarhoni rablásra kész hajdukkal. Magyar magyar ellen csatázott.

A várasok ma egy, holnap más birtokába esnek; csak a várak tartják még magokat.

Ezen várak egyike az Almási vár, a fejdelmi sergek fővezérének vára, melyet Dezső védett, védett mint oroszlány, mert szép arája is a várba volt szorulva.

Az ostromló sereg erősitő csapatokat kap.

Az ostrom keményebben kezdődik. Tartja magát a vár, de falai az ágyuk hangjára egymásra omlanak. Végre az alsó vár az ellenség kezében van, már a felső várban is nagyszerü rések.

Dezső mellett pánczélban arája most is ott áll, lelkesedése a férfiakba új meg új győzelem-reményt önt.

Mind hasztalan... Dezső elesik. A szép amazon összerogy, s mire fölpillant, a váron leng a fejér zászló. Alkudozni kezdenek. A várőrség megadja magát.

A szép hölgy hosszason néze le a leomolt romokra, az elfoglalt szép völgyre, az alsó vár vértől pirosló havára; s mikor a vár-őrség a kapukat kinyitá: megnyitá a vár ablakát, s az alatta most is látszó kútba veté le magát.^[50]

A várat Dezső-várának nevezik; az ablakat melyből a nemes hölgy aláugrott, s kút mélyedést hol sirját lelé, most is mutatják.

Kolozsvártt a tanácsház belső oldalába egy féldombor mü van falazva, mi hajdan a vár azon részében volt, mely a Monostor-kaputól Tordautsza felé nyulik. Hogyan keletkezett, ma már csak a rege beszéli.

Basta veszélyes korában több urak közt, Kolozsvárra vonja magát egy, kinek igen szép két leánya volt: Vilma és Ilma. Az öreg úr, mint ellenzéki ember elvonultan élt, de termeit egy párt elő sem zárhatá el, s csak hamar egy Basta párti ifju a vidor Ilma szivességétől oda bátorittatott, hogy kezét megkérte.

Apa és leány kereken megtagadák azt. Az ifju dühös lett... Másnap a jó öreg mint forradalmár elvádoltatott, javai lefoglaltattak.

A nyomorra jutott családnál az ifju ismét megjelent, vagyonát felajánlá, de ismét visszautalást szenvedett.

Most más nap az öreg úr fogatott el: s a két leány gyám nélkül marada.

Elvonultak, s atyjuk megszabaditása foglalá el minden gondolatjokat. Hogy magok s atyjok élelmét, ruházatját megszerezzék, munkához fogtak, guzsalyhoz ültek, s im róla mind arannyá vált a szál, mely lepergett.

Az ima és munka feltárta lelkök erejét, de atyjok egy napon meghala, és a vár-bástya, hol fogva volt, még azon éjjel összeomolt, s a fal pusztán maradt.

Felépiték. Ellenség jött a falak alá, s az új épités ismét magától porba dölt. Azon hiedelem terjedt el, hogy a leányok átka fogta meg a helyet; s áldazatokról kezdenek gondolkozni, hogy a megbántott családot megengeszteljék.

Semmi áldozat. A bájos két testvér most maga tette le az alap-követ, s keze munkájából épité fel azt. A nép nem győzé őket áldásával, mert a fal most keményebb volt mint egyebütt.

Mint a város tiszteletben álló árvája halt el a két testvér ugyanazon napon ugyanazon órában, a halálnak minden előjele nélkűl.

A háládatos városiak emlékökre e követ metszeték, s tétetek az általok épittetett falba, melyen a két leány s három telt orsó örökitve van.^[51]

Szent-Demeter kastélya, egyike a Kis-Küküllő völgye szépségeinek. Ma is meglehetős épségben áll.

Ki épitteté, arról csak a rege szól bővebben.

A rege szerint Balázsi és Nyujtodi épitteti, két csapatvezér, kik szép és nem szép útakon feles vagyonra tesznek szert, s a szép vagyonhoz már egy kastély is kelle. Hozzá kezdenek a kastélyhoz, de erszényekhez képest igen nagyra szabák, s csakhamar pénzök elfogyott, az épités megállott.

A két épittető összeül, módokról tanácskozik: de tervöket mégis annyira dugában látták, hogy arra fakadnak, mikép: menybeli jussokat is oda adják, de a várnak fel kell épülni.

Az ördög, ki ily helyeken leskelődni szokott, előpattan: jol van - szól - menybeli jussatokért az épitési anyagokat meghordom, s embereiteket ugy megijesztem, hogy felépitik. Az alku megvolt.

S csakhamar fenálla a vár. Nem ugy ugyan mint ohajták, hogy hét országban párja ne legyen, hanem csaknem a jelen alakjában. A két úr bele költözött, s vig vacsora után lefeküdtek. De alig alusznak el, valaki költi őket. Felnéznek, s im előttök az ördög áll. A vár megvan, szólt, tessék engemet követni, minthogy a meny oltalmáról részemre lemondottak.

S kivezette őket a pompás épületből a határra, ott egy nehéz eke várt reájok: befogta őket s szántani kezde vélek. S ha lankadának, nehéz réz ostorával rájok sujtogata. Ha eleget szántottak, kifogta őket, s haza bocsátotta. Igy ment e minden éjjel, mignem azon nagy árkot szánták, a csőbi bükk alatt, mit ma is ördög vagy Balázsi árkának neveznek.

Idő mulva az eke hosszuvasát megkapák az ott lakos székelyek, s mint unokáik állitják, akkora volt, hogy kilencz szekeret vasaztak meg belőle az utolsó szegig, s mégis egy fejszére való megmaradt.

---

A történeti szóhagyomány szerint csakugyan egy etédi Balázs vagy Balázsi nevü kapitány épittette, a keze alatti székelyekkel, ki a népnek nem a legnagyobb kegyencze volt. Okleveleink nyomán Balázsi Ferencz saját és fia részére 1609. jul. 20-án reá adományt nyert.^[52]

A kies Hátszeg völgyére, a határszéli erdős hegyek lombdús oldalából, festői szépségben néz le egy várrom, Kolczvár, a Kendefi család ős kastélyának gyönyörü romja. Meglehetős magasságban fekszik, s lábait a Sebes vize mossa.

Itt élt a hajdanidőben Kendefi Ilona, vidékének szépsége, midőn tatárok ütnek be az országba, a földnépe csatákot áll velek, kiverik őket, minden visszatér ővéihez, csak az nem kit Ilona várt. Azt a tatárok elvitték, tatárrabságra.

Hová vitték, hová tették, senki sem birta megmondani. Ilona fűvet, fát kérdezett, nyomába senki sem igazithatá. Ily bánatba merülve ül egyszer vára erkelyén, mely Hátszeg völgyére nézett, midőn lágy szellő kezd fuvalni, álom száll pilláira, s mintha kit várt, megjelent volna, s azt mondá neki: midőn aranya oda ér, hol ő fogva van, akkor visszanyeri őt.

Ilona az álom magyarázatához kezdett. Oda adta volna ő minden aranyát, de ki adja vissza neki azt, ki drágább neki minden aranynál.

Ismét buslakodott, ismét megjelent az álom, meg az álom angyala, megmagyarázá, hogy annyi aranyra kell szert tennie, mennyi odáig ér. De honnan vegyen annyi aranyat? Dolgozni, gondolá magában, éjjel nappal dolgozni, fonni, szőni fogok, s mégis kiszerzem a kivántató aranyat. Minden lenét, kenderét lefonta már, csak valami ősi durva szálok vannak még ősei guzsalyain, ezeket is előveszi, ki űl vára erkélyére s a szép holdvilágnál eregetni kezdi a szálokat, hosszan, hosszan le vára aljáig. A mint késő éjjen az álom elnyomja, s reggel fölkél, mit lát, arany fonal kerekedett az ősi durva szálakból. Előveszi guzsalyát nappal, elő estve, de többé nem jő arany róla, folytatja éjfélen túl, hát a szálok ismét aranynyá változnak.

Az erkelyt s hová arany szálait eresztgeté, most is mutatja a nép.

Igy font napról napra, s midőn már azon gondolkoznék, hogy értékesitné, s kiszabaditást kisértsen vele; egy éjfélután ki kapja el orsóját? vártt kedvese, kinek azon perczben, melyen aranyfonala oly hosszu lett, hogy fogsága helyeig ér, azon perczben lepattantak rablánczai s ide repülhetett.^[53]

Kőhalom szász város mellett igen festőileg egy várrom áll, melyben még 1812-ben két roppant vas bilincs volt felakasztva. Ki viselte, ki akasztá oda, senki sem tudja megmondani már; a történet hallgat, de a regeköltészet ehhez is hozzá szól.

Török dult a hazán, s beütött Kőhalomszékibe. A királybiró, Helvig, serget rögtönöz, szembeszáll az ellenség rabló csoportjával, de szerencsétlenül, mert a csatát elveszti, s többed magával fogságra jut; Konstantinápolyba viszik, hol mély tömlöczbe vetik.

Nappal epekedés, hasztalan remény, éjjel álmatlanság a rab mulatótársa. Helvig sem vala máskép, szüntelen búsult, rabtársai nem tudák megvigasztalni. Mikor igy búsongana, Menenges, egykori szék-darabont áll elébe: mit adsz, uram - szólt vigasztalólag - ha még ma szép nőd s gyermekeid ölébe viszlek? - A királybiró elmosolyodott a jámbor ember ajánlatán, s tovább folytatá búslakodását.

Eljött az óra, hol a börtön vasajtói ismét megnyiltak, s a rabcsoport szabad légre bocsáttatott. Uram, - szólt újra a darabont - fogadd el ajánlatom, bizzál bennem, én nem akarok nálad nélkül hazamenni, mert jó uram voltál: tedd mit mondok, s még az éjjel haza érünk. Helvig mosolygott, de megemlékezett, hogy Menengesnek otthon bűbájos híre vala. Ez szeget ütött fejébe.

A szabad óra ismét eljött. Menenges újra megtevé ajánlatát: a királybiró megigérte, hogy követendi tanácsát. Egy helyen, hol kevésbé figyeltek rájuk, Menenges avatag kék köpenyét földre terité, reá ült, s kérte Helviget, üljön ő is mellé, fogódzék bele, hunyja be szemét, s bármi történjék körűle, ki ne nyissa. A bús rab ugy tett mint embere mondá: a kék köpenyre ráült s szemeit behúnyta.

S mi történt? Repülni kezdének: szél sebességével elhagyják a török földet, el a sok hegyet és völgyet. Helvig szerette volna látni, mi történik vele; de nem volt szabad. Elmult a nap, s repülésökben ki nem fáradtak.

Jött az est, s vele hazájuk földe. A kék köpeny földre szállt s vele rabjaink. És a mire szemét Helvig kinyitá, a kőhalmi erdő szélén találta magát... Minek fessem örömét, kevés embernek mondanék ujdonságot. Betértek a várba, rabbilincseiket levéteték, s ott a bástya mélyében emlékűl felakaszták; s hazamentek kedveseikhez.

Igy hangzik a rege, mely azonban a valóságban egy szép kis megszökés lehetett.^[54]

A székelyföld közepén, gyönyörű várrom, s még gyönyörübb hegyi tó között egy hegy emelkedik: neve Büdös, gyomra tele van kénkővel, mit régen bányásztak is. Körüle százados erdő.

A hegy oldalán üreg tátong sárgálló ajkakkal, s belőle a kéngáz mint reszkető délibáb páralog ki, halállal fenyegetve a felette repülő madarat. Sok beteg lelte itt már nyaranként gyógyulását. Eljő a szem- és idegbeteg, visszatartva lélekzetét bemegy az üregbe: gőzfürdő az, mely a mint belé lépünk meleg gőzével mindenfelől egyszerre oly mámorral önt el, hogy a kebel egy nemét érzi a kéj halálvágynak.

A kén-barlang előtt egy sirdomb áll, zöld lombjával, alatta egy ifju sziv nyugszik. Egy sziv, melynek nyugalma az életben nem volt. Szeretett, mint csak egyszer szerethetni az életben: s bár viszont szerettetett, a boldogságot mégis túl látta a síron. Ide jött, e regényes sirba, hol távol az emberek segélyétől, be ment a barlangba, s többet soha ki nem jött. Egy lélegzetvétel elég volt életfájdalmával együtt kioltani. Ott fekszik most a barlang előtt.

Az üreg nem nagy, másfél ől magas, s néhány ől mélységü. A természet szebb játékai közé tartozik.

Szentléteken Háromszék terének legfelsőbb pontján, a kezdődő hegyek lábán maig egy szép várkastély romjai állnak fenn. Benne 1634-ben királyfalvi Tarnoczi Sebestyén özvegye lakott szép leányával, Sárával.

Mint ritka szépségü, de szépségénél is szebb lelkü leány az egész vidék ifjait mozgásba hozta. De talányos jelleménél fogva, érzelmével sehogy se jöhettek tisztába. Mikes Mihály, korának egyik legkiválóbb ifja, megkéreti a szép Sárát; de anyjától kosarat kap.

Mikes, ki szeretve hitte magát, fölveszi két testvérét Jánost és Pált, Szentlélek kastélyába jőnek, s az anya hon nem lévén a leányt elrabolják, Zabolára viszik ősi kastélyukba.

Tarnocziné, Károlyi Zsófia, az esemény hallatára, hiv embereit, jobbágyait felköltetvén, s a tiszteket magához véve, Zabolára jő, leányát törvényesen felkéreti. Bár nem adák ki, többre nem mehettek, mert a kastély védelmi állapotba volt helyheztetve.

A sértett anya Rákóczi György fejedelemhez fut, ki a lányrablásért a fejvesztést Mikes ellen elrendeli. Ő Moldovába fut, Lupul vajdához: Sárát pedig leány-fővel vissza kapák.

Mikes 1639 apr. 9-én kegyelmet nyer, hazajő, derék hazafi, fejd. tanácsos és cancellár válik belőle, Marosújvárt szerzi.

Sára szomorubb véget ért. Mikes hazajötte után férjhez megy Haller Péterhez, ki már nem volt fiatal. Haller Szebenbe vitte őt, ott laktak, de nem sokáig, mert a szép Sára egy napon torkát metszé, s fájdalmasan mulék ki.^[55]

Basa Tamás Háromszék hirneves főkapitánya, a mily basa volt csatatéren, ép oly gyöngéd vala családi körében.

A harczos idők gyakran táborozásra hívák őt, szép leányát neveltetni apáca zárdába adta.

A gyöngéd apa tovább nem nélkülözhető szép gyermekét, vissza akará szállitani Zabolai kastélyába; s midőn szolgái utána mennek, a leány sehol sincs, a leány elrabaltatott. Ki rablá el, senki sem tudta megmondani.

Azon időben a leányrablás nem volt ritka dolog, s a kolostorokra nagy gyanu volt. Basának is ilyesmi jutott eszébe. A fájdalom bősz apa-oroszlánynyá teszi őt, sergét felülteti, ágyuit befogatja, s romlást menydörög minden kolostorra, mignem leányát felfedezi.

Kedves leánya e közben megjött; de életnélkül. Hulláját visszahozták, de honnan és ki, titok fedé.

Basa Tamás a zabolai sirboltba letevé a letört virágot, seregévei neki rontott a kolostoroknak, templomoknak, s halomba dönté.

Kidühöngve fájdalmát, hazatért, ezüst kapcsos zsoltárát, melyet a zabolai templom most is őriz, elővette, engesztelő énekeket zengedeze az egek urához... Szivébe visszatért a nyugalom... a templomokat újra felépitteté; de felekezetének adá.^[56]

Enyed 1656-ban emeltetett az erdélyi nemes városok egyikévé. Ez örömét csakhamar mély bánat követé: II. Rákóczi György fejdelmet a török ki akarván fejdelmi székéből vetni, 1658-ban roppant török és tatár serget küld Erdélyre, mely Rákóczitól sehogy sem akart elállani.

Enyed is igy gondolkozott, ellentállást kisértett, de legyőzetett, s a tatárság a várost august. 20-án porrá égeté. A népség ekkor se adta fel magát, a templom kastélyába vonult, s a tatár khám ostromát férfiasan állta. Végre gyengülni, s alkudozni kezdtek, s sept. 10-én minden drágaságaikat kiadva azt hitték, a tatárság mint igéré elhuzódik.

Nem ugy volt. Mert a khám az ékszerek mellé három szép szűzet is kivánt. Már erre csakugyan bajos volt felelni, mert a khám csak szépet akart; sorshuzás utján kivántak volna boldogulni, de az oly leányokat dobott oda, kikért az ifjak élethalálra ismét a falakra álltak. Az ostrom újra kezdődött, s Enyed fiatalsága mint vihartól rázott fa virágai hultak a falakról.

A nők, anyák, hölgyek kétségbeesés szélén állnak, magok is harczra kelnek: midőn három szép hölgy a béke-lobogót kitűzi. Atyjok, anyjok, szerelmesök minden elesett már a kegyetlen harczon: megálliták a csatát, s magokat a khám eleibe viteték, kiket az örömmel elfogadott; s a falak alól elhuzódott.

E gyászesemény emlékére Enyed aug. 20-kát megelőző vasárnapon urvacsorával élt, s megböjtölé egész korunkig.

Holczmány szász falu Szebentől nem messze. Felette hegyen van templom-kastélya, melyről a hagyomány következő eseményt tartja fenn.

A XVII század vége felé a kuruczok ide törtek. A nők a vénekkel és gyermekekkel előlek az erdőkbe futnak; a férfiak pedig felmentek e kastélyba, hogy becsesebbjeiket megoltalmazzák. Az ostrom folyt: első nap szépen fentarták.

Éjjelre az ostrom megszűnt, a beszorult lakosság szorongatott kebellel ült össze, s tanácsot tarta a teendőkről. Hol e tanács folyt egy kőajtó vala, mely által a kastély a pap pinczéjével jőtt összeköttetésbe. A tanácskozmányban a várőr leánya, Lizi is ott ült. Egyszer azonban mintha a kőajtón kopogást hallana, s mintha nevét kiáltanák. A kő-ajtót erre felnyiták, s rajta a pap legénye, János buvik fel. A paptól azon izenetet hozta, hogy még egy napig oltalmazzák magokat, mert segélyhez lehet reményök.

Jól van, ugy lett mint a pap akarta. Azonban a kuruczok, még kuruczosabban hozzáláttak az ostromhoz; már csaknem bevették a várat: s ím a kétségbeesés a segélyt csakugyan megküldé. Lizi rémültségének közepette, apja méhkasait megrohanja, s azokat a csaknem betörő kuroczokra kezdé szorni: e kartácsolás megtette hatását: az ostromlókat futásra kényszerité.

Elvonultak, de fájdalom, csak hogy kényelmesb ponton folytassák harczukat: az erdőre mentek az oda menekültek ellen. Mit hallván a férfiak, leszálltak innen, a kuroczokkal csatát állnak; de mind egyig elhultak.

A falut is leégették, ugy hogy csak 15 gazda maradt benne. A faluban azon ház, mely végsőnek maradt, ma is végsőnek hivatik. S akkori Mihály nevü birtokosáról, most is bár ki lakja, lakója végső Mihálynak neveztetik. Mihály mellett akkor Tamás lakott, ki ez eset után Lizit elvette: ezen Tamásról a Végső Mihály szomszédját ma is "Ifju Tamásnak" hijják, ha szinte oly vén is, mint Mathusálem.^[57]

---

Igy szól a rege. Annyit a történet is tud, hogy 1704-ben, mikor b. Tiege Enyedet megtámodtatá, mint a Rákóczi forradalom fészkét, a 28 tanuló csakugyan elhullott. Sírjok felibe Püspöki Péter alispán, felépitteté a kápolnát a Miriszló-utczán kivűl, a mezőn; de már az is rom. A két fűzfa igen terebélyes lett, minden ismerte, s a regét ajak ajakra adá. Ott álltak az útszélen, mint Enyedről Tövisnek megy az útas; de egy vihar az egyiket 1854-ben letiporta.

A Maros jobb partján, erdős hegyek között folydogál a Görgény-vize, völgyéből egy cukorsüveg alaku hegy emelte fel fejét: ezen volt a hires Görgény-vára.

A kurucz-világban a labonczok megtámadták a bele vonult kuruczokat, s keményen ostromolták. Az ostrom ágyuval, mindennel folyt: de a várat az óriások keményen védelmezék. Rátoni az óriások kapitánya ugy tartá, hogy a várhoz senki sem férhete; s ha a laboncz a hegy oldalán fel akart törni, nyársokkal megszegzett gerendákkal seperte vissza, s makkal lödözte agyon. Oly keményen tarták magokat, hogy velök sehogy sem boldogulhattak. Egy bűvös vén asszony, mint mindenüvé, ide is megérkezett. A labonczok tábornokához viteté magát, s megjósolá, mikép e várat be nem veszi, mig az óriások kapitánya el nem esik. De minthogy a kapitányt a golyó nem járja, igy adá a tanácsot.

A kapitány mindennap ímádkozni jár a várfokáni kápolnába: s ott czélba lehet venni. Azonban őt csak oly egyén ejtheti el, ki anyjának hetedik fia, s mind a hét testvére él.

Egy ilyet kerestek fel a táborban, s ehez folytatá: végy tisztabúza szalmát, s az újhold első sugára feltetszésekor, e szalmánál önts golyót, s az át fogja járni az óriást. S az ugy lett mint az asszony mondá... s az óriás kapitány elesett.

A főnök nélkül maradt óriások nem védheték tovább a várat. Egy része mi lovas volt, kirontott egy éjjel, áttört, s kiment Magyarhonba, hol órjás utódjok a sikságokan ma is él. A más része szárnyra kelt, s kirepült a Székelyföld felé a hegyekre. Igy vevődött be Görgényvára.

---

Igy teremte a nép e regét, a legtisztább történet fonalán. A Rákóczi forradalomban 1708-ban volt az, mikor Rabutin tábornok ostromoltatá e várt. Rátoni százados tartá azt mind addig, mig egy apró golyótól halálos sebet nem kapott. Mint lődöze makkal ki, mint használá a szeges gerendákat: azt fenhagyta Cserei hisztóriájában. Hogy Rátoni megholt, a palotás hajduk kivágták magokat, s Magyarhonba haza mentek; az erdélyi nép, mi benne maradt, feladta a várat. S földig lerontatott.^[58]

Erdély északi szélén, hol Szilágy Magyarhonnal össze rug, fekszik a magyarhoni szélen Majtény, sváb falu. A falunak Erdély szélére rugólag két szőlőskertje van, sánczokkal keritve. Azon rege él róla, hogy a két szőlő két békeszerző kiséret helye volt, melyek egyikén feküdtek a Rákóczi forradalom követei, a más részen a fennől alkudozni küldött gr. Pálfi, segédeivel. A két szőlő közt állott a sátor, melybe összejövének.

A sátor mellett akkor gyönyörü forrás volt - mond a rege - de mint a béke meg köttetett, a forrás, melyet az alkudozók ajka érintett kiszáradt, s a föld, mely akkor buja zöld füvet termett, azóta, mint látható, csak gyomot csijánt terem.^[59]

A Kolozsvár-nagyváradi országút mellett, tőle északra igen jól látszik Gyerö-Vásárhely, s a falu mellett egy fejérlő homloku kopasz hegyponk: a Gyerőfi szöktetője.

A nevezetes Gyerőfi családnak, melynek fészke e falu volt, utolsó ivadéka egyike, mint mondják, János († 1718) a mily gazdag, oly nagy dandy volt, annyira, hogy gubája minden fűrtén egy drága gyöngy csillogott, de még tán nagyobb vadász.

Egy vasárnap reggel, mint a templomban ülne, vadásza belép, s sugja, hogy a falu közelében gyönyörü szarvas mutatkozik. Gyerőfi felkel, ott hagyja az istenitiszteletet. Nem valami páratlan esemény a korban, melyben a földesúr gyakran a prédikátióba is bele beszélt.

Lovára kap, s űzni kezdi a szarvast. A királyi vad fut fut, de midőn látja hogy kutyától, vadásztól menekűlni más útja nincs, e hegy homlokán leveti magát, a kutyák utána, maga Gyerőfi sem tudta megtartóztatni sebes lovát, s maga is alázuhant.

Mire a nép templomból kijött, az utolsó Gyerőfi halva feküdt, s e hely e naptól fogva: Gyerőfi szöktetője.^[60]

4. L. eredetijét ponyvairodalomban ily czim alatt: Hístoria egy Argyrus nevü királyról és egy Tündér szűzleányról, mely mint minden régi népköltészet sok helyt porias lévén, Dozsa Dániel barátomat kértem fel újabb átdolgozására, ki a hol csak lehetett Piskolti menetét megtartotta. L. felebb 12-13 lap, L. Benkő gen. Transilv. 16. l. L. gr. Kemény József: Nemz. Társalk. 1830. 47. sz. Toldi, Pesti Napló 1854. 7. sz. ^[VISSZA]

5. Kútfő: A nép ajka. ^[VISSZA]

8. E regét legelőbb Móricz Károly közölte a Nemzeti Társalkodóban. (1837. II. 365. l.) Versbeni alakját Dózsa Dánieltől nyerte (Erd. Ritkaságai 32 l.) Még csak azon megjegyzésem van, hogy az Olt és Maros Tarkőrőli eredetében földiróink nincsenek még tisztában (L. Erd. Statistikája Lenk után 30.-31. l.) Hon és Külföld 1848. 33 sz. ^[VISSZA]

10. Ha jól emlékszem igy beszélte el egykor a vadászat nagy kedvelője, a minden hazai szépnek és jónak meleg-keblü terjesztője mlg. Ujfalvi Sándor úr. L Erdély Ritkaságai 54. 86. l. ^[VISSZA]

20. E regét Benkő Kállay is érinti. L. Erd. Régiségei 63. l. Új Magy. Muzeum 1853 III. f. 175. l. Jókai Nagy Naptára 1854. ^[VISSZA]

25. L. Benkő Special Transilv. Küsmöd alatt. Hétilap. 1854. ^[VISSZA]

40. Temesvári István deák XVI. századi versezetéből. L. Hetilap 1854. 55. sz. ^[VISSZA]

42. Néphagyomány és történelem nyomán. L. Wolf de Bethlen. I. 210. l. Egyébaránt Cibak csak erdélyi fővezér, nem pedig vajdának bizonyul be. ^[VISSZA]