1965 októberében, a párt nevének megváltoztatásával egy időben a forradalom fejlődésének új szakasza kezdődött el. E könyv szerzője tudja, hogy e szakaszhatár-megjelölést egyesek vitatják, mondván: nem mutathatók ki olyan kritériumok, amelyek megléte egy történelmi szakasz periodizációjánál elkerülhetetlen. Nem ismeretlen azonban – főleg a politikai történetírásban – az sem, hogy a politikai koncepcióban bekövetkezett lényeges módosulást – már csak annak sokrétű következményei miatt is – szakaszhatárként jelölik meg. Erről van szó ez esetben is.

1965 októberében nem a szocializmus fejlődésében, hanem kizárólag a szocializmus építésére vonatkozó elméleti és politikai felfogásban következett be nem lekicsinyelhető változás Kubában. Számos vonatkozásban módosult az ország külpolitikai vonalvezetése, a nemzetközi tevékenység szerepének megítélése, a szocialista építés lényegi feladatának meghatározása, a gazdaságirányítás szisztémája, a szocializmus gazdasági törvényeinek értelmezése; s ezek – a maguk sokoldalú következményei miatt (nem beszélve a külső feltételek bizonyos mérvű módosulásáról) – hosszabb időre meghatározták Kuba fejlődését. Az ekkor uralkodóvá vált felfogás következményei – bizonyos vonatkozásokban – mindmáig érzékelhetők. Mindez alighanem indokolja, hogy a most elemzésünk tárgyává tett közel fél évtizedes időszak legfontosabb törekvéseit és – részben – történéseit önálló szakaszként tárgyaljuk.

A téma természetéből adódik, hogy – szemben a korábbi időszak s főleg a forradalom első esztendőinek vizsgálatával – most nem elsősorban az eseménytörténetre összpontosítjuk a figyelmet. Ez nem volna indokolt, mivel az 1965-1970 közötti időszak kevésbé volt gazdaság nagy horderejű forradalmi cselekményekben. Egy új út keresése került előtérbe, s elsősorban ezt az útkeresést próbáljuk bemutatni.

A mindenkori kubai politika középpontjában álló kérdésekre mindig jó támpontot nyújt az évek elnevezése. Ez a következőképpen alakult: 1966 "A Szolidaritás Éve"; 1967 "A Hős Vietnam Éve"; 1968 "A Hős Gerilla Éve"; 1969 "A Döntő Erőfeszítések Éve".

Az e napokban megtartott pártaktívaülések és a párt Központi Bizottságának tanácskozásai egy számos vonatkozásban új folyamat elindítását jelentették. Nem minden került nyilvánosságra az elhangzottakból. A nagy horderejű (a helyi hatalom kiépítésével, a párttal, a szocializmus építésének új felfogásával kapcsolatos) döntések mindenesetre ismertek. Ugyancsak ekkor tájékoztatták a közvéleményt arról, hogy Ernesto Che Guevara eltávozott Kubából.

Az előző években többször felmerült a helyi hatalom stabil intézményrendszerének kiépítése. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ez egyelőre komoly nehézségekbe ütközik, főleg azért, mert a mezőgazdasági övezetekben ennek az intézménynek nem volt előzménye. Az is világossá vált, hogy a forradalom által kezdeményezett eddigi törekvések egy nehézkes, bürokratikus intézményrendszer kiépítését eredményezték. Minden országos jellegű intézmény elkezdte a maga "nyúlványainak" kiépítését. A koordinációs junták és bizottságok képtelenek voltak ellátni a rájuk háruló feladatot. Ennek több oka volt, például a következők: nem rendelkeztek kellő hatáskörrel; alig számolhattak hozzáértő szakemberekkel; nem tisztázták, milyen ezek viszonya az erősödő tömegszervezetekkel, például a Forradalmi Védelmi Bizottságok megfelelő szerveivel; területi jellegű párt-alapszervezetek éveken keresztül nem voltak stb.

Fidel Castro 1965. szeptember 30-i beszédében önkritikusan megállapítja: kétségkívül bizonyos centralizáló elképzelések kerültek előtérbe az előző években. Nem egy vonatkozásban mechanikusan átvették más országok módszereit, szervezési elveit. Lehet, hogy ezek az elvek egy iparilag fejlettebb országban talán beváltak, de Kubában nem alkalmazhatók. Meglettebb országban talán beváltak, de Kubában nem alkalmazhatók. Megjegyezte, hogy a hatalmasra duzzadt központi igazgatás, valamint a teljesen centralizált szervezetek rendszeréről szóló elmélet is akadályozta a kubai intézmények fejlődését, a kezdeményezéseket.

A továbbiakban Fidel néhány elképzelést fejtett ki. Eszerint a helyi közigazgatás elsősorban a vezetői iskola funkcióját tölti be. "Az egész közösség megtanulja majd felismerni a problémákat, és sok ezren megtanulnak igazgatni. Ha nem tanulunk meg igazgatni, hogyan törekedhetnénk a jövőben egy olyan társadalom felépítésére, ahol a társadalmi feladatok nagy száma olyan emberek sokaságát igényli, akik a problémákat meg tudják oldani? Így tehát azt mondanám, hogy a decentralizálásra váró funkciókból és a helyi közigazgatáshoz tartozó összes funkciókból számunkra a legnagyobb haszon az, hogy egy rendkívüli iskolát nyerünk az egész nép oktatására."

Kifejti a vezetők kiválasztásának elvéről kialakított új felfogást is. Korábban úgy képzeltük – mondta Fidel Castro –, hogy a választásokra a dolgozók közvetlen részvételével kerülne sor. Csakhogy ez esetben még többször szavaznának a dolgozók, az állampolgárok. Szavazási alkalmakból azonban már amúgy is sok van (a munkahelyen, a Nőszövetségben, a Forradalmi Védelmi Bizottságokban stb.). Ezt meg lehet szervezni – idézzük Castro fejtegetését –, de kérdés az, hogy szükség van-e rá. Ezért: "Amikor egyrészt láttuk azokat a problémákat, amelyeket ez a dolog vagy ez az egész választási mechanizmus magában rejt, másrészt láttuk azt a lehetőséget, hogy bármely funkcionárius bármely pillanatban visszahívható, bármely pillanatban másikkal helyettesíthető, arra a gondolatra jutottunk, hogy a választást a párton belül kell végrehajtanunk. Ha abból a felfogásból indulunk ki, hogy a párt a dolgozó tömegeket képviseli, és hogy a párt a dolgozók állandó részvételével szerveződik és létezik, akkor a pártot mint az ország dolgozóinak törvényes, legtörvényesebb képviselőjét tekintjük. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a párt teljes joggal megválaszthatja – és meg kell hogy válassza – az igazgatási szerveket. Ugyanakkor a párt meg tudja tenni, és szükség esetén kötelessége is megtenni, hogy bármely funkcionáriusa mandátumát megvonhatja – legyen az bár a városi tanács elnöke –, ha nem dolgozik megfelelően" mondotta Fidel Castro.

Mit jelentett ez a gyakorlatban? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a közigazgatási szervek vezetőit nem közvetlenül, nem helyi választásokon választották meg, hanem a pártalapszervezet taggyűlésén, majd a városi, illetve a járási pártbizottság ülésén. Az úgynevezett választmányi tagok kiválasztása pedig úgy történt, hogy a gazdasági egységek és a tömegszervezetek kaptak lehetőséget a küldöttek megválasztására. Ezek megbízatása kezdetben meghatározatlan időre szólt. (1967 szeptemberében született döntés arról, hogy a megbízatás ettől kezdve két évre szól.)

A kiépítendő új helyi szervek feladatát a következőkben határozták meg: a lakosság élet- és lakáskörülményeivel való foglalkozás, a kommunális szolgáltatások megszervezése, a kereskedelem irányítása, a helyi építkezésekkel kapcsolatos feladatok megoldása, a kézműipari tevékenység ellenőrzése, irányítása, a politikai felvilágosítómunkában való közreműködés, a lakossági panaszok összegyűjtése és továbbítása.

Fidel Castro október 3-án pártaktívaülésén elmondott beszédében részletesen foglalkozott a párttal kapcsolatos új döntések indokolásával. Mindenekelőtt bejelentette, hogy a párt élére új összetételű, 100 tagú Központi Bizottság került. Ez alkalommal újjáválasztották a Politikai Bizottságot és a titkárságot.

A Központi Bizottság tagjainak ismertetésekor sokuk személyi érdemeiről külön is megemlékezett a párt vezetője. Közölte: "Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy olyanokat válasszunk, akik szerintünk a forradalmunk leghivatottabb képviselői, olyanokat, akik a forradalomért majd a konszolidációért, a forradalom védelméért és továbbfejlesztéséért fáradhatatlanul küzdöttek és dolgoztak." Valamennyi társadalmi réteg, minden fontos terület képviseletet kapott.

Tény, hogy az új Központi Bizottság tagjainak java része ekkor aktív katona volt. A párt vezető szerveibe túlnyomó többségben a Július 26. Mozgalom egykori vezetői, aktivistái kerültek.

Döntés született a párt központi Bizottságának sajtóorgánumáról. Az addigi két napilap, az Hoy, és a Revolución helyett mostantól csak egy fog megjelenni Granma néven, "forradalmi koncepciónk és az általunk követett új jelképeként".

Fidel Castro ezután áttért a párt nevének megváltoztatásával kapcsolatos megfontolásokra. Erről – többek között – a következőket mondotta: "A másik, még fontosabb határozat pártunk elnevezésére vonatkozik. Először ORI-nak hívtuk magunkat, amikor a forradalmi erők az első lépéseket tették az egyesülés felé, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt; aztán a Szocialista Forradalom Egységpártja nevet viseltük, ami rendkívüli előrelépést jelentett politikai apparátusunk létrehozásában. Háromévi erőfeszítéssel felbecsülhetetlen értékekhez jutottunk; a nép kimeríthetetlen kincsestárából kiemelkedő dolgozók mennyiségileg, de főleg minőségileg azzá tették a pártot, amivé ma lett. Kuba Szocialista Egységpártja sokat mond, de nem mond el mindent, és az Egységpárt még olyan gondolatokat ébreszt, hogy valamit egyesíteni kellett; egy kicsit mindenkit saját eredetére emlékeztet.

És mivel véleményünk szerint eljutottunk márt arra a fokra, amikor egyszer s mindenkorra el kell tűnnie a forradalmárokat megkülönböztető mindenféle árnyalatnak és eredetnek, eljutottunk történelmünknek arra a szerencsés fokára, amikor elmondhatjuk, hogy csak egy típusú forradalmár van; és mivel nem arra van szükség, hogy pártunk neve azt mondja el, mik voltunk tegnap, hanem azt, hogy mik vagyunk ma és mik leszünk holnap, akkor önök szerint, hogyan kellene pártunkat nevezni? [Kiáltások: Kommunista!] Milyen? Ott azaz elvtárs! [Kiáltások: Kommunista!] Azok az elvtársak! [Kiáltások: Kommunista!] Kuba Kommunista Pártja.

Ez az a név, amelyet tegnap első Központi Bizottságunk elfogadott. E név tolmácslja pártunk fejlődését, tagjaink forradalmi tudatát és forradalmunk céljainak fejlődését."

Fidel Castro eztán arról beszélt, hogy a "kommunista" szót évszázadokon keresztül gyalázták és rágalmazták, sokféleképpen értelmezték. "Az ember nem térhet vissza ahhoz a kommunizmushoz, ahonnan az ősember elindult, hogy primitív kommunizmusban éljen, hanem a termelőerők fejlődésével, alkalmazásával, társadalmi felhasználásával kell olyan anyagi jólétet teremteni, mely meghaladja az emberi szükségletek egyszerű kielégítését." Az imperialisták – mondta – gyakran sértegetni akarják Kubát, amikor Kuba "kommunista kormányáról" beszélnek. "A »kommunista« szó azonban számunkra nem sértés, hanem megtiszteltetés." Ez fejezi ki a legfontosabban Kuba törekvéseit. "A kommunista társadalom felé haladunk."

Fidel Castro mindkét említett beszéde igen fontos megállapításokat tartalmaz Kuba Kommunista Pártjának ideológiai elképzeléseiről. Az e téma iránti fokozott figyelmet feltehetően két körülmény váltotta ki. Az egyik kétségtelenül az, hogy a nemzetközi kommunista mozgalomban az 1960-as évek elején kirobbant nyílt vita nem szűnt meg. S noha a kubai vezetés most sem óhajtott elmerülni e vitában, már csak ennek hazai hatása miatt is több vonatkozásban állásfoglalásra kényszerült. A másik ok a politikai irányvonalban bekövetkező változással hozható kapcsolatban. Meg kellett indokolni az önálló útkeresést, az ideológia szintjén is értelmezni kellett a számos területen jelentkező szemléleti változást.

Fidel Castro szeptember 30-i beszéde tartalmazott egy megfogalmazást a szocializmus és a kommunizmus egyidejű építéséről; ez később mintegy fémjelzője lett a most kibontakozó felfogásnak, törekvéseknek. Íme a megállapítás: "Amikor minden állampolgár dolgozó lesz, akkor a kormány az egész népé lesz. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nagyon szükséges a célok szem előtt tartása és mindenekelőtt a fáradhatatlan harc a kommunista társadalom megvalósításáért, amelynek építését, úgy hiszem, hogy a szocialista forradalom fejlesztésével párhuzamosan kell megkezdeni. Ellenkező esetben olyan helyzetbe kerülhetünk, amikor a két út, a szocialista fejlődés útja és a kommunista fejlődés útja eltávolodik egymástól. Nekünk azzal kell törődnünk, hogy párhuzamosan haladjunk, és egy napon a kommunista jellegű intézmények kerüljenek túlsúlyba."

Fidel Castro későbbi beszédeiből tudjuk, hogy a szocializmus építésének itt kifejtett értelmezése bizonyos vitákat váltott ki Kuba Kommunista Pártjában. S miután e felfogás részletesebb kimunkálására a következő években került sor, e témára később vissza kell majd térnünk.

Most azonban kövessük tovább a szeptember 30-i beszéd gondolatmenetét, amely mintegy bevezetése is az október 3-án elhangzott beszédnek. A szemléleti hozzáállást körvonalazva Fidel Castro a következőket mondotta: "Azt hiszem, ezen a téren még sokat kell elmélkedni és még sok a tanulmányoznivaló... Jelenleg annak megértéséig jutottunk el, hogy a szükségletek nagy részét kommunista módon lehet kielégíteni. Mindenesetre a jövő egy sor olyan problémát vet fel, amelyet meg kell oldani.

Sok gyakorlati probléma áll előttünk. Egy sor előnnyel rendelkezünk, s országunk földrajzi helyzetéből eredően néhány hátrányunk van. Úgy vélem azonban, hogy népünk gazdag képzeletvilágát és okosságát új formában, alkotó módon felhasználva, mindig elemezve, mindig felkészülve a jobb bevezetésére, mindig készen állva a hiányosságok tudomásulvételére – képesek vagyunk forradalmi utunkat továbbfejleszteni. Példát mutathatunk a forradalmi világban nemcsak mint egy olyan ország, amely bátran és méltóságteljesen harcol függetlensége és forradalma védelmében, hanem az ideológiai vita területén is."

Október 3-án ideológiai kérdések kapcsán a kubai politikus ismét beszélt az önálló útról, az eszmék és módszerek szüntelen tökéletesítésének fontosságáról, majd körvonalazta a legfontosabb törekvéseket. Célszerűnek látszik most is szinte szó szerint felidézni az elhangzottakat: "Országunk történetében új korszak születik; más társadalmi forma; más kormányzási rendszer; egy párt kormányzata, a dolgozók pártjáé, a legjobb dolgozókból álló párté, amely a tömegek teljes részvételével alakul meg, így teljes joggal és meggyőződéssel mondhatjuk ki, hogy ez a dolgozók élcsapata, munkás-forradalmi demokráciánkban a dolgozók képviselője. Ezerszer demokratikusabb lesz, mint a polgári demokrácia... új formákat fejlesztünk ki, ahogyan ezt csak egy forradalom teheti, megteremtve ezeknek az új formáknak a tudatát és szokásait. Nem állunk meg, semmi sem tartóztathatja fel népünket, amíg el nem érjük céljainkat.

Ez a lépés sokat jelent, országunk történetének egyik legdöntőbb lépése. Olyan történelmi pillanat, amikor az egységesítő erők felülkerekednek a szétszórt és megosztott erőkön; az a történelmi pillanat, amikor az egész forradalmár nép eggyé forrott; amikor a kötelesség érzése mindent felülmúl, amikor a közösségi szellem győzedelmeskedett mindenfajta individualizmuson; az a pillanat, amikor a haza érdekei teljesen és végérvényesen legyőztek minden egyéni vagy csoportérdeket, amikor a legkorszerűbb, a legtudományosabb és ugyanakkor a legforradalmibb és legemberibb politikai szemlélettel elértük az egység és a szervezettség legmagasabb fokát."

A továbbiakban részletesen beszél a párt, a párteszme kérdéseiről. A párt létrehozásával – mondotta Fidel Castro – óriási előnyre tett szert Kuba. A párt az, amely "valamennyi frontot irányítja". A párt az a szervezet, amely minden jelenséget, minden problémát a maga mélységében tanulmányozni fog, amelynek semmi nem fogja elkerülni a figyelmét.

A beszámoló – mint jelezzük – érintette a nemzetközi kommunista mozgalomban kibontakozott vita néhány aspektusát. "Azzal a fájdalmas ténnyel állunk szemben – mondotta Castro –, hogy a világ forradalmi erői megoszlanak." Kuba politikáját az egységtörekvés fogja a jövőben is jellemezni. A párt vigyázni fog arra is, hogy a nemzetközi vita ne vezessen megosztó ellentétekhez Kubában. Őrködni fog azon, hogy minden politikai anyag csak a párt közvetítésével jusson el a néphez. Kuba sok ezer mérföldre van a többi szocialista országtól, az ellenség pedig közel van. Mindig készen kell hát állni mindenfajta agresszív fellépés visszaverésére. Ez a körülmény határozza meg elsősorban a nemzetközi vita kezelésének kubai módját.

Fidel Castro részletesen kifejtette véleményét e nemzetközi vita értelmezéséről, kezelési módjáról is. Abból indul ki, hogy "Akármilyen kérdésben eltérhetünk bármely párt véleményétől." A mai, rendkívül heterogén világban, amikor a különböző országok eltérő anyagi, technikai és kulturális szinten állnak, amikor a viszonyok nagyon különbözőek, "a marxizmust nem tekinthetjük úgy, mint az egyházat, nem tekinthetjük vallási doktrínának Rómával, pápával és egyetemes zsinattal. Forradalmi és dialektikus elméletről van szó, nem pedig vallási doktrínáról; a forradalmi akciók irányításáról és nem dogmákról. Aki a marxizmust katekizmusokra akarja bontani, az antimarxista."

Ezt követően megállapította, hogy a helyzetek különbözősége óhatatlanul az értelmezések sokaságát vonja maga után. Akik képesek helyesen értelmezni a valóságot, jól alkalmazzák az elméletet, azok győzni fognak. Akik tévednek a jelenségek megítélésében, vagy akik forradalmi gondolkodása nem következetes, azok kudarcot vallanak. A marxizmus nem telekkönyvben nyilvántartott magántulajdon, hanem a forradalmárok elmélete, amit egy forradalmár írt meg és más forradalmárok fejlesztették tovább. A kubaiak bíznak abban, – mondta Fidel –, hogy képesek folytatni és továbbfejleszteni forradalmi útjukat.

A kubai vezető kijelentette, hogy a nézeteltéréseket "becsületesen kell kezelni. Soha nem fogunk olyat tenni, hogy egyik kezünkkel sértünk, a másikkal pedig kérünk; mi ezeket a nézetkülönbségeket az udvariasság normái között tudjuk tartani bármely párttal. Barátai vagyunk azoknak, akik bennünket tisztelnek."

Kuba nem kívánja és nem is fogja élezni a nézeteltéréseket. Minden energiáját az emberiség ellensége, az imperializmus elleni harcnak szenteli. Név nélkül, de félreérthetetlenül a kínai vezetésnek címezve Fidel kijelentette: "Mi sohasem mondjuk, hogy azok, akik segítettek bennünket az imperialisták legyőzésében, az imperialisták bűnrészesei."

A kubai kommunisták átmeneti jellegűnek tekintették a problémákat, a mozgalomban keletkezett nézeteltéréseket. Ezért is hangsúlyozta Fidel Castro: "A problémák elmúlnak, a népek azonban maradnak; az emberek mennek, a forradalmak maradnak. És mi a pártok, a forradalmi népek közötti kapcsolatban többet látunk, mint átmeneti kapcsolatot. Tartós, végleges kapcsolatot látunk benne."

Che utolsó, egyben leghosszabb külföldi utazássorozatáról, amelyet hivatalosan még kubai politikusként tett meg, már szó volt, amikor tanulmányát ismertettük. Ez az utazás előzményeivel együtt más vonatkozásban is figyelmet érdemel.

1964 végén váratlanul Che kapta azt a megbízatást, hogy az ENSZ-közgyűlésre utazó kubai küldöttséget vezesse. A világszervezet üléstermében is igazolta hírét; egész Latin-Amerika nevében leplezte le az amerikai házigazdát és annak barátait. Beszéde nagy vihart kavart. Néhány amerikai ország küldötte felszólalásában személyesen is támadta Chet. Ő válaszolt nekik, s beszéde alatt a New Yorkban élő kubai ellenforradalmárok egy csoportja aknát lőtt ki az ENSZ székházára: a lövedék a palota kertjében robbant.

Havannába hazatérve, Che azonnal elindult utolsó afroázsiai körútjára. Ez alkalommal meglátogatta Algériát, Malit, Guineát, Ghanát, Tanzániát, Egyiptomot, a volt Francia Kongó azon térségét, ahol a vörösök vezette felkelők tevékenykedtek, s elment Dahomeybe is. Közben – afrikai körútját megszakítva – egy hétre Pekingbe utazott, majd 1965. február 22-én ismét visszatért Algériába. Itt kubai megfigyelőként részt vett az afroázsiai gazdasági értekezleten. Közben találkozott 19 nemzeti felkelő mozgalom küldötteivel.

Az imperialista köröket erőteljesen foglalkoztatta az utazás célja. Az U.S. News and World Report 1965. március 8-i számában cikket közölt erről az utazásról A Zavarkeltő körutazása a Zavar tűzfészkeiben címmel. Ebben azt próbálta felvázolni, hogy "Kuba partizánháború-szakértője vajon milyen tervek alapján tűnt fel ebben a térségben".

Kubába való visszaérkezése után Che nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, eltűnt a közéletből. Nem tartotta meg a szokásos tv-tájékoztatóját, nem vett részt a nádvágási kampányban, távol maradt a május elsejei ünnepségről, s nem járt be hivatalába, az iparügyi minisztériumba sem.

Mind több rémhír terjedt el róla. Egyesek tudni vélték, hogy Oriente egy távoli, eldugott zugában nádat vág. Mind többen állították, hogy összekülönbözött Fidellel. Diplomáciai körökben tudni vélték a nézetkülönbségek okát is; eszerint az anyagi érdekeltség kérdésében, a mezőgazdaság és az iparfejlesztés ütemében és sorrendjében, a Szovjetunióhoz való viszony kérdésében és az Algériában elmondott beszéd miatt jött létre az ellentét.

Érthetően nagy várakozás előzte meg tehát a hivatalos kubai nyilatkozatot a forradalom e kiemelkedő vezetője ügyében. Fidel Castro 1965. október 3-i beszédében megtörte a féléves hallgatást, és részletesen szólt Guevara ügyről. Az új Központi Bizottság összetételét ismertetve megemlítette: "Egyvalaki hiányzik a Központi Bizottságból; noha érdemei és erényei a legnagyobb mértékben szükségessé tennék, hogy a bizottság tagjai között legyen, még sincs közöttünk.

Ezzel kapcsolatosan az ellenség ezerféle feltételezést szőtt, igyekezett zavart kelteni, kétséget és viszályt ébreszteni, s mi türelmesen várakoztunk, mert várni kellett."

Talán, hogy a várakozás izgalmát tovább fokozza, az Chere vonatkozó hivatalos bejelentés előtt erkölcsi kérdésekről ejtett szót a forradalom vezére. Az ellenség természetéhez tartozik – mondotta –, hogy állandó szorongásban él, hogy hazudozik, sokszor a legképtelenebb módon. Orvosok, pszichológusok feladata eldönteni, hogy elhiszik-e saját állításaikat. A forradalmár erkölcse azonban egészen más – állapította meg. – "Hazugság. Ki hallott valaha is hazugságot forradalmár szájából? Ez olyan fegyver, amely nem használ egyetlen forradalmárnak sem; az ő fegyvere az ész, az erkölcs, az igazság, egy eszme, egy cél, egy álláspont megvédésének képessége.

Ellenfeleink erkölcsileg valóban sajnálatra méltóak. A jósok, a tolmácsok, a Kuba-szakértők, az elektronikus gépek szüntelenül azon fáradoznak, hogy megfejtsék a titkot. Hogy vajon Ernesto Guevara tisztogatás áldozata lett-e, hogy beteg volt-e, hogy nézeteltérései voltak-e, és ehhez hasonlók.

A nép természetesen hisz bennünk és bízik bennünk. Az ellenség azonban, főleg külföldön, rágalmazásra használja fel az ilyen ügyeket; íme, itt a szörnyű, sötét kommunista rezsim, az emberek eltűnnek, nyomot sem hagynak maguk után, s még magyarázatot sem találunk rá; pedig annak idején közöltük a néppel – amikor távolléte kezdett feltűnni –, hogy ha eljön az ideje, magyarázatot adunk; de különféle okok miatt erre még várni kell."

Ezt követően még néhány nemzetközi problémáról is szót ejtett Fidel Castro. S mikor valóban végsőkig csigázta a jelenlevők érdeklődését, akkor – magyarázat helyett – egy levelet olvasott fel. Nincs rajta dátum – mondotta –, de pontosan hat hónappal ezelőtt, április 1-én adták át. Ezt követően vége felolvasta a levelet, amelyet Che írt hozzá.

Idézzük fel e dokumentumértékű levél néhány különösen fontos részletét. "...Sok elvtársunk esett el a győzelem útján. Ma már mindez nem látszik olyan drámainak, mert érettebbek vagyunk; az események azonban ismétlődnek. Úgy érzem, teljesítettem a kubai forradalom iránti kötelezettségemet ebben az országban, s búcsúzom tőled, az elvtársaktól és a néptől, amely már az én népem is. Formálisan lemondok a párt vezetőségében viselt tisztségemről, miniszterségemről, őrnagyi rangomról és kubai állampolgárságomról. Semmiféle törvényes kapcsolat nem fűz Kubához, csak olyan kötelékek, amelyektől nem lehet úgy megválni, mint a kinevezésektől."

Mindez világossá tette, hogy Che befejezettnek tekintette kubai küldetését, s nem kívánt tovább itt maradni. Levelét így folytatta: "Életemet áttekintve azt hiszem, elegendő becsülettel és odaadással dolgoztam a forradalom győzelmének megszilárdításán. Az egyetlen súlyosnak mondható hibám az, hogy nem bíztam benned jobban a Sierra Maestra legelső perceitől kezdve, és nem értettem meg elég gyorsan vezetői és forradalmár tulajdonságaidat. Nagyszerű napokat éltem át melletted, és büszke voltam arra, hogy népünkhöz tartozom, a karib-tengeri válság fényes és szomorú napjaiban."

Che ebben az utolsó hivatalos levelében nem hagy kétséget további szándékai felől. "A világ más tájai igénylik szerény erőfeszítéseimet. Én megtehetem azt, amit tőlem megtagad Kuba iránti felelősséged, így hát ütött az elválás órája."

A levélből sem derül ki, hová indult el Che, de az igen, hogy milyen érzésekkel indult útnak a nemzetközi tekintélyű forradalmár. "Tudják meg, öröm és fájdalom keveredik bennem, amikor ezt teszem: itt hagyom legtisztább építő reményeimet és szeretteim közül azt, akit legjobban szeretek... és itt hagyok egy népet, amely fiának fogadott: ez beárnyékolja lelkem egy részét. Az új csataterekre magammal viszem az általad belém oltott hitet, népem forradalmi szellemét, azt az érzést, hogy teljesítem a legszentebb kötelességet: ott harcolok az imperializmus ellen, ahol jelen van; ez megerősít, és százszorosan gyógyítja a lélek szenvedéseit...

Kuba mentes minden felelősségtől, kivéve azt, ami példájából adódik. S ha más égtájak alatt eljön a végső óra, utolsó gondolatom ez a nép lesz, és elsősorban Te. Köszönetet mondok neked tanításodért és példamutatásodért, s igyekszem hű maradni hozzájuk legvégső cselekedeteimben is. Mindig azonosítottam magam forradalmunk külpolitikájával, és ez most is változatlan."

E levél Che családjára vonatkozó részre kevésbé fontos; Che legbensőbb érzését jobban tükrözi az a két magánlevél, amelyet gyermekeihez, illetve szüleihez írt. Azért is érdemes megismerni őket, mert a bennük megfogalmazott erkölcsi felfogás lett nemsokára a kubai gyermekek, fiatalok nevelésének legfőbb sarkpontja.

A gyermekeinek hátrahagyott levélben Che többek között a következőket írta:

Talán még ennél is többet árul el Che jelleméből, egyéniségéből a szüleihez írt levél, amelyből itt most csak egyetlen, valóban családi vonatkozású mondatot hagyunk ki.

Előbb még a felnőttek között a propagandában, a politikai oktatásban kapott nagy figyelmet a szeptember 30. és október 3. közötti értekezletek anyaga, de rövidesen mind intenzívebb formában érezhető lett ez a szellem az iskolai oktatásban is.

Közben a tömegkommunikációs csatornákban a korábbiaknál is több szó esett a világpolitikai eseményekről, elsősorban az imperializmus növekvő aktivizálódásáról, amely Latin-Amerika mellett elsősorban Ázsiában vált erőteljessé. Az Egyesült Államok mindjobban belebonyolódott a vietnami helyi háborúba, s várható volt e háború eszkalációja.

Mind gyakrabban fogalmazódott meg Kubában az a gondolat, hogy a viszonyok között az Egyesült Államok kormánya többé nem tartja magára kötelezőnek a karib-tengeri válság idején tett vállalását, s számolni kell egy újabb katonai konfliktus lehetőségével. A kubai vezetés lázasan kereste a növekvő veszély elhárításának mikéntjét; ebbe a törekvésbe illeszkedik bele Che távozása is.

Hasonlóan nagy szerepet játszott a kubai elképzelésekben az 1966. január elejére összehívott úgynevezett Trikontinentális Értekezlet. Három kontinens (Ázsia, Afrika és Latin-Amerika) forradalmi erőinek küldötteivel kívánták összehangolnia az imperializmus elleni világméretű küzdelmet. E nagyszabású találkozó előkészítése hatalmas erőket kötött le. Az 1965-ös év vége felé ez állt a kormányzati tevékenység középpontjában.

A rendkívüli kubai elvárások miatt részletesen fel kell idéznünk nemcsak az értekezlet előzményeit, lefolyását, az elfogadott dokumentumokat, hanem annak következményeit – s különösen a kubai fejlődésre gyakorolt hatását – is.

1965. szeptember 1-én és 2-án Kairóban összeült az afroázsiai-latin-amerikai népek I. konferenciájának előkészítő bizottsága, és elhatározta, hogy – egyeztetve a kubai párt (akkor még a Szocialista Forradalom Egységpártja) meghívásával – 1966. január 3-10. között Havannában rendezi meg ezt a "történelmi jelentőségű konferenciát".

Az előkészítés legnagyobb sikerének azt tartották, hogy nagyszámú latin-amerikai forradalmi szervezettel sikerült előzetesen megállapodni a tanácskozáson való részvételt illetően. Így nem valósult meg az imperialisták terve: nem sikerült elszigetelniük Latin-Amerikát attól a mozgalomtól, amely afroázsiai jelleggel már régebben működött, s amely eddig is próbálta kapcsolatait szorosabban fűzni az amerikai földrész antiimperialista erőivel.

Az előkészítő bizottság által kibocsátott felhívás a következőkből indult ki: az imperialista stratégia arra az alapelvre épül, hogy joguk van a világ leigázására; ez pedig kihívás a három kontinens népei ellen. Ennek az ellenséges stratégiának jegyében bontakoztak azok a támadások a nemzeti függetlenség, a béke ellen, amelyek legkézzelfoghatóbb például Dominikában, Vietnamban, Kongóban, az arab térségben stb. nyilvánulnak meg. "Mindannyiunknak ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenünk. Mindannyiunkat egyformán az elnyomással, a kizsákmányolással, az agresszióval és fegyveres beavatkozással fenyegetnek" – szögezi le a felhívás. Ebben a helyzetben a három kontinens népei szükségesnek vélik harcuk jobb összehangolását, a szolidaritás erősítését a közös ellenség, a jenki imperializmus ellen. "Éppen ezért ennek a konferenciának olyan módszereket kell követnie, amelyek képessé tesznek arra, hogy szembenézzünk ezzel a kihívással."

A konferenciára forradalmi szervezeteket, pártokat hívtak meg tapasztalat- és véleménycserére. S azért Kubába, mert ez az ország bebizonyította, hogy "a forradalom kivívása lehetséges még akkor is, ha partjaitól kilencven mérföldnyire van az Egyesült Államok, hogy a népek sikerrel valósíthatnak meg hasonló forradalmi tetteket, s hogy nincs olyan erő, amely fel tudná tartóztatni a népeket a teljes felszabaduláshoz vezető úton."

A szigetország, különösen Havanna már hónapokkal az értekezlet megnyitása előtt az előkészületek lázában égett. A Trikontinentális Értekezlet kubai előkészítő bizottsága részletes programot készített. Ez tartalmazott munkafelajánlásokat, a főváros megszépítését, felölelte a tolmácsok, a szervező apparátus kiképzését, az ezer kilométert felölelő staféta megszervezését, a politikai nevelőmunka kiszélesítését stb. A Forradalmi Védelmi Bizottságok irányítása alatt 60 000 tanulókört szerveztek, amelyekben 2 150 000 ember vett részt. A tanulókörökben Ázsia, Afrika és Latin-Amerika földrajzról, gazdasági és politikai helyzetéről tartottak előadásokat. Számos helyen szemléltető kiállítás nyílt. Az öntevékeny művészeti csoportokban megkezdődött a konferenciára érkező népek zenéjének, táncainak megismerése. A televízió, a rádió programja, a sajtó tevékenysége hozzá idomult az előkészületekhez. Az említett országokról szóló riportok, tájékoztatók szinte minden más információt háttérbe szorítottak.

Az előkészületek sorába szervesen beilleszkedett a szilveszteri mulatság, az új esztendő köszöntése is. S szabadjon ez alkalommal a történet írónak a szemtanú megfigyeléséről is számot adnia.

A sajtó már hírül adta az első küldöttek érkezését, de a fő színhely, a Forradalom tere még csak annyiban különbözött a "hétköznapitól", hogy a szorgosan érkező teherautók különböző építési anyagokat szállítottak, szemmel láthatóan kiszámított terv szerint. Zsebemben már ott volt a szilveszteri ünnepségre 3 pesóért megvásárolt belépőjegy, de a kép egyelőre nem volt valami biztató. Amikor néhány nappal korábban a Forradalom terén levő Nemzeti Könyvtárba igyekeztem, már csak kíváncsiságból is szóba elegyedtem az őrségen levő "kiskatonával", aki szkeptikus kérdésemre rosszallóan reagált. Öntudatosan közölte: itt minden Fidel terve szerint folyik. S biztosított arról, hogy december 31-én este kilencre, amikorra a résztvevők megérkeznek, minden rendben lesz. Neki lett igaza. S az a néhány honfitársunk, aki kíváncsi volt erre a népünnepélyre, és jó előre megvásárolta a meglehetősen olcsó belépőjegyet, egy örökké emlékezetes szilveszteri mulatság részesévé lehetett.

Este 9 óra után gyorsan megérkezett a százezer ember (ennyi számára volt étel, asztal és ülőhely), és hamar megtalálta azt a szektort, ahol ezredmagával mindent megkaphatott: a forró sült húst, vagy malacsültet, a rizses babot és a jukka gyökeret (mindkettő népszerű kubai étel), a jégbe hűtött bort vagy sört, az édesség- és gyümölcscsomagot, valamint a szilveszteri mulatság nélkülözhetetlen kellékeit, a csákót, a furulyát, a konfettit és a szerpentint. A kiszolgálás gyors volt, az asztaloknál jutott hely mindenkinek. A szervezés tehát kiváló volt.

Közben a José Martí emlékmű előtti asztalokhoz megérkeztek a küldöttek, a három kontinens most már teljes számban itt levő küldöttei, a megfigyelők, az újságírók és a kubai forradalom vezetői. Szólt a vérpezsdítő kubai zene, az emberek elfogyasztották bőséges vacsorájukat, ki-ki tetszése szerint italozgatott. Majd Fidellel az élen a vezetők és vendégek is elvegyültek a mind önfeledtebben ünneplő havannaiakkal. Éjféltájt már olyan mámoros jókedv uralkodott a Forradalom terén, amit nem lehet csak úgy megrendezni. A számos "kellék" mellett ehhez szükség volt a legfontosabbra: egy magabiztos, felszabadult nép "eget ostromló" lelkesedésére.

Az értekezlet előkészítésének utolsó kubai aktusa volt (mert hát így is felfoghatjuk) Fidel Castro 1966. január 2-án, a forradalom győzelmének hetedik évfordulóján mondott ünnepi beszéde.

A kubai forradalom vezére bevezetőben elmondotta, hogy az előző esztendő egyike volt a forradalom legsikeresebb esztendeinek. Azért is alakulhatott így, mert a vezetők is egyre több tapasztalatra tesznek szert. "Azon igyekeztünk, hogy forradalmunk a lehető leghibátlanabb legyen, és hogy megoldjuk azokat a különböző problémákat, amelyekkel egy kevésbé fejlett országnak szembe kell néznie. Nem félünk ettől a kifejezéstől: kevésbé fejlett, mert ez ránk nézve nem sértő, minthogy az imperializmus nem ipari országot, hanem egy gazdaságilag fejletlen országot hagyott ránk."

Fidel Castro megemlékezett arról a szoros kapcsolatról, amely a vezetők és a nép között kialakult. "Véleményem szerint – mondotta – ez azt bizonyítja, hogy a forradalmi vezetők és a nép jól megértik egymást. Tisztában vagyunk azzal, hogy mit teszünk és miért. Nem arról van szó, hogy mi, a forradalom vezetői kispolgárok vagyunk, bár nem tagadjuk kispolgári származásunkat. Nem osztályszármazásunkra vagyunk büszkék, hanem az ember forradalmi öntudatának fejlődésére."

Ezt követően beszélt az imperialista propagandáról, amely szerint a kubai politikában változás következett be, "Kuba új politikájáról" beszélnek. Határozottan tagadta ezt a feltételezést. "Valójában a forradalom kezdettől fogva változatlan politikát folytat" – mondotta. A lényeget illetően ez kétségtelen. Mindig is nemzeti szuverenitás állt a kubai politika középpontjában. De a változó körülmények sokféle "korrekcióra" késztették ezt a politikát; sokféleképpen kellett képviselni, érvényesíteni ezt a legfontosabb célkitűzést. Nem is beszélve arról, hogy a forradalom különböző szakaszaiban milyen sokféle feladat megoldásával kerültek szembe a forradalmi erők.

Az említett gondolatsorban mindenesetre van még egy említésre méltó megállapítás. A gyűlésen részt vevő küldöttek felé fordulva Fidel Castro kijelentette: "Uraim, valamit meg kell mondani teljes bizalommal, becsületességgel és szilárdsággal: országunk soha semmilyen okból – legyenek azok történelmi, földrajzi, hazafias, forradalmi vagy erkölcsi okok – nem fog egyezségre jutni az imperializmussal."

A továbbiakban új összefüggésben ismét szóba hozta a kivándorlás ügyét. Az imperialista propaganda néhány állítására reagálva Castro elmondotta: valóban sokakat elbocsátottak az állásukból azok közül, akik beadták kivándorlási kérelmüket. Ez a döntés azokat érintette, akik nem termelőmunkát végeztek, s főleg azokat, akik valamilyen vezetői munkakörben tevékenykedtek. Nekik sem lesz azonban az átmeneti időszakban megélhetési gondjuk. Fizikai munkát vállalhatnak; semmi akadálya például annak, hogy erre az időre elmenjenek nádat vágni. Akinek egészségi állapota ezt nem teszi lehetővé, az folyamodjon a belügyminisztériumhoz, s annak hozzájárulásával megfelelő segélyben részesülhet elutazásáig. Egyébként is: jobb, ha az amerikaiak egy szót sem szólnak erről a témáról. Kuba felajánlotta a lehetőséget, hogy kész légi járatokon kiengedi az országból 10-12 ezer embert havonta. Az Egyesült Államok határozta azonban meg a "kvótát"; ha tehát a kivándorolni vágyóknak hónapokig kell várniuk az utazásra, akkor azt köszönjék az Egyesült Államok kormányának, jenki barátaiknak.

Az előző év hazai sikereiről megemlékezve a beszámoló számot adott arról, hogy a köztársasági elnök, Osvaldo Dorticós által vezetett tervező junta irányítása alatt sokat javult a munka szervezettsége. Hatalmas lépést tett előre az ország a cukortermelés fokozásában. A termőterület közel 30 százalékkal növekedett 1964-hez képest. 1965-ben több mint 6 millió tonna cukor termett, s ez minden idők egyik legjobb termése. Óriási fejlődés következett be a gyümölcs –és főleg a zöldségtermelésben is, az 1965-ös termés csaknem kétszerese az előző évinek. Ez nagyobbrészt a termőterület bővítéséből származik, de a hozamok is nagyot nőttek, megközelítőleg 40 százalékkal.

Az előző esztendőben jelentős előrelépés történt a fegyveres erők fejlesztésében, a hadsereg modernizálásában. Így lesz ez a jövőben is. "Az előttünk álló jó néhány évben minden kétséget kizáróan védelmünk erősítésének politikáját kell rendületlenül és szakadatlanul folytatnunk... forradalmi állam vagyunk, amely a jenki birodalom tőszomszédságában helyezkedik el. Olyan kontinenshez tartozunk, ahol a néptömegek öntudata ébredezik, ahol a forradalmi szellem erjed és erősödik, olyan kontinenshez, amely fokozatosan és egyre inkább csatlakozik a forradalomhoz... amelyet meg fog rázni a forradalom vihara."

E könyvben nem lehet feladatunk e nemzetközi tanácskozás vitáinak, a több tucat határozat szövegének ismertetése. Figyelmünket a kubai törekvésekre kell irányítani, amelyek – ez mindenesetre eleve megállapítható – összhangban voltak a résztvevők túlnyomó többségének szemléletével. E törekvések abszolutizálása ellen még leginkább a latin-amerikai kommunista pártok egyik-másik képviselője lépett fel.

Az értekezleten 82 ország küldöttsége vett részt: Afrikából 28, Ázsiából és Latin-Amerikából 27-27 ország képviseltette magát. A "nemzeti küldöttségek többsége "vegyes" összetételű volt: többféle áramlat, mozgalom tagjai szerepeltek bennük. Éppen ezért nem kis nehézséget okozott az egyes delegációk álláspontjának egyeztetése.

Havannába érkezett még megfigyelői státussal is néhány küldöttség. Ebben a minőségben volt jelen néhány szocialista ország delegációja (bolgár, csehszlovák, magyar, lengyel, román és NDK), különböző ázsiai és afrikai kontinentális szervezetek képviselete, valamint a Béke-világtanács, a Nők Demokratikus Szövetsége, a Szakszervezeti Világszövetség, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség és a Nemzetközi Diákszövetség küldöttei.

Az értekezletet a Kubai Köztársaság elnöke nyitotta meg. Köszöntötte a három kontinens felszabadulásáért harcolók találkozóját. Megemlékezett mindazokról a feladatokról, amelyek e népek számára sürgetőek. Az imperializmus globális stratégiájával kell szembeszállni – mondotta. – Az imperialista erőszakkal ingadozás nélkül szembe kell állítani a népek jogát a forradalmi erőszakra.

A tekintélyes kubai politikus kijelentette: "Nem hisszük, hogy Kuba a világ forradalmi központja." Kuba egy kis ország, mindössze hétmillió lakosa van, de teljes világossággal szeretné leszögezni, hogy e nép forradalmi energiájával számolni lehet. Fidel Castro szavait idézte: "Minden forradalmi mozgalom, a világ bármely részén, számolhat Kubával, az ő határozott és feltétel nélküli támogatásával." Most különösen szükség van a szolidaritásra. S Kuba kész az áldozatokra.

A kubai delegáció hivatalos beszámolóját Osmany Cienfuegos, a Központi Bizottság tagja, a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának elnöke tartotta meg. Beszédében több vonatkozásban is visszautalt a Második Havannai Nyilatkozatra, az ott kifejtett – a fejlődő térségben végbemenő forradalmak feladataival, jellegével kapcsolatos – elvekre.

A kubai politikus megállapította, hogy a fejlődő térségek számos országában adottak a forradalom feltételei. Mégis nagyon fontos a forradalmi tudatosság. A tudatos elemek kell hogy élére álljanak egy antiimperialista, antifeudális, latifundium- és oligarchiaellenes nemzeti forradalomnak. Idézte a kubai forradalmárok leggyakrabban hangoztatott jelszavát: "Minden forradalmár kötelessége forradalmat csinálni."

Ezt követően a Trikontinentális Értekezlet megkezdte munkáját. A tanácskozások többsége szekciókban, munkabizottságokban folyt. Ez lehetővé tette, hogy a rendelkezésre álló idő alatt nagyszámú határozat szövegét kidolgozzák. Az általános jellegű nyilatkozattal együtt 65 dokumentumos hagytak jóvá többek között a nemzetközi szolidaritásról, a békés egymás mellett élésről, a külföldi területeken levő katonai támaszpontokról, az Egyesült Államokban élő afro-amerikaiak emberi jogairól, a nyugatnémet imperializmusról, Dél-Afrikáról, Vietnamról, Angoláról, Indonéziáról, a Dominikai Köztársaságról, az Amerikai Államok Szervezetéről, az imperializmus ideológiai és kulturális behatolásáról, az egészségügyről, a társadalombiztosításról, a nemzeti káderek képzéséről stb. stb.

A Trikontinentális Konferencia Általános Nyilatkozata abból a feltételezésből indulva határozta meg a teendőket, amely szerint: "Az általános világhelyzet kedvez a forradalmi harc fejlődésének és az elnyomott népek antiimperialista harcának." A dokumentum megállapítja, hogy az imperializmus önként sohasem mond le elnyomó, intervencionalista, kizsákmányoló politikájáról. Most különösen az válik fontossá, hogy a legjelentősebb imperialista erő, a jenki imperializmus ellen egyesítsék a három kontinens népeinek küzdelmét.

Ha az értekezlet legfőbb eredményeit akarjuk összegezni, főleg három dolgot kell hangsúlyoznunk. Az első és a legfontosabb eredmény abban ragadható meg, hogy – noha három földrész képviselői vettek részt az értekezleten, akik ráadásul nagyon is különböző filozófiai nézeteket vallottak – a küldöttek közös antiimperialista álláspontot képviseltek, s az alapvető célkitűzésekben közös nevezőre jutottak. A második és a harmadik fontos döntés szervezeti jellegű eredmény. Határozatot hoztak a trikontinentális erők állandó szervezetének létrehozásáról, amelynek irodája e határozat szerint a következő években Havannában működik. A latin-amerikai országok küldöttségei külön is megállapodtak abban, hogy az antiimperialista harc sikeresebb koordinációja érdekében megalakítják a Latin-amerikai Szolidaritási Szervezetet (spanyol rövidítése: OLAS), amelynek állandó irodája ugyancsak Havannában lesz, s döntöttek arról is, hogy a következő esztendőkben összehívják az OLAS első kongresszusát.

Január 15-én Fidel Castro nagy beszédet mondott. Valójában ez volt a trikontinentális tanácskozás záróaktusa. Gondolataiból itt csak azokat a vonatkozásunkat emeljük ki, amelyek a legszorosabban kapcsolódnak a kubai forradalom fejlődéséhez, a kubai kormány politikájához.

Az indokínai háborúval kapcsolatban a következőket közölte: "...bár Kuba kis ország, lehetőségeinkhez képest készek vagyunk hozzájárulni Kambodzsa védelmi képességeinek erősítéséhez, és ha az általuk megfelelőnek tartott helyzetben hozzánk fordulnak, mindig készek vagyunk erre a hozzájárulásra. Ugyanez a készségünk vonatkozik Laoszra, Észak- és Dél-Vietnamra is. Kis állam vagyunk, egy imperialista birodalom határához közel. Fegyvereink elsősorban védelmi fegyverek, de forradalmár harcosaink készek a világ bármely részén harcolni az imperializmus ellen... nagy a világ, és mindenütt tevékenykednek az imperialisták, a kubai forradalmárok számára pedig az imperializmus elleni harc csatatere az egész világ. Dicsekvés nélkül leszögezzük, hogy mi így értelmezzük internacionalista kötelezettségünket."

A továbbiakban a kubai vezető arról beszélt, hogy Latin-Amerika számos országában adottak a feltételek a fegyveres harc kibontakoztatásához. Bizonyos ideje ilyen harc folyik Venezuelában, Peruban, Kolumbiában és Guatemalában. Itt nem egy, két vagy három népnek kell harcolni ily módon. A körülmények, itt jobban, mint másutt, megkövetelik a közös stratégiát.

Mivel az úgynevezett Guevara-ügy meglehetősen sok problémát okozott, Fidel szükségesnek tartotta, hogy erről is beszéljen. Kijelentette: még mindig nincs itt az ideje a közvélemény mindenoldalú tájékoztatásának. Az viszont ismert, hogy Che – aki a mexikói száműzetésben csatlakozott a kubai forradalmárokhoz – "Az első naptól kezdve mindig hangoztatta azt az elhatározását, hogy amikor Kubában véget ér a harc, követi más helyekre szólító kötelességének szavait. Mi mindig biztosítottuk: semmiféle állami vagy nemzeti érdek nem késztet majd arra, hogy kérleljük, maradjon országunkban és mondjon le kívánságáról, kötelessége, hivatása betöltéséről. Ígéretünket híven be is tartottuk."

Rátérve az értekezleten kibontakozott vitára, a kubai vezető kijelentette, hogy az igen tanulságos volt. Az egyes népek képviselői ismertették saját kritériumaikat. Ezeket fontos megismerni. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy az egyes népek erejüktől, országuk nagyságától, gazdasági fejlettségüktől függetlenül képesek kifejezni saját meggyőződésüket. A vita azonban azokra a témákra összpontosul, amely a harcban álló népeket közvetlenül foglalkoztatja.

Noha ismeretes volt, hogy a Trikontinentális Értekezlet előkészítése során bizonyos nézeteltérések merültek fel Kuba és a Kínai Népköztársaság képviselői között, nem kis meglepetést okozott, hogy a január 2-án megrendezett nagygyűlésen Fidel Castro nyilvánosságra hozta a két ország kereskedelmi kapcsolataiban keletkezett nézeteltérést.

A kubai miniszterelnök ismertetését azzal kezdte, hogy bejelentett: "Van egy termékfajta, amelyben az idén szűkölködni fogunk, mégpedig tőlünk független okokból. Ez a termékfajta a rizs." Ezt követően közölte, hogy megmagyarázza az okokat.

A beszédben Fidel Castro részletesen nyilatkozott a két ország közötti korábbi áruforgalomról, a szerződések tartalmáról, és főleg a frissen keletkezett véleménykülönbségről. A kubai elképzelések szerint a két ország kereskedelmi kapcsolatának 1966-ban tovább kellene növekednie. Saját tervükben 110 millió peso exportot és 140 milliós importot irányoztak elő. Most is, mint korábban, lényegében rizst kívántak vásárolni cukorért. A kínai fél ezzel szemben közölte, hogy még az előző évben leszállítottal azonos mennyiségű rizs szállítására sem tud ez évre kötelezettséget vállalni, s csak (az 1964-es szintnek megfelelő) 135 ezer tonna rizs szállítását vállalta. Kína ezt egyrészt a Vietnamnak nyújtandó növekvő segéllyel indokolta, másrészt azzal, hogy most szükségessé vált a stratégiai tartalék képzése e termékből is. A kubai vezető említést tett árproblémákról; eszerint a kubai kezdeményezés Kína számára is igen előnyös cserét eredményezett. Hiszen a két országban a saját hagyományos termékük előállítása jóval olcsóbb, mint másutt; eszerint alakultak az árak is, így a csere a komparatív előnyök kihasználását eredményezte volna.

Kuba – mondotta Fidel – elismeri Kína érveit. "Soha semmilyen ellenvetést nem teszünk ezzel szemben, különösen ha Vietnamra hivatkoznak, mert készen állunk arra, hogy a vietnami népnek ne csak cukrunkat, de vérünket is odaadjuk..." Ugyanakkor hivatkozott arra, hogy milyen súlyosan érinti Kubát az amerikai gazdasági blokád, és – tekintetbe véve azt is, hogy mennyire kedvező volt az előző évi kínai rizstermés – indokoltnak tartotta, hogy a két ország kereskedelmi forgalma növekedjék.

Nem telt el egy hét, amikor a Kínai Népköztársaság "felelős tisztviselője" válaszolt az Új Kínai Hírügynökség tudósítójának kérdéseire, s válaszaiban számos, a Fidel beszédben elhangzottaktól eltérő információ is napvilágot látott. A lényeg azonban az, hogy a kínai fél szerint a szocialista országok kölcsönös kereskedelmükben támogatják egymást, de egyúttal saját szükségleteiknek, lehetőségeiknek megfelelő cseréket bonyolítanak le. És sűrűn előfordul két ország kereskedelmi kapcsolatában, hogy az egyik nem képes kielégíteni a másik szükségleteit. A nemzetközi kereskedelem volumenében beállott ingadozások pedig teljesen szokványosak. A Kubába irányuló forgalom előző évi igen nagy méretű növekedésének fenntartását nem írja elő semmiféle nemzetközi megállapodás. Különben is – nyilatkozott a kínai fél – a Fidel által tett nyilvános bejelentés idején a két ország kereskedelmi küldöttsége még tárgyalásokat folytatott e témában is, így az ünnepi beszéden elhangzott közlés "meglehetősen elgondolkoztató".

Február másodikán a Granmában, Kubai Kommunista Pártja lapjában megjelent Fidel Castro nyilatkozata, amelynek bevezetőjében kijelentette; "A Kínai Népköztársaság kormánya visszaélt a kubai nép jóhiszeműségével." E dokumentumból nem azon pontok érdemelnek elsősorban figyelmet, amelyek a két ország kereskedelmével, az eltérő értelmezéssel kapcsolatosak. Fontosabbak az általános politikai jellegű megállapítások.

Ezekben nem kevesebbről esik szó, mint arról, hogy a kínai kormány de facto csatlakozott az amerikaiak által Kuba ellen szervezett kereskedelmi blokádhoz. Továbbá: "Sohasem gondoltuk, hogy a kínai kormány mint rejtett tőrt fenntartotta magának azt a jogot, hogy teljesen egyoldalúan és mindenféle figyelmeztetés vagy előzetes megvitatás nélkül, tetszése szerint értelmezze beleegyezésének érvényességi határát – éppen abban a pillanatban, amikor országunk nem volt abban a helyzetben és nem rendelkezett eszközökkel ahhoz, hogy a rizst más piacokon szerezze be." Vagyis – mint a továbbiakban a kubai miniszterelnök hangoztatta – "megértettük a kínai fél nyilvánvaló zsaroló magatartását külkereskedelmi téren."

A két ország közötti nyílt polémia később még élesebbé vált: felölelte a kereskedelemtől igen távol álló politikai és ideológiai érveket is. Néhány megállapítást azért is indokolt felidézni, mert az 1960-as években Kuba nem egy helyről kapott olyan kritikát, miszerint a kubai politika "kínai érveket visszhangzott". Hogy mennyire nem így volt, az köztudomású, sőt éppen ekkortájt éleződtek ki a két ország közötti véleménykülönbségek.

Fidel Castro 1966. március 13-i beszédében megemlítette, hogy a Kínai Népköztársaságot meglátogató egyes latin-amerikai küldöttek "az alábbiakat hallhatták a forradalom rágalmazóitól: sajnálatos, hogy a kubai háború nem tartott hosszú évekig, mert akkor jobban elmélyült volna népünk forradalmi öntudata. – Ez az állítás mindenekelőtt nagy hazugság, mert népünk forradalmi öntudata szünet nélkül fejlődött... Azonkívül ez az állítás mélységesen erkölcstelen, mert ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk: sajnálatos, hogy nem volt több halott, mert akkor nagyobb lenne az öntudat. Ez az állítás erkölcstelen, mert magában rejti a népek és a forradalmárok vérének mélységes lebecsülését..."

A kubai forradalom vezetője ezt követően még keményebben fogalmazott: azokról a "korifeusokról", "selejtforradalmárokról" beszélt, akik soha nem adtak le egyetlen lövést sem. Úgy emlegette őket, mint akik "papírforradalmárok, elméleti forradalmárok", mint akiket le kell leplezni.

Fidel Castro emlékeztetett arra, hogy hazájában elfogadtak egy "precedens nélkül" törvényt; e szerint Kubában tilos bármely élő vezetőről utcát, várost, falut, gyárat, állami gazdaságot elnevezni, szobrot felállítani és a vezetők fényképeit az irodákban kitenni. "Felszólítom a Kínai Népköztársaság vezetőit, fogadjanak el hasonló törvényt országukban."

A beszédben végül szó esett az imperialisták által szervezett agressziókról, különösen a Vietnam ellen indított amerikai támadásról. A kubai vezető határozottan azt az álláspontot képviselte, hogy a szocialista tábor egységével le kell győzni a jenki agresszorokat Vietnamban. Emlékeztetett arra a kubai álláspontra, hogy félre kellett volna tenni a nézeteltéréseket a szocialista országok között. Igaz, sok mindent meg kell vitatni – mondta –, de ezeket most, az agresszió idején félre kellene tenni és "megadni minden támogatást a légvédelem megszervezéséhez". Ha bármely szocialista országot imperialista támadás ér, akkor legyenek bármilyen ellentétek is közöttük, tudniuk kell azokat félretenni – fejtegette Castro, és így folytatta: – Az ellenség fenyegeti Kínát is, de "az imperialisták félnek a Kínával való hagyományos háborútól, és félnek a Szovjetunióval való atomháborútól. Más a helyzet Kubával. Tudják, hogy nem tudjuk katonák millióit mozgósítani hogy nem rendelkezünk atomfegyverekkel, ezért az Egyesült Államokban állandóan akad, aki ...Kuba megtámadását javasolja".

Az egész fejtegetésen végigvonul, hogy a két ország, Kuba és a Kínai Népköztársaság között kereskedelempolitikai és elvi nézeteltérések keletkeztek. De kitűnik, hogy ezek – legalábbis kubai részről – nem homályosították el a közös érdeket, az imperializmus elleni harc ügyét.

1966 második felében egy másik polémia váltott ki nagy érdeklődést Kubában és természetesen egész Latin-Amerikában. Külön tanulmányt igényelve a Fidel Castro és Frei, az akkori chilei elnök között kibontakozott nyilvános vita valamennyi jelentős epizódjának áttekintése.

Ez a vita már csak azért is tanulságos, mert az előző éviekben meglehetősen jó viszony alakult ki a két "testvér ország" között, Chile kormánya rendszerint mérsékelt, Kuba számára kedvező álláspontot képviselt a szélsőséges amerikai törekvésekkel szemben. 1964-ben pedig Frei került ki győztesen az elnökválasztási küzdelemből, s a Kereszténydemokrata Párt, amelynek vezetője volt, egy átfogó burzsoá reformpolitika megvalósítását szorgalmazta. Valójában éppen ezért bontakozott ki éles vita a kubai és a chilei kormány között.

Az amerikai kormányzat ez időben úgy tekintett Chilére, hogy az példa lehet a fejlettebb demokratikus hagyományokkal is rendelkező latin-amerikai országok számára; olyan példa, amely alkalmas lehet rá, hogy a "kubai alternatívával", a forradalommal szemben egy "vonzó polgári alternatívát" képviseljen. A chilei elnök örömmel fogadta ezt az amerikai elképzelést. Így hát óhatatlanul felszínre kerültek a "vetélkedés" elemei a két ország – főleg a két kormány – viszonylatában.

Fidel Castro először 1966. július 26-i beszédében tért ki részletesebben a chilei problémára. A Frei-féle kormányt mint az imperialisták "kirakatkormányát" említette Bírálata – mondotta Castro – e lakájszerep leleplezését célozza. A chilei kormány képtelen szembeszállni az imperialista érdekekkel; Frei nem volt hajlandó rendezni Kuba és Chile diplomáciai kapcsolatát. Nem hajlandó kereskedni Kubával; még élelmiszer és más fontos termékek Kuba részére való eladásához sem járul hozzá.

A beszédben szó esett Chile és más szocialista országok kapcsolatáról is. Fidel elismerte, hogy minden szuverén ország kormánya maga dönti el, kivel tart fenn kereskedelmi kapcsolatot, kinek ad hiteleket. Ehhez azonban hozzátette: "Nekünk is jogunk van olyan véleményt hangoztatni, amelyet jónak tartunk. Kötelességünk figyelmeztetni a szocialista országokat Frei képmutatására, kacérkodására; mert a prostituált nem válik erkölcsössé azzal, hogy kacérkodásai egyikére figyelmet fordítanak." Minthogy a chilei kormány részese a Kuba-ellenes amerikai politikának, a kubaiak joggal érzik magukat megbántva, megsértve minden olyan országtól, amely műszaki és gazdasági segítséget nyújt Frei rendszerének.

Ezt a gondolatmenetet folytatva a kubai vezető kijelentette, hogy a szolidaritás érdekében nem elegendő szolidaritási gyűléseket tartani. "Sajnos előfordul, hogy a szocialista országok tévednek, de nem kell vádolni őket sem ezekért, sem az álforradalmárok hibáiért, akik tanácsokat adnak nekik. Nem tudom, Chile esetében van-e ilyen jellegű tanácsadás, sőt azt sem tudom, hogy mi erről a chilei baloldal véleménye. Nagyon érdekes lenne megtudni a chilei baloldal véleményét arról, hogy szabad-e műszaki segítséget adni Frei úr imperialistabarát kereszténydemokrata rendszerének vagy sem?"

Alig egy hónap múlva ismét szó esett mindezekről a témákról. Hiszen Chile kapcsán a konkrét probléma mellett már általában a baloldali politikát, a szocialista országok külpolitikáját, a külgazdasági kapcsolatát is bírálat érte...

Az érdekelt szocialista országok kormányai nemcsak azt tették nyilvánvalóvá, hogy szuverén joguk eldönteni egy harmadik országgal való kapcsolatuk tartalmát, jellegét. Azt is megvilágosították, hogy amely ország ipari terméket – főleg gépi berendezéseket – értékesít, azt szinte minden esetben valamilyen hitelformával egybekapcsolva valósítja meg. A világkereskedelem normáit pedig ilyen esetben aligha lehet figyelmen kívül hagyni.

Közben megszületett két másik reakció is a kubai felvetésre. Frei, kormánya nevében, felhívást intézett Kubához: e szerint abban kellene összemérni a két kormány erejét, melyik tesz többet népéért.

Fidel Castro a chilei kihívásra válaszolva két dologra szólította fel a chilei elnököt. Az egyik: szerezze vissza Chile nyersanyagait, államosítsa az amerikai vállalatokat. A másik: hívjon egybe egy olyan munkakongresszust mint amelyen Fidel válasza elhangzott.

Ezt követően a kubai politikus igen élesen bírálta az időközben Kubában járt chilei kommunista politikust, Orlando Millast, aki Fidel szerint téves álláspontot foglalt el a két ország viszonyának kérdéseiben. Valójában arról volt szó, hogy a chilei kommunisták tudomásul vették a baloldali erők vereségét az 1964. évi elnökválasztáson, és most ellenzékből harcoltak a kereszténydemokraták által beígért reformok végrehajtásáért. A chilei kommunisták tudták, hogy Frei a burzsoázia képviselője, de magatartásukat az a központi bizottsági határozat határozta meg, amelyet a választás után fogadtak el. Ebben – többek között – a következők olvashatók: "Magatartásunk kifejezetten aktív és alkotó kell legyen... állandóan a népi mozgalom céljaira kell összpontosítani a figyelmet... Minden reform, minden követelés, amelynek teljesítését el lehet érni Frei úr kormányzatának fennállása idején, a nép eredménye lesz, és mint ilyent, habozás nélkül el fogjuk ismerni."

Az elmondottak világosan jelzik, hogy a chilei-kubai nézeteltérés több volt, mint a két kormány közötti véleménykülönbség.

Hiábavaló olyan kézikönyvet keresni Kubában, amelyben összefoglalva fellelhető a szocializmus és kommunizmus építésének koncepciója. A fejlemények idáig nem jutottak el. (Különben is, a kézikönyvek ellen sokféle bírálat hangzott el, többek között Fidel Castro részéről is.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem körvonalazható ez a törekvés, amelynek lényegét már a párt 1965 októberi ülésszaka kapcsán jeleztük.

A legtöbb útbaigazítást most is Fidel Castro beszédei adják; mellettük a rendeletek és néhány tanulmány adnak támpontot.

Fidel Castro igen részletesen foglalkozott a jelezett koncepcióval az 1966. május elsején elmondott beszédében. Mi sem látszik célszerűbben, mint a lehető legteljesebben megismerkedni ezzel a legautentikusabb forrással.

A kubai vezető élesen kikelt itt a "formulák" ellen, az élet követelményeinek fokozott figyelembevételét szorgalmazta. Gondolkodásának mikéntjét jól érzékelteti az általa említett gyakorlati példa. Megkérdezte, mit kell tenni abban az esetben, amikor adva van egy hétgyermekes özvegyasszony, akinek gondoskodnia kell családjáról. Noha a példa extrém, ilyen is előfordul. Ez esetben is többféle választási lehetőség van. A kubai állam azonban nem engedheti meg, hogy a gyerekek mezítláb, hiányosan táplálkozva, angolkórosan nőjenek fel csak azért, mert a fizetést az asszony képességeihez szabjuk. Ez esetben nemcsak az asszony és a gyermekek járnának rosszul, hanem a társadalom is vesztene, hiszen abban érdekelt, hogy egészséges állampolgárok nőjenek fel.

Az elmondottak alapján Fidel arra a következtetésre jut, hogy "egyetlen formulát sem lehet szó szerint alkalmazni". Ez természetes. De a példában inkább a szociálpolitika szerepéről van szó semmint az elosztás szocialista elvéről. Az idézett szövegrész viszont éppen arra hivatott Fielnél, hogy ez utóbbit újraértelmezze. Ez világossá válik akkor, amikor Fidel a dolgozó ember esetében elismeri – átmeneti érvénnyel – a munka szerinti elosztás elvét, de meggyőződése szerint a gyermekek, az öregek, a betegek esetében már nem erről van szó: számukra a társadalom a kommunista formulát, a szükségletek szerinti elosztást kell hogy biztosítsa.

Mielőtt azonban jobban elmerülnénk a most kialakuló felfogás részleteiben, tovább kell időznünk az általános szemléleti kérdések értelmezésénél, Fidel azt hangsúlyozza, hogy miközben az ipari technika, általában a tudomány hatalmas fejlődésen ment át, a társadalomtudományok elmaradtak a fejlődésben. S különösen fontossá vált, hogy a fejlődő térségben előrelépés következzen be a társadalomtudományban.

Ezt követően igen fontos, elgondolkoztató megállapítást fogalmaz meg: "Úgy véljük, hogy a szocializmus építésének és a magasabb rendű társadalom felé való haladásnak, mint amilyen a kommunizmus, szükségszerűen meg kell legyenek a törvényei és módszerei, és ezek természetesen semmiképpen sem lehetnek ugyanazok, mint a tőkés társadalom módszerei. Úgy gondoljuk, hogy ezeknek a módszereknek és törvényeknek nem vak törvényszerűségen vagy automatikus szabályozásán kell alapulniuk. Úgy hisszük, hogy a népeknek előrelátó képességük alapján egyre inkább uralkodniuk kell a tervező, a termelési eljárásokon, parancsolni és uralkodni kell a törvényeken, és nem azok játékszerévé lenni."

Később kinyilvánítja az új utak keresésének jogát. Hangsúlyozza: "mi tiszteletben tartjuk mások gondolkodásmódját, mindenki úgy építi a szocializmusát, a kommunizmusát, ahogy kedve tartja", mégis megfogalmaz egy kritikai megjegyzést, amely – megnevezés nélkül, de félreérthetetlenül – az európai szocialista országokban meghonosodott elméleti felfogást veszi célba. "Megtörténhet – olvasható Fidel Castro 1966. augusztus 30-án elmondott beszédében –, hogy egy ország azt hiszi, a kommunizmust építi, s valójában a kapitalizmust építi."

Ezután egy másik, nem kevésbé fontos témakörre áttérve: a szocializmus, illetve a kommunizmus egy országban való felépíthetőségéről szintén a május 1-ei beszédben esett szó. Az előbbi vonatkozásban Fidel válasza egyértelműen: "igen". A kommunista társadalom építésében is előre lehet jutni egy országban – mondja. – "A kommunizmust azonban mint a teljes bőség formuláját nem lehet megvalósítani egy országban, a gyengén fejlett világgal körülvéve, annak veszélye nélkül, hogy az eljövendő években, akaratuk és kívánságuk ellenére, a mérhetetlenül gazdag népek azon ne vegyék észre magukat, milyen mérhetetlenül szegény népekkel kereskednek. Népek a kommunizmusban és népek »ágyékkötőben«."

E kérdésben is megfogalmazza a sajátos kubai álláspontot. E szerint a legközelebbi jövőben arra kell törekedni, hogy a nép élelmezésében elérjék a kielégítő szintet, valamint hogy biztosítsák az állampolgárok fizikai és szellemi fejlődését, lakás- és egészségügyi szükségletét. "Nem sok kell ahhoz, hogy ezt elérjük." Az ország erőforrásai, egy kevés technikai segítség és munka révén ezt elérjük." Az ország erőforrásai, egy kevés technikai segítség és munka révén ez gyorsan elérhető – mondja Fidel, s így folytatja: – Ezt elérve "nem tartjuk majd célunknak azért harcolni, hogy mindegyikünknek gépkocsija legyen, inkább arról gondoskodnánk, hogy a nálunk elmaradottabb országokban minden családnak legyen egy ekéje... mostantól fogva arra neveljük népünket, gyermekeinket, hogy holnap, amikor már kielégítettük ezeket a szükségleteinket, a célunk ne a gazdagság, hanem elsősorban az legyen, hogy segítjük a mögöttünk haladó népeket... Népünket az internacionalista kötelesség szellemében neveljük, hogy tíz éven belül ebben az országban senki se legyen, aki azt mondja: azért nincs több, mert másoknak segítünk. Azt akarjuk, hogy olyan típusú embereink legyenek, akik inkább készek elvonni maguktól, hogy adjanak, semmint másoktól elvegyenek valamint... E szellem hiányában senkit sem lehet marxistának-leninistának nevezni..."

Ha valaki figyelmesen tanulmányozza a szocializmus és kommunizmus párhuzamos építésének koncepcióját, az a meggyőződés alakul ki benne, hogy annak középpontjában a nevelő tevékenység áll. S e nevelés célja egy olyan erkölcsi tulajdonsággal felruházott embertípus kialakítása, aki közösségi szemléletű, mentes az egoizmus minden megnyilvánulásától, érdekeit önként alárendeli a nagyobb közösség érdekeinek; aki elsősorban a nemzeti közösség érdekeit tartja szem előtt, de mindinkább vállalja a szocialista világforradalommal együtt járó áldozatokat is. Ez az új embertípus tudatosan képezi magát "szakember-forradalmárrá"; ért a fegyverek kezeléséhez; ismeri a forradalmak tapasztalatait; elszánt ellensége a nemzetközi imperializmusnak.

Az 1960-as években egy ilyen igényű nevelési eszmény tört utat a kubai társadalmi élet minden területén. Kísérletek kezdődtek az oktatási rendszer új formákkal való gazdagítására, ilyen szellemben alakultak át a politikai oktatás anyagai; és e szemléletnek rendelődött alá a gazdasági élet irányítása is.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy eddig is már-már hadi kommunista jellegű gazdaság 1960-as évek második felében a szó igazi értelmében azzá is vált; de ez alkalommal nem a tényleges történelmi kényszer "parancsa", hanem a világforradalom menetének, követelményrendszerének sajátos kubai értelmezése miatt. Nem ideiglenes "rendszabályként", hanem azért, mert a kubai vezetőknek meggyőződésük volt, hogy ezzel a törekvéssel rátaláltak az egyedüli helyes útra.

Kíséreljük meg most a leghitelesebb korabeli források, állásfoglalások felidézésével bemutatni, hogyan jelent meg ez a központi kérdés a szocializmus és kommunizmus egyidejű építésének kubai felfogásban.

Ezekben az években tervek készültek a gyermekek, az ifjúság komplex nevelésének megoldására. A kubai kormány felfogását, elvárásait 1967. január 28-án, a fiatalok neveléséről tartott beszámolójában fejtette ki Fidel a legpontosabban. Ebből kiderül, hogy az állam magára kívánja vállalni a gondoskodást minden gyermekről. Életüket tökéletesen megszervezi majd: kora reggel mennek az óvodába és estefelé térnek haza. "Elérve az első osztályos korhatárt, egész életük az iskola körül lesz megszervezve. Ott fognak tanulni, sportolni, étkezni. Hétfőn elmennek, és pénteken vagy szombaton hazatérnek,...egy cseppet sem kételkedünk, hogy a gyermekek sóvárogni fognak a hétfő eljöveteléért, hogy iskolába mehessenek, mert ott minden lehető kedvezményt megkapnak, teljes ellátást, örömteli és vonzó életet. Nem lesznek unalmas óráik, azaz nem lesz alkalom arra, hogy csavarogjanak és rossz szokásokat vegyenek fel, ...értelmi, fizikai és társadalmi nevelést kapnak. Megtanulják a legjobb eszméket. Az iskola felkészíti őket az életre." A kubai forradalom vezetője ki is mondja, hogy ez a felfogás szoros kapcsolatban van a szocializmus és kommunizmus egyidejű felépítésének formáiról vallott kubai elképzelésekkel.

Fidel ugyan nem hivatkozik Ernesto Che Guevara nézeteire, de lényegében az általa is vallott elképzeléseket fogalmazta meg. Hangsúlyozta: a forradalom győzelme időszakában élő nemzeték még a kapitalizmus eszméinek, módszereinek hatása alatt nevelődött. A forradalom a múlt eszmei maradványainak nagy részét kiirtotta ugyan a nép gondolkodásából, "de egészében a forradalommal együtt felnövő új nemzedék érintetlen gondolkodása az, amelyre legkevésbé voltak hatással ezek az eszmék, és amely a legtisztábban teszi magáévá a forradalmi eszméket..."

Az ifjúság nevelésének vázolt nagyvonalú programjához szervesen kapcsolódott a rendkívül kiterjedt ösztöndíjrendszer. Ennek méretei – a lakosság számához viszonyítva – minden más ország korábbi elképzelését felülmúlták. A megfogalmazott célkitűzés így összegezhető: a lehető leggyorsabban felszámolni a város és falu közötti kulturális különbségeket, a parasztgyermekeket sújtó hátrányos körülményeket, katonai fegyelemmel és kiképzéssel összekapcsolva nevelni az ifjúságot, s a bentlakásos rendszer pedagógiai lehetőségeinek maximális kihasználásával tömegesen képezni a forradalmi szellemű kádereket, szakembereket.

Az ösztöndíjrendszert hamarosan kiterjesztették a következő oktatási formákra: általános iskola (itt iskolavárosokba tömörítették a parasztgyerekek növekvő hányadát), alsó fokú középiskolai oktatás, tanítóképzés, technológiai középiskolák, nyelviskolák, népművelő iskolák, ápolónőképzés, halászat, hajózás. A felsőoktatásban elsősorban az orvostudományi és a mezőgazdasági karok diákjai részesültek ez időben ösztöndíjas-ellátásban.

Az ösztöndíjasok szállást, étkezést, orvosi ellátást kaptak, s havonta egyszer lehetőséget és költségtérítést, hogy családjukat meglátogassák. Az egyetemisták ezenkívül havi 5 peso zsebpénzt is kaptak. A családfenntartó diákok további 90 pesót kaptak, csakúgy, mint a nős ösztöndíjasok, s ha gyerekük született, akkor havi 150 peso ellátmányban részesültek. A nős hallgatók részére külön szálláshelyet rendeztek be.

A bentlakásos tanulók száma valamennyi oktatási szinten 1969-ben meghaladta a 244 ezret. Emellett 160 ezren fél internátusi ellátásban részesülte, vagyis egész napos foglalkoztatást és étkezési lehetőséget az iskolában biztosítottak számukra. A szigorú jegyes ellátás közepette az ösztöndíjasok a lakosság egészénél jobb összetételű és magasabb fejadagot kaptak.

Az új ember nevelésének koncepciója azonban nemcsak az ifjúság nevelését foglalta magában, hanem az egész társadalom nevelésének igényét is. Állandóan visszatérő téma lett az emberbe, illetve a munkához való gyökeresen új viszony kialakulásába vetett hit mint olyan célkitűzés, amely más a közeli jövőben elérhető.

Igaz, nem kevés bírálója is akadt ennek a felfogásnak. Voltak; akik – az európai szocialista országok tapasztalataira hivatkozva – az emberi fejlődés lassúbb lehetőségével számoltak; és síkraszálltak az anyagi ösztönzők alkalmazásáért. Ez a felfogás azonban határozott és egyértelmű elutasításban részesült.

Fidel Castro elismerte: "Természetesen sokkal könnyebb az emberek egoista érzelmeire támaszkodni, mint az összefogás érzésére, az emberi nagylelkűség érzésére... Mi nem mindig a legkönnyebb úton oldjuk meg a feladatokat; sőt néha a legnehezebb utakon." Közben élesen bírálta a "számító népséget", azokat az embereket, akik "metafizikus álláspontot foglalnak e", azokat, akik csak összeadnak és kivonnak, akiknek számításából hiányzik a végeredmény, az akarat, a bátorság, a határozottság, az erkölcsi tényezők végeredménye. Az ilyen felfogású emberek – mondta – nem képesek hinni az emberben, nem tudják elképzelni, mire képes a nép.

E gondolatmenet felidézésével eljutottunk a korabeli kubai nevelésfelfogás központi mondanivalójához: a pénz szerepének fokozatos eltörléséhez, az ingyenességre való határozott áttéréshez. Ezzel kapcsolatban számos gyakorlati intézkedést kezdtek bevezetni, és még többet terveztek.

Ingyenessé vált a múzeumok, sportrendezvények látogatása, az utcai telefonkészülékek használata. A kormány bejelentette, hogy 1970-től eltörlik a lakbérfizetést azok számára, akik korábban teljesítették lakbérfizetési kötelezettségüket. A Kisparasztok Országos Szövetségének kongresszusán a kubai miniszterelnök bejelentette, hogy 1970-től egy hatalmas lakásépítési program valósul meg. A terv szerint évi százezer új lakás fog megépülni, tíz év alatt összesen egymillió új lakás készül majd el. S a lakáselosztásnál nem azt veszik majd figyelembe, kinek van erre 5000 pesója. Minden család rövid idő alatt szükséglete szerint megfelelő lakáshoz fog jutni. Mindez végső soron azt a meggyőződést volt hivatott szolgálni, amely szerint:

Aki igazán közel kíván kerülni az 1960-as évek második felében kialakult kubai viszonyokhoz – nemcsak a gazdaság működéséhez, hanem a társadalmi lét egészéhez is –, annak elsősorban a gazdaságirányítási rendszert kell tanulmányoznia. E célkitűzés megvalósítása azonban óriási, alig leküzdhető nehézségekbe ütközik. Ebben a témában alig jelent meg publikáció, s Fidel Castro beszédeiben – az erre az időszakra vonatkozó legfontosabb, szinte egyedüli forrásokban – is inkább csak az elvek fogalmazódtak meg. A korabeli kiadványok, más vezetők beszédei alig tartalmaznak mást, mint idézetgyűjteményt Fidel állásfoglalásaiból. A gazdaság hatékonyságáról menet közben nem adtak tájékoztatást, statisztikai adatokat vagy nem közöltek, vagy csak olyan részjelenségekről, amelyek alapján az összfolyamatokról nemigen lehet reális képet nyerni.

Az adott összefüggésben ugyan nem is ezek a legfontosabbak, de azt mindenesetre őszintén meg kell mondani, hogy a következő oldalakon található fejtegetés sokkal inkább épül különböző személyes tapasztalatokra mint hiteles, hivatalos dokumentumokra. Még egy megjegyzés mindenképpen ide kívánkozik. A gazdasági irányítás azon szisztémájának, amelyről most összképet próbálunk adni, számos eleme megvolt már a korábbi években is, és nem egy vonatkozása – ha némi változással is, de – megtalálható volt a hetvenes években. De tény, hogy mint egész, a maga "klasszikus" formájában az 1960-as évek második felében létezett.

A korabeli kubai gazdasági mechanizmus elvi sémáját a következőképpen lehetne összegezni: monolitikus és teljesen centralizált gazdaság, ahol a termelési eszközök túlnyomó többsége állami tulajdonban van. A még fennmaradó kisparaszti szektor is teljesen állami irányítással, az állami szektorral szorosan összefonódva működik. Minden termelő- és fejlesztőtevékenységet, valamint a termelt javak elosztását egyetlen központból, részletekbe menően, egy csaknem kizárólag naturális mutatókat tartalmazó (éves) tervvel irányítanak.

Ebben a felfogásban az állami szektort egyetlen nagy vállalatnak tekintik. Következésképpen a termék állami szektoron belüli mozgását nem kíséri ellenkező irányú pénzmozgás. Az állami vállalatok nem fizetnek egymásnak, nincs egyszámla, nincs értékben vezetett számvitel. A pénznek tehát az állami szektoron belül nincs szerepe. A hivatalos közgazdasági elmélet szerint a rentabilitás fogalma azonos a bürokráciával, egyébként is idegen a szocializmustól, alkalmazása tehát káros. A gyárak, üzemek, állami gazdaságok feladata kizárólag az, hogy a terv által biztosított eszközökkel megszervezzék a termelőtevékenységet. A szó közgazdasági értelmében vett vállalatokról tehát nem beszélhetünk.

Szövetkezeti szektor gyakorlatilag nem létezett. A mezőgazdaság kisparaszti szektorában bevezették a kötelező beszolgáltatást. A családi fogyasztáson és az újratermeléshez szükséges vetőmagon kívül (ez utóbbi jelentősége nem hasonlítható egy mérsékelt övezeten termelő parasztgazda termeléshez) 100 százalékig mindent be kellett szolgáltatni szabott áron.

Az ekkor érvénybe lépett közgazdasági szemlélet mindinkább tagadta az anyagi érdekeltség, a munka szerinti elosztás elvét. Mivel a javak szűkösen álltak rendelkezésre, s így szó sem lehetett szükségletek szerint elosztásról, ezért a fogyasztási cikkek és lakossági szolgáltatások elosztásának alapvető elve az egyenlőség lett. A pontosság kedvéért azonban meg kell mondani, hogy voltak kivételek, Például a nikkeltermelésben gyakorlatilag megszakítás nélkül érvényesült a munka szerinti elosztás elve; és bizonyos esetekben adódtak kivételek, gondoskodtak a tényleges szükségletekről – főleg a gyermekek vonatkozásában.

Mivel a fent körvonalazott gazdasági mechanizmus elvi sémája nemcsak az elosztás terén, hanem a termelés vonatkozásában sokféle kivétellel, torzulással érvényesült, célszerű röviden áttekinteni az egyes szférák legfontosabb jellemzőit.

Mint már említettük, iparban, az építőiparban, a közlekedésben működő vállalatok a szó igazi értelmében inkább "termelő telephelyek" voltak: valójában a központi utasítások végrehajtását kapták feladatul. A vállalatvezetők hatásköre rendkívül szűk volt. Önállóságuk elvben a végrehajtás hogyanjára korlátozódott. Csak azt kellett meghatározniuk, hogyan szervezik meg a termelést a központilag kiutalt eszközökkel. Nem változtathatták meg a termelési programot, nem volt lehetőségük másfajta anyagok beszerzésére, arra, hogy eldöntsék, kinek "adják el" a terméket. A vezetőnek nem volt módja rá, hogy túlteljesítse a tervet, nem változtathatta meg a dolgozók bérét, nem premizálhatott, nem büntethetett. E kötöttségek ellenére a vállalat vezető hatásköre a gyakorlatban azért több volt, mint amit az elvi séma feltételez, mivel a szabályozás nem terjedhetett ki minden részletre, a rendelkezések nem vehettek figyelembe minden rendkívüli esetet.

Ez a gazdasági irányítási rendszer azonban így nagyon rugalmatlan volt. Hiányoztak a legfontosabb eszközök a leggazdaságosabb döntések meghozatalához. Hiszen a vállalat sem az államnak, sem más vállalatnak nem fizetett sem a nyers- és segédanyagokért, sem az energiáért. Nem volt érdekelt a munkaerővel való takarékoskodásban, minthogy a feladatok elvégzéséhez a szükséges létszámot a Munkaügyi Minisztériumból igényelte. A jóváhagyott létszám és a fizetési listák alapján a Nemzeti Bank helyi fiókja automatikusan kiutalta a béreket. A kifizetett bér tömegének nem volt semmilyen szerepe a vállalati gazdálkodásban: nem vetették össze a termelés volumenével, nem vették figyelembe a vállalat munkájának megítélésekor.

A vállalat munkájában így a pénznek rendkívül kis szerepe volt. Pénzbevételek, kifizetések a ritkán előforduló közvetlen lakossági érintkezések esetében merültek fel (kisparaszti beszolgáltatás, belkereskedelmi értékesítés a turistaiparban). Mindez azt jelentette, hogy a vállalatnak minden pénzkiadása és bevétele az állami költségvetés terhére, illetve javára történt.

A vállalatok munkájának elbírálásánál végső soron két tényezőt vettek számításba: a naturális tervfeladatok teljesítését, és azt, hogy a vállalati kollektíva milyen társadalmi munkát végzett saját termelő tevékenységén kívül, főleg a mezőgazdaságban.

Ha a mezőgazdaságot vesszük szemügyre, akkor néhány az eddigiektől eltérő vonás egyenesen szembeötlő. A mezőgazdasági földterület valamivel több mint 70 százaléka tartozott az állami szektorhoz. Az első jelentős különbség abban jelentkezett, hogy míg az iparban a szervezeti alapegységek (egy-egy üzem, gyár) pontosan elhatárolható egységek voltak – egyértelműen meg volt határozva állóeszközük, létszámuk, nyersanyagszükségletük stb., vagyis mindaz, amire termelési feladatuk ellátáshoz szükséges volt –, addig a mezőgazdaságban elmosódtak a határok az alapegységek és az állami gazdaságok között.

Talán még többet elárul a mezőgazdaságban és az iparban alkalmazott eltérő irányítási módszerekről az a tény, hogy a mezőgazdaság irányítására egy katonai mintájú szervezetet hoztak létre: országos, tartományi és járási mezőgazdasági "főhadiszállások", "törzsszállások", "parancsnokságok" rendszerét. E "parancsnokságok" fogták össze a területükhöz tartozó összes mezőgazdasági tevékenységet. Irányításukban döntő szerepet kaptak az illetékes pártbizottságok, a "parancsnokságok" gyakran egybeolvadtak a pártbizottságok mezőgazdasági osztályaival. E katonai mintára épülő irányító szerveket korszerű távközlési eszközökkel látták el: legfőbb tevékenységük a mozgósítás, az erők állandó átcsoportosítása volt. Végső soron az emberek százezreinek munkáját, elszállásolását, szállítását ezek a parancsnokságok szervezték meg. Nemcsak a mezőgazdasági munkaerő fölött rendelkeztek: gyakran az ipari munkásságot, az értelmiségieket, a diákokat és a katonaságot is e parancsnokságok irányítása alatt "vetették be a termelési csatába", a mindenkori "szükségletek szerint".

"Normális körülmények között" az állami gazdaságok természetesen önállóan szervezték a tervfeladatok végrehajtását. A nagyobb feladatok (nádvágás, erdőtelepítés, gyümölcsszedés, kávészünet), vagyis a kampányok idején azonban minden irányítás a "parancsnokságok" kezébe került. Mivel az anyagi ösztönzés teljesen megszűnt, e kampányok idején egyre nagyobb munkaerőhiány lépett fel. A tömeges mozgósításokra tehát mind nagyobb szükség lett. Vitathatatlan, hogy a legfontosabb mezőgazdasági feladatok elvégzése így mégiscsak megtörtént; de végképp áttekinthetetlenné vált a tényleges ráfordítás. Nemcsak a mezőgazdaságban, hanem az iparban is. Mert bár az elv az volt, hogy a mezőgazdaságba ideiglenesen "átcsoportosított" ipari munkások feladatát az otthon maradottaknak kell elvégezniük, ez nem minden esetben érvényesülhetett. Így a mezőgazdasági kampányok miatt jelentős zavarok keletkeztek az ipari termelésben és természetesen az irányításban is, hiszen minden egészséges tisztviselőnek is meghatározott időre önkéntes mezőgazdasági munkára kellett utaznia. Nem volt ritka ez időben a hivatalok homlokzatán a felirat: eddig és eddig zárva vagyunk, "az alkalmazottak elmentek nádat vágni".

A mezőgazdasági irányítási rendszer ismertetéséhez kívánkoznak még bizonyos kiegészítések a kisparaszti gazdaságok irányításáról. Ezek, mint jeleztük, teljesen összefonódtak az állami szektorral. Az állam pénzért – de legtöbbször rövid lejáratú hitelre – adott a kistermelőknek nemesített vetőmagot, palántát, műtrágyát, növényvédő szereket, gépkocsi-használati lehetőséget, s ezt a parasztok a beszolgáltatott termés árából fizették vissza. Szabadpiaci értékesítés nem volt: ha a magántermelő az állami felvásárló szervek megkerülésével bármit eladott vagy elcserélt, az feketézésnek, büntetendő cselekedetnek minősült. Minthogy pedig a feketepiac mégiscsak kialakult, és a hivatalos jegyes árakkal összevetve igen magas árakkal (a különbség gyakran elérte az 1: 100 arányt), mivel a kötelező beszolgáltatásból származó jövedelem elértéktelenedett, a paraszt teljesen érdektelenné vált nemcsak a termelés növelésében, hanem még a szinten tartásban is. Gyakorivá vált, hogy a kényes munkát, például a kávétermelést elhanyagolták. Mind jellemzőbbé kezdett válni az is, hogy a "parancsnokságok" által mozgósított munkaerő egy részét a kisparaszti tulajdonban levő termőterületeken kellett hasznosítani.

Mindez végül is azt jelentette, hogy a magánparaszti szektor önállósága teljesen formális lett, az irányítási rendszer nem szolgálta a mezőgazdasági termelés növekedését. Közben változatlanul élt azaz alapvető gazdaságpolitikai célkitűzés, mely szerint 1970-ig a mezőgazdasági termelés – elsősorban a cukortermelés – növelése áll a gazdasági tevékenység középpontjában.

A tervezés ekkor meghonosult gyakorlatával kapcsolatban csak a legfontosabb jellemzőkre utalunk. Középtávú népgazdasági terv ez időben nem készült. Az évi költségvetéshez és a külkereskedelmi tervhez (megállapodásokhoz) kapcsolódva éves termelési terveket készítettek. Ezeket központilag a legapróbb részletekig bontották le. Mivel az áru- és pénzkategóriák háttérbe szorultak, ez a terv természetszerűen nem tartalmazhatott olyan fejezeteket, mint pénzügyi mérlegek, termelékenységi terv, önköltségi terv, a lakossági pénzbevételek és kiadások mérlege stb. Noha ez a terv jóval kevesebb területet ölelt fel, mint például a KGST-országok tervei, az egyre gyakoribb termelési és ellátási problémák, tervmódosítások miatt mégis állandósult a Tervhivatal túlterhelése, ez az intézmény gyakorlatilag képtelenné vált a távlati tervek készítésére. Az említett körülmények miatt a terv végső soron nem volt egyéb, mint a legfontosabb termékek termelésének, behozatalának, elosztásának és kivitelének naturális mutatókban kifejezett éves terve.

A beruházási tevékenységre is mélyen rányomta bélyegét a juttatások növekvő körének ingyenessége. Az értékbeni mutatók hiánya teljesen érdektelenné tette a beruházókat az olcsóbb megoldások keresésében. Gyakran került sor olyan beruházásokra, amelyek jó műszaki mutatókkal rendelkezőnek, vitathatatlanul modern megoldásnak ígérkeztek, de gyakran nem feleltek meg a kubai feltételeknek, például a munkaerő-állomány és a termelési szervezettség színvonalának. Nem kis mértékben a beruházási eszközök "ingyenességével" magyarázható az, hogy meglehetősen sok gép, termelő berendezés maradt kihasználatlanul, s közülük sok még az üzembe helyezés előtt tönkrement.

A gazdasági irányítási rendszer kapcsán végül szülni kell még az elosztással kapcsolatos gyakorlat néhány konkrét vonásáról.

Ezekben az években Kubában már mindent jegyre adtak. A kenyér-, a cukor- és a rizsfejadag nagyjából megfelelt a szükségleteknek. Más élelmiszerekből – például a húsból – az ellátás ugyanolyan szűkös volt, mint az előző esztendőkben (egy főre heti 33 dkg). Gyakran akadozott, akárcsak az ugyancsak alacsony szinten meghatározott zöldség- és gyümölcsellátás. Az iparcikk-fejadagokat igen alacsonyra szabták, de ruházkodásban a fejadat fedezte az elemi szükségletet, rongyos külsejű embert nem lehetett látni. A jegyes ellátás körébe tartozott az ital, a cigaretta is (minden 18 éven felüli állampolgár heti egy doboz cigarettát kapott).

A dolgozók átlagkeresete az előző évekhez képest nem változott: havi 110-130 peso között volt. Ugyanakkor a jegyre kapott áruk összege a rezsikiadásokkal (lakbér, villany, közlekedés) együtt egy személyre lebontva havi átlagban 18-20 peso között mozgott. Mivel ebben az időben még csak nagyon kevés nő dolgozott (a többgyermekes anyák gyakorlatilag egyáltalán nem), így egy kereső jövedelme általában elegendő volt a családi kifizetésekre. Ha a sok gyermek miatt ez mégis gond lett volna, az sem okozott nehézséget, mert valamely keresett jegyes termék (például a minden felnőttnek járó egy doboz cigaretta) értékesítése lehetővé tette a családi kasszából hiányzó összeg megszerzését.

A lakosság igen jelentős részénél viszont pénzfölösleg keletkezett, mivel az elosztó boltokba kerülő áru mennyisége nem érte el a havonta újonnan kikerülő pénz mennyiségét. Ilyen körülmények között a pénznek valójában alig volt értéke. A fogyasztási javakkal való ellátás rendszere tulajdonképpen ugyanígy funkcionálhatott volna pénz nélkül is. Ilyen körülmények között pedig az anyagi ösztönzés elvének hivatalos elítélésétől függetlenül sem lehetett a pénznek ösztönző szerepe a termelésben.

A bérek nemcsak az elosztásban kaptak alárendelt szerepet, hanem a termelésben is. Lekerült a napirendről az a korábbi terv, amely egy új, egységes bérrendszer bevezetését célozta. A valóságos helyzet ezekben az években még kuszáltabbá vált, mint amilyen korábban volt. Meglehetősen sok munkahely-változtatásra került sor ezekben az években. A távozók változatlanul "vitték magukkal" régi bérüket az új munkahelyre. Ez hol előnyös, hol hátrányos volt a dolgozókra. Ha egy munkást kiemeltek vezetőnek, azzal nem lett több a keresete. Ha valakit leváltottak vezetői beosztásából, az sem jelentett jövedelemmódosulást. Mind szélesebb körben érvényesült az úgynevezett "történelmi bérek" intézménye. Ilyen körülmények között a bérek elvesztették a termelést ösztönző szerepüket.

Mind gyakoribb lett a munkaerőmozgás. Megindult az elvándorlás a nehéz fizikai munkát igénylő helyekről. Az ország életében a legnagyobb gondot mindinkább a nádaratási kampány megszervezése, a cukornád időben való levágása jelentette. De egyre több önkéntes munkára volt szükség a kikötőkben (a hajók ki- és berakodásánál), az építkezéseken és hasonló területeken is.

A kormány kétféleképpen próbált fellépni a munkaerő-gazdálkodás mind nagyobb zavarai ellen. Először is az "önkéntes társadalmi munka" egyre gyakoribbá és tömegessé váló szervezésével. Másrészt adminisztratív rendszabályokat alkalmazott; a munkahely-változtatást feltételekhez kötötte.

Mint több jel mutatott arra, hogy növekszenek a gazdaság működési zavarai. A valósággal való számvetés azonban még évekig késett. Híven a korábban kialakított koncepcióhoz, a kubai vezetés szilárdan végig kívánta járni a maga választotta utat; s ebben a gazdaságnak alárendelt szerepe volt. A szocializmus és kommunizmus egyidejű építésének koncepciója a világhelyzet egy sajátos megítéléséből táplálkozott. Ebből vezették le Kuba küldetéstudatát, erre épült egy sajátos forradalomelmélet. E forradalomelmélet részletes kimunkálására, elfogadtatására és főleg gyakorlati megvalósítására készültek. Ez nyilvánvalóvá vált a következő években. Így a kubai gazdaság alacsony hatékonysága, működési zavarai csak "kellemetlen mellékzöngék" lehettek egy nagy forradalmi előretörés előkészületeiben.

Alighanem az a tanácskozás árul el a legtöbbet a korabeli kubai törekvésekről, amelyet 1967. július-augusztusára hívtak egybe Havannában. A gondos előkészítő munka egyik legfontosabb eleme volt az olyan "nemzeti" delegációk összeállítása, amelyekben az adott latin-amerikai ország valamennyi forradalmi mozgalma képviseletet kap.

Az előkészületek között természetesen az elméleti állásfoglalások váltották ki a legnagyobb érdeklődést; már csak azért is, mert ezekre a nyilvánosság előtt került sor. Nem lehet feladatunk a rendkívül gazdag forrásanyag ismertetése; ez alkalommal is főleg a kubai felfogás bemutatását tartjuk szükségesnek. Az ettől bizonyos fokig eltérő megközelítések közül egyet mégis feltétlenül meg kell említeni.

A Béke és Szocializmus-ban közölt számos cikk közül mondanivalója miatt kitüntető figyelmet érdemel Luis Corvalánnak, a Chilei Kommunista Párt főtitkárának tanulmánya, amely a folyóirat 1967. júliusi számában jelent meg, A forradalmi antiimperialista erők szövetsége Latin-Amerikában címmel.

A világszerte ismert chilei kommunista politikus kiindulópontja a következő: mivel Latin-Amerika népei "a nemzeti és társadalmi felszabadulás, a demokrácia és a szocializmus útján haladnak,...a forradalom szempontjából az a fontos, hogy szélesítsük, ne pedig szűkítsük az antiimperialista frontot, hogy abba valamilyen formában bevonjuk mindazokat a néprétegeket, amelyek fellépnek vagy fel tudnak lépni a közös ellenség ellen."

Ezt követően Corvalán világosan megfogalmazza a forradalom mozgatóerőit – ezek: a munkásosztály, a parasztság, a diákság, a középrétegek, a nemzeti burzsoázia néhány csoportja –, és megállapítja, hogy a rohamosan fejlődő munkásosztály a legerősebb osztály. Az értelmiség legjava mellett első sorban a munkások vannak a kommunisták soraiban, és ha ezek a pártok le tudják küzdeni a különböző káros tendenciákat, szektás jelenségeket, céhes módszereket, a passzivitást, a kalandorkodást, a konformizmust és az elvtelenséget, akkor elhárul a legfőbb akadály a forradalmi élcsapatszerep tényleges kivívása előtt.

Megfigyelhető jelenség – írja Corvalán –, hogy "nemcsak a forradalmi proletariátus, hanem a kispolgárság egy jelentős része is forradalmi álláspontra tér át, öneláldozóan harcol a latin-amerikai országok felszabadulásáért, és célul tűzi ki a szocializmus felépítését. Ez különös erővel mutatkozik meg Latin-Amerikában a kubai forradalom győzelme óta".

Ezt követően arra figyelmeztet, hogy e társadalmi réteg még vezető szerepet is játszhat azokban az országokban, amelyekben a proletariátus számbelileg vagy politikailag gyenge. Noha a kispolgári bázisú forradalmi áramlatok lebecsülik a proletariátust és a kommunista pártokat, hajlamosak a nacionalizmusra, a kalandorkodásra, olykor megtűrik a szovjetellenességet, az antikommunizmust, könnyen esnek szubjektivizmusba, mégis forradalmi áramlatok "amelyekkel kapcsolatban a forradalmi proletariátusnak inkább az egység, mint a harc álláspontjára kell helyezkednie... A két áramlat között harc folyik a mozgalom vezetéséért, és ez kifejeződik az ideológiai harcban is. De minden kísérlet arra, hogy ezt a harcot kiélezzék és az egyik vagy másik forradalmi áramlat »megsemmisítéséért vívott harccá« változtassák, csak az imperializmus malmára hajtja a vizet".

Corvalán végső soron arra az alapvető következtetésre jut, hogy "A forradalmi proletariátus és a kispolgári forradalmi körök, szervezetek kölcsönös megértése, együttműködése, akcióegysége ma Latin-Amerikában döntő kérdéssé, elsőrendű feladattá vált. ...Együttműködésük egészen odáig mehet, hogy egységes forradalmi marxista-leninista pártos alakítsanak..."

Ezek a nézetek nem váltottak ugyan ki éles vitát, de széles körű helyeslésre sem találtak.

Az elméleti előkészületek egy fontos vonulatát jelentették a nagy számban készülő helyzetelemzések. Készítettek ilyeneket a kongresszusra készülő "nemzeti" delegációk is. Ilyen célzattal publikáltak számos cikket a Béke és Szocializmus-ban, és természetesen a Kubában székelő előkészítő bizottság apparátusa is nyilvánosságra hozta a maga elemzéseit.

Ez utóbbi bizottság tanulmánya arra hívja fel a figyelmet, hogy 1955 és 1965 között a latin-amerikai országok az Egyesült Államokkal folytatott egyenlőtlen kereskedelem ("terms of trad") következtében 13,2 milliárd dollárt vesztettek, míg államadósság, kamatok stb. címén 14,5 milliárdot fizettek ki. Így jövedelmük ez idő alatt 27,8 milliárd dollárral csökkent, azaz évi 2,7 milliárd dollár tiszta haszon vándorolt az amerikai nagytőkések zsebébe akkor, amikor a szubkontinens 230 milliónyi lakosából 105 milliónak a jövedelme nem éri el a havi 9 dollárt, 94 millióé pedig mindössze 31 dollár.

Az elemzés szerint a latin-amerikai országok helyzete évről évre súlyosabb, és "...egyre szélesebb tömegek előtt válik világossá, hogy ezen a fennálló társadalmi keretek között változtatni nem lehet". A tanulmány ezt követően megállapítja, hogy ez a körülmény váltja ki az itt élő népek egyre határozottabb szembefordulását az amerikai imperializmussal. Az Egyesült Államok viszont a gazdasági zsarolástól a nyílt intervencióig mindennel megpróbálkozik, hogy védje előjogait. Ilyen helyzetben egyre sürgetőbb a forradalmi erők egységének megteremtése. A közeljövőben megalakult OLAS (Latin-amerikai Szolidaritási Szervezet) teljesen önálló szervezet lesz; semmilyen vonatkozásban sem fog függni más szervezetektől, beleértve a trikontinentális szolidaritási szervezetet is.

A felkészülés során született dokumentumok között látott napvilágot Fidel Castro számos állásfoglalása.

Minden bizonnyal a következő megállapítása érdemel különleges figyelmet: "Nem akarjuk azt mondani, hogy minden országban pontosan ugyanazok a feltételek vannak, mint Kubában voltak; ezen a kontinensen valójában van még néhány kivétel, ahol a feltételek különbözőek és a lehetőségek korlátozottak. De meg vagyunk győződve arról, hogy a latin-amerikai országok túlnyomó többségében a forradalom számára jobbak a feltételek, mint annak idején Kubában voltak, és ha ez a forradalom ég mindig nem következett be, az annak tulajdoníthatók, hogy sok olyan személyből, akiket forradalmárnak neveznek, hiányzik a meggyőződés." Ebből a megközelítésből adódóan érthető, ha Fidel a leggyakrabban az úgynevezett "álforradalmárokat", az álforradalmiságot ostorozza.

Felteszi a kérdést: "Végre meg kell tudni, ki is a forradalmár. Vajon az-e a forradalmár, aki fel van ugyan fegyverezve a forradalmi elmélettel, de nem érzi át azt? Aki gondolati, de nem érzelmi kapcsolatban van a forradalmi elmélettel?" Majd nagy szenvedéllyel kijelenti: "...egyszer s mindenkorra meg kell érteni: ahhoz, hogy valaki forradalmár legyen, nemcsak elméletre, hanem mély meggyőződésre, a tömegekben való nagy bizalomra, harcra és áldozatkészségre van szükség."

Több esetben is felmerült ezekben a hónapokban a latin-amerikai kommunista pártokhoz való viszony, azok tevékenységének megítélése. Az ezzel kapcsolatos legkritikusabb problémára – a venezuelai kommunistákkal való nyílt polémiára – később visszatérünk.

Fidel legfontosabb megállapítása e témában így hangzik: "Állásfoglalásunk a kommunista pártokat illetően szigorú forradalmi elveken alapul. Azokat a pártokat, amelyek elhajlás és ingadozás nélküli irányvonalat képviselnek, amelyek következetes forradalmi vonalat követnek, támogatjuk, ...ha bármely országban a magukat kommunistának titulálók nem tudják teljesíteni kötelességüket – azokat fogjuk támogatni, akik kommunista elnevezés nélkül úgy cselekednek és harcolnak, mint igazi kommunisták." Ennek tényleges tartalma pontosabban érthető egy röviddel későbbi beszédéből. Fidel itt arra utal, hogy ezek az elvek már az első és a második Havannai Nyilatkozatban megfogalmazódtak. Ehhez hozzáteszi: "Szilárdan hisszük és szenvedélyesen védjük azt az álláspontot, hogy e forradalom Latin-Amerikában nem lehet más, csak a népek fegyveres harcának eredménye."

Fidel Castro több esetben is kijelentette, hogy Kuba nemcsak elméleti téren védelmezi eszméit, hanem a legnagyobb következetességgel átülteti azokat a gyakorlatba. "Egy napon sértegetőink, a burzsujok, az imperialisták és az álforradalmárok számára nem marad más hátra, mint hogy elismerjék sikereinket és eredményeinket, s lehajtsák fejüket, mert a népek el fogják ismerni, hogy teljesítettük kötelességünket."

Most pedig röviden utalni kell arra a szenvedélyes vitára, amely a kubai és a venezuelai kommunista párt között bontakozott ki. Ez valójában több éven keresztül tartott. Az ok a korábban kirobbant és sikereket hozó gerillamozgalom lanyhulásával, illetve a fegyveres harc beszüntetésének, vagy folytatásának kérdésével függ össze.

A Venezuelai Kommunista Párt Központi Bizottsága – miután gondosan elemezte az utóbbi időben elszenvedett vereségek okait – végül a fegyveres harc átmeneti beszüntetése mellett döntött. A párt vezetőinek túlnyomó többsége az objektív körülmények megváltozásában látta az egyre gyakoribb vereségek okait, az emberi utánpótlás elakadását. Az 1960-as évek közepén meggyorsult az ország ipari fejlődése. Megindult a falusi lakosság felvándorlása a városokba. Kialakulóban volt elsősorban a falusi szegénység számára egy más alternatíva, mint a fegyveres forradalmi harc, Ilyen körülmények között a párt mind több harcosát vesztette el. Ezért a Központi Bizottság többségi határozattal úgy döntött: a teljes elvérzés megakadályozása érdekében beszünteti a gerillaharcot, és a közeljövőben elsősorban a városi bázisát kívánja megszilárdítani más, békés harci formák szervezésével. (Volt azonban egy csoport a párt vezetésén belül – élén Douglas Bravóval –, amelynek tagjai más véleményen volta, és a fegyveres harc minden áron való folytatása mellett döntöttek.)

Nos, ez váltotta ki azt a kubai bírálatot, amely megfogalmazódott Fidel Castro beszédeiben, sőt a kubai párt Központi Bizottságának határozatában és nyílt levelében is. Érthető, ha ilyen körülmények között a két párt között elmérgesedett a viszony. Ez a nyílt polémia már egyet s mást előre jelzett a Latin-Amerikai Szolidaritási Szervezet Havannában összehívott tanácskozásának vitáiból.

Az 1967. július 31-től augusztus 10-ig tartó értekezleten 27 ország nemzeti bizottságainak küldöttei vettek részt. A 27 küldöttség összesen 85 különböző pártot és szervezetet képviselt. Egyes nemzeti bizottságokban a kommunista pártok mellett szocialista pártok, szakszervezeti egységközpontok, továbbá meghatározatlan arculatú más szervezetek képviselői is részt vettek.

Több kommunista párt nem volt tagja országa nemzeti bizottságának, és nem is vett részt a tanácskozáson. A Venezuelai Kommunista Pártot "kizárták" a nemzeti bizottságból azzal az indokkal, hogy abbahagyta a fegyveres harcot, és ezzel "elárulta" a forradalmat. Az Argentin Kommunista Pártot nem hívták meg az értekezletre (miközben a szervezők Argentínából meghívtak "katolikus forradalmárokat" és az egyik kisebb peronista csoport képviselőit.) A Brazil Kommunista Párt nem fogadta el a meghívást. Ismeretlen okból nem érkezett meg az Ecuadori KP küldöttsége. A Guetemalai Munkáspárt pedig csak közvetve a Guetemalai Felkelő Fegyveres Erők küldöttségében képviseltette magát. Ugyanakkor számos más ország küldöttségében a kommunisták voltak többségben.

A plenáris üléseken Kína, Albánia és Jugoszlávia kivételével részt vehettek a szocialista országok megfigyelői minőségben ott levő képviselői.

Az értekezlet napirendi pontjai a következők voltak:

Az imperialista-ellenes forradalmi harc Latin-Amerikában.

Közös álláspont és akció az imperializmus Latin-Amerikába irányuló politikai-gazdasági beavatkozása, gazdasági és ideológiai behatolása ellen.

A latin-amerikai népek szolidaritása a nemzeti felszabadító harcokkal.

A Latin-amerikai Szolidaritási Szervezet alapszabálya.

Az értekezleten kialakult vitára nagy hatást gyakorolt az a meglehetősen terjedelmes dokumentum, amit a kubai delegáció terjesztett elő.

A kubai dokumentumot Armando Hart, a kubai delegáció vezetője ismertette. Első fejezete a Hazánk Amerika címet kapta. Ez képet ad az elnyomás és a hősi küzdelmek történetéről, a "mi földünk" szolidaritásának történetéről, a kiemelkedő történelmi személyiségek szerepéről, az amerikai imperializmus terjeszkedéséről, az oligarchia és a bábkormányok szerepéről. A második fejezet címe: A forradalom elkerülhetetlen. Ebben a fejezetben megfogalmazódik mind az, amit a kubaiak vallottak a latin-amerikai forradalmi helyzet érettségére vonatkozóan, azokkal a következtetésekkel együtt, amelyek szerint a jelenben a népi forradalom az egyetlen kiút, miután a kontinens népeinek tragédiája, kizsákmányoltsága napról napra növekszik. A harmadik fejezet az Út a győzelem felé címet viseli.

A vietnami tapasztalatok értelmezésével kezdődő fejtegetés elsősorban a harci formák, különösen a gerillaharc szükségességét, szempontjait boncolgatja.

Vitathatatlan e dokumentum jelentősége. Hiszen ez a kollektív állásfoglalás kiérlelt munka a maga nemében: "klasszikus" formában ad képet a korabeli kubai felfogásról, annak vitathatatlan erényeiről és nyilvánvaló tévedéseiről is.

Néhány különösen fontos megállapítást – még azon az áron is, hogy egyik-másik megállapítás bizonyos értelemben ismétlésnek tűnik – idéznünk kell, mert csak így válik lehetővé az ezt követő vita bemutatása.

"Az egyetlen kiút a nép forradalma" című pontban a dokumentum megállapítja, hogy a latin-amerikai latifundista rendszer, az oligarchia, a hazai burzsoázia, valamint az imperializmus "végső soron egyetlen nagy oligarchiát" alkot, amelynek alkotórészeit gazdasági, politikai és társadalmi jellegű szálak egyesítik megbonthatatlanul, valamint az a nagy közös érdekük, hogy fenntartsák a kizsákmányoló rendszert. "Fel kell tennünk a kérdést – állapítja meg a kubai beszámoló –, hogy vajon megoldható-e ez a helyzet egyszerű társadalmi változások, illetve reformok révén. A válasz nyilvánvalóan egy teljes és kategorikus NEM!" Ahhoz, hogy a fent vázolt helyzet megoldódjon, többek között agrárreformot kell végrehajtani, vissza kell szerezni a nemzeti szuverenitást, radikálisan át kell alakítani a meglevő gazdasági és politikai struktúrákat. Ezt csak forradalom útján lehet végrehajtani. Ezt a forradalmat a munkások, a parasztok, a kisemmizettek fogják végrehajtani, élvezvén a középrétegek azon szektorainak támogatását, amelyeket hazafias és forradalmi érzelmek vezérelnek, s amelynek eszményei nincsenek feloldhatatlan ellentmondásban a szocializmussal.

Az egyedüli kiútként bemutatott forradalom végrehajtó erőinek felsorolása után a dokumentum a forradalom jellegének meghatározására tér át. Az előbb jelzettekből kiindulva leszögezi, hogy nincs ésszerű ok annak feltételezésére, hogy ez a forradalom polgári forradalom lesz. Nem szabad tehát olyan stratégiát kidolgozni hozzá, amely engedményeket tenne a latin-amerikai burzsoáziának: részben azért, mert e burzsoázia nem áll semmiféle forradalom élére, másrészt pedig mert ezt a forradalmat a dolgozó néptömegek fogják vezetni.

Mintegy átfogóbb keretek közé ágyazva a kérdést, a kubai előterjesztés megállapítja, hogy Latin-Amerikában eddig nem ment végbe polgári forradalom. S leszögezi: nem is fog végbemenni, Latin-Amerikában nem lesz polgári forradalom. Ennek alátámasztására részint azzal érvel, hogy "az úgynevezett latin-amerikai burzsoázia" képtelen lenne olyan nagyszabású polgári forradalom megvalósítására, amilyenre Franciaországban 1789-ben, Európa több más országában 1848-49-ben került sor; ennek a sajátos feltételek között létrejött és jelenleg az imperializmustól függő osztálynak legfeljebb olyan reformkísérletekre van ereje, mint amivel Goulart Brazíliában próbálkozott, vagy amilyennel Frei Chilében kísérletezik. Másrészt a dokumentum úgy fogja fel a fölvetett kérdést, hogy "amennyiben azért igyekeznek polgári forradalmat csinálni, hogy azután proletár forradalommá változtassák, akkor végső soron egy forradalomról van szó". S az eddig vázlatosan jelzett fejtegetés a következőkkel zárul: "Földrészünkön tehát nem lesz sem polgári forradalom, sem polgári demokratikus forradalom, mivel hiányoznak ennek történelmi feltételei; egyetlen forradalom lesz, az elnyomott nép forradalma, amely nem torpan meg mindaddig, amíg át nem alakul szocialista forradalommá."

A harmadik fejezet első pontja a következő címet viseli: "Vietnam arra tanít minket, hogy győzelmünk elkerülhetetlen." Ezt követően a beszámoló megállapítja: "Földrészünkön adottak a történelmi lehetőségek ahhoz, hogy előrevigyük a forradalmat." Felteszi a kérdést: vajon milyen tényezőktől függ a harc sikere? A válasz így hangzik: "Elsősorban attól függ, képesek vagyunk-e valamennyi országunkban kibontakoztatni a forradalmat; vagyis attól, hogy minden egyes forradalmi mozgalom úgy tekintse saját harcát: mint az egész kontinens valamennyi népe által vezetett harc részét. Másodsorban attól, hogy megtaláljuk a megfelelő utat, a helyes harci módszereket. És harmadszor függ harci képességünktől, s azon képességünktől, hogy a forradalmi mozgalom politikai és harci tevékenységét irányítsuk."

Ez a megközelítés – ezt nyilván a figyelmes olvasó is észrevette – megfeledkezik egy, minden forradalom győzelme szempontjából alapvető kérdésről: az erőviszonyok alakulásáról. S ez nem véletlen. Erre nemcsak ez a dokumentum, hanem a hozzászólók többsége sem fordított figyelmet.

Végül még egy témáról essen szó a kubai dokumentum kapcsán.

Bár a felvázolt forradalom kontinentális jellegének érzékeltetésére már a korábbiakban is több helyütt sor került, a dokumentum megszövegezői szükségesnek találták, hogy ezt a problémát összefoglaló formában még egyszer nyomatékosan kiemeljék, történelmi érvekkel indokolják. Hangsúlyozzák tehát: a forradalom kontinentális jellege – ebből adódóan a kontinentális forradalmi stratégia kidolgozásának szüksége – nemcsak abból következik, hogy Latin-Amerika valamennyi népét ugyanaz az imperialista és neokolonialista kizsákmányoló rendszer sújtja. A forradalom kontinentális jellegét magyarázza az is, hogy közösek a kontinens történelmi, kulturális stb. tradíciói, "Latin-Amerika kulturálisan, történelmileg és gazdaságilag egy egységet alkot."

A vita nagy része zárt üléseken zajlott, amelyek jegyzőkönyvei a mai napig nem kerültek nyilvánosságra. Ez nem jelenti azt, hogy semmilyen hiteles forrás nem állna az érdeklődő rendelkezésére. Számos nyilatkozat – köztük nem egy szélsőségesen ultrabaloldali állásfoglalás – megjelent a Granmában, Kuba Kommunista Pár napilapjában.

Az argentin küldöttség vezetője, John William Cooke többek között kijelentette, hogy "jobb vesztesként meghalni Che Guevara oldalán, mint győztesként élni Codovilla mellett". (Codovilla ebben az időben az Argentin Kommunista Párt elnöke volt.) A brazil Anselmo dos Santos már megérkezésekor kijelentette, hogy az értekezlet egyszer s mindenkorra végez azzal a mítosszal, miszerint a forradalmak végrehajtásához egyáltalán szükség van pártokra. Ivan Urbin venezuelai küldött, a Baloldali Forradalmi Mozgalom tagja az I. számú bizottságban olyan javaslatot terjesztett elő, hogy az értekezlet ítélje el a latin-amerikai kommunista pártokat, mert azok "nem csinálják a forradalmat". Ő és mások a kommunistákkal való szakítás lehetőségét is felvetették. E témában igen éles összecsapásra került sor.

Az értekezleten részt vevő kommunista vezetők higgadtan, de határozottan visszautasították a proletariátust, a kommunista mozgalmat lebecsülő nézeteket.

Ugyancsak éle összecsapásokra került sor több bizottságban is a szocialista országok szerepének megítélésében. A legnagyobb szenvedélyeket e kérdésben a szocialista országok és a latin-amerikai országok gazdasági kapcsolatának alakulása, az utóbbiaknak nyújtott pénzügyi és műszaki támogatás megítélése váltotta ki. Számos ultrabaloldali küldött – összhangban korábbi nyilatkozataikkal – a szocialista országok nyílt, határozatokban rögzített megbélyegzését követelte. A kommunista küldöttek e kérdésben is más véleményen voltak. Azt hangoztatták, hogy most – amikor nagymértékben növekszik Latin-Amerikában az imperialista nyomás, mind több területre behatol az amerikai tőke – igenis hasznos a szocialista országok "jelenléte" a kontinensen. Ez növeli a burzsoá kormányok manőverezési lehetőségét, csökkenti a baloldali erőkre nehezedő nyomást. Vagyis ők általában a kapcsolatok ésszerű fejlesztése mellett álltak ki.

Általában egyetértés alakult ki abban a kérdésben, hogy alapvető a fegyveres harci formák jelentősége a latin-amerikai forradalmakban. A kommunisták azonban figyelmeztették a résztvevőket mindenféle leegyszerűsítés, minden szélsőséges felfogás veszélyére. Nemcsak a kivételek figyelembevételének fontosságát húzták alá, hanem valamennyi lehetséges harci forma eltérő szerepére, szükség szerinti kombinációjára is felhívták a figyelmet.

A vita időnként igen heves volt. Volt, amikor fennállt a szakítás veszélye is. Ezt azonban a kubai vezetők – csakúgy, mint a többi latin-amerikai kommunista párt képviselői – el akarták kerülni. E törekvésüket siker koronázta.

Az értekezlet több mint 50 határozatot hozott, ebből néhány titkos. A négy napirendi ponttal kapcsolatban általános határozatot fogadtak el.

Az imperialistaellenes forradalmi harcról szóló határozat alapgondolata az, hogy a kubai forradalom következtében rendkívül meggyorsult a forradalmi gondolkodás fejlődése Latin-Amerikában; ezért szükségessé vált a harc céljainak és módszereinek meghatározása, az imperializmus agresszív stratégiájával szembeni forradalmi erőszak stratégiájának kidolgozása. Ennek végső célját – a régi államapparátus szétzúzását és új létrehozását – csak a fegyveres harc útján lehet elérni. A határozat – összhangban a kubai előterjesztéssel – elismeri ugyan a harc "egyéb formáit", de leszögezi: ezeknek csak annyiban lesz forradalmi értékük, amennyiben a fegyveres harc fejlesztéséhez hozzájárulnak". A fegyveres harcot élcsapat vezeti, gerillamódszerrel, őserdőkben és a parasztok lakta vidékeken. A határozat szerint "...ezekben az országokban a munkásosztály szerepe abban áll, hogy proletariátus ideológiáját bevigye a felszabadító harcba".

Az imperialista beavatkozással és behatolással kapcsolatos határozat fő mondanivalója, hogy az egységes imperialista stratégiával szembe kell állítani az ugyancsak közös forradalmi stratégiát. A dokumentum leszögezi, hogy a nemzeti burzsoázia nem vezetheti a forradalmi harcot, s megállapítja: "Ma Latin-Amerika valamennyi országában megértek a feltételek egy olyan fegyveres harc megkezdésére, amely biztosítja az imperialisták vereségét és a népi osztályok hatalomra kerülését."

A latin-amerikai népek szolidaritásáról szóló határozat a forradalmárok halaszthatatlan kötelességévé teszi az imperializmus elleni gyakorlati harcot. Az imperializmust ereje szétszórására kell kényszeríteni, meg kell akadályozni, hogy teljes erővel egyetlen nép ellen fordulhasson. A szolidaritás legmagasabb formája a dokumentum szerint: a forradalmi harc megindítása minden országban.

A fenti három általános határozat nem tesz említést a szocialista országokról. Nem elemzi a nemzetközi erőviszonyokat. A világforradalmi folyamatban csak két szereplőt lát: az imperializmust és a nemzeti felszabadító mozgalmat. A kubai forradalom tapasztalatait kötelező elvként írja elő.

A Latin-amerikai Szolidaritási Szervezetről szóló határozatból kiderül, hogy az egy erősen centralizált jellegű szervezet lesz, amelyben a főszerepet a kétévenként összeülő értekezlet és az Állandó Bizottság játssza. Az Állandó Bizottság főtitkárává kubait választottak meg. A szervezet kéthavonként megjelenő folyóirata a Tricontinental nevet kapta.

A számos egyéb határozatból még négy mindenképpen figyelmet érdemel.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójával kapcsolatos határozat főleg abban látja e forradalom jelentőségét, hogy "fegyveres felkelés", "szervezett erőszak" útján ragadta meg a hatalmat.

Egy másik határozat az észak-amerikai négerek harcának fontosságát, a vele való együttműködést hangsúlyozza.

A Vietnammal kapcsolatos határozat leszögezi, hogy "Vietnam harca a történelemben eddig ismert legnagyobb hozzájárulás a népek harcához". Elítéli a "béketárgyalásokra" és a "feltétel nélküli tárgyalásokra" irányuló "csalárd manővereket". Végül "Ünnepélyesen kijelenti, hogy Vietnam mutatja ma azt a forradalmi utat, amelyet Amerika népeinek követniük kell", és hogy "a mi jelszavunk: hozzunk létre két, három, sok Vietnamot az imperializmus teljes megsemmisítéséért folyó harcban".

Az értekezleten végül is elfogadtak egy Általános Nyilatkozatot. Ebben említés történik arról, hogy Latin-Amerika népeit a szolidaritás szálai fűzik össze Ázsia, Afrika, valamint a szocialista országok népeivel; hogy ez a küzdelem, amire a latin-amerikai forradalmárok vállalkoznak, a kubai folyamathoz hasonlóan a szocializmusba fog torkolódni.

Noha ez alkalommal a külföldi küldöttségek tagjai jól ismerték a kubai álláspontot, mégis rendkívüli érdeklődés előzte meg a forradalom vezérének záróbeszédét. Bevezetőben Fidel maga is megjegyezte: nincs könnyű helyzetben. Mindenekelőtt el kell döntenie, hogyan beszéljen. "Úgy-e, mint az egyik részt vevő szervezet tagja, vagy valamivel szabadabban? Vagy úgy, mint egy meghívott? Mindenesetre elöljáróban leszögezte, hogy egy véleményen van a kubai küldöttséggel. Vagyis teljes mértékben "jóváhagyta" honfitársai szereplését az értekezleten.

Az elvégzett munka értékelésével kapcsolatban Fidel szült az ideológiai vitákról, a nyílt eszmecserékről, amelyek – figyelembe véve a résztvevők összetételét – elkerülhetetlenek voltak. Kérdéseket intézett önmagához és válaszolt is rájuk, a következőképpen: "Mondhatjuk-e, hogy az értekezlet ideológiai győzelem volt? Igen, ez a véleményünk. Vajon ezzel azt akarom mondani, hogy a határozatok ideológiai harc nélkül születtek? Nem. Az itt felolvasott Nyilatkozat támogatása egyhangú volt? Igen, egyhangú volt. Azonos véleményeket tükröz? Nem, nem képvisel azonos véleményeket. Az itt jelenlevő egyes küldöttségeknek különböző vonatkozásban fenntartásai voltak."

Ezt követően szóvá tette azt a sajnálatos tényt, hogy indiszkréció történt. Egyes hírügynökségek kapcsolatba kerültek különböző küldöttséggel, és így napvilágra kerültek fontos és kevésbé fontos, de egyaránt nem a nyilvánosságnak szánt információk is.

Fidel Castro reagált néhány korábban vitatott kérdésre. Többek között megemlítette a fegyveres harccal kapcsolatos véleményeket. Voltak, akik az "egyetlen út"-ként való meghatározásáért szálltak síkra. A szövegbe végül is az a megfogalmazás került be, hogy Latin-Amerikában a fegyveres út lesz az "alapvető" a forradalom győzelméért vívott harcban.

Ezt követően élesen bírálta a "kliségondolkodást". A marxista irodalomban – mondotta – "A minták mind egyformák, ugyanazzal a szöveggel, nyelvezettel, képtelenség megfogalmazni a valóságos helyzeteket. A dokumentumok sok esetben elszakadnak az élettől, és sokan vannak, akik azt mondják, hogy ez a marxizmus. Miben különbözik a bibliától, a litániától, a rózsafüzértől? Mindenki, aki marxista pózban feszít, majdnem hogy kötelességének tartja keresni az ilyen vagy olyan kiáltvány mintáját ... Semmi sincs olyan messze a marxizmus alapítóinak elméletétől és stílusától, mint az üres szófecsérlés, az eszmék kifejezésére szolgáló kényszerzubbony" – mondta. Majd élesen bírálta a latin-amerikai kommunista pártokat, amelyek "az egyházra jellemző vonásokat vettek fel."

Fidel Castro mély megelégedettséggel állapította meg, hogy a határozatok egyértelműen kinyilvánítják: a kontinens forradalmi mozgalmát a marxista-leninista eszmék vezérlik. Ugyanakkor nagyon elgondolkoztatóak voltak következő szavai: "Meg kell mondani, hogy mint marxista-leninista párt a Latin-amerikai Szolidaritási Szervezethez tartozunk, a Forradalmi mozgalmon belül nem egy csoporthoz tartozunk, hanem egy olyan szervezethez, amely minden igaz forradalmárt magába foglal, és nem tekintünk előítélettel egyetlen forradalmárra sem. Ezen a földrészen van egy forradalmi mozgalom, amely sokkal szélesebb, mint a kommunista pártokból álló mozgalom. Ehhez a széles mozgalomhoz tartozunk, és nem arról ítéljük meg a mozgalmakat, hogy mit mondanak magukról, hanem tettei, magatartásuk alapján."

A gerillamozgalommal kapcsolatban a záróbeszéd két dolgot hangsúlyozott. Az egyik az, hogy a gerillatevékenységet nem lehet a városból irányítani. A másik pedig, hogy a gerillát kell a forradalmi mozgalom alapsejtjének tekinteni. Ezt a véleményt számos résztvevő nem osztotta, bár a határozat is kimondotta, hogy hosszú távon csak egy út van: a gerilla útja.

Fidel Castro szükségesnek látta, hogy kitérjen az értekezlet egyik legélesebb vitát kiváltó kérdésére, a szocialista országokat ért bírálatokra. Álláspontjának lényegét a következő mondat tükrözi a legpontosabban: "Ha létezik internacionalizmus, ha a szolidaritás olyan kifejezés, amely megérdemli, hogy szánkra együk, akkor a legkevesebb, amit a szocialista tábor bármelyik államától elvárhatunk: ne nyújtson se pénzügyi, se műszaki segítséget ezeknek a kormányoknak..."

Az értekezleten részt vevők igen nagy hányadának az volt a meggyőződése, hogy a forradalmi mozgalom már a közeljövőben nagy sikereket fog elérni Latin-Amerikában. Fidel Castro álláspontja kissé mértéktartóbb volt. Kijelentette: "Megalakult az OLAS, az igazi forradalmi mozgalom képviselője, olyan szilárd eszmékkel, amelyek a valóságban gyökereznek... Ez a kontinens forradalmat hordoz a méhében; a szülés többé-kevésbé késik, és nehéz lesz, de a szülés elkerülhetetlen. Erről a legkevesebb kétségünk sincs."

Két esetben is jeleztük már, hogy Ernesto Che Guevara utolsó utazását ekkor még homály fedte. Ha eljön az ideje, mindenről számot adunk – hangoztatta Fidel Castro. Kubában senki sem gondolt arra, hogy ez a "számadás", a teljes igazság felfedése a tragikus hír megerősítésével kezdődik majd el....

A hír Bolíviában kelt szárnyra: Joaquín Zenteno Araya ezredes, a bolív hadsereg 8. hadosztályának parancsnoka 1967. október 9-én bejelentette, hogy az argentin származású Ernesto Che Guevara, a kubai forradalom egyik kiemelkedő vezetője Bolíviában életét vesztette. A bejelentés szerint az előző napon, október 8-án Vallegrande várostól északkeletre, Higueras közelében harc közben halt meg Che, mint egy gerillaegység vezetője; ujjlenyomata alapján azonosították.

Néhány nap múlva ismertté vált az orvosi jelentés is. Az orvos október 12-én közölte, hogy Guevara legalább 12 órával később halt meg, mint ahogy azt a katonai jelentés állítja. Testén hét lőtt sebet találtak, hátán pedig zúzódásokat, amelyeket valószínűleg puskatussal adott ütések okoztak.

Rövidesen bebizonyosodott, hogy Che valójában 8-án sebesülten fogságba esett. Sebesülése nem volt súlyos. Az őrzésével megbízott katonák feletteseik parancsára megkínozták, majd másnap, október 9-én kivégezték.

Kubában a tragikus hír bejelenésére egy héttel később került sor. Fidel egy sajtóértekezlet keretében közölte a tényeket Kuba lakosságával a tv és a rádió nyilvánossága előtt. A kubai forradalom vezére igen hosszúra nyúlt tájékoztatóját azzal kezdte, hogy bejelentette: bizonyossá vált a fájdalmas tény, Ernesto Che Guevara parancsnok halott. Amikor 9-én megérkezett az első hír – mondotta –, nem voltunk biztosak abban, hogy igaz. Még akkor sem, amikor az első rossz minőségű képek megjelentek a tragédiáról. Később újabb információk érkeztek, s mindinkább beigazolódott a megváltoztathatatlan tény.

Közben a tv nézők számos felvételt láthattak a képernyőn, Fidel pedig igen sok kérdésről kifejtette véleményét. Többek között beszélt a bolív kormány magatartásáról, a gerillaharc néhány tapasztalatáról – beleértve a legutóbbi bolíviai eseményeket is –, megemlékezett Che személyéről, kiváló tulajdonságairól, többek között arról, hogy mennyire vakmerő volt, sokszor mekkora kockázatot vállalt már mint a kubai Felkelő Hadsereg harcosa, illetve parancsnoka is. Beszélt Che Bolíviában írt naplójáról; ez az ellenség kezébe került. Publikált részei számot adnak Che betegségének (gyermekkora óta súlyos asztmában szenvedett) elhatalmasodásáról, számos, a hadműveletekkel kapcsolatosan készített feljegyzéséről, amelyek betekintést nyújtanak a legutóbbi események alakulásába s elősegítik azok értelmezését. Fidel ezek és egyéb információk alapján próbálta rekonstruálni a történteket.

A tájékoztató végére érve Fidel Castro közölte; szomorú feladatát teljesítve tudja, hogy ez az elemzés még nem lehet teljes, de elegendő a történtek megsértéséhez. Most mindazok, akik bensőséges kapcsolatban voltak Chevel, végiggondolták a történtek tanulságait, és közös következtetéshez jutottak el. Ezt követően Fidel Castro felolvasta a Minisztertanács e napon, október 15-én jóváhagyott határozatát. Íme a szöveg:

Ernesto Che Guevara történelmi helyének kijelölésében Fidel Castro tette meg az első lépést. A kubai lapok október 19-én közölték azt a beszédét, amelyet mintegy búcsúztatóként a végső tiszteletadás alkalmából mondott el.

Fidel első mondata találkozásukra utalt: "1955 júliusában vagy augusztusában volt az a nap, amikor megismerkedtünk." A "Granma" expedíció tervezésének időszaka volt ez. "De ekkor ennek az expedíciónak nem volt még sem hajója, sem fegyverei, sem egysége. Ott voltam Raullal, Che csatlakozott a »Granma« listáján lévő első kettőhöz."

Tizenkét év telt el azóta, felelősségteljes történelmi küzdelemben. Sokan meghaltak, kiváló egyéniségek áldozták fel életüket. "Che egyike ezeknek a személyiségeknek, akik azonnal csatlakoztak az ügyhöz, az ő egyszerűségével, máig sem ismerhettek meg mást olyan kiváló erényekkel, mint amik őt jellemezhettek."

Ezt követően Fidel Che kiemelkedő tetteiről beszélt. Che felülmúlhatatlan katona volt; felülmúlhatatlan parancsnok volt – mondta. – Nemcsak katonai szempontból volt kiemelkedő egyéniség, akit a rendkívüli bátorság jellemzett, hanem minden szempontból kezdeményező volt.

Az ellenség most reménykedik – folytatta a kubai politikus. – Azt hiszi, hasznot húz a háború mesterének, a gerillaharc művészének halálából. Hősi halála pótolhatatlan veszteség. Mégis: hősi életének és halálának példája, eszméinek és a gerilla hadviseléssel kapcsolatos tanításainak ereje itt marad. Az ellenség azt hiszi, hogy Che halálával szétzúzták eszméit, gerillakoncepcióját, a forradalom fegyveres harcával kapcsolatos felfogását. Kétségtelen, hogy Che halála nagyon súlyos csapás, a forradalmi mozgalom számára szörnyű veszteség, hiszen senki nem vonhatja kétségbe, hogy rendkívüli tapasztalatokkal és képességekkel rendelkező vezető volt. A hatalmas veszteség ellenére műve maradandó lesz. Fidel itt Chenek a Trikontinentális Értekezlethez küldött Üzenetére utalt, amely világos útmutatást nyújt. Ez az Üzenet az ő harci kiáltása volt. "Ez a harci kiáltás nem egy fogékony fülhöz ér el, hanem milliók fogékony füléhez. És nem egy, hanem a példája által ösztönzött milliónyi kéz nyúlik ki, hogy megragadja a fegyvert." Éppen ezért a hatalmas veszteség ellenére az ügy legyőzhetetlen.

Fidel ez alkalommal is hangsúlyozta, hogy "teljes mértékben elkötelezettek vagyunk a forradalom ügye mellett ezen a kontinensen; csapás lesz a válasz, mert a forradalom ügye nem fog vereséget szenvedni e miatt a veszteség miatt ezen a kontinensen." Itt marad Che példája. "És Che példája kell hogy a modell legyen népünk számára. Che példája kell hogy legyen az ideális modell." A jövő generációnak azt kell mondanunk, "hogy legyenek olyanok, mint Che!" Che azonban nemcsak a kubai nép számára példa, hanem egyben minden latin-amerikai nép számára, hiszen az ő forradalmi szelleme, áldozatkészsége, tiszta forradalmisága, marxista-leninista meggyőződése elébük állítható példaként. Napjainkban ő képviseli a legmagasabb szinten a proletár internacionalizmus szellemét – mondta Fidel.

Che kiömlött vére – folytatta Fidel Castro – az összes elnyomottakért és kizsákmányoltakért, Amerika valamennyi népéért, Vietnamért ömlött ki. Ez a legmagasabb rendű szolidaritás Vietnam mellett.

Fidel Castro beszédét azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy optimistán nézhetnek a jövőbe. A népek győzelme biztosított. Che jelszavát idézte fel: "Mindig a győzelemig"

Néhány nappal később a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapja, a Juventud Rebelde közölte a kubai KISZ kiáltványát. Ennek szövege esküre emlékeztet. Tartalmazza azt a szent elhatározást, hogy a szövetség Che szellemében fogja folytatni tevékenységét, az új, integrált ember megteremtésén fog fáradozni. "Che parancsnok halhatatlan" – az ő elképzelései, reményei ott élnek majd a forradalom művében. "Az alkotás vagy a veszély pillanataiban, az öröm vagy a fájdalom óráiban, minden új győzelemben mindig reád emlékezünk" – fejeződik be a nyilatkozat.

S valóban ez a szellem áthatotta a nevelő munkát. A forradalom győzelme óta a hivatalos szervek csak egyetlen embernek teremtettek kultuszt, Che képe mindenütt ott látható, az iskolákban, a lakásokban, a hivatali helyiségekben, a felvonulók kezében. A kisgyermekek az iskolában reggelente Che szavait idézik. Írásai állandóan közkézen forognak. Che szavainak idézgetésére igen gyakran kerül sor a vezetők beszédeiben és az újságcikkekben. Az 1960-as évek végén mindez elemi erővel tört felszínre. Noha Che halála után még népszerűbb lett világszerte – különösen Európában és Latin-Amerikában –, ennek méretei sehol sem érték el a kubait.

Ilyen hatalmas kultusz közepette aligha teremtődött lehetőség e vitathatatlanul rendkívül hősi életút tárgyilagos elemzésére. Máig sem történt meg a hibák, a tévedések leválasztása a maradandó értékekről. Ezt az elemzést elsőként minden bizonnyal a kubaiaknak kell elvégezniük, ők rendelkeznek a legtöbb és leghitelesebb ismerettel, és senkinek sem tűződik akkora érdeke e kérdésben is a tudományos és politikai tisztánlátáshoz, mint a forradalmi Kubának. 1967 végén azonban ennek igénye fel sem merült. A kubai forradalom vezetőit egészen más kérdések foglalkoztattak.

A kulturális kongresszust azzal a deklarált céllal rendezték meg Havannában, hogy a világ fejlett és elmaradott térségeinek haladó értelmisége közösen vitassa meg a harmadik világ kulturális problémáit, megfogalmazza azokat a kulturális feladatokat, amelyeket a gyarmati-félgyarmati országok népeinek meg kell oldaniuk felszabadulásuk kivívása, elmaradottságuk leküzdése érdekében, s körvonalazza, mi a szerepe ebben a folyamatban a haladó értelmiségnek.

Kuba már hónapokkal korábban megkezdte az előkészületeket erre a kongresszusra. Noha a felkészülésből ez alkalommal kimaradtak az olyan fergetegesen vidám mozzanatok, mint amilyen a Trikontinentális Konferenciát megelőző szilveszter volt – a Guevara halála fölötti gyász ezt nem tette lehetővé –, maga a szervezés igen alapos volt. Kiemelkedő mozzanata volt az 1967. október 25. és november 1. között megrendezett előkészítő szeminárium, ahol csaknem 1500 kubai értelmiségi vett részt, s fejthette ki véleményét szekcióüléseken a kongresszus számára elfogadott tematikus program alapján. A szeminárium befejező aktusa – egy általános nyilatkozat elfogadását követően – a köztársasági elnök, Osvaldo Dorticós záróbeszéde volt.

Dorticós bevezetőben megemlékezett arról, hogy Kubában az "értelmiségi" szó elvesztette korábban hagyományos, szűkös – szinte kizárólag a művészekre, írókra vonatkoztatott – értelmét: az alkotóművészekkel együtt magában foglalja a tudomány és technika képviselőit is. A szemináriumon elhangzottakhoz kapcsolódva megállapította, hogy Kubában "bensőséges és kivételes módon összebékültek az írók és művészek művészi szabadságának és kifejezésének, valamint forradalmi kötelességének aspektusai"; ez tehát nem vita tárgya a szocialista szigetországban. A szakemberképzés problematikájáról szólva kifejezte azt a reményét, "hogy egyetemi termeinkből a jövőben nemcsak sok ezer értelmiségi távozik diplomával, hanem egyben jobb értelmiségiek is; s mindenekfölött, hogy a címük vagy diplomájuk nemcsak akadémikus babérok elnyerését fejezi ki és igazolja, hanem tanúsítja azt is, hogy itt forradalmárok végeztek, hogy e termeket nemcsak tudósok és műszakiak, írók és művészek, tanárok hagyták el, hanem mindenekelőtt emberek, mindenekelőtt forradalmárok, mindenekelőtt kommunisták!" Szólt az értelmiség és a nép, a tömegek közötti kapcsolat fontosságáról, a fizikai és a szellemi munka még – szükségszerűen, de sajnálatosan – meglevő bizonyos fokú elkülönültségéről. Kiemelkedő teret szentelt beszédében erkölcsi kérdéseknek. Lényegében ugyanúgy fogalmazta meg "az emberbe, az ember erényeibe, az ember forradalmi erkölcsi elveibe vetett hit" problematikáját, ahogyan azt Guevara 1965-ös – korábban bemutatott – írásában követelményként felvázolta; s hasonlóképpen vélekedett az anyagi és az erkölcsi ösztönzés viszonyáról is. Egyrészt azzal érvelt, hogy "anyagi ösztönzőkkel egy kicsit többet lehet elérni, de a kicsi több nem elég egy nagyszerűséggel teli forradalomhoz. E forradalmi nagyszerűséggel csak az erkölcsi és forradalmi motiváció tarthat lépést..." Másrészt azzal, hogy az alkotó értelmiség számára – bármely területen dolgozzék is – "az alapvető az alkotás aktusa, nem pedig azaz anyagi eredmény, amelyhez ennek révén hozzájut". S végezetül ismét felhívta a jelenlevők figyelmét az értelmiség ama alapvető kötelességére, hogy a nép számára, a nép közé vegyülve alkossanak, s a tömegek számára tegyék hozzáférhetővé a kultúra valamennyi vívmányát.

Kuba mint rendező jó előre felkészült tehát a kongresszusra, amely- mint valamennyi, ez idő tájt Havannában megrendezett nemzetközi összejövetel – deklarált programja mellett azt a célt is szolgálta, hogy kifejezze a szigetország melletti nemzetközi szolidaritást, s támogatást szerezzen a kubai kommunista párt ekkor érvényben lévő politikai irányvonalának. Noha a rendezők – mint nemegyszer nyomatékosan leszögezték – párt- és világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül fordultak a világ haladó értelmiségéhez, azért némileg szembetűnt, hogy sok méltán világhírű latin-amerikai kommunista író és művész – pl. Amado, Neruda, Siqueiros – nem kapott meghívást; s kimaradt a meghívottak közül számos nyugat-európai kommunista művész, értelmiségi is. Másfelől a legnagyobb nemzetközi tekintélynek örvendő meghívottak közül többen – így Bertrand Russe, Jean-Paul Sartre, Ernst Fischer, Peter Weiss – különféle indokokkal távol maradtak a kongresszustól. Mindazonáltal mintegy 70 latin-amerikai, ázsiai, afrikai és nyugat-európai ország több mint 400 küldötte vett részt a kongresszuson, s megfigyelőként néhány szocialista ország képviselői is megjelentek.

A Kulturális Kongresszus megnyitó beszédét ugyancsak Dorticós elnök tartotta. Köszönetét fejezte ki a küldötteknek megjelenésükért, mert – mondta – a kongresszus tárgyától függetlenül is "ezt az összejövetelt a kubai forradalom iránti rokonszenv, szolidaritás és barátság hatja át,...s mivel országunk az imperialista agresszió állandó célpontja, jelenlétük már önmagában elkötelezettség, felelősségvállalás". Kifejtette meggyőződését, hogy a sok nemzetet, sokféle világnézetet és elképzelést képviselő küldöttek részvételével zajló kongresszus eleve bizonyítéka annak, hogy a szocializmusra – az imperialista rágalmakkal szemben – a kultúra szabadsága a jellemző. Megállapította, hogy a kongresszus nem valamely szűken vett professzionális értelmiségi csoport szakmai gondjainak megvitatására gyűlt össze, hanem a minden műszaki, technikai, szellemi, művészeti stb. terültet képviselő, "a szó legtágabb értelmében vett értelmiség" jött össze, hogy feltárja "az elmaradottság drámáját és a kulturális gyarmatosítás... problematikáját".

Részletesen szólt a kubai forradalom tanulságairól, s mindenekelőtt két mozzanatot emelt ki. Részint a forradalom előtti imperialista ideológiai behatolás veszélyét taglalta, megállapítva, hogy a Batista-ellenes felkelés idején, "a felkelés erőteljessége, lelkesedése és érzelmi motivációja ellenére sem volt tetőfokán az antiimperialista tudat, népünk tudatába erősen besulykolták – hol árnyalt-finoman, hol durva módon – az imperializmus által elért sikereket...". Másrészt azt a tényt, hogy a kubai forradalom szocialista jellegét csak a hatalmi és a tulajdonviszonyokban bekövetkezett: "S ez a mély, tömeges behatolás [mármint az imperialista ideológiai behatolás], amely a történelmileg a forradalomra elhivatott osztályok gondolkodásmódját is áthatotta, nem engedte meg nekünk,...hogy nyilvánosan deklaráljuk forradalmunk szocialista jellegét mindaddig, amíg e jelleg nem materializálódott tényekben, társadalmi-gazdasági eredményekben..."

A köztársaság elnöke ezután szólt még a kulturális gyarmatosítás kubai leküzdésének tapasztalatairól. Kiemelte, hogy az értelmiség elsőrendű feladata az emberi személyiség mindenoldalú fejlesztése. Beszélt arról, hogy a tudományos társadalomelméletet – az egyetlent, amellyel korunk problémái értelmezhetők – forradalmi értelemben kell felfogni: "nem csak mint egy diagnosztizálásra képes elméletet, hanem mint egy alkotó magatartással kapcsolódó elméletet, annak tudatában, hogy egy forradalmi elmélethez kötődni nemcsak annyit jelent, hogy képessé válunk a világ struktúrájának, a társadalom dinamizmusának elemzésére, hanem emellett azt is, hogy harcolunk... azokért a célokért, amelyeket ez az elmélet magában foglal..." Beszédér a következő gondolatmenettel fejezte be: hosszú az átmenet a kultúra elitista felfogásától a kultúra jövőben kibontakozó tartalmáig, amikor is a nép nemcsak nézője, élvezője, hanem alkotója is lesz a kultúrának. De "ez nem szép utópia, ez az elérhető jövő! Az út hosszú és fájdalmas... Az erőszak,...a történelem öreg bábája, a nemes forradalmi erőszak elkerülhetetlen és döntő szerepet játszik majd ezen az ösvényen, az ember felemelkedésének útján az igazi szabadság magaslatára."

Az ünnepi megnyitó után megindult az érdemi munka. Az előre kidolgozott munkaterv alapján a küldöttek öt szekcióban üléseztek, s mindegyik számos témával foglalkozott. A "Kultúra és nemzeti függetlenség" szekcióban a következő témák szerepeltek: Kolonializmus, neokolonializmus és gyarmati kultúra; Az osztályok szerepe a nemzeti kultúra fejlesztésében; Imperializmus és faji kérdés; A felszabadult és az újonnan felszabaduló országok kulturális fejlődése; Elmaradottság, fejlesztés és gyorsított fejlesztés. "Az ember integrált képzése" szekció foglalkozott azzal, mi a forradalmi folyamat szerepe az ember formálásában; milyen funkciót tölt be a nevelésben a tudomány, a technika, a művészet, a sport; milyen feladatokat ad az ifjúság nevelése; melyek a női emancipáció specifikus problémái. A harmadik szekció "Az elmaradott és fejlett országok értelmiségének az elmaradott világgal szembeni felelősségét" vizsgálta. Külön szekció foglalkozott a tömegkommunikációs eszközökkel, azoknak a gyarmatosításban, illetve a tudati felszabadulásban játszott szerepével, s azzal a kérdéssel, miként tölthetik be ezek az új társadalomban kulturális és tájékoztató szerepüket. Végül az utolsó szekció "A művészi alkotás és a tudományos-műszaki munka" kérdéseivel foglalkozott. Témái között szerepelt: A tudományos eredmények és a műszaki káderek szüksége; A nemzeti kulturális fejlesztés és az értelmiségi káderképzés problémái a tudományban, a technikában és a művészetekben; Élcsapat, hagyomány és elmaradottság; Az alkotó és a közönség nevelése; A tudományos kutatás, a szociológia és a művészi kísérletezés jelentősége a nemzeti kultúra kialakításában és fejlesztésében.

A tematikus program mindenekelőtt gazdagságával, sokoldalúságával vonja magára a figyelmet. Érdekes lenne végigkísérni a fenti kérdések kapcsán kibontakozott vitákat, s kirajzolni, hogyan fejeződtek ki e vitákban a kubai forradalom azon kulturális vívmányai, eredményei és tapasztalatai, amelyekre méltán lehetett büszke a vendéglátó ország. Mégis célszerűbb most is – akár az eddigiekben – azokra a pontokra koncentrálni, ahol leginkább kitapintható, érzékelhető a korabeli kubai felfogás. Ez természetesen kitapintható "Az ember integrált képzése" című szekcióban is; az ezzel kapcsolatos megállapítások felidézése azonban korábban már tárgyalt kérdéskör – a XXI. századi ember – bizonyos fokú ismétléséhez vezetne. Érdemesebb hát szemügyre venni a harmadik szekció Általános Deklarációját, amely Az értelmiség felelőssége az elmaradott világgal szemben címen lett ismert.

E deklaráció immár szélsőségesen kategorikus formában tartalmaz néhány olyan megállapítást a fejlődő térségek társadalmi feltételrendszerére vonatkozóan, amelyekről korábban ugyancsak szó esett, mint például: "Belefáradva a hosszú kizsákmányolásba és megaláztatásba, a harmadik világ népei elszántan a fegyveres harc útjára lépnek." Vagy: "A harmadik világ népeinek jelenlegi felszabadító mozgalma a szocializmushoz vezet." És így tovább. Ezeknél nagyobb figyelmet érdemel azonban, hogyan és miben ragadja meg ez a szekció az értelmiség feladatait a jelen társadalmi és kulturális megváltoztatásáért vívott harc folyamatában.

Figyelemre méltó, hogy bár a nyilatkozat teljesen egyértelműen állást foglal a kulturális gyarmatosítás ellen, s méltó helyet követel az egyetemes történetírásban és kultúrában, a harmadik világ számára, a nemzeti és az egyetemes kultúra viszonya kapcsán tartózkodik a sematizáló leegyszerűsítésektől. "A harmadik világ értelmisége azzal a kettős szükséglettel találja szemközt magát, hogy felvállaljon egy autochton kultúrát, és használjon egy olyan kultúrát, amit rákényszerítettek – olvasható a nyilatkozatban, amely e kétféle örökség ellentmondásos hatásának jelzése után így folytatódik: – ...De ahelyett, hogy hagyná eltiporni vagy elidegeníteni magát ez utóbbi [az idegen kultúra – szerző] révén, az a kötelessége, hogy ezt magáévá tegye, hogy ezáltal is fejlessze a világról alkotott szemléletét, s képes legyen azt egyetemes dimenziókba kivetíteni."

A nyilatkozat állást foglal amellett is, hogy minden olyan kulturális termék és törekvés, amely valóban értékhordozó és korszerű, végső soron a népet, a nép haladását szolgálja: nem "luxus", hanem társadalmi szükséglet. "Minél újabb, szebb és merészebb a mű, annál inkább betöltheti forradalmi funkcióját" – olvashatjuk. Megállapítja: egy antagonisztikus társa-dalomban, ahol a kultúra elitista felfogása az uralkodó, "a kultúra ...az elnyomás és a gyarmatosítás eszközévé válhat"; a forradalomban viszont, amely szüntelen emeli a nép kulturális színvonalát, megteremtődnek annak feltételei, hogy az "értelmiségi" mint egy "kulturális elit" kifejezője megszűnjön létezni: "hatalmas és makacs erőfeszítés teszi lehetővé, hogy a jövőben minden ember kiteljesüljön, vagyis értelmiségi legyen a szó legtágabb értelmében."

Végezetül érdemes felidézni viszonylag átfogóan azt a gondolatmenetet, amely a legáltalánosabb formában ragadja meg az értelmiségi funkcióját a jelen- forradalmasuló – társadalmában. "Egy forradalmasuló társadalomban az értelmiség rákényszerül, hogy önmaga kritikusa és a társadalom kritikai tudata legyen. Mivel célja az, hogy hozzájáruljon egy új társadalom megteremtéséhez, ... úgy kell előrehaladnia, hogy állandóan felméri azt a távolságot, ami az eszközöket a céloktól elválasztja, mindig annak jegyében ítélve meg a meglévőt, aminek lennie kell, és ami lesz. Nagymértékben az ő felelőssége, hogy az út végén megjelenjen azaz új, elidegenüléséből felszabadult ember, aki Che ...úgy definiált, »mint a forradalmár végső és legfontosabb törekvését«."

A kongresszus harmadik szekciójának előbb idézett Általános Deklarációjából már kitűnik, milyen kulcsfontosságú, kitüntetett szerepet tulajdonítottak a kongresszus résztvevői a forradalmi értelmiségnek. A házigazdák – a kubaiak – számra nem csengett idegenül ez a felfogás. Erre következtethetünk abból, hogy a Havannai Kulturális Kongresszus utolsó hivatalos aktusát képező záróbeszédében Fidel Castro is kitüntetett figyelmet szentelt az értelmiségnek a társadalmi haladásért vívott harc kapcsán.

Bevezetőben a kubai forradalom vezére annak adott hangot, hogy a kongresszus fényesen cáfolta azokat a kételkedőket, akik a feladat nehézségére hivatkoztak: arra, hogy egy ennyi nemzetet, ennyi pártállást, ennyi nyelvet, világnézetet szembesítő kongresszus csak viták és értetlenségek gyűjtőhelye lehet. Mindazonáltal bebizonyosodott, hogy a foglalkozásbeli, nemzeti, filozófiai, tudományos és művészeti elképzelések sokfélesége ellenére "egy sor kérdést, egy sor alapvető elvet szembetűnő egyhangúsággal fogadtak el". Ennek az egyetemes egyetértésnek fő forrása "a veszély, az agressziós fenyegetések és azok a tényleges agressziók, amiket a világ különböző népei – amiket gyakorlatilag az egész világ- elszenved" – szögezte le Fidel. S hozzáfűzte: "El kell mondani, hogy az itt összegyűlt férfiak és nők kétségkívül ahhoz az élcsapathoz tartoznak, ahhoz a maghoz, amely képes a legmélyebbre hatolni, képes a legmélyebben megérteni a jelenkori problémáknak először is az eredetét, majd a súlyosságát..."

A továbbiakban e veszélyek és problémák természetét – az imperialista agressziókat, az amerikai imperializmus Nyugat-Európára is növekvő mértékben kiterjedő befolyását – elemezte a kubai politikus, kitérve e jelenségek Kubát érintő vonatkozásaira is. E veszélyek taglalása kapcsán érintette az emberiség szerveződő ellenállását is, majd ismét visszatért az értelmiség szerepére a következő formában: "Őszintén szólva elmondhatnánk: sokszor láttuk, hogy bizonyos, a mai világot leginkább érintő ügyek, bizonyos agressziók és bűntettek hogyan leltek nagyobb támogatásra, nagyobb visszhangra, hogyan keltettek több tiltakozást és harckészséget az értelmiségi dolgozók csoportjaiban, mint olyan politikai típusú szervezetekben, amelyektől nagyobb harciasságot várhattunk volna! Nemegyszer láttuk, hogy feltételezett élcsapatok a legmélyebb visszavonulásban voltak az imperializmus elleni harcban!"

"A forradalom évei alatt sokat tanultunk, egyebek közt megtanultuk megkülönböztetni az igazit a hamistól, a forradalmi magatartást a forradalmi jelszavaktól, a szavakat a tettektől, a dogmákat a tényektől" – szögezte le Castro, s a karib-tengeri válság kapcsán megállapítja: noha ekkor maga Európa is háborús veszélybe került, a békemozgalom nem állt a helyzet magaslatán: "nem láttunk nagy tömegmegmozdulásokat". S az a benyomás támadt, hogy a békemozgalom, illetve annak jelszava "csupán csak jelszó volt, időtöltés, s nem volt képes rá, hogy bármiféle tömegeket mozgósítson...".

Majd a legfrissebb érvhez – Guevara halálának nemzetközi visszhangjához – nyúlva felteszi a kérdést: "Melyik rétege gyakorolta a legmélyebb hatást Che Guevara halála? Éppenséggel az értelmiségi dolgozókra! Nem szervezetekre, nem a pártokra! Becsületes, érzékeny férfiak és nők próbálták asszimilálni, megérteni, csodálni, igazságot tenni neki; azokkal szemben, akik rákérdeztek, miért halt meg Che Guevara, azokkal szemben, akik képtelenek megérteni és soha nem is fogják megérteni, miért halt meg, s arra sem lesznek képesek, hogy úgy haljanak meg, mint ő, s hogy olyan forradalmárok legyenek, mint ő." Az értelmiség köreiben nő a szolidaritás a jogos ügyekkel, az igaz ügyekkel – szögezi le a kubai forradalom vezére.

A továbbiakban ez a gondolatsor vonul végig a beszéden. Miután felolvassa néhány, a kongresszuson részt vevő katolikus pap írásos hozzászólását, akik – Camilo Torres példáját követve – leszögezik, hogy elkötelezik magukat az antiimperialista felszabadító és forradalmi harc mellett, így kommentálja ezt a feljegyzést: "Ezek a történelem paradoxonai. Miközben látjuk, hogyan válnak a klérus egyes szektorai forradalmi erőkké, hogyan is békélhetnénk meg azzal, hogy a marxizmus egyes szektorai egyházi erőkké válnak?"

Kemény kifejezések ezek. De egyáltalán nem számítottak kivételesnek Kubában – különösen ezekben az években, mint erről már az eddig olvasottak is képet adnak.

De azok a folyamatok, amelyekről a következőkben esik majd szó, szintén arról győznek meg bennünket, hogy e számos vonatkozásban nehezebb periódus igenis kiváltott Kubában egy szigorúbb, keményebb hangvételt, stílust, politikai gyakorlatot.

A kulturális kongresszus után a figyelem más irányba terelődik. Eddig az ideológiai kérdések újragondolása mellett a nemzetközi tevékenység állt a kubai forradalmárok érdeklődésének középpontjában. Most – legalábbis egy időre – inkább a belpolitikai jellegű kérdések kerültek előtérbe. Egyrészt szembe kellett nézni azzal, hogy van – ha számszerűen nem is túl nagy – belső ellenzéke a kormány politikájának. Másrészt a dolgok logikája következtében napirendre kellett hogy kerüljön a szocialista viszonyok teljes, maradéktalan és a lehető leggyorsabb megvalósítása.

A belső és külső nehézségek (növekvő ellátási zavarok, a termelés gondjai, a kubai elképzelések bírálata számos kommunista párt részéről, az amerikaiak által megvalósított gazdasági blokád valamennyi következményének "beérése") egyelőre még nem az 1965 októberétől kialakított politikai vonal korrekcióját eredményezik. Ellenkezőleg. Most még több következetességgel annak mindenoldalú kiteljesítését kísérli meg a kubai forradalom vezérkara. Még komolyan bíznak a minden korábbinál nagyobb sikerben. Így a nagyobb akarat, az egyöntetűbb cselekvés megvalósítása áll a párt, a kormány és a tömegszervezetek tevékenységének középpontjában. Erre utal az úgynevezett "mikrofrakciós ügy" napirendre tűzése is, méghozzá a Központi Bizottság ülésén.

Fidel Castro már 1966. május elsejei, majd szeptember 29-i beszédében szólt a párt politikájának ellenzőiről, akik, ha nem vigyáznak – mondotta –, az ellenforradalmárok sorsásra jutnak. Részletesen foglalkozott e témával 1967. augusztus 10-én, az OLAS záróülésén elhangzott beszédében is, ahol már használta az úgynevezett "mikrofrakciós" megjelölést. Mielőtt magáról a törvényes eljárásról és a Központi Bizottság ülése elé tárt tájékoztató tartalmáról szólnánk, a folyamat megértése miatt Fidel néhány itt elhangzott, különösen fontos megállapítását fel kell idéznünk.

Országunkban – mondotta a kubai miniszterelnök – az eszmék harcban, küzdelemben fejlődnek. Ez természetes, egyetlen ország sem mentes az eszmék harcától. Az a tény, hogy kubai nép forradalmi nép, nem jelenti, hogy nincsenek ellentmondások, antagonizmusok. "Ellentmondás van az ellenforradalommal, az imperializmussal; s ellentmondás van azokkal az elemekkel, akik osztják a Venezuelai Kommunista Párt reakciós urainak elméletét. Ebben az országban is megvan a mi mikrofrakciónk – nem nevezhetjük frakciónak, mert nincs terjedelme, nagysága, lehetősége -; olyan mikrofrakció, amely a múlté."

Fidel Castro ezt követően feltette a kérdést: honnan ered ez a mikrofrakció? Válasza így hangzott: "Az öreg, sértődött szektásoktól." Emlékeztetett arra az időre, amikor a szektások komoly nehézségeket okoztak a forradalomnak opportunizmusukkal, az embereket üldöző politikájukkal. A forradalom mégis nagylelkűen járt el velük, türelmesen bírálta őket. Vigyázni kellett arra, hogy szektarianizmus ne vezessen neoszektás jelenségekhez. Ezek, mint a tapasztalatok jelzik, nem tanultak korábbi hibáikból.

Fidel Castro a továbbiakban világosan leszögezte: "Értsenek meg jól, nem a régi kommunistákra célzok, mert a szektások tevékenységének legrosszabb megnyilvánulása az volt, hogy a régi kommunisták nézeteibe igyekeztek belekeverni álforradalmi nézeteiket. Meg kell mondani, hogy ebben az országban a forradalom mindig is számított az igazi kommunisták csatlakozására... Nekünk is megvan a régi szektás elemekből álló mikrofrakciónk, akik nem azonosak a régi kommunistákkal."

Megemlítette, milyen magatartást tanúsítottak ezek az emberek az októberi válság idején, majd néhány nagyon kemény megállapítást mondott ki. Többek között azt, hogy "Ez a mikrofrakció olyan tevékenységet fejt ki, mint a maffia. Ez a mikrofrakció az ellenforradalmi tevékenység új formája, ugyanazt szeretnék, mint... Mcnamara, Johnson és ez az egész népség... Most az a tézise: mérsékelni kell a forradalmi irányvonalat... el kell érni, hogy Kubának mérsékeltebb álláspontja legyen – ebben egyetért... Johnson, a CIA... A nemzetközi maffia erőre kapott attól az elképzeléstől, hogy orvosolhatatlan konfliktusok keletkeznek a kubai forradalom és a szocialista tábor között."

Mindaz, ami ebben a beszédben elhangzott, már előrevetítette egy keményebb fellépés lehetőségét a mikrofrakciós szervezkedésben részt vevőkkel szemben. Ezt – mint a későbbi anyagokból tudjuk – az érintetek is mérlegelték. De elvetették a törvényes felelősségre vonás lehetőségét abból kiindulva, hogy – mivel nincs önálló szervezetük – nem indokolt az ilyen fellépés ellenük.

Tévedtek. A csoporthoz tartozó, illetve azzal együttműködő néhány vezetőt 1967 nyarán leváltották beosztásából, és decemberben számos letartóztatásra is sor került. Köztük volt a szervezkedés vezetője. Aníbál Escalante, akit 1962-ben váltottak le magas beosztásából, majd évekre emigrációba kényszerült. Saját kérésére 1965-ben engedélyt kapott a hazatérésre, s noha többé nem került vezető beosztásba, tekintélyénél, politikai tapasztalatainál fogva ő lett a mikrofrakciónak nevezett szervezkedés irányítója.

1968. január végén ült össze a párt Központi Bizottsága. Erről a nagyfontosságú tanácskozásról igen terjedelmes tájékoztató került nyilvánosságra. A Gramma három napon keresztül (január 30., 31., február 1.) közölte az ott elhangzott beszámoló és néhány hozzászólás szövegét. E terjedelmes anyagból csak a legfontosabb, leginkább elvi jelentőségű részletek ismertetésére vállalkozhatunk.

Megnyitó beszédében Fidel Castro elmondotta: "Már jó ideje készültünk összehívni a Központi Bizottság ülését. Mint valamennyien tudjuk, már több mint két éve annak, hogy először szerényebb formában, majd mind nyíltabban működni kezdett – ha nem is a forradalom kebelében, de mindenesetre a forradalom peremén – egy mozgalom, melynek nemrég a találó »mikrofrakciós« nevet adtuk. Ez alatt az idő alatt alkalmunk volt megfigyelni és tanulmányozni ezeket a cselekedeteket, mígnem pár héttel ezelőtt bírósági eljárás indult azon személyek ellen, akik államellenes cselekményekhez segítséget nyújtottak. Az állambiztonsági szervek önfeláldozó munkájának köszönhető, hogy ma már számos bizonyíték, vallomás áll rendelkezésünkre, amelyekből levonhatjuk a leglényegesebb következtetéseket. Az ügy olyan fontos, hogy fel kell rá hívnunk a Központi Bizottság figyelmét. Teljes részletességgel kell megvizsgálnunk a történteket, hogy megfelelő intézkedéseket hozhassunk."

Ezt követően – több részletben – elhangzott a Központi Bizottság ülésén Raul Castro beszámolója. Közben a KB tagjainak módjuk volt megtekinteni számos dokumentumot, a nyomozó szervek előtt elhangzott vallomások szövegét, a gyanúsítottak saját kézzel írt vallomásait. A beszámoló tartalmazott több – főleg Escalante által írt – levelet, amelyeket a központi Bizottsághoz címeztek.

A beszámoló részletesen szólt arról, hogy a szervezkedés igen szoros kapcsolatban volt az úgynevezett "Dos Hermanos" nevű birtokkal, amelyet Aníbal Escalante vezetett. A legtöbb találkozóra itt került sor. Már régóta bizonyított, hogy Kubában – jórészt a párton belül – működik egy csoport, amely bár még "nem jutott el oda, hogy valódi szervezetté fejlődjön", mégis figyelemre méltó politikai szerepet kezdett játszani. Tevékenységük lényegét a beszámoló a következőkben összegezte. Bírálták a párt különböző állásfoglalásait, a Népi Szocialista Párt számos régi vezetőjének véleményét, kémkedtek a központi Bizottság néhány tagja után, közeledtek olyan szovjet, német és csehszlovák állampolgárokhoz, funkcionáriusokhoz, akik bejáratosak az SZKP Központi Bizottságának vezetőihez, hogy olyan véleményt alakítsanak ki, amely ellentétes a kubai kommunista ideológiával. Továbbá, a csoport tagjai terjesztették Aníbal Escalante nézeteit, valamint olyan latin-amerikai és más forrásból származó anyagokat, amelyek nem egyeztek a kubai állásfoglalásokkal. Kétségbe vonták a forradalom eredményeit, és lejáratták a forradalom vezetőit.

A csoport tényleges véleményéről, politikai állásfoglalásáról a legtöbbet alighanem Aníbal Escalante legutolsó levele árulja el, amelyet Raul Castro ismertetett a beszámolójában. "Számomra a frakciós csoport nem volt más – írja Escalante –, mint néhány ember, akik velem egyetértettek, akik segítségemre voltak, néhány jó barát... Mindezt nem azért mondom el, mert ki akarok bújni a felelősség alól. Lássuk, mi volt a célja annak a tevékenységnek, amelyet önök jogosan frakciónak neveznek? Az igazság az, elvtársak, hogy semmi előre meghatározott célja vagy programja nem volt. Úgy gondoltam, hogy a helyzet lehetőséget ad majd arra, hogy megtárgyalhassunk a párt vezetőivel igen fontos kérdéseket. Ezek a kérdések a következők lehettek volna: a nemzetközi helyzet, az ideológiai harc helyzete, a párt szerepe, a gazdasági élet, a társadalmi munkák problémája, a cukortermesztés kérdése stb. Arra számítottam, hogy a párt ebben az évben megtartja kongresszusát. Ezen a kongresszuson részletesen ki akartam fejteni nézeteimet. Úgy gondoltam, érveim ereje – az a valóság, amely véleményem szerint engem igazol – kivívja számomra az elismerést. Azt reméltem, az élet majd eldönti, kinek van igaza... Csak a lehetőséget vártam, hogy nézeteimet kifejthessem, a későbbiekkel nem törődtem, más perspektívám nem volt."

Arról, hogy a mikrofrakció tagjai az egyes konkrét kérdésekben hogyan is vélekedtek, többet tudhatunk meg azokból a vallomásokból, amelyekből Raul Castro nagy számmal idézett beszámolójában. Ezek természetesen nem a csoport valamennyi tagjának véleményét tükrözték; sokszor egy-egy szakember magánvéleményéről volt szó. Mégis kimutatható a közös szemléleti bázis, a jelenségek többé-kevésbé azonos megítélése. Egy csokorra valót felvonultatunk belőlük a beszámolóban elhangzottak alapján.

A csoport tagjai úgy vélekedtek, hogy a Népi Szocialista Párt számos volt vezetője, aktivistája nincs megfelelő beosztásban. A jelenlegi pártpolitikában a kispolgári ideológia dominál. A tervezés metodikája nem hatékony, ezért gyakran háromszor-négyszer annyi munkát kell elvégezni, mint amennyi feltétlenül szükséges lenne. A vasárnapi mezőgazdasági társadalmi munkáról azt állították, hogy az semmi hasznot nem hoz, mert a résztvevők szállítása többe került, mint a végzett munka értéke. A katonák mezőgazdasági foglalkoztatása helytelen dolog, mert a legtöbbnek nincs kellő tapasztalata az ilyen munkában. A gyenge előkészítő munkák miatt nem fog teljesülni a következő évre tervezett 10 millió tonnás cukortermés elérése. Helytelennek ítélték a kivándorlási politika jelenlegi gyakorlatát, mivel a vártnál sokkal több ember hagyta el az országot. Hibásnak és demagógnak ítélték meg a sportrendezvények ingyenessé tételét, mivel ez is csökkenti az elköltött pénz mennyiségét és serkenti az inflációt. Helytelenítették a városi közlekedésben a kalauzok leépítését, mert azóta megnőtt a visszaélések száma. Az önelszámolás megszüntetése – hangoztatták a – termelés pangását eredményezi. Bírálták azt, hogy a szakszervezetek nem kapnak kellő szerepet a szocializmus építésében. A pártvezetésről kijelentették, hogy az azt hiszi: Kuba a világ közepe, hogy parancsolhat az egész világnak; senkinek a tanácsát nem hajlandó figyelembe venni. Egyesek tartottak attól, hogy a nehézségek fokozódása miatt hasonló helyzet áll elő, mint 1956-ban Magyarországon.

Lehetne tovább sorolni Raul Castro beszámolójából, az egyes vallomások ismertetéséből azokat a véleményeket, amiket az egykori frakció tagjai vallottak. Fölösleges; szemléletük, állásfoglalásaik jellege világos, csakúgy, mint az a tény, hogy valóban frakciós tevékenységet folytattak. Ezt egyébként egyikük sem tagadta.

Raul Castro beszámolójában többféle összefüggésben szó esett a csoport tagjainak nemzetközi kapcsolatairól, ennek veszélyességéről. Legfontosabb megállapítása ezzel kapcsolatban bizonnyal a következő: "Aníbal Escalanta mindent elkövetett azért, hogy a külföldi tudomására hozza a csoportja és a párt közötti nézeteltéréseket. Ennek érdekében kapcsolatot tartott fenn idegen államok polgáraival, s a csoport tagjainak utasítást adott, hogy minden lehető alkalmat felhasználjanak a külföldiek informálásra. Ő maga is azon igyekezett, hogy ellátogasson a Szovjetunióba és más országokba, ahol a csoport célkitűzéseit kívánta nyilvánosságra hozni." A beszámoló a tények tömegével bizonyítja, hogy szovjet, csehszlovák és NDK-beli újságírókkal és más hivatalos személyekkel találkoztak a mikrofrakció tagjai, s hogy számos esetben dokumentumok cseréjére is sor került.

E kényes kérdés kapcsán nem kevésbé fontos a beszámoló egy másik megállapítása; "Nem szabad ítéletet mondanunk annak tisztázása nélkül, hogy azon a számos külföldi állampolgáron, újságírón, funkcionáriuson kívül, akik részt vettek a mikrofrakciós elemek tevékenységében, országunkban sok olyan szovjet és más szocialista országbeli tisztviselő is akad, akik mindvégig példamutató magatartást tanúsítottak és tiszteletben tartották a forradalom eszméit. Éveken keresztül dolgoztak fegyveres erőinknél olyan tanácsadók, szakértők, tisztviselők, sok ezer szovjet tiszt, akiknek magatartása ellen semmi panasz nem merült fel."

Tanulságos ebben a témakörben is felidézni Escalante említett utolsó levelét. "Úgy érzem, összekavarodtak a fejemben a gondolatok és azok a dolgok, amelyeket nem mertem vitatni, a helyzetek, amelyeket elfogadtam, szükséges rossznak tartottam annak ellenére, hogy nem is egyszer éreztem helytelenségüket. A legtöbbször nemzetközi kérdésekben nyilvánítottam nemtetszésemet. Pontosabban: az foglalkoztatott, milyen szerep jut minden egyes nemzetnek a szocialista világban. Egészen konkrétan: a Szovjetunió szerepe és ugyanakkor Kuba szerepe foglalkoztatott. Sokan elgondolkoztunk ezen: a Szovjetunió a világ forradalmi központja, és Kuba ennek a forradalomnak egyik része. Ebben a kijelentésben nincs semmi nacionalizmus, ez puszta tény. Olyan egyszerű igazság, hogy talán elcsépeltnek tűnik, de valójában igen komoly problémát rejt magában, főleg napjainkban, amikor a Szovjetunió mellett létezik már a szocialista Kuba és úgyszintén más szocialista országok.

Merev nézeteket tettünk magunkévá, és elutasítottuk mindazt, ami nem fér bele a sémába. Minden helyzetre a Szovjetunió által elfogadott elveket alkalmaztuk. Nem tudtunk határt szabni, hol végződik a szovjet állampolgárság vagy más testvéri szocialista ország állampolgársága, és hol kezdődik a miénk – a vele járó kötelességekkel – akkor, amikor közös problémákat és a belügyeket érintő kérdéseket kellett megbeszélni, vagy egyszerűen véleményt kellett nyilvánítani.

Gondolom, azok, akiknek nem voltak hasonló elvi problémáik, nem érthetik meg az én helyzetemet... Nem a jelenlegi helyzetem ösztönöz mindezek átgondolására, hanem egy sor mással együtt az, hogy mások számára milyen nagy jelentőségűek voltak tetteim.

Ha alaposan megvizsgálják egész frakciós tevékenységem, észreveszik, hogy – néhány abnormis esettől eltekintve – az egész középpontjában a nemzetközi helyzet problémája áll, és ehhez járul még az előbb említett séma.

Nem akarom viselkedésünket igazolni. Mint már az előbb mondottam, egyetlen célom, hogy magamnak magyarázatot adjak viselkedésünk okairól."

A vizsgálat során bebizonyosodott, honnan kerültek ki a mikrofrakciós csoport tagjai, illetve hol voltak a legaktívabbak. Raul Castro elmondta, hogy kis létszámú csoportok alakultak az Iparügyi Minisztériumban, a Granma szerkesztőségében, a Halászati Kikötőben, a "La Corona", a "H. Uppmann", és a "Gener" dohánygyárakban, a "Fruticuba" vállalatnál, a Külügyminisztériumban, a Tudományos Akadémián, a Kubai Rádió Intézetében, a Légi közlekedési Minisztériumban, a volt szakszervezeti vezetők körében, a párt Központi Bizottsága apparátusában.

A mikrofrakció tagjait – az informátorokkal, segítőkkel együtt – 200-300 emberre becsülték. Azokat, akik ekkor még pártfunkcióval rendelkeztek, megfosztották beosztásuktól. Sokat közülük a pártból is kizártak. Összesen 43 személyt tartóztattak le, köztük négy nőt; ez utóbbiakat később visszaengedték otthonukba, és ott házi őrizetbe kerültek. Hasonló bánásmódban részesült még három letartóztatott, tekintettel egészségi állapotukra.

A Központi Bizottság ülésén felszólalt Carlos Rafael Rodriguez államminiszter, a Népi Szocialista Párt egykori tekintélyes vezető személyisége. Raul Castro beszámolóját követően az ő beszédét is közölte a Granma, a párt Központi Bizottságának lapja.

Rodríguez felszólalása elején elmondotta; sokáig foglalkoztatta az a gondolat, hogy érdemes-e ezt a témát a Központi Bizottság elé tárni, hiszen igen világos ügyről van szól. Egy olyan problémáról, amelynek a lényege: "Felfedeztünk egy földalatti szervezkedést, amely Fidel ellen irányul." A csoportról megállapította, hogy annak létezése "szomorú és ugyanakkor elgondolkoztató". Ő is leszögezte: "A csoport nem tekinthető a Népi Szocialista Párt megnyilvánulásának"; nem annak a pártnak utólagos hatásaként keletkezett.

Escalante tettét olyan bűnnek minősítette a régi kommunista politikus, hogy ezt "soha nem fogja tudni jóvátenni". Bűne az, hogy megtörte a párt egységét. "Elvtársak – mondotta Rodríguez – mi, akik különböző szervezetekhez tartoztunk, békésen és testvérisen tudtunk egymással dolgozni, most pedig csoportokba tömörülünk, és elidegenedünk egymástól."

Rodríguez ez alkalommal ismételten emlékeztetett a régi vitákra. Escalante jellemére, ami nemegyszer gondot okozott. Beszélt a mikrofrakciós csoport számos más tagjáról, akik ellen korábban fegyelmi eljárás folyt; többüket felelősségre vonták, de nem azért, mert tagjai voltak a Népi Szocialista Pártnak. Konkrét ügyekről, rossz munkáról, erkölcsi kisiklásokról volt szó. Nem egy személy sértettségből csatlakozott a frakciós csoportosuláshoz.

Rodríguez hozzászólása nagy figyelmet szentelt az ügy nemzetközi vonatkozásainak. Bebizonyosodott, hogy a csoport tagjai igyekeztek mindjobban belekeverni tetteikbe a Szovjetuniót, hogy elkötelezze magát a frakciós politika mellet. Céljuk volt az ország gazdasági nehézségeinek súlyosbítása, egészen addig, ameddig "lehetségessé nem válik a Szovjetunió »barátságos« politikai beavatkozása. Úgy képzelték, hogy az ország kormányzását Aníbal Escalante veszi majd át, vagy legalábbis igen fontos pozíciót kap majd – a dokumentumok tanúsága szerint – az ország igazgatásában".

Az, amit a mikrofrakciósok csináltak – jelentette ki Rodríguez –, az "talpnyalás, opportunizmus". Adandó alkalommal saját céljaik érdekében akarták a Szovjetunió befolyását latba vetni. "A mikrofrakciósok nem támogatni akarták a Szovjetuniót, hanem érdekeik szerint felhasználni. Úgy akarták feltüntetni magukat, mint a Szovjetunió védelmezőit és tisztelőit... Véleményem szerint a Szovjetunióban azt az országot kell tisztelni, amely elsőként létrehozta és győzelemre vitte a szocialista forradalmat. Nem hiszem, hogy akadna közöttünk olyan ember, aki nem tiszteli Lenin pártját. Véleményem szerint a legjobban úgy tiszteljük a Szovjetuniót, ha nem takargatjuk a politikában elkövetett hibáit, ha nyíltan kifejezzük nemtetszésünket, ha barátian megmondjuk, mit csináltak rosszul a nemzetközi kapcsolatok terén, és ha segítünk hibáikat jóvátenni."

Rodríguez szükségesnek ítélte a felmerült kérdések nemzetközi tisztázását. "Én mint a Központi Bizottság tagja azon a véleményen vagyok – mondotta –, hogy idegen állampolgároknak, a szocialista országok állampolgárainak a mikrofrakciós tevékenységbe való beavatkozása azzal a következménnyel jár, hogy pártjaikkal előbb-utóbb vitára kerül sor... Véleményem szerint ezek olyan problémák, amelyeket nyíltan meg kell vitatnunk. Kuba belügyeibe idegen állampolgárok avatkoztak be... Meg kell tárgyalnunk a problémákat, hogy véget vessünk nekik."

Carlos Rafael Rodríguez felszólalása a Központi Bizottság ülésén elsősorban azoknak a régi kommunistáknak a véleményét tükrözte, akik továbbra is aktívan részt vettek a párt életében. A vita többi résztvevőjének állásfoglalását nem ismerjük. A viszonyok ismeretében bízvást feltételezhető, hogy az előterjesztett beszámolót egyhangúan elfogadták, noha az tartalmazott egy nagyon elgondolkoztató kitételt is. "Sokan kételkedhetnek az itt elhangzott dolgok igazságában. Amit a vádlottak az egyik nap eskü alatt vallottak, azt a következő napon letagadták, és igyekeztek egymásra hárítani a felelősséget. Komoly bizonyítékok vannak a kezünkben... mi nem szavakra támaszkodunk, hanem azokra a megdönthetetlen bizonyítékokra, amelyeket a vádlottak saját kezűleg írtak le és írtak alá" – hangzott el Raul Castro beszámolójában.

A mikrofrakciós ügyben Kuba Kommunista Pártjának Központi Bizottsága több határozatot fogadott el. Az egyik legfontosabb az, amely hozzájárult, hogy Aníbal Escalante és nyolc társa ügyét átadják a Forradalmi Bíróságnak. Röviddel később a bíróság Escalantét 15 évi, társait pedig 2-12 évi börtönbüntetésre ítélte. (Később Escalante házi őrizetbe került, majd amikor rákja elhatalmasodott, kórháza vitték és ott is halt meg.)

A mikrofrakció ügye igen nagy nyilvánosságot kapott Kubában. Fidel Castro is visszatért rá az 1968. március 13-án elmondott beszédében. Az ügy lezárásának is felfogható a következő megállapítás: "Őszintén meg kell mondani, hogy a mikrofrakciónak mint politikai erőnek nincs jelentősége, de szándékaik, cselekedeteik súlyosak voltak. Mint áramlat a forradalmi mozgalomban tulajdonképpen reformista, reakciós és konzervatív. Telejesen megértjük, hogy ennek az időszaknak a légkörében sokféle hasonló áramlat kering. De végül is a mikrofrakció kérdése szerintünk megoldottnak tekinthető. A forradalmi törvényszék nem volt olyan szigorú, mint sokan kívánták volna, de végül is ennek a forradalomnak soha nem volt jellemzője a szükségtelen szigor."

Ugyanabban a beszédben, ahol az imént idézett szavak elhangzottak, egy nagyon fontos belpolitikai bejelentésre is sor került: a kubai kormány elhatározta, hogy véget vet a kizsákmányolás utolsó lehetőségének, és felszámolja a magánkereskedelmet. Az intézkedés kiterjedt a kisipari tevékenységre, sőt az orvosok magánpraxisára is. Az orvosokat a kormány felszólította, hogy szüntessék be magánrendeléseiket, és gyógyászati felszerelésüket adják át az egészségügyi intézményeknek. Bezárták a szórakozóhelyeket (átmenetileg valamennyit, de alapos tisztogatás után a nagyobbak ismét kinyitottak). Így 1968 közepétől Kubában már csak a mezőgazdaságban maradt fenn magántulajdonosi csoport.

A kormány e döntésére meglehetősen feszült légkörben került sor. Erre a tulajdonosi rétegre – elsősorban a kiskereskedőkre – a kormány úgy tekintett, mint az ellenforradalom potenciális társadalmi bázisára.

Az intézkedést csak részben lehet gazdasági indokokkal magyarázni. Való igaz, hogy nagyon komoly nehézséget okozott a sok ezer kisvállalkozás áruval, anyaggal való ellátása. Ezek többsége amúgy is családi vállalkozásként vegetált. Tevékenységük megszüntetését Fidel nem is gazdasági érvekkel magyarázta. A kormány döntését valójában elsősorban nevelési céljai motiválták, s csak ennek alárendelten jöttek számításba egyéb szempontok: a szervezési nehézségek, az említett réteg helyzetéből esetleg következő tényleges politikai veszély.

Idézzük fel azokat az érveket, amelyek a kubai miniszterelnök említett beszédében elhangzottak. "A mi társadalmunkban százezrek, milliók dolgoznak ott, ahol kell; cukornádat vágnak Havanna zöldövezetében, vagy e széles, nagy ország bármely más részén dolgoznak; de még mindig jelentős azok száma, akik nem vesznek részt az erőfeszítésekben. Olyan helyzet állt elő, amikor a dolgozók nemcsak a maguk számára termelnek, hanem ellátnak egy csavargó, parazita, kiváltságos réteget, akiknek még van módjuk rá, hogy kizsákmányoljanak másokat." Vagyis Kubában – mondotta a miniszterelnök – létezik még a "kiváltságosok valóságos krémje..., amely sokkal jobban él, mint a többiek." ezek a henyélők – folytatta Fidel – bár fizikai állapotuk kitűnő, boltot nyitnak, üzleteket kötnek. Havannában 955 bár van magánkézen, tulajdonosaik pedig kétes ügyleteket bonyolítanak le. "Minél kevesebb magán- vagy köztulajdonban levő bár van, annál jobb" – jelentette ki Fidel.

Ez utóbbihoz sietett azonban hozzáfűzni a következőket: "Senki nem ellensége a vidámságnak, annak, hogy a nép pihenjen, szórakozzon. De a népnek most sokkal égetőbb és fontosabb feladatai vannak, mint ez a ...955 bár!" A továbbiakban megemlítette, hogy nem kívánja részletezni e bárok történetét – noha tevékenységükről nagyon sok adat, információ áll a kormány rendelkezésére –, mert nem az az érdekes, hogy név szerint kit milyen dolgok terhelnek. A jelenség az, ami nem tűrhető tovább.

Ezt követően egy elméletibb fejtegetésben a jelenlegi forradalom jellegéről beszélt a kubai vezető. Elsősorban az érdekeltek számára magyarázta a most hozott döntéseket. Többek között a következőket mondotta: "Uraim, ez a forradalom nem azért jött létre, hogy a kereskedelemnek biztosítson jogokat. Az a forradalom 1789-ben volt, a polgári forradalmak korában, ...az volt a kereskedők és a polgárok forradalma. Mikor értik meg végre, hogy ez a szocialisták, a kommunisták forradalma? Mikor értik meg végre, hogy senki nem azért ontotta vérét a zsarnokság, a zsoldosok, a banditák ellen, hogy bárkinek joga legyen a nyerészkedésre, hogy ha valaki rumot árul, akkor 200 pesót, vagy ha omlettet árul, akkor 50 pesót keressen naponta..."

A kubai vezető világosan és egyértelműen leszögezte, hogy mostantól kezdve a magánkereskedelem egyetlen formáját sem fogják megengedni. "Aki dolgozni tud, annak munkát adunk, aki nem tud, az megkapja azt, amire szüksége van, mert itt senkitől sem vonjuk meg a mindennapi kenyeret." Senki nem érezheti majd magát elhagyottnak: a munkabírók segítséget kapnak az elhelyezkedéshez, az idősek pedig nyugdíjat kapnak. A forradalom nem azért segít nekik, mintha erre bárki kényszerítené, hanem azért, mert ez a kötelessége.

Mint rövidesen kiderült, ennek az intézkedésnek volt egy akkor ki nem mondott célja is. A "kapitalista" környezetet, ideológiát szülő feltételek felszámolása mellett a kormány azt is várta e döntéstől, hogy végrehajtása révén enyhülni fog a munkaerőgond a mezőgazdaságban. Ebből azonban semmi nem vált valóra: jóformán alig akadt olyan 1968 márciusában kisajátításra került tulajdonos, aki ezt követően elment volna nádat vágni. A valóságban erről kezdve a szó igazi értelmében illegálisan szervezeték az amúgy is meglevő feketepiacot. S mivel az áru nagyon kevés volt, a feketepiaci árak tovább emelkedtek.

Azt sem mondhatjuk, hogy a lakosság kitörő örömmel üdvözölte volna a kormány döntését. Az intézkedés következtében százezreknek kellett lemondaniuk arról a hagyományos szórakozásról, hogy esténként beültek a "cafeteriába" egy Coca-Colára, más hűsítő italra, vagy éppen egy omlettre, hiszen csak ezek voltak, amihez jegy nélkül hozzáférhettek.

Az intézkedést elsősorban a fiatalok, köztük is főleg a kollégiumokban élő ösztöndíjasok üdvözölték. Ám ők egyrészt kiemelt ellátásban részesültek, másrészt sem idejük, sem lehetőségük nem volt rá, hogy "cafeteriákba", bárokba járjanak. Ők lelkesen helyeselték bár "a kapitalizmus utolsó maradványaira" mért "megsemmisítő csapást".

A kubai forradalom vezetője 1968. augusztus 23-án a rádióban és a televízióban beszédet mondott a csehszlovákiai eseményekről, a Varsói Szerződés tagállamainak katonai akciójáról. A kubai sajtó már az előző hónapokban nagy figyelemmel kísérte a kelet-európai szocialista országok helyzetének alakulását. A kubaiak aggodalma júniusban-júliusban mindinkább fokozódott.

Most Fidel már beszéde bevezetőjében jelezte, hogy Kuba Kommunista Párt internacionalista szellemben értékeli a történteket. Fontosnak tekintik az állásfoglalást, mert – mint mondta – "bizonyos dolgok, amelyekről beszélni fogunk, olykor ellentmondásba kerülnek saját érdekeinkkel, más esetekben viszont súlyos veszélyekkel is járnak országunkra nézve".

A kubaiak nagyon is megértik – mondta –, hogy az ismert eseményeket a világban nagyon is különbözően értékelték: voltak, akik a fejlődési folyamat pozitív oldalait, és voltak, akik kizárólag negatív oldalait emelték ki. "Nekünk a magunk részéről nem volt kétségünk afelől – és ez nagyon fontos –,...hogy a csehszlovák rendszer veszélyesen közeledik ahhoz az állapothoz, ahol alapvető változás következik be társadalmi rendszerében. röviden: a csehszlovák rendszer a kapitalizmus felé halad, kérlelhetetlenül az imperializmus felé halad. Efelől a legcsekélyebb kétségünk sem volt."

Megemlítette, hogy egy ilyen helyzetben Kuba – amely kénytelen elszenvedni az imperialista blokádot, amelyet minden tőkés piacon üldöznek, amely kénytelen magasabb árat fizetni mindenért – egyetért azzal, hogy bármi áron meg kellett akadályozni egy szocialista ország szétesését, azt, hogy ez az ország az imperializmus karjába hulljon.

A kubai miniszterelnök ezt követően elemezte a történtek "törvényes" és politikai megítélését. Leszögezte, hogy "A csehszlovák állam szuverenitásán csorba esett... A törvényesség szempontjából a történtek semmiképpen nem igazolhatók. Véleményünk szerint a Csehszlovákiával kapcsolatos döntést csak politikai szempontból lehet magyarázni, a törvényesség oldaláról azonban nem. Mert, őszintén szólva, nem volt semmilyen törvényes alapja... Végeredményben nem az a legfontosabb, hogy a formáról vitatkozzunk. A lényeg az – és ezt el lehet fogadni, vagy el lehet vetni –, hogy a szocialista tábor megengedhet-e olyan politikai helyzetet, vagy sem, amelyben egy szocialista ország szétesik, és az imperializmus karjába hullik. Véleményünk szerint ezt nem megengedhető, és a szocialista tábornak joga van ahhoz, hogy ezt valamilyen formában megakadályozza."

A továbbiakban a kubai forradalom vezetője azokra a körülményekre irányította rá a figyelmet, amelyek egy ilyen veszélyes helyzet kialakulásához, egy ilyen nagy horderejű döntés meghozatalához vezettek. Mindezeket a témákat a szorosan vett kubai érdek szemszögéből vizsgálta. Nyíltan fel is tette a kérdést: "Elképzelhető-e az, barátaim, hogy országunkban húsz évvel a szocialista forradalom után olyan helyzet alakuljon ki, amikor az ország tisztességes forradalmárainak egy csoportja – az ellenforradalmi fenyegetés és visszahúzó folyamat kilátásaitól megrettenve – szükségét érzi annak, hogy a baráti országok hadseregeinek segítségét kérje e helyzet megakadályozására? Mi maradna akkor a nép kommunista öntudatából? ...Nyilvánvaló, hogy a mi országunkban soha nem alakulhat ki hasonló helyzet."

E megállapítást Fidel Castro a következőkkel indokolta: A forradalom vezetőinek alapvető feladata, hogy egy ilyen helyzet kialakulását megakadályozzák. Tovább, Kuba közelében csak az imperialistáknak és bábjaiknak van hadseregük: a szövetséges hadseregek túlságosan is messze vannak. "Meg aztán – folytatta – én nem ismerek olyanokat, akik egy ilyen megalázó dolgot megtennének, még ha szükség és mód nyílna is rá. Mert milyen kommunisták volnánk, és milyen kommunista forradalom lenne a miénk, ha húsz év után ilyesmihez kellene folyamodnunk forradalmunk megmentése érdekében?

Fidel Castro ezt követően keményen bírálta néhány európai szocialista ország nevelő munkáját. Elmondotta: sok kubai fiatal, aki ezekből az országokból hazatér, elmondja, hogy ezekben nem folyik megfelelő internacionalista szellemű nevelés, hogy erősen tért hódítanak bennük bizonyos nyugat-európai irányzatok és erőteljes az anyagiasság is.

A beszédben szó esett Kuba és az Egyesült Államok viszonyának alakulásáról. Ez a viszony változatlanul ellenséges. "Az imperialisták egy pillanatra sem tettek le arról, hogy országunkat lerombolják... Az imperialisták tíz év óta tartják fenn gyalázatos blokádjukat. Megtanultunk védekezni a blokád ellen, megtanultunk forradalmi öntudatot kovácsolni belőle. Tudják már, hogy nem lesz könnyű eltaposni bennünket, hogy nem tudnak megfélemlíteni fenyegetéseikkel, hogy nem tudnak megtörni bennünket, és hogy semmilyen körülmények között nem lesz könnyű kiéheztetni bennünket."

Kuba hatalmas erőfeszítéseket tett – folytatta Castro. – Készen áll arra, hogy ha kell, húsz évig "vagy akár egész életünkben" ne legyen kapcsolata az Egyesült Államokkal. Hosszú ideje nem volt már harci riadó. "Most, ezekkel az eseményekkel kapcsolatban néhány hír közölte, hogy fegyveres erőinket részleges riadókészültségben tartjuk. Így igaz. Mert a mi haderőnket soha nem érheti készületlenül a támadás."

Fidel Castro ezután hosszan idézett a Jornal do Brasil című újságból. Ez a reakciós burzsoá lap többek között a következő fejtegetést közölte: "Ha a Szovjetunió beszennyezheti a népek önrendelkezési jogának elvét azáltal, hogy Csehszlovákiát ideológiailag a maga törvénykezése alá tartozó területként ítéli meg, nem marad más hátra, mint ugyanezt a doktrínát alkalmazni annak megakadályozására, hogy Kuba helyzetét is a kontinentális egység specifikus érdekeinek szempontjából nézzék."

Nos, erre a félreérthetetlen felhívásra, amely a "kubai kérdés" kiélezésére irányult, Fidel Castro azon nyomban megadta a választ. Amennyiben valami esztelen lépésre kerülne sor, ha a brazil kormány parancsára egységek támadnák meg a szigetországot, akkor "...mi, kubai forradalmárok, Brazília legjobb egységeit néhány óra alatt úgy kipenderítjük innen, hogy hírmondójuk se marad." Semmi jel nem mutatott arra, hogy az említett polgári lap közlése mögött komoly katonai készülődés lenne; feltehetően csak hangulatkeltésről volt szó. A pimasz hangú erélyes kubai visszautasítása mégis indokolt volt: mindenekelőtt azért, mert ez idő tájt kezdett ismét mind gyakoribbá válni a tengeri és a légi kalózkodás. Erre nemcsak fel kellett figyelni, hanem rövidesen törvényerejű rendelettel is szabályozni kellett a kubai magatartást. Ez világossá tette, hogy Kuba kész a rászorulóknak menedéket adni, de védi szuverenitását, ugyanakkor a javak visszaszolgáltatását és a közlekedés zavartalanságát kész elősegíteni.

E szavakkal kezdte Fidel Castro ünnepi beszédét. A továbbiakból megtudjuk: az utolsó esztendőt a komoly munka mellet a takarékosság jellemezte. Ezt folytatni kell. Ezért döntöttek mégis úgy, hogy egyetlen gallon üzemanyagot sem pocsékolnak el, és a munkaidőből sem akarnak elveszíteni egyetlen percet sem.

Ráadásul most egy rendkívüli év kezdődik el, amely 18 hónapig tart – jelentette be a miniszterelnök. Ez idő alatt kétszer kell levágni a cukornádat. Kemény erőfeszítéssel rekorderedményt fog elérni Kuba. A hatalmas terv végrehajtása miatt a következő év január másodikán valószínűleg egyáltalán nem lesz ünnepi nagygyűlés. A nép része kint lesz akkor a földeken, és vágja a cukornádat.

A forradalom első tíz esztendejéről – amely később "A Túlélés Évtizede" megjelölést kapta – a teljes mérleg megvonásának igénye nélkül ugyan, de igen fontos megállapításokat tett Fidel Castro. Különösen Következő szavai maradtak emlékezetesek:

Az ünnepi beszéd valóban nem tartalmazott egy teljes számvetést.

Fidel Castro az elért eredmények között elsőként az emberi tényezőt emelte ki: a "mai embereket", akik politikai műveltségük tapasztalatuk, fegyelmük, öntudatosságuk, kötelességérzetük szempontjából összehasonlíthatatlanul felülmúlják a tíz évvel ezelőttieket.

A beszéd később megemlít néhány kiemelkedő gazdasági eredményt. Szó esik például a halászatból, amely igen dinamikusan fejlődik. "1970-ben a halászat, a halipar, a halászati flotta termelése nyolcszor annyi lesz, mint a forradalom győzelme előtt" – mondja Fidel. Megemlíti a rizstermelést, amely feljövőben van. 1967-1968-ban 50 000 tonna rizs termett, "1968 májusa és 1969 májusa között pedig 150 000 tonna, vagyis háromszor annyi lesz a termés".

A tizedik évfordulón elhangzott ünnepi beszéd legfontosabb megállapítása mégsem az eredményekre vonatkozik. Fidel felteszi a kérdést: "De vajon a forradalom az első években növelte a gazdaságot? nem, nem növelte. Sőt, népünk a forradalmat követő első években nemcsak nem növelte a gazdaságot, hanem még azt a keveset sem volt képes megtermelni, amit a kiváltságosok társadalma..." Vagyis: az első tíz esztendőben nemhogy nem emelkedett, hanem valamelyest csökkent is az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Ennek mértékére vonatkozó hivatalos adat később sem jelent meg. Szerény számításaink szerint az egy főre jutó nemzeti jövedelemben bekövetkezett csökkenés 10-12 százalékos lehetett.

A kezdetben remélt gazdasági növekedés elmaradását a kubai miniszterelnök ebben a beszédében többek között azzal indokolta, hogy a forradalomnak egy öröklött elmaradott gazdasági struktúrából kellett kiindulnia. Ez komoly – és mindeddig leküzdhetetlen – nehézséget jelentett. "...a gazdasági struktúra átalakítása terén várt népünkre a legnehezebb kihívás, a rendkívüli feladat: szembenézni – a modern világ feltételeinek megfelelően – az elmaradottsággal; úgy, ahogy a mi népünk tette, tapasztalat nélkül, mindössze a tömegek lelkesedésére támaszkodva. Mivel azon kevesek, akik tudással rendelkeztek, nagyrészt ahhoz a kiváltságos kisebbséghez tartoztak, amely nem értett egyet az ország gazdasági struktúrájának megváltoztatásával."

Hogy valamelyes képünk legyen a termelés alakulásáról, három alapvető területen – a mezőgazdasági és az ipari termelés, valamint a külkereskedelmi forgalom mennyisége kapcsán egy-egy – korántsem teljes adatok alapján elkészített – összeállításra hívjuk fel a figyelmet. E később publikált statisztika táblák (amelyek egyes adatai eltérnek az akkoriban közzétettektől) lényegiben azt is jelzik, hogy nemhogy a fejlettségi szintben, de magában a gazdasági szerkezetben sem következett be figyelemre méltó változás. A jobb áttekinthetőség kedvéért néhány korábbi adatot is tartalmaznak; vagyis nemcsak a most tárgyalt fejezet (1965-1970) eredményeit vesszük szemügyre.

E számokból néhány különösen fontos tény olvasható ki. Az egyik: a termelés rendívül nagymérvű ingadozása. Köztudott ugyan, hogy a mezőgazdasági termelés volumene lényeges eltéréseket mutathat más országokban is, Kuba esetében azonban nemcsak az időjárási tényező okozott jelentős ingadozásokat: a mindenkori politikai hozzáállás legalább ugyanilyen mértékben hatást gyakorolt a termelésre. Valójában csak a tojástermelésben következett be egyenletes növekedés; s vitathatatlan, hogy ennek érdekében a kormány nagy erőfeszítéseket tett. A legnagyobb mértékű ingadozás a cukortermelésben és azon termelvényeknél figyelhető meg, ahol a parasztgazdaságok részesedése aránylag magas volt.

Talán még a fenti statisztikánál is többet mond néhány összehasonlító adat. Eszerint az egy főre jutó mezőgazdasági termelés 1969-ben mind 1959-hez, mind 1957-hez viszonyítva 26 százalékkal csökkent. Valamelyest csökkent abszolút számokban a megtermelt élelmiszer mennyisége is; fontosabb azonban az, hogy 1969-ben az egy főre jutó kubai élelmiszer-termelés 1959-hez képest mintegy 25 százalékkal lett kisebb. Így a halászatban elért kiugró eredmény kétségtelenül kivételnek számít.

Áttérve az ipari termelés alakulására, először ismét vessünk egy pillantást az alábbi statisztikára.

Bár súlyánál és problematikus jellegénél fogva érdemes lenne már most elidőzni a cukortermelés adatainál, mégis célszerűbb ezt későbbre halasztani, hiszen a következő év, 1970 ebből a szempontból különleges szerepet kap, s ezért inkább az évi tízmillió tonnás terv teljesítése kapcsán vizsgáljuk meg a mélyebb összefüggéseket ezen alapvető népgazdasági ágazatban.

A statisztikai táblázatból látható, hogy a termelés az iparban is meglehetősen egyenetlenül alakult. Ebben nem kis szerepet játszottak a mezőgazdasági kampányok, amelyek időnként jelentős munkaerőt vontak ki az ipari termelésből. Az adatok azt is tükrözik, hogy a legjelentősebb előrelépés az acél- és a nikkeltermelésben következett be.

Nem ismeretes, miért hiányzik olyan sok helyen az 1969. évi adat. Azt mindenesetre érdemes jelezni, hogy ezekben az ágazatokban az 1970-es adatok rendszerint a korábbi évekhez képest jelentős fejlődésről árulkodnak. Így feltehetően a statisztikai munka hiányosságai játszhattak közre abban, hogy meglehetősen sok a kitöltetlen rubrika az 1969-es esztendőben.

A külkereskedelem alakulásával kapcsolatban az összvolumen alakulása mellett figyelmet érdemel a területi reláció is. Ez utóbbiról is rendelkezésre állnak hivatalos adatok.

(millió $)

Megnevezés	1965	1966	1967	1968	1969
Kubai export FOB	685,5	592,5	710,8	649,9	663,5
Szocialista országok	536,1	482,2	577,2	488,6	447,1
Tőkés országok	149,4	110,3	133,6	161,3	216,4
Kubai export CIF	866,2	925,5	997,7	1094,8	1170,1
Szocialista országok	658,4	738,9	788,8	879,1	889,2
Tőkés országok	207,8	186,6	208,9	215,7	280,9
Egyenleg	- 180,7	- 333,0	- 287,0	- 444,9	- 506,8
Szocialista országok	- 122,3	- 256,7	- 211,7	- 390,5	- 442,1
Tőkés országok	- 58,4	- 76,3	- 75,3	- 54,4	- 64,5

A fenti táblázatból három körülmény válik nyilvánvalóvá. Az első az, hogy a kubai export volumene lényegében nem változott 1965-1969 között. (Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy 1958-1959-hez képest sem.) Feltűnő viszont az import egyenletes növekedése, ami annál inkább problematikus, mert már az 1960-as évek elején is mind sürgetőbb feladatként vetődött fel a külkereskedelmi egyensúly helyreállítása. A harmadik körülmény, amiről világos képet nyújtanak az adatok, az eladósodás területi megoszlása. A tőkés országok felé jelentkező külkereskedelmi egyenleghiány az adott időszakban évi 54,6 millió és 76,3 millió dollár között mozgott; a szocialista országok felé viszont állandóan növekvő hiány mutatkozott, s öt év alatt mintegy három és félszeresére nőtt Kuba adósságállománya.

A szocialista országok – és mindenekelőtt a Szovjetunió – felé Kuba adósságállománya nagyobb mértékben nőtt, mint ahogy a külkereskedelmi mérleghiány mutatta. Ez utóbbira ezekben az években a Szovjetunió automatikusan újabb és újabb kereskedelmi hiteleket nyújtott. Kuba tényleges eladósodása viszont azért volt ennél nagyobb, mert a külföldről beszerzett beruházási javakat is hitelbe vásárolta meg.

A számok végül jelzik az is, hogy a forradalom győzelmét követő első évtizedben tovább nőtt a kubai gazdaság külkereskedelmi érzékenysége. Ez önmagában még nem jelentett volna problémát; de figyelembe véve az exportkapacitás azonos szinten való megmerevedését, nagyon is felvetette a jövő kilátásaival való szembenézés szükségét. Ez meg is történt: Fidel Castro évfordulós beszéde többféle tervet, elképzelést felvázolt.

Mielőtt részletesen ismertetnénk a forradalom tizedik évfordulóján bejelentett konkrét fejlesztési terveket, mindenképpen célszerű felidézni a kubai vezetők korabeli szemléletét, s azt: hogyan álltak hozzá most a kibontakozó jövő formálásához. Valami ismét változóban volt. Megint előtérbe került a gazdaság fejlesztése. De Fidel Castro évfordulós fejtegetése mást is jelzett. "Valami egészen rendkívüli dolog: most 1969 elején vagyunk, és 1970-ben Kuba mezőgazdasági termelése éppen a kétszerese – a kétszerese!! – lesz az 1959. január 1. előtti termelésnek. Ez valóban rendkívüli, és talán hihetetlen dolog, olyan dolog, amihez hasonlót akkor sem tapasztalnak, ha valamennyi országban elemzik a mezőgazdasági termelés növekedését. Mert tíz év alatt megkétszerezni a mezőgazdasági termelést, ez olyan eredmény, amit még az úgynevezett fejlett országok sem képesek véghezvinni. De az igazság az, hogy ezt a megkétszerezést mi nem tíz év alatt, azon erőfeszítés, szervezés, tapasztalat és koncepció következtében, ami a forradalom győzelme után kialakult.

Ily módon az ország megkétszerezi majd a jelenlegi mezőgazdasági termelését... Elég, ha annyit mondok, hogy 1968-ban vetették el annak a cukornádnak nagy részét, amit a híres 1970-es aratáson takarítunk majd be.

És az 1970-es év eredménye még semmi. Az ezután következő 12 mezőgazdasági év eredményei lesznek majd azok, amelyek valóban meglepik a kételkedőket, és elkeserítik a reakciósokat...

Ugyanis Kuba mezőgazdasági termelése az 1970 utáni 12 év alatt – és ezt a számot teljes nyugalommal mondhatjuk ki, és felelősséget vállalhatunk érte – évi 15 százalékkal növekszik majd.

Kihasználom az alkalmat, és felhívom rá a figyelmet, hogy ez a szám magasabb, mint amekkorát bármely ország bármikor elért hasonló időszak alatt."

Fidel Castro e nagy horderejű bejelentések után arról beszélt, mire is alapozzák e rendkívüli terv megvalósíthatóságát. Világosan leszögezte: "Nem akarjuk azt mondani, hogy mi, kubaiak dolgosabbak, okosabbak vagyunk, mint a többiek; de nekünk olyan szerencsénk volt, hogy bizonyos tényezők egybeestek: az agrárreform koncepciója, mezőgazdasági terveink koncepciói, a technika tömeges méretű alkalmazása, és mindenekelőtt egy nép, amely a trópusi égöv alatt ezeket a feladatokat végrehajtja."

Ezt követően a miniszterelnök jelezte a trópusi éghajlat legyőzésének nehézségeit. Meg kell tanulni felülkerekedni a szárazságon. Megfelelő növények termelésével ki kell védeni a ciklonok káros hatását, meg kell akadályozni az árvizek, bizonyos betegségek, járványok pusztító következményeit. Ha mindez sikerül, akkor maximálisan kiaknázható a napfény, amely egész évben lehetőséget ad a folyamatos mezőgazdasági termelésre.

Az ünnepi beszédben szó esett a jövőbeli beruházásokról is. Mindenekelőtt a műtrágyagyártás nagyméretű fejlesztéséről: eszerint 1975-ben már nem kevesebb, mint nettó egymillió tonna műtrágyát fognak Kubában felhasználni, vagyis "1975-ben Kuba egymaga feleannyi műtrágyát használ majd fel, mint Dél-Amerika országai együttvéve". Tovább növekszik majd a mezőgazdasági géppark. Kuba az elmúlt tíz esztendőben 42 ezer traktort importált, amiből jelenleg 35 ezer áll rendelkezésre. A terv szerint a következő tíz esztendőben évi 8 ezer traktor importjára kerül sor, emellett a következő öt évben 6 ezer cukornádvágó kombájnt és a következő két évben 2 ezer rizskombájnt fognak munkába állítani. Az előrelépést nagymértékben elő fogja segíteni az öntözés nagyméretű kiterjesztése is: rövidesen befejeződik húsz hatalmas víztároló építése.

A legfontosabb bejelentés – és ez Kubában érthető – a cukortermelés biztató jövőjére vonatkozott. E szerint 1970-ben már 1 554 000 hektár területen kerül sor betakarításra. Az aszály okozhat nehézséget, "mégis biztosak vagyunk a sikerben..." – jelentette ki a kubai forradalom vezére.

Ebben a beszédben aránylag kevés szó esett külpolitikai kérdésekről. Igen fontos viszont mindaz, ami az Egyesült Államokhoz és a Szovjetunióhoz való viszonyról elhangzott.

Az adott körülmények között nem kínálkozott semmilyen lehetőség a korábban elmérgesedett amerikai – kubai viszony rendezésére. Ezt változatlanul józanul tudomásul kellett venni. A veszély inkább abban volt, hogy a két ország ellentéte még inkább kiéleződik. Erre a lehetőségre készült fel a kubai kormány is. Az ünnepi beszéd ide vonatkozó része így hangzik: "Tudjuk, milyen veszély fenyeget bennünket az Egyesült Államok részéről. Most új »bérlője« van a Fehér Háznak: Nixon úr. Nixon urat több dolog jellemzi, például az, hogy Kubával szemben mindig fenyegető és agresszív kifejezéseket használt; például azt, hogy meg fogja erősíteni a blokádot."

Való igaz, Nixon volt az Egyesült Államok alelnöke akkor, amikor Eisenhower megkezdte a Kuba elleni gazdasági agressziót s megszervezte a Playa Girónnál végrehajtott inváziót. Nixon Kuba-ellenes fenyegetése később sem szűnt meg. Kuba viszont erősebb lett – állapította meg Fidel Castro. Majd így folytatta: úgy tűnik, az új amerikai elnök Kuba-ellenes törekvése elsősorban a szövetségeseire nehezedő nyomásban fog jelentkezni a közel-jövőben. "Nyomást akar gyakorolni a Kubával kereskedő országokra... Azokra az országokra, amelyekkel Kuba hitelkapcsolatban áll... Országunk jelszava, hogy inkább éhezzünk, mintsem kifizetetlenül hagyjuk adósságainkat, mivel az rontaná az ország hitelét..." – mondotta Fidel Castro. Az adott körülmények között "nevetségesnek" minősítette a blokád fokozására irányuló amerikai célkitűzéseket. Kuba pontosan fizet Amerika szövetségeseinek, azoknak a tőkés országoknak, amelyek érdekeltek a kereskedelem fejlesztésében.

Ezt követően beszélt a szocialista országok Kubának nyújtott segítségéről. Szavainak most különleges jelentőségük volt. Az elmúlt években bizonyos nézeteltérések keletkeztek. Kubában ezekről több esetben is nyíltan szó esett. A szocialista országok ezt higgadtan fogadták, nyilvános vitát nem folytattak.

Fidel Castro beszéde a kapcsolatok javulásának lehetőségét ígérte. Így fogalmazott: "Meg kell mondanunk, hogy most, amikor hazánknak sikereket kívánunk, amikor bízunk a csodálatos jövőben, nem feledkeztünk el a szocialista tábor és különösképpen a Szovjetunió szolidaritásának jelentőségéről. Mi néhány kérdésben eltérő véleményt formáltunk, amit becsülettel meg is mondunk. De ugyanez a becsületesség kötelez bennünket arra, hogy kijelentsük: ez a segítség döntő jelentőségű volt az elmúlt nehéz évek során, azokban az időkben, amikor termelésünk csökkent; az országunkban küldött fegyverek nagyon kellettek, amikor a fenyegetés nagyobb volt. Számítsák ki önök, hogy ezek a fegyverek többet érnek, mint azok a felszerelések, amiket mi a fejlesztés érdekében felhasználunk, mivel a fegyverek nagyon költségesek. És mi ingyen kaptuk ezeket a fegyvereket! Amikor nem volt szakképzett személyzetünk, az ipartervezéshez, a talajtani kutatásokhoz, az üzemek építéséhez és még sok máshoz tőlük kaptunk segítséget..."

Az 1970-es évek elejére számos vonatkozásban megváltoztak, megjavultak Kuba nemzetközi feltételei. A kormány külpolitikai aktivitása a gerillamozgalom szervezéséről áttevődött az államközi kapcsolatok fejlesztésére. Fokozatosan megérlelődtek a feltételek egy "párbeszéd" elkezdésére az Egyesült Államokkal. S ha a kapcsolatok rendezésére nem is kerülhetett sor, ez az "enyhülés" legalábbis arra lehetőséget teremtett, hogy egymás elképzeléseit pontosabban megismerhessék. A nemzetközi kapcsolatokban a legfontosabb fejlemény – a néhány latin-amerikai ország felé történő "nyitás" mellett, sőt jelentőségét tekintve azt is felülmúlva – a Kuba és a KGST országok közötti kapcsolat továbbfejlesztése volt, illetve az, hogy Kuba belépett a KGST-be.

Az is kétségtelen, hogy bizonyos változások következtek be a kubai belpolitikában is. Előtérbe kerültek a gazdasági kérdések, s dinamikus lett az ország gazdasági fejlődése.

Fidel Castro ez alkalommal mondott ünnepi beszéde magyarul is elolvasható a Beszédek és beszélgetések című gyűjteményes kötetben (Kossuth Könyvkiadó, 1979). Így nem annyira az általa elmondottak részletes ismertetésére van szükség; inkább annak a körvonalazására törekszünk, hogy ez a megemlékezés milyen kedvező lehetőséget teremtett sok korábbi tapasztalat újragondolására, Lenin munkásságának jobb megismerésére. A kubai propaganda kétségtelenül túllépett a korábbi kereteken. Eddig Lenin tanításaiból elsősorban az imperializmusra, az államelméletre, valamint a forradalom elméletére és gyakorlatára vonatkozó megállapítások kerültek be a kubai köztudatba. Lenin életműve és annak jelentősége most kezdett kiteljesedni a szigetországban.

Ünnepi beszédének bevezetőjében Fidel Castro megemlékezett azokról az érzelmi motívumokról, amelyek Lenin személyiségével kapcsolatban élnek a kubai emberekben. Felvázolta e kivételes ember életútjának legfőbb állomásait. Beszélt az elmélet fejlesztésében betöltött szerepéről, gyakorlati forradalmi tetteiről, a lenini életmű kubai hatásáról, mint ami érvényesült már a forradalom előtt is, de csak a legutóbbi években szélesedett ki.

Beszéde talán leginkább figyelemreméltó része az a gondolatmenet, amely az ellenséges törekvésekre vonatkozik. Lenin ellen, a leninizmus ellen sohasem szűnt meg fellépni az osztályellenség; s ehhez szervesen kapcsolódnak a szovjetellenesség különböző formái – mondta. Majd arról beszélt, hogy ma "a szovjet állam léte a forradalmi mozgalom egyik feltétele",; és a Szovjetunió az az ország, amely igen sokoldalú segítségben részesíti a felszabadulásukért küzdő népeket. Vietnam népét, az arab népeket. Milliárdokat tesz ki a Szovjetunió által a harcoló népeknek ingyen adományozott fegyver. "A mi esetünkben ez 1500 millió peso értékű fegyver a Szovjetuniótól... Az igazság mindenek fölött áll. Elsősorban mindig az objektív értékét vesszük figyelembe. És számunkra a szovjet segítség döntő volt. Van, akinek nem tetszik, hogy mi egyáltalán elismerjük ezt. Micsoda undorító liberalizálók vannak még a világon, sarlatánok, akiknek még soha nem kellett semmilyen problémát látniuk vagy elszenvedniük... Mi nem vagyunk burzsoá liberálisok; marxista-leninisták vagyunk, és antiliberálisok" – mondotta.

1970 első hónapjaiban Kuba "cukorlázban" égett. A 10 millió tonnás rekord elérésére a nép ügy lett. A feladat óriási volt. A betakarításhoz, a nagy cél elérésére minden épkézláb embert mozgósítottak. Az ország vezetői most is – mint az előző esztendőkben – együtt dolgoztak a nádvágókkal. A biztos siker jegyében folyt a munka. Azok a szakemberek is együtt dolgoztak a lelkes néppel, akik korábban kételyeiket hangoztatták.

Május közepén, a meglehetősen elhúzódó kampány végén az ellenséges provokáció – a halászok egy csoportjának elrablása – borzolta fel a kubai emberek kedélyeit.

A több hónapos kemény munkától kifáradt, az ellenség tettétől felháborodott embereket nem érte váratlanul az a közlemény, hogy május 20-án este Fidel Castro beszédet mond a rádió és a televízió nyilvánossága előtt. A beszéd tartalma azonban nem kis meglepetést okozott.

Fidel először is elnézést kért a 65 perces késésért. Kevés ideje volt összegyűjteni a jelentéseket, a statisztikákat, a mondanivalójával kapcsolatos dokumentumokat – mondotta. A tájékoztatást eredetileg későbbre tervezték, de a közbejött események miatt jobb most megtartani.

Először is arról szólt, honnan ered a tízmillió tonnás cukortermés terve. A forradalom győzelme után, amikor az amerikai piac megszűnt Kuba számára, és a Szovjetunió lépett elő első számú vásárlóvá, új lehetőség adódott: a nemzetközi munkamegosztás jegyében a hatalmas szovjet piacra való növekvő eladás. Ezt követelte a kubai belső piac növekvő igénye, valamint az ország gazdasági fejlesztése is, amely mind nagyobb mértékben igényel gépeket, beruházási javakat. Ekkor a cukor kínálkozott mint az egyetlen olyan termék, amelynek termelését gyorsan lehet növelni és amely – a mind nagyobb mennyiségű cukor exportja révén – nagymértékben javíthatja az ország fizetőképességét.

Ezzel mindenki egyetértett – főleg, amikor a világpiacinál magasabb fix áron aláírták a szerződést. Inkább csak abban kételkedtek egyesek, hogy a blokád közepette akad vevő a szovjet igények kielégítése után fennmaradó közel ötmillió tonna cukorra. Meg kell mondani – hangsúlyozta Fidel –, hogy az elmúlt időszakban Kubának nem voltak értékesítési problémái. Mostanában csak termelési problémák léteznek: az elmúlt esztendőkben nem sikerült teljesíteni a cukortemelési tervet. Így az exportban – főleg a Szovjetunió felé- állandó lemaradás volt. Az elképzelések szerint a legutóbbi években folyamatosan kellett volna emelkednie a megtermelt mennyiségnek: fokozatosan elérve a hat-, hét-, nyolc-, kilencmilliót, majd 1970-ben a tízmilliós csúcsteljesítményt.

Az előző esztendőkben viszont mindig valamiféle ok közrejátszott az elmaradásban. Hol a rendkívüli szárazság, hol a bulldózerek, szállítási eszközök hiánya, és legtöbbször az irányítási, szervezési hibák. Az igazság az, hogy 1970-hez közeledve mindinkább rendelkezésre álltak az anyagi eszközök a rekordtermés betakarításához. A vezetés alapos programot dolgozott ki egy emlékezetes Santa Clara-i kétnapos tanácskozáson. Ez a véglegesített terv 10 027 000 tonna cukor betakarításával számolt. Már korábban minden tartományi vezetőség utasítást kapott, hogy kövessen el mindent, s ne csak a kijelölt nádmennyiséget vesse el, hanem tegyen meg minden lehetőt a túlteljesítés érdekében. A tervet mégsem sikerült teljesíteni, a nagy nemzeti célkitűzés nem valósult meg. Igaz, ebben az esztendőben rekordmennyiséget állítottak elő Kuba e legfőbb nemzeti termékéből: 8,5 millió tonna cukrot termeltek. Ez jelentősen meghaladja a forradalom előtti rekordot, amely 7,2 millió tonnát tett ki.

Egy ilyen rekord – mondta Fidel – bármely más évben nagy lelkesedést váltott volna ki Kuba dolgozó népéből. Most azonban ez a mennyiség a kudarcot jelentette.

Fidel Castro a rá jellemző nyíltsággal beszélt erről is. "A tízmillióval kapcsolatban el kell mondanom egy alapvető dolgot, nevezetesen azt, hogy a tízmillióért vívott csatát nem a nép vesztette el... Ezt a csatát mi vesztettük el. Mi, a közigazgatási apparátus, és mi, a forradalom vezetői. A nép jól felkészült a tízmillióra, sőt még a tizenegymillióra is. Most azonban mi nem készültünk fel kellően a tízmillióra. És én azt hiszem, tartozunk azzal az igazságnak, hogy kimondjuk, mert ez a valóság.

A tízmillióért vívott csatát nem az utolsó két évben veszítettük el, és nem az idén veszítettük el: az utolsó négy évben veszítettük el, és ott szenvedtünk vereséget, ahol nem számítottunk rá, mivel sohasem látszott fontos problémának. Vagyis, nem ismertük a cukoripar problémáit, és emiatt nem tudtuk időben érzékelni, időben felfedezni és időben megérteni a különféle nehézségeket: a szubjektív problémákat, a szakképzett személyzet problémáit és a többi tényezőt, hogy a szükséges lépéseket időben megtehessük. Még ha akármennyink lett volna is, ilyen körülmények között akkor sem tudtuk volna megnyerni a csatát... nem a nép felelős az elszenvedett kudarcért."

Néhány héttel később, amikor már elkészült a pontosabb számvetés az 1970. évi betakarítás tapasztalatairól, Fidel Castro elmondotta: a kampány során valóban levágták azt a nádmennyiséget, amelyből jó szervezés, folyamatos feldolgozás mellett meg lehetett volna termelni a 10 millió tonna cukrot. Döntően az ipari kapacitás hiánya hiúsította meg a nagy program eltérését.

Ha a május 20-án elhangzott részletes tájékoztató nem is tartalmazta az irányítómunka konkrét gyengeségeit, azért mind nyilvánvalóbb lett Kubában, mire is utalt az ország vezetője. Egyetlen szakember sem vonta kétségbe, hogy Kubában valóban megtermelhető az évi tízmillió tonna cukor. De már 1966-ban akadtak, akik határozottan irreálisnak tartották ezt a célkitűzést 1970-re vonatkoztatva. Érveik között a következők szerepeltek. A cukortermelésre legalkalmasabb területeken már régóta ezt az évelő növényt termelik; nem annyira a vetésterület bővítésére, inkább a magasabb hozamú nád kubai meghonosítására van tehát szükség. Ez természetesen több évi türelmes munkát igényel. Ha megtalálják a legmegfelelőbb fajtákat, akkor elkezdődhet a csere; ez optimális esetben is hét-nyolc évet vesz igénybe. Emellett e nagyobb hozamú és kényesebb fajták csak kellő mennyiségű műtrágya felhasználásával és szükség szerinti öntözéssel termelhetők biztonságosan. A hatvanas évek közepén kidolgozott programban pedig mindezt nem vették kellően figyelembe.

A másik témakör, ahol a szakmai bírálat ez időben megfogalmazódott, a nádvágáshoz kapcsolódik. A régi szakemberek egy csoportja nem tartotta szerencsésnek, hogy a hagyományos nádvágókat társadalmi munkára mozgósított emberekkel egészítik ki. Azzal érveltek, hogy e nehéz munkát nemcsak az ez évi, hanem a jövőbeni termés miatt is felelősséggel kell elvégezni; a nádat a földhöz minél közelebb kell elvágni. Itt a legmagasabb a nád cukortartalma, és helyes vágás esetén a következő esztendőben is jobban növekszik a növény. Erre az e munkához hozzá nem szokott ember nem figyel oda kellően. S mivel a forradalom megszüntette a munkanélküliséget, most fokozott ösztönzéssel kellene érdekeltté tenni a hozzáértő nádvágókat nehéz munkájukban. Ez a javaslat azonban nem találkozott az ösztönzésre vonatkozó korabeli vezetői elképzelésekkel.

A nádvágás kapcsán felmerült még a gépesítés kérdése. 1963-1964-ben nagy reményeket fűztek a kézi munka gyors megszüntetéséhez. A szakemberek közül sokan kétségbe vonták ennek közeli lehetőségét is. Azt fejtegették, hogy a jelenlegi talajviszonyok csak igen kevés helyen teszik lehetővé nagy teljesítményű nádvágó gépek alkalmazását. Ehhez először talajegyengetésre lenne szükség, ami – az ültetvényes terület szakadékossága miatt – sok helyen számításba sem jöhet. Ahol erre van elvi lehetőség, ott is nagyon meg kell gondolni, elvégezzék-e. Hiszen Kubában általában nagyon vékony a termőtalaj, s ezt igen kockázatos tömegméretekben megmozgatni. S még ahol az előzetes vizsgálatok alapján mód nyílik rá, ott is várni kell a termésre: hiszen a cukornád évelő növény. Vagyis – vonták le ezek a szakemberek a következtetést – a gépesítés 1970-ig már nem fog számottevő szerepet betölteni a nádvágásban; és később sem valósulhat meg e rendkívül nehéz és felelősségteljes munka teljes gépesítése. A gépesítés feltételi sokkal kedvezőbbek a betakarításban – hangoztatták a régi szakemberek.

Végül beszéljünk röviden még egy problémáról, amelyre Fidel Castro is utalt tájékoztatójában. A feldolgozás, a cukorgyártás problémái valóban évekig nem foglalkoztatták az ország vezetőit. A feldolgozó üzemekben valójában sokszor emberfeletti erővel biztosították a termelő-berendezések karbantartását. Alacsony termelés mellett – amikor mindig volt fölös kapacitás – nem voltak országos kihatású zavarok a feldolgozásban. A tízmillió tonnás terv megvalósítása azonban már nemcsak egy mindenre kiterjedő rekonstrukciós program megvalósítását, hanem új, magasabb termelékenységű gyárak felépítését is igényelte volna. Születtek ugyan ilyen tervek, elkezdődött ezek kivitelezése is, de szokás szerint lassabban a tervezettnél. Az 1970-es tapasztalatok tehát arra is figyelmeztettek, hogy a cukoripari rekonstrukció megvalósítása sürgős feladattá vált.

1970. július 26-án és a következő hetekben Fidel Castro beszédeiben visszatérő téma volt az eddigi tapasztalatok elemzése, s az, hogy Kuba megoldásra váró problémáira a korábbi elképzelésektől eltérő orvoslási módokat keressen. E gondolatok természetesen másokat is foglalkoztattak.

A tapasztaltok kritikus megítélését a kubai miniszterelnök következő felvetése indította el: "A mai napon problémáinkról és nehézségeinkről, tehát nem a sikereinkről, hanem a kudarcainkról fogunk beszélni... Mindenekelőtt arra törekszünk, hogy a tömegeket tájékoztassuk, hogy a tömegek megértést tanúsítsanak és elszánják magukat a közdelemre. Mert a problémákat nem valaki csodatétele oldhatja meg, nem egyének vagy egyének kis csoportja tehet csodát. Bármilyen területről is legyen szó, egyedül a nép vihet véghez csodát" – szögezte le.

Ezután nyilvánosságra került, százezrek előtt hangzott el egy sor olyan adat, amit eddig titkosan kezeltek. A legfontosabbakat említjük közülük, kiegészítve őket néhány később közölt ténnyel. Kuba lakossága 10 év alatt 1 709 000-rel növekedett. Ez igen magas növekedési rátára utal. A növekmény mintegy 60 százaléka a nem termelő korosztályhoz tartozott, vagyis megnövekedett az inaktív rétegek száma. 1970-ben a lakosság mindössze 32 százaléka tartozott az aktív népességhez. (Ez az arány megfelel az úgynevezett harmadik világ jellemzőinek.)

Közben igen jelentős volt a kivándorlás. Az eddig kivándoroltak számát több mint félmillióra becsülték; de a termelésből már jórészt kirekedt az a több tízezer személy is, akik a várakozólistán szerepeltek.

Az előző évtizedben bizonyos változások következtek be a foglalkoztatási szerkezetben. 1970-ben a munkaerő 41 százaléka a mezőgazdaságban (1962-ben 41 százalék), 29 százaléka az iparban (18 százalék), 30 százaléka az egyéb szektorokban (41 százalék) dolgozott. Az egy foglalkoztatottra jutó eltartottak száma 1970-ben valamelyest magasabb volt, mint a forradalom előtt, s ez csak fokozta a termelési és az ellátási nehézségeket. Ez elsősorban azért alakult így, mert a nők tömeges munkába állítása eddig nem járt sikerrel; ekkor a nőknek mindössze 23 százaléka vállalt rendszeres munkát.

Az állami költségvetésre hatalmas teherként nehezedett az, hogy az újonnan nyugdíjazottak, a közegészségügyi és oktatásügyi dolgozók, valamint az ösztöndíjasok száma nem kevesebb, mint 900 000 személyt tett ki. Ha ehhez hozzávesszük a nemzetvédelemben szolgálatot teljesítők számát, akkor ez összesen több mint 1 100 000 embert jelent.

De nem elég ezt a problémát csak a foglalkoztatottság oldaláról vizsgálni. Nem mellékesek e körülmény anyagi kihatásai sem. A kubai miniszterelnök beszámolója szerint a társadalombiztosítás, a közegészségügy és az oktatás együttes közköltségei 1958-ban összesen 213,8 millió pesót tette ki, 1970-ben pedig már nem kevesebb mint 850 millió pesóba kerültek. Ha e három szektorhoz hozzászámítjuk az ország védelmi költségeit (fegyverzet nélkül, hiszen az térítésmentesen érkezett a Szovjetunióból), akkor a négy szektor együttvéve évi 1200 millió pesót használt fel.

Vegyük ehhez hozzá a számszerűen nem ismertetett, de igen széles körű, az állami költségvetést nagyon megterhelő szociális juttatások rendszerét, valamint az ingyenesség viszonylag széles körű bevezetését. Ekkor már csaknem megszűntek a lakbérek, ingyenessé váltak olyan közszolgáltatások, mint a víz, a gáz, az áram, a kulturális és sportrendezvények látogatása az utcai telefonkészülékek használata stb.

Már május 20-án – amint ismertté vált a kudarc, a tízmilliós terv meghiúsulása – megszületett az új jelszó: "Sikert kovácsolni a kudarcból!" Ennek tartalma a következő hetekben-hónapokban tisztázódott a tömegek előtt. E vonatkozásban a legtöbbet talán Fidel Castro következő kijelentése mondja: "Úgy gondoljuk, hogy azzal szolgáljuk más népek ügyét, ha jól dolgozunk." Ebben a felfogásban indult meg a tapasztalatok beható értékelése. A korabeli "hozzáállást", a történtek kezelését Fidel Castro következő szavai tükrözték a legpontosabban: "És ha az elmondottak közül az ellenség valamit kihasznál, s ez mélységes szégyent kelt bennünk, hát mi szívesen fogadjuk a szégyent. Szívesen fogadjuk a szégyent, ha belőle erőt meríthetünk, ha szégyenünket munkaszellemmé és méltósággá tudjuk változtatni, ha szégyenünket erkölccsé változtatjuk."

A kudarc valójában nemcsak a tízmilliós terv elmaradásában jelentkezett. A kubai kormánynak volt egy másik terve is, amit Fidel Castro "szimultán csatának" nevezett el. Az eredeti elképzelések szerint a tízmillió tonna elérése mellett a népgazdaság minden más ágában is teljesíteni kellett volna a tervet. Csakhogy a többi termelési ágazatokból 500 000 embert vontak ki a cukornádvágási kampány idejére! És így a lemaradás természetesen nemcsak a cukortermelésben s nemcsak más mezőgazdasági termékek termelésében következett be, hanem az iparban is. Risquet munkaügyi miniszter ezzel kapcsolatban később elmondta, hogy ez a kampány az emberi munkaerő, a gépek és a tőke mozgósítása tekintetében hatalmas gazdasági és politikai pazarlással járt. Fidel Castro pedig kijelentette: "Valamivel többet fektettünk be, mint amennyit megtermeltünk."

A tanulságok levonása számos területen megkezdődött. Ez elsősorban abban fejeződött ki, hogy a következő esztendőkre mérsékelt programot dolgoztak ki a cukorszektor számára. Tervbe vették a mozgósítottak számának nagymértékű csökkentését, s kijelölték azokat az üzemeket, ahonnan ezentúl tilos munkaerőt elvonni.

Talán ennél is fontosabb, hogy tervbe vették a munkanormák újbóli bevezetését, az önköltség és a termelékenység mérésére való felkészülést, az anyagi és az erkölcsi ösztönzés szélesebb körű alkalmazását. Egészében nagy hangsúlyt kapott a gazdasági hatékonyság figyelembevételének elismerése.

Fidel Castro bejelentette: "fel kell éleszteni a tömegszervezetek munkáját, s mélyebb tartalmat kell adni nekik". Jobban be kell vonni – mondotta – a tömegeket a döntések előkészítésébe, és lendületet kell adni a munkásmozgalomnak, a tömegszervezeti munkának. Most merült fel a szakszervezetek szerepének újraértékelése. Javaslat készült az ún. munkaügyi tanácsok létrehozására, amelyeknek nagy szerepet kell kapniuk a vitás üzemi kérdések eldöntésében.

Napirendre került a párt irányító munkájának megjavítása, a párt- és állami vezető szétválasztása. A felvetések érintették a Központi Bizottság munkájának tökéletesítését is. "A Központi Bizottságnak – mondotta Fidel Castro – nemcsak Politikai Bizottsággal kell rendelkeznie, hanem a társadalmi Termelés Bizottságával is, olyan politikai eszközökkel, amelyek koordinálják az ágazatok összességét... azok tevékenységét, maximális hatékonyságot biztosítanak a koordinációban és a tervezésben... Szükség van egy politikai jellegű struktúra létrehozására a társadalmi termelés különböző szektorainak koordinálására... minden szektor tevékenységének összehangolására."

Felmerült a gyári kollektívák tevékenységének jobb összehangolását célzó koordináló szerv létrehozásának terve is. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Fidel Castro a következőket: "A párt felelőssége itt nem lehet közvetlen, hanem csak közvetett. A párt legyen az, amelyik azonnal rámutat... a hiányosságokra, de nem a párt mondja meg az igazgatónak, hogy annak mit kell tennie."

Voltak, akik féltek a következetes, szinte mindent felölelő önbírálat negatív hatásától, attól, hogy az ellenség a maga javára fogja kihasználni a negatív jelenségek kiteregetését, s attól, hogy ez a nép csüggedéséhez vezethet.

A forradalom vezére azonban emlékeztetett a korábbi viszonyokra, a nép politikai öntudatának fejlődésével kapcsolatban felhalmozott tapasztalatokra. Emlékeztetett rá, hogy 1959-ben a kubai nép többségének még csak antiimperialista tudata sem volt. Nem volt osztályöntudata, csak osztályösztöne, de az nem ugyanaz. Azóta hatalmas fejlődésen ment át ez a nép. S Fidel beszédében mintegy "próbára is tette" ezt az öntudatot. Nemcsak tájékoztatott, magyarázott, hanem ismét "beszélgetett" a százezrekkel, állásfoglalásokra késztetve hallgatóságát. Érdemes és tanulságos részletesen felidézni a gyűlés mondanivalóját, hangulatát.

Az éppen aktuális problémákra térve a forradalom vezére elmondotta: "Ellenségeink arról beszélnek, hogy nehézségeink vannak, s ebben igazuk van. Azt mondják, problémáink vannak, és valóban, igazuk van. Mondják, hogy elégedetlenség van nálunk, s ebben is igazuk van ellenségeinknek, mint ahogy igazuk van abban is, hogy izgatottság is van.

Mint látják, nem félünk elismerni, ha ellenségeinknek igaza van... Csak egyben nincs igazuk: ha azt gondolják, hogy a nép számára a forradalom helyett létezik más alternatíva, hogy a nép a nehézségek láttán – bármilyen nagyok is legyenek azok – az ellenforradalom útját választja. [Közbekiáltások: »Nem! Nem!«] Itt igen, ebben tévednek az imperialista urak!"

Aki kicsit is ismeri Fidel egyéniségét, néptribuni adottságát, tudja, hogy egy ilyen helyzetben nem elégszik meg az egyetértés egyszeri megnyilvánulásával. A tömegekhez fűződő kapcsolat elmélyítése érdekében valóban továbblépett, és ismét felvetette a felelősség kérdését, beleértve a saját személye iránti bizalom kérdését is. Ezt a következőképpen fogalmazta meg: "A legkevésbé sem kívánok olyan felelősségről beszélni, amely nem érint engem és a forradalom egész vezetését. Sajnos nem könnyű azonban elérni, hogy ez az önkritika következetes megoldással párosuljon. Jobb lenne azt mondani a népnek: keressetek valaki mást, sőt, keressetek másokat! [Közbekiáltások: »Nem, Ne!«] Így lenne jobb, de a valóságban ez képmutató megoldás lenne részünkről.

Szerintem mi, a forradalom vezetői túlságosan drága áron tanultunk. A mi problémánk nem az, hogy a forradalom vezetőit leválthatják – mert a nép leválthatja őket abban a pillanatban, amikor akarja, s ha akarja, most azonnal is [Közbekiáltások: »Nem, Fidel, Fidel«] –, hanem, sajnos, az egyik legnagyobb problémánk az, hogy a súlyos örökségért, és elsősorban a saját hibánkért fizetnünk kell."

A forradalom vezetői – és személy szerint Fidel Castro – iránt változatlanul élő bizalom annál értékesebb, mert közben a lakosság igen nehéz körülmények között élt, és még a jegyes ellátás is akadozott ebben az időben. Nos, ilyen helyzetben ütemezett be Fidel Castro számos üzemlátogatást. A forradalom vezetője sok helyen megfordult az előző esztendőkben, de a gyárak eddig nemigen estek útjába. Most a gyűlésen elmondotta tapasztalatait. Ő, az ország vezetője beszélt az ellátási nehézségekről. "Rongyos ruhájú és szakadt cipőjű munkások esztergapadot, szerszámgépet, mérőműszereket kértek tőlünk, s az ezzel kapcsolatos – és nem az egyéb – problémák érdekelték őket... S ez nagyon mély benyomást tesz az emberre! Igen, ez lecke volt számunkra! Az életben, a valóságban bizonyosodott be, hogy a proletariátus, az ipari proletariátus az igazi forradalmi osztály, potenciálisan a legforradalmibb osztály!

Micsoda gyakorlati lecke ez a marxizmus-leninizmusból – mondotta Fidel. – Nekünk valamennyiünknek, akik az elmélet és a gondolkodás tanulmányozásának intellektuális vonalán közelítettük meg a forradalom útját, bizony nagyon hiányzott a gyár. És milyen jól jött volna, ha jobban ismertük volna a gyárat, ha innen indultunk volna, mert valóban itt jelentkezik az az igazi forradalmi szellem, amelyről Marx és Lenin beszélt."

Amikor megemlékeztünk a kubai nép, a munkásosztály politikai érettségéről, még egy tényező mindenképpen figyelmet érdemel. Korábban említettük, hogy Ernesto Che Guevara halála után minden korábbinál nagyobb méreteket öltött Che kultusza. Jogosan merül fel a kérdés: történet-e változás ebben a vonatkozásban? Keresett-e a kubai vezetés más eszményképet? A válasz határozott "nem". Erre senki sem gondolt, ez fel sem merült. Che továbbra is a forradalmiság legkiemelkedőbb szimbóluma maradt. 1970. július 26-i beszédében Fidel Castro erről is szólt.

Az 1960-as évek végén mind nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy az Egyesült Államok által kikényszerített Kuba-ellenes politika ebben a formában nem sokáig tartható fenn Latin-Amerikában. Egyesek már a Peruban 1968-ban bekövetkezett fordulat idején is reménykedtek a "nyitásban". A haladó politikát megvalósító, mérsékelten antiimperialista kormányzat valóban távol tartotta magát a kontinens kormányainak többsége és az AÁSZ által képviselt élesen Kuba-ellenes törekvésektől; de csakhamar bebizonyosodott, hogy az 1968. októberi fordulattal hatalomra jutott katonai junta kormánya e kérdésben kezdeményező szerepre nem vállalkozik.

Ez idő tájt mind nagyobb remények fűződtek Chiléhez. Már 1967-ben, de még inkább 1968-ban nyilvánvalóvá vált a kormányzó kereszténydemokrata párt reformpolitikájának csődje. A megvalósított vagy megkezdett reformok elmaradtak a népi elvárás követelések mögött: ugyanakkor ugyanez a reformizmus túl soknak bizonyult a hazai oligarchia és a monopoltőke számára. A kormányzó párt bomlásnak indult; rövid idő alatt két jelentős csoport is kivált a kereszténydemokráciából, hogy önálló párttá szerveződjön. Ez sem eredményezte a pártegység megszilárdulását: a konzervatívok és a bátrabb reformizmust képviselők mind élesebben szembekerültek egymással. Mindez a kormányzó kereszténydemokrata párt valóságos megbénulásához vezetett. Közben mind gyakoribbá váltak a konzultációk, a pártközi tárgyalások a baloldali pártok, szervezetek között. Az érdekelt hét párt egyezségre jutott. Megalakították a Népi Egységet, s hamarosan közös programot dolgoztak ki.

Mivel a kubai forradalom fejlődését vizsgáljuk, ez alkalommal a Népi Egység Egységprogramjából csak a külpolitikai célkitűzésekre utalunk. Ezek sejtetik a legtöbbet Kuba számára a baloldali tömörülés hatalomra kerülése esetére.

A népi kormány külpolitikája című fejezetben olvashatjuk:

A Nagyobb nemzeti függetlenséget! Című fejezet többek között megemlíti azt, hogy a népi kormány harcolni fog "a pánamerikanizmus valamennyi formája ellen"; vissza fog utasítani mindenfajta – a latin-amerikai nyersanyagokra, a szabad kereskedelemre ráerőszakolt – külföldi kényszert, "amely hosszú időn keresztül abban nyilvánult meg, hogy lehetetlen volt közös kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni a világ valamennyi országával".

Van még egy fontos megállapítás: a Nemzetközi szolidaritás című fejezet a vietnami és a közel-keleti problémák rendezése mellett név szerint megemlíti Kubát is: "Ugyancsak szolidaritást fogunk vállalni a kubai forradalommal, a forradalom és a szocializmus építésének előretolt állásával a latin-amerikai földrészen."

Az idézett megállapítások joggal keltették a reményt, hogy a Népi Egység választási győzelme esetén a két ország kapcsolata minőségileg megváltozik. Erre a reményre jogosított fel egyébként, hogy számos chilei baloldali politikus – mindenekelőtt Salvador Allende szocialista párti politikus, a baloldali pártok közös jelöltje – kifejezte a Kuba melletti elkötelezettséget és számos baráti megnyilatkozást tanúsított.

1970 nyarán, néhány hónappal a chilei elnökválasztás előtt chilei újságírók egy csoportja járt Kubában, és hosszan beszélgettek Fidel Castróval is. A közelgő chilei választások várható kimenetele iránt érdeklődő újságíróknak a kubai politikus kijelentette: szerinte valószínűsíthető a baloldal győzelme; és Chile az a kivételes ország Latin-Amerikában, ahol választási siker révén baloldali kormány alakulhat. Ezt a lehetőséget Castro mind Kuba, mind Latin-Amerika számára igen kedvezőnek ítélte.

A "túloldal" is számítgatta az esélyeket. Az Egyesült Államok kormánya sem tekinthette kizártnak a baloldali győzelem lehetőségét. Anyagi eszközökkel, politikai támogatással segítette a jobboldali erők jelöltjét; ám ez alkalommal sikertelenül. Bekövetkezett, amitől nagyon is tartottak; Allende relatív többséggel győzött az 1970. szeptember 4-i választásokon.

E körülmények között a korábbinál is nagyobb mértékben aktivizálódott a Chilében is jelentős befektetésekkel rendelkező amerikai nagyvállalat, az ITT. A hatalmas multinacionális vállalat vezetői kezdeményezően léptek fel, hogy mindenáron megakadályozzák a megválasztott baloldali elnök beiktatását. Az ITT vezetőinek egyik – Kissinger amerikai külügyminiszterhez küldött – levele Chile stratégiai jelentőségére hívja fel a figyelmet. Itt egyebek mellett a következő olvasható: "A latin-amerikai térség két – egymástól viszonylag távoli – stratégiai pontján lesz kommunista hatalom, ez feloldja a Kuba-ellenes latin-amerikai blokádot, és az Amerika-ellenesség újabb fóruma jön létre a féltekén..., amely exportálja a forradalmat, veszélyezteti az Egyesült Államok számára a rezet... Nyilvánvalóan növekedni fog a Szovjetunió latin-amerikai érdekeltsége."

Az amerikai felismerés pontos volt. Nagy erőfeszítéseik ellenére sem tudták azonban megakadályozni a megválasztott szocialista párti elnök beiktatását.

E körülmények között senki számára nem okozott meglepetést, hogy az elnök beiktatása, a Népi Egység kormányának megalakítása valóban fordulatot jelentett Kuba és Chile viszonyában. Chile azonnal kezdeményezte a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét. Az 1970-es év végén tehát megtört az a Kuba-ellenes diplomáciai blokád, amit annyi erőfeszítéssel, zsarolással, vesztegetéssel, fenyegetéssel kényszerítette rá az 1960-as évek elején az Egyesült Államok latin-amerikai szövetségeseire.

A chilei Népi Egység kormányának példamutató tettét rövidesen mások – többek között Peru, Argentína, Panama stb. – kormányai is követték. Rövidesen nyolc latin-amerikai állammal rendeződött a forradalmi Kuba kapcsolata. Erről a folyamatról később részletesen szólnunk kell. Jelentős ez a folyamat még akkor is, ha tudjuk, hogy 1973-ban – a Pinochet-féle katonai junta hatalomra jutása után – Chile ismét megszakította diplomáciai kapcsolatát Kubával. S jelentős Kuba diplomáciai elszigetelődésének megtörése annak ellenére is, hogy tudjuk: jelentős gazdasági kapcsolat alig alakult ki a szigetország és a többi latin-amerikai ország között. Erre az egyes országok gazdasági struktúrája még csak kismértékben alkalmas. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a Kuba elszigetelésére irányuló észak-amerikai politika végül is megtört, s ez növelte Kuba nemzetközi tekintélyét.

Az 1970-es év közepén különböző fórumokon elhangzott önkritikus felvetések nem hagytak kétséget afelől, hogy Kuba vezetőiben megvan az elszántság az elkövetett hibák kijavítására. A következő években meghozott intézkedések jelezték az új törekvések irányát.

A gyakorlati tevékenység számos ok miatt több területen is csak nagyon ellentmondásos formában törhetett utat. A számszerű eredmények a párt első kongresszusát megelőző periódusban egészében igen kedvező képet mutatnak; a visszahúzó erők azonban makacsabbul jelentkeztek, mint azt az 1970. évi nagy elhatározások idején feltételezni lehetett.

E helyen az 1970-es évek elején hozott legfontosabb intézkedéseket, törekvéseket idézzük fel. Ezek érintették a munkafegyelem, a munkaszervezés kérdéseit, a statisztikai és az információs rendszer megjavítását, egy új népgazdasági terv kidolgozását, az elosztási és ösztönzési rendszer módosítását.

Kezdeti lépésként már 1970 őszén rendelet jelent meg az úgynevezett elemi normarendszer széles körű bevezetésére. Bár normák korábban is léteztek, a gyakorlatban ezek elvesztették funkciójukat. Most az elemi normákat tapasztalati alapon határozták meg: az eddigi átlagteljesítményt fogadták el – átmenetileg – normaként. Ezek kidolgozásában, alkalmazásában nagy szerepet kaptak a munkáskollektívák, elsősorban a szakszervezetek.

A munkások nagy többsége őszinte örömmel üdvözölte a normarendszer alkalmazását. Ebben nincs semmi meglepő. Az előző esztendőkben ugyanis egy nagyon furcsa helyzet alakult ki. A tisztességes munkások – az érdekviszonyoktól függetlenül – változatlanul becsületesen dolgoztak. Ők voltak azok, akik a leggyakrabban részt vettek a társadalmi munkában, a mezőgazdasági kampányokban. A szó igazi értelmében teljes erőfeszítéssel dolgoztak. Közben azonban egy mind szélesedő réteg naplopóvá, munkakerülővé vált. Ez határozottan bőszítette a becsületes munkásokat. Időszerűnek látták hát a normarendszer alkalmazását, a minimális követelmények meghatározását, minden munkás számára.

1972 végéig több mint 22 000 termelési egységben vezették be az elemi normákat, s további 9100 egységben előkészületeket tettek a normák széles körű alkalmazására. Ezekben az esztendőkben a munkatermelékenység ugrásszerűen megnőtt. Összképet nehéz nyújtani róla, mert országos statisztikai összesítés nem készült ekkor, de kétségtelen, hogy számos üzemben 30-50 százalékos termelékenységnövekedésről adtak számot. Ismerve a korábbi állapotokat, az ilyen magas eredmények sem tűnnek túlzottnak.

Közben intézkedéseket hoztak a tudományos műszaki normák kidolgozására. Középszintű oktatási intézményt hoztak létre a munkaszervezési és normázási technikusok képzéséhez. Szaktanfolyamok indultak be technikusok számára, hogy gyorsabban elsajátítsák ezt a szakképzettséget. Terv készült arra, hogy 1974-ben már a munkások 55-56 százaléka korszerűbb teljesítmény- vagy időnorma alapján dolgozzon.

A munkafegyelem megszilárdítása érdekében 1971 márciusában kihirdették a "munkakerülés elleni törvényt", amelynek tervezetét előzetesen a munkáskollektívák megvitatták, és bevezetését a túlnyomó többség messzemenően helyeselte. A törvény alapgondolata az, hogy a munkához való jog mellett kimondja a munkavégzés kötelességét is meghatározott korosztályok, rétegek számára.

E törvény meghozását az indokolta, hogy az előző években mind gyakoribb lett a munkakerülés. Mintegy 120 ezerre becsülték azon munkaképes korú fiatal fiúk számát, akik vagy még soha nem álltak munkába, vagy rövid idő után elhagyták munkahelyüket és csavarogtak.

Mind ez ideig ennek nem volt törvényes akadálya. S korábban a kormány nem is gondolt rá, hogy – a nagy eszmei ráhatás, az intenzív nevelő munka ellenére – éppen a fiatalok tízezrei válnak munkakerülővé. Pedig ez logikus. Az a családos ember, akinek 4-6 gyermekét (Kubában ez a gyermekszám volt a jellemző) és feleségét el kellett tartania, nemigen válhatott munkakerülővé: keresete nagyjából fedezte a jegyes szolgáltatások árát. Egy fiatal azonban megtehette, hogy az egy hónap alatt végzett munkájáért kapott jövedelemből 5-6 hónapig is eléldegélt. A "libreta", a vásárlási könyvecske egész évre szólt, megkapta anélkül, hogy bárhol munkát végzett volna. E körülmények között sok-sok fiatal számára sokkal vonzóbb volt a csavargás, mint az, hogy munkahelyére naponta bejárjon.

Az említett törvénnyel egy időben került sor a munkakönyvek bevezetésére. Így lehetőség nyílt a dolgozó munkaviszonyával kapcsolatos minden fontos adat bejegyzésére és ellenőrzésére. Ez is kedvezőbb feltételeket teremtett a racionálisabb munkaerő-gazdálkodáshoz.

A munkakerülés elleni törvény azt is kimondta, hogy aki két hétnél tovább távol marad munkahelyéről, illetve ennyi idő alatt nem vállal munkát, azt javító-nevelő táborba kell vinni. Bár igaz, hogy a munkakerülők nagy része megértette az új követelményeket, és gyorsan munkát vállalt, mégis szükség volt e táborok felállítására: a törvény szigorával is mindenki értésére kellett adni a megváltozott követelményeket.

A jelzett intézkedések hatására kétségtelenül nagyot javult a munkafegyelem. De ezzel együtt is egy 1972 szeptemberében végzett felmérés szerint a különböző okokból eredő munkaidő veszteség mintegy 12 százalékra volt becsülhető.

A gazdasági racionalitás javításához az egyik legsürgetőbb teendő a statisztikai információs rendszer kiépítése volt. A forradalom előtt nem voltak egységes elvek, a gazdasági tevékenység jelentős része – már csak az amerikai nagyvállalatok érdekei miatt is – kívül esett a statisztikai nyilvántartási rendszeren. 1963-1965 között jelentős erőfeszítéseket tettek egy – immár a szocialista tervgazdálkodás követelményeit figyelembe vevő egységes információs rendszer kiépítésére; az 1960-as évek második felében azonban mindezt fölöslegesnek ítélték, és a biztató kezdet után továbbfejlesztés helyett sorvadásnak indult.

Most előbb kidolgozták, majd 1973 január elsejével bevezették az új gazdasági nyilvántartási rendszert. Ennek keretében úgynevezett nemzeti számlákat dolgoztak ki, s esek révén került sor az állóeszközök, a beruházások nyilvántartására. Szabályozták a leltárkészítés mikéntjét, a munkaerő, a termelés (a befejezett és a folyamatban levő termelés), a költségek, a pénzügyi műveletek nyilvántartását.

Az új statisztikai információs rendszer bevezetésének haszna nyilvánvalóan csak később mutatkozhatott meg a maga teljességében. Az előkészületek hatása azonban már ekkor sem volt elhanyagolható; hozzájárult a gazdasági, gazdaságossági szemlélet kifejlesztéséhez.

Közben elkészült egy új középtávú népgazdasági terv, amely 1972-ben került nyilvánosságra. Érdekessége az, hogy e tervdokumentum az 1971-1975-ös évekre vonatkozó elképzeléseket tartalmazta. Főleg az egyes népgazdasági ágazatok konkrét feladatait határozták meg benne, elsősorban a cukorszektor tervét. A tervkészítők évi 8 millió tonna cukor előállításával számoltak, ennek túlteljesítésére nem láttak lehetőséget. Nagy figyelmet fordítottak a nádvágás gépesítésére és a szállítási feltételek gyökeres megjavítására.

Emellett kiemelt szerepet szántak az állattenyésztés fejlesztésének, célul tűzve a lakosság állati termékekkel való jobb ellátásának biztosítását.

A harmadik fő célkitűzés az építőipar gyors fejlesztése volt. Ezt nagyon indokolttá tette, hogy az előző években jóformán egyáltalán nem fordítottak figyelmet a rekonstrukcióra. Az utak, az épületek, a kikötők állapota leromlott. Nyilvánvaló volt, hogy most lehetetlen beindítani a korábban meghírdetett hatalmas lakásépítési programot, erre nem voltak felkészülve. Új, szerényebb terv készült hát, s ennek megvalósításában igen nagymértékben számoltak a társadalmi munkával, a napi egyéb munka mellett végzendő esti, illetve hétvégi tömeges önkéntes részvétellel. E mozgalom kétségkívül igen rövid idő alatt széles körűvé vált. A lakóházak építését csaknem kizárólag ezek az úgynevezett mikrobrigádok végezték el.

A terv általában gyors, rendkívül dinamikus gazdasági növekedéssel számolt. Az ipari növekedés előirányzatát évi 10 százalékban jelölték meg. A népgazdasági bruttó termelés éves fejlődési előirányzata 1971-ben viszonyítva, 11,1 százalék. A tejtermelést évi 15 százalékkal kívánták növelni. A gyümölcstermelést 1,9-szeresére, a zöldségekét 2,85-szorosára kívánták növelni. A tengeri szállításban 75, a szárazföldi szállításban 32 százalékos növekedéssel számoltak.

A kiemelt beruházások között szerepelt két – egyenként 1,2 millió tonna kapacitású – cementgyár, két műtrágyagyár, egy textilgyár és egy 365 megawattos erőmű felépítése.

A beruházási program a korábbi egyoldalú gazdaságfejlesztés helyett határozottan a diverzifikálásra utal. Figyelembe vette a terv azt is, hogy a népességnövekedés magas aránya miatt erőteljesen nőni fog a munkaerő-kínálat is: a tervidőszakba végéig mintegy 480 000 új munkavállalóval számoltak, figyelembe véve azt is, hogy jobban kell ösztönözni a nőket a rendszeres munkavállalásra.

Végül röviden említést kell tennünk az ösztönzési rendszerben beindult újszerű törekvésekről. Az előző években nyilvánvalóvá vált, hogy az elosztási rendszerben változtatásokat kell végrehajtani, hatékonyabbá kell tenni a gazdasági és emberi tényezők felhasználását. Elismerték, hogy az erkölcsi tényezők mellett az anyagi ösztönzésre is szükség van. Maga Fidel Castro is hangsúlyozta, hogy a marxi elvet tartja követendőnek: "Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint."

Vitathatatlanul történtek lépések az anyagi és erkölcsi ösztönzés kombinálása érdekében. (Ennek gyakorlatáról a szakszervezetek tevékenysége kapcsán még szót ejtünk.) Gyökeres változásra azonban nem került sor. A bérrendszert most sem reformálták meg. Az ún. történelmi bérek rendszere változatlanul fennmaradt. Ebben a vonatkozásban – és ez majd az oktatási-nevelési célkitűzések tárgyalása során válik igazán kézzelfoghatóvá – túl erős érzelmi és tudati kötődés maradt fenn az előző periódusban elfogadott elvekkel kapcsolatban.

A gazdaságpolitikában, a gazdaságirányítási rendszerben bekövetkezett változtatásokkal párhuzamosan napirendre került a demokratikus továbbfejlesztése, a politikai intézményrendszer tökéletesítése.

Fidel Castro a Forradalmi Védelmi Bizottságok megalakulásának tizedik évfordulóján, 1970. szeptember 28-án mondott beszédében az új belpolitikai törekvések lényegét a politikai intézmények demokratikus megújításában jelölte meg. "A tömegszervezetek a forradalmi folyamat demokratizálásának igen fontos és döntő szakaszába lépnek" – mondotta. Az indokok között a napirendre kerülő feladatok újszerűsége mellett megemlítette azt is, hogy a tömegszervezeti munkában bizonyos lemaradás van. Nem a munkásszervezetek, és még kevésbé a dolgozók hibájából. Nem is azért, mert ez valami tudatos elhatározás kérdése volt – fejtette ki. – Azért következett be a lemaradás, mert egyrészt hatottak bizonyos idealista elképzelések, másrészt mert a párt- és az állami adminisztráció összefonódása bonyolította a helyzetet, nehezítette a kibontakozást.

Arra a kérdésre, hogy mit kell most tenni ebben a vonatkozásban, így válaszolt: "Mostantól ezekre a tömegszervezetekre támaszkodva – munkásmozgalom, védelmi bizottságok, nőszervezetek, ifjúsági szervezetek, egyetemi szervezetek és parasztszervezetek – vetjük meg a következő előrelépés alapját, aminek lényege a tömegek sokkal közvetlenebb részvétele a problémák megoldásában és a döntésekben, és a tömegek sokarcú részvétele mindenütt: a regionális vonatkozásokban, olyan problémák esetén, amelyek közvetlenül rájuk tartozik."

Fidel Castro arra is felhívta a figyelmet, hogy "adminisztratív módszerekkel lehetetlen bármely problémát is megoldani, legkevésbé egy kollektivista társadalomban."

E törekvések természetesen a helyi szervek önállóságának fokozódását, egy decentralizálódási folyamat kibontakozását vonták maguk után. Ez nem ütközött nagyobb akadályokba Kubában. A közbülső közvetítő központi szervek nem voltak olyan erősek, hogy a legfelső vezetéstől jövő ilyen elhatározás végrehajtását a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatták volna.

Nagy hangsúlyt kapott ez időben az alulról való ellenőrzés fontossága. "...semmi nem fogja tudni kivonni magát a tömegek ellenőrzése alól... szükséges, hogy maga a nép... részt vegyen az ellenőrzésben" – hangoztatta Fidel Castro.

A tömegszervezetek aktivizálódása kapcsán – össztársadalmi jelentősége miatt – elsősorban a szakszervezetek és a védelmi bizottságok munkájában megmutatkozó új jelenségekre kell rámutatnunk.

A szakszervezetekkel kapcsolatos új elvárásokat legpontosabban Fidel Castro következő szavai fejezik ki: "A dolgozóknak a szakszervezetekben jogaik védelmezőit kell látniuk, de mindenekelőtt a mindenkitől kötelességét számonkérő szervezetet; a fegyelem erősítését, a termelés növelését és a munka termelékenységének erősítését illetően."

A szakszervezeti tevékenység megélénkülése valójában már 1970-ben kezdetét vette. Napirendre került a szakszervezeti vezetőségek újraválasztása. A gyűléseken több mint 1 260 000 dolgozó vett részt, akik – mintegy 300 ezer jelöltből – 163 000 vezetőt választottak meg 35 000 szekció élére. 1971 végén és 1972 elején került sor a közbülső szervek megválasztására, illetve a szakmai központok vezetőségeinek megválasztására.

A demokratizálódási feladatok végrehajtásában, általában az új követelményekhez történő hozzáigazodás kidolgozásában nagy szerepet játszott a Szakszervezetek Országos Tanácsának 4. plénuma, amely 1971 októberében ülésezett. A főtitkár beszámolójában nagy figyelmet szentelt a munkafegyelem megszilárdításáért folyó harcnak, a lógás elleni következetes fellépésnek. E téma tárgyalása kapcsán rámutatott, hogy a munkafegyelem lazulása nem a munkások felelősségét veti fel elsősorban. A munkások túlnyomó többsége áldozatkészen dolgozik. A munkafegyelmet azonban nagy mértékben rombolják olyan tényezők, mint a rossz munkaszervezés, az anyag- és szerszámhiány, a gépek nem megfelelő karbantartása, a termelési tervek állandó változtatása, a munkahelyi vezetők hatáskörének hiánya. Megemlítette, hogy nagyon sok esetben egészen kis összegű beruházásokkal igen jelentős eredményeket lehetne elérni, ezek megvalósításához azonban egyelőre hiányoznak a feltételek. Emellett gond még az is, hogy nincs elég olyan műszaki káder, akik képesek termelési terveket kidolgozni, megfelelő szakértelemmel irányítani.

A beszámoló említést tett a termelési tanácskozásokról. Újabban minden hónapban sor kerül rájuk, s a dolgozók mind nagyobb aktivitása jellemző. Nagy egyetértésre talált a munkások között Fidel Castro május elsejei beszédének az a része, amely a termelékenységre vonatkozik. A forradalom vezetője ott azt hangsúlyozta, hogy a jelenben a munkásmozgalom célkitűzései között első helyre kell kerüljön a munkatermelékenység javítása.

A főtitkár beszámolójában szó esett a tanulás, a továbbképzés fontosságáról. A vezetői magatartás kapcsán beszélt azokról a demagóg vezetőkről, akik képtelenek megérteni az új feltételeket: azokat a körülményeket, amikor már nem fenyeget a munkanélküliség réme, a tegnapi éhínség, az elbocsátás veszélye. Most olyan vezetőkre van szükség – emelte ki –, akik értik a dolgukat, szót tudnak érteni munkatársaikkal. Megemlítette azt is, hogy az adott viszonyok között túlzottan sok vezetői beosztás van, a vezetői posztok jelentős részét nem reális szükségletek szülték.

A plénumon elhangzott beszámoló – de számos más megnyilatkozás is – bátor véleménynyilvánításra szólított fel. Azt kérte a dolgozóktól, hogy ne tűrjék a lazaságot, a bürokratizmust, a lógást, a szervezetlenséget, a javakkal, az energiával való pazarlást.

A főtitkári beszámoló képet adott azokról az új kezdeményezésekről, amelyek az erkölcsi és anyagi ösztönzés vonatkozásában az előző hónapokban kibontakoztak. 1970 második felében először, 1971 első felében pedig második esetben osztották szét a munkaérdemrendeket. Ez a "kitüntetés" valójában annak elismerése volt, hogy az illető dolgozó teljesítette kötelezettségét, elvégezte munkáját. Ez a követelmény tükröződik az érdemrendek számában is: egy esztendő alatt több mint két millióan kapták meg a munkaérdemrendet, s viszonylag sokan (egy év alatt közel 600 000-en) nyerték el a magasabb fokozatot, az Élenjáró Dolgozó kitüntetést is.

1970-1971-ben az anyagi ösztönzés egy sajátos formáját vezették be Kubában. Mivel a tartós fogyasztási cikkekből óriási volt a hiány, a kormány úgy döntött, hogy a szakszervezetek hatáskörébe utalja ezek szétosztását. 1971 szeptemberéig 575 000 ilyen cikk – főleg háztartási gépek – odaítéléséről döntöttek a szakszervezetek által összehívott munkásgyűléseken. Az utalványokat azok kapták, akik munkájukat kifogástalanul végezték, lelkesen részt vettek a társadalmi munkában, emberi, közösségi kapcsolataik nem estek kifogás alá. Noha az utalvány nem ingyenes kiutalást, hanem vásárlási jogot biztosított meghatározott használati cikkekre, mégis vitathatatlan ösztönző hatása volt. Nemcsak azért, mert ekkor nem lehetett másképpen hozzájutni hűtőszekrényhez, mosógéphez és más hasonló fontos használati tárgyakhoz; azért is figyelemre méltó e módszer nevelő hatása, mert a döntés a munkásgyűléseken született.

Később e rendszer kiszélesedett; ugyanilyen alapon döntöttek üdülőutalványokról, vendéglátó-ipari helyek látogatásáról stb.

A védelmi bizottságok megalakulásának tizedik évfordulóján mondott beszédében Fidel Castro kiemelte, hogy az évek folyamán e mozgalom intézményesült. Az egész országot átfogó hálózattal rendelkezett, s befejeződött e hálózat átszervezése. Most már egyértelműen területi jelleggel működött. Tevékenységébe gyakorlatilag az egész felnőtt lakosság bekapcsolódott. Taglétszáma 1971-ben elérte a 3,5 milliót. Kiépültek az intézmény állandó keretei, amelynek bázisa 68 679 alapszervezet volt.

Az évek során szoros kapcsolat jött létre a védelmi bizottságok és a hadsereg, valamint a belügyi szervek között. Éberségük nagy szerepet játszott az ellenséges cselekmények azonnali elfojtásában, a közrend fenntartásában, a személyi igazolványok rendszerének kiépítésében, a munkakerülés felszámolását célzó törvény következetes végrehajtásában. Tovább növekedett a védelmi bizottságok politikai nevelő szerepe akkor, amikor megszüntették a sajtótermékek utcai árusítását; a lapok terjesztését is a bizottságok vállalták magukra.

Mivel a legszélesebb méretű közvéleménykutatást, a lakossági észrevételek közvetítését is e szervek látták el, valójában a Forradalmi Védelmi Bizottságok voltak az információáramlás legfontosabb csatornái.

Az új helyzetben előtérbe kerültek munkájában a takarékossági feladatok, például a hulladék-anyagok gyűjtése, a háztartási árammal való takarékosság megszervezése. Ők szervezték meg a rendkívüli véradást is 1970-ben, a hatalmas perui földrengés áldozatainak megsegítése érdekében.

1971 decemberében tartották meg a Kisparasztok Országos Szövetsége soron következő kongresszusát. Ennek előkészítése és megtartása is elősegítette a demokratizálási folyamat kiszélesítését. Nagy hangsúlyt kapott ez alkalommal a kubai agrárpolitika fő elveinek deklarálása.

A szocialista államhoz fűződő kapcsolatokban új formák kerültek előtérbe. A kormány ösztönözte a parasztok és az állami gazdaságok közötti termelési kapcsolatok megteremtését. Javasolta a parasztoknak, hogy adják el vagy adják bérbe földjeiket az államnak, és vállaljanak munkát az állami gazdaságokban. Az idősebbeknek azt javasolták, hogy ajánlják fel földjüket az államnak nyugdíjjogosultság fejében. Felmerült a szövetkezetek szervezésének gondolata is az önkéntesség és a fokozatosság elveinek szigorú tiszteletben tartásával.

Mint látható, a kormány a szocialista viszonyok teljes kiépítését szorgalmazta a falvakban is. Itt azonban nem alkalmazott kényszerrendszabályokat; nem is helyezte őket kilátásba. Ehelyett a parasztok közötti szervező és politikai nevelő munka került előtérbe.

Ezt a kongresszust eredetileg mint oktatási kongresszust hívták össze. Megrendezésének előzményeit így összegezte Belarmino Castilla oktatásügyi miniszter megnyitó beszédében: "A kongresszus ötlete Fidel elvtárs kezdeményezésére merült fel, amikor a munkásmozgalom demokratizálási folyamatának részeként sor került a tanítók közgyűléseire. Igyekeztünk létrehozni egy őszinte és szervezett vita alkalmas kereteit, ahol az oktatásügyi dolgozók a politikai és tömegszervezetek képviselőivel együtt mélyrehatóan elemzik a forradalom e fontos frontjának alapvető problémáit, és aktív részvételükkel igyekszünk kidolgozni a következő évek oktatáspolitikáját." Helyi, járási, tartományi szinten összesen 2656 gyűlésen vett részt az oktatásügy 116 293 dolgozója. A kongresszusra 1800 küldött érkezett.

Az egyhetes tanácskozás alatt a kongresszus jellege némileg módosult. Az elfogadott terjedelmes határozat és Fidel Castro záróbeszéde behatóan foglalkozott olyan művészetpolitikai és ideológiai kérdésekkel, amelyek nem szerepeltek az előzetesen kidolgozott tematikában, a hét szekció valamelyikének programjában. A határozat megállapítja: egyen negatív kulturális jelenségek megvitatása "szükségessé tette a kongresszus kezdeti célkitűzéseinek kibővítését és azt, hogy ez I. Országos Oktatási és Kulturális Kongresszussá változzék".

E menet közbeni módosulás oka feltehetően az, hogy a már évek óta lappangó művészetpolitikai problémák különös aktualitásra tettek szert éppen a kongresszus napjaiban az ún. Padilla-ügy kapcsán. Minthogy azonban ennek megértése némi előzetes magyarázatot igényel, célszerűbb előbb azokkal az – oktatáspolitikai – kérdéseikkel foglalkozni, amelyek kezdettől a kongresszus napirendjén szerepeltek; annál inkább, mert a küldöttek elsöprő többsége az oktatásügyet képviselte, és a hozzászólások zöme is e téma körül forgott.

A kongresszus igen tárgyilagos, kritikus és pragmatikus szellemben vitatta meg az iskolai és felnőttoktatás – valamint a szorosan ide kapcsolódó nevelési kérdések – problémáit, nehézségeit, feladatait. A legszűkebben vett szakmai kérdések között olyanok szerepeltek, mint az osztatlan általános iskolák helyzete; a tanrend, tanmenet és a tanszerellátás problémái; a tanítóhiány és a tanító- és tanárképzés nehézségei; a gyermekek szakmai, általános és ideológiai képzésének problémái; a reális pályaorientáció szüksége; a művészeti nevelés stb. Különösen figyelmet fordítottak a középfokú képzés fejlesztésére. Ezt az állította előtérbe, hogy az általános iskolai képzés változatlanul 6 éves maradt, a munkavállalás alsó korhatára viszont 16 év volt: így, miközben a középfokú oktatás az iskolai oktatás egészének mindössze 12,6 százalékát adta, kb. 300 000 13-16 éves fiatal "tengett-lengett" a társadalomban. Mind komolyabb gondot jelentett a fiatalkori csavargás, sőt bűnözés elleni harc. A közvetlen megoldást itt "műhelyiskolák" létrehozásában látták, ahol a fiatalok általános műveltségük gyarapítása mellett szakmát tanulhatnak. Ugyanakkor a cél az általános középfokú oktatás mind tágabb körű kiterjesztése – foglalt állást a kongresszus. És éppen ekkor, a kongresszusi küldöttek részvételével került sor egy olyan általános középiskolatípus prototípusának ünnepélyes megnyitására Matanzasban, amely – mint Fidel Castro megnyitó beszédében mondotta – "lehetővé teszi számunkra, hogy megteremtsük az oktatási terv gazdasági bázisát". Lényegében olyan mezei iskoláról van szó, ahol az 500 diák egy 500 hektáros ültetvény gazdája és dolgozója lett a tanulás mellett. – Ez a középiskola kiterjesztésének útja – mondotta itt Fidel Castro. – Mert "ezen iskolák termelése gyakorlatilag fedezi ezen iskolák beruházási és fenntartási költségeit. S ha így van, akkor korlátlan számban építhetünk ilyen iskolákat".

Az iskolák gyakorlati tapasztalatairól célszerű lesz később megemlékezni; most térjünk vissza a kongresszusra, ahol a szűken vett oktatásügyi kérdések mellett ugyancsak tárgyilagos szellemben sok szó esett az iskolák és a társadalom kapcsolatáról. Mindenekelőtt az iskola és a szülők, a társadalmi és tömegszervezetek, valamint a termelő üzemek kapcsolata állt az érdeklődés középpontjában. A küldöttek beszámoltak az iskola társadalmi kapcsolatait kiszélesítő különféle patronálási mozgalmak tapasztalatairól.

Nagy figyelmet fordítottak a felnőttoktatás problémáinak megvitatására. Itt öltött határozott alakot az a törekvés, amely az oktatás egyetemesítése, illetve "Az egyetem egyetemessé tétele" jelszóban kristályosodott ki. Eszerint a diákok életébe a tanulás mellett szervesen be kell épülnie a termelőmunkának, csakúgy, ahogy a dolgozók életébe a munka mellett a szervezett keretek között folytatott általános, közép- és felsőfokú tanulmányoknak. Így az oktatási centrumok egyben műhelyekké, a műhelyek egyben oktatási centrumokká válnak, és – mint az ország vezetői megfogalmazták – az egész ország egy nagy iskola lesz.

Az oktatás szakmai kérdései, valamint az iskola társadalmi kapcsolatai mellett a kongresszus – illetve annak határozata – részletesen foglalkozott a különböző környezeti feltételekkel, a negatív hatásokkal is. Tárgyalta a vallás – s ezen belül mindenekelőtt a keresztény, illetve afrokubai eredetű szekták – okozta problémákat, a divatok, szokások és a "feltűnősködés" jelenségeit, az ifjúkori bűnözést, állást foglalt a szexualitásról, a tanulók iskolán kívüli idejének felhasználásáról és számos más hasonló témában.

Mindebből kitűnik, hogy a kongresszus gyakorlati munkája során valóban lehetővé vált egy alapos, mélyreható helyzetkép kialakítása az oktatásügy és a kapcsolódó területek általános helyzetéről; s ennek birtokában megteremtődtek a feltételek a következő évek oktatáspolitikájának megtervezésére.

*

A kongresszus után meginduló útkeresésben – a kibontakozó demokratizálási folyamattal összhangban – nagy és felelősségteljes szerep hárult a Kommunista Ifjúsági Szövetségre (UJC) is. Nem véletlen, hogy az oktatásügyi gondok átfogó elemzésére legközelebb éppen az UJC II. kongresszusán került sor (1972. március 30.-április 4.). Fidel Castro itt mondott záróbeszédének első fele akár az oktatási kongresszusra is beillett volna.

A hiányok, nehézségek, a negatív jelenségek igen kritikus elemzése mellett a forradalom vezére főleg a tennivalókra összpontosított: s nemcsak a véglegesekre, a jól megalapozottakra, amelyek hosszú távon beválhatnak, hanem azokra az ideiglenes jellegű kényszermegoldásokra is, melyek ideig-óráig segíthetnek áthidalni a hiányokat. Megközelítése szellemét leginkább talán "az oktatás gerillái" kifejezése érzékeltetni: e névvel illette azokat a diákokat, akik – a kongresszus felhívásának engedelmeskedve – alapfokú középiskolai tanulmányaik befejezése után el fognak menni képesítés nélküli tanítónak, tanárnak, hogy enyhítsék a pedagógushiányt, s majd emellett kezdik meg és folytatják tanulmányaikat. (Egyébként az UJC kongresszusát követő első héten már több tízezer ilyen önkéntes jelentkező diákot tartottak nyilván.) Ugyancsak kiemelkedő figyelmet fordított Fidel Castro arra a kétpólusú feladatra, amit a dolgozók intellektualizálásában és a diákok munkás szellemének kialakításában jelölt meg.

Az UJC II. kongresszusa tehát némileg már konkretizálta az I. Országos Oktatási és Kulturális Kongresszuson felvetett törekvéseket. Az elfogadott elvek végrehajtását, gyakorlati eredményeit azonban célszerűbb lesz később áttekinteni.

Előzményként annyit kell megjegyezni, hogy – a forradalom győzelme után évekig tartó harmonikus viszonyt követően – az első kritikai megjegyzéseket a politikai vezetés részéről Guevara fogalmazta meg az alkotóművészekkel kapcsolatban 1965-ben, A szocializmus és az ember Kubában című, már említett írásában. Itt azt vetette szemükre, hogy "nem értik meg az új ember megteremtésének szükségességét". Megállapította: "Értelmiségünk és művészeink közül sokak vétke abban rejlik, ami eredendő bűnük: nem igazi forradalmárok." Kifejezte meggyőződését, hogy "az új nemzedékek már mentesek lesznek az eredendő bűntől". S leszögezte: "Feladatunk megakadályozni, hogy a mai, konfliktusaiba belezavarodott nemzedék megfertőzze... az újakat."

Ahogy a következő években mindinkább uralkodóvá váltak Guevara nevelési eszményei a kubai politikai koncepcióban, s ennek egyes következményei – például az "anyagi ösztönzésként" értelmezett szerzői díj megszüntetése – az alkotóművészeket is közvetlenül érintették, a kubai irodalom-kritikában kezdtek elszaporodni a fenti szellemben fogant bírálatok. Egyelőre nevek nélkül emlegettek kritikával "egyes irodalmi jelenségeket", "néhány írót" stb. a forradalmiság hiányáért, a forradalom kínálta témák elhanyagolásáért, az ideológiai passzivitásért. S 1968 őszén megfogalmazódtak olyan törekvések is – például a Fiatal Írók Országos Találkozóján, ahol Lisandro Otero, az Országos Kulturális Tanács alelnöke beszélt –, hogy a "testileg-intellektuálisan a forradalom éveiben felnőtt" fiatal írókat mint nemzedéket tegyék az idősebbek bíráivá.

A feszültség névre szabottan és tartalmilag is konkretizálódott 1968 októberében. Az UNEAC (Kubai Írók és Művészek Szövetsége) ez évi irodalmi pályázatán a zsűri a líra és a dráma műfajában is olyan szerzőknek, illetve műveknek ítélte a díjat, amelyeket az UNEAC igazgató bizottsága politikai szempontból problematikusnak talált. Antón Arrufat Heten Théba ellen című drámáját azért bírálták, hogy a görög monda ürügyén a szerző "testvérháborúnak" tünteti fel a szocialista Kuba és a kubai disszidenseket is felhasználó imperializmus közötti harcot, hamis képet ad az országról, s aláássa a kubai nép antiimperialista elszántságát. Heberto Padilla A játékon kívül című verseskötetét "kétértelműségéért", "kriticizmusáért" és "történetietlenségéért" éri a bírálat, valamint azért, mert – mint a cím is jelzi – a szerző "kiválóként" tünteti fel magát. (Az ügy "pikantériája", hogy Padilla néhány, az UNEAC e nyilatkozatában konkrétan és részletesen megbírált verse pár évvel korábban rangos kubai folyóiratokban – többek között az UNEAC folyóiratában is – megjelent.)

A két díjnyertes művet – az eredeti pályázati kiírás szabályainak megfelelően – publikálták, ám csatolták hozzájuk az UNEAC igazgató bizottságának a műveket, illetve az illetékes zsűrik döntését bíráló nyilatkozatát. A következő hetekben, hónapokban számos éles kritika jelent meg nem annyira e művekről, inkább szerzőikről; ebben élen jár a hadsereg lapja, a Verde Olivo. Néhány nyugat-európai kiadó igyekezett bestsellert csinálni Attufat és Padilla könyvéből – főleg azok politikai körülményeit kiemelve. Egy idő után azonban az ügy – legalábbis átmenetileg – elcsitult.

1971. március 20-án az állambiztonsági hatóságok Havannában letartóztatták Heberto Padillát. 37 napos fogságából – egy Fidel Castróhoz írt, bűneit beismerő levél elküldése után – április 26-án szabadult. Másnap – "saját kérésére", mint többször hangsúlyozta – módja nyílt rá, hogy az UNEAC székházában önkritikát gyakoroljon az összegyűlt írók és művészek előtt; beszédének nyilvánosságra hozott szövege kb. másfél szerzői ív terjedelmű. Önkritikájában szerepel – többek közt – Lisandro Otero, "az igaz barát" könyvének megbírálása, amely személyes ellentétből "politikai problémává vált, és magatartásom olyan politikai következményekkel járt, amelyek ártottak a forradalomnak". Vádolja magát a pár évvel korábban disszidált író, Cabrera Infante – "a forradalom e nyílt ellensége, a CIA-ügynök" – írói tehetségének elismerése miatt. Önkritikát gyakorol díjnyertes könyve túlbecsülése s különösen külföldi személyiségekkel fenntartott kapcsolatai miatt, amelyeket arra használt fel, hogy hamis képet fessen a kubai valóságról: "pompás elemzéseket adtam a kubai politikai helyzetről, mindig defetista szellemben, keserű-kritikus lélekkel, ellenforradalmian beszéltem a kubai forradalomról" – mondotta.

Padilla letartóztatása után számos nyugat-európai és latin-amerikai értelmiségi fordult egyéni és kollektív levéllel Fidel Castróhoz, kérve az ügy megnyugtató rendezését. Részben ez a tény, részben az, hogy Padilla említett önkritikájára a kongresszus idején került sor, indokolja, hogy a kongresszusi határozat és Fidel Castro részletesen foglalkozott az ügy általános elvi vonatkozásaival. Ezek az állásfoglalások nemcsak művészetpolitikai kérdéseket érintettek; egyben kirajzoltak egy olyan felfogást is az értelmiség szerepének megítélésével kapcsolatban, amely számos ponton eltért az 1968-as kulturális kongresszus hangnemétől és értékelésétől.

Az I. Országos Oktatási és Kulturális Kongresszus határozata leszögezi, hogy felül kell vizsgálni a Kubában meghirdetett nemzeti és nemzetközi szintű irodalmi pályázatok rendszerét, biztosítani kell a zsűrik "forradalmi mivoltát", a díjazás kritériumait konkretizálni kell, és meg kell gátolni olyan külföldi értelmiségiek meghívását, akiknek "ideológiája és műve szemben áll a forradalom érdekeivel". Kategorikusan megállapítja a határozat: "A kulturális eszközök nem szolgálhatnak keretül olyan hamis értelmiségiek népszerűsítésére, akik a forradalmi művészet kifejezéseivé igyekeznek változtatni a sznobizmust, a feltűnősködést, a homoszexualitást és más társadalmi aberrációkat, eltávolodva a tömegektől és forradalmunk szellemétől". Leszögezi, hogy a kulturális és művészeti termékek apolitizmusa "szégyellnivaló és reakciós nézőpont".

A korábbi állásfoglalásokhoz képest merőben új elem a határozatban, hogy nemcsak az imperialista ideológiai behatolást ítéli el mint kulturális gyarmatosítást. A kubai forradalom mellett kibontakozott nemzetközi szolidaritás kapcsán a határozat megállapítja: "De azok mellett, akik becsületesen csatlakoztak a forradalmi ügyhöz, megértették igazságát és védelmezték azt, bekapcsolódtak a tőkés világ álbaloldali kispolgári értelmiségei, akik ugródeszkának használták a forradalmat, hogy tekintélyt szerezzenek a fejlődő népek előtt... igyekeztek áthatni minket fellazító eszméikkel, ránk kényszeríteni divatjukat és ízlésüket, sőt mint a forradalom bírái igyekeztek fellépni. Ők az új gyarmatosítás hordozói... És ezek a személyek országunkban fellelték a szellemileg gyarmatosítottak kis csoportját, akik hangfalként visszhangozzák nézeteiket."

A későbbiekben a határozat leszögezi: "Elítéljük azokat a hamis latin-amerikai írókat, akik miután megszerezték első sikereiket olyan művekkel, ahol még népük drámáját fejezték ki, megszakították kapcsolatukat szülőországukkal, és a rothadó és dekadens nyugat-európai és amerikai társadalom fővárosaiba menekültek, hogy az imperialista metropolisz kulturális ügynökeivé váljanak."

Végezetül pedig már a lehető legtágabb általánosítási érvénnyel kijelentik: "Elutasítjuk az álbaloldali burzsoá értelmiségi maffia azon igyekezetét, hogy a társadalom kritikai tudatává váljék. A társadalom kritikai tudata maga a nép és mindenekelőtt a történelmi tapasztalata és forradalmi ideológiája révén felkészült munkásosztály..."

Fidel Castro záróbeszéde nem sok újat mond a fent felidézett határozathoz képest; egyes pontokon – például a zsűrik és a díjak odaítélésének kritériumai kapcsán – még szenvedélyesebben fogalmaz. Figyelemre méltó azonban, hogy néhány ponton nyilvánvaló figyelmeztető célzattal konkretizálta a határozat talán némileg általános állásfoglalásait. Részint abban, hogy leszögezte: a könyvintézetben – csakúgy, mint minden más fórumon – "az elsőbbséget először a nevelést szolgáló könyvek kell hogy kapják, másodszor a nevelést szolgáló könyvek kell hogy kapják, harmadszor a nevelést szolgáló könyvek kell hogy kapják. Ez több mint világos." S még figyelmeztetőbb az, ahogyan a néptömegek kulturális szerepének méltatásával foglalkozik. "...a kultúra tág területén elő kell mozdítani, hogy a kulturális alkotás a nép műve legyen, a nép élvezze... És hogy a tömegek legyenek az alkotók – szögezi le, és hozzáfűzi: – Lehetne talán, hogy csaknem százezer tanárral és tanítóval, hogy csak a dolgozók egy szektorát említsem, ne bontakoztathatnánk ki egy nagyszerű kulturális mozgalmat, egy nagyszerű művészeti mozgalmat, egy nagyszerű irodalmi mozgalmat? ...Mi nyugtalaníthat minket, ha tudjuk: lehetőségünk van rá, hogy egy egész népet alkotóvá tegyünk, egy egész népet értelmiségivé tegyünk, íróvá, művésszé tegyünk?"

Az I. Országos Oktatási és Kulturális Kongresszus tehát – miközben a kulturális-művészeti alkotómunka kapcsán egyértelműen állást foglalt az öntevékeny mozgalmak, az amatőr tevékenység mindenoldalú támogatása és elismerése mellett, sokoldalúan síkraszállt a kultúra tömegek közé való beviteléért – a művészetpolitika területére is kiterjesztette (nemzeti és nemzetközi vonatkozásban egyaránt) azt a "keményebb vonalat", amely az 1960-as évek végén a társadalmi-politikai élet mind több szféráját áthatotta. Belső gyakorlati következményei – a dolog természetéből adódóan – nehezen térképezhetők fel. Külső vonatkozásaiból pedig főleg az érdemel említést, hogy 1971 elején – megelőzve a latin-amerikai értelmiség egy részének várható reakcióját – átalakult a Casa de las Américas kulturális központ és az azonos című folyóirat nemzetközi vezető, illetve szerkesztő bizottsága: kiszorultak belőle azok a latin-amerikai írók, művészek (például Vargas Llosa), akik akár a Padilla-ügyben való állásfoglalásukkal, akár más természetű okok miatt a részvételre immár alkalmatlannak minősültek.

Ugyanakkor figyelemre méltó és elgondolkodtató, hogy a kubai szellemi élet legnagyobb és legmegalapozottabb nemzeti-nemzetközi tekintélynek örvendő képviselői – például Alejo Carpentier és Nicolás Guillén, a nálunk is jól ismert író és költő, az 1977-ben elhunyt Juan Marinello és José Antonio Portuondo (mindketten irodalmár-esztéták), vagy Julio Le Riverend történész –, legfeljebb formálisan, a külföldi beavatkozást elítélő nyilatkozat aláírásának erejéig avatkoztak be az ún. Padilla-ügybe, a hazai művészeti élet "belharcaiba". Ők, a forradalom utáni Kuba "nagy öregjei" (többségükben a századforduló körül született nemzedék tagjai) eddig már igen gazdag és aktív alkotói és politikai életet tudtak maguk mögött: az 1930-as évek elejétől bekapcsolódtak a szellemi-társadalmi haladásért vívott harcba, ott voltak a spanyol polgárháborúban, több évtizedes mozgalmi munkára és tapasztalatra tekinthettek vissza...

Voltak köztük, akik eddigre – s ez életkoruknál fogva érthető – többé-kevésbé már visszavonultak az aktív alkotómunkától, s inkább csak egy-egy cikkük, versük fémjelezte új termésüket. De így is felbecsülhetetlen hozzájárulást jelentett, hogy a diplomáciában, a nemzetközi kulturális szervek előtt vagy a hazai kulturális intézmények élén (Guillén az UNEAC elnökeként, Portuondo ekkor az Irodalomtudományi Intézet igazgatójaként, az 1969-ben csaknem 90 évesen elhunyt Fernando Ortiz az Etnológiai Intézet vezetőjeként) megszervezték a munkát, átadták tapasztalataikat, hozzájárultak az új alkotó nemzedék kineveléséhez. S voltak, akik egyéb feladataik ellátása mellett töretlenül megőrizték alkotóerejüket, sőt életművük menthetetlenül csonka lenne a forradalom győzelme után kibontakozó – nemegyszer 60-70 éves korukban beérő – új alkotói periódus gyümölcsei nélkül. Köztük a legevidensebb az 1904-ben született Carpentier életművének áttekintése: 1961-ben A fény százada című, rendkívül alapos kutatásokra is épülő, nagyszerű történelmi regénye, s 60-as évek végétől napjainkig egy tanulmánykötetet és három kiemelkedő regényt tett le az asztalra, anélkül, hogy szándékában állt volna lemondani újabb alkotások lehetőségéről.

S kétségtelen, hogy ezeket az alkotókat a kubai szellemi élet egyetlen területén sem érték hasonló szellemű és természetű bírálatok, mint amilyenekről a korábbiakban szó esett. Ellenkezőleg, különösen az 1970-es évek elejétől megfigyelhető az életművük iránti növekvő érdeklődés. E ha néhányuk új művei rendszerint előbb jelennek is meg – spanyol nyelven – külföldi (spanyol, mexikói) kiadóknál, mint ez különösen Carpentier regényei kapcsán megfigyelhető, tény, hogy az első kiadás után igen gyorsan megjelennek a hazai kiadóknál gondozott alakban is. Még inkább vonatkozik ez a "nagy öregek" életművének gyűjteményes kiadására: ilyenformán láttak napvilágot – igaz, hogy többnyire később, zömmel a KKP I. kongresszusát környező időpontokban – egyebek mellett Ortíz és Marinello egyébként ma már szinte hozzáférhetetlen művei, amelyek tanulmányozása elengedhetetlen akár a kubai nép legtágabb értelemben vett etnikai, szociális, kulturális sajátosságainak tanulmányozásához, akár a kubai és latin-amerikai irodalom megértéséhez.

1970-ben lejártak azok a középtávú szerződések, amelyek a Kuba és a Szovjetunió körötti sokoldalú együttműködés gazdasági vonatkozásait szabályozták. Az új, hosszabb távra biztonságot nyújtó szerződések hiánya nem akadályozta a két ország kapcsolatainak alakulását. Minden a már "bejáratott" úton ment tovább, Kuba többé-kevésbé változatlanul mindazt megkapta a Szovjetuniótól is a többi KGS országtól, amire feltétlenül szüksége volt gazdasága fejlesztéséhez. A hosszabb távú tervezés, az örököl struktúrát gyorsabban átalakító programok elkészítése és megvalósítása ugyanakkor igényelte az új középtávú együttműködési programok kialakítását. Az együttműködés konkrét területeinek, formáinak kidolgozása előtt újra kellett gondolni az eddigi tapasztalatokat, tisztázni kellett számos elvi jellegű kérdést. A továbbiakban bemutatott tárgyalások éppen e célokat szolgálták.

A tárgyalássorozatot Raul Ros kubai külügyminiszter 1971. július 10-21. között Moszkvában tett látogatása nyitotta meg. A kubai politikus a szovjet kormány meghívásának tett eleget. Fogadta őt Leonyid I. Brezsnyev, az SZKP főtitkára; megbeszéléseket folytatott Alekszej Koszigin szovjet kormányfővel, és több ízben találkozott Andrej Gromiko szovjet külügyminiszterrel, Raul Roa és kíséretének tagjai Moszkván kívül felkeresték Leningrádot, Kujevet, Szevasztopolt és Jaltát.

A látogatásról kiadott közös közlemény megállapítja, hogy a "a Szovjetunió és a Kubai köztársaság között kialakult, a marxizmus-leninizmus és a szocialista internacionalizmus elvén, az egyenjogúság és az állami szuverenitás tiszteletben tartásának elvén alapuló testvéri, baráti kapcsolatok és sokoldalú együttműködés a továbbiakban is sikeresen fejlődik minden területen... A felek kifejezik készségüket, hogy a jövőben is megtesznek minden erőfeszítést a megbonthatatlan, testvéri szovjet-kubai kapcsolatok erősítésére."

A felek hangsúlyozták, hogy állhatatosan tovább kell erősíteni a szocialista közösség egységét és összeforrottságát. Ez különösen fontos, hiszen az imperialisták szüntelenül folytatják erőfeszítéseiket, hogy minden eszközzel éket verjenek a testvéri szocialista országok közé.

Latin-Amerika helyzetével kapcsolatban a felek megelégedéssel állapították meg, hogy "az utóbbi évek során több latin-amerikai országban pozitív átalakulások mentek végbe, és növekszik a latin-amerikai haladó mozgalom befolyása".

A közös közlemény érint néhány európai problémát is. Többek között hangsúlyozza, hogy a szovjet-nyugatnémet és a lengyel-nyugatnémet szerződés fontos és pozitív lépést jelent a nemzetközi helyzet megjavítása felé. A fennálló európai realitások elismerése, az erőszakkal való fenyegetőzésről történő lemondás kedvező feltételt teremt egy sikeres európai értekezlet összehívásához, amely nagymértékben elősegíthetné az enyhülés kibontakozását Európában, és hozzájárulhatnak az államközi kapcsolatok kedvezőbb légkörének megteremtéséhez más földrészen is.

A távlatokban gondolkodó együttműködés hatékonyabbá tétele érdekében a felek megállapodtak, hogy a más szocialista országok esetében már bevált formát, a kormányközi vegyes bizottságot életre hívják a Szovjetunió és Kuba között is. Az első ülésre Havannában került sor 1971 szeptemberében. A szovjet-kubai gazdasági és tudományos-műszaki együttműködési kormánybizottság jegyzőkönyvét szeptember 10-én írta alá kubai részről Carlos Rafael Rodríguez, a kubai KP KB titkárságának tagja, a forradalmi kormány államminisztere, szovjet részről pedig V. N. Novikov, a Minisztertanács elnökhelyettese. A közös közlemény nagyon kevés konkrétumot tartalmaz. A tanácskozás igazi jelentősége csak később, főleg az 1972 végén véglegesített megállapodásokban fejeződik ki.

A hosszabb távú együttműködést előkészítő tárgyalások közül még egyről mindenképpen említést kell tennünk. Alekszej Koszigin, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnöke 1971. október 26-30-án látogatást tett Kubában. (A szovjet kormányfő ezt megelőzően 1967-ben – közvetlenül az OLAS értekezlet előtt – volt a kubai fővárosban. Akkori tárgyalásáról érdemi tájékoztatást nem adtak.)

A mostani tanácskozásról kiadott közös közlemény megemlíti, hogy a szovjet politikus baráti eszmecserét folytatott Fidel Castróval, Raul Castróval, Osvaldo Dorticósszal és más vezető személyiségekkel. Megvitatták a Szovjetunió és Kuba közötti testvéri barátság, valamint a két ország közötti politikai, gazdasági, kulturális és egyéb együttműködés további erősítésének lehetőségeit. Átfogó véleménycserét folytattak a kommunista világmozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalom problémáiról, valamint alapvető fontosságú nemzetközi kérdésekről.

A tárgyalásokról kiadott közös közlemény többek között a következőket tartalmazza: "A szovjet fél megerősítette, hogy kész a jövőben is sokoldalú támogatást nyújtani Kubának a szocialista vívmányok megerősítéséért, az imperialista erők provokációi elleni harcban. A szovjet fél nagyra értékeli azokat az eredményeket, amelyeket a Kubai Köztársaság népe a szocializmus alapjainak megteremtésében elért. Ismét elítélte az Egyesült Államok Kuba elleni imperialista blokádját, és az Egyesült Államok által ösztönzött különböző ellenséges akciókat, beleértve a kalóztámadásokat és a légtér megsértését; állást foglalt a kubai területen levő guantánamói amerikai katonai támaszpont törvénytelen fenntartása ellen. A kubai vezetők őszinte köszönetüket fejezték ki a Szovjetuniónak azért az állandó segítségért és támogatásért, amelyben Kubát részesíti."

A nyilatkozatnak a nemzetközi szolidaritással foglalkozó része külön szól arról, hogy a tárgyaló felek szolidaritásukat fejezték ki a chilei Népi Egység kormánya és a perui kormány által megvalósított szerkezeti átalakítások iránt. Határozott támogatásukról biztosítják e népeket gazdasági és politikai függetlenségükért folytatott harcukban. Elítélik azokat a megtorló intézkedéseket, amelyeket az imperialisták alkalmaznak e népek haladó törekvéseivel szemben. A tárgyaló felek megértéssel nyilatkoztak a panamai nép azon óhajáról, hogy érvényesítse teljes szuverenitását a nemzet egész területe felett.

A szovjet miniszterelnök kubai látogatása fontos szakaszt zárt le a két ország kapcsolatainak alakulásában, és igen nagy reményeket keltett a jövőt illetően.

Számos, a két ország kapcsolatának jellegére utaló tény, adat vált ismertté ezekben a napokban. A hírközlő szervek emlékeztettek rá, hogy 1960-ban – a két ország közötti első kereskedelmi megállapodás aláírása idején – az árucsere forgalom értéke 160 millió rubel volt, 1971-ben pedig már meghaladta az egymilliárd rubelt. E tíz esztendő alatt a Szovjetunió többek között 50 000 gépkocsi, 30 000 traktort, 2000 cukornádvágó kombájnt szállított Kubának. A szigetországban számos ipari létesítmény épült szovjet segítséggel. A Szovjetunió segítségével közel 20 000 kubai szakembert, technikust és szakmunkást képeztek ki. Kevéssel Koszigin miniszterelnök látogatása előtt futott be a kubai kikötőbe a második 165 000 tonnás tartályhajó, amit kubai megrendelésre a leningrádi hajógyárban készítettek.

A magas rangú szovjet vendég látogatása után biztosra lehetett venni, hogy a két ország kapcsolata tovább fog szélesedni, a Szovjetunió Kubának adott gazdasági segítsége felül fogja múlni a korábbi időszakban nyújtottat.

A kubai forradalom vezetője utoljára 1959-ben, közvetlenül a győzelem utáni hónapokban látogatott meg néhány latin-amerikai országot. A körülmények úgy alakultak, hogy hasonló utazásokra hosszú időn át még csak gondolni sem lehetett. A kedvezőbbé váló feltételek most újra felkínálták a lehetőséget. A kubai vezető eleget tett Allende elnök meghívásának, és hosszú körúton vett részt, találkozva a mindinkább forradalmasodó chilei néppel. Hazafelé Fidel Castro megszakította útját, és rövid időre megállt Ecuadorban és Peruban. Mindkét országban a legmagasabb szintű tárgyalásokra került sor.

A kubai miniszterelnök dél-amerikai utazása óriási nemzetközi érdeklődést keltett. Mindenütt úgy könyvelték el, mint a kubai forradalom nagy sikerét és mint az Egyesült Államok kormányának, blokád-politikájának látványos kudarcát. A kubai miniszterelnök hivatalos chilei látogatására 1971. november 10. és december 4. között került sor.

November 9-én, Fidel Castro Chilébe érkezésének előestéjén Salvador Allende sajtóértekezletet tartott az elnöki palotában. Kijelentette, hogy a kubai vezető chilei látogatásával szorosabbra kívánják fűzni azokat a szálakat, amelyek a két testvéri országot függetlenségük megteremtésétől egyesítik. Az elnök utalt arra is, hogy – mivel eltérő a két ország gazdaságának termelési struktúrája – lehetőség van kereskedelmi kapcsolatuk fejlesztésére. Chile csak mintegy 50 százalékát termeli meg a maga cukorszükségletének, a többit importálnia kell. Ezt a jövőben Kubából óhajtja beszerezni; ugyanakkor lehetőség nyílik arra, hogy Chile hagymát, hüvelyeseket (babot, borsót, lencsét) és más mezőgazdasági termékeket exportáljon a szigetországba. Allende sajtóértekezletén kifejezte meggyőződését, hogy Fidel Castro látogatása módot teremt a sokoldalú eszmecserére, a kapcsolatok kiszélesítésére.

Másnap reggel, amikor a Fidel Castrót és kíséretét szállító repülőgép megérkezett Chile légterébe, Fidel Castro üdvözlő táviratot küldött Allendének. A "Kedves barátom" kezdetű távirat tudatja, hogy a delegáció már Chile területe felett van, és két órán belül mód nyílik az elnökkel és népével való találkozásra.

A meglehetősen hosszúra tervezett látogatás alatt gazdag programot valósított meg a kubai küldöttség. Járt a hosszan elnyúló ország legészakibb és legdélibb településein, gyakorlatilag minden nagyvárosában. Találkozott réz- és salétrombányászokkal, ipari munkásokkal, parasztokkal, egyetemistákkal, a különböző politikai irányzatok, szervezetek vezetőivel, egyházi személyiségekkel, többször is a sajtó képviselőivel. S természetesen több hivatalos tárgyalás is tartozott a programba.

Lehetetlen részleteiben felidézni e látogatás valamennyi fontos mozzanatát: a beszédeket és beszélgetéseket tartalmazó könyv igen terjedelmes. E helyen nem vállalkozhatunk többre, mint hogy felidézzük a kubai delegáció chilei látogatásának néhány fontos, jellemző mozzanatát, érzékeltessük azt a hangulatot, ami végigkísérte a programot.

1971 végén az ellentétes politikai erők között küzdelem már kezdett igen élessé válni Chilében. Formailag még nem bomlott fel az a laza szövetségi viszony, ami 1970 októberében-novemberében jött létre a Népi Egység és a strukturális reformok végrehajtásához támogatást nyújtó kereszténydemokrata párt között. Ám mind több jel mutatott arra, hogy e kompromisszumos szövetségnek csak múltja van, és a jövő az ellenségeskedésé. Vagyis a politikában gyakorlott elme számára már jól kitapintható volt a politikai erők átrendeződési folyamata, látszott az erőviszonyok megváltozásának számos jele.

Fidel Castro mindezt pontosan érzékelte. Nemcsak a hozzá intézett kérdésekből, a diákok és az "úriasszonyok" kis létszámú, de szenvedélyes tüntetéséből, egy alkalommal a kubai zászlók megszaggatásából. Sokkal többet árult el a korabeli chilei hangulatból a nép reagálása, a dolgozó tömegek lelkes, impozáns, hatalmas tömegeket magában foglaló megmozdulásainak sorozata, a chilei nép őszinte érdeklődése, szolidaritása Kuba iránt. Mert vitathatatlanul ez dominált. Ezekből a népi megmozdulásokból érződött az elszántság a forradalom továbbfejlesztésére, a szocializmushoz vezető út állhatatos keresésére.

Fidel fáradhatatlan volt. Kérdezett, tájékozódott, válaszolt a hozzá intézett – megszámlálhatatlanul sok – kérdésre. Szokásához híven nyíltan, őszintén beszélt. Állandóan hangsúlyozta, hogy a két ország noha más feltételek között, más úton halad, de egy cél felé. Fidel beszédeiből, a kérdésekre adott válaszaiból kikerekedik a kubai forradalom története, számos tanulsága. Óvakodott a chilei belpolitikába való beavatkozástól. Egy témában mégis többször is kicsengett kritikai észrevétele. A szektás politika veszélyétől óvta chilei barátait, mert az – mondotta – gyengíti a tömegkapcsolatot, óhatatlanul a forradalmi erők egységének megbomlásához vezet.

Most pedig ízelítőül idézzük fel Fidel Castro chilei látogatásának néhány jellemző mozzanatát.

Már megérkezése alapján, a késő esti órákban sor került a kubai nagykövetség kertjében az első sajtóértekezletre.

A La Tercera című lap tudósítása szerint kb. 700 újságíró – köztük mintegy 500 külföldi – volt jelen. Fidel ez alkalommal főleg azt hangsúlyozta, hogy a chilei Népi Egység győzelme óriási jelentőségű esemény Kuba számára is. Mindenekelőtt azért, mert véget vetett Kuba kontinentális elszigeteltségének, s most elérkezett az ideje annak, hogy Kuba és számos latin-amerikai ország között baráti kapcsolatok fejlődjenek. A két baráti ország együttműködése megkönnyíti a harcot a többiek számára is a nemzeti függetlenség teljessé tételéért, a társadalmi haladásért. A mi győzelmünk egész Latin-Amerika győzelme – mondotta Fidel Castro.

Másnap, november 11-én került sor Allende és Castro első hivatalos tárgyalására. Ennek részletei nem kerültek nyilvánosságra. A politikai megfigyelők szerint a két ország antiimperialista együttműködésének konkrét problémái álltak a megbeszélések középpontjában.

Este hivatalos fogadásra került sor a La Moneda palotában. Fidel Castro pohárköszöntőjében említést tett Kuba és az AÁSZ viszonyáról. Egyértelműen leszögezte, hogy Kubának nem áll szándékában belépni a szervezetbe: még akkor sem, ha valamennyi tagállam egységesen Kuba belépésének támogatása mellett foglalna állást. Az AÁSZ nem érdekel bennünket – mondotta.

Másnap, 12-én kezdetét vette a kubai küldöttség vidéki körútja. Antofagastában Fidel beszédet mondott az egyetemen. A "menetrend" azonban hamar felborult. A diákok gyakran közbeszóltak, kérdeztek; főleg a kubai tapasztalatokra voltak kíváncsiak. A szellemes, nyílt válaszok, a beszélgetés polemikus jellege nemcsak a résztvevők számára nyújtott maradandó élményt, hanem mindazoknak is, akik később írásban megismerkedhettek az elhangzottakkal.

Érthető, ha a chilei diákokat nagyon érdekelte az imperialista blokád tapasztalata. Pontosan ez volt az az időpont, amikor – ha némileg másképpen is, mint Kubában – itt is napirendre került a jenki imperializmus gazdasági kártevése. Fidel sokrétű válaszából csak egyetlen gondolatot idézünk fel. "Az imperializmus újra meg újra megkísérli, hogy hatalmába kerítse azokat az országokat, amelyek lerázzák igáját." Kubának csakis úgy sikerült visszavernie az imperializmus kísérleteit, hogy a Szovjetunió és a többi szocialista ország segítette ebben a küzdelemben. A Szovjetunió gazdasági és műszaki segítsége nélkül a kubai forradalom összeomlott volna – mondotta.

Aznap még egy gyűlésre került sor Antofagasta városában. Ezen civilek és katonák, munkások és diákok, a város valamennyi társadalmi rétegének képviselői megjelentek. Nem is gyűlés, hanem valóságos népünnepély volt ez; olyan népünnepély, ahol szinte elmosódott a határ a szónok és hallgatósága között. Itt nemcsak közbetapsoltak, közbekiabáltak, mégpedig igen gyakran. Nemcsak nagyokat derültek a résztvevők egy-egy szellemes válaszon, közbeszóláson, hanem jelszavak formájában is szót váltott egymással a szónok és a közönség. A jegyzőkönyv szerint valahogy így:

Fidel: "Mi ideérkeztünk, hogy kifejezzük népünk háláját a chilei népnek."

A tömegek kiáltják: "Kuba, Kuba, Kuba, Chile köszönt téged! Kuba, Kuba, Kuba, Chile köszönt téged!"

Fidel (válaszol): "Chile, Chile, Chile, Kuba köszönt téged! Chile, Chile, Chile, Kuba köszönt téged!"

Fidel: "Éljen a chilei réz! [Éljen!], Éljen a chilei salétrom! [Éljen!] Éljen a chilei forradalom!"

Valaki kiált: "Éljen a nádcukor!"

Fidel: "Valójában ez a mondat... [kiáltások, bravo]...én azt hiszem...[Kiáltások: "Kuba [igen, jenki nem! Fidel, Allende, a nép készen áll! Fidel, Allende, a nép titeket védelmez!]"

Amikor Fidel végre szót kapott, az újságírókhoz szólt – európaiakhoz, latin-amerikaiakhoz és észak-amerikaiakhoz –, és arra hívta fel a figyelmüket, hogy mit is fejez ki e nagyszerű találkozó hangulata.

Fidel másnap látogatást tett a világ legnagyobb külszíni rézbányájában, Chuguicamatában. 14-én beszédet mondott a rézbányászoknak. Nem tudta megállni, hogy ne tegyen észrevételeket a bányászok egy csoportjának magatartásával kapcsolatban.

Közismert, hogy Chilében a rézbányászok alkotják a munkásság legmagasabb jövedelmű csoportját. Most a népi kormány arra törekedett, hogy más munkásrétegek jövedelme gyorsabban emelkedjen; csökkenteni akarta a nagy jövedelem különbségeket a dolgozók között is. Ez sokak nemtetszését váltotta ki, a bányászok egyes csoportjai bérkövetelésekkel léptek elő. Fidel felszólította őket, mérsékeljék követeléseiket. A bánya nemcsak a bányászoké, hanem az egész országé – jelentette ki. A réztermelés problémájára két nappal később újra visszatért a kubai politikus. Mindenekelőtt azt emelte ki, hogy a rézlelőhelyek államosítása Chilében kiemelkedő, öntudatos forradalmi tett volt.

E sajtóértekezleten számos más, nagy fontosságú téma is szóba került. A kubai kormányfő hangsúlyozta, hogy Kuba nem akar recepteket adni más országok számára, hiszen a megoldást mindit az adott népnek kell megtalálni. Ugyanakkor néhány különösen fontos tanulságra hívta fel a figyelmet. A forradalmárok legsúlyosabb próbatétele – jelentette ki – a kivívott hatalom megtartása. Leszögezte: a forradalom jövője nagymértékben attól függ, mennyire sikerül megőrizni a forradalmi erők egységét. Sikerül-e bevonni a forradalmi cselekvésbe a műszaki értelmiséget, akik nélkül elképzelhetetlen a gazdasági folyamatok helyes irányítása. Rá kell vezetni őket a forradalom megértésére, hogy ne távozzanak el az országból – hangsúlyozta.

A következő napokban a ritkábban lakott déli területeken tett látogatást a kubai küldöttség. Itt Allende is elkísérte őket. Részben ekkor, majd 23-tól, amikor visszatértek a fővárosba, mód nyílt a hivatalos és félhivatalos eszmecserék folytatására.

Fidel Castro megbeszélést folytatott Raul Silva Henríquez érsekkel, a chilei katolikus egyház nagy tekintélyű vezetőjével is. E megbeszélés után Fidel azt hangoztatta, hogy természetesen "a marxizmus és kereszténység között nézetkülönbségek vannak, de találtunk közös pontokat is, s ezek alapján kell együttműködnünk minden egyes nép felszabadulásának érdekében".

Fidel Castro ezt követően találkozott a chilei Egységes Szakszervezeti Központ (CUT) vezetőivel, az ENSZ Latin-amerikai Gazdasági Bizottságának (CEPAL) képviselőivel. E tárgyalások során a kubai vezető elmondotta, hogy Kuba Chilével együtt kész részt venni a gazdasági integrációban bármely latin-amerikai országgal. Most sürgetővé vált a latin-amerikai országok gazdasági és politikai együttműködése. Csak az egyesült Latin-Amerikának lehet esélye rá, hogy sikeresen szembeszálljon az Egyesült Államok megkülönböztető intézkedéseivel. Fidel ezt követően még jó pár gyűlésen, nagygyűlésen vett részt és szólalt fel. A Santiago de Chile-i stadionban 90 000 ember előtt mondott beszédet Allende és Fidel. A chilei elnök megemlítette, hogy az utóbbi napokban gyakoribbá váltak az ellenséges provokációk, az Egyesült Államokban pedig a szélsőségesek már úgy beszélnek, hogy "az Allende-kormány napjai meg vannak számlálva". Az ilyen kijelentések az ellenség óhajait fejezik ki – mondotta az elnök. – Valójában arról van szó, hogy a chilei forradalom mind határozottabban lép fel a monopóliumok ellen, megkísérli korlátozni hatalmukat. A reakció ellenállása mind erőteljesebb, ez kétségtelen. "A kormányt azonban semmivel nem lehet eltéríteni a nép által rábízott feladatok teljesítésétől."

Fidel Castro elégedetten nyugtázta azt a tényt, hogy Chile forradalmi utat követ. Ennek sajátossága az – mondotta –, hogy alkotmányos keretek között, a korábban jóváhagyott törvények segítségével kísérlik megvalósítani a forradalom előretörését.

A 25 napos chilei látogatás záróaktusaként december 4-én ismét nemzetközi sajtóértekezletre került sor. A "maratoni" értekezleten több tucat kérdés hangzott el, nem egy esetben az újságírók megjegyzéseitől kísérve. Fidel hatalmas energiával, rendíthetetlen türelemmel, nemegyszer sziporkázó szellemességgel válaszolt a hozzá intézett kérdésekre.

A jelenlevő magyar újságíró kérdésére többek között kifejtette, hogy – mint már korábban is hangoztatta – valóban meggyőződése az, hogy a forradalmak különböző utakon mennek végbe. A chilei út új út, és Peruban is igen sajátosan fejlődnek a dolgok. Új variációk születnek, amiket ki kell próbálni. Nincs azonban kétsége afelől, hogy ezek nehéz utak. Majd amelyik utoljára valósul meg, az könnyű lesz; de egyelőre senki nem tudja megmondani, mikor, és melyik lesz az.

Az egymást követő kérdések egyaránt vonatkoztak Kubára, Chilére, Latin-Amerikára, az Egyesült Államokra. Többször is szóba került Kuba és a szocialista országok viszonya. Fidel kijelentette: "Kuba és a Szovjetunió kapcsolatai a lehető legjobbak." Általában jónak minősítette hazája és más szocialista országok viszonyát is. Megemlítette, hogy vannak különbségek, időnként véleménykülönbségek is; de ezek nem alapvetőek. A nézeteltérések különböző forrásból eredhetnek, bizonyos esetekben – mondotta – a "mi idealizmusunkból". Egészében mégis azt lehet mondani, hogy e kapcsolatok gyümölcsözőek.

Az egyik Chilével kapcsolatos kérdésre válaszolva Fidel azt hangsúlyozta; "Nem szabad megengedni, hogy a reakció vegye a kezébe a kezdeményezést. Biztosítani kell, hogy a Népi Egység kormány politikája győzelemre jusson. Nagyon fontos, hogy a baloldali erőket egyesítse a közös stratégiai program."

A kubai kormányküldöttség sikeres chilei látogatása után hazatérőben rövid időre megállt Limában, Peru fővárosában. Itt nem hivatalos megbeszélésre került sor Juan Velasco Alvarado elnökkel, ahol megállapodás született a két ország diplomáciai kapcsolatainak rendezéséről.

A limai tartózkodásnak volt még egy igen fontos eseménye. A Peruval hivatalos kapcsolatban még nem álló kubai kormány vezetője találkozott a sajtó képviselőivel is. Kérdéseikre válaszolva méltatta azokat az intézkedéseket is, amelyeket a perui kormány hajt végre országa igazi függetlenségének, nemzeti szuverenitásának megteremtése érdekében.

A hazatérés előtt a kubai delegáció megállt Ecuadorban is, ahol Valesco Ibarra köztársasági elnök fogadást adott a kubai miniszterelnök tiszteletére. Fidel Castro pohárköszöntőjében élesen bírálta az Egyesült Államokat, hangsúlyozva, hogy Washington által folytatott politika nem segíti elő a latin-amerikai államok fejlődését.

Teljesen természetes, hogy a kubai küldöttség utazása nagy nemzetközi érdeklődést keltett. A sokféle visszhangból csak két találó megállapításra utalunk. A francia Le Monde a tanulságokat összegző cikkében többek között azt emelte ki, hogy Castro "mérsékletet" hirdetett, élesen szembefordult a szélsőséges, szektás "forradalmi" türelmetlenséggel. A Pravda az utazás leglényegesebb vonását a következőképpen summázta: a kubai forradalom vezetőjének chilei utazása súlyos csapást mért az Egyesült Államok Kuba elszigetelésére irányuló politikájára.

1972 májusa és júliusa között került sor Fidel Castro leghosszabb külföldi utazására, amely során összesen kilenc országot látogatott meg. A május 2-án kezdődő külföldi program első állomása Guinca volt. Az út innen Algériába vezetett. Mindkét országban – a hagyományosan kedvező kétoldalú kapcsolatok megvitatása mellett – elsősorban az el nem kötelezett országok legközelebbi állam- és kormányfői találkozójának előkészítéséről folytak megbeszélések, amely a következő évben volt esedékes Algériában.

Ezt követően Fidel Castro és kísérete meglátogatta a KGST országokat, még pedig a következő sorrendben: Bulgária, Románia, Magyarország, Lengyelország, NDK, Csehszlovákia és a Szovjetunió.

E látogatások során a kölcsönös tájékoztatás mellett egy középtávú együttműködés elvei és konkrét lehetőségei képezték a tárgyalások alapját. Valamennyi KGST országgal körvonalazódott a jövőbeni kapcsolatok kerete. Miután a látogatásokról kiadott nyilatkozatok sok azonosságot, illetve hasonlóságot tartalmaznak, célszerű, ha most csak két látogatásról szólunk részletesen: a magyarországiról és a legmagasabb szintű kubai küldöttség immár harmadik szovjetunióbeli látogatásáról. Hiszen az előbbi közvetlenül érint bennünket, a Szovjetunióban tett látogatás pedig kiemelkedő jelentősége miatt megkülönböztetett figyelmet érdemel.

Kevés kivételtől eltekintve eddig alig emlékeztünk meg hazánk és a forradalmi Kuba kapcsolatainak alakulásáról. Indokolt, hogy most néhány vonatkozásban a múltbeli tapasztalatokról is említést tegyünk.

A diplomáciai kapcsolatok felvétele (1960. december) után gyorsan és sokoldalúan fejlődtek a két ország szinte előzmény nélküli kapcsolatai. 1960 szeptemberében – tehát még a diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt – Magyarország és Kuba öt évre szóló árucsere-forgalmi, fizetési, hitelnyújtási, műszaki és tudományos együttműködési megállapodást írt alá. 1966 októberében külön tudományos együttműködési egyezmény aláírására került sor Havannában. Ezt követően megalakult a magyar-kubai műszaki-tudományos együttműködési bizottság.

Közben jelentősen fejlődött a két ország közötti áruforgalom; évi volumene 8-17 millió között mozgott. (Ez valamelyest elmaradt a kisebb szocialista országok és Kuba közötti áruforgalom összegétől.) Az együttműködés viszonylag fontos területe volt már ebben az időben is meghatározott területen dolgozó szakértők egy-egy csoportjának kubai munkavállalása, illetve a kubai fiatalok képzésében való részvétel.

1969-ben új megállapodást írtak alá országaink. Ennek értelmében kormányszintre emelték a magyar-kubai együttműködési bizottságot.

Az 1960-as évek második felében néhány ágazatban (mezőgazdaság, élelmiszeripar, állategészségügy, tropikalizálás, korróziókutatás, híradástechnika, textilipar) mind sokoldalúbb lett az együttműködés. Magyarország gépeket, gyógyszert, gyógyszeripari alapanyagokat, távközlési berendezéseket szállított Kubának; Kuba fő exportcikkeit – cukrot, színesfémet, citrusféléket, szeszes italokat – adta cserében.

Fidel Castro budapesti látogatásának közvetlen előkészítéseként 1971 novemberében magas szintű magyar delegáció járt Havannában, dr. Ajtai Miklós miniszterelnök-helyettes vezetésével. A magyar küldöttség tagjai találkoztak Raul Castróval, Osvaldo Dorticósszal. A magyar küldöttséget hazautazása előtt szálláshelyén meglátogatta Fidel Castro is. Ez alkalommal a kormányközi kapcsolatok fejlesztése mellett a megbeszélések foglalkoztak a pártközi kapcsolatok fejlesztésével is.

Fidel Castro Ruz, Kuba, Kommunista Pártja főtitkára, a Kubai köztársaság kormányának elnöke Kádár Jánosnak, az MSZMP KB első titkárának és Fock Jenőnek a kormány elnökének meghívására 1972. május 30-án érkezett Magyarországra. A június 6-i tartó látogatás elsősorban politikai, állami jellegű volt; a tárgyalásokon azonban szó volt gazdasági kérdésekről is, és igen értékes tapasztalatcserére is sor került.

A gazdag program keretében Fidel Castro ellátogatott a győri Magyar Vagon- és Gépgyárba, megtekintette a Magyar Néphadsereg egyik dunántúli egységének harci gyakorlatát. A kubai küldöttség ellátogatott állami gazdaságba, termelőszövetkezetbe, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, a Kőbányai Gyógyszerárugyárba.

A kubai delegáció hivatalos tárgyalásokat folytatott Kádár Jánossal, Losonczi Pállal, Fock Jenővel. Az Elnöki Tanács magas kitüntetést – a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének gyémántokkal ékesített első fokozatát – adományozott Fidel Castrónak a társadalmi haladás, a szocialista országok internacionalista együttműködése, a kubai-magyar kapcsolatok fejlesztése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseként.

Fidel Castro június 5-én, egy nappal elutazása előtt sajtótájékoztatót tartott. Ez alkalommal elsősorban kedvező magyarországi benyomásairól beszélt. Megemlítette, hogy az utóbbi időben kedvezően alakulnak Kuba nemzetközi kapcsolatai. Számos tőkés ország mutat hajlandóságot a kapcsolatok bővítésére. Elmondotta, hogy a kubai forradalom a forradalmi változások folyamatát indította el Latin-Amerikában, bár – mondotta – "jelenleg a forradalom ellenségei vannak túlsúlyban".

A látogatásról kiadott közös közlemény elsősorban nemzetközi problémákat érint. Ezek megítélésében a két kormány álláspontja megegyezett. A rendkívül szívélyes, baráti légkörű látogatás alkalmából a kubai küldöttség kubai látogatásra hívta meg Kádár Jánost és Fock Jenőt.

A kubai küldöttség 1972. június 26-tól július 5-ig tartózkodott a Szovjetunióban. E látogatás kevésbé volt látványos, mint Fidel Castro két korábbi utazása. A mostani tárgyalások igazi jelentősége csak néhány hónappal később vált nyilvánvalóvá, amikor a két ország további kapcsolataira vonatkozó nagy jelentőségű megállapodások végleges formát öltöttek és 1972. december végén aláírásra kerültek.

Ezek ismertetése előtt idézzük fel a kubai küldöttség szovjetunióbeli látogatásának néhány fontos mozzanatát.

Közvetlenül a küldöttség megérkezése után több fontos megbeszélésre került sor. Fidel Castrót és a társaságában levő Carlos Rafael Rodríguez államminisztert fogadta Leonyid Brezsnyev, Alekszej Koszigin és Nyikolaj Podgornij. Még ezen a napon Nyikolaj Podgornij, a Legfelső Tanács elnökségének elnöke átnyújtotta Fidel Castrónak a Lenin-rendet, "az imperializmus ellen vívott küzdelemben szerzett kiemelkedő érdemeiért, a béke és a szocializmus ügyéhez való nagy hozzájárulásáért, a Szovjetunió és Kuba közötti sokoldalú kapcsolatok fejlesztésére és elmélyítésére irányuló aktív tevékenységéért".

Az igen "sűrű" tárgyalási menetrend mellett ez alkalommal is sor került néhány olyan programra, amelyek lehetőséget teremtettek a szovjet valóság jobb megismerésére. Fidel Castro és kísérete járt az űrhajósok városában, a Moszkva melletti Csillagvárosban, Voronyezsben, ahol megtekintették Európa és Ázsia legnagyobb atomerőművét, a moszkvai Gagarin választókerületben, az "ujtomszkij" mezőgazdasági gépgyárban. Fidel Castro ezenkívül látogatást tett a Szovjetunió Állami Tervbizottságában, valamint a Honvédelmi Minisztériumban, ahol találkozott szovjet tábornokokkal, tengernagyokkal és tisztekkel.

A kubai küldöttség látogatásáról kiadott közös közlemény részletesen foglalkozik a nemzetközi viszonyokkal. Szó esik Kuba és a Karib-tenger övezetének problémáiról, az indokínai népek harcáról, a közel-keleti helyzetről, az Európában végbemenő folyamatokról, a leszerelés problémáiról. Miután az e témákban megfogalmazott álláspontokat a hazai olvasók jól ismerik, nem szükséges itt ezek részleteiről szólni.

Van azonban e nyilatkozatban három olyan téma – Latin-Amerikára, Chilére és a kétoldalú kapcsolatok elveire vonatkozóan –, amelyek kapcsán a legfontosabb megállapításokra mindenképpen figyelmet kell fordítanunk.

Latin-Amerikával kapcsolatban a dokumentum leszögezi, hogy itt az antiimperialista felszabadító harc ismét fellendülőben van, s ez egybekapcsolódik a helyi reakció, a kizsákmányolás elleni harccal. Megfigyelhető az is, hogy erősödik a szocializmus eszméinek befolyása a tömegekre, érlelődik az a felismerés, hogy a radikális társadalmi és gazdasági átalakításokhoz feltétlenül szükséges a külső függéstől való megszabadulás. A dokumentum rámutat, hogy a kubai forradalom igen nagy szerepet játszik a kontinens felszabadító harcának elmélyítésében.

A Chilével kapcsolatos megállapítás így hangzik: "A felek teljes szolidaritásukat nyilvánították a chilei kormánnyal, amely az ország égető problémái megoldásának útján halad. Elítélik a Chile belügyeibe való beavatkozást, amelynek célja a nép javát szolgáló mélyreható gazdasági és politikai átalakulások meghiúsítása."

A szovjet-kubai kapcsolatok témájában a következő főbb elvi megállapítások olvashatók: "A találkozások és megbeszélések a mély, kölcsönös megértés és a nézetek egysége, a megbonthatatlan barátság, a marxizmus-leninizmus és a szocialista internacionalizmus elveihez való hűség szellemében zajlottak le. E találkozások és megbeszélések új, fontos szakasz kezdetét jelentik az SZKP és a kubai KP, a Szovjetunió és a Kubai köztársaság közötti testvéri kapcsolatok fejlesztésében és elmélyítésében..." A továbbiakban a dokumentum leszögezi, hogy a Szovjetunió a jövőben is sokoldalú segítséget fog nyújtani a kubai szocialista társadalom építéséhez és az ország védelmi erejének erősítéséhez.

Útban hazafelé a kubai küldöttség rövid időre megállt Minszkben, majd a különgép technikai leszállást hajtott végre Rabatban. Kétórás ott-tartózkodásuk során először Lamrani marokkói miniszterelnök üdvözölte a küldöttséget, majd Fidel Castrót Abdallah herceg, Hasszán király fivére, a király személyes képviselője fogadta.

Ezen a napon, június 6-án közvetítette a moszkvai tv Fidel Castro búcsúüzenetét. Ebben a kubai kormányfő kiemelte, hogy a megvitatott kérdésekben teljes a nézetazonosság. Kijelentette: "Megerősödött szilárd hitünk a Szovjetunió szilárd elvi politikájában. Azok a baráti és szolidáris kapcsolatok, amelyek összekötik népeinket, pártjainkat, és kormányainkat, azért megbonthatatlanok, mert forradalmi érzéseken... a marxista-leninista tanokon alapulnak.

Már egy évtizeddel ezelőtt felmerült, hogy Kuba és a KGST országok kapcsolatának elmélyítése érdekében Kubának célszerű lenne csatlakoznia a szocialista integrációhoz. Akkor erre nem került sor: voltak olyan vélemények, hogy egy ilyen döntés megkönnyítené az Egyesült Államok kormánya számára, hogy a Kuba elszigetelésére irányuló politikáját gyorsabban megvalósítsa. Később ez a megfontolás elvesztette aktualitását, de – számos egyéb ok miatt – 1972-ig nem került napirendre a belépés kérelmezése.

Most a kubai kormány elérkezettnek látta az időpontot; és a szocialista országokkal való kétoldalú kapcsolatok sokoldalú fejlesztése közepette természetes volt az indítvány előterjesztése. A döntés megszületett, Kuba 1972 júliusában tagja lett a KGST-nek.

Kuba ekkor még az örökölt gazdasági szerkezettel rendelkezett. Az export változatlanul koncentrált volt, a cukor aránya most is meghaladta a kivitel 80 százalékát. Ezzel szemben erősen az importtól függött a beruházási tevékenység, jelentős mértékben a lakosság ellátása, s tulajdonképpen ennek a viszonylag nem bonyolult gazdaságnak az egyszerű újratermelése is. Ilyen körülmények között rendkívül fontosak voltak a külgazdasági kapcsolatok Kuba számára, és különösen jelentősége volt annak, hogy a nemzetközi gazdasági együttműködés szilárd alapokon, hosszabb távú terveken alapuljon. A fejlesztés megkívánta az egyes szocialista országokkal kialakult gazdasági kapcsolatok jobb koordinálását, a tudatosabb, szervezettebb tapasztalatcserét, a fejlettebb szocialista országok tapasztalatainak alkotó átültetését, egyik-másik nagyobb kubai beruházásban a koordinált együttműködést. Az a meggyőződés alakult ki kölcsönösen, hogy mindez sikeresebben valósulhat meg, ha Kuba a KGST rendes tagjaként jobban megismeri az együttműködési formákat, a fejlesztési lehetőségeket.

Nos, ilyen körülmények között került sor azoknak az új szovjet-kubai szerződéseknek a kidolgozására, amelyek bizonyos értelemben mintát jelentettek a Kuba és más szocialista országok közötti kapcsolatok továbbfejlesztési terveinek nemzetközi szerződésekben történő rögzítéséhez.

A Szovjetunióval megkötött szerződések – elsősorban volumenükben, másrészt némileg az árakban – eltértek a többi KGST országgal kötött megállapodásoktól. Ez érthető. Kuba megsegítésében eddig is a Szovjetunió vállalta magára a legtöbbet. Az eddigi szocialista hitelek mintegy 85 százalékát e hatalmas szocialista ország nyújtotta. A most kidolgozásra kerülő megállapodásban is e tendencia élt tovább.

Miután a megállapodások közül ekkor a Szovjetunióban aláírt dokumentumok kerültek nyilvánosságra, ezek legfontosabb megállapításait foglaljuk össze.

Tekintettel a kubai gazdaság nehézségeire, a kubai kormány kérésére a Szovjetunió hozzájárult ahhoz, hogy Kuba most ne teljesítse 1973-ban esedékes hiteltörlesztési kötelezettségét, s ez csak 1986-ban váljon esedékessé.

Hasonló könnyítést jelentett az a megállapodás is, amelynek értelmében azt a hitelt, amit 1973-1974-1975-ben szándékszik felvenni Kuba a kereskedelmi mérleg hiányának pótlására, nem a korábban kialakult formában biztosítják Kuba számára. Három éven keresztül kamatmentesen veheti e hiteleket igénybe, mégpedig úgy, hogy azok visszafizetése szintén csak 1986 után válik esedékessé. Gyakorlatilag tehát ezeket az összegeket 25 esztendő alatt kell majd visszafizetnie.

A két megállapodás közvetlen kedvező kihatása felmérhetetlen. Hiszen az 1970-es évek elején a korábbi években felvett, közepes lejáratú hitelek és az esedékes kamatok visszafizetési kötelezettsége miatt óriási terhek hárultak a kubai államháztartásra: a törlesztési teher ekkor már meghaladta az évi összexport egyharmadát. A két említett megállapodás révén Kuba fizetési kötelezettsége most nemcsak elviselhető, hanem egyenesen kedvező lett.

Igen komoly segítséget jelent Kuba számára a hármas és a négyes számú megállapodás is. Az előbbi a kölcsönös áruszállításokról szól, az utóbbi pedig a gazdasági és műszaki együttműködés feltételeit és területeit rögzíti. A csatolt melléklet 27 területről tesz említést. A legfontosabb együttműködési területek: a kubai textilipar, a nikkeltermelés, az energetika, a kőolaj-feldolgozás, a szállítás, a hírközlés, a nádvágás gépesítése, geológiai kutatás, öntözőrendszerek fejlesztése, a Havanna és Santiago de Cuba közötti vasútvonal felújítása, egyes kikötők újjáépítése és fejlesztése, a televízió közvetítés technikai eszközeinek felújítása, a televízió- és rádiószerelő-üzem továbbfejlesztése, egy új oktatási és nevelési központ kialakítása a legfontosabb ipari és mezőgazdasági ágazatok szakembereinek képzése céljából stb. stb. A nagyvonalú tervek megvalósításához a Szovjetunió kedvező feltételekkel beruházási hiteleket nyújtott.

Végül említést kell tennünk az ötödik megállapodásról, amely az árkérdéseket érintette. Az 1973-1980 közötti rögzített cukor- és nikkelárak a korábbihoz képest jelentős emelkedést mutattak. A cukorért a Szovjetunió a korábbinak közel kétszeresét kínálta fel, és vállalta, hogy tonnánként 200 rubelt fog fizetni. (Később az ár jelentősen módosult, és a Szovjetunió ennek többszörösét, a világpiaci árnak több mint háromszorosát fizette Kubának az 1970-es évek második felében.) Az említett szerződés rögzítette a nikkel árát is, és ezt 4500 rubel/tonnában határozta meg. Ez is magasabb volt a világpiaci árnál.

Érthető hát, hogy amikor e szerződéseket 1973. január elején ismertették, Fidel Castro a legnagyobb elismeréssel szólt a Szovjetunió nagyvonalú, önzetlen segítségéről. Ezt olyan modellnek tekintette, amely kifejezi a "valóságos testvéri, a valóságos internacionalista és a valóságos forradalmi kapcsolatokat."

Kubai részről nem indult el semmiféle kezdeményezés az AÁSZ-hoz fűződő kapcsolatok rendezése érdekében. A változó világhelyzet, a haladó törekvések megerősödése számos latin-amerikai országban, valamint Kuba nemzetközi tekintélyének növekedése mégis elvezetett az AÁSZ hivatalos fórumain is a "kubai kérdés" kedvező előjelű napirendre tűzéséhez. Kubában keveset beszéltek erről, nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a történteknek; bár ez nem jelenti azt, hogy ne fogadták volna örömmel magát az új, kedvező tendencia kibontakozását. A forradalmi kormány mindenekelőtt a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését szorgalmazta a kontinens országaival, népeivel. E törekvés most gazdasági és politikai vonatkozásban egyaránt eredményekhez vezetett.

Mind több latin-amerikai országból érkeztek küldöttségek Kubába, s a politikai szervezetek képviselői csakúgy megjelentek köztük, mint a gazdasági szakértők és üzletemberek. Fokozatosan növekedett a viszontlátogatások lehetősége is, s nemegyszer kormánytisztviselők, miniszterek is bekapcsolódtak a küldöttségek munkájába. Egy kubai tanulmány szerint az 1970-1975 közötti esztendőkben 270 kölcsönös látogatásra került sor Kuba és számos latin-amerikai ország között.

Chile után 1972-ben Peru, majd 1973-ban Argentína is rendezte diplomáciai viszonyát Kubával. Argentínával különösen sokoldalú együttműködés kezdett kialakulni, ez azzal kezdődött, hogy Kuba számára 200 millió dolláros hitel felvételére nyílt itt mód. Majd a Fiat-cég argentínai leányvállalata megállapodást írt alá egy 80 millió dolláros hitelkeretről, amelyben elsősorban gépkocsik szállítására vállalt kötelezettséget. A példa "ragályos" lett. Tárgyalások kezdődtek a Chrysler-Fevre de Argentina és a General Motors de Argentina vállalatokkal, és rövidesen ezekkel is megállapodás született csakúgy, mint egy újabb bankkölcsön felvételéről traktorok vásárlása céljából.

Ha a többi latin-amerikai országgal kialakított kapcsolat nem is volt ilyen jelentős, az tény, hogy a tárgyalt időszakban több mint nyolcvan megállapodás aláírására került sor. Egy részük gazdasági jellegű volt, más esetekben kulturális, tudományos vagy politikai együttműködésre vállalkoztak a szerződő felek.

Mindenesetre az 1973-as esztendő első fel különösen jelezte az új törekvéseket. E helyzetben került sor William Rogers amerikai külügyminiszter 17 napos latin-amerikai körutazására. Ellátogatott Mexikóba, Nicaraguába, Venezuelába, Peruba, Kolumbiába, Brazíliába, Argentínába és Jamaikába. Bár utazásakor úgy nyilatkozott, hogy látogatása új korszakot nyit meg az Egyesült Államok és a latin-amerikai országok kapcsolatainak történetében, a végeredmény nem igazolta derűlátását. De kétségtelen, hogy az előző évek amerikai magatartásához mérten nagyobb rugalmasságot tanúsított, több készséget mutatott a különböző kétoldalú kapcsolatok vitás kérdéseinek rendezésére. Az amerikai kormányzat ezzel is elébe próbált menni annak, hogy a kubai kérdés számára nehogy kedvezőtlenül alakuljon. Hiszen éppen az előző hetekben kellett Washingtonban is tapasztalni az új szellők fuvallatát. Az AÁSZ április elején megtartott évi ülésszakán kellett végighallgatniuk több ország képviselőjének kritikus véleményét – többek között – Kuba vonatkozásában.

A megnyitó beszédet tartó barbadosi külügyminiszter azért bírálta az amerikai kormányt, hogy az uralkodó szerepének fenntartására törekszik. A szervezet főtitkára a félteke országaiban megfigyelhető, növekvő aggodalomról beszélt, mert az Egyesült Államok és Latin-Amerika párbeszédéből hiányzik az egyetértés szelleme. Rafael Caldera venezuelai elnök éppen ezekben a napokban nyilatkozott arról, hogy ideje létrehozni egy olyan regionális szervezetet, amely kizárólag a földrész problémáival foglalkozik. Clodomiro Almeyda chilei külügyminiszter azt javasolta, hogy az Egyesült Államok részvétele nélkül hozzanak létre egy latin-amerikai ügyekkel foglalkozó szervezetet. A panamai külügyminiszter "ódivatúnak" minősítette az AÁSZ-t, radikális reformokat sürgetett, s hangsúlyozta, hogy a szervezet székhelyét Washingtonból valamely latin-amerikai országba kellene helyezni.

Nos, ilyen légkörben nyújtott be Costa Rica, Ecuador, Kolumbia és Uruguay egy nyilatkozattervezetet Kuba tagságának rendezéséről. A javaslat arra irányult, hogy hatálytalanítsák azt az elvet, miszerint "a kommunizmus összeegyeztethetetlen az Amerikai-közi rendszerrel". Mint emlékezetes, annak idején ezen elv alapján rekesztették ki Kubát az AÁSZ-ból. Amint várható volt, a többség most is szembeszállt a tervezettel. Az amerikai delegáció arról igyekezet meggyőzni a többi küldöttet, hogy mivel nem következett "alapvető változás" a kubai politikában, nem indokolt felülvizsgálni a korábbi döntést. Ugyanakkor a vitában maga az amerikai külügyminiszter is elismerte, hogy mos t – amikor javulnak az Egyesült Államok kapcsolatai a Szovjetunióval és a Kínai Népköztársasággal – a Kuba elleni szankciók fenntartása "rendellenes" jelenség. Vagyis az amerikai kormányzat tudomásul vette néhány kormány elhatározását Kubával való kapcsolataik javítására, egyáltalán tudomásul vette a kubai kérdés újbóli megvitatását, csak azt akarta elérni, hogy az érdemi döntést meghatározatlan időre elnapolják.

1973. május elsejei beszédében Fidel Castro is említést tett erről a vitáról. Kijelentette: az Amerikai Államok Szervezetében most olyan beszédek hangzanak el, amelyekből kicseng, hogy ezen a földrészen is meg lehet és meg is kell valósítani a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését. A latin-amerikai és a karib-tengeri országok érdekei megkövetelik az erők egyesítését és egy olyan regionális szervezet létrehozását, amely megfelel népeink vágyainak. Kuba kész belépni egy ilyen szervezetbe.

Ez az állásfoglalás összhangban volt a kubai kormány korábbi állásfoglalásaival, és "kívülről" jövő támogatást jelentett a chilei kezdeményezéshez.

A most kibontakozó törekvések komolyságát jelezte az a körülmény is hogy június 20-ra összehívták az AÁSZ különbizottságának ülését Limába. A napirenden a következő fő témák szerepeltek: 1. A szervezet "latin-amerikanizálása", vagyis Washington helyett egy dél-amerikai székhely kijelölése, illetve az Egyesült Államok részvételének megszüntetése; 2. a Kuba elleni rendszabályok eltörlése; 3. az ún. Amerika-közi egyezmények felülbírálása, beleértve az Amerika-közi fegyveres erők kérdését is; 4. az Amerika-közi Fejlesztési Bank (BID) tevékenységének a megváltozott körülményekhez való hozzáigazítása.

Pontosan nem tudni, hogyan sikerült a haladó politikát képviselő kormányoknak egy ilyen "forradalmi szellemű" programot napirendre tűzni. Hiszen az erőviszonyokat ismerők tudták, hogy még távolról sem jött el az ideje egy ilyen nagy jelentőségű fordulat kierőszakolásának a latin-amerikai országok és az Egyesült Államok viszonyában.

Így aztán nem meglepő, hogy a megnyitó után az érdemi vitát elnapolták, mivel a tényleges napirendi pontokban a delegációk nem tudtak megegyezni. Ezek a témák ebben a formában nem is kerültek napirendre. Az amerikai kormányzatnak volt rá ereje, hogy "megszelídítse" a progresszív javaslatokat. De bennünket most nem is ez foglalkoztat. Elég azt megállapítani, hogy Kuba latin-amerikai elszigeteltségének megszüntetése magában az AÁSZ-ban is felszínre került. Ebben a helyzetben az USA kormányának is újra kellett gondolnia kubai politikáját. Ennek konkrétabb megnyilvánulásai kétségkívül csak évek múltán értek be; de vitathatatlan, hogy az új utak keresése már ekkor elkezdődött.

1973 szeptemberében rendezték meg Algériában az el nem kötelezett országok IV. csúcsértekezletét. A három évvel később megtartott colombói értekezlet dokumentumaiban erről a tanácskozásról többek között a következő megállapítás olvasható: "...a IV. csúcsértekezlet fordulópont volt mind az el nem kötelezett, mind pedig a többi fejlődő ország kölcsönös együttműködése szempontjából, mivel határozatai és javaslatai alapul szolgáltak azokhoz az intenzív nemzetközi tárgyalásokhoz, amelyeken az új nemzetközi gazdasági rend megvalósításáról volt szó."

Valóban, ezen az értekezleten drámai módon vetődött fel egy sor nagy kérdés; mindenekelőtt az árak, a cserearányok, az egyenlőtlen kereskedelem problémája, a piaci bizonytalanság, az eladósodás kérdése. A tanácskozás résztvevői a fejlődő országok akkori adósságát több mint 100 milliárd dollárra becsülték. A számítások azt mutatták, hogy ez a folyamat a közeljövőben felgyorsult, és az adósságállomány a következő három esztendő alatt meg fog kétszereződni.

Az értekezlet munkájában – híven a korábbi hagyományokhoz – igen aktív szerepet játszott a kubai delegáció. Tekintélyét most az is növelte, hogy a delegáció vezetőjeként Algírba érkezett Fidel Castro is. Felszólalása rendkívüli visszhangot váltott ki. Sok szakértő felismerte Kuba növekvő szerepét az el nem kötelezett országok tevékenységében, egy következetes forradalmi csoportosulás kialakításában.

Fidel már beszéde elején kijelentette: "Szeretnék emlékeztetni arra, hogy Kuba szocialista ország, marxista-leninista ország, s végső célja a kommunizmus. Erre büszkék vagyunk. Nemzeti és nemzetközi politikánkat erre a társadalmi szemléletre alapozva határozzuk meg." Ezt követően bekapcsolódott abba a polémiába, ami a világ megosztásáról bontakozott ki. Ezzel kapcsolatban félreérthetetlen világossággal leszögezte: "Számunkra a világ szocialista és kapitalista országokra oszlik, imperialista és újgyarmati országokra; gyarmatosító és gyarmatosított országokra; reakciós és haladó országokra; végső soron egyrészt az imperializmust, a kolonializmust, a neokolonializmust és a fajüldözést támogató, másrészt az imperializmus, a kolonializmust a neokolonializmus és a fajüldözés ellen küzdő kormányokra.

Az elkötelezettség és az el nem kötelezettség kérdésében ezt alapvetőnek tartjuk, mert semmi sem menthet fel az emberiség ellen elkövetett és ma is jelentkező bűntettek határozott leküzdésének elemi kötelessége alól."

A kubai politikus igen éles szavakkal ítélte el azokat a véleményeket, amelyek egyenlőségjelet tesznek a két nagyhatalom közé. Felháborodottan visszautasította a Szovjetuniót "imperialistának" minősítő felvetéseket. A szocialista országok – hangoztatta – természetes szövetségesei az el nem kötelezett országoknak. "A hamis ellenség kitalálásának csak egyetlen oka lehet: leplezni az igazi ellenséget" – mondotta.

Kuba aktív, határozott antiimperialista politika megvalósításáért szállt síkra. "Az el nem kötelezettek mozgalmának igazi erejét és valódi mélységét a problémák elszánt megoldásával lehet felmérni – jelentette ki Fidel. – Kuba teljes mértékben támogatni fogja az ilyen irányú határozatokat, még akkor is, ha ez véráldozatot követel tőle... Ez Kuba álláspontja. Biztosan nem ért egyet az említett szempontokkal minden jelenlevő vezető, de kötelességem volt, hogy tisztelettel és becsülettel elmondjam ezt Önöknek."

A következő években Kuba teljes mértékben bebizonyította, hogy e harcos antiimperialista politika, valamint ama készég hangoztatása, hogy szükség esetén kész véráldozatot hozni az imperializmus megsemmisítése érdekében, nem szónoki fogás volt.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára 1974. január 28-án Fidel Castro meghívására hivatalos baráti látogatásra érkezett Kubába. A magas rangú szovjet vendég érkezése előtt a Granma arról írt, hogy a látogatás történelmi jelentőségű Kuba számára; az a tény, hogy a látogatás Latin-Amerika első munkás-paraszt államában, a szocializmust építő Kubában tartózkodik, a forradalmi eszmék terjedésének, a szocializmus és a kommunizmus győzelmes előretörésének szimbóluma. E látogatás egyenes folytatása volt Fidel Castro legutóbbi moszkvai megbeszélésének, azoknak a nagy jelentőségű megállapodásoknak, amelyeket 1972 decemberében írtak alá. Ezek a szerződések 1985-ig szabályozták a két szocialista ország gazdasági együttműködését.

A szovjet küldöttség kubai tartózkodása ilyenképpen a tapasztalatcserére, a kubai viszonyok megismerésére, a szívélyes elvtársi, baráti viszony demonstrálására irányult.

A Leonyid Brezsnyev vezette szovjet küldöttség – amelynek tagja volt Andrej Gromiko külügyminiszter, Vlagyimir Scserbickij, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára. Konsztantyin Katusev, az SZKP KB titkára és más hivatalos személyiségek – több hivatalos megbeszélést folytatott a kubai vezetőkkel: Fidel Castróval, Raul Castróval Osvaldo Dorticósszal és Raul Roával.

A szovjet küldöttség járt Oriente tartományban, minden kubai forradalom és szabadságharc szülőföldjén. Részt vett Havannában a Leninről elnevezett műszaki középiskola ünnepélyes megnyitásán.

Az SZKP KB főtitkárának látogatása során átnyújtották a Kubai Köztársaság legmagasabb kitüntetését, a José Martí Érdemrendet. A kubai kormány erről szóló határozata hangsúlyozza: Leonyid Brezsnyevet a Szovjetunió és a szocialista Kuba közötti testvéri barátság fejlesztéséhez való kiemelkedő hozzájárulásáért, a béke és a szocializmus javára végzett fáradhatatlan tevékenységéért részesítették a kitüntetésben.

A szovjet delegáció kubai tartózkodásának kiemelkedő eseménye volt az a január 29-i nagygyűlés, amelyen több mint egymillió ember vett részt, s ahol mindkét ország vezetője beszédet mondott.

Leonyid Brezsnyev méltatta a kubai forradalom jelentőségét, a kubai nép által elért eredményeket a szocialista társadalom építésében. Beszélt Kuba növekvő nemzetközi tekintélyéről. Biztosította a szigetország népét a hatalmas Szovjetunió támogatásáról a jövőben is.

Fidel Castro beszédében megemlítette, hogy első ízben látogat Kubába a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, és személyében először fogadhat ilyen neves forradalmár látogatót a latin-amerikai nemzetek közösségének egyik népe. Beszédének igen tanulságos része az, ahogy az Egyesült Államok magatartásáról, politikájáról, tévedéseiről szól. Az imperialista erők azzal kérkednek, hogy e kontinensen egyetlen nép sem formálhat jogot a kizsákmányoló rendszer felszámolására. Ezt követően a kubai vezetők a következőket mondotta: "Az imperializmus többször lebecsülte népünket. Lebecsülte akkor, amikor a zsarnokság elleni fegyveres harc közepette azt hitte, hogy Batistát másik kamarillával helyettesítve, államcsínnyel megfékezheti a forradalmat; lebecsülte akkor, amikor a győzelem után nagy politikai és ideológiai csatában azt hitte, hogy az antikommunizmus által megtévesztett és megzavart tömegek a forradalmi hatalom ellen fordulnak; lebecsülte, amikor biztos volt abban, hogy a giróni zsoldostámadás – csakúgy, mint Guatemalában – tönkreteszi a forradalmat, és lebecsülte akkor, amikor lekicsinyelte népünk erejét, értékét és méltóságát ahhoz, hogy az előrevigye igazságot és forradalmi harcát. De főleg azt a történelmi korszakot becsülte le, amelyben a kubai forradalmi folyamat és a nemzetközi erőviszonyok változásai végbementek."

Fidel Castro beszédében ismertette azt a sokrétű segítséget, amit a Szovjetunió nyújtott és nyújt Kubának. Élesen elítélte azokat az elemeket – köztük az álbaloldaliakat, a renegátokat –, akik a proletár internacionalizmust elárulva rágalmazzák a Szovjetuniót. Kifejezte azt a meggyőződését, hogy egy napon valamennyi felszabadult nép kapcsolatai olyan testvériek lesznek, mint Kuba és a Szovjetunió közötti kötelékek.

A látogatásról szóló közös nyilatkozat számos nemzetközi kérdésben állást foglal. Kiemeli a KGST-ben kidolgozott közös programok végrehajtásának fontosságát. Nagy figyelmet szentel a nemzetközi munkásmozgalom problémáinak, hangsúlyozza a tájékoztatás, az ideológiai munka fontosságát. "Mindkét párt kérlelhetetlenséget tanúsít mind a jobboldali, mind a »balos« revizionizmussal, a hegemonisztikus és soviniszta tendenciákkal szemben, amelyek ellentmondanak a kommunista és munkáspártok közösen kidolgozott internacionalista irányvonalának."

A dokumentum érinti az államközi kapcsolatokról vallott közös elveket is. "A Szovjetunió és Kuba síkraszállt amellett, hogy Latin-Amerikában éppen úgy, mint a világ más térségeiben határozottan érvényesüljenek az államközi kapcsolatokban az egyenjogúság, a szuverenitás, valamint a területi épség tiszteletben tartásának, az erőszak alkalmazásáról való lemondásnak vagy az erőszakkal való fenyegetés elutasításának elvei. A két ország elítéli a latin-amerikai népek belügyeibe való imperialista beavatkozást."

A közös nyilatkozatban a két kormány határozottan elítélte a chilei fasiszta junta terrorját, kinyilvánította szolidaritását a chilei hazafiakkal, szabadságot követelt Luis Corvalánnak valamint a terror többi áldozatának.

A Leonyid Brezsnyev vezette szovjet küldöttség kubai látogatása nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki. Az amerikai lapokban számos olyan vélemény látott napvilágot, mely szerint itt az idő a Kubával való viszony rendezésére. Többen hangot adtak annak, hogy az Egyesült Államok kubai politikája már régen csődbe jutott, további fenntartása értelmetlen. Így nyilatkozott a Washington Post-nak William Fulbright szenátor, a szenátus külügyi bizottságának elnöke is, aki kijelentette: "Régen itt az ideje annak, hogy megváltozzék az Egyesült Államok Kubával kapcsolatos politikája." Több újságcikkben is megfogalmazódott az, hogy a kubai rendszer aláaknázására irányuló amerikai politikát nem koronázta siker, s erre a jövőben még kevesebb a remény.

A megváltozott nemzetközi feltételek, a szocialista országok – mindenekelőtt a Szovjetunió – minden korábbinál nagyobb mértékű segítsége és a kubai nép erőfeszítése, a gazdasági tevékenység hatékonyabb irányítása gazdasági vonatkozásban is meghozta a legsikeresebb periódust Kuba számára. Minden ágazatban előrelépés történt, s született néhány kiemelkedő eredmény is.

De mielőtt a hivatalos statisztikák elemzésébe kezdenénk, két körülményre föl kell hívni a figyelmet. Az egyik – és ezt minden esetben jelezni fogjuk – a belső, a hazai árakkal kapcsolatos. A statisztikai táblázatokban gyakran együtt szerepelnek a "folyó árak" és az ún. "összehasonlító árak", amelyek Kuba esetében az 1965. évi árat jelentik. A másik, szintén árproblémát érintő körülmény főleg a nemzeti jövedelem számításánál lehet megtévesztő. A "szocialista" cukorár alakulásáról, amely főleg a most tárgyalt időszak végén – igen nagy mértékben megnövelte Kuba bevételeit, korábban már szó esett. Csakhogy az olajválsággal párhuzamosan nagyon "megugrott" a cukor világpiaci ára is, noha csak átmenetileg. Rövid időre "csillagászati" magasságba szökött; 1975-ben előfordult, hogy egy tonna cukorért tízszer annyit fizettek, mint amennyit az amerikaiak a forradalom előtti években. (Mellesleg: az amerikai preferenciális ár valamelyest magasabb volt a szabadpiaci árnál). A rendkívül magas cukorár már 1974-ben jelentős többletbevételt jelentett Kuba számára, vagyis a piaci konjunktúra átmenetileg a nemzeti jövedelmet jelentősen növelő tényező volt.

Tekintsük át ezután a legfontosabb szektorok fejlődését.

Az ipari termelés általános fejlődését folyó áron a következő számok jelzik a legátfogóbban (1970 – 100 százalék)

Mint látható, a kubai ipar ezekben az években töretlenül fejlődött. Egyetlen ágazatban, a cukoriparban került sor visszaesésre, ahol a kudarc ellenére is igen magas 1970-es terméseredményt a következő években nem sikerült megközelíteni. Az ipari termelés minden más ágazatában jelentős előrelépés történt. Különösen dinamikus volt a termelés növekedése a nemfémes tartalmú ásványok kitermelésében, a textil- és bőriparban, a halfeldolgozó iparban. Ez utóbbi ágazat növekedési ütemét a következő számok jelzik, 1970-et 100-nak véve; 129, 136, 137, 164 százalék. Még ezt is felülmúlta növekedésben a fafeldolgozó ipar, amelynek számszerűsített eredménye 170-hez mérve így alakult: 113, 158, 181 és 183 százalék.

A statisztikai adatok alapos tanulmányozásakor világossá válik egy fontos tény: a legtöbb iparágban kimutatható a termelés fejlődésének egyenetlen ritmusa. Ez elsősorban az anyagellátási, szervezési nehézségekről árulkodik. De a legfontosabb mégis az, hogy ezekben az években az ipari termelés növekedése dinamikusabb lett.

Külön kell foglalkoznunk a legfontosabb népgazdasági ág, a cukoripar helyzetével, fejlődésével. Itt szembeötlőek voltak az ellentmondások. 1970-ben Fidel Castro beszélt a feldolgozó ipar nehézségeiről, kiemelve, hogy a nagy cél megvalósítását voltaképpen a feldolgozás területének nagy nehézségei hiúsították meg. Az 1970-et követő években ez a probléma hosszú időre elvesztette jelentőségét. Nemcsak azért, mert csökkent a learatott nád mennyisége, hanem azért is, mert időközben befejeződött a cukoripari rekonstrukció. A cukoripar első jelentős fejlesztését 1966-tól 1970-ig hajtották végre a Szovjetunió segítségével. Ebben az időszakban 334 millió pesót fordítottak cukoripari berendezésekre; az összegből 99 millió felújítási, 235 millió pedig bővítési célokat szolgált. A cukoripari rekonstrukció eredményeként immár biztosítani tudták a learatott nád folyamatos feldolgozását.

Tegyük ehhez hozzá, hogy időközben csökkenő tendenciát mutatott a nádvágás problémája is. Részben az ösztönzőbb bérek alkalmazása miatt, de főleg azért, mert most már dinamikusan haladt előre a nádaratás gépesítése. Ezt jelzik az alábbi számok is.

Még gyorsabban haladt a szállítás gépesítése, ami 1975-ben már elérte a 98 százalékot.

A cukortermelés problémái most másban jelentkeztek: a gazdaságok képtelenek voltak az előirányzott nádtermés teljesítésére. Ennek pontos okait máig sem ismerjük. Biztosan szerepet játszott a nádtermesztés visszaesésében az 1970. évi kudarc lélektani hatása, bizonyos növénybetegségek elterjedése és a világpiaci ár emelkedése is. Hiszen akkor a spekulációs árfelhajtás mellett az alacsony kínálatának is fontos szerepe volt az ár dinamikus emelkedésében.

Kétségtelen, hogy az említett esztendőkben Kubában megtermelt cukormennyiség nemigen tért el a sokévi átlagtól. Ezt bizonyítják az alábbi számok:

Kiemelkedő eredmények itt ezekben az esztendőkben főleg az erdőgazdálkodásban következtek be. Mostanára kezdtek beérni a forradalom győzelme utáni első esztendők nagy erőfeszítéseinek eredményei, az akkori erdőtelepítések gyümölcsei. Az erdőgazdaságból származó jövedelem 1971-ben folyó áron számolva 41 százalékkal volt magasabb, mint az előző években; s a növekedés továbbra is dinamikus maradt. Ezt jelzik az 1970-es évet mint 100-at alapul vevő növekedési számok: 162, 198, 215 százalék, 1972-1974 között.

Előrelépés történt a mezőgazdaság más ágazataiban is: nagyobb mértékben a gyümölcs-, a zöldség-, a dohánytermelésben, de néhány százalékkal az állattenyésztésben is. Összehasonlító árakon számolva a kubai mezőgazdaság 1970-hez képest 1974-ben 8,4 százalékkal termelt többet. (Ebben nem szerepel a cukornádtermelés értéke.)

Jobb betekintést nyújt a mezőgazdasági termelés alakulásába az a táblázat, amely néhány fontos termék termelési eredményeinek alakulását mutatja be:

A tojástermelés, amelynek fejlődését már a forradalom győzelmét követő első években sikerült jól megszervezni, változatlanul dinamikusan növekvő ágazat maradt az 1970-es évek első felében is: 1965-1970 között közel 90 százalékkal növelte termelését, és évi ötszázalékos növekedési ütem jellemezte valamennyi esztendőt az 1970-es évek első felében is.

Először is vessünk egy pillantást az exportot, az importot, valamint az összforgalmat kifejező tényszámokra. Az arányok alakulása miatt itt célszerű három korábbi esztendő adatait is felidézni.

Mielőtt a külgazdasági kapcsolatok néhány további fontos részletével megismerkednénk, legalábbis két körülményre fel kell hívnunk a figyelmet. Az első az, hogy a külkereskedelmi egyensúly hiánya az 1970-es évek elején valóban kezdett kritikussá válni. A másik az árváltozáshoz kapcsolódik. Az, hogy a Szovjetunió radikálisan felemelte a cukorért fizetett árat, nemcsak jelentősen növelte Kuba jövedelmét, hanem azt is eredményezte, hogy most – lényegesen nagyobb forgalom mellett – végre egyensúlyba került az ország külkereskedelmi mérlege.

Ezzel természetesen tovább nőtt a cukor szerepe Kuba külkereskedelmében. Érdemes ezt számszerűségben is áttekinteni.

Valamelyest megváltozott ezekben az években az import összetétele is. 1974-re nagyjából megduplázódott a fogyasztási cikkek behozatala. Csaknem ilyen mértékben növekedett a folyamatos termeléshez szükséges anyagok, alkatrészek, szállítóeszközök stb. behozatala is. Ezekben az években viszont csak igen kis mértékben növekedett a beruházási javak importja. E téren az ugrás a következő esztendőkben következett be; csak az 1970-es évek második felében vált esedékessé számos, korábbi megállapodásból származó beruházási program megkezdése.

Bizonyos módosulás mutatkozik ezekben az években a külkereskedelem területi orientációjában. Bár az 1971-1972-es visszaesés után ismét gyorsan bővült Kuba és a szocialista országok kereskedelmi forgalma, ennek növekedési üteme elmaradt a többi országcsoporttal kibontakozó kapcsolat dinamikus növekedése mögött. Vessünk egy pillantást az adatokra:

Ez a statisztikai összeállítás némileg csalóka. Valójában néhány fejlett tőkés ország érdeklődése nőtt meg igazán Kuba iránt. Főleg a Kuba és a Szovjetunió között aláírt nagy jelentőségű megállapodások után – az emelkedő cukorárat is figyelembe véve – kezdeményezték a kapcsolatok kiszélesítését. Mint jellemzőt érdemes megemlíteni, hogy egyetlen esztendő alatt, 1973-ról 1974-re rendkívül nagy növekedés következett be. S a fenti összképből célszerű néhány ország példáját külön is kiemelni.

Egyetlen esztendő (1973-74) alatt Kuba külkereskedelmi forgalma Franciaországgal 36,7 millió pesóról 67,4 millió pesóra, Svédországgal 27,7-ről 64,4-re, Kanadával 49,8-ról 174,9-re, Spanyolországgal 92,5-ről 237,5-re (a legnagyobb mértékben) Japánnal 367,5 millió pesóról 553,4 millió pesóra nőtt. Ezek a számok ugyanakkor azt is jelzik, hogy az amerikai blokád alapjában értelmét vesztette.

Mint korábban említettük, Fidel Castro 1969-ben arról beszélt, hogy a forradalom utáni első évtizedben a kubai termelés növekedése nem tudott lépést tartani a követelményekkel, és az egy főre jutó termelés valamelyest vissza is esett. Noha a lakosság lélekszámának emelkedése az 1970-es években változatlanul igen gyors volt, mégis igen jelentős előrelépés következett be ezekben az években a nemzeti jövedelemben, különösen az árak kedvező alakulása miatt. A változás tényleges mértékéről ma még nem lehet pontos képet adni, hiszen a belső árváltozás – ha nem is volt nagymértékű – csak módosított az arányokon. Nem áll módunkban pontosan "kiszűrni" az igen gyors mozgásban lévő külkereskedelmi árváltozás tényleges következményeit. Így nem áll rendelkezésünkre összehasonlító adat, a változás mértékét nem tudjuk összevetni az 1959-bes esztendővel. Elégedjünk meg tehát annak egyértelmű megállapításával, hogy Kubában ezekben az években figyelemre méltóan emelkedett a nemzeti jövedelem összmennyisége és az egy főre jutó nemzeti jövedelem is.

Hivatalos kubai adat áll viszont rendelkezésünkre a társadalmi össztermék növekedéséről. Eszerint a növekedést a következő számok fejezik ki: 1970 = 8 356,0, 1971 = 8 966,5, 1972 = 10 417,9, 1973 = 11 921,8, 1974 = 13 149,0 millió dollár.

A nemzetgazdaság fejlődése bizonyos javulást hozott az életviszonyokban is. Valamelyest meggyorsult a lakásépítési program megvalósítása, bár még mindig csak egy töredéke volt a korábban meghirdetett tervszámoknak. Hiszen 1974-ben alig több mint 18 000 lakás épült fel. Növekedett a jegy nélkül árusított cikkek száma. Ez a lehetőség 1974 végén már mintegy 400 fogyasztási cikkre terjedt ki. Ez az intézkedés nemcsak azért volt hasznos, mert a biztonságot jelentő jegyes elosztás mellett a magasabb jövedelműek számára bizonyos cikkek (ruhaneműek, tartós fogyasztási cikkek) kvótán felüli beszerzését tette lehetővé, hanem elősegítette a közgazdasági szemlélet fejlődését is. A pénznek ismét lett értéke. Akinek volt rá módja, a rendkívül magas "szabad" árakon is igyekezett beszerezni mindent, amit fontosnak ítélt. Így viszonylag rövid idő alatt sikerült "begyűjteni" a lakosságnál lévő hatalmas, fölösleges pénzmennyiséget. Fidel Castro megemlítette, hogy 1971-ben közel 3,5 milliárd peso volt a lakosság kezében. Ebből 1971-ben 140, 1972-ben 680 millió pesót sikerült szabad vásárlások útján bevonni a lakosságtól. A szakemberek úgy ítélték, hogy 1974 végén már összhangba került a forgalomban levő pénz és áru mennyisége. Javult valamelyest a táplálkozás színvonala is ezekben az években. Ezt jelzi az alábbi statisztika is:

Néhány élelmiszer egy főre jutó fogyasztása (évenként, kg-ban)

Az elmondottak jelzik: a kubai társadalomban megvolt a készség rá, hogy "tanuljanak a kudarcból". A nép és vezetői keresték a gazdasági felemelkedés útját. S úgy tűnik: az oly sokféle megpróbáltatás után most a szerencse is Kuba mellé szegődött, és e nép barátai is készek voltak a korábbinál nagyobb mértékű segítséget nyújtani.

1975. január 2-án – csakúgy, mint az előző esztendőkben – az ünnepi nagygyűlésen döntöttek az új esztendő nevéről. A mostani döntésben is a legutóbbi évek hagyománya folytatódott. Hiszen 1970 óta a következő elnevezések léptek érvénybe: "A Tízmillió Éve" (A tízmillió tonna cukor termelésének éve), "A Termelékenység Éve", "A Szocialista Munkaverseny Éve", "A Huszadik Évforduló Éve", (A Moncada-laktanya elleni felkelés évfordulója), "A Tizenötödik Évforduló Éve" (A forradalom győzelmének évfordulója.) Most pedig, az új esztendő legnagyobb eseményére utalva, 1975 megkapta "A Pártkongresszus Éve" elnevezést.

Régóta várható volt már ez az esemény. Már a pártegyesülési folyamat kezdetén felmerült az egyesítő kongresszus összehívásának gondolata. De a forradalom előrehaladásának nehézségei, az állandósuló ellenséges provokációk, támadások közepette az ország vezetői nem látták időszerűnek e nagy fontosságú tanácskozás meghirdetését. A "legnehezebb esztendőkben" – Fidel többször is használta ezt a kifejezést – tehát elhalasztódott a kommunisták e legfontosabb fórumának összehívása.

Most azonban a körülmények számos vonatkozásban megváltoztak. 1975-ben ideálisan kedvező feltételek között lehetett felkészülni Kuba Kommunista Pártjának első kongresszusára, és megtartani. Kubában adottak voltak a szocialista építés kedvező feltételei. Tovább emelkedett a cukor világpiaci ára. Az egész társadalmat áthatotta a bizakodás, az új, hatékonyabb megoldások keresése. Minden korábbinál kedvezőbbé vált a nemzetközi helyzet. Az előző esztendőkben jól fejlődtek a szovjet-amerikai kapcsolatok. Utat tört az enyhülési politika. Befejeződött az indokínai helyi háború. Aláírták az európai biztonsági megállapodást. Számos kisebb jel mutatott arra, hogy végre elkezdődhet egy magas szintű kubai-amerikai párbeszéd is. Fidel Castrót többször is felkeresték amerikai újságírók, nyilatkozatai nagy nyilvánosságot kaptak az Egyesült Államokban. Ismételten elhangzott az ismert kubai álláspont: Kuba kész a párbeszédre, de ennek minimális előzetes feltétele a Kuba-ellenes amerikai gazdasági blokád megszüntetése. Ha a blokád megszűnik, lehet tárgyalni egyenlő alapon mindenről.

A pártkongresszus közvetlen előkészítése azzal az 1975. április 16-án keltezett felhívással vette kezdetét, amelyet Fidel Castro írt alá. A kongresszusi felhívás először is tudósít arról, hogy Kuba Kommunista Pártja Központi Bizottságának Politika Bizottsága 1975. április 10-én megünnepelte annak 83. évfordulóját, hogy José Martí megalapította a Kubai Forradalmi Pártot, amely a múlt század végén a spanyol gyarmati uralom alatt sínylődő ország függetlenségéért vívott harc élére állt. "A Politikai Bizottság ez alkalomból elhatározta, hogy összehívja pártunk első kongresszusát, hiszen Kuba Kommunista Pártja a hazánk szabadságáért, a jobb életért, a szocialista társadalom építéséért küzdő erők harcának örököse és folytatója." A Politikai Bizottság 15 tagú előkészítő bizottságot jelölt ki – élén Fidel Castróval –; ennek feladatává tette a kongresszus előkészületi munkálatait. Ennek a bizottságnak kellett jóváhagynia azokat a dokumentumokat, amelyeket bemutatnak a pártnak vagy megvitatásra az egész nép elé tárnak, hogy decemberben már kiegészítve és bővítve a párt legfelsőbb fóruma elé kerülhessenek.

A felhívás tartalmazza a kongresszus szervezeti előkészítésével kapcsolatos teendőket, a párttisztségek, a vezető testületek újjáválasztásával kapcsolatos elveket. Ezt követően még három fontos megállapítás olvasható a dokumentumban. Ezek sorrendben a következők.

A kongresszusi felhívás pontosan rögzíti az év végére összehívott legfelső pártfórum feladatát. "A kongresszus felméri a pártnak és a népnek az eltelt évek alatt a forradalom védelméért és a szocializmus alapjainak lerakásáért vívott szakadatlan harcát; kidolgozza bel- és külpolitikai tevékenységének direktíváit; jóváhagyja a párt szervezeti szabályzatát; felülvizsgálja a szocialista alkotmány tervezetét; meghatározza a gazdasági irányítás rendszerét; megszabja a hatalmi szervek tevékenységét; jóváhagyja a következő évek politikai, gazdasági és társadalmi tevékenységének főbb direktíváit, és megválasztja a párt központi bizottságát..." Mint látható, a kongresszusra igen sokrétű feladat hárult.

A felhívás a továbbiakban kéréssel fordul az egész dolgozó néphez, ösztönzi az előkészítő munkában való aktív részvételt. Majd kifejezi a Politikai Bizottság meggyőződését: "a munkásosztály és egész népünk döntő módon hozzájárul ahhoz, hogy ezt az évet, amelyben a Kubai Kommunista Párt megalakításának 50. évfordulóját is ünnepeljük, a szocialista építés újabb és egyre jelentősebb győzelmeinek, diadalának évévé avatja."

Végül a felhívás utal arra, hogy az április 16-i keltezés arra a napra emlékeztet, amikor – 14 évvel ezelőtt – a dolgozók puskát és machetét (nádvágó kést) ragadva szálltak szembe a jenki imperialisták és zsoldosaik fegyveres támadásával Playa Girónnál.

A kubai párt első kongresszusának politikai és szervezeti előkészítése megegyezett más kommunista pártok ismert gyakorlatával. Nem indokolt hát ennek részletesebb ismertetése. Mást kell mondanunk e párt 1975. évi ideológiai tevékenységéről. Más pártok gyakorlatától eltérően, éppen az ideológiai munka állt hónapokon át a pártmunka előterében. A vezető szervek számos dokumentumtervezetet dolgoztak ki, hoztak nyilvánosságra, és tettek vita tárgyává a gyűléseken, elsősorban a párttaggyűléseken. Hatalmas kampány folyt tehát a gondolkodásnak, a jelenségek, a teendők értelmezésének közös nevezőre hozásáért. Százezrek vettek részt olyan megbeszéléseken, ahol nemegyszer kifejezetten elméleti, tudományos kérdések szerepeltek napirenden.

Minthogy a gazdasági problémák megvitatása, eldöntése mellett a kongresszus legfontosabb feladata az "intézményesítés" befejezéséhez szüksége döntések kidolgozása volt, először is felmerült az, hogy mit is értenek Kubában "intézményesítésen", illetve annak befejezése alatt. Fidel Castro többször is emlékeztetett rá, hogy a forradalom előrehaladása során folyamatosan sor került számos régi intézmény megszüntetésére, újakkal történő felcserélésére. Mégis maradtak még megoldásra váró feladatok: olyanok például, mint a szocialista alkotmány törvénybe iktatása, a pártprogram elfogadása, a választott törvényhozó szervek életre hívása, a hadsereg reguláris jellegének erősítése stb. stb. Igen ám, de itt nem pusztán szervezeti intézkedésekről, intézmények létrehozásáról van szó. Az intézmények meghatározott érdekeket fejeznek ki, meghatározott ideológia hordozói. S a hangsúly éppen ez utóbbin van. Az intézményesítés befejezése tehát mindenekelőtt azt jelenti, hogy ki kell dolgozni a marxista-leninista elmélet alkotó alkalmazása útját, a felhalmozott nemzetközi tapasztalatok megfelelő adaptálását.

Nos, a dokumentumok erre tettek kísérletet.

A párt első kongresszusára 27 napirendi pontot terveztek. Előzetes vitára a következő 11 dokumentumtervezet került: 1. Az alkotmány tervezete. 2. Oktatáspolitika. A gyermekek és az ifjúság nevelése. 3. A nők egyenlőségének gyakorlásáról. 4. Az agrárkérdésről és a parasztsághoz való viszonyról. 5. Az ideológiai harcról. 6. Kuba Kommunista Pártjának programtervezete. 7. A párt belső életéről. 8. Kuba Kommunista Párt szervezeti szabályzat-tervezete. 9. A tömegkommunikációs eszközökről. 10. A nemzeti tudománypolitikáról. 11. A gazdaságirányítási rendszerről.

E dokumentumok összterjedelme mintegy 40 szerzői ív, így itt még kivonatos ismertetésükre sincs lehetőségünk. S mivel emellett meglehetősen sok ismétlés is található bennük, valamennyi tartalmi kivonata helyett most a legfontosabb elveket, állásfoglalásokat próbáljuk felidézni, mégpedig abban a formában, ahogyan nyilvános vitára kerültek.

Az új alkotmány tervezetének elkészítése hosszú, alapos munka eredménye volt. A párt Központi Bizottsága által létrehozott, csaknem egy évtizede fennálló bizottság Blas Roca vezetésével gondosan tanulmányozta a nemzetközi tapasztalatokat, a megváltozott hazai viszonyokat, és egy – az érvényben levő 1940. évi alkotmánytól alapvetően eltérő – új, szocialista jellegű tervezettel állt elő. Ez a tervezet – mondotta Blas Roca – egyaránt figyelembe vette José Martí szavait: "A mi szabad hazánkban a jog világos és népi kell legyen", valamint Fidel útmutatását: "Nem a valóságos viszonyok igazodnak az intézményekhez, hanem az intézményeknek kell a realitásokhoz alkalmazkodniuk."

A nyilvános vitára bocsátott alkotmánytervezet a Bevezetés mellett összesen 141 cikkelyt tartalmazó 12 fejezetből áll. A dokumentum megállapítja, hogy a Kubai Köztársaság a munkások és a parasztok, valamint minden fizikai és szellemi munkával foglalkozó dolgozó ember szocialista állama. Az országban minden hatalom a dolgozó népé. A hatalom a munkásoknak és parasztoknak – a falu és a város összes dolgozójának – a munkásosztály vezetésével létrejött szilárd szövetségére épül. Kuba Kommunista Pártja – a munkásosztály szervezett marxista-leninista álcsapata – a társadalom és az állam legfőbb vezető ereje, amely a szocializmus céljai és a kommunista jövő felé vezető úton megszervezi és irányítja a közös erőfeszítéseket.

A Kubai Köztársaságban – olvashatjuk a továbbiakban – létrejött a termelőeszközöknek az egész nép szocialista tulajdonába kerülésén, valamint az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetésén alapuló szocialista gazdaság rendszere. Az országban érvényes a szocializmus elv: mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint.

A tervezet leszögezi, hogy a Kubai Köztársaság a szocialista világközösség alkotó része, s ez alapvető feltétele függetlenségének, sokoldalú fejlődésének.

A Kubai Köztársaság külpolitikájának alapelveiről és irányairól szóló cikkely hangsúlyozza, hogy Kuba külpolitikájában szilárdan ragaszkodik a proletár internacionalizmus és a népek közötti harci szolidaritás elveihez. A Szovjetunióhoz, illetve a többi szocialista országhoz fűződő kapcsolatainak alapja a szocialista nemzetköziség, az új társadalom építésének közös céljai, a testvéri barátság, az együttműködés és a kölcsönös támogatás. Kuba síkraszáll a népek függetlenségére és szuverenitására épülő tartós békéért, a népek önrendelkezési jogáért.

Az alkotmánytervezet kimondja minden állampolgár egyenlőségét, szól az állampolgárok alapvető jogairól, valamint azok szavatolásáról az állam részéről.

A dokumentum meghatározza az állami intézmények szervezeti struktúrájának és tevékenységének alapelveit, kimondja, hogy ezek a szocialista demokrácia és a demokratikus centralizmus elvei alapján jönnek létre.

A legfelső néphatalmi szervek struktúrájával és funkcióival foglalkozó fejezet többek között kimondja: Kubában az államhatalom és a törvényhozás legfőbb szerve az öt évre választott Népi Hatalom Nemzetgyűlése. Ez saját tagjaiból alakítja meg a 31 tagú Államtanácsot, amely az ülésszakok közötti időszakban ellenőrzi a hozott döntések végrehajtását, és amelynek joga van törvényerejű rendeletek végrehajtására. Az Államtanács elnöke az államfő, aki egyúttal a kormány feje is. Az Államtanács elnökének javaslatára a Népi Hatalom Nemzetgyűlése nevezi ki a köztársaság kormányának, az ország legfelső végrehajtó és közigazgatási szervének tagjait.

A választásokról szóló cikkely szerint az állampolgároknak szabad, egyenlő és titkos szavazással joguk van részt venni a hatalmi szervek megválasztásában és a népszavazásokon A helyi szervek tisztségeit közvetlen választással töltik be, a tartományi testületben és a Népi Hatalom Nemzetgyűlésében pedig közvetett képviselet érvényesül. A helyi választásnál a szavazólistára minimálisan két, maximálisan nyolc jelölt vehető fel. A megválasztáshoz a szavazatok abszolút többsége szükséges. A választói jogot a 16. életévbe a választhatóságot a 18. életévben jelölték meg.

Kuba Kommunista Pártja oktatáspolitikája az új nemzedék kommunista nevelésének elméletéről vallott marxista-leninista koncepción és a martíi pedagógiai elveken alapul – olvasható e dokumentum bevezetőjében. Ezt követően leszögezi: a kommunista nevelés annyi, mint kialakítani a nevelendőkben a világ tudományos koncepcióját, személyes meggyőződéssé és mindennapos viselkedési szokásokká tenni a kommunista erkölcsi normákat, sokoldalúan fejleszteni az egyén fizikai és szellemi képességeit és megalapozni benne a magasabb rendű érzelmeket és esztétikai ízlést. Az ifjú nemzedék kommunista nevelésében központi feladat a munkához való kommunista hozzáállás kifejlesztése. Az a feladat – olvasható a továbbiakban, hogy az iskolásokat a nép dolgos és forradalmi hagyományaira neveljék, kialakítsák bennük a patriotizmus magasabb rendű érzelmeit, hogy készen álljanak szocialista hazájuk védelmére, hogy a kolonializmus, a neokolonializmus, az imperializmus, a fasizmus, az elnyomás és a diszkrimináció minden formája ellen harcoló népekkel vállalt szolidaritásra neveljék őket, valamint küzdelemre a burzsoá ideológia és erkölcs minden megnyilatkozása ellen.

A dokumentum megállapítja, hogy az oktatási rendszer mind az oktatás minőségét, mind szervezeti szintjét tekintve elmarad az elvárásoktól. Javasolja egy egységes új oktatási rendszer kidolgozását és elképzeléseket tartalmaz az átmeneti időszakra. Az elképzelések szerint ekkor, 1980-1990 között teremtődnek meg a feltételek az oktatás minőségének lényegbevágó emelésére.

A hosszú távú programmal kapcsolatban a tervezet leszögezi, az oktatási rendszert olyan elemek vagy alrendszerek komplexusaként kell felfogni, amelyeket integráció, kölcsönhatás, a struktúrájukat meghatározó kapcsolatok és viszonyok jellemeznek. Következésképpen az oktatás bármely típusában vagy alrendszerében megvalósítandó minden reformot vagy változást a rendszer mint egységes egész szemszögéből, nem pedig attól elválasztva vagy elszigetelve kell megtervezni.

Az oktatás alrendszereit alkotó típusoknak egy három- (elemi, közép-, és felső-) szintes egyetlen rendszerhez kell csatlakozniuk, amely biztosítja annak lehetőségét, hogy minden tanuló e rendszeren áthaladva folytassa tanulmányát.

Az oktatási rendszert azon forradalmi kritérium alapján kell megszervezni, hogy minden diák egyben termelőmunkát végző dolgozó legyen, s ugyanakkor minden dolgozó egyben diák is legyen, amennyiben szisztematikusan foglalkozik a maga kulturális és műszaki fejlődésével.

A tervezet beszél a társadalom, a különböző tömegszervezetek és a szülők oktatással kapcsolatos feladatairól. Megerősíti a jövőt illetően is az oktatás minden formájának ingyenességét. Leszögezi, hogy az 1980-90-es évtizedben el kell érni az oktatás egyetemessé tételét az ifjak között, kiterjesztve azt a tanulók 18 esztendős koráig.

A dokumentum idézi Fidel szavait, aki többek között kijelentette: "Az oktatás célja, hogy az egyént felkészítse a társadalmi életre, társadalmi funkciójára és a társadalomban való feladataira... Egyéb dolgok mellett a termelésre, a szolgálatra kell nevelni az embert, arra, hogy szolgálatára legyen a többieknek, hogy teljesítse legelemibb társadalmi kötelezettségeit... A munka kell hogy az ifjúság nagy pedagógusa legyen."

A képzési célkitűzés arra irányul – olvasható a továbbiakban –, hogy a diákban kifejlessze a termelői tudatot, hogy megteremtse a fizikai és a szellemi munka megosztásából származó előítéletek leküzdésének feltételeit, kiküszöbölje az oktatásban az intellektualizmust és a régi egyéb fogyatékosságait.

A kongresszus előtt kiadott dokumentumok közül ez volt az egyik, amelyik rendkívül nagy érdeklődést és különböző ellenvetéseket is kiváltott. Kubában – mint erről szó esett – a nőknek csak kis hányada dolgozott rendszeresen még ekkoriban is. Ezek vagy értelmiségi munkakörben dolgoztak, vagy pedig egészen fiatalok voltak, férjhezmenés előtt álltak, s ezért vállaltak munkát. Amikor azután megérkezett a gyermekáldás, rendszerint odahaza maradtak. Részint azért, mert nemigen volt lehetőségük rá, hogy gyermekeiket óvodában, bölcsődében helyezzék el: másrészt azért, mert ez ellentmondott volna a hagyományoknak. Így az asszonyok túlnyomó többsége anyagilag változatlanul függött a családfenntartó férjtől. De ezt leszámítva is tény, hogy még korántsem veszett ki az úgynevezett "machismo", a férfiuralom, a férfi felsőbbrendűség kubai változata. A dokumentum számos megállapítása tehát "eleven húsba" vágott.

A dokumentum Fidel Castro egy korábbi megállapításával kezdődik. A Kubai Nőszövetség második kongresszusán leszögezte: "A nők egyenlőségéért vívott harc! Harc a kubai nőknek a társadalomba való teljes beintegrálódásáért!" – ez állt a tanácskozás középpontjában. Ugyanitt megállapította, hogy még nem sikerült megvalósítani a nők egyenlőségét; e cél elérése érdekében egy valóságos "történelmi ütközetre" van szükség.

A dokumentum leszögezi, hogy a probléma végérvényes megoldása csak a gazdasági előrehaladással párhuzamosan képzelhető el. Ugyanakkor leszögezi: "E történelmi ütközet sikere természetesen feltételezi, hogy – miként a kommunista erkölcs követeli – gyökeréig kiirtsák a nővel szembeni régi magatartás maradványait; radikálisan túlhaladják a még tovább létező és negatív módon ható, a nők által elszenvedett évszázados megaláztatások örökségeként jelentkező előítéleteket és diszkriminációkat, amelyek még nem kevés esetben akadályozzák azon egyenlőség teljes és hatékony gyakorlását, amit a forradalom... szentesített."

A továbbiakban szó esik azokról a változásokról (munka- és tanulási lehetőségek biztosítása, haladó törvények jóváhagyása, a nők bevonása a politikai életbe stb.), amelyek az elmúlt másfél évtized eredményei közé sorolhatók. A hangsúly azonban mégis a megoldandó feladatokra esik.

Fontos feladatként jelöli meg a dokumentum a nők munkába való bekapcsolódásának meggyorsítását. Éves bontásban ismerteti azt a statisztikát, amely szerint 1969-1974 között 714 924 nő vállalt munkát, de a nettó növekedés csak 196 903 volt. A hatalmas fluktuáció tetemes népgazdasági veszteséget jelent, és ami még fontosabb: az eddig követett út alig hozta közelebb a nők gazdasági önállóságának megvalósítását.

Ezt követően a dokumentum felvázolta a megoldásra váró intézkedések egész sorát, amelyeket tanulmányozni és lehetőség szerint alkalmazni kell. Eszerint: speciális továbbképző tanfolyamokat kell szervezni, olyan időbeosztással, amely megfelel a nőknek. Népgazdasági szinten programozni kell a nők munkába állításának tervét. Ahol lehet, be kell vezetni a csökkentett idejű műszakokat a nők számára. Szélesíteni kell a "bedolgozó" munkavállalás lehetőségét. Ahol a termelés megengedi, be kell vezetni a szabad szombatot. Azoknál a vállalatoknál, amelyek sok nőt foglalkoztatnak, módosítani kell a létszámtervet, figyelembe kell venni a szülésből, a gyermekek és más családtagok betegsége miatt kieső munkaidőt. Szélesíteni kell a közétkeztetési és a szolgáltatói hálózatot, növelni kell a gyermekintézmények és az idős emberek otthonainak számát.

A dokumentum részletesen taglalja a nők társadalmi tevékenységét. Elmarasztalóan szól az állami és mozgalmi szervekről, mert aránylag kevés bennük a női vezető. Különösen a KISZ-ben, ahol viszont végképp nem indokolt a vezetésben való alacsony női részvétel )a városokban 22, a tartományokban 7 százalék).

"A szocialista erkölcs normái ugyanazok a férfiak és a nők számára" című fejezet többek között megállapítja: nem helyes a nőt másként megítélni, mint a férfit; ami a férfi kapcsán társadalmilag elfogadható, annak ugyanúgy elfogadhatónak kell lennie a nő kapcsán is. A szocialista erkölcsi felfogások minden állampolgár számára azonosak. Helytelenül ma még gyakran más álláspontról indulnak ki, amikor ugyanazon tény kapcsán másként ítélik meg a férfit és a nőt. A férfiaknak és a nőknek egyaránt szabadnak és felelősségteljesnek kell lenniük szexuális kapcsolataik alakításában.

A dokumentum végül hangsúlyozza az ideológiai nevelő munka fontosságát, a férfiak kötelezettségét a családi életben, a házi munkában való részvételben, a dolgozó nők túlterhelésének megszüntetésében.

E dokumentum bevezetőben összegzi a kubai tapasztalatokat, részletesen szól az első és a második földreform jelentőségéről. "A Fidel gondolatai által felvilágosított forradalmi vezetés határozott döntést hozott a nagy latifundiumok fel nem parcellázásáról...", s így megteremtődött a szocialista jellegű termelési egységek későbbi fejlődésének feltétele. Majd a második földreform végrehajtásával már 70 százalékra növekedett az állami gazdaságok földalapja. "A forradalmi hatalom öt éve alatt uralkodó szintre emelkedett vidékünkön a szocialista termelési viszonyok legfelső formája, az össznépi tulajdon."

Egy későbbi megállapítás még pontosabban fogalmazza meg az állásfoglalást a szocialista tulajdon két formájának értelmezéséről. E szerint a "szövetkezet is a közös tulajdon egy formája, kétségtelen előrelépés a tulajdonformákban a paraszt egyéni parcellájához mérten". A "legfelső formának" azonban az "össznépi tulajdonban levő" állami gazdaságot tekinti a dokumentum.

Meglepő, hogy e helyütt alig esik szó a már meglevő szocialista szektor agrárproblémáinak megoldásáról, a további feladatokról. Részletes fejtegetés olvasható viszont a kisparaszti gazdaságok jövőjéről és a munkás-paraszt szövetségről.

Az állásfoglalás szerint sem a kis-, sem pedig a középbirtokosok esetében nincs számottevő fejlesztési lehetőség a meglevő birtokviszonyok mellett. A termőterület maximális kihasználása miatt már a közeljövőben napirendre kell kerülnie a nagyüzemi gazdálkodás kiszélesítésének. Figyelembe véve a talajviszonyokat, a kialakult termelési struktúrát, a települési feltételeket és a népgazdasági terveket, kétféle alternatívát kell felkínálni a paraszti kisárutermelők számára. Az egyik az állami gazdaságok területének bővítése, paraszti földfelajánlások és a bérbeadás révén, a másik a szövetkezetesítés. Ez az elképzelés – hangsúlyozza a dokumentum – mentes mindenféle erőszak alkalmazásától, hiszen "a szocialista állam elismeri a dolgozó paraszt azon jogát, hogy egyénileg művelje parcelláját, megadja neki az anyagi és technikai segítséget, s kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat létesít vele, amíg magántermelő marad... Az állam elsősorban a példa erejével kívánja elősegíteni a nagyüzemi gazdálkodás melletti paraszti döntést. Mert ez nemcsak gazdasági szükségszerűség a föld optimális kihasználása érdekében, hanem társadalmi szükséglet is, a parasztcsaládok előrehaladásának elérése, együttélésük szocialista formára való emelése érdekében."

A munkás-paraszt szövetség fontosságát, a pozitív kubai tapasztalatokat elemezve a dokumentum leszögezi, hogy e szövetség nem időszakos, nem taktikai jellegű megállapodás, hanem tartós stratégiai egység, amelynek végső célja az osztály nélküli társadalom megteremtése. E szövetség ideológiáját a munkásosztály adja; a marxizmus-leninizmus vezérli e szövetséget az új társadalom építésében.

A külön tanulmányt érdemlő dokumentumból itt csak néhány különösen jellemző megállapítás ismertetésére szorítkozhatunk, amelyek feltehetően leginkább jelzik Kuba Kommunista Pártja szemléletét.

Bevezetőben a következő megfogalmazás található: "Az ideológia az objektíve létező társadalmi feltételeknek, különösképpen az uralkodó termelési viszonyoknak az emberek tudatában való tükröződése, amelyet nagymértékben meghatároznak a nemzedékről nemzedékre átadott szokások, hagyományok és felfogások, valamint az eszmék terjesztésének és beoltásának különféle eszközök révén megvalósuló hatása is."

A továbbiakban külön hangsúlyt kap, hogy a társadalom gazdasági alapjának az ideológiai felépítmény meghatározásában betöltött szabályozó szerepe "nem jelent valamiféle mechanikus determinizmust, s nem szabad ezt »ökonomista« módon értelmezni... Az ideológiai fejlődés a gazdasági-társadalmi fejlődésen nyugszik, de a maga részéről döntően visszahat rá."

Az ideológiai harc arra irányul – olvasható a továbbiakban –, hogy az egész dolgozó népbe beoltsa a szocializmus eszméit. Az átmenet időszakában, a szocializmus építése idején "a szubjektív faktor sokkalta nagyobb szerepet játszik, mint az egész megelőző történelem során". Ezért kell a jelenben előtérbe állítani az ideológiai harc feladatait a kommunista párt tevékenységében.

Ezt követően az anyag részletesen foglalkozik az ideológiai munka tartalmával, a konkrét teendőkkel. Felvázolja a marxizmus-leninizmus tisztaságáért, az antikommunizmus, a szovjetellenesség, az ellenséges diverzionizmus (többek között a konvergencia-elmélet, illetve az ideológiai pluralizmus), a jobb- és baloldali revizionizmus elleni harc tartalmi feladatait.

A dokumentum a továbbiakban útmutatást adott "A kubai forradalom hamis értelmezéseinek leleplezésé"-hez. Ezzel kapcsolatban többek között a következő megállapítások olvashatók: "Ideológiai munkánkban a teljesítésre váró feladatok között az egyik legfőbb a kubai forradalom hamis értelmezésének leleplezése. Ennek különleges fontossága van a latin-amerikai népek számára. Vállalni kell tehát a kubai forradalmi folyamat tapasztalatainak történelmi és elméleti rendszerezésére irányuló erőfeszítést, amelyben alá kell húzni: forradalmi folyamatunk mennyiben a történelmi folyamatot szabályozó törvényszerűségekhez igazított tudatos tevékenység eredője: forradalmunk szocialista jellege mennyiben következetes kifejezője ennek; a különösen Fidel elvtárs által betöltött szerep hogyan ered abból a ragyogó képességből, hogy minden pillanatban értelmezni tudta a tömegek létérdekeit, és hozzá tudta igazítani őket a történelmi szükségszerűséghez; hogyan rokonulnak marxista-leninista ideológiánkban – forradalmunk objektív folyamatának logikus kifejezőjében – a tudományos szocializmus egyetemes elvei és az immár évszázados harcok folyamatában kialakult kubai forradalmi gondolkodás legelőrehaladottabb és legprogresszívabb törekvései, sajátos megnyilvánulásai."

A dokumentum ezután részletesen beszél a párt vezető szerepének értelmezéséről, a párt, a tömegszervezetek és az állami intézmények szerepéről az ideológiai munkában.

Maga a programnyilatkozat-tervezet több mint száz oldal terjedelmű, s emellett külön dokumentum foglalkozik a párt belső életével és az új szervezeti szabályzat tervezetével, pontosabban a javasolt módosításokkal és azok indoklásával. A három vitaanyagból itt csak néhány kiemelkedően fontos megállapításra kívánjuk ráirányítani a figyelmet.

A programnyilatkozat-tervezet maga két részből áll. Az első "A kubai forradalom alapjai, jellege és műve" címet kapta. Ez átfogó képet ad a kubai szabadságharcos és forradalmi küzdelmek történetéről, az 1959-ben győztes kubai forradalom külső és belső feltételeiről, a forradalom vívmányairól, jellegéről.

A második rész címe: " A program elvei és célkitűzései". Itt fogalmazzák meg a jelenlegi fejlődési szakasz jellegét, alapvető feladatát. "Kuba Kommunista Pártjának stratégiai célkitűzése a kommunizmus építése – olvasható itt. – Ennek a szándéknak az eléréséhez Kuba Kommunista Pártja a kommunista társadalom két fázisáról – a szocializmus vagy alsóbb fázis és a kommunizmus vagy felsőbb fázis – szóló marxista-leninista doktrínából indul ki."

A dokumentum ezután leszögezi, hogy a szocializmusnak és a kommunizmusnak mint egyazon gazdasági-társadalmi formáció két szakaszának közös alapjai vannak. Ennek megállapítása után azonban felhívja a figyelmet a különbségekre is. Leszögezi, hogy "az alapvető különbség a szocialista és a kommunista fázis között a termelőerők fejlettségi szintjében és a termelési viszonyok érettségi fokában rejlik". Az állam jelenlegi típusával kapcsolatban figyelmet érdemel a következő: "A kapitalizmus, valamint a kommunista gazdasági-társadalmi formáció szocialista szakasza között van egy átmeneti időszak, amelyben a társadalom egész élete átalakul; felszámolják a kapitalizmus restaurálásának minden lehetőségét; épül a szocializmus; ennek állama a proletárdiktatúra."

Napjainkban – mint a dokumentumban olvasható – a kubai társadalom a szocializmus építésének szakaszában van, ezért "a kubai nép fő és közvetlen programatikus célkitűzése a szocializmus építésének befejezése..."

A programtervezet ezt követően minden területen (gazdaság, politika, ideológia, külpolitika stb.) megjelöli a párt tevékenységét meghatározó elveket és a legfontosabb gyakorlati teendőket. Ezek közül – mivel más dokumentumokban nem ismétlődik meg – a legfontosabb gazdasági célkitűzések kapcsán említünk néhány részletet.

A gazdaságpolitikai célkitűzések felvázolása elején a következők olvashatók: "Kuba a kapitalizmustól egy deformált, elmaradott mezőgazdaságon alapuló, csekély ipari – főleg cukoripari – fejlődéssel bíró gazdaságot örökölt. Ezért a forradalom gazdaságpolitikája arra irányul, hogy átszervezze és fejlessze a gazdaságot, annak érdekében, hogy meghaladja a strukturális deformációt; fejlessze a hazai ipart; diverzifikálja és növelje a mezőgazdasági termelést; helyettesítse az importokat, és fokozatosan emelje a nép életszínvonalát."

A továbbiakban még egyértelműbben megfogalmazódik, hogy véget ért az a szakasz, amelyben a mezőgazdaság fejlesztése állt az első helyen, s "a következő öt évben, 1976-1980-ban a nemzetgazdaság fejlesztésének és támogatási terveinek központi feladata az ország iparosítása lesz".

A továbbiakban számszerűen kifejlett célkitűzések nélkül, de igen konkrét formában meghatározza a dokumentum a gazdasági tevékenységgel kapcsolatos elképzeléseket. Eszerint a jövőben is elsőrendű szerepet tölt majd be az ország életében a cukoripar. Sorrendben ezután a nikkel- és az energiaipar következik. A vegyipar fejlesztésében az az elképzelés, hogy fejleszteni kell a cukoripar melléktermékek feldolgozását, a papír- és farostgyártást, a takarmányok előállítását.

Szó esik benne más iparágakról, a közszükségleti cikkek növekvő hazai gyártásáról, az infrastruktúra fejlesztéséről, majd a mezőgazdaság fejlesztésével összefüggő feladatokról is.

A pénzügyi politikával kapcsolatos állásfoglalás ezt tartalmazza: "Különös figyelmet fogunk fordítani a kubai peso tényleges vásárlóerejének megőrzésére. Ez a lakosság bevételeinek és kiadásainak megfelelő mérlegén fog alapulni, oly módon, hogy a fizetőképes kereslet megfelelő ellensúlyt találjon a kereskedelmi árufedezetben..., hogy biztosítsuk az életszínvonal ésszerű és megfelelő növekedését."

A párt belső életéről készült dokumentum többféle szempontból elemzi Kuba Kommunista Párt összetételét. Ebből kitűnik, hogy a taglétszám, amely 1965 végén még nem érte el az 50 ezret, 1970-ben már meghaladta a 100 ezret; a kongresszus előtt viszont a tagjelöltekkel együtt már meghaladta a 202 ezret. A statisztika világos képet ad arról, hogy a tagok átlagos életkora mind magasabb. A kor szerint megoszlás 1975-ben a következő volt: 27 évnél fiatalabb 4 százalék, 28-35 éves 42,2 százalék, 36-45 éves 30,5 százalék, 45-55 éves 14,6 százalék, 55 évesnél idősebb 8,7 százalék.

A legkomolyabb probléma a párttagság műveltségében és elméleti képzettségében jelentkezett. A tagság 19,5 százaléka nem végezte el az általános iskola hat osztályát, 44,7 százaléka pedig csak hatosztályos végzettséget szerzett. Mint a dokumentumból kiderül, külön terv készült a párttagok továbbképzésének meggyorsítására.

A párt szervezeti szabályzatának módosítását tartalmazó dokumentumban az első fejezet a következő megállapítással kezdődik: "Kuba Kommunista Pártja úgy jelenik meg, mint a szocializmus felé törekvő valamennyi forradalmi erő legszorosabb egységének eredménye, akik Fidel Castro elvtárs vezetése alatt tömörülve megkezdték országunkban a kommunista társadalom építésének történelmi feladatát... őrzi és védelmezi hazánk szuverenitását és méltóságát, örököse, őrzője és folytatója népünk gazdag forradalmi hagyományainak, a függetlenségi háborúnkban harcoló mambí harcosoknak, Céspedes, Agramonte, Martí, Maceo küldetésének; azoknak, akik megalapították az első munkásszervezeteket és az első marxista-leninista pártot, s azoknak, akik folytatták ezek harcát, ...akik július 26-án megindították a fegyveres forradalmi harcot, amely hazánk végérvényes felszabadulásához vezetett, ...akiknek hősi erőfeszítései megsemmisítették a zsarnokságot, és Fidel elvtárs jól orientáló vezetése alatt elvezettek a forradalmi hatalom létrehozásához... Kuba Kommunista Pártja, mint Fidel elvtárs kifejezte: »magának a forradalomnak a gyümölcse. A forradalom hozta világra a pártot, s most a párt viszi előre a forradalmat. A párt ennek tulajdonképpeni hordozója és történelmi folytonosságának biztosítéka«."

A párt szervezeti szabályzata a demokratikus centralizmus lenini elmélete alapján rögzíti a párt felépítését, belső életét, működését.

E dokumentumból főleg két témát emelünk ki. Az egyik a tömegkommunikációs eszközök marxista-leninista koncepciójával, a másik pedig a kritika szerepével kapcsolatos.

Ezt követően a dokumentum vitába száll a burzsoá ideológusoknak a sajtószabadságról hirdetett felfogásával, majd idézi a kubai alkotmánytervezet 52. cikkelyét, amely elismeri az állampolgárok szólás- és sajtószabadságát, amennyiben az összhangban van a szocialista építés céljaival. S ugyanakkor leszögezi: Kubában a tömegkommunikációs eszközök állami vagy társadalmi tulajdonban vannak, semmilyen esetben sem kerülhetnek magántulajdonba. Ez a biztosíték ezeknek "kizárólag a dolgozó nép szolgálatában álló használatára".

A továbbiakban igen részletesen esik szó a kritika szerepéről és alkalmazásának módozatairól. "A kritika a párt, az állam és a tömegek tevékenységének lényegi tényezője a szocializmusban... Ha a tömegkommunikációs eszközök kritikusan rámutatnak egy hiányosságra, elemzik okait és keresik a kiküszöböléshez vezető utakat, ez közvetlen formája annak, hogy a tömegeket hozzákapcsolják az új problémák jelentkezéséhez, növeljék részvételüket a hiányosságok felszámolásáért vívott harcban."

A párt felelős azért – olvasható a továbbiakban –, hogy megteremtse azokat a mechanizmusokat, eljárásokat, amelyek biztosítják a kritika gyakorlását. A kritika eredhet a párt vezető szerveitől, a népi hatalom szerveitől, a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől, a szakszervezetektől és más tömegszervezetektől, a sajtószervektől és természetesen közvetlenül a tömegek kezdeményezéséből is. A sajtószervek illetékesek abban, hogy konzultáljanak azokkal, akik a legilletékesebbek, akik a legpontosabb tájékoztatást tudják nyújtani az adott jelenségről. Mihelyt a sajtószervek rendelkezésére áll minden információ, konzultálni kell az illetékes felső szerv képviselőivel, meg kell ismerni az ügyre vonatkozó kritériumokat. Az ügy publikálásával kapcsolatos döntési felelősség azonban a sajtószervé.

A kritika jellegével kapcsolatban a dokumentum megállapítja, hogy annak konstruktívnak, szigorúnak és testvérinek kell lennie.

A fejlődés jelen szakaszában egy meghatározott és következetes tudomány-politika kidolgozása és érvényesítése nélkül már nem képzelhető el az ország gazdasági-társadalmi haladása – olvasható a dokumentum bevezetőjében. Ezt követően egy igen fontos megállapítás található benne: "Az első tényező, amit számba kell venni, az két, az emberiség számára hatalmas jelentőséggel bíró történelmi esemény – a társadalmi forradalom és a tudományos-technikai forradalom – egybeesése korunkban." Igaz, a tudományos-technikai forradalom egyelőre inkább a fejlett országok jelensége, de fejlődése és eredményei függnek az őt érvényesítő társadalmi rendszertől. Az anyag ezután leszögezi, hogy a tudományos-technikai forradalom csak a szocializmusban és a kommunizmusban tudja a tömegek szükségleteit szolgálni.

A dokumentum beszél a kubai tudományok helyzetéről, a hiányosságokról a tudománnyal szemben támasztott igényekről és a jövőbeni kutatások fő irányairól. Meghatározza az egészségügy, az oktatás, a gazdaság, mezőgazdasági és társadalomtudományi kutatások legfőbb feladatait. Elsősorban az alkalmazott kutatás fontosságát hangsúlyozza. Kiemeli a nemzetközi koordináció fontosságát. Főleg a Szovjetunióval, a többi szocialista országgal és a Karib-térség országaival tartja indokoltnak az együttműködést.

Az e témában készített dokumentumból nyilvánvalóan kitűnik az az elhatározás, hogy alapvetően meg kell változtatni a gazdaságirányítás szemléletét és metodikáját. A tervezet elkészítésénél gondosan tanulmányozták más szocialista országok ez irányú tapasztalatait. Figyelembe vették az objektív gazdasági törvények, az értéktörvény, az áru- és pénzkapcsolatok létezését.

Az általános jellemzőket tartalmazó fejezet a következő megállapítással kezdődik: "Az irányítási rendszerre vonatkozó ezen javaslat összeállításakor abból indultunk ki, hogy a szocialista állami vállalatok közötti kapcsolatoknak piaci jellegük van, s hogy ezek – következésképpen – azon elv szerint funkcionálnak, hogy a tevékenységükből származó jövedelemből visszanyerjék költségeiket, emellett, ... fölösleget vagy értéktöbbletet teremtve; vagyis hogy a vállalatnak egy meghatározott gazdasági számítás alatt, annak korlátozott változatában kell működnie."

Ezt követően megfogalmazódik az, hogy Kubában olyan centralizált rendszerre van szükség, amely biztosítja a vállalati kezdeményezést, az egyéni és kollektív anyagi és erkölcsi ösztönzést.

A bevezetésre kerülő tervezet megállapítja, hogy az irányítási folyamat sémája: állam – vállalat - dolgozók. Eszerint tehát különböző döntési szintek léteznek, amelyek mindegyike kötődik a többihez, s függ a felsőbbtől.

A tervezéssel kapcsolatos elgondolás abból indul ki, hogy a népgazdaság arányos fejlesztése, az újratermelési folyamat zavartalansága megköveteli a rendelkezésre álló anyagi, pénzügyi eszközökkel és a munkaerővel való ésszerű gazdálkodást. A tervezés legmagasabb szintje, a népgazdasági terv, szoros összhangban kell legyen a két alacsonyabb szinttel, az ágazati és vállalati tervezéssel. Mindhárom szinten fontosnak ítéli a hosszú, a közép- és a rövid lejáratú tervek készítését.

A dokumentumban szó esik a pénzügyekről (a költségvetés, az árak, a hitel szerepéről), a vállalati jogkörről, a különböző ösztönzők alkalmazásának mikéntjéről.

A terv tartalmazza az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésével kapcsolatos követelményeket. Az alkalmazás feltételeit a következőkben jelöli meg.

- a pénzkapcsolatok bevezetése az állami szektorban,

- az új követelményeknek megfelelő tervezési módszer kidolgozása és bevezetése,

- a gazdasági statisztika megteremtése,

- a költségvetési rendszer bevezetése,

- a megfelelő árrendszer kidolgozása,

- a bankrendszer átszervezése, pénzügyminisztérium felállítása,

- a tudományos munkaszervezés bevezetése, elsősorban a kísérleti vállalatoknál.

A tervezet gyakorlati alkalmazása tekintetében a fokozatosságot ajánlja a dokumentum. Mégpedig úgy, hogy a kísérleti vállalatoknál 1977-ben, valamennyi vállalatnál pedig 1980-ig folyamatosan kerüljön bevezetésre.

Az 1975-ös évben nyilvánosságra hozott és megvitatott dokumentumok e kivonatos ismertetése is jelzi a párt első kongresszusának átfogó ideológiai előkészítését. Bár a vitákban százezrek vettek részt, s kerültek így közelebb a szocialista építés jövőbeli feladatainak mélyebb megértéséhez, mégis érthető, hogy a módosító javaslatok inkább a feladatok konkretizálásához, semmint az elvek megfogalmazásához, értelmezéséhez adtak segítséget. Az kétségtelen, hogy e vitasorozat nagy szolgálatot tett, hozzájárult a párttagság elméleti színvonalának emeléséhez és a párt ideológiai egységének megszilárdításához.

Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a forradalmi erők "vezérkaraiban" kialakult a meggyőződés erőik egyesítésének szükségességéről, nem dolgoztak ki egyesülési dokumentumot – mint ahogy ez a nemzetközi gyakorlatban szokásos -; nem rögzítették írásban egyetértésüket, nem foglalták rendszerbe közös elméleti, politikai állásfoglalásaikat és szervezeti elveiket. Az egyesítési folyamat haladt a maga útján, ahogy annak legfontosabb állomásait korábban körvonalazni próbáltuk.

Most, 1975. augusztus 16-án – az első kubai kommunista párt megalakulásának 50. Évfordulóján – elérkezett az alkalom, hogy világosabban megfogalmazódjék a kubai és a nemzetközi progresszió közötti szerves kapcsolat; a történelemnek az a produktuma, amelyet Kuba mai kommunista pártja megtestesít. Fidel Castro helyenként egyenesen lírai hangvételű ünnepi beszéde a "kapcsolódásokat, a történések egymáshoz való viszonyát" értelmezi. Mivel a hazai olvasó megismerheti ezt a beszédet is (Fidel Castro: Beszédek és beszélgetések, Kossuth Könyvkiadó, 1979.), itt csak azokra a momentumokra utalunk, amelyek a legfontosabb történelmi "érintkezésekre", valamint a kubai kommunista mozgalom történelmi helyének kijelölésére vonatkoznak.

Fidel ismét kifejtette a kubai történelem egy olyan felfogását, mely szerint: "Forradalmunk egy 1868-tól napjainkig tartó egységes folyamat része. A küzdelem mindig két alapvető célért folyt: a függetlenségért és a társadalmi forradalomért." E törekvések mindegyikének – mondotta – volt egy-egy kiemelkedő szakasza. A függetlenségi küzdelem 1868-ban és 1895-ben, az első és a második spanyolellenes háború kirobbanásával érte el csúcspontját. "...de legalább ilyen kiemelkedő történelemi jelentősége van 1925. augusztus 16-nak, amikor a társadalmi forradalomra irányuló törekvések eredményeképpen megszületik Kuba első kommunista pártja ...Ez a párt minden alapvető kérdésben világos marxista-leninista elveket vallott." E párt képes volt átvenni a nemzetközi kommunista mozgalom – elsősorban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom – ismereteit és örökségét. E a maroknyi csoport már kezdetben képes volt világos elgondolások alapján értelmezni a valóságot, és marxista-leninista szemléletű stratégiával és taktikával rendelkezett.

Ez a mozgalom, amely szervesen nőtt ki a kubai munkásmozgalomból, kapcsolódott a függetlenségi harc hagyományaihoz. Az idős Carlos Baliño szimbolizálja a közvetlen kapcsolatot José Martí Forradalmi Pártja és Kuba első kommunista pártja között, hiszen ő mindkét pártnak alapítója volt. Ha másképpen is, hasonló szerepet tölt be a kommunista párt egy másik – ezúttal ifjú – alapítója, Julio Antonio Mella, aki az egyetemi reform kezdeményezője volt, kapcsolatot teremtett az élenjáró munkások és a diákok között, aki megalapította a Dolgozók José Martí Szabadegyetemét, s aki könyvet akart írni Martíról, hogy bebizonyítsa: Martí gondolatrendszerében felfedezhetők a társadalmi forradalom eszméinek gyökerei.

Ez a kommunista párt – folytatta Fidel –, amely szervesen kapcsolódott a társadalmi haladás demokratikus, függetlenségi áramlataihoz, hosszú időn át a legnagyobb üldöztetésnek volt kitéve, és súlyos áldozatokat hozott az ügyért.

De hősiesen vállalta küldetését odahaza és – ha kellett – más földön is. Ezer harcost küldött "a Spanyol Köztársaság védelmére, a proletár internacionalizmus legszebb lapjait írva meg ezzel hazánk történelmében".

A párt nagy érdemeket szerzett a leghaladóbb eszme, a marxizmus-leninizmus kubai elterjesztésében. Fidel és társai egyetemista korukban a párt kiadója által forgalmazott "és – az igazat megvallva – nemegyszer hitelben" vett könyvekből kezdték megismerni a marxista elméletet.

Később szorosabb lett a kapcsolat a forradalmi erők között. Szükségessé vált az egység megteremtése. "Mindig meghatottan fogunk arra a napra emlékezni, amikor – kevéssel a forradalom győzelme után és a forradalmi erők egyesítésének folyamatát követően – Blas Roca kezünkbe adta Kuba első kommunista pártjának dicsőséges lobogóit."

Fidel e beszédében nagyon meleg hangon emlékezett meg Blas Rocáról, aki 25 éven át vezette a kommunista pártot, s aki "a sors jóvoltából még ma is itt van közöttünk". Úgy emlékezett meg róla, mint olyan vezetőről, akit az ellenség sárral és hazugsággal szennyezett be, s aki – mint mondta – "számunkra egyike volt a legnemesebb, a leghumánusabb és legnagylelkűbb embereknek, akit valaha is ismertünk". Számos más kiemelkedő kommunista vezető mellett megemlékezett még egy kiemelkedő harcosról: az 1925-ben született kommunista párt egyetlen élő alapító tagjának, Fabio Grobartnak érdemeiről is.

Fidel Castro ünnepi beszédében kijelentette, hogy Baliño és Mella eszméi, a kommunisták eszméi korunk legigazibb és legforradalmibb eszméi. Leszögezte: a forradalmat a marxizmus-leninizmus zászlaja alatt kellett véghezvinni, és most már a feloszlatott Július 26. Mozgalom, a feloszlatott Népi Szocialista Párt és a feloszlatott Forradalmi Direktórium helyett csak egy párt létezik. "Egy párt, az egyetlen igaz és tudományos ideológiával. Egy párt, akárcsak Martí függetlenségi pártja."

Ezt a kongresszust egyaránt jellemezte az ünnepélyesség és az intenzív munka. A tanácskozás nagyobbrészt szekciókban folyt, ahol a bizottságok megvizsgálták a beérkezett anyagokat, kritikai észrevételeket, határozati javaslatokat. A kongresszusi küldöttek így valóban aktív munkát végeztek.

A kongresszuson 87 párt képviseltette magát. Az MSZMP küldöttségét Kádár János vezette. Nagy figyelmet keltő felszólalásában méltatta a kubai forradalom különleges jelentőségét, amely elhozta a szocializmust az amerikai földrészre, s számos tapasztalattal tovább gazdagította az osztályharc elméletét és gyakorlatát. A kongresszus elé terjesztett referátumról kijelentette: "...Fidel Castro elvtárs átfogó, elvi, nyílt és bátor beszámolója nagyszerűen összegzi a kubai forradalom történelmi vívmányait és tapasztalatait, amelyeknek nemzetközi jelentőségük van."

A kongresszus lezárta az egyesülési folyamatot. Világos elveket hagyott jóvá a párt további munkájához, a szocializmus kubai építéséhez. Minthogy ezek szellemükben egybeesnek a már ismertetett előzetes dokumentumokkal, és emellett magyarul is megjelent Fidel Castro több mint 200 oldal terjedelmű kongresszusi beszámolója és záróbeszéde, eltekinthetünk ezek részletes ismertetésétől. Kizárólag négy témakörben idézünk fel néhány különösen tanulságos megállapítást. Ezek: az eredmények megítélése, az önbírálat és annak gyakorlati alkalmazása, a legfőbb feladatok, valamint néhány nemzetközi összefüggés.

Amikor Kuba Kommunista Pártja első kongresszusa mérleget készített az eredményekről, a sikerekről, akkor – s ez természetes – történelmi távlatokban gondolkodva végezte el ezt az összegzést. A forradalom 1959-es győzelme és sikeres fennmaradása közel évszázados szabadságküzdelmek beteljesedését jelentette. Az eredmények között így első helyen a szuverén nemzeti lét megteremtését említették. Ezen a bázison bontakozhatott ki a harc a forradalom továbbfejlesztéséért, a kizsákmányolástól mentes társadalom felszámolásáért. Csak a nagy történelmi vívmányok után sorakoztatható fel az a számos más eredmény, amit az alig több mint másfél évtizedes forradalmi fejlődés során a kubai nép elért.

A külvilág elsősorban a kulturális és a szociális forradalomban elért sikereket értékeli nagyra. Valóban: e két területen a kubai forradalom nagyobbat, maradandóbbat alkotott, mint a gazdasági szférában. A dolgok itt másképpen alakultak hát, mint például az európai népi demokratikus forradalmakban.

A KKP I. kongresszusának beszámolójából megtudhatjuk, hogy míg a népi hatalmat megelőző évben, 1958-ban valamennyi oktatási szinten és formában 811 345 beiratkozott tanuló volt az országban, 1975-ben a tanulók száma elérte a 3 051 000-et. Ez valójában azt jelentette, hogy minden harmadik ember tanul Kubában. Az alapfokú oktatásban részt vevők száma 2,7-szerezésre, a középfokú oktatásban részesülőké 6,1-szeresére, az egyetemi hallgatóké pedig 5,5-szeresére növekedett. Már 311 000 diák kapott bentlakásos teljes ösztöndíjat: 300 000 pedig reggelivel és ebéddel járó "fél ösztöndíjat". Az egyetemi tankönyveket leszámítva több mint 23 millió tankönyvet, 65 millió füzetet, 46 millió ceruzát osztottak ki ingyen a diákoknak. Az oktatási költségvetés a forradalom előtti utolsó évhez, 1958-hoz mérten 1975-re tizenegyszeresére – 79,4 millió pesóról 874,6 millió pesóra – nőtt. 1958-ban csupán egyetlen drámai színtársulat létezett Kubában, a kongresszus évében pedig már tizenhárom. Óriási fejlődésen ment át az öntevékeny művészeti tevékenység. A művészeti csoportok száma 1974-ben már meghaladta a 18 ezret, s e csoportok ebben az esztendőkben több mint 120 ezer előadást tartottak. Nagy számban alakultak zenekarok. Száztizenhat könyvtárból és 714 kisebb könyvtárból álló hálózat látta el az olvasás iránti egyre növekvő igényt. Nagy előrelépés következett be a filmgyártásban: 71 játékfilm, 541 dokumentumfilm és 90 rajzfilm készült a forradalom utáni években, a mozik nézőszáma pedig 1974-ben elérte a 70 milliót.

Lehetetlen minden jelentős eredményt felsorolni. De már az iménti számok is minden bizonnyal érzékeltetik, hogy milyen mélyreható változásokat indított el a Kubában kibontakozó kulturális forradalom.

Hasonlóan nagy jelentőségű változások következtek be a szociális viszonyokban is. A forradalom megszüntette a múlt rendszer egyik leggyászosabb örökségét, a létbizonytalanságot, a munkanélküliséget. A forradalom előtti időszakban évente átlagosan 38 ezer, 1959-től pedig több mint évi 80 ezer új munkaalkalmat teremtettek. Az új társadalombiztosítási rendszer biztonságot nyújt minden állampolgár számára. Az e célra évente felhasznált összeg másfél évtized alatt ötszörösére növekedett: 1975-ben már csaknem 600 millió pesót fordítottak társadalombiztosításra.

Az egészségügyben bekövetkezett változás lényegét egyetlen mondatban így lehet összefoglalni: a gyógyítás megszűnt osztálykiváltság lenni. A forradalom győzelme óta 56 kórház és 118 új rendelőintézet épült fel. A kórházi ágyak száma 28 536-ról 46 402-re emelkedett. Kiszélesedett az orvosképzés, 1975-ben minden 900 lakosra jutott egy orvos. A gyógyszerek árát minimálisra csökkentették. Az orvosi ellátás ingyenes lett. A közegészségügyi költségvetés 16 év alatt hússzorosára növekedett és 1975-ben elérte a 400 millió pesót. Számos – korábban igen elterjedt – betegséget sikerült leküzdeni, illetve jelentősen visszaszorítani. 1963-ban megszűnt a járványos gyermekbénulás, 1966-ra felszámolták a maláriát, 1971-ben eltűnt a diftéria. Egyhetedére csökkent a bélhurutban elhalálozottak száma. Nagymértékben csökkent a gyermekhalálozás. 1974-ben 1000 élve születésre 28,9 halálozás jutott. (A forradalom előtt 60.) A várható életkor 55-ről 70 évre emelkedett.

Mindezeket az eredményeket természetesen Kuba múltjához, illetve a fejlődő országokhoz, a hasonló gazdasági fejlettséggel rendelkező népekhez mérve lehet reálisan értékelni. Így válik igazán nyilvánvalóvá a forradalom szociális vívmányainak igazi jelentősége, vonzó hatása az úgynevezett harmadik világban.

A gazdaság vonatkozásában Fidel Castro azt emelte ki, hogy a hatalmas nehézségek ellenére sem jutott az ország csődbe, sőt néhány területen még szerény eredmények is születtek. Valójában arról van szó, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelemben csak minimális előrelépésre került sor. A becslések szerint az 1975. évi színvonal mintegy 30 százalékkal haladhatta meg az 1958-as színvonalat. Lényeges változás nem következett még be a gazdasági struktúrában sem. Ugyanakkor számos ágazatban figyelemre méltó fejlődés mutatkozott.

A nikkeltermelés például megduplázódott a forradalom győzelme óta. Az olajfinomítás az évi 3,6 millió tonnáról 1975-ben 5,9 millió tonnára növekedett. A villamosenergia-termelés 2 milliárd 550 millió kilowattóráról 6 milliárd 400 millió kilowattórára emelkedett. A műtrágyagyártás ötszörösére, az acélgyártás tízszeresre nőtt. A kongresszus évében a cipőtermelés közel háromszorosa, a szövet- és kartonpapír-termelés 2,5-szerese, az előállított üvegpalackok száma pedig 2,7-szerese volt az 1958. évinek. A víztárolási kapacitás 29 millió köbméterről 4 milliárd 400 millió köbméterre emelkedett. A kereskedelmi flotta kapacitása pedig kilencszerese volt a forradalom előttinek.

Nem szaporítjuk a példákat. Összegzésképpen többet mond a vívmányokról Fidel Castro kongresszusi beszámolójának következő megállapítása: "Ma büszkén mondhatjuk el, hogy olyan ország vagyunk, ahol nincs munkanélküliség, nincs faji megkülönböztetés, nincsenek éhezők, nincsenek koldusok, nincs szerencsejáték, nincs prostitúció, nincsenek kábítószerek, nincs analfabétizmus, nincsenek mezítlábas is iskolába nem járó gyermekek, nincsenek szegénynegyedek és nincsenek sorsukra hagyott betegek." Ez pedig a nemrég még félgyarmati Kubában mindenképpen nagy előrehaladásról tanúskodik.

Miután mértéktartóan, tárgyszerűen összefoglalta az eredményeket Fidel Castro, külön fejezetet szentel az elkövetett hibáknak. Nagy jelentőségű, elméleti végiggondolásra is ösztönző megjegyzéseket tett néhány kubai tapasztalat felidézése kapcsán. Elsősorban a következő gondolatmenetet tartjuk fontosnak, s ezért bőségesen idézünk belőle:

Csábító lenne elidőzni a Fidel felvetette gondolatoknál, megkísérelni értelmezni a forradalmak "utópikus szakaszait" vagy inkább utópikus jelenségeit, elgondolkozni azon, mi minden játszik közre abban, hogy a forradalmak keveset tanulnak más forradalmak tapasztalataiból. Itt erről mégis le kell mondani, hiszen egész eddigi gondolatmenetünk megköveteli, hogy szorosan "tartsunk lépést" a kubai felvetésekkel. Így célszerűbb, ha most is a fideli önbírálat konkrét tartalmát követjük nyomon.

Az elemzés középpontjában – s ez teljesen érthető – a gazdasági szférával összefüggő témák álltak. Fidel őszintén megállapította, hogy kezdetben egyszerűbbnek látszottak a gazdaság területén jelentkező feladatok. "Valójában e területen igen tudatlanok voltunk" – mondotta. Ennek kapcsán mindenekelőtt a következő súlyos megállapítás érdemel figyelmet: "Gazdasági vezetésünk kétségtelenül az idealizmus hibájába esett, alkalmasint nem ismertük fel az objektív gazdasági törvények létezését, amelyekhez igazodnunk kellett volna." Fidel e helyen utalt azokra a vitákra, amelyek a forradalom győzelmét követő években folytak az irányítási rendszerről, a költségvetési rendszerről és az önálló gazdaság elszámolás rendszeréről. A döntés nem volt szerencsés, "...s az új rendszerünket az állami vállalatok közötti viszonylatban a kereskedelmi formák felszámolása és a kifizetések megszüntetése kísérte. Néhányunknak a kifizetések rendszere túlságosan kapitalista módszernek tetszett, mivel nem értettük meg jól az áruviszonyok fennmaradásának szükségességét... Már 1965 végén feloszlattuk a pénzügyminisztériumot és átszerveztük a Nemzeti Bankot. A legutolsó jóváhagyott költségvetés az 1965. évi volt. ...A kifizetéseket és a bevételezéseket a gyakorlatban 1967 második negyedévétől szüntettük meg. ...A bérek és a teljesítmények összefüggését 1968-ban szüntettük meg. Szorgalmaztuk az »Öntudat«-munkaórákat és a túlóradíjról való lemondást. A hitelkamatot és a parasztok adóit 1967-ben töröltük el."

A kubai forradalom vezetője az eddigiekhez még hozzáfűzte: "Amikor azt hittük, hogy most már közel járunk a kommunista termelési és elosztási formához, a valóságban éppen eltávolodtunk a szocializmus építésének helyes módszereitől."

Az említett hibás politika – mint a beszámoló hangsúlyozta – nemcsak a közvetlen gazdasági szférában jelentkezett. Megjelent – többek között – az oktatás területén is: 1967-ben megszűnt az egyetemeken a közgazdászok, a pénzügyi szakemberek képzése. Visszaszorult a marxizmus-leninizmus tanulmányozása és oktatása. A hibák megjelentek a politikai gyakorlatban is. Elkezdődött az állami és pártfunkciók egybeolvadása. Vesztett erejéből a tömegszervezetek tevékenysége. Gyakorlatilag nem funkcionált a Központi Bizottság apparátusa: a párt tevékenységét lényegében a Szervezési Titkárság irányította. A Központi Bizottság szerepe csekély volt, valójában a Politikai Bizottság működött mint a párt legfelső szerve.

Csak 1970-től kezdve születtek olyan döntések, amelyek mind több területen a korábban elkövetett hibák kiküszöbölését célozták.

A párt első kongresszusán elhangzott beszámolóban egy más összefüggésben is szerepel egy olyan önkritikus megállapítás, amely semmiképpen nem kerülheti el figyelmünket. Fidel Castro emlékeztetett a karib-tengeri válság súlyos napjaira, az akkori gondokra, elvárásokra. Itt többek között megemlítette, hogy a tárgyalások során – a válság megoldásának részeként – az Egyesült Államok kormánya kénytelen volt kötelezettséget vállalni arra, hogy nem fogja megtámadni Kubát. "Mi, kubaiak akkor nehezen értettük meg e megoldás valóságos jelentőségét; ma, tizenhárom év múltán azonban objektíven úgy látjuk, hogy az 1962. októberi válság a forradalmi tábor győzelmét eredményezte. A Szovjetunió ma hatalmasabb, mint akkor volt, az erőviszonyok lényegesen megváltoztak a forradalmi erők javára, s az Egyesült Államok nem tudott kibújni a kötelezettség teljesítése alól."

Nagy elhatározás kell egy ilyen történelmi tény utólagos elismeréséhez. Hiszen ezt nem az adott pillanat követelménye diktálta; Fidel csak az igazságnak tartozott ezzel a beismeréssel. Ezt hangsúlyozta akkor is, amikor kijelentette: "Nem lennénk becsületes forradalmárok, ha most, amikor számot adunk a forradalomról..., nem mutatnánk rá, hogy nem mindig voltunk képesek időben feltárni a problémákat, úrrá lenni a mulasztásokon, és maradéktalanul a párt irányításában és működésében szükséges munkamódszerek szerint dolgozni. Mivel népünk forradalmi művének maradandónak kell lennie, s ennek pártunk a legfontosabb biztosítéka, szükséges, hogy a kommunisták jelenlegi és későbbi nemzedékei tudjanak arról, hogy a forradalmi folyamat során milyen hiányosságok voltak, milyen hibákat követtünk el... Ez nem minden áron való önkritika. Valós elemzést készítettünk a hibáinkról, de nem túloztunk. Ha még alaposabbak lettünk volna, sokkal több hibát találtunk volna. Egész egyszerűen csak a legfontosabbakat említettük meg. Forradalmi elvként, elvtársak, ezerszer inkább előnyben részesítjük az önkritikát, mint az önelégültséget. És mindig előnyösebb lesz az alázat, mint az öndicséret..., az önelégült ember nem forradalmár."

A kongresszus 21 határozatot hozott. Itt a gazdaság fejlesztésével és az intézményesítés befejezésével összefüggő elhatározásokra térünk ki.

Az első ötéves tervben egy aránylag mérsékelt (évi hatszázalékos) növekedéssel számoló fejlesztési programot fogadtak el. Ebben kiemelt figyelmet kapott az iparosítás. A cukoriparral kapcsolatos elképzelés lényege az volt, hogy 1980-ra el kell érni és stabilizálni kell az évi 8-8,7 millió tonna cukor előállítását. Emellett különösen az energia-, a vegyi- és a papíripar, valamint a nikkelbányászat fejlődése kapott figyelmet. De a színesfémkohászat, az autóbuszok és cukornádkombájnok, a rádiók és televíziók összeszerelése terén is jelentős előrelépést irányoztak elő.

A terv nagy figyelmet fordított az infrastrukturális beruházásokra: a Havannát Santiago de Cubával összekötő vasútvonal rekonstrukciójának befejezésére, a nemzeti autópálya építésének meggyorsítására, a vízvezeték- és csatornaépítés meggyorsítására.

Mindez nem jelentette azt, hogy Kuba lemondott volna a mezőgazdaság fejlesztéséről. A terv számol a cukornádterületek bővítésével, a citrusfélék, a zöldség, a hal termelésének növelésével. A halászatban 1980-ra 350 ezer tonnás fogás elérését irányozták elő.

A kongresszus jóváhagyta az új gazdaságirányítási rendszer fokozatos bevezetésének tervét; a jóváhagyott koncepció azonos az előzetesen ismertetett dokumentum ajánlásával. A gyakorlatba történő sikeres átültetés érdekében döntés született a gazdaságirányítást szolgáló intézményrendszer továbbfejlesztésére. Eszerint létre kell hozni az Árbizottságot, az Anyagi-Technikai Ellátási Bizottságot, a Pénzügyminisztériumot és a Döntőbizottságokat. Különböző vezető szervek megbízatást kaptak rá, hogy speciális tanfolyamokat szervezzenek az új gazdaságirányítási rendszer sikeres gyakorlati alkalmazása érdekében.

Részletesebben esett szó a pártkongresszuson az intézményesítés befejezésével kapcsolatos elvekről és gyakorlati teendőkről. Ezzel kapcsolatosan a következőket tartjuk szükségesnek kiemelten hangsúlyozni: az új alkotmány érvénybe léptetése, a közigazgatás átszervezése, a helyi hatalom kiépítése; a tömegszervezetek szerepének új felfogása, az élcsapatszerep értelmezése, és végül a párt programja mint az ideológiai és politikai egység megteremtésének alapja.

A kongresszus úgy döntött, hogy 1976 februárjában népszavazást kell tartani az új alkotmány elfogadásáról. Ezt követően, az év második felében meg kell rendezni a választásokat; majd a törvényhozásnak egy átfogó program keretében hatályon kívül kell helyeznie számos, az élet által már túlhaladott törvényt, és a szocialista alkotmány szellemében új törvényeket kell jóváhagynia.

A másik nagy fontosságú feladat, amelyről döntés született – és amelyet ugyancsak az 1976-os esztendőben kell végrehajtani –, az ország új politikai-közigazgatási felosztásának megszervezése. Az előzetes elemzések során Kubában három fontos következtetésre jutottak. Az első az volt, hogy célszerű a járási szint kiiktatásával egyszerűsíteni a közigazgatási irányítást. A második az, hogy az érdemi irányítás fokozása érdekében növelni kell a tartományok számát. S végül szükségesnek látták a városok számának csökkentését. Mindez együttvéve azt is eredményezte, hogy a közigazgatási egységek megközelítőleg azonos nagyságrendűek lettek, s jobban összhangba kerültek a földrajzi, illetve az új gazdasági feltételekkel. Jóváhagyták, hogy a politikai-közigazgatási rendszer átszervezése után kell sort keríteni a választásokra, a helyi hatalom szerveinek végleges kiépítésére.

A társadalmi és tömegszervezetek már az előző években a korábbinál több önállóságot kaptak. Most vált azonban szilárd elhatározássá a lenini koncepció teljes értékű adaptálása. A Központi Bizottság beszámolója ezzel kapcsolatban mint követelményt kiemelte, hogy a párt és a tömegek közötti kapcsolat hatékonnyá tétele, a milliók öntudatának, aktivitásának fejlesztése, a nagyszámú káderutánpótlás biztosítása és a rétegérdekek képviselete érdekében a tömegszervezeteket a korábbinál nagyobb feladatok ellátásához kell hozzásegíteni.

A már jelzetteknél is nagyobb jelentőségű eredménynek tekinthető az élcsapatszerepnek, a párt hegemón szerepének megfogalmazása. Fontos kubai történelmi tapasztalatot kellett itt újraértékelni, mégpedig egy olyan kérdésben, amelyről korábban nagy vita folyt a szubkontinensen.

A Központi Bizottság beszámolójában, A "Forradalmi Fegyveres Erők" című fejezetben ez olvasható: "A forradalom lelke a Felkelő Hadsereg volt. ...Azokban az időkben, amikor még nem létezett egy minden forradalmi erőt összefogó szervezet – a párt is csak később született meg –, a hadsereg volt az egész nép egységének és összetartozásának legfőbb tényezője, amely szavatolta a dolgozók hatalmát és a forradalom létét..."

A fegyveres erők funkciója időközben megváltozott. Ezt a beszámoló így méltatja: "Amikor megalakul a párt – a munkásosztály élcsapata, ...Martí forradalmi pártja és az első marxista-leninista párt megalapítói művének folytatója –, hadseregünk, amely ugyanakkor a Felszabadító Hadsereg hősiességének és hazafiúi tisztaságának letéteményese és harcainak győzelmes folytatója, a párt kezébe adta a forradalom zászlaját, és ettől a pillanattól kezdve örökre leghűségesebb, fegyelmezett, szerény és megingathatatlan követője lett." Nagy jelentőségű megállapítás ez: pontosan tükrözi a történteket, s nem tart igényt ennek az eredeti, rendkívül sajátos történelmi tapasztalatnak általános érvényűvé tételére.

A jelenlegi helyzetre, a szocializmus adott időszakára vonatkozóan a kongresszus a testvérpártokhoz hasonló álláspontot fogadott el. A párttal kapcsolatban azonban különleges hangsúlyt kapott néhány feladat. Ezek közé tartozik a tagfelvétel nagyobb szigorúsága, a párttagok elméleti képzésének és általános műveltségük emelésének erőteljes hangsúlyozása és a helytállásra nevelés.

Egészében is a figyelem középpontjába került a párt mint a kommunista nevelés legfőbb eszköze. A Központi Bizottság beszámolójának a pártról szóló fejezete a következő megállapítással kezdődik: "A párt mindent jelent. Benne egyesülnek a történelmünk során tevékenykedett forradalmárok álmai; benne összpontosulnak a forradalmi eszmék, az elvek és az erő, benne foszlanak semmivé individualista érzéseink, s tanulunk meg a kollektíva fogalmaiban gondolkodni; a párt a nevelőnk, tanítónk, útmutatónk és éber lelkiismeretünk, amikor önmagunk nem vagyunk képesek felismerni a hibáinkat, hiányosságainkat, korlátainkat; valamennyien a pártban teljesedünk ki, s itt válik mindegyikünkből a legigazságosabb ügy spártai katonája, belőlünk együttesen pedig legyőzhetetlen óriás; benne egyesülnek az eszmék, a tapasztalatok, a vértanúk hagyatéka, a mű folytonossága, a nép érdekei, a haza jövendője, s a párt szavatolja az új világ proletár építőihez fűződő szoros kötelékeinket szerte a földgolyón. A párt a kubai forradalom lelke."

Az intézményesítéssel összefüggésben végül említést kell tenni a párt Pragmatikus Platform-tervezetéről, amely a kongresszus elé került, és ideiglenes jóváhagyást nyert. Ideiglenest, mert a döntés értelmében tovább kell dolgozni a programtervezet tökéletesítésén, és a párt második kongresszusa fogadja majd el annak végleges szövegét. Előzetes elfogadása mégis nagy – horderejű tény. Ezzel a dokumentummal a forradalom tüzében létrejött új kommunista párt első alapokmánya született meg: először sikerült mindenre kiterjedően rögzíteni a közös elveket, hosszabb távon irányt szabni a párt tevékenységének, a szocialista építőmunka irányának.

Ebben a vonatkozásban nemigen fedezhető fel a legutóbbi évek állásfoglalásaihoz képest valóban új megállapítás. Különösen vonatkozik ez Kuba és az Egyesült Államok viszonyának értelmezésére. A kubai külpolitika az előző esztendőkben meglehetősen kiforrottá vált. Néhány vonatkozásban azonban olyan "sarkos" megfogalmazásokkal találkozhatunk, amelyek lehetőséget adnak a pontosabb értelmezésekre.

Eddig is számos esetben jeleztük, milyen meleg hangon szóltak a kubai vezetők a szocialista országok, különösen a Szovjetunió sokoldalú segítségéről, a nemzetközi szolidaritás fontosságáról. Hangsúlyozni kell mégis a Központi Bizottság beszámolójának következő megállapítását: "Egyetlen pillanatra sem felejthetjük el, hogy a nemzetközi szolidaritás nélkül, a nélkül a támogatás nélkül, amelyet dolgozóink elszánt harcához nyújtottak osztálytestvéreink szerte a világon, különösen a Szovjetunió csodálatra méltó népe, szemben a hatalmas, gátlástalan és agresszív imperializmussal, a nyugati félteke népei sorsának tulajdonképpeni irányítójával, a kubai forradalmároknak a párizsi kommünárokhoz hasonlóan csupán a hősi halál lehetősége adatott volna meg, de nem a győzelemé."

A kongresszusi dokumentumokból világossá vált az is, hogy a kubai kommunisták más testvérpártokhoz hasonlóan értelmezik a békés egymás mellett élés lenini politikáját, egyetértésüket nyilvánítják ki az SZKP békeprogramjával, pozitívan ítélik meg a nemzetközi feszültség enyhítése érdekében tett lépéseket.

Ugyanakkor a kubai kommunisták igen részletesen foglalkoztak a nemzetközi válsággócokkal, azokkal a térségekkel, ahol éles összeütközésekre került sor az utóbbi esztendőkben.

A kongresszus idején legaktuálisabb nemzetközi eseményről, az angolai forradalmi erőknek nyújtott segítségről Fidel Castro a zárszóban tett említést. Elmondotta: Kuba már régóta segíti a portugál gyarmatosítók elleni küzdelmet. Sok angolai káder tanult a szigetországban. "Elemi internacionalista kötelezettségünket teljesítettük, amikor segítettünk Angola népének!"

A latin-amerikai és karib-térségi kommunista és munkáspártok 1975 júliusában Havannában megtartott értekezletén elfogadott nyilatkozat tartalmával összhangban a beszámoló leszögezte, hogy Latin-Amerika számára sürgetővé vált a legmélyebb társadalmi átalakítások véghezvitele. Ugyanakkor nagyon reálisan azt is megfogalmazta, hogy "...a közvetlen jövő nem ígér olyan átfogó változásokat, amelyek azonnali szocialista átalakulásokhoz vezetnének, ahogyan ez Kubában történt."

A kongresszus sokoldalúan elemezte az antiimperialista politika tapasztalatait. "Kuba külpolitikájának kiindulópontja – olvasható a Központi Bizottság beszámolójában – ...a kubai álláspontok alárendelése a szocializmus és a népek nemzeti felszabadításáért folytatott harc nemzetközi szükségleteinek. Kuba már minden lehetséges formában próbára tette elhivatottságát a nemzetközi szolidaritás érdekében – vérrel, munkával és műszaki együttműködéssel –, s továbbra is ezt a követelményt tekinti nemzetközi tevékenysége alapjának."

Már e néhány, Kuba Kommunista Pártja első kongresszusának anyagából felidézett állásfoglalás is szemléletesen jelzi, milyen felelősségteljes hozzáállás jellemezte a kubai kommunistákat a fejlődés által felvetett minden kérdéscsoport kimunkálásában. A résztvevők – csakúgy, mint mindenki, aki megismerte a tanácskozás dokumentumait – érezték, hogy valóban lezárult egy történelmi szakasz és a kubai kommunisták sokkal érettebben, felkészültebben és bizakodóbban néznek a jövő elé.

A kézirat lezárása óta több mint három év telt el, Kuba Kommunista Pártjának első kongresszusától pedig közel nyolc esztendő választ el bennünket. Ezért most, amikor e zárófejezet formát ölt, indokolt mondani valamit az azóta történtekről: elsősorban arról, hogy a történelem által 1975-ben "felkínált" igen kedvező lehetőség mit is tartalmazott, mennyire élt (élhetett) ezzel a szigetország népe, s hova jutott ezekben az években a konszolidációs útra tért kubai nemzetgazdaság.

Szisztematikus elemzésre most nem vállalkozhat a szerző. Egyrészt azért, mert túl kicsi az időhorizont, másrészt túlontúl sok a kellő biztonsággal semmiképpen nem elemezhető esemény, viszonylat. A kötet előző fejezeteiben alkalmazott tárgyalási mód folytatása maradjon hát a jövőre. A következő oldalakon olvasható fejtegetés így egyszerre lesz szerényebb, felszínesebb és egyben kockázatosabb is. A "kockázat" nemcsak az elnagyoltságból adódik, hanem abból is, hogy maradandónak ígérkező tanulságok megfogalmazása nélkül (ennek semmiképpen nem jött még el az ideje), mintegy "hangosan gondolkodva" keresek itt magyarázatot a történtek alakulására. Bizonyosságok helyett – mert az bizony nemegyszer hiányzik – a feltételezések birodalmába hatolva próbálom értelmezni a kubai forradalom – döntően a legutóbbi periódus – fejlődésének mozgatórugóit és a cselekvések néhány következményét; mindvégig társat keresve a Tisztelt Olvasóban, remélve, hogy a fejtegetés továbbgondolásra ösztönöz, számos vonatkozásban a kubai fejlődés nemzeti jellegzetességein túlmutató terepeken is.

Joggal felmerülhet a kérdés: ha a szerző nem vállalja a komplex elemzés módszerét, miféle rendező elv alapján kísérli meg a "lényeg", vagy legalábbis a lényegesnek tűnő struktúrák megragadását? A kínálkozó lehetőségek közül az a megoldás mutatkozik a legígéretesebbnek, ha a legilletékesebb, leghivatalosabb források nyomvonalán indulunk el. Az eddig megrendezett két kubai pártkongresszus leglényegibb meghatározásait, pontosabban azok vissza-visszatérő interpretációit fogadjuk el mintegy kiinduló tézisként.

Kuba Kommunista Pártjának első kongresszusán a gazdag tárgysorozatból két témakör kapott különös figyelmet: a gazdaság (a maga komplexitásában) és az intézményesítés befejezése. Ez utóbbira – a rendelkezésre álló információk szerint – a tervezett időben sor került. És bár egy átfogó tanulmányban nagy figyelmet érdemelne, nekem úgy tűnik, hogy "kiemelt rendező elvként" kezelése e helyen mellőzhető. A párt második kongresszusa szintén két alapvető területen határozta meg a soron következő legfontosabb feladatokat. Az egyik itt is a gazdaság volt, másodikként – vele szoros kapcsolatban – 1980-ban a védelemre került a hangsúly.

Nos, aligha vitatható, hogy a gazdasági viszonyok alakulása – nemcsak a kötetben tárgyalt előzmények alapján, hanem a kongresszusi határozatok szellemében is – kiemelt kérdéskör, és megkülönböztetett figyelmet kell szentelni neki ebben az áttekintésben is. A második nagy tárgykörben viszont indokoltnak tűnik némi átértelmezés. Vitathatatlan, hogy állandóan a "védelem" kifejezés tér vissza Kubában a cselekvéseket kijelölő kormányzati feladatok kapcsán. A szerző azonban úgy véli, hogy ha a "védelem" kifejezés mellett (vagy inkább: helyett) a "Kuba világforradalmi elkötelezettsége" kifejezést használja, pontosabban érzékelteti a legfontosabb történéseket és az őket motiváló szemléletet.

Ebben az utolsó fejezetben a "gazdaság" és a "világforradalmiság" értelmezésére kerül a hangsúly, és minden egyéb legfeljebb ezeknek alárendelten nyer említést.

Amikor a továbbiakban a gazdasági és a külpolitikai (védelmi) kérdésekkel foglalkozunk, elsősorban a kettő felfogásbeli értelmezésének, illetve kölcsönhatásának szentelünk megkülönböztetett figyelmet. Lehetőleg mindig a mindenkori konkrétságukban vizsgáljuk őket, mert csak ez a tárgyalási mód kínál módot a döntési logika reális megítélésére. Ezt a módszert követjük hát, noha tudatában vagyunk a vele járó – a tematikai törésekből adódó – "követési nehézségeknek".

*

A kedvező lehetőségek, kilátások jellemezték az 1975-ös évet, amikor előkészítették Kuba Kommunista Pártjának első kongresszusát. S mivel az azóta történtek értelmezéséhez mindenképpen ez lehet a reális kiindulási alap, e helyütt legalábbis öt körülményre célszerű emlékeztetni közülük:

1. A párt kongresszusán elfogadott dokumentumok – mint azt az előző fejezet bemutatja – minden korábbinál nagyobb figyelmet fordítottak a gazdasági viszonyok, a korábbi tapasztalatok önkritikus elemzésére. S ami legalább ilyen fontos, minden vonatkozásban – a gazdaságpolitika célrendszere, a gazdaságirányítás megreformálása, a nemzetközi együttműködés lehetőségeinek felmérése, a közgazdasági képzés megjavítása – alaposan végiggondolt koncepciót terjesztettek elő, amelyeknek a kongresszuson "törvényesített" elfogadása igen kedvező belpolitikai feltételt teremtett a továbbhaladáshoz. Jogos volt a remény, hogy a megelőző években kibontakozott gazdasági fellendülés tartós lesz, és Kuba belátható időn belül leküzdi hagyományos gazdasági elmaradottságát. Reális közelségbe került hát ekkor a diverzifikált, közepesen fejlett szocialista gazdaság megteremtése.

2. A kedvező belpolitikai feltételek mellett a fejlesztési tervek realitását támasztotta alá a szocialista országokkal, mindenekelőtt a Szovjetunióval aláírt együttműködési szerződések sora. Mint arról korábban már ugyancsak szó esett. Ezek tartalmazták a korábban felvett hitelek visszafizetésének elhalasztását, a kubai nagyberuházásokban való nagy volumenű részvételt, az áruszállítások növelését, mégpedig Kuba számára igen kedvező árarányokkal.

3. Egy nagyon rövid időre – éppen az 1974-es és az 1975-ös esztendőkben – csúcsmagasságot ért el a cukor világpiaci ára. Az olajárrobbanást megelőző időszakhoz képest 1974-ben az átlagár a korábbinak mintegy tízszerese, 1975-ben pedig hétszerese volt. Így ekkor Kuba tőkés fizetőképessége minden korábbinál kedvezőbbé vált.

4. Az említett körülmények, főként a cukor világpiaci árának felszökése hirtelen felkeltette számos tőkés ország érdeklődését, amelyek üzletet szimatoltak a szigetországban. Egymás után futottak be a hitelajánlatok: ezek összege (az ajánlatoké, nem pedig az aláírt magánjogi szerződéseké) mintegy két és fél milliárd dollárt tett ki. Ebben a "pillanatban" úgy tűnt, hogy inkább csak a kubai fogadóképesség (a hazai anyagi és szellemi infrastruktúra) a "szűk keresztmetszet", a dinamikus fejlesztésnek nincs "külső" anyagi és politikai akadálya. Ez merőben új helyzet lehetőségét csillantotta fel, amilyen Kuba eddigi történetében még nem volt; s különösen új helyzet volt az előző másfél évtizedhez képest, amelynek ilyen jellegű nehézségeiről e kötet előző fejezeteiben sok szó esett.

5. A helyzet újszerűsége, kedvező volta abban is kifejezésre jutott, hogy átmenetileg új fázisba került Kuba és az USA kapcsolata. Érdemi tárgyalások indultak be, és a rendezési szándék kölcsönösnek mutatkozott. Az előtérben álló nézeteltérés, az úgynevezett "kártérítési probléma" nem látszott áthidalhatatlannak. Különösen azért nem, mert Kuba mindig is készséget mutatott a korábban kisajátított amerikai tulajdon ellenértékének számára elfogadható módozatú megfizetésére; most pedig az Egyesült Államok sem vonta kétségbe Kuba jogát a gazdasági blokád okozta kár kiegyenlítésének követelésére. Noha az összegek megítélésében a távolság óriási (egy a kettőhöz) volt a két fél álláspontja között, ebben a vonatkozásban az amerikai nagyhatalmi presztízsszempont elfogadása sem látszott végképp járhatatlannak. Hiszen bár azt követelték, hogy a kubai kártérítés összege mindenképpen múlja felül az amerikai fél által fizetendő összeget, ugyanakkor más ajánlatok – például kedvező, hosszú lejáratú hitellel való részvétel a kubai gazdaság fejlesztésében – jórészt fedezhették volna a kubai fél kártérítési igényét. A tárgyalások tehát aligha az anyagi természetű nézeteltérések miatt feneklettek meg. Az ok lényegibb volt: az amerikai kormány nem kevesebbet követelt Kubától, mint azt, hogy korlátozza nemzetközi tevékenységét, s ne adjon támogatást a fejlődő országok fegyveres forradalmi erőinek. Ebben a témakörben viszont az álláspontok összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Ám ez már átvezet egy Kubában és a kubai gazdaságon messze túlmutató, sokkalta szélesebb horizontú témakörhöz, a nemzetközi erőviszonyok korabeli megítéléséhez, amelyre más összefüggésben vissza kell majd térnünk.

*

Ha az 1976-80-as ötéves terv eredményeit mérlegeljük, szembetűnően sok rendkívüli körülményt kell számításba venni. Egy részükről igen tárgyszerűen emlékezik meg a párt második kongresszusán elhangzott központi bizottsági beszámoló. Mivel magyarul is teljes terjedelemben hozzáférhető, elég itt csak néhány megállapítására hivatkozni.

Kezdjük azzal, hogy a társadalmi össztermék növekedési üteme igen lényegesen elmarad a tervezettől, hat helyett csak évi négy százalékot ért el. Ez nem annyira a továbbiakban több vonatkozásban körvonalazandó objektív nehézségek miatt elgondolkoztató, hanem mindenekelőtt azért, mert az ebben az öt esztendőben megvalósított beruházások összege kereken 75 százalékkal magasabb volt, mint az előző ötévi beruházások összege. A beszámoló továbbá megállapította: "A beruházások teljes összegéből az ipar 35 százalékkal, 4,57 milliárd pesóval részesedett. Ez háromszorosa az előző tervidőszak ipari célokra fordított összegének, és egymilliárd pesóval több, mint az 1975-öt megelőző tizenöt év összes beruházása ebben az ágazatban." Azért látszik célszerűnek erre az összefüggésre ráirányítani a figyelmet, mert ennek tükrében a problémák aligha magyarázhatók csak azokkal a (kétségtelenül súlyos) objektív nehézségekkel, amelyekről a továbbiakban, a kongresszusi beszámoló alapján szót ejtünk. A beruházási politika alacsony hatékonysága más természetű objektív és szubjektív okokra vezethető vissza, amelyek értelmezésére ugyancsak kísérletet kell tennünk.

A gazdasági eredmények konkrétabb szemügyre vételénél induljunk ki abból, hogy az adott időszakban a 4 százalékos növekedés is jelentős. És e mögött számos figyelemre méltó teljesítmény áll. Ilyenek: a mezőgazdasági terület ezekben az években – főleg bozótirtás révén – 850 ezer hektárral, a víztárolók kapacitása 2,6 milliárd köbméterrel emelkedett. Az élelmiszeriparban a fő termékek gyártása 14 százalékkal, a könnyűiparban a termelés volumene 23 százalékkal nőtt. Figyelemre méltó előrelépés történt az autóbusz, a rádió és különösen a televízió összeszerelésében, és növekedett a hűtőszekrény illetve számos más alapvető tartós fogyasztási iparcikk gyártása. Viszont a nikkeltermelés (a tervektől eltérően) az 1971-1975-ös évek szintjén maradt.

Mivel magyarázható a nagyfokú elmaradás a tervtől? A kongresszusi beszámoló első helyen a cukor árának kedvezőtlen világpiaci alakulását említi. Tény, hogy a cukor ára 1976-ban hirtelen lezuhant, és 1980-ig alacsony volt, még egyharmadát sem érte el az 1974. évi, kiemelkedően magas árszínvonalnak: 1976-1980 között a tőkés világpiaci ár kb. 55 százaléka volt a termelési költség világátlagának.

Továbbá rámutat a beszámoló arra is, hogy "furcsa módon egyidejűleg léptek fel" Kubában nagy kárt okozó természeti csapások. A cukornádültetvények egyharmadát sújtotta a cukornádüszög, a dohány termelést pedig nagyon visszavetette a penész: 1979-ben a dohánytermelés 25, 1980-ban pedig 9 (!) százalékát vitte el ez a betegség. Ugyanakkor az ország két keleti tartományában nagy kárt okozott az afrikai eredetű sertésvész. Ezek – és tegyük hozzá: a lakosságot sújtó dengou-járvány – megjelenésében aligha véletlen az egybeesés. Nem alaptalanul feltételezzük, hogy két különböző körülmény (a korszerű, hatékony védőeszközök hiánya, illetve a kubaiak tömeges afrikai jelenléte) egyaránt hozzájárult a súlyos következményekkel járó járványok egyidejű megjelenéséhez.

Mindenesetre az említett tényezők – a több éven át fennmaradó alacsony világpiaci cukorár, a tőkés világpiacon bekövetkezett, Kuba számára nagyon kedvezőtlen cserearányromlás, a termeléskiesések és az alacsony beruházási hatékonyság – együttesen eredményezték a tervlemaradást és (tegyük hozzá) azokat a súlyos gazdasági feszültségeket, amelyekkel már 1979-ben szembe kellett néznie az ország népének.

Van azonban itt néhány körülmény, amelyet annak ellenére is érdemes tovább boncolni, hogy a rendelkezésre álló adatok inkább csak reprezentatív jellegűek; bár teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy milyen veszélyek forrása lehet a teljes idősoroknak és számos nagy horderejű döntés teljes "tartományának" nem ismerete.

A párt második kongresszusán elhangzott beszámoló feltárja, hogy 1975-1979 között a tőkés világgal való kapcsolatokban a cserearány drámaian módosult: 1979-ben 53 százaléka volt az 1975. évinek. Érthető hát, ha a tőkés világ felé hirtelen nagyon megemelkedett Kuba hitelállománya, hatalmassá nőttek a kamatok, a fizetési terhek. Mindez egyben együtt járt azzal is, hogy a konvertibilisvaluta-relációban minimumra kellett csökkenteni a behozatalt, hogy tehát a külkereskedelem irányultsága jelentősen módosult. E folyamat során – olvasható a beszámolóban – "a KGST országok részesedése árucsere-forgalmunk összességében az 1975-ös 56 százalékról 1979-ben 78 százalékra nőtt, a Szovjetunió részesedése 48 százalékról 67 százalékra emelkedett".

De érdemes még tovább idézni a külkereskedelemre vonatkozó adatoknál. Kontinentális bontásban főleg az afrikai reláció rendkívül aránytalansága a legszembeötlőbb. Bár minden korábbi időszak kapcsán is jelzik a megadott adatok, hogy Kuba exportja e térség felé mindig is nagyobb volt az importnál, az 1980. évben az export-import különbsége már több nagyságrendű: míg az afrikai termékek aránya a kubai behozatalban mindössze 0,1 százalékot tesz ki, addig a kubai kivitelben való afrikai részesedés 5,9 százalék. Az Afrikába irányuló export volumene 10 év alatt több mint 15-szörösére növekedett.

Alighanem megállapítható: ha a fentiekben éppen csak jelzett körülmények ellenére a kubai gazdaság nem omlott össze ezekben az években, sőt tényleges növekedést ért el, az döntően a szocialista országok, alapvetően a Szovjetunió hatalmas méretű támogatásával magyarázható. Ebben a támogatásban – mint ezt Fidel Castro is többször kiemelte – nagy szerep jutott a Kuba számára kedvező árarányoknak. Ha nem is áll rendelkezésünkre a világpiaci árarányokkal korrelált számítás, ennek mértékére nézve reálisnak tűnik az a becslés, hogy az árakba beépített és más formában nyújtott gazdasági segítség bizonyos években elérte a kubai nemzeti jövedelem egynegyedét.

*

Kuba internacionalista politikája "csak annak eszköze", olvasható a párt második kongresszusának határozatában, "hogy védje a népek szabadságát és önrendelkezését"; ezért a kongresszus "kinyilvánítja elhatározását, hogy folytatja a nemzetközi szolidaritás e nemes, nagylelkű, önzetlen politikáját, ami előrevetíti a jövő felszabadult, szocialista emberiségének kapcsolatait". Ez a külpolitika (a kubai vezetők szóhasználatával élve: védelmi politika) szerves folytatása az első kongresszus állásfoglalásának, amely világosan leszögezte, hogy "Kuba alárendeli érdekeit a szocializmusért és a kommunizmusért, a nemzeti felszabadulásért, az imperializmus leveréséért... vívott harc általános érdekeinek".

Nos, ha meg akarjuk érteni Kuba gazdasági és azon túl általános – fejlődésének legutóbbi fejleményeit, éppen ez a második nagy témakör, amelyben tájékozódni kell, amelynek néhány mozzanatát már e helyütt fel kell idéznünk. Annál is inkább, mert ennek a hazánkhoz hasonló nagyságrendű országnak a nemzetközi aktivitása egyedülálló korunk történelmében.

Kuba – mint erről már korábban szó esett – már az 1960-as években aktív szerepet vállalt a latin-amerikai gerillamozgalom segítésében. De az, ami az 1970-es években nyújtott internacionalista segítsége kapcsán ismertté vált, minőségileg új vonásokat mutat fel mind a részvétel nagyságrendje, mind minőség, mind következményei tekintetében. E téma feldolgozása, beható értékelése külön monográfiát igényelne; itt legfeljebb néhány "széljegyzetszerű" megjegyzésre van mód, részletezés nélkül.

Kuba új típusú nemzetközi fegyveres részvétele az antiimperialista küzdelemben Angolában veszi kezdetét. Noha korábban is különböző formákban segítette a portugál gyarmatosítók elleni felszabadító harcosokat, az 1975 második felében a Neto vezette MPLA által kért és Kuba által teljesített segítség minőségileg új fellépést jelentett. Ez esetben ugyanis egy kormányra lépett hatalommá szerveződött fegyveres felszabadító mozgalom kérte a segítségnyújtást, jól képzett, a modern fegyverekhez értő, nagy létszámú fegyveres erő részvételét.

A kubai önkéntesek – mert formailag vitathatatlanul önkéntesek voltak, méghozzá igen lelkes, önfeláldozó, az ellenség iránti gyűlölettől áthatott harcosok – a kívánt létszámban és időben megérkeztek a közép-afrikai országba, és rövid idő alatt megsemmisítő csapást mértek a külföldi zsoldosokkal megerősített szakadár egységekre. Ez lehetővé tette a következetes forradalmi erők hatalmának megszilárdítását.

A gyors és egyértelmű siker többféle következménnyel jár. Nemcsak növelte a kubaiak önbizalmát, hanem felkínált egy új lehetőséget az elszánt és képzett harcosokban szűkölködő antiimperialista kormányok számára is: tudatára ébredtek, hogy van honnan segítséget kérni. S mint ismeretes, fordultak is Kubához segítségért. Különösen azt követően, hogy a kubai önkéntesek az etióp kormány kérését is teljesítve aktív szerepet vállaltak az ogadeni tartomány visszaszerzésében.

Nem áll rendelkezésünkre részletes kimutatás arról, hogy 1975 óta hány országban, milyen létszámmal, milyen összetételben ("civil" szakember, illetve katona) működtek közre kubai internacionalisták. A részvétel nagyságrendjére legfeljebb következtethetünk Fidel Castro 1982-ben, a kubai Kommunista Ifjúsági Szövetség kongresszusán elmondott beszédéből, ahol kifejtette: az elmúlt években 150 ezer kubai teljesítette internacionalista kötelezettségét, közülük 120 ezer a fegyveres erők soraiban. Köztudott ugyanakkor, hogy a "polgári" szakemberek (tanítók, egészségügyi dolgozók, építőipari szakemberek stb.) előzetesen ugyancsak katonai kiképzésben részesültek. És bár Fidel Castro beszédeiből azt is tudjuk, hogy több mint 30 országban került sor kubai részvételre, arról nincs információ, hogy melyek kaptak kifejezetten katonai jellegű támogatást.

Mielőtt e fellépés amerikai hatásáról szólnánk, említést kell tenni néhány belpolitikai vonatkozásáról. Különösen az önkéntességről, az erőforrások elvonásának következményeiről és arról, hogy milyen hatást gyakorolt ez a részvétel a kubai közgondolkodásra.

Magyarországon (de feltehetően nagyon sok más országban is) elképzelhetetlen volna, hogy fiatalok tíz- és tízezrei önként vállalkozzanak olyan kockázatos feladatra, mint a más népek fegyveres harcában való részvétel, ami az utóbbi években Kubában gyakorlattá vált. Ha ezt meg akarjuk ítélni, mégsem feledkezhetünk meg a magyar és más népek történelmi múltjáról. Például az 1848-1849-es magyar szabadságharc tapasztalatairól, illetve – a vereséget követően – a nagy létszámú magyar emigráció főleg két kontinensen is betöltött szerepéről. Vagy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni helyzetről, a szovjet-oroszországi intervencióról és a polgárháborúról, amely ugyancsak a – feltűnően nagy létszámú – magyar önkéntesek aktív forradalmi részvételét példázza. És a spanyol polgárháború, a második világháború partizánmozgalmának "soknyelvű" egységei a történelmi közelmúlt tényei is megannyi bizonyítékát szolgáltatják az internacionalista fegyveres összefogásnak. Kuba példája tehát semmiképpen nem "történelmi kivétel"; ugyanakkor nagyon masszív, történelemformáló fellépés. Mind az említett más, mind a kubai tapasztalatok arról győznek meg, hogy bizonyos feltételek találkozása esetén realitás a más népek függetlenségi harcában való tömeges részvétel.

A kérdés inkább az: milyen konkrét, speciális okok motiválják ma a kubai részvételt? És felmérhető-e ennek hatása, mindenekelőtt hazai következménye? Az egyértelmű "igen" kimondása elhamarkodott lenne. A végleges válaszra még várni kell. Érdemes azonban néhány körülményre ráirányítani a figyelmet.

Önként jelentkező fiatal, aki meggyőződésből – bizonyos esetekben kíváncsiságból, néha csak kalandvágyból – örömmel vette a toborzást, kétségkívül éveken keresztül igen sok volt Kubában. Több is a "kelleténél". Hogy így van-e ma, nyolc évvel Angola után is, arra csak alapos helyszíni vizsgálódás után lehetne válaszolni. A korábbi túljelentkezést több tényező motiválta. Az erőteljes internacionalista-forradalmi nevelés, a tartós veszélyhelyzet, a jenkikkel szembeni gyűlölet, a bizonyítási vágy, hogy az új nemzedék sem marad el a "moncadistáktól", a Granma-expedíció résztvevőitől, a Felkelő Hadsereg harcosaitól – mindez valóban nagy rétegek (főleg az ifjúság) tudati jellegzetességévé vált. S az első sikerek, a szinte áldozatok nélküli győzelmek a kockázati elemet annyira háttérbe szorították, hogy "megmutatom, ki vagyok" magatartás ténylegesen domináló lett.

Nehéz felmérni, hogy a kemény szolgálat – most már mind gyakrabban a gerilla harcmodorral szembeni fellépés szüksége –, az ismeretlen betegségek, a gyakori sebesülések, az idegen földön való halálozások száma – ami végső számszerűségében meghaladja a kubai forradalomért küzdők hajdani veszteségét – milyen kételyeket támaszt. Már csak a részvétel elhúzódó jellege miatt is, hiszen a mai álláspont szerint a távlat az, hogy "több nemzedéken keresztül kell vállalni az internacionalista kötelezettséget". Vannak jelek Kubában a vállalás újragondolására; különösen az idősebbek, a tartalékosok soraiban. S még inkább az édesanyák között, akik nem mindig tudnak azonosulni fiuk távoli országban bekövetkezett hősi halálának szükségességével.

Sokakban felmerülhet: milyen hatást gyakorol ez a vállalkozás a hazai munkaerő-ellátottságra? Ez azonban csak innen tűnhet gondnak. Kubában a forradalom győzelme után – a latin—amerikai demográfiai tendenciákkal összhangban, illetve a sikeres egészségügyi intézkedések következtében – erőteljesen nőtt a népszaporulat, és az 1953-ban alig több, mint hatmilliós népesség – az egymilliós nagyságrendű kivándorlás ellenére – most már megközelíti a tízmilliót. A munkaerő-fölösleg tehát mind jelentősebb.

Hasonló jelenség figyelhető meg a szakképzés vonatkozásában is. A korábbiakban ismertetett oktatási programok – bár a legutóbbi időben bizonyos fokig mérséklődtek – a termelőerők adott és a közeljövőben várható fejlettségéhez képest igen nagyvonalúak voltak. Így a külföldön tevékenykedő szakemberek kiesése bizonyos foglalkozási ágaktól (pl. orvos) eltekintve nem okozhat népgazdasági nehézséget.

Ha az 1980-as esztendő első felében bekövetkezett belpolitikai eseményeket értelmezni kívánjuk, akkor az okokat másutt kell keresnünk tehát.

Minthogy az akkori eseményektől esztendők választanak el bennünket, nem tűnik feleslegesnek, ha az oknyomozás előtt tőmondatokban felidézzük a történtek fontosabb elemeit.

1980 tavaszán –a nyilvánvalóan külső ösztönzésre – több latin-amerikai ország havannai követségére csoportok hatoltak be, hogy ilyen formában nyomást gyakorolva, kubai állampolgárok részére kivándorlásai vízum kiadását kényszerítsék ki. A legjelentősebb akcióra a perui követségen került sor, ahol több ezren kértek politikai menedékjogot. A kivándorlási hullám hirtelen megnövekedését jelezte az a körülmény is, hogy mind nagyobb sorok várakoztak az európai tőkés országok havannai követségei előtt, remélve kérelmük pozitív elbírálását.

A tőkés világ összehangolt fellépését jelzi, hogy ekkoriban – a szokásostól eltérően – a korábbi kereteknek megfelelő számú engedélyt sem adták ki, gondolva, hogy ezzel is elősegítik a belső feszültség elmélyülését. S ebben nem is tévedtek. Megszámlálhatatlanul sok atrocitásra került sor ezekben a hetekben a kivándorlást óhajtók és a forradalom aktivistái között. A mindinkább elharapózó tettlegességeknek a kubai kormányzat vetett véget. Nemcsak azzal, hogy határozottan fellépett a személyi bosszúk elszaporodásával szemben, hanem azzal is, hogy átmenetileg szabadkikötőnek nyilvánította a marieli kikötőt, ezzel mintegy lökést adva kivándoroltatásra irányuló egyéni vállalkozásoknak. Mivel a kubai hatóságok készek voltak soron kívül kiadni az útiokmányokat azoknak, akik e kikötőn keresztül el tudtak utazni, érthető, hogy a kubai emigránsok, főleg az Egyesült Államokban akkor élő 760 ezer kubai közül sokan készek voltak áldozatokat hozni családtagjaik érdekében. Napok alatt több ezer amerikai kishajó-tulajdonos hajózott. Marielbe, névsorokkal a kezében, és (rövid idő alatt) 120 ezernél több kubaival a fedélzeten tértek vissza. Csakhamar kiderült azonban az is, hogy a kivándoroltak között sok ezer börtönviselt közönséges bűnöző érkezett az USA-ba, akik már a menekülttáborokban "akcióba" kezdtek.

A történtek után bizonyos kompromisszum jött létre: az amerikai kormányzat átmenetileg mérsékelte kubai felforgató akcióját, a szabadkikötő pedig elvesztette jelentőségét, és a kivándorlás kérdésében visszaállt a régi rend.

Bár kétségtelen, hogy ezekben a hetekben a kubai nép forradalmi erői hatalmas megmozdulásokon nyilvánítottak véleményt, nem lehetett nem a dolgok mélyére nézni. A kormány által ekkoriban foganatosított számos intézkedés közül (ilyen volt a gazdasági irányítás korszerűsítése) itt csak kettőre utalunk, amelyek horderejüknél fogva kiemelt figyelmet érdemelnek: a szabadpiac és az új bérrendszer bevezetésére. Érjük be itt e rendeletek lényegének ismertetésével: a tapasztalatokra (főleg a piackérdésben) amúgy is vissza kell térni.

Kubában – mint közismert – röviddel a forradalom győzelme után bevezették a jegyes elosztás rendszerét. Minthogy számos intézkedés erőteljesen növelte a szegénység vásárlóerejét, s mivel tartósan fennállt az amerikai gazdasági blokád, az erőforrások korlátozottsága, aminek hatását súlyosbította a téves gazdaságpolitika, az ösztönzőrendszerek hiánya, a következő években nem nyílt mód e háborús jellegű elosztási szisztéma megszüntetésére; és belátható időn belül nem is várhat érdemi változás e téren. Az 1970-es évek elején bevezetett "párhuzamos" (nem jegyes) – néhány száz termékre kiterjedő – állami kereskedelem további bővítése mellett 1980-ban egy tényleges szabadpiac megteremtésére is döntés született. Ez elsősorban a paraszti kistermelés és az újjászülető kézművesség áruforgalmának szabályozását érintette, mivel lehetővé vált a kistermelő számára, hogy az állami kötelezettségek teljesítése után fölöslegét kijelölt elárusító helyeken értékesítse. Rövid idő alatt sok olyan áru (főleg élelmiszer) került e piacra, amely magas ára ellenére gyorsan vevőre talált. Ez a folyamat elkeseredett viták forrása lett: ki-ki társadalmi helyzete, érdekeltsége szerint örömmel vagy éles kritikával fogadta a kormányintézkedést.

A bérrendszer reformját viszont szinte mindenki üdvözölte; már csak azért is, mert – főleg az alacsonyabb keresetűek esetében – tíz százaléknál magasabb béremeléssel párosult. Ugyancsak jó hatást gyakorolt az új kategóriarendszer érvényesítése, amely – a munka nehézségének, bonyolultságának elismerésével, valamint a "tól-ig" határral – lehetőséget teremtett az egyéni teljesítmények figyelembevételére. Ezzel elvileg elvesztette jelentőségét az úgynevezett "történelmi bér", amelyről korábbiakban említés történt.

E nagy horderejű intézkedések időzítése, a sok éves várakozás utáni gyors bevezetésük bizonyítja, hogy az ország vezetése érzékelte a kialakuló feszültségeket, s hathatósan tenni kívánt ellen, noha a propaganda a lumpen, bűnöző, antiszociális elemek elszemtelenedésére, megregulázásuk szenvedélyes követelésére irányította a fő tüzet.

Mindazonáltal mindeddig homályban maradt a feszültségekkel kapcsolatos számos, újragondolásra megérett tényező. Először is az afrikai veszteségek erjesztő hatása. Ennek konkrét mértékét csaknem lehetetlen kívülről megítélni, mindenekelőtt a kubai internacionalista egységek rendkívüli zártsága miatt. Ezek lakossági érintkezése is intézményesített, ténykedésük meghatározott célfeladatokra irányul. A részvétel folyamatossága viszont életformát formáló tényező lett.

Viszonylag könnyebb értékelni az 1978 decemberében elkezdődött és a következő évben tömeges jelenséggé váló "emigráns turizmus" lélektani hatását. Ennek előzménye az, hogy az 1970-es évek második felében mind gyakrabban fogalmazódott meg a különböző emigránsszervezetekben a hazalátogatás, a nyugdíjasok esetében pedig a hazatelepülés szándéka is. A kitelepültek többsége nem viseltetett ellenségesen hazája iránt, és mindenekelőtt hozzátartozóival kívánt személyes kapcsolatot teremteni. A kubai kormány felkarolta a kívülről jött kezdeményezéseket: jelentős mennyiségű kemény deviza megszerzésében is reménykedve kialakította a kereteket a szervezett hazalátogatásra.

A csoportosan érkező látogatók kijelölt szállodákban lakhattak, étkezhettek, és kijelölt devizás üzletekben vásárolhattak különböző fogyasztási cikkeket hozzátartozók részére. Mindezt meglehetősen borsos áron tehették; így érthető, ha elsősorban a jobb módú emigránsok látogattak haza, akik természetesen ajándékokkal kedveskedtek; és folyt a kölcsönös tapasztalatcsere.

Ez idő tájt az emigránsokkal kapcsolatos kubai propaganda hangvétele is megváltozott. A "gusano" (féreg) elnevezés, amely eddig mintegy a reakciósok, a szembenállók és a kivándorlók "gyűjtőneve" volt, most használhatatlan lett. A hivatalos szóhasználat, a "comunidad" (közösség), ami a nálunk használatos "idegenbe szakadt hazánkfia" kifejezés megfelelője kívánt lenni, a köznyelvben alig szerepelt. Helyette a "mariposa" (pillangó) és a "gusañero" szavak szerepeltek: ez utóbbi lefordíthatatlan, mivel két szó, a "féreg" és az "elvtárs" spanyol megfelelőjének két-két szótagját ötvözi egybe. Mindkét kifejezésbe sajátos gúny és öngúny vegyült, mintegy jelezve a jelenség (a hazalátogatás) ideologikus tisztázatlanságát, kettősségét.

Egyetlen esztendő alatt százezernél több hazalátogató emigráns érkezett, akik többszörösen több emberrel találkoztak. Ajándékaik egy ilyen ellátási szinten lévő országban fokozott hatást váltottak ki; nem beszélve arról, hogy az ajándékba adott árutömeg jelentős része bekerült a cserekereskedelembe, s lökést adott a spekulációs törekvéseknek. Ha pedig ennek fényében gondoljuk végig, mit jelentett a kubai kormányfő 1980-ban elhangzott ismételt bejelentése – miszerint a második olajár-emelkedést és a cukor kedvezőtlen világpiaci ára miatt a tervezett életszínvonal-emelkedésre beláthatatlan időn belül nem kerül sor –, akkor a belpolitikai feszültség nyílt megjelenését szinte természetesnek tarthatjuk. S ennek tükrében értékelhető az is, hogy a bérrendszer korrekciója, valamint a jegyes elosztás és az állami "párhuzamos piac" mellett a "harmadik" – szabad – piac engedélyezése a konszolidációt szolgáló döntés volt.

*

A hazai olvasóban óhatatlanul felmerül: elvileg fenntartható-e Kuba e hatalmas nemzetközi elkötelezettsége? Már csak az említett belpolitikai körülmények miatt is. Ez a téma – a világforradalmiság értelmezése és az ebből levont gyakorlati következtetés – mindenképpen túllépi a "kubai" illetőséget. Mivel azonban egyetlen szocialista útra tért kis ország sem érdekelt (s nem érintett) benne olyan mértékben, mint Kuba, a kubai forradalom mai szakaszáról szólva nem térhetünk ki az újragondolás szüksége elől. Még akkor sem, ha teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy hányféle érdek, szemlélet összeütközésének metszéspontját érinti e téma puszta megemlítése; és annak is, hogy a hibalehetőségek, amelyek felelős kutató esetében is számba veendők – már csak korlátozott ismeretekből fakadóan is –, mekkora tévedések veszélyével járnak. Mégis vállalni kell a tévedés kockázatát is, ezzel is jelezve, hogy egy ilyen nagy kérdés megítélésében – amelynek következményei mindnyájunk életét egyre nagyobb mértékben érintik, befolyásolják – mindenki illetékes, így az a szerző is, aki Kuba-kutatóként "beleütközött" a világforradalom, a világméretű antiimperialista harc egy igen markáns értelmezésébe, amely – miközben tartalmi gazdagodása kézzelfogható – szemléletmódját tekintve változatlanul egysíkú, gyakorlatilag független a mindenkori erőviszonyoktól.

Ha – nem kis leegyszerűsítéssel – kísérletet teszünk a számos kubai dokumentumban, megszámlálhatatlan vezető politikusi állásfoglalásban kifejezésre jutó világforradalmi koncepció lényegi vonásainak összegzésére, főleg a következő "építő elemekből" állíthatjuk össze a cselekvést orientáló felfogást: 1. Korunkban az imperializmus – elsősorban az amerikai – a legfőbb ellenfele mindenféle haladásnak, az emberi lét minőségi megjavításának. 2. A szocializmusba torkolló antiimperialista forradalom közvetlenül szükséges az emberiség túlnyomó többsége számára. 3. Az imperializmus erői, befolyása elleni szüntelen támadás, annak teljes felszámolásáig, korunk kikerülhetetlen feladata. 4. A szocializmus erőinek elemi kötelessége, hogy minden lehetséges módon segítse a világméretű antiimperialista harcot, amelynek döntő területe a fegyveres harc. 5. Kuba, a kubai "élcsapatnép" e forradalmi folyamat bázisa, példája, élenjáró ereje. A kubaiság (a kubai mivolt) alapvetően a következetes, a végső győzelemig tartó antiimperialista forradalmiságban ölt testet. 6. A harc kimenetelében a konkrét erőviszonyoknak nincs döntő jelentőségük. A forradalmi tudat, az áldozatkészég a hatalmas túlerő felett is biztosítja a történelmileg szükségszerű győzelmet.

Bármennyire fontos lenne is e koncepció valamennyi elemével érdemben foglalkozni, felidézve a kubai álláspontok árnyalatait, ettől most mindenképpen el kell tekinteni; már csak azért is, mert ez szintén egy terjedelmes monográfiát igényelne. Egy összetevőre – az erőviszonyok megítélésére – azonban még e korlátozott terjedelmű fejezetben is némileg részletesebben ki kell térni. ki kell térni. Annál inkább, mert feltehetően itt van a szemléleti módok közötti különbség "ugrópontja".

Anélkül hogy elmerülnénk a történelmi analógiákban, a legújabb kori történelemben jártas hazai olvasót elég emlékeztetni rá, mekkora figyelmet kapott az erőviszonyok kérdése az októberi forradalomban, majd annak fegyveres védelme kapcsán a polgárháborús években, illetve az ezt követő stratégiai koncepció kialakítása során. Ugyancsak központi helyen szerepelt ezt követően a fasizmus előretörése idején, a második világháború alatt és a következő években is.

Ezek a tízmilliókat felölelő élet-halál küzdelmek nemcsak az "ügy" – az egymással szemben álló céltételezések – politikai-erkölcsi tartalmát állították reflektorfénybe, hanem kikényszerítették a nemzetközi erőviszonyok kategóriájának mindenkori újragondolását, a benne szereplő különböző komponensek szerepének, kölcsönhatásának mind pontosabb értelmezését. És természetesen ezek révén a mindenkori konkrét erőviszonyok lehető legpontosabb megítélését, a várható áldozatok és eredmények mérlegelését.

Nos, ennek során vált mindig is világossá, hogy egy társadalmi szükséglet, egy cél – legyen bár az a legnemesebb – csak meghatározott feltételek között elérhető. Így "pontosodott" a kategoriális megközelítés, amelyben a feltételek között természetesen mindig megkülönböztetett figyelmet kapott a katonai tényező (a fegyveresek száma, a fegyverzet színvonala, a harcosok kiképzésének minősége stb.), de emellett ugyancsak mindig kitüntetett figyelmet kapott a gazdasági tényező (a gazdaság fejlettsége, a nyersanyag-ellátottság, a termelőerők színvonala és gyors korszerűsíthetősége, az önellátás és a biztonságos külső pótlás lehetősége is), valamint a szemben álló erők politikai szervezettsége, intézményeinek szilárdsága, a tömegek tudatossága, erkölcsi eltökéltsége – hogy csak a legfontosabbakra utaljunk az erőviszonyok-komponensek közül.

Felmerül a kérdés a kubai internacionalisták világpolitikai szerepének kialakítása kapcsán: milyen számítások, feltételezések bázisán vált cselekvő elhatározássá a több nemzedék életére felvállalt fegyveres forradalmi támadó stratégia? Mennyi ennek a realitása a világban kialakult erőviszonyok mérlegelése alapján? Továbbá, hogyan hozható ez közös nevezőre az SZKP XXV. kongresszusán 1975-ben hozott határozatokkal: főleg azzal a gyorsan népszerűvé vált fő célkitűzéssel, hogy a korábbi években kibontakozott politikai enyhülést ki kell terjeszteni a katonai területre, és az enyhülést visszafordíthatatlan folyamattá kell tenni.

Az, hogy e célkitűzés elérése ma (1983 áprilisában) távolabbinak látszik, mint az előző esztendőkben bármikor, nem szorul bizonyításra. A kérdés csak az: vajon nem következett-e be (s nem csak a kubaiaknál) valami elemi számítási hiba? És ez már több mint kérdéses. Sokféle megfontolást nem ismerve, csak feltételezések alapján kísérelhetjük meg egyfajta gondolkodás evolúciójának rekonstruálását.

Idézzük fel az 1975-ös évnek – ennek éppen az erőviszonyok alakulása szempontjából kulcsfontosságú időpontnak – néhány eseményét. Megközelítésünkben alighanem négy – egymással szoros kapcsolatban levő – "mozzanat" bizonyul kiemelkedően fontosnak: 1. A vietnami háború befejeződése, az amerikai imperializmus legnagyobb méretű büntetőexpedíciójának látványos veresége. 2. Az amerikai belpolitikai feszültségek, amelyekben fontos szerepet játszott a háborús vereség, az előző években kiszélesedett népi ellenállás, és amely más okok miatt is bizalmi válsághoz, egy nagy többséggel megválasztott elnök bukásához vezetett (ennek sokkhatása éppen ez idő tájt érvényesült). 3. A Helsinki Záróokmány aláírása, amit főleg az Egyesült Államok kormánya minden rendelkezésére álló erővel sokáig késleltetett. 4. Kubai önkéntesek megérkezése Angolába; ez egyfajta közvetlen értelmezése az akkori nemzetközi erőviszonyoknak.

E körülményekben egy merőben újnak látszó történelmi helyzet jutott kifejezésre. Az egykori kolonialista hatalmak közül eddigre egyiknek sem volt lehetősége rá, hogy fegyveres erővel beavatkozzék a világ különböző térségeiben kibontakozó, újratermelődő helyi konfliktusokba: 1956 óta Anglia és Franciaország mindenkori kormányai rendkívül óvatosak voltak a fegyveres konfliktusok esetében. Most viszont a globálpolitika jegyében fellépő Egyesült Államok sem engedhette meg magának (erre vonatkozóan szigorú állásfoglalás született az ország törvényhozó testületében), hogy "fiait" távoli területeken kibontakozó "kalandokba" belevigye.

Ki vitathatta volna ennek a körülménynek a jelentőségét? Különösen itt, Európában, ahol a népek nem tudtak eléggé örülni a történelmileg egyedülálló sikernek, a helsinki megállapodásnak. A kérdés csak az volt – de ez nyíltan nem vált "szakmai" megfontolások tárgyává –, hogy vajon ideiglenes vagy tartós állapottal kell számolnunk, vagy esetleg, a végérvényesen újjáalakult erőviszonyok talaján már nincs többé akadálya az imperialista és proimperialista erők fegyveres visszaszorításának, felszámolásának? Mert ha ez utóbbiról van szó, akkor a nemzetközileg mobilizálható, átcsoportosítható internacionalista erők, a rendelkezésre álló korszerű hagyományos fegyverzet bevetésével sok helyi konfliktusban eleve biztosított a győzelem; s ebben a folyamatban minden más erőtényező szerepe elhanyagolható. Sőt, alárendelt szerepet játszik a győztes országokban is a "fejlesztői" tevékenység (a gazdasági prosperitás feltételeinek megteremtése), hiszen ezek az országok a nemzetközi folyamat egyfajta megítélésében amúgy is "csak" a bázis szerepét játsszák, következésképpen az erőforrások kiaknázása, a gazdaság modernizálása, hatékonyságának növelése stb. bízvást a "végleges", a világméretű győzelem utánra maradhat.

Nem egy hazai szakemberben éppen ennek kapcsán támadtak kételyek már két-három évvel az angolai katonai győzelem után. A politikában jártas ember jól tudja, hogy az ellenfél gyengeségét (legyen bár az átmeneti jellegű) ki kell aknázni; a társadalmi küzdelem nem valami "jótékonysági akció" (noha időnként ezt is szerepet kaphat), s különösen nem az az ellenféllel szemen. Kiaknázni a gyors és viszonylag könnyű győzelem lehetőségét – ez az értelem és az érdekek diktálta parancs. A mindenkori határ megvonása – ez az értelem és az érdekek diktálta parancs. A mindenkori határ megvonása – az, hogy meddig érdemes e nyomvonalon előrenyomulni – viszont már fegyelmezett számítás, bonyolult, sok komponensű mérlegelés tárgya kell legyen; mert ennek elmaradása sok (esetleg nagyon kellemetlen) "meglepetést" okozhat.

Úgy tűnik, voltak, akik az 1970-es évek közepén az Egyesült Államok regenerációs képességét – különösen a nemzetközi vonatkozású erőre kapása lehetőségét – lebecsülték, sőt kizártnak tekintették, és azt a nagyon is érthető, jogos óhajt, hogy az USA többé sohase vállalhasson fegyveres kalandot a fejlődő világban, és szövetségeseit se tudja belevinni, hajlamosak voltak túlértékelni, realitásnak venni. Legalábbis erre vall, hogy egyetlen – az adott pillanatban a fejlődő térségben valójában döntő – szempont alapján polgárjogot nyert az általunk egyoldalúsága és túlfeszítettsége miatt vitatott felfogás egyeduralma. Pedig épp elég történelmi példát ismerünk a kapitalizmus regenerációs képességére. S tegyük hozzá, jól ismertek azok a tapasztalatok is, amelyek egy olyan bonyolult, soktényezős kompozíció, mint a nemzetközi erőviszonyok, viszonylag gyors változásának lehetőségét példázzák. Elég arra utalni, hogy például az ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, közlekedési, szervezési, pénzügyi stb. faktorok is politikai, sőt erkölcsi vagy katonai erőtényezőt módosító szerepet töltenek be. Ha pedig ezt is számba vesszük, már az 1970-es évek közepén sem lehetett (gazdasági vonatkozásban semmiképpen!) alábecsülni a nemzetközi tőke, az amerikai burzsoázia jövőbeni lehetőségét. Az ez irányú óvatosság azonban sok felelős politikus számára figyelmen kívül hagyható, kishitű "európai értelmiségi okoskodásnak" tűnt. Így történhetett meg, hogy a reálpolitikai megfontolások nem kaphattak kellő nyilvánosságot. Pedig – bár a sorozatos sikerek látszólag igazolták a célok és az alkalmazott eszközök "egyedüli helyességét" – már akkoriban voltak nagyon is nyilvánvaló, figyelmeztető jelek. Gazdaságaink modernizálása nem haladt kellően előre, a húzóágazatok fejlesztése egyre gyakrabban tőkésektől vásárolt technikára épült, csaknem valamennyi szocialista ország nettó élelmiszerimportőr lett, gyorsan növekedett adósságállományunk, s a világkereskedelemben korábban kivívott helyünket nem tudtuk megvédeni. S tegyük hozzá: a szocialista fegyveres jelenléttel új útra tért országok többségében állandósultak a gazdasági bajok. Sehol nem sikerült például gyors élelmiszertermelési programot beindítani, pedig ha valami, akkor a népélelmezés javítása mindenütt elsőrendű kérdés volt, ami a helyi források kiaknázása révén, kellő hozzáértéssel sikeresen végbemehetett volna, jó alapot teremtve a politikai viszonyok megszilárdításához, egy hosszú távú – valóban kölcsönös előnyökre épülő – szilárd nemzetközi munkamegosztáshoz. Csakhogy a kölcsönös előnyök szorgalmazása mint a világforradalmat nem segítő "nemzeti önzés" megnyilvánulása a jelzett koncepcióban "károsnak" nyilváníttatott; csak az "önzetlen segítséget", a "gazdagabb" szocialista nemzetek részéről nyújtott segélyt, ezek erőforrásainak átcsoportosítását ítélték "szocialista megoldásnak" e logika szerint.

Felmerül a kérdés: hányszor kell még megtanulni – és miért kell mindenkinek újra megtanulni – azt, amit Lenin 1921-ben a forradalom győzelmének évfordulóján mondott. Nagyon is időszerűnek tűnik részletesen felidézni, mert lényege aktuálisabb, mint valaha. "Mi, akiket magasra emelt a lelkesedés hulláma – írja –, s akik felébresztettük a nép lelkesedését előbb általános politikai, majd katonai téren, arra számítottunk, hogy közvetlenül e lelkesedés alapján megvalósíthatjuk az ugyanolyan nagy gazdasági feladatokat is mint amilyen nagyok az általános politikai és katonai feladatok voltak. Arra számítottunk – vagy talán helyesebben: feltételeztük elégséges számítás nélkül –, hogy a proletárállam közvetlen parancsszavával meg tudjuk majd szervezni kisparaszti országunkban az állami termelést és az állami termékelosztást kommunista elvek alapján. Az élet megmutatta, hogy tévedtünk. Több átmeneti szakaszra: államkapitalizmusra és szocializmusra van szükség ahhoz, hogy előkészítsük – hosszú évek munkájával előkészítsük – a kommunizmusba való átmenetet. Ne közvetlenül a lelkesedésre építsünk, hanem a nagy forradalom szülte lelkesedés segítségével a személyes érdekre, a személyes érdekeltségre, a gazdasági meggondolásokra támaszkodva dolgozzunk azon, hogy mindenek előtt szilárd kis hidakat építsünk, amelyek kisparaszti országunkban az államkapitalizmuson át elvezetnek a szocializmushoz; másként nem érkezünk el a kommunizmushoz, másként nem tudjuk elvezetni az emberek tízmillióit a kommunizmushoz. Ezt mondta nekünk az élet. Ezt mondta nekünk a forradalom fejlődésének objektív menete." És ezt mondja a jelenben számos afrikai ország tapasztalata is, ahol minden bizonnyal még több átmeneti szakasz közbeiktatódására lesz szükség, hiszen sok-sok millió ember kapcsán nem is a kisparaszti, hanem a törzsi létből kiindulva kell meglelni a magasabb fokú érdekeltség, a korszerű tudás megszerzésének legracionálisabb útjait. Mert ha ez nem történik meg, akkor az áldozat – mind több emberi élet feláldozása – az eddigi sokszorosára növekedhet; csakhogy most nem az előrehaladás, hanem a kivívott győzelmek megtartása érdekében. Mert ma már megkerülhetetlen tény, hogy az Egyesült Államok nemcsak regenerálódott, hanem ismét ereje van egy mindenoldalú ellentámadás kibontakoztatására is. A következő nagy összecsapásban minden bizonnyal lesz szerepe a fegyvernek, a fejlődő térségben kiújuló fegyveres harcnak is; de meghatározó szerepe a gazdaságnak, a tudománynak, a szervezettségnek, a hatékonyság mindenoldalú növekedésének lesz. S nem engedhetjük meg, hogy mégoly tiszteletre méltó indítékú szubjektív meggyőződések is az elkerülhetetlennél nagyobb áldozatokra kényszerítsenek bennünket.

*

A legutóbbi időszak kubai fejleményeiről szólva – úgy tűnik – a védelmi feladatokról, a gazdaság teljesítőképességének új jellemzőiről, a piaccal kapcsolatos vitákról, a szövetkezetesítésről és végül néhány ideológiai természetű kérdésről szükséges említést tenni, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy ezek adják a leghitelesebb képet a jelenről és a közeljövőbe vezető útról.

A védelem megerősítésével kapcsolatban két aspektus tűnik különösen fontosnak. Az egyik az, hogy a nemzetközi helyzet kiéleződése, a reagani politika fokozódó agresszivitása közvetlenül érinti Kubát, a kubai fegyveres erőket; immáron (s újólag) számolni kellett az ellene irányuló agressziós cselekmények megsokszorozódásával. A másik az, hogy az 1959-ben létrehozott igen nagy létszámú fegyveres népi milícia – amely döntően a fontos objektumok védelmére volt hivatott – fokozatosan beolvadt a reguláris fegyveres erőkbe. Az új helyzetben 1980-ban mozgó, területvédelmi jellegű milíciát hoztak létre, amelynek létszáma hamarosan meghaladta a félmillió főt, és fegyverzete sokkal modernebb, mint a hajdani milíciáé volt. Ezzel párhuzamosan végbement a reguláris erők fegyverzetének korszerűsítése is. Mint felelős kubai vezetők többször hangoztatták, országukat – amelynek katonai kapacitása alig egy év alatt kétszeresére nőtt – nem érheti meglepetésszerű külső fegyveres támadás.

Amikor Kuba Kommunista Pártja második kongresszusán, 1980-ban jóváhagyták a második ötéves terv koncepcióját, a növekvő szocialista segítségnyújtás mellett számoltak a világgazdasági nehézségekkel és annak számos negatív következményével is. Mégis optimista felfogás hatotta át a tervezést, és ez kifejezésre jutott az olyan célkitűzések megfogalmazásában, mint a társadalmi össztermék évi 5 százalékos növekedése, a lakosság életszínvonalának egyenletes, évi 3-4 százalékos emelése, 1200 beruházás megvalósítása, 200 ezer új lakás megépítése (az előző öt esztendőben 83 ezer épült fel).

Azóta bebizonyosodott, hogy a népgazdasági terv korrekcióra szorul. Számos területen szigorító intézkedéseket kellett alkalmazni, importkorlátozó és mindenáron az exportot (főleg a tőkés exportot) növelő rendelkezéseket kellett kiadni. 1982-ben drámaian a korábbinak egyharmadára kellett csökkenteni a tőkés behozatalt. S ugyanebben az esztendőben Kuba kénytelen volt hitelei átütemezését kérni. A fejlett tőkés országokkal szemben fennálló 3,5 milliárd dolláros adósságállományból 1,2 milliárdra nyújtott be halasztási kérelmet. Az indokok között szerepelt az, hogy "Washington agresszív Kuba-ellenes kampánya, a bankokra, kormányokra gyakorolt amerikai nyomás, ...a kamatlábak emelése, ...a cukor árának heves és tragikus csökkenése, amiért nagymértékben az USA és az EGK cukorpolitikája felelős" – teremtett igen nehéz helyzetet. A több száz millió dolláros veszteség, ami az országot érte, lehetetlenné tette, hogy korábban vállalt pénzügyi kötelezettségét teljesíthesse.

A pénzügyi nehézségek természetesen a gazdaság egészére hatást gyakoroltak. A társadalmi össztermék 1981-ben csak 2,3, 1982-ben pedig nem egészen 2,5 százalékkal növekedett. Módosításra szorult az idei éves terv is: 1983-ban 2-2,5 százalékos növekedéssel számolnak.

Közben mind nagyobb figyelmet kapott a piac-probléma; pontosabban, a létező hármas piaci szisztéma elemei közül a magánjellegű értékesítés. Ezzel kapcsolatban is főleg a magas árak stabilizálódása, illetve a gyorsan közbeékelődött közvetítői, spekuláns tevékenység.

Felelős fórumokon – többek közt a kubai KISZ kongresszusán és a Kisparasztok Országos Szövetségének kongresszusán – maga Fidel Castro is bekapcsolódott a hangos mérlegelésbe. Jelezte, hogy bizonyos társadalmi erők e piac megszüntetése mellett szállnak síkra, annak negatív erkölcsi hatása miatt. Felmerült a szabadpiacon szerzett jövedelem nagymértékű megadóztatása. De éppen a parasztok mutattak rá, hogy ennek végső soron a fogyasztó látná kárát, hiszen ez az árak további növekedését eredményezné. Kuba első számú vezetője – mint hangsúlyozta – a szövetkezetesítés meggyorsításában látja a megoldást.

Kétségtelen, hogy az utóbbi években határozottan meggyorsult a szövetkezetesítés. Míg 1980 végén a korábbi paraszti földek 11 százalékán működtek szövetkezetek, addig 1982 tavaszán már e földterületek 35 százaléka tartozott a kollektív gazdálkodás keretébe. Ez pedig azt jelenti, hogy az állami gazdaságok korábban kialakult túlsúlya következtében (ezek a megművelt földterület kb. háromnegyedével rendelkeznek) a közeljövőben a kistermelés minden bizonnyal elveszti szerepét. A nagy kérdés az, hogy a szövetkezetekben hogyan sikerül megszervezni azoknak a termékeknek a termelését, amelyeket tradicionálisan a paraszti gazdaságok termeltek. Nem annyira a cukornádról van szó, bár ennek 18 százaléka is ebből a szektorból ered. Fontosabb az, hogy a dohány közel 80, a kávé 60, a különböző zöldségek, élelmiszerek 40-50 százalékát ezek a gazdaságok termelték meg.

A vitában nem annyira a termelés, inkább az értékesítés, pontosabban a szabadpiaci értékesítés negatív következményei kaptak megkülönböztetett figyelmet. Ez azonban már valójában az ideológiai szférába tartozó jelenség. Ennek irodalma a legutóbbi években sem lett szegényebb. Mi több, nagyjából ugyanazok a témakörök voltak napirenden, mint a korábbi években.

A szemlélet formálódásának jelzésére – csak "ízelítőül", hiszen az érvek kibontására nem nyílik lehetőség – főleg a gazdasággal, pontosabban a piaccal szorosan kapcsolatos érvelésből idézünk fel hivatalos véleményeket. Fidel Castro hangsúlyozta, hogy a szabadpiac a szükség hozta létre, hogy "az vitathatatlanul kapitalista formula", amit ugyan a törvény engedélyez, de a kommunistáknak, az ifjúkommunistáknak ettől távol kell tartaniuk magukat. E tevékenységbe – mondotta – beépültek közvetítők, házalók, sorban állók, korrupt funkcionáriusok. "Persze e tevékenység egyikében sem tudok elképzelni egy ifjúkommunistát..., a kommunistának, az ifjúkommunistáknak le kell mondania a törvényben engedélyezett dolgokról, egyszerűen azért, hogy magatartása erkölcsös, forradalmi és kommunista legyen. Még nem élünk kommunista társadalomban, még nem minden állampolgárunk tanúsít kommunista magatartást, nem. De a kommunistának kommunista erkölcse és kommunista magatartása kell legyen."

Nem szükséges a magyar olvasó számára magyarázatot fűzni a fentiekhez. Minden bizonnyal képes értelmezni, csakúgy, mint azt a gondolatmenetet, amelyre végezetül ráirányítjuk a figyelmet. A nemzeti és nemzetközi "érdek (kubai szóhasználat szerint, de inkább a "kötelezettség" a pontosabb) vissza-visszatérően nagy figyelmet kap. Időnként úgy, ahogy Lionel Soto Prieto, a KKP KB titkára fogalmaz: "Tudjuk, hogy néhol [értsd: egyes szocialista országokban – szerző] nem hiányoznak a fogyasztás kísértései; sőt tudjuk, hogy ez az útirány néhol olyan fogyasztási politikában testesül meg, amelyek ellentmondanak a szocializmus racionális természetének. Tudjuk, hogy ez a szakadék nemzeti önzéshez vezethet; ahhoz, hogy a nemzeti lét börtöneibe különüljenek el az országok. Ez a határok közé zárkózás, ami a fogyasztási színvonal mértéktelen és páratlan emelésének cégérét tűzi ki, mind gazdasági, mind politika-ideológiai szempontból hatástalannak és irreálisnak bizonyult. Ez a gyakorlat magába foglalhatja továbbá az internacionalista és szolidaritási kötelezettség elhanyagolását is, mivel a gazdasági-társadalmi erőfeszítéseket csak a saját érdekek és vágyak felé billenti, hátat fordítva a felszabaduló, fejlődésükhöz anyagi támogatást igénylő nemzetek közösségének."

Ez a felfogás, ennek mindenoldalú kifejtése mindennapos jelenség. Az idéznivalók bő tárházából Fidel Castro álláspontjának egy különösen elgondolkodtató kifejtését szükséges mindenképpen megemlíteni. Miután leszögezte, hogy az "internacionalista elvet önmagáért kell védeni", kifejti az "érem másik oldalát". Megemlékezik arról a segítségről, amelyben Kuba részesül, "Kezdve a fegyvereken, amikkel védtük magunka", amiről már korábban is elmondotta, hogy ingyenes juttatás. Természetesen a sokoldalú gazdasági segítségről is szót ejt, amely szintén növekvő méretű. Majd ezt követően ez olvasható: "De nem szívesen élek ezzel az érvvel, mert nem kommunista érv: lehet logikus, lehet dialektikus érv, de nem kommunista. A nem-internacionalistáknak szól... Az internacionalista érv ez: segíteni kell másokat még akkor is, ha minket senki sem segít. Ez egyszerűen erkölcsi, forradalmi, elvi kötelesség, tudati, sőt ideológiai kötelesség: tenni az emberiségért akkor is, ha az emberiség mit sem tenne értünk. Ez az internacionalizmus."

A Tisztelt Olvasó minden bizonnyal meg fogja érteni, ha a kutató a több mint két évtizedes anyaggyűjtő, rendszerező, értelmező tevékenységét megszakítva nem fűz közvetlen megjegyzést az előbbi állásfoglalásokhoz. Ha befejezésül valami mással próbálkozik, ha kiindulópontot keres alapkérdések, vitatott kérdések újrafogalmazásához. Méghozzá úgy, hogy az túlmutasson a konkrétan tanulmányozott országon. Hiszen Kuba fejlődése, sorsa, tettei az ország határain túl is hatnak.

Kérdezem hát magamtól (és végső soron minden gondolkodó embertől): vajon miféle módon, milyen szemléleti bázison találhat rá egy szabadságát kivívó nemzet saját útjára, a szocialista építés melyik változata kínálhat fel valamiféle optimumot? Ha szkeptikus lennék, még azt is megkérdezném: van-e olyan rendező elv, amely felkínálja az útra lelés legkedvezőbbnek ígérkező változatát? Elismerve a gyakran változó, sokszor szorító kényszerek, a szűkre szabott cselekvési lehetőségek újratermelődését, mégis meggyőződésem, hogy a tudomány is felkínál cselekvési alternatívát a társadalmi cselekvés optimumának kereséséhez.

A rendszerszemléletű megközelítés persze sok komponensből áll. Nem ez a megfelelő hely ennek a kibontására. De talán lehet ennek mintegy kiindulópontja, "vitaindítója" az a felismerés, hogy a tudatos társadalmi cselekvésben semmiképpen sem kerülhet szembe egymással a bővülő, fejlődő szükségleteket minél kevesebb töréssel kielégíteni, érvényesíteni akaró valóságos érdekképviselet és a feltehetően a személyiségbe mélyen beépült, a lényegében tudati szférában jelentkező, ható értékmotiváció, értékítélet.

Az értékrendek (a munka eredményessége, a morál, az esztétikum, átfogóan a szabadságfok) természetesen elszakadhatnak, átmenetileg más pályán mozoghatnak, mint az érdekérvényesítés. De a történelmi tapasztalatok arra intenek, hogy a "vágtához", egy valóban új minőség eléréséhez a társadalomban, főleg a tudatosan cselekvő szférákban sokféle összhang szükséges. S ebben a legfontosabb szervező erő, a fejlődést leginkább előre vivő elem hosszú távon mindenképpen a szüntelenül változó biológiai, gazdasági, tudati, lelki, morális, közösségi stb. szükségletek mind teljesebb kielégítése. S ha ez mind több ponton egybeesik az adott társadalom által elfogadott értékrendekkel, akkor lehet a teremtett (teremtődött), formálódó létviszony szilárd belső feltétele a haladásnak.

Ma ez az összhang döntően a nemzeti keretek között teremthető meg, mert ma még alapvetően a nemzet a társadalmi újratermelés legfőbb kerete, terepe. Igaz, hogy a termelőerők internacionalizálódása, bizonyos érdekek (különösen az osztályérdekek) nemzetközi megszerveződése reális folyamat. A világviszonyok, a világgazdasági viszonyok mind nagyobb hatást gyakorolnak az újratermelési folyamat mikéntjére, de a nemzet még nem került a "történelmi lomtárba": úgy tűnik, még nemzedékeken át van jövője. Így aztán az érdekek és értékek közös nevezőre hozása, közelítése megmarad "nemzeti feladatnak", noha mind gyakrabban túllépi az országhatárokat. És az internacionalista érdek tartalma sem eleve adott, hanem sokféle (osztály-, nemzeti és összemberi) érdek egyeztetése révén ölthet testet, formálódhat eleven erővé.

Ennek megvalósításához sok hozzáértésre, türelemre és következetességre van szükség: ráolvasással nem juthatunk előre.

Abel, Alie: The missile Crisis. – J. B. Lippincott Company, 1966, USA-Canada

Aclaraciones. Periódico "Hoy". – Ed. Política, 1966, La Habana

Aguilar, Alonso: Pan-americanism. From Monroe to the Present. A View from the other Side. – New York and London, 1968

Alvarez Ríos, Baldomero: Cuba. Revolución e imperialismo. Apuntes, cifras y fragmentos. – Ed. de Ciencias Sociales, 1969, La Habana

América Latina. Problemas y perspectivas de la revolución. – Ed. Paz y Socialismo, 1966, Praga

Aranda, Sergio: La revolución agraria en Cuba. – Siglo XXI S.A. Editores, 1971, México

Araquistán, Luis: La agonía antillana. El imperialismo yanquí en el Mar Caribe. – Ed. Lex, 1971, La Habana

Arismendi, Rodney: Problemas de una revolución continental. – Ed. Pueblos Unidos, 1962, Montevideo

Baliño, Carlos: Documentos y artículos. – Ed. por el Dpto. de Orientación Revolucionaria del CC del PCC, 1976, La Habana

Bayo, Alberto: 150 preguntas a un guerrillero. – Ed. "Libre", 1960, Camagüey

Bayo, Alberto: Diccionario Militar. – La Habana, 1965

Bayo, Alberto: Mi aporte a la revolución cubana. – Impr. Ejército Rebelde, 1960, La Habana

Bekarevics, A. D.: Kuba, vnesneekonomicseszkie otnosenija. – Izd. Nauka, 1970, Moszkva

Boletín Económico de América Latina, t. V. – Naciones Unidas, 1960, Santiago de Chile

Boletín Estadístico de América Latina. Vol. I. No. 1. – Naciones Unidas, 1961, 1962, 1963

Borrero Pérez, Juan: La cubanía aniquilada por la Enmienda Platt. – Impr. "Iris", 1958, Sancti Spíritus

Cantón Navarro, José: Algunas ideas de José Martí en relación con la clase obrera y el socialismo. – FAR, 1970, La Habana

Palabras a los intelectuales. – Consejo Nacional de Cultura, 1961, La Habana

Fidel en la URSS. – Comisión de Orientación Revolucionaria de la Dirección Nacional del PURSC, 1963, La Habana

Aniversarios del triunfo de la revolución cubana, 1960-1967. – Ed. Política, 1967, La Habana

Discursos de Fidel en los aniversarios de los CDR 1960-1967. – Instituto del Libro, 1968, La Habana

Fidel en Chile. Textos completos de su diálogo con el pueblo. – Empr. Editora Nacional Quimantú Ltda., 1972, Santiago de Chile

La Revolución de Octubre y la Revolución Cubana. Discursos, 1959-1977. – Ed. Del Dpto. De Orientación Revolucionaria del CC del PCC, 1977, La Habana

Acerca de la juventud. – Comité Organizador XI Festival Mundial, 1978, La Habana

Discursos. Santiago de Cuba, XX y XXV aniversarios del asalto al Cuartel Moncada, 1973-1978. – Ed. Política, 1978, La Habana

Discurso pronunciado por el Comandante en Jefe Fidel Castro Ruz, Primer Secretario del Comité Central del Partido Comunista de Cuba, Presidente del Consejo de Estado y del Consejo de Ministros de la República de Cuba y Presidente del Movimiento de los Países No Alineados, ante el XXXIV período de sesiones de la Asamblea General de las Naciones Unidas. Nueva York, 12 de Octubre de 1979. – Ed. De Ciencias Sociales, 1979, La Habana

CDR. 10 años de trabajo. – Instituto Cubano del Libro, 1971, La Habana

Che. Una vida y un ejemplo. – La Habana, 1968

Cinco documentos. – Ed. De Ciencias Sociales, 1971, La Habana

Les consequences de l'Affaire de Cuba. Chronologie novembre-décembre 1962. – La Documentation Francaise. Secretariat Général du Gouvernment. Direction de la Documentation, 1965, Paris

Constitución de la República de Cuba. Tesis y Resolución. – Ed. Por el Dpto. De Orientación Revolucionaria del CC del PCC, 1976, La Habana

CTC VI Consejo Nacional. Informe Central, Acuerdo, Conslusiones. – 1971 Octubre (La Habana)

Cronologia de la Revolución. t. II. 1959-1965. – EIR del PCC, 1966, La Habana

Cuba: Desarrollo económico y social durante el periodo 1958-1980. – República de Cuba, 1981, Comité Estatal de Estadisticas

Cuba en la OEA. – República de Cuba, Ministerio de Relaciones Exteriores. Imprenta Nacional, 1960, La Habana

Cuba en la ONU. – República de Cuba, Ministerio de Relaciones Exteriores, Imprenta Nacional, 1961, La Habana

Darushenkov, Oleg: Cuba, el camino de la revolución. – Ed. Progreso, 1978, Moscú

Debray, Régis: A critique of Arms. – Penguin Books, 1977

Debray, Régis: The Revolution on trial. – Penguin Books, 1978

De la Demajagua a Playa Girón. Un encuentro del pueblo con su propia historia. – Ed. De Ciencias Sociales, 1978, La Habana

Desde Yara hasta la Sierra. Conferencias. – UPEC, 1968, La Habana Documentos de Politica Internacional de la revolución Cubana. – Ed. De Ciencias Sociales, 1971, La Habana

Documento Políticos. Política Internacional de la Revolución Cubana. 1-2. k.: Ed. Política, 1966, La Habana

Draper, Theodore: Castroism: theory and practice. – Frederick Praeger, 1963, New York

Economía y Planificación. – Universidad Popular IX Ciclo, 1961, La Habana

Estudios sobre Martí. – Ed. De Ciencias Sociales, 1975, La Habana

Fernández Retamar, Roberto: Ensayos de otro mundo. – Instituto del Libro, 1967, La Habana

Fernández Retamar, Roberto: Introducción a Martí. – Casa de las Américas, 1978, La Habana

Foner, Philip: Historia de Cuba y sus relaciones con Estados Unidos. I-II. – Ed. De Ciencias Sociales, 1973, La Habana

Fornet, Ambrosio: En blanco y negro. – Instituto del Libro, 1967, La Habana

Franquí, Carlos: Diario de la Revolución Cubana. – Ediciones R. Torres, 1976, Barcelona

Franquí, Carlos: Retrato de familia con Fidel. – Editoral Seix Barral S. A. 1981, Barcelona-Caracas-México

García, Angel-Mironchuk, Piotr: Esbozo histórico de las relaciones entre Cuba-Rusia, Cuba-URSS. – Academia de Ciencias de Cuba, 1976, La Habana

García, Angel-Mironchuk, Piotr: La revolución de Octubre y su influencia en Cuba. – Academia de Ciencias de Cuba, 1977, La Habana

García Galló, Gaspar J.: Martí americano y universal. – Organismos, 1971, La Habana

García Galló, Gaspar J.: Nuestra moral socialista. – Ed. Nacional de Cuba, 1964, La Habana

Guerra, Ramiro: Azúcar y publación en las Antillas. – Ed. De Ciencias Sociales, 1970, La Habana

Guerra, Ramiro: La expansión territorial de los Estados Unidos a expensas de España y los países hispanoamericanos. – Ed. Universitaria, 1964, La Habana

Guevara, Ernesto Che: Obras 1957-1967. I-II. – Casa de las Américas, 1970, La Habana

Hernández, Rafael: La política inmigratoria de Estados Unidos y la revolución cubana. – Avances de Investigación, No. 3. Centro de Estudios sobre América, 1980, La Habana

Historia de Cuba. – Dirección Política del MINFAR, 1968, La Habana

Historia de una agresión. – Ed. Venceremos, 1962, La Habana

Hubermann, Leo – Sweezy, Paul: Cuba. Anatomia de una revolución. – Casa de las Américas, 1961, La Habana

Informe de la delegación cubana a la primera Conferencia de la OLAS. – La Habana, 1967

Inosztrannüe monopolii na Kube, 1898-1958. – Izd. Nauka, 1976, Moszkva

Izcaray, Jesús: Reportaje en Cuba. – Ed. Venceremos, 1962, La Habana

Jenks, Leland H.: Nuestra colonia de Cuba. – Ed. Palestra, 1959, Buenos Aires

Jóvenes de esta América. – Casa de las Américas, 1978, La Habana

Julien, Claude: La Revolution Cubaine. – René Juillard, 1961, Paris

La juventud en la Revolución. – Dirección de Exposiciones Internacionales, 1964, La Habana

Kennedy, Robert: O desafio da America Latína. – Ed. Laudes, é.n. Rio de Janeiro

Kissinger, Henry: Mis memorias. – Ed. Alántida S. A. 1979. Buenos Aires

Krehm, William: Democracia y tiranías en el Caribe. – Ed. Palestra, 1959, Buenos Aires

Kuba: 10 let revoljucii. – Izd. Nauka, 1968, Moszkva

Kuba: opüt obscsesztvennogo razvitija. – Izd. Nauka, 1979, Moszkva

Kuchilán, Mario: Fabulario. Retrato de una época. – Instituto del Libro, 1970, La Habana

Larin, E. A.: Povsztancseszkaja armija v kubinszkoj revoljucii. – Izd. Nauka, 1977, Moszkva

Lataste, Alban: Cuba Phacia una nueva economía política del socialismo? – Ed. Universitaria, 1968, Santiago de Chile

Le Riverend, Julio: Breve historia de Cuba. – Ed. De Ciencias Sociales, 1978, La Habana

Le Riverend, Julio: Historia económica de Cuba. – Ed. Revolucionaria, 1974, La Habana

Le Riverend, Julio: La República. Dependencia y revolución. – Ed. Universitaria, 1966, La Habana

Llano, Eduardo: El imperialismo, capitalismo monopolistico. I-III. EIR, 1967, La Habana

Manual de capacitación cívica. – Ministerio de las FAR, 1960, La Habana Martí, José: Ideario separatista. – Publicación del Ministerio de Educación, 1947, La Habana

Martí, José: Nuestra América. – Casa de las Américas, 1974, La Habana

Martí, José: Obras Completas. – Ed. De Ciencias Sociales, 1975, La Habana

Masetti, Jorge Ricardo: Los que luchan y los que lloran. El Fidel Castro que yo ví. – Ed. Cubana, 1960, La Habana

Mella, Julio Antonio: Documentos y artículos. – Ed. De Ciencias Sociales, 1975, La Habana

Memorias CDR 1962, – La Habana, 1963

Memorias V Congreso de la ANAP. – Ed. Política, 1978, La Habana

Mencía, Mario: La prisión fecunda. – Ed. Política, 1980, La Habana

Mires, Fernando: Cuba: la revolución no es una isla. El proceso de transformación politica en Cuba. – Ed. Hombre Nuevo. 1978, Medellín

Moncada. – Ed. De Ciencias Sociales, 1975, La Habana

Movimiento Obrero Cubano. Documentos y artículos. I

Movimiento Obrero Cubano. Documentos y artículos. I-II. (1865-1925), 1925-1935). – Ed. de Ciencias Sociales, 1975, La Habana

Núñez Jiménez, Antonio: En marcha con Fidel, 1959. – Ed. Letras Cubanas, 1982, La Habana

Núñez Jiménez, Antonio: Patria o Muerte...! – Imprenta del INRA, 1961, La Habana

Orbita de Fernando Ortíz. – UNEAC, 1973, La Habana

Orbita de Juan Marinello. – Ed. Unión, 1968, La Habana

Panorama Económico Latinoamericano. I-VI. – Ed. Prensa Latina, La Habana (1961-1967)

El Partido Marxista-Leninista. – Ed. por la Dirección Nacional del PURSC, 1963, La Habana

Partido Socialista Popular: VIII Asamblea Nacional. (Informe, Resoluciones, Programa, Estatutos). – Ed. Popular, 1960, La Habana

Pensamiento Revolucionario Cubano, I-II. Ed. de Ciencias Sociales, 1971, La Habana

Pereyra, Carlos: El mito de Monroe. – Ed. Buhos, 1959, Buenos Aires.

Pérez, Humberto: El subdesarrollo y la vía del desarrollo. – Ed. de Ciencias Sociales, 1971, La Habana

Pérfil de Cuba. – Ministerio de Relaciones Exteriores, Dirección de Información, é. n. La Habana

Pichardo, Hortensia: Documentos para la historia de Cuba. I-IV. – Ed. de Ciencias Sociales, 1971-1980

Pino-Santos, Oscar: El asalto a Cuba por la oligarqula financiera yanquí.Casa de las Américas, 1973, La Habana

Pino-Santos; Oscar: Historia de Cuba. Aspectos fundamentales. – Ed. Nacional de Cuba, 1964, La Habana

Playa Girón. Derrota del imperialismo. I-IV. – Ediciones R, 1961, La Habana

Portuondo, Fernando: Historia de Cuba. – Ed. Nacional de Cuba, 1965, La Habana

Portuondo, José Antonio: Crítica de la época y otros ensayos. – Universidad Central de Las Villas, 1965

Primer Congreso del Partido Comunista de Cuba. Memorias 1-2. – La Habana, 1976

Proyección internacional de la revolución cubana. – Ed. de Ciencias Sociales, 1975, La Habana

Pueblo organizado. – Publicado por la Dirección Nacional de los CDR, 1965, La Habana

La reforma agraria, obra magna de la revolución en Cuba republicana. I-II. – Oficina del Historiador de la Ciudad de la Habana, 1960

Regalado, Antero: Las luchas campesinas en Cuba. – Dpto. de Orientación Revolucionaria del CC del PCC, 1974, La Habana

La república neocolonial. Anuario de estudios cubanos. I. k. – Ed. de ciencias Sociales, 1975, La Habana

Resoluciones del Primer Congreso (del Partido Comunista de Cuba). – El Militante Comunista, 1976 marzo

Resoluciones aprobadas por el II Congreso del Partido Comunista de Cuba. – Ed. Política, 1981, La Habana

La revolución cubana ante el mundo. – Universidad Popular III ciclo, 1960, La Habana

Roa, Raul: Retorno a la alborada. I-II. – Universidad Central de Las Villas, 1964

Roca, Blas: Los fundamentos del socialismo en Cuba. – Ed. Populares, 1961, La Habana

Roca, Blas: Informe en el Pleno del Comité Nacional del PSP, el 25 de Enero de 1961. – La Habana, 1961

Rodríguez, Carlos Ragael: La clase obrera y la revolución. – Ed. Vanguardia Obrera, 1960, La Habana

Rodriguez, Carlos Rafael: Cuba en el tránsito al socialismo (1959-1963).

Ed. Política, 1979, La Habana

Roig de Leuchsenring, Emilio: Cuba NO debe su independencia a los Estados Unidos. – La Habana, 1950

Roig de Leuchsenring, Emilio: Los Estados Unidos contra Cuba Libre.

Oficina del Historiador de la Ciudad de La Habana, 1959

Roig de Leuchsenring, Emilio: Hostilidad permanente de los Estados Unidos contra la independencia de Cuba. – Oficina del Historiador de la Ciudad de la Habana, 1960

Rojas, Marta: El que debe vivir. – Casa de las Américas, 1978, La Habana

Romanova: Z.: La expansión económica de Estados Unidos en América Latina. – Ed. Progreso, 1966, Moscú

Ruiz, Ramón E.: Cuba: génesis de una revolución. – Ed. Noguer S. A., 1972, Barcelona

Sartre visita a Cuba. – Ediciones R, 1961, La Habana

Segre, Roberto: Diez años de arquitectura en Cuba revolucionaria. – Cuadernos UNION, 1970, La Habana

Serviat, Pedro: 40 aniversarios de la fundación del Partido Comunista. Ed. por la Dirección Nacional de las EIR del PURSC, 1965, La Habana (Segundo) II Congreso del Partido Comunista de Cuba. Informe Central. Ed. Política, 1980, La Habana

SzSzSzR i Latinszkaja Amerika (1917-1967). – AN SzSzSzR, Insztitut Latinszkoj Ameriki, 1967, Moszkva

Tania, la guerrillera inolvidable. – Instituto del Libro, 1970, La Habana

Texier Avellaira, Jorge: Reforma Agraria. – Casa de las Américas, 1962, La Habana

Thirteen Days by Robert F. Kennedy. The Story about how the World almost ended. – Mc Call's, 1968 Nov.

Torroella, Gustavo: Estudio de la juventud cubana. – Comisión Nacional Cubana de la UNESCO, 1963, La Habana

Tres Continentes. – Ediciones de Prensa Latina, 1966, La Habana

Tutino, Severo: L'ottobre cubano, Lineamenti di una storia della rivoluzione castrista. – Piccola Biblioteca Einaudi, 1968, Torino

Valencia, Luis Emilio: Realidad y perspectivas de la revolución cubana. Casa de las Américas, 1961, La Habana

Vladimirov, V.-Kosztin, B.: Kuba, 20 let novoj vnesnej politiki. – Mezsdunarodnüe ofnosenija, 1980, Moszkva

Wayne Powell, Philipp: Tree of Hate. Propaganda and Prejudices affecting United States Relations with the Hispanic World. – New York and London, 1968

Bohemia (1959-től)

Revista "Casa de las Américas" (1960-tól)

Cuba Socialista (1961-1967, 1981-től)

Economia y Desarrollo (1971-től)

Ediciones OR. – Ed. por la Comisión de Orientación Revolucionaria del CC del Partido Comunista de Cuba

Granma (1975-től)

El Militante Comunista. – Ed. por el Secretariado del CC del PCC (1967-től)

Pensamiento Crítico (1968-1970)

Política Internacioanl. Revista del Instituto de Política Internacional del Ministerio de Relationes Exteriores, La Habana (No. 1-27. 1963-1970)

Revolución y Cultura (1967-től)

Teoría y Práctica. – Ed. por las EIR del PCC (1966-1967)

Tricontinental (1966-1971)

Alphandery, Jean Jacques: Kuba gazdasága a szocializmus útján. – Kossuth, 1974, Bp.

Anderle Ádám: Munkásmozgalom Latin-Amerikában. 1870-1959. – Kossuth, 1982, Bp.

Benkő Judit: Latin-Amerika kulturális fejlődése. – Kossuth, 1978, Bp.

A bongó dala. – Kozmosz, 1974, Bp.

Carpentier, Alejo: Irodalom és politikai tudat Latin-Amerikában. – Gondolat, 1979, Bp.

Castro, Fidel: Beszédek és beszélgetések. – Kossuth, 1979, Bp.

Castro, Fidel válogatott beszédei. – Kossuth, 1962, Bp.

Eszmeáramlatok Latin-Amerikában. – Gondolat, 1981, Bp.

Green, Gil: Forradalom kubai módra. – Kossuth, 1972, Bp.

Horváth János: Kubai riport. – MRT-Minerva, 1974, Bp.

Karczag Gábor: Ernesto Che Guevara. – Kossuth, 1969, Bp.

Karczag Gábor: Latin-Amerika a kubai forradalom után. – Kossuth, 1968, Bp.

Kerekes György: A kubai forradalom átnövése szocialista forradalomba (1959-1962.) – Tudományos Szocializmus Füzetek No. 40. Budapest, 1976.

Kerekes György: Kubától Chiléig. Forradalmak és ellenforradalmak Latin-Amerikában. – Kossuth, 1974, Bp.

Kerekes György: Mit kell tudni Kubáról? – Kossuth, 1977, Bp.

Kerekes György: Venceremos! Epizódok a kubai szabadságküzdelmek történetéből. – Móra, 1978, Bp.

Kuba Kommunista Pártjának I. kongresszusa, – Kossuth, 1976, Bp.

Kuba Kommunista Pártjának II. kongresszusa. – Kossuth, 1981. Bp.

Lavreckij, Ioszif R.: Che Guevara. – Kossuth, 1974, Bp.

Martí, José: A mi Amerikánk. – Európa, 1973, Bp.

Merle, Robert: Moncada. Fidel Castro első csatája. – Európa, 1967, Bp.

Ortíz, Fernando: Havannai karnevál. Írások a kubai kultúráról. – Gondolat, 1982, Bp.

Roca, Blas: A kubai forradalom. – Kossuth, 1961, Bp.

Salgó László: Ostromlott sziget. – Kossuth, 1964, Bp.

Soria, Georges: Szabad ország Amerikában. – Kossuth, 1961, Bp.

Wittman Tibor: Latin-Amerika története. – Gondolat, 1978 (II. kiadás), Bp.