Gáll András

Volt egyszer egy XX. század

– variációk prózában –


 

TARTALOM

Elöljáró beszéd

Rapszódia egy férfi szerelmeinek és örök szerelmének témáira
I. Csoportkép nőkkel
II. Szökőkút az esőben
III. Intermezzo
IV. Levél Jutkának
V. Erika
Epilógus

Palackposta az utókornak
I. Éjszaka, a catalaunumi mezőn
II. Egy outsider emlékei
III. A sztrájk, amelyről senki se tudott




Elöljáró beszéd

Elbeszélő és értekező prózával egyaránt találkozik az olvasó az alábbi írások között. Valamennyi egy-egy variációja nosztalgiámnak a század után, amelyre (mikor is volt? alig több mint fél évtizede?) visszavonhatatlanul rácsapódott időszámításunk csapóajtaja.

Életutammal a hátam mögött, a múlt századba ép ésszel nem szabadna visszakívánkoznom. Persze hogy, tudom ezt. Csakhogy hovatartozásunkat nem választjuk meg. Beleszületünk. Volt, amilyen volt, én a XX. század embere voltam. Tudatomban ővele született a jelenkor, és számomra vele kellett volna véget érnie, ez lett volna természetes. Sokszor még ma is úgy érzem, hat és fél esztendővel a millenium után, hogy csak tévedésből lehetek itt, ebben a XXI. században, amelytől a legjobb esetben ellenségesen idegenkedem, ha éppen nem irtózóm tőle, amire okom vagy ürügyem szinte naponta adódik. S amely elől gondolataimmal, amikor csak lehet, visszamenekülök a múltba, régvolt beszélgetések, rég olvasott könyvek, rég szeretett nők, és rég hallott zenék közé, meg életem változatos emlékei közé, amelyekben az időnek és a nosztalgiának valahogy sikerült még azt is megszépítenie, ami pedig igazából megszépíthetetlen. Abba a múltba, amelyről Karinthy zseniálisan állapította meg, hogy örökkévaló, mert megváltozhatatlan. Ahol, mint színészek a képernyőn több évtizedes filmfelvételekből, élnek és beszélnek, egymáshoz, meg énhozzám, férfiak és nők, örökéletűek, életem színdarabjának valamikori szereplői.

Fiktív nevek alatt, fiktív helyeken, kisujjamból szopott fiktív körülmények között, de az egykori valóságnak mégis megfelelő élethelyzetekben, ők kelnek életre a Rapszódia mozaik töredékeiben, beavatatlanok számára esetenként felismerhetetlenül, más esetben viszont azonosíthatóan minden akadály nélkül, ha ezt szándékosan nem igyekeztem elkerülni. De hát ma már ez nem is olyan fontos. Rég szétszóródott a világba, s lassanként kihal a nemzedék, amely megtehette volna ezt.

Mit kell még elmondanom erről a konglomerátumról?

A Rapszódia öt fejezete közül kettővel az olvasó találkozhatott már az "Ős-MEK-ben" is. Akárcsak a napi aktualitásokon talán valóban túlmutató két eszmefuttatással közírói munkásságomból, amelyek itt, kiegészülve egy harmadikkal, a Palackpostában kaptak helyet. A Rapszódia nem regény. Igazából összefüggéstelen töredékek egyvelege egy soha el nem készülő kulcsregényből. A töredékek között pedig az egyedüli kapocs a férfi, aki nem én vagyok, de az én gondolataimat gondolja. S aki élete alkonyán, borongós hangulatban, így fogalmazza meg a képzeletbeli sírfeliratot, amelyet öregkori "naplemente" szerelmének kellene szíve vágya szerint halála után a sírkövére vésetnie, feltéve, hogy a nő a megbízatást komolyan veszi, amire sok esély nem látszott:

"Itt nyugszik az idegenbe vetődött kassai Hoffmann György, akit kerek e világon Irzsinek szólítottak. Istenfélő volt és vallástalan. Élete végéig nem volt képes eldönteni, hogy drámai, tragikus, melodrámai, szatirikus, vagy burleszk szerepet osztott-e ki rá a Teremtő. De tudta értékelni, hogy a szerep szellemesen volt megírva, és ezt köszöni a Szerzőnek."

Még valami:

Nem sokkal az után, hogy az "Ős-MEK" jóvoltából az Erika (mármint legnagyobb része) mindenki számára hozzáférhető lett, levelet kaptam egy számomra addig ismeretlen budapesti olvasómtól, aki (s ezt nyilvánvalóan én nem, csak ő, az anyaországi vehette észre) nevetve a fejemre olvasta, hogy beszédükben, mondatszerkesztésükben az én "felvidéki magyarjaim" félreismerhetetlenül erdélyiek.

A figyelmeztetést megköszöntem. Én is nagyot nevettem rajta. Cseppet se zavart, hogy leleplezett.

 


Rapszódia egy férfi szerelmeinek
és örök szerelmének témáira


I. Csoportkép nőkkel

I. Mottó:

Igazi szenvedély csak a kétértelműségben, az iróniában van.

(Thomas Mann: Doktor Faustus)

II. Mottó:

Az élet igazán nagyon szomorú lenne, ha a sikamlós gondolatok rózsás
raja nem jönne olykor megvigasztalni a rendes emberek öregkorát

(Anatole France)

Az élet elkényeztette señora Anna Mosony de Wagnert, akit mi, minthogy meghittebb viszonyba kerülünk majd vele, a továbbiakban Mosony Annuskának, vagy, a férje után, Wágner Annuskának nevezünk majd. Attól viszont, akárcsak más magyar ajkú ismerőseinek, nekünk is tartózkodnunk kell, hogy Wágner Tibornénak, sőt dr. Wágner Tibornénak mondjuk, hacsak nem akarjuk, hogy e név hallatán Annuskából kibuggyanjon a gyöngyöző, egyénien muzsikáló, már csak hébe-hóba felcsendülő, de kislánykorát egykor bearanyozó vidám kacagás. Annuska számára ugyanis felfoghatatlan volna (s lett volna, már az időben is, amikor még gyakrabban beszélt magyarul), hogy a magyar nyelvszokás a lányokat lefokozza férjhezmenetelük után a férfi névtelen, szerény képzőnél többre nem is érdemes tartozékává, s hogy a Duna-Tisza táján eleddig senki se ütközött meg ezen.

Mint már sejthetjük, Annuska tehát nem Magyarország mai határai között született. Kassán látta meg a napvilágot, ahol a város igazán elegáns hölgyeit a harmincas évek második felében, a negyvenes évek elején Mosony Katalin, Annuska édesanyja öltöztette, s a mesterségére büszke fiatalasszony, aki az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban Annuska legidősebb nővérével, Ilonkával volt teherben, maga is kedvetlenül vette tudomásul, hogy a Felvidék hazatérésekor a kassai iparkamara nem engedélyezte a városszerte ismert varroda és női divatszabóság nevének folytonosságát, s aki eddig Mosony Katalin volt, most Mosony Antalné néven kényszerült kiváltani magyar iparengedélyt. Ám egy évtized se telt el, s mire Mosonyné a harmadik kislányt, Annuskát viselte a szíve alatt (Erzsike, a közbülső nővér, nem sokkal Kassa bombázása után született), megint legfeljebb ha a szomszédasszonyok emlegették Mosonynénak. S ők se sokáig. A negyvenes évek derekán a korábbi szomszédok közül a legtöbben eltűntek Kassáról, amelyet most ismét Kosice-nak neveztek hivatalosan; a varroda egyre rosszabbul ment, az új hatóságok mind nagyobb és nagyobb adót vetettek ki Mosony Katalinra, aki végül is örült, (ez már a negyvenes évek legvégén volt), hogy a műhelyt sikerült átadnia egy szövetkezetnek, ő maga pedig elhelyezkedhetett divattervezőként a korábban lenézett készruhagyárban. Kassai viszonylatban a család helyzete azonban ezután se volt rossznak mondható. Mosony Antal mérnök, a három kislány édesapja jó szakember volt, a szlovákok megbecsülték (főképp, amióta valaki, időközben magas állásba került egykori prágai műegyetemi évfolyamtársa is a hóna alá nyúlt); neve, némi jóindulattal, cseh névnek is elment volna; s minthogy szlovákul is, csehül is fiatalkora óta folyékonyan beszélt, no meg alkalmazkodóképes volt, munkahelyén pedig közmondásosan előzékeny, magyar létére kivételesen sokra vitte a második Csehszlovák Köztársaságban. Az ötvenes évek eleje a családot már Prágában találja, ahol Mosony Antal, vagyis akkoriban Antonin Mosony, egy külkereskedelmi vállalat főtisztviselője tanácsosi rangban. S nem kizárt, hogy a nyugdíjkorhatárt is ott éri meg, ha nem jön közbe az 1968. évi Tavasz Prágában, s Mosony tanácsos ezidőben nem beszél többet a szigorúan szükségesnél a nyilvánosság füle hallatára. Ám ő lelkesen és óvakodás nélkül azonosította magát a rövidéletű Dubček-kormányzattal, amely Csehszlovákiának emberhez illőbb társadalmi körülményeket ígért, így hát amikor ezeknek a reményeknek augusztusban, néhány hónapos szellemi felpezsdülés után, véget vetettek az orosz tankok, Mosony két vejének, Ilonka meg Erzsike férjeinek, nem került nagy fáradságukba rábeszélniük a szülőket, hogy lépjék át velük együtt, ameddig még lehet, az osztrák határt. Annuska ugyan sírt egy keveset, mert fájlalta otthagyni cseh barátait meg a prágai mikrobiológiai intézetet, ahol alighogy dolgozni kezdett az egyetemi évek meg az államvizsga után, más választása azonban végül is nem maradt, hacsak nem akart volna elválni a többiektől, ami mindannyiuk számára elképzelhetetlen volt. 1968 Szilveszterén Mosony Antal és neje Katalin, továbbá három lányuk, két vejük, meg unokájuk, Ilonka kisiskolás fia, már Bécsben kívántak egymásnak boldog újevet, menekült helyzetükhöz képest irigylésre méltón jó körülmények között. Antonin Mosony prágai külkereskedelmi tanácsost jól ismertek Bécsben, ahol hivatalos küldetésben gyakran megfordult, s nem kellett sokáig várakoznia, amíg talált egy osztrák céget, amely nem utasította el ajánlkozását, hogy tapasztalatait és tudását náluk gyümölcsöztesse. Mosonyné, akinek amúgy is elege volt a fizetéses munkából, örömmel maradt otthon, hogy vezesse ne csak saját, de dolgozó lányai háztartását is, szabadidejében pedig varrogatott a bécsi magyar hölgyközönség számára, ami előnyösen befolyásolta a család költségvetését. A két vő, egyikük vegyész, másikuk kibernetikus, tűrhetően keresett. A Mosony szülők Annuskával a Gumperdorferstrasse egyik patinás, kívül gondosan karbantartott, belül kopottas, még a monarchia idején épült bérpalotájában vettek ki lakást, Ilonka meg Erzsike a közelben, a Mariahilfergürtelen, illetve a Mariahilferstrassen laktak, nem messze a Westbahnhoftól, a szülőktől mintegy negyedórás gyalogsétányi távolságban. Így hát minden a legnagyobb rendben lett volna, ha Annuska, akit mindannyiuk közül a leginkább elkényeztetett az élet, nem lett volna halálosan boldogtalan. Annuska visszakívánkozott Prágába, amivel kétségbe ejtette a családját és halálra idegesítette Irzsit, akit a lány amúgy is csaknem kisgyermekkora óta, vagyis jó két évtizede idegesített.

Irzsi szintén kassai volt, akárcsak Mosonyék, s Annuskánál mintegy tizenöt évvel idősebb. Kamaszkorában még Hoffmann György volt a neve, édesanyja Gyurikámnak szólította, de ez már neki magának is csak nagyritkán jutott eszébe. Szüleitől elszakadt, amikor apját 1944 júniusában egy utcai razzia során zsidóként lefogták, hiába hivatkozott keresztlevelére, meg arra, hogy árja párja. Édesanyja, akinek véletlen szemtanúk vitték meg a hírt, elsietett, hogy kiszabadítsa férjét a toloncházból, s többé nem jött haza. Még ugyanaznap, a magára maradt fiút is keresték polgári ruhás nyomozók, de ő akkor már útban volt Debrecen felé. Hogyan és miképpen tűnt el Kassáról, azt Mosony Antalon kívül senkise tudta, talán még a felesége sem.

Saját szerepéről a fiú eltűntetésében Mosony később is csak kelletlenül beszelt. Szerény, mindenkor segítőkész ember volt, mindig csak szaktudására hiú; engedékeny mindenkivel szemben, aki nem állt közel hozzá; ám annál érzékenyebb, ha úgy vélte (többnyire alaptalanul), hogy megbántották a sajátjai, a felesége, vagy valamelyik lánya. Ha a környezetében, vagy ismeretségi köréből valaki a támogatására szorult (nem csak a magyar világban, hanem, például – az ötvenes években – a Slansky-pert követő tisztogatások egyik áldozatának magukra maradt hozzátartozói, akiken segíteni, akárcsak jó szóval is, ahhoz nem kevés civilkurázsi kellett), Mosony úgy segített, ahogy a víz folyik, s ahogy a Nap süt. Irzsi, aki idős férfikoráig sohase érezte szükségét, hogy meghatározza viszonyát Mosonyhoz, amikor – a sírjánál – ezt végül is megtette, nem a hálát, s nem is a szeretetet, hanem minden mást megelőzően a határtalan és feltétlen nagyrabecsülést tekintette a maga részéről döntő, mert kivételes érzelemnek kapcsolatukban. S őszinte meggyőződése volt, hogy a megbecsülés, amely életében az elhunytnak kijárt (s amely, ha lett volna igazság a Földön, egyetemes kellett volna, hogy legyen), a legmagasabb kitűntetés, ami férfiembert illethet. Még Bécsben is, ahol Mosonyék odaérkezésekor Irzsi, aki ott megelőzte őket egy teljes esztendővel, emigráns körökben már befutott orvosnak számított, és szűkebb szakterületén, öregedő nők változáskori, depressziós eredetű panaszainak kezelésében hamarosan elismert tekintély lesz, Mosony pedig az első, még dolgos esztendők után már csak gondozott külsejű öregúr, szerénynél is szerényebb nyugdíjjal (amit tapintatból itt nem nevezünk szociális segélynek), Irzsi rendszeresen eljárt a mariahilfi Schönbrunnba (gondolatban mindig csak így emlegette a szecessziós stílusú régi bérpalotát), hogy megbeszélje vele ügyes-bajos dolgait, akárcsak korábban Prágában, s még azelőtt Kassán. S örült, hogy Mosony Antalnak ezzel látható örömet szerez.

Tizenvalahány, majd huszonvalahány évesen, amíg gyakorlatilag csaknem otthontalanul, Irzsi a Mosony házat tudta úgy-ahogy otthonának, úgyszólván csak abban különbözött a család többi tagjától, hogy szemében a Földkerekség azért mégse a csitri Annuska körül forgott, amint azt a lány nővérei meg édesanyja hinni szerették volna. A kislányt ő megengedhetetlenül elkényeztetett butuskának tekintette. Őszintén megbarátkozni vele majd csak sokkal később fog. Nueva, ahova ebből a világból már csak ők ketten jutnak el, és ahol az öregedő Irzsi, akit paciensei prof. dr. Jorge Hoffmann néven tisztelnek, egy éjszaka majd kihalássza az autópálya szélén egy bedöglött gépkocsiból a halálra rémült Annuskát (vagyis señora Anna Mosony de Wagnert), ez a város még jó néhány évtizedig feltérképezetlen fehér folt lesz a beláthatatlanul távoli jövő latin-amerikai kontinensén. Irzsi egyelőre még Gyurika, Annuska most tanul járni, 1946-ot írunk, Közép-Európa teli van orosz katonákkal, s a nyolcéves Ilonka nyaggatja a fiút:

– Gyuri, hogy hívnak téged oroszul?

– Jurij – mondja Gyurika, aki jobban szereti ha Gyurinak szólítják, mert végül is már nem kisfiú.

Ilonka tovább kérdezősködik:

– És szlovákul?

Majd ismét meg ismét:

– És németül...? És angolul...?

Végül:

– Hát csehül?

Gyurika türelmesen válaszolgat. A kislány – rendkívül büszkén új, piros, keményfedelű naplófüzetére – fel akarja jegyezni a György név valamennyi idegen nyelvű változatát, s a fiú, aki mindjárt Irzsi lesz, kijavítja:

– Nem, csehül nem így írják! – S betűzi: – I.R.I. Az R betű tetején fordított kalappal, mint egy kis "v" betű.

Ilonkának ez nagyon tetszik:

– Iři Hoffmann! – ismétli nevetve – Iři Hoffmann a fordított kalappal! Irzsi! Irzsi!

A név rajta ragadt. Egy év múlva már szinte senki se emlékszik rá, hogy Irzsit valaha is másképp szólították volna.

Amíg Kassán élnek, Irzsi mindennapos vendég Mosonyéknál. Édesanyja húga, a háborúban megözvegyült Rózsika, akinél lakik, férjhez ment Irzsi egykori mennyiségtan tanárához a gimnázium alsó osztályaiból, akit a fiú nem különösebben kedvel, sőt titkon lenéz, mert azzal gyanúsítja, s nem alaptalanul, hogy tudománya még ahhoz se elegendő, amit tanít. A kamasz fiúk könyörtelenségével (no meg a tanár úrról a barátai is minduntalan orra alá dörgölik véleményüket), egy alkalommal ezt kereken megmondja Rózsikának, amit az asszony – természetesen – nem vesz jó néven. Más lehetőség híján mégis egy fedél alatt maradnak, amíg a fiú leérettségizik. Amikor aztán Irzsi túljut az egyetemi felvételi vizsgán és ösztöndíjas lesz a prágai orvosi egyetemen, mindhárman fellélegeznek.

Irzsi tehát gyakorlatilag többet van Mosonyéknál, mint otthon. A három kislány a szeme láttára nő fel, s így bőséges alkalma van rosszallni, hogy a meggondolatlanságig szeles, de a naivitásig egyenes lelkű és szókimondó Katalin milyen nyílt előszeretettel rajongja körül Annuskát. Míg a két nagyobbik lány csak "Ilonkám", meg "Erzsikém", a legkisebbik "Annuska-Mamuska", meg "Szememfénye", meg "Gyönyörűségem", sőt "Kincsesláda". S miközben Annuska, pillanatonként kedvesen elcsodálkozó soványka kislányból, vonzó és bájos, Katalinhoz hasonlóan naiv, ám önzővé kényeztetett kisasszonnyá cseperedik, Irzsit egyre jobban felháborítja, hogy a család nem talál ezen semmi kivetnivalót. Vagy talán mégis? Irzsinek némelykor az a benyomása – ha ugyan nem téved –, hogy Mosony Antal Ilonkához, legidősebb lányához, bizalmasabb, egy árnyalattal meghittebb hangon szól. Igaz, más alkalommal ugyanígy beszél Erzsikével. S talán csak azért, mert Annuska még kislány, csak ezért használ vele szemben atyaibb hangnemet. Másfelől Irzsi, aki nem egyszer fültanúja a lányok összezördüléseinek, felfigyel rá, és mulat rajta, ha a valamiért éppen dühös Ilonka úgy utasítja rendre Annuskát, hogy a szemrehányást a családi viszonyok tisztázásával kezdi, amit kifejezésre juttat a birtokos rag: "Anyád" meghagyta, hogy... S azon is, ha Annuska, aki a perlekedés hevében kipirult arccal hivatkozik az apai szóra, "Apád" nézeteit idézi Ilonkának válaszul. Ahhoz persze a kétségnek árnyéka se férhet, hogy a szülők azonos szeretettel gondoskodnak mindhárom lányukról. Ám Mosony alkatából – a közeli ismerősök körében ez közhely – csakugyan Ilonka örökölte a legtöbbet, s Irzsi tudja, hogy megint csak Ilonka az, akinek Mosony a legszívesebben mesél besztercebányai diákéveiről, saját elmúlt ifjúságáról. Amikor majd alkalma nyílik rá (tíz év múlva, amíg sikerül helyet szerezniük számára Prágában, Ilonka Besztercebányán tölti gyakorló orvosi éveit) Mosony meghatottan vezeti elsőszülött lányát felfedező körútra ifjúsága városában, amiről a fiatal orvosnő nem kisebb elérzékenyüléssel fog mesélni Irzsinek. Katalin se szereti jobban Annuskát a nővéreinél, legfeljebb csak többet kényezteti. (Irzsi még jó másfél évtized múlva is elképzelhetetlennek mondaná, hogy eljöhet az idő, amikor Annuska nem lesz Katalin kincsesládája, s hogy az öreg Katalin, aki titokban és be nem vallottan – már amennyire megenged magának efféle érzelmeket – képtelen lesz megbékélni Annuska férjének nyers és kíméletlenül szókimondó modorával, özvegységére Erzsike meg a gyermekkora óta ismert örök jófiú és rangidős vő oltalmazó karjai alá húzódik; s hogy – bármennyit hívja is legkisebbik lánya – néhány napnál hosszabb időt nem szívesen tölt majd Annuskánál.) Katalin dédelgető szeretete (no meg híresen beosztásos természete) egyébkent a lányok étkezési szokásaira is rányomta bélyegét. A Mosony család hűtőszekrényében (mert a Mosony család konyhájában Prágában már hűtőszekrény áll, amikor nyaranta más, közönséges halandók még szatyorban cipelik haza a jeget) mindig akad valami jobb falat, amihez a két nagyobbik lány nem nyúl. Ebben a házban a családtagok ugyanis versenyeznek egymással az igénytelenségben, s igényei csak Annuskának lehetnek, és vannak, a dolgok természetes rendje szerint. Ilonkát meg Erzsikét ez nem zavarja. Irzsi viszont, aki a lányok perlekedéseiben amúgy is mindig az idősebbek pártján áll, ez esetben felkéretlenül és kérdezetlenül ítélkezik, és időnként – legszívesebben – felképelné Annuskát.

A "Három a Kislány" házában ("Dreimädchen-Haus" – szalad ki a szó Irzsi száján, amit Mosony helybenhagyó, elégedett mosollyal méltányol) valójában mégis zavartalan a harmónia. Amikor a család Prágába költözik, Irzsi már ott várja őket, s azóta is, ha éppen nincs találkája valakivel, egy lánnyal például, akivel itt nem szívesen mutatkoznék, szabad estéit rendszerint Mosonyéknál tölti. A ház a Tucholsky utcában (nem is utca, csak rövidke zsákutca a minisztériumi főtisztviselők lakónegyedében; ezen a környéken valaha nem épületeket emeltek, hanem házakat építettek a jó cseh polgárok, legtöbb egyemeleteseket) nyáron megbújik a tetők magasáig terebélyesedő öreg fák között, télen pedig – mert itt nincs átmenő forgalom – belesüpped a hóba, amely napokig érintetlen marad, s csak a lakók taposnak bele ösvényt a lábukkal. "A hely illik hozzájuk" – gondolja ezeregyedszer Irzsi, aki – ma van Annuska tizenvalahányadik születésnapja, apró szemű őszi eső szemerkél, az utcák nyirkosak és hidegek – a kórházból jön, második szakorvosi vizsgájára készül, s alighogy átlépi a küszöböt, a jól fűtött lakás melegével együtt már az ajtóban megcsapja a schuberti légkör sajátos Mosony-féle változata. A nappali szobában a házikisasszonyok barátnői, meg a két idősebbik nővér és a vendéglányok udvarlói, közöttük Ilonka későbbi férje, aki ezidőben nemesen és tapintatosan szenved (így senkit se zavar), s egy-két évig még szenvedni fog a viszonzatlan szerelem okából, a rádió hangszórójához kapcsolt vadonatúj Tesla-magnetofont csodálják; körülállják a fiatalok által közkedvelt családfőt, aki néhány pillanattal előbb érkezett haza, s mielőtt visszavonulna a szülők hálószobájába, még bemutatja szólóban és korát meghazudtoló fürgeséggel, hogy az ő idejében miként táncolták a charlestont. Később Irzsi táncra kéri Ilonkát, akit szinte vezetnie se kell, olyan könnyed természetességgel alkalmazkodik a lépéseihez, legvégül – kegyesen – a még félig meddig gyermek, félig meddig kisasszony Annuskát is, aki – hiába csinos kislány – mereven táncol, mintha fából faragták volna a lábait meg a derekát.

(Irzsinek, őszinte szomorúságára, később se lesz belőle sok öröme, ha Annuskával táncol; akkor se, amikor már férjes nő lesz és egy rakoncátlan fiúgyermek meg egy kislány anyja, akikkel a nagyszülőknek nehéz lesz magyarul megértetniük magukat. Amikor viszont Amerikában, ahova elsőül ő érkezik ki, és ahol ismeretségi körük ugyanúgy közös lesz, mint Bécsben volt, majd ismét találkoznak, bizony, már szívesen fogja át a derekát, s szeretné, habár nem teszi meg, tánc közben közelebb szorítani magához, hogy közvetlenebbül érezze a vele itt mindig örömmel tangózó Annuska kicsiny, rugalmasan puha, formás kebleit, amelyekről tudja – mert megtörténik, habár ritkán, hogy otthoni kényelemben, házi tevés-vevés közben lepi meg koradélutáni órákban; nyáron egy szál vékony ruhában, amely alatt megrezzennek a mellei valahányszor mozdul, és átsötétlenek a házi ruha alól a kicsiny udvarukkal árnyékként kirajzolódó mellbimbók – hogy olyan feszesek, még negyvenegynéhány esztendős korában is, mint egy kislány keblei.)

A Mosony lányok olyan észrevétlenül nőttek bele Irzsi férfiéletébe, hogy neki magának is később nehezére esett visszaemlékeznie, mikor és hogyan történt, hogy egyszer csak már nem gyermekeknek látta őket, hanem fiatal nőknek, akiket ő – akárcsak más korukbeli lányokat – éber, kíváncsi, figyelmes szemmel mérlegel. Ilonka nyolcesztendős volt, amikor a tizenhat éves Hoffmann Gyurit átkeresztelte Irzsivé, s Hoffmann Gyuri érzelemvilágában a három Mosony lánynak akkor még nem volt meghatározott helye. Hozzátartoztak a szüleikhez, akiket Apinak meg Maminak szólítottak, ami nem csak kedvesen hangzott, de egyben kitűntetően is, s a felcseperedő, majd anyányi lányok érdeme volt, ha később két és fél nemzedék (Annuska barátnőitől Ilonka udvarlóiig és – amikor a szülők nem voltak jelen – Irzsivel bezárólag) csak ezen a néven emlegette őket. Irzsi ezt elismeréssel írta a lányok javára, mert hite szerint – habár szemtől szemben ő maga mindkettőjüket a keresztnevükön szólította – volt abban valami különleges és jelentős, ahogyan Mosony Antal helyett Mosony Api volt mondható, meg Mami a közhasználatos Katalin néni helyett. A Mosonyak kassai háza, amelyet egyedül laktak, s amely – szerencséjükre – nem volt annyira tágas, hogy a Közép- és Kelet-Európában rosszemlékű első békeévek, majd a kommunista idők gyakorlata szerint leválasztható lett volna belőle egy, vagy több helyiség hatósági kényszerrel beutalt lakók számára, ez a ház még a kisgyermekeknek nyújtott otthont. A lányok a prágai lakás díszletei között nőttek kisasszonyokká. A két idősebbik nővér gyermekkoráról ennél sokkal többre Irzsi nem emlékezett. Csak amikor Ilonka kezdte észrevetetni magáról, hogy már nem kislány, majd Erzsikével együtt mind nyomatékosabban elvárták, hogy környezetük kezelje őket udvart tartó ifjú hölgyekként (amik most már csakugyan voltak), Irzsi ekkor kezdett felfigyelni rájuk, s barátságos érdeklődéssel alkalmazkodott az új helyzethez. A nyúlánk, szőke, fitos orrú; s divatos, nagy szemüvege mögött huncutul vidám tekintetű, haragos óráiban bosszúsan tréfálkozó, mindenkit megnevettető Erzsikét – alig tizenhat éves – a Mosony házban ő veszi elsőül komolyan (az idő ebben Irzsit igazolta), amikor forgolódni kezdett körülötte a kedves Lipi, későbbi férje, Ilonka középiskolai osztálytársa, aki hamarosan olyan megszokott lett a házban, mint egy nélkülözhetetlen, kényelmes bútordarab. A hálás Erzsike ezért kitüntette Irzsit bizalmával, s amikor bajba került – Lipi angyalian jó fiú volt, de nőkkel, komolyan, Erzsikéig nem volt dolga, s amikor először lefeküdtek egymással, Lipi, gyakorlatlanul, nem volt képes megóvni a következményektől; a lány teherbe esett – Irzsitől kért (és kapott) tapintatos segítséget. Ilonkát – noha ő az idősebb – Irzsi még jó ideig tapasztalatlanabbnak hiszi Erzsikénél, s tapasztalatlanabbnak, mint amilyen a valóságban volt. De már őt is régóta más szemmel nézi. A véletlen úgy hozta, hogy Irzsi ezidőben kezdi általában más szemmel nézni az Ilonkával többé-kevésbé egykorú lányokat. Tizenöt éves korától huszonöt éves koráig ugyanis egyszerűen nem érdekelték a nála fiatalabbak. Sem a fiúk, sem a lányok, sem a nyolc, sem a tizenévesek.

Már azidőben is, amikor Irzsi még Hoffmann Gyuri volt, a nála egy-két évvel nagyobbak társaságát kereste. Gimnazista korában nemcsak barátai, de szerelmei is mind idősebbek voltak nála. Minthogy magas növésű volt, jóképű, és szellemileg-lelkileg koraérett, a lányok többnyire viszonozták érdeklődését, ami előnyösen befolyásolta a kamaszkorából alig kinőtt fiú magabiztosságát, s egyszersmind megerősítette abbeli meggyőződésében, hogy nála fiatalabb lányokkal nincs miről beszélnie és – főképp – nincs mihez kezdenie velük. Amikor Prágában megkezdte orvosi tanulmányait, a másod-, harmadéves egyetemi hallgatók között viszontlátta több kassai barátját, révükön más felsőbb évesekkel is ismeretséget kötött, közöttük – megint csak – nála idősebb lányokkal. Még idősebbekhez azonban Irzsi már nem vonzódott. Ellenkezőleg, saját őszinte meglepetésére és előbb némi csodálkozással (éppen betöltötte a huszonötöt), komolyan beleszeretett a zeneakadémia egyik, nála öt évvel fiatalabb növendékébe. Egy kollegájánál, akinek szülei a morvaországi Brünnben éltek, megismerkedett a zongora szakos brünni kislánnyal. Néhány nap múlva ismét találkozott vele, hangversenyre, színházba hívta; majd hónapokon át, ha csak tehette, felkereste a családnál, akiknél Prágában lakott, s akik itt gondját viselték a szülei helyett. Irzsi szemében a kislány maga volt a megtestesült ártatlanság, s talán tévedett, de úgy érezte, hogy ez az a lány, akinek nem udvarolhat, főképp azért, hogy lefeküdjék vele. S habár a szerelem rövidéletű volt (a kislány annyira mégse volt ártatlan, hogy ne csak a zenében, de az életben is a lángoló érzelmeket keresse; neki férjre volt szüksége, aki elősegítheti érvényesülését, márpedig az időben erre nem látszott Irzsi a legalkalmasabbnak), a húszéves lányok még hamvas, üdítő fiatalságának vonzereje a szerelem elmúltával is változatlan maradt. S habár időközben jó néhány évet öregedett, lanyhulatlan volt azidőben is (férfi-pályafutásának végén Irzsi – esélyek híján már inkább csak elméletileg – még mindig a nála sokkal fiatalabb nőkhöz vonzódott), amikor nővérei nyomdokában Annuska is átlépte a határt, amely elválasztotta egymástól az érdektelen gyermekek világát az érdekes kislányokétól. Ekkor viszont kellemetlen meglepetés érte Irzsit. Annuska, aki már egyetemi hallgató volt, amikor Irzsi még mindig nem különösebben értelmes gyermekként kezelte; Annuska, aki ha merészelt véleményt mondani valamiről (nővéreit meg a ház ifjabb barátait – akárcsak Irzsit – időnként megrémítette a csalhatatlan meggyőződés biztonságával kimondott, meghökkentően szűklátókörű, az elemi élet- meg emberismeret hiányáról árulkodó kategorikus ítéleteivel), ő azon nyomban kioktatta, noha tudnia kellett – de nem törődött vele –, hogy a lány ebben nem lelheti örömét; Annuska, aki az egymást – nem csak Irzsi szájából – nap nap után követő, elkerülhetetlen kioktatásokat kényszeredett mosollyal hallgatta végig, talán (ki tudhatja?) becsülte Irzsit, talán csak tudomásul vette, hogy otthon, a Tucholsky utcában, hozzátartozik a környezetéhez; mindenesetre eszébe se jutott, hogy válthatna vele (ahogyan azt Irzsi elvárta volna) két meghittebb szót. A lány nem kerülte, de nem is kereste Irzsi társaságát. Közönye viszont még a vélekedéseinél is jobban ingerelte Irzsit. Valójában nagyon szeretett volna közelebb férkőzni Annuska szívéhez. S minthogy ügyelt rá (idő multával egyre jobban), hogy beszédmódjával, ha csak lehet, ne bántsa, s a kioktatásokat is, egyre gondosabban, barátságosra hangszerelte, rossznéven vette a lánytól, hogy tagadhatatlan érdeklődését mégse viszonozza. Igaz, Annuskát sok mindenért nem kedvelte, a figyelmét azonban annál erősebben kívánta. S tulajdonképpen – mi tagadás – már nemcsak a figyelmét. Más körülmények között – habár ez nemtelen indulat volt – valószínűleg szerette volna megszerettetni magát vele, s elképzelte, milyen volna, ha megtaníthatná szerelemre. Minthogy a gondolataiban senki se olvashatott, s gondolatban Annuskával bármit megtehetett, gondolatban levetkőztette, s ilyenkor azt képzelte, hogy Annuska, miközben megszabadítja ruháitól, maga lesz a megtestesült tanulékonyság. A lányba határozottan nem volt szerelmes (bizonyosan nem), csak bolondul kívánta, égő testi kívánsággal, s ellenségesen vette tudomásul nem azt, hogy elérhetetlen (amibe eleve belenyugodott, hiszen a körülmények Irzsi számára mindenképpen elérhetetlenné tették), hanem, hogy Annuska – mert valójában ilyen egyszerűen álltak a dolgok –, ővele már életkora miatt is másképp beszél, mint azokkal, akik őérette és őhozzá jártak a házba. Egyszer minden előszörre esik meg valakivel. Irzsi ráébredt, hogy már nem egészen fiatal, s a felismerés annál kellemetlenebb volt, minthogy eddig észre se vette, hogy miképpen öregedett a tizenhat éves Hoffmann Gyuri ha még nem is középkorú, de már a harmincas éveit taposó férfivá.

Egyelőre azonban Annuska általános iskolás kislány, s Irzsi, aki még mindig csak olyankor vesz róla tudomást, amikor a viselkedésében valami kivetnivalót talál, alig huszonhat éves. 1956 késő tavaszán vagyunk, ez lesz az év, amely a kezdő orvos Irzsit a karrier csúcsai helyett hajszál híján az akkori hivatalos csehszlovák társadalom kitaszítottjai közé sodorja. 1956 novemberében Illyés Gyula versét sokszorosítja majd a kórház írógépén: "Egy mondat a zsarnokságról", s valaki gondoskodik róla, hogy a dologról tudomást szerezzen a megtorló felsőbbség. Tavasszal azonban még senki se tudja, hogy milyen irányt vesznek majd a fejlemények Magyarországon. Ilonka érettségizik, most várják haza egy szóbeli vizsgáról. Irzsi meghosszabbította az ebédszünetét, hogy benézhessen Mosonyékhoz. A Tucholsky utcában a szülők az ablak közeléből türelmetlenül tekintgetnek a kapu felé.

A század utolsó évtizedének küszöbén Nueva Barcelonában, vagyis röviden Nuevában, az állítólag katalán alapítású latin-amerikai egyetemi városban, Annuskának kezébe kerül egy könyv a magyar Ötvenhatról. Angol szerző műve, és sok lelkesedéssel ajánlja Irzsinek. Hetente háromszor Irzsi délután magánrendelést folytat; ezen a szerdai napon, útban hazafelé a mintegy autó-negyedórányira fekvő Santanderbe, megállt Wágneréknál. Berlinben ekkor már ledőlt a Fal, amely nemcsak a várost, hanem a világot választotta ketté; Csehszlovákiában, azaz "otthon" a kommunista párt, némi habozás után, ellenállás nélkül megadta magát sorsának és kiengedte kezéből a hatalom gyeplőit; Magyarországon, ahol 1989 őszén az akkor még kormányon levő reform-kommunistáknak történelmi szerepük volt a berlini fal áttörésében, a választásokat követően a klasszikus kommunisták után a reform-kommunistákat is kitessékelték, többé kevésbé udvariasan, a kormányzás intézményeiből. A távoli Nueva kis kelet-középeurópai közösségében a társalgás hetek óta főképp Kelet-Európa körül forog; a változások, amelyeket senkise látott előre, meglepő ütemük, erősen foglalkoztatják az itt már megtelepülteknek számító, valamikori emigránsok képzeletét. Irzsi, aki ezekben a hónapokban lelkileg megfiatalodott és barátságos szemmel néz a világba, helybenhagyólag mosolyog Annuska lelkesedésén, de egy könyv, amelyet angolul írtak angol olvasók számára, mi újat mondhatna neki 1956-ról? "Olyan dolgokat, amelyekről sohase hallhattál" – erősködik Annuska. "Én átéltem Ötvenhatot" – emlékezteti Irzsi. Annuska ajkai közül ekkor kiszalad a megjegyzés, amelynek gunyoros hangjától Irzsi egyszeriben visszatalál huszonöt évvel korábbi önmagukhoz:

– Mit tudtál te akkor? Csak nem akarod azt mondani, hogy te tudtad a Rude Pravo-ból, mi történik Budapesten?

Ez még Annuska férjének, Wágner Tibinek is sok. Közbeszól, s a gyengébbik nem sértődékenységét tisztelő jól idomított férfi figyelmes hangján igyekszik óvatosan megmagyarázni a feleségének, hogy Irzsi azidőben talán mégse a prágai kommunista pártlapból szerezte értesüléseit, ahogyan azt Annuska képzeli. Irzsi nem válaszol, csak rábámul Annuskára, mintha jelenést látna, megrázza a fejét, ahogy a kutya rázza ki füléből a vizet, s hangtalanul nevet. "Édes Jóistenkém – gondolja –, hát lehetséges volna, hogy semmit se változott?" Aztán gyorsan másra tereli a beszédet.

Az autópályán, a rövidke úton Nueva központja és Santander között, villanásszerűen és rendezetlenül futnak át agyán az ötvenhatos emlékek. Az első tavaszi hónapok feszült várakozása; a kiábrándulás, hogy Hruscsov beszámolójának Sztálin rémtetteiről Csehszlovákiában nincs számottevő hivatalos visszhangja; a mind irigykedőbb pillantások Magyarország felé; a pesti sajtó; az elismerő főhajtás – legalább gondolatban – a mind hangosabban és egyre merészebben politizáló magyar írók előtt, akik kezükbe látszanak venni az ország sorsát; a drámaíró Háy Gyula vezércikke az Irodalmi Újságban: "Miért nem szeretem Kucsera elvtársat", s a rákövetkező héten a hírlapíró Fekete Sándoré: "Marx se szerette"; a lelkesedéssel hallott, habár nagyon fogyatékos értesülések a Petőfi körben zajló vitákról; az éjszakába nyúló végtelen beszélgetések; Rákosi Mátyás bukását követően a kommunista Magyarország történelmében "tiszta lap" nyitását ígérő Gerő Ernő bizonytalan kapkodása, hogy mentse, ami még menthető; a rövid őszi utazás az alig egyhetesre sikerült budapesti látogatással október elején; a Rajk-temetés döbbenetes élménye, amikor a Rákóczi-úton megérezte, hogy valaminek hamarosan történnie kell; a robbanás október 23.-án; a minden jel szerint becsületesebb, mint okos, és politikai múltjával a kommunisták utolsó ütőkártyájaként kompromittált, habár később mártírrá lett Nagy Imre hajmeresztő, kétségbeejtő tehetetlensége, ahogyan szabadesésben sodródott és hagyta sodortatni magát a Magyarországra rászakadó eseményekkel; aztán a november negyediki orosz beavatkozást követően a temetői csend; egy milliós világváros – már nem is emlékszik rá pontosan, hogy hetekig-e vagy hónapokig – gyalog jár; Budapest azzal tiltakozik a nyakába ültetett Kádár János "forradalmi munkás-paraszt kormánya" ellen, hogy makacsul gyalogol. "Mi pedig – gondolja Irzsi harmincegynéhány évvel később – itt ülünk; már nem is tudjuk, hogy milyen volt az, amikor az életünknek még volt a családon meg a hivatáson (vagy csak a mesterségen) túlmenő tartalma; amikor még barátaink voltak, akikkel naponta találkoztunk, kötetlenül, meghívás nélkül; csak azért, hogy beszélgessünk; mert szükségünk volt az eszmecserére önmagunkról meg a világról; mindenféle fontos meg kevésbé fontos emberi dolgokról; ilyesmire nekünk legalább húsz éve nem jutott időnk; mi itt mással voltunk elfoglalva; nekünk be kellett hoznunk az anyagi előrejutásunkban elmulasztottakat; s minthogy nem volt kivel beszélnünk, és – ha nem pénzről – akkor nem volt miről beszélnünk, társalgás helyett már csak csevegni tudunk; házakról, autókról, külföldi kirándulásokról; s ha komolyabbra fordul a szó, akkor is csak azért, hogy kórusban siránkozzunk, amiért nem élhetünk Észak-Amerikában, ahol nem ismerik el a kelet-európai orvosi diplomát; de tesszük ezt is kizárólag hétvégén, meghívásra, családi eseményekkor, este kilenc és éjfél között, miközben türelmetlenül várjuk, hogy a háziasszony feltálalja a várakozásunknak megfelelően remélhetőleg változatos és gazdagon megrakott meleg és hideg tálakat; hogy azután éjfélkor, alighogy mindent felfaltunk, sürgősen elbúcsúzzunk, mert miért is maradnánk még... Már nem is emlékszem, hogy mikor váltottam utoljára két értelmes szót valakivel. Annuska is megöregedett, negyvenöt éves; noha énhozzám képest még fiatal; ha jól meggondolom, a gyermekeit nem nevelte rosszul, habár én az ellenkezőjére voltam felkészülve; hallgatólagosan egy idő óta már kezdtem feltételezni, hogy mégiscsak benőtt a feje lágya; nem volt rá okom, hogy ne feltételezzem, amíg nem hallottam másról beszélni, mint a gyerekeiről, meg arról, hogy ki hol tölti a hétvégét. Ezen kívül mi másról beszéltünk? Amíg éltek, a szüleiről, betegségeikről, gondjaikról. De már azelőtt is, valójában már az utolsó prágai évek óta kerültem, hogy ellentmondjak neki. Ha mégis szóba került valamiféle személyesebb dolgunk, azok mindig az én ügyeim voltak: problémáim Ágival kapcsolatban, Ági gyermekbetegségei, Ági nevelése, Ági iskolái, Ági udvarlói; a kezdetek kezdetén pedig Hédi és a válóperem."

Ági, Irzsi kislánya, ekkor már rég nem volt kislány, Kanadában élt a férjével meg a gyermekeivel. De volt idő, amikor Ági volt a kapocs Irzsi meg Annuska között. "Azt hittem – gondolja Irzsi –, hogy az évek végül is megokosították, s hogy megtanították, ha másra nem, legalább arra, hogy ne higgye eleve helytállónak, amit képzel, vagy feltételez valahonnan csak úgy a légből kapottan. Aztán Kelet-Európában, máról holnapra, egyszerre csak megváltozik a világ; ő szóra nyitja a száját, s mert kivételesen nem a megszokott semmiségekről beszél, menten kiderül, hogy ma se gondol kevesebb szamárságot, mint valaha."

Katalin feláll, az ablakhoz lép, Annuska is átjött a szobájából, együtt könyökölnek az ablakba, s várják Ilonkát. "Mennyire hasonlít rá!" – gondolja Irzsi. Annuska sima, hosszú, vékonyszálú, fényes hollófekete haját fehér pánt fogja össze a homloka felett; nővérei szőkék, akárcsak Mosony, ő fekete, mint Katalin; selymes bőrének kreol árnyalatát is anyjától örökölte. Csak zöld macskaszemeit nem; Katalin szeme barna, a Mosonyé kék. "Szép lábai lesznek, már most nőiesek" – veszi észre Irzsi, aki a szoba mélyéből nézi az ablakon kikönyöklő kislányt, s a hátulján megfeszülő, kissé felhúzódó szoknya alól kibukkanó lábszárait. Aztán megérkezik Ilonka. Kipirultan, elegánsan. Ahogy belép a kapun, a lombok között átszűrődő napfény hol itt, hol amott lángra gyújtja aranyszőke haját s foltokban táncol harangszoknyás, ujjatlan, fehér alapon pasztell színekben nyomtatott, stilizált nagy virágokkal és levelekkel mintázott nyári ruháján. Keskeny derék, lekerekített vállak, szépen formált, hosszúkás lábszárak, kicsi, de nem túl kicsi keskeny lábfejek, érzékeny, intellektuális kezek; csípőbőség, mellbőség azonos; feszes, telt mellei járás közben ruganyosan ringanak a ruha alatt (a lányok – már aki közülük megengedhette magának – ezidőben előszeretettel mellőzték a melltartót); képe így vésődött Irzsi emlékezetébe, ahogyan ekkor látta. Később is, valahányszor a lány eszébe jutott (el fog válni tőle Bécsben, amikor a nuevai egyetem meghívja őt vendégelőadónak; s útjaik, feltehetőleg, nem keresztezik egymást többé, ám nem mielőtt mégis megismernék a kilátástalanul beteljesült fiatalkori szerelmek minden szomorúságát és szépségét), felöltözve Irzsi mindig csak így látta maga előtt; de emlékezetében a lány ilyenkor sohase mosolygott; ibolyakék szemei kiismerhetetlenül nyugodt tekintettel viszonozták a pillantását.

Nem egészen két hónap múlva egy kertvendéglő lugasában – Irzsi volt a kezdeményező meg a vendéglátó – Ilonka, Erzsike, Lipi meg Irzsi négyesben ünnepelték a frissen érettségizett lány és jövendő sógorának sikeres egyetemi felvételi vizsgáját. A zenészek – egy dobos, egy tangóharmonikás, egy hegedűs – régi slágereket húztak; Irzsi, nagy élvezettel, többször körbe valcerozta Ilonkával a beton táncteret. Ilonka kimelegedett, piheg, Irzsi jókedvű; amikor visszavezeti a lányt az asztalhoz, s leülnek. Erzsike elismerő hangon és ártatlan arccal (ám valószínűleg mégsem egészen ártatlanul) megjegyzi:

– Milyen szép pár vagytok! – Rámosolyog Irzsire és képtelenség volna megállapítani, hogy komolyan gondolja-e: – Tudod, Irzsi... – lélegzetvételnyi szünetet tart, így növeli a hatást: – Neked, tulajdonképpen, el kellene venned feleségül Ilonkát!

Ilonka meg se rezzen, csak ránéz Erzsikére, aki a pillantását nem viszonozza, mert éppen el van foglalva a poharával. Irzsi kapásból válaszol, hiszen az ő számára – jól láthatóan – az egész csak tréfa:

– Lehetetlenség! Vérfertőzés volna!

Kinyújtja a kezét, megsimogatja Ilonka karját a csuklója felett, s ráfekteti a tenyerét, az asztalon, a lány kezére.

– Ilóni számára – mondja Irzsi, aki Ilonkát olykor Lóni-Ilóninak becézi – majd keresünk egy igazi lovagot. Egy született gentleman-t, aki a tenyerén fogja hordozni örök életében, s ha egyszer, akárcsak egyetlen egyszer megbántaná, akkor Irzsi kihívja párbajra és megöli!

Ilonka nevet Irzsi tirádáján. Sietség nélkül kihúzza a kezét a férfi tenyere alól, majd elkomolyodik, és közönyös hangon megkéri őket:

– Talán lennétek szívesek mással foglalkozni és nem az én férjhez adásommal...?

(Negyedéves egyetemi hallgató korában Ilonka majd bejelenti a szüleinek, hogy férjhez megy régi és legkitartóbb udvarlójához, az Ungvárról Kassára, majd Prágába származott Vágó Péterhez, aki akkor kapta kézhez vegyészmérnöki oklevelét. Egy évvel később megörvendezteti Mosonyékat az első unokával, kicsi Karellal, aki csak a nagyszülők számára Karcsi. Irzsi, mintha csak arra várt volna, hogy Ilonka előbb férjhez menjen, maga is megnősül. A menyasszony Ilonka évfolyamtársa. Megnyerő külsejű, intelligens, érzékeny lány, és Irzsi elhatározta, hogy szerelmes lesz belé. Elhatározását siker koronázza. Hédit nem nehéz megszeretni. Ami pedig ennél is fontosabb: Irzsi úgy véli, Hédi megérdemli, hogy ő szeresse. Tisztaszívű, megértő, okos és művelt lány. Rendelkezik minden erénnyel ahhoz, hogy leélhessék együtt az életüket. Hogy meggyőződése elhamarkodott volt, az majd csak jóval az esküvő után fog kiderülni.)

Mi ütött Erzsikébe, hogy provokálta Irzsit? A lányt zavarta, sőt bosszantotta a feszültség, amelyet örökösen érzékelni vélt nővére meg Irzsi között. Fürkésző szemmel figyelte őket keringőzés közben; elképzelte, milyen arccal fogadják majd a dolgot, ha ő összeboronálja őket, mihelyt visszatérnek az asztalhoz; mulatott rajta, elhatározta, hogy megteszi; s előre élvezte a hatást. Hite szerint – ez kislánykora óta meggyőződése volt – Irzsi arra született, hogy szeresse Ilonkát. (Később is élt a gyanúperrel, hogy a Jóisten egymásnak teremtette őket, s amikor Ilonka már rég férjes asszony volt, még mindig megtörtént, hogy Erzsike a nővérén felejtette a szemét, ha a közelben volt Irzsi is.) Irzsit azonban nem csábította a kilátás, hogy Erzsikével meg Lipivel együtt négyesben turbékoljanak. Sejtette, hogy ha közelednék a lányhoz, közeledése nem volna hiábavaló; de semmit se kezdeményezett. Ilonka, akit szívszorongatóan szépnek látott, a lány derűs nyugalma, megingathatatlan magabiztossága jó ideje nyugtalanította. Kevesen múlott, hogy Ilonka átvegye a gondolataiban a brünni kislány éppen akkoriban és – Irzsi számára – meglehetősen dicstelenül megüresedett helyét. Ám Irzsi félt. Ő, aki máskülönben nem szokott kitérni kísértések elöl, most félt, mert Ilonka Mosony Antal lánya volt. Félt a következményektől, félt a lány tekintetének kiismerhetetlen mélységeitől; félt elindulni az úton, ahonnan, ha megindul rajta, nincs többé visszatérés; félt a felelősségtől, félt, hogy mi lesz, ha kiderül majd, hogy valahol, valami lényeges dologban, ha magáévá teszi, talán testi vágyaikban, mégse illenek egymáshoz; félt a kötelezettségtől, hogy feleségül vegye; taszította a gondolat, hogy huszonhat évesen megnősüljön és lekösse magát egyetlen nőhöz. Biztonságosabbnak látszott, ha Ilonkát dédelgetett kishúgaként kezeli. Így hát szerette és dédelgette; puszta jelenlétével elriasztotta az udvarlóit; amíg Ilonka – aki egy ideig feltehetőleg még várta, hogy Irzsi nyilatkozzék – megunta a várakozást és férjhez ment. Irzsi, a tanú, megkönnyebbülten írta alá a bejegyzést az anyakönyvben. Ilonkát védi – gondolta – a házassága, most már csakugyan barátok lehetnek mindhalálig. Négyszemközt nemigen találkoztak; ha mégis, józanul és nyugodtan beszélgettek, hétköznapi dolgokról. A feszültség nem csökkent közöttük, ám Irzsi nem tudhatta, hogy Ilonka is érzékeli-e.

Irzsi, aki változatlanul, s most már Hédivel együtt a Tucholsky utcai ház megszokott vendégei közé tartozott, nagyon gyorsan felismerte (és nem nagy lelkesedéssel vette tudomásul), hogy házassága Hédivel nem semlegesíti, ellenkezőleg, mint a kerítés túloldaláról csábító érett gyümölcs, még fokozza is más nők vonzerejét. Mi pedig már tudjuk, hogy a csinos fehérnépek között, akiken megakadt a szeme, és szíves-örömest szerelmeskedett volna velük (nem Ilonkával, őrá jobb volt nem gondolnia), kimagasló helyet foglalt el bosszantó lényével, gondolatai játékának szabadon kiszolgáltatottan, a szűziesnél is szűziesebbnek látott és – szerencsére; de hát éppen emiatt volt ártatlan a játék – elérhetetlen Annuska. Irzsi más egyébként feltételezte róla (ezt eddig elmulasztottuk említeni), s csaknem mérget vett volna rá, hogy a fiúkkal, akik udvaroltak neki, Annuska ezideig még csak nem is csókolózott. (Egy ízben megkérdezte a lányt: "Téged, egyáltalán, megtanítottak-e már csókolózni?" – amit a felháborodott Annuska felelet nélkül hagyott; csak néma, haragos pillantást vetett Irzsire.) Annuska körül ezidőben tűnt fel Alois Bilek, a köztiszteletnek örvendő Bilek professzor fia. Szőke, kékszemű, trubadúrképű fiú volt, akit a háta mögött – Erzsike kezdeményezésére – hamarosan az egész ház csak Alajosnak nevezett. Alajos szánalomra méltóan szerelmes volt Annuskába, a lány pedig (miközben fűnek-fának tudomására hozta, hogy Alajost kedveli ugyan, de nem szereti szerelemmel) kegyesen elfogadta a szolgálatait; három lépés távolságból, feltéve, ha a fiú nem ér hozzá.

Annuska elkényeztetésében Alajos tette fel a koronát Mosony Katalin művére. A lánynak nem lehetett olyan szeszélye, amelyhez Alajos ne alkalmazkodott volna minden tiltakozás nélkül, sőt lelkesen. Ha moziba mentek, s negyedórával a film kezdete előtt Annuskának még eszébe jutott, hogy útközben betérjen három nagyáruházba, mert szükségét látta egy új harisnyakötőnek, akkor Alajos megbékélt lélekkel lekéste a film kezdetét, minthogy fontosabbnak, sőt, abban a pillanatban egyetlen életcéljának tekintette, hogy Annuska találjon ízlése szerint való harisnyakötőt. S ha történetesen nem kettesben mentek moziba, hanem, teszem azt, Erzsikéékkel, akkor Alajos Erzsikétől is, meg Lipitől is elvárta volna, hogy tartsák magukat a lány minden szeszélyéhez. Annuska szerelméről Alajossal (mert később mégiscsak szerelem lett a dologból), akárcsak általában Annuska épületes történeteiről, rendszerint Erzsike mesélt Irzsinek. Szüleivel nem beszélhetett a húgáról Erzsike. Ilonkát a legvadabb históriák se hozták ki a sodrából. Így hát Irzsinek öntötte ki a szívét.

Volt a történetek között, amin Irzsi szívből mulatott. Azon például, hogy egy ízben a Magas Tátrában, télen, hófúvásos napon, a jól fűtött menedékházban, kártyázás közben, Annuskának váratlanul sízni támadt kedve, s megkérdezte, hogy a társaságból jön-e vele valaki. Noha bolond ötlet volt, a kártyázók egyike felajánlotta szolgálatait, de előbb, biztonság okából, még egyszer megkérdezte Annuskát, hogy csakugyan ki akar-e menni a hófúvásba. A helybenhagyó válasz hallatán felment a hálószobába, hogy átöltözzék. Annuska eközben nyugodtan tovább kártyázott. Negyedóra múlva a fiú visszatért, tetőtől talpig viharhoz öltözötten. Annuska még mindig kártyázott.

– Á – csodálkozott ártatlanul –, te felöltöztél? De hát én nem gondoltam komolyan!

– Nem lepett volna meg – fűzte hozzá a történethez Erzsike, aki szintén jelen volt –, ha a fiú megveri.

Mesélt azonban Erzsike olyan történeteket is, amelyek felháborították Irzsit. Siófokon esett meg, ahová Lipi autóján utaztak; egy hetet töltöttek a Balaton partján. Minthogy csak kevés cseh koronát volt szabad forintra váltaniuk, az utolsó napon elfogyott a pénzük. Annyi magyar pénzük volt még, hogy útnak indulás előtt egyenek valamit, egy-egy szendvicset. Ezzel kellett beérniük a szlovák határig. Annuska ekkor kijelentette, hogy ő nem akar szendvicset, ő bécsi szeletet akar. S nem csak akart; kötötte magát a bécsi szelethez. A pénzből éppen futotta egyetlen bécsi szeletre, s az utolsó pénz Alajosnál volt. Erzsike nem akart jelenetet rendezni, így Lipi is hallgatott. Alajos pedig elment és vásárolt Annuskának egy bécsi szeletet. Lelki szemeivel Irzsi látni vélte, amint jó étvággyal – és ártatlan lelkiismerettel – elfogyasztja, miközben a többiek nézik.

Irzsi hamarosan harminchárom éves lesz, átmenetileg nős (hogy a házasságától egyebet várt, mint ami lett belőle, azt egyelőre még lelke mélyén se akarná elismerni); legkevésbé se átmenetileg egy kislány apja, akit sikerülnie fog megtartania maga mellett a válásakor; Annuska talán tizennyolc éves, vagy alig valamivel több, amikor Irzsi először gondol rá, hogy amit a puha Alajos sohase fog megtenni, Annuskát ő miként és milyen gyönyörűséggel tanítaná móresra. S habár a gondolat nem független attól, hogy vonzó női hátsók Irzsi képzeletét mindig is erősen foglalkoztatták, s noha leplezetlenül beismerni szégyenkezett volna, már gimnazista korában nagyon jó néven vette, amikor egy lány petting közben, s később mások, akikkel le is feküdt, alkalmat adtak rá és szemérmesen eltűrték, de legalábbis természetesnek találták, vagy – szélsőséges esetben – többé-kevésbé nyíltan provokálták, hogy ráverjen a fenekükre (olykor nem is csak szimbolikusan), Annuska elképzelt megleckéztetése, szándékában – mellesleg – csakugyan pedagógiai célzatú, s talán ezért, de talán főképp azért, mert amúgy is az egész csak a megvalósulás legkisebb esélye nélkül álmodott álom, a jelenet, ahogyan megelevenedik előtte, mentes a rossz mellékízektől, amelyektől már megcsömörlött valamikor, még huszonnyolc évesen, egy rövid, de emlékezetes viszony alkalmából, az utóbbi időben pedig, sajnos éppen a házastársi ágyban, kezdik ismét megfeküdni a gyomrát. Így történik, hogy alig módosuló változatokban és mélységes átéléssel, Irzsi időnként kiszínezi magában, amint a nevetve tiltakozó és csak erőtlenül vonakodó Annuskát – mert legalább így, képzeletben, időközben mégiscsak meghitt lett a viszonyuk – felhúzza ültéből és magához vonja, hogy ráhasaltassa a térdére, s miközben a lány, aki meghajoltában, széttárt öt ujjal, pajzsul a hátulja elé tartja törékeny, szép, kicsi kezének kifordított tenyerét, nem sok meggyőződéssel védi magát, ő lefogja a csuklóját, majd felhajtja a szoknyáját az alsóneműjével együtt a háta közepéig, kihámozza a bugyija alól, majd a kigombolt harisnyakötő pántjai közül gusztusosan előkínálkozó, Irzsi meggyőződése szerint formásan kerek fenekét; előbb még nem bántja, legalábbis nem mindjárt; csak ráfekteti tenyerét a lemeztelenített ülőkére, ott, ahol a lány hátsója a combok felett kettősen domborodik; néhány pillanatig rajta felejti, hogy Annuskát átjárja egész testében s minden idegszálában a hátulján nyugvó meleg férfitenyér érintésének újdonsága; majd többször egymás után könnyedén végigsimít rajta, végül felemeli a kezét és sietség nélkül, megfontolt komótossággal, különféle irányokból csattanósan a hátsójára ver. Irzsi, aki efféle ügyekben tapasztaltabb, mint amennyi a javára válik, őszintén úgy érzi, hogy amit megtenne, ha tehetné, az csak felszínes és rosszindulatú meghatározással volna a lány bántalmazásának nevezhető. Hogy végre kimondjuk köntörfalazás nélkül és kendőzetlenül a szót, amelyet hiába is akartunk volna megkerülni, Annuska elfenekelése (mert erre nincs más kifejezés) erősen különbözött volna attól, ami Irzsi tudatában a fogalomhoz kötődik, s aminek kellemetlenül kellemes kései meglepetésként megismert változatát az utóbbi időben ambivalens élvezettel gyakorolja a családi hálószoba meghitt félhomályában, ahol, ha bizonyos benne, hogy a csattanások nem hallatszanak el a gyerekszobáig, boldognak minősített házaséletük dicsőséges megkoronázásául aphrodisiákumként mér ki izgató fenekeseket a háttal őfeléje fordult, és karjai közé temetett arccal engedelmesen megbúvó kívánatos hitves várakozással feltartott meztelen hátsójára. Kifejezetten nem pedagógiai célzattal.

Ha olvashatott volna Irzsi gondolataiban, Erzsikét nyilván rettenetesen megbotránkoztatja, hogy bizalmasa, a megbecsült jó barát, a Mosony ház fogadott fia, mire képes a hálószobájában, s miként nevelné jobb erkölcsökre a húgát. De ezt nem álmodhatta meg. Irzsi (ezidőben már kórházi főorvos, egyetemi tanársegéd, a Mosony lányok, meg Hédi barátnői által mintaférjként elkönyvelt házasember és elismerten mintaapa) nagyon vigyázott, hogy mások által észrevehetően sohase felejtse Annuskán a szemét. Amikor az évek múlásával majd be fogja látni valamikor, hogy Mosony Api legkisebbik lánya reménytelen pedagógiai eset, nem képzelődik többé a megleckéztetéséről (feltéve a lehetetlent, amúgy is biztosra veheti, hogy ha csak úgy, férfiörömből, egyszer ráhúzhatna az ülepére, nem azt érné el vele, amit akarna, s ezért másfajta fenekesekkel, mint félig-meddig paternálisakkal, még legelfajzottabb szex-fantáziáiban se tudná traktálni), viszont változatlanul megkívánja, valahányszor a szeme elé kerül, s kívánja majd jó harminc éven át, noha tudván tudja, hogy nem volna képes együtt élni vele három napot se, de még egyetlen órát se. Irzsi szemében Annuska, közel az ötvenhez és némileg elszélesedve, még mindig ugyanaz a bosszantó lény marad, akivel nagyon szeretne legalább egyetlen egyszer lefeküdni, hogy végre-valahára "megismerje", s azzal a jellegzetes kamasz-érzéssel penetráljon a hüvelyébe, mintha életében először tenne magáévá egy nőt. Ez azonban már más történet lesz, és egy más fejezethez tartozik.

Ha Hédi számára a házastársi ágyban úgyszólván semmi se volt tabu (Irzsi lehetséges vágyait illetőleg orális szeretkezésre azért nem volt éppen ennyire liberális), ő természetesen ezt nagyon jó néven veszi tőle. Habár olykor – esete válogatja – egy kis zavaró mellékízzel a szájában. Későbbi felesége elfogulatlanságából már lány korában kóstolót kapott. Hédi azidőben együtt lakott özvegy anyjával. Megtörtént, hogy amikor megérkezett hozzájuk, ágyban találta ebédutáni szunyókálás után. Ha anyja ilyenkor – mint rendszerint – magukra hagyta őket a szobában, leült az ágy szélére, benyúlt a paplanja alá, és ott addig matatott, amíg észrevette, hogy Hédi szabályszerűen megkapta az orgazmusát. A dolog egy ízben különösen jól sikerülhetett, ugyanis, kellemes meglepetéssel a hangjában, Hédi kifejezte elismerését az "ügyességéért". Irzsi mosolygott, de a dicséret zavarba hozta. Vannak dolgok – hitte –, amelyeket a férfi megtesz, és a nő élvezi, vagy a nő tesz meg, és a férfi élvezi, de egyik esetben se fűznek hozzá megjegyzéseket. (Öregen aztán más lesz a felfogása. Akkor majd nagyon is számításba veszi nuevai élettársának mindkettőjüket izgalomba hozó extravagáns hajlandóságait, akárcsak a szakirodalom kifejezéseivel nyíltan élő, s ezzel a nő szeméremérzetét kímélet nélkül, rosszmájúan ingerlő szabatos beszéd erotikus hatását a szeretkezés előjátékai közben. De hát szemérmes fiatalemberekből lesznek az idős korukban szégyentelenül szókimondó férfiak.)

Később még erősebben meghökkenti Hédi elfogulatlansága. Egy este (már rég házasok voltak, ő vetkőzik, vagy éppen befejezte a vetkőzést) a fiatalasszony, aki a szoba másik végében vetette le ruháit, meztelenül elébe áll, és izgalomtól türelmetlen, fojtott hangon megkéri: "Fogdosd meg a melleimet!" A gyermekkori, kassai poszt-viktoriánus nevelésnek úgy látszik életre szóló nyomai maradhattak Irzsiben, mert a példázatokbeli brit úriemberek megbotránkozásának kifejezésével (ez nyomul ugyanis a tudatába), ebben a pillanatban úgy érzi, hogy a helyzet "shocking!". Így nem áll egy feleség pucéron a férje elé, a kívánság kimondásának az ágyban lett volna helye, s akkor is szemérmesebb szavakkal. (Például: "Tedd a kezedet a mellemre!") Vagyis Irzsi szerint Hédi viselkedése közönséges. De ezen gyorsan túlteszi magát. Két kézzel tapogatja felesége előreugró gazella-kebleit, amelyekkel modellt állhatna egy szoborhoz. Ha viszont a kulturált szeretkezésnek vannak illemszabályai (s Irzsi szerint vannak), akkor ez a kartávolságból való táv-fogdosás úgyszintén "shocking!". Hédi – hiszi – lealacsonyítónak kellene, hogy érezze. De hát ilyesmiről szó sincs.

Hédi ülepének az átlagost jelentősen meghaladó erotikus érzékenységében viszont nem talál kivetnivalót. Ellenkezőleg. Kezdetben el van bűvölve tőle. Feszült érdeklődéssel figyeli a feleségét, valahányszor minden álszemérem nélkül adja néma tanújeleit egyféle furcsa és érthetetlen, bizonyára indokolatlan bűnhődni akarásnak, vagy vezeklési szándéknak. Magyarázatot rá azonban majd csak később, szétválásuk után fog kapni, amikor kezébe kerül Hédi egyik lánykori naplója, amelyet elköltözésekor egy szekrény mélyén felejt. Igaz, házasságuk teljes csődjét (és botrányos végét) megelőzőleg Irzsi nem is nagyon keresi a magyarázatot. Miért is tenné? Hiszen a dolog tetszik neki.

A nő egyébként valamikor még arra is képes lesz (de ez már kellemetlen meglepetésnek fog számítani, s Irzsinek a gyomrára megy), hogy egyes egyedül, miközben ő egy pillanatra kimegy a hálószobából, felszólítás nélkül pozícióba helyezkedjék, s így várjon a visszatérésére, a karjai közé temetett arccal, és feltartott hátsóval. "Most mit kellene tennem vele?" – tűnődik Irzsi az ajtóban, mihelyt megpillantja a feleségét a párnák közé temetett arccal térdepelni az ágyon. "Vegyek elő egy nadrágszíjat, és húzzak rá vele az ülepére?" Ez már túlságosan sok volt neki. Ám Irzsinek se akkor, se máskor nem jutott volna eszébe, hogy igazából talán nem is az perverz, ha a jóhiszemű Hédit tapasztalhatólag izgalomba hozza, amikor csattanó fenekeseket (esetleg hiába remélt nadrágszíjat is) vár hátuljára a férfitől, akinek szívét és lelkét is adta testével együtt, hanem sokkal inkább a viszony perverz, amelyben ő, a férfi, szex-objektumként kezel egy gyanútlanul jóhiszemű nőt, s miközben sok öncsalással, de még több képmutatással forrónak vallott, ám igazából langyos érzelmekkel, ahogy a francia mondja, "szerelmet csinál" vele, úgy tanulmányozza, mint egy, a laboratórium asztalára feszített kísérleti békát.

* * *

Irzsi házaséletének krónikáját itt meg kell szakítanunk egy közbeszólással.

Semmi kétség, amit fentebb megtudtunk róla, az nem valami épületes. De hát olyannak kell őt látnunk, amilyen Hédi férjeként a valóságban volt. Nem különösebben erényesnek, de nem is különösebben gonosznak, nem példásan jellemesnek, de nem is példátlanul jellemtelennek. Éppen csak ösztönei és a körülmények által meghatározott házasembernek, amilyenből tizenkettő van egy tucatban. És az vesse rá az első követ, aki álszentség nélkül mondhatja patyolat-fehérnek tulajdon lelkiismeretét.

Életének lesznek épületesebb fejezetei is. Az olvasót arra kell kérnünk, hogy Irzsi viselt dolgainak krónikását ne siessen elmarasztalni a minden álszeméremtől mentes, frivol mesefűzés miatt, amely a megbotránkoztatót se rejti véka alá csak azért, mert nyálasan elcsámcsoghat rajta az alantas ízlés. Mentségére szóljon, hogy ilyen témakörben sohase létezett, és nem is fog létezni alkotás (akár irodalmi, akár képzőművészeti, sőt tudományos disszertáció se), amelyet ne fenyegetne hasonló veszély.

Az igazat szólva, az elbeszélő előbb csak vonakodva és belső kételyekkel kezdett a történések talaj-szintjén beszámolni dolgokról, amelyek kizárólag az elvonatkoztatás magasabb régióiban fogalmazhatók meg szalonképesen. Ott, ahol semmitmondóan, mert igazából ábrázolhatatlanul (vagyis nem az élmény erejével) abban az általánosító közhelyben nyerik el szintézisüket, hogy nincs férfi, aki sohase fojtott volna el magában kangerjedelmeket, és nincs nő, aki lelke minden zugában tiszta volna, mint a liliom. Meg, hogy a legrendesebb emberek lelkében se tanyáznak kizárólag nemes indulatok és magasztos érzelmek. (Arról nem is szólva, hogy a világ sohase állt csupa rendes emberből.) Ameddig ez elvont megállapítás marad, addig persze senkinek sincs baja vele. A dolog ott lesz problematikus, amikor az érzékelhetőség okából leszállunk az absztrakciók tiszta, szellemi magasából a piszkos anyaföldre, s szemünk rányílik az absztrahálás logikai folyamatának egyik-másik kiindulópontjára. S ez mégis elkerülhetetlen. A magyar elbeszélő prózában Tersánszky Józsi Jenő, "a testi szerelem változatainak nagy ábrázolója kezdettől fogva" (Hegedűs Géza értékelő megfogalmazása) már a XX. század első harmadában tudta, hogy nem ábrázolható hitelesen az ember, ha nem mutatjuk be szexuális életében is.

Mi tagadás, amiket itt elbeszélünk, az helyenként nem lesz könnyen emészthető, léleknemesítő olvasmány. Nem is lehet az, minthogy Irzsi élete nem volt rózsáskert, se tündérmese, se majális. Hol ocsmány volt, hol szép, többször ocsmány, mint szép, időnként egyvelege is a kettőnek, ám mindent egybevetve, ez volt számára az élet, s nem az elbeszélő felelős érte, hogy olyan volt, amilyen. Ezeknek előrebocsátásával kéri tehát az olvasó türelmét, amíg elérkezhetik vele fennköltebb tájakra. Habár ott se lesz majd éppen minden olyan idillikus, mint egy szívvidámító Szinyei Merse festményen.

* * *

"Nem létezik olyasmi, amit az ágyban ne tettünk volna meg egymással", közli majd Irzsi néhány év múlva, sokatmondóan, s persze bizalmas négyszemközt, eljövendő viharos szeretkezések reményében, egy szép és kedves ifjú hölggyel, aki nem csak Hédinek lesz barátnője, hanem megismerkedésüktől mindkettőjüknek. (S aki képes lesz – de ne vágjunk a dolgok elébe – külön-külön, mindegyikükkel élvezni a test örömeit, ám ezt Irzsi nem gyaníthatja ebben a pillanatban.) A szép és kedves ifjú hölgy érdeklődő arccal hallgatja, ő pedig elégedett, mert a nő, Marika, látnivalón megerőlteti a képzeletét, hogy kitalálja, vajon mire utal Irzsi. Miféle rendkívüliségekre.

Házasságuk negyedik évében Hédi valóban már szinte bármire hajlandó volt. "Túl sokat akarsz!" – egyetlen egyszer tiltakozott. Amikor (soha azelőtt és soha azután) az volt a benyomása, hogy a férje élvezetéül szolgáló megszokott ügyeskedések helyett, amikhez a kellő helyeken mértéktartó csókokkal tette a bőrét a nemi szervén csuszamlóssá, Irzsi az addig kapottnál extravagánsabb élményt remél, s hogy az ujjai közé fogott erigált férfitag a megengedhetőnél több elvárással közeledik a szájához. De ez véletlen baleset volt. Egyetlen kivétellel, s akkor is rendhagyó helyzetben, amikor Irzsi rá fogja venni Hédit, hogy tökrészegen olyasmit tegyen, amit férje szeme láttára semmiképp se tett volna meg józanon, Irzsi elővigyázatosan ügyelt rá, hogy semmit se igényeljen, ami túl sok lehetett volna a feleségének. Nem mintha szíve mélyén nem hiányolta volna (mert nagyon is hiányolta), hogy neje sohase veszi teljesen a szájába a hímtagját. Ám Irzsi, ha elővigyázatlanságával alkalmat adott rá, hogy ezt már nem csak hallgatólagosan, hanem kifejezetten is megtagadja tőle, akkor gyorsan úgy tett, mintha félreértésről lett volna szó. Képtelen lett volna kiejteni a száján, amivel egy kevésbé gátlásos férj a helyében feleségének igazságérzetére hivatkozik, és nem kis valószínűséggel célt is ér, habár nyilvánvalóan nem a feleség legnagyobb boldogságára: "Már miért akarnék túl sokat? Ha én kicsókolhatom belőled a gyönyört kéjed legtetejéig, akkor te miért ne csókolnád ki belőlem az enyémet?" Irzsi gátlásosabb volt, mint a nők általában feltételezték róla. Nem csak a feleségétől, előtte se, utána se, egyiküktől se várt el semmit kedvük ellenére. Burkoltan és szavak nélkül igyekezett értésükre adni, hogy mit venne tőlük jó néven. Ha viszont nem értették meg a jelbeszédét, vagy nem akarták megérteni, akkor gyorsan visszavonult. S gondosan ügyelt rá, hogy ilyen esetekre nyitva tartsa maga mögött a visszavonulás kiskapuját.

Akárcsak eredménytelenül Hédi szájához, hasonlóképpen közeledett, ámde eredményesen, felesége hátuljához. Kezdetben óvatosan. Úgy is mondhatnók, hogy bátortalanul. Nem is lépésről lépésre, hanem fél lépésről fél lépésre. Ezzel azonban, nem úgy, mint orális vágyaival, várakozáson felüli sikere volt. Viszont amikor már ténylegesen lehullt minden korlát az ő magasba emelt tenyere és Hédi hátulja között, a részegítő sikert macskajaj követte. Irzsi ismerte korábbról ezt a macskajajt. Nem először fordult elő vele, hogy érzelmekhez nem kötött szexuális sikerektől utólag megcsömörlött. Mielőtt Hédit feleségül vette, alkalmilag megtörtént, hogy híjával más pillanatnyi lehetőségnek (mondjuk úgy: "jobb kínálatnak a nőpiacon") addig puhított valakit – egyszer a kórházban, egy őnála idősebb férjes asszonyt, máskor egy kamaszkori flörtjét, akivel véletlenül találkozott, s aztán meglátogatta –, ameddig sikerült levennie a lábáról, és a nő lefeküdt vele. Ám mihelyt aznapra elváltak, neki émelyegni kezdett a gyomra, ha arra gondolt, hogy másnap, vagy harmadnap újra kellene kezdenie ugyanazt ugyanazzal. Persze, amikor ráébredtek, hogy neki semmi hajlandósága a folytatáshoz, mindkét nő felháborodott. Hédinek azonban nem lett volna oka megsértődni. Rácsapni a meztelen ülepére Irzsi számára változatlanul izgalmas lehetőség maradt. Egyaránt izgalmas és kiábrándító.

Valamikor, viszonyuk kezdetén (Hédi még szűzlány volt), Mosonyék előszobájában megbújt vele a cserépkályha mögött, s ott állva csókolóztak. Irzsi észrevette, hogy a lány aznap hordott ruhájának nagyon bő a szoknyája, s nyomban arra gondolt, hogy ezt nem hagyhatja kihasználatlanul. Noha a dolgot kissé közönségesnek érzi (kamaszéveinek kassai környezetében azt, amit most tenni készült, hite szerint legfeljebb ha a postás tette a cselédlánnyal a lépcsőházban, de nem egy jól nevelt fiatalember szíve választottjával), csókolózás közben hátul felhúzza-emeli Hédi szoknyáját; keresi a kezével, hogy alatta, a bugyi felett, hol csupasz a bőre; megérinti a derekát a ruhája alatt; akkor előbb csak egyetlen ujjal, majd a többivel is, lassan megemeli a hátgerince mentén a bugyi peremét, s miközben átles a lány válla felett, hogy ne csak ujjai tapintsák, de lássa is felülről felfedett pucér ülepét, kezét becsúsztatja mélyen a bugyi alá és tenyerével végigsimít rajta. Hédit mintha áramütés érné, reszketni kezd, térde megroggyan, ülőkéjének halmaival Irzsi tenyerében, nyaka köré fonja a karjait, s egész testével hozzásimul. Mire gondolhatott eközben? Bizonyosan nem arra, hogy majd az ágyban, szeretkezés közben, Irzsi mikor fog először rálegyinteni a hátuljára. De várta, ha nem is gondolt rá. S három év se telik el (talán csak azért közel három, mert Irzsi ügyel a fokozatosságra), mire házaséletük íratlan krónikájába bejegyezhető volna az újabb siker. Hédi, aki addig főképp csak hason fekve kapott játékos ütéseket a fenekére (vagy szorosan az ágy előtt állva, dereka fölé felhúzott hálóingben, amit ő maga tart magasra, háttal fordulva az ülő Irzsinek), most, miután előbb mindent levet magáról, és teljesen meztelen, nem fekszik le, hanem megbújik az ágyon négykézláb, s feltartott hátsóval így várja az elkövetkezőket. Miközben Irzsi (mert az ágy támlájával az orra előtt az asszony semmit se láthat maga körül, s az élvezethez a várakoztatás is hozzátartozik) még tesz vesz körülötte (némi képzelőerővel és hasonló helyzetben bármely nő arra gondolhatna, amit Hédi is gondol, hogy talán előkerít valahonnan egy vesszőt); végül mögéje áll és barátságosan felszólítja, hogy Hédike tartsa feljebb, egész magasra, még feljebb a popsiját. Irzsi tisztában van vele, hogy amit Hédivel ő most művel, az démonibb, mintha egyetlen szó nélkül rásózna az ülepére. Ám éppen ez az, ami ellenállhatatlanul vonzza. Lelke legmélyén kis ördögök vigyorognak, előremeredő férfitagja a pillanat igézetében kéjesen megfeszül felesége háta mögött, s rosszmájú elégtétellel, diadalittasan, elégedetten, de egyszersmind nem csekély önutálattal (és némi megvetéssel) élvezi a helyzetet.

Persze nem mindenkor volt szükséges ténylegesen ütnie. Olykor már a szavak elegendők voltak.

Egy este, a házastársi szerelem legklasszikusabb tornagyakorlata közben, Irzsi úgy találta, hogy lehunyt szempillái mögött a felesége nem élvez eléggé. Akkor váratlanul megkérdezte tőle:

"Akarsz-e verést a popsidra?"

Alighogy a kérdés elhangzott, az asszony combjai görcsösen megrándultak, férje hasa alatt addig szabályos hullámokban vonagló medencéje erőteljesen kilengett, s becsületesen őszinte, nyöszörgő, kívánó, "Í-í-ígen" tört fel a torkából.

"Jó!" – mondta erre Irzsi.

De még nem húzódott vissza Hédi öléből. Csak lélekben készülődött rá. Végül is azonban, ehelyett, újra megszólalt, minthogy Hédi kéje – megszakítani kár lett volna – észrevehetőleg fokozódott, pillanatról pillanatra:

"De most előbb élvezz! Megkapod majd azután...!"

Ez a barátságos megnyugtatás újabb áramütésként érte Hédit. Gyönyörtől félájultan élvezett. Úgy, ahogy azt Irzsi elvárta összes szeretőitől.

Miután a nő kielégült, Irzsi már nem szólította fel, hogy forduljon hasra. Nem lett volna értelme.

Ám olykor meglepetések is érik. Egy ízben, este (Hédi már kibújt a ruháiból, s anyaszült meztelenül elhalad a még vetkőző Irzsi előtt), kapásból meglegyinti; nem erősen, de rácsap a fenekére. A fiatalasszony dermedten megáll, alsóajka, álla reszketni kezd, megerednek a könnyei, s elpityergi magát. Irzsi csodálkozik, és rettenetesen megsajnálja. Magához öleli, mint ahogy kisgyereket vígasztalnak, majd bűnrossz lelkiismerettel kalauzolja lefeküdni, és szétnyitni a combjait.

A legnagyobb meglepetés azonban még ezután következik.

Egy nyári vasárnap a városban ebédelnek, kislányuk a nagymamával falun nyaral. Hédi – nagyon emelkedett hangulatban – az ebédhez, Irzsi bosszúságára, többet iszik a kelleténél, taxival kell hazavinnie. A taxi felé menet megbotlik, elesik, elnyúlik az aszfalton. Ez bárkivel megeshet, Irzsi megítélése szerint a dolog mégis kínosan nevetséges. Otthon kiderül, hogy igaza volt. A mérték és elővigyázat nélkül fogyasztott ital útközben kezdett hatni. Mire hazaérnek, az asszony tökrészeg.

Irzsi levetkőzteti, hanyatt fekteti, széthúzza a térdeit, s behatol az ölébe. De egyikük se képes kielégülni. Ha ő csalódottan visszavonul (ám még ott várakozik felette), a lehunyt szemű asszony, mintegy félálomban, kinyújtja a kezét, megfogja Irzsi erigálva maradt hímtagját, visszavezeti az öléhez, s nyomban elereszti, mihelyt hüvelyének szájához illesztette. Aztán bódultan várja, hogy ismét beléje nyomuljon. Ez többször megismétlődik. Hédi mégse jut el a gyönyörig. Irzsi se – aki egyre ingerültebb – a magömlésig. S Hédi csaknem elaludt. Irzsi azonban nem hagyja aludni.

Dühös, mert kielégületlen. Nagy kedve volna a nőt elfenekelni, ez egyszer istenigazából, ahogy még sohase tette, és nem csak a felizgatására. Gonosz mellékzöngékkel kérdezi tőle, hogy kívánja-e. Hédi azonban nem kívánja. Ellenkezőleg. Elkeseredetten tiltakozik: "Nem! Nem!". Irzsi sehogy se érti a fordított világot. "Éppen most nem? Épp részegen nem? Csak színjózanon kívánja az izgató fenekeseket?" Irzsi, aki, ha alkalomadtán alaposabban rácsap Hédi hátuljára, lemérheti saját tenyerén, hogy ilyenkor a nő mit érezhet, most csodálkozik, és némileg csalódott, de arra gondol, hogy kihasználja az alkalmat (ittasan alighanem gátlástalanabbul őszinte lesz) és beszéltetni fogja.

– Mire gondolsz, mi jár a fejedben, amikor verem a popsidat?

A válasz lefegyverző, s nem az, amire Irzsi – körülbelül – számított. Egyetlen jajongó felkiáltás:

– Kínlódom!

Irzsi most már csakugyan semmit se ért. Nem is érthetett. Vannak dolgok, amelyekről Hédi nem beszél vele.

Irzsi tehát kitalál valami mást. Az ittas asszony még ugyanabban a tartásban fekszik. Behunyt szemmel, közösülésre készen, felhúzott, széttárt térdekkel, talpaival a lepedőn. Az árnyékban, a combtövek között, csaknem feketén sötétlik a valóságban gesztenyebarna öle. Irzsi az ágy szélén ül, a lábainál. Hogy a tompított fényben – kint már sötétedik; felgyújtotta a hangulatlámpát – jobb rálátása legyen Hédi (derűsebb hangulatban "punci"-nak becézett) nemi szervére, fél könyökére ereszkedik, közvetlenül a combok közé, és onnan szemléli, rosszkedvűen. Gondolatai ellenségesek. Ebben a pillanatban, főképp, gonoszul kíváncsi. Látni akarja – s elhatározza, hogy látni fogja –, miképpen elégíti ki magát Hédi, amikor senki sincs körülötte, aki eközben megfigyelhetné. Tehát megragadja a kezét, csuklójánál fogva az öléhez vezeti, ráhelyezi a haj sűrűjére a hasa alatt – az asszony tenyerét a vénuszdombra, ujjait az ajkakra –, s hideg érdeklődéssel várja, hogy mit szól hozzá. Aztán (mert a nő látszólag észre se veszi, hogy ő miben mesterkedik) középső meg mutatóujját begyömöszöli a nedves ajkak közé és lassan végighúzatja vele a hasadékban. Többször egymásután megismételteti vele a műveletet. Végül elereszti a kezét: "Folytasd egyedül!"

Hédi, aki – talán mert kábult – eddig ellenállás nélkül tűrte, hogy Irzsi kénye kedve szerint vezesse az ujjait, a nyílt felszólításnak már nem akar eleget tenni. Irzsi akkor ráförmed:

"Folytasd, ha mondom!"

Némi vonakodás után – az ellenálláshoz végül is nincs ereje – a nő engedelmeskedik. Mintegy félálomban cirógatja magát, könnyed kézzel alulról felfele, csak az ujjbegyeivel, de nem belül, hanem kívül, ahol a nagy ajkak összezárulnak. Lazán szétnyílt ujjai felszaladnak a hasadék mentén, egyik a másik után, újra meg újra, kerek kézmozdulattal, mintha gitározna. Közben nyöszörög: "Ezt nem szabad!"

Irzsi nézi a csuklóból gitározó női kezet (Hédinek nagyon szép a keze), ahogyan hajlékony és beidegződöttnek látszó – Irzsi úgy mondaná: elegáns – mozdulatokkal cirógatja magát. Nem hiheti, hogy ezt most teszi először. Még egyszer ráripakodik, de már enyhültebb hangon:

– Már hogyne volna szabad! De még mennyire, hogy szabad! Ki fogod elégíteni magad, hogy végre elélvezz, mert másképp nem voltál képes rá.

Aztán teljesen hangot vált.

Neki nincsenek előítéletei – folytatja rábeszélőn. Elvárja Héditől, hogy neki se legyenek. Amit ő most kíván tőle, arra csakugyan szüksége van. Mit jelentsen az, hogy nem szabad? Szófogadatlannak lennie nem szabad. S gátlásai se szabad, hogy legyenek. Kielégítenie magát, a világ lehető legtermészetesebb dolga. Most kötelessége megtenni ezt – keményedik meg újból a hangja.

Az asszony hallgat, engedelmesen simogatja magát, keze végül mégis lehull az öléről. Ha Irzsi hagyná, elnyomná az álom. Ő akkor újra megfenyegeti:

– Vigyázz! Te tudod, hogy engedetlen kislányokat mivel nevelnek szófogadásra!

Hédi nem válaszol. Másfelől, ahogy csinálja, Irzsinek ez mindenképpen kevés.

– Így sohase fogsz elélvezni! Elégítsd ki magad! Azt akarom, hogy élvezz!

Ha őszinte volna, akkor azt mondaná: "Látni akarom, miképpen maszturbálsz!" De ez túlontúl nyílt beszéd. Valószínűleg az asszony jelenlegi állapotában se volna ajánlatos. Így hát kissé megszépíti a dolgot:

– Bizonyos akarok lenni afelől, hogy teljesen kielégültél!

S nyomatékul megint hozzáfűzi: "Másképp jaj lesz a popsidnak!"

Irzsi feláll, Hédi fölé hajol, két kézzel megfogja, megfogdossa a melleit, mind a kettőt egyszerre; fejő mozdulatokkal tapogatja-húzogatja a mellbimbóit; aztán benyúl felülről a combjai közé, szétnyitja a nagy ajkakat; s miközben hüvelykujjának begyével a csiklót ingerli, mutató és középső ujja között gyűrögeti a kis ajkakat. Végül visszahelyezi Hédi kezét a combjai közé, s az asszony középsőujját rányomja a csiklóra. Szándékosan viselkedik közönségesen. Hédi megrázkódik. Akkor Irzsi megragadja a balkezét is, kebleihez vezeti, szétnyitja a tenyerét és végighúzatja vele a melleken, előbb az egyiken, azután a másikon; egyikükre ráfekteti, a nő hüvelyk meg mutatóujjával megfogatja a mellbimbót és ráparancsol: "Izgasd a melledet is!" Aztán, mintha színházi páholyban ülne, helyet foglal az ágy lábával szemközt álló fotelban, ahonnan a hátán fekvő nő parittya ágaiként szétnyíló lábszárai között rálát lányosan homorú hasára, látja – távolabb – a keblek feszes dombjait (egyikükön Hédi nyugtalanul keresgélő, tapogatózó kezével); látja, még messzebb, kissé félrefordított fejét, lehunyt szemmel önmagába figyelő arcát; s közelről – elölnézetből – rálát az ölére, a sűrű és göndör gesztenyebarna hajjal keretezett, rugalmasan záródó nyirkos hasadékban matató középsőujjára. Így nézi a gyönyörét parancsszóra hívó, maszturbáló asszonyt.

Irzsi meglepő felfedezést tesz: A látvány nem csak rendkívüli. Amit lát, az szép! Ugyanezt (igaz, akkor még csak futólag) már néhány pillanattal korábban is megállapította, amikor szépnek találta a csuklóból ívelő könnyed kézzel, lekerekített mozdulatokkal tulajdon ölén gitározó nőt. A férfi hímvesszője – gondolja Irzsi – lehet a nemzés, a teremtés, az élet megújhodásának szimbóluma, de még phallosszá szoborítva is közönséges. Az ölét ingerlő nő szép, amit nem lehetne elmondani az önmagát kielégítő férfiről. Onanizáló szeretőjének látványától egyetlen nő se jönne tűzbe.

Az asszony leveszi tenyerét a melléről. Most két kézzel nyúl az ölébe. Balkezének fordított "V"- alakban kinyújtott mutató és középsőujjával a szeméremajkakat tartja szétnyitva, miközben jobb kezének középsőujja az öl belsejében, a "V" szárai között köröz. Irzsi megbűvölten nézi.

Hédi csípője egy idő után hullámzani kezd, ujja egyre szűkebb köröket von a csiklón és körülötte, aztán egyre sebesebben és görcsösebben ingerli vele magát, miközben térdei – amennyire ez egyáltalán lehetséges – még végletesebben szétfeszülnek, hasa megemelkedik, erőnek erejével igyekszik kinyomni az altestét, nyöszörög, nehezen lélegzik, combjai rángatóznak, végül kimerülten visszahull az ágyra. Irzsi elégedett, belső feszültsége lecsillapult. Férfitagjában, noha ernyedten a herezacskóra konyul, nyugtalanító bizsergést érez. "Mégis el fogom fenekelni" – gondolja. "Valamilyen ürüggyel feltarttatom vele a fenekét és kíméletlenül vörösre verem." Lelki füleivel hallani véli a csattanásokat és – mert ezúttal úgy verné, hogy a hátsója égjen és sajogjon – Hédi hüppögő sírását. De már nem teszi meg. Lekonyuló hímvesszőjéhez nyúl, kezébe veszi, ujjaival körbetapogatja és figyeli, amint pulzusának ütemére növekedni kezd, majd lüktetve feláll. Hédi elaludt. Irzsi egyedül van. Talpon áll, gyűrűbe fogott hüvelyk és mutatóujjával fel-alá húzza az előbőrt az előremeredő hímvesszőn. Miközben élvezi a kéjt, még egyszer eszébe jut, hogy ha valaki most meglesné, a látványt aligha találná vonzónak. Irzsi elélvez, a kilövellt ondó hosszú, meredek ívben hull a szőnyegre. Hédi alszik, csak este ébred fel. Irzsi közönyös hangon feltett ellenőrző kérdéseire csodálkozva válaszol. Részegségét kialudta. Semmire se emlékszik a délután eseményeiből.

Elkövetkezik majd az idő, amikor Irzsi – tehetséges hobby-fényképész; kiállításokon is részt vett – keserű szemrehányásokkal fogja elhalmozni magát, amiért Hédit nem fényképezte le önkielégítés közben. Készíthetett volna a kezeiről – gondolja majd akkor – egy sorozat ragyogó közelképet. Odadobná neki, ahogyan nemrég odadobta szép aktképeit házasságuk első hónapjaiból. Nem azért tenné, hogy megzsarolja velük, hanem, hogy zavarba hozza. Akkor már gyűlölte Hédit, aki sokkal kevésbé anyai ragaszkodásból, mint inkább rosszindulatból, nem akarta a kislányukat végérvényesen a kezére bízni, és megpróbált, felsőbbségesen, feltételeket szabni a szétköltözésükhöz.

De addig még mindig hátra volt csaknem két esztendő. Irzsi változatlanul bebeszéli magának, hogy alapjában véve szereti a feleségét. Meg azt is, hogy a házaséletükben, s ezen belül a hálószobájukban, nagyjából minden rendben van. Nemigen foglalkoztatja, hogy változtatnia kellene az életén. Nem is gondolhatna ilyesmire – hiszi meggyőződéssel. A házastársi ágyban sajátmagát ugyan nem egyszer minősíti utolsó disznónak, s nem alaptalanul rossz közérzettel, de Hédivel ott nagyjából-általánosságban elégedett. Így akarja hinni. Ha pedig mégse mindenben, az egész más dolgokkal kapcsolatos, és sohase tesz rá megjegyzést. Holott mind erősebben kifogásolja, eleinte elfojtott, később már csak nehezen elhallgatott nemtetszéssel, feleségének életvitelét. A házban túl sok alkohol fogy, állapítja meg Irzsi, aki egy-egy pohárka röviditalt, vagy jófajta bort, maga is szívesen megiszik alkalmilag. Hédi azonban túlontúl keveset eszik, és Irzsi megítélése szerint túl sokat iszik, túl gyakran, amihez túl könnyen talál ürügyet. Túlontúl kevéssé érdekli, hogy rend legyen a lakásukban, s Áginak meglegyen mindene, amire szüksége van egy kisgyereknek. Ezzel szemben túlontúl lelkesítik szőrszálhasogató eszmecserék kávé és konyak mellett, bármiről, bármikor és bárkivel. Amint Ági növekszik, Irzsi azt is mind elégedetlenebbül tapasztalja, hogy Hédi az anyai szerepkörre minden vonatkozásban teljességgel alkalmatlan. S ez egyre nyilvánvalóbb. Ám kifogásai végső soron csak alátámasztják meggyőződését, hogy ő vigyázni köteles erre a nem egészen e világhoz illő fiatal teremtésre, aki őnélküle Isten tudja hova jutna, s Irzsi nem feszegeti, hogy ez a nemes gondolat miként fér össze azzal, amit az ágyban tesz Hédinek, nemesnek a legjobb akarattal se nevezhető szándékokkal. Felelősségérzete, végső kicsengésében azonban mégiscsak reális. Érvényét a legközelebbi időkre még az se fogja kikezdeni, hogy a véletlen hozta kényszerűségből Hédi hamarosan hosszú időre (több mint háromnegyed évig) távol lesz Prágától, s ő eközben megcsalja.

A nő, akivel megcsalja, a legjelentősebb találkozás marad Irzsi férfiéletében. Róla, mégis, itt csak a legszükségesebbek erejéig fogunk megemlékezni, mert nincs rajta a csoportképen, amelyen az Irzsit harmincnégy éves koráig környező lányok és nők között Hédi a legmarkánsabban kirajzolódó alak. Neve Erika. Nyolc évvel idősebb Hédinél, s Irzsi rátalál benne álmainak asszonyára. Ám kalandja Erikával teljességgel kilátástalan. Irzsi egyfelől még csak nem is gondol rá, hogy Héditől elválhatna (abban a pillanatban nem is tehetné, mert Hédi beteg), másfelől – amennyiben valamikor mégis megtenné – elképzelni se tudná, hogy újraházasodhatnék egy nála idősebb nővel. S Erika kerek esztendővel őelőtte született. Irzsi mégis reméli, hogy ez a kapcsolat fenntartható lesz beláthatatlan időkig, legmagánabb magánéletének egy rejtett mellékszínpadán, a szerelem végelgyengülésből bekövetkező természetes haláláig, s anélkül, hogy emiatt Hédit elhagyná. Amikor ez a reménye – másképp nem is lehetett volna – megbosszulja magát, a kaland tragikusan véget ér.

Irzsi hűtlenségéről, félresikerült kalandjáról, Hédi sohase szerez tudomást. Hazatérését követően külszínre minden a régi közöttük. Életük mégis alapvetően megváltozott. Amit korábban sohase tett volna meg, Irzsi délutánonként, ha nincs házon kívül, visszahúzódik a dolgozószobájába. Hédit arra kéri, hogy lehetőleg ne zavarja ott, mert távollétében belekezdett valami nagyon jelentős munkába, s ez erősen igénybe veszi. Színházba, moziba is menjen inkább a barátnőivel. Irzsi nem akar kimozdulni a lakásból, mert nem akar olyan helyeken mutatkozni, ahol Erika megláthatná Hédi mellett, s akkor arra gondolhatna, hogy lám, ő, aki utolsó találkozásukkor olyan nagyon fogadkozott, hogy nem tud, és nem akarna élni nélküle, túltette magát a kalandjukon, mintha sohase lett volna. A dolgozószobából időnként zeneszó hallszik ki. Irzsinek jobban fog az agya, ha pihenésül klasszikus muzsikát hallgat. De ezekben az órákban valójában az elvesztett Édenkertet siratja. Szerelmi bánatát ápolja, amelyből nem is akarna kigyógyulni.

A dolgok a hálószobában se zajlanak a korábban megszokott módon. Irzsi ugyan bánatos szívvel se hanyagolja el Hédit (a libidó nem kíván meg semmiféle érzelmeket), de kelletlenül kerüli vele a normális házastársi szerelmet, s akaratát kímélet nélkül keresztülviszi. Hédi hiába kérleli, végül már követeli, hogy maradjon az ölében a legvégsőkig, ő kereken elutasítja, s ragaszkodik hozzá, hogy szeretkezéseik ne érjék el természetes betetőzésüket. Elégítsék ki egymást kerülőutakon. Az elkeseredett nő erre fel óvatlanul felemlegeti jogát egy újabb anyaságra, s attól kezdve Irzsi számára a hébe-hóba addig még gyakorolt megszakított coitus is túl kockázatos lesz. Nem csak azért, amit fennhangon mond, hogy nem akar még egy gyereket. (Prezervatívnak örök életében még a gondolatától is undorodott. Ilyesmit sohase használt.) S nem csak azért, mert a fogamzás elkerülésében semmiképp se bízná magát Hédire, aki becsaphatná. Hanem, mert ezekben a szerelem nélküli házastársi szeretkezésekben – s az éppen veszendőbe ment, életre szóló nagy szerelem árnyékában – Irzsi számára már csak az érdekes, hogy rosszindulatúan megfigyelje Hédit, miközben elélvez kierőszakolt kéjjel, de nem úgy, ahogy akarna, őt pedig a felesége kötelességtudóan kielégítse, de nem úgy, ahogy szeretné.

Jó esztendeje élnek így, amikor feltűnik életükben az elbűvölő Marika. Karlovy Varyban ismerkedtek meg, nyári szabadságukon, s visszatérve Prágába elválhatatlanok maradnak. Ettől kezdve az események láncolata már feltartóztathatatlanul vezet házaséletük teljes szétzülléséhez.

Marika nem prágai. Egy jó nevű pozsonyi szemsebész egyetlen lánya. Teli van pénzzel, de nem saját, hanem apja keresetéből. Nagyvonalúan költekezik, Irzsiék ebben nem tarthatnák vele a lépést, Marika azonban úgy intézi a dolgokat, hogy ez ne legyen kellemetlenül szembetűnő. Azt is megengedheti magának, hogy rendszeresen fellátogasson Prágába néhány napra. Ilyenkor náluk lakik.

Marika provokáló jelenség. Három vagy négy esztendővel fiatalabb Hédinél, s luxus-babának volna nevezhető, ha csak nagyon jól öltözködő szépség volna, s nem szokatlanul okos is egyben. Kiemelkedően intelligens, esze elképesztő gyorsasággal jár, következtetései borotvaélesek. Dolgozni ugyan nem szeret (habár apja gondoskodásából jó állása van egy közegészségügyi kutatóintézetben), ezzel szemben minden érdekli. Bécsben vagy Párizsban szép, művelt, tanult, okos, elegáns úrilány lenne, akinek idővel lesz majd egy prezentábilis férje, elég jómódú hozzá, hogy Marikát eltartsa a lánykorában megszokott életszínvonalon, anélkül, hogy ehhez szüksége lenne apósának támogatására, amely persze, azért minden körülmények között jól fog. A hatvanas évek Prágájában Marika nem csak provokáló, hanem, egyszersmind, rendhagyó jelenség. Legalábbis Irzsi meg Hédi környezetében.

Marikában Hédi rátalált az eszményi barátnőre. Álmában se kívánhatna fogékonyabb partnert legfőbb kedvteléséhez, emberek és élethelyzetek körülményeskedő és kitartó, társas agyonelemzéséhez. Alighogy Hédi mondani kezd valamit valakiről, Marikának van hozzá egy találó megjegyzése, amely hajszálpontosan azt fejezi ki, amit Hédi érzékeltetni akart. Hédinek, a tökéletes megfogalmazás feletti örömében, ilyenkor rendszerint nagy kedve támad egy újabb pohárka italra a feketekávéhoz, amely mellett beszélgetnek. Marika pedig ebben is készségesen vele tart.

("Érdekes", gondolja majd Irzsi sok-sok évvel később. Ellentétben Hédivel, akin azonnal meglátszott, ha ivott, Marikát még spiccesnek se látta soha, nemhogy, urambocsá, közel a részegséghez. Jó hangulatához bizonyára elég volt neki, hogy a pohár előtte álljon. Valószínűleg alig nyúlt hozzá.).

Hédi rajongva imádja Marikát. Végre valaki, akivel azonos hullámhosszon gondolkodik és érez.

Beszélgetéseikbe Irzsi kezdettől fogva, már Karlovy Varyban bekapcsolódik. Marikáról megismerkedésük első perce óta nem képes levenni a szemét. Prágában, ahol alkalomról alkalomra mind türelmetlenebbül várja, már nyíltan udvarol neki. A nő delejesen, ellenállhatatlanul vonzza, és ő kihasznál minden alkalmat, hogy tőle telhetőleg csillogtassa előtte megértőkészségét, intelligenciáját, kulturált érzékenységét, tudását. Lassanként egyre többet megtud Marikáról. Elmúlt férfiügyeiről is. Kivívni az elismerését – ismeri fel hamarosan – remélhetőleg azért is érdemes lesz, mert a szép és vonzó Marikának a férfiakkal nem volt, és nincs nagy szerencséje. Keservesen nehéz a helyzete egy ragyogó fiatal nőnek – állapítja meg Irzsi –, aki ismeretségi körében örökké sikertelenül keresett egy igazán magához illő férfit. Annál ígéretesebb – bizakodik –, hogy ők milyen jól érzik magukat egymás társaságában. "Kutyaharapást a szőrével" – mondja magának Irzsi, amikor elhatározza, hogy Marika miatt átmenetileg lemond szerelmi bánatának ápolásáról.

A lányhoz közelebb férkőzni bőségesen van alkalma. Ha náluk vendégeskedik, sokat van vele bizalmas, majd egyre meghittebb édes kettesben. Hédi csak délelőtt dolgozik, ő pedig gyakran van otthon délelőttönként. Marika miatt otthon is marad. Vagy elkíséri a városba, ügyes-bajos dolgaira. A kezdeti kölcsönös vonzalom hamarosan átadja helyét a (Hédire való tekintettel) félszeg zavarral megvallott bensőségesebb érzelmeknek. Ha a lány Pozsonyban van, Irzsi naponta ír neki. Tudja tőle, hogy dobogó szívvel nyitja ki minden délben a levélszekrényt. Az új kapcsolat, ha nem is feledtetheti el Irzsivel az álmok asszonyát, elviselhetőbbé teszi a ráemlékezést. Nyugtalanító, kínzó vággyal kívánja Marikát. Szeretni akarja. A magáévá és boldoggá tenni. (Természetesen az ágyban. Nem az életben.) S a dolgok, sok jel szerint, teljes megelégedésére alakulnak. De csak addig, amíg nem látja hozzá elérkezettnek az időt, hogy, amikor egyedül vannak a lakásban, Marika egy reggel végre lefeküdjék vele. A minden más vonatkozásban gyönyörűséggel kiaknázott cinkos egymásra találás eme végső konzekvenciája elől Marika ugyanis következetesen kitér. Irzsi pedig, bosszúságára, mindannyiszor hoppon marad.

Irzsi feltételezi, hogy ez Hédi miatt van így. Egyfelől bátorítani őt, ugyanakkor nem engedélyezni neki többet elemi gyengédségeknél, simogatásoknál, öleléseknél, csak nyakát, tarkóját, karját, de nem az ajkait érő csókoknál, Irzsi úgy gondolja, hogy ez összeegyeztethető Marika lelkiismeretével, ám az ágyban is elszeretni őt Héditől, az már nem. Ebben azonban téved. Lefeküdni, vagy nem lefeküdni vele, akárcsak lefeküdni, vagy nem lefeküdni bárkivel, Marika számára nem lehetett volna lelkiismereti kérdés. Egyszerűen nem kívánkozott szerelmük teljessége érdekében fekvő helyzetben Irzsi karjai közé. Még sohase bújt ágyba egy férfival úgy, hogy ő maga is nagyon vágyott volna rá. Előszörre talán főképp azért tette meg, hogy a dolgon túlessék. Máskor, ha a helyzetből kifolyólag már elkerülhetetlen volt. Ezután is meg fogja tenni, valahányszor nem térhet ki előle, s néhány évvel később ugyanígy fogja megtenni azzal, aki a férje lesz, s akinek majd gyereket szül. De kívánni a férfiaktól nem az ölelésüket kívánta, noha nem volt frigid. Irzsit a véletlen fogja rávezetni, mivel veheti rá mégis, hogy az övé legyen.

Egy reggel felkel, lezuhanyozik, megborotválkozik, majd bemegy a vendégszobává átvedlett dolgozószobába, ahol Marika még alszik abban az órában. Leül mellé és felkölti csókokkal. Marika felébred, s egy ideig még fekve marad. Aztán felkel, de nem megy mosakodni. Pizsamában beszélget Irzsivel. A rövid ujjú, kék, nyári pizsama nagyon jól áll Marikán, csodálatosan illik hosszú, szőke, most kócos hajához, zöldes-barna szeméhez. Irzsi nagyon szeretné lehámozni róla, de hát ez, persze, nem sikerül. Később Irzsi ölében ül, s fickándozik, ha Irzsi keze becsúszik a pizsama kabátkája alá. Nem akar megülni a helyén, nevetgélve akadályozza meg, hogy lehúzza a nadrágját, kikászálódik az öléből, s felkucorodik az ágyra, így hallgatja őt, aki ebben a pillanatban éppen érzelmeinek mélységes mélységéről és komolyságáról áradozik. "Tudom is én!" – kétkedik Marika, mintha lehetségesnek hinné (s talán csakugyan nem zárja ki ezt a lehetőséget), hogy üres szavakat hall. A meghökkent Irzsi sok mindenre fel volt készülve, de nem erre a "tudom is én"-re. A kétkedő hang sérti, még akkor is, ha a lány talán nem gondolja túlságosan komolyan. Legfőképp azonban nem tűrheti, hogy Marika megengedjen magának vele szemben efféle hangnemet. Később saját maga se érti egészen pontosan, hogyan volt képes rá, de megtorlásul a sértő feltevésért, az ágyon szorosan mellette kucorgó lánynak a "tudom is én" hallatára egyetlen szó nélkül leken egy pofont. Nem túlságosan komolyat, de szabályszerűt. (Valamikor, gyermekkorában, az ilyet "tasli"-nak nevezték.) Marika, akire bizonyosan még soha senki se emelt kezet, a szülei se, még kiskorában se, meglepetésében felkiált: "Nagyszerű!", s Irzsi – most már bűntudatosan – nagyot téved, amikor a spontán megállapítást marón gúnyosnak hallja csak azért, mert a lány általánosságban megszokott beszédstílusához tökéletesen illenék az irónia ebben a percben. De a felkiáltásnak nem volt ironikus éle. Nem annak szólt, hogy milyen mélyre süllyedtek. Bármennyire is képtelenül hangozzék, elismerőleg szaladt ki a lány száján. A pofont tényleg "nagyszerűnek" találta. Valósággal belerészegült. "Hiányzott neki egy valódi nyakleves" – fogja megállapítani Irzsi, amikor már rendezni igyekszik magában a délelőtt emlékeit. Egy pofon, amelyet kivételesen nem csak ígérnek, ahogyan Wass Péter szokta, a hűséges pozsonyi jó barát és szűkös napokra tartalékolt örökös férjjelölt, Marikának gyermekkoruk óta legkitartóbb, Irzsi által mélységesen lenézett udvarlója. A halszemű szőke fiatalember időnként elkísérte Prágába a lányt, s testvéri közvetlenséggel folytatott vitáik során minduntalan pofonokat ígértek egymásnak, ami a huszonvalahány éves fiatalembert még mindig középiskolai osztálytársaként kezelő Marika szájából beidegződött szófordulatnak, Péter szájából azonban jócskán puerilisnak hangzott Irzsi fülében. ("Péter azidőben sokkal magasabb volt!" – emlékezett Marika nagyon őszinte hangon, mosolyos ráemlékezéssel, amikor egyszer szóba került, hogy tizenhat éves korukban nem csak ő tetszett meg Péternek, hanem Péter is őneki. "Péter azidőben sokkal magasabb volt!" – s ezzel mindent elmondott a viszonyukról.)

Meglehet, hogy Marika az arcához kapott, de az is lehet, hogy nem tette. Mint ugyanaznap délelőtt, habár nem éppen ezekkel a szavakkal, megvallja majd Irzsinek, beleszédült a meglepő élménybe, hogy ő, Takács Marika, dr. Takács Géza lánya, megpofozható. Elbűvölten attól, hogy némileg kóválygott a feje, lehunyt szemmel várta, hogy mikor fog kijózanodni, amit legkevésbé se kívánt. Kábulatának futólagos érzését nagyon kellemesnek találta. Külsőre viszont mindebből csak annyi volt észlelhető, hogy erőtlenül hátrahanyatlott az ágyon, és mozdulatlanul fekve maradt, egyféle színházi ájulatban. A félrevezető látszat szerint mindörökre kiengesztelhetetlenül.

Irzsi előbb aszerint viselkedett, amit a szeme előtt látott. Nevén szólongatja. Két vállánál fogva felemeli a párnáról, hogy békítőleg magához ölelje. A lány azonban úgy hull vissza a párnákra, mint egy krumplis-zsák. Ekkor, végre, Irzsi ráébred, hogy elszalasztja a soha vissza nem térő, egyedülálló alkalmat, ha kiesik a szeretett nőt pofonokkal rendreutasító, nyers és erőszakos gavallér szerepéből. Tehát elereszti a vállait. Eltökéltnek megjátszott mozdulattal a pizsamakabátjához nyúl, s kezdi kigombolni felülről lefelé. Teljes sikerrel. Marika még csak nem is mímeli, hogy meg akarná akadályozni benne. Abban se, hogy mihelyt kigombolta, a kabátka szárnyait nyersen széthúzza a mellei felett. Akárcsak abban se, hogy a kétoldalt megragadott pizsamanadrágot lerántsa a hasa alá, s aztán lehúzza a lábszárairól. Irzsi, – másodpercek alatt lehány magáról minden ruhát – még csak meg se érinti a kicsi és hegyes kebleket a felmeredő mellbimbókkal, mielőtt a lány minden gyengédség nélkül széthajtott combjai közé térdel. Marika teljes világításban fekszik előtte. Csukott szemmel, felhúzott térdekkel, a hattyút váró Léda tartásában. Irzsi egy pillanatig elgyönyörködik búza-szőke ölében a lapos has, és az eszményinél jóval vaskosabb lábszárak között, aztán késedelem nélkül a magáévá teszi. Jobban szerette volna, ha előbb, meztelenül, végre valahára, úgy istenigazából, szenvedélyesen csókolóznak. Más egyebekről nem is beszélve. De hát ha nem lehetett, hát nem lehetett.

Utóbb Irzsi azt is nagyon jól el tudja majd képzelni (s amikor ezt megmondja a nőnek, Marika, burkoltan, meg fogja erősíteni hitében), hogy ha akkor nem mindjárt térdel a lábszárai közé, hanem előbb hasra fordítja, ettől ugyanúgy el lett volna ragadtatva, akárcsak megelőzőleg a pofontól. Még a hangját is hallani véli, amint egyenként nyugtázza a csattanásokat a hátulján: "Nagyszerű!"

De ez nem az a viharos szeretkezés volt, amit Irzsi remélt. Magáévá tenni egy, ha nem is megerőszakoltan, de felpofozottan szeretkező, félájultan élvező nőt, Irzsi nem erről álmodott. Arról sem, amit megállapított, miközben lehúzta róla a pizsamanadrágot, s megcsapta az orrát Marika altestének erős nőszaga. Várakozásához mérten a lány túl sok fogpasztát használt, és túl kevés szappant. Irzsi ezt nagyon fájlalta. Régóta arra vágyott, hogy bevezetőül beletemethesse a száját az ölébe, s ilyenkor elképzelte az élvezetét. De hát, persze, ez higiénikusabb helyi körülményeket igényelt volna. Amikor aztán annak is elkövetkezik majd az ideje, hogy Marikát (és nem csak Marikát) illetőleg még jobban megokosodjék, s akaratlanul felfedezi Hédi meg Marika egyedülállónak látott barátságában egy nagy leszbikus szerelem összes ismérveit (ami az első pillanatban – de csak az elsőben – ugyanúgy meghökkenti majd, akárcsak, feltehetőleg, az olvasót a bejelentés a két nő biszexuális hajlamairól), Irzsi éppen ezek miatt a helyi körülmények miatt csak viszolygással lesz képes elképzelni saját maga helyébe a feleségét, miközben az imádott barátnővel aktívan gyakorolja az orális szexet.

Tulajdonképpen nem is annyira a tagadhatatlan tény ellen lesz akkor kifogása, hogy a két nő, akiket ebben az időben, ha nem is egyenlő mértékben, de egyaránt a magáénak tekint, az ágyban nem csak őt, hanem egymást is szeretik, s nem csak lélekben találtak egymásra, hanem a szeretkezésben is. Igazán elviselhetetlennek Irzsi szemében főképp az minősül majd, hogy a felesége képes bemocskolni a száját egy nem eléggé tiszta női nemi szerv messzire illatozó váladékaival. Őt ez saját személyében sérti. Felfogása szerint Hédi, amikor idáig alacsonyodik, bepiszkítja vele nem csak sajátmagát, hanem a nők testi higiéniájára kényes, finnyás férjurát is. A kellemetlen felismerés azonban még várat magára. Irzsi elégedett. Marikát ugyan sohase sikerül úgy tűzbe hoznia, ahogyan szeretné, de regénye vele jót tesz a házasságának. Hédivel újra emberibb módon szeretkezik.

Az igazat szólva, Irzsi a várhatónál kisebb meglepetéssel fogadta a két nő fizikai vonzalmát. Marikát illetőleg a dolog valahogy beilleszkedett a lányról kialakított képzeteinek harmonikus összességébe, s csak kiegészítette a tablót, nem, hogy összekavarta volna. Hédivel kapcsolatban pedig, hűvös ésszel, már nem is igyekezett tagadni maga előtt, hogy korábban kizárólag azért nem figyelt fel biszexuális hajlamainak árulkodó jeleire, mert mindent elkövetett, hogy ne legyen kénytelen tudomást venni róluk.

Mi tagadás, Irzsi jó ösztönnel kerülte, hogy bármin fennakadjon, amit több érdeklődéssel már Hédi egyik lánykori barátnőjével kapcsolatban különösnek kellett volna, hogy megítéljen. Igaz, Hédi nagyon ritkán találkozott az ő jelenlétében az Irzsi által nem csak ellenszenvesen csúnyácskának, hanem egészében kiállhatatlannak megítélt, nagyon fensőbbséges modorú Kristyvel, akit Irzsi még azidőben ismert meg egy baráti összejövetelen, amikor Hédinek udvarolni kezdett. Az udvarlásból azonban akkor nem lett semmi. Hédi meg Irzsi hosszú ideig nem találkoztak többé. S amikor később Hédi mégis meggondolta magát, Irzsi pedig újból udvarolni kezdett neki, s még később feleségül vette, a korábban elválaszthatatlan barátnők már örök haragban voltak. "Elmondhatatlan okokból" – értette meg Irzsi, minthogy Hédi nem volt hajlandó elárulni, min vesztek össze. Egy szép nap Kristy szembejött velük az utcán. Irzsi már éppen köszönni készült, amikor Hédi figyelmeztette, hogy ne nézzen arrafelé. Hédi meg Kristy mereven elfordított fejjel, köszönés nélkül haladtak el egymás mellett. Irzsi csak magában hüledezett: "Összeveszett szerelmes gyerekek viselkednek így!" Mintegy két év múlva aztán kibékültek, Irzsi számára megint csak nem egészen világos, de érdektelen körülmények között. Ám Hédi, akinek más esetekben soha eszébe se jutott, hogy Irzsi nélkül menjen valahova, Kristyhez, ha csak lehetett, egyedül járogatott. Irzsi pedig tapintatosan nem firtatta, hogy kizárólag azért-e, mert a kötelező udvariasság keretein belül Kristy meg ő ki nem állhatták egymást.

Jó ideig Marika miatt se furcsállta Hédi viselkedését. Noha – elvégre a Mosony lányoknak, meg Irzsi más nőismerőseinek is voltak barátnőik – addig sohase tapasztalt olyan és annyi fizikai gyöngédséget barátnők között, amennyivel Hédi Marikát minden lehetséges és lehetetlen alkalomból elhalmozta. (Igaz, Marika sokkal tartózkodóbban viselkedett. De hát ő tartózkodóbb volt minden érzelmi megnyilatkozásában. Más nem is illett volna a természetéhez.) Irzsi mindezt gondolkodás nélkül tudomásul vette. Amikor pedig Mosony Erzsike egy telefonbeszélgetésük folyamán valami ironikus megjegyzést tett Hédi meg Marika "szerelmére", ezt eleresztette a füle mellett. Szándéktalanul fogja őket tetten érni. S az első pillanatban akkor is még mindig úgy tesz majd, mintha nem látott volna semmit. Épp csak megbizseregteti a lehetőség – de ez nem lesz több pillanatnyi fantáziálásnál –, hogy egyszer majd rájuk nyitja az ajtót, s ráveszi – vagy rákényszeríti? – őket, hogy folytassák hármasban. Amihez, természetesen, Marikának a szokottnál gondosabban meg kell majd mosakodnia a combjai között.

"Lelepleztem a titkodat"- mondta a pofon elcsattanásának napján Marikának, miután a nő kijött a fürdőszobából, felöltözve, megfésülködötten, s diszkréten kikészített arccal.

Ez részben igaz volt. Irzsi nem tévedett, amikor megállapította, hogy – ha számba jöhető férfiről van szó, mert másra akkor még nem gondolt – Marikának olyasvalakire van szüksége, akinek szellemi képességeit elismeri saját képességeivel legalábbis egyenrangúnak, de az élet gyakorlati vonatkozásaiban nem sokat teketóriázik (különösen az ágyban nem sokat), s akinek, ha úgy adódik, könnyen jár a keze. Abban se tévedett, hogy ez a kívánalom nem volt mentes mazochista színezetű szükségletektől, noha Marikát soha senki, semmilyen eszközzel se vehette volna rá, hogy Hédihez hasonlóan az ágyon pozícióba helyezkedjék egy fenekesre várva. Irzsi tudta róla, hogy még nagyon fiatalon volt egyszer egy eljegyzett vőlegénye, nála tíz évvel idősebb férfi, aki kategorikusan elvárta tőle, hogy szűzen és érintetlenül feküdjék majd a nászágyba, de nem kevésbé volt kategorikus egy közelebbi elvárásában is, hogy Marika ücsörögjön zokszó nélkül, magára hagyottan a gondolataival, miközben ő visszavonul a túlsó szobába, egy szex-partira, szűz jegyesének azidőben legjobb – Péter meg Marika által később lekurvázott – barátnőjével. Irzsi nem volt biztos benne, hogy emiatt bomlott-e fel az eljegyzés, s Marika maga volt-e, aki felbontotta. Vagy sokkal inkább a szüleinek lett valamiért – ezért, vagy másért – elegük a vőlegényből. Ám, egyáltalán, eljegyeznie magát ezzel a fiatalemberrel, mi egyéb volt, ha nem sajátos megnyilatkozása egyféle mazochista kívánalomnak? S Marikának – állapíthatta meg Irzsi – ahhoz, hogy egy férfi csakugyan hasson rá, később is szüksége volt valami megalázó váratlannak örökösen a levegőben lógó lehetőségére. Ezt megint csak magától a lánytól hallotta: "Mit csináltál a dologból akkora felhajtást?" – kérte tőle számon a fiú, aki először tette magáévá, és nem hitte el neki, hogy ő volt az első. Ugyanis valami női baj miatt nem ennek az egyetemi évfolyamtársának a pénisze, hanem, még azelőtt, orvosi műszer hatolt először a hüvelyébe, és szakította át a hímenjét. A fiú, gúnyos nevetéssel, szemére hányta, hogy megjátszotta az ártatlant. Ebben a vonatkozásban – feltételezte Irzsi – Marikánál, úgy látszik, szinte egyre ment, hogy amit kap ahhoz, hogy szeretni, de legalábbis szeretkezni tudjon, az egy nyakleves-e, vagy becsmérlő szó, esetleg durva sértés kényes pillanatban, vagy, mert ez is szóba jöhetett, ösztökélő tenyércsapás a fenekére. A teljes igazsághoz azonban nem kevésbé hozzátartozott, hogy Marika képes volt mindezek nélkül is önfeledten szeretkezni. Feltéve, ha nővel csinálta. Akkor nem volt szüksége se pofonokra, se fenekesekre, se megalázó helyzetekre, de még a kilátásukra se. Hédivel az ágyban olyan gyengéd és adakozó volt, és úgy feloldódott a kéjben, mint férfival soha. És tőle Hédi se vágyott egyébre gyengédségeknél.

A kapott pofon egyébként még hónapokkal később is elevenen élt a lány emlékezetében. Egy este, amikor hármasban ültek egy óvárosi kisvendéglőben, s beszélgetés közben Irzsi kinyújtotta a kezét az asztal felett, hogy megsimogassa Marika arcát, aki éppen valami nagyon kedves és szellemes dolgot mondott, közeledő tenyere láttán a lány ijedten hátrahőkölt, mintha megtörténhetett volna, hogy ott, a nyilvánosság előtt, Hédi jelenlétében és indokolatlanul, ő leken neki egy újabb pofont. Irzsi akkor elnevette magát. A dolog ránézve hízelgő volt.

Irzsi nagyon ügyelt rá, hogy Marika miatt sohase érhesse sérelem Hédi érzékenységét. Ha hármasban voltak, vagy Wass Péterrel négyesben, ő nem csak Marikának udvarolt, hanem ugyanolyan figyelmesen Hédinek is. Ha a két nő nélküle ment valahova, s később találkoztak, párhuzamos kézcsókkal köszöntötte őket. Egyikük kezét jobbjával, másijukét baljával, lovagiasan egyszerre emelte az ajkához. Ha megcirógatta Marikát, mindig megcirógatta Hédit is. Olyan napokon, amikor Marika Pozsonyban volt, Irzsi órákat töltött vele, hogy a rádió könnyűzene műsoraiból kiszűrje és magnetofon-szalagra rögzítse a legjobb olasz, francia, angol, német énekes számokat. Amikor aztán Marika megjött, bemutatta a két nőnek új trófeáit. Ilyenkor gyakran táncoltak Dalida, Connie Francis, Paul Anka, Modugno hangjára. Hédi is, meg Marika is kitűnő táncosok voltak. Irzsi szerette néhány tánclépésre két karjába emelni a habkönnyű nőket. Hédit főképp azért, hogy aztán – összehasonlíthatatlanul nagyobb élvezettel – ugyanúgy két karjába kapja Marikát. Azidőben nagyon diplomatikusnak hitte magát. Holott csak vak volt és naiv.

Irzsi természetéből eredően nagylelkű. Vagy csak elég közönyös ahhoz, hogy nagylelkű legyen? Minthogy ő délelőttönként sokat van Marikával kettesben, soha sincs kifogása ellene, ha a két nő késő este nélküle akar tereferélni. Így hát, ha megkérik rá, jó szívvel átengedi a hálószobában saját helyét Marikának, ő pedig ágyat vet magának a dolgozószoba heverőjén. Mielőtt elalszik, szórakozottan figyel az ajtón át kiszűrődő lázas, de kivehetetlen beszélgetés hangjaira. Eszébe se jut, hogy a helyzet nem egészen rendjén való.

Egy éjszaka Wass Péter is náluk alszik, mert egész Prágában nem talált szabad szállodaszobát. Rövid tanakodás után úgy határoznak, hogy a hálószobában a két nő fog nyugovóra térni, Irzsi a dolgozószobában, Péter ugyanott, egy pótágyon. Ezúttal nem is a nők, hanem maga Irzsi rendezi így a dolgot, mert még gondolni se akar rá, hogy Marika meg Péter éjszakára magukra maradjanak, s miközben neki nem jön álom a szemére, talán szeretkezzenek. (Bár ez cseppet se bizonyos. Sőt, még csak nem is valószínű.)

De hát addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik. Irzsi, ha alszik, ágyút süthetnek el a füle mellett. Ám kivételesen vele is megtörténik, hogy felébred álmából. S ha a hálószobából ugyanakkor félreismerhetetlen hangok szűrődnek ki, amilyeneket csak élvező nők hallatnak, Irzsi kénytelen tudomásul venni, hogy mi folyik ott.

A két nő bizonyára nem sejtette, hogy éjszakára Irzsi sohase húzza be maga után a dolgozószoba ajtaját, mert a szoba kicsi, s behúzott ajtóval úgy érzi magát benne, mint egy cellában. A lakásban, a gyerekszobán kívül, az egyetlen becsukott ajtó a hálószobáé. Hédit meg Marikát nem – mint ők feltételezik – két becsukott ajtó, meg közöttük a folyosó választja el Irzsitől, hanem csak egyetlen egy, s az is vékony. Irzsi felkel. A hálószoba ajtajához megy, megáll előtte, aztán halkan kinyitja. Résnyire, de a résen át éppen rálát az ágyra. A hangulatvilágításban Hédi meg Marika szenvedélyesen szeretkeznek. Marika a hátán fekszik, Hédi felette térdel, fejével Marika combjai között. Hatvankilencesben nyalnak egymásnak, s ezzel annyira el vannak foglalva, hogy semmit se vesznek észre. Irzsi behúzza az ajtót, ugyanolyan csendesen, ahogy kinyitotta. Tudja, hogy most el kellene határoznia magát valamire, de semmi se jut eszébe. Tudja, hogy dühöngenie kellene, talán megfélemlítéssel rákényszeríteni őket, hogy folytassák, szégyenszemre, a szeme láttára, amíg életre szólóan megcsömörlenek egymástól, de ehhez nincs kedve. Tulajdonképpen nem is képes igazából felháborodni. Talán azért-e, mert a szeretkező nők szépek, mint egy Rodin szobor? Irzsi arra gondol, hogy így heverhettek Rodin műtermében, szerteszét, az egymásba fonódott párok, miközben a Mester dolgozott, s mintázta róluk a testi szerelem bronzba öntött ódáit.

Marika harmadnap elutazik, aztán megint visszajön. Az élet megy tovább rendes kerékvágásában. De már nem sokáig.

A prágai brit kereskedelmi kirendeltségen, ahonnan egy katalógust kell elhoznia, Marika megismerkedik egy angol úriemberrel, akit nagyon érdekesnek és figyelemre méltónak talál. Hamarosan egyre többet beszél az angol úriemberről, akivel azóta többször találkozott. Irzsi megérti, hogy közte meg Marika között többé semmi se lesz úgy, mint azelőtt. Az angol úriember egy idő után hazautazik, de nem mielőtt feleségül kérné Marikát. Marika attól kezdve a szükséges iratok és engedélyek után szaladgál. Irzsi eközben házon kívül vigasztalódik egy ötödéves orvostan-hallgatónővel. De ez nem jelenti azt, hogy közte meg Marika között a viszony a korábbihoz képest kevésbé volna meghitt, habár szex nélkül, látszatra csak azért, mert valahogy úgy adódik, hogy nincs hozzá alkalom. Változatlanul jó nekik együtt, miközben Hédi társaságában élők és holtak felett ítélkeznek. Aztán Hédi meg Irzsi kikísérik Marikát a repülőtérre. Ezentúl Londonból várják Pozsony helyett – állapítják meg az utolsó, együtt megivott feketekávé mellett. S Marika valóban jönni fog, ha nem is a legközelebbi hetekben. Ám harmadik, vagy negyedik hazalátogatásakor már csak Hédihez.

Az orvostan-hallgatónő ugyanis óvatlan. Levelet ír Irzsinek, s a befejezetlen levelet az íróasztalán felejti. Portörlés közben rábukkan az anyja. A levél félreérthetetlen. Anyja délben pofonokkal fogadja, és lekurvázza az egyetemről hazatérő lányt. Még azon melegében telefonoz Hédinek, hogy vigyázzon a férjére, s a levelet is felajánlja neki elolvasásra. Hédi nem volna Hédi, ha nem beszélne meg találkát vele. Amikor Irzsi este hazaérkezik, felkészült már a botrányra, de Hédi meg az anya találkozásáról még nem tud. Amint erről is értesül, elfogja az undor. Elképzeli Hédit az ismeretlen idősebb nővel, felsőbbségesen merev arcát, miközben boncolgatja vele az esetet. Ez az, amitől Irzsiben túlcsordul a peremén az amúgy is régóta megtelt pohár. Bűnbánat helyett, amire Hédi számított, szárazon közli vele, hogy el fognak válni. Mire Marika legközelebb megérkezik Londonból, Hédi meg Irzsi már nem laknak együtt.

Marika nagyon jellemző módon fog viszonyulni a szétköltözésükhöz. Sértődöttségében, amiért Irzsi Hédit nem csak ővele csalta meg, megvallja Hédinek saját kalandját Irzsivel. Hédi pedig nagylelkűen megbocsátott neki – fogja hallani Irzsi Marikától, amikor utoljára találkoznak a soha többé viszont nem látásra.

Több hónappal azután, hogy házasságuk csődtömegének felmérésekor megfenyegette Hédit összes szennyesének kiteregetésével, ha próbálná megakadályozni, hogy kislányuk ővele maradjon, s több hónappal azután is, hogy egy óvárosi cukrászdában utoljára találkozott Marikával, Marika pedig – mert változatlanul ugyanazzal a meghitt, cinkos nyíltsággal, s bizalmas egyetértésben beszélgettek, mint mindannyiszor – sajnálkozó tekintettel és leplezetlen nosztalgiával húzta az időt, mielőtt nyilvánvalóan mindörökre búcsút vettek egymástól; Irzsit elfogta a szánalom Hédi iránt, aki most már így, vagy amúgy, hamarosan ex-felesége lesz.

Egy szekrény mélyén felfedezte egy lánykori naplóját, amelyről a nő bizonyára azt hitte, hogy elkallódott, vagy megsemmisítette, feltéve, ha egyáltalán észrevette a hiányát. A húszéves Hédi levél formában írt benne egy képzeletbeli, de talán nem is képzeletbeli idősebb barátnőnek, szorongásairól, félszeg szexuális tapasztalatokról, pásztorórákról fiúkkal, meg gyengédségekkel teli együttlétekről barátnőkkel; aztán megint szorongásokról, amelyek este nem hagyták elaludni. Az átadatlan vallomások címzettje, amennyiben nem volt teljes egészében kitalált személy, domináns egyéniség lehetett. Irzsi a levelek alapján negyvenes éveinek legelején járó nőnek képzelte. Feltételezhető volt róla, ugyancsak a levelek alapján, hogy Hédit a neveltjeként kezelte, gyakorlatilag győzte meg arról, hogy csak nála jóval idősebb, tapasztalt és intelligens nő képes szexuálisan igazán kielégíteni, meg arról is, hogy szüksége van irányításra, hellyel-közzel szerető fenyítések igénybevételével, aminek fogadására a barátnő térdére kell hasalnia. Irzsi olvasta a bejegyzéseket, s lelkiismeret-furdalással gondolt rá, hogy ő Hédivel sokszor ugyanúgy viselkedett, ahogyan őelőtte ez a talán képzeletbeli, de talán hús-vér barátnő. Meg ahogyan bulvárlapokban festenek le gonosz pszichoterapeutákat, akik visszaélnek egy-egy fiatal nőpaciensük lelki kiszolgáltatottságával, s tudásukat nem arra használják fel, hogy megszabadítsák őket szorongásaiktól, hanem ellenkezőleg, hogy a nőt hatalmukba kerítsék, és szexuálisan kihasználják saját gyönyörűségükre.

Irzsinek kezdő orvos kora óta meghitt meggyőződése volt, hogy ő tulajdonképpen pszichológusnak született. Amióta kinevezték tanársegédnek, rendelői tapasztalatai idősebb nőkkel szinte észrevétlenül vezették rá a felismerésre, hogy egy minden jel szerint tehetséges szexuál-pszichológus veszett el benne. Ahol feltevéseit megmagyarázhatatlan eredetű kórtünetek látszottak igazolni, céltudatosan egybekapcsolta a nőgyógyászatot a pszichológiával, különös tekintettel a változáskori, depressziós eredetű panaszokra, amelyek miatt sok, egyébként egészséges nő szaladgált Prágában orvostól orvoshoz, vélt, de diagnosztizálhatatlan bajokkal. Prágában ez a kezelésmód persze elszórt esetekre szorítkozott. Bécsben azonban, ahol majd egy kétes értékű, de mégiscsak valóságos olasz professzúrát is hoz majd neki, már nagyvonalúan gyümölcsöztetni fogja, s akkor egyre több öregedő nő lesz hálás a fiatal Hoffmann doktornak, aki egyféle lélekelemzéssel és szexuális tanácsadással kapcsolja egybe a hormonkúrát.

Tehetségét, amióta megházasodott, Irzsi ösztönösen érvényesítette a magánéletében is. Hédire akarva-akaratlanul úgy tekintett alá jól megalapozott, s többnyire beigazolódó intuícióinak magasából, mintha házasságuk legfőbb értelme felesége rejtett lelki elferdüléseinek kifürkészése lett volna. Látszólag önzetlen jóindulattal és segítőszándékkal, ami legkevésbé se volt őszinte, mert ellentétben kórházi praxisával, Irzsi lélektani kíváncsiságának csuhája alól otthon mindig kilógott a szexuális kihasználhatóság lólába.

A hálószobában – gondolja a napló olvasása közben – alávalóan viselkedett Hédivel. "Csakhogy én a férje voltam! Nem a pszichológusa!" – villan át agyán a mentőkörülmény.

Irzsi azonban tudja, hogy alapjában véve ez nem mentség. Mert ő, aki életük minden egyéb vonatkozásában rendkívül engedékeny és alkalmazkodó volt a feleségével, (kényelemszeretetből talán még túlontúl is alkalmazkodó) az ágyban a legalattomosabb eszközökkel kényszeríttette rá, hogy fenntartás nélkül kiszolgáltassa magát neki, s nyíltan azonosuljon férjhezmeneteléig csak lappangó, más férfi oldalán felszínre talán sohase jutó magatartási lehetőségekkel, amelyekért aztán szánta és lenézte.

"Rosszhiszeműen kultiváltam benne sajátos szenvedni vágyását" – ismeri be Irzsi. "Kíváncsi voltam, nem arra, hogy mi az oka, hanem, hogy hol a határa annak, amire rávehető."

Ő deflorálta – emlékszik vissza a délutánra, amikor a végletekig felizgult Hédi őt a szó szoros értelmében maga fölé húzta a legénylakás ágyán, mert úgy határozott, hogy ennek most már be kell következnie. Aztán komikusan égnek rúgta lábait a hasító fájdalomtól.

Irzsi még most is alig képes feltételezni, hogy mégse őtőle kapta első, és nem önkielégítéssel előidézett orgazmusát. Pedig a naplójából következően lányokon kívül megelőzte őt egy fiú is, akinek petting közben sikerült elélveztetnie a lányt.

Irzsinek eszébe jut, amit Hédi egykor mesélt egy vakációról Kristyvel a román tengerparton, még egyetemi hallgató korukban. Egy ágyban aludtak (miért? Irzsi akkor nem kérdezte), és fél éjszaka lázasan azon tanakodtak, hogy Kristy lefeküdjék-e a jóképű görög tengerésztiszttel, aki nagyon megtetszett neki. Irzsi most gondol rá először, hogy tanakodásuk közben nyilván nem csak a szavaik voltak lázasak és forrók. Meg arra is, minek lett volna ő kitéve, ha azidőben, amikor Hédit feleségül vette, a barátnők nincsenek éppen haragban. De nyilvánvalóan Kristy se volt a kezdetek kezdete – gondolja még. S a kezdeteknek talán nem is volt pontosan körülhatárolható kezdetük. Mert ki tudhatja, kilenc éves korukban csak susogtak-e az ágyban, a sötétben a kislánnyal, akire utalásokban egyhelyűt ugyancsak visszaemlékezett? Vagy egymáshoz bújtak-e félelmükben, és szorosan átölelték egymást, meg vigasztalóan csókolgatták és simogatták egymást, miközben a kislány rémtörténeteket mesélt?

Irzsi a napló hatása alatt érti meg, mennyire igazat mondott Hédi, amikor részegen bevallotta, hogy igazából kínlódik, valahányszor ütés csattan el a hátulján. Mert nem a húsának vastagjában érzett sajgás hozta tűzbe, hanem a gondolata.

Irzsi kiszámította, hogy a felekezeti iskolák megszüntetésekor Hédi tizenegy éves lehetett. Tehát kilenc, legtöbb tíz éves volt, amikor az apácarend leányiskolájának bentlakásában elmesélték neki a történetet, amelynek hatása alól húszévesen se lesz képes kivonni magát. De talán nem is akarta volna, hiszen a lelkére szabták.

Este, elalvás előtt, a hálóteremben, miután mar eloltották a villanyt, és a felvigyázó apáca nem volt a közelben, a szomszédos ágyban alvó kislány rendszeresen átszökött Hédi ágyába, bebújt a paplanja alá, és titokzatoskodó, ijedt hangon hajmeresztő történeteket mesélt neki gyerekekről, kislányokról, akikkel rossz dolgok estek meg, éppen itt, az ő iskolájukban. Legtöbbjüket egyik unokanővérétől hallotta, aki valamikor, még a magyar időkben, ugyanebbe az iskolába járt.

Az apácák – hallotta tőle Hédi – azidőben sokkal szigorúbbak voltak. A bejáró tanulók nem egyszer kaptak körmükre a vonalzóval, a bentlakó kislányoknak pedig a bejáróknál is jobban kellett vigyázniuk magukra. Vétségeiket sohase torolták meg helyben. A bűnösöket felírták egy listára. Aztán este, lefekvéskor, már hálóingben, egyenként be kellett menniük az igazgató-főnökasszonyhoz, aki vesszővel a kezében várt rájuk, egy szék fölé hajoltatta őket, s a bűn mértéke szerint erősebben, vagy gyengébben, rásuhintott a hátujjukra. Kivételes esetekben nyilvánosan is megvesszőztek egy-egy kislányt. Ilyenkor a büntetést a tornateremben hajtották végre. A terem közepére állított ugróbak volt a "deres", azon feküdt a bűnös lemeztelenített hátsóval. Azóta az éjszaka óta, amikor először hallott erről, Hédi a tornaórákon nem volt képes levenni a bakról a szemét. S valahányszor iszonyodva, egyszersmind megbűvölten ránézett, a bak visszanézett rá, beszélt hozzá és hívta. Egy ízben, a nagyszünetben, Hédi beosont az üres tornaterembe és ráhasalt a bakra. Gondolatban átélte, milyen volna, ha most hozzákötöznék. Reszketett, de farcsigolyáiban izgató bizsergést érzett; görcsösen és akaratlanul be-behúzta az ülepét. Várta, hogy most, mindjárt, le fog csapni rá a vessző.

A célelidegenített tornaszer árnyéka kísért a szuggesztív leírásban is Hédi egyik különösen szorongásos éjszakájáról, már egyetemi hallgató korában.

Mielőtt elalszik, rendszeresen történeteket mesél önmagának. Fantáziálásaiban váltakoznak a szereplők (ismerősök és kitalált személyek), változik a helyszín; a körülmények azonban azonosak. Ő, Hédi, különféle helyzetekbe kényszerül, amelyek így vagy amúgy végül is odavezetnek, hogy az elkerülhetetlent várja, s csak az nem bizonyos még, hogy emilyen vagy amolyan módon fogják-e megfenyíteni. Képzeletének sokszor szabnak irányt olvasmányai. Dél-Afrikában egy fehér lányt rajtakaptak, hogy néger fiú a szeretője. Bíróság elé állították őket, s ahogy az Apartheid törvény előírta, a fiút Isten tudja mire – Hédi erre később már nem emlékezett –, a lányt pedig korbácsbüntetésre ítélték. Előbb egy prágai lapban olvasott erről, később azonban kezébe került egy német folyóirat, a Stern is, amelyben színes tudósítás számolt be az ítélet-végrehajtásról. A néger fiú sorsára – ami, úgy látszik, nem csak Hédit foglalkoztatta kevésbé – a Stern tudósítója nem vesztegetett sok szót, a fehér lány megpróbáltatásait viszont annál érzékletesebben taglalta. Három hosszú bekezdés szólt róla, miképpen várta, már szoknya nélkül és megbújtatott felsőtesttel valamiféle faalkotmányhoz kötözve, hogy megérkezzék a börtönorvos (aki kötelességszerűen megmérte a vérnyomását és meghallgatta a szívét, aminek alapján megállapította, hogy a lány fizikuma elviseli a korbácsolást), meg a többi hivatalos személy; hogyan lépett mögéje, miután a börtönorvos helyet foglalt a publikum soraiban, egy felügyelőnő, aki – mert ezzel mindaddig vártak –, lehúzta a hátuljáról a bugyit és letolta a térdhajlatáig; hogyan ragadta meg a nő a korbácsot, majd néhány pillanatig mozdulatlan maradt ("magába szállt, hogy feladatára összpontosítson" – írta a tudósító), mielőtt először meglengette; s hogyan érzékelte a lány a korbács suhogását, közvetlenül azelőtt, hogy lecsapott az ülepére. Félálomban Hédi elképzeli, hogy ez Prágában is megeshet, nem csak a dél-afrikai Apartheid-államban. Prágában – erről hallott valamit – sok mindenkivel sok minden megesett, ha nem is ilyen nyíltan. A rendőrségen is, meg másutt is. A huszadik században.

Megeshet az egyetemen is? Hédi az ifjúsági szervezet számonkérő széke elé képzeli magát. A valóságban ez persze nem számonkérő szék volt (az elnevezés eredetileg a hajdani magyar nyilaskeresztes párthoz kötődött Hédi tudatában, annak volt számonkérő széke, amelyről hallott valamit), hanem az egyetemi hallgatók politikai megbízhatóságát ellenőrző bizottság, amely előtt a napokban töltött el három kellemetlen órát. Az ellenőrző komissziónak nevezett tisztogató szerv elnöke végül sok sikert kívánt Hédinek tanulmányaihoz. A számonkérő szék azonban testi fenyítésre ítélte.

Hédi tehát elképzeli, hogy meg fogják vesszőzni. (A korbácsolás túlságosan iszonyú; ezt a gondolatot eleve elhessegeti magától.) De előbb még alá kellett vetnie magát a hátborzongató előkészületeknek.

A naplóban, ahol feltehetőleg másnap éli újra papíron az előző esti gondolatokat, Hédi a talán nem is egészen képzeletbeli barátnőnek írja le fantáziálásait. Irzsi azonban nem hiszi, hogy tényleg elolvastatta volna "vele", vagy bárki mással, ezeket az oldalakat. Sajátmagának volt szüksége rájuk. A leírás iszonyatos. Hédi beleéli magát, hogy lemeztelenítik. Azaz neki magának kell levetkőznie az amfiteátrum középpontjában, mindenki szeme láttára, fent a katedrán. Aztán utasításokat hall, hogy megvesszőztetéséhez így meg így kell, hogy elhelyezkedjék.

Hédi képzelődései sohase jutnak túl az előkészületeken. Ha az ágyban felhúzza a hasáról a hálóinget, s kezét felforrósodott, átnedvesedett lépéshajlatába temeti, még változatlanul a fenyítés előkészületeinél tart, miközben önsajnálattal becézett, nyugtalan ujjakkal ingerelt öle megajándékozza a várt gyönyörrel. Magát a vesszőzést azonban nem, hogy vágyná – lefolyására valójában még gondolni se képes. Ha legkisebb töredéküket a balsors egyszer valóságosan átélhetné vele, Hédi talán öngyilkos lesz. Ha megkínoznák, ez nem hatna rá másképp, mint bárkire.

Hédinek, fantáziálásában, most már ruhátlanul, tehát térdre kell ereszkednie, s várja, hogy kezeit a hátára kötözzék. Félelmében be-behúzza a hátulját. Ez nem marad észrevétlenül, s valaki megjegyzi, hogy reszkető ülepe elformátlanodik, valahányszor behúzza; nyugalmi állapotban viszont határozottan esztétikus. Akárcsak keményen álló mellei. Hédi ülőkéjének félgömbjei pneumatikusak – mondja másvalaki elismerő hangon, miközben Hédi, magasan a hátára kötözött kezekkel, parancsszóra előrehajol, hogy a hátulja kidomborodjék. Hédi tisztában van vele, hogy az elismerő hang tulajdonosa a "pneumatikus" jelzőt a Csehszlovákiában indexen szereplő angol írótól, Aldous Huxleytől kölcsönözte, akinek Szép Új Világ című regénye tiltott olvasmány. Azért, hogy a könyvet ismeri, külön megbüntethetnék – gondolja. Persze megbüntethetnék érte az elismerő hang gazdáját is. De ezt a gondolatmenetet most nem folytatja. Talán majd máskor. Hédi hiú tökéletes alakjára. A fürdőszobában, ruhátlanul, sok időt tölt a tükör előtt, s még többet, ugyancsak meztelenül, a nyitott ruhásszekrény két ajtajának belső lapjára szerelt, egymással szemközt álló tükrök között, ahol a tükrök egymáshoz viszonyított helyzetétől függően, teste megkettőződik vagy megsokszorozódik; s szemügyre veheti magát minden lehetséges nézetből. Nem egyszer forgolódik jó félórát a tükrök között, hogy alakját centiméterről centiméterre ellenőrizze. Hédi tehát visszatér eredeti gondolatához. A számonkérő szék tagjai nem tudják, amit Hédi tud; nem ismerik Huxley regényét. A megjegyzésen így mindenki mulat, szájról szájra jár; megállapítják róla, hogy szellemes és találó. De hátha csak szemre pneumatikus? Hédi háta mögött valaki lehajol, s alulról megragadja, megtapogatja az ülepét, csaknem a combjai között. Hédi – gondolatban – halkan felsikolt.

Aztán kijavítja magát. Másképp képzeli. Közös tussolások jutnak eszébe, meg amit a teniszpálya öltözőjében gyakran látott hátulnézetből: mélyen meghajolt, meztelen lányok.

Hédinek fel kellett térdelnie a katedra asztalára. Meg kellett bújnia, farával a terem felé. Most tehát megbújva térdepel az asztal lapján, s hallja a megjegyzéseket nemi szervének kagylójáról. A hátsója alatt ugyanis kikandikál a combok közül ölének kagylója. Ösztönösen ismét behúzná az ülepét, de már nem sikerül, mert gondoskodtak róla, hogy megfeszüljön. A számonkérő szék elnöke gúnyosan felhívja rá a jelenlévők figyelmét, hogy a kagyló a combjai között (erre más megjelölést használ) látványosan táncolni fog, miközben az ítéletvégrehajtó, az ifjúsági szervezet titkárnője, vesszőzi a hátulját. A titkárnő – közli elégedetten – tökélyre fejlesztette a pinatáncoltatás művészetét. Aztán tanakodnak – Hédi hallja –, hogy mi egyebet tegyenek még vele. Szükség van-e rá, hogy valaki lenyomva tartsa Hédi tarkóját, esetleg a vállait is, s hogy lefogják a karjait. Végül úgy döntenek, hogy ez szükségtelen. A titkárnő nevet: Hédi saját maga köteles ügyelni rá, hogy ne mozduljon ki helyzetéből. Ha kimozdul és le kell fogniuk, akkor a vesszőt nyomban felváltja a kutyakorbács. Megkérdezik Hédit, hogy hallotta-e. Hédinek, aki előbb csak nyöszörögni képes, hangosan meg kell ismételnie, hogy tudomásul vette, és, hogy igyekezni fog nem okozni nekik vesződséget. Hédi azt is megígéri, mert követelik tőle, hogy hálás lesz a büntetésért, amely javára szolgál, s különösen hálás, amiért helyénvalónak találták, hogy egyetemi hallgatóhoz méltatlan gondolkodásmódja ellenére se verjék korbáccsal. Aztán hangosan felsír, mert egy kéz a farát tapogatja. A kéz ráérősen vizsgálgatja Hédi ülepét, egyre közelebb a nemi szervéhez. Hédi, az iszonyattól félájultan, rettegve várja, hogy be fog nyúlni szeméremajkai közé és igyekszik felkészülni rá. Most majd kiderül, hogy szűzlány, s ez újabb gunyoros megjegyzések tárgya lesz. Baljós sejtelmek futnak át az agyán, hogy vesszőzés helyett, vagy a vesszőzésen kívül – mert szebb és kívánatosabb összes sorstársainál, akik itt elődei voltak a megpróbáltatásokban – talán meg fogják erőszakolni, s hogy most, itt kell elveszítenie a szüzességét, ezen az asztalon. Hogy nem tudhatja, mi történik a háta mögött. Talán máris közeledik valaki, aki kihasználja, hogy ő engedelmesen és mit sem sejtve – hiszen bizonyítania kell jóhiszeműségét – feltartja a hátsóját; mögéje térdel, hogy ágyéka Hédi nemi szervével egy magasságba kerüljön, s felgerjedt, félelmetesen vastag és hosszú hímtagjával, amit nem restell büszkén közszemlére állítani, pillanatokon belül, Hédi feltartott fara alatt, a hüvelyébe nyomul; átszakítja a hímen nyálkahártyáját. Vagy néhányan vadul megragadják, erőszakkal a hátára fektetik, lefogott karjait az asztal lapjához szorítják és szétfeszítik a lábait. De a kéz megáll a nemi szerv felett. A számonkérő szék elnöke színlelt csodálkozással közli, amit megállapít: Hédi kifeszült farán, a bőr alatt, hullámokban fut át a remegés. Alig észrevehetően imbolygó ülepével Hédi köröket ír a levegőbe. Tulajdonképpen nem is az ülőkéje reszket, hanem a térde, meg a combjai.

* * *

Itt szükséges egy újabb megszakítás.

A mindenkihez kedves, kellemes megjelenésű, jószívűségéért becsült orvostan-hallgatónő környezetében soha senkinek se lehetett volna alkalma elítélni Hédit szorongásos képzelődéseinek torz szüleményeiért, amelyekről senki se tudott és soha senkit se fognak zavarni. Túlszínezett álmaiért, amelyek, ha jobban meggondoljuk, csak nyugtalanító kétségek némi árnyalatával, s csak leegyszerűsítve nevezhetők egy mazochista nő erotikus vágyálmainak. Mert mazochista volt-e a fogalom klasszikus értelmében? S környezete milyen jogon ítélkezhetett volna felette? A gondolatolvasás jogán? Az elbeszélő viszolyogna tőle, hogy – főképp csak mert nem ízlése szerint valók; vagy mert nem felelnek meg a bevett szabványnak – pellengérre állítson nyomasztó félelmeket, amelyekről a naplóján kívül Hédi hallgatott, még legjobb barátnőivel is csak körülbeszélte őket; akárcsak játékokat, amelyeket majd szeretkezés közben, csukott ajtók mögött, senki kárára, mindig csak négyszemközt játszik majd Irzsivel, aztán – válása után – talán másokkal. Az elbeszélő azt vallja, hogy ilyesmihez jobb nem fűzni megjegyzést. Mert akad-e ember, akinek volna mersze a világ ítélkezése elé tárni valamennyi gondolatát? Mindent, ami az ágyban, elalvás előtt, megfordul a fejében? S mindent, amit kizárólag a meghittség óráiban tesz, férfi a feleségével – esetleg a barátnőjével; nő a férjével – esetleg a szeretőjével? Vagy – Uram bocsa' – hol egyikükkel, hol másijukkal? Vagy amit szeretne megtenni? S tegyük még hozzá Hédi mentségére: A lánynak, aki később Irzsi élettársa lesz, ezidőben meggyőződése, hogy a háttér-történeteket önkielégítéseihez nem beteges szükségletből gondolja ki; s hogy gondolatainak forrása kizárólag a külvilág. A jeges közöny, amellyel környezetében az emberek – feltéve, ha a végzet őket magukat elkerüli – napirendre térnek szörnyűségek felett és mindenhez alkalmazkodnak. Meg a cinikus és józan, hűvös kegyetlenség, amire akadémiai környezetéből – nem egészen jogtalanul – Hédi sokakat képesnek hisz. A lányt majd csak Irzsi, a kezdetben mit sem sejtő és később is főképp megsejtésekre utalt, ám éberen kíváncsi és behízelgően rámenős, kajánul figyelő Irzsi ébreszti rá a maga arcátlan nyíltságával – mondhatnánk úgy is: ildomtalan közvetlenségével, amivel többnyire sikere volt a nőknél –, hogy mellesleg, vagy kevésbé mellesleg, a helyzetek, amelyekkel képzeletben ijesztgeti magát, önmaga előtt is tagadott lelki szükségletekről vallanak; erotikus vágyakról, amelyeket – habár négyszemközt se nevezik őket nevükön, és Hédi némileg restelli a dolgot – Irzsi hatására lassanként elfogad; Irzsi pedig, aki a jó lelkiismeret ártatlanságával bűntelennek tudja magát Hédi morbid vágyainak tudatosításában, derűsen kihasznál; s amelyek szerencsétlen házasságuk során meg fogják határozni Hédi szexuális magatartását.

Ha az emberek közül azok normálisak, akiket a környezetük normálisnak tekint – s az elbeszélő nem ismer jobb meghatározást –, akkor Hédi normális volt. Akárcsak Irzsi; égbekiáltó önzésével és kajánul vigyorgó összes kisördögeivel együtt. Habár a lány képzelődései (erotikus jellegük sohase volt kizárólagos) kétségkívül nem illettek a szabványos pszichéhez, Kelet-Európában és azidőben a szakadatlan szorongás lappangó veszélyektől, amelyek kiragadhatnak valakit, bárkit, bármikor a normális életkörülmények látszatának világából, hogy megjárassák vele a pokol összes bugyrait, ez nem volt merő bolondság. A pszicho-terror orgiái az önmagukat akkor szocialistának nevező kelet-európai országokban, a nyilvános agymosással párosult, s az áldozat erkölcsi megsemmisítésével párhuzamosan megélhetésének forrásait is azon nyomban elzáró ünnepélyes megkövezések, amelyek rosszabb esetben csak megelőzték, szerencsésebb esetben helyettesítették a letartóztatást (s Hédi kényszerűségből részt vett néhány ilyen népünnepélyen; a cselekményt ott és akkor kollektív kritikának és önkritikának nevezték), mindez gondoskodott róla, hogy a világban, amely neve szerint szocialista volt, a szorongás társadalmi méretű kórtünet legyen. A századközép Prágájában, ha az előszobában éjszaka megszólalt az ajtócsengő, senki se gondolta volna, hogy az ajtó mögött talán csak a táviratkihordó áll (az éjszakai táviratkihordás háborúelőtti szokásával egyébként is rég felhagytak), s nem a politikai rendőrség. Így hát abban se volt semmi rendkívüli, ha egy, a megszokottnál érzékenyebb, s önmagát gyötrő lány gondolataiban, aki büszke önszánalommal s felsőbbségesen elnéző, megbocsátó mosollyal újra meg újra felül kellett, hogy emelkedjék – hite szerint – a világ érzéketlenségén (s aki nagylelkűnek tudta magát, amikor udvarlóinak megbocsátotta, hogy végül is csak közönségességükben esendő férfiak), az általános szorongás úgy tükröződött, ahogyan a Hédi által sajátmagának mesélt rémmesékben tükröződött. A terror – mondjuk úgy: önmaga paródiájaként – benyomult a képzelődéseibe és átitatta a történeteit. Ám még abban se lehetünk egészen bizonyosak, hogy szabad-e egyáltalán paródiáról beszélnünk. A politikai vesszőfuttatások rettegett szertartása, aminek a kollektív épülés céljára kiszemelt áldozat, ha még remélt valamit az élettől, köteles volt a megkívánt önkritikai szellemben alávetni magát; a nyilvános meggyötörtetés, aminek hivatalosan hangoztatott segítőszándékáért a demonstráció alanya (akárcsak Hédi a nagy amfiteátrumban, megkínoztatásának színpadán) hálás kellett, hogy legyen; ez meglehetősen megközelítette a Kelet-Európa értelmisége által azidőben rettegett ázsiai példakép, a Nagy Proletár Kulturális Forradalom kínai valóságát.

Természetesen az se volt véletlen, ha álmodozásaiban Hédi a plebejus-szemeknek kiszolgáltatott, lemeztelenített úri kisasszonynak már a Tizennyolcadik Század ponyvairodalmából közismert, s fogékony hölgyek által borzongó idegekkel utánérzett szerepében várakozott a szörnyűségekre, amelyeket – mazochizmus ide, mazochizmus oda – bizonyosan nem vágyott, de amelyek kényszerképzetként üldözték. Már az általános iskola gondoskodott róla (s a kötelező, iskolán belüli, szervezeti élet), hogy a kislány Hédi, aki a kommunista frazeológiát kamaszlány korában előbb naivul készpénznek vette, korán felmérje társadalmi eredetének (azaz – a családi környezet nyelvén: – úrilányságának) hátrányait, s iskolatársai körében titkolni igyekezzék jó gyermekszobáról árulkodó s – a szocialista idők megbélyegző nyelvhasználatával – kispolgárinak becsmérelt nevelését, amely miatt (a kor hivatalos meghatározásával szólva) az egészséges származású – értsd: kétkezi munkás apa által nemzett – fiatalok őt az ifjúsági szervezet gyűlésein (akárcsak általában az értelmiségi családok gyermekeit) némileg lenézően kezelték. Tizenöt éves korában aztán, egy versenyvizsga alkalmából (Hédinek, az addig eminens tanulónak, csak nagy nehezen sikerült bejutnia a főiskolai tanulmányok felé vezető elméleti középiskolába) vizsgatapasztalatai félreérthetetlenül tudomására hozták, hogy őt a társadalom csak azért, mert a szülei, habár nem voltak vagyonosak, a negyvenes évek végéig viszonylagos jómódban éltek, kisebb értékűnek tekinti nála összehasonlíthatatlanul butább, sőt, nehézfelfogású fiataloknál, akiket Hédi akkor irigyelhetett volna a primitívségükért, meg azért, hogy otthonról – az ifjúsági szervezetben ezt ilyen megfogalmazásban hallotta: – a munkásosztály egészséges, forradalmi gondolkodásmódját hozták magukkal, s fogják meghonosítani a középiskolában. Hédi azonban képtelen lett volna irigyelni őket. Ellenkezőleg: büszke patrícius-kisasszonynak álmodta magát, aki cselédlánynak öltözött, s inkognitóban él; az iskolai élet külsőségeiben a többséghez hasonult; gondosan vigyáz, hogy kapcsolatai mindenkivel barátságosak legyenek, titokban azonban retteg a leleplezéstől. Hédi legfőképp azoktól az iskolatársaitól félt, akik jó érzékkel felismerték, hogy személyi lapjukon a munkásszármazás előnyével a karrier útjait nem a tanulmányok, s még kevésbé a tudás nyitja meg előttük, hanem a politikai tevékenység az ifjúsági szervezetben (azidőbeli szóhasználattal: a közösségi munka), s érvényesülésük kulcsa feltétlen megbízhatóságuk a felsőbbség szemében, amely önálló, s intelligens gondolatok mögött éber gyanakvással feltételezi a szubverziv indítékot. Ezek a fiatalok ösztönösen ügyeltek rá, hogy őket senki se gyanúsíthassa önálló gondolkodással, ami nem esett nehezükre. Némelyikük, akinek apja valamiféle jelentősebb politikai tisztségbe jutott, ekkor már összehasonlíthatatlanul fényűzőbb körülmények között élt, mint valamikor a háborúelőtti polgári középosztály. Nekik azonban ezt nem írták rovásukra. Hűségüket bizonyítandó minden aljasságra képesek voltak. Hédi tizenhat éves volt, amikor – ez utóbbiak közreműködésével, vagy közreműködésük nélkül – az iskolából eltűnt néhány gyerek. A tanárok merev, titokzatoskodó arccal hallgattak a dologról; később a tanulók közé is kiszivárgott, hogy letartóztatták őket. A gyermekeket később szabadon engedték. (Röplapokat sokszorosítottak; a hivatalos ifjúsági szervezet helyébe, vagy vele párhuzamosan, az egykori, angol mintájú cserkész-szervezetet akarták volna feltámasztani haló poraiból.) Hédi közeledni se mert hozzájuk. Pedig nagyon szerette volna kifaggatni őket börtönélményeikről. Ám más gyerekek se kérdeztek tőlük semmit. A szabadultak pedig hallgattak; nyomós okuk lehetett rá; nyilván megtiltották nekik a beszédet. Hédi még évek múltán is reszketve gondolt rá (s gyakran gondolt rájuk), hogy vajon megvallatták-e őket. (Feltehetőleg nem volt rá szükség). Hédi ekkor már tudta, hogy a börtönökben a kínvallatás hozzátartozott a napirendhez. S arról is hallott valamit, hogy férfiak kihallgatását nemegyszer nők vezették, a nőkét pedig csaknem kizárólag férfiak. Hédi félelmei nem voltak logikátlanok. Már azért se mondhatnók őket merő bolondságnak, mert nem estek nagyon messze a századközép hajmeresztő kelet-európai realitásaitól. Valljuk meg: a Hédi képzelődéseiben minden részletükben aprólékosan kidolgozott szörnyűségek inkább csak sajátos, a lány gondolatvilágára jellemző perverzitásukban hangzanak valószínűtlenül. S ez esetben is főképp csak azért, mert a betonfalak mögött, ahol ügyfeleikkel foglalkoztak, a titkosrendőrök képzelőereje feltehetőleg nem volt olyan kifinomultan találékony, mint amilyen képzelőtehetséggel a Teremtő Hédit megáldotta. Szadisták voltak és durvák, de a kegyetlenségben kevésbé agyafúrtak; nem lettek volna képesek kifundálni azokat a rafinált gyötrelmeket, amelyekkel Hédi ijesztgette önmagát. Vagy talán csak kevesellték volna őket? A csehszlovák StB, akárcsak az orosz KGB vagy a magyar AVH titkosrendőreinek sok eredeti ötletük volt. A század utolsó évtizedében, nuevai magányában, az öreg Irzsinek végig fog szaladni a hátán a hideg, amikor egy nemzetközi tekintélyű, komoly európai folyóiratban, a hamburgi "Der Spiegel"-ben orosz ügyésznőkről olvas, akiknek kihallgatási módszere iskolát csinált. A szerencsétlent, akit kihallgatásra az ügyésznő elé vezettek, meztelen altesttel a nő lábai elé fektették. Két börtönőr kétfelől hátrahúzta és szétfeszítette a combjait, az ügyésznő pedig ráhelyezte csizmás talpát az áldozat herezacskójára, ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan az autó gázpedálját kezelik. Időnként, a kihallgatás menetétől függően, vagy csak ijesztgetésül, több-kevesebb "gázt adott", s eközben mereven áldozatának szemébe nézett.

Az állambiztonsági hatóság prágai épülete légvonalban alig másfél kilométerre volt a Tucholsky utcától; a Mosony ház három-a-kislányos idilljétől, ahol a vendégségből hazatérő Mosony tanácsos lefekvés előtt még jókedvűen eltréfálkozott a fiatalokkal; s nem állt nagyon messze attól az újvárosi blokklakástól se, ahol Irzsi Hédivel rendszerint egy pergament ernyős antik állólámpának a nő meztelenségét előnyösen hangsúlyozó tompított fényében szerelmeskedett. Ági baba, Irzsiék kislánya, aki akkoriban még három esztendős se volt és semmivel se élt rosszabbul, mint bármely, közepesen jól kereső orvos házaspár hasonlókorú gyermeke bárhol a világon, a nyolcadik emeleti lakás ablakából ráláthatott a háztetők felett az állambiztonsági hatóság épületének jól kivehető betontömbjére. Hédit, ha kinézett az ablakon, a távoli épület abban a pillanatban semmire se emlékeztette. Fényes nappal, ha hétköznapi teendőivel volt elfoglalva, Hédi megfeledkezett iskoláskori emlékeiről, akárcsak elalvás előtti, szeretkezés közbeni, szorongásos, de izgató gondolatairól, meg a vérében lappangó egyéb, megmagyarázhatatlan félelmekről, amelyek – valójában – amúgy se voltak szociális, s még kevésbé politikai jellegűek. Akárcsak Irzsi, meg általában az emberek, valójában Hédi se élte másképp az életét az állambiztonsági hatóság félelmetes titkainak árnyékában, mint ahogyan az átlagos hivő él együtt a pokol gondolatával. A fenyegetés elvont s inkább csak elméleti jellegű. Igyekszik megfeledkezni róla. Nem gondolni rá. S ez többnyire sikerül. Aki vigyázott magára, azzal nem történhetett baj. Noha – nem úgy mint Dante poklát – ezt a gyehennát sokan megjárták olyanok is, akik vigyáztak volna magukra, ha rajtuk múlik. Épp csak nem volt szerencséjük.

"Prágában, akárcsak Moszkvában, az élet felszíne alatt, amit mi normalitásnak tudtunk, s amivel alkalmazkodó átlagpolgárokként többé kevésbé egész jól kiegyeztünk, voltak helyek, ahol az elképzelhetetlen is mindennapos volt" – gondolta az orosz ügyésznőkről szóló írás olvasása közben csaknem restelkedve az elszörnyedt Irzsi, mintha valaki előtt mentegetőznie kellene, amiért komolyan hitte, hogy a huszadik század közepe táján szocializmusnak nevezett kelet-európai közállapotokkal kapcsolatosan őt már nem érhetik meglepetések. "A mi kaffkai világunkban, semmi se volt kizárt." Irzsi, aki nyilván rossznéven vette volna, ha a fejére olvassák – mert ismeretségi köréből kinek nem olvashatták volna a fejére –, hogy Csehszlovákiában gerinctelenül élt, s hogy személy szerint, éppen ezért, nem volt miért tartania az állambiztonsági szervektől (ami így nem volt egészen igaz; Irzsi se vonhatta ki magát az általános, elvont, örökös bizonytalanság nyomasztó hatása alól), rendelkezett annyi kelet-európai élettapasztalattal, hogy elképzelje az elképzelhetetlent, példának okáért, hogy az orosz ügyésznők kihallgatási módszerét Csehszlovákiában külön e célra szervezett továbbképző-tanfolyamokon tanították. S ha ez elképzelhető volt – márpedig elképzelhető volt –, akkor Irzsi feltevései, ahogyan gondolataiban kikerekedtek, lényegükben miben különböztek Hédi perverz rémtörténeteitől?

A szcenário megfelelt a kommunista káderképzés gyakorlatának. A minden szempontból megbízható, gondosan kiválogatott, egyenruhás némbereket káderiskolába küldték, valami félreeső helyre, a StB egyik üdülőházába, ahol – in vivo – élő kísérleti alanyokon tanulmányozhatták a taposás fokozatainak lélektani és szövettani hatását. A káderiskola részvevőinek szakképzett orvosok magyarázták, hogy milyen mélyre szabad taposniuk, ha el akarják kerülni, hogy a kihallgatott személy eszméletét veszítse, s ezáltal a továbbiak szempontjából hasznavehetetlenné váljék; mások – pszichológusok – magatartási szabályokra tanították őket, amelyeket követniük kell kihallgatás közben. Például arra, hogy nem elég ha a kihallgatott férfi a heréin érzi a nő taposó talpát. A nő szeméből, gonoszul fenyegető, vészjósló tekintetéből egyszersmind ki kell olvasnia, hogy kímélet nélkül, mi több, élvezettel szét fogja taposni a heréit, ha nem vall úgy, ahogyan azt elvárják tőle.

Irzsinek eszébe jutott egykori főnöke, a később kegyvesztettként leváltott alacsony, hájas, körtefejű igazgató-főorvos, aki szeretett azzal tréfálkozni, hogy hadnagyot vett feleségül ("A hitvesem – mondogatta – egy hadnagy!"). A hölgy az állambiztonsági hatóság központjában tisztviselősködött; széles lábikrájú, kövérkés, semmitmondó arcú szőkés-barna nő volt, két kedves kisgyerek anyja; ha megjelent a kórházban, s mindig csak megszokott, polgári öltözetben, ott körülvette a munkahelyét jellemző sűrű légkör. Erről – látszólag, vagy valójában – nem vett tudomást; s nem látszott veszélyesnek, mindenesetre nem veszélyesebbnek a férjénél, akiről Irzsi tudta, hogy nem egyébért, csak a rendszerhez való hűségéért nevezték ki igazgatónak, s ajánlatos volt jól mérlegelni minden szót, ami füle hallatára elhangzott. Az egyenruha viselésére jogosult nők közül az igazgató felesége volt az egyetlen, akit Irzsi személyesen ismert (vagy akiről tudta, hogy milyen intézményt szolgál) ám azért nem esett nehezére maga elé képzelnie a csizmás nőstényt se, aki nem kartotékokat vezetett, hanem kihallgatásokat.

A szörnyeteg – gondolta – lehetett férjes asszony is, akárcsak a körtefejű felesége. A börtönfalakon kívül úgymond normális életet élt; talán gyermekei is voltak. Hivatalos teendői végeztével hazament, lehúzta a csizmáját, levetette az egyenruhát, pongyolát öltött és vacsorát adott a gyermekeknek. Munkájáról, ismerősök körében, sok hivatástudattal beszélt: a szocializmust védte a nép ellenségeitől. Feljebbvalói megbecsülték, szép fizetést kapott, időnként kitűntetéseket is. Ha ezer kilométerrel nyugatabbra él, ugyanolyan hétköznapi nő marad, mint Nyugat-Európában annyi más; a fenevadat a körülmények szabadították ki belőle. "Ezért olyan fontosak a nyugat-európai körülmények" – bólintott gondolatban önmagának Irzsi, akit legkevésbé se bűvölt el minden, amit a jogállamoknak minősülő parlamentáris demokráciák, a szabad politikai és lelkiismereti viták, meg a magánvállalkozás és szabad kezdeményezés világában tapasztalt. "Az emberekből mindig a körülmények szabadítják ki a vadállatot." Az ügyésznő gondolta még – valószínűleg nem volt mintaanya (ezt nehéz volna feltételezni róla, habár ki tudhatja? az élet olykor furcsa bukfenceket vet), de az se bizonyos, hogy a magánéletében is szükségszerűen szörnyeteg volt. Vajon szerette-e a gyermekeit? Föltehetőleg könnyen járt a keze, talán terrorizálta őket, de gondoskodott róluk. Érdekből ment volna férjhez? Vagy józan belátásból? Valamifajta érzelemből, amit szerelemnek nevezett? A dolgok szocialista rendje szerint férje is kétségkívül a pártapparátusban ügyködött, mégpedig az övénél – törvényszerűen – jelentősebb beosztásban. Nagykutya kellett, hogy legyen. Nagykutyák szokása volt elintézni egymás között ilyen dolgokat, hogy például a feleségüket, aki már férjes asszonyként, magánúton érettségizett és látogatásnélküli kurzusokon szerzett jogászdiplomát, káderiskolába küldjék és kinevezzék ügyésznek. Csehszlovákiában egy ilyen nőszemély a terror legelvadultabb éveiben még aligha kerülhetett ki azok közül, akiket rendes úton, a főiskolai végzetteket elosztó minisztériumi bizottság nevezett ki munkahelyükre. Ez megeshetett Oroszországban, ahol a rendszernek ezidőben már múltja, sőt történelme volt. Csehszlovákiában azonban az efféle némberek még azok közé kellett, hogy tartozzanak, akik – akárcsak Oroszországban Dzerzsinszkij meg a Cseka idején – közvetlenül a "barikádokról" kerültek hivatalba.

Férje előtt – folytatta Irzsi a gondolatmenetet – a nőnek nem lehettek szakmai titkai. Az apparátus patriarchális volt. A kommunista feleségnek a magas állású férj legfontosabb foglalatosságairól gyakorta legfeljebb ha a közhelyek színvonalán voltak értesülései, nő azonban csak a legritkább esetben kapott olyan megbízatást, amiről – egészében, vagy részleteit illetően – a férjnek nem lehetett tudomása. Nagykutyáéknál bizonyosan nem ez volt az eset. A nagykutyák mindent tudtak a feleségükről. Az ügyésznő férje is. S nagykutyaságában sohase jutott volna eszébe, hogy őt a felesége, a maga förtelmes módján, tulajdonképpen megcsalja azokkal, akiknek szadista élvezettel a heréjükre tapos. Milyen lehetett ilyenkor a nő ábrázata? Csaknem bizonyos, hogy elégedetten mosolygott, miközben csizmája orrával félretolta a halálra rémült, szétfeszített lábú férfi zavarón csüngő farkát, hogy helyet csináljon a talpa számára a heréin. A nő, csak úgy mellékesen – mert mi másképp is lehetett volna – mindig összehasonlította a szeme előtt gusztustalanul félrebiggyedő férfifarkat tegnap meg tegnapelőtt, s még azelőtt látott farkakkal, amelyeket karrierje során megszemlélt. Szükségszerűen férje farkával is.

Irzsi igyekezett maga elé képzelni a házaséletüket: Férjével szemben az ügyésznő sohase ereszthette szabadjára indulatait. Ellenkezőleg. Kötelességének tudta, hogy kedvében járjon. Ha ezt elmulasztotta, a nagykutya rendreutasításai fenyegetően hangzottak, s ha a férfi válásról beszélt, az ügyésznő úgy érezte magát, mintha pártgyűlésen volna, ahol a fegyelmi ügyét tárgyalják, s a kizárásáról fognak dönteni. Ám csak nagyritkán veszekedtek. Az ügyésznő vigyázott, hogy ne haragítsa magára férjét, aki napközben, s ha házon kívül maradt, akkor éjszaka is, hivatalos megbízatásainak tett eleget; családjával keveset volt együtt, gyerekei számára sohase maradt ideje, feleségétől pedig elvárta, hogy mindenben kiszolgálja, a konyhában, meg a háztartás élén, akárcsak az ágyban. Noha elvileg elismerte, hogy a nő a házasságban egyenrangú a férjével. A nagykutya meg felesége, a szadista ügyésznő, a férfi meggyőződése szerint lelkiismeretesen eleget tett a kiegyensúlyozott házasélet összes kívánalmainak (amiben a nő hajlamai nem játszottak szerepet), habár a nő – többnyire – panasz nélkül lemondott volna a férje által kínált erotikus élvezetekről.

Irzsi fiatalkori, rövidlejáratú viszonyai között szerepelt egy elvált asszony is (Rita, tisztviselőnő a kórház könyvelőségén; nem a bonyolult lelkek közül való, Irzsi nem ismerte a körülményeit, de bizonyosan nem nőtt fel jómódban), akit a körtefejű igazgató-főorvos egy beszélgetés során futólag példaként említett rá, hogy létezhetnek csakugyan félresikerült házasságok, s hogy ő, a körtefejű (adminisztratív szervként), megértéssel helybenhagyta Rita válási szándékát. Helybenhagyására pedig azért volt szükség, mert azidőben a hivatalosságok – az első évek liberális gyakorlata után – már kívánatosnak látták akadályozni, nem csak erkölcsi, hanem politikai és adminisztratív nyomással is a házasságok felbomlását; elejét venni a tömeges válások nyomán előálló, s csehszlovák lakás- és megélhetési viszonyok között csaknem megoldhatatlan szociális problémáknak. Vagyis éberen őrködtek afelett, amit "proletár erkölcsnek" neveztek, s a kórházban a körtefejű volt az erkölcs-csősz. Irzsi nem volt különösebben kíváncsi rá, hogy mi volt Rita konkrét válóoka, még akkor se, amikor az asszony már a szeretője volt. Sohase kérdezte tőle, hogy miért vált el, s azt se, hogy a férjével miként élt. Következtetni azonban tudott Irzsi. Rita lefeküdt vele, szerette, ha Irzsi simogatja, ha dicséri az alakját, de figyelmeztette, hogy a hátuljához ne érjen hozzá, még azért se, hogy megtapogassa, mert azt nem viseli el. (A férje lehetett a bűnös ebben – gondolta később Irzsi.) Szeretkezés közben magához ölelte Irzsit, s figyelmesen várta, hogy kielégüljön. Ő maga – eközben – látszólag beérte a gyengéd anyáskodás békés örömével. Amikor Irzsi ajkai futólag megérintették a hasát, közel az öléhez (ez csak egyetlen egyszer történt meg, minthogy a vele egyívású nőkhöz hasonlóan Irzsi megítélése szerint Rita se fordított kellő gondot az intim higiénére; megszokott környezetében a modern fürdőszoba-kultúra kényelmeinek hiánya nyilvánvalóan meghatározta a tisztálkodási szokásokat), a gyengédséget tudomásul vette, de semmi jelét se mutatta bárminemű izgalomnak, akárcsak annak se, hogy szeretkezés közben élvezné a kéjt. Irzsi lehetséges vágyait illetően viszont meglepően megértő és tapasztalt volt. Második vagy harmadik közös éjszakájukon már nem várta meg, hogy Irzsi a karjaiba vegye, ehelyett teketória nélkül és saját kezdeményezéséből szájába vette Irzsi hímtagját, mégpedig nyilvánvalóan nem csak izgató előjátékul további fejleményekhez (amelyekben Irzsire is várna még aktív szerep), hanem – a némileg restelkedő és kellemes meglepetéssel élvező Irzsi legnagyobb csodálkozására – a teljes kielégítés félreismerhetetlen szándékával, amit következetesen megvalósított, tekintet nélkül – vagy éppen tekintettel – a kézenfekvő következményre, hogy a kielégült Irzsi másra már nem lesz képes. Irzsi, aki megszokta, hogy sorrendben, szerelmeskedéskor, mindig a nő gyönyörét tekintse elsődleges fontosságúnak, másfelől eddig még sohase élvezett el egy nő szájában (tapasztalata szerint a lányok, akikkel dolga volt, bámulatos pontossággal – s ő nem tudta, hogy milyen jelekből – mindig felismerték a legeslegutolsó pillanatot, amikor úgy kellett irányítaniuk az ügyet, hogy a magömlés sugara a semmibe lövelljen; most először érezte kielégülés közben hímtagja körül a szájüreg melegét, s nem óvatlanság következtében – mert tudott vigyázni –, hanem a nő szándéka szerint), kissé restelkedett új szerepében, de leírhatatlanul élvezte, s estéről estére pokolian kívánta, hogy Rita megismételje a műveletet, ami meg is történt. Noha – ez persze csak Irzsi buta szeméremérzetének volt a következménye – fájdalmasan sajgó hímvesszővel élvezett, mert Rita (szándékosan-e? az elvált férjnek volt-e szüksége ahhoz, hogy élvezni tudjon, erre az erős ingerre, s a nő azt hitte, hogy ez mindenkinek jó?; vagy csak figyelmetlenségből?) fogaival súrolta a makk peremét, s ő szégyellte figyelmeztetni, vagy kérni rá, hogy nyissa szét jobban a fogsorát. Rita mellesleg azzal is tisztában volt – állapíthatta meg Irzsi –, hogy (elkerülendő a körülményeskedést) megszakítások nélkül, ütemesen és egyenletesen kell ingerelnie a hímvesszőt. Továbbá, hogy a hímtag manuális izgatásának leginkább célravezető módja (amit Irzsi nem szeretett, mert egyfelől közönségesnek találta, másfelől megfosztotta az élvezetes tudattól, hogy Rita ajkai ingerlik), ha ezt közvetve teszi, vagyis az előbőr segítségével, amit sebes kézzel fel-alá húz. "Intuíció? Vagy megtanították rá?" – gondolkodott Irzsi, s igyekezett elképzelni Ritát a házasélet iskolájában. "Vajon mi módon vette rá a férje, hogy szájába vegye a hímtagot, s addig szopja (Irzsi sohase értette, hogy a műveletre miért éppen ez a közhasználatos kifejezés, noha a cselekvés lényegét illetően a legkevésbé se találó), amíg a szája megtelik az elélvező férfi kiömlő magjának nyers, meleg tojásfehérje ízével? Vagy, ha – változatosság kedvéért – férje nagylelkűen eltűri, akkor két ajka (és fogai) helyett ujjai közé fogja a hímvesszőt, s izgassa a magömlésig?" Irzsi elképzelte, hogy Rita az ágyban, szeretkezés közben, miféle verbális utasításokat kaphatott. S azt is, hogy akárcsak Rita, aki nem mosta az ölét a kívánatos gyakorisággal (kapcsolatuk megszakadt, még mielőtt Irzsi megtaníthatta volna rá; Irzsi lemondott a nem mindennapos élvezetről Rita szájában a brünni kislány zöld szemeiért, akit még csak meg se csókolt), valószínűleg férje se ügyelt jobban ágyékának tisztaságára. Még olyankor se, amikor hímtagját feleségével a szájába vétette; először – valószínűleg – durva erőszakkal. "Nagyon közönséges állat kellett, hogy legyen" – feltételezte Irzsi. Rita rendes, jóravaló nő volt, de maga se volt mimóza. Ha a körtefejű áldását adta Rita valókeresetéhez, akkor erre nyomós oka volt. Kevesebb nem jöhetett szóba, mint, hogy a férje rendszeresen kékre-zöldre verte Ritát, vagy megerőszakolta a hátulját.

(Rita később újra férjhez ment. Irzsi ismerte második férjét; röntgen-technikus volt, köszönő viszonyban voltak. Szelíd jófiúnak látszott. Amikor a kórház irodájában Irzsi észrevette, hogy Rita terhes, gondolatban őszintén szerencsét kívánt nekik a gyermekáldáshoz. Irzsi fejében – már korábban – persze az is megfordult, hogy Rita az ágyban nyilván második házasságában is ugyanazt teszi a férjével, amit Irzsivel művelt, s amit első házasságában tanult. Időközben talán voltak egyéb, többé-kevésbé futó kapcsolatai is. "Arra vajon megtanították-e, hogy szeretkezés közben a nőnek is lehet gyönyöre?" – gondolta Irzsi némi szkepszissel. Feleletet sehonnan se várt.)

Irzsi, aki minden nőből (hacsak nem volt szűzlány, mint Hédi) visszakövetkeztetett a férfira, akivel őelőtte dolga volt, s a szeretkező nő nézőpontjából ítélkezve rossz volt a véleménye az átlagos férfiszínvonalról, elődeit – kevés kivétellel – többnyire lenézte, de senkit se becsült le közülük olyan mélységesen, mint Rita sohase látott első férjét, aki Irzsi tudatában elvont megtestesülése volt nemcsak egy jól ismert hímfajtának, hanem egy egész réteg, a jugoszláv Djilas által "új társadalmi osztályként" meghatározott kommunista funkcionáriusok közösülési szokásainak.

Az ügyésznő férje se lehetett nála emelkedettebb lélek – gondolja Irzsi. S látni véli őket nemi aktus közben, mintha ott ült volna a hálószobájukban.

A szadista ügyésznő és nagykutya férje – Irzsi emberismerete szerint ez nem történhetett másképp – eleinte puritán egyszerűséggel közösültek. A kezdetek kezdetén hetente többször. Később, ahogy az aktus egyre gépiesebb lett, s lebonyolítása mind gyorsabb, valamivel ritkábban. Minthogy pedig az ügyésznő sohase talált benne különösebb gyönyörűséget, hogy előremeredő feltartott talpakkal és magasra húzott térdekkel széttárja a lábait, s ebben a kényelmetlen tartásban – amint férje megkívánta – szemlére állítsa a nemi szervét; tehetetlenül várja, hogy a férfi megelégelje tapogatni a combjai között, ráfeküdjék, hímvesszejével a hüvelyébe nyomuljon, kemény kézzel markolássza a melleit; majd, miközben a nehéz férfitest teljes súlyával a hasára meg a mellkasára nehezedik, dugattyúként érezze csúszkálni a hüvelyében a nagykutya oda-vissza mozgó férfitagját – idővel rászokott, s hozzászoktatta hitvestársát, hogy a férfiúi gerjedelem első jelére gyorsan kielégíti. Ez ellen a férjnek se volt kifogása, föltéve, ha a szájával tette, vagyis franciázott. Az ügyésznő tehát átkönyökölt a férfi dereka felett (családi kódexük megfogalmazatlan paragrafusai szerint a férj nem követelhette meg tőle, hogy előtte hasalva, szemeláttára szopjon és ezzel is fokozza az élvezetét; ezt tiltotta a nő szeméremérzete; ugyanis – bármennyire elképesztően hangozzék – rendelkezett ilyesmivel), tarkójával fordult a férfi arca felé, így vette lelkiismeretesen a szájába a hímvesszőt; gondosan benyálazta, hogy a törzse is, amit csak hüvelyk meg mutatóujjával fogott, teljes hosszában sikamlós legyen; majd – miközben csúcsát ütemes bólogatásokkal ki-becsúsztatta ajkai között –, ujjainak gyűrűjét fel-alá húzta (hogy gyorsabban végezzen) a nyáltól síkos, csuszamlós törzsön, amíg a férfi elélvezett. A nagykutya megkívánta, hogy ha nem a nő hüvelyében, akkor semmiképp se a kezében, hanem a szájában élvezzen el. Ha várakozásával ellentétben csak feleségének szakavatottan mozgó, markolva ütemező kezét érzékelte a nemi szervén – s kelletlenül ismerte fel a kéjnek ugyanazt a tökéletlen változatát, amelytől (mert az inger így, "szárazon" is hatott) rá fog kényszerülni a férfinedv kilövellésére, de nem több gyönyörűséggel, mint amennyi kamaszkori önkielégítések közben előzte meg a magömlést –, azon nyomban tiltakozott, a nő pedig megadó sóhajjal szájába vette a hímvesszőt. Az ügyésznő világképéhez hozzátartozott, hogy a feleségnek szavatolnia kell a férj jogát a kéj folyamatos és maradéktalan élvezetéhez a bekövetkező magömlés utolsó görcséig. Kötelességtudóan izgatta tehát a férfi nemi szervét, nyelves csókokkal, a hímtag makkját simogatón maguk közé fogadó szétnyílt ajkakkal, s türelmesen várta, hogy szája megteljék a nagykutya ondójával, amit – hogy köpködés nélkül megszabaduljon tőle – mindjárt lenyelt. Az ügyésznő jó feleség volt. Pontos fogalmai voltak a női kötelességekről. Miután kielégítette férjét, mindketten elaludtak. Az ügyésznő is, meg a férje is, akinek elernyedt hímtagja, ahogyan formáját veszítve kifordult a szájából, a nőben rosszindulatú képzettársításokat indított útjukra. Például, hogy miként üvöltene fel a férfi, ha váratlanul megmarkolná és megszorongatná a herezacskóját. Éppen ott volt a keze ügyében! Az ügyésznő – már félálomban – várakozással gondolt másnapi tennivalóira, amelyek az otthoni lemondásokért kárpótolni fogják.

Az apparátusban – gondolta később Irzsi – persze nem volt mindenki kötelezően szadista. Nem föltétlenül az egyének voltak perverzek, a világ volt perverz, amely kitenyésztette ezt az állatfajtát, a kommunista funkcionáriust, meg a funkcionáriusoknak egymástól csak lényegtelen tulajdonságokban különböző alfajait. Irzsi, aki gimnazista korában szenvedélyesen falta a marxista irodalmat, Engels Anti-Dühringjét és őstörténeti fejtegetéseit, Marx dolgozatát a francia Második Köztársaság megszületésének és gyors kimúlásának viharos körülményeiről (mert arra, hogy átrágja magát Marx főművén, A Tőkén, arra nem volt képes nekidurálni magát), Lenin téziseit a kapitalizmus fejlődésében a búr háborúval bekövetkezett változásokról, amelyek új korszakot nyitottak a történelemben; Sztálin kötetbe gyűjtött (mellesleg: vonzó stílusú, látszatra töretlen logikájú, az orosz szocialista valóság nem ismerői számára élvezetes) beszédeit "A leninizmus alapjairól", s maga is bűnbeesett a kommunista ideológiával, jól ismerte őket. Az ötvenes évek elején – már fiatal orvos volt – Irzsi még mindig ott bábáskodott a Kelet-Európában azidőben népi demokráciáknak nevezett, később – amikor Irzsi, politikai értelemben, már régóta belső, megélhetési okokból gondosan titkolt intellektuális emigrációban élt – szocializmusnak mondott társadalmi képződmény világrajövetelénél, amely, mint hamarosan kiderült, főképp abban különbözött az emberek együttélésének valamennyi korábbi, ismert formájától, hogy itt – mint sehol másutt ekkora képmutatással – minden nyílttéren dicsőített erény, minden hivatalosan ostorozott bűn, mi több, a közéletben használt minden politikai és közgazdasági fogalom a megvalósulás gyakorlatában homlokegyenest az ellenkezőjét jelentette általánosan bevett szótári értelmének. Ennek a perverz képződménynek a tartópilléreiül válogatták ki a szándékos kontraszelekció szabályainak megfelelően az elméletileg szóba jöhetők közül mindenkor a nullitásokat, abban a – helytálló – meggyőződésben, hogy a tisztségbe helyezett, hatalommal felruházott és kenyerét féltő nullitásból lesz a megbízható szolga és potenciális gazember, vagyis a funkcionárius, akire a rendszernek szüksége van.

Ezek a lények – emlékezett Irzsi – általánosságban szólva nem voltak okosak, de volt magukhoz való eszük. Nem voltak képzettek, de lenyűgöző tudatlansággal habozás nélkül kinyilatkoztatták bármilyen ügyben a végső igazságot. Nem képviseltek eszméket, de mindenkitől elvárták, hogy őket az egyedül boldogító kommunista világnézet, s – évszázadok intellektuális tévelygései után – egy végre valahára tudományosan megalapozott gondolkodási rendszer letéteményeseinek tekintse. Elméletileg a világmegváltó szerepét játszották, de jaj volt annak, akiről gyanították, hogy igyekeznék csakugyan jobbá tenni a világot. Kilencvenkilenc százalékuk a hatalomátvétel után került először kapcsolatba a kommunista párttal. A mozgalom veteránjaitól, meg az első órák kommunistáitól elsősorban az különböztette meg őket, hogy a korábbi idők kommunistái, habár többnyire ők is szűklátókörűek voltak és elvakultan egyoldalúak, őket – túlmenően egyéni sérelmeiken; s ez nem volt üres szó – a szociális igazságérzet vezérelte; meggyőződések, amelyekért sok mindent kockáztattak; a német protektorátus idején az életüket is. Velük ellentétben a hatalomátvétel után kitenyésztett kommunista funkcionáriusnak nem voltak meggyőződései, azon az egyen kívül, hogy az élet forgandó, neki pedig mindig és mindenkor a nyertes oldalon kell állnia. E cél érdekében szentül tartotta magát az érvényesülés alapszabályához, amelyet a közösség jóhiszeműségére alapozó új rendszerben mindenki másnál hamarabb, különösen pedig a kommunista párthoz meggyőződésből csatlakozott naiv világmegváltóknál korábban felismert (ami eleve biztosította velük szemben a fölényét), nevezetesen, hogy a fölöttes szervek sohase tévednek, s kivétel nélkül mindig igazuk van. A régebbi párttagok közül az alkalmazkodó képesek – kezdetben talán csak az illúzió kedvéért, hogy a valóság, amelyet maguk körül látnak, csírájában a még gyermekcipőit viselő szocialista társadalom – hamarosan lemondtak róla, hogy az új körülményeket korábbi tiszteletreméltó meggyőződéseikhez mérjék; nagyrészük beolvadt a rendszer haszonélvezőinek terebélyesedő rétegébe. A nehezebben alkalmazkodók (közöttük veterán kommunisták, akiket a müncheni egyezményt követően sorsuk megkímélt az életveszélyes és nem kevesek számára végzetes kimenetelű moszkvai emigráció jellemferdítő iskolájától; s még mindig eszményeik foglalkoztatták őket, nem pedig a párt vezetőszerveiben kialakuló erőviszonyok) áldozatul estek a téveszmének, hogy, amiért ők 1948 februárjának emlékezetes napjaiban az elsők voltak a barikádokon (vagy, mi több, kommunisták voltak már az első köztársaságban meg a protektorátus idején), véleményüknek súlya van, s a vezetők kötelesek odafigyelni a mondandóikra. Őket egy-kettő holtvágányra tolták, s hamarosan örülniük kellett, ha nem keverték bele őket – pártellenes tevékenységért – valamelyik, a kommunista dioszkurok hatalmi harcainak egy-egy fejezetét lezáró, egyben a közönség megfélemlítésére és a régi párttagok elbizonytalanítására rendezett politikai kirakatperbe. Aki a megkeseredett veteránok közül életben és szabadlábon maradt, az hallgatag nyugdíjasként morzsolgatta napjait, sebzett lélekkel titkolva sértődését, amiért félretolták, egyben pedig hiún a kisebb-nagyobb életjáradékra, amit a régi harcos számára szemfényvesztésül kiutaltak. A többiek, idősebbek és fiatalabbak – főképp értelmiségiek, akik kezdetben csakugyan hitték, hogy egy jobb és igazságosabb világ megteremtésén munkálkodnak –, ki előbb, ki utóbb, szegre akasztották illúzióikat, beletörődtek a megváltoztathatatlanba, s jobb kilátások híján (meg a bonyodalmakat nem okozó, hasznos szakembereknek kijáró csekélyke kényelem, csehszlovák viszonyokhoz mérten gondtalan élet, egy tűrhető magánlakás, igénytelen személygépkocsi és biztos megélhetés kedvéért) igyekeztek elrendezkedni a hatalommal. Akárcsak a nála jó két évtizeddel idősebb Mosony Antal, Irzsi maga is ez utóbbiak közé tartozott.

Irzsinek később sokszor eszébe jutott, milyen kínosan kereste Bécsben az önigazolást, amikor a kislánya – Ági azidőben középiskolás volt; Csehszlovákiában még hatalmon volt a Kommunista Párt – kíváncsi tudni vágyással faggatta prágai életéről, meg arról, hogy az emberek a szocialista rendszerekben miért élnek – mint Irzsi állította – néhány üldözött és nélkülöző szent kivételével kötelező módon és szükségszerűen jellemtelenül. Még néhány esztendő – gondolta Irzsi –, legtöbb egy-két évtized, és senki se lesz már, aki képes volna felmérni – nemcsak ésszel, de beleélő képességgel is – azoknak a körülményeknek a súlyát, amelyek negyvenöt éven át meghatározták Kelet- és Közép-Kelet Európában a kilátástalan valóságot. A gyerekek – tapasztalta –, akik a civilizált világban nőttek fel, kislányának nemzedéke erre már azidőben se volt képes, amikor a szocializmus Kelet-Európában még örökkévaló és megmásíthatatlan istencsapásnak tűnt.

Irzsi sokszor mesélt volna róla Áginak, hogy miként jutott el (s miként juthatott el) ő, az értelmes kamasz fiú (mert öregkori eszével se látta önmagát ostobának azokban az években; csak lelkesnek és lelkesedésében hiszékenynek), hogy szembeszökő tények helyett – amelyeket nyitott szemmel észrevehetett volna; és látnia kellett volna maga körül – a kézzelfogható valóságtól messze elrugaszkodó szólamoknak higgyen, és komolyan vegyen teoretizáló kinyilatkoztatásokat, amelyeket huszonhat éves koráig vakhittel követett. Ahhoz azonban, hogy ezt megérttesse Ágival, ahhoz időre lett volna szüksége. S van-e szülő, akinek nem csak kivételesen nyílik alkalma zavartalanul beszélgetni, minden időkorlátozás nélkül, tulajdon gyermekével?! Irzsi nem tartozott közéjük. Pedig Ági szívesen hallgatta; érdekelték Irzsi történetei, s nem egyszer kérte, hogy meséljen a fiatalságáról. Ám ha Irzsi mesélni kezdett, rendszeresen közbecsengetett a telefon, s Ági ilyenkor bocsánatkérő tekintettel a szobájába húzódott, hogy hosszasan megtárgyaljon valami – Irzsi meggyőződése szerint – nagyon lényegtelen apróságot valamelyik nem is túlságosan szívbeli barátnőjével. Vagy kopogtattak a bejárati ajtón (Irzsi képtelen volt felfogni, hogy Ági barátnői és fiúismerősei miért nem használják az ajtócsengőt), s Irzsi jobb időkre halasztotta a beszélgetést.

Végül is semmit se sikerült megmagyaráznia Áginak. A kislány nagylány lett; mindinkább a maga személyes ügyeivel volt elfoglalva; tanult, udvarlói voltak, egyetemre járt, férjhez ment; Irzsi emlékei már nem tűntek a lány, majd a fiatalasszony számára olyan nagyon fontosaknak; egy idegen világról, amellyel semmi kapcsolata; egy egzotikus életmód egzotikus problémáiról egy egzotikus világban – az öregedő Irzsi ott élt kényelmes santanderi magányában vele egyidős házvezetőnőjével, akit annak idején Kassáról szöktetett ki Bécsbe, hogy legyen körülötte valaki, aki gondoskodik Ágiról; amit a hajdani kassai pesztonka, a félig még gyermekként a Hoffmann szülők jó barátaihoz elszegődött és náluk kiművelődött egykori szép parasztlány, a finomvonású, nyúlánk alakú (s ami Irzsi számára különösen fontos volt: testének minden rejtett hajlatában lelkiismeretesen mosakodó), szőke Kelemen Ágnes később is, Ági férjhezmeneteléig hűségesen megtett; s aki – többesztendős megszakításokkal; mert csak olyan időkben, amikor Irzsinek eszébe jutott és kedve volt hozzá – kassai kamaszkora óta a szeretője volt. Irzsi ott ült Santanderben és sajnálta, hogy emlékei, ítéletei, benyomásai a torzképződményről, amely negyvenöt évre megbetegített egy fél kontinenst (Oroszország, ahol a szocializmus hosszabb ideig volt uralmon, Irzsi szemében csak földrajzilag meg a világirodalomban tartozott Európához), valójában senkit se érdekelnek.


II. Szökőkút az esőben

Festőnek kellett volna születnie, nem orvosnak – gondolja Irzsi. Hédi a hálószobában az ágyon elnyúlva olvas, Ági saját szobájában a babáival játszik, ő zenét hallgat a dolgozószobában. A lemezjátszó hangszórójából hegedűszóló árad; Menuhin hegedüli Bach Partitáit. Irzsi visszaemlékszik a délelőttre, amikor sikerült lefényképeznie a Prágába érkezett Menuhint egy zenekari próba közben.

A teremben leírhatatlan az izgalom; Jupiter-lámpák gyúlnak ki és alusznak el; újságírók, filmesek rohangálnak a széksorok között (a televízió Prágában majd csak öt-hat év múlva fog meghonosodni; még filmhíradók számolnak be a hét eseményeiről); a Mester autogramot osztogat; öntelt fontoskodók sürögnek-forognak a hegedűművész körül; aztán kialszanak a reflektorok, leállnak a filmezőgépek, a karmester beint, háromszor megszólal az üstdob, s a zenekar rákezd a Beethoven-hegedűverseny első tételére. Sápadt világosság árasztja el a pódiumot, a reflektorok vakító fénye után szinte úgy tűnik, sötét van. Menuhin, kockás ingben, lehajtott fejjel áll, kezében a hegedű. Arcán végtelen fáradtság, beteges feszültség. Így marad mindvégig a hosszú zenekari bevezetés közben. Irzsi teleobjektívval, villanófény nélkül fényképez; a "póz" rendkívül kifejező. Amikor Menuhin már rég álla alá illesztette a hegedűt, s vonója alól szétárad a teremben a szélesen ívelő nosztalgikus melódia – Irzsi még akkor is a magába roskadt, betegnek látszó embert látja maga előtt.

A fényképet – huszonnégyszer harminc centiméteres nagyítás volt – nemrégiben elküldte Erikának, akiről Hédi mit se tud; nevét se ismeri. Elküldte neki, maga se tudja miért; valami, szavakban kifejezhetetlen szimbolikus jelentőséggel; levél helyett, szavak helyett; igazából egy festmény helyett, amelyet ő nagyon-nagyon jól látott lelki szemeivel, de nem festhette meg, mert nem volt hozzá tehetsége. Ám a fénykép is önmagáért beszélt. Fekete-fehér felvétel volt. Sötétszürke háttérből emelkedett ki a lehajtott fej a boltozatos homlokkal, az érzékeny halánték; a sápadt arc az összeszűkült, maga elé révedő szemekkel, görcsösen merev, széthúzott ajkakkal, és mély barázdákkal a szájzug meg az orr között. Menuhin, felcsukott kockás ingben, kezében – csak a vonó egy darabkája és a csiga látszik – a hegedű. Nincs frakkban, mozdulatlanul áll, nem a hegedűje szól, az arca beszél. Alvilági arc, rajta a pokol minden gyötrelme. Prágában mindenki úgy tudja, hogy közeledik a nap, amikor nem lesz képes hegedülni; mert beteg a keze.

Irzsi lehunyt szemmel, mozdulatlan arccal, tarkója alatt összekulcsolt kezekkel hátradől karosszékében. A partita végéhez közeledik. Az utolsó tételt, a Chaconne-t, kisgyermekkorában hallotta először, amikor még percenként hetvennyolcszor forgott körbe a bakelit hanglemez a lemezjátszó tányérján, s még egy nagy "művészlemezen" is legtöbb öt perc muzsika fért el. A Chaconne ott volt apja szerény fonótékájában is, a nagyformátumú, csupa His Masters Voice lemez között, vörös vignettájuk felsőrészén a gramofon tölcsérhangszórójába csodálkozó kutya képével. Apja nem volt gazdag ember, de mindig mindenből a legjobbat akarta. Ha valamiből nem engedhette meg magának a legjobbat, akkor inkább lemondott róla. Kristálytűs lemezjátszójuk is nekik volt Kassán először, amikor minden más házban még fémtűs patefonokat használtak. Apja a kristálytűt a háborút megelőző utolsóelőtti békeévben rendelte Hollandiából, Philipstől.

A szóló hegedűhang betölti a szobát, úgy szól, mint az orgona. Menuhin vonója két húrt szólaltat meg egyszerre, de olyan természetesen, olyan könnyedén, mintha mi sem volna ennél magától értetődőbb. A Chaconne – táncmuzsika. Lassú, ünnepélyes ütemű. Két szaggatott akkord után útnak indul a téma, s bár a magányos hang kérdés nélkül tér vissza önmagába a mondat végén, egy pillanatra megáll, mintha mégis várná, hátha támad visszhangja valahonnan. Csak azután ismétli újra, magasabb fekvésben a mondatot.

Nem! – gondolja Irzsi. Visszhang nem jöhet!

Egy éve már, hogy Hédi hazatért a szanatóriumból. Erikával ő nem sokkal később találkozott utoljára, otthon az asszonynál. Azóta nem járt nála. A kórházban már csak a szükségesnél is szükségesebbet beszélik egymással. Ha mindenképpen elkerülhetetlen.

Ági most hároméves. Másféléves volt, amikor a kötelező évi szűrővizsgálat Hédiről kiderítette, hogy tüdőbajos. Irzsi akkor megdöbbent. Tbc-statisztikákat nem hoztak nyilvánosságra a szocialista Csehszlovákiában, s a tuberkulózist ő rég leküzdött szociális betegségnek hitte. Orvos létére is spontán meggyőződése volt, hogy egészséges lakáskörülmények között és kielégítő táplálkozás mellett a huszadik század közepén a tüdőbaj már nem okoz problémákat. Felesége megbetegedésében Isten ujját látta, büntetésnek Hédi anormális életviteléért, amely csak ínségesnek nem volt mondható. Első gondolata Áginak szólt: Csak a kislányt nehogy megfertőzze! Ez a gondja azonban automatikusan megoldódott. Az egészségügyi hatóságok nem tréfáltak a tüdőbetegekkel: Hédinek – kényszerbeutalással – szanatóriumba kellett vonulnia.

A második csehszlovák köztársaságra a kommunizmus bukásáig jellemző közállapotokat udvarias nyugat-európai közírók "a reálisan létező szocializmusnak" nevezik majd ironikus felhangokkal, amikor már reálisan a végét járja. Hédi megbetegedésének idején azonban még virágjában van, s ahova Hédit beutalták, a tüdőszanatórium szintjén, jellegzetességei közé tartozik, hogy az úgynevezett "elkülönítők" vagyis az egyágyas, meg kétágyas szobák, csak papíron szolgálnak betegek orvosi szempontból szükséges elkülönítésére. Valójában a kórházigazgató kegyeltjei foglalják el őket. A Prágához közeli szanatóriumban a földszinten is berendeztek szerényebb szállodaszobáknál semmivel se alábbvaló négy elkülönítőt, noha a földszinten nincsenek kórtermek, s a betegek közül a rendes beutaltaknak higiéniai okokból tilos mutatkozniuk a fényűző hotel társalgójára emlékeztető elegáns előcsarnokban. A látogatót itt semmi se figyelmezteti rá, hogy kórházban van. Irzsi kijárta, hogy Hédit itt helyezzék el. A négy földszinti elkülönítő közül mindössze kettő foglalt, s ha Irzsi a szanatóriumban akarja tölteni a hétvégét, az egyik szabad szoba rendelkezésére áll. Akkor Hédi is vele alszik. A földszinti betegeknek, három fiatal nőnek – Hédi ott tartózkodásának idején a földszinten egyetlen férfibeteg sincs; véletlenül-e, Irzsi ezt nem tudhatja – maga a kórházigazgató a kezelőorvosuk. Noha Csehszlovákiában az egészségügyi ellátás ingyenes, a különleges gondoskodásért és első osztályú ellátásért a betegek, illetve hozzátartozóik az igazgató főorvost természetesen bőkezűen honorálják, pénzzel, vagy viszontszolgálatokkal, habár ez természetesen tilos, mi több, a büntető törvénykönyvbe ütközik, de a reálisan létező szocializmusban bevett gyakorlat.

Hédi kétágyas szobába került, az igazgató szerint csak azért, hogy ne unatkozzék egyedül. Szobatársnőjéről ("Suzy" – nevezi Hédi a becenevén, amikor bemutatja neki Irzsit) hamarosan kiderül, hogy szülei a világháború végéig grófi címet viseltek. A lány persze nem beszél erről. Irzsi azonban fiatalkorában sok történelmi vonatkozású irodalmat is olvasott, így elegendő megtudnia Suzy vezetéknevét, aztán – minden kétely eloszlatására az érthető meghökkenés után – a családnév írásmódját is, s máris világos, hogy a lány a tősgyökeres felvidéki arisztokrácia egyik legősibb nemzetségének nevét viseli. Irzsi emlékezetében rémlik valami arról, hogy nem sokkal a háború után, amikor a tenisz még amatőrök úri sportja volt, Suzy anyja, a grófnő, megnyert több nemzetközi bajnokságot. 1948 után nyilván ennek, illetve a teniszvilágban ismert nevének köszönhetően nem internálták őket kényszerlakhelyre, mint általában az arisztokratákat, valami istenhátamögötti faluba, hogy ott éljenek rendőri felügyelet alatt. Csak vagyonukat kobozták el. Irzsi most azt is megtudja, hogy a grófnő évekig szeretője volt a Hédi által a szanatóriumban végül is megkedvelt, de Irzsi számára agresszív önteltségében nem közönségesen ellenszenves, jóképű kórházigazgatónak. Amíg magasan járt a Napja (de ez se tartott örökké), a kórház gazdájaként és mindenható uraként viselkedett, egy jómódú, középkorú aranyifjú allűrjeivel. A grófnőnek – feltételezi Irzsi – ezeregy oka lehetett rá, hogy úgymond "lealacsonyodjék" ehhez a lelkében úrhatnám kommunista orvos-funkcionáriushoz, azaz – Irzsi maliciózus megfogalmazásában – "odadobja testét az aljanépből kiemelkedett jöttmentnek". Persze az se kizárt – gondolja Irzsi –, hogy őszintén szerette a férfit, akiben támaszára lelt nehéz időkben. Amióta azonban a nemes hölgy öregedni kezdett, nagyobbik lánya viszont szépséges ifjú nővé serdült, az igazgató felcserélte ágyában a grófnőt a grófkisasszonnyal, ami nyilván nem zajlott le olyan bajtalanul és feszültségektől mentesen, mint amilyen egyszerű itt leírni. (Hogy eközben a gróf úr hol volt, erről semmit se lehetett tudni. Talán már korábban elhalálozott.)

Suzy tehát a grófnő szépnek nemigen mondható, de kedves kisebbik lánya. Irzsi előbb csak az igazgatóhoz fűződő, kezdetben még nem egészen világos, de szembeszökően jó kapcsolatairól értesül. A lánytól, akit bevett szokás szerint ismeretségük első percétől tegez és keresztnevén szólít, csak nagy sokára kérdezi vezetéknevét. Érzelmei Suzyval szemben azóta megértő szánakozással vegyesek. Mert egyfelől világos, hogy a lánynak milyen kellemetlen (kistisztviselőként keresi meg kenyerét), valahányszor egy űrlapon ki kell töltenie a társadalmi eredet rubrikáját (ez az elmaradhatatlan rubrika a reálisan létező szocializmusban megközelítőleg ugyanazt a szerepet játszotta, mint Irzsi gyermekkorának Magyarországán a zsidótörvényekkel kapcsolatos rubrikák), másfelől Irzsi fejlett históriai érzékkel rendelkezik, s habár magát a lányt nagyon középszerű és hétköznapi jelenségnek látja, nem vonhatja ki magát a történelmi hangzású családnév tiszteletet parancsoló aurájának hatása alól. Mellesleg: Irzsi gyanúja szerint Suzy tulajdonkeppen nem is beteg, csak nővére jogán és az első osztályú ellátás okából él a kórházban; jobb feltételek között, mint a szanatórium falain kívül.

Mindent egybevetve: Irzsi nagyon elégedett Hédi helyzetével. Suzynak köszönhetően viszonyuk a kórházigazgatóval valamiféle felemás, csaknem barátinak nevezhető személyes kapcsolattá mélyült. Hédi életkörülményei semmivel se rosszabbak az otthoniaknál, társasága se alábbvaló. Thomas Mann Varázshegy című regényének hatása alatt a szanatóriumot mindketten "Davos"-nak nevezik. A fényűző svájci Davoshoz mérten erős túlzással, de mégse megalapozatlanul.

Hédi szanatóriumba vonulásakor Irzsi magára maradt Ágival, ezt azonban legkevésbé se érezte terhesnek. Lányának amúgy is apja-anyja volt egy személyben. Nem mintha elméletileg és érzelmileg Hédi nem élt-halt volna Ágiért. De ragaszkodása hozzá főképp intelligens és kifinomult elmélkedésekben jutott kifejezésre, kevésbé a kislányról való tényleges gondoskodásban. Irzsi ezzel szemben már Hédi terhességének idején átrágta magát a csecsemőgondozás irodalmán (egy amerikai gyermekorvos, dr. Spoke könyve volt azidőben nagy divatban), megszületése után pedig, ha csak tehette, szabadidejében maga gondoskodott a kislányról; pelenkázását is ideértve. Elégedetten tudomásul vette, hogy Hédi nem szoptatja, s ha otthon volt, maga etette a kisbabát. Eközben az olvasottakra gondolt. Arra, hogy a felnövekvő gyermek később is ahhoz kötődik legerősebben, akinek arcát csecsemőkorában táplálkozás közben maga felett látta. Éppen ez volt az, amit Irzsi akart, s ez volt az, amit elért. Ági ha beteg volt, vagy ha félt valamitől, sohase anyját hívta, mindig csak apját. "Hol van Apuka? Mikor jön Apuka?" – sírta a nagyszülőknél, amikor Szilveszter éjszakáját meg Újév napját náluk töltötte, hogy Hédi meg Irzsi zavartalanul szilveszterezhessenek. Harmadnap a nagymama féltékenyen felelősségre vonta Hédit: "Ennek a kislánynak anyja nincs? Csak apja van?"

Ági napközi otthonban töltötte délelőttjeit. Hédi betegsége így hát csak annyit változtatott életfolyásán, hogy Irzsi a kislányt délutánonként Mosonyéknál "helyezte letétbe" amíg dolgozott, vagy más miatt nem tarthatta maga mellett. Mosonyéknál többnyire Annuska volt az, aki ilyenkor a leánykával foglalkozott, s Ági Annuska szobájában aludt egy pótágyon, ha Irzsi ügyeletes volt a kórházban, vagy ha este egyéb elfoglaltsága volt. "A nagyobbik kislány (vagyis Annuska), meg a kisebbik (vagyis Ági), nagyon jól megértik egymást!" – mondta Irzsi a Mosony szülőknek, valahányszor eljött Ágiért, hogy hazavigye. Otthon rendesen asztalt terített a vacsorájukhoz, s nagyon jól megvoltak egymással. Olykor Annuska hozta haza Ágit, s akkor hármasban vacsoráztak. Nemegyszer került este meleg étel az asztalra. Irzsi nagy híve volt a francia konyhának (vagyis annak, amit Prágában francia konyhának hittek), és büszke szakácsművészetére. Szívesen főzicskézett. Hédi – az igazat szólva – egyiküknek se hiányzott.

Hédi nyár végétől a rákövetkező év késő tavaszáig időzött a szanatóriumban, s a menyei elrendeltetés, vagy a sors szeszélye, mint már tudjuk, úgy akarta, hogy Irzsi meg Erika éppen ebben az időszakban sodródjanak egymás útjába. Erika különváltan élt a férjétől (pontosabban: a férje különváltan élt Erikától), s Irzsi úgy érezte, hogy a lányok, majd a nők közül, akiket harmincnégy éves koráig szeretett, Erikát megelőzőleg tulajdonképpen senkise felelt meg annak az álomképnek, akit szíve keresett. Mert ha Karinthynak igaza volt – márpedig a poétikus feltevés Irzsi hite szerint alighanem rátapintott az igazságra –, s a kisfiúknak az Égben, mielőtt megszületnek, egy angyal útravalóul titkot súg a fülükbe, amit a Földön csak egyetlen egyvalakinek szabad elmondaniuk, akkor Erika volt az Egyetlen Egy, akit a sors arra szemelt ki, hogy Irzsi elárulja neki a földi élethez az angyaltól kapott titkot.

Szerelmük ennek ellenére csak annyi ideig volt életképes, ameddig Hédi "Davosban" tartózkodott. Tavasszal Erika teherbe esett. Terhessége Irzsi számára mindössze kellemetlenséget jelentett, nem érzelmi megrázkódtatást. Erika számára viszont sokkal több volt kellemetlenségnél. Irzsi szemében, akárcsak környezetének szemében, a méhkaparások a leghétköznapibb dolgok közé tartoztak. ("Kaparj kurta! Neked se lesz!" – a mulatságosan kiforgatott közmondás közszájon forgott magyar ajkúak között.) Erika ezzel szemben tragédiának fogta fel a balesetet. Harmincöt éves volt, válófélben tízévi házasság után, és gyermektelen. Férjétől sohase maradt állapotos. Azt hitte, hogy egy régi petefészek-gyulladás az oka; fogamzásgátló eszközöket sohase használtak. A nem várt terhesség – ha valaha remélt gyermeket – az utolsó vagon volt az utolsó vonaton. S tudta, hogy mégis ki kell kapartatnia a magzatot. Nem volt választása.

Mihelyt Hédi hazajött a szanatóriumból, Irzsinek ki kellett vennie az évi szabadságát, s elutaznia vele meg Ágival Prisecnicába, egy eldugott üdülőhelyre a hegyek között. Erika eleve elhatározta, hogy a méhkaparást Irzsi távollétében fogja végrehajtatni. S mire újból találkozhattak (ha már megérkezésének estéjén elmegy Erikához, s nem csak telefonoz a nőnek, talán még minden másképp végződik, de Irzsinek, amíg nem ment be a kórházba, nem volt ürügye estére szabaddá tennie magát), Erika azt is elhatározta, hogy kapcsolatuknak véget vet. Irzsi akkor úgy érezte, hogy összedől vele a világ. Tudta, hogy ezt a szerelmet haláláig vissza fogja sírni. S ebben nem tévedett.

Irzsi nem ismert nőt, se megelőzőleg, se utólag, aki lényével úgy elbűvölte volna, mint Erika. Nemcsak gyengédségből nevezte "Tündérkének". Csakugyan az volt talán humoros, de lelke mélyén mégis igaznak hitt sejtelme, hogy egy negyedik kiterjedésben a hús-vér nő egy örökifjú, törékeny, kissé félénk, Walt Disney zenefantáziáinak idilljeihez illő, vidám kicsi tündér földi inkarnációja. Hozzáfoghatóval nem találkozott, se előtte, se utána. Amióta Erika kiadta az útját, Irzsi igazából csak Áginak él, meg az Erikával töltött hónapok emlékének. Otthonának falai között megjátsza ugyan a mintaférjet, különös tekintettel rá, hogy Hédi tüdőbaja kiújulhat, ha ő nem fog vigyázni rá. De sebzett állatnak érzi magát. Órákig ül és ír; vastag füzeteket ír teli; Erikának szánt monológokkal részben; részben pedig emlékezetébe ötlő párbeszédeket rögzít, amelyek valamikor valóságosan elhangzottak. Beteges megszállottsággal igyekszik feljegyezni Erika-Tündérke minden észbetartott szavát, s megőrizni melléjük mondatainak hanghordozását is, minden arcrezdülését, mielőtt még elfelejthetné őket. Ő, aki száraz értekezéseken kívül soha egyetlen sort se vetett papírra, egy mániás elmebeteg önkínzó következetességével keresi a kifejezéseket az együtt megéltek hajszálpontos, érzékletes megfogalmazására. Eleinte, az első hónapokban, még kétségbeesetten igyekszik megkapaszkodni a szavak mágiájában. Mintha ez segíthetne, haladékot kér Erikától, hogy – akárcsak egy utazással H.G. Wells időgépén – visszaidézze számára a múltat, amely akkor még közelmúlt volt. Ha ez sikerül – akarta hinni –, talán másképp végződik majd a történetük. A szellemidézés azonban kínos lassúsággal haladt előre; Irzsi lemaradt a versenyfutásban az idővel. Nem volt tehetsége újramesélni szerelmüket. A nőgyógyász székén kiszenvedett Tündérke klinikai halálát ("még csak tetszhalálát" – reménykedett Irzsi, talán már akkor minden alap nélkül) feltartóztathatatlanul követte biológiai halála is, még mielőtt neki sikerült volna – mert hellyel-közzel, de már későn, végül is sikerült – kifejezőerőben felülemelkednie tulajdon tehetségtelenségén. Az idő nem várt. Hetek, majd hónapok multával többé semmi se lehetett reverzibilis. Az asszony körül, apránként, minden megváltozott. Már külső megjelenése se emlékeztetett a régi Erikára. Alaposan meghízott. Csak Irzsi siratta változatlanul, most már nem is a nőt, akivel még találkozott olykor a kórház folyosóin, hanem az egykorit, aki harmincöt évesen állapotos maradt tőle. S akinek (Irzsi, noha kutyaként szenved, erre még mindig nem gondol) adósa maradt az egyetlen mondattal, amire Erika feltehetőleg attól az éjszakától kezdve várt, amikor először lefeküdt vele. A kijelentéssel, hogy nem csak szeretőjének akarja, titokban, a felesége mellé. Erika szemében bizonyára igazolta volna magát, ha annyit mond: "A feleségemmel nem beszélhetek válásról, amikor éppen tüdőszanatóriumban van. S egy ideig azután se." Irzsi azonban nem gondolt válásra, bármennyire szerette Erikát. Hogy elhagyja Hédit, ez akkor nem jöhetett volna szóba, nem csak a tüdőbaja miatt, de a világ szája miatt se. S noha más vonatkozásban gyakran nem voltak skrupulusai, elképzelhetetlen lett volna, hogy Erikát félrevezesse egy tetszetős hazugsággal. A dolgok néha egyszerűbbek, mint ahogy egy elutasított, boldogtalanul szerelmes fiatal férfi képzeli.

Egy éve volt már, hogy Erika kiutasította őt az életéből, de Irzsi még mindig nem képes elszakadni a füzeteitől. Gyötrődve kísérletezik a múlt életben tartásával. Már rég be kellett látnia, hogy Erikához nincs és soha nem lesz visszaút. Az írás azonban időközben egyféle pótléka lett az Elveszett Paradicsomnak, ahova legalább emlékezetében visszatalálhatott. Meg akarja akadályozni, hogy Erika eleven emlékét, úgy amilyennek ő ismerte, akárcsak részleteiben is megsemmisíthesse a minden boldogtalanságot elviselhetővé tevő isteni adomány: a feledés. Ő nem akart felejteni és nem akarta elviselhetőbbé tenni az életét. Újabb esztendő múlva életösztöne ugyan rávezeti majd, hogy "kutyamarást a szőrével" gyógyítanak; s attól kezdve cinikusan ehhez fogja tartani magát, Erika azonban változatlanul az örökké visszasírt egyetlen marad, akit nem feledhet.

Irzsi nem egyszer józanul megállapítja magáról: "Nem vagyok neuraszténiás, de határozottan úgy viselkedem, mintha az volnék." Éjszaka, a békésen alvó Hédi oldalán, de napközben is, ha nyitott szemmel bámul a semmibe, festőnek álmodja magát, s hogy képes az érzelmeit képekben kifejezni. Képzeletben ilyenkor nőtlenül lakik egy műteremlakásban. A hosszanti fal közepén éjsötét hátterű, kissé sejtetve ábrázolt, a homályból álomszerűen kiemelkedő, életnagyságú akt tölti ki a látóteret. Vörös visszfényben derengő kékdrapériás oltáron, amely válltól csípőig támasztja alá a testét, ernyedt nőalak fekszik aláhulló tagokkal, valami ismeretlennek a beteljesülését várva, amelynek tehetetlenül megadja magát. A festménynek nincs címe, de ha volna, a kereten ez állna: "Erika az oltáron". A nem létező műterem nem létező falán, közvetlenül mellette, egy kisebb kép lóg. Ólmosan szürke, esős ég alatt ábrázol egy szigonyos tengeristenekkel, tritonokkal, delfinekkel, hableányokkal díszített szökőkutat, amilyenek – márványból – fejedelmi kastélyok parkjaiban állnak, s gipszből a közkertekben. De márványból faragták-e, vagy gipszbe öntötték, a kútból felszökő és aláhulló víz elkeveredik a szürke égből szakadó őszi esővel. A kút körül felgyűlt tócsák arra vallanak, hogy napok óta reménytelenül zuhog. A festményt, gondolatban, Irzsi nem véletlenül akasztotta Erika képe mellé. Sajátmagát látja ázott szökőkútnak. Arra gondol, hogy élete cifra hiábavalóságait semmi se szimbolizálhatná találóbban egy szökőkútnál az esőben. S erre a gondolatra még gyakran visszatér.

Ha nem a füzeteivel foglalkozik, Irzsi legtöbbször a hanglemezeihez menekül. Órákig ül a nappali szobában, zenét hallgat, legszívesebben kettesben Ágival. Minél viharosabb a zene, Áginak annál jobban tetszik. Még néhány év, és Irzsi lelkesen magyarázza majd a kislánynak a zene alapfogalmait. Hangszercsoportokról beszél, dúr és moll hangzatokról, tonikáról és dominánsról, Beethoven hetedik szimfóniájának második tétele kapcsán az ellenpontról.

("Ezt nevezik kontrapunktnak." Tizenkét-tizenhárom éves korában Irzsit ugyancsak a hetedik szimfónia második tételének hallgatása közben figyelmeztette a két párhuzamos témára a szomszéd házban lakó szemorvos nála egy évvel idősebb fia, akivel együtt hallgattak klasszikus zenét.)

Máskor Bach ürügyén a fúgákkal igyekszik megbarátkoztatni Ágit. S a variációk tarka világával hol Beethoven, hol Brahms, hol Rachmaninov kapcsán. Valamikor ő is így alapozta meg zenei műveltségét.

Irzsi apja arcát látja maga előtt. Apja kedvencei az olasz operák tenoráriái voltak; öt-hat vastag albumot töltöttek ki Beniamino Gigli hanglemezei a zeneszekrény rekeszeiben, a rádió hangszórójához kapcsolt, beépített lemezjátszó alatt. Apja őszinte lelkesültséggel álmodta magát tenoristának. Reggelenként, a visszhangos fürdőszobában, borotválkozás közben, minden restelkedés nélkül harsogta a tükörbe: "Che bella cosa..."; amit a kisgyerek Irzsi úgy értett: "Che bella Tosca...", és sokáig nem tudta, hogy a dalnak, amit apja énekel, semmi köze Toscához; címe: O Sole Mio.

Apja – gondolta nem egyszer Irzsi – vagy talán nem is csak apja, hanem szüleinek nemzedéke, még nem restelkedett efféle emberi gyengeségekért: harsogva énekelni a fürdőszobában. Még nem voltak úgy telítve gátlásokkal, mint ő maga és kortársai. Gátlásaik mindenesetre más jellegűek voltak. Saját szemében azonban, alighogy kinőtt a kisgyerekkorból, nem a tenoráriák voltak a lemezgyűjtemény díszei, hanem a ritkábban hallgatott hangszeres és zenekari számok: Beethoven hegedűversenye Szigeti József előadásában Joachim kadenzáival (Irzsi azóta is hiányolja a harmadik tételnek más interpretálásban soha többé nem hallott kadenzáját, amelyben a lírai melléktéma még egyszer visszatér); a Kreutzer-szonáta Bronislav Hubermann és egy elfelejtett keresztnevű Friedmann nevű zongorista előadásában, meg a Tannhauser-nyitány. Utóbbit a karmester (Irzsi már nem tudja, ki lehetett; talán Toscanini? vagy Bruno Walter?) kikerekítette egyféle "szimfonikus költeménnyé", ugyanis befejezéséül, azon a ponton, ahol az operaházakban felmegy a függöny és a zeneileg lezáratlan nyitány után minden átmenet nélkül megkezdődik az első felvonás, visszatért a zarándokok menetének zenéjéhez, ezúttal már aláfestve a Venus-hegy motívumával, és a kórus énekét a menet közeledésének megfelelően előbb halkan, végül fortissimóban zengő fúvósok így mégiscsak lezárták akkordjaikkal az előjátékot.

Irzsi még tíz éves se volt (ezt onnan tudja, mert miközben ráemlékszik, megint abban a lakásban látja magát, ahonnan kilenc éves korában elköltöztek), amikor apja a nyitány kapcsán elmesélte neki a Tannhauser "szüzsé"-jét. Magyarázott a Minnesängerekről, a Wartburgi Dalnokversenyekről, Tannhauser "bűnéről", hogy a Venus-hegyen időzött, s a wartburgi vetélkedőn nem a menyei, hanem a földi szerelemről dalolt; végül római zarándokútjáról, hogy eltévelyedésére kikönyörögje a pápától a bűnbocsánatot.

A pápa – mesélte apja Irzsinek – nem akarta feloldozni. Hogy engedett a Venus-hegy csábításának, ez megbocsáthatatlan volt a középkori világ szemében. "Akkor számíthat bűnbocsánatra", mondta a pápa Tannhausernak, "amikor ez a száraz bot" – mutatott a kezében tartott püspöki pásztorbotra – "rügybe fakad és kivirágzik". Vagyis sohanapján.

"És akkor a bot kivirágzott!" – vágott Irzsi lelkesen apja szavába.

A kilencéves gyermek igazságérzete, a költői igazságszolgáltatás, és a mesék logikája ezt így követelte.

(A Venus-hegy varázsáról, más szóval "a hús bűnéről", amely miatt Tannhausernak a pápa szerint el kellett volna kárhoznia, Irzsi akkor még annyit se tudott, hogy a kisbabákat nem a Jóisten ülteti anyjuk méhébe.)

Apja azonban hűvösen, furcsállva nézett rá felülről:

– Már hogyan virágozhatott volna ki egy száraz bot?!

Irzsi csak sok-sok év múlva fogja megtudni, hogy neki volt igaza és apja tévedett. Hoffmann Róbert, a nagy zenebarát, rosszul ismerte az opera meséjét. A Tannhauser fináléjában nők kórusa hozza a színpadra a kivirágzott pápai pásztorbotot. Isten meghallgatta egy tisztaszívű lány imádságát, aki szerette Tannhausert. Amikor Irzsi megismerkedik a teljes operával, sajátos elégtétellel nyugtázza apja tévedését. Ő, noha még naiv kisfiú volt, megérezte, hogy ez nem történhetett másképp! A földhözragadt gondolkodáson felül létezik egy igazabb realitás: a költészeté. A meséké, ahol a reményvesztettek megvigasztalására a száraz bot kirügyezik, és egy tisztalelkű ártatlan lány szerelme csodákra képes.

Menuhin már a Chaconne záróhangzataihoz közeledik. Irzsi, hogy ne a szoba berendezését lássa maga körül, lehunyt szemmel hallgatja. Mozdulatlanul ül, csak ha felbúg egy-egy akkord, mintha a művész egyszerre játszana két hegedűn, olyankor rezdül meg. Ők ketten Erikával – szalad át az agyán –, ők is ilyen kettőshangzatok. Sokszor vágyott volna a nővel együtt belefeledkezni a muzsikába, de erre sohase volt alkalma. Ismeri-e – gondolja – a hegedű-partitákat? Aligha rajong Bachért és a preklasszikusokért. Irzsi felnyitja a szemét és – mintha az asszony ott ülne mellette – gondolatban sajnálkozva rámosolyog:

"Hitetlen vagy, Kicsi Tündér! Ezért nem érted a barokk zenét!"

Még most, egy év után se jut eszébe, hogy zenei műveltségének hiátusait – vagy csakugyan hitetlenségét? – más asszony férjének nagyon kétes helyzetéből kéri számon Erikától. Zenei fogékonysághoz annak aligha volt köze, ha méhe magzatának kényszerű elvetélése után nem akart többé hinni a szerelmükben.

A tű a lemez végére ért, Irzsinek fel kell állnia, ha ki akarja cserélni a hanglemezt.

"Sok hit kell" – folytatja magában a gondolatot, miközben a lemezjátszóhoz megy – "az ilyen kettőshangzatokhoz. Hinni kell, hogy lejátszhatók."

A belső monológ – természetesen – megint az asszonynak szól.

Ő mindig hitt – bizonygatja magában, anélkül, hogy tudatában volna, mennyi önszánalom húzódik meg a gondolatai mögött. Volt idő, hogy nappal is, később már csak éjszaka. Valamikor, viszonyuk legelején, mintegy kívülről nézve írta le Erikának önmagát. Most ugyanazt a leírást idézi fel gondolatban.

Harmincnégy éves koráig, találkozásukig, konok állhatatossággal visszahúzódott önmaga éjszakájába – igyekezett kitárni a lelkét Erika előtt. Hallgatásból falat emelt maga köré, s e fal mögül, a sötétségből figyelte a nappali forgatagot, benne sajátmagát, amint elvegyülve az emberek közé, fel-alá sodródik velük a kicsinyes hazugságok, az önáltatás és a képmutatás világában, amely őt minduntalan egy középkori haláltánc-sorozat metszeteire emlékeztette...

Miközben helyére teszi a hanglemezt, néma ajkakkal szónokolja a régi szöveget. A pátosz teátrális ugyan, de nem hiányzik mögüle jó adag valóságtartalom.

Szerencséje nem volt – mondta rezignáltan aznap, amikor Erikának szerelmet vallott. Járta ő is a táncot; mi egyebet tehetett volna? De lélekben idegen maradt. Soha nem volt vallásos, mégse adta fel a reményt: "A hit csodát teremt". Hinni kell, és akkor, előbb-utóbb, bekövetkezik a csoda.

Bach is hitt, Menuhin is hisz a csodában – gondolja most Irzsi. Akárcsak elhivatottságának élő minden művészember.

Hosszan keresgél a hanglemezek között. Kézbe vesz egyet, olvassa a címke szövegét, s fülében hallja a melódiát. Vár kissé, figyeli, miként visszhangzik benne, aztán visszateszi és tétován egy másik után nyúl. Emlékezetében akkor felcsendül Erika hangja, úgy, ahogy a valóságban is hallotta kerek esztendeje:

– Én nem hiszek semmiben! Miben hihetne egy gyilkos?

Fáradt, fénytelen, ellenséges hang, de talán nem is ellenséges, csak végtelenül közönyös. Felhívta Erikát telefonon, bocsánatot kérni (igazabbul: bocsánatkérés ürügyén), amiért utolsó estéjükön nem volt képes uralkodni magán és kétségbeesésén. A bocsánatkérésre nem került sor, a nőről eleve visszahullt minden szava. Erikát nem érdekelte semmi. Se a múlt, se a jelen. Még kevésbé a jövő, s legkevésbé ő. Percekig ültek némán, kezükben a telefonkagylóval. Végül félszegen, halkan, mint aki maga is tudja, hogy céltalanul teszi, Irzsi habozva megszólalt:

– Erika! Ami volt, az valóság. S ami volt, az van. Csak hinni kell benne! A mi világunk még mindig létezik!

Csend.

Irzsi látja az asszonyt ülni az ágyban, csak az éjjeliszekrény-lámpa fénye vet rá világosságot. Hátát a párnának támasztja, vonásai fáradtak, halott merevek. Mintha nem is a telefonvonal kötné össze őket, ő ott áll, láthatatlanul, lábrésze felöl a kettős diófa ágynak, mint máskor is, ha Erika – mar hálóingben – ágyban maradt, miután ő felöltözött. S hallja a hangját, arcáról olvassa le a szavakat, mielőtt még válaszolna:

– Ez a világ nincs! Én nem hiszek semmiben. Miben hihetne egy gyilkos?

Ez volt utolsó telefonbeszélgetésük.

Kezében a hanglemezzel Irzsi tűnődőn néz a semmibe. Vége. Ezen a közönyön ő már nem változtathat.

Liszt: Dante-szimfónia.

Mit mondhatott volna még neki, aki magába keseredetten már csak felejteni akart? Egyszer csodát tett a szó. Amikor megismerte. Ám akkor egy kiábrándult középkorú nő csak tetszhalott kamaszlány álmait kellett kibányásznia a csalódások sorozatának üledéke alól. Sok diplomáciával és még több türelemmel lehántotta róluk közel két évtized, benne egy félresikerült házasság minden salakját. Mit se törődött az asszony félelmével, hogy mi lesz, minek teszi ki magát, ha újból hinni fog és reménykedni? Segített neki ebben maga Erika is. A szerelem, amit Irzsi ébresztett benne, erősebb volt kételyeinél. Pedig utalásaiból ítélve, már lány korában átélt egyféle kataklizmát. Irzsi sohase tudta meg, hogy pontosan mi történt; erről sohase merészelte részletekbe menően kérdezni. Erika – Irzsinek így kellett értenie – egy éjszaka "végzett magával". Feltételezhetőleg csak átvitt értelemben, s nem öngyilkossági kísérlet volt, feltételezte Irzsi.

"Egy éjszaka meghaltam" – mesélte Erika teli önszánalommal, s olyan hangon, mintha még mindig csodálkoznék, hogy ez így megesett. Majd mindjárt hozzátette: Másnap már a nagyon erős, nagyon magabiztos, nagyon józan, érett Erika tért magához, aki – hangja határozott lett – pontosan tudja, hogy mit akar, s jottányival se tesz többet, még csak nem is érez többet, mint amennyit megenged magának.

Ő – gondolja most Irzsi – előbb feltámasztotta a kislányt a harmincöt éves asszonyban, azután megölte újból. Ő ölte meg másodszorra; helyrehozhatatlanul.

Az Evangélium szavaival szólt hozzá – gondolja. "A leányka csak aluszik. Kelj fel és járj!". Erika hitt neki. Attól kezdve együtt álmodtak tovább. Nappal, a kórházban, meg délutánonként a barátnői között a harmincöt éves asszony élt. Estétől hajnalig a lány. Asszonyává ölelte, mi több, egy házas nő tízéves szexuális tapasztalataival a háta mögött is igazából ő ölelte asszonnyá. Erika úgy olvadt fel a gyönyörben, ahogyan erre sohase hitte volna képesnek magát férje karjaiban. Aztán ő megölte, vigyázatlanságával, amellyel testté formálta vágyaikat. A műtőszéken halt meg, ahol kiszakították méhéből a magzatot, aki közös gyermekük lett volna. Ezek után mit mondhatott volna még neki, aki már csak felejteni akart?

Brahms: Tragikus Nyitány; IV. szimfónia. Nem – gondolja Irzsi –, ezt a meddő nosztalgiát most nem képes elviselni. Minden elmúlik, minden véget ér, szép csak az, ami volt... Mintha Dávid király gyűrűjét variálná végeszakadatlanul ez a zene. A zsoltáros Dávid király viselt varázsgyűrűt egy zsidó legenda szerint. Ha szomorú volt, felvidította, ha vidám volt, elszomorította. Két szó állt rávésve: "Hákol ovér" – Minden elmúlik.

Irzsi ellenségesen méregeti a hanglemezt: "Hát nem múlik el minden. Nem múlik el, soha semmi!".

Réghallott verstöredékek zsongnak a fülében: "Vad ágyékukból két baljós szerelmes / Rossz csillagok világán fakadott".

Honnan valók ezek a sorok? "Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan..." – Rómeó és Júlia! Lám, ehhez mit szólsz, Dávid király!?... Elmúlt?!

"Szentségtelen kézzel fogom ez áldott
Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót..."

Shakespeare verselt-e ilyen szépen, vagy Kosztolányi, a műfordító?

Kezek. Angol film. A férfihang valahonnan a semmiből szól, a mozivásznon csak két kéz látható. Aközben is, ahogy a lányhang felel:

Zarándok, a kezed mivégre bántod?
Hisz jámbor áhítat volt az egész.
A szent kezét is illeti zarándok
És csókolózik akkor kézbe kéz.

Semmi se múlik el! – mondja magában Irzsi. Ami volt, az van, s ami van, az lesz. A szerelem örök, csak a pillanat múlandó.

Cocteau-nak volt igaza – gondolja. A helyzetek csakugyan örökké visszatérnek. Tristan és Izolda mondája is a Huszadik Században. Az akkor még nagyon fiatal Jean Marais-t, a filmben a férfihős megszemélyesítőjét, és Madeleine Sologne-t, a negyvenes évek óta soha többé nem látott hosszú hajú, átszellemülten szép szőke filmszínésznőt, mintha Tonio Kröger álmodta volna. Ketten szőkék a barnák között, ketten álmodók az éberek között – még mindig a régi kelta rege. De amikor meghalnak, akkor ismét elfoglalja helyét az ősmotívum. A halászkunyhó lovagteremmé tágul, a felvevőgép látóköréből eltűnik mindenki, aki felesleges. Még a zakós, szemüveges Oncle Marc is, aki későn bár, de a megértést hozza; akárcsak őse, Marke király. Csak az örök jelkép marad. A két halhatatlan halott a felfordított csónakon.

Irzsi áll a lemeztár előtt s nem képes dönteni: Tristan, vagy inkább a Rómeó és Júlia? Rómeó a mediterrán városok, a napvilág embere volt. Életére csak a két család gyűlölködése borított árnyékot. Irzsinek eszébe jut, hogy valaki írt egy modern színdarabot Rómeóról és Júliáról "mi történt volna ha" alapon, amelyben a szerzetes "trükkje" beválik, elméletileg boldogan élhetnének, míg meg nem halnak, gyakorlatilag viszont szerelmüket megölik a házasélet hétköznapjai. Tristan közelebb áll Irzsihez. A bájitallal telt kehely kiürítéséig olyan magányos és zárkózott, hogy lelkivilágáról senkise alkothat magának plauzibilis képet. Rejtély, hogy miként ítéli meg tulajdon cselekedeteit, amelyek következtében a magát kijátszottnak, megbántottnak és vérig sértettnek érző Izolda, aki Tristánba, kétségkívül, már korábban beleszeretett, hiszen ennyi gyűlöletre csak érzelmeiben megcsalt szerelmes nő képes, a Cornwall felé vitorlázó hajón egyetlen gondolattal foglalkozik: mindkettőjük halálát kívánja a közöttük történtekért. Kapcsolatukban az első pillanattól az utolsóig minden irracionális. A bájitalnak – gondolja Irzsi – tulajdonképpen csak "gyengébbek kedvéért" kellett belekerülnie a mesébe. Nélküle is nyilvánvaló volna, hogy ők ketten nem térhetnek ki egymás útjából. A koraközépkori mesemondó – gondolja még – bizonyára csak az egyszerűbb lelkek miatt szorult rá, hogy hallgatóságának a bájitallal "racionális" magyarázatot adjon ennyi irracionális szenvedélyre. Tristánnak és Izoldának nem egy félreértés miatt kell meghalniuk. Hanem mert végzetes egymáshoz tartozásuk nem tűri a Nap világosságát.

A zenéjében minden emberi dolgokon bölcsen, átérzéssel, kissé szomorkás vidámsággal, s egyben az egész emberi nemnek szóló gyengéd malíciával mosolygó Prokofjev Rómeó és Júliáját Irzsi belső hallásából egy pillanatra teljesen kiszorítják Wagner utolérhetetlenül színes hangzatai. "Loge, her!" – parancsolja magához Wotan a tűz istenét, s Irzsi fülében, lelki szemei előtt, a következő pillanatban fellobognak a tűzvarázs lángjai. A sziklaágy előtt az Istenek Ura áll; a Siegfried-motívummal búcsúzik legkedvesebb lányától, akit halandó életre kellett ítélnie, amiért összesegítette Siegmundot és Sieglindét:

Oly máglya lobogjon
Nász-nyoszolyádnál
Minő soha senkinek még!
Égjen a lobogó tűz,

Hogy a gyáva fusson e szirttől
És csak az jusson eléd,
Ki nem rab,
Mint én – az isten!

Tristan – gondolja Irzsi – a ködös északi tengerek ossiani világához tartozott. Akárcsak Siegfried a nem kevésbé ködös germán erdőkhöz. Aztán ismét Izolda gyűlölettel és szerelemmel vegyes, hol az elérzékenyülés emlékeivel, hol kétségbeesett öngúnnyal tarkított dühkitörése visszhangzik a fülében. "Egyike ez – gondolja – az egyetemes zeneirodalom leghátborzongatóbb alkotásainak".

Fülében a felvonás a végéhez közeledik; a kehelybe, amit Izolda kiengesztelésének és kiengesztelődésének megpecsételéséül Tristan halálsejtelmekkel készül kiüríteni békepohárként, Brangäne már betöltötte az Izolda által parancsolt méreg helyett a szerelmi bájitalt. "Nem a szerelem felkeltéséhez jó ez az ital" – gondolja Irzsi. Tristan áthatolhatatlan magányát kell szétfoszlatnia.

A kehely kiürült. "Áruló! Hagyj nekem is belőle!" – sikoltotta előzőleg Izolda, mert Tristan képes lett volna egyedül kiinni a méregpoharat.

Aztán döbbent csend következik. A részeg pillanatot megtöri a menyei magasságokból alászálló szopránhang: – Tristan!... – s rá, mintha a férfi csak most ébredne való létére, visszhangzik: – Isolde...

Egy pillanattal később már hegedűfutamok száguldanak túl minden felfogható valóságon, a zenekar külön életet él, a hangszercsoportok megbolondulnak, Kurwenal jön jelenteni, hogy partot értek, közeledik a király. "Miféle király?" – kiált fel ingerülten az egymásra találás kábulatában teljesen megzavarodott Tristan. Kürtök harsognak, tengerészek köszöntik uralkodójukat és a honi kikötőt, a két szerelmes hangja elmerülő s megint felbukkanó hajótöröttekként hányódik a zenekari futamok hullámain – Irzsi kezében a hanglemez, az első felvonás fináléja. S akkor visszacsendül benne egy naiv, félénk, csodálkozó, szemérmes melódia: Júlia a tükör előtt. A kislány Erika bizonyára ilyen lehetett.

– Tegyük félre a Tristánt! – mondja Irzsi csaknem fennhangon. S Prokofjev balett-szvitjét teszi fel a lemezjátszóra. Képzeletében most nem a nagy Ulanova, hanem a félig még gyermek, tizenöt éves Erika ireg-forog a tükör előtt, s rácsodálkozik benne önmagára, mert ezekben a pillanatokban fedezi fel, hogy nővé serdült.

Irzsi titokban őriz egy magnetofon-szalagot Erika hangjával. A hangfelvétel valami műkedvelő előadással egybekötött hepening-félére készült. A kórház személyzetének szórakoztatatására. A magnetofont ő kölcsönözte a rendezőknek, a tekercs Erika hangjával így végül is nála maradt. Már kívülről tudja minden szavát.

– Erika!... Erika!... – hallja az asszonyt. – Kelj már fel!... Elkésel megint!...

Férje költögette így. A nő, a mikrofon előtt, önmagán gúnyolódik.

Irzsinek, ha egyes egyedül van a lakásban, és háttal áll a magnetofonnak, érzése szerint csak meg kellene fordulnia, s akkor nemcsak a rádió hangerősítőjéből hallaná Erika jellegzetes, rekedtesen csengő hangját, hanem ott látná testi valóságában is, kicsin, törékenyen, örökösen izgő-mozgó arcával, amint játszik, komédiázik, nem annyira a hallgatóságnak, mint önmagának. Maga írta magának a szöveget, bohóckodva figurázott ki mindent és mindenkit abban a hajdani "konferanszban"; kedves és kissé gúnyos, elnéző önismerettel sajátmagát se kímélve. A minden reggeli kis tragédiát színezte ki: férje idegesen költögeti, ő álmos gyermekként élvezettel nyűgölődik, jólesőn sajnálja magát, amiért fel kell kelnie, dorombol, hízeleg, mint egy nyújtózkodó kiscica, rendes körülmények között olyankor beszélt így, amikor érzékeltetni akarta, hogy amit mond, maga se veszi egészen komolyan. Pedig igazából mindent komolyan vett. A hangfelvétel idején Irzsi csak sejtette, most már tudja, hogy a felnőtt nő doromboló, gyermekes hangvétele sokkal kevésbé volt komédia, mint a korházban általában hitték.

Egy nap – Irzsi számára Erika akkor még csak egyike volt a mikrobiológusoknak a laboratóriumból – benyitott hozzá és meglepte a hepeningre szánt szöveg írása közben. Azidőben eszébe se jutott volna, hogy valaha is kereshetné vele a közelebbi ismeretséget. De a pillanatot kedvesnek találhatta, mert emlékezete megőrizte. Erika az asztalánál ül, szemmel láthatólag monológját írja, téglaszín harisnyás lábai nem érnek a parkettig; lelógnak a székről. S miközben némán visszaolvassa magának a leírt sorokat, mulatságosan huzigálja az orrát, hang nélkül pattogtatja az ajkait, mint egy gunyoros kis manó.

– Most mit csinálsz? – kérdezte egyszer telefonon az asszonytól, amikor a hanghordozása már nagyon gyanús volt.

– Fintorgok!

Élvezettel felelt, kissé az orrából, s mégis gondosan tagolva a hangokat:

– Fintorgok!

Rég volt. Ha vele beszélt, már nagyon rég nem fintorgott.

Irzsi arra gondol: Nem csak tizenöt évesen volt éppen olyan, mint Prokofjev Júliája. Érett nőként is kislány maradt.

Mint valahányszor, ha a balett-szvitet hallgatja, Irzsi akarva akaratlanul újra maga előtt látja a komikusan félszeg, örökké sietősen, de lúdtalpasan mozgó, hosszúra nőtt Boross Pétert, csillapíthatatlan belső nyugtalanságot kifejező érdekesen csúnya, hosszúkás, szemüveges arcával, még fiatalon, amilyennek 1947-ben, 1948-ban ismerte; lelkes mosolyát, amellyel előhúz egy kottát a nyitott zongorán felhalmozottak közül. Péter akkor tért vissza Moszkvából, első külföldi vendégszerepléséről, onnan hozta magával a szvit zongorakivonatát. Mielőtt játszani kezdi, a balettelőadásról mesél időnként fejhangokba átcsapó érdes hangján; a veronaiak párnatáncáról, s a csodálatos Ulanováról.

Irzsi azidőben (barátaival, és barátainak barátnőivel együtt, meg – időnként – a barátnők barátnőivel, és a barátnők barátnőinek barátaival) rendszeresen Boross Péternél töltötte a vasárnap délutánokat. Péter, hogy legyűrje lámpalázát, és hozzászoktassa magát a publikumhoz, hetente házi hangversenyeket rendezett zeneakadémiai növendékei és ismerős fiatal tisztelői számára. A még középiskolás Irzsin kívül nyolc-tíz, nála többnyire egy-két évvel idősebb fiú meg lány tekinthette magát az akkor harmincvalahány éves Boross Péter állandó vasárnap délutáni köréhez tartozónak.

– Hallgassatok csak ezt... – hallja Irzsi Péter hangját. – Mit szóltok hozzá?

Emlékezetében Irzsi ötöd-hatodmagával ül a kanapén. Mindig ott ült, sohase valamelyik kéznél levő széken. Péter apósának Templomkert-utcai villájában, a villa földszintjén, az üvegajtóval két részre választott egykori szalon helyén berendezett zongoraszobából nyári napokon Irzsi kiláthatott a nyitott ablakon a villa kertjének zöld lombjaira. A muzsikáló Péter baloldalán, a zongora hosszanti oldala mögött enyhe szellő lobogtatta a függönyöket. Fagyos téli vasárnapokon – emlékszik Irzsi –, a házi hangverseny után, miközben ők az előszobában elmenéshez öltözködtek, Péter, akitől elbúcsúztak még bent, a lakásban, szélesre tárta utánuk a kertre nyíló széles ablakokat, hogy kiszellőztesse a szobából a vághatón sűrű cigarettafüstöt, amit maguk után hagytak. Azidőben bevett és megszokott dolog volt, hogy a vendégek telefüstölik a vendéglátó lakását. A nemdohányzók még nem féltek olyan hisztérikusan a dohányfüsttől, mint ötven évvel később. Ő egyszer visszafordult valamiért az előszobából, s Péter, mintha illetlenségen kapta volna, bocsánatkérő mosollyal mentegetőzött a nyitott ablakokon beáradó fagyos hideg miatt.

Amikor először hallotta a Rómeó és Júliát, az is egyikén lehetett ezeknek a téli vasárnapoknak. Péter Moszkvában jártakor nyilván tél volt, hiszen teljében volt a színházi és hangversenyévad. Ha jól emlékszik, Péter még meg is mutatta kuriózumként a Moszkvában az orosz tél hidege ellen vásárolt füles prémsapkát, amilyent Oroszországban hordtak a férfiak, de Kassán azidőben még senki se tette volna a fejére. A szvitből – Irzsi most úgy emlékszik – előbb a párnatánc muzsikája hangzott fel az érzékeny ujjak alól. A Klasszikus Szimfónia harmadik tételére emlékeztető súlyos üteméért ő, később, helyesen-e vagy helytelenül, ezt a keserűn ünnepélyes táncmuzsikát is "Gavotte"-nak fogja hinni. Utána egy fanyarul üde dallam következett; modern zenében Irzsi addig még nem hallott hozzá foghatót. Szentimentális, de mintha szégyellné, gunyoros, és egyben megható, rendkívül harmonikus, csak az összefüggések meghökkentők, ahogyan a harmóniák egymásba fonódnak.

"...Júlia a tükör előtt" – hallja Irzsi Pétert 1947-ből, vagy 1948-ból.

"Egy kislány a tükör előtt riadt örömmel felfedezi, hogy nővé serdült" – magyarázza a jellegzetes, elcsukló hang. "De hát ezt látni is kellene. A kettő együtt az igazi..."

A hanglemezről hallott zenekari szvit Irzsiben mindig összekeveredik az elsőül hallott zongorakivonattal, a szvit egymást követő részeit Péter szájából kísérő kommentárokkal, meg a moszkvai Nagyszínház balettelőadásáról Ulanova művészetének megörökítésére készült film emlékével, amely néhány éves késéssel, számára is teljességében felfoghatóvá teszi majd Péter nem mindennapos elragadtatását.

Amikor ő még rendszeresen Péternél töltötte a vasárnapokat, Erika Érsekújváron lakott – gondolja Irzsi. Az övétől erősen különböző, félig meddig német, félig meddig magyar, de mindent egybevetve mégis inkább magyar környezetben nőtt fel. Egyidős volt a lányokkal, akik ott ültek mellette Péter kanapéján, meg azokkal, akiknek ő fiatalon udvarolt. De egy egészen más világhoz tartozott.

Irzsi, amikor Erikába beleszeretett, csodálkozva fedezte fel az asszony varázsát abban is, hogy időtudatuk közös, s ha ő visszaemlékszik serdülőkorára, nem a történelmet igyekszik – hiábavalóan – elevenné tenni egy más nemzedékhez tartozó fiatal nő számára, hanem olyan évekről beszél, amelyeket az asszony is serdülő lányként élt át.

Csakhogy – s a visszaemlékezéseknek ez sajátos, fanyar mellékízt adott – a front túlsó oldalán.

Volt idő, amikor sokat foglalkoztatta, hogy milyen lehetett Erika tizennégy-tizenöt évesen, vagyis 1943-ban meg 1944 elején. Annál is inkább, mert kis ideig feltételezhette, hogy német iskolába járt, s akkor maga elé képzelte barna blúzban, horogkeresztes karszalaggal, a Német Lányok Szövetségének egyenruhájában. Homályos emlékei alapján Irzsi abból indult ki, hogy a német iskolákban a gyerekeket mindenütt ugyanúgy nevelték, mintha Németországban éltek volna. Ilyenkor, valójában, két kassai gyerekre emlékezett, szalmaszőke testvérekre, akiket – a belénevelődött félelem miatt ijedten elszoruló szívvel – gyakran látott tüntetően álldogálni az egyik belvárosi ház kapuja előtt, a Hitler-Jugend egyenruhájában. Nyilván ott laktak.

Ez akkor volt, amikor megtudta, hogy Erika apja német. Aznap, hogy ez szóba került közöttük, a nő gunyorosan mesélt a Volksbund körzeti megbízottairól, akik szerdánként rendszeresen bekukkantottak a konyhájukba, ellenőrizendő, hogy Franz Worin felesége (magyar anyja ki nem állhatta a Volksbundot – biztosította Erika Irzsit) tartja-e magát a Führer-parancshoz az egytálételes napról. Erika – mintha csak tegnap történt volna – élénk kárörömmel figurázta ki a "néptársakat"; ingerült arccal és elhúzott szájjal idézte őket, még a hanghordozásukat is utánozta; Irzsi először és utoljára hallotta németül megszólalni. Miközben a nő mesélt, különös volt elképzelnie egy mitugrász kislányt, amint megjátszott előzékenységgel buzgólkodik anyja mellett a megbízottak körül, hogy egyesült erővel orruknál fogva vezessék őket. És szomorú volt arra gondolnia, hogy – mert minden viszonylagos – végeredményben ez az "antihitlerizmus" milyen jelentéktelen semmiség volt.

De ha a továbbiakban kiderült volna, hogy Erika csakugyan német gimnáziumba járt (katolikus magyar felekezeti iskolában tanult, ott is érettségizett), Irzsinek, lelke mélyén, két évtized távolságából (mert így már könnyű), tetszett volna a gondolat, hogy iskolás gyermekként Erika is hordta a barna inget. Akkor ugyanis betudhatta volna a menyei igazságszolgáltatásnak, hogy egy német kislány, aki a háború idején a német gyermekek szokásos életét élte, meg ő, a kereszténynek született félzsidó, akinek tizennégy éves korában elhurcolták a szüleit, s félesztendős bujkálásai közben többször is csak a véletlen mentette meg a haláltól, úgy találtak egymásra, mint ők ketten.

Háborús élményekről Irzsi csak nagyon ritkán és nagyon keveset beszélt Erikával, de az asszony történeteiből akkor kísértetiesen megelevenedett nemcsak a háború, hanem az első békeévek rég elfelejtett hangulata is, amihez sajátosan hozzátartozott a rossz német lelkiismeret, ahogyan azt egy tizenhat éves diáklány megélte. Erika komor arccal beszélt róla, hogy milyen keserű tudni akarással és dühödt olvasási szenvedéllyel kereste a választ – tudatlanul – könyvekből, és mindenből, amihez hozzájutott, hogy miként történhetett meg mindaz, ami megtörtént.

Egy ízben Irzsi háborús viszontagságairól kérdezősködött, s Irzsi mesélt. Befejezésül még eszébe jutott valami:

– Megmaradt egy fényképem 1944 őszéről. Egy hamis igazolványhoz készült. Majd elhozom neked.

Legközelebb elhozta. A fénykép a szabadban készült, egy hideg novemberi napon. Nyíratlan, boglyás hajú, elnyűtt vékony viharkabátba öltözött, beesett arcú, nagyon sovány tizennégy éves gyermek nézett rájuk a fényképről a felnőtt Irzsi jellegzetes arcvonásaival, a hideg ellen magasra felhúzott sállal nyaka körül. Irzsi nem hitte volna, hogy a fénykép szánalmat kelthet. Ő ilyen volt akkor, a kép a valóságot tükrözte, s ő tudott ennél sokkal megrázóbb valóságokról. Erika azonban megdöbbent. Nem szólt semmit, csak bámult a fényképre. Ő pedig nem vette vissza; otthagyta emlékül. (Emlékül – mire? Irzsi ezt nem lett volna képes megfogalmazni.)

Megelőzőleg akkor már ámulattal hallotta, hogy Erika anyja nemcsak, hogy sohase szenvedhette a Volksbundot (Erika ezt olyan magától értetődő tényként említi, hogy a hangnem kissé már zavarja Irzsit; szerinte ugyanis sokkal inkább az ellenkezője lett volna "magától értetődő" olyan időkben, amikor rendhagyónak számított az efféle ellenszenv), hanem apját is meggyőzte, hogy ne németként vegyen részt a háborúban. Hogyan, hogy nem történt (ez sohase derült ki világosan Erika szavaiból; talán maga se tudta, utóvégre még kislány volt), apja egy időtől kezdve mindenütt magyarnak vallotta magát. Ezzel nagyobb feltűnést keltett, mint hitte volna, s az ügynek persze következményei lettek. Ellentétben a német népcsoporthoz tartozó más katonakötelesekkel (Irzsi spontán kiegészítése ehhez: "akik lehetőséget kaptak rá, hogy a Waffen-SS-ben szolgáljanak"; s eszébe jutottak az 1944-ben az utcákon a német megszállással egyidejűleg feltűnt, egymás között németül beszélő, de magyarul jól értő, német "Feldgrau" egyenruhájuk gallérján SS-jelzést viselő sváb legények), a "magyar" Franz Worin behívót kapott munkaszolgálatra. A fejleményért, mert nem számolt vele, Worin a feleségét tette felelőssé. A munkaszolgálaton, keserűségében, iszákos lett. (Nem mehetett nagyon rosszul a dolga, ha hozzájuthatott italhoz, és rendszeresen leitta magát – gondolta Irzsi, aki eddig csak az Ukrajnába küldött zsidó munkaszázadok egészen más életkörülményeit ismerte.) A háború végével az apa otthon tovább ivott. Egy nap részegen kezet emelt Erika anyjára. "Apám a munkaszolgálatba lelkileg belerokkant" – írta körül Erika a kínos valóságot több esztendővel szakításuk után, a kórház kommunista pártszervezetének ülésén, ahol beszélnie kellett magáról és családjáról, mert már nem térhetett ki előle, hogy felvételét kérje a Kommunista Pártba, s Irzsi feszülten figyelt, mert arra számított, hogy végre tiszta képet kap majd a nő német hátteréről. De amit hallott, attól nem lett okosabb. Apját valamikor felszólították, hogy lepjen be a "Nemzetiszocialista Német Munkáspártba", említette Erika a náci pártot teljes, hivatalos nevén. Hogy ettől megszabaduljon, magyarnak vallotta magát. Ugyanezt tette a hadkiegészítő parancsnokságon is. (Erika szavaival: "a katonai hatóságok előtt".) Az így előadott történetnek Irzsi szerint nem volt se füle, se farka; hiányoztak belőle a legfontosabb részletek. A teljes valóság az ő számára így mindörökre kiderítetlen maradt.

Irzsinek Erika főképp saját érzelmeiről beszélt, nem apja viselt dolgairól. Sohase bocsátotta meg neki, hogy anyját megütötte. "Akkor teljesen elhidegültem tőle" – mondta Irzsinek, ő pedig megállapította: sok esze az apának nem lehetett, ha a német fegyverletételt követően se ismerte fel, hogy "megbocsáthatatlan tanácsával" mennyi későbbi kellemetlenségtől óvta meg a felesége. A történet vége: minthogy anyának és lányának tartaniuk kellett a tettlegességek megismétlődésétől, Erika, közvetlenül érettségi után, s mert ahhoz, hogy továbbtanuljon, hosszabb időközökre el kellett hagynia a szülői házat, előbb óvatosságból kierőszakolta a szülők válását.

Az apa később új családot alapított, mesélte még Erika. Irzsi nem merte megkérdezni tőle, hogy apja második felesége milyen nemzetiségű. Bizonyos volt benne, hogy német, s nagyon csodálkozott volna, ha ez nincs így. Egyébként is az volt a benyomása, hogy Erika nem csak durvaságait nem bocsátotta meg apjának, hanem a durvaságok okát sem. Egy drámai (számára történelmi) pillanatban Worin magyarnak vallotta magát. Erika nagyon szerette volna, ha ez nem csak külsőre lett volna így igaz. "Apám, Worin Ferenc, német származású" – fejezte ki magát körültekintően azon a bizonyos pártgyűlésen, s nagyon különösen hangzott, hogy magyarul mondta a keresztnevét. Betegesen iszonyodott tőle, hogy apja miatt valaki őt magát is németnek tekinthetné. Ahhoz tartotta magát, hogy anyja magyar, apját munkaszolgálatra küldték, amiért a háborúban nem akart német lenni, ő maga tehát ugyanúgy magyar (s csakis magyar), akárcsak anyja. Vajon milyen viszonyban volt apai ágú rokonaival, akik megmaradtak németeknek? – tűnődött Irzsi. Megszakított volna velük minden kapcsolatot?

Irzsinek már korábban feltűnt, hogy a nő úgy tesz, mintha nem tudna németül. Otthon németnyelvű kötetek is álltak a könyvespolcán, közöttük egy szemmel láthatólag sokat forgatott, elnyűtt Rilke-kötet. Irzsi előtt Erika nem is tagadta, hogy magyarul, németül, csehül, szlovákul azonos könnyedséggel olvas. A kórház étkezőjében azonban valaki egyszer felnézett egy keresztrejtvényből, s megkérdezett egy német kifejezést. Irzsi akkor várakozón ránézett Erikára. Erika faarccal hallgatott, s nem nézett vissza Irzsire.

Máskor egy kolléga benyitott Irzsi szobájába valami német szakfolyóirattal, s megkérte, hogy fordítson le belőle két bekezdést. Jelen volt Erika is, éppen Irzsi széke mellett állt, egy kimutatást tanulmányoztak. Irzsi maga elé húzta a folyóiratot, fordítani kezdte, s közben kérdő tekintettel fel-felpillantott Erikára, hogy kiigazítsa, ha pontosabb kifejezést tud valamire. Meglepetten kellett tapasztalnia, hogy Erika bele se néz a szövegbe. Kiegyenesedve állt, ideges arcvonásokkal tüntetőleg a semmibe bámult, mintha azt mondaná: miért tarttok vissza a munkámból?; nekem ehhez semmi közöm! Irzsinek az volt a benyomása, hogy legszívesebben azonnal kiment volna a szobából. De, mert maradnia kellett, elnézett Irzsi feje felett, s türelmetlen arckifejezéssel várta, hogy folytathassák a dolgukat.

Erika német háttere először úgy került szóba közöttük, hogy Irzsinek szemébe ötlött az ágyneműjén a hímzett, nagy "W. E." monogram, s az asszony megmondta a lánynevét. Irzsi számára nemcsak a német lánynév és a német apa jelentett akkor meglepetést. Valahogy elképesztőnek találta, hogy a háborút követő zűrzavaros években, s a Kassán maga körül látott, általánosnak vélt elszegényedés közepette, Erika anyja, egy más városban, még "kistafírozta" a lányát. Irzsi azt hitte: egy rég letűnt világ feledésbe merült szokása szerint. Pedig a Worin család aligha élt valami nagy bőségben. Irzsinek az volt a benyomása (igaz, sohase kérdezősködött), hogy Erika szerény anyagi körülmények között nőtt fel, s szülei bizonyosan nem voltak tehetős emberek. Apját, Isten tudja miért, kézművesnek képzelte, vagy valami effélének, anyját háziasszonynak, aki csak válása után kezdett házon kívül dolgozni. Vagy talán éppen ezért ment férjhez Erika kelengyével?

Irzsi, amióta gyerekként utoljára látta anyja lánykori monogramját saját párnahuzatán, Erikánál látott először monogramos ágyneműt. Tudtával még a két férjezett Mosony lányt se bocsátották el otthonról a kérőkre váró, előre elkészített kelengyével, noha Mosonyék jómódúak voltak, s a háború után se szegényedtek el, mint korábbi környezetéből a legtöbben. (Igaz, nekik három rend kelengyéről kellett volna gondoskodniuk.) Édesmami áruházban, készen vásárolta meg a holmit, közvetlenül a lányok, mármint a két idősebbik esküvője előtt. Hédi esetében pedig még gondolni is nevetséges lett volna rá, hogy stafírungja lehetne. A szülőknek nem volt ilyesmire pénzük. Hédi egyszerűen beköltözött az ő holmija közé.

A "W.E." monogram láttán Irzsi borongós hangulatban gondolt rá, hogy nemzedékének, úgy látszik, mégse volt közös sorsa a szubjektív kontinuitás teljes hiánya az 1944 március 19.-én bekövetkezett német megszállásig – számára, látszólagos rendezettségében – szinte "békevilágnak" tetsző kassai magyar világ, és az életének teljes felfordulásával párhuzamosan megszületett új, csehszlovák világ között, ahova bujkálásaiból hazatért. S, hogy léteztek ővele nagyjából egykorú gyerekek (bizonyára nem Erika volt az egyetlen), akiknek a történelem nem vágta ketté az életüket, ahogy az övét kettévágta, mint a szántó földműves ekéje egy gilisztát.

Sok-sok év múlva Irzsinek majd eszébe jut egy zsidó orvoskollégájának akasztófa vicce, akit előbb Pozsonyból Auschwitzba deportáltak a szlovákok, 1948 után pedig néhány évre kényszerlakhelyre küldtek a csehszlovákok, "potenciális" kémként. Ő mondta volt Irzsinek:

"Csak az első deportálás nehéz!"

Irzsi ekkor még nem gondol disszidálásra, még együtt él Hédivel.

Most már azonban hamarosan Bécsben lesz. Ágival együtt, viszont a füzetei nélkül.

A füzeteket egy barátjának adja át megőrzésre. De abban a biztos tudatban, hogy el fognak kallódni.


III. Intermezzo

"Egy grafomániás öregember szerelmeslevelei" – gondolta Irzsi, az öngúny azonban még saját fülében se hangzott meggyőzően. A gépírt kötet, amit a szövegfeldolgozó Éva számára kinyomtatott, azoknak a heteknek a terméke volt, amikor még úgy érezte magát, mint aki óriási hálóban vergődik, és sehogy se sikerül kibonyolódnia belőle. Voltak napok, amikor már nem is vergődött. Csak feküdt a hálóban, megadta magát sorsának, s szíve mélyén remélte, hogy majd minden jóra fordul. Többnyire azonban nem voltak bíztatóak az előérzetei. "Túl sokat remélek!" – gondolta ilyenkor. Meg, hogy: "Túl szép volna az, amit akarnék!" És azt is: "Túl nagy lélegzetet vettem!" Egy ízben (a helyzethez semmiképp se illő kajánsággal) még a "Nagy Átok" is eszébe jutott, amit tizennégy vagy tizenöt évesen Kassán hallott először felnőttektől, akik nevetve avatták be a kamasz Irzsit az előtte álló férfiélet elkerülhetetlen gondjaiba. «Tudod-e, mi a legnagyobb átok?» – kérdezték tőle. S mert Irzsi nem tudta, felvilágosították: «Hogy: Legyen neked kivel, legyen neked mivel, és ne legyen hol!».

Van ennél rosszabb is" – helyesbítette most Irzsi az ócska viccet, mert 1992 őszén a Nagy Átok így kellett volna, hogy hangozzék: «Ha öregen, egyszer, talán még lesz is neked kivel; és ha akkor, talán, még volna is neked mivel; akkor se legyen neked mikor!» "Így legalább találó – gondolta –, habár ez se fejezi ki a dolgok valóságos állását."

Irzsi már hatvanas éveinek első harmadát taposta, de most történt meg vele először, hogy szerelembe esett (Évával kapcsolatban nagyon tetszett neki ez a sajátos kifejezés; máskor sohase használta) házas nővel, aki önmagát belsőleg nem érezte szabadnak, még egy regényes kalandhoz se. Ez az igazi Nagy Átok – vélte most Irzsi, mert Éva, aki az ő óvatos, első közeledési kísérleteiig – s később is, ha nem ő volt a tettes – már attól is megijedt, ha egy férfi titkolatlanul szemügyre vette, fiatalkora óta megszokta, hogy férjének elszámoljon házon kívül töltött óráinak minden percével.

Ernie, vagyis Ernst, azaz üzleti levélpapírján Ernesto, noha spanyolul alig tudott, s a családban kizárólag németül beszéltek; Évának udvarlója serdülő korában, később vőlegénye, húsz éve a férje – feleségének minden lépéséről tudott. Állítása szerint kizárólag figyelemből, nem pedig ellenőrzésül hívta fel telefonon naponta többször a kórházban, de felhívta. Nem bizalmatlanságból faggatta ki, hogy napközben kivel és mit beszélt, de kifaggatta. Volt idő, amikor az alig férjhez ment Évának ez még nem tetszett. Ernie akkor azt mondta neki: "Amíg tudni akarom, hogy hol vagy, és mit csinálsz, addig minden rendben van. Ha valamikor már nem érdekelne, akkor kérdezd magadtól, hogy mi történt." S Éva elfogadta ezt az életszemléletet. Irzsinek már így beszélt: "Én nemcsak megszoktam, én szeretem is, hogy otthon mindig tudniuk kell, mikor, hol, és kivel vagyok. Ez csak annak jele, hogy törődnek velem!" Ernie ezt másképp fogalmazta meg: "Éva nekem mindig mindent elmesél" – figyelmeztette egyszer Irzsit –, "mert tudja, hogy amit nem mesélne el, azt is megtudnám!". A fülsértő nagyképűségen kívül Irzsi akkor burkolt, fenyegető élt vélt kihallani a felvilágosításból, s a férfi ostoba szülőkre emlékeztette, akik azzal hencegnek, hogy nekik a gyerek "mindig mindent elmond". Kis híján figyelmeztette is Ernie-t, hogy ezek a szülők tudják gyerekeikről a legkevesebbet, de még idejében meggondolta magát. Már száján volt a szó: "Nem az fontos, hogy egy nő mindent elmondjon, mert úgy se mond el mindent. A fontos, hogy tudja: a férfinak, akivel él, szabadon beszélhet bármiről. Minden meggondolás nélkül az égvilágon mindenről." De aztán inkább hallgatott.

A perforált szélű lapokat összefogó kötetecskével Irzsi imént tért vissza a könyvkötő-szerkezettől, amely a szövegfeldolgozó által kinyomtatott íveket műanyag fedelek közé szorította. A kötet Évának írt leveleket, feljegyzéseket, napi közléseket tartalmazott az első hetekből; vagyis a szöveget, amelyet Irzsi, ha Évával beszélt róla, annak idején a "naplójának" nevezett. Eredetileg nem gondolt rá, hogy a számítógépen írt leveleket kötetbe gyűjtse. De a gép megőrizte őket, s Irzsi hamarosan belátta, hogy sohase lesz szíve törölni ezeket a szövegeket, amelyek hűségesen őrizték szerelmük történetének a megszokottat fenekestül felforgató viharait. Irzsi akkor elhatározta, hogy a leveleket lábjegyzetekkel látja el, s valami emlékkönyv félét szerkeszt belőlük az asszony számára. Mire azonban odáig jutott, hogy odaadhatta volna Évának, meggondolta magát. Minek ismét felidézni – gondolta – a kezdetek kezdeteit? Hogy megint eszébe juttassa, amin már túljutottak? Ennek még nem jött el az ideje. Irzsi ugyanis még mindig csillagászati távolságokra tudta magát a lehetőségtől, hogy Éva ne csak szenvedélyesen szeresse őt, de le is feküdjék vele. Az asszony (a legnaivabb és legtapasztalatlanabb az összes nők közül, akikkel egy hosszú férfiélet során megismerkedett) ezt még elképzelni se lett volna képes. Habár nem tagadta – helyesebben: nem tiltakozott Irzsi állítása ellen, aki a főként hallgatásaival beszélő Éva nevében kimondta a gondolatot –, hogy negyvenévesen és háta mögött két évtizednyi, boldognak minősített házassággal (amellyel, Irzsi titkolatlan bosszúságára, még ezidőben is őszintén elégedettnek mutatkozott), életében először szeret egy férfit szerelemmel.

Több mint két hónapja volt már, hogy egymásra találásuk kábulatában éltek. "Ez már nem is szerelem; ez a lelki önmutogatás ámokfutása" – gondolta egy ízben Irzsi, amikor már a később írt levelekből is összeállíthatott volna egy kötetet, s előbb a "Napló", később az utána következő levelek miatt hetekig elhanyagolta minden munkáját. Délelőtt, délután ott ült a számítógép előtt, s miközben munkatársai azt hitték, hogy feszülten dolgozik, ő megszállottként írta vég nélküli leveleit az eddig főképp Marianne kedvéért és kellemes asztaltársként megtűrt, ám újabban, diplomatikusan, barátjává fogadott Ernie legalábbis őhozzá, Irzsihez képest nagyon ifjú hitvesének.

Mintegy négy-öt éve ismerte a Bernstein házaspárt. Előbb Évát a kórházból, ahol az egyik belgyógyászati osztályon volt orvosi asszisztens. Egy nap Ernie megszólította Irzsit a kórház előtt, s közölte vele, hogy ő Éva férje. Irzsi Marianne-nal volt, hazafelé igyekeztek, s éppen beültek Irzsi autójába. Ernie Marianne-nal üzleti kapcsolatban állt, a butikja számára szállított mindenféle csecsebecséket, s házastársaknak tudta őket, akárcsak mindenki más is nuevai környezetükben. Hogy egy katolikus országban az Egyház áldása nélkül éltek együtt, ennek több mint húsz év után már nem volt semmi fontossága. Irzsi, aki a lányával Sant-Anderben lakott, eredetileg abban az esetben se akart volna újranősülni, ha elvált emberként megtehette volna. Később pedig, miután Ági férjhez ment és Kanadába költözött, Marianne nevetségesnek találta, hogy gyakorlatilag házastársakként, pótlólag hivatalosítsák közjegyzőnél a kapcsolatukat. "Jaj annak a viszonynak" – szokta volt mondani –, "amelyet egy darab papír kell, hogy összetartson!"

Amikor Bernsteinékat megismerték, Irzsi kényelmes, de nem egészen valósághű meggyőződése szerint Marianne-nal már elcsendesült vizeken hajózott. Csaknem negyed évszázadon át kitartottak egymás mellett jóban, rosszban, s Irzsi, alapjában véve, elégedett volt a Marianne oldalán töltött több mint két évtizeddel. Kapcsolatukat még abból az időből életre szólónak tekintette, amikor Marianne-nal rendszerint még csak napközben találkozott és éjszaka saját otthonában aludt. Nemcsak a kislánycipőiből még alig kinőtt Ági miatt, akinek szüksége volt apjára, hanem azért is, mert Marianne családja elől titkolniuk kellett viszonyukat. Ha éjszakára kivételesen mégis Marianne-nál maradt, hazatelefonozott, s a legtermészetesebb hangon közölte az otthonának őrzőangyalaként kezelt Ágnessel, hogy ne várja, mert házon kívül alszik. Tizenhat éves koruk óta, amióta először nyúlt az akkor még falusi kislány Ágnes blúza alá, Irzsi soha, meglett férfiként se gondolt rá, hogy a még mindig szép, habár már öregedő Ágnesnek nem csak teste van, hanem lelke is lehet. Ágnes, akármit is gondolt, zokszó nélkül fogadta Irzsi kimaradásait. Tudta, hiába igényelné, hogy a férfi, akivel Bécsbe szökésük óta már nemcsak alkalmilag fekszik le, viselkedjék vele kizárólagos élettársaként. Számára Irzsi mindörökre a kassai fiatal fiú maradt, akibe tizenhat évesen beleszeretett, anélkül, hogy emiatt egyetlen napra is elvesztette volna egész életútját irányító, földközeli valóságérzékét, s ne feküdt volna le a ház urával, aki biztosíthatta a jövőjét. Ágnes csak a legritkábban ábrándozott többről, mint amennyit valójában kaphatott. Irzsit ezért nem szerette kevésbé. Legvégül se rajta múlt, ha Marianne miatt Irzsi lemondott az ő igénytelen szerelmi szolgálatairól. Valamikor Irzsi még vissza fogja sírni Ágnest, mert a tőle kapotthoz hasonlítható gyönyöröket hiába remél majd a nála tizenhat esztendővel fiatalabb, de tartózkodásaiban nem egyszer kiábrándító Marianne-tól.

Irzsi 1972-ben költözött végérvényesen Marianne-hoz, aki aztán húsz éven át a maga módján lelkiismeretesen gondoskodott testi és lelki jólétéről, meg arról, hogy minden vonatkozásban fittnek tudja magát. Ebben – mert időközben a hatvanat is rég betöltötte – most persze már volt némi önáltatás, noha Irzsi büszkén gondolt rá, hogy nincsenek dülmirigy bajai, mint csaknem minden vele egykorú férfinak. Akárcsak a legtöbb orvos, ő is hitt a babonában, hogy a mirigyet a gyakori igénybevétel tartja fiatalon, de valójában kétségei voltak, hogy alapozhatna-e erre a fittségre, ha keresné rá az alkalmat, hogy férfierejét próbára tegye új hódításokkal. Tartott tőle, hogy amit Marianne-tól egyre nyíltabban igényelt, s öregedésével párhuzamosan mindinkább rászorult, nem nélkülözhetné egy gátlástalan fiatal szépség ágyában se a nő megértéssel kezdeményező, segítőkész gyengédségeit. Irzsi egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy növekvő nosztalgiával kívánja vissza Ágnest, akit sohase méltányolt eléggé. Ágnest – gondolta Irzsi –, noha vele együtt túljár a hatvanon, bizonyára ma is rávehetné, egyetlen szavával, hogy, mint egykor, havibajosan, amikor ő esztendők óta először hazalátogatott Kassára, saját kezdeményezésére elébe térdeljen és kielégítse orálisan, minden álszemérem nélkül, szembeszökő örömmel, kiművelődötten is még mindig a pesztonkának elszegődött egykori parasztlány természetes közvetlenségével. Ágnes azonban, amióta ő 1972-ben magára hagyta Sant-Anderban, és csak a megélhetéséről gondoskodott, gyakorlatilag eltűnt Irzsi életéből. Végül elhagyta a gondjára bízott házat is. 1991 elején hazalátogatott szülőfalujába, szétnézni, hogy a kommunizmus összeomlását követően mi történt a családjával, s többé nem tért vissza. Vásárolt egy tanyát – írta Irzsinak –, nyugati pénzben potom összegért. Irzsi szomorún arra gondolt, hogy egyszer minden a világon helyrehozhatatlanul már csak emlék lesz. Még a valamikori falusi kislány természetközelségének kísértő erotikája is. Ágnes tehát nem volt, s Irzsi óvakodása előreláthatatlan esélyű kalandoktól annál szorosabban kötötte őt Marianne-hoz. Talán Évát illetőleg is Marianne volt a szerencséje. Ha Marianne-t Ernie nem hitte volna a feleségének – gondolta Irzsi, amikor a hétvégeket már rendszeresen a Bernstein házaspárral töltötték –, ő sohase férkőzhetett volna Éva közelébe. Ernie nem tűrt volna nőtlen férfit felesége társaságában.

Marianne-nal Irzsi röviddel az után ismerkedett meg, hogy a nuevai egyetem meghívására (még valamivel innen a negyvenen) Bécsből Amerikába költözött. Az asszony egy évvel azelőtt, huszonkét évesen özvegy maradt. Férjét autóbaleset érte. "Én csak őt szerettem!" – zokogta Marianne Irzsinek, akit pszichológusául közös ismerősök ajánlottak neki. "Sohase leszek képes más férfit igazán szeretni!". S a mondottak alátámasztásául elmesélte Irzsinek legutóbbi, kétes ízű férfikalandját, majd jobb megértésül mindjárt a megelőzőket is. Később pedig a rákövetkezőket.

Irzsi elszörnyedt. A lista nem volt hosszú, négy vagy öt férfi szerepelt rajta, de csupa olyanok (többnyire házasemberek), akik számára lefeküdni a vonzó fiatal nővel nyilvánvalóan nem jelenthetett többet színes kalandnál. Marianne mintha szándékosan kereste volna ki szeretőiül éppen azokat a férfiakat, akiktől nem remélhetett többet érzéki élményeknél. Egyetlenegy kivétel volt közöttük, bizonyos Pedro. (Irzsi sohase tudta meg a vezetéknevét.) Marianne elhatározta, hogy vele el fogja vétetni magát feleségül. Pedro színtelen egyéniség lehetett, nem különösebben intelligens. "Az ágyban higiénikus" – közölte róla Marianne. S Irzsi tudomására hozta, hogy a családja vagyonos. A férjjelöltnek még sejtelme se volt róla, hogy szándékában lenne megnősülni, amikor Marianne már előlegezte házasságuknak, hogy Pedrót meg fogja csalni fűvel-fával.

Irzsi akkor egyre több időt szentelt Marianne-nak, s egyre többet a hivatalos rendelőórákon kívül. Hamarosan már pajzsként állt a fiatal özvegy meg a férfiak között, akik udvarolni próbáltak neki. De még jó idő eltelt, amíg viszonyuk rendeződött. Kapcsolatuk fokozatosan és szinte észrevétlenül mélyült azzá az élettársi viszonnyá, amely végül is őszintébbnek és tartósabbnak bizonyult sok házasságnál. Amikor kerek kilenc hónappal megismerkedésük után ("mintha egy terhességet kellett volna kiviselnünk" – mondta később Irzsi) először bújt ágyba Marianne-nal, Irzsit elfogta valamiféle nehezen megmagyarázható, szánalommal vegyes meghatottság a módtól, ahogyan az asszony nekiadta magát. Marianne behajlított karjai magasan, feje két oldalán nyugodtak a párnán, így kidomborított (mert másképp nem különösebben szép) mellei felett félrefordította a fejét, s zárkózott arccal, csak hullámzó altestével vett részt a történőkben. Az pedig eszébe se jutott, hogy száját csókra kínálhatná, vagy hogy Irzsit magához ölelhetné. "Ez a kis nő megszokta – állapította meg Irzsi – hogy sohase lényét ajándékozza a férfinak, akivel lefekszik, csak testét kínálja fel a gyönyörért, amelyet ő maga is élvez és kíván." Később, humoros jóindulattal, még gyakran emlékeztette erre Marianne-t, amikor az asszony már önfeledten, s csakugyan teljes lényével ölelte őt magához. Irzsi jó lelkiismerettel mondta magát hűségesnek Marianne-hoz, akit az évek során megszabadított sok puritán gátlásától. A szabadosnak megismert Marianne a maga módján szemérmes volt korábbi szeretőivel. Majd elájult a szégyenkezéstől és megdöbbenéstől, amikor az előtte térdelő Irzsi, mint kiderült, azzal a szándékkal húzta le a bugyiját, hogy a harisnyakötő pántjai között száját genitáliáinak ajkai közé temesse. A fiatalasszonyt Irzsi hamarosan rászoktatta a passzív orális szexre, anélkül, hogy ezért észrevehetőlég elvárt volna bármiféle viszonzást. ("Eljön majd annak is az ideje, és anélkül, hogy ő erőszakolná" – akarta hinni.) S habár – a nő szemében extravagáns – intim csókjaival ő nem egyéb célt, csak Marianne szexuális izgalmának és kéjének a lehetőségek végső határáig való fokozását tartotta szem előtt, mégis, mellékhatásukként, hozzáférhetetlenné tette velük más férfiak számára. Irzsi nagy megelégedéssel állapíthatta meg, hogy Marianne már nem lett volna képes hiányérzet nélkül lemondani öle orális izgatásának élvezetéről. Meg, hogy a nő számára elképzelhetetlen lett volna, hogy ölét szájával illesse valaki, akihez nem fűzi hosszú, bensőséges kapcsolat. De Irzsi se tudta volna elképzelni, hogy valaha is szétváljanak. Ha egyfelől bizonyos volt benne, hogy Marianne – ha elméletileg, talán, nem is, de annál inkább gyakorlatilag – képtelen volna más férfival lefeküdni, másfelől ő maga, hite szerint, egyre messzebb távolodott attól az életkortól, amikor új nőismeretségek még megzavarhatták volna érzelmi életének gondosan óvott egyensúlyát.

Marianne, aki – előéletéhez mérten – viszonylag szegényes szexuális tapasztalatokkal szeretkezett előszörre Irzsivel, az elkövetkező két évtizedben mindössze egyetlen egyszer lázadt fel Irzsi bosszantó magabiztossága ellen, s akkor is sikertelenül. Azidőben Irzsi nagyon elfoglalt volt intézetének újjászervezésével, sohase érkezett haza vacsoraidő előtt, s az asszony így szabadon rendelkezhetett délelőttönként a lakásával. A lázadásra Marianne-nak Irzsi egyik korábbi prágai orvoskollégája adott alkalmat, aki Bécsben, nem sokkal előbb, lemaradt egy csehszlovák turistacsoporttól, menedékjogot kért, majd felvette a kapcsolatot Latin-Amerikába kivándorolt egykori honfitársával. Irzsi kisegítette Nuevába, segített, hogy maga után hozza Prágában maradt családját, és munkát is szerzett neki, egyelőre – indulásul – rosszul fizetett mentőorvosként. Marianne-nal kettesben istápolták Vaclav Bronek doktort, aki őszinte hódolattal bámulta Marianne-t, s miközben az asszony pénzén ebédelt Marianne-nal együtt a Marianne butikjával szomszédos kis vendéglőben, az ebédet vallomásokkal és ajánlatokkal fűszerezte, amelyekkel nem arra akarta rávenni az asszonyt, hogy Irzsit elhagyja, mindössze egy költői és hangulatos lírai kitérőre igyekezett rábeszélni. Bronek doktor Irzsinél valamivel idősebb, sziporkázón intelligens, szellemes és jó humorú férfi volt. Marianne méltányolta az intelligenciáját; a férfi tetszett neki. Irzsire – nem először történt – valamiért, titokban, éppen rettenetesen haragudott. Dr. Broneknak – balszerencséjére – így szerencséje volt; esedezései végül is meghallgatásra találtak. Mennyire volt Marianne-nak könnyű (vagy nehéz) rászánnia magát, hogy megcsalja Irzsit, erről Irzsi sohase tudott meg részleteket. Az asszonyt azonban, úgy látszik, nyomasztotta a titok, s kerek esztendő múlva – éppen Európában voltak, szabadságon; ezeken az európai szabadságokon mindig úgy erezték magukat, mint a nászutasok – elmesélte Irzsinek kalandját Bronek doktorral. Marianne tehát eljutott odáig, hogy lefeküdjék a csábítóval. ("Otthon? A hálószobánkban?" – érdeklődött Irzsi, aki azidőben már természetesnek találta, hogy Marianne hálószobáját a sajátjának tekintse, s tudta, hogy Dr. Broneknak nem lehetett pénze szállodára. Az asszony leintette: "Ne kérdezz ízléstelenségeket!") Marianne azonban olyan feszült idegállapotban készült odaadni magát a férfinak (Irzsi, aki ismerte Marianne-t, lelki szemeivel nagyon világosan látta a jelenetet), hogy ezzel dr. Bronekot – minden rosszindulat nélkül – átmeneti nemi tehetetlenségre kárhoztatta. Marianne-nal egy ízben (természetesen ott is szándéktalanul), még a nőgyógyász székében is megesett (pedig ebben az alkotmányban a nők, akarva, akaratlanul, már csakugyan és igazán kénytelenek kitárulkozni), hogy genitáliáinak izmai görcsösen összehúzódtak és elzárták a hüvelyét. A nőgyógyásznak akkor csaknem nehézségei voltak visszaszerezni Marianne-ból egy darab vattát. Irzsi, akinek valamikor szintén meg kellett küzdenie az asszony akaratlan összezáródásaival (akárcsak megboldogult férjének is – ezt megint csak Marianne-tól tudta), pontosan értette, hogy dr. Bronekkal mi történt. "Én összezárultam" – mesélte Marianne – "s ezzel mindennek vége volt". Dr. Bronek, amikor tudatára ébredt, hogy nem képes a nő ölébe hatolni, pánikszerűen elbizonytalanodott. Férfiereje cserbenhagyta, s Marianne idegesen hűvös részvéte nem volt alkalmas rá, hogy visszaadja megingott önbizalmát. "Ez még sohase történt meg velem!" – mentegetőzött Marianne előtt, aki Irzsinek szó szerint számolt be a történtekről. "Tudod mit?" – javasolta akkor Irzsi, miközben arra gondolt, hogy Bronekkal otthon, hamarosan és elkerülhetetlenül, ismét találkozni fognak. – "Ha legközelebb beszélsz vele, mondd meg neki, hogy elmesélted nekem a kalandotokat." S Marianne – az Irzsiénél nem kisebb rosszmájúsággal – megfogadta a tanácsot. "Mit szólt hozzá?" – érdeklődött később Irzsi, amikor Marianne beszámolt róla, hogy beszélt Bronekkal. Dr. Bronek nem volt ostoba. "De hiszen ez nagyszerű!" – lelkendezett. Mármint nagyszerű, hogy Irzsinek Marianne ezt ilyen nyíltan elmesélhette. S Irzsi ebben egyetértett dr. Bronekkal.

"Ha ez a történet akkor nem így végződik – gondolta Irzsi –, ha Bronek nem vall kudarcot, és Marianne sikeresen szeretkezik vele, én akkor se viselkedtem volna és beszéltem volna másképp, és akkor se vettem volna Marianne-tól rossznéven".

Őszintén gondolta. Marianne félrelépése végül is közelebb hozta őket egymáshoz. A nő láthatatlan, de annál valóságosabb bilincsei a kaland után még szorosabbak lettek. Irzsi szemében csak ez számított. Bronekkal sohase éreztette, hogy neheztelne rá. Ellenkezőleg: még barátságosabb volt hozzá, mint azelőtt. S mulatott rajta, valahányszor – társaságban – Bronek, változatlanul epekedő szemekkel, nyíltan udvarolt Marianne-nak.

Irzsi az asszony félrelépését sokáig nem fizette vissza ugyanazzal a pénzzel. Olykor maga is csodálkozott: "Én volnék-e az, aki húsz éve elmulasztottam csaknem minden alkalmat, hogy lefeküdjek egy idegen nővel?" Ha a Wágner házaspárral találkoztak (Wágnerék voltak az egyetlenek, akikkel gyakrabban találkoztak), Irzsi még mindig rajta-rajta felejtette a szemét (már inkább csak nosztalgiából) Annuskán. Ilyenkor borongós kedvvel felleltározta Annuska öregedésének külső jeleit. A Mosony lányok legfiatalabbika is közelebb volt már az ötvenhez, mint a negyvenhez. Annuska, aki rendszeresen levelezett nővéreivel, mindig megmutatta Irzsinek az Európából érkezett legújabb fényképeket. Ilonka megőszült. Ötvenes éveinek közepe táján járó elegáns hölgy nézett Irzsire a fényképről. Ilonka nem festette a haját; arca fiatalosnak látszott az ősz haj keretében. "Lóni, – beszélt Irzsi gondolatban a fényképhez – te most már a változás évein is valószínűleg túljutottál. Rég elmúltak az idők, amikor még nem viseltél melltartót. Milyen volna, ha most találkoznánk; még szerethetnők-e egymást?" S még azt is gondolta: "Ha akkor téged vettelek volna feleségül Hédi helyett, most vajon boldogok lennénk-e?" Irzsinek kétségei voltak: "Téged, s ez érthető, nem érdekelt volna, hogy fiatalon tarts, mint ahogy Marianne örökké fiatalon akar tartani". Marianne meg Irzsi életében ezidőben tűnt fel Ernst Bernstein, s vele a felesége: Éva.

Ami Broneknak Marianne-nal végül is nem sikerült, az csaknem sikerült Irzsinek Évával. A szerelem nagy volt közöttük, de nagyon sokáig csak a legszigorúbb határok között. Egy-egy intim negyedóra a kórház egy eldugott sarkában. Félóra, vagy valamivel több Irzsi autójában. Mert autóbusz távolságban mérve, Bernsteinék jó órányira laktak a kórháztól. Ha Évát autóbusz helyett Irzsi vitte haza, útközben megállhattak harminc-negyven percre egy-egy néptelen parkolóban, a fák alatt, ahol az árnyék a legsötétebb volt.

Legtöbbet hétvégeken voltak együtt, akkor viszont négyesben. Találkoztak csaknem minden szombat este, és legtöbbször vasárnap is. Ha kirándultak a közeli hegyekbe, vagy este kimentek a tengerpartra, mindig nagyokat sétáltak, mielőtt beültek egy vendéglőbe. Irzsi örömére Ernie ilyenkor mindig úgy rendezte a dolgokat, hogy ő előre sétált Marianne-nal, ők pedig utánuk ballagtak kettesben. Néha jó húszlépésnyi távolságban. Más szemében ez talán különösnek tűnt volna, de Irzsi megértette: A sznob Ernie-nek szemmel láthatólag hízelgett, hogy Irzsi nyíltan udvarol a feleségének, Ez felértékelte a szemében Évát, akit ő apáskodó lenézéssel kezelt, Marianne pedig nem vette komolyan a dolgot, vagy úgy tett, mintha nem venné komolyan.

A két asszonynak volt egy közös fiatal barátnője, Zita, azaz Friedmann doktornő, ugyancsak a német kolóniából. Irzsinek egyszer megütötte a fülét Zita véleménye Éváról. Évát – mondta – csak olyan férfi csábíthatná el, aki "projektnek" fogja fel az elcsábítását. Irzsi akkor már második esztendeje dolgozott ezen a "projekten". S még egy teljes esztendeig dolgozni fog rajta, Reménykedve, hogy Éva végül is képtelen lesz ellenállni a vágy csábításának, és amit eddig még mindig nem tett meg: teljesen megadja magát. Már rég túl jutottak az első szenvedélyes nyelves csókokon. Irzsi jó ideje már a lemeztelenített melleit is csókolgatja az autóban. De amikor Éva becsúsztatja a tenyerét Irzsi inge alá, Irzsi megijed. A nadrágjában ugyanis nem érzi semmi visszahatását annak, hogy Éva tenyere végigsimított a mellén, sőt a hasán, a derekán is a nadrág széléig. Ennek ellenére következetesen tovább és tovább halad egy-egy lépcsőfokkal Éva meghódításában. 1994 őszén Irzsi már a hatvanöthöz közeledik. Éva hátradől az autóban. Irzsinek először szabad lehúznia a bugyiját a térdéig. Igaz, csak a térdéig, de most már teljesen felfedte a hasát, az ölét, felette, a Venus-dombon, a csábító hollófekete háromszöggel.

"Milyen gyönyörű!" – gondolja Irzsi.

Három nappal később kiderül, hogy nincs miért félnie a most már körvonalazódó férfi kudarctól. Közlik vele, hogy az egyetem, illetve a kórház, költségvetési meggondolásokból, felbontotta a szerződését. Másnap már be se kell jönnie. Irzsi úgy érzik, hogy Éva nagyon furcsán viselkedik, amikor közli vele a hírt. Aznap még hazaviszi, de nem állnak meg sehol útközben. S az asszony nem akarja, hogy másnap érte jöjjön. "Mit szólna hozzá Marianne?!"

A szerelem csak addig tartott, amíg ott ült két emelettel Éva feje felett.


IV. Levél Jutkának

2000. május 28. Vasárnap.

Hát ismét, szervusz Jutka!

Ki se tudom mondani, mennyire megörvendtem neki, hogy lányod érettségi találkozójának köszönhetően egymásra találtunk. Ami engem illet, én komolyan boldog volnék, ha ez most nem merülne ki azzal, hogy sikeresen felkutattam a volt osztálytárs elérhetőségét, és elküldtem fiad e-mail címére. Nagy kár, hogy e-mailen csak a fiaddal levelezhetek, veled nem. Mert ha lehetne, az csaknem olyan volna, mintha négyszemközt beszélgetnénk. És én éppen ezt szeretném, feltéve, ha rajtam múlik.

Sok idő telt el az óta, amióta nem láttalak. Utolsó emlékem rólad, hogy félrefordulva ülsz az ágy peremén, és megfejed a melled, megetetni (a ma már középkorú nő!) kisbaba lányodat. Negyvenegynéhány éve ennek! De valahol az idők mélyén azóta is ott ülsz. Mert ami több mint negyven éve volt, semmivel se kevésbé valóságos múlt, mint ami tegnap, vagy öt perccel ezelőtt történt.

Nem tudhatom, hogy te hogy vagy ezzel, de remélni szeretném, hogy ugyanúgy, mint én. Hogy önmagad maradtál, noha apránként megöregedtél. Hogy csak a fizikumod öregedett meg, de nem a lelked. Hogy amikor egyedül vagy önmagaddal, a hamarosan háromszoros nagymama, a hatvanon felüli nő bőrében olyankor még mindig azonos vagy azzal a Szatmári Jutkával, Molnár Ildikó barátnőjével, aki nem sokkal azelőtt lett Farkas Jancsi felesége, hogy Molnárék révén én is bejáratos lettem hozzátok, közel ötven évvel ezelőtt. Még mindig ugyanaz a Jutka, akiről az ilyesmin előszeretettel tréfálkozó Molnár Balázs, éppen azon az ágyon ülve, amelyen a dolog megesett, emlékezetemben ebben a pillanatban élvezettel meséli (amit a "tettes" Jancsi elnéző, fensőbbséges mosollyal hallgat), hogy szüzessége elvesztésének órájában Jutka harisnyakötőjéről lepattantak a gombok, Jancsi olyan vadul tépte le róla.

Miért juttatom ezt eszedbe? Mert legnagyobb kincsemnek érzem azt, hogy megmaradtak az ilyen, és ehhez hasonló emlékeim, amit neked is tiszta szívemből kívánok.

Jutka drága, ha ez tényleg sikerülni fog, nagy öröm lesz számomra találkozni veled, s elbeszélgetni veled mai életünkről. Nem kérdezlek majd, hogy mire emlékszel, mire nem. De beszélgetésünk hátterében – legalábbis az én agyamban – örökké ott fog derengeni a múlt, amit nem feledhetek, és nem is akarok feledni.

Nem számítottam arra, hogy valaha is még beszélni fogok veled. Most, levélírás közben, zavarba hoz a bizonytalanság. Tolakodó módon eleven emlékezetemmel vajon nem keltek-e majd benned visszatetszést? Mégis vállalnom kell a kockázatot. Mert ha a nemezis úgy hozta, hogy idős emberekként még egyszer találkozzunk, akkor nem halhatok meg anélkül, hogy ne zárjak le veled egy régi-régi, talán csak énáltalam észben tartott számadást. Amely örökké foglalkoztatott a "háttérben". Egész életemben. Beszélnem kell veled róla. Egyfajta szeméremérzet azonban meggátol benne, hogy tegyem ezt egyes szám első és második személyben. Egy "történet" leplébe burkoltan kell mesélnem neked róla, már csak a dolgok elbeszéléséhez feltétlenül szükséges önirónia okából is.

A történet hősnője te vagy, ha megengeded, hogy ezt ne ködösítsem el, és a neveden nevezzelek. Férfihőse pedig "A Lépcsőházi Ember". (röviden "Alép".) Azért nevezem így, mert ha nem is mindig, de sokszor megesik vele az életben, hogy csak a helyszínről való távozása után, vagyis már "kint a lépcsőházban" jut eszébe, megkésve és késő bánattal, mit kellett volna mondania, vagy tennie, amikor még az ajtón belül volt. Vagyis nem csak azért Alép, mert elbeszélésemben egy konkrét lépcsőházban lesz nagy mafla. Habár ez is igaz.

A század közepe táján vagyunk. Valahol 1955 és 1957 között.

Alép egy ronda nagy épületben dolgozik. A ronda nagy épületnek hosszú folyosói vannak. Ha kilép szobája ajtaján, gyakran csaknem beleütközik két fiatal nőbe, akik nevetve, szaladva végigcsattognak a folyosón. A két ifjú hölgy Jutka, meg Erna. Jutka már férjezett, Erna ebben az időben még hajadon. Nagyjából egykorúak, mindkettő tetszetős. Üdék és fiatalok. De Alép ízlése szerint Erna valahogy túl nagydarab ahhoz, hogy őt nőként érdekelhetné. Jutka viszont maradéktalanul megfelel azoknak a követelményeknek, amelyek Alép szemében meghatározzák egy ifjú hölgy vonzerejét. Ennek, természetesen, csak elvont jelentősége van. Alép húszas éveinek közepén jár. Eddig még sohase udvarolt "foglalt" nőnek. Legeldugottabb hátsógondolataiban se jutna eszébe kikezdeni Jutkával.

Jutkának még érsekújvári lánykorából barátnője Ildikó, aki maga is nagyon vonzó nő. Ildikó férje, Balázs, Alépnak kollegája és barátja, s ő egy ideje rendszeresen Balázzsal, illetve a Molnár házaspárral tölti szabadidejét. Révükön egyre gyakrabban Jutkával is, meg a férjével, s az időközben férjhez ment Ernával és a férjével. A kis baráti körhöz később csatlakozni fog egy náluk sokkal idősebb, kétgyermekes házaspár is, akiknek a történetben nincs szerepük, mégis meg kell emlékezni róluk, mert szerepe lesz benne a lakásuknak.

A baráti körnek egy "kültagja" is van, Jutka vidéki barátnője, Erzsi. Ha feljön a fővárosba, Jutkánál, vagyis a Farkas házaspárnál száll meg. Ez a "náluk" egyetlen szoba egy villa emeleti lakásában. A dupla ágy mellé, amelyen Jutka meg a férje alszanak, ilyenkor kinyitnak egy pótágyat. Ez a pótágy a történetben később nem csak arra lehetett volna jó, hogy a vidéki barátnő rajta aludjék.

Erzsi kellemes megjelenésű, nem különösebben szép, de nem is csúnya lány. Legfőbb jellegzetessége (mármint Alép szemében), hogy kerek mellei szokatlanul nagyok. Legalábbis termetéhez képest. Mintha két, aránytalanul nagy labda feszítené ki a puliját, vagy a blúzát, vagy amit éppen hord. Alép – inkább csak elméletileg – kíváncsi volna tudni, hogy ruhátlanul milyenek lehetnek a mellei (nem lepné meg, ha nem állnának feszesen), de egész jól meg van a nélkül is, hogy megbizonyosodhatnék efelől.

Alépnak van egy varrónő rokona. Idősebb néni, ő gondoskodik Alépról, amíg legényember, ő tartja rendben a szállását is. Irma a neve. Rendszeresen kap külföldről csomagokat. Ildikó gyakori vendége Irma néninek, az ő műhelyéből öltözködik. Egy ízben Ildikó magával viszi Jutkát is, hogy próbáljon fel egy külföldről érkezett kétrészes fürdőruhát. Természetesen Alép is jelen van. Jutka elbújik egy spanyolfal mögé, ott levetkőzik, és magára ölti a bikinit. Aztán előjön a spanyolfal mögül, s a szoba közepén állva mutogatja magát a bikiniben. A kanapén ülő Alép páholyból nézegetheti. Alép szemében a helyzet jócskán pikáns. Mert hát Jutkát nem a strandon látja fürdőruhában, hanem este, lámpafénynél, egy szoba közepén, tulajdonképpen félmeztelenül. Alépnak futólag az a benyomása (de ezt a lehetőséget elhessegeti magától), hogy nem tévedne, ha feltételezné, hogy Jutka elsősorban őneki mutogatja magát. A kissé zavartan mosolygó Jutka ugyanis minduntalan az ő pillantását keresi a szoba közepéről.

Alép pléhpofával ül, közömbös arcot kényszerít magára, így nézegeti a tőle alig két lépésre álló, magát bikiniben mutogató nőt. Jutkának – állapítja meg – van mit mutogatnia. Alakja tökéletes, és ezt tudja magáról. A magát félmeztelenül kívánatosnak tudó nő kacérságával akar tetszeni neki. Alép azonban még csak nem is gondol rá, hogy ennek vajmi jelentőséget tulajdonítson. Életfilozófiája szerint, aki többre következtet egy nő saját szemében ártatlan tetszeni vágyásából, mint ami a dolog valójában, aki alkalmi kacérkodását úgy értelmezi, mintha a hölgyválasz első lépése volna, az később rendszerint nevetségessé válik. Éppen ezért, nem egészen egyértelmű helyzetekben, Alép mindig óvatosan kivárja, hogy a feltételezhető "hölgyválasz" első lépését követi-e második. Ő maga csak azután kezdeményez. De a jelenet – mint később megállapíthatja – kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődik.

Ha Erzsi nem időzik fővárosi barátnőjénél éppen akkor, amikor Jutka férje vidéki kiküldetésben van; ha Alépnak nem lett volna szabad a délutánja és az estéje éppen aznap, amikor a szalmaözvegy Jutka, barátnője társaságában, és a háziak távollétében, kora délután felkeresi a már említett kétgyermekes házaspár lakását; ha este nem hármasban, hanem például ötösben, Ildikóval meg a férjével együtt mennek vacsorázni, akkor most nem lett volna mit elmesélnem neked Alépról.

Alép később már nem emlékezett rá, hogy miért nem voltak együtt Molnárékkal, mint rendszerint, ezen a nyári délutánon. Arra se, hogy ő milyen körülmények között csatlakozott a két nőhöz. S mi keresnivalójuk volt az üres lakásban a háziak távollétében. De tény, hogy ott voltak. A házigazda, illetve a felesége, nyilván megkérte Jutkát, hogy ott nézzen utána valaminek. S miközben Jutka sürgött-forgott, Alépnak (akkoriban éppen nem volt barátnője), hirtelen kedve támadt megpályázni Erzsi kegyeit. Félremagyarázhatatlanul közeledni kezdett hozzá. Nem bókokkal, hanem gyengéd és figyelmes viselkedésével. A továbbiakat attól tevén függővé, hogy Erzsi miképpen reagál erre. Ha elhúzódik, akkor a dolog annyiban marad. De ha nem húzódnék vissza, akkor talán folytatása lesz.

Nyár volt. Erzsin valami rövid ujjú holmi volt, ruha, vagy blúz. Alép megérinti a karját, s rajtafelejti a kezét. Minden megengedhető módon igyekszik kimutatni, hogy nagy kedve volna Erzsit elhalmozni testi gyengédségekkel. Eszébe se jut, hogy ez zavarhatja Jutkát, aki Alép feltevése szerint, férjezett asszonyként, kívül áll "a nemek harcán".

("Nemek harca" – a kifejezést azidőben Ildikó férje, Balázs használta unós untalan. Irzsi, aki akkor Alép volt, levélírás közben észre se veszi, hogy félévszázaddal később, az egykori körülményekkel kapcsolatban öntudatlanul eszébe jutottak az egykori fogalmak, amelyeket azóta se használt, amióta az egykori barát eltűnt az életéből.)

Erzsi nem húzódik el Aléptól. Egyszerűen csak nem veszi észre, hogy Alép akarna tőle valamit. Kiindulópontként azonban Alép ennyivel is elégedett. Ám legnagyobb meglepetésére, Jutka, akinek Alép közeledési kísérletei Erzsihez nem kerülték el a figyelmét, féltékenyen közéjük tolakodik. Alép köteles megérteni a jelbeszédet. Nem szabad úgy közelednie Erzsihez, hogy közben ne tenné a szépet Jutkának is. Ez ellen persze semmi kifogása se volna. Éppen ellenkezőleg. Csakhogy Jutka férjezett. Neki udvarolni, végső soron, nem vezethet sehova. Egy kaland reményében így hát mégis az volna ésszerű, hogy megmaradjon Erzsinél. Jutka azonban ezt nem tűri. Viselkedésével megköveteli, hogy Alép őneki szenteljen több figyelmet. Alép pedig megadja magát sorsának. Erzsi karjához most már főképp csak azért ér hozzá, hogy aztán még több bizalmas gyengédséggel érinthesse meg Jutkát. A remény a kalandra Erzsivel füstbe ment. Alép benyomása szerint Jutka titkolatlan megelégedéssel nyugtázza sikerét. Hogy Erzsi hogyan vélekedett erről? Meg a rákövetkezőkről? Erről nem szól a fáma. Hacsak utólag nem tett rá megjegyzést, Jutkával négyszemközt.

Jutka miért tette ezt? Csak szeszélyből? Ha tetszett is neki Alép, egy kis alkalmi flörtön túlmenő szándékai bizonyosan nem voltak vele. De nem bírta elviselni, hogy Alép kikezdjen más nővel a jelenlétében. S ha ezt csak úgy akadályozhatta meg, hogy önmagára hívja fel Alép kanfigyelmét, akkor megtette azt is. Olyan közelre csábította magához, amilyen közelre egész bizonyosan sohase engedte volna eljutni négyszemközt, és más körülmények között.

Amikor elhatározták, hogy az estét is együtt töltik, s Jutka lakásának közelében megvacsoráznak egy kertvendéglőben, ahol táncolni is lehet, akkor többé-kevésbé már nyilvánvaló volt, hogy ellentétben Alép eredeti szándékaival, hármasukban ezen az estén nem ő meg Erzsi, hanem ő. meg Jutka lesznek főképp egymással elfoglalva. S, hogy Erzsi csak a gardedám lesz. Nem a felesleges, hanem az esti kiruccanáshoz nélkülözhetetlen harmadik.

Hármasban az asztalnál, Alép természetesen megtáncoltatta hol az egyik nőt, hol a másikat. Ám egyszer, miközben ő Jutkával táncolt, s Erzsi egyedül unatkozott az asztal mellett, valamelyik szomszédos asztaltól felemelkedett egy férfi, akinek szintén nem volt partnere, s táncra kérte a lányt. Erzsi nem utasította vissza. Amikor a zenekar elhallgatott, a férfi visszakísérte az asztalhoz, de legközelebb megint felkérte. Attól kezdve Alép már csak Jutkával táncolt, Erzsi pedig, megadó arccal, az idegennel.

Főképp slow-t, tangót, s más lassú, érzelmes számokat játszott a zenekar. Jutka szorosan hozzásimult Aléphoz, combjainak belső oldala tánc közben Alép combjait súrolta, kebleivel, altestével valósággal hozzátapadt. Így gyorsan bekövetkezett, amire nyilván számított. Alép, Jutka által is tapasztalhatóan, felgerjedt. A nő akkor még jobban hozzásimult. Így táncoltak hallgatagon, végtelen időn át. Ez már nem flört volt. Minek nevezzem? A nettó testi vágy leplezetlen kitörésének? Elemi erővel kívánták egymást, s egyiküket se zavarta, hogy Erzsinek ezt észre kellett vennie, hacsak nem volt vak.

Éjszaka két órakor a kertvendéglő bezárt. Alép hazakísérte a két nőt. A kapuból Erzsi (talán tapintatból?) mindjárt felszaladt az emeletre. Jutka is követte, de aztán visszafordult. Újra lejött a lépcsőkön, gyorsan szájon csókolta Alépot, s megint felszaladt. Alép eközben bambán állt a lépcsősor alján. Aztán hazaindult gyalog, a város másik végébe, s útközben Jutkáról ábrándozott hiú reményekkel.

Nők nem kedvelik a maflákat. Jutka a leghatározottabban nem az a fajta nő volt, akinél egy mafla fiatalembernek kilátása lehet. Másnapra feltehetőleg mindenképpen kijózanodott volna. Így azonban nem csak kijózanodott, hanem ki is ábrándult Alépból. Amit aztán irgalmatlanul éreztetett vele, amikor Alép emlékeztetni próbálta a történtekre.

A történet azonban mégse itt végződik. (Vagyis nem Alép számára.) Mert a lépcsőházi ember utólag nagyon jól felmérte, hogy hol rontotta el a dolgot. S noha életéből az elkövetkező évtizedek során nem hiányoztak se a jobb híján – és olykor sok engedménnyel – választott szeretők, se a komolyabb viszonyok, akárcsak a nagy szerelmek se, ő minél öregebb lett, annál gyakrabban visszatért gondolatban ehhez az éjszakához, amely az ő félszeg ügyefogyottsága miatt végződött ilyen felemásan. Azzal persze tisztában volt, hogy csak vágyálomként, s minden reális valóságérték nélkül próbálhatja kikövetkeztetni, mi történhetett volna még közöttük, ha ő "okos". Mert ha okosabban viselkedik, akkor is minden azon múlott volna, hogy Jutka milyen messzire hajlandó eljutni vele. Alépnak semmi kétsége a felől, hogy a nőn kívül ennek senki se lehetett volna a megmondhatója. De talán még ő se.

A legkevesebb, amit tennie kellett volna, gondolja Alép, hogy amikor Jutka visszatér a lépcsőkön, ő magához húzza, a karjaiba zárja, s vadul csókolni kezdi. S mintha akkor, amikor kellett volna, s lett volna rá alkalma, ezt nem mulasztotta volna el, az évek, majd az évtizedek múlásával Alépban a lehetőség emléke semmivel se lesz kevésbé valóságos, mint felgerjedésének emléke, amit Jutka tánc közben kiprovokált. Ilyenkor fizikailag érzi Jutka szájának ízét. A nő ruházata alá benyúló tenyere bőrén érzi Jutka kebleinek formáját, mellbimbóit, hasának melegét, ölének nedves forróságát, miközben Erzsi a lakásban várja késlekedő barátnőjét.

De Alép tud mást is. Ha ő igazán talpraesett és okos, akkor a vendéglőből való távozásuk után egész más forgatókönyv szerint követték volna egymást az események.

Már útközben Jutkához kellett volna azt mondania, s még mielőtt a kapu elé érnek, hogy éjjel fél háromkor ő bizony nem indul neki gyalog a csaknem másfélórás útnak a város másik végébe. Ezt a legártatlanabb arccal mondhatta volna, habár feltehetőleg nem csak Jutka számára lett volna világos, hogy miért nem akar elválni tőlük. De megindokolhatóan egyikük se találhatott volna kivetnivalót benne, hogy aludjanak a duplaágyon, ő pedig töltse a pótágyon az éjszaka hátralevő részét. Jutka talán nem is akart volna kivetnivalót találni benne. A többi pontosan ezen múlott volna.

Miért írok neked minderről? Mert nem akarlak, és ma, ennyi idő elteltével, valahogy nem tudnálak "becsapni". Képmutatásnak érezném eltitkolni előled, hogy számomra ez mind eleven része megváltozhatatlan múltunknak.

Gépírt aláírás állt egy semmitmondó e-mail alján, amelyben felnőtt fiad, akinek még a létezéséről se tudtam, a nevedben arra kér, hogy segítsek felkutatni középkorú nővére volt osztálytársát. Az aláírás "Jutka" Ez elég volt hozzá, hogy az emlékezetemben ismét minden felelevenedjék. S akkor Alép, azaz én fiatalon, aki valamikor voltam, ott térdelek az ágyad előtt, két térdemmel a pótágyon, közvetlenül a fekvőhelyed mellett, ahol huszonvalahány évesen fekszel, nyakadig feltűrődött hálóinggel, s én egyik kezemmel a melleiden, másik kezemmel a combodon a hasadat csókolom, a köldöködtől öled szőkés, világos-gesztenyeszínű hajzatáig. A jelenet valóságos, s plauzibilitása szempontjából tökéletesen egyre megy (mert nekem igazán nem fontos), hogy Erzsi kint van-e a konyhában, és a konyha ablakból nézi a csillagokat, vagy jelen van bármilyen, s csakugyan bármilyen elképzelhető szerepben. Akár úgy is, hogy mindkettőtöket kell szeretnem.

Szerelmes voltam beléd abban a pillanatban? Egyetlen pillanatig se volt szabad elfelejtenem (s nem is felejtettem), hogy este, a vendéglőben, férjes asszonyt tartottam a karjaim között, aki egy szeszélyének engedett. Mi soha egyetlen szót se váltottunk egymással egymás között. Nem is kerestünk rá alkalmat. Azelőtt se, azután se. De én soha senkivel se táncoltam úgy, mint veled. Pedig valamikor nagyon sokat táncoltam, és csak a legritkább kényszerhelyzetben kértem fel táncra nőt, aki nem vonzott fizikailag. S akkor mi volt ez? Valami, ami bennünk egybehangzott. Nem tudom megnevezni. De úgy hiszem, hogy nem is volna fontos megnevezni. S ma már bizonyosan értelmetlen volna nevet találni rá.

Melengetheti-e ma a szívedet, hogy amíg élek, nosztalgiáimban fiatalkorombeli valód is eleven? Ha a Jóisten úgy akarja, s tényleg találkozni fogunk, valószínűleg nem erről beszélnénk, de talán mégis. Én mindenesetre nagyon örülök, hogy mindezt alkalmam volt elmondani neked.

Szorongással várom a válaszod. Nagyon hálás volnék érte, ha mihelyt a levelem elolvastad, küldenél két sort a fiad útján arról, hogy örültél-e most nekem, vagy sokkal inkább azt tartanád helyénvalónak, ha nagyon szégyellném magam ezért a levélért, és nincs szándékodban válaszolni rá.

Szervusz Jutka,

"Fantasztikusan meghatódtam" – volt Jutka válasza. Nem e-mailen, levélben. "Hogy te mikre emlékszel!" Volt benne egy olyan kitétel is, hogy ő már nem igen emlékszik viselt dolgaira, amiből Irzsi azt értette, helyesen, vagy helytelenül, hogy bőségesen lehettek még viselt dolgai. Volt benne még egy mondat, amin nagyon jót mulatott:

"Hogy is képzelhetted, hogy egy belevaló fehérnép eltűrhette, hogy a jelenlétében ne őneki udvaroljanak!"

Belevaló fehérnépnek tekintette magát.

Az is volt.


V. Erika

"Antoine (halkan): Nem. Az vagy, aminek a megismeréséről
álmodozunk szüntelenül. A szerelem illúziója vagy..."

(Jean Anouilh: Cher Antoine)

És egy másik idézet:

"A férfiak nem nőkbe szerelmesek, hanem
valamibe, ami megváltoztathatja őket."

(John Steinbeck: Édes Csütörtök)

Irzsi elgondolkodottan lapoz a füzetekben, amelyeket Marianne hozott Prágából. Az elsőből kihullt néhány cédula, idézetekkel, maximákkal, aforizmákkal. Valamikor ráismerni vélt bennük életigazságokra, amelyeknek ő nem jutott el a megfogalmazásáig. A hatvanas évek közepén jegyezte fel őket. A cédulák nélkül – állapítja meg – ma egyikükre se emlékeznék. Mi több, fogalma sincs, hogy miről szól az Édes Csütörtök, pedig nyilván olvasta a regényt (emlékezete csak a puhafedelű, zsebformátumú kiadás színes borítólapjának absztrakt grafikáját képes felidézni; azt is elmosódottan), s alig egy félórája még jó lelkiismerettel állította volna, hogy Anouilh-nak csak nevét ismeri, de soha életében egyetlen sorát se olvasta. S vajon kinek a megállapítása áll egy további cédulán? A forrást elfelejtette megjelölni, amikor feljegyezte:

"Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy képes a dolgokban többet látni, mint amennyi nyilvánvaló bennük".

Kosztolányitól származnék? Irzsinek úgy rémlik. Ha Kosztolányitól, akkor nyilván Ábécé című kötetéből. Azidőben, amikor "az írás mágiája" már szinte kényszerképzetként foglalkoztatta, gyakran fellapozta az Ábécét.

De nem csak a papírokról elfelejtett ismerősökként feléje integető, valamikor hevenyében feljegyzett idézetek figyelmeztették memóriájának megbízhatatlanságára. Alighogy belelapozott a füzetekbe, be kellett látnia, hogy amit Évának elmesélt Erikáról (s akkor azt hitte, hogy emlékezete megőrzött a nőről minden lényegest), csak nagyon szegényes összefoglalója volt kettőjük történetének. Ki is állította – töprengett Irzsi eredménytelenül – hogy "az ördög a részletekben van", vagy valami effélét? Mert akárcsak az ördög, a csodálatosan szép is a részletekben volt, amelyeket Évának már azért se mesélhetett volna el, minthogy – lassan és észrevétlenül – javarészükben teljesen kihulltak az emlékezetéből. Bárhol, bármely tetszőleges helyen ütötte fel a három füzet között megoszló szövegeket, ez volt az első dolog, amit meg kellett állapítania. Másfelől viszont éppen ez bizonyította, hogy mégse hiábavalóan gyötörte magát valamikor szavak, árnyalatok, dialógusok, helyzetek kínosan pontos rekonstruálásával. Irzsi kísértetiesnek érzi, ahogy élete alkonyán ezekből a véletlenül, de talán nem is véletlenül, hanem magasabb mennyei elrendelésre megkerült füzetekből kitárulkozik előtte – mint az Ígéret Földje Nébó hegyéről a halálát váró Mózes szemei előtt – az elveszett Éden, ahol harminc év után is még minden ugyanolyan, mintha tegnap történt volna. Épp csak ő felejtette el, hogy ez vagy az, ott igazából hogyan és mint volt.

Irzsi futólag Karinthy Frigyes Mennyei Riportjára gondol, a benne leírt vonatra, a vagon fülkéjében ülő riporterre, akinek nevére persze nem emlékszik. A könyvet évtizedek óta nem emelte le a polcról, valamikor fiatalkorában pedig nem a riporter alakja, hanem az író látomása vésődött életre szólóan a tudatába. Utólag majd nem állhatja meg, hogy utánanézzen: Merlin Oldtime volt a koraközépkori Kerekasztal-monda varázslóját idéző neve a rejtélyes riporternek, akit másvilági útján Denis Diderot, az enciklopédista kalauzol, mint Vergilius Dante-t az Isteni Színjátékban. S akit a választott közlésforma kedvéért Karinthy kitalált ehhez a "szórakoztató marhaságnak" álcázott, titokban félelmetes komolysággal írt, s egy szívdobogtató, fájdalmas, váratlan lírai vallomással végződő könnyed (?) eszmefuttatáshoz. Tehát akárcsak Merlin, aki megértette (vagy ráébredt?, felfedezte?), hogy a három ismert – szilárd, folyékony, légnemű – halmazállapoton kívül (ha úgy tetszik: mellettük, s velük egyidejűleg), léteznek az anyagnak a háromdimenziós léthez szokott tudatunk által felfoghatatlan halmazállapotai is; azaz a transzcendentális valóság (primitívebb kifejezéssel: a túlvilág), ahova eljutni, s onnan tudósítani, őt – látszatra – riporteri ambíciók ösztökélik, valójában "A Szél Leányát", a világháborút (1914-1918) követő spanyolnáthajárvány által elvitt első feleségét feledni élete végéig nem tudó Karinthy nosztalgiája; s aki úgy írja le fizikai környezetét az út elején, a negyedik kiterjedésben, mintha egy robogó vonat fülkéjében ülne, Irzsi is, kezében a füzetekkel, gondolatban egyféle időgépen találja magát, amelyet a Mennyei Riport hatása alatt nem is érzékelhetne másnak, mint vasúti szerelvénynek. A vonat elsüllyedt időrétegek között kattog vele az Örökkévaló Múlt (Karinthy: "Elmúlt, megváltozhatatlan, tehát örökkévaló") nagy Rendező-pályaudvarának sínhálózatán, s megáll egy-egy állomáson. Irzsi kíváncsin kinéz az ablakon; az első állomás neve – kivilágított évszám a ködös éjszakában – a vonatablakból kiolvashatatlan. A néptelen peronon, egy lámpa fénykörében, Erika áll viaszszoborként Mme. Thoussaud múzeumából, de nem olyannak látja, ahogy eddig emlékezett rá. "Istenem!" – csodálkozik Irzsi, kezében az ötvenes évek legvégéhez, a hatvanas évek elejéhez Prágában megtalált útikalauzzal. "Régesrég elfelejtettem, hogy valamikor, amikor még alig ismertem, egy ideig kiszőkítette és feltupírozta a haját."

Irzsi Hédi mellett látja magát a Stavovske Divadlo előcsarnokában, várják, hogy becsengessenek. A foyerban az előadást megelőző ünnepélyes zsongás izgatottabb a szokottnál: a Mozart-fesztivál keretében Joan Sutherland énekli a Varázsfuvolában az Éj Királynőjét.

Végignéz önmagán: élete egyetlen kétsoros öltönyét viseli és legalább tizenöt kilóval soványabb, mint dolgozószobájában, ahol ezidőszerint ül. A füzetecske, amit kezében tart, s a vonat fülkéjében még útikalauza volt a múlthoz, itt, a színházban, műsorfüzet. Büszke Hédire, akin észrevehetőleg megakadnak a férfiszemek. Hullámos, gesztenyebarna haja aláhull a vállára; ha feje mögé nyúl, hogy tarkóján megigazítson egy hajtűt, meztelen válláról és karjáról opálosan visszaverődik a lámpafény. Oldalt tőlük két ismerős házaspár beszélget, a magasabbik férfi Irzsinek az egyetemen évfolyamtársa volt. Felesége, jóalakú és széparcú, de világi ruhába öltözött apácára emlékeztető, fásult asszony, örök mártíromsággal bámul a semmibe. Bakteriológus orvosnő. Férjével még diákkorukban házasodtak össze; a rossznyelvek szerint férje nem közönségesen durva hozzá. Irzsi nem felejtheti: fiatal házasokként örökösen csókolóztak az egyetem folyosóin. De az nagyon rég volt, most már nagyocska lányuk van. A nő, titokban, valamikor nagyon tetszett a nőtlen Irzsinek. Egy "gólyabálon" hosszasan megtáncoltatta, s amikor visszavezette a helyére, lépcsőn kellett felhaladniuk, szemközt egy hatalmas, falnyi állótükörrel, amelyben tetőtől talpig láthatták magukat. Irzsi – ugyanezt a kétsoros öltönyt viselte; olyan ritkán hordta, hogy több mint tíz évig újnak látszott – rajtakapta a fiatal, azidőben még gyermektelen asszonyt, hogy álmodozó tetszéssel nézi magát a tükörben, az ő karján. Ennél több azonban sohase volt közöttük. Irzsi bizonyos lehetett afelől, hogy sohase bátorította volna az udvarlását. A másik férfi a négyesből, valamivel alacsonyabb a nyúlánk kollegánál, jókötésű, olaszos kinézésű szépfiú. Irzsi akkor látja először; nyilván Erika férje. Erikát Irzsi mintegy két éve ismeri a laboratóriumból; magasra tupírozott, kiszőkített haja egy ideje teljesen megváltoztatja korábbról megszokott külsejét.

Irzsi odaköszön nekik. Erika eddig elfordulva állt, őt csak most veszi észre, s ironikusan mosolygó bogárszemekkel méri végig. Arckifejezése után ítélve, alighanem félbeszakított miatta valami rosszmájú megjegyzést. Amikor pillantása megakad az Irzsi oldalán álló Hédin, vonásain átszalad az elismerés alig észrevehető, játékos fintora. Kegyes leereszkedéssel visszabólint, egy királynő udvariasságával, amikor bemutatnak neki valakit. Aztán visszafordul, hogy befejezze a megszakított mondatot.

Irzsivel továbbkattog a vonat a legközelebbi állomás felé. A peron felett jól kiolvasható az évszám: 1963. Erika külsőre már ismét a régi, ugyanolyan, mint megismerkedésükkor volt. Arcát koromfekete haj keretezi. Jaroslavval meg Irzsivel tereferél a szűk orvosszobában, most éppen higgadt valóságérzékével büszkélkedik: "Én vagyok a legjózanabb nő a világon!". Ez arra válasz, hogy Jaroslav – jóhumorú, de félelmetesen szabadszájú fiatalember – kollegiális meghittséggel élcelődik vele érzelmi életéről. Erika naponta, néha naponta többször is benyit hozzájuk, olyankor jön, ha kávét akar főzni magának, vagy nincs türelme a munkájához és elfogja a beszélgethetnék. Az ürügy ezekhez a látogatásokhoz Irzsi magyar kávéfőző-gépe. Jaroslav meg Irzsi két összetolt íróasztal mögött ülnek, egymással szemközt, Erika a szoba közepéről egy lélegzettel beszél mindkettőjükhöz. Ezeken a tavaszi napokon már másodszorra esik meg vele, hogy Jaroslav kedélyes ingerkedéseire fel visszaemlékszik lánykorára, s hangjában őszinte csodálkozással idézi fel a romantikus időket, amikor az ura még csak udvarolt neki. Mintha maga is hihetetlennek találná:

– Hogy én valamikor milyen szerelmes voltam!...

Irzsi eddig szórakozott érdeklődéssel hallgatta. Most kíváncsin ráemeli a szemét, mert férfiösztönei figyelemreméltónak találják, hogy néhány napja is – már nem emlékszik milyen apropóra fel – ugyanígy csodálkozott a szoba közepéről, ugyanebben a hanghordozásban, ugyanezekkel a szavakkal.

– Egyetlen szál vékony cipőm volt – meséli tovább a nő. – Sétáltunk, sétáltunk... s én sohase éreztem, hogy hideg volna, pedig azon a télen volt a nagy hóvihar!

Tágranyílt, nagy fekete szemekkel mosolyog:

– Milyen szerelmes is tudtam lenni valaha!...

– És most, Erika? – érdeklődik Irzsi.

Az asszony elneveti magát:

– Tíz évi házasság után?

A lekicsinylő hangnem nem hat mesterkéltnek, Irzsi mégse hisz neki.

Nézi a mosolygó nőt. Erika – gondolja – örökösen csacsog, cseveg. Bármiről, ami éppen eszébe jut. Vidáman és ízesen. De régi illúziói nem foglalkoztatnak valakit időszerű apropó nélkül ennyire szembeszökően. Jaroslavnak vajon nem tűnt fel a dolog? Vagy, amikor megelőzőleg beszélt róla, hogy huszonnégy évesen milyen szerelmes volt, mégse Jaroslavval lettek volna hármasban a szobában?

Irzsi gondolatban vállat von.

Az urával – feltételezi – persze bajok lehetnek. Állítólag nagy szoknyavadász. Szépfiúképével nem is csoda. Erika bizonyára nagyon szerette. A nő maga is mondott erről egyszer valamit, de részletesebben Jaroslavtól hallotta: Erika évekig dolgozott rá, s egyetlen kis fizetésből éltek, hogy a fiatalember jogot tanulhasson. Erre jó volt a lépten-nyomon megcsalt, nála idősebb feleség.

Munkája végeztével Erika sokszor még órákig a kórházban maradt, hogy írógépeljen a férje számára. A fiatal ügyvédnek ugyanis költői ambíciói voltak, önbecsülésével viszont – úgy látszik – nem fért össze, hogy sajátkezűleg írógépelje le a verseit az ügyvédi munkaközösség irodájában, ahol dolgozott. Erika tudott írógépelni, s lelkesen verte a billentyűket, olykor késő estéig, valamelyik üres irodahelyiségben. Férje, ilyenkor, rendszeresen kereste telefonon. A hol itt, hol ott írógépelő asszony azonban nem volt könnyen elérhető. A férfi sohase tudhatta, hogy milyen belső számon keresse. Így hát a betegfelvétel közvetlen vonalán próbálta megtalálni. A betegfelvétel szomszédos volt az irodákkal. Ha Irzsi ügyeletes volt, ha a közelben tartózkodott, s ő vette fel a telefonkészülék kagylóját, gyakran megtörtént, hogy a vonal túlsó végén Erika férje jelentkezett, s kérte, hogy kerestesse meg a feleségét. Irzsi nem volt elbűvölve a kívánságtól, de nem akarta elutasítani. Rendszerint ő maga indult el "hang után" megkeresni Erikát.

Egyszer megkérdezte a nőt, hogy csakugyan olyan fontosak-e ezek a körülményes telefonbeszélgetések. Az ura – állította akkor Erika – féltékenységből telefonozott. De talán más miatt akart megbizonyosodni felőle, hogy neje ott van a kórházban. Gondoskodott számára elfoglaltságról, amíg ő maga nők után járt. Mostanában nem telefonoz – ébred rá Irzsi. S ha jól emlékszik, utoljára tavaly télen látta Erikát, késő délután, valamelyik irodából jövet, végigsietni a folyosón a kijárat felé.

– Szerelem!... – Erika becsmérlő hangon ejti ki a szót, mintha régmúlt, buta fellobbanásokról beszélne. – Én már soha életemben nem leszek szerelmes! Józanabb vagyok annál. Én vagyok a legjózanabb nő a világon!

Sok mindenről lebeszélhette magát – gondolja Irzsi –, amíg eljutott a belátás e derűs bölcsességéig. Bizonyosan nem ilyennek képzelte a jövőjét, miközben a méteres hóba taposott ösvényeken sétáltak; ugyanazon a télen, amikor ő nekivágott a hófúvásnak és tüdőgyulladást kapott Berecky Julika miatt. Futólag elképzelte, mi mindennel kényszerülhetett kiegyezni Erika, amíg meggyőzte magát arról, hogy minden úgy jó, amint van, és nem is lehet másként.

Irzsi szívesen belesett volna a gondolatai mögé. Mit takarhat ez a hangsúlyozott józanság? A hideg, nem egyszer már cinikus szókimondás? A nő már ismeretségük legelején meghökkentette. Erika alig néhány hónapja dolgozott a kórházban, amikor Irzsinek egy nap feltűnt, hogy az addig oly igénytelen külsejű, szolid asszony hirtelen öltözködni kezd, kiszőkítette a haját és hetente változtat a hajviseletén. Irzsi ezt később arra magyarázta, hogy azidőben kezdődhettek otthon a komolyabb bajok, s így próbálta újra magára vonni férje érdeklődését. Akkor azonban még semmi támpontja se volt hozzá, hogy bármit feltételezzen. Irzsi számára annyi volt nyilvánvaló, hogy Erika, aki varrónőre, fodrászra addig nem költekezett (talán nem is volt miből), váratlanul teljesen megváltozott. A korábbi szürke kisegér szembeszökő módon tetszeni kívánt. A változást Irzsi akkor maga is lereagálta. Egy nap elhatározta, hogy valami ártatlan élcelődéssel kikezd vele, s erre már másnap alkalmat talált. Noha ilyesmi nem volt szokása, megállította a folyosón a szembejövő nőt:

– Képzelje Erika! – szólította meg, s szemérmetlenül hazudott: – Az éjszaka magával álmodtam!

Erika azon nyomban visszakérdezett. Nem annyira szavai tették a mondatot félreérthetetlenné, inkább a pajzán, gunyoros hangsúly:

– S jó volt?

Irzsi szóhoz se jutott hirtelenjében. De később is, amikor már a megfogalmazatlan rokonszenv egyetértésével beszélgettek látszólag közömbös eseményekről, emberekről – talán nem is másért, csak az egyetértés meghitt öröméért – Irzsi gyanakodva figyelte olykor, milyen magától értetődő módon nevez meg Erika dolgokat, amelyekről más nők hallgatnak, vagy csiklandósan élvezik az illemtudó kifejezések mögé rejtett kétértelműségeket. Például a melltartójáról.

Irzsi átment a laboratóriumba, megsürgetni valamit.

– Hogy tetszem ma, Irzsi? – évődik vele a nő.

Irzsivel incselkedik az ördög. Legszívesebben azt mondaná: máskor jobban tetszettél. Erika aznap vastag, bő pulóvert öltött magára. Még nem vette fel munkaköpenyét, akkor érkezett. Irzsi addig sohase figyelt rá, hogy visel-e egyáltalán melltartót, de most szembeszökően "kipáncélozottaknak" látszottak a keblei a pulóver alatt.

– Nem tudom... ez a pulóver... Valahogy megváltoztatja az alakod...

Irzsi habozik, képtelen eldönteni, tegyen-e megjegyzést a melltartójára. Nincsenek egymagukban. Önmagának sok mindent megenged Erika, de hasonló szókimondást őtőle rossznéven vehet. Irzsi végül is bizonytalanul körülírja, ami a szájára kívánkozik:

...Olyan merev vagy benne...

Az asszony rábólint. Leszögezi a tényállást:

– Melltartó van rajtam – hagyja helyben az Irzsi által észlelteket. – Az szokatlanul megemel!

Tárgyilagosan bólogat, mint aki leellenőrzött valamit, s most elégedetten nyugtázza az előrelátott eredményt.

Akkor már tegeződtek.

Irzsi egy nap észrevette, hogy feldúltan jár kel. Megállította:

– Mi bántja, Erika?

A nő csak az ajkat biggyeszti:

– Semmi! Nem lényeges!

Előléptetésre számított, fizetésemelésre, s nem kapta meg. Irzsi (először életében intéz ilyesmit) beszél, akivel beszélnie kell. A közbelépés eredményes. A sikert persze megünneplik. Hármasban Jaroslavval, a büfében, egy-egy pohárka teába való rum mellett.

– Igyunk pertut! – javasolja Erika Irzsinek. (Jaroslavval már régóta tegeződött.)

Koccintanak a gyűszűnyi poharakkal. Erika pajkosan ránevet Irzsire. Résnyire húzott szemmel, és egy elkényeztetett gyermek mohóságával odafúrja fejét az övéhez:

– Puszit!

Irzsi futó, gyenge ütést érez a mellkasában, miközben ajka Erika arcát érinti. A dolognak nem tulajdonít jelentőséget. Vagy mégis akkor kezdődött minden?

A nyár már végéhez közeledik. Egy óvárosi kávéházban ülnek. Jubilált a kórház; délben, a hosszú bankett asztal mellett, a szalmaözvegy Irzsi szabad széket keresett magának a házaspárok között; bizonytalanul álldogált; nem tudta eldönteni, ki mellé üljön; Erika (ő is férje nélkül volt), maga mellé invitálta. Irzsi számára kellemes meglepetés volt, hogy az örökösen komolytalankodó, szabadszájú nő ővele – nem úgy, mint a kórházban, másokkal – étkezés közben milyen kultúráltan beszélget, szokatlanul ebben a környezetben. Irzsi, aki gyűlölte az efféle hivatalos ebédeket, végül is kitűnően érezte magát. Amikor már felállhattak az asztal mellől, meghívta Erikát, hogy a kávét talán inkább igyák meg kellemesebb helyen. Most tehát az óvárosban ülnek, s az ebéd közben megkezdett beszélgetést folytatják. Hédi néhány hete szanatóriumban van. Irzsi sajátmagáról mesél, meg a házasságáról, s természetesen Kis-Ágiról.

– Látod – mondja Erikának –, úgy érzem, így kell élni, megtéve mindent, ami lehetséges. Felelős vagyok értük...

Bocsánatkérő, egyben lemondó mosollyal fűzi hozzá:

– Akármilyen kellemes veled, ha nem volna szanatóriumban, ha tudnám, hogy otthon vár, a bankettről egyenesen hazamegyek.

Miért mondja ezt? Elsősorban is így igaz. Dehát becsületességével akarná kivívni a tetszését? Ez is egy fajtája az udvarlásnak. Családi életéről mesél, de úgy, hogy minél kedvezőbb megvilágításban szólhasson önmagáról. Fontosnak érzi, hogy morális felfogásáról beszéljen; sürgetőn kívánja, hogy az asszony megértse. És még erősebben, hogy becsülje. Nem hasonlítja magát másokhoz, még kevésbé máshoz (vagyis Erika urához). De kimondatlanul mégis egyfolytában párhuzamot von saját maga meg a férfitípus között, amilyennek Adrien Beldickyt képzeli.

Erika észrevette volna? Ő is a házasságáról beszél. Elégedett – bizonygatja. Ám a kis epizódoknak, amelyeket említ, egytől egyig ugyanaz a tanulságuk: a házasságokat talán az égben kötik, de a Földön élik. Egy okos asszony tízévi házasság után reálisan ítéli meg viszonyát a férjével. Nem szerelmet vár el kapcsolatuktól, hanem élettársi közösséget...

Irzsi kétkedve fürkészi Erika arcát. Valóban nem vágyna többre? Nehéz hinnie, hogy józan felismeréseit nem sziklaszilárd elhatározással erőszakolta magára. Ha sohase vágyott volna többre, ha sohase számított volna többre a férjétől – villan át Irzsi agyán –, akkor illúziótlansága nem mutatkoznék ennyire megfontoltnak.

Kicsi kiábrándult asszony! – gondolja Irzsi. Megjátsza a hőst! Legfőképp, bizonyára, amikor egyedül van önmagával!

Még nincs honnan tudnia, hogy Erika innen majd hazamegy az üres lakásba, ahol senki se várja, és ahol nem lesz kire várakoznia amíg ágyba bújik és elalszik, mert a házassága, amellyel olyan józanul elégedettnek mondja magát, gyakorlatilag a múlté. Férjével egyelőre ugyan nem válásról, csak különélésről beszéltek, még semmise végérvényes közöttük, de Adrien Beldicky tavasszal elköltözött otthonról. Azidőtájt csodálkozott Erika olyan feltűnően, hogy valaha milyen szerelmes volt az urába.

Erika gondolatai valahol a múltban kalandoznak. Az emlékezés megbékélt, szelíd mosolyával meséli Irzsinek:

– Valamikor bántott, hogy kicsi vagyok. Aztán megvigasztalódtam. Így is tetszettem...

Megható, szégyenlős, csaknem elnézést kérő kifejezés ül az arcán:

– Azt mondták, hogy olyan vagyok, mint egy tanagra figura!

"Mondták?" – gondolja Irzsi. Nem hiszem, hogy "mondták" volna. Alighanem egyvalaki mondta, nem általában az emberek. Vajon a férje, vagy egy korábbi udvarlója nevezte tanagra figurának? Feltehetőleg a férje. De tudta-e egyáltalán, hogy mihez hasonlítja?

Ő eddig csak művészettörténeti könyvekben látott tanagrát, azokban is mindig ugyanazt az egy szobrocskát. Ezek a fénykép-reprodukciók nem voltak a legjobb minőségűek. Meglehet, hogy csak a rossz nyomdatechnika volt a hibás, de ő sehogyse volt képes felfedezni a képen a figura báját, amiről a művészettörténészek mindenáron meg akarták győzni. Ha már hasonlatokról van szó – gondolja –, akkor inkább emlékeztet a meséskönyvek hüvelyknyi tündéreire. Csak az áttetsző szitakötőszárnyak hiányzanak a válláról, meg köröskörül a tavaszi rét, ahol megpihenhet a virágok kelyhében. A szárnyait elhagyta valahol. Itt ül a kávéja mellett; érett, kiábrándult asszony; lebeszélte magát mindenről, amiről kiderült, hogy férjhezmenetelekor illúzió volt. S mégis tagadhatatlanul egy kicsi tündér lakozik a lelkében.

Irzsi elmosolyodott. Tündérke! – gondolta. – Nem is hangzik rosszul!

Beesteledett, mire felszedelőzködtek az asztal mellől. Amikor az autóbuszmegállónál a nő elköszönt tőle, Irzsi – megismerkedésük óta először – kezet csókolt Erikának. Élete során nagyon kevés nőnek járt ki tőle ez a megtiszteltetés. Csak azoknak, akiknek szívesen udvarolt volna, s azok közül is csak a kiválasztottaknak. 1963 koraősze volt.

Az Arany Prágában, az Örökkévaló Múlt városában, 1964 elején állt meg Irzsivel ismét a negyedik kiterjedésben közlekedő vonat.

Délután négy óra a kórház folyosóján. Január. Erika hazakészül. A kijárat felé menet végig kell haladnia a fél folyosón, de a nőgyógyászat kórtermeivel és Irzsi szobájával ellentétes irányban. Az osztály kettős ajtaját ebben az órában mindig szélesre tárják, kezdődik a látogatási idő. Irzsi igyekszik valamilyen ürüggyel az ajtó közelében, a folyosón maradni. Szeretné még egyszer látni Erikát.

Erika kilép a mikrobiológiai laboratóriumból. Barna irhabundáját szorosan összehúzza, sötét haján hófehér, kozákos szőrmesapka, lábán fekete pamutharisnya, prémperemes, magasszárú fehér cipő. Vidáman, ruganyosan lépked, nevetgélve, hangosan beszélget a szintén hazakészülődő kollegákkal, rekedtes altja betölti a folyosót. Irzsi követi a tekintetével. Az asszony, mintha számítana erre, néhány lépés után visszapillant és feléje int búcsúzóul. Irzsi vár, amíg a folyosó végén eltűnik a lépcsőházhoz, illetve a felvonókhoz kivezető nagy üvegajtó mögött. Milyen fiatalos! – gondolja. Ki hinné, hogy nem makkegészséges? Nemrég tudta meg tőle, hogy szívritmus zavarai vannak. Gyermekkora óta. Az utóbbi időben az epéjét is sűrűn fájlalja.

Hédi még mindig – változatlanul – a szanatóriumban tartózkodik. Irzsi rendszeresen kiutazik hozzá, hétközben is legalább kétszer-háromszor. Amíg Hédi otthon volt, Irzsi természetesnek találta, hogy a kórházon kívül főképp Hédi ismeretségi körében forgolódjék, emberek között, akikhez őt személyesen semmise kötötte. Hédi távollétében azonban kerüli őket; unatkozik velük. Mosonyékhoz jár megint naponta, amióta Ági, napközben, többet van náluk, mint otthon.

Irzsi minden lelkiismeret-furdalás nélkül szíves-örömest felhasználná rá Hédi távollétét, hogy a nőt megcsalja, de előre tudja – ismeri magát –, hogy ez poétikus képzelődés marad. Félszegségből-e, vagy az intellektüel ügyefogyottságából, az alkalmat a vakvéletlenre bízza; a véletlen azonban főképp csak szépirodalmi alkotásokban sodor vágyott, ismeretlen nőket a nagyvárosok aszfaltján magányosan lődörgő férfiak útjába. Ha szabadidejében Irzsi az óvárosban csatangol, a vakvéletlen vagy másutt van elfoglalva, vagy éppen nincsenek szépirodalmi ambíciói. S ő igazából nem is tesz semmit, amivel többé-kevésbé a kezére játszanék. Nem az a fajta férfi, aki könnyedén megtalálja a megfelelő partnert egy futó házasságtöréshez. Ő Erikával flörtöl:

– Nincs kedved ismét meginni velem egy kávét valahol? – kérdezi az asszonyt minden lehetséges alkalommal.

Konkrét cél és elképzelés nélkül hívja. Nosztalgiával gondol vissza a kórház jubileuma alkalmából vele töltött délutánra. Folytatni szeretné akkori beszélgetésüket. Nem remél tőle többet térbeli közelségnél, kettőjük között az asztal márványlapjával, amely Erikát védelmezőn elválasztja tőle, de mégis együtt volnának.

Mindkettőjüknek megvan a maguk élete. Ezen aligha változtathatnak. De találkoztak egy időnkívüli pillanatban, s ő visszafojtott lélegzettel gondol azóta Erikára. Szerelmes volna a nőbe? A vágyakozás utána – állapítja meg – nem idegeníti el Héditől; Hédivel szemben változatlanok az érzelmei. Minden hibájával együtt, Hédi nem mindennapi nő. S ami legfontosabb: a felesége. Irzsi próbálja meghatározni, hogy mi taszítja, vonzza elkerülhetetlenül Erikához, s maga is meglepődik, amikor rátalál a kifejezésre: Honvágy. Nosztalgia valami és valaki után, amiről és akiről – bármilyen képtelenül hangozzék – már megszületése előtt tudott; már az anyaméhben ábrándozott, (vagy, ha úgy tetszik: még a mennyországban, a megszületésükre váró gyermekek seregében), csak még azt nem tudta róla, hogy a Földön Erika lesz a neve.

Valamit érezhet az asszony is. Gyakran benéz Irzsihez. Olyankor is, ha ott semmi dolga. Rosszul érzi magát, eperohamok gyötrik. Ha Irzsi kávézni invitálja a városba, kitér a meghívás elöl, de úgy válaszol, hogy közben kerüli a tekintetét. Most sehova se menne. Majd ha jobban érzi magát.

A szűk orvosszobában Irzsi az íróasztalnál ül, Erika oldalt, szorosan mellette áll, valami elszámolást tart eléje, hogy segítsen kibogozni. Már levetette munkaköpenyét, készül hazamenni, rövid ujjú fekete blúzt visel; kicsit előrehajlik, telt, meztelen karja közvetlenül Irzsi arca mellett mozdul, amint az elszámolást az asztalra helyezi, közben kedvetlenül magyaráz, Irzsi nem is tudja pontosan, hogy miről beszél, mert alig követi a szavát. Kiszáradt a torka, szárazon nyel. Ha most behunyja a szemét – gondolja –, a következő pillanatban elkerülhetetlenül oldalt fordul, s észrevétlenül előredől, csak néhány centit. Néhány centiméter elég lenne hozzá, hogy ajkával elérje Erika karját, s száját a bőrére tapassza, valahol a könyökhajlat körül. Szédül; a szoba rohamosan tágulni kezd. Hallani véli, amint Erika döbbenten felkiált; Jaroslav, szemben, csodálkozva eltátja a száját, aztán meglepetten felröhög; szemfájdító éles fény tölt be mindent; a szoba falai imbolyognak, nevető arcok hullámzanak az ajtókeretben; az egész mindenség görcsös röhögésben vonaglik; robbanás – a romok maguk alá temetik. Irzsi összerezzen. Erika harmadszorra kérdezi, hogy a helyében aláírná-e az elszámolást. Szemben Jaroslav elmerülten jegyezget. Irzsi összeszedi magát, belenéz az iratba. Kérjen helyesbítést – javasolja Erikának.

Záróra a büfében, Irzsi egymaga ül az asztalnál, a büfésnő már készülne leereszteni a reteszt, amikor a legutolsó pillanatban besurran Erika. Kér egy kávét és leül Irzsi mellé, addig is, amíg a kávé elkészül. Jókedvű, éppen nem fáj az epéje. Ő végzett már a virslijével, de nem akarózik felállnia. A büfésnő bezárja az ajtót; Erika szemében, miközben Irzsi tekintetét keresi, huncut ördögök ugrándoznak. Látszólag a büfésnőhöz szól, de közben nem veszi le a szemét Irzsiről, valójában tehát neki mondja:

– Éppen jó! Most már nyugodtan bezárhatja!

Felnevet, s csevegni kezd csak kettőjük által érthető célzásokban.

Tréfa? Játék? Kétségkívül az, Irzsi nem is hiszi többnek.

Az asszony olykor napokig alig szól hozzá. Irzsinek az a benyomása, hogy kerüli őt. Aztán megjelenik, s habár munkaideje lejárt, még vele marad beszélgetni jó félórát.

– Én szeretem a francianégyest! – mondja valamire fel, egy déli órán, megintcsak a büfében.

– Azt hogy táncolják, Erika?

Hamiskásan mosolyog:

– Nem is tudom. Mindenesetre tánclépésben. Egyet oda, egyet vissza. Előírás szerint.

Irzsi nézi a nőt, s komolyabb árnyalattal csúszik ki a száján, mint akarná:

– Ki nem állhatom a tánclépéseket!

– Ó, miért? – Erika hangja csalódott. Aztán hízelgőre változik: – De mikor az olyan érdekes!...

Játszani akar – gondolja Irzsi. Hát szabad elrontani a kedvtelését?

Munka után Erika majd minden nap átszalad a fül-orr-gégészeti klinikára, vidéki unokahúgához, aki ott várja, hogy megoperálják. Irzsinek elpanaszolja:

– Meg fog süketülni. Reménytelen eset. Egyfolytában zokog. Azt se tudom, hogy mihez kezdjek vele.

Erika fáradt, kimerült. A kórházi állapotokról beszélgetnek. Idegesítik a beteglátogatások – mondja Erika. Még magamagát is utálja, ha valami baja van.

– Hát igen! – feleli Irzsi. Magánemberként ő is viszolyog a beteglátogatásoktól, ha nincs olyasvalakiről szó, aki csakugyan közel áll hozzá.

Erika ránéz, szeme sarkában mosoly ül. A kérdést provokatívnak szánhatta, ám sokkal melegebben hangzik:

– Irzsi, de engem, ugye, meglátogatnál?

A Mennyei Riport vonatfülkéjében, kezében a Prágából előkerült feljegyzésekkel, Irzsi fájó szívvel, keserűn állapítja meg, hogy ezek közül a pillanatok közül harminc év után magamagától már egyetlen egyre se emlékeznék. Még csak nem is hiányolná a veszteséget, nem, hogy fel tudná mérni nagyságát, ha nem kerültek volna meg a füzetek, menetjegyei erre a túlvilági szerelvényre. Isten különös kegyelmének jelét látja abban, ha élete egyetlen, a férfikor deléig várt és azóta is visszasírt, de szükségszerűen félresikerült, elmúlhatatlan szerelmének valahol (egy más "kiterjedésben"?, egy más "halmazállapotban"? – mit számít az!) még mindig valóságos, elevenen lüktető, színes világában robog vele a vonat a látóhatár felé, ahol ő hamarosan harmincnégy éves lesz, Erika pedig sohase lesz idősebb harmincötnél. Mert örökifjú és halhatatlan, mint az olimpuszi istennők. (Ha még él – gondolja Irzsi –, ami legkevésbé se bizonyos, hetvenhez közeledő öregasszony. Olykor, portörlés közben, vagy ha a fiókjaiban keresgél, talán tűnődve forgat a kezében, feltéve, hogy még léteznek, egy tompán csillogó vastag láncszemekből font karkötőt; egy bibliofil ritkaságnak számító, sárgásfedelű régi kötetet, Balázs Béla Hét Meséjét a gyomai Kner Izidor nyomda kiadásában; egy karikatúraszerűvé formált, hetyke Cyrano-szobrocskát; s még egy vékony könyvet, kisformátumút, keményfedelűt, egy színdarabot: Heltai Jenő Néma Leventéjét; régmúlt idők megmaradt tárgyi emlékeit. Ha már nem él, ki tudja, hova lettek? Nem sokkal azelőtt, hogy ő utoljára lépett ki a prágai 9. számú kórház kapuján, közös ismerősök aggodalmas hangon és gondterhelt arccal említették, hogy egy ideje valami női bajjal járja az orvosokat. Ennél konkrétabbat igazából senki se tudott. Talán csak hamis riadó – reménykedett Irzsi. Harmadnap reggel már Bécsben volt, s Erikának azóta végérvényesen nyomát vesztette. Harmincnégy évig semmit se hallott róla. De 1997-ben valaki megadta Irzsinek Jaroslav prágai telefonszámát, s egy hajnali órán – Prágában már késő este volt –, ő felhívta telefonon a régi barátot. A beszélgetés vége fele közös ismerősök felöl érdeklődött, közöttük feltűnés nélkül Erikáról. "Szerencséd van" – válaszolta Jaroslav, aki másokról semmit se tudott. "A napokban, az utcán, véletlenül találkoztam vele; jól van, egészséges." Irzsi akkor nagyon szerette volna felvenni a kapcsolatot Erikával, de Jaroslav nem tudta se a címét, se a telefonszámát. Írt Jaroslavnak, s kérte, hogy próbálja megérdeklődni, de a levélre nem kapott választ.)

A tél szokatlanul enyhe, február rendszerint hidegebb.

Mint rendszerint, ha bejön Irzsihez egy kis tereferére, Erika a szoba túlsó végében áll, az ablak előtt, távol az asztaltól.

– Kínoz még az epéd? – kérdezi tőle Irzsi. – Nemrég felfedeztem egy nagyon kedves helyet, ahol igazán érdemes volna meginnunk egy kávét. Biztosan jól éreznéd ott magad...

A nagyon kedves helyen Irzsi mintegy hete volt, s néhány kellemes órát töltött ott Hédivel, Suzyval meg a tüdőszanatórium igazgatójával. Éppen hazakészülődött este a szanatóriumból. Az igazgató-főorvos felajánlotta nekik, hogy mindhármukat beviszi Prágába az autóján, s aztán elvezérelte őket a Hotel Apollo alagsori "drink"-bárjába, ahol sokáig üldögéltek és beszélgettek. Késő éjszaka az igazgató visszafuvarozta védenceit a szanatóriumba, Irzsi pedig hazament. Azokban az években, s "davosi" körülmények között még ilyesmi is lehetséges volt. Irzsi azóta nem úgy általánosságban, hanem kifejezetten az Apollo bárjába invitálja Erikát.

– Ma ügyeletes vagyok – mondja a nőnek február közepén, egy hétfői napon. – Holnap nem kell bejönnöm. Nem volna hozzá kedved, hogy délután megigyunk ott egy kávét?

Neki kapóra jönne, hogy szabadnapján találkozzanak, mert akkor nem kellene már kora reggel öltönyben, nyakkendősen elindulnia otthonról, ing és pulóver helyett, ahogy rendszerint jár.

– Holnap este vissza kell jönnöm a kórházba – mondja Erika. – Azelőtt pedig dolgom van.

– Akkor talán szerdán? Holnapután?

– Ha én azt előre tudhatnám, hogy mit szól majd hozzá az epém!

– Mégis! Tudni szeretném! – erősködik Irzsi.

Elsősorban megintcsak azért, hogy reggel miképpen öltözzék. De azért is, hogy ne induljanak el együtt a kórházból, rossznyelvek örömére.

– Holnap megbeszéljük – mondja Erika.

Holnap nem jövök be – feleli Irzsi. – De felhívlak este telefonon.

Kéri a telefonszámát, s a nő megadja.

Másnap – ha Erika elutasította a meghívást – Irzsi kiutazik Hédihez a szanatóriumba; onnan csak este kerül haza. Erika várta vajon a telefonhívást? Vagy időközben meg is feledkezett róla? Irzsi feltárcsázza a számot, zavarban van, a helyzet eléggé különös; feleségétől jön, még idejében ahhoz, hogy felhívhasson egy nőt, akivel burkolatlanul flörtöl hetek óta, de otthon még sohase kereste; azt se igen tudja, hogy mivel kezdje a beszélgetést.

– Megígértem, hogy telefonozok, mielőtt megkezded az ügyeletet.

Ördögöt ígérte. Kierőszakolta.

Erika csodálkozik:

– Ilyen későn?

De ezt minden neheztelés nélkül mondja. Hangja természetesen cseng. Nem vette volna észre – töpreng Irzsi –, hogy neki milyen fontos lett a találkozásuk? A nő folyamatosan cseveg, neki alig kell megszólalnia. Nem is cseveg; csacsog – állapítja meg Irzsi, s egyszercsak világosan kihallja Erika hangjából a bujkáló zavart. Tehát mégis tisztában van az udvarlószándékkal, csak nem akarja mutatni – gondolja Irzsi. Ezért ez a "mi-sem-természetesebb" hangnem. Erika végül is elfogadja a meghívást. Irzsi meghatottan, hálásan kérdezi:

– Hánykor szabadulsz? – Aztán: – Jó. Tehát ötkor.

Megállapodnak, hogy az Apollo bejárata előtt fogja várni.

Irzsi másnap egész délelőtt izgatottan jön-megy, nem találja a helyét. Erika, az előző éjszakai ügyelet után, csak délfelé jön be a kórházba. Jaroslav csodálkozott, amikor Irzsit, kora reggel, szokatlanul jól öltözöttnek látta. "Esküvőre vagyok hivatalos" – mondta neki Irzsi. – "Nem lesz időm előbb hazamenni, hogy átöltözzem." De Erika vajon mit vett magára? Délben benyit hozzá; szoknyában és blúzban látja a köpeny alatt; enyhe csalódást érez. Pillantása a fogasra esik, az akasztón nem a megszokott irhabunda lóg. Tehát mégis! – mosolyodik el magában. Ám az asszony rosszkedvű:

– Valami közbejött!...

Irzsi dermedten hallgatja. Rokona érkezett vidékről – mondja a nő. Nála szállt meg. A társbérleti lakás közös előszobájában várta, amikor késő éjszaka hazakerült.

– Korán haza kell mennem. Nem maradhatok sokat.

Irzsi csalódottan kérdezi:

– Talán halasszuk el inkább...

(Erika válaszát csaknem szó szerint idézte Évának harminc évvel később. A körülményeket azonban már csak homályosan tartotta észben. Nem emlékezett arra, hogy a randevút megbeszélték még előző este, telefonon. Rég megfeledkezett a vidéki rokonról, aki igazából nem is létezett, legalábbis nem szállóvendégként Erikánál, de ő ezt aznap még nem gyanította. S megfeledkezett saját, csalódott javaslatáról is, hogy talán halasszák el a találkát.)

Erika tagadólag megrázza a fejét. Idegesen tesz-vesz az asztalán. Amióta Irzsi ismeri, ekkor esik ki először megszokott hangneméből. Elhúzott szájjal, rosszkedvűen beszél, nem néz fel, állva az asztal lapja fölé görnyed, valami papirosokat rendezget rajta, s színtelen hangon, keserűn maga elé mondja:

– Nem! Ennyi örömöm nekem is lehet.

Szerda volt, 1964 február 19.

Délután háromnegyed ötkor Irzsi már ott áll a hotel előtt. Pontosan öt órakor, kicsin, magabiztosan, arcán kedves, jóindulatú mosollyal, a járókelők között feltűnik Erika. Nyugodt léptekkel közeledik, szemét már messziről Irzsire függeszti, rövid barna bundáját maga elé szorított karjával fogja össze, ahogy szétnyílik, kivillan alóla a világoskék, pólónyakú kötött blúz. Haján férfizsebkendőnél alig nagyobb áttetsző sál, pasztellszínű mintákkal. Irzsi nem is tudná elképzelni kalappal a fején.

Az Apollo előcsarnokában Erika oldalt fordul, nem néz rá. Irzsi lesegíti róla a bundát, s a ruhatárostól – miközben maga is leveti a kabátját – görög cigarettát kér. A megszokott füst íze – gondolja – nem illenék a találkozásukhoz. Belépnek az üvegajtón.

– Merre? – kérdezi Erika.

Irzsi a lépcső felé int. Egy fokkal mindig mögötte halad, amíg Erika, óvatosan rakosgatva a lábait, leszáll a mélybe, ahol a bár van.

A helyiség üres. A pincér felveszi a rendelést, kihoz két kávét és eltűnik. Sajátmagának Irzsi konyakot is kért.

– Nem innál valamit mellé?

– Semmit az égvilágon. Az epém...

A sarokban, ahol ülnek, látszólag minden fény egy üvegfalból árad, amelynek rácsozata stilizált pezsgőspoharakat mintáz. A mennyezetre szerelt rejtett lámpák világánál olvasni lehetne, s mégis, Irzsinek úgy tűnik, mintha egyedül az üvegfal sárgásfehér fénye töltené be a helyiséget. Úgy érzi magát, mint egy búvárgömbben, valahol a tenger felszíne alatt Az üvegfal a búvárgömb ablaka. Kezével a zsebét keresi, mert Erika cigaretta után nyúl:

– Várj, ebből vegyél!

Az asszony feszült arckifejezése egy pillanatra felenged. Hálásan örvendezik:

– Papasztratosz! Ó, ezt nagyon szeretem!

Mélyen leszívja a füstöt. Aztán szája körül ismét megjelenik a keserű vonás, ugyanaz, mint délben.

– Valamit mondanom kell, Irzsi!

Előregörnyedve nézi a cigarettát:

– Talán hallottál róla. – Forgatja a kezében, figyeli, mint növekszik a végén a selymesfelületű hamukupak. – Igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne tudja senki, mert nem akartam, hogy kommentálják...

Különvált a férjétől. Ránéz:

– Tudtad?

Irzsi könyörületesen hazudik:

– Nem mondta senki.

Mondhatta volna ehelyett: valószínűleg már rég megéreztem. Azt hiszem, sejtettem valamit, habár a dolog különösebben nem foglalkoztatott. Néhány hete aztán hallottam. Hatodkézből, véletlenül. De, hogy addig nem tudtam, ezt abból is észrevehetted, ahogy örökké kérdezősködtem a férjedről.

Miután a nehezén túlesett, Erika felszabadultabban beszél:

– Nem váltunk el, nem is fogunk. Egyikünk se akarja végigjárni a válóper hercehurcáját. A törvényszéki tárgyalás...

Barátnői elől is elhallgatta volna? – kételkedik Irzsi. Ez valószínűtlen. Neki mégis az a benyomása, hogy most beszél róla először. Imitt amott rögtönzött retust vél kihallani a megfogalmazásaiból, de Irzsi úgy érzi, hogy Erika nem annyira őmiatta szépít a dolgokon; mint inkább saját maga számára igyekszik elfogadhatóbbá tenni a történteket. Beszéd közben időnként felpillant rá, a tekintetét keresi. Az ura elköltözött otthonról, s most a szeretőjénél lakik. Nem akar újranősülni...

Na hallod! – gondolja Irzsi. – Majd bolond lesz! A nő egyébként a megcsalt feleség bizalmas jóbarátnője lehetett, mert Erikát a vetélytársnő személye érintette a legérzékenyebben.

– Engem sohase érdekelt, hogy mit csinál. Még az sem, hogy tudtam: megcsal olykor. Nem is volt mindig ő a hibás... – Hitetlenül csodálkozik és rámosolyog Irzsire, mintha tőle kérdezné, hogyan történhetett: – A nők valósággal üldözték! Volt úgy, hogy eljöttek hozzám kolleganőim korábbi munkahelyemről, s ha ő otthon volt, a szemem láttára kikezdtek vele! – Nagyon őszintén mondja: – Zavarban voltam helyettük, de azontúl nem érdekelt. Most se azért akartam, hogy elmenjen otthonról, mert megcsalt. Azt nem nyeltem le, hogy éppen ezzel. Jó barátokként váltunk szét, mindent megbeszéltünk. Azt mondtam neki, most költözz el szépen...

Jó barátokként találkoznak.

– Tíz éven át valahol a magasban ültem egy trónon. A felesége voltam, tudtam a méltóságomat, s nem érdekelt, nem ért fel hozzám semmi...

Irzsi régimódi ágyat lát maga előtt. Tetején, egymásra halmozott színes selyempárnák csúcsán, ott ül Erika keleti tartásban, nyugodt mosollyal, mint egy hindu istennő. Erika a trónon. "Lotusz-ülésben", keresztberakott lábakkal és ölében nyugvó kezekkel vár a férfira, aki bűntudat nélkül következetesen visszatér hozzá, miután üzekedett más nőkkel. Erika mozdulatlanul ül a párnákon, mosolya kifürkészhetetlen. Egyetlen mondatával – gondolja Irzsi – kiértékelte a házasságukat.

– Én mindig tudtam, hogy mi az amit akarok. Megvoltak az elveim, soha más férfira rá nem néztem. De ő csinálhatott felőlem, amit akart. – Ideges hangon, begyakoroltan mondja; bizonyosan nem gondol rá, hogy a fogalomnak Irzsi fülében rossz lehet a hangzása: – Ha nem ez a nő, élhettünk volna együtt még húsz évet modern házasságban. – Folyamatosan, szenvedélyesen beszél tovább.

Észre se veszi, hogy Irzsi arca alig láthatóan megrándult. "Modern házasság" – ízelgeti Irzsi a szavakat gondolatban. Hogy képes erről ilyen természetesen beszélni?

Négyszemközt magamagával – morfondírozik – őtőle igazán távol áll minden szenteskedés. Nem tekinti magát jobbnak a Deákné vásznánál. Ha nem így volna, miért ülne itt Erikával? Ha eddig nem csalta meg Hédit, csak a véletlenen múlt. Amióta megnősült, még sohase volt alkalma úgy közeledni egy nőhöz, hogy arról Hédi, a hites feleség, ne tudjon, s így ne is bánthassa a dolog. (A vágyott nő pedig megelégedjék egy másodkézből való szeretővel.) De ha megtette volna, ettől a házassága még nem lett volna "modern". S ha Hédi azonos pénzzel fizetett volna vissza neki, attól se lett volna modern. A házasságtörés nem a modern idők vívmánya. Azon az "elvi" alapon viszont sohase lett volna hajlandó megnősülni, hogy férj és feleség kölcsönösen igényt tartanak a szabados nemi életre, s ami házaséletükben a legtipikusabb, az szélsőségesen liberális felfogásuk a szexuális szabadságról. Erika meg a férje azonban megbeszélhették még évekkel ezelőtt: ilyen az élet, előítéletek nélkül kell szembenézni vele. A férfinak nyilván tetszett a nem is olyan új meghatározás: "Modern házasság". Ez egyszer s mindenkorra mentesítette minden kényelmetlen kimagyarázkodástól. A fogalmat bizonyosan nem Erika honosította meg a szótárukban. A nő csak kiegyezett a változhatatlannal. S most ártatlan természetességgel használja a jelzőt. Sétált az embermagasságú hófalak között: "Hogy én valamikor milyen szerelmes voltam..." Eltelt tíz év, s ma már nem is képes másként gondolkodni a házasságáról. Csak ilyen "szabadelvűen". Legalábbis férjét illetőleg. Mert sajátmagának bizonyosan sohase igényelte volna egy modern házasság szabadságjogait.

"Aki gondosan ügyel rá, hogy semmibe se higgyen, azt nem érheti csalódás" – foglalja össze Irzsi gondolatban Erika filozófiáját. Trónjával – hiszi –, meg a férje által előzékenyen (és persze diplomatikusan) elismert hamis méltóságával vigasztalta magát szertefoszlott illúzióiért.

Irzsinek Vajda János két sora ötlik eszébe. "Ki bájaidból méltatlan vadakra / Pazaroltál nem értett kincseket;"... Erika – gondolja – ezt az igazságot a világ minden kincséért se ismerné el.

– Én mindig tudtam, hogy mi az amit akarok, és most is tudom...

Irzsi nézi az előregörnyedő, hideg szenvedéllyel magyarázó asszonyt, s úgy érzi, hogy amit Erika erőnek erejével elhessegetett magától, őbele költözött minden fájdalom. Kínosan érinti, hogy a helyzet abszurd. Ő nős; kislánya van. Házassága nem az, amit lelke mélyén kívánt volna, kezdettől fogva kompromisszum volt, de mégis teljes értékű, s még csak nem is "modern" házasság. Mindezzel együtt itt ül, s más nő férjeként udvarol egy asszonynak, akit szerelmének őszinteségével szeretne megvigasztalni, amiért csalódnia kellett egy donjuánban. Ráadásul együttérzésében Erikával (feltéve, ha Hédit kikapcsolja az ügyből) nyoma sincs cinizmusnak. Hogyan egyeztethetők össze ezek a dolgok?

– Tulajdonképpen mikor történt, Erika?

Az asszony pillanatra megáll:

– Közel egy éve.

Amikor a jubileumi bankett után együtt töltötték a délutánt, és Erika azt bizonygatta: nem kíván többet a házasságától, nem is kívánhatna többet – Irzsi csak most tudja meg –, már fél esztendeje egyedül élt. Legszívesebben átölelné, magához vonná és elbabusgatná. A mesebeli kicsi tündérnek, aki magárahagyottan is csak mosolyogni tud, sírni nem, minden százszorosan fájhatott. Erika – mondaná –, kicsi Erika! Tündérkém! Nem csak ennyi a világ! Van ennél több is; igazabb érzelmek! Ne menekülj a közönybe! De csak bizonytalan mosolyt képes az ajkára erőszakolni:

– Látod, azt hiszem, hogy ez köztünk a különbség. Te tudod, hogy mit akarsz, én viszont csak azt tudom, hogy mi az, amit nem akarok. – Látszólag összefüggéstelenül teszi hozzá: – Valamikor nem volt jó hírem nőügyekben, de akiket magam körül találtam, nem is voltak érdemesek többre.

(Erkölcsi normái, mentegetőzik gondolatban, valóban nem feleltek meg annak, amit egyetemi és – később – kórházi környezete elvárt egy fiatal férfitől, akinek első kötelessége a közfelfogás szerint a családalapítás lett volna, miután lefeküdt egy fiatal nővel, aki szíves-örömest férjhez ment volna hozzá. Akadtak kollegái – irigyek rá, de csak mellékesen nőügyeiért – akik rosszindulattal felemlegették a háta mögött, hogy X-et, meg Y-t, meg Z-t "elfelejtette feleségül venni".)

– Saját külön bejáratú erkölcsi normáim szerint éltem – mondja Erikának. – De ezek legalább őszintén gondolt normák voltak.

Irzsi önmagáról beszél, mint akkor a kávéházban. A párhuzamoknak azonban most nem férje, hanem Erika maga az alanyuk. Szenvedélyes hangon beszél álmokról, s hogy miért hisz bennük mind a mai napig. Kamaszgyerekként – mondja – még tudta, hogy mi az amit akar, de mert elérhetetlennek bizonyult, megalkudott a világgal. Megelégedett azzal, amit kaphatott. Hozzáidomult a környezetéhez. De amit nem akar, azt nem teszi. Hédit Irzsi nem említi. Erikának azonban enélkül se eshet nehezére megértenie, hogy nősülése megalkuvás volt az ősi bölcsesség szerint: egy falu eladó lányai közül a legkevésbé csúnya a falu szépsége. Talán nem volt okos dolog megházasodnia, ha Hédihez nem vonzotta lángoló szerelem. Talán tévesen ítélte meg az eshetőségeit, de tapasztalata az volt, hogy jobbra nem számíthat "a faluban, amely a világa". Legalábbis így hitte. Megismert embereket, dolgokat, nőket, sok mindent végigpróbált és nem bán semmit. Viszont nem is felejtett.

– Ha soha nem érem meg a bizonyságot rá, akkor is hinni fogom, hogy nem volnának álmaink, ha nem válhatnának valóra!

Az üres kávéscsészébe bámul. Túl sok szenvedéllyel szónokol. Csak nem teszi magát nevetségessé? Cigarettát vesz elő. Rágyújt, szemét az asszonyra emeli, s nagyon halkan, mentegetőzve mondja:

– Lehet, hogy csak nem volt szerencsém. Talán ennyi az egész...

S már nem is igen hisz – gondolja – a szerencsében.

Erika szemében ironikus szikrák villódznak. Vagy nem ironikusak? Kétkedőn ingatja a fejét.

– Hinni kell, Erika! – Irzsi átforrósodott hangon, lázas szenvedéllyel beszél, pedig igyekeznék uralkodni magán. A szavakat valósággal kilöki magából: – A világ távolról se olyan... Én ne tudnám?...

Keresi a kifejezést, aszimptotikus vonalakra gondol, amelyek állandóan közelednek egymáshoz, anélkül, hogy valaha is találkoznának, de nem volna képes megmagyarázni, hogy mit akar mondani ezzel a hasonlattal. Lemondón vállat von. Mégiscsak a megszokott szavak maradnak:

– Talán csak beláthatatlan idő múlva, de egyszer mégis olyan lesz a világ, amilyennek reméltük, tizenhat évesen...

Addig pedig az ember maradjon hűséges; legalább önmagához.

Lehiggad. Lassan, tagoltan beszél. Szeretné megmagyarázni, de úgy, hogy mégse árulja el magát; szeretné, ha az asszony értené, amit mond, ám ne vegye észre, hogy ő most először, őmiatta keres elvont meghatározást egy életelvre, amelyet mindig érvényesített, habár nem foglalta szavakba.

– Önmagamban, önmagammal szemben mindig becsületes voltam. Helyesebben: igyekeztem őszinte maradni. Nem szépítettem meg semmit; lelkiismeretem előtt sohase játszottam meg a fedhetetlen jellemet. Az Örökkévaló a tanúm rá, hogy neki sohase hazudtam. Ha az volt az igazság, gondolatban mindjárt elismertem: "Most disznó vagy!". És a Fennvaló bocsánatát reméltem, mi több, megértését, amiért méltatlan játékot játszottam, többnyire nőkkel, de nem egyszer az élet más vonatkozásaiban is. Ha tanácsosnak látszott, hallgattam. Gyakran félrenéztem; tudom, gyakrabban a megengedhetőnél. Ha beszéltem, sokszor csak részlet-, vagy féligazságokat. De senkinek se mondtam, vagy ígértem olyasmit, amit én magam nem hittem abban a pillanatban. A haszonleső rosszindulaton és gonoszságon kívül, amire nem érdemes szót vesztegetni, mert félállatokkal szemben senki se támaszthat erkölcsi igényeket, az én morális elveim szerint a legnagyobb és csakugyan megbocsáthatatlan emberi vétek annak az elvárhatóan jobbra képes típusnak a gyarlósága, aki könnyű szívvel él a Földön, holott Isten nem azért adott neki eszet, hogy lelki kényelmét keresse vele!

Irzsi arra gondol: ezt eddig nem fogalmazta meg soha, mert senkit se érdekelt. Különösen a nőket nem, akik őt addig tartották érdekesnek, amíg óvakodott kitárni előttük a szívét, ezzel szemben gondosan ügyelt a látszatra (mert ez volt a legfontosabb), hogy félvállról veszi, ha érdeklődését elutasítják. A nők, akikkel dolga volt, ha saját megítélésük szerint kellőképp tetszetősek voltak, mindegyikük nagyon elégedett volt önmagával. Az egyetlen Hédin kívül. Nála viszont permanens extázissá fajult, hogy minden körülmények között "jónak" és "megértőnek" tudhassa magát. Amíg a szőrszálhasogató elmélkedések, amelyek nem pótolhatták az elmaradó étkezéseket, tüdőszanatóriumba juttatták egy könnyű lefolyású fertőzéssel, de kigyógyíthatatlanul abból, hogy feleségként csak excentrikus, habár érdekfeszítő filozofálásokra alkalmas, amihez előszeretettel hozza magát szeszesitalokkal hangulatba, meg nem kevésbé excentrikus, és filozofikus háttérrel súlyosbított szeretkezésekre, ám az anyai szerep betöltésére teljesen alkalmatlanul. Vajon – gondolja Irzsi –, mit érthet meg mindebből Erika, mit érthet meg elvont végkövetkeztetésekből, ha nem ismeri belülről, a látszatok mögül az életét?

Néha úgy érzem – mondja Erikának –, hogy kárhozott vagyok. Talán túl sokat gondolkodom, többet a kelleténél...

Ez kifejezhetetlen – állapítja meg magában. Ezt csak olyasvalaki foghatja fel, aki átéli, ahogyan ő átélte.

A kárhozott lélek külsőre nem különbözik embertársaitól, mégis idegen közöttük... Irzsinek irodalmi asszociációk kavarognak a fejében. Coleridge költeménye, a Rege a Vén Tengerészről, meg Goethe Faustja; de valami más is, szintén Goethe. A Korinthuszi Menyasszony.

Míg a láng kigyúl,
míg a szikra hull,
várnak ránk a régi istenek.

Hasonlatot keres, hogy érthetőbben fejezze ki magát:

– Olvastad Anatole France regényét, A Pártütő Angyalokat?

Erika nem olvasta. Tagadólag rázza a fejét.

– Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg. Kárhozat: a szellem tudásával élni a tudatlanok között.

Bernard Shaw színdarabjáról beszél, a közjátékról az Ember és Felsőbbrendű Ember második felvonásában, mert ezt Erika is ismeri. Pokol és kárhozat – mondja Irzsi – nem csak Shaw-nál kap más értelmet, mint a keresztény hitvilágban. Valójában azonban nem Shaw érzelgős ördögére és az olcsó frázisaitól megcsömörlött Don Juanra gondol, hanem Anatole France angyalaira, akik a tudásszomj, a szabad szellem és a humanizmus nevében pártolnak a Sátánhoz az Úr szolgálatából. Erika vajon képes volna-e beleélni magát ebbe a gondolatvilágba? – kérdezi magától Irzsi. Méltányolná-e Anatole France megértő humorát? S megrendüléssel olvasná-e, mint ő olvasta valamikor, a költői és gyönyörű szép utolsó oldalakat, ahol a menyei hatalom ellen másnap reggel induló döntő rohamot megelőző éjszakán az alvó Sátán arról álmodik, hogy győzelme kiábrándító lesz? Mert diadala az Égben semmit se változtat majd az egyedül lehetséges világrenden, csupán a szerepek cserélődnek fel a színpadon? Mihelyt megszerveződik az új hatalom a menyei trónszék körül, ő, aki a trónon ül, ő lesz a zsarnok, s ha lenéz a mélységbe, ott bukott elődjét látja megszépült arccal, lázadó angyalként felpillantani a menyekbe? A Shaw-hasonlat sántít, de jobb Irzsinek nem jut eszébe:

– Nekem is a pokol, a kárhozat helye az otthonom...

Akárcsak Don Juannak, aki utálkozott a hazug látszatoktól.

Irzsi nem veszi észre, hogy amiről beszél, annak már rég semmi köze Erika csalódásához a férjében, saját csalódásaihoz a nőkben. Ami most feltör belőle, az általános csömöre egy rákényszerített világtól, amelyben nem élhet másképp, mint belső emigrációban. "Szerelmi vallomás kelet-európai módra, 1964-ben"? A beszélgetés nem vehetett volna ilyen irányt más életkeretek között. Irzsi lázadószellemének, az életérzésnek, hogy egyféle intellektuális illegalitásban él, kétségkívül társadalmi háttere van. Kettőjük szempontjából azonban ennek most semmi fontossága. Önelemzését kizárólag a szerelmes kitárulkozás vágya fűti: megmutatkozni és tetszeni a nőnek! Bizarr összefüggéseire a ténnyel, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élnek, erre Irzsi maga is majd csak "záróra után" ébred rá, az Évának szóló visszaemlékezések megfogalmazása közben, amikor a gyermekkorának végén Kelet-Európára kényszerített, és fél életét meghatározó "way of life" már rosszemlékezetű történelmi kuriózum lett. Az Apollóban más egyébként – hite szerint – nem is a társadalomról ítélkezik, hanem az emberekről. (Ha ugyan ebből a perspektívából a kettő nem ugyanaz.)

Az emberek – méltatlankodik – képmutatók és a látszatoknak élnek, a moralitásuk hazug, mert álszent konvenció. A buták még menthetők; ők hisznek is benne. De a többség csak megszokásból, vagy merő haszonlesésből, cinikusan hazudja az erkölcsi elveit. Ő kárhozott, mert nem akarta, nem bírta ezt elviselni. A magányba menekült. Nem rajta múlt, ha csak lélekben, a maga belső világában lehet önmaga. De mert csakis ott lehet, hát valójában ott él...

Erika ráemeli a szemét, furcsán mosolyog. Szája íze szerint nevezi meg a helyet (és ez nem a brit drámaíró által elképzelt pokol), amelyben Irzsi lelki otthonára ismer. Vontatottan ejti ki a szót, éneklős hanglejtéssel; még bólogat is hozzá:

– Az Alvilágban!

Álmodozó hangon, egyben a biztos felismerés határozottságával folytatja:

– Odavaló vagy te...

Első ízben ekkor és így hangzott el közöttük (Irzsi irodalmi asszociációinak helyében Erika ajkáról) az árnyak országának ókori mítoszokra emlékeztető neve, amely kulcsszava lesz az elkövetkező hónapoknak.

(Valamikor Irzsi bosszankodni fog, amiért neki sohase sikerül hasonlóképp találóan kifejeznie a gondolatait. A nő tömör megállapításai örökösen fején találják a szeget; Irzsi gyakran mulat rajtuk. Néhány hónappal később Erika nagyon rossz ideg- és lelkiállapotban van; Irzsi egy reggel, mielőtt bemegy a kórházba, felhívja telefonon. Az útról beszél, amelyen tovább kell haladniuk, átküzdve magukat minden akadályon. És mégis!... – mondja. Azért is!... Erika hallgatja. Aztán megszólal: "Csakazértis!" Irzsi akkor megkönnyebbülten fellélegzik, s utána ismétli: Csakazértis! De titokban szégyelli, hogy az egyedül szabatos kifejezés ezúttal se neki jutott eszébe.)

Irzsi elhallgat. Nézi a csendben üldögélő asszonyt. Mögötte tágas mezőség tűnt fel, mirtusz-bokrok, akácosok, fűzfaligetek; a táj felett szelíd világosság dereng. A távolban folyópart. Elérhetetlenül messze emberalakok sétálnak magánosan vagy párosával, a félhomályban nem vehető ki, csak tógaszerű fehér lebernyegük. Az elyseumi mezők. Ő egyedül áll a rét közepén. Szomorú szemmel tekint szét a néma vidéken, az élet valahol fenn a magasban, a levegőóceán felszínén hullámzik, zajlik – itt minden csendes. Alvilág. Tengerfenék. A felszínről Erika arca fürkészi a mélységet. Ő vágyakozva felpillant rá; néma fájdalmas könyörgéssel hívja magához. Erika arca merev, kiismerhetetlen. A nő fentről, a felszín elérhetetlennek látszó magasából, ő innen lentről, a mélyek mélyéből, a tiszta fogalmak és kendőzetlen igazságok alsó világából, így néznek egymással farkasszemet.

Irzsinek kiszáradt a torka:

– A szerelmet is valahogy így kellene megélni!

Már tudja: nincs megállás. Még akkor sincs, ha változatlanul általánosságokban beszél.

Fent – a világban – a szerelem körül hazudják a legtöbbet.

– Ha egy férfi meg egy nő vonzza egymást...

"Mindenekelőtt a francianégyest kell eltáncolniuk" – mondaná. De az utolsó pillanatban visszanyeli.

– Te okos, értelmes asszony vagy Erika – kétségbeesetten teszi fel élete örökké megválaszolatlanul maradt kérdését: – Hát mondd, miért kell, hogy színházat játszanak már szinte sorsszerűen, elkerülhetetlenül?

Miért nem vallhatta meg soha senkinek, ha szorongva várta, epekedve remélte a megálmodott szerelmet? Miért csak a hűvös józanság látszata hódítja meg a nőt? Miért kell örökös örökön taktikázni, megállni, s várni minden lépésnél: közeledjék a másik is; közönyös ábrázatot ölteni: "Nem kellek? Semmi tragédia!..." Fenntartás nélkül miért nem fordulhat soha egymáshoz férfi meg nő: Ez vagyok, így szeretlek egész valómmal!

– Ezt kerestem egész életemben.

Csaknem gyűlölködve mondja:

– És nem találtam!

Int a pincérnek.

A cigarettát elnyomja s azonnal másikra gyújt. Újabb konyak.

– Nem iszol valamit? Egy citronade-ot.

Erika bizonytalanul válaszol:

– Nem merek, hátha szintetikusan csinálják.

– Hátha mégse. – A pincérhez fordul. – Van citromjuk? Egy citronade-ot, de csak ha frissen készíti. És cukron kívül ne tegyen bele semmit.

A pincér eltűnik. Erika nem felelt. Csodálkozástól tágra nyílt szemekkel csóválja a fejét, ültében hitetlenül ingatja magát, s amikor végre megszólal, kissé rekedtes altja szokatlanul cseng, a szótagokat úgy elnyújtja, hogy csaknem énekli a szavakat:

– Micsoda világ!... – Magasba emelkedő hangja végigfut a hosszú ú közben a tonika "do-mi-sol"-ján: – Micsoda fú-ú-úrcsa világ! – Őszinte ámulattal tekint Irzsire, s hosszan elnyújtja az í-t: – Egy fordííított világ!...

Mit válaszolhatna?

A pillantását keresi. Nagyon egyszerűen mondja:

– Talán valóban fordított. Sokminden fordított bennem. De hidd el, valóságos.

Felhajtja a konyakot, rá egy pohár szódavizet. Ha el tudná kábítani magát... Megérkezik a citronade, a pincér körülményesen Erika elé helyezi. Előbb a kartonkorongot, rá a magas, talpas poharat, mellé a műanyag szalmaszálat selyempapír burokban.

Irzsi némán megpöccinti az üres konyakos-poharat és a szódást is a pincér elé tolja. Az bólint.

– Még egyet!

Erika aggodalmasan felnéz:

– Nem lesz sok?

Ő megvonja a vállát:

– Nem szoktam becsípni.

Nézi, amint a nő a magas pohár fölé hajlik. Ágaskodnia kell ültében, hogy szívhassa a szalmaszálon át az italt.

– Ízlik?

– Egész jó. Valóban jólesik.

Irzsi mosolyog, gyengéd tekintettel figyeli az asszonyt. Erika beidegzetten szórakoztatja sajátmagát minden mozdulatával. Kézbe vehetné a poharat, akkor nem kellene, hogy fölébe ágaskodjék. De akkor nem is fintoroghatna így ivás közben. Önkéntelenül a nő szavajárására fordul a nyelve, s amikor erre ráébred, megnyomja a hangsúlytalan kezdőtagot is, felsőbbségesen, kioktatón, akárcsak Erika:

– Na-látod!

Hallgatnak.

Erika arrább tolja a poharat, amit mond, alighanem mégiscsak válasz:

– Amikor tizenhat éves voltam, akkor kellett volna látnod – megható, bensőséges mosollyal emlékezik –, micsoda, fellegekben járó kislány volt az Erika!

(Kisgyerekeken kívül ki más beszél önmagáról harmadik személyben? – fog visszaemlékezni Irzsi a nőnek erre a szokására, valahányszor később hallani fogja gondolatban a hangját. Önmaga néven nevezése ugyanúgy jellemző volt Erikára, akárcsak a szándékos nyelvtani hiba a névelővel a személynév előtt, az egyetlen germanizmus, amit átvett gyermekkori német környezetétől: "die Erika".)

Az asszony elnéző sajnálkozással folytatja:

– Akkor talán én is erre vártam. – Ismét ábrándosan elnyújtja a szavakat: – De az olyan rééégen volt... – elrévedő pillantása vall róla, hogy milyen régen – Mintha nem is én lettem volna.

Erika a távolba néz, túl a lassan megtelő asztalokon, a falon, a városon, közel két évtizeden, s amikor újból Irzsire tekint, ijedten felhúzott szemöldökkel mondja, panaszosan és sírósan, mintha most döbbenne rá, hogy azidőben mi történt:

– Én akkor szinte belehaltam!

Irzsi mozdulni se mer; Erika komoly arccal tűnődik:

– Olyan rég nem gondoltam már rá...

Kérdőn Irzsire függeszti a tekintetét, mintha tőle várná a választ: te érted miért?...

– Nem is tudom, hogy mikor gondoltam rá utoljára!

Megrázza a fejét. Arckifejezése újból az illúziótlan nőé.

– Akkor egyszerre megváltozott bennem minden!

Elszántan fejezi be, szinte durván:

– Azóta mindig tudtam, hogy mi az, amit akarok. És mindig az történt velem, amit akartam.

Refrén. Irzsi megkérdezné: Na és? Így talán jóra vezetett? De ezt sohase szabad kérdeznie. Neki talán olyan jó volt, amiért nem felejtett? És hátha mégse múlt el ez a húsz esztendő haszontalanul. Hiába éltek mindketten a fellegekben, ha akkor találkoznak, ugyanolyan valószínűséggel zátonyra futnak a tapasztalatlanságukon, mint ahogyan zátonyra futott minden egyéb. Mai élettapasztalatukkal kellene visszafiatalodniuk. Mert ma, túl a harmincon, már állhatnának egymással úgy szemközt, ahogyan tizenhat éves korukban kellett volna.

Most minden eldől! – gondolja Irzsi. Meglehet, hogy Erika feláll valamilyen ürüggyel, perceken belül az utcán lesznek, a megállónál elbúcsúznak és nem beszélnek egymással soha többé. Ez a felemás jópajtásság egyszer amúgy is dűlőre kellett, hogy jusson. Ő nem hajlandó titkolni, hogy mennyire vágyik utána. Holnap új nap kezdődik. Képtelenség, hogy úgy folytassák tovább, mint elmúlt ősszel, az első együtt megivott kávé után: "Történt valami? Semmi se történt! Mi történt volna?!" Irzsi szíve a torkában dobog. Rendelne még egy konyakot, de attól tart, hogy csakugyan a fejébe száll.

– Valaha tudtam én is, hogy mi az, amit akarok. Aztán minden a visszájára fordult, bár nem változtam valójában. Rajtad kívül nem beszéltem erről senkinek. Nem tudom, gondolod-e, hogy milyen jelentősege van ennek számomra.

Pillanatra elhallgat. Ha Erika nem válaszol, ő napirendre tér a dolog felett. Talán nem is nagyon csalódottan, inkább megkönnyebbülten lelke mélyén (mit is írt Sigmund Freud az ambivalenciáról?), amiért őrzőangyala, egy kis kiábrándulás árán, megóvta őt kiszámíthatatlan bonyodalmaktól. De a nő megszólal. Iróniával palástolt félénk árnyalatok rezdülnek a hangjában. Ijedten figyelmezteti, s mégis, mintha várna arra, amit hallani fog:

– Vigyázz! Ez úgy hangzik, mint ami válaszra kötelez!

Vigyázzon? – háborog magában Irzsi. Ha vigyázna, akkor nem ülnének itt. Ha beteljesedik, teljesedjék úgy és azért, mert nem vigyázott. Pokolba a játékszabályokkal!

– Azt akarod, hogy vigyázzak? Veled szemben számomra ez már lehetetlen. – Hangja elfúl, szinte könyörög: – Hagyjuk most a francianégyest, Erika, az előírt tánclépéseket!

Keresi a szavakat, próbál úgy fogalmazni, hogy az asszony érezze: mást akar neki mondani, többet, mint amit minden férfi elmond, amikor egy nőnek szerelmet vall. Még csak nem is érzelmekről beszél. Szándékosan kerüli a szerelem szót. "Felejtsük el az elmúlt húsz évet!" – kérleli Erikát. Legyen őneki, őmellette újra, aki valamikor volt. S engedje, hogy lehessen ő is ugyanolyan, amilyen tizenhat évesen volt. Hogy ne gondolja meg, mi célszerű és mi okos, tehesse az ellenkezőjét, ha úgy őszinte, mert Erika megérti, és neki nem kell szerepet játszania. Csak ismételni tud:

– Felejtsük el az elmúlt húsz évet! Rossz álom volt...

Elkeseredetten szidja magát. "Rossz álom" – közhely. De írtak erről kötetnyit is, és nem volt közhely. A pokol és a mennyország minden köre egy újabb kiterjedés, amire álmából ráébred az alvó lélek. Az Alvilág is ilyen kiterjedés; a kettőjük köre. Ők talán nem álmukból ébredtek rá ezen a délutánon? Sűrűbb, áthatolhatatlanabb, dimenzionáltabb a köznapinál ez a különös világ, mert az igazság itt kendőzetlen és a képmutatás ismeretlen. A felvilág színpad. Szándékok, tettek, érzelmek egyaránt álarc mögé rejtőznek az állati lét három kiterjedésében, amely körülöttük kavarog.

– Valamikor te is az Alvilághoz tartoztál – látja, hogy Erika ijedt, elhárító mozdulatot tesz, de nem törődik vele. – Gyere vissza! Csak itt érdemes élni!

Erről álmodtak – mondja – valaha mindketten. Egy világról, amely nem ismer konvencionális hazugságokat, ahol férfi és nő nem játszanak egymásnak színházat, ahol úgy lehetnek együtt, mint soha senki a normális világban, mert itt nem léteznek titkolt meggondolások és álszent hátsógondolatok. Újra csak ismételni képes:

– Gyere vissza az Alvilágba Erika!

Kimerülten elhallgat.

Aminek el kellett következnie, elkövetkezett. A nő tanácstalanul, egyre halkabban, határozatlanabbul ismétli: "Micsoda vilááág! Micsoda fordííított világ!..." Ezután – gondolja Irzsi – már jöhet akár a megsemmisülés is.

Hosszú pillanatokig némán nézik egymást. Irzsi magába roskadtan vár, az asszony szemrehányó arccal, meghatottan ingatja a fejét. Fekete szemei gyanúsan csillognak, hangja, amikor megszólal, gyengéd és megbocsátó. Kétségbeesett belenyugvással mondja:

– És te mindig az ellenkezőjét teszed majd annak, amit kellene; te alvilági lélek...

Szavai simogató, könnyed ujjak. Irzsi érzékeli simogatásukat. De ebben a pillanatban semmitől se fél jobban, mint előlegezett sikerélményektől. Miközben belehasít a tudat, hogy ezt a játszmát – felelőtlenül – alighanem mégiscsak megnyeri (vagy nem erre számított, amikor a kártyajátékos meggondolatlanságával játszott a "teljes bank" ellen?), szorongással gondol rá: Most hogyan tovább?

A rendkívüli órához illő érzelmes muzsikaszó helyett Irzsi lelkének valamelyik zugában rettegve felnyüszít egy megriadt kutya. Mit tartogatnak számára a legközelebbi napok? Remélnie kellene, s mégse meri remélni, hogy valamikor – nemsokára?; mert hiszen a dolgoknak mégiscsak ez volna a természetes rendjük – le fog feküdni vele a kicsi asszony, inkarnációja minden tulajdonságnak, ami kedvessé tesz szemében egy nőt. A félelem, a bizonytalanság, hogy történhetik másképp is, hegynagyságú kősziklaként nehezedik a mellkasára.

Erika akkor félénken hozzáfűzi előbbi szavaihoz:

– De értsd meg, ha nekem eleinte kissé bizonytalan lesz az Alvilágban. Olyan rég nem voltam ott!...

S figyelmezteti:

– Irzsi, te kell majd, hogy vezess!

Öt órakor haladtak át az aranysújtásos vörös egyenruhát viselő hotelportás mellett a bejárat forgóajtaján, időközben rájuk esteledett, már nyolc óra is elmúlt. Foglalt körülöttük minden asztal, a bár régóta megtelt vendégekkel. Irzsi cigaretta után nyúl; rágyújt. Kifújt füstje gomolyokban terjed szét a sárgásfehéren világító üvegfalon, szeszélyes alakzatokat ölt, s eloszlik egyre vékonyodó fátyolként. Egy-egy pillanatra odatéved a tekintete. Józan ésszel nem kételkedhetik benne – fut át az agyán –, hogy túloldalán nem találhatna egyebet átforrósodott villanykörtéknél, meg eldolgozatlanul hagyott, piszkosszürke vakolatnál. Koponyája mélyén valami mégis azt súgja neki, hogy a sejtelmesen ragyogó üvegfal talán az Alvilágra néző ablaka ennek az alagsori búvárgömbnek, ahol harmadik órája ülnek egymással szemközt. Nem villanykörték fénye, hanem külső világosság szűrődik át rajta, mint gótikus katedrálisok ablakképein. A fal mögött – meglehet – köves félsivatag felett remeg a lég a perzselő napsütésben, a fény ezért sárgásfehér. Egy építményről verődik vissza; olyasféle, mint a mykénéi oroszlánkapu. "Kétértelműségek kőtömbjeiből rakták össze" – gondolja Irzsi. Az Alvilág kapuja. Eddig – állapítja meg –, még nem vétett az asszony ellen. Ám most, amikor már eljutottak az Alvilág kapujáig, sőt, valamivel azon is túl, lelkiismerete méltánytalanságnak érzi elvárni Erikától, hogy legyen tapintatos és megértő, ha neki egyetlen szava sincs (és nem is lesz soha) a kapun kívül maradt világról. Életéről, ahol családi kötelezettségei változatlanul érvényesek. Ő mégis éppen ezt szeretné.

Irzsivel ellentétben, aki lelkiismerete elöl égő cigarettájához menekül, s hallgatagon figyeli a végéről kékesen felszálló füstöt, Erika fennhangon gondolkodik:

– Mindenki másnak az maradok, aki eddig voltam. A külső életemben mi sem változik!

Határozott hangon figyelmezteti Irzsit:

– Számodra se leszek más a világ előtt!

Irzsi álmában se remélhetne többet egy ilyen "menlevélnél". Mégis zavarban van, s nem tudja, hogy mit feleljen. Ha most – feltételezi – válaszul kereken kimondaná ugyanezt ("az én külső életemben se változik semmi"), Erika valószínűleg nem venné zokon tőle. Nem ismerné be önmaga előtt se, hogy bántó lehet saját szavait "retour" hallania. Ezzel azonban ő elbúcsúzhatna még a kilátásától is annak, hogy az asszony valamikor az övé lesz. Nő, aki ad magára, s nem csak könnyű kalandot keres, nem fekszik le férfival, aki így beszél.

Irzsi tehát némán bólint; nem is a helybenhagyás, csak a tudomásulvétel jeléül. Aztán beszélni kezd, de óvatosan kitér előle, hogy cselekvési szabadságuk korlátairól nyíltabban szóljon félszájjal kiejtett homályos utalásoknál. Erika az, akinek el kell határoznia, hogy mit akar kiérteni a szavaiból.

Házasember voltának kényes témájához Irzsi valahogy úgy viszonyul, mint a színészek egy bűnügyi drámában "a hullához a pincében", amelyről "fent a házban" mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla. Amennyiben a dolgot szabatosan végiggondolná – de erről szó sincs –, önmagával folytatott belső párbeszédeiben így fogalmazna: "Ha sikerül olyan hatékonyan nem venniük tudomást családi körülményeiről, vagyis a ház pincéjében elföldelt hulláról, mintha nem is léteznék, akkor fent, a hálószobában, minden rendben lesz közöttük". De ő most nem szellemes megfogalmazásokat keres. Az ősi intelemhez tartja magát: "Akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra". Úgy érzi, neki "vaj van a fején", s elszoruló szívvel reméli, hogy az asszony mégse sokallja majd a belépőjegy árát az álombirodalomba, ahol ő nős emberként várakozik rá.

Helyzetük – véli – összehasonlíthatatlan. Erika nem vált el, "mert nem akarták végigjárni a válóper hercehurcáját". Ám ha meggondolná magát, elválhatna akár holnap is. Ő ezzel szemben nemcsak, hogy házas, hanem – minden szerelem dacára – eszébe se jutna elhagyni a feleségét Erikáért. A talán kézenfekvőnek látszó elképzelés, hogy a vele körülbelül egykorú (igazabbul: nála kerek esztendővel idősebb), bűbájos nő, a nyolc évvel fiatalabb Hédi helyett egyszer majd a házastársa legyen – Irzsi felfogásában ez kívül esik a számba jöhető lehetőségek határán. Dehát ő beszélhet erről nyíltan? Őrültség volna.

És nem csak emiatt érzi magát kényelmetlenül. Nyomasztja, hogy lassanként, de nagyon is észrevehetően, beszédükben megváltozik az Alvilág kifejezés funkciója. Melyikük kezdeményezte, nehéz volna megmondani. A fogalom, mindenesetre, nem allegóriának született egy rejtekhelyről, ahol a világ elől elbújva, nagytitokban találkozhatnak. Amikor Erika megállapította, hogy ő "az Alvilágban honos", ezzel világosan egy életérzésre, egyfajta morális világképre, egy lelkiállapotra utalt; semmiképp se az absztrakt tájra, ahova most eljövendő együttléteik térbeli koordinátáit lokalizálják. (Duóban ismétlik: "Mi csak az Alvilágban lehetünk együtt!"; azaz: "Együtt leszünk, de csak ott!") Ugyanígy, amikor ő az asszonyt "visszahívta" az Alvilágba, meggyőződése volt, s megalapozottan, vagy alaptalanul, bizonyos volt benne, hogy ezt Erika se értheti másképp: nem "földi", hanem lelki okok azok, amelyek miatt csak ebben a "seholsincs országban", "túl az Óperencián" találhatnak rá boldogságuk Kék Virágjára. A hétköznapok világában akkor is hiába keresnék, ha egymáson kívül senkinek se tartoznának semmivel. Családos emberként azonban – kénytelen Irzsi belátni –, neki disznó módon kapóra jön, hogy az Alvilágról úgy beszélhet (helyesebben: úgy "is" beszélhet), mintha valamiféle hangulatos falusi fogadó volna, ahova elbújhatnak ismerőseik és a világ elől. Mintha semmi fontossága se lenne, hogy oda honnan jönnek (ő, feltételezhetően, hites felesége mellől), s még kevesebb fontossága, hogy onnan hova mennek (ő vissza a feleségéhez), mert hát "a felvilág, az más lapra tartozik!".

Szemközt a fennhangon gondolkodó, józanul mosolygó nővel, jobboldalán a pincebár alvilági fényben úszó üvegfalával, Irzsi nem szabadulhat a kényelmetlen feltevéstől, hogy az asszony ugyan elhallgatja, de átlát ezen a szócsavaráson. Restelli, hogy közös magányuk poétikus szimbóluma – másodlagosan ugyan, de ez nem mentség – érzelgős, átlátszó allegóriává válhatott a családi helyzetével járó gusztustalanságok elmisztifikálására. Irzsinek rossz a közérzete, amiért Erikát ugyan fájó nagy szerelemmel szereti, de – minden hiába – egyszersmind jellemtelenül. És úgy látszik, nincs más választása.

Jellemző módon – fűzhetnők hozzá –, azon problémátlanul túltette magát, hogy Hédi, a felesége, kislányának anyja, a tüdőszanatóriumban ezekben a percekben mit sem sejtve folytatja megszokott életét. Cseppnyi bűntudatot se érez, amiért szóban és lélekben máris alávalóbb módon megcsalja, mintha talált volna magának egy alkalmi szeretőt, akivel sok "lelkizés" nélkül kíváncsin végigkóstolja a párzás gyönyörűségeinek – nőről nőre – örökújnak tűnő étlapját. Neki Erikával szemben rossz a közérzete, amiért csalódásáért a házasságában még gondolatban se ígérhet neki többet a legolcsóbb fajta kárpótlásnál, s azt is szigorúan csak a legnagyobb titokban. Meg se fordul a fejében, hogy a nő maga se lehetett angyalian ártatlan, amikor előbb kacérkodott, később flörtölt vele, végül elfogadta a meghívását. Pedig igazából Erika nem volt se jobb, se tisztább lelkű Irzsinél. Nem naivitásból bátorította az udvarlását. Erről megvoltak – az övétől ebben a pillanatban lényegesen eltérő – saját elképzelései.

Anélkül, hogy emiatt most magukra hagynánk őket 1964 február tizenkilencedikén az Örökkévaló Múltban, egy főképp külföldieknek fenntartott luxushotel bárjában, a méltányosság itt megkíván egy közbevetett megjegyzést. Ha egy férjezett asszony, aki hűtlen élettársát kidobta otthonról, nem gondol válásra, mégis viszonozni ígéri (eleddig ugyan pontosabban meg nem határozott érzelmekkel) egy nős férfi szerelmét, nyilván nem várja el, s nem is várhatná el, hogy ezzel szemben a férfi legyen kész elválni miatta a feleségétől. Az Apollo bárjában Erikának meg se fordul a fejében, hogy ilyen igényeket támaszthatna. Irzsi bűntudata tehát indokolatlan, legalábbis Erikával szemben. Ő azonban nem képes józanul mérlegelni, és Erika szavaiból egyszersmind kikövetkeztetni a gondolatait. A nőt szereti, nem csak lefeküdni akar vele. Tudat alatt – ha szabad ilyesmit állítanunk – a jövőbe lát. Teli van önváddal, amiért a férje által elhagyott asszony elé nem állhat fedhetetlen, félelem és gáncs nélküli lovagként. Lelkiismerete, feltehetőleg, azesetben se hagyná nyugton – hiszen ismerjük Irzsit, tudjuk, kiről van szó –, ha beszélgetésük elején Erika nem hallgatja el előle, hogy férjével, különválásukkor, megállapodtak egyévi "próbaidőben". Erika – mellesleg – Irzsivel szemben emiatt legkevésbé se érzi magát hazugnak ebben a pillanatban; a nő-férfi kapcsolatok természetéből következőleg talán nincs is oka rá. Akkor se tenne magának szemrehányást, ha a próbaév leteltével – vagyis viszonylag eléggé hamarosan – azt közölné vele: "Sajnálom, szép volt, de most fel fogunk ébredni ebből az álomból. Beszéltem a férjemmel, s abban maradtunk, hogy visszaköltözik hozzám." Erika még nem tekint kizártnak egy ilyen végkifejletet. Kímélet nélkül szólva, a nő is megérte tehát a pénzét, nemcsak Irzsi. Mint mondani szokás: az Apollo bárjában egyikük tizenkilenc volt, másikuk egy híján húsz. Irzsi, harminc év távlatából, ezt majd így fogja megítélni: Nők és férfiak nagyjából egyazon disznóságokat követik el egymás ellen. Az egyetlen különbséggel, hogy egy magafajta férfi bűntudattal, a nők pedig ártatlan lelkiismerettel, ha ugyan nem lelkiismeretlenül. Gyakorlatilag azonban ez nem változtat a dolgon, hogy a disznóságokat elkövetik. S azon se, hogy Erika mindezzel együtt a Tündérke volt. Végül – szegény – ő húzta a rövidebbet. Amit csak részben köszönhetett őneki. Önmagának nem kevésbé.

Elkerülhetetlennek mutatkozik még egy megjegyzés. Irzsi meg Erika hétköznapi emberek voltak, nem wagneri operahősök. A huszadik század derekán, Prágában találkoznak (és találnak egymásra), egy nyugat-európai világvárosokhoz képest ugyan jócskán elmaradott, de mégiscsak modern metropoliszban, amely az időben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság fővárosa. Nem a koraközépkorban, az Ír Tengerszoros partjain. Mindezzel együtt: a véletlenek láncolata (hogy ne beszeljünk "végzetről") olyan elemi erővel sodorja őket egymás karjaiba, "mintha" ők is kiitták volna (kávéspoharakból? Irzsi kórházi eszpresszó-készülékéből?) a bájitalt, amely lehetetlenné teszi, hogy más utat válasszanak, s nem az irracionális, kilátástalan szerelemét. Fűzzük még hozzá: ahogyan Tristan és Isolde a zenedráma második felvonásában a vágyott végeérhetetlen éjszakáról dalolnak, s a gyűlölt napkelte elől a megsemmisülésbe menekvésről elmélkednek, Irzsi meg Erika ugyanilyen drámaisággal ismételgetik hónapokon át, hogy ők csak az Alvilágban lehetnek, és örökké ott lesznek együtt. Mi több: "telefon-duettjeiktől" olykor a halálvágy se idegen. A hasonlóság meghökkentő, habár Irzsi nem veszi észre. És később se fog felfigyelni rá, noha a Tristan-monda Wagner újraalkotásában egyike a zeneműveknek, amelyek legközelebb állnak szívéhez, ráadásul sohase múló hatása alatt áll a költői gondolatnak, amellyel Jean Cocteau a negyvenes évek közepén filmre álmodta Tristan és Yseult örökké visszatérő történetét. Ezzel szemben az is igaz: Yseult, azaz Isolde, nem esett teherbe Tristantól, s így a párhuzam csak addig érvényes, amíg a fogamzás, illetve a terhesség-megszakítás prózai valósága nem fogja ráébreszteni őket (Tristannak és Isoldénak erre sohase kellett ráébredniük), hogy az élet nem élhető romantikus álomként. A felismerés tragikus lesz, de ellentétben Wagner (és a monda) szerelmespárjával, ők nem fognak belehalni; ehelyett szétválnak; Erika kiábrándultan, Irzsi megtört szívvel. Az Apollo bárjában máskülönben lesz egy pillanat, amikor Irzsi futólag elképzeli, hogy milyen is volna, ha nem kellene rejtőzködniük a napvilág elöl.

Közös ismerősök társaságában látja magát. Olyanok között, akikről tudja, hogy Erika a kórházon kívül is tartja velük a kapcsolatot. Megintcsak a korán megöregedett, apácaszerű, valamikor szép fiatal bakteriológus orvosnőt látja magával szemközt, ugyanazt, akivel az akkor szőke Erika együtt volt a színházban (a múló évek azóta mégjobban arcára vésték mártíromságát), mellette egy drágán, de rosszul öltözködő, csúnya bőre miatt ápolatlan benyomást keltő alacsony asszonykát, Erika barátnőjét régebbi időkből. A nő neve Friderika. Férje, Julius Iller, a kórház párttitkára. Nyílt titok, hogy Erika Illerova asszony pártfogásának, illetve Julius Iller befolyásának köszönhetően jutott álláshoz a kórház laboratóriumában. Irzsi Illert még egyetemista korukból ismeri. 1954-ben az akkor harmadéves fiatalember ugyanabban az otthonban lakott, ahova Irzsi is beköltözött Berecky Julika miatt. Irzsi egyik évfolyamtársával együtt osztoztak meg az egyik háromágyas szobán. Iller – hallhatta tőle Irzsi – asztalos-inasként kezdte karrierjét. Minthogy körzetében már a teljes kommunista hatalomátvétel előtt kitűnt a pártmunkában, a "februári események" után 1949-ben munkásegyetemre küldték. Ott középiskolai végzettség és látogatási kötelezettség nélkül teljes értékű érettségi bizonyítványt szerzett. A bizonyítvánnyal a kezében megnyílt előtte az út az egyetemre. Jó kedélyű és jóindulatúnak látszó fiú volt, Irzsi az otthonban jól kijött vele. Őt személy szerint nem érdekelte, hogy Iller csak azért vergődik át a vizsgákon, mert az ötvenes évek elején túlnyomó többségükben még mindig értelmiségi (vagy paraszti, meg kispolgári) környezetből kikerült egyetemi hallgatók között Julius Iller képviselte a munkásosztályt. Elképzelhetetlen lett volna, hogy akadjon professzor, aki merészeli elbuktatni. Irzsi később hosszú ideig nem hallott róla. Akkor találkoztak ismét, amikor az ötvenes évek vége felé, egy párttisztogatási akció kellős közepén, Iller feltűnt hevenyében kinevezett aligazgatóként a 9. számú kórházban. Hamarosan a pártszervezet titkára lett. Irzsivel régi kollegákként üdvözölték egymást. Iller mindig nagyon barátságos hangot ütött meg a volt szobatárssal; aznap este, amikor Irzsi végre fellélegezhetett, hogy habár nem egészen ép bőrrel, de kimászott a csávából és nem küldik vidékre, körzeti orvosnak, a sorsdöntő pártgyűlést követően, a kórház folyosóján, Iller széles mosollyal bátorítón a vállára veregetett. Irzsi lenézte és félt tőle. Erikáról évekig feltételezte, hogy Iller besúgója, s hosszú időbe telt, amíg meggyőződött különféle jelekből, hogy Iller kizárólag feleségének tett szívességet, egyéb gondolata nem volt, amikor Erikát politikai ellenszolgáltatás nélkül jobb álláshoz segítette korábbi munkahelyénél.

"Hasonló emberek lehetnek a többiek is, akik között forgolódik" – gondolja Irzsi. "Férje bizonyosan az ügyesen helyezkedő parvenük társaságát keresi, közöttük érzi jól magát".

Akkor Erikához fordul:

– Nagyon ellentétes módon alakítottuk a látszatéletünket – vallja be kis sajnálkozással. Majd lemondó hangon megállapítja: – Köznapi világodba sehogy se tudnám odaképzelni magam...

Válasz helyett, Erika hangosan felkacag.

– Te? Abba az életbe?

Most először nevet erőltetetten.

Irzsi nem mutatja, de a nő kényszeredett nevetését bántónak érzi. Ő – gondolja – végül- is nem egyféle Peter Schlemihl, aki titkolni kénytelen, hogy nincs árnyéka. Erika úgy él, mint Prágában a legtöbb diplomás nő, ő maga pedig, mint a legtöbb kórházi orvos. Hogy mutatkozhatnának együtt (feltéve, ha ő nem volna nős), habár életformájuknak nem volt eddig semmiféle érintkezési pontja a kórházon kívül; mit talál ezen olyan nagyon mulatságosnak?

Szívesen tudna többet Erika magánéletéről. Mivel tölti szabadidejét? Az asszony készségesen mesél róla. Mellékesen szóbakerül, hogy nagy mozijáró. Irzsinek elgondolkodott hangon kiszalad a száján:

– Mi ketten bizonyosan nem megyünk majd moziba...

Ők sohase szorulnak majd olyasmire, amivel az emberek a felvilágon agyonütik szabadidejüket. De egy mégoly filozofikus gondolatkonstrukció se ködösítheti el a prózaibb okot: "Hogy meg ne lássanak!". Irzsi emiatt nagyon rosszul érzi magát. Hogy mentse, ami még menthető, bőbeszédűen magyarázkodik. Mintha gondolatait nem is foglalkoztatnák ilyen földhözragadt akadályok. Ráadásul még csak nem is beszél igazat – kénytelen ugyanakkor elismerni önmagában. Ha megengedhetnék maguknak... Akad olykor film... Kijövet nem szállnának járműre; kézenfogva, némán baktatnának haza, nehogy megtörjék a varázst. De moziba az emberek többnyire mégis azért járnak, hogy elűzzék unalmukat. Erika se kulturális szükségletből... Irzsi meggyőződéssel fejtegeti, hogy miért beszél úgy a "mozizásról", mint a felvilág talán legsajátosabb jelképéről; amiben – mellesleg – sok az igazság.

Erika mosolyogva, jóindulatúan hallgatja, s nem szól közbe. Irzsi nem fogja fel, hogy a nő, amikor elfogadta meghívását az Alvilágba, előzőleg józanul felmért mindent. "Velem mindig csak az történik, amit akarok!" – ezek nem üres szavak. Erika nem remél tőle többet, mint amennyi illúziók nélkül elvárható egy nős férfitől: egy kis vigaszt elhagyatottságára. Viszont önmagából se szándékszik többet adni, mint amennyit eleve elhatározott; ez pedig egyféle mennyei szerelem, illetve "alvilági" kapcsolat, kétségkívül plátói; kevesebb annál, mint amit Irzsi remél.

A helyzet iróniája: Erika nagyon csodálkoznék, ha tudná, hogy a vele szemközt ülő férfi mennyire "eszi magát" amiatt, hogy csak balkézről szeretheti. Irzsi pedig nem kevésbé csodálkoznék, ha tudná, hogy lelkiismereti aggályokra semmi oka, mert Erika, noha meghallgatta, ezen a szerdai napon el se tudná képzelni, hogy valaha is szándéka lehetne elválasztani őt a feleségétől.

"Nekünk nem lesznek hétköznapjaink" – ismétli Irzsi később még mindig ugyanazt a gondolatot, de már elvonatkoztatottabb régiókban. Az elhétköznapiasodástól azonban mégse a kényszerűség védi őket, hogy csak "illegalitásban" találkozhatnak. Ez nem rajtuk múlik. Amire ő gondol, az lényegesebb ennél, mert semmi köze külső adottságokhoz. Kérdő szemmel tekint Erikára:

– Ugye, te mindig tudni fogod, hogy mi a lényeg?

S miután az asszony bólint, megszakítás nélkül folytatja:

– Alvilág és felvilág között nem térbeli, nem fizikai a határvonal. A határ az, ami minket megkülönböztet másoktól. Az Alvilágot magunkban hordoznánk, bárhogyan élnénk...

Kishíján megint kiszalad valami a száján: "Még akkor is, ha a feleségem lennél". De ezúttal még idejében visszanyeli a szót.

– Látszatéletünk színpadán külön-külön játszunk... – mondja ehelyett. – A szerep azonban szerep, a valóság pedig valóság. A valóságban együtt vagyunk, noha a világ csak a szerepet látja...

S akkor megint elhallgat, mert kénytelen belátni, hogy megállapításának az lett volna a logikus folytatása: "...A valóságot azonban, igazság szerint, a szerepnek is meg kellene közelítenie".

Legszívesebben lehajolna, hogy megcsókolja az asszony kezét: "Higgyél nekem még akkor is, ha nem is lehetek szabad!" De van-e még értelmük efféle mentegetőzéseknek?

Erika figyelmes érdeklődéssel, néma mosollyal követi a szóáradatot. Nem szokott hozzá efféle beszédhez. Várja a folytatást. Irzsire függeszti fekete szemeit. Ha megszólalna, valószínűleg azt mondaná: "Mesélj még Erikának az Alvilágról!..."

Ő végül is emlékezteti:

– Hát abbahagytuk a francianégyest.

A nő bólint.

– Hinned kell mindent; bennem nincs titok. Amit mondok, nem mondom számításból.

A nő bólint.

– Én se felejtem el soha, hogy amit mondasz, az úgy van!

A nő bólint.

Mennyire más lenne minden – gondolja Irzsi –, ha viselkedésével bizonyíthatná, hogy amit beszél, az nem cifra szóvirág, önmaga igazolására!

Először mentegetőzik félreérthetetlenül:

– Tudom jól, hogy mit jelenthet számodra Alvilág és felvilág ellentmondó kettőssége.

– Hangjából akaratlanul kicsendül a szánakozás:

– Ha arra gondolok, hogy milyen emlékeket hordozol magaddal élettapasztalataid poggyászaként...

Az asszony elkomorodik. Erélyesen félbeszakítja:

– A múltamhoz ne nyúlj!

Összehúzza a szemöldökét, félrehajtott fejjel, gyanakodva, haragosan néz fel Irzsire. Szenvedélyes hangon, mégis féltőn figyelmezteti:

– Mert akkor úgy gyűlölnélek...

Megrázza a fejét. Aztán elismétli, mint a dühükben toporzékoló gyermekek:

– De úgy gyűlölnélek!...

Irzsi csitítja. Szeretné megnyugtatni:

– Ne haragudj, virágom... Soha többé nem beszélek róla.

Erika berzenkedve mondja:

– Hát ne is beszélj!

Egyszer s mindenkorra megtiltja neki, hogy szóbahozza a múltját:

– Ne bolygasd! Számodra nem létezik. Számodra csak én vagyok, a mai Erika.

Nyugodtan kezdi, de a hangja ismét támadó lesz:

– Az emlékeimhez pedig ne nyúlj! Elmúlt, szép volt! Én akartam, hogy úgy legyen! Minden szép volt, mert én akartam...

"Minden szép volt..." Irzsi huszonnyolc évvel később, s az eseménytől akkor már csaknem emberöltőnyi távolságban, meglepő hűséggel írta le Évának a jelenetet (ha nem is minden legapróbb, az idők folyamán mégiscsak elfelejtett részletével együtt), amelyre a bárban, ebben a pillanatban, önkéntelenül visszaemlékszik.

Három vagy négy esztendővel beszélgetésük előtt történt. Valószínűleg nem többel, mert Erika akkor már nem szőkítette a haját. Úgy látszik, azidőben már belenyugodott, hogy nem sokat segít vele a házasságán, ha minden pénzét fodrászra meg varrónőre költi; az eredmény nem volt arányos az anyagi erőfeszítéssel. Elmúltak azok az idők is, amikor Irzsi még Julius Iller besúgójának hitte a nőt, de még mindig csak nagyon felületesen ismeri. Az örökké jó kedélyű, felvágott nyelvű asszonyka színes jelenség a kórház szürke folyosóin; különösen az orvosi segédszemélyzet körében népszerű. Kolleganői mindenfelé csak úgy emlegetik: "A Kicsi". Az orvosnők közül is sokan "Kicsi"-nek szólítják; a legtöbb orvos (közöttük Irzsi) a keresztnevén. Beldickova elvtársnőnek úgyszólván csak a kórház vezetőségéhez tartozó, és tekintélyüket óvó rangos személyek. Erika munkaszobája még nincs későbbi helyén, a folyosó túloldalán jobbra a nőgyógyászattól, ahol 1963-ban, meg 1964-ben lesz, hanem, szemközt ugyan, de balra tőle, félúton az igazgatósághoz, illetve a röntgenológiához, meg a betegfelvételi osztályhoz kivezető kettős üvegajtó irányában, nem messze a zsúfolt orvosszobától, amelynek ajtaján Jaroslav és Irzsi neve áll. Egy téli délután Irzsi elhalad a helyiség előtt, s mert az ajtó mögül hangos nevetgélés, jókedvű terefere üti meg a fülét, kíváncsin benyit.

A szobában három asztal áll. Egy az ajtótól balra, kettő jobbra tőle. A baloldali a bakteriológus orvosnőé, ugyanazé, aki fiatalabb korában Irzsit szép zárdaszűzre emlékeztette. Gabynak szólítják, Erikának itt, a kórházban lett barátnője. A két egyvonalban álló asztal közül az innenső egy nagyszájú nőé, bizonyos Margaritáé. Széparcú szőke asszony; többgyermekes családanya; falusi cselédlányból küzdötte fel magát biokémikussá; modora mindmáig őrzi valamikori környezetének jegyeit. A túlsó asztal Erikáé. A bakteriológus orvosnő asztala előtt karosszék áll, az egyetlen szabad ülőalkalmatosság a nem túlságosan tágas helyiségben.

Amikor Irzsi benyit hozzájuk, a nőkön már rajtuk a télikabát, illetve Erikán a bunda. Hazakészülődnek. Jaroslav tartja szóval őket; még mindig orvosi köpenyben; neki maradnia kell. Nem a szabad karosszékben ül, hanem Gaby asztalának lapján; onnan beszél a nőkhöz, az ügyelet unalmát űzi el velük. Most éppen Erikát ugratja. Irzsinek az a benyomása, hogy személyesen is ismernie kell Erika férjét, s ha nem, akkor részletekbe menően a róla keringő pletykákat, mert feltűnően jólinformált. Hová siet? – kérdi Erikától. Férje amúgy se lesz még otthon. Egyértelmű hangsúllyal teszi hozzá:

– Ilyen órában egyéb dolga van!

Erika kuncog:

– Csak merjen későn hazajönni. Majd én megmutatom neki!

A két asszony elneveti magát:

– Mit mutatsz meg, Kicsi?

Egyikük se kételkedik benne, hogy "a Kicsi" – még elgondolni is rossz – milyen jelenetet rendezhet, ha komolyan veszekszik.

Elöl szétnyíló irhabundájában (még nem gombolta be) Erika kihúzza magát, megfeszíti a derekát, fenyegetőn forgatja a szemét, aztán sejtelmes hangon közli:

– Próbára teszem!

Harcias tartást ölt, csak huncutul csillogó fekete szemében ül elégedett mosoly.

Jaroslav felfigyel:

– Na ne mondd! Próbára?

Erika bólogat. Teljes határozottsággal folytatja:

– Majd megkérdem tőle: hol voltál?! – Megjátsza a jelenetet: – Hol voltál?! Nőnél voltál?!... – Villámló tekintettel áll a szoba közepén. Haragosan toppant: – Biztos nőnél voltál! – kiabálja patetikusan. "Hah!" – fűzi hozzá, s gúnyos kacajt hallat. Aztán vidáman elmosolyodik.

– S ha valóban nőnél volt? – Ezúttal Margarita provokálja. – Majd bolond lesz bevallani!

Erika feléje fordul.

– Próbára teszem én, ne félj semmit! – Mulat magában. – Ha hazajön... – elneveti magát, s nem képes befejezni a mondatot.

Valamit forgat a fejében, amit nagyon mulatságosnak vél, mert kitűnően szórakozik rajta. Jóízűen nevet, csengőn, hangosan; könnyesre kacagja magát. "Jajistenem!" – nyöszörög, s képtelen abbahagyni.

A számonkérés komikuma, a harcias kicsi asszony jól megjátszott haragja bohózatba illő. Erika jókedve ragadós, mind a négyen vele nevetnek. Előlegezetten, mert valójában még egyikük se tudhatja biztosan, hogy mire gondol. Annyi világos, hogy valami nagyon groteszk megtorláson mulat, amit képzeletben most, elégtétellel kiszínez. Nevet, míg már nem tartják a lábai és le kell ülnie.

Erika beleroskad a karosszékbe, alig képes beszélni, gyöngyözve nevet; majd egyre hangosabban hahotázik; végül már hátraveti magát az ülésen, úgy kacag.

– Ha hazajön... – nevet – Kipróbálom!... – árulja el a tervét, s Irzsi zavartan elmosolyodik, mert nagyon nem szereti, ha nők malackodnak.

A termetéhez képest nagy karosszékben Erika most már elnyúlik a görcsös kacagástól. Szájából szakadozottan buggyan ki a szó:

– Levetkőzöm... – újabb hahota – aztán ráparancsolok... – kinyújtja a kezét és hasa alá bök a mutatóujjával, miközben fuldoklik a nevetéstől: – Ide gyere!... – Teli torokból visítja, gúnyos, kacagástól elcsukló hangon:

– Lássuk!...

Még jó ideig görcsösen hahotázik, szoknyája felé forduló, mereven kinyújtott mutatóujjal. "Ha-ha-ha!", "ha-ha-ha!"; Irzsi már nem hisz a vidámságának. Fekete szemei – figyeli Erikát – mereven maguk elé merednek, a semmibe, s mintha nem kacagnának együtt a szájával. Vagy ez hamis benyomás volna? Talán csak azért véli így – gondolja Irzsi –, mert a hahotázó kicsi asszony nem néz közönségére.

"Ha-ha-hahaha!" – Erika előre-hátra dől a széken. S megint "ha-ha-hahaha!". Levegő után kapkod.

Gaby, habár hideg apácaarcával nem egyszer beszél szellemtelen malacságokat, ennyit mégis sokall. "De Kicsi!..." – szörnyülködik. Margarita remeg a visszafojtott nevetéstől. Elakadó lélegzettel összecsapja a kezét: – Jézusmária!... – Erikát azonban most már semmi se képes elhallgattatni:

– Ha fáradt... – folytatja fuldokolva a nevetéstől –, ...ha nincs hozzá... kedve... – Óriási hahota, harsányabb minden eddiginél: – Nincs már... ereje...

Félelmetes erővel rázza a kacagás. Jajgatva, könnyezve, fuldokolva hahotázik, érthetetlen szavakat mond; a két asszony elnéző arccal, zavart mosollyal várja, hogy lecsillapodjék. Csak Jaroslav röhög, élvezi a jelenetet. Irzsi döbbenten figyeli őket: Ittak ezek? Szentséges Úristen! – gondolja. Akárcsak, ha részeg lenne...

Erika végre kineveti magát, lassanként elcsitul. Kapkodva lélegzik, feláll, kezét a gyomrára szorítja, táskájából zsebkendőt vesz elő, törölgeti vele a szemét, s még mindig fel-feltörő kis utónevetésekkel küzd. Aztán végérvényesen megnyugszik. Arcán a korábbi, jóindulatú mosoly.

– Jajistenem, mekkorát kacagtam! – Sietősen szedelőzködik. – Na, szervusztok! – S kilép az ajtón.

A két másik asszony utána indul.

Jaroslav még mindig mulat magában. Lekászálódik az asztalról, megcsóválja a fejét, rágyújt egy cigarettára, vigyorogva kifújja a füstöt, s elismerő ábrázattal néz Erika után. Aztán ő is elmegy; Irzsi magára marad az üres helyiségben. Eloltja a villanyt, s csendesen beteszi maga mögött az ajtót. Visszatér a szobájába, majd átmegy a röntgenológiára, ahova eredetileg igyekezett.

"Minden szép volt, mert ő akarta" – forognak agyában az alig egy pillanattal előbb hallott szavak. Rosszkedvűn gondol rá: Miután ilyen nagyszerűen kimulatta magát, bizonyára hazament. Otthon várta, vagy nem várta a férje, s várta, mindenképpen, a képzeletbeli trón. Ült a párnán, elérhetetlen magasságban, keresztberakott lábakkal. A mit sem sejtő szépfiú talán valóban későn került haza, s felesége a megszokott kedvességgel fogadta. De lehet – miért ne lehetne? –, hogy a férfi megkívánta éppen aznap este, s Erika nekiadta magát. Ha kedvetlen lett volna, és kitér a szeretkezés elől, az elkényeztetett nők kedvence kierőszakolja szemrehányásaival a szokott behízelgő modorban: "Már nem szeretsz?". Irzsi tudja, hogy ez volt a varázsszó, amivel férje kicsikart tőle mindent, amit akart.

– Otthon, a szobában, sohase gyújtok rá... – Irzsi fülében csaknem fél esztendő távolából csendül vissza Erika hangja. A kávéházban ülnek. – Adrien elvárja, hogy mindent a kedve szerint tegyek, különben rögtön azzal kezdi: már nem szeretsz?...

Ő akkor majdnem megkérdezte tőle: "Kicsoda?" Pedig tudta a férfi keresztnevét. De ösztönösen zavarta, hogy nevén említi, s nem úgy: "A férjem". A név távolinak hangzott és idegennek.

Irzsi körülnéz. A bár meghitten otthonos az esti zsúfoltságban. Szomorún gondolja: Azt a hamis kacagógörcsöt most már bizonyosan sohase felejti el.

– Te vagy a híd húsz év felett. Számodra nem létezik ez a húsz esztendő, Irzsi! – Erika az asztal fölé görnyed, úgy néz fel rá, kissé még bizonytalanul, de már megint mosolyog. Kedves, nyugodt hangon figyelmezteti, ellentmondást nem tűrő meggyőződéssel:

– Vigyázz Irzsi, ne keverd össze a dolgokat. Kellemetlenül meglepődnél...

Irzsi azonban csak a magáét tudja.

"S ha mégis?" – gondolja. "Ha te magad rákényszerítesz, éppen a tilalmaiddal?" De megnyugtatón ráhagyja, mint gyerekekre szokás:

– Persze, hogy nem létezik. Ezt a húsz évet visszafiatalodtuk. – Csendesen kérleli: – Csak ne fenyegess...

Még csak nem is gondol rá, hogy melyek lehetnek azok a "dolgok", amelyeket nem volna szabad összekevernie, s miért lepődnék meg kellemetlenül, ha mégis megtenné. Szeretné Erikát óvatosan a karjába venni. Álomba ringatná, simogatná, hogy többé soha semmi se nyomassza abból, ami elmúlt.

– Tudnod kell – emlékezteti –, hogy mindennek ez az alapja közöttünk: Én nem hallgathatok félelmemben. Meggondolt pedig már elvből se lehetek.

A nő fedetlen alsókarja ott nyugszik előtte az asztalon. Ha kinyújtaná a kezét, megsimogathatná feltűnés nélkül. De nem meri.

– Erika! Kicsi Virág! – Irzsi csak a hangjával becézi. – Tudod, hogy képtelen volnék okosan viselkedni. – Elnézésért esdeklő mosollyal néz rá: – Dacból is az ellenkezőjét tenném annak, ami okos lenne.

Erika békét akar. Fejét csóválja, nevetve bosszankodik, a megváltozhatatlanba beletörődő ember arcjátékával. Elmaradó kézlegyintését a lemondón elnyújtott ú hang pótolja:

– Tú-ú-údom! – bólint, mert belátja, hogy reménytelen vállalkozás őt fogékonnyá tenni realitások iránt.

Aztán mégis rábeszélné, hogy hallgasson a szavára, s kedvesen bizonykodik:

– De értsd meg, hogy az az Erika egészen másvalaki volt!

Mintha ő maga is csodálkoznék ezen. Hangja szívdobogtatóan üde.

Irzsi lelki szemei előtt (a megelevenedő képsorral nyilván Walt Disney küldi üdvözletét) egy óriásliliom kelyhéből, ahol eddig jóízűen aludt, kidugja fejét a pöttömnyi tündér. Kidörgöli szeméből az álmot, és ámulva széttekint. Ő karjába kapja, térdig gázol vele a selymes fűben, úgy viszi magával. A kicsi tündér átöleli a nyakát, hozzábújik és felszabadultan kacag. Irzsi érezni véli a mellkasában, amint egy másodperc törtrésze alatt semmivé foszlanak a szorongásai ettől a kacagástól.

– Értem, virágom! – mondja. – Hogyne érteném!

Mindent ráhagy. Hallgatni akar és feledtetni. "De neked kell felejtened, nem énnekem" – gondolja. "Számodra ne létezzék a múlt, az a fontos!" – némán vitatkozik Erikával. Hangtalanul beszél hozzá, s eközben felvont szemöldökkel, elgondolkodva bólogat a kérdő tekintettel ránéző asszonyra. Összemosolyognak.

"Ha majd kihevered" – bizonygatja Irzsi még mindig hangtalanul – "beszélni kezdesz, és nevetségesnek találod majd, hogy képes lettél volna gyűlölni, csak, mert láttalak".

Merőn keresi Erika tekintetét. Szeretné ha a nő kiolvasná a szeméből kimondani tilos gondolatait. Az asszony vidáman megrázza a fejét:

– Hipnotizálsz, Irzsi?

Cseveg:

– Nekem van hipnotikus erőm. Egy kutyát egyszer elaltattam...

Irzsi akkor hirtelen elkedvetlenedik. Csak félfüllel ügyel rá, hogy Erika mit mesél; fontossága csak a nő bársonyosan meleg hangjának van. Mintha sorompókkal vette volna körül magát – gondolja Irzsi. Időnként leereszti őket; aztán ismét felemelkednek. A szomszédos asztalnál boglyashajú fiatal lány ül feltételezhető udvarlójával; egyetemi hallgatóknak látszanak. Irzsi fülét megüti a lány gúnyos vihogása: "Meg tudnád mondani, hogy mikor?... Nem??... Akkor hát hallgass!" A válaszra nem figyel; repedt gramofonlemez ismétli az agyában: "Hát-hallgass! Hát-hallgass!" Amikor pedig a képzeletbeli, meghibásodott lemezről nagyvégre lekerül a megakadt gramofontű, Erika hangját hallja emlékezetből: "A világ számára az maradok, aki eddig voltam! A külső életemben mi sem változik!" Irzsi arra gondol: "Vajon csak énmiattam? Mert én nem változtathatok a külső életemen?" (Irzsit okos embernek mondták. Hol hagyta az eszét?)

Cigaretta után nyúl. A Papasztratosz elfogyott. A nő előveszi a sajátjait:

– Hát mégis ráfanyalodtunk!

Megkínálja Irzsit, s maga is ajkai közé vesz egyet. Irzsi tüzed ad. Keserűn kérdezi, miközben az asszony rágyújt:

– Erika, miért nem találkoztunk hamarabb?!

A nő józan:

– Hiába lett volna.

Rábeszélő hangon, szelíden csitítja:

– Így jó minden, ahogy van. – Mélyen leszívja a füstöt. – Ha hamarabb találkozunk, el se jutunk odáig, hogy beszéljünk egymással...

Irzsi félbeszakítja:

– De mennyivel egyszerűbb lett volna!

Akkor az asszony ránéz:

– Hja, kérlek!... – Hangja rideg, szinte ellenséges. Mindössze két szót mond, de mind a kettőt külön hangsúlyozza: – "Ez van!" Kőkemény hanghordozásától Irzsinek összeszorul a szíve. Elhúzott szájjal, elkeseredetten ráhagyja:

– Igen. Hát valóban "ez" van!

Nagyon szerencsétlen képet vághatott, mert Erika elneveti magát:

– Nem értettük volna meg egymást korábban. Hidd el, Irzsi!

Vigasztalja.

Gondolatban ő még mindig ellentmondana a nőnek: "Talán igaz. De miért vagy ebben olyannyira bizonyos?" Hangosan azonban már nem akar ellenkezni vele. A múlton így se, úgy se változtathat. Egyikük múltján se. "Ez van!" – a helyzethez alkalmazkodni kell. De nem fogadhatja el, hogy az alkalmazkodás a lemondással legyen egyértelmű. "Ez van!"; ő ebbe nem hajlandó beletörődni, még akkor se, ha meg van kötve keze-lába.

Eszeveszetten vágyakozik rá, hogy szerethesse.

"Találkoztunk, s én nem akarok lemondani rólad, még akkor se, ha ezért becstelenül kell játszanom", mondaná, ha olyan nyíltan beszélne, ahogy beszélnie kellene aszerint, amit az Alvilágról, erről a seholsincs menedékhelyről, kezdetben ő maga állított, vagyis alig egy-két órája. Dehát elárulhatja-e minden gondolatát? Ő, aki úgy akar szeretni egy többé-kevésbé még mindig máshoz tartozó asszonyt, hogy az kettőjük titka maradjon? S még azesetben is, ha tekintetbe venné, amit nem vesz figyelembe, noha kikövetkeztethetné, hogy Erika őnála nem kevésbé találja szükségesnek a legteljesebb diszkréciót; megvallhatná-e a nőnek a siker valamelyes reményével: Semmit se kíván jobban, mint azt, hogy együtt maradjanak, de örök titokban? "Az embereket jobb anyagból gyúrták" – énekelteti a kórussal Kurt Weil a Háromgarasos Opera fináléjában Bertolt Brecht szövegére; csak a körülmények nem olyanok, hogy megengedhetnék maguknak az erény fényűzését. ("Doch die Verhältnisse, sie sind nicht so!") Ezt Irzsi önmagára is érvényesnek tudja.

Még sokáig beszél egymásra-találásukról, meg az Alvilágról, miközben esze egyre azon jár, amit elhallgat. Tudja: "hajszálpontosan mellébeszél". Mindent úgy szeretne megfogalmazni, hogy Erika azt értse ki belőle, amit hallania kellemes. Nem hazudik, de nem is egészen őszinte. Ám szóljon Irzsi javára: Szenvedélyében, vágyában, szerelmében – ezekben nincs semmi hamisság.

– Néha arra gondolok – mondja, s hangja bizonytalan –, hogy az emberek azért beszélnek annyit, mert reménytelenül keresik szavakban a megértést. Két ember számára sohase jelentik a fogalmak ugyanazt, a legkisebb árnyalatokig...

Erika váratlanul elmosolyodik:

– Szeretem hallgatni, ahogy beszélsz. – Humorral elütött restelkedő vallomásnak szánja, amit mond: – És örökké beszélned kell,... mert láthatod... – kicsire húzza magát a székén, s hamiskásan elfintorítja az arcát: – az csak látszat, hogy én sokat beszélek. Rendszerint azért beszélek annyit, mert akkor nem kell gondolkodnom.

Elkomolyodik, felemeli a fejét; szája szegletében kirajzolódik két mély, fájdalmas barázda; két eddig ismeretlen árok, amelyeket örökös arcjátéka máskor eltakar.

– Az Alvilágban hallgatok. Mindent megértek. – Mosolytalan, mozdulatlan arccal, s nagyon egyszerűen mondja: – Még azt is, amire nem találnál pontos kifejezést.

Valamiért megborzong. Elfordítja a fejét, gondolkodik; úgy ül a székén, mint gyermekkorában ülhetett, ha sötétedéskor, lámpagyújtás előtt, magára hagyták a homályos sarkokban kivehetetlen árnyakkal. Ijedt hangon szólal meg újra:

– Beszélj, beszélj mindig! – A hangja rémült: – Beszélned kell! Félek tőled, Irzsi!

Irzsi értetlenül kérdezi:

– De miért? Mitől?

Az asszony nem válaszol. Szórakozott tekintettel néz a bár most már sűrűn nyíló-csukódó ajtaja felé. Ahogy elfordul a fényforrástól, arcbőre, a félárnyékban, hártyavékonyan ráfeszül a csontokra, finom profilja mintha áttetszővé válnék. "Félek!" – ismétli magatehetetlenül. Szeme a semmibe mered. Aztán cigaretta után nyúl, s eközben az órájára pillant.

– Jesszusom! Mennünk kell!

Tíz óra.

Mennek fel a lépcsőn. Mintha visszafelé forgatnák a filmet. A ruhatár. Az előcsarnok. A hotelportás kinyitja az ajtót. Villamosra várnak, de mert nem jön, átsétálnak az autóbuszmegállóhoz, néhány utcával arrébb. "Így talán hosszabb lesz az út!" – reménykedik Irzsi.

– Az én megállóm!

Erika hangja ismét vidáman cseng. Az autóbuszmegállót – csak Irzsi hallja így? – nem megmutatja, hanem "bemutatja" neki, épp csak nem használja hozzá a szabványos formulát: "Ismerkedjetek meg!"

– Itt szállok fel, ha a városból megyek haza.

Irzsi jó tizenöt éve él Prágában, de ezen a vonalon még sohase utazott. "Egy darabka Erika életéből" – veszi szemügyre a megállót, akárcsak ha a nő bevezetné az otthonába.

A zsúfolásig telt busz kanyargós mellékutcákon halad. Sötét van, az utasok árnyékában alig látják egymást. Elöl állnak, közvetlenül a sofőr mögött. Balkezében a táskájával Irzsi meg-meginog; csak hátával támaszkodik a sofőrülést az autóbusz belsejétől elválasztó rúdnak. A táskát valamilye okból nem hagyhatta a kórházban. Szabad jobb kezével Erika kezét fogja. A nő kis keze a tenyerébe simul. Az autóbusz kanyarog; Erika szorosan körülfogja Irzsi ujjait, mosolyogva segíti tartani az egyensúlyát. Mennyi erő – csodálkozik Irzsi – egy ekkorka kis kézben! Tekintetével körbesimogatja az asszonyt; Erika révedezve maga elé mosolyog. Egyikük se szólal meg, némán állnak, mintha nem is tartoznának egymáshoz. Csak a kezeik fonódnak össze.

Az autóbusz fordul, táskáját tartó kezével Irzsi a rúd után kap. Erika mosolyogva megfeszíti a karját, szilárdan tartja vele, csak akkor lazítja el, amikor ismét egyenesbe érnek. Ő felcsúsztatta ujjait a bunda alatt az asszony csuklójáig, meghatottan simogatja a karját a csuklója felett. "Hát mégiscsak megtaláltam!" – mondja magának gondolatban. Úgy érzi, hogy nemcsak a bőrük érintkezik, felszínre húzódtak a hajszálerek is, és a vékony érfalakon titokzatos áramlökések haladnak át. "Beteljesülés csodája;" – zümmögi magában Wagner szövegét a Tristan második felvonásából – "én magam vagyok a világ!". S úgy látszik, nemcsak gondolatban zümmög németül maga elé, mert Erika feléje fordul:

– Szóltál?... A következő megállónál leszállunk.

Irzsi összerezzen.

– Nem mondtam semmit. – Az ajtóhoz nyomakszik, helyet szorít az asszonynak is, és lelép az első lépcsőfokra. Erika nekitámaszkodott, a nő kezét a vállán érzi. Irzsi hátrafordul; fejük egy magasságban van; összenéznek; hangtalanul mondanak egymásnak valami szavakban kifejezhetetlent. Aztán az autóbusz megáll. Irzsi leszáll, visszafordul az ajtó felé, és lesegíti a lépcsőn Erikát a járdára.

Néhány lépésre a megállótól befordulnak egy rosszul világított mellékutcába, pocsolyákat kell minduntalan kerülgetniük. A mellékutca széles útba torkol; a villamosról itt szálltak volna le. Átmennek az út túloldalára. Régi, kétemeletes sarokház bejáratához érnek. A tizenkilencedik század végén, a huszadik század legelején építettek a valamikori Monarchiában ilyen jellegtelen bérpalotákat. Erika búcsúzik:

– Hazaértem.

A kapuban állnak. Irzsi bátortalanul kérdezi:

– Mikor láthatlak?

– Nem tudom. – Az asszony megrázza a fejét: – Amíg az unokahúgom itt van, semmiképpen. – Biztatón hozzáteszi: – Majd felhívsz. Beszélgetünk telefonon.

Irzsi nem valami boldog:

– Szeretnélek meglátogatni. Ha majd elment.

– Nem! – hangzik a határozott válasz. – Már a szomszédaim miatt se lehet.

– Beszélgetnénk... – erősködik Irzsi, a nő azonban hajthatatlan.

Ha tehetné, makacskodnék. Erika még ennyire se bízik benne? Meg se próbálna közeledni hozzá, ha nem maga a nő akarná. Rossz előérzettel gondol rá, hogy telefonon képtelen két mondatnál többet kipréselni magából. És persze látni is szeretné. Ennyi az egész. Meggyőzni azonban nem tudja, így hát megadja magát:

– Jó, majd felhívlak...

Erika felszalad a lépcsőn, s eltűnik a szeme elől.

Irzsi követi a tekintetével, s közben bosszankodik ügyefogyottságán, amiért nem csókolta meg búcsúzóul. Csakhogy a nőt semmivel se akarná szokványos kalandokra emlékeztetni. Lehet – vigasztalja magát –, hogy mégis így volt jobb. Várja, hogy kigyúljon a fény valamelyik sötét szobában; elfogódottan sorra veszi az emeletek alvó ablakait. "Az unokahúga!" – jut eszébe. Nyilván már várta. Valamelyik világos ablak lesz az övé. Szemével még egyszer végigfut az ablaksorokon, s tétován, bizonytalanul felmosolyog a magasba.

(A semmibe mosolygott. A háztömb három utcára nézett. Erika második emeleti szobájának ablaka egy néptelen, csendes mellékutcára nyílt az épület hátsó, a főutcai fronttal párhuzamos szárnyában.)

Irzsi otthon hajnalig olvas; Heltai Jenő Néma Leventéjét emelte le a könyvespolcról.

"Kemény a vád, nemes hölgy, higgyed el..."

Harminc év múlva Évának is ezeket a sorokat idézte volna, ha a körülmények lehetővé teszik. Sok önámítás árán, erőnek erejével, akkor, a férfiélet alkonyán, Éva személyében akarta felfedezni Erika második inkarnációját, és sajnálta, hogy nem olvashatja fel neki Agárdi Péter büszke replikáját, úgy, ahogy Erikának olvasta gondolatban az első nagy kibeszélésüket követő éjszakán: "Tudjuk viselni, mit a sors reánk mért...", "Tudunk harcolni...", "Áldozni életet..." "Egy asszonyért, egy álomért, / Valamiért, ami elérhetetlen..."

Túl a köznapokon – gondolja Irzsi – kezdődik a kifejezhetetlen, amit nem közelít meg semmi, csak a mesevilág irrealitása; a nagyszerű, a szent, a mindennél fontosabb álom.

Hajnal felé, mielőtt lefekszik, előveszi töltőtollát, s két mondatot ír a belső címoldalra: "Fordított világ. De ugye szép világ?"

– Neked hoztam. – Másnap bemegy a laboratóriumba, s a könyvet leteszi az asszony elé.

Sokáig várja, rég elmúlt dél, amikor Erika ("Végre!" – lélegzik fel Irzsi) megjelenik az orvosszoba nyitott ajtajában. Jaroslav éppen másutt tartózkodik. Irzsi zavartan feláll, a mosolygó nőnek elébe megy a szoba közepéig. Az ajtó tárva, ő hagyta úgy, de Erika se csukta be maga mögött. Csillogó fekete szemei körül elismerő kifejezéssel kerekded arcocskáján, az asszony kimért, kis léptekkel közeledik:

– Hogy neked micsoda ötleteid vannak!

Amikor közvetlenül eléje ér, lábujjhegyre áll. Magasra emelt fejjel és lehunyt, szorosan összeszorított szemekkel kínálja csókra a száját köszönetül:

– Köszönöm!

Irzsi nem meri magához ölelni, valaki jöhet. Kissé le kell hajolnia ahhoz, hogy ajkával megérinthesse Erika ajkát, a félszeg csókot a nő apró, lágy csókokkal viszonozza. Aztán visszaereszkedik a sarkára, s kifelé indul, ugyanolyan ünnepélyesen lassú léptekkel, ahogyan jött. Az ajtóból még egyszer hátrafordul:

– Köszönöm!

Irzsi ügyeletes, délután a kórházban marad, este onnan telefonoz Erikának. Minduntalan le kell tennie a kagylót, de negyedóránként újrahívja, hol innen, hol amonnan, s szinte látja átszellemült mosolyát, amint boldog izgalommal jelentkezik újból, meg újból.

Másnap este otthonról hívja, hajnalig beszélgetnek, s Irzsi megérti, hogy az unokahúg fikció. Erika nem fejezné ki magát ennyire zavartalanul, s nem is beszélne vele megszakítás nélkül ennyi ideig, ha még volna valaki a szobájában. De Irzsi számára ez akkor már nem is volt olyan nagyon fontos. Az asszony – gondolja –, találhatott volna rá ezeregy más okot, kevésbé átlátszó kifogást, hogy kitérjen a találkozásuk elől. El akarja bástyázni magát a telefonkészüléke mögé, csak ez lényeges. Egyre megy, hogy ennek érdekében mit hazudik. A neki soha eszébe nem jutna fejére olvasni, hogy füllentett.

A kórházban viszont, ahol szinte kizárólag mások jelenlétében látják egymást, s legtöbb analízisekről váltanak néhány szót, Irzsi nehezen viseli el, hogy Erika rá se néz ilyenkor, s kimért, száraz hangon beszél hozzá. Ő szorongó szívvel várja az estét. De a nap hál' Istennek véget ér, Erika többnyire már az első hívásra jelentkezik, hangja az előző esti, s akkor neki azon nyomban megszűnnek a szorongásai. Mégis: Irzsi jelt akar. Kettőjükön kívül mindenki más számára érthetetlen, folyamatos, jelbeszédes igazolást arról, hogy Erika hozzátartozik. Hogy olyankor sincs mitől tartania, amikor az asszony viselkedése látszólag másra vall. Az óvárosban megakad a szeme egy divatékszeren. Kézimunka; súlyosnak látszó vastag láncszemekből font, patinásan csillogó (valójában könnyű, mert belül üres) "antik" karkötő, függője, amíg nem veszik szemügyre közelebbről, elmosódott rajzú, elkopott római ezüstpénzre emlékeztet. Irzsi megvásárolja. Erika feltűnés nélkül viselheti, ő pedig – zsebéhez mérten – aligha találhatott volna jobb ajándékot ennél a karkötőnél, amelyről egy kis jóakarattal feltehető, hogy valóban a görög-római ókort, s így az Alvilág antik hangulatát idézi. "Nem az, amit tulajdonképpen szerettem volna" – írja az eredeti kísérőlevélben. "A mi Alvilágunkat csak igazi ékszer jelképezhetné. Az érmet külön kellett volna megrendelnem hozzá, hogy a Perszephonét elrabló Hádészt jelenítse meg". A levelet összetépi. Mi köze – gondolja – az Alvilágnak ahhoz, hogy neki mire futja a pénzéből. Szimbólum – írja végül –, lánc, bilincs, amely hozzáköti...

Erika elhalad az ajtaja előtt; Irzsi bentről a karperec csörgését hallja. Telnek a napok, múlnak a hetek; a lánccsörgés mindenüvé elkíséri az asszonyt, mint Oscar Wilde Irzsi számára feledhetetlen elbeszélésében a canterville-i kísértetet.

Erika benyit hozzá megkérdezni valamit, s ő fásultan válaszol:

– Mindegy, nem lényeges. – Aztán ránéz, s hozzáfűzi: – Hiszen te tudod, hogy mi a lényeg.

Az asszony reménytelen szemrehányással csóválja a fejét, idegesen tesz-vesz, de megadással bólint. Csuklója felett megcsörren a lánc.

"Tégy engem jelként a szíved fölé, jelként a karod fölé..." – szavalja Irzsi gondolatban az Énekek Énekét.

Az éjszakáik eközben úgy olvadnak egymásba, mintha meg se szakították volna őket a közbeeső nappalok. Irzsi hálószobájában, a telefonasztalkán, öblös hamutartó fogadja magába az elnyomott cigarettacsutakokat. A felbontott cigarettacsomagból már sok hiányzik; egy másodikat is odakészített, hajnalig annak is elszívja majd a nagy részét. Órák óta beszélnek megszakítás nélkül. Amióta Ági lefeküdt. Irzsi ugyan számít rá, hogy Hédi telefonozhat, de ez most nem érdekli. (Egy átbeszélt éjszaka után másnap kiderül, hogy csakugyan kereste.) Hédinek azt hazudja majd, hogy nyilván valami baj volt a vonallal, ha a készülék órákon át foglaltat jelzett. Ő nem beszélt senkivel. De általában gondja van rá, hogy Hédinek ne legyen oka telefonozni. Ha nem épp tőle jött, akkor elővigyázatosan felhívja, még kora este.

Később, amikor Erikával beszél, mintha már nem is a telefonvonal kötné össze őket; egy idő után Irzsi alig érzi a hallgató nyomását a fülén. Erika hangja se telefonhang; maga mellett hallja a kagylóból a lélegzetét. Hangjának hátterében szabálytalan időközökben távoli villamoszörgés is kivehető. Erikánál, a téli hideg ellenére, nyilván nyitva az ablak. Késő éjszaka, ha az álmosságtól mindkettőjüknek már-már leragad a szemük, Irzsi nehéz szívvel kérleli a nőt: Tegye le a kagylót; nem folytathatják így reggelig; aludniuk is kell. Erika könyörög: "Csak még tíz percet!..." A tíz perc újabb óra. "Egy cigarettát szívjunk el még együtt!" S utána megint elölről kezdődik az alkudozás.

Már elbúcsúztak:

– Virágom, tedd le a kagylót!...

– Ma tedd le te! – kérleli Erika.

– Nem!

A vonalat mindig az asszonynak kell szétkapcsolnia. Ő megvárja, amíg kattan a készülék. Akkor elképzeli, amint Erika a párnák közé fúrja magát és megbékélten elalszik. Később ő maga is mély álomba bódul, reggel szédelegve ébred, a kialvatlanságtól és a sok dohánytól vadul kalapál a szíve. Felemeli a fejét, magához húzza a telefont, tárcsáz. Erika álmosan nyöszörög. Félórát, háromnegyed-órát beszélnek – a lehetséges idő végső határáig. Akkor felkel és kibotorkál a fürdőszobába; a nappal a betegeié és Ágié, meg a szanatóriumi látogatásoké. Este a kislány a szokottnál korábban elalszik. Ő azonnal felhívja Erikát, a nőt azonban még nem találja otthon. Irzsi rágyújt, fel-alá jár a szobában, ismét tárcsáz; a kicsengetésre nincs válasz; Erika még mindig nem ért haza. A cigaretta végigégett, másikra gyújt. Aztán a harmadikra. A vonal túloldalán a telefon ismét kicsenget, Erika kifulladva felemeli a kagylót.

– Várj, vetkőzzem le! Szaladtam! Tudtam, biztos hívsz már.

Öt perccel később Irzsi úgy érzi magát, mintha előző éjszaka óta le se tették volna a kagylót.

Egy este, miközben várja, hogy a nő hazaérjen, József Attilát olvassa – a kötetet odakészítette a telefon mellé.

Lapozgat benne, időnként az órájára néz. Számítása szerint Erikának már otthon kellene lennie. De az ismételt hívások üres kicsengetésben végződnek, s Irzsi visszateszi a kagylót a készülékre.

Eltelik egy óra. Most már csakugyan későre jár. Figyelmetlenül keresgél valami hangulatához illőt a versek között. Szeme megállapodik az egyik vers kezdősorán:

"A szobakonyhán félhomály van."

Felolvasná Erikának is, majd ha jelentkezik. A kötetet, szétnyitva, maga mellé helyezi a telefonasztalkára.

De Erika még mindig nem ért haza.

Vár egy keveset, aztán újra tárcsáz. Egyre türelmetlenebbül.

Tizenegy óra lett.

Szórakozottan rápillant az előtte fekvő, nyitott kötetre. Szeme megakad egy hasonlaton. Nagyon talál a lelkiállapotához: "Rezeg, rándul, mint őszi szélben / tócsa a rideg köveken..."

Féltizenkettő. A nő még mindig nincs otthon. Irzsi nyomást érez valahol a torka körül és a mellkasában. Éjfél. Most már ötpercenként tárcsáz, majd percenként. Levélpapírt vesz elő; a hívások között kuszán, eszeveszetten, összefüggéstelenül ír Erikának. Feleslegesen, de ezt nem tudhatja, amíg nem beszél vele. Aztán tanácstalanul álldogál a szoba közepén. Úgy érzi, minden idegszála reszket: "Hát nem tudod, hogy várlak?!" Az asszony végre felemeli a kagylót, s ő feljajdul:

– Erika!

Szavak helyett a vonal túlsó végéről morgolódó hang felel, kérdő lejtéssel. Tagolt beszéd, Erika szerint, úgy látszik, most felesleges.

Irzsi kimerülten a fotelba roskad.

– Erika!... Itt vagy végre?

A nő, a távolban, végre rászánja magát, hogy a száját szóra nyissa. Csillapítón válaszol:

– Itt... itt! – Hangja rezignált: – De mennyire, hogy itt vagyok!

Irzsi még mindig mellkasában érzi a belülről ránehezedő nyomást. Sokáig várt.

– Olvasok neked – mondja, mert nem képes beszélni.

"A szobakonyhán félhomály van..." Úgy olvassa, mintha próza lenne.

József Attila egyetlen elbeszélő-költeménye: az Iszonyat. Élmény nem lehetne nála bensőbb, de a költőnek, hogy kifejezze, mégis ki kellett vetítenie a külső világba, mert a pszichózis határát súroló, semmihez és egyben mindenhez kötődő szorongásainak érzékeltetésére nem találhatott ép elmével felfogható más ábrázolásmódot. Irzsi súlyosan tagolja a szavakat, hangja lassú hullámokban emelkedik és süllyed, nem annyira a verssorok, inkább a történet és a képek ritmusára.

Kora este minden rossz előérzet nélkül állapodott meg a szeme a József Attila kötetben éppen az Iszonyatnál. Valami olyasmit keresett, amivel, amikor a nő majd jelentkezik – s nem feltételezte volna, hogy az csak éjfél után lesz –, hangot adhat belső nyugtalanságának. Ideges várakozásának, ha nem válaszol azonnal a hívásra. De a vers mégse szóljon szerelemről. Mert szerelmes-verset beolvasni a telefonba nem akart, ehhez nem lett volna bátorsága. Ők egyféle virágnyelven beszéltek egymással. Irzsi következetesen kerülte a "szerelem" és "szeretlek" kifejezéseket. Óvakodott őket kiejteni a száján, noha nemegyszer kikívánkoztak volna belőle. De jó ösztönnel gyanította, hogy Erikát allergiássá tette rájuk csalódása a férjében. Akárcsak sok egyébhez, Irzsi ehhez is jobb alkalomra várt. A várakozás azonban elviselhetetlen, ha a nő nem veszi fel azonnal a telefonkagylót.

Irzsi nem szavalóművész. Sok átérzéssel olvassa fel a költeményt, de fegyelmezett önmegtartóztatással, mint ahogy közönséges halandóhoz illik, aki tudja magáról, hogy nem drámai tehetség. Két sornál a hangja mégis elcsuklik, szeme könnybe lábad: "Csak mikor istenek születtek, / szülőkben kelt ily iszonyat." A következő pillanatban már erőt vesz magán. Néhány versszakkal alább azonban, amikor a külvárosi pszichodráma, szinte észrevétlenül, kozmikus tragédiává szélesedik, újra könnyek szöknek a szemébe. Már nem képes megállítani őket. Leperegnek az arcán.

"Éjjel a csillagok nem égnek, / évszakok sírnak és egek"...

Maga se tudná megmondani, mit sirat. Hogy a világ nyomasztó? Hogy saját élete se majális? Még ez a szerelem se? Könnyeitől alig látja a szöveget. Az utolsó két versszaknál minden erejét összeszedi, hogy ne remegjen a hangja. Balkezében a telefonkagylóval, a zárósorokat az összecsukódott kötettel az ölében mondja.

Amikor elnémul, hallja, hogy Erika nehezen lélegzik.

– Megijedtem!... – a nő hangja távolról jön, erőtlenül halk. Gyerekesen panaszkodik: – Rámijesztettél, most félek! – Szipog: – Nem szabad az Erikát ijesztgetni!

Tehát őt is megríkatta a vers. Irzsit furdalja a lelkiismerete:

– Nem akartam, igazán nem akartam! Virágom, kicsi virágom! – bűnbánón becézgeti.

Az asszony már-már elcsendesedik. Irzsi, akaratlanul, mégis megakadályozza benne, hogy csakugyan megnyugodjék:

– Ha csak tíz percet késel, engem akkor is elfog az iszonyat. Ma este pedig vártalak, vártalak... – Szorongva mentegetőzik: – Nem tudod, hogy mit érzek, amikor nem jelentkezel.

Nap nap után átéli, mi játszódhat le a nőben, s retteg tőle, hogy végül majd elmenekül. Az Alvilágban az övé. De az Alvilág álom, megfoghatatlan. Az ébrenlét óráiban kijózanodó Erika számára messze van mindentől, amit hihetőnek tart. Őt egyféle nyugtalanító regényalaknak látja. Menekülne előle, mert békét akar. Óvni szeretné tőle a nyugalmát. És magatehetetlenül marad, amikor szavaiban ráismer saját eltemetett leányálmainak visszhangjára.

"Az Alvilág!..." – ez Erika meghatározása volt, de Irzsinek kell értelmeznie. Szavainak hátterében ilyenkor minduntalan kigyúl, mint reklámfény az éjszakában, egy emlékezetébe Szerb Antal közvetítésével bevésődött németnyelvű szöveg: "Die Welt ist kein Traum, aber sie soll und wird vielleicht einer werden". A Világirodalom Történetében olvasott lefordíthatatlan megállapítás (magyarul hozzávetőlegesen valahogy így hangoznék: "a világ nem álom, de azzá kell lennie, és az lesz talán"; Szerb Antal, szokásától eltérően, még lábjegyzetben se adta meg magyar fordítását,) Novalistól származik, ám lehetne a sajátja is. Mert az Alvilág az elérhető célokon mindegyre túlmutató, fogalmilag kifejezhetetlen boldogságeszmény, a mese, az álom, az irracionális végtelenség, a mitikus végzet, az emberen túli szerelem – ugyanaz, aminek újrafelfedezését, vagy talán első felfedezését a XIX. század küszöbén (ellenhatásként a francia racionalizmusra), az irodalomtörténész Novalishoz, illetve a német romantikához köti. Az Alvilág is lázadás a hideg ésszerűség ellen. Több mint másfélszáz év után még mindig ugyanaz a "német" romantika, amely Beethovenben találta meg zenei kifejezését, s amelynek az irodalomban szimbóluma lett, specifikusan Irzsi számára pedig minden romantika szimbóluma maradt "a dalban és virágokban gazdag középkori tájakon" (Szerb Antal) Novalis regényhőse által keresett Kék Virág, a messzeségek és elérhetetlenségek virága, az örökké elhívó vágyak virága, a soha nem múló ifjúságé. Az Alvilág a nosztalgikus, fájó epekedés, amely sírjáig kísérte a huszonkilenc évesen meghalt fiatalembert, akinek kemény "r"-hangokkal pergő, s emiatt nagyon "poroszosan" hangzó anyakönyvezett neve – Friedrich von Hardenberg – Irzsi fülében sehogy se illett minden másnak inkább, mint katonás megjelenésű fiatal jénai nemesúrnak elképzelhető lényéhez. "Élete olyan – írta róla Szerb Antal –, mint egy megható szépségű, tökéletes romantikus novella. Nem mondunk regényt, mert ahhoz nem volt elég hosszú ez az élet." Szembeszökő rokonszenvvel megrajzolt alakja Irzsit Balázs Béla egyik szívfájdítóan szép meséjére emlékezteti, amelyben a mesebeli lakásadó, a városszéli kertész, lakóját, a mesebeli költőt törékeny virághoz hasonlítja; közeledni hozzá, akárcsak érzékeny rózsáihoz, csak óvatosan kinyújtott két ujjal megengedhető. Az Alvilág azonban egyszersmind örvény. A régiek tudták (mert ők még természetközelben éltek, nem úgy mint a modern civilizáció gyermekei), hogy "aki sokáig néz az örvénybe, arra az örvény visszanéz". Erika se vonhatja ki magát az ősi tapasztalat érvénye alól. Szeretne ellenállni a forgatag vonzásának, aztán mégis beleszédül. Így fogadja el igaznak, amiről Irzsi mesél.

Valaha egyek voltak. Vágyták és várták egymást, s keresték, mert már találkoztak valahol, egy más valóságban. Valahol tudtak egymásról, amikor a létre ráébredtek, és akkor is, amikor beletörtek a köznapi megszokásba, mert csak az érzékeli a kiegyezést, aki lélekben mást akar. Ők érzékelték, és tudták, mert hiányzott nekik a megfoghatatlan, mint ahogy Peter Schlemihlnek hiányzott az árnyéka. Ami korábban megfoghatatlan volt, most kitapintható. De Ianus-arcú minden, ami az életben fontos, s aki keresi a célt, az örökké választ, elkerülhetetlenül csak egyet két eshetőség közül. A beteljesült vágyaknak áruk van. Egy elvesztettel kell megfizetni minden megnyert lehetőséget. Az Alvilágért le kell mondani a lélek nyugalmáról, vagy le kell mondani az Alvilágról a belső béke kényelméért. Mindkettőt együtt nem kaphatja meg senkise. Mint Francesca da Riminit és Paolo Malatestát Dante víziójában, úgy forgatja majd és sodorja őket az Alvilág szele.

Amikor az asszony este csak nagy sokára jelentkezett, Irzsit elfogta a félelem: Erika mégis futni akarna ez elől a vihar elől.

– Nem tudod, hogy mit érzek ilyenkor...

Amíg nem hallotta meg a hangját, már nem is volt bizonyos benne, hogy van-e még kire várnia. Fiatalkora óta ránevelte magát, hogy ne bízza magát a nőkre, s ne higgyen állhatatosságukban. Csalódásai így könnyebben elviselhetők voltak. Nem érte meglepetésként, ha ezen az estén – az elsőn, amióta az éjszakákat rendszeresen átbeszélgették – az asszonyt megkísértette a vágy a menekülésre. Azon se csodálkozott volna, ha elmenekül végleg.

Fülsértőn hamisnak hallotta az áltermészetes hangot, amellyel Erika kelletlenül magyarázta, hogy, úgymond, az unokahúgát vitte vendéglőbe. Ő mást látott maga előtt: sápadtan ül az ágyban, pengévé keskenyedett ajkakkal mered a csengető telefonra, egész testében reszket, de a kagylót nem emeli le a készülékről.

– Tudok mindent – mondta végül is a nőnek –, tudom, hogy nem játszol...

Pedig tisztában volt vele, hogy Prágában, késő este, férfikíséret nélkül, két nő egymagukban semmiképp se ülhetett volna be egy zenés étterembe. Még akkor se, ha ténylegesen létezik a vidéki vendég. Ám tisztában volt azzal is, hogy bármilyen ürügyet találjon ki védelmére az asszony, félelme igazol minden hazugságot.

– Azért szenvedtem, mert úgy éreztem, hogy menekülsz...

"Már nemcsak a találkozásaink elől; a beszélgetéseinket se bírtad elviselni" – fűzi még hozzá gondolatban a mondathoz. Magában szomorún megállapítja: "Ma este kétségkívül el akart szaladni előlem". Mire válaszolt a hívásra, már megadta magát, de húzta az időt, hogy későn érjen haza, vagy otthon volt ugyan, de nem vette fel a telefonkagylót. Talán jobb lett volna, ha ő nem érezteti vele, hogy mennyire gyötrődik emiatt.

Válaszul Erika el akarná hessegetni a félelmeit, de komorabb hangon, mint ahogy Irzsinek kedves volna. Hangja sötét árnyalatokkal cseng:

– Ne félj, itt vagyok! Ne félj, veled vagyok!....

Rettegő gyerekeket csitítanak így:

– Veled vagyok, megmondtam!

De hát nincs "vele", hiszen még mindig csak telefonon beszélnek, s a megnyugtatás, ebben a hangnemben, kevés jót ígér. A nő megbántva érzi magát, s úgy beszél, mintha a mese az unokahúgáról, meg a történet a vendéglővel nem lett volna szembeszökő valótlanság:

– Amit megmondok, az úgy van! Ugye ebben állapodtunk meg!? Nem játszol, s én se játszom, ez volt már kezdettől mindennek a feltétele. Én elhittem neked. De te nem vagy képes hinni? Vigyázz, mert, ha egyszer nekem jutna eszembe... – Sötéten fenyegetőzik: – Vigyázz, Irzsi!

Egy pillanatra közéjük ereszkedik a csend. Ő kétségbeesetten vágyja megszokott, máskori, kedves hangját. Gyengéden válaszolna:

– Tudod, hogy hiszek, s hogy te vagy az egyetlen... – De nehezen lélegzik; nyugalma erőszakolt. Keserűn kérdezi: – Miért vonod kétségbe? Mert vágyom utánad? Mert szenvedek nélküled, s fáj, amikor úgy érzem – "...nem énnekem élsz", akarná mondani, de végül csak annyit mond: – ...hogy távol vagy tőlem, valahol fent, a felvilágon?

A leplezetlen szemrehányásra a nő még komorabban felel. Hangja a telefonkagylóból most már szinte ellenséges:

– Mi nem lehetünk együtt, csak az Alvilágban!

Irzsi megtörten vitatkoznék:

– De az Alvilág, Erika, mindenütt jelenvaló!

Rossz lelkiismerettel gondol rá, hogy aznap délután is kint volt a szanatóriumban, s ezt nem seperheti a szőnyeg alá. Hiábavalóan szeretné elrejteni Erika szeme elől.

– A boldogságunk a mindenütt jelenvaló Alvilág... – mondja, s reméli, hogy ennyi mégiscsak kétségbevonhatatlan.

Egyik cigarettát a másik után szívja. Órák óta. A szobában vágni lehetne a füstöt. Elszédült a nikotintól; hátradől a fotelban, egy pillanatra lehunyja a szemét. Úgy érzi, lent van, legalul, az örvény tölcsérének legalján, s onnan hallgatja a rekedtes althangot:

– Te boldogságot reméltél? Abban nem lesz részünk, Irzsi!

Akkor fájdalmasan elmosolyodik. Csukott szemmel válaszolja:

– Miért, mi is az a boldogság?

És átengedi magát az örvény sodrának.

Elmosódottan, egy színház nézőterén látja magát. Prágában? Kassán? Még nagyon fiatalon. A tarka jelmezbe öltözött színész előrejön a rivaldáig, onnan szavalja: "Színház ez a világ..." – Irzsi nem emlékszik pontosan a szöveg folytatására. Ebben a pillanatban teljes bizonyossággal még a szerzőre (alighanem Shakespeare), és a színdarab címére se. Csak a nézőtér felé forduló színészt hallja a képzeletbeli rivalda felöl: "Színház ez a világ..."

Talán saját élete is – gondolja – szerep egy színjátékban. Ilyen későéjszakai órákban, irracionálisan működő érzékekkel, mi sem könnyebb, mint beleélnie magát, hogy minden, ami körülveszi, illúzió. A bútorok a lakásban, a telefonkészülék a kezében, színpadi kellékek. A falak lesüllyedhetnek, vagy felemelkednek a zsinórpadlásra, a színpadkép megváltozik, s akkor kiderül, hogy a füléhez tapasztott telefonkagylóval, anélkül, hogy elmozdult volna helyéről, tarkója alatt a fotel támlájával, nem egy újvárosi épület harmadik emeleti lakásában, hanem sziklaormon ül, valahol a Végtelenben, zöldes derengésben egy álombeli tájon. Hogy telefonon társalognak, az is csak illúzió. Ha egy más égitesten tartózkodnék, a vidék akkor se lehetne szokatlanabb. Gomolyogva ül meg a talaj felett a sűrű ködfelhő, ahova beszél a nőhöz. Szenvedélyesen faggatja: Talán nem ez a boldogság? Amit vágyott, az sohase volt összeegyeztethető a felvilággal! S mert itt igaz az is, ami nem lehet igaz, félrevezető egyértelműséggel kiszalad a száján:

– A boldogság, hogy már nem akarok élni nélküled! És nem mondanék le rólad, bármi legyen az ára!

Egy másodperc töredékéig kényelmetlenül érzi magát. Először fogadkozott úgy, hogy nem relativizálta az Alvilágra, s ezt soha többé nem fogja megtenni. De Irzsinek az a sajátos benyomása, hogy színházi súgó adta szájába a szöveget. Ő csak utánamondta, habár rossz lelkiismerettel.

– Csak a felvilág olcsó boldogsága – állítja – a kielégült vágy. Kettőnké a kínzó nyugtalanság, amellyel örökös örökön keresni fogjuk egymást...

A ködfelhő mélyéből az asszony ijedten tiltakozik:

– Őrült vagy Irzsi!...

Aztán, lélegzetvételnyi szünet után, mély meggyőződéssel:

– Őrültek vagyunk mi mind a ketten. Hogy mi lesz ennek a vége... – A nő nem fejezi be a mondatot.

– Erika!... Erika!... – Irzsi csak a nevét ismétli.

A felhő irányából surrogást hall. A vonal túlsó végén az asszony fészkelődik. Összezárt ajkakkal válaszol a szólításra: egy kedvetlenül morduló "m"-hanggal.

– Úgy tele van a szívem, Erika! Annyit kellene mondanom! Dehát a szavak oly üresek, oly félreérthetők! Beszélek, beszélek, pedig állandóan csak a nevedet kiabálnám. A neved a legtöbb... Erika!... Erika... – szólongatja, elhallgat, s szólítja újból.

A ködből, a szólításokra, a nő változatlanul csak egy-egy "mmm"-mel felel. Értelmük "Mi az!", vagy "Tessék!", vagy "Mit akarsz!". Kezdetben berzenkedő árnyalattal. Aztán egyre barátságosabb lejtéssel. Legutoljára már kedvesen és bíztatón. Végül is, úgy látszik, megelégeli ezt a játékot. Gondolatainak áramkörei között átfordít egy kapcsolót, s hirtelen elszáll a rosszkedve:

– Irzsííí... – törleszkedik hozzá a távolból. – Irzsííí... – Megmosolyogtatja a váratlan kéréssel: – Mesélj valamit, jó? Egy szép mesét az Erikának!

Ha meséket tudna kitalálni, mind csak mondaná.

– Mit meséljek, kicsi virág?

– Valami szépet, az Alvilágról!

– Nem tudok én mesélni. De olvashatok még, ha akarod.

– Jó! – Hallja, hogy a nő elégedetten összekucorodik. – Várj! Gyújtsak rá! – pattog kényeskedő hangon.

Az öngyújtó kattan, fellobban a láng, pillanatokra megvilágítja a gomolygó ködöt. Irzsi rámosolyog az asszonyra, akit az öngyújtó fénye elárult. No lám! – gondolja. Megint játszik! Komolykodva húzza az orrát, s élvezettel fintorog, miközben rágyújt.

A falak, úgy látszik, időközben visszaereszkedtek a zsinórpadlásról, mert ő a füléhez szorított hallgatóval az ablakhoz megy, s szélesre tárja, hogy kiszellőztesse a füstöt. Az álombeli tájnak nyoma veszett. Kint köd nehezedik az egész környékre. A kapu előtti járdaszakaszon a közvilágítás igyekszik megbirkózni vele; nem sok sikerrel. Az utca túloldalának egyemeletes házai a ködben kivehetetlenek alvó ablakaikkal. A lakók, úgy látszik, már mind nyugovóra tértek. Késő van; sehol, egyetlen lámpa se ég. A tetők felett, a köd fátyolos mélyén, egy szinten saját, nyitott, harmadik emeleti ablakával, Erikát látja, hallótávolságban. Ágyában ül; az ágy a "semmin" lebeg. Fakó derengés veszi körül.

Irzsi elővesz egy Karinthy kötetet, a Harun Al Rasidot. A Barack című kesernyés parabolát olvassa belőle Erikának. Aki mulatságból kívánja, annak a barack odadobja magát; a sóvárgót kizsarolja, de a szomjanhalót ellöki: "Semennyiér'!" – kiabálja. "Én tisztességes barack vagyok!"

A nő nevet.

– Irzsi... miért ezt olvastad?

Irzsi nézi a fülig betakarózva kucorgó, hátával a felmagasított párnának támaszkodó asszonyt.

– Hogy tudd, miért vártalak – válaszolja. – Mert a nők között te vagy az egyetlen, aki nem barack!

Erika megelégedéssel nyugtázza a bókot. Hangja nagyon vidám:

– És ha én mégis megtagadlak? – incselkedik Irzsivel. – Ha egyszer azt mondanám: ...Nem kellesz?! ...Sem te, sem az Alvilágod?!

Ő megrázza a fejét:

– Innen nincs visszaút! Tudod, hogy gyűlölöm az erőszakot. – Félkomolyan fenyegetőzik: – De téged meg tudnálak ölni...

– Ó! – az asszony méltatlankodva felkiált.

Aztán csalafintán ránéz:

– De ha kiderülne..., hogy hazudtam?!... Hogy minden... csak játék volt?! – Beszéd közben ravaszkodva forgatja a szemét. – Akkor is megölnél?... – S behízelgő hangon érdeklődik: – Akkor mit tennél, Irzsi?

Irzsi nem megy bele a játékba.

– Nem Erika! – igyekszik kikászálódni a melodrámai hangnemből. Már csak az elkerülhetetlen stílusfordulat kedvéért fűzi hozzá: – Talán ha önmagam, de ez se biztos. – Aztán mindjárt felvilágosítja: – És semmiképpen se érted.

Lélegzetvételnyi szünet után:

– Veled akkor – jelenti ki hangjában megvetéssel – ...nem mocskolnám be a kezem!

Dermedt csend.

– Ez nagyon kegyetlenül hangzott!

Az asszony megborzong, aztán mindjárt siránkozni kezd:

– Képes lennél meggyilkolni egy ilyen bolond nőszemélyt!

Irzsi, ha tehetné, magához ölelné, de nem éri el. Csak szavakkal simogathatja: Virágom... kicsi virág! Életem, egyetlenem, téged vártalak, mind csak téged; aki nem vagy barack, aki nekem rendeltetett, téged, az egyetlent...

Az asszony fejezi be a mondatot:

– És megtaláltál... – ismeri el elérzékenyülten. Majd mindjárt hozzáfűzi, teli önszánalommal: – ...És ebbe bele fogok halni...

Még mielőtt Irzsi felocsúdhatna, hitetlenkedve tovább beszél, hangjában ámuló csodálkozással:

– Ilyen magas hőfokon... Mennyi ideig éghet így az ember?

Halálsejtelme valószerűtlen, főképp teljesen logikátlan. Irzsi azonban kénytelen belátni, hogy a kérdése nagyonis logikus.

Mielőtt válaszolna, habozik egy pillanatig. Mit felelhetne úgy, hogy ne hangozzék üres szólamnak? A lét oly kisszerű! Minden csoda – mondják – három napig tart. A negyediken már észre se veszik. Nagyon futólag, eszébe jut Jaroslav, akivel valamikor, régen, tíz éve is lehet, együtt voltak Pesten, egy hivatalos ifjúsági küldöttség tagjaiként. A figyelmes vendéglátók jegyet szereztek számukra a történelmi nevezetességű magyar-angol labdarugó mérkőzésre, arra, amelyről másnap megszületett a vicc, hogy "az angolok egy hétre jöttek és 7:1-re mentek". Félidőben, kissé balra tőlük, az előttük lévő sorból felemelkedett egy gyönyörűszép, gesztenyebarna, hullámos hajú nő, és állva maradt, alighanem kinyújtóztatni elgémberedett tagjait. Elegáns volt, fiatal, gyaníthatón nem csak felöltözve eszményi alakú. Jaroslav úgy bámulta, hogy majd kiesett a szeme. Amikor egy idő múlva megszólalt, hangjában elkeveredett a megkívánás a mélységes irigységgel és megadó lemondással: "Ezt a nőt is unja valaki!" – jelentette ki filozofikusan. Akkor ő azt hitte, hogy ez az önvigasztaló bölcsesség nem csak szellemes, hanem a megfellebbezhetetlen igazság. Az élet csakugyan ilyen! De hátha tévedett? Alighanem kettőjükön múlik, hogy ez velük is így lesz-e. Ő meg Erika nem úgy találkoztak, mint ahogyan férfiak és nők rendszerint egymásra találnak. Ha ennek a szerelemnek a tüze egyszer langymeleg parázzsá válnék, maga az Alvilág veszne el. Őbenne meghalna vele együtt (s bizonyára Erikában is) valami pótolhatatlan. Akkor viszont mire való kérdezni, hogy mi lesz a vége?

– Nem tudom – mondja végül. – Nem is érdekel. A teljes életet vágytam. Mit akarhatnék többet?

Már nemcsak a nőnek magyarázza, valójában számadást végez:

– Örökké ellenkeztem a világgal, míg végül belenyugodtam: hiába, magam vagyok, s csak álmodnom lehet. Álmodtam egy nőről, de nem hittem (már rég nem hittem), hogy kiléphetne a felnőtt gyermekeknek szóló meséskönyvek lapjai közül. Akkor találkoztam veled, s valóság lett az álom...

Nagyon óvatosan folytatja, mert nem akarná, hogy Erika még erősebben félni kezdjen:

– Csakhogy én az elérhetetlent akarom tőled, az abszolútat, ami után már semmi se következhetik. Veled a karjaim között képes lennék a megsemmisülésünkért fohászkodni, hogy a másodperc örökkévaló maradjon. De ezt bizonyosan nem teszem majd, s ha mégis, csak nagyon halkan, lelkem valamelyik eldugott zugában, nehogy meghallja a halál angyala. Én ugyanis élni akarok, mert csak élve lehetünk együtt. Nem tudom, hogy mennyi ideig maradhat elviselhető ez a sohase csillapodó belső nyugtalanság. A vágy az örök "még több"-re tőled, aminek nincs határa. Talán majd felőrlődöm abban, hogy nem vagyok képes alkalmazkodni a földhözragadt léthez...

Aztán közönyösen vállat von:

– Vagy talán csak beleőrülök! – fejezi be a gondolatot, noha bizonyos benne, hogy ilyen irigylésre méltó egyszerűséggel ő semmilyen körülmények között se szabadulhatna meg önmagától.

Miközben beszélt, a köd felszállt. Fejük felett szikrázik a téli égbolt. Irzsi kinyújtja feléje a karját, Erika szótlanul hozzásimul. Hallgatagon ölelik egymást. Csak a kettéosztott színpadon beszélgetnek kellék-telefonjaikon:

– Ó... – mondja Erika –, akkor majd meglátogatlak. Elmegyek hozzád minden vasárnap és csütörtökön.

(Amikor ezek a szavak elhangzottak, a kórházakban szigorúan csak hetente kétszer, vasárnap és csütörtökön engedtek be látogatókat a betegekhez.)

– Ülünk majd egy padon a kórház kertjében; melegen süt a Nap... S te nem tudsz semmiről! Se magadról, se rólam!... – Hangja tragikus lesz: – Csak én emlékezem!

Elmereng, hallgat, aztán ismét megváltozik a hangja:

– De nem, hogyisne! Hogy itt hagyj egyedül! – Siránkozik: – Én élni akarok! Száz évet akarok élni! Egyedül az Alvilágban már hogy élhetnék nélküled?! – Gyerekesen bizonygatja: – Amit elhatározok, az viszont úgy lesz! – Gondba merülten, s naiv őszinteséggel kérdezi: – Irzsi... vajon melyikünk éli túl a másikat?

Irzsi meghatódik. "Hát ez foglalkoztat?" Elérzékenyülten válaszol:

– Egyikünk se, Erika! – De mert minden teatralitásnak határai vannak, s ami önkéntelenül a szájára kívánkozik, az elviselhetetlenül hangoznék: "Ha te meghalsz, én megölöm magam!", tréfával igyekszik elütni a feleletet. – Százat mondtál? Akkor egyszerre halunk meg. Mert én kilencvenkilenc évet élek! – Meghitten rámosolyog. A kórházban már megérdeklődte Erika születési dátumát, s így napra pontosan mondhatja: – Kilencvenkilenc évet... és még három napot!

Erika meglepődik:

– Hát ennek hol jártál utána? – Jólesőn örvend, de mindjárt tovább mesél:

– Ó, az akkor nagyon érdekes lesz! Majd meglátod, hogy milyen érdekes! Sétálunk a parkban verőfényes napokon... Töpörödöttek leszünk; én még kisebb, mint most... A fejünk reszket... s én megkérdem akkor tőled...

Hangjában előlegezett nosztalgia cseng:

– A régi beszélgetésekre emlékszel-e még, Irzsi?... Mi maradt meg belőlük?!...

Sírhatnék hallatszik ki a hangjából. Aztán felsóhajt:

– De nem!... Nekünk csak jelenünk van! – Lemondón bólogat: – Jövőnk... Az nincs!

Irzsi elkeseredetten tiltakozik:

– Nekünk csak múltunk nincs, Erika! Jelen és jövő... a kettő ugyanaz!

Megállapodtak benne – emlékezteti –, hogy úgy találkoztak, mintha újból, vagy még mindig, tizenhat évesek volnának. Ha a felvilágon nem így tűnik, az csak felszínes látszat...

Könyörög:

– Erika, ne törődj a látszatokkal!

– Nem látszat, nem látszat! – Az asszony elnézőn zsörtölődik. – Látom minden reggel, amikor kikészítem magam.

Irzsi tudja – már szóba került közöttük, talán reggeli telefonbeszélgetéseik során, talán a kórházban –, hogy Erika, mielőtt elindulna otthonról, félórákat tölt a tükör előtt, s szerencsétlenné képes tenni a múló évek egy-egy nyoma. Most is keservesen józan:

– A ráncok az arcomon... a szarkalábak a szemem körül... Hogy én tizenhat éves volnék?... A tükör nem hazudik!

Irzsi elnémul. A szembesítés a tükörrel – úgy érzi – szabálytalan ütés volt, övvonalon alul. Ellenkezik a játékszabályokkal – gondolja –, hogy Erika nem hajlandó fiatalnak álmodni magát. Sötét daccal válaszol:

– És mégis az vagy! A tizenhat éves Erika...

Legkeserűbb keserűségét panaszolja fel az egeknek:

-...Akit sohase ismerhettem a felvilág valósága szerint!

Feljajdulást azonban a nő vagy elereszti a füle mellett, vagy nem mutatja, hogy eljutott volna a tudatáig. (Vagy csak nem akar megjegyzést fűzni hozzá, hogy Irzsi megrövidítve érezheti magát másra – talán másokra – elfecsérelt ifjúsága miatt.) Elnézőn csúfolódik vele, s azzal bosszantja, hogy sajátmagán élcelődik:

– Ráncok vannak a szemem körül, kicsi apró ráncok... Ráncok vannak a szemem körül...

Amíg Irzsi már alig bírja elviselni.

"És ha látom őket?" – gondolja. "Azt hiszed, vak vagyok?"

De továbbra se enged a magáéból:

...És mégis ugyanaz a kislány vagy, aki tizenhat évesen voltál! Akinek nincs és nem lesz más életkora!

Visszagondol első beszélgetésükre, amikor megtudta, hogy a férje (vagy valaki más?) egykor tanagrához hasonlította, őneki pedig – korrekcióként – erről eszébe jutottak Walt Disney icipici tündérkisasszonyai.

– Amit a tükör lát belőled – mondja Erikának –, az csak a világnak mutatott arcod... Én azonban igazi arcodat látom! – S elszántan hozzáteszi: – ...Hátadon a tündérszárnyakkal!

Így lett Erika "Tündérke", s négyszemközt, vagy telefonon, Irzsi már csak nagyritkán szólítja majd másképp.

("Tündérke!" – ez nem becenév volt, mint Virágom, Csillagom, s hasonló megszólítások. Ez Erika "megnevezése" volt. A mesebeli nőé, a testet öltött álomé, aki az emberek között, incognitóban Erika, s csak amikor megengedheti magának, hogy valóban önmaga legyen, olyankor Tündérke. Harminc évvel azután, hogy Erika, sebzetten, elhagyta őt, s az öregedő Irzsi erőnek erejével fel akarta ismerni a hozzá képest nagyon fiatal Évában Tündérke második inkarnációját, hamarosan kénytelen volt belátni, hogy Évát így neveznie ugyanolyan kényszeredett dolog, mintha a fiatal nőre, aki életkora szerint Erikának lánya lehetett volna, nosztalgiából rá akarna húzni egy másra szabott, örökölt ruhát. Erika az egyetlenegy Tündérke volt és maradt örök életében.)

– Tündérke! Én tündérkém! – mondja tehát a telefonba Erikának. – Tündérke! Kicsi tündér!... – s érzi, hogy az asszony elszoruló lélegzettel hallgatja.

Hosszú csend után a nő kábultan felsóhajt:

– Álmodsz, álmodsz, és álomba ringatsz engem is! De nem baj. Ez az egyetlen, ami még ér valamit. Hogy mi lesz a vége...? Mind kevésbé érdekel. Pedig tudom. Majd meglátod: Én belehalok. – És sötéten hozzáteszi, mielőtt elhallgat: – Téged pedig Irzsi, elviszlek magammal!

A halál! Megint csak a halál! Irzsi nem feltételezi, hogy Erika nagyon komolyan venné saját ijesztő előrelátásait, őt mégis zavarba hozza velük, és elkedvetleníti.

A nőt vágyó férfi jellegzetes könnyelműségével, Irzsi mindenkor csak Erika rossz idegállapotának, és az ismeretlentől való félelmének fogja betudni, valahányszor megjósolja szerelmük miatt bekövetkező korai halálát, félig-meddig álmodozó, félig-meddig panaszos önsajnálattal. Vagy – mert ez is megtörténik – sötét, tragikus hangon, mint Bizet operájának második felvonásában az önmagának kártyát vető Carmen. Csak amikor már napirenden lesz, hogy egyszer, valamikor, egy még meghatározatlan napon (mert kitalált látogatások se tarthatnak örökké) el fog utazni a sohasevolt vendég, s nekik találkozniuk kell majd, hogy végre zavartalanul szemtől szemben álljanak egymással, négy fal között, kettesben, akkor gondol majd rá, részben elfojtott, részben elhessegetett szorongásokkal, hogy abszurd módon, és Istenmencs, a nő talán mégse beszélt egészen csak úgy, a levegőbe. Nagyon régen mondta, amikor még alig ismerték egymást:

– Nem törődöm vele, sohase megyek kontrollra, mert az orvos egyszer már eltiltott mindentől. Dehát lehet így élni? A többi között férjhez mennem se lett volna szabad!

Valami baja van a szívével – említette akkor. Részletesebben azóta se akart (és sohase lesz hajlandó) beszélni róla. Irzsinek azt súgja orvosi hatodik érzéke, hogy veleszületett ritmuszavarokról lehet szó, s a vidéki kolléga, aki lánykorában megvizsgálta, erősen eltúlozta jelentőségüket.

"Bizonyára nem súlyos az ügy. Látszik az életvitelén" – feltételezi. Amióta azonban kezd határozottabb körvonalakat ölteni a jövő, néha mégis megkísérti az aggodalom: Hátha csak ő veszi a dolgot félvállról? Különösen, amikor egy-egy megjegyzésére a testi szerelemről (mert alkalomadtán már megengedhető beszélni róla, természetesen általánosságban és elvileg, de álszemérem nélkül) Erika kijelenti, hogy tíz évi házassága során a legforróbb ölelések közben is józan maradt lelke mélyén. A nő nagyon határozottan állítja:

– Képtelen volnék megfeledkezni magamról...

– Valóban azt hiszed?

Okkal, vagy ok nélkül, Irzsi nem sokra becsüli Adrien Beldickyt. S különösen nem szerelmi képességeit. Ahhoz a férfitípushoz sorolja, akik az ágyban a nőkkel csődörként viselkednek, s a nőt lényegében kancának látják. Irzsi reméli és előrelátja, hogy Erikát nagy érzelmi – s hozzájuk kötött érzéki – meglepetések fogják érni az ő karjai között. Pillanatig se kételkedik benne, hogy egy évtized kellemes, de Erika szavaiból kivehetően csendes tűzzel égő, rutinos szexuális tapasztalatai után, vele, igenis, elveszti majd a fejét a házasságában örökjózan nő. Megeshet-e, hogy időnként szabálytalanul verő szíve nem fogja elviselni az ezzel járó igénybevételt? Ugyan már! – gondolja Irzsi. Nem! Ő csakugyan nem nyugtalankodik emiatt.

Ám alig telik el éjszaka úgy, hogy ábrándozásai közben Erika ne említse halálfélelmét. Irzsi, akiből sohase hiányzott az érzék a romantikához, alkalmazkodik ebben az asszonyhoz. Megtalálták egymást – mondja a nőnek. Az élettől mi többet kaphatnának? Habár a kifejezést kerülik, a kettős öngyilkosság morbid vágyképe lebeg közöttük a levegőben. Egyféle szerelmi halálé. Irzsi ebben romantikus társasjátékot lát, semmire se kötelező sötét, de szép szavakkal. Minden igazi jelentőség nélkül. Meggyőződése szerint Erika úgy viselkedik, mint a sötétségtől félő gyermekek, akik ijesztgetik egymást lámpaoltás után az ágyban, hogy levezessék szorongásaikat. Az asszony azonban képtelen megnyugodni. Minduntalan visszatér balsejtelmeire:

– Irzsi! Én ebbe csak belehalhatok!

Rajta végül is eluralkodik a keserűség. Úgy felel, mintha arról beszélnének (s tulajdonképpen csakugyan erről beszélnek), hogy Erika vállalja-e együttlétük kockázatait:

– Hát ennyire félsz tőle? Ha félsz, szabad még az út!

Az Alvilág tengerfenék, mint akkor, a bárban. Látni véli, amint a nő elhagyja, erőteljes karcsapásokkal száll fel a mélyből a partok felé. Keserű bíztatással utána kiált:

– Még felszállhatsz a felvilágra! Hát szállj fel a felvilágra! Vissza, a felvilágba Erika, ha tudsz!

Mert az asszony hallgat, Irzsi saját viselkedését elemzi. Ezegyszer önigazolásul.

– Önző vagyok? Lehet, hogy valóban megöllek. Megöllek puszta létemmel, s ezért futnom kellene a közeledből. Így kívánnák legalábbis a felvilág erkölcsei. De ha nekem más az erkölcs, más az értéksorrend?!...

Eszébe se jut tagadni egoizmusát:

Lehet, gondolja eközben nem egészen tiszta lelkiismerettel, hogy amit a nő ellen elkövet, az valahol, habár nagyon áttételes módon, talán csakugyan egyértelmű a gyilkossággal. Erikának kialakult szilárd világképe volt, amiben mindennek megvolt a maga jól meghatározott helye. Ő jött, és szétrombolta. De mit kínál helyette? Kiemeli megszokott világából, noha tudja, hogy nem ültetheti át más, biztonságos életfeltételek közé. Milyen jogon teszi ezt vele?

Keserűn mentegetőzik:

– Én azt akarom, ami a legtöbb! És ez nem a puszta élet!

A következő pillanatban viszont zavartan nevetni kezd, mert ráeszmél, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét mondja annak, amit – még egy hónapja sincs – állított:

– Látod, mire vittél? – mulat tulajdon következetlenségén. – Én voltam-e, aki csak annyit tudott, hogy mi az, amit nem akar!?

Erikának azonban nem áll nevetésre a kedve.

– Megcserélődtek a szerepek!

Elgondolkodott hangját mintha újra nemcsak a telefonkagylóból hallaná, hanem valahonnan a szoba mélyéből is.

A nő végletesen bizonytalan. Nem képes elhatározni magát. Sem arra, hogy találkozzanak, de arra se, hogy Irzsiről lemondjon. Ha ez lehetséges volna, valahol egy más bolygón adna neki találkát.

– Mi már találkoztunk valahol, s még találkozni fogunk! – mondja egy éjszaka. – Irzsi, én hiszek a lélekvándorlásban!

Csillagokról beszél; a lélek végtelen útjáról:

– Mi lehettem vajon azelőtt, s mi leszek azután?...

Eljátszik a gondolattal:

Ki tudja, talán egy virág!...

Hogy aztán mindjárt elszomorodjék a nem is valószínűtlen, gyászos kilátáson:

– Majd jön egy tehén, és lelegeli a virágot!

Legtöbbször azonban körbe-körbe forognak a gondolatai: "El kell döntenem, hogy mi az, amit akarok!". Hangja egyre panaszosabb, amiért nem képes rá.

S elkövetkezik a nap, amikor már másképp fogalmaz:

– Én mindig tudtam, hogy mi az amit akarok. Most nem tudom; képtelen vagyok eldönteni. Vonzol, érzem, ahogy magaddal ragadsz; viszel, viszel...

Irzsi szeretné megnyugtatni. A szót keresi, amellyel talajhoz köthetné gyökere-szakadt biztonságát. De kifogyott a szavakból. Szeretlek! – mondaná, ha ettől nem tartaná vissza, hogy kimondani, úgy érzi, változatlanul tilos. Tabu. Képtelen kiejteni a száján. Valahogy azonban meg kell törnie a tilalmat. Erre is József Attila kínál lehetőséget.

"Itt ülök, csillámló sziklafalon..."

"Lesz, ami lesz" – fohászkodik Irzsi február utolsó éjszakáinak egyikén, miközben felüti az Ódánál a telefon mellé odakészített József Attila kötetet.

(Amikor Évának ugyanezt az otthonról hozott kötetet nyomja majd a kezébe a könyvjelzővel az Ódánál, hogy vigye haza és olvassa el, rossz lelkiismerettel gondol rá, hogy úgy viselkedik, akárcsak egy "cukorkásbácsi" mindig ugyanazzal a cukorkafajtával. S arra is, hogy ezzel a tettével elárulja Erikát. De csakugyan elárulta-e? Vagy csak a helyzet tért vissza harminc év multával?)

Eddig még sohase olvasott a nőnek szerelmes verseket. Más költeményeket gyakran, de mindig olyanokat, amelyeket csak nagyon áttételesen érthetett önmagukra. Az Óda az, amelynek olvasása közben kiszakad belőle az ige:

"Szeretlek, ...
mint mélyüket a hallgatag vermek,
..., mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak."

"Szeretlek!" – mondja előbb a verssel, majd anélkül is.

De mihelyt nem az Ódából olvassa, úgy érzi, hogy a szó kétségbeejtő közhely.

– Nincs rá más kifejezés – mentegetőzik. – És mondanom kell valahogy!

Letörten panaszkodik: "Szeretlek! Szeretlek!"

Erika csak nagysokára válaszol:

– Jobb lett volna enélkül!

Mert ő nem mondja majd. A hangja szomorú: "Olyan sokat mondtam..."

Később félénken hozzáteszi: "De azért te mondd, ha akarod."

S ő egyre ismétli:

"Ezt magyarázom, bármennyit magyarázzak."

Három szót hajtogat minden alkalommal. Túlságosan nagyokat, habár ő igazaknak érzi őket: "Örökké"; "Mindig"; meg "Soha". Erika rosszallón tűri. Egyszer azonban kifakad:

– Mondod! Mondod! Én hallgatok. Pedig magamban talán reménykedem olykor... Amikor nem hallom, hogy milyen könnyen beszélsz!

De aztán kábultan átengedi magát a szavak ringatásának.

Egy éjszaka megkéri Irzsit:

– Egyedül kell gondolkodnom!

Mindent végig akar gondolni, s képtelen rá, ha közben beszélnek egymással.

– Kibírod három napig, hogy ne hívj fel?

Szombat volt. "Micsoda napok lesznek!" – borzad el Irzsi előre. De nem ellenkezik.

– Akkor hát kedd este?

Erika teljes három napot akar.

– Nem. Csak szerdán! – Aztán engedékenyen hozzáteszi: – De ha már sehogyse bírod, felhívhatsz hamarabb.

Késő éjszaka még nehezebb volt elválniuk, mint máskor.

– Most mondd el szépen a versikét! – kérte legvégül Erika.

– Milyen versikét?

– Hát a versikét! Búcsúzóul!

Irzsi nem tudta elképzelni, hogy mire gondolhat. Akkor az asszony felmondta neki, és a szájába adta:

– Jóéjszakát édes Erika!

– Jóéjszakát édes Erika!...

– Aludj jól!

– Aludj jól!...

– Álmodjál szépeket!

– Álmodjál szépeket!...

Engedelmesen utána ismételte, s végül egyedül fejezte be:

– Ne felejtsd el, hogy szeretlek!... – S azt se, hogy mindegy, látják-e egymást és beszélnek-e egymással. Mert ami köztük van, a "lényegen", semmise változtathat.

Szombattól szerdáig Irzsi nem telefonoz. Ismét szerda volt – emlékeztette később Erika –, akárcsak első alvilági napjuk. (Véletlenül-e, vagy nem véletlenül, valahogy mindig úgy alakult, hogy csaknem kivétel nélkül a szerdák lettek legjelentősebb napjaik. Irzsi sohase tudta eldönteni, hogy volt-e ennek Erika számára valami babonás jelentősége, s azért rendezte-e így a dolgokat.)

Tehát szerda volt. A telefon kicsengetésére az asszony azonnal jelentkezett.

Félelmetesen őszinte:

– Nem hittem volna, hogy kibírod máig. Nem lett volna baj, ha mégiscsak felhívsz. – Hangjából kiérezhető a leplezetlen tisztelet: – De meg kell mondanom, hogy így nagyot nőttél a szememben!

Irzsi hallgatja, s lassanként feloldódik benne a nyomasztó félelmekkel vegyes belső feszültség. Valamit azonban nem ért:

– De hiszen megígértem neked, hogy nem kereslek...

Az asszony szintúgy csodálkozik:

– Micsoda furcsa ember vagy te!... Egyszerre erős és elveszett.

Irzsi így eszmél rá, hogy ami futólag mindig zavarta, Erika miért hallgatta őt nemegyszer fejcsóválva, ha arról beszélt, hogy milyen kétségbeesetten szereti. "Milyen elveszett vagy!" – ámuldozott ilyenkor értetlenül és sajnálkozó hangon. Máskor, meghatottan, tiltakozni próbált: "Nem szabad ennyire elveszettnek lenni!" Vagy gyengéden ébresztgette: "Irzsi, Irzsi... ne légy ilyen elveszett!" Mert őt érzelmeiben kiszolgáltatottnak, és viszontszerelmétől függőnek látta, gyengébbnek hitte önmagánál. Most elfogódottan kérdezi: "Honnan vetted az erőt hozzá, hogy ne hívj fel?" Sokkal inkább a beszédmódjából, mint a szavaiból, Irzsi arra következtet, hogy nagyon várta már a jelentkezését. Meg arra is, hogy Erika bizonyosra veszi: az ő számára se lehetett kisebb a megpróbáltatás. "Nagyot nőttél a szememben!" – mondja minduntalan. A dicséretáradatot Irzsi megilletődötten hallgatja, s kissé restelli, hogy igazából, habár eddig észre se vette, ő Hitetlen Tamás volt. Alvilág ide, Alvilág oda, sohase feltételezte volna, hogy nő beszélhessen ilyen nyíltan.

Erika szükségét érzi a kimagyarázkodásnak. Megható buzgalommal keresi az okát, hogy őt miért ítélte meg rosszul. Amit Irzsinek kereken megtiltott ("A múltamhoz pedig ne nyúlj! Mert akkor úgy gyűlölnélek... De úgy gyűlölnélek!"), mentegetőzésül összehasonlítja a férjével: "Örökké én voltam az erős!" Elbizonytalanodva mondja: "Különös lesz, hogy egyszerre csak már nem kell, hogy én legyek az erősebb!" Majd ernyedten felsóhajt: "De olyan jó!" Aztán elszántan kijelenti: "Sokat gondolkodtam. Eldőlt minden. Még ha gyűlölnélek is végül!" Később rögeszmeszerűen visszatér első gondolatára: "De ha sor kerülne rá, azért ezután is lehetnék én az erős!" Naiv bizakodással ajánlja fel, szinte reménykedik, hogy így lesz:

– Nyugodtan megmondhatod Irzsi, ha egyszer szükséges volna!

Most már ő sincs kevésbé zavarban az asszonynál. Érti Erikát, és mégse érti. "Nincs férfi – gondolja –, aki ha ad magára valamit, ne várta volna ki ugyanígy ezt a három és fél napot. Ha nem más miatt, akkor bölcs belátásból". Legszívesebben figyelmeztetné: "Ne méricskélj szüntelenül! A lelkierő viszonylagos valami, és nincs mértékegysége". Ehelyett, amikor megszólal, csak őszintén megvallja:

– A kezem többször már a telefonon volt...

Mégse hívta fel. Végül is nem mutatkozhatott férfiatlannak. De mi köze ehhez az erőnek? És mi volna ebben olyan nagyon tiszteletreméltó?

– Nem tudom, mi az, erősnek lenni, vagy elveszettnek – mondja végül. – Az erő, ahogyan te beszélsz róla, felvilági érték...

Hirtelen végtelenül megsajnálja a nőt. Amióta a világ világ – gondolja –, a belső biztonságérzet talán még senkinek se került ennyi erőfeszítésébe. A legfurcsább – tűnődik –, hogy valóban kemény kis asszonyember. Szilárdan áll a lábán. De olyan esendőn kérkedik vele! Nagyon óvatosan fogalmaz, nehogy megbántsa: Erős nem az, aki páncélba öltözött. Több erő kell a bátorsághoz, ellökni a vértet.

– Azt mondod, hogy elveszett vagyok. Pedig, ha van egyáltalán erőm, úgy éppen ebben áll. Merek őszintének és kiszolgáltatottnak lenni veled szemben. – Gyengéden, de kioktatja: – Már mondtam, hogy az Alvilágban sok értékítélet a visszájára fordul...

Az Alvilágban nem az erős, akinek elefántbőr burkolja a lelkét. Érzéketlenül nem vicc mindent elviselni.

Hát légy te az erős! – Erika olyan lelkes meggyőződéssel beszél, mint talán soha. – És tarts engem, Irzsi! Tarts erősen... – Váratlan fordulattal fejezi be. Noha alaposan átgondolt figyelmeztetésnek hangzik, nem nélkülözi a komikumot: – Mert én örökké lázadni fogok ellened!

Irzsi tréfára venné:

– Jó, én pedig majd utánad megyek olyankor...

Az asszony azonban komoly. Hanghordozásából kivehető, hogy nem rögtönöz. S, hogy efelett sokat töprengett:

– Lázadni fogok örökké, aztán te jössz, és én visszatérek, mert nélküled nem lehetek. De lázadni fogok minduntalan...

Irzsi közbeszól:

– És ha majd addig mind lázadsz, amíg már képtelen leszek utánadmenni? Akkor visszatérsz magadtól?

– Nem! – Erika beismeri, hogy erre nem volna képes: – Magamtól nem tudnék visszatérni! – Lefegyverző bizalommal teszi hozzá: – De te nem teheted meg, Irzsi, hogy ne keress!

Ő kénytelen-kelletlen elneveti magát:

– Nagyszerű kilátások! Nem gondolod?

Erika nem akarja elérteni:

– Dehát mondom, hogy végül mindig visszatérek!

Irzsi arra gondol: talán neki van igaza.

Az asszony még sokat beszél erről. Fellázad majd, valahányszor feltámadnak benne a szellemek, aztán visszatér, és a szellemeket egy sötét sarokba parancsolja. Máris toporzékol, hogy Irzsi hallja, miként fogja kergetni őket.

– Majd rájuk kiabálok: "Mars a francba!"

Ő látatlanul is látja Erikát, amint (önmagát szórakoztatva) elégedetten maga elé mosolyog, s szeme sarkából közben rá-ránéz, hogy lemérje a hatást. Hát igen! – gondolja Irzsi. – A "szellemek"!... Szeretné átölelni a nőt, mert minden lehetséges válasz sivár és szegényes lenne. A lehetséges szavak egyre gyakrabban tűnnek siváraknak és szegényeseknek.

– Ha most ott lehetnék melletted – mondja egy alkalommal –, letérdelnék eléd, átölelnélek, és az öledbe hajtanám a fejem.

A kijelentés az asszonyt felkészületlenül éri. Irzsi előbb sóhajtani hallja. Csak azután a válaszát, nagyon halkan:

– Én pedig lehunynám a szemem.

Ettől elakad a lélegzete. Minden egyébre inkább számított, mint erre a feleletre.

Fáradtak és kialvatlanok. A nő olykor elbóbiskol. Irzsi már búcsúznék, de valami még visszatartja:

– Ne hagyj így magamra! – könyörög egy hajnalon.

Erika csendesen duruzsolja:

– Nyugodj meg Irzsi, nyugodj meg! – Aztán támad egy ötlete: – Majd én elaltatlak. Jó? – javasolja.

Irzsinek pontosan azt kell tennie, amit Erika mond.

– Hunyd le a szemed! – hallja.

Várja a folytatást. Közben szórakozott tekintettel bámul a mennyezetre. De a telefonkagylóból a hang haragosan rászól:

– Hunyd le a szemed!!!

Mosolyogva engedelmeskedik.

A szobában bekapcsolva maradt a mennyezeti világítás. Lecsukott szemhéján vöröses derengésként szűrődik át a fény.

– Most rád teszem a kezem...

A nő mozdulata – még a távolból is – áramütésként hat. Irzsi görcsösen lélegzetet vesz, Erika pedig, mert meghallotta, vontatott magyarázatba fog:

– Nem így! – a hangjával úgy markol bele, mintha erősen megszorítaná a karját. Nem így; habár így is tudná! De most azt akarja, hogy elaludjék. Tehát csendesen teszi rá a kezét, és rajta hagyja, mozdulatlanul. Eközben gondterhelten suttog: – Így!... Látod! – Majd szigorúan megfenyegeti: – És most ne beszélj, mert rádüvöltözök!

– Erika! – szólítja.

– Pszt, hallgass!

Miután a nő némán leteszi a kagylót, ő még sokáig hallgatja a lezárt vonal sercegését.

Az asszony lassanként mind nagyobb bátorságra kap. Egy este hajat mosott, s ábrándosan sóhajtozik:

– Milyen kár, hogy sohase láthatod ilyennek a hajam!

Az ágy szélén ül, szárítgatja, ujjaival beletúr, s elragadtatottan beszél róla:

– Olyan selymes... Olyan puha!...

Csupa felkínálkozó ámulat.

Ha fájlalja az epéjét, Irzsi szenved tulajdon tehetetlensége miatt.

– Szeretnék melletted lenni. Ápolnálak...

Az asszony törleszkedve nyöszörög. Egyszer azonban kedvetlenül elhárítja:

– Na, te jól gyógyítanál, a szenvedélyeddel!

Irzsi nem sértődik meg.

– Miért Erika? A szenvedélyhez sok minden hozzátartozik!

Tudni kell azt is, amikor a kevesebb a több.

Sokáig vár a válaszra.

– Túl szépen hangzik ez! – hallja végül a nő sóhajtását. Erika fanyar, de őszinte: – Nem szoktam hozzá.

Irzsi még másnap is a szenvedély mibenlétét boncolgatja.

– Tudod Tündérke – szólal meg váratlanul –, nagyon keveset mond, hogy ezután már semmi se következhetik!

Előtte se volt semmi. Ami volt, az annyira más volt...

Egész nap, gondolatban, mind csak erről beszélt Erikának, s most hangosan kimondja, amit előre megfogalmazott. Hogy ez a szerelem, visszás módon, mindkettőjük számára az első. Az első és utolsó.

A nő rettenetesen megijed:

– Irzsi! Hát van ilyen?! – Hangja kétségbeesett. Páni rémülettel, mint aki kísértetet lát, élesen rákiabál: – Te Alvilági Isten!...

A kiáltás Irzsiben hosszasan visszhangzik, és kényelmetlenül zavarba hozza.

Ám múlnak a napok, és Erika ebbe is beletörődik. Még mindig nem tudja – "Nyilván nem kérdem meg tőle!" –, hogy az unokahúga meddig marad. Elvágyódik valahova a fellegek fölé, túl a való világon. Mélabúsan mondja:

– Ha lehetne, most felrepülnék veled a Himalája csúcsára!

Irzsi hívja:

– Hát gyere velem a Himalája csúcsára, Erika!

A félhomályos szoba úgy olvad össze a szikrázó ormokkal, mint egymásra fektetett üveglemezek. Az asszony a mélykék égboltról beszél, a havasi napsütésben ragyogó hóról, s a földöntúli magányról, egy sátorban, amelyet berendezne, hogy ott éljenek. Aztán hirtelen kijózanodik:

– Mese Irzsi! Itt vagyunk a Földön! – mondja az ellenségességig kedvetlenül.

Ő eddig sohase kérlelte, először szánja rá magát:

– Erika, találkoznunk kell!

– Amíg itt van az unokahúgom...

Nem nyugszik bele. Makacsul ismétli:

Holnap várlak.

Nem az Apollo előtt. Az óvárosban, a földalatti megállójánál, ahonnan szerteágaznak az utak. Az asszony aggodalmas hangon óvja:

– Irzsi, nem megyek el! – S amikor ő mégis tovább erőszakolja: "Nem leszel képes ellenállni a belső hívásnak!", még csak nem is titkolja, hogy éppen emiatt kényszerhelyzetbe fog menekülni. – Irzsi, ne várj! – kímélné a csalódástól. De a hangja szánnivaló: – Valahova elmegyek majd, ahol biztos leszek benne, hogy egész délután ott kell maradnom.

Irzsi már nem visszakozhat, túl sokat beszélt. Pedig sajnálja az asszonyt. Csak konokságból nem enged, nekikeseredett elhatározásból, hogy megvédje az érvényét kimondott szavának. Csökönyösen hajtogatja:

– Mindegy. Én várlak.

Tudja, hogy hiábavaló lesz. Látja magát az utcasarkon, amint várja, értelmetlenül. Mégse találja nevetségesnek a helyzetet. Ellenkezőleg: egyre jobban vonzza.

– Irzsi, nem leszek ott!

Különös lesz – gondolja – ez a magányos randevú. Vajon hogyan fogja érezni magát Erika, öt órakor?

Már nem is bánja:

– Nem baj – mondja –, én mindenképpen várlak. – Aztán hozzáteszi sokkal gyengédebb hangon: – Akárhogy is, én ott leszek, Tündérke. De este, mint rendesen, beszélgethetünk majd telefonon.

Reggel nem megy be a kórházba, telefonoz, hogy hiányozni fog. Az asszonyt nem hívja fel. Jobb – gondolja –, ha nem beszélnek, és nem látják egymást délelőtt. Ágit elviszi a napközibe, onnan azonnal hazatér, telefonoz Mosonyéknak, hogy délután nem fog tudni elmenni a gyerekért, legyenek szívesek, vegyék magukhoz. Sietősen rendbe teszi a lakást, majd, hetek óta először, bekapcsolja a lemezjátszót. Erika ott ül mellette a nagyzenekar viharzásában; együtt hallgatják a muzsikát. Rámosolyog a nőre, és képzeletben magához vonja.

Azon a délelőttön olyan boldog volt, hogy már úgy érezte: fáj. Erikával az ölében ült a fotelban. Most még várnak egymásra – magyarázta neki –, de később találkozni fognak, és akkor minden valóra válik. Fölébe hajol majd, és csókolni fogja. Szánakozva kérdezte: "Tündérke, nagyon félsz?" Az asszony hozzábújt és riadtan bólogatott.

Később kiment a konyhába, magába gyúrt valami ennivalót, majd idő előtt, gyalog, elindult az óváros felé. Az úton Erika egy darabon még mellette haladt, de ő hamarosan útjára engedte. Aztán csak álldogált az utcasarkon a földalatti lejárata előtt, s figyelte az úttesten elhúzó autóbuszokat, magányosan és idegenül.

Ha az autóbusz a kórház irányából érkezett, s a megállónál, az útkereszteződés előtt lefékezett a járda mellett, Irzsi, miután a busz továbbindult és elhaladt előtte, vagy megállt a közlekedési lámpánál, éppen az orra előtt, szorongva fürkészte benne az utasokat, nem fedezi-e fel közöttük Erikát. Aztán ismét a megálló felé fordult, szemmel tartotta az érkező buszokat, nézte, amint sorra kiöntik magukból a leszállókat, a tömeg szétrajzik, és a busz megindul. De Erika nem szállt le egyikről se. Majd hírtelen mégis feltűnt a járókelők között.

Csendesen lépkedett, arca bizonytalan volt és komoly, tekintete aggodalmas; őt nézte mereven. Ha átvágott előtte egy-egy tovasiető, pillanatokra eltűnt, hogy a felöltők és kabátok hullámzó sűrűjéből egy másik síkban újra felbukkanjon. Ugyanúgy öltözött, mint amikor először várta. Jött vele szemközt, öt-hat lépésnyire, jött, egyre jött, de nem ért közelebb.

A járda falmenti oldalán ismerős hölgy fordult be a sarkon, s bár ő zavartan félrehúzódott, megtörte a varázst. Sokáig várt még, mert látni vélte Erikát, amint késve, távol, ismeretlen utcákon át, valahonnan, valamerre, lélekszakadva jön. Irzsi elindult, visszafordult, egyszer már a gyalogos-átkelőhely zebrájáról, aztán végérvényesen átment a túloldali taxiállomáshoz. "És most felmegyünk egyenesen a Himalája csúcsára, taxival!" – előző nap óta forgatta fejében a mondatot.

Ostoba dolog! – vonja meg a vállát. Szája keserű és kimart a cigarettafüsttől. Áll a taxi- sor előtt és újból rágyújt. Aztán hazaindul gyalog.

– Nem jöttél el, mégis ott voltál velem – mondja este a nőnek.

Beszél a délelőttről, amikor maga mellett tudta, meg a délutánról, amikor jönni látta a járókelők között. Erika hangja megviselt. Panaszos sóhajjal, elesetten válaszol: "Ültem és beszélgettem; önmagamban pedig ott voltam valahol, egész idő alatt", majd végigálmodja vele az éjszakát egyféle alkohol nélküli részegségben.

A kórházban másnap ijesztően megtört. Sápadt, kialvatlan, haja kócos, nem készítette ki az arcát sem. Fekete blúzában olyan, mintha gyászolna. Csuklóján a karperec ólmos fénnyel, bilincsként csillog. Irzsi benyit Erikához, ürügye hozzá valamelyik kollégája, akit állítólag keres, de éppen nincs a helyén. Egy pillanatra magukra maradnak. Nem szólnak egymáshoz, de amikor Erika, háttal Irzsinek, el akarna haladni mellette, Irzsi a vállára teszi a kezét és gyengéden megszorítja. (S eközben tudatában van, hogy a tizenötéves korában látott Rövid Találkozás című angol művészfilm férfihősének azóta is emlékezetében őrzött, utánajátszott mozdulatával.) Erika megtántorodik, puhán utánaenged a fogásának. Tartása elbizonytalanodik, erőtlenül Irzsinek dől.

A nő este, a telefonban:

– Én akkor szinte elestem. Megindult alattam a föld.

Már újból csak telefonon beszélnek. Az idő azonban mégiscsak előrevetíti a változást. Irzsi belülről elbátortalanodott és letörten vár: "Ahogy lesz, úgy lesz!" Az asszony eltűnődve, bizonytalanul figyelmezteti:

– Tudod, ha lett volna korábban egy úgynevezett gáláns kalandom...

Nyugtalanul tépelődik. Maga tereli rá a szót, hogy készül a találkozásukra. És rossz előérzetekkel mondja, hogy neki fogja adni magát.

Az ismeretlentől félne? Hallgatólagosan Irzsi így feltételezi. Ellensúlyként – mert mi mást tehetne? – saját szorongásairól beszél. Egy alkalommal Erika kioktatja:

– Te még azt hiszed, hogy hiába várod? Abban most már biztos lehetsz, hogy a tied leszek. Egyetlen egyszer már mindenképpen a tied leszek. – Önkínzón baljós: – De talán ez lesz közöttünk a vége mindennek!

Irzsi nem tud mit válaszolni, zavartan hallgat. Rossz lelkiismerete nem tűri, hogy ne csak önmagát okolja az asszony vívódásaiért. Nem gondol rá, hogy talán Erika se érzi magát függetlennek. Igaz, nem tudja, hogy férjével kötött megállapodása értelmében majd csak a próbaesztendő leteltével fogják eldönteni, végérvényes-e a különválásuk. A próbaesztendőből ekkor még hátra van két hónap.

Aznap, hogy először nevezte Tündérkének, Erika maliciózus hangon leintette Irzsit, amikor látszatnak minősítette életkorát. Még gúnyolódott is azon – igaz, kedvesen és jóindulatúan –, hogy erőnek erejével fiatalabbnak akarja látni, mint amilyennek a tükre mutatja. Most mégis ő maga az, aki a sors igazságtalanságára panaszkodik, amiért csak nagykésőre találkoztak. Egy ízben feljajdul:

– Miért nem adhatom magam tizenhat évesen!

Erre azonban van Irzsinek válasza:

– De még mennyire, hogy tizenhat évesen!

Szavait többnek szánja felszínes vigasztalásnál. Ezekben a napokban sokat foglalkoztatja Erika elmúlt házasélete. A férjét – gondolja – más szerelemmel szerette. Hiába ismerte meg a karjai között a szexuális élet gyönyörűségeit, mégis érintetlen. Próbálná ezt elmagyarázni, de a megengedhetőnek vélt utalásokkal csak zavarosan sikerül.

Józanságának sokat emlegetett álarca mögött – mondja – meghúzódik az egykori Erika, aki, hogy boldognak tudhassa magát, lebeszélte magát mindenről, ami ábrándnak bizonyulhatott. Az illúziótlan Erikával azóta mindig az történt, amit akart, illetve mindig azt akarta, ami történt vele. Most mégis úgy álmodozik és remél, mintha megint tizenhat éves volna. Így lesz az övé.

Irzsi legyűrt ellenérzéssel használja a fogalmat, amelyet egyedül érez pontosnak. Kényszeredetten, mintha nem szalonképes dolgot ejtene ki a száján:

– Nemcsak tizenhat évesen. Szűzen.

Erika érti, sőt helybenhagyja:

Nem is tudod, hogy mennyire szűzen!

Már csak amiatt kesereg, hogy miért nem idézheti vissza külsejében is a lánykorát. "Ha akkor ismerhettél volna! Elképzelni se tudhatod majd az álarc alatt a régi Erikát!" Számba venné, hogy mi az, amiben nem változott, és eszébe jut valami, amivel úgy-ahogy megvigasztalódik:

– A fintorok még a régi Erikáé!

Mosolyos ráemlékezéssel hosszasan mesél a fiatalságáról, és lassanként megnyugszik.

Csakhogy most már fél Irzsi is. Túl nagy lett közöttük a feszültség. Amióta hiába várt rá a földalatti lejáratánál, a húr túlfeszült. Minthogy túl sokat kockáztatna vele, ha másodszor is hívná, semmit se kezdeményez, nehogy látványos megalkuvásra kényszerüljön. Várja, hogy a nő magától jöjjön. De jön-e majd magától? Irzsi alig meri remélni. Elvette a biztonságát – tesz neki szemrehányást gondolatban.

– Néha látom magam – mondja Erikának, aki próbálja elképzelni találkozásukat –, hogy végre együtt leszünk, s én majd ülök veled szemközt; de még arra se leszek képes, hogy megfogjam a kezed; csak patakzanak a könnyeim...

Az asszonyt lefoglalják saját gondolatai. Nem mindjárt érti meg, hogy Irzsi mire utal.

– Nahát, az szép lesz! A szoba két sarkában fogunk sírni...

Néhány pillanatra rá, sejtelmes hangon ígéri:

– Én a bűbájosok fajtájából való vagyok, és elvarázsollak majd, hogy megnyugodjál. Tudok varázsolni is! De csak akkor, ha nem félek!

Oktató hangon kérdezi:

– Tudod-e, hogy kiket neveztek régen bűbájosoknak?

S noha ő ráfelel, hogy tudja, mégis úgy közli, mintha nagy titkot árulna el:

– A középkorban engem megégettek volna!

Irzsi kénytelen világosabban kifejezni magát. Kínosan elismétli:

– Én attól félek, hogy annyi várakozás után...

Az asszony végre ráébred, hogy Irzsi miről beszél, és akkor keserűn kitör belőle a vád:

– Az én tiszta múltamtól félsz te! – Lázas feszültségben hajtogatja: – De most már mindegy! Most már eldőlt! – S lélegzetvételnyi szünet után: – Késő Irzsi! Vagy, vagy!

Eljön végre a nap, amelyen alighogy Irzsi felhívta, Erika bejelenti, színpadias lelkendezéssel:

– Holnapután utazik az unokahúgom!

– Este találkozhatunk utána?

Irzsi már semmit se akar előlegezetten hinni. Erika hangja azonban határozott:

– Másnap együtt leszünk.

Két napot az asszony is küszködik még. Irzsivel odaadón gyengéd, valamit azonban zavartan kerülget.

– Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg – kezd bele akadozva a legutolsó estén –, valahogy azonban mindenképpen meg kell mondanom. Nem vagyok biztos benne, és ezt tudnod kell – a körülírást nyilván előre megfogalmazta magában –, hogy mi történik bennem, ha hozzám ér majd egy idegen kéz.

Irzsinek nem a figyelmeztetés, a meghatározás üti meg a fülét. A nő félelmének nem tulajdonít jelentőséget. ("Ha csak ez a baj...!" – gondolja.) A jelző azonban fáj. Ő volna az, akinek a keze "idegen"?

Valamivel később kissé határozatlanul kérdezi, mert eszébe jut, amit a szomszédaival kapcsolatban mondott a kapuban, miután hazakísérte az Apollóból.

– Erika, eljöhetek hozzád, haza?

Az asszonynak azonban már minden mindegy. Apatikusan ráhagyja:

– Nekem már ez ellen sincs semmi kifogásom.

Ami ezután még következett, olyan józanul tárgyilagosnak hangzott, mint bármely hétköznapi telefonbeszélgetés.

– Hánykor jöhetek?

– Öt lesz, mire hazaérek. Hat óra után. Hat és fél hét között. Legkésőbb fél hétre.

– Hatkor ott vagyok.

– Annyira azért ne siess. Amíg megebédelek, amíg a bejárónő elmegy...

Kéri a címét és Erika lelkiismeretesen elmagyarázná, hogy miként jut el hozzá, de őt csak az emelet és a lakásszám érdekli.

– Várj egy kicsit. Nem olyan egyszerű – inti le az asszony. – Amikor belépsz a kapun, ne menj fel mindjárt a második emeletre.

A lépcsőfeljárat mögött nyílik egy ajtó. Azon át kiér az udvarra... – Irzsinek eszébe jut az este, amikor az Apollóból hazakísérte, s úgy hitte, hogy azért nem látja kivilágosodni az ablakát, mert az unokahúga a lakásban várja.

Az udvarról – folytatta Erika – jobbra, oldalt, nyílik egy feljárat, de az se az övé. Őhozzá a harmadik, a szemközti feljárat vezet, ne tévessze el.

Mivel szemközt? – kérdezte Irzsi megzavarodva.

De Erikának már nem volt türelme további magyarázatokhoz.

– Majd megtalálod.

Amikor elkövetkezett az ideje, Irzsi a versikéjével búcsúzott: "Jóéjszakát, mint mindig, édes Erika, aludjál jól, álmodjál szépeket; ne félj a holnaptól, és ne felejtsd el, hogy szeretlek..." – mert másnap találkozni fognak.

Véletlenül-e, vagy nem véletlenül, a másnap ismét szerdára esett. Napra pontosan három hete volt, hogy késő este elváltak a kapuja előtt, s Erika felszaladt a néhány lépcsőfokon, amely mögött Irzsi nem sejtethette az udvarra kivezető ajtót.

Irzsi később majd sokáig úgy hiszi, hogy Erikánál tett első látogatásának minden pillanata, minden benyomása, kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődött. Pedig a valóságban egyre kevesebbre emlékszik. Az évek elvégezték munkájukat. "Mi hátra volt még, elkövetkezett..." – gondolja Vajda Jánossal 1994 februárjában, s előkeresi a verset: Harminc Év Múlva. Ha tudta volna a nő címét, kimásolja, s elküldi Erikának, egyetlen szó kommentár nélkül.

"E földi létben gyász-sorunk betölt.
Találkozunk – irgalmas végezet! -
Utólszor, egyszer még, a – sír előtt."

De volt-e Erikának egyáltalán lakcíme? Három évtized nagy idő. Még azt se tudja róla, hogy életben van-e. Képzeletében olykor megjelenik egy más verseskötet, szétnyitottan egy alig olvasott, rövidke költeménynél, s a fehér lapon, a betűsorok szakaszokba rendezett fekete bolhái felett a vers címével: Ciprusfalombok Etelka Sírjára. Irzsi ilyenkor megborzong. Nyomasztja a gondolat, hogy Erika időközben elköltözhetett az élők világából.

Irzsi tulajdonképpen az Évának szóló, Erikáról írt levelek megfogalmazása közben kényszerült belátni fájó szívvel, hogy megbízhatóan még arra se emlékszik, hány hétig beszélgettek egymással csak telefonon. Arról nem is szólva (néhány – nagyon kevés – mondat kivételével), hogy miről. Emlékei elmosódottak. Erika szobájának berendezéséről is, noha leveleiben kínosan igyekszik minden részletre kiterjedő aprólékossággal feltérképezni az otthonát. Nem Éva miatt, akit ez nem érdekelhet, hanem saját nosztalgiája miatt. Eredménytelenül töri a fejét: kék volt-e a csempekályha a sarokban? (Barna volt. Ki tudja, hol látta a széles, sötétkék csempekályhát, amely ekkor lelki szemei elé tolakodott?) Elhatározza, hogy kék volt, mert levélírás közben neki így rémlik, de nem merne megesküdni rá. Akárcsak a szekrény pontos helyére se az ággyal szemközti hosszú fal mentén. Azt hiszi, semmiről se feledkezett meg a szembetűnőbb nagyobb tárgyak közül, de ez se igaz. Már sejtelme sincs róla, hogy az első perceket egyedül töltötte a szobában, s a fotelből, ahol ült – megkönnyebbülten, amiért szerencsésen túljutott az összes ajtókon, s végre fellélegezhetik Erika szobájának illetéktelen szemek elöl védett négy fala között –, a könyveket nézegette a keze ügyében álló polcon. Arra viszont emlékszik, hogy valamikor szemébe ötlött (úgy hiszi ugyanitt és ugyanekkor, holott másutt volt a helye) egy régi kiadású, megkopott Rilke-kötet. Egyike volt-e a német könyveknek? Vagy az egyedüli? Ezt már nem tudja.

Amikor az eredetileg remélt siker nélkül és közel harmincöt éves késéssel mégiscsak eredményesnek mutatkozó fiatalkori kísérlete a múlt életben tartására visszavezeti ide, s az asszony szobájában találja magát valamivel délután hat óra után 1964 március 11.-én, leírhatatlan meglepetéssel látja, hogy Erika egy keményfedelű, a szabványosnál nagyobb formátumú, vékony feketekötésű könyvben lapoz, amit ő előhúzott a polcról nézelődés közben. Erre se emlékezett.

Az emlékek előbb elhalványulnak, aztán elmosódnak, de azért marad rendszerint valami nyomuk. Irzsinek a nő szobájában töltött első félóra, akárcsak (mert türelmetlenségében jóval idő előtt elindult otthonról) a hosszú gyalogút saját lakásától a házig, ahol Erika lakott, teljesen kiesett a tudatából.

Erika tehát magára hagyta, amíg útra bocsátotta a bejárónőjét, aztán visszatért a konyhából, vizespoharakba töltött két erős feketekávéval. A könyv, amit Irzsi a polcról előhúzott, csillag- és tenyérjóslásról szólt, franciául. Minthogy a nő őt a kötettel a kezében találja, asztrológiáról beszélgetnek. Erika utánanyúl a könyvnek, kezébe veszi, és kíváncsin érdeklődik:

– Te mikor születtél, Irzsi?

Ebben a percben Erika tehát még nem tudja, hogy a korkülönbség közöttük három nap híján kerek esztendő.

A városrendezési okokból rég lebontott épület hátsó szárnyának második emeletén, Erika otthonában, amelynek nyoma se maradt, Irzsi most ráébred, hogy a füzetben, amely az Örökkévaló Múltba visszavezető útjának legutóbbi szakaszán kalauza volt, emlékezete eszerint tévesen rekonstruálta a megelőző három hét dialógusainak kronológiáját. S hogy azért tévedett, mert az asszony életéből való kitessékelését követően őbenne minden szavuk, amit éjszakai telefonbeszélgetéseikből még észbentartott, összefolyt valami álomszerűvé, ami a papiroson kezdetétől végéig ahhoz a három héthez kapcsolódott, ami közben csak a kórházban találkoztak. Közöttük fogadkozása is, hogy kilencvenkilenc éves és három napos korában egyszerre fog meghalni az aznap kereken százesztendős Erikával. "De ezt majd csak holnap fogom neki megígérni!" – ismeri fel most zavart csodálkozással. Hiszen előbb még értesülnie kell róla (ami a következő percekben fog megtörténni), hogy Erika születésnapja valamikor a közeli hetekben lesz. "Holnap reggel fogom a kórházban erre fel sietősen kitudakolni a születési adatait" – korrigálja Irzsi harminc éves késéssel az emlékezetét. Csak a füzetekből következnék valami más. S emlékezetéből most az is felmerül, hogy csütörtök este, vagyis másnap, Erika, hallhatólag megkönnyebbülten, amiért az előző nap jól végződött, úgy folytatta a telefonkagylóval a fülük mellett töltött hetek párbeszédeit, mintha semmi se szakította volna meg folyamatosságukat. Amit ő az első pillanatban kissé furcsállt. Mert íme, minden megváltozott közöttük, és mégse változott meg semmi.

Aznap, amikor papírra rögzítette az elsietetten idézett dialógust – emlékszik Irzsi most már erre is, mintha csak tegnap írta volna le –, sehogyse tudta hova helyezni az időben. Találomra ékelte be más beszélgetések közé. Pedig lélektanilag teljességgel valószínűtlen volt, hogy a nő, miközben vele még csak a távolból volt hajlandó beszélgetni, s teli kételyekkel készült nekiadni magát, arról siránkozzék, hogy nélküle, egyedül, hogyan is élhetne az Alvilágban. Kései bűntudattal, amiért hiba esett a kompilációban, Irzsi kelletlenül ismeri fel, hogy oka saját felületessége volt. Csakhogy – gondolja – azokban a hetekben ő nem volt olyan lelkiállapotban, hogy logikus kronológiai következtetésekre álljon a feje. Azidőben semmi másra se ügyelt azon kívül, hogy megmentse az enyészettől, ami Erika szavai közül még megmenthető volt.

Ugyanígy állapítja meg, hogy a nő kissé mulatságos elmélkedései elkerülhetetlen lázadásairól, ezek se előzhették meg az első együtt töltött éjszakát. Minden bizonnyal az ő második látogatását követték, amely váratlan konfliktussal végződött. Ám az egyszer leírtakon – gondolja – hogyan is változtathatna több mint harminc év után? Miközben előtárulkozik belőlük a múlt, olyan elevenen, ahogyan nem adatott meg sok halandónak, ő azt kérdezi magától: volt-e a távolból, éjszaka hallott szavak valóságos történeti időrendjének bármi fontossága?

– Te mikor születtél, Irzsi? – kérdezte tehát Erika.

Miután megmondja az évet – kényszeredetten, mert kellemetlenül érintené, ha ebből az derülne ki, ami csakugyan kiderült, hogy kettőjük közül ő fiatalabbik –, aztán csak újabb kérdésre a hónapot és a napot, Erika kikeres egy passzust. Mosolyog, és megjegyzés nélkül átsiklik afelett, hogy a nap közeli. Átnyújtja a könyvet:

– Innen olvasd.

Türelmesen vár, amíg Irzsi olvas.

Aztán fejből idézi a bekezdés tartalmát, s mintegy mellékesen hozzáfűzi:

– Tudod, erre emlékeztem... – Elővigyázatosan megkerüli a pontos dátumot. Bizonytalanul körülírja: – Az én születésnapom is erre az időszakra esik...

A sajátosan csengő rekedtes hang, a fekete szemek, a székén előrehajló asszony alakja, amint örökké csodálkozó, üde mosolyával meghitten felnéz rá, és elfogódottan magyaráz – aláhullt megközelíthetetlen, elsüllyedt időrétegekbe. Ám ki lehetne benne bizonyos – elmélkedik Irzsi –, hogy ugyanúgy, mint az ismertnek képzelt világban, az idő mindenütt egyirányú kiterjedés a mindenségben?

Tehát ez volt "a negyedik szerda". Bejelentésétől ("Minden eldőlt!...") a nőnek még kerek hét napra volt szüksége hozzá, hogy megvalósítsa elhatározását. Irzsi az egyetlen fotelban ült, az asszony szemközt, a konyhából behozott kisszéken kuporgott (Irzsi később erre is rosszul emlékezett: a nő a sámlit nem az ágy alól varázsolta elő), oldalt, a magas dióbarna csempekályhában egyhangún zúgott, sustorgott a gáz, kizárva a szobából a külső zajokat. Égett minden lehetséges lámpa, a csillár a mennyezeten, az olvasólámpa az éjjeliszekrényen; szólt a rádió; Irzsi hiába kérte rá, a nő nem akarta kikapcsolni. Világosság áradt a mészcsillámmal bevont falakból is, meg a gondosan karbantartott tükörfényes parkettről. Félórája lehetett, hogy belépett az ajtón.

Pontosan hatkor csengetett. Délben eljött a kórházból, egy talponálló gyorsvendéglőben elverte az éhségét, hazament, megborotválkozott, idegesen húzva az időt hosszasan zuhanyozott, majd öltözködni kezdett, végül túl korán elindult otthonról. Útközben virágot vásárolt, csokrot szorongatott a kezében. Valamivel túl a hosszú út felén egy magaslaton hivalkodóan cifra neobarokk templom állt. Tágas kertjének kopott drótrácsa határolta balfelől a széles utcát. A járda azon az oldalon örökké néptelen volt, s amint magányosan bandukolt a kerítés mentén, Irzsi babonás félelemmel erősítgette magában, hogy nem számít semmire, talán nem is lesz semmi ebből a délutánból. Egy belső hang ugyan az ellenkezőjéről suttogott, de azt ijedten elhallgattatta. "Nem várok semmit!" – ismételte magában határozottan és hangosan, nehogy kihívja maga ellen a sorsot. Ha meg kell elégednie vele, hogy közelebb lesznek egymáshoz, kiegyezik ennyivel. Többet remélni félt. Titkon közben reménykedett, hogy mégse a kételyei fognak igazolódni.

Belépett a kapun és könnyebben tájékozódott, mint látatlanul képzelte. Hat óra előtt öt perccel már ott állt a tágas lépcsőházban, nyugtalanul ácsorgott a széles, világos pihenőkön, végül közvetlenül a második emeleti ajtó előtt. Néhány pillanatig ellenségesen bámulta a csengő gombja felett Adrien Beldicky ottmaradt névtábláját. Pontosan hat órakor csengetett, s rossz érzéssel készült rá, hogy ajtót nyisson valamelyik szomszéd. De csak Erikát hallotta, amint hátraszól valakinek. Felismerte szaporán közeledő lépteit, egy kulcscsomó zörgését, majd az asszony alakjának elmosódott foltját a szárnyas ajtó bordázott üvege mögött, aztán a zár átfordult, s a kinyíló ajtóban megjelent Erika. Nem látszott elfogódottnak, amint mosolyogva beljebb tessékelte. A kicsiny előszobából tágas, ablaktalan, sápadt lámpafénnyel kivilágított hallba ért, közepén kopott ebédlőgarnitúrával. Innen nyíltak a lakrészek. Erika megállt, nem sietett tovább vezetni.

– Oda akaszd fel szépen a kabátod – mutatott az ebédlőasztal mögötti falifogasra.

Miközben levetette a kabátját, Irzsi kínosan figyelt minden neszre. "Csak még két percig ne mozdulnának!" – fohászkodott, hogy ne találkozzék a társbérlőivel. Nem értette a nőt. Mire való – húzódott volna – kiakasztani ide a kabátját? Hogy mindenki láthassa: mennyi ideig marad? Kiábrándultan vette számításba, hogy emiatt valószínűleg korán hazaküldi majd. Akkor fel fogja hívni – gondolta –, mihelyt hazaér, s újra együtt lesznek, mint más éjszakákon.

Erikát azonban ("Már a szomszédaim miatt se lehet" – utasította el Irzsit alig három hete) most szemmel láthatólag nem érdekelték a szomszédai. Türelmesen álldogált a hall közepén, s eszébe se jutott, hogy óvja a látszatokat.

Évekkel később, egy napfényes délelőtt a tavaszias utcán (még mindig Prágában), Irzsi vissza fog gondolni Erika mosolyára, összeméri vele saját, akkori szűkölő félelmeit, és szégyenkezve beismeri, hogy azért nem volt képes szorongások nélkül nézni elébe az elkövetkezőknek, mert lelkiismerete szerint – habár ezt magának se vallotta be – találkozásukért elfogadhatatlan árat fizettetett a nővel. Reszketett, hogy elveszítheti még mielőtt elnyerné, s hogy az asszony a legutolsó pillanatban még mindig meggondolhatja magát, ha valami ráébreszti, hogy a rossz közérzet elől nem menekülhet el vele semmiféle Alvilágba.

Ellentétben a többi lakóéval, az asszony szobája közvetlenül a hallból nyílt. Sárga bársonydrapériával belső oldalán sűrűn lefüggönyözött üvegfal választotta el tőle. Valamikor, a régi Prágában, amikor még egyetlen család lakta az egész lakást, az üvegfal bizonyára nyitva állt az ebédlő, meg a belőle nyíló szalon között, amelyet az új jogállapotok beköszöntével a hatóságok lefoglaltak, lakószobának nyilvánítottak, és a hatvanas évek elején a Beldicky-házaspár otthona volt. Az eredeti lakókat – Irzsi megkeseredett öregembereknek képzelte őket – a jobbkézre eső folyosón feltételezett ajtó mögött sejtette. A balfelőli folyosó nyilván a konyhába vezetett. A rosszul kivilágított hall – érezte – nyomasztó fenyegetésekkel terhes. Ha rajta múlik, azonnal besurrant volna Erika szobájába.

A nő az ajtóhoz lépett, kinyitotta, előrement, s mindjárt oldalt fordult, hogy bevárja őt. Irzsi akkor aggodalmasan fellélegzett: "Még három lépés!" Attól félt, hogy a háta mögött a legutolsó pillanatban fog előjönni valaki, ha nem siet. Űzött vadként igyekezett túljutni az ajtón, s mert Erika nem nyúlt a kilincs után, gyorsan behúzta maga mögött, gépiesnek szánt mozdulattal. Homályosan közben észrevette, hogy az asszony összerezzen. Amikor feléje fordult, Erika mozdulatlanul állt, nyugtalanul elnézett mellette, valahova oldalt, a semmibe. Megmerevedett arca láttán Irzsi ráeszmélt, hogy félreérthette a sietségét, s attól tart, hogy ő most majd mindjárt nekiesik türelmetlen csókokkal. Tehát bűntudatosan úgy tett, mintha mi se történt volna és udvarias figyelemmel várná, hogy a nő hellyel kínálja. Minthogy egyetlen lépést se tett feléje, Erika vonásai felengedtek. Irzsi úgy látta, megnyugodott.

– Mondtam – emlékeztette az asszony –, hogy a hat óra korai lesz. Még a Ruzena is itt van. Foglalj helyet, amíg végzek odakint.

S azzal eltűnt.

Otthonias kényelemben fogadta. Dél óta átöltözött. Szürke szoknyába égszínkék pulival és a hozzátartozó szvetterrel (ez a "deux-pieces"-nek nevezett kombináció azidőben nagy divatban volt), harisnyát viszont nem húzott. Meztelen lábfejét hófehér papucsba bújtatta. Ruzena a bejárónője volt. Reggelenként, a telefon mellől, Irzsi gyakran hallhatta zsörtölődni vele. Minduntalan félbeszakította magát a mondatok közepén, hogy csehül valamiért rászóljon; néha ijedten rákiabált, és főként örökösen félt, hogy kárt tesz valamiben az ügyetlenségével. Mert Ruzena egyszer úgy nyitott ablakot – Irzsi kivehette a rákövetkezőkből –, hogy sarkával kishíján elszakította a függönyt, az asszony elkeseredetten veszekedett vele, olyan rémült kétségbeeséssel, hogy a felháborodása, bár őszinte volt, mégis mulatságosnak tűnt. Miután kifújta mérgét, lassacskán lecsillapodott, megkönnyebbülten, hogy közbelépett, még idejekorán. Felborzolt idegekkel, száraz félmondatokban osztogatott utasításokat Ruzenának, majd újra magyarra fordította a szót, és beledorombolt a telefonba egy morcos sóhajt. A következő pillanatban hangja ismét behízelgő lett és simulékony. Irzsi akkor furcsállva figyelte, amint a nagy ijedelem után minden átmenet nélkül átengedi magát az ábrándozásnak.

Ruzena miatt máskülönben szüntelenül panaszkodott. Kifogyhatatlan volt a történeteiből, amelyeket hol bosszúsan, hol nevetve mesélt. Örökké méltatlankodott, hogy kétbalkezes, leküldözgette cigarettáért és házsártosan zsarnokoskodott felette, de tartotta kegyelemből, s mert az írástudatlan öregasszony kutyahűséggel és alighanem félig ingyen szolgálta.

Irzsi kíváncsin, s kissé csalódottan nézett körül. Valamikor régen, amikor még csak óvatos rokonszenvvel használt ki a kórházban minden lehetséges alkalmat magántermészetű beszélgetésekre Erikával (például a kovácsoltvas lakberendezési tárgyak szépségéről), azidőben említették mindketten, hogy szeretnének egy kovácsoltvas állólámpát. Tervezgetéseiben az asszony egy fotel mögé állította. Valahányszor Irzsi később elképzelte az otthonában, mindcsak ezzel a fotellal látta ködösen maga előtt. Erika egykor azt is említette, hogy éppen festetett. Mesélte, hogy szemcsézett mésszel vonatta be a falakat. Irzsi akkor modern díszletekkel egészítette ki magában a képet. Nem feltételezte volna, hogy egyetlen helyiségből álló lakrészét a nő hálószoba bútorral rendezte be. (Nagyjából-egészében hűségesen írta le Évának.) Tágas volt és levegős, de kérlelhetetlenül uralta a sárgaterítős duplaágy, amely baloldalával, teljes hosszúságában, a befüggönyözött üvegajtónak fordult. Túl az ágyon, két magas ablak között, alacsony öltözőasztal kapott helyet, közepén magas tükörrel, lapján vázákkal és csecsebecsékkel. Az ágy végével szemközti fal mentén ruhásszekrény állt. Horgolt terítővel fedett asztalka lapult az oldalához, rajta virágváza, mellette szék. Reggelizőasztalnak se használhatták, mert második szék híján nem ülhettek volna ketten az asztalhoz. Az évszakhoz képest meglepően sok volt a virág a szobában. A berendezés nyárspolgári volt, de barátságos. A selyem ágyterítőn krinolinos baba őrizte a rendet, és mindenen meglátszott a pedáns háziasszony keze nyoma.

(Néhány héttel később Erika azzal válaszolt Irzsi óvatos kérdésére a hálószobaágyról, hogy máskent nem tud aludni, mert nyomasztja, ha fekvőhelyének nem áll mindkét oldala szabadon.)

A fotel volt a szobában az egyetlen kényelmes ülőalkalmatosság. Közvetlenül az ajtó mellett, a jobb sarokban állt; ha az ajtó kinyílt, félig eltakarta a belépő elől. Az ajtótól balra, a kályha közelében, egy díszpárnáról mackó bámult csodálkozva a világba. Mögötte magas, keskeny könyvállvány (Irzsi már nem emlékezett se a mackóra, se a könyvállványra, amikor leírta Évának a szobát), polcain verseskötetek, s két sor keményfedelű, hibátlan külsejű regény. A kopottabbak, főként fűzött, vagy régebbi kiadások, a foteltől jobbra, annak a besüllyesztett könyvszekrénnyé átalakított, bepolcolt oldalajtónak a rekeszeiben álltak szoros összevisszaságban, amelynek képét Irzsi emlékezete később is megőrizte.

"Mondd meg mit olvasol, és megmondom ki vagy", vallotta Irzsi, s minden lakásban, ahol először fordult meg, szemügyre vette a könyveket, ha alkalma volt rá. Erika könyvei között a szembeszökőbb címek nem utaltak különösebb olvasói igényre, kivéve a versesköteteket. Túlnyomórészt klasszikus kiadványok között szerényen meghúzódott néhány meghitten ismerős regény. A cseh nyelvű könyvek egy része nyilván férjének hagyatéka volt. Erikára vallottak a külalakra gondosan összeválogatott kötetek. Hogy mi került díszhelyre – gondolta Irzsi –, abban, nyilván, dekorációs szempont is közrejátszott. Habár nézelődés közben, nem kis meglepetésére, éppen a hibátlan külsejű könyvek mellett talált kézügybe helyezve egy megviselt Rilke-kötetet.

Várta Erikát, nézegette a könyveket, végül mégis leült. Jobbra tőle, az ajtóból lett könyvszekrény előtt alacsony dohányzóasztalka fordult keskenyebbik oldalával a fotel felé és félig eltakarta a legalsó rekeszt, amelynek legszélén felfedezte a francia nyelvű asztrológiai és kiromantiai útmutatót. Futólag belelapozott. Éppen készült visszarakni a helyére, amikor belépett Erika, egy tálcán két feketekávéval. Ő felkelt, hogy odahúzza magának a fal mellől a széket, de a nő nem engedte. A tálcát letette az éjjeliszekrény sarkára.

– Oda ülj! – intett fejével a fotel felé.

Ismét kiment, és visszatért a festetlen, fehérre súrolt sámlival.

– Ez az én helyem, amikor vendég van!

A sámlit odaállította a fotellal szemközt, s állhatatosan erősködött, hogy Irzsi üljön a fotelba.

Hiába tiltakozott. Erika lefegyverző volt, kedves, és ellenállhatatlan. Ő mégis állva maradt, s várta, hogy előbb a nő helyezkedjék el.

Erika komolykodó vidámsággal intézte minden dolgát, amíg nem volt rosszkedvű, vagy nem játszott – rosszul – tőle idegen szerepet. Két év múlva Irzsi már csak kínosan zavartnak látja, ha elvétve találkoznak. Ám ha véletlenül úgy adódik, hogy láthatja valahol a kórházban, miközben ő maga észrevétlen marad, elfogódottan figyeli színesen tagolt beszédét, magabiztos hanghordozását, jellegzetes kiszólásait, amelyeket arckifejezésének vidám játéka kísér. Irzsi ilyenkor csendesen boldog. Boldog, hogy megismerte, s hogy íme: látja. S habár elszoruló szívvel, mosolyogva nézi, mint aznap, amikor behozta magának a sámlit a konyhából, aztán elégedett ábrázattal kényelmesen rátelepedett.

Megint import cigarettát szívnak, akárcsak három hete. Erika elővesz valahonnan egy öblös kristályhamutartót:

– Ez legyen a tied!

Irzsi úgy érti, hogy azért legyen éppen ez az övé, mert ő nagy dohányos, s a hamutartó ennek megfelelő méretű. Az asszony azonban nem erre gondolt. Irzsi az asztalon találja majd, valahányszor szabad lesz eljönnie Erikához, s még csak nem is sejti, hogy máskor nincs használatban. Már csaknem mindennek vége lesz közöttük, mire erre ráeszmél. Egy tavaszi délután, május vége felé, ismét ott ülnek egymással szemközt, ő a fotelban, az asszony a kisszéken. Előzőleg hetekig csak az utcán, meg a kórházban találkoztak, mert amióta Erika tudja, hogy másállapotos, nem akar lefeküdni vele, s még attól is óvakodik, hogy magára maradjon vele a lakásban. Irzsi hiába próbálja rábírni, hogy meglátogathassa. Ha nem akarja, a kezét se fogja megsimogatni – könyörög neki nap nap után. Az asszony végül is beleegyezik, hogy jöjjön el hozzá és beszélgessenek. Amikor végre ismét a szobájában találja magát, Irzsi a fotelből úgy néz körül, mintha mindent fel akarna inni a tekintetével. Nézi a szekrény csukott ajtaját, amely mögött bizonyára ott lóg a nő pongyolája, és nagyon szeretné megkérdezni, hogy a pijama-kabát, amit Erika ráadott az utolsó éjszakák egyikén, amikor aludni is nála maradt, ott lóg-e még egy vállfán. De ezt nem merészeli kérdezni. Erika láthatólag beletörődéssel fogadja a jelenlétét. Aztán gyorsan megállítja őt, amint az első, keze ügyébe eső hamutartó után nyúl:

– Várj, vegyük elő a te hamutartódat.

Kihúzza az asztal alsó lapjáról, ahol használatlanul állt, és – miközben előzékenyen elébe teszi – lehajtott fejjel csendesen elmosolyodik.

Ám ez a nap még messze van.

Irzsi bejárta az egész Óvárost egy csomag filteres Papasztratoszért, de nem talált. Végül is amerikai cigarettát vásárolt. Soha azelőtt nem látott fajtát. Vice Roy-t, az egyetlen szűrőst az éppen kapható, többnyire méregerős amerikai cigaretták közül. (1964, legalábbis Csehszlovákiában, még a rövid amerikai cigarettafajták, a Camel és a Lucky Strike korszaka volt. A "King Size" cigaretták, majd a szuperhosszúak és könnyebbek divatját ezután fogják megteremteni a cigarettagyárak.) A csomagot nem bontja fel, leteszi az asztalra. Miközben szórakozottan belelapoz a polcról előhúzott kötetbe, félig elszív egyet megszokott cseh cigarettái közül, s elnyomja, mihelyt az asszony belép. Mutatja neki a Vice Royt:

– Ez jobb, mint a Papasztratosz – kínálja vele.

Kezében a tálcával, Erika közönyös pillantást vet a csomagra. Éppen behozta a kávét, rakosgat az asztalon, tesz-vesz körülötte, s Irzsi kellemetlen meglepetésére, eközben a Papasztratoszt dicséri. Ő csalódottan tiltakozik:

– De hiszen ez sokkal jobb!

(Jobbnak kell lenne – feltételezi –, ha egy csomag Papasztratosz árának kishíján a kétszeresét fizette érte. Még csak nem is gondol rá, hogy vitatkozni ezen nevetséges.)

Az asszonynak nem tűnik fel Irzsi csalódottsága. Éppen keresztülhalad a szobán, odamegy a kályhához, lehajol mellette, csendesebbre állítja a gázt. Aztán visszatér a kávéspoharakhoz az éjjeliszekrényen.

– Mégis... – folytatja jövés-menés közben szórakozott arccal a Papasztratosz dicséretét – ...Nekem...

Irzsi nyomon követi a szemével és ostobán bántja, hogy a szerzeményével semmi sikere. Még mindig szeretné meggyőzni Erikát:

– Ez a világ legjobb cigarettája! – bizonygatja rábeszélő hangon.

Anélkül, hogy felpillantana – az éjjeliszekrényen rendezget – az asszony akaratlanul elmosolyodik, s hogy elrejtse mosolyát, mindjárt mélyebbre hajtja a fejét. Titkon egyre derűsebben mosolyog, s eközben annyira előregörnyed, hogy néhány elszabadult hajfürt a homlokába hull. Irzsi látja a mosolyát, de azért makacsul folytatja:

– Igazán ez a legjobb!

A nő, miközben ismét az asztal felé fordul, csaknem elneveti magát. Szétnyílt ajkakkal hajol az asztal fölé (Irzsi oldalnézetből látja az arcát), összeszűkült szemmel mereven maga elé néz, és titokban mulat Irzsin. Ajkai közül jókedvűn elővillan nyitott fogsora. Irzsi ritkán láthatta ilyennek, mert kacagni rendszerint erőltetetten kacagott, tényleg jókedvűen többnyire csak mosolygott. Nevetésre nyílt szájában Irzsi elbűvölten nézi gyöngysorként csillogó apró fogainak hibátlan élét.

A következő pillanatban a nő elmozdul, s arca eltűnik a homlokába hulló haj mögött. Szétrakja a poharakat az asztalon. Derékban meggörnyedve félig szembefordul Irzsivel, hangja leküzdhetetlenül remeg a visszafojtott nevetéstől, amint a fekete hajfüggöny mögül békülékenyen ráhagyja:

– Jó, hát legyen ez a legjobb!

Felegyenesedik, szótlanul mosolyog, s mintha tűnődnék valamin. Rézsút közelebb lép Irzsihez, s anélkül, hogy megállna, beszéd közben még csak nem is fordul feléje, kiegészítésül hozzáfűzi:

– Ezentúl akkor hát nekem is ez lesz a világ legjobb cigarettája!

Sejtelmes tekintettel jön-megy a szobában. Néhány pillanatra megáll a csempekályhánál. Fejét rézsutosan a kályha oldalához hajtja, mintha arcát melengetné. Onnan mosolyog Irzsire. Aztán visszajön és leül a festetlen kisszékre. Irzsi, aki eddig talpon állva várta, hogy végezzen a dolgával, most már elhelyezkedik a fotelban, de illemtudóan éppen csak a legszélén. Zavartan néznek egymásra és bizonytalanul beszélgetnek.

(A kilencvenes évek első felében, Nuevában, a lakásához közeli minimarketben, amit harminc évvel korábban még vegyeskereskedésnek nevezett volna, s ahonnan a cigarettáit is vásárolja, Irzsi felfedez néhány csomag Vice Royt. A régi szerelem emlékét idéző cigaretták kartondobozának alapszíne Prágában kék volt – rémlik neki. Ezeknél a vörös szín a szembetűnőbb, de talán rosszul emlékszik. Évtizedek óta nem látott Vice Royt. Ahol ő megfordult, seholse árusították.

Hallja a boltostól, hogy egy importőr megpróbálja bevezetni a helyi piacra, s nosztalgiából vásárol egy csomaggal. Olcsóbb más észak-amerikai cigarettafajtáknál, a füstje azonban csípősebb, nem az, amihez évtizedek óta hozzászokott. Íze nem; már csak a neve emlékezteti elmúlt időkre. De azért hónapokig rendszeresen vásárolja és hűségesen szívja, amíg felfedezi, hogy már sehol másutt, csak ennél az egyetlen boltosnál kapható, aki külön az ő számára rendeli. Irzsi nehezen szánja rá magát, hogy lemondassa vele a rendelést, de aztán mégis megteszi, mert "a világ legjobb cigarettája" szívható ugyan, de igazából nem ízlik. Visszatér megszokott könnyű cigarettáihoz, s az utolsó megvásárolt tízes kartonnal a Vice Roy eltűnik a minimarket pultjáról. Irzsi életéből immár másodszorra.)

Az ágy túloldalán megszólal a telefon, és a nő odamegy, hogy felvegye a kagylót. Válaszaiból Irzsi kikövetkezteti, hogy a férjét keresik. Erika meglepettnek mutatja magát, előzékenyen és bőbeszédűen közli, hogy más számon található, megadja a számot, s miután leteszi a kagylót, előbb csúfondárosan biccent, aztán elhúzott szájjal kelletlen fintort vág, majd zavartalan békességgel visszatér a kisszékre. Irzsi aggodalmasan fürkészi Erika arcát, nem rontotta-e el a hangulatát a közjáték. A látszat arra vall, hogy nem is törődött vele. Várakozó arckifejezéssel ül vissza a helyére, két térdére könyököl, tenyerei közé támasztja az állát, és felmosolyog Irzsire, kérdő, figyelmes, nyugodt tekintettel.

Irzsi egyetlen mozdulattal se próbál közeledni hozzá. Annyit se, hogy megérintse, legalább a kezét. Megelőző dialógusaikat folytatja a nővel, mintha változatlanul a telefonvonal két végéről szólnának egymáshoz. Eközben egyszercsak azt látja, hogy Erika szorosan összeszorított, lehunyt szemmel, ajkai körül gyerekes mosollyal, vakon emeli feléje az arcát beszéd közben. Aztán hunyorogva, óvatosan, kinyitja a félszemét. Csak az egyiket, mint a cigány a falu plébánosáról szóló anekdotában. (A plébánosukkal a patak partján sétáló hívők megpillantanak a patakban egy fürdőző nőt, s a pap rájuk parancsol, hogy hunyják le a szemüket, ha nem akarnak megvakulni. Mire a cigány: "Félszememet rászánom!") Erika is csak a félszemét nyitja ki, és bizonytalanul feléje forgatja, mintegy kísérletképp, hogy Irzsi látványa elviselhető lesz-e. Felemelt szemhéja ijedten repdes. Alighogy félszemével ránézett, újból szorosan lehunyja. Néhány másodperc múlva másik szemével próbálkozik. Közben tovább mosolyog. Majd tágra nyitja mindkét szemét, és elszántan rámered. Még sohase nézett vele így farkasszemet. A kórházban rendszerint elfordítja róla a tekintetét. Pupillái csaknem egybeolvadnak a szénfekete írisszel, mosolya olyan riadt, mintha, halálra ijedten, egy nem teljes bizonyossággal azonosítható jelenésnek várná a közeledését. Irzsi megpróbál visszamosolyogni rá. Megfogja a kezét; lehajol, hogy kezet csókoljon, s többé nem is ereszti el.

Aztán a kezénél fogva magához vonja. A kisszékről a térdére ülteti. Az asszony félszegen enged. Olyan aprótermetű, mintha kisgyereket ültetne az ölébe, nem meglett nőt. Erika zavartan elhelyezkedik a térdén, aztán, mint puha fészekben, lehunyt szemmel megül a karjai között. Arcvonásai, mihelyt élénkségük odalett, fájdalmasan kisimultak. Olyan kicsi, hogy arca csak Irzsi válláig ér fel, s neki fölébe kell hajolnia.

Ez az első csókjuk – emlékezteti magát, miközben a nő szája puhán szétnyílik az ajkai alatt.

Sokáig ízlelik egymást, Erika szorosan lehunyt szemmel engedi át a száját a hosszú csókoknak. Félig lezárt szempillái mögül Irzsi a nő most kikészítetlen arcát figyeli. Harmincöt éves asszonyé, tagadhatatlanul túl első fiatalságán. De talán éppen ez teszi a vele váltott csókokat különlegesebbé és ízesebbé, s talán meghittebbé minden más csóknál. Később Irzsi felemelkedik vele a fotelből. Karjaiba emelve átviszi az ágyhoz és keresztben ráfekteti. Erika nem nyitja fel a szemét. Lábszárai térdből lelógnak az ágy peremén, lábfejei nem érintik a szőnyeget.

Irzsi térdre ereszkedik az ágy előtt, Erika fölé hajol, így csókolóznak tovább. Aztán már csak ő csókolja. Arcát, szemét, nyakát. Végigsiklik az öltözetén kis csókokkal, nyakától a szoknya pereméig. Leemeli lábairól a papucsot és egymás után két tenyere közé fogja a piciny lábfejeket, hogy hosszasan csókolja őket bokától a lábujjaiig, majd a puha talpakon át lábujjaitól a sarkáig. Aztán ismét fölébe hajol, hogy még mindig az öltözetén át csókolja. Megérzi a kebleit a puli alatt, rájuk fekteti az arcát, majd egy pillanat töredékére felemeli róluk a fejét, és kábultan rábámul a kék pulóverre: "Istenem, hogy összegyűrődött!" – állapítja meg. A felgyűrődött puli meg a szoknya felső széle között kilátszik keskeny csíkban az alsónemű fehér selyme. Anélkül, hogy kezeivel érzékelhetően segítene magán, Irzsi igyekszik arcával és szájával Erika keblei fölé tolni a felgyűrődött pulóvert. Aztán a kombinén át csókolja a mellkasát, amíg a most már teljesen feltűrődött puli alatt végre előtűnik egy sáv az asszony bőréből is. Erika nem hord melltartót – állapíthatja meg Irzsi. Alsóneműje azonban nem közönséges kombiné. Valamiféle egybeszabott változata kombinénak és melltartónak. Vastagabb felsőrészének sűrű selyme szorosan körülfogja a kebleit.

Erika eddig látszólag észre se vette, hogy Irzsi feltűrte a pulit a mellkasáról. Abból vesz róla tudomást, hogy a kombiné vállpántja közelében Irzsi ajka megérinti a csupasz bőrét. Akkor megszólal nehéz, panaszos hangon:

– Túl sok a fény!

Irzsi felemelkedik mellőle; kikapcsolja a mennyezeti világítást. Pillanatig habozik: a túloldali éjjeliszekrényen égve maradt az olvasólámpa. Fénye elég erős ahhoz, hogy a nő talán ezt is sokallja. Irzsinek nagyon kedvére volna ebben a hangulatvilágításban szeretni Erikát, de inkább nem kockáztatja meg, hogy a nő tiltakozzék ellene. Tehát megkerüli az ágyat, hogy ezt a lámpát is eloltsa, s mert ideges kézzel nem találja a kapcsolót, egyszerűség okából az áramelosztót kirángatja a villanydrótnál fogva a fali konnektorból. A lámpa kialszik, a rádió is elhallgat.

A szoba elsötétedik, de a sötétség mégse teljes. A magas ablakokon beárad az utcai világítás fénye. A sötétség csak a részleteket mossa el, a felületek jól kivehetők maradnak, s ugyanígy az ágyon a most már hamarosan ruhátlanul maradó nő.

Az asszony kulcscsomója a kilincs alatt lóg, a szoba kulcsával a kulcslyukban. Irzsi az ajtóhoz megy és átfordítja a zárban a kulcsot. Az a benyomása, hogy a nő mondani akarna valamit, talán azt, hogy ez felesleges, de Erika végül is nem mond semmit.

Mire visszatér hozzá, Erika már ül az ágyon. Mert ő nehezen boldogul az öltözékével, némán segíti a vetkőztetésben. Amikor már teljesen meztelen, végigfekszik a vetetetlen ágyon, és mozdulatlanul vár.

Irzsi nem meri a kezével érinteni. Erika homlokát, szemeit, arcát, fülcimpáit, nyakát, vállát csókolja. Ajkaival végighalad a karjain, a kezein, külön-külön minden ujján.

Ő maga még nem vetkőzött le. Előbb mindent el akarna feledtetni a nővel, amit tapasztalatból tud a testi szerelemről.

Az asszony bőre tompán kiemelkedik a háttér sötétjéből. Irzsi ajkai alatt selymesen hűvös, és mint az elefántcsont sima. Kerek keblei lányosan feszesek, minden tagja lágyvonalúan lekerekített, ápolt nőiségében olyan üde, mint egy nyíló virág. Hűvös, harmatos, kifinomultan tiszta. Erika egyszer büszkén el fog dicsekedni vele, hogy kicsi ugyan, de az arányai éppen az eszményiek. "Majdnem!", gondolja majd akkor Irzsi, mosolyogva. A hasa – s alakjának ez az egyetlen fogyatékossága – ahelyett, hogy homorú lenne, vagy sima, akár az asztal lapja, domború, mint a csecsemőké. De talán éppen ez teszi annyira meghatóvá. Akárcsak az is, hogy ölén a haj nem göndör, mint más nők ölén, hanem puha, rövid, sima és selymes. Gondolatban Irzsi fekete hattyúpihének nevezi majd, valahányszor ajkával érinti.

***

Irzsinek nem volt szüksége emlékeztetőkhöz hozzá, hogy öregkoráig észben tartsa minden pillanatát ennek a szerda éjszakának. S azt is – aminek a jelentőségét csak nagy későre értette meg, s akkor is csak nagyon nehezen –, hogyan rontott el mindent már a rákövetkező hétfőn.

"A fejed nyoma itt marad a párnán" – nyugtatta meg Erika, amikor mentegetőzött, amiért hétvégén ki kell utaznia a szanatóriumba a feleségéhez, s onnan még csak nem is telefonozhat. Megbeszélték, hogy hétfő délután öt órakor jön.

Csepergett az eső ezen a márciusi hétfő délutánon. Irzsi valamivel öt óra előtt már ott állt a kapu előtt, s pontosan öt órakor megindult felfele a lépcsősorokon. Hosszú bőrkabátja jócskán nyirkos volt. Az első és második emelet közötti lépcsőfordulóban, amikor felnézett, Erikát látta rámosolyogni a nyitott ajtóból.

Irzsi, boldogan, hogy Erika már várta, egyszersmind meghökkent. A nyakig felgombolt pongyola felett egy középkorú nő kikészítetlen arca mosolygott rá. Irzsi most először vette észre, hogy Erika, bizony, már nem egészen fiatal. Ez nem volt kellemes.

Beléptek Erika szobájába, az ajtó becsukódott mögöttük. Irzsi még nem vetette le a kabátját, amikor. Erika odalép hozzá, a mellére bújik, de a nyirkos bőrkabát érintésétől elfintorítja az arcát, majd elhúzódik Irzsitől, és kedvetlenül félre áll. Kedvetlen marad azután is. És egyre kedvetlenebb.

Irzsi fel nem foghatja mi történt. Amiért nyirkos volt a kabátja?

Próbál közeledni az asszonyhoz. Sikertelenül.

Erika egyre elutasítóbb.

"Rég áthúztam!" – mondja bosszúsan, amikor Irzsi emlékezteti rá, hogy a feje nyoma ott maradt a párnán.

Szó szót követ, csaknem összevesznek. De aztán mégse.

Irzsi bizonyos benne, hogy nyakig gombolt pongyolája alatt nincs semmi az asszonyon, így várta őt. Arra nem gondol, s nem fog gondolni rá utolsó intim órájukig, de sokáig még az után se, hogy tartozott volna Erikának egy szóval. Egy szóval látogatásáról a szanatóriumban. Meg elképzeléseiről. A terveiről. Egyetlen szóval. Ha ez elhangzik, Erika nem húzódott volna el tőle amiért – hiszi Irzsi – nyirkos volt a kabátja.

Ezen a hétfőn a pongyola nem kerül le Erikáról. Aztán napokig megint csak telefonon beszélnek. Később sétálni mennek, ha este találkoznak. Erika nem akarja Irzsit otthon fogadni. Végül mégis fogadja.

"Légy jó kislány!" – könyörög Irzsi Erikának.

Az asszony megígéri, hogy jó kislány lesz, és tartja magát ígéretéhez.

Márciusra április következik, áprilisra május. Irzsi kettős élete mindenen nyomokat hagy közöttük. "Ne menj el még!" – kérleli Erika április végén, egy vasárnap délelőtt, az együtt töltött, talán valamennyi közül legboldogabb éjszaka után. Irzsi azonban nem maradhat, várja a felesége.

Aztán Erika – most már állapotosan – megint csak nem akarja, hogy Irzsi felmenjen hozzá. Ő még kikönyörög egy látogatást, csak beszélgetni. Miután leültette a fotelbe, az asszony így szól: "Vegyük elő a te hamutartódat!", s leteszi Irzsi elé.

De ez már a vég legvégének kezdete volt.


Epilógus

----- Original Message -----

From: Georg Hoffmann
To: Varga Erzsébet
Sent: Sunday, February 22, 2004 12:05 AM
Subject: Erika

Kedves Varga Erzsébet!

Emlékszik még rám?

Néhány évvel ezelőtt meghálálhatatlanul nagy szolgálatot tett nekem, amikor megszerezte számomra Béldi Erika címét és telefonszámát, s több mint 30 év után újra felvehettem vele a kapcsolatot. De mintegy két esztendeje újra nem tudok róla semmit. Telefonon nem érem el, időközben, úgy látszik, megváltozott a telefonszáma, s abban se vagyok biztos, hogy jó-e még az általam ismert lakcím. Erika, ha még közöttünk van, április 3.-án lesz 75 éves. De közöttünk van-e még??? Segíthetne kideríteni ezt?

Nagyon hálás volnék érte, ha ismét segítségemre lehetne. Negyven évvel ezelőtt, 1964. április 3.-n kettesben ünnepeltük meg Erika 35. születésnapját. Gondolom, felesleges ennél többet hozzáfűznöm kérésemhez, amelynek indokai Maga előtt amúgy is világosak. Hát nagyon kérem, segítsen ismét, kedves Varga Erzsébet, ha tud. Előre is hálásan köszönöm!

Hoffmann Irzsi


----- Original Message -----

From: Varga Erzsébet
To: Georg Hoffmann
Sent: Sunday, February 22, 2004 7:57 AM
Subject: Re: Erika

Kedves dr. Hoffmann!

Egy-két nap türelmet kérek, és jelentkezem. Április 3-ig úgy is van idő. Ha él még kedves volt kolleganőm, akkor megtalálom, és legalább én is felköszöntöm majd. Szeretettel üdvözli:

Varga Erzsébet


----- Original Message -----

From: Varga Erzsébet
To: Georg Hoffmann
Sent: Sunday, February 22, 2004 10:16 AM
Subject: Re: Erika

Kedves dr. Hoffmann! Erika címe változatlan, A telefonszáma: +42-01-1764290. Személyesen nem beszéltem vele.

Üdvözli

Varga Erzsébet


----- Original Message -----

From: Georg Hoffmann
To: Varga Erzsébet
Sent: Monday, February 23, 2004 2:24 AM
Subject: Köszönet, válasz... És valamivel több
Kedves Varga Erzsébet!

Nagyon köszönöm prompt válaszát.

Mihelyt megkaptam a levelét, próbáltam telefonozni. Háromszor tárcsáztam abban a reményben, hogy harmadszorra talán megértem a repedt hangú automata kivehetetlen válaszát. Nem sikerült megértenem. Ez most a helyzet.

2000 januárjában (Erika akkor több, mint 30 éves megszakítás után beszélt velem újból) így szólt sajátmagáról: "Az életen átbukdácsoltam, részben átlibegtem." Nem ismerem az életét 36. életévén túl. De bizonyos vagyok benne, hogy nem volt sikerek rózsaszín sorozata. Hiszen végül is egyedül maradt. Rossz a lelkiismeretem Erikával szemben, amiért vele ellentétben, hat évvel őutána, nekem rendeződött az életem, s ma többszörös nagyapa vagyok. Noha egy férfinak aligha hányható szemére, ha mindent újra kezdett másfél évvel az után, hogy kitette a szűrét a nő, akiben felfedezte és megtalálta álmainak megtestesülését. És sajátmagát jobb belátásra kényszerítette, "kutyamarást a szőrével gyógyítanak" alapon.

Miért mondom el most mindezt Magának, kedves Erzsébet? Mert négy évvel ezelőtt Maga tette lehetővé, hogy "regényem"" Erikával ne maradjon befejezetlenül. Ám ha most elszökött előlem, akkor mégis a torkomban maradt az utolsó mondat.

Vénségemre értettem meg, s csak a már öreg Erika eddig első és utolsó leveléből, hogy abban az időben, 1964-ben, milyen iszonyatos, ösztönös állati félelemmel félt tőlem. Döbbenten olvastam, hogy – nyilván igazolnia saját szemében önmagát, és akkori eljárását – nekem sátáni megrontó szándékokat tulajdonított, mintha az ördögöt űzte volna el maga mellől, akinek őt tönkre tenni volt egyetlen célja. S amikor 30 év után újból találkoztunk interkontinentális telefonbeszélgetésekben, s ezek a telefonbeszélgetések kezdtek egyre kísértetiesebben emlékeztetni egykori beszélgetéseinkre, Erika újból megrémült. Gyanakvó hangon vádolt meg, hogy újra be akarom hálózni, mint akkor. l

Erről akartam volna még beszélni vele. Hogy lássa be, legalább most, 75 évesen, hogy az élet alakult, ahogy alakult, de az elmúlt harminc év mégis engem igazolt, s nem őt, aki menekült előlem.

Nem sikerült.

Elnézést, amiért ezt most mind Maga elé lapátoltam. De nagyon szükségét éreztem beszélni valakinek Erikáról, aki ismerte őt. Remélem, nem veszi rossznéven tőlem.

Hoffmann Irzsi


----- Original Message -----

From: Varga Erzsébet
To: Georg Hoffmann
Sent: Monday, February 23, 2004 7:53 AM
Subject: Re: Erika

Kedves dr. Hoffmann!

Az utolsó információ helyes (volt). A telefonszám +42-01-1764290, és hogy ez igaz, bizonyítja, hogy percekkel korábban beszélgettem vele. Üdvözli Varga Erzsébet nevében férje,

Kiss Gábor


----- Original Message -----

From: Varga Erzsébet
To: Georg Hoffmann
Sent: Monday, February 23, 2004 8:42 AM
Subject: Re: Köszönet, válasz... És valamivel több

Kedves dr. Hoffmann!

Férjem értesített, hogy immár sikerült beszélnie Erikával. Remélem, az Önnek is sikerül. Nagyon megható az, amit levelében ír. Bár még jóvátehető lenne valami. Csakhogy Önök között immár olyan nagy földrajzi távolság éktelenkedik, ami sajnos lehetetlenné teszi a szorosabb kapcsolatot. De azért a jó hosszú levelek sok mindent pótolnak. Kívánom, hogy örömük teljék mindkettőjüknek a régi félreértések tisztázásában.

Üdvözli:

Varga Erzsébet


----- Original Message -----

From: Georg Hoffmann
To: Varga Erzsébet
Sent: Monday, February 23, 2004 11:57 AM
Subject: Van ez így.

Kedves Erzsébet!

Szóval jó a telefonszám is, a lakcím is, csak én pánikoltam be. Így lett a tegnap esti/éjszakai drámából ma reggelre bohózat. Még egyszer köszönöm a jóindulatát, s hogy rokonszenvvel hallgatott meg.

Hoffmann Irzsi

Szerda, 2004. február 25.

Szervusz Erika!

Hát ismét szervusz!

Még vagyok, s újra itt vagyok. Magyarázatok helyett újra jelentkezésem okáról, gondolom, egyszerűbb lesz, ha mellékelem levélváltásomat Varga Erzsébettel.

Mit szeretnék ehhez hozzáfűzni?

Sokszor gondoltam rá azóta is, amióta nálad nem jelentkeztem többé (tavaly már a születésnapodon se), milyen öröm volna felhívnom téged, ha csak valamicskét is számíthatnék rá, hogy nem fogom majd ismét azzal a kellemetlen érzéssel letenni a kagylót, hogy mindent egybevetve megint saját nyakamba zúdítottam egy dézsa hideg vizet.

Igaz:

Tudom, csak önmagamnak köszönhettem, ha az első hetek tagadhatatlan (és számomra feledhetetlen) kölcsönös öröme után, 2000-ben újrakezdett távdialógusunk is csúnyán végződött Tudom, ennek nem te, egyedül én voltam az oka, aki semmi hajlandóságot se éreztem és mutattam arra, hogy 36 év után "fiatalok és bohók voltunk" alapon (vagyis hozzád hasonlóan) zárjam le életünknek annak idején valahogy mégiscsak lezáratlanul maradt korszakát. S aki, ellenkezőleg, az akkor immár interkontinentális méretekben egyre inkább a régiekre emlékeztető telefonbeszélgetések mámorában, nem éreztem indítékot "okos" mértéktartásra.

De szolgáljon mentségemre:

Amíg nem jött meg végsőkig felháborodott, s hozzám intézett utolsó szavadnak szánt kioktató leveled, még mindig nem tudtam rólad, ami pedig talán már a legfontosabb volt. Hogy annak idején mennyire féltél tőlem, s milyen elementáris félelemmel. Én ugyanis, mert önismeretem nem engedhette feltételeznem magamról, hogy tőlem félhetne bárki emberfia, sohase vettem igazán komolyan, amikor te félelmedről beszéltél. Csak ebből a leveledből értettem meg, hogy az milyen mély volt. S, hogy feltámasztottam benned, belerészegülten újratalálkozásunkba.

Erika,

Ma már nyilván nem fogunk semmit kimagyarázni, és semmit helyrehozni. Amikor a "virtuális" kifejezés még nem volt közhasználatos, most 40 éve mi egy virtuális "Alvilágba" menekültünk reális környezetünkkel való konfliktusaink kibogozásra váró akut problémái elől. Mindketten teli voltunk félelmekkel, de annyira teli, hogy mindketten csak saját félelmeinkre figyeltünk, nem az egymáséra. Ezeket akkor észre se vettünk, önmagunkkal lévén elfoglalva. Mert tudd, nem csak te féltél. 40 évvel ezelőtt. Én se féltem tőled kevésbé, mint te tőlem. Én az ítéleteidtől féltem, mert rossz volt a lelkiismeretem.

Ma már nem fáj, hogy kidobtál, hiszen mindketten gyávák voltunk ahhoz, hogy lehessen másképp is. De amikor 35 év után felismertem, hogy te (nyilván önigazolásodra) milyen csökönyös következetességgel keresed és találod meg a lehető legszélsőségesebben rosszhiszemű magyarázatot minden egykori és mai megnyilatkozásomra, akkor fájt ez az igazságtalanság. Fájt tapasztalnom, hogy inkább megrágalmazol, csak ne légy kénytelen tudomást venni róla, hogy én hűséges maradtam életem végéig az együtt töltött hónapokhoz.

Azt mondtad, hogy az életen átbukdácsoltál, részben átlibegtél. Én azt mondom, átevickéltem rajta. Átevickéltem, mondom, mert valahogy mindig csak fél karral úsztam, csapkodtam a vizet. Másik fél karom, fél kezem örökösen foglalt volt. Egy lámpást, vagy mit, talán egy csillagot tartott magasra a víz felett. Az 1963 szeptember elejétől 1964 júniusáig terjedő idők emlékét.

Szerinted megengedhetetlenül sok-e, ha most, életutam legvégén, közös dolgainkkal megbékélten szeretnék készülődni az elmúlásra? Nem pedig keserűséggel a szívemben, amiért te utolsó leheletünkig, de még azon is túl se volnál hajlandó belátni, hogy nem mefisztói alak voltam az életedben, nem az elűzött alvilági kísértő, nem a megszemélyesült ördög, aki, ha te nem tartottad volna távol magadtól, pokoli kéjjel tett volna meg minden lehetségest a megrontásodra, hanem szerettelek, ahogyan csak egyetlen egy nőt lehettem képes szeretni az életben?

Ennyit akartam kérdezni tőled ezekben a február végi, március eleji napokban, amelyek már nem 35., hanem 75. születésnapodat előzik meg.

(Érdekes!... Ma ismét szerda van...)

Irzsi


----- Original Message -----

From: Erika Beldi
To: Georg Hoffmann
Sent: Friday, March 26, 2004 12:24 PM
Subject: valasz

Irzsi,

Leveled megkaptam, és azt gondoltam, így egyszerűbb lesz válaszolni, mintha nekiállnék körmölni. Levelem különben nem lesz hosszú. Először is egyáltalán nem tetszett, hogy Varga Erzsébetnek kitálaltad az egész történetet, van most min csámcsogjanak. De hát 40 év után, azt hiszem, ez se számít már. Másodszor, ha jól értettem, azt kérdezed tőlem, hogy elhiszem-e, hogy szerettél, és nem voltál ördög, meg alvilági kísértő stb. Elhiszem, hogy szerettél. És lehet, hogy ez az érzés, vagy csak a visszfénye egy egész életen át elkísért. Viszont vitatom azt, hogy féltem volna tőled. De ha ez téged boldogít, vagy megnyugtat, hogy féltem tőled, ám maradjon így. Lehet, hogy így is volt. Ha most

visszagondolok, már abban se vagyok biztos, hogy én egyáltalán szerettelek volna! (Mondtam valaha? Úgy emlékszem, nem !) Viszont tény az, hogy valami varázslatban éltem, valami soha nem tapasztalt közegben ( virtuális "alvilágban" ?), amíg a reális élet rá nem ébresztett a keserű valóságra! Vagy elfelejtetted volna, hogy miért "dobtalak" ki, és nem akartam többet tudni rólad? De, ahogy te is mondod, nincs értelme se magyarázkodni, se elemezni a múltat, még kevésbé a jelent. A szép napokért, a különleges élményért, amit veled éltem meg, hálás vagyok neked, így megbékélten készülődhetsz az elmúlásra, ahogy én is nagyon konkrétan és nagyon hamarosan arra készülődök. Ne írj, ne telefonálj. A szavak csak elfedik a lényeget. Maradjon minden úgy, ahogy van, mert változtatni rajta már úgy sem lehet.

Erika

***

Irzsi nagyon meglepődött, alig akart hinni a szemének, amikor a képernyőn, a beérkezett levelek között, felfedezte Erika nevét. A szerint, amit a kelet-európai nyugdíjasok életkörülményeiről hallott, el nem tudta volna képzelni, hogy Erikának otthon számítógépe lehetne. Vagy máshonnan írt? A válasszal azonban boldog volt: "A szavak csak elfedik a lényeget". Azon, hogy Erika őt nem szeretette volna, túltette magát egy vállvonogatással. Kesernyésen mulatott rajta, hogy: Erika még ebben a levelében se tagadhatta meg önmagát.

Nem írt, nem telefonozott. A kíváncsiság azonban nem hagyta nyugodni. Csaknem egy évre rá, 2005 januárjában, megkockáztatott egy rövid levelet: "Ez egy érvényes e-mail cím? Ha igen, akkor hát tudd, hogy még mindig élek és rád gondolok." Négy napra rá megérkezett a válasz: "Én is élek, de már alig! Boldog újévet! Elfelejtetted, hogy ezt illik kívánni? Akkor Irzsi újra boldog volt.

Aztán, nagy sokára ugyan, de nem állhatta meg, hogy ne kérjen ismét életjelt.

"Hogy ne juss eszembe, azt nem erőszakolhatom magamra.

És minden terád emlékeztet.

Ráadásul megalapozottan-e, vagy megalapozatlanul, mindinkább hatalmába kerít a nyugtalanító érzés, hogy egy utolsó szóra hozzád már alig maradt időm. Hogy most már versenyt futok a múló idővel a lehetőségért, hogy még tudjak rólad. Életjelért ezért kérlellek."

Mentség ez? Irzsi reméli, hogy mentség.

"El nem tudom képzelni, milyen vagy ma külsőre. Gondolom, nem előnyödre változtatott meg az öregség.

Mellesleg engem se. De én még csak nem is olyannak látlak magam előtt, mint utoljára. Vagyis jócskán elhízottan. Tündérke korodból maradtál meg az emlékezetemben.

Agyrémek és emlékeztetők között futok versenyt gondolatban a homokóra lepergő szemeivel, hogy gyorsan még elmondhassak neked valamit. Valamit, amit talán már elmondtam, de nyugtalanító, hogy talán nem eléggé szabatosan. Valamit, és még valamit a számomra olyan fontos dolgok közül, amelyeknek egy emberöltő óta nincs jelentőségük. Így mindenekelőtt azt is, amit a Jóistenen kívül senki se tud, de még neked se volt honnan tudnod, hogy azzá az emberré, aki több mint negyven évvel ezelőtt, csak férfikorom derekán lettem, s aki addig, fiatalabban, korábbi időkben, én nem voltam, engem a mi történetünk tett. Életem második felében nélküled nem lettem volna az, aki végül is voltam."

S Irzsi nem állja meg, hogy ne mondja ki azt is, amit Erika kétségkívül a legkevésbé akarna hallani.

"Bocsáss meg érte, Erika, tudom, hogy most nagyon kényes pontodat fogom érinteni.

Erika, én azt hiszem, hogy az utolsó este kivételével, amikor sírva rimánkodtam, hogy ne űzz ki az életedből, én mindig tiszteletben tartottam összes elhatározásaidat, ahogy kapcsolatunkat kezelted. Igaz, nem is lehetett volna más választásom. De most meg kell vallanom neked, hogy sohase vezettél, mert nem vezethettél félre vele, amikor feltevésem szerint hűségből önmagadhoz, meg hűségből érzelmeidhez, amelyekkel férjhez mentél, nem csak nekem nem vallottad meg soha, hogy szeretsz, de ezt önmagad előtt is körömszakadtáig tagadtad. S tagadod azóta is.

Van valami elképzelésem arról, hogy te, aki házasságod felbomlásakor úgy érezted, hogy a lelked jéggé dermedt, többé nem leszel képes senkit szeretni, milyen fagyosan, milyen hűvös józansággal és semleges hangnemben írhattál velem kapcsolatos élményeidről, érzelmeidről naplóidban. De ezeknek a hideg önelemzéseknek csak addig volt érvényük, és csak azokban az órákban, amelyeket a naplóddal négyszemközt töltöttél. Amíg a körülmények később nem ébresztettek rá kíméletlenül, hogy kettőnk lehetőségei mennyire korlátozottak, addig csalódásodnál a házasságodban, kiábrándultságodnál erősebben hatott rád a felfedezés bűvölete, hogy létezhet másféle szerelem is, mint amit te addig ismertél.

Bizony, szerettél Erika, s nem fogom a fejedre olvasni, hogy ezt mennyi mindennel mutattad ki félreismerhetetlenül. Volt miből kikövetkeztetnem még azt is, hogy a volt férjed az ágyban milyen nyomorúságos szeretőd lehetett. Hiszen tízévi házasság után a nőcsábász szépfiúval, olyan tudatlanul és tapasztalatlanul lettél az enyém, hogy egy mai 14 éves kislány kinevetett volna miatta! Nem volt véletlen, hogy vele meddő maradtál, viszont az én karjaim között megtermékenyültél. Hidd el, Erika, több mint negyven év alatt volt időm teljes biztonsággal kikövetkeztetni, kielemezni, hogy sok-sok észben tartott megnyilatkozásod közül minek mi lehetett az egyedül lehetséges háttere, mert egyedül plauzibilis lélektani magyarázata. Csak egyvalamire emlékeztetnélek.

1954 telén, amikor te eljövendő férjedbe voltál fülig szerelmes, én ugyanakkor Boross Ildikóba voltam hasonlóképp fülig szerelmes, sőt még azon is felül. (Isten nyugosztalja szegény, szerencsétlen sorsú nőt, akinek már a csontjai is réges-rég elporladtak). Hogy tíz évvel egymásra találásunk előtt mindketten másba voltunk fülig szerelmesek, ez legkevésbé se állt ellentmondásban azzal, amiről végtelen éjszakai telefonbeszélgetéseink egyikén beszéltem neked. Azt mondtam, s te nagyon egyetértettél velem, a felismeréssel, hogy ez a szerelem, a miénk, valahogy mindkettőnk életében az első. Csak attól rémültél meg borzasztóan, amikor azt is hozzátettem, hogy az első és utolsó.

Bizony, első és utolsó volt a maga nemében, Erika. Hogy te saját használatodra kábulatnak, bűvöletnek, egyféle hipnotikus állapotnak nevezted, amit én az egyetlen igaz szerelemnek, az nem változtat semmin

A dolgok nem válnak mássá attól, hogy átnevezzük őket.

Mire való volt ezt most megírnom? Mert nem halhatok meg, mielőtt kimondom, hogy szerettél Erika, hiába hajtogattad nekem, hogy te csak a férjedet szeretted, hiába mondtad ugyanezt Verának is, amikor beszélt veled rólam, hiábavalóan tagadtad konokul több mint negyven éven át. Eddig, ha írtam neked, mindig csak magamról beszéltem, de most már hamarosan lepereg a homokóra, és ez a zárszámadásom. Egyszer ki kell mondani az igazságot. Ha nem korábban, akkor a sír peremén."

A levélre nem érkezett válasz.

 


Palackposta az utókornak


I. Éjszaka, a catalaunumi mezőn

– Naplójegyzetek egy kapitális perről –
(1985-1988)

Givatayim városa Izraelben. 1985 március eleje. Az emigráns Irodalmi Újság ez évi első száma vár hazatértemkor a postaládában, s én felkészülök rá, még mielőtt szétnyitnám, hogy a nap hátralevő részét nyomott hangulatban fogom eltölteni az olvasásával. Az ötvenhatos felkelést megelőző szellemi forradalom hagyományain őrködő, s az emigrációban negyedévenként még mindig megjelenő egykori pesti hetilap megérkezése ugyanis – tudom – visszakényszerít majd az otthoni bajokhoz, amelyek elől idemenekültem a Földközi-tenger ázsiai partjára, s amelyektől ezúttal se fog megvédelmezni a csaknem tíz esztendeje, sőt még azelőtt, utolsó bukaresti éveimben józanul magamra erőszakolt, s rendszerint többnyire hatékony rezignáció. Borús gondolatokkal veszem tehát kézbe a lapot, hogy aztán olvassam benne a Londonban élő emigráns erdélyi román politikus, Ion Raţiu nyílt levelét, aki becsületes szándéka jeléül – s ez szép tőle – fordító nélkül, tört magyarsággal panaszolja fel a nyugati magyar kiadványok szerinte revizionista hangulatkeltését Erdély ügyében; majd Illyés Elemérnek, a lap Erdély dolgában szakértőként bemutatott, de köztudottnak vélhető konkrétumokat illetőleg olykor bőszítően rosszul informált munkatársának válaszát, udvarias hangnemben megfogalmazott históriai helyesbítésekkel és kemény tényekkel a románosítás erdélyi gyakorlatából. Legszívesebben vitába szállnék mindkettőjükkel, de még igyekszem megbújni körülményeim pajzsa mögött. "Mi közöm hozzájuk?! Én új életet kezdtem!" Csak hát ez most nem segít. Az se, ha előszedem legkeményebbik érvemet: "Kibic kuss!" Hiszen bizonyára nem alaptalanul feltételezem, hogy az Irodalmi Újság olvasóinak túlnyomó többsége, ha talán nem is kifejezetten ellenségesen, de a jobbik esetben is értetlenül fogadná a tapintatlanul fejükhöz vágott és nehezen megemészthető igazságokat, amelyeket papírra akarnék vetni, s megszólalásom egyetlen gyakorlati eredményeként olvasás közben majd sokan lezsidóznak. Az utóbbi azonban hidegen hagy. Akik gondolkodás helyett inkább zsidóznak, tehetnek nekem egy szívességet. Sohase magyarkodtam kivilágos-kivirradtig, közéjük való befogadtatásom reményében. S ma igazán nem vagyok abban a helyzetben, hogy miattuk befogjam a számat. Végülis azonban főképp azért nem törődhetek semmilyen meggondolással, mert a levélváltás olvasása közben hirtelen előderengett kisdiákkori emlékeim közül – ahogyan Gárdonyi festette le számomra – a catalaunumi csatamező képe, ahol a küzdelem olyan iszonyatos volt, hogy a legenda szerint a halottak lelke a csatát követő éjszakán nem nyughatott, Attila elesett hunjai éjjel tovább viaskodtak Aetius megölt katonáival; s nekem – úgy érzem – világgá kellene kiabálnom, ha lenne hol, és volna kinek, hogy a magyar-román per Erdély sorsáról a maga meddő és ezért céltalan, ördög tudja miért elkerülhetetlen történelem-szemléleti vitáival nem kevésbé kísérteties, mint az árnyak harca volt a catalaunumi sík felett.

***

Múlik az idő, s én nem haladok előre az írással. Mintegy hónapja felvettem a kapcsolatot Méray Tiborral, az Irodalmi Újság szerkesztőjével. Közölte velem, hogy a hozzászólásomnak helyet szorítana az évfolyam negyedik, ez évi utolsó számában, feltéve ha lapérdekből fontos néhány fenntartásával megalkuszom. Valószínűleg igaza volt, mert ellentétben velem, akinek nincs vesztenivalóm, ő feltehetőleg nem alaptalanul féltette a lapját attól, amit "bumeráng-hatásnak" nevezett. Némi gondolkodás után mégis elutasítottam az ajánlatát. Hiszen még cenzurázatlanul is csak bajosan vagyok képes megfogalmazni nem kizárólag józan ésszel, de érző szívvel is felfoghatóan, hogy a magyarság többségének nézeteivel való azonosulás helyett miért fogadom lemondó kézlegyintéssel, s az – úgy látszik – megváltozhatatlan magyar végzetbe való kedvetlen belenyugvással a jellemző gyakorlatot, amely a mai kisebbségi nyomorúságok orvoslására a múltat húzza elő a sublótból. Mintha a históriai valóságnak még bármi kihatása lehetne az elvesztett perre, amelyben az ítélet minden fokon rég elhangzott, s újrafelvételét csak begyepesedett agyú vénemberek remélhetik, akik szívük szerint ma is a Horthy-idők jelszavát kiabálnák: "Mindent vissza!"

No de – kérdezem önmagamat – más fellépés mit érne el? Mi értelme bosszankodni a makacs szellemidézésen, amikor tudom, hogy körültekintőbb, valóságközelibb magatartás se vezethetne célhoz? Amikor tudom, hogy Erdélyben a mai viszonyok között a legerőszakosabb románosítás is akadálytalan. Mert ki állíthatna meg puszta kézzel egy úthengert? A magyarság önerejéből bizonyosan nem. S akkor talán az, hogy a nagyvilágban olykor elhangzik innen-onnan egy-egy korholó "ejnye-ejnye"? Amióta Budapestről 1945-ben hazatértem Kolozsvárra, jócskán megváltozott Erdély és az egykor Magyarországhoz tartozó részek népesedési térképe. Mindenekelőtt a városi lakosság nemzetiségi összetétele. Ha más körülmények között sok egyéb talán még visszaváltoztatható volna, ez már mindenképp irreverzíbilis. Akkor pedig mit számít az, hogy ésszerű, vagy ésszerűtlen formát ölt-e a lényegében ma kilátástalan tiltakozás?

S nekem mégis abból kell kiindulnom, hogy aki két emberöltővel Trianon után még mindig a történelem, vagyis a romantika oldaláról közelíti meg az erdélyi magyar hagyományok örököseinek, a ma már főképp csak nyelvüket, kultúrájukat védő erdélyi magyarok tragédiáját, az a fellegekben jár és a délibábot kergeti, ahelyett, hogy a valóság talaján keresné az alternatív választ a kisebbségi lét reális kilátásaira a huszadik század végi Romániában.

Állítom ezt, noha tisztában vagyok a magyar történelmi romantizmus néplélektani gyökereivel. Magam se vonhatnám ki, de nem is akarnám kivonni magam ennek a romantizmusnak a hatása alól. A magyarságot már a puszta fennmaradási ösztön is arra kellett, hogy késztesse, hogy szerencsésebb sorsú népeknél nyomatékosabban, és mindig keserű szájízzel emlékeztesse magát a nemzeti nagylét rövid korszakaira. Erdélyben a nagy fejedelmekre. De józan ésszel azt is megértem, habár mosolyogni – nem pedig lemosolyogni – való, ha az öreg Európa egyik még a magyarságnál is mostohább sorsú népe, amelynek történelméről összefüggő krónika csak az európai középkor vége óta maradt fenn, kisebbrendűségi érzését azzal ellensúlyozza, hogy érdemként hivalkodik nyelvének latin eredetével, születési bizonyítványában írásos források hiányában gazdag képzelőerővel tölti ki a hiatusokat, s az írott történelmet ízlése szerint megfésüli, ugyancsak néplélektani okokból. Ám mi köze ennek a mához? A népek, akárcsak az egyedek, nem múltjukban élnek. Amíg magyarok és románok nem szűnnek meg vitatkozni az Erdély földjéhez való történelmi jogokon; azon, hogy az idők kezdetén ki volt itt a befogadott, és ki a háziúr; amíg a múltra hivatkoznak, s az orvoslást mai sérelmekre a történelmi igazság helyes értelmezésétől várják; addig Erdély magyarsága, s velük a magyar nép a maga egészében, nem lesz képes megértetni magát még azokkal a románokkal se, akik őszintén hisznek az emberi jogokban, közöttük a Románia területén élő kisebbségek jogaiban is.

***

Az Irodalmi Újságban csaknem mentegetőzésként hangzott a kézenfekvőnek tűnő magyarázat a véget nem érő magyar-román historiográfiai perlekedésre: "Érthető, ha a magyarságnak fáj Erdély elvesztése". Abban a pillanatban fel se tűnt nekem, most, utólag vág mellbe, hogy a nem először hallott magyarázatot csak olyasvalakik fogalmazhatják meg így, akik Erdély dolgait lélekben a román-magyar határ nyugati oldala felől szemlélik. Mire számítanak vele? Megértésre? Az összmagyarság nevében? A történelem sok hasonló veszteséget ismer. Jóval azután, hogy a legyőzött Magyarország elvesztette Erdélyt (meg a két Felvidéket, a Délvidéket, Horvátországot és a Burgenlandot), a mindkét világháborúban győztes Anglia elvesztett egy világbirodalmat, a németül beszélő világ számára pedig elveszett Pomeránia, Szilézia, Kelet-Poroszország. Immanuel Kant városa, ahol az anekdota szerint a főtéri toronyórát úgy igazították a pontos időhöz, hogy lesték, mikor lép ki otthonából a nagytudományú férfiú déli sétájára (mindig pontosan 12 órakor), az egykori Königsberg ma a Kaliningrád nevű színorosz város. Feltételezhető és érthető, s bizonyosan világszerte megérti minden kultúrember, hogy a németeknek ez ma is fáj, beszélnek-e, vagy nem beszélnek róla, felfogják-e, hogy a történelmi Németország minek az árát fizette vele, vagy nem fogják fel. Ám ilyesmi történt-e Erdéllyel is? A trianoni békeszerződés Erdélyt elcsatolta Magyarországtól, de nem Erdélyország magyar lakosságától. S amikor Magyarországon hatalomra került a két világháború közötti Európa első önkényuralmi rendszere, a magyar liberalizmus szelleme, ha nem sikerült meghúzódnia a Horthy Miklós fővezér által bűnös városnak nyilvánított Budapesten, Magyarországról Erdélybe (meg a csehszlovák Felvidékre) menekült. Erdély nevéhez nem csak a nagy fejedelmek (vagy a Báthory Zsigmondok!), nem csak a dualista Magyarország emléke társul, nem csak Dávid Ferenc és a vallási türelem, nemcsak Brassai Sámuel, Apáczai Cseri János, a szász Honterus és a román Erdélyi Iskola emléke, hanem az Erdélyi Helikon is, meg a Szépmíves Céh, előbb Dienes László, majd Gaál Gábor Korunkja, s a transzilvanizmus eszméje a két világháború között. S számomra elsősorban arcok, nevek, két nemzedéké, a tanáraimé, meg a magamkorúaké, akiket cserbenhagyott a történelem. Emberek, akiket szerettem, meg mások, akiket sokra, vagy kevesebbre becsültem, meg olyanok is, akik közömbösen hagytak, vagy akiket ki nem állhattam. És mindenekelőtt a barátaim, akikről tíz éve alig tudok valamit. Ők néznek a vállam felett a kéziratba, amit még mindig gépelek, az ő elgondolkodó arcukat vélem látni, csendes szavukat hallani, mert tulajdonképpen csak őmiattuk és őnekik írok. S nem írtam volna le egyetlen sort se, ha lelkem mélyén nem bizakodnék, hogy ez az írás mégiscsak eljut majd egyszer hozzájuk. Cenzúra nélkül, mintha szabadon beszélgetnénk, s tekintet nélkül lehetséges bumeráng-hatására.

***

Hát kinek a számára veszett el Erdély? Kinek a számára és mikor? Magyarország számára elveszett a közös monarchia összeomlásakor, az erdélyi magyarok számára azonban – én legalábbis így vélem – valamikor a második világháború után. Talán azért gondolom így, mert már román állampolgárnak születtem, de ezzel együtt, s noha szülővárosomat, Kolozsvárt, amilyen a szüleim nemzedéke által sokat emlegetett békevilágban volt, csak az író gróf Bánffy Miklós trilógiájából ismerem, kisgyermekkorom világa, legalábbis számomra, még minden kétséget kizáróan a magyarok Erdélye volt. Valahol, látóhatárom peremén, román volt a közigazgatás. Emlékszem több román középiskola nevére, eszerint már azidőben szép számmal élhettek a városban román családok, és román volt az egyetem is a Farkas utcában; homlokzatán Ferdinánd király neve állt. Az én világomon azonban ez mind kívül rekedt. Amikor nyiladozni kezdett az értelmem, s megkérdeztem apámat, hogy mi tulajdonképpen micsodák vagyunk, akkor azt kaptam válaszul, hogy magyar zsidók. Ez nem egészen úgy hangzott, mint amikor valaki azt mondja: református magyarok. Apám hangjából kicsengett a figyelmeztetés, hogy az életben tudnom kell a helyem, és legyek szerény. Egyszóval magyar zsidók voltunk Romániában, s Kolozsvár, ahol éltünk, Erdély fővárosa volt. Erdélyben – magyarázta még apám – ősidők óta három nemzet él, a magyar, a román, meg a szász, s Erdély mindhármuké. Ebben meg is nyugodtam. A maga huszadik századi liberalizmusával ő így értelmezte Erdély ősi alkotmányát, amely három nemzetről tudott, ámbár nekem kissé nehezemre esett felfognom, hogy akkor miért jelképezi Erdély címerében a sas a magyarokat, a Nap és a Holdsarló a székelyeket, s a hét bástya a szászokat. Erdélyországban – ez világos volt – három nemzet; a címerben – itt volt a baj – ugyancsak három nemzet; mégse ugyanazok; valami félreértést gyanítottam. Dehát nem voltam tíz esztendős sem; gyerekember még nem keresi mindenre a választ.

Környezetemben máskülönben kizárólag magyarul folyt a szó. A főtéri, akárcsak a Wesselényi Miklós, vagy a Jókai, vagy a Deák Ferenc utcai üzletekben magyarul beszéltek vevők és eladók; az én kisiskolás szememben csak egy hivalkodóan nagy főtéri könyvesbolt, meg az Egyetem utca sarkán egy hasonlóan nagy papírkereskedés jelképezte a román főhatalmat, ami az összbenyomást alig zavarta. Az emberek, akiket ismertem, soha, egyikükbe se tették be a lábukat. Könyveket a Dobó család főtéri könyvüzletéből vásároltak, vagy a Kultúra könyvesboltból az Unió utcában, papírt és írószert pedig Borostól a Wesselényi utcában. A görög-keleti katedrális, szemközt a román színházzal, hozzátartozott a városképhez, amelybe beleszülettem. Sejtelmem se volt róla, hogy a színházépület eredetileg nem a román színházat és operát volt hivatott befogadni, a magyar Nemzeti Színháznak nyújtott otthont szüleim fiatalkorában, s hogy amit én Magyar Színháznak tudok, ez a sokkal szerényebb épület szemközt a Sétatérrel a Malom utca sarkán, egykor csak a Nyári Színkörnek adott szállást. S azt se tudtam, hogy a Farkas utcában vadonatújnak látszó és II. Károly király nevét viselő egyetemi diákház a régi Theátrum telkét bitorolja, az első magyar kőszínházét Erdélyben és Magyarországon. Hogy pedig a Magyar Színház homlokzatán olvasható felirat szerint, ez a "Carol Davila" színház lett volna, ez csak egy hóbortos román miniszter rossz tréfájának hatott. Az volt a benyomásom, hogy az emberek ügyet se vetnek rá. Mint amiképpen nem vetettek ügyet Mussolini személyes ajándékára, a Romulust és Remust meg a szoptató anyafarkast ábrázoló ismert ókori szobor másolatára, amit kihívóan Fadrusz János főtéri Mátyás-szobrával szemközt állítottak fel. Mátyás király, a nyereg magasából, fent, a bástyafokon, messze elnézett fölötte és észre se vette.

Ismertem románokat, de velünk ők is magyarul beszéltek. Édesapám a Wesselényi és a Kornis utca sarkán álló cipőáruház cégvezetője volt, sokat időztem az üzletben, a boltos-segédek ilyenkor szórakoztatni igyekeztek, s hogy egyikük román, csak 1940 őszén tudtam meg, amikor kérdeztem, hogy miért nem látom többé. Gyógyszerész nagynéném a Széchenyi-téri Hygieia patikában dolgozott, s Muresán Augusztint, a román tulajdonost, aki a pénztárnál ült, románul először 1940 és 1944 között hallottam megszólalni, amikor találkoztam vele az utcán, s nem akart emlékezni rá, hogy tud magyarul. Édesanyám alkalomadtán elismeréssel emlegette, hogy Haczegán Emil (Emil Haţieganu néven ismeri a két világháború közötti román politikai élet krónikája), aki – természetesen – úgyszintén tökéletesen beszélt magyarul, s akivel ő a Haţieganu család dúsgazdag zsidó üzlettársának vagyontalan unokahúga a nagybácsinál egyszer találkozott, bemutatkozáskor úgy csapta össze a bokáját, hogy egy magyar huszárkapitánynak is becsületére vált volna. Érdekes módon még a román királyi család címei is tükrözték, hogy Erdély sajátos egység Nagy-Románia történelmi tartományai között. A korábbi és későbbi Mihály király, akit apja hazatérése 1930-ban lefokozott trónörökössé, kárpótlásul a Gyulafehérvári Nagyvajda címet kapta. II. Károly ezzel persze csak az angol trónörökösök welszi herceg méltóságát majmolta, Erdélynek azonban, bár torzképszerűen, mégis visszaadta nagyfejedelemségi rangját, amelyre Mária Terézia emelte egykor, kárpótlásul az elvesztett függetlenségért.

Ma persze tudok a nyelvvizsgákról, meg arról, hogy a magyarokat Trianon után kiűzték a közszolgálatból. S emlékszem még valamire, amiről felnőtt éveimben sokáig megfeledkeztem; kiszorult a tudatomból, noha ez semmiképp se lett volna megengedhető. A román Erdély-hagyományra gondolok, amit a magyar köztudat (s vele együtt én is) mindenkor elhanyagolhatónak hitt és elintézett egy kézlegyintéssel. Csak ma mérem fel igazán, milyen végzetes jelentőségű volt, hogy a román Erdély-tudat, amely a magyarral párhuzamosan létezett még a negyvennyolcas forradalom és az unió előtti időkből, s amely, akárcsak a magyar, nemzedékről nemzedékre öröklődött, a magyarral egyetlen pontban se érintkezett. A románok, akik már a II. József által elrendelt népszámlálás szerint is a lakosság többségét alkották, de akiknek "románokként" sohase jutott hely Erdély rendi alkotmányának történelmi bástyái között, egyszerűen nem vettek tudomást a népmeséik világán inneni Erdélyről, s nem érdekelték őket sem a magyar, sem a székely, sem a szász hagyományok. Számukra Erdély csak a román nemzet bölcsője volt és a Kárpátokon túli román államalapítások kiinduló pontja. Erdély a Mócvidék volt, ahol Gyalu várának romjai (Anonymus után szabadon) a magyarokkal szembeszálló Gelu fejedelem emlékét őrzik; Fogarasföld volt, ahonnan a Havaselve címerében megörökített sasmadár vezérelte Negru vajdát és kíséretét ember nem járta hágókon át az Al-Duna síkságára, hogy az ott lakó románok első fejedelme legyen; Máramaros volt, ahonnan Drágos vajda indult bölényvadászatra és űzte a bölényt a Keleti Kárpátokon át Moldva földjéig, ahol buzogányával leterítette, majd egy tündér tanácsára megtelepedett, és az ország első fejedelme lett. Emlékét őrzi Moldva címerében a bölényfej, két szarva között a csillaggal, aminek heraldikai jelentőségét annak idején úgy értelmeztem, hogy a szerencsétlen bölény nyilván csillagokat látott, vagy homlokcsontja szórt szikrát, amikor Drágos a buzogányával fejbe vágta. Nem tudom, hogy nemzedékemből azok a gyerekek, akik 1940 előtt is magyar iskolába járhattak, valaha is hallottak-e valamit ezekről a román Erdély-hagyományokról. Talán én is csak azért tudok róluk, mert nekem állami, azaz román elemi iskolába kellett járnom. A magyar iskolák ugyanis felekezeti iskolák voltak, s a törvény szerint senki se járhatott más vallásfelekezet iskolájába. Hatéves koromban ezért házitanítót fogadtak mellém, hogy megtanítson románul.

1940 ősze számomra az első pillanatban csak annyi változást hozott, hogy a Főtérről eltűnt a szoptató anyafarkas, Eugen Szabó Jenő divatáruházából a Wesselényi utcában Szabó Jenő divatáruháza lett Eugen nélkül; a Keleti Újság vezércikke (a lapszámra néhány évvel később, gimnazista koromban bukkantam rá egy szekrény mélyén) arról lelkendezett, hogy jelentéseit a lap ezentúl nem Cluj-Kolozsvárról, hanem Kolozsvárról keltezi; megtudtam, hogy a Főtér hivatalos neve Mátyás Király tér; hogy előkelő magyar urak alkalmilag díszmagyarban járnak, kardosan; nemzeti érzelmű közemberek kard nélkül, magyar ruhában; hogy mi a vitézkötés; hogy a kakastollas csendőr Kossuth-kalapot hord, a diák és a honvéd Bocskai-sapkát, a tiszt csákót, ünnepi alkalmakkor a rendőr Zrínyi-sisakot; a szüleim pedig – látható megelégedéssel – beírathattak az Unitárius Gimnázium első osztályába, amely alkalomból megveregette a vállam Gálffy Zsigmond, az iskola igazgatója, mert még emlékezett édesanyámra, aki 1921-ben – magántanuló lány a fiúgimnáziumban – az Unitárius Kollégiumban érettségizett. Fényképét csakugyan felfedeztem az érettségi tablón az iskola folyosóján. A táblát később eltávolították a falról, 1948-ban, az iskola államosítása előtti utolsó tanévben, már nem volt a helyén. Csak gyaníthatom, hogy mikor tűnt el, mert engem már az Unitárius Gimnázium második osztályából kirepített a "numerus clausus".

***

Az észak-erdélyi restauráció négyéves időszakáról elmélkedni nem az én ügyem. Azoknak kellett volna ezt megtenniük, akik közül a legtöbben ma már legfeljebb ha a síron túl tarthatnának lelkiismeret-vizsgálatot. Annyi bizonyos, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós díszmagyaros Észak-Erdélye nem volt azonos sem Bánffy Miklós gróf, sem a marosvécsi Helikon Kemény János bárójának Erdélyével. Egyetlen személyes megjegyzésem mindazok címére, akiknek közmondásos magyar gőgjét megnyesegetni még a huszadik század iskolájában kapott kemény leckéztetések se voltak képesek: Nem tudok magyarajkú dél-erdélyi családokról, amelyekben a háborús években valaki azért pusztult volna el, s csakis azért, mert zsidó volt. Pedig a németek – a kelet-európai volt csatlósországok mai iskoláskönyvei szerint a lakosság által ellenséges érzelmekkel fogadott megszállók, aminek, sajnos, inkább az ellenkezője volt igaz – nagyon korán bevonultak Romániába, alig néhány héttel a bécsi döntés után. Magyarországon 1944 márciusában mutatkoztak először. Március 29.-én az aznap délben bezárt Szamos utcai Zsidó Gimnázium IV. a. osztályából 55 szélnek eresztett tanuló ment haza. Közülük egy évvel később öten-haton voltunk életben.

A kommunista tervgazdálkodás meg a lakosság pauperizálásának sajátos román gazdaságpolitikája mára talán már elegyengette közöttük a különbségeket, de fiatalkoromban egy Kolozsvár környéki magyar falu még úgy viszonyult a tőszomszédságában, azonos természeti körülmények között gazdálkodó román faluhoz, mint ma egy svájci falu egy délolaszországi községhez. A magyar ember szalonnán és kenyéren élt, amikor a román savanyú zöldséglevesen, csizmában járt, amikor a román bocskorban, de amikor az Új Európai Rend iskolájában Hitler tanfelügyelő úr kiszólította a katedra elé a kelet-európai társadalmakat, a román bizonyult a kevésbé stréber tanulónak. A bécsi császári udvar légkörében nevelkedett Horthy Miklós, akiben annak idején, a kortárs sajtó szerint, megszemélyesült a magyar közszellem, s aki Hunyadi János utódaként ült a gubernátori székben, ezen aligha gondolkodott el, ha portugáliai száműzetésében eszébe jutott a lenézett balkáni generális, a román Antonescu, akit a háború után felkötöttek. Sokat én se gondolkoztam ezen, hiszen, ámbár zsidó, én is magyar voltam, s magyar zsidóhoz illő érzületeim felöl még a rendőrnek se volt kétsége, aki Kolozsvárott, 1944 májusában, aznap, amikor a téglagyári gettóba tereltek, elszedte utolsó értékeinket, s arra, hogy semmit se dugjunk el, érzelgős szavakkal buzdított: "Inkább a magyar rendőrnek, mint a német SS-katonának!" Miközben kifosztott, őszintén hitte, hogy ezzel az érvvel kijátsza a konkurrenciát.

(Seperjen mindenki a maga portáján. Nem feledkeztem meg a – mellesleg éppen Antonescu által levert – vasgárdista lázadás rémnapjairól Romániában, a Iassy-i pogromról, a bukaresti vágóhíd kampóin lógó holttestekről. S nem feledkeztem meg a Dnyeszteren túli megszállt területekre deportáltakról sem. 1940-ben, mi, akik visszatérhettünk a Romániánál sokkal biztonságosabbnak hitt, s habár antiszemita, de pogromok által mégse fenyegetett, vagyis a civilizált Magyarország kebelébe, erősen aggódtunk Brassóban maradt rokonainkért, akiknek végül hajuk szála se görbült. Így volt. S, hogy miért végződött, amiképpen végződött? 1918 után másodszorra a magyar Erdély felett 1944 augusztusában kondult meg a lélekharang, amikor Mihály román király, éppen a kellő pillanatban, kiforgatta köpenyegét, s akárcsak ő, a tábornokai se voltak bolondok elszalasztani a történelmi alkalmat, hogy seregeivel Románia még hasznossá tegye magát a szövetségesek oldalán. Velük ellentétben a magyar seregek... Thomas Mann a német nemzeti jellemvonások közül végső soron a sajátos német introvert világszemléletre, a német önmagába zárkózásra, befelé fordultságra – "deutsche Innerlichkeit" – vezette vissza a hitlerista eszmék minden képzeletet felülmúló, ma már csaknem hihetetlen tömegsikerét az akkori Németországban, s én hajlok rá, hogy a hivatalos magyar társadalom döbbenetesen gyászos szereplését ugyanezekben az években, a némettel erős rokon vonásokat mutató sajátos magyar romantizmusra, gőgös befelé fordultságra vezessem vissza. De ez most nem tartozik ide.)

A restauráció végnapjainak nem lehettem szemtanúja, ezidőben Pesten voltam, ahova különös véletlenek következtében kerültem az auschwitzi gázkamrák helyett, ahol a helyem lett volna a magyar királyi kormány akaratából. S miközben a magyarországi front túlsó oldalán, az átmenetileg erősen megfogyatkozott lakosságú Kolozsvárott az emberek (ki-ki természete, vagyoni állapota és politikai múltja szerint) már a küszöbön álló átalakulásokat félték, vagy remélték, én az ostromlott Budapest egyik Akácfa-utcai házának zsidókkal telezsúfolt lakásában, amikor éppen nem az árpádsávos kivégzőosztagokat féltem, időmet főképp éhezéssel töltöttem; éjszakánként pedig a behavazott kolozsvári Főtérről álmodtam, amilyen decemberi késő délutánokon volt Mikulás táján, amikor csillámlóan fehér és Mikulás-vörös fény áradt a krampuszokkal meg sózott vattával gazdagon díszített kirakatokból, s a gyermekek lába alatt, a járdán, ropogott a frissen hullott hó.

***

1945 február végén csak egyvalamit tudtam, hogy haza akarok jutni Kolozsvárra. A Nyugati Pályaudvaron felszálltam a Szolnok felé induló első vonatra, Szolnokról békéscsabai kerülővel, teherautón, szekéren, átvergődtem Nagyváradig, ahonnan Kolozsvárra vonat indult. Nagyváradon a Szent László térről már eltávolították a király lovasszobrát. Helyén (vagy talán a Béhmer téren?) orosz tank állt szobor-talapzaton. Kolozsvárott, ahova másnap megérkeztem, különös helyzet fogadott. Miután negyvennégy késő őszén a szovjet főparancsnokság, amely csendet kívánt a front mögött, kitiltotta Észak-Erdélyből a román közigazgatást a nyomában benyomuló különítmények vérengzései miatt, az így keletkezett űrt, szovjet főhatóság alatt, egy sajátos képlet töltötte ki, amelyet a néphumor Észak-Erdélyi Köztársaságnak nevezett. Élén, mindenki számára láthatóan, egy professzori duumvirátus állt, a magyar Jordáky Lajos és a román Teofil Vescan (magyarok számára Veszkán Filu – a becenevén), akik egyenlően és együtt látták el a kommunista párt képviseletében a közigazgatás feladatait, akárcsak az ókori Róma élén a két consul.

Mellesleg Vescan professzor nem a visszaköltözött román egyetem tanára volt. A helyben maradt, illetve újjáalakult magyar egyetemen adott elő természettudományokat a legékesebb magyar nyelven. Magyar ember Kolozsvárott ezidőben mit is remélhetett többet, mint amit e szép szimbólum ígért, s a két egyetem párhuzamos virágzása Erdély fővárosában.

A Főtéren boldog megnyugvással tapasztaltam hazatérésem napján, hogy milyen egyszerű és szellemes megoldásokra képes a jóindulat, ha csakugyan el akarja simítani a nemzeti viszálykodások fülemüle-pereit. A főtéri szobor-csoportozatot (egész Európában egyikét a legszebbeknek), Fadrusz János Mátyás királyát 1920-ban csak a Hunyadiak román vére mentette meg attól, hogy ledöntsék, amiképp Brassóban ledöntötték a Cenk csúcsáról a milléniumi Árpád-szobrot. (Kőalapzata még férfikorom derekán is ott állt a városból jól láthatóan a Cenk tetején; csak a hatvanas évek vége felé takarították el, akárcsak a régi határkövek félgömbjeit az erdélyi Felső-Tömös és a vízválasztótól délre fekvő Predeal között.) Hunyadi Mátyásnak azonban Corvin Máté volt azontúl a szoborneve, s a bástyafok alapzaton bronztábla hirdette a román nép nagy fiának, a verhetetlen hadvezérnek a dicsőségét, akit sorsa Magyarország trónjára emelt, s aki életében egyetlen egyszer kényszerült csúfos megfutamodásra, amikor fegyvert fogott saját vérei ellen. (Utalás Mátyás király moldvai hadjáratára.) 1940-ben a bronztábla helyére visszakerült a kőbefaragott országcímer, közepén a Hunyadiak hollójával, s felette a felirat: Mátyás király. Most nem láttam a talapzaton se bronztáblát, se címert, a fehér kövön klasszikus vágású domború fekete fémbetűk hirdették: "MATHIAS REX". Akkor azt hittem, hogy ha a szobor dolga ilyen szépen elrendeződött, többé semmi se lehet megoldhatatlan.

S csakugyan minden elrendeződni látszott, nemzeti torzsalkodások nélkül. A Ferenc-József Tudományegyetem épületeibe visszaköltözött az 1940-ben Szebenbe áttelepült Ferdinánd Király Egyetem, a helyben maradt magyar egyetemből lett Bolyai Egyetem megkapta a Sétatér gesztenyefáinak árnyékában az Arany János utcai egykori román leánygimnázium szép épületét; a magyar közgazdasági kar a volt felső kereskedelmi iskola patinás tömbjét, s minthogy az egyetemi klinikákon nehéz lett volna megosztozni, a magyar orvosi kar átköltözött Marosvásárhelyre. Tehát Marosvásárhely is magyar egyetemi város lett. Az, hogy a tömegtüntetésekkel meg a királyra gyakorolt orosz nyomással időközben kierőszakolt bukaresti hatalomváltozás nyomán Észak-Erdélyre ismét kiterjesztették a román közigazgatást, mert a kommunisták javára megváltozott helyzetben az oroszoknak már nem volt ellene kifogásuk, ez ugyan nagy öröm nem volt, de félni se akart tőle senki. Személy szerint nagyon vegyes érzelmekkel néztem a II. Károly király korrupt Romániájára emlékeztető, s 1940 óta nem látott barna egyenruhát az első román rendőrön, aki feltűnt a főtér sarkán, a polgári ruhát viselő karszalagosok helyett, akik eddig közmegelégedésre gondoskodtak a rend fenntartásáról a városban. Másfelől azonban nem ugyanazok az erők voltak-e Bukarestben is az új kormány tartópillérei, amelyek eddig csak Észak-Erdélyt igazgatták? A kommunisták, meg útitársaik, s természetesen a Magyar Népi Szövetség? S nem az állt-e öles betűkkel, románul és magyarul a kommunista párt kolozsvári székházán, hogy "Kommunisták Romániai Pártja"? Vagyis, hogy ez a párt nem ítéli meg önmagát tagjainak nemzetisége szerint?

1945 tavaszán az erdélyi magyarok nyilvánvaló többsége kétségtelenül hitt egy jobb, megújult Erdély lehetőségében, amelynek helyét, ha a szív nem is, a józan ész Románia állami keretei között kereste. Nemsokára már közhelynek számított, hogy aki Erdélyben magyar, az a dolgok természetes rendje szerint baloldali érzelmű, kivéve természetesen a javíthatatlanokat; mint ahogy az is a dolgok természetes rendjéhez tartozott, hogy baloldali érzelmű románok magyar emberhez magyarul szólnak, még népgyűléseken is magyarul szónokolnak, akárcsak Groza miniszterelnök, aki példát mutatott ebben; s románoknak meg magyaroknak közös feladatuk megakadályozni, hogy Bukarestben ismét hatalomra kerüljenek a reakciós és magyarfaló történelmi pártok, amelyeknek híveit az utcán arról lehetett megismerni, hogy a nemzetköziség szimbólumai helyett Mihály király képmását hordták öltönyük hajtókáján.

1945 május elsején ("Az első szabad Május Elseje" – hirdették a transzparensek; Európában még nem ért véget a háború; a békeszerződések ügye bizonytalan kérdőjelként lebegett a Holnap egén) Kolozsvár utcái szokatlanul tarka zászlódíszbe öltöztek. A tüntető menetoszlopok élén a vörös lobogókat két oldalról a román trikolor és magyar háromszínű zászló fogta közre. Sokan hitték akkor, hogy ez most már mindörökké így lesz. Ha 1945-ben, 46-ban azok a románok, akik a hagyományos magyargyűlölet szellemében nevelkedtek, a történelmi pártoktól várták a leszámolást a bécsi döntésért, a magyarok annál lelkesebben támogatták a Groza-kormányt, amelyről tudták, hogy megvédi őket. S minthogy a jobboldali érzelmű románoknak voltak politikai szervezeteik, a jobboldali érzelmű magyaroknak ezzel szemben nem (legfeljebb csak az alig burkoltan kommunista irányítás alatt álló Magyar Népi Szövetségen belül hangoskodhattak, amíg nem némították el őket), a Kolozsvár utcáin ezidőben gyakori tüntetések alkalmával megmutatkozott, akárcsak Erdély – s főképp Észak-Erdély – más városaiban is, hogy a Demokratikus Front kormányon maradásáért vívott harcnak a magyarlakta vidékeken tagadhatatlanul nemzetiségi színezete is van. A harcos, elkötelezett, s többségükben magyar demokraták táborában meglehetősen restellkedtek emiatt, s megkülönböztetett előzékenységgel vettek körül minden románt, aki közéjük tartozott. Annál hangosabban hívta fel a közfigyelmet a politikai-nemzeti összefüggésekre a román történelmi pártok sajtója. De hát a valóságot csakugyan nehéz lett volna elkendőzni. 1945 augusztusában, amikor a város népe az alig véget ért háború csehszlovák frontjáról hazatérő román kötelékeket fogadta, csak a vak nem látta, hogy a tüntetők, akik a jobboldal jelszavát harsogták: "A hadsereg és a király!" – egytől egyig románok voltak; az ellentüntetők pedig, akik ugyancsak románul igyekeztek túlkiabálni őket: "A nép hadserege!" – túlnyomó többségükben magyarok.

(Ez a játék nem ment babra. A katonák kifejezéstelen arccal, szótlanul meneteltek a kétirányú lelkesedés egymással versengő frontjai között. A légkör a Nemzeti Színház és a görögkeleti katedrális közötti téren egy ízben úgy felforrósodott, hogy a vonuló menetoszlop elakadt a tolongásban. Egy szakasz katonaságot a tisztek felvezényeltek a Nemzeti Színház lépcsőire, ahonnan az egész tér áttekinthető volt, s a következő pillanatban figyelmeztető lövések dördültek el. Láttam, hogy a katonák a levegőbe lőnek, valaki később azt mondta, hogy a görögkeleti papnevelde ablakából lőttek volna ugyanakkor a tüntetők közé. Ma már nem vagyok benne bizonyos, hogy két halálos áldozata volt-e a lövöldözésnek, vagy csak egyetlen egy. Kettőre vélek emlékezni, akiktől harmadnap, a temetéskor, Kolozsvár vörös zászlók alatt, az utcákat tisztára seprő hatalmas tömegtüntetéssel, forradalmi hangulatban búcsúzott.)

A dolgok akkori rendjéből következőleg románok voltak azok a fiatalok is (főképp Kolozsvárra vidékről tanulni jött egyetemi hallgatók), akik a rákövetkező télen, a román fejedelemségek egyesülésének évfordulóján, amely a királyi Románia történetében – jobboldali tüntetések elkerülése végett – most először nem volt hivatalos nemzeti ünnep, megostromolták a kommunista párt főtéri székházát, s a kapuban, a lehulló üvegcserepek között közelharcot kellett vívni velük, amíg meg nem érkeztek a gyárakból (elsősorban a magyarnak számító Dermatából, meg Iriszből és máshonnan is, de nem a többségükben románokat foglalkoztató vasúti műhelyekből) kihívott felmentő seregek, akik az egyetemi hallgatókat elűzték a Főtérről, majd beszorították őket a Petőfi Sándor utcai román diákotthon falai közé, ahova másnap kiszállt a Szövetséges Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottság mellé kirendelt két amerikai tiszt, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel a sebesültekről és a károkról. (A diákotthon berendezését pozdorjává zúzták, egyetlen ablaka se maradt beveretlen.) A helyzetet mi sem jellemezhette volna jobban annál a táblánál, amely éppen az okkal, vagy ok nélkül még mindig magyarnak mondott Kolozsvártól való politikai elhatárolódás jeleként állt az 1946-os választásokat megelőző hónapokban a Monostori út végén, közvetlenül a sörgyár után, a románlakta Kolozsmonostor kapujában: "Idáig tart a demokrácia, itt kezdődik Monostor!"

A kassai magyarok ezidőben joggal irigyelhették volna a kolozsváriakat. A felvidéki magyarokéhoz hasonló, vagy még rosszabb helyzetben, Erdély nemzetiségei közül csak a szászok (és a bánsági svábok) voltak. Velük azonban, a deportáló oroszok és a román hivatalos szervek kivételével, akkor még senki se gondolt. A történelmi Erdély új öntudatra ébredt örökösei között ők, egy ideig, még meg kellett, hogy maradjanak barna bűnbakoknak.

***

A nem véletlenül, hanem a gyanakvón érzékeny magyar fülekre való tekintettel 1945-ben magyarul "Országos Demokratikus Arcvonalnak" nevezett, s gyakorlatilag teljesen a kommunisták befolyása alatt álló Demokratikus Nemzeti Frontnak ("ODA-kormányt akarunk!" – harsogták a magyar lapok a március hatodiki fordulat előtt) központi alakja volt a nyilvánosság színpadán egy közkedveltségnek örvendő dévai nagyúr és elbűvölő playboy (ezt a fogalmat, tudtommal, azidőben még sehol se ismerték, de ha ma élne, és Nyugaton élne, ott életstílusa meg a hozzáillő jövedelem, és személyes varázsa alapján ennek mondanák), akit a sors megáldott minden összegereblyézhető földi jóval, és emellett egy hollywoodi jellemszínész karizmájával: a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán doktorált Groza Péter (keresztnevét az erdélyi magyar lapok ezidőben még magyarul írták), vagyis dr. Petru Groza román miniszterelnök. Groza politikai hovatartozása ezidőben nem volt könnyen meghatározható. Saját szavai szerint összeegyeztethetetlen lett volna az önbecsülésével, hogy tagja legyen valamely politikai pártnak, amelynek nem ő az elnöke. A harmincas évek derekán ő, a vagyonos ügyvéd, létrehozott Déva környékén egy tiszavirág-életű baloldali román parasztszervezetet, amelynek azonban nem sikerült túlnőnie némi szerény helyi jelentőségen. Most ezzel az újjáalakult Ekésfronttal a háta mögött lett a kommunisták által uralt koalíciós kormány miniszterelnöke. Hallatlanul színes egyéniség volt, akit a két világháború közötti Románia más polgári politikusaitól és életvidám ügyvédjeitől mindenekelőtt az különböztetett meg, hogy mentes volt minden nagypolgári előítélettől, ez pedig hozzásegítette, hogy csalhatatlan magabiztossággal ismerje fel a nagy pillanatot és az egyedülálló lehetőséget, amelyet, ha megragad, nem csak, hogy veszteség nélkül, de anyagi és társadalmi nyereséggel mentheti át önmagát és családját az osztályos társai által félt Új Világba. Groza maga volt a megtestesült világfi. A közéletben épp úgy, mint a családi életben. Népéről, a románokról, elnéző szeretettel beszélt, akárcsak ország-világ tudtával megcsalt hites feleségéről. ("A puliszka nem robban!" – az Erdély-szerte ismert mondás állítólag őtőle származik.) De szerette nem csak a románokat, hanem a magyarokat is, és sohase kifogásolta, hogy házasságon kívül született leánygyermekét magyar édesanyja (neve szerint maga is román család leszármazottja) magyarnak neveli. Kolozsvárott mindenki ismerte ezt a történetkét: A húszas években Groza estéről estére ott ült a Magyar Színház nézőterén, az első sorban, hogy az ellenállhatatlan Kapdebo Ducinak, amikor kijön a függöny elé, felállva tapsoljon. A művésznőnek mindhalálig barátja maradt; tőle született leányát nyíltan a magáénak vallotta és ugyanúgy támogatta, akárcsak törvényes gyermekeit. Mitől kellett volna tartania Erdély magyarságának, ha a román miniszterelnök egyik leánygyermeke, Bisztrai Mária maga is magyar színésznő lett?

Különösen kedves dolgot mesélt Grozáról egy jóismerősöm, aki bejáratos volt a bukaresti Auschnitt-villába, ahol Groza lakott. ("Si non e vero...) A kommunistáknak ezidőben már nem volt szükségük rá a kormány élén. Elérkezett az ideje, hogy megszabaduljanak tőle és akadékoskodásaitól. Megtették tehát egyféle államelnöknek államelnöki cím nélkül, a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnöke lett. Új tisztségében Groza előkerestette volt osztálytársait az éppen soronkövetkező kerek érettségi évforduló megünneplésére. Ha kellett, a börtönökből is. Többük Magyarországról, Rákosi börtöneiből érkezett az ünnepségre, s azután, természetesen, egyiküknek se kellett oda visszatérnie. Azt már első kézből tudom, hogy az emlékiratait magyarul írta. Egy nap áttelefonoztak a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségéről Robotos Imrének, a bukaresti magyar napilap főszerkesztőjének, hogy Grozának szüksége van egy jó gyors- és gépírónőre, aki legyen egyszersmind jó megjelenésű, lehetőleg fiatal és rokonszenves. Azontúl a kedves, örökké vidám Gönczy Gizi minden csütörtök estéjét egy ideig az Auschnitt-villában töltötte, ahol gyorsírta-gépelte az emlékiratokat (sohase jelentek meg). Gizi regéket mesélt Groza kedvességéről, meg arról, hogy a felesége milyen hűvösen előkelő, az emlékiratok tartalmáról azonban – hiába faggattuk – diszkréten hallgatott.

***

A teljes hatalomátvételt fokról fokra előkészítő kommunista politikának megfelelően időközönként átalakított, s egymást követő Groza-kormányok védnöksége alatt Erdély magyarsága a Báthory Gábor által megálmodottnál is szebb Tündérkertben élt. Magyar miniszterek és alminiszterek a kormányban, magyarok a közigazgatásban, a központi és helyi hatalmi szervekben, közöttük a hadsereg meg a rendőrség tisztikarában; ki álmodhatott volna többről? Állami magyar egyetem, agronómiai főiskola és zeneakadémia Kolozsvárott, orvosi egyetem Marosvásárhelyen, az agg Ziffer Sándor körül a világhírű nagybányai festőiskola; állami magyar színház minden jelentősebb erdélyi városban; közöttük a színházak színháza, a marosvásárhelyi (akkor még) Székely Színház, amelynek előadásai, Móricz Úri Murija, Csehov Sirálya, a Volpone Vaszary-féle változata, később Illyés Gyula Fáklyalángja színháztörténetet csináltak; újabb meg újabb magyar napilapok jelentek meg, hetilapok, irodalmi lapok, folyóiratok...

Igaz, ez volt az az idő, amikor az Elbától a Csendes Óceánig Sztálin (eltérőleg epigonjaitól mellesleg igazán olvasmányos) kinyilatkoztatásai jelentették minden bölcsességek forrását; a politikai tudományok bibliája Kelet-Európa összes országaiban A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Rövid Története volt; a moszkvai, bukaresti és budapesti központi irodalmi hetilap fejlécén ugyanaz az elnevezés szerepelt, épp csak más-más nyelven; a Romániai Magyar Szó szerkesztőségében pedig a soros vezércikkíró, ha hiába facsarta az eszét, sehogyse akart kicsordulni belőle valami használható, kigépelte a budapesti Szabad Nép egyik korábbi vezércikkét, s egy-két szó megváltoztatásával nyomdába küldte. (A turpisságot csak egyetlen egyszer vették észre, amikor felfigyelt rá Erdélyi László, a háború előtti baloldal egyik jellegzetes alakja – ki más olvasott volna vezércikkeket? –, akkor szabadúszó kolozsvári publicista és tanár a Bolyai Egyetemen, akit a fiatal újságíró reménytelenül irigyelt az újnál újszerűbb, találékony jelzőkkel megtűzdelt cifra káromkodás ezidőben külpolitikai újságírásnak nevezett, s Erdélyi László által felülmúlhatatlan tökélyre fejlesztett művészetéért. Erdélyi hívta fel a szerkesztőség figyelmét a plágiumra, ám botrány akkor se lett az ügyből. Az újságíró megúszta alapos fejmosással, s azt is főképp azért kapta, hogy volt képe a cikket saját nevével jegyezni, s így érdemtelenül pontokat szerzett vele az élmunkás zászlócskáért folyó szerkesztőségi versenyben. Ha nem "átvágja" a vezércikket, hanem oroszból, vagy románból fordítja, még erre se került volna sor.) Ám egyszersmind ez volt az az idő is, amikor a kapcsolat Budapesttel se volt rossz, a magyar-román közös könyvkiadási egyezmény mindenki számára olcsón hozzáférhetővé tette a magyar és a világirodalom sok-sok nagy értékét; a pesti lapokat és kiadványokat bárki megvásárolhatta az utcasarkon. (Miért is ne, ha mindenüvé jó volt ugyanaz a vezércikk!) Ezidőben már német nyelvű lapok is indultak, az erdélyi szászok meg a bánsági svábok lassanként ismét helyet kaptak a közéletben (korábbi helyüket 1948-tól a bánsági szerbek foglalták el), a Tündérkert táncolt, de már a proletár diktatúra körülményei között Sztálin szerint kiéleződő osztályharc hivatalból való kiélezésének egyre nyomasztóbb légkörében. Erdélyben, ahol a művelődésnek és a műveltségnek mindig olyan nagy volt a becsülete, az embereknek, felsőbb elvárásra, most értelmiségiek politikai kivégzésén kellett volna épülniük. A talán legelső áldozat, Kiss Jenő hóhéra, az akkor még hivatalos tekintélynek tudott Gaál Gábor volt. Gaál Gábor arra persze nem számított, hogy vele is megtehetik ugyanazt, amit ő tett Kiss Jenőnek. (Kiss Jenő frissen megjelent verseskötetének bemutatóján felemelkedett a közönség soraiból, hogy, a mit sem sejtő, gyanútlan költőt, általános meglepetésre, erkölcsileg a szó szoros értelmében kerékbetörje.) Akárcsak korábban Kiss Jenő a verseskötetét, mielőtt Gaál Gábor felemelkedett volna ültéből, bizonyára ő is kellemes jóérzéssel forgatta a kezében nem sokkal később megjelent válogatott írásainak gyűjteményét. Pedig – minden erre vallott –, a gyűjteményt már eleve azzal az egyetlen céllal hozták napvilágra, hogy Robotos Imrének, akit erre nyilván már a kötet kiadásának első stádiumaiban felkészítettek, ürügye és alkalma legyen Gaál Gábort egy könyvbírálattal mindörökre elhallgattatni. Ami meg is történt. A Bolyai Egyetem esztétika professzora, a költő Szabédi (Székely) László halálos kimenetelű vesszőfutásának kezdete is erre az időszakra esik. Ma is emlékszem a döbbent arcokra az egyetem földszinti folyosóján, amikor híre ment, hogy előző este Szabédi professzort milyen megalázó önboncolásra kényszerítették az akkoriban folyó első rosszemlékezetű párttisztogatás alkalmából. Szabédi akkor "önkritikát gyakorolt", s ezért még meg is veregették a vállát. De ő nem volt az a fajta ember, aki képes lett volna elviselni a rászabadított folyamatos szellemi és lelki inkvizíciót. Végülis megölte magát. Öngyilkossága egy pillanatra még inkvizítorai közül is meghökkentette a nem egészen gazembereket. Szabédit elsiratták és szép szavakkal búcsúztatták. De ez kivétel volt a szabály alól. A szabály más volt. A szabály az volt, ami a Magyar Népi Szövetség elnökének, a Bolyai Egyetem rektorának, egyik professzorának, és más élvonalbeli magyar értelmiségieknek a letartóztatásakor történt. 1950-ben csak titokzatoskodva sugdolóztak erről. Nagyon sokan voltak, akik erőnek erejével hinni akarták, hogy Kurkó Gyárfást, Balogh Edgárt, Demeter Jánost, Méliusz Józsefet és másokat (ismert, elkötelezett baloldali értelmiségieket a két világháború közötti időkből) nem ok nélkül tartóztatták le, vagy talán csak azért, hogy ilymódon is siettessék a Magyar Népi Szövetség békés elhalásának időszerűvé lett folyamatát. A Tündérkertben kopaszodni kezdtek a fák, de a tündérek még táncoltak egy ideig. Látszólag semmi se változott.

***

Nem történelemkönyvet írok és nem is az emlékirataimat. Csak hangosan gondolkodom. Volt egy unokanővérem, ragyogó fiatalasszony. Szörnyű betegség vitte el, a szklerózisz multiplex. Néhány hónapos kislányának varrt valamit, amikor észrevette, hogy nem képes megtartani ujjai között a varrótűt. Hónapokig nem volt, látszólag, semmi más baja. A betegség, amely előbb megöli az idegeket, s aztán elsorvasztja az ideghálózat nélkül maradt izmokat, nagyon lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra taszította egyre lejjebb, a sír felé. Időnként súlyosbodott az állapota, aztán látszólag jobban lett, de mindig kevésbé jól, mint azelőtt volt. Így történt ez Erdéllyel is. Időnként löktek egyet-egyet a magyar jogokon, s azok lejjebb csúsztak egy-egy lépcsőfokkal. Akkor egy ideig csend volt, nem történt semmi. Olykor még átmeneti javulás is mutatkozott. Aztán következett az újabb lökés.

Melyik lépcsőfokot mondjam a végzetesnek, a sorsdöntőnek a lefelé vezető úton? A legelsőt? A Magyar Népi Szövetség központjának felköltöztetését Bukarestbe, s kolozsvári lapjának, a Világosságnak a megszüntetését, meg az ezzel párhuzamos döntést, hogy az egyedül megmaradt kolozsvári magyar napilap ezentúl csak helyi lap lehet, nem terjeszthető, mint hagyományosan, Erdély-szerte?, s hogy Bukarestben kell indítani országos magyar napilapot, nyilván a legtöbbek által akkor még csak nem is sejtett céllal, hogy az erdélyi magyarság Kolozsvár központtal mihamarább romániai magyarság legyen központ nélkül? Vagy a másodikat? Az autonóm hatáskör nélküli Magyar Autonóm Tartomány létrehozását halvaszületett, átmeneti közigazgatási képződményként, amelynek szovjet mintájú csuhája alól azonnal kilógott a lóláb, hogy megalakításával egycsapásra leszelték a kétnyelvűség térképéről a magyar lakta vidékek háromnegyedét, közöttük olyan jelentős városokat, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Nagybánya, Szatmárnémeti, Arad, Temesvár, Brassó? A lefelé vezető úton már az utolsó lépcsőfokokat jelezte a magyar iskolák összeolvasztása a román iskolákkal, a Bolyai Egyetem kényszer-egyesülése a kolozsvári román egyetemmel. A hatalom elégedett lehetett. A közösség, amely még nem is olyan régen Erdély magyar társadalmának volt nevezhető, gyakorlatilag egyedeire bomlott. A magyarokkal ettől kezdve már bármi megtehető volt, amit a hatalom csak akart.

Erdélyben és az Erdélyből az utolsó években Románia egész területére egyre jobban szétszóródó magyar családokban a század második felében felnövekedett, s mára túljutott – Dante szavával – "az emberélet útjának felén" egy nemzedék, amely már nem járhatott magyar szellemű iskolába, a legjobb esetben is csak magyar tannyelvűbe; alig tud valamit a történelmi Erdélyről, talán még a közhelyeket se ismeri, hogy például Kolozsvárnak "kincses" (volt!) a jelzője; Szalonta, helyesebben Nagyszalonta nevét nem kapcsolja Arany Jánoshoz, mint amiképpen Zsibót se a Wesselényiekhez; sohase hallott arról, hogy Nagyvárad Szent-László városa; ha kirándul a Tordai Hasadékba, ott nem keresi a nyomot, amit a kúnverő király lova vágott patkójával a sziklába; mert nemcsak, hogy László királyról nem hallott soha, de még a kúnokról se; s honnan is hallott volna, hiszen ehhez későn született. Magyarul egyébként is egyre kevesebbet beszél, egyre szűkebb körben, egyre kevesebb tárgyról; a szakmunkás, a műszaki szakember, a könyvelő, a közgazdász, ha magyar barátjának mesél valamit a munkahelyéről, magyarul csak az összekötő szöveget mondja, a lényegnél románra fordítja a szót; magyar szókincse nem öleli fel a foglalkozásával és munkakörével kapcsolatos fogalmakat. Márai Sándor költeménye jut eszembe, a Halotti Beszéd: "Nyelvünk is foszlik, szakadoz..." Ez végzetesebb minden másnál.

***

1986 szeptemberében Észak-Olaszországban töltöttem a nyár végét. A Garda-tó partjáról utaztunk a Brenner-hágó irányába, s alighogy elhagytuk (ha jól emlékszem) Trentót, az út jobb oldalán közigazgatási határt jelző táblára lettem figyelmes. "Alto-Addige" – állt rajta, s alatta németül ugyanakkora betűkkel "Süd-Tirol". Dél-Tirolba érkeztünk.

Olaszországban voltunk még? Kétségkívül. De Dél-Tirolban minden helységnek és minden intézménynek két, esetenként még csak nem is egyikből a másikra következtethető hivatalos elnevezése van, a tartomány nevétől a bolzanói (vagy, ha úgy tetszik) bozeni rendőrkapitányság épületén álló feliratokig. A hivatalok, az állami intézmények olasz és német elnevezése egyenrangú. Más feliratokon, például a cégtáblákon, a kétnyelvűség szemmel láthatólag nem kötelező. Ezek hol kétnyelvűek, hol egynyelvűek (német és olasz, olasz és német, csak olasz, csak német) nyilván attól függően, hogy az arra járók közül a németajkúak, az olaszajkúak, vagy mindenki figyelmét kívánják-e felkelteni. Minthogy pedig a falvak (legalábbis azok, amelyekben megfordultam) nem vegyeslakosságúak, a kétnyelvűség a falu határán belül gyakorlatilag megszűnik. Ha a fizetési eszköz nem lett volna az olasz liretta, falun nem lett volna miből észrevennem, hogy nem az ausztriai Tirolban vagyok. Azt bizonyára már mondanom se kell, hogy Dél-Tirolt a Brenner-hágó nem elválasztja, hanem összeköti Tirollal.

Emberi gyarlóság: elsárgultam az irigységtől. Erdély és Dél-Tirol az elmúlt negyvenegynéhány esztendőben egyazon utat járták be – fordított irányban. 1945-ben, 46-ban Kolozsvárott senki se nevezte volna gyógyíthatatlan álmodozónak a magyart, aki olyannak remélte a századvég Erdélyét, amilyen ma Dél-Tirol. És ellenkezőleg. A negyvenes évek végén, de még jóval azután is, Olaszországban kikacagtak volna mindenkit, akinek lett volna képzelőereje megjósolni, hogy milyen lesz Alto-Adige a nyolcvanas években.

A következő napok egyikén a meráni (ha úgy tetszik: meranói) Nyári Promenád fái alatt egy bűbájos, ülő nőalak márványszobra előtt álltam, akiről a felirat mindössze a nevét árulta el: "Elisabeth". Habár hiányzott minden közelebbi meghatározás, s noha tévedhettem is, a benső bizonyosság meggyőződése nem hagyott számomra semmi kétséget afelől, hogy a promenád Elisabethje azonos a magyarok Erzsébet királynőjével, akiről a kolozsvári Erzsébet utat is elnevezték, legkorábbi gyermekkori emlékeim színhelyét. Alkonyodott, én pedig (mert hát miről elmélkedhet Meránban, az ott közelebbről meg nem határozott Elisabeth szobra előtt kolozsvári ember, akit az Erzsébet úthoz kötnek első emlékei) a sors szeszélyein gondolkodtam, amelyek talán nem is olyan nagyon szeszélyek, mert hát mindenki maga kovácsolja sorsát. Ezen gondolkodtam tehát, meg azon is, hogy mi lenne ma másképp, ha Báthory Zsigmondot még bölcsőjében megfojtja a torokgyík, s ha Rákóczi György (e néven a második) nem szabadítja rá Erdélyre a fejedelemség rossz órájában balul kigondolt, s balul vezetett lengyelországi hadjárat végzetes következményeit. S minthogy Izraelből érkeztem Észak-Olaszországba, lehetetlenség lett volna, hogy ne jusson eszembe egy tréfás-komoly kijelentés, amely Ben-Guriontól, Izrael Állam első miniszterelnökétől származik. Ő mondta volt bátorításul 1948 nehéz napjaiban: "Aki itt (értsd: a Biblia földjén) nem csodahívő, az nem realista". S akkor azt kérdeztem magamtól: Vajon erdélyi ember lehet-e annyira realista, hogy még reméljen csodát?

***

A csoda várat magára, de egy kisebbfajta csoda mégis bekövetkezett. Magyarországon valami megváltozott. S ahhoz viszonyítva, hogy Romániában jártakor, nem is oly sok éve, Kádár János, akiben államként Magyarország ma megszemélyesül, Erdélyben, ahova úgyszintén elvitték, csak fölöttébb kényszeredetten volt hajlandó tudomásul venni, hogy – mint hallja – " itt magyarul beszélő emberek is élnek" (épp csak azt nem mondta, hogy ezt "meglepetéssel hallotta"), az ilyen mini-csodákat is értékelni kell.

Jó fél esztendővel a Dél-Tirolban töltött napok után, 1987-ben, nyugat-európai sajtókiadványokból értesülök róla, hogy a magyar-román vita Erdély múltjáról már nem csak emigráns lapok témája. Kisebbfajta nemzetközi szenzációvá avatta, hogy Romániában az akadémikus történészek nehéztüzérségével megerősített egyesült sajtó össztüzet zúdított a Magyar Tudományos Akadémiára. Ezúttal nem egyik vagy másik, itt vagy amott megszólaló magyar publicistát érte tehát innen vagy amonnan a "revizionista hangulatkeltés" vádja, hanem a hivatalos magyar történelemírást. Így tudtam meg, hogy Budapesten megjelent a három kötetes Erdély Története.

Nyugat-európai hírlapok számára nagy általánosságban mi se lehetne érdektelenebb annál, hogy Párizsban megírják-e (vagy nem írják meg), s hogy kiadják-e három (vagy harminchárom) kötetben, teszem azt Vallónia (Belgium francia-ajkú tartománya), vagy teszem azt Quebeck (Francia-Kanada) történetét. Erdély Történetének a megjelenését a mű romániai visszhangja tette eseménnyé, s egy – a szerkesztők szemében – pikáns tünet. Az ugyanis, hogy a román fővárosban megjelenő országos magyar napilap se maradt ki a magyar történelemírást rendreutasító kórusból. Ezen kitűnően szórakoztak.

Nekem nem állt mulatásra a kedvem. Huszonöt évig voltam belső munkatársa ugyanennek a lapnak. Arra gondoltam, hogy ha most is ott lennék, s felszólítottak volna rá, akkor én is részt vettem volna a kórusban. Nem a gerincességem óvott meg ettől, kizárólag a szerencsém. Aki ma is ott él, és nem született welszi bárdnak, tudja, hogy miről beszélek.

Mert a megalkuvások útján nincs megállás. Azzal kezdődött, hogy magyar főszerkesztők és felelős beosztású egyéb értelmiségiek, akiket a rendszer kinevezett a magyarság szócsöveinek (más, rajtuk kívül, nyilván nem hallathatta volna hangját), a sajtóban akárcsak élőszóban a nemzeti elszigetelődéstől óvták Erdély magyarságát. Úgy látszott, hogy meggyőződésből. Később azzal folytatódott, hogy amikor a román felsőbbség szemében már nyíltan és leplezetlenül vörös posztó lett minden próbálkozás a magyar hagyományok ápolására, ugyanezek a hivatalból tekintélyes emberek (közöttük, mint Méliusz József és Balogh Edgár, per és ítélet nélkül egy időre bebörtönzöttek, akik közül addigra már csak Kurkó Gyárfást nem engedték szabadon) a hagyományápolást mukkanás nélkül feláldozták a románokkal való elkeveredés kívánalmának még a legjelentéktelenebb dolgokban is, s még erőteljesebben intették a magyarokat mindentől, ami a nemzeti elszigetelődés jeleként volna értelmezhető. Ha ezt időközben már megingott belső meggyőződéssel tették, ügyesen titkolták. Ma is fülemben cseng Balogh Edgár hangja, amint arról beszél minden lehető alkalommal, hogy Erdély magyarsága számára "itt és most" ez meg ez a nap követelménye, amely követelmény csodálatosképpen mindig azonos volt az éppen kihirdetett legfelső akarattal. ("Itt és most", ez kedvenc szavajárása volt; marxista gondolkodásmódját volt hivatott bizonyítani.) Az már más kérdés, hogy a nemzeti elszigetelődés sikeres leküzdésének ennyire abszurd végső konzekvenciájához, ahova legutóbb eljutott a magyarul megjelenő országos napilap, s gondolom, nem ő egyedül a Romániában magyarul megjelenő sajtókiadványok közül, "másutt és máskor" (hogy Balogh Edgárt parafrazáljam) feltehetőleg mégse kényszerültek volna elérkezni magyarok, akiket magyarok nevében beszéltetnek. De itt és most eljutottak. Nyugaton emiatt már nem is szánnivalónak tekintik az erdélyi magyart, hanem csak nevetségesnek.

Erdély Történetét megrendeltem (eltartott egy ideig, amíg megjött), elolvastam (ez se ment gyorsan), 1988-at írunk, s most azon veszem észre magam, hogy csak öregebb lettem három évvel, de ugyanott tartok, mint 1985-ben, amikor lelki szemeim előtt megelevenedett gyermekkori olvasmány-élményem a catalaunumi csatamezőről. Mert a rangos kiadvány, amelynek első kötete harcos kedvvel zúzza izzé-porrá a román kontinuitás-elméletet, s második kötetének elmélyült elemzései a fejedelemség koráról magukkal ragadóak, harmadik kötetében még csak meg se kísérli tudós történész módjára elemezni, hogy mi történt Erdélyben az elmúlt fél évszázadban. Ez úgy hatott rám, mintha a nyolcvanas évek közepének Magyarországán legtöbbet vitatott kérdések közül valamely akadémiai kiadvány annak eldöntését tartotta volna a legfontosabbnak, hogy helytálló-e, vagy sem nagyra becsült egykori professzorom, László Gyula, nem csak tudományos, de laikus körökben is akkoriban nagy port felkavart feltevése a kettős honfoglalásról.

Amikor letettem a kezemből Erdély történetét, a moldvai csángók jutottak eszembe. A csángók, akik (gyakorlatilag) már nincsenek, és utódaikat felesleges óvni a nemzeti elszigetelődéstől. Ami megmaradt belőlük, az a történetük. Nem itt és ma, hanem ott és tegnap. De egyre inkább tegnapelőtt.

***

Valamikor, még egyetemi hallgató koromban, élt Kolozsvárott egy öregúr, akit minden történelem-szakos diák ismert, s szakmai körökben nagyon nagy volt a becsülete. Kelemen Lajos volt a neve. Azidőben még senki se hallott adatok elektronikus tárolásáról, kiértékeléséről és feldolgozásáról. Amiképpen ma elképzelhetetlen tudományos munka, amelyben ne volna szerepe az elektronikus agynak, úgy volt azidőben elképzelhetetlen tudományos kutatómunka, amelyhez ne vették volna igénybe Kelemen Lajos segítségét. Öregek és fiatalok őhozzá fordultak tanácsért, hogy mire hol keressenek (és találnak) adatokat, tudós egyetemi tanárok éppúgy nem restellték igénybe venni hatalmas tudását és páratlan emlékezőképességét, akárcsak a fiatal gyakornokok. Tudásának javarésze vele együtt szállt a sírba; nagyon keveset publikált; a levéltárak, amelyeket úgy ismert, mint más a tenyerét, javarészt megsemmisültek. Amikor örökre lehunyta a szemét, nevét emlékkönyvvel kívánták megörökíteni a tisztelői. Így látott napvilágot a Kelemen Lajos Emlékkönyv; vaskos, nagyformátumú kötet; ha emlékezetem nem csal, ez volt az utolsó reprezentatív publikáció, amely (ha nem is a szó formális értelmében) a kolozsvári Bolyai Egyetem égisze alatt jelent meg.

A Kelemen Lajos Emlékkönyvben szerzőként szereplő kutatók nevét művelődéstörténeti adatként láttam viszont, más nevekkel együtt, Erdély Történetének harmadik kötetében. Jakó Zsigmond, Imreh István, Benkő Sámuel, Benkőné Nagy Margit (hogy csak a hozzám legközelebb álló neveket említsem), az én emlékezetemben még középkorú tanárokként, meg fiatalemberekként és férjhezadó korú lányokként élnek; közülük ma a legfiatalabb is túl jár a hatvanon. Velük zárul le egy darab erdélyi magyar művelődéstörténet; sokak szerint az utolsó. Vagy talán mégse? Ki fogja őket felváltani?

Hol vannak már azok az idők, amikor a valamikori Mariannum második emeletén, a tanterembe, ami egyetemi előadóteremnek csak jó adag túlzással volt nevezhető, s ahol a másodéveseknek a középkori Európáról tartott kurzust, Jakó Zsigmond professzor; szikár férfi, inkább alacsony, mint középtermetű, fából faragott arcvonásokkal; aki az akkoriban jócskán lompos Kolozsvárott is tartott rá, hogy gondos választékossággal öltözködjék; szobájának ajtaján, a neve alatt dacos elszántsággal a legvégsőkig őrizte a címet, amely kiemelte mások közül: "Ny. r. egyet. tanár" (vagyis "Nyilvános rendes egyetemi tanár"), noha azidőben sokak szemében ez már csak szálka lehetett; mint mondom, Jakó Zsigmond professzor egy ízben Babits műfordításaival a hóna alatt lépett be a tanterembe, s ő, a tudós, akire a diákok, de még újsütetű tanártársai is nehezen titkolható elfogódottsággal tekintettek fel, verseket olvasott fel a megkövült hallgatóknak, hogy érzékeltesse számukra a kor hangulatát.

Nehéz idők voltak ezek; a Szent-Jóskában, az egykori piarista rendház épületében berendezkedett diákotthonban piperkőcnek számított, akinek többje volt egy öltő ruhánál (de hát kinek volt többje?), s a menzán még az örökké éhes diákszájakból is kifordult az ajándék-segélyből főzött, unos-untalan ismétlődő zabpehely. Az egyetemi kurzusoknak viszont olyan nevek adtak rangot, mint Szabó T. Attila (nyelvészet), Jakó Zsigmond (történelem), László Gyula (régészet), László Tihamér (természettan), Benedek István (lélektan) és sokan mások, akiket lehetetlen itt most mind felsorolni.

Nehéz évek voltak ezek, Erdélyben minden átalakulóban volt.

És mégis:

Milyen szép volt még akkor a Tündérkert, és milyen fiatal a világ!

(Givatayim, 1985 áprilisa – 1988 márciusa.)


II. Egy outsider emlékei

Virtuális interjú, felkérésre, önmagammal

Közel nyolc éve kezdtem levelezni a zsidó-deportálások időszakával kapcsolatos kamaszkori emlékeimről Lőwy Dániellal. Akkoriban jelent meg a kolozsvári zsidóság történetét adatoló első könyve, "A Téglagyártól a Tehervonatig". A szerző, aki egy interjú köteten is gondolkodott, mintegy két esztendővel ezelőtt arra kért, hogy fogalmazzam meg és foglaljam össze terjedelmes levelezésünk velejét egy virtuális interjúban saját magammal. A felkérésnek eleget tettem, az írás elkészült.

Itt olvasható:

– Mi késztetett rá, hogy Lőwy Dániellal kapcsolatba lépj?

– Az igazat szólva, a bosszúság. Bosszankodtam, amiért nem tudtam vállalkozásáról a könyv megjelenése előtt, amikor eggyel s mással még kiegészíthettem volna dokumentációját, és segíthettem volna pontosítani benne néhány pontatlanságot. Ezt azóta is sajnálom. Annál is inkább, minthogy nagyon sok minden fekszi meg a gyomromat több mint hatvan éve, amiről, szerintem, jó lett volna, ha megemlékezik, talán nem is csak a történelmi igazság teljességének kedvéért, hanem elsősorban annak a korszaknak a tanulságaiért.

Mire gondolsz, amikor tanulságokról beszélsz?

– Arra, hogy az emlékezés a vészkorszakra nem lehet öncél. Arra, hogy nekünk, akik számára a XX. század második harmada nem történelem, hanem a fiatalkorunk, nem csak embertelen hatalmi képződményektől kell óvnunk az utánunk következő nemzedékeket, hanem, és nem utolsó sorban, az elembertelenedésnek – mint akkor kiderült – sokunkban ott lapuló, de normális körülmények között az általánosan elfogadott normák bilincsébe vert lehetőségétől; aminek az érvényesülését meg kell akadályozni. A fiammal serdülőkorában nem azért osztottam meg emlékeimet azokról az időkről (mellesleg szólva akárcsak a későbbi kommunista világról is), hogy én kibeszéljem őket magamból, ő pedig elborzadjon és hüledezzen. Hiszen más forrásokból, könyvekből és dokumentumfilmekből ezerszer többet tudhatott meg arról, mire volt képes az akkori Németország és Magyarország, mint az én személyes emlékeimből. Viszont volt valami, amiről úgyszólván csak tőlem hallhatott, minthogy azt a zsidó köztudat igyekezett szőnyeg alá seperni. Hogy tiszteletreméltó férfiakként és nőkként nyilvántartott zsidó emberek is milyen alávalóságokra voltak képesek az akkori szélsőséges körülmények között. Az ebből fakadó tanulságok azok, amelyekre az előbb gondoltam.

A Kasztner-ügyről beszélsz?

Tulajdonképpen inkább annak vetületeiről. Arról, ami hozzákapcsolódó személyes élményem volt. A téglagyárban, tizennégy évesen, ott lábatlankodtam "futárként" a zsidó táborirodában Balázs Endre mellett, és azt hiszem, ma már én vagyok az egyetlen élő tanúja néhány dolognak, ami ott lezajlott. Mocskos dolgok voltak, s hogy magam is haszonélvezőjük voltam, attól a szememben nem lettek kevésbé mocskosak, noha nekik, illetve ott gépírónősködő anyám róluk szerzett tudomásának köszönhettem, hogy Auschwitz helyett Budapestre kerültem, ahol végül is életben maradtam. De nem csak erről beszélek, s akkori élményeimnek egész életemre kiterjedő kihatásairól. Úgy mellesleg arról is, hogy miattuk mindmáig csak nyugtalan lelkiismerettel gondolhatok a gyerekekre, fiúkra és kislányokra, akiket "elárultam" azzal, hogy nem mentem velük együtt a gázba, noha semmiben sem különböztem tőlük, akiknek 14-12 évesen nulla esélyük volt rá, hogy ne öljék meg őket már Auschwitzba érkezésük napján. És elsősorban arról beszélek, mert ezt volt a legnehezebb megmagyaráznom a fiamnak, hogy amit 1944 tavaszán és nyarán tizennégy éves gyermekként megadatott tapasztalnom nem német SS-katonák és nem a magyar karhatalom, hanem éppen zsidó környezetem részéről, az csak kikristályosodott quinteszenciája volt végletes körülmények között egy gondolkodásmódnak, viselkedési módnak, eljárásmódnak, amely gyermekkorom környezetére jellemző volt azelőtt is, bizonyára jellemző maradt azután is, amikor nekem gyakorlatilag már nem voltak vele érintkezési pontjaim, s gondolom, noha időközben nemzedékek váltakoztak, ma is jellemző azokra, akik hasonló módon élnek. Meg, hogy miért éreztem szükségét szembefordulni ezzel a környezettel.

Talán nem ártana, ha mindenekelőtt bemutatkoznál az olvasóknak, akik közül a legöregebbek is, vagyis azok, akik még emlékeznek a nevedre, élettörténetedről, kevesek kivételével, semmit se tudnak.

– Kolozsvárott születtem és nőttem fel. 1944-ben, mint már mondtam, a téglagyárból Auschwitz helyett a németek Budapestre vittek a Kasztner-csoporttal, ez adott rá esélyt, hogy életben maradjak. A Bolyai Egyetem történelem karának végzettje vagyok (1952). Tanulmányaim befejeztével Bukarestbe kerültem, az akkori Romániai Magyar Szó szerkesztőségének külpolitikai rovatához. Noha polgári nevemet sohasem változtattam meg (a hatóságok 1952-ben már nem engedélyeztek névmagyarosítást), attól kezdve az emberek huszonöt éven át inkább csak újságírói nevemen ismertek, azaz Gáll Andrásnak. Minthogy pedig kivándorlásomig a magánéletben is ezt a nevet használtam, ebből eléggé szkizofrén ügy lett. Olykor "kaméleonnak" érzem magam miatta. Van, aki Glancz Andrásnak szólít, de így tulajdonképpen már csak azok neveznek, akik nagyon-nagyon régről, még Kolozsvárról ismernek, azaz nagyon-nagyon kevesen. Héberül beszélők számára, már akik közülük nem szólítanak bevett izraeli szokás szerint csak személynevemen Ándréjnak, Andrei Glancz vagyok. Ugyanis ez a név szerepel héber és latin betűkkel útlevelemben, minthogy román útlevelembe is ez volt beírva, s itt "csakazértse" változtattam meg, noha kis formalitás lett volna, s a "Gál" bibliai eredetű bevett héber családnév. Viszont, mert feleségem román ajkú, s magyarul nem tud, magánéletünk környezete számára Ándrásh Gláncz vagyok, csupa á hanggal, miközben változatlanul Gáll András maradtam mindazoknak, akik szemében ma sem nyugdíjas hivatalnok vagyok, hanem az egykori újságíró. És mert a kommunizmus összeomlása után néhány cikksorozattal újból Gáll András szólt a hazai olvasóhoz a megújult Romániai Magyar Szó hasábjain, az Erdélyi Könyv Egylet (EKE) is Gáll András esszéjét tette közzé milléniumi kötetében, s a Magyar Elektronikus Könyvtár az esetleg érdeklődőknek úgyszintén Gáll András néhány, talán időállóbb írását kínálja olvasásra, közöttük egy regény-torzót, így saját használatra is valahogy megmaradtam Gáll Andrásnak, és sokkal inkább vagyok az, mint Glancz András. Ez a bizonytalanság a nevem körül talán a legjellemzőbb dolog egész életemre.

Életed bukaresti szakaszában beosztásodnak nyilván előfeltétele volt a kommunista párttagság.

– Nem karrier meggondolások vittek a kommunista pártba. Még 1945-ben, tizenöt évesen, lelkes meggyőződéssel tagja lettem a Kommunista Ifjak Romániai Szövetségének, és büszke voltam rá, hogy még 1947-ben, "illegálisan", azaz korhatáron alul, tagjai közé fogadott az "eredeti" kommunista párt, az, amely – internacionalizmusa jeléül – még Kommunisták Romániai Pártjának nevezte magát. Olvasmányaim mellett (azidőben ugyanis valósággal faltam a klasszikus marxista irodalmat, amely Romániában később már nem is került újrakiadásra), ebben döntő szerepet játszottak személyes élményeim. Tizenöt éves koromig annyi emberi mocskot láttam magam körül, hogy mi sem volt természetesebb érthető kamaszvágyamnál egy morálisan elfogadhatóbb világ után. Egyféle permanens önagymosásnak köszönhetően, amelyet szellemi-lelki önvédelemnek is nevezhetnék, sikerült meggyőződéses kommunista maradnom egészen 1956-ig, noha minduntalan meg kellett fizetnem annak árát, hogy nekem meggyőződéseim voltak, miközben mások, nálam okosabbak, rég felismerték, hogy mire megy ki a játék, s miként lép okos ember az érvényesülés útjára. Az 1956-os magyar népfelkelés romániai utórezgéseihez tartozó párt-tisztogatás keretében ezért csaknem kirúgtak a laptól, de szerencsémre értettem a műszaki szerkesztéshez is, ami akkor hiánycikk volt; így megúsztam azzal, hogy néhány évre "lesüllyedtem" újságíróból szerkesztőségi titkárrá. Később megbocsátották ötvenhatos vétkeimet, miután sikerült megértenem, hogy a kommunista párt tulajdonképpen ugyanúgy csak egy cég, mint bármely más cég, viszont monopol-helyzetben van a munkaerő piacon. S voltaképpen az egyetlen dolog, amit a főszerkesztőm elvár tőlem, hogy azt a munkát végezzem, amelyért fizetést kapok. Ellentétben újságírói pályafutásom kezdeti éveivel, amikor még azok számítottak igazán jó publicistáknak, akik a legélénkebb fantáziával voltak képesek kiagyalni válogatottnál válogatottabb színes jelzőket nyugati államférfiak, meg a kapitalista világ káromlására (nekem ez nem volt elég erős oldalam, egyik akkori rovatvezetőm meg is rótt nem egyszer "amiért nincs elég vér..." és meg is nevezte, hogy hol nincs elég vérem), ezidőben a külpolitikai újságírás a román-szovjet ellentétek hatása alatt már átalakulóban volt több lényeges vonásában a nemzetközi kapcsolatok rendszerének esetenként meglepően objektív bemutatásává. Éppen amikor én a technikai munkából visszatérhettem mesterségemhez, Utolsó újságírói éveim során az ezután következő fél évtizedben így nagyon sokszor még örömöt is találtam a munkában. Ehhez hozzájárult, hogy a külpolitikai rovat vezetőjeként külföldi lapokat is olvashattam, és napi nyolcvan-száz oldal cenzúrázatlan kőnyomatos hírügynökségi jelentést.

Hogyan szántad rá magad végül is a kivándorlásra?

1970-ben frissen végzett fogorvos feleségemet kihelyezték Huşi-ra, otthonunktól 300 kilométernyire. A főszerkesztői protekció nem volt elég ahhoz, hogy közelebb kerüljön. Amikor már állapotos volt a fiúnkkal, az Egészségügyi Minisztérium káderosztályának vezetője, egy dr. Benone Duţescu nevű állat, a nagy nehezen kieszközölt személyes audiencia során azzal utasította el terhességére és a 300 kilométeres ingázással járó veszélyekre hivatkozó áthelyezési kérelmét, hogy nem ő lenne az első nő, aki elvetéli magzatát. Feleségem ezek után betegszabadságokra íratta ki magát, amennyit lehetett, fiúnk megszületése után pedig az maradt egyetlen lehetősége, hogy a gyermek hétéves koráig – változatlanul Huşi-i munkaviszonyban – "fizetés nélküli szabadságon" maradjon. Persze próbálkozott versenyvizsgával is bekerülni Bukarestbe, amíg az utolsó alkalommal a városi főorvosi hivatalban kertelés nélkül a képünkbe vágták, hogy kár a gőzért, mert "ezzel a névvel" (értsd: zsidó névvel) semmi kilátása Bukarestbe kerülni, hacsak nincs lehetőségünk felajánlani egy új autó, vagy lakás árát a cél érdekében, vagy nincs személyes összeköttetésünk magához a miniszterhez. Ilyen előzmények után szakadt meg újságírói karrierem 1975-ben, amikor a Jackson Amendmentnek köszönhetően abban a reményben kérhettem kivándorlási útlevelet, hogy meg is kapom. Bementem tehát a főszerkesztőmhöz, akinek a közbenjárásától hiába reméltem családi problémám megoldását, és így szóltam hozzá: "Sajnálom! Eddig volt! Nincs tovább!" Tehetetlenül tárta szét két karját, mint aki tudja, vaj van a fején. A legteljesebb békességben váltunk el. Tőle kijövet letettem párttagsági könyvemet helyettesem asztalára; ő volt ugyanis a párttitkár. Hat hónappal később, ami közben nem volt semmi jövedelmi forrásunk, ilyen előzmények után érkeztünk ki Izraelbe, nem megkésve feltámadt cionista meggyőződéssel, hanem, mert a történelem végül még személyes életfolyásunkban is a cionizmust igazolta.

Milyen várakozásokkal érkeztél Izraelbe?

– Azzal az elhatározással jöttem, hogy itt nem fogom megpróbálni régi életemet folytatni megváltozott körülmények között. Magyar nyelvhez kötött értelmiséginek lenni Izraelben annyit jelent, hogy a társadalom peremén élsz. Adminisztratív munkát vállaltam, amitől nem esett le fejemről a korona. Az egyik betegpénztár bérelszámolási osztályán kaptam állást. A nyolcvanas évek második felében, amikor az adminisztratív munkában itt is divatba jöttek a számítógépek, kiderült, hogy érzékem van hozzájuk, s az átlagosnál jobban ki tudom használni a programok által kínált alkalmazási lehetőségeket, mert megértettem működésük logikáját. Ez nagyon kapóra jött néhány programozónak, s minthogy engem érdekelt a dolog, no meg felhasználóként szívesen vállaltam új programok kidolgozásához, régiek továbbfejlesztéséhez az önkéntes "berepülő pilóta" szerepét, hamarosan "nevem" lett a hivatalban, egyféle öncsinált "szakértővé" avanzsáltam, s ez tette lehetővé, hogy végül is a betegpénztár bérelszámolási osztályának vezetőjeként fejezzem be második karrieremet.

Mennyiben változtattak meg a pályafutásod során bekövetkezett törések, váltások?

Tulajdonképpen ma, már a hetvenhaton is túl, még mindig ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Kolozsvári magyar zsidó. Egy normális világban, mármint abban a virtuális világban, amely normális világként él a képzeletünkben (és sajnos csak ott), bizonyára erdélyi magyar közíróként éltem volna le életemet.

Hogyan volt egyezethető ez a világkép az adminisztratív karrierrel Izraelben?

– Nagyon jól és könnyen. Mondjam-e azt, hogy a kommunizmusban végzett előgyakorlatoknak köszönhetően gyermekjáték volt? Romániában megtanultam, sokakkal, más humán értelmiségiekkel együtt, hogy vállalnunk kell életmódként a teljes szkizofréniát, mert Ceauşescu paranoid diktatúrájában ez a fennmaradás kulcsa. Izraelben megtanultam, hogy formálisan hozzá hasonlítható, de nem kikényszerített, hanem spontán tudathasadás a kulcsa teljes beilleszkedésemnek az izraeli társadalomba, és ezzel együtt járó lelki békességemnek. Hogy lehetek meghasadt tudatom egyik felével ízig-vérig hivatalnok, a betegpénztár orvosainak és más alkalmazottainak szemében a bérelszámolás tótumfaktuma, egyben az ország jövőjéért aggódó választópolgár, emiatt nem vagyok kevésbé Gáll András, azaz Glancz András. Igaz, voltak évek, amikor időm se lett volna írni, mert örökösen túlóráztam, s nem is nagyon lett volna hova, mert deklasszálódásnak tekintettem volna, hogy egy kihalóban levő, már se nem oszt, se nem szoroz, héber környezetükben magyar nyelvhez kötött olvasónemzedéknek írjak. De elméletileg soha se mondtam le az írásról, s gyakorlatilag sem, amikor úgy éreztem, hogy van értelme írnom. Viszont Izraelben igényesebb lettem. Igazából itt lettem igazán igényes önmagammal szemben, minthogy itt, végre, megengedhettem magamnak, hogy igényes legyek, paradox módon éppen azért, mert amúgy sem remélhettem megélni az írásaimból. Romániában az írást ritka kivételekkel nem hivatásnak tekintettem, hanem foglalkozásnak, kenyérkereső favágásnak. Kivándorlásom óta – mosolyogni ugyan lehet ezen, de azért még se vicces – az írásban közíró hivatásom (értsd: "a gyógyíthatatlan világjavító") megnyilatkozását látom. Jó ismerősöm, valamikor Romániában újságíró kenyeres pajtásom, Tabák László, aki velem egy időben érkezett ki Izraelbe, nem sokkal később megjelentetett egy kötetnyi szellemes karcolatot a következő címmel: "Lemondtam a világfelelősségről". Hát ez az! Ő lemondott, én nem voltam képes erre. Ma is úgy hiszem: ha létezik olvasó, akit meggondolkoztat, amit írok, talán reményem lehet rá, hogy ettől egy millimikron milliomod részével humánusabb lesz a világ, s akkor nem vertem céltalanul a billentyűsorokat.

Vonatkozik ez a Kasztner csoport körüli történésekre is?

– Feltétlenül! Valamit azonban előre kell bocsátanom. Alávalóságokat, mocskos dolgokat említettem beszélgetésünk elején, de ezeket a jelzőket tanú minőségemben használom, nem pedig valamiféle képzeletbeli bírói emelvényről, ahova feltornáznom magamat – ilyesminek még a gondolatától is irtóznék. A köztudatban Kasztner-perként emlékezetessé lett, jó félévszázada lezárt, Kasztner kontra Grünwald pernek, amelyet Kasztner Rezső, akkor magas rangú izraeli közhivatalnok, a pozíciója által megkövetelt kényszerűségből indított rágalmazásért az alperes ellen, s azzal végződött, hogy a törvényszék előtt ő, a felperes, morálisan megsemmisült, ennek a pernek alighanem sohase lesz igazán vége. Hullámai mindmáig tovább gyűrűznek, s éppen a deportálások 60. évfordulóján vertek nagyon magasra a magyar sajtóban. Vége, szerintem, már azért se lehet, mert arról, ami akkor történt, s azok felett, akik részesei voltak, a Fennvalónál az ítélet. Halandó, ha szokott önnön lelkébe nézni, szerintem csak fohászkodhat: "Világ Ura, Teremtő! Óvj meg minden jótét lelket morális próbatételektől ilyen szélsőséges helyzetekben!"

Arról beszélsz, a Fennvalónál az ítélet. Mégis minősítesz, és a vád tanúja vagy. Az akció, akárhogy is vesszük, mentőakció volt. Konkrétan miben marasztalod el?

A legtalálóbban ezt egy hasonlattal fejezhetném ki. Auschwitzban, amikor egy-egy elgázosítás után kinyitották a gázkamrák ajtóit, a hullák piramis-alakú hegyben feküdtek egymáson. A levegőnél súlyosabb gáz alulról terjedt felfelé, az erősebbek maguk alá taposták a gyengébbeket az utolsó csepp belélegezhető levegőért folytatott küzdelemben. A piramis tetején fekvők és a Kasztner-akció révén megmenekültek között az a különbség, hogy az előbbieken nem segített, ha másokat maguk alá tapostak, az utóbbiakon viszont segített.

Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a mentőakció haszonélvezői tudták ezt? Tudták, hogy másokat maguk alá taposnak?

Volt, aki tudta, és volt, aki nem tudta. A kiskorúak bizonyosan nem tudták. Feltehetőleg a nők nagy része se. Talán a családfők közül se tudta mindenki. De Kasztner Rezső tudta, és Balázs Endre is tudta, meg mindazok, akik intézték a svájci csoport ügyeit, ami a kolozsvári téglagyárban talán kizárólagosan csak szelektálást jelentett. Én egyébként csak kolozsvári viszonylatban beszélek. Ami a Kasztner csoporttal később, Pesten történt, arról már csak annyit tudok, amennyi engem abból személyesen érintett. Ez pedig az, hogy anyámat meg engem a transzport indulását megelőző napokban a zsidó mentőbizottság szelektorai kiszelektáltak az indulók közül. Igaz, többekkel együtt, de bennünket illetőleg a bizonyossággal határos valószínűséggel állítom, hogy nagyban hozzájárulhatott ehhez a Columbus-utcai Sonderlager egy Kasztner-rokon hölgylakójának (negatív) közbenjárása, akinek létezésünk magán okokból erősen terhére volt. Közvetett bizonyítékom erre, hogy jó húsz esztendővel később az illető hölgynek elkerülhetetlenül találkoznia kellett velem (kilétéről majd inkább szólnék előbb más összefüggésben), s minthogy én akkorra már mindenen túltettem magam, megkönnyebbülten bevallotta, hogy félt a szemem elé kerülni, mert tartott tőle, hogy szembeköpöm, amit nem tettem, ellenkezőleg, nagyon kedves voltam hozzá... De hát ez már az én személyes "story"-m.

Beszélj majd arról is, de egyelőre talán maradjunk az egyetemes érvényűnél.

Egyetemes érvényű, hogy a tudatlanság lelkiismereti szempontból nagyon előnyös állapot. Különösen, amikor gyilkolnak körülöttünk. Aki nem volt beavatva az Eichmannal kötött alku részleteibe, az tényleg jó lelkiismerettel szállhatott fel a Pest felé induló vonatra. Csakhogy, amennyire én megítélhetem, a magam kivételével az is egyetemes érvényű volt, hogy a beavatatlanok jó lelkiismeretét még akkor sem volt képes megzavarni senki és semmi, amikor a háború után már a verebek is arról csiripeltek, miféle ördögi alkunak köszönhettük a megmenekülésünket. Akikkel a "svájciak" közül még alkalmam volt beszélni a háború után, azoktól mind csak ezt hallottam: "Utóvégre mit tett Rezső? Embereket mentett! S nem menthetett meg mindenkit". Igaz! Senki se menthetett volna meg mindenkit! Ám "Rezső" úgy mentett, hogy egyszersmind megkönnyítette mások halomra gyilkolását. Mert a svájci csoport létrejöttének (az anyagiakról most nem beszélek) az volt egyik előfeltétele, hogy a prominens zsidó gentlemanek, akikkel Eichmann tárgyalt, biztosítják a deportálásokhoz az "üzemi csendet". Hogy gyorsan és akadálytalanul menjen végbe. A lehető legkisebb erőbevetéssel. És ezek a gentlemanek mindent megtettek, hogy Eichmannak kezére játsszanak. Megnyugtató álhíreket terjesztettek, amelyeket én is hallottam, mindenki hallott. Barátaimra gondolok, Eichner Gyurira, Fritsh Janóra, Fischer Lekszire, a kolozsvári Zsidó Gimnázium IV. a. osztályából, reménytelen és titkolt gyerekszerelmemre, a bűbájos Lázár Ágira, meg osztálytársnőire, barátnőire a II.b. osztályból. Az Izraelben köztiszteletnek örvendő Joszi Peled, a tartalékos tábornok, akire, ha nyilvánosan megszólal, ma is mindenki odafigyel, mert civilben is tekintély, nem volt az egyetlen zsidó gyermek a németek által megszállt Európában, aki úgy maradt életben, hogy szülei elbújtatták emberséges keresztényeknél. Tudok lengyel zsidó gyermekekről, akiket évekig bújtattak, tudok más zsidó gyermekekről is. A kolozsvári zsidók közül tudomásom szerint csak azok igyekeztek elbújni vagy átszökni a közeli román határon, akik kapcsolatban voltak az illegális kommunista párttal. Néhányukat jól ismertem, s 1945-ben örömmel láttam őket viszont, épen és egészségesen. A többiek úgy vártak sorsukra, mint birkanyáj a karámban. És a karám felett prominens zsidó úriemberek énekeltek illúziókba ringató bölcsődalokat. Aki életben maradt volna, ha ez nem így van, azokat Kasztner Rezső küldte a halálba, meg a többiek, akik az altatásban segítségére voltak. Ezt nem lehet kitörölni a krónikákból. Nem tehette semmissé még az a Kasztner Emlékbizottság sem, amely az utókort megtévesztő emléktáblát állított Kasztner Rezsőnek Budapesten. Ha a Kasztner-akció beavatatlan haszonélvezőinek hatvan év után még mindig felhányom aggálytalan lelkiismeretüket, ezt nem a svájci csoportból kiszelektált outsider mondatja velem. Hiszen én magam is egy vagyok közülük, ha nem is jutottam ki Svájcba. De aki 1945-ben, a háború végével Kasztner Rezsőnek köszönhette, hogy életben maradt, annak legkésőbb egy évre rá már tudnia illett, de legalábbis illett volna, hogy milyen áron.

Mire fel állítod ilyen biztonsággal, hogy az álhírek terjesztői nem voltak jóhiszeműek? Szerinted kizárt dolog, hogy őket is félrevezették?

Erre tanú vagyok. Balázs Endre, akit, mellesleg, tizennégy évesen végtelenül rokonszenvesnek találtam, a deportálások megkezdése után minden nap kint volt a rámpánál. Hogy miért rendelték ki oda, mi keresnivalója volt ott, akkor ezen nem gondolkodtam, de ma már nyilvánvaló. Nem feledhetem derűs arcát, amellyel visszatérve közölte, hogy minden rendben van, negyven ember szállt fel egy-egy marhavagonba, a szerelvények valahova a Dunántúlra viszik őket, helységnevet is mondott, talán Kenyérmezőt, de a névre már nem emlékszem teljes biztonsággal, nem állok jót érte. Ott állítólag egy nagy munkatábort rendeztek be a zsidók számára. Hogy a szerelvények Kassa felé vették útjukat, azt Balázs Endre talán nem tudta, de hogy miként gyömöszölnek hetven, nyolcvan, sőt talán kilencven embert is egy vagonba, azt saját szemével látta. Balázs Endre tehát hazudott, s nyilván azért hazudott, hogy az egyelőre hátramaradottak között a transzportok útnak indítása ne keltsen nyugtalanságot. De többet is mondok ennél. Tanú vagyok rá, hogy a svájci csoport kolozsvári szervezői, ha szükségesnek látszott, még siettették is volna a transzportok útnak indítását. Fültanúja voltam ijedt hangú beszélgetéseknek a táborirodában arról, hogy dr. Konczwald Tibor, a város tiszti főorvosa, karantént szándékszik elrendelni a gettóra, ami megakadályozná a kiürítését. Az ijedelem pedig annak szólt, hogy a gettóban a svájci csoportnak kellett utolsónak maradnia, s ha a deportálásokat leállítják, ők lekéshetik a budapesti csatlakozást. Később aztán ugyanígy fültanúja voltam megkönnyebbülésüknek is, hogy még sem rendelik el a karantént. Közbenjártak-e ezért? Nagy kérdés. Nem ismerem rá a választ. Hitem szerint képesek lettek volna rá, de ez személyes meggyőződésem.

Mi volt specifikusan a te történeted 1944-ből?

Hja, azt Ádámtól és Évától kell elkezdenem. Mert az a kis "story", amelynek lényegéről imént már említést tettem, úgyszólván matematikai törvényszerűséggel következett a deportálások előtti életemet meghatározó körülményekből. Volt közöttük egy objektív körülmény és sok szubjektív. Objektív körülmény volt az, hogy a szüleim fia voltam, s így velük együtt outsider a tehetősek között, akik a kolozsvári svájci csoport gerincét alkották. A szubjektív körülmények közül pedig talán az volt a legjellegzetesebb, hogy szüleim életében (nem is tudom, ezt hogyan fejezzem ki) a legrégibb időktől, ameddig csak emlékezetem visszanyúl, "zavaró tényező" voltam. Ennek persze semmi köze se volt az általános helyzethez, de ez adott sajátos mellékízt az én történetemnek.

Zavaró tényező szüleid életében? Meghökkentő! De ami az objektív körülményeket illeti, nem helyénvaló-e a gyanú, hogy a valamikori ifjúkommunista szól belőled?

Nem! Rég megtanultam hűvös ésszel felmérni a világot, s tudomásul venni törvényszerűségeit. Ha 1944-ben sokan voltunk életveszélyes helyzetben, s csak a gazdag vághatta ki magát belőle, sohasem ítélném el azért, hogy mentette a bőrét, ahogy tudta, s engem otthagyott az útszélen. A világon sohasem volt, s alighanem sohasem lesz szociális egyenlőség. Veszélyeztetett csoportokból mindig a jómódúaknak volt rá a legnagyobb esélyük, hogy a fenyegető dolgot, légyen az bármi, épségben megússzák. Sok súlyos betegségből is a gazdag ember lábal ki nagyobb valószínűséggel. Ki vetné szemére az akkori Magyarország leggazdagabb zsidójának, Weiss Manfrédnak, hogy őt és családját maguk a németek vitték ki Spanyolországba, miután előbb megegyezett velük, vagyona jelentős része árán? Outsider voltunkat nem ezért említem. Tény volt. Nem voltunk tehetősek, és cionisták sem voltunk, hogy díszként vittek volna magukkal, mint néhány családot a kolozsvári csoportból, igazolni a kívül maradottak és elutasítottak előtt a vállalkozás "cionista" jellegét, mert ilyesmiről is szó volt. Csakhogy hárman voltunk outsiderek. Anyám, akkor még Glancz Irénke, én, András, a fia, meg tőlünk egy éve külön élő apám, Glancz Miksa, aki Kolozsváron még anyám kegyelméből és kizárólag anyámnak köszönhetően került fel a Kasztner-csoport listájára. Pesten azonban csak kettőnket szelektáltak ki a csoportból. Glancz Miksa tovább utazhatott. S ennek a ténynek, meg távolabbi és közelebbi előzményeinek fényében nagyon sajátos, hogy ne mondjam förtelmes megvilágításban kap borotvaéles kontúrokat a világ, amely a deportálásokig a környezetem volt.

Beszélnél róla?

Nem tudom, hogyan voltak ezzel más magam korú gyerekek. Nekem nagyon kevés fogalmam volt társadalmi rangkülönbségekről azon a rokonsági és ismeretségi körön belül, amely szememben természetes életelememnek tűnt. Tudtam, hogy anyám két nagybátyja gazdag ember, a leggazdagabbak a családban. De sohasem képzeltem volna, hogy szüleim nem állnak a ranglétra azonos fokán mindazokkal, akikkel kölcsönösen látogatják egymást, vagy a gyerekek szüleivel, akikkel én érintkezem az iskolában és iskolán kívül. Hogy a Konstrukció villamossági szaküzlet a Deák Ferenc utcában osztálytársam, Krémer Tomi apjáé volt, meg a Gombos Béláé, ámde a Farkas Ignác cipőboltot a Wesselényi Miklós és a Kornis utca sarkán csak a vevők képzelik apám tulajdonának, ő ott igazából csak üzletvezető, az nekem nem mondott semmit. Az sem, hogy anyám Farkas meg Heller unokatestvéreinek csaknem összeszámlálhatatlan hada, ha nem csalódom, mind saját házában lakott, mi viszont bérelt lakásokban előbb az Erzsébet úton, majd egy szerény családi házban a tisztviselő telepen. S amikor – minden valószínűség szerint anyám nagybátyjának akaratából – beköltöztünk a tisztviselő telepről a Majális utcába, hogy ott elfoglaljuk az egyik üresen álló lakást a négyemeletes, vadonatúj, elegáns bérházban, amit Jóska bácsi (Farkas József) a lányának építtetett, s ahol lánya, vagyis anyám édes unkatestvére, a miénktől semmiben sem különböző lakásban lakott egy emelettel fölöttünk; számomra mit sem jelentett, hogy ő nem csak ott lakik, hanem övé az egész épület, mind a tizennégy lakásával. Ha jól utánagondolok, megbocsáthatatlanul későn kezdtem kapiskálni, hogy nem reális helyünk a családi ranglétrán, hanem csak anyám fejlett dinasztikus érzéke tett bennünket az én gyermekszememben csalóka módon egyenrangúvá a Farkas-Heller dinasztia (ez volt ugyanis nagyanyám családja apai és anyai ágon) nálunk módosabb leszármazottaival, s a család sógorságával, komaságával. Holott sokuk szemében anyám csak a két nagybácsi vagyontalan (értsd: lekezelhető) unokahúga volt. Klasszikus helyzet. Tizennégy évesen már ismertem családregényekből. De nem vonatkoztattam önmagunkra.

A Farkas nevet említetted. A Dermata bőr, és cipőgyár tulajdonosairól beszélsz?

Róluk. Gyermekkorom Mózsi bácsija és Jóska bácsija, azaz dr. Farkas Mózes, a Dermata vezérigazgatója, akiről Erdély Története név szerint megemlékezik érdemeiért az iparfejlesztésben, és Farkas József, a cipőgyár másik igazgatója, testvérei voltak születésem napjaiban elhalálozott anyai nagyanyámnak. Viszont gyermekeire örökségül, akárcsak valami nemesi kutyabőrt, nagyanyám csak lánynevének, a "Farkas" névnek a fényét hagyta. Anyám testvérei (elismeréssel mondom) nem erre alapozták életüket. Ő sajnos arra alapozta, hogy a Farkas fivérek nem fogják cserbenhagyni elhunyt testvérük legkisebbik lányát. S amíg a nagybácsik éltek, valóban számíthatott rájuk. Fiatal házasokként a szüleim Mózsi bácsi villájának elkülöníthető emeleti lakosztályában laktak. S tizenegy éves koromig apám számára Jóska bácsi biztosított tisztes megélhetést.

Hol van a te helyed ezen a családi tablón?

Nem is tudom. 1944 előtt semmim sem hiányzott abból, ami a gyermekeknek "jobb családokban" kijárt. Kivéve a szülői szeretetet. Már felnőtt fejjel, majd öreg fejjel is számtalanszor igyekeztem kicsikarni valamit emlékezetemből, valami szépet, egy szerető mosolyt, valamilyen gyengédséget, valami szívmelengető, szüleimhez kapcsolódó megható emléket, de nem sikerült. Ami eleven maradt emlékezetemben, az anyám kék szemének jéghideg, apám barna szemének unottan közömbös pillantása. Pedig apám, mint később megértettem, szentimentális ember volt, csakhogy "foglalkozni a gyermekkel" szerinte nem tartozott az ő hatáskörébe, s nem volt az ő feladata. Anyám pedig bizonyára úgy vélte, hogy arra a dada való, majd a gyereklányok, akik között volt német Fraulein is, később pedig a mindenesek, amikor már nagyobbacska lettem. Feltevésem szerint ő túlságosan el volt foglalva önmagával ahhoz, hogy ne csak anyagi szükségleteimmel törődjék. Még nem voltam hat éves, amikor egy teljes esztendőre elküldtek otthonról. A szó legszorosabb értelmében "számkivetésbe". Bentlakónak egy bukaresti német óvodába, mert jelenlétem a szülői házban (őszerintük? vagy talán mások szerint, akiknek ebbe akkor beleszólásuk volt?) zavarta volna a család erőfeszítéseit házaséletük felborult szekerének helyredöccentésére. Nem akarok részletekbe bonyolódni, erről még csak annyit, hogy amikor szabad volt hazatérnem, hiába érdeklődtem anyám kedves, fiatal barátnője után, akihez a család más gyermekeihez hasonlóan erősen vonzódtam. Fagyos hallgatás volt a válasz, s nekem nyilván nem mondták meg, hogy apám el akart válni miatta. Aztán különféle meggondolásokból, amelyek nem tartoznak ide, ahelyett, hogy beírattak volna az elemi iskola első osztályába, házitanítót fogadtak mellém, egy fiatalembert, aki balszerencsémre szadista disznó volt, s engem titkolatlan élvezettel úgy vert, mint a répát. Nekem pedig, mert hát ilyen volt a légkör, meg sem fordult a fejemben, hogy ezt anyámnak elpanaszolhatnám. Gondolom, nem lesz meglepő, ha ezek után még azt is elárulom, hogy viszonyom anyámmal később sem lett jobb. A háború után, tizenhat éves fejjel, az volt legfőbb gondom, hogy magamat anyagilag függetlenítsem tőle, ami munkámmal az ifjúsági mozgalomban persze csak részben sikerülhetett, de a főétkezések azért kijöttek belőle. Az egyetemen aztán, első és másodévesen, ösztöndíj segített hozzá, hogy amennyire csak lehetett, saját lábamon álljak, harmadéves koromtól pedig, egyetemi tanulmányaim befejezéséig, az Új Út című hetilap fizetéses alkalmazottja voltam. Viszonyunkat hűvös idegenkedés jellemezte – haláláig. Tény, ami tény, ha van kellemes emlékem az 1944-et megelőző időkből, azok kivétel nélkül és egytől egyig anyám két nővéréhez és férjükhöz kapcsolódnak, akik mindketten drága jó emberek voltak, továbbá anyám idősebbik nővérének egyik sógorához. Ma is elérzékenyülten gondolok rájuk, de ez már tényleg nem tartozik ide.

És hol kapcsolódik mindez a svájci csoporthoz?

– Mindjárt mondom. És nem csak a svájci csoporthoz. Ahhoz is, ahogy a Farkas fivérek elbántak apámmal a zsidótörvények ürügyén már évekkel a deportálások előtt. Szerintem azért, mert merészelte megsérteni a család illemkódexét, amikor "jött-ment beházasodott" létére válni akart. Meg ahhoz is, hogy 1944-ben, az akkori extrém helyzetben, mennyire volt képes elaljasodni egy nő, akiről másképp szinte kizárólag csak jót mondhatnék. Hiszen azt, ugye, nevetséges volna nekem kifogásolnom, hogy hűségből apámhoz, ugyanolyan bűn rossz anyja lett fiának, aki első házasságából született, mint amilyen bűn rossz apja volt nekem apám? De kezdjem az elején.

Hova kössem ezt időben?

– A harmincas évek közepéhez és végéhez, majd a negyvenes évek legelejéhez. A botrány, amely miatt engem eltávolítottak otthonról, nem csak a mi családunkat érintette. Nem csak apám volt házasember. Férjnél volt az akkor még nagyon fiatal nő is, akit inkább nem nevezek nevén, mert aki tudja, hogy kiről beszélek, amúgy is ismeri a nevét, aki pedig nem ismeri, annak mindegy. Nevezzem úgy: "a Nagy Ő" apám életében. Róla itt annyit, hogy egy fölöttébb tekintélyes kolozsvári zsidó kereskedő családnak volt önfejű üdvöskéje. A legkisebbik a családfő három lánya közül. Elragadó teremtés. Bűbájos, messze átlagon felül intelligens, művelt, szellemes. És – ezt hangsúlyozni kell – nem közönségesen akaratos. Amit elhatározott, azt többnyire keresztül is vitte. Noha apja ellenezte, hogy férjhez menjen eredeti szíve választottjához (a kiválasztott – egyébként "jó házból való" zsidó fiatalember – ugyanis kereskedősegéd volt az apa áruházában) ő mégis kierőszakolta az esküvőt vele. Később, a botrány után, ugyanígy a válást tőle, ami apjának akkor nagyon sok pénzébe került. Mint mondani szokás, "fél Kolozsvár" csámcsogott azon, hogy az elhagyott férj milyen magas árat csikart ki apósából azért, hogy felesége elválhasson tőle, amit az akkori törvények a beleegyezéséhez kötöttek. Sokkal később, már felnőtt fejjel, valahányszor valami emlékezetembe idézte ezeket a régi dolgokat, mindig arra gondoltam, hogy 1944-ben Richárdnak (mert Richárd volt a neve) vajon nem a kizsarolt váltságdíjért kellett-e életével fizetnie? Ő miért nem volt a "svájciak" között? A kisfia ott volt, és Richárd nővére is egész családjával. Ő nem. Igaz, talán munkaszolgálatos volt a gettózáskor, talán ott sem volt a téglagyárban. Nem tudom. Feltevésem lehetett alaptalan. De, hogy egyáltalán eszembe jutott, az mindenképpen jellemző volt az akkori időkre és emberekre.

Ha jól értettem, a te szüleid csak később váltak el.

Igen. Még hatéves sem voltam, amikor apám bejelentette, hogy válni akar, és már elmúltam tizenhárom, amikor elköltözött otthonról. Addig sejtelmem sem volt semmiről. Az élet nálunk visszatért "megszokott kerékvágásába", miután közbeszólt mindkét család nevében hatalmi szóval dr. Farkas Imre, anyám unokatestvére, egyszersmind az apámért válni akaró ifjú hölgy sógora. Talán itt említeném meg, hogy volt egy másik sógora is, Kasztner Ernő, Kasztner Rezső unokatestvére, habár ennek itt most még nincs jelentősége, majd 1944-ben lesz annál nagyobb. Egyszóval Farkas Imre volt az, aki a felek tudomására hozta (szavait úgy idézem, ahogy azokat anyám nővérétől hallottam már a háború után): "A mi családunkban nincs válás!" – szentenciázta. Egyben felhívta rá apám figyelmét, hogy családfenntartói kötelességei vannak. Apám akkor megadta magát. Anyám pedig levonta a történtekből a helyes következtetést, hogy saját egzisztenciát kell teremtenie magának. Volt hozzá tehetsége. Kötöttáru szalont nyitott. Ezzel az önálló egzisztenciával a háttérben aztán a nagybácsik 1940 után, és éppen a zsidótörvények ürügyén, leszámoltak apámmal. Mint már említettem, a Farkas Ignác cipő üzletnek volt a cégvezetője. Amikor megnősült, még a Keleti Újságnál volt könyvelő. A cipőbolt cégtábláján dédapám, a dinasztia-alapító Farkas Ignác neve állt, és Farkas Józsefnek volt a magánvagyona. Mutatós, nagy üzlet volt, nevezhetném cipőáruháznak is. Miatta nem volt a Dermatának saját boltja Kolozsváron, holott az ország minden jelentősebb városában voltak Dermata cipőüzletek. Anyámmal kötött házassága révén lett itt apám üzletvezető. 1940-ben aztán fordult a kocka. Noha az akkor érvényes zsidótörvények még nem bántották a zsidó boltokat, a Főtéren és a főutcákon még sokáig zavartalanul hívogatták a vevőket a zsidó cégtáblák, a Farkas fivérek mégis úgy határoztak, hogy a boltot vegye át a Dermata részvénytársaság. A cégtábláról tehát lekerült Farkas Ignác neve, helyébe felkerült a "Dermata", és apám kikerült az utcára, mert hát egy Dermata boltnak – hallottam – nem lehetett zsidó üzletvezetője. A tranzakcióra tudtommal nem figyelmeztették előre, ha pedig mégis, akkor bizonyosan nem idejében ahhoz, hogy az üzletből kimentse megtakarított pénzét. Ő ugyanis (s háborús körülmények között volt ebben logika) cipőbe fektette minden megtakarítását. Az átvételkor azonban "az ő cipőit" is bele leltározták a talált árukészletbe. Fitying nélkül maradt, anyagilag mindenben anyámra utaltan. Ő volt az első zsidó Kolozsváron, aki elvesztette megélhetését, még mindenki más előtt.

És aztán mi történt vele?

Időmilliomos lett, amíg nem hívták be munkaszolgálatra. Szerencséjére elég idős volt ahhoz, hogy ne küldjék ki Ukrajnába. Berecken építette a székely körvasutat. Már nem emlékszem, mennyi ideig volt munkaszolgálatos. Miután leszerelt, ismét időmilliomos lett. Feltételezem, hogy hosszú-hosszú évekig nem találkozhatott a nővel, életének nagy szerelmével, aki majd második felesége lesz. Ameddig dolgozott, reggel kinyitotta az üzletet, délben hazajött ebédelni, délután visszament az üzletbe, ott volt estig, azonkívül soha sehova nem járt egyedül. Miután leszerelték a munkaszolgálatból, ismét találkozni kezdtek. A nő akkor már elvált asszony volt. S egy szép nap apám bejelentette, hogy elköltözik otthonról, minthogy anyámmal szemben megszűnt minden kötelezettsége, amióta nem családfenntartó. Ez valamikor 1943 nyarán vagy őszén lehetett. Legtöbb fél esztendő volt még hátra a német megszállásig.

Benneteket tehát nem együtt vittek be a gettóba?

– Nem. Apámat valamivel utánunk, későbbi második feleségével. Amikor "mirólunk" beszélek, az akkor már csak kettőnket jelentette, anyámat meg engem. Kiérkezésünkkor a téglagyárba a gyárépületben már nem volt szabad hely. Az egyik téglaszárító fedele alatt húzódtunk meg a motyónkkal. Anyám már másnap arról kezdett beszélni, hogy valamivel hasznossá kell tennünk magunkat, akkor könnyebben fogjuk átvészelni a nehéz időket.

Milyen volt az élet a gettóban egy magadkorú gyerek számára?

Nehéz ezt érzékeltetni. A gettóvá kinevezett téglagyárban az emberek egyszerűen csak vegetáltak. Napközben együtt voltam a barátaimmal. Ma talán rémesen hangzik, de akkor, amikor még sejtetni se engedte semmi a jövőt, az igazság az volt, hogy számunkra, tizennégy-tizenöt éves kamaszgyerekek számára, a gettó egyféle "nagy kalandot" jelentett. A kerítésen belül szabadon mozoghattunk, kellemes, esőtlen tavaszias idő volt, nem emlékszem rá, hogy éheztünk volna (igazán éhezni majd csak a budapesti gettóban fogok), fantáziáltunk a jövőről, amelyben majd helyt kell állnunk, nyilván csak addig, amíg Hitler végérvényesen elveszti a háborút. Viccelődtünk a hevenyében ásott közös latrináról, a szabadban, mindenki szeme láttára mosakodó nőkről; vagyis a mi kamasz-szintünkön a helyzet még csak nem is látszott elviselhetetlennek. Feltételezem, hogy a felnőttek kilencvenkilenc százaléka se volt sokkal okosabb nálunk. Éltünk és vegetáltunk, s ebben az általános tétlenségben ismételgette anyám egyre nyugtalanabbul, hogy dolgoznunk kellene valamit. A helyzet sajátosságai közé tartozott, hogy a hitközség vezetőiből kinevezett Judenrat tagjai, élükön Kasztner Rezső apósával, Fischer József hitközségi elnökkel, még jó ideig nem voltak a gettóban. A toloncházban tartották fogva őket, gondolom azért, hogy elejét vegyék a gettóbeliek kérdezősködésének a németekkel folyatott tárgyalásaikról. A magyar hatóságoknak azonban szükségük volt valakire a gettón belül. Így és ezért nevezték ki a Judenrat helyett a gettó zsidó "parancsnokává" Balázs Endre bankigazgatót. Sorsunk későbbi alakulása szempontjából ez volt az első csodálatos véletlen. Mert Fischer Jóskával (mindenki Jóskának nevezte) anyámnak nem volt semmiféle kapcsolata. Balázs Endrével azonban ismerték egymást szegről-végről, anyám nővére és sógora révén, noha a társadalmi ranglétrán ő persze messze felettünk állt. Anyám tehát elment Balázs Endréhez a téglagyár portás-házikójából "táborirodává" avanzsált épületbe, hogy adjon nekünk valami munkát. Az irodában két írógép volt, de csak egyetlen gépírónő, Balázs Endre sógornője. Endre (érdekes, őt mindenki Endrének szólította, még a sógornője is, nekem úgy tűnt, habár ez nyilván szamárság volt, hogy talán bankigazgatói tekintélyének okából nem volt senki számára se "Bandi" vagy valami hasonló) anyámat felfogadta második gépírónőnek, engem pedig futárnak. A toloncház és a táboriroda között mindenféle papirosok cirkuláltak, azokat kellett legépelni. Egy nap anyámnak feltűnt, hogy Balázs Endre sógornője valami listákat gépel nagy titokban, rajta jól ismert nevekkel. De hát a táboriroda egyetlen helyiség volt, sokáig ott nem lehetett titokban írógépelgetni. Így jött rá anyám, hogy a sógornő miféle listákon dolgozik. Balázs Endréhez fordult, aki, úgy hiszem, nem volt rossz ember, ha nem volt muszáj. Nem ment könnyen a dolog – hallottam –, de elintézte a toloncház-beliekkel, hogy mi ketten is felkerüljünk a listára. Gondolom, azzal érvelt, hogy anyám száját be kell tömni. Attól kezdve anyám is "dolgozhatott" a listákkal. Ekkor következett be a második szerencsés véletlen. Egy hajnalon arra ébredtünk, hogy rendőrök veszik körül a mellettünk levő téglaszárítót. Megkezdődött a téglagyár kiürítése. Ha a deportálást a mi téglaszárítónkkal kezdik, nem segíthetett volna rajtunk senki és semmi. Így viszont fogtuk a motyónkat, és beköltöztünk vele a táborirodába. Azontúl ott is aludtunk.

És apád? Ő hol volt ezalatt?

Amikor elköltözött otthonról, a forma kedvéért kibérelt egy bútorozott szobát. Én oda jártam hozzá angol nyelvleckékre. Hobbyja volt az angol, tökéletes oxfordi kiejtéssel beszélte. Mit mondjak? Angolórára kellett járnom hozzá, mert ha nem, nem lett volna miről társalognunk. Valójában a hölgyénél lakott. A nő lakásáról vitték be a téglagyárba vele együtt. A hölgy, mint már említettem, Kasztner-sógornő volt. Természetesen rajta volt a listán, fiával, mindkét nővérével, és unokahúgaival. De apám nélkül, pedig apám akkor már az egész város színe előtt élettársa volt. Mégis, akiken múlott a dolog, hallani se akartak róla, hogy apámat felvegyék a listára. Meglehet, a hölgy családja úgy vélte, itt az alkalom, hogy az önfejű testvért és sógornőt megszabadítsák egy második, szerintük hozzá nem illő férfitől. Megint Balázs Endre volt az, aki közbeavatkozott. Megkérdezte anyámat, beleegyezik-e, hogy az ő neve alatt apámat is a "családhoz" csatolják. Anyám gyűlölte apámat, de a kínálkozó bosszúra nem lett volna képes. Habozás nélkül igent mondott. Akkor már egymást követték az "Appel"-ek, amelyeken a csoportot a németek naponta számba vették. "Appel"-nél a családfők álltak elől, mögöttük a hozzátartozók. Tehát anyám állt elől, mögötte én, s apám a hátam mögé kullogott. Így mentette meg anyám Auschwitztól. Ki számára? A hölgye számára. S ezt követte a pesti fordulat, amikor a Kasztner-sógornőnek mégis sikerült kijárnia, hogy apámat ("ha már amúgy is itt van" – mondhatták az illetékesek) ismerjék el az ő hozzátartozójának. Bennünket pedig kiszelektáltak. Anyám, kétségbeesetten, ismét Balázs Endréhez fordult. Ő széttárta a karjait: "Itt én már senki és semmi vagyok!" Más egyébként – s ezt teljes biztonsággal állíthatom – nem azért hagytak bennünket Budapesten, mert anyámnak nem volt pénze a váltságdíjra. Anyám sógora, Bergner Dezső, felajánlotta, hogy kifizeti kettőnkért is a "fejpénzt". Kategorikusan elutasították. Hol volt mindeközben apám? – kérdezhetnéd. Sehol. "Pontius Pilátusként mosta kezeit, valahol a háttérben" – mondhatnám képletesen, de nagyon találóan. Kétes helyzetekben neki mindig is szent meggyőződése volt, hogy soha semmi nem múlt őrajta. Émelyítően nyálas szülői csókkal búcsúzott, amikor otthagyott anyámmal ebek harmincadján.

Arról beszéltél, hogy húsz évvel később még találkoztál a hölggyel

– Igen, a hatvanas évek végén apámmal kétszer is ellátogattak Romániába. Negyvennégy óta nem láttuk egymást. Nemcsak azért nem köptem szembe, mert apám felesége volt. Az élet néha különös dolgokat produkál. Valahol lelkem mélyén megértettem őket. 1935-ben vagy 1936-ban tört ki a botrány azért, mert szerették egymást. Apám 1976-ban halt meg, 80 esztendősen. Negyven éven át szerette ezt a nőt irigylésre méltó szerelemmel. És én tűzbe tenném érte a kezem, hogy a nő, aki – mert később ezt is megtudtam róla – iskolapéldája volt anyaként is a jellemtelenségnek, apámmal szemben soha, akár egyetlen órára se volt méltatlan erre a szerelemre. Valahogy úgy éreztem, igazságtalan volnék velük, ha a szemükre vetném, hogy én nem számítottam, amikor sikerült együtt menteniük a bőrüket. Mert az, hogy én nem számítottam, az – mondjam úgy – "eleve benne volt a pakliban". Sokkal inkább azt lehetett volna számon kérni tőlük, hogy anyám nem számított semmit, noha őnélküle csak egyikük jutott volna ki Svájcba, másikukat Auschwitzba vitték volna. Az egyetlen dolog – gondoltam, s azóta is gondolom –, amit apámnak joggal felhánytorgathatnék, hogy nem lett volna szabad anyámmal gyermeket nemzenie. Őneki igazából senkivel. Csak hát száz férfi közül hányukban tudatos, amikor gyermeket nemzenek, mekkora felelősség a szülői felelősség? Egyszóval úgy éreztem, én nem haragudhatok rájuk. Ami mit se változtat azon, hogy az elaljasulásnak aligha lehetne mélyebb foka, mint ahova 1944-ben ők lesüllyedtek. De az ítélkezzék felettük, aki volt hasonló helyzetben, és másképp viselkedett. Én nem voltam. Másról se tudok, aki lett volna. Ezért mondom: a Jóisten óvjon meg mindenkit olyan erkölcsi próbatételektől, amelyekbe szükségszerűen belebukik, mert szinte lehetetlenség nem belebuknia.

Hogyan alakult apádék későbbi sorsa?

– Jogos lenne azt mondani, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, ami csak azért nem igaz, mert apámat az özvegye túlélte csaknem három évtizeddel. Érdeméül kell betudnom, hogy valamikor a hatvanas évek végén, amikor apámat viszontláttam Bukarestben, egy életvidám, jó kedélyű öregúr állt előttem, az örökösen magába zárkózott, otthonában csak hanglemezeinek és könyveinek élő férfi helyett, akihez 1943-ban angol nyelvleckékre kellett járnom, hogy legyen miről beszélnünk. Még egy szentnek se lehetett volna a lelkiismerete hófehérebb az övénél. Teljesen kilátástalan lett volna elvárni tőle, hogy eljusson a tudatáig, mekkorát vétkezett előbb ellenem, aztán feleségének fia ellen. Sokak szerint nem kellett volna szóba állnom vele. Tudom jól, meg lett volna rá minden okom. Csakhogy – ismétlem – én nem haragudhattam rá. A büntetőjogban is létezik a tudatosság követelménye. Léteznek bűntettek, különösen a közéletben, amelyekért nem vonható felelősségre olyasvalaki, aki a tett elkövetésekor nem volt vele tisztában, hogy amit tesz, az bűntett. Apámnak megingathatatlan, sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy világéletében azt tette, amit tennie lehetett. Kritikusan gondolok rá vissza, minden szépítő szándék nélkül. Ugyanakkor azt is tudom, hogy tőle örököltem lényem sok lényeges vonását, alighanem a leglényegesebbeket. Tudom ezt, amióta kamasz koromban először gondolkodtam el az életén. De éppen azért, mert ezt megértettem, nagyon igyekeztem "javított kiadásban" lenni apám utódja és folytatása. Igazából, úgy hiszem, meghódított azzal, hogy milyen nagyon tudott szeretni egy nőt. És meghódított a kultúra-éhségével, habár nem egyszer volt az a gyanúm, hogy ő jobban tisztelte, semmint értette a kultúrát. És azt is tőle örököltem, hogy soha életemben nem irigyeltem senkit, aki anyagilag nálam többre vitte; s én csak addig nyújtózhattam, ameddig a takaróm ért. Apám furcsa ember volt. Az első világháború lövészárkaiban az olasz fronton Goethe Faustját olvasgatta, amit nem tőle tudok, hanem onnan, hogy elköltözése után megtaláltam a könyvszekrényében a kopott kötetet, címlapján, még fiatalosan lendületes aláírása alatt az egyértelmű bejegyzéssel. Nem sokkal halála előtt, 1976 nyarán, egyszer szóba kerültek közöttünk a magyar idők. Ki gondolhatta volna, mit nem volt képes megbocsátani a magyaroknak? Nem azt, hogy a Bécsi Döntést követően megélhetés nélkül maradt. Nem azt, hogy munkaszolgálatra vitték. Nem azt, hogy gettóba zárták, és kiszolgáltatták a németeknek. Ő azt hánytorgatta fel nekik, hangjában annyi keserűséggel, mintha tegnap történt volna, hogy 1940-ben megfosztották tiszti rangjától. Minden más sebét begyógyította az idő. Azon nem volt képes túltenni magát élete legvégéig, hogy Glancz Miksától, az osztrák-magyar közös hadsereg hadnagyától a zsidótörvények elvették tiszti kardbojtját. Az élet igazságtalan. Anyám mellett nőttem fel, ő adott ennem, ő öltöztetett, apámnak soha eszébe sem jutott, hogy talán segíthetne valamivel, talán segítenie kellene valamivel. Amikor kivándorlásunk előtt minden jövedelem nélkül maradtunk, s mindenki más, akinek rokonai voltak külföldön, rendszeresen kapott segély-csomagokat, ő is küldött egyetlen egyszer egy csomagot, mert kerek perec megkértem rá. Helyesebben szólva "ők" is küldtek. Cukorka volt a csomagban és két konzervdoboz szárazbab főzelék paradicsommártásban. "Úgy hallottam", állt a kísérőlevélben, "hogy ha a babfőzeléket feljavítják kevéske étolajjal, akkor nagyon ízletes". Erről jut eszembe: A régi Kolozsváron, nem messze a Farkas Ignác cipőbolttól állt a Wesselényi utca baloldalán a Goldstein bodega. Apám oda járt tízóraizni. Nyolc vagy kilenc éves lehettem, nyár volt, vakáció, ha én délelőtt az üzletben voltam. Apám magával vitt a Goldstein bodegába. Ott vágatott magának egy nagy karéj kenyeret, vastagon megkenette vajjal, rátétetett tíz deka prágai sonkát, egy szeletben levágva, az egészet hasábokra vagdaltatta a nagy henteskéssel, és jóízűen befalatozta. Közben én ott álltam mellette, és néztem, ahogyan eszik. Eszébe se jutott megkérdezni, hogy talán akarnék valamit én is. Rosszevő gyermek voltam, nem úgy emlékszem, hogy csorgott volna a nyálam, miközben néztem, ahogy talpon állva falatozik. Emlékezetem mégis megőrizte a jelenetet. Nyilván nem véletlenül. Hát ilyen ember volt. Ilyen apa. És én mégis őrá gondolok vissza nosztalgiával, nem anyámra. Tudom, hogy nem csak az élet igazságtalan, én is az vagyok. De nem a tudat határoz meg érzelmeket.

Többször említetted a hölgy fiát. Ővele mi lett?

– Amiképp apámnak nem lett volna szabad gyermeket nemzenie, ugyanúgy a hölgynek, aki a felesége lett, nem lett volna szabad gyermeket szülnie. Igaz, hova jutna a világ, ha senkinek se volna gyermeke, aki szülőként megbukik s vizsgán? Mind a ketten elégtelenre vizsgáztak, ámde óriási különbséggel. Apám ártatlan lélekkel és hótiszta lelkiismerettel volt olyan, amilyen. A hölgy mindenkor tisztában volt vele, hogy mi száradna a lelkiismeretén, ha lett volna, amin száradjon. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy anyám meg én joggal szembeköphetnénk, de nem törődött vele, ameddig nem került olyan helyzetbe, amikor ezt csakugyan megtehettem volna. Az se rontotta el az éjszakáit, amit fia ellen vétett. Tudomásul vette – a legteljesebb lelki nyugalommal. S ezzel el volt intézve az ügy. "Apám miatt tett mindent" – kellett megértenem barátian bensőséges hangú magyarázkodásából már első viszontlátásunk napjaiban. Ugyanis amíg apám élt (utólag kiderült, csak őrá való tekintettel), sikeresen keltette azt a félrevezető látszatot, hogy velem meghitt a viszonya. Nagyon okos nő volt, ezt már mondtam. Bizonyára sokak számára volt teljes lehetetlenség átlátni rajta. Nekem legalábbis nem sikerült apám haláláig. Nem tagadom: bedőltem képmutatásának, és rokonszenveztem vele. Na, de kommentálok, ahelyett, hogy a dolgok alakulásáról szólnék. Röviden: Miután a hölgy kiérkezett Svájcba gyermekével és apámmal, a háború végével eszményi helyzetben találta magát, hogy így fejezzem ki magamat. A gyermek apjának nyoma veszett. Nem akarok feltétlenül rosszhiszemű lenni. Meglehet, hogy az eltűnésében neki nem volt keze, de hogy a gyermek apátlan maradt, az mindenképpen leegyszerűsítette a helyzetet. Sok vizet én se zavarhattam a messzi kelet-európai távolból, a vasfüggöny mögül. Hogy történt, hogy nem, sohasem érdeklődtem a részletek felől, mert erősen tartottam tőle, hogy ízléstelenségeket kell majd hallanom. Tény az, hogy miután a többi világháborús menekülttel együtt őket is kitessékelték Svájcból, és megérkeztek Izraelbe, itt klasszikus háromtagú családként telepedtek le. A témát, mint mondom, tabunak tekintettem; sohasem kérdeztem semmit, de esküdni mertem volna rá, hogy a halott Féder Richárd gyermeke nem örökbefogadás révén lett itt apám fia, hanem, hogy itt, Izraelben, papíron legalábbis, apám a "biológiai apja" lett. Tévedtem volna? Nagyon csodálkoznék, ha valaki orrom alá nyomna egy örökbefogadási okiratot. De nem hiszem, hogy léteznék ilyesmi. (Megkönnyebbülésemre a Glancz családnevet, amit meglett férfikoráig viselt, "féltestvérem" még ideérkezésem előtt héberesítette.) Apám fiának lenni azonban nem csak Kolozsvárott nem volt kéjmámor. Hát még mostohafiának! Apám azt mondta – hallottam a hölgytől –, hogy a gyermektől ő nem szeretetet vár el, hanem tiszteletet. ("Aha!" – gondoltam. "És ugyan miért kellett volna olyan nagyon tisztelnie? Kivívta valamivel?" Meg azt: "Ez jellemző volt apámra!") Egyszóval nem volt közöttük jó a viszony. És akkor a hölgy feláldozta a gyermeket a házi békességért. Az akkori körülmények között ez viszonylag könnyen ment. Csak találni kellett egy kibucot, amely hajlandó a gyermeket felvenni, és a kibucban egy házaspárt, akik készek a nevelőszülei lenni. A szemforgató, álszent indoklás kéznél volt: a gyermeket saját javára küldik kibucba. Azidőben és még jó ideig a kibucokból került ki Izrael színe-virágja. Kibucban nevelkedni – a köztudatban felért egy angol elit-iskolával. Egyszóval anyja elküldte otthonról. Még a látszat kedvéét sem hullatott emiatt krokodilkönnyeket. Ez egyébként úgy került szóba közöttünk, hogy szenvtelenül tudomásomra hozta: nem mindenben számíthat a fiára, mert közte meg a fia között nem nagyon meleg a kapcsolat.

Te találkoztál vele?

– Nagyon kevésszer. Utoljára apám halálakor. A temetésén, majd a sírkőavatáson. Groteszk helyzet volt, ha szabad ilyesmit mondani egy temetésről. Hat hónapja voltam az országban, a jelenlevők közül engem alig ismert valaki. Itt voltam még csak igazán outsider, ahol apám özvegye és Izraelben ismert "fia" voltak a főszereplők. Nagyon furcsán éreztem magam, amikor a halotti imát, a Kádist elmondani, a rabbi a nyitott sír elé szólította apám "fiait". Apámnak nem voltak "fiai". Úgy éreztem, hogy a gyászoló közönség számára kuriózum vagyok, aki Isten tudja, honnan kerültem elő a teljes ismeretlenségből. Egyébként özvegyének terhére, mint hamarosan kiderült. (De hát mit hányok szemére? Egyetlen erényét? Hogy apámhoz hűséges volt éltében, holtában?) Mint mondani szokás, "jóformán még ki se hűlt apám holtteste", amikor már meg kellett értenem, zavarom a hölgyet abban, hogy emlékét teljes egészében kisajátítsa magának. Minden szava, minden cselekedete valami olyasmit fejezett ki, hogy "Mi közöd neked őhozzá, aki csak az enyém volt!?". Azt akarta volna, hogy ne maradjon róla semmi tárgyi emlékem. Még egy fényképem se. A falon lógott apámnak egy nagyon jó öregkori portréja. Nem lett volna probléma másolatot készíteni róla. Erről hallani se akart. Amikor először látogattak meg Romániában, apámnak nem volt karórája. Csodálkoztam: "Olyan drága egy óra Izraelben?" Vásároltam neki egy orosz "Pobeda" karórát, történetesen nagyon jól mutatott, de mégiscsak "Pobeda" volt. Nem volt értéke. Halála után visszakértem a hölgytől, emlékül. Még ezt is csak hosszas vonakodás után sikerült visszaszereznem tőle, mert feltétlenül egyik unokájának akarta ajándékozni. Szóváltás követett szóváltást közöttünk. Egyre élesebb hangon. A szemébe mondtam: "Ha tetszik neki, ha nem, apám énbennem él tovább! Biológiailag és nem csak biológiailag! Ha tudomásul veszi, ha nem!" Apám halálának évfordulóján már nem létezett közöttünk semmiféle kapcsolat. Fényképem azóta sincs apámról.

Húzzunk itt egy vonalat. Miképpen összegeznéd ezt a hosszú beszélgetést?

Tudom jól, hogy azoknak a traumája, akik megjárták Auschwitzt, összehasonlíthatatlanul nagyobb volt mindennél, amit én megéltem. Az én élményeimről csak azért érdemes beszélni, mert történetesen a közelében voltam annak a boszorkánykonyhának, ahol Kasztner & Co. a "svájci csoport" levesét főzték. De nem voltam bent a boszorkánykonyhában. Csak beleskelődtem gyermekszemmel, és nem sokat láttam. Ahhoz azonban eleget, hogy életre szólóan émelyegjen tőle a gyomrom. Igyekeztem tanulni abból, amit magam körül láttam, és megéltem. Gyakorló apaként pedig nagyon igyekeztem hasznosítani az élettapasztalatomat. A fiam szerint sikeresen. Még középiskolás volt, amikor egyszer figyelmeztettem: "Édesapám, neked saját lábadon kell majd megállnod a helyedet a világban, mert én nem hagyhatok rád semmit!" Mire ő: "Dehogynem! Szép emlékeket!" Fiam – a sors iróniája? – néhány éve Romániában él és dolgozik; Bukarestben lakik feleségével és kis unokámmal. Nem humán-értelmiségi életpályámat folytatja. Mondjam azt: Hál' Istennek? Amikor tehetem, meglátogatom. Második, vagy harmadik látogatásom alkalmával ragaszkodott hozzá, hogy leautózzunk Kolozsvárra, mert azt akarta, hogy én mutassam meg neki "a városomat". Szerencsénk volt. Csodálatos időt fogtunk ki, gyönyörű vénasszonyok nyarát. A késő szeptemberi napsütésben ékszerként ragyogtak még a kopott épületek is. Ott, Kolozsváron mondta nekem egy este, vacsora közben: "Megmondtam ezt Mámának is, amikor itt volt nálunk. Egész gyermekkoromban kiabált velem, de abból nem maradt meg semmi, abból nem emlékszem semmire. De mindenre emlékszem, amit te mondtál az életről, egytől-egyig minden beszélgetésünkre. Ha sikerült eddig vinnem valamire, ezeknek a beszélgetéseknek volt köszönhető. Tudd meg, hogy ma is emlékszem minden szavadra". Én pedig arra gondoltam: megköszönhetem a szüleimnek, hogy megtanultam tőlük, milyennek nem szabad lennem. Úgy látszik mégsem éltem hiábavalóan. Ami pedig a Kasztner-ügyet illeti, nem tudom, kiderül-e majd valaha is, hogy a boszorkánykonyhában, ahova én csak beleskelődhettem, ott kicsoda pontosan mit kotyvasztott. Az akciónak messzire vezető elágazásai voltak, meggyőződésem szerint soha senki se fogja tudni róluk a teljes igazságot. Nem tagadom, rosszhiszemű vagyok és kétkedő annak a "virtuális Kasztner-pernek" az ügyében, amely sohase került törvényszék elé. Józan eszem azt sugalmazza, hogy ha egyszer fény derülne mindenre, a teljes igazság olyanokat is kompromittálna, akiknek nem szabad kompromittálódniuk. Tények sorakoznak előttem, nehéz nem keresni közöttük összefüggéseket. Tény volt például Adenauer párját ritkító bőkezűsége a kollektív és személyre szóló zsidó kártérítések ügyében, párhuzamosan nem kevésbé párját ritkító bőkezűségével a náci háborús bűnösök Dél-Amerikába menekítése érdekében. Hasonlóképpen tény, hogy az Adenauer segítségével oda menekült háborús bűnösök közül Izrael az egy Eichmannon kívül nem kerített kézre senkit. Véletlenek egybeesése? Akárcsak az is, hogy Kasztner Rezső nem érte meg elevenen az Eichmann-pert? Semmi alapom bármit állítani. De ezek a kérdések egy életen át foglalkoztattak. A tények pedig tények. Eichmannt kivégezték, Kasztnert meggyilkolták. A jövő század történészei talán kiderítik majd, voltak-e a boszorkánykonyhának olyan titkai, amelyeket Kasztner Rezső magával vitt a sírjába. Tudom, most persze elvárható volna tőlem, hogy fogalmazzam meg, mik is volnának hát azok a tanulságok, amelyekre ennek a virtuális beszélgetésnek a legelején utaltam. Ám vannak dolgok, amelyeket, ha egyszer megfogalmaztak, nem lehet őket újrafogalmazni, csak idézni a tökéletest. Éppen e korszakra gondolva fogalmazta meg a nagy és utolérhetetlen Thomas Mann az egyetemes tanulságot, A Törvény című remekmívű novellájában. Az utolsó bekezdésekben, ahol a bibliai Mózes lehozza Szináj hegyéről a két törvénytáblát, a belevésett tíz parancsolattal, Mózes így szól Izrael népéhez: "Vedd ezt, atyámnak népe, és őrizd szentül Isten sátrában, amit pedig mond, tartsd be cselekedeteidben és viselkedésedben! Mert ez a kötve-kötelező és a rövidrefogott, a tisztességnek a sziklája és Isten írta ezt kőbe az én vésőmmel, lapidárisan, az emberi viselkedésnek kezdete és végeként...". Majd így folytatja: "A hegynek tövében véstem az emberi viselkedés abc-jét, de legyen bevésve a te húsodba és véredbe, Izrael, úgy, hogy mindenki, aki a tíz parancsolat egy szavát megtöri, titokban megrémüljön önmagától és Istentől és váljon a szíve hideggé, mert kilépett Isten korlátai közül." S ezután következnek azok a mondatok, amelyeknek szerintem mélyen bele kellene vésődniük mindenki tudatába: "Jól tudom és Isten is tudja előre, hogy az ő parancsait nem fogják megtartani; és az Ő szavai ellen mindenkor és mindenütt vetkeznek. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek." Ehhez én nem tudok mit hozzáfűzni.

Nem is lehet.


III. A sztrájk, amelyről senki se tudott

– Egy őrségváltás 40. évfordulójának margójára –

"Aki fiatalon nem kommunista, annak nincs szíve. De aki idősebb korában is kommunista, annak nincs esze."

Ez közmondás lett volna? Én egyetlen egyvalakitől hallottam, egyik apai nagybátyámtól, aki ugyan fiatalon se volt kommunista (velem ellentétben), de azért túl élete delén se volt elég esze hozzá, hogy ha sikerült öt perccel Románia hadba lépése előtt családostul külföldre szöknie a vasgárdisták elől, akkor a háború végével inkább keresse szerencséjét bárhol a nagyvilágban egyetlen fitying nélkül, semmint hazajöjjön, hogy néhány év múlva letartóztassák potenciális angol kémként, s évekre börtönbe dugják per és ítélet nélkül.

Mindezt csak bizonyságul említem arra, hogy nálam okosabb emberek között se voltam én az egyetlen naiv.

Azt hiszem, mi – mert nem csak önmagamról beszélek – akik 1945-ben világmegváltó szándékokkal csatlakoztunk a Kommunista Ifjak Romániai Szövetségéhez, illetve a Kommunisták Romániai Pártjához, mi nem válhatunk meg múltunktól anélkül, hogy előbb alapos önvizsgálatot tartsunk. Nem önigazolásunkra, mert az kilátástalan vállalkozás volna, hanem a nyers igazság kedvéért. Ehhez az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy egyfelől és történelmi perspektívában ugyan nevetségesek és szánalmasak voltunk elvakultságunkban, másfelől viszont bűnrészesek is mindenben, ami 1945 és 1956 között a kommunizmus nevében történt. S ha valamikor talán egy tragikomikusan kijátszott nemzedéknek fognak megítélni bennünket, amiért egyféle permanens ön-agymosással évekig elkentük a különbséget a Kommunista Kiáltvány rózsaszínű utópiája meg a bolsevik valóság között, másoknak, akiknek meghurcolására 1956-ig mindig találtunk felmentő magyarázatot, se okuk, se kedvük nem volt mulatni ezen. Hogy csak találomra soroljak fel neveket: nem a tudós Jakó Zsigmondnak, akit megfosztottak egyetemi tanszékétől, nem a halálba kergetett Szabédi Lászlónak, nem Daday Lórándnak, akinek tragédiájáért a felelősséget hét tenger vize – és a legnemesebb indulatú kései megemlékezés – se moshatja le az Előre szerkesztőségéről, s nem Beke Györgynek, a romániai magyar riporterek talán legjobbjának, akinek aznap, amikor hosszú évekre kiütötték a tollat a kezéből, őszinte meggyőződéssel és baráti jóindulattal magyaráztam a szerkesztőség folyosóján (ha jól emlékszem, Halász Annával együtt), hogy ő ellene személy szerint senkinek sincs kifogása, ő csak a történelem és az osztályharc áldozata. Ha Beke Gyurka Budapesten talán olvassa ezeket a sorokat, ezúton tudatom vele, hogy mélységesen szégyenkezem a menthetetlen marhaságokért, amiket bátorítására és vigasztalására akkor összebeszéltem. De hát abban az időben mi ilyenek voltunk. És ezek előrebocsátásával akarom most megemlíteni, hogy Páll Árpád, aki az ötvenes évek első felében Halász Annával együtt segédkezett Daday Lórándot irodalmilag és erkölcsileg kivégezni (minthogy ez év tavaszán Halász Anna erről maga számolt be a Magyar Szó oldalain, nincs okom tapintatból nevek nélkül utalni az esetre) ugyanaz a Páll Árpád volt, aki 1956 novemberében, az Előre főszerkesztő-helyetteseként, nem volt hajlandó Budapestre utazni, s onnan hazug tudósításokat küldeni a lapnak. Mert 1956 megrázkódtatásai, s különösen magyarországi erkölcsi és világnézeti megrázkódtatásai a népfelkelést megelőzőleg és utána, végre bennünket is felébresztettek. De még ennek megítélésben is élnünk kell egy fenntartással. Ugyanis mindannyiunkat jellemző módon, Páll Árpád (s nem tudom, hogy lett volna-e közöttünk valaki, aki másképp viselkedik) nem merte nyíltan megtagadni az utazási parancsot. Elindult a román újságíró csoporttal, s eljutott velük Nagyváradig. Ott viszont megevett egy darab krétát, hogy belázasodjék, s betegen hazaküldjék. Páll Árpád repült a laptól és a pártból, aminél rosszabb alighanem akkor se érte volna, ha nem útközben ébred rá, hogy nem képes megtenni, amit elvárnak tőle. De hát mi még akkor is ilyenek voltunk.

Ha valaki egyszer megírná a romániai magyar sajtó történetét, sok jó szó bizonyosan nem jutna benne a kommunista idők központi magyar lapjának. Még lázadni csak lapulva képes ötvenhatosainak se, akiknek egyike voltam. "Tiszta Lapot" akartunk volna az olvasó kezébe adni, de lázadozásunknak nyoma se volt a kinyomtatott lapban. Erről csak a Központi Bizottságnál tudtak. Valójában még ma se értem: miért nem csaptak közénk még 1956 őszén? Miért halasztották későbbre a leszámolást? Túlbecsülték volna a hatóerőnket? Vagy még annyira se becsültek, hogy helyben szétüssenek közöttünk? Sok minden arra vall, hogy az előbbi feltevés közelíti meg jobban a valóságot, s ezért vártak a leszámolással két teljes évig. Nyilván nem személy szerint tőlünk féltek. De a romániai sajtóban mégiscsak példátlan dolognak számított, hogy újságírók sztrájkról kiabáljanak a szerkesztőség folyosóján. A Központi Bizottságnál nem tőlünk féltek, hanem attól, hogy ha erre fel azonnal lesújtanak a légycsapóval, akkor a "sztrájknak" elkerülhetetlenül híre megy, visszhangja lesz külföldön is, ami az ő szempontjukból rosszabb lett volna, mint bennünket, akik amúgy se árthattunk nekik, megtűrni még egy ideig.

A "sztrájk" egyébként összevissza mintegy két óra hosszat tartott. Robotos Imre, a lap főszerkesztője azon a héten talán már harmadszor ment el a Központi Bizottsághoz egy háromtagú küldöttség élén, persze nem azért, hogy ott követeléseket terjesszenek elő, hanem, hogy alázatosan megmagyarázzák a tényállást. Az Előre összes olvasói a magyar rádiót hallgatják, s ilyen körülmények között a lap nem közölhet nyilvánvaló valótlanságokat a budapesti eseményekről.

A nevezetes napon egy szennyirat érkezett Marosvásárhelyről a szerkesztőségbe, a Simó Géza bútorgyár munkásainak nevében, valójában az erdélyi magyar irodalom szégyenére akkoriban írónak tekintett Kovács György tollából. Nem akartuk leközölni, s Robotos elvitte a Központi Bizottsághoz. Mi pedig elhatároztuk, hogy amíg Robotosék nem jönnek vissza, addig nincs lap.

Ez volt és ennyi volt az Előre sztrájkja, amelyről joggal nem esik majd szó a történelemkönyvekben. Anekdotaként – gondolom – mégis feljegyzésre méltó, mert jellegzetes módon tükrözi azokat az időket Bukarestben. A lap másnap reggel végül is a "levél" nélkül jelent meg (ez és ennyi volt az, amivel Robotos Imre "vállalta ötvenhatot"), de belekényszeríttették a rákövetkező napon, miután Robotost becitálták a Központi Bizottsághoz, ahol Leonte Rautu belökte Gheorghiu-Dej elé, aki lezsidózta. "Maga tulajdonképpen mit akar? – förmedt rá Gheorghiu-Dej. – Hiszen maga nem is magyar!"

Egy máshol dolgozó s ma is köztiszteletnek örvendő jó barátunk mesélte zavart nevetéssel, néhány nappal később, hogy azon az estén őt készenlétben tartották a Központi Bizottságnál egy sztrájktörő csoport élén, megjelentetni az Előrét, ha szükség lesz rá. Tudtuk: elvégezte volna a feladatát, s ezt még csak nem is vettük volna tőle rossz néven. A világnak azon a részén éltünk, amelyet egy tekintélyes nyugati világlap azidőben tömören Abszurdisztánnak nevezett. Márpedig Abszurdisztánban ilyen volt az élet. A polgári öngyilkossághoz csak keveseknek volt merszük. A zsarnokságok létalapja az alattvalók gyávasága. Barátunk nem volt hős, és mi se voltunk azok. Ami nem változtat azon, hogy mindig is rendes ember volt, s az maradt a mai napig.

A Központi Bizottságnál egyébként azt is komolyan vették, hogy a szerkesztőségből sokan szolidárisak voltak a korábban nem ok nélkül félt, mert kíméletlennek ismert Robotossal. Tüntetőleg meglátogatták otthon, amikor már nem járt be a szerkesztőségbe. Ezért aztán mentegetőzve váltották le, tekintettel a szerkesztőség többségének feltételezett érzelmeire. Számomra feledhetetlen maradt a gyűlés, amelyen a sajtóosztály képviselője megértő hangon magyarázta, hogy miért kell sajnos, megválnunk tőle, mindenki fájdalmára.

1958 kora őszén, most negyven éve, aztán lecsapott a nagy bunkó. A feltételeket előre megteremtették hozzá. Mire a tisztogatásra sor került, a szerkesztőséget már ellepte a hullaszagra mint a keselyűk odacsődült analfabéták rohamosztaga. Robotos utódának, Szilágyi Dezsőnek, aki tudta – és Abszurdisztánban még egy ilyen közhely felismerése is érdemnek volt tekinthető –, hogy egy lap előállításához újságírókra van szükség, hosszú évek erőfeszítésébe került, amíg sikerült őket egyenként a sajtó, illetve a pártapparátus más tájaira katapultálnia.

Gondolom, itt a helye megemlékezni a fentiekkel kapcsolatban egy közkeletű tévhitről. Az országos magyar napilapnak, amely 1947-től 1954-ig a Magyar Népi Szövetség, majd 1954-től 1989-ig a Szocialista Egységfront lapjának adta ki magát, valójában azonban mindig is a kommunista párt sajtóosztályának kiadványa volt, Robotos Imre nem az "ötvenhatot vállaló" jó főszerkesztője volt, Szilágyi Dezső pedig (hogy Halász Anna megfogalmazásaival éljek) a rossz, "új, katonatiszt főszerkesztőnk", aki még arra se érdemes, hogy nevét kinyomtassák. Noha első pillanatban ez bizonyára sokak fülében megbotránkoztatónak hangzik, személy szerint hajlok rá, hogy kettőjük közül emberileg mégiscsak Szilágyi Dezsőt becsüljem többre. Nem hiszem, hogy alaptalanul. Hogy egy történelmi, illetve irodalmi hasonlattal éljek, igazságtalanságnak érezném felróni az Egri Csillagok Jumurdzsákjának, hogy töröknek érezte magát és törökként gondolkodott, noha magyar gyereknek született. Ugyanígy nem jutna eszembe szemére vetni Szilágyi Dezsőnek, hogy nem voltak magyar érzelmei. Robotos Imre azonban nem janicsár-iskolában nevelkedett. Őt más mércével kell mérni. Ő nagyváradi magyar lapszerkesztőként és újságíróként kezdte pályafutását. Ellentétben Szilágyi Dezsővel, aki újságcikket sohase írt más nyelven, mint románul, s élőszóban románul jobban, színesebben és kulturáltabban fejezte ki magát, mint magyarul, Robotos Imre fülsértően törte a románt. Ő magyar műveltséggel és magyar lapszerkesztőként volt eszköze – épp csak egy korábbi történelmi időszakban – ugyanannak a lépésről lépésre, de ördögi következetességgel előrehaladó és végső célként az erdélyi magyarság teljes asszimilálását szolgáló kisebbségi politikának, amelynek Szilágyi Dezső sokak szemében nem csak exponense volt, hanem egyben gyűlölt megszemélyesülése is. Más kérdés, miként lehetett egy magyar lap (helyesebben és a korhoz illő megfogalmazásban egy "magyar nyelvű" országos napilap) főszerkesztője valaki, aki a kisebbségi problémát saját személyét illetőleg már életpályája kezdetén kategorikusan megoldotta azzal, hogy elrománosodott, amihez egyébként – és természetesen – nem csak Abszurdisztánban lett volna joga, s nem is botránkoztathatott volna meg senkit, ha az illető, teszem azt, atomfizikus vagy építészmérnök. Nyilvánvaló, hogy Abszurdisztánba illő ördögi ötlet volt őt állítani az Előre élére (egyben pedig jele annak, hogy az elvtársak már nyíltan csak ennyire becsülték a magyar kisebbséget), de látni szeretném az embert, aki a helyében elutasította volna a kinevezést. S mi oka lett volna rá? Hogyan került a csizma az asztalra? Mondom, ez más kérdés.

(Még egy zárójel: ha Hajdú Győző lett volna az Előre főszerkesztője, ez jobb lett volna? Az Előre munkaközössége számára, távlatilag, alighanem sokkal rosszabb, a romániai magyarság szempontjából pedig ugyanaz, makkban.)

A történelemírás, ha nem elfogulatlan, fabatkát se ér. Ha egy tudós történész egyszer majd nekigyürkőzik, hogy leírja azt a folyamatot, amelynek eredményeként a fogalom tágabb értelme szerint (azaz a Körösök vidékét, Máramarost és a Bánságot is ideszámítva) erdélyi magyarságból romániai magyar kisebbség lett, bizonyára nem ezeket az időket tekinti majd határkőnek, hanem egy sokkal korábbi dátumot, 1947 szeptember elsejét. Ezen a napon jelent meg Bukarestben a Robotos Imre által szerkesztett napilap első száma, vagyis az eddig "összerdélyinek" számító kolozsvári napilapok helyett ettől kezdve az egyetlen, amelyet szabad volt országosan terjeszteni. A dátum nagyjából egybeesett a Magyar Népi Szövetség központjának felköltöztetésével Kolozsvárról Bukarestbe. A kettő együtt az első lépés volt afelé, hogy Kolozsvár megszűnjék az erdélyi magyarság politikai és szellemi központja lenni. Az "Észak-Erdélyi Köztársaság" emlékeként fent maradt magyar jogok szempontjából ekkor kezdődött a nagy szalámi-szeletelés, amelynek akkor még csak be nem vallott célja volt végső soron az erdélyi magyarság szétszóratása, amit hivatalos képviselői közül akkoriban – így szeretném remélni – talán még senki se sejtett. Mindenesetre innen vezetett a tekervényes út a hetvenes évek közepéig, amikor is Szilágyi Dezső büszkén bejelenthette egy szerkesztőségi gyűlésen, s aztán más alkalommal is minduntalan visszatért erre nem kisebb büszkeséggel, hogy az Előre "végre" csakugyan országos lap lett, mármint, hogy előfizetői vannak Románia összes megyéiben, kivétel nélkül. Bevallom, nem fogtam fel, mire volt olyan büszke, s naiv létemre agyamban még akkor se esett le a tantusz, amikor reggelenként, ha benyitottam hozzá, legmeghittebb munkatársa és káderese, az ugyancsak a hadseregből "előrésített" s vele egyívású Lengyel Sándor társaságában találtam, amint a sajtóterjesztő jelentéseit tanulmányozzák elégedett ábrázattal. Csak sokkal később értettem meg, amikor már rég nem voltam az Előre munkatársa, hogy ilyenkor a Központi Bizottság számára készítettek jelentést az előfizetők örvendetes megszaporodásáról az ókirályságbeli megyékben, jeleként az erdélyi magyarság sikeres szétszórattatásának.

Miért beszélek most erről? Mert nem látom be, miért lett volna egyedül Szilágyi Dezső a Rossz megtestesülése, s nem lettek volna ugyanígy a Rossz ügynökei mindazok (közöttük Robotos Imre, és az egy Kurkó Gyárfás kivételével a Magyar Népi Szövetség összes vezetői, meg sokan mások, írók, publicisták, műkritikusok, lapszerkesztők), akik meggyőződéssel, de legalábbis egy jó színész meggyőző erejével szavalták évtizedeken át a párt jelszavait "a nemzeti elszigetelődés" ellen, előbb az internacionalizmus, aztán már nem is az internacionalizmus nevében. Akik korábbi időkben kivívott tekintélyük magaslatáról következetesen arra tanítottak bennünket, akkori fiatalokat, hogy (Balogh Edgár kedvelt szófordulatával élve) "itt és most" éppen azt kell tennünk, amit a párt elvár tőlünk. Mert akinek bármi, akárcsak áttételes köze is volt a párt propaganda gépezetéhez (és tisztelet a nagyon kevés kivételnek, melyik humán-értelmiséginek nem volt hozzá köze?), azok közül senkise igényelhet menlevelet az utókortól. Legfeljebb csak elnézést és bocsánatot. Hamis történelmi tudat nem lehet kulcs egy reményteljesebb jövőhöz. Nem értheti meg a múltat, aki nem akar tudomást venni az igazságról, amit Illyés Gyula oly keserűn fejezett ki – bizony, önmagáról is szólva – Egy Mondat a Zsarnokságról című versében: "...hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik árad, / magad is zsarnokság vagy;..."

Amikor a nem is oly távoli múltról ítélkezünk, ajánlatos emlékezni erre. Nemcsak a méltányosság követelménye kötelez rá, hanem az elemi jó ízlés is.

Az Előre történetének iróniájához egyébként az is hozzátartozik, hogy ellentétben Robotos Imrével, aki 1952-ben, a "jobboldali elhajlás" ürügyén kivégezte főszerkesztő-helyettesét – és konkurensét –, Kenyeres Pált, s aki tíz éven át Gaál Gábortól Daday Lórándig és másokig bárki fejét élvezettel és gondolkodás nélkül a víz alá nyomta a bolsevik elvek jegyében, Szilágyi Dezső, akit azért neveztek ki az Előre élére, hogy a mi "ötvenhatos" fejünket nyomja a víz alá, végül is jobb embernek bizonyult elődjénél. Pragmatikus főszerkesztő volt. Úgy viselkedett, mint ahogy bármely nyugati cég vezérigazgatója viselkedett volna, aki a cég élén a tulajdonost képviseli. Nem firtatta munkatársainak belső meggyőződését, csak az érdekelte, hogy elvégezzék penzumukat, a "munkát", amelyért fizetést kapnak. Ebben viszont nem ismert pardont. Karrierjének az volt a kulcsa, hogy "fent" megbízható cégvezetőnek tudták, s ebben nem tévedtek. De lapot akart csinálni és próbált csinálni, olyant, amelyben olvasható anyag is van, változatos mellékletek, amíg a papírhiány ürügyén nem akadályozták meg benne. S ehhez szakembereket akart maga körül, nem pártszolgálatos idiótákat. Szubjektív szándékait mi sem bizonyítja jobban annál, hogy mihelyt sikerült vidéki főszerkesztőkké kineveztetnie 1958-ban nyakába varrt helyetteseit, Domokos Gézát hozta maga mellé főszerkesztő-helyettesnek. Az igazsághoz ez is hozzátartozik. Az ötvenhat októberének közepén a forrongó Budapestről rémülten hazaérkező Robotos Imre mindent egybevetve a sztálinista korszak tipikus képviselője volt. Vele ellentétben, a poszt-sztálinista korszakot képviselő Szilágyi Dezső nagyon atipikus jelenség volt Abszurdisztán tisztségviselői között. Hogy az Előre szerkesztősége végső menedékül szolgálhatott sokaknak, akik másképp kenyér nélkül maradtak volna, abban neki is része volt, noha nyilván nem jóváhagyás nélkül biztosított számukra megélhetést. De megtette, s okom van kételkedni benne, hogy például Hajdú Győző is megtette volna, ha Isten ments! ő az Előre főszerkesztője. Szilágyi Dezső lelkiismeretesen és megbízhatóan szolgálta a laptulajdonost. De legalább nem volt egyben rosszindulatú is, mint sokan mások, és ez nem kevés.

Még valamiről szólni szeretnék az 1958. évi őrségváltás utórezgései közül, de ez már inkább a személyes jellegűek közé tartozik. Mi, ötvenhatosok, annak idején egyféle baráti kört alkottunk a magánéletben is. Egyiküket testi-lelki jó barátomnak tudtam. Amikor elérkezett a leszámolás napja, nem mindenki repült közülünk, a kevésbé hangosak megúszták utolsó figyelmeztetéssel. Barátom repült. Eredetileg én is a repítendők listáján szerepeltem, de kegyelmet kaptam, mert nemcsak újságíráshoz értettem olyan időkben, amikor lapcsináláshoz a párt nézete szerint nem volt szükség újságírókra, hanem értettem technikai szerkesztéshez is, ami hiánycikk volt. Így hát átvészelhettem a nehéz időket szerkesztőségi titkárként, amíg Domokos Gézának köszönhetően ismét visszatérhettem az újságíró mesterséghez.

Hogy barátom repült, s én csak "lesüllyedtem" technikai szerkesztővé, szubjektív megítélésem szerint ez nem lett volna ok rá, hogy elhidegüljünk egymástól. De elhidegültünk. Hamarosan azt is megértettem, hogy nem csak azért, mert én a szerkesztőségben maradtam, amit ő talán nem bocsátott meg nekem. Ha ugyanis a továbbiakban levélkihordóként kellett volna megkeresnem a megélhetésemet, a dolgon ez se változtatott volna.

Barátom egy nap megmutatott egy levelet. Aznap érkezett Erdélyben élő öreg édesapjától. "Add át üdvözletemet X-nek. Most, hogy elválnak útjaitok..." stb. stb.

X., nekem csak "harcostársam", barátomnak bennfentes jó barátja, szintén repült. A levél meghökkentett: Miért kellene elválnia útjaiknak?

Huszonnyolc éves voltam. Talán még mindig naiv balek, mert barátságunkat olyasvalaminek képzeltem, mint az első világháború lövészárkaiban kialakult férfibarátságokat, amelyekről Remarque olyan gyönyörűen írt regényeiben. S szíven ütött, hogy másvalaki, tiszteletre méltó öregúr, de alighanem maga barátom is, csak a pillanatnyi körülmények által meghatározott átmeneti cél- és érdekközösségnek ítéli meg.

Ma hatvannyolc éves vagyok és még mindig nem tértem magamhoz a levél meg a belőle következő felismerések által okozott sokkból. Még mindig bízni akarok a lövészárkokban kialakult férfibarátságokban, amelyeknek hitem szerint elviselhetőbbé kellene tenniük a világot.

(Megjelent a Romániai Magyar Szó 1998. október 28.-i számában)