THÉSZEUSZ - ROMULUS

THÉSZEUSZ

1. A földrajzírók, Sossius Senecio, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenféle megjegyzéseket írnak: "Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája", vagy: "rejtett agyagos föld", vagy "szkütha jégmező", vagy "jégpáncéllal borított tenger".

Párhuzamos életrajzok című művem írása közben én is így jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapuló történetírás eljuthat. A régebbi időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van, a csodáknak és a tragédiaírók regéinek világához tartozik, ahol semmi nem biztos és semmi nem bizonyítható be.

Mivel azonban Lükurgosznak, a törvényhozónak és Numa királynak az életrajzát már megírtam, helyesnek tartom, hogy Romulus életét is elmondjam, akinek korához történetírói munkámban egyébként is közel jutottam. Amikor ezen elmélkedtem, Aiszkhülosz jutott eszembe:

E férfihoz ki lenne fogható?
Kit mérhetek hozzá? Ki érne föl vele?
[1]

és természetesnek találtam, hogy a szép és dicső Athén megalapítóját, Thészeuszt állítsam szembe és hasonlítsam össze a legyőzhetetlen és nagy hírű Róma atyjával. Bárcsak kihámozhatnám a meséből azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóság képét megragadhassam. De amikor a történelem makacsul ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószerűt nem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jóakarattal az őskori mondákat.

2. Thészeusz sok tekintetben valóban összehasonlítható Romulusszal. Bizonytalan és homályos származásuk miatt mindkettőjükről azt híresztelték, hogy istenek gyermekei,

mindketten daliák vagytok: ki-ki látta közöttünk,[2]

s a testi erő mindkettőjükben kiváló értelemmel párosult. Az egyik megalapította Rómát, a világ egyik leghíresebb városát, a másik pedig fővárossá tette Athént. Mindketten részt vettek nők elrablásában; egyikük sem kerülte el családja balszerencséjét, mindketten magukra haragították rokonaikat, életük végén mindketten elvesztették honfitársaik bizalmát - ha azt, ami nem látszik költői túlzásnak, igazságnak tekintjük.

3. Thészeusz atyai ágon Erekhtheuszig, sőt a legelső őslakókig, anyai ágon pedig Pelopszig vezette vissza származását. Pelopszot nem is annyira kincsei, mint inkább rengeteg gyermeke tette a Peloponnészosz leghatalmasabb királyává. Lányait a legkiválóbb férfiakhoz adta nőül, fiait pedig szétküldte, hogy uralkodjanak a peloponnészoszi városok felett. Egyik fia, Pittheusz, Thészeusz nagyatyja, alapította Troizén városkáját. Pittheuszt kora egyik legbölcsebb férfiának tartották. Bölcsessége sok tekintetben hasonlított Hésziodoszéhoz, aki főképp a Munkák és napok című művében található bölcs mondásoknak köszönheti hírnevét; ezeknek egyikét Pittheusznak tulajdonítják.

Érje be bőven igért bérével férfi barátod![3]

Ezt Arisztotelész, a bölcselő is megemlíti, Euripidész pedig a "tiszteletre méltó Pittheusz tanítványának" nevezi Hippolütoszt, ami szintén Pittheusz hírnevet bizonyítja.

Egykor Aigeusz fiúgyermek után vágyódott, és - mint mondják - azt a híres jóslatot kapta a Püthiától, hogy nem szabad asszonnyal hálnia, míg Athénba nem érkezik. Aigeusz nem értette meg világosan a jóslat értelmét; ezért amikor útban hazafelé megszállt egy éjszakára Troizénben, közölte Pittheusszal az istentől kapott jóslatot, amely így szólt:

Tömlődnek ki ne oldd kitüremlő lábait addig,
míg csak Athénba nem érsz, népeknek nagy fejedelme!

Nem tudjuk, mire gondolt Pittheusz, de vagy rábeszélte Aigeuszt, hogy háljon Aithrával, vagy ravaszul úgy intézte. Aigeusz másnap megtudta, hogy Pittheusz király leányával aludt. Azt gyanította, hogy teherbe ejtette a leányt, fogott hát egy kardot meg egy pár sarut, és elrejtette őket egy kőszikla alatti üregbe, amelybe épp belefértek. Ezt egyedül csak Aithrával közölte, és meghagyta neki, hogy ha fia születik tőle, küldje el hozzá, mihelyt férfikorba jut, és már olyan erős, hogy fel tudja emelni a kősziklát, s ki tudja venni alóla az ott hagyott tárgyakat, de úgy, hogy mindenki előtt tartsa a dolgot titokban. Aigeusz ugyanis módfelett félt fivérének, Pallasznak fiaitól, akik életére törtek és megvetették, mert gyermektelen volt. A Pallasz-fiak, a Pallantidák ötvenen voltak, s valamennyiüket Pallasz nemzette. Ezután Aigeusz eltávozott.

4. Amikor Aithra megszülte gyermekét, némelyek szerint nyomban Thészeusznak[4] nevezte, az ismertetőjelek letétbe helyezéséről. Mások szerint azonban csak később kapta ezt a nevet a gyermek, amikor Aigeusz fiává fogadta. Pittheusz gondoskodott a gyermek neveléséről, és Konnidaszt rendelte melléje tanítónak. Konnidasz tiszteletére az athéniak mind a mai napig kost áldoznak egy nappal a Thészeusz-ünnepek előtt, s nagyobb tisztelettel emlékeznek meg róla, mint Szilaniónról vagy Parrhaszioszról, akik közül az előbbi Thészeusz szobrát mintázta, a másik pedig arcképét festette meg.

5. Akkor még szokásban volt, hogy az ifjak, amikor gyermekkoruk véget ért, ellátogattak Delphoiba, és áldozatot mutattak be az istennek első ízben levágott hajfürtjeikből. Thészeusz is elment Delphoiba; az egyik ottani helyet még most is Thészeiának nevezik. Hajából azonban csak a homlokára hulló fürtöket nyírta le, úgy, ahogy Homérosz mondja az abászokról; egyébként a hajnyírásnak ezt a módját thészeuszinak nevezték róla.

Először az abászok nyírták így a hajukat, de nem azért, mint némelyek hiszik, mert az araboktól tanulták, nem is vetélkedésből a müsziaiakkal, hanem mert jó verekedők voltak, és jól értettek a kézitusához, közelharchoz. Erről szól versében Arkhilokhosz is:

Nem feszül ott se sok íj, se parittyák nem sokasulnak,
   hogyha Arész viadalt szít csatasíkon; a kard
végzi a sok sóhajt okozó viadalt: az eféle
   harcban oly isteniek mind ama legjelesebb
dárdadobók, Euboia lakói...

Azért nyírták így a hajukat, hogy az ellenség bele ne kapaszkodhassék az üstökükbe. Bizonyosan erre gondolhatott a makedónok királya, Alexandrosz is, amikor megparancsolta hadvezéreinek, hogy borotváltassák simára a katonák állát: kézitusában ugyanis az ellenfél állát lehet a legkönnyebben megragadni.

6. Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is. Thészeusz erős, eszes, értelmes ifjúvá serdült. Aithra ekkor elvezette a sziklához; elbeszélte neki származásának igazi történetét, és felszólította, hogy vegye ki a szikla alól atyja ismertetőjeleit, és hajózzék el Athénba. Thészeusz nekifeszült a sziklának és könnyedén felemelte, de nem volt hajlandó hajón utazni Athénba, bár az lett volna a biztonságos, s arra kérte nagyatyja és anyja is. Abban az időben ugyanis nehéz volt a szárazföldön eljutni Athénba, mert az utat mindenhol rablók, útonállók zavarták és veszélyeztették.

Ez a kor olyan férfiakat szült, akiknek kézügyessége és gyorsasága már-már felülmúlta az emberi mértéket, a fáradtságot híréből sem ismerték; sajnos azonban ezeket a természeti adományokat nem fordították tisztességes és hasznos célokra. Erejüket vad és kegyetlen dolgokra használták gőgös örömükben; megrontottak és elpusztítottak mindent, ami kezük ügyébe esett. Úgy gondolták, hogy szeméremmel, igazságossággal, méltányossággal és emberiességgel semmi gondja az erőseknek: ezeket az erényeket csak azok magasztalják, akik maguk nem mernek igazságtalanságot elkövetni, és félnek az igazságtalanságtól. - Néhány gonosztevőt Héraklész vándorlásai közben elpusztított, mások elbújtak előle, és így megmenekültek, vagy pedig annyira hitványak voltak, hogy senki nem törődött velük. Amikor Héraklész szerencsétlen módon megölte Iphitoszt, Lüdiába ment, és hosszabb ideig Omphalénál szolgált; ezt a bűnhődést szabta magára bűnéért. Lüdiában ezekben az években béke és biztonság uralkodott, de Görögország más részein elharapózott a bűnözés, mivel senki nem volt, aki véget vessen neki.

Ezért volt veszélyes szárazföldön menni Athénba a Peloponnészoszról. Pittheusz azzal igyekezett rábeszélni Thészeuszt a tengeri utazásra, hogy részletesen elmesélte, milyenek az iszthmoszi útonállók, és hogyan bánnak a kezükbe kerülő utasokkal. Héraklész vitézi tetteinek híre titkon már régen lázba hozta Thészeuszt, és rengeteget gondolt a hősre. Áhítattal hallgatott minden róla szóló történetet, de különösképpen Héraklész hőstetteinek szemtanúira volt kíváncsi, vagy azokra, akik találkoztak vele, és tőle magától hallották, mit vitt véghez. Az ifjú Thészeusz nyilván ugyanolyan lelkiállapotban volt, mint sok évszázaddal később Themisztoklész, aki bevallotta, hogy Miltiadész Marathónnál aratott győzelme nem hagyta aludni. Thészeusz is bámulta Héraklész dicső tetteit, éjjelente róluk álmodott, nappal pedig sarkallta a vágy, hogy ő is hasonló tetteket hajtson végre.

7. Thészeuszt és Héraklészt közeli rokoni kapcsolat fűzte egymáshoz, mivel Héraklész és Thészeusz anyja másod-unokatestvérek voltak. Aithra ugyanis Pittheusz lánya volt, Alkméné Lüszidikéé, Pittheusz és Lüszidiké viszont Hippodameiától és Pelopsztól származó testvérek. Thészeusz éppen ezért nem viselhette volna el a szégyent, hogy Héraklész megtisztítja a szárazföldet és a tengert a gonosztevőktől, ő viszont gyalázatot hozva vélt atyjára, Poszeidónra, megfutamodik a nehézségek elől, és bevérezetlenül viszi az igazi apja elé az ismertetőjeleket, a sarut és a kardot. Nemesi születését hőstettekkel akarta bizonyítani. Azzal a szándékkal és elhatározással indult tehát útnak, hogy erőszakoskodni nem fog senkivel sem, de ha bántják, visszaüt.

8. Legelőször Periphétész állta útját Epidauriában. Periphétésznek buzogány volt a fegyvere, és ezért Korünétésznek - buzogányosnak - nevezték. Thészeusz harcra kelt vele és megölte, majd buzogányát magához vette, és le sem tette többé, akárcsak Héraklész az oroszlánbőrt. Héraklész az oroszlánbőrrel bizonyította, hogy milyen hatalmas fenevadat ölt meg, Thészeusz meg a buzogányt mutogatta mindenkinek azzal, hogy ez a fegyver gyengének bizonyult vele szemben, de az ő kezében legyőzhetetlen lesz.

Az Iszthmoszon Szinniszt ölte meg, a fenyőhajlítót, mégpedig éppen úgy, ahogy az szokta öldösni az utasembereket. Ezzel is bebizonyította, hogy a rátermettség fontosabb minden ügyességnél és gyakorlottságnál, hiszen ő ezt a foglalatosságot soha nem tanulta, és nem is gyakorolta. Szinnisznek volt egy szép, sudár termetű leánya, Periguné. A leány, amikor atyját megölték, elfutott és elrejtőzött. Thészeusz mindenfelé kereste, de Periguné elbújt egy tüskés bokorral, sással és vadspárgával sűrűn benőtt helyre. A leány gyermekes ártatlanságában a bokrokat kérte, rejtsék el, s megígérte, hogy ha megmentik, soha nem bántja, soha nem égeti el őket. De Thészeusz addig hívogatta Perigunét, addig fogadkozott, hogy jól bánik vele, és nem lesz semmi bántódása, míg a leány végre előjött. Együtt is hált vele, és Melanipposzt szülte neki. Thészeusz később Déioneuszhoz, az oikhalai Eurütosz fiához adta őt feleségül. Thészeusz fia, Melanipposz, Ióxosz atyja lett, és Orünotosszal együtt gyarmatot alapított Kariában. Ióxosz férfi- és nőutódai megőrizték emlékezetükben ezt a történetet: a vadspárgát és a tüskés bokrot mindig a legnagyobb tiszteletben tartották, és soha nem vetették tűzre.

9. A Phaiának nevezett krommüóni vad koca bősz fenevad volt, és nem valami közönséges vadállat. Küzdelmes és nehéz feladat volt elejteni. Thészeusz megszakította útját, és csak úgy mellékesen megölte az állatot - egyrészt, nehogy azt higgyék, hogy ő csak kényszerből hősködik, másrészt mert úgy gondolta, hogy a bátor férfiúnak nemcsak a gonosztevők ellen kell védekeznie, hanem a fenevadakkal is állnia kell a veszélyes harcot. Némelyek azonban azt állítják, hogy Phaia vérszomjas és kicsapongó életű rablónő volt, Krommüónban élt, erkölcstelen életmódja miatt nevezték Kocának, s hogy őt ölte meg Thészeusz.

10. Megara határvidékén Szkirónt ölte meg: letaszította egy szikláról. Sokan azt állítják, hogy Szkirón rabló volt, aki az arra haladó utasokat fosztogatta. Azt mondják, gőgösen és fennhéjázóan rájuk parancsolt, hogy mossák meg lábát, majd hatalmas rúgással a tengerbe lökte őket. A megarai történetírók cáfolják a mondának ezt a változatát, és ahogy Szimónidész mondja, "harcba szállnak az ősi időkkel". Szerintük Szkirón nem volt sem rabló, sem gonosztevő, hanem éppen ellenkezőleg, irtotta a rablókat, s az igaz és jó emberek társa és barátja volt. Akkoriban Aiakoszt tartották a legigazságosabb görögnek, Kükhreuszt, Szalamisz királyát istenként tisztelték Athénban, Péleusz és Telamón nemes jellemét pedig mindenki jól ismeri. Nos, Szkirón veje volt Kükhreusznak, apósa Aiakosznak s nagyatyja Péleusznak meg Telamónnak, akinek anyja, Endéisz, Szkirónnak és Khariklének volt a leánya. Elképzelhetetlennek tartják, hogy ilyen kiváló férfiak családi kapcsolatba léptek volna egy hírhedt rablóval, s hogy drága kincseket bíztak rá és fogadtak el tőle. Azt mondják, Thészeusz nem akkor ölte meg Szkirónt, midőn Troizénből Athénba ment, hanem később, amikor Dioklész királyt becsapta, és elfoglalta a megaraiak birtokában levő Eleusziszt. Ilyen ellentmondó történetek maradtak fenn ezekről a dolgokról.

11. Eleusziszban birkózásban legyőzte és megölte az arkadiai Kerküónt. Majd kissé továbbment, és Erineuszban Damasztészt - más néven: Prokrusztészt - pusztította el, belekényszerítve ágyába, éppúgy, ahogy az kényszerítette az utasembereket. Thészeusz Héraklészt utánozta: Héraklész is úgy végzett támadóival, ahogy azok akartak vele. Így áldozta fel Héraklész Busziriszt, ölte meg birkózásban Antaioszt, párviadalban Küknoszt, és így zúzta szét Termerosz fejét. Állítólag innen eredt a "termeroszi baj" szólásmondás. Termerosznak ugyanis az volt a szokása, hogy fejjel ment neki mindenkinek, akivel összetalálkozott, és úgy ölte meg. Ekképpen irtotta ki a gonosztevőket, és szolgáltatott igazságot Thészeusz is; mindenki saját bűnének megfelelően bűnhődött.

12. Továbbhaladva, Thészeusz a Képhiszosz folyóhoz érkezett, itt találkozott a Phütalosz nemzetség tagjaival. Útja során ezek voltak az elsők, akik végre barátként üdvözölték. Kérésére bemutatták a szokásos engesztelő áldozatot, hogy a kezéhez tapadt vértől megtisztuljon, majd megvendégelték otthonukban. Ez volt az első eset, hogy szívélyes fogadtatásra talált, amióta útnak indult.

Mint mondják, Kroniosz, vagy ahogyan most nevezik, Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett Athénba. A városban ez idő tájt belső háborúk dúltak, és Aigeusz házát is igen zilált állapotban találta. A király a Korinthoszból száműzött Médeiával élt együtt, aki megígérte neki, hogy kigyógyítja magtalanságából. Médeia előbb ismerte fel Thészeuszt, mint Aigeusz, aki ekkor már öregember volt, és állandóan lázadástól rettegett. Médeia rávette Aigeuszt, hogy hívja meg az idegent asztalához, és itasson vele mérget. Thészeusz elment a lakomára, de nem akarta elárulni kilétét, azt szerette volna, ha atyja ismeri fel. Így aztán, amikor feltálalták a húsételt, Thészeusz kihúzta kardját, mintha azzal akarná a húst felszeletelni. Aigeusz nyomban felismerte a kardot. Feldöntötte a méreggel telt serleget, majd kérdéseket intézett fiához, és átölelte. Ezután összehívta a népet, és bemutatta Thészeuszt, akit a nép már csak vitézsége miatt is nagy örömmel üdvözölt. Azt mondják, hogy a méreggel telt serleg ott dőlt fel, és ott ömlött ki belőle a méreg, ahol most a körülkerített hely van az athéni Apollón Delphiniosz-szentélyben; itt állt ugyanis Aigeusz palotája. A templomtól keletre álló Hermész-szobrot ma is az "Aigeusz kapujánál lévő Hermésznek" nevezik.

13. Thészeusz megérkezése előtt Pallasz fiai, a Pallantidák abban reménykedtek, hogy Aigeusz gyermektelenül hal meg, és Athén trónja az övék lesz; ezért nehezen viselték el, hogy Aigeusz Thészeuszt tette örökösévé. Végre is már Aigeusz is csak fogadott fia Pandiónnak, és semmi köze az Erekhtheidákhoz, most meg Thészeusz, ez a jöttment idegen uralkodjék Athénban! Ezért hát háborút indítottak. Embereiket két részre osztották; az egyik csapat vezére Pallasz volt, ezek nyíltan vonultak a város ellen Szphéttosz irányából. A másik csapat lesben állva várakozott Gargéttosznál; kétoldali támadásra készültek. Volt egy hagnuszbeli hírnök, név szerint Leósz, aki elárulta Thészeusznak, hol állnak lesben a Pallantidák. Thészeusz meglepetésszerűen rajtuk ütött, és mindnyájukat megölte. Mikor ezt Pallasz emberei meghallották, szétszéledtek. Mint mondják, Palléné község lakói ettől az időtől kezdve nem házasodtak össze hagnuszbeliekkel, és hírnökük nem kiáltotta a szokásos Akuete leó! - vagyis: "Halljátok, emberek!" - szavakat, annyira gyűlöletesnek tartották Leósz árulását.

14. Thészeusz nem akart tétlenül maradni, meg aztán szerette volna a nép kegyét is elnyerni; ezért elindult a marathóni bika ellen, amely sok kárt okozott a Tetrapolisz néven ismert négy attikai városnak. A bikát megkötözte, és végighajtotta Athén utcáin, majd pedig feláldozta Apollón Delphiniosznak. Úgy látszik, van némi igazság a Hekaléról szóló történetben is, amely szerint Hekalé megvendégelte és házába fogadta Thészeuszt, amikor a bika ellen indult. A környező községek népei Zeusz Hekalosz tiszteletére rendszeresen megülték Hekalészia ünnepét, és megemlékeztek Hekaléról is, akit Hekalinának becézgettek, mivelhogy amúgy öregasszonyosan ő is becézte és simogatta a házába betérő ifjú Thészeuszt. Hekalé fogadalmat is tett Zeusznak, hogy áldozatot mutat be, ha Thészeusz épségben tér vissza, de Thészeusz visszatértét már nem érte meg. Ezért emlékeztek meg róla Thészeusz parancsára, hogy vendégszeretetét viszonozzák. Ezt a történetet Philokhorosz beszéli el.

15. Valamivel később megérkeztek Krétából az adóbehajtók, immár harmadszor. Minósz, mivel fiát, Androgeószt, álnokul meggyilkolták Attikában, szüntelen háborúskodással tette tönkre az emberek életét. Sújtotta a népet az isten is: éhínség, járvány tört ki, s kiszáradtak a folyók. Apollón ekkor kijelentette: engeszteljék ki Minószt, és egyezzenek meg vele, hogy az isten haragja és a bajok megszűnjenek. Így aztán az athéniak követeket küldtek Krétába, és megállapodtak, hogy kilencévenként hét fiút és ugyanannyi leányt küldenek adó fejében Krétába. Ebben a legtöbb történetíró egyetért. A monda legtragikusabb változata szerint a Krétába küldött ifjakat és leányokat a Minótaurosz a Labürinthoszban megölte, vagy legalábbis addig bolyongtak hasztalan keresve a kijáratot, amíg mind el nem pusztultak. Euripidész ezt mondja a Minótauroszról:

Mihaszna állat, összetákolt torzalak...
...Félig bikának mása, félig emberé.
[5]

16. Philokhorosz szerint a krétaiak ezt tagadják. Szerintük a Labürinthosz börtön volt, és akit oda bezártak, nem tudott megszökni. Minósz versenyjátékokat rendezett Androgeósz emlékére, s az athéni ifjakat és leányokat, akiket addig a Labürinthoszban tartottak fogva, a győzteseknek adták jutalmul. Az első játékokon egy Taurosz nevű hatalmas hadvezér győzött. Ez a durva és embertelen férfiú keményen és kegyetlenül bánt az athéni fiatalokkal.

A bottiaiabeliek állama című művében maga Arisztotelész sem ad hitelt annak, hogy a fiatalokat Minósz ölte volna meg, szerinte ezek az emberek öregkorukig éltek Kréta szigetén szolgasorban. Egy alkalommal, amikor a krétaiak régi fogadalmukat beváltva Delphoiba küldték elsőszülötteiket, az áldozatul felajánlottak között ott voltak az athéni rabszolgák leszármazottai is. Ezek nem tudtak megélni Delphoiban, ezért hát áthajóztak Itáliába, és letelepedtek Iapügiában, majd onnan Thrakiába mentek, s őket nevezzük bottiaiabelieknek. Ezért éneklik a bottiaiabeli leányok bizonyos áldozati szertartások közben: "Menjünk Athénba!"

Ebből is kitűnik, milyen súlyos következményekkel jár, ha valaki olyan város gyűlöletét hívja ki maga ellen, ahol virágzik az ékesszólás és a költészet. Lám, Minószt is folyton ócsárolják és támadják az attikai színházakban. Az sem használ neki sokat, hogy Hésziodosz "a királyok királyának", Homérosz pedig "Zeusz bizalmasának" nevezi. Rengeteg szidalmat szórnak rá a tragédiaköltők a színpad deszkáiról; gonosz és erőszakos uralkodónak nevezik, de ugyanakkor királynak és törvényhozónak is, Rhadamanthüszt pedig bíróként és a minószi törvények őreként emlegetik.

17. Elérkezett a harmadik adófizetés ideje, és az apáknak át kellett engedniök felserdült fiaikat a sorsolásra. A nép köréből újból sokan hangosan zúgolódtak Aigeusz ellen, mondván, hogy ő az oka mindennek, egyedül ő mentesül a büntetés alól, s míg törvénytelen, jöttment fiának átjátssza a hatalmat, cseppet sem törődik vele, hogy őket megfosztják törvényes magzataiktól, és így gyermektelenül maradnak. Thészeuszt nagyon bántotta a dolog; helyt adott panaszuknak, s hogy közösséget vállaljon velük, a sorsolást meg sem várva, önként jelentkezett. Bátorságát mindenki csodálta és hazaszeretetét is magasztalták. Látta Aigeusz, hogy Thészeuszt nem tudja szándékától eltéríteni, kisorsolta hát a többi ifjút.

Hellanikosz azt állítja, hogy az athéniak nem sorshúzással döntöttek, hanem maga Minósz ment Athénba, és ő válogatta ki a fiúkat és lányokat, s elsőnek Thészeuszt választotta. Minósz kikötötte, hogy hajót az athéniaknak kell adniuk, és hogy a hajóra szálló fiatalok közül senki nem vihet magával fegyvert. Közölte velük azt is, hogy ha megölik a Minótauroszt, vége a büntetésnek.

Korábban nem volt remény a menekülésre, ezért fekete vitorlával jelezték, hogy a hajó a szerencsétlenségébe rohan. De most Thészeusz biztatgatta atyját, és váltig hangoztatta, hogy ő majd elbánik a Minótaurosszal. Adott hát Aigeusz fehér színű vitorlát is a hajó kormányosának, és meghagyta neki, hogy azt vonja fel visszatérőben, ha Thészeusz megmenekült; ellenkező esetben feketével jelezze a gyászt.

Szimónidész szerint Aigeusz nem fehér vitorlát adott a kormányosnak, hanem vöröset, "a sudár magyal tölgy virágának dús nedvével megfestve" - ezzel kellett volna Thészeusz megmenekülését jeleznie. Szimónidésztől tudjuk azt is, hogy a hajó kormányosa Phereklosz volt, Amarszüasz fia. Philokhorosz azt állítja, hogy Thészeusz Szalamiszból - Szkirosztól - kapta a haja kormányosát, Nauszithooszt, meg a másodkormányost, Phaiaxot is, mivel az athéniak akkor még nem értettek a hajózás mesterségéhez. A kisorsolt ifjak közt ott volt Meneszthész, Szkirosz egyik lányának fia is. Erről tanúskodik az az emlékmű, amelyet, mint mondják, Thészeusz állított Nauszithoosz és Phaiax tiszteletére Phaléronban, Szkirosz szentélye mellett; a Kübernésziát, a kormányosok ünnepét is az ő tiszteletükre szokták megrendezni.

18. Megtartották a sorsolást, Thészeusz a prütaneionból a Delphinionba vitte a kisorsoltakat, és bemutatta Apollónnak a könyörgők szent jelét, a szent olajfa ágát fehér gyapjúfonalba takarva. A szertartás után, Munükhión hónapjának hatodik napján, hajóra szálltak. Az athéniak ezen a napon mind a mai napig leányokat küldenek a Delphinionba, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be Apollónnak. Mint mondják, a delphoi isten úgy rendelkezett, hogy Thészeusz Aphroditét válassza vezetőjének és kísérőjének az útra. Majd nőstény kecskét áldozott a tengerparton az istennőnek, de az hirtelen bakkecskévé változott. Így kapta Aphrodité az Epitragia nevet.

19. Thészeusz megérkezett Krétába, és Ariadné belészeretett, ahogy ezt oly sokan megírták és megénekelték. Ő adta neki a fonalat, s oktatta ki, miként juthat ki a Labürinthosz tekervényeiből. Thészeusz később megölte a Minótauroszt, és elhajózott Ariadnéval s az athéni ifjakkal. Phereküdész szerint kiverte a krétai hajók fenekét, s ezzel lehetetlenné tette, hogy üldözőbe vegyék. Démon szerint Minósz hadvezére Taurosz volt, aki a kikötőben esett el tengeri ütközetben, amikor Thészeusz elhajózott. Philokhorosz másként beszéli el az eseményeket: szerinte Minósz versenyjátékokat rendezett, és mindenki irigyen várta Taurosz győzelmét. Rossz természete miatt mindenki gyűlölte, és azt beszélték, hogy Pasziphaéval viszonya van. Így aztán, amikor Thészeusz engedélyt kért rá, hogy kiálljon vele, Minósz beleegyezett. Krétában nők is jelen lehettek a versenyeken; ott volt Ariadné is, akit Thészeusz látása azonnal lenyűgözött; csodálattal nézte, hogyan győzi le sorban ellenfeleit. Minósz különösen örült, hogy Thészeusz legyőzte a birkózásban Tauroszt és megalázta. Ezért visszaadta neki az ifjakat, és feloldotta Athént a további adófizetés alól.

Kleidémosz sajátosan és körülményesen mondja el a történteket. Szerinte általánosan elfogadott szabály volt a görögöknél, hogy egyetlen háromevezősoros hajó sem szállhat tengerre öt főnél nagyobb legénységgel. Ezt a szabályt csak Iaszón, az Argó parancsnoka szeghette meg, aki azért szállt hajóra, hogy megtisztítsa a tengert a kalózoktól. Amikor Daidalosz visszamenekült Krétából Athénba, Minósz a rendelkezések ellenére üldözésére indult hadihajóival, majd egy vihar Szicíliába sodorta, ahol meghalt. Minósz fia, Deukalión, ellensége volt az athéniaknak, követeket küldött hozzájuk, és követelte, hogy adják ki Daidaloszt, mert ha nem, megöli azokat az athéni fiatalokat, akiket túszként adtak át Minósznak. Thészeusz szelíd hangon válaszolt, de nem volt hajlandó kiszolgáltatni rokonát, Daidaloszt, Meropénak, Erekhtheusz leányának fiát. Ugyanakkor hajóhad építésébe kezdett. A hajók egy részét Attikában, a Thümaitadák községe közelében építtette, a főútvonaltól távol, más részét pedig Troizénben, Pittheusz felügyelete alatt; titokban akarta ugyanis tartani a dolgot.

Amikor elkészültek a hajók, Thészeusz tengerre szállt; magával vitte Daidaloszt és a krétai menekülteket, hogy az utat mutassák neki. A mit sem sejtő krétaiak barátságosan fogadták az athéniakat, Thészeusz pedig elfoglalta a kikötőt, majd titkon Knósszoszba sietett. A Labürinthosz kapui előtt összecsapott a krétaiakkal, Deukaliónt testőreivel együtt megölte. Kréta trónjára így Ariadné került. Thészeusz fegyverszünetet kötött vele, és visszakapta az athéni ifjakat, Athén és Kréta frigyre lépett, a krétaiak esküvel ígérték, hogy soha többé nem indítanak háborút.

20. Ariadnéról és ezekről az eseményekről sok, egymástól eltérő történet maradt fenn. Az egyik szerint Ariadné felakasztotta magát, amikor Thészeusz elhagyta; a másik azt állítja, hogy Naxosz szigetére hajózott, s ott Oinarosszal, Dionüszosz papjával élt együtt, mivel Thészeusz egy másik nőbe szeretett bele, és ő magára maradt.

Aigléért, Panopeusz lányáért ölte tüzes vágy.

A megarai Héreasz azt állítja, hogy Peiszisztratosz ezt a sort törölte Hésziodosz költeményéből, Homérosz viszont az Alvilágról szóló leírásába ezt a sort iktatta be:

Thészeuszt, Peirithooszt, szép sarjait isteneinknek,[6]

hogy ezzel az athéniak kedvét keresse. Mások azt állítják, hogy Ariadné még gyermekeket is szült Thészeusznak, Oinopiónt és Sztaphüloszt. A khioszi Ión is ezen az állásponton van, így emlékezik meg ugyanis szülővárosáról:

Mit Thészeusz-fi emelt egykoron, Oinopión.

Mindezekből a regeszerű történetekből a legszebbek úgyszólván közszájon forognak. Az amathuszi Paión egészen sajátos módon beszéli el Ariadné történetét. Szerinte egy vihar Küprosz partjaihoz sodorta Thészeuszt, s Ariadné, aki várandós állapotban volt, rettenetesen szenvedett a viharban hánykódó hajón, ezért kiszállt egyedül. Thészeusz eközben igyekezett hajóját megmenteni, de a vihar újra elsodorta a szárazföldről, ki a tengerre. A küproszi asszonyok gondjukba vették Ariadnét, és kétségbeesett magányában költött levelekkel vigasztalták, mintha Thészeusz írt volna neki. Részvétükkel enyhítettek kínjain, majd amikor meghalt anélkül, hogy gyermekét világra hozta volna, eltemették. Thészeusz később visszatért, és nagyon elszomorodott. Pénzt adott a város lakosainak, hogy Ariadnénak áldozzanak. Két szobrocskát is állíttatott, az egyiket ezüstből, a másikat bronzból. A Gorpiaiosz hónap második napján tartott áldozati ünnepen egy ifjú a földre veti magát, majd hangokkal és mozdulatokkal egy szülő nő vajúdási fájdalmait utánozza; Amathusz város lakói Ariadné-Aphrodité ligetének nevezik azt a helyet, ahol Ariadné sírját mutogatják.

Több naxoszi író különös módon beszéli el a történteket, hogy valójában két Minósz és két Ariadné volt: az idősebb Ariadné Dionüszoszhoz ment nőül Naxosz szigetén, s Sztaphüloszt és fivéreit szülte neki, a fiatalabbikat meg elrabolta Thészeusz, amikor pedig magára maradt, Naxosz szigetére ment, és magával vitte Korküné nevű dajkáját, akinek sírját mutogatni szokták. Ez a második Ariadné is a szigeten halt meg, de az emlékére rendezett ünnepség egészen más jellegű. Az idősebb Ariadné ünnepét víg mulatozással ülik meg, a fiatalabbét pedig gyásszal és szomorúsággal.

21. Thészeusz elhajózott Krétából és kikötött Délosz szigetén. Áldozatot mutatott be az istennek, és felajánlotta neki az Ariadnétól kapott Aphrodité-szobrocskát, majd eljárta az ifjakkal azt a körtáncot, amely még ma is szokásban van a délosziaknál. Ez a tánc a Labürinthosz zegzugos folyosóinak az ábrázolása bizonyos táncmozdulatokkal és - fordulatokkal. Dikaiarkhosz szerint a délosziak "darunak" nevezik ezt a táncfajtát. Thészeusz a Keratón-oltár körül járta el a táncot. Ezt az oltárt ökrök bal oldali szarvából illesztették össze. Állítólag versenyjátékokat is alapított Déloszban; a győztesek ekkor kaptak első ízben pálmaágat.

22. Már közel jártak Attika partjaihoz, de nagy örömükben Thészeusz is meg a kormányos is elfelejtette felvonni a fehér vitorlát, amellyel jelezniük kellett volna Aigeusznak, hogy megmenekültek. A király kétségbeesésében levetette magát a szikláról és meghalt. Thészeusz közben partra szállt, és bemutatta azokat az áldozatokat, amelyeket távozásakor fogadott az isteneknek Phaléronban, majd hírnököt küldött a városba, hogy jelentse megmenekülésüket. A hírnök sok emberrel találkozott, akik mind a király halálát gyászolták, de akadtak olyanok is, akik boldogságukban megkoszorúzták, annyira örültek az ifjak hazatérésének. A hírnök elfogadta a koszorúkat, és hírnöki pálcájára tűzte. Mikor visszatért a tengerpartra, látta, hogy Thészeusz még nem fejezte be az italáldozatot; félrevonult, nem akarta megzavarni a szertartást. Az áldozat után jelentette Aigeusz halálát. Erre Thészeusz és társai sírva siettek a városba. Innen van, hogy - állítólag - még ma is a hírnök pálcáját koszorúzzák meg az athéniak az Ószkhophoria - vagyis: fürthordás - ünnepén, nem pedig a hírnököt, és hogy a jelenlevők az italáldozat közben karban ezt kiáltozzák: "Eleleu! Iu! Iu!" A két kiáltás közül az első a győzelem feletti öröm, a második pedig a rémület és a zavar kifejezése.

Thészeusz apja temetése után váltotta be Apollónnak tett fogadalmát a Püanepszión hónap nyolcadik napján, mert ezen a napon tértek vissza épségben a városba. E napon azóta is hüvelyeseket főznek; a szokás állítólag onnan ered, hogy a megmenekült fiatalok összekeverték minden megmaradt élelmüket, megfőzték egy fazékban, majd pedig közösen elfogyasztották. Körülhordozzák az eiresziónét is - egy gyapjúfonállal körülkötözött olajágat -, ahogy akkor a könyörgés szent jelét nevezték. Vele együtt viszik a legkülönfélébb gyümölcsök zsengéjét is, ami annak a jelképe, hogy megszűnt a terméketlenség. Közben ezt éneklik:

Eireszióné, íme, fügét s dagadó kenyeret hoz,
s mézet a csészében, s olajat, testünk megkenni,
s bort is a serlegben, mely elaltat mámorítóan.

Néhány történetíró ezt a szokást a Héraklész-utódoktól származtatja, akiket az athéniak oltalomkeresők gyanánt fogadtak be és vendégeltek meg, de a legtöbben ugyanúgy írják le, mint én.

23. Azt a harmincevezős gályát, melyen Thészeusz a fiatalokkal Krétába hajózott és épségben hazatért, az athéniak egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Az elkorhadt deszkákat és gerendákat időnként újakkal és erősekkel cserélték fel, így a bölcselők is ezzel a hajóval példálóznak, amikor a "növekvőről" vitatkoznak. Egy részük azt állítja, hogy a hajó ugyanaz maradt, más részük pedig, hogy megváltozott.

Még ma is ünneplik az Ószkhophoria ünnepét, amelyet Thészeusz alapított. Annak idején ugyanis nem vitte magával mind a kisorsolt szüzeket. Kiválasztott barátai közül két leányos külsejű, de férfias lelkű és bátor ifjút. Ezekkel forró fürdőket vétetett, nem engedte őket napfényre, bőrüket illatos kenőcsökkel kenette, hajukat nők módjára fésültette, szépítőszereket használtatott velük, s így külsejüket megváltoztatta. Arra is megtanította őket, hogyan utánozzák a leányokat beszédben, megjelenésben és járásban, hogy ne lehessen őket megkülönböztetni tőlük. Így vette be őket a szüzek közé anélkül, hogy a csalást bárki is észrevette volna. Hazatérésük után ő s a két ifjú ugyanolyan öltözékben haladt az ünnepi menetben, mint amilyenben még ma is viszik a szőlőágakat. Ezeket vagy a mítosz kedvéért viszik, hogy Dionüszosznak és Ariadnénak kedveskedjenek, vagy azért, mert Thészeuszék ősszel, szüret idején érkeztek haza. Ételvivő asszonyok is részt vesznek az ünnepi menetben és az áldozat bemutatásában; ők képviselik az anyákat, akik egykor gyermekeiknek vitték kedvenc ételeiket, és meséket mondanak az ünnep alkalmával, mert azok a régi anyák is meséket mondtak annak idején, hogy gyermekeiket bátorítsák és vidámítsák. Mindezt Démon beszéli el. Az athéniak szent ligetet is ajándékoztak Thészeusznak, és úgy rendelkeztek, hogy mindig is azok a családok fizessék az áldozati költségeket, amelyeknek akkoriban adózniuk kellett. A szertartásokat mindig a Phütalidák végezték, ezzel jutalmazta vendégszeretetüket Thészeusz.

24. Aigeusz halála után Thészeusz nagy és csodálatra méltó vállalkozásba kezdett; egyetlen városi közösségbe egyesítette az attikaiakat. Így lett egy várossá és egy néppé a szétszórt lakosság, amelyet eddig még közérdekű ügyekben is nehezen lehetett összehívni, s amelynek körében napirenden voltak a villongások és háborúk. Thészeusz községről községre, családról családra járva győzte meg az embereket. Az egyszerű, szegény embereknél kedvező fogadtatásra talált; a hatalmasoknak király nélküli államot és demokráciát ígért, amelyben ő csak hadvezér lenne és a törvények őrének szerepét töltené be, minden más tekintetben egyenlőség uralkodna. Egy részüket meg is győzte, a többiek pedig tartottak már-már félelmetessé váló hatalmától és vakmerőségétől, s úgy gondolták, jobb, ha önszántukból engedelmeskednek, mint ha kényszeríti őket. Feloszlatta hát a különálló prütaneionokat, tanácsházakat és hivatalokat. Majd közös prütaneiont és tanácsházát építtetett az egész népnek, ott, ahol a mostani város áll, és az államot Athénnak nevezte. Közös áldozatot rendelt el, a Panathénaiát, és bevezette a Metoikia ma is megtartott ünnepét, Hekatombaión hónap tizenhatodik napján. Ezután ígéretéhez híven megszüntette a királyságot, és hozzálátott az új alkotmány megteremtéséhez. Először is az istenekhez fordult. A delphoi jósdától a következő jóslatot kapta az új állam sorsáról:

Aigeidész, Pittheusz lányának magzata, Thészeusz!
Sok nép sorsfonalát s mezsgyéjét tette le bévül
városotokban atyám elrejtvén; ám te szivedben
csak sose töprengj és ne szorongjál szertelenül, mert
tengeri tajtékok tetején, fenn úszik a tömlő.

Később a Szibülla állítólag ugyanezt a sorsot jövendölte Athénnak:

Tömlőként bemerülsz, de lesüllyedned lehetetlen.

25. Szerette volna államát még nagyobbá tenni; magához hívott hát mindenkit, egyenlő jogokat ígérve a jövevényeknek. Állítólag tőle származik ez a mondás: "Jöjjetek ide, ti népek, mind!" Athént a népek államává akarta tenni. Azt azonban nem tűrte, hogy az összevissza beáramló sokaság megzavarja és feldúlja a demokráciát. Ezért először is nemesekre, földművesekre és kézművesekre osztotta az embereket. A nemesek végezték a vallási szertartásokat, ők töltötték be a hivatalokat, rájuk bízta a törvények magyarázatát, továbbá a szent és isteni dolgok értelmezését. Egyébként teljes jogegyenlőséget teremtett; a nemesek tekintélyükkel, a földművesek jövedelmükkel, a kézművesek sokaságukkal múlták felül a többieket. Hogy ő volt az első, aki hajlandóságot mutatott a tömegek iránt - ahogy Arisztotelész mondja -, és hogy ő szakított először az egyeduralommal, Homérosz is tanúsítja, aki a hajók felsorolásakor csak az athéniakat nevezi népnek.

Pénzt is veretett, egy ökör képével - talán a marathóni bika emlékére, de lehet az is, hogy Minósz hadvezérére gondolt, vagy egyszerűen, mert a földművelésre kívánta buzdítani a polgárokat. Mondják, hogy tőle származik a hekatomboion és a dekaboion - tehát: száz, illetve tíz ökröt érő - kifejezés. Megarát véglegesen Athénhoz csatolta, s felállíttatta az Iszthmoszon azt a híres határjelző oszlopot, amelyre két jambikus trimetert vésetett. Az oszlop keleti oldalára ezt:

Ez itt nem Peloponnészosz, ámde Iónia,

a nyugatira pedig ezt:

Ez itten Peloponnészosz és nem Iónia.

A görögök Héraklész kezdeményezésére rendezték Zeusznak az olümpiai versenyeket. Ő, hogy Héraklészt utánozza, megalapította az iszthmoszi játékokat, Poszeidón tiszteletére. A Melikertész emlékére rendezett iszthmoszi játékokat éjszaka tartották, de ez inkább szertartás volt, nem pedig látványos népünnepély. Egyesek azt is mondják, hogy az iszthmoszi játékokat Szkirón emlékére alapította, hogy a rokongyilkosság bűnétől megtisztuljon. Szkirón ugyanis Kanéthosznak és Pittheusz leányának, Héniokhénak volt a fia. Mások azt vallják, hogy nem Szkirón volt a fiuk, hanem Szinnisz, és az ő tiszteletére alapította Thészeusz a versenyeket. Ugyanakkor egyezséget kötött a korinthosziakkal, hogy az iszthmoszi játékokra érkező athéniaknak annyi díszhelyet biztosítanak, amekkora helyet a hajó vitorlája beborít, amely az ünnepségre hozta őket. Ezeket a részleteket Hellanikosz és a halikarnasszoszi Andrón beszéli el.

26. Philokhorosz és más történetírók tanúsága szerint Thészeusz a Fekete-tenger partján is járt, amikor Héraklésszel együtt részt vett az amazónok elleni hadjáratban, és vitézségének jutalmaként megkapta Antiopét. A legtöbb történelmi forrásból azonban, így Phereküdész, Hellanikosz és Hérodórosz műveiből is az tűnik ki, hogy Thészeusz jóval később, Héraklész halála után egyedül vezette ezt a hadjáratot, s ejtette foglyul az amazónt, ami sokkal valószínűbbnek látszik. Egyetlen történelmi forrás sem említi ugyanis, hogy Thészeusz társai közül bárki is amazónokat ejtett volna foglyul. Bión azt állítja, hogy ez az egy is csalárd módon lett az övé. Az amazónok ugyanis nem idegenkedtek a férfiak társaságától, nem futottak el Thészeusz elől sem, amikor partot ért náluk, sőt ajándékokat küldtek neki. Thészeusz felhívta hajójára az ajándékot hozó amazónt, az felszállt, ő meg nyomban elhajózott vele.

Egy bizonyos Menekratész a bithüniai Nikaia város történetéről írott könyvében azt állítja, hogy Thészeusz hosszabb időt töltött országukban Antiopé társaságában. Seregében volt három athéni testvérifjú: Euneósz, Thoasz és Szoloeisz. Az utóbbi beleszeretett Antiopéba, de érzelmeit eltitkolta társai előtt, csak egyik barátjával közölte. Az beszélt is az ügyben Antiopéval, aki mereven elzárkózott a szerelem elől, de bölcsen és jóindulatúan fogadta a dolgot, és nem árulta el Thészeusznak. Megtudva ezt Szoloeisz, belevetette magát egy folyóba, és elpusztult. Amikor Thészeusz az ifjú szomorú sorsáról és annak okáról értesült, igen elszomorodott. Bánatában eszébe jutott egy püthiai jóslat. A Püthia ugyanis lelkére kötötte Delphoiban, hogy ha egyszer idegen földön szomorúság éri, alapítson várost, és hagyjon ott társai közül vezetőket. Így aztán a várost, amelyet alapított, az istenről Püthopolisznak, a közeli folyót pedig az ifjú emlékére Szoloeisznek nevezte. A város kormányzását a két fivérre és egy Hermosz nevű athéni nemes ifjúra bízta. A püthopolisziak Hermosz házának nevezték a város egyik épületét, de később ezt - a második szótag téves hangsúlyozása következtében - Hermész házának értették, és így az istent részesítették a hőst megillető tiszteletben.

27. Ez volt az oka az amazón háborúnak, amely semmiképpen sem lehetett jelentéktelen ügy vagy asszonyvállalkozás, hiszen ahhoz, hogy az amazónok a városban tábort üssenek és a Pnüx meg a Muszeion közelében harcoljanak, előbb el kellett foglalniuk a környező területeket és nyugodtan el kellett jutniuk a városig. Nehéz elhinni, hogy - mint Hellanikosz állítja - gyalog keltek át a befagyott kimmeriai Boszporoszon. Azt viszont, hogy a városban táboroztak, helynevek és az elesettek sírjai bizonyítják.

Sokáig haboztak mindkét oldalon; féltek a harctól. Thészeusz végül áldozatot mutatott be a Félelem istenének - így parancsolta egy jóslat -, és összecsapott az amazónokkal. A csata Boédromión havában volt, azon a napon, amelyen az athéniak mind mostanáig a Boédromia ünnepét ünneplik. Kleidémosz részletes elbeszélése szerint az amazónok a manapság Amazóneionnak nevezett helyig tolták előre balszárnyukat, a jobbszárny viszont egészen a Khrüsza melleti Pnüxig ért. Az athéniak a Muszeiontól kiindulva támadták meg az ellenség balszárnyát. Az elesettek sírjai, Khalkódón hérosz emlékműve mellett, a mostani peiraieuszi kapuhoz vezető úton találhatók. Az amazónok ezen a szárnyon megverték az athéniakat, és egészen az Eumeniszek szentélyéig visszaszorították őket. Az athéniak viszont a Palladion, az Ardéttosz és a Lükeion felől lecsaptak az amazónok jobbszárnyára, és vissza is verték őket egészen a táborukig. Sok amazón veszítette itt életét. Kleidémosz szerint a negyedik hónapban kötöttek békét Hippolüté közvetítésével; mert szerinte Thészeusz feleségének Hippolüté volt a neve és nem Antiopé.

Egy másik történet szerint a Thészeusz oldalán harcoló Hippolütét Molpadia ölte meg lándzsájával; az ő emlékére emelték az olümpiai szentélynél felállított oszlopot. Nem lehet csodálni, hogy a történelmi feljegyzések bizonytalanok, amikor ilyen régi eseményekről van szó. Azt is mondják, hogy Antiopé titokban Khalkisz városába vitette a sebesült amazónokat, és ott ápolta őket, továbbá, hogy többeket azon a helyen temettek el, amelyet ma Amazóneionnak neveznek. A háború békeszerződéssel ért véget, erről tanúskodik a Thészeion melletti hely neve: Orkómoszion, és az a máig fennmaradt ősi áldozat, amelyet az amazónoknak mutattak be a Thészeusz emlékére rendezett ünnepségek előtt.

Az amazónok sírját a megaraiak is mutogatják a piactérről a Rhusz nevű helyhez vezető úton, ahol a Rhomboeidész-emlékmű áll. Mondják, hogy Khairóneia környékén is estek el amazónok, és a régen Thermódónnak, most pedig Haimónnak nevezett folyócska mellett temették el őket. Erről a Démoszthenész életéről írt könyvemben már szóltam. Valószínűleg Thesszalián sem mentek keresztül baj nélkül az amazónok; sírjukat még ma is mutogatják Szkotussza és Künoszkephalai közelében.

28. Ezek a feljegyzésre méltó események az amazónokkal kapcsolatban. Az Amazónok felkelése című hősköltemény szerint, amelyet a Thészeisz szerzője írt, Antiopé és az amazónok a Phaidrával kötött házasság miatt indítottak hadat Thészeusz ellen, és Héraklész ölte meg őket. De ez csak mese és kitalálás. Igaz ugyan, hogy Thészeusz nőül vette Phaidrát, de csak Antiopé halála után. Antiopétól született Hippolütosz, akit Pindarosz Démophón néven ismer. Phaidra és Hippolütosz balsorsáról a történetírók is úgy írnak, mint a tragédiaköltők; valószínű tehát, hogy úgy is történt, ahogy mondják.

29. Vannak más - színpadon még sohasem játszott - történetek is Thészeusz házasságairól: mind becstelenül kezdődtek és szerencsétlenül végződtek. Mesélik, hogy erőszakkal elrabolt egy bizonyos Anaxó nevű troizéni nőt, és hogy erőszakot követett el Szinnisz és Kerküón leányain, miután az apákat megölte. Feleségül vette Periboiát, Aiax anyját, azután Phereboiát, majd pedig Iopét, Iphiklész leányát. Aztán szerelemre gyulladt Panopeusz leánya, Aiglé iránt és elhagyta Ariadnét, ami semmiképpen sem volt szép és illő cselekedet, mint fentebb már említettem. Mindezeken felül Helené elrablásával háborúba sodorta Attikát, s emiatt rá is száműzetés és halál várt, de ezt majd később beszélem el.

Bár az akkori idők legderekabbjai sok küzdelemben vettek részt, Hérodórosz úgy tudja, hogy Thészeusz - a lapithák és kentaurok harcát[7] kivéve - egyikben sem szerepelt. Mások szerint azonban elkísérte Iaszónt Kolkhiszba, és Meleagrosznak is segített a kalüdóni vadkan elejtésében; állítólag ekkor keletkezett a jól ismert mondás: "Csak Thészeusszal." Sok kiváló és vitézi tettet hajtott végre segítőtársak nélkül is, és ezért mondták róla: "Íme, egy új Héraklész." Segített Adrasztosznak is a Kadmeia alatt elesettek holttestének megszerzésében. És nem fegyverrel szerezte vissza a holttesteket - ahogy Euripidész írta tragédiájában -, hanem rábeszéléssel és megegyezéssel. Így írják a legtöbben. Philokhorosz hozzáteszi, hogy ez volt az első egyezség, amelyet a holttestek összeszedésére kötöttek, bár a Héraklészről írt könyvekben az áll, hogy ő adott ki először holttesteket az ellenségnek. A Thébai falai alatt elesett közkatonák sírjait Eleutheraiban mutogatják, a hadvezérekét pedig Eleusziszban; ezzel kedveskedett Thészeusz Adrasztosznak. Euripidész Oltalomkeresők című tragédiája ellentmond annak, amit Aiszkhülosz beszél el az Eleuszisziek-ben; ő pontosan ugyanazt mondja Thészeuszról, amit én beszéltem el.

30. Peirithoosszal való barátságának állítólag ez a története: Nagy híre volt Thészeusz erejének és bátorságának, és Peirithoosz szeretett volna meggyőződni róla. Fogta Thészeusz marháit és elhajtotta Marathónból. Amikor megtudta, hogy Thészeusz fegyveresen üldözőbe vette, nem futott el előle, hanem szembefordult vele. Megpillantva egymást, mindkettő megcsodálta a másik szépségét, bátorságát, és elálltak a harctól. Először Peirithoosz nyújtott kezet Thészeusznak, majd felszólította, hogy bíráskodjék felette marhái elhajtásának ügyében, s ő kész alávetni magát az ítéletnek. Thészeusz elengedte a bírságot, és kérte Peirithooszt, hogy legyenek barátok és szövetségesek; barátságukat esküvel pecsételték meg.

Amikor Peirithoosz nőül vette Déidameiát, meghívta Thészeuszt, hogy ismerje meg a lapithák országát, és legyen a vendégük. A lakomára a kentaurokat is meghívta, de ezek pimaszul és féktelenül viselkedtek, sőt részegségükben még a nőket sem kímélték. A lapithák védekezni kezdtek, és jó néhány kentaurt megöltek, a többieket pedig kidobták az országból. Thészeusz segített a lapitháknak a harcban. Hérodórosz azonban másként adja elő a történteket. Szerinte már folyt a kentaurok elleni háború, amikor Thészeusz a lapithák segítségére sietett, és akkor került először szemtől szembe Héraklésszel is. Thészeusz mindenáron fel akarta keresni Héraklészt Trakhiszban, ahol a hős éppen küzdelmeinek és bolyongásainak fáradalmait pihente ki; ez a találkozás a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jegyében folyt le. - Több hitelt adhatunk azonban azoknak a történetíróknak, akik azt állítják, hogy a két hős több alkalommal is találkozott, s hogy Héraklészt Thészeusz közbenjárására avatták be az eleusziszi misztériumokba, miután elvégezte azokat a megelőző tisztulási szertartásokat, amelyekre bizonyos meggondolatlan cselekedetei miatt szükség volt.

31. Hellanikosz elbeszélése szerint Thészeusz már ötvenesztendős volt, amikor a kiskorú Helenét elrabolta. Egyesek, hogy e súlyos vád alól felmentsék, azt állítják, hogy Helenét valójában nem is ő, hanem Idasz és Lünkeusz rabolta el. Ezek aztán Thészeuszra rábízták a lányt, akit ő nem volt hajlandó a Dioszkuroszoknak kiszolgáltatni. Sőt állítólag maga az atya, Tündareusz bízta Thészeuszra Helenét, mert félt Enarophorosztól és Hippokoóntól, akik erőnek erejével akarták elrabolni a kislányt. De a legvalószínűbb, legbizonyítottabb történet a következő:

Thészeusz és Peirithoosz együtt ment Spártába. A lányt Artemisz Orthia templomából rabolták el, ahol éppen ünnepi táncot lejtett, majd megszöktek vele. Üldözőik csak Tegeáig követték őket. A továbbiakban nyugodtan keltek át a Peloponnészoszon. Közben megállapodtak, hogy sorsot vetnek: aki nyer, nőül veszi Helenét, és segít társának feleséget szerezni. A sorshúzás Thészeusznak, kedvezett. Thészeusz ezután anyja gondjaira bízta a házasságra még éretlen lánykát, Aphidnaiba vitte őket, és barátját, Aphidnoszt kérte meg, hogy vigyázzon a lányra, és tartsa titokban ottlétét a többiek előtt. Ezután viszontszolgálatképpen elkísérte Peirithooszt Épeiroszba, Aidóneusznak, a molosszoszok királyának leányáért. A király - aki feleségét Perszephonénak, leányát Korénak, házőrző kutyáját pedig Kerberosznak nevezte - úgy határozott, hogy leánya minden kérőjének meg kell küzdenie a kutyával, és az nyeri el a leány kezét, aki a kutyát legyőzi. De amikor megtudta, hogy Peirithoosz és társa nem kérni jöttek a lányt, hanem elrabolni, elfogatta őket. Peirithooszt széttépette a kutyával, Thészeuszt pedig fogolyként őriztette házában.

32. Eközben Menesztheusz, Peteósz fia, Orneusz unokája és Erekhtheusz dédunokája - azt mondják, ő volt az első demagóg, aki a tömegek kedvét kereste - izgató szavaival fellázította a tehetősebb athéniakat, akik már régóta nehezen viselték el Thészeusz uralmát, mert úgy érezték, hogy a nemeseket megfosztotta a királyi hatalomtól, és összezárta őket egyetlen városba, hogy mindnyájukat alattvalójává és szolgájává tegye. De felizgatta az egyszerű embereket is. Szabadságuk, úgymond, nem más, mint csalóka álom. Elveszítették hazájukat és szent hagyományaikat; a sok megértő és jóságos király helyett egyetlen zsarnokot kaptak, egy jöttment idegent. Menesztheusz tehát így mesterkedett, a kezdődő zendülésnek pedig komoly ösztönzést adott a Tündaridák háborúja; sokan nem tartják lehetetlennek, hogy maga Menesztheusz biztatta fel őket.

A Dioszkuroszok eleinte nem folyamodtak erőszakhoz, csak testvérhúgukat követelték. De amikor az athéniak kijelentették, hogy Helené nincs a városban, és nem is tudják, hol van, megkezdődött a harc. Akadémosz valahogyan megtudta, hogy Helenét titokban Aphidnaiban tartják, és ezt közölte a Tündaridákkal. Meg is becsülték őt ezért a Dioszkuroszok egész életében. És a lakedaimóniak - akik később oly sokszor pusztították Attika földjét - sem bántották soha az Akadémiát Akadémoszra emlékezve. Dikaiarkhosz viszont azt mondja, hogy két arkadiai ifjú, Ekhedémosz és Marathosz harcolt a Tündaridákkal együtt, az előbbiről nevezték el a mostani Akadémiát, Marathón pedig az utóbbiról kapta nevét, mert egy jóslatnak engedelmeskedve önként feláldozta magát a csata előtt.

A Dioszkuroszok ekkor Aphidnai ellen vonultak, megnyerték a csatát, és elfoglalták a várost. Állítólag ekkor esett el Szkirón fia, Alükosz, aki együtt harcolt a Tündaridákkal. A megarai helyet, ahol eltemették, Alükosznak nevezik róla. Héreasz azt állítja, hogy maga Thészeusz ölte meg Alükoszt Aphidnainál, és ennek bizonyságára idézi az alábbi verssorokat:

...kit Aphidnai nagy csatasíkján
Thészeusz ölt le tusán ama szépfürtű Helenáért
egykor...

Nem valószínű azonban, hogy Thészeusz jelen volt, amikor anyja fogságba esett, és a várost elfoglalták.

33. Aphidnai tehát elesett és az athéniak megrémültek. Menesztheusz ekkor rávette a népet, hogy nyissák meg a kapukat a Tündaridák előtt, és fogadják őket szeretettel, hiszen ők csak Thészeusz ellen viseltek háborút, aki erőszakosságával rá is szolgált erre, a többieknek jót és üdvöt hoznak. Tetteik valóban erről tanúskodtak; bár az egész várost hatalmukba kerítették, nem kértek mást, csak azt, hogy beavassák őket a misztériumokba, mondván, hogy nekik is van annyi közük a városhoz, mint Héraklésznek. Kérésüket teljesítették, de előbb Aphidnosz örökbe fogadta őket, akárcsak Püliosz Héraklészt. A Dioszkuroszokat isteneknek járó tisztelettel vették körül, és az Anakesz névvel tüntették ki; talán azért, hogy a harcot beszüntették, vagy talán mert vigyáztak rá, hogy senkit semmi bántódás ne érjen, pedig igen nagy hadsereg tartózkodott a város falain belül. Az anakósz ekhein[8] kifejezést olyanokra szokták alkalmazni, akik gondoskodnak valamiről, vagy őriznek valamit. Valószínűleg a királyokat is ezért hívják anaktesz-nek. Másik magyarázat szerint a csillagok felkeléséről hívják őket Anakesz-nek, mivel az anó - vagyis: "fent" - szót az attikaiak anekasz-nak, az anóthen-t - vagyis a "fentről"-t - pedig anekathen-nek mondják.

34. Aithra, Thészeusz anyja állítólag fogságba került, majd Spártába hurcolták, és innen ment Trójába, Helenével. Ezt Homérosz is megerősíti, mikor azt mondja, hogy Helené szolgálója lett:

Aithré, Pittheusz lánya, tehénszemü szép Klümenével.[9]

Mások nem tartják hitelesnek ezt a sort, és a Munükhoszról szóló mesét is elvetik. Munükhoszt állítólag Laodiké szülte titkon Démophónnak és Aithra segítette felnevelni Trójában. Furcsa és egészen más történetet mond el Aithráról Isztrosz Attika története című művének tizenharmadik könyvében: állítólag Alexandroszt, akit Thesszaliában Parisznak neveznek, a Szperkheiosz folyó partján Akhilleusz és Patroklosz megtámadta és legyőzte, Hektor meg ugyanekkor elfoglalta és feldúlta Troizén városát, s az otthagyott Aithrát elhurcolta. Ez azonban merő képtelenség.

35. Héraklész vendégségben járt Aidóneusznál, a molosszoszok királyánál, s a király beszélgetés közben megemlítette neki Thészeusz és Peirithoosz esetét, hogy miért jöttek, és hogy mi történt, amikor rajtakapta őket. Héraklész mélységesen elszomorodott Peirithoosz dicstelen halálán és azon, hogy a másikra is ez a sors vár. Tudta, hogy Peirithooszon már nem segít a panasz, könyörögni kezdett hát Thészeuszért; tegye meg neki ezt a szívességet a király, adja ki Thészeuszt. Aidóneusz teljesítette Héraklész kérését, és szabadon bocsátotta Thészeuszt. A hős visszatért Athénba, ahol hívei még nem veszítették el minden hatalmukat. Hálából mindazokat a szent helyeket, amelyeket a város korábban neki adományozott, Héraklésznek szentelte, és Thészeionok helyett Hérakleionoknak nevezte őket, négy kivételével - így írja Philokhorosz. De amikor újra kézbe akarta ragadni a hatalmat és az államvezetést, lázadás és zavargás tört ki. Ekkor ébredt tudatára, hogy eddigi ellenségei most már nemcsak gyűlölik, de ráadásul meg is vetik. Ezenfelül a nép nagy része elkényeztetett gyermek módjára viselkedett, és ahelyett, hogy csendben, szó nélkül engedelmeskedett volna parancsainak, elvárta, hogy Thészeusz járjon a kedvében. Amikor megkísérelte, hogy erőszakhoz folyamodjék, a népvezérek izgatásával és pártviszályok veszélyével találta magát szemben. Elkeseredésében végül titkon elküldte gyermekeit Euboiába Elephénórhoz, Khalkódón fiához. Ezután megátkozta az athéniakat Gargéttoszban, azon a helyen, amelyet mind a mai napig Aratérionnak[10] neveznek, és elhajózott Szküroszba. Azt hitte, hogy ott barátokra talál; de különben is öröklött földbirtokai voltak a szigeten. Lükomédész volt abban az időben a szkürosziak királya, Thészeusz tehát hozzá fordult, hogy földjeit megkapja, mondván, hogy ott szeretne letelepedni. Egyesek azt állítják, hogy segítséget kért a királytól az athéniak ellen. Lükomédész - aki talán Thészeusz hírnevét irigyelte, de az is lehet, hogy Menesztheusznak akart kedvében járni - felvezette Thészeuszt a sziget legmagasabb hegycsúcsára, mintha földbirtokait akarná neki megmutatni, majd pedig letaszította a mélységbe, ahol Thészeusz halálát lelte. Mások szerint Thészeusz szokásos vacsora utáni sétája közben botlott meg és zuhant le a szikláról. Eleinte úgyszólván senki sem vett tudomást haláláról. Athénban Menesztheusz volt a király, Thészeusz fiai pedig magánszemélyekként harcoltak együtt Ilionban Elephénórral. Menesztheusz elesett Trójában, Thészeusz fiai hazatértek és visszaállították az atyai királyságot. Később az athéniak több okból is félistenként tisztelték Thészeuszt; ezek közt legemlítésreméltóbb az a történet, amely szerint Marathónnál a méd seregek ellen harcoló csapatok látni vélték, hogy Thészeusz szellemalakja teljes fegyverzetben rohamra vezeti őket a barbárok ellen.

36. A méd háborúk után, Phaidón arkhónsága idején[11] az athéniak jóslatot kértek Delphoiban. A Püthia meghagyta nekik, hogy vigyék haza Thészeusz csontjait, temessék el, és őrizzék illő tisztelettel. Nem volt könnyű a sírt megtalálni és a csontokat összeszedni, mert az ott lakó dolopszok különösen zárkózottak és vadak voltak. Kimón elfoglalta a szigetet, amint az életéről írt könyvemben már elbeszéltem, és becsületét tette fel rá, hogy megtalálja a sírt. Véletlenül megpillantott egy sast, amely egy halomszerű emelkedésen csőrével vagdosta és karmával kaparta a földet. Ezt isteni jeladásnak tekintette és ásatni kezdett a helyen. Hamarosan ráakadtak egy koporsóra, benne egy nagy termetű férfi csontjaira, mellette pedig bronzhegyű lándzsára és kardra. Amikor Kimón háromevezősoros hajóján hazavitte Thészeusz földi maradványait, az athéniak olyan ujjongó örömmel és pompával fogadták, mintha maga Thészeusz tért volna haza a városba. Ott fekszik Thészeusz a város közepén, a Gümnaszion közelében. Sírja a szökevény rabszolgáknak, a szegényeknek és a hatalom áldozatainak menedékhelye, hiszen Thészeusz egész életében védte és segítette a bajba jutottakat, és mindig megértéssel hallgatta meg a nehéz sorban élő emberek kéréseit.

A tiszteletére rendezett legfőbb áldozati ünnepet Püanepszión hónap nyolcadik napján tartják minden évben, minthogy ezen a napon érkezett vissza Krétából az ifjakkal. De minden hónap nyolcadik napján is megemlékeznek róla, vagy mert Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett meg Troizénből Athénba, mint azt Diodórosztól, az útleírótól tudjuk, vagy mert ez a szám különösképpen megilleti őt, Poszeidón állítólagos fiát, mivel Poszeidónnak is a hónap nyolcadik napján áldoznak. Nyolc az első páros szám köbe és az első négyzet kétszerese, ezért különösképpen jelképezi Poszeidón rendíthetetlen és megingathatatlan hatalmát, akit Aszphaleiosznak[12] és Gaiéokhosznak[13] szoktak nevezni.

 

ROMULUS[14]

1. A történetírók, amikor arról van szó, hogy kitől és miért kapta Róma nagy és világszerte híres nevét, különböző nézeteket vallanak. Egyesek azt mondják, hogy a pelaszgok, akik vándorlásaik közben bejárták az ember lakta vidékek legnagyobb részét, s számos népet leigáztak, itt telepedtek le, és fegyvereik erejéről[15] nevezték a várost Rómának. Mások viszont úgy tudják, hogy Trója eleste után azokat a menekülőket, akiknek sikerült hajóra szállnia, a türrhéniai partokra sodort a szél, s a Tiberis folyó torkolatánál kötöttek ki. Asszonyaik már nagyon el voltak keseredve, és nehezen viselték a tengert. Ekkor egy Rhómé nevű nő - ő volt köztük a legelőkelőbb és legeszesebb - azt ajánlotta nekik, hogy gyújtsák fel a hajókat. Így is történt. A férfiak kezdetben haragudtak, de aztán nem volt mit tenniük, letelepedtek a Palatinus körül elterülő vidéken. Nemsokára kitűnt, hogy vállalkozásuk jobban sikerült, mint remélték, kitűnő földre találtak, és az ott lakók is barátságosan fogadták őket. Rhómét többek között abban a megtiszteltetésben is részesítették, hogy új városukat, mivel megalapítását neki köszönhették, Rómának nevezték róla.

Állítólag ettől az időtől kezdve maradt fenn az a szokás, hogy az asszonyok csókkal köszöntik rokonaikat és férjüket, mert amikor a hajókat felgyújtották, így kedveskedtek nekik, és ezzel igyekeztek haragjukat kiengesztelni.

2. Mások úgy tudják, hogy Italosz és Leukaria lányáról, Rhóméről nevezték el a várost, ismét mások szerint pedig Héraklész fiának, Télephosznak leányáról, aki állítólag Aeneas fiához, Ascaniushoz ment feleségül. Némelyek azt állítják, hogy a várost Rhómanosz, Odüsszeusz és Kirké fia alapította, vagy esetleg Émathión fia, Rhómosz, akit Diomédész küldött el Trójából. Végül vannak olyanok is, akik szerint a várost a latinok türannosza, Rhómisz alapította, aki elűzte a Thesszaliából Lüdiába, innen pedig Itáliába menekülő türrhéneket. Legvalószínűbbnek azonban az a feltevés látszik, hogy a város Romulustól nyerte nevét, de még ezen a ponton sincs teljes egyetértés. Némelyek szerint Romulus Aeneas és Phorbas leányának, Dexitheának volt a gyermeke, és testvérével, Remusszal együtt csecsemőkorában hozták Itáliába. A kiáradt folyó vizében mindnyájan odavesztek, de az a csónak, amelybe a két gyermeket tették, váratlanul megakadt a szelíd lejtésű parton és megmenekült. Ezt a helyet nevezték el Rómának. Más vélemény szerint Rhómé annak a trójai nőnek volt a leánya, aki Télemakhosz fiához, Latinushoz ment feleségül, és tőle született Romulus. Mások meg azt mondják, hogy Mars istentől szülte őt Aemilia, Aeneas és Lavinia lánya.

Vannak, akik egész meseszerűen adják elő Romulus származását, a következőképpen: Tarchetius, az albaiak gonosz és kegyetlen királya furcsa tüneményt látott egyszer otthonában. Tűzhelyéből egy hímtag emelkedett ki, és napokon át ott maradt. Tarchetius Téthüsz istennő türrhéniai jóshelyétől azt a jóslatot kapta, hogy egy szűz leánynak kell a tűzhelyen látott jelenséggel egyesülnie, s tőle majd hírneves, vitéz, szerencsés és nagy erejű fiú születik. Tarchetius elmondta a jóslatot egyik leányának, és ráparancsolt, hogy háljon a hímtaggal, de a leány nem engedelmeskedett, és szolgálólányát küldte be maga helyett.

Amikor Tarchetius ezt megtudta, haragjában mindkettőjüket meg akarta öletni, de álmában Vesta lebeszélte gyilkos szándékáról. A király ekkor megparancsolta a két fogságban tartott lánynak, hogy kezdjenek el szőni egy vég szövetet - ha befejezték, férjhez adja őket. De amit nappal szőttek, éjszaka Tarchetius parancsára mások felbontották. Közben a szolgálólány ikreket szült a hímtagtól. A két gyermeket Tarchetius átadta egy Teratius nevű embernek, hogy pusztítsa el őket. Teratius a közeli folyó partján hagyta a kisdedeket. Egyszer csak odament hozzájuk egy nőstény farkas, és emlőjét tartotta nekik, majd különféle madarak hoztak csőrükben élelmet és megetették őket. Végül a két csecsemőt meglátta egy tehénpásztor. Elcsodálkozott a dolgon, de azért odamerészkedett és felemelte őket. Így menekültek meg. Majd felnőttek, és végeztek Tarchetiusszal. Ezt egy bizonyos Promathión írja Itália története című művében.

3. De a leghihetőbb és legbizonyíthatóbb történet vázlatát először a peparéthoszi Dioklész adta elő a görögöknek. Nagyjában őt követi Fabius Pictor is. Ennek is vannak különböző változatai, de lényegében a következőképpen hangzik:

Az albai királyságot Aeneas leszármazottai, két testvér, Numitor és Amulius örökölte. Amulius két részre osztotta az örökséget: egyiküknek a kincseket és a Trójából hozott aranyat, másikuknak a királyságot juttatta. Numitor az utóbbit választotta, de Amulius a vagyon birtokában könnyűszerrel megfosztotta testvérét a királyságtól. Majd félni kezdett, hogy Numitor leányának gyermekei születnek, ezért Vesta papnőjévé tette a lányt, hogy férj nélkül, szűzen élje le életét. Vannak, akik Iliának, mások Reának, és ismét mások Silviának nevezik ezt a nőt. Kis idővel ezután kiderült, hogy a Vesta-szüzek törvényei ellenére teherbe esett. Csak a király leányának, Anthónak a könyörgése mentette meg a legkíméletlenebb megtorlástól, de így is szigorú őrizetben tartották, nehogy Amulius tudta nélkül szülje meg gyermekét. Rea Silvia végül két, szokatlanul nagy és szép fiúgyermeknek adott életet. Amulius most már igazán megijedt, és megparancsolta egyik szolgájának, hogy dobja a folyó vizébe az ikreket. Egyesek szerint ezt a szolgát hívták Faustulusnak, mások szerint azt, aki az ikreket megtalálta. A szolga teknőbe tette a csecsemőket, és lement velük a folyóhoz, hogy a vízbe dobja őket. De amikor a megáradt folyót megpillantotta, félt közel menni a vízhez, ezért a part mentén letette a teknőt, azután hazament. A folyó tovább áradt, felemelte a teknőt, és csendesen magával vitte egy szelíd lankára, amelyet Cermalusnak - vagy helyesebben: Germanusnak - neveznek, valószínűleg azért, mert latinul így nevezik az egy apától és egy anyától származó testvéreket.

4. A közelben Ruminalisnak neveztek egy fügefát, talán - ahogy a közhit tartja - Romulusról, vagy mert delente itt kérődzött a jószág az árnyékban. De még ennél is valószínűbbnek látszik, hogy azért, mert a nőstény farkas itt szoptatta a csecsemőket; a régiek ugyanis az emlőt rumának, a csecsemők táplálásáról gondoskodó istennőt pedig Rumiliának nevezték, akinek mindig bor nélkül, tejjel áldoztak. A monda szerint a nőstény farkason kívül még egy harkály is táplálta és őrizte a csecsemőket. Mindkettőt Mars szent állatának tartják, a harkályt meg különösen becsülik és tisztelik a latinok. Így aztán könnyen elhitték az anyának, hogy Mars volt az ikrek apja. Bár az is lehetséges, hogy Amulius ejtette teherbe Silviát, csalárd módon elhitetve vele, hogy ő Mars isten, mivel teljes fegyverzetben látogatta meg. Mások véleménye szerint a csecsemők nevelőanyjának kettős értelmű neve is előidézhette a nőstény farkasról szóló monda elterjedését. A lupa szó ugyanis egyaránt jelenti a nőstény farkast és a könnyű életű nőt a latinoknál, s ilyen volt Faustulus felesége, a csecsemőket felnevelő Acca Larentia is. A rómaiak az ő tiszteletére is mutatnak be áldozatot - melyet Mars papja végez - áprilisban, a halála emlékére rendezett és Larentiának nevezett ünnepen.

5. Tisztelnek Rómában egy másik Larentiát is, mégpedig a következőkért: a Hercules-templom őre egyszer nagyon unatkozott, és azt ajánlotta az istennek, töltsék az időt kockajátékkal. Megbeszélték, hogy ha az őr győz, kap egy értékes tárgyat az istentől, ha pedig veszít, gazdag lakomát készít Herculesnek, sőt még egy csinos nőt is visz neki a templomba, hogy vele töltse az éjszakát. Az őr dobott a kockával - először az isten, majd a maga nevében -, és veszített. Állni akarta a szavát, s ígéretéhez híven lakomát készített az istennek, majd pénzt adott Larentiának, egy nagyon csinos, de egyébként alig ismert fiatal nőnek, s meghívta a lakomára a templomba. Ágyat vetett neki, és a lakoma után rázárta a templom ajtaját, hogy töltse az istennel az éjszakát. A monda szerint Hercules valóban megjelent Larentiának, és megparancsolta neki, hogy menjen reggel a forumra, csókolja meg az első férfit, akivel szembetalálkozik, és tegye a kedvesévé. Larentia találkozott is egy előrehaladott korú, igen jómódú, nőtlen és gyermektelen férfival, Tarrutiusszal, aki kedvesévé tette és megszerette Larentiát. Amikor meghalt, szép s nagy vagyont hagyott rá. Larentia később a vagyon legnagyobb részét végrendeletileg a népre hagyta. Mondják, hogy az istenfélő, kegyes Larentiát igen tisztelték Rómában, míg egyszer csak el nem tűnt nyomtalanul, mégpedig éppen azon a helyen, ahol az az első Larentia nyugszik. Ezt a helyet most Velabrumnak nevezik, mert erre szoktak átkelni a gyakorta megáradt Tiberisen a forumra, s a révhely latin neve velatura. Mások meg azt mondják, hogy a forumtól a Circus Maximus felé vezető út mellett éppen ezen a helyen vitorlákat szoktak kifeszíteni a mutatványosok, márpedig a vitorlát velum-nak nevezik latin nyelven. Szóval ezért áll a második Larentia köztiszteletben a rómaiaknál.

6. A kisdedeket Amulius disznópásztora, Faustulus a legnagyobb titokban magához vette, bár azt is mondják - s ez látszik valószínűbbnek -, hogy Numitor tudott a dologról, és titokban fedezte a neveltetési költségeket. A két gyermeket Gabiibe vitték, ott tanulták meg az írás-olvasást, és mindazt, amire előkelő ifjaknak szüksége volt. Állítólag a ruma - emlő - szóról hívták őket Romulusnak és Remusnak, mert a nőstény farkas tőgyét szopták, amikor rájuk találtak. Nagy és formás termetük már kora ifjúságukban elárulta származásukat. Tüzes, bátor, rettenthetetlen lelkű ifjakká serdültek mind a ketten. Mégis Romulus volt kettőjük közül az értelmesebb: már ekkor hozzáértést árult el a közügyekben. Valahányszor vita támadt a szomszédok közt vadászatok alkalmával vagy a legelők használata miatt, megmutatta, hogy uralkodásra és nem engedelmeskedésre született. Az ikrek az övékéhez hasonló vagy nyomorultabb sorsúakkal szemben mindig nyájasak voltak, de a király szolgáit, jószágfelügyelőit és nyájainak pásztorait, akik semmivel sem voltak náluk derekabbak, megvetették. Fenyegetéseikkel, haragjukkal nem törődtek. Szabad emberhez illő módon éltek és töltötték idejüket, de a szabadságot nem a tétlenségben keresték: testüket edzették, vadásztak, versenyfutást rendeztek, rablókat üldöztek, tolvajokat fogtak el, és megvédtek az elnyomottakat az erőszak ellen, így aztán hírnevük mindenfelé elterjedt.

7. Numitor pásztorai egy alkalommal összevesztek Amuliuséival és elhajtották marháikat. Ezek nem hagyták magukat. Összeverték és megfutamították Numitor embereit, és a zsákmány nagy részét visszaszerezték. Numitor haragjával mit sem törődve sok szegényt és rabszolgát összetoboroztak, s ez már a pártütés és lázadás kezdetét jelentette. Romulus, aki szerette az áldozatokat és a jóslatokat, éppen áldozati szertartáson vett részt, amikor Numitor pásztorai összetalálkoztak Remusszal és néhány emberével. A találkozásból verekedés lett, kölcsönösen ütlegelték egymást, míg végül Numitor emberei győztek, Remust Numitor elé hurcolták és bevádolták. Numitor azonban, aki nagyon félt fivérétől, nem büntette meg az ifjút, hanem elment Amuliushoz és kérte, adjon neki elégtételt, mert bár édestestvére Amuliusnak, a király szolgái gonoszul bántak vele. Az albai nép is úgy érezte, hogy Numitort méltánytalanság érte, s ez arra bírta Amuliust, hogy átadja Remust Numitornak, mondván, hogy tegyen vele, amit akar.

Numitor magával vitte az ifjút, és hazaérkezve csodálattal szemlélte nagy és erős termetét. Arca bátorságról, merészségről és törhetetlen lélekről tanúskodott. Látta, hogy nyugodtan viseli a történteket, s hallotta, hogy tettei sem hitványabbak megjelenésénél. Ráadásul mintha maga az isten is segítette volna Numitort, hogy az igazsághoz közel kerüljön és megsejtse, milyen nagy dolgok előtt áll. Nyájasan nézte az ifjút, és szelíd, bizalmat keltő hangon megkérdezte tőle, kicsoda és honnan származik.

Remus felbátorodva így felelt: "Nem titkolok el előled semmit, mert te királyibbnak látszol Amuliusnál. Te előbb meghallgatod és kikérdezed az embert, s csak aztán büntetsz, de ő kérdezetlenül ítélkezik. Azelőtt azt hittük, hogy a király szolgáinak, Faustulusnak és Larentiának vagyunk ikerfiai. De most, hogy megvádoltak és megrágalmaztak előtted, s életünk is veszélyben forog, nagy dolgokat hallunk önmagunkról. Hogy mindez igaz-e, veszélyes helyzetünk most majd eldönti. Születésünk történetét homály fedi, de még furcsább, hogy miképp tápláltak és dajkáltak minket csecsemőkorunkban. Madarak és vadállatok etettek, amelyeknek odavetettek bennünket. Egy nőstény farkas nyújtotta emlőit, egy harkály hozott élelmet, s mi teknőben feküdtünk egy nagy folyó partján. A teknő még ma is megvan: rézpánt és elmosódott felírás van rajta. Származásunknak ezek a jelei bizonyosan nem érnek majd semmit szüleinknek, ha mi egyszer odavesztünk."

Numitor, Remus elbeszéléséből és arcvonásaiból következtetve, kiszámította az ifjú korát, és egyszerre feltámadt benne az édes reménység, majd azon gondolkodott, miképpen közölhetné a hallottakat titkon leányával, akit még mindig szigorú őrizetben tartottak.

8. Amikor Faustulus meghallotta, hogy Remust elfogták és átadták Numitornak, unszolni kezdte Romulust, hogy menjen segítségére. Nyíltan elmondott neki mindent származásukról, bár már korábban is tett rá célzásokat, és mondott egyet s mást, amiből, ha valaki jól odafigyelt, sokat érthetett. Magához vette a teknőt, és Numitorhoz igyekezett, telve félelemmel, hogy még időben érjen oda. Ezzel felhívta magára a város kapujában álló királyi őrök figyelmét, kérdéseikre zavartan válaszolt, és nem tudta eltitkolni előlük a köpenye alatt rejtegetett teknőt sem. Véletlenül volt az őrök közt egy ember, aki részt vett a gyermekek kitételében. Ez, amikor meglátta a teknőt, alakjáról és a rajta levő feliratról azonnal felismerte. Gyanút fogott, és késedelem nélkül jelentette a dolgot a királynak, s Faustulust is bevezette hozzá nyomban, hogy ki lehessen kérdezni. Faustulust hosszú és kegyetlen kínvallatás után elhagyta bátorsága, és bevallotta a gyermekek megmenekülését, de annyi lélekjelenléte mégiscsak maradt, hogy azt mondta, Albától távol pásztorkodnak, s ő most a teknővel csak azért akart Iliához menni, mert az már régóta kívánta látni és kezével érinteni, hogy ezáltal is megerősödjék gyermekei viszontlátásának reménységében.

Amuliusszal ekkor az történt, ami a megzavarodott, haragjukban és félelmükben cselekvő emberekkel gyakran megtörténik. Egyik, különben derék, de Numitorral rokonszenvező emberét Numitorhoz küldte, hogy megtudja tőle, nem hallott-e róla, hogy a gyermekek életben vannak. Mikor az ember látta, hogy Numitor Remust karja közt tartja és dédelgeti, megerősítette őket jó reményükben, és sürgette, hogy haladéktalanul cselekedjenek, majd maga is velük maradt. Habozásra valóban nem volt idő, mert Romulus hamarosan megjelent a hozzá csatlakozott polgárok nagy tömegével, akik mind gyűlölték Amuliust és féltek tőle. Romulus nagy haderőt vitt magával, melyet centuriákba osztott. A csapatok élén egy-egy ember haladt, póznával a kezében, amelyre egy marék szénát és vesszőt kötöttek. Ezeket a manipulus - marék - szóról nevezték el, a csapatok tagjait pedig mai napig is manipularisoknak hívják. Remus a bent levőket lázította fel, Romulus pedig kint állt a csapatok élére, s a zsarnokot, aki zavarában és rémületében még gondolni sem tudott a menekülésre, kézre kerítették és megölték.

Ezeket az eseményeket főleg Fabius és a peparéthoszi Dioklész beszéli el. Valószínűleg ez a Dioklész írta meg először Róma alapításának történetét. Elbeszélését drámai és meseszerű előadása miatt sokan hitetlenkedéssel fogadják - pedig nincs értelme a hitetlenkedésnek, ha meggondoljuk, hogy milyen nagy költő maga a sors, és hogy Róma sem juthatott volna a hatalom ilyen fokára, ha már eredetében nem lett volna valami isteni, nagy és rendkívüli.

9. Amulius meghalt, és a dolgok rendbe jöttek, de Romulus és Remus nem akart Albában maradni, sem úgy, hogy ne ők uralkodjanak, sem úgy, hogy ők uralkodjanak, amíg anyai nagyatyjuk él. Ezért átadták Numitornak a hatalmat, lerótták anyjuk iránt az illendő tiszteletet, és elhatározták, hogy elköltöznek és várost alapítanak azon a helyen, ahol kezdettől fogva nevelkedtek: mindenesetre ez volt elhatározásuk legillőbb indoka. De nem is tehettek mást; olyan sok szökevény rabszolga és menekült sereglett hozzájuk, hogy vagy megfelelő lakóhelyet kellett nekik biztosítaniok, vagy kénytelenek lettek volna belenyugodni, hogy embereik szétszéledjenek. Az albaiak nem tartották a menekülteket méltónak rá, hogy maguk közé fogadják és polgártársaikká tegyék őket. Ez mindjárt abból az asszonyügyből[16] is kitűnt, amelynél igazán nem a gonoszság vezette őket, hanem az, hogy jószántából senki nem ment volna hozzájuk feleségül: az elrablás után a legnagyobb megbecsülésben részesítették az új asszonyokat.

Mihelyt megvetették a város alapjait, oltalmat nyújtó szent helyet jelöltek ki a menekülteknek, amelyet Asylaeus istennek szenteltek; ide mindenkit befogadtak, s nem adták ki a szökött rabszolgát urának, az adóst a hitelezőnek, sem a gyilkost a hatóságoknak. Azt mondogatták, hogy a Delphoiból kapott jóslatnak engedelmeskedve nyitották meg az asylumot, hogy városuk mihamarább benépesedjék. Eleinte, mint mondják, a városban mintegy ezer ház volt. De erről később.

Alig kezdték meg az összeköltözködést, egyenetlenkedés támadt közöttük a hely dolgában. Romulus ragaszkodott ahhoz a területhez, amelyet Roma Quadratá-nak - vagyis "négy részre osztott Rómának" - neveznek, Remus viszont a jól megerősített Aventinust választotta, amelyet régen Remoniumnak neveztek róla és most Rignariumnak hívnak. A vita eldöntését madárjóslatra bízták, s külön-külön helyen vártak a madarakra. Mint mondják, Remusnak hat, Romulusnak pedig kétszer annyi keselyű jelent meg. Remus állítólag valóban hat madarat látott, Romulus pedig hazudott, mikor azonban Remus odament hozzá, a tizenkét keselyű valóban megjelent. Ezért kedvelik a rómaiak a keselyűket madárjóslásnál.

A pontoszi Hérodórosz állítása szerint Héraklész is örült, ha munkái közben keselyűt látott. A keselyű a legártalmatlanabb minden élőlény közül: nem tesz kárt sem a vetésben, sem a gyümölcsösökben, sem a nyájban, csak dögökkel táplálkozik, élőlényeket nem pusztít és nem bánt, a madarakhoz, rokonaihoz pedig még döglött állapotban sem nyúl, nem úgy, mint a sas, a bagoly meg a héja, amelyek megtámadják és széttépik a másfajta madarakat. Bizonyosan ezért mondja Aiszkhülosz:

Madárfaló madár miként mocsoktalan?[17]

Továbbá, más madarak úgyszólván mindig a szemünk előtt vannak, és állandóan megfigyelhetjük őket, de a keselyű ritka látvány, és fiókáit sem könnyű dolog meglesni. Ritkaságuk miatt sokan azt hiszik, hogy valami másik földről érkeznek hozzánk, mint ahogy a jósok is isteni küldetésűnek tartanak mindent, ami nem természetesen keletkezik és van a helyén.

10. Remus megtudta, hogy becsapták. Megharagudott, s amikor Romulus árkot ásatott a majdani falak köré, hol gúnyolta, hol meg akadályozta a munkát, végül pedig átugrotta az árkot. Erre némelyek szerint maga Romulus, mások szerint azonban egy Celer nevű társa leütötte Remust, s az holtan esett össze. A dulakodásban elesett Faustulus és testvére, Plistinus is, aki - a mese szerint - segített Romulusékat felnevelni. Celer Etruriába menekült, s a rómaiak róla nevezik a gyors és fürge embereket Celereknek: így többek között Quintus Metellust is, mert csodálták azt a gyorsaságot, ahogyan alig néhány napi előkészület után gladiátori játékokat rendezett elhunyt apja emlékére.

11. Romulus a Remoriában temettette el Remust és két nevelőapját, aztán folytatta a város építését. Etruriából férfiakat hívott, akiknek, mint egy szertartáson, bizonyos szent szokások és iratok alapján, irányítaniuk és magyarázniuk kellett mindent. A mostani Comitium helyén kerek gödröt ástak, és belehelyezték mindazon dolgok zsengéit, amelyeket megszoktak és megszerettek, vagy amelyek szükségesek voltak számukra, végül mindenki hozott egy marék földet onnan, ahonnan származott, és mindezt együtt beledobálták a gödörbe. A gödröt, akárcsak az eget, mundusnak nevezték, s ez lett a középpont, amely körül a város kerületét megrajzolták. A városalapító ekkor bronz szántóhegyet illesztett az ekébe, eléje bikát és tehenet fogott, s az ekeszarvát saját kezével fogva, mély barázdát vont a város határa körül. A nyomában menőknek az volt a dolguk, hogy az ekevassal felforgatott rögöket mind befelé fordítsák, s egyet se hagyjanak kifelé fordulva. Ezzel a vonallal jelölték meg a falak kerületét, és a körülhatárolt földdarabot két szó összevonásával Pomeriumnak, falak mögötti területnek nevezték. Ahol kaput akartak hagyni, felemelték az ekét, és úgy vitték tovább, ezzel jelezték a kapunyílást. A falat, a kapuk kivételével, teljes egészében szentnek és érinthetetlennek tartották. Ez azért volt így, mert ha a kapukat is szentnek tartják, kegyeletsértés lett volna tisztátalan, de mégis szükséges dolgokat be- és kivinni rajta.

12. Mindenki egyetért benne, hogy Róma alapítása május kalendaeja előtt a tizenegyedik napon, vagyis április 21-én történt. Ezt a napot a rómaiak megünneplik, és hazájuk születésnapjának nevezik. Kezdetben, mint mondják, nem áldoztak élőlényeket ezen a napon, mert úgy gondolták, hogy hazájuk születésének ünnepét tisztán és vértelenül kell megülni. Egyébként a város megalapítása előtt ugyanerre a napra esett egy Parilia nevű pásztorünnep is. Jelenleg a rómaiaknál az újhold napja nem esik egybe a görögökével, de többen egészen határozottan állítják, hogy Romulus a hónap harmincadik napján alapította a várost: ugyanakkor napfogyatkozás is volt, s erről állítólag a teószi költő, Antimakhosz is tudott; ez a hatodik olümpiasz harmadik évében volt.

Varro római bölcselő idejében, aki korának legtudósabb történetírója is volt, élt egy bizonyos Tarutius nevű férfiú, Varro meghitt barátja, szintén bölcselő, s egyben matematikus, aki kedvtelésből csillagászati táblázatok összeállításával foglalkozott, s ehhez kitűnően értett. Varro egyszer arra kérte Tarutiust, hogy állapítsa meg számításaival Romulus születésének a napját és óráját - azoknak az eseményeknek az alapján, amelyek Romulus életéről ismeretesek, olyan módon következtetve, ahogyan geometriai feladatok megoldásánál szokás. Mert ahogy az ember születési időpontjából meg lehet mondani, hogy milyen lesz az élete, születésének időpontja is megállapítható, ha életét ismerjük. Tarutius vállalta a rábízott feladatot, és miután gondosan megvizsgálta mindazt, amit Romulus tett, és ami történt vele, majd ezt összevetette életkorával, halála körülményeivel és minden erre vonatkozó feljegyzéssel, habozás nélkül és teljes biztonsággal kijelentette, hogy Romulus a második olümpiasz első évében, az egyiptomiak által Khoiaknak nevezett hónap huszonharmadik napján, a harmadik órában fogantatott anyja méhében, amikor teljes napfogyatkozás volt, és Thot hónap huszonegyedik napján született napfelkeltekor, Rómát pedig a Pharmuthi hónap kilencedik napján a második és a harmadik óra közt alapította. Vannak, akik elhiszik, hogy egy város vagy egy ember sorsát előre megszabja, hogy hogyan állnak a csillagok születésük pillanatában, s a csillagok állása alapján előre meg lehet állapítani az életsorsot. Valószínű, hogy elbeszélésem újdonsága és szokatlansága kárpótolja az olvasót azért a bosszúságért, amit meseszerűsége okoz.

13. Romulus, miután megalapította a várost, a fegyverfogható férfiakat háromezer gyalogosból és háromszáz lovasból álló katonai alakulatokba, legiókba[18] sorozta be. A legio név onnan származik, hogy katonáit a legharcképesebb férfiakból válogatták ki. Romulus a lakosság többi részét köznépnek, populusnak nevezte. A legelőkelőbb lakosokból százfőnyi tanácsadó testületet alakított. Ezek voltak a patriciusok, magát a testületet senatusnak, azaz öregek tanácsának hívták. Egyesek szerint azért nevezték patriciusoknak őket, mert törvényes gyermekeket mondhattak magukénak, mások szerint, mert meg tudták nevezni törvényes apjukat, amivel az odaözönlött tömegből igazán nem sokan dicsekedhettek. Ismét mások a patronálásra vezetik vissza a szó eredetét, mert így nevezték és nevezik még ma is a védnökséget, egy bizonyos Patronról, Evander egyik kísérőtársáról, a gyengék védelmezőjéről és oltalmazójáról.

De a legközelebb mégis azok járnak a valósághoz, akik szerint Romulus azt kívánta a legelsőktől és a leghatalmasabbaktól, hogy atyai módon törődjenek a szegényekkel és gondoskodjanak róluk, a szegényeket pedig arra tanította, hogy ne féljenek a tehetősektől, s ne irigykedjenek rájuk, hanem forduljanak hozzájuk bizalommal, sőt tekintsék és nevezzék őket atyjuknak. Valószínűnek látszik, hogy így keletkezett a patricius elnevezés. A senatus tagjait az idegenek mind a mai napig "úrnak" szólítják, a rómaiak pedig a legnagyobb megtiszteltetést jelentő címmel, a patres conscripti megszólítással tüntetik ki őket, tehát olyan névvel, amely mindent kifejez, csak irigységet nem. Kezdetben csak az egyszerű "atyák" megszólítással tisztelték meg őket, majd mikor többen lettek, az "összeírt atyák" megszólítás lett általánossá.

Romulus ezzel a tiszteletet parancsoló névvel tett megkülönböztetést a senatus és a köznép között. De ezenkívül még más elnevezésekkel is elkülönítette a hatalmasokat az egyszerű emberektől. Az előbbieket patronusoknak, vagyis elöljáróknak nevezte, az utóbbiakat pedig clienseknek, vagyis védenceknek. Igazán csodálatos volt az a jóindulat, melyet egymás iránt éreztek; ez volt sok híres és igazságos tettük alapja. A patronusok magyarázták meg a törvényeket és képviselték clienseik törvényes érdekeit minden peres ügyben, a cliensek pedig hűségesen szolgálták patronusukat, sőt ha a patronus szegény volt, segítettek neki leányai kiházasításában és adósságai kifizetésében is. Sem a törvények, sem a hatóságok nem kényszeríthették a patronusokat clienseik, a clienseket patronusaik elleni tanúvallomásra. Később, bár többi kötelezettségük érvényben maradt, szégyenletes és becstelen dolognak tartották, ha a hatalmasok pénzt fogadtak el a szegényektől. De ennyi elég is ezekről a dolgokról.

14. Fabius elbeszélése szerint a nők elrablása a város megalapítása utáni negyedik hónapban történt. Több történetíró véleménye szerint Romulus - mivel ő maga is harcias természetű férfiú volt, és mert hitt bizonyos jóslatoknak, amelyek szerint háborúk növelik és teszik majd hatalmassá Rómát - erőszakkal lépett fel a sabinokkal szemben; nem is rabolt el sok lányt, mindössze harmincat, hiszen nem annyira házasság kellett neki, mint inkább harc. Ez azonban nem valószínű. Romulus látta, hogy városának egyre több lakosa van, és köztük nagyon kevés a házasember; a falak közt összeverődött szegény sorsú, kétes származású, gyülevész népséget pedig mindenki megvetette, s félő volt, hogy előbb-utóbb szétszélednek. Remélte, hogy a nők majd csak megbékélnek, és hogy éppen ez az igazságtalan cselekedet lesz a két nép elvegyülésének és rokonságának alapja. A következőképpen fogott a dologhoz. Legelőször is elterjesztette a hírt, hogy megtalálták egy isten föld alatti oltárát. Ezt az istent egyszer Consusnak, a tanácsadás istenének nevezték - tudvalevőleg a tanácskozások helyét consiliumnak és az állam első tisztviselőit consuloknak hívják -, máskor pedig Neptunus Equestrisnek, akinek oltárát a Circus Maximuson rendszerint letakarják, és csak a lóversenyek alkalmával fedik fel. Mások viszont úgy tudják, hogy ennek a bizonyos istennek az oltárát azért rejtették a föld alá, mivel a tanácskozásoknak rejtetteknek és titkosaknak kell lenniük. Amikor az oltárt napfényre hozták, Romulus közhírré tette, hogy egy bizonyos előre meghatározott napon fényes áldozatokat, versenyjátékokat és látványos népünnepet fognak rendezni. A nevezetes alkalomra nagy sokaság gyűlt össze. Romulus bíborköntösben, az előkelőségektől körülvéve elfoglalta a főhelyet. Megbeszélték, hogy a támadás jele az lesz, hogy Romulus feláll, összehajtja, majd újra magára teríti köntösét. Emberei körülállták, kezükben karddal, és vártak a megbeszélt jeladásra. Amikor Romulus felállt, kirántották kardjukat, és harsány csatakiáltással ölbe kapták a sabin nőket, de a férfiakat minden további nélkül futni hagyták.

Azt mondják, hogy csak harminc nőt raboltak el (tőlük kapják nevüket a nemzetségek), az antiumi Valerius azonban ötszázhuszonhetet, Iuba pedig hatszáznyolcvanhármat említ. Romulus legfőbb mentsége, hogy az elrablott nők között csak egyetlen férjes asszony volt, Hersilia, az is tévedésből került közéjük. A rómaiak tehát nem gonoszságból vetemedtek a rablásra; kényszerhelyzetük sugallta a gondolatot, hogy a két népet egybeolvasszák. Hersiliát állítólag Hostilius, egy előkelő római férfiú vette feleségül, mások szerint azonban Romulus, szült is neki két gyermeket: egy leányt, akit elsőszülött lévén Primának neveztek, és egy fiút, akit Romulus, mivelhogy akkor gyűjtötte össze a polgárokat, Aolliusnak nevezett, de akit a későbbiek Avilliusnak hívtak. A troizéni Zénodotosznak ezt a feltevését azonban többen elvetik.

15. A lányrablók közt, mint mondják, volt néhány közönséges férfi is, akik magukkal hurcoltak egy különösen szép arcú és termetű leányt. Az úton szembetalálkoztak előkelőbb rómaiakkal, akik el akarták tőlük venni a lányt, erre azt kezdték kiáltozni, hogy Talasiushoz, egy fiatal, de nagy hírű és kiváló férfiúhoz viszik. A szembejövők hangosan helyeseltek és jó szerencsét kívántak nekik, sőt néhányan még csatlakoztak is hozzájuk, és szeretettel, lelkesen kiáltozták Talasius nevét. A rómaiak ettől az időtől kezdve mind a mai napig Talasius nevét ismétlik nászdalaikban - ugyanúgy, mint a görögök Hümenaioszt -, mert mint mondják, Talasius nagyon szerencsésen járt a feleségével. De a karthágói Sextius Sullától, a Múzsák és a Gráciák kegyeltjétől úgy hallottuk, hogy ez volt az a szó, amellyel Romulus jelt adott a rablásra. Minden lányrabló Talasiust kiáltozott, ezért tesznek így még ma is a lakodalmakon. De a legtöbb történetíró - köztük Iuba is - úgy tartja, hogy ez a szó egyszerűen felszólítás és buzdítás a munkára, többek között fonásra, mert akkoriban az itáliai szavak még nem szorították ki a görög kifejezéseket. De ha ez így igaz, és a rómaiak a talaszia[19] szót ugyanolyan értelemben használták, mint mi, valószínűleg más oka van ennek a szokásnak. Amikor ugyanis a sabinok felhagytak a harccal, megállapodást kötöttek a rómaiakkal, hogy a nőknek gyapjúfonáson kívül semmi más munkát nem kell végezniök. Innen maradt fenn az a lakodalmi szokás, hogy a menyasszony átadói, kísérői, de az egész lakodalmas nép is, tréfásan a Talasius szót kiáltozzák, ezzel emlékeztetve rá a vőlegényt, hogy a házába kísért fiatal asszonynak más munkát nem kell végeznie, csak a talasziát. Mai napig is fennmaradt az a szokás, hogy a menyasszony nem saját maga lépi át a ház küszöbét, hanem ölben viszik be, mint ahogy annak idején is erőszakkal hurcolták el a lányokat. Többen meg azt állítják, hogy a menyasszony haját azért választják el dárdaheggyel, mert azt az első házasságot is fegyver és háborúskodás kísérte. Mindezekről a dolgokról részletesebben írtam Aitia[20] című művemben.

A sabin nők elrablása a Sextilis, vagyis a mostani augusztus hónap tizennyolcadik napján történt, amikor a Consualia néven ismert ünnepet ülik.

16. A nagy és harcos sabin nép apró, meg nem erősített falvakban lakott, mert úgy gondolták, hogy hozzájuk, büszke lakedaimóni gyarmatosokhoz[21] nem illik a félelem. Most azonban már drága zálog fűzte őket a rómaiakhoz, és féltették lányaikat. Követeket küldtek tehát Rómába tisztes és méltányos ajánlattal; kérték Romulust, adja vissza leányaikat, tegye jóvá erőszakos tettét, hogy aztán a két nép barátságot és szövetséget köthessen egymással. Romulus nem volt hajlandó visszaküldeni a lányokat, de ő is felajánlotta a szövetséget a sabinoknak. Azok már jó ideje tanácskoztak és készülődtek, most a nőrablás után pedig Acro, a caeninaebeliek királya, aki bátor s nagyszerű harcos volt, és már régóta gyanakodva szemlélte Romulus merész vállalkozásait, úgy ítélte, hogy Romulus magatartása egyre félelmetesebb és tűrhetetlenebb lesz, ha meg nem fékezik. Háborúba kezdett tehát, és hatalmas sereggel megindult Romulus ellen. Romulus ugyanígy tett. Amikor seregeik szemtől szemben álltak, párviadalra hívták ki egymást; a felfegyverzett katonák közben mozdulatlanul álltak. Romulus fogadalmat tett: ha győz, ellenfele fegyverzetét Iuppiternek szenteli - és győzött. Acrót leterítette, seregét megfutamította, városát elfoglalta. A város foglyul ejtett lakóit nem bántotta, de megparancsolta nekik, hogy rombolják le házaikat, és kövessék őt Rómába, ahol egyenjogú polgárok lesznek. Rómát tulajdonképpen az tette igazán naggyá, hogy a legyőzötteket mindig befogadta és magába olvasztotta. Aztán azon gondolkodott Romulus, hogy miként válthatná be legméltóbban Iuppiternek tett fogadalmát, mégpedig úgy, hogy egyben a polgárokat is gyönyörködtesse a látvánnyal. Kivágott hát egy óriási tölgyfát a tábor területén, és diadaljelet alakított belőle. Erre szép rendben rárakta Acro fegyverzetét, díszesen felöltözködött, fürtös fejére babérkoszorút illesztett, a diadaljelet jobb vállához támasztotta, majd diadalindulóra zendített, és megindult a fegyveres sereg élén. A polgárok áhítatos csodálattal fogadták. Minden későbbi diadalmenet ezt az első menetet utánozta. A diadaljelet Iuppiter Feretriusnak ajánlotta fel fogadalmi ajándékul. A ferire ige a rómaiaknál azt jelenti: "ütni" vagy "megverni", s Romulus Iuppitertől azt kérte, hogy ellenfelét lesújthassa és leteríthesse.

Varro szerint az ilyenfajta hadizsákmányt spolia opimá-nak nevezték, bizonyára azért, mert a gazdagságot latin nyelven opesnek hívják. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy a szó eredete az opusszal függ össze, ami munkát vagy művet jelent. A hadizsákmányt csak olyankor engedték spolia opimának nevezni, amikor a hadvezér az ellenfél vezérét saját kezével ölte meg a csatatéren. A rómaiaknak három ilyen hadvezére volt: az első Romulus, aki Acrót, a caeninaebeliek királyát, a második Cornelius Cossus, aki Tolumniust, az etruszk seregek hadvezérét, és a harmadik Claudius Marcellus, aki Britomartust, a gallok királyát ölte meg. Cossus és Marcellus már négylovas szekéren vett részt a diadalmenetben és vitte a diadaljelet, de Dionüsziosz téved, amikor Romulusról is ezt állítja. A legtöbb történetíró tudomása szerint Démaratosz fia, Tarquinius volt az első római király, aki ilyen díszes diadalmenetet tartott; vannak azonban, akik ezt Publicoláról állítják. A Rómában látható szobrok Romulust mind úgy ábrázolják, hogy gyalogosan vesz részt a diadalmenetben.

17. Caeninae elfoglalása után a többi sabin folytatta a hadi készülődést: három város, Fidenae, Crustumerium és Antemnae lakói egyesült erővel megtámadták Rómát, de ők is csatát vesztettek, és kénytelenek voltak eltűrni, hogy Romulus elfoglalja városaikat, felossza földjüket, és őket magukat áttelepítse Rómába. Az elfoglalt városok földjét mind szétosztotta, csak az elrablott leányok apjának birtokát hagyta meg. A többiek, akik ezt nem viselhették el, vezérükké választották Tatiust, és Róma ellen indultak. A mostani Capitolium helyén őrséggel ellátott erőd állt, ezért nem lehetett egykönnyen megközelíteni a várost. Az őrség parancsnoka Tarpeius volt, nem pedig egy Tarpeia nevű fiatal leány, ahogy ezt azok mondják, akik Romulust együgyű színben akarják feltüntetni. Tarpeia az erőd parancsnokának leánya volt, s árulásával átjátszotta az erődöt a sabinok kezére. Szeretett volna ugyanis olyan arany karpereceket kapni, amilyeneket a sabinok karjukon hordtak, ezért árulása fejében azt kérte tőlük, amit bal karjukon viselnek. Tatius ebbe bele is egyezett; Tarpeia éjszaka kinyitotta az egyik kaput, s beengedte a sabinokat az erődbe. Úgy látszik nemcsak Antigonosz állította, hogy szereti az árulókat, de gyűlöli azokat, akik árulást követnek el, és nemcsak Caesar mondta a thrák Rhoimétalkészről, hogy szereti az árulást, de gyűlöli az árulót - így van ez mindenkivel, aki kénytelen gonosz emberek szolgálatát igénybe venni, akárcsak azok, akik felhasználják bizonyos fenevadak mérgét és epéjét: kedvelik őket, amíg szükségük van rájuk, de aztán undorodnak az aljasságtól, amelynek hasznát vették.

Ugyanezt érezhette Tatius is Tarpeia iránt, amikor meghagyta a sabinoknak, hogy ne feledkezzenek meg ígéretükről, és ne tagadják meg tőle, amit a bal karjukon viselnek. Elsőnek ő kapcsolta le karperecét, és pajzsával együtt a nőre dobta. A többiek követték példáját, s Tarpeiát elborították és agyonnyomták a rázúduló arany karperecek és pajzsok. De meglakolt Tarpeius is, akit Romulus szintén árulónak tartott - Iuba szerint legalábbis ezt írja Sulpicius Galba. Teljesen valószínűtlenek azok a történetek, amelyek azt mondják, hogy Tarpeia a sabinok vezérének, Tatiusnak volt a leánya: eszerint Romulus erőszakkal tette feleségévé Tarpeiát, és ő apja parancsára követte el az árulást, amiért életével fizetett. Ezt állítja többek között Antigonosz is. Szimülosz, a költő is összevissza fecseg, amikor azt mondja, hogy Tarpeia nem a sabinoknak játszotta kezére a Capitoliumot, hanem a galloknak, mert szerelmes volt a gall királyba. Szimülosz versében ezt olvassuk:

Ám Tarpeia, ki fenn lakozott Capitolium ormán,
   így rombolta porig Róma erődfalait:
kelta király férjét s nászágya után epekedve
   hűtlen pásztora volt ősei házainak.

Kevéssel később így ír a halálról:

Majd botusok s kelták tenger hadi népe megölve
   sírba helyezte Padosz habjain innen eképp:
pajzsukat öldöklő karjukról ráhajigálták,
   így tisztes temetés érte a rusnya leányt.

18. Ott temették el Tarpeiát egy dombon, amelyet Collis Tarpeiusnak neveztek róla. Az ő nevét viselte mindaddig, amíg Tarquinius Iuppiternek nem szentelte. Tarpeia hamvait elszállították, s a név feledésbe merült, de a Capitoliumon mind a mai napig "tarpei sziklának" neveznek egy szirtet, ahonnan mélybe taszítják a gonosztevőket.

Mikor a Capitolium a sabinok kezére került, Romulus dühében harcra hívta ki őket. Tatius bátran elfogadta a kihívást, mert úgy látta, hogy még ha rajtavesztenének is, biztos menedék várja őket. De a közbeeső terepet, ahol meg kellett ütközniök, halmok vették körül, tehát kemény és heves küzdelemre kellett számítaniuk; visszavonulásra és üldözésre nem sok hely volt. A Tiberis néhány nappal azelőtt éppen kiáradt, és az áradás mély, süppedékes iszapot hagyott maga után azon a sík területen, ahol most a forum van. Szemmel alig látható, nehezen kikerülhető, alattomos csapda volt ez, de az erre tartó, mit sem sejtő sabinoknak szerencséjük volt. Egy Curtius nevű, hírére és bátorságára büszke, kiváló férfiú előrelovagolt, s lovastul belesüllyedt az iszapba. Egy ideig még csapkodta, biztatgatta lovát, de aztán feladta a meddő küzdelmet, az állatot sorsára hagyta, de önmagát megmentette. Ezt a helyet mind a mai napig Curtius tavának hívják.

A sabinok tehát kikerülték a veszélyt. Heves, de döntetlen küzdelem következett, amelyben sokan elestek, közöttük Hostilius is. Mint mondják, ő volt Hersilia férje és Tullus Hostiliusnak, a későbbi római királynak, Numa utódjának a nagyatyja. Valószínűleg több összecsapásra sor került, s ezek közt az utolsó volt a legemlékezetesebb, amikor Romulust fejen találta egy kődarab, és majdnem összecsuklott. Mikor Romulus megsebesült, a rómaiak feladták az ellenállást. Lassan kiszorultak a síkságról, és futva igyekeztek a Palatinus felé. Közben Romulus magához tért az ütéstől, és folytatni akarta a harcot. A menekülők elé vetette magát, és hangos szóval biztatta őket, hogy álljanak meg és harcoljanak. De azok csak futottak tovább, és nem mertek visszafordulni. Romulus ekkor ég felé tárt karokkal Iuppiterhez fohászkodott, hogy állítsa meg a hadsorokat, és ne hagyja elveszni a rómaiak ügyét, hanem segítsen rajtuk. Sokan elszégyellték magukat királyuk előtt, bátorság töltötte el őket, és megálltak ott, ahol később Iuppiter Stator, a Futást Megállító Iuppiter temploma épült. Rendezték a csatasorokat, és visszaszorították a sabinokat a mostani Regiáig és Vesta templomáig.

19. Itt újra rájuk akartak támadni, de ekkor csodálatos és leírhatatlan látvány tartóztatta fel őket. A fegyvereken és a holttesteken át, innen is, onnan is a sabinok elrablott lányai rohantak feléjük sírva, jajveszékelve, mintha valami istenség szállta volna meg őket. Ölükben csecsemő gyermekeikkel, ziláltan lógó hajjal futottak férjükhöz és apjukhoz, s rimánkodó és becézgető szavakkal szólongatva őket, hol a sabinokat, hol a rómaiakat kérlelték. Mindkét fél ellágyult, a szemben álló hadsorok hátrahúzódtak és helyet engedtek az asszonyoknak. Sírás fojtogatta mindnyájukat, de szavaik még a látványnál is jobban meghatották őket. Érveléssel és szónoklással kezdték, könyörgéssel és kérleléssel végezték.

"Mit vétettünk ellenetek, és mivel bántottunk meg - így szóltak -, hogy oly sokat kellett és kell még mindig szenvednünk? Erőszakkal s törvénytelenül raboltak el minket mostani uraink; elrablásunk után testvéreink, apáink és rokonaink oly soká nem törődtek velünk, hogy most már a legbensőbb kötelékek fűznek azokhoz, akik valamikor leggyűlöltebb ellenségeink voltak: ma már féltjük az egykori erőszakos és bűnös rablókat a harcban, és siratjuk őket holtukban. Akkor persze nem jöttetek, hogy bosszút álljatok a gonoszokon értünk, szüzekért, de most elszakítanátok a feleségeket férjüktől és a gyermekeket anyjuktól! Nekünk, nyomorultaknak sokkal fájdalmasabb a ti mostani segítségetek, mint az akkori nemtörődömségetek és árulásotok volt. Hát csak ennyi az ő szeretetük és ennyi a ti szánalmatok? Ha valami másért kezdtétek volna el a háborút, akkor is abba kellene hagynotok a harcot, hiszen most már apósokká, nagyapákká és rokonokká lettetek általunk. Ha pedig értünk folyik a háború, mi csak vőtökkel és unokáitokkal együtt akarunk innen elmenni, de szeretnénk visszakapni apáinkat és rokonainkat! Ne vegyétek el tőlünk gyermekeinket és férjünket! Könyörgünk, ne tegyetek ismét foglyokká bennünket."

Sok ilyen dolgot mondott Hersilia, és a többiek is csatlakoztak hozzá. Fegyverszünetet kötöttek hát, és a vezérek tárgyalásokat kezdtek egymással. Az asszonyok ekkor odavezették férjüket és gyermekeiket apjukhoz és testvéreikhez: ételt és italt vittek a rászorulóknak, a sebesülteket pedig hazakísérték, hogy otthon ápolják őket. Így a sabinok láthatták, hogy leányaik urak otthonukban, férjük figyelmes hozzájuk, s a legnagyobb szeretettel bánik velük. Megegyeztek tehát a következőkben: aki akar, férjnél maradhat; az asszonyokat - ahogy már mondottuk - semmiféle munkával, szolgálattal nem szabad terhelni a talaszián kívül, a várost közösen fogják lakni rómaiak és sabinok, és Romulusról Rómának nevezik; a rómaiakat viszont Quiritesnek kell hívni Tatius szülőföldjéről; az uralkodást és a hadsereg vezetését megosztják egymás közt. Azt a helyet, ahol a megegyezést megkötötték, mindmáig Comitiumnak nevezik, mert latin nyelven a coire ige azt jelenti: "összejönni".

20. Mivel így a város lakossága megkétszereződött, a sabinok közül is száz patriciust választottak a senatusba. A gyalogos legiók létszámát hatezerre emelték, a lovasokét pedig hatszázra. Három tribust állítottak fel: az elsőt Romulusról Ramnensesnek, a másodikat Tatiusról Tatiensesnek és a harmadikat Lucerensesnek nevezték el arról a ligetről, ahol annyian kerestek menedéket és nyertek polgárságot, amikor felállították az asylumot: lucus ugyanis a "liget" latin neve. Hogy a tribusok száma három volt, ez kitűnik a szóból is, a törzseket ugyanis tribusoknak, a törzsfőket pedig tribunusnak nevezik a mai napig. Minden tribus tíz nemzetséget foglalt magába; ezeket állítólag a harminc elrablott sabin nőről nevezték el, ami azonban nyilván téves állítás, ugyanis különböző helységekről kapták a nevüket.

De azért sok más megtiszteltetésben részesítették a nőket, így például ki kellett térni előlük az útból, jelenlétükben nem volt szabad semmi illetlen kifejezést használni, sem ruhátlanul megjelenni, mert ilyen esetben a bíróság főbenjáró büntetést szabott ki a vétkesre. A törvényes házasságból származó fiúk bullát hordtak a nyakukban (a név magyarázata a vízbuborékhoz való hasonlóság), és bíborszegélyű togát viseltek.

A két király nem tartott együttes gyűlést, mielőtt külön-külön a maguk száz senatorát össze nem hívták, és csak azután tanácskoztak közösen. Tatius háza ott állt, ahol most Iuno Moneta temploma, Romulusé pedig a Szép part néven ismert lépcsők mellett, a Palatinustól a Circus Maximushoz levezető úton. Állítólag itt állt a szent somfa. A monda szerint Romulus, hogy erejét kipróbálja, somfa nyelű dárdáját ledobta az Aventinusról. A dárda hegye oly mélyen fúródott a földbe, hogy senki nem tudta kihúzni, bár sokan megpróbálkoztak vele. A talaj termékeny volt, a somfa nyél meggyökeresedett, majd szép, sudár törzsű fává nőtt. Romulus utódai úgy tisztelték és őrizték ezt a fát, mint legszentebb ereklyéjüket, és kőfallal vették körül. Ha valaki elment mellette és látta, hogy lombja nem elég üde és zöld, hanem fonnyadt és hervadozik, hangos kiáltással adta tudtára mindenkinek, akivel találkozott, azok pedig, mintha tűz ütött volna ki, vízért kiáltoztak, s hordták a teli vödröket a fához. Mondják, hogy amikor Caius Caesar a lépcsőket javíttatta, és a munkások a fa közelében ástak, nem vették észre, hogy a gyökereket megsértették, és a fa kiszáradt.

21. A hónapokat a rómaiaktól vették át a sabinok; az ezzel kapcsolatos említésre méltó dolgokat a Numa életéről írt könyvben már elmondottam. Romulus átvette tőlük a négyszögletes pajzs használatát s megváltoztatta a maga és a rómaiak fegyverzetét. A rómaiak azelőtt a kerek argoszi pajzsokat használták.

Az ünnepeken és áldozatokon közösen vettek részt; a két nép hagyományos ünnepeit meghagyták, de bevezettek új ünnepeket is. Ezek közé tartozott a Matronalia az anyák tiszteletére, amiért a háborúnak véget vetettek, úgyszintén a Carmentalia. Carmentát egyesek Sors-istennőnek tartották, aki az emberek születését irányítja: ezért tisztelik őt az anyák. Mások szerint Carmenta, Evander felesége jósnő volt, aki jóslatait versben mondta el, s ezért nevezték Carmentának. (A verset ugyanis carmennak mondják.) Igazi neve Nikosztraté volt. Mások viszont - s ez a valószínűbb - "háborodott"-nak értelmezik a Carmenta szót, s ezzel az önkívületi állapot esztelen voltára utalnak. Híján lenni valaminek ugyanis annyit jelent, hogy carere, ész pedig azt, hogy mens.

A Parilia ünnepéről már szóltam. A Lupercalia, mint időpontja is mutatja, tisztulási ünnep volt, mert február hónap törvénykezési szünnapjain tartották. A latin nyelvben a február szó tisztulást jelent: ezért volt Febrata az ünnep ősi elnevezése. A görögöknél ezt az ősrégi ünnepnapot Lükaiának nevezték, valószínűleg az arkadiaiak hozták be, akik Evanderrel jöttek, de ez sem biztos: az is lehet, hogy az ünnep neve a nőstény farkastól ered, hiszen a lupercusok néven ismert papok, amikor körbefutnak a városban, onnan indulnak el, ahol állítólag Romulust kitették. Az ilyenkor szokásos szertartások sem derítenek fényt az ünnep eredetére: két kecskét vágnak le, majd két nemes ifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak a homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, és derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben levő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést, és hamarabb esnek teherbe.

Az ünnepnek egyik sajátságos vonása, hogy a lupercusok kutyát áldoznak. Egy Butas nevű költő, aki elégikus verseiben mitológiai történetek alapján magyarázza meg a rómaiak szokásait, azt állítja, hogy amikor Romulus és társai megölték Amuliust, boldogan futottak arra a helyre, ahol a nőstény farkas őt és Remust csecsemőkorukban táplálta. Ennek emlékére ülik az ünnepet, és innen ered, hogy előkelő ifjak futnak végig a város utcáin:

Ütve, mi útba kerül, mint egykor kardsuhogatva
Romulus és Remus is futva fut Alba felől.

Az akkori öldöklés és veszedelem jelképeként érintik véres karddal a homlokukat, a vérnek tejjel való letörlése pedig a farkas szoptatását jelképezi.

Caius Acilius azt írja könyvében, hogy Romulus és Remus marhái egyszer, még a város alapítása előtt, elvesztek. A két testvér Faunushoz fohászkodott, és mezítelenül futottak el marháik megkeresésére, hogy az izzadság ne akadályozza őket futás közben: ezért futnak a lupercusok is mezítelenül. Ami pedig a kutyát illeti, ha a Lupercalia engesztelő ünnep, bizonyosan engesztelésül áldoznak kutyát. A görögök is kutyakölyköket hordoznak körül engesztelő ünnepeiken: sok helyen szokásos az úgynevezett periszkülakiszmosz, a kutyák körülvezetése. De ha a farkas tiszteletére ülik ezt a hálaünnepet, amely megmentette és táplálta Romulust, nem ok nélkül áldoznak kutyát, mert a kutya a farkas ellensége, de az is lehetséges, hogy azért kell a szegény állatnak életével fizetnie, mert a lupercusokat akadályozza futás közben.

22. A tűz tiszteletét, mint mondják, először Romulus rendelte el, s a Vesta-szüzekre bízta; mások viszont Numának tulajdonítják. Egyébként abban mindenki egyetért, hogy Romulus nagyon istenfélő volt, sőt még a jósláshoz is értett, és úgynevezett lituus-t, vagyis görbe jósbotot hordott magával. Lituusszal jelölik meg az égtájakat a madárjósok, mikor leülnek jósszékükbe. Romulus jósbotját a Palatinuson őrizték, de mikor a gallok elfoglalták a várost, nyoma veszett. Mikor aztán a barbárokat elűzték, rátaláltak a vastag hamuréteg alatt, s bár minden más elhamvadt és megsemmisült, nem tett kárt a tűz benne.

Romulus egyik törvénye szigorúan megtiltja, hogy a feleség elhagyja férjét, de az asszonyt el lehetett űzni hazulról, ha gyermekeit megmérgezte, ha kulcsokat hamisított, vagy ha házasságtörést követett el. Ha a férj más okból bocsátotta el feleségét, vagyonának egy része az asszonyt, másik része pedig Cerest illette meg. Annak, aki feleségétől elvált, áldozatot kellett bemutatnia az alvilági isteneknek. Furcsa, hogy az apagyilkosokra nem szabott ki külön büntetést, mondván, hogy minden gyilkosság apagyilkosság. Az előbbit gyalázatos gonosztettnek, az utóbbit lehetetlennek tartotta. Hosszú ideig valóban úgy látszott, hogy helyesen gondolkodott, amikor nem ismerte el ezt a bűntettet: Rómában nem fordult elő egyetlen apagyilkosság sem közel hatszáz éven át. Az első apagyilkos a hannibáli háborúk után Lucius Ostius volt. De erről elég legyen ennyi is.

23. Tatius uralkodásának ötödik esztendejében a király barátai és rokonai megtámadták az úton a Laurentumból Rómába tartó követeket, és el akarták venni pénzüket. Mivel a követek nem hagyták magukat, eltették őket láb alól. Romulus követelte a felháborító gaztett megbüntetését, de Tatius halogatta és elodázta a dolgot. Ez volt az egyetlen nyílt nézeteltérésük; különben kölcsönös tiszteletet tanúsítottak egymás iránt, és közösen, a legnagyobb egyetértésben intézték ügyeiket. A meggyilkoltak rokonai, akik Tatius miatt nem kaphattak törvényes elégtételt, megölték Tatiust. Laviniumban támadták meg, ahol Romulusszal együtt áldozatot mutatott be. Majd hazakísérték Romulust, és magasztalták igazságosságát.

Romulus Tatius holttestét az Aventinusra vitette és az Armilustrium nevű hely közelében temettette el illő pompával, de a gyilkosság megbosszulásáért nem tett semmit. Egyes történetírók elbeszélése szerint a laurentumiak félelemből kiadták Tatius gyilkosait, de Romulus szabadon bocsátotta őket azzal, hogy az első gyilkosságot megtorolta a második. Ez aztán szóbeszédre és gyanúra adott okot, hogy biztosan szívesen szabadult meg uralkodótársától. De zavar azért nem támadt sehol, és a sabinok sem lázadtak fel - egyrészt, mert szerették Romulust, másrészt, mert féltek hatalmától, harmadrészt, mert istennek tekintették, és jóakaratú csodálattal vették körül.

Számos idegen nép is tisztelettel adózott Romulusnak. A latinok követeket küldtek hozzá, hogy barátságot és szövetséget kössenek vele. Fidenae városát, Róma tőszomszédságában, elfoglalta. Egyesek szerint meglepetésszerűen lovascsapatokat küldött a városba, meghagyva, hogy a kapukat forgassák ki sarkukból, majd váratlanul saját maga is megjelent. Mások úgy tudják, hogy először a fidenaebeliek törtek rá Rómára, elhajtották a zsákmányolt jószágot, és feldúlták a földeket és a külvárost. Romulus ekkor lesből rájuk támadt, jó néhányukat megölte, és elfoglalta a várost, de nem pusztította el, nem romboltatta le, hanem Róma gyarmatává tette. Április idusán kétezer-ötszáz lakost telepített le Fidenaeben.

24. Ezután járvány tört ki. Az emberek hirtelen halállal haltak meg, betegség nélkül. Nem termett a föld, és a jószág sem szaporodott. Véreső hullt a városra, s így babonás félelem is járult a természeti csapásokhoz. És mivel ugyanilyen csapások érték Laurentiumot is, mindenki azt hitte, azért sújtja mindkét várost az istenség haragja, mert nem büntették meg igazságosan Tatius és a követek gyilkosait. Amikor aztán a gyilkosokat kiadták és megbüntették, azonnal alábbhagytak a csapások. Romulus engesztelő áldozattal tisztította meg a várost: ezeket az áldozatokat állítólag mind a mai napig bemutatják a Porta Ferentinánál.

A cameriumbeliek, még mielőtt a járvány megszűnt, megtámadták Rómát, és feldúlták a város környékét, mert abban bíztak, hogy a csapásoktól sújtott rómaiak képtelenek lesznek védekezni. Romulus azonban haladéktalanul szembeszállt velük, és hatezer emberüket megölte, városukat elfoglalta, a lakosság felét Rómába telepítette át, kétszer annyi rómait pedig telepesként Cameriumba küldött Sextilis hónap első napján. Romulus tizenhat évi uralkodása után ennyi fölös lakója volt Rómának. Cameriumban többek között zsákmányolt egy ércveretű, négyfogatú harci kocsit, és Rómában állíttatta fel Vulcanus templomában, rajta saját szobrával, amint a Győzelem istennője koszorút tesz a fejére.

25. Róma növekvő hatalma előtt a gyengébb szomszédok meghajoltak, és örültek, ha nyugton maradhattak, az erősebbek azonban, akik tele voltak félelemmel és irigységgel, nem hajtottak fejet, s útját akarták állni Róma terjeszkedésének. Elsőnek egy etruszk néptörzs, a veiibeliek, hatalmas földek birtokosai és tekintélyes város lakói, indítottak háborút, hogy visszaköveteljék Fidenaet, amelyről azt állították, hogy hozzájuk tartozik. Ez nemcsak jogtalan, hanem nevetséges állítás is volt, hiszen amikor a fidenaebeliek bajba és háborúságba keveredtek, nem siettek segítségükre, hanem hagyták, hogy embereik odavesszenek, most pedig, amikor városuk és földjük mások birtokába került, maguknak kezdték követelni. Romulus gúnyos választ adott a veiibeliek követelésére, mire azok két részre osztották csapataikat, s egyik rész Fidenae helyőrségét támadta meg, a másik pedig Róma ellen indult. Fidenaenél a veiibeliek győztek, és kétezer római katona maradt holtan a csatatéren, de Romulus végül legyőzte őket, és a veiibeliek több mint nyolcezer embert vesztettek. A Fidenaenél vívott újabb csatában a győzelem oroszlánrésze Romulusé volt, aki minden történelmi forrás tanúsága szerint rendkívüli ügyességet és bátorságot tanúsított, rátermettsége és gyorsasága pedig szinte már meghaladta az emberi mértéket. Az az állítás azonban már merő kitalálás és teljes képtelenség, hogy az ütközetben elesett tizennégyezer ellenséges katonának több mint a felét Romulus saját kezűleg ölte meg. Hiszen a messzénéiek részéről is hóbortos túlzás, amikor azt állítják, hogy Arisztomenész háromszor feláldozott száz-száz lakedaimónit.

Az ellenség teljes veresége után Romulus futni hagyta őket és városuk ellen vonult. A nagy vereség után a lakosok nem is gondoltak ellenállásra, hanem könyörgésre fogták a dolgot, és száz esztendeig tartó békét és barátságot fogadtak, a birtokukban levő terület jelentős részét pedig átengedték a rómaiaknak. Ezt nevezték Septem pagiumnak, vagyis hét kerületnek. Ezenkívül lemondtak a folyó melletti sópároló medencékről is, és ötven előkelő polgárt adtak túszul. Romulus a győzelem után október idusán diadalmenetet tartott. A diadalmenetben felvonultatott hadifoglyok közt ott volt a veiibeliek hadvezére is, egy idősebb férfi, aki eszelősen és korához nem illő gyermekes módon viselkedett. Ezért van manapság is, hogy amikor győzelmi áldozatot mutatnak be, bíborszegélyű köntösbe öltöztetett öregembert vezetnek a forumon át a Capitoliumig, nyakában a gyermekek bullájával, a kikiáltó pedig ezt kiáltja: "Szardeisziek eladók!" Az etruszkok ugyanis állítólag szardeiszi gyarmatosok voltak, Veii pedig etruszk város volt.

26. Ez volt Romulus utolsó háborúja. Ő sem kerülhette el azt a sorsot, amely sokszor, sőt majdnem mindig kijut azoknak, akik nagy és váratlan szerencse folytán hatalomra és dicsőségre tesznek szert. Sikerei elbizakodottá tették, kibírhatatlanul gőgösen viselkedett, eltávolodott a néptől és kíméletlen egyeduralkodó lett belőle. Különösen sértővé és gyűlöletessé vált öltözködésével. Bíbortunicát hordott, felette bíborszegélyű köntöst, és az országos ügyeket mindig trónszéken ülve intézte. Celereknek nevezett ifjak vették körül, akik parancsai gyors végrehajtásáról kapták ezt a nevet. Megint mások előtte mentek, és pálcával tartották távol a sokaságot, derekukon bőrövvel, hogy azzal bárkit megkötözzenek, mihelyt parancsot kapnak rá. Mivel pedig a ligare vagy a mostanában használatos alligare szó jelentése latinul "megkötözni", a pálcavivőket lictoroknak, a náluk levő pálcát pedig baculumnak hívták. Valószínű, hogy a lictores szó egy c betű betoldásával a litores szóból keletkezett, ami a görög leiturgoi megfelelője; a görögöknél ugyanis a léiton szó ma is nyilvános csarnokot jelöl, a laosz pedig általában népet jelent.

27. Amikor nagyatyja, Numitor Albában meghalt, a királyi hatalom Romulusra szállt. Kedvében akarván járni a népnek, a közre bízta a kormányzást. Minden évben más elöljárót jelölt ki az albaiaknak. Rómában is ránevelte a hatalom birtokosait, hogy király nélküli önkormányzatra törekedjenek, s így hol uralkodók, hol alattvalók legyenek. Ekkor ugyanis már az úgynevezett patriciusok sem vettek részt az államügyek intézésében; csak nevük és ruházatuk tanúskodott a régi megbecsülésről. A senatusban inkább csak megszokásból és nem tanácskozás végett gyűltek össze. Csendben figyelték a rendelkezéseket, és egyetlen kiváltságuk az volt, hogy ők hallották először a király döntéseit - azután távoztak. A többi tette nem volt jelentős, de amikor a győztes háborúban szerzett földeket önhatalmúlag osztotta szét katonái között és a veiibelieknek visszaadta a kezeseket anélkül, hogy tettéhez a patriciusok hozzájárulását kérte vagy véleményét megkérdezte volna, ennek már olyan színezete volt, hogy Romulus a senatust nyíltan meg akarja alázni. Így aztán, amikor nem sokkal később hirtelen különös módon eltűnt, sokan gyanúsnak találták a senatorok viselkedését, és rágalmakkal illették őket.

Eltűnése a Quintilis - a mostani július - hónap nonaeján történt. Halála körülményeiről a már említett időponton kívül semmi biztosat nem tudunk, pedig eltűnése napjának évfordulóján mind a mai napig bizonyos, ezekkel az eseményekkel összefüggő szertartásokat végeznek. A bizonytalanságon azonban nem lehet csodálkozni, hiszen még arról sincs hitelt érdemlő feljegyzés, hogy miként halt meg Scipio Africanus, pedig saját házában hunyt el vacsora után. Egyesek szerint régóta betegeskedett és természetes halállal fejezte be életét, mások azt állítják, hogy mérget vett be, megint más források szerint pedig ellenségei éjszaka behatoltak a házába és megfojtották. Tegyük még hozzá azt is, hogy Scipio holttestét nyilvánosan felravatalozták, hogy mindenki saját szemével láthassa, s teteme valóban mindenkiben, aki látta, bűntény gyanúját keltette fel. Ezzel szemben Romulus nyom nélkül tűnt el, testének legkisebb porcikája, ruházatának egyetlen apró foszlánya sem maradt meg. Vannak, akik arra gyanakodnak, hogy Vulcanus templomában megtámadták és megölték a senatorok, testét felvagdalták és keblükben vitték ki a darabokat a templomból. Mások meg úgy tudják, hogy Romulus nem Vulcanus templomában és nemcsak a senatorok szeme láttára tűnt el. Állítólag népgyűlést tartott kint az úgynevezett Kecske-mocsárnál, amikor hirtelen csodálatos és elmondhatatlan változások mutatkoztak a levegőben és az égen. A nap elsötétedett, és leszállt az éj, de nem szelíden és csendesen, hanem szörnyű égzengés, zápor és orkánszerű szélvihar közepette. Erre a sokaság szerteszét szaladt, de a patriciusok együtt maradtak. Mihelyt a vihar elmúlt, és a nap kisütött, a nép visszatért, és kétségbeesve kutatta, hol a király. A patriciusok nem engedték, hogy keressék és nyomozzanak utána, hanem felszólítottak mindenkit, hogy részesítsék Romulust vallásos tiszteletben, mert az istenek közé ragadtatott, és a népnek most már nem jó királya, hanem kegyes istene lesz. A sokaság szót fogadott, és áhítatos boldogságban, jó reményekkel ment útjára. De akadtak olyanok is, akik haragosan és ellenségesen szidalmazták a patriciusokat, s azzal vádolták őket, hogy együgyű mesével áltatják a népet, noha ők a király gyilkosai.

28. A forumon, mint mondják, megjelent Julius Proclus, egy előkelő származású és nemes jellemű patricius, Romulus bizalmas és meghitt barátja, aki még Albából jött vele, és a legszentebb esküvel állította mindenki előtt, hogy szembetalálkozott az úton Romulusszal. Oly szép és magas volt, mint amilyen még soha, fegyverzete ragyogott, valósággal lángolt. Proclus a látomástól rémülten szólt hozzá:

"Mi történt veled és mi a szándékod, király? Miért teszel ki bennünket igazságtalan és gonosz gyanúsításoknak? Miért hagyod az egész várost árván és keserű gyászban?" Mire ő így felelt: "Az isteneknek úgy tetszett, Proclus, hogy csak addig legyünk az emberek között, amíg a világ leghatalmasabb és leghíresebb városát megalapítottuk, de utána ismét a mennyben lakozzunk, ahonnan származunk. Most pedig ég veled, menj és mondd meg a rómaiaknak, hogy mértéktartással és vitézi lélekkel elnyerik majd a legnagyobb földi hatalmat. Én meg Quirinus leszek, kegyes és jóságos istenetek."

A rómaiak hitelt adtak Proclus szavainak, részben becsületessége, részben pedig esküje miatt. Sőt annyira fellelkesültek, hogy - mintha isteni sugallat szállta volna meg őket - az elhangzottakat senki nem vonta kétségbe, egyszeribe felhagytak minden gyanakvással és rágalmazással, s imádkoztak Quirinushoz, kérve, hogy hallgassa meg őket.

Ez a történet nagyon emlékeztet a prokonnészoszi Ariszteaszról és az asztüpalaiai Kleomédészről fennmaradt regékre. Ariszteasz állítólag egy takácsműhelyben halt meg, és holtteste, mikorra barátai odaértek, eltűnt. Néhány utasember, aki éppen akkor érkezett haza, azt állította, hogy találkozott vele útban Krotónba. Kleomédész hihetetlenül erős és óriási termetű, de hóbortos, eszelős férfi volt, aki sok erőszakos cselekedetet követett el. Egyszer egy iskolában az épület egyik tartópillérére olyan erővel ütött rá öklével, hogy a pillér derékban kettétört, a mennyezet leszakadt, s az ott tartózkodó gyermekeket megölte. Amikor Kleomédészt emiatt űzőbe vették, egy nagy ládába bújt, a láda fedelét magára csapta, és olyan erővel tartotta, hogy bár többen próbálták közös erővel, nem tudták felnyitni. Majd amikor feltörték a ládát, nem találták benne sem holtan, sem elevenen. Megdöbbentek, és Delphoiba küldtek jóslatért, s a Püthiától ezt a választ kapták:

Ím, az utolsó hős, Kleomédész Asztüpalaiból.

Mint mondják, Alkméné holtteste is eltűnt: amikor a temetőbe akarták vinni, a holttest helyett követ találtak a ravatalon. Sok ilyen valószínűtlen dolgot regélnek, akik a természet halandó dolgait az isteniekkel együtt istenítik. Szentségtörés és barbárság az erény isteni voltát megtagadni, de az eget a földdel összekeverni együgyűség. Legjobb, ha Pindarosszal mi is valljuk:

Engedelmes mind, ami test, az erős halálnak,
ám élő-eleven marad képmása mindenkor.

Mert csak a lélek való az istenektől. Onnan jön, és oda is tér vissza, de nem a testtel együtt, hanem amikor már eltávozott és kivált a testből, s amikor már teljesen tiszta, testetlen és szent lett. Ez a száraz és nagyszerű lélek Hérakleitosz szerint úgy röppen ki a testből, mint a villám a felhőkből, de a test bilincseibe zárt és hozzátapadt lélek olyan, mint valami nyirkos, nehéz kigőzölgés, amely képtelen felfelé, a magasba szállni. Nincs tehát rá szükség, hogy a jó emberek testét lelkükkel együtt a természet ellenére a mennybe küldjük, hanem hinnünk kell, hogy a lélek és az erény - a természet s az isteni igazságosság rendje szerint - az embereket héroszokká, a héroszokat félistenekké változtatja. A félistenek pedig, miután a misztériumok beavatási szertartásában megtisztultak és megszentelődtek, mindenestül levetkezik, ami halandó és érzéki; nem az emberek alkotta törvények értelmében, hanem a valóság és a tiszta értelem jogán az istenek közé emelkednek, s így a legszebb és legboldogabb beteljesülés jut osztályrészükül.

29. A Quirinus név, ahogyan Romulust ezután nevezték, némelyek értelmezése szerint azonos Enüaliosz isten nevével; mások szerint Romulus azért kapta ezt a nevet, mert a polgárokat is Quiritesnek hívták. Van olyan vélemény is, hogy régen a lándzsa- vagy a dárdahegyet quirisnek hívták, és hogy Iunónak egyik, dárdára támaszkodó szobrát Quiritisnek nevezik. A Regiában elhelyezett dárdát Marsnak nevezték, és dárdával szokták kitüntetni a kiváló harcosokat is, Romulust tehát mint harcos, és dárdahordozó istenséget hívták Quirinusnak. A tiszteletére emelt templom azon a halmon épült, amelyet róla neveztek el Quirinalisnak.

Azt a napot, amelyen Romulus eltűnt, "népfutásnak" és Nonae Capratinaenak hívják, mert ilyenkor kimennek a városból, hogy a Kecske-mocsárnál áldozzanak - a kecskét caprának nevezik a latinok -, s útközben a legismertebb római neveket kiáltozzák, mint Marcus, Lucius, Caius. Így utánozzák akkori szétfutásukat és az ijedt, zavart szólongatást. Mások azt mondják, hogy ezzel nem a futást utánozzák, hanem a sietést s igyekezetet, és a következőképpen magyarázzák a dolog eredetét:

Mikor Camillus kiűzte Rómából a hódító gallokat, az elgyengült város nehezen szedte össze magát. Számos latin törzs indított ekkor háborút Róma ellen Livius Postumius parancsnoksága alatt. Postumius tábort ütött hadseregével a város közelében, és hírnököt küldött a városba azzal az üzenettel, hogy a latinok szeretnék feleleveníteni a rómaiakkal a korábbi, de közben megszűnt baráti és rokoni jó viszonyt; fűzzék tehát egymáshoz a két népet újabb házasságkötésekkel. Küldjenek hát kellő számú hajadont és özvegyasszonyt, és békében, barátságban élhetnének, hasonló feltételekkel, mint már korábban a sabinokkal. Amikor a rómaiak meghallották az ajánlatot, hiába féltek a háborútól, úgy gondolták, hogy semmivel sem jobb, ha kiadják az asszonyokat, mint ha fogolyként viszik el őket. Zavarukban egy Philótisz - mások szerint: Tutola - nevű rabszolganő azt tanácsolta, hogy ne tegyék sem ezt, sem azt, hanem folyamodjanak cselhez, hogy a háborút és a nők kiszolgáltatását elkerüljék. A csel a következő volt: küldjék át őt, Philótiszt és más csinos rabszolganőket szabad nőknek öltöztetve az ellenséges táborba éjjel, ő majd jelt ad égő fáklyával; a rómaiak erre rohanjanak ki fegyveresen a városból, és lepjék meg az ellenséget álmában. Így is történt, és a latinok beleestek a kelepcébe. Philótisz égő fáklyával jelt adott egy vadfügefáról,[22] de hátulról szőnyegekkel és takarókkal olyan ügyesen elleplezte tettét, hogy az ellenség semmit nem vett észre belőle. A rómaiak viszont világosan látták a fényjeleket, s nyomban kirohantak a kapukon át, siettükben néven szólítgatva egymást. Az ellenséget meglepték és teljes győzelmet arattak, majd diadalünnepet ültek, amelyet a vadfügefáról Nonae Capratinaenak neveznek. Ezen az ünnepen a városfalakon kívül fügefák ágaiból készített lugasokban megvendégelik az asszonyokat. A rabszolganőket is meghívják, akik körbefutkosnak és játszanak, tréfából kergetik és kővel dobálják egymást, így emlékezve vissza rá, hogy miként segítették meg és támogatták a rómaiakat az ellenség elleni harcban.

Ezt a történetet kevés történelmi forrás tartja hitelesnek. Egyébként pedig az a tény, hogy világos nappal szólítgatják egymást, és hogy kivonulnak a Kecske-mocsárhoz, inkább a történet előbbi változatával egyezik meg, bár az is lehet, hogy mindkét eset az esztendő ugyanazon a napján, de más évben történt.

Mint mondják, Romulus életének ötvennegyedik és uralkodásának harmincnyolcadik évében távozott az élők sorából.

 

THÉSZEUSZ ÉS ROMULUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

1. Íme ezek az emlékezetre méltó tények, amelyeket sikerült megtudnom Thészeuszról és Romulusról. Kitűnik belőlük először is az, hogy az egyik, bár nyugodtan élvezhette volna Troizénben az örökül kapott és cseppet sem megvetendő királyságot, szabad elhatározásából, kényszer nélkül, önszántából törekedett nagy dolgok véghezvitelére, a másikat viszont - Platón szavaival élve - csupán a legrosszabbtól való félelem tette bátorrá, és csak kényszerűségből hajtotta végre hőstetteit, hogy megszabaduljon a szolgasorstól és elkerülje a fenyegető büntetést. Azután Romulus legnagyobb tette az volt, hogy végzett Álba zsarnokával, Thészeusz viszont inkább kalandvágyból és mellékesen ölte meg Szkirónt, Szinniszt, Prokrusztészt, Korünétészt, s szabadította meg ekképpen Görögországot mindezektől a félelmetes zsarnokoktól, úgy, hogy azok, akiket megmentett, még csak nem is ismerték őt. Thészeusz biztonságban utazhatott volna tengeren Athénba anélkül, hogy a rablókkal bármi dolga lett volna, de Romulusnak nem lehetett nyugta, amíg Amulius élt. Mindez kétségtelenül bizonyítja, hogy Thészeusz - bár őt magát nem érte bántódás - mások érdekében szállt szembe a gonosztevőkkel, Romulus és Remus viszont, míg sérelmet nem szenvedtek, tűrték, hogy a zsarnok gonoszul bánjék másokkal. Romulus tagadhatatlan érdeme, hogy a sabinok elleni harcban megsebesült, hogy megölte Acrót, és annyi ellenséget győzött le a csatatéren, de ezzel szembeállíthatjuk a kentaurok elleni harcot és az amazónháborút.

Ami pedig Thészeusz krétai adóval kapcsolatos merészségét illeti, amikor a szüzekkel és ifjakkal együtt elhajózott, vállalva, hogy a fenevad felfalja, vagy hogy Androgeósz sírján áldozatként lemészárolják, vagy hogy dicstelen és lealázó szolgálatot végezzen dölyfös és rosszindulatú embereknek - ami nem is olyan szörnyű, mint az előbbiek -, olyan bátorságra, nagylelkűségre, emberek iránti felelősségérzetre, olyan dicsőség- és becsvágyra volt szüksége, hogy azt el sem lehet mondani. Azt hiszem, a bölcselők igen helyesen határozzák meg a szerelmet, mint a "fiatalok megőrzésére és megmentésére irányuló isteni gondoskodást". Ariadné szerelme mindenekfelett isten műve volt, és arra szolgált, hogy Thészeusz, a szeretett férfi, megmeneküljön. Szerelméért helytelen volna hibáztatnunk, sőt azon kell csodálkoznunk, hogy a vele lévő athéni fiatalok, fiúk és leányok, nem szerették mindnyájan; mégis, ha egyedül csak Ariadné érzett így Thészeusz iránt, azt kell mondanunk, hogy istenek szerelmére méltó lény volt, mert eltöltötte a jóság és a szépség - a legkiválóbb emberi tulajdonságok - utáni szerelmes vágyakozás.

2. Bár mindketten államférfiaknak születtek, a helyes királyi magatartást egyikük sem tudta végig megőrizni. Mindketten letértek a helyes útról, az egyik a népuralom, a másik a zsarnokság irányába, s így bár ellentétes szenvedélyek vezették őket, mindketten ugyanabba a hibába estek. Az uralkodónak először is uralmát kell fenntartania, s ezért éppen úgy kell óvnia uralmát attól, ami nem illeti meg, mint ahogyan ragaszkodnia kell mindahhoz, ami megilleti. Mert ha valaki korlátozza, vagy akár mértéken túl növeli uralkodói jogkörét, nem király többé, sem nem uralkodó. Az előbbi esetben demagóg, az utóbbi esetben pedig kényúr lesz belőle, s ezzel kihívja maga ellen alattvalóinak gyűlöletét vagy megvetését. A különbség csak az, hogy az egyik forrása a tévedés, a másiké pedig az önzés és az embertelenség.

3. Az emberek balszerencséjét nemcsak rossz sorsuk, hanem önnön jellemük és indulataik is okozzák, mégsem menthetjük fel sem Romulust fivérével, sem Thészeuszt fiával szemben tanúsított magatartásáért, mivel tettüket elhamarkodott indulatból és esztelen haragjukban követték el. Mégis enyhébben kell megítélnünk azt, akit valami súlyos ok késztet haragra, nemcsak annyi, hogy például erősebben megütik. Mivel Romulus és fivére közt közérdekű ügyben felmerült ellentét okozta a viszályt, ez aligha lehetett ok rá, hogy szenvedélye ilyen mértékben hatalmába kerítse. Ezzel szemben Thészeuszt szerelme, féltékenysége és női rágalmak bőszítették fel fia ellen, vagyis olyan dolgok, amelyekkel szemben szinte minden ember tehetetlen. Sokkal fontosabb azonban, hogy Romulust szenvedélyes haragja jóvátehetetlen tett elkövetésére ragadtatta, Thészeusz esetében viszont alig történt több, mint szavak, szitkok és egy öreg férfi átkozódásai. A többit valószínűleg már a sors mérte az ifjúra. Ezért bárki Thészeuszra adhatja szavazatát.

4. Romulus sorsában nagyon fontos, hogy igen szerény kezdetből emelkedett hatalomra. Mindenki rabszolgáknak és disznópásztor gyermekeinek gondolta őket, s még mielőtt ők maguk szabadokká lettek volna, csaknem az egész latin népet felszabadították. Ezért mindkettőjüket a legmagasabb kitüntetést jelentő címekkel tisztelték meg; az ellenség legyőzőinek, honfitársaik megmentőinek, népek királyainak, városok alapítóinak nevezték őket, és nem áttelepítőknek, mint Thészeuszt, aki sok város lakóinak összeköltöztetéséből teremtett közös lakóhelyet, Athént, s ennek érdekében leromboltatott sok olyan várost, amelyek ősrégi királyok és hősök nevét viselték. Igaz, hogy később Romulus is ugyanezt tette, mikor ellenségeit rákényszerítette, hogy elpusztítsák és lerombolják házaikat, és csatlakozzanak legyőzőikhez. De nem úgy járt el, hogy már meglevő várost telepített át vagy gyarapított, hanem a semmiből teremtett újat, és egy csapásra országot, királyságot, nemzetségeket, házasságokat és rokonságot teremtett magának, s mindezt anélkül, hogy bárkit tönkretett vagy megölt volna, sőt jót tett hontalan emberekkel, akiknek nem volt sem háza, sem otthona, és alig várták, hogy a nép sorai közé felvegyék őket, és polgárok lehessenek. Romulus nem rablókat és gonosztevőket ölt meg, hanem népeket hódított, városokat pusztított, s királyok, hadvezérek felett diadalmaskodott.

5. Nem szólva róla, hogy vitás, ki ölte meg valójában Remust, és legtöbben másra hárítják a felelősséget, nyilvánvaló, hogy Romulus megmentette anyját a biztos pusztulástól, és visszaültette Aeneas trónjára nagyatyját, akit testvére dicstelen és megalázó életre kényszerített. Különben is sok jót tett nagyatyjával, s még véletlenül sem vétett ellene. De Thészeuszt, aki olyan gondatlan volt, hogy megfeledkezett a vitorla felhúzásáról, azt hiszem, még a legelnézőbb bírák sem menthetnék fel az apagyilkosság vádja alól. Egyetlen attikai író akadt, aki tudatában lévén, hogy milyen nehéz Thészeusz védelmére kelni, azt állítja, hogy Aigeusz, amikor a hajó közeledtére sietve igyekezett az Akropoliszra, hogy letekintsen, megbotlott, s lezuhant. Mintha bizony senki nem lett volna a király kíséretében, s amikor a tenger felé sietett, mintha csak úgy szolgák nélkül ment volna!

6. Thészeusz nőrablásaira nem lehet semmi elfogadható mentséget találni. Először, mert igen gyakran követte el: elrabolta Ariadnét, Antiopét, a troizéni Anaxót, és végül, amikor már túl volt a férfikoron, a nővé még meg nem érett Helenét, aki akkor még gyermek, házasságra éretlen lányka volt, ő pedig már a törvényes házasságokból is kiöregedett. Másodszor, mert a nők elrablására semmi oka nem volt; hiszen a troizéni és spártai nők, s az amazónok, akikkel soha nem lépett törvényes házasságra, semmiképpen nem voltak méltóbbak rá, hogy gyermeket szüljenek neki, mint az athéni Erekhtheusz és Kekropsz családjából származó nők. Így azzal kell gyanúsítanunk, hogy nőrablásait egyedül féktelen kéjvágyból követte el. Ezzel szemben Romulus, ha közel nyolcszáz nő elrablásáért volt is felelős, közülük, mint mondják, csak az egyetlenegy Hersiliát tartotta meg magának, a többieket pedig szétosztotta a nőtlen polgárok között. Ezenfelül az elrabolt nőket megtisztelő, szeretetteljes és méltányos bánásmódban részesítette, s így bebizonyosodott, hogy erőszakosnak és igazságtalannak tetsző cselekedetéből csak jó származott, így tette a közösség érdekeit szolgálta.

A sabinokat és a rómaiakat ilyen módon sikerült egyesítenie és szoros rokoni kapcsolattal egybefűznie, ami később a kölcsönös jóakarat és az állam hatalmának forrása lett. Az idő múlása is megmutatta, hogy Romulus a házastársi viszonyt mennyire nemessé, gyengéddé és állhatatossá tudta tenni, mert hiszen Rómában kétszázharminc éven át egyetlen római férfi vagy nő sem merészkedett hűtlenül elhagyni a hitvesét - ellentétben a görögökkel, akik közt csak a népük történelmében legjártasabbak tudják megmondani, ki követett el elsőnek apa- vagy anyagyilkosságot, Rómában pedig úgyszólván mindenki tudja, hogy Spurius Carvilius volt az első házasember, aki feleségétől az asszony meddősége miatt elvált. A hosszú időn kívül a tények is Romulus igaza mellett tanúskodtak. Hiszen ezeknek a házasságoknak volt köszönhető, hogy a királyok közösen uralkodtak, és a népek egyazon alkotmány szerint éltek. Thészeusz házasságai viszont nem hoztak az athéniaknak sem barátságot, sem szövetséget, de annál több gyűlölködést, háborút, polgártársaik pusztulását. Végül Aphidnai városát is elvesztették, s csak azért kerülték el azt a sorsot, amelyet Trója szenvedett Alexandrosz miatt, mert ellenségeik megkönyörültek rajtuk, amikor mint istenek előtt térdre borulva rimánkodtak hozzájuk. Thészeusz anyját pedig nemcsak fenyegette, de utol is érte Hekabé sorsa, amikor fia elhagyta és nem törődött vele, bár az is lehet, hogy fogságba esésének története, mint annyi más mendemonda, nem egyéb merő kitalálásnál. Nagy különbség van az istenség szerepéről szóló történetekben is. Romulus az istenek különös kegyéből maradt életben, az Aigeusznak adott jóslatból viszont, amely megtiltotta, hogy nőkhöz közeledjék, amíg idegen földön jár, arra kell következtetnünk, hogy Thészeusz születése az istenek akarata ellenére történt.

 

LÜKURGOSZ - NUMA

LÜKURGOSZ[23]

1. Lükurgoszról, a törvényhozóról úgyszólván egyetlen adat sincs, amely ne volna vitás. A legkülönfélébb történetek maradtak fenn születéséről, utazásairól, haláláról, törvényhozói és államférfiúi tevékenykedéséről; de főként abban nem tudnak megegyezni a történetírók, hogy mikor élt. Némelyek szerint Iphitosz kortársa volt, s vele együtt teremtette meg az olümpiai játékok idejére a kötelező fegyverszünetet. Ugyanezt mondja Arisztotelész, a filozófus is; szerinte ezt bizonyítja az az Olümpiában őrzött diszkosz, amelybe be van vésve Lükurgosz neve. De akik az időt a spártai királyok utódlása szerint számítják, mint Eratoszthenész és Apollodórosz, biztosra veszik, hogy jó néhány évvel az első olümpiasz előtt született.

Timaiosz elmélete szerint különböző időben két Lükurgosz élt Spártában, de mindkettőjük tetteit az egyiknek, a híresebbiknek tulajdonítják. Az idősebb állítólag nem sok idővel Homérosz után élt, sőt némelyek szerint Homéroszt személyesen is ismerte. De azt már együgyűségnek kell tekintenünk, amit Xenophón állít egyik művében, hogy Lükurgosz a Hérakleidák korában élt. A spártai uralkodóház természetesen a legkésőbbi királyokig Hérakleidának nevezte magát, de Xenophón a Hérakleida elnevezést nyilvánvalóan Héraklész közvetlen utódaira érti.

Bármilyen zűrzavaros is ezeknek az időknek a története, megkíséreljük, hogy elbeszélésünkben azokat a történeti forrásokat kövessük, amelyeknek adataiban a legkevesebb ellentmondás található. Így többek közt Szimónidész, a költő, azt mondja, hogy Lükurgosz nem Eunomosz fia volt, hanem Prütaniszé. A legtöbb történetírónál a következő családfát találjuk: Arisztodémosz fia volt Proklész, Proklészé Szoosz, Szooszé Eurüpón, ezé pedig Prütanisz; tőle származott Eunomosz, és Eunomosznak első feleségétől született fia volt Polüdektész. Dieutükhidasz szerint az előbbi második feleségétől, Diónasszától született Lükurgosz, aki így Proklésznak hatod-, Héraklésznek pedig tizenegyedikízbeli leszármazottja volt.

2. Lükurgosz ősei közül Szooszt becsülték legtöbbre; az ő uralkodása alatt tették szolgáikká a helótákat a spártaiak, és ugyanakkor nagyobb földterületet hódítottak el az arkadiaiaktól. Szooszról mondják, hogy amikor Kleitór lakói egy nehezen művelhető és vízben szegény vidéken bekerítették hadseregét, megegyezett velük, hogy visszaadja a tőlük elhódított földet, ha ő és emberei mindnyájan isznak a közeli forrás vizéből. Miután a megegyezést esküvel megerősítették, Szoosz összegyűjtötte embereit, és királyságot ígért annak, aki nem iszik a forrásból, de ezt senki nem volt képes megállni, és mindnyájan ittak belőle. Utoljára ő lépett a forráshoz, de csak megnedvesítette magát, majd az ellenség szeme láttára elvonult, és megtartotta a meghódított területet, mivel nem ivott mindenki a vízből.

De bármennyire csodálták is emiatt, uralkodóháza tagjait mégsem róla, hanem fiáról nevezték Eurüpontidáknak, mert úgy látszik, Eurüpón volt az első uralkodó, aki engedett a királyság monarchikus szigorából: kedvében járt és hízelgett alattvalóinak. Engedékenysége követelőzővé tette a népet. A későbbi királyokat részint meggyűlölték erőszakoskodásaik miatt, részint megvetették őket, mert vagy kedveztek a tömegeknek, vagy gyengék voltak vele szemben. Ezért hosszú ideig törvénytelenség és zűrzavar uralkodott Spártában. Ennek esett áldozatául Lükurgosz apja is. Éppen verekedőket igyekezett szétválasztani, amikor valaki egy nagy henteskéssel hátulról leszúrta. A királyság így idősebb fiára, Polüdektészre maradt.

3. Nem sokkal később Polüdektész is meghalt, és mindenki azt akarta, hogy öccse, Lükurgosz legyen a király. Át is vette az uralmat, de ekkor kiderült, hogy fivérének özvegye áldott állapotban van. Mihelyt ezt megtudta, nyomban kijelentette, hogy a királyságot a gyermek fogja örökölni, ha fiú lesz, s ő csak a gyermek gyámjaként intézi az ország ügyeit. Az apátlan királyok gyámját a spártaiak prodikosznak hívták. A királyné titokban üzent Lükurgosznak, és azt az ajánlatot tette neki, hogy elhajtja magzatát, ha mint Spárta királya feleségül veszi őt. Lükurgosz visszaborzadt ettől az erkölcstelenségtől, de színleg helyeselte a királyné ajánlatát, s azt üzente neki, ne hajtsa el gyermekét, se egészségét ne kockáztassa káros és veszélyes gyógyszerek használatával - neki majd lesz gondja rá, hogy a gyermeket eltétesse láb alól, mihelyt megszületik. Így áltatta a királynét lebetegedéséig. Amikor ez bekövetkezett, elküldte bizalmas embereit a szüléshez, és meghagyta nekik, hogy ha a gyermek leány lesz, adják át az asszonyoknak, de ha fiú, azonnal vigyék hozzá, bármivel lesz is akkor elfoglalva. Történetesen éppen az állam főtisztviselőivel vacsorázott, amikor a királynénak fiúgyermeke született, s a szolgák azonnal hozzá vitték. Lükurgosz, mint mondják, karjába vette a csecsemőt, és így szólt a vele vacsorázókhoz: "Királyotok született, spártaiak!" - majd lefektette a csecsemőt a trónszékbe, és Kharilaosznak[24] nevezte el, a jelenlevők pedig mind örvendeztek és dicsérték Lükurgoszt, fennkölt szellemét és igazságszeretetét.

A királyi hatalmat mindössze nyolc hónapon át gyakorolta. A polgárok között igen nagy tiszteletnek örvendett, és mind többen voltak, akik ragaszkodtak hozzá és hallgattak a szavára. De sokan irigykedtek is rá, s ezek igyekeztek megakadályozni, hogy fiatal ember létére növekedjék hatalma, főként az özvegy királyné rokonai és barátai, akik úgy érezték, hogy a királynét sérelem érte. A királyné fivére, Leónidasz, egy alkalommal nyíltan szidalmazta Lükurgoszt, s azt állította, biztosan tudja, hogy a királyságra tör. Ezzel az volt a célja, hogy Lükurgoszt már jó korán gyanúba keverje, ha Kharilaosznak valami baja történnék. Ilyen híreket terjesztett az özvegy királyné is. Lükurgosz mindezt nagyon a szívére vette, s váratlan veszedelmektől tartott. Ezért jobbnak látta, ha minden gyanúsítás elkerülése végett külföldre utazik, és távol van hazájától, mindaddig, amíg unokaöccse fel nem serdül, és örököse nem születik.

4. Így aztán hajóra szállt, és először Krétába ment, ahol tanulmányozta az ottani alkotmányt, és a sziget legkiválóbb férfiainak társaságában töltötte idejét. A krétaiak bizonyos törvényeit helyeselte, és elhatározta, hogy ha hazaérkezik, saját hazájában is életbe lépteti őket, másokat viszont helytelenített. Krétában élt akkor egy igen kiváló és bölcs férfiú, Thalész, akit Lükurgosz barátilag rávett, hogy utazzék Spártába. Thalész mint lírai költő vált ismertté, de a költészetet csak látszatra művelte, valójában korának egyik legnagyobb törvényhozója volt. Ódái szelíd és megnyugtató hangnemükkel engedelmességre és a lélek összhangjának megőrzésére buzdították polgártársait. Azoknak, akik költeményeit hallgatták - tudtuk vagy akaratuk ellenére -, megszelídült a lelke, felhagytak a gyűlölködéssel és viszályokkal, s csak arra törekedtek, ami jó és nemes. Ily módon, mielőtt Lükurgosz hozzákezdett polgártársai neveléséhez, Thalész már úttörő munkát végzett Spártában.

Krétából, mint mondják, Ázsiába hajózott, azzal a szándékkal, hogy összehasonlítsa a krétaiak egyszerű és szigorú életmódját az iónok szertelen pompaszeretetével és fényűzésével, mint ahogyan az orvos is egybeveti az egészséges szervezetet a beteggel. Így kívánta tanulmányozni az életmódok és a politikai viszonyok közötti különbséget. Ázsiában ismerkedett meg Homérosz költeményeivel, amelyeket Kreophülosz leszármazottjai őriztek meg. Amikor látta, hogy a költemények erkölcsi és politikai tanulsága jelentősebb szórakoztató s gyönyörködtető hatásuknál, szorgalmasan lemásolta és összegyűjtötte, hogy magával hozhassa őket hazájába. Homérosz költeményeinek hírét homályosan már ismerték, sőt egyes részeit itt-ott meg is lehetett találni a görögöknél, de széles körben csak Lükurgosz tette ismertté őket.

Az egyiptomiak azt állítják, hogy Lükurgosz hozzájuk is ellátogatott. Itt különösen megnyerte tetszését, hogy a katonák rendjét elkülönítették más néposztályoktól, s ezt Spártában is meghonosította. És mivel a kézműveseket és iparosokat távol tartotta az országos ügyek intézésétől, előkelő és tiszta államvezetést valósított meg. Az egyiptomiak adatait Lükurgosz látogatásáról több görög történetíró is megerősíti; de a spártai Arisztokratészen, Hipparkhosz fián kívül senki nem tud róla, hogy Lükurgosz járt Libüában és Ibériában, sőt Indiába is eljutott volna, és hogy ott megismerkedett az úgynevezett "mezítelen bölcsekkel"[25].

5. A spártaiaknak nagyon hiányzott Lükurgosz, és ismételten üzentek neki, hogy térjen haza. Úgy érezték, hogy bár a királyok csak névben és a nekik kijáró tiszteletben különböznek a többiektől, Lükurgosz valóban hatalomra, a nép vezetésére termett és méltó férfiú. Maguk a királyok is szívesen látták volna hazatérését, mert remélték, hogy jelenléte határt szab a nép kihívó viselkedésének. Amikor hazaérkezett, nyomban megváltoztatta a dolgok fennálló rendjét, és új alkotmányt léptetett életbe. Meg volt győződve róla, hogy az egyenként hozott törvények semmit nem érnek, s neki is úgy kell eljárnia, mint az orvosnak, aki meggyógyítja a legyengült és beteg szervezetet, mert különféle gyógyszerek és hajtószerek alkalmazásával legyőzi a szervezetben a betegséget, és teljesen új életrendet teremt. Ezzel az elhatározással először Delphoiba ment, áldozatot mutatott be az istennek, s miután megkapta a kért jóslatot, hazatért. A Püthia ebben a híres jóslatban az istenek kegyeltjének, inkább istennek, mint embernek nevezte Lükurgoszt, biztosította róla, hogy Apollón - mivel Lükurgosz jó alkotmányt kér - teljesíti kérését, és megígérte, hogy a világ legjobb alkotmányát fogja megalkotni.

Lükurgosz erre felbátorodott, megnyerte magának a legkiválóbb spártaiakat, és felszólította őket az együttműködésre. Eleinte titokban közölte terveit barátaival, majd lassanként mind többekkel lépett kapcsolatba, s rávette őket tervei végrehajtására. Midőn a cselekvésre kitűzött időpont elérkezett, felszólított harmincat a főbb emberek közül, menjenek fegyveresen a főtérre, hogy ellenfeleiket megfélemlítsék és rémületbe ejtsék. Hermipposz fel is jegyezte ezek közül a húsz legkiválóbbnak a nevét. De Lükurgosz vállalkozásában a legnagyobb része Arthemidasznak volt, és ő segített neki a legtöbbet az új törvények megalkotásában. Zavargás keletkezett, s Kharilaosz király megijedt, mert azt hitte, hogy a mozgalom személye ellen irányul, ezért Athéné érckapujú szentélyébe, a Khalkioikoszba menekült. De mikor Lükurgosz esküvel megnyugtatta, engedett a rábeszélésnek, elhagyta a szentélyt, sőt ő maga is részt vett a vállalkozásban. Kharilaosz természeténél fogva szelíd lelkű ember volt, s állítólag egy alkalommal királytársa, Arkhelaosz, így szólt azokhoz, akik dicsérték a fiatal királyt: "Hogyne volna Kharilaosz jó ember, hiszen még a rosszakkal szemben sem tud szigorú lenni."

Lükurgosz törvényhozói munkásságának első és legfontosabb intézkedése a geruszia felállítása volt. Platón szerint a geruszia azáltal, hogy a túlkapásokra hajló királyi hatalom mellett egyenjogúságot kapott, s valamennyi tagjának egyenlő értékű szavazata volt, az állam biztonságának és a kormányzat mértékletességének legfőbb biztosítékává lett. Eddig a kormányzat bizonytalan és ingadozó volt, mert a királyok befolyásának megerősödésekor a zsarnokság, máskor pedig a nép hatalmának növekedésekor a népuralom felé hajlott. Most azonban a szemben álló erők között az öregek tanácsa biztosította a helyes egyensúlyt, s ezzel az államhatalom szilárdságának és biztonságának legfőbb tényezőjévé lett. A tanács huszonnyolc tagja mindig a királyok oldalára állt, amikor ellensúlyozni kellett a népuralom túlkapásait, másrészt mindig kellő mértékben megszilárdította a népuralmat, hogy semmiféle zsarnokság ne tudjon erőre kapni. Az öregek tanácsának Arisztotelész tudomása szerint azért volt ennyi tagja, mert a harminc közül, akik kezdetben Lükurgosz mellé álltak, ketten gyávaságból cserbenhagyták az ügyet. Szphairosz ezzel szemben azt állítja, hogy Lükurgosz bizalmas emberei eredetileg is ennyien voltak. De az is lehetséges, hogy Lükurgosz azért választotta ezt a számot, mert a hétnek négyszerese, és így osztható a hatos szám után következő, tökéletes számmal. Én magam azt hiszem, Lükurgosz azért hívott meg huszonnyolc tagot az öregek tanácsába, mert így lett harminc a geruszia tagjainak száma a két királlyal együtt.

6. Lükurgosz olyan buzgalommal járt el a kormányzat elrendezésében, hogy Delphoiból erre vonatkozólag egy rhétrának nevezett jóslatot hozott. A jóslat szövege így hangzik: "Amikor majd templomokat is építettél Leusz Szillaniosznak és Athéné Szillaniának, a népet felosztottad phülék és óbék szerint, s harminctagú gerusziát állítottál fel, beleszámítva az arkhagetészeket is, időről időre gyűjtsd össze a népet a Babüka és a Knakión közt; tégy javaslatokat vagy vond vissza őket, de a döntés mindig a nép joga legyen." A jóslat szövegében a phülé és az óbé szavak néptörzseket és néposztályokat, az arkhagetész-ek a királyokat jelentik; Lükurgosz a püthói istent tekintette minden államrend és kormányzás fő forrásának. A Babükát most Kheimarrosznak és a Knakiónt Oinusznak hívják, Arisztotelész szerint azonban Knakión folyó, Babüka pedig híd neve. A kettő közti térségen voltak a népgyűlések, melyeknek megtartására nem építettek sem fedett csarnokot, sem más épületet. Lükurgosz ugyanis azt gondolta, hogy az ilyesmi nem használ, sőt árt a tanácskozásnak, mert a népgyűlésen egybesereglett sokaság figyelmét szükségtelenül eltereli, ha bámészkodva nézik az ott elhelyezett szobrokat, a falakon a festményeket és a díszes mennyezetet. Amikor a nép összegyűlt, senki nem terjeszthetett elő javaslatokat, de a geruszia tagjaitól és a királyoktól fellebbezni lehetett a néphez. Később azonban, amikor a nép hozzáadásokkal vagy rövidítésekkel kiforgatta az eléje terjesztett eredeti javaslatokat igazi értelmükből, Polüdórosz és Theopomposz királyok a rhétra szövegébe a következő toldást iktatták be: "Amennyiben a nép alkotmányellenes javaslatot fogadna el, a véneknek és a királyoknak joguk van a gyűlést elnapolni." Ez azt jelentette, hogy a szavazást semmisnek jelentették ki, és a népgyűlést feloszlatták, arra hivatkozva, hogy a nép a törvényjavaslatot a közérdekkel ellentétben módosította és eltorzította. Ugyanakkor elhitették a város lakóival, hogy a rhétra szövegét isteni jóváhagyással egészítették ki. Erről szól Türtaiosz verse:

Hallva elébb Phoiboszt, Püthóból ím hazavitték
   isten jóslatait s teljesülő szavait:
"Istentől tisztelt vezető legyen úr a tanácsban,
   s töltse be szép Szparté város gondja szivét -
s mind a tanácsbeli vén, meg a nép sok férfia: őket
    illeti váltakozón sorra a nyíltszivü szó."

7. Bár Lükurgosz kevert alkotmányt hozott létre, az oligarchia különállását és uralmát nem számolta fel. Midőn utódai úgy látták, hogy az oligarchia "fennhéjázó és dühödt - mint Platón mondja-, gyeplőként tették rá az ephoroszok hatalmát". Az első ephoroszokat, Elatoszt és társait, Lükurgosz után mintegy százharminc évvel nevezték ki, Theopomposz király uralkodása alatt. Amikor Theopomposznak szemére vetette a felesége, hogy meggyengült királyi hatalmat hagy gyermekeire, a király állítólag így szólt: "Mégis nagyobbat, mert tovább fog tartani." Valóban, a spártai királyok azáltal, hogy hatalmukat nem vitték túlzásba, megszüntették az irigykedést, és elkerülték azt a veszélyt, amely végzetessé vált Messzéné és Argosz királyaira, akik nem voltak hajlandók sem engedményeket tenni, sem hatalmukat csökkenteni a néphatalom javára. Ebből tűnik ki leginkább Lükurgosz bölcsessége és előrelátása. Hasonlítsuk csak össze Spárta nyugalmát azzal a sok pártoskodással és belviszállyal, amely a királyok és a nép közt dúlt és tönkretette az ország életét a rokon és szomszédos Messzéniában és Argoszban. Ezeknek az országoknak a népe, nem is oly régen, ugyanolyan jó viszonyok közt élt, mint a spártaiak, sőt a földjeiket még szerencsésebben osztották szét a nép között; de jó sorsuk nem tartott sokáig, egyrészt királyaik elbizakodottsága, másrészt a köznép engedetlensége miatt, s így az állam fennálló rendje és intézményei megrendültek. Ebből is nyilvánvaló, milyen nagy adománya volt az istennek, hogy Spártában akadt egy ember, aki előbb alkotmányt teremtett, majd a hatalom gyakorlásának rendjét mérsékelte és megszilárdította. De erről később.

8. Lükurgosz második és legforradalmibb politikai reformja a földosztás volt. A vagyoni aránytalanság elképesztő méreteket öltött. Igen sokan teljesen vagyontalanok voltak és az államra szorultak, közben pedig minden vagyon kevesek kezébe került. Lükurgosz el volt rá szánva, hogy a felfuvalkodást éppen úgy megszünteti, mint az irigységet, véget vet a bűnözésnek és a fényűzésnek, elsősorban pedig az állam legrégibb és legnagyobb betegségének, a szegénység és a gazdagság ellentétének. Rábírta tehát polgártársait, hogy minden megművelhető földet nyilvánítsanak köztulajdonnak, és osszák fel újra olyan módon, hogy a teljes egyenlőség és közösség alapján éljenek. A legerényesebb ember legyen egyszersmind a legelső, s ne legyen más különbségtétel, mint az aljasság elítélése és a jó tettekért kijáró dicséret.

Szavait valóra váltotta, s Lakónia többi részén harmincezer parcellát osztott ki a perioikoszoknak, a Spártához tartozó területeken pedig kilencezret, ennyi volt ugyanis a spártai igényjogosultak száma. Egyesek szerint Lükurgosz csak hatezer parcellát osztott ki, majd később Polüdórosz további háromezret. Mások úgy tudják, hogy a kilencezer parcella egyik felét Polüdórosz, másik felét pedig Lükurgosz osztotta szét. Minden parcella akkora volt, hogy hetven mérő árpát teremjen a férj és tizenkét mérőt a feleség részére, ezenfelül pedig ugyanilyen mennyiségű szőlőt és olajbogyót. Lükorgosz úgy gondolkodott, hogy ennyi föld elegendő minden embernek ahhoz, hogy jólétben és egészségesen éljen, másra pedig úgysincs szüksége. Mondják, hogy amikor egyszer aratás utáni időben tért haza egy útjáról, s látta a szép sorjába rakott és egyforma gabonaasztagokat, elmosolyodott, és így szólt: "Lám, egész Lakónia olyan, mint egy családi birtok, melyet most osztottak fel sok testvér között."

9. Megkísérelte az ingó vagyon felosztását is, hogy teljesen megszüntessen minden egyenlőtlenséget és aránytalanságot. Amikor azonban látta, hogy az emberek képtelenek elviselni vagyonuk köztulajdonba vételét, más megoldást keresett, és állami intézkedésekkel kísérelte meg a kapzsiság leküzdését. Először is minden arany- és ezüstpénzt kivont a forgalomból, és elrendelte, hogy fizetési eszközül csak vasat szabad használni. A vaspénz azonban olyan nehéz volt, és olyan kevés értéket képviselt, hogy tíz mina értékű pénz otthoni elraktározásához külön kamra, elszállításához pedig igásszekér kellett. Amikor ezt a pénznemet Lakedaimónban bevezették, temérdek bűn egyszerűen eltűnt. Mert miért akart volna valaki ellopni, vesztegetésképpen elfogadni, elrabolni vagy erőszakkal eltulajdonítani olyasmit, amit nem lehetett elrejteni, vagy aminek birtoklása nem volt kívánatos, és még a feldarabolása sem járt semmi haszonnal, mert mint mondják, Lükurgosz rendeletére az izzó vasat ecettel edzették, s így más célra nem lehetett felhasználni, tekintve, hogy ily módon a vas törékennyé és megmunkálhatatlanná vált.

Később száműzte a szükségtelen és felesleges mesterségeket, bár ezek legnagyobb része magától is eltűnt a régi pénzzel együtt, hiszen senki nem vásárolt fényűzési tárgyakat. A vaspénzt Görögország más részein nem lehetett forgalomba hozni, mert semmi értéke nem volt, sőt gúny tárgya lett. Sem idegenből hozott árut, sem dísztárgyakat nem lehetett érte vásárolni, külföldi kereskedők hajói nem kötöttek ki Lakedaimón kikötőiben, földjére nem tette be lábát szószátyár szofista, vándor, jövendőmondó, leánykereskedő, arany- és ezüstműves, mert senkinek nem volt pénze. Így kicsinyenként minden fényűzés magától elsorvadt, mivel nem volt semmi, ami táplálja és élessze; a gazdag embernek semmi előnye nem volt, mert a házában felgyülemlett vagyonával nem tudott mit kezdeni. Így aztán a mindennapi és nélkülözhetetlen közhasználati tárgyakat - mint ágyakat, székeket, asztalokat - kiváló minőségben készítették. Különösen kedveltté vált a lakóniai ivópohár, főként, mint Kritiasz állítja, mert színe jól elleplezte, ha a katona nem tiszta vizet ivott, s a befelé hajló nyakban a szenny leülepedvén, a víz tisztábban jutott a szájába annak, aki ivott belőle. A spártaiak mindezt bölcs törvényhozójuknak köszönhették, mert a mesterembereknek nem kellett idejüket haszontalan holmik készítésével elfecsérelniük, hanem ügyességüket szükséges tárgyak készítésére fordíthatták.

10. Hogy még sikeresebben harcoljon a fényűzés ellen, és megszüntesse a gazdagság utáni vágyakozást, harmadik és legcsodálatraméltóbb intézkedésével bevezette a közös étkezést. Spárta lakosainak össze kellett gyűlniök, hogy együttesen fogyasszák el a meghatározott húsételeket és növényi eredetű ételeket. Az emberek nem ülhettek asztalhoz, végigheveredve drága párnákkal borított kereveteken, rábízva magukat az asztalnál felszolgáló rabszolgákra és szakácsokra, hogy a sötétben hizlalják őket, mint falánk állatokat. Nemcsak jellemüket, hanem testüket is tönkretenné - vélte Lükurgosz -, ha kiszolgáltatnák magukat mohó vágyaiknak, sokat aludnának, idejük nagy részét forró fürdőkkel és örökös lustálkodással töltenék, s úgy ápoltatnák magukat, mintha legalábbis betegek volnának. Ez önmagában is nagy teljesítmény volt, de jelentőségét még az is növelte, hogy, mint Theophrasztosz mondja, a közös étkezéssel és az egyszerű ételek fogyasztásával Lükurgosznak sikerült a gazdagságot megfosztania minden vonzóerejétől, sőt magát a gazdagságot is megszüntette. A gazdagoknak egyszerűen nem volt módjukban, hogy használják, élvezzék vagy másoknak mutogassák étkészleteiket, mivel a gazdag együtt étkezett a szegénnyel. Így aztán Spárta volt az egyetlen város a nap alatt, amelyről el lehetett mondani, hogy itt Plutosz - a Gazdagság - vak és olyan, akár egy élettelen és mozdulatlan festmény. De nem volt meg a gazdagoknak az a lehetősége sem, hogy előbb otthon jóllakjanak, és úgy menjenek el a közös étkezőhelyre, mert társaik gondosan szemmel tartották őket, s ha nem ettek és ittak velük együtt, elpuhultaknak és mértékteleneknek kiáltották ki őket, akik méltatlanok a közös étkezésre.

11. Mint mondják, a vagyonosok éppen e miatt az intézkedése miatt haragudtak Lükurgoszra, tüntettek ellene és szidalmazták, majd kövekkel dobálták meg, úgyhogy futva menekült a főtérről. Szerencséjére sikerült bemenekülnie az egyik templomba, mielőtt utolérték volna, egy Alkandrosz nevű ifjú azonban, aki egyébként nem volt gonosz, de heves és indulatos természetű, üldözőbe vette Lükurgoszt, és amikor az futás közben hátrafordult, botjával fejbe vágta, és kiütötte a fél szemét. Lükurgosz nem törődött az ütés okozta fájdalommal, hanem a polgárok elé állt, s megmutatta nekik sebektől vérző arcát és kivert fél szemét. A látvány szégyenkezéssel és részvéttel töltötte el őket, átadták neki Alkandroszt, és méltatlankodva hazáig kísérték. Lükurgosz megdicsérte őket viselkedésükért, búcsút vett tőlük, Alkandroszt pedig bevitte magával házába, de nem bántotta, még csak meg sem dorgálta, hanem elbocsátotta állandó szolgáit és cselédeit, s megparancsolta Alkandrosznak, hogy ő szolgálja ki. A jó szándékú ifjú szó nélkül megtette, amit Lükurgosz parancsolt, és ott maradt nála. Amikor több napot töltött vele, megismerte, hogy milyen szelíd és nemes lelkű férfiú, de különösen megcsodálta szigorúan mértékletes életmódját és fáradtságot nem ismerő munkabírását. Végül szívből megszerette, és barátainak azt mesélte, hogy Lükurgosz egyáltalán nem szigorú vagy nyers természetű, hanem a legszelídebb és legnyájasabb férfiú. Így bűnhődött Alkandrosz, ha ugyan bűnhődésnek nevezhetjük, hogy az indulatos és akaratos ifjúból, amikor felnőtt, Lükurgosz hatására szerény és józan életű férfiú lett.

Lükurgosz a vele történtek emlékére szentélyt építtetett Athéna Optilitisznek. Azért adta az istennőnek ezt a melléknevet, mert a dór nyelvjárásban a szemet optilosznak hívják. Néhány történetíró, így Dioszkoridész, aki könyvet írt a spártai államszervezetről, azt állítja, hogy Lükurgosz, bár megsérült, nem vesztette el szeme világát, és a szentélyt hálából emeltette felépüléséért az istennőnek. Az mindenképpen bizonyos, hogy a spártaiak ez után a kellemetlen eset után leszoktak róla, hogy népgyűléseikre botot vigyenek magukkal.

12. A közös étkezéseket a krétaiak andreion-nak, a spártaiak pedig phidition-nak[26] nevezik; talán mert barátságra és meghittségre nyújtanak alkalmat (éppen csak az l helyett d-t mondanak), talán mert mértékletességre és takarékosságra szoktattak. De az is lehetséges, hogy az első betű csak hozzátoldás, és a közös étkezést editiá-nak, tehát egyszerűen "evésnek" vagy "étkezésnek" hívták. Rendszerint tizenöten étkeztek együtt, esetleg néhánnyal többen vagy kevesebben, s a közös étkezés céljaira mindenki adott egy medimnosz árpalisztet, nyolc khusz bort, öt mina sajtot, öt és fél mina fügét, s egy csekély összeget húsra és halra. Ezenkívül, amikor valaki terménye zsengéjéből áldozatot mutatott be, vagy zsákmánnyal tért haza vadászatról, egy részt átadott a közös étkezés céljaira. Ha az áldozás vagy a vadászat sokáig tartott, szabad volt otthon étkezni, de különben mindenkinek jelen kellett lennie az étkezéseknél. Egy ideig nagyon szigorúan megtartották a közös étkezés szabályait. Így egy alkalommal, midőn Agisz király hazatért az athéniak ellen viselt hadjáratból, szeretett volna feleségével vacsorázni, és elküldött a neki járó ételekért, de kérését a polemarkhoszok megtagadták, majd amikor másnap haragjában elmulasztotta a szokásos áldozást, büntetést róttak ki rá.

Az ifjak is részt vettek a közös étkezéseken, hogy ott józanságra nevelődjenek. Meghallgatták a politikai beszélgetéseket, megtanulták, hogyan viselkedjenek szabad emberek módjára. Hozzászoktak a tréfás enyelgéshez, és hogy bosszúság nélkül tűrjék, ha történetesen megtréfálták őket; azt tartották ugyanis, hogy a spártai jellemhez hozzátartozik a tréfa értése. Ha azonban valaki megsokallta, hogy kárára nevetnek, azonnal abbahagyták, mihelyt megkérte rá őket. Amikor valaki belépett közéjük, a legidősebb rámutatott az ajtóra, és így szólt: "Azon az ajtón nem megy ki egyetlen szó sem!"

Új asztaltárs felvétele a következőképpen történt. Mindenki kezébe vett egy darabka frissen sütött kenyeret, és amikor egy szolga, fején tállal, körüljárt, szó nélkül a tálba dobták a kenyérdarabot, mint valami szavazatot; ha igennel szavaztak, a kenyérdarabot úgy hagyták, ahogy volt, ha pedig nemmel, galacsinná gyúrták, ami egyet jelentett az átfúrt szavazókővel. Ha csak egyetlen ilyent találtak a tálban, a jelentkező új tagot nem vették fel, mert vigyáztak rá, hogy a közös asztalnál ülők zavartalanul jól érezzék magukat. A jelentkezők visszautasítását a kaddizein szóval fejezték ki, mert a szavazatokat tartalmazó tálat kaddikhosznak nevezték.

Az ételek közt leginkább a fekete levest szerették, úgyhogy az idősebbek a húsételt átengedték a fiataloknak, s ők jóllaktak a levessel. Az egyik pontoszi királyról mondják, hogy e miatt a leves miatt vásárolt magának spártai szakácsot, de mikor megkóstolta a levest, nem ízlett neki. Erre a szakács így szólt: "Király, az Eurótaszban kell fürödnie, aki ennek a levesnek az ízére rá akar jönni."

Étkezés után egy kevés bort ittak, majd hazamentek, de fáklyát soha nem gyújtottak. Nem volt szabad ugyanis semmiféle világítóeszközt használniok, sem ekkor, sem más alkalmakkor; meg kellett szokniok, hogy éjjel és sötétben is bátran és félelem nélkül járjanak. Ez volt tehát a közös étkezések rendje.

13. Lükurgosz nem hozott írott törvényeket, sőt egyik úgynevezett rhétrájában meg is tiltotta őket. Úgy gondolta ugyanis, hogy az állam jólétét és tiszta erkölcseit előmozdító legfontosabb rendeleteket a polgárok erkölcseibe és életmódjába kell bevésni, csak akkor maradnak fenn szilárdan és rendíthetetlenül. Szerinte a szabad elhatározás erősebb kötelék minden kényszernél, s ezt az ifjakba a nevelésnek kell beoltania, amely náluk a törvényhozó szerepét töltötte be. Ami a kisebb jelentőségű ügyeket illeti - az üzleti szerződéseket és azokat az ügyeket, ahol a szükségletek időről időre változtak -, ezek esetében jobbnak látta, ha nem hoz írott szabályokat és nem teremt merev szokásokat, hanem lehetővé teszi, hogy ezek a dolgok alkalomadtán enyhébb vagy szigorúbb elbírálás alá essenek a szakemberek megítélése alapján. Más szóval, a törvényhozás munkáját csaknem teljes egészében a nevelésre bízta.

Az egyik rhétrája, mint már említettem is, az írásba foglalt törvényeket, a másik a fényűzést tiltotta; így többek közt elrendelte, hogy a házak fedelét fejszével, az ajtókat pedig fűrésszel kell készíteni, minden más szerszám használata nélkül. Állítólag Epameinóndasz mondotta egy alkalommal asztalánál ülve, hogy az egyszerű étkezés nem fér össze az árulással. Lükurgosz azonban már sokkal korábban tisztán látta, hogy az így épült házhoz nem illik a fényűzés és a pazarlás, mert senki nem olyan közönséges és ostoba, hogy egyszerűen és igénytelenül épült házban ezüstlábú kereveteket, bíbortakarókat, aranyserlegeket és más fényűző tárgyakat használjon. Hiszen a kerevetet a házzal, a takarót a kerevettel, ezt pedig a többi bútorral és használati tárggyal kell összhangba hozni. Ezért történt, mint mondják, hogy amikor az idős Leótükhidész Korinthoszban lakomára volt hivatalos, és megpillantotta a ház díszes, táblás mennyezetét, megkérdezte házigazdáját, vajon náluk négyszögletesre nőnek-e a fák.

Említik Lükurgosznak egy harmadik rhétráját is, amely tiltja, hogy többször indítsanak hadjáratot ugyanazon ellenség ellen, nehogy hozzászokjon a védekezéshez s járatosabb legyen náluk a harcban. Ezt vetették később Agészilaosz király szemére, amikor többször megtámadta Boiótiát, és így képessé tette rá a thébaiakat, hogy szembe tudjanak szállni a spártaiakkal. Ezért mondta Antalkidasz, amikor látta, hogy a király megsebesült: "Csinos tandíjat kaptál, mondhatom, a thébaiaktól, akik nem akartak, de nem is tudtak harcolni, míg te meg nem tanítottad rá őket." Az ilyen rendelkezéseket nevezte Lükurgosz rhétráknak, mint Apollóntól kapott kinyilatkoztatásokat és jóslatokat.

14. A nevelést a törvényhozó legfontosabb és legszebb feladatának tekintette, s ezért egészen az elején kezdve, gondosan figyelemre méltatta a házasság és a gyermeknemzés ügyét. Nem felel meg a valóságnak, amit Arisztotelész állít, hogy megkísérelte az asszonyok megfékezését, de felhagyott vele, mert képtelen volt korlátok közé szorítani az asszonyok szabadosságát és hatalmát; ez a hatalom annak volt köszönhető, hogy a férjek állandóan hadjáratokon vettek részt és távol voltak hazulról, ezért kénytelenek voltak feleségüknek a kelleténél többet megengedni, s mindezekhez még "úrnőnek" is szólították őket. Éppen ellenkezőleg: Lükurgosz igen nagy figyelmet fordított a nők dolgaira. A leányok testét versenyfutással, birkózással, diszkosz- és dárdavetéssel edzette, hogy a jövendő magzat erős, edzett és egészséges szervezetben foganjon és növekedjen, s a nők könnyen viseljék el a gyermekszüléssel járó fájdalmakat. Leszoktatta őket az elpuhult és elkényeztetett életről, és állandó szokássá tette, hogy az ifjak és leányok ruhátlanul vegyenek részt a körmenetekben; az istenek ünnepein körtáncot jártak, és kardalokat adtak elő, s ilyenkor nézőként jelen volt a város egész ifjúsága. Olykor gúnydalokat is énekeltek, és ezekben finom csipkelődő megjegyzéseket tettek a vétkes fiatalemberekre. Az arra érdemeseket dallal dicsérték és magasztalták, és így nagymértékben felébresztették az ifjakban a dicsvágyat és vetélkedésre való készséget. Akit bátorságáért megdicsértek, és aki híressé tette magát a leányok szemében, büszkén távozott; a hibákért járó tréfás megjegyzések töviseivel viszont együtt jártak a komoly figyelmeztetések is, különösen mivel a látványosságra összegyűlt polgárok között jelen voltak a királyok és a geruszia tagjai is.

A leányok ruhátlan megjelenése nem volt szégyenletes, mert senki nem feledkezett meg a szeméremről, és erkölcstelenségtől nem kellett tartani; a dolog megszokottá lett, és egymással versenyre kelve vágytak szépek és egészségesek lenni. A fiatal leányokat mindez nemes versengésre ösztönözte. Növelte önérzetüket az is, hogy részt vehetnek a legkiválóbbak versengésében. Ezért tudtak úgy beszélni és gondolkodni, mint Gorgó, Leónidasz felesége. Vele történt egy alkalommal, hogy amikor egy idegenből érkezett asszonyvendége állítólag így szólt hozzá: "Ti, spártai nők vagytok az egyedüliek, akik uralkodtok férjeteken" - így válaszolt: "Igen, mert csak mi szülünk férfiakat."

15. Mindezek a szokások növelték a házasodási kedvet; úgy értem, hogy az olyan dolgok, mint a csaknem teljesen ruhátlan fiatal leányok látványa az ünnepi körmeneteken és az atlétikai versenyeken - mint Platón mondja -, nem a geometria, hanem a szerelem kényszerével töltötte el az ifjakat. De Lükurgosz a nőtlen férfiakat különben is nemegyszer megszégyenítette. Először is nem volt szabad végignézniük a tornaünnepélyeket. Télidőben az arkhónok arra kényszerítették őket, hogy könnyű alsóruhában járják körül a főteret, és egy erre az alkalomra szerzett dalt énekeljenek arról, hogy megérdemlik büntetésüket, mert nem engedelmeskedtek a törvényeknek. De nem járt ki nekik az a kitüntető tisztelet sem, amelyben az ifjak az idősebbeket részesítették. Ezért senki nem botránkozott meg azon a gúnyos megjegyzésen, amelyet Derküllidasznak, egy különben híres hadvezérnek kellett elviselnie. Egy alkalommal ugyanis az történt, hogy a fiatalok közül senki nem adta át neki a helyét, sőt az egyik így szólt hozzá: "Nincs fiad, aki egyszer majd nekem adja át a helyét."

Amikor az ifjú házasodni akart, erőszakkal ragadta el választottját, aki nem kiskorú vagy éretlen leány volt, hanem teljes virágjában levő fiatal nő. Az elrabolt menyasszonyt a nyoszolyólány szerepét vállaló társa vette gondjaiba. Haját rövidre nyírta, férfiruhába öltöztette, férfisarut húzott a lábára, s egy sötét szobában szalmára fektette. Ekkor a vőlegény, aki nem merült ki gyönyöröktől, hanem józan volt és, mint mindig, társaival együtt költötte el vacsoráját, bement menyasszonyához, leoldozta ruhája övét és karjába véve vitte a nászágyba, ahol csak rövid időt töltött vele, majd csendben eltávozott, s mint szokta, együtt aludt ifjú társaival. Életmódja nem változott; napjait társaival töltötte, éjszakánként velük aludt, s csak lopva és óvatosan látogatta meg fiatal feleségét, félve és restelkedve, nehogy a fiatalasszony háza népe észrevegye látogatásait. Felesége is segített, hogy alkalmi találkozásaik titokban maradjanak. Ez így tartott hosszabb ideig, és nemegyszer előfordult, hogy már több gyermekük volt, de a férj még soha nem látta feleségét fényes nappal. Az ilyen házasélet nemcsak önmegtartóztatásra és mérsékletre nevelte a házastársakat, hanem frissen megőrizte testük alkotóerejét is. Mindig megújult vággyal siettek egymás karjába, érzelmeiket nem tompította el vágyaik korlátokat nem ismerő kielégülése, és érzelmeik forrósága sem vesztett hevéből soha.

Lükurgosznak azáltal, hogy a szemérmetességet és a rendet tette a legfőbb szabályozó tényezővé a házaséletben, sikerült megszabadítania a házastársakat a hiú és asszonyos féltékenykedéstől. Helyesnek tartotta, hogy férj és feleség minden féktelenséget távol tartson a házastársi kapcsolatból, sőt helyeselte azt is, hogy a házastársak más és arra érdemes férfiakkal is közösségben éljenek utódok nemzése érdekében. Úgy vélekedett, hogy csak nevetni lehet azokon, akik az ilyenféle közösséget elviselhetetlennek tartják, megakadályozására pedig vérbosszúhoz és háborúhoz folyamodnak. Lükurgosz házassági törvényei megengedték, hogy ha egy fiatal feleség koros férjének megtetszett egy csinos és derék fiatal férfi, összeismertesse vele feleségét, és ha viszonyukból gyermek származott, sajátjának ismerje el. Másrészt, ha egy derék és nemes férfiú megcsodált egy tisztes anyát, mert az férjének különösen szép gyermekeket szült, megkérhette az asszony férjét, hogy hálhasson feleségével és, mint aki termékeny földbe jó magot vet, hasonlóan szép gyermekeket nemzzen vele ő is; így aztán az asszony gyermekeit egytől egyig mind nemes szülőktől származó vérrokonoknak tekintették.

A fiúgyermekeket Lükurgosz nem az apák, hanem az állam tulajdonának tekintette, s ezért arra törekedett, hogy az állam leendő polgárai ne a véletlenül adódó, hanem a legjobb szülők ivadékai legyenek. Ezenfelül merő együgyűségnek és ostobaságnak tartotta a többi törvényhozó házassággal kapcsolatos intézkedéseit. Azzal érvelt, hogy bár kutyák és lovak párosításánál mindenki szükségesnek tartja, hogy a lehető legtisztább fajú apaállatról gondoskodjék, amelyhez baráti kapcsolatok felhasználásával, de akár pénzért is hozzá tud jutni, feleségét mégis bezárva tartja, és vigyáz rá, hogy csak tőle szüljön gyermekeket, még akkor is, ha a szóban forgó férfi őrült, terhelt, öreg vagy beteges. Mintha bizony a sikerületlen gyermekek nem azoknak válnának terhére, akiktől születtek és akik felnevelik őket, a sikerült gyermekek pedig elsősorban nem a szülőknek szereznének örömet! A házasélet lükurgoszi szabályai, amelyek a természet követelményein és az állam érdekein alapultak, lehetetlenné tették, hogy a nők olyan könnyed és ledér életmódot folytassanak, mint a későbbiekben. Így aztán Spárta történelmének ebben a korszakában házasságtörés nem is fordult elő.

Fennmaradt egy nagyon régen élt, Geradasz nevű spártai férfi mondása, aki midőn egy idegen megkérdezte tőle, mivel büntetik Spártában a házasságtörőket, ezt felelte: "Barátom, nálunk nincs egyetlen házasságtörő sem." Mikor pedig tovább faggatta az idegen: "Ha pedig mégis lenne?" "Annak akkora bikát kell adnia büntetésül - felelte Geradasz -, amely ha nyakát átnyújtja a Taügetoszon, inni tud az Eurótasz vizéből." Az idegen csodálkozva kérdezte: "Hogyan lehetne ilyen nagy bika?" Erre Geradasz nevetve csak ennyit mondott: "Hogyan lehetne házasságtörő Spártában?" Ezt tudjuk a spártaiak házassági szokásairól.

16. Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé[27] nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét. Ha ugyanis epilepsziás vagy gyenge, beteges szervezetű volt a gyermek, görcsöt kapott az erős bortól, és elpusztult, de ha egészséges volt, még izmosabb lett. A dajkák nagy gondot fordítottak a gyermekekre, pólyát nem használtak, hogy minden tagjuk és egész testük szabadon fejlődjék. Hozzászoktatták őket, hogy minden ételt jóízűen fogyasszanak el, és ne legyenek válogatósak; ne féljenek a sötétben, ha egyedül maradnak; ne viselkedjenek illetlenül, és soha ne sírjanak. Ezért szoktak az idegenek spártai dajkát fogadni gyermekeik mellé. Így például Amükla, az athéni Alkibiadész dajkája is spártai volt.

Platón szerint Periklész egy egyszerű rabszolgát, bizonyos Zópüroszt rendelt Alkibiadész mellé nevelőnek. Lükurgosz azonban soha nem bízta a spártaiak gyermekeit rabszolgákra vagy másoktól bérbe vett nevelőkre; senki nem nevelhette fiát saját tetszése szerint, hanem a fiúgyermekeket hétéves korukban csoportokba osztotta, ahol közös nevelésben részesültek, együttesen vettek részt a játékokban, és tanulmányaikat is közösen végezték. A csoportok vezetőivé a legértelmesebb és a harci játékokban legbátrabb ifjakat tette. A többiek ezek útmutatásait követték, engedelmeskedtek nekik, és alávetették magukat az általuk kiszabott büntetéseknek. Ez a fajta nevelés kitűnő iskolája volt az engedelmességnek. Az idősebbek megfigyelték a gyermekeket játék közben; vitákat és civódást támasztottak köztük, és verekedéseik közben igyekeztek megtudni, hogy meghátrálnának-e a harcban vagy sem.

Írni-olvasni csak annyit tanultak, amennyi éppen szükséges volt. Neveltetésük legfőbb célja az volt, hogy feljebbvalóiknak fegyelmezetten engedelmeskedjenek, jól elviseljék a testi fájdalmakat, és a harcban győzzenek. Ahogy ifjakká serdültek, mind keményebb edzésnek vetették alá őket, hajukat rövidre nyírták, mezítláb járatták őket, és a játékokban majdnem mindig mezítelen testtel kellett részt venniük. Amikor betöltötték tizenkettedik évüket, levetették az alsóruhát, s egész éven át ugyanabban a köpenyben jártak. Testük mosdatlan volt, nem fürödtek, olajjal nem kenték magukat; ilyen fényűzésben csak az év néhány napján volt részük. Csoportokban és szakaszonként aludtak együtt, szalmazsákon, amelybe puszta kézzel, kés nélkül tördelték és gyűjtötték össze az Eurótasz partjain növő nád bugáját. Télen szabad volt nekik bogáncspihét keverni a nádbugák közé, mert az hitték, hogy ez valamivel melegebbé teszi fekhelyüket.

17. Az ilyen korú fiúknak megengedték, hogy fiúszeretőt válasszanak a feddhetetlen magaviseletű ifjak közül. Az idősebb férfiak is rendszeresen látogatták a fiatal fiúk tornacsarnokait, s nézték őket harci játékaik és vidám szórakozásaik közben, mert úgy érezték, hogy mindnyájan apjuk, nevelőjük és felvigyázójuk ezeknek a gyermekeknek, akik így mindig és mindenütt szem előtt voltak, ha tehát bármelyikük valami helytelenséget követett el, azonnal figyelmeztették, vagy ha szükségesnek látták, meg is büntették. A város legkiválóbb és legmegbecsültebb polgárát jelölték ki paidonomosznak, a fiúk felügyelőjének. Az egyes csoportok felügyeletét az úgynevezett eirének közül a legértelmesebb és legbátrabb látta el. Eiréneknek azokat nevezték, akik két évvel túlhaladták a serdülőkort, melleiréneknek pedig a legidősebb fiúkat. Rendszerint egy húsz év körüli eirén volt a fiúk parancsnoka a harci játékokban, és közös lakásukon ő felügyelt a házi munkákra is. Az idősebbekkel fát, a fiatalabbakkal pedig főzelékféléket hordatott. Mindazt, amit a fiúk összehordtak, lopással szerezték; bemásztak a kertekbe, mások pedig ügyesen és óvatosan beosontak a közös étkezdékbe. De ha bármelyiküket rajtakapták a lopáson, mint ügyetlen és vigyázatlan tolvajt keményen megkorbácsolták. Ételeiket lehetőség szerint lopással szerezték, s megtanulták, hogy álmukban lepjék meg az embereket, vagy olyankor, amikor gondtalanok és nem vigyáznak holmijukra. A rajtakapott tolvaj büntetése megkorbácsolás és böjtölés volt. Élelmet szűkösen kaptak, hogy rászorítsák őket az éhezés elviselésére és hogy, már csak kényszerűségből is, minél merészebbek és ravaszabbak legyenek.

Fogyatékos táplálkozásuk második célja az volt, hogy az ifjak magasra nőjenek. A test ugyanis jobban fejlődik, ha az életerő kifejlődését nem akadályozza a sok táplálék, amely súlyával és tömegével gátolja az egészséges növekedést, hanem könnyű lévén, magasra nő és szabadon fejlődik. Ez minden bizonnyal a testi szépségnek is hasznára volt. A sovány és sudár termet előmozdítja a tagok arányos kialakulását, a túltáplált és elnehezedett szervezet viszont akadályozza. Ezért az olyan asszonyok, akik terhességük idején hajtószereket használnak, sovány, de arányos alkatú és szép gyermekeket hoznak a világra, mert könnyebben formálódik a magzat a hajlékony anyagból. De ennek a jelenségnek az okát vizsgálják meg mások tüzetesebben.

18. A fiúk komolyan vették ezeket a tolvajlásokat, és állítólag egy ifjú, aki lopott rókakölyköt rejtegetett köpenye alatt, eltűrte, hogy a róka fogával és körmével marcangolja beleit, és inkább belehalt sebébe, de titkát nem árulta el. Ennek a történetnek a hitelét bizonyítja az a tény, hogy a mai spártai ifjak közül magam is többeket láttam, akik ott haltak meg a korbácsütések alatt Artemisz Orthia oltára előtt.

Vacsora után az eirén, kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: "Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?", vagy: "Mit gondolsz ennek meg ennek az embernek a magaviseletéről?" Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírálják, mi a jó, és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával. Mert ha egy ifjút megkérdeztek, hogy ki a jó polgár, vagy hogy kit nem lehet tisztességesnek tartani, s nem tudott megfelelő módon felelni, közönyös gondolkodásúnak tekintették, s úgy vették, hogy nem törekszik az erényre. A feleletet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta hüvelykujját. Az eirén az ifjakat gyakorta az idősebbek és a városi tisztviselők jelenlétében büntette, hogy el lehessen dönteni, büntetése helyes-e vagy helytelen. A büntetés végrehajtásában nem akadályozták meg az eirént, de mikor a fiúk eltávoztak, felelősségre vonták, akkor is, ha a büntetés túlzottan szigorú, de akkor is, ha a kelleténél enyhébb és elnézőbb volt.

A fiúszeretők is osztoztak az ifjak jó vagy rossz hírében. Mondják, hogy egy alkalommal, amikor az egyik ifjú harci játék közben gyávaságra valló hangot hallatott, szeretőjét is megbüntették az arkhónok. Az egyneműek közötti szerelem annyira elfogadott szokás volt náluk, hogy derék és kiváló asszonyoknak is volt fiatalleány-szerelmese, de soha nem fordult elő, hogy féltékenykedtek volna. A fiúszeretők soha nem váltogatták szerelmesüket, és minden igyekezetükkel arra törekedtek, hogy a barátságukkal megtisztelt ifjúból az államnak minél kiválóbb polgára váljék.

19. Az ifjakat arra tanították, hogy beszédükben a metsző gúnyt kellemes kifejezéssel vegyítsék, és mondanivalójukat lehetőleg minél kevesebb szóba sűrítsék. Mint már említettem, Lükurgosz nagy súlyú vaspénzének csekély vásárlóértéke volt, a beszéd értékét azonban, éppen ellenkezőleg, kevés szóval és egyszerű kifejezésmóddal tette tartalmassá és mély jelentőségűvé. Arra nevelte az ifjakat, hogy a hallgatás erényét megbecsülve, válaszaik tömörek és kifejezőek legyenek. Mert amiként a nemi kicsapongás rendszerint magtalanságot és meddőséget eredményez, a mértéktelen fecsegés is üressé teszi az emberek beszédét. Agisz királlyal történt, hogy amikor egy athéni látogatója kigúnyolta a spártaiak rövid kardját, és azt mondta, hogy a bűvészek az ilyen kardot könnyen lenyelik, így válaszolt neki: "Hidd el, barátom, hogy mi ezzel a kurta karddal is igen jól elérjük ellenségünket." Nekem is az a véleményem, hogy a spártaiak tömör, "lakonikus" beszéde tökéletesen eltalálja a dolog lényegét, és behatol a hallgatók elméjébe.

Lükurgosz maga is szerette a rövid, velős kifejezéseket; kitűnik ez ránk maradt mondásaiból is. Így például, amikor az államforma kérdéséről volt szó, valakinek, aki sürgette, hogy Spártában vezessék be a demokráciát, a következőt mondotta: "Vezesd be a demokráciát előbb saját otthonodban." Amikor megkérdezték, hogy miért rendelt olyan csekély és olcsó áldozatokat, így szólt: "Hogy soha el ne mulasszuk tisztelni az isteneket." Az atlétikai versenyekről szólván kijelentette, hogy csak az olyan versenyeket engedélyezi, amelyekben a legyőzöttnek nem kell kezét nyújtva könyörögnie. Más alkalmakkor levélben válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Mikor megkérdezték tőle, hogyan lehet elhárítani az ellenség betörését, ezt válaszolta: "Úgy, ha szegények maradtok, és egyikőtök sem vágyik többre a másiknál." A városfalak építéséről ezt mondta: "Nem marad védtelen az olyan város, amelyet emberek és nem téglák vesznek körül." Egyébként elhinni is, kétségbe vonni is bajos, hogy valóban írt-e ilyen leveleket.

20. A következő velős mondások bizonyítják, hogy a spártaiaknak nem volt kenyere a bőbeszédűség. Leónidasz király, amikor valaki sokszor kereste fel nagy fontosságú ügyben, de mindig alkalmatlan időben, így szólt: "Barátom, jó üggyel rosszkor hozakodol elő." Midőn Kharilaoszt, Lükurgosz unokaöccsét megkérdezték, hogy miért hozott olyan kevés törvényt nagybátyja, így válaszolt: "Kevés szavú embereknek kevés törvényre van szükségük." Amikor többen kifogásolták, hogy Hekataiosz szofista, akit meghívtak egy társas összejövetelre, egy szót sem szólt, Arkhidamidasz kijelentette: "Aki tudja, hogyan, tudja azt is, mikor beszéljen." Azok közül a csípős, de szellemes mondások közül, amelyeket már említettem, az egyiket Démaratosztól jegyezték fel. Mikor egy kellemetlen ember örökösen alkalmatlan időben feltett kérdésekkel gyötörte, s többször megkérdezte tőle, ki a legkiválóbb ember Spártában, ezt felelte neki: "Aki legkevésbé hasonlít rád." Amikor többen magasztalták az éliszieket, hogy milyen szépen és igazságosan rendezik az olümpiai játékokat, Agisz így szólt: "Olyan nagy dolog, hogy minden ötödik esztendőben egy napig igazságosak?" Theopomposz pedig, amikor egy idegen a spártaiak iránti jóindulatát bizonyítgatta, s azt állította, hogy polgártársai őt a spártaiak barátjának nevezik, megjegyezte: "Jobb volna, barátom, ha saját városod barátjának neveznének." Pleisztoanax, Pauszaniasz fia, amikor egy athéni szónok a lakedaimóniakat műveletleneknek nevezte, így szólt: "Igazad van; a görögök közül valóban egyedül mi nem tanultunk semmi rosszat tőletek." Arkhidamidasz, midőn azt kérdezte tőle valaki, hányan vannak a spártaiak, így felelt: "Éppen elegen, hogy a hitványakat elkergessük."

Tréfás megjegyzéseikből is meg lehet ítélni jellemüket. Hozzászoktak, hogy egyetlen felesleges szót se ejtsenek ki, és annak, amit mondanak, komoly és megszívlelendő tartalma legyen. Hívtak egyszer valakit, hogy menjen és hallgasson meg egy előadóművészt, aki a fülemülét tudja utánozni. "Hallottam én már fülemülét éppen elégszer" - válaszolta az illető. Egy másik spártai férfi, mikor a következő feliratot olvasta:

Érces Arész kaszabolta le egykor e zsarnokűzőket:
itt Szelinusz-kapunál estek el ők a csatán,

Így szólt: "Méltán haltak meg, mert a tüzet egészen ki kellett volna oltaniuk."

Egy ifjúnak harci kakasokat kínált valaki azzal, hogy ezek a kakasok addig viaskodnak, amíg el nem pusztulnak. "Nekem inkább olyan kakasokat adj - mondta az ifjú -, amelyek ellenfelüket pusztítják el viadal közben." Egy másik ifjú, amikor többeket látott ülni az illemhely deszkáján, így szólt: "Dehogy ülök olyan helyre, ahonnan nem kelhetek fel az idősebbek előtt." Velős mondásaik alapján méltán elmondhatjuk, hogy a spártaiakat jobban érdekelte a szellemi torna, mint a testi.

21. A zene és a költészet tanítására éppen olyan gondot fordítottak, mint beszédjük csinosságára és tisztaságára; énekeik bátorságra, lelkesedésre és elszántságra ösztönözték hallgatóikat. A dalok stílusa egyszerű és férfias, tartalmuk komoly és erkölcsnemesítő volt. Dicsőítették azokat a férfiakat, akik életüket adták Spártáért, vagy pedig szidalmazták a gyáva, szomorú és áldatlan életű embereket. Voltak, amelyek erényre vagy mások erényeinek magasztalására biztattak. Megint mások a különböző életkorok feladatait zengték. Helyesnek tartjuk, ha egy példát idézünk az utóbbiak közül. Ünnepeiken, különböző dalosokból összeállítva, három kar énekelt. Először az öregek kara:

Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron.

A fiatalok kara erre így válaszolt:

Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz.

Harmadiknak a fiúk kara következett:

Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!

Ha ismerjük a spártaiak dalait, amelyekből mind a mai napig fennmaradt egynéhány, és ha harci indulóikra gondolunk, amelyeket a fuvola hangja kísért, amikor rohamra indultak az ellenség ellen, általában igazat kell adnunk Terpandrosznak és Pindarosznak, amikor a spártaiak harci erényeit kapcsolatba hozzák a zenével.

Terpandrosz így énekelt a lakedaimóniakról:

Itt ifjú daliák dárdája, dalosszavu Múzsa
díszlik, s szerte igazság...

Pindarosz pedig így:

...itt a vének tanácsa,
s legdelibb ifjú hadak dárdái, majd meg
Múzsa és kartáncok és fénylő öröm...

Mindketten harcban és a zenében egyaránt kiválónak mutatják a spártaiakat.

Vasat legyőz a lant, ha húrján gyönyörű zene zendül,

hogy saját költőjüket idézzük.

A király ütközetek előtt a Múzsáknak mutatott be áldozatot - valószínűleg azért, hogy emlékeztesse katonáit neveltetésükre és arra, hogy az utókor lesz tetteik bírája. Biztatta őket, hogy szálljanak szembe a veszélyekkel, és hajtsanak végre emlékezetre méltó tetteket.

22. Ilyenkor enyhítettek a fiatalok fegyelmi rendszabályain; megengedték, hogy csinosítsák hajviseletüket, ékesítsék fegyvereiket és ruházatukat, és hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkolva és nyerítve induljanak a küzdelembe. Hajviseletükre már akkor sok gondot fordítottak, amidőn gyermekből ifjúvá serdültek, de a várható veszélyek különösképpen ösztönözték őket rá, hogy hajuk csillogjon az illatos kenőcsöktől, és hogy gondosan megfésülködjenek. Lükurgosznak egyik mondása juthatott ilyenkor eszükbe, hogy a szép hajviselet azt, aki csinos, még szebbé, az elhanyagolt pedig a csúnyát még rútabbá teszi. Hadjárat idején az ifjak testgyakorlatain is enyhítettek; egész életmódjuk sokkal szabadabbá lett, így a háború csak könnyebbséget jelentett nekik a háborúra edző és előkészítő, kemény harci gyakorlatokhoz képest. Amikor csatarendjük harcra készen várta az indulást, és szemtől szemben álltak az ellenséggel, a király nőstény kecskét áldozott; a harcosoknak megparancsolta, hogy tegyenek a fejükre koszorút, a fuvolásokkal megfúvatta Kasztór indulóját, majd ő maga is harci indulóba kezdett. Fenséges és rémítő látvány volt egyszerre, amint fuvolaszóra ütemesen meneteltek, zárt csatasorokban, és nem veszítették el lelki nyugalmukat, hanem könnyű szívvel és vidáman vonultak harcba a melosz dallamára. Az ilyen harcosok bizonyára nem éreztek sem félelmet, sem dühödt indulatot. Céltudatosan indultak a küzdelembe, telve reménységgel és bátorsággal, mint akiknek oldalán maga az isten áll.

Amikor a király az ellenség ellen indult, oldalán a versenyjátékok megkoszorúzott győztesei mentek. Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miután nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: "Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai?" - ő mosolyogva felelte: "Az, hogy a csatasorban a király előtt harcolok az ellenség ellen." Amikor legyőzték és megfutamították az ellenséget, csak addig üldözték, amíg győzelmük kétségtelenné nem vált. Utána nyomban hátat fordítottak a csatatérnek, mert nem tartották nemes és görögökhöz méltó cselekedetnek, hogy kaszabolják és öldössék azokat, akik feladták a harcot és elhagyták a csatateret. Ez nemcsak derék és nagylelkű eljárás volt, hanem hasznos is: ellenségeik tudták róluk, hogy az ellenszegülőknek nem irgalmaznak, de megkímélik azok életét, akik megfutamodnak, ezért hasznosabbnak tartották a futást, mint hogy a csatatéren maradjanak.

23. Hippiasz, a szofista, azt állítja, hogy Lükurgosz maga is igen kedvelte a harcot, és sok hadjáratban vett részt. Philosztephanosz pedig neki tulajdonítja a lovasság felosztását ulamoszokra: szerinte a Lükurgosz által felállított ulamosz ötvenfőnyi, négyszögben elrendezett lovas csapat volt. A phaléroni Démétriosz azonban azt állítja, hogy Lükurgosz soha nem vett részt semmiféle hadjáratban, s törvényeit békeidőben alkotta meg. Az olümpiai játékok idejére érvényes fegyvernyugvás gondolata valóban békeszerető férfiúra vall. Mások azt állítják róla - írja Hermipposz -, hogy Lükurgosz eleinte semmire nem gondolt, és semmi köze sem volt Iphitosz köréhez, hanem csak mint néző került véletlenül Olümpiába. Ekkor dorgáló és csodálkozó emberi hangot vélt hallani a háta mögött: miért nem beszéli rá polgártársait, hogy vegyenek részt az olümpiai ünnepségeken. Amikor hátrafordult és nem látott senkit, aki hozzá beszélt volna, úgy gondolta, valamely isten szólította meg; ezért fordult aztán Iphitoszhoz. Vele együtt szabályozta, s egyben ünnepélyesebbé és állandóbbá is tette az olümpiai ünnepségeket.

24. A nevelés felnőttkorban is folytatódott Spártában. Senki nem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem, mintha a város egyetlen katonai tábor volna, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében; a spártaiak általában úgy gondolkodtak, hogy senki nem él önmagának, hanem a közösségnek. Ha egyéb tennivalójuk nem akadt, felügyeltek a fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket, vagy saját maguk tanultak az idősebbektől. Lükurgosz egyik legdicséretreméltóbb és legüdvösebb intézkedése az volt, hogy eltiltotta a polgárokat a kézművességtől s ipartól, ezért mindenki sok szabad idővel rendelkezett. Senkinek nem kellett a sok munkával és fáradsággal járó vagyonszerzéssel töltenie idejét, hiszen senki nem törekedett gazdagságra, senki nem becsülte a vagyont. A földeket különben is a helóták művelték, és - mint már említettem - a fenti szolgáltatással tartoztak.

Egy spártai férfiú törvénykezési napokon járt egyszer Athénban, és megtudta, hogy egy athéni polgárt bírsággal sújtottak munkakerülés miatt. A bírsággal sújtott ember szomorúan ment haza, és a bírságot sokalló társai vele együtt méltatlankodtak. A spártai férfi ekkor megkérte a járókelőket, hogy mutassák meg neki azt a férfiút, akit azért sújtottak bírsággal, mert szabad ember módjára élt. Ennyire szolgainak és lealázónak tartottak a spártaiak minden mesterséget és hasznot hajtó foglalkozást. A pénz eltörlésével együtt természetesen megszűntek a pereskedések is; nem ismerték sem a dúskálkodó gazdagságot, sem az ínségeskedő szegénységet. Az egyenlőség jólétet, az egyszerűség pedig szűkölködéstől mentes életet eredményezett. Amikor történetesen nem háborúskodtak, minden idejüket kartáncokkal, ünnepségekkel, vadászattal, testgyakorlással és társas összejövetelekkel töltötték.

25. Spártában a harmincadik életévüket be nem töltött férfiak soha nem jártak a piacra; háztartási szükségleteik beszerzését rokonaikra és fiúszeretőikre bízták. De az idősebbeket is megszólták, ha folyton a piactéren látták őket, ahelyett, hogy a tornacsarnokokban és a leszkhékben töltötték volna idejüket. Amikor összegyűltek, hogy illőképpen szórakozzanak egymás társaságában, soha még csak említés sem történt olyan dolgokról, amelyeknek mesterséghez vagy pénzszerzéshez bármi köze lett volna. Ehelyett rendszerint azzal töltötték idejüket, hogy dicsérő szavakkal emlékeztek meg a kiváló és felháborodással a rút és elítélendő tettekről. Szavaikat gyakran fűszerezték szellemes mondásokkal. Az ilyeneken aztán jóízűen nevettek, pedig ezek a megjegyzések nem voltak híján az intésnek és figyelmeztetésnek sem. Lükurgosz maga sem volt rideg és szigorú természetű ember, annyira nem, hogy Szószibiosz feljegyzése szerint kisebb szobrot is emelt a Nevetés istennőjének, és helyeselte, hogy a sok fáradság és szigorú életmód enyhítésére a lakomákat és a társas összejöveteleket tréfás beszéddel tegyék vidámabbá.

Lükurgosz hozzászoktatta polgártársait, hogy ne önmaguknak éljenek, hanem közösségben, mint a méhek, s királyuk köré csoportosuljanak a közérdek szolgálatában. Azt kívánta tőlük, hogy lelkesedés és nemes becsvágy töltse el szívüket, és egész életüket a hazának rendeljék alá. Ez a magatartás világosan kitűnik mondásaikból is. Így amikor Paidarétosznak nem sikerült bejutnia a "háromszázak" közé, vidám arccal távozott, és örvendett rajta, hogy Spártának háromszáz nála kiválóbb fia akadt. Polükratidasz, a perzsa király hadvezéreihez küldött követség egyik tagja, amidőn megkérdezték tőle, hogy a követség tagjai hivatalosan vagy magánemberként érkeztek-e, így felelt: "Hivatalosan, ha ügyünket sikeresen elintézzük, de magánemberként, ha kudarccal távozunk." Braszidasz anyja, Argileónisz, amikor amphipoliszi látogatók keresték fel, megkérdezte tőlük, hogy fia szépen és Spártához méltón esett-e el a harcmezőn. Erre a látogatók magasztalva szóltak az ifjúról, és kijelentették, hogy Spártának nincs is több ilyen fia, Argileónisz azonban így szólt: "Ezt ne mondjátok, idegenek. Braszidasz bizonyosan derék és kiváló férfiú volt, de hazájának van sok más nála különb fia is."

26. Az öregek tanácsának, a gerusziának tagjait, amint már említettem, első ízben Lükurgosz azok közül választotta ki, akik tervei megvalósításában támogatták. Később úgy rendelkezett, hogy amikor valaki meghalt közülük, a hatvanadik életévüket betöltött polgárok közül a legkiválóbbat válasszák a helyére. Ezt a versengést tartották mind között a legnagyobbra, mert nem arról volt szó, hogy ki a leggyorsabb a gyorsak és ki a legerősebb az erősek között, hanem a legjobbat és a legbölcsebbet kellett kiválasztani a jók és a bölcsek közül - azt, aki erényeinek jutalmaként élete hátralevő részében, hogy úgy mondjam, a legfelső fokon ítél és bíráskodik majd az államban, a halál, a becsület és az élet legnagyobb dolgainak uraként. A választás a következőképpen történt. Összehívták a népgyűlést, majd az erre a célra kiválasztott férfiak egybegyülekeztek egy közeli épületben, ahonnan sem ők nem láttak semmit, sem őket nem látta senki, csak a népgyűlés résztvevőinek kiáltozását hallották. Mint más esetekben is, a választás közfelkiáltással történt. A pályázók nem egyszerre jelentek meg, hanem sorsolás alapján egyenként vezették be őket, s egyetlen szó nélkül vonultak el a népgyűlés színe előtt. A közeli épületben összegyűlt választott bírák írótáblát tartottak kezükben, s feljegyezték rá, hogy az egyes esetekben milyen erős volt a felhangzó kiáltás. Azt nem tudták, kinek szólt a kiáltás, csak azt, hogy a népgyűlés előtt megjelentek közül elsőnek, másodiknak vagy harmadiknak következett-e az illető. Megválasztottnak azt jelentették ki, akit a leghangosabb közfelkiáltás fogadott; az aztán koszorút tett a fejére, és sorban bejárta a templomokat; az ifjak körülvették, és hangosan magasztalták, a nők pedig dicséretét zengő énekeket énekeltek, és szerencsekívánatokkal halmozták el. Rokonai ételeket készítettek neki, és azt mondták, hogy a város tiszteli őt meg ezzel a vendégséggel. Amikor körútját befejezte, a közös étkezőhelyre ment, ahol az étkezés a szokott módon folyt le, annyi különbséggel, hogy a geruszia újonnan megválasztott tagja elé két tál ételt tettek, de az egyiket nem ette meg, hanem magával vitte. Vacsora után a közös étkezőhely ajtaja előtt összegyűltek rokonságának nőtagjai, ezek közül magához szólította, akit leginkább becsült: átadta neki a megmaradt tál ételt, hogy kitüntetéséből legkiválóbb nőrokona is részesüljön. Erre a többi jelenlevő asszony kitüntetett társát hangos dicsérettel illette és hazakísérte.

27. Lükurgosz a temetési szokásokat is igen jól elrendezte. Először is minden babonás félelmet megszüntetett azáltal, hogy nem tiltotta meg a halottak eltemetését a város területén belül, sem azt, hogy a temetők a templomok közelében legyenek. Ezzel azt akarta elérni, hogy az ifjak hozzászokjanak az ilyen látványhoz, ne féljenek a haláltól, és ne higgyék, hogy a holttestek érintése vagy a sírok közelléte megfertőzi őket. Megtiltotta, hogy a halottal együtt bármit is eltemessenek; bíborszínű lepelbe burkolták a holttestet, olajfalevelekkel borították be, és úgy tették a sírba. A halottak nevét nem volt szabad a sírkőre rávésni, csak azokét a harcosokét, akik az ellenség ellen harcolva estek el. A gyász idejét rövid időre, tizenegy napra korlátozta; a tizenkettedik napon Demeternek kellett áldozni, s ezzel a gyász véget ért. Semmit nem hanyagolt el, gondoskodása mindenre kiterjedt: az élet szükségszerű megnyilatkozásait az erények buzgó gyakorlásával és az erkölcstelenség elítélésével kötötte össze; az emberek mindenütt csak jó példákat láttak, s ezek jótékony hatással voltak rájuk.

Ezért tiltotta meg a spártaiaknak, hogy kedvtelésből más országokba utazzanak. Nem akarta, hogy idegen erkölcsökkel ismerkedjenek meg, hogy fegyelmezetlen életmódhoz szokjanak, és hogy az otthonitól eltérő politikai nézeteket hozzanak haza. Spártából is kiutasította az oda érkező és minden hasznos cél nélkül ott tartózkodó idegeneket, nem azért, mintha attól félt volna, ahogy Thuküdidész állítja, hogy utánozzák alkotmányát, és a spártai erkölcsök megismeréséből mások is hasznot merítenek, hanem azért, hogy a spártaiakat ne tanítsák rosszra. Úgy gondolta, hogy idegen emberek szükségképpen idegen nézeteket hoznak magukkal, az új nézetek új elhatározásokat szülnek, az ezek által felkavart vágyak és szenvedélyek pedig megzavarják a fennálló politikai rend összhangját. Ezért még az idegenből behurcolt járványos betegségeknél is jobban óvta a várost az idegen erkölcsöktől és szokásoktól.

28. Az eddig elmondottakban senki sem találhatja nyomát igazságtalanságnak vagy önteltségnek, egyesek ugyanis ilyesmit tulajdonítanak Lükurgosz törvényeinek, mondván, hogy arra ugyan jók voltak, hogy testben bátorrá tegyék az embereket, de az igazságosság hiányzott belőlük. A spártaiak krüpteia[28] néven ismert intézménye, amit Arisztotelész szerint Lükurgosz vezetett be, indíthatta Platónt arra, hogy elítélőleg nyilatkozzék Lükurgosz alkotmányáról. A krüpteia azt jelentette, hogy az arkhónok a legértelmesebbeknek látszó ifjakat időről időre szétküldték a falvakba; a fiúk ilyenkor csak tőrüket és a legszükségesebb élelmet vihették magukkal. Napközben szétszéledtek, és rejtekhelyeken húzták meg magukat, de éjszaka kimentek az utakra, és megöltek minden helótát, aki kezük ügyébe került. Gyakran még a szántóföldeket is átkutatták, és legyilkolták az ott dolgozó legerősebb és legkiválóbb helótákat. Hasonló dolgokat beszél el Thuküdidész is a peloponnészoszi háborúról írt művében. Szerinte a spártaiak felszabadították a vitéz és erre érdemesnek tartott helótákat; fejükre koszorút tettek, majd a felszabadított helóták körmenetben járták be az istenek templomait. Nem sok idővel később azonban, bár kétezernél is többen voltak, valamennyien eltűntek, és senki sem tudta, hogyan lelték halálukat. Arisztotelész pedig azt állítja, hogy az ephoroszok hivatalba lépésiek után formálisan hadat üzentek a helótáknak, hogy kiirtásukat ne lehessen törvényesen megbüntetni.

Bizonyos, hogy a spártaiak keményen és kegyetlenül bántak a helótákkal. Így például rákényszerítették őket, hogy vegyítetlen bort igyanak, és így vezették be őket a közös étkezőhelyre, hogy megmutassák az ifjaknak, milyenek a részegek. Aztán megparancsolták, hogy aljas és nevetséges dalokat énekeljenek és illetlen táncokat járjanak, amelyek semmiképpen sem voltak szabad emberhez méltóak. Később, amikor a thébaiak elfoglalták Lakóniát, és megparancsolták a foglyul ejtett helótáknak, hogy énekeljék el Terpandrosz, Alkman és a spártai Szpendón dalait, a foglyok nem teljesítették a parancsot, uraik tilalmára hivatkozva; így bebizonyították, mennyire igaz az a mondás, hogy Lakedaimónban a szabad ember szabadabb és a szolga szolgább, mint bárhol másutt a világon. Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a spártaiaknál ilyen kegyetlenkedések jóval később fordultak elő, csak a nagy földrengés után, amikor a helóták a messzénéiekkel szövetkezve felkeltek a szabadok ellen, nagy pusztításokat vittek véghez az ország minden részén, és a fővárost már a végső pusztulás fenyegette. Én nem tudom feltételezni Lükurgoszról, hogy a krüpteiához hasonló aljasságra valaha is képes lett volna, hiszen látom, hogy mennyire emberséges és igazságos volt minden intézkedése. Erre egyébként tanúul hívhatom az istenség szavát is.

29. Amikor a nép megszokta a főbb lükurgoszi intézményeket, és alkotmánya is megerősödött annyira, hogy fenntarthatta és megvédhette önmagát, Platón szavait idézve: ahogyan az istenség örvendett a mindenség megteremtésének és első megmozdulásának, Lükurgoszt is öröm és megelégedés töltötte el, látva törvényhozói munkájának szépségét és nagyságát, s hogy műve megindult a kijelölt úton. Ezért arra vágyott, hogy amennyire emberi előrelátás engedi, örök életűvé tegye, amit alkotott, és megváltoztathatatlanul hagyja az utókorra. Gyűlésbe hívta a népet, és elmondta, hogy mindaz, ami a közösség boldogságához és jólétéhez szükséges, megvalósult, de ami a legfontosabb és leglényegesebb, még hátravan, de nem is terjeszti eléjük, amíg ki nem kéri az isten tanácsát. Ő csak azt kéri, hogy amíg Delphoiból haza nem tér, tartsák fenn a meglevő törvényeket, és semmit ne változtassanak rajtuk, majd ha hazajön, elvégzi, amit az isten jónak lát. Amikor mindnyájan beleegyeztek és felszólították, hogy utazzék el, esküt vett a királyoktól, a geruszia tagjaitól és végül az egész néptől, hogy a fennálló alkotmányt változatlanul megtartják, amíg vissza nem érkezik, és ezzel útra kelt Delphoiba.

Amikor megérkezett a jóshelyre, és áldozatot mutatott be Apollónnak, megkérdezte az istentől, hogy az általa hozott törvények megfelelnek-e az állam jólétének és boldogulásának. Apollón azt felelte, hogy Lükurgosz törvényei jók, és az állam jó hírneve fennmarad, amíg az általa életbe léptetett alkotmányt fenntartják. A jóslatot Lükurgosz írásba foglalva elküldte Spártába, majd újból áldozatot mutatott be az istennek, elbúcsúzott barátaitól és fiától, s elhatározta, hogy polgártársait nem oldozza fel esküvel vállalt kötelezettségük alól, és önként vet véget életének. Arra gondolt, hogy az ő korában - igaz, hogy még élhetne - jobb, ha a halált választja, különösen mert a hozzá legközelebb állók minden jel szerint boldogok és megelégedettek. Úgy vált meg életétől, hogy nem vett eledelt magához, mert egy államférfinak - gondolta - halálával is az állam érdekét kell szolgálnia. Az ilyen halál nem hiábavaló, hanem nemes cselekedet lévén, a meghaló erényét bizonyítja. Az ő életének, miután magára vállalt nemes feladatát végrehajtotta, úgyis vége van; jó sorsa és boldogsága beteljesedett; ami pedig polgártársait illeti, halálával biztosítja, hogy a jólétük fennmarad, hiszen megesküdtek rá, hogy a fennálló alkotmányt hazatéréséig megtartják. Ebben a hitében nem is csalódott, mert a hírneves és nagyszerű alkotmánnyal rendelkező Spárta Görögország legelső állama volt öt évszázadon át - mindaddig, amíg Lükurgosz törvényei fennmaradtak. Ezeken halála után senki nem változtatott a tizennégy király közül, egészen Agiszig, Arkhidamosz fiáig. Az ephoroszok testületének létrehozása sem jelentette az alkotmány eltörlését, sőt inkább megerősítését; a közhiedelem szerint kinevezésük a nép javát szolgálta, valójában az arisztokrácia helyzetét erősítette.

30. Agisz király uralkodása alatt özönlött először pénz Spártába, s a pénzzel együtt általánossá lett a kapzsiság és a gazdagság utáni vágy. Lüszandrosz, akit ugyan nem lehetett pénzzel megvesztegetni, hozzászoktatta hazáját a pompa és a gazdagság szeretetéhez, mikor ezüstöt és aranyat vitt haza a háborúból, s ezzel alapjaiban ásta alá Lükurgosz törvényeit. Amíg ezek a törvények érvényben voltak, Spárta nem is annyira alkotmánnyal rendelkező állam, mint inkább valamely bölcs és aszkétának is beillő férfi háza népének életét élte. Miként Héraklész a költők szerint vállán oroszlánbőrrel és kezében buzogánnyal járta be az egész lakott világot, s megbüntette a gonosztevőket és az aljas zsarnokokat, Spárta is csupán kormánypálcájával és követeivel bírta engedelmességre egész Hellaszt. Letörte a jogtipró oligarchák és a zsarnokok uralmát a különböző államokban, döntőbíróként békítgette a szemben álló feleket, s leverte a zendüléseket, sokszor anélkül, hogy egyetlen pajzsot is megmozdított volna; nem tett mást, csak követét küldte el, akinek mindenki azonnal engedelmeskedett, ahogy a rajba verődött méhek is hódolnak királynőjük előtt, amikor megjelenik közöttük. Így tűnt ki ez a város kiváló kormányzatával és igazságosságával.

Én nagyon csodálkozom azokon, akik úgy vélik, hogy a lakedaimóniak engedelmeskedni tudnak, de parancsolni nem. Nem értem, hogyan helyeselheti bárki is Theopomposz király mondását. A király, mikor valaki kijelentette neki, hogy Spárta parancsolni tudó királyainak köszönheti biztonságát, ezt válaszolta: "Sokkal inkább köszönheti engedelmeskedni tudó polgárainak." Hiszen az emberek nem hajlandók engedelmeskedni azoknak, akikben nincs uralkodói képesség; az engedelmességre bírás olyan tudomány, amelynek csak a mesterségéhez értő uralkodó lehet birtokában. Csak az olyan embert követik engedelmesen, aki jól tud vezetni. A lóidomítás művészetének is az a titka, hogy a lovat szelíddé és kezessé kell tenni; ugyanígy a kormányzás tudománya is abból áll, hogy engedelmességre kell nevelni az alattvalókat. A spártaiak azonban nemcsak engedelmességre bírtak másokat, hanem azt a vágyat is felkeltették bennük, hogy Spártát mondhassák uruknak és hogy az ő szavára hallgassanak. Nem hajókat, nem pénzt, nem harcosokat kértek tőlük, csupán egy spártai hadvezért, akit áhítatos tisztelettel vettek körül, amikor megérkezett hozzájuk; így tisztelték a szicíliaiak Gülipposzt, a khalkisziak Braszidaszt, az Ázsiában lakó görögök pedig Lüszandroszt, Kallikratidaszt és Agészilaoszt. Ezekre a férfiakra, bármely nép körében jelentek is meg, úgy néztek, mint a rend megteremtőire és józan elöljárókra; városukra, Spártára pedig úgy tekintettek, mint a jól elrendezett magán- és közélet mesterére és eszményképére. Úgy látszik, erre célzott Sztratonikosz, amikor tréfásan azt javasolta, rendeljék el törvényben, hogy az athéniak vezessék a misztériumokat, és rendezzenek körmeneteket, az élisziek tartsanak versenyjátékokat - ehhez ők értenek legjobban -, a lakedaimóniak pedig verjenek rájuk jó alaposan, ha valamelyikük hibázik. Ez persze csak tréfa volt, de már Szókratész tanítványa, Antiszthenész is megjegyezte - látva, hogy a thébaiakat mily mérhetetlen büszkeséggel tölti el a Leuktránál aratott győzelem -: "Ezek a thébaiak semmiben sem különböznek az olyan iskolás fiúktól, akik megverték tanítómesterüket."

31. Lükurgosznak nem az volt a fő célja, hogy Spártát a népek urává tegye. Ő abban hitt, hogy miként az egyes emberek, úgy az államok életében is az erénytől és a belső egyetértéstől függ a boldogság. Intézkedéseivel és rendelkezéseivel azt kívánta elérni, hogy a polgárok szabadok és elégedettek legyenek, s józanságukat lehetőleg minél tovább megőrizzék. Alkotmányának elveit Platón, Diogenész és Zénón is magáévá tette, továbbá mindazok, akik elismerésre méltó műveket írtak erről a tárgyról. De ezek a bölcselők csak könyveket és elméleteket hagytak maguk után. Lükurgosz viszont nem írt könyveket, elméleteket sem dolgozott ki, hanem utánozhatatlan államszervezetet alkotott, és a kétkedőknek, akik azt állítják, hogy a bölcsek elméleti elképzeléseit nem lehet megvalósítani, bebizonyította, hogy igenis lehet teremteni olyan államot, amely teljes egészében a bölcsesség szeretetén alapszik. Hírneve méltán múlta felül mindazokét, akik a görögök közt valaha is alkotmányt adtak népüknek. Ezért állítja Arisztotelész, hogy Lükurgosz emlékét nem tisztelik annyira Spártában, mint megérdemelné. Pedig hát igen nagy tiszteletben részesítik, hiszen templomot emeltek emlékére, és mint istennek mutatnak be neki minden évben áldozatot. Állítólag földi maradványainak hazaszállítása után villámcsapás érte sírját. Ez egyetlen más híres emberrel sem történt meg, csak Euripidésszel, aki sokkal később halt meg, és akit Makedoniában temettek el, Arethusza mellett. Azok, akik szeretik Euripidészt, nagysága bizonyítékának tekintik, hogy halála után olyan dolog történt vele, amit csak Lükurgoszról jegyeztek fel a történetírók. Honfitársai valósággal szentként tisztelik, és szeretik az istenek is. Egyesek szerint Lükurgosz Kirrhában halt meg, de Apollothemisz úgy tudja, hogy Éliszbe vitette magát, és ott halt meg. Timaiosz és Arisztoxenosz tudomása szerint Krétában fejezte be életét; az utóbbi szerint a krétaiak mutogatják is Lükurgosz síremlékét a pergamiai országút közelében. Állítólag egyetlen fia volt csak, Antiórosz, de ez gyermektelenül halt meg, és kihalt vele a család. Barátai és rokonsága halála után sokáig rendeztek emlékünnepet a tiszteletére, és azok a napok, amelyeken az ünnepségeket tartották, Lükurgidai néven váltak ismeretessé. Hipparkhosz fia, Arisztokratész szerint krétai vendéglátói hamvasztották el holttestét, és hamvait kérésére a tengerbe szórták, hogy ne lehessen őket Spártába szállítani. A spártaiak így nem mondhatták, hogy ha holtan is, de visszatért hazájába, nem nyertek tehát feloldozást esküjük alól, és nem változtathatták meg az alkotmányt. Ezt tudom elmondani Lükurgoszról.

 

NUMA[29]

1. Numa királyról sem tudjuk pontosan, hogy mikor élt, bár a családfákat a kezdetektől egészen az ő koráig pontosan számon tartották. De egy bizonyos Clodius Kronológiai vizsgálatok vagy ehhez hasonló című iratában azt állítja, hogy az ősrégi feljegyzések elvesztek, amikor a gallok elfoglalták Rómát, a most ismerteket pedig hamisan állították össze, mert kedvezni akartak azoknak, akik jogtalanul jutottak be a legelőkelőbb családokba. Többen cáfolják azt az állítást, amely szerint Numa Püthagorasz tanítványa volt; szerintük Numának egyrészt nem volt görög műveltsége, és csak tehetségével szerezte méltóságát; másrészt királyi neveltetését Püthagorasznál különb idegennek köszönhette. Ismét mások azt mondják, hogy Püthagorasz öt emberöltővel később élt Numánál, de létezett egy másik - spártai - Püthagorasz is, aki versenyfutásban győzött a tizenhatodik olümpiai versenyeken, s Numa ennek az olümpiasznak a harmadik évében került trónra. Ez a másik Püthagorasz itáliai utazásai közben állítólag megismerkedett Numával, és segített neki a város kormányzásában; neki köszönhető, hogy annyi spártai szokást vettek fel a rómaiak. Numa különben is sabin származású volt, és a sabinok azt állítják magukról, hogy spártai telepesek utódai. - Az időpontok pontos tisztázása mindenképpen nehéz dolog, különösen ha valaki az olümpiai győztesek neve alapján végzi a számításokat, mert az éliszi Hippiasz csak jó későn állította össze a névsort, és akkor sem hitelt érdemlő források alapján. Mindazt a feljegyzésre érdemes adatot, amelyet Numáról összegyűjtöttünk, most elmondjuk, kezdve ott, ahol a legcélszerűbbnek látszik.

2. Róma harminchét éve állt már fenn Romulus uralkodása alatt, amikor július 5-én, vagyis azon a napon, amelyet Nonae Capratinaenak neveznek, Romulus nyilvános áldozatot mutatott be a városon kívül az úgynevezett Kecske-mocsárnál, a senatus és a nép jelenlétében. Hirtelen félelmetes égiháború támadt, viharos szélvész tört ki és egy felhő szállt a földre. A megrémült sokaság szertefutott, Romulus pedig eltűnt szem elől, és soha többé nem látta senki sem élve, sem holtan. A gyanú a patriciusokra terelődött, a nép körében híre terjedt, hogy azok a patriciusok ölték meg a királyt, akik már régen nehezen viselték a királyságot, hiszen Romulus keményen és zsarnoki módra bánt velük, és saját kezükbe akarták venni az uralmat. A patriciusok azzal igyekeztek elterelni magukról a gyanút, hogy istenként kezdték tisztelni Romulust, mondván, hogy nem halt meg, hanem jobb sors részese lett. Proclus, az egyik legtekintélyesebb patricius, meg is esküdött rá, hogy látta Romulust fegyveresen a mennybe szállni, s egy hang azt parancsolta, hogy ezután Quirinusnak nevezzék.

A városban újra lázongás és viszály tört ki, mert nem tudtak megegyezni az eljövendő király személyében. Nagy baj volt az is, hogy a régi és az újonnan érkezett polgárok nem olvadtak egybe, az egész nép háborgott, a patriciusok pedig féltékenykedtek egymásra a köztük fennálló származási különbségek miatt. Bár a királyság fenntartásában megegyeztek, nemcsak azon civódtak és vetélkedtek, hogy ki legyen a király, hanem azon is, hogy új vezérüket a rómaiak vagy a sabinok közül válasszák-e meg. Azok, akik Romulusszal együtt alapították a várost, elviselhetetlennek tartották, hogy a sabinok - bár egyenlő jogú polgárok lettek, és a földből is egyenlően részesültek - most uralkodni kívánnak felettük. A sabinok viszont méltán kívánhatták, hogy rájuk kerüljön az uralkodás sora, hiszen amikor királyuk, Tatius meghalt, nem lázadtak fel Romulus ellen, hanem belenyugodtak, hogy egyedül uralkodjék. Azt sem mondhatta senki, hogy a sabinok mint gyengébb fél egyesültek a náluk erősebbekkel, sőt csatlakozásuk révén Róma lakosainak száma megnövekedett, s ezáltal nagyobb lett az állam ereje és tekintélye is. A vita ezek körül a kérdések körül folyt közöttük.

Hogy ez a civódás ne idézzen elő zűrzavart és fejetlenséget, és ne maradjon irányító nélkül az államügyek intézése, a százötven patricius úgy határozott, hogy a királyi méltóságot ők fogják viselni egymás után: a fennálló szokásoknak megfelelően áldoznak az isteneknek, majd hatóránként felváltva egymást éjjel-nappal intézik az államügyeket. Az idő arányos elosztása egyrészt alkalmasnak látszott rá, hogy biztosítsa az egyenlőséget a két fél között; másrészt a hatalom váltakozása a nép irigykedését is megszüntette, hiszen látták, hogy egyetlen éjszaka és nappal leforgása alatt a királyból egyszerű polgár lett. A rómaiak a kormányzásnak ezt a formáját interregnumnak nevezik.

3. A senatorok látszatra alkotmányosan és emberségesen uralkodtak, a nép mégis gyanakodni és zúgolódni kezdett, hogy az államformát oligarchiává akarják változtatni, a hatalmat a maguk kezére játsszák, és meg akarják szüntetni a királyságot. A két párt tehát megegyezett benne, hogy a királyt mindig az egyik nép fogja választani a másik népből: a fennálló viszonyok közt így lehet a legbiztosabban megszüntetni a viszályt, s a választandó király is így lehet a legpártatlanabb mindkét féllel szemben. Az egyik fél iránt majd azért lesz jóindulatú, mert az választotta királlyá, a másik iránt pedig azért, mert ahhoz fűzik vérségi kapcsolatok. A sabinok átengedték a választási elsőbbséget a rómaiaknak. A rómaiak is jobbnak látták sabin királyt választani, mint a sabinok által választott rómait elfogadni. Megtanácskozták hát maguk között a dolgot, és a sabin Numa Pompiliust választották királlyá. Numa nem a Rómába költözött sabinok közé tartozott, de erényei miatt óriási köztiszteletnek örvendett; megválasztásának a sabinok és a rómaiak egyformán örvendtek. A választás eredményét közölték a néppel, majd a két nép vezető senatorait együttesen követségbe küldték Numához, hogy megkérjék: jöjjön hozzájuk és fogadja el a királyságot.

Numa a sabinok egyik leghíresebb városában, Curesben született; erről a városról nevezték magukat a rómaiak a sabinokkal együtt Quiritesnek. Numa a város köztiszteletben álló polgárának, Pomponiusnak volt a fia. Négy testvére közül ő volt a legkisebb. És mintha különös isteni végzés folytán történt volna így, pontosan azon a napon született, amelyen Romulus Rómát alapította, vagyis május kalendaeja előtt tizenegy nappal, április 21-én. Természetéből fakadt az erények gyakorlása, de még edzettebbé tette magát a tanulás, az önfegyelmezés és a bölcselet tanulmányozása által. Így nemcsak a szenvedélyektől tisztult meg, hanem a barbárok között dívó erőszakoskodástól és kapzsiságtól is. Igazi férfinak azt tartotta, aki eszével szab határt szenvedélyeinek. Ezért száműzött házából minden fényűzést és kicsapongást. Polgártársai és az idegenek egyaránt pártatlan bírának és tanácsadónak tartották minden vitás ügyben. Szabad idejét nem töltötte gyönyör- vagy pénzhajhászással, hanem áhítatos istentiszteletekkel s értelmes elmélkedésekkel az istenek halhatatlan lényéről és örök hatalmáról. Ezzel olyan megbecsülést és hírnevet szerzett magának, hogy Tatius, aki Romulusszal együtt uralkodott Rómában, vejévé fogadta, és egyetlen leányát, Tatiát hozzá adta feleségül. De ő nem vált fennhéjázóvá házasságától, és nem költözött apósához, hanem a sabinok közt maradt, és gondját viselte idős atyjának. Tatia is inkább magánéletbe visszavonult férje nyugalmát választotta a tisztelet és dicsőség helyett, amely Rómában apja házát körülvette. Tatia, mint mondják, házaséletük tizenharmadik évében meghalt.

4. Numa ekkor búcsút mondott a városi élet kedvteléseinek, s ideje legnagyobb részét vidéken töltötte; magányosan bolyongott az elhagyott helyeken és az istenek szent ligeteiben. Ekkor keletkezett a Numa istennőjéről szóló monda. Az emberek azt beszélték, hogy Numa nem szomorúságból és nem is lelki zavarok miatt kerülte az embereket, hanem mert sokkal fenségesebb társaságra talált. Egeria nimfa ugyanis arra méltatta, hogy férjévé tegye. Numa nemcsak a mérhetetlen boldogságot kóstolta meg ebben a viszonyban, hanem jártasságra tett szert általa az isteni bölcsességben is. A történet feltűnő módon hasonlít más ősrégi mondákhoz; ugyanezt mesélik a phrügök Attiszról, a bithüniaiak Hérodotoszról, az arkadiaiak Endümiónról, más népek pedig más hősökről; valamennyiüket boldognak és isten kedveltjének tartják. Van némi okunk feltételezni, hogy az istenség, aki nem a lovakat vagy a madarakat, hanem a kiváló, jámbor és bölcs embereket kedveli, örömest találkozik velük, és nem tartja társaságukat lealacsonyítónak vagy megvetendőnek. De azt már nehéz elhinni, hogy bármely isten vagy isteni lény örömét lelheti az emberi test szépségében és a vele való érintkezésben.

Abban is lehet némi igazság, amit az egyiptomiak mondanak - ők ugyanis azt vallják, hogy az isteni szellem egyesülhet asszonnyal, és teherbe is ejtheti, de hasonló kapcsolat férfiember és istennő közt elképzelhetetlen -, csak arról feledkeznek meg, hogy minden testi egyesülés kölcsönös és kétoldalú. De az, hogy istenek gyengéd érzelemmel viseltessenek emberek iránt, vonzódjanak erényük és erkölcsük nemességéhez, helyes és elképzelhető gondolat. Nem alaptalanok tehát azok a mondák, amelyek szerint Phorbasz, Hüakinthosz és Admétosz Apollón kedvesei voltak. De az volt a sziküóni Hippolütosz is, akihez a Püthia, valahányszor Kirrhába hajózott (mintha Apollón megérezné jöttét és örvendene neki), ezt a hősi verset énekelte:

Lelkem, Hippolütész tengerre kiröppen, a kedves.

A mondákból tudjuk, hogy Pan isten dalaiért kedvelte Pindaroszt. Az istenség a Múzsák kedvéért Arkhilokhoszt és Hésziodoszt különös tiszteletben részesítette a haláluk után. Tudjuk továbbá azt is, hogy Aszklépiosz még életében barátságával tüntette ki Szophoklészt, halála után pedig, mint mondják, egy másik isten temettette el. Ha mindezt elhisszük, van-e jogunk kételkedni benne, hogy az istenség személyesen is felkereste Zaleukoszt, Minószt, Zoroasztért, Numát és Lükurgoszt, akik királyként kormányozták vagy alkotmánnyal ajándékozták meg országukat? Nem helyénvalóbb-e azt hinnünk, hogy az istenek az uralkodókkal és államférfiakkal azért társalogtak, hogy jóra oktassák és biztassák őket, a költőkkel és lantosokkal viszont inkább csak a szórakozás kedvéért találkoztak? Ha pedig valaki másként vélekednék, Bakkhülidésszel szólva mi is csak azt mondjuk neki: "Széles az út." Nem képtelenség azonban az a vélemény sem, amelyet Lükurgoszról, Numáról és a többi törvényhozóról állítanak: amikor nagy újításokat hozó alkotmányt dolgoztak ki a zabolátlan és fegyelmet nem ismerő tömegeknek, önnön tekintélyük növelésére elterjesztették, hogy személyes kapcsolatban állnak az istenekkel - a kitalált mesével persze saját népük üdvét és jólétét szolgálták.

5. Numa már betöltötte negyvenedik esztendejét, amikor követek érkeztek Rómából, és megkérték, hogy legyen a királyuk. A követek szónoka Proclus és Velesus volt. Korábban már mindkettőjüket jelölték a királyságra: Proclus Romulus, Velesus pedig Tatius népének volt a jelöltje. A két követ beszédet mondott abban a hiszemben, hogy Numa örömmel fogadja jó szerencséjét. De úgy látszik, Numát jó sokáig kellett kérlelni, amíg rá tudták beszélni, hogy megváltoztassa véleményét. Ő békében és nyugalomban él - így érvelt -, miért vállalkozzék hát uralkodásra olyan város felett, amely létét és növekedését a háborúknak köszönheti? Numa, aki apjának és egy Marcius nevű rokonának jelenlétében beszélt, így folytatta: "Az emberek életében minden változás veszélyekkel jár. Midőn valaki semmiben nem lát hiányt és semmire nem panaszkodhatik, csak esztelenség bírhatja rá, hogy elhagyja és megváltoztassa megszokott életmódját, amelynek egyetlen előnye feltétlenül van: biztosabb, és így kétségtelenül jobb a bizonytalannál. Ami Romulusszal történt, azt bizonyítja, hogy királynak lenni még bizonytalan állapotnak sem nevezhető, hiszen ő is gyanúba keveredett, hogy alattomos módon megölette királytársát, Tatiust, és a patriciusokat is gyanúba keverte, hogy őt alattomosan eltették láb alól. És most ugyanezek az emberek dicsőítik Romulust mint az istenek leszármazottját, és terjesztik róla azt a csodás és hihetetlen történetet, hogy az istenség gondoskodott táplálásáról s életének megmentéséről. De én halandónak születtem, és mindenki ismeri azokat, akik tápláltak és felneveltek. Ha jellememben vannak is dicséretre méltó vonások, ezek távolról sem olyanok, amilyenekre egy uralkodásra termett férfiúnak szüksége van. Én arra vágyom, hogy csendben és nyugalomban éljek, távol a gyakorlati élet bajaitól, és a tudományokkal foglalkozhassam. Én békében nőttem fel, és csak azokat a dolgokat szeretem, amiknek semmi köze nincs a háborúhoz, s az olyan embereket kedvelem, akik jámboran tisztelik az isteneket, a barátságban lelik örömüket, földjüket művelik vagy pásztorkodnak. Rátok, rómaiakra, Romulus sok háborút hagyott örökségül, még ha ti nem akartátok is. Hogy városotok sikeresen vállalkozhassék ezekre a háborúkra, tapasztalt és ereje teljében levő királyra van szükségetek. Különben is nagyon megszokta már népetek a kedvező hadiszerencsét, és további győzelmekre vágyik, hogy az ország területét növelje s másokon uralkodjék. Engem csak kinevetnének, ha az istenek és a jog tiszteletére, az erőszak és a háború gyűlöletére oktatnám azt a népet, amelynek sokkal inkább van szüksége hadvezérre, mint királyra."

6. Ilyen érveléssel akarta Numa visszautasítani a királyságot, de a rómaiak buzgóan kérlelték, hogy ne döntse őket újabb viszálykodásba és polgárháborúba, hiszen kívüle nincs senki, akiben mindkét párt megegyezik, és aki megszüntetheti a viszályt. Amikor a küldöttek eltávoztak, atyja és Marcius külön is kérlelték, és igyekeztek rábeszélni, hogy fogadja el az isteneknek ezt a nagy ajándékát.

"Ha nem vágyol gazdagságra - így szóltak -, mert megvan bőségben mindened, sem a királyi hatalom kínálta hírnévre, mert az erényből nagyobb hírnév származik, tekintsd a királyi tisztet az isteneknek végzett szolgálatnak, amely egy pillanatig sem hagyja szunnyadni igazságérzetedet. Ne fuss az uralkodás elől, és ne kerüld el, mert az a bölcs ember számára nagy és szép tettek mezeje, ahol fényes alkalom nyílik az istenek tiszteletére, és ahol személyes példamutatással könnyűszerrel, gyorsan kegyességre lehet ösztönözni az embereket. A rómaiak szerették Tatiust idegen származása ellenére is, és most istenként tisztelik halott királyuk, Romulus emlékét. Ki tudja, hogy ez a győzelmekhez szokott nép nem unt-e rá a háborúra, s annyi diadalmenet és gazdag zsákmány után nem arra vágyik-e, hogy szelíd és igazságszerető király uralma alatt élvezze a törvényes rend és a békesség áldásait? Ha pedig valóban annyira fékezhetetlenek, ha valóban esztelen harci vágy tartja őket hatalmában, nem helyesebb-e, hogy a hatalom gyeplőjét te vedd kezedbe, indulatukat másfelé tereld, és hazádat s az egész sabin népet a barátság és a kölcsönös jóakarat kötelékeivel egybekötve egyetlen virágzó hatalmas állammá tedd?"

A sok kérleléshez még kedvező előjelek is járultak, s polgártársai is arra biztatták Numát, hogy menjen a követekkel Rómába, fogadja el a királyságot, egyesítse és olvassza egybe a két népet.

7. Numa végül a királyság elfogadása mellett döntött, áldozatot mutatott be az isteneknek, és útra kelt Rómába. A senatus és a nép eléje ment, s hihetetlen lelkesedéssel üdvözölte. Az asszonyok az alkalomhoz illő örömkiáltásokkal fogadták, a templomokban áldozatokat mutattak be, s olyan boldogság töltött el mindenkit, mintha a város nem királyt, hanem királyságot kapott volna. Midőn a forumra értek, Spurius Vettius, aki az ideiglenes király tisztét viselte, szavazásra szólította fel a népet. Minden szavazat Numára esett. Odavitték elébe méltósága jelvényeit, de addig nem vette át őket, amíg meg nem kapta az isten jóváhagyását a királyság elfogadásához. Papok és jósok kíséretében felment tehát a Capitoliumra, amelyet a rómaiak akkor Tarpeji-dombnak neveztek. Ekkor a főjós betakarta Numa fejét, és arcát dél felé fordította, majd odaállt mögéje, jobb kezét fejére tette, hangosan imádkozott, és tekintetét körbejártatva várta, hogy a madarak röpüléséből vagy más előjelből megmutatkozzék az istenek akarata. A sokaság dermedt csendben állt a forumon, és izgatottan várta, mi történik, míg végre kedvező előjelként jobb oldali irányból madarak repültek el felettük. Numa ekkor magára öltötte a királyi palástot, és lement a fellegvárból a sokaság közé, ahol örvendező kiáltásokkal fogadták, mint a legkegyesebb férfiút és az istenek kegyeltjét.

Amikor átvette a hatalmat, legelső intézkedésével feloszlatta a háromszázak testületét, melyet Romulus Celeres-nek - vagyis "gyorsaknak" - nevezett el, s mely személyes testőrségét alkotta, mert nem akart bizalmatlan lenni azokhoz, akik megbíztak benne, mint ahogy nem akart olyanok felett uralkodni, akik nem bíztak benne. Második intézkedésével papi testületet alapított Romulus tiszteletére, a papot Flamen Quirinalis néven Iuppiter és Mars papja mellé rendelte. A rómaiak már korábban is_flamen-eknek[30] hívták papjaikat a fejükön hordott posztófövegről, amelyet állítólag pilamenai néven is ismertek, mert akkoriban még gyakrabban vegyítettek görög szavakat latin nyelvbe. Iuba azt állítja, hogy a papi köntös latin neve, a laena is azonos a görögök khlaina szavával; Iuba szerint a Iuppiter papja mellett szolgáló, élő szülőkkel rendelkező fiúgyermek neve is - a latin Camillus - azonos a Hermésznek több görög vidéken használt Kadmillosz nevével.

8. Miután Numa ezekkel az intézkedéseivel megszerettette magát a néppel, arra törekedett, hogy ezt a kőkemény és harcias várost szelídebbé és igazságszeretőbbé tegye. Róma akkor valóban olyan állapotban volt, amelyet Platón "lázasnak" nevez. Létrejöttét a mindenünnen odaözönlő elszánt és harcias férfiak merészségének és bátorságának, táplálékát és hatalma növekedését pedig a folytonos hadjáratoknak és az örökös háborúskodásnak köszönhette; s amint a földbe vert cölöp annál szilárdabban áll, minél több ütés hull le rá, Róma is a veszedelmek által lett erősebbé. Numa tehát, mivel úgy gondolta, hogy nem lesz könnyű és megvetendő feladat megpuhítani s békéhez szoktatni ezt a nagyra törő és önfejű népet, az isteneket kérte, hogy legyenek segítségére feladatának elvégzésében. Gyakran mutatott be áldozatokat, rendezett ünnepi körmeneteket és körtáncokat, s mivel az ünnepélyesen komoly szertartások kellemes szórakozást is nyújtottak, sikerült velük megnyernie a nép kegyét és megszelídítenie harcias természetét. Máskor az istenek haragjával rémítgette őket, közölte velük, hogy szörnyű látomásai voltak, s félelmetes hangokat hallott; így azután a babonás hiedelmek segítségével sikerült megfékeznie és alázatossá tennie őket. Főként emiatt terjedt el az a hiedelem, hogy Numa bölcsességét és műveltségét Püthagoraszhoz fűződő szoros barátságának köszönhette. Valóban, a vallásos cselekedeteknek és szertartásoknak mind Püthagorasz bölcseletében, mind Numa kormányzati rendszerében fontos szerep jutott. Azt is mondják, hogy Numa közismert pompaszeretete, méltóságteljes modora és magatartása is Püthagorasz hatását mutatja. Püthagoraszról azt beszélték, hogy megszelídített egy sast - varázsszavakkal megállította röptében és magához hívta -, majd megjelent Olümpiában a versenyekre összegyűlt sokaság körében, és megmutatta nekik arany combját. Más szemfényvesztő mutatványairól és bűvészkedéseiről is maradtak fenn feljegyzések. Ezért írta róla a phliuszi Timón:

Püthagoraszt immár a varázsló hírneve vonzza:
embereket hajhász fenségesröptü szavakkal.

Numáról hasonlóképpen terjedtek el meseszerű történetek egy istennőhöz és hegyi nimfához fűződő szerelméről és a Múzsákkal való találkozásairól. Ő maga isteni jóslatok alakjában előadott tanításait a Múzsáknak tulajdonította, s a rómaiakat különösen annak a Múzsának a tiszteletére oktatta, akit ő Tacitának, azaz hallgatagnak vagy szótlannak nevezett. Lehetséges, hogy ezzel is kifejezésre akarta juttatni, mennyire emlékezetében tartotta és tisztelte a püthagoreusoknak a hallgatásról szóló tanítását.

Az istenszobrokra vonatkozó rendelkezései is teljesen megegyeznek Püthagorasz tanaival. Püthagorasz azt vallotta, hogy az őslétező fel nem fogható és nem érzékelhető, láthatatlan, nem teremtette senki és csak gondolkodás útján közelíthető meg. Numa is megtiltotta a rómaiaknak, hogy az istenekről emberi vagy állati képmásokat készítsenek. Rómában az isteneknek eleinte nem voltak festett vagy faragott képmásai. Történelmük első százhetven évében több templomot és szentélyt építettek, de szobrokat nem emeltek az isteneknek. Úgy gondolkodtak, hogy kegyeletsértő dolog volna a magasabb rendű lényeket alsóbbrendűként ábrázolni, de különben is az istenséget csak az elme foghatja fel. Áldozataik is hasonlítottak a püthagoreusokéhoz: nagyrészt vértelen, olcsó liszt- és italáldozatok voltak, s a legegyszerűbb adományokból állították össze őket.

Ezenkívül más, közvetettebb bizonyítékokat is hoznak fel rá, hogy a két férfiú ismerte egymást, például azt, hogy a rómaiak polgárjogot adtak Püthagorasznak. Ezt a tényt Epikharmosz vígjátékíró jegyezte fel Anténórnak ajánlott írásában, s ez a régi író tudvalevőleg a püthagoreusok iskolájához tartozott. A másik bizonyíték, hogy Numa Püthagorasz fiáról Mamercusnak nevezte egyik fiát a négy közül. Mint mondják, a patricius Aemilia nemzetség Mamercustól származik, Numa ugyanis fia beszédének ellenállhatatlan bája miatt nevezte a gyermeket Aemiliusnak.[31] Magunk is hallottuk többektől, hogy valamikor régen egy jóslat meghagyta a rómaiaknak, állítsanak szobrot a legbölcsebb és legbátrabb férfiúnak, s ők a forumon két ércszobrot emeltek, az egyiket Alkibiadésznak, a másikat Püthagorasznak. Ehhez azonban sok kétség fér, és gyermekes dolog volna arról vitatkoznunk, hitelt érdemlő-e ez az értesülés vagy sem.

9. Numának tulajdonítják a pontifexek főpapi testületének alapítását, állítólag ő maga volt az első főpap. Némelyek szerint a pontifex név onnan származik, hogy ezek a papok a mindenható isteneket szolgálják, a rómaiak pedig tudvalevőleg potens-nek mondják a "hatalmas" szót. Mások úgy tudják, hogy a főpapok nevét a "lehetséges" szóra kell visszavezetni, mert a törvényhozó csak a lehetséges áldozatok elvégzését kívánta tőlük, és nem emelt kifogást az ellen, ha valami nagyobb akadály lehetetlenné tette az áldozást. De a legtöbb történetíró igen nevetségesen magyarázza a szó eredetét; azt mondják például, hogy "hídcsinálókat" jelent, és a papok azokról a szent és régi áldozatokról kapták nevüket, amelyeket a Tiberis hídján végeztek, latinul ugyanis pons-nak hívják a hidat. Szerintük a hidak őrzése és karbantartása - éppen úgy, mint több más megváltozhatatlan és ősi szertartás is - e papok hatáskörébe tartozott, a rómaiak ugyanis a fahidak lerombolását nemcsak törvénytelen, de szentségtörő cselekedetnek is tartották. Azt is mondják, hogy a rómaiak, egy jóslatban kapott parancs szerint, minden vasalkatrész nélkül, faszögekkel szerelték egybe a hidakat, s kőhíd csak sokkal később, Aemilius quaestorsága idején[32] készült. Más nézetek szerint viszont fahidat sem emeltek Numa korában, az első Numának leányától származó unokája, Ancus Marcius uralkodása alatt épült.

A legmagasabb rangú főpapnak, a pontifex maximusnak tiszte a vallási kérdések magyarázata és a jóslás lett; felügyelete nemcsak a nyilvános szertartásokra, hanem a magánemberek áldozataira is kiterjedt. Meg kellett akadályoznia, hogy bárki megszegje vagy megmásítsa az ősrégi szokásokat, és ő adott felvilágosítást, hogyan kell imádni és kiengesztelni az isteneket. A pontifex maximus volt a Vesta-szüzek legfőbb felügyelője is, Numának tulajdonítják ugyanis az első Vesta-szüzek felszentelését és az örök tűz őrzésének megszervezését. Vagy azért választott szüzeket az őrzésre, mert a tiszta és romolhatatlan tűz szolgálatát szűzi és szeplőtlen emberi lényekre akarta bízni, vagy mert a szüzességet hasonlónak tartotta a tűz meddő és pusztító természetéhez. Ahol Görögországban örök tüzet tartanak fenn, mint Delphoiban és Athénban, ott szülésre már képtelen, idős asszonyokra bízzák a tűz gondozását. Ha pedig a tűz véletlenül kialszik - mint például Athénban, amikor kilobbant a szent mécses Arisztión zsarnoki uralma idején,[33] Delphoiban, amikor a médek felgyújtották a templomot, később a mithridatészi háborúkban és a római polgárháború alatt, amikor lerombolták az oltárt, s a szent tűz megsemmisült -, nem szabad más tűzzel meggyújtani, hanem a nap sugarainak tiszta, fertőzetlen tüzével kell újra lángra lobbantani. Erre a célra rendszerint olyan fémtükröt használnak, amelynek egy egyenlő szárú derékszögű háromszög határozza meg görbületét. A nap felé fordított tükör összegyűjti a gyújtópontban a ráeső sugarakat, a levegő erősen megritkul, s a visszaverődött sugarak lángra lobbantják az odatett könnyű és száraz anyagot. Némelyek állítása szerint a szűz papnőknek az az egyetlen kötelessége, hogy a szent tüzet őrizzék, de mások úgy tudják, hogy más és beavatatlan személyek által soha nem látható tárgyakra is vigyázniuk kell. A Camillusról írt életrajzban részletesen elmondtam, ami ezekről a dolgokról elmondható.

10. Első alkalommal Geganiát és Vereniát szentelte fel Vesta-szűznek, majd Canuleiát és Tarpeiát. Servius később hatra növelte számukat, s ez a szám mai napig is megmaradt. A király rendelete értelmében a papnőknek harminc éven át kell megőrizniök szüzességüket: az első tíz évben megtanulják a szertartásokat, a következő tíz évben szent tisztüket végzik, a harmadik évtizedben pedig másokat tanítanak meg rá. Harminc esztendő után, ha akarják, férjhez mehetnek, és felcserélhetik szent hivatásukat más életmóddal, de mint mondják, kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Akik mégis élnek vele, rendszerint szerencsétlenül járnak - életük hátralevő része örökös bánatban és szomorúságban telik el, s példájuk másokat is babonás félelemmel tölt el, úgyhogy inkább megőrzik szüzességüket öregkorukig és halálukig.

Numa a Vesta-szüzeknek nagy kiváltságokat biztosított, így például még apjuk életében végrendelkezhetnek, gyám nélkül intézhetik ügyeiket, akárcsak a háromgyermekes anyák. Bárhova mennek, lictorok járnak előttük; ha a vesztőhelyre kísért halálraítélttel találkoznak, a kivégzés elmarad, de meg kell esküdniök rá, hogy a találkozás véletlenül és nem szántszándékkal történt. Aki gyaloghintójuk elé lép, halálbüntetéssel lakol. A Vesta-szüzeket kisebb vétségekért megvesszőzik, néha maga a pontifex maximus hajtja végre a büntetést. A bűnöst mezítelenre vetkőztetik, a megvesszőzés függönnyel elsötétített helyen történik. Ha a papnő elveszíti szüzességét, a Porta Collina közelében élve eltemetik. Itt, még a városfalon belül, van egy latinul agger-nek nevezett halom, alatta pedig egy kisebb föld alatti helyiség, ahova létra vezet le. A helyiségbe vetett ágyat tesznek, mellette mécsest gyújtanak, s a legszükségesebb élelmiszerekből odakészítenek egy csöppnyit: kenyeret, cserépedényben vizet, tejet és olajat; így akarják elhárítani maguktól azt a vádat, hogy a legszentebb szolgálatokra felszentelt személyt éhhalállal ölik meg. A bűnöst keresztülviszik a forumon egy szíjakkal szorosan átkötött és sűrűn lefüggönyözött gyaloghintóban, hogy belülről egy hang ne hallassék ki. A gyaloghintót az emberek mélyen lesújtva kísérik útján, és mindenki kitér előle. Rómában nincs ennél félelmetesebb látvány, és nincs szomorúbb napja a város lakóinak. Amikor a gyaloghintó megérkezik a kijelölt helyre, a szolgák eloldják a szíjakat, a főpap a büntetés végrehajtása előtt titkos imát mond, kezét az égre emeli az istenekhez, majd a lefátyolozott vétkes papnőt ráállítja a létrára. Ezután ő maga és paptársai elfordítják arcukat, a papnő lemegy a föld alatti helyiségbe, a kívül maradottak felhúzzák a létrát, utána pedig sok földet hánynak a bejáratra, míg egyenlővé nem lesz a halom felszínével. Így büntetik meg azokat, akik megszegik szüzességi fogadalmukat.

11. Állítólag Numa építtette Vesta kör alakú templomát, ahol az örök tüzet őrzik. A templommal nem a föld alakját kívánta utánozni, hanem a világmindenségét, amelynek középpontjába a püthagoreusok a tüzet teszik; ezt hívják ők Vestának és a világ egységének. A földről azt tanítják, hogy nem mozdulatlan, és nincs a világ középpontjában, hanem a tűz körül kering, és nem a legbecsesebb és legelső része a világegyetemnek. Mint mondják, idős korában Platón is úgy vélekedett a földről, hogy csak másodsorban fontos, a középső és legfontosabb hely nála kiválóbb égitestnek jut.

12. A pontifexek adnak meg útbaigazítást az ősi temetkezési szertartások felől azoknak, akiknek szükségük van rá. Numa kioktatta az embereket, hogy ne irtózzanak az alvilági istenektől, hiszen a vallás előírja, hogy tisztelni kell őket mint lényünk legfontosabb részeinek birtokosait. Kiváltképp tisztelet illeti a Libitina néven ismert istennőt, aki a temetkezési szertartásokra és az áldozatokra ügyel (akár Proserpinával azonosítjuk őt, akár Venusszal); így tartják legalábbis a legtudósabb rómaiak, akik - igen helyesen - úgy gondolják, hogy az ember születése és halála ugyanazon istenség hatalma alá tartozik. A gyász időtartamát Numa is a leélt évek száma szerint szabta meg. Háromévesnél fiatalabb gyermek halálát nem kellett meggyászolni; ha a gyermek ennél idősebb korban halt meg, a gyász minden év után egy hónappal növekedett, de csak a tizedik évéig. Tíz év után a gyász időtartama függetlenné vált az évek számától, és tíz hónapban állandósult. Ugyanennyi ideig tekintették özvegynek az elhunyt férj feleségét is; ha valaki tíz hónapnál rövidebb időn belül újra férjhez ment, Numa törvényei értelmében vemhes tehenet kellett áldoznia.

Bár Numa több más papi testületet is felállított, közülük csak kettőről, a Salius-papokról és a Fetialis[34] néven ismert papokról emlékezem meg, mert leginkább ezek mutatják, hogy milyen kegyes és istenfélő férfiú volt. A Fetialisok, hogy úgy mondjam, a béke őrei voltak, amint ez a nevükből is kitűnik; szerintem ugyanis az volt a tisztük és feladatuk, hogy a viszályokat a szó erejével szüntessék meg, és amíg a békés megegyezés reménye lehetetlenné nem vált, ne engedjenek fegyverekhez nyúlni. A görögök ugyanis azt tartják békének, amikor a szemben álló felek között nem erőszakkal, hanem a szó erejével intézik el az ellentéteket. A római Fetialisok gyakran maguk keresték fel azokat, akik a sértést elkövették, és rábeszélték őket, hogy tanúsítsanak méltányos magatartást. Ha azonban megtagadták tőlük a kérés teljesítését, és jogtalan követelésekkel álltak elő, tanúul hívták az isteneket, sok és nehéz átokkal sújtották az ellenszegülőket és hazájukat, s csak akkor üzenték meg a háborút. A király, ha a Fetialisok ellenzése és tiltakozása ellenére háborút indított, a katona, ha fegyvert fogott, megszegte a törvényt. A Fetialisoknak kellett eldönteniük, igazságos-e a háború, és az uralkodó csak azután tette meg a szükséges intézkedéseket. Mint mondják, a gall veszedelem is azért szakadt a városra, mert megsértették a papoktól elrendelt szertartásokat.

Történt ugyanis, hogy a barbár hadak Clusium városát ostromolták; Rómából Fabius Ambustust küldték követségbe az ellenséges táborba, hogy kérjen fegyverszünetet az ostromlottaknak. Midőn nem kapott kielégítő választ, úgy gondolta, követi megbízatása véget ért. Eléggé meggondolatlanul fegyvert ragadott a clusiumiak mellett, és párviadalra hívta ki a legkiválóbb barbár harcost. Szerencséje volt, legyőzte ellenfelét, és fegyvereit zsákmányul ejtette. De a gallok felismerték, hírnököt küldtek Rómába, és bevádolták, hogy a fegyverszüneti szerződést megszegve, hadüzenet nélkül bocsátkozott harcba velük. Rómában a Fetialisok felszólították a senatust, hogy szolgáltassa ki Fabiust a galloknak, Fabius azonban a tömegeknél keresett menedéket, és a nép közbenjárására felmentették a vád alól. Kevéssel ezután a gallok Rómára támadtak, s a Capitolium kivételével az egész várost feldúlták. Mindezt részletesebben előadom a Camillusról írt könyvben.

13. A Saliusok papi testületét Numa a következő alkalomból alapította: uralkodása nyolcadik esztendejében járványos betegség pusztított egész Itáliában és Rómában is. Mint mondják, az egész nép kétségbe esett, és ekkor hirtelen egy bronzpajzs esett az égből Numa kezébe. A király csodás történetet beszélt erről a pajzsról: Egeriától és a Múzsáktól hallotta. A történet szerint a pajzs a város megmentésére hullt alá az égből, meg kell tehát őrizni, és alakra és nagyságra egészen hasonló tizenegy másik pajzsot kell készíttetni, hogy még egy tolvaj se tudja megkülönböztetni az égből hullt pajzsot a többitől. Azt is mondta, hogy a helyet, ahol a pajzs a földre hullt, és a körülötte levő ligeteket, ahol gyakran találkozott a Múzsákkal, szentté kell nyilvánítani, azt a forrást pedig, amely itt fakadt, a Vesta-szüzeknek kell felajánlani, hogy szentelt vizével hintsék be és tisztítsák meg templomukat. Mondják, hogy a járvány azonnali megszűnése is bizonyságul szolgált. Numa megmutatta a pajzsot a pajzskészítőknek, és felszólította őket, készítsenek hozzá teljesen hasonlókat, de erre az egyetlen Veturius Mamurius kivételével senki sem vállalkozott. Ő szívesen vállalta a pajzs lemásolását, s olyan tökéletes hasonlatossággal készítette el az égből hullt pajzs valamennyi mását, hogy még Numa sem tudta megkülönböztetni a valódit a másolatoktól. Ezeknek a pajzsoknak az őrzésére és gondozására alapította a király a Salius-papok testületét. A Saliusok nem egy Salius nevű szamothrakéi vagy mantineiai férfiról, a fegyvertánc feltalálójáról kapták nevüket, amint némelyek állítják, hanem valószínűleg a latin salire, vagyis "ugrani" szótól; a Saliusok ugyanis ugráló táncot jártak Róma utcáin március havában. A tánchoz bíborköntöst öltöttek, derekukra széles ércövet kötöttek, fejükre ércsisakot tettek, és pajzsukat rövid karddal verdesték. Táncukban a legfontosabb szerep a láb mozdulatainak jutott, könnyedén mozogtak, ütemesen hajladoztak, s tánc közben egész lényük csupa erőt, de egyben könnyedséget árult el.

A pajzsok neve ancilia,[35] alakjuk miatt, ugyanis nem kör alakúak, nem is oválisak, mint a közönséges pajzsok, hanem oldalaik befelé ívelnek s szarvszerű görbületekben találkoznak. De az is lehet, hogy a szó eredetileg összefügg a görög ankón, vagyis "könyök" szóval, mert a pajzsot könyökükön hordják a papok. Ezt állítja Iuba is, aki a szót mindenképpen görög eredetűnek szeretné feltüntetni. Származhatik az elnevezés a görög anakathen szóból is, mert az eredeti pajzs az égből "hullt alá"; vagy az akeszisz-ből - tehát "gyógyítás"-ból -, mert a pajzs meggyógyította a járványos betegségeket. Ugyanígy gondolhatna valaki az aukhmosz, tehát "szomjas" szóra, vagyis a szárazság megszüntetésére, végül az anaszkheszisz-re is, amely pedig a csapások megszűnését jelenti; az athéniak tudvalevően a Dioszkuroszokat Anakesz-nek nevezik - ha már mindenáron görögből akarjuk származtatni a szót.

Mint mondják, a Salius-papok Mamuriust, hogy megjutalmazzák nagy kézügyességéért, harci dalukban nevének említésével tisztelik meg. Mások szerint azonban nem Veturius Mamuriust éneklik meg, hanem a veterem memoriam szavakat mormolják a dalban, tehát a "régi emléket" idézik.

14. Numa, miután megszervezte a papi testületeket, a Vesta-templom közelében felépíttette a Regiát, a királyi palotát. Ideje legnagyobb részét itt töltötte szent cselekményekkel, a papok tanításával vagy a vallás szent dolgairól elmélkedve. Volt egy másik palotája is a Quirinalis-dombon; ennek helyét mai napig is mutogatják. Körmenetek, de különösen papok felvonulása idején hírnökök járták be a várost, s felszólították a lakosságot, hogy tartson ünnepélyes csendet, és szüntessen be minden munkát. Mint mondják, a püthagoreusok hasonlóképpen megtiltották, hogy az emberek csak úgy mellékesen imádják és tiszteljék az isteneket - megkívánták tőlük, hogy készüljenek fel elméjükben a szent cselekmények végzésére, és úgy induljanak el hazulról. Numa is azt gondolta, hogy a polgároknak nem szabad csak úgy mellékesen és nemtörődöm módra meghallgatni vagy végignézni az istenek szertartásait, hanem hagyják abba minden munkájukat, és kizárólag az istentiszteletre fordítsák elméjüket. Az utcákon ilyenkor meg kellett szűnnie a lármának, a kiabálásnak, a mesterségekkel járó zajoknak. Ennek a szokásnak némi nyoma mindmáig fennmaradt, mert amikor a consul madárjóslatot kér vagy áldozatot mutat be, többen ezt kiáltják oda neki: Hoc age! - ami azt jelenti: "Ezt tedd!" Ezekkel a szavakkal intik rendre a jelenlevő sokaságot.

Numa sok más rendelkezése is hasonlított a püthagoreusokéihoz, akiknek többek között ilyen tanácsaik ismeretesek: "Ne ülj a khoinixra!" "Ne piszkáld karddal a tüzet!", "Ha egyszer útra keltél, vissza ne fordulj!", "Az égi isteneknek páratlan, az alvilágiaknak páros számot áldozz!" Szavaik igazi értelmét azonban eltitkolták a beavatatlan tömeg előtt. Numa némely szabályának értelme is titkos volt. Így például: "Nem szabad az isteneknek italáldozatot bemutatni meg nem metszett szőlőtőről!", "Áldozatot ne mutass be liszt nélkül", "Fordulj meg, mielőtt térdre borulsz és imádkozol!", "Imádkozás után ülj le!" Ezek közül az első két szabály - úgy látszik - a föld megművelését az emberek vallásos kötelességévé teszi, az imádkozás közben való megfordulás pedig talán a világmindenség forgását jelképezi. Valószínűbbnek látszik, hogy aki az istenekhez imádkozik, a templomba léptekor háttal áll a napnak - mivel a templomok mind napkeletre néznek -, ezért előbb megfordul a nap irányába, és csak azután vissza az isten szobrához, imája ezzel a körfordulattal mindkettőhöz szól, az istenhez is és a naphoz is. De lehetséges, hogy a megfordulás a rejtélyes egyiptomi kerékre utal, s azt jelzi, hogy semmi sem állandó az emberi dolgokban, és hogy az istenség bármiként fordítsa is életünket, döntését szelíd megadással kell fogadnunk. Az imádkozás után való leülés, amint mondják, jó előjel arra, hogy az imában előterjesztett kérés sikerrel jár, s az isten áldása fogja kísérni a könyörgőt. Más vélemény szerint a közbeeső szünet elválasztja egymástól a szent cselekményeket, vagyis az istenhez imádkozó személy, elvégezvén az első szertartási cselekményt, az isten jelenlétében leül, majd segedelmével új szent cselekményhez fog. De talán mindez azzal van összefüggésben, amit fentebb mondottunk, és a törvényhozó ahhoz akar bennünket hozzászoktatni, hogy ne sietve és mellékesen imádkozzunk az istenséghez, hanem csak olyankor, amikor bőségesen van rá szabad időnk.

15. A vallásos nevelés eredményeként a város polgárai olyan engedelmesen és ellentmondás nélkül ismerték el Numa hatalmát, hogy még a legképtelenebb és leghihetetlenebb történeteket is valónak fogadták el, és elhitték, ha királyuk így kívánta tőlük. Mint mondják, egy alkalommal több polgárt meghívott asztalához, s értéktelen edényekben igen egyszerű és közönséges ételekkel vendégelte meg őket. Alig kezdődött el azonban a vendégség, azt a meglepő hírt közölte, hogy jön az istennő, akivel találkozni szokott, és a vendégek szeme láttára egyszeriben megtelt háza drága mívű serlegekkel, ízletes ételektől roskadozó, csodásan felterített asztalokkal. Egy még meglepőbb történet arról szól, hogyan találkozott Iuppiterrel. Eszerint két istenség, Picus és Faunus élt az Aventinuson, amikor az még lakatlan domb volt, kívül esett a város határán, és forrásokban bővelkedő, árnyas erdő borította. Picust és Faunust leginkább a görögök szatírjaihoz és Panjaihoz lehet hasonlítani. Ezek a latin istenségek bejárták Itáliát, és hathatós gyógyszereikkel, bűvészkedéseikkel olyanféle csodákat műveltek, mint a görögöknél az Ida hegyén lakó Daktüloszok. A két istent Numa úgy ejtette foglyul, hogy bort és mézet kevert a forrás vizébe, amelyből inni szoktak. Amikor aztán rabságba estek, elváltoztatták igazi természetüket, s mindenféle rút, félelmetes alakot öltöttek magukra. Midőn azonban belátták, hogy Numa erős fogságából nem tudnak szabadulni, sok mindent megjósoltak neki, és többek közt megtanították a villámcsapások ellen védekező engesztelő áldozatra, amelyet a mai napig is hagymával, hajjal és apró tengeri halakkal végeznek. Varázserejükkel magát Iuppitert idézték meg, aki haragosan rámordult Numára, és azt mondta neki, hogy az áldozatot fejekkel kell bemutatni. Midőn Numa megkérdezte: "Hagymafejekkel?", Iuppiter így felelt: "Nem, emberekével." Hogy elhárítsa magától ezt a szörnyűséget, Numa ismét megkérdezte: "Hajjal?" Erre Iuppiter így felelt: "Élővel." "Élő tengeri hallal?" - toldotta meg Numa a kérdést úgy, ahogyan erre Egeria tanította. Iuppiter ekkor megengesztelődve - hileósz, ahogyan görögül mondják - távozott; ezért nevezik ezt a helyet Iliciumnak, s ezért végzik így az engesztelő áldozatot. Ez a meseszerű és nevetséges történet is jól mutatja az akkori emberek gondolkodásmódját, amelyet a szokások fejlesztettek ki bennük. Numa állítólag annyira bízott az istenekben, hogy egy alkalommal, amikor ellenséges sereg közeledését jelentették neki, mosolygott, és csak ennyit mondott: "Én pedig áldozom."

16. Azt mondják, Fidesnek és Terminusnak első ízben Numa emelt templomot, és ő tanította meg a rómaiakat arra, hogy Fides - tehát a Hűség istennője - nevére tegyék le a legünnepélyesebb esküt, ugyanúgy, ahogy ezt az esküformát a mai napig használják. Terminus a határok őre. Neki ott mutatnak be köz- és magánáldozatokat, ahol határmezsgyék választják el egymástól a szomszédos földeket. Terminusnak most élő állatot szokás áldozni, régen azonban vértelen áldozatot mutattak be neki. Numa úgy vélekedett, hogy a határ istene szükségszerűleg a béke őre és az igazság tanúja, ezért minden vérontástól tisztának kell maradnia. Valószínű, hogy Numa király állapította meg először a város határait. Romulus még nem akarta felmérni saját területének pontos elhatárolásával, hogy mit hódított el másoktól; úgy vélekedett, hogy a határ a hatalom béklyója, ha tiszteletben tartják, de a jogtalanság bizonyítéka, ha nem tartják tiszteletben. Róma földje kezdetben igen kicsiny volt, de Romulus később annál több területet szerzett hozzá fegyveres erővel. Numa az így szerzett földet mind szétosztotta a szegények és földtelenek között, hogy megszüntesse a szegénységet és a nélkülözést, minden jogtalanság fő okozóját. Az embereket rászoktatta a földművelésre, hogy a földdel együtt ők maguk is megszelídüljenek. Mert semmi más foglalkozásból nem származik olyan átható és tartós békeszeretet, mint a földművelésből; a földművesben az ember harcos természetéből csak az a kitartó készség marad meg, hogy földjét harc árán is kész megvédeni, de eltűnik belőle a kapzsiságra és jogtalanságra való hajlam. Éppen ezért Numa a béke csodaszereként nyújtotta a polgároknak a földművelést, ezt a sokkal inkább erkölcsnemesítő, mint gazdagságszerző foglalkozást. A város földjét pagusoknak, vagyis falvaknak nevezett részekre osztotta fel, s mindegyik élére felügyelőket és felvigyázókat rendelt. A pagusokat időnként személyesen is meglátogatta, és a polgárok jellemét elvégzett munkájukból ítélte meg; némelyeknek kitüntető tisztségeket adott, a resteket és a rossz munkásokat viszont feddéssel és korholással próbálta megjavítani.

17. A legtöbb csodálatot azzal az intézkedésével érdemelte ki, hogy a népet foglalkozási ágak szerint osztotta fel. Mint már mondottuk is, a város lakossága két népből keletkezett. Ezek nem tudtak igazán összeolvadni. Később sem tűntek el a nézeteltérések; napirenden voltak a súrlódások és viszályok. Numa tehát, minthogy tudatában volt, hogy ha a nehezen vegyülő és kemény anyagokat valaki összezúzza és szétporlasztja, a kisebb részek már sokkal könnyebben összekeverednek, elhatározta, hogy az ország egész lakosságát részekre osztja. Ily módon akart új különbségeket teremteni köztük, hogy az eredeti és nagy ellentétet kisebbekkel tüntesse el. A népet mesterségek szerint osztotta fel fuvolásokra, aranyművesekre, ácsokra, ruhafestőkre, cserzővargákra, nyeregkészítőkre, rézművesekre és fazekasokra, a többi mesterséget pedig egy közös csoportba egyesítette. Minden egyes csoport részére megfelelő társas összejöveteleket, gyűléseket és istentiszteleti cselekményeket rendelt el. Így aztán véget vetett annak, hogy a város lakói közül egyesek sabinoknak, mások rómaiaknak, egyesek Tatius, mások Romulus alattvalóinak nevezzék és gondolják magukat; az új felosztás az egész lakosság harmonikus egybeolvadását eredményezte.

Numa dicséretre méltó módon megváltoztatta azt a törvényt is, amely feljogosította az apákat, hogy gyermekeiket eladhassák rabszolgának, és elrendelte, hogy kivételt kell tenni az olyan gyermekkel, aki atyja beleegyezésével kötött házasságot. Igazságtalannak tartotta ugyanis, hogy egy asszonynak, aki tudomása szerint szabad férfiúhoz ment feleségül, végül rabszolgával kelljen együtt élnie.

18. Numa csillagászattal is foglalkozott, nem alaposan ugyan, de nem is minden hozzáértés nélkül. Romulus uralkodása idején ésszerűtlenül és minden rendszer nélkül állapították meg a hónapok időtartamát. Egyes hónapokban húsz, másokban viszont harmincöt, sőt annál is több nap volt. Sejtelmük sem volt a nap és a hold pályája közötti különbségről, csak arra ügyeltek, hogy minden évben háromszázhatvan nap legyen. Numa kiszámította, hogy a holdév háromszázötvennégy és a napév háromszázhatvanöt napja közt tizenegy napnyi különbség áll fenn. Ennek a tizenegy napnak a kétszereséből, vagyis huszonkét napból minden második év február hónapja után beiktatott egy szökőhónapot, amelyet a rómaiak mercedinusnak neveznek. Az év tartamának szabálytalansága, amelyet Numa ilyenképpen némileg orvosolt, később további javításra szorult.

Megváltoztatta a hónapok sorrendjét is. A március, amely addig első volt, a harmadik helyre került. Január lett az első hónap, amely Romulus idejében a tizenegyedik volt. Így lett az egykori tizenkettedik és utolsó hónap, a február, mint most is, a második. Sokan azt állítják, hogy ezt a két hónapot - a januárt és a februárt - Numa csatolta az esztendőhöz, amely addig csak tíz hónapból állt, aminthogy némely barbár népnél csak háromból, a görögök közül az arkadiaiaknál négyből, az akarnánoknál pedig hatból. Mint mondják, az egyiptomiaknál régebben csak egy, majd később négy hónapból állt az év. Ezért történhetett meg, hogy bár a legfiatalabb eredetű földön laknak, ők látszanak a legősibbnek - egyszerűen azért, mert családfáikban elképesztően nagy az évek száma, ugyanis valójában a hónapokat veszik éveknek.

19. Hogy az esztendő eleinte tíz hónapból állt a rómaiaknál, és nem tizenkettőből, az utolsó hónap neve bizonyítja, amelyet mind a mai napig tizediknek[36] hívnak. Hogy március volt az első, az a hónapok sorrendjéből is kitűnik. Az attól számított ötödik hónapot ugyanis quintilisnek, a hatodikat pedig sextilisnek hívták, és így sorban végig a többit. Ezért aztán amikor a január és február sorrendben március elé került, az előbb említett quintilist továbbra is ötödiknek nevezték, noha szám szerint a hetedik lett. Egyébként érthető, hogy Romulus a Marsnak szentelt márciust tette meg az év első hónapjának, a másodikat pedig áprilisnak nevezte el Aphroditéról, akinek ebben a hónapban mutatnak be áldozatot. A hónap első napján mirtuszkoszorús fejjel fürdenek az asszonyok. Mások állítása szerint az április a kemény hangzású p betűvel nem eredhet Aphrodité nevéből, hanem a tavasz eljövetelét jelzi, azét a hónapét, amely a szabad természetben kinyitja a virágok bimbóit és feltárja a fák rügyeit, ahogyan ezt a latin aperire jelzi. A következő hónapot májusnak nevezik Maiáról, Mercurius anyjáról, június pedig Iunóról kapta nevét. Mások úgy tudják, hogy ez a két hónap az életkorokról vette nevét, május a maiores-nek nevezett idősekről és június a iuniores-nek nevezett fiatalokról. A többi hónap a sorrendje után kapta nevét, a hatodik: sextilis, és így tovább, szeptember, október, november és december. Később a quintilist Caesarról, Pompeius legyőzőjéről júliusnak nevezték el, sextilist pedig a második Caesarról augusztusnak. A sor szerint következő hónapokat Domitianus rövid időre saját családi nevéről nevezte el Germanicusnak és Domitianusnak, de amikor meggyilkolták, mindkét hónap visszakapta korábbi nevét. Csak a két utolsó hónap, november és december őrizte meg nevét mindvégig változatlanul.

A Numától az évhez hozzáadott vagy más helyre tett hónapok közül február a megtisztulás ideje volt, legalábbis a név jelentése erre mutat; ekkor végzik a halotti áldozatokat, és tartják a Lupercaliát, amely elsősorban tisztulási ünnep. Az esztendő első hónapját Ianusról nevezik januárnak. Azt hiszem, Numa azért tette át az elsőről a harmadik helyre a márciust, amely Marstól kapta nevét, mert az államvezetés művészetét többre becsülte, mint a hadművészetet. Az ősrégi időkben Ianus, aki némelyek szerint félisten, mások szerint király volt, mint a polgáriasult közösségi élet híve és barátja megszelídítette az emberek vadállati életmódját. Ezért ábrázolják kettős arccal, jelezve, hogy a régi körülmények helyébe újakat teremtett az emberek számára.

20. Ianusnak kétajtajú temploma van Rómában, ezeket az ajtókat a háború kapujának nevezik, mert háborúban nyitva állnak, de mindig be vannak zárva béke idején. A béke azonban ritka dolog volt Rómában, mert a birodalom nagy kiterjedése miatt valahol mindig folyt háború a környező barbár népek ellen. A templomot csak Caesar Augustus idején zárták be, midőn legyőzte Antoniust, korábban pedig - rövid időre - Marcus Atilius és Titus Manlius consulsága idején,[37] de hamarosan újra háború tört ki, s a templom ajtaját kinyitották.

Numa uralkodása idején azonban egyetlen napon sem látták nyitva a kaput, s negyvenhárom éven át állandóan zárva maradt, annyira teljes és általános volt a béke. A király igazságszeretete és békés lelkülete nemcsak Róma népét szelídítette meg és vonta igézetébe, hanem a környező városokat is. Mintha valami egészséges levegő áramlott volna feléjük Rómából, s ez hasonló változást idézett elő náluk is. Mindnyájukat eltöltötte a rend és a béke utáni vágyakozás, arra vágytak, hogy földjüket műveljék, gyermekeiket zavartalanul neveljék, és tiszteljék az isteneket. Egymást követték ünnepségek és lakomák; az emberek nem féltek egymástól, és vidáman töltötték együtt idejüket. Ez a nyugalom azután el is terjedt egész Itáliában, mintha Numa bölcsessége lett volna minden jóság és igazság forrása. Az akkor élt emberek boldog életének valósága mögött még a költők túlzásai is elmaradnak: "A pajzsok vasveretű fogantyúit hamuszín pókháló fonja be." Vagy: "Rozsda emészti a lándzsa hegyét s a kétélű kardot, nem hallszik kürt harsány szava már, s pilláidról a mézédes álmot nem orozza el semmi sem."[38] A történelem nem tud sem háborúról, sem lázadásról, sem politikai fordulatról, amíg Numa volt a király. Sőt mi több, személye iránt senki nem érzett sem gyűlöletet, sem irigységet, összeesküvést nem szőttek ellene, és trónjára nem áhítozott senki sem. Istenfélelme (mert az istenek különös gondot viseltek rá), tiszteletre méltó erényei, vagy az istenek ajándékaként kapott jó szerencséje (amely uralkodása idején minden gonoszságtól romlatlanul és tisztán megőrizte az életét) nyilvánvaló bizonyítékává tették annak a merész kijelentésnek, amelyet Platón sok évvel később tett az állam kormányzásáról, hogy az emberek bajai csak akkor szűnnének meg, és nehézségeik akkor múlnának el, ha az istenek különös kegyelméből egy személyben egyesülne a filozófus bölcsessége és a király hatalma, s így az erény győzedelmeskednék a gonoszság felett. Mert valóban boldog a bölcs, de boldogok azok is, akik hallják a bölcs szájából az igazságokat. A néppel szemben aligha van szükség kényszerre vagy fenyegetésre, ha az emberek uralkodójuk világos és tündöklő példamutatásában az erény megtestesülését látják. Ilyenkor önként követik a józanságot, s királyukkal együtt barátságban és egyetértésben élnek, feddhetetlenül és boldogan. Minden kormányzat legszebb célja az ilyen élet, s a királyi tiszt betöltésére az a férfi a legméltóbb, aki képes alattvalóiba ilyen gondolkodásmódot beléoltani. Numa ezt, úgy látszik, mindenki másnál inkább megértette.

21. A történetírók nem értenek egyet Numa gyermekeit és házasságait illetőleg. Egyesek szerint egyedül Tatiával lépett házasságra, és csak egyetlen leánya volt, Pompilia. Más források négy fiát is említik: Pompont, Pinust, Calpust és Mamercust, akik mindnyájan nagy tiszteletben álló családok alapítói voltak. Pompontól származtak ugyanis a Pomponiusok, Pinustól a Pinariusok, Calpustól a Calpurniusok és Mamercustól a Mamerciusok; éppen ezért mindnyájan használták a Rex, vagyis "Király" melléknevet. A történetírók harmadik csoportja az előbbi történészeket azzal vádolja, hogy csak az illető nemzetségeknek akartak kedveskedni, midőn hamis családfákat koholtak, hogy igazolják Numától való származásukat. Szerintük Pompilia anyja nem Tatia volt, hanem Lucretia, akit Numa már uralkodása idején vett feleségül. Abban azonban mindnyájan egyetértenek, hogy Pompilia Marciushoz ment feleségül, annak a Marciusnak a fiához, aki Numát rábeszélte a királyság elfogadására, majd vele együtt Rómába költözött, és kitüntetésképpen senatori rangot kapott. Ez az idősebb Marcius Numa halála után Hostiliusszal együtt pályázott a királyi méltóságra, és amikor alulmaradt a küzdelemben, éhen veszítette önmagát. A fiatalabb Marcius, Pompilia férje, Rómában maradt; az ő fiuk volt az az Ancus Marcius, aki Tullus Hostiliust követte a trónon. A későbbi király ötéves gyermek volt, amikor nagyatyja, Numa meghalt, aki különben nem gyors vagy hirtelen halállal fejezte be életét; az aggkor és a hosszan tartó betegség végzett vele, amint azt Piso megírta róla. Halála nem sokkal nyolcvanadik évének betöltése után következett be.

22. Életét temetése is irigylésre méltóvá tette. A temetési szertartáson részt vettek a szövetséges és baráti népek küldöttei, s áldozati ajándékokat és koszorúkat hoztak magukkal; felravatalozott holttestét senatorok vitték, a gyászkíséretet az istenek papjai alkották, mögöttük haladt az egész nép, az asszonyok és a gyermekek is. A gyászmenet tagjai nem úgy viselkedtek, mintha késő öreg korában meghalt király temetési szertartásán vettek volna részt, hanem mintha élete virágjában meghalt legkedvesebb rokonukat temetnék hangos sírás és zokogás közepette. Numa holttestét, mint mondják, tilalmának engedelmeskedve nem hamvasztották el, hanem két kőkoporsót készítettek, és a Ianiculus-domb tövében temették el őket; az egyikbe holttestét tették, a másikba pedig azokat a szent könyveket, amelyeket saját kezűleg foglalt írásba, mint a görög törvényhozók törvénytábláikat. Mivel a papokat úgyis megtanította mindarra, amit ezek a könyvek tartalmaztak, és elméjükbe gondosan bevéste a szövegeket, ezért rendelkezett úgy, hogy a könyveket holttestével együtt eltemessék. Meggyőződése volt ugyanis, hogy nem tenné jól, ha holt betűkre bízná a bennük levő szent titkokat. Mint mondják, a püthagoreusok is ezen megfontolás alapján nem foglalják írásba tanításukat, hanem buzgó oktatással vésik arra méltó tanítványaik emlékezetébe. Állítólag egy alkalommal, amikor geometriai méréseikre vonatkozó homályos és titkos eljárásukat valamely méltatlan személlyel közölték, az istenség azzal fenyegette meg őket, hogy törvényellenes és kegyeletsértő tettüket súlyos és általános szerencsétlenséggel torolja meg. Ezért méltán megbocsáthatunk azoknak, akik kapcsolatot igyekeznek találni Püthagorasz és Numa között, hiszen sok köztük a hasonlóság.

A Valerius Antias köréhez tartozók azt állítják, hogy a koporsóba tizenkét vallásos tartalmú és tizenkét, görög nyelven írt bölcseleti tárgyú könyvet tettek be. Körülbelül négyszáz évvel később, Publius Cornelius és Marcus Baebius consulsága idején[39] egy nagy esőzés elmosta a sírt, és az ár a két koporsót magával ragadta. A koporsók fedele leesett; mindenki láthatta, hogy az egyik teljesen üres, a holttest nyomtalanul eltűnt belőle, de a másikban megtalálták a könyveket. Mint mondják, Petilius, az akkori praetor, elolvasta a könyveket, majd a senatusba vitte őket, és kijelentette, hogy véleménye szerint helytelen és kegyeletsértő eljárás volna, ha tartalmukat közzétennék. Így aztán a könyveket a Comitiumra vitték és elégették.

Valóban elmondhatjuk, hogy az igazságos és derék férfiak hírneve haláluk után csak növekszik, mert az irigység nem sok idővel éli túl őket, sőt nemegyszer már haláluk előtt is elenyészik. Numa hírnevét azonban az utána következő királyok sorsa még fénylőbbé teszi. Öt utódja közül az utolsó elveszítette trónját és száműzetésben halt meg, de a többi négy sem fejezte be életét természetes halállal, hármat közülük összeesküvők gyilkoltak meg. Közvetlen utódja, Tullus Hostilius kinevette és megvetette Numa legkiválóbb erényeit, főként jámborságát és istenfélelmét, mondván, hogy ezek asszonyi elpuhultságra és tétlenségre vezetnek, s ezért elhatározta, hogy ismét harcra szoktatja a város polgárait. Ostoba dölyfe azonban nem sokáig tartott, mert egy súlyos és homályos betegség teljesen megváltoztatta gondolkodásmódját, babonaságra adta fejét, ami azonban egészen más volt, mint Numa istenfélő kegyessége. Mint mondják, a nép körében is elterjesztette a babonákat. Végül villámcsapás okozta halálát.

 

LÜKURGOSZ ÉS NUMA ÖSSZEHASONLÍTÁSA

1. Most, hogy Numa és Lükurgosz élete történetét elbeszéltük, és mindkettőt megismertük, ha nehéz is a feladat, nem szabad visszariadnunk a kettőjük közötti különbségek egybevetésétől. Közös tulajdonságuk volt bölcsességük, istenfélelmük, rátermettségük népük kormányzására és nevelésére, s hogy törvényeiket mindketten isteni forrásból származtatták. De vannak olyan jó tulajdonságaik is, amelyek külön-külön jellemzőek mindkettőjükre. Először is Numának felajánlották és így kapta, Lükurgosz pedig visszautasította a királyi méltóságot. Az előbbi úgy nyerte el, hogy senkitől nem kérte, az utóbbi pedig, bár a birtokában volt, visszaadta. Az egyiket, magánember létére, idegenek hívták meg a trónra, a másik lemondott a királyságról és magánemberként kívánt élni. Szép dolog igazságossággal királyságot szerezni, de nem kevésbé szép az igazságosságot többre becsülni a királyságnál. Az erény tette olyan híressé az egyiket, hogy méltónak tartották a királyságra, s ugyancsak az erény tette a másikat olyan naggyá, hogy a királyságot megvetette.

A második különbség, hogy amiként a zenészek hangolják lantjukat, Lükurgosz is felajzotta Spártának fényűzéstől elernyedt, Numa viszont meglazította Róma túlfeszített húrjait. Kettőjük közül Lükurgosznak mégis sokkal nehezebb feladatot kellett elvégeznie, mert nem arra bírta rá a polgárokat, hogy vessék le mellvértjüket és adják ki kezükből kardjukat, hanem hogy vessék le az aranyat és az ezüstöt, s dobják ki házukból a drága kereveteket és asztalokat; nem arra vette rá őket, hogy hagyják abba a hadviselést, s helyette lakomákat és áldozati ünnepeket rendezzenek, hanem hogy a dőzsölés és mulatozás helyett harci gyakorlatokat tartsanak, és edzzék testüket a küzdőtereken. Így aztán az egyik minden célját jóakaratú rábeszéléssel és polgártársai előtti tekintélyével érte el, a másik viszont kénytelen volt testi épségét is kockáztatni, s célját még így is alig tudta elérni.

Numa nyájas és emberszerető Múzsája békére és igazságosságra szoktatta, s megszelídítette az erőszakos és harcias polgárokat. Igaz, hogy a helótákkal való kegyetlen és jogtalan bánásmódot Lükurgosznak kell tulajdonítanunk, Numáról viszont elmondhatjuk, hogy még görögebb módra járt el, amikor született rabszolgákkal is megízleltette a szabadság méltóságát, mert ő hozta szokásba, hogy a Saturnaliák ünnepén a rabszolgák közös asztalnál üljenek uraikkal. Numa ősi intézkedése szerint tehát évről évre élvezhették munkájuk gyümölcsét azok, akik segítettek a termelésében. Egyesek a saturnusi kor maradványát látják ebben a szokásban, akkor ugyanis még nem volt sem úr, sem szolga, testvérként és egyenjogúságban élt a földön mindenki.

2. Általában mindketten arra törekedtek, hogy mértékletességre és józanságra neveljék népüket, bár az egyik a bátorság, a másik pedig az igazságosság erényét szerette jobban, de az is lehet, hogy a két nép különböző természete és szokásai egymástól eltérő intézkedéseket tettek szükségessé. Numa nem gyávaságból szüntette meg a háborút, hanem mert az igazságtalanságok elkövetését kívánta megelőzni. Igaz, Lükurgosz sem azért tette harciassá a spártaiakat, hogy igazságtalanságokat kövessenek el, hanem hogy mások ne bánhassanak velük jogtalanul. Így aztán, hogy véget vessenek a túlkapásoknak, és kijavítsák a hibákat, kénytelenek voltak nagy változtatásokat végrehajtani a polgárok életében. Ami pedig a polgárság felosztását és elkülönítését illeti, Numa alkotmánya teljes mértékben megfelelt a néptömegek érdekeinek, mert az aranyművesekből, fuvolásokból, sarukészítőkből vegyes és sokszínű közösséget alkotott. Ezzel szemben Lükurgosz alkotmánya szigorú és arisztokratikus volt. A közönséges mesterségek űzését a rabszolgákra és bevándorolt idegenekre korlátozta, a polgároknak pedig csak a pajzzsal és a dárdával volt szabad törődniök, egyetlen mesterségük a hadviselés volt, és mindnyájan Arészt szolgálták; semmi máshoz nem értettek, semmi másra nem volt gondjuk, csak feljebbvalóiknak engedelmeskedtek, s csak az volt a fontos, hogy az ellenséget legyőzzék. Szabad embereknek tilos volt üzleti tevékenységet folytatniuk, hogy teljesen és minden tekintetben szabadok legyenek; az üzleti élet intézése a rabszolgák és a helóták dolga volt, éppen úgy, mint az ételek elkészítése és felszolgálása is. Numa nem tett ilyen megkülönböztetéseket, s bár véget vetett a háborús zsákmányolásnak, nem tiltott el semmi vagyonszerző foglalkozást, és nem szabott határt az ebből származó egyenlőtlenségnek sem, sőt hagyta, hogy a gazdagság korlátlanul növekedjék, s a városba özönlő és ott felgyülemlő szegénységgel semmit nem törődött. Persze mindjárt a kezdet kezdetén kellett volna szembeszállnia a kapzsisággal, amint ezt Lükurgosz tette, amikor még nem volt számottevő az aránytalanság, s a vagyon megoszlásában még nem mutatkoztak nagyobb egyenlőtlenségek; ekkor még elejét lehetett volna venni az egyenlőtlenségből származó bajoknak, amelyek később olyan súlyossá váltak, s igen sok és igen nagy szerencsétlenség származott belőlük. Ami a föld felosztását illeti, úgy gondolom, Lükurgoszt nem érheti vád, hogy megtette, sem pedig Numát, hogy nem gondolt rá. Lükurgosz az egyenlőséget tette alkotmánya alappillérévé, Rómában viszont a föld felosztása valamivel korábban már megtörtént, így Numának semmi oka nem lehetett rá, hogy újra földet osszon vagy az akkor még valószínűleg érvényes első felosztást megváltoztassa.

3. Ami az asszony- és gyermekközösséget illeti, mindketten helyes politikai meggondolásból nevelték féltékenységtől mentes életre a férfiakat, bár más és más módszerekkel. Ha egy római férfiúnak elég gyermeke született feleségétől, bárki, akinek nem voltak gyermekei, megkérhette rá, hogy engedje át feleségét, akár véglegesen, akár pedig csak úgy, hogy később visszaadja. A spártai férfiú, noha feleségével továbbra is együtt élt, és az asszony teljes jogú felesége maradt, átengedhette az asszonyt más férfinak gyermekek nemzése céljából, ha az történetesen megkérte rá. Sőt, mint említettük is, sokan meghívtak házukba olyan férfiakat, akiktől szép alakú és kiváló gyermekek nemzését remélték. Mi hát a különbség a kétféle szokás közt? Talán az, hogy a spártaiak teljes közönnyel viseltettek házastársukkal, és nem ismerték a féltékenységet, amely olyan sok ember életét emészti és dúlja fel, a rómaiaknál viszont inkább szemérmeskedő szerénységről beszélhetünk, amely új házastársi kapcsolat felajánlásával ismeri be, hogy a meglévő házasélet közössége már tűrhetetlenné vált.

Numa a fiatal leányokat gondosabb őrizet alatt tartotta nőiességük és a kellő illem megőrzése végett; Lükurgosz viszont teljes, női mivoltukkal össze nem egyeztethető szabadságot adott nekik, ami ellen a költők kifogást is emeltek. Combmutogatóknak nevezték a spártai leányokat - így többek közt Ibükosz is -, és azt vetették szemükre, hogy futnak a férfiak után. Euripidész ezt mondja róluk:

Kik elhagyják ifjak körében otthonuk
pucér combbal, s lazán megoldva leplüket.
[40]

Valóban, a fiatal leányok khitónjának alsó szárnyait nem varrták össze, így járás közben hátracsapódtak, és egész combjuk kilátszott. Szophoklész igen világosan beszél erről:

Ily ifjú lány, s ruhája már se rejti, úgy
redőz kikandikáló
combjain - Hermioné...
[41]

Éppen ezért, mint mondják, nagyon merészen viselkedtek, s ezt elsősorban férjükkel szemben éreztették, otthon ők voltak az urak, nyilvános alkalmakkor a vitában állást foglaltak és szabadon beszéltek a legfontosabb ügyekben is. Numa változatlanul fenntartotta azt a tiszteletet és megbecsülést, amelyben a férjes asszonyokat Romulus részesítette, hogy elfeledtesse elrablásuk sérelmét. Másrészt a legteljesebb szemérmetességre nevelte és arra oktatta őket, hogy rájuk nem tartozó dolgokba ne avatkozzanak, legyenek józanok és tudjanak hallgatni; Rómában a férjes asszonyok soha nem ittak bort, s ha csak férjük nem volt jelen, még a legszükségesebb dolgokról sem volt szabad beszélniök. Mesélik, hogy amikor egyszer egy nő peres ügyében saját maga szólalt fel a forumon, a senatus jóslatban tudakolta meg, milyen bajra kell a városnak felkészülnie. A római nők engedelmességre kész szelídségének fényes bizonyítéka, hogy mindvégig megőrizték emlékezetükben azokat, akik fellázadtak ez ellen a szabály ellen. Mert amint a mi történetíróink feljegyezték, hogy kik voltak az elsők, akik polgártársaik vérét ontották, harcba szálltak testvéreikkel, első ízben követtek el apa- vagy anyagyilkosságot, a rómaiak is megemlékeznek arról, hogy Spurius Carvilius volt az első, aki elküldte feleségét (tehát Róma alapításától kezdve kétszázharminc éven át egyetlenegyszer sem történt ilyesmi), és hogy Pinarius felesége, egy Thalaea nevű asszony volt az első, aki összeveszett anyósával, Geganiával, Tarquinius Superbus uralkodása idején.[42] Ilyen jól és a célnak megfelelően rendezte el Numa, a törvényhozó, a házassági ügyeket.

4. A fiatal leányok nevelése összhangban állt azokkal az elvekkel, amelyeket kiházasításuknál követtek. Lükurgosz akkor adta férjhez a leányokat, amikor már felnőttek és vágytak a házaséletre, hogy így, engedve a természet kívánalmainak, két fiatal egybekelése a kölcsönös öröm és vonzalom jegyében jöjjön létre, gyűlölettől és félelemtől mentesen, így aztán szervezetük elég erős és fejlett volt hozzá, hogy a magzatot kihordják, és elviseljék a szülési fájdalmakat, mert nyilvánvaló, hogy a házasság egyetlen célja az utódok nemzése és világra hozatala. A rómaiak viszont tizenkét éves korukban vagy még ennél is korábban adták férjhez a leányokat, hogy így mind testben, mind erkölcseikben tisztán és érintetlenül lépjenek be a házaséletbe. Nyilvánvaló, hogy a házasodás spártai módja jobban megfelel a természet követelményeinek gyermekek nemzése szempontjából, a római viszont több tekintettel van az együttélés erkölcsi szabályaira.

Lükurgosznak az az intézkedése, hogy gondosan felügyelt a fiúkra, csoportokba gyűjtötte és oktatta őket, pontosan előírta közös étkezéseiket, testgyakorlataikat és játékaikat, azt bizonyítja, hogy Numa nem volt különb a többi törvényhozónál, mert ő az apákra bízta, hogy fiaikat kívánságaik és szükségleteik szerint neveljék. Minden apa annak nevelhette fiát, aminek akarta: földművesnek, hajóácsnak, kovácsnak vagy fuvolásnak, mintha a nevelést nem kellene a kezdet kezdetétől egy bizonyos célra irányítani, hanem csak annyi volna, mint egy utazás: az utasok más és más érdektől és szándéktól vezettetve szállnak fel ugyanarra a hajóra, de csak a veszély pillanatában egyesülnek a közös jó érdekében, egyébként mindenki csak önmagával törődik. A legtöbb törvényhozónál nem lehet kifogásolni, ha tudatlanságból vagy gyengeségből hibát követ el; de midőn egy bölcs férfiú elnyeri a királyi hatalmat egy újonnan szervezett államban, amelynek népe semmi ellenállást nem tanúsított vele szemben, mivel kellene elsősorban törődnie, mint azzal, hogy az ifjak helyesen nevelkedjenek, testük edzett legyen, jellemükben zavart keltő hibák ne támadjanak, s mindvégig az erény ösvényein haladjanak? Egyébként Lükurgosz törvényei, sok kiváló tulajdonságuk mellett, épp ennek köszönhették fennmaradásukat. Keveset használt volna az eskü tekintélye, ha törvényeit nem oltotta volna be az ifjak szívébe rendszeres neveléssel, ha alkotmányának szenvedélyes szeretetét nem szívta volna magába minden spártai az anyatejjel. Ezért maradtak fenn törvényhozásának alapelvei ötszáz éven át, mint ahogyan a szövet magába szívja a jó és erős festéket; Numa alkotmánya azonban, amelynek az volt a célja, hogy Róma békében és barátságban éljen, vele együtt elenyészett. Halála után annak a templomnak kapuját, amelyet uralkodása alatt zárva tartottak - csakugyan, mintha valami ketrecbe zárta volna oda a háborút -, azonnal szélesre tárták, s Itália földje megtelt vérengzéssel és holttestekkel. Így alkotmányának szép és igazságos építménye nem maradt fenn, mert hiányzott belőle a nevelés belső összekötő ereje.

"Nos, Róma vajon nem háborúinak köszönhette-e jólétét?" - kérdezhetné valaki. Sokáig tartana, amíg meg tudnók adni a feleletet erre a nehéz kérdésre, főként az olyanoknak, akik azt vallják, hogy az állam jóléte sokkal inkább a gazdagságban, a fényűzésben és a másokon való uralkodásban áll, mint a biztonságban, a nemeslelkűségben és a mértékletességgel párosult igazságosságban. Úgy látszik, azt is Lükurgosz javára kell írnunk, hogy a rómaiak azáltal jutottak el a hatalom csúcsára, hogy megszüntették Numa intézkedéseit, a spártaiak pedig, velük ellentétben, mihelyt hűtlenné váltak Lükurgosz rendjéhez, a legmagasabb pontról a legmélyebbre süllyedtek, elveszítették vezérszerepüket a görögök között, s a teljes pusztulás veszélye fenyegette őket. Numának az a nagy és szinte isteni érdeme, hogy bár idegenből hívták meg a trónra, sikerült megváltoztatnia a viszonyokat tisztán a rábeszélés erejével, és erőszak alkalmazása nélkül tudott király lenni a nézeteivel egyet nem értő város felett, Lükurgosz viszont fegyveresen vezette a nép ellen az előkelőket. Numa tehát bölcsességével és igazságszeretetével hozta létre az egyetértést és az összhangot a polgárok között.

 

SZOLÓN - PUBLICOLA

SZOLÓN[43]

1. A nyelvész Didümosz Szolón törvénytábláiról szóló és Aszklépiadészhoz intézett vitairatában Philoklészre hivatkozva azt állítja, hogy Szolón atyja Euphorión volt; ez azonban ellentmond minden más Szolónnal foglalkozó műnek. Mindenki más egyetért ugyanis benne, hogy Szolón Exékesztidész, vagyonban és befolyásban nem átlagon felüli, de annál előkelőbb származású athéni polgár fia volt, Exékesztidész ugyanis Kodrosz királyig vezette vissza családfáját. A pontoszi Hérakleidész úgy tudja, hogy Szolón anyja Peiszisztratosz anyjának unokanővére volt. Eleinte Szolón és Peiszisztratosz szoros barátságot tartott egymással, mert rokoni kapcsolat fűzte őket össze, de még inkább azért, mert Peiszisztratosz szép termete és csinos arca állítólag gyengéd érzelmeket keltett Szolónban. Bizonyosan ez volt az oka, hogy amikor később politikai nézeteltérések támadtak közöttük, soha nem ragadtatták magukat szenvedélyes haragra és gyűlölködésre, korábbi érzelmeik lelkükbe ivódtak és megmaradtak, hiszen

Zeusz eleventüzü lángja hevíté lelküket.[44]

Szolón megírta költeményeiben, hogy a szép külsőnek soha nem tudott ellenállni, s nem is harcolt a szerelem ellen, "mint ökölvívó a küzdőtéren". Sőt egyik törvénye megtiltja a rabszolgának, hogy testét olajjal megkenje vagy fiúszeretőt tartson - nyilván, mert ezt elfogadott és tiszteletre méltó szokásnak tartotta, és csak az arra érdemeseket buzdította rá, a méltatlanokat pedig eltiltotta tőle. Peiszisztratosz, akinek fiúszeretője egy Kharmosz nevű ifjú volt, szobrot emelt Erósznak az Akadémiában azon a helyen, ahol a fáklyafutóversenyek résztvevői fáklyájukat meggyújtották.

2. Szolón, mivel atyja - Hermipposz tudósítása szerint - a családi vagyont adakozásra és ajándékozásra fecsérelte, fiatal korában kereskedésből élt. Bár bőven akadt barátja, aki szívesen támogatta volna, restellte igénybe venni a mások segítségét, mivel családi körülményei folytán ahhoz szokott hozzá, hogy mindenkor ő segítsen másokon. Többek véleménye szerint inkább tapasztalat- és ismeretszerzés céljából, mint pénzkeresés végett utazott. A tudásszomj mindig nagy volt benne, s még öregkorában is ezt mondogatta:

Bárha öregszem, még egyre sokat tanulok.

A gazdagságot semmire sem tartotta, s így szólt:

(Egyformán vagyonos,) ki ezüsttel, tenger arannyal
gazdag, s az, ki kövér búzamezők uraként
sok lovat, öszvért tart - de az is, ki csak étel-itallal
töltekezik, s kinek ép teste virul, s gyönyörét
zsenge fiúban vagy lányban leli fölcseperedve;
érett korra biz ez mily nagyon élvezetes!

Másutt pedig ezt mondja:

Bár a vagyont áhítozom, azzal mégse szeretnék
   jogtalan élni; nyomán lépdel a meglakolás.

Becsületes államférfinak nincs szüksége rá, hogy a kelleténél többet törődjék vagyonszerzéssel, de arra sem, hogy megvesse, ami a tisztes életmódhoz szükséges. Azokban az időkben, amint Hésziodosztól tudjuk, a munka nem volt szégyen. Foglalkozása senkire nem hozott szégyent, a kereskedés meg éppen megbecsült életpálya volt, mert a kereskedő távoli földekkel ismerkedett meg, királyokkal kötött barátságot, és sok tapasztalatra tett szert útjain. Voltak kereskedők, akik nagy városokat alapítottak, így például Prótisz megszerettette magát a Rhodanosz völgyében élő keltákkal, és megalapította Massiliát. Állítólag Thalész, a bölcselő és Hippokratész, a matematikus is kereskedett, Platón pedig Egyiptomban eladott olaj árából fedezte úti kiadásait.

3. Valószínűleg Szolón kereskedő foglalkozásával függ össze, hogy szerette a költekező, könnyű életmódot, s költeményeiben többet szól az élvezetekről, mint bölcselőkhöz illik; de úgy van az, hogy aki sok kockázatot vállal, cserében gyönyörökkel teli életet kíván magának. Alábbi sorai azonban azt mutatják, hogy nem a gazdagok, hanem a szegények oldalán állt:

Sok gaz gazdag, amíg sanyarognak a legderekabbak;
   el ne cseréljük azért kincseikért az erényt!
Mert maradandó ez mindenkor, míg a világon
   kézről kézre tovább perdül örökkön a pénz.

Költeményeivel, úgy látszik, kezdetben semmi komoly célt nem kívánt elérni; verseit inkább csak szórakozásból, a saját gyönyörűségére írta szabad idejében. Később azonban filozófiai, sőt politikai gondolatok is megszólalnak bennük. Ezeket a költeményeit nem történelmi emlékezésnek szánta, hanem vagy azért írta őket, hogy intézkedéseit igazolja, vagy pedig, hogy buzdítsa, intse és figyelmeztesse az athéniakat. Egyesek azt állítják, hogy megkísérelte megénekelni törvényeit is, idézik is verse kezdősorait, melyek így hangzanak:

Zeusz Kronidészt, a királyt kérleljük elébb: valamennyi
törvényünk siker és tündöklő üdv koronázza!

Erkölcsbölcseletében - korának más bölcselőihez hasonlóan - leginkább a politikai vonatkozásokat vizsgálta; természettudományi nézetei nagyon felületesek és elavultak, amint ez jól kitűnik a következőkből:

Hó- meg jégzivatar felhőkből zúdul a földre,
   villámfény, vakitó, nemzi a menny moraját.
Szélviharoktól táncol a tengerhab; de ha senki
   föl nem szántja színét, akkor a legszelídebb.

Úgy látszik, Thalész volt annak a kornak egyetlen bölcselője, aki a köznapi szinten felülemelkedve szemlélte a világot, a többiek politikai érdemeikért nyerték el a bölcselő nevet.

4. Ezek a bölcselők előbb állítólag Delphoiban gyűltek össze, majd Korinthoszban, ahova Periandrosz hívta meg őket, és lakomát rendezett tiszteletükre. Nagyobb dicsőségükre ide-oda küldözgettek egy tripuszt, sorban eljuttatták egymáshoz, közben mindegyik túl akart tenni a másikon színlelt szerénységben, bár többre becsülte magát a másiknál. Ennek a tripusznak a története így szól:

Egy alkalommal, amikor néhány halász Kósz szigetén kivetette hálóját, milétoszi látogatók tartózkodtak a szigeten, és látatlanban megvették előre a fogást. A hálóban egy aranytripusz volt, amelyet állítólag a Trójából hazatérő Helené egy régi jóslatra emlékezve dobott a tengerbe. A látogatók és a halászok között civódás támadt a tripusz miatt, a két város magáévá tette az ügyet, és háborút indított egymás ellen. A harcoló felek a Püthiához fordultak döntésért, aki a tripuszt a legbölcsebb férfiúnak ítélte, így hát először Thalésznak küldték el Milétoszba. A kósziak szívesen cselekedtek így, bár előzőleg háborút viseltek a tripusz miatt Milétosz egész lakossága ellen. Thalész azonban kijelentette, hogy Biasz bölcsebb nála, és odaadta neki a tripuszt, ő viszont továbbküldte a magánál még bölcsebbnek, így aztán a tripusz körbejárt, míg másodszor is Thalészhoz került. Ekkor Milétoszból Thébaiba vitték, és ott felajánlották Apollón Iszméniosznak. - Theophrasztosz úgy tudja, hogy a tripuszt először Biasznak vitték el Priénébe, és Biasz csak ezután küldte el Milétoszba Thalészhoz. Így járta sorba valamennyi bölcset, amíg másodszor is Biaszhoz került, s végül Delphoiba. Ezek a történet legelterjedtebb változatai; mások szerint Kroiszosz Delphoiba nem tripuszt küldött, hanem talpas ivópoharat, ismét mások szerint ezt a serleget Bathüklész hagyta itt.

5. Szolón mint magánember egyszer állítólag találkozott Anakharszisszal, más alkalommal pedig Thalésszal. Anakharszisz, mint mondják, felkereste Athénban Szolón házát, és bekopogtatott ajtaján. Idegen látogató, mondta, s azért jött, hogy vendégbaráti viszonyt kössön Szolónnal. A házigazda erre azt felelte, hogy helyesebb odahaza szerezni barátokat. "Igen ám - mondta Anakharszisz -, de te itthon vagy, köss hát velem vendégbarátságot." Szolónnak tetszett Anakharszisz talpraesett válasza, s egy ideig vendégül látta házában. Szolón ekkor már részt vett a közügyek intézésében, s éppen törvényei megszövegezésén dolgozott. Amikor Anakharszisz ezt megtudta, kinevette Szolón hitét és igyekezetét, hogy írott törvényekkel korlátok közé szorítsa polgártársai igazságtalanságát és kapzsiságát. Nem érnek többet az ilyen törvények, mint a pókháló, mondta; a gyengéket és az apró vétkeseket megfogják, a hatalmasok és gazdagok viszont széttépik. Szolón erre állítólag azt felelte, hogy az emberek megtartják a szerződéseket, ha megszegésükből egyik félnek sincs haszna. Törvényeit egyébként is úgy alkotta meg, mondta, hogy polgártársai világosan lássák, megtartásuk, nem pedig megszegésük szolgálja mindenki érdekét. Sajnos az eredmény sokkal inkább Anakharszisz balsejtelmét igazolta, mint Szolón reménységeit. Anakharszisz ezután megjelent egy népgyűlésen, s kifejezte álmélkodását, hogy a görögöknél a bölcsek beszélnek, de a tudatlanok döntenek az állam ügyeiben.

6. Szolón meglátogatta Thalészt Milétoszban, és csodálkozását fejezte ki, hogy Thalész miért nem házasodott meg és miért nem lettek gyermekei. Thalész akkor nem válaszolt, de néhány nappal később egy idegen szólította meg Szolónt, és Thalész felbujtására azt állította, hogy tíz napja jött Athénból. Szolón megkérdezte, hogy történt-e valami Athénban, mire az ember - pontosan úgy, ahogyan erre Thalész kitanította - így felelt: "Zeuszra, csak annyi, hogy egy ifjú embert temettek, és holttestét az egész város kikísérte a temetőbe. Úgy hallottam, fia volt a város egyik kiváló, első polgárának, aki azonban nem volt jelen a temetésen, mert - amint mondták - régóta idegenben tartózkodik." "Szerencsétlen ember! - kiáltott fel Szolón. - Hogy hívják?" "Bizony hallottam, de már nem emlékszem rá; csak tudom, hogy mindenki mint bölcs és igazságos embert emlegette." Szolónt az idegen szavaira mind nagyobb aggodalom töltötte el, s végül zavartan megkérdezte, nem Szolón volt-e az ifjú atyja. Amikor az idegen megerősítette, hogy igen, így hívták, Szolón a fejét verte, és szavaival is, tetteivel is elárulta mély fájdalmát. Thalész erre mosolyogva kézen fogta, s így szólt hozzá: "Látod, ez tart vissza engem a házasságtól és a gyermekek nemzésétől, hiszen ekkora fájdalmat még te sem tudsz elviselni, pedig igazán kemény ember vagy. De nyugodj meg, egy szó sem igaz az egészből." Ezt a történetet Hermipposznak állítólag egy bizonyos Pataikosz beszélte el, aki azzal dicsekedett, hogy Aiszóposz lelke lakik benne.

7. Dőre, hitvány lelkű ember, aki annak a megszerzéséről is lemond, amire szüksége van, mert fél, hogy egyszer majd elveszti. Ebből a megfontolásból senki nem kívánhatna magának gazdagságot, hírnevet vagy bölcsességet, hiszen rettegnie kellene, hogy esetleg elveszíti. Hányszor látjuk, hogy az embernek még az erénye is odavész - valami betegség miatt vagy kábítószerek fogyasztása következtében -, pedig az aztán minden másnál drágább kincs! Thalész sem tudott megszabadulni a félelemtől azáltal, hogy lemondott a nősülésről, mert ahhoz le kellett volna mondania hazájáról és rokonairól is. Hiszen, úgy mondják, örökbe fogadta Kübiszthoszt, nővére fiát. Az emberi lélekhez hozzátartozik a szeretet vágya; ugyanúgy beléoltotta a természet, mint az érzékelést, a gondolkodást vagy az emlékezést. És akinek nincs családja, másokat halmoz el szeretetével. Gyakran megtörténik, hogy törvényes örökösök hiányában idegen vagy törvénytelen ágyból származó gyermekek és szolgák foglalják el a házat vagy a birtokot, és nemcsak szeretetünkkel, hanem törődésünkkel és aggodalmunkkal is körülvesszük őket. Nemegyszer láthatunk rideg férfiakat, akik a világért meg nem házasodnának, a világért nem nemzenének gyermeket, de ha rabszolgájuk vagy ágyasuk gyermeke megbetegszik vagy meghal, lesújtja őket a fájdalom, és méltóságukhoz nem illő módon siránkoznak. Sőt vannak, akik kutyájuk vagy lovuk elvesztése miatt is méltatlanul és megalázó módon jajveszékelnek. Mások viszont, még ha derék fiukat szakítja is el tőlük a halál, méltósággal viselik el bánatukat, és józan megfontoltságban élik le életük hátralevő részét. Tulajdonképpen a gyengeség okoz végtelenül sok fájdalmat, és nem az érzelmek, az tölti el félelemmel a csapásokra felkészületlen embereket. A gyengék nem tudják élvezni, amire vágynak, sőt ha megszerzik is, szüntelen gyötrődés és félelem tölti el őket, hátha kincsüket valaha el kell veszíteniük. Nem szegénységgel kell védekeznünk javaink pusztulása ellen; barátaink elvesztésétől nem óv meg, ha nem szerzünk barátot; a gyermekeink halálán érzett fájdalomtól nem úgy kell megszabadulnunk, hogy gyermektelenek maradunk, hanem úgy, hogy józan ésszel szembenézünk balsorsunkkal. De ebből egyelőre ennyi is elég.

8. Az athéniak belefáradtak a hosszú és áldatlan háborúba, amelyet Szalamisz szigetéért folytattak a megaraiakkal, törvényt hoztak hát, s halálbüntetés terhe alatt megtiltották, hogy a jövőben bárki a Szalamiszért vívott harcok újrakezdéséről írjon vagy beszéljen. Szolón megalázónak tartotta a törvényt, s látta azt is, hogy a fiatalok közül sokan kívánják a háború újrakezdését, de nem mernek semmibe belefogni, mert félnek a törvény szigorától. Erre őrültséget színlelt, s családja elterjesztette róla, hogy megzavarodott. Ezalatt csendben megírt egy elégiát, a vers szövegét könyv nélkül megtanulta, majd fején sipkával kirohant a város főterére. Nagy sokaságtól körülvéve felment a hirdetőkőre, és belekezdett elégiája eléneklésébe:

Hírnökként jövök én ama százszor szép Szalamiszból,
   nem pusztán szavakat hozva, de dalt, gyönyörűt.

A költemény címe: Szalamisz; nagy műgonddal megírt száz sorpárból áll. Amikor Szolón elénekelte, barátai - különösen Peiszisztratosz - nem győzték magasztalni a verset, s biztatták a népet, hogy kövesse Szolón szavait. A törvényt nyomban érvénytelennek mondták ki, és Szolónt választották meg hadvezérnek.

Az eseményeket az athéniak így beszélik el: Szolón Peiszisztratosszal a Kóliasz-hegyfokhoz hajózott. Az athéni asszonyok éppen mind ott voltak, hogy a szokásos áldozatot bemutassák Demeternek. Szolón innen Szalamiszba küldte egy megbízható emberét, s utasította, hogy tettesse magát szökevénynek, és biztassa fel a megaraiakat, hogy hajózzanak vele a lehető leggyorsabban a Kóliasz-hegyfokhoz, ha a legelőkelőbb athéni asszonyokat foglyul akarják ejteni. A megaraiak beleestek a csapdába, és egy hajóval elküldték embereiket. Szolón már messziről látta, hogy közeledik a hajó a sziget felől. Erre az asszonyokat hazaküldte, a még szakálltalan ifjakat pedig női ruhába öltöztette. Az ifjak bekötötték a fejüket kendővel, sarut húztak és ruhájuk alá tőrt rejtettek. Szolón rájuk parancsolt, hogy táncoljanak és játsszanak a parton, amíg az ellenséges katonák ki nem szállnak, ők pedig a hajót kézre nem kerítik. Alaposan felkészültek hát, s csakugyan, a megaraiak, amint hajójuk kikötött, a partra ugrottak s a látványtól megtévesztve versengve rohantak az asszonyokra, hogy foglyul ejtsék őket. A megaraiakat az utolsó emberig lekaszabolták, az athéniak pedig átkeltek a szoroson és birtokukba vették a szigetet.

9. Más hagyomány szerint azonban nem így történt Szalamisz elfoglalása. Szolón előbb a következő jóslatot kapta a delphoi istentől:

Áldozatot szentelj a hazának sok honi hőse
tiszteletére, kiket kebelén aszóposzi rög rejt,
és kik porladozón a napáldozatot szemlélik.

A jóslat értelmében éjjel a szigetre hajózott, és áldozatot mutatott be két hérosznak, Periphémosznak és Kükhreusznak. Azután ötszáz athéni önkéntest toborzott, s a népgyűléssel megígértette nekik, hogy ha elfoglalják a szigetet, rájuk bízzák a község vezetését. Halászbárkákon indultak útra egy harmincevezős hadihajó kíséretében. Szalamiszban a Niszaia kikötő felé néző kőgátnál kötöttek ki. A Szalamisz városában tartózkodó megaraiak bizonytalan híreket kaptak a vállalkozásról, de azért útnak indítottak néhány fegyverest és egy hajót is, hogy figyelje meg az ellenség minden mozdulatát. Mihelyt a hajó az athéniak közelébe ért, Szolón hatalmába kerítette, a legénységet őrizetbe vette, majd válogatott athéniakat ültetett a hajóba, s kiadta a parancsot: hajózzanak a város irányába, lehetőleg titokban. Ő maga a szárazföldön megütközött a megaraiakkal, a hajón tartózkodó athéniak pedig, míg a csata tartott, meglepték és elfoglalták a várost.

Ezt a híradást látszanak megerősíteni a szertartások is. A szertartás azzal kezdődik, hogy egy athéni hajó közeledik csendben, majd amikor a part közelébe ér, a legénység hangos harci kiáltásokba kezd, egy harcos teljes fegyverzetben partra ugrik, diadalkiáltással Szkiradion hegyfoka felé rohan, s ott találkozik a szárazföld felől közelítő fegyveres csapattal. E hely szomszédságában áll Enüaliosz szentélye, amelyet Szolón építtetett a Megara felett aratott győzelem és a harcban elesettek emlékére. Egyébként mindazoknak, akik sértetlenek maradtak a csatában, szabad elvonulást engedett.

10. A megaraiak veszteségeik ellenére folytatták a háborúskodást, és mindkét fél sok kárt okozott a másiknak; végül megkérték a lakedaimóniakat, hogy legyenek közvetítők és döntőbírók. Több történetíró elbeszélése szerint Szolón Homérosz tekintélyére hivatkozott a vitában, és a hajók felsorolásából a következő két verssort olvasta fel:

Hozta tizenkét bárkáját Aiász Szalamiszból,
és odavitte, hol állt sűrű hadirendje Athénnak.
[45]

Maguk az athéniak is elismerik, hogy Homérosz állításai nem történeti tények, de azért Szolón bebizonyította a bíráknak, hogy Aiasz fiai - Philaiosz és Eurüszakész - athéni állampolgárságot kaptak, majd átadták a szigetet az athéniaknak, amikor két attikai városban, Braurónban és Melitében letelepedtek. Különben is a philaidák községe, ahonnan Peiszisztratosz is származik, Philaiosztól kapta nevét. Szolón azt az érvet is felhozta a megaraiak ellen, hogy Szalamiszban a halottakat athéni és nem megarai módra temetik; a megaraiak ugyanis halottaik arcát keletnek, az athéniak viszont nyugatnak fordítják. A megarai Héreasz tagadta, hogy a megaraiak így temetkeznének, s erősködött, hogy a megaraiak is nyugat felé fordítják halottaik arcát, sőt ami ennél is fontosabb, Athénban egy koporsóba csak egy halottat tesznek, Megarában viszont hármat, sőt négyet. Mint mondják, Szolónnak kedvezett az a Püthia-jóslat, amely szerint az isten Szalamiszt ión területnek nyilvánította. A lakedaimóni döntőbírák öten voltak: Kritolaidasz, Amompharetosz, Hüpszékhidasz, Anaxilasz és Kleomenész.

11. Már ezek az események is nagymértékben növelték Szolón hírnevét és tekintélyét. De még jobban csodálták, még jobban ünnepelték egész Görögországban, amikor felszólalt a delphoi szentély érdekében, és kijelentette: ne tűrjék a görögök, hogy a kirrhaiak megszentségtelenítsék a jóshelyet, hanem siessenek segítségére, és tegyék lehetővé, hogy a delphoiak biztosíthassák Apollón tiszteletét. Az ő rábeszélésére döntött az amphiktüóniai szövetség a háború mellett. Sokan állítják ezt, köztük Arisztotelész is, aki a püthói játékok győzteseinek felsorolásakor Szolón érdemének tekinti a háborút. A vezéri tisztet mégsem rá bízták, mint Hermipposz szerint a szamoszi Euanthész állítja. Így tudja a szónok Aiszkhinész is, s a Delphoiban őrzött feljegyzések Alkmaiónt és nem Szolónt említik a háború hadvezéreként.

12. A külóni vérbűn hosszú időre felkavarta Athén életét. Külón összeesküvő társai Athéné szentélyébe menekültek, Megaklész arkhón azonban rábeszélte őket, hogy álljanak bíróság elé. Az összeesküvők fonalat kötöttek az istennő szobrának talapzatához, és a fonallal a kezükben megindultak lefelé, de mikor a "tiszteletre méltó istennők"[46] templomához értek, a fonal magától elszakadt. Erre Megaklész és arkhóntársai rájuk rohantak, s azzal a felkiáltással, hogy az istennő megtagadta tőlük a védelmet, a templomon kívül maradtakat megkövezték, a szentélybe menekülőket pedig felkoncolták, csak azok maradtak életben, akik az arkhónok feleségénél kerestek menedéket. Emiatt az arkhónok a nép szemében "átkozottak" és gyűlöltek lettek. Külón életben maradt társai hamarosan ismét erőre kaptak, és folyvást áskálódtak Megaklész leszármazottai ellen. A belső viszály egyre fokozódott, és a nép két pártra szakadt. Szolón, aki ekkor már hírneves férfiú volt, Athén legkiválóbb embereivel együtt a nép színe elé lépett, és kérve kérte az "átkozottakat", hogy fogadják el a háromszáz legelőkelőbb polgárból összeállított bíróság döntését. A vádbeszédet a Phlüa községbeli Mürón tartotta, a bíróság elítélte a szentségtörőket. A család életben maradt tagjait száműzték, a halottakat kiásták sírjukból és a határon túlra dobták.

A zavargások tetejébe a megaraiak újra támadtak, az athéniak elvesztették Niszaiát, és ismét kiűzték őket Szalamiszból. A várost félelmetes csodajelek hozták rémületbe, s a jósok az áldozatokból azt olvasták ki, hogy jóvá kell tenni a vérbűnöket és vérfertőzéseket. Az athéniak ekkor Krétába küldtek a phaisztoszi Epimenidészért; őt tartották a hetedik bölcsnek azok, akik Periandroszt nem sorolták a bölcsek közé. Epimenidészt szerették az istenek, s igen járatos volt az isteni kijelentések és a misztikus szertartások dolgában. Kortársai azt híresztelték róla, hogy Balté nimfa gyermeke és ő az új Kurész. Amikor Athénba érkezett, barátságot kötött Szolónnal, segítette és egyengette törvényhozásának útját. Bölcsebb és szelídebb istentiszteleteket, temetkezési szokásokat honosított meg; bevezetett bizonyos áldozatokat a gyászszertartások közé, s eltörölte azokat a durva és barbár szokásokat, amelyeket a legtöbb asszony kötelezőnek tartott. A legfontosabb azonban, hogy különféle engesztelő és megtisztító szertartásokkal, valamint szentélyek építésével felavatta és megszentelte a várost; a lakosságot az igazságos szóra figyelővé és egyetértésre hajlamossá tette. Mondják, hogy amikor ellátogatott a munükhiai hadikikötőbe, mindent részletesen megnézett, és így szólt a körülötte állókhoz: "Milyen vak is az ember, amikor a jövőjéről van szó! Ha tudnák az athéniak, hogy ez a hely milyen szerencsétlenséget hoz rájuk, a fogaikkal szaggatnák szét..." Állítólag hasonló előérzete volt Thalésznak is, amikor úgy rendelkezett, hogy Milétosz egyik legszegényebb és legelhanyagoltabb negyedében temessék el, de előre megmondta, hogy ez a hely egyszer majd Milétosz főtere lesz. Az athéniak Epimenidészt nagy csodálattal vették körül, szerették volna gazdagon megjutalmazni és kitüntetésekkel elhalmozni, de ő nem fogadott el mást, csak egy gallyat a szent olajfáról, és elhagyta a várost.

13. Mihelyt a Külón személye körüli viszályok elsimultak, és a vérbűnnel terhelteket száműzték, mint fentebb elbeszéltem, az athéniak közt újra fellángoltak a pártviszályok, s a lakosság annyi pártra oszlott, ahány földrajzi része volt a városnak. A hegyvidékiek demokratikusak voltak, a síkvidékiek oligarchikusak, a tengerpart közelében lakók harmadik pártja viszont a középúton kívánt maradni, hogy megakadályozza bármelyik szélsőség érvényesülését. A gazdagok és szegények közti ellentét élesebb volt, mint valaha; a város helyzete a teljes bizonytalanság képét mutatta, s a zavarok megszüntetésére egyetlen mentségnek az egyeduralom látszott. Az egyszerű nép az utolsó szál emberig a gazdagok adósa volt. Földjüket nekik művelték, minden termény hatodát nekik fizették, ezért a parasztokat hektémoroszoknak (hatodosoknak) vagy csak egyszerűen napszámosoknak nevezték. Sokan saját személyüket zálogosították el, s hitelezőik bármikor eladhatták őket rabszolgának otthon vagy az ország határain túl. Mások kénytelenek voltak gyermeküket eladni (ezt semmiféle törvény nem tiltotta), vagy kegyetlen hitelezőik elől elmenekültek a városból. A többség, közöttük a legbátrabbak, egymást biztatták, hogy ne essenek kétségbe, és ne engedjenek az igazságtalanságnak, hanem válasszanak valakit, akiben megbízhatnak, s aki képes őket vezetni. Azt javasolták, szabadítsák fel a tartozásaik miatt eladott rabszolgákat, osszák fel a földet, és változtassák meg gyökeresen az állam alkotmányát.

14. Athénban a legértelmesebbek belátták, hogy Szolón az egyetlen ember, aki mentes kora bűneitől, mert nincs köze a gazdagok igazságtalanságaihoz, de nem feszélyezi a szegények nyomorúsága sem; hozzá fordulták tehát, és kérték, vegye kezébe a közügyeket, s szüntesse meg a viszályokat. A leszboszi Phaniasz azt beszéli, hogy Szolón a város érdekében mindkét felet megtévesztette, a szegényeknek titokban földosztást ígért, a gazdagoknak pedig szavatolta a megkötött szerződések érvényességét. Szolón azonban azt állítja, hogy nagyon nem szívesen vállalta a közügyek irányítását, mert félt az egyik fél kapzsiságától és a másik fél elkeseredett dühétől. Philombrotosz után őt választották arkhónná, egyszersmind döntőbíróvá és törvényhozóvá; a gazdagok bíztak benne, mert vagyonos volt, a szegények pedig derék embernek tartották. Mint mondják, sokan emlegették egy megválasztása előtt tett kijelentését, hogy "az egyenlőség nem szül viszályt"; ez tetszett vagyonosnak és vagyontalannak egyaránt. Az előbbiek ugyanis úgy értelmezték szavait, hogy az egyenlőséget az érdemre és a kiváló teljesítményekre, az utóbbiak pedig, hogy a mértékre és a számarányra kívánja alapozni. Így mindkét fél nagy reménykedéssel nézett a jövőbe, s a vezető emberek mindkét részen arra igyekeztek rábeszélni Szolónt, hogy fogadja el az egyeduralmat. Váltig biztatták, hogy elérkezett a hatalom átvételének ideje, és a polgárság csak benne bízik. Akik nem tartoztak egyik párthoz sem, hanem középütt álltak, tisztában voltak vele, milyen lassú és fáradságos eljárás viták és törvények útján gyökeres változásokat létrehozni az alkotmányban; szívesen láttak volna tehát az államügyek élén egyetlen embert, aki a legigazságosabb és legbölcsebb valamennyi között. Némelyek állítása szerint Szolón az alábbi jóslatot kapta Delphoiból:

Ülj a hajó közepére, aképp igazítsad a kormány
rúdját; s majd segítőtársad lesz számos athéni.

Barátai megrótták, amiért visszariasztja az egyeduralom neve; feddhetetlensége hamarosan törvényes királysággá változtatja az egyeduralmat - mondogatták -, ahogyan nemrégiben Euboiában Tünnóndasz, legutóbb pedig Milétoszban Pittakosz esetében történt. Szolónt azonban semmilyen érvelés nem tántorította el szilárd elhatározásától, s barátainak, mint mondják, azt felelte, "kellemes hely az egyeduralom, csak nem lehet belőle kiszállni".

Phókoszhoz írt költeményében ezt mondja:

   ...ám, hogy én szülőhazám
megkíméltem, és kegyetlen zsarnokság nyügét reá
nem vetettem, meggyalázva, sárba rántva hírnevem:
mégse bánom, s úgy hiszem, csak így emelkedem fölül
minden emberen...

Ebből kitűnik, hogy már törvényeinek közzététele előtt is nagy tekintélye volt. Azoknak, akik kigúnyolták, mert nem vállalta az egyeduralmat, egyik versében így felelt meg:

Aj, Szolón nem mélyreszántó elme, nem bölcs férfiú!
Isten annyi jót kinált, s ő nem kapott a kincs után.
Csuda halat fogott, hatalmas hálóját a hájfejü
mégse húzta össze, szíve mersze mind inába szállt.
Hisz csak ülnék én a polcra, gyűjtenék busás vagyont!
Csak lennék athéni zsarnok egy napig, habár legott
bőrömet lerántanák s kiirtanák is írmagom!

15. Így beszéltette a tömeget és a közönséges gondolkodásúakat saját magáról. Az egyeduralmat nem vállalta, de azért nem bánt kesztyűs kézzel az athéniakkal. Nem lett puhánnyá, nem tett engedményt a hatalmasoknak, és törvényeit nem azok szája íze szerint alkotta meg, akik megválasztották. Ahol a dolgokat rendben találta, nem orvosolt vagy újított, mert félt tőle, hogy ha a várost mindenestül felforgatja, nem lesz ereje a közrend helyreállításához és a viszonyok megjavításához. Csak olyan változtatásokat vett tervbe, amelyeket - remélte - rábeszélésére elfogadnak vagy személyes tekintélyével keresztül tud vinni; mint maga is mondta: "Erőszakot vegyítve össze és jogot."

Amikor később megkérdezték tőle, hogy a legjobb törvényeket adta-e az athéniaknak, ezt felelte: "A legjobbakat, amelyeket hajlandók voltak elfogadni."

Egyes írók rámutatnak az athéniaknak arra a szokására, hogy a kellemetlen dolgoknak kellemesen és emberségesen hangzó nevet adnak: ezért nevezik a rossz hírű nőket barátnőiknek, az adókat hozzájárulásnak, a katonaságot városi őrségnek, a börtönt bentlakásnak. Nos, úgy látszik, Szolóné volt az ötlet, hogy az adósságok eltörlését "teherlerázásnak" nevezze. Ez volt az első politikai intézkedése, s törvényének szövege a fennálló adósságok eltörlését a teher lerázásának nevezte. Leszögezte azt is, hogy a jövőben az adós saját személyét nem ajánlhatja fel zálogul. Több történetíró - köztük Androtión - véleménye szerint a szegényeken nem az adósságok elengedésével segített, hanem a kamatok csökkentésével, s így járt a kedvükben; ezt az emberséges eljárást nevezte teherlerázásnak, s megtoldotta még a mértékegységek és a pénzláb módosításával is. Szolón az ezüstmina értékét száz drakhmában szabta meg a korábbi hetvenhárom drakhma helyett. Így az adós számszerűen ugyanakkora összeget, de értékben kevesebbet fizetett vissza. Ez komoly kedvezményt jelentett az adósnak, de a hitelezőt sem károsította meg. A legtöbb történetíró viszont egyetért benne, hogy a "teherlerázás" a záloglevelek érvénytelenítését jelentette; ezt olvashatjuk ki Szolón költeményeiből is. Büszkén hangoztatja, hogy az elzálogosított földből

a sürün kitüzdelt határkövet
kilépettem, s a szolga föld immár szabad.

Azokról a polgárokról, akiket adósságaik miatt az ország határain túlra rabszolgának eladtak, majd hazahoztak, ezt mondja:

   ...nem beszélve Attiké
nyelvén immár, kik kóboroltak szerteszét,
s kiket goromba rabkötél sanyargatott
honukban...

Ezeket az embereket, mint mondja, ő szabadította fel. Állítólag emiatt érte élete egyik legnagyobb kellemetlensége. Mikor a törvény legjobb megfogalmazásán törte a fejét, és kereste a közzététel legalkalmasabb időpontját, elmondta bizalmas barátainak, Konónnak, Kleiniasznak és Hipponikosznak, hogy a földhöz nem szándékozik hozzányúlni, az adósságokat viszont eltörli. Barátai egy percet sem vesztegettek, hanem Szolón bizalmával visszaélve, hatalmas összegeket vettek kölcsön gazdag polgároktól és nagy földbirtokokat vásároltak. Amikor pedig a törvény rendelkezései életbe léptek, megtartották a földbirtokokat, s az adósságokat nem fizették vissza. Emiatt súlyos vádak érték Szolónt, mondván, hogy neki magának nemhogy kára lett volna törvényeiből, hanem másokkal együtt még hasznot is húzott belőlük. Ez a vád azonban hamarosan rágalomnak bizonyult, mivel kiderült, hogy Szolón is elveszített öt talentumot. Ekkora összeget adott ugyanis kölcsön, és elsőnek vállalta saját törvénye hátrányos következményét. Mások - közöttük a rhodoszi Polüzélosz - szerint nem is öt, hanem tizenöt talentumról volt szó, barátait azonban adósságtolvajoknak tartották.

16. Politikája nem nyerte meg egyik fél tetszését sem. A gazdagokat magára haragította a záloglevelek érvénytelenítésével, de a szegények is megharagudtak rá, mert reményeik ellenére nem valósította meg a földosztást, s nem tette kötelezővé az egyforma és egyenlő életmódot, miként Lükurgosz. Csakhogy Lükurgosz tizenegyedízig Héraklész leszármazottja volt; sok éven át uralkodott Lakedaimónban, sok barátja, nagy tekintélye és hatalma volt, s jól tudta, hogyan használja fel kapcsolatait reformjai szolgálatában. Lükurgosz szívesebben alkalmazott erőszakot, mint rábeszélést, amire aztán rá is ment a fél szeme. A város jóléte és nyugalma érdekében keresztülvitte, hogy a polgárok között senki ne legyen se gazdag, se szegény. Szolón soha nem ment el idáig újításaival: maga is a nép fia volt, jómódú, de nem gazdag. Ennek ellenére mindazt megvalósította, amire hatalma volt, egyes-egyedül abban bízva, hogy akaratát keresztül tudja vinni, és polgártársai hisznek neki. Mégis, az alábbi versben maga ismeri el, hogy a többséget megsértette, mert mást vártak tőle:

S mert bolondul vélekedtek, megdühödtek most reám,
s görbe szemmel méregetnek mint közellenségüket.

De hozzáteszi, ha bárkinek hasonló hatalom lett volna a kezében:

Nyúzná a népet, nem nyugodna, zűrzavart
ébresztve, míg le nem fölözte dús tejét.

Az athéniak hamarosan mégis belátták reformjai hasznosságát, felhagytak a személyes panaszokkal, közös áldozatot mutattak be, amelyet szeiszakhtheiá-nak, a "terhek lerázásának" neveztek, majd megbízták Szolónt, készítsen új alkotmányt, és szerkesszen törvényeket. A közügyeket nemcsak részben, hanem teljes egészében rábízták: ő állapította meg az arkhónok, a népgyűlés és a hatóságok jogkörét, ő végezte a hivatalok felülvizsgálását, határozta meg a hivatalnokok számát és kötelességeit. Végül tetszése szerint döntötte el, hogy a fennálló rendelkezésekből melyeket szüntet meg, s melyeket hagy érvényben.

17. Mindenekelőtt Drakón törvényeit érvénytelenítette szigorúságuk és a kiszabott büntetések súlyossága miatt, csak a gyilkosságért járó halálbüntetést hagyta meg. A drakóni törvények értelmében halálbüntetéssel sújtották a legcsekélyebb bűncselekményeket is. Így a munkakerülők, a zöldség- és gyümölcstolvajok ugyanolyan büntetést szenvedtek el, mint a templomrablók és a gyilkosok. Később sokszor idézték Démadész bírálatát, hogy Drakón nem tintával, hanem vérrel írta törvényeit. Mikor megkérdezték tőle, miért sújtott halálbüntetéssel oly sok vétséget, Drakón állítólag azt felelte, hogy szerinte a kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat.

18. Szolón a korábbi állapotoknak megfelelően meghagyott minden állami hivatalt a vagyonos osztály kezében, de azért részt adott a köznépnek is az államügyek intézésében. Ő vezette be a vagyonbecslést. Az első osztályba azokat sorolta, akiknek évi termése száraz vagy cseppfolyós terményben ötszáz mérő; ezeket nevezte ötszáz mérősöknek. A második osztályba azok kerültek, akik lovat tartanak és termésük háromszáz mérő; ezeket hívta lovagoknak. Ökörfogatúaknak nevezte azokat, akiknek kétszáz mérő a termésük; ezek kerültek a harmadik osztályba. Minden többi polgárt napszámosnak neveztek; ezek nem viselhettek állami hivatalt, de tagjai voltak a népgyűlésnek és az esküdtbíróságoknak. Eleinte ez az intézkedés nem sokat jelentett, de később annál fontosabbnak bizonyult, mert Szolón a legtöbb vitás ügyben az esküdtbíróságra bízta a döntést. Még olyan ügyekben is, amelyekben a hatóságok bíráskodtak, megadta a fellebbezés jogát az esküdtbírósághoz. Mint mondják, az esküdtbíróságok befolyását azzal is növelte, hogy a törvényeket tudatosan homályos és félreérthető módon szövegezte meg. Ha a vitás felek nem tudtak megegyezni a törvény szövege alapján, kénytelenek voltak az esküdtbírósághoz fordulni; a bíróság tagjai döntöttek a törvények értelmezésében. Szolón ezt a tevékenységét a következő szavakkal méltatja:

Annyi jogot juttattam a népnek, amennyi elég volt,
s kellő megbecsülést: súlya se sok, se kevés.
S óvtam a polcon ülőt meg a kincseiért irigyeltet,
hogy soha szégyenfolt szennye ne érje fejét.
Védtem erős pajzzsal mindkét felet, és sose tűrtem,
hogy diadalt üljön jogtalan ez vagy amaz.

Szolón úgy gondolta, hogy jobban meg kell szilárdítania a köznép helyzetét, s ezért mindenkinek megadta a jogot, hogy törvényes megtorlásért folyamodhassék, ha jogsérelem érte. Ha valakit megtámadtak, testileg bántalmaztak, megsértettek, megkárosítottak, kérhette a bíróságtól a törvényes eljárás megindítását. Ily módon a törvényhozó bölcsen hozzászoktatta a polgárokat, hogy egyetlen test részeiként érezzenek és együtt szenvedjenek. Fennmaradt Szolónnak egy mondása, amelyből világosan kitűnik a törvény szelleme. Amikor megkérdezte tőle valaki, hogy szerinte melyik a legjobban kormányozott város, így válaszolt: "Az, amelyben a sérelmet elszenvedők és azok, akiket nem ért sérelem, együttesen lépnek fel és büntetik meg a jogtiprókat."

19. Az Areioszpagoszon, vagyis Arész halmán ülésező tanácsot a volt arkhónokból alakította meg, akiket évenként választottak. A tanácsnak, arkhón lévén, maga Szolón is tagja volt. Mivel pedig látta, hogy a nép még mindig forrong és nyugtalan az adósságok elengedése miatt, egy négyszáz tagból álló második tanácsot is felállított száz-száz taggal a négy phüléből, hogy előzetesen vitassanak meg minden ügyet, ami a népgyűlés elé kerül. Az Areioszpagosz tanácsát az államrend felügyelőjének és a törvények őrének tette meg. Úgy gondolta, ha az állam e két tanácsra mint kettős horgonyra bízza magát, nagyobb nyugalommal élhet.

Mint már mondottuk, a legtöbb történetíró Szolónt tekinti az Areioszpagosz megalapítójának. Legfőbb bizonyítéknak azt hozzák fel, hogy Drakón nem említi az Areioszpagosz tagjait, hanem mindig csak bírákról, ephetészekről emlékezik meg, amikor a gyilkossági ügyekről beszél. Szolón tizenharmadik törvénytáblájának nyolcadik törvénye viszont így rendelkezik: "Akiket polgárjoguktól Szolón arkhónsága előtt fosztottak meg, visszanyerik polgárjogukat, kivéve, ha az Areioszpagosz, az ephetészek, illetve a prütaneion ítélete alapján, a baszileuszok intézkedésére gyilkosság, emberölés vagy egyeduralomra törés miatt száműzetésben voltak a törvény kihirdetésekor." Ezek a szavak arra mutatnak, hogy az Areioszpagosz tanácsa Szolón arkhónsága és törvényei előtt már fennállt. Hogyan ítélhetett volna el az Areioszpagosz embereket Szolón előtt, ha csak Szolóntól kapta az ítélkezés jogát? Lehet, hogy a törvény szövegének fogalmazása homályos vagy hiányos, s azt kívánja kifejezni, hogy azokat fosztják meg polgárjoguktól, akiket olyan bűnökért ítéltek el, amelyek felett a törvény kihirdetése óta az Areioszpagosz, az ephetészek, illetve a prütaniszok ítélkeznek, a többieket viszont nem. De ebben a kérdésben döntsön az olvasó.

20. Szolón törvényei között van egy különös és váratlan cikkely, amely megfosztja polgárjogaiktól azokat az athéniakat, akik pártviszályok idején egyik fél oldalára sem állnak. Ezzel nyilván azt akarta elérni, hogy senki ne legyen közönyös és érzéketlen a közügyek iránt, ne csupán magánvagyonát akarja biztonságba helyezni, s ne örvendezzen, amiért távol maradt a zavaroktól és nem vett részt hazája szenvedéseiben. Mindenkitől megkövetelte, hogy csatlakozzék a jobb és igazabb ügyhöz, vegyen részt a közös veszélyben, ajánlja fel segítségét, és ne várja ki biztonságban, melyik fél lesz a győztes.

Helytelennek, sőt nevetségesnek látszik egy másik törvénye, amely megengedi a gazdag örökösnőnek, hogy ha törvényes férje nem képes férji kötelességét teljesíteni, valamelyik közeli rokonához menjen nőül. Némelyek szerint ez az intézkedés is helyes volt, mert olyan férfiak ellen hozta, akik nincsenek ugyan férfierejük birtokában, de vagyonukért gazdag örökösnőt vesznek feleségül, és a törvény segítségével erőszakot tesznek a természeten. Ha az ilyenek látják, hogy gazdag feleségük azzal áll össze, akivel akar, vagy felbontják a házasságukat, vagy ha fenntartják, megszégyenülnek kapzsiságuk és önteltségük miatt. Bölcs intézkedés volt, hogy a gazdag özvegy ne választhasson más házastársat, csak férje valamelyik közeli rokonát, hogy ily módon a gyermek a családban maradjon. Ugyanezt a célt szolgálja az a rendelkezés is, hogy a vőlegényt és a menyasszonyt addig nem szabad kiereszteni a nászszobából, amíg meg nem esznek együtt egy birsalmát, továbbá hogy a férjnek pedig havonként legalább háromszor kell együtt hálnia feleségével. Még ha nem az összes gyermek származik is a házasságból, ennyi megbecsüléssel tartozik a férj erényes feleségének, ennyi gyöngédség elveszi az ilyen esetekben, természetes rossz érzések élét, s megakadályozza, hogy férj és feleség teljesen elhidegüljön egymástól.

Különben pedig Szolón tiltotta a hozományt. A menyasszony nem vihetett magával a házasságba mást, csak három rend ruhát és kisebb értékű háztartási holmit. Rendelkezésével azt akarta elérni, hogy a házasság ne váljék vagyonszerző intézménnyé, s a férjet és feleséget csak a szeretet, a kölcsönös gyengédség és a gyermekek világra hozása tartsa össze. Mikor Dionüszioszt, a szürakuszai uralkodót arra kérte anyja, hogy engedélyezze a város egyik polgárával kötendő házasságát, még ő is azt felelte, hogy ő maga megszegte ugyan a város törvényeit, amikor egyeduralkodó lett, ahhoz azonban nincs bátorsága, hogy a természet törvényét megszegje, és össze nem illő életkorúak házasságát engedélyezze. Nem is volna szabad megengedni egyetlen államban sem ilyen rendellenességet; nem szabad beleegyezni olyan kort és érzelmeket megcsúfoló kapcsolatokba, amelyek a házasság természetes célját nem érhetik el. Bölcs arkhónnak vagy törvényhozónak azt kell mondania, amikor egy vénember fiatal nőt akar feleségül venni, amit Philoktétésznek mondtak:

Persze, nászra jó leszel, szegény!

Ha pedig öregedő gazdag nő hálószobájában fiatal férfit talál, akit az asszony jól tart és hizlal, mint valami fogolykakast, vigye magával fiatal hajadonhoz, akinek nem jutott férj. De ebből ennyi is elég.

21. Szolón másik, sokat dicsért törvénye megtiltja, hogy bárki is rosszat mondjon az elhunytakról, mert a kegyelet azt parancsolja, hogy megszenteljük a holtak emlékét, s ne támadjuk azokat, akik már nincsenek közöttünk, de a politikai bölcsesség megkívánja, hogy ne gyűlölködjünk a halál után. A törvény élőkről sem engedett rosszat mondani templomban, bíróság előtt, közhivatalokban, versenyjátékokon és az istenek ünnepélyein. A bírság öt drakhma volt: hármat a megsértett személynek, kettőt a közpénztárnak kellett fizetni. Szolón tisztában volt vele, hogy az emberi természethez hozzátartozik a fegyelmezetlenség, és hogy a haragjában senki nem képes féken tartani a nyelvét. A törvényhozónak tehát alkalmazkodnia kell a valósághoz, és okosabb, ha eredményes büntetést szab ki kevés vétkesre, mint ha hatástalant sokakra.

Sokan dicsérték Szolónnak a végrendelkezést szabályozó törvényeit is. Azelőtt nem lehetett végrendelkezni, s az elhunyt minden vagyonának és házának a saját nemzetségén belül kellett maradnia. Szolón azonban megengedte, hogy aki gyermektelenül hal meg, vagyonát tetszés szerint arra hagyja, akire akarja. Ezzel megmutatta, hogy a barátságot a vérségi kapcsolatok, az érzelem szabadságát a kényszer fölé kívánja emelni; törvénye lényegileg azt is jelentette, hogy a vagyont tulajdonná tette. Másrészt nem adott teljes szabadságot a végrendelkezésben, és érvénytelennek mondott ki minden olyan végrendeletet, amelyet betegség, kábítószer vagy kényszer hatására, börtönben vagy nő befolyására készítettek. Nagyon helyesen úgy gondolkodott, hogy ha valakit jobb belátása ellenére beszélnek rá valamire, ugyanannyit ér, mint ha az illető kényszer alatt cselekednék: a ravasz csalást és a kényszerítést, a gyönyört vagy a fájdalmat mind olyan dolgoknak tekintette, amelyek elhomályosítják az ember józan ítélőképességét. Törvényben szabályozta a nők nyilvános helyeken való megjelenését ünnepi és gyászszokásait, s a nők viselkedésében megtiltott minden túlzást és féktelenséget. Ha egy asszony elutazott hazulról, háromnál több ruhát és egy obolosz áránál több élelmet vagy italt nem vihetett magával, sem egy könyöknél magasabb kosarat; éjszaka csak kocsin utazhatott, s a kocsi előtt fáklyás embernek kellett mennie. Eltörölte azt a szokást is, hogy a nők véresre marcangolják arcukat a temetésen, s hogy idegen temetésen gyászdalokat énekeljenek. Temetéskor nem volt szabad ökröt levágni, sem a halottal háromnál több öltözet ruhát sírba tenni. Más család sírját csak temetéskor volt szabad látogatni. Ezek a tilalmak nagyrészt megvannak a mi törvényeinkben is; de a mi törvényeink úgy rendelkeznek, hogy a günaikonomosz-ok - a női erkölcsökre felügyelő testület tagjai - büntetik meg a gyász alkalmával férfiatlanul, asszony módra viselkedőket.

22. Szolón észrevette, hogy lassan a város megtelik mindenfelől odaözönlő emberekkel, akik az itt uralkodó biztonság hírére érkeznek Attikába. Tudta, hogy az ország földje nagyrészt terméketlen és sovány, a tengeri kereskedelemből pedig csak akkor jut áru az országba, ha más árut adnak érte cserébe. Ezért a polgárokat mesterségek űzésére biztatta, s törvényt alkotott, amely szerint a fiú csak akkor köteles öreg apját eltartani, ha az mesterségre taníttatta. Lükurgosz másként járt el, csakhogy Lakedaimónban nem telepedtek le tömegesen idegenek, s a város földje, hogy Euripidészt idézzük, "...nagy sokaknak, tágas kétszerannyinak"[47]. Ráadásul a város körül mindenütt hatalmas helótatömeg élt, azt pedig okosabb volt nem hagyni tétlenül, hanem nehéz, megalázó, testi erejét felőrlő munkával sújtani. Lükurgosz könnyen megtehette, hogy Lakedaimón polgárait felmentse a fárasztó és lealacsonyító testi munka alól; állandóan fegyverben tartotta őket, a katonáskodás volt az egyedüli mesterség, amit megtanultak és szüntelenül gyakoroltak. Szolón kénytelen volt törvényeit igazítani a tényékhez, és nem a tényeket a törvényekhez. Látta, hogy Attika földje csak szegényes megélhetést nyújt a földműveseknek, henye, munkátlanul élő tömegeket pedig nem tud eltartani. Ezért megbecsülte a mesterségeket, s az Areioszpagoszra bízta, hogy felülvizsgálja a polgárok jövedelmi forrásait és megbüntesse a munkakerülőket.

Egy másik, sokkal szigorúbb intézkedéséről a pontoszi Hérakleidész számol be: a hetairától származó fiúkat felmentette az alól a kötelezettség alól, hogy atyjukat támogassák. Világos ugyanis, hogy ha egy férfi megveti a házasságot, legfeljebb az érzéki gyönyörök kedvéért él együtt egy nővel, nem pedig gyermekek nemzése végett. Így megkapja méltó büntetését, hiszen nem támaszthat semmiféle igényt gyermekeivel szemben, akik tőle csak a törvénytelen származás szégyenét kapták.

23. Szolónnak a nőkre vonatkozó törvényei általában nagyon következetlenek. Megengedte például a tetten ért házasságtörő megölését. Ha valaki szabad nőn erőszakot követett el, büntetése száz drakhma volt, az elcsábításért viszont csak húsz drakhma büntetés járt; a törvény azonban nem vonatkozott olyan nőkre, akik nyíltan áruba bocsátják magukat, s akiket hetairáknak neveznek, azok ugyanis nyugodtan elmehettek bárkihez, és pénzt fogadhattak el szolgálataikért. A törvény tiltja, hogy valaki tulajdon leányát vagy nővérét eladja, hacsak rajta nem kapja, hogy hajadon létére férfival volt együtt. Értelmetlen dolog, hogy ugyanazt a vétséget egyszer a legszigorúbban bünteti, máskor pedig elnézően, s inkább csak névleges büntetést szab ki a tettesre. A következetlenség oka az lehetett, hogy abban az időben nagy pénzhiány volt a városban, és nehéz volt előteremteni a büntetésképpen kiszabott összeget. Amikor az áldozatokat felbecsülték, úgy számoltak, hogy egy juh és egy drakhma egy mérő gabonát ér. Az iszthmoszi játékok győztese száz, az olümpiai játékoké ötszáz drakhma jutalmat kapott. Öt drakhmát kapott, aki hím farkast ejtett el, egyet, aki farkaskölyköt. A phaléroni Démétriosz szerint egy ökör, illetve egy birka ára is ugyanennyi volt. A válogatott áldozati állatok ára, ahogyan Szolón tizenhatodik törvénytábláján megszabta, természetesen sokkal magasabb volt, mint a közönséges állatoké, de még így is alacsony, ha a mai árakkal hasonlítjuk össze. Az athéniak ősidők óta könyörtelen harcot folytattak a farkasok ellen, mert Attika földje alkalmasabb legeltetésre, mint földművelésre. Némelyek szerint a négy athéni phülé sem ión fiaitól, hanem a különböző foglalkozási ágaktól kapta nevét. A harcosok voltak a hoplitészek, a mesteremberek az ergadészek, a két másik osztályból pedig a földműveseket teleontészeknek, a gulyásokat és juhászokat aigikorészeknek nevezték.

Attikának nincsenek egész éven át vízzel telt folyói, sem bővizű forrásai; a vízellátást többnyire ásott kutakkal biztosítják. Szolón törvényei ezért elrendelték, hogy minden közkutat egy hippikon - azaz négy sztadion - távolságban szabadon használhat a lakosság. Ennél nagyobb távolságban saját kutat kell ásni. Ha tízölnyire leásnak, és nem találnak vizet, egy hat mérce űrtartalmú vödröt naponta kétszer megtölthetnek szomszédjuk kútjából, mert Szolón azt tartotta, hogy a rászorulókon segíteni kell, de a restek nem érdemelnek támogatást. A faültetés szabályozására vonatkozó törvényei is szakértelemről tanúskodnak. Senkinek nem volt szabad szomszédja földjéhez öt lábnál közelebb fát ültetni; ha füge- vagy olajfáról volt szó, kilenc lábban állapította meg a határt. Ennek a két fának a gyökerei ugyanis nagyon messzire kinyúlnak, úgyhogy elszívják a talajban levő táplálékot és nedvességet a többi fától, azonkívül kigőzölgésük is ártalmas. Ha valaki árkot vagy gödröt ásott, olyan távolságra kellett maradnia szomszédja földjétől, mint amilyen mélyre ásott, két szomszédos méhkas közt pedig legalább háromszáz lábnyi távolságot kellett hagyni.

24. Szolón egyedül az olaj kivitelét engedte meg, más élelmiszerekét megtiltotta, s kihirdette, hogy a tilalmi rendelkezések megsértőit az arkhón nyilvános átokkal sújtja, vagy pedig száz drakhma bírságot kell a közpénztárba fizetniük. Ezt a törvényt az első törvénytábla tartalmazza. Hitelesnek látszik az a hagyomány, hogy a régi időkben a füge kivitele tilos volt, s a fügecsempészek feljelentőit hívták szükophantészeknek. Szolón törvényt hozott a négylábú állatok által okozott károkról is; például ha egy kutya megharapott valakit, három könyök hosszú lánccal meg kellett kötözni, és ki kellett szolgáltatni annak a személynek, akit megharapott. Ez az intézkedés mindenütt fokozta a közbiztonságot.

Meglehetősen kétes a polgárjog megszerzését szabályozó törvénye. Csak azoknak adott ugyanis polgárjogot, akik hazájukból végleg eltávoztak, vagy azért vándoroltak ki családostul, hogy Athénban mesterséget folytassanak. Ezzel állítólag nem az volt a célja, hogy másfajta bevándorlókat távol tartson Attikától, hanem hogy odacsalogassa azokat, akik majd értékes polgárai lesznek a városnak. Úgy gondolta, hogy joggal bízhat azok hűségében, akik kényszerből vagy határozott céllal hagyták el hazájukat. Szolón törvényhozására igen jellemző az a rendelkezése is, amely a démoszionban szokásos közös étkezésekre vonatkozik. Az ottani étkezést a paraszitein - vagyis: egy asztalnál étkezés - szóval fejezi ki. Nem engedte meg, hogy ugyanaz a személy túlságosan gyakran vegyen részt a közös étkezéseken, másrészt büntetést szabott ki azokra, akik elmulasztották a megjelenést, amikor kötelességük lett volna. Az előbbit kapzsiságnak, az utóbbit a közösség megvetésének tekintette.

25. Valamennyi törvényének érvényességét száz évben szabta meg. A törvények szövegét négyszögletes keretbe illesztett, forgatható fatáblákra írták. Néhány maradványukat mai napig is őrzik a prütaneionban. Arisztotelész szerint ezek a fatáblák kürbeisz néven voltak ismeretesek. Kratinosz[48] vígjátékíró ezt mondja róluk:

Szolónra és Drakónra, kiknek máma már
törvénytábláin árpapörkölés folyik.

Mások azt mondják, hogy a kürbeisz szó csak a vallási szertartásokra és áldozatokra vonatkozó törvények neve volt, a többit egyszerűen tábláknak hívták.

A tanács tagjai közösen esküt tettek, hogy megtartják Szolón törvényeit; minden egyes ilyen theszmothétész külön-külön is fogadalmat tett a főtéren a hirdetőkő mellett, hogy ha bármelyik törvényt megszegi, a saját testsúlyával azonos súlyú szobrot állíttat fel Delphoiban színaranyból.

Szolón megfigyelte, hogy a hónapok szabálytalan hosszúságúak, és a hold keringési ideje nem egyezik a nap keltével és nyugtával. Megfigyelte azt is, hogy a hold gyakran ugyanazon a napon utoléri, sőt el is hagyja a napot. Elrendelte, hogy az ilyen napot ó- és újhold napjának kell nevezni, s hogy a napnak azt a részét, amely a hold és a nap találkozásáig eltelik, a végéhez érő, a többi részét pedig az akkor kezdődő hónaphoz kell számítani. Úgy látszik, ő értelmezte helyesen először Homérosznak erre vonatkozó sorát:

Majd mikor elfogy a hold, és kezd növekedni az újhold[49]

A következő napot numéniának, vagyis a hónap első napjának nevezte. A hónap huszadik napjától kezdve a napokat nem előre számolta, hanem visszafelé, levonva harmincból úgy, ahogy a hold fogyott.

Törvényeinek életbe léptetése után igen sokan keresték fel; némelyek magasztalták a törvényeket, mások kifogásolnivalót találtak bennük. Tanácsot akartak adni neki, mit toldjon hozzájuk vagy mit hagyjon el belőlük. Sokan fordultak hozzá kéréssel, vagy keresztkérdések alá vették néhány apróbb részletre vonatkozóan, s meg akarták tudakolni, mi a célja egyik vagy másik rendelkezésének. Szolón belátta, hogy nem tud minden kérést teljesíteni, de azt is tudta, hogy magára vonja az athéniak haragját, ha kérdéseikre egyáltalán nem válaszol. Szeretett volna kitérni polgártársai gáncsoskodása elől, hiszen jól tudta, amint saját maga mondja, hogy:

Nagy tettel tömeges tapsot aratni nehéz.

Azt kérte tehát, hogy üzleti ügyekben - hajói dolgában - tíz évig távol maradhasson a várostól. Azt remélte, hogy ennyi idő alatt az athéniak hozzászoknak a törvényeihez.

26. Először Egyiptomba ment és ott tartózkodott egy ideig, amint ő maga is említi:

Nílus-torkolat és a kanóboszi part közelében.

A héliopoliszi Pszenóphisszal és a szaiszi Szónkhisszal, a két legtudósabb egyiptomi pappal együtt filozófiai tanulmányokat folytatott. Platón szerint tőlük hallotta az Atlantiszról szóló történetet, amelyet később verses alakban ő ismertetett meg a görögökkel. Ezután Küprosz szigetére hajózott; itt kitüntető szeretettel fogadta Philoküprosz, az egyik küproszi fejedelem - a Thészeusz-fi Démophón által alapított egyik nagy város uralkodója - a Klariosz folyó partján. Bár a város könnyen védhető helyen épült, a környékén nehezen művelhető, silány földek terültek el. Szolón tehát rábeszélte Philoküproszt, hogy telepítse át a lakosságot a város alatt elterülő szép síkságra, s ott építtessen másik, kellemesebb és nagyobb várost. Maga is ott maradt és felügyelt a város alapításánál. Segítségükre volt a legjobb életmód és a közbiztonság megteremtésében. Végül sok új lakos sereglett Philoküprosz városába, s ezt a sziget többi fejedelme irigykedéssel nézte. A fejedelem azzal fejezte ki tiszteletét Szolón iránt, hogy a várost, amelyet azelőtt Aipeiának hívtak, Szoloinak nevezte el. Szolón Philoküprosznak ajánlott elégiájában így szól a város alapításáról:

Hosszan uralkodol itt, a Szoloibeli népen: e várost
   tartod székhelyedül, s majdan utódaid is.
S engem e büszke szigetről, kék ibolyák koszorúzta
   Küprisz, vígy haza most épen a fürge hajón!
Áldd meg e városkát ragyogó hírnévvel, örömmel,
   s érjek egészségben majd honi földre magam.

27. Kroiszosszal való találkozását némelyek - időszámítási okok alapján - koholt történetnek tekintik. Mivel azonban erre a híres történetre oly sokan hivatkoznak, sőt ami ennél is fontosabb, annyira illik Szolón jelleméhez, s méltó nagy lelkéhez és bölcsességéhez, nem tartom koholmánynak pusztán az időrendi táblák miatt, amelyeket oly sok tudós próbált már egyeztetni, de a bennük található ellentmondásokat soha nem tudta megindokolni. Mint mondják, Szolón Kroiszosz meghívására érkezett Szardeiszbe, s ugyanazt tapasztalta, mint amikor valaki első ízben utazik egy ország belsejéből a tengerpartra, és azt hiszi, hogy minden folyó, amelyet megpillant, már maga a tenger. Ez történt Szolónnal is, mert amikor belépett a királyi palota fogadótermébe, és látta a pompás öltözetű ajtónállókat, a testőrök és udvaroncok kérkedve járkáló csoportjait, mindegyikről azt hitte, hogy Kroiszoszt látja. Végre aztán a király színe elé jutott. Kroiszoszt valósággal elborította a pompás bíborpalást, a sok drágakő és díszes arany ékszer, a sok drága és ritka holmi, amelyektől a trónján ülő király lélegzetelállító látványt nyújtott. Amikor azonban Szolón megállt Kroiszosszal szemben, a meglepetés legkisebb jelét sem árulta el, és nem mondta el azokat a magasztaló szavakat, melyeket a király elvárt tőle. Nem csinált titkot belőle - sőt azoknak, akiknek jó szemük volt hozzá, hogy észrevegyék, világosan ki is mutatta -, mennyire megveti az efféle ízléstelenséget és hiú dicsekvést. A király parancsot adott, hogy nyissák ki Szolón előtt kincstárának ajtóit, és vezessék végig fényűzően berendezett palotája termein. Pedig nem volt rá szükség, mert Szolónnak Kroiszosz megpillantása is elég volt hozzá, hogy jellemét tisztán lássa. Mégis megnézett mindent, s mikor ismét a király elé vezették, Kroiszosz megkérdezte, látott-e már nála boldogabb embert. Szolón azt felelte, látott: polgártársát, az athéni Telloszt. Tellosz - mondta Szolón - nagy tiszteletnek örvendett, és mindenki által megbecsült fiak maradtak utána; életében soha semmiben nem szenvedett hiányt vagy szükséget, és hazájáért harcolva dicsőségesen halt meg a csatatéren.

Kroiszosz ekkor már csak ostoba különcnek nézte Szolónt, amiért nem a rengeteg ezüst- és aranykincs birtoklását tekinti a boldogság ismertetőjelének, s nem értette, hogy lehet egy ismeretlen nevű athéni közpolgár életét és halálát fölébe helyezni az ő királyi hatalmának és gazdagságának. De azért másodszor is megkérdezte, vajon Tellosz után tud-e nála boldogabb embert. Szolón azt felelte, tud: Kleobiszt és Bitónt, akik anyjukat és egymást minden halandónál jobban szerették. Egy alkalommal - folytatta -, amikor az ökrök késve érkeztek haza a szántásból, magukat fogták járomba és úgy húzták anyjuk szekerét Héra templomáig. A polgárok szerencsekívánatokkal halmozták el a fiúk anyját, s az asszony nem tudott hova lenni az örömtől. Áldozat és lakoma után a két fiú lefeküdt, s nem ébredt fel többé; szenvedés és fájdalom nélkül haltak meg, boldogan az őket ért nagy dicsőségben.

"Minket tehát nem számítasz a boldog emberek közé?" - fakadt ki haraggal Kroiszosz. Szolón nem akart hízelegni a királynak, de nem is akarta jobban ingerelni, tehát így felelt: "Nekünk, görögöknek, lüdek királya, gyengécskén adott az isten boldogságot, s bölcsességből is - úgy tűnik - egyszerűt, szerényét, nem királyian csillogót. Ez a bölcsesség arra tanít bennünket, hogy az emberi élet mindig ki van téve a szerencse forgandóságának, ezért ne csodáljuk senki boldogságát, amíg szerencséje megváltozhatik. A jövő mindig változásokkal terhes, s mi csak azt tartjuk boldognak, akinek boldogságát az isten élete végéig meghagyta. A még élő és a sors változásainak kitett ember boldogsága éppolyan bizonytalan és múlékony, mint a versenyfutóé, akinek győzelmét nem hirdették ki, és nem nyerte még el a győzelmi pálmát..." Szolón ezzel elbúcsúzott Kroiszosztól, akit mélyen megsértett, de bölcsebbé nem tett.

28. Aiszóposz, a meseíró, ugyanebben az időben szintén Szardeiszben tartózkodott mint Kroiszosz nagy tiszteletben tartott vendége. Amikor értesült a dologról, bántotta, hogy a király oly nyersen bánt Szolónnal, és jó tanácsképpen így szólt a bölcshöz: "Hidd el, Szolón, királyoknak vagy mondjunk minél kevesebbet, vagy minél kedvesebbet." "Zeuszra mondom, nem - felelte Szolón -, hanem vagy minél kevesebbet, vagy minél hasznosabbat."

Kroiszosz nagyon lenézte Szolónt. Később azonban háborúba keveredett Kürosszal, a háborút elvesztette, az ellenség elfoglalta városát, ő maga fogságba került, és úgy volt, hogy máglyán kell meghalnia. Az egész perzsa hadsereg és Kürosz szeme láttára megláncolva hurcolták a máglyára, s ekkor hangosan háromszor felkiáltott: "Szolón, Szolón, Szolón!" Kürosz elcsodálkozott, s odaküldte embereit, kérdezzék meg tőle, miféle ember vagy isten ez a Szolón, hogy nyomorúságában csak hozzá folyamodik.

Kroiszosz ekkor, semmit el nem hallgatva, elmesélte az egész történetet:

"Az a férfiú a görög bölcsek egyike - mondotta. - Egykor magamhoz hívattam, de nem azért, hogy hallgassak rá, vagy olyan dolgokat tanuljak tőle, amelyekre bizony igen nagy szükségem lett volna, hanem hogy lássa akkori boldogságomat, s hites tanúként hírét vigye. Most már tudom, hogy szerencsétlenebb vagyok boldogságom elvesztése miatt, mint amilyen szerencsés voltam, amikor magaménak mondhattam. Boldogságomból nem volt más hasznom, csak a dicsőség és mások csodálata. Most azonban, hogy sorsom balra fordult, szörnyű és elkerülhetetlen szenvedés zúdult rám. Szolón előre látta, mi következik; óva intett, hogy ne feledkezzem meg életem végéről, és ne bízzam elvakultan a bizonytalan jövőben."

Mindezt jelentették Kürosznak, s mert bölcsebb volt Kroiszosznál, és látta, hogy Szolón szavainak igazságát a tények igazolták, nemcsak hogy szabadon engedte Kroiszoszt, hanem élete végéig tiszteletben is tartotta. Szolónnak mindenképpen dicsőségére vált, hogy néhány szavával megmentette egy király életét, egy másikat pedig bölcsességre tanított.

29. Szolón távolléte idején az athéni nép ismét pártokra szakadt. A síkságon lakók vezére Lükurgosz volt, a tengerparton lakóké Megaklész, Alkmaión fia, a hegyvidéken lakóké pedig Peiszisztratosz. Őt a zsellérek nagy tömege követte; ezek gyűlölték leginkább a gazdagokat. Így bár Szolón törvényei még érvényben voltak, mindenki a forradalom kitörését várta, s azt kívánta, hogy változás következzék be az állam kormányzásában. Egyik fél sem óhajtott méltányos megegyezést, hanem azt remélte, hogy haszna lesz a változásból, és teljes győzelmet arat ellenfelein. Ez volt a helyzet, amikor Szolón visszaérkezett Athénba. Mindenki tisztelettel és megbecsüléssel vette körül. De öregkora miatt nyilvánosan szónokolni vagy a közéletben tevékenyen részt venni már nem kívánt, nem is igen tudott. Magánemberként azonban találkozott a pártvezérekkel, megkísérelte kibékíteni őket és összhangba hozni nézeteiket. Úgy látszott, leginkább Peiszisztratosz hajlik szavaira. Peiszisztratosz beszédmodorában volt valami megnyerő és barátságos; segíteni akart a szegényeken, s még ellenfeleivel szemben is ésszerűen és mérséklettel viselkedett. Olyan kitűnően színlelte még azokat a szép tulajdonságokat is, amelyeket a természet megtagadott tőle, hogy jobban elhitték neki, mint másoknak, akik csakugyan birtokában voltak. Mindenki mértékletes, törvénytisztelő férfiúnak ismerte, aki méltányosságra törekszik, és nem tűri, hogy bárki is felforgassa a fennálló rendet és változásokra törjön. Így aztán a legtöbb embert félrevezette, Szolón azonban gyorsan felismerte igazi jellemét, és leleplezte csalárd szándékait, de azért nyíltan nem szakított vele, hanem arra törekedett, hogy lecsillapítsa és ellássa jó tanácsokkal. Nyíltan meg is mondta Peiszisztratosznak és másoknak, ha valaki kiűzné belőle a nagyratörését és ő maga szabadulni tudna zsarnoki hatalomra törő szenvedélyes vágyától, ő lenne Athén legkiválóbb polgára és legkiválóbb vezetője.

Theszpisz ebben az időben kezdte bemutatni újfajta tragédiáit; kísérletezését az egész város nagy érdeklődéssel fogadta, de a drámai versenyek ekkor még nem indultak meg. Szolón szeretett mindent meghallgatni és tudomást szerezni az új dolgokról; öregkorára még a jókedvű mulatságot, a zenét és a vidám lakomát is megszerette. Elment tehát, hogy megnézze Theszpiszt, aki a régi idők szokása szerint maga is játszott darabjaiban. Az előadás után odament hozzá, és megkérdezte tőle, nem szégyell-e ennyi ember jelenlétében összevissza hazudozni. Theszpisz azt felelte, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki tréfából tesz vagy mond valótlant. Szolón erre mérgében a földet verte a botjával, és így szólt: "Ha dicsérjük és tiszteljük a szerepjátszást, hamarosan ott tartunk majd a szerződésekkel is."

30. Egy napon Peiszisztratosz sebet ejtett önmagán, szekéren a főtérre vitette magát, és azzal lázította a népet, hogy ellenfelei politikai merényletet követtek el ellene. A tömeg méltatlankodva kiáltozott, Szolón pedig odalépett hozzá, s így szólt: "Hippokratész fia, nem jól játszod Homérosz Odüsszeuszának szerepét. Megsebesítetted önmagadat, hogy félrevezesd polgártársaidat, holott ő ellenségeivel szemben folyamodott ehhez a cselvetéshez." Peiszisztratosz számítása mégis bevált, és a tömeg kész volt akár fegyverrel is harcolni mellette. Nemsokára összeült a népgyűlés, és megvitatta Arisztón javaslatát, hogy engedélyezzenek Peiszisztratosznak ötven husángosból álló testőrséget. Szolón felszólalt a népgyűlésen, és ellenezte a javaslatot. Érvei hasonlóak voltak a költeményeiben leírtakhoz:

Mindenitek szeme csak furfangos férfi beszédén
s nyelvén függ; közösen nyargaltok a róka csapásán:
   bennetek, íme, bizony balgatag elme lakik.

Amikor látta, hogy a szegények lármásan Peiszisztratosz mellé állnak, a gazdagok pedig elódalognak, otthagyta a népgyűlést, s azt mondta: "Emezeknél bölcsebb, amazoknál bátrabb vagyok. Bölcsebb azoknál, akik nem értik meg, mi történt, és bátrabb azoknál, akik értik, de félnek szembeszállni a zsarnoksággal." A népgyűlés megszavazta a javaslatot, és arról már nem is kezdett kicsinyesnek tetsző vitát, hogy hány emberből álljon Peiszisztratosz testőrsége. Elnézték, hogy annyi embert tartson, ahányat akar, hogy velük jelenjék meg a nyilvánosság előtt, míg aztán megszállta az Akropoliszt.

Erre az egész város felzúdult; Megaklész az Alkmaionidákkal elmenekült. Szolón, bár nagyon öreg volt, és nem is voltak követői, kiment a főtérre és beszédet intézett a polgárokhoz. Szidalmazta ostobaságukat és gyávaságukat, s lelkesítő szavakban kérte őket, hogy ne hagyják elveszni szabadságuk ügyét. Ekkor mondta emlékezetes szavait, hogy korábban könnyebb lett volna megakadályozni a készülő zsarnokságot, de nagyobb és dicsőbb feladat most végezni vele, amikor már erőre kapott. A félelemtől senki nem mert rá hallgatni, így hát hazament, kirakta fegyvereit háza küszöbe elé az utcára, és így szólt: "Én már elvégeztem a magam dolgát, hogy segítsek hazámon és hazám törvényein." Békében élt tovább, és nem hallgatott barátai sürgetésére, hogy hagyja el Athént, s verseiben korholta az athéniakat:

Hitványságotokért ebsorsot tűrve, haragvó
   istenek ellen ezért zokszavatok ne legyen!
Nagyra e zsarnokokat ti növeltétek bizony, óva
   bástya gyanánt; görnyeszt érte a rút rabiga.

31. Sokan figyelmeztették, hogy a zsarnok majd az életére tör, s megkérdezték tőle, miben bízik, hogy ennyire nem törődik a veszéllyel. Így felelt: "Öreg koromban." Peiszisztratosz azonban, amikor helyzete megerősödött, a legnagyobb tisztelettel viseltetett Szolón iránt. Meghívta házába, kikérte tanácsait, Szolón pedig sok intézkedését helyeselte. Peiszisztratosz érvényben hagyta Szolón legtöbb törvényét, és megtartatta őket barátaival is. Egy alkalommal gyilkosság miatt vádat emeltek ellene; ekkor már türannosz volt. Megidézték az Areioszpagoszra, s a törvénynek engedelmeskedve megjelent, hogy védekezzék a vád ellen, de aki a vádat emelte, nem volt sehol. Több törvényt alkotott; ezek közül az egyik úgy rendelkezik, hogy a háborúban megrokkantakat az államnak kell eltartania. A pontoszi Hérakleidész ugyan azt állítja, hogy ezt a törvényt Szolón alkotta egy Therszipposz nevű ember érdekében, s Peiszisztratosz csak lemásolta a törvényjavaslat szövegét. Theophratosz szerint viszont a tétlenség elleni törvényt Peiszisztratosz és nem Szolón hozta, s ezzel hozzájárult a közviszonyok rendezéséhez és a föld termékenyebbé tételéhez. Szolón hozzákezdett, hogy hosszabb költeményben írja meg Atlantisz meséjét, úgy, ahogy Szaisz bölcs férfiaitól hallotta, mert tudta, hogy a történet az athéniakat is érdekli. Végül azonban abbahagyta a munkát, nem azért, mert nem volt rá ideje, ahogyan Platón állítja, hanem mert öregkora miatt visszariadt a feladat nagyságától. Szabad ideje bőven volt, amint ő maga is beszél róla, amikor ezt mondja:

Bárha öregszem, még egyre sokat tanulok.

Majd így folytatja:

Kedvelem én Küprisz s Dionüszosz műveit immár,
s Múzsákéit; ezek földeritik szivemet.

32. Platón különös becsvággyal fogott hozzá, hogy élete mesterműveként megírja Atlantisz történetét; fel akarta ékesíteni, akár egy családi örökségből[50] rámaradt szép fekvésű földdarabot, pompás palotát akart építeni belőle nagy oszlopcsarnokkal, termekkel és díszes udvarokkal; egyszóval olyan művet akart alkotni, amelyhez egyetlen más mítosz vagy költemény sem hasonlítható. De már későn kezdett hozzá, és életéből nem telt a nagy mű befejezésére. Bármennyi gyönyörűségünket leljük is abban, amit megírt, mégis hiányzik, ami megíratlanul maradt. Mint az athéniak sok szép alkotásuk közt az olümpiai Zeusz templomát, úgy hagyta Platón bölcs elméje is befejezetlenül az Atlantisz történetét.

A pontoszi Hérakleidész tudomása szerint Szolón még sokáig élt Peiszisztratosz türannisza idején; a leszboszi Phaniasz azonban azt állítja, hogy még két évnél is kevesebb ideig. Peiszisztratosz uralma ugyanis Kómiasz arkhónsága alatt kezdődött, Szolón pedig - Phaniasz szerint - Hégesztratosznak, Kómiasz utódjának arkhónsága évében halt meg. Annak a történetnek, hogy holttestét elhamvasztottak, és hamvait Szalamisz szigetén szétszórták, nincs semmi alapja, s nem egyéb merő kitalálásnál, még ha több nagy tekintélyű férfiú - köztük Arisztotelész, a bölcselő - állítja is.

 

PUBLICOLA[51]

1. Ilyen férfiú volt Szolón, s most Publicolát hasonlítjuk vele össze, akinek megbecsülésből adta a római nép ezt a nevet. Korábban Publius Valeriusnak hívták, s a köztudomás szerint annak a Valeriusnak volt a leszármazottja, aki egykor legtöbbet tett az ellenségeskedő rómaiak és sabinok összebékítéséért. Igyekezett rábeszélni a két nép királyát, hogy találkozzanak egymással és oldják meg ellentéteiket. Mint mondják, az ő nemzetségéből származott Valerius, aki abban az időben, amikor Rómában még királyok uralkodtak, kitűnt ékesszólásával és gazdagságával. Szónoki képességeit becsületesen és nyíltszívűen használta fel az igazság védelmében, vagyonát pedig arra fordította, hogy bőkezűen és emberbarátilag támogassa a szegényeket és rászorulókat, így nyilvánvalóan az állam első embereinek sorába kellett kerülnie, mikor a demokrácia győzött.

Mivel Tarquinius Superbus a hatalmat nem becsületes eszközökkel szerezte meg, és becstelenül, a törvények ellenére gyakorolta, nem király módjára, hanem gőgösen és türannoszként élt vele, a nép meggyűlölte, s uralmát alig tűrte el. A zendülésre Lucretia szerencsétlen sorsa[52] szolgáltatott alkalmat, aki a rajta esett erőszak miatt önkezével vetett véget életének. Amikor Lucius Brutus a felkelés élére állt, nyomban Valeriushoz fordult, s az ő odaadó támogatásával sikerült elkergetnie a királyokat. Úgy látszott, hogy a nép király helyett egyetlen vezért fog választani, Valerius készséggel belenyugodott, hogy az uralmat Brutus kapja, mivel ő vívta ki a szabadságot. De mert a nép az egyeduralomnak még a nevét is meggyűlölte, és jobban szerette volna megosztani a hatalmat, úgy döntöttek, hogy két személyt választanak meg az állam vezetőjéül. Valerius azt remélte, hogy Brutusszal együtt őt választják majd a consuli tisztre, de csalódott. Bár Brutus nem akarta, Tarquinius Collatinust, Lucretia férjét választották meg consultársává Valerius helyett. Collatinus semmiképpen sem volt kiválóbb férfi Valeriusnál, de az állam befolyásos polgárai féltek tőle, hogy a király és párthívei külső segítséggel vagy belső viszály szításával visszaszerzik uralmukat a város felett, ezért jobbnak látták, hogy a királyi család legelszántabb ellenségét válasszák meg vezérükül, abban a hiszemben, hogy ő majd nem lesz hajlandó semmi engedményre.

2. Valerius megbántódott, mert nem hitték el róla, hogy mindent kész megtenni hazájáért; ráadásul mellőzésének csupán annyi oka volt, hogy a zsarnokok részéről semmi személyes bántalom nem érte. Ezért nem is vett részt a senatus tanácskozásain, senki védelmét nem vállalta a bíróságokon, s teljesen kivonta magát a közügyekből. A nép körében ez aggodalmas szóbeszédre adott okot, az emberek megijedtek, hogy haragjában a királypártiak oldalára áll, és felforgatja a városnak úgyis eléggé ingatag új rendjét. Mivel Brutus másokra is gyanakodni kezdett, azt javasolta, hogy a senatorok áldozat bemutatása közben tegyenek esküt, s nyomban ki is jelölt egy napot. Valerius derűs arccal jelent meg a forumon, és elsőnek ő esküdött meg rá, hogy nem hódol be, és semmiben nem enged a Tarquiniusoknak, hanem teljes erejével harcol a szabadságért. Ezzel nagy örömet szerzett a senatusnak, s bátorságot öntött a consulokba, majd esküjét csakhamar tettel is megerősítette. Követek érkeztek ugyanis Tarquiniustól, akik hízelgő hangú levelet hoztak a népnek sokat ígérő ajánlattal. A követek a nép egységét akarták megbontani mondván, hogy a király letett büszkeségéről, és méltányos feltételek mellett kész a megegyezésre. A consulok már arra gondoltak, hogy a népgyűlés elé vezetik a követeket, de Valerius nem engedte. Azzal érvelt, hogy a szegény embereknek, akik nagyobb tehernek tekintik a háborút, mint a zsarnokok uralmát, nem szabad ürügyet adni a fennálló rend megváltoztatására.

3. Később újabb követek érkeztek, s kijelentették, hogy Tarquinius lemond a trónról, már nem is gondol háborúra, csak azt kéri, adják vissza pénzét és vagyontárgyait, hogy neki magának, barátainak és családtagjainak legyen miből élniük a száműzetésben. Sokan hajlottak a kérés teljesítésére, főként Collatinus, Brutus azonban, aki nyers és hirtelen haragú ember volt, kirohant a forumra, és árulónak nevezte consultársát, amiért kész támogatást nyújtani a háborúra és a zsarnokság visszaállításához, hisz annak még akkor sem volna szabad a háborúra szavaznia, ha puszta élete fenntartásáról volna szó. A népgyűlésen elsőnek egy közpolgár, Caius Minucius szólalt fel, azt ajánlotta Brutusnak és azt tanácsolta a rómaiaknak, hogy a szóban forgó vagyont inkább ők használják fel a zsarnokok ellen, mint azok őellenük. A nép ennek ellenére úgy döntött, hogy ha már kivívták a szabadságot, pénzért nem áldozzák fel a békét, hanem a zsarnokkal együtt száműzik vagyonát is.

Tarquiniusnak természetesen nem vagyona visszaszerzése volt a fontos - az egész ügyet csak arra akarta felhasználni, hogy kipróbálja a nép hangulatát, és előkészítse az árulást. Ezen dolgoztak a követek is, akik a vagyon visszakövetelésének ürügyével Rómában maradtak, s azt állították, hogy a kincs egyik részét eladják, másik részét biztonságba helyezik, a harmadik részt pedig elküldik Tarquiniusnak. Sikerült is megrontaniuk két előkelő római családot, az Aquiliusokat, akik közül hárman, és a Vitelliusokat, akik közül ketten senatorok voltak. Az Aquiliusok anyai ágon Collatinus unokaöccsei voltak, a Vitelliusok pedig Brutusszal álltak közeli rokonságban. Brutus ugyanis egyik nővérüket vette feleségül, s több gyermeke született tőle. A Vitelliusok Brutus két felnőtt fiát, akikkel nemcsak rokoni, hanem baráti kapcsolatban voltak, megnyerték maguknak, rábeszélték őket, hogy csatlakozzanak az áruláshoz, álljanak a Tarquiniusok nagy nemzetsége mellé, azonosítsák magukat királyi reményeikkel, és szabaduljanak meg atyjuk együgyűségétől[53] és kegyetlenségétől. Ők ugyanis kegyetlenségnek nevezték Brutusnak az összeesküvőkkel szemben mutatott kérlelhetetlen szigorát. Brutus különben a jelek szerint csak színlelte az együgyűséget, mert úgy érezte, hogy így nagyobb biztonságban lehet a zsarnokoktól, bár a ráragadt gúnynévtől később sem tudott megszabadulni.

4. Amikor tehát az ifjakat sikerült megnyerniük, tanácskoztak az Aquiliusokkal, és úgy határoztak, hogy mind nagy és félelmetes esküt tesznek úgy, hogy kezüket egy meggyilkolt ember szívére teszik, s vérét isszák áldozati italnak. Ebből a célból az Aquiliusok házában gyűltek össze, s egy sötét és félreeső szobában találkoztak. Figyelmüket azonban elkerülte, hogy a szobában ott rejtőzködött egy Vindicius nevű rabszolga, aki nem akart leselkedni, nem is sejtette, minek lesz tanúja, de amikor az összeesküvők nagy sietve beléptek a szobába, ijedtében nem merte magát felfedni, elbújt tehát egy láda mögött, és mindent végignézett, s minden szavukat kihallgatta. Az összeesküvők elhatározták, hogy meggyilkolják a consulokat, s szándékukat a követeknek átadott levélben közölték Tarquiniusszal. A követek ugyanis mint az Aquiliusok vendégei a házban tartózkodtak, sőt a tanácskozáson is jelen voltak.

Az összeesküvők dolguk végeztével eltávoztak. Előjött rejtekhelyéről Vindicius is, s nem tudta, mit kezdjen a titokkal, amelynek véletlenül birtokába jutott. Csak azt tudta, hogy szörnyű dolog lenne (mint ahogy valóban az is volt), ha Brutus és Collatinus előtt ilyen váddal illetné az ifjakat, Brutus fiait és Collatinus unokaöccseit; másrészt a rómaiak közt egyetlen magánembert sem tartott eléggé megbízhatónak hozzá, hogy feltárja előtte a titkot. De mert semmiképpen sem tehette meg, hogy titkát elhallgassa, s mert lelkiismerete is ösztökélte, elment Valeriushoz, akit barátságos és könnyen megközelíthető embernek ismert. Tudta róla, hogy háza mindenki előtt nyitva áll, a legalacsonyabb sorsú emberek kérését is mindig kész meghallgatni, ha bajukban hozzá fordulnak.

5. Midőn Vindicius felkereste Valeriust, és mindent elbeszélt neki fivére, Marcus, és felesége jelenlétében, Valerius felháborodott, de meg is rémült, és a rabszolgát nem engedte el házából, hanem bezárta egy helyiségbe, az ajtó elé őrként feleségét állította, fivérét pedig elküldte a királyi palotába, hogy ott, ha csak lehet, kerítse kézre a leveleket, a szolgákat pedig vegye őrizetbe. Ő maga cliensei, barátai és több szolgája kíséretében az Aquiliusok házához ment, de senkit nem talált otthon. Betörte a ház ajtaját, és meg is találta a leveleket a követek szobájában. Míg a házban foglalatoskodott, futva megérkeztek az Aquilius család tagjai, és dulakodásba kezdtek a ház bejáratánál, hogy visszaszerezzék a leveleket. Valerius és emberei sikeresen védekeztek, s támadóikat, togájuknál fogva nagy üggyel-bajjal végighurcolták az utcán a forumra. Hasonló jelenetek játszódtak le a királyi palotában is, ahol Marcus rátalált azokra a levelekre, amelyeket a követek úti poggyászukban akartak magukkal vinni. Ezenkívül a király szolgái közül is elfogott, ahányat csak tudott, és vitte őket a forumra.

6. Midőn a consulok lecsendesítették a zajt, és Valerius parancsára elővezették Vindiciust, vádat emeltek az összeesküvők ellen, felolvasták előttük a leveleket, s ők nem merték tagadni a vádat. A tömeg döbbent csendben fogadta a történteket. Néhányan Brutus iránti kíméletből száműzetést javasoltak büntetésként. A vádlottakban csak Valerius hallgatása és Collatinus könnyei keltettek némi reményt. Brutus azonban név szerint szólította mindkét fiát. "Nos, Titus? Nos, Tiberius? Miért nem védekeztek a vád ellen?" A kérdést háromszor megismételte, s amikor nem kapott választ, a lictorokhoz fordult, és így szólt: "A többi a ti dolgotok." Ezek nyomban megragadták az ifjakat, letépték togájukat, kezüket hátrakötötték, és véresre korbácsolták őket. Az ott állók nézni sem bírták a szörnyű jelenetet, Brutus azonban, mint mondják, nem vette le szemét fiairól, az arcára kiülő haragot és szigort nem enyhítette könyörület, zord tekintettel nézte végig gyermekei megkorbácsolását; végül a lictorok a két ifjút a földre lökték, és bárddal a fejüket vették. A többiek megbüntetését consultársára bízta Brutus, ő pedig felkelt helyéről és eltávozott. Tettét nem lehet sem magasztalni, sem elítélni, mert vagy jellemszilárdsága tette lelkét érzéketlenné, vagy fájdalma tompította el érzéseit. Amit tett, semmiképpen nem volt emberi mértékű, kisszerű cselekedet, hanem egy isten nagysága vagy egy vadállat szörnyűsége mutatkozott meg benne. Akkor járunk el helyesen, ha ítéletünkben Brutus dicsőségére gondolunk, mert nincs jogunk hozzá, hogy gyarló véleményünkkel kétségbe vonjuk erényét. Hiszen a rómaiak még Romulus művét, a város megalapítását sem tekintik olyan nagynak, mint azt, amit Brutus tett, amikor megalapította és megszilárdította a köztársaságot.

7. Midőn Brutus eltávozott a forumról, az egybegyűlteket hosszú ideig rémület és borzadály tartotta fogva a történtek miatt, s döbbent csendben hallgattak. Collatinus gyengesége és habozása azonban felbátorította az Aquiliusokat, s követelték: adjanak nekik időt a védekezésre, és szolgáltassák ki Vindiciust, hiszen az az ő rabszolgájuk, és nem maradhat vádlóik kezén. Collatinus már-már hajlandó volt beleegyezni a dologba és feloszlatni a népgyűlést, de Valerius egy percig sem gondolt rá, hogy átadja volt gazdáinak Vindiciust, aki az ő házában keresett védelmet, és természetesen abba sem akart belenyugodni, hogy a nép az árulókat büntetlenül távozni hagyja. Végül saját kezűleg fogta le az Aquiliusokat, és visszahívta Brutust. Collatinusnak hangosan odakiáltotta, hogy szégyellheti magát, ha nagylelkűen megajándékozza az árulók feleségét férjük életével, miközben consultársa az ő szeme láttára végezteti ki tulajdon gyermekeit. Collatinus felháborodott ezeken a szavakon és megparancsolta, hogy vezessék el Vindiciust. Erre a lictorok szétkergették a tömeget, megragadták a szerencsétlent, azokat pedig, akik ki akarták szabadítani kezükből, ütlegelni kezdték. Valerius barátai ekkor a rabszolga védelmére keltek, a tömeg pedig hangosan kiáltozott Brutus után, aki vissza is fordult, és csendet teremtett. Kijelentette, hogy neki éppen elég volt a fiai felett bíráskodnia, a többiek sorsát a város szabad polgáraira bízza, mondja el a véleményét, aki akarja, és győzze meg a népet. De több beszédre már nem volt szükség, a tetten ért összeesküvőket egyhangúlag elítélték, és mindnyájuknak fejét vették.

Collatinus a királyi családdal való rokonsága miatt sokak szemében máris gyanús volt, ha másért nem, hát családnevéért, mert a Tarquinius nevet mindenki utálta. A történtek után személye még ellenszenvesebbé vált; önként lemondott tehát consuli tisztéről, és elhagyta Rómát. Új consulválasztást tartottak, és nagy szótöbbséggel Valeriust választották meg második consullá, mintegy jutalmul a haza érdekében mutatott buzgalmáért. Mivel Valerius úgy gondolta, hogy a jutalmat meg kell osztania Vindiciusszal, népgyűlési határozattal felszabadíttatta - először történt ilyesmi Rómában -, és polgárjogot szavaztatott meg neki, ami azt jelentette, hogy tetszése szerint beléphet valamelyik curia tagjai közé. Szavazati jogot csak sokkal később, Appiustól kaptak a felszabadított rabszolgák, Appius ugyanis így akart népszerűséget szerezni. A rabszolgák teljes jogú felszabadítását állítólag Vindiciusról nevezik mind a mai napig vindictá-nak.

8. Ezután a királyi család egész vagyonát átengedték zsákmányul a rómaiaknak, a király palotáját és vidéki udvarházát pedig földig lerombolták. A Mars-mező, a Campus Martius legszebb részét, amely a Tarquinius család birtokában volt, a hadistennek ajánlották fel. Történetesen éppen akkor fejeződött be az aratás, és a kévéket még nem hordták be, ezt a területet azonban szent hellyé nyilvánították, ezért úgy gondolták, hogy az ott termett gabonát nem szabad sem kicsépelni, sem másképpen felhasználni. Odafutott tehát a nép, s a kévéket a folyóba hordta. Kivágták a fákat, és azokat is a folyóba dobták, hogy az egész területet parlagon és kopáran engedjék át az istennek. A folyó sodra nem vitte messzire a beledobált növényeket, valamivel lejjebb minden egymásra halmozódott és zátonnyá formálódott. Minthogy a folyó mind több és több iszapos anyagot vitt magával, az egybetorlódott zátony egyre szilárdabb és nagyobb lett, mert nem engedte át a hordalékot. Így keletkezett a szent sziget a város közepén, amelyen most az istenek templomai és fedett sétányok vannak; a szigetet latinul a két híd közti szigetnek nevezik.

Mások szerint azonban a sziget nem akkor keletkezett, amikor a Tarquiniusok mezejét Marsnak ajánlották fel, hanem később, amikor Tarquinia egy szomszédos mezőt csatolt a korábbi Campus Martiushoz. Tarquinia a Vesta-szüzek testületének tagja volt, és ezért az ajándékáért nagy megtiszteltetésben részesült: ő volt az egyetlen nő, aki tanúvallomást tehetett a bíróság előtt, s népgyűlési határozattal engedélyt kapott rá, hogy férjhez menjen, de nem tartott rá igényt. Mindezt régi mondák alapján beszéltük el.

9. Tarquinius lemondott róla, hogy trónját árulással visszaszerezze. Az etruszkok készségesen befogadták maguk közé, és nagy haderőt bocsátottak rendelkezésére. A rómaiak a két consul vezérletével vonultak volt királyuk ellen, s hadaikat két megszentelt helyen, az arsiumi ligetben és az aesuviusi mezőn állították csatarendbe. Mihelyt a seregek találkoztak, Arruns, Tarquinius fia, és Brutus, a római consul, összecsapott - nem véletlenül, hanem gyűlölettől és haragtól ösztökélve, az egyik, hogy megbüntesse a zsarnokot és hazája ellenségét, a másik pedig, hogy bosszút álljon azon a férfiún, akinek száműzetését tulajdonította. Lovon rontottak egymásra, de mert a küzdelemben a féktelen szenvedély, és nem a józan számítás fűtötte őket, nem vigyáztak magukra, s halálra sebezték egymást. A baljóslatúan kezdődött ütközet szerencsétlenül is ért véget; mindkét sereg súlyos veszteséget szenvedett, s a harcolókat végül egy zivatar választotta szét.

Valerius nem tudta, mit tegyen, mert nem volt tisztában az ütközet kimenetelével; azt látta csak, hogy a rómaiak bátorsága lankad, mert sokan elestek közülük, de felbátorítja őket, hogy az ellenség is rengeteg embert vesztett. Olyan rengetegen estek el mindkét oldalon, hogy nem lehetett megítélni, ki győzött és ki veszített. Mivel azonban csak a saját halottaikat látták, és az ellenség veszteségét legfeljebb sejtették, mindkét sereg hajlott rá, hogy önmagát inkább vesztes, mint győztes félnek tartsa. Amint ilyen súlyos harcok után elképzelhető, az éj leszálltával, amikor mindkét tábor elcsendesedett, állítólag megrengett a szent liget, erős hang csendült fel, és azt mondta, hogy eggyel több etruszk katona esett el, mint római. A hang bizonyára isteni szózat volt, a rómaiak nyomban nekibátorodtak és hangos csatakiáltásban törtek ki, az etruszkokat pedig félelem fogta el, táborukat fejvesztett futással elhagyták, és szanaszét szóródtak. Ötezernél kevesebben maradtak csak a táborban; ezekre rárohantak a rómaiak, valamennyiüket foglyul ejtették, és a tábort kifosztották. Amikor megszámlálták az elesetteket, az ellenséges halottak száma tizenegyezer-háromszáz volt, a rómaiaké pedig eggyel kevesebb.

Mint mondják, ez az ütközet február utolsó napján zajlott le. Valerius diadalmenettel ünnepelte meg a győzelmet, s ő volt az első consul, aki négy lótól vont diadalszekerén vonult be a városba. A diadalmenet tiszteletet keltett és pompás látványt nyújtott a nézőknek, nem pedig gyűlöleteset vagy visszatetszőt, mint némelyek állítják, mert különben nem vágytak volna rá, és nem maradt volna minden hadvezér becsvágyának legfőbb célja annyi éven át. Valerius különösképpen megnyerte a nép tetszését azzal a tiszteletadással is, amellyel consultársát eltemette. Halotti beszédet tartott fölötte, amelyet a rómaiak annyira megcsodáltak, s annyira megkedveltek, hogy azontúl az állam vezető férfiai mindig dicsőítő beszédet tartottak a nagy és tisztelt férfiak halálakor. A halotti beszéd szokása állítólag régebbi a rómaiaknál, mint a görögöknél, hacsak nem fogadjuk el valónak Anaximenész szónok adatait, aki az első halotti beszéd megtartását Szolónnak tulajdonítja.

10. A nép később meggyűlölte és vádolni kezdte Valeriust, mert nem követte Brutus példáját, akit a nép a szabadság atyjának mondott, és aki nem volt hajlandó egyedül uralkodni, hanem már az első alkalommal, majd másodszor is consultársat választatott maga mellé. "Ez az ember - mondogatták - magának tart meg minden hatalmat, és nem is Brutus consulságának, hanem inkább Tarquinius zsarnokságának az örököse. Mit ér, ha szóban dicsőíti Brutust, tetteiben azonban Tarquiniust utánozza? Lám, házából is, amely nagyobb, mint az általa lerombolt királyi palota, vesszőnyalábok és bárdok kíséretében megy le a forumra." Valeriusnak valóban feltűnően díszes háza volt az úgynevezett Velián a forum felett, ahonnan pompás kilátás nyílt az egész városra. Házát nehezen lehetett megközelíteni, s amikor fentről lefelé jött, kísérete királyi látványt nyújtott.

Valerius azonban látványosan bebizonyította, hogy a hatalmon levő és az állam legfontosabb ügyeit intéző férfiak is hallgathatnak az őszinte beszédre, nem pedig a hízelgésre. Amikor ugyanis barátaitól értesült róla, hogy a nép többsége helyteleníti magatartását, nem makacskodott, nem szállt vitába a néppel, hanem munkásokat fogadott, és házát egyetlen éjszaka földig leromboltatta. Midőn másnap reggel a rómaiak látták, hogy mi történt, csoportokba verődve dicsérték Valeriust, és csodálattal emlegették fennkölt gondolkodását, bár sajnálták is egy nagy és kiváló épület lerombolását, amelynek az emberi irigység miatt kellett elpusztulnia. A consulon is sajnálkoztak, aki otthonát elveszítvén kénytelen volt másoknál keresni szállást. Valeriust barátai fogadták házukba, míg a nép telket adott neki, s ott az elsőnél sokkal szerényebb házat építtetett magának - azon a helyen, ahol most a Vica Pota néven ismert templom áll.

Valerius nemcsak személyét, hanem uralmát is engedékennyé, közkedveltté akarta tenni, ezért - hogy senki ne féljen tőle - kivétette a lictorok vesszőnyalábjaiból a bárdokat, s amikor a népgyűlésen megjelent, mélyen meghajtotta a vesszőnyalábokat az összegyűlt sokaság előtt, hogy így is növelje a népuralom tekintélyét. Ezt a szokást a mai napig megtartják a tisztviselők. A nép észre sem vette - pedig nyilvánvaló volt -, hogy önmérsékletével valójában nem önmagát alázta meg, hanem csupán az irigykedést szorította korlátok közé, tekintélyének látszólagos csökkentésével pedig oly mértékben növelte befolyását, hogy a nép örömest és önként fogadta el s hagyta jóvá minden intézkedését. Ezért adták neki a Publicola nevet, amely kifejezés a "nép barátját" jelenti; később már nem is a saját nevén, hanem csak ezen emlegették; mi is ezt a nevet fogjuk használni a róla írt életrajzunk hátralevő részében.

11. Publicola bejelentette, hogy bárki igényt tarthat a consulságra és indulhat a választáson, de mert nem tudta, ki lesz consultársa, és tartott tőle, hogy a megválasztott consul irigységből vagy tudatlanságból akadályozza majd tervei megvalósításában, egyeduralmának ideje alatt gyorsan meghozta legjobb és legfontosabb intézkedéseit. Legelőször is kiegészítette a megfogyatkozott senatust - Tarquinius ugyanis többeket kivégeztetett, sokan pedig az etruszkokkal vívott ütközetben estek el. Százhatvannégyre teszik azoknak a számát, akiket ő hívott meg a senatus tagjai közé. Ezután több törvényt hozott, melyek közül az egyik különösen megszilárdította a köznép helyzetét; engedélyezte ugyanis, hogy az elítélt a consulok ítélete ellen a népgyűléshez fellebbezhessen. A második törvény főbenjáró bűnnek nyilvánította bármely hivatal elfogadását a nép akarata ellenére. A harmadik törvény a szegények sorsán enyhített, eltörölte ugyanis a vámokat, és így felvirágoztatta, jövedelmezőbbé és kívánatosabbá tette a kézműves mesterségeket. Általános vélemény szerint főleg a köznép érdekét szolgálta az a törvénye is, amely büntetéssel sújtotta a consulokkal szemben tanúsított ellenszegülést. A törvény öt ökör és két juh árában szabta meg ilyen esetekben a büntetést. A juh ára abban az időben tíz, az ököré pedig száz obulus volt; a rómaiak akkor még nemigen használtak fémpénzt, s a vagyont a marha- vagy a juhállomány nagyságával mérték. Ezért nevezik a vagyont latinul mai napig is peculium-nak (a pecus szó tudvalevőleg jószágot jelent), legrégibb pénzeikre pedig ökör, juh és disznó képét verték. Fiaiknak is olyan nevet adtak, mint Suillus, Bubulcus, Caprarius és Porcius; latinul, mint tudjuk, capra kecskét, porcus disznót jelent.

12. Bár egyébként népszerű és mértéktartó törvényhozó volt, volt egy gaztett, amelyre szokatlanul szigorú büntetést szabott: elrendelte, hogy bírósági tárgyalás nélkül is meg lehessen ölni azt, aki zsarnoki hatalomra tör, és a tettes nem tekinthető gyilkosnak, még ha a hatalom megszerzésének kísérletét nem tudja is bebizonyítani. Mert bár lehetetlen, hogy aki ilyen szörnyű bűn elkövetésére készül, a végtelenségig titokban tartsa szándékát, nem lehetetlen, hogy elegendő hatalom birtokába jutva megakadályozza a bírósági eljárást. Ezért engedte meg, hogy bírósági eljárás nélkül is végrehajtsa az ítéletet, akinek módja van rá.

Dicséretben részesült az államkincstárról hozott törvénye miatt is. A polgároknak kötelességük volt, hogy vagyonukhoz és jövedelmükhöz képest bizonyos összegeket fizessenek hadviselés céljaira. Az így befolyt összeget nem kívánta saját maga kezelni, és azt sem engedte meg, hogy a közpénzeket magánházaknál helyezzék el: Saturnus templomát jelölte ki államkincstárnak, s így van ez mind a mai napig. A népgyűlés által két fiatalabb személyt megválasztatott quaestor-nak, elsőknek Publius Veturiust és Marcus Minuciust. Sok pénz gyűlt össze, mert százharmincezer név került rá az adófizetők névsorára, az árvák és özvegyek azonban nem, őket mentesítették az adófizetés alól.

Meghozván a törvényeket, Lucretia apját, Lucretiust választatta maga mellé consultársául. A vesszőnyalábok kiváltságát mint korban idősebbnek neki engedte át, s ez a szokás mind a mai napig fennmaradt. Lucretius azonban néhány nappal később meghalt, s az újabb választáson Marcus Horatiust választották consullá, aki a consuli tisztet megosztotta vele az év végéig.

13. Amikor Etruriában Tarquinius újabb háborúra készülődött a rómaiak ellen, állítólag nagy csoda történt. Midőn Tarquinius még király volt Rómában, egy jóslatnak engedelmeskedve vagy önszántából megbízást adott veiibeli mesterembereknek, hogy készítsenek egy agyagból mintázott harci szekeret a befejezés előtt álló capitoliumi Iuppiter-szentély oromzatára. Nem sokkal később elűzték trónjáról. Az etruszk agyagművesek elkészítették a négyfogatú harci szekeret és kiégették kemencéjükben, de az agyaggal égetés közben nem az történt, ami máskor - vagyis hogy a nedvesség elpárolgásakor a kiégetett tárgy összeszárad és megszilárdul -, hanem térfogata kiterjedt, anyaga kőkemény lett, és csak úgy tudták kivenni az égetőkemencéből, hogy a kemence tetejét lebontották, s falait körös-körül eltávolították. A jósok nyomban kijelentették, hogy ez a négyfogatú harci szekér a jó szerencse és hatalom isteni jele lesz annak, akinek a birtokába kerül. A veiibeliek ezért úgy határoztak, hogy ha a rómaiak elkérik tőlük az agyagszekeret, a Tarquiniusoknak adják oda, nem pedig elűzőiknek. Néhány nappal később a szokott pompával kocsiversenyt rendeztek Veiiben az összesereglett nép előtt. A győztes négyfogatú kocsihajtója, fején babérkoszorúval, lépésben hajtott ki a versenytérről, s ekkor a lovak minden érthető ok nélkül megbokrosodtak, talán véletlenül, talán egy istenség beavatkozására. A lovak vad vágtával rohantak Róma felé a kocsihajtóval, aki hiába fékezte őket, s hiába kiáltozott. Tehetetlenül hurcoltatta magát egészen a Capitoliumig, ott aztán a Ratumenának nevezett kapunál kiesett a kocsiból. A veiibeliek elcsodálkoztak és megdöbbentek a történteken, megengedték az agyagműveseknek, hogy átadják a harci szekeret a rómaiaknak.

14. A capitoliumi Iuppiter templomának felépítésére Demaratus fia, Tarquinius tett fogadalmat a sabin háború idején, de csak az ő fia vagy unokája, Tarquinius Superbus építtette fel, a templom azonban felszenteletlen maradt, mert kevéssel az építkezés befejezése előtt Tarquinius Superbust elűzték trónjáról. Az épület elkészülése és felékesítése után Publicola szerette volna elvégezni a felszentelést. A város előkelői közül azonban sokan irigyelték tőle ezt a kitüntetést; a törvényhozói és hadvezéri tevékenységével járó hírnevét még csak elviselték, de a templom felszentelését semmiképpen nem akarták ráhagyni, mert úgy gondolták, hogy az inkább mást illet meg. Felbiztatták és feltüzelték tehát Horatiust, hogy követelje magának a felszentelés jogát. Publicolának éppen hadba kellett szállnia, s ezt az alkalmat felhasználva a nép megszavazta, hogy Horatius szentelje fel a templomot. Fel is vezették a consult a Capitoliumra, bár mindenki tudta, hogy Publicola jelenlétében ilyesmi nem történhetett volna meg. Mások szerint azonban a consulok sorsot húztak, Publicola a sors akaratára kénytelen-kelletlen hadba vonult, a felszentelés tiszte pedig Horatiusnak jutott.

A felszenteléskor történtekből következtetni lehet rá, hogy miként állt a dolog a két consul között. Szeptember idusán - ez a nap körülbelül egybeesik a Metageitnión hónapi holdtöltével - Róma egész lakossága összegyűlt a Capitoliumon. Az áhítatos csendben Horatius elvégezte az ilyenkor szokásos szertartásokat, megérintette a templom kapuját és elmondta a felszentelési imát. Ekkor Publicola fivére, Marcus, aki már jó ideje a templom kapujánál állt, és csak a kedvező alkalomra várt, így szólt: "Consul, fiad a táborban betegségben meghalt!" Mindenki elszomorodott, amikor ezeket a szavakat hallotta, de Horatius nyugodt hangon csak ennyit mondott: "Vessétek a holtat, ahova akarjátok, én nem öltök gyászruhát" - s folytatta a felszentelési szertartást. A halálhír különben nem volt igaz, csak Marcus találta ki, hogy ezzel a hazugsággal megakadályozza Horatiust a szertartás elvégzésében. Mindenképpen csodálnunk kell Horatius önuralmát, akkor is, ha nyomban átlátott a csalárdságon, akkor is, ha hitelt adott a hallottaknak, de nem hagyta magát megzavarni.

15. Hasonló dolgok történtek a második templom felszentelésekor is. Mint már említettem, az első templomot Tarquinius építtette és Horatius szentelte fel. Ez a templom a polgárháborúkban elpusztult. A másodikat Sulla építtette, és Sulla halála után[54] Catulus kapott megbízatást a felszentelésére. A második templom is elpusztult a Vitellius idejében[55] fellángolt polgárháborúban. A harmadik templomot Vespasianus építtette, s jó szerencséjének köszönhette, hogy bár megérte a templom elkészülését, nem kellett végignéznie hamarosan bekövetkezett pusztulását; ily módon szerencsésebb volt Sullánál, aki meghalt, mielőtt a templomot felszentelték. Tudvalevőleg Vespasianus halálakor az egész Capitolium leégett. A negyedik templomot Domitianus fejezte be és szentelte fel.

Tarquinius állítólag negyvenezer font ezüstöt költött a templom építésére. Ami a mostani templomot illeti, Róma leggazdagabb emberének teljes vagyona sem volna elegendő a templom aranyozására, hiszen tizenkétezer talentumnál is többe került. Az oszlopokat pentelikoni márványból faragták, s vastagságuk a legszebb összhangban volt magasságukkal annak idején, amikor Athénban félig készen láttam őket. Sajnos Rómában tovább faragták és csiszolták őket, és tönkretették arányaik szépségét. Most túl vékonyaknak és karcsúaknak látszanak.

Aki megcsodálta valaha a Capitolium nagyszerű épületeit, s akár egyetlen oszlopcsarnokot, dísztermet, fürdőt, ágyas lakosztályt látott Domitianus palotájában, elmondhatja, amit Epikharmosz mondott a tékozlónak: "Nem vagy ám emberbarát; beteg vagy: csak azt élvezed, ha adsz." Domitianusra is méltán elmondhatná: "Te már nem vagy istenfélő, sem dicsvágyó, hanem betegségben szenvedsz; az építésben leled kedved, s mint Midasz király, arra vágyol, hogy minden arannyá és márvánnyá váljék kezedben." De erről ennyi elég is.

16. A nagy csata után, amelyben Brutus a király fiát párviadalban megölte, Tarquinius Clusiumba menekült Porsennához, Itália akkori leghatalmasabb uralkodójához, aki derék, jó szándékú ember hírében állt. Porsenna segítséget ígért neki, s mindenekelőtt elküldte követeit Rómába, és követelte, hogy fogadják vissza Tarquiniust. A rómaiak visszautasították ezt a követelést, erre Porsenna hadat üzent, megjelölte támadásának időpontját és helyét, majd nagy hadsereggel megérkezett. Publicolát ekkor, bár nem tartózkodott Rómában, Titus Lucretiusszal együtt másodízben consullá választották. Amikor Rómába visszaérkezett, túl akart tenni bátorságban Porsennán, és belefogott Signuria városának építésébe, pedig ellenfele már a város falai alatt állt. Az új várost költséget nem kímélve kőfallal vette körül, és odaküldött hétszáz telepest, hogy kimutassa, mennyire nem fél a háborútól. Porsenna heves támadást indított a Ianiculus ellen, és elűzte az őrséget. A katonák futva menekültek, nyomukban az ellenség, amely így majdnem behatolt a város belsejébe. Publicola azonban útjukat állta, s a kapuk előtt övéinek segítségére sietett; a folyó partján megütközött, és hősiesen küzdött az ellenség derékhadával, de megsebesült, és kivitték a csatából. Ugyanez a sors érte consultársát, Lucretiust is, mire olyan csüggedés fogta el a rómaiakat, hogy valamennyien megfutamodtak, és rohantak a város felé. Az ellenség már a fahídhoz ért, s félő volt, hogy Róma elesik. A hídfőnél azonban Horatius Cocles és két kiváló társa, Herminius és Lartius szembeszállt az ellenséggel. Horatius onnan kapta a Cocles[56] melléknevet, hogy harc közben elveszítette egyik szemét; mások szerint azonban orra annyira lapos volt, hogy a két szeme szinte összeért, szemöldöke pedig teljesen egybenőtt. Sokan ezért Küklópsznak csúfolták, s a Cocles állítólag ennek a szónak eltorzult alakja.

Horatius megállt a híd feljárójánál, és feltartóztatta az ellenséget, míg mögötte levő társai szét nem szedték a hidat. Ekkor teljes fegyverzetben beugrott a folyóba, és átúszott a túlpartra - nem törődve sebével, amelyet egy etruszk dárdától kapott tomporába. Publicola megcsodálta Horatius bátorságát, s nyomban azt indítványozta, hogy minden római vigyen házába ajándékul egynapi élelmet, utána pedig akkora földbirtokkal jutalmazzák meg, amekkorát egy nap körül tud szántani. Ezenfelül bronzszobrot emeltek neki Vulcanus templomában, hogy ezzel a megtiszteltetéssel vigasztalják a sebesüléstől bekövetkezett sántaságáért.

17. Porsenna szoros ostromgyűrűvel vette körül Rómát. A városban éhínség támadt, és újabb etruszk seregek törtek be az ország területére. Publicolát közben harmadízben is megválasztották consullá, s ő úgy vélte jónak, hogy maradjanak nyugton Porsennaval szemben, de a másik etruszk sereget megtámadta és szétverte. Ötezer katonát ölt meg.

Mucius esetéről sok furcsaságot adtak már elő. Mi most a történet leghitelesebbnek látszó változatát beszéljük el. Mucius minden tekintetben kiváló férfiú volt, de főként katonai vitézségét dicsérték. Elhatározta, hogy megöli Porsennát, s mivel beszélt etruszk nyelven, beosont a táborba etruszk öltözetben. Megkerülte a trónszéket, amelyen ott ült a király, s mellette néhány embere, de mivel nem ismerte fel biztosan, kérdezősködni pedig nem mert, kirántotta kardját, és megölte azt a férfit, akit Porsennának hitt. Erre elfogták és vallatóra fogták. A király éppen áldozatot készült bemutatni, és egy izzó parázzsal teli edényt hoztak be neki. Mucius az edény fölé tartotta jobb kezét, s mialatt az izzó parázs húsát égette, ott állt és rettenthetetlen arccal, merőn nézett Porsennára. A király elbámult tettén, szabadon engedte Muciust, és lenyújtotta neki kardját a trónról. Mucius bal kézzel nyúlt kardja után, hogy elvegye. Mint mondják, innen kapta a Scaevola melléknevet, amely latinul balkezest jelent. Majd bevallotta, hogy előbb legyőzte Porsennától való félelmét, most azonban a király nagylelkűsége őt győzte le, ezért hálából és figyelmeztetésül feltárja előtte, amit erőszakkal senki ki nem tudott volna csikarni belőle, s így szólt:

"Háromszáz római rejtőzik táborotokban, mindnyájan azzal a szándékkal, amellyel én, és csak a jó alkalomra várnak, hogy megöljenek. A sors rám esett; én tettem először kísérletet, de nem vádolom a végzetet, hogy elvétettem azt a kiváló férfiút, aki méltó rá, hogy barátja, ne pedig ellensége legyen a rómaiaknak." Amikor Porsenna ezt meghallotta, hitelt adott Mucius szavainak, és hajlandóságot mutatott a megbékélésre - véleményem szerint azonban nem azért, mintha félt volna a háromszáz rómaitól, hanem mert tisztelte és csodálta a rómaiak bátorságát és harci erényeit.

Minden forrás egyetért benne, hogy Mucius így kapta a Scaevola melléknevet - az egyetlen Athénodórosz, Szandón fia kivételével, aki Octaviának, Caesar Augustus nővérének ajánlott művében azt állítja, hogy Postumusnak is nevezték.

18. Publicola nem tekintette olyan veszélyes ellenfélnek Porsennát, mint amilyen hasznos barátnak és szövetségesnek, sőt attól sem zárkózott el, hogy Tarquiniusszal folytatott viszályában Porsennára bízza a döntést, s ügye igazában bízva Tarquiniusnak is ezt ajánlotta több ízben. Szerette volna ugyanis bebizonyítani, hogy milyen gonosz ember a volt király, és hogy igazságosan fosztották meg trónjától. Tarquinius azonban makacsul kijelentette, hogy nem fogad el senkit bírájának, legkevésbé pedig Porsennát, aki ingatag szövetségesnek bizonyult. Az etruszkok királya megneheztelt rá, és ellene fordult, annál is inkább, mert fia, Arruns is erre biztatta. Sürgette a háború befejezését s a megegyezést a rómaiakkal - azzal a feltétellel, hogy a rómaiak visszaadják az etruszkoktól elvett területeket, a hadifoglyokat szabadon bocsátják, a szökevényeket pedig visszafogadják. A szerződés megerősítésére a rómaiak a legelőkelőbb családokból tíz ifjút és ugyanennyi fiatal leányt adtak túszul, köztük Publicola leányát, Valeriát is.

19. A kikötött feltételeket mindkét fél megtartotta, s az esküben bízva abbahagyott minden háborús készülődést. Egy alkalommal a római leányok lementek fürödni a folyópartra, ahol a félhold alakban húzódó magas part öblöt alkot, így a víz nem hullámzik, és felszíne különösen csendes. Mivel sem őröket, sem járókelőket nem láttak, s a folyón sem kelt át senki, kedvük támadt, hogy átússzanak a mély és örvénylő vízen. Némelyek állítása szerint egyikük, név szerint Cloelia, lóháton kelt át a folyón, s közben biztatta és bátorította a folyóban úszó leányokat. Amikor épségben átjutottak a túlsó partra, Publicolához mentek, aki nem csodálkozott, de nem is helyeselte tettüket, inkább bosszankodott, hogy távozásuk hitszegésnek fog tűnni Porsenna szemében, s a fiatal leányok merész cselekedetét a rómaiak csalárdságának fogja tekinteni. Ezért mindnyájukat visszaküldte Porsennához. Tarquinius emberei jó előre megtudták a dolgot, lesbe álltak, s - túlerőben lévén - kísérőikkel együtt rátámadtak a leányokra átkelés közben. Azok védekeztek, Publicola leánya, Valeria pedig áttört a harcolókon és elfutott; vele együtt három rabszolga is elmenekült, s ezek segítettek neki a szökésben. A többi leány dulakodásba kezdett támadóikkal, és már életük is veszélyben forgott, amikor Arruns, Porsenna fia, értesülvén a történtekről nyomban segítségükre sietett, megfutamította az ellenséget, és a rómaiakat kimentette a veszedelemből.

Amikor Porsenna meglátta a visszahozott leányokat, megkérdezte, ki volt a kezdeményező, ki vette rá a többieket, hogy vele menjenek. Cloelia nevének hallatára derűs és sugárzó arccal nézett a leányra, majd parancsot adott, hogy vezessenek elő egy hátaslovat istállójából, s azt díszesen felszerszámozva Cloeliának ajándékozta. - Ezt az ajándékot emlegetik azok, akik azt állítják, hogy egyedül Cloelia kelt át lóháton a folyón. Mások szerint az etruszk király Cloelia férfias magatartása iránti tiszteletből ajándékozta neki a lovat. Mindenesetre a leány lovasszobra ott áll a Via Sacrának a Palatínusra felvezető részén, bár némelyek szerint a szobor nem Cloeliáé, hanem Valeriáé.

Porsenna tehát békét kötött a rómaiakkal, s nagylelkűségét többféleképpen mutatta meg a városnak. Megparancsolta például katonáinak, hogy amikor táborukat felszedik, fegyvereiken kívül semmi mást ne vigyenek magukkal, a tábor gazdag élelmiszerkészletét és értékes felszerelését pedig a rómaiaknak ajándékozta. Ezért mind a mai napig, amikor közvagyont árvereznek, először Porsenna javait kiáltják ki, hogy ezzel is fenntartsák minden időkre e férfiú iránt érzett hálájukat. Porsenna egyszerű és régies modorban készült bronzszobra a senatusi palota közelében áll.

20. Rövidesen a sabinok törtek be Róma területére, ekkor Marcus Valeriust, Publicola fivérét és Postumus Tubertust választották consullá. Mivel Marcus a legfontosabb ügyekben Publicola tanácsa szerint és személyes támogatásával intézkedett, két nagy csatában győzött. A másodikban - anélkül, hogy egyetlen római is elesett volna - az ellenség tizenháromezer embert vesztett. Marcus a diadalmeneten kívül abban a kitüntetésben is részesült, hogy közköltségen házat építettek neki a Palatinuson. Abban az időben a házak ajtaja általában befelé nyílt az előcsarnokba; egyedül az ő házát építették utcára nyíló ajtóval, hogy ez a kiváltság állandóan emlékeztessen a személyének kijáró tiszteletre.

Mint mondják, a görögöknél a házak ajtaja már korábban is az utcára nyílt, legalábbis a vígjátékokból ezt következtetik. A vígjátékok szereplői ugyanis, ha ki akarnak menni az utcára, hangosan kopogtatnak és zörögnek az ajtón, hogy akik a ház ajtaja előtt elmennek vagy a közelben állnak, felfigyeljenek, s ne érje őket váratlanul, midőn az ajtó belülről kinyílik.

21. A következő évben ismét Publicolát választották meg consullá, ez alkalommal immár negyedszer, mert attól kellett tartani, hogy a sabinok és latinok egymással szövetséget kötve hadat indítanak Róma ellen. A város lakóit babonás félelem szállta meg, minden várandós asszony idétlen vagy koraszülött magzatot hozott a világra. Ezért Publicola a Sibylla könyveinek utasítására engesztelő áldozatot mutatott be az Alvilág istenének, és a papnőtől kapott jóslatnak engedelmeskedve felújított bizonyos versenyjátékokat. Így helyreállította a népben az istenekbe vetett bizalmat, s figyelmét arra a veszedelemre fordította, amely az emberek részéről fenyegette, mivel az ellenük szövetkezett ellenség már nyilvánvalóan nagy előkészületeket tett.

Volt a sabinok közt egy Appius Clausus nevű férfiú, aki nemcsak vagyonával és testi erejével, hanem jellemének hírével és ékesszólásával is kitűnt a többiek közül. Ő sem kerülhette el azonban minden nagy ember közös sorsát, s irigyei őt is kikezdték. Azzal vádolták, hogy igyekszik elkerülni a háborút, mert Róma hatalmát akarja növelni, hogy hazáját zsarnoki hatalom alá vesse. Clausus észrevette, hogy a köznép szívesen hallgat ezekre a vádaskodásokra, s tisztában volt azzal is, hogy maga ellen ingerelte a háborús pártiakat és a katonákat. Éppen ezért - félve, hogy bíróság elé állítják - zendülést készített elő, s felhasználta védelmére kész baráti körének és rokonságának hatalmát és befolyását. Ez volt a háború késésének és a sabinok habozásának az oka.

Publicolának nemcsak arra volt gondja, hogy minderről pontos értesüléseket szerezzen, s ellenségei közt szítsa a belső viszályt, hanem bizalmas emberei útján a következőket is tudomására adta Claususnak: "Publicola úgy gondolja, hogy neked, aki derék és igazságos férfiú vagy, nem szabad polgártársaidon bosszút állanod, még ha gonoszul bántak is veled. Ha azonban a magad megmentése végett ott akarod hagyni hazádat, hogy kitérj irigyeid útjából, mind az állam, mind a saját nevében kész olyan fogadtatásban részesíteni, amely méltó erényeidhez és a rómaiak dicsőségéhez." Kényszerhelyzetében, többszöri megfontolás után, Clausus is ezt tartotta leghelyesebbnek; összehívta tehát barátait, akik másoknak is szóltak, úgyhogy végül is ötezer sabin családot vitt magával Rómába asszonyostul és gyermekestül, méghozzá a legbékésebb, legszelídebb erkölcsű és otthonukat leginkább szerető polgárokat. Publicola jó előre értesült érkezésükről, s nemcsak kitüntető szívélyességgel fogadta, hanem minden jogban és kiváltságban is részesítette őket. Valamennyi családnak azonnal polgárjogot adott; az Anio folyó mentén mindegyik család két plethron, Clausus pedig huszonöt plethron földet kapott, sőt a senatusba is felvették. Ez volt Clausus politikai pályájának kezdete; így kapott hatalmát oly bölcsen használta fel, hogy elnyerte a legelső méltóságot és nagy hatalomra tett szert. A Claudiusok nemzetsége, melyet hátrahagyott, semmivel sem volt jelentéktelenebb a többinél.

22. Claususnak és társainak távozása után a sabinok közt megszűntek a viszályok, de a vezetők nem hagyták a népet békében és nyugalomban élni, hanem panaszkodtak, hogy amit Clausus közöttük nem hajthatott végre, azt majd mint menekült és a haza ellensége viszi keresztül, s Róma mégsem lakol a rajtuk elkövetett sérelmekért. Hadra keltek tehát nagy sereggel, s Fidenae környékén ütöttek tábort, majd Róma közelében egy erdős és szakadékos vidéken kétezer nehéz fegyverzetű harcost lesbe állítottak. Az volt a szándékuk, hogy másnap korán reggel néhány lovast portyázni küldenek - azzal a megbízással, hogy amikor a város széléhez érkeznek, színleg vonuljanak vissza mindaddig, míg az ellenséget a leshelyre nem csalják. Publicola a szökevényektől pontosan értesült tervükről; rögtön megtett minden szükséges intézkedést, s haderejét több részre osztotta. Veje, Postumius Albus, még aznap este elindult háromezer nehézfegyveressel, megszállta azokat a magaslatokat, amelyek alatt a sabinok lesben álltak, és szemmel tartotta őket. Consultársa, Lucretius alá rendelte a városban állomásozó könnyű fegyverzetű, fiatal harcosokból álló csapatot, és megparancsolta, hogy támadja meg a zsákmányolásra induló lovasságot, ő maga pedig a hadsereg többi részével körülkerítette az ellenséget. A rómaiak szerencséjére hajnalban sűrű köd keletkezett. A ködben Postumius hangos csatakiáltással lerohant a hegytetőről a lesben állókra, Lucretius az előnyomuló lovasokat támadta meg embereivel, Publicola pedig rajtaütött az ellenség táborán. Így a sabinok mindenütt kedvezőtlen helyzetbe kerültek, és vereséget szenvedtek. A táborban rekedtek nem is védekeztek, hanem vagy megfutamodtak, vagy felkoncolták őket a rómaiak. Reményük így vesztükre lett: mindnyájan azt hitték, hogy a többiek biztonságban vannak, ezért nem is gondoltak rá, hogy harcoljanak és az ellenséggel szembeszálljanak. Akik a táborban voltak, a leshelyre küldött csapat felé futottak, ők viszont a tábor irányába; így aztán futás közben összetalálkoztak azokkal a társaikkal, akik felé futottak, és akiknek maguknak is segítségre lett volna szükségük, így aztán hasztalan reméltek tőlük támogatást. A közeli Fidenae városának köszönhető, hogy a sabinok nem vesztek oda az utolsó emberig, hanem néhányan megmenekültek, főként azok, akik elfutottak, amikor az ellenség elfoglalta a tábort. Akik Fidenaet nem érték el, vagy elestek, vagy fogságba kerültek.

23. Bár a rómaiak minden nagyobb eseményt az istenségnek szoktak tulajdonítani, mostani sikerüket egyedül hadvezérük művének tekintették; a katonák kijelentették, hogy Publicola vak, süket, s éppen hogy meg nem kötözött ellenséget adott a kezükre, nekik csak kardjukat kellett használniuk. A nép vagyona is jócskán gyarapodott a gazdag zsákmányból és a hadifoglyokból. Publicola diadalmenetének megtartása után, alighogy átadta a hatalmat az utána megválasztott consuloknak, rövidesen meghalt. Életét, amennyire embernek lehetséges, felékesítette és kiteljesítette mindazzal, amit jónak és szépnek szokás tartani. A nép pedig, mintha életében semmit nem tett volna azért, hogy érdemeinek kijáró megbecsülését kifejezze, úgy határozott, hogy holttestét közköltségen temetik el, s a tiszteletadáshoz minden egyes polgár egy quadransszal járul hozzá. A nők kimondták, hogy emlékére egy egész éven át gyászruhát hordanak. Mindez valóban követésre és irigylésre méltó megtiszteltetés. Néphatározat folytán a város falain belül temették el, az úgynevezett Velia közelében, s ezt a helyet jelölték ki egész családja temetőjéül. - Manapság a Valeriusok családjából már senkit nem temetnek el itt, de odaviszik a holttestet és leteszik, valaki égő fáklyát vesz a kezébe, egy pillanatra alábocsátja a koporsót a sírba, majd felemeli, amivel azt jelképezi, hogy az elhunyt, bár joga van hozzá, hogy itt temessék el, nem tart igényt erre a kiváltságra. Ezután elviszik a holttestet.

 

SZOLÓN ÉS PUBLICOLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA

1. Szolón és Publicola összehasonlításának van bizonyos érdekessége, aminővel eddig még nem találkoztunk - nevezetesen, hogy a második utánozta az elsőt, az első viszont bizonyságot tett a második mellett. Nyilvánvaló, hogy a boldogságnak az a meghatározása, amelyet Szolón szájából hallottunk, amikor Kroiszoszhoz szólt, inkább illik Publicolára, mint Telloszra. Szolón Telloszt tartotta az általa ismert legboldogabb embernek jó sorsa, erényei és kiváló gyermekei miatt. De költeményeiben mégsem ünnepli mint derék férfiút, s gyermekei sem lettek híres emberek; ezzel szemben Publicola már életében legelső volt a rómaiak között hatalma és tekintélye következtében, halála után pedig a napjainkban is élő legkiválóbb családok és nemzetségek, a Publicolák, a Messalák és a Valeriusok nemes származásuk minden dicsőségét hatszáz esztendőn át rá vezették vissza. És bár Tellosz helyét megállva, vitézül küzdött, s így esett el az ellenség kezétől, Publicola elpusztította ellenségeit, ami mégiscsak szerencsésebb sors, mint holtan maradni a csatatéren. Ezenfelül Publicola megérte hazája győzelmét, mint népének és országa hadainak vezére tiszteletben részesült és diadalmeneteket tartott, mielőtt a Szolón által irigylésre méltónak és boldognak nevezett halál elérte. De Publicola boldogságát bizonyítja az is, amit Szolón mondott Mimnermosznak az embernek a földön töltött idejéről:

Elhunytom ne legyen siratatlan; kedveseimben
   keljen bú, siralom, hogyha szemem lehunyom.

Publicola nemcsak barátainak és családtagjainak okozott könnyeket halálával, hanem egy egész várost, emberek tízezreit borította gyászba. A római asszonyok úgy gyászolták, mintha fiukat, testvérüket és mindnyájuk közös atyját veszítették volna el. Szolón ezt mondja:

Bár a vagyont áhítozom, azzal mégse szeretnék jogtalan élni...

Publicolának azt is megadta a sors, hogy nemcsak becsületes úton gazdagodott meg, hanem jót is tett a szűkölködőkkel, s vagyonát dicséretre méltó módon használta fel. Ha tehát Szolón volt a legbölcsebb ember, Publicola volt a legboldogabb, mert azokat a javakat, amelyeket Szolón mint legnagyobbakat és legbecsesebbeket óhajtotta, Publicola megszerezte és élete végéig magáénak mondhatta.

2. Így növelte Szolón Publicola hírnevét, s Publicola is Szolónét, hiszen politikája Szolónt tette meg a népuralom legkiválóbb példaképévé. Publicola kiküszöbölte a gőgöt a consuli hatalomból, s mindenkivel szemben jóakaratúvá és mindenki által elfogadhatóvá tette ezt a fajta vezetést. Szolón több törvényét átvette, így a főtisztviselők megválasztásának jogát a népre ruházta, s a vád alá helyezetteknek biztosította a néphez (miként Szolón az esküdtszékhez) való fellebbezés jogát. Igaz, hogy nem szervezett új senatust, mint Szolón, de a meglevőt csaknem kétszeresére növelte. A quaestorokat azzal a céllal állította a pénzügyek élére, hogy ha a consul tisztességes ember, minél több szabad ideje legyen fontosabb államügyek intézésére, ha pedig nem, ne nyíljék számára még több visszaélési alkalom azáltal, hogy korlátlan intézkedési joga van mind az államügyekben, mind a pénzügyekben. Publicola sokkal szenvedélyesebben gyűlölte a zsarnokságot. Szolón csak azok ellen indított bírósági eljárást, akikre rábizonyították, hogy zsarnokságra törnek, Publicola ellenben megengedte, hogy az ilyenekkel bírósági eljárás nélkül is végezzenek. Szolón jogosan dicsekedhetett azzal, hogy a korlátlan hatalmat visszautasította, bár a viszonyok indokolttá tették, és polgártársai is önként elfogadták volna, de ugyanolyan dicséret illeti meg Publicolát is, aki a korlátlan hatalmat, amelynek birtokába jutott, demokratikussá tette, sőt a vele járó jogokat sem vette igénybe. Szolón, úgy látszik, már Publicola előtt is belátta ennek az eljárásnak a bölcs és helyes voltát, mert szerinte

Úgy kíséri a nép leghívebben vezetőjét,
   féke ha túlontúl nem laza, mégse szoros.

3. Szolónnak különös érdeme volt az adósságok eltörlése, mert a polgárok szabadságát főként ezzel szilárdította meg. Nincs ugyanis semmi haszna az egyenlőséget kimondó törvényeknek, ha az adósságok megfosztják az egyenlőségtől a szegényeket, s éppen azokban a dolgokban, amelyekben látszólag szabadságot élveznek - így a bíráskodásban, a hivatalviselésben és a népgyűléseken -, csupán a gazdagok szolgái. Még fontosabb az, hogy bár minden adósságeltörlést lázongás szokott követni, Szolónnak ebben az egyedülálló esetben - mivel ezt az intézkedését mint veszélyes, de hathatós gyógyszert a legalkalmasabb időben használta - sikerült a már kitört lázadást lecsendesítenie, s jó hírneve feledtette a gyanakvást és a gyűlöletet, ami rendelkezése körül támadt.

Közszereplésük tekintetében Szolón élete korábbi részében volt fényesebb, mert egyedül vezette a népet, nem követett másokat, és így hajtotta végre legtöbb és legnagyobb közintézkedését. Publicola élete vége felé volt szerencsés és irigylésre méltó. Szolónnak saját szemével kellett látnia az általa létesített alkotmány felbomlását, a Publicola által teremtett alkotmányos rend viszont fennmaradt Rómában a polgárháborúk koráig. Szolón, mihelyt meghozta törvényeit, távozott Athénból, s fatáblákra írva, minden védelmező nélkül hagyta hátra törvényeit. Vele ellentétben Publicola Rómában maradt, többször viselte a consuli tisztet, intézte a közügyeket, megszilárdította és biztos alapokra fektette az alkotmányt. Szolónnak minden igyekezete ellenére sem sikerült Peiszisztratosz terveit meghiúsítania, bár előre látta őket; inkább kitért a növekvő zsarnokság útjából, és engedett neki. Publicola hosszú időn át virágzó és nagy hatalmú királyságot döntött meg és törölt el. Bátorsága és határozottsága hasonló volt Szolónéhoz. Erényét jó szerencséje és a célját elérni tudó hatalma egyaránt támogatta.

4. Ami hadvezéri tehetségüket illeti, a plataiaibeli Daimakhosz még a megaraiak ellen viselt háború vezetését sem tulajdonítja Szolónnak úgy, amint azt leírtuk; de Publicola mint kiváló katona és hadvezér nagy haditetteket hajtott végre. Ha pedig politikai pályafutásukat vesszük fontolóra, Szolón komolytalanul, őrültséget színlelve lépett első ízben a nyilvánosság elé azzal a szándékkal, hogy beszédet mondjon Szalamisz visszaszerzése ügyében. Publicola vállalta a legnagyobb veszélyt, szembeszállt a Tarquiniusokkal, és leleplezte az árulást; később is főként neki volt köszönhető, hogy az árulók nem menekülhettek, és elvették méltó büntetésüket. Publicola nemcsak a zsarnokokat űzte ki a városból, hanem még a visszatérés reményétől is megfosztotta őket. Mindazokban az ügyekben, amelyek küzdelmet és bátor kiállást kívántak, rendületlenül és állhatatosan járt el, de még több bölcsességet mutatott, amikor békés alkudozásra és szelíd rábeszélésre volt szükség, különösen amidőn ügyesen sikerült Róma barátjául megnyernie Porsennát, a város legyőzhetetlen és félelmetes ellenfelét.

Igaz, azt is mondhatná valaki, hogy Szolón visszaszerezte Athénnak a már elveszített Szalamiszt, Publicola viszont lemondott olyan területekről, amelyeknek a rómaiak már birtokában voltak. De az emberek tetteit a pillanatnyi körülményektől függően kell megítélnünk, mert az ügyes politikus azon a ponton nyúl az ügyekhez, ahol legjobban megfoghatók; sokszor részleges engedmények árán menti meg az egészet, és lemond a kicsinyről, hogy megszerezze a nagyobbat. Így Publicola is, midőn lemondott egyes elhódított területekről, megszilárdította uralmát saját hazája felett, s azoknak, akik saját városukat is alig tudták megvédeni, megszerezte az ostromlók táborát. Ügyében ellenfelét tette meg döntőbírává; a döntés neki kedvezett, s népének annyit szerzett, amennyit szívesen adott volna a győzelemért, mert Porsenna véget vetett a háborúnak, s átadta teljes tábori felszerelését volt ellenségeinek, mivel bízott erényükben és becsületükben, s ezt a bizalmat consuluk keltette fel benne.

 

THEMISZTOKLÉSZ - CAMILLUS

THEMISZTOKLÉSZ[57]

1. Homályos családi eredete kedvezőtlenül hatott Themisztoklész hírnevére. Atyja, Neoklész, nem túlságosan előkelő athéni családból származott a Leóntisz phülé Phrearrhosz démoszából. Anyai részről külföldinek számított, amint ez anyja alábbi sírfeliratából is kitűnik:

Thrák asszony vagyok, Habrotonon; Hellász-honi népnek
ámde Themisztoklészt szültem, a nagyszerű hőst.

Ezzel szemben Phaniasz azt állítja, hogy Themisztoklész anyja nem thrák, hanem kariai származású volt, és nem Habrotononnak, hanem Euterpének hívták. Neanthész azt is tudja róla, hogy szülővárosa a kariai Halikarnasszosz volt.

Az olyan, részben idegen származású athéni ifjak, mint Themisztoklész, Künoszargész tornacsarnokába - gümnaszionába - iratkoztak be. Ez a tornacsarnok a városfalakon kívül esett, és Héraklész védelme alatt állott, mert ő sem volt teljes jogú istenség halandó anyja miatt. Themisztoklész rábeszélt néhány nemes származású athéni ifjút, hogy tartson velük, és végezze testgyakorlatait a künoszargészi gümnaszionban. Ilyen módon sikerült eltüntetnie a megkülönböztetést a bennszülött és idegen származású athéniak között. Themisztoklész idegen létére is nyilvánvalóan rokoni kapcsolatot tartott fenn a Lükomidák nemzetségével, mert Phlüában, mikor a barbárok felégették a Lükomidák szentélyét, Themisztoklész építtette újjá és ékesítette fel saját költségén készített festményekkel, mint Szimónidész beszéli.

2. Köztudomás szerint már gyermekkorában különlegesen szorgalmas volt, s természetes hajlamánál fogva nagy tettek végrehajtására és a nyilvános szereplésre vágyott. Ha tanulás közben szabad időhöz jutott, azt nem játékkal vagy hiú kedvteléssel töltötte, mint a legtöbb gyermek. Sokszor érték azon, hogy beszédet szerkeszt és tanul. Ezek többnyire társaira vonatkozó vád- vagy védőbeszédek voltak. Mondogatta is tanítója: "Gyermekem, te semmiben sem leszel kicsiny, hanem jóban és rosszban egyformán nagy." Lassan és kedvetlenül tanult, különösen ha a tanítás jelleme formálását szolgálta, vagy örömet, szórakozást lelhetett volna benne, de annál nagyobb érdeklődéssel fordult minden felé, ami gyakorlati ismereteit gyarapította vagy értelmét fejlesztette, mégpedig ilyen fiatal korban szinte hihetetlennek látszó mértékben.

Így aztán, ha később olyanok társaságába került, akik másoknál műveltebbnek és kifinomultabbnak tartották magukat, s őt kigúnyolták, öntudatosan védte magát, hogy bár nem tud lantot pengetni vagy hárfázni, ahhoz jól ért, hogyan tegye naggyá és híressé a legkisebb és legismeretlenebb községet, ha majd egyszer a kezébe kapja. Sztészimbrotosz azt állítja, hogy Themisztoklész Anaxagorasz tanítványa volt, és hallgatta a természettudós Melisszosz előadásait. De Sztészimbrotosz tévedett, mert amikor a Themisztoklésznél sokkal fiatalabb Periklész Szamoszt ostromolta, az ostromlott város hadvezére Melisszosz volt; Anaxagorasz úgyszintén Periklésznek volt kortársa és jó barátja. Inkább adhatunk hitelt annak az állításnak, hogy Themisztoklész a Phrearrhoszból való Mnésziphilosz csodálója volt, akit nem nevezhetünk sem szónoknak, sem természetbölcselőnek, mert azzal a tudománnyal foglalkozott, amelyet akkortájt bölcselkedés névvel illettek. Ez valójában a politikára való képesség és a gyakorlati tudás keveréke volt, egy olyan bölcseleti irányzat, amelyet tulajdonképpen Szolón alapított. Utódai, az úgynevezett szofisták, ezt egybekapcsolták különféle szónoki fogások ismeretével, és a közügyek intézése helyett a szavak használatára oktatták tanítványaikat. Ezt a Mnésziphiloszt ismerte el Themisztoklész tanítómesteréül, amikor a közpályára lépett.

Kezdetben az ifjú Themisztoklész gyakran volt szeszélyes és kiszámíthatatlan. Hagyta, hogy szenvedélyei irányítsák cselekedeteit, márpedig amikor valakit csak a szenvedélyek vezetnek gátlástalanul, végletekre ragadtatja magát, s ez gyakran okoz bajt. Themisztoklész később saját maga is beismerte hibáját, és azt mondogatta, hogy a legrakoncátlanabb csikóból lesz a legjobb hátasló, ha kellőképpen betörik és betanítják. De az afféle történetek, hogy apja kitagadta örökségéből, anyja pedig szomorúságában öngyilkosságot követett el fia becstelen cselekedetei miatt, valótlanságok. Inkább adhatunk hitelt annak a történetnek, amely szerint apja egy alkalommal azzal a szándékkal, hogy elterelje a közügyektől, a tengerparton heverő hadihajóroncsokat mutatott neki, mondván: a nép is így bánik vezetőivel, amikor nincs már rájuk szüksége.

3. A hagyomány szerint Themisztoklész korán lépett politikai pályára, és hamarosan erőt vett rajta a becsvágy. Kezdettől fogva tudatosan az elsők közé törekedett, s ezzel magára vonta az állam vezetőinek gyűlöletét, különösen pedig Lüszimakhosz fiáét, Ariszteidészét, akivel soha nem járt egy úton. Úgy látszik, az ellenségeskedés gyermekes okból kezdődött kettőjük között. Arisztón bölcselő elbeszélése szerint ugyanis mindketten egy keoszi szép ifjú, Sztészilaosz kegyeiért versengtek. A közügyek terén ezután sem szűnt meg az ellentét közöttük. Életfelfogásuk és jellemük különbözősége csak növelte a szakadást; Ariszteidész szelíd és feddhetetlen jellemű férfi volt, és mint politikus nem kereste sem a nép kegyét, sem a hírnevet, hanem a legjobb szándéktól vezettetve az állam biztonságára és az igazságra törekedett. Szembeszállt tehát Themisztoklésszel, és ellensúlyozta befolyását, amikor gyökeres újításokat igyekezett bevezetni, és nagy vállalkozásokra ösztökélte a népet. Mint mondják, Themisztoklész annyira vágyott a hírnévre és a nagy tettek véghezvitelére, hogy bár még egészen fiatal ember volt a perzsák ellen vívott marathóni csata idején, amikor az egész ország Miltiadész dicséretét visszhangozta, feltűnt, hogy állandóan félrehúzódva töpreng. Álmatlanul töltötte éjszakáit, és nem vett részt a szokásos lakomákon. Amikor megkérdezték tőle, mi az oka életmódja megváltoztatásának, azt felelte, hogy nem hagyja aludni Miltiadész diadala. Sokan abban a hiszemben voltak, hogy a perzsák veresége a háború végét jelenti, de Themisztoklész tudta, hogy sokkal nagyobb küzdelmek kezdetén állnak. Eltökélte tehát, hogy egykor egész Görögország vezére lesz, s a várost is erre akarta előkészíteni, mert jó előre meglátta a jövőt.

4. Egyedül ő merészelt azzal a javaslattal állni a nép elé, hogy ne osszák fel a laurioni ezüstbányák jövedelmét, amint szokták, hanem építsenek ebből a pénzből háromevezősoros hadihajókat az aiginaiak[58] elleni háborúra. Görögországban akkoriban ugyanis ez a háború dúlt teljes erővel, és Aigina-sziget lakói nagy hajóhadukkal kezükben tartották a tenger feletti uralmat. Themisztoklész könnyen meggyőzte az athéniakat, hiszen nem Dareiosszal és a perzsákkal kellett őket ijesztgetni (ezek ugyanis távol voltak, és nemigen tartottak visszatérésüktől), hanem kihasználta az aiginaiak elleni gyűlöletüket és féltékenységüket, és egykettőre elfogadtatta velük a háborúra való felkészülést. Ennek eredményeként épült meg az a száz hadihajó, amellyel később Xerxész ellen harcoltak. Így irányította fokozatosan az athéniak figyelmét a tengerre. Meggyőzte őket róla, hogy gyalogos haderejükkel még közvetlen szomszédjaikkal sem képesek megmérkőzni, tengeri haderővel pedig nemcsak a barbárokkal szemben védekezhetnek eredményesen, hanem egész Görögországban vezető szerephez juthatnak. Vitéz vértesek helyett, hogy Platónt idézzük, így tette Themisztoklész az athéniakat tengerészkatonákká. Meg is vádolták, hogy kivette kezükből a dárdát, megfosztotta őket pajzsuktól, s gályapadhoz és evezőkhöz láncolta az athéni népet. Sztészimbrotosz elbeszélése szerint mindezt Miltiadész ellenállásának leküzdésével érte el.

Döntsék el különb bölcselők, megsértette-e eközben az athéni alkotmány tisztaságát és épségét. A görögöket mindenesetre tengeri haderejük mentette meg, és pontosan ezek a háromevezősoros hajók állították vissza Athén akkortájt bukott hatalmát. Ezt igazolják Xerxész cselekedetei is, aki, bár szárazföldi hadereje sértetlen maradt, hajóhadának veresége miatt a futást választotta, mert tisztában volt vele, hogy alulmaradt a görögökkel szemben. Meggyőződésem szerint Mardonioszt is csak azért hagyta hátra, hogy a görögöket meggátolja az üldözésben, nem pedig azért, hogy országukat meghódítsa.

5. Némelyek szerint Themisztoklész minden alkalmat megragadott, hogy minél több pénzt szerezzen. Azért volt szüksége nagy jövedelemre, mert szeretett sok pénzt költeni lakomák rendezésére és vendégek mulattatására. Mások ezzel szemben fösvénységgel és kapzsisággal vádolják, s azt állítják róla, hogy még az ajándékba kapott élelmiszereket is piacra küldte. Egyszer egy Philidész nevű lótenyésztőtől csikót kért, de az megtagadta tőle, erre Themisztoklész megfenyegette, hogy házát hamarosan falóvá[59] változtatja. Ezzel arra célzott, hogy saját rokonaival indíttat peres eljárásokat ellene, s viszályt kelt közte és családtagjai között.

Becsvágyban mindenkin túltett. Még ismeretlen fiatalember volt, amikor rávette az athéniak csodált hárfaművészét, a hermionéi Epiklészt, hogy tanítsa őt hárfajátékra, mert vágyott rá, hogy sokan és gyakran látogassák meg otthonában. Amikor pedig Olümpiába ment, visszatetszést keltett a görögök között, hogy lakomák rendezésében és sátrak, valamint fényűző berendezési tárgyak használatában versenyre kelt Kimónnal. Kimónon senki nem csodálkozott, mert nagy családból származó fiatalember volt, Themisztoklésztől, a teljesen ismeretlen ifjútól azonban ezt merő hivalkodásnak tekintették, mert költekezése nyilván felülmúlta anyagi erejét. Más alkalommal az athéni drámai versenyeken ő szerelte fel a kart, és elnyerte az első díjat; ezek a drámai versenyek már abban az időben is nagy izgalmat és érdeklődést keltettek. Később emléktáblát állíttatott fel győzelme emlékére ezzel a felirattal: "A Phrearrhoszból való Themisztoklész volt a karvezető, Phrünikhosz írta a darabot, és Adeimantosz volt az arkhón."

Mindezek ellenére is sikerült elnyernie a nép kegyét, mert mindenkit név szerint ismert, és vitás ügyekben pártatlanul ítélkezett. Egy alkalommal, amikor ő volt a soros hadvezér, a keoszi Szimónidész arra kérte, hogy az ő javára hozzon ítéletet; Themisztoklész ekkor így szólt hozzá: "Rossz költő volnál, ha dalaidban elvétenéd a mértéket, én pedig rossz elöljáró, ha a törvények ellenére hoznék ítéletet." Más alkalommal kigúnyolta Szimónidész ostobaságát, hogy ócsárolja a korinthosziakat, amiért nagy városban laknak, továbbá hogy rút létére lefesteti magát. Közben állandóan növelte hatalmát és népszerűségét, s végül is osztrakiszmosszal megszavaztatta Ariszteidész száműzetését.

6. A méd sereg már útban volt, hogy lecsapjon Görögországra, az athéniak pedig még mindig azon tanácskoztak, kit válasszanak meg fővezérnek. Állítólag, félve a fenyegető veszedelemtől, valamennyi fővezérjelölt visszalépett, csak az egyetlen Epiküdész, Euphémidész fia nem, aki szónoklásban jártas, de gyáva lelkű és közismerten megvesztegethető népvezér volt. Epiküdész szerette volna elnyerni a fővezérséget, és tartani lehetett tőle, hogy győztesen kerül ki a szavazásból. Themisztoklész félt, hogy Athénra végromlást hoz Epiküdész megválasztása, ezért megvesztegette és pénzen megvásárolta becsvágyát.

Sok dicséret érte Themisztoklészt azért az eljárásáért, ahogyan a perzsa király követeivel Athénba érkezett tolmáccsal bánt, aki a perzsák nevében földet és vizet követelt. Igaz, hogy csak tolmácsi kötelességét teljesítette, Themisztoklész népszavazással elrendeltette elfogatását és kivégzését, mert a barbárok követelését a görögök nyelvén merészelte közölni. Hasonlóképpen helyeselték a zeleiai Arthmiosszal[60] szemben követett eljárását is. Arthmioszt ugyanis Themisztoklész javaslatára gyermekeivel és egész családjával együtt törvényen kívülinek nyilvánították, mert a médek aranyával akarta a görögöket megvesztegetni. Legdicsőbb cselekedete azonban az volt, hogy véget vetett a görögök közötti villongásoknak, és rábírta a városokat, a perzsa háború miatt hagyják abba az egymás elleni gyűlölködést. Ebben sokat segített neki az arkadiai Kheileosz is.

7. Mihelyt átvette a főparancsnokságot, nyomban megkísérelte rávenni a polgárokat, hogy szálljanak hajóra, és Görögországtól lehetőleg minél távolabb szálljanak szembe a barbárokkal. Mivel azonban ezt a tervet sokan ellenezték, a spártaiakhoz csatlakozott és nagyobb haderőt vezetett a Tempé völgyébe Thesszalia megvédésére, mert akkor még nem gondolták, hogy a thesszaliaiak a médek oldalára állnak. Innen azonban dolguk végezetlen tértek vissza, mert közben nemcsak Thesszalia, hanem Görögország más részei is, egészen Boiótiáig, a perzsa királyhoz pártoltak. Az athéniak egyszeriben hallgatni kezdtek Themisztoklész szavára, és elküldték a hajóhaddal az artemiszioni tengerszoros őrizetére.

A görögök Eurübiadészre és a spártaiakra kívánták bízni a fővezérletet, de az athéniak, mivel egymagukban több hadihajójuk volt, mint a többi görög államnak együttvéve, vonakodtak másoknak alárendelni magukat. Themisztoklész azonban megértve a veszélyt, átengedte a fővezérséget Eurübiadésznek, s az athéniakat azzal az ígérettel csendesítette le, hogy ha kitüntetik magukat a háborúban, a görögök önként vetik majd alá magukat hatalmuknak. Általános vélemény szerint Themisztoklész e tettével megmentette Görögországot, és megszerezte az athéniaknak azt a dicsőséget, hogy felülmúlták az ellenséget vitézségben, szövetségeseiket pedig bölcsességben.

Amikor a barbárok hajóhada Aphetainál horgonyt vetett, Eurübiadész megrémült a temérdek ellenséges hajótól. Amikor értesült róla, hogy további kétszáz perzsa hajó Szkiathosz szigetét megkerülve hátba készül támadni a görögöket, nyomban úgy döntött, hogy visszavonul dél felé egészen a Peloponnészoszig. Itt akarta egyesíteni a hajóhaddal a szárazföldi hadakat; lehetetlennek tartotta ugyanis, hogy szembe tudjon szállni a perzsa király tengeri haderejével. Az euboiaiak megijedtek, hogy a görögök majd cserbenhagyják őket; ezért titokban tárgyalásokat kezdtek Themisztoklésszel, s nagyobb pénzösszeggel elküldték hozzá Pelagónt. A pénzt Themisztoklész megbízottja elfogadta, s mint Hérodotosz írja, átadta Eurübiadész embereinek.

Themisztoklésszel élesen szembeszállt egy Arkhitelész nevű honfitársa, a szent hajó parancsnoka, akinek nem volt elegendő pénze a tengerészek zsoldjára, ezért vissza akart térni Attikába. Themisztoklész felingerelte ellene a hajó legénységét, a hajósok rárohantak, és elvették tőle a vacsoráját. Arkhitelész haragra gyúlt, de Themisztoklész egy ládában kenyeret és sültet küldött neki vacsorára, az étel alá pedig egy talentum ezüstöt tett azzal a meghagyással, hogy egye meg a vacsorát, de másnap fizesse ki a zsoldot, mert ha nem, feljelenti az athéniaknál, hogy pénzt fogadott el az ellenségtől. Ezt a történetet a leszboszi Phaniasz beszéli el.

8. A tengerszorosban megütköztek a barbárok hajóhadával. Az ütközet nem döntötte el ugyan a háború sorsát, de az itt szerzett tapasztalatok sokat használtak a görögöknek. Megtanulták, hogyan állják a veszélyeket, s rájöttek, hogy az olyan férfiaknak, akik értenek a közelharchoz, és elszánták magukat rá, hogy a végsőkig küzdenek, nem kell félniök sem a hajók sokaságától, sem a díszesen festett hajóorroktól, sem a hangos harci kiáltásoktól, sem a barbár hadiénekektől. Csak az a fontos, hogy legyőzzék a félelmet, hogy kézitusában rohanjanak rá az ellenségre, és ne hagyják abba a küzdelmet a végső győzelemig. Így értette Pindarosz is, amikor ezeket a sorokat írta az Artemiszionnál lefolyt küzdelemről:

Hol athéni fiák tették le s im áll a szabadság
talpköve tündökölőn...

Artemiszion Euboiának Hesztiaiától északra elnyúló partszegélye. Vele szemben a thesszaliai oldalon fekszik Olizón, ahol valamikor Philoktétész uralkodott. Itt áll Artemisz Proszéóiának fákkal és fehér márványoszlopokkal körülvett kis szentélye. Ha valaki ezt a márványt megdörzsöli, sáfrányszínűvé válik és sáfrányillatot áraszt. Az egyik márványoszlopra négy verssor van rávésve:

Ázsia földje különfaju férfiait seregestül
   megverték a vizen hajdan Athén fiai
tengeri ütközeten, s leterítve a méd hadinépet
   szobrot emeltek, szűz Artemisz, íme, neked.

Mutatnak a parton egy helyet, ahol a fövény nagy mélységben fekete, hamuszerű porral vegyült össze, mintha egykor tüzet raktak volna ott. Az a közhiedelem, hogy ezen a helyen égették el a partra sodródott hajóroncsokat és holttesteket.

9. Amikor a Thermopülainál történtek híre megérkezett Artemiszionba, s megtudták, hogy Leónidasz elesett és Xerxész elfoglalta a hegyszorosokat, visszavonultak Görögország belsejébe. Az utóvéd szerepét katonai erejükre való tekintettel az athéniak vállalták, és büszkék voltak tettükre. Themisztoklész végighajózott a part mentén, és ha kikötésre és ivóvíz szerzésére alkalmas öblöt látott, ahol az ellenséges hajók kiköthettek és megpihenhettek, messziről látható betűkkel feliratot vésetett a parti kövekre. A feliratokon arra kérte az iónokat, hogy mihelyt tehetik, álljanak az athéniak oldalára, akiktől származnak, és akik mindent kockára tesznek az ő szabadságukért. Ha mégsem tudnának melléjük állni, legalább kövessenek el mindent, hogy akadályozzák a barbárok harci tevékenységét, és zűrzavart keltsenek soraikban. Azt remélte, hogy így átpártolásra bírja az iónokat, vagy legalábbis zavart kelt a barbárok közt, ha gyanússá teszi szemükben az iónokat. Xerxész közben észak felől, Dóriszból betört Phókiszba, s felégette és elpusztította a phókisziak városait; a görögök azonban nem siettek segítségükre. Hiába kérték őket az athéniak, hogy álljanak meg Boiótiában és védjék meg Attikát, hiszen végtére ők is védelmezték Görögországot Artemiszionnál, senki nem hallgatott rájuk. A görögöknek csak arra volt gondjuk, hogy szilárdan megvessék a lábukat a Peloponnészoszon. Egész haderejüket az Iszthmosznál vonták össze, és falat építettek a tengertől a tengerig. Az athéniak feldühödtek e miatt az árulás miatt, s egyben csüggedés és levertség vett erőt rajtuk, mert sorsukra hagyták őket. Reménytelen lett volna az ellenség mérhetetlen haderejével egyedül felvenniük a harcot; most már csak az a választásuk maradt, hogy feladják városukat és hajóra szálljanak, de ezt a gondolatot a legtöbben szörnyűségesnek tartották. Nem vágytak sem győzelemre, sem biztonságra, ha egyszer isteneik templomát és őseik sírját át kell engedniük az ellenségnek.

10. Themisztoklész feladta már a reményt, hogy a népet ésszerű érveléssel nyerje meg, helyette csodákhoz, égi jelekhez és deus ex machinához folyamodott, mint a tragédiaköltők. Azokban a napokban történetesen eltűnt a kígyó Athéna szentélyéből, ezt tüntette fel csodajelként. Egy szép napon a papok érintetlenül találták az áldozati zsengéket, amelyeket mindennap a kígyó elé tettek. Themisztoklész utasítására ezt a jelenséget úgy magyarázták a népnek, hogy az istennő elhagyta a várost, s a tenger felé mutatja az utat nekik. A jóslatban szereplő fabástyákat Themisztoklész hajóknak értelmezte, s azt magyarázta, hogy az isten isteninek nevezte Szalamiszt, nem pedig szörnyűnek vagy félelmetesnek, mert neve valamikor majd a görögök nagy szerencséjét fogja jelenteni. Az athéniak végre elfogadták javaslatát, és határozatilag kimondták, hogy a várost rábízzák védőistenségére, Athénára; a fegyverfogható férfiak mind hajóra szállnak, asszonyaikat, gyermekeiket és rabszolgáikat mindnyájan úgy helyezik biztonságba, ahogyan tudják. A határozat elfogadása után a legtöbb athéni Troizénbe küldte a gyermekeket és az asszonyokat. A troizéniek egymással versengve fogadták őket vendégül. Közköltségen mindegyikük napi két oboloszt kapott, a gyermekek pedig bárhol szabadon szedhettek gyümölcsöt, sőt még tanítókat is fogadtak melléjük. Ezeket a határozatokat Nikagorasz javaslatára hozták.

Mivel az athéni kincstár üres volt, Arisztotelész állítása szerint az Areioszpagosz tanácsa minden harcosnak nyolc drakhmát fizetett előlegül, ez tette lehetővé, hogy a háromevezősoros hajókat megfelelő legénységgel tudták ellátni. Kleidémosz szerint azonban ez is Themisztoklész találékonyságának volt köszönhető. Mikor ugyanis az athéniak elhagyták a várost és a Peiraieuszba vonultak, az Athéna-szobor pajzsát díszítő Gorgó-fő eltűnt. Themisztoklész ekkor azzal az ürüggyel, hogy megkeresteti, mindent felkutattatott, és az emberek poggyászában igen nagy összegű pénzt talált elrejtve. Ebből az elkobzott pénzből fizette ki a hajó legénységének zsoldját.

Az a látvány, ahogyan az athéniak tengerre szálltak, némelyekben szánakozást, másokban csodálatot keltett. Nem térítette el őket merész szándékuktól gyermekeik sírása, jajveszékelése, hanem átkeltek Szalamisz szigetére. A legszánalomraméltóbb látványt azok nyújtották, akiket vénségük miatt otthon hagytak, de sajnálni lehetett az állatokat is, főként a kutyákat, amint panaszos ugatással szaladgálták körül hajóra szálló gazdájukat. Fennmaradt egy történet Xanthipposznak, Periklész apjának kutyájáról. A szegény állat nem tudott elválni gazdájától, a tengerbe ugrott, és a hajó mellett úszott egészen Szalamiszig, majd amikor partot ért, a fáradtságtól nyomban kimúlt. Mai napig is mutogatják az emlékére emelt és róla Künosszémának nevezett sírhalmot.

11. Ezek voltak Themisztoklész nagy tettei. Hamarosan felismerte, hogy az Athéniak vágynak Ariszteidészre, s félnek, hogy haragjában átpártol a barbárokhoz és kárt okoz Görögország ügyének. Ariszteidész tudvalevőleg vereséget szenvedett, Themisztoklész - mint legyőzött politikai ellenfelét - osztrakiszmosszal száműzette még a háború előtt. Themisztoklész javaslatára most határozatot hoztak, hogy mindenki, akit bizonyos időre száműztek, visszatérhet, ha a többi polgárral együtt hazája javát kívánja szolgálni.

A hajóhad főparancsnokságát a spártai Eurübiadészra bízták, de erélytelennek bizonyult a veszéllyel szemben. Fel akarta szedni a horgonyt, hogy az Iszthmoszhoz hajózzék, ahol a peloponnészosziak gyalogsága gyülekezett. Themisztoklész ellenezte a tervet, s ekkor történt köztük a következő emlékezetes szóváltás. Eurübiadész így szólt hozzá: "Themisztoklész, a harci játékokban megvesszőzik, aki idő előtt indul." "Igazad van - felelte Themisztoklész -, a hátramaradókat viszont nem koszorúzzák meg." Eurübiadész felemelte botját, hogy megüsse. Themisztoklész így szólt hozzá: "Üss csak meg, de hallgass rám." Eurübiadész megcsodálta nyugalmát, felszólította, hogy beszéljen, s ekkor Themisztoklész újra megkísérelte rávenni tervére. Mikor valaki megjegyezte, hogy olyan férfiú, akinek nincs hazája, nem kényszerítheti rá azokat, akiknek még van, hogy cserbenhagyják az övéket, Themisztoklész így vágott vissza: "Tudd meg, nyomorult, mi azért adtuk fel otthonunkat és falainkat, mert lélektelen dolgokért nem akartuk vállalni a szolgaságot. De most egész Görögországban nekünk van a legnagyobb városunk, és kétszáz háromevezősoros hajó áll készen megsegítéstekre, hogy megmeneküljetek, ha ti is úgy akarjátok. Ha azonban áruló módon másodízben is cserbenhagytok, hamarosan azt hallják majd a görögök az athéniakról, hogy szabad várost és hazát szereztek maguknak, nem rosszabbat annál, amit elhagytak." Eurübiadészt gondolkodóba ejtették és megijesztették Themisztoklész szavai; tartott tőle ugyanis, hogy az athéniak elmennek és otthagyják őket. Az eretriai is megkísérelte, hogy ellene szóljon. "Te beszélsz a háborúról - intette le Themisztoklész -, hiszen nektek, mint a kardhalnak, kardotok van, de szívetek nincs."

12. Némelyek szerint, mialatt Themisztoklész hajójának fedélzetén vitatkozott, egy baglyot láttak, amely jobbról a hajók irányába repült és rátelepedett az egyik árboc csúcsára. Ez az előjel csak megerősítette Themisztoklész szavait, és a görögök felkészültek a harcra. Közben azonban megérkezett az ellenséges hajóhad az attikai parthoz; rengeteg hajójuk úgy ellepte a Phaléroni-öblöt, hogy a környező partot egészen eltakarta. A király is közeledett hadseregével a tengerparthoz. Őt magát is jól lehetett látni. Erre a görögök nyomban megfeledkeztek Themisztoklész szavairól, a peloponnészosziak ismét vágyakozva néztek az Iszthmosz felé, és bosszankodtak, ha valaki keresztezni akarta terveiket. Úgy döntöttek tehát, hogy még aznap éjjel visszavonulnak, és parancsot adtak a kormányosoknak az indulásra. Themisztoklész felbőszült, hogy a görögök eldobják maguktól a helyzet és a tengerszoros nyújtotta előnyöket, és szétszóródnak, ki-ki a maga városába. Ezért cselt gondolt ki, és Szikinnosszal végre is hajtotta.

Szikinnosz perzsa származású hadifogoly létére Themisztoklész híve és gyermekeinek nevelője volt. Őt küldte titokban Xerxészhez a következő üzenettel: "Themisztoklész, az athéniak parancsnoka, átpártolt a királyhoz, és értesíteni óhajtja, hogy a görögök meg akarnak futamodni. Azt tanácsolja a királynak, ne nagyja futni őket, hanem semmisítse meg tengeri haderejüket, amíg zavar uralkodik soraikban, és még nem egyesültek szárazföldi hadaikkal." Xerxész hitelt adott az üzenetnek, és azonnal kiadta a rendelkezést a hajóparancsnokoknak, hogy mialatt a hajókat zavartalanul felszerelik, kétszáz háromevezősoros azonnal induljon útnak, vegyék körül a tengerszorost és tartsák ellenőrzés alatt a szigeteket, hogy az ellenség hajóiból egy se menekülhessen el.

A hadmozdulatot elsőnek Lüszimakhosz fia, Ariszteidész vette észre, s nyomban Themisztoklész sátrába sietett. Nem volt közöttük baráti viszony, hiszen mint már említettem is, Themisztoklész küldette Ariszteidészt száműzetésbe. Most mégis belépett Themisztoklész sátrába, és közölte vele, hogy bekerítették a görögök hajóhadát. Themisztoklész jól ismerte Ariszteidész becsületességét, és megörült jövetelének. Elbeszélte neki, mint küldte el Szikinnoszt a királyhoz, és kérte, segítsen rábeszélni a görögöket, akik benne jobban megbíznak, hogy ütközzenek meg a perzsákkal a tengerszorosban. Ariszteidész helyeselte Themisztoklész eljárását, és azonnal felkereste a többi hadvezért és hajóparancsnokot, hogy harcra biztassa őket. Eleinte kételkedve fogadták szavait, de közben megérkezett egy ténoszi szökevény háromevezősoros hajó, amelynek Panaitiosz volt a parancsnoka, s ő is megerősítette a bekerítés hírét. Így most már nemcsak a kényszerűség, hanem a harag is arra ösztökélte a görögöket, hogy szembenézzenek a veszedelemmel.

13. Napkeltekor Xerxész egy magaslaton foglalt helyet; innen jól láthatta hajóhadát és a csatarendet. Phanodémosz szerint ez a hely Héraklész temploma felett volt, ahol Szalamisz szigetét csak egy keskeny tengerszoros választja el Attikától; Akesztodórosz azonban úgy tudja, hogy Megarisz határán volt, a Kerata nevű dombok felett. Itt ült Xerxész aranyveretű trónszékben írnokok hadával körülvéve, akiknek az volt a kötelességük, hogy feljegyezzék a csata eseményeit.

Themisztoklész éppen áldozatot mutatott be a vezérhajó oldalánál, amikor három szép arcú, pompás ruházatú és arany ékszerekkel ékes hadifoglyot vezettek eléje. Állítólag Szandakénak, a király nővérének és, Artaüktosznak a fiai voltak. Abban a pillanatban, amikor Euphrantidész jós meglátta őket, fényes láng csapott ki az oltárra odakészített áldozati húsokból, és jobb kéz felől tüsszentés hallatszott. A jós ekkor kézen ragadta Themisztoklészt, és felszólította, hogy a három ifjút ajánlja fel áldozatul a nyershús-evő Dionüszosznak, és imádkozzék hozzá, mert ez menekvést és győzelmet hoz a görögöknek. Themisztoklészt megrémítette a jós kegyetlen rendelkezése, de a nép, amint nagy veszedelmekben és súlyos helyzetekben történni szokott, inkább az ésszerűtlen, mint az ésszerű cselekedettől remélte a menekvést. Valamennyien az isten nevét kiáltozták, majd az oltárhoz vonszolták a foglyokat és kierőszakolták, hogy a jós utasításához híven feláldozzák őket. Ezt a történetet egy Phaniasz nevű leszboszi bölcselő és történelemtudományban jártas férfiú beszéli el.

14. Aiszkhülosz, a költő, akinek személyes tapasztalata és biztos ismeretei voltak az eseményről, A perzsák című tragédiájában pontosan megmondja a barbárok hajóinak számát:

Xerxész hajói száma, jól tudom, kerek
ezernyi volt; s afféle szerfölött sebes
hajója kétszázhét: igy őrzi híradás.
[61]

Az athéni hajók száma száznyolcvan volt, mindegyik fedélzetén tizennyolc harcos, közülük négy íjas, a többi nehéz fegyverzetű gyalogos katona.

Themisztoklész ugyanolyan jól választotta meg az ütközet időpontját, mint a helyét. Vigyázott rá, hogy hajói addig ne támadják szembe a barbárokat, amíg a tenger felől frissen fújó szél nagyobb hullámokat nem ver fel a tengerszorosban. A hullámzás nem akadályozta az aránylag alacsony építésű és mély járatú görög hajókat, de hevesen dobálni kezdte a magas fedélzetű, nehézkes mozgású perzsa hajókat, amelyek így oldalukat fordították dühödten támadó ellenfeleikkel szemben. A görög hajók kapitányai Themisztoklészre figyeltek, mert tudták, hogy ő látja a legpontosabban, mi van hasznukra. Xerxész tengernagya, Ariamenész szembeszállt Themisztoklésszel. Vitéz harcos volt, a király testvérei közül a legbátrabb és legigazságosabb; hajója magas fedélzetéről, mint valami bástyafokról vadul nyilazott és dobálta dárdáit. A dekeleiai Ameiniasz és a paianiai Szóklész hajójukat teljes sebességgel nekivezették Ariamenész hajójának. Mikor a két bronzveretű hajóorr egymásba fúródott, Ariamenész átugrott a görög háromevezősorosra, de két athéni harcos dárdával rátámadt és beletaszította a tengerbe. A harcban elesett tengerészkatonák között úszó holttestét Artemiszia, Karia királynője felismerte és Xerxészhez vitte.

15. Még folyt az ütközet, amikor állítólag hirtelen fény villant fel Eleuszisz felől, és a thriai síkságon egészen a tengerig nagy zaj támadt, mintha a misztériumok hőse, Iakkhosz vonulna arra hatalmas embertömeg kíséretében. Később a kiáltozás helyén már csak porfelhő lebegett és a tenger felé húzódva ráereszkedett a hajókra. Mások fegyveres férfiak ködalakját vélték látni Aigina irányában, akik kezüket védőn kiterjesztették a görög hajók fölé. A görögök az Aiakidáknak gondolták őket, akikhez oltalomért imádkoztak a tengeri csata kezdete előtt.

Lükomédész, az egyik athéni háromevezősoros hajó parancsnoka volt az első, aki ellenséges hadihajót ejtett foglyul. Levágta a perzsa hajó orrdíszét, és később Phlüában felajánlotta babérkoszorús Apollónnak. A görög hajók a szűk tengerszorosban egyenlő erővel szállták szembe a barbárokkal, akik csak szakaszonként tudtak előrenyomulni, és egymásra torlódtak. Sötétedésig tartott a küzdelem, és a görögök megfutamították a perzsákat. Így szerezték meg a görögök a nemes és híres győzelmet, mint Szimónidész mondja, amelynél dicsőségesebbet sem a görögök, sem a barbárok nem arattak soha. Ezt részben a harcban részt vevő görögök bátorságának és elszántságának, részben pedig Themisztoklész hadvezéri tehetségének és ügyességének köszönhették.

16. Az ütközet után Xerxész, még mindig telve harci vággyal, töltést akart építtetni, hogy szárazföldi csapatai is átkelhessenek és Szalamiszban megütközhessenek a görögökkel. Ekkor Themisztoklész, hogy kipuhatolja Ariszteidész véleményét, színleg azt javasolta, hajózzon a görög hajóhad a Hellészpontoszhoz, és rombolja szét a hajóhidat. "Így - mondta - Ázsiát Európában foghatjuk meg." Ariszteidész ellenezte a tervet, és így szólt: "Eddig egy elpuhult barbár kényúrral csatáztunk, de ha bezárjuk Görögországba, megfélemlítjük és ezzel kényszerhelyzetbe hozzuk ennek az óriási seregnek az urát, nem nézi majd aranyos mennyezet alól csendben üldögélve a harcot, hanem összeszedi magát és a veszély ráveszi, hogy személyesen vegyen részt a csatában, jóvátegye az elkövetett hibákat és jobb tanácsadókra hallgasson. Bizony, Themisztoklész - tette hozzá -, ahelyett, hogy lerombolnánk a hajóhidat, építsünk másikat, és ha lehet, kergessük ki ezt az embert mielőbb Európából." "Ha így látod helyesnek - mondta Themisztoklész -, találjuk meg a módját, miként távolítsuk el Görögországból a lehető leggyorsabban."

Amint megegyeztek, Themisztoklész elküldte a perzsa királyhoz Arnakész nevű eunuchját, akit a hadifoglyok közül választott ki, hogy mondja meg gazdájának a következőket: "A görögök, most, hogy a tenger urává lettek, elhatározták, hogy a Hellészpontoszba hajóznak, és lerombolják a hajóhidat, de Themisztoklész nem akar rosszat a királynak, ezért figyelmezteti, hogy siessen haza, s amíg teheti, keljen át a tengeren Ázsiába, ő közben mindent megtesz, hogy a görög szövetséges hadakat visszatartsa az üldözéstől." Amikor Xerxész meghallotta az üzenetet, megijedt és gyorsan visszavonult. A Mardoniosz ellen vívott későbbi harcok mutatták meg, milyen jól ítélte meg Themisztoklész és Ariszteidész a helyzetet, mert bár Plataiainál az ellenség hadseregének csak csekély részével álltak szemben, abban a veszélyben forogtak, hogy mindent elveszítenek.

17. Hérodotosz elbeszélése szerint a görög városok között leginkább Aigina tüntette ki magát. Ha kelletlenül is, Themisztoklésznek adták a legmagasabb kitüntetést, amikor ugyanis a hadvezérek összegyűltek az Iszthmoszon és szavazást tartottak az oltárnál, vitézségben mindegyik önmagát jelentette ki elsőnek, maga után másodiknak azonban Themisztoklészt. A lakedaimóniak meghívták Themisztoklészt Spártába, és Eurübiadészt bátorságáért, őt pedig bölcsességéért olajágakból font koszorúval tüntették ki. Themisztoklészt ezenkívül megajándékozták a legszebb harci szekérrel is, és amikor eltávozott, háromszáz ifjúból álló kíséretet adtak melléje az ország határáig. Mondják, hogy a következő olümpiai játékokon, mikor Themisztoklész a stadionba lépett, senki nem törődött a versenyzőkkel, egész nap őt bámulták, tapsolták, és csodálattal mutogatták az idegeneknek. Themisztoklész megvallotta barátainak, hogy úgy érzi, elnyerte Görögországért vállalt fáradalmainak méltó jutalmát.

18. Különlegesen becsvágyó természetű volt, ahogy ezt a ránk maradt történetekből megítélhetjük. Amikor az athéniak megválasztották tengernaggyá, sem a köz-, sem a magánügyeit nem intézte el a maguk idején, hanem arra a napra halasztotta őket, mikor hajóra szállt, csak hogy hatalmát és személyének fontosságát fitogtassa, mert akkor egyszerre olyan sok emberrel és annyi ügyben kellett tárgyalnia. Mikor végignézték a partra vetődött perzsa holttesteket, s arany karpereceket és nyakláncokat látott rajtuk, ő maga elment mellettük, de odaszólt kíséretében levő barátjának: "Vedd fel, te nem vagy Themisztoklész." Antiphatész, aki valamikor szép fiú volt, lenézte Themisztoklészt, de amikor híres ember lett belőle, kereste társaságát. "Gyermekem - mondta neki -, elég későn, de mindketten észre tértünk."- Az athéniakról azt mondogatta, hogy nem tisztelik és nem csodálják, amikor veszély fenyegeti őket akárha platánfa volna, viharban alája futnak, de mihelyt kiderül az ég, lombját letépik és ágait megcsonkítják. Egy szeriphoszi ember egyszer a szemébe mondta, hogy nem a maga, hanem városa jóvoltából lett híressé. "Igazad van - válaszolta -, ha szeriphoszinak születek, soha nem lettem volna híres emberré, de te sem, ha athéni volnál."

Más alkalommal egyik hadvezértársa, abban a hiszemben, hogy hasznos szolgálatokat tett hazájának, öntelten beszélt Themisztoklésszel, és a maga tetteit összehasonlította az övéivel. Themisztoklész ekkor így beszélt: "Vitázott egyszer az ünneppel a következő nap, és azt mondta, hogy egy perc nyugta sincs, annyi a gondja, az ünnepen viszont az emberek mást sem tesznek, csak élvezik a kész javakat. »Igazad van - felelte az ünnep -, de ha én nem volnék, nem volnál te sem.« Velem is így vagytok - folytatta Themisztoklész -, ha akkor nem lettem volna, hol volnátok ti ma?"

Mikor tulajdon fia az anyjával és az anyán keresztül vele fölényeskedett, tréfásan megjegyezte, hogy fia a leghatalmasabb ember Görögországban, mert a görögöknek az athéniak parancsolnak, az athéniaknak ő, neki a gyermek anyja, annak pedig a fiú. Gyönyörűsége telt benne, hogy különb mindenkinél: amikor elárvereztette egyik birtokát, a kikiáltónak meghagyta, jelentse ki, hogy a vevő jó szomszédot kap. Egyik leányának két kérője volt, s ő a becsületeset választotta, a gazdag helyett, mondván, hogy inkább férfit akar pénz nélkül, mint pénzt férfi nélkül. Így mutatkozott meg mondásaiban jelleme.

19. Az imént elbeszélt nagy tettei után azonnal hozzáfogott, hogy újjáépítse és megerősítse a várost. Theopomposz szerint megvesztegette a spártai ephoroszokat, hogy ne ellenezzék terveit, bár a legtöbben úgy gondolják, inkább becsapta őket. Követség ürügyével Spártába ment, a spártaiak ugyanis nemcsak kifogásolták, hogy az athéniak megerősítik városukat, hanem még rá is vették az aiginai Polüarkhoszt, hogy vádat emeljen ellenük. Themisztoklész tagadta a vádat, és felszólította a spártaiakat, hogy küldjék el embereiket, és győződjenek meg tulajdon szemükkel a való helyzetről. Arra számított ugyanis, hogy a halasztással az athéniak időt nyernek az erődítéshez, a spártai küldötteket pedig ott tartják túszul. Így is történt. Amikor a spártaiak megtudták az igazságot, nem bántották Themisztoklészt, hanem lenyelték mérgüket és elengedték.

Ezután hozzákezdett Peiraieusz kiépítéséhez, mert felismerte a kikötő természetes előnyeit, és különben is a város boldogulását a tengerre akarta alapozni. Ezzel bizonyos tekintetben Athén régi királyainak politikájával ellentétes utat választott. Azok, mint mondják, arra törekedtek, hogy a polgárokat eltereljék a tengertől, s rászoktassák őket, hogy ne hajózásból, hanem földművelésből éljenek. Ezért terjesztették el a híres történetet Athénéről, hogy amikor Poszeidónnal versengett az ország feletti uralomért, az olajfát mutatta fel a döntőbírák előtt, és ezzel győzött. Themisztoklész azonban, mint Arisztophanész, a vígjátékíró mondja, nem Peiraieusz "ragasztotta hozzá" a városhoz, hanem a várost "csatolta" Peiraieuszhoz: a szárazföldet a tengerhez. Ilyen módon az arisztokrácia kárára növelte a nép hatalmát és önbizalmát, mert a hatalom a hajósnép, az evezősök és a kormányosok kezébe került. Később a harminc zsarnok ezért fordította a szárazföld felé a Pnüx tengerre néző szószékét, mert úgy gondolták, hogy a nép uralmának alapja a tengeri hatalom, az oligarchák uralmát viszont a földművelőkkel lehet elfogadtatni.

20. De Themisztoklésznek sokkal nagyralátóbb tervei voltak Athén tengeri hatalmával. Amikor a görög hajóhad Xerxész visszavonulása után Pagaszaiban kötött ki, s ott telelt, Themisztoklész a népgyűlésen bejelentette az athéniaknak, hogy hasznos és biztonságuk szempontjából fontos terve van, de nem tárhatja fel a népgyűlésen. Az athéniak erre felszólították, hogy közölje tervét négyszemközt Ariszteidésszel, és ha ő helyesli, hajtsa végre. Themisztoklész elmondta Ariszteidésznek, hogy fel akarja gyújtani a görögök hajóhadát. Ariszteidész ekkor visszament a népgyűlésbe, és kijelentette, hogy Themisztoklész tervénél nincs hasznosabb, de igazságtalanabb sem. Az athéniak ezért úgy rendelkeztek, hogy Themisztoklész hagyjon fel a tervvel.

Az Amphiktüonia gyűlésén a spártaiak azt javasolták, hogy zárják ki a szervezetből azokat a városokat, amelyek nem vettek részt a médek elleni háborúban. Themisztoklész félt tőle, hogy ha kiűzik a szövetségből Thesszaliát, Argoszt és Thébait, a spártaiak a gyűlésen megkaparintják az összes szavazatot, és az történik, amit akarnak. Ezért védelmébe vette ezeket a városokat, és rábírta a küldötteket véleményük megváltoztatására. Azzal érvelt, hogy a háborúban csak harmincegy város vett részt, azok is jobbára kisvárosok, veszedelmes lenne tehát, ha Görögország nagyobb részét kizárnák a szövetségből, s ilyenformán a gyűlésben mindössze két vagy három város küldötte foglalna helyet. Állásfoglalásával maga ellen bőszítette a spártaiakat, akik ezután Kimón helyzetének megerősítésére törekedtek, és politikájukban Themisztoklész ellenfeleként játszották ki.

21. A szövetségesek is meggyűlölték, mert körülhajózta a szigeteket, és pénzt hajtott be rajtuk. Az androsziakkal, amikor pénzt követelt tőlük, Hérodotosz elbeszélése szerint a következő párbeszéd folyt le. Themisztoklész kijelentette, hogy két istenséget hozott magával, a Rábeszélést és az Erőszakot. Erre a szigetlakók azt felelték, hogy nekik is két nagy istenségük van, a Szegénység és az Ínség, ezek miatt nem adhatnak pénzt.

Timokreón rhodoszi dalköltő egyik versében keserűen megtámadja Themisztoklészt, mert pénzért kijárta, hogy egyes száműzötteket hazabocsássanak, őt viszont, bár házigazdája és barátja volt, pénzért elárulta.

A vers így hangzik:

Dícsérd noha Pauszaniaszt, dícsérd noha Xanthipposzt, vagy
Leutükhidászt; de magam csupán Ariszteidészt dicsérem,
őt, aki legderekabbként
szentséges Athénból eredt.
Themisztoklészt gyűlöli Létó!
Csalfán, bünösen, hazugul ő Timokreónt, vendég idegent
ím, haza már, Ialüszoszba többé nem bocsátja,
hitvány pénzre kacsintva,
s elvéve a három ezüst rudat, vesztébe vágtat hajóján:
van, kit hazaküld hamisan, s van, kit kikerget, s új ezüsttel
töltve, im Iszthmoszon lakomát ad, s etetve fűt-fát
hideg húst oszt, és azok nevetve
esznek s fohászkodnak: Themisztoklészt ne lássa senki élve!

Amikor Themisztoklészt száműzték és halálra ítélték, Timokreón még szenvedélyesebben és megdöbbentőbben szórta rá átkait abban a versében, amely így kezdődik:

Múzsa-lány, dalold e dal
dicsőségét hellén haza
fiai közt, miképpen illő.

Azt mondják, hogy amikor Timokreónt a médekkel való együttműködés miatt száműzték, Themisztoklész is ellene szavazott. Később pedig, midőn médpártiság miatt Themisztoklészt vád alá helyezték, Timokreón ezt a verset írta ellene:

Nem maga Timokreón lépett médekkel cimboraságra
pusztán: akad még más gálád is; nemcsak én vagyok ravaszdi:
más is akad, sunyi rókafi.

22. Polgártársai már csak merő irigységből is szívesen meghallgattak minden ellene szórt rágalmat. Themisztoklész hát rákényszerült, hogy a népgyűlésen ismételten emlékeztesse az athéniakat saját tetteire, s ezt nehezen tudták elviselni. Az elégedetlenkedőkhöz így szólt: "Unjátok, ugye, hogy egy és ugyanazon ember annyiszor tesz jót veletek?" Azzal is megbántotta a népet, hogy amikor templomot építtetett Artemisznek, az istennőt Arisztobulénak[62] nevezte, mintha arra akart volna emlékeztetni, hogy ő adta a legjobb tanácsot Athénnak és a görögöknek, s a templom ráadásul egészen közel volt a Melité városrészben levő házához. Ez az a hely, ahova napjainkban a hóhér ki szokta vetni a kivégzettek holttestét, és azoknak a ruháit és kötelét is oda dobják, akik felakasztották magukat. Artemisz Arisztobulé templomában a mai napig is ott van Themisztoklész kis szobra. Ebből ítélve nemcsak hősies lelkű, hanem hősies megjelenésű férfi is volt.

Az athéniak osztrakiszmosszal száműzték, hogy ezáltal kisebbítsék tekintélyét és politikai fölényét. Így tettek mindazokkal, akik aránytalanul kiemelkedtek a demokrácia egyenlőségéből. Nem is tekintették akkor büntetésnek az osztrakiszmoszt, hanem csak eszköznek, hogy levezessék az irigykedést, amely mindig gyönyörűségét leli a kiválók megalázásában és egyben elégtételt talál megszégyenítésükben.

23. Athénból való száműzetése után Argoszban élt. A Pauszaniasszal történtek ekkor jó alkalmat szolgáltattak ellenségeinek, hogy befeketítsék: az agrauléi Leóbótész, Alkamión fia, hazaárulási vádat emelt ellene, és a spártaiak csatlakoztak a vádhoz. Pauszaniasz hazaáruló cselszövényt szőtt, amelyet először eltitkolt Themisztoklész előtt, bár a barátja volt. Amikor azonban látta, hogy Themisztoklész kiesett a hatalomból és új helyzetét nehezen viseli el, felbátorodott, s együttműködésre szólítatta fel. Megmutatta neki a perzsa király levelét, és megpróbálta megharagítani a görögökre, akiket aljasnak és hálátlannak nevezett. Themisztoklész elutasította Pauszaniasz ajánlkozását, és nem kívánt vele közösséget vállalni, de nem szólt senkinek a kettőjük közt lefolyt beszélgetésről, és nem jelentette fel Pauszaniasz terveit. Nyilván azt gondolta, hogy Pauszaniasz maga hagy fel tervével, vagy valami módon maga leplezi majd le esztelen és hóbortos terveit.

Amikor Pauszaniaszt kivégezték, találtak nála bizonyos leveleket és iratokat, amelyek gyanúba keverték Themisztoklészt is. A spártaiak felháborodva támadtak rá, s athéni irigyei is vádat emeltek ellene. Themisztoklész távollétében nem tudott személyesen védekezni, csak levélben utasította vissza az ellene emelt vádakat. Azelőtt folyvást azzal vádolták ellenségei - írta -, hogy állandóan uralkodni vágyott mások felett. Nos, csakugyan soha nem tűrte, hogy mások uralkodjanak felette, már csak ezért is képtelenség, hogy eladta volna önmagát és Görögországot a barbároknak, hazája ellenségeinek. A nép azonban nem rá, hanem a vádaskodókra hallgatott: embereket küldtek érte, hogy fogják el, és vigyék Athénba, s ott az összgörög törvényszék elé állítsák.

24. Themisztoklész azonban mindezt jó előre megsejtette, és áthajózott Kerkürába, ahol úgy tekintettek rá mint a város jótevőjére. Döntőbírának hívták meg ugyanis Kerküra és Korinthosz vitás ügyében, s ő úgy döntött, hogy a korinthosziak húsz talentum kártérítést fizessenek, és Leukasz szigetét mint közös települést birtokolják. Kerkürából Épeiroszba menekült, s mert az athéniak és a spártaiak továbbra is a sarkában voltak, kockázatos lépésre szánta rá magát: a molosszoszok királyánál, Admétosznál keresett menedéket. A molosszoszok királya ugyanis egy alkalommal kéréssel fordult az athéniakhoz, és Themisztoklész, aki akkor hatalma tetőpontján volt, a kérést megszégyenítően visszautasította. Admétosz azóta is haragudott rá, és nyilvánvaló volt, hogy ha kezébe kerül, bosszút áll rajta. Themisztoklész azonban akkori bajában inkább félt honfitársai friss irigységétől, mint a király régi haragjától. Ezért rábízta magát, és szokatlan, másutt ismeretlen módon kért oltalmat: karjába vette a király kisfiát, és térdre vetette magát tűzhelyénél. A molosszoszok körében ez az oltalomkérés vallás formája, amelyet majdnem lehetetlen visszautasítani. Némelyek úgy tudják, hogy Phthia, a király felesége sugalmazta az eljárást és vitte fiát a tűzhelyhez Themisztoklész mellé. Mások azt mondják, hogy az egészet Admétosz eszelte ki, és azért játszatta el a színpadias jelenetet, hogy a vallás parancsaira hivatkozva tagadhassa meg Themisztoklész kiadatását üldözőinek.

Az akharnaibeli Epikratész titkon Épeiroszba szöktette Athénból Themisztoklész feleségét és gyermekeit; Sztészimbrotosz szerint ezért Kimón bíróság elé állíttatta és kivégeztette. Később azonban vagy elfelejtette, amit előbb írt, vagy Themisztoklésszel felejtette el, mert azt állítja, hogy Themisztoklész Szicíliába hajózott, ott megkérte Hierón türannosz leányának a kezét, és megígérte, hogy a görögöket Hierón alattvalóivá teszi, s csak mikor Hierón visszautasította a leánykérést, kelt át Ázsiába.

25. Nem valószínű azonban, hogy csakugyan így történt volna. Theophrasztosz a következőket írja A királyságról című művében: Hierón versenylovakat küldött Olümpiába, és díszes sátrat emeltetett, de Themisztoklész a görögök gyűlésén azt indítványozta, hogy rombolják le a türannosz sátrát és akadályozzák meg lovai részvételét a versenyeken. Thuküdidész pedig úgy beszéli el, hogy Püdnában szállt hajóra az Égei-tenger partján, de a hajón senki nem tudta, hogy kicsoda. A viharos szél Naxosz felé sodorta a hajót, a szigetet pedig éppen akkor az athéniak ostromolták, Themisztoklész megijedt, s feltárta kilétét a hajó tulajdonosának és a kormányosnak. Egy darabig a lelkükre beszélt, majd fenyegetőzni kezdett, hogy feljelenti és megvádolja őket, hogy tudtak kilétéről, de a hajó elindulásakor jó pénzért mégis felvették a fedélzetre. Így aztán rákényszerítette őket, hogy elkerüljék a szigetet, és továbbmenjenek Ázsiába.

Később barátai titokban eljuttatták hozzá Ázsiába vagyonának nagy részét, de Theopomposz még így is száz, Theophrasztosz pedig nyolcvan talentumra becsüli ingóságai értékét, amelyet az állami hatóságok megtaláltak és elkoboztak. Themisztoklész magánvagyona egyébként még a három talentumot sem érte el, mielőtt közpályára lépett.

26. Kümében partra akart szállni, de még idejében észrevette, hogy a fövényen nagy tömeg vár rá, közte Ergotelész és Püthodórosz emberei, akik kézre akarják keríteni. Jó fogás lett volna a pénzéheseknek, mert a perzsa király kétszáz talentumot tűzött ki a fejére. Ezért továbbmenekült egy aiol kisvárosba, Aigaiba. Itt senki nem tudta kilétét házigazdáján, Nikogenészen kívül, aki Aiolisz tartomány leggazdagabb embere volt, és sokan ismerték a perzsa főnemesek között. Néhány napig tehát Nikogenésznél húzta meg magát. Egyik este, az áldozat bemutatása után, Olbioszt, Nikogenész gyermekeinek nevelőjét vacsora közben isteni ihlet fogta el és önkívületi állapotban a következőt szavalta:

Szándékot, szót, győzedelmet mind az éjszakára bízz.

Aznap éjszaka Themisztoklész álmában kígyót látott, amely végigkúszott a hasán fel a nyakáig, majd amikor arcához ért, sassá változott. A sas szétterjesztette szárnyát, felszállt vele a magasba, és repítette a messziségbe. Amikor letekintett, arany hírnöki pálcát pillantott meg, a sas pedig óvatosan letette őt a pálcára. Ettől egyszeriben eloszlott minden félelme és szorongása.

Nikogenész ügyes cselt eszelt ki, hogy Themisztoklész továbbjusson. A barbárok, elsősorban a perzsák, durva és erőszakos természetűek, és iszonyúan féltékenyek a nőkre. Nemcsak feleségüket, hanem rabnőiket és ágyasaikat is szigorú őrizetben tartják, hogy idegen férfi még csak meg se pillanthassa őket. Az asszonyokat otthon bezárva őrzik, amikor pedig utaznak, lefüggönyözött szekéren szállítják őket. Nos, Themisztoklésznek is ilyen függönyökkel letakart szekeret készített Nikogenész, és azon vitette tovább. Ha útközben a kiléte felől tudakozódtak, kísérői azt felelték, hogy egy görög nőt visznek Ióniából a perzsa király egyik ajtónállójának.

27. Thuküdidész és a lampszakoszi Kharón szerint Xerxész ekkor már nem élt, ezért Themisztoklész Xerxész utódját kereste fel. Ezzel szemben Ephorosz, Deinón, Kleitarkhosz, Hérakleidész és mások úgy tudják, hogy Xerxészhez ment. Thuküdidész véleménye, úgy látszik, inkább megfelel a történelmi valóságnak, bár az események időbeli sorrendje nála sem egészen pontos és megbízható. Themisztoklész mindenesetre elérkezett élete egyik legrettegettebb fordulópontjához. Először a testőrparancsnok, Artabanosz színe elé került, elmondta neki, hogy görög, s beszélni óhajt a királlyal olyan ügyben, amely a királyt bizonyosan érdekelni fogja. Artabanosz erre így válaszolt: "Idegen, az emberek törvényei különbözők, az egyik ezt, a másik azt tartja jónak, de mindenkinek jó, ha megőrzi és tiszteletben tartja hazája szokásait. Rólatok, görögökről közismert, hogy a szabadságot és egyenlőséget minden másnál többre becsülitek. Mi viszont sok kiváló törvényünk és szokásunk közül azt tartjuk a legtöbbre, hogy tiszteljük a királyt, és hódolattal hajtunk térdet előtte, mert isten képét hordozza mindenki üdvére. Ha helyesled törvényeinket, s kész vagy térdre borulni előtte, találkozhatsz a királlyal és beszélhetsz vele. De ha másként gondolkozol, csak közvetve juttathatod el hozzá kérésedet, mert a király nem szokta meghallgatni, aki nem borul térdre előtte." Themisztoklész erre így szólt: "Én azért jöttem, Artabanosz, hogy gyarapítsam a király hírnevét, ha a perzsák hatalmát növelni kívánó istenség is úgy akarja, s kész vagyok elfogadni törvényes szokásaitokat, hiszen általam majd még többen hajtanak térdet a király előtt, mint most. Ez a formaság tehát ne legyen akadálya, hogy elmondhassam neki, amit szeretnék." "Mit jelentsek tehát - kérdezte Artabanosz -, ki az, aki a görögök közül ideérkezett, mert elméd nem közönséges emberre vall?" Themisztoklész erre így felelt: "Ezt majd csak maga a király tudhatja meg." - Így mondja el a történeteket Phaniasz. Eratoszthenész A gazdagságról című könyvében még hozzáteszi, hogy Themisztoklésznek a testőrparancsnokkal való találkozását és beszélgetését a parancsnok egyik eretriai származású ágyasa tette lehetővé.

28. Mikor a király elé vezették, Themisztoklész a földre borult, majd csendben fölemelkedett. A király ekkor megparancsolta a tolmácsnak, kérdezze meg tőle, kicsoda. A tolmács kérdésére így felelt: "Az athéni Themisztoklész jött hozzád, király, mert menekül a görögök üldözése elől. Igaz, sok kárt okoztam a perzsáknak, de még több jót tettem velük, mert én akadályoztam meg a görögöket, hogy megmenekülésük után üldözzenek benneteket. Hazám biztonsága ekkor már megengedte, hogy szolgálatot tehessek nektek is. Most mindenre elszántam magam. Kész vagyok rá, hogy elfogadjam a király kegyét, ha kiengesztelődött irántam, vagy megkérleljem, ha haragja még mindig nem szűnt meg irántam. Ellenségeim tanúsíthatják, hogy valóban jót tettem a perzsákkal; használd hát fel balsorsomat nagylelkűséged megmutatására, ne pedig bosszúd kielégítésére. Ha meghagyod életemet, oltalomkeresőt veszel védelmedbe, ha pedig elveszejtesz, a görögök ellenségét ölöd meg." Ezután Themisztoklész elbeszélte a Nikogenész házában látott csodás álmát és Zeusz Dódónaiosz jóslatát, amely azt parancsolta, hogy keresse fel, aki az isten nevét hordozza. Ő úgy értelmezte a jóslatot, hogy Zeusz a perzsa királyhoz küldi, mert mindkettőjüket nagy királynak hívják.

A király meghallgatta Themisztoklész szavait, de nem válaszolt neki, bár csodálta önbizalmát és merészségét. Később barátai előtt boldognak mondta magát, mert nagy szerencse érte, s kijelentette: imádkozik Areimanioszhoz, sugallja mindig ellenségeinek, hogy űzzék ki soraik közül a legkülönb embereiket. Mint mondják, áldozatot mutatott be az isteneknek, utána lakomát tartott, éjszaka, álmában pedig örömében háromszor felkiáltott: "Enyém az athéni Themisztoklész!"

29. Másnap reggel a király összehívta barátait, és magához vezettette Themisztoklészt, aki semmi jót nem remélt. A palota ajtajában álló testőrtisztek ugyanis nyomban ellenséges tekintettel mérték végig, mihelyt meghallották a nevét. Sőt Róxanész testőrparancsnok, amikor Themisztoklész elhaladt mellette - a király ekkor már trónján ült, és az udvar tagjai némán figyeltek -, elfojtott hangon a fülébe sziszegte: "Te álnok görög kígyó! A király rossz szelleme hozott ide!" De amikor előlépett és ismét a földig hajolt, a király barátságosan szólította meg. Kijelentette, hogy máris kétszáz talentummal tartozik neki, mert önként jelentette fel magát, és így jogos, hogy ő kapja meg a fejére kitűzött jutalomdíjat. Még sokkal többet ígért neki, és biztatta, mondjon el mindent nyíltan a görögökről.

Themisztoklész válaszában az emberi beszédet tarka szőnyeghez hasonlította, mert az is csak szétterítve mutatja meg a rajta ábrázolt mintát, de eltorzítja, ha összegöngyölik. Ezért neki is időre van szüksége. A királynak tetszett a hasonlat, és hozzájárult Themisztoklész kéréséhez, aki egy évet kért, s ennyi idő alatt valóban elsajátította a perzsa nyelvet, úgyhogy tolmács nélkül beszélhetett a királlyal. Az udvaron kívül állók feltételezték, hogy ezeken a beszélgetéseken csak a görögök ügyeiről esett szó. Mivel azonban a király ekkoriban fontos változtatásokat vitt véghez, amelyek több barátját közvetlenül érintették, Themisztoklész felkeltette a befolyásos udvari emberek gyűlöletét, mert feltételezték, hogy merészségében nyíltan beszélt a királlyal az ő ügyeikről is. Egyetlen más idegen sem részesült az övéhez hasonló kitüntetésekben. Részt vett a király vadászatain és otthoni szórakozásaiban, sőt bemutatták a király anyjának is, aki bizalmasává fogadta. A király parancsára beavatták a mágusok tudományába. Egy alkalommal a király megígérte a spártai Démaratosznak, hogy teljesíti egy kívánságát. Démaratosz azt a kiváltságot kérte, hogy a perzsa királyhoz hasonlóan tiarával a fején vonulhasson, be Szardeiszbe. Mithropausztész, a király unokatestvére megfogta a tiarát, s ezt mondta: "Tedd a fejedre a tiarát, nem lesz alatta agyvelő, amiként nem lesz belőled Zeusz, ha villámot tartasz is a kezedben." A király nagyon megharagudott Démaratoszra kérése miatt, s úgy látszott, soha nem bocsát meg neki. Mikor azonban Themisztoklész közbelépett az érdekében, egykettőre kiengesztelődött iránta.

A későbbi perzsa királyok állítólag valahányszor görög tanácsadókra szorultak, rendszerint írásban ígérték meg, hogy tanácsosuk Themisztoklésznél is nagyobb ember lesz udvarukban. Mint mondják, egy alkalommal, amikor Themisztoklész már nagy ember volt, és dús lakomákon egész lakájsereg szolgált fel asztalánál, így szólt gyermekeihez: "Gyermekeim, bizony elvesznénk, ha már el nem vesztünk volna." Több történetíró tudomása szerint három várost kapott birtokul, Magnésziát, Lampszakoszt és Müuszt; ezek kenyérrel, borral és hússal látták el. A küzikoszi Neanthész és Phaniasz még Perkótét és Palaiszképsziszt is említik, ahonnan ágyneműt és ruhákat kapott.

30. Egy alkalommal a tengerpartra utazott, hogy a görögök ügyében tárgyaljon. Ekkor történt, hogy egy Epixüész nevű perzsa férfi, Felső-Phrügia helytartója, orgyilkosokkal meg akarta öletni. Felbérelt néhány piszidiait, hogy amikor egy Leontokephalosz[63] nevű faluban megszáll éjszakára, végezzenek vele. De Themisztoklésznek déli pihenőjén megjelent álmában Kübelé, az istenek anyja, és így szólt: "Themisztoklész, kerüld el az oroszlán fejét, hogy fel ne faljon az oroszlán. Ezért a figyelmeztetésért cserében Mnésziptolemát ajánld fel nekem." Themisztoklészt megijesztette az álom, és imádkozott az istennőhöz. Elkerülte az országutat, más úton ment tovább, és az éjszakát a falun kívül a szabadban töltötte.

Véletlenül az egyik sátrat vivő igásállat beleesett a folyóba, és Themisztoklész szolgái kitették száradni az átnedvesedett függönyöket. Közben a piszidiaiak kivont karddal odaérkeztek, s a holdfényben nem tudták tisztán kivenni a szárításra kiteregetett függönyöket. Azt hitték, hogy sátrat látnak, és Themisztoklész odabenn alszik. Odaléptek a függönyhöz, és már éppen felemelték, de az őrök nekikestek és megkötözték őket. Themisztoklész így megszabadult a veszedelemből, s a csodás álomlátásért hálából szentélyt építtetett Magnésziában A Dindümosz-hegyi Kübelének, leányát, Mnésziptolemát pedig a szentély papnőjévé tette.

31. Amikor Szardeiszbe érkezett, szabad idejében megnézte a pompás templomokat és a rengeteg fogadalmi ajándékot, s az Istenek Anyjának templomában megpillantott egy Vízhordó leány néven ismert bronzszobrot. Ezt a két könyök magas szobrot még ő állíttatta Athénban mint a városi vízellátás felügyelője, azokból a bírságokból, amelyeket a vízvezeték vizének elidegenítőire és elvezetőire vetettek ki. Talán meghatódott, amikor látta, hogy a fogadalmi ajándékul felállított szobor most fogolyként idegen országba került, talán dicsekedni akart az athéniaknak a perzsa királynál élvezett befolyásával, mindenesetre megkérte Lüdia helytartóját, hogy küldje vissza a szobrot Athénba. A barbár megsértődött a kérésen, s kijelentette, hogy az esetet írásban jelenti a királynak. Themisztoklész ijedtében a női lakosztályba futott, és ajándékokkal megvesztegette a helytartó ágyasait, hogy engeszteljék ki uruk haragját. Ezután óvatosabban viselkedett, és belátta, hogy a barbárok irigykedése miatt vigyáznia kell. Ezért nem utazgatott tovább Ázsiában, hanem, amint Theopomposz beszéli, végleg letelepedett Magnésziában, gazdag ajándékokat kapott a királytól, és a perzsa főnemesekkel egyenlő megtiszteltetésben részesült. Így élt nyugodtan sok éven át; a király ekkoriban nem törődött a görögökkel, mert országa belügyeivel volt elfoglalva.

Mikor azonban Egyiptom a görögök támogatásával fellázadt a perzsa uralom ellen, a görög hadihajók eljutottak Küprosz szigetéig és Kilikiáig, és Kimón átvette a tenger feletti uralmat, a király kénytelen volt ellenintézkedéseket tenni és megakadályozni, hogy a görögök az ő kárára növeljék hatalmukat. A perzsa hadak táborba szálltak, a hadvezérek megkapták megbízásukat, s követek keresték fel Themisztoklészt is a király parancsával, hogy váltsa be ígéretét, és készüljön fel a görögök elleni háborúra. Ő azonban már nem táplált haragot honfitársai iránt, s nem lelkesítette az a dicsőség és hatalom, amely a háborúban kijutott volna neki. De lehetséges az is, hogy teljesíthetetlennek tartotta a rábízott feladatot, mert a görögöknek ekkor nagy hadvezéreik voltak, s köztük elsősorban Kimón volt szerencsés hadi vállalkozásaiban. Vonakodásának legfőbb oka mégis az lehetett, hogy nem volt hajlandó befeketíteni korábbi haditetteinek és diadalainak jó hírnevét. Ezért elhatározta magát, hogy méltóképpen befejezi életét. Áldozott az isteneknek, s barátait egybehíván, búcsúzóul megszorította a kezüket, majd a legtöbb történelmi forrás tanúsága szerint bikavért ivott, vagy mint mások állítják, gyorsan ölő mérget vett be. Így halt meg Magnésziában hatvanöt éves korában, közügyekben és hadvezetésben töltött élete után. Mint mondják, amikor a király megtudta, hogy Themisztoklész miért és hogyan halt meg, még jobban megcsodálta nagyságát, s továbbra is különleges jóindulattal viseltetett barátai és családjának tagjai iránt.

32. Themisztoklésznek Arkhippétől, az alópekéi Lüszandrosz leányától három gyermeke maradt: Arkheptolisz, Polüeuktosz és Kleophantosz. Platón, a bölcselő, az utóbbit jó lovasként említi, akinek azonban más érdeme nem volt. Volt két idősebb fia is, egyiküket, Neoklészt gyermekkorában megharapta egy ló és belehalt, Dioklészt pedig anyai nagyatyja, Lüszandrosz örökbe fogadta. Több leánya, is volt; második házasságából született leányát, Mnésziptolemát mostohatestvére, Arkheptolisz, Italiát a khioszi Panthoidész vette felségül, Szübarisz pedig az athéni Nikodémoszhoz ment feleségül. Themisztoklész halála után unokaöccse, Phrasziklész Magnésziába hajózott, s fivére beleegyezésével feleségül vette Nikomakhét; ő nevelte fel Themisztoklész legfiatalabb leányát, Asziát.

Magnészia lakói pompás síremléket emeltek neki a város főterén. Nem kell hitelt adnunk Andokidésznak, amikor Barátaimhoz című írásában azt mondja, hogy az athéniak ellopták Themisztoklész hamvait és szétszórták a levegőben: nyilván valótlanságot állít, csak hogy szítsa az oligarchák gyűlöletét a nép ellen. Phülarkhosz pedig, aki érdeklődést és részvétet akar kelteni, olyan tragikusan adja elő mondanivalóját, hogy az olvasó szinte látja a színpadi gépezetet, amikor Neoklészt és Démopoliszt, Themisztoklész fiait elővezetik; mindez azonban merő koholmány.

Diodórosz, a földrajzi író, Síremlékek című művében inkább sejteti, semmint állítja, hogy a peiraieuszi nagy kikötő közelében, az Alkimosszal szemköztí könyök alakú hegyfoknál, ahol rendszerint csendes a tenger, van egy széles talapzat, s rajta Themisztoklész oltár alakú síremléke. Bizonyítékul a vígjátékíró Platón következő sorait idézi:

Díszes helyen felékített sírdombodat
a tengerjárók üdvözlik mindenfelől;
és az jövő-menő hajókon elmereng,
s csatájukat szemléli majd a tengeren.
[64]

Themisztoklész leszármazottjai napjainkig különös tiszteletben részesülnek Magnésziában, s hasonló különleges megbecsülést élvezett az az athéni Themisztoklész is, aki diáktársam és barátom volt Ammóniosz bölcseleti iskolájában.

 

CAMILLUS[65]

1. Marcus Furius Camillus sok nagyszerű sikeréről szólva feltűnőnek és különösnek látszik, hogy bár annyi dicső hadvezéri tettet hajtott végre, ötször választották meg dictatorrá, négyszer tartott diadalmenetet, és Róma második megalapítójának nevezték, consul egyszer sem volt. Ennek magyarázatát kora politikai viszonyaiban találhatjuk meg. A nép meghasonlott a senatusszal, és nem volt hajlandó consulokat választani; az állam kormányzását katonai tribunusokra bízták, akiket teljes consuli joggal és hatáskörrel ruháztak fel, de mert sokan voltak, kevésbé gyűlölték őket. Maga az a tény, hogy az állam élén nem két, hanem hat ember állt, vigaszul szolgált azoknak, akik nem tudtak belenyugodni az oligarchiába.

Camillus, aki ebben az időben állt dicsőségének és sikereinek tetőpontján, nem akart consul lenni a nép akarata ellenére, bár időközben többször tartottak consulválasztó gyűlést. A ráruházott egyéb hivatali tisztségekben a tényleges hatalom az övé volt, bár megosztotta másokkal az uralmat; a dicsőség egyedül őt illette meg, de másoknak is részt adott a hadvezetésből. Ez az eljárás részben önmérsékletéből következett - úgy vezette az állam ügyeit, hogy nem keltett maga iránt irigységet -, részben pedig eszességéből. Így tudta elérni, hogy elsőségét senki nem vonta kétségbe.

2. A Furiusok családja akkor még nem volt híres; ő volt az első Furius, aki a maga erejéből hírnévre tett szert, amikor Postumus Tubertus dictatorsága idején az aequusok és volscusok elleni nagy csatában harcolt. A sereg élén lovagolt, és bár combján megsebesült, folytatta a harcot; a dárdát sebében hagyva összecsapott az ellenség legbátrabb harcosaival, és megfutamította őket. Érdemeiért több tisztséget nyert el, így a censorságot is, amely abban az időben igen nagy tekintéllyel járt. Mint kiváló tettét jegyezték fel, hogy censorsága idején részben szép szóval, részben fenyegetéssel rábírta a nőtlen férfiakat, hogy özvegyen maradt asszonyokkal lépjenek házasságra, s özvegyek abban az időben nagy számban voltak a sok háború miatt. A kényszerűség vitte rá arra is, hogy a korábban adómentességet élvező árvákat megadóztassa. Eljárásának oka a szüntelen hadviselés volt, amely igen sok költséggel járt; főként Veii városának ostroma került sokba - ennek a városnak lakóit némelyek Veientanusok néven emlegetik.

Veii egész Etruria dísze és büszkesége volt. Fegyvereinek száma és hadainak nagysága semmiben sem maradt el Rómáé mögött. Polgárait tulajdon gazdagságuk és fényűző életmódjuk annyira elkapatta, hogy sok nagyszerű küzdelmet folytattak a rómaiakkal a dicsőségért és a hatalomért. Később azonban a város több nagy csatában vereséget szenvedett, s becsvágya némileg alábbhagyott, de azért a lakosok magas és erős várfalakat emeltek, s városukat megtöltötték fegyverrel, lövedékkel, élelmiszerrel és mindenféle hadifelszereléssel, így könnyen viselték a hosszúra nyúlt ostromot, amely inkább az ostromlóknak volt terhes és fáradságos, hiszen azok hozzászoktak, hogy nyaranta csak rövid ideig háborúskodjanak, és a telet odahaza töltsék. Most, a háború hetedik évében rákényszerítették őket tribunusaik, hogy erődöket építsenek, táborukat fallal vegyék körül, és télen is az ellenséges területen tartózkodjanak. A katonák vezéreiket okolták a kényelmetlenségek miatt, és megfosztották őket a parancsnokságtól, mert szerintük lanyhán vezették az ostromot, és más vezéreket választottak helyettük. Ezek között volt Camillus is, aki ekkor lett másodízben katonai tribunus. Veii ostromában azonban nem vett részt, mert éppen őrá esett a sor, hogy a Falerii és Capena lakói ellen folytatott háborút vezesse. Ennek a két városnak a csapatai, élve az alkalommal, hogy a rómaiak másutt voltak elfoglalva, betörtek a rómaiak területére, és végig az egész etruszk háború alatt alkalmatlankodtak nekik, míg aztán Camillus nyílt ütközetben meg nem verte, és falaik közé nem szorította őket.

3. A háború még teljes erővel folyt, amikor csoda történt az Albai-tónál. Ez a csoda teljesen hihetetlen volt, és azért idézett elő olyan nagy rémületet, mert nem lehetett természetes okát vagy magyarázatát találni. Az idő már ősz felé járt, a nyár végén nem voltak nagyobb esőzések, és viharos déli szelek sem fújtak. Itáliában sok tó, folyó és nagyobb patak van, ezek vagy teljesen kiszáradtak, vagy alig maradt bennük víz, s a folyók, mint ilyenkor rendesen, keskeny erek módjára csörgedeztek a magas partok között. De az Albai-tó, amelyet saját forrásai táplálnak, lefolyása nincs, és körös-körül termékeny dombok övezik, egyszerre, minden érthető ok nélkül, talán valami természetfeletti erő hatására, megduzzadt; elérte a környező dombok tövét, hamarosan pedig a legkisebb hullámzás vagy örvénylés nélkül a dombok csúcsait nyaldosta. A csodás jelenség eleinte csak a környék juh- és marhapásztorainak tűnt fel, mikor azonban a tó körüli szántóföldeket földszorosszerűen elválasztó gát átszakadt a hatalmas víztömeg súlyától, a lezúduló víz elárasztotta a szántóföldeket, s továbbhömpölygött a tenger felé, nemcsak a rómaiak rémültek meg, hanem egész Itália lakói is, akik nagy események előjelének tartották a jelenséget. Különösen sok szó esett az Albai-tónál történtekről a Veiit ostromlók táborában, úgyhogy az ostromlottak is tudomást szereztek róla.

4. Amint hosszú ideig tartó ostrom esetében könnyen elképzelhető, a szemben álló felek gyakran érintkeztek s beszélgettek egymással. Így történt, hogy az egyik római harcos egyszer bizalmas beszélgetésbe keveredett az egyik veiibelivel. Ez az ember járatos volt a régi jóslatokban, és különösképpen értett a jövendöléshez. A római katona észrevette, hogy a veiibeli igen megörült, amikor a tó áradásáról hallott, és gúnyos megjegyzéseket tett az ostromról. A római katona azt válaszolta, hogy ilyen csoda történt már máskor is, a rómaiak láttak ennél félelmetesebb jeleket is. Ilyesmiről szeretne vele beszélgetni - mondta -, hogy ha lehet, ő maga elkerülhesse a bajt. A veii ember szívesen hallgatott a római katona szavára, s beszédbe elegyedett vele, remélve, hogy titkokat tudhat meg tőle. Így beszélgettek egy kis ideig; a római katona lassacskán kicsalogatta a veiibelit a városkapu elé, aztán felkapta a gyenge legénykét, s odafutó katonatársai segítségével átadta a római hadvezéreknek. A veii ember - mivel kutyaszorítóba került és látta, hogy végzete rendelését el nem kerülheti - hazájára vonatkozó titkokat árult el. Azt mondta, hogy a rómaiak mindaddig nem tudják elfoglalni a várost, amíg az Albai-tó kiáradt és a környéket elborító vizét régi medrébe vissza nem szorítják, és meg nem akadályozzák, hogy a tengerbe folyjon.

Amikor a senatus tagjai tudomást szereztek a dologról, zavarba jöttek, de aztán elhatározták, hogy követséget küldenek Delphoiba, és megkérdezik a püthói istent, mitévők legyenek. A követek híres és nagy tekintélyű férfiak voltak, Licinius Cossus, Valerius Potitus és Fabius Ambustus. Szerencsésen megérkeztek Delphoiba, tanácsot kértek az istentől, aztán minden baj nélkül hazaérkeztek. Apollón jóslata arra figyelmeztette őket, hogy a latin ünnepek megtartásakor elhanyagoltak bizonyos ősi szertartásokat, az Albai-tóra vonatkozó jóslat pedig úgy intézkedett, hogy a vizet, ha lehetséges, vezessék vissza a tengerből a régi tómederbe, ha lehetetlen, csatornák és árkok segítségével vezessék le a síkságra, hogy feligya a föld. Mikor a papok értesültek a jóslatokról, nyomban eleget tettek az áldozatokra vonatkozó rendelkezéseknek, a nép pedig munkához látott, hogy a tó kiáradt vizét elvezesse.

5. A háború tizedik évében a senatus felfüggesztett minden vezető állami tisztséget, és dictatorrá választotta Camillust, aki Cornelius Scipiót vette maga mellé lovassági parancsnoknak. Camillus legelőször is fogadalmat tett az isteneknek, hogy ha a háborút sikerül győztesen befejeznie, nagy ünnepi játékokat rendez, és templomot emel annak az istennőnek, akit a rómaiak Mater Matutának neveznek. Az istennő tiszteletére végzett szertartásokból arra kell következtetnünk, hogy személye azonos Leukotheával. Az asszonyok egy rabszolganőt vezetnek be a szentélyébe, megvesszőzik, majd kiűzik a templomból; azután saját gyermekeik helyett testvéreik kicsinyeit veszik karjukba, s olyan szertartásokat végeznek, amelyek Bacchus dajkálására és Inónak férje ágyasa miatt elviselt szenvedéseire[66] emlékeztetnek.

A fogadalomtétel után Camillus megtámadta a faliscusokat, és együtt egy nagy ütközetben legyőzte őket, valamint a segítségükre siető capenabelieket. Ezután folytatta Veii ostromát, s mivel meggyőződött róla, hogy nehéz és veszélyes vállalkozás volna nyíltan rohamot indítani a város ellen, aknákat ásatott. A város körüli talajban könnyű volt az ásás, és rövidesen jó mélyen jártak anélkül, hogy az ellenség észrevette volna a munkálatokat. Mikor látta, hogy számításai helyesek voltak, rohamot indított a város ellen, s ezzel rákényszerítette az ellenséget, hogy a falakat védje, közben pedig többi katonái az aknákon észrevétlenül bejutottak a fellegvárnak arra a pontjára, ahol Iuno temploma állt; ez volt a legnagyobb tiszteletben tartott templom az egész városban.

Az etruszk vezér állítólag éppen ekkor mutatott be áldozatot a templomban. A jós, belenézve az áldozati állat belső részébe, hangosan felkiáltott, hogy az isten annak adja a győzelmet, aki folytatja az áldozati szertartást. Meghallották ezt a rómaiak odalenn az aknában. Gyorsan áttörték a templom padlózatát, s fülsiketítő kiáltozás és szörnyű fegyvercsörgetés közben előrontottak. Az ellenség megrémülve futásnak eredt. A katonák felkapták az áldozati állat belső részeit és azon nyomban Camillushoz vitték. De ez nagyon meseszerű és valótlan történetnek látszik.

A várost tehát bevették fegyveres erővel, s a rómaiak mérhetetlen gazdag zsákmány birtokába jutottak. Camillus a fellegvárból nézte a történteket. Előbb könnyekre fakadt, majd amikor a jelenlevők elhalmozták szerencsekívánataikkal, felemelte kezét az istenekhez, és így imádkozott: "Leghatalmasabb Iuppiter és ti, istenek, akik látjátok az emberek jó és gonosz cselekedeteit, ti jól tudjátok, hogy mi, rómaiak, nem a jog ellenére, hanem kényszerűségből indultunk el gonosz és jogtipró ellenségünk városa ellen. Ha mostani jó szerencsénk - folytatta - balsorsra juttatna bennünket, engedd, hogy a rómaiak városa és serege helyett engem sújtson a csapás." Imáját befejezve római szokás szerint jobbra fordult, de közben megbotlott és elesett. Az ott állók elszörnyedtek, de Camillus felkelt, és közölte, hogy az isten meghallgatta imáját, és ezzel a csekély botlással fizetett a nagy szerencséért.

6. A város feldúlása után Camillus fogadalmához híven nekikészült, hogy Iuno szobrát átvitesse Rómába. Mikor megjelentek a kézművesek, áldozatot mutatott be, és kérte az istennőt, fogadja szívesen tiszteletüket, és legyen kegyes lakótársa Róma isteneinek. A szobor ekkor állítólag azt suttogta, hogy kész követni, és szívesen elfogadja az ajánlatot. Livius elbeszélése szerint azonban az egyik ott levő ajkáról hangzott el, hogy kész követni és ajánlatát szívesen veszi, miközben Camillus az istennő szobrát fogta és imádkozott hozzá.

Azoknak, akik hisznek az ilyen csodákban és védelmükbe veszik az efféle történeteket, legfőbb bizonyítékul a város sorsa szolgál, amely a jelentéktelen és szerény kezdet után nem juthatott volna a hatalom és dicsőség csúcsára az istenek gyakori és különös jelekben kinyilatkoztatott kegye és kedvezése nélkül. Nemegyszer hallani ilyen csodákról - szobrok izzadnak, sóhajhoz hasonló hangokat hallatnak, arcukat elfordítják, szemüket behunyják - efféle csodákat gyakran beszélnek el a régi történetírók. Magunk is szólhatnánk számos csodáról, amelyeket tulajdon fülünkkel hallottunk, s amelyeket nem könnyű figyelmen kívül hagyni. Veszélyes dolog az ilyesminek hitelt adni, de veszélyes teljesen elvetni is. Hiszen az emberek határtalanul gyarlóak, és vagy babonáknak hódolnak, vagy pedig egyszerűen semmibe veszik az isteneket. Legjobb mindig az óvatosság és a végletek elkerülése.

7. Camillust annyira eltöltötte a büszkeség - hiszen tízévi ostrom után végül is elfoglalta a várost, amely Róma vetélytársa volt, és a rómaiak emiatt az egekig magasztalták -, hogy mindinkább megvetéssel gondolt bármilyen alkotmányos és a köztársasági államformával összeegyeztethető közhivatalra. Fényes diadalmenetet tartott, s négy fehér lóval vont diadalszekéren hajtatott végig Rómán, amit sem azelőtt, sem azután egy hadvezér sem tett meg, mert az ilyen diadalszekeret szentnek tartják, és vallják, hogy egyedül Iuppitert, az istenek királyát és atyját illeti meg. Ezzel kihívta maga ellen polgártársai haragját, akik nem voltak hozzászokva az ilyen túlzásokhoz. Hamarosan újra megsértette őket, mert ellenezte azt a törvényjavaslatot, amely ki akarta mondani a városállam két részre osztását. A néptribunusok ugyanis törvényjavaslatot terjesztettek elő, hogy osszák kétfelé a népet és a senatust, az egyik rész maradjon Rómában, a másik viszont, amelyikre a sors esik, költözködjék át a meghódított városba. Így gazdagabbak lesznek, s két szép és nagy város birtokában az ország területét és minden vagyonát jobban meg tudják védeni. A megnövekedett létszámú, de elszegényedett polgárság örömmel fogadta a törvényjavaslatot, és a forumon a szószék körül tolongva zajosan követelte a szavazást. De a senatus és a legbefolyásosabb polgárok úgy vélekedtek, hogy a néptribunusok javaslata nem Róma megosztását, hanem végpusztulását jelentené, s ezért felháborodásukban Camillushoz fordultak segítségért. Camillus belső viszálytól tartott, ezért igyekezett a nép figyelmét más ügyekkel elterelni, s bár sikerült elhalasztania a javaslat törvénybe iktatását, a népet magára haragította.

De leginkább a zsákmányra kirótt tizeddel vonta magára a nép haragját. A harag nem volt indokolatlan, de a nép panaszát alapjában véve mégsem lehet igazságosnak mondani. Amikor Camillus Veiibe indult, úgy látszik, fogadalmat tett, hogy ha a várost elfoglalja, a zsákmány tizedrészét az istennek ajándékozza. De mikor a város elesett és a győztesek zsákmánya lett - talán mert nem akart katonáinak bosszúságot okozni, talán mert sokféle elfoglaltság terhelte -, elfeledkezett fogadalmáról, és az egész zsákmányt átengedte a népnek. Csak jóval később, amikor hivatala már megszűnt, vitte az ügyet a senatus elé; ekkor már a jósok is kijelentették, hogy az áldozatokból nyilvánvalóan látszik az isten haragja, amelyet engesztelő szertartásokkal kell lecsillapítani.

8. A senatus úgy határozott, hogy a zsákmányt nem osztják újra, mert az sok bajjal járna, hanem akik részt kaptak belőle, eskü alatt beszolgáltatják a tizedrészét annak, amit kaptak. A katonákat ez a határozat sok zaklatásnak és erőszakoskodásnak tette ki. Szegények voltak, sokat szenvedtek, és most arra kényszerítették őket, hogy visszaadják egy részét annak, amit korábban kaptak. Széltében-hosszában panaszkodtak Camillusra, aki zavarában igen szerencsétlen védekezéssel állt elő, és beismerte, hogy megfeledkezett fogadalmáról. A katonák felbőszültek, hogy bár fogadalmában az ellenségtől szerzett zsákmányt ígérte oda az istennek, most a polgároktól veszi el vagyonuk egytizedét. A követelt részt ennek ellenére mindenki befizette, s elhatározták, hogy arany vegyítőedényt készíttetnek, és azt küldik el Delphoiba. Ám a város szűkében volt az aranynak, és a hivatalnokok nem tudták, honnan szerezzenek be. Az asszonyok ekkor összebeszéltek, hogy odaadják arany ékszereiket a fogadalmi ajándék elkészítéséhez, s ebből nyolc talentum arany gyűlt össze. A senatus ezért méltó megtiszteltetésben részesítette őket. Megszavazták, hogy a férfiakhoz hasonlóan a nők felett is emlékbeszédet mondanak ezután. Korábban ugyanis nem volt szokás, hogy halott asszony felett nyilvánosan halotti beszédet mondjanak.

A jósdához küldendő követségbe három férfiút választottak a város legelőkelőbb polgárai közül, s válogatott legénységgel felszerelt, ünnepélyesen feldíszített hajón útjukra bocsátották őket. De a tengeren nemcsak a szélvihar, hanem a szélcsend is tartogathat veszélyt a hajók utasai számára. Ez történt a küldöttekkel is, akik kis híján odavesztek, s egy nem várt esemény szabadította meg őket. Az Aeolus-szigetek közelében jártak, mikor elállt a szél, és a Liparai-szigetekről szembejövő háromevezősoros hajók kalózoknak nézték és megtámadták őket. Kétségbeesett könyörgésükre abbahagyták a támadást, de hajójukat kötélre vették, és a kikötőbe vontatták. A hajón tartózkodó személyeket mint kalózokat javaikkal együtt el akarták árverezni, s csak Timészitheosznak, a hajóhad parancsnokának unszolására engedték őket szabadon. Timészitheosz elkísérte őket hajóival Delphoiba, és jelen volt, mikor az áldozati ajándékot átadták; később ezért magas kitüntetésben részesítették Rómában.

9. A néptribunusok ismét sürgették a nép felosztására vonatkozó törvényjavaslat tárgyalását, de a faliscusok elleni háború jó alkalmat szolgáltatott a patriciusoknak, hogy a választó népgyűlést a maguk kívánságának megfelelően tartsák meg: Camillust öt társával együtt katonai tribunusszá választották, mivel a viszonyok olyan vezér megválasztását tették szükségessé, aki személyében a tapasztalatot tekintéllyel és hírnévvel egyesítette. Camillus a népgyűlés döntése alapján a hadsereg élére állt, betört a faliscusok földjére, és ostrom alá vette Faleriit, ezt a jól megerősített és kiválóan felszerelt várost. Jól tudta, hogy a város bevétele nem csekély fáradságba és időbe kerül, de a polgárok figyelmét ezzel akarta lekötni és más dolgokról elterelni, hogy otthon ne legyen idejük a népvezérekre hallgatni és lázongani. A rómaiak, akár a jó orvos, mindig ugyanezt a gyógyszert alkalmazták, hogy kiűzzék az állam testéből mindazt, ami zavart okozhat.

10. Falerii lakosai annyira bíztak a várost minden oldalról körülvevő erődítményekben, hogy nem is törődtek az ostrommal. A bástyákra ugyan állítottak őrcsapatokat, de az emberek polgári öltözetben járkáltak a városban, a gyermekeket pedig iskolába küldték, s a fiúk tanítójuk vezetésével a falakon kívül sétáltak és testgyakorlatokat végeztek. A város lakói ugyanis görög példa szerint közös tanítót tartottak gyermekeik mellett, hogy a fiúk kezdettől fogva együtt nevelkedjenek, és egymás társaságában legyenek. A tanító a gondjaira bízott gyermekeket Falerii elárulására akarta felhasználni. Minden nap kisétált velük a városból, majd a testgyakorlatok befejezése után hazavitte őket. Eleinte a városfal közelében tartózkodott, de lassanként mind távolabbra ment a gyermekekkel, akiket hozzászoktatott, hogy semmitől se féljenek, hiszen nem fenyegeti őket veszély. Egyszer, amikor valamennyi gyermek együtt volt, elment velük a római előőrsökhöz, átadta nekik a gyermekeket, s kérte, hogy vezessék őket Camillushoz. Kívánsága teljesült, a gyermekekkel együtt ő is Camillus színe elé került. Ott elmondta, hogy ő a gyermekek nevelője és tanítója, de ahelyett, hogy kötelességét végezné, inkább Camillusnak kíván szolgálatot tenni, és a gyermekek útján kezére adja a várost. Camillus elborzadt a tanító tettének hallatára, és így szólt a körülötte állókhoz: "A háború nehéz dolog, sok igazságtalansággal és erőszakkal jár, de a becsületes emberek számára a háborúnak is megvannak a maga törvényei. Nem szabad olyan mohón törekednünk a győzelemre, hogy el ne kerüljük a gonosz és istentelen tettekből származó előnyöket. Nagy hadvezérnek saját erényére és nem más gonoszságára támaszkodva kell elvégeznie a rábízott feladatot." Ezzel megparancsolta a lictoroknak, hogy szaggassák le a tanító ruháit, kezét kössék hátra, a gyermekeknek pedig vesszőt és korbácsot adott, hogy fenyítsék meg áruló tanítójukat, és kergessék vissza a városba.

Közben Falerii polgárai is észrevették a tanító árulását. Természetesen gyász és siralom töltötte el a várost a nagy szerencsétlenség miatt. A férfiak és nők magukon kívül rohantak a falakon kívülre, a kapuk elé, de a gyermekek már kergették is diadalmasan hazafelé ruhátlan, hátrakötött kezű tanítójukat, s valamennyien azt kiabálták, hogy Camillus a megmentőjük, atyjuk és istenük. Erre nemcsak a gyermekek szüleit, hanem a város többi polgárát is, akik a jelenet szemtanúi voltak, csodálattal és vágyakozással töltötte el Camillus igazságszeretete. Nagy sietve népgyűlést hívtak össze, követeket küldtek Camillushoz, kérve, hogy sorsukat reá bízhassák, Camillus azonban Rómába küldte a követeket, akik a senatus előtt kijelentették, hogy a rómaiak többre becsülték az igazságot a győzelemnél, s ezzel rávették őket, hogy a szabadság helyett a meghódolást válasszák; nem mintha katonailag gyengébbnek éreznék magukat a rómaiaknál, hanem mert kénytelenek elismerni, hogy erény dolgában alulmaradtak. A senatus Camillusra bízta a döntést és a dolgok elintézését; ő hadisarcot vetett ki Falerii lakosaira, barátsági szerződést kötött a faliscusok egész népével, s elvonult csapataival.

11. A katonák Falerii elfoglalásában és kifosztásában reménykedtek, s amikor üres kézzel tértek vissza Rómába, megvádolták Camillust a többi polgár előtt, hogy a nép ellensége, mert irigyli a szegényektől, hogy valamihez hozzájussanak. A néptribunusok éppen ekkor újból előterjesztették a lakosság felosztására vonatkozó törvényjavaslatot, és megszavaztatták a népet. Camillus nem törődött vele, hogy gyűlölni fogják, nyíltan szembehelyezkedett a törvényjavaslattal, és erőszakkal is keresztülvitte akaratát. A nép, ha vonakodva is, elvetette a törvényjavaslatot, de annyira felingerlődött Camillus ellen, hogy amikor egyik gyermeke belehalt betegségébe, még családi gyászára sem voltak tekintettel. A csapás annyira megtörte ezt a szelíd természetű és jólelkű férfiút, hogy amikor törvény elé idézték, gyászában az asszonyokkal együtt bezárkózott, és otthon maradt.

12. A vádat Lucius Apuleius terjesztette elő, s Camillust bizonyos etruszk kincsek eltulajdonításával vádolta. Állítólag bronzveretű ajtókat láttak a házában, amelyek a hadizsákmányból kerültek hozzá. A nép felbőszült ellene, és nyilvánvaló volt, hogy bármily ürüggyel, de ellene szavaz. Camillus tehát összegyűjtötte számos barátját és fegyvertársát, és kérte őket, ne engedjék, hogy rosszakaratú vádak alapján igazságtalanul elítéljék, és ezzel kitegyék ellenségei gúnyolódásának. Barátai alaposan fontolóra vették ügyét, majd kijelentették, hogy semmit nem tehetnek a kedvezőtlen ítélet ellen, a kirótt bírság egy részét viszont vállalják. Camillus nem volt hajlandó beletörődni a jogtalanságba, s haragjában elhatározta, hogy elhagyja hazáját és önkéntes száműzetésbe megy. Megölelte feleségét és gyermekét, és csendben elindult a városkapuk felé, ott megállt, kezét a Capitolium felé tárta, s az istenekhez imádkozott: nem jogosan, hanem a nép elvakultsága és irigysége miatt kellett távoznia hazájából, bánják hát meg a rómaiak tettüket mielőbb, és lássák be, milyen nagy szükségük van rá.

13. Camillus Akhilleuszként megátkozta polgártársait, és elhagyta Rómát. Távollétében tizenötezer as pénzbírságra ítélték, ami ezüstértékben ezerötszáz drakhmát tesz ki. Rómában az as réz pénzegység, s az ennek tízszeresét érő ezüstpénzt denariusnak nevezik.

Minden rómainak látnia kellett, hogy az istenek hamarosan igazságot szolgáltattak Camillusnak. A rajta elkövetett igazságtalanságot olyan megtorlás követte, amely neki sem volt kellemes, sőt inkább fájdalmas, de nevére hírt és dicsőséget hozott. Az isteni végzet rettenetes súllyal csapott le Rómára: romlás, pusztulás és szégyen lett a város sorsa. Talán valamelyik isten műve volt a sok baj, aki nem engedte, hogy az erényt bárki is hálátlansággal viszonozza.

14. A közelgő nagy csapás első jelének Iulius censor halálát tekintették, mert a rómaiak igen tisztelik és szentnek tartják a censori hivatalt. A második jel nem sok idővel Camillus száműzetésbe vonulása előtt történt. Egy egyszerű polgár, Marcus Caedicius - nem senator ugyan, de mindenkitől becsült derék férfiú - figyelemre méltó jelenségről számolt be a katonai tribunusoknak. Előző éjszaka az úgynevezett Új úton ment - mesélte -, amikor valaki hangosan a nevén szólította. Hátranézett, nem látott senkit, de újból felhangzott az emberinél erősebb hang, és így szólt hozzá: "Menj, Marcus Caedicius, jelentsd kora reggel az állam vezető embereinek, hogy rövid időn belül számítanunk kell a gallok jövetelére." A katonai tribunusok kinevették Caediciust, és gúnyolódtak szavain. Röviddel ezután Camillus száműzetésbe ment.

15. A gallok népe kelta eredetű. Mint mondják, úgy elszaporodtak, hogy elhagyták saját hazájukat, amely már nem tudta őket táplálni, és más föld keresésére indultak. Sok tízezerre rúgott a fiatal gall harcosok száma, de még ennél is több nőt és gyermeket vittek magukkal. Az északi óceánnál élők a Rhipaiai-hegységen keltek át, és Európa legtávolabbi részeit vették birtokukba, másik részük pedig a Pireneusok és az Alpok között telepedett le a senonok és a biturixek szomszédságában, és hosszabb ideig ott éltek. Később azonban megízlelték az Itáliából hozott bort, s a szokatlan italt annyira élvezték, annyira felizgatta mindnyájukat, hogy fogták fegyvereiket, és egész népükkel elindultak az Alpok felé: meg akarták keresni azt az országot, amely ilyen gyümölcsöt terem, mert ahhoz képest minden más földet kopárnak és terméketlennek tartottak.

Egy Arrón nevű, előkelő származású és rosszindulatúnak nem nevezhető etruszk férfi vitt először bort a galloknak, és ő tüzelte őket, hogy keljenek útra Itáliába. Ezt az embert szörnyű csapás érte. Gyámságába fogadott egy Lucumo nevű szép arcú árva gyermeket, aki nagyobb vagyon örököse volt. Lucumo kisgyermek korától fogva Arrón házában élt, és mivel nyilván jól érezte magát gyámapjánál, később is nála maradt, majd felserdülvén, szerelemre lobbant nevelőanyja iránt, aki viszonozta a fiú szerelmét. Viszonyukat sokáig titokban tartották. Amikor szenvedélyük olyan heves lett, hogy már nem tudták vágyukat elfojtani és szerelmüket eltitkolni, az ifjú megszöktette az asszonyt, és nyíltan együtt élt vele. A férj bíróság elé vitte az ügyet, de perét elveszítette, mert Lucumót barátai támogatták, és pénzével sem fukarkodott. A férj erre elhagyta hazáját, és amikor hírét vette a galloknak, elment hozzájuk. Később ez az Arrón vezette a gallokat itáliai hadjáratukon.

16. A gallok arra a vidékre törtek be, amely az Alpoktól délre a két tengerig terjed. Ez a föld ősidők óta az etruszkok birtokában volt, amint ezt a két tenger neve is bizonyítja. Az észak felé eső tengert ugyanis Adria etruszk városról nevezik Adriai-, a délre fekvőt pedig Tirrén-(vagyis etruszk) tengernek. Ez a vidék erdőkben és gyümölcsösökben gazdag, legelőkben dús, és földjét bővizű folyók öntözik. Tizennyolc szép és nagy város épült ezen a földön, a lakosok meggazdagodtak iparukból és kereskedelmükből, és nagy jómódban éltek. A gallok elűzték az etruszkokat, és a városokat birtokukba vették. De mindez sokkal korábban történt.

17. Ez idő tájt a gallok az etruszkok Clusium nevű városa ellen vonultak, és ostrom alá vették. Clusium polgárai a rómaiakhoz fordultak, és arra kérték őket, hogy küldjenek érdekükben követeket és leveleket a barbárokhoz. A rómaiak három igen nagy tekintélyű férfiút küldtek a gallokhoz a Fabiusok nemzetségéből. A gallok, tekintettel Róma hírnevére, barátságosan fogadták őket, abbahagyták az ostromot, és tárgyalásba kezdtek a követekkel. Amikor a rómaiak megkérdezték a galloktól, mivel sértették meg őket a clusiumiak, hogy városuk elfoglalására indultak, királyuk, Brennus, nevetve így szólt: "Azzal sértettek meg bennünket a clusiumiak, hogy bár csak kevés területet képesek megművelni, azt hiszik, sokhoz van joguk, és nem hajlandók megosztani földjüket velünk, jövevényekkel, akik szegények is vagyunk, sokan is vagyunk. Így sértettek meg régebben benneteket, rómaiakat, az albaiak, a fidenae-, az ardea-, a veii- és a capenabeliek, a faliscusok és a volscusok. Ti is hadba szálltatok ellenük, s mivel nem voltak hajlandók javaikat megosztani veletek, leigáztátok őket, városaikat pedig feldúltátok. Ti sem követtetek el gonoszságot vagy igazságtalanságot, csak követtétek azt az ősi törvényt, amely a gyengébb javait az erősebbnek juttatja, kezdve az istenekkel, és végezve a vadállatokon. A természet törvénye, hogy az erős többet szerez magának, mint a gyenge. Ne sajnálkozzatok ti sem a clusiumiakon, amiért ostrom alatt tartjuk városukat, mert a végén még megtanítotok rá bennünket, hogy kegyesek és irgalmasak legyünk azokhoz, akik sérelmet szenvedtek a rómaiaktól."

Ezekből a szavakból a rómaiak megértették, hogy Brennusszal nem lehet megegyezni. Elmentek tehát Clusiumba, és lelkes szavakkal felbiztatták a város lakóit, hogy velük együtt intézzenek rohamot a barbárok ellen. Talán azt akarták látni, hogy mennyire bátrak a clusiumiak, talán saját bátorságukat akarták megmutatni. A clusiumiak csakugyan ki is rontottak a városból, és heves harc kezdődött a falak mentén. A Fabiusok egyike, Quintus Ambustus, lóhátról rátámadt egy magas termetű, szép külsejű gall harcosra, aki a többieket megelőzve messzire előrelovagolt. A római harcos eleinte nem ismerte fel ellenfelét, mert igen gyorsan csaptak össze, és a csillogó fegyverzet eltakarta a gall arcát. De amikor az összecsapásból a gall került ki győztesen, és leterítette, lefegyverezte ellenfelét, Quintus Ambustus azonnal felismerte Brennust, aki tanúul hívta az összes isteneket, hogy ez a követségbe jött ember meggyalázta a bevett és tiszteletben tartott szokásokat, amelyeket pedig szentnek és igazságosnak kell tekinteni, és ellenséges cselekedetet hajtott végre ellenük. Azonnal beszüntette a Clusium elleni ostromot, és hadait Róma ellen vezette. De mert nem akarta, hogy úgy tűnjék fel, mintha örülne az elkövetett jogtalanságnak és ürügyül használná, követek útján követelte a bűnös megbüntetését, közben pedig lassan előrenyomult.

18. Rómában összegyűlt a senatus. A legtöbben elítélték Fabiust, és a fetialis néven ismert papok az istenek nevére hivatkozva azt követelték, hogy sújtsák átokkal a tett elkövetésében bűnös férfiút, hogy a többiekre engesztelődést hozzanak. A fetialisok papi rendjét Numa Pompilius, a rómaiak legnemesebb lelkű és legigazságosabb királya alapította, hogy a békét őrizzék.

A senatus a népgyűlés elé utalta az ügyet, és bár a papok egyértelműleg elítélték Fabiust, a nép annyira semmibe vette a vallási előírásokat, hogy Fabiust fivéreivel együtt katonai tribunusszá választotta. Amikor a gallok tudomást szereztek a választásról nagyon zokon vették a dolgot, és a lehető leggyorsabban megkezdték előnyomulásukat. Seregeik nagy száma, fényes katonai felszerelésük, erejük és harcias külsejük rémületbe ejtette az útjukba eső népeket. Mindnyájan rettegve féltek, hogy országuk elvész és városaik elpusztulnak, de várakozásuk ellenére a gallok nem követtek el erőszakos cselekedeteket, a mezőkről semmit nem vittek el, sőt amikor elvonultak a városok mellett, azt kiáltozták, hogy ők Róma ellen mennek, csak a rómaiakkal viselnek háborút, és minden más népet barátjuknak tekintenek.

A római sereget a katonai tribunusok gyorsan bevetették a küzdelembe, hogy feltartóztassák a barbárok gyors előnyomulását. Számszerűen nem voltak hátrányban, mert nehéz fegyverzetű gyalogságuk nem kevesebb, mint negyvenezer főre rúgott, de a legtöbb csapat nem kapott semmiféle katonai kiképzést, s a katonák ekkor vettek először fegyvert kezükbe. Ezenkívül elhanyagolták a vallásos szertartásokat is, nem mutattak be jó előjelet kérő áldozatokat, és nem kérdezték meg a jósokat sem, pedig veszélyes kimenetelű ütközetek előtt az ilyesmi szokás volt. Sok zavart okozott az is, hogy a hadműveletet több vezérre bízták. Azelőtt gyakran még jelentéktelenebb háborúban is egy ember, a dictator vezette harcba a hadsereget; mert jól tudták, hogy nagy veszély idején csak akkor szilárd a fegyelem, ha egy ember intézkedik, egy kézben egyesül a korlátlan hatalom és az igazságszolgáltatás. A Camillusszal szemben tanúsított méltatlan bánásmód sokat ártott a közfegyelemnek, a legfőbb hatalom gyakorlása veszélyessé vált, a vezérek hízelegtek a népnek és lesték szeszélyeit.

A rómaiak a várostól mintegy kilencvenstádiumnyira vonultak előre, és az Allia folyó partján ütöttek tábort, nem messze onnan, ahol a folyó a Tiberisbe ömlik. A barbárok hirtelen támadtak rá a felkészületlen seregre, és szétverték a szégyenletesen rosszul és fegyelmezetlenül harcoló rómaiakat. A balszárnyat a gallok nyomban beleszorították a folyóba és megsemmisítették. A jobbszárnynak sikerült visszavonulnia a síkságról a közeli lankákra, így veszteségük is kisebb volt, és többen eljutottak közülük Rómába. A többiek csak azért menekültek meg, mert az ellenség belefáradt az öldöklésbe; ezek az éjszaka folyamán Veiibe menekültek abban a hiszemben, hogy Rómának vége, és a város népe elpusztult.

19. A csata a nyári napfordulót követő holdtöltekor történt annak az emlékezetes csatának a gyászos évfordulóján, amikor az etruszkok egyetlen ütközetben megölték a Fabius nemzetség háromszáz tagját. De ez a második csatavesztés még az előbbinél is rettentőbb volt. Évfordulójának napját a folyóról mindmáig "alliai napnak"[67] nevezik.

Ami a dies nefasti - azaz: "szerencsétlen napok" - dolgát illeti, hogy meg kell-e tartani őket, vagy Hérakleitosz joggal szólja meg Hésziodoszt, mert bizonyos napokat jónak, másokat meg rossznak tart, holott természeténél fogva mindennap egyforma, erről a kérdésről másutt már bővebben esett szó. De talán nem térek el nagyon jelenlegi tárgyamtól, ha felsorolok néhány példát. Kezdjük a boiót Hippodromiosz, vagy amint Athénban nevezik, a Hekatombaión hónap ötödik napjával, amikor a boiótok két híres csatában[68] kivívták a görög nép szabadságát, éspedig Leuktránál, illetve több mint kétszáz évvel korábban Kerésszosznál, amikor megverték Lattamüaszt és a thesszálok hadseregét. Hadd említsük azután a Boédromión hónap hatodik napját, amikor a görögök legyőzték a perzsákat Marathónnál, majd a hónap harmadik napját: erre esett a plataiai és a mükaléi győzelem; e hónap huszonhatodik napján pedig Arbelánál győztek a görög hadak. Ugyanebben a hónapban holdtöltekor vívták meg az athéniak győzelmes tengeri ütközetüket Naxosz szigeténél Khabriasz fővezérsége alatt, a szalamiszi tengeri ütközet pedig a hónap huszonhatodik napjára esik, amint a Napokról című könyvemben elbeszéltem. Thargélión hónap baljóslatú volt a barbárokra, mert Alexandrosz ebben a hónapban verte szét a perzsa király hadait a Granikosznál, Szicíliában pedig Timoleón a hónap huszonnegyedik napján győzte le a karthágói seregeket. Ephorosz, Kalliszthenész, Damasztész és Phülarkhosz állítása szerint Ilion is Thargélión hónapnak ugyanezen a napján esett el. Ezzel ellentétben Meteitnión hava (ez a boiótok Panemosza) a görögöknek sohasem hozott szerencsét. A hónap hetedik napján Antipatrosz verte meg a görög seregeket a krannóni csatában; ezt megelőzőleg Khairóneiánál[69] szenvedtek vereséget Philipposz király hadaival szemben. Ugyanebben az évben a Metageitnión hónapnak ugyanezen a napján a barbár seregek megsemmisítették Arkhidamosz[70] hadseregét, amikor áthajózott Itáliába. A karthágóiak a hónap huszonkettedik napjától őrizkedtek, mert az hozta rájuk a legnagyobb szerencsétlenséget. Tudtommal Alexandrosz a misztériumok megünneplésekor rombolta le másodízben Thébait, utána pedig Boédromión havának huszadik napján küldött makedón helyőrséget Athénba, amikor Iakkhosz misztikus körmenetét tartják. A rómaiak Caepio parancsnoksága alatt ugyanazen a napon szenvedtek vereséget a kimberektől, később viszont Armeniában Lucullus vezérletével legyőzték Tigranészt. Attalosz király és Pompeius Magnus ugyanazon a napon született és halt meg. Általában sok példát lehetne rá felhozni, hogy ugyanaz az időpont vagy nap váltakozva jár jó- vagy balszerencsével.

De az alliai csata évfordulóját a rómaiak mindenképpen a legszerencsétlenebb napnak tartják, s ez kihatással van két másik napra is az év minden hónapjában, mert a szerencsétlenség rendszerint növeli a babonás félelmet. De erről a tárgyról részletesebben szóltam Római kérdések című művemben.

20. Ha az ütközet után a gallok nyomon követik a menekülőket, semmi nem akadályozta volna meg Róma teljes pusztulását, és az otthon maradtak kiirtását, akkora rémületet keltettek a csatából menekülők a város lakóiban, akiket az őrültséggel határos zavar kerített hatalmába. Szerencsére a barbárok nem voltak tisztában győzelmük nagyságával. Nem tudtak betelni örömükkel; élvezték, s egymás közt osztogatták az ellenség táborából zsákmányolt értékes holmikat és kincseket. Így a várost elhagyó tömegeknek több idejük maradt a menekülésre, azok pedig, akik ott maradtak, reménykedtek és felkészültek a védekezésre. Magát a várost feladták, fegyvereiket a Capitoliumon halmozták fel, és a falakat megerősítették. Legelőször is szent tárgyaikat hordták fel a Capitoliumra, de a Vesta-szüzek elmenekültek, és a szent tüzet más szent tárgyakkal együtt magukkal vitték.

Több történetíró szerint a Vesta-szüzek feladata csak az örök tűz gondozása volt, még Numa király rendeletére, aki a tüzet tartotta minden dolog kezdetének. A természetben ugyanis a tűz minden mozgás legfőbb forrása. Márpedig minden keletkezés mozgás, vagy legalábbis mozgással van összefüggésben, a meleg éltető ereje nélkül az anyag halott és mozdulatlan; minden a tűz megelevenítő erejét várja, mint a lelket, és ez készteti a dolgokat cselekvésre és mások cselekvésének elszenvedésére. Numa, ez a kiváló és bölcs férfiú, akiről azt mondották, hogy a Múzsák barátja, megszentelte a Vesta-szüzek gondjára bízott tüzet, és elrendelte, hogy a mindenséget fenntartó örök erő jelképeként őrizzék. Mások viszont úgy tudják, hogy a görögökhöz hasonlóan a rómaiak szent tárgyaik előtt őrzik az örök tüzet, mint a tisztaság jelképét; még más dolgokat is tartanak a templom belsejében, de azokat csak a Vesta-szüzek láthatják. A legelterjedtebb monda szerint itt őrzik a trójai Palladiumot, amelyet Aeneas hozott magával Itáliába. Mások úgy tudják, hogy a szamothrakéi istenszobrokat rejtegetik ezen a helyen, s elmondják Dardanosz történetét, aki Tróját megalapítván odavitte a szobrokat, és titkos szertartásokkal felszentelte a várost. Később Trója elestekor Aeneas kilopta őket, s gondosan őrizte mindaddig, míg le nem telepedett Itáliában. De akik azt állítják, hogy a történeteket még jobban ismerik, úgy tudják, hogy Vesta templomában őriznek két nem túl nagy cserépedényt; ezek közül az egyik nyitott és üres, a másik teli van és le van pecsételve, de mindkettőt csak a szent szüzek láthatják. Mások szerint ez tévedés, mert a Vesta-szüzek a menekülés napján a legtöbb szent dolgot ezekbe a cserépedényekbe rejtették el, és elásták Quirinus templomának a padozata alatt; ezért hívják ezt a helyet mai napig is Doliolá-nak, tehát "cserépedényeknek".

21. A Vesta-szüzek magukhoz vették legbecsesebb és legtiszteltebb szent tárgyaikat, és a folyó mentén kifutottak a városból. A városból menekülők közt volt egy Lucius Albinius nevű egyszerű plebeius, aki szekéren szállította feleségét, gyermekeit s legszükségesebb házi holmiját. Mikor megpillantotta a szüzeket, akik magányosan, egyetlen szolgáló nélkül, az út fáradalmaitól megviselten cipelték karjukban az isteneknek szentelt tárgyakat, azonnal leszállította feleségét és gyermekeit, lerakta a magukkal vitt háztartási holmikat, felkínálta helyüket, és segített a Veszta-szüzeknek felszállni a szekérre, hogy így folytassák útjukat valamelyik görög városba. Nem hagyhatom említés nélkül Albiniusnak ezt a legnagyobb veszélyben tanúsított kegyes és istenfélő cselekedetét.

A többi istenek papjai és a consulviselt és diadalmenettel kitüntetett idős férfiak képtelenek voltak elhagyni a várost, felvették tehát ünnepi alkalmakkor hordott díszes öltözetüket, s Fabius, a pontifex maximus vezetésével szent fogadalmat tettek az isteneknek, hogy feláldozzák magukat hazájukért, majd leültek a forumon levő elefántcsont faragással díszített karosszékükbe, és így várták sorsuk beteljesülését.

22. Az ütközet után harmadnapon megérkezett Brennus a város alá hadaival. Minthogy a kapukat nyitva és a falakat őrizetlenül találta, először valami csalárd cselszövéstől félt, s nem hitte el, hogy a rómaiakat ennyire hatalmába kerítette a kétségbeesés. De mikor meggyőződött róla, hogy valóban ez a helyzet, bevonult a Porta Collinán át, és birtokába vette a várost. Ez Róma alapításától számítva valamivel több mint háromszázhatvan évvel történt, ha ugyan el lehet hinni, hogy az időpontokat kezdettől fogva nyilvántartották. Az esemény híre meglehetősen zavarosan maradt fenn. A rómaiakat ért szerencsétlenségről és a város elfoglalásáról szóló bizonytalan hírek, úgy látszik, rövidesen eljutottak Görögországba is, mert a pontoszi Hérakleidész, aki nem sokkal később élt, A lélekről című művében azt írja, hogy nyugatról származó mendemondák szerint a hüperboreuszoktól érkezett hadsereg elfoglalta a Róma nevű görög várost, amely a nagy tenger mellett épült. Hérakleidész szívesen mesél felelőtlenül költött történeteket, nem is csodálom hát, hogy minden alap nélkül "hüperboreuszokról" és "nagy tengerről" beszél. De Arisztotelész, a filozófus is beszámol értesüléséről, hogy a várost a gallok elfoglalták. Ő Luciusnak nevezi Róma megmentőjét, pedig Camillus előneve Marcus volt és nem Lucius, tehát az ő előadása is csak találgatáson alapuló szóbeszéd.

Brennus elfoglalta a várost, őrcsapatokat állított fel a Capitolium körül, majd lement a forumra, s elámulva nézte a mélységes csendben ülő férfiakat, akik nem keltek fel helyükről az ellenség közeledtére, de még tekintetük, arcszínük sem változott el, csak ültek nyugodtan és rendületlenül, botjukra támaszkodva, s bámultak egymás arcába. Ez a különös látvány annyira meglepte a gallokat, hogy hosszú ideig nem mertek hozzájuk nyúlni, sem a közelükbe menni, mert valamiféle felsőbbrendű lényeknek nézték őket. Végre az egyik katona odamerészkedett Marcus Papiriushoz; kinyújtotta kezét, gyengéden megérintette állát, és megsimogatta hosszú szakállát. Papirius erre botjával jó erősen fejbe ütötte. A barbár kardot rántott, és megölte Papiriust. Utána a katonák rárohantak a többiekre is, és mindnyájukat leöldösték. A házakat kifosztották, napokon át hurcolták el a zsákmányolt holmikat, majd felgyújtották a várost, és földig lerombolták. Ennyire megharagudtak a Capitolium védőire, akik nem adták meg magukat a gallok felszólítására, sőt még támadásukat is fölényesen visszaverték. Ezért a gallok az elképzelhető legkegyetlenebbül bántak a várossal. A foglyul ejtett polgárokat, beleértve az asszonyokat és gyermekeket is, mind felkoncolták.

23. Az ostrom sokáig húzódott, és a gallok élelme elfogyott. Ezért megosztották hadaikat; egy részük a király mellett maradt és őrizte a Capitoliumot, a többiek pedig a vidéken portyáztak; lecsaptak a falvakra, és a lakosságot sarcolták. Kisebb csapatokba verődtek, nem féltek senkitől és semmitől, bíztak jó szerencséjükben. A legnagyobb és legfegyelmezettebb csapat Ardea városa ellen vonult. Itt élt Camillus önkéntes száműzetésben magánemberként, teljesen visszavonulva a közügyektől, de azért reménykedett, és terveket szőtt. Nem szándékozott elrejtőzni vagy megfutamodni az ellenség elől, várta az alkalmat, hogy szembeszálljon vele. Mivel látta, hogy az ardeaiak elég sokan vannak, de hadvezéreik tapasztalatlansága és elpuhultsága miatt bátortalanok, legelőször is a város fiataljai előtt fejtette ki nézeteit. Úgy érvelt, hogy a rómaiak szerencsétlenségét nem a gallok vitézségének kell tulajdonítani, s a csapást, amelyet a rossz hadvezetés miatt kellett elszenvedniük, helytelen dolog volna azok művének tartani, akik semmivel sem járultak hozzá a győzelemhez; úgy kell tekinteni az eseményeket, mint a véletlen szeszélyét. Milyen dicső tett lenne - sóhajtott fel -, még ha veszélyekkel járna is, ha egy idegen és barbár ellenség támadását visszavernék, aki győzelmével nem kíván más célt elérni, csak hogy felgyújtsa és elpusztítsa hódítását. Ha az ardeabeliekben van elegendő bátorság, és készek a harcra, baj nélkül győzelemre vezeti őket.

A fiatalok biztosították támogatásukról, erre Camillus az ardeaiak vezető embereihez és tanácsosaihoz fordult, s midőn őket is megnyerte terveinek, felfegyverzett minden fegyverbíró férfit, és a város falain belül tartotta őket, hogy a közelben tartózkodó ellenség elől rejtve maradjanak. A gallok beszáguldozták a környező vidéket, és biztonságukkal mit sem törődve, a rengeteg összeharácsolt zsákmánnyal megrakodva a síkságon táboroztak. Mire az éjszaka leszállt, mindnyájan részegek voltak. A táborban csend honolt. Amikor Camillus a járőröktől értesült a helyzetről, a gallok ellen vezette az ardeaiakat. Kényelmesen átvonultak a közbül eső térségen. Éjféltájt hirtelen megfújták a kürtöket és nagy lármával minden oldalról rátámadtak a táborra. A gallok teljesen megzavarodtak. Részegek és álmosak voltak, még a fülrepesztő zaj se tudta magukhoz téríteni őket. Néhányan, akik kijózanodtak a rémülettől, megpróbáltak szembeszállni Camillusszal, és fegyverrel a kezükben estek el, de a többség fel sem ocsúdott részeg álmából; ezeket úgy öldösték le, hogy egyáltalában nem is védekeztek. Azt a néhány gall katonát, akik éjszaka elfutottak a táborból, és a környéken húzták meg magukat, másnap lovas katonák vették űzőbe, és ők végeztek velük.

24. A történtek híre gyorsan elterjedt a környező városokban, és sok katonasorban levő ifjút késztetett fegyverfogásra, különösen azokat a rómaiakat, akik az alliai ütközet után Veiibe menekültek. Ezek keseregve mondogatták egymásnak: "Milyen nagy hadvezért vesztett Róma Camillusban! Lám, az ardeaiak fényes győzelmet arattak őáltala. A város, amely szülte és felnevelte őt, elveszett, nekünk nincs hadvezérünk, itt ülünk, egy idegen város falai közt, és feladjuk Itáliát. Ne késsünk tehát, hanem küldjünk Ardeába, és követeljük vissza a mi hadvezérünket, vagy fogjunk fegyvert, és menjünk el mi magunk hozzá. Camillus már nem száműzött, mi pedig egy nem létező haza polgárai vagyunk, mert hazánk az ellenség hatalmában van!" A szót tett követte. Követeket küldtek Camillushoz, és felszólították, hogy vegye át a fővezérséget, ő azonban kijelentette, hogy mindaddig nem vállalja, míg a Capitoliumot védő polgárok törvényesen meg nem választják erre a tisztségre. Véleménye szerint ők jelentik most a még megmaradt hazát, ha tehát ők megválasztják, kész engedelmeskedni, de az ő akaratuk ellenére semmibe nem ártja bele magát. Camillusnak ezt a nemes önmérsékletét mindenki megcsodálta, csak éppen azt nem tudták, hogyan értesítsék a Capitoliumban lévőket, mert lehetetlennek látszott, hogy valaki be tudjon jutni az ellenség által ostromlott fellegvárba.

25. Volt köztük egy bizonyos Pontius Cominius nevű ifjú, aki bár egyszerű családból származott, hírre és dicsőségre vágyott, s önként vállalkozott a merész feladatra. Levelet nem vitt magával a Capitoliumba, hogy ha elfogják, az ellenség ne szerezzen tudomást Camillus szándékáról. Ócska ruhába öltözött, ruhája alá parafa lemezeket kötözött, s így indult útjára. Az út nagyobb részét fényes nappal akadálytalanul megtette, és már besötétedett, amikor a város közelébe érkezett. A hídon az őrt álló barbár katonák miatt nem tudott átmenni, néhány könnyű ruhadarabját feje köré csavarta hát, s mivel a testén levő parafa lemezek is segítségére voltak, baj nélkül átúszott a folyó túlsó partjára, majd elindult a város irányába. Mindenhol gondosan elkerülte az őröket, akik tábortűz körül ülve beszélgettek, és eljutott a Porta Carmentalisig, ahol teljes csend uralkodott. Ezen a részen voltak a Capitoliumot körülvevő sziklák a legmeredekebbek.

Észrevétlenül felkúszott a sziklákon, s nagy üggyel-bajjal eljutott a várfalak legalacsonyabb pontján elhelyezett őrökig. Üdvözölte őket, megmondta a nevét, erre azonnal felsegítették a falra, és elvezették a rómaiak főembereihez, akik azonnal összehívták a senatust. Pontius beszámolt Camillus győzelméről, amelyről a Capitoliumon még nem hallottak, és közölte velük, mit javasolnak harcostársai. Biztatta őket, hagyják jóvá Camillus fővezérségét, mert a városon kívül tartózkodó polgárok csak neki hajlandók engedelmeskedni. A senatus végighallgatta, megvitatta Pontius jelentését, és Camillust dictatorrá választották. Pontiust visszaküldték, és ő ugyanolyan szerencsével járt, mint odafelé jövet: elkerülte az ellenséget, és közölte a senatus határozatát a városon kívül tartózkodó rómaiakkal.

26. Pontiust nagy örömmel fogadták társai, s amikor Camillus megérkezett hozzájuk, már húszezer embert talált fegyverben. Később még többet toborzott a szövetségesekből, és felkészült a támadásra. Így választották Camillust másodszor is dictatorrá. Veiibe érkezvén a katonák élére állt, majd a szövetségesek soraiból újabb csapatokat szervezve megtette a közvetlen előkészületeket a támadásra.

Rómában néhány barbár véletlenül elment azok mellett a sziklák mellett, amelyeken Pontius éjszaka feljutott a Capitoliumra. Észrevettek láb- és kéznyomokat a földön, ahol felmászott, meglátták a kiszaggatott bokrokat, ahol megkapaszkodott, és fölfedezték, hogy itt-ott föld is leomlott. A látottakat jelentették a királynak, aki odament és megnézte a nyomokat, de nem szólt semmit, este azonban összegyűjtötte a leggyorsabb és hegymászásban leggyakorlottabb gallokat, és így szólt hozzájuk: "Az ellenséghez út vezet fel, amely eddig ismeretlen volt előttünk, de most ők maguk mutatták meg nekünk. Kiderült az is, hogy az ösvény nem járhatatlan és megmászhatatlan. Nagy szégyen volna, ha abbahagynánk, amit elkezdtünk, bevehetetlennek nyilvánítanánk ezt a helyet és feladnánk, mikor az ellenség maga tanított ki bennünket rá, hogy igenis bevehető. Mint látjuk, egy ember is könnyen feljutott; még könnyebb lesz a feladat többeknek, ha egyenként, de egymást segítve kísérlik meg a feljutást. Mindnyájan megkapjátok a bátorságotokért járó jutalmat és kitüntetést."

27. Királyuk szaván felbuzdulva a gallok szívesen vállalkoztak a feladatra. Éjfél körül nagyobb csapatban csendben felkúsztak a sziklákon. Bár nagyon meredeknek és nehezen megmászhatónak látszott a hegyoldal, könnyebben feljutottak rajta, mint gondolták. Az elsők el is érték a legmagasabb pontot, már-már birtokukba vették a külső bástyafalakat, és nekikészülődtek, hogy meglepjék az őrhelyükön elaludt őröket, mert sem ember, sem kutya nem vette észre őket. Iuno templomában azonban szent ludak voltak, amelyeket máskor bőségesen tápláltak, de most, hogy a helyőrség is szűkében volt az élelemnek, nem sokat törődtek velük, és nemigen etették őket. A lúd egyébként is éles hallású állat, minden zajra figyelmes, de ezek a kiéhezett ludak még éberebbek és nyugtalanabbak voltak, mindjárt észrevették a gallok közeledését, futottak feléjük, és gágogásukkal mindenkit felébresztettek. A barbárok, látva, hogy észrevették őket, eszeveszett ordítozással vad támadásba lendültek. A rómaiak is felkapták, ami fegyver a kezük ügyébe esett, és védekeztek, ahogyan tudtak. Volt köztük egy Manlius nevű volt consul, nagy erejű és elszánt harcos, ez egymaga két ellenséggel szállt szembe: kardjával levágta az egyiknek a jobb kezét, amikor az harci bárdjával le akart rá sújtani, a másikat pedig pajzsával fejbe ütötte és letaszította a sziklákról. Bajtársai odaszaladtak hozzá és közrefogták, Manlius felhágott velük a falakra, s visszaszorította a gallokat, akik nem voltak sokan, és a váratlan helyzetben elvesztették a bátorságukat. Így a rómaiak megmenekültek a veszélytől. Másnap az őrség parancsnokát ledobták a sziklákról az ellenség közé, Manliusnak pedig győzelme jutalmául nagy megtiszteltetést ajánlottak fel, bár nem sok hasznát vette: összeadták neki az őrség tagjainak egynapi élelmiszeradagját, honi mérték szerint fél font gabonát és görög mérték szerint negyedkotülényi bort.

28. A kudarc megfosztotta a gallokat vérmes reményeiktől. Élelmiszerkészleteik fogytán voltak, s a Camillustól való félelem megakadályozta őket a zsákmányolásban. Egyre jobban elharapózó betegség is pusztított soraikban. Romok közt táboroztak, és a sok temetetlenül maradt holttest megfertőzte a levegőt. A forró nyári szél felkavarta a rengeteg hamut, s a száraz, bűzhödt levegő ártalmas volt az emberi szervezetre. De legtöbbet életmódjuk megváltozásától szenvedtek. Árnyas tájakról jöttek ide, ahol könnyen találtak menedéket a hőség elől, és most egy mély fekvésű, főként ősszel egészségtelen vidéken kellett megülniük, amitől rengeteget szenvedtek. Tétlenül vesztegeltek a Capitolium tövében, s az ostrom már hetedik hónapja tartott. Annyi haláleset volt a táborban, hogy a halottakat el sem tudták temetni.

De nem volt jobb az ostromlónak helyzete sem. Mind többet kellett éhezniök, s kedvetlenségüket csak fokozta, hogy Camillusról nem kaptak híreket. Senki nem juthatott el hozzájuk, mert a barbárok szoros ostromzár alatt tartották a várost. Mivel mindkét fél helyzete súlyos volt, amikor előőrseik összetalálkoztak, békülékenyen viselkedtek egymással, később már a vezérek is hajlottak a megegyezésre. Végül Sulpicius katonai tribunus találkozott Brennusszal, és megegyeztek, hogy a rómaiak fizetnek ezer font aranyat; s a gallok, mihelyt megkapják, azonnal kivonulnak a városból és az országból. Az egyezséget esküvel erősítették meg, s a rómaiak már hozták is az aranyat. De a gallok csaltak a mérésnél, a mérleg tányérját előbb titokban, később egészen nyíltan lenyomták, és alaposan megpúpozták. A rómaiak felháborodtak, de Brennus gúnyos nevetéssel lecsatolta kardját, és övével együtt bedobta a mérleg serpenyőjébe. Sulpicius erre megkérdezte: "Mit jelent ez?", mire Brennus így felelt: "Mi mást? Jaj a legyőzötteknek!" Ez a mondása később szállóigévé lett. A rómaiak közül sokan méltatlankodtak a dolgon, és azt akarták, hogy vegyék vissza az aranyat, hagyják ott a gallokat és folytassák az ostromot. Mások azonban úgy érveltek, hogy bele kell nyugodni ebbe a jelentéktelen sérelembe. Nem az a szégyen, ha többet adnak - mondogatták -, hanem hogy egyáltalán adnak; ezt is kényszerből teszik, ami nem helyes, de szükséges dolog.

29. Mialatt a rómaiak így vitáztak a gallokkal és egymás közt, Camillus megjelent csapatai élén a város kapuinál. Értesülvén a történtekről megparancsolta csapatainak, hogy csatarendben és lassan kövessék, ő maga pedig válogatott embereivel a rómaiakhoz sietett. Mindnyájan utat engedtek neki, és mint autokratór-t - azaz teljhatalmú parancsnokot - tiszteletteljes csendben fogadták. Camillus levette az aranyat a mérlegről, és átadta a lictoroknak, a gallokat pedig felszólította, hogy fogják a mérleget és a súlyokat, s távozzanak; majd hozzátette, hogy a rómaiak ősi szokás szerint vassal és nem arannyal szokták hazájukat megmenteni. Brennus hevesen tiltakozott, mondván, hogy igazságtalanság az egyezség megszegése, de Camillus azt felelte, hogy az egyezség megkötése törvénytelen, és így érvénytelen. Őt a rómaiak dictatorrá választották, így rajta kívül nincs más törvényes hatóság, az egyezséget pedig arra fel nem jogosított személyekkel kötötték. Vele közöljék, hogy mit akarnak, mert ő a teljhatalom törvényes birtokosaként jött ide, hogy megbocsásson azoknak, akik kérik, de megbüntesse a bűnösöket, hacsak meg nem bánják bűnüket. Brennus ezekre a szavakra dühös kiáltozásban tört ki és fegyveréhez kapott; mindkét fél kardot rántott, és egymásnak rontottak, de a város szűk utcáin természetesen nem állhatták fel csatarendbe. Brennus hamarosan visszanyerte önuralmát, és a gallokat kevés veszteség árán visszavezette táborukba. Éjszaka felszedte a sátrakat, és hatvanstádiumnyi távolságra vonulva új tábort ütött a Gabiiba vezető út mentén. Camillus kora reggel ott termett fényes fegyverzetben a bátorságát visszanyert római sereg élén, s hosszú ideig tartó, heves küzdelem és nagy öldöklés után megfutamította az ellenséget, és elfoglalta táborát. Néhány menekülőt nyomban felkoncoltak, de legtöbbjük szétszóródott, s a környező falvak és városok népe végzett velük.

30. Ilyen különös módon esett el, majd még különösebb módon szabadult fel Róma városa. Hét hónapon át volt a barbárok birtokában, mert a gallok néhány nappal július idusa után vonultak be a városba, és február idusa körül űzték ki őket. Camillus diadalmenetet tartott; ez valóban megillette az elveszett haza megmentőjét, aki a szó szoros értelmében visszavezette a várost a városba, mert bevonulásakor a kényszerű száműzetésből hazatérő polgárok kísérték gyermekeikkel és asszonyaikkal együtt. Akik pedig a Capitoliumon élték át az ostromot, és majdnem odavesztek az éhezéstől, eléje mentek, egymás nyakába borulva sírtak a nagy boldogságtól. A papok és a templomi szolgák előhozták a szent tárgyakat, amelyeket elástak menekülésük előtt vagy magukkal vittek, és most megmutatták a polgároknak; akik boldog örömmel köszöntötték őket, mintha ily módon maguk az istenek tértek volna vissza Rómába. Ezek után Camillus áldozatot mutatott be az isteneknek, megtisztította a várost az ilyen szertartásokhoz értők utasítása szerint; a meglévő templomokat helyreállíttatta, majd letette az Aius Locutius szentélyének alapkövét, miután gondos vizsgálat útján kijelölték azt a helyet, ahol az égi hang a barbárok jövetelét tudtára adta Marcus Caediciusnak.

31. Camillus is, a papok is sokat buzgólkodtak és fáradoztak, amíg a templomok helyét megtalálták. A romba dőlt várost teljesen újjá kellett volna építeni, de a népet kétségbeesett csüggedés fogta el ily nagy munka láttára. Mivel mindenüket elveszítették, a sok csapás után szükségét érezték némi nyugalomnak és pihenésnek. De mert mind anyagi, mind testi erejük megfogyatkozott, visszariadtak a munkától. Így aztán figyelmük lassanként ismét Veii felé fordult, amely mindennel el volt látva, és épségben megmaradt. Ezt az alkalmat használták fel rosszakaratú izgatásra azok, akik mindenáron meg akarták nyerni a nép kegyét. Lázítani kezdtek Camillus ellen, és azt állították, hogy becsvágyában és dicsőséghajhászásában fosztja meg őket egy befogadásukra kész várostól, és kívánja tőlük, hogy romok közt húzzák meg magukat, és elhamvadt máglyához hasonló várost keltsenek új életre, csak azért, hogy ne csak Róma vezérének és hadai főparancsnokának, hanem - Romulus hírét is elhomályosítva - Róma második megalapítójának nevezzék.

A senatus zavargásoktól félt, és nem engedte meg Camillusnak, hogy egy év leforgása előtt letegye hivatalát, pedig azelőtt egyetlen dictator sem tarthatta meg a senatustól kapott főhatalmat hat hónapnál hosszabb ideig. Közben a senatorok megpróbálták megszelídíteni a népet. Eszükbe juttatták atyáik sírhantját és síremlékét, emlékeztették őket azokra a szent helyekre és ligetekre, amelyeket Romulus, Numa vagy más királyok ajánlottak fel az isteneknek, és amelyeket az ő gondjaikra bíztak. Az égi jelek közül elsősorban arra a levágott emberfejre hivatkoztak, amelyet akkoriban találtak a Capitolium alapfalában, s amely azt akarta tudtukra adni, hogy ennek a helynek kell Itália fejének lennie. Szóltak Vesta tüzéről is, amelyet a Vesta-szüzek a háború után újra meggyújtottak. Nagy szégyen volna, ha most kioltanák a tüzet, és elhagynák városukat, ha az a hely, ahol egykor Róma állt, idegen nép települése vagy barmok legelője lenne.

Így érveltek és vitáztak a senatorok a polgárokkal egyénenként is, a népgyűlésen is, míg lassan megszánták őket, annyit panaszkodtak mérhetetlen nyomorukról és tehetetlenségükről, s könyörögve kérték az atyákat, ne kényszerítsék őket rá, hogy mezítelen és magukkal tehetetlen hajótöröttek módjára építsék fel a romba dőlt várost, mikor egy másik készen vár reájuk.

32. Camillus helyesnek tartotta, hogy megvitassák a dolgot. Hosszabb beszédet mondott, amelyben a hazaszeretetre hivatkozott. Utána mindenki beszélt, akinek csak mondanivalója volt. Végül felszólította Lucius Lucretiust, aki mindig elsőnek adta le szavazatát, hogy indokolja meg szavazatát, majd utána sorban következtek volna a többiek. Lucretius el akarta kezdeni beszédét, csend támadt, de éppen ekkor véletlenül elhaladt a senatus ülésterme mellett az őrjárat. A vezérlő centurio harsányan rákiáltott az első zászlótartóra, hogy álljon meg, és zászlója nyelét szúrja a földbe, mert ez a legjobb hely, hogy megálljanak és pihenőt tartsanak. Ezek a szavak éppen akkor hangzottak el, amikor a senatorok aggodalmas gondolatok közt tanácskoztak jövőjükről. Lucretius leborult az istenek előtt, és kijelentette, hogy az istenek akaratához híven fog szavazni. Példáját mindnyájan követték. De csodálatos változás állt be a nép hangulatában is. Az emberek egymást biztatták és szólították fel a munkára, és minden gondosan előkészített terv nélkül mindenki ott fogott hozzá az építkezéshez, ahol a legjobbnak találta. Igaz, hogy a tervszerűtlen sietség miatt a várost szabálytalan, zegzugos utcák szelték át és házai minden rendszer nélkül épültek fel, de, mint mondják, egyetlen év leforgása alatt elkészültek az újjáépítés munkájával, beleértve az új otthonokat védő városfalakat is.

Camillus megparancsolta, hogy járják be és jelöljék meg újra a szent helyek határait, mivel mindenütt teljes volt a zűrzavar. A Palatiumon, Mars templomában megdöbbenve látták, hogy a többihez hasonlóan ezt a szent épületet is lerombolták és felégették a barbárok. A romok eltakarítása után a vastag hamuréteg alatt meglelték Romulus jósbotját. Ezt az egyik végén begörbített botot, az úgynevezett lituus-t az augur az égtájak kijelölésére használja, amikor jósszékébe ül, hogy a madarak repülését figyelje. Erre használta jósbotját Romulus is, aki jól értett a madárjóslás tudományához. Amikor Róma első királya eltűnt az emberek szeme elől, a jósbotot, más szent tárgyakkal együtt, a papok vették magukhoz, és gondosan megőrizték. Róma jövője szempontjából igen kedvező előjelnek tekintették, hogy most sértetlenül előkerült a bot, pedig a templommal együtt minden más elpusztult. Meg voltak győződve róla, hogy ez biztos jel a város örök fennmaradására.

33. Még ki sem pihenték az újjáépítés fáradalmait, amidőn újabb háború tört ki. Az aequusok, a volscusok és a latinok együttesen törtek be Róma területére, az etruszkok pedig a rómaiakkal szövetséges Sutrium városát fogták ostrom alá. A katonai tribunusok vezetése alatt álló hadsereg táborát a Marcius-hegy környékén körülfogták a latinok. A rómaiakat vereség fenyegette. Rómába küldtek hát segítségért, mire Camillust harmadízben is dictatorrá választották. Ezt a háborút kétféleképpen beszélik el. Először a mondaszerű változatot mondom el.

A latinok állítólag - talán hogy ürügyük legyen a háborúra, talán mert újból egyesíteni kívánták a két népet - követek útján szabad születésű hajadon leányokat kértek házasság céljából. A rómaiak nem tudták, mit tegyenek; újabb háborúra még nem készültek fel, hiszen ki sem heverték a korábbi vereségeket, és különben is azt gyanították, hogy a latinok túszként kérik tőlük a fiatal nőket, és házasságról csak azért beszélnek, hogy igazi szándékukat leplezzék. Ekkor állítólag egy Tutola (mások szerint Philótisz) nevű rabszolganő azt a tanácsot adta a város vezető embereinek, hogy öltöztessék őt és néhány társát szabad születésű, csinos nőhöz illő menyasszonyi ruhába, küldjék át az ellenséghez, s a többit majd elintézi. A város vezetői hajlottak a rabszolganő tanácsára, kiválogattak néhány fiatal rabszolganőt, felöltöztették őket díszes menyasszonyi ruhába, még arany ékszereket is raktak rájuk, és átadták őket a város közelében táborozó latinoknak. Éjszaka a leányok ellopták az ellenséges katonák kardját, Tutola vagy Philótisz pedig felmászott egy magas vadfügefára, maga mögé akasztotta az ágakra a köpenyét, és egy égő fáklyát tartott Róma felé, ez volt ugyanis az elöljárókkal megbeszélt jel, amiről a város polgárai nem tudtak. Ezért aztán a katonák kénytelen-kelletlen, rendetlenül vonultak ki a városból, a parancsnokok noszogatták őket, ezek meg egymás nevét kiáltozták, és csak nagy nehezen álltak csatarendbe. Végül rátámadtak a gyanútlan és mély álomba merült ellenség fedezékére, elfoglalták a tábort, s a legtöbb ellenséges katonát megölték.

Ez az esemény július, vagy amint akkor nevezték, Quintilis hónap nonaeján történt; ezen a napon azóta is ünnepségeket tartanak az akkor történt események emlékére. Az ünnepség azzal kezdődik, hogy a polgárok nagy tömegben kivonulnak a városkapun, s közben olyan egyszerű neveket kiáltoznak egymásnak mint Caius, Marcus, Lucius s ehhez hasonlókat; így utánozzák az egykori katonák kivonulását a városból. Utána csinosan felöltözött rabszolganők járták be az utcákat, s gúnyos megjegyzéseket tesznek a velük szembejövőkre, majd tréfás ütközetet rendeznek, emlékeztetőül, hogy annak idején ők is részt vettek a latinok elleni háborúban, végül lakomához ülnek egy fügefa árnyékában. Ezt a napot Nonae Capratinae-nak nevezik a vadfügefáról, amelynek ágai közül a rabszolganő fáklyájával jelt adott a támadásra. A vadfügefát latinul tudvalevőleg caprificus-nak hívják.

Mások Romulusszal hozzák összefüggésbe mindazt, amit az ünnepen mondanak vagy tesznek. Ezen a napon tűnt el ugyanis az emberek szeme elől a hirtelen támadt sötétségben és viharban, a városkapukon kívül. (Mások napfogyatkozásról beszélnek.) Szerintük a Nonae Capratinae elnevezés a capra - vagyis latinul: kecske - szóval van összefüggésben, mert Romulus eltűnésekor a Kecske-mocsárnál tartott népgyűlésen mondott beszédet, amint azt a róla szóló életrajzban már megírtam.

34. Az eseményeket a legtöbb történetíró egészen másként adja elő. Szerintük is ekkor választották harmadszor dictatorrá Camillust, de amikor tudomására jutott, hogy a latinok és a volscusok bekerítették a katonai tribunusoktól vezetett hadsereget, fegyverbe szólította azokat is, akik előrehaladott koruk miatt már nem voltak hadkötelesek. Nagy kerülőt tett a Marcius-hegy körül, sikerült észrevétlenül maradnia, és az ellenség háta mögött ütött tábort; majd hogy jelenlétére felhívja a figyelmet, több tábortüzet gyújtatott. Az ostromlott rómaiak erre felbátorodtak, nyomban elhatározták, hogy kirohannak, és csatába bocsátkoznak az ellenséggel. A latinok és a volscusok sáncaikon belül maradtak, táborukat minden oldalról körülvették palánkkal, és eltorlaszolták magukat. Kétfelől is fenyegették őket ellenséges haderők, ezért jobbnak látták, ha megvárják a hazulról érkező, új csapatokat, de számítottak az etruszkok segítségére is. Camillus felismerte szándékukat, és sietett megelőzni őket, nehogy az ellenség is azt tegye, amit ő tett, és bekerítse. Megfigyelte, hogy az ellenség táborát facölöpökből készült palánk vette körül, a hegyekből pedig minden napfelkeltekor erős szél fújt. Tüzes nyilakat készíttetett hát, és kora reggel elindult hadseregével. Serege egyik részének megparancsolta, hogy hangos csataüvöltéssel intézzen lándzsatámadást az ellenség ellen a tábor egyik oldalán, ő pedig tüzes nyilakkal felszerelt csapatával arra a pontra ment, ahonnan a reggeli szél a legerősebben fújt az ellenséges tábor irányába, és várta az alkalmas pillanatot. Napfelkelte után elkezdődött a csata, és a szél nagy erővel feltámadt. Camillus ekkor jelt adott a támadásra, és az ellenséges tábor sáncaira kilövette a tüzes nyilakat. A sűrűn lerakott cölöpökből épült palánk könnyen lángot fogott, és a tűz körös-körül gyorsan elharapózott. A latinok nem gondoskodtak semmiféle tüzet oltó anyagról, így néhány perc múlva egész táborukat körbenyaldosták a lángok. A katonák először a táborban szorongtak, de aztán kénytelenek voltak kirohanni és felvenni a harcot a fedezékek előtt fegyverben és csatarendben álló ellenséggel. Csak kevesen menekültek meg közülük, akik pedig mégis a táborban maradtak, mindnyájan a lángok közt lelték halálukat, s végül a rómaiak láttak hozzá a tűz eloltásához, hogy a zsákmányt összeszedjék.

35. A győzelem után Camillus hátrahagyta a táborban fiát, Luciust a hadifoglyok és a zsákmány őrizetére, ő maga pedig betört az ellenség területére. Az aequusok városát elfoglalta, a volscusokat meghódoltatta, majd seregeit egyenesen Sutriumba vezette, mert mind ez ideig nem kapott értesítést a város sorsáról. Feltételezte, hogy még veszélyben forog, és az etruszkok ostromolják, tehát segítségére sietett. A sutriumiak azonban közben feladták városukat. Az etruszkok mindenükből kifosztották, és egy szál ruhában engedték útjukra őket. Asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt mentek az úton, amikor szembetalálkoztak Camillusszal. Könnyek közt beszélték el neki szomorú sorsukat, Camillust mélyen megindította a látvány. A római katonák könnyekre fakadtak, amikor a sutriumiak átölelték őket, és felháborodva hallgatták a történteket. Elhatározta tehát, hogy egy pillanatig sem vár a bosszúval, hanem még aznap Sutrium ellen indult. Arra számított, hogy az etruszkok, akik egyetlen ellenséges katonát sem hagytak az elfoglalt gazdag városban, és kívülről sem vártak támadást, rendetlenül és felkészületlenül élnek. Számítása bevált. Nemcsak az ellenség területén haladt át észrevétlenül, hanem eljutott egészen a kapukig, sőt a falakat is birtokába vette, s még csak őrszemekkel sem találkozott, mert a katonák mind szétszéledtek a város házaiba, s ott ittak és dőzsöltek. Mire észrevették az etruszkok, hogy az ellenség kezére kerültek, úgy teleették és -itták magukat, hogy részegen és bódult fejjel meg sem kísérelték a futást. Szégyenletes módon tűrték, hogy a rómaiak megöljék vagy foglyul ejtsék őket; így aztán Sutriumot egyetlen napon kétszer vették be; azok, akik először vették be, elveszítették, akik pedig elveszítették, Camillus jóvoltából visszakapták.

36. Camillus pompás diadalmenetet tartott ezekért a győzelmekért, amivel még nagyobb népszerűséget és még több tiszteletet szerzett magának. Azokat a polgártársait, akik eddig irigykedtek rá, és sikerét inkább jó szerencséjének, mint erényeinek tulajdonították, most már a tények kényszerítették rá, hogy elismerjék hadvezéri tehetségét és fáradhatatlan tettrekészségét. Marcus Manlius azonban túltett Camillus összes irigyein és gyűlölőin. Ő volt az az ember, aki visszaverte a sziklákról a gallokat a Capitolium ellen intézett éjszakai támadás alkalmával, és emiatt a Capitolinus melléknevet kapta. Manlius első ember szeretett volna lenni polgártársai között, s mivel tisztességes úton nem tudta felülmúlni Camillust, a zsarnoki hatalom elnyerésének szokásos eszközeihez folyamodott. Kereste a köznép kegyét, pártját fogta az eladósodottaknak és védte őket hitelezőik ellen. Másokat erőszakos eszközökkel mentett meg tőle, hogy adósságaik miatt bíróság elé állítsák őket. Így aztán hamarosan hatalmas tömegben vették körül a szűkölködők, és a forumon rendezett zajos és fenyegető tüntetésekkel nagy félelmet keltettek a legkiválóbb polgárokban. Kénytelen-kelletlen dictatorrá választották hát Quintus Capitolinust, aki elfogatta Manliust. Erre a nép gyászruhát öltött, mint nagy és az egész népet sújtó szerencsétlenségek idején, a senatus pedig, lázadástól félve, szabadon bocsátotta Manliust, de ő szabadlábra kerülve sem mutatott megbánást, hanem még makacsabbul izgatta a tömeget, és lázította a várost. Camillust ekkor ismét megválasztották katonai tribunussá.

Manlius perének tárgyalásán vádlói dolgát alaposan megnehezítette a kilátás. Arról a helyről ugyanis jól látszott a Capitoliumnak az a pontja, ahol Manlius éjszakai csatáját vívta a gallokkal, most tehát kitárta e hely felé karját, és könnyek közt idézte fel akkori hőstettének emlékét. A bírák annyira zavarba jöttek, hogy többször is elhalasztották az ítélethozatalt, mert egyfelől nyilvánvaló bizonyítékok birtokában nem akarták büntetlenül hagyni Manlius bűnét, de másfelől nem voltak képesek kiszabni rá a törvényben kimondott büntetést sem, amikor az eléjük táruló kilátás a vádlott dicső tettét idézte emlékezetükbe. Camillus ezért úgy rendelkezett, hogy a bíróság a város falain kívül a Petelius-ligetben tárgyalja az ügyet, ahonnan nem látszott a Capitolium. A közvádló elmondotta vádbeszédét, a bírákat semmi nem emlékeztette a vádlott múltbeli szolgálataira, így elkövetett bűneihez méltó büntetéssel sújthatták. Manliust bűnösnek mondták ki, a Capitoliumhoz vezették, és letaszították a szirtekről; így ugyanaz a hely lett élete legdicsőbb tettének és szomorú végének a színhelye. A rómaiak ezután földig lerombolták házát, és templomot építettek a helyén Iuno Moneta tiszteletére, egyben pedig úgy rendelkeztek, hogy a jövőben egyetlen patriciusnak sem lehet háza a Mons Capitolinuson.

37. Camillust ekkor hatodízben választották meg katonai tribunusszá, de nem fogadta el a megtiszteltetést, mert már koros volt, félt az emberek irigységétől és az istenek bosszújától. De a legfőbb ok testi gyengesége volt, mert ez idő tájt betegeskedett. A nép azonban nem egyezett bele, hogy ne vállalja el a rábízott tisztséget. Azt kiáltozták, hogy nem kell lóra szállnia, sem a harcokban részt vennie, csak adjon tanácsokat és vállalja a főparancsnokságot. Így kénytelen volt egyik hivataltársával, Lucius Furiusszal együtt elvállalni a parancsnoki tisztet, s a hadsereggel azonnal az ellenség ellen vonulni. Ez alkalommal a praenesteieknek és a volscusoknak, Róma szövetségeseinek területét támadták meg, és pusztították nagy haderővel. Camillus az ellenség közelében ütötte fel a rómaiak táborát; jobb szerette volna azonban halogatni az ütközetet, hogy testben megerősödve vehessen részt a döntő ütközetben. De tribunustársát, Luciust, féktelen dicsvágya a veszélybe kergette, s szenvedélye magával ragadta a hadsereg centurióit és manipularisait is. Camillus még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy a fiatalabb tiszteket irigységből megakadályozza dicsvágyuk kielégítésében és győzelmek kivívásában; ezért, ha kedve ellenére is, belenyugodott, hogy Lucius csatát kezdjen, ő maga viszont gyengélkedése miatt néhányadmagával a táborban maradt. Lucius elhamarkodva bocsátkozott ütközetbe, és vereséget szenvedett. Mikor Camillus látta a római csapatok futását, nem tudta türtőztetni magát, felugrott fekvőhelyéről, embereivel a táborkapuhoz rohant, majd áthatolva a futók sorain, az üldözőkre vetette magát. Akik már bemenekültek a táborba, nyomban visszafordultak, és követték Camillust, akik pedig a táboron kívülről csatlakoztak hozzá, megálltak, csatarendbe sorakoztak, és hangosan biztatták egymást, hogy ne hagyják cserben vezérüket. Így sikerült is visszavernie az üldöző ellenséget. Másnap csatába vezette egész haderejét, megütközött az ellenséggel, tönkreverte őket, behatolt táborukba, ahova futva menekültek, s legtöbbjüket megölte. Az ütközet után értesült róla, hogy az etruszkok elfoglalták Satricum városát, és a lakosokat, akik mind rómaiak voltak, lemészárolták. Erre hadserege nagyobb részét, főként a nehéz fegyverzetű katonákat, visszaküldte Rómába, ő maga pedig egy fiatal önkéntesekből álló, válogatott csapattal rátámadt a várost elfoglaló etruszkokra, teljes győzelmet aratott felettük, egy részüket elkergette, a többieket pedig leöldöste.

38. Camillus nagy zsákmánnyal tért vissza Rómába. Tettével bebizonyította, hogy azok voltak az okosok, akik nem ijedtek meg a hadvezér gyengélkedésétől és öregkorától, és akik minden vonakodása és betegsége ellenére is inkább őt választották, mint azokat a fiatalabb embereket, akik olyan állhatatosan törekedtek a hadvezéri megbízatásra. Így amikor híre érkezett a tusculumiak elpártolásának, Camillust szólították fel, hogy menjen ellenük, és öt hadvezértársa közül válasszon egyet maga mellé. Bár valamennyien kérték, hogy vele mehessenek, ő váratlanul azt a Lucius Furiust választotta, aki röviddel azelőtt intelme ellenére oly meggondolatlanul felvette a harcot az ellenséggel, és vereséget szenvedett. Camillus valószínűleg azért választotta Lucius Furiust, mert el akarta feledtetni a vele történt szerencsétlenséget, és azt akarta, hogy szégyenét jóvátegye. Amikor azonban Camillus már útban volt, a tusculumiak cselt vetettek, hogy helyrehozzák hibájukat. Mintha mi sem történt volna, a földművesek a mezei munkákat végezték kinn a mezőkön, a pásztorok nyájaikat legeltették; a város kapui tárva-nyitva álltak, a gyermekeket szorgalmasan tanították az iskolamesterek, és a mesteremberek buzgón dolgoztak műhelyükben. A polgárok togába öltözve a város forumán tartózkodtak, elöljáróik pedig azzal voltak elfoglalva, hogy szállást készítsenek a hozzájuk érkező rómaiaknak, mintha nem is gondolnának rá, hogy velük valami rossz is történhet. Ügyeskedésükkel nem oszlatták el Camillus gyanúját, de hűtlenségük gyors megbánása könyörületre indította a hadvezért. Felszólította őket, hogy forduljanak a senatushoz, és engeszteljék ki haragját. Kérésüket, hogy a város felmentést kapjon minden vád alól, ő maga is támogatta, sőt kieszközölte számukra a teljes polgárjogot is. Ezek voltak legkiválóbb tettei hatodízben viselt katonai tribunussága alatt.

39. Rómában Licinius Stolo komoly viszályt támasztott, mert felizgatta a népet a senatus ellen, és követelte, hogy a jövőben a választandó két consul közül az egyik feltétlenül plebeius származású legyen. A néptribunusokat megválasztották, de a consulválasztó gyűlés sikeres befejezését megakadályozta a nép. Mivel tartani lehetett a zűrzavar fokozódásától, a senatus Camillust a nép akarata ellenére negyedízben dictatorrá választotta. Nem vágyott erre a tisztségre, és nem is volt szándékában szembehelyezkedni a plebeiusokkal, akik nyíltan megmondták neki, hogy nagy és dicső hadjárataiban több eredményt ért el velük, mint a politikában a patriciusokkal, akik a nép iránti gyűlöletből választották meg dictatorrá, s most azt remélik tőle, hogy ő majd megtöri a nép uralmát, de könyörtelenül összetörik, ha alulmarad a küzdelemben. Ennek ellenére megkísérelte, hogy elhárítsa a pillanatnyilag fenyegető bajokat.

Amikor értesült róla, hogy a néptribunusok melyik napon akarják tervezett törvényjavaslatukat előterjeszteni, kiáltványban hívta fel a népet, hogy vonuljon a forumról a Mars-mezőre, és súlyos bírsággal fenyegette meg azokat, akik nem tesznek eleget a felhívásnak. A néptribunusok azzal feleltek Camillus fenyegetőzéseire, hogy ötvenezer ezüstdrakhma pénzbüntetéssel fogják sújtani, ha megfosztja a népet a törvény megszavazásának jogától. Camillus ekkor megijedt az újabb száműzetéstől és elítéltetéstől, amely méltatlan lett volna öregkorához és az általa végrehajtott nagy tettekhez, vagy nem tudott (esetleg tudott volna, de nem akart) diadalmaskodni a nép ellenállhatatlan és legyőzhetetlen erején, hazament, és néhány nappal később gyengélkedésére hivatkozva lemondott a dictatori tisztről.

A senatus ekkor új dictatort választott, aki a zendülés vezérét, Stolót vette maga mellé a lovasság főparancsnokául, s abba is beleegyezett, hogy elfogadják azt a törvényt, amely a legtöbb keserűséget okozta a patriciusoknak, s amely úgy rendelkezett, hogy senkinek ne legyen ötszáz plethronnál nagyobb földbirtoka. A törvényt megerősítő szavazás után Stolo ragyogott a boldogságtól és sikertől; később azonban kitudódott, hogy neki magának is több földje van a megengedettnél. Így aztán ráfizetett saját törvényére.

40. Hátravolt még a consulválasztás körüli vita; ez okozta a legtöbb nehézséget, és emiatt lázongott a leginkább a nép, de sok bajt okozott az ügy a senatusnak is. Ekkor azonban megbízható hírek érkeztek, hogy a gallok ismét hadba szálltak, és elindultak az Adriai-tenger partjától, hogy Róma ellen vonuljanak. A hírt háborús események követték. Az ellenség pusztította az országot. Akinek nem volt módjában, hogy Rómába menjen, a hegyek közé menekült. A rémület véget vetett a belső viszályoknak, a patriciusok együtt tanácskoztak a plebejusokkal, a senatus a néppel, és mindnyájan közös egyetértéssel ötödször is megválasztották Camillust dictatorrá, aki ekkor már nagyon öreg ember volt, majdnem nyolcvanesztendős, de felismerte a veszélyt és a kényszerű helyzetet; s ezúttal nem keresett kibúvót, hanem azonnal elvállalta a főparancsnokságot, és katonákat sorozott.

Tudta, hogy a barbárok fő ereje kardjukban van, de a kardot barbár szokás szerint ügyetlenül használják, s főként ellenfelük vállára és fejére sújtanak le vele. Ezért csapatait főként sima felületű vassisakkal szerelte fel, hogy a kard lecsússzon róluk vagy széttörjön; a pajzsokat pedig körös-körül bronzlemezzel vonatta be, mert a fa nem elegendő az ellenség kardcsapásainak kivédésére. Végül megtanította a katonákat, hogyan használják a hosszú nyelű dárdákat, hogyan döfjenek velük ellenfeleik kardja alá a lefelé irányuló kardcsapások elhárítására.

41. Amikor a gallok rengeteg zsákmányukkal a város közelébe értek, és az Anio folyó mellett felütötték táborukat, Camillus hadseregével kivonult egy szelíd lejtésű dombra, amelyet árkok barázdáltak, így hadseregének nagyobb része láthatatlan maradt, azokról pedig, akik láthatók voltak, azt lehetett hinni, hogy félelemből ütötték fel táborukat a magaslatokon. Camillus meg akarta erősíteni az ellenséget ebben a tévhitében, ezért nem szorította vissza a domb tövében fosztogató gallokat, hanem sáncai mögé zárkózva nyugodtan maradt, amíg észre nem vette, hogy az ellenséges hadak java része szerteszéledt zsákmányolás céljából, azok pedig, akik a táborban maradtak, ettek-ittak és lerészegedtek. Éjszaka előreküldte hát könnyű fegyverzetű csapatait, hogy zavart keltsenek a barbárok sorai közt, amikor kivonulnak a táborból és csatasorba állnak. Virradatkor levezette nehéz fegyverzetű katonáit a domb alatti síkságra, és csatarendbe állította őket. A nehéz fegyverzetűek sokan voltak, és nem féltek a barbároktól; már maga ez a tény is lelohasztotta a gallok bizakodását, mert méltatlan dolognak tartották, hogy a rómaiak támadják meg őket. Ezután a könnyű fegyverzetű csapatok rávetették magukat a gallokra, és támadásukkal megakadályozták őket benne, hogy szakaszok szerint a megszokott csatarendbe álljanak fel, és így zavart keltve soraik közt, rákényszerítettek őket, hogy teljes rendetlenségben és összevisszaságban harcoljanak. Camillus nehéz fegyverzetű katonáival megindította a támadást; a gallok csapásra emelt karddal fogadták őket, és úgy rohantak rájuk. A rómaiak dárdájukat előretartva fegyverzetük megvasalt részével fogták fel a csapásokat. A gallok kardja gyengén edzett, lágy vasból készült, könnyen elgörbült és meghajolt, pajzsukat pedig elnehezítették a beléjük fúródott római dárdák. Ezért eldobálták saját fegyvereiket, és megkísérelték az ellenségét megszerezni, belekapaszkodtak a feléjük irányzott dárdák nyelébe és megpróbálták elfordítani őket. Mikor a rómaiak látták, hogy a gallok fegyvertelenül maradtak, azonnal kirántották kardjukat, és nagy vérengzést vittek véghez az ellenség első soraiban, a hátsó sorok pedig szerteszét futottak a síkságon. A dombokat és a magaslati pontokat Camillus jó előre megszállta, és a gallok is tudták, hogy az ellenség könnyen elfoglalhatja táborukat, mert elbizakodottságukban még csak körül sem sáncolták magukat.

Ez az ütközet, mint mondják, Róma eleste után tizenhárom évvel történt, és megerősítette a rómaiak önbizalmát a gallokkal szemben. Mindeddig nagyon tartottak tőlük, és úgy érezték, hogy győzelmüket első ízben inkább csak betegségnek és véletlennek, nem pedig a győzelmet kivívó fegyvereiknek köszönhették. Olyan nagy volt a félelmük, hogy bár a papokat törvényesen mentesítették a hadkötelezettség alól, kiváltságukat érvénytelennek nyilvánították a gallok ellen viselt háború esetére.

42. Ez volt Camillus utolsó haditette, Velitrae városát már csak mellékesen foglalta el a hadjárat során, hiszen a velitraeiek önként meghódoltak. Legsúlyosabb politikai harcára azonban még csak ezután került sor. A nép győzelemittasan tért haza a hadjáratból, és el volt rá szánva, hogy az egyik consult a fennálló törvények ellenére is, ha kell, erőszakkal, a plebeiusok közül választja meg. A senatus nem egyezett bele, hogy Camillus letegye hivatali tisztségét, mondván, hogy az ő hatalmának és tekintélyének segítségével hathatósabban tudják megvédeni az arisztokrácia érdekeit. Mikor egy alkalommal Camillus a forumon ült hivatali székében, és az államügyeket intézte, odalépett hozzá egy lictor, és a néptribunusok parancsára felszólította, hogy kövesse, sőt kezét vállára téve el akarta vezetni. Erre olyan lárma és zűrzavar tört ki a forumon, amire még nem volt példa. Camillus hívei és barátai ellökdösték a lictort a dictatori széktől, de a lentebb álló tömeg biztatta, hogy ragadja meg a dictatort. Camillus nem tudta, mit tegyen, de tisztségéről nem mondott le, hanem a senatoroktól körülvéve a senatus tanácskozótermébe ment. Mielőtt belépett a terembe, a Capitolium felé fordulva imádkozott az istenekhez, hogy juttassák ezt a nehéz ügyet szerencsés befejezéshez, és fogadalmat tett, hogy ha a zavarok elcsendesednek, templomot építtet Concordiának.

A senatusban nagy vita folyt az ellentétes nézeteket valló két tábor között, de a végén a mérsékeltek felfogása győzött; a senatus engedett a népnek, és beleegyezett, hogy a két consul egyikét a plebeiusok közül válasszák. Amikor a dictator kihirdette a senatus határozatát, a nép azonnal kibékült a senatusszal, és Camillust nagy taps és üdvkiáltások közben kísérték haza. Másnap népgyűlést tartottak, és elhatározták, hogy Camillus fogadalmához híven, a történtek emlékére templomot építenek Concordiának olyan helyen, ahonnan a forumot és a népgyűlések helyét is látni lehet. Elhatározták azt is, hogy egy nappal megtoldják az úgynevezett "latin ünnepeket", és ezentúl négy napon át tartják őket, végül megállapodtak, hogy az egész római nép felkoszorúzott fejjel áldozatot fog bemutatni. A Camillus elnöklete alatt megtartott népgyűlésen Marcus Aemiliust választották consullá a patriciusok, és Lucius Sextiust első ízben a plebeiusok közül. Ez volt Camillus utolsó közszereplése.

43. A következő évben[71] pestis tört ki Rómában. A járvány rengeteg áldozatot szedett a nép köréből, az állam főtisztviselői pedig csaknem valamennyien meghaltak. A pestis áldozata lett Camillus is, aki késő vénségében, teljes és bevégzett élet után érettebb volt a halálra, mint kortársai közül bárki más, de azért halálát a rómaiak jobban meggyászolták, mint a többiekét, akik a járványban pusztultak el.

 


 

SZÖVEGMAGYARÁZATOK

ÖSSZEÁLLÍTOTTA
MÁTHÉ ELEK

A Homérosz-sorokat Devecseri Gábor, az egyéb versidézeteket Kárpáty Csilla fordításában közöljük.

A Szövegmagyarázatok a szövegben számmal jelölt konkrét Plutarkhosz-részletek helyes megértéséhez szükséges tudnivalókat közlik. A második kötet végén található Jegyzetszótár a kevéssé ismert és a szövegben sem megvilágított nevek és fogalmak magyarázatát adja.

1. E férfihoz... - Aiszkhülosz: Heten Thébai ellen 435. skk. [VISSZA]

2. mindketten... - Iliász VII. 281. [VISSZA]

3. Érje be bőven... - Hésziodosz: Munkák és napok 370. [VISSZA]

4. Thészeusznak - Thészeusz nevét Plutarkhosz a görög tithémi ("letenni") igéből származtatja: thészisz = letét. [VISSZA]

5. Mihaszna állat... - töredék ismeretlen tragédiából. [VISSZA]

6. Thészeuszt... - Odüsszeia XI. 631. [VISSZA]

7. a lapithák és kentaurok harcát - mitikus lények; a kentaurok a lapithák királyának menyegzőjén el akarták rabolni vendéglátóik asszonyait, ezen tört ki a háborújuk. [VISSZA]

8. anakósz ekhein - gondosan, épségben megőrizni. - Anaktesz: az anax ("védő, úr") többes számú alakja. [VISSZA]

9. Aithré... - Iliász III. 144. [VISSZA]

10. Aratérionnak - a név az araomai ("átkozni") igéből ered. [VISSZA]

11. Phaidón arkhónsága idején - i. e. 476-ban. [VISSZA]

12. Aszphaleiosznak - "biztonságos", "épségben megőrző". [VISSZA]

13. Gaiéokhosznak - "földtartó". [VISSZA]

14. (a legendás hagyomány szerint i. e. 767-715) [VISSZA]

15. erejéről - Rhómé görög szó, jelentése: "erő". [VISSZA]

16. asszonyügyből - a sabin nők elrablása. [VISSZA]

17. Madárfaló madár... - Aiszkhülosz: Oltalomkeresők 226. [VISSZA]

18. legiókba - az adott etimológia szerint a legere ("kiválogatni") igéből képzett főnév. [VISSZA]

19. talaszia - görög szó, jelentése "gyapjúfonás". [VISSZA]

20. Aitia - magyarul "okok". Plutarkhosz ősrégi szokásokról és elnevezésekről írt értekezéseire gondol. [VISSZA]

21. lakedaimóni gyarmatosokhoz - a sabinok peloponnészoszi eredetűeknek tartották magukat. [VISSZA]

22. vadfügefáról - latinul: caprificus. [VISSZA]

23. (i. e. VIII. század) [VISSZA]

24. Kharilaosznak - a szó jelentése: "a nép öröme". [VISSZA]

25. "mezítelen bölcsekkel" - "gümnoszophisták", az első kaszthoz tartozó brahmánok. [VISSZA]

26. phiditionnak - Plutarkhosz szerint vagy a philia - "barátság" főnévvel vagy a pheidó - "takarékoskodni" - igével van összefüggésben. [VISSZA]

27. Leszkhé - "társalgót" jelent. [VISSZA]

28. krüpteia - szó szerint "elrejtés", "eltüntetés". [VISSZA]

29. (a legendás hagyomány szerint i. e. 754-671) [VISSZA]

30. flameneknek - pap, aki éleszti, fújja (latin: flare) a szent tüzet. [VISSZA]

31. Aemiliusnak - a görög haimüliosz melléknév "hízelgőt" jelent. [VISSZA]

32. Aemilius quaestorsága idején - i. e. 179-ben. [VISSZA]

33. Arisztión zsarnoki uralma idején - i. e. 88-86 között. [VISSZA]

34. Fetialis - papi testület, pap, aki békét "csinált". Plutarkhosz tudálékos etimológiával a latin facere ("csinálni") szó múlt idejű alakjából (feci) származtatja. [VISSZA]

35. ancilia - a görög ankülosz szó görbét jelent. [VISSZA]

36. tizediknek - a december szó jelentése: "tízes, tízzel kapcsolatos". [VISSZA]

37. Marcus Atilius és Titus Manlius consulsága idején - i. e. 235-ben. [VISSZA]

38. "A pajzsok vasveretű..." és "Rozsda emészti..." - szabad idézetek Bakkhülidész Győzelmi dalá-ból. [VISSZA]

39. Publius Cornelius és Marcus Baebius consulsága idején - i. e. 181-ben. [VISSZA]

40. Kik elhagyják... - Euripidész: Andromakhé 597-598. skk. [VISSZA]

41. Ily ifjú lány... - töredék Szophoklész ismeretlen művéből. [VISSZA]

42. Tarquinius Superbus uralkodása idején - i. e. VI. század. [VISSZA]

43. (i. e. kb. 640-560) [VISSZA]

44. Zeusz eleven tüzü... - Euripidész: Bakkhánsnők 8. [VISSZA]

45. Hozta... - Iliász II. 557-558. [VISSZA]

46. tiszteletre méltó istennők - az eumeniszek. [VISSZA]

47. nagy sokaknak... - töredék Euripidész ismeretlen tragédiájából. [VISSZA]

48. Kratinosz - jeles vígjátékíró az i. e. V. században. Az idézet töredék ismeretlen művéből. [VISSZA]

49. Majd mikor... - Odüsszeia XIV. 162. [VISSZA]

50. családi örökségből - a hagyomány szerint Platón anyja Szolón fivérének leszármazottja volt. [VISSZA]

51. (i. e. VI. század második fele) [VISSZA]

52. Lucretia szerencsétlen sorsa - Lucretia Tarquinius Collatinus felesége volt. Tarquinius Superbus fia, Sextus beleszeretett, és egy éjszaka rátört. Lucretia öngyilkossága vezetett a zsarnok Tarquinius Superbus elűzéséhez. [VISSZA]

53. ...atyjuk együgyűségétől - Brutus latinul "együgyűt" jelent. [VISSZA]

54. Sulla halála után - i. e. 68-ban. [VISSZA]

55. Vitellius idejében - i. sz. 69-ben. [VISSZA]

56. Cocles - latinul "félszeműt" jelent. [VISSZA]

57. (i. e. 514-449) [VISSZA]

58. aiginaiak - ez az Attika déli partjaival szemközt fekvő kis sziget az Athén ellen vívott háborúban (i. e. 457) elvesztette hajóhadát. [VISSZA]

59. falóvá - célzás Trója ostromára és bevételére. [VISSZA]

60. Arthmiosszal - Athén tiszteletbeli polgára. Árulása miatt megfosztották címétől. [VISSZA]

61. Xerxész hajói száma... - Aiszkhülosz: Perzsák 341-343. [VISSZA]

62. Arisztobulénak - "aki a legjobb tanácsot adja". [VISSZA]

63. Leontokephalosz - görögül "oroszlánfőt" jelent. [VISSZA]

64. Díszes helyen... - töredék a vígjátékíró Platón ismeretlen darabjából. [VISSZA]

65. (i. e. 446-361) [VISSZA]

66. Bacchus... szenvedéseire - mikor Inónak a gyermek Dionüszosszal menekülnie kellett, a csecsemőt dajkáló nimfák Nüsza erdőségében találtak menedéket. [VISSZA]

67. "alliai napnak" - i. e. 390-ben, július 18-án lezajlott csata napjának. [VISSZA]

68. két híres csatában - a leuktrai csata i. e. 371-ben volt. A kerésszoszi csata pontos idejét nem ismerjük. [VISSZA]

69. a krannóni csatában... Khairóneiánál - akrannóni csata i. e. 321-ben, a khairóneiai 338-ban volt. [VISSZA]

70. Arkhidamosz - a vesztes manduriai csata i. e. 338-ban zajlott le. [VISSZA]

71. A következő évben - i. e. 361-ben. [VISSZA]




Kezdőlap Előre