PERIKLÉSZ^[72]

1. Amikor Caesar egyszer Rómában gazdag idegeneket pillantott meg, akik kölyökkutyákat és majmokat vittek karjukban, s becézve simogatták őket, megkérdezte tőlük, hogy az ő hazájukban nem szülnek-e a nők gyermeket; uralkodóhoz méltó módon feddte meg őket, hogy oktalan állatokra pazarolják a szeretet és a gyengédség természet által belénk oltott képességét, amelyre csak emberi lények tarthatnak igényt. Minthogy lelkünket a természet tudni- és látnivágyónak alkotta, nem kell-e éppen így megrónunk azokat, akik rosszul használják fel képességeiket érdemtelen dolgok meghallgatására és szemléletére, a szép és hasznos dolgokat pedig elhanyagolják? Érzékeink kénytelenek felfogni minden jelenséget, a hasznosakat éppen úgy, mint a haszontalanokat. De értelmünket arra irányíthatjuk, amire akarjuk, s ami nem tetszik, attól el is fordíthatjuk. Ezért tehát arra kell törekednünk, hogy ami a legjobb, azt ne csak szemléljük, hanem hasznot is merítsünk belőle. Szemünk is leginkább az olyan színnek örül, amelynek kellemes árnyalata üdítőleg hat ránk és látásunkat felfrissíti; ugyanígy értelmünket is olyan látványokra kell irányítanunk, amelyek kellemesen hatnak ránk és felkeltik a bennünk rejlő jó tulajdonságokat.

Ilyenek az erényes cselekedetek, amelyek a versengés és az utánzás vágyát keltik fel a szemlélőben. Vannak viszont más dolgok, amelyeknek csodálata nem jár utánzási vággyal. Sőt ellenkezőleg, bár gyakran örömünket találjuk a műben, a mestert lenézzük; így például gyönyörködünk az illatszerekben és a bíborszövetekben, de nem tartjuk szabad és értékes embereknek a bíborfestőket és az illatszerkészítőket. Helyesen jegyezte meg Antiszthenész, amikor Iszméniaszról azt hallotta, hogy kitűnően játszik fuvolán: "Az lehet, de nem is jó egyébre, mert különben nem játszana olyan kiválóan a hangszerén." Philipposz is, amikor meghallotta, hogy fia elbűvölte hallgatóságát egy víg lakomán ügyes lantjátékával, így szólt hozzá: "Nem szégyelled, hogy oly szépen pengeted a lantot? Egy királynak az is elég, ha meghallgatja, mint pengetik mások a lantjukat, s tisztelettel adózik a Múzsáknak, amikor megjelenik a mások versenyén."

2. Ha valaki alacsonyrendű és szolgai munkákat végez, már csak a munkára fordított fáradsággal is bebizonyítja, hogy közönyös a szép dolgokkal szemben. Egyetlen tehetséges ifjú sem kíván Pheidiasz vagy Polükleitosz lenni csak azért, mert megcsodálta Zeusz szobrát Olümpiában vagy Héráét Argoszban; arra sem vágyik, hogy Anakreón, Philétasz vagy Arkhilokhosz legyen, mert gyönyörködött költeményeikben; abból ugyanis, hogy egy mű szépsége gyönyörűséggel tölt el bennünket, még nem következik, hogy a mű alkotóját is csodáljuk. Éppen ezért semmi haszonnal nem jár az olyan dolgok szemlélete, amelyek nem keltik fel a vágyat utánzásukra, és nem adnak ösztönzést hasonló alkotások létrehozására. Ezzel szemben, ha az erény tettekben nyilvánul meg, nyomban szenvedélyes vágyat érzünk a tett végrehajtójának utánzására. A jó szerencsét azért óhajtjuk, hogy élvezzük és birtokában legyünk annak, amit általa kapunk; de az erényt azokért a jótettekért kívánjuk, amelyeket mi is végre tudunk hajtani. Az előbbit másoktól kívánjuk elnyerni, az utóbbiban pedig mi akarunk másokat részeltetni. Ami erkölcsileg jó, vonzóerőt gyakorol, tettvágyat ébreszt, és nem pusztán utánzással alakítja jellemünket, hanem felkelti elhatározásunkat az erényes tett végrehajtására is.

Ez késztetett rá, hogy folytassam életrajzaim írását, és tizedik könyvemet Periklész és a Hannibállal oly hosszú ideig hadakozó Fabius Maximus életének szenteljem. Ez a két államférfi sok azonos erénnyel dicsekedhetik, különösképpen szelídséget, igazságszeretetet, s a népük és hivataltársaik hálátlanságát elviselni tudó türelmet találunk bennük, amivel hazájuknak igen nagy szolgálatot tettek. Művemből ítélje majd meg az olvasó, elértem-e kitűzött célomat.

3. Periklész az Akamantisz phüléből és a Kholargosz démoszból származott, mindkét ágon előkelő családból. Apja, Xanthipposz, Mükalénál legyőzte a perzsa király hadvezéreit, majd Agarisztét vette feleségül, annak a Kleiszthenésznek az unokahúgát, aki elűzte a Peiszisztratidákat, véget vetett a zsarnokságnak, törvényeket hozott, és olyan alkotmányt adott a népnek, amely eszményi módon egyesített magában mindent, ami a polgárok közti egyetértést és az állam biztonságát lehetővé tette. Agariszté egyszer azt álmodta, hogy oroszlánt szült, s néhány nappal később világra hozta Periklészt. Az egyébként arányos testalkatú gyermek feje feltűnően hosszú volt. Ezért ábrázolták Periklészt szobrain majdnem mindig sisakkal a fején. A szobrászok valószínűleg nem akarták, hogy fej formája miatt kigúnyolják. Az athéni költők szkhinokephalosz-nak, "hagymafejűnek" nevezték; biztosan azért, mert a szkillá-t, a tengeri hagymát, néha szkhinosz-nak is mondták. A vígjátékírók közül Kratinosz A nevelők című színdarabjában ezt mondja:

Ugyancsak ő másik vígjátékában, a Nemeszisz-ben, így szól: "Jöjj, Zeusz, védője idegeneknek s emberi főknek!" Télekleidész úgy beszél róla, mint aki "egyik percben gondba merülve" ül az Akropoliszon, "államgondoktól súlyos fejét lógatja, s a másik percben éktelen zajt csap kobakjában, mi oly nagy, mint egy szoba, mibe beférne heverő, tizenegy, ha kell". Eupolisz pedig a Démoi című színművében sorra kérdezi az Alvilágból feljövő népvezéreket, s mikor utolsónak Periklész jön, és jelenti nevét, ezt kérdi tőle:

4. Periklészt zenére, mint legtöbben állítják, Damón tanította (nevének első szótagját állítólag röviden kell ejteni), Arisztotelész szerint azonban Püthokleidésztől kapta zenei tudományát. Damón különben nagyon népszerű szofista is volt, aki a zeneoktatást csak arra használta fel, hogy igazi tudományát elrejtse az emberek elől, és Periklészt úgy edzette a politikai küzdelmekre, mint ahogy a gyúró és az edző készíti a versenyre induló atlétát. De nem sokáig maradt titokban, hogy Damón titkokat rejteget lantja mögött, s mint politikai bajkeverőt és a zsarnokság támogatóját osztrakiszmosszal száműzték. A vígjátékírók ezért ismételten támadják személyét. Platón egyik darabjának szereplője ezt kérdi tőle:

Periklész hallgatta az eleai Zénón tanítását is, aki, miként Parmenidész, a természettudományokról tartott előadásokat; ő fejlesztette ki a cáfolatok módszerét, s a vitákban az antinómiákkal szorította sarokba ellenfelét, mint a phleiuszi Timón mondja róla:

De a legbensőbb összeköttetésben Periklésszel a klazomenai Anaxagorasz volt, ő oltotta belé a demagógiával tökéletesen ellentétes, nemes gondolkodást, ő tökéletesítette jellemének nemességét. Kortársai "észnek" nevezték Anaxagoraszt, mert csodálták rendkívüli értelmét és természettudományi képzettségét, meg aztán ő hirdette először, hogy a világegyetem alapja a tiszta és vegyítetlen ész, nem pedig a véletlen s a végzetszerűség.

5. Anaxagorasz végtelen csodálattal töltötte el Periklészt. Ő általa ismerkedett meg az úgynevezett magasabb rendű bölcselettel és az elvont tanokkal. Gondolkodásmódja ezáltal emelkedettebbé, beszédmodora fennköltebbé lett; mentes volt mindentől, ami közönséges vagy hatásvadászó. Arcának soha el nem mosolyodó szigorúsága, nyugodt járása, köpenye ráncainak gondos elrendezése, amit beszéd közben nem rontott el semmi indulatkitörés, méltóságteljes hanghordozása s más ilyen tulajdonságai mindenkire mély hatással voltak. Egy alkalommal sürgős tennivalója akadt az agorán. Egy utálatos, piszkos beszédű ember mellészegődött, és egész nap gyalázta, minden rosszat elmondott róla, de ő egyetlen megjegyzés nélkül, némán tűrte. Estefelé szép csendesen hazaindult, de szidalmazója akkor sem maradt el mellőle. Már besötétedett, úgyhogy mielőtt bement házába, szólt az egyik szolgájának, hogy fogjon lámpást, és kísérje haza az illetőt.

Ión, a költő éppen ellenkezőleg azt állítja, hogy Periklész modora fennhéjázó és öntelt volt. Nagyzolt, gőgös volt, és megvetette a többieket. Elragadtatással szól viszont Kimón nyájas, udvarias és kifinomult modoráról. De nem érdemes sokat törődnünk Iónnal, aki úgy gondolja, hogy mint a teljes tragédia-előadásnak, az erénynek is kell tartalmaznia bizonyos szatirikus elemeket. Egészen más véleményen van Zénón; ő mindazokat, akik Periklész modorának keménységét büszkeségnek és nagyravágyásnak tartják, arra biztatja, hogy legyenek ők is hasonlóan nagyravágyóak. Zénón ugyanis meg volt győződve róla, hogy a Periklész-féle nemes tulajdonságok utánzása azok megkedvelését, sőt elsajátítását eredményezi.

6. Periklész nemcsak ezeket a tulajdonságokat köszönhette Anaxagorasz társaságának. Úgy látszik, hogy felette állt a babonáknak is; nem félt az égi tüneményektől, mint azok, akik nem ismerik az okokat és belezavarodnak tudatlanságukba. A természettudomány megszünteti a babonákat, s helyettük biztos reménységen alapuló istenfélelmet olt belénk.

Azt mondják, egy alkalommal egyszarvú kos fejét vitték eléje a birtokáról. Midőn Lampón, a jós, meglátta az állat homlokának közepéből kinőtt erős és kemény szarvat, kijelentette, hogy az egymással versengő két párt, Thuküdidész és Periklész pártja közül annak a kezébe kerül majd a hatalom, aki ezt a jelet kapta. Anaxagorasz azonban szétvágta a kos koponyáját, és megmutatta, hogy az agyvelő nem töltötte be teljesen a koponyaüreget, hanem tojás alakúan az üregnek arra a helyére csúszott, ahonnan a szarv kinőtt. A jelenlevők ekkor Anaxagoraszt bámulták meg, nem sokkal később azonban Lampónt, midőn Thuküdidész elvesztette a hatalmát, és az államügyek intézése egyedül Periklész kezébe került.

A természettudós a dolgok okát, a jós pedig a céljukat állapítja meg. Én ebben nem látok semmi különöset. Az előbbi feladata, hogy megvizsgálja, miért és hogyan történik valami, az utóbbié meg, hogy előre megmondja, mi a jelenségek rendeltetése és jelentősége. Akik azt állítják, hogy valamely dolog okának felderítésével együtt megszűnik maga a dolog is, nem veszik észre, hogy az isteni eredetű jelenségek tagadásával az emberi elme által alkotott jelenségek értelmét is megszüntetik: a jelzőharang hangját, a fényjel felvillanását, az óramutató árnyékának mozgását a napórán, márpedig mindezeknek a dolgoknak értelme az, hogy valamit jelezzenek. De erről a tárgyról külön értekezésben kellene szólnunk.

7. Fiatal korában Periklész lehetőleg távol tartotta magát a néptől, mert külső megjelenésében Peiszisztratoszra, a zsarnokra emlékeztetett. Kellemes hangja, sima, gyorsan pergő beszéde valósággal megdöbbentette az idősebbeket: oly nagy volt a hasonlatosság kettőjük között. Mivel gazdag és előkelő családból származott, és igen befolyásos barátai voltak, tartózkodott a politikai élettől, nehogy osztrakiszmosszal száműzzék; inkább a katonai pályát választotta, s mint hadvezér ismételten kitüntette magát hozzáértésével és bátorságával. Ariszteidész ekkor már nem élt, Themisztoklészt száműzték, Kimón pedig gyakran vett részt Görögországtól távoli hadjáratokon, Periklész tehát elhatározta, hogy antidemokratikus érzelmei ellenére is a nép pártjára áll, s a gazdag oligarchák helyett a szegény néptömegek védelmét választja. Valószínűleg attól félt, hogy türanniszra való törekvéssel gyanúsítják; ezért, látva, hogy arisztokrata származású vetélytársa nagyon közkedvelt a legelőkelőbb körökben, a tömegekhez állt, hogy biztonságot és tekintélyt szerezzen magának Kimónnal szemben.

Azonnal változtatott életmódján. A városnak csak azon az egy utcáján lehetett látni, amely az agorára és a tanácsházhoz vezetett. Vendégségekre nem fogadott el meghívást, s lemondott a baráti összejövetelekről, politikai pályafutása alatt hosszú éveken keresztül nem vett részt lakomán. Csupán egy menyegzői lakoma volt kivétel, amelyet Eurüptolemosz, egyik közeli rokona adott, de ekkor is csak az italáldozat bemutatását várta meg; utána felkelt az asztaltól és eltávozott. Mert a bizalmas baráti együttlét nehezen egyeztethető össze az előkelő magatartással, meghitt társaságban nehéz megőrizni a méltóságot és a tekintélyt; bár az is igaz, hogy az igazi erény mindenkor és mindenki előtt kész megmutatkozni, s az igazán jó emberekben semmi sem olyan csodálatra méltó, mint mindennapi érintkezésük meghitt barátaikkal.

Periklész kerülte a gyakori találkozást a néppel, hogy meg ne unják; ritkán vegyült el közéjük, nem szólalt fel minden ügyben, és nem lépett fel gyakran nyilvánosan, hanem, Kritolaosszal szólva, rendkívüli alkalmakra tartogatta magát, ahogyan a háromevezősoros Szalaminia hajót tartogatják. Hagyta, hogy a kevésbé fontos ügyeket barátai és más szónokok intézzék. Állítólag ezek közé tartozott Ephialtész is, aki megtörte az Areiopagosz tanácsának hatalmát, és Platón szerint^[74] bőven töltögette a polgároknak a szabadság italát, amitől aztán, mint a vígjátékírók mondják, a nép, mint fékevesztett mén, "a hámból kirúgott, beleharapott Euboiába, és a szigetekre szökellt".

8. Periklész olyan előadói modort kívánt elsajátítani, amelyet, mint egy hangszert, összhangba hozhat életrendjével és emelkedett gondolkodásmódjával. Ehhez felhasználta Anaxagorasz tanait, szónoki stílusában mindig megérzett természettudományi képzettsége. Vele született tehetségéhez ebből a filozófiából merítette azt, amit az isteni Platón "magasztos érzületnek" és a "tökéletességre való törekvésnek" nevez, és ezt szónoki képességének kialakításában felhasználva, messze felülmúlta kora minden más szónokát. Ezért nevezték el "olümposzinak"; némelyek szerint azonban azokról a díszes középületekről kapta melléknevét, amelyekkel a várost felékesítette, vagy, amint mások gondolják, kiváló államférfiúi és hadvezéri teljesítményeiért. De az a legvalószínűbb, hogy valamennyi érdemével együtt vívta ki magának ezt a nagy kitüntetésszámba menő melléknevet. Az akkori vígjátékírók gyakori, hol komoly, hol meg tréfás megjegyzéseiből az tűnik ki, hogy főként ékesszólásáért kapta melléknevét. "Mennydörög" - mondták róla. "Villámokat szór, amikor a népgyűlésen beszél; rettenetes mennykövet hord a nyelvén." Fennmaradt Thuküdidésznek, Melésziasz fiának, egy szellemes megjegyzése Periklész szónoki képességéről. Thuküdidész ugyanis a "kiválók és előkelők" közé tartozott, és hosszú időn keresztül Periklész politikai ellenfele volt. Arkhidamosz spártai király egyszer megkérdezte Thuküdidésztől, hogy ki a jobb birkózó kettőjük közül, ő-e vagy Periklész. Thuküdidész így válaszolt a kérdésre: "Ha birkózás közben földhöz vágom, akkor is ő marad felül. Bebizonyítja, hogy nem fektettem két vállra, és elhiteti azokkal is, akik a birkózást végignézték."

Periklész kétségtelenül nagyon óvatos volt szónoklataiban; valahányszor felment a szószékre, imádkozott az istenekhez, hogy a beszéd tárgyához nem illő szó ki ne jöjjön a száján. Írott műveket nem hagyott hátra, néhány általa megfogalmazott törvényjavaslat szövegén kívül. Nem maradt ránk más, csak néhány emlékezetes mondása; például hogy "Aiginát mint csipát ki kell törölni Peiraieusz szeméből"; vagy hogy látja "a háborút jönni a Peloponnészosz felől". Egy alkalommal vezértársával, Szophoklésszal^[75] indult tengeri hadjáratra, és amikor Szophoklész egy csinos ifjúért lelkendezett előtte, Periklész így szólt: "A hadvezérnek, Szophoklész, nemcsak a kezét, hanem a szemét is tisztán kell tartania." Sztészimbrotosz beszéli, hogy amikor a Szamosz szigetén elesett harcosok felett gyászbeszédet tartott, azt mondta, hogy halhatatlanokká lettek, miként az istenek. Az isteneket ugyan nem látjuk, de a tiszteletből, amely körülveszi őket, s a tőlük kapott ajándékokból tudjuk, hogy halhatatlanok. Így vagyunk azokkal is, akik hazájukért esnek el.

9. Thuküdidész arisztokratikusnak nevezi Periklész kormányzatát, amely "csak nevében volt demokrácia, valójában azonban az állam első emberének uralma". Sokan viszont azt állítják, hogy ő szoktatta rá a népet a klérukhiára és a theórikára, amelyek miatt a valamikor józan és dolgos athéni nép erkölcsileg megromlott, költekezővé vált, és nem lehetett többé féken tartani. Vizsgáljuk meg e változás okait magukban a tényekben.

Amint láttuk, Periklész eleinte, amíg Kimónt vetélytársának tekintette, a nép kedvét kereste, de mert nem volt annyi pénze és vagyona, mint Kimónnak, aki pénzt osztogatott a szegényebbeknek, naponként vendégül látta asztalánál a rászoruló athéniakat, az idősebbeknek ruhát adott, és leromboltatta birtoka kerítéseit, hogy fáiról az szedhessen gyümölcsöt, aki akar, a nép kegyeinek hajhászásában alulmaradt, s Arisztotelész szerint az oai Damonidész^[76] tanácsára ezért folyamodott az állami juttatások rendszeréhez. Így azután a színházi pénzekkel, a törvényszéki napidíjakkal, s a más címeken kifizetett összegekkel és közsegélyekkel megnyerte magának a népet, és felhasználta az Areiopagosz tanácsa ellen, amelynek ő maga nem volt tagja, mivel sorsolással soha nem választották meg arkhónná, theszmotetésszé, baszileusszá vagy polemarkhosszá. Ezeket a tisztségeket ősidők óta sorsolással töltötték be, és az Areiopagoszba, azok jutottak be, akiknek hivatali működését jóváhagyták. Ezért Periklész, mihelyt biztosan támaszkodhatott a népre, letörte a tanács hatalmát, s Ephialtész segítségével megfosztotta a legfőbb ügyekben addig gyakorolt bírósági jogkörétől. Ezenfelül Kimónt mint Spárta barátját és a nép ellenségét, osztrakiszmosszal száműzette, hiába volt vagyonos és előkelő származású, hiába aratott oly sok győzelmet a barbárok felett, és hiába töltötte meg a várost annyi zsákmányolt kinccsel, amint azt a róla szóló életrajzban megírtam. Ilyen nagy befolyásra tett szert Periklész a nép körében.

10. A törvény az osztrakiszmosszal kimondott száműzetés idejét tíz évben szabta meg. Közben a spártaiak nagy haderővel betörtek Tanagra vidékére, és az athéniak azonnal hadba szálltak ellenük. Kimón hazatért a száműzetésből, és fegyvereit felöltvén, törzsbelijeinek csapatához csatlakozott, hogy polgártársaival megosztva a közös veszélyt tettekkel cáfolja meg, hogy Spárta barátja volna. Periklész barátai azonban összefogtak ellene, és mint száműzöttet elkergették soraik közül. Periklész, úgy látszik, azért tanúsított egészen rendkívüli, halált megvető bátorságot ebben az ütközetben, hogy kitüntesse magát. Kimón barátai, akiket Periklész Spárta iránti rokonszenvvel vádolt, egytől egyig mind elestek. Az athéniak időközben nagyon megbánták, hogy száműzték Kimónt, és szerették volna, ha visszatér, mivel Attika határában vereséget szenvedtek, és tartottak tőle, hogy a következő év nyarán még súlyosabb harcok várnak rájuk. Amikor Periklész észrevette szándékukat, azonnal igyekezett eleget tenni a nép kívánságának; saját maga javasolta, hogy hívják vissza száműzetéséből Kimónt, aki hazatérése után nemsokára kieszközölte, hogy létrejöjjön a béke a két város között; a spártaiak ugyanis amennyire szerették Kimónt, annyira gyűlölték Periklészt és a többi népvezért.

Egyesek szerint Periklész csak azután terjesztette elő a Kimón visszahívását kimondó javaslatot, hogy Elpinikének, Kimón nővérének közvetítésével titkos megegyezést kötött vele, mely szerint Kimón kétszáz hajóból álló hajóhad élén Athéntól távol eső vizekre indul, és a perzsa király fennhatósága alatti területek ellen visel háborút, odahaza pedig Periklész gyakorolja a főhatalmat. Elpiniké alighanem már korábban is sikeresen járt közbe Periklésznél fivére érdekében, amikor Kimónt főbenjáró vétségben, hazaárulás miatt bíróság elé állították, és Periklész is ott volt a nép által kijelölt vádlók között. Elpiniké felkereste, és kérte, legyen jóakarattal fivére iránt. "Idős vagy már, Elpiniké, idős - mondta neki Periklész mosolyogva -, hogy ilyen ügyben közbenjárhass." Ennek ellenére Periklész csak egyetlen beszédet mondott az ügyben a bírósági tárgyaláson, s valamennyi vádló közül ő ártott Kimónnak a legkevesebbet.

Hogyan adhat hát hitelt bárki is Idomeneusznak, aki azzal vádolja Periklészt, hogy merő féltékenykedésből és irigységből orvul meggyilkoltatta Ephialtész népvezért, aki meghitt barátja volt, s akit minden politikai tervébe és elgondolásába beavatott. Érthetetlen, hogy honnan vette Idomeneusz ezt a vádat, és miért haragudott oly szenvedélyesen erre a férfiúra, aki ha nem volt is minden tekintetben feddhetetlen, fennkölt gondolkodását és dicsőségre vágyó nemes lelkületét senki sem vonhatja kétségbe, s nem hihető, hogy ilyen aljas cselekedetre képes lehetett. Ephialtész ügyében az igazság az, hogy az oligarcháknak valóban volt okuk félni tőle, mert könyörtelenül számon kérte rajtuk, ha ártottak a nép érdekeinek. Ezért törtek életére és ölették meg titokban a tanagrai Arisztodikosszal, amint Arisztotelésztől tudjuk. Kimón pedig mint hadvezér Küproszban halt meg.

11. Mikor az arisztokraták látták, hogy Periklész lett a város legtekintélyesebb és leghatalmasabb polgára, szerettek volna találni valakit Athénban, aki megakadályozná, hogy hatalma egyeduralommá váljék. Ezért állították vele szembe az alópekéi Thuküdidészt, egy egyébként igen értelmes férfiút, Kimón sógorát, aki ugyan hadvezérként számba sem jöhetett Kimón mellett, de annál tehetségesebb szónok és politikus volt. Thuküdidész állandóan Athénban élt, és politikai beszédeiben nemegyszer éles vitát kezdett Periklésszel; így sikerült egészségesebb hatalmi egyensúlyt teremtenie az államügyek vezetésében.

Thuküdidész nem hagyta, hogy az arisztokraták, az úgynevezett "szépek és jók" szétszóródjanak és elvegyüljenek a nép közé, mint azelőtt, hanem elkülönítette őket a többiektől, hogy a tömeg el ne homályosítsa tekintélyüket, és nagyobb befolyást engedett nekik a politikai életben. Athénban a dolgok felszín alatt, akár egy vasdarabon, kezdettől fogva mutatkozott valami alig észrevehető repedés, amely a népi és arisztokrata politikai erők közti ellentétet jelezte. De most a két férfiú versengése és becsvágya még jobban szakadékká mélyítette a repedést, s egyik pártot a sokaság, a másikat a kevesek pártjának nevezték. Ezért dobta oda Periklész ekkor a hatalom gyeplőjét a népnek, inkább, mint azelőtt bármikor, s ezért kereste a nép kegyét politikájával. Látványos ünnepségeket, felvonulásokat rendezett a város utcáin, lakomákat adott, "mulattatván a népet gyermekként gyönyörökkel, mikben kedve telt". Évenként hatvan háromevezősoros hajót küldött ki a tengerre. Ezeken athéni polgárok szolgáltak jó zsoldért nyolc hónapon át, s közben a hajózás mesterségét tanulták és gyakorolták. Ezenkívül ezer telepest küldött Kherszonészoszra, ötszázat Naxosz, feleannyit Androsz szigetére, és ezret Thrakiába, hogy új otthont találjanak maguknak a biszaltészek között, másokat pedig Itáliába telepített le a Thurioi néven akkor újjáépülő Szübariszban. Mindezt azért tette, hogy a dologtalan és ráérő idejében zavargásra mindig hajlamos tömeg áttelepítésével könnyítsen a városon, és segítsen a nép anyagi nehézségein. De az új telepesekre várt az a szerep is, hogy helyőrségként megfélemlítsék a szövetségeseket, és ügyeljenek rá, hogy el ne pártoljanak Athéntól.

12. A Periklész által emelt templomok és középületek pompája önmagában is bizonyítja, hogy nem üres szóbeszéd Görögország egykori mesébe illő hatalma és gazdagsága: ez szerezte a legtöbb örömet az athéniaknak, ez ragadta meg leginkább a népeket, mégis ezt az intézkedését ócsárolták és rágalmazták a népgyűléseken a legjobban. Azt kiáltozták, hogy a nép rossz hírbe kerül, mert Déloszból elhozatta és saját céljaira használta fel a görögök közös kincsét. Periklész, mondották, még attól a tetszetős ürügytől is megfosztotta őket, amelyre eddig vádlóikkal szemben hivatkozhattak, hogy közös kincstárukat a barbároktól való féltükben hozták el, és őrzik biztonságos helyen. "A görögökön súlyos sérelem esett - így szóltak -, és nyilván zsarnoki tettnek kell minősíteniök, amikor azt látják, hogy mi, athéniak, a tőlük háborús célokra kicsikart pénzeken, miként drágakövekkel teleaggatott hiú nőszemélyt, saját városunkat cicomázzuk s ékesítjük fel szobrokkal és sok ezer talentumba kerülő templomokkal."

Periklész felvilágosította a népet, hogy ezekkel a pénzekkel nem kell elszámolniuk a szövetségeseknek, hiszen ők harcolnak helyettük, és ők tartják távol a barbárokat. A szövetségesek egyetlen lovat, hajót vagy katonát sem adtak nekik, csak pénzt; a pénz pedig nem azé, aki adja, hanem aki kapja, feltéve, hogy elvégzi azt, amiért kapta. Minthogy pedig a város bőven el van látva a hadviseléshez szükséges dolgokkal, a felesleget olyasmire kell fordítani, amiből a városra örök dicsőség származik. A mostani nemzedék jólétben élhet, hiszen ezáltal mindenféle kereseti lehetőségek nyílnak számára. A különféle szükségletek különböző mesterségeket hívnak életre, munkát adnak minden kézművesnek, és keresethez jut szinte az egész város, amely így nemcsak lakosait táplálja, hanem önmagát is szépíti.

A hadköteles és java férfierejükben lévő polgárokat a hadjáratok a közpénzekből fizetett zsoldból rendszeres jövedelemhez juttatták. Periklész azonban azt akarta, hogy a katonai kiképzésben nem részesülő, kézművességgel foglalkozó polgárok tömege is kapjon az állami juttatásokból, de ne úgy, hogy az emberek munka nélkül és tétlenül töltsék idejüket. Ezért nagy építkezéseket és különféle közmunkákat javasolt a népnek, hogy az otthon maradóknak éppen úgy legyen jogcíme közpénzekből származó juttatásokra, mint a tengerészeknek és a helyőrségeken szolgáló vagy hadjáratokon részt vevő katonáknak. A megmunkálásra kerülő anyagok közt volt kő, bronz, elefántcsont, arany, ében- és ciprusfa; a különféle anyagokkal számtalan mesterember dolgozott: ácsok, szobrászok, bronzművesek, kőfaragók, szövetfestők, aranyművesek, elefántcsontszobrászok, festők, hímzők, vésnökök, aztán ott voltak azok, akik beszerezték és szállították mindezeket az anyagokat: kereskedők, hajótulajdonosok és kormányosok, a szárazföldön pedig kocsigyártók, fuvarosok, kocsisok, kötélverők, takácsok, szíjgyártók, útépítők és bányászok. Végül minden iparágnak, mint a hadvezérnek a közkatonaság, rendelkezésére álltak a napszámosok, akiket igénybe lehetett venni mindenféle szolgálatra, s úgy engedelmeskedtek, mint a szerszám a kéznek és a test a léleknek. Ezért elmondhatjuk, hogy a tevékenység megosztotta a jövedelmet s a jómódot a város minden korú és minden társadalmi réteghez tartozó lakosa között.

13. Így emelkedtek a nagyszerű, utánozhatatlan szépségű épületek, s az alkotó művészek versengve múlták felül önmagukat terveik tökéletes kivitelében, de minden másnál csodálatosabb volt a gyorsaságuk. Amiről mindenki azt hitte, hogy megvalósításához több nemzedék fáradságos munkája kell, egyetlen ember politikai pályafutásának a csúcspontján néhány év alatt készült el. Zeuxisz állítólag, amikor azt hallotta, hogy Agatharkhosz festő gyors és könnyű munkájával dicsekszik, csak ennyit mondott a maga alkotásairól: "Én bizony sokáig készülök el velük." A könnyű kézzel és gyorsan végzett munka valóban nem tesz semmit maradandóvá, sem szépségben tökéletessé; csak a fáradságos munkára fordított idő ad bármely művészi alkotásnak erőt és szilárdságot ahhoz, hogy tartósan fennmaradhasson. Ezért kell még inkább csodálnunk Periklész alkotásait, hogy bár rövid idő alatt készültek el, oly sokáig fennmaradtak. Szépségük, már születésükkor, mintha régi lett volna, de üde bájuk olyan friss még ma is, mintha nemrég épültek volna. Az örök fiatalság frissessége sugárzik róluk, s az idő múlásával dacolva érintetlenül őrzik szépségüket, mintha mindig fiatal szellem és soha meg nem öregedő lélek lakoznék bennük.

Az egész vállalkozást Pheidiasz irányította, ő volt az episzhoposz - a felügyelő -, de más nagy építészek és művészek is dolgoztak mellette. A Parthenónt száz láb hosszú szentélyével Kallikratész és Iktinosz építette újjá. Eleusziszban Koroibosz kezdte el építeni a beavatási szertartások szentélyét, de csak az alapszint oszlopsorának felállítását és a párkánygerendázatok elhelyezését érte meg; halála után a xüpetéi Metagenész rakatta fel a párkányzatot és a felső oszlopsort, végül a tetőnyílás elkészítésével a Kholargosz démoszból származó Xenoklész fejezte be a szentélyt. A "hosszú falon" (Szókratész azt mondja, hogy fültanúja volt, amikor Periklész a felépítésére tett javaslatát előterjesztette) Kallikratész kezdte el a munkát. A fal felépítésének lassúságát Kratinosz így gúnyolta ki:

Periklész utasításai szerint készült az Ódeion is; az épület oszlopsorokkal díszített belsejében az ülőhelyeket egymás mögötti sorokban körben helyezték el, a csúcsban végződő, kerek tetőzet pedig állítólag a perzsa király sátrának pontos mása volt. Ezért ugyancsak Kratinosz a Thrakiai nők című színművében így csipkelődik Periklésszel:

Újabb dicsőségre vágyva, ekkor szavaztatta meg Periklész a népgyűléssel, hogy a Panathénaia ünnepén zenei versenyt tartsanak. Őt választották meg versenybírává, és ő szabta meg, hogy a verseny résztvevői hogyan játsszanak a fuvolán vagy a lanton, és hogyan énekeljenek. A zenei versenyeket ekkor is és ezután is mindig az Ódeionban tartották.

Mnésziklész építőművész öt év alatt építette fel az akropoliszi Propülaiont. Ennek építése közben csodás esemény történt, amely azt mutatja, hogy Athéné istennő nemcsak hogy nem rosszallta az építkezést, hanem részt is vett benne és elősegítette. Az egyik legügyesebb és legserényebb építőmunkás megcsúszott és lezuhant a magasból. Olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosok lemondtak róla. Periklészt nagyon megrendítette az eset, de az istennő megjelent álmában, és megmondta neki, hogyan gyógyíthatják meg a szerencsétlenül járt embert. Amikor Periklész utasítására az istennő által ajánlott gyógymódot alkalmazták, az ember gyorsan és könnyen felgyógyult. Periklész ennek emlékére bronzszobrot állíttatott az Akropoliszon Athéné Hügieiének, mint mondják, az istennő egy már régebbi oltára mellett.

Pheidiasz készítette Athéné istennő aranyszobrát; neve - mint a mű alkotójáé - rá van vésve a szobor talapzatára. Egyébként csaknem minden munkát ő irányított, és, mint mondják, Periklészhez fűződő barátsága révén ő ügyelt fel a művészek és mesteremberek munkájára. Emiatt mindenki irigyelte, Periklészt pedig rágalmakkal illették. Így többek közt azt híresztelték, hogy Pheidiasz előkelő hölgyeket szerzett Periklésznek a munkálatok megtekintésének ürügyével. Ezek a híresztelések kapóra jöttek a vígjátékíróknak, és mindenféle képtelen történeteket találtak ki és terjesztettek Periklészről. Így megrágalmazták, hogy viszonya volt egyik barátjának és alvezérének, Menipposznak a feleségével. Jó ürügyül szolgált az ilyen rágalmak terjesztésére az is, hogy Pürilampész, Periklész egyik barátja, aki díszmadarakat tartott, állítólag pávákat küldött ajándékba azoknak a hölgyeknek, akik Periklészt kegyeikkel megajándékozták.

Nem lehet csodálkozni rajta, hogy a gúnyolódok rágalmai a legkülönb férfiakat is feláldozzák a nép irigységének, mint valami gonosz szellemnek. Hiszen még a thaszoszi Sztészimbrotosz is azzal a megdöbbentő és teljesen alaptalan váddal merészelte illetni Periklészt, hogy saját fia feleségével folytatott viszonyt. Valóban elképzelhetetlenül nehéz felkutatni a történelmi igazságot, mert a későbbi korok emberei számára a közben eltelt idő homályosítja el, a kortársakban pedig vagy a gyűlölség és a rosszindulat, vagy az elfogultság és hízelgés torzítja el az események való ismeretét.

14. Thuküdidész és a köréje csoportosuló szónokok állandóan azzal vádolták Periklészt a nép előtt, hogy elfecséreli a közpénzeket, és elpazarolja az adókból befolyó állami jövedelmeket. A vádak hatására Periklész megkérdezte a népgyűléstől, hogy sok pénzt költ-e őszerintük. Amikor azt felelték neki, hogy túl sokat, Periklész így vágott vissza: "Rendben van. A költségek ne titeket, hanem engem terheljenek, de a középületekre nem a ti, hanem majd az én nevemet íratom fel." Periklésznek erre a kijelentésére - talán mert megcsodálták nagyvonalúságát, talán mert bennük is élt a vágy, hogy a nagy alkotások létrehozásának a dicsőségében részesedjenek - hangos kiáltozással felszólították, hogy költekezzék csak kedve szerint, és ne takarékoskodjék a közpénzekkel. Végül a Thuküdidésszel folytatott vitában a népre bízta, hogy osztrakiszmosszal döntsön. A küzdelemből Periklész került ki győztesen. Ellenfelét száműzték, és a Periklész ellen szervezett politikai párt feloszlott.

15. Midőn így a belső viszály megszűnt, és a város politikai egysége megszilárdult, Periklész kezébe ragadta az athéni és az athéniaktól függő ügyeket: az adóbérleteket, a hadsereget, a hajóhadat, a szigeteket, a tengert, és a görög államok, valamint a barbárok felett gyakorolt hegemónia révén a város rendelkezésére álló erőforrásokat, amelyeket a meghódított népek, a királyok és szövetséges uralkodóházak barátsága jelentett. De Periklész magatartásában ekkor már igen nagy változás ment végbe; megszűnt a néppel szemben tanúsított engedékenysége, nem hajolt meg könnyen a tömeg kívánságai előtt, amelyek úgy változtak, akár a szél járása. Felhagyott korábbi puha és engedékeny kormányzati módszerével, amelyet lágy és kellemes dallamhoz hasonlíthatnánk, s helyette arisztokratikusan, sőt majdnem a királyi hatalom fensőbbségével kormányzott. Hatalmát azonban helyesen és tántoríthatatlanul használta a közjó érdekében, és a népet meggyőzéssel és felvilágosítással vezette, többnyire a nép kívánságának megfelelően. De előfordult az is, hogy ellene szegültek, és ilyenkor erélyesen, sőt ha kellett, a kényszer eszközeivel térítette őket a jó útra, hasonlóan a bölcs orvoshoz, aki a hosszadalmas és bonyolult betegséget úgy kezeli, hogy betegének időnként megenged bizonyos ártalmatlan szórakozásokat, máskor azonban erőteljesebb eszközökhöz nyúl, és a betegség gyógyításához elengedhetetlenül szükséges orvosságokat rendel. Természetes, hogy egy olyan mérhetetlenül nagy hatalom birtokában lévő nép körében, mint az athéni, sok volt a zűrzavar. Egyedül Periklészben volt meg a képesség, hogy bírjon velük. Mint kormányrudat használta a reményt és a félelmet; az egyiket, hogy féken tartsa az athéniak önteltségét, a másikat pedig, hogy felemelje és vigasztalja őket, ha kedvüket vesztették. Ily módon bebizonyította, hogy a szónoki képesség - hogy Platón szavait^[77] idézzük - a lelkek vezetésének művészete, és a szónok legfőbb feladata, hogy helyesen bánjon az emberek érzelmeivel és szenvedélyeivel, hasonlóan ahhoz, ahogyan a lant művésze játszik hangszerének húrjain. Mindezt mégsem magyarázhatjuk egyedül szónoki tehetségével, hanem, mint Thuküdidész mondja, feddhetetlen életével, az iránta érzett bizalommal és megvesztegethetetlen, a pénzzel szemben közömbös jellemével. Elmondhatjuk róla, hogy bármily naggyá és gazdaggá tette is Athént, és bármennyire hatalmasabb volt is sok királynál és zsarnoknál, akik még gyermekeiket is dúsgazdaggá tették, ő egyetlen drakhmával sem gyarapította apjától örökölt vagyonát.

16. Thuküdidész világosan leírja Periklész hatalmát, a vígjátékírók azonban igyekeznek minél rosszabb színben feltüntetni a nagy férfiút. Új Peiszisztratidáknak nevezik őt és társait, s azt kívánják tőle, esküdjék meg, hogy soha nem zsarnokoskodik, mert hatalmi fölénye aránytalan, és súlyosan nehezedik a demokráciára. Télekleidész azt mondja, hogy az athéniak adtak neki

És itt nemcsak rövid ideig tartó virágzásról volt szó: negyven éven át tartotta az első helyet olyan emberek között, mint Ephialtész, Leókratész, Mürónidész, Kimón, Tolmidész és Thuküdidész. Thuküdidész bukása és száműzetése után nem kevesebb, mint tizenöt éven át megszakítás nélkül övé volt az uralom, és minden évben újra vezérnek választották. Ez alatt az idő alatt soha nem hagyta magát megvesztegetni, de azért nem hanyagolta el saját vagyonát sem. Egyrészt ügyelt rá, hogy apjától örökölt vagyona ne ússzon el, de arra is vigyázott, hogy túl sok gondot se okozzon neki, mikor fontosabb ügyek intézésével kellett törődnie. Legkényelmesebbnek és legcélszerűbbnek azt találta, hogy évi termését egyszerre eladja, s később mindazt, ami a háztartáshoz kellett, a piacon szerezze be naponta. Nem is tetszett ez a háztartási rend felnőtt fiainak és menyeinek; szemére hányták, hogy túlzásba viszi a takarékosságot, és hogy mindennap pontosan elszámoltatja őket a kiadásokkal, nem úgy, mint nagy és mindenben bővelkedő háztartásokban szokás. A gondosan megállapított házirendre Euangelosz nevű szolgája ügyelt fel, akinek vagy vele született tehetsége volt ehhez a munkához, vagy Periklész nevelte rá, hogy háztartását így vezesse.

Mindez nemigen volt összhangban az Anaxagorasztól tanult bölcseleti nézetekkel. A filozófus elhanyagolta háztartását, földjeit birkalegelőnek hagyta, s nem törődött mással, csak a bölcselkedéssel. Szerintem azonban a szemlélődő bölcselő és az államférfi élete nagyon különbözik egymástól. Az egyik a külvilág dolgaival nem törődve csak a szép és nemes célok elérésére irányítja szellemét, a másikat viszont embertársainak anyagi érdekei foglalkoztatják, és a gazdagság nemcsak szükséges, hanem, mint Periklész esetében, jóra vezető eszköz is számára sok szegény ember megsegítéséhez. Amikor Periklész már teljesen elmerült az államügyekben, Anaxagorasz állítólag mindenkitől elfelejtve lefeküdt ágyába, fejére húzta köpenyét, és az öregségtől elgyengülve várta az éhhalált. Periklész, értesülve Anaxagorasz helyzetéről, magából kikelve rohant hozzá, és kérve kérte, hogy maradjon életben. Nem is annyira Anaxagoraszon, mint saját magán bánkódott, hogy ezt az államügyekben oly kitűnő tanácsadót el kell veszítenie. Anaxagorasz erre kitakarta fejét, s csak ennyit mondott: "Akinek lámpásra van szüksége, Periklészem, olajat is önt bele."

17. A spártaiak irigykedve nézték Athén gyarapodását, Periklész pedig, hogy a nép önérzetét fokozza és nagy vállalkozásokra ösztönözze az athéniakat, azt javasolta, szólítsanak fel minden Európában és Ázsiában lakó görögöt, a kis- és nagyvárosokat egyaránt, hogy tartsanak közös megbeszélést Athénban, s tanácskozzanak a barbárok által felgyújtott görög szentélyekről, és azokról az áldozatokról, amelyeket a barbárokkal vívott harcok idején felajánlottak az isteneknek Görögország megmentéséért, végül a békés és biztonságos tengeri hajózásról. Ebből a célból húsz, ötvenévesnél idősebb férfit küldtek követségbe. Öten az iónokat, az Ázsiában lakó dórokat és a Leszbosz és Rhodosz között fekvő szigetek lakóit hívták meg, öten a Hellészpontosz és Thrakia vidékére mentek Büzantionig, további öt kiküldött Boiótiába, Phókiszba és a Peloponnészoszra látogatott el, útba ejtve előbb a lokrisziakat is, el egészen Akarnaniáig és Ambrakiáig, végül a többiek Euboián át az Oita-hegy és a Maliszi-öböl környékén lakókat keresték fel, azonkívül a phthiótiszi akhájokat és thesszálokat, s igyekeztek rábeszélni őket, vegyenek részt a béke és Görögország közös érdekeit érintő megbeszéléseken. De az egész tervből nem lett semmi; a városok kiküldöttei soha nem ültek össze, mert, mint mondják, a spártaiak ellene szegültek a dolognak, és a kezdeményezés elsősorban a Peloponnészoszon bukott meg. Ezt csak azért említettem meg, hogy ez az eset is például szolgáljon Periklész nemes gondolkodására és elképzeléseinek nagyvonalúságára.

18. Hadjárataiban azzal szerezte a legnagyobb elismerést, hogy semmit nem kockáztatott. Soha nem vállalt olyan harcot, amelynek kimenetele bizonytalannak és veszélyesnek látszott, és nem csodálta, nem irigyelte, de nem is utánozta az olyan hadvezéreket, akik hírnevüket annak köszönhették, hogy a szerencse kedvezett nekik, vagy kockázat árán szerezték meg a győzelmet; mindig azt mondogatta polgártársainak, hogy ha tőle függne, akár örökké élhetnének.

Amikor látta, hogy Tolmaiosz fia, Tolmidész, akit sok előbbi sikere és nagy hírneve elbizakodottá tett, alkalmatlan időpontban készül betörni Boiótiába, és a segédcsapatokat nem számítva mintegy ezer harcra kész és dicsőségre vágyó, hadköteles korban levő ifjút beszélt rá, hogy vele tartson, Periklész megkísérelte eltéríteni a szándékától. Ekkor mondta a népgyűlésen azokat az emlékezetes szavakat, hogy ha Tolmidész rá már nem hallgat is, hallgasson legalább a legjobb tanácsadóra, az időre. Akkor nem sok dicséretben volt része azért, amit mondott, de mikor néhány nappal később híre érkezett, hogy Tolmidész Koróneia közelében csatát vesztett, és sok derék polgárral együtt elesett, nagy tiszteletben lett része, hiszen előre jól látta, mi történik, és aggódott hazája sorsáért.

19. A legtöbb elismerést a Kherszonészoszra vezetett hadjáratával aratta, amely az ott élő görögök számára nagyon üdvösnek bizonyult: ezer telepessel megerősítette a félszigeten épült városokat, továbbá kőfalat építtetett a földszoroson egyik tengertől a másikig, így egyszer s mindenkorra feltartóztatta a Kherszonészoszra állandóan betörő thrákok támadásait. Ily módon sikerült véget vetnie a hosszú ideje tartó nehéz háborúnak, amely ezt a barbárokkal szomszédos, határon inneni és túli rablóbandáktól háborgatott tartományt állandóan pusztította. De az Athénon kívül élő görögök csodálatát és magasztalását a Peloponnészosz körülhajózásával is kiérdemelte. A megariszi Pégaiból indult el száz háromevezősorossal, és nemcsak a tengerparti városokat pusztította - mint Tolmidész -, hanem hajóiról nehéz fegyverzetű gyalogosaival a tengertől távoli területekre is behatolt, és az athéniak támadásától félő lakosokat falaik közé szorította. Nemeánál a sziküóniakat, akik lesben vártak rá, majd harcba bocsátkoztak vele, leverte, és diadaljelet állíttatott fel. A baráti Akhaiából csapatokat vett fel háromevezősorosaira, és a Peloponnészosz északi partján hajózott tovább. Elhaladt az Akhelosz torkolatánál, és lerohanta Akarnaniát; Oiniadai lakosait falaik közé szorította, feldúlta a város környékét, majd hazatért. Így mindenki láthatta, hogy Athén félelmetes ellenfele ellenségeinek, polgártársainak pedig előrelátó és hathatós védelmezője, mert a parancsnoksága alatt álló csapatokat még véletlenül sem érte semmi baj az egész hadjáraton.

20. Ezután nagy és kitűnően felszerelt hajóhaddal a Fekete-tengerre hajózott; teljesítette az ottani görög városok kívánságait, és megértéssel intézte el ügyeiket, de megmutatta a közelükben lakó barbár népeknek, királyoknak és fejedelmeknek is, hogy milyen nagy az athéniak hatalma, milyen biztonsággal és bátran hajóznak kedvük szerint bárhova, s tartják uralmuk alatt a tengert mindenütt. A szinópéiak támogatására Timészilaosz türannosz ellen hátrahagyott Lamakhosz parancsnoksága alatt tizenhárom hajót és katonaságot. Mikor pedig Timészilaosz és pártja kénytelen volt száműzetésbe menni, népgyűlési határozattal hatszáz önként jelentkező athénit küldött Szinópéba, hogy telepedjenek le a városban, s osszák fel maguk közt azokat a házakat és földeket, amelyek azelőtt a türannosz embereinek tulajdonában voltak.

Más alkalmakkor nem teljesítette polgártársai kérését, és nem állt kötélnek, amikor hatalmuktól és sikereiktől megrészegedve ismét Egyiptom ellen akartak vonulni, hogy megtámadják a perzsa király birodalmának tengerparti területeit. Többeken már akkor erőt vett a Szicília utáni szerencsétlen és végzetes vágyódás, amelyet később Alkibiadész és a népgyűlés más szónokai lobbantottak lángra. Sokan már Etruriáról és Karthágóról álmodoztak, ami nem is volt egészen alaptalan reménység, ha Athén hatalmának nagyságára és viszonyainak szerencsés alakulására gondolunk.

21. De Periklész féken tartotta az athéniak kitörni készülő vágyát, és megnyirbálta kalandos terveiket. Erejét főként arra használta, hogy megőrizze és szilárdan megtartsa azt, ami már megvan. Nagyon fontosnak tartotta a spártaiak visszaszorítását, és minden eszközzel harcolt ellenük; erre leginkább a szent háborúban nyílt lehetősége. A spártaiak ugyanis háborút indítottak a Delphoit uralmuk alatt tartó phókisziak ellen, és visszaadták a szentélyt a delphoibelieknek. Mihelyt azonban a spártai hadak elvonultak, Periklész megjelent az athéni seregek élén, és visszahelyezte a phókisziakat a szentély birtokába. Mivel pedig a spártaiak a Delphoitól nyert promanteiát rávésették az ottani bronzfarkas homlokára, Periklész biztosította ugyanezt a kiváltságot az athéniaknak is, és szövegét a farkas jobb oldalára vésette rá.

22. Az események igazolták eljárásának helyességét, hogy görög földön összpontosította az athéniak hatalmát. Először az euboiaiak szakadtak el; erre haddal vonult ellenük. Nyomban ezután arról érkezett hír, hogy Megara átpártolt az ellenséghez, és az ellenséges hadak Pleisztónax spártai király parancsnoksága alatt Attika határán állnak. Periklész ekkor haladéktalanul visszatért Euboiából, hogy Attikában álljon a hadsereg élére. Nem tartotta ajánlatosnak, hogy az ellenség túlsúlyban levő, jól felszerelt nehéz fegyverzetű gyalogságával ütközetbe bocsátkozzék, bár többször felkínálták neki. Látta viszont, hogy a még egészen ifjú Pleisztónax leginkább Kleandridészre hallgat, akit az ephoroszok a király fiatal kora miatt küldtek el vele, őt környékezte meg hát titokban, sőt hamarosan nagyobb összeggel meg is vesztegette, és rávette, hogy a peloponnészosziakat elvezesse Attika földjéről.

Amikor a sereg elvonult, és szétszóródott a különböző városokba, a spártaiak felháborodásukban olyan súlyos pénzbírságra ítélték királyukat, hogy nem tudta megfizetni, ezért elhagyta az ország területét, Kleandridészt pedig, aki önként száműzetésbe ment, távollétében halálra ítélték; ő volt annak a Gülipposznak az apja, aki később Szicíliában döntő csapást mért az athéniak hadseregére. A természet, úgy látszik, mint öröklött bajt oltotta be a kapzsiságot Gülipposzba. Amikor kitudódott, hogy szégyenletes módon hagyta magát megvesztegetni, elítélték és száműzték Spártából. Mindezt különben már elmondottuk Lüszandrosz életéről írt könyvünkben.

23. Periklész a hadjárat költségei közt tíz talentumot mint "szükséges kiadást" tüntetett fel. A népgyűlés elfogadta az elszámolást anélkül, hogy a dolog hátterét és esetleges titkos körülményeit firtatta volna. Némelyek, így többek közt Theophrasztosz, a filozófus is, azt állítja, hogy Periklész minden évben tíz talentumot juttatott el Spártába. Ezzel az összeggel minden fontos hivatali állásban levő személyt megvesztegetett, és így elhárította a háborút. Ha ezzel a pénzzel nem vásárolta is meg a békét, de időt nyert, hogy nyugodtan felkészülhessen a harcra, és sikeresebben viselhesse a háborút.

Hamarosan ismét megindult az elpártolt euboiaiak ellen. Ötven hajóval és ötezer nehéz fegyverzetű katonával átkelt a szigetre, s meghódolásra kényszerítette a városokat. Khalkiszból csak a "lótartó polgárokat", a gazdagabbakat és tekintélyesebbeket telepítette ki, de a hesztiaiabelieket az utolsó emberig elűzte földjükről, és helyükbe athéniakat telepített. Csak velük bánt ilyen könyörtelenül, mert Hesztiaia lakosai elfogtak egy attikai hajót, és legénységét megölték.

24. Az athéniak és a spártaiak ezután harminc évre szóló fegyverszünetet kötöttek, mire Periklész a népgyűléssel megszavaztatta a Szamosz elleni hadjáratot azzal az ürüggyel, hogy a sziget lakói a kapott utasítás ellenére sem hagyták abba a milétosziak elleni háborút. Mivel pedig a szamoszi hadjáratra nyilván Aszpaszia kedvéért vállalkozott, mindenképpen helyénvalónak látszik, hogy megvizsgáljuk, milyen ügyeskedéssel és befolyással kerítette hatalmába ez az asszony kora vezető államférfiait, és mivel nyerte meg magának a filozófusokat, hogy oly sok jót beszéljenek róla. Abban mindenki egyetért, hogy Milétoszból származott, és Axiokhosz leánya volt. Állítólag egy Thargélia nevű, sokkal korábban élt ión nő példájára kereste a legbefolyásosabb férfiak társaságát. Thargélia szép nő volt, aki bájosságát ügyességgel párosította. Sok görög férfival tartott fenn bizalmas kapcsolatot, s mindegyiket megnyerte a perzsa érdekeknek; így hintette el a perzsabarátság magvait az ázsiai görög városokban. Nos, Aszpasziát, úgy gondolják, mint bölcs és politikához értő nőt becsülte Periklész. Még Szókratész is gyakran felkereste tanítványaival együtt, s barátai nemegyszer elvitték hozzá feleségüket is, hogy megfigyeljék társalgását, pedig nem űzött valami erkölcsös vagy tisztes foglalkozást: rabszolgalányokat oktatott a hetairák mesterségére. Aiszkhinész azt beszéli, hogy Lüsziklészből, egy alacsony származású és műveletlen birkakereskedőből Athén egyik legelső polgára lett csak azért, mert Periklész halála után feleségül vette Aszpasziát. Platón egyik párbeszédéből, a Menexenosz-ból, ha a bevezető rész valójában gúnyirat is a szónokok ellen, azt kétségtelenül történelmi tényként fogadhatjuk el, hogy Aszpaszia rhetorikai előadásait sok athéni látogatta. Periklész azonban, úgy látszik, mégis inkább szerelmi vonzalmat érzett Aszpaszia iránt. Aszpaszia közeli rokonságban állt Periklész első feleségével, aki korábban Hipponikosszal kötött házasságot. Az asszony első házasságából származó fia a dúsgazdag Kalliasz volt, de Periklésztől is születtek fiúgyermekei, Xanthipposz és Paralosz. Mivel azonban házaséletük nem volt boldog, az asszony Periklész beleegyezésével máshoz ment feleségül, Periklész pedig Aszpasziával élt együtt. Mint mondják, valahányszor reggel elment hazulról, vagy este hazajött az agoráról, mindig csókkal köszöntötte Aszpasziát.

A vígjátékokban Aszpasziát úgy emlegetik, mint új Omphalét, Déianeirát, vagy Hérát, de Kratinosz egyszerűen prostituáltnak nevezi a következő sorokban:

Úgy látszik, Periklésznek volt Aszpasziától egy törvénytelen fia; Eupolisz Démoi című darabjában ugyanis ezt kérdezteti Periklésszel:

Erre Mürónidész így válaszol:

Aszpaszia állítólag annyira híres és ünnepelt volt, hogy Kürosz, aki háborút viselt a perzsa király ellen a trón megszerzéséért, legkedvesebb ágyasát, akit azelőtt Miltónak hívtak, Aszpasziának nevezte el. Miltó Phókaiában született, és egy Hermotimosz nevű férfi leánya volt. Amikor Kürosz meghalt a csatatéren, és Miltó fogságba esett, a királyhoz vitték, s később az udvarban nagy befolyásra tett szert. Mindezek a dolgok könyvem írása közben jutottak eszembe, s lehetetlennek tartottam volna, hogy ne szóljak róluk.

25. Mint már mondtuk is, főképp Periklészt okolják, hogy Aszpaszia kérésére megszavaztatta a szamosziak elleni háborút a milétosziak érdekében. A két város Priéné miatt háborúskodott egymással; amikor a szamosziak győztek, az athéniak rájuk parancsoltak, hogy hagyják abba az ellenségeskedést, és bízzák rájuk a viszály elsimítását, de ők nem engedelmeskedtek a felhívásnak. Erre Periklész megjelent az athéni hajóhaddal Szamoszban, megdöntötte az oligarchiát, s ötven vezető embert és ugyanannyi gyermeket túszként Lémnosz szigetére küldött. Bár mindegyik túsz személyenként egy-egy talentumot ígért neki, a demokrácia ellenzői pedig még többet is, sőt a perzsa Pisszuthnész, aki bizonyos jóindulattal viseltetett a szamosziak iránt, tízezer aranyat küldött neki, hogy segítsen a városon, Periklész nem fogadott el semmit, hanem úgy bánt a szamosziakkal, ahogyan eredetileg szándékában volt; megalapozta a város demokratikus rendjét, és visszatért Athénba. De a szamosziak, mihelyt Pisszuthnész hazaszöktette a túszokat Lémnoszból, rögtön fellázadtak az athéniak uralma ellen, és minden erejükkel háborúra készülődtek. Periklész nyomban újra ellenük vonult, de a lázadást nem sikerült elfojtania, sőt a szamosziak annyira nekibuzdultak, hogy még a tenger feletti uralmat is meg akarták szerezni. A Tragia nevű sziget közelében heves tengeri ütközetre került sor, amely Periklész fényes győzelmével végződött; negyvennégy hajójával legyőzte az ellenség hetven hajóját, amelyek közül húsz gyalogsággal volt megrakva.

26. A győzelem és az ellenség üldözése után Periklész hatalmába kerítette a kikötőt, majd ostrom alá fogta a várost. A szamosziak bátran kirohantak a kapukon, és a várfalak alatt megütköztek az ellenséggel. Athénból ekkor egy másik, sokkal nagyobb hajóhad érkezett, a szamosziakat teljes ostromzárral vették körül, és Periklész hatvan háromevezősorossal kihajózott a nyílt tengerre, hogy, amint legtöbben állítják, eléje menjen a szamosziak segítségére siető föniciai hajóknak, mert minél távolabb szándékozott megütközni velük. Sztészimbrotosz szerint Küproszt akarta megtámadni, de ez nagyon valószínűtlennek látszik.

Akármi volt is a számítása, nyilván tévedett, mert mihelyt elhagyta hajóival a szigetet, Ithagenész fia, Melisszosz filozófus, a szamosziak akkori hadvezére, aki joggal lebecsülte az athéniak csekély számú hajóját és hadvezéreik tapasztalatlanságát, rávette polgártársait, hogy támadják meg őket. Az ütközetben a szamosziak győztek, sok hadifoglyot ejtettek, és sok hajót elpusztítottak, sőt mi több, biztosították uralmukat a tenger felett, és be tudták szerezni a háború folytatásához szükséges készleteket, amelyeknek előzőleg szűkében voltak. Arisztotelész azt állítja, hogy Melisszosz már korábban is legyőzte Periklészt egy tengeri csatában.

A szamosziak megtorlásképpen baglyot sütöttek szégyenbélyegül az athéni hadifoglyok homlokára, mert az athéniak az ő homlokukra szamainá-t égettek. A szamaina néven ismert hajó eleje a vadkan orrához hasonlóan felgörbül, a hajótest széles és kiöblösödő, ami által a hajó gyorsabb járatú, és jobban állja a hullámokat is. Nevét onnan kapta, hogy ilyen hajókat először Szamoszban készíttetett Polükratész, a türannosz. Erre a szégyenbélyegre céloz állítólag Arisztophanész is ezekkel a szavakkal:

27. Periklész, mihelyt értesült hajóhada vereségéről, sietett vissza, hogy mentse, ami menthető. Melisszosz szembeszállt vele, de Periklész győzelmet aratott az ellenségen, megfutamította csapataikat, és ostrom alá vette a várost, azzal az elhatározással, hogy a végső győzelmet s a város bevételét inkább költségek és időveszteség, nem pedig polgártársai sebei és veszedelme árán szerzi meg. De az ostrom elhúzódott, a csapatok türelmetlenkedtek, s alig lehetett őket visszatartani a harctól, Periklész ezért az ostromló sereget nyolc külön csapatra osztotta fel, s amelyik sorsoláskor fehér babot húzott, az egész napot evéssel-ivással s pihenéssel töltötte, mialatt a többiek harcoltak. Akiket a sorshúzás pihenőnaphoz juttatott, azt a napot "fehér napnak" nevezték.

Ephorosz azt állítja, hogy Periklész ez alkalommal ostromgépeket használt, mert ezek az új eszközök nagyon megtetszettek neki. Az ostromgépek tervezőjét, a sánta Artemónt hordszéken vitték oda, ahol útbaigazításra volt szükség, s ezért a katonák maguk közt csak "körülhordozottnak" nevezték. A pontoszi Hérakleidész azonban valótlannak mondja ezt a történetet, és Anakreon egyik költeményére hivatkozva azt állítja, hogy Artemón sok emberöltővel korábban élt a szamoszi hadjárat alkalmával lezajlott eseményeknél. Szerinte Artemón elpuhult és gyáva, mindentől rettegő férfiú volt, aki örökösen otthon ült, s két rabszolga bronzveretű pajzsot tartott a feje fölé, hogy semmi ne essék a fejére. Ha pedig mégis kénytelen volt elmenni hazulról, függőágyban, de abban is a földhöz egészen közel vitette magát, s ezért kapta a "körülhordozott" gúnynevet.

28. Az ostrom kilencedik hónapjában a szamosziak meghódoltak. Periklész leromboltatta a város falait, hajóikat lefoglalta, és súlyos sarcot vetett ki rájuk. Ennek egy részét a szamosziak azonnal kifizették, a többinek megszabott időn belül való kifizetésére pedig túszokat adtak. A szamoszi Durisz mindezt tragikus hangon és kiszínezve adja elő, s az athéniakat és Periklészt nagy kegyetlenséggel vádolja; erről azonban semmit nem szól sem Thuküdidész, sem Arisztotelész. De nem is lehet elhinni Durisz állítását, hogy Periklész Milétosz főterére vitette a szamoszi hajók kapitányát és tengerészeit, tíz napon át cölöpökhöz köttette őket, hosszú kínzás után furkósbotokkal verette szét fejüket, majd holttestüket temetetlenül hagyta. De Durisz, aki még olyankor is el szokta torzítani az igazságot, amikor személyes érdeke nem fűződik hozzá, úgy látszik, ebből az alkalomból már csak azért is ijesztő képet festett hazája szerencsétlenségéről, hogy megrágalmazza az athéniakat. Szamosz bevétele után Periklész hazatért Athénba, és díszes temetést rendezett a harcokban elesetteknek. A sírnál tartott beszédéért nagyon megcsodálták. Amikor lement a szószékről, az athéni nők kezüket nyújtották feléje, és szalagokkal díszített babérkoszorút tettek fejére, mintha győztesen hazatérő atléta volna. Elpiniké viszont odalépett hozzá, és így szólt: "Csodálatos dolgot műveltél, Periklész, megérdemled érte a koszorút, mert oly sok derék polgártársunk életét feláldoztad, ráadásul nem a föniciaiak és a médek elleni háborúban, mint fivérem, Kimón, hanem hogy meghódíts egy szövetséges görög várost." Periklész, mint mondják, Elpiniké szavaira nyugodt hangon és mosolyogva Arkhilokhosz egy versével válaszolt:

Ión szerint Periklész szerfelett büszke volt szamoszi győzelmére, mert Agamemnónnak tíz év kellett egy barbár város elfoglalásához, ő viszont kilenc hónap alatt vette be az iónok leghíresebb és legerősebb városát. Ez a dicsekvése nem is volt alaptalan, mert a háború kiszámíthatatlan volt, és nagy kockázattal járt; különösen, ha igaz, amit Thuküdidész állít, hogy a szamosziak kis híján a tenger feletti uralmat is elhódították az athéniaktól.

29. Ekkor már kitörőben volt a peloponnészoszi háború. Periklész rávette az athéniakat, hogy küldjenek segítséget a korinthosziak által megtámadott kerküraiaknak, és szerezzék meg szövetségesüknek ezt a nagy tengeri haderővel rendelkező szigetet, mert a peloponnészosziak már majdnem nyíltan megkezdték a háborút ellenük. A népgyűlés megszavazta a segítséget, de Periklész, mintha csak szántszándékkal meg akarná alázni, Lakedaimoniosznak, Kimón fiának parancsnoksága alatt csak tíz hajót küldött Kerkürába; Kimón és családja ugyanis mindig barátságos érzülettel viseltetett a spártaiak iránt. Ha tehát Lakedaimoniosz nem ér el komolyabb sikert, még inkább szemére vethetik Spárta-barát érzelmeit. Periklész éppen ezért adott Lakedaimoniosznak ilyen kevés hajót, és küldte el akarata ellenére a hadjáratra. Periklész még azt is bűnül rótta fel Kimón fiainak, hogy idegen nevük van, és ezzel is elárulják, mennyire nem igazi athéniak, hanem külföldiek, mert az egyiket Lakedaimoniosznak, a másikat Thesszalosznak, a harmadikat Éleiosznak hívják, és hozzá még mindhármuk anyja állítólag arkadiai nő volt.

Amikor Periklész észrevette, milyen rossz vért szül, hogy csak tíz hajót küldött ki, mert ez kevés segítséget jelent a rászorulóknak, de arra épp elegendő, hogy mégis megszólják miatta, azonnal több hajót küldött Kerkürába, de ezek már csak az ütközet után érkeztek meg. A korinthosziak mindenesetre felháborodottan vádat emeltek Spártában az athéniak ellen. Csatlakoztak hozzájuk a megaraiak is, és panaszkodtak, hogy a közös jogszabályok s a görögök közt esküvel megerősített megállapodások ellenére kizárják, sőt kiűzik őket minden athéni fennhatóság alatt álló piacról és kikötőből. Az aiginaiak is meg voltak győződve róla, hogy sérelem érte őket, és az athéniak erőszakosan bántak velük, ezért titokban ők is a spártaiakhoz folyamodtak, azt azonban már nem merték megtenni, hogy nyíltan megvádolják Athént. Az is siettette a háborút, hogy az athéni fennhatóság alá tartozó, de Korinthosz által alapított Potidaia elpártolt Athéntól, mire az athéniak ostrom alá fogták.

Közben követek mentek Athénba. Arkhidamosz spártai király mindent elkövetett, hogy a sérelmeket lehetőleg elsimítsa, és a szövetségeseket lecsendesítse; így valószínű, hogy az athéniak nem keveredtek volna háborúba, ha hozzájárulnak a megaraiak ellen hozott népgyűlési határozat visszavonásához, és kiegyeznek velük. Periklész azonban ezt a leghatározottabban ellenezte, és a népet arra biztatta, hogy tartson ki Megarával szemben tanúsított ellenséges magatartásában; éppen ezért őt kell tekinteni a háború egyedüli okozójának.

30. Mint mondják, Lakedaimónból követség érkezett Athénba a megaraiak ügyében, de Periklész azzal az ürüggyel állt elő, hogy törvény tiltja annak a táblának a levételét a falról, amelyre felírták a népgyűlési határozat szövegét. Erre Polüalkész, a követség egyik tagja megjegyezte: "Nem is kell levenni, csak fordítsd a fal felé; olyan törvény nincs, amely ezt megtiltsa." Bármilyen szellemes volt is Polüalkész megjegyzése, Periklészt nem tette engedékenyebbé. Úgy látszik, személyes gyűlölet vezette a megaraiak ellen, de hogy engesztelhetetlensége mindenki számára elfogadható legyen, azzal vádolta meg őket, hogy használatba vették az eleusziszi Demeter szent területét: kimondatta egyben népgyűlési határozattal, hogy küldjenek hírvivőt előbb Megarába, utána pedig Spártába, hogy jelentse be a megaraiak ellen tett panaszukat. Látszat szerint a Periklész által hozott határozat a méltányosság és a jog keretei között maradt. Mikor a hírvivőt, Anthemokritoszt, állítólag meggyilkolták a megaraiak, Kharinosz azonnal újabb népgyűlési határozatot fogadtatott el ellenük. A határozat kimondja, hogy az athéniak Megarát minden hadüzenet nélkül kiengesztelhetetlen ellenségüknek tekintik, és hogy valamennyi megarai halállal lakol, aki lábát Attika földjére teszi. Kötelezte a határozat a hadvezéreket, hogy amikor a szokásos esküt leteszik, fogadják meg, hogy évenként kétszer betörnek Megara földjére; a határozat végül úgy rendelkezett, hogy Anthemokritoszt a most Dipülon néven ismert Thriai-kapunál kell eltemetni.

A megaraiak tagadták, hogy ők felelősek Anthemokritosz meggyilkolásáért. A gyilkossággal Periklészt és Aszpasziát vádolták, s hivatkoztak Arisztophanész vígjátéka, az Akharnaibeliek jól ismert és népszerű soraira:

31. A háború igazi okát nem könnyű megállapítani, de mindenki Periklészt okolja azért, hogy a Megara elleni határozatot nem vonták vissza. Egyesek azt mondják, hogy fennkölt gondolkodásból és a legjobb szándékkal szállott szembe azokkal, akik a határozat visszavonását kívánták, mert szerinte csak Athén engedékenységét akarják kipróbálni, s ha engedne, gyengesége jelének tekintenék. Mások úgy hiszik, hogy önhittségből és kötekedési vágyból utasította vissza a spártaiak javaslatát, hogy ezzel is megmutassa hatalmát.

De a legrosszabb indulatú magyarázatot, amely mellett a legtöbb történelmi forrás tanúskodik, körülbelül így fogalmazhatjuk meg: Mint már említettük, Pheidiasz, a szobrász, elvállalta Athéné szobrának elkészítését. Mint Periklész befolyásos barátjának, sok irigye és ellensége akadt; mások viszont Pheidiasz személyén keresztül akartak próbát tenni a néppel, hogy milyen bírája lesz Periklésznek. Rávettek tehát egy Menón nevű szobrászt, aki Pheidiasz mellett dolgozott, hogy üljön az agorán az "oltalomkeresők" székébe, kérje a nép védelmét, majd jelentse fel és vádolja be Pheidiaszt. A nép a kért védelmet megadta, és a vád alapján a népgyűlés vizsgálatot rendelt el, de a sikkasztást nem sikerült Pheidiaszra rábizonyítani, mert ő Periklész tanácsára az aranylemezeket már a szobor elkészítésekor úgy rakatta fel, hogy az egészet le lehetett szedni és meg lehetett mérni. Periklész fel is szólította a vádlókat, hogy tegyék meg.

Pheidiaszt leginkább művészi alkotásainak hírneve miatt irigyelték; elsősorban azért, mert az istennő pajzsán az amazónok elleni háborút ábrázoló domborművön megmintázta saját magát mint kopasz öregembert, aki követ emel fel két kezével, és mert ugyanott igen sikerülten ábrázolta Periklészt is, amint egy amazónnal harcol. Egy lándzsát tartó kéz mintha ügyesen eltakarná Periklész arcát, de azért mindkét oldalról jól fel lehet ismerni.

Pheidiaszt börtönbe vetették, s ott is halt meg betegen, vagy pedig, mint mások mondják, Periklész ellenségei mérgezték meg, hogy így folytassák a Periklész elleni rágalomhadjáratot. A feljelentőnek, Menónnak, Glaukón indítványára a nép adómentességet szavazott meg, és utasította a vezéreket, hogy személyi biztonságáról gondoskodjanak.

32. Ugyanebben az időben állították Aszpasziát is bíróság elé istentagadás vádjával; a vádat Hermipposz vígjátékíró emelte, és azzal is megvádolta a nőt, hogy Periklész részére szabad születésű athéni nőket szerzett. Diopeithész ezzel kapcsolatban azt javasolta, hogy fel kell jelenteni azokat, akik nem hisznek az istenekben, vagy égi jelenségekről szóló tanokat hirdetnek, s ezzel Anaxagorasz személyén keresztül Periklészre akarta terelni a gyanút. A nép kész örömmel adott hitelt ezeknek a rágalmaknak, és elfogadta Drakontidész indítványát is, amelynek értelmében Periklészt arra kötelezték, hogy a közpénz felhasználásáról szóló jelentését a prütaniszoknál tegye le, és az esküdtek szavazatukat az Athéné oltáráról elvitt szavazókövekkel adják le. Hagnón módosító indítványt terjesztett elő, hogy az ügyet ezerötszáz esküdt jelenlétében rendes bírósági eljárással tárgyalják mint sikkasztást, megvesztegetést vagy a közvagyon hűtlen kezelését.

Periklész, mint Aiszkhinész mondja, jogellenesen azzal mentette meg Aszpasziát, hogy pere tárgyalásán könnyek közt kérlelte az esküdteket; de Anaxagoraszt annyira féltette, hogy kiszöktette a városból. Pheidiasz ügyében már korábban összetűzött a néppel, és a maga dolgában is félt az esküdtszék ítéletétől; ezért lángra lobbantotta a készülődő és a parázs alatt már izzó háborút, abban a reményben, hogy így eloszlathatja a vádakat, és elfojthatja az irigységet, mert mihelyt komoly, nagy veszély fenyegeti a várost, úgyis rábízzák magukat az ő tekintélyére és hatalmára. Ezek voltak állítólag azok az okok, amelyek miatt megakadályozta, hogy a nép engedjen a spártaiaknak; de ebben az egész ügyben nem lehet tisztán látni, mi az igazság.

33. A spártaiak arra számítottak, hogy ha Periklész elveszti hatalmát, az athéniak minden tekintetben engedékenyebbek lesznek; ezért felszólították őket, tisztítsák meg a várost a külóni vérbűntől,^[82] amelyben, mint Thuküdidésztől tudjuk, anyai ágon Periklész családja is részes volt. A kísérlet azonban éppen ellenkezőleg ütött ki, mert polgártársai gyanú és rágalom helyett még nagyobb bizalommal vették körül Periklészt, látva, hogy Athén ellenségei gyűlölik és tőle félnek a leginkább. Ezért Periklész, mielőtt Arkhidamosz a peloponnészoszi csapatok élén betört Attikába, tudtára adta az athéniaknak, hogy ha a spártai király az általános pusztításban megkíméli az ő birtokait - akár azért, mert baráti viszony áll fenn köztük, akár azért, hogy ezzel alkalmat adjon ellenségeinek az ő megrágalmazására -, ő minden földjét és vidéki birtokát felajánlja az államnak.

A spártaiak szövetségeseikkel együtt Arkhidamosz parancsnoksága alatt valóban betörtek Attikába, és feldúlták a vidéket. Egészen Akharnaiig nyomultak előre, és ott tábort ütöttek azzal a hátsó gondolattal, hogy az athéniak merő büszkeségből és dühből úgyis megütköznek velük. De Periklész veszélyesnek tartotta, hogy csatát kezdjen hatvanezer nehéz fegyverzetű peloponnészoszi és boiótiai harcossal - ennyi volt ugyanis az attikai területre első ízben betört hadsereg létszáma -, és ezzel a várost is kockáztassa. Azokat pedig, akik mindenáron harcolni akartak, és türelmetlenkedtek a történtek miatt, azzal csendesítette le, hogy a fák, még ha kivágják vagy megcsonkítják is őket, gyorsan újranőnek, de a harcban elesett harcosokat nem könnyű pótolni. Népgyűlést nem hívott össze, mert félt tőle, hogy meggyőződésével ellenkező lépésre kényszerítik. Miként hajókormányos a tengeri viharban mindent jól elrendez, szorosra vonja a vitorlákat, és hajóstudományában bízik, de nem törődik a tengeribetegségben szenvedő, siránkozó és megrémült utasok rimánkodásával - ő is lezáratta a kapukat, mindenhova őrséget állított a város biztonságának megvédésére, ment a maga esze után, de nem törődött a nagy hangon panaszkodókkal. Ügyet sem vetett barátaira, akik kéréseikkel ostromolták, sem ellenségeire, akik fenyegették és vádolták, gúnyversekben gyalázták, hadvezetését férfiatlannak nevezték, mert mindent szabad prédára hagy az ellenségnek. Támadta Kleón is, és a Periklész elleni néphangulatot használta fel a maga demagóg uralmának előkészítésére, amint ez kitűnik Hermipposz anapaestusi verssoraiból:

34. Mindez azonban nem ingatta meg Periklészt. Csendben, szelíden tűrte a gyalázkodást és a gyűlöletet. Száz hajót küldött a Peloponnészosz ellen, de ő maga nem ment a hajóhaddal, hanem odahaza maradt, hogy a várost kézben tartsa, míg a peloponnészosziak el nem vonulnak. A háború miatt türelmetlenkedő sokaságot közpénzek kiosztásával és földosztás kilátásba helyezésével csendesítette le. Elűzte Aigina egész lakosságát a szigetéről, és földjét sorshúzással kiosztotta az athéniak között. Az athéniakat legfeljebb az vigasztalta, hogy hadaik sok kárt és bajt okoztak az ellenségnek is: mert a hajóraj körülhajózta a Peloponnészoszt, közben nagy kiterjedésű vidéket, falvakat és kisebb városokat sarcolt meg, a szárazföldön pedig maga Periklész nyomult be megarai területre, és mindent elpusztított. Így ha ellenségeik tetemes veszteséget mértek is az athéniakra a szárazföldön, az athéniak is sok kárt okoztak nekik a tengeren. Nem is húzta volna sokáig a háborút az ellenség, hanem hamarosan elvonultak volna, úgy, amint Periklész a háború elején kijelentette, ha a végzet közbe nem szól, és fel nem borítja az emberek számításait.

Először is pestis tört ki, és a járvány elpusztította az ifjúság virágját és java erejét. A betegségtől nemcsak testük gyengült el, hanem a lelkük is, és minden haragjukkal Periklész ellen fordultak; mint ahogy a lázas betegségben szenvedők az orvost vagy apjukat hibáztatják, az athéniak is, igazságtalanul, mindenért Periklészt okolták. Periklész személyes ellenségei elhitették velük, hogy a járványt a vidékről a városba csődített tömeg okozta. A város lakói forró nyári időben szűk odúkba és rossz levegőjű putrikba zsúfolódtak össze, kénytelenek voltak tétlenül otthon ülni, holott korábban tiszta és szabad levegőn éltek. Mindezt a nyomorúságot Periklész okozta, aki a falvakban élő tömegeket a háború miatt a falak közé csődítette. Most a sok embernek nem tud semmi hasznos foglalkozást adni, hanem mint barmokat összezárja őket, így kapják el egymástól a ragályt, és nem tud rajtuk segíteni, nem fordíthatja helyzetüket jobbra.

35. Hogy orvosolja a bajokat és kárt okozzon az ellenségnek, Periklész százötven hajót szereltetett fel, és válogatott nehéz fegyverzetű gyalogosok és lovasok sokaságával tengerre készült szállni. Ezzel a tekintélyes haderővel nagy reménységet támasztott polgártársaiban, és nem kisebb félelmet az ellenségben. Amikor a hajók legénysége már helyén volt, és Periklész is felszállt háromevezősoros hajójára, napfogyatkozás kezdődött, majd teljesen elsötétedett a nap. A csodásnak vélt égi jelenség az emberekben félelmet keltett, s Periklész látta, milyen rémület fogja el hajója kormányosát, és mennyire megzavarodik. Odatartotta ekkor köpenyét a kormányos szeme elé, sőt a fejét is betakarta vele, aztán megkérdezte tőle, hogy ezt is valami szörnyű esemény félelmetes jelének tartja-e. Midőn a kormányos nemmel felelt, Periklész így szólt: "Nos, mi a különbség a két esemény között? Legfeljebb, hogy ami az elsötétedést okozza, nagyobb a köpenyemnél." Így beszélték el ezt a történetet a filozófiai iskolában.

A tengeri hadjárat azonban nem felelt meg a nagy várakozásnak és előkészületnek. Ostrom alá vette ugyan Epidauroszt, a szent várost, s már remélte, hogy elfoglalja, de reménye meghiúsult a pestis miatt, amely nemcsak katonái körében pusztított, hanem mindazok között is, akik hadseregével érintkeztek. Megpróbálta vigasztalni az elkeseredett athéniakat, és lelket önteni beléjük, de nem tudta haragjukat lecsillapítani vagy kiengesztelni. Bírósági eljárást indítottak ellene, az esküdtek többsége ellene szavazott, úgyhogy megfosztották vezéri tisztétől, és pénzbírsággal sújtották. A bírság legalább tizenöt, de mások szerint ötven talentum volt. Idomeneusz úgy tudja, hogy a vádat Kleón emelte ellene, Theophrasztosz szerint azonban Szimmiasz; a pontoszi Hérakleidész Lakratidészt említi vádlóként.

36. Periklész közszereplése miatt támadt bajai hamarosan véget értek, mert, mint a méh fullánkja, a nép haragja is egyszerre kiadta minden erejét. Családja miatt azonban annál több szomorúság érte. A pestisben elveszítette legbizalmasabb barátait, és családi bajai még több gondot okoztak neki. Költekezésre hajlamos idősebb fia, Xanthipposz, aki ráadásul fiatal, nagy igényű nőt, Epilükosz fiának, Teiszandrosznak a leányát vette feleségül, nehezen viselte el apja takarékosságát, s haragudott rá, mert fukar módon igen kevés pénzt adott neki. Xanthipposz egy alkalommal elküldött valakit Periklész egyik barátjához, s azzal az ürüggyel, hogy apja beleegyezésével fordul hozzá, kölcsönt vett fel tőle, majd mikor a kölcsönadó visszakérte pénzét, Periklész perbe fogta. A fiatal Xanthipposz dühében városszerte gyalázta atyját, otthoni szokásait és a szofistákkal folytatott beszélgetéseit nevetséges színben tüntette fel. Így többek közt elmondta, hogy amikor öttusában egy atléta a pharszaloszi Epitimoszt gerelyvetés közben véletlenül halálra sebezte, apja egész napon át vitatkozott Prótagorasszal, mit vagy kit kell legvétkesebbnek tekinteni a szerencsétlenségben, a gerelyt-e, vagy azt, aki a gerelyt eldobta, vagy a versenybírákat. Ezenfelül Sztészimbrotosz állítása szerint Xanthipposz széltében-hosszában terjesztette azt a rágalmat is, hogy apja az ő feleségével él együtt. Sztészimbrotosztól tudjuk azt is, hogy az ellenséges viszony apa és fia közt mindaddig tartott, míg Xanthipposz meg nem halt a pestisben.

A pestis áldozata lett Periklész nővére is, s vele együtt elveszítette rokonait és a legtöbb jó barátját, akiktől politikai pályáján annyi támogatást kapott. De ez a sok csapás sem törte meg lelki erejét, és soha senki nem látta sírni még a hozzá legközelebb állók temetésén sem. Végül meghalt utolsó törvényes fia, Paralosz is. Bár ez a csapás végképp megtörte, még ekkor is erőt vett magán; hű akart maradni jelleméhez és lelki nagyságához. De amikor a koszorút rátette a halottra, a látvány annyira lesújtotta, hogy sűrű könnyek közt hangosan felzokogott, ami sem azelőtt, sem ezután soha nem történt meg vele.

37. A nép kísérletet tett más hadvezérekkel és államférfiakkal a háború folytatására, de egyikben sem volt meg a kellő erély és tekintély az állam ügyeinek vezetéséhez; így aztán az athéniak visszakívánták Periklészt, hívták, hogy lépjen a szószékre, és álljon a hadsereg élére. Mivel kedvét vesztve és a gyásztól lesújtva ki sem mozdult hazulról, Alkibiadész és barátai kérlelni kezdték, hogy lépjen ismét a nyilvánosság elé. A nép elégtételt szolgáltatott neki a vele szemben elkövetett sérelmekért, így hát ismét átvette a nép és a hadsereg vezetését, és azt kérte, töröljék el a törvénytelen származású gyermekekről szóló törvényt, amelyet korábban az ő javaslatára hoztak, nehogy örökösök hiányában háza, neve és nemzetsége teljesen kivesszen. Ezzel a törvénnyel kapcsolatban a következők történtek: Sok évvel előbb, amikor Periklész hatalma csúcspontján állott, és - amint már volt róla szó - törvényes házasságából gyermekei születtek, olyan törvényjavaslatot fogadtatott el, amelynek értelmében csak azok lehetnek athéni polgárok, akiknek szülei mindkét ágon athéni származásúak. Mikor aztán az egyiptomi király negyvenezer mérő gabonát küldött a városnak ajándékba, és a gabonát kiosztották, e törvény alapján eljárást indítottak sok olyan személy ellen, akiknek törvénytelen származásáról eddig megfeledkeztek, most azonban besúgók feljelentésének estek áldozatául. Csaknem ötezer athénira bizonyították rá a törvénytelen származást, majd eladták őket rabszolgának; azok száma pedig, akik athéniaknak minősültek, és megtarthatták állampolgárságukat, tizennégyezer-negyven volt. Bár nem volt könnyű dolog úgy dönteni, hogy azt a törvényt, amelyet oly sok emberrel szemben alkalmaztak, most éppen annak az érdekében töröljék el, aki javasolta és elfogadtatta, az athéniak úgy érezték, hogy tekintettel kell lenniök Periklészre a családját ért csapások miatt, úgyis megbűnhődött már a múltban tanúsított gőgössége és elbizakodottsága miatt. Így abban a meggyőződésben, hogy emberi fogyatékosságaiért a végzet haragja éppen eléggé keményen megbüntette, beleegyeztek, hogy törvénytelen fiát felvegyék a nemzetségi listára, és apja nevét viselhesse. Ez a fia volt az, akit később, amikor az Arginuszai-szigeteknél vívott tengeri ütközetben legyőzte a peloponnészosziakat, a nép vezértársaival együtt kivégeztetett.

38. Úgy látszik, ekkortájt támadta meg a pestis Periklészt is, bár nem olyan hevesen és erősen, mint másokat, hanem lappangó és hosszan tartó betegség alakjában, amely lassanként és különféle tünetek közt roncsolta szét egész szervezetét, és tette tönkre lelkileg is. Theophrasztosz Ethiká-jában, mikor arról értekezik, hogy a sors szeszélyei befolyásolják-e a jellemet, s a szenvedések által meggyötört szervezet kivetkőzik-e erényeiből, példaképpen elmondja, hogy Periklész megmutatott egyik barátjának, aki betegsége alatt meglátogatta, egy talizmánt, amelyet az asszonyok akasztottak a nyakába; majd megjegyezte: nagyon nagy betegnek kell lennie ahhoz, hogy eltűrjön ilyen balgaságot.

Midőn már halálán volt, Athén vezető emberei és a járványt túlélő barátai körülülték ágyát, s beszélgettek kiváló tetteiről és hajdani nagy hatalmáról; felsorolták győzelmeit, sok diadal jelét: kilenc ízben vezette ugyanis győzelemre Athén hadait, és állított fel diadaljelet a város tiszteletére. Mindezt abban a hiszemben mondták el, hogy Periklész eszméletlenül fekszik betegágyán, és nem tudja, amit róla beszélnek. De ő figyelmesen végighallgatta minden szavukat, hirtelen félbeszakította beszélgetésüket, s azt mondta, csodálja, hogy csak azért dicsérik, és csak azokat a tetteit emlegetik, amelyeket legalább annyira köszönhet a jó szerencsének, mint saját magának, hiszen győzelmekkel sok hadvezér eldicsekedhetik, arról azonban elfeledkeznek, amit ő a legszebbnek és legnagyobbnak tart. "Miattam - szólt - Athén egyetlen polgára sem öltött soha gyászruhát."

39. Periklész megérdemli csodálatunkat nemcsak méltányossága és szelídsége miatt, amelyet mindig megőrzött, bármilyen súlyos feladattal került is szembe, és bármilyen nagy gyűlölet vette is körül, hanem szellemének emelkedettsége miatt is. Arra volt legbüszkébb, hogy bármilyen nagy hatalom birtokában sem hagyta magát soha elragadtatni sem irigységtől, sem vak gyűlölettől, és senkivel nem bánt úgy, mint engesztelhetetlen ellenségével. Szerintem ez a tény teszi kifogásolhatatlanná vagy inkább hozzá illővé egyébként gyermekes és önhitt melléknevét; mert aki jellemének szelídségét és élete szeplőtlen tisztaságát megőrizte a legfőbb hatalom birtokában is, méltán megérdemelte, hogy "olümposzinak" nevezzék a szó olyan értelmében, ahogyan az isteneket minden jó kútfejének és nem a rossz forrásának tekintjük, vagyis olyan lényeknek, akik joggal uralkodnak a világmindenség felett. Nem tudunk azonban egyetérteni azokkal az oktalan, egymásnak ellentmondó, s csak tudatlanságot eláruló nézetekkel, amelyeket a költők vallanak az istenekről. Egyrészt elmondják róluk, hogy ott, ahol szerintük az istenek laknak, nincsenek felhők, nem fújnak szelek, az istenek lakóhelyét lágy és tiszta lég tölti el, s örök fény sugározza körül, mint boldog és halhatatlan lényekhez méltó mennyei palotát. Magukat az isteneket viszont olyanoknak tüntetik fel, mint akik telve haraggal és különféle szenvedélyekkel örökké civódnak és gyűlölködnek. De ezek a gondolatok inkább más értekezés körébe tartoznak.

Periklész halála után a bekövetkező események hamarosan ráébresztették az athéniakat, hogy kit veszítettek el benne, és őszintén meggyászolták. Akik életében nehezen viselték el hatalmát, s úgy érezték, hogy Periklész nagysága elhomályosítja őket, amikor nyomban halála után más szónokokkal és népvezérekkel kísérleteztek, kénytelenek voltak beismerni, hogy senki nem volt nála mértékletesebb a hatalom gyakorlásában, sem magasztosabb, szelídebb jellem. Kitűnt, hogy gyűlölt hatalma, amelyet annak idején egyeduralomnak és zsarnokságnak neveztek, valójában az állam biztonságának védőbástyája volt. A közállapotokat mérhetetlen gonoszság és romlottság hatotta át már az ő idejében is, de Periklész határt szabott neki és elfojtotta; nem hagyta napvilágra jönni, és megakadályozta, hogy gyógyíthatatlan bajjá növekedjék.

FABIUS MAXIMUS^[83]

1. Ilyennek látjuk Periklészt emlékezetre méltó tetteiben, amelyekről a történetírók ránk maradt feljegyzéseiből tudunk; de most térjünk rá Fabius életének elbeszélésére.

Mint mondják, Hercules és egy nimfa, mások szerint egy itáliai őslakos nő viszonyából a Tiberis partján született Fabius, a római Fabiusok előkelő és népes nemzetségének ősatyja. Egyes történetírók szerint eleinte Fodius volt a nevük, mert a vadakat árkot ásva ejtették zsákmányul, s latinul az "árok" szót mai napig is fossá-nak, az "ásni" igét pedig foderé-nek mondják. Később aztán két betű kicserélésével nevezték el őket Fabiusoknak. Ebből a családból sok nagy ember származott; közülük a legnagyobb, Rullus, a Maximus melléknevet kapta; tőle származott negyedízig az a Fabius Maximus, akinek élettörténetét most írjuk le.

Fabius Maximusnak a Verrucosus melléknevet adták a felső ajka felett nőtt apró szemölcstől. De hívták Oviculának, "báránykának" is, mert szelíd, de kissé esetlen mozgású gyermek volt. Csendessége, hallgatagsága és óvatossága, ahogyan társai játékában részt vett, lassú és nehézkes felfogása leckéi megtanulásában, szinte már alázatos engedékenysége a többi gyermek iránt, mindez együtt azt eredményezte, hogy akik felszínesen ismerték, némiképpen bárgyúnak és korlátoltnak tartották. Csak kevesen vették észre a lelke mélyén rejlő rendíthetetlen szilárdságát, fennkölt természetét és oroszlánéhoz hasonlítható bátorságát. De az idő múlásával a közösség életében való részvétele tevékenységre ösztökélte, s ekkor nyilvánvalóvá lett mindenki előtt, hogy látszólagos tétlensége azt jelenti, nem rabja szenvedélyeinek, óvatossága pedig inkább józan megfontoltság, s mert semmit el nem hamarkodott, azért tudott mindenben szilárd és állhatatos lenni. Látta, hogy az államügyek vezetése milyen nagy feladat, és hogy sok háborúra kell felkészülni. Ezért testét úgy edzette akárcsak valami természet adta fegyverzetet. Szónoki képességét azért fejlesztette, hogy eszközül használja fel a nép bölcs és józan vezetésére, s mindezt igyekezett életmódjával kellő összhangba hozni. Éppen ezért hiányzott beszédstílusából minden üres szónokiasság, s inkább természetes józanság, az eszmék gazdagsága és mélysége jellemezte; leginkább Thuküdidészhez lehet hasonlítani. Ránk csak annak a gyászbeszédének a szövege maradt, amelyet a consulsága után elhunyt fia felett tartott.

2. Ötször viselt consulságot, s első alkalommal diadalmenetet tartott a ligurok felett aratott győzelméért. A ligurokat nyílt ütközetben győzte le; súlyos vereséget mért rájuk, visszaűzte őket az Alpokba, s attól fogva nem rabolták és pusztították a velük határos itáliai vidékeket. Amikor Hannibál betört Itáliába, a Trebia folyónál kivívta első győzelmét, és az országot feldúlva keresztülvonult Etrurián. Nagy félelmet és rémületet keltett Rómában is, az emberek égi jeleket figyeltek meg, részben megszokottakat, például villámcsapásokat, részben egészen rendkívülieket is. Így minden látható ok nélkül pajzsok vért izzadtak; Antium határában véres kalászokat arattak; az égből lángoló, tüzes kövek hullottak, Falerii felett pedig szétnyílt az ég, kőtáblák estek a földre, s az egyiken ez a felírás volt olvasható: "Mars rázza fegyvereit." Mindez nem rémítette meg a consult, Gaius Flaminiust, aki büszke és becsvágyó természetű ember volt, ráadásul korábban mindenki várakozása ellenére nagy sikereket is aratott: bár tervét a senatus és consultársa egyaránt ellenezte, megütközött a gallokkal, és legyőzte őket. Fabiust nem nyugtalanították az égi jelek és csodák, amelyek a lakosságot rémületbe ejtették, mert tudta jól, hogy mindennek nincs semmi jelentősége. De midőn értesült róla, hogy az ellenség milyen kevés csapattal rendelkezik, és mennyire híjával van minden szükséges utánpótlásnak, arra biztatta a rómaiakat, tartsanak ki, és ne ütközzenek meg Hannibállal, aki hadseregét számos küzdelemben éppen arra képezte ki, hogy könnyű győzelmet arasson, hanem küldjenek segítséget szövetségeseiknek, tartsák meg a városokat, s hagyják, hogy Hannibál harci vágyának tüze, mint valami könnyű és erőtlen lángocska, önmagát feleméssze.

3. Flaminiust azonban nem sikerült meggyőznie; a consul kijelentette, nem tűri, hogy a háború elérje Rómát, és mint valamikor Camillus idejében, a város területén dőljön el a küzdelem. Ezért kiadta a parancsot a katonai tribunusoknak, hogy vonuljanak ki a hadsereggel. Amikor azonban felült lovára, az állat minden érthető ok nélkül megbokrosodott, ledobta hátáról Flaminiust, s a consul fejjel előre a földre esett. De szándékától ez sem térítette el; elhatározásához híven elindult Hannibál ellen, és hadseregét Etruriában a Trasimenus-tónál állította fel csatarendbe.

Az ütközet alatt földrengés támadt, amely egész városokat döntött romba, folyókat térített ki medrükből és sziklákat görgetett a hegyekről a völgyekbe. Bár a földrengés ilyen heves volt, a harcban álló ellenfelek semmit nem vettek észre belőle. Maga Flaminius, aki bátorságának és erejének sokszor adta tanújelét, elesett az ütközetben, s vele együtt odaveszett hadseregének színe-virága is. A többiek hanyatt-homlok megfutamodtak, igen sokan holtan maradtak a csatatéren. Tizenötezer volt az elesettek s legalább ugyanannyi az ellenség kezére került hadifoglyok száma. Hannibál szerette volna Flaminiust illő katonai pompával eltemetni, de hiába keresték, holtteste nyomtalanul eltűnt.

A praetor a trebiai ütközetről küldött írásbeli jelentésében eltitkolta az igazságot, s ugyanezt tette a praetor levelével küldött hírnök is. Az igazságot meghamisítva azt állították, hogy a győzelem kétséges, és a csata eldöntetlenül végződött. Midőn azonban Pomponius praetor értesült a második vereségről, azonnal összehívatta a népgyűlést, és kertelés nélkül, őszintén feltárta a valóságos helyzetet. "Rómaiak - szólt -, nagy csatában szenvedtünk vereséget. A hadsereg odaveszett, Flaminius consul elesett. Fontoljátok meg, mit kell tennetek üdvötök és biztonságotok érdekében." A praetor szavai úgy felkavarták a népet, mint a szélvihar a tengert, s a rémület elfojtotta a józan megfontolás szavát. Végül is egyöntetűen abban állapodtak meg, hogy a viszonyok a dictaturának nevezett feltétlen egyeduralom bevezetését teszik szükségessé, és a hatalmat félelmet nem ismerő, erélyes férfiúra kell ráruházni. Ilyen csak egyetlenegy van, Fabius Maximus; egyedül az ő fennkölt szelleme és feddhetetlen jelleme képes ily nagy hatalom gyakorlására, ráadásul abban a korban van szerencsére, amelyben testi és szellemi erői a bátorságot az okos körültekintéssel egyesítik.

4. Így döntöttek tehát, és Fabiust választották meg dictatorrá, ő pedig Marcus Minuciust vette maga mellé a lovasság parancsnokának, s először is engedélyt kért a senatustól, hogy a hadjáratban lovat használhasson. Ezt egy régi törvény tiltotta, a hadsereg fő erejének ugyanis a gyalogságot tekintették, s ezért szükségesnek tartották, hogy a hadvezér a phalanxnál maradjon s ne is hagyja el; továbbá mert a dictatori hatalom nagy volt és minden tekintetben a türanniszhoz hasonló, azt akarták, hogy a dictator legalább ebben az egy dologban a néptől függjön. Fabius mindenesetre azonnal ki akarta mutatni hatalma nagyságát és fensőbbségét, hogy a polgárok minél készségesebben engedelmeskedjenek parancsainak, éppen ezért nyilvánosság előtt mindig huszonnégy lictor kíséretében jelent meg. Mikor pedig a másik consul eléje ment, odaküldte hozzá szolgáját azzal a paranccsal, hogy bocsássa el lictorait, tegye le hatalma jelvényeit, és magánemberként találkozzék vele.

Ezután, hogy eljárása mindenképpen kifogástalan legyen, legelőször is az istenekre gondolt, s megértette a néppel, hogy a vereséget hadvezérük okozta azzal, hogy megvetette és elhanyagolta az isteneket megillető szertartásokat, nem pedig a harcban részt vevők gyávasága; így arra is intette őket, hogy ne féljenek az ellenségtől, hanem inkább tiszteljék az isteneket, és engeszteljék ki haragjukat. Ezzel nem babonára akarta őket szoktatni, hanem megerősítette bátorságukat az istenfélelem által is, és az istenek segítségébe vetett reménységgel eloszlatta bennük az ellenségtől való félelmet. Ugyanakkor megkérdezték a Sibylla titkos és hasznos útbaigazítást tartalmazó könyveit; sok olyan jóslatot találtak bennük - mondják -, amelyeket alkalmazni lehetett az akkori viszonyokra és eseményekre. Amit megtudtak belőlük, senkivel nem volt szabad közölni, de a dictator az egybegyűlt nép előtt felajánlotta az isteneknek a kecskék, sertések, juhok és marhák egyévi szaporulatát, a következő év tavaszán Itália hegyein, síkságain és a folyók partján elterülő réteken született összes gidát, malacot, bárányt és borjút. Megfogadta azt is, hogy zenei és színielőadásokat fognak tartani háromszázharmincháromezer sestertius, háromszázharminchárom és egyharmad denarius költséggel. Ez az összeg felér nyolcvanháromezer-ötszáznyolcvanhárom drakhmával és két obolosszal. Nehéz megmondani, mi értelme volt annak, hogy a költségek összegét ilyen pontosan szabták meg, hacsak arra nem gondolunk, hogy a hármas szám fontosságát akarták hangsúlyozni, mivel a három természeténél fogva tökéletes és az első páratlan szám; ezenkívül a három az első szám, amely mennyiséget, tömeget fejez ki, s egyben magában foglalja az első különbözetet és minden többi szám alkotó elemeit.

5. Fabius így a nép gondolatait az égi dolgokra irányította, s ezzel sikerült bizalmat csepegtetnie az emberekbe. Ő azonban egyedül csak saját magától remélte a győzelem kivívását, mert az istenek a sikerekkel mindig az erényt és az eszességet jutalmazzák; ezért teljes figyelemmel követte Hannibál minden lépését. Nem volt szándékában döntő ütközetet vívni vele, hanem - mivel bővében volt időnek, pénznek és embereknek - mindenképpen fel akarta őrölni az ellenség erejét, ki akarta használni az utánpótlásban mutatkozó hiányosságait és hadereje csekély létszámát. Ezért az ellenséges lovasságtól biztos távolságban, a völgyek feletti magaslatokon ütötte fel táborát, s mindig fenyegette őket a magasból. Ha az ellenség pihenőt tartott, ő is csendben maradt, ha pedig felszedte táborát, követte a magaslatokon olyan távolságban, hogy akarata ellenére nem kellett harcba bocsátkoznia, késedelmeskedésével mégis örökös félelemben tartotta az ellenséget, hogy egyszer majd támadásra indul. Az időhúzás miatt azonban mindenki megvetette, katonái pedig nyíltan szidalmazták a táborban. De gyávának és semmit nem érő hadvezérnek tartotta az ellenség is, az egyetlen Hannibál kivételével. Egyedül ő látta be, milyen félelmetes ellenfelére talált Fabiusban, és értette meg hadvezetésének módját. Ezért feltette magában, hogy csellel vagy bármi módon, ha kell, erőszakkal is, harcra kényszeríti Fabiust, különben a karthágói hadseregnek vége, mivel az egyetlen dolgot, amiben fölényben voltak - fegyvereiket - nem használhatják, emberanyagukat és készleteiket viszont, amiben hátrányos helyzetben voltak, hiába vesztegetik. Ezért igénybe vett minden elképzelhető hadicselt és fogást, s mint az ügyes atléta, kereste, hol foghatná meg ellenfelét. Egyszer nyíltan szembetámadt Fabiusszal, máskor igyekezett zavarba hozni vagy maga után csalogatni, hogy biztos védelmi hadállásainak feladására bírja.

Fabius meg volt győződve elgondolásának helyességéről, és feltett céljától nem hagyta magát eltéríttetni. Annál több gondot okozott neki a lovasság főparancsnoka, Minucius, aki alig várta, hogy harcba bocsátkozzék, akár a legalkalmatlanabb időpontban is, vakmerő volt a végtelenségig, s demagóg eszközökkel nyerte meg a hadsereg bizalmát, esztelen harci kedvvel és hiú reményekkel töltve meg katonáit. A katonák a táborban gúnyolták és lenézték Fabiust, Hannibál paidagógoszának csúfolták, s csak Minuciust tartották nagy embernek és Rómához méltó hadvezérnek. Minuciust mindinkább elragadta vakmerősége és gőgje, gúnyolódott a magasban való táborozáson, amelyet a dictator csak arra használ fel, hogy katonái mint valami szép színházi látványosságot nézzék Itália felgyújtott városait és feldúlt földjét. Minucius váltig kérdezgette Fabius barátaitól, vajon a dictator az égbe akarja-e vezetni hadseregét, mivel a földről szemmel láthatóan lemondott már, s ködbe, felhőbe kívánja-e burkolni embereit, hogy úgy meneküljön el az ellenség elől. Amikor barátai mindezt elmondták Fabiusnak, s azt tanácsolták neki, hogy a szégyent merész haditettel feledtesse el, így szólt: "Ha ezt tenném, ha gúnytól és gyalázkodástól félve megváltoztatnám elhatározásomat, még annál is gyávább volnék, mint amilyennek tartanak. A haza sorsán érzett félelem nem szégyen, de méltatlan volnék magas hivatalomhoz, ha megrettennék az emberek véleményétől, rágalmaitól és becsmérlésétől, s ily módon rabszolgája lennék azoknak, akik felett uralkodnom kell, és akik ostobaságának gátat kell vetnem."

6. Hannibál ezután súlyos hibát követett el. Hadseregét el akarta szakítani Fabiustól, és szeretett volna legelőkben gazdag sík vidékre jutni. Ezért megparancsolta a helyi vezetőknek, hogy vacsora után azonnal vezessék Casinumba. De azok Hannibál idegen kiejtése miatt rosszul értették a város nevét, és a hadsereget Campania határára, Casilinum városába vezették, amelyet a rómaiak által Volturnusnak nevezett folyó választ kétfelé. Ezt a vidéket magas hegyek veszik körül, s egyetlen völgy nyílik csak a tenger felé. A medréből kilépő folyó mocsarat alkot, közben magas homokdombok emelkednek, a folyó torkolatánál pedig erős hullámverésnek kitett, hajókikötésre alkalmatlan tengerpart terül el. Míg Hannibál ide levonult, Fabius, aki jól ismerte a járható utakat, az ellenség hátába került, és a völgy szűk kijáratát négyezer nehéz fegyverzetű katonájával elzárta, hadserege többi részét pedig előnyös helyzetben felsorakoztatta a környező magaslatokon. Ugyanekkor legjobban kiképzett könnyű fegyverzetű csapataival megrohanta az ellenség hátvédjét, teljes zűrzavart keltett soraik közt, s körülbelül nyolcszázukat megölte. Hannibál rájött tévedésére, és azonnal felismerte, milyen veszélyes helyzetbe került; a vezetőket keresztre feszíttette, amikor pedig visszavonult, elállt attól a szándékától, hogy kierőszakolja az átvonulást, és megtámadja a magaslatokat megszállva tartó rómaiakat. Hadserege minden tagján csüggedés és félelem vett erőt, mert azt hitték, teljesen körülvették őket, és lehetetlen megmenekülniök. Ezért elhatározta, hogy csellel vezeti félre az ellenséget. A cselt a következőképpen hajtotta végre.

A zsákmányolt marhákból mintegy kétezret összetereltetett, és mindegyik állat szarvára gally- és rőzseköteget köttetett, majd megparancsolta, hogy éjszaka adott jelre ezeket gyújtsák meg, és az állatokat hajtsák a magaslatok felé az ellenség által megszállt szorosokba. Mialatt parancsát végrehajtották, hadseregével elindult, és a sötétség leple alatt előrenyomult. Amíg gyenge volt a rőzsekötegek lángja, a marhák lassan haladtak előre a magaslatok felé. A dombtetőkről lenéző juh- és marhapásztorok elámulva látták, amint felvillantak a fények a marhák szarva hegyén, mintha a völgy mélyén fáklyafényben egész hadsereg vonult volna zárt menetben. De amikor a láng elérte az állatok szarvát, és az eleven húst kezdte égetni, a fájdalomtól megvadulva rázták fejüket, egymást borították lángba, és nagy összevisszaságban rohantak a dombok felé. Közben lánggal égett a homlokuk és farkuk, úgyhogy felgyújtották az erdőt is, s a magaslati őrhelyükön állomásozó rómaiak megrémültek a látványtól. Azt képzelték a lángokról, hogy fáklyás emberek rohannak feléjük, és bekerítik őket mindenfelől. Ezért nem mertek őrhelyükön maradni, hanem visszavonultak a táborba a főhaderőhöz, s feladták a szorost. Hannibál könnyű fegyverzetű csapatai azonnal megjelentek, és elfoglalták a szoros feletti magaslatokat. Így aztán a karthágói hadsereg sok és nehéz zsákmányával együtt nyugodtan áthaladt a szoroson.

7. Fabius a cselt még az éjszaka folyamán észrevette, mert emberei a szétfutott marhák közül néhányat kézre kerítettek, de félt, hogy a sötétségben tőrbe csalják seregét, ezért nem mert mozdulni. Kora reggel azonban űzőbe vette az ellenséget, és megtámadta az utóhadat. A nehéz terepen kézitusára került a sor. A helyzet zavaros volt, míg Hannibál az előhadból hátra nem küldte a hegyvidéki terephez hozzászokott, gyors Hispaniai gyalogosait. Ezek rátámadtak a nehéz fegyverzetű rómaiakra, sokukat megölték, és Fabiust visszaverték. Így aztán Fabius még rosszabb hírbe került, és még több megvetésben volt része. Lemondott róla, hogy merészen és nyílt ütközetben szálljon szembe az ellenséggel. Józan megfontolással és előrelátással akarta legyőzni Hannibált, most azonban kitűnt, hogy ellenfele nála is ügyesebb, és túljárt az eszén. Hannibál pedig, hogy a rómaiakat még inkább fővezérük ellen tüzelje, kiadta a parancsot a Fabius birtokán áthaladó hadainak, hogy minden mást égessenek fel és pusztítsanak el, csak az ő földjeit kíméljék, sőt őrséget állított, hogy a birtokban semmi kár ne essék, és semmit ne vigyenek el onnan. Amikor Hannibál eljárásának híre eljutott Rómába, még inkább hitelt adtak a Fabius elleni rágalmaknak. A néptribunusok állandóan szidalmazták a népgyűléseken, főként Metilius ösztönzésére és biztatására, aki nem volt ugyan ellenséges viszonyban Fabiusszal, de rokona volt Minuciusnak, a lovasság főparancsnokának, s azt gondolta, hogy Fabius megrágalmazásával Minucius hírét és dicsőségét növeli. Magára vonta Fabius a senatus haragját is, különösen amiatt a megegyezés miatt, amelyet a hadifoglyokra vonatkozólag kötött Hannibállal. Abban állapodtak meg ugyanis, hogy kicserélik a hadifoglyokat, s az a fél, amelyik több hadifoglyot veszít, a többletért személyenként kétszázötven drakhma váltságdíjat fizet. Amikor a hadifoglyok kicserélése megtörtént, kitűnt, hogy Hannibál kétszáznegyvennel több foglyot ejtett. A senatus úgy határozott, hogy nem küldi el az értük járó váltságdíjat, és helytelenítette Fabius eljárását, hogy olyan embereket kívánt kiszabadítani minden tisztességes és hasznos ok nélkül, akik gyávaságuk miatt kerültek az ellenség kezére. Midőn Fabius tudomást szerzett a senatus határozatáról, zúgolódás nélkül fogadta polgártársai haragját. De mert pénze nem volt, a Hannibállal kötött megállapodást pedig nem akarta megszegni, és honfitársait sem szerette volna cserbenhagyni, Rómába küldte fiát azzal a megbízással, hogy adja el földjeit, és az értük kapott pénzt vigye azonnal a táborba. A fiatalember eladta a földeket, és haladéktalanul visszatért apjához, aki elküldte a váltságdíjat Hannibálhoz, így visszakapta a foglyokat. Ezek közül később többen felajánlották Fabiusnak, hogy visszafizetik a pénzét, de ő egyetlenegytől sem fogadta el, hanem mindnyájuknak elengedte.

8. Nem sokkal később a papok Fabiust bizonyos áldozatok elvégzésére Rómába hívták; Fabius átadta a hadsereget Minuciusnak azzal, hogy semmi áron ne bocsátkozzék harcba vagy összeütközésbe az ellenséggel. Ezt nemcsak megparancsolta neki mint korlátlan hatalmú felettese, hanem még meg is kérte rá, és jó tanácsként a lelkére kötötte. Minucius azonban nem törődött az utasítással, és hamarosan nyugtalanítani kezdte az ellenséget. Egy alkalommal észrevette, hogy Hannibál hadserege nagyobb részét elküldte takarmányt szerezni, mire rátámadt a hátrahagyottakra, beszorította őket sáncaik közé, nagy veszteséget okozott nekik, és azzal ijesztgette őket, hogy ostrom alá fogja táborukat. Amikor Hannibál serege visszatért a táborba, Minucius minden veszteség nélkül, biztonságban visszavonult, s ez mérhetetlen önhittséggel, katonáit pedig vakmerőséggel töltötte el. Ennek a haditettnek a híre kiszínezve és felnagyítva hamarosan eljutott Rómába. Midőn Fabius meghallotta, kijelentette, hogy jobban fél Minucius sikerétől, mint félne balszerencséjétől. De a hír fellelkesítette az embereket, és örömükben a forumra rohantak. Metilius néptribunus felment a szószékre, beszédében magasztalta Minuciust, Fabiust pedig nemcsak puhánynak és gyávának, hanem még árulónak is nevezte, sőt azzal gyanúsította meg a legbefolyásosabb és legelőkelőbb polgárokat, hogy szántszándékkal idézték fel a háborút, mert meg akarják szüntetni a nép hatalmát, ezért adták át a hatalmat egyetlen embernek. Fabius késedelmeskedése most időt ad Hannibálnak, hogy katonai helyzetét megszilárdítsa, újabb hadsereget kapjon Libüából, és meghódítsa egész Itáliát.

9. Aztán Fabius lépett a szószékre. Ügyet sem vetett a néptribunus előző szavaira, hanem kijelentette: az áldozatokat és szertartásokat mielőbb el kell végeznie, hogy visszatérhessen a hadsereghez, és megbüntesse Minuciust, amiért tilalma ellenére harcba bocsátkozott az ellenséggel. Midőn a nép felismerte a Minuciust fenyegető veszélyt, nagy zavargás keletkezett. A dictatornak ugyanis hatalmában volt, hogy bírósági tárgyalás nélkül letartóztassa és kivégeztesse, és féltek tőle, hogy ha felingerlik Fabiust, akármilyen béketűrő is, engesztelhetetlen haragra fog gerjedni. Ezért rémületükben, az egyetlen Metilius kivételével, mindnyájan elhallgattak. Metilius személye mint néptribunusé sérthetetlen volt - ez az egyetlen tisztség, amely, a többiekkel ellentétben, dictator választása esetén sem szűnik meg -, s így kérve kérte a népet, ne hagyja cserben Minuciust, és ne engedje, hogy olyan sorsra jusson, mint amilyenre Manlius Torquatus juttatta fiát, akit győzelméért babérkoszorúval tüntettek ki, Manlius Torquatus mégis lefejeztette, hanem fossza meg Fabiust zsarnoki hatalmától, és bízza az államot olyan emberre, aki képes is, kész is megmenteni.

Bár az ilyen beszéd felizgatta a népet, mégsem merték Fabiust lemondatni a hatalomról, de határozatba hozták, hogy Minucius a dictatoréval azonos hatalommal vezesse a háborút, hiszen addig is részt vett a hadvezetésben. Ilyesmire Rómában azelőtt soha nem volt példa, később azonban, nem sokkal a cannaei vereség után, újból megtörtént ugyanez. Akkor a hadszíntéren Marcus Iunius volt a dictator, a városban pedig ki kellett egészíteni a senatust, mivel a senatorok közül sokan elestek a harctéren. Ezért Fabius Buteót második dictatorrá választották, de ő, alighogy átvette hivatalát és megtartotta a választást, elbocsátotta a lictorokat, elhagyta kíséretét, a nép közé vegyült, s úgy intézte ügyes-bajos dolgait, mint bármely más egyszerű polgár.

10. A nép, amikor Minuciusnak a dictatorral egyenlő hatalmat adott, azt hitte, hogy Fabius majd jogfosztottnak és megalázottnak érzi magát, de helytelenül ítélték meg a dictatort, mert Fabius a nép tudatlanságát nem tartotta szerencsétlenségnek. A bölcs Diogenészhez hasonlóan járt el, akit egyszer figyelmeztettek rá, hogy kinevetik, Diogenész azonban így válaszolt: "De én nem vagyok nevetséges." Fabius ugyanis azt gondolta, hogy csak azokat nevetik ki, akik törődnek az ilyesmivel, és hagyják, hogy zavarba hozzák őket. Nyugodtan és könnyen viselte el a történteket, s ezzel is igazolta a filozófusok állítását, hogy a jó és derék embert nem lehet megsérteni becsületében. A köz érdekében viszont annál inkább aggasztotta a sokaság oktalansága, mert Minucius személyében betegesen becsvágyó emberre bízták a háború intézését. Attól félt, hogy ez a hiú, dicsőségétől és elbizakodottságától elvakult férfiú valami nagy bajt okoz elhamarkodottságával, s ezért titokban, anélkül, hogy bárki tudta volna, elhagyta Rómát. Amikor megérkezett a hadsereghez, azonnal látta, hogy Minuciust már nem tudja féken tartani, mert az felfuvalkodottságában mindenáron azt akarta elérni, hogy felváltva viseljék a fővezéri hatalmat. Fabius ebbe nem egyezett bele, inkább megosztotta vele a hadsereg feletti parancsnokságot, mert jobbnak tartotta, hogy Minucius egyedül viselje a vezéri tisztet a hadsereg egy része, mint felváltva az egész felett. Így aztán az első és a negyedik legiót saját magának tartotta meg, a másodikat és a harmadikat pedig átengedte Minuciusnak; ugyancsak egyenlő arányban osztották fel egymás közt a szövetséges hadakat is. Minucius büszkélkedni kezdett vele és örömét fejezte ki rajta, hogy az állam legmagasabb és legnagyobb tisztségét az ő kedvéért korlátozták és megnyirbálták, de Fabius figyelmeztette, hogy hacsak nem vesztette el józan eszét, ne vele keljen vitára, hanem Hannibállal. De ha már mindenáron vetélkedni óhajt tiszttársával, legalább arra vigyázzon, hogy az az ember, akit győzelmeiért polgártársai kitüntettek, olyan színben tűnjék fel, mintha kevésbé viselné szívén a haza üdvét és biztonságát, mint az, akin mások vettek győzelmet, és megvetésben részesült.

11. Minucius ezt csak egy öregember gúnyolódásának tekintette, s miután átvette a sorshúzás útján neki jutó haderőt, külön tábort készített magának. Hannibál figyelemmel kísérte a fejleményeket, és csak a jó alkalomra várt. Közbül egy halom emelkedett, amelyet könnyűszerrel el lehetett foglalni, s amely annak, aki elfoglalta, biztonságos és minden tekintetben megfelelő táborhelyül szolgálhatott. A halom körüli síkság messziről nyílt lapálynak látszott, valójában azonban kisebb árkok és mélyedések voltak rajta. Ezért, bár könnyen megtehette volna, Hannibál nem szállta meg a halmot, hanem szabadon hagyta abban a reményben, hogy ott ütközetre bírhatja az ellenséget. Amikor látta, hogy Fabius és Minucius serege különvált, az éjszaka folyamán szétszórtan katonákat állított az árkokba és mélyedésekbe, kora reggel pedig kisebb számú haderőt küldött a halom megtámadására, hogy így a magaslat birtokáért ütközetre bírja Minuciust.

Ez meg is történt. Először Minucius előreküldte könnyűfegyvereseit, majd lovasságát; végül, amikor látta, hogy Hannibál a halmon harcoló csapatok segítségére siet, egész haderejével leereszkedett csatarendben a sík terepre. Heves csatába kezdett, és visszaverte a dombokon elhelyezkedő haderők dárdatámadását. Aztán kézitusa következett, amely egyforma esélyekkel folyt. Mikor aztán Hannibál látta, hogy ellenfelét sikerült tőrbe csalnia, és hogy a lesben álló ellenséges haderővel szemben Minucius fedezetlenül hagyta csapatainak hátsó vonalát, jelt adott a támadásra. Erre emberei mindenünnen felbukkantak, hangos harci kiáltással rárohantak a rómaiakra, és öldösni kezdték a hátsó sorokat. A rómaiak közt erre leírhatatlan zűrzavar támadt. Minucius merészségének egyszerre vége lett, aggodalmasan nézett hol egyik, hol másik alvezérére, de egyikük sem mert a helyén maradni, hanem mindnyájan fejvesztett futásnak eredtek. Ekkor már széltében-hosszában száguldoztak a győztes numidiai csapatok a csatamezőn, és mészárolták a szertefutó ellenséget.

12. Fabius nyomban tudomást szerzett a rómaiak szorongatottságáról és veszedelméről, sőt úgy látszik, előre sejtette, ami bekövetkezett. Ezért hadseregét csatarendben, harcra készen tartotta, s arra is volt gondja, hogy a harc kimeneteléről ne hírvivőktől, hanem személyesen szerezzen tudomást a tábor előtt elkészített megfigyelőállásból. Amikor látta a bekerített és megzavarodott hadsereget, s meghallotta a helytállásra képtelen és félelemtől megfutamodó csapatok hangos kiáltozását, combjára ütött, és mély sóhajjal így szólt a közelében állókhoz: "Herculesre, Minucius sokkal előbb döntötte végveszélybe magát, mint vártam volna, bár később, mint ahogy láthatólag ő maga óhajtotta." Azonnal hozatta a hadijelvényeket, és serege élére állva így kiáltott: "Katonák, arra legyen most mindnyájatoknak gondja, hogy segítségére siessünk Marcus Minuciusnak, mert derék és hazáját szerető férfiú. Ha hibát követett el, mert elhamarkodva támadta meg az ellenséget, ezért később vonjuk felelősségre."

Mihelyt megjelent a színen, megfutamította és szétszórta a síkságon fel és alá száguldozó numidákat; ezután pedig a rómaiakat hátba támadó ellenséges csapatok ellen fordult, és akit útjában talált, megölte. A többiek, mielőtt társaiktól elvágták és körülkerítették volna őket - ugyanúgy, ahogyan ők bántak el előbb a rómaiakkal -, kitértek az ellenség elől és megfutamodtak. Amikor Hannibál észrevette, hogy a hadiszerencse ellene fordult, és látta, hogy Fabius korát meghaladó eréllyel nyomul előre az ellenség sorai közt a dombtetőn harcoló Minucius felé, véget vetett az ütközetnek, kürtöseivel visszavonulást fúvatott, és a rómaiak nagy örömére katonáit visszavezette a táborba. Mondják, hogy amikor Hannibál elhagyta a csatateret, tréfásan megjegyezte vele levő barátainak: "Lám megmondtam előre nem is egyszer, hogy ebből a hegyek tetején megülő felhőből egyszer még vészes zivatar zúdul reánk."

13. Az ütközet után Fabius az elesett ellenséges katonák fegyvereit zsákmány gyanánt összeszedte, s elhagyta a csatateret anélkül, hogy vezértársáról egyetlen gőgös vagy sértő szót ejtett volna. Minucius azonban összehívta hadseregének katonáit, és így szólt hozzájuk: "Bajtársak, nagy dolgokban egyetlen hibát sem elkövetni meghaladja egy ember képességeit, de minden jóravaló és értelmes embernek kötelessége, hogy okuljon a jövőre nézve, ha tévedésből hibázott. Megvallom, kevés okom van rá, hogy vádoljam a sorsot; annál több, hogy dicsérjem, mert amit nem értettem meg annyi időn át, most megtanultam egyetlen nap néhány órája alatt. Most már tudom, hogy nem vagyok képes parancsolni másoknak, sőt egyenesen szükségem van rá, hogy mások parancsoljanak nekem, s nem szabad merő becsvágyból arra törekednem, hogy felülmúljam azokat, akiknek különb voltát elismerni sokkal derekabb dolog. Legyen a dictator valamennyiünk vezére, én csak egy dologban akarlak megelőzni benneteket: hálám kifejezésre juttatásában, ezért én leszek az első közöttetek, aki engedelmeskedik majd neki, és teljesíti parancsait."

Szavai után megparancsolta, hogy vegyék fel a sasokat, és kövessék mindnyájan, majd Fabius táborához vezette őket. Amikor odaérkeztek, mindenki csodálkozására és ámulatára a fővezéri sátorhoz ment. Mikor Fabius kilépett, Minucius felállíttatta a jelvényeket a sátor előtt, és hangosan atyjának nevezte őt, a katonák pedig Fabius katonáit patronusaiknak. Így nevezik ugyanis azokat, akik rabszolgáikat szabadon bocsátják. Amikor a csend helyreállt, Minucius így szólt: "Dictator, a mai napon kettős győzelmet arattál. Győztél bátorságoddal Hannibálon, bölcsességeddel és nemeslelkűségeddel pedig vezértársadon. Az elsővel megmentettél, a másodikkal nagy leckére tanítottál meg bennünket, akiket Hannibál csúfosan, te viszont szépen és életünk megmentésével győztél le. Atyánknak szólítalak, ennél megtisztelőbb nevet nem adhatok neked, hiszen apám iránti hálámnál is nagyobb az, amit irántad érzék, mert apám csak nekem adott életet, de teáltalad mindnyájan megmenekültünk." Ezekkel a szavakkal átölelte és csókkal köszöntötte Fabiust; ugyanígy átölelték és megcsókolták egymást a katonák is, s vidámsággal, örömkönnyekkel telt meg az egész tábor.

14. Fabius nem sokkal később letette hivatalát, és újból consulokat választottak. Az első consulok híven követték Fabius elgondolásait a hadvezetésben. Elkerülték Hannibállal a nyílt összecsapást, segítették a szövetségeseket, és megakadályozták az elpártolásukat. Amikor azonban Terentius Varro nyerte el a consulságot, aki homályos eredetű volt, leplezetlenül hízelgett a népnek és meggondolatlansága nem ismert határt, azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy tapasztalatlanságával és vakmerőségével kockára teszi majd a haza sorsát. A népgyűléseken egyre csak kiáltozta, hogy a háború addig fog húzódni, amíg az állam Fabiushoz hasonló hadvezérekkel kísérletezik, de ő azon a napon, amelyen megpillantja, már le is győzi az ellenséget. Varro nemcsak beszélt, hanem sorozás útján olyan haderőt gyűjtött össze, amilyent a rómaiak még soha nem állítottak szembe semmiféle ellenséggel. Nyolcvannyolcezer ember állt fegyverben harcra készen, Fabius és vele együtt sok más józanul gondolkodó római polgár nagy aggodalmára, akik tartottak tőle, hogy az állam soha nem fogja kiheverni, ha ennyi, legszebb férfikorában levő polgár odavész a háborúban.

Fabius ezért Terentius consultársához, Aemilius Paulushoz fordult, aki tapasztalt hadvezér létére népszerűtlen ember volt, és félt a néptől, mert korábban pénzbírsággal sújtották. Fabius felbiztatta Paulust, hogy korlátozza a másik consul őrültségét, s meggyőzte arról is, hogy a hazát nem Hannibál, hanem Terentius ellen kell megvédenie. Az összecsapást mindketten siettetni fogják, az egyik, mert nem tudja, miben rejlik ereje, a másik, mert tudatában van saját gyengeségének. "Nekem - így szólt - inkább hihetsz Hannibál dolgaiban, mint Terentiusnak. Hidd el, ha ebben az évben senki nem bocsátkozik vele ütközetbe, és itt marad Itáliában, vagy elpusztul, vagy futva elmenekül. Már most is, bár látszat szerint győz és ő a helyzet ura, egyetlen ellenségünk sem csatlakozik hozzá, hazulról hozott haderejének pedig már a harmadrésze sincs meg." Ezekre a szavakra, mint mondják, Paulus így szólt: "Ami engem illet, Fabius, az én helyzetemben könnyebb az ellenség dárdáinak kitennem magam, mint polgártársaim szavazatainak. De ha már az állam ilyen helyzetbe került, megkísérlem, hogy inkább te tarts jó hadvezérnek, mint azok, akik az ellenkezőjére akarnak kényszeríteni." Paulus ezzel az elhatározással indult el a háborúba.

15. Terentius ragaszkodott hozzá, hogy az aznapi főparancsnokságot ő kapja meg, és az Aufidus folyó mellett Cannae városa közelében tábort ütött. Napkeltekor a fővezéri sátorra kitűzette a csatajelt, egy bíbortunicát. A karthágóiak eleinte megzavarodtak, amikor látták a római hadvezér merészségét és hatalmas hadseregét, amely kétszer akkora volt, mint az övék. Hannibál azonban kiadta a parancsot, hogy hadserege álljon fegyverbe, ő maga pedig néhány vezértársával együtt fellovagolt egy szelíden emelkedő domb tetejére, onnan nézte a csatarendben felsorakozott ellenséget. Amikor egy Gisco nevű, vele egyenrangú vezértársa elcsodálkozott az ellenség nagy számán, Hannibál komoly arccal így szólt hozzá: "Elkerülte valami a figyelmedet, Gisco, ami még ennél is csodálatosabb." Majd amikor a karthágói megkérdezte, mi az, így válaszolt: "Az, hogy ebben a nagy sokadalomban nincs egy lélek sem, akit Giscónak hívnak." A tréfás megjegyzés váratlanul érte mindnyájukat, hangos nevetésre fakadtak, és amikor lefelé mentek a dombról, Hannibál tréfáját elmondták mindenkinek, akivel szembetalálkoztak. Nagy nevetés támadt, s a Hannibál környezetében levők sem tudták visszatartani a nevetésüket. Ez a látvány felszította a karthágóiak bátorságát, mert arra gondoltak, hogy csak az indíthatta vezérüket ilyen tréfára és hangos nevetésre szemtől szemben a veszéllyel, ha mélyen megveti az ellenséget.

16. Az ütközetben Hannibál kettős hadászati fogást alkalmazott. Először is olyan hadállást foglalt el, hogy a szelet hátulról kapja. Fergeteges erejű, forró szél fújt, a síkság felől hatalmas porfelhőt kavart fel, és a karthágóiak hadsorai felől a rómaiak felé hajtotta. A római katonák szeme tele lett porral, kénytelenek voltak elfordítani a fejüket, s ez megzavarta őket. Másodsorban csatarendjét a következőképpen állította fel: Hadseregének legbátrabb és legharcrakészebb csapatait a derékhad két szárnyán sorakoztatta fel, a csatarend közepén pedig a leggyengébbeket ék alakban, jóval az arcvonal többi része előtt. A legharcedzettebb csapatok parancsot kaptak, hogy mihelyt a rómaiak áttörik és üldözni kezdik az előretolt csapatrészeket, és bekerülnek a karthágóiak befelé öblösödő phalanxának közepébe, mindkét oldalról gyorsan forduljanak velük szembe, verjék vissza és kerítsék be őket. Úgy látszik, ez idézte elő a legnagyobb vérontást. Amint ugyanis a karthágóiak középen hátrahúzódtak, és az üldöző rómaiak utánuk nyomultak, Hannibál félhold alakúra változtatta hadseregének felállását. A csapatparancsnokok a szárnyakon pajzzsal és dárdával felfegyverzett válogatott harcosokkal rátámadtak a fedezetlenül maradt ellenségre, és mindazokat, akik a bekerítő mozdulat elől nem tértek ki idejében, körbefogták és halomra öldösték.

Mint mondják, a rómaiak lovasságával különös szerencsétlenség történt. Úgy látszik, Paulus lova megsebesült, és levetette hátáról lovasát. A körülötte harcolók erre sorra egymás után leugráltak lovukról, hogy a consult gyalogosan védjék. A többi lovas általános parancsnak értelmezte a dolgot, leszálltak lovukról, és gyalogosan szálltak szembe az ellenséggel. Mikor Hannibál meglátta, így szólt: "Ezt még jobban szeretem, mint ha megkötözve kaptam volna kézbe őket." Mindezeket a részleteket a háború történetét elbeszélő történetírók bővebben leírják.

Varro consul néhány emberével lóháton elmenekült Venusiába. Paulus azonban a menekülők vad zavarában, a testébe fúródott több nyíltól sebesülten és véresen, elcsüggedt lélekkel s mély szomorúságban leült egy kőre, és várta, hogy az ellenség végezzen vele. A fejét és arcát elborító vértől annyira felismerhetetlenné vált, hogy még barátai és szolgái is elmentek mellette, s nem ismertek rá. Egyedül egy Cornelius Lentulus nevű patricius ifjú vette észre és ismerte fel; leugrott lováról, odavezette hozzá, és kérte, üljön fel, mentse meg életét polgártársai érdekében, akiknek most különösen nagy szükségük lesz jó hadvezérre. Paulus elutasította a kérést, s kényszerítette a könnyező ifjút, hogy szálljon vissza lovára, majd felkelt helyéről, és az ifjú kezét megragadva így szólt: "Mondd meg, Lentulus, Fabius Maximusnak, s tanúskodj róla magad is, hogy Paulus Aemilius utolsó leheletéig megfogadta tanácsait, és nem szegte meg a neki tett ígéreteit, de előbb Varro, azután Hannibál legyőzte." Mikor ezt meghagyta Lentulusnak, elküldte az ifjút, és belevetette magát a gyilkos küzdelembe, s ott is veszett. Mint mondják, az ütközetben ötvenezer római harcos esett el, négyezren pedig élve kerültek az ellenség kezére; később az ütközet után még nem kevesebb, mint tízezren estek fogságba a két consul táborában.

17. A fényes győzelem után Hannibált arra biztatták barátai, hogy használja ki jó szerencséjét, kövesse nyomon a menekülő ellenséget, s ötödnap a Capitoliumon vacsorázhat. Nem könnyű megmondani, mi térítette el ettől Hannibált. Mintha valami rossz szellem állt volna útjába és sugalmazta volna habozását és bátortalanságát. Ezért vetette szemére a karthágói Barcas haragosan: "Győzni tudsz, de a győzelmedet kihasználni nem tudod." A győzelem következtében mégis lényegesen megváltozott helyzete. Mert az ütközet előtt egész Itáliában nem mondhatott magáénak egyetlen várost, kereskedelmi központot vagy kikötőt, úgyhogy hadseregének ellátásáról csak sarcolással tudott gondoskodni, mivel semmi biztos utánpótlási támaszpontja nem volt, s nagy táborával akárcsak valami rablóhaddal kóborolt egyik helyről a másikra, most viszont csaknem egész Itáliát meghódoltatta. Az itáliai népek többsége, köztük a legnagyobbak is, önként csatlakozott hozzá, sőt Capua, a legtekintélyesebb város Róma után, ellenállás nélkül nyitotta meg előtte kapuit.

A nagy szerencsétlenség nemcsak a barátok próbaköve - mint Euripidész mondja -, hanem a bölcs hadvezéreké is. Mert amit Fabiusban az ütközet előtt gyávaságnak és közönynek neveztek, az nyomban az ütközet után már nem is emberi számításnak, hanem olyan természetfeletti és isteni előérzet eredményének látszott, amely képes előre meglátni a jövőt, s ezt még azok sem igen tudták elhinni, akik maguk is átélték az eseményeket. Róma Fabiusba vetette utolsó reménységét, úgy menekült bölcsességéhez, mint valami templomi oltárhoz, s azt hitte, csupán az ő józan belátásának köszönhető, hogy a város fennmaradt és nem pusztult el, mint a gallok betörése idején. Mert azokban az időkben, amikor látszólag semmi nagyobb veszedelem nem fenyegetett túlzottan óvatosnak és reményvesztettnek mutatkozott, most viszont, midőn mindenkin erőt vett a kétségbeesett szomorúság és reménytelen zűrzavar, csak ő maga járt-kelt a városban nyugodt léptekkel s magabiztos arccal, mindenkihez volt néhány barátságos szava, elhallgattatta az asszonyos siránkozást, s megakadályozta, hogy az emberek a köztereken jajveszékeljenek és csoportokba verődjenek. Rábeszélte a senatust, tartsanak gyűlést, lelket öntött az állam főtisztviselőibe, akiknek ő jelentette az erőt és a hatalmat, s tőle várták, hogy vezesse őket.

18. A kapukhoz őröket állíttatott, hogy visszatartsák a megrémült tömeget a város elhagyásától. Megszabta a gyász helyét és idejét. Elrendelte, hogy mindenki odahaza sirassa meg halottját, de legfeljebb harminc napig. Ezután minden gyásznak meg kell szűnnie, s meg kell tisztítani a várost a vele kapcsolatos dolgoktól. Ceres ünnepe éppen ezekre a napokra esett, de inkább nem mutattak be áldozatokat és nem tartották meg a körmenetet, nehogy a csekély számban lézengő résztvevők levertsége még feltűnőbbé tegye a csapást, az isteneknek ugyanis csak a boldog emberek tisztességadása kedves. Az istenek kiengesztelésére és a baljóslatú előjelek elhárítására egyébként elvégezték mindazokat a szertartásokat, amelyeket az augurok jónak és helyesnek tartottak. Fabius egyik rokonát, Pictort Delphoiba küldték, hogy tanácsot kérjen a jóshelytől. A fogadalmuk ellen vétő két Vesta-szűz egyikét a bevett szokások szerint élve eltemették, a másik pedig önkezével vetett véget életének.

De a legcsodálatosabb az volt a város méltóságteljes viselkedésében, hogy amikor Varro, a consul, a szégyenletes vereség legfőbb okozója, a meneküléstől megalázva és összetörten hazaérkezett, üdvözlésére a senatus tagjai és az egész nép eléje ment a kapukig. Mihelyt a sokaság elcsendesedett, az állam főtisztviselői és a vezető senatorok, köztük Fabius is ünnepélyes beszéddel köszöntötték, hogy ilyen nagy szerencsétlenség után sem esett kétségbe hazája sorsán, hanem visszajött, hogy tovább intézze az állam ügyeit, s hasznára legyen a törvényeknek és azoknak a polgároknak, akiket még meg lehet menteni.

19. Amikor megtudták, hogy Hannibál az ütközet után Itália más részei felé fordult, felbátorodtak, s hadvezéreket és hadseregeket küldtek ellene. A két legkiválóbb hadvezér Fabius Maximus és Claudius Marcellus volt, akiket egyformán csodáltak, bár egymással homlokegyenest ellentétes jellemek voltak. Marcellus, amint a róla írt életrajzban is elmondottam, fényes haditettekre kész, gőgös, erőskezű férfiú volt, olyanféle jellem, akit Homérosz "harckedvelőnek" és "büszkeszívűnek" szeret nevezni. Marcellus, amikor első csatáikat vívták, Hannibál merészségével ugyanolyan merészséggel szállt szembe. Vele ellentétben Fabius, kitartva korábbi meggyőződése mellett, szilárdan vallotta: ha Hannibállal senki nem bocsátkozik harcba és nem ingerli fel, önmaga lesz legádázabb ellenségévé, ereje felemésztődik, mint az atlétáé, aki izmait túlfeszíti, és utána elernyed testi ereje. Poszeidóniosz szerint ezért nevezték a rómaiak Fabiust pajzsuknak, Marcellust pedig kardjuknak, és azt mondogatták, hogy Fabius szilárd kitartása és óvatossága Marcellus rugalmas hadvezetésével párosulva mentette meg őket. Hannibál Marcellusszal való gyakori összecsapásai alkalmával olyannak találta római ellenfelét, akár a sebesen zúduló, megáradt folyót, amely kikezdte haderejét, és egy-egy részét magával sodorta. Fabius azonban, mint lassú vizű folyam, szünet nélkül alámosta és felemésztette erejét. Végül a Marcellusszal folytatott harcokban Hannibál ereje kimerült, közben pedig Fabius azzal tartotta örökös félelemben, hogy nem volt hajlandó megütközni vele.

Úgyszólván egész idő alatt ők ketten álltak szemben Hannibállal praetori, proconsuli vagy consuli rangban; ugyanis mindegyiküket ötször választották meg consullá. Marcellust, amikor ötödízben viselte a consulságot, Hannibál tőrbe csalta és megölte, de Fabiusszal, bár gyakran vetett neki különféle cseleket, nem boldogult; egyetlen eset kivételével, amikor kis híján sikerült tőrbe csalnia és legyőznie. Hannibál ugyanis Metapontum vezető emberei nevében hamisított levelet küldött Fabiusnak azzal, hogy a város kész meghódolni, ha odamegy, s ők csak arra várnak, hogy megjelenjék a városkapuk előtt. Fabiust a levél cselekvésre ösztönözte, s felkészült rá, hogy hadseregének egy részével még az éjszaka folyamán útra kel. Szerencséjére egy kedvezőtlen jóslat hatására letett szándékáról; nem sokkal később pedig kiderült, hogy a levél hamisítvány, és Hannibáltól származik, aki a város közelében lesben várt rá. Megmenekülését Fabius így az istenek jóakaratának köszönhette.

20. A városok elpártolását és a szövetségesek nyugtalanságát Fabius inkább barátságos és jóindulatú intézkedésekkel kívánta elhárítani és lecsendesíteni, nem pedig úgy, hogy szigorúan lép fel mindenki ellen, aki gyanúra ad okot. Mint mondják, egy marsus harcos, aki a szövetségesek között kitűnt bátorságával és előkelő származásával, néhány társával arról beszélgetett a táborban, hogy átállnak az ellenséghez. Fabius nem tett neki szemrehányást emiatt, hanem elismerte, hogy érdeme ellenére mellőzték. Eddig - mondta - a parancsnokok hibája volt, hogy a kitüntetéseket kegyként és nem érdem szerint osztogatták, ezután azonban személy szerint őt teszi felelőssé, ha nem fordul azonnal hozzá, és nem közli vele, ha valami kívánnivalója van. Ezzel megajándékozta egy harci ménnel, és még más kitüntetésben is részesítette. Ily módon sikerült elérnie, hogy ez a marsus harcos lett leghűségesebb és legszolgálatkészebb embere. Fabius helytelen dolognak tartotta, hogy míg a lovászok és a kutyaidomítók gondos bánásmóddal és etetéssel igyekeznek megszelídíteni a gondjukra bízott állatok szilajságát, vad és makacs természetét, nem pedig korbáccsal és szöges nyakörvvel, az, aki emberek élete felett rendelkezik, ne szeretettel és szelídséggel nevelje őket jó magaviseletre, hanem keményebben bánjék velük, mint a kertészek a vadfüge-, körte- és olajfákkal, amelyeket megnemesítenek, hogy ízes fügét, körtét és olajbogyót teremjenek.

Más alkalommal egy lucaniai katonáról azt jelentették felettesei, hogy elhagyja őrhelyét, és a táboron kívül csavarog. Fabius erre megkérdezte, hogy különben milyen embernek ismerik. Mindenki azt mondta, hogy nála jobb katonát nehéz volna találni, s elbeszélték róla, hogy mennyi vitézségről tanúskodó, bátor haditettet hajtott végre. Fabius kíváncsi volt rá, mi okozhatja a katona fegyelmezetlen magaviseletét, mire megtudta, hogy szerelmes egy fiatal leányba, s bármilyen veszélyek árán is kiszökik a táborból, hogy meglátogassa. Fabius ekkor a katona tudta nélkül elküldte néhány emberét, magához hozatta a leányt, elrejtette a sátrában, majd hívatta a lucaniait. "Tudomásomra jutott - mondta neki -, hogy a rómaiak szokásai és törvényei ellenére az éjszakát a tábortól távol töltöd, de hallom, hogy különben jó katona vagy. Hibádat derék szolgálataidért megbocsátom, de ezután más személy felügyelete alá helyezlek." Erre a katona bámulatára elővezette a leányt, és ezekkel a szavakkal adta át neki: "Ő vállal érted kezességet, hogy köztünk maradsz a táborban. Te pedig tetteiddel bizonyítsd be, hogy nem fegyelemsértő szándékkal hagytad el a tábort, hanem csak azért, mert ebbe a leányba szerelmes voltál." Így mondják el ezt a történetet.

21. Tarentum városát, amely árulás folytán veszett el, Fabius a következőképpen szerezte vissza: Hadseregében szolgált egy tarentumi ifjú, s annak volt egy odaadóan ragaszkodó nővére, akibe beleszeretett egy bruttiumi férfi, a Hannibál által Tarentumban elhelyezett helyőrség parancsnoka. Ez a körülmény reményt keltett a tarentumi ifjúban, hogy sikerül valamit elérnie. Fabius tudtával elment Tarentumba, de azt híresztelte el, hogy szökevényként érkezett nővéréhez. Eltelt néhány nap, és a bruttiumi abban a hiszemben volt, hogy a leány fivére nem tud szerelméről. Később az ifjú így szólt nővéréhez: "A táborban sok szó esett róla, hogy te gyakran találkozol a város egyik befolyásos és előkelő emberével. Ha ez a férfi valóban derék s jóravaló ember, mit se számít a származása, a háború úgyis összekever mindent. Nincs abban szégyellnivaló, amit az ember kényszerből tesz, sőt szerencsés dolog, ha midőn az igazság erőtelen, szelíddé lehet tenni azt, akinek módjában van, hogy erőszakot alkalmazzon." Erre a nővér magához hívatta a bruttiumit, és összeismertette fivérével. A fivér mindent megtett, hogy a barbár férfiú szerelmét felszítsa, s nővérét is rábeszélte, hogy legyen hozzá kedvesebb, így aztán hamarosan sikerült beférkőznie a szerelmes férfi bizalmába, s mivel ez zsoldért szolgálta gazdáját, rá lehetett venni véleménye megváltoztatására, nem kismértékben annak a gazdag jutalomnak a reményében, amelyet majd Fabiustól kap.

Ezt a történetet a legtöbb történetíró így adja elő, de vannak, akik azt állítják, hogy az a nő, aki a bruttiumit megnyerte a rómaiak ügyének, nem tarentumi, hanem bruttiumi volt és Fabius ágyasa. Midőn a nő megtudta, hogy a tarentumi helyőrség parancsnoka földije és ismerőse, elmondta Fabiusnak, majd találkozót beszélt meg a bruttiumival a várfalak tövében, és rávette az átpártolásra.

22. Közben Fabius arra törekedett, hogy Hannibált elcsalja a környékről; parancsot küldött tehát a Rhegiumban állomásozó helyőrségnek, hogy törjenek be Bruttium földjére, és foglalják el ostrommal Cauloniát. A rhegiumi helyőrség nyolcezer főből állt. Legnagyobb részük katonaszökevény, semmire nem jó szedett-vedett népség, akiket gyáva viselkedésük miatt Marcellus küldött haza Szicíliából, s akiknek elvesztése legkevésbé sem jelentett Rómának csapást vagy kárt. Fabius úgy számított, hogy ezeket odaveti csalétkül Hannibálnak, és így elvonja Tarentumtól. Így is történt, Hannibál egész haderejével azonnal Cauloniába sietett. Hatodnap, amikor Fabius ostromzárral vette körül Tarentumot, éjszaka megérkezett hozzá az az ifjú, aki nővérével együtt megegyezett a bruttiumiak parancsnokával. Az ifjú gondosan szemügyre vette azt a helyet, ahol az őrségen álló bruttiumi készült a várost feladni, és az ostromlókat a városba bebocsátani. De Fabius nem pusztán árulásra alapozta vállalkozása sikerét, hanem ő is odament katonáival a megbeszélt helyre, és ott csendben várakozott, hadseregének többi része viszont a szárazföldről és a tenger felől nagy harci lármával megrohanta a falakat, mialatt a tarentumiak a fal védőinek segítségére siettek. A bruttiumi ekkor jelt adott Fabiusnak, hogy elérkezett a cselekvés ideje, mire katonái létrával megmászták a falakat, és a város Fabius kezére került.

De ekkor Fabiuson, úgy látszik, erőt vett a nagyravágyás: kiadta a parancsot, hogy legelőször is a bruttiumiakat öljék le, nehogy kiderüljön, hogy árulással vette be a várost. De nemcsak azt nem tudta megakadályozni, hogy az árulásnak híre menjen, hanem még hitszegéssel és kegyetlenséggel is megvádolták. A tarentumiak közül is sokan elestek, harmincezret rabszolgának adtak el, a várost pedig kifosztotta a római hadsereg, és ebből háromezer talentum folyt be az államkincstárba. Mikor mint hadizsákmányt mindent elszállítottak, Fabius írnoka állítólag megkérdezte, mi történjék az istenekkel, értve ezen az istenek képeit és szobrait. Fabius erre így felelt: "Hagyjuk meg a tarentumiaknak haragos isteneiket." Héraklész nagyméretű szobrát mégis elvitette Tarentumból, és a Capitoliumon állíttatta fel saját bronz lovasszobra közelében. Ilyen tekintetben sokkal kevesebb tapintattal járt el, mint Marcellus, s még csodálatraméltóbb színben tüntette fel annak szelíd és emberséges jellemét, amint azt meg is írtam a róla szóló életrajzban.

23. Mondják, hogy Hannibál odasietett, és mindössze negyvenstádiumnyira volt Tarentumtól, amikor a város elesett. Erre nyílt őszinteséggel megjegyezte: "Lám, a rómaiaknak is van Hannibáljuk, mert Tarentumot ugyanúgy veszítettük el, mint ahogyan megszereztük." Baráti körben ekkor ismerte be először, hogy már régóta tudta, mennyire nehéz, de most már belátja, teljességgel lehetetlen meghódítani Itáliát a rendelkezésre álló eszközökkel.

Fabius ezt a győzelmet sokkal fényesebb diadalmenettel ünnepelte meg, mint az elsőt. Hiszen úgy küzdött meg Hannibállal, mint a jó atléta, könnyedén hiúsította meg ellenfele cseleit és fogásait. Hannibált ekkora már elhagyta régi ereje, a fényűzés és gazdagság elpuhította, a szünet nélküli harcok elgyengítették és felemésztették seregét.

Amikor Hannibál fellázította a tarentumiakat, és hatalmába kerítette a várost, a helyőrség parancsnoka Marcus Livius volt. Livius bevette magát a fellegvárba, és nem tudták kiűzni, mindaddig ott maradt, amíg a rómaiak ismét úrrá nem lettek a tarentumiakon. Fabius dicsősége nagyon zokon esett Liviusnak, ezért irigységből és hiúságból kijelentette a senatusban, hogy Tarentum visszafoglalása nem Fabiusnak, hanem neki köszönhető. Fabius erre nevetve megjegyezte: "Igazad van, mert ha te nem veszítetted volna el a várost, én sem foglalhattam volna el."

24. A rómaiak nemcsak Fabiust ünnepelték nyilvánosan, hanem még fiát is consullá választották. Amikor ez átvette hivatalát, és intézkedéseket tett a háború folytatására, apja - talán öregkora, talán testi gyengesége miatt, de talán csak fiát akarta próbára tenni - lóháton indult meg feléje a tömegen keresztül. Mihelyt a fiatal consul bizonyos távolságból megpillantotta apját, nem engedte továbbmenni, hanem hozzáküldte az egyik lictort azzal a paranccsal, hogy Fabius szálljon le lováról, és menjen gyalogosan hozzá, feltéve, hogy hivatali minőségben kíván tőle valamit. A jelenlevők mindnyájan felháborodtak a consul rendelkezésén, némán pillantottak Fabiusra, s ezzel juttatták kifejezésre, hogy méltatlannak tartják a bánásmódot, amelyet el kell szenvednie. De ő gyorsan leugrott lováról, s futott vagy inkább rohant fiához, átölelte, megcsókolta, és így szólt hozzá: "Helyesen gondolkodol és cselekszel, fiam. Látom, tisztában vagy vele, hogy kiken uralkodol, és milyen magas tisztséget viselsz. Így tettük naggyá Rómát mi és őseink, mert szüleinkre és gyermekeinkre mindig másodsorban gondoltunk, ha a haza javáról volt szó."

Valóban, mint mondják, Fabius dédapja, akit ötször választottak consullá, és aki korának leghíresebb és leghatalmasabb embere volt, s hatalmas háborúkban szerzett győzelmek után tartott fényes diadalmeneteket, amikor fia consul lett, szívesen szolgált alatta a háborúban. Sőt a diadalmenetben, amikor fia négy lótól vont diadalszekéren hajtatott be, a többiekkel együtt lóháton követte, és még dicsekedett is vele, hogy bár fia felett atyai hatalma van, és a polgárok között is a legelső, mégis alárendelte magát a törvénynek és az állam első tisztviselőjének. De Fabius nemcsak ilyen tekintetben volt csodálatra méltó. Amikor fia meghalt, mint bölcs férfiú és jó apa megnyugvással viselte el a csapást. A fia feletti halotti beszédet, amelyet előkelő személyek temetésekor rokonaik szoktak tartani, saját maga mondta el a forumon, sőt a beszédet le is íratta, és közrebocsátotta.

25. Ekkor Cornelius Scipiót küldték Hispaniába, aki nemcsak a karthágóiakat űzte ki, miután több ütközetben legyőzte őket, hanem meghódított sok népet, nagy városokat, és gazdag zsákmányt szerzett a rómaiaknak; mikor pedig hazatért, olyan népszerűségre tett szert, mint előtte senki más. Consullá választása után észrevette, hogy a nép valami nagy tett végrehajtását várja tőle, de ő úgy érezte, elmúlt már az az idő, amikor Hannibállal Itáliában kellett megmérkőzni; ezért elhatározta, hogy betör Karthágóba és Libüába jól felfegyverzett hadseregével, a háború színterét Itáliából átviszi Afrikába, és a népet is minden igyekezetével erre biztatta. Fabius viszont arra törekedett, hogy mindenképpen megfélemlítse a rómaiakat. Óva intette őket, hogy egy meggondolatlan fiatalembertől igen nagy és jóvátehetetlen bajba sodortassák magukat, s nem kímélt sem szót, sem tettet, hogy a népet eltérítse szándékától. A senatust sikerült is megnyernie, de a nép úgy gondolkodott, hogy Fabius féltékenységből akarja Scipio sikereit megakadályozni, s attól fél, hogy ha valami nagy és fényes haditettet hajt végre, befejezi a háborút, vagy legalábbis távol tartja Itáliától, ő olyan színben tűnik fel, hogy tétlenkedése és erélytelensége húzta el annyi ideig a harcok befejezését.

Fabius ellenkezése eleinte még valószínűleg előrelátásból és az állam biztonsága érdekéből eredt, mert komoly veszélytől félt. De később becsvágyból és féltékenységből túlzásba ragadtatta magát csak azért, hogy meggátolja Scipio emelkedését. Sőt rábírta Crassust, Scipio consultársát, hogy ne adja ki kezéből a hadsereget, és ne engedje át Scipiónak, s ha a nép így döntene, legalább ő keljen át a hadsereggel a karthágóiak ellen. Azt is megakadályozta, hogy pénzt adjanak a háborúra Scipiónak, aki képtelen lévén saját maga szerezni pénzt, az etruszk városokhoz fordult, amelyekkel szoros baráti kapcsolatot tartott fenn. De Crassus nem volt civódó, hanem nyájas természetű, és a vallási törvények is otthon maradásra kényszerítették, mivel ő töltötte be a pontifex maximusi tisztséget.

26. Fabius ekkor más úton próbált kellemetlenkedni Scipiónak, s visszatartotta azokat az ifjakat, akik szerettek volna alatta szolgálni. A senatusban és a népgyűléseken azt hangoztatta, hogy Scipio nemcsak fut Hannibál elől, hanem még a megmaradt haderőt is elszállítja hajókon Itáliából, hiú reményt kelt az ifjakban, és arra csábítja őket, hogy elhagyják szüleiket, asszonyukat és városukat, amelynek kapui előtt ott táborozik a hatalmas és le nem győzött ellenség. Beszédeivel valóban félelembe ejtette a rómaiakat, s ezért úgy döntöttek, hogy Scipio csak a szicíliai csapatokat viheti magával, és Hispaniából is csak azt a háromszáz harcost, akik hűségesen kitartottak mellette. Fabiusnak ez az eljárása összhangban volt jellemével.

Miután Scipio áthajózott Libüába, hamarosan hírek jutottak el Rómába csodálatos sikereiről, nagy és dicső tetteiről. A hírek kézzelfogható bizonyítékaként tömérdek hadizsákmány érkezett; a római seregek egyszerre gyújtottak fel két ellenséges tábort, s rengeteg ember, fegyver és ló lett a lángok martaléka. Karthágóból követeket küldtek Hannibálhoz, hogy szólítsák fel és kérjék meg rá, hagyjon fel soha meg nem valósuló itáliai reménységeivel, és segítsen az otthoniakon. Rómában mindenki Scipio sikereiről beszélt, s Fabius mégis azt követelte, hogy váltsák le. Mással nem tudott érvelni, csak azt hajtogatta untig, hogy veszedelmes dolog egyetlen ember személyéhez kötni az állam mérhetetlenül nagy érdekeit, mert nehéz elképzelni, hogy a szerencse mindvégig kitartson mellette. Ezen sokan megütköztek, és Fabiusban gáncsoskodó és rosszindulatú embert láttak, akit öregkora bátortalanná és bizalmatlanná tett, s aki ráadásul még a kelleténél is jobban fél Hannibáltól. Fabius még akkor sem hagyta, hogy polgártársai zavartalanul élvezzék nyugalmuk és biztonságuk örömét, midőn a karthágói fővezér már elhajózott Itáliából hadseregével, hanem azt állította, hogy Róma helyzete éppen most vált különösképpen válságossá, és a várost végveszély fenyegeti, mert Hannibál Libüában, Karthágó közelében minden eddiginél nagyobb erővel támad majd rájuk, és Scipiónak olyan hadsereggel kell szembeszállnia, amelyet számtalan hadvezér, dictator és consul kiontott vére lelkesít. Beszédeivel olyan nagy zavart keltett a városban, hogy bár a háború a távoli Libüában folyt, jobban féltek tőle, mint azelőtt.

27. Scipio rövidesen döntő ütközetet vívott Hannibállal és megverte; földre sújtotta és lábbal taposta a ledőlt Karthágó büszkeségét. Tettével még a reméltnél is nagyobb örömöt szerzett polgártársainak, és uralmukat, "mely nagy rázkódtatással ledőlt, újra felemelte".^[84]

Fabius Maximus már nem élte meg a háború végét, és nem értesült Hannibál vereségéről. Nem láthatta hazája jól megalapozott, nagy jólétét sem, mert éppen akkor, amikor Hannibál hadaival elhagyta Itáliát, súlyosan megbetegedett és meghalt. Epameinóndaszt egykor közköltségen temették el a thébaiak, mert teljes szegénységben halt meg, és halála után állítólag csak egy vasnyársat találtak a házában. Fabiust nem közköltségen temették el, de a temetési költségekhez mindenki hozzájárult a legkisebb értékű pénzdarabbal, nem mintha Fabius ilyen szegény lett volna, hanem hogy a nép mint saját atyját temesse el, és halálában életéhez méltó tisztelettel és megbecsüléssel vegye körül.

1. Így telt el Periklész és Fabius Maximus élete. Mivel mindketten sok kiváló, katonai és polgári erényekre valló tett emlékét hagyták maguk után, először hadvezéri tevékenységüket vizsgáljuk meg. Periklész olyan nép vezére volt, amely jólétének és nagyságának legmagasabb fokán hatalma virágkorát élvezte, s így kormányzatának zavartalan biztonsága az ország általános jólétének és erejének volt köszönhető, Fabius viszont hazája ügyeinek vezetését a legszégyenletesebb és legsiralmasabb körülmények közt vette át, nem a biztos jólétet tartotta fenn az országban, hanem nehéz bajokból vezette jobb viszonyok közé hazáját.

Periklésznek Kimón győzelmei, Müronidész és Leókratész fényes diadalai, Tolmidész számos nagy sikere tette lehetővé, hogy kormányzása idején inkább ünnepségek és játékok rendezésével kedveskedjen a város lakóinak, s nem háborúkkal gyarapította vagy védte meg az ország uralmát. Vele ellentétben Fabius mást sem látott, mint vereséget, futást, hadvezérek és consulok kegyetlen halálát, szétvert hadakat, holttestekkel borított tavakat, síkságokat, erdőket, s véres tetemekkel tengerbe hömpölygő folyókat. És mégis, bár magára maradt, mint hazája erős oszlopa és támasza vezette tovább az országot, és megakadályozta, hogy a mások hibájából súlyos helyzetbe került állam végképp elvesszen. Végül bebizonyosodott, hogy nem olyan nehéz feladat a csapások sújtotta és szükségképpen a józan ész szavára hajló város sorsát intézni, mint egy jólétben felfuvalkodott és elbizakodott nép nagyzását és vakmerőségét féken tartani, s Periklésznek főként ilyen körülmények között kellett kormányoznia és vezetnie az athéniakat. De éppen a rómaiakat ért sok nagy csapás mutatta meg Fabius jellemének erejét és szilárdságát, mert soha meg nem rendült, sem vissza nem fordult arról az útról, amelyre egyszer rálépett.

2. Szamosz elfoglalását - Periklész tettét - szembeállíthatjuk Tarentum visszafoglalásával, Euboiát a campaniai városokkal, Capua kivételével, amelyet Fulvius és Appius consulok kerítettek hatalmukba. Nyílt ütközetben, mint láttuk, Fabius nem aratott győzelmet, csak egyetlenegyszer, ekkor tartotta meg első diadalmenetét. Periklész az ellenségen vett győzelmeiért kilenc diadaljelet állított fel szárazon és tengeren. De Periklészről nem jegyeztek fel olyan haditettet, mint Fabiusról, amikor kiragadta Minuciust Hannibál kezéből, és egy egész római hadsereget mentett meg, ami valóban nemes, bátorságról, bölcsességről és jólelkűségről tanúskodó cselekedet volt. Másrészt Periklészt olyan kudarc nem érte, mint Fabiust, amikor Hannibálnak sikerült őt az ökrökkel tőrbe csalnia. Mert amikor kezében tartotta az ellenséget, amely szántszándékkal és mégis véletlenül behatolt egy hegyszorosba, hagyta, hogy éjszaka észrevétlenül, nappal pedig nyíltan elosonjon, és így legyőzze azt, aki őt bekerítette. Ha pedig a jó hadvezérnek nemcsak a jelen lehetőségeit kell felhasználnia, hanem helyesen kell megítélnie a jövőt is, az athéniaknak úgy végződött a háború, ahogyan Periklész előre látta és megmondotta, mert túl sokra vállalkoztak, és elvesztették hatalmukat. A rómaiak azonban Fabius számvetésével nem törődve küldték el Scipiót a karthágóiak ellen; teljes győzelmet arattak, de nem azért, mert a hadiszerencse kedvezett nekik, hanem vezérük bölcsessége és vitézsége folytán, aki tönkreverte az ellenséget és győzött. Így aztán Periklész mellett a hazája által elszenvedett vereségek tettek bizonyságot, bebizonyítva, hogy előrelátása helyes volt, a rómaiaknak pedig sikereik bizonyították be, hogy Fabius tévedett. A hadvezérnek az is hibája, ha előrelátás híján vereséget szenved, és az is, ha önbizalom hiányában szalasztja el a kedvező alkalmat. Szerintem a tapasztalatlanság az a körülmény, amely megteremtheti, de meg is semmisítheti a merészséget. Ezt kívántam elmondani hadvezéri képességeikről.

3. Periklész államférfiúi tevékenységét vizsgálva súlyos elbírálás alá esik a peloponnészoszi háború, amelyet állítólag ő okozott, mert hallani sem akart róla, hogy az athéniak engedményeket tegyenek a spártaiaknak. De meg vagyok róla győződve, hogy Fabius Maximus sem tett volna engedményeket a karthágóiaknak, hanem önérzetesen vállalta volna a veszélyt Róma hegemóniájának fenntartásáért. Másrészt Fabiusnak Minucius iránti jósága és szelídlelkűsége rossz fényt vet Periklésznek Kimónnal és Thuküdidésszel szemben tanúsított ellenségeskedésére, mert ezek mindketten derék és előkelő származású férfiak voltak, s Periklész mégis osztrakiszmosszal száműzette őket. De Periklész hatalma és tekintélye nagyobb volt, mint Fabiusé, és nem tűrte, hogy más hadvezér hibás hadvezetésével veszélyeztesse a várost. Egyedül Tolmidész nem hallgatott rá, szembeszegült vele, tervét kierőszakolva megtámadta a boiótokat, és vereséget szenvedett. De a többiek mind megfogadták tanácsait, és nagy hatalma előtt meghajolva alárendelték magukat akaratának. Maga Fabius megbízható volt, és nem követett el hibákat, de minden jel szerint képtelen volt rá, hogy megakadályozza mások hibáinak elkövetését. Nem kétséges, hogy a rómaiakat nem érte volna annyi vereség, ha Fabius is olyan hatalommal rendelkezett volna, mint Periklész Athénban.

Anyagi dolgokban Periklész azzal bizonyította be fennkölt gondolkodását, hogy soha semmi ajándékot nem fogadott el, Fabius pedig, hogy nagy összegekkel váltotta ki a hadifogságból a rászorulókat. Az erre a célra adott összeg csak hat talentum volt, Periklészről viszont alig lehet megmondani, mennyit kaphatott volna a szövetségesektől és a királyoktól, akik minden pénzt készségesen felajánlottak neki nagy hatalma miatt. Ő azonban nem fogadott el ajándékot, és mindvégig megvesztegethetetlen maradt.

Végül, ami a hatalmas középületeket, templomokat és egyéb építményeket illeti, amelyekkel Periklész Athént felékesítette, össze sem lehet őket hasonlítani azokkal az épületekkel, amelyek Rómában a császárok kora előtt voltak. Ezen a téren vitán felül az athéniakat illeti az elsőség mind a művészi érték, mind a kivitel nagyszerűsége tekintetében.

ALKIBIADÉSZ^[85]

1. A hagyomány szerint Alkibiadész nemzetségét Aiasz fia, Eurüszakész alapította. Anyja, Deinomakhé Megaklész leánya volt, így anyai ágon az Alkmaiónidák közé tartozott. Apja, Kleiniasz saját költségén felszerelt háromevezősoros hajóján vitézül harcolt Artemiszionnál, majd a boiótok elleni háborúban Koróneiánál esett el. Alkibiadész gyámjai közeli rokonai, Periklész és Ariphrón, Xanthipposz fiai voltak.

Helyesen állítják, hogy Alkibiadész hírnevét Szókratész jóindulata és barátsága tette fényessé. Bár Alkibiadész kortársai közül Nikiasz, Démoszthenész, Lamakhosz, Phormión, Thraszübulosz és Théramenész valamennyien híres emberek voltak, mégsem ismerjük egyikük anyjának nevét sem, Alkibiadésznak viszont még dajkájáról is tudjuk, hogy egy Amükla nevű lakedaimóni asszony volt, úgyszintén nevelőjéről, hogy Zópürosznak hívták. Az előbbi nevet Antiszthenész, az utóbbit pedig Platón jegyezte fel.

Alkibiadész szépségéről elég, ha annyit mondunk, hogy élete minden szakaszában, gyermekkorában, ifjúkorában és felnőtt férfi korában egyaránt elbájoló volt. Euripidész mondása, hogy "minden szép között szép az ősz is", nem mindenkire érvényes. De ha kevés emberről is, Alkibiadészról mindenesetre elmondhatjuk ezt, annyira szerencsés volt az alkata, annyira tökéletes testének szépsége. Azt mondják, hogy még beszédhibája is jól illett hangjához, s beszédmodorát ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Selypítéséről megemlékezik Arisztophanész is, amikor Theóroszt gúnyolja:

Arkhipposz^[87] pedig így űz gúnyt Alkibiadész fiából: "Hetykén jár-kel, húzza maga után köpenyét, hogy minél inkább hasonlítson atyjához,

2. Alkibiadész jelleme később sok változáson ment át, és sok következetlenséget árult el; ez érthető is, mert élete során nagy tetteket hajtott végre, és változó szerencse kísérte. A természet sok erős szenvedélyt oltott belé, de semmi sem volt erősebb annál a vágynál, hogy legyőzzön másokat, és vetélytársai között első legyen. Megtudjuk ezt több olyan történetből is, melyek gyermekkoráról szólnak.

Egy alkalommal birkózás közben ellenfele szorításába került, s hogy a fiú két vállra ne fektesse, majdnem keresztülharapta a kezét. Az ellenfél ezzel a kiáltással engedte el: "Úgy harapsz, Alkibiadész, akár az asszonyok!" Mire így szólt: "Én? Akár az oroszlánok!"

Más alkalommal, még kisgyermek korában, egy szűk utcában kockázott, s éppen rá került a dobás sora, mikor egy megrakott társzekér közeledett. Rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg, mert kockája a szekér elé esett. A kocsis rá sem hederített, hanem továbbhajtott; a többi gyermek kitért előle, de Alkibiadész arcra vetette magát a szekér előtt, teljes hosszában kinyúlt, s odakiáltotta a kocsisnak, hogy ha akar, hajtson rajta keresztül. A kocsis erre megijedt, és megállította lovait, a körülállók is megrémültek, és hangos kiáltozással siettek segítségére. Amikor iskoláit elkezdte, készséggel engedelmeskedett legtöbb tanítójának, de fuvolán nem volt hajlandó játszani, mert a fuvolajátékot nemtelen és szabad emberhez méltatlan művészetnek tartotta. Az volt a véleménye, hogy a lantverő használata és a lant pengetése nem torzítja el a szabad emberhez illő arckifejezést és arcvonásokat, annak viszont, aki fuvolán játszik, a felismerhetetlenségig eltorzul az arca. Ezenfelül, aki önmagát kíséri lantján, szabadon énekelhet és szavalhat, de ha valaki fuvolázik, hangszere betömi a száját, és se nem énekelhet, se nem beszélhet. "Hagyjuk a fuvolát a thébai fiúknak - mondta -, azok úgysem tudnak beszélni. Nekünk, athéniaknak, mint apáinktól tudjuk, Athéné volt az ősünk és Apollón a védőistenünk: egyikük eldobta a fuvolát,^[88] a másik pedig elevenen megnyúzott egy fuvolást." - Ily módon félig tréfásan, félig komolyan megtagadta, hogy fuvolázni tanuljon, de másokat is visszatartott tőle. Társai között hamarosan híre ment, hogy Alkibiadész lenézi a fuvolázást, és gúnyt űz azokból, akik fuvolázni tanulnak. Ennek az lett a következménye, hogy a fuvolázást nem tartották nemes ifjakhoz méltó művészetnek, és megvetették.

3. Antiphón Szitkozódások című iratában azt állítja, hogy Alkibiadész gyermekkorában egy alkalommal megszökött Démokratészhoz, szépségének egyik csodálójához. Erre gyámja, Ariphrón mint eltűntet kerestetni akarta. Periklész nem értett vele egyet, és azt mondta, ha kerestetik a fiút, s kiderül, hogy meghalt, esetleg egy nappal korábban tudják meg, de ha előkerül, élete végéig megmarad a szégyen. Antiphón azt is állítja, hogy Alkibiadész Szibürtiosz birkózóiskolájában bottal úgy megütötte egyik szolgáját, hogy belehalt. Nem érdemes azonban ezeknek a történeteknek hitelt adni, mert olyan embertől származnak, aki nyíltan bevallja, hogy Alkibiadésznak ellensége volt, és rossz hírét akarta kelteni.

4. Hamarosan sok előkelő csodálója akadt Alkibiadésznak, akik szüntelenül a nyomában jártak. Ezek nyilvánvalóan szépsége miatt rajongtak érte és sürögtek folyton körülötte. Szókratésznak iránta tanúsított érzelmei az ifjú nagyszerű lelki tulajdonságait is bizonyítják. A bölcs férfiú világosan meglátta a testi szépségen is átfénylő csillogásukat. De féltette nemcsak gazdagsága és előkelő származása miatt, hanem azért is, mert athéniak, idegenek és az Athénnal szövetséges országokból érkezők tömegesen rajongták körül, és bókjaikkal s gazdag ajándékokkal kedveskedtek neki. Szókratész ezért kötelességének tartotta, hogy megvédje tőlük és vigyázzon, nehogy éretlenül elhullassa gyümölcsét, mint valami virágzó dísznövény. Bármennyire elhalmozza a szerencse az embert állítólagos ajándékaival, mégsem maradhat érzéketlen a bölcselet iránt, s hallgatnia kell a nyílt szavú és lélekhez szóló intelmekre; ez történt Alkibiadésszal is. Kora ifjúságától kezdve elpuhította azok hízelgése, akik kegyét keresték, és bókokat sugdostak a fülébe, s így nem hallgatott senkire, aki jó tanácsokat akart neki adni vagy tanítani szerette volna; vele született nemes tulajdonságainál fogva mégis felismerte, mit jelent neki Szókratész. Ezért csak az ő társaságát kereste, s gazdag és előkelő csodálóit távol tartotta magától. Mihelyt megismerte Szókratészt, nem úgy hallgatta szavait, mint a férfiatlan gyönyörökre, csókokra és simogatásokra vágyó szerelmesekét szokta, hanem mint egy olyan emberét, aki megrótta lelki hibáiért, s elnyomta benne üres és esztelen hiúságát, ezért "bújt szárnyaszegve, mint leforrázott kakas".^[89] Úgy tekintett Szókratészra, mint akit az istenek azért küldtek, hogy törődjön az ifjakkal, és megmentse őket a romlástól. Megvetette saját magát, s csak őt csodálta és szerette gyengédségéért; tisztelte erényeiért, és kialakította lelkében a szeretetnek azt az eszményképét, amelyet Platón "viszontszerelemnek" nevez. Mindenki csodálattal látta, hogy együtt étkezik, együtt jár a birkózóiskolába és közös sátorban alszik Szókratésszal; más rajongóival azonban keményen és kegyetlenül, sőt némelyekkel dölyfös fölénnyel bánt, így közöttük Anütosszal, Anthemión fiával is, aki szintén Alkibiadész rajongói közé tartozott.

Anütosz egy alkalommal lakomát rendezett, és meghívta Alkibiadészt is, de ő visszautasította a meghívást. Odahaza baráti társaságban aznap este a kelleténél többet ivott, és társaival együtt hangos kiáltozás közben megjelent Anütosz házának ajtajában. Amikor látta, hogy az asztalokat roskadásig megrakták arany és ezüst ivóedényekkel, megparancsolta szolgáinak, hogy az edények felét szedjék össze és vigyék el hozzá; arra azonban már nem méltatta Anütoszt, hogy bemenjen hozzá, hanem távozott. A vendégek felháborodtak Alkibiadész dölyfös és fennhéjázó viselkedésén, de a házigazda így szólt: "Szerintem Alkibiadész nagyon figyelmes és emberséges volt hozzám, mert bár elvihette volna az összes edényt, a felét mégis meghagyta."

5. Így bánt más csodálóival is. Egyetlen kivétel egy bevándorolt, még csak nem is különösebben gazdag idegen volt. Ez az ember állítólag minden ingóságát pénzzé tette; az érte kapott száz aranysztatért pedig letette Alkibiadész lába elé, és arra kérte, hogy fogadja el. Ő ezen jót nevetett, de azért hízelgett a hiúságának, s meghívta az embert vacsorára. Kellemesen eltöltött este után visszaadta a pénzét, majd felszólította, hogy másnap azon a nyilvános árverésen, amelyen bérbe adják a közadókat azoknak, akik a legtöbbet ígérik, ígérjen rá a többi árverezőre. Az idegen tiltakozott, mert ehhez több talentumnyi összeg kellett volna, de Alkibiadész megfenyegette, hogy a korbácsával ver végig rajta, ha nem engedelmeskedik neki: nyilván valami miatt bosszút forralt az adóbérlők ellen. Másnap reggel az idegen elment az agorán tartott árverésre, és egy talentummal többet ígért a szokott kikiáltási árnál. Erre az adóbérlők körülvették és szidalmak közben követelték tőle, nevezzen meg kezest, persze abban a reményben, hogy erre úgyis képtelen. Az idegen zavarba jött, és már éppen távozni akart, amikor a tőle távolabb álló Alkibiadész odakiáltott az arkhónoknak: "Írjátok fel a nevemet. Ez az ember a barátom, én vállalom érte a kezességet." Ezzel a legnagyobb zavarba hozta az adóbérlőket, mert az előző évről fennmaradt hátralékaikat rendesen a következő év adójövedelmeiből fedezték. Így nem volt mást tenniük, kérlelni kezdték az idegent, vonja vissza ajánlatát, s pénzt ígértek neki. Alkibiadész ragaszkodott hozzá, hogy egy talentumnál kedvesebbet ne fogadjon el. Amikor megkapta a pénzt, odaszólt neki, hogy fogadja el és hagyja ott az árverést. Így jutalmazta meg az idegent.

6. Szókratész iránti érzelmeinek sok és hatalmas más érzelemmel kellett megküzdeniük, de vele született jó tulajdonságai hozzásegítették, hogy ez az érzés győzedelmeskedjék az összes többin, mert Szókratész szavai megragadták szívét és a könnyekig megindították. Máskor azonban csodálóinak hízelgései kerekedtek felül, mert mindenféle gyönyört ígértek neki, s ilyenkor kisiklott Szókratész keze közül, aki valóságos hajtóvadászatot tartott utána, mintha szökevény rabszolga volna. Egyedül Szókratésztól tartott, s csak tőle félt, mindenki mást lenézett.

Kleanthész azt mondja, hogy akit kedvel, azt csakis a fülén keresztül tartja hatalmában, vetélytársai viszont a gyomor, az íny és a nemi szerv gyönyöreit ígérgetik, amelyeket ő, Kleanthész egytől egyig megvet. Alkibiadész kétségtelenül könnyen kapható volt az élvezetekre, amint Thuküdidész megjegyzéseiből is gyaníthatjuk, aki felemlíti kicsapongó életmódját. De megrontói leginkább becsvágyát és dicsőséghajhászását használták fel elcsábítására, és idő előtt rábírták erejét meghaladó, nagyralátó kezdeményezésekre. Elhitették vele, hogy mihelyt közpályára lép, nemcsak a többi hadvezért és államférfit múlja majd felül, hanem Periklészt is, aki akkor állt hatalma tetőpontján a görögök között. Amiként a vas megpuhul, ha tűzben hevítik, de azonnal megkeményszik, és összehúzódnak részecskéi, mihelyt hideg vízbe dobják, ugyanígy ha Alkibiadészt történetesen kicsapongások és elpuhult élvezetek közt találta Szókratész és elkapta, az ifjú - szavainak hatására - egyszerre szelíd és alázatos lett, s belátta, mennyit kell még tanulnia, amíg tökéletesnek mondhatja magát.

7. Serdült ifjúkorában elment egy iskolamesterhez, és Homérosz műveit kérte tőle. Mikor az iskolamester azt mondta, hogy Homérosz egyetlen műve sincs meg neki, ököllel az arcába csapott és otthagyta. Egy másik iskolamester azt mondta, hogy van Homérosza, és ő maga javította ki. Erre Alkibiadész így kiáltott fel: "Te, aki képes vagy Homéroszt kijavítani, gyermekeket tanítasz írni-olvasni? Miért nem oktatsz inkább ifjakat?"

Egy alkalommal beszélni kívánt Periklésszel, és elment hozzá, de az nem fogadta, mert az athéni népnek tartandó beszámolóján dolgozott. "Nem volna-e jobb - kérdezte távozóban Alkibiadész -, ha arra lenne gondja, hogy egyáltalában ne adjon számot az athéniaknak?"

Még gyermekifjú volt, amikor részt vett a potidaiai hadjáratban. Közös sátorban aludt Szókratésszal, és az ütközetben egymás oldalán harcoltak. Az egyik heves csatában mindketten kitüntették magukat. Alkibiadész megsebesült, de Szókratész ott volt mellette, és az életét, sőt a fegyvereit is megmentette az ellenségtől. Igazság szerint Szókratészt kellett volna kitüntetni vitéz magatartásáért, de a hadvezérek hajlottak rá, hogy Alkibiadészt jutalmazzák meg előkelő származása miatt. Szókratész, aki szítani kívánta fiatal barátja dicsőségvágyát, Alkibiadész vitézsége mellett tanúskodott, és sürgette a hadvezéreket, hogy neki ítéljék oda a győzelmi koszorút és a teljes fegyverzetet. Más alkalommal Délionnál csatát vesztettek, és az athéni sereg megfutamodott. Alkibiadész, aki lovon vett részt a harcban, meglátta, hogy Szókratész néhányadmagával gyalogosan menekül. Nem hagyta el, hanem ott maradt mellette, noha az ellenség erősen szorongatta őket, és több athénit megölt körülöttük. Ez azonban jóval később történt.

8. Kalliasz apja Hipponikosz gazdagsága és előkelő származása miatt közmegbecsülésben álló férfiú volt. Alkibiadész egy alkalommal ököllel az arcába csapott, nem mintha harag vagy civódás lett volna közöttük, hanem mert barátaival tréfából fogadott, hogy megteszi. Hamarosan egész Athén tudott arcátlan cselekedetéről, és az emberek felháborodtak rajta. Másnap reggel Alkibiadész Hipponikosz házába ment, és bekopogtatott az ajtón. Amikor bevezették levetette köpenyét, s odaállt Hipponikosz elé azzal, hogy korbácsolja meg, és bánjék vele tetszése szerint. Hipponikosz azonban megbocsátott neki, mert nem tudott rá haragudni, sőt később leányát, Hipparetét hozzáadta feleségül.

Mások szerint Hipparetét nem Hipponikosz, hanem fia, Kalliasz adta nőül Alkibiadészhoz tíz talentum hozománnyal. Később, amikor Hipparetének gyermeke született, Alkibiadész további tíz talentumot követelt Kalliasztól azzal az ürüggyel, hogy a házassági szerződés szerint gyermekek születésekor ez még jár neki.

Kalliasz annyira megijedt Alkibiadész erőszakoskodásától, hogy a hatóságok előtt tett nyilatkozatában vagyona és háza örökösévé az államot tette meg, ha utódok nélkül halna meg.

Hippareté erényes és férjét szerető feleség volt, de amikor Alkibiadész nyíltan viszonyt kezdett folytatni athéni és idegen származású hetairákkal, otthagyta férjét és fivéréhez költözött. Alkibiadész ezzel mit sem törődött, és folytatta kicsapongásait. Ekkor Hipparetének az illetékes arkhónnál kellett benyújtania válási keresetét, mégpedig nem más útján, hanem személyesen. Amikor a törvény rendelkezése szerint Hippareté megjelent az arkhón előtt, odament Alkibiadész is, kézen fogta a feleségét, és az agorán átvezetve hazavitte anélkül, hogy bárki merészelte volna útját állni vagy az asszonyt tőle elvenni. Hippareté így élete végéig férjénél maradt, igaz, nem sokkal ezután, amikor Alkibiadész Epheszoszba utazott, meghalt. Ezt az erőszakos cselekedetet senki sem tekintette törvényellenesnek vagy embertelennek. Sőt, ellenkezőleg, a feleségnek azért kellett az arkhón előtt személyesen megjelennie válópere tárgyalásán, hogy a férjnek legyen alkalma a feleségével találkoznia és hazavinnie.

9. Volt Alkibiadésznak egy feltűnően nagy és csodálatosan szép kutyája, amelyet hetven mináért vásárolt. A kutyának nagyon szép farka volt, de Alkibiadész levágta. Barátai megrótták érte, és a szemébe mondták, hogy mindenki sajnálja a kutyát, őt pedig szidják és megszólják tettéért. Alkibiadész nevetett, és így szólt: "Ezt akartam én is. Most legalább erről beszélnek az athéniak, és nem mondanak rosszabbat rólam."

10. Első közéleti szereplését, mint mondják, nem tervelte ki előre, hanem a véletlennek köszönhette egy pénzfelajánlás alkalmával, amelyet az államnak tettek. Alkibiadész a népgyűlés közelében ment el az agorán, amikor nagy lármára lett figyelmes. Megkérdezte a zaj okát, és amikor meghallotta, hogy pénzfelajánlás folyik, ő is felment az emelvényre, és felajánlott egy bizonyos összeget. A nép ezt nagy tapssal és helyeslő kiáltásokkal fogadta, úgyhogy Alkibiadész meg is feledkezett a köpenye alatt vitt fürjről.^[90] A fürj megijedt és elszállt, mire az athéniak még hangosabban kezdtek kiáltozni, és felugráltak helyükről, hogy segítsenek neki elfogni. A madarat Antiokhosz hajókormányos fogta el, aki később Alkibiadész egyik legbizalmasabb barátja lett. A politikai pálya minden kapuja kitárult Alkibiadész előtt előkelő származása, gazdagsága és a csatamezőn mutatott bátorsága miatt. Bár sok barátja és híve volt, a néptömegre leginkább szónoki képességének elragadó bájával hatott. Nemcsak a komédiaköltők állítják, hogy igen hatásos szónok volt, hanem a legnagyobb attikai szónok, Démoszthenész is ugyanezt állapítja meg róla Meidiasz ellen mondott beszédében. Ha hihetünk a jól értesült Theophrasztosznak, aki a múlt történelmének minden bölcselő között legkiválóbb ismerője volt, Alkibiadész kortársainál nagyobb mértékben rendelkezett azzal a képességgel, hogy megtalálja és kigondolja, ami kellett. De mivel nemcsak azt kereste, mit mondjon, hanem a megfelelő szavakat és kifejezéseket is, szókincse viszont nem volt túlságosan gazdag, gyakran megakadt, vagy éppen meg is állt beszéd közben. Ilyenkor összeszedte gondolatait, és csak aztán folytatta a beszédet nagy körültekintéssel.

11. Mint lótenyésztőt és kocsiversenyzőt sok versenyfogatáról ismerték. Rajta kívül soha nem volt sem magánszemély, sem uralkodó, aki hét lovat futtatott volna az olümpiai versenyeken. Thuküdidésztől tudjuk, hogy elnyerte az első, a második és a negyedik díjat, sőt Euripidész szerint a harmadikat is, ami párját ritkító, nagyszerű teljesítmény volt. Euripidész így énekelte meg a győzelmeket:

12. Sikerét Olümpiában még fényesebbé tette, hogy a városok egymással versengve ünnepelték. Az epheszosziak díszes kiállítású sátrat emeltek neki; Khiosz városa lovainak takarmányt, azonkívül nagyszámú áldozati állatot, a leszbosziak pedig bort és sok élelmiszert küldtek neki, hogy gazdag lakomákat adhasson. De dicsőségvágya miatt kikezdte a rágalom és a rosszakarat, és sok szóbeszéd terjengett körülötte.

Alkibiadész barátja, egy Diomédész nevű köztiszteletben álló férfiú állítólag nagyon szeretett volna győzni az olümpiai versenyeken. Tudomására jutott, hogy Argoszban a város birtokában van egy versenykocsi; tudta Alkibiadészról, hogy az argosziak hallgatnak rá, és sok barátja van közöttük, ezért rábeszélte, hogy vásárolja meg számára a kocsit. Alkibiadész meg is vásárolta, de aztán a versenyeken ugyanezzel a kocsival úgy szerepelt mint a sajátjával: Diomédész tiltakozására rá se hederített, hagyta, hadd hívja magából kikelve tanúul igaza mellett az isteneket és az embereket. Úgy látszik, a vitából per lett. Iszokratész beszédet írt Alkibiadész fiának tiszteletére A versenykocsiról címen, de ebben Teisziaszra, és nem Diomédészre hivatkozik mint felperesre.

13. Amikor Alkibiadész a közpályára lépett, épp csak hogy felserdült, de a többi vezető politikus hírnevét azon nyomban elhomályosította, csak két vetélytársa akadt, Phaiax, Eraszisztratosz fia és Nikiasz, Nikératosz fia. Nikiasz ekkor már idősebb férfi és híres hadvezér volt, de Phaiax Alkibiadészhoz hasonlóan politikai pályája kezdetén állt, ugyancsak előkelő családból származott, de sokkal kevésbé tehetséges, különösen gyenge szónok hírében állt, kellemes, megnyerő társasági modora volt, de politikai vitákban nem tudott érvényesülni. Eupolisz találóan állapította meg róla:

Phaiax egyik Alkibiadész ellen írott beszédében, mint mondják, többek között azt állította, hogy Alkibiadész a város tulajdonában levő, vallási szertartásoknál használt arany- és ezüstedényeket naponta igénybe vette a saját céljaira.

Élt abban az időben Athénban egy Hüperbolosz nevű, a Perithoidák nemzetségéből származó férfi, akit Thuküdidész gonosz embernek ismert, a vígjátékírók pedig ismételten kigúnyolták színdarabjaikban. Ez az ember hagyta, hogy mondjanak róla bármi rosszat, mert egy fikarcnyit sem törődött a közvéleménnyel. Sokan ezt merészségnek vagy bátorságnak mondják, pedig nem volt más, mint arcátlanság és erkölcsi közöny. Senki nem szerette, de szívesen felhasználták, amikor magas polcon álló közéleti férfiakat akartak megrágalmazni és befeketíteni. Az athéniak ez alkalommal is osztrakiszmoszhoz kívántak folyamodni Hüperbolosz biztatására. Ezt a fajta különös népszavazást mindig olyankor tartották, amikor politikai vezéreiket meg akarták gátolni a közszereplésben, s ezért elűzték őket soraik közül, nem azért, mert féltek tőlük, hanem mert irigykedtek rájuk. Amikor nyilvánvaló lett, hogy az osztrakiszmosz hármuk közül az egyiket fogja sújtani, Alkibiadész szövetkezett Nikiasszal, és Hüperbolosz ellen fordították az osztrakiszmoszt.

Mások azt állítják, hogy Alkibiadész nem Nikiasszal, hanem Phaiaxszal szövetkezett, és így sikerült elérnie, hogy száműzzék Hüperboloszt, akit ez a fordulat teljesen váratlanul ért. Osztrakiszmosszal mind ez ideig nem űztek el a városból egyetlen aljas vagy jelentéktelen embert sem, amint ezt Hüperboloszra célozva Platón, a vígjátékíró is említi:

Erről az esetről azonban más helyen már részletesebben szóltam.

14. Alkibiadészt nagyon bántotta, hogy Nikiaszt az ellenség csodálja, honfitársai pedig tiszteletben tartják. Hiába volt Alkibiadész a lakedaimóniak ügyvivője - proxenosza - Athénban, hiába járt közben a Pülosznál^[91] ejtett hadifoglyok hazaengedése érdekében, a lakedaimóniak tisztában voltak vele, hogy a béke megkötését és hadifoglyaik hazatérését főként Nikiasznak köszönhetik, ezért Nikiaszt igen nagy tiszteletben tartották. Az is közismert tény volt egész Görögországban, hogy Periklész kezdte, de Nikiasz fejezte be a háborút, és a békét legtöbben Nikiasz békéjének nevezték. Alkibiadészt mérhetetlenül bosszantotta vetélytársa sikere, és merő irigységből intrikálni kezdett, hogy az athéniak szegjék meg a békefeltételeket. Tudomására jutott, hogy az argosziak gyűlölik a spártaiakat, félnek tőlük, és szeretnék a velük kötött szövetséget felbontani, ezért titokban arra biztatta őket, hogy kössenek szövetséget Athénnal; embereit Argoszba küldte, Athénban pedig maga tárgyalt az argosziak vezető embereivel, és bátorította őket, hogy ne féljenek a lakedaimóniaktól, s ne tegyenek engedményeket nekik, hanem forduljanak Athénhoz, várják ki azt a pillanatot, amikor az athéniak megbánják a békekötést, és hajlanak a békefeltételek megszegésére.

Amikor a lakedaimóniak szövetséget kötöttek a boiótokkal és Panaktont átadták az athéniaknak, nem érintetlenül és épségben, ahogyan kellett volna, hanem lerombolva, Alkibiadész kapva kapott az athéniak haragján és még tovább ingerelte őket. Nikiaszt olyan vádakkal illette, amelyekben volt némi igazság. Azt állította, hogy Nikiasz mint parancsnokló fővezér nem ejtette foglyul a Szphaktéria^[92] szigetén állomásozó és teljes ostromzár alatt tartott ellenséges csapatokat, sőt amikor mások foglyul ejtették, szabadon bocsátotta őket, hogy ezzel a lakedaimóniak kegyét keresse, akiknek barátjuk volt ugyan, mégsem beszélte le őket, hogy szövetségre lépjenek a boiótokkal és a korinthosziakkal. Sőt megakadályozta, hogy bármely állam baráti és katonai szövetséget kössön az athéniakkal, ha ez nem tetszett a lakedaimóniaknak.

Ettől fogva a dolgok Nikiaszra nézve rosszra fordultak. Szerencséjére azonban követek érkeztek Athénba Lakedaimónból. Azzal a felhatalmazással jöttek, hogy méltányos feltételeket ajánljanak fel minden elfogadható és igazságos megegyezésre. A feltételeket a tanács kedvezően fogadta; és elhatározták, hogy az ügyet másnap a népgyűlés elé terjesztik. Alkibiadész éppen ettől félt, ezért rávette a követeket, hogy előbb vele tárgyaljanak. Amikor összeültek, Alkibiadész így szólt hozzájuk: "Mi jut eszetekbe, spártaiak? Hogyan feledkezhettetek meg róla, hogy a tanács mindig jóakarattal viseltetik azok iránt, akik hozzá fordulnak, a nép azonban nagy dolgokra tör, és komoly engedményeket akar kicsikarni? Ha megmondjátok nekik, hogy teljes hatalommal felruházva jöttetek, jogtalan és erőszakos követelésekkel állnak majd elő. Hagyjatok fel ezzel a dőreséggel! Ha elfogadható feltételeket akartok kapni az athéniaktól, és el akarjátok kerülni, hogy többet csikarjanak ki belőletek, mint amit ti készek vagytok felajánlani, úgy tárgyaljatok velük a feltételekről, mint akiket nem ruháztak fel teljes hatalommal. Mi a lakedaimóniak iránti rokonszenvből hajlandók vagyunk segítségetekre lenni." Így szólt, majd meg is esküdött, s ezzel teljesen a bizalmukba férkőzött és elfordította őket Nikiasztól. A követek megbíztak benne, s csodálták rendkívüli ügyességét és értelmét. Másnap összehívták a népgyűlést, és a követek megjelentek a nép színe előtt. Alkibiadész udvarias hangon megkérdezte tőlük, hogy milyen felhatalmazással jöttek, amire azt felelték, hogy nincs teljhatalmú megbízatásuk. Alkibiadész erre nagy hangon és dühösen rájuk támadt, mintha nem ő lett volna a sértő fél, hanem a spártaiak; megbízhatatlannak és szószegőnek nevezte őket, s olyan embereknek, akiknek sem szavaiban, sem magatartásában nincs szemernyi tisztesség sem. A tanács fel volt háborodva, a népgyűlés megsértődött, Nikiasz pedig, akinek az egész cselszövésről sejtelme sem volt, meg volt döbbenve, és egészen elhűlt a követek köpönyegforgatásán.

15. A spártaiak kudarca után Alkibiadészt választották meg hadvezérré, s ő nyomban megszerezte Athén szövetségeséül Argoszt, Mantineiát és Éliszt. Eljárását senki nem helyeselte, de kétségtelenül nagy eredmény volt, hogy csaknem az egész Peloponnészoszt felforgatta, és az ottani államokat szembeállította egymással. Egyetlen napon oly sok pajzsot állított szembe Mantineiánál a lakedaimóniakkal, s a háborút minden veszélyével együtt annyira eltávolította Athéntól, hogy a spártaiaknak a győzelem sem jelenthetett már nagy előnyöket, vereség esetén viszont Lakedaimón léte forgott kockán.

A mantineiai csata után Argoszban az "ezrek" pártja megdöntötte a népuralmat. A várost kiszolgáltatták a lakedaimóniaknak, akik nyomban ott termettek és véget vetettek a demokráciának, de a nép felkelt, és visszaszerezte hatalmát. Alkibiadész megszilárdította a nép győzelmét, és rábírta az argosziakat, hogy építsenek a tengerig nyúló "hosszú falakat", és ezzel városuk csatlakozzék az athéni tengeri hatalomhoz. Ácsokat és kőműveseket vitt magával Athénból; buzgólkodásával jóindulatra hangolta az argosziakat nemcsak saját maga, hanem egész Athén iránt. Patrai lakosait is rábeszélte, hogy városuk és a tenger közé építsenek kőfalat. Amikor valaki vigyázatra intette őket, hogy majd az athéniak lenyelik városukat, Alkibiadész ezt mondta nekik: "Lehet, ám csak kicsinyenként, és a lábatoknál kezdjük, de a spártaiak azonnal a fejeteket kapnák be és egyszerre felfalnának." Az athéniaknak lelkükre kötötte, hogy szárazföldi uralmukat is erősítsék meg, és tettekkel váltsák valóra azt az esküt, amelyet az athéni ifjak Agraulosz templomában tesznek. Az eskü szövege szerint Attika határának az árpát, a búzát, a szőlőtőkét és az olajfát tekintik, s ilyen módon arra tanítják őket, hogy sajátjuknak tekintsenek minden megművelt és gyümölcstermő földet.

16. Politikájában és beszédeiben okosság és hozzáértés nyilatkozott meg, de fényűző és kicsapongó életmódját gőg, részegeskedések és erkölcstelen szeretkezések jellemezték. Nőies elpuhultsággal öltözködött, földig érő bíborköntösben vonult végig az agorán, és a költekezésben nem ismert határt. Háromevezősoros hajója fedélzetén kényelmes fekvőhelyet készíttetett, és párnáit nem a kemény deszkára vettette, hanem függőágyat készíttetett magának, hogy minél kényelmesebben alhasson. Aranylemezekkel borított pajzsán nem Athén szokott címerét viselte, hanem a kezében villámokat tartó Erószt. Az előkelő athéniak mindezt ellenszenvvel és méltatlankodva nézték. Mélyen megdöbbentette őket Alkibiadész törvénytipró viselkedése; elszörnyedtek, és úgy vélték, ilyesmit csak egy zsarnok engedhet meg magának. A nép érzését találóan fejezte ki Arisztophanész, amikor ezt mondta róla:

s még inkább jellemző ez a hasonlata:

De gazdag adományai, az általa rendezett nyilvános ünnepségek és a polgárokkal szemben tanúsított példátlan bőkezűsége, dicső ősöktől való származása, szónoki képessége, testi szépsége és ereje, a harcokban mutatott személyes bátorsága, mindez együttvéve mindent elfelejtetett az athéniakkal, úgyhogy még hibáiról is megértéssel és elnézően beszéltek, s fiatal korának és hírnévre vágyó természetének tulajdonították őket. Ilyen eset volt, amikor Agatharkhosz festőt elvitte magához, bezárta a házába, és addig nem engedte ki, amíg szobáit fel nem ékesítette, utána viszont gazdagon megjutalmazva küldte el; Taureaszt pedig féltékenységből arcul ütötte, mert egy másik kórus kiállításával veszélyeztette az ő győzelmét. Egy méloszi nőt, akit a szigetről hozott hadifoglyok közül választott ki magának, ágyasként tartott házában, és a tőle született gyermeket felnevelte. Bár ez emberséges cselekedet volt, de őt is súlyos felelősség terheli a sziget fiatal férfilakóinak lemészárlásáért, mert ő is megszavazta az erre vonatkozó népgyűlési határozatot.

Arisztophón jelképesen megfestette Nemea városát, amint ölében tartja Alkibiadészt. Az emberek csodájára jártak a képnek, és nem győzték magasztalni, de az idősebbek felháborítónak találták, és azt mondogatták róla, hogy a kép Alkibiadész zsarnoki és törvénymegvető természetéről tanúskodik. Arkhesztratosz találóan mondta, hogy Görögország nem bírna el két Alkibiadészt. Egy alkalommal Alkibiadész nagy szónoki sikert aratott a népgyűlésen, és ünneplő tömeg kísérte haza. Timón, az embergyűlölő, nem tért ki útjából, mint szokása volt, hanem odament hozzá, megfogta a kezét, és így szólt hozzá: "Helyesen teszed, hogy nagyra törsz, fiam, mert így ezeknek készítesz elő minél nagyobb bajt." Némelyek nevettek szavain, mások szidalmazták, de a legtöbb athénira mély benyomást tett, amit mondott. Ilyen ellentmondó vélemények terjengtek Alkibiadészról, aminek oka természetének kiegyensúlyozatlansága volt.

17. Az athéniak már Periklész életében szemet vetettek Szicíliára, halála után pedig komolyan gondolkodni kezdtek a sziget elfoglalásáról. A szürakuszaiak által megtámadott szövetségeseiknek minden alkalommal elküldték a megígért segédcsapatokat, s ezeket a kisebb hadjáratokat egy nagyobb vállalkozás előfutárainak tekintették. Alkibiadész tüzelte harci vágyukat, és arról igyekezett meggyőzni őket, hogy hagyják ezeket a kisebb hadjáratokat, s nagyobb hajóhaddal kíséreljék meg az egész sziget leigázását. Ő maga még ennél is többre vágyott, mert Szicíliát, másokkal ellentétben csak vágyai kezdetének, s nem végcéljának tekintette. Nikiasz nehéz feladatnak tartotta Szürakuszai elfoglalását, és igyekezett lebeszélni róla a népet. Alkibiadész azonban már arról álmodott, hogy Karthágó és Libüa megszerzése után Athén birtokába kerül Itália és a Peloponnészosz is, s Szicília máris csak a hadjárat támaszpontjának számított. Megnyerte magának az ifjakat, és a háború nyújtotta lehetőségekkel felcsigázta reményeiket. A fiatalok egyre csak meséltették az idősebbekkel az ott viselt háborúk csodálatos élményeit; a gyakorlótereken és a köztereken a sziget körvonalait, Karthágó és Libüa térképét rajzolták a homokba.

Szókratész, a filozófus és Metón, az asztrológus, mint mondják, semmi jót nem remélt a hadjárattól. Szókratészt talán a lelkében máskor is megszólaló isteni hang, a daimonion figyelmeztette, Metón pedig megijedt, amikor józanul végiggondolta az eljövendő helyzetet, vagy hasznát vette jóstudományának, őrültnek tettette magát, és házát égő fáklyával felgyújtotta. Mások azt mondják, hogy Metón egyáltalán nem színlelte az őrültséget; az történt, hogy éjszaka felgyújtotta házát, másnap reggel pedig a nép elé járult, és a vele történt szerencsétlenségre hivatkozva kérte, hogy mentesítsék fiát a hadjáratban való részvétel alól. Sikerült is elámítania polgártársait, és elérte kitűzött célját.

18. Nikiaszt akarata ellenére választották meg a hadjárat vezérévé; főként azért akarta elhárítani magától ezt a megbízatást, mert társává Alkibiadészt választották a háború vezetésében. Az athéniak úgy vélekedtek, hogy a hadjárat sikeresebb lesz, ha vezetését nem egyedül Alkibiadészra bízzák, hanem az ő vakmerőségét Nikiasz józanságával mérséklik, hiszen tudták, hogy a harmadik hadvezér, Lamakhosz idősebb ember létére katonai dolgokban ugyanolyan heves, és ugyanúgy keresi a veszélyeket a harcban, mint Alkibiadész. Amikor megvitatták, hogy mekkora sereget küldjenek és hogyan szereljék fel, Nikiasz ismét ellenezte az egész vállalkozást, és kérte őket, hogy mondjanak le a hadjáratról. Alkibiadész azonban vitába szállt Nikiasz érveivel, és a népgyűlés rá hallgatott. A szónokok közül Démosztratosz azt javasolta, hogy a vezérek kapjanak teljhatalmat a hadjárat előkészítésére és a hadműveletek vezetésére egyaránt.

A népgyűlés megszavazta a javaslatot, a hajóhad készen állt az indulásra, akkor azonban baljóslatú előjelek mutatkoztak, elsősorban az ünneppel kapcsolatban, ekkor tartották ugyanis Adónisz ünnepét; ilyenkor az asszonyok a város minden részén eltemetésre váró holttesteket ábrázoló szobrokat helyeznek el, gyászszertartásokat mimelnek, mellüket verik, és halotti dalokat énekelnek. Ekkor történt a Hermák megcsonkítása is: egyetlen éjszaka a legtöbb Herma arcát szétzúzták. Ez erősen nyugtalanította még azokat is, akik ilyesmire nem sokat adtak. Elterjedt a híre, hogy a szentségtörést a korinthosziak követték el; az ő gyarmatuk volt ugyanis Szürakuszai, és azt remélték, hogy a rossz előjelek majd késleltetik, esetleg meg is akadályozzák a hadjárat megindítását. De sem az ilyen szóbeszéd, sem a kedvezőtlen előjelek nem indították meg az athéni népet. A Hermák megcsonkítását általában részeg ifjak meggondolatlan cselekedetének tekintették, bár sokan haragra gerjedtek, és attól féltek, hogy nagyobb célokra törő összeesküvéssel állnak szemben. Ezért aztán minden gyanús körülményt gondosan megvizsgáltak, és a következő néhány napon ebben az ügyben a tanács és a népgyűlés is több ülést tartott.

19. Ekkor Androklész népvezér néhány rabszolgát és bevándorolt idegent állított elő, akik Alkibiadészt és barátait azzal vádolták, hogy más istenszobrokat is megcsonkítottak, és hogy boros fejjel az eleusziszi misztériumokat utánozták. Azt állították, hogy Theodórosz játszotta a hírnök, Pulütión a fáklyahordozó s Alkibiadész a főpap szerepét; barátaikat, akik végignézték a csúfolkodó szertartásokat, beavatottaknak szólították. Ilyen vádakat sorolt fel a vádirat, amelyet Thesszalosz, Kimón fia terjesztett elő a népgyűlésen, és amely Alkibiadészt a két istennő^[94] ellen elkövetett szentségtöréssel vádolta. A nép erre heves haragra gyúlt Alkibiadész ellen, és Androklész, Alkibiadész esküdt ellensége, igyekezett még jobban felbőszíteni az embereket. Alkibiadész és társai eleinte nagyon megijedtek, de amikor megtudták, hogy a Szicíliába behajózásra váró katonák és tengerészek az ő pártjukon állnak, továbbá, hogy az az ezer argoszi és mantineiai nehéz fegyverzetű katona, aki csak Alkibiadész kedvéért volt hajlandó vállalni a hosszú tengeri út és hadjárat fáradalmait, kijelentette, hogy ha méltatlanul bánnak Alkibiadésszal, azonnal otthagyják az egész hadjáratot, egyszeriben nekibátorodtak és alkalmat követeltek a védekezésre. Most azután Alkibiadész ellenségei rémültek meg, és félni kezdtek, hogy a népgyűlés enyhe ítéletet hoz az ügyben, mert nem tudja nélkülözni Alkibiadészt.

Ezért úgy intézték a dolgot, hogy bizonyos szónokok, akiket nem tartottak Alkibiadész ellenségeinek, de ugyanolyan rosszakarattal voltak iránta, mint nyílt ellenfelei, szólaljanak fel a népgyűlésen, és fejtsék ki, mennyire helytelen dolog, hogy egy ilyen hatalmas hadsereg élére állított és teljhatalommal felruházott hadvezér, amikor a hadsereg és a szövetséges hadak már összegyülekeztek, az időt vesztegeti csak azért, mert esküdteket kell kisorsolni, és meg kell állapítani, hogy a vád és a védelem mennyi ideig beszéljen. "Most szálljon tengerre jó szerencsével - mondották. - Ha a hadjárat befejeződik, és ő is hazatér, majd tisztázhatja magát a törvények szerint az ellene emelt vádak alól."

Alkibiadész tisztában volt vele, mennyi rosszakarat bújt meg a perének tárgyalását elhalasztó indítvány mögött. Tiltakozott tehát a népgyűlésen, és kijelentette: szörnyű dolog, hogy miközben ilyen nagy hadsereg élén hadjáratra küldik, tűrnie kell az ellene emelt súlyos vád függőben maradását. Kész elszenvedni a halálos ítéletet is - mondta -, ha a vád valónak bizonyul, de ha hamis a vád, s ő bebizonyítja ártatlanságát, hadd induljon az ellenség ellen, mit sem félve otthoni vádaskodóitól.

20. Igazáról nem tudta meggyőzni az athéniakat, s megparancsolták neki, hogy hadvezértársaival együtt haladéktalanul induljon el a háborúba. Hajóik száma kis híján száznegyven háromevezősoros volt, a nehézfegyvereseké ötezer-száz, az íjászoké, a parittyásoké és a könnyű fegyverzetű csapatoké mintegy ezerháromszáz; ehhez járult még a megfelelő hadifelszerelés. Amikor megérkeztek Itáliába, elfoglalták Rhégiont, s Alkibiadész itt terjesztette elő az egész hadjáratra vonatkozó haditervét. Nikiasz ellenezte, de Lamakhosz jóváhagyta, így Alkibiadész elhajózott Szicíliába. Elfoglalta Katanét, de mást nem végzett, mert sürgősen visszarendelték Athénba, hogy álljon bíróság elé.

Mint már említettem, Alkibiadészt eleinte néhány rabszolga és Athénban letelepedett idegen illette bizonytalan rágalmakkal és gyanúsítgatásokkal. Eltávozása után ellenségei újult erővel támadták, és sikerült is a Hermák megcsonkításának és a misztériumok kigúnyolásának vádját összekapcsolniuk. Úgy tüntették fel a dolgot, mintha a kettő a kormányzat megdöntésére törő összeesküvésnek egymással szorosan összefüggő része volna; így aztán mindenkit bebörtönöztek, akit a két bűntett valamelyikében való részességgel vádoltak. Az athéniak most már megbánták, hogy Alkibiadészt annak idején nem állították bíróság elé, s nem ítéltették el az ellene emelt súlyos vádak alapján. Haragjukat annál súlyosabban éreztették Alkibiadész minden rokonával, barátjával és bizalmas jó emberével. A feljelentőket Thuküdidész nem nevezi meg, mások azonban emlegetik Diokleidész és Teukrosz nevét; így Phrünikhosz, a vígjátékíró ezt mondja róluk:

Mire Hermész így válaszol:

A feljelentők nem hivatkoztak semmi biztos vagy megcáfolhatatlan tényre. Mikor az egyiket megkérdezték, hogyan ismerte fel a Hermész-szobor megcsonkítóinak arcát, azt felelte, hogy a holdfényben látta meg. Ezzel azonban végképp elszólta magát, mert a bűntett elkövetésekor újhold volt. Az értelmes embereket ez nyugtalanította, de a köznépet nem ingatta meg véleményében: továbbra is hitelt adtak a rágalmaknak, és amint kezdetben is tették, ezután is börtönbe vetettek mindenkit, aki ellen feljelentés érkezett.

21. A letartóztatottak és a bűnügy tárgyalására várók közt volt Andokidész szónok, akit Hellanikosz történetíró Odüsszeusz leszármazottaként említ. Ezt az Andokidészt általában népgyűlölő és oligarchikus hajlamú embernek tartották. Őt azért gyanúsították a Hermák megcsonkításában való részvétellel, mert egyedül a háza közelében álló nagy Hermész-szobor, amelyet az Aigéisz phülé emelt, kerülte el a megcsonkítást. Ezért hívják a szobrot a mai napig Andokidész Hermészének a rajta olvasható felirat ellenére is.

Úgy esett, hogy Andokidész bizalmas és baráti jó viszonyba került az egyik, ugyanebből az okból letartóztatott fogolytársával, egy Timaiosz nevű, kevésbé ismert, de nagyon értelmes és bátor férfiúval. Ez rábeszélte Andokidészt, hogy tegyen beismerő vallomást és nevezze meg néhány tettestársát. Néphatározat értelmében ugyanis ebben az esetben őt szabadon bocsátják. A per kimenetele - mondotta - mindnyájukra nézve bizonytalan, de az előkelőknek kell leginkább félniük. Jobban teszi tehát, ha hazugság árán megszabadul, mint ha hamis vád alapján dicstelen halált szenved. De a közjó érdekében is helyesebb, ha néhány kétes jellemű ember feláldozásával sok derék embert ment meg a nép haragjától. Andokidész elfogadta Timaiosz érvelését, s beismerő vallomást tett önmaga és mások ellen, mire a néphatározat értelmében szabadon bocsátották, de azokat, akiket bűntársul nevezett meg, a megszököttek kivételével mind kivégezték. Andokidész, hogy vallomását hitelesebbé tegye, bűntársul nevezett meg néhányat saját rabszolgái közül is.

A nép haragja még ekkor sem hagyott alább, s most, hogy végeztek a Herma-csonkítókkal, teljes dühvel Alkibiadész ellen fordultak. A Szalaminia nevű hajót küldték érte, hogy azon hozzák haza. Úgy rendelkeztek, hogy hazaszállítói ne alkalmazzanak vele szemben erőszakot; egy ujjal se nyúljanak hozzá, hanem nyugodt hangon beszéljenek vele, s bírják rá, hogy kövesse őket a bíróság elé, és tisztázza magát a nép előtt. Attól féltek ugyanis, hogy az ellenséges földön állomásozó hadsereg körében zavar, sőt lázadás támad, ha Alkibiadész akarja. A katonákat nagyon elkeserítette kedvelt vezérük távozása; előre látták, hogy Nikiasz tehetetlensége következtében a háború a végtelenségig elhúzódhatik, mert Alkibiadész távozásával elveszítették legfőbb ösztönzőjüket. Igaz, Lamakhosz harcias és bátor hadvezér volt, de szegény ember lévén sem tekintélye, sem szavának elegendő súlya nem volt.

22. Alkibiadész hajóra szállt, és megfosztotta az athéniakat attól a lehetőségtől, hogy Messzénét elfoglalják. A városban többen voltak, akik készek lettek volna meghódolni, de Alkibiadész tudott a szándékukról; idejében értesítette Szürakuszaiban levő barátait, és így meghiúsította a messzénéiek tervét. Amikor Thurioiba érkeztek, a kikötőben kiszállt és sikerült elrejtőznie a hazahurcolására küldött athéniak elől. Valaki felismerte, és ezt kérdezte tőle: "Alkibiadész, te nem bízol saját hazádban?" "Más, egyéb dologban igen - felelte. - De mikor az életemről van szó, még saját anyámban sem bíznék, hogy nem téveszti-e össze a fehér kockát^[95] a feketével." Később, amikor értesült róla, hogy az athéniak halálra ítélték, csak ennyit mondott: "Majd megmutatom nekik, hogy élek."

Fennmaradt az ellene emelt vád szövege, amely így hangzik: "Thesszalosz, Kimón fia Lakia községéből, azt a vádat emeli Alkibiadész, Kleiniasz fia ellen Szkambónidai községből, hogy szentségtörést követett el a két istennő, Démétér és Koré ellen a misztériumok kigúnyolásával; hogy a misztériumokat utánozta saját házában, s olyan ruhát vett fel, mint a főpap, amikor bemutatja a szent áldozatokat; hogy Pulütiónt fáklyahordozónak, a Phégaia községből való Theodóroszt hírnöknek, a többieket pedig müsztészeknek és epoptészeknek^[96] nevezte, megszegte azokat a szent szabályokat, amelyeket az Eumolpidák, az eleusziszi hírnökök és papok szabtak meg."

Távollétében halálra ítélték, vagyonát elkobozták, és határozatban mondták ki, hogy nevét minden pap és papnő kiátkozza. Mint mondják, ennek a határozatnak csak az Agrauléból származó Theanó, Menón leánya szegült ellene, s kijelentette, őt mint papnőt arra szentelték fel, hogy imákat mondjon, nem pedig átkokat.

23. Alkibiadész Argoszban tartózkodott, amikor ezt a súlyos ítéletet hozták ellene; Thurioiból ugyanis elmenekült és átkelt a Peloponnészoszra. De mert Argoszban is félt ellenségeitől, és hazájával most már végleg szakított, üzenetet küldött Spártába, és menedékjogot kért; azt ígérte a spártaiaknak, hogy most majd nagyobb szolgálatot tesz, mint amennyit ártott nekik, amikor ellenségük volt. A spártaiak teljesítették kérését és örömmel befogadták. Mivel eddig halogatták a szürakuszaiak megsegítését, megérkezése után első dolga volt rávenni őket, hogy Gülipposz parancsnoksága alatt küldjenek csapatokat az ott levő athéni haderő megsemmisítésére. Aztán meg felbiztatta őket, hogy kezdjenek hadműveleteket Athén ellen Attikában, s végül a harmadik és mind közt a legfontosabb indítványa az volt, hogy Dekeleiát erősítsék meg, amivel nagyobb veszedelmet hozott hazájára, mint bármi mással, és ezzel okozta pusztulását.

Spártában megbecsülték közéleti szerepléséért, de nem kevésbé csodálták magánéletéért. Mindennapi szokásai olyanok voltak, akár egy spártai emberé, és ezzel mindenkit elbűvölt. Az emberek alig hittek a szemüknek, amikor látták, hogy haját rövidre nyírja, hideg vízben fürdik, árpakenyeret és fekete levest eszik. Senki el sem hitte volna, hogy valaha is tartott szakácsot a házában, akárcsak ránézett is illatszer-kereskedőre, vagy hozzányúlt milétoszi gyapjúköntöshöz. Alkibiadésznak, mint mondják, a sok között megvolt az a szinte már művészetszámba menő képessége, hogy az embereket meg tudta nyerni az ízlésükhöz való alkalmazkodásával, akár a kaméleon, azzal a különbséggel, hogy a kaméleon állítólag nem tud fehér színt ölteni, Alkibiadész viszont könnyedén vett fel jó és rossz szokásokat, s nem volt semmi, amit ne utánzott vagy ne sajátított volna el. Spártában józan, aszkéta módra viselkedő sportember volt, Ióniában elpuhult, élvezethajhászó és könnyelmű, Thrakiában iszákos, Thesszaliában jó lovas, Tiszaphernész helytartó udvarában pedig pompaszeretetével és pazar életmódjával felülmúlta a perzsák fényűzését is. Nem mintha könnyedén változtatta volna meg életmódját vagy jellemét, de mihelyt észrevette, hogy ha természetéhez hű marad, viselkedésével megsérti azokat, akiknek társaságában kellett élnie, azonnal olyan alakot öltött magára, és olyan álarcot vett fel, amilyennel megnyerhette mások tetszését. Spártában, aki csak meglátta, elmondhatta róla:

olyan, hogy akár Lükurgosz is nevelhette volna. Mégis, igazi érzéseit és tetteit ismerve, azt lehetett volna rá mondani, amit Euripidész mond Helenéről: "Az, ki régen volt, ma is."

Míg Agisz király távol volt hadjáraton, elcsábította és teherbe ejtette feleségét, Timaiát, s az asszony ezt nem is tagadta. Amikor fia született, nyilvánosan Leótükhidésznek hívta, de kifecsegte barátnőinek és környezete tagjainak, hogy a gyermek igazi neve Alkibiadész; ennyire hatalmába kerítette az asszonyt az Alkibiadész iránt érzett szerelem. Ekkor Alkibiadész szokott fölényes modorában kijelentette, hogy amit tett, nem gőgből tette, nem is azért, hogy vágyát kielégítse, hanem hogy majd egyszer az ő ivadékai uralkodjanak Spártában.

Mindezt többen elmondták Agisznak, ő azonban inkább az időpontnak adott hitelt. Spártában földrengés volt; a király ekkor rohant ki rémülten felesége hálószobájából és ezt követőleg tíz hónapon át nem hált az asszonnyal, ezért a közben megszületett Leótükhidészt nem ismerte el gyermekének, s a fiút kizárta a trónutódlásból.

24. Az athéniak Szicíliába küldött hadseregének pusztulása után Khiosz, Leszbosz és Küzikosz lakói követeket küldtek Spártába, azzal a szándékkal, hogy cserbenhagyják athéni szövetségeseiket. A boiótok a leszbosziakat, Pharnabazosz a küzikosziakat támogatta, a spártaiak pedig Alkibiadész tanácsára elsősorban a khiosziaknak küldtek segítséget. Alkibiadész maga is odahajózott, és sikerült kis híján egész Ióniát fellázítania, majd a spártai hadvezérekkel együttműködve nagy károkat okozott az athéniaknak. Agisz azonban Alkibiadész személyes ellenségévé lett felesége elcsábítása miatt, de egyébként is rossz szemmel nézte, hogy dicsősége nőttön-nő, és mindenki neki tulajdonítja a háborúban elért sikereket. Időközben a legbefolyásosabb és legnagyravágyóbb spártaiak sorra mind féltékenyek lettek rá és szabadulni akartak tőle; ezért könnyűszerrel rábírták az arkhónokat, küldjenek parancsot Ióniába, hogy tegyék el láb alól.

Alkibiadész erről titokban értesült. Megijedt, és bár továbbra is a spártaiak oldalán vett részt a hadjáratban, jól vigyázott rá, hogy ne szolgáltassa ki magát nekik, hanem védelmet kért Tiszaphernésztől, a perzsa király helytartójától, s hamarosan a helytartó legbizalmasabb emberévé lett. A barbár hazug, rosszindulatú és megbízhatatlan barát létére megcsodálta Alkibiadész sokoldalúságát és kivételes tehetségét. Alkibiadész kitűnő társasági modorával mindenkit megnyert, akivel csak együtt volt. Senki nem tudott neki ellenállni, és még akik féltek tőle vagy valami okból féltékenykedtek is rá, mindig élvezetet és gyönyörűséget találtak társaságában. A görögöket egyetlen perzsa sem gyűlölte jobban, mint Tiszaphernész, Alkibiadész hízelgése mégis annyira levette lábáról, hogy viszonthízelgésével még túl is tett rajta. Egyik legszebb, pázsitos rétekben és üdítő forrásokban gazdag kertjét, amelyben fejedelmi pompával berendezett kéjlakok voltak, Alkibiadészról nevezte el, a kertet még később is sok ideig ezen a néven emlegették.

25. Alkibiadész látta, hogy a spártaiak milyen megbízhatatlan barátok, Agisztól pedig joggal félt, ezért lépten-nyomon igyekezett ártani nekik, és rossz színben tüntette fel őket Tiszaphernész előtt. Azt tanácsolta a helytartónak, hogy se a spártaiakat ne támogassa fenntartás nélkül, se az athéniakat ne semmisítse meg, hanem ha ímmel-ámmal is, de segítse mindkét felet. Így majd elgyengülnek, és fokozatosan tönkremennek, úgyhogy miután felőrölték egymás erőit, végül mindkettő a perzsa király zsákmánya lesz. Tiszaphernész szívesen hallgatott a tanácsra, s kinyilvánította szeretetét és csodálatát Alkibiadész iránt. De a két szemben álló görög fél is tisztelettel kezdett nézni rá, s az athéniak, most, hogy rosszul ment soruk, megbánták az ellene hozott ítéletet. Alkibiadész is nyugtalankodott és félt, hogy ha Athén elpusztul, maga is a spártaiak kezére kerül, azok pedig gyűlölik.

Az athéniak ekkor csaknem teljes haderejüket összevonták Szamosz körül. A hajóhad innen kiindulva egyes elpártolt városokat visszahódított, másokat pedig őrizet alá vett. Az athéniak tengeren még mindig sikeresen harcoltak ellenségeik ellen, csak Tiszaphernésztől féltek és attól a százötven föniciai háromevezősoros hadihajótól, amelynek bármely percben várt megérkezése az athéniak helyzetét reménytelenné tette volna. Alkibiadész mindezt jól tudta, ezért titokban üzenetet küldött a Szamoszban tartózkodó athéni vezető embereknek, s megcsillogtatta előttük azt a reményt, hogy megszerzi részükre Tiszaphernész barátságát. Közölte velük, hogy mindezt nem azért teszi, mintha a köznép kegyét keresné vagy bízna bennük; ő az arisztokratákat támogatja, ha ugyan van még bennük bátorság, hogy megtörjék a köznép gőgjét, kezükbe vegyék a hatalmat és megmentsék hazájukat.

Mindnyájan hallgattak Alkibiadészra, egyetlen hadvezér, a Deiradesz démoszból való Phrünikhosz kivételével, aki igen helyesen azt gyanította, hogy Alkibiadész éppen olyan keveset törődik az oligarchiával, mint a demokráciával, mert neki csak az a fontos, hogy a száműzetésből hazahívattassa magát, s a köznépről csak azért beszél olyan megvetéssel, hogy megkedveltesse magát a hatalmon levőkkel. Phrünikhosz ezért ellenezte Alkibiadész tervét, de egyedül maradt véleményével. Minthogy nyilvánosan Alkibiadész ellenségének bizonyult, titokban üzenetet küldött Asztüokhosznak, az ellenséges hajóhad parancsnokának, és figyelmeztette, tartsa szemmel Alkibiadészt, és tartóztassa le, mivel kétszínű játékot űz. Nem vette észre azonban, hogy amikor árulását elkövette, neki is árulóval volt dolga. Asztüokhosz ugyanis nagy tisztelője volt Tiszaphernésznek, és mivel tisztában volt vele, hogy a helytartó mennyire Alkibiadész befolyása alatt áll, mindkettőjükkel közölte Phrünikhosz üzenetét. Alkibiadész azonnal üzenetet küldött Szamoszba, és leleplezte Phrünikhosz üzelmeit. Mindenki fel volt háborodva, és összefogott Phrünikhosz ellen, aki nehéz helyzetéből nem látott más menekvést, mint hogy a meglevő bajt még nagyobbal orvosolja. Újból üzent tehát Asztüokhosznak, szemére hányta, hogy elárulta őt, s egyben felajánlotta, hogy kezére juttatja az athéniak hajóit és hadseregét.

Az athéniaknak azonban nem okozott kárt Phrünikhosz árulása, mert Asztüokhosz folytatta kétszínű játékát, és újból eljuttatta Phrünikhosz üzenetét Alkibiadészhoz. Phrünikhosz ezt előre sejtette, és várta, hogy Alkibiadész újból bevádolja. Hogy megelőzze, figyelmeztette az athéniakat, hogy az ellenséges hajóhad támadásra készül, s azt tanácsolta nekik, maradjanak hajóikon és erősítsék meg táborukat.

Az athéniak éppen hozzákezdtek a művelethez, amikor újabb levél érkezett Alkibiadésztól, amelyben inti őket, hogy őrizkedjenek Phrünikhosztól, mert tengerészeti támaszpontjukat az ellenség kezére akarja játszani. Ez alkalommal azonban nem hittek Alkibiadésznak, mert feltételezték, hogy ő is pontosan ismeri az ellenség előkészületeit és szándékát, s valótlan vádakkal illeti Phrünikhoszt. Később, amikor Phrünikhoszt az agorán egy Hermón nevű lovas határőr leszúrta, az athéniak vizsgálatot tartottak, a halott Phrünikhoszt árulásban vétkesnek nyilvánították ki, Hermónt és társait pedig koszorúval jutalmazták meg.

26. Amikor Szamosz szigetén Alkibiadész barátai kerültek hatalomra, elküldték Athénba Peiszandroszt, hogy készítsen elő politikai fordulatot, és bátorítsa az állam előkelő polgárait a demokrácia megdöntésére és a hatalom átvételére, mert Alkibiadész csak ezzel a feltétellel tudja biztosítani Tiszaphernész barátságát és szövetségét. Mindezt azonban csak ürügyül használták fel azok, akik visszaállították az oligarchiát, mert amint az úgynevezett ötezrek - bár valójában csak négyszázan voltak - szilárdan kezükben tartották a hatalmat, már édeskeveset törődtek Alkibiadésszal, és a háborút is lanyhábban folytatták, részben mert nem bíztak a polgárokban, akik idegenkedéssel fogadták az államforma megváltozását, részben mert remélték, hogy a spártaiak, barátai lévén minden oligarchiának, engedékenyebbek lesznek irántuk.

Az athéni köznép, ha kelletlenül is, de félelemből csendben maradt, már csak azért is, mert mindazokat, akik ellene szegültek a négyszázak uralmának, lemészárolták. Amikor a Szamoszban tartózkodó athéniak ezt megtudták, felbőszültek, és haladéktalanul Peiraieuszba akartak hajózni. Szamoszba hívták Alkibiadészt, megválasztották hadvezérré, s felszólították, álljon élükre, és döntse meg a zsarnokok uralmát.

Alkibiadész ekkor nem azt tette, amit tett volna helyében bárki más, aki a nép kegyéből nagy ember lett, s azt hiszi, hogy mindenben a nép kedvét kell keresni, és nem szabad ellentmondani azoknak, akik földönfutó bujdosóból máról holnapra annyi hajó és oly nagy sereg hadvezérévé tették, s ekkora hatalmat ruháztak rá. Ehelyett, amiként igazán nagy hadvezérhez illett, lecsillapította az emberek féktelen indulatait, és megakadályozta őket benne, hogy végzetes hibát kövessenek el, s ezzel nyilvánvalóan megmentette Athént. Mert ha felszedik a horgonyokat és hazatérnek, az ellenség egyetlen kardcsapás nélkül hatalmába kerítette volna egész Ióniát, a Hellészpontoszt és a szigeteket; athéniak harcoltak volna athéniak ellen, és hazájukat a polgárháború rémségeinek tették volna ki. Elsősorban Alkibiadésznak köszönhették, hogy ez nem következett be, mert nemcsak a tömegeknek beszélt a lelkére és oktatta ki őket, hanem külön-külön is intette az embereket, akiket lehetett, szép szóval, másokat pedig megfélemlítéssel. Ebben nagy segítségére volt a társául szegődött harsány hangú szteiriszi Thraszübulosz; azt mondták róla, hogy egész Athénban neki volt akkor a legerősebb hangja. Alkibiadész másik jó szolgálata az volt, hogy a föniciai hajókat, amelyeket a spártaiak a perzsa király segítségének reméltek, ígéretéhez híven megpróbálta rávenni, hogy vagy álljanak az athéniak oldalára, vagy ha ezt nem teszik is, legalább ne harcoljanak az ellenség oldalán. Gyorsan elhajózott, és valóban, bár a hajókat már Aszpendosznál látták, Tiszaphernész nem vonult velük tovább, hanem cserbenhagyta a spártaiakat. Mindkét fél meg volt győződve róla, hogy a hajók visszafordulása egyes-egyedül Alkibiadész műve volt; a spártaiak biztosak voltak benne, hogy a helytartónak ezt a tanácsot senki más nem adhatta, senki más nem biztathatta fel, hogy nézze nyugodtan, mint pusztítják egymást a görögök. Kétségtelen ugyanis, hogy megfosztotta volna tengeri uralmától ellenségét az a fél, amelyhez ilyen hatalmas tengeri haderő csatlakozik.

27. Nem sok idővel azután Athénban Alkibiadész barátai a néppártiakkal együttműködve megdöntötték a négyszázak zsarnoki uralmát. A nép most már nemcsak kívánta, hanem határozottan fel is szólította Alkibiadészt, hogy térjen vissza hazájába; ő azonban úgy gondolta, nem szabad üres kézzel hazamennie, mintha hazatérését egyedül a nép szánalmának és kegyének köszönhetné, hanem csak valami dicső tett végrehajtása után térhet meg. Ezért Szamoszból néhány hajóval a Knidosz és Kósz közötti vizekre hajózott; midőn itt értesült róla, hogy a spártai Mindarosz egész hajóhadával a Hellészpontosz felé tart, és az athéniak nyomon követik, tüstént a sztratégoszok segítségére sietett. Véletlenül éppen akkor érkezett meg tizennyolc háromevezősoros hajójával, amikor a két hajóhad tengeri ütközetet vívott Abüdosznál. Változó szerencsével folyt a küzdelem az esti órákig, és még mindig kétséges volt, ki kerül ki a harcból győztesen. Alkibiadész megjelenése ellentétes érzelmeket keltett a két félben: az athéniak kedvüket vesztették, az ellenség azonban új erőre kapott. Alkibiadész ekkor gyorsan felhúzatta a vezérhajóra az athéni lobogót, s az athéniakat üldöző győztes peloponnészoszi hajóhadra támadt. Megfutamította a spártaiakat, hajóikat a partig kergette, majd lerohanta és összetörte őket. A legénység kiúszott a partra, ahol Pharnabazosz katonái siettek megmentésükre, és harcba bocsátkoztak az athéniakkal, hogy a spártai hajókat megmentsék. Végül az athéniak foglyul ejtettek harminc ellenséges hajót, a maguk hajóit visszaszerezték, és diadaloszlopot állítottak fel.

Ilyen fényes siker után Alkibiadészt elfogta a hiúság, mindjárt dicsekedni akart Tiszaphernésznek, ezért ajándékokkal megrakodva és nagy hadvezérhez illő kíséret élén elindult a helytartóhoz, de nem olyan fogadtatásra talált, mint amilyent remélt. A spártaiak már régóta panaszkodtak a perzsa királynak Tiszaphernész viselkedésére, s mert a helytartó félt, hogy kegyvesztett lesz, úgy gondolta, Alkibiadész éppen a legjobbkor érkezett. Elfogatta és Szardeiszban börtönbe vettette abban a reményben, hogy ezzel az igazságtalan cselekedetével véget vet minden személye ellen irányuló gyanúsításnak.

28. Harminc nappal később Alkibiadésznak sikerült lovat szereznie: megszökött őreitől és Klazomenaiba menekült, így még abba a gyanúba is keverte Tiszaphernészt, hogy szemet hunyt szökése felett. Később az athéniak táborába hajózott, s ott megtudta, hogy Mindarosz Pharnabazosszal együtt Küzikoszban tartózkodik. A katonákat buzdította, hogy ütközzenek meg az ellenséggel szárazföldön, tengeren, és ha kell, ostromolják is meg az ellenség várát, mert zsoldjukat csak akkor kapják meg, ha minden csatát megnyernek. Hadseregével hajóra szállt és Prokonnészosz szigetére indult; közben parancsot adott, hogy vigyázzanak a könnyebb tengeri járművekre, nehogy az ellenség értesüljön közeledésükről.

Szerencséjére hirtelen nagy égzengéssel zivatar tört ki, és készülődése a teljes sötétség miatt titokban maradt. Nemcsak az ellenség nem vette őket észre, de maguk az athéniak sem gondoltak harcra, mikor parancsot adott az indulásra. Rövidesen eloszlott a sötétség, és megpillantották a küzikoszi kikötő előtt horgonyzó peloponnészoszi hajókat. Alkibiadész tartott tőle, hogy az ellenség a kikötőbe menekül, ha meglátja rengeteg hajóját. Ezért utasította a hajók parancsnokait, hogy maradjanak hátra, ő maga pedig negyven hajóval az ellenség közelébe nyomult, és csatára hívta ki őket. A peloponnészosziak beleestek a csapdába, és azt gondolva, hogy jelentéktelen számú hajóval állnak szemben, ütközetbe bocsátkoztak, de mikor a többi athéni hajó is beavatkozott a harcba, rémülten megfutamodtak.

Ekkor Alkibiadész húsz legjobb hajójával áttört a peloponnészoszi hajók gyűrűjén, partra szállt, üldözőbe vette a hajókból menekülő ellenséget; rengeteg halott maradt a helyszínen. Mindarosz és Pharnabazosz a spártaiak segítségére sietett, de már későn. Mindarosz vitézül harcolva elesett, Pharnabazosz pedig elmenekült. Sok halott és fegyver maradt a győztesek kezén, ezenkívül minden ellenséges hajó is a birtokukba került, sőt Küzikoszt is elfoglalták. Pharnabazosz sorsára hagyta a várost, a peloponnészoszi helyőrség pedig mind egy szálig elhullott. Ilyen módon az athéniak nemcsak a Hellészpontoszt tartották biztosan a kezükben, hanem a spártaiakat is elűzték a környező vizekről. Elfogták a spártaiak lakonikus rövidséggel megfogalmazott jelentését, amelyet az ephoroszoknak küldtek az elszenvedett vereségről. A jelentés így szól: "Hajóink elvesztek. Mindarosz halott. Embereink éheznek. Nem tudjuk, mitévők legyünk."

29. Az Alkibiadész alatt szolgáló katonákat a győzelem olyan büszkévé és elbizakodottá tette, hogy méltóságukon alulinak tartották a barátkozást más seregek katonáival, akik már több ízben szenvedtek vereséget. Nem sokkal korábban történt, hogy Thraszülloszt legyőzték Epheszosznál, és az epheszosziak bronz diadaloszlopot állítottak az athéniak megszégyenítésére. Alkibiadész katonái ezt a vereséget vetették most Thraszüllosz katonái szemére. Magukat és vezéreiket egekig magasztalták, s nem voltak hajlandók sem együtt gyakorlatozni, sem közösen táborozni velük. Amikor azonban Pharnabazosz nagy lovas és gyalogos hadsereggel megtámadta Thraszüllosz katonáit, akik betörtek Abüdosz környékére, Alkibiadész segítségükre sietett, megfutamította az ellenséget, s Thraszüllosszal együtt üldözte késő éjszakáig. Így aztán a két hadsereg megbékélt egymással, és vidám éneklés közben tértek vissza a táborba. Másnap Alkibiadész diadaloszlopot emelt, megsarcolta a lakosságot, és minden ellenállás nélkül vonult végig Pharnabazosz tartományán. Foglyul ejtett néhány papot és papnőt is, de később váltságdíj nélkül szabadon engedte őket.

Khalkédón elpártolt az athéniaktól, és spártai őrséget s parancsnokot fogadott be a városba. Mikor Alkibiadész haddal támadt rájuk, megtudta, hogy a város lakói összeszedték jószágaikat és Bithüniába hajtották át őket, mert az ottani lakosokkal jó baráti viszonyt tartottak fenn. Alkibiadész ekkor hadseregével a bithüniai határra vonult, hírnököt küldött a bithüniaiakhoz és szemrehányásokat tett nekik; ezek megijedtek, kiszolgáltatták a hozzájuk hajtott állatokat, és barátsági szerződést kötöttek Alkibiadésszal.

30. Khalkédónt a tengertől a tengerig érő ostromfallal zárta el. Ekkor érkezett meg Pharnabazosz felmentő seregével; Hippokratész, a spártai várparancsnok pedig egész hadseregével kirontott az athéniakra. Alkibiadész egyszerre vezette hadseregét mindkettőjük ellen; Pharnabazoszt szégyenletes futásra kényszerítette, Hippokratészt pedig a várőrség nagy részével együtt megölte.

Ezután végighajózott a Hellészpontoszon, sorra megsarcolta a part menti városokat, Szélümbriát pedig elfoglalta. Ez alkalommal a kelleténél nagyobb veszélynek tette ki magát. Azokkal, akik a várost a kezére akarták játszani, abban állapodott meg, hogy a meghódolás jeléül éjfélkor égő fáklyát tűznek ki a város falára. A bent levők azonban kénytelenek voltak korábban megadni a megállapodás szerinti jelet, mielőtt az athéni sereg készen állt volna a bevonulásra, mert egyik összeesküvő társuk hirtelen meggondolta magát, és tartottak tőle. Az égő fáklya láttán Alkibiadész harminc fegyveresét magához vette, a falakhoz futott, és úgy rendelkezett, hogy a többiek minél gyorsabban kövessék. A kaput kinyitották előtte, és Alkibiadész harminc emberével, akikhez még húsz könnyű fegyverzetű katona is csatlakozott, behatolt a városba, de nyomban észrevette, hogy a szélümbriaiak jól felfegyverzett csapattal szállnak vele szembe. Ha harcba bocsátkozik velük, nem menekülhetett volna meg veszélyes helyzetéből, a megfutamodást pedig méltatlannak tartotta magához, mivel addig a napig minden csatában győzött. Kürtjellel csendet parancsolt tehát, és a körülötte állók közül felszólított egy embert, hogy hangos szóval jelentse ki: az athéniak nem fognak fegyvert a szélümbriaiak ellen. Ezek a szavak lelohasztották a legtöbb szélümbriai harci kedvét, különben is azt hitték, hogy máris behatolt a városba az egész ellenséges hadsereg; sokan viszont eleve is kívánták a békés megegyezést. Amíg ezt egymással szemközt állva megvitatták, megérkezett Alkibiadész serege. Alkibiadész jól sejtette, hogy Szélümbria lakosai békés szándékkal vannak iránta; félt viszont, hogy a thrák katonák kifosztják a várost, ezért ezeket a thrákokat, akik nagyrészt Alkibiadész személyéhez való ragaszkodásból önkéntesként csatlakoztak hadseregéhez, mind kiküldte a városból; semmi jogtalanságot nem követett el a szélümbriaiakkal szemben, akik kíméletért könyörögtek hozzá, de azért hadisarcot vetett ki rájuk, helyőrséget hagyott hátra, majd eltávozott.

31. A Khalkédónt ostromló athéni vezérek megegyeztek Pharnabazosszal, hogy a perzsa helytartó egy bizonyos összeget fizet nekik, Khalkédón ismét az athéniak birtoka lesz, ők viszont nem háborgatják Pharnabazosz tartományát, a perzsa királyhoz küldött athéni követek pedig kíséretet kapnak Pharnabazosztól. Így aztán, amikor Alkibiadész visszatért Szélümbriából, Pharnabazosz azt kívánta, hogy tegyen esküt a békefeltételek megtartására, de Alkibiadész mindaddig nem volt hajlandó rá, amíg maga Pharnabazosz le nem teszi az esküt.

Amikor mindketten letették az esküt, Alkibiadész útra kelt, hogy visszahódítsa az athéniaktól elpártolt Büzantiont, s a várost ostromfallal vette körül. Anaxilaosz, Lükurgosz és mások hajlandók voltak a város feladására, ha Alkibiadész nem bánik velük úgy, mint egy fegyverrel meghódított város lakosaival. Alkibiadész ekkor elhíresztelte, hogy kénytelen eltávozni az Ióniában kitört lázadás elfojtására, s világos nappal elhajózott egész hajóhadával, de még aznap éjjel visszatért. Nehéz fegyverzetű katonáival partra szállt, és csendben a város falai felé vonult, hajói pedig nagy lárma és kiabálás közben behatoltak a kikötőbe. A váratlan támadás rémületbe ejtette a büzantioniakat; ez jó alkalmul szolgált az Athén-barát csoportnak, hogy Alkibiadészt ellenállás nélkül bebocsássák a városba. Mindenki a kikötőbe rohant ugyanis, hogy szembeszálljon a hajókkal. A város birtokbavétele mégsem történt meg harc nélkül, mert a Büzantionban állomásozó peloponnészosziak, boiótok és megaraiak visszaszorították a partra szállt athéniakat a hajókra. Majd amikor tudomásukra jutott, hogy más athéni csapatok is vannak a városban, csatasorba álltak és megtámadták őket. Kemény küzdelem kezdődött, de a jobbszárnyon Alkibiadész, a balszárnyon Théramenész győzött, és az életben maradottak közül mintegy háromszáz foglyot ejtettek.

A csata után egyetlen büzantionit sem öltek meg, és nem is száműztek, hiszen ezzel a feltétellel adták fel a várost, anélkül azonban, hogy saját maguknak bármi más előnyt biztosítottak volna. Amikor Anaxilaoszt Spártában hazaárulás miatt bíróság elé állították, védekezésében nem szégyellte, hanem nyíltan bevallotta tettét. Azt mondotta, hogy ő nem spártai, hanem büzantioni, és nem Spártát, hanem Büzantiont látta veszélyben. A várost ostromfallal vették körül, és semmit nem lehetett bevinni; a peloponnészosziak és a boiótok élték fel az élelmiszerkészleteket, a büzantioniak gyermekeikkel és feleségükkel együtt éheztek. Nem árulta el a várost az ellenségnek, hanem megkímélte a háborútól és a vele járó szenvedésektől, s ebben a legkiválóbb spártaiak példáját követte, akik csak azt tartják jónak és igaznak, ami hazájuk üdvére szolgál. A lakedaimóniak örömmel hallották e szavakat, és a vádlottakat felmentették.

32. Alkibiadész most már arra vágyott, hogy hazatérjen szülőföldjére, de még inkább arra, hogy polgártársai az ellenségen vett oly sok győzelem diadaljelével megkoszorúzva láthassák. Pajzsokkal és mindenféle hadizsákmánnyal feldíszített hajók kíséretében indult hazafelé. Sok foglyul ejtett hajót vontattak maguk után, és még nagyobb számmal vitték magukkal az elsüllyesztett hajók orrdíszítményeit. Az elsüllyesztett és foglyul ejtett hajók száma nem volt kevesebb kétszáznál.

A szamoszi Durisz, aki Alkibiadész leszármazottjának vallja magát, a következő részleteket beszéli el: Az evezősöknek Khrüszogonosz, a püthiai fuvolajátékok győztese játszotta fuvoláján az evezősdalt; az evezés ütemét Kallippidész tragikus színész diktálta, s mindketten az előadóművészek bő talárját viselték. Alkibiadész vezérhajóján bíborszínű vitorlát húztak fel az árbocra, és úgy vonultak be a kikötőbe, mintha vidám mulatozás után térnének haza. Ezt azonban nem említi sem Theopomposz, sem Ephorosz, sem Xenophón, de nem is valószínű, hogy Alkibiadész ilyen kihívóan viselkedett volna az athéniak előtt, amikor száműzetés és annyi szerencsétlenség után érkezett haza. Éppen ellenkezőleg, szíve elnehezült, és amikor a kikötőbe értek, nem szállt le hajójáról, hanem a fedélzeten várakozott, amíg meg nem látta a parton unokafivérét, Eurüptolemoszt több barátjával és rokonával együtt, akik ott vártak rá és boldogan köszöntötték.

Amikor partra szállt, az emberek észre se vették a többi hadvezért; mind Alkibiadészhoz rohantak, körülvették, a nevét kiáltozták, babérkoszorút tettek a fejére. Akik nem tudtak a közelébe jutni, messziről bámulták, és az öregek mutogatták a fiataloknak. A nagy örvendezés közben sok ember könnyezett, mert visszaemlékezett az elmúlt évek balszerencséjére, és összehasonlította mostani jó szerencséjükkel. Elgondolkoztak rajta, hogy talán elkerülhették volna a Szicíliában elszenvedett vereséget és más szerencsétlenségeket is, ha Alkibiadészt meghagyják a csapatok élén, és rábízzák az államügyek irányítását. Amikor újra vezető posztra állították, Athén korábbi tengeri hatalma már csaknem teljesen elenyészett, szárazföldi fennhatósága a várost körülvevő területekre korlátozódott, s benn a városban is pártviszályok dúltak. Ő azonban kiemelte Athént ebből a szomorú és gyászos állapotából, és nemcsak régebbi hatalmát szerezte vissza a tengeren, hanem a szárazföldön is győzelemről győzelemre vezette az athéni csapatokat.

33. A visszahívását elrendelő néphatározatot már korábban megszavazták Kallaiszkhrosz fia, Kritiasz javaslatára. Erre céloz az egyik elégikus költeményében, amikor Alkibiadész emlékezetébe idézi a következőket:

Alkibiadész azután megjelent a népgyűlésen, s könnyek közt panaszolta el szenvedéseit, de mérsékelte magát, és a népnek csak enyhe szemrehányásokat tett. Inkább saját balsorsát és rossz szellemét okolta a történtekért. Hosszan fejtegette, hogy az athéniak miben reménykedhetnek, végül pedig biztatta és bátorította őket. A nép aranykoszorúval tüntette ki, és mind a tengeren, mind a szárazföldön teljhatalmú hadvezérnek kiáltotta ki. Határozatban kimondták összes javainak visszaadását, s utasították az Eumolpidákat és a hírnököket, hogy vonják vissza az átkokat, amelyekkel sújtották a nép rendelkezésére. Ez meg is történt, de Theodórosz főpap kijelentette: "Én nem mondtam rá átkot, mert feltételeztem róla, hogy nem árt soha hazájának."

34. Bármilyen fényesen ragyogott is ekkor Alkibiadész szerencsecsillaga, többen aggályosnak vélték hazatérése időpontját. Azon a napon érkezett meg ugyanis, amikor Athénának Polüntéria néven ismert ünnepét ülik. A Praxiergidáknak nevezett papok az ünneppel kapcsolatos titkos szertartásokat Thargélión havának huszonötödik napján végzik. Ilyenkor leszedik az istennő díszes öltözetét, és a ruhátlanul maradt szobrot letakarják. Ezért tartják ezt az ünnepet az athéniak az év legbaljóslatúbb napjának, amikor semmi vállalkozásba nem kezdenek. Úgy látszik - jegyezték meg némelyek -, mégsem fogadja kegyesen az istennő Alkibiadészt, mert beburkolózott és távol tartja magától.

Ennek ellenére minden úgy történt, ahogyan Alkibiadész kívánta. Száz háromevezősoros hajót szereltek fel, hogy tengerre szálljon.

Ekkor azonban azt a tiszteletre méltó óhajtását juttatta kifejezésre, hogy nem távozik el hazulról a misztériumok megünneplése előtt. Amióta Dekeleiát félelmes erőddé építették ki a spártaiak, az ellenség tartotta kezében az Eleusziszba vezető utakat. Az athéniak ezért már-már arra kényszerültek, hogy hajón küldjék el az ünnepi küldöttséget Eleusziszba, ezáltal az ünnepség elvesztette volna minden korábbi csillogó pompáját. Nem lehetett szó a szokásos áldozatokról, kartáncokról, sem azokról az útközben végzett különféle szertartásokról, amelyekre akkor volt lehetőségük, amikor még ünnepi menetben vitték Iakkhosz szobrát. Alkibiadész szép feladatnak tartotta, olyannak, amellyel kimutathatja az istenek iránti imádatát, és az emberek szemében megbecsülést szerezhet magának, ha visszaállítja a szertartások ősi pompáját, és az ünnepi menetet katonáival megvédi az ellenségtől. Ilyen módon vagy megalázza Agisz királyt, ha nem meri a menetet megtámadni, vagy ha mégis megtenné, az isteneknek kedves harcot vív majd a legszentebb és legnagyobb ügy védelmében, s vitézi cselekedetének tanúja lesz Athén egész népe.

Tervét közölte az Eumolpidákkal és a hírnökökkel, majd a magaslati pontokon őröket állított fel, és napkeltekor futárokat küldött előre. Azután elindította a papokat, a müsztészeket és a müsztagogoszokat; nehézfegyvereseivel fogta körül, s ünnepélyes menetben és teljes csendben vezette őket. Olyan magasztos és áhítatot keltő látvány volt ez a különös hadimenet, hogy akit nem vakított el a féltékenység, úgy beszélt Alkibiadész tettéről, mintha az szent titkokat ismerő főpappá avatta volna őt. Az ellenség nem merte megtámadni a menetet, s így teljes biztonságban érkeztek vissza Athénba. Nemcsak önérzete erősödött meg, hanem katonái is azzal a hittel néztek fel rá, hogy vezérsége alatt legyőzhetetlenek, és senki meg nem állhat velük szemben. Az egyszerűbb és szegényebb embereket pedig annyira elbűvölte, hogy vágyva vágytak rá, bárcsak a türannoszuk volna. Sokan ezt meg is mondták neki, és felkeresték, hogy biztassák. Azt akarták, álljon olyan magasságban, ahol az irigység el nem érheti. Akkor eltörölheti a határozatokat és a törvényeket, s megszabadulhat a város vesztét okozó locsogóktól; teheti, amit jónak lát, és úgy intézheti az állam ügyeit, hogy nem kell többé félnie a feljelentőktől.

35. Nem tudjuk, hogy maga Alkibiadész mint vélekedett a türannoszi hatalomról, de a város legbefolyásosabb polgárai féltek tőle, és siettették távozását. Megszavaztak neki mindent, amit csak akart, és kívánsága szerint választották meg hadvezértársait is.

Száz hajóval szállt tengerre, és először Androsz szigetét támadta meg. Legyőzte a lakosokat és a szigeten állomásozó spártai helyőrséget, de magát a várost nem foglalta el, s ez volt az első új vád, amit ellenségei emeltek ellene. Ha valaki, Alkibiadész bizonyosan saját dicsőségének lett az áldozata. Merészségének és éles elméjének olyan híre támadt, hogy ha valami nem sikerült neki, azonnal gyanúsnak találták. Mindenki meg volt győződve róla, hogy mindent el tud érni, amit csak akar, és ha mégsem így történt, azt hitték, hogy szántszándékkal követett el hibát. Most is várták a hírt, hogy elfoglalta Khioszt és Iónia egész partvidékét, s bosszankodtak, amikor ez nem történt meg olyan gyorsan, mint remélték. Arra nem is gondoltak, hogy állandóan pénzzavarokkal kellett küzdenie; azokat, akik ellen háborúskodott, a perzsa király bőkezűen fizette, neki viszont gyakran hajóra kellett szállnia és otthagynia táborát, hogy zsoldot és élelmet szerezzen katonáinak. Végül is ez szolgáltatott okot az ellene emelt végső és döntő vádra. Lüszandrosz, a spártai hajóhad parancsnoka, három helyett négy obolosz napi zsoldot fizetett tengerészeinek abból a pénzből, amelyet Kürosztól kapott. Alkibiadész csak nehezen tudta még a napi három oboloszt is kifizetni, és Kariába hajózott, hogy pénzt szerezzen. Távolléte alatt Antiokhoszt állította a hajóhad élére, aki jó hajós volt, de műveletlen és önfejű ember. Alkibiadész szigorúan meghagyta neki, hogy ne bocsátkozzék ütközetbe, még ha az ellenség megtámadná is. De Antiokhosz elbizakodottan semmibe vette a figyelmeztetést, megrakta legénységgel a saját háromevezősoros hajóját, s ezenkívül még egyet, azután elevezett Epheszosz felé. Hangos lárma és szidalmak közben az ellenséges hajók közvetlen közelébe vonult, s kihívó viselkedésével felingerelte őket. Lüszandrosz eleinte csak néhány hajójával indult üldözésére, amikor azonban az athéniak Antiokhosz segítségére siettek, harcba bocsátkozott egész hajóhadával, és teljes győzelmet aratott. Antiokhosz elesett a harcban, az ellenség foglyul ejtette az athéniak sok hajóját, és Lüszandrosz a győzelem emlékére diadaloszlopot emelt. Alkibiadész, mihelyt értesült a történtekről, visszatért Szamoszba; egész hajóhadával Lüszandrosz ellen vonult, de a spártai hadvezér megelégedett győzelmével, és nem volt hajlandó harcba bocsátkozni vele.

36. Alkibiadészt saját táborában is sokan gyűlölték. Köztük volt Thraszübulosz, Thraszón fia. Ez az ember elhajózott Athénba, hogy vádat emeljen ellene. A népet azzal tüzelte, hogy Alkibiadész viselkedése kárt okoz az állam érdekeinek, és miatta vesztek oda az athéni hajók. Visszaél hatalmával - mondta Thraszübulosz -, s a vezérletet olyanokra bízza, akik, mert jó ivócimborái, és mulatságos tengerésztörténeteket tudnak mesélni, megkedveltették magukat vele, és ezt azért teszi, hogy nyugodtan mehessen pénzszerző körútjaira, idejét vidám mulatozással vagy az abüdoszi és ióniai hetairák társaságában tölthesse; és amikor ezt cselekedte, az ellenséges hajóhad közvetlen közelben horgonyzott. Ellenségei azt is bűnéül rótták fel, hogy Thrakiában Biszanthé közelében várat építtetett magának menedékhelyül arra az esetre, ha nem maradhatna hazájában, vagy nem akarna ott élni. Az athéniak hitelt adtak a vádaknak, s haragjuk és rosszallásuk jeléül más hadvezéreket választottak a helyébe. Alkibiadész, amikor ezekről a dolgokról értesült, megijedt, és végleges elhatározással otthagyta az athéni tábort. Zsoldos hadsereget toborzott magának, és magánemberként háborút indított a független thrák törzsek ellen. Az elejtett foglyoktól sok pénzt szerzett, s a közelben lakó görögöket megvédte a barbárok betörései ellen.

Az egész athéni hajóhad Tüdeusz, Menandrosz és Adeimantosz vezérlete alatt Aigoszpotamoinál horgonyzott. Mindennap korán reggel megindultak Lüszandrosz Lampszakosznál állomásozó hajóhada felé, hogy ütközetet ajánljanak fel neki, majd visszafordultak, és napjukat a parton töltötték anélkül, hogy a katonai rend és fegyelem legelemibb szabályait is megtartották volna. A közelben tartózkodó Alkibiadész nem nézhette ezt közönyösen, hanem átlovagolt hozzájuk, és kioktatta a hadvezéreket, hogy rossz helyen horgonyoznak, mert a közelben nincs sem jó kikötő, sem város, és mindent, amire szükségük van, Szésztoszból kell odaszállítaniuk. Hibáztatta azt is, hogy amikor a hajók legénysége partra száll, kedve szerint kószál és elszéled, holott a velük szemben álló táborban vasfegyelmet tartanak, és az ellenséges hajók legénysége megszokta, hogy egy ember parancsára hallgasson, szó nélkül végezze dolgát és engedelmeskedjék.

37. A vezérek nem törődtek Alkibiadész figyelmeztetésével, hogy a hajóhadat vigyék át Szésztoszba, sőt Tüdeusz gőgösen meg is bántotta; felszólította, hogy távozzék, s kijelentette, hogy most mások parancsolnak, nem pedig ő. Alkibiadész árulást gyanított, és azonnal eltávozott, de azoknak az előkelő embereknek, akik a táborból kikísérték, megmondta, ha a vezérek nem ilyen fennhéjázó modorban bánnak vele, néhány nap alatt rákényszerítette volna a lakedaimóniakat, hogy vagy akaratuk ellenére bocsátkozzanak harcba, vagy hagyják veszni hajóikat. Némelyek hiú dicsekvésnek tekintették szavait, mások azonban hihetőnek vélték, amit mondott, mert könnyen idézhetett volna elő teljes zűrzavart az ellenséges táborban, ha rengeteg thrák lándzsásával és lovasával támadást intéz a szárazföld felől.

Az események rövid idő alatt igazolták, hogy Alkibiadész milyen helyesen ismerte fel az athéni vezérek hibáit. Lüszandrosz ugyanis váratlanul megtámadta az athéni hajóhadat, és csak nyolc hajó menekült el, Konón vezérlete alatt. A többi, kis híján kétszáz, egytől egyig az ellenség kezére került. A hajók foglyul ejtett háromezer főnyi legénységét Lüszandrosz mind egy szálig felkoncoltatta, majd rövid idővel később elfoglalta Athént is, a hajóhadat felgyújtotta, és a hosszú falakat leromboltatta.

Alkibiadész megijedt a spártaiaktól, akik egyszeriben a tengernek és a szárazföldnek is urai lettek, s ezért Bithüniába költözött. Kincsei jelentős részét odaküldte vagy magával vitte, de még többet otthagyott thrakiai várában. Megmentett vagyona javát azonban Bithüniaban elrabolták tőle az ottani thrákok. Ezért elhatározta, hogy elmegy Artaxerxészhez. Bízott benne, ha a király megismeri, nem fogja kevesebbre becsülni Themisztoklésznél, hiszen neki jobb oka van a cselekedetére, mert nem honfitársai ellen, mint Themisztoklész, hanem saját hazája érdekében és ellenségei ellen folyamodik a királyhoz segítségért. Úgy vélte, hogy a király udvarába Pharnabazosz juttathatja el legbiztonságosabban, ezért hozzá ment Phrügiába; a helytartó udvarában eltöltött bizonyos időt, s ezalatt figyelmes viselkedésével megbecsülést szerzett magának.

38. Az athéniak nehezen viselték el államuk vezető szerepének elveszítését. De csak akkor kezdték megérteni, mi történt velük, mikor Lüszandrosz szabadságuktól is megfosztotta őket, és harminc zsarnokot^[97] ültetett a nyakukra, s ha későn is, de belátták, hogy tudatlanságukban milyen jóvátehetetlen hibákat követtek el, mind között a legnagyobbat akkor, amikor dühükben másodízben is Alkibiadész ellen fordultak, s nem a saját hibája miatt űzték el, hanem azon felbőszülve, hogy egyik alantasa szégyenletes módon elveszítette néhány hajójukat, de ők maguk sokkal végzetesebb hibát követtek el, amikor megfosztották városukat legtehetségesebb és legtapasztaltabb hadvezérétől. Most már csak az a halvány reménység élt bennük, hogy nem veszhetett minden oda, amíg Alkibiadész él. Azelőtt sem tette meg - ezzel biztatták önmagukat -, hogy a száműzetésben tétlenül és nyugodtan éljen, így most is, mihelyt magához tér és helyzete megengedi, aligha fogja közönyösen nézni a spártaiak önhitt gőgjét és a harminc zsarnok tobzódását.

Nem volt egészen alaptalan, hogy a köznép így álmodozott, hiszen maga a harminc zsarnok is mindent elkövetett, hogy megtudja, mit csinál Alkibiadész, és mire készül a jövőben. Végül Kritiasz meggyőzte Lüszandroszt, hogy amíg Athénban demokrácia van, a spártaiak nem szilárdíthatják meg uralmukat Görögország felett, mert bármilyen jóindulatot mutatnak is az athéniak az oligarchia iránt, amíg Alkibiadész él, nem fog belenyugodni a jelenlegi állapotok fennmaradásába. Lüszandrosz semmit nem adott ezekre a beszédekre, amíg meg nem érkezett a spártai hatóságok titkos parancsa, hogy Alkibiadészt el kell tétetni láb alól; a spártaiak nyilván féltek leleményességétől, de az is lehet, hogy kedvében akartak járni Agisz királynak.

39. Lüszandrosz üzent Pharnabazosznak és felszólította, hogy tegyen eleget a titkos parancsnak, a helytartó pedig testvérét, Magaioszt és nagybátyját, Szuszamithrészt bízta meg a parancs végrehajtásával. Alkibiadész ebben az időben egy phrügiai faluban élt együtt egy Timandra nevű hetairával. Egyik éjszaka azt álmodta, hogy a hetaira ruhájába öltözött, fejét a hetaira tartotta a karjában, arca ki volt festve és kendőzve, akárcsak valami nőé. Mások szerint azt álmodta, hogy Magaiosz emberei levágták a fejét, és testét lángok közé dobták. Az bizonyos, hogy az álmot nem sok idővel halála előtt látta.

A katonák, akiket elpusztítására küldtek, nem merészkedtek bemenni hozzá, hanem körülkerítették a házat és felgyújtották. Alkibiadész, mihelyt ezt észrevette, felkapta ruháit és szőnyegeit, s tűzre dobálta őket; majd köpenyét bal karjára göngyölte, jobbjába vette kivont kardját, sértetlenül átrohant a lángokon, még csak tüzet sem fogott a ruhája, és puszta megjelenésével szétoszlatta a barbárokat. Senki nem mert szembeszállni vagy megvívni vele, hanem félreálltak útjából, csak lándzsáikat dobálták feléje és nyilakat lőttek ki rá. Így halt meg Alkibiadész; Timandra, mikor a barbárok eltávoztak, karjába vette holttestét, betakarta ruháival, s amennyire tőle telt, díszes és méltó temetést rendezett neki.

Timandra - egyesek szerint - anyja volt Laisznak, a híres hetairának, akit korinthoszinak mondtak, pedig valójában hadifogolyként került Görögországba Hükkarából, egy szicíliai kisvárosból.

Mások, bár egyébként hasonlóan beszélik el Alkibiadész halálának körülményeit, azt állítják, hogy ami vele történt, azt sem Lüszandrosz, sem Pharnabazosz, sem a spártaiak nem okozták, hanem Alkibiadész saját maga. Szerintük Alkibiadész elcsábított egy előkelő családból származó phrügiai nőt, és azzal élt együtt. A nő fivérei bosszút esküdtek nővérük meggyalázója ellen, ezért gyújtották fel Alkibiadész házát, és - amint fentebb elbeszéltem - lenyilazták, amikor az égő házból kirohant.

CORIOLANUS^[98]

1. A Marciusok patriciuscsaládja sok kiváló férfiút adott Rómának, köztük Ancus Marciust, Numa lányának fiát is, aki Tullus Hostilius után lett király. A család másik két tagja, Publius és Quintus Marcius vezette be Rómába a legbőségesebb és legjobb forrásvizet; Censorinus pedig, akit a római nép kétszer választott meg a censori tisztségre, törvényt fogadtatott el, hogy ezt a tisztséget kétszer senki ne viselhesse. Caius Marcius, akiről ezt a könyvet írom, korán árvaságra jutott. Édesanyja nevelte fel, megmutatva, hogy bármennyire rossz is az apa elvesztése, nélküle is derék és kiváló férfiúvá növekedhet bárki, és hogy csak a haszontalan emberek okolják romlásukért a magányos árvaságot. De ugyanez a Marcius tett tanúságot azoknak az igaza mellett is, akik azt állítják, hogy a nemes és jó természet, ha nem részesül megfelelő nevelésben, sok rossz gyümölcsöt is terem a pompásak mellett, akárcsak a jó, de nem eléggé megművelt föld. Mert bár mindenre kiterjedő, élénk értelme őt is nagy és kiváló tettek elkövetésére serkentette, daccal párosult fékezhetetlen indulatossága megnehezítette számára a másokkal való érintkezést. Kortársai bámulták a gyönyörökkel, a fáradalmakkal és az anyagi javakkal szemben tanúsított közönyét, s ezt a tulajdonságát önmérsékletnek, igazságosságnak és bátorságnak nevezték, társaságban viszont nem tudták elviselni ellenszenves, kellemetlen és fennhéjázó modorát. Valóban, a legnagyobb ajándékot az emberek a Múzsák kegyéből élvezik: hogy a műveltség megszelídíti természetüket, és a józan értelem mértékletességre szoktatja őket; igaz viszont, hogy Rómában azokban az időkben a harcias, katonai tettekben megnyilvánuló erényt tartották a legnagyobb becsben, bizonysága ennek az is, hogy a latin nyelvben az erényt és a vitézséget ugyanazzal a szóval fejezték ki, amely a férfiúi bátorságot jelenti.

2. Marciust szenvedélyesebben vonzották a katonai élet küzdelmei, mint bárki mást, s ezért már gyermekkorában megtanulta a fegyverforgatást. Mivel pedig meg volt győződve róla, hogy a mesterséges fegyverek nem sok hasznára vannak azoknak, akik a természet adta fegyvereket kellőképpen nem fejlesztik és gyakorolják, annyira megedzette testét mindenfajta küzdelemben, hogy nemcsak a versenyfutásban volt a leggyorsabb, hanem a birkózásban is olyan biztos fogásokat alkalmazott, és olyan erővel küzdött, hogy ellenfele tehetetlen volt vele szemben. Így azután, akik versenyeztek vele és alulmaradtak, testének legyőzhetetlen erejét okolták, amelyen nem fogott a fáradtság.

3. Első hadjáratában még gyermekifjúként vett részt, amikor Tarquinius, Rómának akkor már elűzött királya, több csata és vereség után - mintegy utolsó kockadobásként - táborába gyűjtött rengeteg latint és egyéb itáliait, és Róma ellen indult. Ezek a népek nem Tarquinius iránti rokonszenvből vállalták a harcot, hanem félelemből és irigységből, mert szerették volna megdönteni Róma növekvő hatalmát. A váltakozó hadiszerencsével folyó ütközetben Marcius vitézül küzdött a dictator szeme láttára, majd amidőn megpillantott egy súlyosan sebesült római harcost, segítségére sietett, és megölte támadóját. A római vezér a győzelem után legelőször őt tüntette ki tölgyfakoszorúval.

A törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy tölgyfalombból font koszorúval kell kitüntetni azt, aki polgártársa életét megmenti; vagy azért, mert különös tiszteletben részesítették a tölgyfát az arkadiaiak miatt, akiket Apollón "makkevőknek" nevezett egyik jóslatában, vagy mert tölgyfalombot találtak a leghamarabb, bárhol harcoltak is, vagy mert a tölgyfa lombja a várost védő Iuppiternek volt szentelve, és így a tölgyfakoszorú méltán illette meg azt, aki polgártársa életét megmentette. A vadon nőtt fák közt különben a tölgyfa termése a legértékesebb, ha pedig megszelídítik, fája a legkeményebb. Makkját takarmánynak, a rajta talált mézet pedig italkészítésre használják. Pecsenyéhez is a tölgyfa juttatja az embereket, mert a vadászok és madarászok a rajta termő mézgát használják a lépvesszőhöz.

Mint mondják, ebben a csatában megjelentek a Dioszkuroszok; nyomban az ütközet után látták őket izzadt paripájukon a forumon, közel ahhoz a forráshoz, ahol szentélyük most is áll, és itt jelentették be a győzelmet. Ezért július idusát, mint a győzelem napját, a Dioszkuroszoknak szentelik.

4. Az olyan fiatalemberekben, akikbe a természet csak erőtlen dicsőségvágyat oltott, a korán jött kitüntetés és megtiszteltetés egykettőre elaltatja és kioltja a szomjas dicsvágyat, azokat viszont, akikben erős és tartós a szenvedély, a megtiszteltetések még kiválóbbá teszik, és szélsebesen ragadják mindahhoz, ami szemükben szépnek látszik; a kitüntetéseket nem jutalomnak tekintik, hanem zálognak, és dicsőségüket mindenáron még vitézibb tettekkel akarják tetézni. Ilyen szenvedély töltötte el Marciust is; önmagával versenyzett a vitézkedésben, mindig újabb dicsőségre vágyott, kitüntetést kitüntetésre, zsákmányt zsákmányra halmozott; korábbi parancsnokai vetélkedtek a későbbiekkel, hogy kitüntessék, és bizonyítékot adjanak vitézségéről. A rómaiak sok háborút viseltek ebben az időben, de Marcius egyikből sem tért haza diadalkoszorú és kitüntetés nélkül.

Másoknál a vitézkedés célja a dicsőség volt, ő azonban azért vágyott dicsőségre, hogy édesanyjának örömet szerezzen. Azt tartotta legnagyobb kitüntetésnek, és akkor volt a legboldogabb, ha édesanyja hallhatta fia magasztalását, láthatta, amikor diadalkoszorúval övezik homlokát, és az örömtől sírva ölelte át. Mint mondják, Epameinóndasz is hasonlóképpen érzett, és azt tartotta legnagyobb szerencséjének, hogy apja és anyja megérte leuktrai hadjáratát és győzelmét. Neki a jó sors megadta, hogy mindkét szülője vele együtt örülhetett sikereinek. Marcius úgy gondolta, hogy az apjának kijáró háláját is anyjának kell lerónia. Ezért volt fáradhatatlan, hogy anyjának, Volumniának minél több örömet és megbecsülést szerezzen; az ő kívánsága szerint választott magának feleséget, és egy házban lakott anyjával, még akkor is, midőn gyermekeik születtek.

5. Vitézségével már nagy befolyásra és hatalomra tett szert a városban, amidőn a senatus a gazdagok pártjára állt, és összeütközésbe került a néppel, amelynek sok szenvedést és méltatlan zaklatást kellett elviselnie a hitelezőktől. Azokat, akiknek szerény vagyonuk volt, a zálogolások és árverések mindenükből kiforgatták, a nincsteleneket pedig elhurcolták és bebörtönözték, még akkor is, ha testüket a hazáért vívott harcokban kapott sebek borították.

Legutóbb a sabinok elleni háborúban vettek részt, de csak akkor vállalkoztak a harcra, amikor ígéretet kaptak leggazdagabb hitelezőiktől, hogy méltányosan bánnak majd velük, és senatusi határozattal kötelezték a consult, Marcius Valeriust, hogy ezért vállaljon kezességet. Az ígéret birtokában bátran küzdöttek, és győzelmet arattak az ellenségen, de hitelezőik ezután sem tanúsítottak méltányos magatartást, a senatus pedig, ígéretéről megfeledkezve, tűrte, hogy ismét elhurcolják és börtönbe vessék a nincsteleneket. Emiatt zavarok és lázongások törtek ki a város szegényei között, ami nem kerülte el az ellenség figyelmét sem: betörtek az ország területére, és tűzzel-vassal pusztítottak mindent, midőn pedig a consulok fegyverbe szólították a hadköteleseket, felhívásuknak senki nem engedelmeskedett. A felelős személyek véleménye erre ismét megoszlott. Egyesek úgy gondolták, hogy engedményeket kell tenniük a szegényeknek, mások viszont, közöttük Marcius is, az ellenkezőjét állították. Ő nem az anyagiak kérdésével törődött, hanem inkább a vakmerő és elbizakodott csőcselékkel, amely először kísérelte meg, hogy szembeszálljon a törvényekkel. Ezért arra biztatta az állam főtisztviselőit, hogy okosan és józanul járjanak el, szüntessék meg, fojtsák el a lázongást.

6. A senatus rövid idő alatt többször is összeült, de semmi véglegeset nem határozott. Erre a szegények felbiztatták egymást, elhagyták a várost, és az Anio folyó mellett a most Szent-hegynek nevezett helyen telepedtek le. Nem követtek el erőszakos vagy zendülésszámba menő tetteket; azt hajtogatták csak, hogy a gazdagok már úgyis régen kiűzték őket a városból. Levegőt, vizet és sírhelyet Itália bármely részén kaphatnak; ennél többet Rómában sem remélhetnek, ha ott maradnak, legfeljebb arra számíthatnak, hogy sebek borítják testüket, és meghalnak, ha a gazdagokért táborba szállnak.

A történtek megriasztották a senatust, és elküldték a néphez a legmegértőbb és legnépszerűbb idősebb senatorokat. Menenius Agrippa szólott a nevükben, hosszasan kérlelte a népet, s őszinte szavakkal nyilatkozott a senatusról, majd beszéde végén elmondta emlékezetes példázatát. Az emberi test tagjai - szólt - fellázadtak a gyomor ellen, és azzal vádolták, hogy csak ül tétlenül, minden hasznos munka nélkül a testben, míg a többi testrész kénytelen örökös munkával agyonfárasztani magát, hogy étvágyát kielégítse. A gyomor erre kinevette együgyűségüket, hogy nem értik meg: igaz, minden táplálékot ő fogad magába, de visszajuttatja hozzájuk, és szétosztja közöttük. "Ez a viszony köztetek és a senatus között is, polgárok - fejezte be beszédét -, mert az ott folytatott tanácskozások és megtárgyalt határozatok minden hasznot és előnyt hozzátok juttatnak el, és köztetek osztanak szét."

7. Így aztán kibékültek, a senatus teljesítette azt a kívánságukat, hogy öt férfiút válasszanak meg a nép érdekeinek védelmezőiül; ők azok, akiket napjainkban néptribunusoknak neveznek. Először a zendülés vezéreit, Iunius Brutust és Sicinius Vellutust választották meg. Amikor a városban helyreállt az egység, a nép már szívesen vállalta a consulok alatt a katonai szolgálatot.

De maga Marcius nem örült, hogy a nép hatalma megerősödött az arisztokrácia rovására. Észrevette, hogy más patriciusok is ugyanígy vélekednek, ezért felbiztatta őket, hogy ne maradjanak el a plebeiusok mögött a hazáért vívott harcban, és mutassák meg, hogy inkább katonai vitézségben, mint hatalomban múlják őket felül.

8. A volscusoknak, akikkel a rómaiak háborút folytattak, legfontosabb városuk Corioli volt. Amidőn Cominius consul ostromzárral körülvette a várost, az egész volscus nép megrémülve sietett Corioli segítségére a rómaiak ellen, hogy a város közelében ütközetre kényszerítsék őket, és az ellenséget két tűz közé szorítsák. Cominius ekkor két részre osztotta hadait; ő maga a kívülről közeledőkkel szállt szembe, az egyik legkiválóbb rómait pedig, Titus Larciust az ostromló hadaknál hagyta. Corioli helyőrsége lefitymálta a hátramaradt ostromlókat, és kirohant rájuk; az első rohamban győztek is, és a rómaiakat táborukig szorították vissza. Ekkor Marcius néhányadmagával előretört, megállította a velük szembeszálló ellenség rohamát, és hangos kiáltozással biztatta a rómaiakat. Marcius valóban olyan volt, amilyennek Cato^[99] kívánja a katonát: nemcsak karja erejével, hanem hangjával és külső megjelenésével is rémületbe ejtette az ellenséget, és ellenállhatatlannak bizonyult. A rómaiak közül sokan köréje sereglettek, és visszaszorították a megrémült ellenséget. Marcius azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem üldözőbe vette és a kapukig követte a megfutamított ellenséget. Egyszer csak észrevette, hogy a rómaiak abbahagyják az üldözést, mert a falakról dárdákat dobálnak rájuk, és egyetlen katonája sem merészkedik betörni a megfutamodók nyomában az ellenséggel teli városba. Megállt, lelkesen buzdítani kezdte társait, s azt kiáltozta, hogy a szerencse a várost nem az üldözötteknek, hanem az üldözőknek nyitja meg. Csak kevesen voltak hajlandók követni, de ő áttört az ellenség sorain, előretört a kapukig és benyomult a városba. Eleinte senki nem merte feltartóztatni, senki nem mert ellene szegülni, de mikor látták, hogy csak kevés római harcol a falakon belül, összeszedték magukat, és rájuk támadtak. Ekkor - mint mondják - barát és ellenség közé vegyülve, hihetetlen küzdelemben verekedte magát keresztül karja erejével, lába gyorsaságával és lelke bátorságával. Aki csak útjába került, megölte, a többieket végigüldözte a városon és rájuk kényszerítette, hogy feladják a védekezést és eldobálják fegyvereiket; így kellő időt adott Larciusnak, hogy kívülről a városba vezesse a rómaiakat.

9. A város elfoglalása után a legtöbb katona rabláshoz és zsákmányszerzéshez kezdett. Marcius ekkor haragosan rájuk kiáltott, mert szégyenletesnek tartotta, hogy amikor a consul és a vele levő polgárok valahol talán éppen küzdenek az ellenséggel, ők zsákmányszerzéssel vannak elfoglalva, vagy a zsákmányolás ürügyén elfutnak a veszély elől; de csak kevesen hallgattak rá. Magához vette hát az önként vállalkozókat, és elindult arra, amerre sejtése szerint a másik sereg vonult. Buzgón kérlelte társait, hogy tartsanak ki, majd többször is könyörgött az istenekhez, hogy idejében érkezzék a csatába, s kivehesse részét a veszélyből és polgártársai küzdelméből.

A rómaiaknak abban az időben az volt a szokása, hogy amikor csatarendbe álltak, és pajzsukat meg köpenyüket felölteni készültek, élőszóval végrendelkeztek, és három-négy tanú jelenlétében megnevezték örököseiket. A katonák - szemközt az ellenséggel - éppen ezzel voltak elfoglalva, amikor Marcius rájuk talált. Első pillanatra nagyon megzavarta őket, hogy ilyen kevesedmagával jelenik meg, ráadásul vértől és izzadságtól borítva. De midőn örömmel odasietett a consulhoz, jobbját nyújtotta neki, és jelentette, hogy elfoglalta a várost, Cominius pedig átölelte és megcsókolta, nyomban felbátorodtak, kezdett elterjedni köztük a győzelem híre, de még akik nem hallottak semmit, azok is megsejtették, hogy miről van szó, és hangos kiáltozással kérték, vezesse őket ütközetbe. Marcius megkérdezte Cominiustól, hogyan állította fel az ellenség csatarendjét, és hol vannak legkiválóbb csapatai. Cominius válaszára, hogy véleménye szerint középen az antiumiak állnak, akik a legharciasabbak és vitézség dolgában nem maradnak el senki mögött, Marcius így szólt: "Kérve kérlek, ezekkel állíts szembe minket." A consul megcsodálta harcvágyát, és teljesítette kérését.

Mihelyt kiröpítették az első lándzsákat, Marcius előretört; a volscusok nem tudták feltartóztatni támadását, így nyomban áttörte a vele szemben álló ellenséges harcvonalat. A két szárny azonban felkanyarodott és körülvette Marciust. A consul erre megijedt, és legjobb embereit küldte segítségére. Marcius körül heves küzdelem kezdődött, és csakhamar számtalan holttest borította a földet. A rómaiak nagy erővel támadtak az ellenségre, megverték és megfutamították őket. Marciust, akit a fáradtság és sebei kimerítettek, arra kérték, hogy térjen vissza a táborba. Ő azonban azt felelte, hogy aki győz, annak nem szabad elfáradnia, és a hátráló ellenség után vetette magát. Az ellenséges sereg többi része is vereséget szenvedett; közülük sokan elestek vagy fogságba kerültek.

10. Másnap megérkezett Larcius, és amikor a consul jelenlétében összegyűlt a hadsereg, a consul felment a szószékre, hálát mondott az isteneknek a nagy sikerért, majd Marciushoz fordult. Először is dicséretekkel halmozta el vitéz tetteiért, amelyeket részben ő maga is végignézett, részben Larcius tanúskodott róluk. Azután felszólította, hogy a zsákmányul ejtett kincsekből, lovakból és hadifoglyokból válasszon ki magának egytized részt, mielőtt szétosztanák az egészet a katonák közt; ezenkívül kitüntetésképpen vitézségéért megajándékozta egy felszerelt harci ménnel is. A rómaiak helyeselték a kitüntetést, de Marcius előrelépett, és kijelentette, hogy a lovat elfogadja, s örül a consul dicséretének, de a többire - amit munkája bérének, nem pedig megtiszteltetésnek tekint - nem tart igényt, ő is beéri azzal, ami a katonáknak jut. "Egy kegyet kérek csak tőletek - szólt -, és szeretném, ha ezt megadnátok. Van nekem a volscusok közt egy vendégbarátom, egy derék s becsületes ember. Most fogságba esett, s bár azelőtt gazdag és boldog volt, szolgasors vár rá. Örülnék, ha a sok szerencsétlenség közül, amely érte, attól az egytől megmenthetném, hogy rabszolgaként adják el."

Marcius szavait a katonák hangos tetszésnyilvánítással fogadták, és önzetlenségét még jobban csodálták, mint az ellenséggel szemben tanúsított vitézségét. Még akik irigyek és féltékenyek voltak rá megtiszteltetése miatt, azok is méltónak tartották a nagy jutalomra, éppen azért, mert nem akarta elfogadni, és jobban bámulták azt az erényét, hogy ilyen nagy kincseket megvetett, mint vitézségét, amellyel megszerezte őket. Mert szebb dolog a kincseket jól használni, mint a fegyvereket, de dicsőbb dolog nem vágyni rájuk, mint jól felhasználni őket.

11. Amikor elcsendesedett az egybegyűltek lármája és kiabálása, ismét Cominius szólalt meg. "Nem erőszakolhatjuk rá, katonák, az ajándékokat e férfiúra, ha nem akarja elfogadni őket. De egyet nem utasíthat vissza ő sem, adjuk hát meg, szavazzuk meg neki: nevezzük ezután Coriolanusnak, ha ugyan az, amit tett, máris meg nem adta neki ezt a nevet." Ettől kezdve lett Marcius harmadik neve Coriolanus.

Ebből nyilván kitűnik, hogy személyneve Caius, második és nemzetsége vagy családja szerinti neve Marcius; e kettőhöz járult később valamely tettéből, vele történt eseményből vagy természet adta sajátosságából származó és ráruházott harmadik neve. Ugyanígy adtak a görögök is mellékneveket:^[100] kiváló tettek alapján a Szótért és a Kallinikoszt; természeti sajátosság után a Phüszkónt és a Grüposzt; erényekért az Euergetészt és a Philadelphoszt, s második Battosznak jó szerencséjéért az Eudaimónt. Néhány királynak gúnynevet is adtak: így nevezték el Antigonoszt Dószónnak és Ptolemaioszt Lathürosznak. Ilyenfajta neveket még gyakrabban találunk a rómaiaknál. Így az egyik Metellust Diadematusnak nevezték, mert a homlokán levő nyílt sebe miatt hosszú ideig kötést hordott a homlokán; egy másik Metellust pedig azért neveztek el Celernek, mert megcsodálták azt a gyorsaságot, amellyel néhány nappal apja halála után gladiátori játékokat rendezett az emlékére. Egyeseket még manapság is születésük körülményeiről neveznek el: így Proculusnak hívják, aki apja távolléte alatt és Posturnusnak, aki apja halála után született. Ha egy ikerpár egyik tagja meghal, azt, aki életben marad, Vopiscusnak hívják. Testi tulajdonságok alapján használják nemcsak a Sulla, Niger és Rufus, hanem a Caecus és Claudius mellékneveket is. Ez helyes szokás, mert nem szabad sem a vakságban, sem más testi fogyatkozásban szégyenletes vagy megbélyegző tulajdonságot látni, hanem az efféle neveket az emberek saját nevének kell tekinteni. Mindez azonban egy másik értekezés körébe tartozik.

12. Alig ért véget a háború, a népvezérek újra szítani kezdték a lázongást, bár nem volt új vagy jogos panaszuk; inkább csak ürügyül használták fel azokat a bajokat, amelyek szükségképpen visszamaradtak az előző viszályokból és zavarokból, hogy vádolhassák a patriciusokat. A földek legnagyobbrészt bevetetlenül és megműveletlenül maradtak, és a háború miatt nem nyílt alkalom rá, hogy a piaci szükségleteket megfelelő behozatallal fedezzék; így aztán nagy ínség támadt. A népvezérek látták, hogy a piacon nincs élelem, de ha lett volna is, a népnek nem volt pénze, hogy vásároljon. Ezért beszédeikben azzal rágalmazták meg a gazdagokat, hogy ők idézték elő az éhínséget bosszúból.

Közben követek érkeztek Velitraeből, akik felajánlották városukat a rómaiaknak, és kérték, hogy küldjenek ki telepeseket. Járványos betegség pusztított ugyanis soraikban, amely olyan sok halálesetet okozott, és olyan nagy pusztítást vitt véghez a lakosok közt, hogy alig tizedrészük maradt életben. A józanul gondolkodók úgy látták, hogy Velitrae lakóinak kérése a legjobbkor érkezett, mert az ínség úgyis szükségessé tett valamilyen könnyítést, s egyben azt is remélték, hogy a zavargó és a népvezérek által felbolygatott tömeget mint egészségtelen és nyugtalanító elemet eltávolíthatják a városból. Közülük jelölték ki a consulok a telepeseket, a többieket pedig besorozták a volscusok elleni hadjáratra, hogy a tétlenség ne legyen belső lázongások előidéző oka. Azt hitték ugyanis, hogy a szegények és a gazdagok, a plebeiusok és a patriciusok barátságosabbak és szívélyesebbek lesznek egymáshoz, ha fegyvert fognak, táborba szállnak és közös veszélyeknek teszik ki magukat.

13. Erre a Sicinius^[101] és Brutus körül csoportosuló népvezérek hangos tiltakozásra fakadtak, és azt kiabálták, hogy a consulok legkegyetlenebb tettüket az áttelepítés vonzó nevével ruházzák fel, és ezeket a szegény embereket feneketlen mélységbe taszítják, mert megfertőzött levegőjű s temetetlen holttestekkel teli városba küldik őket, hogy ott egy idegen és vérszomjas istenséggel lakjanak együtt. Mintha nem volna elég nekik, hogy a polgárok egy része éhen pusztul, másik részüket most a ragálynak dobják oda áldozatul, sőt készakarva háborút idéznek elő, hogy a várost ellepjék a bajok, amiért nem akart a gazdagok rabszolgája lenni. A nép torkig volt az efféle beszédekkel, nem jelent meg a consulok által elrendelt jegyzékbe vételen, és hallani sem akart a gyarmatosításról.

A senatus nem tudta, mitévő legyen, de Marcius, büszkén és öntelten élvezve a legelőkelőbbek csodálatát, nyíltan szembeszállt a népvezérekkel. Így aztán intézkedtek a telepesek elküldéséről, s a kisorsoltakat súlyos büntetés terhe alatt kényszerítették a város elhagyására. Mivel azonban a hadjáratban végképp senki nem akart részt venni, Marcius clienseit vitte magával, és más embereket, akiket rá tudott beszélni, s rátört velük az antiumiak földjeire. Itt sok gabonát találtak, sok jószágot hajtottak el, és foglyokat ejtettek. Marcius a zsákmányból nem tartott meg semmit magának, de bajtársai annál több zsákmánnyal megterhelve tértek vissza Rómába. A többiek megbánták vonakodásukat, és irigyelték polgártársaikat szerencséjükért, Marciust pedig meggyűlölték, s nehezen viselték el hírnevét és hatalmát, mert tekintélyének növekedése ártott a nép érdekeinek.

14. Marcius nem sokkal később megpályázta a consulságot; a többség hajlandó volt rá szavazni, és a nép is restellte, hogy megszégyenítse s visszautasítsa a legelőkelőbb származású és legvitézebb férfiút. Szokásban volt, hogy akik a consulságra pályáztak, és meg akarták szerezni a polgárok szavazatait, tunica nélkül, togában mentek el a forumra, hogy köszöntsék a polgárokat; a szokás oka vagy az volt, hogy ebben a viseletben a pályázók kérelmezők módjára megalázkodjanak, vagy hogy esetleges sebhelyeiket mint vitézségük tanújelét megmutathassák. Semmi esetre sem a pénzosztogatás vagy megvesztegetés gyanúja miatt kívánták, hogy a hivatalkérő polgár öv és tunica nélkül jelenjék meg polgártársai színe előtt, mert csak jóval később vált bevett szokássá, hogy pénzért vették és adták a szavazatokat, s a pénz döntő szerephez jutott a választógyűléseken. Akkoriban azonban, amikor a megvesztegetés már állandó szokássá lett a bíróságokon, sőt a katonai táborokban is, a köztársaság egyeduralommá változott, mert a fegyveres haderő is a pénz szolgájává lett. Igaz az az állítás, hogy az semmisítette meg először a nép hatalmát, aki lakomákon etette-itatta és pénzzel megvesztegette. Rómában, úgy látszik, ez a romlás titokban és fokozatosan hódított tért, és a baj nem mindjárt vált nyilvánvalóvá. Nem tudjuk, ki vesztegette meg először a népet és a bíróságot. Athénban hír szerint Anütosz, Anthemión fia vesztegette meg először a bírákat, amikor Püloszban elkövetett árulása miatt a peloponnészoszi háború vége felé perbe fogták. Rómában akkor még aranykor volt, és vesztegetést nem ismerő nép töltötte meg a forumot.

15. Amikor Marcius megmutatta sebhelyeit, amelyeket oly sok csatában kapott, és amelyekkel tizenhét év szüntelen háborúiban kitüntette magát, meghajoltak vitézsége előtt, és egymás közt megegyeztek benne, hogy megválasztják. Amikor azonban elérkezett a szavazás napja, Marcius a senatorok kíséretében tüntető pompával jelent meg a forumon, és a patriciusok mind nyilvánvalóbban kimutatták, hogy senki más érdekében nem buzgólkodnak úgy, mint őérette, az egyszerű nép cserbenhagyta Marciust, és megvonta tőle jóindulatát. Rossz előérzetük tetejében még féltek is, hogy ha ez az arisztokratikus hajlamú férfi, akinek olyan nagy befolyása van a patriciusok közt, magához ragadja a hatalmat, a népet megfosztja minden szabadságától.

Így aztán kibuktatták Marciust. Másokat választottak consullá, és ez a senatust mélyen lesújtotta, mert a történtekben inkább a maga, mint Marcius megaláztatását látta. De Marcius sem viselte nyugodt lélekkel és türelmesen az eseményeket. Indulatos és makacs természetét lelki nagyságnak és fennköltségnek hitte, s hiányzott belőle az állhatatosság és a szelídlelkűség, amely minden államférfiúi erény között a legfontosabb. Nem tudta, hogy annak, aki a közügyekkel foglalkozik és emberekkel van dolga, kerülnie kell az önhittséget, a "magány e társát", amint Platón nevezte, s helyette, bármennyire nevetséges is ez sok tekintetben, a türelmet kell megszeretnie. Marcius azonban, aki egyenes, de hajlíthatatlan természet volt, meg volt győződve róla, hogy a vitézségnek a győzelem és a mindenki feletti feltétlen uralom a velejárója, nem pedig a gyengeség és az elpuhultság, amely mint a harag, beteges daganatként tör elő a szenvedő és megsebzett lélekből. Éppen ezért rettenetesen felháborodott, megsértődött a népre, és hazament. A város fiatal patriciusai, akik lépten-nyomon előkelő származásukkal hetvenkedtek, mindig lelkes hívei és csodálói voltak Marciusnak, most pedig még inkább csüngtek rajta, aminek a legkevésbé sem örült, mert részvétükkel bosszúságát, fájdalmát és haragját még hevesebben lángra lobbantották. Őt tekintették vezérüknek és legfőbb tanítómesterüknek a hadi tudományokban és minden háborújukban; ő ösztönözte az ifjakat, hogy irigység nélkül versengjenek a vitézi erényekért, s ő tette büszkékké őket győzelmeikre.

16. Közben gabona érkezett Rómába; nagy részét Itáliában vásárolták, nem kis részét pedig Gelón türannosz küldte ajándékba Szürakuszaiból. Mindenki reménykedni kezdett, és azt várta, hogy a város megmenekszik az ínségtől és a belső széthúzástól. A senatus nyomban összeült, az összesereglett sokaság pedig kint várta a tanácskozás eredményét; azt remélték, hogy a pénzen vásárolt gabonát méltányos áron vásárolhatják meg, az ajándékba érkezőt pedig ingyen osztják szét közöttük, mert több senator ezt javasolta. De ekkor szólásra emelkedett Marcius, és hevesen rátámadt azokra, akik a nép érdekében beszéltek. Demagógoknak és az arisztokrácia árulóinak nevezte őket, akik a vakmerőség és az arcátlanság ártó magvait hintik szét a nép között, és saját vesztükre nagyra nevelik, holott helyesebb lett volna már csírájában megfojtani a veszedelmet, s nem engedni, hogy a nép ilyen tekintélyes hivatal által megerősödjék. Máris félelmetes, mert mindent elér, amit csak akar, s akarata ellenére semmire nem kényszeríthető; nem engedelmeskedik a consuloknak, hanem anarchiában él, és nem ismer el más felsőbbséget, csak a saját hatóságait. Ha ajándékokat és gabonaosztásokat szavaznak meg neki, mint a görögök túlzóan demokratikus államaiban, ezzel mindnyájuk közös és teljes romlására csak a nép elégedetlenségét mozdítják elő. "Azt csak nem állíthatják - folytatta -, hogy mindezt azokért a hadjáratokért kapják jutalmul, amelyek alól kivonták magukat, vagy zendüléseikért, amelyekkel elárulták hazájukat, vagy azokért a rágalmakért, amelyeket a senatus ellen terjesztettek. Most arra számítanak, hogy ti majd félelemből engedtek, és azt remélik, hogy hízelgésből mindent megadtok nekik, s aztán nem lesz semmi, ami engedetlenségüknek határt szabjon, úgyhogy soha nem szűnnek meg viszálykodni és lázongani. Az engedékenység merő őrültség volna. Ha azonban eszünknél vagyunk, fosszuk meg őket a néptribunusi hivataltól, amely semmissé teszi a consuli hatalmat, és csak megosztja a várost, amely nem egységes már, mint azelőtt, hanem két részre szakadt, s így nem képes egyetértésben cselekedni, sem bajainkat és egymás közti zavarainkat megszüntetni."

17. Marcius ilyen és még több, ehhez hasonló beszédével rendkívüli mértékben megnyerte és fellelkesítette a fiatalabb senatorokat és a gazdagokat is csaknem kivétel nélkül, akik azt kiáltozták, hogy ő az egyetlen férfi a városban, aki nem hátrál meg és nem hajlandó hízelegni. Az idősebbek közül azonban többen szembeszálltak vele, mert sejtették, hogy mi fog következni, s abban, ami bekövetkezett, valóban nem volt köszönet. Amikor ugyanis a jelenlevő néptribunusok észrevették, hogy Marcius véleménye győz, kifutottak a sokasághoz, s hangos kiáltozással felszólították a tömeget, hogy álljon melléjük és legyen segítségükre. Viharos népgyűlést tartottak, s ezen tudomására hozták a népnek Marcius beszédét. A nép feldühödött, és kis híján berontott az ülésterembe. A néptribunusok ekkor vádat emeltek Marcius ellen, érte küldtek, és felszólították, hogy védekezzék a vád ellen. Midőn pedig Marcius az érte küldött lictorokat gőgösen elkergette, ők maguk mentek el az aedilisekkel, hogy erőszakkal odahurcolják. Meg is ragadták, de a patriciusok védelmére siettek, elkergették a tribunusokat, az aediliseket pedig tettleg bántalmazták.

Közben beesteledett, és megszűnt a zavargás, de mihelyt kivilágosodott, a consulok látták, hogy a nép izgatottan rohan a város minden részéből a forumra. Összehívták tehát a senatust, és felszólították, vegye fontolóra, miként lehet a népet méltányos javaslatokkal és megfelelő határozatokkal lecsendesíteni és kiengesztelni, mert arra most nincs idő, hogy kiváltságukról és tekintélyükről vitázzanak. Higgadtan kell gondolkozniok, mert a helyzet válságos és veszedelmes, s ezért okos és méltányos megfontolásokra van szükség. A többség engedett, mire a consulok kimentek, és tőlük telhetően igyekeztek meggyőzni és lecsendesíteni a népet. A rágalmakat higgadt hangon megcáfolták, csak mértékkel intették rendre őket és tettek szemrehányásokat nekik, egyben pedig azt hajtogatták, hogy a piaci áruk és az élelmiszerek ára tekintetében nem lesz nézeteltérés közöttük.

18. A nép engedett; nyugodt, józan figyelméből kiderült, hogy elfogadta az irányítást és megbékélt. Ekkor azonban felálltak a néptribunusok, és kijelentették, hogy mivel a senatus méltányosságot tanúsított, a nép kész engedni mindenben, ami jogos, de követeli, hogy Marcius védje magát a következő vádak ellen: Igaz-e, hogy a senatust az alkotmány és a nép hatalmának megsértésére izgatta? Igaz-e, hogy felszólításuknak ellene szegült? Azáltal, hogy az aediliseket a forumon tettleg bántalmazta, nem szolgáltatott-e alkalmat a polgárháborúra, és arra, hogy a polgárság fegyvert ragadjon? Mindezt azzal a szándékkal mondták, hogy megalázzák Marciust, ha igazi természete ellenére büszkeségéből enged és a nép kegyét kéri, vagy pedig ha természetének megfelelően cselekszik, a nép engesztelhetetlen haragját zúdítsák rá. Főként erre számítottak, mert jól ismerték Marciust.

Amikor aztán felállt, hogy védekezzék, a nép csendben és nyugodtan meghallgatta. De néhány szó után, ahelyett, hogy a várakozásnak megfelelően kérlelni kezdte volna a tömeget, nyíltan sértő hangra tért át, ami inkább támadás volt a nép ellen, mint önmaga védelme. Még hanghordozása és arckifejezése is határozott megvetést és lenézést árult el. A nép erre haragra gerjedt, és nyíltan kimutatta, hogy mennyire neheztel a mondottak miatt, s nem hajlandó eltűrni Marcius szavait. Erre Sicinius, a legvakmerőbb néptribunus, rövid ideig tanácskozott hivatalnoktársaival, majd a nép elé állt, és kihirdette, hogy a néptribunusok halálra ítélik Marciust, s megparancsolta az aediliseknek, vezessék azonnal a sziklára, és taszítsák le a mélybe. Az aedilisek meg is ragadták, de ezt az eljárást még a plebeiusok is borzalmas és szörnyű cselekedetnek tartották. A magukból kikelt patriciusok hangos kiáltozással siettek Marcius segítségére, lefogták a Marciust megragadó tisztviselőket és közrevették Marciust. Mások kezüket kinyújtva kérve kérték a népet, mert szóval és hanggal semmire sem mentek a rettenetes lárma és zűrzavar közepette. Végül a néptribunusok barátai és jóakarói, akik belátták, hogy ha Marciust elvezetik és kivégzését végrehajtják, a patriciusok vérfürdőt fognak rendezni, rávették őket, hogy mondjanak le a büntetésnek erről a szokatlan és kegyetlen módjáról, ne végeztessék ki Marciust erőszakkal, ítélet nélkül, hanem bízzák a népre az ítélethozatalt. Erre Sicinius visszanyerte nyugalmát, és megkérdezte a patriciusoktól, miért ragadták ki a kezükből Marciust, akit a nép büntetéssel akar sújtani. "De mi a ti szándékotok - kérdezték viszont a patriciusok -, és hogyan gondoljátok, hogy Róma egyik legkiválóbb fiát ítélet nélkül hurcoljátok el ily szörnyű és törvénytelen halálba?" "Legyen kívánságotok szerint - felelte Sicinius. - Ne használhassátok fel ürügyül ezt az eseményt arra, hogy a néppel viszálykodjatok és torzsalkodjatok. Megadjuk nektek, amit kívántok, álljon bírái elé ez a férfiú. Téged pedig, Marcius, megidézünk, hogy jelenj meg a forumon a harmadik vásárnapon, győzd meg a polgárságot ártatlanságodról, s aztán ők döntsenek szavazataikkal sorsodról."

19. A patriciusoknak akkor tetszett ez a megegyezés, és boldogan mentek haza Marciusszal. Azt remélték, hogy a harmadik vásárnapig terjedő idő alatt (vásárokat a rómaiak kilencednapokon tartottak, ezért hívták őket nundinaenek) haladékhoz jutnak az Antium ellen indított hadjárattal. A háború jó sokáig eltart, s ez idő alatt a nép majd megszelídül, és haragja lecsillapul vagy egészen elmúlik a háborús gondok miatt. De mikor az antiumiakkal való viszály gyorsan elintéződött és a polgárok visszatértek, az aggódó patriciusok nekiültek tanácskozni. Szerették volna elérni, hogy se Marciust ne kelljen áldozatul odadobniok, se a népvezéreknek ne szolgáltassanak ürügyet a nép újabb fellázítására. Appius Claudius, aki a nép legelkeseredettebb ellenségének hírében állt, arról beszélt, hogy romlásba döntik a senatust, és felborítják az alkotmányt, ha belenyugosznak, hogy a nép ítélkezzék a patriciusok felett. De az idősebb és a nép iránt megértőbb senatorok, éppen ellenkezőleg, azt állították, hogy a nép, hatalma birtokában, nem lesz kemény és szigorú, hanem szelíd és emberséges. Hiszen a nép nem veti meg a senatust, sőt azt hiszi, hogy a senatus veti meg a népet; a bíráskodást megtiszteltetésnek és vigasztalásnak tekinti, és ha élhet szavazatával, majd lemond haragjáról.

20. Amikor Marcius látta, hogy a senatus ingadozik az iránta való jóakarat és a néptől való félelem között, megkérdezte a néptribunusokat, milyen vádat emelnek ellene, és mi az az ok, ami miatt a nép bírósága elé állítják. Amikor közölték vele, hogy a vád zsarnokság, és azt fogják bizonyítani, hogy zsarnokságra törekedett, Marcius felállt, és kijelentette, hogy kész azonnal a nép színe elé állni, hogy védelmét előterjessze, és ha elítélik, semmilyen büntetés alól nem vonja ki magát. "Azt kérem csupán - szólt -, hogy valóban csak ez legyen a vád, és ne csapjátok be a senatust." Ezt megígérték neki, és így került sor a tárgyalásra.

De mikor a nép összegyűlt, a néptribunusok kierőszakolták, hogy a szavazás ne centuriák, hanem tribusok szerint történjék, s ezzel a vagyontalan, zavargásra hajló tömegnek szerezzék meg a többséget a szavazásban a vagyonos, értelmes és hadviselt polgárok felett. Azután elálltak a zsarnokság vádjától is, mint ami nem bizonyítható, és csak Marciusnak azt a senatusi beszédét emlegették, amellyel megakadályozta az olcsó gabonaárakat, és amelyben javasolta, hogy fosszák meg a népet a néptribunusi hivataltól. Új vádat is emeltek ellene, hogy nem szolgáltatta be az államkincstárba az antiumi hadizsákmányt, hanem szétosztotta a hadjárat részvevői közt. Mint mondják, Marciust leginkább ez hozta zavarba, erre a vádra ugyanis nem számított, és nem tudott nyomban meggyőző érvekkel előállni. Dicsérni kezdte a hadjárat résztvevőit, de azok, akik nem harcoltak vele - s ezek voltak többségben -, zúgolódni kezdtek. Végül tribusok szerint szavaztak, és Marciust három szavazattöbbséggel elítélték. Az ítélet örök időre szóló száműzetés volt. Ítélethirdetés után Marcius olyan vidáman távozott, hogy látszott, ennyire még ellenségen vett győzelemnek sem örült soha. Bosszankodtak a senatorok, és bántotta őket, hogy idejében nem követtek el mindent, hogy a nép ilyen féktelenül vissza ne élhessen hatalmával. Nem volt akkor szükség sem ruhára, sem bármi más ismertetőjelre, hogy fel lehessen ismerni a különbséget az egyes polgárok között: a plebeius arca vidám volt, és komor a patriciusé.

21. Maga Marcius meg sem rezdült és nem alázkodott meg; járása, viselkedése és arckifejezése nyugodt maradt, nem vett részt az általános levertségben, hanem érzéketlennek mutatkozott; nem okosságból vagy szelídlelkűségből, nem is mintha a történteket megnyugvással fogadta volna, hanem mert mélységes harag és sértődöttség lett úrrá rajta, amely valójában azonos a fájdalommal, ha sokan nem ismerik is fel. Mert ha a fájdalom haraggá változik, lángoló heve elűzi az alázatot és a tehetetlenséget. Ezért látszik a haragos ember tettre késznek, és amiként a lázas ember forró, a haragvó lelke izgatott, túlfűtött és kevély. Marcius tettei hamarosan megmutatták, hogy ilyen lelkiállapot lett úrrá rajta is.

Otthon búcsút vett zokogó és hangosan jajveszékelő anyjától és feleségétől; kérte őket, viseljék fegyelmezetten a történteket, majd határozott léptekkel nyomban elindult a kapuk felé, ahova a patriciusok testületileg elkísérték. Nem kért és nem fogadott el tőlük semmit sem, úgy hagyta el Rómát három vagy négy cliensével együtt, akik kitartottak mellette. Néhány napot magányosan töltött egyik földbirtokán, és különféle terveken töprengett, amelyekre haragja sarkallta. Nem volt ebben a töprengésben semmi jó vagy üdvös, hiszen egyre csak azon jártatta eszét, mint álljon bosszút a rómaiakon. Elhatározta, hogy a szomszédságukból indított súlyos háborúval támadja majd meg őket. Legelőször is a volscusokkal szándékozott kísérletet tenni, mert tudta, hogy azok bővében vannak embernek és pénznek, és hogy addig elszenvedett vereségeik a hatalmukat alig gyengítették meg, annál jobban növelték viszont irigységüket és bosszúvágyukat.

22. Antium városában élt egy Tullus Aufidius nevű férfiú, aki gazdagsága, vitézsége és előkelő származása folytán királyi tekintélyt élvezett minden volscus között. Marcius jól tudta, hogy ez az ember egyetlen rómait sem gyűlöl annyira, mint őt. A csaták hevében ugyanis mindketten gyakran fenyegették és hívták ki egymást, már ahogy a dicsvágy és a versengés fel szokta tüzelni a fiatal harcosokat; így a népeik közötti ellenségeskedést még személyes gyűlöletük is tetézte. Ismerte azonban Tullus nemes gondolkodását, és tudta azt is, hogy egyetlen volscus sem vágyik nála jobban rá, hogy megfékezze a rómaiak hatalmi vágyát, igazolva a mondást: "A haraggal nehéz perbe szállni, mert az az életet is odaveti azért, amit akar." Olyan ruhát vett fel tehát, és olyan külsővel jelent meg, hogy senki fel nem ismerhette, és mind Odüsszeusz

23. Este volt, és bár sokan találkoztak vele, senki nem ismerte meg. Tullus házának tartott, észrevétlenül besurrant a kapun, némán leült a tűzhely mellé, arcát befedte, és nyugodtan maradt. A házbeliek csodálkozva néztek rá, de nem merték helyéről felkelteni, mert magatartásában és hallgatásában volt bizonyos méltóság, de rögvest jelentették a szokatlan eseményt Tullusnak, aki éppen vacsorázott. Felkelt, odament az idegenhez, és megkérdezte tőle, kicsoda és mit kíván. Marcius erre felfedte fejét, és kisvártatva így szólt: "Ha nem ismersz meg, Tullus - szólt -, és nem hiszel szemednek, nekem kell feljelentenem önmagamat. Caius Marcius vagyok, akinél több rosszat senki nem tett veled és a volscusokkal. Tetteimet már csak melléknevem, a Coriolanus miatt sem tagadhatom le, hiszen így hívnak. Sok fáradalom és veszély árán semmi mást nem szereztem magamnak, csak ezt a melléknevet, az irántatok érzett gyűlöletem emlékeztető jelét. Ezt az egyet nem lehet elvenni tőlem, de minden mástól megfosztott a nép arcátlan irigysége s az állami hatóságok és saját polgártársaim gyámoltalansága és árulása. Száműzetésbe kergettek, és most tűzhelyed oltalmához menekültem, nem azért, hogy életem biztonságban legyen (mert mi szükség lett volna rá, hogy idejöjjek, ha félnék a haláltól), hanem hogy bosszút álljak elűzőimen, és nekem bosszú már az is, hogy téged fogadlak el uramnak. Ha tehát vágyol rá, hogy megtámadd ellenségeidet, rajta, nemes férfiú, használd fel balsorsomat, és tedd a volscusok szerencséjévé. Én annyival jobban harcolok majd mellettetek, mint ellenetek, amennyivel jobban harcol az ellenséggel, aki ismeri, mint aki nem ismeri. Ha viszont lemondtál már róla, én nem kívánok tovább élni; de nem is tennéd jól, ha megkímélnél, hiszen nem lenne semmi hasznod belőlem, aki oly sokáig voltam a te ellenséged és hazádé."

Tullus végighallgatta és rendkívül megörült; megragadta Marcius jobbját, és így szólt: "Kelj fel Marcius, és semmitől ne félj, mert nagy szerencsét hozol nekünk azzal, hogy szolgálataidat felajánlod, de még többet remélhetsz a volscusoktól." Majd barátságosan megvendégelte, és a rákövetkező napokon a háborúról tanácskoztak.

24. Rómában közben nemcsak a patriciusoknak a néppel szemben tanúsított rosszakarata okozott nyugtalanságot - ennek főként Marcius elítéltetése volt az oka -, hanem sok figyelemre méltó égi jel is, amelyeket jósok, papok és magánemberek hoztak az emberek tudomására. Az egyik jel a következő volt: Titus Latinus, egy különösebben nem ismert, szerény, babonás hiedelmektől és minden hencegéstől mentes férfiú azt álmodta, hogy megjelent neki Iuppiter és ráparancsolt, jelentse a senatusnak, hogy az a táncos, akit a körmenet élére állítottak, rossz volt, s neki egyáltalán nem tetszett. Elmondta azt is, hogy amikor első ízben látta ezt az álmot, nem törődött vele. Még akkor sem törődött vele, midőn másodszor, sőt harmadszor látta, de egyszer csak meghalt derék fia, ő maga pedig megbénult. Ekkor gyaloghintón a senatusba vitette magát, és ott elbeszélte a történetet. Alighogy ezt megtette, állítólag érezte, hogy testi ereje visszatér, úgyhogy felkelt, és a saját lábán ment haza. A senatorok nagyon elcsodálkoztak, és vizsgálat alá vették az ügyet. Erre a következők derültek ki: Valaki átadta egyik szolgáját más szolgáknak azzal a paranccsal, hogy korbácsolják végig a forumon, majd végezzék ki. Miközben korbácsolták a szerencsétlent és kínozták, úgyhogy a fájdalomtól vonaglott és rángatózott, véletlenül egy körmenet érkezett mögéjük. A résztvevők felháborodottan szemlélték a szörnyű látványt és az áldozat kínos vonaglását, de senki nem avatkozott bele a dologba, csak szidalmazták és átkozták azt, aki szolgájára ilyen kegyetlen büntetést szabott ki. Akkoriban ugyanis a rómaiak még igen emberségesen bántak szolgáikkal, együtt dolgoztak és étkeztek velük, s ez családias viszonyt alakított ki közöttük. Nagy büntetésnek számított már az is, ha a vétkes rabszolgának a kocsirudat alátámasztó fadarabbal a hátán kellett végigmennie a szomszédok között, mert akire ilyen büntetést szabtak ki, elveszítette minden becsületét a saját házában és a szomszédok előtt is. Az ilyen rabszolgát furcifer-nek nevezték, mert amit a görögök támasztéknak vagy villának hívnak, azt a rómaiak furcá-nak nevezik.

25. Amikor Latinus elmondta a senatoroknak, amit álmában látott, eleinte nem tudták, ki lehetett az a rossz és bántó táncos, aki a körmenet előtt haladt. De azután lassanként eszükbe jutott a szokatlan büntetés és a rabszolga, akit korbácsolva kergettek végig a forumon és utána kivégezték. Minthogy a papok is ugyanazon a véleményen voltak, megbüntették a rabszolga gazdáját, és a körmenetet a látványosságokkal együtt megismételték.

Ebből is kitűnik, hogy Numa, aki más tekintetben is igen bölcsen irányította az istentiszteleti cselekményeket, helyesen rendelte el az áhítat emelésére, hogy amikor az állami tisztviselők vagy a papok szent áldozásokat végeznek, hírnök menjen előttük, és hangosan kiáltsa: Hoc age!, ami azt jelenti: "Erre legyen gondod!" Ezáltal ugyanis felhívott mindenkit rá, hogy figyeljen a szent cselekményekre, és munkával vagy szórakoztató kedvteléssel ne zavarja őket, mert az ember többnyire csak kényszer vagy erőszak hatására teljesíti kötelességeit. De a rómaiak az áldozatokat, a körmeneteket és a játékokat nemcsak ilyen fontos, hanem jelentéktelen okokból is meg szokták ismételni. Ha az úgynevezett tensá-k elé fogott lovak egyike kifáradt, vagy ha a kocsis a gyeplőt bal kézzel fogta, azonnal elrendelték az ünnepség újrakezdését. Még mostanában is megtörtént, hogy harmincszor ismételtek meg egy áldozatot, mert mindig azt gondolták, hogy valami hiba vagy figyelmetlenség történt. Ilyen körültekintően járnak el a rómaiak a szent cselekmények végzésében.

26. Marcius és Tullus ezalatt titokban arról tárgyalt Antiumban a legbefolyásosabb volscusokkal, hogy addig indítsanak hadat a rómaiak ellen, amíg egymás közt civódnak. A volscusok azonban haboztak, mert két évre szóló békét és fegyverszünetet kötöttek a rómaiakkal. Végül maguk a rómaiak szolgáltattak ürügyet a háborúra, mert valami gyanú vagy feljelentés alapján versenyjátékok közben kihirdették, hogy a volscusoknak napnyugta előtt el kell hagyniuk a várost. Némelyek azt állítják, hogy ez Marcius csalárdságából és cselszövényéből történt; hamis feljelentőt küldött ugyanis a consulokhoz Rómába, hogy a volscusok játékok közben rátámadnak a rómaiakra, és felgyújtják a várost. A hirdetmény csak fokozta a volscusok haragját a rómaiak ellen, Tullus pedig még jobban felfújta az ügyet, s végül feltüzelte honfitársait, hogy küldjenek követeket Rómába, és követeljék vissza azt a területet s azokat a városokat, amelyeket a háborúban elveszítettek. Amikor a rómaiak meghallgatták a követeket, bosszankodtak, és azt felelték, lehet, hogy a volscusok nyúlnak előbb fegyverhez, de majd a rómaiak fogják később letenni. Így aztán Tullus gyűlésbe hívta a népet, s midőn megszavazták a háborút, azt javasolta, hogy hívják meg Marciust, felejtsék el neki, amit eddig tett, és higgyék el, hogy többet használ majd nekik szövetségesükként, mint amennyit ártott, amikor ellenségük volt.

27. Hívták tehát Marciust, ő beszédet intézett a néphez, s kitűnt, hogy ugyanolyan jó szónok, mint amilyen katona, s egyaránt kitűnik bátorságával, eszességével és merészségével, úgyhogy Tullusszal együtt teljhatalmú hadvezérré választották őket. Marcius attól tartott, hogy túlságosan hosszúra nyúlik az idő, amíg a volscusok felkészülnek, és ez megfosztja őt a jó alkalomtól a gyors cselekvésre; rábízta hát a vezetőkre és a nép főtisztviselőire a csapatok összegyűjtését és a hadikészletek beszerzését, ő maga pedig felbiztatta a legbátrabbakat, akik a sorozást meg sem várva, önként csatlakoztak hozzá, és hirtelen, amikor senki nem gondolt rá, betört a római területre. Akkora zsákmányra tett szert, hogy a volscusok alig győzték a táborba hordani, és nem is tudták mind felhasználni. De neki szinte semmit nem számított a hadjáratokban a bő zsákmány, a vidék elpusztítása és a sok kár, amit okoztak; mindezt csak azért tette, hogy gyanúba keverje a patriciusokat a nép szemében. Mert bár mindent elpusztított, s hatalmas károkat okozott, a patriciusok birtokait szigorúan őriztette, és nem engedte, hogy bármi kár essék bennük, vagy bármit elvigyenek onnan, így a rómaiak csak még hevesebben gyanúsítgatták egymást, s ez még több viszálykodásra vezetett. A patriciusok szemrehányást tettek a népnek, hogy igazságtalanul száműzött egy ilyen nagy befolyású férfiút, a nép viszont azzal vádolta a patriciusokat, hogy bosszúból ők hozták ellenük Marciust, és míg mások harcolnak, ők nyugodtan szemlélik, ami történik, mert a városon kívül éppen a háború őrzi meg biztonságban vagyonukat és gazdagságukat. Marcius azzal érte el célját, hogy megedzette a volscusok bátorságát, és megtanította őket az ellenség megvetésére; majd csapatait biztonságban hazavezette.

28. A volscus hadak gyorsan és lelkesen összegyülekeztek. Olyan nagynak tűnt fel a sereg, hogy jobbnak látták egy részét otthon hagyni a városok őrizetére és csak a másik részét vezetni hadba a rómaiak ellen. Marcius Tullusra bízta, hogy válasszon, melyik részt akarja. Tullus ekkor kijelentette, hogy mivel Marcius vitézségben egy hajszálnyit sem marad őmögötte, a hadiszerencse pedig minden csatájában kedvezett neki, vezesse csak ő a támadó sereget, maga Tullus meg majd vállalja a városok védelmét, és gondoskodik a hadban álló sereg ellátásáról. Marcius így tekintélyében megerősödve először Circeii ellen vonult, amely római colonia volt; mivel a város önként meghódolt, bántatlanul hagyta. Ezután elpusztította a latinok földjét abban a hiszemben, hogy a rómaiak segítségükre sietnek, mint olyan szövetségeseiknek, akik ismételten segítségért folyamodtak hozzájuk. Mivel a római népnek semmi kedve nem volt a segítségnyújtáshoz, a consulok hivatali idejéből pedig már csak kevés volt hátra, nem vállalták a kockázatot, s a latinok követeit hazaküldtek. Marcius erre a latin városok ellen vezette csapatait, s azokat, amelyek szembeszálltak vele, Toleriumot, Lavicumot, Pedumot és Bolaet elfoglalta, a lakosokat eladatta rabszolgának, vagyonukat pedig hadizsákmányként elvitette. Azokhoz, akik melléje álltak, nagyon figyelmes volt, s vigyázott rá, hogy még csak véletlenül se érje őket semmi károsodás, táborát minél távolabb ütötte fel, s földjüket is megkímélte.

29. Midőn aztán elfoglalta Bolaet, amely csak százstádiumnyira volt Rómától, nagy zsákmányt szerzett, és kis híján az egész férfilakosságot kardélre hányatta, még azokkal a volscusokkal sem lehetett bírni, akiknek megállapodás szerint a városokban kellett maradniuk, hanem fegyvert ragadva Marciushoz siettek, és kijelentették, hogy csak őt ismerik el fölöttesüknek és vezérüknek. Marciusból híres és csodált ember lett Itália-szerte; úgy néztek rá, mint olyan férfiúra, akinek elég csak a másik oldalra állnia, és vitézségével máris nyomban döntő fordulatot ér el a dolgok állásában.

Rómában viszont teljes volt a zűrzavar. A nép nem akart fegyvert fogni; az emberek egész napokat gyűlésezéssel, vitákkal töltöttek. Majd híre érkezett, hogy az ellenség ostromzárral vette körül Laviniumot. Itt voltak a rómaiak ősi istenségeinek szentélyei, ez volt nemzetük bölcsője, mert Aeneas ezt a várost alapította először. Csodálatos módon teljes fordulat következett be a nép érzelmeiben, de különös és megfoghatatlan módon megváltoztak a patriciusok is. A nép mindenáron azt akarta, hogy semmisítsék meg a Marcius ellen hozott ítéletet, és hívják haza. A senatus összeült, és tanácskozott a javaslatról, majd úgy határozott, hogy ezt nem engedhetik meg. Talán a régi pártos szellem bírta rá a senatorokat, hogy ellene szegüljenek a nép kívánságának, talán nem akarták, hogy Marcius a nép akaratából térjen haza. Elképzelhető, hogy Marciusra haragudtak, mivel mindenkinek csak rosszat okozott, pedig őt nem mindenki bántotta, s hazája ellenségévé lett, bár jól tudta, hogy a legbefolyásosabbak és leghatalmasabbak együtt éreztek vele és együtt szenvedték el a sérelmeket. Közölték határozatukat a néppel, és a nép nem tehetett semmit. Hiába szavazott volna, mert törvényt nem hozhatott a senatus javaslata nélkül.

30. Midőn Marcius értesült a dologról, még inkább elkeseredett; abbahagyta Lavinium ostromát, és haragjában Róma ellen indult. Táborát a várostól negyvenstádiumnyira, a Fossae Cloeliaenél ütötte fel. Megjelenésével félelmet és nagy zavart okozott, de megszüntette a belső ellentéteket is. Senki, akár consul, akár senator, nem mert ellentmondani a népnek, hogy hazahívják Marciust. Sőt amikor látták, hogy a nők kétségbeesetten futkosnak a városban, az öregek pedig sírva könyörögnek oltalomért a templomokban, s mindenkit cserbenhagyott a bátorság és az üdvös szándék, elismerték, hogy a nép helyesen tette, midőn Marcius hazahívását ajánlotta, a senatus viszont annál inkább hibázott, mert akkor kezdte újra a haragot és a rosszindulatot, mikor inkább meg kellett volna szüntetni. Ezért egyhangúlag elhatározták, hogy követeket küldenek Marciushoz, akik felajánlják neki a hazájába való visszatérést, és megkérik rá, hogy szüntesse meg a háborút. A senatusi küldöttség tagjai, mivel Marcius rokonai voltak, már az első találkozásnál rokonhoz és jó baráthoz illő barátságos fogadtatásra számítottak. Ebből azonban nem lett semmi. Előbb végigvezették őket az ellenség táborán, majd Marcius elé járultak, aki méltóságteljesen és zord tekintettel ült a volscus előkelők gyűrűjében, és úgy parancsolta meg nekik, hogy adják elő kívánságukat. Ők szerényen és barátságosan szóltak, és helyzetüknek megfelelően fejezték be szavaikat. Válaszában Marcius keserűen és haragosan szólt arról, amit neki magának el kellett szenvednie, majd pedig mint a volscusok hadvezére a háborúban elszakított városok és területek visszaadását, és olyan határozat meghozatalát követelte, amely a volscusoknak a latinokéhoz hasonló polgárjogot biztosít, mert tartós béke csak ilyen egyenlő és igazságos feltételek mellett lehetséges. Majd harmincnapi gondolkodási időt szabott nekik, és mihelyt a követek eltávoztak, visszavonta haderejét a római területről.

31. Ez volt az első panasz, melyet azok a volscusok, akik hatalmát már régóta rossz szemmel nézték és irigyelték, felhoztak ellene. Közéjük tartozott Tullus is; bár őt Marcius semmivel nem bántotta meg, de merő emberi gyengeségből ő is neheztelt rá. Amiatt bosszankodott ugyanis, hogy saját dicsősége teljesen elhomályosodott, és a volscusok mind kevesebbre becsülik, mert Marciust tartják igazán a maguk emberének, és a többieknek be kell érniök azzal, amit meghagy a hatalomból és az uralomból. Így keletkeztek az első, titkon terjesztett vádaskodások; egybehangzóan és bosszúsan árulásnak nevezték visszavonulását, amit nem városok vagy hadseregek feladásával, hanem olyan jó alkalmak elszalasztásával követett el, amelyektől függhet sok más egyéb megszerzése vagy elveszítése is. Harminc nap haladékot adott az ellenségnek, márpedig háborúban ennél rövidebb idő alatt is igen nagy változások mehetnek végbe.

Pedig Marcius ezt az időt sem töltötte tétlenül, hanem betört Róma szövetségeseinek területére, azt pusztította, és hét népes várost elfoglalt. A rómaiak nem mertek szövetségeseik segítségére menni; lelkük elcsüggedt, és úgy viselkedtek, mintha elkábultak és megbénultak volna. Amikor letelt a kitűzött idő, s Marcius ismét megjelent egész haderejével, a rómaiak újból követeket küldtek hozzá, és kérték, szüntesse meg haragját, vezesse el a volscusokat területükről, és mondja meg, mit tart legjobbnak a két népnek, mert a rómaiak félelemből nem tesznek engedményt. De ha azt hiszi, hogy a volscusoknak vannak méltányos követelései, mind teljesül, ha leteszik fegyvereiket. Marcius azt felelte, hogy mint a volscusok vezérének nincs semmi mondanivalója, de mint római polgár inti és figyelmezteti őket, hogy ilyen méltányos ajánlatokkal szemben bölcsebben viselkedjenek, és három nap múlva térjenek vissza a nép szavazatával jóváhagyott javaslattal; ha pedig mást határoznának, tudják meg, hogy nem felel biztonságukért, ha üres kézzel térnek vissza táborába.

32. Megérkeztek a követek, és a senatus meghallgatta őket. Úgy tűnt, mintha a város vihar korbácsolta tengeren hányódna, ezért lebocsátották az istenekbe vetett hit horgonyát. Elhatározták, hogy az istenek valamennyi papja, a misztériumok vezetői és őrzői, az augurok, akik ősidőktől kezdve folytatták a madárjóslást, a szertartásokon viselt díszruhájukban Marciushoz mennek, elmondanak neki mindent, és megkérik, hagyja abba az ellenségeskedést, és tárgyaljon polgártársaival a volscusokról. A küldöttséget Marcius beengedte a táborba, de semmi engedményre nem volt hajlandó, s tetteiben csakúgy, mint szavaiban, hajthatatlan maradt. Határozottan kijelentette: vagy elfogadják a békét a már megállapított feltételek alapján, vagy vállalják a háborút. A papok visszatérése után a rómaiak elhatározták, hogy rendületlenül megvédik a város falait, és visszaverik az ellenség támadását; főként pedig bíznak az időben, és reményüket a szerencse kiszámíthatatlanságába vetik, mivel önmagukban nem tudtak menekvést találni, annyira úrrá lett a városon a zűrzavar, a rémhírek keltette rettegés. Végül is olyasmi történt, amit Homérosz gyakran említ, de szava az embereknél legtöbbször nem talál hitelre. Gyakran mondja ugyanis és hangoztatja rendkívüli és váratlan eseményekről:

Majd pedig:

Majd meg:

Ezért is ócsárolják a költőt, hogy lehetetlen tények állításával és vallásos szemléletével megsemmisítette az ember önnön szabad választásába vetett hitét. Homérosz azonban nem ilyen költő; ő a természetes és megszokott tényeket, amelyek teljesen ésszerűek, saját akaratunknak tulajdonítja, és gyakran így szól:

Azután pedig:

Majd ismét:

Az ő ábrázolása szerint az istenség rendkívüli és váratlan esetekben, amikor ihletre és elragadtatásra van szükségünk, nem gátol meg, hanem éppen ösztönöz bennünket; nem plántálja bele az emberbe az ihletet, de olyan képzeteket támaszt, amelyek ihletet hoznak létre. Így aztán bár nem teszi a cselekedetet önkéntelenné, érvényesüléshez juttatja a szabad akaratot, s ezzel bizalmat és reményt önt az emberbe. Mert vagy tagadnunk kell, hogy az istenségnek bármilyen kezdeményező szerepe van cselekedeteinkben, vagy lehet-e más mód, hogy segítséget nyújtson és együttműködjék velünk? Persze az istenek nem maguk formálják testünket, nem is irányítják kezünk és lábunk mozgását, de bizonyos ösztönzések, fogalmak és indítások által felkeltik bennünk a képességet a cselekvésre és az elhatározásra, vagy ellenkezőleg, elfordítanak és visszatartanak tőle.

33. Rómában ezalatt az asszonyok összegyűltek a templomokban; a legtöbben és a legelőkelőbbek a capitoliumi Iuppiter oltáránál könyörögtek. Közöttük volt Valeria is, annak a Publicolának a nővére, aki háborúban és békében sok és nagy szolgálatot tett a rómaiaknak. Publicola ekkor már régen nem élt, amint azt az életéről írt könyvemben elmondtam. Valeriát nagy tisztelettel és megbecsüléssel övezte a város, s élete méltó volt előkelő származásához. Valerián hirtelen erőt vett az az érzés, amelyről az imént szóltam: mintha isteni ihlet szállta volna meg, kristálytisztán látta, hogy mi válik hazája hasznára. Felkelt, szólt a többieknek is, és együtt elmentek Marcius anyjának, Volumniának a házához. Amikor beléptek, Volumnia ott ült menyével, és ölében tartotta Marcius gyermekeit. Valeria a vele levő asszonyokat körbe állította, és így szólt: "Volumnia, és te is, Vergilia! Mi, asszonyok jöttünk hozzátok, asszonyokhoz, nem a senatus határozata alapján, nem is a consul felszólítására. Azt hiszem, az isten meghallgatta kérésünket, s azt sugallta, hogy forduljunk hozzátok, és kérjünk meg benneteket arra, ami nekünk és a többi polgárnak menekvést hozhat, nektek pedig fényesebb dicsőséget szerez kérésünk teljesítése, mint amiben a sabinok leányainak volt részük, amikor barátságot és békét teremtettek hadban álló apáik és férjeik között. Jöjjetek velünk Marciushoz és könyörögjünk hozzá. Tegyetek igaz tanúbizonyságot a haza mellett, amely oly sok bajt szenvedett el tőle, de veletek soha semmi rosszat nem tett, és még csak nem is szándékozott tenni haragból, sőt most visszaad benneteket neki, még akkor is, ha nem kap Marciustól méltányos feltételeket."

Valeria szavait a többi asszony helyeslőleg hallgatta, Volumnia pedig így felelt: "Mi is veletek egyenlő mértékben osztozunk, asszonyok, a közös szerencsétlenségben, sőt nekünk még külön szerencsétlenségünk, hogy Marcius erénye és dicsősége odaveszett, és azt kell látnunk, hogy az ellenség fegyverei őrizetben, nem pedig biztonságban tartják. Szerencsétlenné tett bennünket hazánknak az a kétségbeesett gyengesége, hogy már csak bennünk reménykedik, mert én nem hiszem, hogy tekintettel lesz majd ránk az az ember, aki anyjánál, feleségénél és gyermekeinél mindig többre becsült hazájára sincs tekintettel. De azért csak használjatok fel bennünket. Menjünk, vezessetek el hozzá. Ha már mást nem tehetünk, legalább lelkünket leheljük ki a hazánkért mondott könyörgésben."

34. Volumnia ezután magához vette a gyermekeket és Vergiliát, s a többi asszonnyal együtt elindult a volscusok táborába. Ez a látvány még az ellenségben is szánalmat ébresztett, és tiszteletet és hallgatást parancsolt nekik. Marcius éppen a fővezéri emelvényen ült főtisztjei társaságában. Amikor megpillantotta a feléje közeledő asszonyokat, elcsodálkozott; majd felismervén a csoport élén haladó édesanyját, elhatározta, hogy hajlíthatatlan és engesztelhetetlen marad. De aztán erőt vettek rajta érzelmei, és zavarában nem mert ülve maradni, hanem lesietett az emelvényről, és eléjük ment. Először anyját ölelte át, majd feleségét és gyermekeit tartotta hosszan a karjában. Nem fukarkodott sem könnyekkel, sem simogatásokkal, hanem, mint akit az ár elragad, átadta magát érzelmeinek.

35. Amikor végre elcsitultak gyengéd érzelmei, s észrevette, hogy anyja beszélni óhajt, maga mellé állította a volscusok vezető embereit, és így hallgatta meg Volumnia hozzá intézett szavait: "Láthatod, fiam, ha nem beszélünk is róla - szólt Volumnia -, öltözetünkről és nyomorult állapotunkat eláruló külsőnkről, hogy száműzetésed milyen szánalmas helyzetbe juttatott bennünket. Gondold meg, hogy az összes asszony közt mi vagyunk a legszerencsétlenebbek, hiszen számunkra a balsors a legboldogabb látványt a legszörnyűbbé tette, mivel én fiamat, ő pedig a férjét úgy kell viszontlássa, amint szülővárosa falait haddal ostromolja. Ami másoknak minden szerencsétlenségükben és balsorsukban vigasztalás, hogy az istenekhez imádkozhatnak, nekünk kétségbeejtő nyugtalanság, hiszen amikor az istenektől hazánknak győzelmet kérünk, nem kérhetünk neked üdvöt, mert imánkban átkot kell mondanunk ellenségünkre. Feleséged és gyermekeid vagy hazájukat veszítik el, vagy téged. Én nem várom meg élve, hogy a sors legyen a döntőbíró ebben a háborúban, mert ha nem tudlak rábírni, hogy viszály és háború csapásai helyett a baráti egyetértést válaszd, és mindkét nép jótevője légy, ahelyett, hogy az egyik megrontója volnál, tudd meg és készülj fel rá: nem támadhatsz hazádra, csak ha előbb szülőanyád holttestén átlépsz. Nem kívánhatod tőlem, hogy bevárjam a napot, amikor azt kell látnom, hogy római polgárok tartanak diadalmenetet fiam felett, avagy ő vonul be Rómába diadalmenet élén mint ellenség. Ha azt kérném tőled, hogy hazádat a volscusok pusztulása árán mentsd meg, nehéz választás elé állítanálak, fiam, mert nem volna szép dolog, ha tönkretennéd polgártársaidat, sem igazságos, hogy eláruld azokat, akik megbíznak benned. Mi azonban csak a mostani baj elhárítását kérjük tőled, az pedig egyaránt üdvös mindkét népre, de különösképpen dicső és szép dolog a volscusokra, mert szép látvány volna, hogy amikor már-már kezükben tartják a győzelmet, felkínálják nekünk a legfőbb jót, a békét és a barátságot, méghozzá úgy, hogy nekik maguknak sem kell elveszíteniük. Ha bekövetkezik ez a szerencsés fordulat, elsősorban neked lesz köszönhető, ha pedig nem, mindkét fél egyedül téged tesz érte felelőssé. Bár a háború kimenetele kétes, az azonban egészen világos, hogy ha győzöl, hazád pusztító démona leszel, ha pedig vereséget szenvedsz, az egész világ azt gondolja rólad, hogy haragodnak engedve a legnagyobb szerencsétlenséget hoztad jótevőidre és barátaidra."

36. Meghallgatta Marcius Volumnia szavait, de semmit nem válaszolt. Amikor az anya elhallgatott, hosszú ideig csendben álltak, és ekkor ismét Volumnia szólalt meg: "Miért hallgatsz, fiam? Vajon helyes-e mindenben engedni a haragnak és a bosszúnak, és helytelen-e hallgatni egy anya kérésére, ha egyszer ennyire fontos ügyben fordul hozzád? Az illik-e egy nagy emberhez, hogy csak a rajta elkövetett sérelmeket tartsa emlékezetében, és nem az-e a kötelessége az igazán nagy és derék férfiúnak, hogy tisztelje és megbecsülje azokat a jótéteményeket, amelyeket szülőitől kapott? Bizony senkihez sem méltóbb a hála, mint hozzád, aki olyan könyörtelenül üldözöd a hálátlanságot. Bár hazádat te már szigorúan megbüntetted, anyád iránti háládat még nem róttad le. Legszentebb kötelességed, hogy minden kényszerítés nélkül teljesítsd igazságos és jogos kérésemet. Ha pedig nem hallgatsz rám, miért habozzak utolsó reménységemhez folyamodni?" Ezekkel a szavakkal térdre esett menyével és unokáival együtt. Marcius ekkor így kiáltott fel: "Mit teszel velem, anyám?" - majd felemelte Volumniát, hevesen megszorította jobbját, és így szólt: "Győztél: győzelmed hazád javát, és az én pusztulásomat jelenti. Elmegyek, de egyedül te vettél győzelmet rajtam." Váltott még néhány szót anyjával és feleségével, majd kérésüket teljesítve visszaküldte őket Rómába, s másnap reggel elvezette a volscusokat, akik nem értettek mindnyájan egyet vele. Voltak sokan, akik élesen bírálták Marcius eljárását; mások, akik a békés megoldás felé hajlottak, egyáltalán nem kifogásolták; ismét mások, bár nem értettek egyet Marciusszal, mégsem tartották gonosz embernek, és megbocsátották neki, hogy engedett a kényszerű körülményeknek. Senki nem szegült ellene, mindenki engedelmeskedett neki, jóllehet inkább erényét tisztelték, mint hatalmát.

37. A római nép csak most, amikor a háborútól megmenekült, fogta fel, hogy milyen félelemben élt, amíg veszély fenyegette. Mert alig pillantották meg a falakon felállított őrök a volscusok elvonulását, azonnal kinyílt minden templom kapuja, és akárcsak győzelem idején, mindenki koszorút tett a fejére, s áldozatokat mutatott be. De a senatus és a nép öröme leginkább abban a szeretetteljes tiszteletadásban nyilvánult meg, amellyel a nőket elhalmozták. Azt mondogatták, és meg is voltak győződve róla, hogy megmenekülésüket teljes egészében nekik köszönhetik. Midőn azonban a senatus határozatilag kimondta, hogy a consulok tegyenek meg és ajánljanak fel nekik mindent, amit tiszteletből és hálából helyesnek tartanak, az asszonyok nem óhajtottak mást, csak azt, hogy építsenek templomot a Nők Szerencséjének. A templom építési költségeit készek voltak maguk összeadni, csak azt kérték, hogy az állam fedezze az áldozatok és szertartások költségeit. A senatus méltányolta a közösséggel szemben tanúsított bőkezűségüket, de a templomot és az istennő szobrát is állami költségen készítették el. Az asszonyok ennek ellenére is összeadtak bizonyos összeget, és készíttettek belőle egy második szobrot. Ez a szobor, a rómaiak állítása szerint, felállításakor a következő szavakat mondta: "Istennek tetsző cselekedet, asszonyok, hogy felajánlottatok engem."

38. Bizonyos regék szerint ezek a szavak kétszer is elhangzottak, de elég bajos hitelt adnunk az efféle hihetetlen és képtelen dolgoknak. Az még önmagában nem lehetetlen, hogy szobrok izzadjanak, könnyezzenek vagy vércseppekhez hasonló nedvességet bocsássanak ki magukból, mert hiszen a fákat és köveket gyakran vonja be penészréteg, s ezt a nedvesség hozza létre; az is lehet, hogy elszíneződnek, s a levegőből festékanyagokat szívnak magukba; így semmi akadálya nincs, hogy ezeket a jelenségeket az istenség bizonyos jelek és csodák kinyilatkoztatására használja fel. Még az is lehetséges, hogy szobrok nyögés- vagy sóhajtásszerű hangokat adjanak ki magukból, mert belsejükben repedések vagy erőteljesebb hasadások keletkeznek. De az már teljesen lehetetlen, hogy élettelen tárgyból tagolt és tisztán érthető beszéd jöhessen elő. Végre is arra még soha nem volt példa, hogy a lélek vagy az istenség testi valóság és beszélőszervek nélkül hangokat adjon és beszéljen. Amikor azonban az események arra késztetnek bennünket, hogy hiteles bizonyítékoknak tekintsünk az érzéki észrevételtől független sajátosságokat, amelyek a lélek képzelőtehetségével magyarázhatók, ugyanúgy valóságnak akarunk felfogni valamit, mint mikor álmunkban elhisszük, hogy halljuk, amit nem hallunk, vagy látjuk, amit nem látunk. Mindenesetre, akiket eltölt az istenség iránti végtelen buzgalom és szeretet, azok nem volnának képesek efféle dolgok tagadására és elvetésére, mert hitüket isten csodálatos és emberfeletti hatalmára alapítják. Valóban, az istenség semmiben sem hasonló az emberhez, sem természetében és tevékenységében, sem hatásában és erejében; ha olyat visz véghez, amit ember nem tehet meg, vagy olyat alkot, ami embernek elérhetetlen, abban nincs semmi képtelenség. Sőt mivel az isten minden tekintetben más, mint mi, egészen természetes, hogy tetteiben is eltér és különbözik tőlünk. De az istennek sok cselekedete, mint Hérakleitosz is mondja, "hitetlenségünk miatt marad ismeretlen előttünk".

39. Amikor Marcius visszatért a hadjáratról Antiumba, Tullus, aki régóta neheztelt rá és irigyelte, elhatározta, hogy végez vele; attól tartott ugyanis, hogy ha most kisiklik a kezéből, többé nem nyílik rá alkalma. Többeket mozgósított és felingerelt tehát ellene, s felszólította Marciust, hogy adjon számot tetteiről a volscusoknak, és tegye le vezéri megbízatását. Marcius azonban félt tőle, hogy magánemberként éljen, ha Tullus megtartja fővezéri hatalmát, és teljhatalommal rendelkezik polgártársai felett, kijelentette tehát, hogy akkor adja vissza vezéri megbízatását a volscusoknak, ha ők kívánják tőle, mert az egész volscus nép bízta rá, és számadásra is kész azok előtt az antiumiak előtt, akik kívánják. Összehívták tehát a népgyűlést, az erre kitanított népvezérek szólásra emelkedtek és feldühítették a népet. De amikor Marcius lépett a szószékre, a személye iránti tiszteletből elcsendesedett a zaj és kiáltozás, így nyugodtan beszélhetett. Az antiumiak legderekabbjai, akik teljes őszinteséggel a békére törekedtek, félreérthetetlenül kimutatták, hogy megértéssel hallgatják a beszámolót, és igazságosan mondanak róla ítéletet. Tullus tartott Marcius védekezésétől, mert félelmetesen tehetséges szónok volt, és korábbi nagy tettei több hálára kötelezték a volscusokat, mint amennyi kárhoztatásban részesült későbbi hibáiért; sőt mi több, éppen az ellene emelt vád volt elismerésük bizonyítéka, hiszen a volscusok bizonyosan soha nem rótták volna fel vétkéül, hogy Róma nem került hatalmukba, ha Marcius révén nem jutottak volna olyan közel hozzá, hogy elfoglalják.

Nem késlekedtek hát, és nem tették tovább próbára a tömeg hangulatát, hanem a legelszántabb összeesküvők közbekiabáltak, hogy ne hallgassanak az árulóra, hiszen zsarnoki hatalomra tör, és nem hajlandó átadni a kapott hatalmat. Erre a tömeg rárohant és megölte, anélkül, hogy a jelenlevők közül bárki védelmére kelt volna. A többség mégis kimutatta, hogy nem ért egyet a történtekkel, mert a városokból odasereglett emberek katonai pompával temették el holttestét, és sírját mint vitéz katonáét és hadvezérét az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel díszítették fel. Midőn elérkezett Rómába halálának híre, a rómaiak nem mutatták ki sem tiszteletüket, sem haragjukat, de az asszonyok kérésére megengedték nekik, hogy tíz hónapon át gyászolják - ennyi ideig szokta mindenki gyászolni atyját, gyermekét vagy testvérét. Ez volt a leghosszabb gyászidő, amelyet Numa Pompilius állapított meg, amint elmondtam már az életéről írt könyvemben.

A volscusok állama hamarosan megérezte, mit jelentett nekik Marcius elvesztése. Először is barátaikkal és szövetségeseikkel, az aequusokkal súlyos vérontássá fajult viszályba keveredtek az elsőbbség kérdésében, majd később egy csatában vereséget szenvedtek a rómaiaktól. Maga Tullus is elesett, hadseregük színe-virága holtan maradt a csatatéren, s kénytelenek voltak békét kötni a legmegalázóbb feltételekkel; meghódoltak a rómaiaknak, és kötelezték magukat parancsaik teljesítésére.

1. Íme tehát feljegyzésre érdemes és emlékezetre méltó tettekkel ismerkedtünk meg, és láthattuk, hogy a haditettek önmagukban egyik férfiúnál sem nyomnak túl sokat a mérlegen. Katonaként mindketten sok jelét mutatják merészségüknek és vitézségüknek, hadvezérként felkészültségüknek és előrelátásuknak. Alkibiadészt mégis tökéletesebb hadvezérnek kell tartanunk sok szárazföldi és tengeri ütközetben aratott győzelmei és diadalai miatt. Mindkettőjük közös vonása, hogy amikor hazájukban vezérkedtek, országuk ügyét győzelemre juttatták, de igen sok kárt okoztak, amikor átpártoltak az ellenséghez. Politikai tevékenységüket vizsgálva minden józanul gondolkodó ember elítéli Alkibiadész határtalan szertelenségét, laza erkölcseit és aljas hízelgését, amellyel a nép kegyét hajhászta. Marciust viszont a római nép mérhetetlenül fennhéjázó modora és oligarchikus magatartása miatt gyűlölte meg. Egyik tulajdonságot sem lehet dicsérettel illetni, mégis kevésbé kárhoztathatjuk azt, aki mindenáron el akarja nyerni a nép kegyét, mint azt, aki azért bánik vele megvetőleg, hogy még a látszatát is elkerülje, mintha kedvét keresné. Mert rút dolog a hatalom elnyeréséért hízelegni a népnek, de ha valaki megfélemlítésre, erőszakra és elnyomásra alapítja hatalmát, az nemcsak rút dolog, hanem igazságtalan is.

2. Kétségtelenül igaz, hogy Marcius egyenes és őszinte jellemű férfi volt, Alkibiadész pedig politikájában mindenre kapható és álnok, őt főként emiatt érheti vád; mert - Thuküdidész mondja el róla - gonoszul és csalárdul rászedte a spártaiak követeit, és így felborította a békét. El kell azonban ismernünk, hogy Alkibiadész politikája erőssé és félelmetessé tette Athént a Mantineiával és Argosszal kötött szövetség által. Marcius azonban csalárdul járt el - mondja Dionüsziosz -, mert hogy háborúba keverje a rómaiakat és a volscusokat, az ünnepi játékokra érkező volscusokat hamis gyanúval illette; ez az indítóok még gonoszabb színben tünteti fel eljárását, mert amit tett, nem becsvágyból vagy pártvitákban keletkezett versengésből követte el, mint Alkibiadész, hanem csak azért, hogy haragját kitöltse (ezért pedig, mint Dión mondja, még soha senki nem részesült hálában), Itália nagy részén zűrzavart idézett elő, és saját hazája elleni fenekedésében lerombolt sok várost, amelyek őt semmivel sem bántották meg. Igaz az is, hogy Alkibiadész haragjában nagy szerencsétlenségbe sodorta polgártársait, de mihelyt észrevette, hogy megbánták, amit ellene elkövettek, feltámadt a jóindulata irántuk, és bár másodszor is száműzték, nem érzett kárörömet a hadvezéreik hibái és veszélyes helyzetük miatt, hanem ugyanazt tette, amit az oly nagy dicséretben részesült Ariszteidész tett Themisztoklésszel: felkereste a vezéreket, és bár azok még csak barátságosak sem voltak hozzá, megmondta nekik és kioktatta őket, hogy mit kell tenniök. Marcius azonban gonoszul bánt az egész várossal, bár hozzá nem mindenki volt rossz, sőt vele együtt érte sérelem és méltánytalanság a legelőkelőbb és legtekintélyesebb polgárokat. Gonosz volt továbbá abban is, hogy puszta és oktalan haragja többszöri követség és ismételt könyörgések ellenére sem múlt el, és nyíltan kimutatta, hogy azért szította a súlyos és engesztelhetetlen háborút, hogy hazáját elpusztítsa és tönkretegye, nem pedig azért, hogy visszanyerje városát és hazatérhessen. De volt más különbség is kettőjük között: amikor Alkibiadész visszapártolt Athénhoz, merő félelemből és gyűlöletből tette, mert a spártaiak életére törtek. Marciustól azonban becstelenség lett volna, ha cserbenhagyja a volscusokat, akik mindenképpen méltányosan bántak vele, hiszen vezérükké választották, és teljes mértékben megbíztak benne, ellentétben Alkibiadésszal, akit a spártaiak inkább kihasználtak, mint felhasználtak; Spártában bujkálnia kellett, majd táborukban hányódott, végül Tiszaphernész kezére adta magát, bár meglehet, azért vágyott visszatérni Athénba, hogy megmentse a várost a végső pusztulástól.

3. Feljegyezték, hogy Alkibiadészt gyakran megvesztegették, és a pénzt fényűző kicsapongásokra költötte, Marciust viszont az állam vezetői sem tudták rábírni, hogy a kitüntetésképpen felajánlott ajándékot elfogadja. Éppen ezért gyűlölte meg a nép az adósságok körül támadt viszályok alkalmával; azt hitték ugyanis róla, hogy nem érdekből, hanem gőgből és megvetésből bánik rosszul a néppel.

Arisztotelésznek, a bölcselőnek haláláról írt levelében Antipatrosz ezt mondja: "Egyéb tulajdonságai mellett ez a férfiú birtokában volt a rábeszélés művészetének is." Marciusból hiányzott e művészet, büszkesége és önhittsége pedig, melyet Platón a "magány társának" nevez, terhessé tette jótetteit és erényeit még azok számára is, akik hasznot merítettek belőlük. Alkibiadész viszont jól értett hozzá, hogy szíves és kedves legyen mindenkihez, akivel csak dolga akadt; így nem csoda, hogy sikerei idején jó hírét a jóakarat és tisztelet virágai övezték, hiszen a megnyerő báj nem hiányzott még ballépéseiből sem. Ezért történhetett meg, hogy bár többször és nem kis kárt okozott a városoknak, gyakran választották meg vezérré és hadseregparancsnokká, amidőn viszont Marcius sok jeles és dicső tettében bízva a consulságra pályázott, megbukott a választáson, így az egyiket polgártársai annak ellenére sem tudták gyűlölni, hogy sok rosszat tett velük, a másikat viszont, bár csodálták, nem tudták szeretni.

4. Marcius ugyanis mint hadvezér semmit nem tett városáért, annál többet hazája ellen és az ellenség érdekében, Alkibiadész viszont mint katona és hadvezér sok szolgálatot tett az athéniaknak; amikor otthon tartózkodott, tetszése szerint győzött ellenfelein, és a rágalmak is csak akkor lángoltak fel ellene, amikor eltávozott hazulról. De Marciust otthon ítélték el a rómaiak, és ölték meg^[102] a volscusok, ha igazságtalan és istennek nem tetsző módon is, igaz, hogy saját maga szolgáltatott okot rá, mert a nép békeajánlatát visszautasította, a nők magánkérésének azonban engedett. Az ellenségeskedéseknek még így sem vetett véget, hagyta, hogy a háború tovább folyjon, s ezzel elmulasztotta és feladta a kedvező jó alkalmat. Akkor kellett volna ugyanis visszavonulnia, amikor összebékítette azokat, akik bíztak benne, ha igazságosan akart eljárni velük szemben. De ha semmit nem törődött a volscusokkal, és csak addig folytatta a háborút, amíg személyes haragját kielégítette, majd adandó alkalommal elállt a további harctól, nem járt el helyesen, hogy anyja miatt kímélte meg hazáját, mert anyját hazájával együtt kellett volna megkímélnie, hiszen anyja és felesége csak része volt hazájának, amely ellen hadat viselt. Azzal pedig, hogy a nép könyörgését, a követek kérését és a papok esdeklését durván elutasította, de édesanyja kedvéért rászánta magát a visszavonulásra, nem annyira édesanyja iránti tiszteletét mutatta ki, hanem inkább hazáját szégyenítette meg, amely így egyetlen, asszony iránt érzett szánalomból, egyetlen asszony kérésére menekült meg, mintha bizony önmagában nem lett volna méltó a megmenekülésre. Így ez a kíméletlen kegy gyűlöletessé vált, és szinte nem is volt már kegy, egyik fél sem fogadta jó szívvel, mert Marcius nem úgy vonult vissza, hogy azok bírták volna rá a visszavonulásra, akik ellen küzdött, vagy azok járultak volna hozzá, akiknek szövetségeseként harcolt.

Mindezek okát ellenszenves jellemében, túlhajtott gőgjében és elbizakodottságában találhatjuk meg; ezek a jellemvonások a legtöbb ember szemében már magukban is gyűlöletesek, de ha még dicsvágy is járul hozzájuk, kibírhatatlanná és tűrhetetlenné válnak. Az ilyen emberek nem keresik a köznép kedvét, úgy tesznek, mintha nem óhajtoznának kitüntetésekre, de aztán neheztelnek miatta, ha nem nyerik el őket. Metellus,^[103] Ariszteidész és Epameinóndasz nem hízelegtek tolakodó és szolgai módon a tömegnek, éppen ezért meg is vetettek mindent, aminek a megadása vagy elvétele a nép kegyétől függött. Amikor több ízben osztrakiszmosszal száműzték, leszavazták vagy bírói ítélettel elítélték őket, nem is tápláltak haragot hálátlan polgártársaik iránt, hanem megelégedtek vele, ha békülést és megbánást mutatva hazahívták őket. Aki nem hajlandó hízelegni a népnek, annak bosszúállónak sem szabad lennie vele szemben, mert valamely tisztség el nem nyerése miatt tanúsított neheztelés legtöbbször a tisztség elnyerésére irányuló heves vágyból ered.

5. Alkibiadész nem tagadta, hogy örült, ha megtiszteltetésben részesült, és bántotta, ha mellőzték; ezért törekedett rá, hogy modora kedves és megnyerő legyen azokkal, akikkel dolga volt. Marciusnak azonban nem engedte meg büszkesége, hogy udvarias legyen azokkal, akik hivatalokhoz és hatalomhoz juttathatták, de kimutatta haragját és bosszúságát, amikor háttérbe szorult. Emiatt hibáztatnunk kell, bár minden más tekintetben kiváló férfiú volt. Önmérsékletét, anyagiakban mutatott önzetlenségét a legnemesebb jellemű görögökével hasonlíthatjuk össze, persze nem Alkibiadésszal, aki e tekintetben különösen lelkiismeretlen ember volt, s hozzá még közönyös is, amikor a becsületről volt szó.

ARISZTEIDÉSZ^[104]

1. Ariszteidész, Lüszimakhosz fia az Antiokhisz phüléből és az Alopeké démosztól származott. Vagyoni helyzetéről eltérnek a vélemények. Egyesek szerint egész életét szűkös körülmények között töltötte, és halála után két leánya szegénysége miatt egy jó ideig nem ment férjhez. Többek véleményével ellentétben a phaléróni Démétriosz azt állítja Szókratészról írt művében, hogy tudomása van egy földbirtokról, amely Ariszteidészé volt, Ariszteidész ott is van eltemetve; gazdagságának bizonyítékaként említi azt a tényt, hogy arkhón epónümoszi tisztet viselt, erre a hivatalra ugyanis sorshúzással csak a legmódosabb családok tagjait választották meg, akiket pentakosziomedimnosz-oknak neveztek. Másodszor említi az osztrakiszmoszt; ezt ugyanis nem alkalmazták szegényekkel, csak előkelő és gazdagságuk miatt megirigyelt polgárokkal szemben. Harmadik és utolsó adatként azt említi, hogy Ariszteidész mint volt karvezető Dionüszosz templomának tripuszokat hagyományozott győzelme emlékére; ezek ma is láthatók, rajtuk a következő felírással: "Az Antiokhisz phülé győzött, Ariszteidész volt a karvezető, Arkhesztratosz a költő."

Ez az utóbbi érv, bár a legerősebbnek látszik, valójában a leggyengébb, mert Epameinóndasz is, akiről pedig minden ember tudja, hogy nagy szegénységben nőtt fel és élte életét, s Platón, a filozófus is vállalta a sok költséggel járó karvezetőséget; az előbbi fuvolásokkal, az utóbbi pedig fiúk körtáncával lépett fel; a pénzt Platónnak a szürakuszai Dión, Epameinóndasznak pedig a Pelopidasz köréhez tartozók adták. Jó emberek nem is szoktak engesztelhetetlenül harcolni barátaik ajándékai ellen; nemtelennek csak az olyan ajándékot tartják, amely magánvagyonukat növelné, de ha önzetlenül elégíthetik ki vele becsvágyukat és pompaszeretetüket, nem utasítják vissza.

A tripuszokról Panaitiosz azt állítja, hogy Démétriosz a nevek azonossága miatt tévedett, mert a perzsa háborúktól kezdve a peloponnészoszi háború végéig két Ariszteidész nevű győztes karvezető ismeretes, de egyik sem volt Lüszimakhosz fia, hanem az egyik apja Xenophilosz volt, a másik pedig sokkal később élt, amit egyrészt az Eukleidész utáni időkben használt írásmód bizonyít, másrészt az a körülmény, hogy a felirat Arkhesztratosz nevét említi; ennek a kardalköltőnek nevével ugyanis a feliratokon a perzsa háborúk idején egyszer sem, a peloponnészoszi háborúban azonban gyakran találkozunk.

Panaitiosz fejtegetését egyébként is alaposabban meg kell vizsgálnunk. Cserépszavazással történő száműzetésnek ugyanis mindenki ki volt téve, aki előkelő származásával vagy ékesszólásának meggyőző erejével az átlagos emberek fölé emelkedett; így küldték száműzetésbe Damónt, Periklész tanítómesterét is, mert azt tartották róla, hogy túlságosan okos ember. Az arkhóni hivatalt pedig Idomeneusz állítása szerint Ariszteidész nem sorshúzással kapta, hanem választás útján. Ha pedig Ariszteidész csak a plataiai csata után volt arkhón - márpedig maga Démétriosz is így tudja -, nagyon valószínű, hogy ilyen nagy dicsőség és annyi katonai siker után erényei miatt tartották méltónak arra a tisztségre, amelyhez sorsolás útján a gazdagok jutottak hozzá. De Démétriosz nemcsak Ariszteidészt, hanem Szókratészt is igyekszik mentegetni a szegénység nagy átkától; szerinte ugyanis Szókratésznak nemcsak háza volt, hanem még hetven minát is adott kölcsön kamatra Kritónnak.

2. Ariszteidész Kleiszthenész barátja volt - Kleisztheinész a zsarnokok után helyreállította az állam rendjét -, az államférfiak közül azonban leginkább a spártai Lükurgoszt csodálta, és őt akarta utánozni. Ariszteidész az arisztokratikus kormányzati módszereket tartotta helyesnek, és ezért szembekerült Themisztoklésszel, Neoklész fiával, aki a néppel tartott. Egyesek állítása szerint már kora gyermekkorukban is, amikor együtt nevelkedtek, minden tekintetben különböztek egymástól, tetteikben éppen úgy, mint szavaikban, komoly dolgokban és tréfában egyaránt, s a kettőjük közötti vetélkedésből hamarosan kitűnt, hogy természetük mennyire különbözik egymástól. Themisztoklész találékony, merész, kockázatvállaló és tettre kész volt, Ariszteidész pedig állhatatos, szilárd jellemű, hajlíthatatlanul igazságos, s a hazugságot, fortélyt és csalást még játékból sem tűrte meg.

A keoszi Arisztón úgy tudja, hogy ellenségeskedésük szerelmi ügyből kezdődött, és abból fajult el. Mindketten beleszerettek ugyanis a keoszi Sztészilaoszba, aki a maga korában a legszebb ifjú volt, és szenvedélyük annyira úrrá lett rajtuk, hogy még akkor is feszült viszonyban voltak, amikor az ifjú szépsége már rég elhervadt. De a szerelmet csak előzetes gyakorlatnak tekintették arra az időre, amikor szenvedélytől fűtve és egymás iránti ellenséges indulattal eltelve belevetik magukat a politikai élet küzdelmeibe.

Themisztoklész csatlakozott egy baráti csoporthoz, s ily módon nem megvetendő védelemhez és hatalomhoz jutott; így történt, hogy mikor valaki a szemére hányta, hogy akkor kormányozza majd jól az athéniakat, ha mindenkivel egyformán és pártatlanul bánik, így szólt: "Soha nem kívánnék úgy ülni a bírói székben, hogy barátaimat előnyben ne részesítsem idegenekkel szemben." De Ariszteidész egyedül járt a politikai életben, mindig a maga útját követte, először is mert nem kívánt barátai bűntársa lenni, de nem is akarta megszomorítani őket azzal, hogy nem cselekszik kedvükre; másodszor, mert azt látta, hogy sok embert éppen a barátaik hatalmába vetett bizalom ösztönöz igazságtalanságra, s ő ettől óvakodott. Azt vallotta ugyanis, hogy becsületes polgárnak csak jóra való és igaz cselekedetekért és szavakért szabad lelkesednie.

3. Másrészt mivel Themisztoklész minden ponton szembeszállt politikájával, és igyekezett meghiúsítani, Ariszteidész is kénytelen volt ellenezni Themisztoklész meggondolatlan terveit, részben önvédelemből, részben azért, hogy korlátok közé szorítsa ellenfele hatalmát, amely a köznép kegyéből folyton növekedett; jobbnak gondolta ugyanis a nép szempontjából, hogy egy és más hasznos reformot feláldozzon, mint hogy Themisztoklész mindenben győzzön és mindenki fölébe kerekedjék. Egy alkalommal, amidőn ellenezte és meghiúsította Themisztoklésznek egyik, egyébként üdvös indítványát, a népgyűlésről elmenőben nem állhatta meg, hogy ki ne jelentse: Athén közügyeinek nincs más menekvése, csak ha Themisztoklészt is és őt is a Barathronba dobják.

Más alkalommal viszont valamit indítványozott a népgyűlésen, s minden ellenkezés és vita ellenére is keresztülvitte az indítványt. Az elnök szavazást rendelt el, de mivel Ariszteidész a vita közben meggyőződött róla, hogy amit akart, ártalmas, indítványát még a szavazás előtt visszavonta. Javaslatait gyakran másokkal tétette meg, nehogy Themisztoklész személyes gyűlölködésből meghiúsítson valamely hasznos intézkedést.

Különösen csodálatra méltó volt benne az az állhatatosság, amelyet a politikai élet változásai közben tanúsított; a kitüntetések nem kapatták el, s ha kudarcok érték, nyugodtan és szelíden viselte el őket, mert azt tartotta, hogy mindenképpen hazáját kell szolgálnia, dicsőségre és anyagi előnyökre való tekintet nélkül. Valószínűleg ez volt az oka, hogy amikor a színházban elhangzottak Aiszkhülosz Amphiaraoszról szóló jambikus verssorai:

mindenki Ariszteidészre nézett, mert az ő erényét az ilyen dicséret jobban megillette.

4. Volt annyi ereje, hogy ne csak jóakarattal és kedveskedéssel, hanem haraggal és gyűlölködéssel is harcoljon az igazságért. Mint mondják, egy alkalommal, amikor egyik ellenségét bíróság elé állította, a vádbeszéd elmondása után a bírák nem akarták meghallgatni az alperest, hanem azonnal szavazni akartak. Ariszteidész erre felugrott helyéről, s az alperessel együtt kérte, hogy hallgassák meg, és az alperes is részesedhessék a törvény biztosította jogokban. Máskor két magánszemély ügyében bíráskodott, s az egyik azzal hozakodott elő, hogy peres ellenfele sokszor okozott kárt Ariszteidésznek. "Arról beszélj inkább, jóember - így szólt hozzá -, hogy mi bajt okozott neked, mert én a te ügyedben bíráskodom, és nem a magaméban."

Mikor a közjövedelmek felügyelőjévé választották, sok sikkasztást leplezett le, amelyet nem azok követtek el, akik vele együtt viseltek hivatalt, hanem már elődeik, köztük főként Themisztoklész, akiről elmondható, hogy:

Ezért Themisztoklész felbőszítette az athéniakat Ariszteidész ellen, az elszámolások felülvizsgálásakor pedig vádat emelt ellene lopásért, és Idomeneusz szerint Ariszteidészt el is marasztalták. A város legelső és legjobb polgárai felháborodtak emiatt, és nemcsak a bírság megfizetése alól mentették fel, hanem másodszor is megválasztották ugyanarra a tisztségre. Ekkor Ariszteidész színleg úgy tett, mintha megbánta volna előbbi eljárását, és enyhébbnek mutatkozott; ezzel meg is nyerte a közpénzek elsikkasztóinak tetszését, mert senkit nem vont felelősségre, és szigorú vizsgálatot sem tartott. Így akik a közpénzekből megszedték magukat, nem győzték magasztalni, s mind ajánlgatták a népnek, hogy válasszák meg újra arkhónná. De alighogy elkezdődött a szavazás, Ariszteidész keményen megdorgálta az athéniakat. "Amikor hivatali tisztemet - szólt - híven és becsületesen viseltem, büntetést szabtatok ki rám, de most, hogy a közvagyon javát tolvajok szabad prédájára hagytam, csodálatra méltó polgár lettem a szemetekben. Ami engem illet, jobban restellem mostani magasztalástokat, mint korábbi elmarasztalásomat, titeket azonban sajnállak, mert dicsőbbnek tartjátok, hogy aljas emberek kedvében járjatok, mint hogy vigyázzatok a közvagyonra" Ezekkel a szavakkal leplezte le a tolvajlásokat, és hallgattatta el azokat, akik akkor olyan nagy hangon álltak ki mellette, de egyben megnyerte a legjobbak őszinte és jogos dicséretét is.

5. Datisz, akit Dareiosz azzal az ürüggyel küldött Görögországba, hogy büntesse meg az athéniakat Szardeisz felgyújtásáért, valódi célja azonban az volt, hogy leigázza a görögöket, Marathónnál kötött ki egész hajóhadával, és feldúlta a vidéket; az athéniak ekkor tíz hadvezért választottak meg a háború vezetésére. Közöttük a legtekintélyesebb Miltiadész volt, de hírnévben és hatalomban utána mindjárt Ariszteidész következett, aki nem kis mértékben járult hozzá az ütközet sikeréhez azzal, hogy Miltiadész haditervét támogatta. Mivel pedig naponta váltogatták a főparancsnokságot, amikor őrá került a sor, átengedte Miltiadésznak, s ezzel megmutatta vezértársainak, hogy nincs szégyellnivaló az engedelmességben, sőt méltó és üdvös dolog, ha alárendelik magukat azoknak, akik a legrátermettebbek a vezetésre. Így vetett véget a versengésnek, és bírta rá a többieket, hogy önkéntesen kövessék annak irányítását, aki a legjobban ért a vezetéshez; ezzel osztatlan hatalom birtokába juttatta Miltiadészt, és megszilárdította tekintélyét. Mindenki szívesen lemondott az egy napig tartó fővezérségről, és engedelmeskedett Miltiadész parancsainak.

Az ütközetben főként az athéniak középhada került nehéz helyzetbe; a Leontisz és Antiokhisz phülével szemben álltak ellen a barbárok a legtovább. Közöttük bátran harcolt az első sorokban egymás mellett Themisztoklész és Ariszteidész, az egyik ugyanis a Leontisz, a másik pedig az Antiokhisz phüléből származott. Amikor megfutamították a barbárokat, és visszakergették őket hajóikra, az athéniak látták, hogy az ellenség nem a szigetek irányába hajózik, hanem a szél és a tengerár Attika irányába sodorja a hajókat; megijedtek hát, hogy a barbárok elfoglalják a védtelenül maradt várost. Kilenc phülével sietve a város felé indultak, és még aznap oda is érkeztek. Marathónban Ariszteidészt hagyták phüléjével a foglyok és a zsákmány őrizetére, s ő meg is felelt a bizalomnak, mert bár halomban hevert a sok ezüst és arany, és a sátrak meg az athéniak kezére került hajók tömve voltak mindenféle ruhával és megszámlálhatatlan kinccsel, de ő maga még csak nem is gondolt rá, hogy bármihez hozzányúljon, és nem engedte meg másoknak sem, legfeljebb egynémelyek, mint Kalliasz, a fáklyavivő, titokban megkaparintottak maguknak valamit.

Kalliasz előtt egy barbár katona, valószínűleg mert hosszú haja és szalagos fejdísze miatt királynak nézte, térdre esett, megragadta jobbját, és egy veremhez vitte, ahol rengeteg arany volt elásva. Kalliasz, aki vad természetű és törvényt nem tisztelő ember volt, magához vette az aranyat, az embert pedig megölte, hogy el ne mondhassa másoknak, ami történt. A vígjátékírók ezért nevezték gúnyosan családja tagjait "verem-gazdagoknak", ezzel a szóval célozva rá, hogyan jutott Kalliasz az arany birtokába. Nyomban ezután Ariszteidészt arkhón epónümosszá választották, bár a phaléróni Démétriosz azt állítja, hogy ezt a tisztséget kevéssel halála előtt, a plataiai ütközet után nyerte el. A feljegyzések szerint azonban Xanthippidész után, akinek arkhónsága alatt szenvedett Mardoniosz vereséget Plataiainál, nem találunk Ariszteidész nevű arkhónt; Phainipposz után viszont, akinek esztendejére a marathóni győzelem esett, nyomban Ariszteidész nevét találjuk.

6. A nép Ariszteidész minden erénye közül leginkább igazságosságát tisztelte, hiszen ez volt a leghasznosabb tulajdonsága. Szegénysége és egyszerű származása ellenére is ezért kapta a legkirályibb, sőt isteni melléknevet, az "Igazságost".^[106] Igaz, hogy a királyok és a zsarnokok közül erre a névre senki nem vágyott; inkább választották a "Városhódító", a "Villámlás", a "Győztes", mások a "Sas" és a "Sólyom" melléknevet, mert úgy látszik, többre becsülték az erőszakkal és hatalommal, mint az erénnyel szerzett dicsőséget. Az istenségnek, amelyhez szeretnének hasonlítani, sőt azonosulni vele, három megkülönböztető sajátossága van: a romolhatatlanság, a hatalom és az erény, s a három közül a legnemesebb és legistenibb az erény. A romolhatatlanság az űr és az elemek osztályrésze, a hatalom a földrengésé, a villámé, a szélviharé és az árvízé, de az igazság és a jog részesévé az istenség csak az értelmes és gondolkodó lényeket teszi.

Az emberek éppen ezért háromféleképpen tekintenek az istenségre: irigylik, félnek tőle és tisztelik. Irigylik az istenséget, és boldognak mondják, mert romolhatatlan és láthatatlan; félnek és rettegnek tőle végtelen hatalma miatt, de szeretik, tisztelik és imádják igaz voltáért. És az emberek mégis vágynak a halhatatlanságra, amelyre természetük szerint képtelenek, és a hatalomra is, amely többnyire a sors szeszélyétől függ; az erényt pedig az utolsó helyre teszik, holott az isteni tulajdonságok közül egyedül csak ezt nyerhetik el; mindez oktalanság tőlük, mert a hatalom, a jó szerencse és az uralom birtokosait az erény az istenekhez, az igazságtalanság azonban a vadállatokhoz teszi hasonlóvá.

7. Ariszteidésszel az történt, hogy bár először szeretetből kapta melléknevét, később miatta gyűlölték meg, különösen amikor Themisztoklész elhíresztelte a nép körében, hogy Ariszteidész, aki minden ügyben maga ítél és bíráskodik, megszünteti a bíróságokat, és észrevétlenül egyeduralmat készít elő, s már csak az hiányzik, hogy személyes testőrsége legyen. A nép ebben az időben nagyon felfuvalkodott a győzelem miatt, eltelt saját dicsőségével, és nem akarta elviselni azok jelenlétét, akik hírükkel és dicsőségükkel az átlagemberek fölé emelkedtek. Ezért mindenünnen összegyülekeztek a városba, és Ariszteidészt osztrakiszmosszal száműzték, mert dicsősége miatti gyűlöletüknek a zsarnokságtól való félelem nevét adták.

Az osztrakiszmosz nem bűncselekményekért kirótt büntetés volt, hanem, hogy szépítsék, olyan intézkedésnek tüntették fel, mintha csökkentették és korlátozták volna vele a túlságosan nagy tekintélyt és hatalmat; alkalmazásával azonban tulajdonképpen elviselhető formák közt irigységüket elégítették ki, és így nem jóvátehetetlen intézkedésben, hanem a városból tíz évre szóló eltávolításban adták ki mérgüket. Egy időben az osztrakiszmoszt semmirekellő és aljas személyek ellen is alkalmazták; utoljára Hüperboloszt száműzték, majd végleg felszámolták az eljárást. Hüperboloszt állítólag a következő okból száműzték: Alkibiadész és Nikiasz, az a két ember, akinek legnagyobb hatalma volt a városban, pártviszályt kezdett. Mikor a nép azon a ponton volt, hogy osztrakiszmoszt alkalmaz, és nyilvánvalóvá lett, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat száműzik, a két párt vezérei megbeszélést tartottak, és ellentéteiket elsimítva szavazataikat mindnyájan Hüperbolosz eltávolítására adták. A nép emiatt felháborodott, mert a történtekben az egész eljárás lealacsonyítását látta, visszaélésnek vélte, és így teljesen felhagyott vele, majd meg is szüntette.

A szavazás, hogy röviden összefoglaljuk, a következőképpen folyt le: Mindenki vett egy osztrakon-t, cserépdarabot, ráírta, kit akar a városból eltávolíttatni, és az agorán odavitte egy palánkkal körülkerített helyre. Az arkhónok először is megszámlálták a szavazatokat, mert ha kevesebben szavaztak hatezernél, az osztrakiszmosz nem volt érvényes. Azután a szavazatokat nevek szerint külön-külön csomóba rakták, majd hírnök adta tudtul a népnek, hogy kire esett a legtöbb szavazat, s azt vagyonának meghagyásával tíz évre száműzték.

Nagyban írták már az osztrakonokra a polgárok a neveket, mint beszélik, amikor egy írástudatlan és bárdolatlan falusi ember odaadta osztrakonját Ariszteidésznek, akit csak úgy találomra szólított meg, és megkérte, írja fel rá Ariszteidész nevét. Ő elcsodálkozva kérdezte meg tőle, mit vétett neki Ariszteidész. "Semmit - felelte -, de unom már, hogy mindenfelé Igazságosnak nevezik." Ezt hallva, Ariszteidész nem szólt semmit, felírta nevét a cserépdarabra, és visszaadta a falusinak. Midőn elhagyta a várost, feltartotta kezét az ég felé, és imádkozott, de Akhilleusszal ellentétben azt kérte imájában, hogy az athéniak soha ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy a nép kénytelen legyen visszaemlékezni Ariszteidészre.

8. Három esztendővel később, amikor Xerxész Thesszalián és Boiótián át Attika ellen vonult, az athéniak érvénytelennek mondták ki a régi törvényt, és megengedték a száműzöttek hazatérését; féltek tőle ugyanis, hogy Ariszteidész az ellenséghez csatlakozik, esetleg a polgárok soraiból is megront sok embert és Xerxész oldalára csábít. De helytelenül ítélték meg, mert Ariszteidész nemcsak a határozat meghozatala előtt biztatta és bátorította szüntelenül a görögöket, hogy küzdjenek a szabadságért, hanem utána is, amikor Themisztoklészt teljhatalmú fővezérré tették, tettel és tanáccsal minden segítséget megadott neki, s a közös boldogulás érdekében legnagyobb ellenségét a leghíresebb emberré tette. Amikor Eurübiadész készülőben volt Szalamiszt elhagyni, a barbárok háromevezősoros gályái éjszaka felszedték a horgonyt, körülzárták a tengerszorost, a szigeteket pedig megszállták anélkül, hogy a bekerítést bárki is észrevette volna. Ekkor érkezett meg Ariszteidész Aiginából, miután merészen átevezett az ellenséges hajók között; még az éjszaka folyamán felkereste Themisztoklészt sátrában, és négyszemközt a következőket mondta neki: "Themisztoklész, hallgassunk józan eszünkre, hagyjuk a hiú, gyermekes civódást, kezdjünk inkább üdvös és tiszteletre méltó versengésbe Görögország megmentéséért, te mint fővezér, én pedig mint a tanácsadód. Most értesülök róla, hogy a legjobb haditervhez ragaszkodol, és az az óhajtásod, hogy minél előbb döntő csatára kerüljön sor a szorosokban. A szövetségesek, úgy látszik, nem értenek veled egyet, de az ellenség a te kezedre dolgozik. A tengert az ellenség hajói körben és hátulról máris úgy ellepték, hogy a görögök akaratuk ellenére is kénytelenek lesznek bátran harcolni, mert a visszavonulás útja el van vágva előlük." Themisztoklész erre így szólt: "Nem óhajtottam, Ariszteidész, hogy ebben a dologban különb légy nálam, de megkísérlem, hogy derék kezdeményezéseddel versenyre keljek, és tettekkel múljalak felül." Közölte Ariszteidésszel, hogy milyen cselt eszelt ki Xerxész ellen, és kérte, beszélje rá Eurübiadészt, s értesse meg vele, hogy a menekvés egyetlen reménye a tengeri csata lehet; tudta ugyanis, hogy Eurübiadész Ariszteidészben inkább megbízik, mint őbenne. Ezért aztán amikor a haditanácsban a korinthoszi Kleokritosz azt mondta Themisztoklésznek, hogy terve még Ariszteidésznek sem tetszik, hiszen jelen van, de hallgat, Ariszteidesz azt felelte, hogy hallgatna, ha Themisztoklész nem a legjobbat tanácsolta volna; azért nem szólt semmit, mert helyesli Themisztoklész tervét, nem pedig az iránta való jóindulatból.

9. A görög hajóhad vezérei tehát ekképpen cselekedtek, Ariszteidész pedig, amikor látta, hogy Szalamisz közelében a tengerszorosban fekvő kis Pszüttaleia-szigetet megszállták az ellenséges csapatok, kisebb hajókra rakta a legképzettebb és legharcedzettebb athéniakat, partra szállt a szigeten, és megtámadta a barbárokat. Legtöbbjüket megölte, csak néhány előkelő harcost ejtett foglyul. Közöttük volt a király nővérének, Szandaukénak három fia is, akiket azonnal elküldött Themisztoklészhez; ezeket állítólag egy jóslat értelmében Euphrantidész jós kívánságára feláldozták Dionüszosz Ómésztésznek. A szigetet Ariszteidész körös-körül megrakta harcosaival, és a partra kiúszókat figyeltette velük, hogy a szövetségesek közül senki ne veszhessen oda, az ellenség soraiból pedig senki se szökhessen. Valószínűnek látszott ugyanis, hogy a tengeri ütközet ezen a helyen lesz a leghevesebb; a diadaljelet éppen ezért Pszüttaleián állították fel.

A csata után Themisztoklész, hogy próbára tegye Ariszteidészt, azt mondta neki, hogy bár dicső tettet hajtottak végre, a nagyobb még hátravan; Európában kell foglyul ejteniök Ázsiát azzal, hogy a lehető leggyorsabban a Hellészpontoszhoz hajóznak, és a hajóhidat lerombolják. Ariszteidész erre magából kikelve felkiáltott, és arra kérte Themisztoklészt, hogy hagyjon fel a tervével; helyette inkább azzal törődjék, miként űzik ki a perzsákat minél gyorsabban Görögországból, nehogy Xerxész, ha a visszavonulás útját elvágják előle, hatalmas haderejével védekezésre kényszerüljön. Így aztán Themisztoklész az egyik hadifoglyot, Arnakészt, az eunuchot, titokban ismét elküldte a perzsa királyhoz azzal az üzenettel, hogy a hajóhíd lerombolására készülőket lebeszélte tervükről, mert meg akarta menteni a királyt.

10. Xerxész nagyon megijedt, és azonnal a Hellészpontoszhoz sietett; hátrahagyta azonban Mardonioszt hadserege színe-virágával, mintegy háromszázezer harcossal. Mardoniosz félelmetes erejű ellenfél volt, és gyalogos csapataiban bízva a következő fenyegető hangú levelet írta a görögöknek: "Tengeri faalkotmányaitokkal legyőztétek a szárazföldhöz szokott embereket, akik nem tudnak bánni az evezőrudakkal; de most Thesszalia sík földjén és Boiótia mezőin hoplitészeim és lovasaim jó küzdőtérre találnak." Az athéniaknak külön is írt, és közölte velük a király ajánlatát, hogy felépítteti városukat, sok pénzt is ad nekik, és úrrá teszi őket a görögökön, ha nem folytatják ellene tovább a háborút.

A spártaiak a hír hallatára megijedtek, és követeket küldtek Athénba, kérve az athéniakat, hogy küldjék Spártába gyermekeiket és asszonyaikat, s fogadjanak el tőlük élelmet az idősebbek részére; a nép ugyanis nagy ínségben volt, mert földjük és városuk elpusztult. De miután a követeket meghallgatták, Ariszteidész javaslatára feleletül azt a bámulatra méltó választ adták, hogy az ellenségnek megbocsátják, ha azt hiszi, hogy pénzért és kincsekkel mindent megvásárolhat, mert annál becsesebbet nem ismer, de a spártaiaktól rossz néven veszik, hogy csak mostani szegénységüket és ínségüket tekintik, de megfeledkeznek erényeikről és nemeslelkűségükről, s arra szólítják fel őket, hogy élelem fejében küzdjenek Görögországért. Indítványa után Ariszteidész bevezette a követeket a népgyűlésbe, és felszólította őket, mondják meg a lakedaimóniaknak, hogy nincs annyi arany, sem a föld felett, sem a föld alatt, amit az athéniak a görögök szabadságának árául elfogadnának. Mardoniosz követeihez pedig így szólt, a napra mutatva: "Amíg ez itt a pályáján mozog, az athéniak harcolni fognak a perzsákkal feldúlt földjükért, megszentségtelenített és porrá égetett templomaikért." Ezenfelül határozatilag kimondották, hogy a papok mondjanak átkot mindenkire, aki tárgyal a médekkel vagy elhagyja a görög szövetséget.

Midőn Mardoniosz másodszor tört be Attikába, az athéniak ismét átköltöztek Szalamiszba, Ariszteidészt pedig elküldték Lakedaimónba. Ariszteidész szemrehányást tett a spártaiaknak lassúságuk és közönyösségük miatt, amellyel most ismét hagyják, hogy Athén a barbárok kezére jusson; majd kérve kérte őket, mentsék meg, ami még megmaradt Görögországból. Az ephoroszok meghallgatták szavait, de azért színleg hangos vigadozással töltötték a napot, mert éppen Hüakinthosz ünnepét ülték. Éjszaka azonban kiválogattak ötezer spártait; ezeket, továbbá mindegyikükkel hét-hét helótát útnak indítottak úgy, hogy az athéniaknak egy szót sem szóltak róla. Amikor Ariszteidész megismételte szemrehányását, nevetve mondták, úgy látszik, álmában szól vagy félrebeszél, mert hiszen a hadsereg már Oresztész sírjánál menetel útban az "idegenek" (így szokták ugyanis hívni a perzsákat) ellen. Ariszteidész erre kijelentette, a mostani idő nem alkalmas rá, hogy az ellenség helyett barátaikból űzzenek tréfát. Mindezt Idomeneusz beszéli el, de az Ariszteidész által előterjesztett javaslatban ő maga nem szerepel követként, csak Kimón, Xanthipposz és Mürónidész.

11. A következő csatára Ariszteidészt választották meg teljhatalmú vezérré, aki nyolcezer nehéz fegyverzetű athéni gyalogossal érkezett Plataiaiba. Itt csatlakozott hozzá Pauszaniasz, az egész görög hadsereg fővezére a spártaiakkal, és ugyanide gyülekeztek nagy számmal más görög csapatok is. A barbárok haderejének tábora az Aszóposz folyó mellett húzódott; olyan nagy volt, hogy határait nem is ismerték pontosan, de a hadfelszerelést szállító szekértábort és a főhadiszállást egy négyszög alakú térségen fallal vették körül, s egy-egy fal hossza tíz sztadion volt.

Pauszaniasznak és a görög haderőnek azt a jóslatot adta az éliszi Tiszamenosz, hogy ha védekező harcra szorítkoznak, és nem kezdenek támadásba, győzni fognak. Ariszteidész Delphoiba küldött jóslatért, és követei azt a választ kapták az istentől, hogy legyőzik ellenfeleiket, ha Zeuszhoz, a kithairóni Hérához, Panhoz és a Szphragition-barlang nimfáihoz imádkoznak, azonkívül áldoznak Androkratész, Leukón, Peiszandrosz, Damokratész, Hüpszión, Aktaión és Folüidosz hősöknek, s ha saját földjükön vállalják az ütközet veszélyeit az eleusziszi Déméter és Koré mezején. Ez a jóslat nagyon megzavarta Ariszteidészt. Igaz, azok a hősök, akiknek áldozniuk kellett, Plataiai városalapító ősei voltak; a szphragitioni nimfáknak a nyári naplemente felé forduló barlangja a Kithairón egyik hegyfokán volt, ahol állítólag korábban jóshely is állott, és a környék lakói közül sokan estek itt szent megszállottságba, s ezeket nümpholéptosz-oknak nevezték. De az eleusziszi Déméter említése és az, hogy az athéniak csak saját földjükön harcolva nyerhetik el a győzelmet, azt jelentette, hogy vissza kell menniök Attikába, és oda kell áttenniök a csata színterét.

Ekkor Arimnésztosznak, a plataiaibeliek vezérének megjelent álmában Zeusz Szótér, és úgy tetszett neki, hogy megkérdezte tőle, mit határoztak a görögök. Erre ő így felelt: "Holnap elvezetjük a hadsereget Eleusziszba, uram, és a Püthiától kapott jóslat értelmében ott vívunk csatát." Az isten erre azt mondta neki, hogy tévednek, mert a Püthia jóslatában említett helyek Plataiai környékén vannak, és ha keresik, meg is találják őket. Ez után a teljesen világos álomkép után Arimnésztosz, mihelyt felébredt, azonnal magához hívatta legtapasztaltabb és legöregebb polgártársait. Tanácskozni kezdett velük, mindennek gondosan utánanéztek, és rájöttek, hogy Hüsziai közelében a Kithairón tövében van egy nagyon régi templom, amelyet az eleusziszi Déméternek és Korénak szenteltek. Arimnésztosz nyomban szólt Ariszteidésznek, és odavezette. A hely fekvése igen kedvező volt ahhoz, hogy csatarendbe állítsák a gyalogos haderőt a lovassági fölényben levő ellenséggel szemben, mert a Kithairón nyúlványai a síkság szélét egészen a templomig alkalmatlan tereppé tették a lovasság számára. Itt a közelben állt sűrű ligetben és árnyas fák közt Androkratész hős szentélye. És hogy semmi meg ne hiúsítsa a megjósolt győzelembe vetett reménységet, Arimnésztosz javaslatára a plataiaibeliek felszedték városuknak Attika felé eső határköveit, és ezt a területet átengedték az athéniaknak, hogy Görögország ügyéért saját földjükön küzdjenek.

A plataiaibeliek nagylelkűségének híre messzi földön elterjedt. Sok évvel később Alexandrosz,^[107] aki már Ázsia királya volt, kőfallal vétette körül Plataiait, és hírnökkel jelentette be az olümpiai játékokon, hogy a király azért részesíti ebben a kegyben a plataiaibelieket, mert meg akarja jutalmazni becsületességüket és nemeslelkűségüket, hogy a méd háborúban átengedték földjük egy részét a görögöknek, és ezzel hősi magatartásról tettek tanúbizonyságot.

12. Az athéniak viszályba keveredtek a tegeaiakkal a hadrend miatt. A tegeaiak ugyanis azt erősítgették - és közben őseikkel dicsekedtek -, hogy ha a spártaiak mindig a jobbszárnyon állnak fel, nekik joguk van a balszárnyhoz. Az athéniak emiatt bosszankodtak, erre Ariszteidész odament hozzájuk, és így szólt: "A jelen pillanat nem alkalmas rá, hogy a tegeaiak előkelő származásáról és érdemeiről vitázzunk, de megmondjuk nektek, spártaiak, és a többi görögnek is, hogy nem a hadállás veszi el, de nem is az adja meg a vitézséget, ezért bármilyen helyre állítsatok is bennünket, megkíséreljük, hogy megtartsuk, és becsülettel harcoljunk, hogy ne hozzunk szégyent korábbi küzdelmeinkre. Mi nem azért jöttünk ide, hogy szövetségeseinkkel vitázzunk, hanem hogy az ellenséggel harcoljunk; nem is azért, hogy atyáinkat magasztaljuk, hanem hogy bátorságunkat egész Görögországnak megmutassuk; így aztán majd ez a csata mutatja meg, melyik város, vezér vagy közkatona méltó a görögökhöz." Ezek hallatára a haditanács és a vezérek az athéniak mellett döntöttek, és nekik adták a másik szárnyat.

13. Ilyen bizonytalan volt Görögország sorsa, de főként az athéniak ügyei, amikor néhány előkelő és gazdag ember (akik a háború következtében elszegényedtek, és látták, hogy a városban vagyonukkal együtt hatalmukat és tekintélyüket is elveszítették, miközben mások kitüntetésben részesülnek és magas hivatalokat kapnak) titokban találkozott egy plataiaibeli ember házában, s összeesküvést szőtt, hogy véget vet a néphatalomnak, és ha ez nem sikerül, elárulja a közös ügyet, és hazájukat a barbárok kezére adja.

A cselszövés híre elterjedt a táborban, és sokan belebonyolódtak; amikor Ariszteidész tudomást szerzett róla, és megijedt, hogy a helyzet válságossá válik, úgy döntött, hogy hallatlanná sem teszi a dolgot, de le sem leplezi teljesen, mert nem tudta, milyen arányokat ölt a vizsgálat, ha csak a tiszta igazságra lesz tekintettel, s nem arra, amit a pillanatnyi érdek megkíván. A sok összeesküvő közül nyolcnak a letartóztatását rendelte el; kettő közülük, akire különösen súlyos ítélet várt volna, mert a legtöbb okot szolgáltatta rá, a lamptraibeli Aiszkhinész és az akharnaibeli Agésziasz, megszökött a táborból. A többieket Ariszteidész szabadon bocsátotta, s ezzel alkalmat adott a megbánásra azoknak, akik azt hitték, hogy bűnük titokban maradt, de egyben tudtukra adta azt is, hogy számukra a háború lesz az igazi törvényszék, ahol bűnüket lemoshatják, ha hajlandók lesznek hazájuk ügyét jól és igazán szolgálni.

14. Mardoniosz azt a fegyvernemet próbálta meg bevetni a görögök ellen, amelyben leginkább fölényben érezte magát, és egész lovas haderejével támadásra indult a Kithairón-hegység lábánál a sziklás terepen felsorakozott görögök ellen. Csak a megaraiak nem voltak ott; ők, szám szerint háromezren, sík terepen táboroztak, s ezért nagy veszteséget szenvedtek a rájuk zúduló és minden oldalról támadó ellenséges lovasságtól. Ezért gyorsan hírnököt küldtek Pauszaniaszhoz, és kérték, küldjön segédcsapatokat, mert egymagukban nem képesek feltartóztatni a túlerőben levő barbár csapatok támadását. Amikor Pauszaniasz meghallotta a hírt, és látta, hogy a dárdák és nyilak sokasága szinte árnyékba borítja a szűk helyre szorult megaraiak táborát, mivel a nehéz fegyverzetű gyalogosokból álló spártai phalanx tehetetlen volt a lovassággal szemben, vitézi vetélkedésre akarta bírni a közelben tartózkodó többi görög vezért és csapatparancsnokot, felszólítva őket, hogy vállalkozzanak önként a szorongatott helyzetbe került megaraiak megsegítésére. Minthogy valamennyien vonakodtak, Ariszteidész vállalkozott rá az athéniak nevében, és elküldte legharcrakészebb csapatparancsnokát, Olümpiodóroszt, háromszáz válogatott harcossal, közöttük néhány íjas katonával.

Ezek gyorsan csatarendbe álltak, és rohamlépésben harcba indultak. Amint Maszisztiosz, a barbár lovasság parancsnoka, egy hatalmas erejű, feltűnően magas és szép férfi, megpillantotta őket, feléjük fordította lovát, és rájuk rohant. A támadást feltartóztató és a rohamra induló harcosok között heves viadal keletkezett, mintha mindkét fél azt hinné, hogy ettől függ az egész ütközet sorsa. Maszisztiosz lovát nyíllövés érte, és a paripa ledobta hátáról lovasát, aki súlyos fegyverzetétől mozdulni sem bírt. Az athéniak erre ráestek, de nem bírtak vele, mert nemcsak a mellét és a fejét, hanem a karját és a lábát is arany-, bronz- és vaspáncél borította. Végre az egyik athéni harcos lándzsája hegyével átütötte Maszisztiosz sisakjának szemellenzőjét, és végzett vele. Erre a többi perzsa cserbenhagyta halott vezérét és megfutamodott. A görögök nem a holttestek számából tudták meg, milyen nagy győzelmet arattak, mert csak kevés elesett maradt a csatamezőn, hanem a barbárok hangos sírásából, akik lenyírták hajukat, lovaik és öszvéreik sörényét, gyászolva Maszisztioszt, s az egész csatatér visszhangzott sírásuktól, mert olyan nagy és vitéz harcost vesztettek, hogy annál különb csak Mardoniosz volt.

15. A lovas csata után hosszú ideig mindkét fél tartózkodott a harctól, mert a jósok a perzsáknak is és a görögöknek is csak akkor jósoltak győzelmet az áldozatokból, ha védelmi állásaikban maradnak, ha viszont támadnak, vereséget. Végül is Mardoniosz, mivel élelmiszerkészletei már csak néhány napra voltak elegendők, és a görögöket egyre újabb és újabb csapatok erősítették meg, elhatározta, hogy másnap kora hajnalban átkel az Aszóposzon, és váratlan támadást indít a görögök ellen; ezt a parancsot még előző este közölte a vezérekkel.

Éjféltájban egy magányos lovas közeledett csendben a görögök táborához; szembetalálkozva az őrökkel, felszólította őket, küldjék hozzá az athéni Ariszteidészt, aki nyomban jött is. A lovas így szólt hozzá: "A makedón Alexandrosz vagyok; a magam veszedelmével nem törődve, az irántatok érzett jóindulatból jöttem, hogy ne érjen váratlanul a támadás, és ne harcoljatok rosszabbul. Mardoniosz holnap csatát kezd ellenetek, de nem azért, mert reménykedik vagy bízik a sikerben, hanem mert élelmiszerkészletei kimerültek, azonfelül a jósok kedvezőtlen áldozatokkal és jóslatokkal vissza akarják tartani az ütközettől, s hadseregén csüggedés és rémület vett erőt. Kénytelen tehát megkísérteni a sorsot, mert ha tétlen vesztegel, hadseregére éhínség vár." Így szólt Alexandrosz, és kérte Ariszteidészt, hogy vegye tudomásul és vésse jól emlékezetébe szavát, de senki másnak ne szóljon róla. Ariszteidész azonban nem akarta titokban tartani a dolgot Pauszaniasz előtt, hiszen az viseli a fővezéri tisztet, de ő maga is úgy gondolta, hogy a többieknek nem kell szólni a csata előtt; ha azonban Görögország győz, mindenkinek tudnia kell Alexandrosz jóindulatáról és bátor cselekedetéről. A beszélgetés után a makedónok királya eltávozott lován, Ariszteidész pedig felkereste Pauszaniaszt sátrában, és közölte vele a hallottakat; majd hívatták a többi hadvezért, és megparancsolták nekik, hogy tartsák a hadsereget harci készültségben, mert csata várható.

16. Ekkor, amint Hérodotosz elbeszéli, Pauszaniasz azt ajánlotta Ariszteidésznek, hogy rendelje az athéniakat a jobbszárnyra, és őket állítsa szembe a perzsákkal; ott jobban megállják majd a helyüket, mert az athéniak tapasztalatból már ismerik a perzsák harcmodorát, s előbbi győzelmük is lelkesíti őket, a balszárnyat viszont, ahol a médekhez pártolt görögök támadására kellett számítani, engedje át neki.

Az athéniak többi vezére tapintatlannak és bosszantónak tartotta Pauszaniasznak azt az óhaját, hogy bár a csatarendben nem tett semmi más változtatást, őket, mint valami helótákat, ide-oda rendeli, és ott akarja felállítani, ahol előreláthatólag a leghevesebb küzdelemre kerül majd sor. Ariszteidész azonban megértette velük, hogy téves véleményen vannak: korábban amiatt civódtak a tegeaiakkal, hogy ki foglalja el a balszárnyat, és büszkék voltak rá, hogy a döntés a javukra történt, most pedig, amikor a lakedaimóniak önként engedik át nekik a jobbszárnyat, és bizonyos tekintetben rájuk bízzák a vezető szerepet, nem elégszenek meg ezzel a dicsőséggel, és annak sem örülnek, hogy nem saját görög népükhöz tartozókkal, hanem barbárokkal és természettől rendelt ellenségükkel kell megküzdeniök. Erre az athéniak kész örömmel cserélték el hadállásaikat a spártaiakkal, s egymást bátorítva újra meg újra azt mondogatták, hogy az ellenség most sem harcol majd jobb fegyverrel, sem bátrabb szívvel, mint Marathónnál; ugyanolyanok a nyilaik, a tarka öltözetük, elpuhult testükön hordott arany ékszereik, és ugyanolyan férfiatlan a lelkük. "Nekünk is ugyanazok a fegyvereink s a testünk is, de bátorságunk megnőtt győzelmeinkkel. Mi nemcsak földünkért és városunkért küzdünk, mint azok, hanem a marathóni és a szalamiszi diadal megerősítéséért, hogy mindenki tudja, a győzelem nemcsak Miltiadésznak és a jó szerencsének, hanem az athéniaknak is volt köszönhető."

Erre gyorsan felcserélték hadállásukat, de mikor a thébaiak szökevényektől értesültek a történtekről, elmondták Mardoniosznak, ő pedig, vagy mert félt az athéniaktól, vagy mert dicsvágyból szeretett volna a lakedaimóniak ellen harcolni, átvezényelte a perzsákat a jobbszárnyra, és az alatta szolgáló görögöket állította szembe az athéniakkal. Amikor ez a helycsere nyilvánvalóvá lett, Pauszaniasz is megfordult, és ismét a jobbszárnyon foglalt állást. Mardoniosz úgyszintén, mint eredetileg is, ismét a balszárnyon állt fel, a spártaiakkal szemben, s így a nap tétlenül telt el. A görögök haditanácsot tartottak, s elhatározták, hogy táborukat valami távolabbi, vízben bő helyen ütik fel, mert a barbárok nagyszámú lovassága felzavarta és használhatatlanná tette a közeli forrásokat.

17. A vezérek még az éjszaka folyamán megindultak a kijelölt táborhely irányába, de a csapatok nemigen voltak hajlandók utánuk menni és együtt maradni, sőt mihelyt elhagyták az első védelmi vonalakat, Plataiai város irányába futottak. Óriási zűrzavar keletkezett, a katonák szétszéledtek, és sátrukat minden rend nélkül állították fel. A spártaiak akaratuk ellenére egyedül maradtak, a többiektől elhagyatva. Amompharetosz, egy bátor lelkű és veszélyt kedvelő férfiú, aki már régóta vágyott a harcra, s bántotta a sok késedelmeskedés és habozás, most határozottan futásnak és szökésnek minősítette a helyváltoztatást, s kijelentette, hogy nem hagyja el helyét, hanem ott marad, és csapatával megvárja Mardonioszt. Amikor Pauszaniasz odament hozzá, és közölte vele, hogy a továbbvonulás az egész görög hadsereg határozatából és rendelkezésére történt, két kézzel megragadott egy nagy követ, s Pauszaniasz lába elé dobta azzal, hogy ez az ő szavazata a csata mellett; neki mit sem számít a többiek gyáva határozata. Ez egy pillanatra zavarba hozta Pauszaniaszt, ezért a már indulófélben levő athéniakhoz küldött, kérve, hogy várják meg őket és menjenek együtt; majd csapatai többi részével megindult Plataiai irányába abban a reményben, hogy Amompharetoszt is el tudja mozdítani helyéről.

Közben megvirradt. Mardoniosz, mihelyt észrevette, hogy a görögök elhagyták állásaikat, csatarendbe állította hadseregét, majd hangos kiáltozással és nagy harci zajjal rárohant a spártaiakra, olyan magabiztosan, mintha nem is harcra számítana, hanem egyszerűen csak a megfutamodó görögöket óhajtaná felkoncolni. Kis híján majdnem így is történt. Pauszaniasz ugyanis, amikor látta, mi történik, megállította csapatait, és kiadta a parancsot, hogy mindenki foglalja el helyét a csatarendben, de Amompharetosz iránti haragjában, vagy talán az ellenség gyors támadása miatti zavarában elfelejtett jelt adni a többi görög csapatnak, s ezek aztán nem siettek segítségére valamennyien, hanem csak kisebb csoportokban és szétszóródva, amikor a csata már elkezdődött.

Mivel Pauszaniasz áldozás közben nem kapott kedvező jeleket, kiadta a parancsot a lakedaimóniaknak, hogy lábukhoz tett pajzzsal álljanak mozdulatlanul, reá figyeljenek, és senki ne merjen védekezni az ellenséges támadás ellen; közben pedig újabb állatot vágatott le áldozatul. Ezalatt az ellenséges lovasság rohamra indult ellenük, kilőtték nyilaikat, és sok spártait megöltek. Így esett el Kallikratész is, aki állítólag a legszebb és legmagasabb termetű harcos volt a görög hadseregben. Miután megkapta a halálos sebet, azt mondta, nem az fáj neki, mert meg kell halnia, végre is azért jött el hazulról, hogy Görögországért meghaljon, hanem mert úgy kell meghalnia, hogy részt sem vett a harcban. A görögök helyzete valóban rettenetes volt, de a katonák bátorsága minden csodálatot megérdemelt. Az ellenség támadásával szemben nem védekeztek, hanem az istentől és parancsnokuktól várták, mikor kell harcba bocsátkozniok, és a nyílzáporban is rendületlenül kitartottak a helyükön.

Vannak, akik azt állítják, hogy egy csoport lüdiai harcos rátámadt Pauszaniaszra, midőn a hadsoroktól kissé távolabb áldozott és imádkozott, majd felkapták és szétszórták az áldozati szereket. Pauszaniasznál és a vele levőknél nem volt fegyver, ezért bottal és korbáccsal verték el a lüdiaiakat; ennek a támadásnak az emlékére vesszőzik meg az ifjakat Spártában az oltár körül, mielőtt megtartanák a lüdiaiak körmenetét.

18. A jós rendületlenül vágta le az áldozati állatokat, Pauszaniasz pedig könnyben úszó szemét kétségbeesésében Héra temploma felé fordította, és kezét az égre emelve könyörgött a kithairóni Hérához s a Plataiai földjén lakó többi istenhez, hogy ha a sors nem enged győzelmet a görögöknek, legalább harcolva vesszenek el, és mutathassák meg az ellenségnek, hogy bátor és küzdeni képes férfiak ellen szálltak síkra. Mialatt Pauszaniasz az istenekhez könyörgött, kedvező áldozati jelek mutatkoztak, és a jós győzelmet jósolt. Erre a görög sereg parancsot kapott, hogy szálljon szembe az ellenséggel; a phalanx egyszeriben védekezésre kész, felborzolt szőrű vadállathoz hasonlóan várta a küzdelmet. A barbárok is azonnal megértették, hogy olyan férfiakkal állnak szemben, akik harcolni akarnak mindhalálig. Ezért könnyű pajzsukat maguk elé tartották, és azok mögül lőtték ki nyilaikat a spártaiakra. A spártaiak pedig pajzsukat szorosan egymás mellett tartva előrenyomultak, rátámadtak az ellenségre, áttörték a pajzsfalat, lándzsájukat a perzsák arcába s mellébe döfték, és sokukat megöltek, bármennyire bátran védekeztek is, mielőtt elestek. Puszta kézzel kapták el és törték össze a spártaiak lándzsáit; majd habozás nélkül kézitusába kezdtek. Szablyájukkal és görbe kardjukkal csapkodták a spártaiak pajzsát, és hosszú ideig védték magukat.

Az athéniak egy darabig mozdulatlanul vártak a spártaiakra, de aztán meghallották a heves összecsapástól keletkezett harci zajt, és beszéltek állítólag a hírnökkel, akit Pauszaniasz küldött hozzájuk, hogy elmondja nekik a történteket; erre haladéktalanul elindultak, hogy megsegítsék a spártaiakat. Útközben a sík terepen a médekhez csatlakozott görögökbe ütköztek. Mihelyt Ariszteidész meglátta őket, előresietett, rájuk kiáltott, és a görögök isteneire kérte őket, hogy hagyják abba a harcot, ne állják útjukat, és ne akadályozzák meg, hogy megsegítsék azokat, akik Görögországért kockáztatják életüket; mikor azonban látta, hogy nem hallgatnak rá, és csatasorba állnak ellenük, letett róla, hogy a spártaiak segítségére menjen, és megütközött a mintegy ötvenezer főnyi csapattal. Ezek nagyobb része azonban azonnal meghátrált, mivel a barbárok is megfutamodtak. Mint mondják, a leghevesebb küzdelmet a thébaiakkal vívták, akik közül csak a vezetők és a legbefolyásosabb emberek voltak buzgó barátai a médeknek, a nép azonban nem önszántából, hanem csak az oligarchák kényszerítésére követte őket.

19. A csata így két helyen kezdődött el, s először a lakedaimóniak szorították vissza a perzsákat. Mardonioszt megölte egy Arimnésztosz nevű spártai harcos: kővel zúzta be a fejét, amint Amphiaraosz jósdája előre megjövendölte. Mardoniosz ugyanis elküldött egy lüdiai embert Amphiaraosz, egy kariait pedig Trophóniosz jósdájába. Az utóbbinak a jós kariai nyelven válaszolt, a lüdiainak pedig, amikor Amphiaraosz templomának szent körzetében elaludt, úgy rémlett, hogy az isten egyik templomi szolgája odaállt melléje, és távozásra szólította fel, majd amikor ellene szegült, egy nagy kővel úgy fejbe vágta, hogy azt hitte, azonnal meghal a fejéhez vágott kő ütésétől; így beszélik el ezt a történetet. A megfutamodott ellenséget a spártaiak táboruk fapalánkjai közé szorították.

Kevéssel később az athéniak szétszórták a thébaiakat, és háromszáz legelőkelőbb vezetőjüket csatában megölték. A thébaiak veresége után hírnök érkezett, és jelentette, hogy a spártaiak körülzárták a barbár sereg táborát és ostrom alá vették. Az athéniak erre futni hagyták a görögöket, és a spártaiak segítségére siettek a megerősített táborhoz. A spártaiak egyáltalán nem értettek az ostromharchoz, de mikor az athéniak megjelentek, bevették a tábort, és nagy vérengzést vittek véghez az ellenség soraiban. Mint mondják, a háromszázezer barbárból csak negyvenezernek sikerült elmenekülnie Artabazosszal; azok közül azonban, akik Görögországért harcoltak, mindössze ezerhatszázharmincan estek el. Ezek közül Kleidémosz elbeszélése szerint ötvenkettő volt athéni, mind az Aiantisz phüléből, amely a legvitézebbül harcolt. Ezért mutatták be az Aiantisz phülé tagjai a szphragitioni nimfáknak a Püthia jóslata által elrendelt győzelmi áldozatot, és költségeit a közös alapokból fedezték. A spártaiak vesztesége kilencvenegy, a tegeaiaké tizenhat halott volt.

Meglepő Hérodotosznak az az adata, hogy csak az említettek harcoltak az ellenséggel, és rajtuk kívül egyetlen más görög város sem. De az elesettek nagy száma és az emlékoszlopok amellett tanúskodnak, hogy a győzelmet együttesen vívták ki; az oltárra sem vésték volna fel az alábbi verset, ha csak három város vett volna részt a küzdelemben, és a többiek tétlenül nézték volna:

Ezt a csatát az athéniak időszámítása szerint a Boédromión hónap negyedik, a boiótoké szerint pedig a Panémosz hónap huszonhetedik napján vívták. Ezen a napon ül össze Plataiaiban mindmáig a görögök tanácsa, hogy áldozatot mutassanak be a megszabadító Zeusznak a győzelem emlékére. Az időpontok eltérésén nem kell meglepődnünk, mert még a mi korunkban is, amikor pedig a csillagászati számítások már sokkal pontosabbak, a hónapok kezdetét és végét egyesek így, mások úgy számítják.

20. A csata után az athéniak nem engedték át a győzelmi díjat a spártaiaknak, sőt még ahhoz sem járultak hozzá, hogy győzelmi oszlopot emeljenek. A görögök közös ügyét fegyveres viszály fenyegette, de Ariszteidész ismételt kéréseivel és figyelmeztetésével visszatartotta vezértársait, elsősorban Leókratészt és Mürónidészt, és rábeszélte őket, hogy bízzák a döntést a görögök tanácsára. Összeült a tanács, a megarai Theogeitón azzal a javaslattal állt elő, hogy engedjék át a győzelmi díjat más államnak, ha nem akarják, hogy polgárháború törjön ki. Ekkor felállt a korinthoszi Kleokritosz. Mindenki azt hitte, hogy Korinthosznak kéri a győzelmi díjat, mert Athén és Spárta után Korinthosznak volt a legnagyobb tekintélye; de mindenki örömére és ámulatára a plataiaiak érdekében szólalt fel, és azt tanácsolta, hogy a viszály megszüntetése érdekében adják nekik a győzelmi díjat, mert az ő megtiszteltetésük miatt egyik fél sem sértődik meg. Javaslatához először Ariszteidész csatlakozott az athéniak, utána pedig Pauszaniasz a spártaiak nevében. Miután így helyreállt a békesség, a zsákmányból félretettek nyolcvan talentumot a plataiaiaknak, akik ebből újraépítették Athéné templomát, és a szentélybe faliképeket festettek, amelyek teljes szépségükben megvannak mind a mai napig; győzelmi oszlopot pedig a lakedaimóniak is, az athéniak is külön állítottak.

Amikor megkérdezték a püthói istent az áldozatokról, azt felelte, hogy építsenek oltárt a megszabadító Zeusznak, de áldozatokat ne mutassanak be, amíg a barbárok által megfertőzött tüzeket ki nem oltják, és tiszta tüzet nem gyújtanak a delphoi közös tűzhelyről. A görögök vezérei tehát nyomban bejárták az országot, és mindenkivel kioltatták az égő tüzeket; a plataiai Eukhidasz vállalta, hogy a lehető leggyorsabban elhozza a tüzet az istentől, és Delphoiba ment. Itt megtisztította testét, meglocsolta magát szent vízzel, babérkoszorút tett a fejére, majd tüzet vett az oltárról, és futva indult vissza Plataiaiba, ahova még naplemente előtt megérkezett, s így egy nap alatt ezer sztadion utat tett meg. Üdvözölte polgártársait, átadta nekik a tüzet, majd nyomban összeesett, és kisvártatva meghalt. A plataiaiak, csodálattal eltelve, eltemették Artemisz Eukleia templomában, és sírjára ezt a verset írták:

Eukleiát sokan Artemisznek tartják és hiszik, némelyek szerint azonban Héraklésznek Mürtótól, Menoitiosznak, Patroklosz fivérének leányától született leánya volt, aki szűzen halt meg, s a boiótok és a lokrisziak vallásos tiszteletben részesítették. Oltára és szobra ott állt minden agorán; előtte mutatnak be áldozatot a menyasszonyok és a vőlegények.

21. Csakhamar összeült a görögök közös tanácsa, s ezen Ariszteidész azt javasolta, hogy ezután minden évben gyűljenek össze Görögországból követek és ünnepi kiküldöttek, és minden ötödik esztendőben tartsák meg az Eleutheria nevű harci játékokat. Javasolta azt is, hogy állítsanak fel szövetségi görög haderőt tízezer pajzsos harcosból, ezer lovasból és száz hadihajóból a barbárok elleni harcra, a plataiaiakat pedig nyilvánítsák szentnek és sérthetetlennek.

A javaslatokat jóváhagyták, a plataiaiak pedig vállalták, hogy az elesett és náluk eltemetett görögök tiszteletére évenként halotti áldozatokat tartanak. Ezt a mai napig a következőképpen végzik: a Maimaktérión, a boiótoknál az Alalkomeniosz hónap tizenhatodik napján kora reggel díszmenetben kivonulnak; a menet élén egy kürtös harci indulót fúj, utána szekerek vonulnak fel, megrakva mirtuszágakkal és -koszorúkkal, majd egy fekete bika következik, végül szabad ifjak bort és tejet, szelencékben olajat és illatos kenőcsöt visznek amphorákban a halotti áldozathoz. Rabszolgának ennél a szent szolgálatnál semmihez nem szabad nyúlni, mert az elesett hősök a szabadságért haltak meg. A díszmenet végén megy Plataiai arkhónja, akinek máskor nem szabad vashoz nyúlnia, sem más színű ruhát viselnie, csak fehéret, de ekkor bíborköntöst ölt magára, oldalára kardot köt, kezében vizeskorsót visz, amelyet egyébkor a városi levéltárban őriznek, s a menetet a városon át a sírok felé vezeti. Ott vizet merít a forrásból, lemossa és mirrhával megkeni a sírköveket, aztán leszúrja a máglyára felvezetett bikát, imádkozik Zeuszhoz és az alvilági Hermészhez, s megidézi a Görögországért meghalt férfiak szellemét a halotti torra és a véráldozatra. Ezután megtölt egy kelyhet vízzel kevert borral, a földre önt belőle, s így szól: "Azokért a férfiakért iszom, akik a görögök szabadságáért haltak meg." Ezt a szertartást a plataiaiak mai napig megtartják.

22. Az athéniak visszatértek városukba. Ariszteidész jól látta, hogy helyre akarják állítani a népuralmat; mivel meggyőződött róla, hogy a népet teljes mértékben meg kell becsülni vitézségéért, de nem is volna könnyű a fegyverforgatástól megerősödött és a győzelmektől öntudatra ébredt néppel szemben erőszakot alkalmazni, határozatot mondatott ki, hogy az állam kormányzásában az egész népnek részt kell vennie, és az arkhónokat Athén valamennyi polgára közül kell választani.

Themisztoklész ugyanakkor előterjesztette a népnek, hogy javasolna egy tervet, csak éppen nem hozhatja nyilvánosságra, de kijelenti, hogy hasznos és üdvös a városra. Megkérték hát Ariszteidészt, hogy hallgassa meg négyszemközt Themisztoklészt, és mondjon véleményt a javaslatról. Themisztoklész közölte Ariszteidésszel, hogy arra gondolt, fel kellene gyújtani a szövetséges görög tengeri haderő hajóit, mert így az athéniak lennének a legnagyobbak, és mindenki fölött uralkodhatnának. Ariszteidész megjelent a nép előtt, és kijelentette, hogy Themisztoklész tervénél nincs hasznosabb, de igazságtalanabb sem. Hallván ezt az athéniak, felszólították Themisztoklészt, hogy hagyjon fel tervével. Ennyire igazságszerető volt a nép, és ennyire őszintén megbízott Ariszteidészben.

23. Ariszteidészt Kimónnal együtt megbízták a háború folytatásával. Ariszteidész látta, hogy Pauszaniasz és a spártaiak más parancsnokai milyen keményen és bántóan viselkednek a szövetségesekkel, ezért ő maga egyszeriben nyájas és emberséges lett hozzájuk, és Kimónt is rábírta, hogy legyen előzékeny a közös hadjárat alatt; így aztán, mire a spártaiak feleszméltek, már el is ragadták tőlük a vezető szerepet, méghozzá nem fegyverrel, hajókkal vagy lovakkal, hanem tapintattal és ügyességgel. A görögök mindinkább megszerették az athéniakat Ariszteidész igazságossága és Kimón előzékenysége miatt, és jóindulatukat csak fokozta Pauszaniasz kapzsisága és nyers modora. A spártai vezér a szövetségesek elöljáróival mindig dühösen és kíméletlenül tárgyalt, a közembereket pedig botoztatta vagy naphosszat állatta, vállukon vashorgonyokkal. Senki nem szerezhetett a spártaiak előtt almot vagy takarmányt, sem a forráshoz nem mehetett előbb vízért, ha valaki mégis megtette, azt a spártai szolgák korbácsütésekkel kergették el. Amikor Ariszteidész panaszt és szemrehányást akart tenni Pauszaniasznak, a spártai vezér komoran ránézett, kijelentette, hogy nincs ráérő ideje, és szóba sem állt vele.

Ezt követőleg felkeresték Ariszteidészt a görögök hajóhadának és hadseregének főtisztjei, köztük a khiosziak, a szamosziak és a leszbosziak, és megpróbálták rábírni, hogy vállalja el a fővezérletet, vegye pártfogásába a szövetségeseket, akik már régóta meg akarnak szabadulni a spártaiaktól, és az athéniak mellé szeretnének állni. Ariszteidész erre azt felelte, hogy belátja, mennyire szükséges és igazságos a kérésük, mégis szeretne látni valamely hitelt érdemlő cselekedetet, amely után a tömeg már nem változtathat véleményt. Így aztán Uliadész és a khioszi Antagorasz összebeszélt, Büzantion közelében rátámadtak Pauszaniasz elöl haladó háromevezősoros hajójára, és közrefogták. Amikor Pauszaniasz meglátta őket, felugrott helyéről, s haragosan fenyegetőzni kezdett, hogy nemsokára látni fogják, nem az ő hajóját támadták meg, hanem saját hazájukat; de azok csak annyit vágtak a szemébe, hogy menjen útjára, és még adjon is hálát jó szerencséjének, amely Plataiainál melléje szegődött. A görögök csak Plataiaira való tekintettel nem akarják méltóképpen megbüntetni - mondták, majd otthagyták, és csatlakoztak az athéniakhoz.

Ekkor kitűnt, hogy milyen fennkölten gondolkodnak a spártaiak. Amikor ugyanis azt tapasztalták, hogy vezéreiket a túl nagy hatalom megrontja, önként lemondtak a vezető szerepről, és egyetlen vezért sem küldtek többé a háborúba, mert az egész görögség feletti uralomnál fontosabb volt nekik, hogy polgáraik hívek maradjanak az ősi erkölcsökhöz.

24. A görögök, hozzájárulás fejében, már akkor is bizonyos összegeket fizettek a háború költségeire, amikor a spártaiaké volt a vezérszerep, most azonban azt akarták, hogy városonként állapítsák meg a hozzájárulás összegét, ezért elkérték Ariszteidészt az athéniaktól, és megbízták vele, hogy vizsgálja felül földjüket és jövedelmeiket, s állapítsa meg minden esetben, mennyit kell fizetni az egyes városoknak vagyonuk és tehetségük szerint. Ilyen nagy hatalom birtokában, amikor egész Görögország szinte az ő kezébe tette le minden vagyonát, szegényen indult útnak, és még szegényebben tért haza; nemcsak tiszta kézzel és igazságosan, hanem részrehajlás nélkül, mindenki megelégedésére rótta ki a vagyoni hozzájárulásokat. Mert ahogyan egykor Kronosz idejét, most az athéniak szövetségesei Ariszteidész vagyonbecslését kezdték Görögország aranykoraként emlegetni, főként mivel a hozzájárulási összegek nem sokkal később megkétszereződtek, sőt háromszorosára emelkedtek. A fizetendő összeget Ariszteidész négyszázhatvan talentumban állapította meg, ezt Periklész majdnem egyharmadával toldotta meg; legalábbis Thuküdidész adata szerint az athéniak a háború kezdetén hatszáz talentumot kaptak szövetségeseiktől. Periklész halála után a népvezérek ezt az összeget kicsinyenként kerek ezerháromszáz talentumra emelték fel, nem mintha a háború - hosszadalmassága és a hadiszerencse változandósága miatt - olyan költséges és drága lett volna, hanem mert rászoktatták a népet a közpénzosztogatásra, látványos játékok rendezésére, szobrok állítására és templomok építésére.

Ariszteidész nagy megbecsülést szerzett az adókivetéssel, Themisztoklész azonban csak gúnyolódott rajta, mondván, hogy ilyesmiért nem az embert, hanem az erszényt szokás megdicsérni, amelyben aranypénzt tartanak - így állt bosszút, ügyetlenül bár, Ariszteidésznek egy őszinte megjegyzéséért. Egyszer ugyanis Themisztoklész azt mondta, hogy a hadvezér legértékesebb tulajdonságának azt tartja, ha előre tudja, mi az ellenség szándéka. "Igazad van Themisztoklészem - mondta Ariszteidész -, ez valóban szükséges dolog, de igazán az szép egy hadvezérben, ha tud vigyázni a kezére."

25. Ariszteidész megeskette a görögöket, és maga is hűséget esküdött az athéniak nevében, majd átkot mondott és tüzes vasat dobott a tengerbe. Később azonban, mikor a körülmények rákényszerítették az athéniakat, hogy hatalmukat keményebben gyakorolják, felszólította őket, hogy hárítsák reá a felelősséget az esküszegésért, s tegyék azt, amit a közérdek kíván. Theophrasztosz azt állítja, hogy ez a férfiú, aki saját ügyeiben és polgártársaival szemben annyira szigorúan igazságos volt, közügyekben elsősorban hazája érdekeit tartotta szem előtt, még akkor is, ha ezáltal igazságtalanságot kellett elkövetnie. Így amikor arról tanácskoztak, hogy a szövetségi pénzeket a szerződés ellenére szállítsák át Déloszból Athénba, s a szamosziak indítványt tettek az ügyben, Ariszteidész állítólag kijelentette, hogy ez az intézkedés nem igazságos, de hasznos. Megszerezte végre a főhatalmat Athénnak oly sok ember felett, ő maga pedig mindvégig szegény maradt, de a szegénységéből rá háramló dicsőséget semmivel sem becsülte kevesebbre, mint azt, amelyet a csatatéren aratott diadalai szereztek neki. Kitűnik ez a következőből is.

Kalliasz, a fáklyatartó vér szerinti rokona volt. Ezt az embert ellenségei főbenjáró bűnnel vádolták, s mikor a vádat a szabályoknak megfelelően előterjesztették, a vádhoz nem tartozó körülményt is előhoztak a bírák előtt. "Mint ti is jól tudjátok - így szóltak -, Ariszteidészt, Lüszimakhosz fiát Görögország-szerte tisztelik és csodálják. Elképzelhetitek, hogyan él odahaza, ha ilyen kopott köpenyben jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ugye valószínű, hogy aki mindenki szeme láttára didereg, otthon éhezik és szükséget lát? Lám, ez a Kalliasz, közeli rokona és a leggazdagabb ember Athénban, mégis elnézi, hogy gyermekeivel és feleségével ínségeskedjék, pedig sok hasznot húzott Ariszteidészből, és gyakran élvezte befolyását." Amikor Kalliasz látta, hogy a bírák mennyire felháborodnak, és milyen rossz véleményt alkotnak róla, megkérte Ariszteidészt, tegyen vallomást a bírák előtt, hogy Kalliasz hányszor felajánlotta segítségét, szinte könyörgött neki, hogy fogadja el, ő azonban visszautasította, mondván, hogy hozzá jobban illik a szegénységével büszkélkedni, mint Kalliasznak a gazdagságával; mert sok embert lehet látni, aki gazdagságát jól vagy rosszul használja fel, de nem könnyű olyan emberre akadni, aki szegénységét nemes lélekkel viseli; és szegénységüket csak azok szégyellik, akik nem szívesen tűrik el. Amikor Kalliasz perének tárgyalásán Ariszteidész megtette ezt a vallomást, a hallgatóság soraiban nem akadt egy sem, aki ne inkább Ariszteidészhez hasonlóan szegény akart volna lenni, mint Kalliaszhoz hasonlatosan gazdag. Ezt a történetet Szókratész tanítványa, Aiszkhinész jegyezte fel. Platón a híres és nevezetes athéniak közt csak Ariszteidészt tartja tiszteletre méltónak, mert Themisztoklész, Kimón és Periklész oszlopcsarnokokkal, kincsekkel és sok más hiú és haszontalan dologgal töltötték meg a várost, de Ariszteidész erénnyel kormányozta.

Sok jele van önmérsékletének Themisztoklésszel szemben is, aki pedig egész nyilvános szereplése alatt mindig ellensége volt, s neki köszönhette azt is, hogy száműzték. Mégis amikor Themisztoklész hasonló bajba került, és hazaárulással vádolták, Ariszteidész mindent elfelejtett neki, sőt amikor Alkmaión, Kimón és sokan mások Themisztoklészre támadtak, és vádakat emeltek ellene, nem használta ki ellensége nehéz helyzetét; igaz, akkor sem irigykedett rá, amikor jól ment dolga.

26. Ariszteidész egyesek szerint Pontoszban halt meg, ahova közügyek intézésére hajózott el; mások szerint Athénban öregkorában, polgártársai tiszteletében és szeretetében. Haláláról a makedoniai Kraterosz a következőket beszéli: Themisztoklész száműzetése után a nép önkényeskedése miatt elszaporodtak a politikai besúgók, akik meg akarták hurcolni a legderekabb és legbefolyásosabb férfiakat, s a jó szerencséje és hatalma folytán elbizakodott tömeg gyűlöletének vetették őket oda áldozatul. Kraterosz szerint az Amphitropé démoszból származó Diophantész feljelentése alapján Ariszteidészt is vétkesnek mondták ki megvesztegetésben, mert pénzt fogadott el adókivetéskor az iónoktól; mivel pedig nem tudta megfizetni az ötven mina pénzbírságot, hajón elhagyta a várost, és Ióniában halt meg. Erre vonatkozólag azonban Kraterosznak, aki mindig hivatkozik forrásaira, nincs semmi írásos bizonyítéka, sem ítélet, sem népgyűlési határozat, pedig azokat gondosan fel szokta jegyezni.

Egyébként úgyszólván valamennyi történetíró, aki elbeszéli az athéni nép igazságtalanságait, melyeket politikai vezérei ellen követett el (Themisztoklész száműzetését, Miltiadész bebörtönzését, Periklész pénzbüntetését, és Pakhész halálát a bíróságon - Pakhész ugyanis a vádlottak padján követett el öngyilkosságot, amikor az ítéletet kihirdették előtte - és más ehhez hasonlókat), Ariszteidészről csak osztrakiszmosszal történt száműzetését említi, de efféle ítéletről egyikük sem tud semmit.

27. Phaléronban egyébként még most is mutogatják sírját, amelyet állítólag a város pénzén emeltek, mert még temetési költség sem maradt utána. Mint mondják, leányait a prütaneionból házasították ki, lakodalmukat a város tartotta közköltségen, és mindegyiknek háromezer drakhmát szavaztak meg hozományul. Fiának, Lüszimakhosznak a nép száz ezüstminát és ugyanannyi plethron gyümölcsöst adományozott, továbbá Alkibiadész indítványára napi négy drakhmát szavaztak meg neki. Lüszimakhosz egy Polükrité nevű leányt hagyott maga után, akinek Kalliszthenész tudomása szerint a nép ugyanolyan ellátást szavazott meg, mint az olümpiai győzteseknek. A phaléroni Démétriosz, a rhodoszi Hierónümosz, Arisztoxenosz, a zenész és Arisztotelész is (feltéve, hogy A nemesi származásról című művét a filozófus eredeti művének tekinthetjük) azt állítják, hogy Ariszteidész unokájával Szókratész, a filozófus élt együtt, akinek volt már felesége, de megsajnálta az özvegyen maradt asszonyt szegénysége és nyomora miatt, és magához vette. Ezt azonban Panaitiosz szavahihetően megcáfolja Szókratészról írt művében; a phaléroni Démétriosz pedig Szókratész című művében azt mondja, hogy ő még emlékszik Ariszteidész leányának fiára, Lüszimakhoszra, aki annyira elszegényedett, hogy az Iakkheion közelében ülve egy álomfejtő táblával kereste meg napi betevő falatját. Démétriosz beszélte rá a népet, hogy az általa beterjesztett javaslatra napi három oboloszt szavazzanak meg Lüszimakhosz anyjának és anyja nővérének ellátására. Ugyancsak Démétriosz beszéli, hogy ő mint törvényhozó mindkét asszonynak egy drakhmát fizettetett a három obolosz helyett.

Nincs abban semmi feltűnő, hogy a nép ennyire gondoskodott a város lakóiról, hiszen amikor értesültek róla, hogy Arisztogeitón leányunokája szűkös körülmények közt Lémnosz szigetén él, és szegénysége miatt nem mehet férjhez, Athénba vitték, összehozták egy jó családból származó férfiúval és hozományul Potamoszban földbirtokot adományoztak neki. Athént az ilyen emberséges és nagylelkű viselkedésért, amelynek még napjainkban is gyakran adja tanújelét, mindenki méltán csodálja és tiszteli.

MARCUS CATO^[108]

1. Marcus Cato, mint mondják, Tusculumból származott, de mielőtt hadvezéri és politikai pályára lépett, atyjától örökölt birtokán élt a sabinok földjén. Úgy látszik, elődei teljesen ismeretlen emberek voltak, bár Cato mint derék embert és jó katonát dicséri atyját, Marcust, és nagyatyja, Cato, többször kapott katonai kitüntetést; harc közben öt alkalommal veszítette el lovát, és vitéz magatartásáért közköltségen térítették meg lovai árát. A rómaiak új embereknek nevezték azokat, akiknek családja nem tett szert hírnévre, és a közpályán a maguk kiváló tetteivel váltak ismertté. Ez történt Catóval is, de ő azt mondotta magáról, hogy "új", ami a közhivatalokat és a hírnevet illeti, de ősrégi is, elődeinek kiváló tettei révén. Harmadik neve^[109] eleinte nem Cato, hanem Priscus volt, a Cato nevet csak később kapta képességei miatt; a rómaiak ugyanis catus-nak nevezik a tapasztalt és okos embert.

Vöröses hajú, kék szemű ember volt, ilyennek tünteti fel egy csipkelődő hangú felirat:

Szervezetét a munka, a mértékletes életmód és a kora ifjúságában elkezdett hadiszolgálat előnyösen fejlesztette ki, s egész életére erőssé és egészségessé tette. Beszédkészségét - akár egy második testet és olyan eszközt, mellyel nemcsak a szükséges, hanem a nemes dolgokat is eléri az az ember, aki nem akar nyomorultan és ismeretlenül élni - képezte és fejlesztette, és valahányszor kérték rá, a szomszédos falvak s községek bíróságán jogi tanácsokat adott a rászorulóknak; ezért először csak szolgálatkész ügyvédnek, később azonban tehetséges szónoknak is tartották. Így aztán szilárd és nemes jelleme mindinkább feltűnt azoknak, akiknek dolguk volt vele, és látták, hogy sokkal nagyobbra termett: vezető szerepre az államügyekben. Kitűnt ugyanis, hogy nemcsak a perekben és a jogi vitákban volt tiszta és megvesztegethetetlen, hanem az ilyen ügyek elintézéséből ráháramló dicsőséget is lenézte. Inkább arra vágyott, hogy csatákban és hadjáratokban tüntesse ki magát, ezért mellét már gyermekifjú korában harcban szerzett sebek borították. Saját maga beszéli el, hogy tizenhét éves korában vett részt első ízben hadjáraton, amikor a győztes Hannibál lángba borította Itáliát.

Harc közben kitűnt ügyes karjával, rendíthetetlen szilárdságával és zord arckifejezésével. Fenyegető és ijesztő hangon ripakodott az ellenségre, mert úgy gondolkodott és másokat is arra oktatott, hogy az ilyesmi gyakran a kardnál is jobban megrémíti az ellenséget. Csapataival gyalogosan menetelt, és fegyvereit maga vitte; egyetlen katonája követte csak a tábori felszereléssel. Mint mondják, szolgájával soha nem zsörtölődött, és nem szidta meg, amikor ebédjét vagy vacsoráját felszolgálta, sőt legtöbbször segített neki az ételt elkészíteni, ha katonai elfoglaltsága megengedte. Hadjáratokon csak vizet ivott, legfeljebb ecetet, ha a szomjúság kínozta, vagy egy kevés bort, amikor nagyon elfáradt.

2. Birtokai közelében volt Manius Curiusnak, három diadalmenet hősének egykori tanyája. Cato gyakran ellátogatott ide, és amikor elnézte a kicsiny földbirtokot s az igénytelen házikót, elgondolkodott arról a férfiúról, aki hajdan Róma legnagyobb embere volt, harcias népeket igázott le, kiűzte Pürrhoszt Itáliából, és mégis maga kapálgatta kis földjét, s három diadalmenet után is szerény tanyáján élt. Itt találtak rá a samnisok követei, ahogy ült tűzhelye mellett s répát főzött, és sok aranyat ajánlottak fel neki, de ő visszautasította, mondván, hogy nincs szüksége aranyra annak, aki ilyen vacsorával megelégszik, mert ő szebb dolognak tartja legyőzni azokat, akiknek aranyuk van, mint hogy neki magának legyen aranya. Ilyesmiken gondolkodott Cato, majd távozott, s amint ismét szemügyre vette saját házát, földjeit, szolgáit és egész háztartását, még keményebben dolgozni kezdett, és korlátozta minden fölös kiadását.

Amikor Fabius Maximus elfoglalta Tarentumot, Cato még egészen fiatal emberként alatta teljesített katonai szolgálatot. Egy Nearkhosz nevű püthagoreus filozófusnál kapott szállást, és igyekezett elsajátítani tanait. Mivel pedig olyan - Platóntól is hirdetett - elveket hallott tőle, hogy az élvezet a legfőbb rosszra csábít, hogy a lélek legnagyobb szerencsétlensége a test, amelytől csak akkor tud megszabadulni s megtisztulni, ha elmélkedés által minél inkább elválasztja és elkülöníti önmagát a test szenvedélyeitől, Cato még inkább megszerette az önmérsékletet és az egyszerűséget. Egyébként a görög műveltséggel állítólag csak későn ismerkedett meg, és már előrehaladt korban volt, amikor görög könyvek kerültek a kezébe: szónoki képességeinek fejlesztésében Thuküdidész kevesebb, Démoszthenész több hasznára volt. Írásaiban meglehetősen sok nyomát találjuk a görög nézeteknek és görögországi történeteknek; velős mondásai és eszméi közül sokat görögből vett át szó szerint.

3. Volt akkor a rómaiak között egy tekintélyes nemesember, Valerius Flaccus, aki értett hozzá, hogy felfedezze, jóakaratúan fejlessze s dicsőségre vezesse a kibontakozó tehetséget. Birtoka Catóéval szomszédos volt. Cselédeitől tudomást szerzett Cato munkás és józan életmódjáról, és csodálkozással hallotta, hogy már kora reggel kimegy a forumra, és tárgyal azok ügyében, akik megkérték rá, majd mikor visszatér birtokára, télidőben egyszerű öltözetben, nyáron pedig ruhátlanul dolgozik, együtt étkezik cselédeivel, ugyanabból a kenyérből eszik, és ugyanabból a borból iszik, mint azok. Sokat beszéltek szerénységéről, s több elmés mondása is közszájon forgott; Valerius intézkedett hát, hogy hívják meg vacsorára. Beszélgetni kezdett vele, és megismerte nyájas modorát, amelynek, mint a növésben levő fának, gondozásra és megfelelő szabad térre volt szüksége, hogy kiterebélyesedjék; később buzdító szóval rábeszélte, hogy szentelje magát Rómában a közügyeknek. Cato erre hamarosan a városba költözött, és védőbeszédeivel sok barátot és tisztelőt szerzett magának. Sok hasznát vette Valerius tekintélyének és befolyásának is. Először katonai tribunus, majd quaestor lett belőle, később pedig már mint köztiszteletben álló személy, Valeriusszal együtt pályázott a legmagasabb közhivatalokra, és vele együtt választották meg előbb consulnak, majd később censornak.

Az idősebb polgárok közül elsősorban Fabius Maximust tisztelte, aki korának leghíresebb és legtekintélyesebb államférfia volt, főként az ő jellemét és életmódját választotta példaképül. Éppen ezért habozás nélkül szembehelyezkedett Scipióval, aki akkor még ifjú ember volt, de szemmel láthatóan féltékenykedett Fabiusra és irigyelte hatalmát. Amikor mint quaestort Scipióval együtt az afrikai háborúba küldték, és látta, hogy az szokása szerint szórja a pénzt és korlátlan összegeket juttat katonáinak, szemrehányást tett neki, nem is költekezései miatt, hanem inkább azért, hogy megrontja a katonák apáiktól tanult egyszerűségét, hiszen zsoldjuk fölösleges élvezetekre és költekezésre csábítja őket. Scipio erre kijelentette, hogy neki nincs szüksége fukar kezű quaestorra, amikor teljes lelkesedéssel rohan a háborúba; a városnak különben is tetteiről és nem a pénzéről tartozik számot adni. Cato ekkor elhagyta Szicíliát, és Fabiusszal együtt vádat emelt a senatusban Scipio ellen, hogy hihetetlen pénzösszegeket fecsérel el, és éretlen ifjú módjára palaestrákban és színházakban tölti idejét, mintha nem is hadjáraton volna, hanem ünnepségeket rendezne. Sikerült is elérnie, hogy tribunusokat küldtek ki a következő megbízatással: ha a vádak igazaknak bizonyulnak, hozzák magukkal Scipiót Rómába. Scipio meggyőzte a tribunusokat, hogy a győzelem a hadikészültségtől függ, barátai társaságában csak szabad idejében szórakozik, s életmódja soha nem akadályozta meg komoly és fontos kötelességei teljesítésében, majd elhajózott a háború színhelyére.

4. Cato tekintélyét ékesszólása is gyarapította, és sokan római Démoszthenésznek nevezték, de különösképpen életmódjával szerzett magának hírt és tiszteletet. A fiatalság főként fényes szónoki tehetségét csodálta, és abban szeretett volna versenyre kelni vele, de egyébként is, ritkaságszámba ment az olyan államférfi, aki hű maradt a kétkezi munka ősi szokásához, megelégedett egyszerű vacsorával, hideg reggelivel, egyszerű öltözettel és szerény lakással, s többre becsülte a felesleges használati tárgyakról való lemondást, mint megszerzésüket. A köztársaságot akkoriban hatalmas területe már megakadályozta benne, hogy hű maradjon a régi tiszta erkölcsökhöz, a sok ország és nép feletti uralom összekeverte a szokásokat, a rómaiak sokféle életmódot vettek át és fogadtak el mintaképül. Méltán csodálták hát Catót, látván, hogy míg másokat a fáradalmak kimerítenek, és az élvezetek elpuhítanak, őt egyik sem győzte le, és nemcsak dicsvágyó fiatalkorában, hanem ősz fejjel, öregségében, consulsága és censorsága után is olyan maradt, akár a győzelemhez szokott atléta: állandóan edzette magát, és nem változott élete végéig.

Maga beszéli el, hogy soha nem hordott száz drakhmánál drágább ruhát, még praetor és consul korában is ugyanolyan bort ivott, mint szolgái, harminc asnál többért soha nem vásárolt a piacon vacsorájához élelmiszereket, s mindezt a városért tette, hogy teste erős legyen a katonai szolgálatra. Egyszer egy tarka babiloni takarót örökölt, de azonnal eladta; tanyai lakását soha ki nem meszeltette, rabszolgáért ezerötszáz drakhmánál többet nem adott, mert nem jól táplált és csinos fiúkra, hanem dolgos, erős kocsisokra és béresekre volt szüksége, de még ezeket is eladta, amikor megöregedtek, hogy ne táplálja őket haszontalanul. Egyáltalán, szerinte mindaz, ami felesleges, nem olcsó, és amire nincs szüksége, már akkor is drága, ha csak egyetlen asba került is. Szántóföldeket és legelőket vásárolt, nem pedig pázsitos rétet, amelyet öntözni és sepregetni kellett.

5. Mindezen tetteit némelyek fösvénységének tulajdonították, de voltak, akik helyeselték őket abban a hiszemben, hogy mások megjavítása és helyes útra vezérlése végett élt ilyen szűkösen. Azt azonban, hogy kivénült rabszolgáit kiűzte házából vagy eladta, mintha igavonó jószágok volnának, túlzott keményszívűségnek tekintem. Hiszen ezek szerint ember és ember közt más közösség nincs, csak a haszon és az érdek. Pedig azt kell látnunk, hogy a haszonelvűség nagyobb hatókörű az igazságosságnál. A törvényt és az igazságot természetünknél fogva csak az emberekkel szemben érvényesítjük, de a jótékonyság és a szeretet, amely az emberiesség gazdag forrásából fakad, kiterjed az oktalan állatokra is. Jószívű emberhez az illik, hogy etesse a kivénhedt lovakat is, és kutyáit ne csak fiatal korukban, hanem vénségükben is gondozza.

Amikor az athéniak a Hekatompedont építették, szabadon, kötőfék nélkül hagyták legelni azokat az öszvéreket, amelyek a legszorgalmasabban dolgoztak. Mint mondják, az egyik ilyen öszvér önszántából visszatért munkájához, és az Akropoliszra terhet szállító talyigák mellett futott, mintegy biztatva és ösztönözve egykori társait; erre a népgyűlés megszavazta, hogy ezt az állatot, míg ki nem múlik, közköltségen tartsák el. Kimón lovainak sírja, amelyekkel Olümpiában győzött, a saját síremléke közelében áll. Ugyanígy tettek sokan mások kutyáikkal is, amelyekkel együtt éltek házukban, így a régebbi időkben Xanthipposz kutyáját, amely háromevezősoros hajója mellett úszott Szalamiszig, midőn a lakosság elhagyta Athént, egy parti szikla mellett díszesen eltemettette, és síremlékét még napjainkban is Kutya-emlékmű néven ismerik.

Nem szabad élőlényekkel úgy bánnunk, akár valami elhasznált saruval vagy ócska edénnyel, amelyet, ha használat közben eltörik vagy elrongyolódik, elhajítunk. Ha másért nem is, hát az emberszeretet gyakorlása kedvéért szoktatnunk kell magunkat velük szemben a szelídségre és nemeslelkűségre. Én nem tudnám dolgos marhámat eladni, csak mert kiöregedett, még kevésbé űznék el egy megöregedett embert otthonából, s abból a házból, ahol az öregség utolérte, megszokott életmódjából sem tudnám kimozdítani valami csekély pénzösszegért, hiszen a vevőnek ilyenkor már éppen olyan keveset ér az illető, mint az eladónak. Cato azonban szinte hivalkodik vele, hogy lovát, amelyet proconsulsága idején a hadjáraton használt, Hispaniában hagyta, hogy az államot meg ne terhelje a hajón való szállítás költségével. Kérdés, hogy mindezt nemeslelkűségének vagy kicsinyességének kell-e tulajdonítani.

6. Más dolgokban valóban csodálatra méltó volt önmérséklete. Amikor hadseregparancsnok volt, maga és kísérete tagjai számára havi három attikai mérő búzánál többet nem igényelt, igavonó állatainak pedig másfél mérő árpánál is kevesebbet. Tartományul Szardíniát kapta. Az előtte levő propraetorok a lakosság költségén állíttatták ki sátraikat, ágyukat, ruházatukat, és hihetetlenül megterhelték a lakosságot szolgáikkal, barátaikkal, költséges és drága lakomáikkal - ehhez képest Cato igénytelensége hihetetlen különbséget jelentett. Költségeinek fedezésére a lakosság anyagi erőforrásait soha nem vette igénybe, a városokat gyalogszerrel járta be; ilyenkor egyetlen szolgája kísérte, aki ruháit és áldozati csészéjét hordozta. Bár szelíd és engedékeny volt az alárendeltekkel szemben, hatalma méltóságát és szigorúságát teljes mértékben éreztette; az igazságszolgáltatásban engesztelhetetlen, a hatósági rendeletek megtartásában pedig pontos és hajlíthatatlan volt, s ezért a sziget lakói soha nem érezték félelmetesebbnek a római uralmat, de szeretettebbnek sem.

7. Ezek a sajátosságok mutatkoztak meg szónoki stílusában is, amely egyaránt volt kellemes és erőteljes, tetszetős és ellentmondást nem tűrő, szellemes és rideg, eszmékben gazdag és harcias. Amiként Platón szerint Szókratész, társaságban ő is külsőleg nyersnek, szatírszerűnek és szertelennek látszott, belül azonban komolysággal volt tele és olyan tulajdonságokkal, amelyek a könnyekig meghatották hallgatóit, és ellágyították a szívüket. Ezért nem tudom, hogyan hasonlíthatták egyesek Cato beszédmodorát Lüsziaszéhoz. Ezt azonban döntsék el inkább azok, akik meg tudják ítélni a római szónokok előadási sajátosságait; mi inkább most röviden feljegyezzük néhány emlékezetes mondását, abban a meggyőződésben, hogy bármit mondjanak is egyesek, az emberek jelleme sokkal inkább kitűnik szavaikból, mint arcvonásaikból.

8. Egyszer, midőn a római nép valamely alkalmatlan időben mindenáron gabonakiosztást^[110] követelt, Cato, hogy ettől a szándékától eltérítse, így kezdte el beszédét: "Bizony, polgárok, nehéz a gyomorhoz szólni, mert nincs füle." Amikor elítélte a fényűzést, azt mondta, nehéz megmenteni azt a várost, amelynek polgárai több pénzt adnak halért, mint ökörért. Más alkalommal birkanyájhoz hasonlította a rómaiakat; a birkák sem fogadnak szót külön-külön, mondotta, de nyájban követik pásztorukat. "Ti is - szólt -, akik mások tanácsát egyénenként nem vagytok hajlandók megfogadni, ha összegyülekeztek, hagyjátok, hogy vezessenek benneteket." A nőuralomról a következőket mondta: "A férfiak uralkodnak az asszonyokon, mi uralkodunk minden emberen, rajtunk pedig az asszonyok uralkodnak." Ez a mondás különben Themisztoklésztől ered. Ő mondta ugyanis, amikor fia anyja közvetítésével mindenféle követeléssel állt elő: "Asszony! Az athéniak parancsolnak a görögöknek, én az athéniaknak, te nekem, a fiad pedig neked; csak vissza ne éljen a hatalmával, és éretlen kölyök létére ne nőjön a görögök fejére."

Cato azt állította, hogy a római nép nemcsak a bíborfesték, hanem a tudományok árát is megállapította. "Mert amint a festők - szólt - a szemnek kellemes színt használják legszívesebben, az ifjak is azt tanulják legbuzgóbban, amivel dicséretet szereznek maguknak." Felszólította a rómaiakat, hogy ha erényükkel és mértékletességükkel lettek naggyá, ne változzanak meg, s rosszabbá ne legyenek; ha pedig nagyságukat mértéktelenségüknek és bűneiknek köszönhetik, változzanak meg, hogy jobbakká lehessenek, mert már eléggé nagyok általuk. A közhivatalok hajhászóiról azt mondta, hogy az effélék mint idegen utasok mindig lictorokkal szeretnének utazni, hogy el ne tévedjenek. Korholta polgártársait, mert gyakran ugyanazokat a személyeket választották meg különféle hivatalokra. "Úgy látszik - mondta -, vagy nem becsülitek sokra a közhivatalokat, vagy nem sok embert tartotok méltónak rájuk." Egyik ellenségéről, akiről az a hír járta, hogy gonosz, rossz életet folytat, ezt mondta: "Az anyja áldásnak és nem átoknak tekinti majd, ha fiát túl kell élnie." Amikor felhívták figyelmét valakire, aki áron alul adta el atyjától örökölt tengerparti birtokát, csodálkozást tettetett, s így szólt: "Lám, ez az ember erősebb a tengernél, mert ő könnyedén lenyelte, amit a tenger nem tudott elnyelni."

Amikor Eumenész király Rómába látogatott, és a senatus nagy pompával fogadta, a legelőkelőbb polgárok pedig versengve keresték kegyeit, feltűnt, hogy Cato milyen gyanakvással és milyen tartózkodóan viselkedik vele szemben. "Hiszen becsületes ember és barátja Rómának" - mondták neki. "Elismerem, hogy az - szólt -, de minden király természeténél fogva húsevő állat, és a sokat magasztalt királyok közül egyik sem méltó rá, hogy Epameinóndasz, Periklész, Themisztoklész, Manius Curius vagy Hamilcar Barcas mellé állítsák." Ellenségei gyűlölik, mondogatta, mert éjszaka is felkel és magánügyeit elhanyagolva, a közügyekkel foglalatoskodik. Azt is szokta mondani, hogy inkább vonják meg tőle az elismerést, ha jót cselekszik, mint hogy megmeneküljön a büntetéstől, ha rosszat tesz, mert vétkét mindenki másnak megbocsátja, csak önmagának nem.

9. A rómaiak három követet választottak Bithüniába; egy podagrásat, egy lékelt koponyájút és egy közismert bolondot. Nevetve jegyezte meg erre Cato, hogy a rómaiak olyan követséget küldenek, amelynek nincs se lába, se feje, se szíve. Amikor Scipio Polübiosz kedvéért közbenjárt az akhaiai száműzöttek érdekében, és a senatusban hosszasan vitatták az ügyet, mert egyesek hajlandók voltak hazatérésüket engedélyezni, mások a hazatérés ellen szólaltak fel, Cato is beszédet tartott, és ezt mondta: "Mintha semmi más dolgunk nem volna, itt ülünk naphosszat, és azon töprengünk, hogy néhány görög vénembernek nálunk adják-e meg a végtisztességet vagy Akhaiában." Így aztán engedélyezték hazatérésüket, de néhány nappal később Polübiosz és társai ismét a senatushoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a száműzöttek visszakaphassák Akhaiában korábban betöltött tisztségeiket, s Polübiosz igyekezett megtudni, mi ebben az ügyben Cato felfogása. Cato erre mosolyogva odaszólt Polübiosznak, hogy olyan ez a dolog, mintha Odüsszeusz vissza akarna menni a Küklópsz barlangjába ottfelejtett süvegéért és övéért.

Azt állította, hogy az okos embernek több haszna van az oktalanból, mint az oktalannak az okosból, mert az okos őrizkedik az oktalan hibáitól, de az oktalan nem tudja utánozni az okos jó példáját. Jobb szereti az ifjak arcán a pirulást, mondotta, mint a sápadtságot. A katona menet közben ne használja kezét, se ütközet közben a lábát, s ne horkoljon hangosabban, mint ahogy kiált a csatában. Egy feltűnően kövér emberen így gúnyolódott: "Hogyan lehet a város hasznára az olyan test, amelyet a torkától az ágyékáig has borít?" Amikor egy ínyenc ember kereste a társaságát, elutasította magától azzal, hogy nem szívesen van együtt olyan emberrel, akinek az ínye érzékenyebb, mint a szíve. Azt is szokta mondani, hogy a szerelmes lelke más ember testében él. Egész életében három dolgot bánt meg: először, hogy titkot bízott a feleségére; másodszor, hogy hajón ment oda, ahova gyalog is eljuthatott volna; s harmadszor, hogy egy napot tétlenségben vesztegetett el. Egy gonoszságáról ismert vénembernek ezt mondta: "Az öregkor sok szégyenletes baját ne tetézd még bűneid gyalázatával is." Egy méregkeveréssel gyanúsított néptribunushoz, aki egy meggondolatlan törvényjavaslat elfogadtatását erőszakolta, így szólt: "Ifjú ember, nem tudom, mi rosszabb, meginni-e a kotyvalékodat, vagy elfogadni, amit javasolsz." Amikor egy erkölcstelen életet élő ember megrágalmazta, így szólt: "Egyenlőtlen harcot folytatunk egymás ellen, mert te szívesen meghallgatod, és boldogan tovább mondod a rosszat, én azonban sem mondani, sem meghallgatni nem szeretek ilyesmiket."

Ilyenek voltak Cato híres mondásai.

10. Legjobb barátjával, Valerius Flaccusszal választották consullá, és sorshúzás útján azt a tartományt kapta, amelyet a rómaiak Hispania Citeriornak neveznek. Itt több népet fegyverrel meghódított, másokat pedig szép szóval megnyert magának, de egyszer nagy barbár haderővel került szembe, és fennállt a veszély, hogy csúfos vereséget szenved. Ezért a közelben lakó keltiberekhez folyamodott segítségért, ők azonban kétszáz talentumra tartották a segítségüket. Mindenki más szégyenletes dolognak tartotta, hogy a rómaiak pénzért kérjenek segítséget a barbároktól, de Cato kijelentette, hogy nincs abban semmi rossz, mert ha győznek, a kért összeget az ellenségéből és nem a magukéból fizetik ki, ha pedig vereséget szenvednek, nem lesz többé, sem aki a pénzt követelje, sem akin a követelést behajtsák. Az ütközetben Cato teljes győzelmet aratott, és ügyei más tekintetben is fényesen haladtak előre. Polübiosz azt mondja, hogy a Baetis folyó innenső partján épült ellenséges városokat egyetlen nap alatt romboltatta le, pedig sok ilyen város volt, és mind tele fegyverre fogható férfilakossággal. Cato maga beszéli el, hogy több várost foglalt el, mint ahány napot töltött Hispaniában, ami nem volt dicsekvés, mert a városok száma valóban elérte a négyszázat.

Katonái gazdag zsákmányhoz jutottak, s ezenfelül egy-egy font ezüstöt osztott ki közöttük, azzal érvelve, hogy jobb, ha sok római tér haza ezüsttel, mint ha kevés arannyal. Saját magának, mint mondja, semmit nem tartott meg a zsákmányból azon kívül, amit megivott vagy megevett. "Nem hibáztatom azokat - mondta -, akik az ilyesmiből hasznot próbálnak húzni, de jobban szeretek az erényért kelni versenyre a legerényesebbekkel, mint a vagyonért a leggazdagabbakkal és kapzsiságban a legkapzsiabbakkal." De nemcsak önmagát, hanem a környezetéhez tartozókat is tisztán megőrizte mindenfajta nyerészkedéstől. A hadjáraton öt szolgája kísérte. Az egyikük, név szerint Paccius, megvett három rabszolgafiút a hadifoglyok közül. Mikor Cato értesült a dologról, a szolga felakasztotta magát, csak hogy gazdája szeme elé ne kerüljön. A fiúkat Cato eladatta, és az így befolyt összeget befizette az államkincstárba.

11. Még Hispaniában tartózkodott, midőn ellenfele, a nagy Scipio, hogy sikereit meggátolja, és átvegye tőle az ügyek intézését Hispaniában, kijárta, hogy ugyanabba a tartományba válasszák, Cato utódává. A lehető leggyorsabban útra kelt, hogy véget vessen Cato uralmának. Cato közben ötcohorsnyi gyalogos és ötszáz lovas katona kíséretében leigázta a lacetanok törzsét, és kivégeztette a neki átadott hatszáz szökevényt. Scipio ezen felháborodott, de Cato gúnyosan azt felelte neki, hogy Róma csak úgy jut el a hatalom csúcsára, ha az előkelőek és a nagyok nem engedik át az elsőséget az alsóbb néposztálybelieknek az erényért való versengésben, a plebeiusok viszont, mint ő maga is, versenyre kelnek vitézség dolgában azokkal, akik származásban és hírnévben felettük állnak. A senatus mindenesetre úgy határozott, hogy Cato intézkedésein semmit nem szabad változtatni, és nem szabad őket megmásítani; így aztán Scipio uralma inkább a maga dicsőségének ártott, mint Catóénak, mert egész ideje tétlenül, haszontalanul telt el. Cato diadalmenetet tartott, de ezután nem követte azok példáját, akik nem az erényért, hanem a dicsőségért versengenek; az ilyenek mihelyt megkapták a legmagasabb méltóságokat, consullá választották őket, diadalmenetet tartottak, életük hátralevő részét már csak gyönyörök és szórakozások közt töltik, s a közügyektől visszavonulnak. Cato viszont nem hagyta abba és nem szüntette meg az erény gyakorlását, és azokhoz hasonlatosan járt el, akik közpályájuk kezdetén mohón vágynak a tiszteletre és a dicsőségre: új feladatokra készen barátai és polgártársai rendelkezésére bocsátotta magát, és nem mondott le sem forumi, sem hadvezéri tevékenységéről.

12. Tiberius Sempronius consul thrakiai és al-dunai hadjáratában legátusként vett részt, Manius Aciliust pedig katonai tribunusként kísérte el Görögországba Nagy Antiokhosz ellen, akitől a rómaiak Hannibál óta jobban féltek, mint bárki mástól. Nagy Antiokhosz kis híján ismét hatalmába kerítette Ázsiát egészen a Szeleukosz Nikatór által meghódított területekig; igen sok harcias barbár népet leigázott, és elbizakodottságában összetűzött a rómaiakkal is, mert egyedül csak őket tartotta magához méltó ellenfélnek. A háborúhoz a görögök felszabadítását használta fel ürügynek, pedig azoknak semmi szükségük nem volt rá, mert nem sokkal előbb szabadultak fel, és nyerték vissza önrendelkezési jogukat Philipposz és a makedónok igája alól a rómaiak jóvoltából. Görögország viharos tengerré vált, mert a demagógok fellázították a népet a király segítségébe vetett reménnyel. Manius követeket küldött a városokba, Titus Flaminius pedig a felbujtott népeket könnyűszerrel megfékezte és lecsendesítette, amint az életrajzában megírtam; Cato a korinthosziakat, a patrasziakat és aigioniakat nyerte meg a rómaiak ügyének.

A leghosszabb időt Athénban töltötte, s állítólag görög nyelven tartott beszédet, amelyben kifejezte csodálatát a régi athéniak erénye iránt, és elmondta, hogy milyen gyönyörűséget szerzett neki a város szépsége és nagysága.

Mindez azonban nem igaz, mert Cato tolmács segítségével érintkezett az athéniakkal, pedig tudott volna velük saját nyelvükön is beszélni, de ragaszkodott anyanyelvéhez, és kinevette azokat, akik a görög dolgokért rajongtak. Gúnyt űzött Postumus Albinusból is, aki történelmi művét görögül írta meg, és ezért bocsánatot kért. Meg lehetne neki bocsátani, mondta Cato, ha az Amphiktüonia határozata parancsolta volna meg könyve megírását. Elmondja azt is, hogy az athéniak megcsodálták beszédének rövidségét és szabatosságát, és hogy amit ő néhány szóval mondott el, ahhoz a tolmácsnak hosszú mondatokra és sok szóra volt szüksége. Egyáltalában, úgy vélte, hogy a görögök szavai ajkukról folynak, a rómaiaké azonban szívükből fakadnak.

13. Antiokhosz rövidesen elzárta hadseregével a thermophülai hegyszorost, és a természettől biztos hadállását még sáncokkal és falakkal is megerősítette, majd nyugodtan táborozott, abban a hiszemben, hogy Görögországból kizárta a háborút. A rómaiak már le is mondtak róla, hogy szemtől szembe támadva kierőszakolják a szorosokon az átkelést, de Cato emlékezett rá, hogyan kerülték meg a perzsák annak idején a hegyszorost, és hogyan kerítették be a görögöket; maga mellé vette tehát hadserege egy részét, és az éjszaka folyamán útnak indult. Amikor felérkezett a hegytetőre, a vezetőnek felfogadott hadifogoly eltévedt, járhatatlan, meredek helyeken bolyongott; a katonák szörnyen elkeseredtek, és félelem vett rajtuk erőt. Cato látta a veszedelmet, és megparancsolta, hogy maradjon mindenki mozdulatlanul és úgy várjon; aztán magához vette Lucius Manliust, aki jól értett a hegymászáshoz, elindult, és a holdvilágtalan, sötét éjszakában fáradságos, veszélyes utakon, keresztül-kasul a vadolajfa-bozótokon és meredek szirteken, amelyek minduntalan elzárták a szabad és biztos kilátást, végre egy ösvényre találtak, amelyről azt hitték, hogy levezet az ellenség táborába. Jeleket tettek a szembeötlő szirtekre, amelyek a Kallidromosz-hegy fölé nyúlnak, és visszamentek a hátrahagyott katonákhoz, majd a jelek segítségével elérték az ösvényt, és nekivágtak az útnak, de csak kis távolságra jutottak előre, mert az ösvény egyszerre mély szakadékba torkollt. Újra nyugtalanság és félelem lett úrrá rajtuk, mivel nem tudták és nem látták, milyen közel jutottak az ellenséghez.

Közben kivilágosodott, és valaki emberi hangokat vélt hallani, majd nyomban megpillantották a görögök táborát és a szirteken felállított előőrsöket. Cato ekkor megállította embereit, senkivel nem törődött, csak a firmumiakat hívatta magához, akiknek hűségében és bátorságában mindig megbízott. Amikor ezek odaszaladtak hozzá és szorosan körülállták, így szólt hozzájuk: "Szükségem van egy élve elfogott ellenséges katonára, hogy megtudjam tőle, kik az előőrsök, mennyien vannak, milyen állásban, milyen felszereléssel és elrendezéssel vár ránk a fő haderő. Ennek a feladatnak elvégzéséhez gyorsaságra és vakmerőségre van szükség, hiszen az oroszlánok is fegyvertelenül rontanak rá a félénk állatokra." Erre a firmumiak, úgy, ahogy voltak, azonnal lerohantak a hegyről, váratlanul megrohanták az előőrsöket, megzavarták és szétszórták őket, egyiküket fegyverestül foglyul ejtették és átadták Catónak, aki megtudta tőle, hogy a sereg zöme a királlyal együtt a szorosokban táborozik, és a magaslatok őrzésére hatszáz válogatott aitóliai harcost rendelt. Cato előtt semmiségnek tetszett ez a csekély szám, és megvetve az ellenséget gondatlanságáért, kürtszóval és hangos csatakiáltással kivont karddal, rájuk rohant. Amikor az aitóliaiak meglátták a szirtekről lefutó rómaiakat, rohanvást megindultak a nagy tábor felé, és megjelenésükkel általános zűrzavart keltettek.

14. Közben Manius teljes haderejével előretört a sáncokhoz és a hegyszorosba. Antiokhoszt szájon találta egy kődarab, és kiverte a fogait, mire nagy fájdalmában hátrafordította lovát. Hadseregének egyetlen egysége sem szállt szembe a rómaiakkal. A visszavonulás útja járhatatlan és zegzugos volt, tele legyőzhetetlen akadályokkal, mert mély mocsarak és éles sziklák vártak azokra, akik elestek vagy megcsúsztak, mégis errefelé özönlöttek a szorosokból, kétségbeesetten lökdösve egymást az ellenség fegyverétől való félelmükben, és így önmaguk vesztét okozták.

Cato tudvalevőleg nem fukarkodott az öndicsérettel, és soha nem habozott, hogy nagy tetteit ugyanolyan nagy szavakkal magasztalja, de ezeket a haditetteit különösképpen feldicsérte, és kijelentette, hogy aki látta őt, amint üldözte és aprította az ellenséget, annak el kellett ismernie, hogy Cato nem tartozik a népnek annyival, mint amennyivel a nép tartozik Catónak. Manius consul a győzelem lázától felhevülten átölelte, hosszú ideig karjában tartotta, és örömében hangosan azt kiáltotta, hogy sem ő, sem az egész nép nem tudja Catót méltóképpen megjutalmazni szolgálataiért. A csata után azonnal Rómába küldték, hogy személyesen vigyen hírt a győzelemről. Szerencsésen átkelt Brundisiumba, majd innen egy nap alatt Tarentumba érkezett, ahonnan partraszállása után négynapi utazással az ötödik napon eljutott Rómába, és elsőnek vitte meg a győzelem hírét. A város megtelt örömmel, mindenfelé áldozatokat mutattak be, és a népet eltöltötte az a büszke tudat, hogy képes úrrá lenni a földkerekségen és minden tengeren.

15. Körülbelül ezek voltak Cato legnevezetesebb haditettei. Ami politikai pályafutását illeti, különös buzgalmat fejtett ki gonosztevők bíróság elé állításában és elítéltetésében. Saját maga is sokszor szerepelt vádlóként, de másoknak is segített vádat emelni, így például Petiliusnak Scipio ellen. Mivel azonban Scipiót, aki nagy családból származott, és fölényesen porba tiport minden ellene irányuló rágalmat, nem tudta megsemmisíteni, békében hagyta. De fivérét, Luciust, akinek vádlóival szövetkezett, nagy bírságra ítéltette, amelyet a kincstárnak kellett megfizetnie. Luciust már-már az a veszély fenyegette, hogy bebörtönzik, mivel nem tudott fizetni, és csak nagy nehezen menekült meg a néptribunusok közbelépésére.

Mondják, hogy mikor egy ifjúnak sikerült elhunyt atyja ellensége ellen elmarasztaló bírói ítéletet hozatnia, az ítélet kihirdetése után Cato találkozott vele a forumon, üdvözölte, és azt mondta, hogy ilyen halotti áldozatot kell hozni a szülőknek: nem bárányokat és gödölyéket, hanem ellenségeik könnyeit és elítéltetését. Közéleti szereplésében ő maga sem maradt sértetlen, mert ha a legcsekélyebb alkalmat szolgáltatta is ellenségeinek, rögtön bíróság elé állították, így állandó veszélyben forgott. Állítólag csaknem ötven alkalommal került bíróság elé, utoljára nyolcvanhat esztendős korában. Ekkor mondta azokat az emlékezetes szavakat, hogy olyannak, aki más idők emberei közt élte le életét, nehéz dolog egy új nemzedék emberei előtt védekeznie. De pereskedései még ekkor sem értek véget, mert négy évvel később, kilencvenéves korában perbe fogta Sergius Galbát. Akárcsak Nesztor, három emberöltőn át küzdött, örökös tevékenységben, mert, mint említettük, a politikai életben sok viszálya volt a nagy Scipióval, és megérte az ifjabbik Scipiót is, aki az előbbinek örökbefogadás útján unokája, Aemilius Paulusnak, Perszeusz és a makedónok legyőzőjének pedig a fia volt.

16. Tíz évvel consulsága után Cato censori tisztségre pályázott. Ez a hivatal minden más tisztség koronája s bizonyos tekintetben a politikai pálya betetőzése volt; sok más egyéb mellett a censorokra tartozott a polgárok életének és erkölcseinek felügyelete is. A rómaiak felfogása szerint sem a házasság, sem a gyermekek nemzése, sem az életmód, sem a vendégeskedés nem maradhatott felügyelet és ellenőrzés nélkül, s nem lehetett szabadjára hagyni bárki tetszése és óhaja szerint, sőt azt vallották, hogy mindezekben a dolgokban sokkal világosabban megnyilatkozik az ember jelleme, mint politikai szereplésében. Ezért két férfiút választottak, az egyiket az úgynevezett patriciusok, a másikat pedig a plebeiusok közül felügyelőnek, erkölcsbírónak és a közfegyelem őrének, hogy senki ne vesse magát korlátlanul az élvezetekbe, és meg ne szegje az ősi szokásokat. Ezeket hívták censoroknak: hatalmukban állt bárkit kizárni a lovagrendből vagy a senatusból, ha féktelen és kicsapongó életet folytatott. A censorokra tartozott a polgárok vagyonának megvizsgálása és felbecsülése is, és ennek alapján állították össze a tribusok és az életkor szerinti listákat, de ezenkívül még sok más fontos joguk volt.

Ezért Cato jelöltségét a senatus előkelő és vezető tagjai csaknem teljes létszámban hevesen ellenezték. A patriciusok irigykedtek rá, és a nemesi osztály súlyos megalázásának tekintették, hogy alacsony származású emberek emelkedjenek a legfőbb tisztségre és hatalomra. Akik ismerték önnön erkölcstelen életmódjukat, és nem tisztelték az ősi szokásokat, féltek Cato kérlelhetetlen szigorától, és tudták, hogy ha hatalomra jut, keményen fog bánni velük. Ezért közös tanácskozás és előkészület után Cato ellenében hét jelöltet állítottak, akik a népet jó reménységgel kecsegtették abban a hiszemben, hogy elnéző és a kedvét kereső censorokat óhajt. Cato egy cseppet sem nyájaskodott, sőt nyíltan megfenyegette a szószékről a gonoszokat, hangos szóval hirdette, hogy a városnak nagy tisztogatásra van szüksége, és figyelmeztette a népet, hogy ha megőrzik józan eszüket, nem a legenyhébb, hanem a legkegyetlenebb orvost választják; ilyen pedig csak ő, a patriciusok közül pedig Valerius Flaccus. Csak vele együtt lesz képes kiirtani és kiégetni - akár valami hidrát - a kéjelgést és a bujaságot, és érdemes munkát csak együtt fognak tudni végezni. Úgy látja, a többiek azért akarják kierőszakolni a hivatal elnyerését, hogy rosszul töltsék be, mert félnek azoktól, akik jól viselik. A római nép valóban nagynak mutatkozott és méltónak rá, hogy nagy vezérei legyenek, mert nem ijedt meg Cato kemény kezétől és szigorától; elutasította a kedvében járó és mindent szája íze szerint ígérgető jelölteket, Catóval együtt Flaccust választotta meg, s úgy hallgatott rá, mintha nem is csak pályáznék a censorságra, hanem már rendelkeznék is vele hivatala teljes birtokában.

17. Cato a senatus élére állította hivataltársát és barátját, Valerius Flaccust, s többeket kiűzött a senatusból, közöttük Lucius Quintust, aki hét évvel korábban consul volt, de a consulságnál is híresebbé tette, hogy fivére volt Philipposz legyőzőjének, Titus Flamininusnak. A kiűzés oka a következő volt: Volt egy ifjú, aki gyermekkorától kezdve Lucius szeretője volt, a consul szüntelenül maga mellett tartotta; hadjáratai közben nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesítette, mint legbizalmasabb barátait és legközelebbi rokonait. Amikor Lucius proconsulként az egyik tartomány kormányzója volt, egy alkalommal együtt lakomázott az ifjúval; az szokása szerint mellette feküdt a pamlagon, és hízelgett Luciusnak, akit bortól mámorosan könnyen rábírhatott bármire. "Annyira szeretlek - mondta neki -, hogy amikor odahaza egyszer gladiátori játékok voltak, amit soha azelőtt nem láttam, hanyatt-homlok hozzád rohantam, pedig nagyon szeretném látni, mikor valakit megölnek." Lucius, hogy a kedveskedést viszonozza, így szólt: "Sose búsulj, ha itt fekszel mellettem, majd kigyógyítalak a bajodból", s már ki is adta a parancsot, hogy vezessenek be egy halálraítéltet a lakomára, és állítsanak melléje egy lictort bárddal, aztán újból megkérdezte az ifjút, akarja-e látni a férfi kivégzését. Amikor az ifjú igent mondott, Lucius megparancsolta a lictornak, hogy nyakazza le az embert. A legtöbb történetíró így beszéli el az esetet, Cicero pedig Az öregségről című könyvében Cato szájába adja a történetet. Livius szerint a kivégzett férfi gall katonaszökevény volt, és nem a lictor, hanem Lucius saját kezével ölte meg; így mondja el ezt egyik beszédében maga Cato is.

Amikor Cato a senatusból kiűzte Luciust, fivére méltatlankodva fellebbezett a néphez, és követelte, hogy Cato adja elő a kiűzés okát. Cato ezt meg is tette, és elbeszélte a lakomát. Lucius tagadta a dolgot, de mikor Cato felajánlotta, hogy szavaira kész megesküdni, elhallgatott, s így nyilvánvalóan kitűnt, hogy igazságos büntetésben részesült. Később azonban, mikor egyszer ünnepi előadást tartottak a színházban, és Lucius, elhaladva a consulviseltek széksora mellett, leült egy távolabbi helyre, a nép megszánta, és hangos kiáltozással rábírták, hogy foglalja el régi helyét, mintha ezzel jóvá akarnák tenni a történteket. Cato még mást is kiűzött a senatusból, éspedig a consulságra pályázó Maniliust, mert feleségét fényes nappal leánya szeme láttára megölelte. Ő soha nem szokta feleségét megölelni, mondta, csak nagy mennydörgéskor, majd tréfásan hozzátette, hogy ő olyankor boldog, amikor Iuppiter mennydörög.

18. Azáltal is gyűlöltté tette magát Cato, hogy kizárta a lovagrendből Scipio testvérét, Luciust, aki diadalmenetet is tartott; úgy látszott, mintha ezzel az akkor már halott Scipio Africanus emlékét akarta volna meggyalázni.

A legtöbb embert a fényűzés korlátozásával sértette meg. Mivel addigra a fényűzés már sok embert megrontott, egyenes úton lehetetlen volt kiirtani, így tehát kerülőt kellett tennie. Elrendelte, hogy a vagyonbecslésnél azokat a ruhákat, kocsikat, női ékszereket, bútorokat és étkészleteket, amelyeknek értéke egyenként meghaladja az ezerötszáz drakhmát, tízszeres értékkel vegyék fel, hogy így a magasabb vagyonbecslés folytán a tulajdonosok adója is emelkedjék. Minden ezer as után három as adópótlékot állapított meg, azzal a céllal, hogy akik az efféle adópótlékot fizetik, lemondjanak a fényűzésről, látván, hogy az egyszerű és takarékos polgárok egyenlő vagyon ellenére is kevesebb adót fizetnek be az államkincstárba. De végül azok is megnehezteltek rá, akik nem mondtak le a fényűzésről, hanem kifizették az adópótlékot, meg azok is, akik az adótöbblet miatt lemondtak a fényűzésről. A legtöbb ember ugyanis azt képzeli, hogy megfosztják vagyonától, ha nincs módjában gazdagságát fitogtatni, pedig csak azt szokás mutogatni, ami felesleges, és nem azt, ami szükséges. Állítólag ezért csodálkozott Arisztón, a filozófus, hogy azokat tartják boldognak, akik felesleges dolgok birtokában vannak, és nem azokat, akik kellőképpen el vannak látva a szükséges és hasznos dolgokkal. Mikor a thesszaliai Szkopasztól egyik barátja olyasmit kért, aminek úgysem vette sok hasznát, mondván, hogy semmi olyat nem kér tőle, ami szükséges vagy hasznos, Szkopasz így felelt: "Én éppen ezekkel a haszontalan és felesleges tárgyakkal érzem magam boldognak és gazdagnak." Így a gazdagság utáni vágy nem velünk született szenvedély, hanem ránk erőltetett, lelkünkbe kívülről belopózott téveszme.

19. De Cato a legkevésbé sem törődött a vádaskodásokkal, sőt fokozta szigorát; elvágatta azokat a vízvezetékeket, amelyekkel a városi vízvezeték vizét magánházakba és kertekbe vezették el; lebontatta és eltávolíttatta a házaknak közterületekre átnyúló részeit; az állami megrendeléseknél az árakat a lehető legalacsonyabbra szorította le, az állami földek bérleti díját viszont a legmagasabb összegekben állapította meg. Ezzel nagy gyűlöletet vont magára. Titus és társai összefogtak ellene, és a senatusban érvénytelenítették azokat a szerződéseket, melyek az állami és templomi építkezések munkálatainak bérbeadására, illetve vállalására vonatkoztak, mondván, hogy hátrányosak az államra, s felbiztatták a legmerészebb néptribunusokat, hogy idézzék Catót a népgyűlés elé, és rójanak ki rá két talentum pénzbírságot. Sok ellenzőre talált annak a basilicának a felépítésekor is, amelyet közköltségen a tanácsház mögött a forumon építtetett, és amelyet Basilica Porciának nevezett el.

De a nép, úgy látszik, csodálatos módon meg volt elégedve censorságával. Salus templomában szobrot emeltek neki, és a feliratban nem hadjáratairól és diadalmeneteiről emlékeztek meg, hanem görögre fordítva ezt vésették a szobor talapzatára: "Mikor a rómaiak állama lehanyatlott és romlásnak indult, censorként bölcs rendeleteivel, józan erkölcsével és tanításaival ismét helyreállította." Pedig régebben gúnyolódott azokon, akik rajongtak az efféle kitüntetésekért, mondván, hogy amire olyan büszkék, csak a bronzművesek és a festőművészek munkája, az ő minden másnál szebb képmását viszont a polgárok a szívükbe zárva őrzik. Sokan csodálkoztak, hogy egy csomó ismeretlen embernek van szobra, neki pedig nincs, mire azt felelte: "Jobb szeretem, ha azt kérdezik, miért nincs szobrom, mint ha azt kérdeznék, miért van." Egyáltalán, úgy vélte, hogy a jó polgárnak csak akkor szabad dicséretet elfogadnia, ha abból a köznek haszna van.

Ennek ellenére mindenki másnál több öndicsérettel illette saját magát. Mondják, hogy akik életükben hibáztak, és hibáikat szemükre hányják, azzal utasítják vissza a szidást, hogy ők nem Catók; másrészt azokat, akik cselekedeteikben ügyetlenül utánozzák őt, balkezes Catóknak nevezik. A senatus válságos időkben, akár a hajó utasai a kormányosra, reá függesztette tekintetét, és távollétében elhalasztotta a döntést a legtöbb fontos ügyben. Minderről mások is tanúskodhatnak, mert életmódja, ékesszólása és öregkora miatt nagy tekintélyben részesült a városban.

20. Cato jó apa, feleségének szerető férje és gondos gazda volt, aki nem tekintette kicsiny vagy méltatlan és mellékes dolognak, hogy vagyonával törődjék. Ezért helyénvalónak tartom, hogy elmondjak néhány erre vonatkozó dolgot.

Előkelő, de nem különösebben gazdag leányt vett el feleségül, mert azt tartotta, hogy a gazdag nő is büszke és öntudatos, de aki előkelő, inkább restelli a rosszat, és hagyja, hogy férje a jóra vezesse. Azt szokta mondani, hogy aki megüti feleségét vagy gyermekeit, kegyeletsértő módon a legszentebb dolgokra emel kezet. Nagyobb dicsőségnek tartotta, ha valaki jó férj, mint ha nagy senator.

Az öreg Szókratészban leginkább azt csodálta, hogy szelíden és jóindulattal bánt nehezen kibírható feleségével és bárgyú gyermekeivel. Fia születése után, ha nem volt más fontos dolga, és a közügyek sem szólították el, mindig jelen volt, amikor felesége a csecsemőt fürösztötte és pólyálta. A gyermeket az asszony maga táplálta, és emlőjét gyakran odanyújtotta rabszolgáik gyermekeinek is, hogy a közös anyatej jóindulatot teremtsen a gyermekek közt. Amikor a gyermek értelme fejlődni kezdett, Cato maga tanította írni-olvasni, noha volt képzett tanítója, egy Khilón nevű rabszolga, aki több fiút oktatott. Cato, mint elmondja, nem tartotta helyesnek, hogy fiát egy rabszolga szidalmazza vagy tépázza a fülét, ha kissé nehezen ért meg valamit, továbbá azt sem akarta, hogy fia az oly fontos tudást egy rabszolgának köszönje. Ezért maga tanította meg az írás-olvasásra, a törvények ismeretére, és gondoskodott testedzéséről is, mégpedig nemcsak dárdavetésre, fegyverforgatásra és lovaglásra tanította, hanem ökölvívásra is, s arra, hogy jól tűrjön hideget-meleget, és tudjon úszni az erős sodrú folyó örvényei között. Elbeszéli azt is, hogy saját kezűleg nagy betűkkel írt le számára egyes történeti eseményeket, hogy a fiú már odahaza megismerkedjék hazája történelmi hagyományaival. Illetlen beszédtől ugyanúgy óvakodott fia jelenlétében, mint azok előtt a papnők előtt, akiket Vesta-szüzeknek neveznek, és soha nem fürdött vele együtt. Úgy látszik, ilyen volt az általános szokás a rómaiaknál, s még az apósok is őrizkedtek tőle, hogy vejükkel együtt fürödjenek, mert szégyellték, hogy mezítelenül mutatkozzanak előttük. Később aztán a rómaiak megtanulták a görögöktől a közös mezítelen fürdést, a görögök viszont a rómaiaktól vették át, hogy hozzájuk hasonlóan viselkedjenek nők jelenlétében.

Így fáradozott Cato azon a szép művön, hogy fiát az erényre oktassa és jellemét formálja. A fiú kifogástalan buzgalmat tanúsított, és kiváló lelki tulajdonságaival minden feladatra vállalkozott, de testileg gyenge volt, és nem tudta elviselni a fáradalmakat; ezért Cato kénytelen volt a túl szigorú és kemény fegyelmen némileg könnyíteni. Ennek ellenére fiából jó katona lett, és Paulus vezérsége alatt kitüntette magát a Perszeusz elleni harcban. Ekkor történt, hogy kiütötték kardját a kezéből, vagy az izzadtság miatt kiesett belőle, s így elveszítette. Kétségbeesve fordult társaihoz, és újra az ellenségre rohant. Kemény harc és erőfeszítés árán megtisztította azt a helyet, és megtalálta kardját fegyverek s halomba gyűlt ellenséges és baráti holttestek alatt. Ezért Paulus, a vezér megdicsérte a fiatal katonát, Cato pedig egy ránk maradt és fiához írt levelében túláradó dicsérettel illeti megható ragaszkodását kardjához. Később a fiatal Cato feleségül vette Paulus leányát, Tertiát, aki Scipio nővére volt. Saját érdemei nem voltak kisebbek atyjáénál, s ennek köszönhette, hogy ilyen előkelő család tagja lehetett. Ilyen jó gyümölcsöt termett Catónak fiára fordított gondoskodása.

21. Sok rabszolgát tartott; legszívesebben a fiatalkorú hadifoglyok közül vásárolta őket, mert azokat, akár a kölyökkutyákat vagy a csikókat, még jól lehetett nevelni és képezni. Szolgáinak nem volt szabad idegen házba belépniük, csak ha Cato vagy felesége küldte őket, s ha megkérdezték tőlük, mit csinál Cato, azt kellett felelniök, hogy nem tudják. A rabszolga otthon vagy a neki megparancsolt munkát végezte, vagy aludt; Cato különösképpen szerette az olyan rabszolgákat, akik jó alvók voltak, mert ezeket nyájasabb természetűeknek tartotta az ébereknél, és úgy gondolta, hogy akik kellőképpen kialudták magukat, jobban végzik munkájukat, mint a rossz álmúak. Mivel úgy gondolkodott, hogy a rabszolgákat a szerelmi vágy bírja rá a legtöbb könnyelmű cselekedetre, úgy rendelkezett, hogy bizonyos meghatározott pénzösszegért együtt élhettek társnőjükkel, de más nőhöz nem volt szabad közeledniök.

Eleinte, amikor még szegény volt és állandóan hadjáratokon vett részt, nem törődött vele, mit szolgálnak fel neki, egyenesen szégyenletes dolognak tartotta, hogy a gyomra miatt veszekedjék rabszolgáival. De később, amikor vagyonosabb lett, és vendégül látta barátait s hivataltársait, a lakoma után azonnal megkorbácsolta azokat a rabszolgákat, akik hanyagságot tanúsítottak az ételek felszolgálásában és készítésében. Helyesnek tartotta, ha rabszolgái civódtak egymással, mert gyanús volt neki, és félt tőle, ha jól megértették egymást. Ha valamelyiket halállal büntetendő cselekmény elkövetésével gyanúsították meg, csak akkor végeztette ki, ha valamennyi rabszolgatársa bűnösnek találta.

Amikor szorgalmasabban hozzálátott a vagyonszerzéshez, úgy találta, hogy a földművelés inkább szórakoztató, mint hasznot hajtó foglalkozás, ezért tőkéjét biztos és jól jövedelmező vagyontárgyakba fektette; halastavakat, hőforrásokat, posztókészítő műhelyek által használt telkeket, szurokgyártó telepeket, dús legelőkben gazdag földeket és erdőbirtokokat vásárolt, amelyekből szép haszonhoz jutott, ráadásul ezek a birtokok olyanok voltak, amint ezt maga mondta, hogy sok kárt még Iuppiter sem okozhatott bennük. Hasznot húzott abból is, hogy a tengeri vállalkozásokhoz pénzt adott kölcsön, mégpedig nem a legtisztességesebb úton, hanem a következőképpen: Felszólította számos adósát, hogy társuljanak egymással; amikor ötvenen voltak, és mindegyik szerzett egy-egy hajót, ő is belépett a társulásba egy részvénnyel, felszabadított rabszolgája, Quintius által, aki a társulat tagjaival együtt vett részt az üzleti vállalkozásokban és kísérte a hajókat. Így nem kockáztatta egész tőkéjét, hanem annak csupán kis részét, busás haszon fejében. Adott kölcsön pénzt rabszolgáinak is, ha kértek tőle. A rabszolgák fiúkat vásároltak a pénzen, Cato költségén kiképezték és betanították, majd egy év múlva áruba bocsátották őket. Cato többjüket megtartotta magának az értük felajánlott legmagasabb áron, s a rabszolgára adott kölcsönt levonta az árból. Fiát is biztatta ilyen eljárásra, mondván, hogy csak vénasszonyhoz illik, de férfiemberhez nem, hogy csökkentse vagyona értékét. Néha azonban túlzásokba bocsátkozott, például amikor azt merészelte állítani, hogy csodás és isteni dicséretre méltó az olyan ember, aki a vagyonleltár szerint többet hagy maga után, mint amennyit örökölt.

22. Cato már igen öreg ember volt, amikor követség érkezett Athénból Rómába; tagja volt Karneadész, az akadémikus és Diogenész, a sztoikus filozófus. A követség annak az ötszáz talentumnyi bírságnak az elengedését kérte, amellyel az athéniakat az óróposziak panaszára marasztalták el, a sziküóniak által hozott ítélet folytán. A leginkább tudásvágyó ifjak azonnal hozzájuk siettek, hogy hallgassák és csodálják őket. Karneadész megnyerő egyéniségével, lényének ellenállhatatlan vonzóerejével és hírnevével, amely méltó volt tehetségéhez, igen nagy és lelkes hallgatóságot gyűjtött maga köré, és mint a sodró erejű szél, úgy töltötte be az egész várost. Híre ment, hogy egy csodás tudású görög férfiú, aki mindenkit lebilincsel és hatalmába ejt, olyan lelkesedést kelt az ifjakban a tudomány iránt, hogy lemondanak minden más élvezetről és szórakozásról, s csak a filozófiáért rajonganak.

Tetszett ez a rómaiaknak, örömmel látták, hogy az ifjak a görög műveltséggel foglalkoznak, s ezeknek a bámulatra méltó férfiaknak a társaságát élvezik. Catót azonban kezdettől fogva bosszantotta, hogy a tudományszomj elárasztotta a várost, s tartott tőle, hogy az ifjak becsvágyát majd csak ez foglalkoztatja, és többre becsülik az ékesszólással, mint a hadjáratokon vitézi tetteikkel szerzett dicsőséget. Mikor aztán a filozófusok híre mindinkább betöltötte a várost, és egy előkelő férfiú, Caius Acilius azzal a kéréssel állt elő, sőt engedélyt is kapott rá, hogy a filozófusok beszédeit a senatusban tolmácsolhassa, Cato eltökélte magában, hogy szépszerével eltávolít minden filozófust a városból. Szólásra jelentkezett a senatusban, és megrótta a hatósági személyeket, mert szerinte a követek hosszú ideje tétlenül tartózkodnak a városban, s hozzá még a követség tagjai olyan emberek, akik mindent el tudnak hitetni, amit csak akarnak. A lehető leggyorsabban meg kell vizsgálni ügyüket, mondotta, és határozni kell sorsukról, hogy aztán a követség tagjai visszatérhessenek iskolájukba, és a görög ifjúságot oktassák, a római fiatalok pedig továbbra is csak a törvényekre és elöljáróikra hallgassanak.

23. Mindezt Cato nem Karneadész elleni személyes ellenségeskedésből tette, mint némelyek gondolják, hanem a bölcselettel szemben tanúsított általános ellenszenvből, a görög műveltség és nevelés megvetéséből, amire valósággal büszke volt. Hiszen még Szókratészt is fecsegőnek és erőszakosnak tartotta, aki a maga módján hazája zsarnoka akart lenni azáltal, hogy megrontotta erkölcseit, s a polgárokat a törvényekkel ellentétes nézetekre csábította és csalogatta. Gúnyt űzött Iszokratész iskolájából, azt állítva, hogy tanítványait vénkorukig sem engedte el, mintha bizony még az Alvilágban Minósz előtt is tudományukat kellene gyakorolniok, és a perlekedést folytatniuk. Hogy fiát a görög tudományok ellen hangolja, öregkorához méltatlan, fennhéjázó látnoki kijelentést tett, azt jósolva, hogy a rómaiak elvesztik hatalmukat, ha fejüket megtömik a görög tudományokkal. De az idő bebizonyította, hogy rosszakaratú jóslása csak hiú fecsegés volt, mert Róma akkor emelkedett hatalma csúcspontjára, amikor falai közt a görög tudomány és műveltség otthont talált.

Cato nemcsak a görög filozófusokkal szemben táplált ellenérzést, hanem azokra is gyanakodott, akik Rómában orvosi gyakorlatot folytattak. Bizonyosan hallott valamit arról, amit Hippokratész mondott a nagy királynak, aki sok talentumot felajánlva magához hívatta, Hippokratész azonban kijelentette, hogy tudását soha nem lesz hajlandó felajánlani a görögök ellenségei, a barbárok szolgálatára. Cato azt mondta, hogy ez minden orvos közös fogadalma, és intette fiát, hogy óvakodjék mindegyiküktől. Mint mondja, saját maga készített egy receptgyűjteményt, s aszerint ápolta és kezelte azokat, akik családjában megbetegedtek. Senkitől sem kívánta, hogy böjtöljön, s a betegeket főzelékkel, kacsa-, galamb- vagy nyúlhússal táplálta, mert ez mind könnyű étel, használ is a gyengélkedőknek, bár sokszor álmokat idéz elő azoknál, akik esznek belőle. Ilyen gyógymóddal és étrenddel megőrizte a maga és családtagjai jó egészségét.

24. Mindazonáltal kihívta maga ellen a végzetet, mert meghalt a felesége is és a fia is, de ő maga erős szervezetével jó egészségben magas kort ért meg. A szerelemről nem mondott le öregember létére sem, sőt magas kora ellenére újból házasságra lépett, s ez a következőképpen történt: Felesége halála után összeházasította fiát Paulus leányával, Scipio nővérével, ő maga pedig özvegységében egy fiatal rabszolganővel folytatott viszonyt, aki titkon járt hozzá. De házuk kicsiny volt, és viszonyukat észrevette menye, majd egy alkalommal, amikor a fiatal rabszolganő kihívólag ment be Cato hálószobájába, a fiatal Cato nem szólt semmit, de megvetőleg végigmérte, és fejét elfordította tőle, ami nem kerülte el az öregember figyelmét. Belátta, hogy ez a helyzet nem tetszik a fiataloknak, nem panaszkodott miatta, nem tett nekik szemrehányást, hanem mint rendesen, barátaival együtt lement a forumra, útközben pedig odafordult egy bizonyos Saloniushoz, aki azelőtt titkári szolgálatot látott el nála, és most is a kíséretében volt, s jó hangosan megkérdezte tőle, hogy talált-e már jó férjjelöltet leányának. Salonius erre azt felelte, nem is akar, mielőtt Catót meg nem kérdezi. "Márpedig én - mondta Cato - találtam alkalmas vőt neked, csak egy kifogást lehet tenni ellene, hogy a kora nem megfelelő. Mást nem lehet rá megszólásképpen mondani, de nagyon öreg." Erre Salonius azt felelte, hogy rábízza a dolgot, és ahhoz adja feleségül leányát, akit Cato választott, mert cliense, és rászorul a pártfogására. Cato ekkor kertelés nélkül megmondta, hogy a leány kezét saját magának kéri. A leánykérés persze elképesztette Saloniust, aki azt hitte, hogy Cato túl van már azon a koron, hogy házasságra gondoljon, ő pedig sokkal alacsonyabb származású, semhogy családi kapcsolatba kerüljön valakivel, aki consulságot viselt és diadalmenetet tartott; de mikor látta, hogy Cato komolyan veszi, amit mond, a forumon azon nyomban elintézték a házasság kihirdetését.

A lakodalmi előkészületek közben Cato fia néhány rokonával apja elé lépett, és megkérdezte, van-e valami panasza vagy kifogása ellene, hogy mostohát hoz a házba. "Isten ments, fiam - szólt Cato -, mindenben meg vagyok veled elégedve, és nincs semmi kifogásom ellened, de még több fiat kívánok magamnak, s hozzád hasonló polgárokat akarok hagyni a hazára." Ezeket a szavakat, mint mondják, sokkal előbb Peiszisztratosz, az athéni zsarnok is elmondta, midőn az argoszi Timónasszát felnőtt fiai mostohájává tette, s mint mondják, ebből a házasságból született Iophón és Thesszalosz.

Catónak a házasságából valóban született is fia, akit anyai nagyatyjáról Saloniusnak neveztek. Idősebb fia praetor korában halt meg; Cato ismételten úgy emlékezik meg róla műveiben, mint derék férfiúról. A csapást állítólag bölcs megnyugvással viselte el, politikai pályáján továbbra is ernyedetlenül munkálkodott, nem úgy, mint később Lucius Lucullus és Metellus Pius, akik öregkoruk miatt felhagytak közéleti tevékenységükkel. A közösség érdekében végzett munkát Cato szent szolgálatnak tekintette, ellentétben az előtte működött Scipio Africanusszal, aki a dicsőségét kikezdő irigység miatt elfordult a néptől, és élete hátralevő részében visszavonult a közpályától. Ehelyett, mint ahogyan Dionüsziosznak valaki azt ajánlotta, hogy tekintse a türanniszt a legszebb temetésnek, Cato is a közszolgálatot tekintette a legszebb foglalatosságnak, amikor pedig volt rá ideje, üdülésképpen és szórakozásul könyveket írt, vagy földjét művelte.

25. Különféle tárgyú beszédeket és történelmi műveket írt. Földműveléssel már ifjúkorában is foglalkozott, leginkább haszonszerzés végett; mint mondja, főként két kereseti forrása volt, a földművelés és a takarékosság. Később azonban már csak szórakozásból, mint elméleti tudománnyal, foglalkozott földműveléssel, könyvet is írt róla, s ebben háztartási recepteket is közölt sütemények készítéséről és gyümölcseltevésről, mert szeretett mindenben kiválót és különöset nyújtani. Vidéki birtokán költségesebb lakomákat rendezett; minden alkalommal meghívta a szomszéd birtokosokat és a közelben lakó barátait, s vidám együttléttel töltötték idejüket. Társaságát nemcsak kortársai keresték és óhajtották, hanem a fiatalok is, mert sokat látott és tapasztalt az életben, és sok olyan dologról beszélt, amit érdemes volt meghallgatni. A terített asztalt tartotta a barátság legjobb elősegítőjének, s asztalánál bőven jutott dicséret a derék és erényes polgároknak, de a becstelenekről és alantas gondolkodásúakról még csak szó sem esett, mert Cato ezekről sem megrovást, sem dicséretet nem akart hallani.

26. Utolsó közszereplésének Karthágó feldúlását szokás tartani; e műre a fiatal Scipio tette fel a koronát, de a háborút főként Cato tanácsára és javaslatára kezdték el, a következőképpen: Catót elküldték a karthágóiakhoz és a numidiai Masinissához, akik háborút viseltek egymás ellen, hogy derítse fel a közöttük levő viszály okait. Masinissa kezdettől fogva barátja volt a római népnek, a karthágóiak pedig, miután Scipio legyőzte, felségjogaiktól megfosztotta és súlyos adók fizetésére kötelezte őket, szövetségi viszonyt kötöttek Rómával. Cato nem találta olyan nyomorúságosnak és megalázottnak Karthágót, ahogyan a rómaiak elképzelték; a város telve volt duzzadó erejű fiatalsággal, túláradó, nagy gazdagsággal, mindenféle fegyverrel és hadfelszereléssel, s a karthágóiak erre nem kis mértékben büszkék is voltak. Cato ezért fölöslegesnek tartotta, hogy a rómaiak a numidák és Masinissa ügyének kivizsgálásával vesztegessék az időt, sőt azt gondolta, hogy megint kiteszik magukat a korábbiakhoz hasonló veszély kockázatának, ha Karthágó, ősi ellenségük és rosszakarójuk mostani hihetetlen fellendülését idejekorán meg nem akadályozzák. Gyorsan hazatért tehát, és előterjesztette a senatusnak, hogy a korábbi vereségek és az elszenvedett csapások a karthágóiaknak nem az erejét, legfeljebb az esztelenségét csökkentették, és a veszélyek nemhogy gyengébbé, hanem a háborúskodásban tapasztaltabbá tették őket; a numidákkal támadt viszályt a rómaiak elleni küzdelem előjátékának tekintik, a béke és a fegyverszünet pedig jó ürügyül szolgál a háborús felkészülésre, hiszen csak a kedvező alkalmat várják.

27. Mondják, hogy Cato a senatusban jól kiszámított mozdulattal egy libüai fügét ejtett ki felhajtott togája ráncai közül, s amikor megcsodálták, hogy milyen nagy és milyen szép, csak annyit mondott, hogy az a föld, amely ilyen gyümölcsöt terem, háromnapi hajóútra van Rómától. De erőteljesebb hangtól sem riadt vissza: ha bármilyen ügyben szólt, beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be: "Szerintem Karthágónak el kell pusztulnia."

Vele ellentétben Publius Scipio Nasica mindig így fejezte be beszédét: "Szerintem pedig Karthágónak fenn kell maradnia." Scipio valószínűleg látta, hogy a nép felfuvalkodottságában máris súlyos hibákat követett el, jóléte és elkapatottsága zabolátlanná tette, s hatalmával az egész várost veszélybe sodorhatja; azt akarta hát, hogy a Karthágótól való félelem legyen az a kijózanító fék, amely visszatartja a tömeg vakmerőségét; azt hitte ugyanis, hogy a karthágóiak gyengébbek annál, semhogy legyőzzék a rómaiakat, de elég erősek ahhoz, hogy ne nézhessék le őket. Cato viszont azt tartotta veszélyesnek, hogy a túlságosan nagy hatalmától megrészegített és ballépésekre csábított római nép feje felett ott függjön egy még mindig erős, szerencsétlenségektől sújtott, de már kijózanodott város fenyegetése; így ugyanis Róma nem szabadulhat fel a függetlenségét fenyegető külső veszély félelmétől, és nem jut ideje hozzá, hogy orvosolja otthoni bajait.

Így idézte fel Cato, mint mondják, a harmadik és utolsó karthágói háborút, de a háború elején meghalt, csak azt jósolta még meg, hogy ki lesz az a férfiú, aki befejezi a háborút. Ez a hadvezér akkor még csak fiatal katonai tribunus volt, de a hadjárat során kimutatta helyes ítélőképességét is, bátorságát is. Amikor a férfiú híre eljutott Rómába, és Cato meghallotta, állítólag így szólt:

E szavakat Scipio hamarosan tettekkel erősítette meg. Catónak egy fia maradt második feleségétől; utóneve, mint már említettük, Salonius volt; ezenkívül maradt egy unokája is attól a fiától, aki még az ő életében meghalt. Salonius még praetor korában meghalt, de Marcus nevű fia a consulságig vitte. Ez volt a nagyatyja Catónak, a filozófusnak, aki a legderekabb és leghíresebb ember volt a maga korában.

1. Feljegyeztük tehát e két férfiról mindazt, amit érdemes megtudni róluk. Ha életüket nagy általánosságban összehasonlítjuk, kevés különbséget találunk köztük. Ez a kevés is majdnem elvész a számos és lényeges hasonlóság között. Ha az egyes részleteket állítjuk párhuzamba, ahogyan költeményeknél vagy festményeknél szokás, szembeszökik az a közös tulajdonságuk, hogy minden támogatás nélkül, egyedül erényük és képességeik által érték el hírnevüket és hatalmukat. Kitűnik az is, hogy Ariszteidész olyan korban tett szert hírnévre, mikor Athén még nem volt nagy, a nép politikai és katonai vezérei, akikkel Ariszteidésznek dolga volt, egyformán szerény vagyoni viszonyok között éltek, mert akkor még a vagyonbecslés legmagasabb kategóriája ötszáz, a másodiké háromszáz s a harmadiké kétszáz mérő gabona volt. Ellenben amikor Cato kisvárosból és jóformán paraszti sorból a római politikai élet végtelen tengerébe vetette magát, a vezető emberek már nem a Curiusok, a Fabriciusok és az Atiliusok voltak, és már senki nem óhajtotta, hogy az állam vezető emberei és politikusai úgy lépjenek a szószékre, hogy ekét, ásót és kapát hagyjanak ott érte, hanem fontosnak tartották a gazdagságot, a bőkezűséget, a kortespénzeket, s a meggazdagodott, hatalmát élvező nép fölényesen bánt a főhivatalokra pályázókkal. Egészen más dolog az, ha valakinek Themisztoklész a politikai ellenfele, aki nem dicsekedhetett sem előkelő származással, sem nagy vagyonnal (közszereplésének kezdetekor állítólag egész vagyona öt vagy éppen csak három talentum volt), és megint más, ha az elsőségért Scipio Africanusszal, Servius Galbával vagy Quintus Flamininusszal kell vetélkednie annak, akinek egyetlen támasza az igazság mellett merészen kiálló, nyíltszívű beszéde.

2. Ariszteidész Marathónnál is, Plataiainál is csak egy volt a tíz hadvezérből, Catót azonban sok vetélytársa közül másodmagával választották consullá, s később is másodmagával nyerte el a censori tisztet hét igen kiváló és előkelő pályázóval szemben. Ariszteidész harctéri győzelmeiben soha nem játszott első szerepet, mert Marathónnál Miltiadészé volt az elsőség, Szalamisznál Themisztoklészé, Plataiainál pedig, amint Hérodotosz elmondja, a legszebb győzelmet Pauszaniasz aratta, sőt Ariszteidésznek még a második helyét is vitássá tette Szóphanész, Ameiniasz, Kallimakhosz és Künaigeirosz, akik mind különösképpen kitűntek vitézségükkel a csatában. Cato ellenben nemcsak a hispaniai háborúban, consul korában vívott ki magának első helyet vitézségével és hadvezéri tehetségével, hanem Thermopülainál is, amikor más volt a consul, katonai tribunus létére ő nyerte el a győzelem pálmaágát: Nagy Antiokhosszal szemben szélesre nyitotta az utat a rómaiaknak, és hátba támadta az ellenséget, amikor a király előrenézett. Ez a győzelem, amely nyilvánvalóan Cato műve volt, kiűzte Ázsiát Görögországból, és megnyitotta az utat Scipiónak.

Háborúban mindketten győztesek voltak, a politikában azonban Ariszteidészt Themisztoklész háttérbe szorította, s cserépszavazással egy időre száműzte; Cato viszont, bár Rómában úgyszólván minden vezető államférfi ellenfele volt, atléta módjára küzdött öregkoráig, és soha nem szenvedett vereséget. Polgári perekben számtalanszor állították bíróság elé, de sok ember ellen indított pert ő maga is; pereit mind megnyerte, ő azonban nem lett pervesztes egyetlenegyszer sem, amit feddhetetlen életmódjának és ékesszólásának köszönhetett; hogy méltatlanság soha nem érte, azt is sokkal inkább e kettőnek köszönhette, mint szerencséjének és védőszellemének. Antipatrosz szerint Arisztotelész, a bölcselő nagy erénye az volt - írta róla halála után -, hogy más egyebeken kívül birtokában volt a rábeszélés tehetségének.

3. Mindenki egyetértően vallja, hogy a politikai képesség a legtökéletesebb emberi erény, a legtöbben pedig azt is elismerik, hogy ennek az erénynek nem jelentéktelen eleme a háztartás vezetése, mert a város valójában háztartások összessége, és csak akkor virágzik, ha az egyes polgárok jóléte biztos alapokon nyugszik. Midőn Lükurgosz Spártából száműzte az ezüstöt, sőt száműzte az aranyat is, és olyan vasból veretett pénzt, amelyet tűzben izzítva más célra alkalmatlanná tétetett, polgártársait nem mentesítette a háztartás gondjaitól, hanem csak eltávolította a túlzásba vitt gazdagság előidézte felfuvalkodottságot, és gondoskodott róla, hogy mindenki bővelkedjék az életben hasznos és szükséges dolgokban. Azért tette ezt, mert minden más törvényhozónál inkább látta, hogy a közösségre félelmetesebb a szegény, nyomorgó és otthontalan polgár, mint a gazdag és túlontúl bővelkedő. Nyilvánvaló, hogy Cato nem volt rosszabb gazdája a maga háztartásának, mint a városnak; egyforma gondossággal növelte saját vagyonát, s oktatott másokat a helyes gazdálkodásra és földművelésre; erről sok hasznos értekezést is írt. Ariszteidész azonban szegénységével még az igazságot is abba a gyanúba keverte, hogy romlást hoz a családra, szegénységbe dönt, és ha mindenkinek hasznára válik is, annak, akinek birtokában van, semmiképpen sem. Hésziodosz is gyakran buzdít bennünket az igazságra, de egyben a helyes gazdálkodásra is, és ostorozza a tétlenséget, mondván, hogy igazságtalanságra vezet. Homérosz pedig helyesen mondja:

arra célozva ezzel, hogy akik elhanyagolják saját házukat, kénytelenek vagyonukat jogtalan úton gyarapítani. Nem igaz, hogy miként az orvosok állítása szerint az olaj a testre külsőleg nagyon hasznos, belsőleg azonban káros, hasonlóképpen az igazságos ember is másoknak ugyan hasznára van, de önmagát és övéit elhanyagolja. Ariszteidész bölcsességére ezért aztán rossz fényt is vet, amit annyian állítanak róla, hogy nem gondoskodott még leányai kelengyéjéről, sőt saját temetési költségéről sem. Így történhetett meg, hogy Cato családja negyedíziglen adott praetorokat és consulokat Rómának, s unokái és dédunokái a legmagasabb tisztségeket nyerték el, Ariszteidész ivadékait viszont, bár ő maga legelső volt a görögök között, nyomasztó szegénységük rákényszerítette, hogy részben jóslással keressék meg kenyerüket, részben könyöradományokat kérjenek a néptől, s egyik sem gondolhatott rá, hogy valami nagyot, nagy ősükhöz méltót alkosson.

4. De ez mégis vitás kérdés. A szegénység ugyanis önmagában nem szégyen, csak ha könnyelműségnek és mértéktelenségnek, pazarlásnak vagy meggondolatlanságnak a következménye; de bölcs, munkás, igazságszerető férfiúnál, aki minden erényével a közt szolgálja, a szegénység a nagylelkűségnek és az emelkedett gondolkodásnak a jele. Nem alkothat nagyot az, aki kis dolgokkal törődik, és nem segíthet sok ember szükségén, akinek magának is sok az igénye. A politikai életben nagy segítséget jelent, ha valaki nem szorul másra, mert aki a maga számára nem igényel semmi feleslegeset, annak semmi nem vonja el a figyelmét a köztevékenységtől. Egyedül istennek nincs szüksége semmire, s az emberi erény akkor a legtökéletesebb, ha szükségleteit a legcélszerűbb körre tudja összevonni. Amint a jó és kiegyensúlyozott emberi szervezetnek nincs szüksége felesleges ruházatra vagy élelemre, az egészséges egyéni és családi élet is beéri a legszükségesebbekkel. Az igényeket azonban mindenképpen összhangba kell hozni a keresettel, mert aki sokat szerez, de keveset használ fel belőle, az nem mértékletes, hanem vagy oktalan, mert nem igényli és nem óhajtja, amije van, vagy szerencsétlen, mert bár óhajtja, de élvezetéről fösvénységből lemond.

Szívesen megkérdezném Catót, ha lehetne: "Ha a gazdagság célja az, hogy élvezd, miért vagy büszke rá, hogy sokat szereztél, ha egyszer kevéssel is beéred?" De ha dicséretre méltó dolog - mint ahogy valóban az - nem válogatni a kenyérben, a munkások és a szolgák borát inni, nem kívánni sem bíborköntöst, sem bevakolt házat, akkor sem Ariszteidész, sem Epameinóndasz, sem Manius Curius, sem Caius Fabricius nem tértek le a helyes útról, amikor lemondtak minden olyan dologról, aminek a használatát megvetették. Valóban nem kellett nélkülöznie annak az embernek, akinek kedvenc étele a répa volt, s még azt is maga főzte meg, közben pedig felesége kenyeret dagasztott, de arra sem lett volna szüksége, hogy annyit fecsegjen egyetlen asról, s könyvet írjon róla, hogy melyik foglalkozás gazdagít meg a leghamarabb. Nagy dolog az egyszerűség és a függetlenség, mert egyszerre szabadít meg a felesleges utáni vágytól és a vele való törődéstől. Ezért mondta állítólag Ariszteidész Kalliasz pere alkalmával, hogy azoknak kell a szegénységet szégyellniök, akik akaratuk ellenére szegények, de akik önként vállalják, mint ő is, azoknak dicsekedniök kell vele. Nevetséges dolog volna Ariszteidész szegénységét könnyelműségnek tekinteni, mikor neki módjában lett volna minden szégyenletes tett elkövetése nélkül meggazdagodnia, ha csak egyetlen barbárt kifosztott vagy egyetlen sátort feltört volna.

5. Ami hadjárataikat illeti, Catóéi nem sokkal gyarapították Róma már amúgy is nagy hatalmát, Ariszteidészéi azonban egybeestek a görögök legszebb, legfényesebb és legkiválóbb haditetteivel, a marathóni, a szalamiszi és a plataiai csatával. Antiokhosz valóban nem hasonlítható össze Xerxésszel, sem a hispaniai városok falainak lerombolása azzal a sok tízezer barbárral, akik a szárazföldön vagy a tengeren estek el. Bár Ariszteidész ezekben a harcokban vitézség dolgában nem maradt el senki mögött, a dicsőséget és a babért átengedte másoknak, mert ugyanúgy lenézte a dicsőséget, miként a vagyont és a gazdagságot, már csak azért is, mert mások jobban rászorultak, mint ő, aki mindezeknek magasan felette állott.

Nem teszek szemrehányást Catónak, amiért szüntelenül dicséri és mindig mások elé helyezi magát, bár egyik írásában kifejti, hogy az öndicséret és az öngyalázás egyaránt helytelen; de az erényről szólva nekem tökéletesebbnek tetszik az, akinek nincs szüksége mások dicséretére, mint aki gyakran dicséri önmagát. A szerénység szelídségre ösztönöz a politikában, a becsvágy viszont kíméletlenségre és irigységre; ettől Ariszteidész tisztán megőrizte magát, Cato azonban telve volt vele. Ariszteidész azzal, hogy együttműködött Themisztoklésszel a legnagyobb és legkiválóbb teljesítményeiben, s Themisztoklész hadvezérlete alatt szinte a dárdahordozó szerepét vállalta, hozzásegítette Athént a győzelemhez; Cato viszont azzal, hogy szembehelyezkedett Scipióval, kis híján megakadályozta és meghiúsította Scipio Karthágó elleni hadjáratát, amelyben a legyőzhetetlen Hannibált megsemmisítette, hogy aztán a végén gyanúsításaival és rágalmaival elűzze a városból, és fivérét azzal gyalázza meg, hogy sikkasztással vádolva elítéltette.

6. A mértékletességet, amelyet Cato mindig a legnagyobb dicsérettel említett, Ariszteidész valóban érintetlen tisztaságban megőrizte, Cato azonban állásához és korához egyaránt méltatlan házasságával nem kevés és nem is indokolatlan megszólásnak tette ki magát. Semmiképpen nem volt illő hozzá, hogy öregember létére, amikor már felnőtt fia és menye volt, feleségül vegye egy alantas, az államnak bérért dolgozó férfi leányát; mindegy már, hogy élvezethajhászásból tette-e ezt, vagy mérgében, hogy bosszút álljon fián, aki kifogásolta, hogy egy hetairát fogadott magának, mindenképpen szégyenletes volt a tett is és az indokolása is. Mert ha derék fiúkat akart volna nemzeni, akik első fiához hasonlatosak, kezdettől fogva ezzel kellett volna törődnie. Ehelyett azonban egy közönséges nővel folytatott titkos viszonyt, akinek még férje sem volt, s csak mikor viszonya lelepleződött, akkor tett apósává egy olyan embert, aki erre könnyen ráállt, de akinek rokonsága nem nagy tisztességet jelentett Catónak.

ALEXANDROSZ^[113]

1. Ebben a könyvben írom le Alexandrosz királynak és Caesarnak, Pompeius legyőzőjének életét; tekintettel az elmondandó sok eseményre, bevezetésképpen csak arra kérem olvasóimat, ne vegyék tőlem rossz néven, ha nem szólok részletesen minden híres eseményről, hanem legnagyobb részüket csak vázlatosan mondom el. Én ugyanis nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, hanem egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés gyakran jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok. Amint a portréfestők is az arccal és a tekintettel juttatják kifejezésre a hasonlatosságot, s más részletekkel nem sokat törődnek, adassék meg nekem is, hogy inkább a lélek jellemző tulajdonságait keressem, azok segítségével ábrázoljam hőseim életét, s másoknak engedjem át nagy tetteik és csatáik leírását.

2. A közhiedelem szerint Alexandrosz apai ágon Kranaosz révén Héraklésztől származott, anyai ágon pedig Neoptolemosz révén Aiakosztól. Philipposzt - mesélik - egészen fiatal korában, Olümpiasszal egyszerre avatták be a szamothrakéi misztériumokba; az ifjú beleszeretett a szintén egészen fiatal apátlan-anyátlan leányba, és a leány bátyjának, Arümbasznak beleegyezésével feleségül vette. A menyasszony a nászéjszaka előtti éjjel azt álmodta, hogy vihar támadt, és villámcsapás érte méhét, amely nagy lánggal fellobbant, a láng betöltötte a szobát, majd kialudt. Philipposz később, már a házasság megkötése után, azt álmodta, hogy elzárta felesége méhét, s a pecsét mintha oroszlánt ábrázolt volna. A jósok, akik az álomlátást megmagyarázták, kijelentették, hogy Philipposznak jobban kell vigyáznia feleségére, de a telmésszoszi Arisztandrosz azt mondta, hogy az asszony teherben van, mert nem szokás pecsétet tenni arra, ami üres, s rettenthetetlen és oroszlánhoz hasonló fiat fog szülni. Egy alkalommal az alvó Olümpiasz mellett egy kígyó nyúlt el, s ez állítólag csökkentette Philipposz szerelmi vágyát, ezután már nem hált gyakran együtt a feleségével, vagy mert félt az asszony bűbájosságától, vagy mert azt hitte, hogy valami felsőbbrendű lénnyel volt bensőséges kapcsolata.

Fennmaradt a dologról más hagyomány is. A nők ezen a vidéken ősidőktől fogva részt vesznek az orphikus és dionüszoszi misztikus szertartásokon (ezért nevezik őket Klódónoknak és Mimallonoknak),^[114] és sok afféle dolgot művelnek, mint az édóni és a Haimosz-hegy környékén lakó thrák asszonyok; úgy látszik, innen származik a thrészkeuein^[115] kifejezés a babonás és bűbájos szertartások elnevezésére. Nos tehát, Olümpiasz, aki mindenki másnál buzgóbban merült el ezekben a titkos és önkívületi állapottal járó szertartásokban, hogy még félelmetesebbé tegye őket, nagy szelídített kígyókat vitt magával; ezek kikúsztak a kosarakból és rejtett edényekből, rátekerőztek az asszonyok thürszoszaira és koszorúira, s ijesztgették a férfiakat.

3. Philipposz mindenesetre ez után a látomás után elküldte Delphoiba a megalopoliszi Khairónt, aki állítólag azt a jóslatot hozta az istentől, hogy mutasson be áldozatot Ammónnak, s ezt az istent részesítse a legnagyobb tiszteletben; azt is közölte a jóslat Philipposszal, hogy elveszti azt a fél szemét, amellyel az ajtóhasadékon belesve meglátta, amint az isten kígyó alakjában felesége oldalán feküdt. Eratoszthenész azt mondja Olümpiaszról, hogy amikor elbocsátotta Alexandroszt a hadjáratra, négyszemközt feltárta neki születése titkát, és a lelkére kötötte, hogy származásához méltóan szője terveit. Mások azonban azt mondják, hogy Olümpiasz egyszerűen csak így szólt: "Mikor hagyja már abba Alexandrosz, hogy rossz híremet keltse Héránál?"

Alexandrosz a makedónoknál Lóosznak nevezett Hekatombaión hónap hatodik napján született; ezen a napon égett le az epheszoszi Artemisz-templom. A magnésziai Hégésziasz olyan fagyos megjegyzést tett erről, hogy az akár el is olthatta volna ezt a nagy tüzet. "Nem csoda - szólt -, hogy leégett Artemisz temploma, mert az istennő azzal volt elfoglalva, hogy segédkezzen Alexandrosz születésénél." Azok a mágusok, akik ugyanezen a napon éppen Epheszoszban voltak, abban a hiszemben, hogy a templommal történt szerencsétlenség más szerencsétlenség előjele, arcukat tépve futkostak fel s alá a városban, és azt kiáltozták, hogy ezen a napon nagy szerencsétlenség született Ázsiára. Philipposz, aki éppen akkor foglalta el Potidaiát, egyszerre három hírt kapott: hogy Parmenión nagy csatában legyőzte az illüröket, hogy versenylova győzött az olümpiai versenyeken, és harmadiknak, hogy megszületett Alexandrosz. Érthető örömét a jósok még csak fokozták, amidőn kijelentették, hogy a gyermek, akinek születése három győzelemmel esett egybe, győzhetetlen lesz.

4. Alexandrosz külső megjelenését leginkább Lüszipposz szobrairól ismerjük; ő volt az egyetlen művész, akit Alexandrosz méltónak tartott rá, hogy megmintázza, mert Lüszipposz fejezte ki legtalálóbban az utódaitól és barátaitól később annyit utánzott sajátosságait: nyakának tartását, ahogy kissé balra hajtotta, és szemének olvatag tekintetét. Apellész, aki később villámmal kezében festette meg, nem találta el arcszínét, mert a valóságnál sötétebbre és barnábbra festette. Mint mondják, Alexandrosz bőre világos színű volt, s ez a világos szín a mellén és az arcán vörösesbe ment át. Arisztoxeniosz emlékirataiban azt olvassuk, hogy bőre kellemes illatot árasztott, s szájának és egész testének jó illata volt, amely ruháit is átjárta. Ennek okát valószínűleg meleg és tüzes teste magas hőfokában találhatjuk meg. Theophrasztosz véleménye szerint ugyanis jó illat akkor keletkezik, midőn a természetes meleg a nedveket elpárologtatja. Ezért terem a föld legszárazabb és legforróbb tájain a legtöbb és legillatosabb fűszer, mert a nap elszívja a rothadás csíráit hordozó nedvességet a testekből. Alexandroszt valószínűleg testének forrósága tette hajlamossá az ivásra, és ez okozta indulatosságát is.

Már gyermekkorában kitűnt önuralmával, mert hevesvérűsége és szenvedélyessége ellenére is érzéketlennek mutatkozott a testi gyönyörök iránt, egyébként viszont korát meghaladó mértékben becsvágyó volt. De a köznapi dicsőségért nem rajongott, mint Philipposz, akit szónoki képessége olyan büszke elragadtatással töltött el, akár egy szofistát, és az olümpiai kocsiversenyeken szerzett győzelmeit még pénzeire is rávésette, sőt amikor barátai megkérdezték, hogy nem venne-e részt Olümpiában a futóversenyeken - mert gyors lábú volt -, így felelt: "Miért ne vennék, ha királyok lesznek ellenfeleim." Úgy látszik, Alexandrosz idegenkedett az atlétáktól, mert bár sokszor rendezett versenyeket tragédiaíróknak, fuvolásoknak és kitharajátékosoknak, de még rhapszódoszoknak is, sőt a különböző vadállatokkal folytatott küzdelmekre és botvívásra is díjakat tűzött ki, arra azonban nem volt semmi kedve, hogy az ökölvívásra vagy pankrationra versenydíjakat tűzzön ki.

5. A perzsa királytól érkezett követeket atyja távollétében ő látta vendégül, és nagyon megbarátkozott velük. Megnyerte őket nyájasságával és azzal, hogy semmi gyermekes vagy kicsinyes kérdést nem tett fel nekik, hanem az utak hosszúságáról, az ország belsejében való utazásról és magáról a királyról kérdezősködött, hogy milyen harcos, és hogy mekkora a perzsák bátorsága és hadereje: úgyhogy a követek bámultak rajta, és a fiú nagy dolgokra törő becsvágyával összehasonlítva jelentéktelennek találták Philipposz sokat emlegetett kiválóságát. Amikor Alexandrosz tudomást szerzett róla, hogy Philipposz valami híres várost elfoglalt, vagy jelentős csatában győzött, nem örült a hírnek, hanem így szólt kortársaihoz: "Fiúk, apám mindent elvesz előlem, és nem hagy nekem lehetőséget, hogy veletek valami nagyot és dicsőt művelhessek." Mivel nem vágyott sem gyönyörökre, sem gazdagságra, hanem csak az erényre és dicsőségre, úgy gondolkodott, hogy minél többet kap apjától, annál kevesebb lesz, amit maga hajthat végre. Abban a meggyőződésben, hogy Philipposz növekvő hatalma csak apja dicsőségét növeli, nem kincseket, pompát és élvezeteket kívánt tőle, hanem olyan uralmat, amely küzdelmeket, háborúkat és becsvágyat hagy rá örökségül.

Nevelésére természetszerűleg sokan ügyeltek fel, felvigyázók, nevelők és tanítók. Mindnyájuk felettese Leónidasz volt, egy szigorú erkölcsű férfiú, Olümpiasz rokona, aki nem restellte ugyan a paidagógosz nevet, mert a nevelő munkáját szépnek és dicsőnek tartotta, a többiek azonban megbecsülésből és rokoni kapcsolatai miatt mégis Alexandrosz nevelőjének és mesterének nevezték. A paidagógosz szerepét és címét az akarnaniai származású Lüszimakhosz vállalta, aki nem volt különösebben művelt, mégis megkedveltette magát, és ő lett a második legfontosabb nevelő, mert magát Phoinixnek, Alexandroszt Akhilleusznak és Philipposzt Péleusznak nevezte.

6. Egy alkalommal a thesszaliai Philoneikosz Philipposzhoz vitt egy Bukephalasz nevű lovat, s felajánlotta tizenhárom talentum vételárért. A lovat levezették a síkságra, hogy kipróbálják, de makrancos, zabolátlan állatnak találták, mert Philipposz emberei közül senkit nem engedett a hátára ülni; senki szavának nem engedelmeskedett, hanem hátsó lábára állva szüntelenül ágaskodott. Philipposz bosszankodott, és megparancsolta, hogy a vad, megfékezhetetlen lovat vezessék el, de ekkor Alexandrosz, aki ott állt köztük, így szólt: "Hogyan lehet ilyen lovat elveszíteni, csak azért, mert ügyetlenül és gyenge kézzel nem tudtak bánni vele!" Philipposz először hallgatott, de mikor Alexandrosz megismételte szavait, és valósággal búskomor lett, így válaszolt: "Miért szólod le a nálad idősebbeket, mintha többet tudnál náluk, és jobban bírnál a lóval?" "Én bizony - felelte Alexandrosz - másnál jobban tudnék bánni vele." "De ha nem tudsz, milyen büntetést vagy hajlandó fizetni elbizakodottságodért?" "Megfizetem a ló árát" - felelte Alexandrosz. Szavait nevetéssel fogadták, majd megszabták a fizetendő összeget. Alexandrosz azonnal odafutott a lóhoz, és kantárszáránál fogva szembefordította a nappal, mert észrevette, hogy a ló saját ide-oda mozgó árnyékától nyugtalankodik. Látván, hogy haragosan kapál a lábával, egy kis ideig simogatta, csendesítette, majd ledobta köpenyét, könnyedén a ló hátára ugrott, s jó erősen beült a nyeregbe. Először rövidre fogta a kantárszárat, és anélkül, hogy lovaglóostorát vagy sarkantyúját használná, kézben tartotta a lovat. Majd amikor látta, hogy a ló félelme megszűnt, és türelmetlenül futni szeretne, megeresztette a kantárszárat, hangosan biztatta, és lábával szorítva futásra ösztönözte. Philipposzt és kíséretét először aggodalom fogta el, és csendben nézték a történteket. Amikor azonban Alexandrosz annak rendje-módja szerint megfordította a lovat, és büszkén visszatért, a többiek örömtől sugárzó arccal, hangosan éljenezték, apja pedig, mint mondják, sírt a boldogságtól, és a nyeregből leszálló fiát homlokon csókolva így szólt hozzá: "Fiam, keress magadhoz méltóbb királyságot, szűk neked Makedonia."

7. Philipposz, mivel belátta, hogy fiának makacs természete van, az erőszaknak ellene szegül, de érvekkel könnyen vezethető a kötelesség útján, inkább rábeszéléssel igyekezett rá hatni, mint parancsolással. Fia neveltetését és oktatását nem akarta a zene és a költészet egyszerű tanáraira bízni, tudva, hogy a nevelés a legfontosabb dolog, hiszen Szophoklész szavaival élve

magához hívatta hát a leghíresebb és legnagyobb tudású filozófust, Arisztotelészt, és nagyon bőkezű, hozzá illő tandíjat fizetett neki: Sztageira városát ugyanis, ahonnan Arisztotelész is származott, s amelyet Philipposz dúlt fel, újra benépesítette, és a város száműzött vagy rabszolgának eladott polgárait visszatelepítette.

Philipposz a nimfák ligetét jelölte ki tanulmányaik helyéül, Mieza közelében, ahol mai napig is mutogatják Arisztotelész kőpadjait és árnyas sétányait. Alexandrosz, úgy látszik, nemcsak az etikai és politikai tudományokban kapott kiképzést, hanem azokban a titkos és mélyebb tanokban is, amelyeket a bölcselők akroamatikus és epoptikus tanításoknak^[117] neveznek, és amelyeket kívülállókkal nem szoktak közölni. Midőn ugyanis Alexandrosz átkelt Ázsiába, és arról értesült, hogy Arisztotelész az erre vonatkozó tanokat könyvbe foglalva közreadta, aggódva a bölcselet sorsáért, a következő őszinte hangú levelet írta neki: "Alexandrosz üdvözletét küldi Arisztotelésznek! Nem tetted helyesen, hogy közrebocsátottad akroamatikus tanításaidat. Mert miben különbözünk majd másoktól, ha azok az ismeretek, amelyekben neveltetést kaptunk, köztulajdonná válnak? A magam részéről inkább a legjobb dolgok ismeretében óhajtanék kitűnni, mint a hatalomban. Jó egészséget!" Arisztotelész helyeselte Alexandrosz nemes buzgalmát, és azt hozta fel iratai mentségére, hogy közzé is tette őket, meg nem is tette közzé; való igaz ugyanis, hogy metafizikája nemigen használható sem mások oktatására, sem tanulmányi célokra, mert csak emlékeztetőül írta azoknak, akik tanaival már korábban megismerkedtek.

8. Véleményem szerint Alexandroszba Arisztotelész oltotta be az orvostudomány szeretetét; Alexandrosz ugyanis nemcsak elméletileg foglalkozott az orvostudománnyal, hanem segített is barátain, amikor megbetegedtek, s gyógyszereket és étrendet írt elő nekik, amint ez kitűnik leveleiből. Természetes hajlamot érzett a tudományok és az irodalom iránt. Mivel pedig az Iliász-t katonai útikönyvnek tartotta és nevezte, magával vitte annak Arisztotelész magyarázataival kísért kiadását, ezért nevezik ezt narthéx-kiadásnak;^[118] és tőrével együtt mindig a párnája alatt tartotta, amint Onészikritosz elbeszéli. Midőn Ázsia belső tartományaiban nemigen jutott hozzá könyvekhez, Harpaloszt kérte meg rá, hogy küldjön neki, így aztán elküldte Philisztosz könyveit, Euripidész, Szophoklész és Aiszkhülosz sok tragédiáját, Telesztész és Philoxenosz költeményeit. Arisztotelészt kezdetben, mint maga mondja, nem kevésbé szerette apjánál, mert apja adta neki az életet, de Arisztotelész arra tanította meg, hogyan kell nemesen élni; később azonban többé-kevésbé gyanakvó lett iránta, nem tett ugyan semmi rosszat vele, de az iránta érzett gyengédsége már nem volt annyira bensőséges; ebből tűnt ki, hogy mennyire elidegenedett tőle. De a bölcselet iránt kezdetben beléje oltott és életkorával mindinkább növekvő szenvedélye később sem veszett ki lelkéből, nyilvánvaló ez abból a tiszteletből, amelyet Anaxarkhosz iránt mutatott, továbbá a Xenokratésznak küldött ötven talentumból, s abból a bensőséges figyelemből, amellyel elhalmozta Dandamiszt és Kalanoszt.

9. Mialatt Philipposz háborút viselt a büzantioniak ellen, az akkor tizenhat esztendős Alexandroszt hagyta Makedoniában mint királyi helytartót és pecsétőrt. Alexandrosz ekkor leigázta a fellázadt maidoszokat, elfoglalta városukat, a barbárokat elűzte, helyükre különféle népeket telepített, és a várost elnevezte Alexandropolisznak. Részt vett Khairóneiánál a görögök elleni ütközetben, és mint mondják, ő törte át a thébaiak szent seregének arcvonalát. A Képhiszosz partján még napjainkban is mutatnak egy vén tölgyet, amelyet Alexandrosz fájának neveznek. Ennek közelében állt sátra, nem messze a makedón elesettek temetőjétől.

Érthető, hogy ezek miatt Philipposz rendkívül megszerette fiát, még annak is örült, amikor a makedónok Alexandroszt királyuknak és Philipposzt hadvezérüknek nevezték. De a királyi udvarban keletkezett zavarok, amelyeket Philipposz házasságai és szerelmei idéztek elő, megfertőzték az egész királyságot; a bajok mindig az asszonyok lakosztályából indultak ki, és sok kellemetlen viszály okozóivá lettek, amit még csak fokozott Olümpiasz nehéz természete, féltékenysége és indulatossága; a bajt csak növelte azzal, hogy Alexandroszt állandóan ingerelte.

A nyílt összetűzést Attalosz robbantotta ki Kleopátra lakodalmán. Philipposz beleszeretett ebbe a fiatal leányba, és a közöttük levő nagy korkülönbség ellenére feleségül vette. A leánynak Attalosz nagybátyja volt, és a lakodalmi mulatozás közben részegen arra biztatta a makedónokat, imádkozzanak az istenekhez, hogy Kleopátrától a királyságnak törvényes örököse szülessen. Alexandrosz erre magából kikelve felkiáltott: "Te gazfickó, mi a te szemedben talán csak fattyak vagyunk?" - és serlegét Attalosz fejéhez vágta. Philipposz erre kivont karddal fiára rohant, de mindkettőjük szerencséjére a dühtől és a bortól megtántorodva elesett. Alexandrosz ekkor gúnyosan felkiáltott: "Ez akar átkelni, emberek, Európából Ázsiába, de egyik pamlagtól a másikig elvágódik!" Ez után a részeg dulakodás után Alexandrosz elvitte Olümpiaszt Épeiroszba, ő maga pedig Illüriába ment. Közben megérkezett Philipposzhoz a korinthoszi Démaratosz, aki jó barátja volt, és nyíltan kimondta, amit gondolt. Miután az első üdvözlések és köszöntések elhangzottak, Philipposz azt kérdezte tőle, hogyan áll az egyetértés ügye a görögöknél. "Nagyon is illik hozzád, Philipposz - szólt Démaratosz -, hogy Görögországért aggódj, amikor a magad házát annyi viszállyal és bajjal töltöd meg." Ezek a szavak Philipposzt jobb belátásra térítették, és Démaratosz közbenjárásával rávette Alexandroszt a hazatérésre.

10. Pixodarosz, Karia szatrapája, hogy Philipposzt rokoni kapcsolattal szövetségesévé tegye, feleségül akarta adni legidősebb leányát a király fiához, Arrhidaioszhoz, s ebben az ügyben Makedoniába küldte Arisztokritoszt, mire Alexandrosz barátai és anyja azzal a rágalmazó híreszteléssel álltak elő, hogy Philipposz fényes házassággal és nagy összeköttetésekkel kísérli meg Arrhidaiosz útját egyengetni a trónra. Alexandroszt nyugtalanították ezek a hírek, és elküldte Thesszalosz tragikus színészt Kariába, hogy beszélje rá Pixodaroszt, hagyjon békét ennek a fattyúnak, aki hozzá még gyengeelméjű is, és lépjen családi kapcsolatba vele, Alexandrosszal. Pixodarosznak ez a terv valóban sokkal inkább tetszett, mint az előbbi. Philipposz értesült a dologról, és Alexandrosz egyik barátjával és kortársával, Philótasszal, Parmenión fiával felkereste Alexandroszt a szobájában. Keserű szemrehányást tett neki, és keményen megszidta, amiért nemtelenül és magas rangjához méltatlanul járt el, mert veje óhajt lenni egy kariainak, a barbár király szolgájának. Levelet írt Korinthoszba, hogy Thesszaloszt bilincsbe verve küldjék hozzá, Alexandrosz társai közül pedig Harpaloszt, Nearkhoszt, Erigüoszt és Ptolemaioszt száműzte Makedoniából. Ezeket később Alexandrosz hazahívta és a legmagasabb hivatalokba nevezte ki.

Pauszaniasz, akivel Attalosz és Kleopátra felbujtására gyalázatosan bántak, elégtételt pedig soha nem kapott, megölte Philipposzt. A gyilkosság értelmi szerzőjének elsősorban Olümpiaszt tartották azon az alapon, hogy ő biztatta és ingerelte fel az amúgy is feldühödött ifjút. De a gyanú bizonyos mértékben Alexandroszra is ráterelődött, mert állítólag Pauszaniasz találkozott vele az őt ért sérelem után, és elpanaszolta neki, hogy mi történt, erre Alexandrosz a Médeia jambikus sorát idézte:

Az összeesküvésben részt vevőket Alexandrosz mindenesetre felkutatta és megbüntette, s megneheztelt Olümpiaszra, mert távollétében olyan kegyetlenül bánt Kleopátrával.

11. Alexandrosz húszéves volt, amikor megkapta a királyságot, amelyet mindenfelől nagy irigység, szörnyű gyűlölet és veszélyek vettek körül. A szomszédos barbár törzsek nem tűrték az igát, s vágyódtak ősi királyságuk után, továbbá Philipposznak nem maradt ideje, hogy megfékezze és megszelídítse a fegyverek erejével meghódított népeket, csak megváltoztatta és megzavarta a régi rendet, ennek következtében nagy felfordulást és zűrzavart hagyott maga után, mivel a körülmények teljesen szokatlanok voltak. A makedónok válságtól féltek, és azt tanácsolták Alexandrosznak, hogy adja fel Görögországot, és ne alkalmazzon erőszakot a görögökkel szemben, az elszakadni vágyó barbárokat pedig szelídséggel nyerje meg, és átpártolási szándékukat próbálja meg a kezdet kezdetén megakadályozni. Alexandrosz, éppen ellenkező okoskodásból kiindulva, azzal kezdte, hogy bátran és merészen biztosította birodalma üdvét és biztonságát; meg volt ugyanis győződve róla, ha azt látják, hogy a legkisebb engedékenységet mutatja, valamennyien rátámadnak. A barbárok megmozdulásainak és ellenséges szándékának gyorsan véget vetett, és hadseregével előrenyomult az Isztroszig, itt nagy ütközetben legyőzte Szürmoszt, a triballoszok királyát; majd amikor értesült róla, hogy a thébaiak fellázadtak, és az athéniak rokonszenveznek velük, hadseregét nyomban átvezette a Thermopülai-szoroson. Fennen hajtogatta, hogy amíg az illüröknél és a triballoszoknál harcolt, Démoszthenész őt gyermeknek nevezte, amikor Thesszaliában volt, suhancnak mondta, most meg akarja mutatni Athén falai alatt, hogy felnőtt férfiú.

Midőn Thébai falai alá érkezett, hogy alkalmat adjon a thébaiaknak tettük megbánására, csak Phoinix és Prothütész kiadatását kérte tőlük, s bántatlanságot ígért azoknak, akik átallnak hozzá. A thébaiak ellenkövetelésképpen Philótaszt és Antipatroszt kívánták tőle, és felhívást bocsátottak ki, hogy aki Görögország felszabadítását kívánja, csatlakozzék hozzájuk; így aztán Alexandrosz harcba vezette ellenük makedónjait. A thébaiak erejüket meghaladó bátorsággal küzdöttek a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel, mikor azonban a kadmeiai makedón helyőrség kirohant, hátba támadta és bekerítette őket, a legtöbben elhullottak az ütközetben, a város az ellenség kezébe került, s a makedónok a föld színével tették egyenlővé Thébait. Alexandrosz ezt főként azért tette, mert úgy remélte, hogy a görögök majd megrémülnek a nagy szerencsétlenségtől, és ijedtükben mozdulni sem mernek. A történteket azzal szépítgette egyébként, hogy szövetségesei felhívásának volt kénytelen eleget tenni; a phókisziak és a plataiaiak ugyanis vádat emeltek a thébaiak ellen. Így aztán a papok, a makedónok vendégbarátai, Pindarosz leszármazottai, és azok kivételével, akik az átpártolási felhívás ellen szavaztak, mindenki mást, mintegy harmincezer embert rabszolgának adatott el. Az elesettek száma hatezer volt.

12. Miközben annyi fájdalmas csapás sújtotta a várost, néhány thrák katona behatolt Timokleia, egy előkelő és erényes asszony házába, s mialatt a többiek fosztogattak, a csoport vezetője szégyenletes módon erőszakot követett el rajta, majd megkérdezte tőle, van-e valahol elrejtett aranya vagy ezüstje. Timokleia beismerte, hogy van, és a thrákot egymagában a kertbe vezette, ott egy kútra mutatott, s azt mondotta, hogy a legértékesebb kincseit a város elfoglalásakor oda dobálta be. A thrák behajolt a kútba, hogy megnézze a helyet; az asszony ekkor a háta mögé került, belelökte a kútba, köveket dobált rá, és így megölte. Midőn a thrákok Timokleiát megkötözve Alexandrosz elé vezették, nézéséből és járásából meg abból, hogy őreit nyugodtan, félelem nélkül követte, azonnal kitűnt előkelő származása és fennkölt gondolkodása. A király megkérdezte tőle, hogy kicsoda, mire azt felelte, hogy annak a Theagenésznek nővére, aki a görög szabadságért harcolt Philipposz ellen, és mint hadvezér esett el Khairóneiánál. Alexandrosz csodálkozva hallgatta válaszát és tettének elbeszélését, majd megparancsolta, hogy gyermekeivel együtt eresszék szabadon.

13. Az athéniakkal azonban megbékélt, bár nyíltan kimutatták, mennyire fájlalják Thébai szomorú sorsát; a gyász miatt abbahagyták a már elkezdett misztériumi ünnepségeket, és a városukba özönlő menekülőket a legnagyobb szeretettel fogadták maguk közé. Alexandrosz azonban, vagy mert haragját kitöltötte, akár az oroszlánok, vagy mert szörnyűségesen vad és kegyetlen tettével szembe akart állítani egy kegyes cselekedetet, az athéniaknak nemcsak hogy elnézte minden vétkét, hanem még arra is felszólította őket, hogy intézzék jó renddel városuk ügyeit, mert hiszen ha vele valami történnék, Athén lesz Görögország ura. Mint mondják, később gyakran fájlalta a thébaiak szomorú sorsát, és ez más népekkel szemben kegyesebbé tette őt. Kleitosznak részeg mulatozás közben történt meggyilkolását, valamint a makedónok gyáva viselkedését az Indusnál, amely miatt hadjárata befejezetlen maradt, Dionüszosz haragjának^[120] s bosszújának tekintette. Később, ha az életben maradt thébaiak közül bárki kért tőle valamit, szíves örömest teljesítette. Ezt tudom elmondani Thébai sorsáról.

14. Mikor a görögök összegyülekeztek az Iszthmoszon, és úgy döntöttek, hogy Alexandrosszal együtt háborút indítsanak a perzsák ellen, őt választották meg a hadjáratra fővezérül. Ebből az alkalomból sok államférfi és filozófus kereste fel szerencsekívánataival; Alexandrosz azt remélte, hogy a szinópéi Diogenész is felkeresi majd, aki akkor éppen Korinthoszban tartózkodott. De az ügyet sem vetett Alexandroszra, és Kraneionban maradt, azért aztán Alexandrosz kereste fel. Diogenész éppen a napon sütkérezett. Kissé felemelkedett helyéről, amikor látta, hogy többen tartanak feléje, és merően ránézett Alexandroszra, majd mikor a király üdvözölte, és megkérdezte, kíván-e tőle valamit, így szólt: "Állj egy kicsit odébb, ne fogd el előlem a napot." Mint mondják, ez annyira meglepte Alexandroszt, s annyira megcsodálta Diogenész felsőbbséges büszkeségét, hogy elmenőben, mikor a kíséretében levők nevettek és gúnyolódtak a bölcsön, Alexandrosz csak ennyit mondott: "Ha nem volnék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni."

Hadjáratáról meg akarta kérdezni az istent, és elment Delphoiba; de véletlenül balszerencsés napon érkezett, amikor a törvény tiltja a jóslást. Legelőször is magához rendelte hát a jósnőt, de az nemet mondott, és mentségül a törvényre hivatkozott. Erre Alexandrosz maga ment el a jósnőért, és erővel magával vonszolta a templomba. A jósnő végre engedett az erőszaknak, és így szólt: "Győzhetetlen vagy, fiam!" Mikor Alexandrosz meghallotta ezeket a szavakat, kijelentette, hogy most már nem kíván más jóslatot, mert azt a jósigét kapta, amire szüksége volt.

Amikor elindult a hadjáratra, úgy látszik, az istenség különféle csodajeleket küldött; így például Leibéthrában Orpheusz ciprusfából készült xoanonja^[121] azokban a napokban erősen izzadni kezdett. Ettől a csodától mindenki megijedt, de Arisztandrosz bátorította Alexandroszt, hogy bízzék, mert világraszóló tetteket fog végrehajtani, és ez sok izzadságot s fáradságot okoz majd a dicséretét megéneklő költőknek és zeneszerzőknek.

15. Hadserege - mondják - legalább harmincezer gyalogosból és négyezer lovasból állt; azok szerint, akik legtöbbre becsülik, negyvenháromezer gyalogos és ötezer lovas katonája volt. Ennek a haderőnek az eltartására, amint Arisztobulosz mondja, csak hetven talentummal rendelkezett; Durisz szerint csak harminc napra volt elegendő élelme, Onészikritosz pedig azt állítja, hogy még kétszáz talentum kölcsönt is felvett. És bár ilyen csekély és szűkös erőforrásokkal indult el a hadjáratra, mielőtt hajóra szállt, utánajárt barátai viszonyainak, s az egyiknek földbirtokot, a másiknak falut adott, a harmadiknak egy város vagy kikötő adójövedelmét ajándékozta. Mikor a királyi javakat és birtokokat úgyszólván mind szétosztotta és elajándékozta, Perdikkasz megkérdezte tőle: "Magadnak, királyom, mit hagytál?" Alexandrosz azt felelte, hogy a reményt. "Akkor tehát - folytatta Perdikkasz - ezt választjuk osztályrészül mi is, akik hadba szállunk veled." Ezzel Perdikkasz lemondott a neki kiosztott javakról, s néhány barátja ugyanezt tette. De Alexandrosz szívesen adományozott azoknak, akik kértek tőle szívesen elfogadták ajándékait, és így makedoniai vagyona javát bőkezűen szétosztogatta. Ilyen lelkes hangulatban és ilyen előkészületek után kelt át a Hellészpontoszon. Ilionban szállt partra, itt áldozott Athénénak, a hősöknek pedig italáldozatot mutatott be. Akhilleusz sírkövét megkente olajjal; hagyományos szokás szerint társaival mezítelenül versenyt futott a síremlék körül, majd a síremléket megkoszorúzta, s boldognak mondta Akhilleuszt, hogy életében hű barátra, halála után pedig tetteinek nagy dalnokára talált. Amikor bejárta a várost, és megnézte a látnivalókat, valaki megkérdezte tőle, nem akarja-e látni Alexandrosz lantját? Azt mondta, arra nincs a legkisebb gondja sem, de szívesen megnézné Akhilleusz lantját, amellyel a bátor emberek dicső tetteiről énekelt.

16. Közben Dareiosz hadvezérei nagy sereget vontak össze, és állítottak csatarendbe a Granikosz folyó átkelőhelyén, így tehát elkerülhetetlenné vált, hogy mindjárt Ázsia kapujában csatát vívjanak a birodalomba való behatolásért és a birodalom feletti uralomért. A legtöbben féltek a mély folyótól, az egyenetlen és meredek túlsó parttól, amelyet harcban kellett elfoglalniuk. Némelyek úgy vélekedtek, hogy a hónap szokásaihoz ragaszkodni kell (a makedónok királyai ugyanis Daisziosz hónapban nem szoktak hadaikkal csatát kezdeni), de ezen az aggodalmon Alexandrosz úgy segített, hogy kijelentette, nevezzék a hónapot második Artemisziónnak. Parmeniónnak arra az ellenvetésére pedig, hogy azért ellenzi az átkeléssel járó kockázatot, mert későre jár, azt mondta, hogy megszégyenítené a Hellészpontoszt, ha félne a Granikosztól, mivel a Hellészpontoszon már átkelt. Tizenhárom lovasszakasz élén a folyóba vetette hát magát, és a feléjük szálló lövedékek közt rendíthetetlenül tört előre a meredek partok felé, amelyeket gyalogság és lovasság tartott megszállva. A folyó sodra már-már magával ragadta, az örvénylő víz elborította; inkább a harc vad mámorától részegen, semmint józan belátással vezette embereit. Makacsul küzdött az átkelésért, s nagy üggyel-bajjal jutott csak át, és bár katonái nedvesek és sárosak voltak az iszaptól, kénytelen volt azonnal rendezetlenül harcba kezdeni, és kézitusába elegyedni a rájuk törő ellenséggel, anélkül, hogy embereit csatarendbe állíthatta volna. A perzsák hangos harci kiáltással támadtak, lovaik szembeszálltak az ellenséges lovakkal, s előbb lándzsával, majd mikor a lándzsák összetörtek, karddal viaskodtak egymással. Sokan zúdultak Alexandroszra, akit feltűnővé tett pajzsa és sisaktaréja, és a sisak két oldalára tűzött szokatlanul nagy, fehér tolldísze. Egy dárda átfúródott páncélja kapcsán, de sebet nem kapott, ekkor azonban két perzsa vezér, Rhoiszakész és Szpithridatész egyszerre rárontott. Az utóbbi elől kitért, de a mellvértet viselő Rhoiszakésszal összecsapott, és dárdájával vérten ütötte, majd amikor a dárda kettétört, karddal támadt rá. Mialatt ezek ketten egymással viaskodtak, Szpithridatész lován oldalra húzódott, és nyergében felemelkedve barbár harci bárdjával teljes erejéből lesújtott Alexandroszra; a sisaktaréj eltörött az egyik tolldísszel együtt, de a sisak az ütés erejét nagy nehezen felfogta, s a harci bárd éle éppen csak horzsolta Alexandrosz haját a feje tetején. Mikor Szpithridatész újabb ütésre emelte karját, a fekete Kleitosz lándzsájával keresztüldöfte. Ugyanakkor esett le lováról Rhoiszakész is, halálra sújtva Alexandrosz kardjától.

A heves és veszélyes lovasütközet közben a makedónok phalanxa átkelt a folyón, és mindkét fél gyalogos csapatai megütköztek, de a perzsák csak rövid ideig fejtettek ki ellenállást, akkor sem komolyat, aztán hanyatt-homlok megfutamodtak, csak a görög zsoldosok maradtak a helyükön. Ezek felsorakoztak egy halmon, és azt kérték Alexandrosztól, hogy szavatolja biztonságukat. Ő azonban, inkább haragból, mint megfontolásból, rájuk rohant, és lovát (nem Bukephalaszt, hanem egy másikat) az oldalán ért kardcsapás következtében elveszítette. A harcban részt vevő makedónok közül itt sebesültek meg vagy itt estek el a legtöbben, mert kétségbeesett emberekkel kellett megküzdeniök, akik tudták, hogyan harcoljanak.

A barbárok közül állítólag húszezer gyalogos és kétezer-ötszáz lovas katona esett el. Arisztobulosz adatai szerint Alexandrosz hadseregéből csak harmincnégyen estek el, ezek közül kilencen voltak gyalogosok. Ezekről Lüszipposszal ércszobrot mintáztatott. Hogy a görögöket is a győzelem részesének ismerje el, külön háromszáz pajzsot küldetett az athéniaknak. A többi zsákmányra azt a nagyravágyó feliratot vésette rá: "Alexandrosz, Philipposz fia, és az összes görögök, a lakedaimóniak kivételével, az Ázsiában lakó barbároktól." A serlegeket, bíborszöveteket és a perzsáktól zsákmányolt egyéb holmit csekély kivétellel mind anyjának küldte el.

17. Ez az ütközet nyomban Alexandrosz javára billentette a hadihelyzetet, annyira, hogy Szardeisz, a barbárok legfőbb védőbástyája, amely a tengerpart feletti uralmat biztosította, meghódolt, és vele együtt más területek is Alexandrosz birtokába kerültek. Egyedül Halikarnasszosz és Milétosz állt ellen; ezeket ostrommal vette be, és leigázta a környező területeket is.

További teendőit illetőleg kétségei voltak. Többször arra gondolt, hogy Dareioszt a lehető leghamarabb döntő összecsapásra kényszeríti, máskor meg úgy határozott, hogy a tengerparti területek és erőforrásaik megszerzésével szilárdítja meg hadihelyzetét, s úgy vonul a birodalom belseje ellen.

Lükiában Xanthosz városa környékén van egy forrás, amely abban az időben állítólag minden ok nélkül megzavarosodott, és a mélységből kibuggyanó víz bronztáblát dobott ki magából ősrégi írással, amely tudtul adta, hogy a görögök megszüntetik és elpusztítják a perzsák birodalmát. Alexandrosz felbátorodva ettől a jóslattól, sietve megtisztította a tengerparti tartományokat Föníciáig és Kilikiáig. Gyors előrenyomulása a pamphüliai partok mentén a történetírókat fellengzős és csodás leírásokra késztette, mintha isteni parancsra Alexandrosz kedvéért visszahúzódott volna a tenger, amely egyébként mindig heves hullámzással szokott csapkodni, és ritkán hagyta szabadon a meredek sziklafalak alatt húzódó keskeny partvonulatot. Menandrosz tréfásan erre céloz egyik vígjátékában:

Maga Alexandrosz leveleiben nem ír le ilyen csodát, csak annyit mond, hogy Phaszéliszból^[123] elindulva áthaladt az úgynevezett Klimaxon. Emiatt több napot töltött itt, s ez alkalommal megpillantotta Phaszélisz egykori polgárának, Theodektésznek a város agoráján felállított szobrát. Egyszer vacsora után mulatozás közben vidám társaságot vezetett a szoborhoz, és teleaggatta koszorúkkal; így adózott tréfás tisztelettel ennek a férfiúnak, akivel Arisztotelész és a filozófia révén került kapcsolatba.

18. Ezután meghódította azokat a piszidiaiakat, akik szembeszálltak vele, és leigázta Phrügiát. Elfoglalta Gordion városát is, ahol a régi monda szerint Midasz palotája állott. Megtekintette a sokat emlegetett szekeret, amely somfahánccsal volt megkötözve, és meghallgatta a barbárok által hitelesnek tartott mondát, mely szerint az lesz a világ ura, aki ezt a csomót kioldja. A közhiedelem szerint a köteleket egymás feletti bogokkal kötötték szorosan össze, de úgy, hogy a kötelek végét nem lehetett látni, Alexandrosz ezért nem is tudta kioldani, hanem végül kardjával vágta szét a csomót, s ekkor azután a szétvágott kötélvégek láthatóvá váltak. Arisztobulosz azonban azt állítja, hogy Alexandrosz egészen könnyen kioldotta a csomót; kihúzta ugyanis a hesztórnak nevezett szeget, amely az igát a rúdhoz erősítette, s így lekapcsolta a jármot.

Innen továbbhaladva meghódította Paphlagoniát és Kappadokiát, majd értesülvén Memnón haláláról, aki Dareiosz tengerpart mellett állomásozó csapatainak parancsnoka volt, s akiről az a hír járta, hogy sok dolgot, bajt és vesződséget okoz majd a görögöknek, még inkább feltámadt a kedve, hogy hadseregével a birodalom belsejébe vonuljon. Dareiosz ekkor már útban volt Szuszából a tengerpartra, erősen bízva hadai nagy számában (seregének létszáma ugyanis hatszázezer volt), és felbátorodva egy álomtól, amelyet a mágusok inkább az ő kedve, mint valódi értelme szerint magyaráztak. Dareiosz ugyanis azt vélte látni álmában, hogy a makedónok phalanxa lángba borult, Alexandrosz olyan köntösben volt, amilyent ő maga viselt, amikor még a király futára volt, és a király szolgálatában állott; majd Alexandrosz bement Bélosz templomába és eltűnt. Az isten ezzel világosan azt nyilvánította ki, hogy a makedónok fényes és dicső haditetteket hajtanak majd végre, Alexandrosz meg fogja hódítani Ázsiát, ahogyan Dareiosz futárból királlyá lett, majd életét gyorsan és dicsőségesen fejezi be.

19. Dareioszt az is felháborította, hogy véleménye szerint Alexandrosz gyávaságból vesztegelt hosszabb ideig Kilikiában, pedig ezt a veszteglést betegsége okozta, amelyet némelyek kimerültségnek, mások pedig annak tulajdonítanak, hogy megfürdött a Küdnosz folyó jéghideg vizében. Egy orvos sem merészkedett rajta segíteni, mert a veszélyt sokkal nagyobbnak tartották, semhogy bármi gyógyszer használhatna, és féltek tőle, hogy a makedónok őket hibáztatnák kudarc esetén. Ekkor az akarnaniai Philipposz, aki látta ugyan, hogy a király állapota életveszélyes, de bízott a barátságukban, meg aztán szégyennek tartotta volna, hogy ne ossza meg a veszélyt a királlyal a legnagyobb kockázat vállalásával is, próbát tett egy orvossággal, és rábeszélte Alexandroszt, hogy bízzék benne, s vegye be a szert, ha erejét vissza akarja nyerni a háborúra. Közben azonban Parmenión levelet írt a táborból, és intette Alexandroszt, hogy óvakodjék Philipposztól, akit Dareiosz nagy ajándékkal és leánya kezének odaígérésével megvesztegetett, hogy őt megölje. A levelet Alexandrosz elolvasta, de barátai közül senkinek sem mutatta meg, hanem elrejtette a párnája alatt. Philipposz a megbeszélt időben társaival együtt belépett hozzá, és egy serlegben hozta az orvosságot. Alexandrosz átadta neki a levelet, majd bizalommal, minden gyanakvás nélkül bevette az orvosságot. Elképesztő és színpadra illő látvány lehetett, amikor egyikük a levelet olvasta, másikuk pedig az orvosságot itta; amikor más és más érzéssel egymásra néztek: Alexandrosz nyílt tekintete és derült arca elárulta Philipposz iránt érzett jóakaratát és bizalmát, Philipposz viszont elrémült a rágalomtól, s előbb égre emelt kézzel az istenekhez fohászkodott, majd ráborult a király ágyára, úgy kérte Alexandroszt, hogy semmitől ne féljen, és bízza rá magát. Az orvosság azonnal erősen hatni kezdett, és olyan mélyen eltompította a beteg szervezetét és érzékszerveit, hogy hangja elhagyta, kissé elalélt, majd eszméletét vesztette. Philipposz gondos ápolásával gyorsan helyreállt Alexandrosz egészsége, és mikor ereje visszatért, megmutatkozott a makedónok előtt, akik vigasztalhatatlanok voltak mindaddig, amíg saját szemükkel nem látták Alexandroszt.

20. Volt Dareiosz hadseregében egy Amüntasz nevű makedón férfi, aki elmenekült hazájából, és jól ismerte Alexandrosz természetét. Mikor ez az ember látta, hogy Dareiosz a szorosok közé készül vonulni Alexandrosz ellen, arra kérte, maradjon a sík vidéken, mert nyílt terepen kisebb számú ellenséggel sikeresebben ütközhetik meg. Dareiosz erre azt felelte, hogy attól fél, az ellenség megszökik, mielőtt utolérné, és elszalasztja Alexandroszt. Amüntasz így szólt: "Ettől, király, semmit ne félj. Alexandrosz biztosan ellened fog vonulni, sőt lehet, hogy már útban is van." Amüntasz azonban nem tudta meggyőzni Dareioszt, aki felszedte táborát, és Kilikiába vonult, ugyanakkor pedig Alexandrosz is megindult Szíriába Dareiosz ellen, de az éjszakai sötétségben elvétették egymást és visszafordultak. Alexandrosz örült a jó szerencsének, és szerette volna még a szorosban ott érni ellenfelét, de Dareiosz igyekezett kivonni haderejét a szorosból, és régi táborhelyét elfoglalni. Ekkor ugyanis már belátta, hogy hibázott, amikor bezárta önmagát a tenger és a hegyek által körülvett, s a Pinarosz folyó által kettészelt vidékre, amelynek szakadékai lovascsatára alkalmatlanok voltak, de a kisebb létszámú ellenfélnek kedveztek. A terepet jó sorsa adta Alexandrosznak, de hadvezéri tudása még a szerencséjénél is jobban hozzásegítette a győzelemhez, mert a barbárok számbeli fölénye ellenére sem adott nekik alkalmat rá, hogy bekerítsék, hanem jobbszárnyát túlnyújtva az ellenség balszárnyán, oldaltámadással megfutamította a vele szemben álló barbárokat; az első sorokban harcolt, úgyhogy kardsebet kapott a combján. Kharész azt állítja, hogy Dareiosz sebesítette meg, akivel kézitusát vívott; Alexandrosz azonban a csatáról Antipatroszhoz írt levelében nem említi, ki sebesítette meg, csak annyit mond, hogy tőrtől sebesült meg a combján, de sebesüléséből semmi komoly baja nem történt.

Bár fényes győzelmet aratott, és az ellenség száztízezer elesettnél többet veszített, Dareioszt nem tudta elfogni, mert a futásban négy-öt sztadionnal megelőzte, zsákmányul ejtette viszont harci szekerét és íját, mielőtt visszafordult az üldözésből. A makedónok ekkor már összeszedték és elhurcolták a barbárok táborában talált rengeteg zsákmányt, pedig ellenfeleik, hogy a csatában könnyebb felszereléssel vegyenek részt, málhájuk java részét Damaszkuszban hagyták. Dareiosz sátrát neki adták át, tele tömérdek értékes készlettel, felszerelési tárggyal és kincsekkel. Alexandrosz levetette fegyverzetét, és azonnal fürödni ment. "Gyerünk - mondta -, mossuk le magunkról a csata izzadságát Dareiosz fürdőjében." Egyik társa ekkor így szólt: "Dehogy abban, istenemre, hanem Alexandroszéban, mert ami a legyőzötteké volt, azt most már a győztesek tulajdonának mondhatjuk." Amikor megpillantotta a fürdőkádat, a mosdóedényeket, korsókat, tégelyeket, mind színaranyból, művészi ötvösmunkával készítve, és megérezte a kenőcsök s az illatszerek kellemes illatát, majd amikor bement a sátorba, és látta, milyen magas és tágas, megbámulta a szőnyegeket, az asztalokat, társaira pillantott, és így szólt: "Úgy látszik, neki ez jelentette a királykodást."

21. Amikor vacsorához ült, valaki megmondta neki, hogy a hadifoglyok között van Dareiosz anyja, felesége és két hajadon leánya is, s hogy amikor meglátták Dareiosz harci kocsiját és íját, a mellüket verdesték, és könnyeztek abban a hitben, hogy Dareiosz már nem él. Alexandrosz hosszú hallgatásba merült, mert a nők balsorsa jobban meghatotta, mint a maga sikerei, majd odaküldte hozzájuk Leonnatoszt azzal az üzenettel, hogy Dareiosz nem halt meg, és nekik sem kell félniök Alexandrosztól, mert ő Dareiosszal a hatalomért harcol, nekik azonban meglesz mindenük, ugyanúgy, mint mikor Dareiosz volt a király. Az asszonyoknak már az üzenet is nyájasnak és szívélyesnek tetszett, de Alexandrosz még ennél is emberségesebben bánt velük. Megengedte nekik, hogy az összes perzsát eltemessék, akit csak akarnak, és hogy erre a célra a zsákmányból ruhákat és ékszereket válogassanak. Megadta nekik az őket megillető eddigi kiszolgálást és tiszteletadást, sőt nagyobb pénzösszegeket kaptak, mint azelőtt. De a legmegtisztelőbb és legkirályibb kegy az volt, hogy ezeknek a nemes és feddhetetlen életű hölgyeknek hadifogoly létükre semmi rút dolgot nem kellett hallaniuk, sem tapasztalniuk, sőt még csak félniök sem kellett tőle, mert mintha nem is katonai táborban lettek volna, úgy vigyáztak rájuk, akárcsak megszentelt helyen, a férfiak beszédétől és látásától távol élő szüzekre. Pedig, mint mondják, Dareiosz felesége szebb volt, mint a világ összes királynéja, Dareiosz is szép megjelenésű, magas termetű férfi volt, s a leányok szüleikre hasonlítottak.

Alexandrosz azonban a saját magán vett győzelmet uralkodóhoz méltóbb erénynek tartotta, mint az ellenség legyőzését, és nem nyúlt a hadifogoly asszonyokhoz; házassága előtt nem is volt dolga nővel Barszinén kívül, aki Memnón halála után özvegyen maradt, és Damaszkuszban került hadifogságba. Barsziné görög nevelést kapott, és egyébként is nyájas, jó modorú nőnek bizonyult. Artabazosz leánya volt egy királyi hercegnőtől, és mint Arisztobulosz mondja, Parmenión beszélte rá Alexandroszt, hogy kösse magához ezt az előkelő származású, szép nőt. Többi királyi foglyáról; amikor látta, hogy milyen szépek és sudár termetűek, Alexandrosz tréfásan csak ezt mondta: "Gyötrelem a szemnek látni ezeket a perzsa nőket." De mikor szépségüket szembeállította a maga önmérsékletének és önuralmának szépségével, úgy ment el mellettük, mintha élettelen szobrok lettek volna.

22. Egyszer Philoxenosz, a tenger melletti tartományok parancsnoka azt írta neki, hogy valami tarentumi Theodórosz birtokában van két különösen szép eladó fiú, és megkérdezte, nem venné-e meg őket. Alexandrosz méltatlankodva kifakadt, és hangos szóval kérdezte barátaitól, milyen gyalázatos tetten érte őt Philoxenosz, hogy ilyen becstelen ajánlat közvetítésére vállalkozott. Philoxenoszt aztán egy levélben alaposan lehordta, és ráparancsolt, hogy Theodóroszt portékájával együtt küldje a nyavalyába. Szigorúan megrótta Hagnónt is, mert azt írta, hogy meg akarja vásárolni Króbüloszt, akinek szépségét egész Korinthosz csodálja, és el akarja küldeni neki ajándékba. Midőn értesült róla, hogy két makedón, Damon és Timótheusz, akik Parmenión alatt szolgáltak, erőszakot követtek el valami zsoldos feleségén, levélben meghagyta Parmeniónnak, hogy ha a vád valónak bizonyul, mint kártékony fenevadat végeztesse ki őket. Önmagáról ugyanebben a levélben így ír: "Rólam senki nem mondhatja, hogy rajtakapott Dareiosz feleségének a látásán, vagy hogy akár csak futó pillantást is vetettem volna rá, mert még azt sem engedtem meg, hogy szépségükről beszéljenek előttem." Azt szokta mondani, hogy az alvásból és a nemi érintkezésből tudja leginkább, hogy halandó, mert az emberi természet gyengeségét a fáradtság és a gyönyör okozza.

Az evésben is nagyon mértékletes volt; ezt sok ember előtt nyilvánvalóvá tette, de különösen kitűnik ez abból, amit Adának, a szinte második anyjának fogadott kariai királynőnek mondott. Mert amikor az kedveskedésből minden áldott nap többféle ételt és édességet vitetett hozzá, sőt elküldte legügyesebb szakácsait és cukrászait is, Alexandrosz azt mondta, hogy nincs rá szüksége; ő sokkal jobb szakácsokat kapott nevelőjétől, Leónidasztól: reggelire éjszakai meneteléseket, vacsorára pedig sovány reggelit. "Ez az ember - szólt -, amikor hozzám jött, felforgatta még párnáimat és ruhásszekrényeimet is, hogy anyám nem dugott-e el nekem valami felesleges ínyencfalatot."

23. A bort is kevésbé szerette a látszatnál, amely abból keletkezett, hogy sok időt töltött nem annyira ivással, mint beszélgetéssel, mert a serleg kiivása előtt mindig hosszasan beszélt, ha volt rá bőven szabad ideje. Ha azonban dolga volt, sem a bor, sem az álom, sem a szórakozás, sem a szerelem, sem a színház soha fel nem tartóztatta - nem úgy, mint más hadvezéreket. Ezt bizonyítja élete is: bár nagyon rövid volt, sok nagy tettben bővelkedett. Szabad idejében, mihelyt felkelt, áldozott az isteneknek, és ülve megreggelizett, aztán a napot vadászattal, bíráskodással, katonai ügyek intézésével vagy olvasással töltötte. Ha utazott, s útja nem volt sietős, gyakorolta magát nyíllövésben, s a haladó szekérről való fel- és leugrálásban. Szórakozásképpen gyakran vadászott rókára és madarakra, amint ezt naplójegyzeteiből tudjuk. Midőn este hazatért, megfürdött, testét megkente olajjal, majd megkérdezte szakácsaitól és pékjeitől, hogy megtették-e a szükséges előkészületeket a vacsorához. Csak későn heveredett le a pamlagra a vacsorához, amikor már besötétedett. Bámulatos figyelmet fordított rá, hogy asztalánál a kiszolgálás soha ne legyen hanyag és rendetlen; a borozás mindig nagyon elhúzódott, mint már mondtam is, sokáig tartó beszélgetéssel. Bár Alexandrosszal a társalgás és együttlét kellemesebb volt, mint bármely más királlyal, mert modora nem volt híján a szeretetreméltóságnak, ugyanakkor olyan elviselhetetlenül dicsekedett, akár egy közkatona, s méghozzá nemcsak ő maga hetvenkedett, hanem hagyta, hogy hízelgői is kitombolják magukat, ami sok gondot okozott szerényebb asztaltársainak, mert nem akartak versenyre kelni a hízelgőkkel, de Alexandrosz dicséretében sem akartak elmaradni; az előbbit szégyenletesnek tartották volna, az utóbbi pedig könnyen veszélyessé válhatott. Mikor az italozás véget ért, megfürdött, és gyakran délig aludt, de volt úgy, hogy egész napját átaludta.

Az ínyenckedéstől annyira tartózkodott, hogy ha ritka gyümölcsöket és halakat vittek neki a tengerpartról, mind szétosztotta barátai közt, magának semmit nem hagyott. Lakomái mindig pompásak voltak, a ráfordított összegek szerencséje növekedésével együtt állandóan emelkedtek, míg végre elérték a tízezer drakhmát. Ez volt a felső határ, s ennél többet másnak sem volt szabad költenie, ha vendégül látta Alexandroszt.

24. Az isszoszi csata után Alexandrosz Damaszkuszba küldött és elhozatta Dareiosz kincseit, poggyászát s a perzsák gyermekeit és asszonyait. A zsákmány legnagyobb részét a thesszaliai lovasok kapták, akik különösen kitüntették magukat a csatában; ezért adott elsősorban nekik a gazdag zsákmányból, de bőven jutott a kincsekből a többi csapatnak is. A makedónok akkor kóstoltak bele az arany és ezüstbe, a perzsák életmódjába és asszonyaiba, s mint a szimatot kapott kutyák, rohantak, hogy felkutassák és kinyomozzák ellenségeik gazdagságát.

Alexandrosz mindenképpen tanácsosnak vélte, hogy legelőször is a tengerpartot hódítsa meg. Küproszt és Föniciát, Türosz kivételével, az ottani királyok nyomban átadták neki, de Türoszt hét hónapon át ostromolta sáncokkal és hadigépekkel, továbbá kétszáz háromevezősoros hajóval a tengerpart felől. Álmában Héraklész jelent meg neki, amint kezét kinyújtotta a falakról, és hívta magához. Több türoszi álmodta, hogy Apollón megígérte, elmegy Alexandroszhoz, mert nem tetszik neki, ami a városban folyik. Erre a türosziak, mintha az isten tetten ért szökevény lett volna, megkötözték szobrát, és elnevezték Alexandrisztésznek. Alexandrosz más álmot is látott: egy szatír mintha messziről ingerkedett volna vele, de mikor meg akarta fogni, kisiklott keze közül, míg végre sok vesződség és szaladgálás árán kézre került. A jósok a "szatürosz" szót kétfelé vágták, s azt az ügyes magyarázatot adták: "Türosz a tied lesz." Mutatnak is egy forrást, amely mellett Alexandrosz álmában a szatírt látta.

Az ostrom idején hadjáratot vezetett az Antilibanosz szomszédságában élő arabok ellen, s ekkor kockára tette életét nevelőjéért, Lüszimakhoszért, aki elkísérte, mondván, hogy ő sem rosszabb és nem is öregebb Phoinixnél. Alexandrosz, amikor a hegység közelébe értek, hátrahagyta a lovakat, és gyalogosan folytatta az utat, mialatt a többiek jó messzire előrejutottak. Csakhamar beesteledett; Alexandrosz nem akarta az ellenség közelében elhagyni a kifáradt, alig vánszorgó Lüszimakhoszt; biztatta és támogatta, s észre sem vette, hogy néhányadmagával elszakadt a seregtől, és kénytelen lesz a hideg és sötét éjszakát a sziklás, nehezen járható helyen tölteni. Közben messziről szétszórt ellenséges tábortüzeket pillantott meg. Bízott jó testi erejében, és mindig szívesen kisegítette a makedónokat szorult helyzetükből, ezért most is odafutott a legközelebbi tábortűzhöz. A tűz mellett ülő két barbárt leszúrta, felkapott egy égő fahusángot, és odavitte övéihez. Ennek segítségével azonnal nagy tüzet raktak, és az ellenség egy részét megfutamították, azokat pedig, akik rájuk támadtak, elkergették, így baj nélkül töltötték az éjszakát. Ezt a történetet Kharész beszéli el.

25. Az ostrom aztán így ért véget: Alexandrosz a megelőző nagy harcok után pihenni küldte haderejének nagyobb részét, és csak kisszámú csapattal folytatta az ostromot, hogy ne hagyjon békét az ellenségnek. Közben Arisztandrosz jós áldozati állatot vágott le, s a jelek alapján bizakodva kijelentette a jelenlevőknek, hogy még ugyanabban a hónapban biztosan elfoglalják a várost. Erre gúnyosan kinevették, mert a hónap utolsó napján történt a dolog. A király látta a jós zavarát, de mert a jósokat mindig megbecsülte, elrendelte, hogy azt a napot ne a hónap harmincadik, hanem huszonnyolcadik napjának tekintsék; majd megfúvatta a kürtöket, és a tervezettnél erősebb rohamot intézett a falak ellen. A roham egyre hevesebb lett, a táborban állomásozó csapatok sem maradtak ki a harcból, hanem az ostromló csapatok segítségére siettek, úgyhogy a türosziak feladták a küzdelmet; így Alexandrosz a várost még ugyanaznap elfoglalta.

Ezután ostrom alá vette Gazát, Szíria legnagyobb városát. Egyszer egy madár egy rögöt ejtett a király vállára, aztán rászállt az egyik ostromgépre, és vigyázatlanul belekeveredett a zsinórokba, amelyeket a kötelek felcsavarására használtak. Ez az előjel úgy teljesedett be, ahogyan Arisztandrosz megjósolta: Alexandrosz megsebesült a vállán, de elfoglalta a várost. A zsákmány java részét elküldte Olümpiasznak, Kleopátrának és barátainak; tanítójának, Leónidasznak is küldött ötszáz talentum tömjént és száz talentum mirrhát, egy gyermekkori vágya emlékére. Egy alkalommal Alexandrosz állítólag két kézzel szórta a tömjént az áldozati tűzre, erre Leónidasz így szólt: "Majd ha meghódítod az illatszereket termő vidékeket, Alexandrosz, bőkezűen áldozhatsz, de most takarékoskodj azzal, ami van." Alexandrosz levelet is küldött Leónidasznak, s abban ezt írta: "Küldök neked tömjént és mirrhát bőségesen, hogy ne légy szűkmarkú az istenekhez."

26. Odavittek egy ládikát is Alexandroszhoz; ez látszott a legértékesebbnek a Dareiosztól zsákmányolt kincsek és dísztárgyak között. Megkérdezte barátai véleményét, mi a legméltóbb arra, hogy a ládikában tartsa. Sok mindenre gondoltak, de ő azt mondta, hogy az Iliász-t fogja benne tartani. Ezt a történetet sok hitelt érdemlő forrás valónak ismeri el. És ha igaz az, amit Hérakleidészre hivatkozva az alexandriaiak mondanak, akkor Homérosz Alexandrosznak valóban nem volt sem haszontalan útitársa, sem rossz tanácsadója. Mint mondják, Egyiptom meghódítása után nagy és népes görög várost akart alapítani, amely majd az ő nevét viseli, de még nem jelölte ki az építészeknek a kimérendő és elhatárolandó helyet, amikor egy éjszaka álmában csodálatos látomást látott. Egy ősz hajú, tiszteletet parancsoló külsejű férfi állt meg előtte, és a következő verset mondta neki:

Alexandrosz azonnal felkelt, és elment Pharoszra, amely akkor még sziget volt, a Nílus kanóboszi torkolatától kissé feljebb, most azonban töltés köti össze a szárazfölddel.

Amikor ezt a kitűnő fekvésű területet meglátta (földnyelvszerű, kellő szélességű földszoros, s egy tavat választ el a tágas öbölben végződő tengertől), azt mondta, lám, Homérosz nemcsak más tekintetben bámulatra méltó, hanem bölcs építész is. Megparancsolta hát, hogy ehhez a helyhez alkalmazva rajzolják meg a város alaprajzát. Mivel azonban kréta nem volt kéznél, árpalisztet használtak, és a fekete talajon kerékhez hasonló ábrát rajzoltak; ívéhez belülről - a kiterített khlamüsz^[125] széléhez hasonlóan - egyenes vonalak csatlakoztak, melyek középütt egymás felé tartottak. A királynak tetszett a terv, de ekkor a folyó és a mocsár felől hirtelen töméntelen, különböző nagyságú és fajtájú madár szállt arra a helyre felhő módjára, és semmit nem hagytak az árpalisztből; ez a baljóslatú előjel nagyon megzavarta Alexandroszt.

A jósok azonban biztatták, hogy legyen jó reménységgel, mert az általa alapítandó város mindennel bőven el lesz látva, sok és mindenféle fajtájú ember tápláló otthona lesz; Alexandrosz tehát megparancsolta az építészeknek, hogy fogjanak hozzá a munkához, ő pedig elindult Ammón jóshelye felé hosszú, sok fáradsággal és nehézséggel járó útra. Két veszedelem fenyegette az úton: az egyik a vízhiány, hiszen több napi járóföldre elterülő sivatag volt előttük; a másik pedig, hogy ha a heves déli szél utoléri őket a mély és feneketlen homoksivatagban, velük is az történik, mint hajdan, amikor a szélvihar felkavarta a nagy síkságot, és a feljegyzések szerint a homok betemette Kambüszész ötvenezer főnyi hadseregét. Majd mindenkinek megfordult az agyában ez az eshetőség, de Alexandroszt nem volt könnyű dolog eltéríteni elhatározásától. A szerencse mindig meghátrált tervei előtt, ezért eltökéltségben, bátorsága miatt tettei keresztülvitelében annyira megerősödött, hogy nemcsak az ellenséget igázta le, hanem a távolságot és az időt is.

27. Az isten akkor útja nehézségei között óriási segítségben részesítette; és ennek a segítségnek többen hittek, mint a későbbi jóslatoknak, sőt bizonyos tekintetben ez a tény tette hitelessé a jóslatokat is. Először is kiadós eső hullt az égből, s a nedvesség eloszlatta a szomjúságtól való félelmet, megszüntette a homok szárazságát, amely így nedves állapotban járhatóvá vált, s az eső kellemessé, tisztává tette a levegőt. Majd amikor a vezetők jelzései zavarossá lettek, s az emberek elszakadoztak egymástól, hollók vették át a vezetést; sebes repüléssel szálltak előttük, de meg is várták őket, ha késlekedtek. A legcsodálatosabb az volt, mint Kalliszthenész beszéli, hogy éjszaka károgásukkal helyes nyomra vezették az eltévedetteket.

A sivatagi átkelés után megérkezett a jóshelyre, és Ammón papja az isten nevében mint atyjáéban köszöntötte. Alexandrosz megkérdezte tőle, hogy nem szökött-e meg valaki apja gyilkosai közül. A jóspap erre figyelmeztette, hogy válogassa meg szavait, hiszen neki nincs halandó atyja. Alexandrosz ekkor helyreigazította önmagát, s azt kérdezte, Philipposz gyilkosai elnyerték-e mind büntetésüket, és megadatik-e neki, hogy uralkodjék minden emberen. Az isten azt a feleletet adta, hogy megadatik, és Philipposz megbosszulása is beteljesedett, mire Alexandrosz az istennek gazdag fogadalmi ajándékot, a papoknak pedig sok pénzt adott.

A legtöbb történetíró ezt beszéli el a jóslatokról, Alexandrosz azonban anyjához írt levelében azt mondja, hogy titkos jóslatokat kapott, de egyedül csak neki mondja el őket, amikor majd hazaérkezik. Némelyik állítása szerint a jóspap kedveskedésből görög nyelven az Ó paidion^[126] szóval akarta köszönteni, de barbár lévén, tévedésből a görög nü betűt felcserélte a szigmá-val, és Ó paidiosz-t mondott. Ez a nyelvbotlás tetszett Alexandrosznak, és híre ment, hogy a jóspap pai Diosz-nak, Zeusz gyermekének szólította. Mint mondják, Egyiptomban meghallgatta Pszammón filozófus tanításait is, és mondásai közül főként azt helyeselte, hogy minden ember isten uralma alá vettetett, mert mindenki, aki uralkodik és parancsol, isteni eredetű. Ő maga még bölcsebben fogta fel ezt a tanítást, kijelentve, hogy isten minden ember közös atyja ugyan, de a magáénak a legjobbakat választja ki.

28. A barbárokkal általában nagyon gőgösen viselkedett, mint aki tökéletesen meg van győződve isteni származásáról, s arról, hogy isten fia, a görögökkel azonban szerényebb volt, és ritkán éreztette velük isteni származását. Szamoszról mégis ezt írta az athéniaknak: "Nem adtam volna nektek oda ezt a szabad és híres várost, de most már tartsátok meg, mivel az akkori uralkodótól, az én állítólagos atyámtól kaptátok" - értve ezen Philipposzt. Később pedig, amikor egy nyíltól megsebesült, és nagy fájdalmai voltak, így szólt: "Vér-e ez, barátaim, s nem

Egyszer erősen mennydörgött, és mindenki megijedt; Anaxarkhosz, a szofista is jelen volt, és így szólt Alexandroszhoz: "Nem te vagy ez, Zeusz fia?" Alexandrosz nevetve ezt felelte: "Én nem akarom megijeszteni barátaimat, pedig te nyilván azt szeretnéd, te, aki becsmérlőleg szólsz a vacsorámról, mert az asztalon halat látsz, és nem szatrapák fejét." Mondják, hogy Anaxarkhosz valóban ilyenféleképpen beszélt, amikor a király silány, apró halat küldött Héphaisztiónnak, mintegy becsmérlőleg és gúnyt űzve azokból, akik oly nagy fáradalmak és veszélyek árán törnek a hírnévre, s az élvezetekben és gyönyörökben vagy egyáltalán nincs részük, vagy csak alig több, mint másoknak. Az elmondottakból világos, hogy Alexandrosz állítólagos isteni eredetéről maga sem volt meggyőződve, s nem is volt rá büszke, de felhasználta mások leigázására.

29. Amikor visszatért Egyiptomból Föníciába, áldozatokat mutatott be, és körmeneteket tartott az istenek tiszteletére, azonkívül kartáncokat és tragédiaversenyeket rendezett, amelyek igen fényesek voltak nemcsak kiállításukkal, hanem a karvezetők versengése miatt is. A karvezetők a küproszi királyok voltak, ugyanúgy, mint ahogy Athénban a törzsek választott kiküldöttei voltak a karvezetők, itt a küproszi királyok töltötték be e szerepet, és bámulatra méltó versengést vittek véghez egymás között. A versenyben főként a szalamiszi Nikokreón és a szoloii Paszikratész tűnt ki, mert sorshúzás útján ők kapták a leghíresebb színészeket, Paszikratész Athénodoroszt és Nikokreón Thesszaloszt, akinek sikere Alexandroszt is nagyon érdekelte. De érdeklődését mindaddig nem árulta el, míg ki nem hirdették, hogy a szavazásnál Athénodorosz lett a győztes. Elmenőfélben azonban azt mondotta állítólag, hogy helyesli ugyan a versenybírák döntését, de szívesen odaadta volna fele királyságát, ha nem kellett volna látnia Thesszalosz vereségét. Később az athéniak pénzbírsággal sújtották Athénodoroszt, mert nem jelent meg a dionüszoszi versenyeken. A színész arra kérte a királyt, hogy írjon érdekében az athéniaknak, de ő nem tette meg, hanem elküldte helyette a bírságot. A szkarpheiai Lükön, aki nagy sikerrel szerepelt a színházban, betoldott egyszer egy verssort a vígjáték szövegébe, amelyben tíz talentumot kért a királytól; Alexandrosz jót nevetett, és megadta neki.

Midőn Dareiosz levelet írt neki és barátainak, és azt kérte, hogy fogadjon el tőle tízezer talentum váltságdíjat a foglyokért, tartsa meg az Eufratészen inneni területeket, vegye feleségül egyik leányát, és kössenek barátsági és szövetségi szerződést, Alexandrosz közölte a feltételeket barátaival. "Ha én Alexandrosz volnék, elfogadnám" - mondta Parmenión. "Istenemre, én is - mondta Alexandrosz -, ha Parmenión volnék." Dareiosznak azt felelte, hogy ha eljön hozzá, barátsággal fogadja, ha nem jön, ő vonul haddal ellene.

30. Tettét azonban hamarosan megbánta, mert Dareiosz felesége meghalt gyermekszülésben, és Alexandrosz nyilvánvalóan fájlalta, hogy ilyen jó alkalmat elszalasztott kegyességének megmutatására. A királynét éppen ezért költséget nem kímélve temettette el. Az asszonyokkal együtt fogságba került eunuchok közül az egyik, név szerint Teireósz, aki a hálószobák körül szolgált, megszökött a táborból; Dareioszhoz lovagolt, és hírül vitte neki felesége halálát. "Jaj, a perzsák balvégzete - verte a fejét a király, és hangos sírásra fakadt -, nem elég, hogy a király felesége és nővére élve esett fogságba, még halálában sem részesülhetett királyi temetésben!" A hálószobában szolgáló eunuch közbevágott: "Ami a temetést és a halottnak kijáró tiszteletet illeti, királyom, nincs okod vádolni a perzsák szerencsétlen végzetét. Mert sem úrnőm, Sztateira, amíg élt, sem anyád, sem gyermekeid nem szenvedtek szükséget korábban élvezett javaikban s az őket megillető tiszteletben, csak éppen arcod fényességét nem láthatták, amit urunk, Oromaszdész ismét fel fog ragyogtatni előttük. Halálában sem fosztották meg hitvesedet a tiszteletadástól, és ellenségei könnyeikkel tisztelték meg, mert Alexandrosz ugyanolyan lovagias győzelmében, mint amilyen félelmes a csatában."

Hallván ezt, a zavarodottság és a fájdalom alaptalan gyanúra ragadtatta Dareioszt. Sátra belsejébe hurcolta az eunuchot, és így szólt; hozzá: "Ha nem álltál még a makedónok pártjára, bár a perzsákat elhagyta a szerencse, és én, Dareiosz, még mindig urad és parancsolod vagyok, mondd meg Mithrasz nagy világosságára és királyod jobbjára: nem a legkisebb szerencsétlenséget siratom én Sztateira balsorsában? Nem hozott volna rám nagyobb gyalázatot, ha életben marad? Nem lett volna illőbb hozzám még az a csapás is, hogy a vad és kegyetlen ellenség kezébe kerülök? Ugyan állhatott-e fenn illendő viszony egy fiatal ember és ellenségének felesége között, ha egyszer a fiatal ember ilyen megtiszteltetésben részesítette az asszonyt?" Mialatt a király beszélt, Teireósz lába elé borult, és könyörgött, hogy ne ragadtassa magát ilyen szavakra, ne legyen igazságtalan Alexandroszhoz, s ne szégyenítse meg elhunyt nővérét és feleségét, de szerencsétlenségében saját magát se fossza meg a legnagyobb vigasztalástól: attól a tudattól, hogy felsőbbrendű lény győzte le. Csodálja inkább Alexandroszt, aki több mérsékletet mutatott a perzsák feleségeivel, mint amennyi vitézséget a perzsákkal szemben. Az eunuch ünnepélyes esküvel erősítette meg szavait, szólt Alexandrosz önmérsékletéről és nagylelkűségéről, Dareiosz pedig kiment társaihoz, és kezét az égre emelve így imádkozott: "Népeim és királyságom istenei, engedjétek meg, hogy visszaszerezzem a perzsák szerencséjét, hogy birodalmamat ugyanolyan jólétben hagyhassam hátra, ahogyan kaptam, hogy majdan győztesként meghálálhassam Alexandrosznak azokat a kegyeket, amelyeket akkor kaptam tőle, midőn elveszítettem a nekem legkedvesebbeket; ha pedig a végzet rendeléséből elkövetkezik az az idő, hogy a sors haragjából és a dolgok változandósága folytán megszűnik a perzsák uralma, senki más ne üljön Kürosz trónjára, csak Alexandrosz." Így beszéli ezeket a legtöbb történetíró.

31. Miután Alexandrosz leigázta az Eufratészen inneni területeket, Dareiosz ellen készült, aki a birodalom belsejéből egymillió főnyi hadsereggel vonult fel ellene. Közben egyik bizalmas híve a király szórakoztatására elmesélte, hogy táborának kísérői merő mulatságból két részre váltak, mindkét félnek külön vezére van, az egyiket Alexandrosznak, a másikat pedig Dareiosznak nevezték el. Az ütközet a két csapat között göröngyök dobálásával kezdődött, majd ökölre mentek, s a végén úgy nekitüzesedtek a verekedésnek, hogy kővel-bottal harcoltak egymás ellen, s alig lehetett őket szétválasztani. Hallván Alexandrosz, megparancsolta, hogy a vezérek vívjanak párviadalt; Alexandroszt ő fegyverezte fel, Dareioszt pedig Philótasz. A hadsereg mint az elkövetkező események előjelét nézte a párviadalt. Heves küzdelem folyt, amelyben az Alexandrosznak nevezett vezér győzött, s ajándékul tizenkét falut és azt a jogot kapta, hogy perzsa öltözetet viseljen. Mindezt Erathoszthenész mondja el.

A nagy ütközet Dareiosszal nem Arbelánál folyt le, mint sokan állítják, hanem Gaugamélánál, ami állítólag teveházat jelent, mert az egyik régi perzsa király gyorsan futó teve hátán menekült el az ellenség elől; később itt helyezte el a tevét, és ellátására több falut és bizonyos bevételeket jelölt ki. Ekkoriban, Boédromión havában, az athéni misztériumi ünnepségek kezdetén éppen holdfogyatkozás volt. A holdfogyatkozástól számított tizenegyedik éjszakán Dareiosz csatarendbe állította hadseregét, és fáklyafénynél megszemlélte a hadsorokat; Alexandrosz pedig, míg a makedónok aludtak, Arisztandrosz jóssal a sátra előtt azzal töltötte idejét, hogy titkos szertartásokat végzett, és Phobosznak áldozott. Idősebb bizalmasai, főként Parmenión, látván, hogy a Niphatész és a gordüai hegyek közt az egész síkságot bevilágítják a barbárok tábortüzei, s hallván, hogy a táborból, mint végtelen tengerből, zűrzavaros, nem tisztán érthető hangok lármája szűrődik ki, elámultak az óriási tömegen, és megállapították, hogy embertelenül nehéz feladat volna nyílt csatában megtámadni és megverni ilyen hatalmas ellenséget. Mikor a király elvégezte a szertartásokat, odamentek hozzá, és azt ajánlották neki, hogy éjszaka támadja meg az ellenséget, hogy az elkövetkező harc legfélelmetesebb szakaszát sötétség borítsa. Alexandrosz azonban ezt az emlékezetes választ adta: "Én nem lopom a győzelmet." Némelyek gyermekesnek és hiúnak tartották ezt a feleletet, mintha játékot űzött volna ilyen nagy veszélyből; másoknak azonban úgy tűnt fel, hogy bízott a jelenben, és helyesen ítélte meg a jövőt, amikor nem adott ürügyet Dareiosznak, hogy új kísérletre szedje össze erőit, újabb vereségéért az éjt és a sötétséget okolva, ugyanúgy, mint okolta korábban a szorosokat és a tengert. Dareiosz, nagy hadseregében és roppant birodalmában bízva, nem fegyverek vagy emberanyag hiányában adja majd fel a harcot, hanem akkor, ha nyílt vereséget szenvedve elveszíti bátorságát és reményét, és meggyőződik gyengeségéről.

32. Amikor emberei elmentek, Alexandrosz lefeküdt sátrában, és mint mondják, az éjszaka hátralevő részét a szokottnál is mélyebb álomban töltötte. Amidőn vezérei kora reggel sátrához mentek, elcsodálkoztak, és a maguk felelősségére kiadták a parancsot, hogy a katonák reggelizzenek meg. Mivel az idő már sürgetett, Parmenión belépett Alexandroszhoz, és megállva fekhelye mellett, kétszer-háromszor nevén szólította, majd a felébredő királytól megkérdezte, hogyan történhetett, hogy ilyen mélyen tudott aludni, mintha már győzött volna, és nem a legnagyobb küzdelem előtt állana. Alexandrosz erre mosolyogva így válaszolt: "Mit beszélsz? Hát nem tarthatjuk-e már azt is győzelemnek, hogy nem kell bolyonganunk, és ezen a végtelen, istenverte vidéken kergetnünk az ütközet elől futó Dareioszt?" De nemcsak a csata előtt, hanem a veszély közben is nagynak és erősnek mutatta magát, látszott rajta, hogy bízik számításaiban. Az ütközet bizonytalanná vált, és kedvezőtlen fordulatot vett a balszárnyon, amelyet Parmenión vezetett, ott ugyanis a baktriai lovasság nagy hevességgel és erővel rontott be a makedónok közé, Mazaiosz pedig lovas csapatait küldte a phalanx bekerítésére, hogy megrohamozza a málhát őrző csapatokat. Parmenión tehát, mivel kétoldalt fenyegette veszedelem, küldöncöt menesztett Alexandroszhoz, hogy elvész a tábor is és a málha is, ha nem küld gyorsan komoly erősítést az arcvonalból a hátvéd mentesítésére. Alexandrosz éppen abban a pillanatban adott jelt csapatainak a támadásra; mikor tehát meghallotta Parmenión üzenetét, felhördült, hogy nincs az az ember eszénél, nem tud gondolkozni, és zavarában elfelejtette, hogy a győztesek megszerzik az ellenség málháját, a legyőzötteknek pedig nem kincseikre és foglyaikra kell gondolniuk, hanem arra, hogy dicsőséggel harcoljanak és szépen haljanak meg.

Miután ezt az üzenetet küldte Parmeniónnak, feltette sisakját, egyéb fegyverzetét ugyanis már akkor felöltötte, amikor elhagyta sátrát: szicíliai mellényt övvel, felette dupla lenvértet, az Isszosz melletti csata zsákmányából. Vassisakja, Theophilosz műve, csillogott, akár a színezüst; ehhez volt hozzákapcsolva hasonlóképpen vasból készült, drágakövekkel kirakott nyakvédője. Kardja különlegesen edzett, könnyű acélból készült; ezt Kitión királyától kapta ajándékéba, s ütközetekben rendesen ezt használta. Palástja még díszesebb művű volt egyéb fegyverzeténél is: az öreg Helikon műve volt, és Rhodosz városának kitüntető ajándékaként kapta; ezt is mindig viselte ütközetekben. Amikor a hadrend felállítása folyt, és a phalanx mellett lovagolt, amikor parancskiosztást, oktatást vagy szemlét tartott, más lovat használt, hogy kímélje a már koros Bukephalaszt, de amikor ütközetbe indult, azt vezették elő; felült rá, és nyomban megkezdte a támadást.

33. Majd hosszabb beszédet intézett a thesszaliaiakhoz és a többi göröghöz, s mikor bizalommal felkiáltottak, hogy vezesse őket a barbárok ellen, lándzsáját jobb kezéből a baljába vette, és jobbjával, mint Kalliszthenész mondja, az istenekhez imádkozott: ha ő valóban Zeusz gyermeke, oltalmazzák meg, és adjanak erőt a görögöknek. Arisztandrosz jós fehér palástban, fején aranykoszorúval ott lovagolt mellette, és felmutatott egy sasra, amely feje felett lebegett, majd egyenesen az ellenség felé repült. Ennek láttán mindnyájan fellelkesültek, biztatták és bátorították egymást, a lovasság vad rohammal az ellenségre vetette magát, és a phalanx utánuk özönlött. Mielőtt az első sorok összecsaptak volna, a barbárok meghátráltak, a görögök pedig mindenünnen a nyomukba eredtek. Alexandrosz a megvert ellenséget középre szorította, ahol Dareiosz volt. Az első sorokon keresztül már messziről megpillantotta ezt a szép külsejű, magas termetű férfiút, szorosan körülvéve lovas testőreivel; magas harci szekerén állt, körülötte sűrű sorokban fényes fegyverzetű lovasok, úgy várta az ellenség támadását. Amikor feltűnt közelükben a félelmetes Alexandrosz, és az előle megfutamodókat a még egy helyben álló perzsák felé kergette; a legtöbbjük megrémült és szanaszét futott. A legvitézebbek és legelőkelőbbek azonban halomra ölették magukat királyuk előtt, és halomba hullva akadályozták az üldözést, mert megragadták, s átkarolták ellenfeleiket és lovukat.

Mindezek a szörnyű dolgok Dareiosz szeme láttára játszódtak le. A védelmére előtte felsorakozott csapatok egészen rászorultak, úgyhogy nem volt könnyű feladat harci szekerét megfordítani és keresztülhajtani rajtuk; a tömérdek elesett harcos holtteste feltartóztatta a kerekeket, a lovak, amelyeknek a sok holttest útját állta és valósággal elborította őket, felágaskodtak és rémületbe ejtették kocsisukat. Mondják, a király erre elhagyta harci szekerét és fegyvereit, s egy nemrég megcsikózott kancára ülve elmenekült.

Valószínűleg nem menekülhetett volna meg, ha nem érkeznek Parmenióntól újabb lovas küldöncök, és nem hívják el Alexandroszt, mert ott még jelentős haderő állt teljes csatasorban, és az ellenség nem akart visszavonulni. Általában hibáztatják Parmeniónt, hogy ebben az ütközetben puhán és erélytelenül viselkedett, talán mert öreg volt, és régi bátorságának már híre-nyoma sem maradt, talán mert, mint Kalliszthenész állítja, Alexandrosz korlátlan és rendkívüli hatalma felkeltette haragját és irigységét. A király bosszús volt ugyan az üzenet miatt, de katonáinak nem mondta meg az igazat, hanem azzal az ürüggyel, hogy már sötétedik, és véget akar vetni a vérengzésnek, jelt adott a harc megszüntetésére. Útban a veszélyben forgó szárny felé értesült róla, hogy a megvert ellenség teljes visszavonulásban van.

34. Úgy látszott, hogy a csata kimenetele a perzsa uralom végét jelenti. Alexandrosz, miután kikiáltották Ázsia királyává, fényes áldozatokat mutatott be az isteneknek, és barátait kincsekkel, palotákkal és helytartóságokkal ajándékozta meg. Főként arra vágyott, hogy a görögök tiszteletét elnyerje, ezért levelet intézett hozzájuk, kijelentve, hogy megszűnik a zsarnoki uralom, és saját alkotmányuk szerint élhetnek. Külön megírta a plataiaiaknak, hogy városukat fel fogja építtetni, mert atyáik felajánlották saját területüket a görögöknek, hogy ott küzdjenek a szabadságért. A zsákmány egy részét elküldette a krotóniaknak Itáliába, hogy tisztelettel adózzék Phaüllosz atléta önfeláldozó vitézségének, aki a méd háborúk idején, amikor az itáliaiak mind cserbenhagyták a görögöket, saját költségén felszerelt harci gályáján Szalamiszba hajózott, hogy kivegye részét a veszélyből. Ilyen elismeréssel illetett minden vitézi erényt, és így megbecsülte a szép tettek emlékét.

35. Amikor keresztülvonult Babilónián, amely teljes egészében és azonnal meghódolt neki, megcsodálta azt a szakadékot, amelyből forrás módjára szakadatlanul tűz tör elő, és oly bőségesen ömlik a naphta, hogy a szakadék közelében tavat alkot. A naphta egyébként hasonlatos az aszfalthoz, de annyira érzékeny a tűzre, hogy mielőtt láng érné, a fénytől is meggyullad, és gyakran a közbeeső levegőt is lángra lobbantja. A barbárok, hogy megmutassák a királynak a naphta természetét és erejét, a szállásához vezető utat vékonyan belocsolták ezzel a folyadékkal; majd sötétedéskor az út másik végéről fáklyát tartottak a folyadékkal meglocsolt földhöz. Mihelyt a láng hozzáért a naphtához, a tűz egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt elterjedt az út másik végéig, és az egész út lángba borult. Azok között, akik a király fürdőjét készítették, testét olajjal kenték és tréfákkal mulattatták, volt egy Athénophanész nevű athéni. Egyszer Alexandrosz mellett állt egy Sztephanosz nevű, szinte már nevetségesen csúnya arcú szolgagyerek, aki azonban nagyon kellemes hangon énekelt. Athénophanész ekkor így szólt a királyhoz: "Akarod-e, király, hogy ezt a folyadékot kipróbáljuk Sztephanoszon? Mert ha tüzet fog, és a tűz nem alszik ki a testén, bizonyára félelmetes és legyőzhetetlen ereje van." Különös módon a szolgagyerek szívesen vállalkozott a kísérletre. Bekenték hát a testét naphtával, s mihelyt láng ért hozzá, azonnal fellobbant, és a tűz egész testét úgy elborította, hogy Alexandrosz megijedt és valósággal kétségbeesett. Ha véletlenül nem álltak volna ott többen, kezükben a fürdőhöz való vízzel telt edényekkel, a szolgagyerek bizonyosan halálra ég, mielőtt segíteni tudtak volna rajta. Még így is csak nagy nehezen oltották el a fiú testét beborító tüzet, és persze utána súlyos beteg lett.

Érthető, hogy akik a mitikus történeteket szeretnék összhangba hozni a valósággal, azt állítják, hogy a naphta volt az a méreg, amelyet Médeia használt, azzal kente be a tragédiából ismert koszorút és köntöst. Mert a tűz nem a koszorúból és a köntösből és nem is magától lobbant fel, hanem midőn valami égő tárgyat tettek le a közelükben, a meleg levegő áramlása következtében meggyulladtak, anélkül, hogy az összefüggés érzékelhető lett volna. A tűz sugárzása és hősége, ha távolból jut el bármilyen szilárd testhez, csak világosságot és meleget áraszt, az olyan anyagoknál viszont, amelyek szárazak, lyukacsosak, és elegendő nedvességet vagy zsiradékot tartalmaznak, a tűz felhalmozódik, lángra lobban s az anyagot teljesen átalakítja. A naphta származása kétséges, vagy talán azt kell hinnünk, hogy a földből fakadó folyadék természetszerűleg zsíros, és könnyen lángot fog. Babilónia talaja valóban rendkívül tüzes, annyira, hogy az elvetett árpaszemek gyakran kiugranak és felpattannak a földről, mintha a talaj a belső meleg következtében remegne, a lakosok pedig, amikor nagy a hőség, vízzel megtöltött tömlőkön alszanak. Harpalosz, akit a tartomány kormányzására hátrahagytak, abban lelte örömét, hogy görög növényekkel díszítette a királyi kerteket és sétányokat, és minden növény megeredt, csak a repkényt nem tűrte meg a föld, és mindig kiölte, mert ez a növény nem bírta ki a talaj hőségét. A föld ugyanis tüzes, a repkény pedig a hűvösséget kedveli. Az ilyen kitéréseket, ha terjedelmük nem lépi túl a kellő határt, talán nem veszi rossz néven a türelmetlen olvasó.

36. Alexandrosz Szusza birtokbavételekor negyvenezer talentum vert pénzt, azonkívül mérhetetlenül sok felszerelési tárgyat és drágaságot talált a királyi palotákban. Köztük, mint mondják, találtak ötezer talentum súlyú hermionéi bíborszövetet is, amely ott hevert elraktározva százkilencven éven át, és színének frissességét és fényét mégis tökéletesen megőrizte. Ennek az az oka állítólag, hogy a bíborfestéshez mézet, a fehér színre való festéshez pedig fehér olajat használtak. Manapság is látható különben olyan festés, amely tiszta fényét és csillogását hasonlóan hosszú ideig megőrzi. Deinón beszéli, hogy a perzsa királyok a Nílusból és az Isztroszból s máshonnan is hozattak vizet, és elraktároztatták kincstárukba, hogy ezzel is megmutassák birodalmuk nagyságát s messzire kiterjedő hatalmukat.

37. Persziszt nehéz volt megközelíteni a vidék zordsága miatt, ráadásul a legnemesebb perzsák őrizték (mert Dareiosz elmenekült), de Alexandrosznak kisebb kerülővel sikerült odajutnia; egy két nyelven beszélő vezető kalauzolta, akinek apja lükiai,^[128] anyja pedig perzsa volt. Rá vonatkozott a Püthia jóslata, aki már Alexandrosz gyermekkorában megmondta, hogy egy farkas lesz a vezetője a perzsák ellen. Itt sok foglyot megöltek. Egyik levelében erről Alexandrosz maga is ír, és azt mondja, azért adott parancsot az emberek lemészárlására, mert azt hitte, hogy hasznára lesz. Itt is ugyanannyi vert pénzt talált, mint Szuszában; a többi értékes holmit és kincset, mint mondják, tízezer pár öszvéren és ötezer tevén szállíttatta el.

Amikor megpillantotta Xerxész hatalmas szobrát, amelyet a palotába behatolt tömeg véletlenül ledöntött, megállt előtte, és mintha élőlényhez beszélne, így szólt hozzá: "Mit érdemelsz: hagyjalak itt fekve a görögök elleni hadjáratodért, vagy pedig felállíttassalak más nemes lelki tulajdonságaid és erényed miatt?" Végül is hosszú töprengés és hallgatás után otthagyta. Mivel katonáit ki akarta pihentetni (és mert tél is volt), négy hónapot itt töltött. Mondják, hogy amikor először ült a királyi trón aranyhímzésű mennyezete alatt, a korinthoszi Démaratosz, egy jóakaratú ember és Alexandrosz barátja, öregesen könnyekre fakadt, és azt mondotta, hogy nagy örömtől fosztják meg magukat azok a görögök, akik úgy halnak meg, hogy nem látták Alexandroszt Dareiosz trónján ülni.

38. Míg Dareiosz ellen készülődött, egy alkalommal beleegyezett, hogy jelen legyen bizalmas híveinek részeg mulatozásán, amelyre nőket is hívtak, és ők is részt vehettek szeretőikkel együtt az ivásban és lakomázásban. Ezek között leghíresebb az attikai származású Thaisz volt, aki később Ptolemaiosz király hetairája lett. Thaisz választékos hangon magasztalta Alexandroszt, de tréfás megjegyzéseket is tett rá, majd amikor a mámor a tetőpontra hágott, elhatározta, hogy beszédet tart. Ez megfelelt szülőhazája szokásainak, de a beszéd túl nagyratörő volt egy hetairához. Arról beszélt ugyanis, hogy a hosszas ázsiai bolyongása közben elviselt fáradalmakért bőséges jutalmat kapott azzal, hogy most itt mulatozhatik a perzsák fényes királyi palotájában, de még nagyobb gyönyörűsége telnék abban, ha most lakoma közben a király szeme láttára felgyújthatná annak a Xerxésznek a házát, aki Athént a lángok prédájává tette. Így aztán elmondanák majd róla: lám, az Alexandrosz kíséretében levő nők nagyobb büntetéssel sújtották a perzsákat Görögország miatt, mint a hadvezérek, akik csak csatákat vívtak velük szárazon és vízen. Hangos taps fogadta a beszédet, a király pedig, akit magával ragadott híveinek lelkes biztatása, felugrott helyéről, s fején koszorúval, kezében fáklyával megindult az élükön. A mulatozók a nyomában voltak, és hangos ujjongással töltötték meg a királyi palotát. Amikor értesült az eseményről a többi makedón, odasiettek, kezükben fáklyákkal, eltelve örömmel. Azt remélték ugyanis, hogy a palota felgyújtása és elpusztítása olyan ember műve, aki már hazájára gondol, és nem akar barbárok között élni. Egyesek ezt így mondják el, mások másképp, de abban mindenki egyetért, hogy Alexandrosz hamarosan megbánta tettét, és megparancsolta, hogy oltsák el a tüzet.

39. Alexandrosz természeténél fogva rendkívül adakozó volt, és ez csak fokozódott hatalma növekedésével, ráadásul nyájasan viselkedett, s az teszi az adományozókat igazán kedveltté. Elmondok erről néhány esetet. Arisztón, a paiónok vezére, harcban megölte ellenfelét, majd a levágott fejet megmutatta Alexandrosznak, mondván: "Nálunk, király, ilyen ajándékért aranyserleg jár jutalmul." Alexandrosz nevetett, és így felelt: "De üresen, én pedig színborral telve iszom belőle az egészségedre." Egy névtelen makedón közkatona a király aranyával megrakott öszvért hajtott, majd mikor az állat elfáradt, vállára vette a terhet és ő maga vitte. Meglátta a király, amint a teher alatt görnyedezik, érdeklődött, hogy mi történt. Midőn a katona le akarta tenni a terhet, így szólt: "Ne dőlj ki a teher alatt, hanem folytasd utadat, és vidd a sátorodba." Általában inkább amiatt bosszankodott, ha ajándékát nem fogadták el, mint ha kértek tőle valamit. Phókiónnak azt írta, hogy nem tekinti többé barátjának, ha kegyeit visszautasítja. Egy Szerapión nevű ifjúnak, akivel labdázni szokott, nem adott semmit, mert nem kért tőle. Egyszer labdázás közben Szerapión másoknak dobta a labdát, s a király megkérdezte: "Nekem miért nem adsz?" "Mert nem kéred." Alexandrosz ezen jót nevetett, és az ifjút gazdagon megajándékozta. Egyszer megharagudott valamiért Próteaszra, aki ügyes tréfacsináló és jó ivócimbora volt. Barátai s maga Próteasz is könnyek közt kérlelte, mire azt mondta, hogy megbocsát neki. "Akkor hát, királyom - szólt Próteasz -, előbb adj valamit, hogy elhiggyem neked." Erre úgy rendelkezett, hogy adjanak neki öt talentumot. Hogy barátai és testőrei milyen mérhetetlenül büszkék voltak a közöttük szétosztott ajándékokra, kitűnik Olümpiasz egyik leveléből. "Másként tégy jót barátaiddal - írta -, másként szerezz dicsőséget magadnak; hiszen így mindegyiket királyokhoz hasonlóvá teszed, és sok barátot szerzel nekik, te pedig magadra maradsz." Olümpiasz gyakran írt neki ilyeneket, és leveleit Alexandrosz titokban tartotta; de egyszer Héphaisztión szokása szerint kinyitotta Olümpiasz levelét is, és ő olvasta fel. Alexandrosz nem tiltotta meg neki, de lehúzta ujjáról gyűrűjét, és a pecsétkövet Héphaisztión ajkára tette; Mazaiosz (ő volt Dareiosz legbefolyásosabb híve) fiának már volt egy tartománya, de Alexandrosz egy másikat és nagyobbat adományozott néki. Ez azonban elhárította magától, s így szólt: "Királyom, azelőtt egyetlen Dareiosz volt, de te most sok Alexandroszt teremtesz." Parmeniónnak odaajándékozta Bagóasz házát Szuszában, ahol állítólag ezer talentum értékű ruhaféléket találtak. Antipatrosznak meghagyta egyik levelében, hogy tartson testőröket, mert összeesküvést szőnek ellene. Anyjának sok ajándékot küldött, de azt nem hagyta, hogy az államügyekbe és a hadjárataiba beleszóljon; mikor ezért Olümpiasz szemrehányást tett, szelíden elnézte neki. Egyszer, amikor Antipatrosz árulkodó levelet írt anyjáról, azt mondta, Antipatrosz nem tudja, hogy egy anya egyetlen könnye hatástalanná tesz tízezer levelet.

40. Látta, hogy környezetének tagjai elpuhultan élnek és költekező életmódot folytatnak; így a teószi Hagnón ezüstszögekkel kivert sarut hordott; Leonnatosz teveháton hozatott port Egyiptomból tornagyakorlataihoz; Philótasz száz sztadion hosszúságú vadászhálót használt; az előkelők fürdőhöz és testük megkenéséhez olaj helyett mirrhát használtak; gyúróikat és inasaikat mindenüvé magukkal viszik. Alexandrosz ezért szelíden és bölcsen megintette őket, mondván: csodálja, hogy oly sok és kemény harc után nem tudják, hogy akik kifárasztják magukat, édesebben alszanak, mint azok, akik másokat fárasztanak ki, és nem hiszik, hogy - összehasonlítván a maguk életét a perzsákéval - mennyire szolgai dolog a henyélés, és milyen királyi a fáradságos munka. "És aztán - folytatta -, hogyan tudja gondozni lovát, fényesíteni lándzsáját és sisakját, akinek keze nem szokott hozzá saját drágalátos testének ápolásához? Nem tudjátok-e - tette hozzá -, hogy a győzni tudás lényege: mást tenni, mint amit a legyőzöttek tesznek?" Ő maga örömmel végezte a katonai gyakorlatokat, és szívesen vállalta a vadászatokkal járó fáradalmakat és veszedelmeket. Ezért mondta neki a kíséretében levő spártai követ, amikor leterített egy nagy oroszlánt: "Szépen küzdöttél az oroszlánnal, Alexandrosz, a királyi címért." Ezt a vadászjelenetet Kraterosz Delphoiban szoborcsoporton örökítette meg; bronzszobrokat mintáztatott ugyanis az oroszlánról, a kutyákról, az oroszlánnal küzdő királyról és önmagáról, amint a király segítségére siet. Némely szoboralakokat Lüszipposz, másokat Leókharész készített.

41. Alexandrosz állandóan edzette önmagát, és másokat is biztatott az erényre, és ezzel veszélyeknek tette ki magát; barátai azonban hozzászokva a gazdagsághoz és a pompához, most már csak henyélni és tétlenkedni akartak, s zokon vették tőle vég nélküli vándorlásait és hadjáratait, úgyhogy lassanként már Alexandrosz ócsárlására és leszólására vetemedtek. Ezt eleinte szelíden tűrte, s azt mondogatta, a királyok sorsa, hogy rosszat mondjanak róluk azok, akikkel jót tesznek. Pedig a hozzá közel állókkal jóindulatának és megbecsülésének jeleit még kicsiny dolgokban is gyakran megmutatta. Hadd mondjak el erre néhány példát.

Peukesztasznak szemrehányást tett, hogy mikor egy medve megharapta, másoknak megírta, de neki nem szólt róla. "Írd meg, kérlek - írta levelében -, voltak-e, akik vadászat közben cserbenhagytak, hogy elvegyék méltó büntetésüket." Héphaisztiónnak, aki valami ügyben távol volt, megírta, hogy miközben egy egyiptomi macskával játszottak, Kraterosz beleesett Perdikkasz lándzsájába, és a combján megsebesült. Amikor Peukesztasz kigyógyult betegségéből, Alexandrosz maga írt az orvosnak, Alexipposznak, és köszönetet mondott neki. Kraterosz betegsége alatt a király álmában valami látomást látott, mire áldozatot mutatott be barátjáért, és meghagyta neki, hogy ő is ugyanezt tegye. Pauszaniasz orvosnak, aki hunyorral akarta Krateroszt gyógyítani, megírta aggodalmát, s utasítást adott neki, hogyan alkalmazza a gyógyszert. Ephialtészt és Kisszoszt, akik elsőnek vittek hírt Harpalosz szökéséről, lecsukatta, mert hátha hamis váddal illették Harpaloszt. Amikor beteg és öreg katonáinak csoportját hazaküldte, az aigiai Eurülokhosz is felvétette magát közéjük, s mikor kiderült, hogy kutya baja, bevallotta, hogy beleszeretett Teleszippába, és el szeretné kísérni a tengerpartra. Alexandrosz megkérdezte, kik a leány szülei, s mikor megtudta, hogy Teleszippa szabadon született hetaira, így szólt: "Együtt érzek veled szerelmedben, de nézz utána, hogyan nyerjük meg szép szóval vagy ajándékkal Teleszippát, mert hát szabad születésű."

42. Bámulatos, honnan volt ideje ilyen ügyekben leveleket váltania barátaival. Így írt Kilikiába, mikor Szeleukosz fiatal rabszolgája megszökött, és parancsot adott, hogy kutassák fel a fiút. Peukesztaszt megdicsérte, mert elfogatta Nikónt, Kraterosz rabszolgáját; írt Megabüzosznak is, hogy azt a szolgát, aki egy templomba menekült, csalogassa ki a templomból és fogassa el, de ne nyúljon hozzá, míg a templomban van. Mondják, hogy mikor halálbüntetéssel járó büntetésekben bíráskodott, vádbeszéd közben mindig befogta egyik fülét, hogy a másikat szabadon és elfogulatlanul megőrizze a vádlott meghallgatására. Később azonban megkeményítette a sok rágalom, amely hazugságokat akart a valóság színében feltüntetni. Főként a róla elterjesztett rosszakaratú híresztelések keserítették el; ilyenkor kemény és engesztelhetetlen volt, mert jó hírét többre becsülte még az életnél és királyságánál is.

Ekkor ismét hadra kelt Dareiosz ellen, hogy újabb csatát vívjon vele. Mikor meghallotta, hogy Bésszosz elfogta Dareioszt, hazaküldte a thesszaliaiakat, és zsoldjukon felül kétezer talentum jutalmat osztott ki közöttük. A fáradságos és hosszadalmas üldözés alatt (tizenegy nap alatt háromezer-háromszáz sztadiont tett meg lóháton) legtöbb lovasa teljesen kimerült, főként a vízhiány miatt. Ekkor találkozott néhány makedónnal, akik öszvérhátra tett tömlőben vizet hoztak a folyóról. Dél volt, amikor megpillantották Alexandroszt, látták, hogy mennyire szenved a szomjúságtól, gyorsan megtöltöttek hát egy sisakot vízzel, és odavitték hozzá. Megkérdezte tőlük, kinek viszik a vizet, és így feleltek: "Fiainknak; de ha te élsz, lesznek más gyermekeink, ha ezek elpusztulnak is." Hallván a választ, kezébe vette a sisakot, de ahogy körülnézett, és meglátta, hogy az őt körülálló lovasok mind feléje fordítják a fejüket, és csak a vizet nézik, egy kortyot sem ivott belőle, hanem visszaadta, és megdicsérte őket. "Mert ha én magam iszom - szólt -, ezek mind bátorságukat vesztik." A lovasok, látva Alexandrosz önmegtartóztatását és nagylelkűségét, hangosan kiáltozták, hogy vezesse őket bátran, majd megcsapkodták lovukat. Nem éreznek ők sem szomjúságot, sem fáradtságot, mondták, amíg ilyen királyuk van.

43. A többiek is valamennyien így lelkesedtek, de a feljegyzések szerint csak hatvanan voltak, akik Alexandrosszal együtt behatoltak az ellenség táborába. Sok aranyon és ezüstön gázoltak át lovaik, kocsis nélkül maradt szekereket láttak, melyen nők és gyermekek kuporogtak, de ők csak az első sorokban lévőket üldözték, gondolván, hogy köztük van Dareiosz. Végül nagy nehezen rátaláltak Dareioszra: egy szekéren feküdt, lándzsáktól ejtett sebek borították a testét, és már haldoklott. Inni kért, és amikor ivott a friss hideg vízből, Polüsztratoszhoz fordult, aki megitatta: "Minden bajom közt az az én legnagyobb szerencsétlenségem, te derék ember, hogy nem tudom viszonozni a jót, amit velem tettél. Alexandrosz majd megfizet jóságodért, Alexandrosznak pedig az istenek azért, mert kegyes volt anyámhoz, feleségemhez és gyermekeimhez. Rajtad keresztül nyújtom neki baráti jobbomat." E szavakkal megfogta Polüsztratosz kezét, és kiszenvedett. Mikor végre Alexandrosz odaért, elszomorodott a történteken, köpenyét ráterítette a holttestre, és betakarta vele. Később pedig, midőn megtalálta Bésszoszt, kettőbe szakíttatta. Két sudár fát egymáshoz hajlíttatott, Bésszosz végtagjait hozzájuk köttette; majd eleresztette a fákat; azok nagy erővel felcsapódva elszakították a hozzájuk erősített testrészeket. Dareiosz holttestét királyi pompával felravataloztatta, s elküldte anyjához; fivérét, Exathrészt pedig bizalmasai közé fogadta.

44. Alexandrosz ezután hadserege válogatott csapataival leszállt Hürkaniába. Hatalmas nyílt tengeröblöt talált itt, amely nem látszott kisebbnek a pontoszi tengernél, de vize sokkal kevésbé volt sós, mint más tengereké. Semmi biztosat nem tudott meg róla, de legvalószínűbbnek az látszott, hogy ez a víz a Maiótisz tavának kiágazása. Természettudósok azonban jól ismerték az igazságot, mert sok évvel Alexandrosz hadjárata előtt megállapították, hogy a külső tengernek négy öble van, ez a legészakibb, s Hürkaniai- vagy Káspi-tengernek nevezik.

Itt néhány barbár meglepte azokat az embereit, akik Bukephalaszt vezették, és elhajtották a lovat. Alexandrosz irtózatos haragra gerjedt, és egy futár által megfenyegette őket, hogy gyermekeikkel és feleségükkel együtt felkoncoltatja mindnyájukat, ha vissza nem küldik a lovat. De mikor visszavitték Bukephalaszt, sőt városaikat is átadták neki, barátságosan bánt velük, és kártérítést fizetett azoknak, akik Bukephalaszt elhajtották.

45. Innen Parthiába vonult, és a harcok szünetében itt öltött először barbár öltözetet. Lehet, hogy alkalmazkodni akart a helyi szokásokhoz (az erkölcsök azonossága s az ugyanahhoz a fajhoz való tartozás nagy szelídítő hatással van az emberekre), de az is lehet, hogy így próbálta megismertetni a makedónokkal a térdre borulást, s így akarta lassanként alkalmazkodásra kényszeríteni és hozzászoktatni őket megváltozott életmódjához. De azért a barbár és idegenszerű méd viseletet nem fogadta el fenntartás nélkül; nem hordott bő nadrágot, köntöst és tiarát, ruházatát ügyesen állította össze a perzsa és méd viseletből, amelyek közül az első nem olyan pompás, a másik méltóságosabb. Eleinte csak barbárokkal való érintkezésben és odahaza bizalmasai körében hordott ilyen ruhát, de később nyilvánosan is, amikor kilovagolt vagy kihallgatást tartott. Fájdalmas látvány volt ez a makedónoknak, de mert más erényeit csodálták, elnézték neki azt, amit hiúságból tesz, vagy ami gyönyörűséget szerez neki, hiszen egyebek közt kevéssel azelőtt nyíllövés érte a térde alatt, és térdcsontjáról több szilánk levált, máskor meg kővel dobták meg a nyakán, és látása hosszabb időre elhomályosult. Ennek ellenére sem kímélte, hanem állandó veszélynek tette ki magát; átkelt az Orexartész folyón (amelyet a Tanaisznak gondolt), és a megvert szküthákat százsztadionnyira üldözte, pedig akkor éppen hasmenésben szenvedett.

46. Sok történetíró (köztük Kleitarkhosz, Polükleitosz, Onészikritosz, Antigenész és Isztrosz) azt meséli, hogy itt kereste fel őt az amazón. De Arisztobulosz, Kharész, a szertartásmester, Ptolemaiosz, Antikleidész, a thébai Philón, a theangelai Philipposz, azonkívül az eretreai Hekataiosz, a khalkiszi Philipposz és a szamoszi Durisz azt mondja, hogy ez kitalált történet. Úgy látszik, maga Alexandrosz is ezen a véleményen volt, mert Antipatroszhoz írt, minden részletre kiterjedő levelében elmondja, hogy a szkütha hozzá akarta adni leányát feleségül, de az amazónt egy szóval sem említi. Mondják, hogy sok évvel később Onészikritosz felolvasta történelmi műve negyedik kötetét az akkor már király Lüszimakhosznak, amelyben leírja az amazónnal történt dolgokat; Lüszimakhosz erre mosolygott, és így szólt: "És én hol voltam akkor?" De akár hisszük ezeket a dolgokat, akár nem, Alexandroszt azért nem kell kevésbé csodálnunk.

47. Mivel félt tőle, hogy a makedónok vonakodnak a hadjárat folytatásától, serege nagyobb részét egy helyben hagyta, de a legjobb csapatokból, amelyek vele voltak már Hürkaniában is, húszezer gyalogost és háromezer lovast maga mellé vett, és beszédet intézett hozzájuk. Azt mondotta, hogy a barbárok mindmostanig mintegy álomban látták őket; ha most beérik vele, hogy felkavarván Ázsiát rögtön elmennek, a barbárok nyomban rájuk támadnak. Mindenkit elengedett, aki el akart menni, és most ki kell jelentenie, hogy meghódította az egész világot a makedónoknak, mégis magára maradt barátaival és azokkal, akik önként vesznek részt a hadjáraton. Majdnem szóról szóra ugyanezt írta egy levélben Antipatrosznak is, és hozzátette, hogy beszéde végén valamennyi embere azt kiáltotta, hogy vezesse őket a világ bármely részére, ahová csak akarja. Miután ezek a válogatott katonák kiállták a próbát, a sereg zömét már nem volt nehéz megnyernie, és ezután mindnyájan készségesen követték.

Ilyen körülmények között életmódjában még inkább alkalmazkodott az ország lakóihoz, és még jobban összehangolta az idegen szokásokat és erkölcsöket a makedónokkal. Azt gondolta, hogy jóindulattal szilárdabbá teheti hatalmát, mint erőszakkal. Ezért kiválogatott harmincezer fiút, és elrendelte, hogy tanulják meg a görög nyelvet és a makedón fegyverek használatát, s nagyszámú felügyelőt rendelt melléjük. Róxanéval szerelemből kötött házasságot; őt virágzó szépségében egy táncmulatsággal egybekötött lakomán ismerte meg, és úgy gondolta, hogy ez a házasság összhangban áll akkori helyzetével. A barbárok bizalmát ez a házastársi kapcsolat megerősítette, és Alexandroszt mindinkább megszerették, mert igen becsületesen viselkedett Róxanéval, és a törvények megtartása nélkül még csak közeledni sem akart ahhoz az egyetlen nőhöz, akihez érzelmek fűzték.

Amikor azt tapasztalta, hogy szűkebb környezetében leginkább Héphaisztión helyesli viselkedését, és alkalmazkodik megváltozott életmódjához, Kraterosz pedig a hazai szokásokhoz maradt hű, Héphaisztiónnal intéztette a barbárok, Kraterosszal pedig a görögök és makedónok ügyeit; általában Héphaisztiónt szerette legjobban, Krateroszt viszont tisztelte, mert úgy gondolta, és meg is mondta nekik, hogy Héphaisztión Alexandrosz-, Kraterosz pedig királykedvelő. Ezért a két férfi rossz szemmel nézte egymást, és gyakran civódtak. Az indiai hadjáraton egyszer kardot rántottak egymásra, és már majdnem tettlegességre került sor; ekkor barátaik segítségükre siettek, Alexandrosz pedig lován ugratott oda hozzájuk, és mindenki füle hallatára lehordta Héphaisztiónt, megveszekedett őrültnek nevezte, ha nem érti meg, hogy ha Alexandroszt elveszíti, senki és semmi; de négyszemközt keserűen kifakadt Kraterosz ellen is. Majd összehozta és kibékítette őket, s megesküdött Ammónra és az összes istenekre, hogy bár minden ember közt a legjobban szereti őket, ha ismét veszekedésen éri, mindkettőjüket megöli vagy legalábbis azt, amelyik a veszekedést elkezdte. Ezután állítólag soha, még tréfából sem mondtak vagy tettek semmit egymás ellen.

48. Philótasz, Parmenión fia, nagy tiszteletben állt a makedónok között, mert vitéz, erős férfinak tartották, és ezenfelül olyan bőkezű és jószívű volt barátaihoz, mint maga Alexandrosz. Állítólag egyszer az egyik barátja pénzt kért tőle, és Philótasz elrendelte, hogy adjanak neki, de kincstárnoka közölte, hogy nincs pénzük. "Mit mondasz? - szólt erre Philótasz. - Hát nincs serlegem vagy ruhám?" Másrészt olyan öntelt, vagyonát fitogtató és piperkőc volt, és olyan fényűző életet folytatott, hogy az már bántó volt egy magánembertől. Mindehhez olyan ügyetlenül és bárdolatlanul játszotta meg a tekintélyes és fennkölt férfiút, hogy ezzel gyanússá és gyűlöltté tette magát. Egyszer még Parmenión is így szólt hozzá: "Ugyan, fiam, igyekezz kedvesebbnek látszani." Ezenfelül Alexandrosznál is többször bevádolták már különféle ügyekben. Amikor a kilikiai vereség után Dareiosz kincsei Damaszkuszban a makedónok kezére kerültek, a táborba hurcolt hadifoglyok között volt egy csinos püdnai nő, Antigoné. Philótasz megtartotta magának a lányt; majd ahogyan a fiatalemberek szokták kedvesük előtt, borozás közben vitézségével dicsekedett, a legnagyobb haditetteket mind saját magának és apjának tulajdonította, Alexandroszt pedig kölyöknek nevezte, akiből ők ketten csináltak uralkodót. Antigoné elmondta ezt egyik ismerősének, az pedig, mint az ilyenkor történni szokott, egy másiknak, végre aztán a szóbeszéd eljutott Krateroszhoz is. Kraterosz titokban elvitte Antigonét Alexandroszhoz, aki meghallgatta őt, majd megparancsolta, hogy tartsa fenn a viszonyt Philótasszal, és amit megtud, személyesen neki jelentse.

49. Philótasz, nem is sejtve, hogy tőrbe csalták, változatlanul sokszor volt együtt Antigonéval, és haragból vagy fennhéjázásból sok sértő megjegyzést tett a királyra. De Alexandrosz, bár bőséges bizonyítéka volt már Philótasz ellen, csendben maradt, és nem tett semmit, vagy mert bízott Parmenión hűségében, vagy mert félt az apa és a fiú hírnevétől s hatalmától. Ekkortájt egy Limnosz nevű khalaisztrai makedón merényletet tervezett Alexandrosz ellen, és felszólította szeretőjét, egy Nikomakhosz nevű fiatalembert, hogy vegyen részt a merényletben. Nikomakhosz nem volt rá hajlandó, és elmondta a merénylet tervét fivérének, Kebalinosznak, az pedig Philótaszhoz fordult, és segítségét kérte, hogy bejuthassanak Alexandroszhoz, mert nagy és fontos közölnivalójuk van. Philótasz azonban valami ismeretlen okból nem vezette be őket Alexandroszhoz, azt állítva, hogy a király fontosabb ügyekkel van elfoglalva, sőt kérésüket másodszor is megtagadta. Philótasz viselkedése gyanúsnak látszott nekik, ezért máshoz fordultak, és annak segítségével Alexandrosz színe elé jutva, először is Limnosz tervét tárták fel, majd mintegy mellékesen elmondták azt is, hogy Philótasz két alkalommal is elmulasztotta, hogy őket Alexandrosz elé vezesse. Nagy haragra gerjedt Alexandrosz, és amikor a Limnosz elfogatására küldött ember védekezés közben megölte Limnoszt, még inkább felháborodott, gondolván, hogy kisiklott a kezéből az összeesküvés bizonyítéka. Nagyon felbőszült most már Philótasz ellen, és bizalmasan azokhoz fordult, akik régóta gyűlölték Philótaszt; ezek nyíltan megmondták neki, könnyelműség azt hinnie, hogy ez a khalaisztrai Limnosz egyedül mert volna ilyesmire vállalkozni. Ezt az embert felbérelték, és valószínűleg csak eszköz volt, amelyet egy magasabb hatalom irányított; azok között kell tehát az összeesküvés szálait keresni, akiknek érdekében volt a dolog eltussolása. A király most már kész volt hallgatni az ilyen beszédekre és gyanúsításokra, erre ezer meg ezer vádat emeltek Philótasz ellen. Így aztán elfogták és kihallgatták; a király bizalmasai ott álltak a kínpad mellett, Alexandrosz pedig kívülről egy szőnyegfüggöny mögött hallgatózott. Állítólag meghallotta, hogy Philótasz alázatos hangon rimánkodott Héphaisztiónnak, mire a király így szólt: "Ha ennyire puhány és férfiatlan vagy, Philótasz, hogyan vállalkozhattál ily nagy dologra?" Philótasz kivégzése után Alexandrosz nyomban Médiába küldött, és kivégeztette Parmeniónt is, azt a férfiút, aki Philipposznak olyan hűséges munkatársa volt, s aki az idősebb barátok közül egyedül szorgalmazta, hogy Alexandrosz keljen át Ázsián. Három fia közül kettő már korábban elesett szeme láttára a hadjáratban, a harmadik pedig vele együtt veszítette el életét.

Alexandrosz ilyenfajta tettei félelemmel töltötték el sok barátját, de főként Antipatroszt, akit titokban az aitóloszokhoz küldött, és szövetségi viszonyra lépett velük. Az aitóloszok féltek Alexandrosztól, mivel elpusztították Oiniadai városát, és midőn ezt Alexandrosz megtudta, kijelentette, hogy az aitóloszokat nem Oiniadai lakosainak fiai, hanem ő maga fogja megbüntetni.

50. Nem sokkal később történt Kleitosz esete, amely egyszeri hallásra Philótaszénál is szörnyűbbnek látszik, de ha figyelembe vesszük a történtek okát és körülményeit, úgy találjuk, hogy ezt nem szántszándékkal, hanem a balszerencse folytán követte el a király, aki haragjában és részegen alkalmat adott Kleitosz rossz szellemének érvényesülésére. Az eset a következőképpen történt: A tenger mellől görög gyümölcsöket hoztak a királynak; az megcsodálta frissességüket és szépségüket, s hívatta Kleitoszt, hogy megmutassa, és adjon neki belőlük. Kleitosz éppen áldozott, de abbahagyta az áldozást, és a királyhoz ment, az áldozatra vízzel meghintett három juh pedig követte. Elmesélte a király az esetet a jósoknak, Arisztandrosznak és a spártai Kleomantisznak, akik baljóslatúnak mondták az előjeleket. Megparancsolta tehát, hogy mutassanak be áldozatot Kleitoszért. Két nappal előbb ugyanis Alexandrosz különös álmot látott: mintha Kleitosz fekete ruhában ült volna Parmenión fiai közt, akik mind halottak voltak. Kleitosz nem várta be az áldozást, hanem azonnal elindult a vacsorára, mialatt a király áldozatot mutatott be a Dioszkuroszoknak. Vidám ivás közben valami Pranikhosz vagy mások szerint Pierión dalait énekelték, amelyek a barbároktól nemrégiben legyőzött vezérek megszégyenítésére és kigúnyolására készültek. Az idősebbeknek sehogyan sem tetszettek a dalok, s szidták a költőt is, és azt is, aki énekelt, de Alexandrosz és a mellette ülők szívesen hallgatták, és odaszóltak az énekesnek, hogy folytassa. A már ittas Kleitosz, aki természeténél fogva amúgy is nyers modorú és ingerlékeny ember volt, nagyon felháborodott, és odakiáltotta, hogy nem helyes barbárok közt, ellenséges földön gúnyolódni azokkal a makedónokkal, akik sokkal különbek voltak, mint azok, akik most nevetnek rajtuk, még ha a balsors üldözte is őket. Alexandrosz erre azt felelte, hogy Kleitosz a saját védelmére beszél, amikor a gyávaságot balszerencsének tünteti fel. Kleitosz felugrott, és így kiáltott: "Ez a gyávaság mentette meg az életedet, istenek szülötte, amikor a hátadat fordítottad Szpithridatész kardjának. A makedónok vére és sebei árán lettél te ilyen nagy, hogy megtagadd Philipposzt, és Ammón fiának add ki magadat."

51. Alexandrosz erre magából kikelve felhördült: "Azt hiszed, te aljas ember, hogy örökké büntetlenül fecseghetsz rólunk ilyeneket, és lázíthatod a makedónokat?" "Valóban nincs okunk örvendeni, Alexandrosz - mondta Kleitosz -, hogy ilyen jutalmat kapunk fáradalmainkért. Boldogok, akik már meghaltak, s nem kell megérniük, mint verik méd pálcával a makedónokat, és nem kell perzsákhoz könyörögniük, hogy saját királyuk elé járulhassanak." Kleitosznak durva sértésére Alexandrosz barátai királyuk védelmére keltek, és szidalmazni kezdték Kleitoszt, az idősebbek pedig megpróbálták lecsendesíteni az izgalmat. Ekkor Alexandrosz a kardiai Xenodokhoszhoz és a kolophóni Artemioszhoz fordulva így szólt: "Nem gondoljátok, hogy a görögök olyanok a makedónok között, mintha félistenek járnának vadállatok közt?" Kleitosz azonban nem tágított, hanem felszólította Alexandroszt, mondja ki nyíltan, mit akar, vagy pedig ne hívjon vacsorára szabad embereket, akik őszintén megmondják, amit gondolnak, hanem éljen barbárok és rabszolgák között, akik térdre borulnak perzsa öve és fehér köntöse előtt. Alexandrosz nem tudta haragját türtőztetni, az előtte fekvő egyik almát Kleitosz fejéhez vágta, és kardját kereste. Egyik testőre, Arisztophanész azonban még idejében eldugta előle, a többiek pedig körülfogták és kérlelték; erre felugrott és makedón nyelven testőreit szólította (ami nála nagy zavar jele volt), és megparancsolta a kürtösnek, hogy fújjon riadót, majd pedig öklével az arcába sújtott, amikor a kürtös habozott és vonakodott megtenni. Később aztán nagy dicséretben részesült, mert főként neki volt köszönhető, hogy nem riadt fel az egész tábor. Kleitoszt, mivel hallani sem akart róla, hogy meghunyászkodjon, barátai nagy nehezen kituszkolták a teremből. Kisvártatva azonban vissza akart térni egy másik ajtón, és megvető hangon nagy fennen idézte Euripidész Andromakhe-jából ezt a jambusi sort:

Alexandrosz ekkor elvette az egyik dárdavivőtől a dárdát, és átdöfte Kleitoszt, épp amikor az ajtó függönyét félrevonva, feléje tartott. Kleitosz ordítva és hörögve összerogyott, mire a király haragja nyomban elmúlt. Magához tért, s amint látta némán körülötte álló barátait, gyorsan kirántotta a dárdát a holttestből, és a saját nyakába akarta döfni, de ebben megakadályozták testőrei, akik lefogták kezét, és erőszakkal hálószobájába vitték.

52. Alexandrosz az éjszakát és a következő napot keserves zokogással töltötte, és a sírásban, jajveszékelésben annyira kimerült, hogy szótlanul feküdt, csak néha szakadt fel melléből egy-egy mély sóhajtás, erre barátai megijedtek a csendtől, és erővel betörtek hozzá. Más beszédére ügyet sem vetett, de mikor Arisztandrosz jós emlékeztette arra az álomra, amelyet Kleitoszról látott, és amely előjel volt a sors rendelkezéséről, szemmel láthatóan megnyugodott. Majd odavezették hozzá Kalliszthenészt, a filozófust, Arisztotelész rokonát, és az abderai Anaxarkhoszt. Kalliszthenész szelíden és tapintatosan igyekezett rá hatni, hogy fájdalmát enyhítse, s így megszabadítsa szenvedésétől. Anaxarkhosz, aki mindig is a maga útját járta a filozófiában, és közismerten lenézte és semmibe vette filozófustársait, így kiáltott, amikor belépett: "Ez hát az az Alexandrosz, akire most az egész világ tekint? Nézzétek, itt fekszik és sír, mint valami rabszolga, aki remegve fél a törvénytől és az emberek ítéletétől, pedig neki kellene a törvénynek és az igazság mértékének lennie, ha ugyan valóban azért győzött, hogy úr legyen és uralkodjék, és ne alázatos rabja valamely hiú és üres vélekedésnek. Hát nem tudod - folytatta -, hogy Zeusz azért ültette maga mellé az Igazságot és a Törvényt, hogy a hatalom birtokosának minden tette törvényes és igazságos legyen?" Anaxarkhosz lecsendesítette ugyan érvelésével a király lelki fájdalmát, de magatartását sok tekintetben még hiúbbá, még inkább törvénytipróvá tette. Önmagát megszerettette a királlyal, Kalliszthenész társaságától pedig, amely a filozófus szigorúsága miatt úgysem volt neki kellemes, még inkább elidegenítette.

Mondják, hogy egy alkalommal vacsora közben az évszakokról és az időjárásról folyt a beszélgetés, és Anaxarkhosz ingerült hangon szembeszállt Kalliszthenész véleményével, aki másokkal együtt azt vallotta, hogy az ottani időjárás hidegebb és zordonabb. Kalliszthenész ekkor így szólt: "Azt mindenesetre el kell ismerned, hogy itt hidegebb van, mint ott, hiszen te otthon kopott köpenyben szoktál áttelelni, itt pedig három takaróba burkolózva fekszel a pamlagon." Emiatt Anaxarkhosz persze nagyon bosszankodott.

53. Kalliszthenész a többi szofista és hízelgő hiúságát is sértette azzal, hogy a fiatalok rajongtak ékesszólásáért, de az idősebbek is kedvelték rendszeres, tiszteletre méltó s mértékletes életmódja miatt, amely igazolta odautazásának értelmét: azt, hogy Alexandrosznál kieszközölje honfitársainak hazatelepítését és szülővárosának újjáépítését. Amellett, hogy hírnevét irigyelték, némileg saját maga is okot szolgáltatott rágalmazói támadására, mert sokszor elhárította magától a meghívásokat, és ha egy-egy lakomán megjelent is, komor hallgatásával kimutatta, mennyire nem helyesli a történteket, mennyire nem tetszenek neki; ezért mondta rá egyszer Alexandrosz:

Beszélik, hogy egy alkalommal, amikor sokan voltak hivatalosak vacsorára, Kalliszthenészt megkérték, hogy mondjon felköszöntőt a makedónokra, s beszédének olyan nagy sikere volt, hogy a vendégek helyükről felugrálva megtapsolták, és feléje dobálták koszorúikat, mire Alexandrosz Euripidésszel szólva megjegyezte:

"De mutasd meg szavad erejét - folytatta a király - a makedónok vádolásában is, hogy ismerjék meg fogyatkozásaikat, és megjavuljanak." Így aztán Kalliszthenész fonákjára fordította mondanivalóját, és a makedónoknak sok mindent őszintén a szemükbe mondott, majd bebizonyítván, hogy Philipposz hatalma a görögök közti viszálykodás miatt növekedett meg, hozzátette:

Emiatt a makedónok keserűen és mélyen meggyűlölték, Alexandrosz pedig azt mondta, hogy Kalliszthenész nem is ékesszólásáról, hanem a makedónok iránti gyűlöletéről adott tanúbizonyságot.

54. Hermipposz szerint így mondta el ezt Arisztotelésznek Sztroibosz, Kalliszthenész felolvasója; Kalliszthenész pedig, amikor észrevette, hogy a király megharagudott rá, elmenőben kétszer-háromszor ezt mondta neki:

Helyesen mondja ezért Arisztotelész, hogy Kalliszthenész, bár nagy szónok, józan esze nem volt. Mégis mikor bölcshöz méltóan erélyesen megtagadta a térdre borulást, és egymaga mert szót emelni arról, amit az idős makedónok sehogyan sem tudtak elviselni, nagy szégyentől mentette meg a görögöket, de még nagyobbtól Alexandroszt, akit mégiscsak rábírt, hogy ne erőltesse a térdre borulást; saját magának azonban vesztét okozta, mert úgy gondolkodott, hogy véleményét rá kell erőszakolnia a királyra, és nem meggyőznie róla.

A mitülénéi Kharész beszéli el, hogy egyszer a lakomán Alexandrosz, miután ivott, átnyújtotta a serleget egyik barátjának, az elfogadta, felállt, a házi szentély felé fordult, ivott a serlegből, majd térdre borult Alexandrosz előtt és megcsókolta, végül újra elfoglalta helyét a pamlagon. Sorban egymás után mindenki ugyanezt tette, végül Kalliszthenész is kezébe vette a serleget, de mert Alexandrosz Héphaisztiónnal beszélgetett, és nem figyelt oda, egyszerűen csak ivott a serlegből, aztán odalépett a királyhoz, hogy megcsókolja, de ekkor a Pheidónnak is nevezett Démétriosz megszólalt: "Ne csókold meg, király; egyedül ő nem borult térdre előtted." Alexandrosz erre elfordította arcát a csóktól, Kalliszthenész pedig jó hangosan így szólt: "Hát akkor egy csókkal szegényebben távozom."

55. Amikor így elidegenedtek egymástól, Héphaisztión elkezdte mondogatni Alexandrosznak, hogy Kalliszthenész ígéretet tett rá, hogy térdre borul a király előtt, de megszegte a szavát. Majd a Lüszimakhoszhoz és Hagnónhoz hasonló emberek azt híresztelték róla, hogy a szofista fennen hirdeti mindenütt, hamarosan megszűnik a zsarnokság, a fiatalok pedig hozzá sereglenek, és tisztelettel veszik körül mint az egyetlen szabad embert annyi tízezer között. Ezért amikor felfedezték Hermolaosz és társai Alexandrosz ellen szőtt összeesküvését, mindenki látott bizonyos valószerűséget abban, amivel Kalliszthenészt rosszakarói rágalmazták: amikor tudniillik Hermolaosz megkérdezte tőle, hogyan lehet belőle a leghíresebb ember, azt felelte: "Ha megölöd a leghíresebbet", majd pedig állítólag azzal bujtogatta Hermolaoszt a tett elkövetésére, hogy ne féljen az aranyheverőtől, hanem arra gondoljon, hogy beteg és sebesült emberrel van dolga. Ennek ellenére Hermolaosz egyik cinkostársa sem vallott Kalliszthenész ellen, még a legnagyobb kínzások közepette sem. De maga Alexandrosz is kijelenti abban a levelében, amelyet nyomban a történtek után írt Kraterosznak, Attalosznak és Alketasznak, hogy a fiatalok kínzás alatt azt vallották, mindent maguk követtek el, és senkit nem avattak be tervükbe. Később azonban Antipatrosznak írt levelében Kalliszthenészt is vádolja, és ezt írja: "Az ifjakat megkövezték a makedónok, de a szofistát magam büntetem meg azokkal együtt, akik hozzám küldték, és befogadták városaikba az életemre törő összeesküvőket." Ezekkel a szavakkal nyíltan kifejezte Arisztotelész elleni haragját, mert Kalliszthenész az ő házában nevelkedett, és Arisztotelész unokahúgának, Hérónak volt a fia. Kalliszthenész haláláról némelyek azt állítják, hogy Alexandrosz felakasztatta, mások szerint a börtönben megbetegedett és meghalt; Kharész úgy tudja, hogy elfogatása után hét hónapig bilincsbe verve őrizték, hogy majd Arisztotelész jelenlétében a tanács ítélkezzék felette, de ugyanakkor amikor Alexandrosz Indiában megsebesült, elhájasodásban és tetűkórban meghalt.

56. Mindez azonban később történt. A korinthoszi Démaratosz már nagyon öregember volt, és mindenáron látni szerette volna Alexandroszt. Amikor meglátta, azt mondta, hogy nagy gyönyörűségtől estek el azok a görögök, akik úgy haltak meg, hogy nem látták Alexandroszt Dareiosz trónján ülni. De nem sokáig élvezte a király jóindulatát, mert végelgyengülésben meghalt. Fényes temetést rendeztek neki; a hadsereg nagy kerületű és nyolcvan könyök magas sírhalmot emelt tiszteletére, hamvait pedig négy lótól vont díszes halotti szekéren küldték le a tengerpartra.

57. Majd készülődni kezdett, hogy átkeljen Indiába. Mikor látta, hogy a rengeteg zsákmánnyal megterhelt hadsereg szinte mozdulni sem képes, kora reggel, alighogy felrakták a poggyászt a szekerekre, felgyújtotta a maga csomagját, utána a barátaiét, majd ugyanezt tette a makedónokéval is. Ezt a műveletet nagyobb és félelmetesebb volt eltervezni, mint véghezvinni, mert csak kevesen sajnálkoztak miatta, a legtöbben örömrivalgással fogadták, és amijük volt, megosztották a szűkölködőkkel, a felesleges holmit pedig saját kezűleg égették s pusztították el. Ez lelkesedéssel és bizalommal töltötte el Alexandroszt is. Addigra már félelmetes és kérlelhetetlen volt azok megbüntetésében, akik megszegték parancsait. Így kivégeztette kíséretének egyik tagját, Menandroszt, mert bár egy helyőrség parancsnokává nevezte ki, nem akart ott maradni; a barbár Orszodatészt pedig, aki elpártolt tőle, saját maga nyilazta le.

Midőn egy birka olyan bárányt ellett, amelynek fején tiarához hasonló alakú és színű képződmény volt, s mindkét oldalán heréi nőttek, megborzadt a baljóslatú előjeltől, és megtisztíttatta magát azokkal a babiloniakkal, akiket ilyen célokra mindig magával vitt. Baráti beszélgetésekben mindig azt mondta, hogy nem önmagát, hanem őket félti, hogy a sors valami hitvány és tehetetlen embernek adja a hatalmat őutána. De egy kedvezőbb előjel aztán jobb kedvre hangolta; amikor ugyanis egy Proxenosz nevű makedón, a málna felvigyázója, helyet ásatott a király sátrának, az Óxosz folyó partján gazdag forrásra talált, amelyből valami zsíros és olajos anyag tört elő. Amikor a tetejét leszűrték, tiszta és átlátszó olaj bugyogott föl, amelynek szaga és íze, csillogása és kövérsége nem különbözött az olajétól, pedig ezen a vidéken az olajfa nem termett meg. Mondják, hogy az Óxosz vize is nagyon lágy, és zsírréteggel vonja be a benne fürdőzők bőrét. Alexandrosz ennek az esetnek mindenesetre nagyon megörült, amint ez kitűnik Antipatroszhoz küldött leveléből is. Ebben úgy ír az eseményről, mint a legkedvezőbb előjelről, amelyet eddig az istenektől kapott. A jósok dicsőséges, de fáradságos és nehéz hadjárat előjeleként magyarázták a dolgot, mert az istenek az olajat a fáradalmak enyhítésére adták az embereknek.

58. Sokszor forgott veszedelemben a csatákban, és kapott súlyos sebeket; de legtöbb veszteséget az élelmiszer szűkössége és az időjárás viszontagsága okozta hadseregének. Ő azonban a balszerencsét merészséggel, a hatalmat vitézséggel akarta felülmúlni, abban a hitben, hogy a bátrak számára nincs leküzdhetetlen nehézség, a gyáváknak pedig semmi sem biztos erősség. Mondják, hogy amikor Sziszimithrész meredek és megközelíthetetlen sziklavárát ostromolta, és katonái elcsüggedtek, megkérdezte Oxüartészt, hogy milyen lelkületű ember ez a Sziszimithrész. Mikor az gyávának mondta, Alexandrosz így szólt: "Azt mondod tehát, hogy vára elfoglalható, mert nincs erős kezekben." És valóban, mihelyt félelmet keltett Sziszimithrészben, be is vette a várát. Máskor a fiatalabb makedónokat biztatta egy másik, hasonlóképpen meredek sziklavár megostromlására, és egyiküknek, akit Alexandrosznak hívtak, ezt mondta: "Illő, hogy vitézül viselkedj már csak a nevedért is." Amikor aztán ugyanez az ifjú bátran harcolva elesett, nagyon megsajnálta. Egy másik alkalommal a makedónok haboztak, hogy megrohanják Nüsza városát, mert mély vizű folyó folyt el mellette; Alexandrosz az élükön állva így szólt: "Milyen szerencsétlen vagyok, hogy nem tanultam meg úszni." Majd úgy, ahogy volt, pajzsosan át akart kelni a folyón. Midőn szüneteltek a harcok, megjelentek nála az ostromlott városok követei, hogy könyörögjenek neki. Először azon csodálkoztak el, hogy fegyveresen, de minden kíséret nélkül fogadja őket, majd pedig azon, hogy párnát hozatott, és felszólította a legidősebbet, név szerint Akuphiszt, hogy üljön rá. Akuphisz elámult ennyi előkelőség és nyájasság láttán, és megkérdezte tőle, mit tegyenek, hogy barátságába fogadja őket. Alexandrosz így felelt: "Tegyenek uralkodójukká téged, hozzánk pedig küldjék el száz legjobb emberüket." Erre Akuphisz nevetett, és így szólt: "Hidd el, király, jobban uralkodom, ha a legrosszabbakat küldöm hozzád, és nem a legjobbakat."

59. Taxilész India akkora részének ura volt, amely nem kisebb Egyiptomnál; földje bővelkedett jó legelőkben, s a legszebb gyümölcsöket termette. Bölcs ember volt, és miután köszöntötte Alexandroszt, így szólt hozzá: "Mi szükségünk van háborúra, és miért csatázzunk egymással, Alexandrosz? Vagy talán azért jöttél, hogy megfossz bennünket a víztől és a szükséges élelemtől? Mert értelmes embereket csak ez az ok kényszerít harcra. Ami viszont az egyéb gazdagságot és vagyont illeti, ha nekem van több, szívesen adok belőle neked, ha pedig kevesebb, nem vonakodom hálásan elfogadni, amit tőled kapok." Alexandrosz megörült szavainak, és jobbját megszorítva így szólt: "Azt hiszed, hogy e nyájas szavak után harc nélkül ér véget a mi találkozásunk? Nem fogsz bírni velem, mert én jótetteimmel kelek versenyre és harcolok veled, hogy jóságban túl ne tehess rajtam." Erre sok ajándékot kapott a királytól, és még többet adott, a végén pedig vert pénzben ezer talentumot küldött neki. Ez nagyon bántotta Alexandrosz barátait, de sok barbárt nyert meg a király számára.

Az indusok közt a zsoldosok voltak a legjobb harcosok; ezek szerteszét vonultak az országban, vitézül megvédtek a városokat, és sok bajt okoztak Alexandrosznak; ezért aztán fegyverszünetre lépett velük, és szabad elvonulást adott nekik, de később az úton rájuk támadt, és mindnyájukat lemészároltatta. Ez volt az egyetlen szégyenfolt egész hadjáratán, mert addig mindig megtartotta a hadviselési szabályokat, és királyhoz méltóan harcolt. Nem kevésbé voltak Alexandrosz ártalmára a bölcsek: gyalázták a helyi uralkodókat, akik Alexandrosz pártjára álltak, és fellázították a szabad népeket. Ezért sokukat felakasztatta.

60. A Porosszal történteket maga Alexandrosz írja le egy levélben. Azt mondja, hogy a Hüdaszpész kettejük tábora közt folyt. Porosz a folyó túlsó partján állította fel elefántjait, és állandóan figyelte az átkelést. Alexandrosz reggelenként nagy zajt és lármát üttetett a maga táborában, hogy a barbárok hozzászokjanak és ne legyenek készültségben. Egy viharos, holdfénytelen éjszakán magához vette gyalogsága egy részét és legjobb lovasait, majd jó messzire eltávolodva az ellenségtől, átkelt egy kisebb szigetre. Közben felhőszakadás, forgószél és mennydörgés támadt, és sűrű villámcsapások érték a csapatot. Alexandrosz látta, hogy több katonája villámcsapástól sújtva elevenen elégett, mégis elhagyta a szigetet, és átkelt a túlsó partra. A Hüdaszpész megduzzadt a vihartól, áttörte a gátakat és nagy parti területeket elöntött. Emberei a partok közt áramló vízben nehezen tudták lábukat megvetni a síkos és szakadékos talajon. Ekkor mondotta állítólag ezeket a szavakat: "Ó, athéniak, el sem hinnétek, milyen veszedelmeknek teszem ki magam, hogy dicsőségemet elismerjétek!" Ezt azonban Onészikritosz beszéli el, maga Alexandrosz pedig azt mondja, hogy a makedónok, otthagyva a tutajokat, fegyverrel a kezükben, a mellig érő vízben gázolva keltek át az áradáson. Amikor átkeltek, Alexandrosz lovasságával előrement, húszsztadionnyira megelőzve a gyalogságot, azzal a számítással, hogy ha az ellenség lovasokkal támad, nagy számbeli fölényben lesz, ha pedig gyalogságával indul ellene, saját gyalogosai idejében megérkeznek, s e két feltevés közül az egyik valóban bekövetkezett. A rázúduló ezer lovast és hatvan harci szekeret megállásra kényszerítette, a harci szekereket mind zsákmányul ejtette, a lovasok közül négyszázat megölt. Porosz ebből megértette, hogy Alexandrosz átkelt a folyón, ezért teljes haderejével ellene indult, csak néhány katonáját hagyta hátra a makedónok átkelésének megakadályozására. De Alexandrosz félt az elefántoktól s az ellenség nagy számától, ezért a balszárnyra támadt, Koinosznak pedig megparancsolta, hogy ütközzék meg a jobbszárnnyal. Mindkét szárny megfutamodott és visszavonult az elefántokhoz, ahol heves közelharcra került sor. Nyolc óráig tartott, amíg az ellenség feladta a küzdelmet. Így számol be erről leveleiben a csata győztese.

A legtöbb történetíró szerint Porosz csaknem két méter magas férfi volt, nem alacsonyabb, mint egy lovas katona; nagy, méltóságot parancsoló termete jól illett az elefánthoz, amelyen ült, pedig az volt valamennyi közt a legnagyobb. Elefántja bámulatos értelemmel vigyázott a királyra; amíg teljes erővel harcolt, dühösen verte vissza és tiporta le támadóit, mikor pedig észrevette, hogy a lövedékek okozta sebektől elalél, szelíden térdre ereszkedett, hogy a király le ne essék, és ormányával egyenként kihúzta a lándzsahegyeket a sebekből. Amikor Porosz fogságba került, Alexandrosz megkérdezte tőle, hogyan bánjék vele; ő csak ennyit mondott: "Királyhoz illően." Majd Alexandrosz kérdésére, hogy van-e más mondanivalója, így felelt: "Minden benne foglaltatik abban, hogy királyhoz illően." Alexandrosz nemcsak az egész országot bízta Poroszra, hogy mint helytartó kormányozza, hanem hozzácsatolta azoknak a független népeknek területét is, amelyeket fegyverrel hódított meg. Ezen a területen tizenöt nép, ötezer jelentős város és igen sok falu volt. Ezenkívül meghódított még egy háromszor ilyen nagy területet, és annak helytartójává egyik bizalmas emberét, Philipposzt tette meg.

61. A Porosszal vívott csata után kimúlt Bukephalasz is; nem mindjárt, hanem legtöbbek állítása szerint később, amikor sebeit gyógyították. Onészikritosz azonban azt mondja, hogy a vénségtől pusztult el, mert harminc évet ért meg. Kimúlását Alexandrosz úgy gyászolta, mintha meghitt társat vagy barátot veszített volna el; várost is alapított emlékére a Hüdaszpész partján, amelyet Bukephaliának nevezett. Mondják, hogy mikor elveszítette Peritasz nevű kutyáját, amelyet ő maga nevelt és nagyon szeretett, egy másik újonnan alapított városát róla nevezte el. Szótión azt mondja, hogy ezt a leszboszi Potamóntól hallotta.

62. A Porosszal folytatott háború elvette a makedónok kedvét, és nem akartak továbbnyomulni Indiában, mert még az ellenük csatasorba állított húszezer főnyi gyalogost és kétezer lovast is nehezen tudták visszaverni. Makacsul ellenálltak tehát, amikor Alexandrosz rá akarta kényszeríteni őket, hogy keljenek át a Gangészen, amelyről úgy tudták, hogy harminckét sztadion széles és száz öl mély, túlsó partját pedig valósággal ellepték a gyalogos és lovas csapatok s az elefántok. Azt is hallották, hogy a gandaraiak és a praiszioszok királyai nyolcvanezer lovassal, kétszázezer gyalogossal, nyolcezer harci szekérrel és hatezer harci elefánttal várnak rájuk. És ez nem is volt üres szóbeszéd, nem sokkal később ugyanis Androkottosz király ötszáz elefántot küldött ajándékba Szeleukosznak, s hatszázezer főnyi hadseregével megtámadta és meghódította egész Indiát.

Alexandrosz eleinte sátrába zárkózva feküdt elkeseredésében és haragjában, mert úgy érezte, hogy egész hódítása mit sem ér, ha nem kelhet át a Gangészen, és visszavonulását vereségnek tekintette. Barátai tőlük telhetőleg vigasztalták, a katonák pedig sátra ajtajában megállva, siránkozással és hangos kiáltozással kérlelték; végre is megengesztelődött és fölszedette táborát, s közben félrevezető és megtévesztő cseleket eszelt ki, hogy jó hírét gyarapítsa. A szokottnál nagyobb fegyvereket, istállókat, a rendesnél nehezebb zablákat készíttetett, és szanaszét dobálva otthagyta őket; oltárokat építtetett az isteneknek, amelyeket a praiszioszok királyai, ha átkelnek a folyón, mai napig is vallásos tiszteletben részesítenek, s áldoznak rajtuk a görög isteneknek. Androkottosz egészen fiatalon maga is látta Alexandroszt, és állítólag később gyakran mondogatta, hogy Alexandrosznak semmi fáradságába sem került volna India meghódítása, mert az indusok gyűlölték és lenézték királyukat hitványsága és alacsony származása miatt.

63. Innen indult el Alexandrosz, hogy meglássa a külső tengert. Sok evezős gályát és tutajt ácsoltatott, és lassan, kényelmesen leereszkedett a folyókon. Útja mégsem telt tétlenül, mert időnként partra szállt, megrohanta a városokat, és mindegyiket meghódította. A malloszoknak nevezett nép városában azonban, akikről azt mondják, hogy az indusok legharciasabb törzse, kis híján odaveszett. A város lakóit nyílzáporral lekergette a falakról, és egy odatámasztott létrán elsőnek ért fel a falra. A létra azonban összetörött, és őt bentről elárasztották a barbárok lövedékei; kevesedmagával volt, és kénytelen volt beugrani az ellenség közé, de szerencséjére talpra esett. Kardot rántott, a barbároknak az első pillanatban úgy tetszett, mintha tüzes fény törne elő a testéből, ezért elfutottak és szétszóródtak, de midőn látták, hogy csak két testőre van vele, karddal és lándzsával rárontottak. Alexandrosz védekezett, de átütötték páncélját, az egyik barbár pedig, aki kissé távolabb állt tőle, olyan pontosan és olyan nagy erővel lőtte ki rá nyilát, hogy a nyílhegy áttörte mellvértjét, és a mellén a bordái közé fúródott. Az ütéstől Alexandrosz megtántorodott, és a földre rogyott. Támadója erre barbár szablyájával rárohant, de Peukesztasz és Limnaiosz útját állta. Mindketten megsebesültek, Limnaiosz sebe halálos volt, de Peukesztasz tovább küzdött. Alexandrosznak sikerült megölnie a barbárt, bár közben ő maga is sok sebből vérzett. Végül egy husánggal nyakszirten sújtották, a falnak dőlt, és úgy nézett farkasszemet ellenfeleivel. Közben makedónjai köréje sereglettek, felkapták, s anélkül, hogy tudná, mi történik vele, visszavitték a sátrába. A táborban azonnal híre ment, hogy meghalt. Nagy nehezen és sok fáradsággal elfűrészelték a nyílvesszőt, valahogy lehúzták róla a mellvértet, majd hozzáfogtak a nyílhegy kimetszéséhez, amely az egyik bordacsontot érte, és állítólag három hüvelyk széles és négy hüvelyk hosszú volt. A nyílhegy eltávolítása közben többször elájult, és kis híján csakugyan meghalt, de mikor a nyílhegyet végre kihúzták, úgy-ahogy magához tért, és hamarosan túl volt az életveszélyen. Még ezután is gyengélkedett, és hosszú ideig orvosi kezelésre és ápolásra szorult. Egy alkalommal észrevette, hogy a makedónok a sátra előtt zajongnak és látni kívánják, mire köpenyt vett fel, és kiment közéjük. Utóbb áldozott az isteneknek, és ismét hajóra szállt, sok helyen kikötött hajóhadával, és nagy városokat igázott le.

64. Tíz gümnoszophisztát sikerült kézre keríteniük. A gümnoszophiszták bírták pártütésre Szabbaszt, és ők okozták a legtöbb bajt a makedónoknak. Mivel híre járt, hogy igen ügyes feleleteket adnak a hozzájuk intézett kérdésekre, Alexandrosz nehéz kérdéseket tett fel nekik, és kijelentette, hogy azt végezteti ki elsőnek, aki rossz feleletet ad, aztán sorban a többieket. Bírónak a legidősebbet tette meg. Az első azt a kérdést kapta, mit gondol, vajon az élők vannak-e többen vagy a halottak. "Az élők - felelte az -, mert a holtak már nincsenek." A második kérdés az volt, vajon a földön vagy a tengerben élnek-e nagyobb állatok; erre a bölcs azt felelte, hogy a földön, mert a tenger csak egy része a földnek. A harmadiktól azt kérdezte, melyik állat a legravaszabb. "Amelyet az ember mindmostanáig nem ismer" - volt a felelet. A negyedikhez az volt a kérdése, milyen számítással vette rá Szabbaszt a pártütésre, és ez így felelt: "Azt akartam, hogy vagy szépen éljen, vagy szépen haljon meg." Az ötödiknek feltett kérdés úgy hangzott, hogy mit gondol, a nappal volt-e előbb vagy az éjszaka. "A nappal, éspedig egy nappal" - felelte. Mikor a király meglepődött, hozzátette a bölcs, hogy nehéz kérdésekre nehéz feleleteket is kell adni. Majd a hatodikhoz fordult, és megkérdezte, hogyan tudja valaki magát a legjobban megszerettetni. "Úgy - felelte ez -, ha a leghatalmasabb, mégsem kell tőle senkinek sem félnie." A hátralévő három közül az elsőtől azt kérdezte, hogyan lehet emberből isten. "Ha olyant tesz - felelte -, amire ember nem képes." A másodiktól azt kérdezte, melyik az erősebb az élet és a halál közül, mire az azt felelte, hogy az élet, amely annyi sok rosszat elvisel. Az utolsótól azt kérdezte, meddig érdemes az embernek élnie, mire az így válaszolt: "Amíg a halált nem tartja jobbnak az életnél." Ezután ahhoz fordult, akit bírónak tett meg, és felszólította, hogy hirdessen ítéletet. A bölcs kijelentette, hogy egyik felelet, rosszabb volt a másiknál. Alexandrosz erre így szólt: "Akkor te halsz meg elsőnek ezért az ítéletedért." "Nem úgy, király - válaszolta a bölcs -, mert akkor meghazudtolod azt az állításodat, hogy elsőnek azt végezteted ki, aki legrosszabbul felel."

65. A bölcseket ezután megajándékozta, és útjukra bocsátotta, de a leghíresebbekhez, akik csendben éltek otthonukban, elküldte Onészikritoszt, és arra kérte őket, hogy látogassák meg. Ez az Onészikritosz a cinikus Diogenész iskolájához tartozó filozófus volt. A látogatásról elmondja, hogy Kalanosz nagyon durván és arcátlanul beszélt vele, ráparancsolt, hogy vetkőzzék le, és mezítelenül hallgassa meg, amit mond neki, másként senkivel nem áll szóba, még ha magától Zeusztól jönne is. Dandamisz azonban már nyájasabb volt hozzá, és végighallgatta, amit Szókratészról, Püthagoraszról és Diogenészről elbeszélt neki, s aztán kijelentette, hogy ezek igen jóravaló, derék emberek lehettek, de úgy élték le életüket, hogy túlságosan is tisztelték a törvényeket. Mások szerint Dandamisz csak ennyit mondott: "Ugyan mivégett tett meg Alexandrosz ilyen hosszú utat?" Végül is Taxilész bírta rá Kalanoszt, hogy látogassa meg Alexandroszt. Egyébként ennek az embernek az igazi neve Szphinész volt, de mert az üdvözlés görög szava helyett a Kale szóval köszöntötte azokat, akikkel találkozott, ami indus nyelven megfelel a görög khairein-nek, a görögök elnevezték Kalanosznak. Állítólag ő játszotta el Alexandrosznak az uralkodásról szóló, itt következő jelképes jelenetet: Leterített a földre egy száraz, összezsugorodott bőrdarabot, majd az egyik végén rátaposott; a bőrdarabnak az a vége lenyomódott, másutt mindenütt felemelkedett. Ekkor körbejárt a bőrdarabon, és ahányszor csak rátaposott, mindig ugyanaz lett az eredmény. Végül a bőrdarab közepére állt, s ekkor sikerült lenyomnia az egészet egyenletesen. Kalanosz ezzel akarta szemléletessé tenni Alexandrosz előtt, hogy jobb volna, ha uralkodása súlypontját birodalma közepére helyezné, és nem kóborolna oly messze földekre.

66. Nyolc hónapig utazott a folyón a tengerig. Midőn hajóival eljutott az óceánra, áthajózott egy szigetre, amelyet ő Szkillusztisznak, mások Psziltukisznak neveztek. Itt partra szállt, áldozott az isteneknek, és amennyire lehetséges volt, megismerkedett a tengerrel és a partvidékkel. Ezután buzgón imádkozott, hogy őutána egyetlen ember sem jusson messzebbre, mint ameddig ő eljutott hadjáratán, majd visszafordult. Kiadta a parancsot, hogy hajói tegyenek kerülőt úgy, hogy jobb kéz felől legyen India; a hajóhad parancsnokává Nearkhoszt, főkormányossá pedig Onészikritoszt nevezte ki. Ő maga gyalogos hadseregével az óreiták országán vonult át; útközben súlyos nélkülözéseket kellett elszenvednie, igen sok emberét elveszítette, és fegyveres haderejének még a negyedrészét sem tudta visszavezetni Indiából, pedig eredetileg százhúszezer gyalogosa és huszonötezer lovasa volt. De a pusztító járványok, a rossz ételek, a tikkasztó forróság, de főként az éhezés óriási veszteségeket okoztak, mialatt átvonult ezen a terméketlen földön, ahol a lakosság nyomorúságos viszonyok közt élt: egyebük sem volt néhány sovány juhnál, melyeknek húsa bűzös, majdnem ehetetlen volt, mert takarmány helyett tengeri hallal etették őket. Nagy nehezen hatvan nap alatt átvergődtek ezen a területen, és mihelyt elérték Gedrósziát, nyomban bővében voltak mindennek, mert a szomszédos területek királyai és helytartói jó előre gondoskodtak mindenről.

67. Itt egy ideig pihent a serege, majd hét napon át vidám menetben végigvonultak Karmanián. Ő maga nyolc lótól vont szekéren haladt lassú menetben, társaival együtt egy négyszögletes emelvényen ült, amelyet a szekérre építettek és mindenfelől jól lehetett látni, s éjjel-nappal szüntelenül lakmároztak. Számtalan szekér követte őket, egy részüket hímzett bíborszínű baldachin fedte, más részüket állandóan friss zöld faágak védték a naptól; ezeken más barátai és hadvezérei ültek, felkoszorúzottan poharazgatva. Nem láthatott senki egyetlen pajzsot, sisakot vagy lándzsát sem, a katonák az út mentén nagy kádakból és keverőedényekből merítették a bort ivócsészével, szarv alakú kupával és fedeles kancsóval, s ittak egymás egészségére, egyesek menet közben, mások a földre heveredve. Síp- és fuvolazene hangzott, és a nők Bakkhosz táncát járták. A rendezetlen menet összevisszaságát csak még fokozta a bakkhanáliák szokásos durva tréfálkozása, mintha az isten maga is jelen lett volna a vidám mulatozáson. Amikor megérkeztek Gedrószia királyi palotájába, Alexandrosz újabb pihenőt rendelt csapatainak, és fényes ünnepséget tartott. Mondják, hogy mámoros fejjel végignézte a kartáncot, amelyben fiúszeretője, Bagóasz karvezető volt és győzött, majd díszes köpenyében keresztülment a színházon, és leült melléje. A makedónok hangosan tapsoltak, és azt kiáltozták, hogy csókolja meg Bagóaszt, erre ő átölelte és megcsókolta.

68. Feljött ide hozzá Nearkhosz, és Alexandrosz örömmel hallgatta végig hajóútjuk történetét. A király maga is szeretett volna leevezni az Eufratészen, hogy aztán megkerülje Arábiát és Libüát, majd pedig elhaladva Héraklész oszlopai mellett, behajózzon a belső tengerre. Mindenféle hajót építtetett Thapszakoszban, és tengerészeket meg kormányosokat gyűjtött össze mindenünnen. De a Belső-Ázsiában viselt nehéz hadjárat, a malloszoknál kapott sebe és a hadsereg súlyos veszteségeiről érkezett hírek miatt kétséges volt, hogy épségben tud-e hazatérni. A rossz hírek ugyanis lázongásra késztették a leigázott népeket, a hadvezérek és a helytartók pedig sok igazságtalanságra, kapzsiságra és önkényeskedésre vetemedtek. Általában nyugtalanság és nagy változások előérzete vett erőt mindenkin. Olümpiasz és Kleopátra is fellépett Antipatrosz ellen, és megosztották a birodalmat; Olümpiasz kapta Épeiroszt, Kleopátra Makedoniát. Amikor Alexandrosz meghallotta a dolgot, kijelentette, hogy az anyja választott jobban, mert a makedónok úgysem tűrték volna el, hogy asszony uralkodjék rajtuk.

Így aztán Nearkhoszt visszaküldte a tengerre, hogy tartsa háborús rettegésben az egész tenger menti vidéket, ő pedig hazafelé menet megbüntette azokat a parancsnokokat, akik valami hibát követtek el. Abulétész egyik fiát, Oxüartészt saját kezűleg ölte meg, átdöfte egy lándzsával; mikor pedig Abulétész nem gyűjtötte össze a szükséges élelmet, hanem helyette vert pénzben háromezer talentumot vitt a királynak, megparancsolta, hogy szórják a pénzt a lovak elé. A lovak természetesen hozzá sem nyúltak, mire így szólt: "Mit kezdjek az élelmiszereddel?" - s aztán Abulétészt börtönbe záratta.

69. Perzsiában először is pénzt osztatott szét a nők között, ahogyan királyaik szokták, mert amikor a királyok Perzsiába érkeznek, minden nőnek egy-egy aranypénzt adományoznak. Emiatt állítólag némely király csak ritkán, Ókhosz pedig egyszer sem jelent meg Perzsiában, és így fukarsága folytán egészen elidegenedett hazájától. Alexandrosz, mikor Kürosz sírját feltörve találta, a tett elkövetőjét kivégeztette, pedig a vétkes egy pellai származású előkelő makedón volt, név szerint Polümakhosz. Amikor elolvasta a sírfeliratot, megparancsolta, hogy a szöveget véssék rá a síremlékre görögül is. A szöveg így hangzott: "Ember, bárki vagy és bárhonnan jöttél, tudtam, hogy eljössz: én Kürosz vagyok, aki a perzsák birodalmát alapította. Ne irigyeld tőlem azt a kevés földet, amely testemet fedi." Ezek a szavak mélyen meghatották Alexandroszt, mert a bizonytalanságra és a változandóságra emlékeztették.

Ekkor történt az is, hogy Kalanosz, aki egy idő óta gyomorbántalmakban szenvedett, azt kívánta, hogy készítsenek neki máglyát. Odalovagolt, imádkozott, meghintette magát vízzel, hajából levágott egy fürtöt, felment a máglyára, üdvözölte a jelenlevő makedónokat, felszólította őket, hogy legyen ez a nap számukra és a király számára - akit, úgymond, nemsokára meglát majd Babilónban - a vidám mulatság ideje. Miután ezt elmondta, lefeküdt, betakarózott, és meg sem mozdult a tűz fellángolására, így áldozta fel magát az ottani bölcsek ősi törvénye szerint. Ugyanígy cselekedett később Athénban egy másik indus is, aki Caesar kíséretében volt. Az indus síremlékét^[133] mai napig is mutogatják.

70. Alexandrosz a máglyától hazatérőben meghívta sok barátját és hadvezérét vacsorára, s ivóversenyt rendezett; versenydíjul koszorút tűzött ki a legjobb ivónak. Promakhosz ivott a legtöbbet, eljutott egészen négy khoéig. Meg is kapta a versenydíjat, egy talentum értékű koszorút, de csak három napig élt utána. A többi ivó közül - Kharész szerint - negyvenegyen haltak meg; a dorbézolás után ugyanis heves hideglázba estek.

Szuszában közös nászünnepet tartott; ő maga Dareiosz leányát, Sztateirát vette feleségül, a legelőkelőbbekhez pedig a legelőkelőbb perzsa nőket adta. Mindazoknak a makedónoknak is ez volt a nászünnepélye, akik korábban léptek házasságra. A lakomára állítólag kilencezren voltak hivatalosak, és mindenki arany ivópoharat kapott az áldozathoz. Más tekintetben is bámulatos fényűzést fejtett ki; valamennyiük adósságát kifizette; százharminc híján tízezer talentumot. Ekkor történt, hogy a félszemű Antigenész csalt, és feliratkozott az adósok közé. Odavezetett valakit a kifizetőasztalhoz, akit hitelezőjének mondott, és így megkapta a pénzt. Később felfedezték a csalást, a király megharagudott, kiűzte udvarából Antigenészt, és elvette tőle a vezéri tisztet. Antigenész kitűnő katona volt; még fiatalember korában, amikor Philipposz Perinthoszt ostromolta, valami lövedék fúródott a szemébe egy ostromgépből, de ő nem hagyta, hogy a lövedéket eltávolítsák, hanem folytatta a harcot, míg az ellenséget a falak közé nem szorították. Szégyenét annyira a szívére vette, hogy kijelentette, végez magával. A király félt, hogy megteszi, és haragja múltán szólt neki, hogy tartsa meg a pénzt.

71. Az a harmincezer fiú, akiket oktatásra és katonai kiképzésre beosztott, közben férfias külsejű, csinos megjelenésű ifjúvá nőtt fel, és emellett még bámulatos ügyességet és mozgékonyságot is árult el a gyakorlatokon. Nagy örömet szerzett ez Alexandrosznak, de a makedónokon lehangoltság és félelem vett erőt, hogy a király eztán majd kevésbé törődik velük. Így amikor a betegeket és csonkákat elküldte a tengerhez, eljárását gőgös és megalázó cselekedetnek mondták, s hozzátették, hogy igyekszik megszabadulni ezektől az emberektől, akiket minden tekintetben kihasznált, és most hazájuk és szüleik nyakára küldi, de nem olyan állapotban, ahogyan megkapta őket. Felszólították hát, hogy bocsássa el mindnyájukat, és jelentse ki, hogy a makedónokkal semmit nem tud kezdeni, hiszen itt vannak ezek a fiatal "fegyvertáncosok", akikkel útra kelhet, hogy meghódítsa az egész világot. Alexandrosz nagyon megneheztelt, és sok makedónt keményen lehordott haragjában. Elkergette őket, az őrségekre perzsákat állított, és a perzsák közül válogatta ki lándzsavivőit és ajtónállóit is. Mikor a makedónok látták, hogy a király kíséretében perzsák vannak, őket pedig mellőzi és lenézi, magukba szálltak. Megvitatták az ügyet maguk között, és rájöttek, hogy féltékenységből és haragból szinte már őrültek módjára viselkedtek. Kijózanodva, fegyvertelenül, egy szál khitónban a sátra elé mentek, és hangos sírás, jajveszékelés közben kérlelték, hogy bánjék velük úgy, ahogy a rosszak és hálátlanok megérdemlik. De Alexandrosz nem engedte őket színe elé, pedig már meglágyult a szíve irántuk. A makedónok nem tágítottak, két nap és éjszaka szüntelenül ott álltak ajtaja előtt, sírtak, és uruknak nevezték. Harmadnap aztán kiment közéjük, és amikor látta, milyen szánalmas és siralmas állapotban vannak, sokáig könnyezett; majd szelíden megdorgálta őket, barátságosan elbeszélgetett velük, és a szolgálatra alkalmatlanokat gazdagon megjutalmazta. Antipatrosznak megírta, hogy minden versenyen és színházi előadáson fejükön koszorúval, a legdíszesebb helyre ültesse őket. Az elesettek árváinak pedig kifizette zsoldjukat.

72. Amikor megérkezett Ekbatanába, Média fővárosába, és elintézte a sürgős ügyeket, ismét színházi előadásokra és fényes ünnepségekre készülődött, amelyekre háromezer művész érkezett Görögországból. Ezekben a napokban történt, hogy Héphaisztión lázas betegséget kapott; a fiatalember katona létére sem tartotta meg a pontos étrendet, és mikor orvosa, Glaukosz színházba ment, reggelire megevett egy főtt kakast, s megivott hozzá egy vödörnyi behűtött bort; ettől rosszul lett, és nem sokkal később meghalt. Alexandrosz gyásza és fájdalma nem ismert határt. Nyomban elrendelte, hogy a gyász jeléül nyírják le minden ló és öszvér sörényét, a környező városok bástyáit leromboltatta, a nyomorult orvost keresztre feszíttette, és a táborban hosszú időre eltiltott minden fuvolázást és zenét, míg aztán Ammóntól jóslatot nem kapott azzal az utasítással, hogy Héphaisztiónnak mint hérosznak mutassanak be áldozatot. Gyászában háborúval vigasztalódott, de úgy, mintha emberek ellen menne hajtóvadászatra; a kosszaioszok népét valósággal kiirtotta, a serdült fiataloktól kezdve az egész népet lemészároltatta; ezt nevezték el Héphaisztión halotti áldozatának. Héphaisztión sírjára és temetésére s az ezzel kapcsolatos gyászpompára tízezer talentumot szánt, sőt szívesen kész volt ennél is többet költeni valami eredeti és újszerű síremlékre. Ezért legjobban szerette volna, ha ott van Sztaszikratész, mert az ő újszerű művészi alkotásaiban mindig volt nagyszerűség, merészség és hivalkodó pompa. Egyik korábbi találkozásukkor ő mondta el Alexandrosznak, hogy minden hegy közül a thrakiai Athósz a legalkalmasabb rá, hogy szoborrá képezzék ki; ha tehát úgy kívánja, mondta Sztaszikratész, az Athósz-hegyből kiformálhatja a király legmonumentálisabb és legmesszebbre látszó emlékművét, bal kezében tartana egy tízezer lakosú várost, jobbjából pedig egy folyó zuhogna le a tengerbe. Igaz, hogy Alexandrosz visszautasította ezt a tervet, de még sokkal különösebb és költségesebb tervekről is gondolkodott és tárgyalt művészeivel.

73. Útban Babilónba, Nearkhosz, aki az óceánról ismét felhajózott az Eufratészen, elmesélte, hogy találkozott bizonyos khaldeusokkal, és azok azt javasolták, hogy Alexandrosz tartózkodjék Babilóntól, ő azonban nem törődött a hírrel, és tovább folytatta útját. Amikor a városfalakhoz érkezett, sok hollót látott, amint veszekedtek és csipdesték egymást, majd néhányuk a lábához esett. Ezután jelentették neki, hogy Apollodórosz, Babilón parancsnoka jóslattal akarta megtudni, mi történik vele. Hívatta Püthagorasz jóst, aki nem tagadta, hogy ez valóban megtörtént; Alexandrosz megkérdezte, hogyan sikerült az áldozat, mire a jós közölte vele, hogy a májon nem volt lebeny. "Jaj nekem - mondta a király -, ez bizony igen rossz előjel!" - de Püthagorasznak nem történt semmi baja. Ekkor már sajnálta, hogy nem hallgatott Nearkhoszra, és ideje nagy részét Babilónon kívül töltötte, és az Eufratészen egy hajón tartózkodott. Sok más előjel is nyugtalanította. Állatkertjében az egyik legnagyobb és legszebb oroszlánt megtámadta egy szelíd szamár, és agyonrúgta. Egyszer levetkőzött, hogy olajjal megkenjék és labdázzon, majd amikor a ruháit kérte, hogy felöltözködjék, a vele labdázó ifjak észrevettek egy embert, aki csendben ült a király trónján, fején a király diadémája és a vállán a király palástja. Mikor megkérdezték tőle, kicsoda, hosszú ideig egy szót sem szólt, majd nagy nehezen kinyögte, hogy Dionüsziosznak hívják és messzénéi. Elmondta azt is, hogy valami okból bíróság elé állították, elítélték, és a tengerpartról idehozták, de már hosszú ideje börtönben volt. Most megjelent előtte Szarapisz, levette bilincseit, idevezette, majd ráparancsolt, vegye magára a köntöst, tegye fel a diadémát, és maradjon csendben.

74. Alexandrosz, meghallva a történetet, a jósok tanácsára kivégeztette az embert, de elkedvetlenedett, nem bízott már az istenek kegyében, és barátaival szemben is gyanakvóvá lett. Leginkább Antipatrosztól és fiaitól félt, akik közül Iolasz a főpohárnoka volt, Kaszandrosz pedig nem sokkal előbb érkezett hozzá. Ez a Kaszandrosz, midőn meglátott néhány barbárt, amint térdre vetették magukat a király előtt, hangosan nevetni kezdett, mivel görög műveltségben nevelkedett, és ilyesmit soha azelőtt nem látott. Alexandrosz erre megharagudott, és két kézzel megragadva a haját, fejét a falba verte. Más alkalommal, amikor Kaszandrosz valami megjegyzést akart tenni azokra, akik Antipatrosz ellen vádaskodtak, Alexandrosz félbeszakította szavait, és így szólt: "Mit beszélsz? Ilyen hosszú utat tennének meg ezek az emberek csak azért, hogy hamis vádakkal álljanak elő, ha nem érte volna őket bántalom?" Kaszandrosz erre azt felelte: éppen az mutatja hamisnak a vádaskodást, hogy ilyen messzire eljöttek a bizonyítékoktól. Alexandrosz ekkor hangosan felnevetett, és így szólt: "Ezek Arisztotelész szofizmái, amelyekkel bárkinek az igazát be lehet bizonyítani, és jaj nektek, ha kiderül, hogy a legkisebb sérelem is érte a panasztevőket." Mondják, Kaszandrosz lelkébe oly mélyen beivódott az Alexandrosztól való félelem, hogy amikor sok évvel később, Makedonia királyaként és Görögország uraként Delphoiban sétált, a szobrokat nézegetve, és megpillantotta Alexandrosz képmását, hirtelen egész testében borzongani és reszketni kezdett, szédülés fogta el, és csak nagy nehezen tudta magát összeszedni.

75. Mivel Alexandrosz állandóan az isteni sugalmazásokat kutatta, feldúlt és nyugtalan elmével a legkisebb különös vagy szokatlan jelenségben is mindjárt csodát és előjelet látott; így aztán a királyi palota megtelt áldozókkal, tisztítópapokkal és jósokkal. Amennyire végzetes lehet, ha valaki nem hiszi és megveti az isteni dolgokat, ugyanolyan végzetes a babona is, amely, miként a víz, elönti a mélyebben fekvő területeket; Alexandroszt is ez töltötte el esztelenséggel, és így lett félelmeinek áldozata. Egyébként, miután Héphaisztiónra vonatkozólag megkapta az istenség jóslatát, abbahagyta a gyászolást, és ismét áldozásokra és tivornyázásra adta magát. Nearkhosz tiszteletére fényes lakomát rendezett, majd megfürdött, és szokása szerint lefeküdni készült. Ekkor Médiosz meghívta, hogy vegyen részt a mulatságukon; így aztán az egész következő napot ivással töltötte, majd belázasodott. Nem itta ki egy hajtásra Héraklész serlegét, és nem is érzett hirtelen olyan éles fájdalmat a hátában, mintha lándzsa járta volna át - ezeket a részleteket bizonyos írók kötelezőnek tartották feljegyezni, mintha egy nagy drámához tragikus és szomorú véget kellene kitalálniok. Arisztobulosz azt mondja: Alexandrosz magas lázban bort ivott, hogy gyötrő szomjúságán enyhítsen, majd önkívületbe esett, és Daisziosz hónap harmincadik napján meghalt.

76. Az Udvari króniká-ban a következő részletek olvashatók betegségéről: Daisziosz hónap tizennyolcadik napján a fürdőszobában aludt, mert lázas volt. Másnap fürdő után hálószobájába ment, és a napot Médiosz társaságában kockajátékkal töltötte, majd este megfürdött, áldozott az isteneknek, egy keveset evett, és egész éjszaka lázas volt. Huszadikán fürdő után szokása szerint ismét áldozott, majd lefeküdt fürdőszobájában, s Nearkhosszal és társaival töltötte az időt, hallgatva elbeszélésüket hajóútjukról és a nagy tengerről. Huszonegyedikén ugyanígy telt el a nap; láza fokozódott; az éjszakát rosszul töltötte, és másnap is heves láz kínozta. Ezután átvitette magát a nagy fürdőmedencéhez, ahol lepihent, és hadvezéreivel megbeszélte a megüresedett parancsnoki állások dolgát, hogy azokat érdemes férfiakkal töltsék be. Huszonnegyedikén magas láza volt, és úgy kellett odavinni az oltárhoz, hogy áldozzon; ekkor a legmagasabb beosztású vezéreknek megparancsolta, hogy tartózkodjanak a királyi udvarban, a taxiarkhoszoknak és a pentakosziarkhoszoknak pedig, hogy kint töltsék az éjszakát. Huszonötödikén átszállították a palotának a folyó túlsó oldalán levő részébe; itt egy rövid ideig aludt, de láza nem enyhült, és midőn vezérei bementek hozzá, nem tudott megszólalni. Ugyanez történt huszonhatodikán is. Emiatt a makedónok azt hitték, hogy meghalt; nagy lármával az ajtók elé vonultak, és szidalmazni kezdték bizalmas híveit, amíg erőszakkal keresztül nem vitték akaratukat. A kitárt ajtókon át, egyenként és khitónban mindnyájan elvonultak ágya mellett. Ugyanezen a napon Püthónt és Szeleukoszt elküldték a Szarapeionba, megkérdezve, hogy átszállítsák-e Alexandroszt, de az isten azt felelte, hagyják ott, ahol van. Huszonnyolcadikán estefelé meghalt.

77. Ezeket a részleteket majdnem mind szóról szóra meg lehet találni az Udvari króniká-ban. Mérgezésre közvetlenül a halála után nem gondolt senki, de öt évvel később, állítólag besúgás alapján, Olümpiasz többeket kivégeztetett, és a már régebben meghalt Iolasz hamvait kiszóratta sírjából, mintha ő adta volna be a királynak a mérget. Némelyek azt állítják, hogy a gaztett elkövetését Arisztotelész sugalmazta Antipatrosznak, és általában azt mondják, hogy a méreg tőle származott; valami Hagnothemiszre hivatkoznak, aki ezt állítólag Antigonosz királytól hallotta; a méreg jéghideg víz volt egy Nónakrisz közelében levő sziklás hegyből, amelyet könnyű harmat alakjában fogtak fel, és egy szamár patájában tartottak; semmi más edénybe nem lehetett ugyanis eltenni, mert mindent szétrágott, annyira savas és hideg volt. De legtöbben az egész mérgezést koholmánynak tartják, és erre azt a nem csekély bizonyítékot hozzák fel, hogy a hadvezérek közt támadt civódás miatt a holttest néhány napig megfelelő ellátás nélkül hevert egy fülledt levegőjű, nedves helyen, mégsem látszott rajta a feloszlás semmi jele, tiszta és friss maradt.

Róxané gyermeket várt, és ezért a makedónok nagy megbecsülésben részesítették, de féltékeny volt Sztateirára, és egy képmutató levéllel rábírta, hogy keresse fel, majd amikor megjelent, nővérével együtt meggyilkoltatta, holttestét kútba dobatta, és a kutat földdel tömette be. Tervébe beavatta Perdikkaszt is, és a gyilkosságot az ő segítségével hajtotta végre. Perdikkasz azonnal nagy hatalomra tett szert, és állandóan magával hurcolta Arrhidaioszt, mint valami királyi lándzsahordozót. Arrhidaiosz, Philipposznak egy Philiné nevű egyszerű származású asszonytól született fia, valami betegség folytán gyengeelméjű volt; betegségét nem természetes ok idézte elő, és mint mondják, gyermekkorában nagyon megnyerő és nemes tulajdonságokat árult el, de később Olümpiasz gonosz szándékkal valami ártalmas szert adott be neki, és ettől lett gyengeelméjű.

CAIUS IULIUS CAESAR^[134]

1. Mikor Sulla magához ragadta a hatalmat, sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem volt képes rávenni Caesart, hogy váljék el Corneliától, az egykor egyeduralmat gyakorló Cinna lányától, ezért elkoboztatta Cornelia hozományát. Caesarnak rokoni kapcsolatai voltak Mariusszal, ezért gyűlölte Sullát. Iulia, Caesar atyai nagynénje ugyanis az idősebb Mariusnak felesége, a fiatalabb Mariusnak, Caesar unokatestvérének pedig az anyja volt. Kezdetben Sulla rengeteg embert gyilkoltatott meg, ez lekötötte minden figyelmét, s Caesarral nem ért rá törődni. Ám Caesar nem nyugodott, hanem serdülő ifjú létére papi tisztségre pályázott. Sulla ezt nyíltan nem ellenezte ugyan, de gondoskodott róla, hogy ne válasszák meg. Gondolt arra is, hogy megöleti Caesart. Ettől a szándékától egy-két tanácsadója eltérítette, mondván, hogy nem volna értelme egy serdületlen ifjút megöletni. Sulla erre azt felelte, ha eszük volna, tudhatnák, hogy ebben a gyermekben nem egy, de több Marius rejtőzik.

Mikor Caesar tudomást szerzett a dologról, hosszabb ideig szabin földön bujdosott. Közben megbetegedett, és amikor éjnek idején egyik házból egy másikba vitték, Sulla katonái, akik azon a vidéken kutattak bujdosók után, elfogták. Caesar két talentummal megvesztegette parancsnokukat, Corneliust, s az futni hagyta; Caesar nyomban tengerre szállt, és elhajózott Bithüniába Nikomédész királyhoz. Rövid itt-tartózkodás után, útban hazafelé, Pharmakussza szigete közelében kalózok fogságába esett, akik akkoriban valóságos hajóhaddal és számtalan kisebb bárkával uralkodtak a tengeren.

2. A kalózok először húsz talentum váltságdíjat követeltek Caesartól, mire ő jót nevetett, és azt mondta, nyilván nem tudják, kit ejtettek foglyul, majd önként felajánlott nekik ötven talentumot. Kísérete tagjai közül kit az egyik, kit a másik városba küldött, hogy szedjék össze a váltságdíjat, maga pedig egyetlen kísérővel és két szolgával ott maradt a vérszomjas kilikiai tengeri rablók között. Olyan fölényesen bánt velük, hogy amikor aludni kívánt, csak megüzente nekik szolgájával, hogy maradjanak csendben. Harmincnyolc napon át a legnagyobb nyugalommal vett részt minden játékukban és szórakozásukban, mintha nem is foglyuk lett volna, hanem a kalózok az ő testőrei. Közben költeményeket, szónoki beszédgyakorlatokat írt, és felolvasta nekik. Mikor kalózhallgatósága nem csodálta meg eléggé műveit, szemtől szemben műveletlen barbároknak nevezte őket, és gyakran fenyegetőzött nevetve, hogy valamennyiüket felakasztatja.

Nagyon megtetszett ez a kalózoknak, akik azt gondolták, azért beszél így, mert őszinte jellemű s még igen fiatal ember. Nemsokára megérkezett a váltságdíj Milétoszból, és mihelyt Caesar átadta a kalózoknak, elengedték. Ő azonban nyomban felfegyverzett jó néhány hajót, és ugyancsak Milétoszból elindult a kalózok ellen. Rájuk is talált a sziget közelében, és majdnem valamennyiüket foglyul ejtette. A náluk talált pénzt és rablott holmit hadizsákmányként elvette, és Pergamonban börtönbe záratta őket. Utána személyesen kereste fel Iuncust, Kisázsia kormányzóját, és azt kívánta tőle, hogy mint tartományi praetor gondoskodjék az elfogott kalózok megbüntetéséről. De a kormányzót csak a kalózok nem csekély kincse érdekelte, és egyre azt hajtogatta, hogy majd kivizsgálja az ügyet. Caesar nem törődött többet a dologgal, hanem Pergamonba ment, a foglyokat kihozatta a börtönből, és mindnyájukat keresztre feszíttette, ahogyan előre megmondta nekik; pedig ők azt hitték, Caesar csak tréfálkozik.

3. Sulla hatalma már hanyatlóban volt, és Caesart sürgették barátai, térjen haza. Ő azonban előbb Rhodosz szigetére hajózott, hogy szónoklást tanuljon Apollóniosztól, Molón fiától, a híres szónoktól. Cicero is tanítványa volt a görögnek, aki egyébként is jeles szofista és kiváló jellemű férfiú hírében állott. Caesarnak nagy tehetsége volt a politikai szónoklathoz, és gondosan művelte magát, így a politikai szónokok sorában vitathatatlanul megillette a második hely. De nem is mint szónok törekedett dicsőségre, hanem a fegyverekre támaszkodó hatalomban akarta az első helyet betölteni; és valóban: hadvezérként a legnagyobbak között tartjuk számon. Nagyságát hadjáratainak és politikai tehetségének köszönhette, és bár képességei alkalmassá tették volna rá, mégsem vált soha a legnagyobb politikai szónokká. Később, Catóról szóló és Ciceróval vitázó egyik tanulmányában kéri olvasóit, ne hasonlítsák össze a hadvezér egyszerű beszédét olyan szónokok stílusával, akiknek nemcsak természet adta képességük a szónoklás, hanem idejük is bőven van tehetségük kiművelésére.

4. Rómába visszatérve, bíróság elé állíttatta Dolabellát tartományának lelkiismeretlen igazgatása miatt; vádpontjaihoz a bizonyítási anyagot több görög város lakosaitól kapta. Dolabellát felmentették, Caesar pedig, viszonzásul a görögök jóindulatú támogatásáért, Makedonia propraetoránál, Marcus Lucullusnál képviselte ügyüket a Publius Antonius ellen megvesztegetés címén indított perben. Elérte, hogy Antonius Rómában a néptribunusokhoz fellebbezett, olyan indokkal, hogy Görögországban ügyét részrehajlással tárgyalták, mivel vádlói görögök voltak.

Rómában Caesar nagy népszerűségre tett szert védőbeszédeivel. Fiatal korához képest jó modora és közvetlensége segítségével egészen különös tehetséggel tudta megkedveltetni magát az egyszerű polgárok körében, akik kitűnően szórakoztak fényes lakomáin. Személyének jelentősége Róma politikai életében nőttön-nőtt. Irigyei eleinte azt hitték, hogy ha majd nem tudja költekező életmódját folytatni, rohamosan csökkenni fog befolyása, ezért nem is tettek semmit mind szélesebb körben növekvő népszerűsége ellen. Mikor aztán kiderült, hogy közéleti befolyása kikezdhetetlen, ráadásul az állam rendjének gyökeres megváltoztatására használja, akkor ébredtek csak rá, milyen helytelen az eleinte kicsiny és mellőzhetőnek látszó dolgokat figyelmen kívül hagyni, hogy milyen hamar jelentőssé válnak, ha senki nem tesz ellenük semmit, és nem gátolja meg az egyszer megindult folyamatot. Állítólag Cicero látta először tisztán, mi rejtőzik Caesar politikai tevékenysége mögött. Mint ahogyan tudnunk kell, hogy a tenger szelíden mosolygó felszíne alatt is a legnagyobb veszedelmek leselkednek, Cicero is pontosan tudta, hogy Caesar kellemes társasági jó modora mögött milyen erőszakos és hatalomra vágyó jellem rejtőzik. Nem is titkolta, hogy világosan látja, milyen célok vezetik Caesart a politikai életben, és hogy zsarnoki hatalomra tör. "Mégis, mikor látom - mondotta -, mennyi gonddal fésülködik, és mint simítja le egyetlen ujjával a haját, nem tudom elhinni, hogy ez a férfi olyan gonosz dolgot forgasson agyában, mint a római alkotmány szétzúzása." De erről majd később lesz szó.

5. A köznép rokonszenvéről Caesar első ízben akkor győződött meg, mikor Caius Popiliusszal egy időben pályázott katonai tribunusi tisztségre, és őt választották meg. Népszerűsége nemsokára még világosabban kitűnt, amikor nagynénje, Julia - Marius özvegye - halála alkalmából nagy sikerű halotti beszédet tartott a forumon. Ekkor merész elhatározással úgy intézkedett, hogy a Mariusok képmásait is vigyék a gyászmenetben. Ezeket a képeket akkor lehetett először látni; Sulla hatalomra kerülése óta ugyanis Mariust híveivel együtt a nép ellenségeivé nyilvánították. Többen szidalmazták Caesart tette miatt, a köznép azonban hallatta hangját és megfelelt a szitkozódóknak, sőt hangos tapssal üdvözölte a szónokot. Így mutatta ki a nép, milyen nagyra tartja, hogy annyi idő után szinte az Alvilágból hozta vissza a napfényre és a városba Marius tiszteletét és megbecsülését.

Rómában általános szokás volt, hogy a forumon halotti beszédet mondanak idősebb nők temetésén, de fiatalabb nők esetében még nem volt rá példa; először Caesar tett ilyet, mikor második felesége meghalt. E tettével is növelte népszerűségét; mindenki nemes érzésű, gyengéd férfiúnak tekintette, és még jobban megbecsülte.

A temetés után Caesar egy Vertus nevezetű propraetor quaestoraként Hispaniába utazott. Vetusnak hálás volt, és viszonzásképpen fiát vette maga mellé quaestornak, mikor később ő jutott hasonló tisztségbe.

Quaestori hivatala lejárta után újból megházasodott; harmadik feleségét Pompeiának hívták. Corneliától született leányát később Pompeius Magnus vette feleségül.

A pénzt pazarló módon szórta; sokan azt hitték, nagy áron vásárol meg pillanatig tartó hírnevet, a valóságban azonban semmitmondó összegekért szerezte meg a világ legmagasabb helyét. Azt mondják, ezerháromszáz talentummal tartozott hitelezőinek, mielőtt az első hivatalt megkapta. Mikor pedig a Via Appia felügyelőjévé választották, ebben a minőségében a hivatalos pénzeken kívül hatalmas összegeket költött el magánvagyonából is. Mint aedilis háromszázhúsz pár gladiátort fogadott fel egyetlen gladiátori játék megrendezésekor. Ezenkívül annyi pénzt áldozott színházi előadásokra, díszmenetekre és közlakomákra, hogy magasan túlszárnyalta mindazokat, akik előtte töltötték be az aedilisi tisztséget. Ennek eredményeképpen olyan megbecsülést szerzett a nép körében, hogy az emberek versengve igyekeztek új hivatalokat, új kitüntetéseket találni csak azért, hogy reá ruházhassák.

6. Rómában két párt volt. Az egyik Sulláé, amely ez idő tájt nagyon erős volt, a másik Mariusé, ennek ügye viszont igen rosszul állt, mert vezetői szanaszét szóródtak, akik pedig Rómában maradtak, alig merték hangjukat hallatni. Caesar ezt a pártot akarta feltámasztani, és a maga pártjává tenni. Így történt aztán, hogy mikor aedilisként, nagyszabású látványosságokat rendezett, titokban Marius-szobrokat és győzelmi jelvényeket vivő Victoria-alakokat készíttetett, és éjjel a Capitoliumon felállíttatta őket. Reggel mindenki láthatta a művészi kivitelű szobrokat, aranyozásuk csillogott a reggeli napsütésben. A szobrokra feliratokat is vésetett, amelyek magasztaló hangon dicsérték Marius győzelmét a kimberek fölött. Aki csak látta, elámult, hogy kinek lehetett bátorsága ezeket a szobrokat felállítani; persze mindenki jól tudta, ki követte el a merészséget.

Az eset híre gyorsan elterjedt, és mindenki a Capitoliumra sietett, hogy megnézze a szobrokat. Többen felháborodva jelentették ki, hogy Caesar nyilvánvalóan zsarnoki hatalomra törekszik, mert olyan kitüntetéseket kelt életre, melyeket a nép egyetértésével már réges-régen eltöröltek. Caesar most tudni akarja - mondogatták -, hogy ha költekező mulatságszerzésével megpuhította a népet, megnyerte-e rokonszenvüket annyira, hogy beletörődnek játékaiba és új kezdeményezéseibe.

A történtek másrészt lelket és új bátorságot öntöttek Marius híveibe. Meglepő módon egyszerre csak mindenütt feltűntek; ellepték a Capitoliumot, és hangosan kifejezést adtak elragadtatásuknak. Sokan sírtak örömükben, mikor meglátták Marius képmását. Magasztalták Caesart, és kijelentették, hogy ő az egyetlen méltó rokona Mariusnak. Mikor a senatus összeült a történtek megvitatására, Lutatius Catulus, Róma akkoriban legnagyobb tekintélyű embere emelkedett szólásra, és megtámadta Caesart. Beszédét ezekkel az emlékezetes szavakkal fejezte be: "Most már nem föld alatti aknákkal, hanem hadigépekkel ostromlod az államot, Caesar." Caesar védekezett, és meggyőzte a senatust, hogy az ellene emelt vád alaptalan. Csodálóit ezzel még jobban felbátorította, és arra biztatták, ne hátráljon meg senki elől. A népet csak megörvendezteti, mondották, ha látja, hogy ügye diadalmaskodik, és első ember lesz az államban.

7. Ekkortájt halt meg Metellus pontifex maximus. Ezt a főpapi tisztséget igen nagy tiszteletben tartották. A senatus két legnagyobb tekintélyű tagja, Isauricus és Catulus pályázott elnyeréséért, Caesart azonban ez sem térítette el szándékától, és a nép színe előtt bejelentette, hogy ő is pályázni óhajt. Minthogy egyenlő erők álltak egymással szemben, és Catulust ez a bizonytalanság már csak addig élvezett tekintélye miatt is nagyon bántotta, magához hívatta Caesart, és vesztegetésképpen nagyobb összeget ajánlott fel neki, ha visszalép a jelöltségtől. De Caesar kijelentette, még akkor is részt vesz a választási küzdelemben, ha nagyobb összeget kell kölcsönkérnie, mint amennyit Catulus felajánlott neki.

A választás napján anyja könnyek közt kísérte ki fiát házuk kapujáig. Caesar, mikor megcsókolta anyját, így szólt hozzá: "Anyám, ma vagy mint főpapot látsz viszont, vagy mint száműzöttet." A választási küzdelem kimenetele kétes volt, végül mégis Caesar győzött. Ez nagy rémületet keltett a senatus tagjai és a patriciusok között, mert attól féltek, Caesar fellázítja a köznépet.

Ezért hibáztatták Piso és Catulus hívei Cicerót, hogy megkímélte Caesar életét, mikor pedig a Catilina-féle összeesküvés idején kiszolgáltatta magát politikai ellenfeleinek. Catilina nemcsak az alkotmány megdöntésére tört, hanem a vezetőket is el akarta tétetni láb alól, és ezzel zűrzavart kívánt előidézni. Egy kisebb jelentőségű ügyben elmarasztalták és száműzték Rómából, mielőtt összeesküvő tervei teljes egészükben napvilágra kerültek volna.

Catilina két hű emberét, Lentulust és Cethegust Rómában hagyta, hogy távollétében szervezzék meg az összeesküvést. Nem tudjuk, hogy Caesar nyújtott-e titokban segédkezet ezeknek az embereknek. Az ügy senatusi tárgyalásán kétségbevonhatatlan bizonyítékok kerültek napvilágra bűnösségükről, és Cicero mint consul felszólította a senatorokat, nyilatkozzanak, milyen büntetéssel kívánják őket sújtani. A szónokok mindaddig, míg Caesar felszólalására nem került sor, halálbüntetést javasoltak. Mikor azonban Caesar szólásra emelkedett, gondosan megfogalmazott beszédében kifejtette, hogy nézete szerint sohasem volt még rá példa, és igazságtalan eljárás volna, hogy köztiszteletben álló, előkelő származású férfiakat - hacsak nem kényszerhelyzetben - bírósági tárgyalás nélkül halálbüntetéssel sújtsanak. De ha megkötözve őrizetben tartják őket valamelyik itáliai városban, melyet Cicero jelöl ki számukra, akkor Catilina leverése és a belső béke helyreállítása után a senatus nyugodtan dönthet a vádlottak ügyében.

8. Caesar szempontjai olyan emberségesnek látszottak, és véleményét oly meggyőzően fejtette ki, hogy nemcsak az utána felszólalókat nyerte meg, hanem az előtte beszélők közül is sokan megváltoztatták véleményüket, és melléje álltak. A helyzet csak akkor fordult meg, amikor Catóra és Catulusra került sor, ők hevesen szembeszálltak Caesarral. Cato szenvedélyes felszólalása tovább táplálta a gyanút Caesar személye ellen, és hatására hóhér kezére adták és kivégeztették az összeesküvőket. Mikor Caesar elhagyta a senatus üléstermét, több fiatalember - ez idő tájt Cicero személyes testőrsége - kivont karddal rohant rá, és kész lett volna megölni. Mondják, hogy Curio togájába burkolva mentette ki az épületből; Cicero pedig, mikor a fiatalemberek kérdőleg ránéztek, fejével nemet intett, vagy mert félt a néptől, vagy mert maga is igazságtalan és törvénytelen cselekedetnek tartott volna ilyen gyilkos merényletet.

Ha ez a történet igaz, érthetetlen, miért nem említi meg Cicero a consulságáról írt művében. Később mindenesetre szemrehányásban volt része, hogy nem használta fel a kínálkozó nagyszerű alkalmat a Caesartól való megszabadulásra, mert túlságosan félt a köznéptől, mely annyira rajongott érte. Valóban, mikor néhány nappal később Caesar egy senatusi ülésen megkísérelte, hogy tisztázza magát a gyanúsítások alól, láthatta maga is, milyen ellenségesen és zúgolódva fogadták szavait. Ugyanakkor a köznép - mikor a senatus ülése a szokottnál hosszabb ideig tartott - hatalmas tömegben vette körül az épületet, és hangos kiáltozással követelték, hogy engedjék el Caesart. Cato, éppen mert nagyon aggódott, hogy zendülés támadhat a szegényebb néposztály körében, s a nép Caesar hatalomra jutásában reménykedve magával ragadhatja az egész lakosságot, rábírta a senatust, hogy osszanak ki egy hónapra elegendő ingyengabonát, ami az állami kiadásokat évi hét és fél millió drakhmával növelte volna. Ez az intézkedés valóban megszüntette az aggályokat, egyben pedig a legmegfelelőbb pillanatban gyengítette és osztotta meg Caesar hatalmát, akit a következő évre praetorrá választottak, és így félelmetes befolyással rendelkezhetett volna új hivatalában.

9. Caesar praetorsága idején történetesen nem voltak zavargások. Egy szerencsétlen ügy azonban igen közelről érintette családi életét. A patriciuscsaládból származó Publius Clodius dúsgazdag ember volt, nagy befolyású szónok, de botrányos magánéletéről hírhedt férfi, s ebben egyetlen kortársa sem múlta felül. Clodius beleszeretett Caesar feleségébe, Pompeiába, aki nem utasította vissza közeledését. De Caesar házában nem egykönnyen lehetett bejutni a nők lakosztályába; különben is Aurelia, Caesar anyja, igen szigorú erkölcsű asszony volt, gondosan szemmel tartotta menye minden lépését, és így nehéz és veszélyes vállalkozássá tette a két szerelmes találkozását.

Van egy római istennő, akit Bona Deának neveznek: ezt az istenséget a görögök Günaikeiának hívják. Ugyanezt az istennőt a phrügök is magukénak vallják, és azt állítják róla, hogy Midasz király anyja volt; a rómaiak szerint pedig a drüaszoknak nevezett erdei nimfák egyike és Faunus felesége. A görögök arról is tudnak, hogy ő Dionüszosznak az anyja, akinek a nevét nem szabad kiejteni. Ezért mikor a nők az istennő ünnepét ülik, szőlőlombbal borított sátrakat emelnek, és szent kígyót helyeznek el egy trónszéken az istennő szobra mellett. A vallási törvények tiltják, hogy ezeken az ünnepségeken férfiak részt vegyenek, sőt férfi nem is tartózkodhat olyan házban, ahol az ünnepséget megrendezik. A szertartások, melyeket csupa nő végez, állítólag nagyon hasonlítanak az Orpheusz tiszteletére rendezett ünnepségekhez. Mikor az ünnep napja elérkezik, a consul vagy a praetor, akinek házánál az ünnepet ülik, elmegy hazulról, és vele együtt távozik a ház valamennyi férfilakója. A háztartás feje ilyenkor az asszony, ő díszíti fel a házat. Az ünnep legfontosabb szertartásai éjszaka folynak. Tréfa is vegyül az éjszakai szertartásokba; közben állandóan szól a zene.

10. Ez alkalommal, mikor Caesar házában éppen folyt a felesége, Pompeia rendezte ünnepség, Clodius (szakálltalan ifjú volt, s bízott benne, hogy nem ismerik fel) ifjú nő képében bekopogtatott a ház ajtaján. Az ajtót nyitva találta, és a tervbe beavatott rabnő segítségével baj nélkül bejutott a házba. A rabnő szaladt, hogy szóljon Pompeiának. Közben telt az idő, és Clodius türelmét vesztve nem maradt ott, ahol az asszony hagyta. Járkálni kezdett a tágas házban, de igyekezett elkerülni a kivilágított termeket. Közben Aurelia egyik szolgálója lépett hozzá, és mint egyik nő a másikat, hívta, vegyen részt a játékban. Clodius vonakodott vele menni, de a szolgáló csak húzkodta magával és kérdezősködni kezdett, hogy kicsoda, honnan jön. Clodius azt felelte, hogy Pompeia szolgálóját várja, de hangja nyomban elárulta. Aurelia rabnője sikoltozva berohant a kivilágított helyiségekbe, ahol sokan voltak, és azt kiáltozta, hogy férfira bukkant a házban. A nők megrémültek. Aurelia azonnal abbahagyatta az istennőnek bemutatott szertartásokat, és letakartatta a szent edényeket. Majd bezáratta a ház ajtóit, és fáklyás rabnők kíséretében sorra járt minden szobát és helyiséget, hogy megkeressék Clodiust. Meg is találták annak a szolgálónak a szobájában, aki beengedte a házba; majd mikor felismerték, hogy kicsoda, kikergették az utcára.

Éjjel eltávoztak a nők a házból, és nyomban elbeszélték férjüknek, mi történt. Reggelre híre ment a városban, hogy Clodius szentségtörést követett el, és tettéért nemcsak azoknak kell felelnie, akiket magaviseletével megbotránkoztatott, hanem a városnak meg az isteneknek is. Az egyik néptribunus szentségtörés címén vádat emelt Clodius ellen, és a senatus legbefolyásosabb tagjai is összefogtak ellene. Tanúvallomásaikban a legszörnyűbb bűnök elkövetését tulajdonították neki, így például, hogy házasságtörést követett el nővérével, Lucullus feleségével. A köznép szembehelyezkedett a patriciusokkal; segítségüknek Clodius jó hasznát látta bírái előtt, mert a bíróság tagjain valósággal kitört a rémület, mikor meglátták, mekkora tömeg áll Clodius mögött. Caesar nyomban elvált Pompeiától, de mikor a bíróság tanúként megidézte, azt vallotta, hogy semmit sem tud a Clodius ellen emelt vádakról. A vád képviselője, különösnek találva a választ, megkérdezte, hogy akkor miért bocsátotta el feleségét, mire Caesar így felelt: "Azt akarom, hogy az én feleségemre még a gyanú árnyéka se essen." Voltak, akik úgy vélték, hogy Caesar ezt őszintén mondta, mások szerint azonban csak színlelt, és igazi célja az volt, hogy a köznép kegyét keresse, mert az Clodius felmentését óhajtotta: és Clodiust valóban felmentették a vád alól. A legtöbb bíró szántszándékkal olvashatatlan írással adta be a szavazó tábláját, nehogy elmarasztaló ítéletével a nép dühét, felmentő ítéletével pedig az előkelők haragját magára vonja.

11. Praetorsága letelte után Caesar Hispaniát kapta tartományul, de nehézségei támadtak, mert hitelezői mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy elhagyja Rómát, ezért nagyon követelőzően léptek fel ellene. Ekkor Caesar Crassushoz, az akkori Róma leggazdagabb emberéhez fordult. Crassusnak szüksége volt Caesar erélyére és lendületére Pompeiusszal szemben folytatott politikai harcában. Így aztán vállalta a legbőszebb hitelezők kifizetését, akiket már semmiképpen sem tudott türelemre bírni, és személyesen vállalt kezességet nyolcszázharminc talentum megfizetésére. Caesar csak így tudott elutazni tartományába.

Mondják, hogy az Alpokon való átkelés közben egy nyomorúságos kis hegyi faluba érkezett. Barátai nevetve megjegyezték, hogy bizonyosan itt is akad egy csomó hivatalért tülekedő és az elsőségért egymásra irigykedő ember. Caesar erre igen komolyan így szólt: "Ami engem illet, inkább lennék itt első, mint Rómában második."

Azt is beszélik róla, hogy mikor már Hispaniában volt, és szabad idején Alexandrosz történetét olvasta, hosszan elgondolkodott, majd könnyekre fakadt. Barátai meglepődtek, és okát kérdezték, mire Caesar így felelt: "Nem gondoljátok, hogy elég okom van a szomorúságra, ha arra gondolok, hogy Alexandrosz az én koromban már mennyi nép felett uralkodott, én pedig mindmostanáig semmi fényes tettet nem hajtottam végre."

12. Mihelyt megérkezett Hispaniába, azonnal munkához látott. Néhány nap alatt a tartományban állomásozó húszcohorsnyi haderőt újabb tíz cohorsszal növelte. Ezután hadjáratot indított a gallaecusok és a lusitanok ellen, és miután legyőzte őket, kijutott a nyugati tengerpartig. Közben újabb, Rómától addig független törzsek földjét hódította meg. Nemcsak a háborús, hanem a békés ügyeket is nagy hozzáértéssel intézte. Megteremtette az egyes városok között az egyetértést. Egyik legsikeresebb intézkedésével elsimította az ellentéteket adósok és hitelezők között. Elrendelte, hogy a hitelező kapja meg az adós jövedelmének kétharmadát, a fennmaradó harmad pedig az adósé marad mindaddig, amíg tartozását ki nem fizette. Az efféle intézkedések következtében jó vélemény alakult ki róla, mikor távozott a tartományból. Maga is meggazdagodott, és hadjáratainak haszna gazdaggá tette katonáit is, akik imperator névvel tisztelték meg.

13. A törvény rendelkezése folytán a hadvezéreknek, akik diadalmenetet kívánnak tartani, a városon kívül kell tartózkodniuk, a consulságra szóló jelöltséget viszont személyesen kell kérni. Caesar a consulválasztások idején érkezett Rómába, és eleinte nem tudta, mit tegyen. Üzenetet küldött a senatushoz, és engedélyt kért, hogy barátai jelöltethessék azalatt, míg neki a város falain kívül kell maradnia. Cato azonban tiltakozott Caesar kérése ellen, bizonygatva, hogy kívánsága törvénytelen; majd mikor látta, hogy Caesar megnyerte magának a senatorok többségét, úgy hátráltatta a szavazás lefolytatását, hogy egy egész napon át szünet nélkül beszélt.

Caesar erre elhatározta, hogy lemond a diadalmenetről, és inkább a consulságot szerzi meg. Nyomban bement a városba, és olyan politikai lépéseket tett, amelyekkel mindenkit félrevezetett, csak Catót nem. Sikerült ugyanis elérnie, hogy Pompeius és Crassus, akik között azelőtt éles politikai ellentét volt, kibékültek egymással. Ők jelentették akkor a legnagyobb hatalmat Rómában. Caesar most jó barátokká tette őket, és mindkettőjük befolyását felhasználta helyzete megerősítésére. Így, mielőtt bárki észrevette volna, egyetlen cselekedetével, mely a kívülállók szemében nem volt több szívélyes baráti jószolgálatnál, gyökeresen megváltoztatta a politikai fejlődés irányát. A polgárháborúkhoz ugyanis nem a Caesar és Pompeius között támadt viszály vezetett, mint általában gondolják, hanem éppen a kettőjük barátsága. Kezdetben ugyanis együtt törték le az arisztokrácia hatalmát, és csak akkor támadt viszály közöttük, amikor tervüket sikerre vitték. Cato gyakran megjósolta, hogy minek kell bekövetkeznie, de figyelmeztetését egy mindennel elégedetlenkedő politikus okvetetlenkedésének tartották, aki szereti magát mindenbe beleártani, és csak később tekintették bölcs, bár nem sokat érő tanácsadónak.

14. Így aztán Caesar Pompeius és Crassus baráti támogatásával szerezte meg a consulságot, és Calpurnius Bibulusszal együtt fényesen győzött a választásokon. Alighogy elfoglalta hivatalát, olyan telepítésekre és földosztásra vonatkozó törvényjavaslatokat terjesztett a senatus elé, a köznép örömére, amelyek inkább illettek volna egy vakmerő néptribunushoz, mint a consulhoz. Javaslatait az arisztokrata származású senatorok erélyesen ellenezték. Caesar már régen várt erre az ürügyre, és hangosan méltatlankodva kijelentette, hogy javaslatait, bár nem akarja, kénytelen a népgyűlés elé vinni, mert a senatus gőgös magatartása nem hagy számára más választást. Elhagyta a senatus üléstermét, és mikor felszólalt a népgyűlésen - egyik oldalán Crassus, másik oldalán Pompeius -, megkérdezte a népet, helyeslik-e az általa előterjesztett törvényjavaslatokat. A helyeslés hallatára felszólította hallgatóságát, támogassák őt azok ellen, akik azzal fenyegetik, hogy szükség esetén fegyverrel is szembeszállnak vele. A nép meg is ígérte támogatását, mire Pompeius hozzátette, hogy ha kardra kerül a sor, ő a kard mellett pajzsról is kész gondoskodni. A patriciusokat mélyen sértette Pompeius őrült és gyermekesen bántó megjegyzése, mely nagy tekintélyéhez is méltatlan volt, és hiányzott belőle a senatust megillető tisztelet is. A köznép épp ezért annál nagyobb elragadtatással fogadta.

Caesar mind erősebb befolyást gyakorolt Pompeiusra. Leányát, Iuliát eljegyezte vele, noha a lány előzőleg már Servilius Caepio jegyese volt. Majd kijelentette, hogy Servilius feleségül veheti Pompeius leányát, bár azt is eljegyezte már korábban Faustus, Sulla fia. Nem sokkal később Caesar feleségül vette Calpurniát, Piso leányát, és consullá választatta Pisót a következő évre. Erre Cato dühösen kifakadt, és fennen hangoztatta: tűrhetetlen állapot, hogy kerítőnők módjára házassági szerződések megkötése fejében osztogassák a legmagasabb állami hivatalokat, és férfiak nők révén jussanak magas állásokba, s kapjanak provinciákat és hadseregeket.

Bibulusnak, Caesar consultársának nem sikerült megakadályoznia Caesar törvényjavaslatainak megszavaztatását, sőt ő is, Cato is gyakran abban a veszélyben forgott, hogy meggyilkolják a forumon. Ezért bezárkózott házába, és consulsága végéig soha többé nem mutatkozott nyilvánosan. Pompeius, miután feleségül vette Iuliát, fegyvereseivel elözönlötte a forumot. Így nyújtott támogatást a köznépnek, hogy megszavazhassák Caesar törvényjavaslatait. Ugyancsak az ő segítségével kapta meg Caesar tartományul ötévi időtartamra az Alpokon inneni és túli Galliát, Illüriával és négylegiónyi hadsereggel együtt. Cato megkísérelt felszólalni e javaslat ellen, de Caesar letartóztatta és lictorokkal kísértette ki az ülésteremből, hogy börtönbe zárják. Azt remélte, hogy Cato majd fellebbez a néptribunusokhoz, de nem így történt - egyetlen szó nélkül távozott. Mikor Caesar látta, hogy ez a cselekedete nemcsak a legkiválóbb patriciusokat háborítja fel, hanem Cato személye iránti tiszteletből a köznépet is, némán, leverten utánament és titokban megkérte az egyik néptribunust, hogy helyeztesse Catót szabadlábra. A senatusi üléseken csak kevés senator vett részt, a legtöbben neheztelésük jeléül távol maradtak. Considius, egy nagyon öreg senator, megmondta Caesarnak, hogy a senatorok azért maradtak távol az ülésekről, mert félnek a consul fegyveres embereitől. "Hát te miért nem félsz, és miért nem maradsz otthon?" - kérdezte tőle Caesar. "Mert az öregség megszabadított a félelemtől - felelte Considius. - Nekem már olyan kevés az időm, hogy nem érdemes törődnöm vele."

Caesar consulsága legszégyenletesebb politikai eseményének mindenki azt tartotta, mikor Clodiust néptribunusszá választották. Ez a férfiú kísérelte meg elcsábítani Caesar feleségét, házába osonva az éjszakai ünnepségek alatt. Caesar azért választatta meg Clodiust, hogy ha lehet, végezzen Ciceróval. Addig el sem indult tartományába hadseregéhez, míg Clodius segítségével csoportot nem szervezett Cicero ellen, és nem száműzette a politikust Itáliából.

15. Ez volt Caesar pályafutása - mint mondják - galliai hadjárata előtt. Galliába való távozása láthatóan fordulópontot jelentett életében: új életmódot és új feladatokat. Galliát meghódító hadjárataiban és háborúiban éppen olyan jó katonának és elismerten tehetséges, vezetésre termett hadvezérnek bizonyult, akár kora legnagyobb hadvezérei és katonái. Olyan férfiakkal összehasonlítva, mint Fabius, Scipio és Metellus vagy kortársai - de akár Sulla, Marius, a két Lucullus, akik nála nem sokkal korábban viseltek háborúkat, vagy a hadvezéri hírneve és dicsősége teljében álló Pompeius is -, megállapíthatjuk, hogy Caesar haditettei valamennyinél kimagaslóbbak. Talán azért tarthatjuk másoknál nagyobb hadvezérnek, mert harcainak színterén a terepviszonyok nehezebbek voltak, és másoknál nagyobb területet hódított meg. Másokkal összehasonlítva láthatjuk, hogy nagyobb ellenséges haderők felett győzedelmeskedett, és sokkal kiszámíthatatlanabb, szilaj néptörzsek rokonszenvét tudta megnyerni, mint bárki más. Ésszerűbben és emberségesebben bánt a hadifoglyokkal, másoknál bőkezűbb volt katonáihoz, és több megértést tanúsított irántuk. Annyi bizonyos, hogy minden más hadvezérnél több csatát vívott, és több ellenséget ölt meg. Galliai hadjáratán, bár tíz évig sem tartott, nyolcszáznál több várost vett be ostrommal, és háromszáz néptörzset hódított meg. A vezetése alatt különböző időben vívott ütközetekben az ellenség oldalán hárommillió ember vett részt, ebből az elesettek száma egymillió volt; ehhez további egymillió hadifogoly járult.

16. Caesar különösképpen értett hozzá, hogy felkeltse katonái jóindulatát és ragaszkodását; még az olyan katonák is, akik azelőtt nem tűntek ki társaik közül, készek voltak a legvakmerőbb tettekre is, ha Caesar dicsőségéről volt szó. Ilyen volt Acilius, aki a Massiliánál vívott tengeri ütközetben felkúszott az egyik ellenséges hajó fedélzetére, és mikor karddal levágták a jobb kezét, baljával nem engedte el pajzsát, hanem az ellenséges katonák arcába vágott vele, és valamennyit lelökdöste a hajóról, amelyet így elfoglalt.

Ehhez hasonló eset Cassius Scaeváé is, akinek a dürrhakhioni csatában nyíllal kilőtték egyik szemét, dárdával megsebezték vállát és combját; pajzsába nem kevesebb mint százharminc nyílvessző fúródott. Ekkor odakiáltott az ellenséges katonáknak, mintha meg akarná adni magát; ketten nyomban hozzárohantak, ő azonban az egyiket kardjával megsebesítette a vállán, a másiknak arcába sújtott, megfutamította, maga pedig társai segítségével megmenekült.

Britanniában történt egyszer, hogy néhány magasabb rangú tiszt egy vízzel elárasztott mocsaras területen támadás középpontjába került. Egy egyszerű legionárius Caesar szeme láttára halálmegvető bátorsággal sietett bajba jutott feljebbvalóinak segítségére, elkergette az ellenséges katonákat, és megmentette a tiszteket. Utána nagy nehezen maga is visszatért társaihoz; az iszapos vízbe vetette magát, és nagy üggyel-bajjal, hol úszva, hol vízben gázolva, pajzs nélkül sikerült partra vergődnie. Caesar és környezete elragadtatással áradozott róla, a katona azonban kétségbeesetten, könnyek közt Caesar lába elé vetette magát, és bocsánatát kérte, amiért pajzsát elveszítette.

Libüában Scipio elfogta Caesar egyik hajóját, amelyen ott volt a quastornak jelölt Granius Petro is. Scipio a hajó utasait fogolyként kezelte, és mint rabszolgákat adta át katonáinak, de a quaestornak azt mondta, meghagyja szabadságát és elengedi. Granius ekkor kijelentette: Caesar katonáinak az a szokása, hogy csak adnak, de el nem fogadnak kegyelmet másoktól, és kardjába dőlve végzett magával.

17. Caesar tudatosan táplálta és fejlesztette emberei között ezt a szellemet s a szenvedélyes vágyat, hogy kitüntessék magukat. Elsősorban azzal, hogy jutalmakat és kitüntetéseket osztogató bőkezűsége által nyilvánvalóvá tette, hogy nem szándékszik a maga gyönyörűségére nagy vagyont gyűjteni hadjárataiból; hogy a szerzett zsákmányt inkább közös tulajdonnak tekinti, melyből megjutalmazza a bátrakat, és maga sem kér belőle nagyobb részt, mint amit katonáinak juttat, ha megérdemlik. Ezenfelül azt is jól láthatták alantasai, hogy nem volt olyan veszély, amelyből kivonta magát, sem olyan fáradságos munka, melyből részt nem vállalt. Tudták, hogy Caesar szívesen néz szembe mindenféle veszedelemmel, hiszen hajtotta a becsvágy; inkább azon lepődtek meg, hogy vonakodás nélkül vállal minden testi fáradalmat, még ha az nyilvánvalóan több is, mint amit fizikai erővel elbír. Caesar ugyanis törékeny alkatú férfiú volt, bőre sima és fehér; gyakran fejfájás és epileptikus rohamok gyötörték. Az első ilyen rohamot állítólag Cordubában kapta. Gyenge egészségi állapotát nemhogy ürügyül használta volna a kényelmes, elpuhult életre, hanem ellenkezőleg, a hadviselést tekintette a legkitűnőbb gyógymódnak. A hosszú utazásokat, az egyszerű táplálkozást, a szabadban való alvást és a minden kényelmet nélkülöző életmódot vélte a legalkalmasabb eszköznek a betegség távol tartására, így edzette magát epilepsziás rohamai ellen. Többnyire tábori szekerén vagy a székében aludt, és a pihenést csak erőgyűjtésre használta. Napközben táborhelyek vagy kaszárnyák megszemlélésével, városok meglátogatásával töltötte idejét; állandóan vele volt, hordszékben ülve, egy írástudó rabszolga, akinek útközben diktált; mögötte pedig állandóan egy katona állt kihúzott karddal. Szeretett gyorsan utazni. Így mikor Rómából első ízben távozott, a nyolcadik napon elérte a Rhodanus folyót.

Gyermekkora óta kitűnően lovagolt. Az volt a szokása, hogy kezét hátán összekulcsolva teljes vágtában hajtotta lovát. Hadjáratai közben lóhátról diktálta leveleit, sőt Oppius elbeszélése szerint, gyakran két vagy több írnokot is foglalkoztatott egyszerre. Állítólag Caesar volt az első, aki barátaival rendszeresen levélváltás útján érintkezett, ha sürgős ügyek elintézése végett nem volt alkalma személyesen találkozni velük, ha nem ért rá, vagy ha nagyon messze volt tőlük.

Ételben nem volt válogatós, ami a következő történetből is kitűnik. Egy alkalommal Valerius Leo látta vendégül Mediolanumban, és spárgát szolgáltak fel, de olívaolaj helyett mirrhaolajjal. Caesar minden megjegyzés nélkül megette a felszolgált ételt, és mikor barátai utóbb kifogásokat emeltek, rájuk szólt: "Ha nem ízlett, amit kaptatok, okosabban tettétek volna, ha nem eszitek meg. Aki megjegyzéseket tesz más ember hiányos neveltetésére, csak a maga neveletlenségét bizonyítja."

Egy másik alkalommal vihar érte utol, és társaival együtt kénytelen volt éjjeli szállást keresni egy szegény ember házában. Mikor látta, hogy a házban csak egyetlen szűk szoba van, és ott egy személynél több nem alhat, azt mondta barátainak, hogy a megtiszteltetés ugyan a legelőkelőbbet illeti, mégis a gyengéket és betegeket kell kényelemben részesíteni, ezért szólt Oppiusnak, hogy feküdjék le a szobában, ő pedig a többiekkel együtt a ház tornácán aludt.

18. Caesar első hadjáratát Galliában a helvetiusok és a tigurinusok ellen vezette. Ez a két néptörzs, miután mind a tizenkét városukat és négyszáz falujukat felgyújtotta, továbbvándorolt Gallia római fennhatóság alatt álló részébe, mint már előttük a kimberek és teutonok is. Ők is vitéz katonák hírében állottak, és ugyanolyan sokan voltak, mint azok a kimber és teuton hadak, amelyek a múltban törtek be római területre. Számuk háromszázezer volt, a harcosok száma százkilencvenezer. A tigurinusokat az Arar folyó partján nem Caesar, hanem Labienus verte le, de Caesar utasításai szerint. A helvetiusok menetelés közben, váratlanul támadták meg Caesart, mikor az egyik szövetséges baráti város felé vezette seregeit. Szerencsére sikerült csapatait kedvező fekvésű állásba vezetnie. Mikor a cohorsok csatarendbe álltak, és valaki odavezette hozzá a lovát, így szólt: "Erre majd csak az üldözéskor lesz szükségem, ha győzünk; most törjünk rá az ellenségre." A rohamot gyalogosan vezette. Az ellenség sorait hosszú és nehéz küzdelem után tudták csak visszaszorítani, de a legsúlyosabb harcra a táborhely körül felállított szekereknél került sor, ahol nemcsak a helvetius katonák tartottak ki és küzdöttek rettenthetetlen bátorsággal, hanem gyermekeik és asszonyaik is utolsó leheletig védekeztek, és a csata csak késő éjszaka ért véget. Caesar egy dicséretre méltó és nemes lelkű cselekedettel tette fel erre a győzelemre a koronát. Az ellenség soraiból életben maradottak közül mintegy százezer embert letelepített; rábírta ugyanis őket, hogy térjenek vissza elhagyott földjükre, és építsék fel újra városaikat, melyeket maguk romboltak le. Azért is cselekedett így, mert félt, hogy ha lakatlanul marad a terület, a germánok átkelnek a Rhenuson és elfoglalják.

19. Második hadjáratát a gallok védelmében viselte a germánok ellen. Bár Rómában szövetséget kötött Ariovistus germán királlyal, a germánok tűrhetetlen szomszédai lettek a Caesar által meghódított néptörzseknek. Nyilvánvaló volt, hogy nem elégszenek meg területükkel, hanem ha alkalom kínálkozik rá, átlépik a határokat, és elfoglalják Galliát. Caesar meggyőződött róla, hogy hadseregének tisztjei félnek a germánoktól, különösen az előkelő patriciuscsaládból való fiatal tisztek, akik azért szálltak hadba Caesar seregében, mert úgy vélték, hogy Caesar vezérsége alatt szolgálni könnyű életet és gyors meggazdagodást jelent. Caesar gyűlésbe hívta őket, és felajánlotta nekik, hogy menjenek vissza Rómába. Jobban teszik, mondta, ha nem vállalnak semmi veszélyes kockázatot, hiszen már eddig is férfihoz nem méltó puhányként viselkedtek. Egyben közölte velük, hogy csak a tizedik legiót viszi magával a germánok ellen; reméli, mondta, hogy az ellenség most sem bizonyul erősebbnek a kimbereknél, és ő sem lesz rosszabb hadvezér Mariusnál. Erre a tizedik legio követséget küldött hozzá, és testületileg köszönték meg neki, amit róluk mondott, a többi legio katonái pedig szidalmazni kezdték saját tisztjeiket. Csakhamar az egész hadsereg harci vágytól égett, és kész volt Caesart követni; végül több napi menetelés után az ellenségtől húsz mérföldnyi távolságban tábort ütöttek.

Az a tény, hogy az ellenség ennyire megközelítette a germánokat, már magában aláásta Ariovistus önbizalmát, aki eddig el sem tudta képzelni, hogy a rómaiak meg merik támadni a germánokat; sőt meg volt róla győződve: akkor se mernek szembeszállni velük, ha ők támadják meg a római legiókat. Ezért döbbentette meg annyira Caesar merészsége, s ugyanakkor rá kellett ébrednie, hogy saját hadserege teljesen megzavarodott. A germánok bátorságát alaposan megrendítették papnőik jóslatai is. A papnők a folyók örvénylését figyelték, és a víz zúgásából jósoltak. Ez alkalommal óva intették a hadvezéreket, hogy csapataikat újhold előtt csatába vezessék.

Ezekről a dolgokról Caesar is értesült, és látta, hogy a germánok csendben vannak. Ezért úgy döntött, jobb, ha addig ütközik meg velük, míg aggályaik miatt bátortalankodnak, és nem várja meg a nekik alkalmas időpontot. Ezért támadást intézett erődítéseik és a közeli dombon épült táborhelyük ellen. Valóban sikerült is az ellenséget támadásra ingerelnie, a germánok leereszkedtek a domboldalról, és vad harcba kezdtek. Az ütközet fényes győzelemmel végződött. Caesar negyven mérföldnyire üldözte az ellenséget egészen a Rhenusig; a csatateret ellepték a holttestek és a rengeteg hadizsákmány. Ariovistusnak néhány emberével sikerült átjutnia a folyón. Az elesettek száma állítólag nyolcvanezer volt.

20. E hadjárat után Caesar téli szálláson a sequanusoknál hagyta hadseregét, és hogy figyelmét a római politika fejleményeire összpontosíthassa, Galliának a Padus menti részébe vonult; ez a terület ugyanis még fennhatósága alá tartozott, mert a Rubicon folyó volt a határ az Alpokon inneni Gallia és Itália többi része között. Itt ütötte fel főhadiszállását, és innen irányította a belpolitikát. Különféle politikai ügyekben sokan keresték fel, és mindenkinek megadta, amit kívánt; úgy küldte el magától az embereket, hogy vagy azonnal kaptak tőle valamit, vagy jövőbeli reménységgel kecsegtette őket. Így hadjáratai közben Pompeius tudta nélkül kettős eredményt ért el: a hadvezérsége alatt álló római sereggel legyőzte az ellenséget, és egyben megnyerte magának Róma polgárait is az ellenségtől zsákmányolt vagyont érő kincsek segítségével.

Mikor azonban meghallotta, hogy a leghatalmasabb gall néptörzs, a belgák, akik az ország területének mintegy harmadrésze fölött rendelkeznek, elpártoltak, és több tízezernyi hadsereget gyűjtöttek össze, nyomban visszafordult, és amilyen gyorsan csak tudott, harcba sietett. Akkor támadt rá az ellenségre, mikor éppen a gall szövetségesek földjét fosztogatta, és mert a belgák csak gyenge ellenállást tanúsítottak, rendezetlen és szégyenletes módon harcoló hatalmas seregüket megverte és megfutamította. A rómaiak olyan öldöklést vittek végbe, hogy a tavakat és folyókat az ellenséges katonák teteme borította - valósággal hídként szolgáltak az átkelésnél. Az elpártolt törzsek közül a tengerpart lakói harc nélkül megadták magukat.

Ezután Caesar a nerviusok néven ismert egyik legvadabb és legharciasabb néptörzs ellen vonult. Ez a törzs sűrű erdőségekkel borított területen élt. Családjukat és értékesebb vagyontárgyaikat az ellenségtől távol eső erdei rejtekhelyen biztonságba helyezve, hatvanezer főnyi haderejükkel hirtelen megtámadták Caesart, mikor katonái a tábor megerősítésével foglalatoskodtak, és nem számítottak rá, hogy csatát kell vívniuk. Az ellenség szétszórta Caesar lovasságát, bekerítette a hetedik és tizenkettedik legiót, és a centuriókat megölte. Ha Caesar nem ragad pajzsot, nem hatol előre a harcban álló gyalogság első soraiba, s nem veti rá magát az ellenségre; ha a tizedik legio katonái a dombtetőn levő állásukból idejében be nem avatkoznak a harcba, egyetlen római sem menekült volna meg. Így Caesar személyes bátorságával magával ragadta egész hadseregét, és a katonák, mint mondani szokták, valóban emberfeletti erővel harcoltak. De a nerviusok még védekezés közben sem hátráltak meg, egyenként kellett végezni velük. A hatvanezer főnyi hadseregből csak ötszázan maradtak életben, a néptörzs mintegy négyszáz vezető embere közül pedig csak hárman.

21. A győzelem hírére a senatus elrendelte, tizenöt napon át mutassanak be áldozatokat az isteneknek és rendezzenek ünnepségeket. Azelőtt sohasem tartottak ilyen hosszú ideig tartó győzelmi ünnepségeket. Mindenki úgy vélekedett, hogy különlegesen nagy veszély volt, mivel annyi néptörzs pártolt el egyszerre Rómától, a győzelem pedig fényes, mert Caesar aratta, akihez a nép forrón ragaszkodott.

Caesar, miután Galliában rendezte ügyeit, a telet ismét a Padus mentén töltötte, és igyekezett megnyerni Rómát. Akik különféle tisztségekre jelöltették magukat, mind tőle vártak támogatást; Caesarnak sikerült a nép kegyét nagyobb összegek szétosztásával megnyernie, és elérte, hogy az általa támogatott jelölteket válasszák meg. Ezek aztán mindent megtettek hatalma növelésére. Rómából a legmagasabb rangú és legbefolyásosabb férfiak keresték fel Lucában, közöttük Pompeius, Crassus, valamint Szardínia kormányzója, Appius és Hispania proconsula, Nepos. A városban egy időben százhúsz lictor és kétszáznál több senator tartózkodott. Tanácskozásaikon megállapodtak, hogy a következő év consula Pompeius és Crassus lesz; Caesarnak további összegeket szavaznak meg, és főparancsnoki megbízatását további öt évre meghosszabbítják. Minden józanul gondolkodó ember elképesztőnek találta, hogy akik akkora összegeket kaptak Caesartól, most rá akarják bírni, helyesebben rá akarják kényszeríteni a senatust, hogy pénzt adjon Caesarnak, mintha nem volna neki; és csak a kényszer hatása alatt járultak hozzá a határozathoz. Cato nem volt jelen; őt ügyesen eltávolították, és Ciprus szigetére küldték. De jelen volt Favonius, Cato párthíve, aki látván, hogy egyszerű tiltakozással nem megy semmire, kirohant az utcára, és kiáltozni kezdett az összeverődött tömegnek, de senki nem hallgatott rá. Sokan Pompeiusra és Crassusra számítottak, de a legtöbben Caesar kegyét keresték, és tőle reméltek minden jót a jövőre, ezért csendben maradtak.

22. Caesar ezután visszatért csapataihoz Galliába, ahol súlyos harcok folytak. Két germán néptörzs (az usipesek és a tenctherusok) hódító szándékkal átkeltek a Rhenuson. Caesar galliai hadjáratairól szóló emlékirataiban ezekről a harcokról a következőket írja: A barbárok követeket küldtek hozzá, hogy tárgyaljanak vele, majd - noha a fegyverszüneti megállapodás még érvényben volt - hadseregét menetelés közben váratlanul megtámadták, és nyolcszáz főnyi lovasságukkal megfutamították az ő ötezer főnyi lovas csapatát. Ezután újabb követséget küldtek hozzá, nyilván azért, hogy újra rászedjék, de ő őrizetbe vétette a követeket, majd támadást indított a germánok ellen, azt gondolva, hogy hitszegő és szerződésszegő emberekkel szemben jogos a bizalmatlanság. Tanusius szerint, amikor a senatus a győzelem tiszteletére áldozati szertartások bemutatását és ünnepségek tartását rendelte el, Cato kijelentette, hogy véleménye szerint Caesart ki kellene adni a barbároknak. Így legalább - mondotta - Róma megmenekülne az átoktól, mely mindig lesújt az ilyen hitszegőkre.

Azok közül, akik a Rhenuson át betörtek Galliába, négyszázezren pusztultak el. Csak kevesen juthattak vissza a germán sugamberekhez. Ez aztán jó ürügy volt Caesarnak arra, hogy betörjön Germaniába. Ő volt a történelemben az első, aki hadsereggel kelt át a Rhenuson. Hidat veretett az e helyütt igen széles, örvényes és gyors áramlású folyón. A germánok fatörzseket és gerendákat úsztattak lefelé a Rhenuson, hogy kidöntsék a hídpillérek gyanánt levert cölöpöket. Caesar ezt úgy előzte meg, hogy a híd alatt hatalmas farakásokkal széles ívben eltorlaszolta a folyó medrét, így szinte korláttal vette körül a híd pilléreit. Hihetetlen látvány volt, hogy tíz nap alatt megfékezte a vadul áramló folyót.

23. Csapataival átkelt a folyón, és senki nem merészkedett szembeszállni vele. Még a suebus néptörzs is, mely vezető szerepet játszott Germaniában, mély völgyekben és áthatolhatatlan sűrű erdőségekben rejtőzött el előle. Caesar felgyújtotta és feldúlta az ellenséges néptörzsek területeit, azokat viszont, akik igyekeztek jó viszonyt fenntartani a rómaiakkal, bátorította. Miután tizennyolc napot töltött Germaniában, visszatért Galliába.

Kiváltképpen a britannusok elleni hadjárata volt merész vállalkozás. Caesar volt az első, akinek hajóhada eljutott a nyugati óceánra, és serege átkelt az Atlanti-tengeren. Földrajzírók gyakran vitatkoztak a britannusok szigetéről; sokan elképzelhetetlenül nagynak tartották, mások szerint ilyen sziget nem is volt soha: mind neve, mind a róla szóló híradások alig egyebek merő kitalálásnál. Caesar Britannia tervbe vett meghódításával a római birodalom határait az ismert világon túlra tolta ki. Kétszer kelt át a szigetre a szemben fekvő Gallia partvidékéről, és nem egy csatát vívott a szigetlakókkal. Nekik azonban több kárt okozott, mint amennyit saját embereinek használt, a szigetet ugyanis földhözragadt szegény nép lakta, s nemigen tudott mit zsákmányolni tőlük. Nem is volt Caesar megelégedve a háború végső eredményével; de azért mielőtt elhagyta a szigetet, túszokat vitt magával a királytól, az országot pedig adófizetésre kötelezte.

Galliában Caesart barátainak levelei várták, melyeket már éppen továbbítani akartak neki. Ezekből értesült leánya haláláról, aki Pompeius házában gyermekszülésben halt meg. Ez a veszteség nagy bánatot okozott Pompeiusnak is, Caesarnak is; de barátaik is aggódtak, mert féltek tőle, hogy így megszűnik a szoros kapcsolat, mely a béke és egyetértés egyedüli biztosítéka volt az állam életében. Alig néhány nappal Iulia halála után meghalt a csecsemő is. Iulia holttestét, hiába ellenezték a néptribunusok, a nép a Campus Martiusra vitte és ott temette el.

24. Caesar hadereje most már akkorára nőtt, hogy a csapatokat kénytelen volt több helyen teleltetni. Maga, szokásához híven, visszatért itáliai területre. Ez idő tájt egyszerre több helyen törtek ki felkelések Galliában. A gallok nagy sereget gyűjtöttek, és megtámadták a rómaiak téli táborhelyeit. A legnagyobb és legerősebb felkelő sereg, amely Ambiorix vezérlete alatt harcolt, megsemmisítette Cotta és Titurius hadseregét, és magukat a vezéreket is megölték. Ezután egy hatvanezer főnyi sereg körülvette és megostromolta a Cicero parancsnoksága alatt álló legio táborát, kis híján elfoglalták rohammal. Minden ember megsebesült, miközben bátran védekeztek a túlerő ellen.

Caesar már jó messze járt, mikor hírül adták neki ezeket az eseményeket. Azonnal visszatért, összegyűjtött hétezer főnyi sereget, és sietett, hogy felmentse Cicerót az ostrom alól. Az ostromlók felfigyeltek rá, de nem törődtek csekély létszámú haderejével, és olyan szándékkal szálltak vele szembe, hogy megsemmisítik seregét. Caesar cselhez folyamodva kitért a felkínált ütközet elől, és olyan terepet keresett magának, ahol kicsiny csapatával előnyös feltételek között ütközhet meg nagyobb számú ellenséggel is; majd hozzákezdett tábora megerősítéséhez. Katonáit visszatartotta a támadástól, és rávette őket, hogy viselkedjenek úgy, mintha félelmükben építenének sáncokat és torlaszolnák el a tábor kapuit. Ezzel sikerült elérnie, hogy az ellenség továbbra is megvetéssel nézte minden mozdulatukat, míg végül elvakultságukban meggondolatlan támadást intéztek a tábor ellen. Caesar ekkor megütközött az ellenséggel, és rengeteg katonájukat megölte.

25. A győzelem eredményeképpen Galliának ezen a részén minden zendülést sikerült letörnie. Caesar még a tél folyamán mindenhová ellátogatott, és szigorú rendszabályokat vezetett be a további zendülések megakadályozására. Három legiót kapott Itáliából az elszenvedett veszteségek pótlására. Ezek közül kettő Pompeius parancsnoksága alatt állott, de ő most átengedte Caesarnak legióit, a harmadikat viszont Galliának a Padus mentén elterülő részén toborozták.

A jelek azt mutatták, hogy Caesar legnagyobb és legveszélyesebb háborúja van kitörőben Galliában. A háború magvait titokban vetették el és titokban növelték a legbefolyásosabb férfiak a legharciasabb néptörzsek körében. Mikor a mozgalom erősödni kezdett, nagy számban gyűltek össze ifjú katonák Gallia minden részéből. Egy-egy helyen hatalmas pénzösszegeket gyűjtöttek; a felkelésben erős városok és az ország nehezen megközelíthető tájainak lakosai vettek részt. Tél volt, az évnek ebben a szakában a folyók befagynak, az erdőket hó borítja, és a hegyekből lezúduló megáradt patakok tavakká változtatják a lapályokat. Így az ország egyes részein a mély hóban láthatatlanná váltak az utak, másutt pedig a folyók áradása és az elmocsarasodott területek bizonytalanná tették a terepet mindenféle menetelés számára. Mindez kilátástalanná tette Caesar számára a felkelés leverését, melyben igen sok néptörzs vett részt. Közöttük a vezető szerepet az arvernusok és a carnutinusok néptörzse vállalta. Fővezérükké Vercingetorixot választották, kinek atyját a gallok megölték, mert azt hitték, hogy zsarnoki hatalomra tör.

26. Vercingetorix több részre osztotta hadseregét, mindegyik hadosztály élére külön-külön parancsnokot állított. Sikerült megnyernie ügyének a környező vidéket egészen az Arar folyó völgyéig. Tudott róla, hogy Rómában politikai szervezkedés folyik Caesar ellen; terve az volt, hogy felhasználja a jó alkalmat, és egész Galliára kiterjeszti a háborút. Valóban, ha csak rövid ideig vár, míg Caesar belebonyolódik a polgárháborúba, Itáliát ugyanolyan félelem fogta volna el, mint a kimberek elleni háború idején. Így azonban Caesar, aki mindenki másnál jobban értett hozzá, hogy háborúban minden kínálkozó alkalmat a legalkalmasabb időpontban ragadjon meg, mihelyt értesült a felkelésről, csapataival azonnal megkezdte a visszavonulást abba az irányba, ahonnan jött. Erélye és gyorsasága, amellyel hadseregét a nehéz téli időjárás viszonyai között is meneteltette, nyilvánvalóan megmutatta a barbároknak, hogy le nem győzött és legyőzhetetlen hadsereg tör rájuk. Hosszú ideig lehetetlennek látszott, hogy Caesarnak akár egyetlen hírnöke vagy levélhordozója is átjusson ezen a területen; most pedig ő maga vonult keresztül ezen a terepen és vezette egész hadseregét. Feldúlta az ellenséges népek országát, lerombolta erődítményeiket, meghódította városaikat, és fogadta azok hódolatát, akik az ő oldalára álltak. A helyzet azonban csakhamar megváltozott, mert az aeduusok törzse csatlakozott a felkelőkhöz. Ez a törzs eddig a rómaiak testvérének vallotta magát, és egyébként is különleges elbánásban volt része. Csatlakozásuk a felkelőkhöz igen nagy csapást jelentett Caesar serege számára.

Éppen ezért Caesar más irányba vonult; átkelt a lingonok területén, azért, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen a sequanusokkal, ezzel a baráti néptörzzsel, mely a védőbástya szerepét töltötte be Itália és az ország többi része között. Az ellenség itt támadta meg és vette körül Caesart sok tízezer főnyi hadseregével; ő elfogadta a felkínált ütközetet, hosszabb ideig tartó véres csatában leverte őket, és teljes győzelmet aratott fölöttük. Kezdetben bizonytalannak látszott a harc kimenetele. Az arvernusok legalábbis rövid kardot függesztettek fel templomukban győzelmi jelként, és azt állították, hogy Caesartól zsákmányolták. Később Caesar maga is látta a kardot, de mikor barátai biztatták, hogy vétesse le, elmosolyodott, és azt mondta, nem engedi, mert ő is az isteneknek ajánlott tárgynak tekinti.

27. Akik életben maradtak az ütközet után, királyukkal együtt Alesia városában kerestek menedéket. Alesia várát erős falai és erős védőrsége miatt bevehetetlennek tartották. Caesar mégis ostrom alá vette, de ekkor hátulról leírhatatlan veszély támadt rá. A falak alá ugyanis háromszázezer főnyi felmentő sereg érkezett, Gallia legnagyobb hadereje, melyet sok népből toboroztak össze. Ezenkívül a várban is százhetvenezer főnyi haderő tartózkodott. Caesar így most két hatalmas haderő kettős tüzébe került. Egyszerre az ő hadserege is ostromlott sereggé lett. Így kénytelen volt két irányba kiépíteni az erődítéseket, egyrészt a város védőivel, másrészt a felmentő sereggel szemben; jól tudta ugyanis, ha a két haderőnek sikerül egyesülnie, számára minden elveszett.

Az Alesia falainál fenyegető veszedelem méltán szerzett Caesarnak dicsőséget, mivel találékonysága és merészsége egyetlen csatában sem mutatkozott meg annyira, mint éppen itt. De a legfeltűnőbb talán mégis az volt, hogy mikor harcba bocsátkozott, és legyőzte a hatalmas ellenséget a falakon kívül, nemcsak hogy az ostromlottak, de még azok a rómaiak sem vették őt észre, akik a várral szemben húzódó belső erődítések vonalát védték. Csak akkor értesültek a győzelemről, mikor meghallották Alesiából a férfiak jajveszékelését és az asszonyok siránkozását. Ezek ugyanis jól látták a falakról, hogy a rómaiak a külső harcvonalból táborukba hordják a sok arany- és ezüstveretű pajzsot, a vérrel beszennyezett mellvérteket, a serlegeket és a gall módra készített sátrakat. Így a hatalmas felmentő hadsereg hamar megsemmisült, akár egy látomás vagy álomkép, mivel legnagyobb része elesett. Alesia védői még azután is sokáig küzdöttek a rómaiak ellen, de végül is meghódolásra kényszerültek. Vercingetorix, a felkelő háború fővezére, felöltötte legszebb páncélöltözetét, felült gondosan felszerszámozott lovára, és kilovagolt a kapun. Caesar ülve fogadta; Vercingetorix lóháton megkerülte, azután leugrott lováról. Leszaggatta magáról páncélzatát, majd szótlanul és mozdulatlanul odaült Caesar lábához, míg csak fogolyként el nem hurcolták, hogy a diadalmenetig életben tartsák.

28. Caesar már régen elhatározta, hogy Pompeiust kiforgatja a hatalomból; igaz, hogy Pompeius is éppen ilyen tervet szőtt Caesar ellen. Crassus ugyanis, mindkettőjük legveszélyesebb ellenfele, elesett a parthusok elleni háborúban. Ha tehát valamelyikük felül akart kerekedni, meg kellett szabadulnia attól, aki mindaddig a leghatalmasabb volt; annak viszont, aki pillanatnyilag felülkerekedett, ha helyzetét tartani akarta, le kellett számolnia félelmetes ellenfelével, míg nem késő. Pompeiust ez a gondolat csak kis ideje kezdte nyugtalanítani. Mindeddig megvetéssel kezelte Caesart, és úgy tekintette, mint aki az ő befolyása révén nőtt nagy emberré, és azt gondolta, ugyanolyan könnyen végez majd vele, mint ahogyan magasba emelte. Caesarnak azonban kezdettől fogva kész tervei voltak. Mint az atléták, visszavonult a küzdőtérről, és a galliai háborút mintegy edzésre használta fel. Ezekben a harcokban olyan hírnevet szereztek neki haditettei, hogy méltán kelhetett versenyre Pompeiusszal. Ügyesen felhasznált minden érvet és ürügyet; ezeket részben Pompeius, részben a körülmények, részben pedig a Rómában kialakult veszélyes politikai helyzet szolgáltatták. A dolgok odáig fajultak, hogy a hivatali állások jelöltjei nyíltan vesztegették meg a választókat. És akik a pénzt kapták, már nem is azért mentek a forumra, hogy leadják szavazataikat jótevőikre, hanem hogy íjjal, karddal és parittyával harcba bocsátkozzanak egymással. Nemegyszer, mielőtt még a szavazás véget ért, vér folyt a tereken, és a szerteszét heverő holttestek borzalmas látványt nyújtottak a forumi szószék körül. Rómában valóságos anarchia támadt, mint mikor az állam hajója kormányos nélkül marad. Az értelmes emberek már azzal is megelégedtek volna, ha a monarchiánál rosszabb dolog nem következik be annyi őrültség és vihar után, sokan pedig a nyilvánosság előtt is kijelentették, hogy csak a monarchia segíthet az államon, és azt mondták, el kell fogadni a gyógyszert, melyet a legemberségesebb orvos, szerintük Pompeius kínál. Pompeius, bár szóval igyekezett elhárítani magától ezt a kitüntetést, valójában teljes erejével dictaturára tört. A helyzetet Cato és társai látták a legvilágosabban, mikor igyekeztek rávenni a senatust, hogy válassza meg Pompeiust egyedüli consulnak; azt remélték, hogy Pompeius így majd megelégszik az egyeduralomnak e törvényesebb színezetű formájával, és nem törekszik erőszakos eszközökkel megszerezni a dictatori hatalmat. A senatus mindenesetre megszavazta, hogy eddigi tartományaiban meghosszabbítsa proconsuli hatalmát. Pompeiusnak két tartománya volt, Hispania és egész Libüa. Ezeket általa kinevezett legatusokkal igazgatta, és mindkét tartományában hadsereget tartott fenn; a hadseregek ellátására évenként ezer talentumot kapott az államkincstártól.

29. Caesar ekkor Rómába küldött emberei útján azt kérte, hogy pályázhasson a consulságra, és ugyanakkor hagyják meg provinciáit is. Pompeius ezt eleinte nem ellenezte, de a Marcellus és Lentulus körül létrejött csoport nem adott helyt a kérésnek. Ezek kezdettől fogva gyűlölték Caesart, és most minden tisztességes és tisztességtelen eszközt felhasználtak, hogy becsületében és önérzetében megsértsék. Bosszantására Novum Comum, egy Caesar által nemrégiben alapított colonia lakosait megfosztották polgárjoguktól. Marcellus consul az egyik, Novum Comumból Rómába érkező senatort megvesszőztette.

"Azért szégyenítelek meg - mondta neki -, mert be akarom bizonyítani, hogy nem vagy római. Most pedig menj, és mutasd meg a botütések nyomát Caesarnak."

Mikor Marcellus consulsága lejárt, Caesar a vezető római politikusok között bőkezűen szétosztogatta Galliában szerzett vagyonát. Curio néptribunusnak kifizette nagyobb összegű adósságát, Paulus consulnak pedig ezerötszáz talentumot adott, amiből a consul felépítette a forum egyik legszebb épületét, a híres Basilicát a régi, Fulvia néven ismert épület helyén.

Pompeiust aggodalommal töltötte el Caesar pártjának szervezkedése, és kezdett nyíltan fellépni ellene. Politikai elvbarátaival együtt azon mesterkedett, hogy Caesar helyett mást nevezzenek ki fővezérnek. Majd visszakérte tőle a csapatokat, melyeket a galliai hadjárat idejére átengedett neki. Caesar hazaküldte a katonákat, miután mindegyiknek kétszázötven drakhmát ajándékozott. A csapatokat Pompeiushoz kísérő tisztek hamis és valószínűtlen híreket terjesztettek Caesarról, de arra mégis jók voltak, hogy Pompeiust hiú reménnyel áltassák. A tisztek ugyanis azt állították, hogy Caesar hadserege Pompeiust óhajtja, és ha az irigykedés következtében kialakult kedvezőtlen belpolitikai helyzet otthoni ügyeinek intézését akadályozza, az ottani haderő készenlétben áll mellette, és ezek a csapatok, mihelyt visszatérnek Itáliába, haladéktalanul az ő oldalára állnak, Caesar annyira népszerűtlen örökös hadviselései miatt, és a hadsereg szemében gyanús, hogy egyeduralomra tör. Az ilyen beszédek csak táplálták Pompeius hiúságát; mivel azonban azt hitte, semmitől sem kell félnie, hozzá sem kezdett, hogy csapatokat szervezzen. Azt képzelte, szónoklatokkal és senatusi határozatokkal is győzedelmeskedhet Caesar felett, noha Caesar ezekkel valójában egy cseppet sem törődött. Mondják, hogy Caesar egyik centuriója, akit Rómába küldött, megállt a tanácsház előtt, ahol a senatus éppen ülésezett, és mikor közölték vele, hogy nem adják meg Caesarnak a helytartóság meghosszabbítását, rácsapott kardja markolatára, és így szólt: "Majd ez megadja neki."

30. Caesar követelései méltányosnak látszottak. Azt ajánlotta, hogy mind ő, mind Pompeius szerelje le csapatait, és azután mint magánemberek versenyezzenek a nép kegyéért. Azzal érvelt, hogy azokat, akik csapatai leszerelését követelik tőle, Pompeiusnak pedig meghagyják haderejét, azzal lehet majd vádolni, hogy míg az egyiket szidalmazzák, a másikat türranosszá teszik.

Mikor Curio Caesar képviseletében a népgyűlés elé terjesztette ezeket a pontokat, szavait élénk helyesléssel fogadták, sőt voltak, akik virágfüzéreket dobtak a nyakába, mint valami győztes atlétának. Antonius pedig, az egyik néptribunus nem törődve a consulok ellenkezésével, harsány hangon felolvasta Caesar levelét a népgyűlésen. A senatusban azonban Scipio, Pompeius apósa, javaslatot terjesztett elő, hogy Caesart a nép ellenségévé kell nyilvánítani, ha meghatározott napon nem szereli le csapatait. Mikor a consulok feltették a kérdést, hogy kötelezzék-e Pompeiust csapatai leszerelésére, majd pedig, hogy kötelezzék-e Caesart is ugyanerre, az első kérdésre csak kevés senator szavazott igennel, a másodikra azonban csaknem mind igennel szavaztak. Majd mikor Antonius pártja újból sürgette, hogy mindkettőtől vegyék el a fővezérséget, a javaslatot az egész senatus egyhangú lelkesedéssel fogadta. Scipio azonban hevesen ellenezte Antonius javaslatát, Lentulus consul pedig azt kiáltozta, hogy rablóval szemben fegyverekre és nem szavazatokra van szükség. Így a senatus ülése feloszlott, és a senatorok a viszálykodás kitörése miatt gyászruhát öltöttek.

31. Caesartól közben mérsékeltebb hangú levelek érkeztek. Beleegyezett, hogy minden egyébről lemond, és nem kér magának mást, csak az Alpokon inneni Galliát és Illüriát két legióval; mindezt addig tartja meg magának, míg nem pályázik második consulságáért. Cicero, a szónok, ebben az időben érkezvén vissza Kilikiából, szintén a megbékélés ügyén fáradozott. Megkísérelte Pompeiust engedékenyebb magatartásra bírni, s Pompeius hozzá is járult javaslataihoz, csak azt sürgette továbbra is, hogy Caesar kezén ne hagyjanak csapatokat. Cicero ekkor Caesar barátait igyekezett engedményre bírni, és olyan közvetítő megoldást ajánlott, hogy hagyják meg Caesarnak a már említett tartományokat és hozzá mindössze hatezer főnyi haderőt. Ezt Pompeius is elfogadta volna, de Lentulus csoportja hallani sem akart a dologról, sőt Antoniust és Curiót is kiűzték a senatusból, megszégyenítő körülmények között. Ezzel Caesarnak igen jó ürügyet szolgáltattak, hogy céljainak megfelelő hangulatot teremtsen katonái között; megmutatta nekik ezt a két kiváló, magas tisztségeket viselő férfit, és elmondta, bérelt járműveken, rabszolgaruhában menekültek el. Úrrá lett rajtuk ugyanis a félelem, s csak így távozhattak titkon Rómából.

32. Caesar ebben az időben mindössze háromszáz lovasból és ötezer gyalogos katonából álló haderővel rendelkezett. Hadseregének többi részét az Alpok túlsó oldalán hagyta azzal, hogy majd kellő időben küld értük. Úgy látta, hogy a kezdet kezdetén nagyobb sikert ér el, ha a lehető leggyorsabban cselekszik. Azt gondolta, minden könnyebben megy, ha váratlan és meglepetésszerű támadással félelmet kelt ellenfeleiben, és nem ad nekik időt a felkészülésre. Megparancsolta tehát csapatvezéreinek és centurióinak, hogy csak kardjukat vegyék magukhoz, egyébként minden más fegyvert tegyenek félre, és úgy foglalják el Ariminumot, Galliának e nagy városát, közben azonban tartózkodjanak minden zavarkeltéstől és vérontástól. Ennek a csapatnak a parancsnokává Hortensiust nevezte ki. Ő maga nyilvános helyeken töltötte a napot; nézte a gladiátorok edzőgyakorlatait, késő délután megfürdött, felöltözködött, lement az étkezőhelyiségbe, és elbeszélgetett meghívott vendégeivel.

Mikor besötétedett, felkelt az asztaltól, váltott néhány szót vendégeivel, és kérte őket, maradjanak ott, és várják meg, míg visszajön, majd eltávozott. Előzőleg néhány barátjával már megbeszélte, hogy különböző irányból követni fogják. Bérelt fogatra szállt, és először más irányba indult, majd megfordult, és Ariminum felé vette útját. Mikor a folyóhoz érkezett (a folyó neve Rubicon), mely az Alpokon inneni Galliát elválasztja Itália többi részétől, mély gondolatokba merült. Mind közelebb és közelebb jutott ugyanis a félelmetes lépéshez, és egyszerre kételyek lepték meg, mikor arra gondolt, milyen végzetes vállalkozás előtt áll. Lassította lépteit, majd megállította a menetet. Hallgatásba merülve hosszasan mérlegelte a jövő esélyeit, és nem tudott választani két lehetőség között, hol erre, hol arra a döntésre hajlott. Mellette álltak barátai - közöttük Asinius Pollio -, velük is közölte aggályait. Azokra a szenvedésekre gondolt, melyeket a folyón való átkelésével az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor megítélni tettét. Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: "Vessük el a kockát!" - ezzel gyorsan átkelt a folyón. Majd sietősen folytatta útját tovább; még mielőtt kivilágosodott, megérkezett Ariminumba, és elfoglalta a várost. Mondják, hogy előző éjszaka szörnyű álma volt. Azt álmodta ugyanis, hogy vérfertőzést követett el a tulajdon anyjával.

33. Ariminum elfoglalásával megállíthatatlanul elindult a háború minden földrész, minden tenger ellen. A tartomány határai megszűntek, és megszűnt vele a törvény és rend uralma is az államban. A múltban is megtörtént már, hogy férfiak és nők a rémülettől űzve Itália egyik részéből a másikba menekültek, most azonban mintha egész városok váltak volna földönfutóvá, az emberek fejvesztve rohantak egyik helyről a másikra. Rómát valósággal elözönlötték a környező városokból érkező menekültek. A hatóságok tekintélye és a szónokok ékesszólása egyaránt hiábavalónak bizonyult, és a város ebben a nagy viharban és zűrzavarban kis híján magától összedőlt. Szenvedélyes érzések erőszakos cselekedetekre vezettek mindenütt. Akik örültek a fordulatnak, nem maradtak nyugton, és ha - nagyvárosban ez természetes - összetalálkoztak a helyzet miatt rettegő, aggódó emberekkel, éles összecsapásokra került sor, mikor amazok kinyilvánították, hogy bizalommal tekintenek a jövő elé. Pompeiust egyébként is súlyos aggodalmak gyötörték, és gondját csak növelték a mindenfelől érkező hírek. Sokan szemére hányták, hogy ő fegyverezte fel Caesart önmaga ellen, mások azért szidalmazták, mert megengedte, hogy Lentulus sértő módon viselkedjék Caesarral, mikor pedig az már kezdett engedékenyebb lenni, és hajlott valamilyen ésszerű megegyezésre. Favonius gúnyosan biztatta, hogy itt az ideje, rajta, dobbantson csak a lábával; ezzel a megjegyzésével Pompeiusnak a senatusban tartott dicsekvő beszédére célzott, amelyben kifejtette, hogy kár az időt háborús előkészületekre vesztegetni, hisz neki csak egyet kell dobbantania, és egész Itália megtelik csapatokkal.

Pompeiusnak ebben az időben valóban nagyobb haderő állt rendelkezésére, mint Caesarnak. De nem engedték, hogy saját megítélése alapján cselekedjék. A számtalan hamis és rémisztő hír hatására - melyek szerint az ellenség Róma előtt áll és mindent elfoglal - Pompeius engedett, és az általános közhangulat nyomására rendkívüli állapotot hirdetett ki; úgy rendelkezett, hogy ki kell üríteni Rómát. Elrendelte, hogy a senatus kövesse, és senki ne maradjon a városban, aki hazáját és a szabadságot többre becsüli a zsarnokságnál.

34. A consulok nyomban elmenekültek, még az ilyenkor szokásos áldozatokat sem mutatták be. A legtöbb senator is elmenekült, és vagyontárgyaikból csak annyit vittek magukkal, amennyit hamarjában össze tudtak szedni, azt is olyan sebtében, mintha a másét rabolták volna el. Még Caesar párthívei közül is sokan megzavarodtak, úgyhogy a többiekkel együtt elfutottak, és eszükbe sem jutott, hogy józanul megfontolják helyzetüket. Szomorú látványt nyújtott Róma, amikor ez a vihar rázúdult; olyan volt a város, mint a kormányosát vesztett hajó, mely ráfuthat bármely útjába kerülő sziklazátonyra. Bármilyen szomorú volt elhagyni a várost, az emberek úgy vélték, Pompeius kedvéért teszik ezt, és vele a száműzetésben is úgy érzik magukat, mint otthonukban. Róma pedig - úgy tudták, mikor elhagyták - Caesar tábora lett. Még Caesar egyik leghűségesebb embere, Labienus is, aki alvezéreként harcolt hadseregében, és kitüntette magát a gallok elleni harcokban, otthagyta vezérét, és átment Pompeius táborába.

Caesar Labienusnak elküldette pénzét és málháját. Ezután Domitius ellen vonult, aki harminccohorsnyi haderővel tartotta Corfiniumot. Caesar a város közelében ütötte fel táborát. Domitius, minthogy nem bízott benne, hogy megvédheti a várost, megkérte orvos rabszolgáját, készítsen neki mérget. Ki is itta az italt, és szilárdul hitte, hogy öngyilkosságot követett el. Nyomban ezután hírül vette, milyen emberségesen bánik Caesar a foglyokkal, most bezzeg siratta sorsát, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedett. Orvosa azonban megnyugtatta, hogy nem mérget, csak altatószert adott be neki. Domitius boldogan kelt fel ágyából, Caesarhoz sietett, aki jobbját nyújtotta neki. Domitius azonban végül mégis átállt Pompeius oldalára. Mikor ezek a hírek eljutottak Rómába, az emberek megkönnyebbültek, és a menekülők közül sokan visszatértek a városba.

35. Caesar átvette Domitius hadseregét meg azokat a csapatokat, amelyeket több városban Pompeius részére toboroztak, így erős és félelmetes sereget gyűjtött, majd Pompeius ellen vonult, Pompeius azonban nem várta meg, hanem Brundisiumba menekült előle, a consulokat pedig a hadsereggel együtt előreküldte Dürrhakhionba. Nem sokkal később, Caesar közeledtére, maga is hajóra szállt; ezt részletesebben majd a róla készítendő életrajzban beszélem el. Bár Caesar legszívesebben azonnal üldözésére indult volna, hajója nem lévén, tervéről egyelőre le kellett mondania. Visszatért hát Rómába, majd hatvan nap alatt minden vérontás nélkül hatalmába kerítette egész Itáliát.

A várost sokkal rendezettebb viszonyok között találta, mint remélte. A senatorok közül sokan ott maradtak; ezekkel nagyon udvariasan és tisztelettudóan bánt. Felszólította őket, küldjenek követeket Pompeiushoz, és ajánlják fel neki, hogy ésszerű feltételekkel kössön békét. De senki nem hallgatott rá; lehet, hogy féltek Pompeiustól, mivel hűtlenül elhagyták, lehet, hogy azt hitték, Caesar nem gondolja őszintén, amit mond.

Mikor Metellus néptribunus, különféle törvényekre hivatkozva, meg akarta akadályozni, hogy Caesar pénzt vegyen ki az államkincstárból, így felelt neki: "Megvan az ideje a törvényeknek is, a fegyvereknek is. Ha nem tetszik, távozz innen. Háborúban nincs szükség szabad beszédre. Majd ha elnémultak a fegyverek, és megkötöm a békét, visszajöhetsz, és újra szólhatsz a néphez. Tudd meg egyébként, hogy mikor ezt mondom, a magam jogairól mondok le. Te is és mindazok, akik az ellenem pártoskodók közül a kezembe kerültek, foglyaim vagytok." - Majd befejezvén beszédét, az államkincstár ajtajához lépett, s mert nem találták a kulcsokat, lakatosokat hívatott, hogy felnyissák a zárakat. Metellus ekkor ismét tiltakozott, és akadtak is néhányan, akik szavait helyeselték. Caesar dühösen rákiáltott Metellusra, hogy megöleti, ha nem hagyja abba okvetetlenkedését. "És tudd meg, te kölyök - mondta -, szívesebben megteszem, mint mondom." Szavainak megvolt a kellő hatása, Metellus rémülten távozott, és ettől kezdve az állam pénze hadicélokra könnyen és gyorsan Caesar rendelkezésére állott.

36. Caesar ezután Hispaniába vezette hadseregét. Úgy vélte, mindenekelőtt innen kell kiűznie Pompeius alvezéreit, Afraniust és Varrot, s elvenni tőlük hadseregüket és tartományukat. Pompeius ellen csak később készülődött, mikor már nem tud maga mögött más ellenséges haderőt. Bár élete sokszor forgott kockán, és hadseregét többször fenyegette az éhezés veszélye, nem hagyott fel azzal a szokásával, hogy mindig erélyesen üldözze az ellenséget, és csatára kényszerítse, majd erődítményeibe zárva ostrom alá vegye, míg fő haderejével úrrá nem lesz a tábor és valamennyi csapat felett. A két alvezér azonban kisiklott keze közül, és Pompeiushoz menekült.

37. Caesar visszatért Rómába. Apósa, Piso unszolni kezdte, küldjön követeket Pompeiushoz, és tárgyaljanak fegyverszünetről. Isauricus azonban, Caesarnak akarván kedveskedni, ellenezte a tervet. A senatus ekkor dictatorrá választotta Caesart, aki visszahívta a száműzötteket, visszaadta a polgárjogot azok gyermekeinek, akik a Sulla-féle üldözéseknek estek áldozatul, a kamatok egy részének elengedésével enyhített az adósok terhein, és még néhány hasonló intézkedést tett, majd tizenegy nap eltelte után lemondott a dictatori hatalomról, Servilius Isauricusszal együtt consullá választatta magát, és utána hadba vonult.

Hatszáz válogatott lovassal és öt legióval erőltetett menetben maga mögött hagyta hadserege derékrészét, és a téli napfordulat idején, január elején (Athénban ezt Poszeidón havának hívják) tengerre szállt. Átkelve az Ión-tengeren, elfoglalta Oricumot és Apollóniát, majd visszaküldte a hajókat Brundisiumba az odaát maradt katonákért. Ezek a katonák már nem olyanok voltak, mint régen; kifáradtak a sok hadjáratban, melyet Caesar alatt küzdöttek végig, és most menetelés közben ki sem fogytak a panaszból. "A világ végére visz el bennünket ez az ember - mondogatták. - Úgy hajszol, mintha bizony sohasem fáradnánk el. Még a kard acélja is kifárad, és ennyi szolgálat után jó volna végre kímélni kissé pajzsunkat és vértünket. Ha más nem, sebeink emlékeztethetnék Caesart, hogy mi is emberek vagyunk, és ugyanúgy szenvedünk, ugyanúgy érzünk fájdalmat, mint más halandók. Még az isteneknek sincs hatalmukban eltüntetni a telet és a tenger téli viharait. Ez az ember olyan veszélyekbe kerget, mintha bizony ellenségei elől futna és nem ő kergetné őket."

Így beszéltek a katonák, és minden sietség nélkül meneteltek Brundisium felé. Mikor azonban megérkeztek és megtudták, hogy Caesar már hajóra szállt, hangjuk egyszerre megváltozott. Szidalmazták önmagukat, hogy fővezérük árulói lettek; de szidták elöljáróikat is, amiért nem vonultak gyorsabb menetben. Ültek a tengerre néző sziklákon, és vágyódva néztek Épeirosz irányába, s lesték, mikor tűnnek fel a látóhatáron a hajók, melyek majd átszállítják őket parancsnokukhoz.

38. Közben Apollóniában Caesar aggódni kezdett, úgy látta, magával hozott serege nem elegendő, hogy megütközzék az ellenséggel, az viszont túl sokáig tarthat, amíg hadseregének többi része átkel a tengeren. Végül is veszélyes tervet eszelt ki: titkon felszállt egy tizenkétevezős bárkára és átkelt Brundisiumba, noha az ellenség erős hajóhadával fölényesen hatalmában tartotta a tengernek ezt a részét. Így aztán késő este rabszolgának öltözve felszállt a bárkára, és csendben, feltűnés nélkül beült a fenekébe. A bárka rendszerint az Aóosz folyó torkolatán át ereszkedett a tengerre, mikor reggelenként enyhe szellő veri vissza a tenger felől jövő hullámokat, és a víz színe viszonylag csendes. Ez alkalommal azonban viharszerű erős szél támadt a tenger felől, és a víz a folyó torkolatában haragosan hullámzott. A hullámverés félelmes morajlása és az erős ár, mely ellenállhatatlan erővel zúdult a szárazföld felé, meggyőzte a bárka kapitányát, hogy lehetetlen kijutniuk a nyílt tengerre, és már-már parancsot adott legényeinek, hogy forduljanak vissza. Mikor Caesar látta, hogy a kapitány mire készül, feltárta előtte kilétét. A kapitány erre még jobban megrémült, de Caesar megfogta a kezét, és így szólt: "Folytasd tovább az utat, barátom. Légy merész és ne félj semmitől. Caesar van veled, és bárkádra bízta jó szerencséjét." A hajósok erre azonnal megfeledkeztek a viharról. Teljes erővel nekidőltek evezőrúdjaiknak, hogy kijussanak a nyílt tengerre. De minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, a bárka lassan megtelt vízzel, és félő volt, hogy elsüllyednek a folyó torkolatában. Erre Caesar, vonakodva bár, de beleegyezett, hogy a kapitány visszaforduljon. Kinn a parton már várták a katonái; körülvették és keserű szemrehányásokkal illették, amiért nem bízott benne, hogy maguk is elegen vannak a győzelemhez, hanem kétségeire hallgatott, és inkább életét kockáztatta a távollevő hadsereg kedvéért, mintha nem bízna azokban, akik vele jöttek.

39. Nem sokkal később Antonius is megérkezett Brundisiumból az ottani csapatokkal; így most már Caesar is bízott benne, hogy sikerrel megütközhetik Pompeiusszal, aki egyébként igen jól megerősítette táborát, és bőven ellátta magát utánpótlással mind a szárazföld, mind a tenger felől. Caesarnak kezdettől fogva éppen hadseregének rosszul szervezett utánpótlása és főként a katonák hiányos élelmezése okozta a legtöbb gondot. Katonái végül is ehető gyökereket ástak ki a földből, tejjel összekeverték, és ezt használták táplálékul. Egy alkalommal kenyér alakúvá gyúrták, megsütötték, és odafutottak vele az ellenséges előőrsökhöz. Kézről kézre dobálták a kenyeret, majd áthajigálták a tábor palánkján, és közben azt kiáltozták, hogy mindaddig ostromzár alatt tartják Pompeius hadait, míg a föld ilyen gyökereket terem. Pompeius jól vigyázott, hogy se a kenyér, se ezek a beszédek el ne jussanak csapatai javához, mert katonáin erőt vett a csüggedés. Megrémítette őket fenevadakhoz hasonló ellenségeik szilajsága és érzéketlensége.

Pompeius erődített tábora körül állandó, de rendszertelen csatározások folytak; ezekben Caesar csapatai győztek, egy alkalom kivételével, amikor oly nagy vereséget szenvedtek, hogy kis híján táborukat is elveszítették. Midőn ugyanis Pompeius megtámadta őket, nem állták meg a helyüket; az árkokat ellepte az elesett katonák holtteste, és akik életben maradtak, hanyatt-homlok menekültek vissza táboruk sáncaihoz és palánkjaihoz. Caesar elébük állt, és igyekezett visszafordítani őket, de minden erőfeszítése hiábavaló volt. Maga akarta kézbe venni a hadijelvényeket, mert a zászlóhordozók eldobálták őket, és harminckettő az ellenség kezébe került. Kis híja, hogy ezekben a harcokban Caesart meg nem ölték. Mikor karon ragadta egyik hatalmas, nagy erejű katonáját, aki mellette rohant el, s rákiáltott, hogy álljon meg, és forduljon szembe az ellenséggel, a katona rémületében felemelte kardját, és Caesarra készült sújtani, de Caesar pajzshordozója megelőzte, és tőből levágta a katona karját.

Úgy látszik, Caesar maga is kétségbeejtőnek ítélte a helyzetet. Erre vall, hogy mikor Pompeius győzelme kiaknázása helyett túlzott óvatosságból megelégedett azzal, hogy a megvert ellenséget visszaűzte táborába, Caesar visszavonulás közben így szólt barátaihoz: "Nyilvánvaló, hogy ma a győzelmet az ellenség szerzi meg, ha győzni tudó vezére van." Ezzel sátrába ment, és lefeküdt. De bizonyára ez volt élete legnyugtalanabbul eltöltött éjszakája. Nehéz és gyötrelmes gondolatok közben rádöbbent, hogy egész hadvezetését elhibázta. Ott van Makedonia és Thesszalia termékeny földje, a dúsgazdag városok, ő meg nem ott vívja a harcokat, hanem itt vesztegel a tenger közelében, mely az ellenség hajóhadának tökéletes ellenőrzése alatt áll. Így nem ő tartja ostromzár alatt az ellenséget, hanem ellenkezőleg, hadserege szenvedi el az ostromzár minden hátrányát. Ilyen gyötrelmes gondolatok közben álmatlanul töltötte az éjszakát, és reggel hadseregével útnak indult. Elhatározta, hogy Makedoniába vonul Scipio ellen. Így vagy maga után kényszeríti Pompeiust olyan terepre, ahol ütközet esetén Pompeius elveszti a tengeri utánpótlás eddig élvezett előnyét, vagy legyőzi Scipiót, ha az magára marad.

40. Az a tény, hogy Caesar vereséget szenvedett és fut előlük, bizakodással töltötte el Pompeius katonáit és vezértársait, Pompeius azonban óvatosabb volt, és nem akart idő előtt megütközni Caesarral. Hadseregét kitűnően felszerelte, és mindennel jól ellátta, ami egy hosszú háborúhoz szükséges. Ezért úgy gondolta, legjobb, ha megvárja, míg az ellenség teljesen kimerül; azt remélte ugyanis, hogy Caesar hadserege semmiképpen sem őrizheti meg sokáig ütőképességét. Mert bár igaz, hogy Caesar hadseregének legharciasabb és legvitézebb csapatai győzhetetlen bátorsággal küzdöttek, de a hosszú menetelések, a tábori erősítések munkálatai, a várostromok és éjszakai harcok lassan kimerítették erejüket. További nélkülözésekre és nagyobb erőkifejtésre mindinkább alkalmatlanok voltak, és kedvük is egyre csappant. Még valami hiányos táplálkozás okozta járványos betegség is felütötte fejét köztük. De talán ennél is súlyosabban esett a latba az, hogy Caesarnak sem elég pénze nem volt a hadviseléshez, sem megfelelő készletek nem álltak rendelkezésére, így sok jel arra mutatott, hogy hadserege magától felbomlik.

41. Ezért ellenezte Pompeius, hogy megütközzenek az ellenséggel, de véleményével Catón kívül senki nem értett egyet. Cato kímélni akarta polgártársai életét. Már a korábbi ütközetekben is, mikor ezrével látta az ellenséges katonák holttestét, könnyekre fakadt, és arcát eltakarva otthagyta a csatateret. De a többiek mind méltatlankodtak, amiért Pompeius kitért a harc elől. Ingerelték és gúnyos hangon hol Agamemnónnak, hol királyok királyának nevezték, mint akinek csak a legfőbb hatalom megtartása a fontos, és csak hiúságának hízeleg, hogy annyi tisztje s alvezére járkál állandóan ki-be sátrába. Favonius, aki utánozni akarta Cato nyers és nyílt beszédét, dühösen panaszkodott, hogy ebben az évben sem élvezhetik Tusculumban a fügetermést, mert Pompeiusnak annyira tetszik a fővezérkedés. Afranius is ez idő tájt érkezett meg Hispaniából, ahol rossz hadvezérnek bizonyult. Afranius, midőn azzal vádolták, hogy pénzért elárulta a rábízott hadsereget, egyre csak kérdezgette, hogy miért nem ütköznek meg azzal a kalmárral, ha már egyszer azt rebesgetik róla, hogy pénzért bocsátotta áruba a provinciát. Mindezek következtében Pompeius akarva-akaratlan rákényszerült, hogy nyomon kövesse Caesart és megütközzék vele.

Caesar nagy nehézségekkel küzdött útközben. Senki sem akart neki élelmet eladni, mert legutóbbi veresége után nem hittek a győzelmében. De a thesszaliai Gomphoi elfoglalása nemcsak élelemhez juttatta katonáit, hanem váratlanul betegségükből is kigyógyította őket. A városban sok bort találtak, és mind megitták. Igen jó kedvük támadt tőle, és mulatós hangulatban folytatták tovább útjukat, sőt betegségük is teljesen elmúlott.

42. Mindkét hadsereg leereszkedett a pharszaloszi síkságra, és felütötték táborukat. Pompeius ismét arra gondolt, hogy kitér az ütközet elől. Erre késztette az is, hogy az éjszaka folyamán rossz álma volt: mintha színházban ülne, és a rómaiak tapssal fogadnák. De alvezérei annyira magabiztosak voltak, és olyan erős volt a győzelembe vetett hitük, hogy Domitius, Spinther és Scipio összekaptak rajta, melyikük legyen Caesar után a pontifex maximus. Sokan pedig máris tudakozódtak Rómában, hol bérelhetnének vagy vásárolhatnának praetorok és consulok számára alkalmas házat, mert a háborúnak úgyis hamarosan vége, és akkor biztosan magas hivatalokat nyernek el. Kiváltképpen a lovasság égett a harci vágytól. Csillogó páncélzatukkal, jól táplált lovaikkal és csinos külsejükkel valóban fényes seregnek látszottak; azonkívül nagy számbeli fölénnyel is dicsekedhettek, hétezren voltak ugyanis Caesar ezer lovasával szemben. A gyalogság számaránya is nekik kedvezett; Pompeius csapatainak létszáma negyvenötezer fő volt Caesar huszonkétezer főnyi gyalogos hadseregével szemben.

43. Caesar gyűlésbe hívta katonáit, és közölte velük, hogy Corfinius már itt jár a közelben, és két legiót hoz magával, ezenkívül Athén és Megara környékén tartózkodik további tizenöt cohorsnyi haderő Calenus parancsnoksága alatt. Megkérdezte, akarják-e megvárni az erősítés megérkezését, vagy pedig maguk is készek megvívni a döntő ütközetet az ellenséggel. A katonák azt kiáltozták, ne várjanak a többiekre, hanem minden katonai tudását összeszedve, minél előbb vezesse őket döntő ütközetre.

Ekkor Caesar tisztítóáldozatot mutatott be a hadseregért. Alighogy levágta az első áldozati barmot az oltáron, a jós nyomban kijelentette, hogy három napon belül döntő csatát fognak vívni az ellenséggel. Amikor Caesar megkérdezte tőle, lát-e az állat belső részeiben olyan jelet, melyből a csata kedvező kimenetele kiolvasható, a jós így felelt: "Erre a kérdésre te felelhetsz meg leginkább. Az istenek csak azt nyilvánítják ki, hogy a mostani helyzetben nagy és teljes változás következik be. Ha tehát úgy véled, hogy dolgaid jelenleg jól állnak, akkor rosszra kell elkészülnöd, de ha azt hiszed, hogy rossz a mai helyzeted, akkor szerencséd jóra fordulását várhatod."

A csatát megelőző éjszakán, mikor Caesar éjfél körül sorra járta a tábori őrségeket, lángoló fény villant fel az égen; a fény áthaladt Caesar tábora felett, majd úgy látszott, hogy Pompeius táborában zuhan le. Később hajnali őrségváltáskor arra lettek figyelmesek, hogy az ellenség táborában pánikszerű zűrzavar keletkezett. Caesar nem számított rá, hogy aznap megütközik az ellenséggel. Éppen parancsot akart adni a sátrak felszedésére, hogy vonuljanak tovább Szkotussza irányába.

44. Ekkor lovas járőrei jelentették, hogy az ellenség most ereszkedik le a síkságra, és csatát kíván kezdeni. Caesar örömmel hallotta a hírt, és miután imádkozott az istenekhez, csapatait három részre tagolva csatarendbe állította. Középre Domitius Calvinust állította parancsnokul; a balszárnyat Antoniusra bízta, maga pedig a jobbszárnyat vezette, és a tizedik legióval készült harcba bocsátkozni. Látta, hogy az ellenséges lovasság a jobbszárnnyal szemben vonul fel, és mivel fényes fegyverzetében, óriási tömegével félelmes ellenfélnek látszott, parancsot adott, hogy a hadsereg hátsó soraiból hat cohors vonuljon át hozzá, de úgy, hogy az ellenség ne vegye észre őket. A cohorsokat a jobbszárny mögött állította fel, és pontos utasítást adott, mit tegyenek, ha majd az ellenséges lovasság rohamra indul.

Velük szemben Pompeius a jobb-, Domitius a balszárnyat vezette, középütt pedig Pompeius apósa, Scipio állt a csapatok élén. A lovasságot a balszárnyon vonták össze azzal a céllal, hogy bekerítik az ellenség jobbszárnyát, és megszalasztják a csapatokat, melyeknek az élén Caesar áll. Arra nem is gondoltak, hogy bármily tagoltan felállított gyalogság ellenállhatna nekik, azt remélték, hogy az ellenség sorait jóvátehetetlenül áttöri a lovas haderő együttes rohama.

Mindkét oldal készen állt, s csak a jelet várta a csata megkezdésére. Pompeius úgy rendelkezett, hogy a gyalogság szúrásra kész lándzsákkal szorosan zárt sorokban egy helyben álljon, s így várja meg, míg az ellenség annyira közelükbe ér, hogy lándzsáikat beléjük döfhetik. Caesar szerint ez hibás intézkedés volt; úgy látszik, Pompeius nem tudta, hogy a gyalogság általában roham közben teremti meg a kapcsolatokat az ellenséggel, lándzsái ereje sokkal nagyobb, maga a roham pedig a legjobb eszköz a harci tűz felélesztésére.

Caesar éppen rohamra akarta indítani csapatait és az első vonalak felé tartott, mikor szeme megakadt egyik századosán, aki már a múltban is legmegbízhatóbb katonái közé számított, és harci tapasztalatot szerzett a korábbi hadjáratokban. A százados éppen a parancsnoksága alatt álló katonákat biztatta, hogy keljenek vele versenyre bátorságban. Caesar ekkor nevén szólítva régi bajtársát, odakiáltott neki: "Mit reméljünk, Caius Crassinus? Bízzunk-e ügyünkben?" Crassinus feléje nyújtotta jobbját, és harsány hangon így kiáltott: "Győzni fogunk, Caesar, mégpedig fényesen. Engem pedig vagy elevenen, vagy holtan fogsz ma megdicsérni." Ezekkel a szavakkal rohamra indult, nyomában százhúsz embere, és ő csapott össze elsőnek az ellenséggel. Átverekedett az első sorokon, és ellenállhatatlan erővel nyomult előre. Közben jobbról-balról több embert halálra sebzett, míg végül egy kardcsapás őt érte a száján olyan erővel, hogy a kard hegye a nyakszirtjén bújt ki.

45. A gyalogos arcvonalak így csaptak össze egymással. Ekkor indult büszkén rohamra Pompeius lovassága, hogy bekerítse Caesar seregének jobbszárnyát. Mielőtt azonban még rohama kifejlődhetett, előrerohantak az arcvonal mögött felállított cohorsok, és lándzsájukat nem az ellenséges lovasok lábszárába vagy combjába döfték - ahogy eddig szokták -, hanem felfelé, a katonák arca és szeme felé irányították a fegyvert. Caesar oktatta ki őket erre, mert tudta, hogy a fiatal lovas katonák, akik még aligha szerezhettek harci tapasztalatot, és eddig sebeket sem igen kaptak, s testük szépsége és fiatalságuk minden büszkeségük, nem jól viselik el a támadásnak ezt a módját; meg is ijednek tőle, de attól talán még jobban félnek majd, hogy a lándzsától ütött seb örök időkre elcsúfítja arcukat. Valóban így is történt. A lovasok nem tudtak szembenézni az arcuknak irányított lándzsák érchegyével; elfordították fejüket, és kezükkel eltakarták arcukat, hogy elkerüljék a sebesülést. Így azután soraik pillanatok alatt felbomlottak, lovukat megfordították, és szégyenletes módon megfutamodtak, bajba sodorván ezzel az egész hadsereget. A győztesek bekerítették a gyalogságot, és hátulról támadva leöldösték a katonákat.

Mihelyt Pompeius a másik szárnyról meglátta, hogy lovasságát megszalasztják, mintha kicserélték volna. Nem úgy cselekedett, mint akinek valaha Pompeius Magnus volt a neve, hanem mintha az istenek elvették volna józan eszét, szó nélkül elhagyta helyét, és bement a sátrába; ott leült, és várta, mi történik, míg azután egész hadserege fejvesztett futásba nem kezdett; az ellenség a tábor erődítéseit kezdte rohamozni, és máris harcba keveredett a tábor őrzésére hátrahagyott csapatokkal. Ekkor Pompeius mintha egy percre észhez tért volna bódultságából, ennyit mondott csupán: "Hát már a tábort is?" Ezután levette fővezéri ruháját, menekülőhöz illő ruházatot öltött, és titkon eltávozott. Majd az életéről írt könyvben beszélem el, mi történt vele később, hogyan adta meg magát az egyiptomiaknak, és hogyan ölték meg.

46. Mikor Caesar később megjelent Pompeius táborában, végignézett a szerteheverő holttesteken, a frissen lekaszaboltakon, és hangosan felsóhajtott: "Ezt ők akarták; ők hoztak olyan kényszerhelyzetbe, hogy ha szélnek eresztem hadseregemet, engem, Iulius Caesart, aki a legnagyobb háborúkat győzelmesen fejeztem be, bíróság elé állítottak volna." Asinius Pollio azt állítja, hogy e szavakat, melyeket Caesar később görögül írt le, eredetileg latinul mondta. Ugyancsak ő beszéli el: a tábor elfoglalásakor kiderült, hogy az elesettek legnagyobb része rabszolga volt. A legionáriusok közül legfeljebb hatezren estek el. A foglyok legnagyobb részét Caesar később besorozta legióiba, és sok vezető állású férfiúnak teljes bocsánatot adott. Köztük volt későbbi gyilkosa, Brutus is. Mint mondják, Caesart aggasztotta, hogy Brutus eleinte nem került elő, és nagyon megörült, mikor épen, egészségesen eléje vezették.

47. A pharszaloszi győzelmet több csodajel előzte meg; ezek között a leghíresebbnek színhelye Tralleisz volt. Itt a Győzelem istennőjének templomában állt Caesar szobra. A szobor körül a természettől is kemény volt a talaj, de még kőlapokkal is beborították, állítólag mégis pálmafa nőtt ki belőle a talpazat mellett. Pataviumban pedig élt egy Caius Cornelius nevű, jóstehetséggel megáldott ember, Livius történetíró polgártársa és jó ismerőse, aki azon a napon éppen a madarak röptét figyelte. Livius elbeszélése szerint Cornelius először is megérezte, hogy nagy ütközet folyik, majd arról is beszélt, hogy sorsdöntő események történnek, s a csapatok most bocsátkoznak harcba. Nyomban ezután újabb látomása volt, méghozzá olyan, hogy felugrott ültőhelyéből, és lelkesülten így kiáltott: "Győzöl, Caesar!" A jelenlevők ámulva hallgatták, mit mond, ő pedig levette a fejéről a koszorút, és megesküdött, hogy addig nem veszi föl, míg meg nem győződik róla, hogy jóstehetsége az igazságot tárta fel. Livius határozottan állítja, hogy ez valóban így történt.

48. Győzelme emlékére Caesar megadta a polgárjogot Thesszalia népének. Azután folytatta Pompeius üldözését. Közben Ázsia partjaira érve Knidosz lakosainak is polgárjogot adott, hogy így tisztelje meg Theopomposznak, a mondák gyűjtőjének emlékét. Ezenkívül az ázsiai tartomány minden lakosának elengedte adója harmadrészét.

Alexandriába nyomban Pompeius halála után érkezett. Mikor Theodotosz elébe vitte Pompeius fejét, elfordult a szörnyű látványtól, de magához vette Pompeius pecsétgyűrűjét; közben hullottak a könnyei. Segítségét és barátságát ajánlotta fel Pompeius minden barátjának s kísérete volt tagjainak, akik földönfutóvá lettek, és most Egyiptom királya fogságba vetette őket. Rómába azt írta, hogy a legnagyobb örömet az szerzi neki, ha megkímélheti az életét minél több olyan polgártársának, aki harcolt ellene.

Sokan azt állítják, az egyiptomi háborúnak sohasem kellett volna bekövetkeznie, és a háborút csakis azért indították, mert Caesar szerelmes volt Kleopátrába; ez a körülmény nem növelte Caesar jó hírét, sőt még veszélybe is sodorta. Mások a király környezetét okolják a történtekért, különösen pedig Potheinosz eunuchot, akit a legbefolyásosabb embernek tartottak az udvarnál. Ő ölette meg előbb Pompeiust, majd titokban elűzte az udvartól Kleopátrát, utána pedig Caesar ellen intrikált. Caesar éppen ezért egész éjszakákat átvirrasztott annak ürügyén, hogy mulatozik, holott csak testi épségére vigyázott. Potheinosz nyíltan is tűrhetetlen magatartást tanúsított, nemcsak szavakkal, de tettekkel is megsértette Caesart. A katonák gabonajárandóságát silány, évek óta magtárakban heverő gabonából mérette ki, és rájuk förmedt, hogy érjék be azzal, amit kapnak, hiszen a más kenyerét eszik. Étkezések alkalmával fa- és cserépedényekkel teríttetett, mondván, hogy az arany- és ezüstedényeket adósság fejében mind át kellett adnia Caesarnak. Való igaz, hogy az akkori király atyja tartozott Caesarnak tizenhét és fél millió drakhmával; Caesar előzőleg elengedte az adósság egy részét, és most tízmillió drakhmát kért hadserege eltartására. Potheinosz azt tanácsolta, hogy jobb volna, ha Caesar fontosabb ügyei érdekében most inkább elmenne Egyiptomból; később majd örömmel áll rendelkezésére. Caesar erre azt felelte, hogy semmi szándéka egyiptomi tanácsadóra hallgatni, és titokban Kleopátráért küldött, aki vidéken tartózkodott.

49. Kleopátra egyetlen barátja, a szicíliai Apollodórosz kíséretében egy kis hajóra szállt. Mikor megérkeztek a királyi palotához, már besötétedett. Minthogy Kleopátra nem tudott másként észrevétlenül a palotába jutni, teljes hosszában kinyúlva belebújt egy ágyneműtartó zsákba, amelyet Apollodórosz szíjjal összekötözött és bevitt Caesar szobájába. Ez a kis furfang, amelyből kitűnt Kleopátra pajkossága, mindjárt elbájolta Caesart. Hamarosan közelebbről is megismerte Kleopátrát, majd kibékítette fivérével, és így ketten együtt uralkodtak Egyiptomban. A két testvér kibékülését az egész udvar fényes lakomával ünnepelte meg; itt tudta meg Caesar egyik rabszolgája (aki borbélya is volt, és gyáva ember lévén, mindent átkutatott, s örökösen hallgatózott), hogy Akhillasz, a királyi csapatok parancsnoka és Potheinosz, az eunuch összeesküvést sző Caesar ellen. Caesar este hallotta meg a hírt, a termet azonnal őrséggel vétette körül, és Potheinoszt még ott a helyszínen megölték. Akhillasz csapataihoz szökött, és háborút indított Caesar ellen; ez a háború nagy veszélyt jelentett Caesarra, mert csak kevés csapat állt rendelkezésére, és egy nagy város és nagy haderő ellen kellett harcolnia. Az ellenség elzárta a csatornákat, és Caesart az a veszély fenyegette, hogy csapatai nem jutnak ivóvízhez. Aztán megkísérelték, hogy elvágják tengeri utánpótlási vonalait, ezért kénytelen volt felgyújtani a hajókat a kikötőben; az így keletkezett tűz következtében hamvadt el az alexandriai nagy könyvtár. Végül a világítótorony; a Pharosz közelében lefolyt harcokban Caesar kénytelen volt a kikötő kőgátjáról egy kisebb naszádra ugrani. Megpróbált súlyos harcokban álló emberei segítségére sietni, de az egyiptomi hajók mindenünnen körülfogták; kénytelen volt végül is a tengerbe ugrani, és csak nehezen sikerült úszva megmenekülnie. Ekkor történt állítólag, hogy fél kezében egy csomó papirusztekercset tartott, és bár állandóan lándzsákkal döftek feléje, s többször a víz alá kellett buknia, kezét a víz színe fölött tartva óvta a papirusztekercseket, hogy el ne ázzanak, és csak a másik kezével úszott, a naszád pedig, melyből kiugrott, nyomban elsüllyedt.

Végezetül a király is átpártolt az ellenséghez, mire Caesar harcba szállt vele és legyőzte. A csatában sokan elestek, és a királynak is nyoma veszett. Caesar ezután Szíriába távozott, de előbb Kleopátrát Egyiptom trónjára ültette. Kleopátrától fia született, akit az alexandriaiak Caesarionnak neveztek el.

50. Mikor értesült róla, hogy Pharnakész, Mithridatész fia leverte Domitiust, aki csak maradék csapatával tudott elmenekülni Pontoszból, Szíriából Kisázsiába ment. Arról is értesült, hogy Pharnakész teljes mértékben kihasználta győzelmét; hatalmába kerítette Bithüniát, Kappadokiát és már Kis-Armeniát készül meghódítani, közben pedig arra biztatja a királyokat és a tetrarchákat, hogy keljenek fel mind a rómaiak ellen. Caesar haladéktalanul Pharnakész ellen vezette háromlegiónyi haderejét, Zéla város közelében leverte Pharnakészt, és kiűzte Pontoszból. Mikor Caesar barátjának, Amatiusnak Rómába küldött levelében leírta, hogy milyen gyors és teljes győzelmet aratott, ezt a három szót használta: "Jöttem, láttam, győztem." Mivel azonban latinul - veni, vidi, vici - mindhárom szó azonos betűvel kezdődik, és azonosan is végződik, a rövid szöveg még meggyőzőbben hangzik.

51. Ezután Caesar átkelt Itáliába, és megérkezett Rómába. Ekkor már egy éve múlt, hogy másodszor is dictatorrá választották; ilyen hosszú ideig előtte még senki sem viselte a dictatori hatalmat. Ezenkívül consullá választották a következő évre. Sokan rossz néven vették tőle, hogy mikor hadseregében zendülés támadt, és katonái két praetori rangban levő tisztjüket, Cosconiust és Galbát megölték, Caesar csupán annyi büntetéssel sújtotta őket, hogy bajtársai helyett polgártársainak szólította őket; majd mindegyiküknek ezer drakhmát adott, sőt sok helyütt nagyobb földbirtokot is juttatott nekik Itáliában. Többek között az ő rovására írták Dolabella szertelenségeit is, Amatius kapzsiságát, Antonius részegeskedéseit és azt, hogy Corfinius átalakíttatta Pompeius házát, mintha régi állapotában nem lett volna elég jó neki, és beköltözött. A rómaiak mindezt csak nehezen viselték el. Noha Caesar maga is jól tudott ezekről a dolgokról, és neki sem tetszettek, az általános politikai helyzet miatt kénytelen volt az érdekeit szolgáló emberekre támaszkodni.

52. A pharszaloszi ütközet után Cato és Scipio, híveivel együtt, Libüába menekült. Itt Iuba király segítségével jelentős haderőt gyűjtöttek. Mikor Caesar erről értesült, hadjáratot szervezett ellenük. A téli napfordulat idején átkelt Szicíliába, és hogy tisztjei egy percig se remélhessék, hogy idejüket egész télen a szigeten fecsérelhetik, sátrát a tengerparton üttette fel. Mihelyt kedvező szelet kaptak, hajóra szállt háromezer gyalogos katonával és kisszámú lovasságával, majd visszatért a partra, később pedig észrevétlenül ismét elhajózott, hogy biztos értesülést szerezzen az odaát hagyott nagyobb haderőről. De már a tengeren találkozott velük, és így egész haderejét sikerült szerencsésen eljuttatni táborába.

Caesar meghallotta, hogy az ellenség egy régi jóslatban bizakodik, mely szerint Afrikában mindig a Scipiók családjához tartozóknak kell győzniük. Nem lehet tudni, hogy gúnyt akart-e űzni Scipióból, az ellenség hadvezéréből, vagy pedig komolyan a maga javára akarta-e fordítani a jóslatot. Volt a hadseregben egy egyébként teljesen jelentéktelen férfiú, akit Scipio Salustiónak hívtak, és a nagy Africanus családjából származott. Ezt az embert állította a csatában a csapatok élére, mintha ő volna a fővezér, és rákényszeritette, hogy többször is csapjon össze az ellenséggel, és ingerelje harcra. Ez alkalommal is sok gondot okozott Caesarnak a csapatok élelmezése; nemegyszer azért volt kénytelen harcba bocsátkozni, mert embereinek nem volt elegendő élelme, sem a lovaknak takarmánya; végül is lovaikat tengeri fűvel kellett abrakoltatniuk, melyből kiáztatták a sót és szénát kevertek hozzá, hogy kellemes íze legyen. A sok gyorsan mozgó numidiai csapat mindenütt jelen volt, és az országot szilárdan kézben tartotta. Egy alkalommal Caesar lovassága nem volt szolgálatban, és a katonák egy fuvolázó libüai táncos mutatványában gyönyörködtek. A lovasok átadták a kantárszárat lovászaiknak, s a földre letelepedve élvezték a libüai művész táncát, amikor hirtelen minden oldalról megrohanták őket; sokukat ott nyomban megölték, a többieket pedig, akik hanyatt-homlok futottak a tábor felé, üldözőbe vették. Ha Caesar Asinius Pollióval együtt nem siet a táborból segítségükre és nem tartóztatja fel őket futásukban, véget is ér a háború. Más alkalommal, mikor az ütközetben előretört az ellenség, és kézitusára került a sor, Caesar állítólag megállított egy megfutamodó zászlóvivőt, nyakánál fogva arccal az ellenség felé fordította, és így szólt hozzá: "Nézd, arra van az ellenség."

53. Scipio e sikereken felbuzdulva döntő ütközetre készült. Afranius és Iuba hadseregének egymás közelében készített táborhelyet, ő pedig Thapszosz városa mellett egy tó partján kezdte táborát megerősíteni; úgy látta, onnan jól indulhat a harc, és ha kell, van hova visszavonulniuk. Caesar hihetetlen gyorsasággal meneteltette csapatait, az ellenséget észrevétlenül megközelítette az erdős terepen, majd egyik részét bekerítette, a másik seregrészt pedig szemből támadta meg. Valamennyiüket megszalasztotta, és igyekezett felhasználni a rámosolygó hadiszerencsét. Már az első rohammal bevette Afranius táborát, de ugyanúgy lerohanta a numidiai tábort is, ahonnan Iuba elmenekült. Így néhány óra alatt három ellenséges tábort vert szét; az ellenség vesztesége ötvenezer halott volt, Caesar viszont mindössze ötven embert veszített.

Bizonyos források így írják le a csatát, mások szerint Caesar nem is vett részt benne. Miközben ugyanis csapatait csatarendbe állította, érezte, hogy szokásos betegsége közeledik, és mivel félt, hogy eszméletét veszíti, egy toronyba vitette magát, és ott nyugodtan megvárta, míg rohama elmúlik; közben azonban az ütközet is véget ért. A csatatérről menekülő, consuli vagy praetori rangban levő ellenséges tisztek közül néhányan öngyilkosságot követtek el, mielőtt fogságba kerültek, a foglyokat pedig Caesar kivégeztette.

54. Caesar mindenképpen szerette volna Catót élve kézre keríteni, és ezért sietve Uticába ment. Cato ugyanis Utica városát védte, és ezért nem vett részt az ütközetben. Caesart az a hír várta, hogy Cato megölte magát, bár nehéz megmondani, miért. Mikor a hírt meghallotta, így szólt: "Irigylem tőled halálodat, Cato, mint ahogyan te is irigyelted tőlem, hogy megmentselek." De a halott Catóról írt könyvében nyoma sincs annak, hogy Caesar megértően vagy jóakarattal viseltetett volna iránta. Hogyan kímélte volna meg életében, mikor még halála után is olyan dühös kirohanást intézett ellene? Másrészt azonban a szíves készség, amellyel Cicero, Brutus és a valamikor ellene harcoló tízezrek életét megkímélte, mutatja, hogy ezt a könyvet sem annyira a Cato elleni személyes gyűlöletből írta, mint inkább saját politikája igazolására. Könyve különben főként azért készült, mert Cicero írt egy dicsérő művet Catóról, amelynek a címe csak ennyi volt: Cato. Ez a könyv igen nagy sikert aratott, nyilván mert az akkori idők legnagyobb szónoka írta. Caesar saját személyének elítéltetését látta Cicero Catóról szóló dicséretében, ezért írta meg a maga könyvét, amelyet Anti Cato-nak nevezett. Ebben a könyvben megírt mindent Cato ellen, amit csak tudott. Caesar és Cato személyének tulajdonítható, hogy mindkét könyvnek igen sok a csodálója.

55. Mikor Caesar Libüából visszatért Rómába, először is beszámolt győzelmeiről a népnek. Dicsekedett vele, hogy oly nagy területeket hódított meg, melyek évente kétszázezer attikai mérő kenyérgabonát és hárommillió font olajat szolgáltatnak a nép élelmezésére. Később diadalmenetben ünnepelte meg előbb a pontoszi, majd egyiptomi győzelmeit; a Libüában aratott győzelmét ünneplő diadalmenetet azonban nem Scipio, hanem Iuba, Numidia királya felett ülte. A diadalmenetben felvonultatták Iuba karon ülő kisfiát is; ő volt a legszerencsésebb valamennyi hadifogoly között, mert nem barbár numidiaiként nőtt fel, hanem nagy tudású görög történetíró lett belőle. A diadalmenet után Caesar nagy jutalmakat osztott szét katonáinak, és a népet lakomákkal s ünnepi játékokkal szórakoztatta. A nép tiszteletére rendezett lakomán egyszerre huszonkétezer asztalnál terítettek; korábban elhalt leánya, Iulia emlékére pedig gladiátori játékokat és egy amphitheatrumban bemutatott tengeri csatát rendezett.

Az ünnepségek után népszámlálást^[135] tartottak. A korábbi népszámlálás háromszázhúszezer neve helyett most csak százötvenezer szerepelt a névsorokon. Ez mutatja, hogy Róma népe milyen veszteséget szenvedett a polgárháború következtében. De nem szabad elfelejtenünk azokat a veszteségeket sem, amelyeket Itália többi része és a tartományok szenvedtek.

56. Az ünnepségek befejeztével és negyedízben történt consullá választása után Caesar hadba vonult Hispaniába Pompeius fiai ellen. Bár ezek még fiatal emberek voltak, meglepően nagy hadsereget gyűjtöttek össze, és nagy bátorságot mutattak a hadvezetésben, úgyhogy Caesart igen veszélyes helyzetbe sodorták. A döntő csatát Munda városa közelében vívták. Mikor Caesar csata közben látta, hogy csapatait visszaszorítják, és serege rosszul állja az ellenség rohamát, katonái közé rohant, és harsány hangon kiáltotta nekik: "Nem szégyellitek, hogy ezeknek a gyerekeknek a kezére jussatok?" Csak nagy erőfeszítéssel sikerült a győzelmet kivívnia. Az ellenség halottainak száma meghaladta a harmincezret, de ő maga is elveszítette ezer legjobb katonáját. A csatatérről távozóban azt mondta barátainak, hogy a győzelemért gyakran kellett keményen harcolnia, de most történt első ízben, hogy életéért kellett küzdenie. A győzelmet, mint mondják, Bacchus ünnepén vívta ki, pontosan ugyanazon a napon, melyen négy évvel korábban Pompeius elkezdte a háborút. Pompeius fiai közül a fiatalabbiknak sikerült a csata után elmenekülnie, de az idősebbik fejét néhány nappal később Didius elvitte Caesarnak.

Ez volt Caesar utolsó háborúja. Az utána tartott diadalmenetet, a többiektől eltérően, csak nehezen viselték el a rómaiak. Most ugyanis nem más nemzetiségű hadvezérek vagy barbár királyok felett aratott győzelmet, hanem a győzelem fejében annak a férfinak gyermekeit és családját semmisítette meg, aki a legnagyobb római volt, és csak balszerencséjének lett áldozata. Semmiképpen sem illett Caesarhoz, hogy diadalmenetet tartson a tulajdon hazáját ért csapás örömére, és büszkélkedjék tettével, melyre istenek és emberek szemében egyetlen mentsége az lehetett, hogy a harcot úgy kényszerítették rá. Régebben sohasem küldött hivatalos értesítést vagy hírnököket a polgárháborúban aratott győzelmeiről, szemérmességből inkább elhárított magától minden dicsőséget.

57. Róma lakosai meghajoltak Caesar szerencséje előtt, s mivel a polgárháborútól és a vele járó bajoktól némiképpen fellélegzettek, hajlandók voltak elviselni az egy ember uralmát jelentő igát. Caesarnak élete végéig tartó dictatori hatalmat szavaztak meg, ami nyíltan bevallott zsarnoki uralmat jelentett, mivel az így ráruházott hatalom birtokában senkinek nem tartozott politikai felelősséggel, ráadásul ez a hatalom végleges is volt. A reá ruházandó kitüntető címekről és tisztségekről először Cicero terjesztett elő javaslatot a senatusban; ezekről még elmondható, hogy nem haladták meg Caesar emberi nagyságát. Mások azonban egymással keltek versenyre, és szertelenségükben odáig mentek, hogy Caesart népszerűtlenné, sőt gyűlöletessé tették még a politikailag tökéletesen elfogulatlanok szemében is. Gyűlölői túltettek még hízelgőin is, és így sikerült elérniük, hogy mikor merénylettel törtek Caesar életére, a legjobb ürügyekre hivatkozhattak, s tettüket igazságos elégtételnek tüntethették fel. Bizonyos azonban, hogy mihelyt a polgárháború véget ért, egyetlen cselekedetét sem hibáztathatta senki. Sőt valójában helyes eljárás volt, hogy a Clementia-templomot győzelmei után tanúsított emberséges magatartása emlékére szentelték fel. Tudvalevő, hogy nemcsak megbocsátott azoknak, akik ellene harcoltak, hanem tisztségeket és hivatali állásokat is osztogatott nekik; így például Brutus is, Cassius is praetor lett. Pompeiusnak korábban ledöntött szobrait újra felállíttatta. Ez alkalommal jelentette ki Cicero, hogy Pompeius szobrainak felállításával Caesar a maga szobrainak is biztos helyet szerzett. Mikor pedig barátai azt ajánlották, hogy vegye magát körül testőrséggel, és sokan önként jelentkeztek is, Caesar elhárította magától ezt a tisztességet. Jobb, mondotta, ha az ember egyszer hal meg, mint hogy állandó halálfélelemben éljen. A személyes biztonság megőrzésére legjobb eszköznek a nép rokonszenvét tartotta. Ezért ünnepségekkel és ingyengabona-osztással továbbra is a nép kegyét kereste, katonái részére pedig új telepes városokat alapított. Ezek között a két legjelentősebb Karthágó és Korinthosz volt. A véletlen folytán ezt a két várost a múltban egy időben foglalták el és semmisítették meg, s most egyszerre alapították újra őket.

58. Az arisztokratáknak consuli és praetori tisztségeket ígért, másokat pedig különféle állásokkal és tisztségekkel nyert meg magának. Nem bánta, hadd reménykedjék mindenki, mert legfőbb vágya az volt, hogy uralmát szívesen viseljék. Így mikor Maximus consul meghalt, s a hivatali idejéből hátralevő egyetlen napra consullá neveztette ki Caninius Reviliust, sokan siettek, hogy kifejezzék szerencsekívánataikat az új consulnak; ekkor jegyezte meg Cicero: "Siessünk, mert véget ér a consulsága, mielőtt odaérnénk."

Caesar arra született, hogy nagy tetteket hajtson végre és becsvágyát kielégítse. Sikerei nem engedték megpihenni, hogy elért eredményeinek gyümölcsét élvezze, hanem új tettekre ösztönözték, mert bízott a jövőben. Új meg új tervek serkentették mind nagyobb tettekre, mert szenvedélyesen vágyott a dicsőségre, mintha a jelen meg is szűnt volna számára. Szenvedélye szinte önmagával kelt versenyre, folyton azért hajszolta magát, hogy jövendő cselekedeteivel felülmúlja múltbeli tetteit. Készült rá és foglalkozott a gondolattal, hogy hadjáratot indít a parthusok ellen. Leigázásuk után meg akarta kerülni a Fekete-tengert, majd Hürkanián át és a Káspi-tenger érintésével átkelt volna a Kaukázuson. Utána a szküthák földjére szeretett volna behatolni, és sorra meghódítani a Germaniával határos területeket, majd Germaniát is, így tért volna vissza Gallián keresztül Itáliába. Úgy akarta kiterjeszteni birodalmát, hogy körös-körül az óceán határolja. A tervezett hadjárat közben csatornát készült építtetni a korinthoszi földszoroson, az Iszthmpszon; meg is bízta Anienust a munka elvégzésével. Tervezte továbbá, hogy Rómától közvetlenül délre mély, hajózható csatornával eltéríti a Tiberis vizét. A csatorna megkerüli majd a Circeii-hegyfokot és Tarracinánál éri el a tengert. Ez a csatorna könnyű és biztos vízi utat jelentett volna a kereskedelmi hajóknak. Szándékában állt a Pomentium és Setia környékén elterülő mocsarak lecsapolása, hogy az így keletkezett termékeny lapály sok ezer embernek megélhetést adjon. A tengernek Rómához legközelebb fekvő partján magas töltéseket készült emeltetni, ugyanakkor el akarta távolíttatni az iszapzátonyokat is, amelyek Ostiánál a hajózást gátolták; egész hajóhadak befogadására alkalmas, tágas kikötők és rakpartok is épültek volna. De mindez csak terv és készülődés maradt.

59. Naptárreformja azonban és az időszámításban keletkezett zavarok kiküszöbölése, melyeket nagy, tudományos felkészültséggel hajtott végre, végül is igen hasznos és szükséges intézkedésnek bizonyultak. Már a régi időben is sok zavart okozott a rómaiaknak, hogy nem értették és nem vették kellőképpen tekintetbe a hold- és napév különbözőségét; így aztán az ünnepek és az áldozati napok fokozatosan eltolódtak, és nemegyszer éppen ellenkező évszakban tartották meg őket, mint ahogy a vallás eredetileg előírta. Hasonló zavarok még a közelmúltban is előfordultak. Sőt a legtöbb ember a mai napig is tudatlan ezekben a dolgokban; a helyes időpontokat csakis a papok ismerték, ők pedig hirtelen, anélkül, hogy szándékukról bárkinek előre szóltak volna, beiktatták a naptárba az úgynevezett intercalaris hónapot, amely mercedinus néven ismeretes. Mint mondják, ezt a hónapot első ízben Numa király iktatta a naptárba; ezzel rövid és átmeneti időre bizonyos mértékben rendezte az időszámításban keletkezett rendellenességeket, amint erről a róla írt életrajzban megemlékeztem. Caesar azonban ezt a kérdést kora legkiválóbb természettudósai és matematikusai elé bocsátotta vitára, és a már meglevő módszerek felhasználásával sikerült keresztülvinnie a maga addiginál sokkal pontosabb módszerének alkalmazását, melyet a rómaiak a mai napig is használnak, és ezzel, úgy látszik, sokkal sikeresebben elkerülik a hibákat. De még ezt az intézkedést is sérelmezték olyanok, akik irigykedtek Caesarra, és nehezményezték hatalmát. Cicero, a szónok, mikor valaki beszéd közben megjegyezte, hogy a Lant csillagkép a következő napon jelenik meg először az égbolton, így szólt: "Bizonyosan rendeletre" - mintha bizony még a csillagok is az emberek rendelkezéseihez kényszerülnének alkalmazkodni.

60. Caesart leginkább azért gyűlölték meg nyíltan és halálosan, mert királyságra vágyott. Ez volt az első ok az egyszerű emberek szemében; de vágya ezenfelül jó ürügyet szolgáltatott azoknak, akik titokban régóta gyűlölték. Akik azonban szerették volna a királyi címet Caesarra ráruházni, azt állították, a Sibylla könyvei megjósolták, hogy a római hadak csak akkor hódíthatják meg a parthusok birodalmát, ha király áll az élükön, különben bevehetetlen. Később, mikor Caesar lejött Albából, ezek az emberek nagy merészen királyként üdvözölték. A nép körében emiatt lázongás támadt, de kellemetlenül lepte meg a dolog Caesart is. Ezért azt mondotta, az ő neve nem király, hanem Caesar. Szavait néma csend fogadta, és mikor továbbment, látszott rajta, hogy nem tetszik neki, ami történt.

Egy alkalommal rendkívüli kitüntetéseket szavaztak meg neki a senatusban; Caesar ekkor éppen a Rostrum felett ült. Mikor a consulok és a praetorok vezetésével az egész senatus eléje járult, ahelyett, hogy felállt volna tiszteletükre, úgy fogadta őket, mint egyszerű polgárokat, és miután meghallgatta a hozzá intézett szónoklatot, azt felelte, hogy a kitüntetéseit inkább csökkenteni, mint növelni kellene. Ezzel a magatartással nemcsak a senatust, hanem a népet is megsértette, mert mindenki úgy érezte, az ilyen bánásmód nemcsak a senatorokra, hanem az egész népre is megalázó. A jelenet mély megdöbbenést keltett a jelenlevőkben, és a vezető személyiségek közül, aki tehette, nyomban elment. Caesar is észrevette, hogy hibázott, és felkelt, hogy távozzék. Előbb azonban széttárta togáját, és torkát szabadon hagyva jó hangosan odakiáltott barátainak, hogy készen várja a halálos csapást bárkitől, ha valakinek van ilyen szándéka. Később mégis betegségével mentette viselkedését, mondván, hogy aki olyan bajban szenved, mint ő, könnyen megkapja a szokásos rohamot, és ha állva szól nagyobb tömeghez, az izgalom következtében eszméletét vesztve összeesik. Ez azonban csak kifogás volt. Caesar szívesen felkelt volna helyéről, amikor fogadta a senatust, de egyik barátja vagy inkább talpnyalója, Cornelius Balbus állítólag visszatartotta. "Jusson eszedbe - mondta neki -, hogy te Caesar vagy. Fölöttük állsz, és úgy is kell bánnod velük."

61. Sértődésekre adott okot az is, ahogyan Caesar a néptribunusokkal viselkedett. Történetesen ebben az időben tartották meg a Lupercalia ünnepét, mely több író szerint a régi időben a pásztorok ünnepe volt, és az arkadiai Lükeia ünnepekhez hasonlatos. Ilyenkor előkelő családokból való ifjak és több magas rangú tisztviselő, kezükben szíjkorbáccsal, mezítelenül futnak végig a város utcáin, és vidám tréfálkozás közben rávernek a szembejövőkre. Előkelő hölgyek gyakran szántszándékkal útjukat állják és várják, hogy rájuk üssenek, és kinyújtják mindkét tenyerüket, hogy miként gyermekeket a tanítók, megvesszőzzék őket. Azt tartják ugyanis, hogy így könnyebben szülik meg gyermeküket, ha terhesek, vagy könnyebben esnek teherbe, ha eddig gyermektelenek voltak.

Caesar a Rostrum felett ült aranyozott trónszéken, bíborköntösében, melyet diadalmeneteken szokott viselni, és nézte a szertartásokat; a szent futásban részt vett Antonius is, aki abban az évben consul volt. Mikor futva jött a forum felől, a tömeg utat engedett neki. Kezében babérágakból font diadémát tartott, és odanyújtotta Caesarnak. Erőltetett taps hangzott, majd midőn Caesar eltolta magától a diadémát, a tömeg hangosan megtapsolta. Antonius másodszor is odanyújtotta a diadémát, erre megint csak kevesen tapsoltak, de amikor Caesar másodszor is eltolta magától, újra felzúgott a taps. Caesar, látva, hogy ez a kísérlet nem járt sikerrel, felkelt székéből, és úgy rendelkezett, hogy vigyék a koszorút a Capitoliumra.

Közben szobrait a Capitoliumon mind feldíszítették királyi diadémákkal, de a két néptribunus, Flavius és Marullus, felment a dombra és mindegyikről letépte a királyi koszorút. Majd felkutatták, hogy kik üdvözölték Caesart első ízben királyként, és börtönbe záratták őket. A nép hangos helyesléssel járt a két tribunus nyomában, és Brutusoknak szólította őket; Brutus volt ugyanis, aki elűzte a királyokat Rómából, s a senatus és a nép kezébe adta a hatalmat, melyet addig egy ember birtokolt. Caesar feldühödött; Marullust és tribunustársát megfosztotta hivatalától, és mikor vádat emelt ellenük, megsértette a népet is, mert ismételten Brutusoknak és cumaeiaknak^[136] nevezte őket.

62. Ezért fordult most a nép Marcus Brutus felé. Tudták róla, hogy apai ágról az első Brutus leszármazottja, anyja révén viszont egy másik híres család, a Serviliusok ivadéka; ezenkívül veje és unokaöccse Catónak. A monarchia megdöntésére irányuló buzgalmát azonban erősen korlátozta a Caesartól elfogadott sok hivatal és kitüntetés. Pharszalosznál Pompeius futása után Caesar nemcsak az ő életét mentette meg, de kérésére sok más barátjáét is, ráadásul Caesar különleges bizalmát is élvezte. Ő kapta meg a legfontosabb praetori tisztséget azzal, hogy három évvel később consullá nevezik ki. E tisztség elnyerésében megelőzte Cassiust, aki versenytársa volt a jelöltségben. Caesar maga is elismerte, hogy Cassiusnak több jogcíme lett volna erre a tisztségre, de kijelentette, hogy Brutust nem mellőzheti. Egyszer pedig, mikor az összeesküvők már megkezdték a szervezkedést, és Brutust többen azzal vádolták, hogy ő is részt vesz benne, Caesar végigsimította testét, és így szólt: "Brutus várni fog az én bőrömre." Ezzel azt akarta mondani, hogy Brutust képességei kétségtelenül alkalmassá teszik a hatalomra, de csak azért, hogy elnyerje a hatalmat, nem fog hálátlanul és becstelenül viselkedni.

Akik változást kívántak, Brutusban bíztak, mintha egyedül tőle remélhetnék a fordulatot. Személyesen nem mertek vele beszélni róla, de éjszakánként papírlapokat hagytak bírói emelvényén és székén ilyen szavakkal: "Alszol, Brutus?" vagy: "Te nem vagy Brutus!" Amikor Cassius észrevette, hogy ezek a dolgok erősen nyugtalanítják Brutust, kétszeres igyekezettel kezdte izgatni. Cassiusnak személyes oka is volt rá, hogy gyűlölje Caesart, mint azt már a Brutusról írt életrajzban elmondottam, de viszonzásul Caesar is gyanakodott rá, s egy alkalommal megkérdezte barátaitól: "Mit gondoltok, mit akar tőlem Cassius? Nekem nem tetszik, nagyon sápadt arcú." Más alkalommal meg, amikor Antoniust és Dolabellát zendülés előkészítésével vádolták előtte, Caesar megjegyezte: "Én nem félek a kövér és hosszú hajú emberektől, annál inkább a sápadt és szikár fajtától", ezen Cassiust és Brutust értette.

63. A végzet azonban, ha nem váratlan is, elkerülhetetlen. Kétségtelen, hogy az események előtt sok csodás jelet és jelenséget láttak - legalábbis ezt mondják. Az égen feltűnő fényeket, éjszakánként felhangzó éles csattanásokat, a forumon leszálló magányos madarakat nem is érdemes megemlíteni ilyen nagy eseményről szólva. De Sztrabón, a bölcselő beszéli el, hogy több ember mintha belülről izzó lánggal égett volna; egy katona szolgájának a fél keze hirtelen kigyulladt, és mikor a láng kialudt, a szolga sértetlen maradt. Ugyancsak ő beszéli el, hogy egy alkalommal, mikor Caesar áldozatot mutatott be, az áldozati állat szívét nem találták, s ez igen baljóslatú előjel, mert nincs olyan élőlény a természetben, mely szív nélkül életben maradna. Sokan szem- és fültanúi voltak a következő jelenetnek is: Egy jós figyelmeztette Caesart, vigyázzon, mert nagy veszély fenyegeti azon a márciusi napon, amelyet a rómaiak a hónap idusának neveznek. Ezen a napon Caesar, útban a senatus ülésterme felé, találkozott a jóssal, és tréfálkozva így köszöntötte: "Íme, elérkezett március idusa!" Mire az halkan csak ennyit mondott: "Elérkezett, de még nem múlt el."

Előző este Caesar Marcus Lepidus házában vacsorázott, és az asztal mellett végigdőlve kerevetén szokása szerint vacsora közben leveleket írt alá. A beszélgetés közben arról folyt, ki milyen halált tartana a legkívánatosabbnak. Még mielőtt bárki elmondhatta véleményét, Caesar hangosan felkiáltott: "A váratlan halált."

Aznap éjjel, mint rendesen, feleségével aludt egy szobában. Egyszerre csak kicsapódott hálószobájuk ajtaja és ablaka. Caesart felverte álmából a zaj, és az arcába világító hold fényénél észrevette, hogy Calpurnia mélyen alszik, de álmában nyög és érthetetlen szavakat mormol. Calpurnia azt álmodta, hogy férje meggyilkolt holttestét tartja karjában, és keservesen sír. Mások szerint nem ezt álmodta, hanem hogy házuk oromfalának dísze, melyet Livius előadása szerint a senatus kitüntetésképpen tétetett fel a házra, lezuhant, és Calpurnia ezért sírt álmában oly keservesen. Reggel kérte Caesart, hacsak teheti, ne menjen el hazulról, és halasztássa el a senatus ülését, vagy ha nem hinne álmának, áldozat vagy jóslat útján tudakolja meg a jövőt. Úgy látszik, Caesart is gyanakvás és félelem fogta el. Calpurniánál sohasem tapasztalt asszonyos babonákat, most viszont nagyon rémültnek látszott. Mikor a jósok kedvezőtlen előjeleket olvastak ki az áldozatokból, elhatározta, hogy elküld Antoniusért, és elhalasztatja a senatus ülését.

64. Ekkor lépett közbe Decimus Brutus, akinek Albinus volt a mellékneve. Caesar annyira megbízott ebben az emberben, hogy végrendeletében második örökösévé tette, Decimus Brutus mégis részt vett az összeesküvésben a másik Brutusszal és Cassiusszal együtt. Most félt tőle, hogy ha Caesar aznap megmenekül, kitudódik az összeesküvés, ezért gúnyos hangon beszélt a jósokról, és kérte Caesart, ne szolgáltasson ürügyet a senatoroknak, hogy udvariatlannak tartsák. Caesar kívánságára most éppen azért gyűltek össze - mondotta Brutus -, hogy egyhangúlag megszavazzák neki a királyi címet Itálián kívül valamennyi tartományban, és egyben kimondják, hogy a királyi diadémát is viselheti Itália kivételével bárhol, szárazföldön és tengeren. Ha most mégis azt jelentik a senatoroknak, hogy egyelőre elhalasztják az ülést, és majd csak akkor ülnek össze újra, ha Calpurnia szebbet álmodik, könnyű elképzelni, mit mondanak majd Caesar ellenségei Caesar barátainak, mikor ezek be akarják bizonyítani, hogy Caesar nem rabszolgatartó zsarnok. Ha mégis úgy gondolja, hogy a mai nap nem szerencsés, jobb, ha személyesen megy el a senatusba - legalábbis ő ezt ajánlja neki -, elmondja érveit a senatoroknak, és maga halasztja el az ülést.

Brutus kézen fogta Caesart, és az ajtó felé vezette. Alig voltak néhány lépésnyire a ház kapujától, mikor egy idegen szolga Caesar közelébe akart férkőzni, de képtelen volt a körülötte levő tömeg lökdösődésétől. Ezért nagy nehezen befurakodott a házba és kérte Calpurniát, hogy ott maradhasson, míg Caesar haza nem érkezik, mert nagyon fontos közlendői vannak férje számára.

65. A knidoszi származású Artemidórosz, a görög bölcselet tanítómestere, közeli ismeretségben állt Brutusszal és társaival. Így mindent tudott az összeesküvésről. Épp ekkor készült Caesarhoz, hogy átadjon neki egy írást, melyben minden mondanivalóját összefoglalta. Mikor azonban látta, hogy Caesar a neki átadott iratokat továbbadja kísérete tagjainak, odament hozzá, és ezt mondta neki: "Olvasd ezt el, Caesar, gyorsan, de te magad! Fontos dolgokról van benne szó, melyek csak rád tartoznak." Mások szerint valaki más adta át az iratot Caesarnak, mert Artemidórosz a tömegtől nem tudott hozzáférni. Caesar mindenesetre átvette az iratot, és már-már belekezdett elolvasásába, de akik beszélni akartak vele, mindig megakadályozták benne. Ezt az egyetlen iratot tartotta kezében még akkor is, amikor belépett a senatus épületébe.

66. Lehetséges, hogy mindez véletlenül történt. De hogy a senatus éppen abban az épületben tanácskozott aznap, mely a végső küzdelem és a gyilkosság színhelyévé lett, mégiscsak azt mutatja, égi kéz intézte, hogy ott menjenek végbe az események. Ott állt ugyanis Pompeius szobra, melyet maga Pompeius ajánlott fel már felépült színháza díszítésére. Mint mondják, Cassius feltekintett Pompeius szobrára, hozzá fohászkodott, és csendben segítségét kérte, holott Epikurosz tanainak volt a követője. De ez a félelmetes pillanat a korábbi észjárás helyett szenvedélyt és indulatot gyújtott fel Cassiusban.

Antoniust, Caesar valóban hű barátját, aki nagy erejű férfi is volt, Brutus Albinus szándékosan feltartóztatta az épület előtt, és hosszas beszélgetésbe kezdett vele. Mikor Caesar bement a terembe, a senatorok tisztelettudóan felkeltek helyükről. Brutus összeesküvő csoportjának tagjai Caesar karosszéke mögött helyezkedtek el; mások szemközt álltak meg vele, olyan ürüggyel, hogy támogatják Tillius Cimber kérését, aki szerette volna fivérét a száműzetésből hazahívatni. Még akkor is kérésükkel ostromolták Caesart, mikor karosszékéhez lépett. Caesar leült, és elutasította a kérést. Erre még erőszakosabban kérlelték; Caesart ez a dolog felingerelte. Ekkor Tillius mindkét kezével belekapaszkodott Caesar togájába, s lerántotta nyakáról. Ez volt a jeladás a merénylet végrehajtására. Elsőnek Casca sújtott le rá, és rövid kardjával megsebesítette a nyakán. A seb nem volt sem mély, sem halálos, a merénylő nyilván maga is megzavarodott, mivel ő kezdett bele a vakmerő tett végrehajtásába. Így Caesarnak maradt annyi ideje, hogy megforduljon, megragadja és kezébe fogja Casca kardját. Szinte egyazon pillanatban kiáltottak fel; Caesar, akire a merénylő kardja lesújtott, latinul: "Casca, te nyomorult, mit csinálsz?" Casca pedig görögül fivérének: "Bátyám, segíts!"

Ez volt a kezdet; az összeesküvésbe be nem avatottak annyira megrémültek, hogy nem mertek sem elfutni, sem Caesar segítségére sietni, vagy akár csak egyetlen hangot is hallatni. A gyilkosság előkészítői azonban mind kihúzták kardjukat a hüvelyéből, és körülállták Caesart, akire, bármerre fordult, csak úgy zuhogtak az ütések. Mindenütt az arcába, a szemébe sújtó kardok érchegyét látta; merénylői úgy hajszolták, akár egy halálos csapásokkal megsebzett vadat, míg mindegyik belé nem döfte kardját. Abban egyeztek meg ugyanis, hogy mindnyájan megmártják fegyverüket a vérében. Ezért sebezte meg Brutus is az ágyékán. Azt mondják, Caesar eleinte védekezett, igyekezett elkerülni a döféseket, és segítségért kiáltozott, de mikor látta, hogy Brutus is belemártja kardját, fejére húzta togáját és lerogyott a földre. Lehetséges, hogy véletlenül történt, de az is lehet, hogy gyilkosai tudatosan taszították arra a helyre; holtteste ugyanis Pompeius szobrának talapzatához zuhant, és vérével beszennyezte a szobrot. Mintha csak Pompeius maga nézte volna végig a bosszú művének végrehajtását, amint Caesar, sok sebből vérezve, ott feküdt holtan a lábánál. Azt mondják, huszonhárom halálos szúrás érte a testét. Gyilkosai közül többen egymást sebezték meg, mivel mindegyikük bele akarta döfni fegyverét az áldozat testébe.

67. Így gyilkolták meg Caesart; Brutus beszédet akart tartani, hogy elmondja, miért hajtották végre tettüket, de a senatorok nem hallgattak rá, hanem kirohantak az épületből és hazamenekültek. A népet az események rémülettel töltötték el. Sokan bezárkóztak a házukba, mások otthagyták a pénzváltó asztalokat és bolthelyiségeket, és rohantak, hogy megnézzék a helyet, ahol Caesart megölték, majd szaladtak ismét visszafelé. Antonius és Lepidus, Caesar két legjobb barátja, mások házában keresett titkon menedéket. Brutus és társai azonban véres cselekedetüktől felhevülten, kivont karddal a kezükben, együtt mentek fel a senatusból a Capitoliumra, de nem úgy, mintha menekülők volnának, hanem örömtől ragyogott az arcuk. Azt kiabálták az utcákon összegyűlt sokaságnak, hogy visszaadták a népnek szabadságát; közben csatlakozásra szólították fel az előkelőbb férfiakat, akikkel szembetalálkoztak. Többen hozzájuk szegődtek útban a Capitolium felé, mintha ők is részt vettek volna a merényletben, és most részt kérnek a dicsőségből. Közöttük Caius Octavius és Lentulus Spinther; ezek később megbűnhődtek hazug kérkedésükért. Antonius és a fiatal Caesar ugyanis később kivégeztette őket, és annyi elégtételük sem maradt, hogy halálukkal dicsőséget szereztek volna maguknak, mert senki sem hitte el, hogy részük volt a merényletben. Még halálos ítéletük kihirdetői sem azért büntették meg őket, amit tettek, hanem azért, amit szerettek volna elkövetni.

Brutus és társai másnap lejöttek a Capitoliumról, és Brutus beszédet tartott. Szavait a nép közönyösen hallgatta és tartózkodott tőle, hogy bármiféle helyeslő vagy elítélő véleményt nyilvánítson a történtekről. A hallgatásból kitűnt, hogy sajnálják Caesart, de Brutus személye iránt is tisztelettel viseltettek. A senatus közkegyelmet hirdetett, és igyekezett megszüntetni az ellentéteket a pártok között. Határozatilag kimondták, hogy Caesart istenségként fogják tisztelni, és az uralma alatt hozott intézkedések közül a legcsekélyebb jelentőségű rendeletet sem változtatják meg. Másrészt tartományokat és megfelelő címeket adományoztak Brutusnak és társainak. Így mindenki azt gondolta, a dolgok a lehető legjobban rendeződtek.

68. Caesar végrendeletének felnyitásakor kitűnt, hogy jelentékeny pénzösszeget hagyott örökül minden római polgárnak. Mikor a nép meglátta a holttestét a forumon - hogy mennyi seb borítja és hogyan csonkították meg -, felbomlott a rend és fegyelem. Padokból, korlátokból és asztalokból óriási máglyát raktak, rátették a holttestet és elégették. Az emberek azután, kezükben üszkös fadarabokkal, rohantak, hogy felgyújtsák a Caesar-gyilkosok házát, mások pedig a várost járták, hogy kézbe kapják és darabokra szaggassák a tetteseket. De nem sikerült egyet sem megtalálni, mert mind bezárkóztak házukba. Mondják, hogy egy ember, akit Cinnának hívtak és Caesar barátja volt, előző éjszaka különös álmot látott. Azt álmodta, hogy Caesar meghívta vacsorára, de ő nem akarta elfogadni a meghívást, mire Caesar kézen fogta; ő vonakodott vele menni, és Caesart is magával húzta ellenkező irányba. Most, mikor hallotta, hogy Caesar holttestét elégetik a forumon, tiszteletből odament, bár az álom miatt rossz sejtelmek gyötörték, és lázas beteg is volt. Valaki a tömegből meglátta, és megkérdezte, hogy kicsoda, majd mikor közölte társaival, egyszerre kiáltottak fel, hogy itt az egyik Caesar-gyilkos, mert az egyik tettest történetesen szintén Cinnának hívták. A tömeg azt hitte, ő az; rárohantak, és ott nyomban valósággal ízekre tépték. Ez az esemény rémítette meg leginkább Brutust és Cassiust, annyira, hogy néhány nappal később elhagyták a várost. A Brutusról szóló életrajzban megírtam már, mi történt velük és hogyan pusztultak el.

69. Caesar ötvenhat éves volt, mikor meghalt. Pompeiust alig négy évvel élte túl. A legfelsőbb hatalomból, melyet szinte élete árán annyi bajjal és nehézséggel szerzett meg, nem maradt más, csak a puszta név és a polgártársaitól annyira irigyelt dicsőség. De hatalmas szelleme, mely életében tettekre ösztönözte és véres haláláért bosszút állt, halála után is üldözte és felkutatta gyilkosait a földkerekségen mindenütt, szárazon és vízen, míg csak egy is életben maradt azok közül, akiknek része volt megöletésében vagy a szörnyű tett kigondolásában.

A legmegdöbbentőbb dolog Cassiusszal történt; a philippi vereség után ugyanazzal a rövid karddal végzett magával, melyet Caesar ellen használt. Az égi jelenségek közül hadd említsem először is a nagy üstököst, amely Caesar meggyilkolása után hét napig tündökölt az égen, majd utána eltűnt; továbbá a nap fényének elhomályosodását. A nap korongja egész éven át sápadt és homályos fénnyel kelt fel az égen, melege pedig gyenge, fáradt maradt, a levegő ködösen terpeszkedett a földre, és a gyér napfény következtében a termés féléretten vagy éretlenül elfonnyadt, elszáradt.

Brutus előtt megjelent egy szellem, ez mutatta legvilágosabban, hogy Caesar meggyilkolása nem tetszett az isteneknek sem. A történet a következő: Brutus Abüdosznál készült átkelni csapataival a másik partra, és éjszaka sátrában feküdt az ágyán, de szokása szerint nem aludt, hanem a jövőre gondolt. Azt mondják, a hadvezérek között Brutusnak volt legkevesebb szüksége alvásra, és ő tudott leghosszabb ideig egyfolytában ébren maradni. Egyszerre mintha zajt hallott volna sátra bejáratánál, és mikor pislákoló, félig már kialudt mécsese felé nézett, félelmetes, óriási, emberfeletti jelenséget látott, mely csendben állt ágyánál, nem tett, nem mondott semmit. Brutus ekkor megszólította: "Ki vagy?" Erre a szellem így felelt: "A rossz szellemed vagyok, Brutus. Majd meglátsz Philippinél." Brutus ekkor felbátorodva így szólt: "Jó, majd meglátlak", és a szellem azonnal eltűnt.

Nem sokkal később Brutus Philippi síkján állította fel hadait Antonius és Caesar Octavianus seregével szemben. Az első ütközetben legyőzte és megszalasztotta a vele szemben álló hadosztályokat, majd feldúlta Caesar táborát is. A második csata előtti éjszakán a szellem ismét megjelent neki, de nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Brutus azonban jól tudta, hogy sorsát most már nem kerülheti el, és ezért valósággal kereste a halált. De nem esett el a harcmezőn, és mikor csapatai szétfutottak, felmenekült egy meredek sziklára. Itt kivont kardját mellének szegezte, és mint mondják, egyik barátja segítségével testébe döfte és megölte magát.

73. Főket Összegyűjtő - Zeusz mellékneve a Nephelégeretasz ("Felleggyűjtő"). Plutarkhosz szójátékkal Periklészt "Fejgyűjtőnek" nevezi, mert akkora a feje, hogy több embernek is elég volna. ^[VISSZA]

74. Platón szerint... - utalás az Állam VIII. könyvére; a későbbi hivatkozások a Phaidrosz című párbeszédből valók. ^[VISSZA]

76. Damonidész - Plutarkhosz valószínűleg összetéveszti Periklész zenei mesterével, Damónnal. ^[VISSZA]

79. S Hérát... - töredék Kratinosz Kheirónok című vígjátékából. ^[VISSZA]

80. A szamoszbeli nép... - töredék Arisztophanész A babiloniak című vígjátékából. ^[VISSZA]

82. külóni vérbűntől - lásd a Szolón életrajz 12. fejezetét. ^[VISSZA]

84. mely nagy rázkódtatással ledőlt... - Szophoklész: Antigoné 163. ^[VISSZA]

90. köpenye alatt vitt fürjről - az athéniak nemcsak kakas-, hanem fürj viadalokat is rendeztek. ^[VISSZA]

91. Pülosznál - város a Peloponnészosz nyugati részén. A szövegben említett athéni győzelem az i. e. 425. évben volt. ^[VISSZA]

94. a két istennő - Démétér és leánya, Perszephoné (más néven: Koré). ^[VISSZA]

95. fehér kockát - a bírák felmentő ítélet esetén fehér, elmarasztaló ítélet esetén fekete kockával szavaztak. ^[VISSZA]

96. müsztészeknek és epoptészeknek - az előbbi a kisebb, az utóbbi a nagyobb misztériumba beavatott személy neve. ^[VISSZA]

97. harminc zsarnokot - az oligarchák i. e. 404-től 403-ig hatalmon volt csoportja. ^[VISSZA]

99. Cato - Marcus Cato, az idősebb Cato. ^[VISSZA]

100. mellékneveket - Szótér - Megváltó; Kallinikosz - Kiváló Győztes; Phüszkón - Pohos; Grüposz - Keselyűorrú; Euergetész - Jótevő; Philadelphosz - Testvérszerető; Eudaimón - Szerencsés; Dószón - Ígérgetős; Lathürosz - Bükköny; Sulla - bizonytalan jelentésű; Niger - Fekete; Rufus - Vörös; Caecus - Vak; Claudius - Sánta. ^[VISSZA]

103. Metellus - Metellus Numidicus, a Iugurtha elleni háború hadvezére, aki hosszú ideig Rhodosz szigetén élt száműzetésben. ^[VISSZA]

105. Igaz kiván ő lenni... - Heten Thébai ellen 592. skk. ^[VISSZA]

106. "Igazságost" - a szövegben szereplő melléknevek görög eredetije a következő: Igazságos - Dikaiosz; Városhódító - Poliorkétész; Villámlás - Keraunosz; Győztes - Nikatór; Sas - Aetosz; Sólyom - Hierax. ^[VISSZA]

107. Alexandrosz - makedón király, ezen a néven az első, tehát nem a későbbi Nagy Sándor. ^[VISSZA]

109. Harmadik neve - az előkelőbb rómaiak "utóneve". ^[VISSZA]

110. gabonakiosztást - latinul annona; a római állam a közpénzen vásárolt kenyérgabonát magtárakba gyűjtötte, és olcsó áron, később ingyen is szétosztotta a szegény sorsú polgárok között. ^[VISSZA]

114. Klódónoknak és Mimallonoknak - misztériumokon részt vevő asszonyok. ^[VISSZA]

115. thrészkeuein - Plutarkhosz a misztikus istentiszteleti cselekményeket a Thrésszai ("thrák nők") szóval hozza kapcsolatba. ^[VISSZA]

123. Phaszéliszból - lükiai tengeri kikötő; az i. e. I. században a kalózok fő állomáshelye volt. A klimax szó lépcsőt jelent. ^[VISSZA]

130. Dicső dolgokról... - Euripidész: Bakkhánsnők 260. ^[VISSZA]

131. Belső harcban... - ezt a hexametert Kallimakhosznak tulajdonították. ^[VISSZA]

133. Az indus síremlékét - Augustus császár kíséretében volt az az indus, akinek a síremlékéről itt szó van. ^[VISSZA]

136. Brutusoknak és cumaeiaknak - Brutus mint melléknév bárgyút jelent, a dél-itáliai Cumae város lakóit pedig tompaelméjűeknek tartották. ^[VISSZA]

---