KIMÓN^[137]

1. Peripoltasz jósnak, aki Opheltasz királyt és alattvalóit Thesszaliából Boiótiába vezette, utódai több nemzedéken át köztiszteletben álltak; nagyrészt Khairóneiában laktak, abban a városban, amelyet közvetlenül a barbárok kiűzése után ők vettek birtokukba. A jós leszármazottai bátor és harcias természetű emberek voltak, s nagyrészt odavesztek a méd betörések és a gallokkal vívott harcok idején, mert soha nem kímélték magukat. Csak egyetlen apátlan-anyátlan árva gyermek maradt közülük, név szerint Damón, második nevén Peripoltasz, aki ifjú társait felülmúlta szép külsejével és élénk szellemével, egyébként azonban tanulatlan és nyers jellemű fiatalember volt.

A Khairóneiában telelő római cohors parancsnoka beleszeretett ebbe a szinte még gyermek ifjúba, és mivel sem kéréseivel, sem ajándékaival nem tudta megnyerni, nem csinált titkot belőle, hogy ha kell, erőszaktól sem riad vissza. Jól tudta, hogy milyen elesett, kicsiny és szegény volt akkor szülővárosunk. Damón félelmében, és mert a centurio zaklatása miatt haragra gerjedt, elhatározta, hogy megöli; néhány vele egykorú ifjúval összefogott, de nem sokkal, hogy tervük ki ne tudódjék, úgyhogy mindössze tizenhatan voltak. Egyik éjszaka bekenték arcukat korommal, jó sok bort ittak, kora reggel áldozás közben rárontottak a rómaira, és többedmagával megölték, majd odébbálltak a városból. Az utána következő zűrzavarban a khairóneiai tanács összeült, és az ifjakat halálra ítélte. Ez szolgált a város mentségéül a rómaiakkal szemben. Aznap este aztán, amikor a város hivatalos emberei szokás szerint együtt vacsoráztak, Damón és cinkostársai behatoltak a tanácsházba, megölték őket, utána pedig elmenekültek.

Ugyanezekben a napokban Lucius Lucullus valami küldetésben véletlenül átvonult hadseregével a városon. Félbeszakította útját, kivizsgálta az akkor frissen történt eseményeket, és megállapította, hogy a város lakóit nemcsak hogy nem terheli felelősség, sőt ők szenvedtek súlyos sérelmet, majd magával vitte a helyőrség katonáit, és eltávozott. Damón később a környéken kezdett rabolni és fosztogatni, és ezzel veszélyeztette a várost. Elküldtek hozzá a polgárok, és amikor a jóakaratú tanácsi határozatokkal sikerült hazacsalni, kinevezték a gümnaszion vezetőjévé, de nem sok idő múlva, amikor a gőzfürdőben olajjal kenekedett, megölték. Apáink emlékezete szerint ezen a helyen sok ideig kísérteteket láttak és nyögéseket hallottak, ezért befalazták a gőzfürdő ajtaját. A közeli szomszédságban lakók mind a mai napig is úgy vélik, hogy néha szokatlan látomásokat látnak és kísérteties hangokat hallanak. A családnak néhány fennmaradt és a phókiszi Szteiriszben lakó, aiol nyelvjárást beszélő leszármazottját aszbolómenoszok-nak^[138] nevezik, mert Damón korommal kente be arcát, mielőtt a gyilkosságra elindult.

2. A szomszédos orkhomenosziak, akik ellenségei voltak a khairóneiaiaknak, felbéreltek egy római besúgót, aki gyilkosság címén pert indíttatott a város lakossága ellen a Damón által megölt rómaiak miatt. Az ügyben a makedoniai praetor tartott tárgyalást (akkor ugyanis a rómaiak még nem küldtek praetorokat Görögországba), a város védői pedig Lucius Lucullus tanúvallomásának a meghallgatását kérték. A praetor írt is Lucullusnak, és ő a színigazat vallotta; a város így megnyerte a pert, amely egyébként a legnagyobb veszélybe dönthette volna. A khairóneiaiak éppen ezért, hálából megmenekülésükért, az agorán, Dionüszosz szobra mellett, márványszobrot állítottak Lucullusnak. Nekünk, bár több nemzedékkel későbbi utódok vagyunk, úgy hisszük, még mindig kötelességünk hálánkat leróni; véleményünk szerint a testi külsőt ábrázoló szobornál sokkal szebb képmást készítünk róla, olyan arcképet, amely a férfiú erkölcsét és jellemét festi le; ezért készülünk a teljes igazságnak megfelelően párhuzamos életrajzaink között megírni e férfiú tetteit. Hálánkat kellőképpen lerójuk a megemlékezéssel, azt pedig Lucullus sem kívánná, hogy mi az ő igaz tanúskodását hazug és koholt életrajz megírásával viszonozzuk.

Amiként a festőktől, akik szép és sok bájjal megáldott személyek arcképét festik, nem kívánjuk meg, hogy ha az illetők némi fogyatkozásban szenvednek, teljesen elhagyják, de azt sem, hogy túlságosan felhívják rá a figyelmet, mert az egyik esetben a kép csúf lenne, a másik esetben pedig nem hasonlítana ahhoz, akit ábrázol; ugyanígy nehéz, sőt szinte lehetetlen feladat volna bárki életét feddhetetlenül tisztának ábrázolni, éppen ezért jó tulajdonságai leírását az igazságnak megfelelően kell kiegészítenünk. Ha pedig olyan hibák és tévedések homályosítják el pályafutását, amelyek valamely szenvedélyéből vagy politikai kényszerűségből erednek, inkább erénye fogyatékosságának, mintsem tudatos gonoszságának kell tulajdonítanunk őket. Éppen ezért életrajzunk megírásakor nem fogjuk ezeket túlságosan buzgón és részletesen tárgyalni, hanem kímélettel bánunk majd az emberi természettel, és nem ábrázolunk sem tökéletesen jó, sem az erénnyel szemben teljesen érzéketlen jellemet.

3. Amikor kerestünk valakit, hogy Lucullusszal összehasonlítsuk, Kimónra találtunk. Mindketten hadvezérek voltak, és fényes hadjáratokat vezettek a barbárok ellen; politikai pályafutásukban szelídek, s le tudták csendesíteni a belső villongásokat és biztosítani tudták hazájuk nyugalmát. Mindketten diadaljeleket állítottak fel, és híres győzelmeket arattak. Kimón előtt egyetlen görög, Lucullus előtt egyetlen római sem viselt háborút olyan távoli vidékeken, ha nem számítjuk Héraklész és Dionüszosz hőstetteit, vagy Perszeuszéit az aithiopszok, a médek és armeniaiak földjén, vagy Iaszónéit, amelyek emléke annyi idő után is fennmaradt. Közös tulajdonságuk, hogy hadjárataik befejezetlenek maradtak; mindketten súlyos csapásokkal sújtották ellenfeleiket, de egyikük sem semmisítette meg őket. A legfeltűnőbb azonban mindkettőjük fáradhatatlansága és bőkezűsége, amelyet életmódjukban és vendégszeretetük páratlan gazdagságában mutattak. Lehetséges, hogy más hasonló vonások most elkerülik figyelmünket, de ezekről életrajzuk megírása közben is lesz alkalmunk bővebben szólni.

4. Kimón Miltiadésznak Hégészipülétől született fia volt. Anyja a thrakiai származású Olorosz király leánya volt; ezt Arkhelaosz és Melanthiosz írják meg Kimónnak ajánlott költeményeikben. Kimónnak vérrokona volt Thuküdidész. A történetíró apja is közös ősük nevét viselte, és Thrakiában aranybányái voltak. Amikor Thuküdidészt a thrakiai Szkapté-Hülében, mint mondják, meggyilkolták, hamvait hazaszállították Attikába, és sírját Kimón nővére, Elpiniké síremléke mellett mutogatják; Thuküdidész a Halimusz démoszból származott, Miltiadész családja pedig a Lakiadai nemzetséghez tartozott.

Mikor Miltiadészt pénzbírságra ítélték, és nem tudta kifizetni az ötven talentumot, börtönbe zárták, ahol meg is halt. Kimón egészen ifjan árván maradt fiatal hajadon nővérével együtt. A városban eleinte rossz híre volt, kicsapongónak, részegesnek tartották, és azt hitték róla, hogy nagyatyjára ütött, akit ugyancsak Kimónnak hívtak, de együgyűsége miatt Koalemosz-nak^[139] nevezték. A thaszoszi Sztészimbrotosz, aki körülbelül egykorú volt Kimónnal, azt mondja, hogy sem irodalmi, sem tudományos műveltsége nem volt, sem más, a görögökre annyira jellemző tudást vagy képességet nem árult el; nem volt mestere sem a szellemes társalgásnak, sem az attikai ékesszólásnak, de nemes jellemű és szavahihető ember volt, szellemében inkább peloponnészoszi,

Ilyen volt Héraklész is Euripidész szerint; ezzel toldhatjuk meg ugyanis Sztészimbrotosz jellemzését.

Ifjúkorában azzal vádolták, hogy viszonya volt nővérével. Elpiniké valóban nem volt egészen rendezett életű nő, és állítólag Polügnótosszal, a festővel is erkölcstelen viszonya volt. Azt beszélik, hogy amikor Polügnótosz az akkor Peiszanakteionnak és most Poikilének nevezett Sztoában, oszlopcsarnokban, a trójai nők képét festette, Laodikét Elpiniké arcvonásaival ábrázolta. Polügnótosz nem közönséges mesterember volt, és a Sztoát nem pénzért, hanem ingyen, városa iránt érzett nagyrabecsülésből festette ki, amint a történetírók és Melanthiosz költő elmondják.

Vannak, akik azt állítják, hogy Kimón nem titkon, hanem nyíltan élt házastársi viszonyban Elpinikével, aki szegénysége miatt nem kapott előkelő származásához méltó férjet, de amikor Kalliasz, egy gazdag athéni beleszeretett, és felajánlotta, hogy kifizeti az apjára kivetett pénzbírságot, Elpiniké igent mondott, és Kimón hozzáadta nővérét Kalliaszhoz.

Az egészen bizonyos, hogy Kimón szerette a nőket, mert Melanthiosz költő egy elégiájában kigúnyolja, hogy milyen buzgón járt a szalamiszi Aszteria és hasonlóképpen valami Mnésztra társaságába. De világos az is, hogy Kimón szenvedélyesen szerette törvényes feleségét, Iszodikét, Eurüptolemosz leányát és Megaklész unokáját is, s felesége halála nagyon lesújtotta. Ezt azokból az elégiákból következtethetjük, amelyeket vigasztalásul írtak hozzá. Szerzőjük, Panaitiosz bölcselő állítása szerint, Arkhelaosz természettudós volt. Feltevése - legalábbis az időpont tekintetében - nem lehetetlen.

5. Kimón jelleme minden más tekintetben csodálatra méltó és nemes volt. Bátorságban nem maradt el Miltiadész, eszességben Themisztoklész mögött, s mindenki elismeri, hogy igazságosabb volt mindkettőjüknél. Katonai dolgokban még harci tapasztalatok híján is felért velük, és politikailag összehasonlíthatatlanul tehetségesebb volt náluk. Mert amikor Themisztoklész a médek közeledtére azt tanácsolta a népnek, hogy adja fel a várost, hagyja el az országot, szálljon hajóra és álljon fegyverbe Szalamisznál, a legtöbben rémülettel hallottak a merész vállalkozásról. Kimón volt az első, aki barátaival együtt derűsen ment fel a Kerameikoszon át az Akropoliszra, hogy a kezében vitt zablát felajánlja az istennőnek, mert a városnak akkor nem lovasokra, hanem tengeri harcosokra volt szüksége. A zablát felajánlva levett egyet a templomban felakasztott pajzsok közül, imádkozott az istennőhöz, és a pajzzsal lement a tengerpartra. Ezzel sok embernek visszaadta a bátorságát.

Külseje is kifogástalan volt, mint Ión, a költő beszéli; termete magas, és fejét sűrű, göndör haj borította. Az ütközetben vitézül harcolt és kitüntette magát, és így hamarosan jó hírnevet és elismerést szerzett a városban. Sokan csatlakoztak hozzá, és biztatták, hogy tervezzen és hajtson végre Marathónhoz méltó tetteket. Amikor a közpályára lépett, a nép szívesen fogadta, és mert Themisztoklészre ráunt, ő kapta meg a legmagasabb és legkitüntetőbb tisztségeket a városban. Szelídségével és egyenességével ugyanis megnyerte a tömeg rokonszenvét. Főként Ariszteidész, Lüszimakhosz fia karolta fel, mert felismerte jellemének nemes tulajdonságait, és ezért mintegy ellensúlyul használta fel Themisztoklész ügyességével és merészségével szemben.

6. Mikor a médek elmenekültek Görögországból, Kimónt választották vezérnek, de az athéniak akkor még nem szerezték meg a tengeren a főhatalmat, hanem Pauszaniasz és a lakedaimóniak vezetésével harcoltak. Kimón érdeme volt, hogy a hadjáraton polgártársai fegyelmükkel és harciasságukkal a többieket mind felülmúlták; majd amikor Pauszaniasz hazaáruló tárgyalásokat kezdett a barbárokkal, leveleket írt a királynak, és a szövetségesekkel durván, gőgösen bánt, továbbá esztelen elbizakodottságában súlyosan visszaélt korlátlan hatalmával, Kimón mindenkit jóságosan meghallgatott, aki sérelmeit elpanaszolta, s emberségesen bánt vele. Így nem a fegyverek erejével, hanem jó szóval és nemes jellemével észrevétlenül megszerezte Görögország felett a főhatalmat, mert a szövetségesek többsége, mivel nem tudták elviselni Pauszaniasz gőgjét és durvaságát, hozzá és Ariszteidészhez csatlakozott. Miután így megnyerték a szövetségeseket, üzentek az ephoroszoknak, és azt javasolták, hogy hívják vissza Pauszaniaszt, mert különben szégyenbe döntik Spártát, és bonyodalmakat idéznek elő egész Görögországban.

Mint mondják, Pauszaniasz aljas szándékkal magához rendelt egy előkelő származású büzantioni leányt, név szerint Kleonikét, akit szülei kényszerűségből és félelemből sorsára bíztak. Kleoniké a Pauszaniasz hálószobája előtt álló embereket arra kérte, hogy oltsák el a világosságot, és a sötétségben hangtalanul Pauszaniasz ágyához lépett, de véletlenül feldöntötte a kioltott lámpát. A zajra Pauszaniasz ijedten felriadt, megragadta az oldala mellett fekvő tőrt, és abban a hiszemben, hogy valami ellenséges személy hatolt be hozzá, keresztüldöfte a leányt, és a földre lökte. A tőrdöfés halálos volt. A halott leány nem hagyott nyugtot Pauszaniasznak, hanem kísérteties alakja éjszaka megjelent álmában, és ezt a hősi verset mondta neki:

A szövetségesek főként ezen az aljas tetten háborodtak fel. Kimónnal együtt Büzantionban ostrom alá vették Pauszaniaszt. Amikor kikergették onnan, és a leány álombéli kísértetalakja még mindig üldözte, a hérakleiai halottidéző jósdába menekült, ott felidézve Kleoniké szellemét, kérlelte, hogy ne haragudjék rá. A szellem megjelent, és azt mondta neki, hogy bajai véget érnek, mihelyt Spártába érkezik; ezzel valószínűleg közeli halálára^[141] célzott. Ezt a történetet sokan elbeszélik.

7. Kimón, miután a szövetségesek csatlakoztak hozzá, Thrakiába hajózott, mert megtudta, hogy előkelő perzsák és a király rokonai hatalmukba kerítették Éión városát a Sztrümón folyó partján, és onnan háborgatják a környék görög lakosait. Először is egy csatában megverte a perzsákat, majd a városban körülzárta őket; utána elkergette a Sztrümón túlsó partján lakó thrákokat, akik a perzsáknak eleséget szállítottak, megszállta az egész környéket, és az ostromlottak oly reménytelen helyzetbe kerültek, hogy Butész, a király hadvezére feladta a harcot, felgyújtotta a várost, és barátaival s kincseivel együtt mindnyájan odavesztek. A város elfoglalásából Kimónnak így semmi különösebb haszna nem volt, mert a barbárok legtöbb holmija elégett, de a rendkívül szép és termékeny vidéket átadta az athéniaknak, hogy települést létesítsenek rajta, a nép pedig hozzájárult, hogy tiszteletére márvány Hermákat állítsanak fel. Az első Hermán a következő felirat van:

A másodikon ez:

A harmadikon ez:

8. Bár ezek a feliratok egyszer sem említik Kimón nevét, kortársai előtt igen nagy megtiszteltetést jelentettek, mert ilyenben még Themisztoklész és Miltiadész sem részesült; annyira, hogy amikor Miltiadész olajkoszorút kért, a dekeleiai Szóphanész felállt a népgyűlés soraiban, és ellene szólalt fel. Nem nagyon dicséretes, de a népnek tetsző hangon ezt mondotta: "Majd amikor egymagad küzdesz, Miltiadész, a barbárokkal, és legyőzöd őket, akkor kérd, hogy egymagad kapj tőlünk kitüntetést." Vajon miért becsülték meg ilyen feltűnően Kimón haditettét? Talán azért, mert Marathónnál a többi vezér alatt azért harcoltak, hogy megmeneküljenek az ellenségtől, Kimón alatt viszont ők tehettek kárt neki, feldúlták földjét, és a meghódított földön Éiónban és Amphipoliszban gyarmatot alapíthattak.

Telepeseket vittek Szküroszba is, amelyet Kimón a következőképpen foglalt el: A szigeten dolopszok laktak, akik rossz földművelők voltak, és éppen ezért régóta kalózkodtak a tengeren. Végre már a hozzájuk hajózó és velük kereskedő idegeneket sem kímélték, így néhány, Ktészionban kikötő thesszaliai kereskedőt is kiraboltak és börtönbe zártak. A kereskedők megszöktek a börtönből, panaszt tettek a város ellen az Amphiktüonia gyűlésén. A szkürosziak nem voltak hajlandók kártérítést fizetni, hanem felszólították a rablókat, hogy adják vissza az elrablott értékeket. Erre azok ijedtükben levelet írtak Kimónnak, kérték, hogy hajóival foglalja el a várost, ők készek a kezére játszani. Így aztán Kimón megszerezte a szigetet, elűzte a dolopszokat, és az Égei-tengert szabaddá tette.

Kimón tudott róla, hogy az ősrégi időkben élt Thészeuszt, Aigeusz fiát, amikor Athénból Szküroszba menekült, Lükomédész király félelemből csalárdul megölte; így most mindenáron meg akarta keresni a sírt. Volt ugyanis egy jóslat, amely megparancsolta az athéniaknak, hogy vigyék haza Thészeusz hamvait a városba, és részesítsék hőst megillető tiszteletben, de az athéniak nem tudták, hol van eltemetve. A szkürosziak azonban nem tárgyaltak velük, sőt még azt sem engedték meg, hogy megkeressék sírját. Kimón azonban sok vesződség árán nagy nehezen megtalálta a sírt, a csontokat saját hajójára szállíttatta, és mintegy négyszáz évnyi távollét után, nagy pompával visszavitte Athénba, s ezzel a nép kegyét még inkább megnyerte.

A híressé vált tragédiaversenyeken mindig megemlékeztek az általa hozott ítéletről. Amikor Szophoklész még egészen fiatalon először vett részt a versenyen, Apszephión arkhón, látva, hogy a nézők között milyen szenvedélyes vita és egyenetlenkedés dúl, nem jelölt ki versenybírákat. Midőn azonban Kimón vezértársaival a színházba érkezett, és bemutatta az isteneknek szokásos italáldozatot, az arkhón nem engedte el őket, hanem kényszerítette, hogy megesküdjenek, odaüljenek és ítéletet hozzanak, mivel éppen tízen voltak, egy-egy vezér minden phüléből. A verseny így már csak a bírák személye miatt is sokkal több izgalmat okozott, mint máskor. Végül Szophoklész lett a győztes, de Aiszkhülosznak, mint mondják, ez annyira fájt és úgy a szívére vette a dolgot, hogy rövid ideig maradt csak Athénban, és - még mindig haragosan - elutazott Szicíliába. Ott is halt meg, és Gela közelében temették el.

9. Ión beszéli el, hogy még egészen fiatal korában Khioszból Athénba jövet Laomedónnál együtt vacsorázott Kimónnal; az italáldozat bemutatása után megkérték Kimónt, hogy énekeljen, és amikor kellemes hangon énekelni kezdett, a jelenlevők sokkal műveltebb embernek mondták Themisztoklésznél, aki kijelentette önmagáról, hogy nem tanult énekelni, sem lanton játszani, de azt tudja, hogyan kell egy várost naggyá és gazdaggá tenni. Ezután, amint az történni szokott, poharazás közben Kimón haditetteire terelődött a szó, és miután felsorolták a legnagyobbakat, ő maga beszélte el legbölcsebbnek bizonyult cselfogását. Szésztosznál és Büzantionnál sok barbár hadifoglyot ejtettek, és a szövetségesek Kimónt bízták meg vele, hogy ossza szét a zsákmányt; ő külön állította a foglyokat, és külön halomba rakatta a náluk talált ékszereket és értékes holmikat. A szövetségesek kifogásolták és igazságtalannak tartották az elosztást. Kimón erre rájuk bízta, hogy kiválasszák, ami nekik tetszik, az athéniaké pedig a maradék legyen. A szamoszi Hérophütosz tanácsára a szövetségesek azt választották, ami a perzsáknál volt, nem pedig a perzsákat, s így az ékszereket ők kapták, a hadifoglyokat pedig az athéniak. Kimón osztását akkor kinevették, mert a szövetségesek kapták az arany karpereceket, karkötőket, nyakláncokat és bíborköntösöket, az athéniak pedig a munkához nem szokott hadifoglyok puszta testét. De rövid idővel később megérkeztek Phrügiából és Lüdiából a hadifoglyok barátai és hozzátartozói, s mindegyikért magas váltságdíjat fizettek, úgyhogy Kimón négy hónapon át a váltságdíjakból látta el hajóhadát, sőt jó sok arany jutott a városnak is.

10. Kimón máris dúsgazdag volt, de hogy még nagyobb dicsőséggel mondhassa magáénak az ellenségtől zsákmányolt vagyonát, mindenét polgártársai javára fordította. Földjein lebontatta a kerítéseket, hogy az idegenek és az arra rászoruló polgárok bátran vihessenek az ott termő gyümölcsökből. Otthon egyszerű, de sok embernek elegendő ebédet készíttetett, és bármelyik szegény embert szívesen látta; így vendégei ingyenes ellátásban részesültek, és minden szabad idejüket a közügyek intézésére fordíthatták. Arisztotelész szerint azonban nem minden athéninak készíttetett ingyenebédet, csak a saját démosza, a Lakiadai tagjai közül azoknak, akik óhajtották. Rendszerint jó ruhába öltözött fiatalemberek voltak a kíséretében, és ha találkozott Kimón egy-egy kopottasan öltözött, idősebb polgárral, az ifjak ruhát cseréltek vele; ezt mindenki nagyon nemes cselekedetnek tartotta. A fiatalemberek bőségesen vittek készpénzt is magukkal, és az agorán odaléptek a tisztes családokból származó szegény emberekhez, s csendben egy-egy pénzdarabot csúsztattak a markukba. Úgy látszik, Kratinosz vígjátékíró az Arkhilokhosz-ban erre emlékezik vissza:

Ezért mondja a leontinoi Gorgiasz, hogy Kimón úgy használta vagyonát, hogy tiszteljék érte; Kritiasz pedig, a harminc zsarnok egyike, elégiáiban ilyesmire áhítozik:

Tudjuk, hogy a spártai Likhasz azzal lett híressé a görögök között, hogy megvendégelte a gümnopaidiák ünnepére érkezőket; de Kimón bőkezűsége túlszárnyalta még a régi athéniak vendégszeretetét és emberbarátságát is. Mert az athéniak joggal büszkék rá, hogy ők tanították meg a görögöket a gabona magvának elvetésére és a forrásvíz engesztelő áldozatul való használatára, és hogy ugyancsak ők ismertették meg az emberekkel a tűz használatát, de Kimón nyitva tartotta ajtaját, s házát minden polgár közös étkezőhelyévé tette; még az idegeneknek is megengedte, hogy élvezzék a földjén termő gyümölcsök zsengéit és vegyenek belőle. Ezzel megvalósította Kronosz mondabeli életközösségét. Azt az állítást, hogy Kimón csak a nép kegyeit hajhászta a demagógia eszközeivel, megcáfolja az a tény, hogy nézetei arisztokratikusak voltak, akárcsak a lakoniaiaké. Kimón Ariszteidésszel együtt szállt szembe Themisztoklésszel, midőn az a szükségesnél nagyobb teret adott a demokráciának, majd később Ephialtésszel került összeütközésbe, mert annyira kereste a nép kegyét, hogy fel akarta oszlatni az Areioszpagoszt. Bár látta, hogy Ariszteidész és Ephialtész kivételével mindenki más meggazdagodott a nép vagyonából szerzett juttatásokból, őt a közpályán nem lehetett megkörnyékezni és ajándékokkal megvesztegetni. Ellenszolgáltatás nélkül végzett mindent, és szavaiban, tetteiben tiszta maradt mindvégig.

Mondják, hogy egy Rhoiszakész nevű barbár, aki megszökött a királytól, sok kincsével Athénba ment; majd a feljelentők zaklatása elől Kimónhoz menekült, és háza előcsarnokában letett két csészét, az egyiket ezüst-, a másikat aranydareikoszokkal színültig megtöltve. Mikor Kimón meglátta a csészéket, elmosolyodott, és megkérdezte tőle, mit akar, fizetett embere vagy barátja legyen-e neki. Rhoiszakész azt mondta, a barátja. "Akkor menj el a pénzeddel együtt - szólt hozzá -, mert ha barátod leszek, majd akkor veszem igénybe, amikor egyszer szükségem lesz rá."

11. A szövetségesek megfizették a rájuk kivetett összegeket, de a meghatározott számú hajót és legénységet nem állították ki. Megunták már a táborozást, és nem óhajtottak háborút, arra vágytak, hogy műveljék földjeiket, és békességben éljenek, a barbárok elmentek és nem háborgatták őket; nem szerelték fel tehát a hajókat, és katonákat sem állítottak. A többi athéni hadvezér megkísérelte ezt kierőszakolni, megtorlással és büntetéssel fenyegetőzött, ami az athéni uralmat gyűlöltté és ellenszenvessé tette. Kimón azonban olyan vezér volt, aki éppen az ellenkező utat követte: egyetlen göröggel szemben sem alkalmazott kényszert, és elfogadta a pénzt meg a legénység nélküli hajókat azoktól, akik nem akartak hadi szolgálatot teljesíteni. Hagyta, hogy ha egyszer nyugalmas életre vágynak, hadd maradjanak otthon, hadd váljanak harcosokból elpuhult és kényelemszerető békés földművesekké és üzletemberekké. Az athéniakat viszont szép sorban tengerésszé képezte, és tengeri hadjáratokon rövid idő alatt harcra edzette őket. Így a szövetségesek által fizetett pénzekből és hozzájárulásokból úrrá tette az athéniakat azok felett, akiktől a pénzt kapták. Minthogy pedig az athéniak szüntelenül a tengeren voltak, és állandóan gyakorolták magukat a hadviselésben, a hadi szolgálattól idegenkedő szövetségeseket hozzászoktatták, hogy féljenek tőlük, és hízelegjenek nekik, s így észrevétlenül adófizetőikké és szolgáikká tették.

12. Magát a nagy királyt senki úgy meg nem alázta, büszkeségét senki úgy össze nem törte, mint Kimón. Nem engedte, hogy Görögországból nyugodtan elvonuljon, hanem a nyomában volt, és még mielőtt a barbárok magukhoz tértek és megálltak, részben kifosztotta és feldúlta, részben elpártolásra bírta és a görögök ügyének megnyerte a városokat, úgyhogy Ázsiát Ióniától Pamphüliáig teljesen megtisztította a perzsa fegyverektől. Amikor értesült róla, hogy a király vezérei nagy sereggel és sok hajóval Pamphülia környékén állomásoznak, rájuk akart ijeszteni, és meg akarta akadályozni, hogy kijuthassanak a Khelidóni-szigetektől nyugatra fekvő tengerre. Elindult hát Knidoszból és Triopiontól kétszáz háromevezősorosával, amelyeket Themisztoklész gyors járatúnak és könnyen kezelhetőnek építtetett, de ő kiszélesítette a hajókat, és a fedélzeteket híddal kötötte össze, hogy több hoplitésszel nagyobb erővel ronthassanak rá az ellenségre. Phaszélisz városa felé hajózott, amelynek lakosai görögök voltak, de mert sem hajóhadát nem fogadták be, sem a királytól nem szándékoztak elpártolni, feldúlta a város környékét, és falai ellen vonult. A khiosziak csatlakoztak Kimón hajóhadához, de mivel a phaszélisziakkal régtől fogva baráti kapcsolatban álltak, igyekeztek megszelídíteni Kimónt, és a nyilaik hegyére kötözött üzenettel megpróbálták felvilágosítani a város lakóit a helyzetről. Végül is megegyezésre bírták őket azzal, hogy fizessenek tíz talentumot, és kövessék Kimónt szövetségesként a barbárok elleni hadjáratra.

Ephorosz azt mondja, hogy Tithrausztész volt a király hajóinak, Pherendatész pedig a szárazföldi haderőnek a parancsnoka, Kalliszthenész szerint azonban az egész haderő élén Ariomandész, Góbrüasz fia állott. Az Eurümedón^[142] torkolatában horgonyzott a hajókkal, és nem sietett megütközni a görögökkel, hanem várt arra a nyolcvan föniciai hajóra, amely Küprosz felől tartott hozzá. Kimón meg akarta előzni ezeket a hajókat, és arra készülődött, hogy kierőszakolja az ütközetet, ha a barbárok önként nem lesznek hajlandók harcba bocsátkozni vele. A perzsák, hogy kitérjenek az erőszak elől, behajóztak a folyóba, de mert az athéniak a nyomukban voltak, szembeszálltak velük, Phanodémosz szerint hatszáz, Ephorosz szerint pedig háromszázötven hajóval. A tengeren semmiféle olyan dolgot nem tettek, ami haderejükhöz méltó lett volna, hanem azonnal a szárazföld felé tartottak. Az elsők kiszálltak, és a közelben felsorakozott gyalogos haderőhöz futottak, a többiek pedig fogságba estek, és hajóikkal együtt odavesztek. Hogy milyen rengeteg barbár hajó volt, az abból is kitűnik, hogy bár valószínűleg sok elmenekült vagy elpusztult közülük, az athéniak még így is megszereztek kétszázat.

13. Az ellenséges gyalogság a tenger felé vonult. Kimón nehéz vállalkozásnak tartotta volna, hogy a partraszállást kierőszakolja, s fáradt görögjeit a friss és sokszoros túlerőben levő ellenség ellen vezesse; azt azonban látta, hogy katonái a kivívott győzelem lelkesítő hatása alatt égnek a vágytól, hogy mielőbb a barbárok ellen induljanak. Ezért a tengeri csata küzdelmeitől nekitüzesedett hoplitészeket partra szállította, s ezek hangos kiáltozással rohamra indultak. A perzsák feltartóztatták a rohamot, bátran szembeszálltak velük, és heves küzdelem kezdődött. Sok bátor athéni harcos elesett, köztük a város kiváló vezető emberei. Hosszú küzdelem után azonban hátrálásra kényszerítették és megölték a barbárokat; sok hadifoglyot ejtettek, és mindenféle drága holmival teli sátrakat zsákmányoltak.

Kimón jól küzdő atléta módjára egy nap két csatában is győztesen harcolt, és a szalamiszi ütközetet szárazföldi, a plataiait pedig tengeri csatával tetézte meg. Amikor értesült róla, hogy a nyolcvan föniciai háromevezősoros, amely elkésett a csatából, Hüdrosznál horgonyoz, azonnal ellene indult. A hajók vezérei nem tudtak semmit a nagyobbik tengeri haderő sorsáról, és így teljes kétségben és bizonytalanságban voltak. Ezért a kelleténél jobban megrémültek, valamennyi hajójukat elveszítették, és embereik legnagyobb része is elpusztult. Ez a haditény annyira megalázta a király büszkeségét, hogy megkötötte azt a híres békét, amely szerint lemond egy olyan szélességű partsávról, melyet egy nap alatt fut be a hellén tengerpartról egy ló,^[143] és a Küanéi- és a Khelidóni-szigetekről nyugatra nem küldi bronzveretű hadihajóit.

Kalliszthenész nem ismeri el, hogy a barbár ilyen feltételeket fogadott volna el, de az tény, hogy a perzsák e haditett következtében és a vereségtől való félelmükben annyira távol tartották magukat Görögországtól, hogy amikor Periklész ötven, Ephialtész pedig harminc hajójával túlhajózott a Khelidóni-szigeteken, semmiféle barbár haderővel nem találkozott. A Kraterosz által összeírt néphatározatok között viszont megtalálható egy ilyen feltételekkel megkötött békeszerződés másolata. A források szerint az athéniak ennek az eseménynek az emlékére békeoltárt emeltek, és követüket, Kalliaszt külön kitüntetésben részesítették.

A hadizsákmány eladásából a nép bőséges pénzforrásra tett szert; egyebek között az Akropolisz déli falát is ennek a hadjáratnak a hasznából építették fel. A Szkelének nevezett hosszú fal építését ugyan később fejezték be, de a vizes, mocsaras talajon épülő alapokat állítólag Kimón tette kellőképpen szilárddá, mert az ő pénzén töltötték fel a mocsaras talajt sok törmelékkel és nehéz kövekkel. Ő kezdte el szépíteni a várost azokkal a "szabadnak" nevezett és pompás szórakozóhelyekkel, amelyek nem sokkal később annyira népszerűvé lettek; az agorán ő ültetett platánfákat, és az Akadémiát, ezt a vízben szegény és sivár helyet, ő alakította át jól öntözött ligetté, s látta el szabad futópályákkal és árnyas sétányokkal.

14. Mikor egy kisebb létszámú perzsa sereg nem akarta elhagyni a Kherszonészoszt, sőt az északra fekvő vidékekről thrákokat hívtak segítségül, Kimónról pedig gúnyosan szóltak, mondván, hogy alig néhány hajóval távozott Athénból, Kimón rájuk támadt, és négy hajójával tizenhárom ellenséges hajót fogott el. A perzsákat kiűzte a félszigetről, a thrákokat legyőzte, és az egész Kherszonészoszt gyarmatosítás céljára Athén birtokába vette. Ezután tengeri csatában legyőzte az athéniaktól elpártolt thaszosziakat, harminchárom hajójukat elfogta, városukat ostrommal elfoglalta, és megszerezte Athénnak a szigettel szemközt a szárazföldön levő aranybányáikat.

Innen könnyen betörhetett volna Makedoniába, és nagy területet szakíthatott volna el, de mert nem tette, megvádolták, hogy Alexandrosz király megvesztegette. Ellenségei összefogtak ellene, és bíróság elé állították. A bírák előtt védekezésképpen elmondta, hogy ő nem volt gazdag iónok és thesszálok proxenosza, hogy - miként mások - ezáltal befolyáshoz és pénzhez jusson, az ő mintaképei a spártaiak, akiket egyszerűségük és józanságuk miatt szeret; nem becsüli mindennél többre a gazdagságot, de arra büszke, hogy a várost az ellenségtől szerzett javakkal gazdagíthatja. Sztészimbrotosz, amikor említést tesz a perről, elbeszéli, hogy Elpiniké elment Kimón érdekében Periklész házába, mert ő vádolta a leghevesebben Kimónt. Periklész elmosolyodott, és így szólt: "Túl vén vagy már, Elpiniké, túl vén, hogy ilyen nagy ügybe beleártsd magad." A végén azonban nagyon elnéző volt Kimónnal szemben, és csak egy alkalommal szólt hozzá az előterjesztett vádhoz; ezt is csak azért tette, hogy lelkiismeretét megnyugtassa.

15. Kimónt a törvényszék felmentette. Politikai pályafutása hátralevő részében, amíg Athénban tartózkodott, megfékezte és mérsékelte a népet az arisztokraták elleni támadásaiban és abban a törekvésében, hogy minden hatalmat magához ragadjon; amikor azonban a hajóhad élén újabb hadjáratra indult, a tömeg a maga kezébe kaparintotta a hatalmat, felforgatták az állami élet hagyományos rendjét és az ősrégi szokásokat, amelyeket korábban tiszteletben tartottak. Ephialtész kezdeményezésére az Areioszpagoszt majdnem teljesen megfosztották bírósági jogkörétől; a bíráskodást a nép magának szerezte meg, és szélsőséges demokráciát hozott létre. Ekkor már Periklész volt hatalmon, ő pedig csak a tömeggel törődött. Amikor Kimón hazatért, haragra gerjedt a legfőbb bírói testület méltóságának megalázásán, s arra törekedett, hogy bíráskodási jogkörét visszaállítsa és feltámassza a Kleiszthenész-féle arisztokráciát; erre ellenségei összefogtak és elhallgattatták. Feltüzelték ellene a népet, felelevenítették a nővérével kapcsolatban terjesztett rágalmakat, és Spárta-barátnak nevezték. Így lettek népszerűvé Eupolisznak Kimónról írt híres sorai:

És lám, ez a henye és iszákos Kimón rengeteg várost elfoglalt és győzelmet győzelemre halmozott: nyilvánvaló tehát, hogy józan volt, dolgát jól végezte, és tetteit egyetlen görög sem múlta felül, sem előtte, sem utána.

16. Kimón valóban kezdettől fogva Spárta-barát volt; ikergyermekei közül az egyiket Lakedaimoniosznak és a másikat Éleiosznak nevezte el. Sztészimbrotosz szerint az ikrek egy kleitóri nő gyermekei voltak, és anyai ágról való származásukat Periklész gyakran szemükre hányta. Az útleíró Diodórosz azonban azt mondja, ezeknek is és Kimón harmadik fiának, Thesszalosznak is Iszodiké, Megaklész fiának, Eurüptolemosznak a leánya volt az anyja. Kimón emelkedését a spártaiak jóindulatának köszönhette, akik ekkor már Themisztoklésznek nyílt ellenségei voltak, s örültek volna, ha Athénban a fiatal Kimón jut hatalomhoz és befolyáshoz. Az athéniak ezt eleinte szívesen vették, mert nem csekély hasznot húztak a spártaiaknak Kimónnal szemben mutatott jóindulatából. Amikor az athéniak hatalma növekedni kezdett, és buzgón építgették kapcsolataikat a szövetségesekkel, nem bosszankodtak a Kimón iránt mutatott tisztelet és szeretet miatt; a többi görög állammal való közös ügyeik legtöbbjét Kimónnal intéztették, mert ő nyájasan bánt a szövetségesekkel, és kegyben állt a spártaiaknál. Később azonban, amikor hatalmasabbá lettek, és Kimón még mindig nyíltan hangoztatta, hogy a spártaiak híve, ez már egyáltalán nem tetszett nekik. Kimón, ha alkalma nyílt rá, mindig magasztalta a spártaiakat az athéniak előtt, különösen, hogy korholja vagy ha lelkesíteni akarta őket. Ilyenkor, mint Sztészimbrotosz beszéli, ezt mondta: "Bezzeg a lakedaimóniak nem ilyenek!" Ezzel aztán felkeltette maga ellen polgártársai irigységét és gyűlöletét.

De a legélesebben a következők miatt ítélték el: Arkhidamosz - Zeuxidamosz fia - uralkodásának negyedik évében olyan nagy földrengés^[144] volt Spártában, amilyenre senki nem emlékezett; a lakedaimóniak földjén mély szakadékok keletkeztek, a Taügetosz néhány csúcsa leomlott, és a földrengés öt ház kivételével romba döntötte a várost.

Az oszlopcsarnokokban, ahol a források tanúsága szerint fiatalemberek és fiúk együtt végezték tornagyakorlataikat, közvetlen a földrengés előtt egy nyúl jelent meg. A fiúk olajjal bekent testtel játékból utánaszaladtak és kergetni kezdték; a fiatalemberek benn maradtak, a tornacsarnok rájuk dőlt, és mindnyájan ott lelték halálukat. Sírjukat mai napig is Szeiszmatiasznak nevezik.

Arkhidamosz, amikor látta, hogy a polgárok megpróbálják házukból kimenteni értékes tárgyaikat, azonnal rájött, hogy ez milyen veszélyt jelenthet, megfúvatta hát a kürtöket, ami jeladás volt arra, hogy a polgárok, akárcsak ellenséges támadás esetén, minél gyorsabban gyűljenek össze fegyveresen. Spártát csak ez mentette meg, mert a helóták mind összefutottak a környékről, hogy végezzenek az életben maradt spártaiakkal. De mikor meglátták, hogy fegyveresen csatarendben állnak, visszahúzódtak városaikba, és onnan kezdtek háborúba ellenük, felbujtva rengeteg perioikoszt is. Ugyanekkor a messzénéiek is megtámadták a spártaiakat.

A spártaiak segítségkérés végett Athénba küldték Perikleidaszt. Róla mondja komédiájában Arisztophanész:

Ephialtész ellenezte a kérés teljesítését, égre-földre kérte a népet, ne küldjenek segítséget, és ne állítsák talpra Athén vetélytársát, hanem hagyják, hogy a porban heverjen és tapossák lábbal Spárta büszke gőgjét. Kimón azonban, mint Kritiasz mondja, Lakedaimón érdekeit előbbre valónak tartotta, mint hazája emelkedését, és rábírta a népet, hogy küldjön jelentős hadsereget a spártaiak segítségére. Ión feljegyezte Kimón beszédének azokat a szavait, amelyekkel sikerült meggyőznie az athéniakat; arra intette őket ugyanis, ne engedjék, hogy Görögország béna legyen, és Athént megfosszák igavonó társától.

17. Mikor a spártaiaknak nyújtott segély után hazatérőben Korinthoszon át vezette hadseregét, Lakhartosz szemére vetette, hogy katonáival bement a város területére, mielőtt engedélyt kapott volna rá; ha valaki kopogtat az ajtón, így szólt Lakhartosz, nem szokás addig bemenni, amíg a ház gazdája nem ad rá engedélyt. "Hát ti talán - szólt Kimón -, derék Lakhartosz, kopogtattatok Kleónai és Megara kapuján, nem törtétek-e be, és nem rontottatok-e rájuk fegyveresen, követelve, hogy az erősebb előtt nyíljék ki minden kapu?" Ilyen bátran felelt a korinthoszinak, és seregével átvonult a városon.

A lakedaimóniak másodszor is segítségül hívták az athéniakat a messzénéiek és a helóták ellen Ithóméba. Mikor azonban megérkeztek, a spártaiak - félve büszke bátorságuktól - visszautasították segítségüket (egyedül az övékét a szövetségesek közül) mint a fennálló rend felforgatóiét. Erre az athéniak dühösen hazatértek, de utána nyíltan felléptek a Spárta-barátok ellen, és Kimónt valami jelentéktelen ürügy alapján osztrakiszmosszal tíz évre száműzték; ez a fajta száműzetés ugyanis minden esetben ennyi időre szólt.

Ekkor történt, hogy a lakedaimóniak felszabadították Delphoit a phókisziak uralma alól, majd Tanagránál tábort ütöttek, az athéniak pedig ellenük indultak, hogy megütközzenek velük. Kimón is megérkezett teljes fegyverzetben az Oinéisz phüléhez, arra vágyva, hogy polgártársai soraiban harcoljon a lakedaimóniak ellen. De midőn az ötszázak tanácsának tudomására jutott a hír, megtiltották a vezéreknek, hogy maguk közé fogadják Kimónt, mivel ellenségei azzal rágalmazták meg, hogy csak zavart akar kelteni a seregben, és a lakedaimóniakat a város ellen akarja vezetni. Midőn eltávozott, megkérte az anaphlüsztoszi Euthipposzt és más társait, akiket szintén Spárta-barátsággal vádoltak, hogy vitézül harcoljanak az ellenség ellen, és tettel cáfolják meg polgártársaik gyanúsításait. Társai átvették fegyverzetét mint csapatuk tulajdonát, a csatában bátran harcoltak egymás mellett, és mind a százan elestek, sok gyászt és bánatot hagyva örökségül az athéniakra, mivel igazságtalanul rágalmazták meg őket. Kimón elleni haragjuk sem tartott sokáig, mert nem felejtették el korábbi kitűnő szolgálatait, meg aztán az alkalom is ezt tanácsolta nekik. Tanagránál ugyanis nagy ütközetben vereséget szenvedtek, és mert tartottak tőle, hogy a peloponnészosziak a következő tavasszal fegyveresen megtámadják őket, visszahívták Kimónt a száműzetésből; a néphatározat Periklész javaslatára született meg. Ilyenek voltak abban az időben a politikai nézeteltérések, senkit nem ragadtak el a szenvedélyek, és minden ellentét megszűnt, ha a közérdek úgy kívánta, s a dicsőségvágy meghajolt a haza érdekei előtt.

18. Mihelyt hazatért Kimón, véget vetett a háborúnak, és kibékítette a két várost. A béke helyreállítása után látta, hogy az athéniak képtelenek nyugton maradni, állandóan tevékenykednek, és hadjáratokkal akarják gyarapítani városukat. Ezért, hogy a görögöket fel ne ingerelje, és belső háborút ne keltsen azáltal, hogy nagy hajóhaddal cirkál a Peloponnészosz körüli vizeken, továbbá, hogy a szövetségeseknek se szolgáltasson okot a város elleni panaszra, felszerelt kétszáz háromevezősorost azzal a szándékkal, hogy ismét háborút indít Egyiptom és Küprosz ellen. Ezzel egyrészt az volt a célja, hogy az athéniakat felkészítse a barbárok elleni harcra, másrészt, hogy igazságos eszközökkel gazdagítsa őket, a természet szerinti ellenségeiktől szerzett zsákmányt hozva Görögországba.

Midőn minden előkészületet megtett, és a csapatokat is behajózták, Kimón álmot látott. Mintha egy mérges kutya ugatta volna meg, és ugatás közben egyszerre emberi hangon így szólalt volna meg:

Ezt a nehezen érthető álmot Kimón barátja, egy jóstehetségű férfiú, a poszeidóniai Asztüphilosz úgy magyarázta, hogy az álom Kimón halálát jelenti. Magyarázata így szólt: a kutya annak az embernek, akit megugatott, ellensége; ellenségének az ember azzal lehet leginkább barátja, ha meghal; az ugatás és a beszéd egybekeveredése azt mutatja, hogy az ellenség méd, mert a médek hadseregében vegyesen szolgálnak görögök és barbárok. Az álomlátás után Kimón áldozatot mutatott be Dionüszosznak, és amikor a jós levágta az állatot, a már megalvadt vért számtalan sok hangya kicsinyenként mind Kimón nagy lábujjához vitte és ott lerakta; ezt ő hosszú ideig nem vette észre, ugyanakkor, amikor felfigyelt rá, megjelent az áldozatot végző pap, és megmutatta, hogy a májnak nincs feje.

De mert a hadjáratot már nem lehetett elhalasztani, útra kelt, és hatvan hajóját Egyiptomba küldte, a többivel pedig ismét Küproszra ment; tengeri ütközetben megverte a királyi hajóhad föniciai és kilikiai hajóit, és meghódította a közeli városokat. Utána az Egyiptomban levő királyi hajókra állt lesbe, és nem kisebbre, mint a király fő hatalmának megsemmisítésére gondolt. Annál is inkább, mert értesült róla, hogy Themisztoklész, aki igen nagy tiszteletnek és befolyásnak örvendett a barbároknál, megígérte a királynak, hogy ha háborút indít a görögök ellen, elvállalja a fővezérletet. Themisztoklész azonban, mondják, lemondott róla, hogy a görögökkel háborúskodjék, főleg azért, mert tudta, hogy úgysem múlhatja felül Kimón szerencséjét és vitézségét; majd önkezével vetett véget életének.

Kimón, mialatt nagy hadi vállalkozását tervezte, és hajóhadával Küprosz partjainál horgonyzott, néhány emberét elküldte Ammón templomába, hogy titkos jóslatot kapjon az istentől, de senki nem sejtette, mit akar megtudni. Az isten azonban nem adott választ, és mikor a jóslatkérők eléje járultak, azt mondta, távozzanak, mert Kimón már nála van. Visszatértek hát a tengerpartra, a görög hadsereghez, amely akkor éppen egyiptomi területen táborozott, és megtudták, hogy Kimón meghalt. Ekkor kiszámították, hogy melyik napon kapták a jóslatot, és megértették, hogy az isten Kimón halálára értette, amikor azt mondta, hogy már nála van.

19. Kimón Kition ostroma közben halt meg, többek szerint betegségben, némelyek szerint azonban sebesülésében, amelyet a barbárokkal vívott harc közben kapott. Halála előtt meghagyta a környezetében levőknek, hogy halálát tartsák titokban, és azonnal hajózzanak haza. Ez meg is történt, úgy, hogy sem az ellenség, sem a szövetségesek nem vették észre, mi történt. Így az athéniak biztonságban tértek haza Kimón vezérlete alatt, bár már ő, mint Phanodémosz mondja, harminc napja halott volt.

Halála után egyetlen görög vezér sem hajtott végre semmilyen fényes haditettet a barbárok ellen. A görögök a demagógok és a háborús uszítok izgatásai következtében egymás ellen fordultak. Senki nem volt, aki közbenjáróként lépett volna fel, ezért belső háborúkban marcangolták egymást; így aztán a király ügyei rendeződtek, de a görögök hatalma annál több kárt szenvedett. Sokkal később Agészilaosz hadai behatoltak Ázsiába, és rövid ideig tartó háborút viseltek a király vezéreivel a tengerpart menti vidékeken, de egyetlen nagyobb vagy fényesebb győzelmet sem arattak. Agészilaosznak a Görögországban megújuló lázongások és belső zavarok miatt le kellett mondania. Amikor seregei eltávoztak, perzsa adószedőket hagytak hátra a szövetséges és baráti városokban, ahol egyetlen perzsa hivatalnokot, de egyetlen lovat sem lehetett látni négyszáz sztadionnyira a tengerparttól, amíg Kimón volt a görög sereg vezére.

Földi maradványait hazaszállították Attikába, ennek bizonysága az a síremlék, amelyet mai napig is Kimóneiának hívnak. Kition lakói is tisztelettel vesznek körül egy Kimónnak állított emlékművet, és amint Nauszikratész, a szónok mondja, egy alkalommal, midőn ragály és éhínség pusztított soraikban, az isten megparancsolta nekik, hogy Kimónt felsőbbrendű lényként imádják és tiszteljék. Ilyen férfiú volt a görögök vezére.

LUCULLUS^[146]

1. Lucullus nagyapja consulviselt férfi volt, anyai nagybátyja Metellus, melléknevén Numidicus. Apját sikkasztásért elítélték, anyja, Caecilia pedig nem állott józan életű nő hírében. Maga Lucullus egészen fiatal korában, mielőtt még hivatalra pályázott és közpályára lépett volna, első dolgának tartotta, hogy apja vádlója, Servilius augur ellen bírói eljárást indíttasson a közvagyon megkárosítása miatt. Tettét a rómaiak dicséretre méltónak tartották, és a pert mint bátor cselekedetet emlegették. A más ügyében történt vádemelést egyébként sem tartották nemtelen dolognak, sőt nagyon is szívesen vették, ha fiatalemberek gonosztevők után vetették magukat, akár a nemes vadászkutyák a vadállatok után. A bírósági eljárás nagy harcokkal járt, több sebesülés és haláleset történt, Serviliust azonban felmentették.

Lucullus megtanult folyékonyan beszélni mindkét nyelven; Sulla ezért emlékiratait neki ajánlotta, mint olyan embernek, aki nála alkalmasabb rá, hogy írásait rendezze és történelmi művé feldolgozza. Az ékesszólásban Lucullus ugyanis nem kenyérkeresetre képezte magát. Beszéde nem is volt olyan megnyerő, mint más szónoké, aki a forumon

de a forumon kívül "kiszáradt, lompos és halott". Már egészen fiatalon rajongott a szépért, és az úgynevezett szabad tudományok művelésére adta magát. Később pedig, egészen idős korában, kifáradva a sok küzdelemben, a filozófiában talált felüdülést és nyugalmat; ez ébresztette fel természetének szemlélődő hajlamát, s még jókor visszatartotta és korlátozta Pompeiusszal támadt ellentétei miatt felébredt becsvágyát. A tudományok iránti vonzalmáról a már említetteken kívül még azt is mondják, hogy fiatalember korában Hortensiusszal, a szónokkal és Sisennával, a történetíróval előbb tréfás, majd komolyra forduló beszélgetésben megegyezett, hogy vagy görög, vagy latin nyelven - hogy melyiken, ezt sorshúzásra bízták - költeményt és történelmi művet ír, éspedig a marsusok elleni háborúról.^[147] A sors, úgy látszik, a görög nyelvre esett, mert ma is megvan a marsus háborúról írt görög nyelvű történelmi műve.

Fivére, Marcus iránti szeretetének sok tanújelét adta, de ezek közül a rómaiak főként az elsőre emlékeznek. Bár ő volt az idősebb, nélküle nem akart közhivatalt vállalni; így aztán megvárta, míg Marcus is elérte a megfelelő korhatárt, s ezzel annyira megnyerte a nép rokonszenvét, hogy bár éppen távol volt Rómától, Marcusszal együtt aedilisszé választották.

2. A marsus háborúban még fiatal ember volt, de merészségének és értelmességének már ekkor sok jelét mutatta, Sullát azonban főként állhatatosságával és szelídségével nyerte meg, aki ezért kezdettől fogva a legfontosabb ügyek intézését bízta rá, így többek közt a pénzverést is, Lucullus verette ugyanis a Peloponnészoszon a mithridatészi háború alatt a pénz legnagyobb részét, amelyet róla neveztek el Lukulleionnak; ez a pénz hosszú ideig forgalomban volt, és sűrűn cserélt gazdát a katonai szükségletek ellátására. Később Sulla, amikor Athén környékét hatalmában tartotta, de a tengeren fölényben lévő ellenség elvágta élelmiszer-utánpótlásától, Lucullust küldte Libüába és Egyiptomba, hogy onnan hozzon hajókat. A tél közepén indult el három görög kalózhajóval és ugyanannyi rhodoszi kétevezősoros gályával. Így evezett ki a nyílt tengerre, nem törődve a körülötte cirkáló és fölényüket fitogtató ellenséges hajókkal. Előbb Krétára ment, és a szigetet sikerült ügyüknek megnyernie; utána Kürénében kötött ki, amelyet a szüntelen zsarnoki uralmak és háborúk miatt teljes zűrzavarban talált. Itt is rendet teremtett, s Platón szavait idézte a küréneiek emlékezetébe, amellyel sorsukat előre megjósolta. Mikor ugyanis a kürénéiek megkérték Platónt, hogy adjon nekik írott törvényeket, és készítsen bölcs alkotmányt a népnek, azt mondta, nehéz dolog törvényeket adni olyan boldog népnek, mint a kürénéiek; mert senki nem kormányozható nehezebben, mint aki azt hiszi, hogy boldog, és senki nem hajlítható jobban, mint akit a sors megalázott. Ez tette a kürénéieket olyan kezessé Lucullusszal szemben, akitől törvényeiket kapták.

Innen Egyiptomba hajózott, de kalózok támadták meg, és hajói legnagyobb részét elveszítette, ő maga azonban megmenekült, és teljes pompával evezett be Alexandriába. Az egész hajóhad teljes díszben fogadta, amit csak királyi vendégnek szoktak megadni. A fiatal Ptolemaiosz kitüntető vendégszeretettel fogadta, és mint vendégének a királyi palotában ajánlott fel neki lakosztályt, amit addig még soha nem tett meg idegen hadvezérrel. Költségeire nem akkora összeget engedélyezett, mint másoknak, hanem annak négyszeresét, de Lucullus csak a legszükségesebbeket fogadta el, és elhárította magától a király ajándékát is, bár az ajándék értéke nyolcvan talentum volt. Mint mondják, nem látogatott el Memphiszbe sem, és nem nézte meg Egyiptom világhíres csodáit, mert szerinte az ilyesmi csak gazdag és ráérő utazgatóknak való, nem pedig neki, akinek fővezére a szabad ég alatt táborozik az ellenség várfalainak tövében.

3. Bár Ptolemaiosz otthagyta a szövetséget, mert félt a háború kimenetelétől, Lucullust azért Küproszig kísértette hajóival; elindulásakor átölelte, és tisztelete jeléül megajándékozta egy aranyfoglalatú, értékes smaragdkővel, amelyet Lucullus először vonakodott elfogadni, de mikor a király megmutatta, hogy a kőbe saját arcképe van vésve, nem utasította vissza ajándékát, nehogy esküdt ellenségének tartsa, és a tengeren tőrbe csalja. Útközben a tengerparti városoktól sok hajót gyűjtött össze, csupán azoktól nem, amelyek kalózkodást folytattak. Így érkezett meg Küproszba. Ott értesült róla, hogy az ellenség a hegyfokoknál horgonyoz hajóival és őrá vár; ekkor minden hajót partra vontatott, és írt a városoknak téli szállásért és élelemért, mintha tavaszig ott akarna maradni. Mihelyt kedvező szelet kapott, hirtelen felvonatta a vitorlákat, és kihajózott a nyílt tengerre; nappal félig bevont, éjszaka pedig teljes vitorlázattal haladva szerencsésen megérkezett Rhodoszba. A rhodosziaktól további hajókat kapott, a kósziakat és a knidosziakat pedig rábeszélte, hogy pártoljanak át hozzá a királytól, és támadják meg együttesen a szamosziakat. Egymaga a királyi csapatokat kiűzte Khioszból, a kolophóniakat pedig felszabadította zsarnokuk uralma alól, s a türannoszt, Epigonoszt foglyul ejtette.

Ugyanebben az időben történt, hogy Mithridatész elhagyta Pergamont, és bezárkózott Pitanéba. Itt a szárazföld felől Fimbria ostromzárral vette körül, s ezért a tengeren nézett menedék után: összegyűjtötte és magához rendelte hajóit, mert nem merte felvenni a harcot a merész és győzelmes Fimbriával. Észrevette ezt Fimbria is, de nem lévén tengeri hadereje, Lucullushoz küldött, és kérte, jöjjön oda hajóhadával, és segítsen kézre keríteni a legellenségesebb és legharciasabb királyt,^[148] hogy ez az annyi fáradságos küzdelemmel elnyert óriási pályabér ki ne hulljon a rómaiak kezéből; Mithridatész már a markukban van és hálójukba került, ha elfogják, a legnagyobb dicsőségben részesül, aki futásának útját állja, és megkeríti, amikor éppen szökni akar. Majd ő, Fimbria a szárazföld felől lesz a nyomában, Lucullus pedig a tenger felől vágja el menekülésének útját, és ők ketten akkora diadalt aratnak, hogy a rómaiak egyszeriben elfelejtik Sulla annyit magasztalt orkhomenoszi és khairóneiai dicsőségét. Nem volt semmi képtelenség ebben az elgondolásban, sőt teljesen nyilvánvaló, hogy ha Lucullus hallgat Fimbriára, s elzárja a kikötőt - minthogy úgyis a közelben tartózkodott -, összevonja hajóit, a háború véget ér, és a világ rengeteg bajtól szabadult volna meg. De nem hallgatott Fimbriára - vagy mert Sulla alvezére lévén az iránta való hűséget fontosabbnak tartotta minden magán- vagy közérdeknél, vagy mert megvetette Fimbriát aljas jelleme miatt, és közönséges gyilkosnak tartotta, aki hatalomvágyában megölte barátját és felettesét, vagy mert az volt a sors különös rendelése, hogy megkímélje Mithridatészt, s megtartsa magának későbbi ellenfélnek -, hanem hagyta, hogy Mithridatész elhajózzon, és gúnyt űzzön Fimbria haderejéből. Lucullus ezután Lektonnál, a tróaszi hegyfok előtt vívott tengeri ütközetben megverte a király hajóit, majd Tenedosznál megpillantotta Neoptolemoszt, aki ott horgonyzott az övénél nagyobb hajóhaddal. Lucullus erre felszállt egy rhodoszi ötevezősorosra, amelynek parancsnoka a Róma-barát s a tengeri harcokban tapasztalt Damagorasz volt, és hajói élén Neoptolemosz felé tartott. Neoptolemosz teljes erővel szembeszállt velük, Lucullus ekkor megparancsolta kormányosának, hogy rohanjon bele az ellenséges hajóba. Damagorasz félt a nagyobb súlyú királyi hajótól, a hajó orrának éles ércburkolatától, ezért nem mert elölről összecsapni vele, hanem gyorsan egész fordulatot vett, s a legénységet a hajó hátsó részébe parancsolta. Hajója így hátul mélyebbre merült, s kiállta a rárohanó ellenséges gálya lökését, mert az a vízszint alatti részeket érte. Közben megérkezett a többi hajó is, és Lucullus parancsot adott, hogy forduljanak szembe az ellenséggel. Sok kiváló tettet hajtott végre a csatában, majd megfutamította az ellenséges hajóhadat, és Neoptolemoszt üldözőbe vette.

4. A Kherszonészoszon csatlakozott az átkelésre készülő Sullához, biztosította útját, és segített a csapatok áthajózásában. A béke megkötése után Mithridatész hajóival elvonult a Fekete-tengerre, Sulla pedig húszezer talentum hadisarcot vetett ki Ázsiára; a behajtást s a pénzverést Lucullusra bízta. Lucullus megjelenése nagy megkönnyebbülést jelentett a városoknak Sulla szigorúsága után, mert nemcsak tiszta kezű és igazságos, hanem kíméletes is volt terhes és ellenszenves feladatának elvégzésében. A mitülénéieket, akik nyíltan fellázadtak, igyekezett jobb belátásra bírni, és csak enyhe büntetést szabott ki rájuk, mert Marius pártjára álltak. De amikor látta, hogy nem hajlanak a jó szóra, hajóhadával partra szállt a szigeten, nyílt ütközetben megverte, és falaik közé zárta őket. Bele is fogott az ostromba, de aztán fényes nappal Elaiába hajózott. Később titokban visszatért, és a város közelében csendben lesben állt. Amikor a mitülénéiek rendetlenül és elbizakodottan elhagyták falaikat, és kivonultak, hogy az ellenség elhagyott táborát kifosszák, rájuk tört. Sok foglyot ejtett, s azok közül, akik szembeszálltak vele, ötszázat megölt. Hatezer mitülénéi lakost rabszolgának adott el, és igen nagy zsákmány került a kezére.

Abban a sok szörnyűségben, amit Sulla és Marius hozott akkortájt Itália lakosaira, Lucullusnak a sors jóvoltából nem volt semmi része, mert dolgai visszatartották Ázsiában. Sulla ennek ellenére nem kevésbé tüntette ki kegyeivel, mint más barátait, sőt, mint már említettük is, jóindulatának jeleképpen neki ajánlotta emlékiratait, végrendeletében pedig, Pompeiust mellőzve, őt jelölte ki fia gyámjául. Úgy látszik, emiatt kezdődtek el köztük a nézeteltérések és féltékenykedések, még fiatal korukban, amikor telve voltak égő dicsvággyal.

5. Lucullust kevéssel Sulla halála után, a 176. olümpiasz^[149] körüli években, Marcus Cottával consullá választották. Ekkor sokan újra fel akarták szítani a Mithridatész elleni háborút, s Marcus is azt mondta, hogy a háború csak szünetel, de nem szűnt meg. Bosszankodott hát Lucullus, amikor a sorshúzás az Alpokon inneni Galliát juttatta neki tartományul, mert ott nem nyílhatott alkalma semmilyen nagyobb tett elkövetésére. De becsvágyát különösen Pompeius hispaniai sikerei keltették fel. Úgy gondolta, hogy Pompeius, mihelyt befejezi Hispaniában a hadműveleteket, nyomban elnyeri a Mithridatész elleni háború vezérségét. Ezért, midőn Pompeius pénzt kért, és azt írta, hogy ha nem küldenek neki, otthagyja Hispaniát és Sertoriust, s Itáliába vezeti hadseregét, Lucullus minden tőle telhetőt megtett, hogy elküldjék a pénzt. Nem akarta, hogy Pompeius bármilyen ürüggyel visszatérjen az ő consulsága alatt, mert azt gondolta, hogy feltétlenül hatalmába keríti a várost, ha ilyen nagy hadsereggel megjelenik. Cethegus, aki akkor a politikai helyzet ura volt, és aki minden tettével és szavával a nép kegyét kereste, haragosa volt Lucullusnak, mert Lucullus megvetette életmódját, becstelen szeretkezéseit és féktelen gőgjét, s ezért nyílt ellenségeskedésben álltak egymással. De a másik népvezért, Lucius Quintust, aki támadta Sulla intézkedéseit, és megkísérelte felforgatni a dolgok fennálló rendjét, Lucullus magánbeszélgetéseken is sokszor kérlelte, és nyilvánosan is figyelmeztette, így sikerült eltérítenie szándékától és lelohasztania becsvágyát; ezzel bölcsen és üdvösen elejét vette egy súlyos bonyodalmakkal fenyegető politikai válságnak.

6. Ekkor érkezett híre, hogy Octavius, Kilikia kormányzója meghalt. Ezt a tartományt sokan szerették volna megkapni, és körüludvarolták Cethegust, mert neki volt a legnagyobb befolyása a provincia odaítélésében. Lucullus magával Kilikiával nem sokat törődött, de mivel Kilikia szomszédos Kappadokiával, ha azt megszerzi - gondolta -, senki mást nem küldenek ki a mithridatészi háború vezetésére. Így aztán minden követ megmozgatott, hogy Kilikia más kezére ne jusson, végül kényszerűségből és egész gondolkodásmódja ellenére olyan dologra vállalkozott, amely nem volt sem tisztességes, sem dicséretre méltó, mégis hozzásegítette célja eléréséhez.

Élt akkor a városban egy szép, bájos és körülrajongott fiatal nő, név szerint Praecia. Egyébként semmivel sem volt különb bármely hetairánál, de mert látogatóit és tisztelőit felhasználta barátai politikai céljainak támogatására, más vonzó tulajdonságaihoz hozzájárult az a híre is, hogy jó pajtás tud lenni, és nagy befolyásával mindent elintéz. Mivel pedig Cethegus akkor volt hatalma tetőpontján, s ő intézte a város ügyeit, Praecia őt is behálózta és a szeretőjévé tette. A városban így minden hatalom ennek az asszonynak a birtokában volt. A politikai életben semmi nem történt Cethegus nélkül, de anélkül sem, hogy Praecia ne szorgalmazta volna nála. Lucullus tehát megnyerte magának Praeciát ajándékokkal és kedveskedésekkel. Ennek a sikereire hiú és kérkedő asszonynak hízelgett, és nagy elégtételt jelentett, hogy Lucullust is hódolói közé számíthatta. Kisvártatva Cethegus is dicsérőleg beszélt Lucullusról, és igyekezett megszerezni neki Kilikiát. Mihelyt aztán megkapta, már nem kellett neki sem Praecia, sem Cethegus kegyét keresnie, mert mindenki egyetértett benne, hogy rá kell bízni a Mithridatész elleni háborút, hisz ő mindenki másnál sikeresebben be tudja fejezni ezt a hadjáratot. Pompeius még mindig Sertorius ellen harcolt, Metellus kiöregedett és visszavonult, a hadjárat vezetésében pedig csak kettőjüket lehetett Lucullus versenytársainak tekinteni. Ugyanekkor consultársa, Cotta hosszas utánjárással elérte, hogy a senatus egy hajóhaddal őt küldte ki: tartsa szemmel a Propontiszt, és védje meg Bithüniát.

7. Lucullus egy maga toborozta legióval átkelt Ázsiába, és ott átvette a többi csapatot, amelyeket már régen megrontott az elpuhultság és kapzsiság; az úgynevezett fimbrianusok ráadásul megszokták a teljes fejetlenséget, és senkire nem hallgattak. Ezek gyilkolták meg Flaccust, a consult és hadvezért Fimbriával egyetértésben, és később őt magát is Sulla kezére adták. Valamennyien vakmerő, törvényt nem ismerő emberek voltak, de bátrak, harciasak s jó katonák. Lucullus rövid idő alatt megtörte makacs ellenállásukat, s mint a többieket, őket is megfegyelmezte. Szemmel láthatóan ekkor jöttek rá, milyen a parancsoláshoz szokott igazi hadvezér; eddig ugyanis csak kényükre-kedvükre harcoltak, mintha korteshadjáraton volnának.

Az ellenség oldalán a következő volt a helyzet: Mithridatész eleinte fennhéjázva és dicsekedve szállt szembe a rómaiakkal, mint valami szofista, látszatra fényes és szemkápráztató, de valójában semmit nem érő haderejével. Mikor aztán nevetséges kudarcot vallott, okult belőle, és második hadba szállásakor komolyan és gyakorlatiasan szerelte fel hadseregét. Nem kellett neki a szedett-vedett népség, nem kellettek a barbárok minden nyelven elmondott, fenyegető kiáltozásai, az aranyveretű és drágakövekkel berakott fegyverek, amelyek értékes zsákmányul szolgáltak az ellenségnek, de a harcban kevés hasznukat venni; ehelyett római kardokat kovácsoltatott, súlyos pajzsokat készíttetett, nem díszesen felszerszámozott, hanem harcra betanított lovakat szerzett. Hadseregében volt százhúszezer gyalogos, akiket a római phalanx módjára képeztek ki, tizenhatezer lovas, nem számítva száz négylovas kaszás harci szekerét. Hajóit sem díszítette fel aranyhímzésű sátrakkal, női fürdőkkel és fényűzően berendezett női lakosztályokkal, hanem bőven megrakta őket fegyverrel, dárdával és lőszerrel. Ezután betört Bithüniába. A városokban, de másutt is Ázsiában, ahol feszült hangulat uralkodott, mert elviselhetetlen volt a római uzsorások és adószedők sanyargatása, eleinte örömrivalgással fogadták. Lucullus később kiűzte az adószedőket mint a lakosságot élelmükből kifosztó Harpiákat, de akkor még csak megintette és így próbálta mérsékletre bírni őket; és mindenáron arra törekedett, hogy megszüntesse a különböző népek körében kitört zendülést, mert nyugalom úgyszólván sehol sem volt.

8. Mialatt Lucullus ilyesmivel volt elfoglalva, Cotta fel akarta használni a kedvező időpontot, és felkészült rá, hogy megütközzék Mithridatésszal. Híre járta ugyanis, hogy Lucullus útban észak felé már Phrügiában táborozik, Cotta tehát - mert azt hitte, hogy a diadalt már a kezében tartja, s nem akart Lucullusszal osztozni - sietve összecsapott az ellenséggel. De súlyos vereséget szenvedett mind a szárazföldön, mind a tengeren; elveszítette hatvan hajóját legénységestül, azonkívül négyezer gyalogos katonáját. Őt magát Khalkédónban ostromzárral vette körül az ellenség, s Lucullus fegyvereitől várta felmentését.

Többen arra biztatták Lucullust, hogy ne törődjék Cottával, hanem nyomuljon előre, és foglalja el Mithridatész védtelenül hagyott királyságát. Főként a katonák beszéltek így, akik bosszankodtak, hogy Cotta a rossz haditervvel nemcsak saját vesztét okozta, hanem őket is elütötte a harc nélküli győzelemtől. Lucullus azonban beszédet intézett hozzájuk, és azt mondta, hogy inkább szabadít meg egyetlen rómait az ellenségtől, mint hogy elfoglalja az ellenség egész vagyonát. Amikor pedig Arkhelaosz - aki Boiótiában Mithridatész oldalán harcolt, de aztán cserbenhagyta, és a rómaiakhoz pártolt - egyre csak azt hajtogatta, hogy ha Lucullus megjelenik Pontoszban, birtokába veheti az egész országot, Lucullus azt felelte, hogy ő sem gyávább a vadászoknál, nem kerüli el a vadállatokat, és nem tör be üres vackukba. Ezzel Mithridatész ellen indult harmincezer gyalogossal és kétezer-ötszáz lovassal. Amikor látótávolságra megközelítette az ellenséget, elbámulva látta, milyen sokan vannak; ezért elhatározta, hogy nem ütközik meg velük, hanem húzza az időt. De Marius, akit egy hadsereg élén Sertorius küldött Hispaniából Mithridatészhoz, szembeszállt vele és harcra hívta ki. Lucullus erre csatasorba állította seregét, hogy megütközzék. Már éppen egymásra rohantak volna, midőn, minden szemmel látható előzmény nélkül, hirtelen szétnyílt az ég, és egy lángoló, alakjára leginkább boroskorsóhoz hasonló, ezüstszínű tárgy esett le a két tábor közé. A látvány úgy megijesztette a szemben álló feleket, hogy szétváltak. Ez a csodálatos jelenség, mint mondják, Phrügiában, az úgynevezett Otrüai közelében történt.

Lucullus meg volt róla győződve, hogy nincs akkora emberi gondosság vagy gazdagság, amely annyi ezer embert táplálni képes, mint amekkora Mithridatész hadserege, ezért a színe elé parancsolt egy foglyot, és arról kezdte kérdezgetni, hogy hányadmagával osztotta meg sátrát, és mennyi élelmet hagyott a sátorban. Amikor kikérdezte a foglyot, hozatott egy másodikat és egy harmadikat is, és azokhoz is hasonló kérdéseket intézett. Aztán egybevetette az élelmiszerkészletek mennyiségét az ellátásra szorulók számával, s arra a következtetésre jutott, hogy az ellenség élelmiszerkészlete három vagy négy nap alatt kimerül. Így még inkább bízott az időben; táborában összehordott annyi élelmet, amennyit csak tudott, hogy bőségben várhassa ki, amikor az ellenség helyzete válságosra fordul.

9. Közben Mithridatész meg akarta lepni a küzikosziakat,^[150] akik már Khalkédónnál is súlyos vereséget szenvedtek, amikor háromezer embert és tíz hajót vesztettek. Hogy elkerülje Lucullus figyelmét, vacsora után indult, egy sötét, esős éjszakán. Kora reggel érkezett meg a városhoz, és táborát az Adraszteia nevű hegy lábánál ütötte fel. Lucullus azonban észrevette és üldözésére indult, de azért annak örült, hogy addig nem ütközött bele az ellenségbe, amíg csapatai rendezetlenek voltak. Hadseregével a Thrakia nevű falu közelében foglalt állást, olyan helyen, ahonnan a legjobban szemmel tarthatta az utakat és azt a vidéket, ahonnan Mithridatész seregének utánpótlását szerezte. Tisztában volt vele, hogy minek kell történnie, és katonái előtt sem csinált belőle titkot, hanem mihelyt végeztek a tábor megerősítésének munkájával, gyűlésbe hívta őket, és ígéretet tett nekik, hogy néhány napon belül minden vérontás nélkül győzelemre segíti őket.

Mithridatész a szárazföld felől tíz táborral vette körül Küzikoszt, a tenger felől pedig hajóival elzárta azt a keskeny tengerszorost, amely a várost a szárazföldtől elválasztotta, és így mindkét oldalról ostrom alá fogta. A város lakosai bátran szembenéztek a veszéllyel, és el voltak szánva, hogy minden csapást elviselnek a rómaiakért, de azért nyugtalankodtak, mert nem tudták, hol van Lucullus. Nem hallottak felőle semmi hírt, pedig a tábor ott volt a szemük előtt, jól látható közelségben, de Mithridatész emberei rászedték őket. Rámutattak ugyanis a magaslatokat megszállva tartó rómaiakra, mondván: "Látjátok azokat ott? Azok az armeniaiak és a médek csapatai, amelyeket Tigranész küldött Mithridatész segítségére." A tömérdek ellenség láttára szörnyen megrémültek a küzikosziak, és most már Lucullus megérkezésétől sem vártak szabadulást.

Arkhelaosz ezután elküldte hozzájuk Démónaxot, aki tudomásukra hozta Lucullus jelenlétét, de nem hittek neki, és azt gondolták, hogy csak vigasztalni akarja őket nehéz helyzetükben. Akkor azonban átszökött hozzájuk az ellenségtől egy fiatal hadifogoly. Megkérdezték tőle, hol van Lucullus, mire az felnevetett, mert az hitte, hogy tréfát űznek belőle, de látván, hogy komolyan kérdezik tőle, rámutatott a rómaiak táborára, s erre a küzikosziak felbátorodtak. A nagy és mély Daszkülitisz-tóra, amelyen nagyobb csónakok is járhatnak, Lucullus szekéren leszállíttatta a legnagyobb csónakját, és annyi katonát szállított be, amennyi csak belefért; ezek éjjel észrevétlenül átkeltek a szoroson, és bejutottak a városba.

10. Láthatólag az istenség is megcsodálta bátorságukat, és különféle, félreérthetetlen csodajelekkel fellelkesítette a küzikosziakat. Közeledett Perszephoné ünnepe, de nem volt fekete üszőjük az áldozáshoz, ezért kovászból gyúrtak egyet, és azt vitték az oltárra, mert a szent tehenet, amelyet az istennőnek neveltek, más jószágaikkal együtt a túlsó parton legeltették. De az ünnepnapon a tehén kivált a csordából, és egymaga átúszott a városba, mintegy önként vállalva feláldoztatását. Arisztagorasznak, a városi írnoknak pedig megjelent álmában az istennő, és így szólt hozzá: "Látod, magam jöttem, hogy a libüai fuvolást a pontoszi kürtös ellen vezessem. Mondd meg a polgároknak, legyenek jó reménységgel." A küzikosziak nem tudták mire vélni e szavakat, másnap kora reggel azonban a viharos széltől felkorbácsolt tenger bőszen hullámzott, és a királynak a falak mellett felállított ostromgépei, a thesszaliai Nikónidész csodálatos alkotásai, recsegésükkel-ropogásukkal máris jelezték, hogy mi fog bekövetkezni. Később feltámadt a déli szél, s az ostromgépeket hihetetlen dühvel és erővel, bámulatosan rövid idő alatt összezúzta, még a száz könyök magas, fából készült ostromtornyot is kimozdította helyéből és ledöntötte. Állítólag Ilionban többeknek megjelent álmában Athéné, izzadságtól borítva; megmutatta tépett köntösét, és azt mondta, most érkezik a küzikosziaktól, akiknek segítségére ment. Az ilioniak szoktak mutogatni egy emlékoszlopot, amelyen az üggyel kapcsolatos határozatok és felírások olvashatók.

11. Mithridatész mindaddig, amíg saját hadvezérei félrevezették, és nem tudott a táborban pusztító éhínségről, bosszankodott, hogy a küzikosziak sikeresen visszaverték az ostromot, de gyorsan semmivé vált makacs becsvágya, midőn észrevette katonái ínségét, amely oda fajult, hogy már emberevés is előfordult közöttük. Mert az bizonyos, hogy Lucullus nem színpadiasan, nem is a külső látszat kedvéért viselte a háborút, hanem, mint mondani szokták, gyomron rúgta az ellenséget, és azt tartotta legfontosabbnak, hogy teljesen elvágja minden élelem-utánpótlástól. Ezért, midőn Lucullus vett ostrom alá valami erődöt, Mithridatész azonnal felhasználta az alkalmat, és Bithüniába küldte csaknem egész lovasságát az igavonókkal és a szolgálatot nem teljesítő gyalogsággal együtt. Mikor Lucullus ezt megtudta, még aznap éjjel visszatért táborába, és a zivataros idő ellenére jókor reggel tíz cohorsszal és lovasságával üldözésükre indult. A katonák nagyon szenvedtek a hóeséstől és a kegyetlen hidegtől, és sokan elmaradoztak közülük, a többiek azonban a Rhündakosz folyónál utolérték az ellenséget, és úgy tönkreverték, hogy Apollóniából még az asszonyok is odamentek málhát fosztogatni és kirabolni az elesetteket. Természetesen sokan elestek, és hatezer ló, tömérdek igavonó állat s tizenötezer hadifogoly került a rómaiak kezére, akik ezzel a tömérdek zsákmánnyal elvonultak az ellenség tábora mellett. Csodálkozom Sallustiuson, aki azt írja, hogy a rómaiak ekkor láttak először tevét, pedig tudhatta volna, hogy akik Scipio alatt korábban legyőzték Antiokhoszt, vagy akik nem sokkal előbb Orkhomenoszban és Khairóneiánál harcoltak, már ismerték a tevét.

Mithridatész ekkor sebes futásra szánta el magát, de közben, hogy Lucullust visszatartsa és másutt kösse le, hajóhadának parancsnokát, Arisztonikoszt elküldte a görög vizekre. Arisztonikosz már éppen hajóra akart szállni, mikor árulás folytán Lucullus kezére került, vele volt tízezer arany is, amellyel valamelyik római hadsereget kellett volna megvesztegetnie. Ezután Mithridatész elmenekült a tengeren, hadseregét pedig a szárazföldön vezették el, de Lucullus a Granikosz folyónál rájuk támadt, igen sok foglyot ejtett, és húszezret megölt közülük. Mint mondják, ezen a hadjáraton a katonák és a táborkísérők közül majd háromszázezren vesztek oda.

12. Lucullus először Küzikoszba ment, ahol a város örömét és a szíves fogadtatást élvezte, ami valóban kijárt neki; majd a Hellészpontoszba ment, ahol hajóhadat szerelt fel. Utána kikötött Tróaszban, és sátrát Aphrodité templomának ligetében ütötte fel. Éjszaka álmában úgy látta, hogy az istennő megáll mellette, és így szól hozzá:

Erre felkelt, hívatta barátait, és még az éjszaka elmesélte nekik, milyen álmot látott. Közben Ilionból emberek jöttek, és jelentették, hogy az akhájok kikötője közelében a király Lémnosz felé tartó tizenhárom ötevezősorosát látták. Lucullus késedelem nélkül hajóra szállt, utolérte őket, a hajókat elfogta, és vezérüket, Iszidóroszt megölte. Azután továbbment, kereste a többi hajót, amelyekhez ezek akartak csatlakozni. A keresett hajók már kikötöttek és a partra húzták őket, de katonáik a fedélzeten harcolni kezdtek, és Lucullus sok emberét megsebesítették. A római hajók nem tudták megkerülni ellenfeleiket, de a hullámokon imbolygó hajókról amúgy sem tudtak sikeres támadást intézni a parton biztosan álló ellenséges gályák ellen. Lucullusnak végre sikerült a sziget egy földnyelvszerűen előreugró részén partra tennie legjobb harcosait, akik hátulról támadták meg az ellenséget; egy részüket megölték, másokat viszont arra kényszerítettek, hogy a hajók tatkötelét elvágva meneküljenek a szárazföldről; menekülés közben azonban a gályák egymásba ütköztek, majd Lucullus hajói támadtak rájuk. Sokan elestek; a foglyok közt volt Marius, a Sertorius által küldött félszemű vezér is. Lucullus megparancsolta a katonáknak, hogy ha félszemű embert látnak, meg ne öljék, hadd várja ki, hogy minél szégyenletesebb és gyalázatosabb halállal haljon meg.

13. Ezután Lucullus Mithridatész üldözésére sietett. Azt remélte ugyanis, hogy még Bithüniában találja, és Voconius szemmel tartja. Voconiust egy hajóhad élén Nikomédeiába küldte, hogy megakadályozza a király futását, de az Szamothrakéban töltötte az időt a misztériumokba való beavatással és ünnepléssel, és elkésett. Mithridatész hajóhadával gyorsan Pontoszba evezett, mielőtt Lucullus ellene fordulhatott, de utolérte egy nagy vihar, amelyben hajóinak egy része odaveszett, más része léket kapott. Az egész tengerpartot napokon át hullámoktól partra sodort hajóroncsok borították. Az a teherhajó, amelyen a király tartózkodott, oly nagy volt, hogy az erős hullámverésben nem lehetett a partra irányítani, mert kormánya elromlott, léket is kapott, és szinte már elmerült; ezért átszállt egy könnyű kalózhajóra, kitéve magát a tengeri rablóknak, de várakozása ellenére, csodálatos módon épségben eljutott a pontoszi Hérakleiába. Így aztán Lucullus nyilatkozatából, amelyet elbizakodottan és dicsekvően tett a senatusnak, nem lett semmi. Midőn ugyanis a senatus háromezer talentumot szavazott meg a hajóhad felszerelésére, Lucullus ezt Rómába küldött levelében visszautasította, és nagy hangon kijelentette, hogy Mithridatészt minden ilyen költséges előkészület nélkül is, egyedül a szövetségesek segítségével elűzi a tengerről. Ezt a sikert azonban az istenek adták meg neki, a vihart ugyanis - mondják - a priaposzi Artemisz haragja küldte a pontosziakra, mert templomát kifosztották, és szobrát elrabolták.

14. Sokan azt tanácsolták Lucullusnak, hogy halassza el a háborút, de ő nem törődve velük, Bithünián és Galatián át betört a király országába. Eleinte szűkében volt az élelemnek, annyira, hogy táborát harmincezer galatiai követte, vállán mindegyikük egy-egy mérő gabonával; de mikor továbbnyomult, és mindent meghódított, táborában olyan bőség lett, hogy egy drakhmáért lehetett vásárolni egy ökröt, négy drakhmáért egy rabszolgát; más zsákmánynak pedig nem is volt ára, és vagy otthagyták, vagy elpusztították, mert a nagy bőségben semmire sem lehetett vevőt találni.

Midőn a lovasság támadásaival pusztítva, dúlva eljutottak Themiszküráig és a Thermódon menti lapályig, a katonák szemrehányást tettek Lucullusnak, hogy a városokat békés eszközökkel hódítja meg, egyet sem vesznek be rohammal, és így nem jutnak zsákmányhoz. "Lám most is - szóltak - itt hagyjuk Amiszoszt, ezt a virágzó, gazdag várost, amellyel gyerekjáték volna végeznünk, ha komolyan ostrom alá vennénk, de ő csak vezet tovább bennünket puszta vidékekre, a tibarénoszokhoz és a khaldaioszokhoz, hogy harcoljunk Mithridatész ellen." De Lucullus, aki álmában sem gondolt rá, hogy katonái olyan esztelenségre vetemedjenek, amilyen később megtörtént, semmibe se vette zúgolódásukat, és nem törődött vele. Csak azok előtt igazolta magát, akik lassúsággal vádolták, hogy már régóta falvak és jelentéktelen városok meghódításával tölti az idejét, s közben hagyja, hogy Mithridatész újra erőre kapjon. "Ezt én szántszándékkal teszem - szólt -, és számításból késlekedem, mert azt akarom, hogy ez az ember ismét hatalmas legyen, és olyan haderőt szedjen össze, amellyel érdemes lesz megütköznünk; hogy megvárjon bennünket, és ne fusson el előlünk, ha a közelébe érünk. Hát nem látjátok, hogy milyen nagy és mérhetetlen pusztaság van mögötte? Itt van közel a Kaukázus sok hegye és völgye, az aztán akár száz csatakerülő királyt is képes elrejteni és magába fogadni. Kabeirából csak néhány napos út vezet Armeniába, és Armeniában ül trónján Tigranész, a királyok királya, aki hadseregével elvágja a parthusokat Ázsiától, görög városokat telepít át Médiába, hatalmában tartja Szíriát és Palesztinát, kiirtotta Szeleukosz király utódait, feleségüket és leányaikat pedig fogságba hurcolta. Ez a Tigranész rokona és veje Mithridatésznak, és nem fog megelégedni azzal, hogy befogadja mint oltalomkeresőt, hanem háborút indít ellenünk. Ha mi nagy sietve elűznénk Mithridatészt, annak a veszélynek tennők ki magunkat, hogy magunkra szabadítjuk Tigranészt, aki már régen keres ürügyet, hogy belénk kössön, s jobb alkalmat nem is találhatna annál, hogy kénytelen védelmébe venni egy rokonának ügyét, aki hozzá még király is. Miért segédkezzünk hát mi Tigranész terveinek megvalósításában? Miért kell nekünk megtanítanunk rá Mithridatészt - ha ő nem tudja -, hogy milyen szövetségessel folytassa ellenünk a háborút? Miért kergessük akarata ellenére Tigranész karjába, amit maga is szégyenletesnek tartana, ahelyett, hogy időt engedünk neki: álljon csak lábra, és kapjon bátorságot a maga erejéből? Mi inkább harcolunk a kolkhisziakkal és a tibarénoszokkal, akiket már sokszor legyőztünk, mint a médekkel és az armeniaiakkal."

15. Ilyen meggondolások vezették Lucullust, ezért töltött hosszabb időt Amiszosznál, és csak lanyhán folytatta az ostromot. Amikor vége volt a télnek, az ostromot Murenára bízta, maga pedig Mithridatész ellen indult, aki Kabeiránál állomásozott azzal az elhatározással, hogy szembeszáll a rómaiakkal. Ekkorra már negyvenezer gyalogosból és négyezer lovasból álló hadsereget gyűjtött össze, de leginkább lovasságában bízott. Átkelt tehát a Lükosz folyón, és a síkságon csatát ajánlott fel a rómaiaknak. Lovasütközet fejlődött ki, s a rómaiak megfutamodtak. Ekkor került fogságba sebesülten egy tekintélyes római, Pomponius. Bár sebétől nagyon szenvedett, Mithridatész elé vezették. Midőn a király megkérdezte tőle, hogy barátja lesz-e, ha életben hagyja, Pomponius így felelt: "Igen, ha kibékülsz a rómaiakkal, ha nem, ellenséged maradok." Mithridatész elámult ezen a feleleten, és bántatlanul hagyta Pomponiust.

Lucullus félt a síkságtól, mert az ellenség lovassága fölényben volt, de vonakodott attól is, hogy előrenyomuljon a terjedelmes, erdőséggel borított és nehezen járható hegyvidéken. Véletlenül a kezére jutott néhány görög, akik valami barlangban kerestek menedéket, és ott fogták el őket. A legidősebb, Artemidórosz ajánlkozott Lucullusnak, hogy elvezeti olyan helyre, ahol biztonságban üthet tábort, és jó magasból szemmel tarthatja Kabeirát. Lucullus hitelt adott szavainak, és mihelyt besötétedett, meggyújtotta a tábortüzeket, ő pedig útra kelt, biztonságosan áthaladt a szűk szakadékokon, birtokába vette a helyet, és másnap reggel felbukkant a magasban az ellenség fölött. Hadseregével így olyan helyen sikerült tábort ütnie, ahonnan jól megközelíthette az ellenséget, ha támadni akart, de biztonságban érezhette magát minden támadás ellen, ha csendben akart maradni. Az ütközet kockázatát egyelőre egyik fél sem vállalta.

A király néhány katonája állítólag űzőbe vett egy szarvast, a rómaiak útjukat állták, és szembeszálltak velük. Erre harc kezdődött, amelybe mindkét részről mind többen és többen avatkoztak bele, végre is a király emberei győztek. A rómaiak a táborból meglátták az öveik futását, és türelmetlenül Lucullushoz szaladtak. Kérték, hogy álljon élükre, s azt is követelték, hogy kezdjen csatát. De ő meg akarta tanítani embereit, hogy az ellenséggel való küzdelemben és veszély idején milyen fontos a bölcs vezér személyes jelenléte; megparancsolta hát nekik, hogy maradjanak nyugton, ő maga pedig lement a síkságra. Mihelyt szembetalálkozott az első menekülőkkel, rájuk parancsolt, hogy álljanak meg, és vele együtt forduljanak vissza. Ezek engedelmeskedtek, a többi is abbahagyta a futást, s csatasorba állva kevés fáradsággal megfutamították és a táboráig üldözték az ellenséget. Lucullus visszatérése után a szokásos megszégyenítő fegyelmi büntetéssel sújtotta a megfutamodókat; megparancsolta nekik, hogy egy szál khitónban ássanak tizenkét láb hosszú árkot, mialatt a többi katona nézte és figyelte őket.

16. Mithridatész táborában volt egy dandariosz főember, Olthakosz (a dandarioszok barbár törzse a Maiótisz-tó környékén lakik), aki minden tekintetben kiváló férfiú volt, ügyes, ha valamit el kellett végezni, bátor a harcban, igen értelmes, a legnagyobb dolgokban is kikérték tanácsait, ezenfelül kellemes társalkodó és udvarias a magánérintkezésben. Ez az ember, aki törzse más főembereivel örökös versengésben volt hatalmi kérdésekben, felajánlotta Mithridatésznak egy igen nagy tett végrehajtását: Lucullus meggyilkolását. A király helyeselte a tervet, ezért látszatra megsértődött valamin, és haragot színlelt ellene. Olthakosz átlovagolt Lucullushoz, aki örömmel fogadta, mert már sok jót hallott róla a táborban. Hamarosan kitapasztalta jó tulajdonságait, mindinkább megbecsülte éles elméjét, gyors felfogását, úgyhogy asztaltársává és haditanácsa tagjává tette.

Amikor a dandariosz úgy érezte, hogy elérkezett az ideje, megparancsolta szolgáinak, hogy vezessék lovát a táboron kívülre. Dél volt, a katonák a földön heverésztek és pihentek, ő pedig a vezéri sátorhoz tartott abban bízva, hogy mint bizalmas embernek, senki nem állja útját, ha be akar menni, és azt mondja, hogy fontos ügyben akar a vezérrel tanácskozni. Be is jutott volna a sátorba, ha az alvás, amely oly sok vezér vesztét okozta, Lucullust meg nem menti; éppen aludt ugyanis, és egy szolgája, Menedémosz állt sátra ajtajában. Alkalmatlan időben jött Olthakosz, mondotta Menedémosz, mert Lucullus sok fáradalom és hosszú ébrenlét után éppen most tért pihenőre. Midőn Olthakosz Menedémosz szavaira ügyet sem vetve kijelentette, hogy hiába akarja megakadályozni benne, bemegy a sátorba, mert fontos és sürgős ügyben kell Lucullusszal beszélnie, Menedémosz haragra gyúlva azt mondotta, semmi sem fontosabb Lucullus egészségénél, majd két kézzel megragadta Olthakoszt, és ellökdöste a sátor ajtajától. Erre az megijedt, kiment a táborból, lóra ült, és dolgavégezetlenül visszatért Mithridatész táborába. Mennyire igaz, hogy az életben, éppen úgy, mint a gyógyszeres kezelésnél, az alkalmas pillanat hozza a gyógyulást, de a pusztulást is.

17. Ezután Sornatiust tíz cohorsszal elküldték élelmet szerezni. Menandrosz, Mithridatész egyik vezére üldözőbe vette, de Sornatius szembefordult vele, és amikor összecsaptak, nagy vérengzéssel megfutamította ellenfelét. Amikor később Adrianust küldték ki egy csapattal, hogy a katonák bőségesen el legyenek látva élelemmel, Mithridatész ezt sem nézte tétlenül, hanem Menemakhoszt és Mürónt küldte ellene nagyszámú lovas és gyalogos sereggel. Ezeket, a két vezér kivételével, mind megölték a rómaiak. Mithridatész ezt a vereséget mint valami jelentéktelen veszteséget eltitkolta, mondván, hogy csak a vezérek tapasztalatlansága okozta; de midőn Adrianus nagy pompával, élelmiszerekkel és gazdag zsákmánnyal megrakott társzekerekkel elvonult tábora mellett, a katonákon nyugtalanság és leküzdhetetlen félelem vett erőt. Elhatározták, hogy nem maradnak ott tovább. A király hozzátartozói csendben előreküldték málhájukat, a többieket azonban megakadályozták a menekülésben, mire azok haragjukban a tábor kijáratához tódultak, kifosztották a málhát, és megölték a király rokonait. Ekkor vesztette életét Dorülaosz vezér is, akit bíborköpenye miatt öltek meg, és Hermaiosz áldozópap, akit a kapuknál halálra tapostak.

Mithridatész a tömeg közé vegyülve maga is futva távozott a táborból, és nem maradt mellette még egy szolgája vagy lovásza sem. A királyi istállókból nem tudott lovat szerezni, és csak jóval később pillantotta meg a futók tömegében Ptolemaiosz, az eunuch, aki azonnal átadta neki lovát. Római üldözői ekkor már szorosan a nyomában voltak, és nem a gyorsaságon múlott, hogy nem fogták el, mert már közvetlen közelébe érkeztek; a katonák kincsszomja és kicsinyes kapzsisága fosztotta meg a rómaiakat attól a nemes vadtól, amelyet annyi küzdelem és annyi veszély közben űztek-hajtottak; ez akadályozta meg Lucullust abban, hogy elnyerje győzelmének legdrágább gyümölcsét. A király lova már szinte karnyújtásnyira volt az üldözőktől, amidőn a király kincsszállító öszvérei közül az egyik az üldözők közé keveredett, akár véletlenül, akár mert a király szándékosan kergette eléjük. A katonák nekiestek az öszvérnek, leszedték róla az aranyat, a kincsen összeverekedtek, és elkéstek az üldözéssel. De a kapzsiság mástól is megfosztotta Lucullust: megparancsolta, hogy vigyék eléje Kallisztratoszt, a király titkos iratainak gondozóját, a katonák azonban észrevették, hogy ötszáz aranypénz van az övében, s erre megölték. Lucullus ennek ellenére is megengedte embereinek, hogy a tábort kifosszák.

18. Kabeira és a többi vár elfoglalásakor Lucullus nagy kincstárakat és börtönöket talált: ezekbe jórészt görögök és a király rokonai voltak bezárva; mivel már régen holtaknak tartották őket, Lucullus kegyes bánásmódja nemcsak szabadulást, hanem mintegy feltámadást és második születést is hozott nekik. A foglyok között volt Nüssza, Mithridatész egyik nővére is, aki a fogságnak köszönhette az életben maradást. Annál siralmasabb halál várt a király más nővéreire és feleségeire, akikről pedig azt lehetett hinni, hogy minden veszélytől távol és biztonságban élnek Pharnakeiában. Mithridatész menekülés közben elküldte hozzájuk eunuchját, Bakkhidészt. Többekkel együtt Pharnakeiában volt a király két, negyven év körüli hajadon nővére, Rhóxané és Sztateira, s két ión származású felesége, a khioszi Bereniké és a milétoszi Monimé, akiről sokféle hír terjengett a görögök között. Így az is, hogy Monimé kegyét a király mindenáron el akarta nyerni, de ő visszautasította a neki küldött tizenötezer aranyat, amíg aztán Mithridatész házassági szerződést ajánlott fel, diadémát küldött, és királynői címet adományozott neki. Monimé ettől kezdve örökös szomorúságban töltötte napjait, könnyek közt gyászolta szépségét, amely férj helyett zsarnokot, házasság és otthon helyett barbár börtönt szerzett neki. Görögországtól messzire számkivetve remélt boldogságáról csak álmodhatott, mert a sors megfosztotta tőle. Most aztán megjelent Bakkhidész, és közölte velük a király parancsát: meg kell halniok, de azt a halálnemet választhatják, amelyet legkönnyebbnek és legkevésbé fájdalmasnak tartanak. Monimé letépte fejéről a diadémát, a nyakára tette és felakasztotta magát. De a korona azonnal kettétörött, mire az asszony így szólt: "Átkozott cifra szemét, hát még ennyi hasznodat sem láthatom?" Ezzel letépte magáról, ráköpött, és odanyújtotta nyakát Bakkhidésznek. Bereniké méregkelyhet készített, és amikor anyja, aki ott állt mellette, kért belőle, megosztotta vele a mérget. Mindketten ittak a kehelyből; a méreg a gyengébb testnek elég volt, de Berenikének már nem jutott elég, és az adag nem volt halálos. Vergődésének Bakkhidész vetett véget, és megfojtotta. Mint mondják, a hajadon nővérek közül az egyik átkozódva, szitkok között itta meg a mérget, de Sztateira nem mondott egyetlen panaszos vagy hozzá méltatlan szót sem, sőt magasztalta fivérét, aki még akkor sem feledkezett meg róluk, amikor élete veszélyben forog, sőt gondja volt rá, hogy szabadon, gyalázattól megkímélve haljanak meg. Lucullust, aki természettől jóindulatú és emberszerető férfi volt, ezek az események nagyon elszomorították.

19. Lucullus Talauráig nyomult előre, innen azonban visszafordult, midőn értesült róla, hogy Mithridatész négy nappal megelőzte, és Armeniába menekült Tigranészhoz. Ezután leigázta a khaldaioszokat és a tibarénoszokat, meghódította Kis-Armeniát, miután várait és városait megostromolta, s elküldte Appiust Tigranészhoz, kérve Mithridatész kiadatását, ő maga pedig visszatért Amiszoszba, ahol az ostrom még mindig tartott: Kallimakhosz, a vezér ugyanis kitűnően értett mindenféle hadigéphez, s jól ismerte a várostrom minden fogását és fortélyát. Ezzel igen sok gondot okozott a rómaiaknak, de később meglakolt érte. Lucullus végül is túljárt az eszén, és abban a napszakban, amikor Kallimakhosz katonáinak pihenőt szokott engedélyezni, hirtelen támadásba kezdett, és a várfalak egy részét elfoglalta. Kallimakhosz erre elhagyta a várost, de előbb saját kezűleg felgyújtotta, vagy mert irigyelte a rómaiaktól a zsákmányt, vagy pedig cselből, hogy futását megkönnyítse. Az elhajózó ellenséggel nem is törődött senki, mert a tűz gyorsan elharapózott a falak körül, és a katonák csak a rablásra gondoltak. Lucullus sajnálta a város pusztulását, és kívülről segítségére sietve parancsot adott a tűz oltására. Parancsának azonban senki nem engedelmeskedett; a katonák zsákmányt követeltek, kiabáltak és fegyvereiket verdestek, míg vezérük kénytelen-kelletlen engedett nekik, abban a reményben, hogy így esetleg megóvja a várost az elhamvadástól. De csalódnia kellett, mert a katonák fáklyával a kezükben sorra járták a házakat, mindenüvé széthordták a tüzet, és a házak legnagyobb részét ők maguk gyújtották fel. Így aztán másnap, amikor Lucullus bevonult a városba, könnyezve mondta barátainak, hogy Sullát mindig boldog embernek tartotta, de ezen a napon különösen csodálja jó szerencséjét, mert meg tudta őrizni Athént épségben. "Nekem pedig - mondotta -, aki annyira szerettem volna példáját követni, a sors Mummius dicsőségét juttatta."

Amennyire a körülmények lehetővé tették, megkísérelte, hogy helyreállítsa a várost. Valami isteni rendelésből a város elfoglalásakor esni kezdett, és a zápor eloltotta a tüzet. A legtöbb elpusztult házat Lucullus még ottani tartózkodása alatt felépíttette; az amiszoszi menekülteket visszafogadta a városba; minden görögöt, aki vállalkozott, letelepített, és a város határát százhúsz sztadionnal kibővítette. Amiszosz az athéniak gyarmata volt, amelyet még hatalmuk tetőpontján, tengeri uralmuk fénykorában alapítottak. Ezért sok athéni, aki Arisztión zsarnoksága idején el akart menekülni a városból, idehajózott és itt telepedett le, majd polgárjogot is szerzett. Ezek elmenekültek ugyan az otthoni nyomorúság elől, de kénytelenek voltak osztozkodni mások szerencsétlenségében. Lucullus a megmenekülteknek tisztességes ruházatot és fejenként kétszáz drakhmát adott, s visszaküldte őket hazájukba. Ekkor került fogságba Türannión grammatikus is; Murena azt kérte, hogy a tudós az ő foglya legyen, majd szabadon bocsátotta; ezzel a tettével szabad emberhez nem méltó módon használta fel, amit ajándékba kapott. Lucullus ugyanis nem tartotta méltányos eljárásnak, hogy ilyen nagy műveltségű férfiúval előbb rabszolgaként bánjanak, és csak azután adják vissza szabadságát. E szabadság megadása ugyanis azonos volt eredeti szabadsága megtagadásával. De Murena nemcsak ebben az esetben mutatta meg, hogy nemes gondolkodás tekintetében mennyire elmarad vezére mögött.

20. Lucullus figyelme ekkor az ázsiai városok felé fordult. Míg a háború szünetelése időt engedett neki, némiképpen részeltetni akarta őket a törvény és az igazságszolgáltatás hosszú ideje nélkülözött áldásaiban, ami miatt ez a tartomány kimondhatatlanul és hihetetlenül sokat szenvedett. Az adóbérlők és az uzsorások kifosztották, és rabszolgasorba döntötték a népet. Arra kényszerítették a családokat, hogy eladják derék fiaikat, ártatlan leányaikat, a városokat pedig, hogy áruba bocsássák a fogadalmi ajándékokat, a képeket és az istenek szobrait. Végül maguk is a hitelezők rabszolgáivá lettek, de előtte még súlyosabb szenvedést kellett kiállniuk: gúzsbakötést, hüvelykcsavart, derest, kiállítást a szabad ég alá - nyáron a tűző napon, télen hóban-fagyban -, úgyhogy ezek után még a rabszolgaságot is könnyebbségnek és békességnek érezték. Ilyen szörnyű állapotokat talált Lucullus a városokban, de ezektől rövid idő alatt mind megszabadította az elnyomottakat.

Először is elrendelte, hogy a kamat nem lehet több egy százaléknál; másodszor, eltörölte a tőkét meghaladó kamatokat; harmadszor - ez volt a legfontosabb -, elrendelte, hogy a hitelező az adós jövedelmének legfeljebb negyedrészét foglalhatja le, aki pedig a kamatot a tőkéhez csatolja, az egész követelését elveszíti. Ilyen módon négy évnél rövidebb idő alatt minden adósságot letörlesztetett, és a tulajdonosok visszakapták felszabadult birtokukat. A közös adósság abból a húszezer talentum hadisarcból eredt, amelyet Sulla vetett ki rájuk, s ennek az összegnek máris a kétszeresét fizették vissza a hitelezőknek, akik azt uzsorakamatokkal együtt százhúszezer talentumra növelték. Az uzsorások, mintha rajtuk esett volna valami szörnyű sérelem, Rómába futottak panaszkodni Lucullus ellen, megvesztegettek és felbiztattak ellene néhány néptribunust, de különben is nagy befolyással rendelkeztek, mert sok politikus adósuk volt. Lucullust nemcsak azok a népek szerették meg, amelyek jóakaratát élvezték, hanem más provinciák is vágyódtak utána, és szerencsésnek mondták azokat, akik ilyen kormányzót kaptak.

21. Appius Clodiust, akit Lucullus Tigranészhoz küldött (Clodius fivére volt Lucullus akkori feleségének), a királytól elébe küldött vezetők több napon át kerülő utakon hurcolták az ország belső vidékein át; mikor aztán egy szír származású felszabadított rabszolga megmutatta neki az egyenes utat, letért a ravaszul ráerőltetett kacskaringós útról, hosszasan elbúcsúzott barbár útikalauzaitól, s néhány nappal később, átkelve az Eufratészen, megérkezett a Daphné melletti Antiokhiába. Ott megmondták neki, hogy várjon néhány napig (a király éppen Föniciában volt elfoglalva néhány város megszerzésével). Közben több főembert megnyert magának, akik csak látszatra engedelmeskedtek Armenia uralkodójának, köztük Zabrénioszt, Gordüéné királyát is; ezenkívül sok leigázott városnak, amelyek titokban követeket küldtek hozzá, megígérte Lucullus segítségét, bár meghagyta nekik, hogy egyelőre maradjanak nyugton.

Az armeniaiak uralma elviselhetetlenül nehezedett a görögökre; főként mert a király nagy szerencséjétől felfuvalkodva gőgösen viselkedett velük, abban a meggyőződésben, hogy a mások által megcsodált és irigyelt javak nemcsak az övéi, hanem valósággal őérette léteznek. Bár reménységei kezdetben szerények voltak, később több népet leigázott, a parthusok hatalmát jobban megtörte, mint előtte bárki, Mezopotámiát pedig olyan görögökkel rakta meg, akiket Kilikiából és Kappadokiából kényszerített áttelepülni. Kiverte sátraikból az arabokat, elűzte megszokott földjükről, és a közelben telepítette le őket, hogy kereskedőként szolgáljanak neki. Több királyt személyes szolgálatára rendelt; négyen, mintha csak futárai és fegyverhordozói volnának, amikor kilovagolt, rövid khitónban futottak mellette, amikor pedig trónján ült és ügyeit intézte, közelében álltak, mellükön összefont karral, hogy ezzel is kifejezésre juttassák: valamennyien rabszolgák, akik lemondtak a szabadságról, és testüket uruk rendelkezésére bocsátják, nem cselekvésre, hanem szenvedésre készen.

Appiust ez a sok színészkedés nem ijesztette és nem zavarta meg, és mihelyt kihallgatást kapott a királytól, kertelés nélkül megmondta neki, azért jött, hogy magával vigye Mithridatészt, akire Lucullusnak szüksége van diadalmenetében, mert ha nem, hadat üzennek Tigranésznak. Tigranész e szavak hallatára igyekezett nyájas arcot vágni, még mosolygott is, de nem tudta eltitkolni elképedését a fiatal római merész szavain, mert ilyen szabad beszédet huszonöt éve alig hallott; ennyi ideje volt ugyanis király vagy inkább gőgös zsarnok. Azt válaszolta Appiusnak, hogy Mithridatészt nem adja ki, és ha a rómaiak háborút kezdenek ellene, védekezni fog. Lucullusra megharagudott, mert levelében csak királynak és nem királyok királyának szólította, s ezért válaszában ő sem szólította imperatornak. Appiusnak gazdag ajándékokat küldött, és amikor nem fogadta el, még többel tetézte. Mivel Appius nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy az ajándékok visszautasítása ellenséges indulatának a jele, elfogadott egy ivópoharat, de a többit visszaküldte, és gyorsan útra kelt az imperatorhoz.

22. Tigranész, bár rokonok voltak, mind ez ideig arra sem méltatta Mithridatészt, hogy találkozzék vagy beszéljen vele, hiszen elvesztette hatalmas királyságát. Becsmérlőleg és gőgösen, úgyszólván fogolyként kezelte, és fővárosától távol, mocsaras, egészségtelen vidéken tartotta. Most azonban kellő tisztelettel és szívélyesen érte küldetett, és meghívta királyi palotájába. Titkos tanácskozáson igyekeztek eloszlatni egymással szemben táplált gyanújukat, és a bajokért barátaikat okolták. Ezek közé tartozott a szképsziszi Métrodórosz is, egy ékes beszédű és nagy tudású férfiú, akit Mithridatész annyira kitüntetett barátságával, hogy a király atyjának neveztette. Úgy látszik, őt küldte Mithridatész követségbe Tigranészhoz, amikor segítséget kért a rómaiak ellen. Tigranész ekkor ezt kérdezte tőle: "De te magad, Métrodórosz, mit tanácsolsz nekem?" Métrodórosz ekkor, akár mert Tigranész érdekeit tartotta szem előtt, akár mert nem akarta, hogy Mithridatész megmeneküljön, azt felelte, hogy mint követ javasolja, de mint tanácsadója lebeszéli róla. Tigranész elmondta ezt Mithridatésznak, nem gondolván vele, hogy milyen szomorú sorsra juttatja Métrodóroszt, mert a király nyomban kivégeztette; Tigranészt ez nagyon bántotta, bár nem ő volt Métrodórosz halálának okozója, inkább csak a koronát tette fel arra a gyűlöletre, amelyet Mithridatész érzett ellene: alattomban már régen haragudott Métrodóroszra, és amint később előkerült irataiból kiderült, már előbb utasítást adott a szerencsétlen kivégzésére. Métrodórosz holttestét Tigranész fényesen eltemettette. Semmi pompát nem sajnált attól az embertől, akit életében elárult.

Tigranész udvarában vesztette életét Amphikratész rhétor is, akiről, athéni lévén, szintén meg kell emlékeznünk. Mint mondják, a Tigris melletti Szeleukiában telepedett le száműzetésben. Amikor a helybeliek megkérték rá, hogy tartson nekik előadást, gőgösen visszautasította kérésüket azzal, hogy egy delfin nem fér el egy kádban. Később Kleopátrához, Mithridatész leányához és Tigranész feleségéhez költözött, de kegyvesztett lett, és amikor megtiltották neki, hogy a görögökkel érintkezzék, inkább az éhhalált választotta. Kleopátra illő végtisztességről gondoskodott, és egy Szapha nevű helyen temettette el.

23. Lucullus, mikor helyreállította Ázsiában a törvényes rendet és békét, nem feledkezett meg arról sem, hogy örömöt szerezzen a lakosságnak, és megkedveltesse magát velük. Ezért epheszoszi tartózkodása idején díszfelvonulást és győzelmi ünnepséget, atlétikai versenyeket és gladiátori játékokat rendezett, hogy kedveskedjék a városoknak. Ezek pedig viszonzásul az imperator tiszteletére egy Lukulleiának nevezett ünnepséget tartottak, s ami minden megtiszteltetésnél is kedvesebb, kimutatták iránta érzett őszinte szeretetüket. Amikor Appius megérkezett, és nyilvánvalóvá lett, hogy a Tigranész elleni háború elkerülhetetlen, Lucullus visszatért Pontoszba, és miután átvette a csapatok főparancsnokságát, ostrom alá fogta Szinópét, vagy inkább a várost kezükben tartó királypárti kilikiaiakat. Ezek sok szinópéi lakost meggyilkoltak, felgyújtották a várost és az éjszaka folyamán elmenekültek. Lucullus észrevette, bevonult a városba, a még ott maradt kilikiaiak közül nyolcezret megölt, visszaadta a polgároknak elrablott vagyonukat, s egyebekben is gondoskodott a városról. Erre főként a következő álomlátás késztette: Álmában úgy látta, hogy valaki megáll mellette, és így szól hozzá: "Lépj egy kicsit előre, Lucullus, mert itt jön Autolükosz, és találkozni akar veled." Amikor felébredt, nem tudta mire vélni az álmot, de még aznap bevette a várost, és a Szinópét elhagyó kilikiaiak üldözése közben meglátott a tengerparton egy szobrot, amelyet a kilikiaiak el akartak vinni magukkal, de már nem volt idejük, hogy hajóra tegyék. A szobor Szthénisz egyik mesteri alkotása volt, és valaki megmagyarázta, hogy Szinópé megalapítóját, Autolükoszt ábrázolja.

Mint mondják, Autolükosz, Déimakhosz fia Héraklész társa volt az amazónok elleni háborúban. Hazatérőben Démoleónnal és Phlogiosszal hajótörést szenvedett a Kherszonészosznál, hajójuk Pédalionnál sziklazátonyra futott, de ő fegyvereivel és társaival megmenekült, és Szinópéba ment, s a várost elvette a szírektől. A szírek, mint mondják, Apollón fiától, Szürosztól és Aszópisz leányától, Szinópétól származtak.

Mikor Lucullus meghallotta a legendát, visszaemlékezett Sulla figyelmeztetésére, aki arra intette emlékirataiban, hogy semmit ne tartson olyan hitelt érdemlőnek és biztosnak, mint amit álmai jeleznek neki.

Közben értesült róla, hogy Mithridatész és Tigranész Lükaonián és Kilikián készülnek átvonulni hadseregükkel, hogy mielőbb betörjenek Ázsiába. Csodálkozott az armeniain, hogy ha meg akarta támadni a rómaiakat, miért nem használta fel a háborúra Mithridatészt hatalma virágjában, és miért nem akkor egyesítette erőit az övével. Akkor hagyta, hogy hadserege odavesszen és megsemmisüljön, s most gyér reménységgel kezd háborúba. Mert el fog bukni ő is, ha olyan emberrel szövetkezik, aki képtelen lábra állni.

24. Mikor aztán Makharész, Mithridatész fia, aki a Boszporoszt tartotta kezében, ezer aranyat érő koszorút küldött neki, és kérte, vegyék fel a rómaiak barátainak és szövetségeseinek sorába, Lucullus úgy gondolta, hogy az első háború már véget is ért. Sornatiust hátrahagyta hatezer katonájával Pontosz őrizetére, ő pedig tizenkétezer gyalogossal és nem egészen háromezer lovassal útra kelt a második háborúra. Merésznek látszó és minden józan meggondolással ellenkező lépés volt, hogy belevesse magát harcias népek közé, és szembeszálljon egy sok tízezernyi lovast számláló hadsereggel, ráadásul végtelen sík földön, amelyet mély folyók szelnek át, és hóborította hegyek vesznek körül, így aztán a katonák, akik egyébként sem voltak a legfegyelmezettebbek, kedvetlenül és vonakodva követték. Rómában pedig a néptribunusok hangosan szidalmazták, és azt bizonygatták, hogy bár a városnak semmi szüksége nincs rá, Lucullus egyik háborút a másik után viseli; mert bizonyosan nem is akarja letenni fővezéri tisztét és a fegyvereket, s nem hajlandó felhagyni vele, hogy a közösség érdekei ellenére viseljen háborút. A néptribunusok idővel el is érték kitűzött céljukat, Lucullus azonban egyelőre erőltetett meneteléssel haladt az Eufratész felé. Amikor megérkezett, látta, hogy a téli viharoktól megáradt folyó haragosan örvénylik partjai között; bosszankodott, hogy mennyi időt kell elvesztegetnie, s mennyi munkába kerül majd a szállítóhajók összeszedése és tutajok ácsolása. De estefelé a víz apadni kezdett. Az apadás egész éjszaka tartott, reggelre pedig a folyó visszahúzódott megszokott medrébe. Mikor az ott lakók látták, hogy tűnnek elő az apró szigetek, és a folyó árja elcsendesedik, hódolattal borultak le Lucullus előtt, mert ilyesmi csak ritkán szokott megtörténni: mintha a folyó önként engedelmeskednék neki, és szelíden felkínálná magát, hogy könnyen és gyorsan átkelhessen rajta.

Lucullus felhasználta a kedvező alkalmat, és hadseregével átkelt a folyón. Az átkelésnél kedvező előjel mutatkozott. A közelben Artemisz Perszaiának szentelt tehenek legelésztek; az Eufratészen túl lakó barbárok ezt az istennőt tartják minden isten közül a legnagyobb tiszteletben. A teheneket csak áldozati célra fogják meg, különben szabadon kószálnak mindenütt, és az istennő fáklyát ábrázoló jelét viselik magukon. Ha szükség van rájuk, nem könnyű dolog, és nem kis vesződséggel jár megfogni őket. Mikor a hadsereg átkelt az Eufratészen, az egyik tehén odament egy sziklához, melyet állítólag az istennőnek szenteltek, és megállt rajta; lehajtotta a fejét, akárcsak mikor kötéllel megkötözik, mintha felajánlaná magát Lucullusnak, hogy áldozzák fel. Lucullus aztán egy bikát áldozott az Eufratésznek a szerencsés átkelésért. Aznap pihenőt rendelt, majd másnap és a következő napon továbbnyomult előre Szóphénén át, de nem bántotta a vidék lakosait, akik meghódoltak neki, és hadseregét barátságosan fogadták. Amikor a katonák be akartak venni egy erődöt, amelyben sok kincset gyanítottak, a távoli Taurosz-hegységre mutatott, és így szólt: "Azt kell inkább elfoglalnunk, ez itt maradjon meg a győzteseknek." Erőltetett menetben folytatta útját, átkelt a Tigrisen, és betört Armeniába.

25. Tigranész azt a hírnököt, aki először jelentette Lucullus közeledését, nem fogadta szívesen, hanem lefejeztette. Így aztán nem szóltak neki semmit, és teljes tudatlanságban vesztegelt, amikor pedig körülötte már lángolt a háború tüze. Ő csak azokra hallgatott, akik kedvében járva a fülébe duruzsolták, hogy Lucullus már akkor is nagy hadvezér lesz, ha Epheszosznál szembe mer szállni Tigranésszal, s nem távozik futva Ázsiából annyi sok ezer ember láttán. Ez csak azt bizonyítja, hogy amint az ember szervezete nem bír el sok színbort, túlságosan nagy szerencsében az elme sem képes megőrizni józanságát. Barátai közül elsőnek Mithrobarzanész merészelte megmondani neki az igazat, de nem kapott valami nagy jutalmat őszinteségéért, mert azonnal Lucullus ellen küldte háromezer lovassal és nagy gyalogos hadsereggel; megparancsolta neki, hogy a római vezért vezesse eléje élve, a többieket pedig tapossa szét.

Lucullus hadseregének egy része már éppen készült tábort ütni, más része pedig továbbnyomult előre, mikor az előőrsök jelentették a barbár sereg közeledését. Lucullus attól tartott, hogy hirtelen támadással esetleg megzavarják szétszóródott és csatára fel nem készült hadseregét; ezért hozzákezdett táborhelye elkészítéséhez, s alvezérét, Sextiliust küldte az ellenség elé ezerhatszáz lovassal és nem sokkal több nehéz és könnyű fegyverzetű gyalogossal. Megparancsolta, hogy menjen az ellenség közelébe, és várjon, amíg értesítést nem kap, hogy ők elkészültek a tábor felállításával. De hiába akart Sextilius a parancs szerint cselekedni, Mithrobarzanész merész támadással rákényszerítette, hogy felvegye vele a harcot. Az ütközetben Mithrobarzanész elesett, hadserege megfutamodott, és katonái kevés híján mind odavesztek.

Ezt hallván, Tigranész elhagyta Tigranokertát, ezt a nagyvárost, amelyet ő alapított, s a Taurosz-hegység felé vonult, ahova összevonta mindenünnen ideözönlő hadseregét. De Lucullus nem engedett neki időt készülődésre, hanem elküldte Murenát, hogy nyugtalanítsa és vágja el Tigranész gyülekező csapatát, majd pedig Sextiliust, hogy akadályozza meg a felvonulóban levő nagy arab haderő csatlakozását Tigranészhoz. Egy és ugyanazon időben támadta meg Sextilius a táboruk felállításával elfoglalt arabokat, és legnagyobb részüket megölte, Murena pedig Tigranészt, akit nyomon követett, amint hosszú hadoszlopával egy szűk völgyből kijött, és ezzel jó alkalmat nyújtott a rómaiaknak, hogy felvonulóban levő hadseregét megtámadják. Tigranész maga megfutamodott, egész málháját sorsára hagyta, az armeniaiak közül pedig sokan odavesztek, s még többen fogságba estek.

26. Ezek után a sikerek után Lucullus elindult, és Tigranokerta ellen vonult; a város körül tábort ütött, s hozzáfogott az ostromhoz. Tigranokertában sok görög lakott, akiket Kilikiából telepítettek ide, és sok barbár is, akiknek osztozniuk kellett a görögök sorsában, valamint adiabénéiek, asszírok, gordüénéiek és kappadokiaiak; ezeknek városát lerombolták, és kényszerítették őket, hogy itt telepedjenek le. A város telve volt kincsekkel és fogadalmi ajándékokkal, mert egyszerű emberek és fejedelmek versenyeztek egymással, hogy gyarapítsák és szépítsék a várost. Ezért Lucullus teljes erővel hozzálátott az ostromhoz abban a hiszemben, hogy Tigranész ezt nem fogja hagyni, hanem haragjában elhatározása ellenére is leszáll a síkságra, és döntő ütközetet kezd. Így is történt. Mithridatész hírnökök és levelek útján ismételten óvta Tigranészt, hogy csatát kezdjen; azt tanácsolta, hogy inkább vágja el lovasságával Lucullus élelem-utánpótlását. Taxilész, aki Mithridatésztól jött, és részt vett a hadjáratban, hasonlóképpen arra kérte a királyt, hogy vigyázzon és kerülje el az összecsapást a legyőzhetetlen római fegyverekkel. Ezeket a tanácsokat Tigranész eleinte ellenkezés nélkül hallgatta; de aztán egybegyűltek teljes haderejükkel az armeniaiak és a gordüénéiek, a médek és az adiabénéiek királyaik vezérletével, jöttek nagy számmal az arabok a babilóniai tenger mellékéről, jött sok albán és ibér - az albánok szomszédai, a Káspi-tenger mellékén -, és jöttek jelentős számban az Araxész mentén élő szabad és független népek, baráti szívességből vagy ajándékokkal megvesztegetve. A király lakomáin és haditanácsaiban vége-hossza nem volt a reménykedésnek, a nekibuzdulásnak és a barbár fenyegetőzéseknek. Taxilész halálos veszélynek tette ki magát, mert ellene szegült a tervezett ütközetnek, és Mithridatész is olyan színben tűnt fel, mintha irigységből akarná eltéríteni a királyt a fényes sikertől. Tigranész ezért nem is várt rá, nehogy részt kelljen adnia a dicsőségből, hanem útnak indult egész hadseregével, és, mint mondják, egyre csak panaszkodott barátainak, hogy egyedül csak Lucullusszal kell megütköznie, és nem a rómaiak minden hadvezérével.

Elbizakodottsága nem volt teljesen őrült és esztelen, hiszen látta a tömérdek népet, a kíséretében levő királyokat, a nehéz fegyverzetű phalanxokat és a sokezernyi lovasságot. Vezérlete alatt volt húszezer íjász és parittyás, ötvenötezer lovas, közülük tizenhétezren vértesek - amint Lucullus felsorolta a senatushoz írt levelében. Nehéz fegyverzetű gyalogsága részben cohorsokba, részben phalanxokba sorolva ötvenezret tett ki; az utászok, hidászok, folyótisztogatók, favágók és más segédcsapatok száma elérte a harmincötezret. Ezek a harcosok mögött haladtak, és növelték a hadsereg látható erejét.

27. Midőn Tigranész átkelt a Tauroszon, megjelent hatalmas hadseregével és lenézett a Tigranokertát ostromló római hadseregre, a városban levő barbárok tömege nagy kiáltozással és fegyverzörejjel fogadta a látványt, és fenyegető hangon mutatták a rómaiaknak az armeniaiakat. Lucullus haditanácsot tartott; némelyek azt javasolták, hagyja abba az ostromot, és vezesse őket Tigranész ellen, mások pedig, hogy ne hagyjon ilyen nagy ellenséges erőt a hátában, s ne szüntesse meg az ostromot. Erre ő kijelentette, hogy külön-külön mindkét terv rossz, de együttesen helyes, s ezért kétfelé választotta hadseregét. Murenát hatezer gyalogossal hátrahagyta az ostrom folytatására, ő pedig magához vett huszonnégy cohorsot, ami tízezernél több nehéz fegyverzetű gyalogost, egész lovasságát, ezenkívül a parittyásokat és íjászokat, mintegy ezer embert foglalt magába.

Mikor a folyó partján a széles síkságon felütötte táborát, hadserege teljesen jelentéktelennek tetszett Tigranésznak, sőt a király hízelgői egyenesen mulatságosnak találták. Némelyek gúnyt űztek belőle, mások tréfából sorsot húztak a zsákmányra. A királyok és vezérek Tigranész elé járulva kérték, hogy bízza rájuk az egész ügyet, ő csak üljön és nézze, mintha színielőadáson volna. Tigranész maga is kedélyes és gunyoros akart lenni, s ekkor tette hírhedt kijelentését: "Ha követségbe jöttek, sokan vannak, de ha katonának, kevesen." És így folytatták tovább, gúnyolódva és tréfálkozva. De Lucullus kora reggel kivezette talpig fegyverbe öltözött hadseregét. A barbárok tábora a folyótól keletre terült el. A folyó itt nyugat felé kanyarodik, és ezen a ponton könnyen járható gázló van rajta. Lucullus errefelé vezette a sereget, mégpedig oly gyorsan, hogy hadmozdulatát Tigranész futásnak vélte. Nevetve szólt oda Taxilésznak: "Nem látod, hogy futnak a te verhetetlen római hoplitészeid?" Erre Taxilész így felelt: "Magam is örülnék neki, királyom, ha jó szellemed csodát művelne veled, de ezek az emberek, amikor menetelnek, nem öltik fel díszruhájukat, nem fényesítik ki pajzsukat, és nem viselnek fedetlen sisakot, mint most, mert látom, leszedték fegyvereik bőrtakaróját. Ez a fényes csillogás azt jelenti, hogy ellenség ellen vonulnak és harcolni akarnak." Alig mondta el Taxilész ezeket a szavakat, feltűnt az első sas, mert Lucullus a folyó felé fordult, és mögötte ott voltak a cohorsok, amint manipulusokra oszolva készülődtek az átkelésre. Ekkor, mintha részeg bódulatból ocsúdnék fel, Tigranész kétszer-háromszor így kiáltott: "Ránk akarnak támadni ezek az emberek?" A sereg zöme végre-valahára megzavarodva csatarendbe kezdett állni. A király állt fel a középen, a balszárnyat az adiabénéiek, a jobbszárnyat pedig a médek királya vezette; őelőttük sorakozott fel a vértes lovasság legnagyobb része. Lucullus éppen át akart kelni a folyón, amikor néhány főtisztje figyelmeztette, hogy őrizkedjék ettől a naptól, mert a feketének nevezett szerencsétlen napok közé tartozik, Caepio ugyanis ezen a napon veszítette el hadseregét a kimberek elleni hadjárat során. Lucullus erre ezeket az emlékezetes szavakat mondotta: "Majd én szerencséssé teszem ezt a napot a rómaiaknak." Ez a nap október hatodika volt.

28. Ezekkel a szavakkal bátorította katonáit, majd átkelt a folyón és csapatai élén megindult az ellenség ellen. Csillogó pikkelyes mellvértet és rojtos köpenyt viselt, meztelen kardját azonnal megvillogtatta, hogy ezzel is jelezze, kézitusában kell minél előbb harcolniok azokkal, akik távolból lövik ki fegyverüket, és gyorsasággal kell megrövidíteni a nyíl hatótávolságát. Mikor meglátta, hogy a sokat magasztalt vértes lovasság egy domb tövében állt fel, amelynek tetején nagy kiterjedésű fennsík volt, és a dombhoz négysztadionnyi, éppenséggel nem nehéz és nem meredek út vezet, megparancsolta thrák és galatiai lovasainak, hogy intézzenek oldaltámadást a vértesek ellen, és kardjukkal üssék ki kezükből a lándzsát. Ezeknek a vértes lovasoknak ugyanis egyetlen fegyverük a lándzsa, nincs más védekező vagy támadó eszközük, és vértjük olyan nehéz és merev, mintha be volnának falazva. Ő maga két cohorsszal megrohanta a dombot; katonái lelkesen követték, látva, hogy vezérük minden veszedelmet megoszt velük, és gyalogosan vezeti őket. Amikor feljutott a domb legmagasabb pontjára, megállt, és harsány hangon így kiáltott: "Győztünk, katonák, győztünk!" Ezekkel a szavakkal a vértes lovasok ellen vezette embereit; kiadta a parancsot, hogy hajítódárdájukat ne használják, hanem fogják két kézre kardjukat, és a vágást irányítsák ellenfelük lábszárára és combjára, mert a vérteseknek egyedül ez a testrészük maradt fedetlenül. De erre nem is került sor, mert az ellenség meg sem várta a rómaiakat, hanem éktelen üvöltés közben valamennyien szégyenletesen megfutottak. Nehéz lovukkal rázuhantak saját gyalogságuk fegyvereire, mielőtt a gyalogosok elkezdhették volna a harcot. Így a sok tízezer harcos egyetlen seb és csepp vérontás nélkül teljes vereséget szenvedett. De nagy vérengzés ment végbe a futók vagy inkább a futni akarók között, akik képtelenek voltak elmenekülni, mert sűrű és tömör soraik ebben megakadályozták őket. Tigranész néhány kísérőjével már a csata kezdetén megfutamodott; majd amikor látta, hogy balsorsában fia is osztozik, levette fejéről koronáját, könnyezve átadta neki, és ráparancsolt, hogy meneküljön, amerre a szeme lát. A fiatalember nem merte fejére tenni apja koronáját, hanem átadta leghűségesebb rabszolgájának, hogy őrizze meg. Ez a rabszolga fogságba került, Lucullus elé vezették, és így Tigranész koronája is zsákmányul esett. Mint mondják, az ellenség gyalogságából százezernél többen estek el, a lovasok közül pedig alig néhányan tudtak elmenekülni; a rómaiak közül százan sebesültek meg és öten estek el.

A csatáról Antiokhosz bölcselő Az istenekről című iratában azt mondja, hogy ilyent a nap még soha nem látott. Sztrabón, egy másik bölcselő történelmi feljegyzéseiben azt írja, hogy a rómaiak maguk is nevettek és restelkedtek, hogy mi szükségük volt fegyverekre ilyen rabszolgák ellen. Livius azt mondta, hogy soha ilyen kevés római nem mérkőzött még ilyen sok ellenséggel; a győztesek hússzor kevesebben voltak, mint a legyőzöttek. A rómaiak legtehetségesebb és legnagyobb háborús tapasztalattal rendelkező hadvezérei főleg azt magasztalták Lucullusban, hogy két igen híres és igen hatalmas királyt két egymással ellentétes taktikával, gyorsasággal és lassúsággal győzött le: a hatalma tetőpontján álló Mithridatészt időhúzással, Tigranészt pedig villámgyors hadműveletével. Így Lucullus azon kevés hadvezérek egyike volt, aki a halogatást háborús célja, a vakmerőséget pedig biztonsága elérésére tudta felhasználni.

29. Mithridatész már csak azért sem sietett a csatába, mert azt gondolta, hogy Lucullus szokásos óvatosságával és lassúságával vezeti majd a háborút, így hát nyugodtan vonult Tigranész felé. Először csak néhány armeniaival találkozott, akik páni félelemben rohantak visszafelé az úton, de már akkor is sejteni kezdte, mi történt. Majd amikor mind több fegyverét vesztett és sebektől borított menekülő jött vele szemközt, értesült a vereségről, és Tigranész keresésére indult. Meg is találta, mindenkitől elhagyottan és megalázva, de nem viszonozta vele szemben mutatott gőgjét, hanem leszállt a lováról, és vele együtt megsiratta közös balsorsukat. Rendelkezésére bocsátotta saját királyi felszerelését, és biztatta a jövőt illetően, sőt azonnal hozzáfogtak új hadsereg összegyűjtéséhez.

A tigranokertai görögök felkelést szerveztek polgártársaik ellen, hogy a várost átadják Lucullusnak, aki már el is foglalta rohammal. Lucullus a kincseket birtokába vette, de magát a várost átengedte katonáinak, hogy kifosszák, a katonák más értékekkel együtt nyolcezer talentumot is találtak vert pénzben. Lucullus ezenkívül fejenként nyolcszáz drakhmát osztott ki a zsákmányból emberei közt. Mikor értesült róla, hogy azok a színészek is fogságba estek, akiket Tigranész a világ minden tájáról összegyűjtött, hogy velük avassa fel az újonnan épült színházat, felléptette őket a győzelmi ünnepségeken és látványosságokon. A görögöket visszaküldte hazájukba, ellátta őket útiköltséggel, hasonlóképpen azokat a barbárokat is, akiket úgy kényszerítettek az ideköltözésre. Így az egyik város pusztulása több más várost virágoztatott fel, amelyekbe visszatértek a lakosok. Ezek aztán Lucullust, jótevőjüket és városuk új alapítóját elhalmozták szeretetükkel.

Lucullus működését más tekintetben is méltó siker koronázta. Jobban vágyott az igazságosságból és emberségességből származó dicsőségre, mint szerencsés haditettekre. Az utóbbiakban nem kis része volt hadseregének, szerencséjének pedig nem sokkal nagyobb része; ami azonban az előbbit illeti, nemes gondolkodását és műveltségéhez méltó viselkedését bizonyította az is, hogy fegyverek nélkül is megnyerte magának a barbárokat. Mert eljöttek hozzá az arabok királyai, és felajánlották neki minden birtokukat; a szóphénéiek népe csatlakozott hozzá; a gordüénéieket pedig annyira meghatotta jóságával, hogy ott akarták hagyni városaikat, és készek voltak követni asszonyaikkal és gyermekeikkel a következő okból: Zabriénosz, a gordüénéiek királya, mint már említettük, Appius útján szövetséget ajánlott fel Lucullusnak, mert nehezen viselte el Tigranész zsarnoki uralmát. Szándékát azonban elárulták, a királyt kivégezték, és vele együtt odavesztek gyermekei és felesége is, még mielőtt a rómaiak Armeniába behatoltak. Lucullus nem feledkezett meg erről, hanem amikor bevonult a gordüénéiek városába, ünnepélyes temetést rendezett Zabriénosznak. Máglyáját feldíszítette a király díszköntösével, arany ékszereivel és a Tigranésztól szerzett zsákmánnyal, a máglyát saját maga gyújtotta meg, majd italáldozatot mutatott be barátaival és a király rokonaival együtt, a királyt pedig bajtársának és a rómaiak szövetségesének nevezte. Azután nagy költséggel síremléket állíttatott neki, mert sok arany- és ezüstkincset talált Zabriénosz palotájában. Ezenfelül még hárommillió mérő gabona is volt a királyi magtárakban, ami bőségesen fedezte a katonák ellátását. Őt magát is megcsodálták, hogy a közkincstárból nem tartott meg magának egyetlen drakhmát sem, és a háború költségeiről a maga pénzforrásaiból gondoskodott.

30. Követséget küldött hozzá a parthusok királya, hogy barátságot és szövetséget ajánljon fel neki. Lucullus ezt örömmel fogadta, és ő maga is küldött követeket a parthusokhoz, de ezek jelentették, hogy a király kétszínű játékot űz, és Tigranésztól Mezopotámiát kérte szövetség fejében. Amikor Lucullus értesült a dologról, elhatározta, hogy többé nem törődik Tigranésszal és Mithridatésszal, mert ezek már harcra képtelen küzdő felek, és inkább a parthusok ellen próbál háborút indítani; dicső dolognak tartotta volna, hogy egyetlen nagy háborús nekibuzdulással atléta módjára sorban egymás után három királyt fektessen két vállra, és veretlen győztesként vonuljon át a világ három legnagyobb birodalmán.

Parancsot adott tehát Sornatiusnak és vezértársainak Pontoszban, hogy az ott levő hadsereget vezessék hozzá, mert Gordüénéből akar hadjáratot indítani. A vezérek már korábban is csak nehezen bírtak makacs és fegyelmezetlen katonáikkal, most azonban tökéletesen kimutatta a sereg, hogy mennyire zabolátlan, mert sem rábeszéléssel, sem kényszerrel nem lehetett rávenni, hogy útnak induljon, sőt hangos kiáltozás közben szitkozódva kijelentette, hogy még ott sem akar maradni, hanem védelem nélkül hagyja Pontoszt. Jelentették a dolgot Lucullusnak, de a hír megrontotta az ő katonáit is, akik a táborban a gazdagságtól és a sok dőzsöléstől ellustulva megunták a hadviselést és pihenésre vágytak; amikor aztán meghallották, hogy társaik nyíltan kimondták, amire ők még csak gondoltak, dicsérni kezdték őket, hogy ezek az igazi férfiak, nekik is őket kell utánozniuk, hiszen éppen elég sokat harcoltak már, hogy kiérdemeljék a biztonságot és nyugalmat.

31. Lucullus értesült az ilyen és még ennél is gonoszabb beszédekről, és lemondott a parthusok elleni hadjáratról, s a nyár derekán ismét Tigranész ellen indult. Amikor átkelt a Tauroszon, bosszúsan látta, hogy a gabonaföldek még zöldek, mert a hűvös időjárás miatt a vetés itt sokkal később érik be. Aztán leereszkedett a síkságra, és kétszer vagy háromszor győztesen megütközött az armeniaiakkal, gátlástalanul feldúlta falvaikat, és elvitte a Tigranész részére összegyűjtött gabonát, s így az ellenséget juttatta abba a szűkös helyzetbe, amelytől ő maga félt. Ezután csatára akarta kényszeríteni őket, de hiába ásott árkokat táborhelyük körül, és fosztotta ki a vidéket szemük láttára, nem tudta őket állásaikból kimozdítani, mert már több ízben vereséget szenvedtek tőle. Felszedte tehát táborát és Artaxata, Tigranész királyi székvárosa alá vonult, ahol a király kisgyermekei és feleségei voltak, gondolván, hogy Tigranész a várost nem akarja harc nélkül elveszíteni.

Mondják, hogy miután a rómaiak legyőzték Antiokhoszt, a karthágói Hannibál felkereste az armeniai Artaxaszt, akinek sok dologban kiváló útmutatója és tanítója lett. Mikor Hannibál megtudta, hogy van az országban egy termékeny és szép fekvésű hely, amely elhanyagoltan fekszik, és mindenki elfeledkezett róla, megtervezett egy várost, majd odavezette Artaxaszt, és megmutatta neki, biztatva, hogy kezdjen hozzá az építkezéshez. A királynak a terv megnyerte tetszését, és Hannibált kérte meg a munkálatok irányítására; így épült fel ez a nagy és szép város, amely nevét a királyról kapta, és Armenia fővárosává lett.

Amikor Lucullus ez ellen a város ellen vonult, Tigranész csakugyan nem tudta türtőztetni magát, hanem hadseregével útra kelve, harmad- vagy negyednapra a rómaiak közelében ütötte fel táborát; közöttük volt az Arszania folyó, amelyen a rómaiaknak át kellett kelniök, hogy Artaxatába jussanak. Lucullus áldozott az isteneknek, és mintha már kezében tartaná a győzelmet, átkelt tizenkét cohorsba osztott előhadával, a hadsereg többi részét pedig úgy állította fel, hogy az ellenség be ne keríthesse. Nagy létszámú lovasság és válogatott csapatok álltak vele szemben, akiket mard lovas íjasok és ibériai lándzsások támogattak. Tigranész ezt a zsoldoscsapatát tartotta a legharciasabbnak és bennük bízott a legjobban. De egyik csapat sem tüntette ki magát különösebben, mert miután rövid ideig harcoltak a római lovassággal, az utánuk nyomuló gyalogság elől meghátráltak, s amikor egymástól elszakítva futásnak eredtek, a római lovasság az üldözésükre eredt. Lucullus azonban, mikor lovasai szétszóródtak, és látta, hogy Tigranész előretörő lovassága milyen kitűnő és milyen nagyszámú, megijedt. Visszahívta lovasait az üldözésből, és a csapatok élére állva szembeszállt az atropaténéiekkel, akik a főemberekkel együtt Tigranészt vették körül, és még mielőtt kézitusára került volna a sor, megfélemlítette és megfutamította őket. A királlyal együtt harcoló három király közül, úgy látszik, a legcsúfosabban a pontoszi Mithridatész futott meg, mert a rómaiaknak még a harci kiáltását sem tudta elviselni. Az üldözés sokáig, egész éjszakán át tartott; az ellenséget részben leöldösték, de foglyokat is ejtettek, értékes holmikat és mindenféle zsákmányt szedtek össze. Livius azt állítja, hogy az előbbi ütközetben szám szerint többen kerültek kézre, de ebben a csatában az előkelőbbek estek el vagy kerültek fogságba.

32. Ezen a győzelmen felbátorodva és fellelkesülve Lucullus elhatározta, hogy továbbnyomul, és teljesen megsemmisíti a barbárt. De az őszi napéjegyenlőség táján várakozás ellenére kemény időjárás állt be; többnyire havazott, és még a derűs napokon is erősen fagyott, a rendkívüli hideg miatt a lovakat alig lehetett megitatni, és csak nagy üggyel-bajjal tudtak átkelni a folyón, mert az éles jégszilánkok átvágták a lovak inát. A többnyire árnyékos vidéken, a szűk völgyekben és a mocsarakban a katonák mindig átáztak, menet közben elborította őket a hó, éjszakánként pedig a nedves, átázott talajra kellett lefeküdniük. Az ütközet után csak néhány napig követték Lucullust, de aztán megmakacsolták magukat. Először a katonai tribunusokat kérték és küldték hozzá, később hangos zajongással csoportokba verődtek, éjszaka zajongtak a sátrakban, ami a katonai zendülés legbiztosabb jele szokott lenni. Lucullus hosszasan kérlelte őket, hogy legyenek türelemmel, amíg el nem foglalják és fel nem dúlják az armeniai Karthágót, Róma legnagyobb ellenségének, Hannibálnak művét. De a katonákat nem lehetett rávenni, ezért kénytelen volt visszavezetni őket, a Tauroszon átkelve Mügdoniába, egy termékeny és kellemes éghajlatú tartományba. Itt egy nagy és népes város van, amelyet a barbárok Niszibisznek, a görögök pedig mügdoniai Antiokhiának hívnak. A város parancsnoka névleg Tigranész fivére, Gurasz, de valóságban az ostrom minden fortélyához és az ostromgépekhez kitűnően értő Kallimakhosz volt, aki olyan sok bajt okozott Lucullusnak már Amiszoszban is. Lucullus felütötte táborát, és az ostromlás minden fortélyát felhasználva, rövid idő alatt rohammal bevette a várost. Gurasszal, aki meghódolt neki, kegyesen bánt, de Kallimakhosszal még csak szóba sem állt, pedig az azt ígérte, hogy nagy kincsek rejtekhelyének nyomára vezeti. Megbilincseltette és magával vitte, hogy lakoljon bűneiért, mert felgyújtotta Amiszoszt, s ezzel Lucullust megfosztotta attól a becsvágyától, hogy kegyesen bánjék a görögökkel.

33. Bízvást mondhatjuk, hogy mind ez ideig a szerencse nyomába szegődött Lucullusnak, és szinte harcostársa volt, de ettől kezdve, mintha csak elhagyta volna a kedvező széljárás, mindent erőszakkal kellett kiharcolnia, mindenütt akadályokba ütközött, és bár bátor és kitartó volt, hadvezéri tetteivel sem dicsőséget, sem elismerést nem aratott, sőt kis híja volt, hogy a balsikerek és viszályok következményeként el nem veszítette korábban szerzett hírnevét. Ennek nem kismértékben önmaga volt az oka, mert nem volt tekintettel az egyszerű sorkatonaságra, és úgy gondolkodott, hogy ha a vezér engedményeket tesz az alája rendelteknek, tekintélye csorbul vele. De a legnagyobb baj az volt, hogy egyenlő rangú és hatalmú tiszttársaival sem tudott megférni jó egyetértésben, mert mindnyájukat lenézte, és mindegyiknél többre tartotta magát. Ennyi hibája volt Lucullusnak sok más jó tulajdonsága mellett. Magas termetű, szép férfi volt, kitűnő szónok, és a forumon s a táborban egyaránt megállta a helyét.

Sallustius szerint mindjárt a hadjárat kezdetén Küzikosznál ellenszenvessé tette magát a katonák előtt, majd ismét Amiszosznál, mert arra kényszerítette őket, hogy egymás után két telet táborban töltsenek. De terhesnek találták a katonák a későbbi teleket is, mert akár ellenséges földön, akár a szövetségeseknél töltötték az időt, mindig szabad ég alatt, sátrakban laktak. Lucullus ugyanis soha nem ment be hadseregével sem görög, sem baráti városba. A katonák magatartását jól felhasználták a néppárti vezérek, akik merő irigységből azt a vádat emelték ellene, hogy uralom- és gazdagságvágyból húzza-halasztja a háborút, és egyedül tartja uralma alatt Kilikiát, Ázsiát, Bithüniát, Paphlagoniát, Galatiát, Pontoszt, Armeniát és a Phasziszig terjedő vidékeket, s hogy most Tigranész palotáit rabolja ki, mintha királyok kifosztására és nem legyőzésére küldték volna ki. Állítólag így beszélt az egyik néptribunus, Lucius Quintus. Az ő szavaira hallgatva a népgyűlés úgy döntött, hogy Lucullus helyett utódokat küld ezekbe a tartományokba. Azt is elhatározták, hogy az alatta szolgáló katonákat elbocsátják.

34. Lucullus ügyeinek ilyen kedvezőtlen alakulásához hozzájárult az is, hogy Publius Clodius, ez a gőgös, felfuvalkodott és elszánt ember mindenképpen romlására tört. Clodius fivére volt Lucullus kicsapongásairól hírhedt feleségének, és többek közt azzal is vádolták, hogy elcsábította tulajdon nővérét. Abban az időben Lucullus hadseregében szolgált, de nem kapott olyan magas rangot, mint ami szerinte járt volna neki. Úgy gondolta, hogy őt az első hely illeti meg, de mert viselkedése ezt nem tette lehetővé, titkon összeszövetkezett Fimbria volt embereivel, és felingerelte őket Lucullus ellen olyan hízelkedő kijelentésekkel, amelyeket a katonák szívesen hallgattak. Ezeket a katonákat bírta rá korábban Fimbria, hogy gyilkolják meg Flaccus consult, és őt válasszák meg vezérüknek. Így aztán szívesen hallgattak Clodiusra, barátjuknak nevezték, amikor tettetett aggodalmaskodással háborogni kezdett, hogy már soha nem lesz vége az örökös háborúknak és fáradalmaknak; nekik a világ minden népével kell harcolniok, be kell barangolniok a földkerekséget; így emésztődik fel egész életük, s ezekért a szolgálatokért semmi érdemleges jutalmat nem kapnak; egyebet sem tesznek, csak kísérik Lucullus aranyművű és drágaköves serlegekkel megrakott társzekereit és tevéit, Pompeius katonái viszont békés polgárokként élnek feleségükkel és gyermekeikkel, s boldogok, mert földet kaptak, városban lakhatnak, nem kell loholniok Mithridatész és Tigranész után lakatlan puszta vidéken, és nem kell lerombolniok királyi palotákat Ázsiában, hanem Hispaniában nyomorult szökevényekkel, Itáliában pedig elkóborolt rabszolgákkal viselnek háborút. "De ha már nem hagyhatjuk abba a háborút, ne olyan vezérnek őrizzük-e meg inkább maradék testi erőnket és életünket, aki katonái gazdagságát tekinti a legszebb dicsőségének?"

Ezekkel a vádaskodásokkal Clodius úgy megrontotta Lucullus hadseregét, hogy nem követték sem Tigranész, sem Mithridatész ellen, aki Armeniából betört Pontoszba, és újra átvette uralmát, hanem a téli hideg ürügyén Gordüénében húzták-halasztották az időt, és várták, hogy Pompeius vagy más fővezér megérkezzék, és Lucullustól átvegye a fővezérletet.

35. Mikor azonban híre érkezett, hogy Mithridatész legyőzte Fabiust, és útban van Sornatius és Triarius^[151] ellen, a katonák szégyenkezve követték Lucullust. Triarius, aki hírnévre vágyva maga akarta kivívni a biztosnak látszó győzelmet, mielőtt még a közelben tartózkodó Lucullus megérkeznék, vereséget szenvedett egy nagy ütközetben, amelyben állítólag hétezer római elesett, köztük százötven centurio és huszonnégy katonai tribunus, s amelyben Mithridatész a tábort is elfoglalta. Néhány nappal később megérkezett Lucullus is, és Triariust úgy kellett elrejteni a katonák haragja elől. Mivel pedig Mithridatész nem akart megütközni, hanem várakozott Tigranészra, aki nagy haderővel közeledett, Lucullus elhatározta, hogy mielőtt ezek ketten egyesítenék haderejüket, eléje megy Tigranésznak, és megütközik vele. Előnyomulása közben azonban Fimbria hívei fellázadtak, elhagyták soraikat, és azt hajtogatták, hogy őket senatusi határozattal elbocsátották a katonai szolgálatból, Lucullusnak nincs többé joga parancsolni nekik, mert a tartományokat mások kapták meg. Nincs az a megaláztatás, melyre Lucullus ekkor el ne szánta volna magát: egyenként kérlelni kezdte a katonákat, megalázkodva, könnyek közt járta sorra a sátrakat, megragadta alárendeltjei karját, de senkit nem sikerült megenyhítenie; lába elé dobták üres erszényüket, s azt ajánlották, harcoljon egyedül az ellenséggel, mert csak ő tudja, hogyan lehet ebből a háborúból meggazdagodni. Végül aztán a többi katona kérésére Fimbria emberei megengesztelődtek, és beleegyeztek, hogy a nyár végéig maradnak, csak akkor kérik elbocsátásukat, ha az ellenség addig az ideig nem mutatkozik, hogy megütközzék velük. Lucullus kénytelen volt ennyivel beérni, másként át kellett volna engednie az országot a barbároknak, így tehát éppen csak hogy együtt tartotta katonáit, de nem erőltette és csatába sem vezette őket; már annak is örülnie kellett, hogy vele maradnak, és el kellett néznie, hogyan harácsolja végig Tigranész Kappadokiát, hogyan kezdi el ismét arcátlanságait Mithridatész, akiről pedig levelében azt jelentette a senatusnak, hogy teljes győzelmet aratott felette. Közben megbízottak érkeztek, hogy rendezzék az ügyeket Pontoszban, abban a hiszemben, hogy a rómaiak uralma ott már megszilárdult. Most aztán saját szemükkel láthatták, hogy Lucullus nem ura önmagának sem, hanem megvetik és gúnyt űznek belőle tulajdon katonái is, akik vezérükkel szemben arra az arcátlanságra vetemedtek, hogy a nyár végén felöltötték fegyvereiket, kardjukat kihúzták, és harcra hívták a sehol nem látható, régen elvonult ellenséget. Aztán nagy kiáltozással az üres levegőt kezdték vagdosni kardjukkal, és miközben kivonultak a táborból, azt kiabálták, hogy letelt a Lucullusnak ígért idő, nem maradnak tovább.

A többi csapatot Pompeius levéllel parancsolta magához, mert a nép kedvezéséből és a néptribunusok hízelgése folytán őt nevezték ki fővezérré a Mithridatész és Tigranész elleni háborúba. A senatus és a patriciusok azonban meg voltak győződve róla, hogy Lucullusszal méltánytalanság történt, mert nem a háborútól, hanem diadalmenettől fosztották meg, és nem arra kényszerítették, hogy hadjáratát, hanem hogy a győzelmi babért hagyja ott, és adja át másoknak.

36. Mindez még gyűlöletesebbnek látszott azoknak, akik ott a helyszínen voltak, mert Lucullusnak még ahhoz sem volt joga, hogy kitüntessen vagy megbüntessen valakit azért, amit a háború folyamán tett. Pompeius még azt sem engedte meg, hogy meglátogassák vagy engedelmeskedjenek írásos rendeleteinek vagy a tíz megbízottal egyetértésben hozott intézkedéseinek, hanem ellenintézkedéseket foganatosított. Persze Pompeiustól jobban féltek, mert nagyobb hadserege volt. Barátaik ennek ellenére találkozót szerveztek kettőjük között, s ez meg is történt egy galatiai faluban. Barátságosan üdvözölték egymást, majd kölcsönösen szerencsekívánataikat fejezték ki sikereikért. Lucullus volt az idősebb, de Pompeius a tekintélyesebb, több hadjárata és két diadalmenete révén. Mindkettőjük előtt babérágakkal megkoszorúzott vesszőnyalábokat vittek győzelmeik jeleként. Mivel azonban Pompeius száraz, kopár vidékeken megtett hosszú út után érkezett, a babérágak elhervadtak a vesszőnyalábokon, és így Lucullus emberei adtak neki a maguk friss zöld babérágaiból. Pompeius barátai ezt jó előjelnek tekintették, mert valóban Lucullus haditettei adtak fényt Pompeius hadjáratának. A megbeszélések nem hoztak semmi érdemleges eredményt, sőt még nagyobb idegenségben váltak el egymástól. Pompeius semmisnek jelentette ki Lucullus rendelkezéseit, úgyszólván minden katonáját elvette tőle, csak ezerhatszáz emberét hagyta meg neki a diadalmenetre, de ezek se követték valami nagy lelkesedéssel. Lucullus ennyire nem volt rátermett, vagy ennyire nem volt szerencsés a hadvezetés legfontosabb dolgaiban. Ha a többiekkel együtt ez a tulajdonság is meglett volna benne - mert hiszen nem hiányzott belőle a bátorság, a gondosság, a megértés és az igazságosság -, a római birodalom határa nem az Eufratész lett volna, hanem Ázsia távoli partjai és a hürkaniai tenger, hiszen a többi népet mind Tigranész tartotta uralma alatt, és a parthusok hatalma akkor még nem volt olyan nagy, mint amilyennek Crassus idejében mutatkozott. Lucullus idejében a parthusok még nem voltak egységesek, sőt a belső harcok és a szomszédaikkal vívott háborúk miatt ahhoz sem voltak elég erősek, hogy az armeniaiak dölyfös viselkedését megtorolják.

Az én véleményem szerint Lucullus többet ártott, mint használt szolgálataival hazájának: hiszen a parthus határ közelében felállított sok diadaloszlop, Tigranokerta, Niszibisz, s az ott zsákmányolt és Rómába vitt sok gazdagság, Tigranész zsákmányul ejtett és a diadalmenetben vitt koronája vonzotta Crassust Ázsiába, aki a barbárokban semmi mást nem látott, csak leendő prédát és zsákmányt. Amikor azonban szemtől szembe került a parthusok nyilaival, gyorsan kitűnt, hogy Lucullus nem az ellenség ostobaságának és gyávaságának köszönhette győzelmét, hanem saját merészségének és tehetségének. De erről majd később lesz szó.

37. Midőn Lucullus hazaérkezett Rómába, először is arról értesült, hogy fivérét, Marcust Gaius Memmius bevádolta olyan tetteiért, amelyeket quaestor korában Sulla parancsára vitt véghez. Marcust felmentették, de akkor Memmius őellene fordult, és azzal rágalmazta meg a nép körében, hogy nagy összegeket eltulajdonított és elhúzta a háborút; ezért arra próbálta rábírni a népet, hogy ne adja meg neki a diadalmenetet. Lucullus is belevetette magát a küzdelembe, a legelső és legbefolyásosabb polgárok is a tribusok közé vegyültek, és hosszas kérlelésre nagy nehezen rávették a népet, hogy járuljon hozzá a diadalmenethez, amely nem volt ugyan olyan pompás és hosszú, mint más alkalmakkor, és a menetben vitt tárgyak sem voltak oly csodásak, de a Circus Flaminiusban mégis kiállítottak mérhetetlenül sok zsákmányolt fegyvert és a királyoktól elvett ostromgépeket, s ez a látvány önmagában sem volt megvetendő. A diadalmenetben felvonultak kisebb számban a vértes lovasok, tíz kaszás harci szekér, a király hatvan barátja és hadvezére, aztán hoztak száztíz ércveretű hadihajót, Mithridatész hat láb magas aranyszobrát és drágakövekkel kirakott pajzsát, húsz nyitott hordszéken ezüstedényeket, harminckettőn aranyserlegeket, arany páncéllemezeket és aranypénzeket. Ezeket emberek hordozták; az arany veretű kereveteket nyolc öszvér vitte, a rúdba öntött ezüstöt ötvenhat, a mintegy kétmillió-hétszázezer ezüstdrakhmát pedig százhét. Vittek táblákat is, amelyekre felírták, hogy Pompeius mekkora összegeket kapott Lucullustól a kalózok elleni háborúra, és mennyit szolgáltatott be az államkincstárba; ezenkívül minden katona kapott kilencszázötven drakhmát. Mindezeken felül Lucullus fényesen megvendégelte a város és a közeli helységek, az úgynevezett vicusok lakosait.

38. Miután elvált Clodiától, aki feslett erkölcsű és alantas jellemű nő volt, feleségül vette Serviliát, Cato nővérét, de ez sem volt szerencsés házasság, mert Serviliában csak egy nem volt meg Clodia rossz tulajdonságai közül, a fivérével való botrányos kapcsolata; minden más tekintetben ugyanolyan züllött és erkölcstelen nő volt. Lucullus Catóra való tekintettel, kelletlenül bár, de tűrte, végül azonban elvált tőle is.

A senatus nagy reményeket fűzött személyéhez, hogy majd hatalmas tekintélyével és hírnevével az arisztokrácia védőbástyája és előharcosa lesz Pompeius zsarnokságával szemben; ő azonban otthagyta a közéletet, és nem törődött az állammal, mert elvadultnak és menthetetlennek tartotta, de az is lehet, hogy - mint némelyek mondják - belecsömörlött a dicsőségbe, és vágyódott a kényelmes és könnyű életre annyi fáradság és küzdelem után, mely reá nézve nem a legszerencsésebben végződött. Egyesek dicsérik érte, hogy képes volt a változtatásra, és el tudta kerülni Marius szenvedésekkel teli sorsát, aki a kimberek felett aratott nagy sikerei után nem érte be irigylésre méltó dicsőségével, hanem kielégíthetetlen uralomvágyból öreg ember létére fiatal emberekkel kelt versenyre, s borzasztó tettekre vetemedett, és még borzasztóbb szenvedéseknek tette ki magát. Cicero is jobban tette volna, ha Catilina pere után bevonja vitorláját és csöndben öregszik meg, és Scipio is, ha megpihen, amikor karthágói győzelmét megtoldotta még Numantiával is; mert megvan a politikai pályafutás határa is, amikor - akárcsak a versenypályán küzdő atlétáknál - véget ér az életerő virágzásának korszaka. Crassus és Pompeius baráti köre gúnyt űzött Lucullusból, mert gyönyörökre és tékozlásra adta magát, mintha bizony a fényűző élet nem illenék jobban az ilyen korhoz, mint a politizálás vagy a hadvezetés.

39. Lucullus élete a régi komédiához hasonlatos, amelynek kezdetén az ember politikáról és hadjáratról olvas, később aztán ivások, lakomák, dőzsölések, fáklyaversenyek és más efféle gyerekes dolgok következnek. Mert én gyerekes dolognak tekintem a drága épületeket, a sétányokat és a fürdőket, és még inkább a festményeket és a szobrokat, s azt a buzgalmat, ahogyan a művészetekkel foglalkozott, ahogy nagy költséggel gyűjtötte a műtárgyakat, és ahogy hadjáratain szerzett mérhetetlen vagyonát erre pazarolta. Még napjainkban is, amikor oly nagy fényűzés folyik, Lucullus kertjeit a legköltségesebb fejedelmi kertnek tekintik. Amikor a sztoikus Tubero Neapolis környékén a tengerparton meglátta fényűző építkezéseit: a nagy, alagútszerű építmények fölötti függőkerteket, a tenger vizéből csatornákkal táplált halastavakat palotái mellett és a tenger vizére épített kéjlakokat, elnevezte togás Xerxésznek. Tusculumban nyári palotát építtetett, ahonnan pompás kilátás nyílt; voltak itt tágas nyitott ebédlők, ahol lakomákat rendezett, és fedett sétányok. Mikor egy alkalommal Tusculumban meglátogatta Pompeius, és kifogásolta, hogy díszes palotáját nyárra jól berendezte, de télen használhatatlan, Lucullus nevetve szólt: "Olyannak nézel te engem, akinek kevesebb esze van, mint a darvaknak és a gólyáknak? Mintha bizony én nem az évszakok változásához szabnám lakhelyemet." Egy alkalommal egy praetor fényes látványosságokra készült, és megkérdezte Lucullustól, nem tudna-e kölcsönözni bíborköntösöket a kar tagjainak. Azt felelte, hogy utánanéz, van-e neki, és ha van, fog adni; másnap megkérdezte, hányra volna szükség. Száz elég lesz, mondta a praetor, mire Lucullus csak annyit felelt, hogy vihet akár kétszer annyit is. Ilyen dolgokra mondta Flaccus,^[152] a költő, hogy nem tartja gazdag háznak az olyat, ahol nem több a számba sem vett és elfelejtett drágaság, mint a szem előtt tartott.

40. Lucullus hétköznapi étkezései hallatlan fényűzésről tanúskodtak: bíbortakarók, ékköves serlegek, kartáncok, színészek szavalatai, különleges szakácsművészettel elkészített drága ételek és fogások. Sokan dicsérték Pompeiust egy mondásáért. Történetesen beteg volt, és az orvos fenyőmadarat rendelt neki, de szolgái azt mondták, hogy nyáron fenyőmadarat sehol másutt nem lehet szerezni, csak Lucullusnál, aki hizlaltatja őket. Erre Pompeius megtiltotta, hogy tőle kérjenek, és így szólt az orvoshoz: "Mit? Hát Pompeius ne éljen, ha Lucullus nem ínyenckedik?" S megparancsolta, hogy valami könnyebben beszerezhető ételt készítsenek neki. Cato barátja és rokona volt, de annyira nem szerette költekező életmódját, hogy amikor egy fiatal senator az egyszerűségről és a mértékletességről hosszú és oda nem illő szónoklatot tartott, felkelt helyéről, és leintette: "Hagyd már ezt a beszédet - mondta -, gazdag vagy, mint Crassus, úgy élsz, mint Lucullus, és úgy beszélsz, mint Cato." Némelyek azt állítják, hogy ezt nem Cato, hanem valaki más mondta.

41. De hogy Lucullus nemcsak élvezte ezt az életmódot, hanem büszke is volt rá, kitűnik a róla fennmaradt történetekből. Mondják, hogy néhány görögöt, akik Rómába látogattak, több napon át vendégül látott. Ezek, görögökre valló jó modorral, restellték elfogadni meghívását, nehogy költségbe verje magát értük. Erre Lucullus mosolyogva így szólt: "Ez valóban értetek is van, görög barátaim, de sokkal inkább Lucullusért." Egy alkalommal egyedül étkezett, és egyfogásos szerény vacsorát szolgáltak fel neki; emiatt megharagudott, és hívatta a háztartást vezető szolgáját. Midőn az azzal védekezett, hogy senki nem volt hivatalos a vacsorára, és azt gondolta, nem óhajt költségesebb vacsorát, ráförmedt: "Mit beszélsz? Hát nem tudod, hogy Lucullus ma Lucullusnál vacsorázik?" Ezt a történetet természetesen sokszor emlegették a városban. Más alkalommal céltalanul járt-kelt a forumon, mikor Cicero és Pompeius lépett oda hozzá. Cicero a legmeghittebb barátjának számított, Pompeiusszal volt ugyan közöttük nézeteltérés hadjárata parancsnoksága ügyében, de azért gyakran találkoztak, és mindig szívesen elbeszélgettek egymással. Cicero köszöntötte, és megkérdezte tőle, mit szólna, ha meglátogatnák. A legnagyobb mértékben örül neki, mondta, s már hívta is őket, hogy menjenek. "Ma este veled szeretnénk vacsorázni, de csak úgy, ahogyan magadban szoktál." Lucullus vonakodott, és kérte, válasszanak másik napot, de azt mondták, erről szó sem lehet, sőt abba sem egyeztek bele, hogy szolgáinak szóljon, nehogy nagyobb előkészületeket tegyenek, mint amikor egyedül étkezik. Abba egyeztek csak bele, hogy szóljon jelenlétükben egyik szolgájának, hogy a vacsorát aznap este az Apollón-teremben szolgálják fel; ez volt ugyanis a ház egyik legpompásabb terme. Így aztán ügyesen becsapta barátait, mert nyilván minden ebédlőteremhez meg volt szabva az ott felszolgálandó étkezés és a felszolgálás költsége; így aztán mihelyt a szolgák meghallották, hogy hol kívánja a vacsora felszolgálását, azonnal tudták, hogy mekkora költséggel készítsék és szolgálják fel az aznapi vacsorát. Egyébként az Apollón-teremben ötvenezer drakhmában volt megszabva a vacsora költsége; akkor is ennyibe került, és Pompeiust nem is annyira a nagy költség, mint inkább az a gyorsaság lepte meg, ahogyan a vacsorát elkészítették. Lucullus ilyen büszkélkedve használta fel gazdagságát, mintha a barbároktól zsákmányolta volna.

42. Lucullus dicséretre méltó buzgóságot mutatott a könyvek beszerzésében is; sok, gondos kézírással készített könyvet gyűjtött össze. De felhasználásukért több elismerést érdemel, mint megvásárlásukért; könyvtára mindenki előtt nyitva állt. Az oszlopos folyosókra és olvasótermekbe szabad bejárata volt minden görögnek, akik mint a Múzsák otthonába jártak ide, és töltötték itt napjaikat egymás között, boldogan keresve felüdülést más elfoglaltságaik közben. Lucullus maga is gyakran elidőzött társaságukban, együtt sétálgatott a tudósokkal és a politikusokkal a fedett oszlopcsarnokokban, és segítségükre volt, ha valamiben tanácsát kérték. Háza valóságos otthona és prütaneiona volt azoknak a görögöknek, akik Rómába látogattak. A bölcselők minden iskoláját kedvelte, mindegyik iránt jóindulatú érdeklődést mutatott, és jól ismerte tanaikat. De kezdettől fogva az Akadémiát kedvelte a legjobban, és szinte magáénak tartotta - nem az új Akadémiát, amely akkor divatban volt Philónnak Karneadész tanairól tartott előadásai révén, hanem a régit. Ennek legkiválóbb képviselőjéül akkor az aszkalóni Antiokhoszt tartották, aki még meggyőző erejű és ékesszóló előadó is volt. Lucullus minden igyekezetével megnyerte őt barátjának, és sok időt töltött társaságában. Philón követői közé tartozott Cicero is, aki kiváló párbeszédet írt, amelyben a régi Akadémia álláspontját Lucullusszal mondatja el, ő maga pedig az ellenkező álláspontot képviseli. Értekezésének címe: Lucullus.

Lucullus és Cicero, mint már mondottuk, bizalmas barátságban voltak egymással, és ugyanahhoz a politikai párthoz tartoztak. Lucullus ugyanis nem vonult vissza teljesen a politikai élettől, de mert látta, hogy milyen veszéllyel jár, és mennyi bántalomnak teszi ki magát, aki az első helyre törekszik, ezt a helyet azonnal átengedte Crassusnak és Catónak. A senatusban ezt a két férfiút állították az első helyre azok, akik gyanakvással nézték Pompeius befolyását, miután Lucullus lemondott az elsőségről. De azért barátai kedvéért időnként megjelent a forumon és a senatusban is, ha szükség volt rá, hogy Pompeius valamelyik túlságosan is becsvágyó tervével és szándékával szembeszálljon. Így meghiúsította azokat az intézkedéseket, amelyeket Pompeius a királyok leverése után tett, majd Catóval együttműködve megakadályozta azt a földosztást is, amelyet ugyancsak Pompeius javasolt katonái számára. Pompeius aztán Crassus és Caesar barátságához vagy helyesebben összeesküvéséhez menekült, a várost megrakta fegyveres katonasággal, és miután Cato és Lucullus párthíveit kiűzte a senatusból, jóváhagyatta intézkedéseit.

A legelőkelőbb patriciusok helytelenítették ezt az eljárást, erre Pompeius párthívei egy bizonyos Vettiust állítottak elő, akit állítólag tetten értek Pompeius ellen irányuló merényleten. Vettiust kihallgatták a senatusban. Többeket vádolt be, és Lucullust is megnevezte a nép előtt, azt állítván, hogy ő bérelte fel Pompeius meggyilkolására. Szavainak senki nem adott hitelt, és azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy csak rágalmazásra és hamis vád emelésére használták fel ezt az embert. A dolog még világosabbá lett, amikor néhány nappal később Vettius holttestét kidobták a börtönből, azt állítva, hogy öngyilkos lett, de a holttesten fojtogatás és súlyos sérülések nyomait találták, ami azt mutatta, hogy azok tették el láb alól, akik felbérelték.

43. Ez az eset még inkább eltávolította Lucullust a politikai élettől, később pedig, amikor Cicerót száműzték, és Catót Ciprusba küldték, teljesen visszavonult. Élete végén őrültség tört ki rajta, s elméje elborult. Cornelius Nepos azt mondja, hogy őrültségének nem az öregség, nem is betegség volt az oka, hanem egy szabadon bocsátott rabszolgája, Kalliszthenész hozta rá a bajt. Valami mérgező hatású gyógyszert adott be neki azért, hogy szeretetét még inkább megnyerje; abban a hiszemben volt ugyanis, hogy ennek a gyógyszernek ilyen hatása van. De értelme ehelyett annyira elhomályosult, hogy vagyonának kezelését még életében fivérének kellett intéznie. A nép ennek ellenére is annyira fájlalta halálát, mintha csak hadvezéri és politikai pályájának virágjában halt volna meg. Temetésére nagy tömeg gyűlt össze, holttestét a legelőkelőbb ifjak vitték a forumra, és mindenáron azt akarták, hogy a Campus Martiuson temessék el, ahol Sullát is eltemették. De mert erre előzőleg nem gondoltak, és az előkészületeket nem lehetett volna olyan gyorsan megtenni, fivére kérésére beleegyeztek, hogy holttestét Tusculum melletti birtokán temessék el, ahol erre már fölkészültek. Fivére nem sok idővel élte túl Lucullust, mert ahogyan korban és dicsőségben csak kevéssé maradt el mögötte, így történt halálával is; ennyire őszinte szívvel szerette testvérbátyját.

1. Lucullus különösképpen élete végén volt szerencsés; meghalt, mielőtt a nagy változás bekövetkezett, amelyet a végzet a polgárháborúkkal hozott a köztársaságra, és akkor távozott az élők sorából, amikor hazájában, ha zűrzavarosak voltak is az állapotok, de a szabadság még nem veszett oda. Ilyen szempontból sorsa mindenki másnál inkább közös volt Kimónéval, aki ugyancsak a zavaros kor bekövetkezte előtt halt meg, amikor Görögország még virágkorát élte. De Kimón egy háború kellős közepén hadvezérként hunyt el, nem pedig mindenről lemondva és elborult elmével, s nem is úgy, hogy lakmározásokban és ivásban találja meg a fegyverek, hadjáratok, diadalmi jelek pályabérét, ahogyan Platón gúnyolódik Orpheusz követőinek állításán, hogy azokat, akik jól élték végig életüket, az örök részegség várja jutalmul a Hadészban. A békés nyugalom és a tudományos szemlélődés kétségtelenül élvezetes dolog, és a legillőbb vigasztalódás egy idős férfiúnak, aki abbahagyta katonai és politikai pályafutását; de hogy valaki kiváló tettek elkövetése után a gyönyört tekintse élete végső céljának, és hátralevő napjaiban, amikor abbahagyta a háborúkat és hadjáratokat, Aphrodité örömeivel játszadozzék és fényűző módon éljen, nem méltó a nemes Akadémiához, sem Xenokratész buzgó követőjéhez, legfeljebb ahhoz, aki Epikuroszhoz szegődik. Ez azért is különös, mert Kimón - Lucullusszal szöges ellentétben - fiatalságát töltötte féktelen kicsapongásokban, és emiatt méltán érte kifogás, Lucullus ifjúsága viszont józan és fegyelmezett volt. A jobb tehát az, aki jobbá változik, és annak derekabb a jelleme és a természete, akiben a rossz öregkorára elmúlik, a jó pedig virágba borul.

Azután, bár egyformán gazdagok voltak, gazdagságukat egymástól eltérő módon használták fel. Nem volna helyes, ha egybevetnénk az Akropolisz déli falát, amelyet a Kimón által hazavitt pénzből fejeztek be, a Neapolisban épített díszes palotákkal és tengerre épített kéjlakokkal, amelyeket Lucullus a barbároktól szerzett zsákmányból építtetett; de nem hasonlíthatjuk össze Kimón asztalát sem Luculluséval, a keleti kényúrhoz méltó pazarlást a demokratikus és emberszerető államférfi életmódjával. Az egyik kevés költséggel naponként nyújtott ellátást sok embernek, a másik néhány ínyenc kedvéért teríttette meg asztalát sok költséggel. Ha ugyan a különbség okát nem az időben találjuk meg. Nem lehet ugyanis tudni, hogy ha Kimón is békés és nyugodt öregkort ért volna meg tettekben gazdag élete s hadjáratai után, nem merült volna-e el még Lucullusnál is jobban a kicsapongó és gyönyörhajhászó életben. Kimón szerette az italt, a pompát és a csillogást, s a nőkkel folytatott viszonyai miatt sokan megszólták. De a közügyek küzdelmeiben szerzett sikerek másfajta gyönyörűséget jelentenek, és nem engednek szabad időt az alantasabb szenvedélyek kielégítésére, sőt el is felejtetik őket a közpályára termett és becsvágyó természetű férfiakkal. Ha Lucullus harctéri küzdelmei közben, hadvezérként halt volna meg, meg vagyok róla győződve, még a leggáncsoskodóbb és mindenben hibát kereső emberek sem emelhettek volna vádat ellene. Ezt tudom elmondani életmódjukról.

2. Nyilvánvaló, hogy háborúban - szárazföldön és tengeren egyaránt - mindketten jó harcosok voltak; mégis, ahogyan azokat az atlétákat, akik a birkózásban és a pankrationban egy napon nyerik el a győztesek koszorúját, "kiváló győztesnek" szokták nevezni, Kimónt is, aki egy napon szerzett szárazföldi csatában és tengeri ütközetben győzelmi jelet magának és győzelmi koszorút Görögországnak, méltán nevezhetjük elsőnek a hadvezérek között. Lucullusnak hazája adta, Kimón pedig hazájának szerezte meg a fő hatalmat. Lucullus idegen földeket hódított meg a szövetségesek felett uralkodó Rómának, Kimón pedig megszerezte a másoktól függő Athénnak a szövetségesek feletti hegemóniát, és győzelmet szerzett hazájának ellenségei felett. A perzsákat, miután vereséget szenvedtek, elűzte a tengerről, a spártaiakat pedig rábeszélte, hogy önként mondjanak le a vezetésről. Ha viszont azt tekintjük, hogy a hadvezérnek legfontosabb feladata, hogy az engedelmességet jóakarattal biztosítsa: Lucullust megvetették a katonái, Kimónt pedig bámulták a szövetségesek; az egyiktől elpártoltak, a másikhoz odaálltak. Az egyik úgy tért haza, hogy cserbenhagyták azok, akiknek vezére volt; a másikat úgy küldték ki a szövetségesekkel, hogy mások parancsát teljesítse, és mikor hazatért hajóhadával, ő adott parancsot nekik, miután három mindennél nehezebben elérhető dolgot biztosított városának: békét az ellenséggel, hegemóniát a szövetségesek felett és jó egyetértést a lakedaimóniakkal.

Mindketten nagy birodalmak megdöntését és egész Ázsia meghódítását kísérelték meg, de vállalkozásuk befejezetlen maradt. Kimón ezt csupán balsorsának köszönhette, mert sikerei közepette hadvezérként fejezte be életét; de Lucullust nem lehet önnön hibája alól mentesíteni, mert vagy nem tudta, vagy nem törődött vele, hogyan orvosolja katonái sérelmét, és hogyan szüntesse meg az ellene felhozott kifogásokat, ami miatt aztán olyan nagy gyűlölséget szerzett magának. Abban azonban sorsuk közös volt, hogy polgártársai Kimónt is perbe fogták, és végül osztrakiszmosszal száműzték, hogy, amint Platón mondta, tíz éven át még a hangját se hallják. Az arisztokratikus természetű férfiakban kevés olyan tulajdonság van, ami tetszik a népnek és amiben kedvét leli; mivel az ilyenek gyakran erélyes eszközökhöz nyúlnak, és fájdalmat okoznak a népnek, hogy a helyes útra térítsék, akárcsak az orvosok kötései, amelyek a kificamodott végtagokat visszaállítják természetes állapotukba. Ez alól a vád alól talán felmenthetjük mindkettőjüket.

3. Lucullus sokkal nagyobb hadvezér volt, mint Kimón. Ő volt az első római, aki hadsereggel vonult át a Tauroszon, átkelt a Tigrisen, elfoglalta és a királyok szeme láttára felgyújtotta Tigranokertát, Kabeirát, Szinópét és Niszibiszt; uralma alá hajtotta az északi tartományokat a Phasziszig, keleten eljutott Médiáig és délen az arab fejedelmek segítségével a Vörös-tengerig. Megsemmisítette a királyok haderőit, bár őket magukat nem tudta foglyul ejteni, mert mint űzött vadak a sivatagokba, megközelíthetetlen erdőségekbe menekültek. Felsőbbségének bizonyítéka, hogy a perzsák, mivel semmi nagyobb vereséget nem szenvedtek Kimóntól, nyomban a görögök ellen fordultak, s legyőzték és megsemmisítették jelentős haderejüket Egyiptomban; ezzel szemben Tigranész és Mithridatész Lucullus után semmi nagyobb haditettet nem vitt már véghez. Mithridatész elgyengült, és majdnem harcképtelenné vált már az első ütközetekben, s Pompeiusnak egyetlenegyszer sem merte megmutatni haderejét a táboron kívül, hanem futva menekült a Boszporoszhoz, és ott végzett magával; Tigranész pedig királyi köntösét levetve, fegyvertelenül vetette magát Pompeius elé, koronáját leemelte fejéről, lába elé tette, és így nem saját tulajdonával hízelgett Pompeiusnak, hanem azzal, ami egyszer már Lucullus diadalmenetének ékessége volt. Boldog volt, mert visszakapta királyi méltóságának jelvényeit, amiket azelőtt elveszített. Az tehát a nagyobb vezér, aki, miként az atléta, elgyengült ellenfelet ad át utódjának.

Figyelembe kell vennünk azt is, hogy Kimón a királyok hatalmát és a perzsák büszkeségét már megtörve és megalázva találta a Themisztoklésztől, Pauszaniasztól és Leótükhidésztől elszenvedett vereségek és szüntelen futások következtében, és így könnyen győzedelmeskedett azok testén, akiknek lelke már azelőtt is elcsüggedt és a vereségek hatása alatt állt; Tigranész azonban úgy szállt szembe Lucullusszal, hogy annyi csatából nem vesztett el még egyet sem, és büszke öntudat töltötte el. Ami az ellenséges hadseregek nagyságát illeti, azokkal, akiket Kimón győzött le, össze sem lehet hasonlítani a Lucullus ellen egyesült hadsereg számát. Ezért mindent figyelembe véve, nehéz ítéletet mondani róluk, mert az isteni szellem láthatóan jóindulattal volt mindkettőjükhöz, s előre figyelmeztette őket; az egyiket, hogy mit kell tennie a siker érdekében, a másikat pedig, hogy mitől kell őrizkednie. Megkapták a jóváhagyást az istenektől, mert mindketten jó és az isteneknek tetsző férfiak voltak.

NIKIASZ^[153]

1. Úgy gondoljuk, semmiképpen sem helytelen Crassust Nikiasszal, a parthusoktól elszenvedett vereséget a szicíliaival összevetnünk. De nehogy azt gondolják olvasóim, hogy Timaiosz hibájába esem, aki felül akarta múlni művészetével Thuküdidészt, és egyben Philisztosz unalmasságát és esetlenségét is bebizonyítani, amikor újra leírta azokat a szónoklatokat, szárazföldi és tengeri csatákat, amelyeket ez a két történetíró már olyan nagy hozzáértéssel leírt. Nekem nem ez a szándékom, amikor újra el szeretném mondani, amit Thuküdidész már szinte önmagát is felülmúlva, utánozhatatlan lendülettel, színesen és változatosan leírt. Mert istenemre, hogy Pindaroszt idézzem, mint

úgy válik Timaiosz is egyszerre öregesen tudálékossá és gyerekesen éretlenné, vagy ahogyan Diphilosz mondja, olyan, mint egy

Sokszor Xenarkhosz modorát veszi fel; így amikor azt mondja, rossz előjel volt, hogy az athéniak vezére, akinek neve a győzelem szóval rokon,^[154] ellenezte a vezéri megbízatást, és a Hermák megcsonkítása^[155] is figyelmeztetés volt, hogy az athéniaknak Hermón fia, Hermokratész okozza majd a legtöbb vereséget a háborúban. Ezenfelül is valószínűnek látszott, hogy Héraklész a szürakuszaiakat segíti majd Koré kedvéért, mert kezére adta a Kerberoszt, s haragszik az athéniakra, mert megmentették az aigesztaiakat, azoknak a trójaiaknak az ivadékait, akiknek városát elpusztította a Laomedóntól elszenvedett sérelem miatt.

De az is lehet, hogy Timaiosz csupán Philisztosz nyelvezetét akarta felülmúlni, amikor mindezeket elmondta, továbbá Platónt meg Arisztotelészt kívánta szidalmazni. Ami pedig engem illet, úgy találom, hogy nevetséges, és csak egy szofistához méltó, bármilyen irigy versengés más szerzők írásmodorával, sőt ha ez utánozhatatlan dolgokra irányul, merő ostobaság is. Röviden átfutok Nikiasz életének azokon az eseményein, amelyeket Thuküdidész és Philisztosz már elmondott, mivel éppen ezek mutatják, miként viselkedett ez az ember oly sok nagy bajában. Aztán meg hanyagnak sem szeretnék látszani. Megkíséreltem összeszedni azokat a részleteket is, amelyek a legtöbb történetíró figyelmét elkerülték, vagy csak mellékesen történik róluk említés, és csak fogadalmi táblák feliratain vagy régi népgyűlési határozatok szövegében találhatók meg. Ezt nem azért tettem, hogy használhatatlan forrásanyagot gyűjtsék össze, hanem hogy érthetővé tegyem hősöm jellemét és lelkületét.

2. Nikiaszról elsősorban azt lehet elmondani, amit Arisztotelész írt róla, hogy Athénnak három kiváló polgárában volt meg az apáiktól örökölt jóindulat és a nép szeretete: Nikiaszban, aki Nikératosz; Thuküdidészben, aki Melésziasz és Théramenészben, aki pedig Hagnón fia volt; bár a harmadikban kevésbé, mint a másik kettőben, mert Théramenészt lenézték mint idegent keószi származása, de lenézték politikai állhatatlansága miatt is, mert pártállását állandóan változtatta, s ezért Ravasznak hívták.

Hármójuk közül Thuküdidész volt a legidősebb, aki az arisztokraták pártjának élén gyakran szembeszállt Periklésznek a nép kegyét hajhászó törekvéseivel. Nikiasz fiatalabb volt, már Periklész életében némi tekintélyre tett szert, és mint vezértársa működött mellette, de gyakran egyedül viselte a vezéri tisztet. Amikor azonban Periklész meghalt, azonnal Nikiasz került az élre, főként a gazdag és előkelő polgárok kívánságára, akik őt állították szembe Kleón arcátlan vakmerőségével, de a nép is szeretetébe fogadta és segítette emelkedésében.

Kleónnak nagy hatalma volt, mert a népet "aggként vezette, s keresethez juttatta", de mikor megismerték kapzsiságát, arcátlanságát és vakmerőségét, még azok közül is, akiknek kedvét kereste, sokan Nikiasz mellé álltak. Nikiasz méltósága nem volt rideg vagy fölényeskedő, sőt volt benne bizonyos szerény tartózkodás, s azzal szerezte meg a nép kegyét, hogy úgy látszott, mintha félne tőle. Természeténél fogva bátortalan volt, nem bízott önmagában, és a háborúban szerencséje mögé rejtette gyávaságát, mert mint hadvezérnek kivétel nélkül mindig sikerei voltak. A politikában idegenkedett a hangoskodástól, a vádaskodók könnyűszerrel zavarba hozták, de a nép, úgy látszik, éppen ezért szerette, és befolyását nem kismértékben népszerűségének köszönhette. A nép ugyanis félni szokott azoktól a vezetőitől, akik lenézik, de vakon követi azokat, akik félnek tőle, mert a nép szemében az a legnagyobb megbecsültetés, ha vezetői nem vetik meg.

3. Periklész vele született nagy tehetségével és ékesszólásának hatalmával vezette a várost, ezért nem szorult rá, hogy holmi fogásokkal nyerje meg a tömeget. Nikiasz nem dicsekedhetett ilyen tulajdonságokkal, ezért vagyona segítségével akarta magát megszerettetni a néppel; Kleón nagyvonalúságával és bohóckodásával nyerte meg az athéniakat, de Nikiasz ezekben nem versenyezhetett vele. Ő karfelszereléssel, tornajátékokkal és más sok pénzbe kerülő adományokkal nyerte meg a népet, minden elődjét és kortársát felülmúlva bőkezűségével és jó ízlésével. Fogadalmi ajándékai közül ma is megvan a Palladion az Akropoliszon, csak aranyozását vesztette el, és a kis szentély Dionüszosz szent körzetében a khorégiával nyert tripuszokkal. Mint karfelszerelő - khorégosz - sokszor győzött, és vereséget soha nem szenvedett. Mondják, hogy egy khorégia alkalmával Dionüszosznak öltözve jelent meg egyik rabszolgája, egy szép, sudár termetű, pelyhedző állú ifjú; az athéniaknak igen tetszett, és nagy tapssal fogadták. Nikiasz ekkor felkelt helyéről, és azt mondta, nem méltó az istenekhez, hogy egy isten alakítója rabszolga legyen, és szabadon bocsátotta az ifjút.

Emlékeznek az emberek arra is, hogy Déloszba küldött ajándékai milyen fényesek és az isten fenségéhez mennyire méltók voltak. A kórusok, amelyeket az egyes városok küldtek, hogy kardalaikat az isten tiszteletére előadják, minden előkészület nélkül szoktak a szigetre megérkezni. A parton összesereglett ünneplő tömeg felszólítására azonnal nagy sietve kiszálltak, fejükre tették koszorúikat, és felöltötték köntösüket. Amikor azonban Nikiasz hozta az ünnepi kart, Rhéneián szállt partra, ott rakatta ki az áldozati állatokat és más felszerelést, s egy megfelelő méretű, Athénban erre a célra készített hajóhidat, díszesen felaranyozva, tarka szőnyegekkel, koszorúkkal és függönyökkel. Éjszaka felszereltette a hidat a Rhéneiát Délosztól elválasztó keskeny csatornán, s kora reggel azon vezette át díszmenetben a pompás és drága ruhákba öltözött, éneklő kardalosokat az isten elé. Az áldozatok bemutatása, a dalosversenyek és a dús lakoma után ércpálmát állított fel ajándékul az istennek, tízezer drakhmáért vásárolt egy földdarabot, és azt is az istennek adta ajándékul, hogy jövedelméből áldozati lakomákat rendezzenek, s azokon kérjék az isteneket, hogy részesítsék Nikiaszt áldásukban. Ezt vésette rá arra az oszlopra, amelyet ajándéka emlékére Déloszban emelt. A pálmát egy szélvihar kitépte, rádőlt a naxosziak által emelt hatalmas szoborra, és feldöntötte.

4. Világos, hogy e tetteiben nagy része volt a dicsekvésnek, a hivalkodó becsvágynak és a népszerűséghajhászásnak; de más tekintetben Nikiasz jelleme és életfelfogása azt árulja el, hogy a nép kegyének ez a hajszolása és a neki való kedveskedés vallásosságából eredt, mert mindig nagyon félte az isteneket és, mint Thuküdidész mondja róla, "nagyon hitt a jóslatokban". Pasziphón egyik párbeszédében leírja, hogy naponként áldozott az isteneknek, és mindig tartott jóst a házánál, azzal az ürüggyel, hogy államügyekben hallgatja meg az istenek tanácsát, de többnyire a saját ügyei felől jósoltatott, különösen ezüstbányáiról. Laurionban ugyanis sok nagy jövedelmű bányája volt, és ezek művelése nem volt veszélytelen. A bányákban igen sok rabszolgát tartott, s jövedelmét legnagyobb részben az ezüstből kapta. Mindig sokan voltak körülötte, akik kértek és kaptak is tőle pénzt, s ugyanúgy adott azoknak, akiktől félhetett, mint azoknak, akik megérdemelték bőkezűségét; általában gyengesége jó jövedelmi forrás volt a rossz, és emberszeretete a jóravaló embereknek.

Erről a vígjátékírók is megemlékeznek. Így Télekleidész az egyik feljelentő szájába ezeket a szavakat adja:

Eupolisz vígjátékában, a Marikasz-ban az egyik szereplő egy együgyű szegény embert vezet a bíróság elé.

Arisztophanésznál Kleón így szidalmazza:

Phrünikhosz is Nikiasz félénkségére és ijedős természetére céloz ezekkel a szavakkal:

5. A feljelentőktől félve vigyázatosságból nem vacsorázott együtt egyetlen polgártársával sem, nem beszélgetett el velük, és nem kereste társaságukat. Amikor arkhón volt, a vezérek hivatalában maradt késő estig, a tanácsból utoljára távozott és először érkezett. Ha nem volt hivatalos dolga, nehezen volt elérhető vagy megközelíthető, s bezárkózott otthonába. Barátai fogadták a hozzá érkezőket, és bocsánatukat kérték, amiért Nikiasz éppen valami fontos közügy elintézésével van elfoglalva.

Az effajta színészkedésben és fontoskodásban, hogy növelje hírességének büszke öntudatát, leginkább Hierón segédkezett neki. Hierón Nikiasz házában nőtt fel, és ő maga oktatta a tudományokra és az irodalomra. Hierón azt állította magáról, hogy Dionüsziosz - melléknevén Khalkosz - fia, akinek költeményei ránk maradtak, és aki Thurioit alapította egy telepes csoport vezéreként, ő intézte Nikiasz titkos ügyeit a jósokkal, és ő terjesztett a nép körében olyan híreket, hogy Nikiasz milyen fáradságosan és önfeláldozóan dolgozik a város érdekében. Még fürdés vagy vacsora közben is mindig valami közügy járt az eszében. "Elhanyagolja a maga ügyeit - így szólt Hierón -, hogy a közérdekkel törődjék, s legtöbbször csak akkor tér nyugovóra, amikor mások már felkelnek. Ezért olyan rossz az egészségi állapota, nem szívélyes és nem figyelmes barátaihoz; el is vesztette őket vagyonával együtt, és mindezt a közérdekért teszi. Mások bezzeg barátokat szereznek, közéleti szereplésükből meggazdagodnak, és csak játék nekik a politika." Valóban olyan volt Nikiasz élete, hogy rá is illett, amit Agamemnón mond:

6. Nikiasz látta, hogy a nép felhasználja ugyan bizonyos ügyekben az ékesszólásban tapasztalt és tehetségükkel kiemelkedő férfiakat, de mindig gyanakvással néz reájuk, őrizkedik tehetségüktől, megalázza öntudatukat, s kisebbíti dicsőségüket. Nyilvánvalóan kitűnt ez Periklész elítéltetéséből, Damón száműzetéséből, a rhamnuszi Antiphón iránti bizalmatlanságból, de különösen Leszbosz meghódítójának, Pakhésznak az esetéből, aki miután beszámolt hadjáratáról, a bíróságon saját kardjába dőlt. Nikiasz éppen ezért mindig kivonta magát a nagyon terhes és hosszan tartó hadjáratok vezetése alól, s ha mégis hadba indult, személyes biztonságát gondosan szem előtt tartotta, s a legtöbb esetben sikereket aratott; de még arra is ügyelt, hogy semmit ne tulajdonítson bölcsességének, képességeinek vagy vitézi erényeinek, hanem mindent jó szerencséjének, és az istenség oltalma alá meneküljön. Lemondott a dicsőségről, hogy elkerülje az irigykedést.

A tények valóban őt igazolták, mert a várost abban az időben sok és nagy szerencsétlenség érte, de neki ezekben a legkisebb része sem volt. Thrakiában Kalliadész és Xenophón szenvedett vereséget a khalkidikéiaktól; az Aitóliában bekövetkezett kudarc Démoszthenész arkhónsága idején történt; Délionnál, amikor az athéniak ezer embert vesztettek, Hippokratész volt a vezér; a pestis miatt a felelősség főként Periklészre hárult, mert a háború elől a város falai közé zsúfolta össze a környék egész lakosságát. Nikiaszt mindezekben a bajokban nem terhelte semmi felelősség. Ezzel szemben ő volt a vezér Küthéra szigetének elfoglalásakor, amely éppen szemben fekszik Lakóniával, és lakosai is lakedaimóniak; amikor pedig Thrákia jelentős része elpártolt, a thrákokat újra Athén mellé állította. A megaraiakat ostrommal zárta be városukba, és nyomban elfoglalta Minóa szigetét, majd pedig hadait innen továbbvezetve Niszaiát is birtokába kerítette; később átment korinthoszi területre, győztes csatát vívott, és sok korinthoszit megölt, köztük vezérüket, Lükophrónt is.

Itt történt vele, hogy az elesettek összeszedésekor elfelejtették magukkal vinni két emberük holttestét. Mihelyt értesült róla, azonnal megállította hajóhadát, és hírnököt küldött az ellenséghez a két holttestért. A törvény és a szokások szerint, ha valaki fegyverszünetet kér, hogy összeszedhesse halottait, ezzel lemond a győzelemről és diadaloszlopot sem emelhet. Csak azt a vezért tekintik ugyanis győztesnek, aki feltétlen ura marad a csatatérnek; ez azonban nem lehetséges, ha kér valamit. Nikiasz inkább lemondott a győzelemről és a dicsőségről, de nem hagyta temetetlenül két polgártársa holttestét. Ezután végigdúlta Lakónia partvidékét, a vele szembeszálló lakedaimóniakat megfutamította, elfoglalta az aiginaiak birtokában levő Thüreát, és az élve elfogottakat Athénba vitte.

7. Miután Démoszthenész falat emelt Pülosz köré, a peloponnészosziak haddal vonultak ellene a szárazföldön és a tengeren, majd megütköztek egymással, és mintegy négyszáz spártai harcos Szphaktéria szigetére szorult. Az athéniak úgy gondolták, és ebben igazuk is volt, hogy fontos volna kézre keríteni őket, de az ostrom nehéz és fáradságos vállalkozásnak ígérkezett a vízben szegény vidéken, ahova a szükséges élelmiszerek elszállítása a kerülő út miatt még nyáron is hosszadalmas és költséges, télen pedig veszedelmes, sőt majdnem lehetetlen. Most már megbánták, hogy visszautasították a spártaiak fegyverszünetet és békét kérő követségét. A visszautasítás Kleón műve volt, aki ezt főként Nikiasz miatt indítványozta. Ellensége volt ugyanis Nikiasznak, mert látta, hogy az milyen meggyőződéssel támogatja a lakedaimóniakat, s ezért rávette a népet, hogy utasítsa el a fegyverszünetet. Mikor aztán az ostrom nagyon sokáig elhúzódott, és híre érkezett Athénba, hogy az ostromló sereg milyen szörnyű nélkülözéseket szenved, haragjuk Kleón ellen fordult.

Kleón azonban Nikiaszra hárította a felelősséget, hogy csak gyávaságból és gyengeségből hagyja futni a spártaiakat; bezzeg ha ő lett volna a hadvezér, nem tartottak volna ki ilyen sokáig. Az athéniak erre egyszerre csak így szóltak hozzá: "Miért nem mégy te magad ellenük?" Nikiasz pedig felállt, és kijelentette, hogy átadja Kleónnak a vezérséget Pülosznál, vigyen magával akkora haderőt, amekkorát akar, de egyszer már ne csak veszélytelen szavakkal vitézkedjék, hanem szolgálja hazáját valami dicséretre méltó tettel is. Kleón eleinte húzódozott, s zavarba jött a váratlan ajánlaton, de mert az athéniak biztatták, Nikiasz pedig ráripakodott, felbátorodott, s annyira nekitüzesedett, hogy vállalta a vezérséget, sőt időpontot is szabott magának, és kijelentette, hogy elindulásától számított húsz napon belül vagy megöli az embereket ott Püloszban, vagy élve hozza őket Athénba. Az athéniak jót nevettek rajta, és nem hitték el, amit mond, mert hozzászoktak már, hogy tréfának vegyék nagyhangú, eszelős dicsekvését, s jól mulattak rajta.

Mondják, hogy egy alkalommal összeült fenn a Pnüxön a népgyűlés, és már hosszú ideje várakoztak Kleónra, amikor felkoszorúzva, jó nagy késéssel megjelent, s kérte a népet, halasszák el a gyűlést másnapra. "Ma nem érek rá - szólt -, vendégeket hívtam és áldoztam az isteneknek." Az athéniak nevettek, felkeltek helyükről, és a gyűlés feloszlott.

8. Ez alkalommal a szerencse kedvezett Kleónnak, és Démoszthenésszel együtt sikeresen vezette a háborút. A vállalt időponton belül az élve maradt spártaiak letették fegyvereiket, Kleón pedig fogolyként Athénba vitte őket. Ezzel igen nagy szégyent hozott Nikiaszra, aki pajzsát nem dobta ugyan el, de még annál is szégyenletesebb és rosszabb dolgot művelt, mert gyávaságból önként lemondott a vezérségről, és legnagyobb ellenségének ilyen nagy sikert engedett át, magamagát fosztva meg vezéri tisztétől. Arisztophanész emiatt ismételten gúnyt űzött belőle, és a Madarak-ban ezt mondja Nikiaszról:

A Földművelők-ben pedig így ír róla:

Ezzel nem kis kárt okozott a városnak is, hiszen ő hagyta, hogy Kleón ilyen nagy hírre és befolyásra tegyen szert; ettől kezdve Kleón tűrhetetlen gőgje és féktelen vakmerősége csapások áradatát zúdította a városra, amiből aztán bőven kijutott Nikiasznak is. A szószéket megfosztotta ékességétől; ő volt az első szónok, aki teli torokkal ordítozott, széttárta köpenyét, a combját csapkodta, és beszéd közben ide-oda szaladgált. Ezzel a viselkedésével nem sokkal később például szolgált a politikai vezéreknek a hányavetiségre és az államügyek felületes intézésére, ami végül teljes zűrzavart idézett elő a közügyekben.

9. Athénban körülbelül ebben az időben tett szert nagy hatalomra Alkibiadész, a népvezér; ha nem volt is olyan romlott, mint Kleón, az ő kiváló képességeit is hasonlítani lehet Egyiptom földjéhez, amelyen megterem

Így hajlott Alkibiadész természete mindkét irányba, a jóra és a rosszra is, és így lett nagy felfordulások előidézője. Ezért aztán, ha megszabadult is Nikiasz Kleóntól, arra már nem jutott ideje, hogy lecsillapítsa a várost, és a nyugalmat helyreállítsa, mert még helyes mederbe sem terelte a dolgokat, Alkibiadész mindent felkavart becsvágyával, és a várost ismét háborúba sodorta.

A dolog így történt: A béke leghevesebb ellenzője Görögországban Kleón és Braszidasz volt; az egyik ember gonoszságát elleplezte a háború, a másik erényeit viszont csak növelte; az egyiknek nagy aljasságokra, a másiknak nagy sikerekre nyújtott alkalmat. Amikor aztán Amphipolisznál ugyanabban az ütközetben mindketten elestek, Nikiasz azonnal tudta, hogy a spártaiak már réges-régen békére vágynak, az athéniak pedig már nem remélnek olyan sokat a háborútól, s mindkét fél kedveszegetten, karba tett kézzel áll. Azon dolgozott tehát, hogy baráti viszonyt teremtsen a két város között, hogy minden görögöt megszabadítson a bajoktól, hogy helyreállítsa a nyugalmat, és biztosítsa az eljövendő időre azt a jólétet, amely az ő nevéhez fűződött. Főként a jómódúak, az idősebbek és a földművesek többsége hajlott a békére. Sok embert személyesen is rábeszélt és meggyőzött, lelohasztotta harcvágyukat, még a spártaiakban is felkeltette a reményt, és sürgette őket, hogy kezdjenek komolyan foglalkozni a békével. A spártaiak bíztak benne, nemcsak mert más tekintetben is mindig méltányos volt velük, hanem mert a Pülosznál elfogott és Athénban bebörtönzött spártaiakkal is emberségesen bánt, s igyekezett könnyebbé tenni nehéz sorsukat. Már előzőleg kötöttek egy évre szóló fegyverszünetet; ez alatt az idő alatt többször találkoztak egymással, ismét megízlelték a baráti együttlét és vendégeskedés örömeit, és így még jobban vágyódtak a zavartalan és háborútól mentes élet után. Boldogan hallgatták, amikor a kar ezt énekelte:

Szívesen emlegették, hogy békében az embereket nem a kürtszó, hanem a kakasok hangja ébreszti fel álmukból. Szidták és átkozták azokat, akik azt állították, hogy a háború a végzet akaratából háromszor kilenc évig fog tartani, majd tárgyalásra gyűltek össze, és megkötötték a békét. Általánossá lett az a vélemény, hogy a bajoktól máris megszabadultak, Nikiaszt mint az istenek kegyeltjét emlegette mindenki, és kegyességéért róla nevezték el, amit legszebb és legnagyobb ajándékul adtak az embereknek. A békét valóban Nikiasz művének mondták, miként a háborút Periklészének, aki jelentéktelen okból döntötte a görögöket nagy szerencsétlenségbe, Nikiasz viszont arra beszélte rá őket, hogy felejtsék el legnagyobb sérelmeiket, és legyenek jó barátok. Ezért ezt a békét mai napig is Nikiasz békéjének nevezik.

10. A békefeltételek szerint abban állapodtak meg, hogy kölcsönösen visszaadják az egymástól elvett területeket, városokat és a hadifoglyokat, és sorshúzással döntik el, hogy melyik fél kezdje el a visszaszolgáltatásokat. A sorshúzásnál azonban Nikiasz vesztegetés útján elintézte, hogy a lakedaimóniaknak kellett kezdeniök a visszaszolgáltatást, amint ezt Theophrasztosz megírta. Mikor aztán a korinthosziak és a boiótok felzúdultak a történtek miatt, és vádaskodásaikkal és panaszaikkal láthatóan fel akarták újítani a háborút, Nikiasz rávette az athéniakat és a lakedaimóniakat, hogy erősítsék meg a békét, és pecsételjék meg szövetséggel is, mert így félelmetesebbek lesznek azok szemében, akik cserben akarják hagyni őket, és szilárdabb támaszai egymásnak.

Így alakultak az események. Alkibiadész, aki nem született nyugalomra, és haragudott is a lakedaimóniakra, hogy Nikiaszhoz ragaszkodtak és reá hallgattak, őt pedig lenézték és megvetették, már a kezdet kezdetén szembeszállt a békével. Ellenkezéseivel eleinte semmit nem ért el, de később, amikor látta, hogy az athéniak nincsenek megelégedve a lakedaimóniakkal, sőt úgy érzik, hogy igazságtalanul bánnak velük, mert szövetségi viszonyra léptek a boiótokkal, Panaktont nem helyreállítva adták vissza, Amphipoliszt pedig sehogy sem, belekapaszkodott ebbe az elégedetlenségbe, és feltüzelte a népet. Végül elérte, hogy az argosziak követséget küldjenek, és most már csak azon buzgólkodott, hogy kössenek szövetséget az athéniakkal. Közben teljhatalmú követek érkeztek Lakedaimónból, előzetes megbeszélést tartottak a tanáccsal, és feltételeik minden tekintetben igazságosaknak látszottak. Alkibiadész megijedt, hogy ha így beszélnek, elnyerik majd a nép tetszését, ezért rászedte őket. Megesküdött nekik, hogy mindenben segítségükre lesz, de ne mondják meg, semmiképpen ne árulják el, hogy teljhatalommal jöttek, mert így érik el legjobban céljukat. A követek hitelt adtak szavainak, és Nikiasz helyett hozzá pártoltak; majd mikor a nép elé vezették őket, és megkérdezték tőlük, hogy minden kérdésben teljhatalmuk van-e, a követek tagadó választ adtak a kérdésre. Erre nagy meglepetésükre Alkibiadész szerepet cserélt, a tanácsot hívta fel tanúul előbbi kijelentésükre, és felszólította a népet, ne hallgasson rájuk, s ne higgyen nekik, hiszen nyilvánvalóan hazugok, ha ugyanarra a kérdésre egyszer igennel, máskor nemmel felelnek. A követek ezen természetszerűleg elképedtek, Nikiasz a haragtól és csodálkozástól szólni sem tudott, a nép pedig gyors felbuzdulásában az argosziakat hívatta, hogy megkösse velük a szövetséget, de ekkor Nikiasz szerencséjére közbejött egy földrengés, és a népgyűlés feloszlott. Másnap a népgyűlés ismét összeült, és Nikiasz nagy nehezen rábírta a népet, hogy az argoszi szövetség ügyét tartsa függőben, őt pedig küldje el a lakedaimóniakhoz, remélve, hogy így majd minden rendbe jön.

Megérkezett Spártába, ahol kellő tisztelettel fogadták mint derék és a spártaiakkal rokonszenvező embert, de semmit nem végzett, mert a boiótok párthívei kerekedtek felül, és így nemcsak tekintélyét és hitelét vesztetten érkezett haza, de még félt is az athéniaktól, akik fájlalták és bosszankodtak, hogy a legelőkelőbb spártai családokból származó püloszi foglyokat visszaadták, akiknek rokonai a város legbefolyásosabb emberei közé tartoztak. Az athéniak nem éreztették vele keményebben haragjukat, de Alkibiadészt választották vezérré, szövetséget kötöttek az argosziakkal, úgyszintén a lakedaimóniaktól elpártolt mantineiaiakkal és élisziekkel, és hajókat küldtek Püloszba, hogy fosztogassanak Lakóniában. Ezzel újra elkezdődött a háború.

11. Amikor tetőpontjára hágott a versengés Nikiasz és Alkibiadész közt, és úgy látszott, hogy osztrakiszmoszra kerül sor - időről időre ugyanis ehhez folyamodott a nép, amikor egy-egy ember gyanússá vált, vagy híre-gazdagsága miatt megirigyelték -, nagy zavarba és veszélybe kerültek mindketten, hiszen egyikük bizonyosan az osztrakiszmosz áldozatául esett volna. Alkibiadész életmódját utálták és féltek vakmerőségétől, amint a róla írott könyvben részletesen elmondottam; Nikiasznak gazdagságát irigyelték és gyűlölték viselkedéséért, mert nem volt barátságos senkihez, a néphez legkevésbé, kerülte mások társaságát, különc oligarcha módjára hallgatta meg a nép óhajait, s akarata ellenére kényszerítette rá, ami használt neki. Hogy egyszerűen fejezzem ki magamat, a háborús párti fiatalok csaptak össze a békére óhajtozó idősebbekkel, s az egyik párt Nikiaszt, a másik Alkibiadészt akarta számkivetésbe küldeni.

Így a két pártra szakadt nép ekkor is teret adott a legarcátlanabbaknak és leggonoszabbaknak; ezek közé tartozott a Perithoisz démoszból származó Hüperbolosz, akinek vakmerőségét senki nem támogatta, hatalmát csakis vakmerőségének köszönhette, és végül azzal a hírrel, amelyet a városban szerzett magának, a városra hozott szégyent és gyalázatot. Hüperbolosz az akkori körülmények közt biztos volt benne, hogy neki nem kell félnie a száműzetéstől, s különben is inkább arra szolgált rá, hogy kalodába csukják, de azt remélte, hogy ha a két ember közül az egyiket száműzik, az otthon maradónak ő lesz majd a vetélytársa. Éppen ezért leplezetlenül örült viszályuknak, és mindkettőjük ellen tüzelte a népet. Nikiasz és Alkibiadész párthívei azonban rájöttek a turpisságra, titokban megegyeztek, félretették ellentéteiket, és így nem is az egyiket, nem is a másikat, hanem Hüperboloszt száműzték.

A népnek tetszett ez egy ideig, még nevetett is rajta, de később bosszankodni kezdett, mert az egész intézmény megszégyenítésének tartotta, hogy ilyen érdemtelen emberre alkalmazták. Volt ugyanis ebben a rendszabályban valami megtiszteltetés is, mert az osztrakiszmoszt olyanféle büntetésnemnek tartották, amit egy Thuküdidész vagy egy Ariszteidész ellen szoktak alkalmazni, de Hüperbolosznak kitüntetésnek számított, sőt ürügy volt a kérkedésre, hogy ugyanaz a sors érte, mint a legkiválóbbakat.

Hüperbolosz után soha senki mást nem sújtottak osztrakiszmosszal; ő volt az utolsó, az első pedig a kholargoszi Hipparkhosz, a zsarnok rokona.

Valóban kiszámíthatatlan és ésszel felfoghatatlan a sors szeszélye, mert ha Nikiasz megkockáztatja Alkibiadésszal szemben a cserépszavazás veszélyét, és ő kerül ki győztesen, biztonságban élhetett volna a városban Alkibiadész számkivetése után; ha alulmarad, és elmegy Athénból, elkerülhette volna szomorú sorsát, s megőrizhette volna kitűnő hadvezéri hírét.

Jól tudom, Theophrasztosz azt állítja, hogy Hüperboloszt akkor száműzték, amikor Alkibiadésznak nem Nikiasz, hanem Phaiax volt az ellenfele; de a legtöbb történetíró ugyanazt írja, amit én.

12. Megérkeztek az aigesztaiak és a leontinoibeliek követei, és rábeszélték az athéniakat, hogy indítsanak háborút Szicília ellen. Nikiasz alulmaradt Alkibiadész nagyralátó terveivel szemben, aki már a népgyűlés összehívása előtt megrontotta és hiú reményekkel hatalmába kerítette a népet, annyira, hogy az ifjak a tornacsarnokokban, az idősebbek a műhelyekben és a társalgócsarnokokban Szicília térképét, a körülötte levő tengert, a kikötőket és a szigetnek Afrika felé néző részét rajzolgatták, mert a háború igazi céljának nem is Libüát tartották, arra csak úgy tekintettek, mint alkalmas kiindulópontra, hogy onnan indítsanak támadó háborút Karthágó ellen, és Athén birtokába kerítse Libüát és a tengert Héraklész oszlopaiig.

A fejükbe vették a dolgot, és hiába ellenezte szándékukat Nikiasz, senki nem állt mellé, sem a nép, sem a befolyásos emberek közül. A vagyonosabb polgárok féltek, hogy még majd azt gondolják róluk, vonakodnak hozzájárulni a hadjárat és a hajóhad felszerelésének költségeihez, így inkább csendben maradtak. De Nikiasz nem adta fel könnyen a küzdelmet, bár az athéniak megszavazták a háborút, és őt választották meg első hadvezérnek Alkibiadésszal és Lamakhosszal együtt. Amikor a népgyűlés másodszor is összeült, felszólalt, és szinte könyörgött a népnek, hogy álljon el szándékától, végül megvádolta Alkibiadészt, hogy egyéni nyereségvágyból és saját dicsőségére kergeti bele a várost ebbe a súlyos veszélyekkel fenyegető tengerentúli háborúba. De erőfeszítéseivel nem ment semmire, sőt - mert azt gondolták, hogy tapasztalatai különösképpen alkalmassá teszik a háború vezetésére, és mert a siker biztosítása érdekében fontosnak tartották, hogy Alkibiadész vakmerőségét és Lamakhosz indulatos keménységét az ő óvatossága mérsékelje - szándékuk még jobban megszilárdult. Ezután Démosztratosz szólalt fel, az a népvezér, aki a legszenvedélyesebben tüzelte az athéniakat a háborúra, és megígérte, hogy ő majd elhallgattatja Nikiasz kifogásait: írásba foglalt javaslatot terjesztett a népgyűlés elé, amely szerint a vezéreket teljes hatalommal ruházzák fel, hogy mindenkitől függetlenül vezessék a háborút, és intézkedjenek otthon és a hadműveleti területen, majd a népet rávette, hogy javaslatát megszavazza.

13. Mondják, hogy a papok is hevesen ellenezték a hadjáratot, de Alkibiadész szolgálatára más jósok is állottak, így valami ősrégi jóslatokra hivatkozott, amelyek szerint az athéniakra nagy dicsőséget hoz Szicília. Majd Ammón jóshelyére kiküldött követek érkeztek vissza azzal a jóslattal, hogy az athéniak fogságba ejtenek minden szürakuszait; a kedvezőtlen jóslatokat eltitkolták, nehogy baljóslatú szavakat ejtsenek ki a szájukon. A népet semmi világos és jól érthető rossz előjel nem tudta eltéríteni a tervezett háborútól; így a Hermák megrongálása sem. Ezeket mind megcsonkították egy éjszaka (egy kivételével, amelyet Andokidész Hermájának hívnak), és mint az Aigéisz phülé fogadalmi ajándéka az akkor Andokidész házának nevezett épület előtt állt. A tizenkét isten oltáránál történt eseménynek sem volt hatása; egy ember ugyanis hirtelen felugrott az oltárra, megkerülte, majd egy kővel lemetszette a szobor szeméremtestét.

Delphoiban volt egy arany Palladion, az athéniak fogadalmi ajándéka a méd háború zsákmányából, amely bronzpálmán állt. Erre több napon át hollók szálltak, és a pálmafa aranygyümölcsét addig verdestek csőrükkel, amíg le nem esett. Az athéniak azt mondták, hogy ezt a történetet a szürakuszaiak kérésére a delphoiak találták ki. Egy jóslat megparancsolta az athéniaknak, hogy vitessék a városba Athéné papnőjét Klazomenaiból, ezt meg is tették: a papnőt Hészükhiának^[164] hívták. Úgy látszik, az istennő akkor így akarta figyelmeztetni őket, hogy maradjanak csendben.

Metón, a csillagász, akinek valami tiszti beosztása volt a hadseregben, vagy mert ezektől az előjelektől félt, vagy emberi számításból, őrültséget színlelve felgyújtotta házát. Mások szerint nem őrültsége ürügyén tette, hanem egy éjszaka felgyújtotta a házát, aztán lesújtottan kiment az agorára, és kérte a polgárokat, hogy nagy szerencsétlenségére való tekintettel mentsék fel fiát a katonai szolgálat alól, mert mint az egyik háromevezősoros parancsnokának, el kellett volna hajóznia Szicíliába. Szókratésznak, a bölcsnek is azt a figyelmeztetést adta az isteni sugallat, amely most is megszólalt benne, hogy a tengeri hadjárat végveszélyt hoz a városra. Szókratész elmondta ezt baráti köre tagjainak, és az egész városban sokat beszéltek róla.

Sok nyugtalanságra adott okot az az időpont is, amelyben a hajóhad útra kelt. Az asszonyok éppen akkor tartották Adónisz ünnepét, és a városban mindenütt temetésre előkészített apró szobrok voltak kirakva, körülöttük az asszonyok mellüket verdesve gyászszertartásokat végeztek. Azok az emberek, akik az ilyen dolgokat meg szokták figyelni, vigasztalanok voltak, és féltek, hogy az útra kész, fényesen felszerelt és erőtől duzzadó haderő gyorsan elhervad és megsemmisül.

14. Az a tény, hogy Nikiasz a hadjárat ellen szavazott, hogy nem ragadták el hiú remények, nem zavarta meg józan ítéletét a saját hadvezéri megbízása, s véleményét ezek után sem változtatta meg, azt mutatja, hogy derék és józan ember volt. Mikor azonban sem a népet nem tudta eltéríteni a háborútól, a vezéri tisztség alóli felmentését is hiába kérte, és a nép erőnek erejével vezérré nevezte ki, elmúlt az óvatosság és a habozás ideje. Nem kellett volna tovább emésztenie magát, hogy miért nem hallgatott érveire a nép, hiszen ezzel csak elbátortalanította vezértársait is, s elszalasztotta a legkiválóbb alkalmat a cselekvésre. Nyomban meg kellett volna támadnia az ellenséget, és meg kellett volna kísérelnie a döntő összecsapás kierőszakolását. De midőn Lamakhosz azon volt, hogy tartsanak egyenesen Szürakuszainak, és a város közelében ütközzenek meg az ellenséggel, Alkibiadész pedig azt ajánlotta, hogy előbb pártoltassák el a városokat Szürakuszaitól, és aztán induljanak ellene, Nikiasz ellentmondott mindkét javaslatnak. Ő azt akarta, hogy csendben hajózzanak végig a szicíliai partok mellett, mutassák meg az ellenségnek fegyvereiket és hajóikat, majd hagyják a haderő egy csekély részét Aigesztában, a többiek pedig térjenek vissza Athénba. Ezzel a javaslatával keresztülhúzta a másik két vezér tervét, és kedvüket szegte.

Nem sokkal később az athéniak hazahívták Alkibiadészt, hogy bíróság elé állítsák, így Nikiasz lett névleg a második vezér. A valóságban azonban egymaga gyakorolta a hatalmat, és egyebet sem tett, csak vesztegelt céltalanul, ide-oda hajózott vagy haditanácsot tartott, mire emberei reményüket vesztették, de eloszlott az ellenség első rémülete és félelme is, amit a nagy haderő látása keltett bennük.

Még mikor velük volt Alkibiadész, hatvan hajóval megközelítette Szürakuszait, s míg a többi hajó csatarendben megállt a kikötőn kívül, tíz hajóval felderítés céljából beevezett a kikötőbe; hírnökkel felszólította a leontinoibelieket, hogy térjenek vissza otthonukba, egy ellenséges hajót pedig elfogott. A hajó fatáblákat vitt, amelyek Szürakuszai lakosainak phülék szerinti névsorát tartalmazták. A névsorokat a városon kívül az olümposzi Zeusz templomában őrizték, s a hadkötelesek nevének megállapítására és névsorba foglalására hozatták Szürakuszaiba. Most, hogy a névsorok az athéniak kezébe kerültek, és meglátták a rengeteg nevet, felmerült az aggály a jósokban, hogy nem ezek a névsorok jelentik-e annak a jóslatnak a teljesülését, amely szerint az athéniak fogságba ejtenek minden szürakuszait. Mások azt állítják, hogy ez a jóslat abban az időben teljesedett be, amikor az athéni Kallipposz^[165] megölte Diónt, és elfoglalta Szürakuszait.

15. Miután Alkibiadész elhajózott Szicíliából, rövidesen minden hatalom Nikiasz kezébe került. Lamakhosz bátor és igazságos férfi volt, aki soha nem kímélte magát a harcban, de annyira szegény és kicsinyes, hogy minden hadjárata után kisebb összegű ruha- és lábbelidíjat számított fel magának. Nikiasz ellenben igen tekintélyes ember volt, s gazdagsága és híre egyaránt emelte személyének fontosságát. Mondják, hogy egy alkalommal, amikor vezéreivel tanácskozott a hadvezéri hivatalban, felszólította Szophoklészt, a költőt, hogy mint legidősebb, ő mondja meg először a véleményét. Erre Szophoklész így szólt: "Valóban én vagyok a legöregebb, de rangban te vagy a legidősebb."

Így aztán ez alkalommal is fölébe kerekedett Lamakhosznak, pedig az sokkal jobban értett a hadvezetéshez. Nikiasz mindig igen óvatosan és határozatlanul használta haderejét. Először körülhajózta Szicíliát, és olyan távol maradt az ellenségtől, amennyire csak lehetett; ezzel nagyon felbátorította őket. Később megtámadta Hüblát, egy kis, jelentéktelen helységet, de még azt is otthagyta, mielőtt elfoglalta volna, emiatt aztán mindenki lenézte. Végül visszatért Katanéba anélkül, hogy bármit is végzett volna, mindössze Hükkarát foglalta el; mint mondják, akkor esett fogságba Laisz, a hetaira, aki akkor még fiatal leány volt, itt vásárolták meg a többi hadifogollyal és innen vitték a Peloponnészoszra.

16. A nyár végén Nikiasz értesült róla, hogy a szürakuszaiak nekibátorodtak, és őt megelőzve készülnek támadásra, sőt lovasaik elbizakodottságukban egészen az athéniak táboráig előrelovagoltak, s megkérdezték tőlük, azért jöttek-e, hogy letelepedjenek Katanéban, vagy hogy a leontinoibelieket visszatelepítsék; erre aztán Nikiasz nagy nehezen elindult hajóival Szürakuszai ellen. Hogy táborát kényelmesen és zavartalanul felüthesse, titokban elküldött egy katanéi embert, hogy szólítsa fel a szürakuszaiakat, ha az athéniak védetlen táborát és fegyvereit meg akarják szerezni, vonuljanak a megadott napon Katané elé. Az athéniak ugyanis többnyire a városban tartózkodnak, ezért a szürakuszaiak barátai elhatározták, hogy mihelyt észreveszik közeledésüket, megszállják a kapukat, és felgyújtják a kikötőt; erre már többen szövetkeztek, és csak a megérkezésüket várják.

Ez volt Nikiasz legsikeresebb hadművelete Szicíliában, mert az ellenséget teljes haderejével kicsalta a városból, és így sikerült védtelenné tennie. Ő maga Katanéból megérkezve hatalmába kerítette Szürakuszai kikötőit, tábora számára sikerült olyan helyet megszállnia, ahol leggyengébb fegyvernemének az ellenség a legkevésbé árthatott, de remélte, hogy azzal a fegyverrel, amelyben leginkább bízott, akadálytalanul harcolhat. Midőn a szürakuszaiak visszatértek Katanéból és csatarendbe álltak városuk előtt, gyorsan ellenük vezette az athéniakat, és győzelmet aratott, de nem ölte meg sokukat, mert a lovasság megakadályozta az üldözést. Leromboltatta és elpusztította a hidakat a folyón, és ezzel a tettével alkalmat adott Hermokratésznak arra a megjegyzésére, hogy nevetséges ember ez a Nikiasz, mert arra törekszik, hogy elkerülje a harcot, mintha nem is azért jött volna hajóhadával, hogy harcoljon. A szürakuszaiakat mégis sikerült nagyon megijesztenie és megrémítenie, annyira, hogy tizenöt vezérük helyett másik hármat választottak, akiket a nép esküvel biztosított, hogy teljes hatalommal viselhetik a háborút.

Az athéniak hozzákezdtek, hogy elfoglalják a közelben levő Olümpiont, amely tömve volt rengeteg arany és ezüst fogadalmi ajándékkal. Nikiasz azonban szándékosan halogatta a hadműveletet és késlekedett; tűrte, hogy a szürakuszaiaktól küldött helyőrség bevonuljon a templomba, mert úgy gondolkodott, hogy a közösségnek semmi haszna nem lesz belőle, ha a katonák zsákmányba veszik a kincseket, ő viszont szentségtörés bűnét követi el. De sokat magasztalt győzelmének sem látta sok hasznát, mert néhány nappal később ismét visszavonult Naxoszba, és ott töltötte a telet. Sokat költött hatalmas hadseregére, de kevés eredményt ért el, mindössze néhány szicíliait beszélt rá, hogy pártoljanak hozzá. Így aztán a szürakuszaiak ismét nekibátorodtak, Katané ellen vonultak, feldúlták a vidéket, és felgyújtották az athéniak táborát. Az eseményekért mindenki Nikiaszt hibáztatta, mert örökös megfontolásaival, habozásával és óvatosságával elszalasztotta a cselekvésre alkalmas pillanatot. Ha valamihez hozzáfogott, senki nem találhatott kifogásolnivalót benne; ilyenkor erélyesen és eredményesen hajtotta végre, amit vállalt, de mindaddig habozó és félénk volt, amíg el nem szánta magát.

17. Végre ismét megindult hadseregével Szürakuszai ellen. Olyan jól vezette csapatait, olyan gyorsan és biztosan intézte a támadást, hogy sikerült észrevétlenül megjelennie hajóival Thapszosznál; partra szállt és elfoglalta Epipolait, mielőtt az ellenség megakadályozhatta volna; a segítségül küldött, válogatott csapatokat megverte, háromszáz foglyot ejtett, és megfutamította az ellenség legyőzhetetlennek hitt lovasságát.

De a szicíliaiakat leginkább az döbbentette meg, és a görögök előtt az látszott hihetetlennek, hogy egészen rövid idő alatt fallal kerítette körül Szürakuszait, egy Athénnál nem kisebb várost, bár az egyenetlen talaj, a tenger közelsége és a közben elterülő mocsarak különösen nehéz feladattá tették egy ilyen körfal építését. Ezt a munkát tengernyi gondja közt kis híján befejezte, pedig még csak egészséges sem volt, mert vesebajban szenvedett, s valószínűleg ez az oka, hogy műve befejezetlen maradt. Csodálom a hadvezér gondosságát és a katonák derekas helytállását ebben a sikeres műveletben. Vereségük és pusztulásuk után Euripidész ezt a sírverset írta róluk:

De nem is nyolcszor, hanem többször is, amíg az isten vagy a sors valóban az athéniak ellen nem fordult, hatalmuk csúcspontján.

18. Nikiasz legtöbb haditettét testi gyengesége ellenére is maga irányította. Egy alkalommal, amikor a betegség levette a lábáról, lefeküdt a falak közelében, csak néhány szolgája maradt mellette; ezalatt Lamakhosz irányította a szürakuszaiak elleni támadást, akik az athéniak falával szemben egy másik falat húztak, hogy így akadályozzák meg városuk körülzárását. Az athéniak győztek, és rendezetlen üldözés közben előrerohantak, úgyhogy Lamakhosz magára maradt. Egyszer csak szemben találta magát a rárohanó szürakuszai lovasokkal, akiknek élén egy Kallikratész nevű bátor, fegyverét kitűnően forgató harcos állott. Kallikratész párviadalra hívta ki Lamakhoszt, elsőnek ő kapott sebet, de még visszaadta a vágást, és halálos sebben mindketten elestek. Lamakhosz holttestét fegyverzetével együtt elvitték a szürakuszaiak, majd megrohamozták az athéniak falait, ahol Nikiasz volt csak minden segítség nélkül. Erre kénytelen volt felállni, és a veszély láttán megparancsolta a körülötte levőknek, hogy gyújtsák fel a falak előtt az ostromgépek felállításához összehordott fát, sőt magukat az ostromgépeket is. Ezzel feltartóztatták a szürakuszaiakat, s megmentették Nikiaszt, a falakat és az athéniak egész hadifelszerelését, mert midőn a szürakuszaiak meglátták a falak körül magasra felcsapó lángokat, visszafordultak.

A történtek után Nikiasz maradt az egyetlen vezér. Ekkoriban reménykedni kezdett, mert a városok az ő pártjára álltak. A táborba mindenünnen gabonával megrakott hajók érkeztek, ügyei kedvezően alakultak, és mindenki hozzá csatlakozott. A szürakuszaiak kétségbeestek városuk sorsán, és béketárgyalásokat akartak kezdeni vele, annyira, hogy Gülipposz, aki hajóival útban volt Lakedaimónból a segítségükre, és útközben értesült a város fallal való körülzárásáról, a bent szorultak nehéz helyzetéről, útját azzal a gondolattal folytatta, hogy Szicília már az athéniak kezén van, és jó, ha megmentheti az itáliai görög városokat. Az a hír terjedt el, hogy az athéniak mindent hatalmukba kerítettek, és olyan hadvezér áll az élükön, akit jó szerencséje és eszessége legyőzhetetlenné tesz.

Nikiasz dolgai szerencsés alakulása és helyzetének megerősödése folytán felbátorodott, noha gyáva természetű volt, különösen mert ő is elhitte azokat a szürakuszaiaktól nyert titkos értesüléseket, hogy a város készül feladni a harcot. Így aztán ügyet sem vetett azokra a hírekre, hogy Gülipposz útban van hajóival, nem is tett megfelelő ellenintézkedéseket, így a spártai vezér lopva áthajózott a tengerszoroson, Szürakuszaitól jó távol partra szállt, úgy, hogy még a szürakuszaiak sem várták jövetelét, és nem is sejtették. Ezért már népgyűlést hívtak össze a Nikiasszal való egyezkedő tárgyalás ügyében, sőt az emberek már meg is indultak a gyűlésre abban a meggyőződésben, hogy a békét meg kell kötni, mielőtt a várost teljesen körülfalazzák, mert a munkából már szinte semmi nem volt hátra, és a falépítéshez szükséges anyagot mind összehordták.

19. Ebben a vészterhes pillanatban azonban egyetlen háromevezősoros hajón megérkezett a korinthoszi Gongülosz, és amikor mindenki körülfogta, közölte a szürakuszaiakkal, hogy hamarosan ott lesz Gülipposz, és más hajók is útban vannak a segítségükre. A szürakuszaiak nem nagyon hittek Gongülosznak, de közben hírnök érkezett Gülipposztól azzal a felszólítással, hogy menjenek eléje. A szürakuszaiak erre nekibátorodva fegyvert fogtak, Gülipposz pedig már útközben csatarendbe állva szembeszállt az athéniakkal. Nikiasz is csatasorba állította katonáit, de Gülipposz talpig fegyverben megállt az athéniakkal szemben, hírnököt küldött hozzájuk, és szabad elvonulást ajánlott, ha elhagyják Szicíliát.

Nikiasz válaszra sem méltatta az ajánlatot, néhány katona pedig gúnyosan megkérdezte, vajon egyetlen spártai köpeny és pálca hirtelen olyan erőt adott-e a szürakuszaiaknak, hogy lenézik az athéniakat, pedig ők háromszáz, Gülipposznál sokkal hosszabb hajú és erősebb megbilincselt foglyot adtak vissza a lakedaimóniaknak. Timaiosz azt mondja, hogy a szicíliaiak már kezdetben sem becsülték semmire Gülipposzt, később aztán megismerték kapzsiságát és fukarságát; most is, mihelyt meglátták, kigúnyolták köpenyét és hosszú haját. Timaiosz szerint ennek ellenére is, amikor Gülipposz megjelent, úgy sereglett hozzá a sok harcra kész katona, mint valami bagoly köré. Ennek az utóbbi közlésnek több valószínűsége van, mint az elsőnek, mert a szürakuszaiak a pálcában és a köpenyben Spárta tekintélyének jelképét látták, ezért álltak melléje. Hogy pedig minden, ami történt, Gülipposz műve volt, azt nemcsak Thuküdidész mondja, hanem Philisztosz is, aki szürakuszai és az események szemtanúja volt.

Az első ütközetben az athéniak győztek, az ellenségből néhányat megöltek, így a korinthoszi Gongüloszt is. Másnap azonban Gülipposz megmutatta, hogy mit ér a harci tapasztalat, mert harcmodorát megváltoztatva ugyanazokkal a fegyverekkel és lovassággal, ugyanazon a terepen legyőzte az athéniakat, a megfutamodó szürakuszaiakat pedig megállította, és az athéniaktól összehordott kövekkel és faanyaggal keresztfalat építtetett a körfal hézagaiba, így az athéniak akkor sem vehették volna hasznát a faluknak, ha győznek is.

Ezután a szürakuszaiak nekibátorodtak, megrakták legénységgel hajóikat, majd beszáguldozták a környéket lovasságukkal és a szövetséges csapatokkal, és sok ellenséges foglyot ejtettek. Gülipposz maga bejárta a városokat, buzdította és maga köré gyűjtötte az embereket; mindnyájan szívesen hallgattak rá és melléje álltak. Nikiasz ismét kétségbeesett ügyeinek rosszra fordulásán, mint azelőtt; elbátortalanodva írt az athéniaknak, s felszólította őket, hogy küldjenek más sereget vagy ezt is hívják vissza Szicíliából; azt is kérte, hogy betegségére való tekintettel mentsék fel vezéri tiszte alól.

20. Az athéniak már korábban is készültek újabb haderőt küldeni Szicíliába, a hadjárat kezdeti sikerei azonban irigységet keltettek, ami sok huzavonára vezetett, de most már siettek a segítséggel. Démoszthenész a tél elmúltával készült útra kelni nagyobb hajóhaddal, Eurümedón azonban már a tél folyamán elhajózott; pénzt vitt magával, és bejelentette Nikiasznak, hogy kinevezték mellé hadvezérré a már ott harcoló Euthüdémoszt és Menandroszt.

Közben Nikiaszt váratlanul ellenséges támadás érte a szárazföldön és a tengeren. Hajóival először vereséget szenvedett, de aztán elűzte az ellenséget, és sok hajóját elsüllyesztette. A szárazföldön azonban elkésett a segítséggel, Gülipposz gyors rajtaütéssel elfoglalta Plémmüriont, és az ott letétbe helyezett hajófelszereléseket, valamint a pénztárat mind zsákmányba vette, Nikiasz sok emberét megölte, és foglyokat ejtett. De ami a legfájóbb volt, elvágta Nikiasz élelmiszer-utánpótlási vonalát, a szállítás ugyanis gyors és biztonságos volt mindaddig, amíg az athéniak Plémmüriont kezükben tartották; most azonban, hogy elveszítették, a szállítás megnehezült és többnyire csak harc árán sikerült az ott horgonyzó ellenséges hajók miatt. Ezenfelül a szürakuszaiaknak úgy tűnt fel, hogy hajóhadukat nem az ellenség számbeli fölénye miatt érte vereség, hanem mert rendezetlenül üldözték az ellenséget; ezért most sokkal jobban felkészültek az újabb ütközetre.

Nikiasz oktalanságnak tartotta a tengeri csatát, hiszen oly nagy hajóhad és friss csapatok sietnek segítségükre Démoszthenész vezérlete alatt, így - gondolta - nem volna értelme döntő ütközetbe bocsátkozni kevesebb és hiányosan felszerelt hajóval. De a két újonnan kinevezett hadvezért, Menandroszt és Euthüdémoszt hajtotta a becsvágy és a két vezértárssal szemben érzett irigység, meg akarták előzni Démoszthenészt valami bátor haditettel, Nikiasz dicsőségét pedig szerették volna elhomályosítani. Ürügyül a város jó hírét használták fel, amely szerintük tönkremegy és odalesz, ha megijednek a szürakuszaiak támadásától, így aztán kierőszakolták a tengeri ütközetet. De Arisztón, a korinthoszi hajók parancsnoka, tőrbe csalta őket az ebédszünettel, mint Thuküdidész elbeszéli, és sok emberüket elveszítették. Nikiasz kétségbeesett, hiszen már akkor is sok kudarc érte, amikor egyedül ő volt a vezér, most pedig vezértársai miatt kellett újabb vereséget szenvedniök.

21. Közben a kikötő előtt az ellenség nagy rémületére megjelent Démoszthenész fényesen felszerelt hajóhadával; hetvenhárom hajón ötezer hoplitészt és nem kevesebb, mint háromezer dárdavetőt, íjászt és parittyást hozott magával. A fegyverek csillogása, a hajók jelvényei, a sok evezőmester és fuvolás csodálatos s az ellenség számára félelmetes látványt nyújtott. A szürakuszaiak, mint gondolni lehet, nagyon megijedtek, mert látták, hogy nincs vége szenvedéseiknek, nincs kiút, hiába minden erőfeszítésük, mindnyájan elpusztulnak.

Nikiasz nem sokáig örült a haderő megjelenésének, mert Démoszthenész már az első haditanácson azt követelte, hogy azonnal támadják meg az ellenséget, a lehető leggyorsabban vállalják a döntő ütközet kockázatát, és vagy foglalják el Szürakuszait vagy térjenek vissza Athénba. Nikiasz megrémült és elcsodálkozott ennek a vakmerő elhamarkodottságnak a hallatára, és kérte Démoszthenészt, ne cselekedjék meggondolatlanul s a viszonyok ismerete nélkül, mert az idő az ellenség ellen dolgozik; pénzük fogytán van, szövetségeseik már nem sokáig tartanak ki mellettük, és ha az élelemhiány rákényszeríti őket, hamarosan ismét a béketárgyalások megkezdését fogják kérni, mint már korábban is. A szürakuszaiak valóban szép számmal keresték fel Nikiaszt, és azt tanácsolták neki, várjon nyugodtan, ellenségei majd beleunnak a háborúba, Gülipposszal már úgyis torkig vannak, és ha csak egy kicsit is fokozódik a nélkülözés, feladják a harcot. Nikiasz azonban ezeket a dolgokat éppen hogy csak sejtette a többiekkel, vagy egyáltalán nem beszélt róluk, ezért viselkedése gyávaság színében tűnt fel a többi vezér előtt. Azt mondták, újra kezdi a habozást, az időhúzást, a kicsinyes megfontolásokat; egyszer már úgyis elszalasztotta a kedvező alkalmat, amikor nem támadta meg idejében az ellenséget; képtelen bármily lendületre, és a végén megvetésnek teszi ki magát, így aztán Démoszthenész álláspontját tették magukévá, amihez nagy nehezen és kénytelen-kelletlen Nikiasz is hozzájárult.

Démoszthenész tehát a gyalogsággal éjszakai támadásra indult Epipolai ellen. Sikerült meglepnie az ellenséget, sok katonát megölt, a többiek pedig megfutamodtak. De győzelmével nem elégedett meg, hanem előbbre nyomult, míg aztán a boiótokba nem ütközött. Ezek álltak az ellenséges csatasor élén, hangos harci kiáltással rárohantak az athéniakra, és nagy veszteséget okoztak nekik. Az első veszteség az egész támadó hadseregben nyomban zavart és rémületet keltett, a futók egybekeveredtek az előrenyomuló győztesekkel; az előrenyomulókat a megfutamodók üldözőiknek gondolták, és bajtársaikat ellenségüknek hitték. A sorok felbomlottak, az általános zűrzavarban mindenki félt, és nem tudta, mi történik. A látási viszonyok bizonytalanok voltak, mert az éjszaka nem volt vaksötét, de nem is volt annyira világos, hogy tisztán lehessen látni. A hold lemenőben volt, fényét eltakarta a sok fegyver, a gomolygó emberi testek. A homályban és az általános rémületben sejteni sem lehetett, ki a barát és ki az ellenség; mindez szörnyű rémületbe és ijedelembe ejtette az athéniakat. Hozzá még a hold hátulról világított, így a saját árnyékuk homályba burkolta a katonákat és a csillogó fegyvereket, ellenfeleik pajzsáról viszont visszaverődött a holdfény, és számukat a valóságnál is többnek, fegyvereiket pedig fényesebbnek tüntette fel.

Végül meghátráltak, az ellenség minden oldalról rájuk zúdult, és a menekülő athéniak részben az ellenséges fegyverektől, részben egymás kezétől estek el, vagy pedig, lezuhantak a meredek sziklákról és halálra zúzták magukat, mások szerteszóródtak, és úttalan utakon menekültek. Ezeket másnap reggel az üldözésükre küldött lovasok ölték meg. Kétezren estek el, és az életben maradottak közül is csak kevesen tudták megmenteni fegyverzetüket.

22. Nikiaszt, bár mélyen lesújtotta, nem érte váratlanul a vereség, s Démoszthenésznek szemére vetette elhamarkodottságát. Démoszthenész védekezett, s azt ajánlotta, hajózzanak el minél hamarabb. Újabb haderő nem fog érkezni, így érvelt, a meglevővel pedig nem tudják legyőzni az ellenséget, de még ha győznének is, át kellene engedniök az ártalmas és táborozásra egészségtelen terepet, amely most különösen káros az évszak miatt, mert elkezdődött az ősz, és máris sokan megbetegedtek, s mindnyájan elcsüggedtek.

Nikiasz hallani sem akart a visszavonulásról és az elhajózásról. Nem annyira a szürakuszaiaktól fél ő, mondta, mint inkább az athéniaktól, a bírósági tárgyalásoktól és a hamis vádaktól. A táborban semmitől nem kell félniök, de ha bekövetkeznék a baj, haljon meg inkább az ellenség, mint polgártársai kezétől; ő nem úgy gondolkodik, mint a büzantioni León, aki így szólt polgártársaihoz: "Inkább haljak meg általatok, mint veletek." Azt ajánlotta, tanácskozzák meg nyugodtan, hova helyezzék át táborukat. Nikiasz szavaira Démoszthenész nem erőltette javaslatát, mivel előbbi tanácsa éppen elég szerencsétlenséget hozott rájuk, s a többi vezér előtt olyan színben tüntette fel Nikiaszt, mintha azért ellenezné határozottan a visszavonulást, mert vár valamit és bízik az athéniakban; így aztán elfogadták Nikiasz ajánlatát. Közben azonban új csapatok érkeztek Szürakuszaiba, az athéniak közt pedig mindinkább terjedt a betegség, úgyhogy most már Nikiasz hajlott rá, hogy hagyják el Szicíliát, és parancsba adta a katonáknak, hogy készüljenek fel az elhajózásra.

23. Már minden készen állt, az ellenség semmi ellenintézkedést nem tett, nem is gondolt rá, amikor egy éjszaka váratlanul holdfogyatkozás lett. Ez nagyon megrémítette Nikiaszt és mindazokat, akik tudatlanságból vagy babonából megijednek az ilyen jelenségektől. Hogy a nap elsötétedése időnként bekövetkezik a hónap harmincadik napja tájékán,^[166] azt már akkor is sokan tudomásul vették, és sejtették, hogy ezt a hold okozza. De hogy a telihold milyen okból veszít fényéből, és vesz fel mindenféle színárnyalatot, nem értették meg egykönnyen, sőt isten által küldött rendkívüli, nagy szerencsétlenségek jelének gondolták.

Anaxagorasz írta le először igen érthetően és merészen a hold fényváltozásait és elsötétedéseit, de ő akkor még nem volt ismert tekintély, tanait inkább csak titokban terjesztették, és kevesen ismerték, éppen ezért óvatosan fogadták, és nemigen adtak hitelt neki. A természettudósokat elviselhetetlen embereknek tartották, és "égi dolgokról fecsegők" gúnynévvel illették őket, mert szerintük az isteneknek tulajdonított jelenségeket értelmetlen okokra vezetik vissza, kiszámíthatatlan erőkkel és elkerülhetetlen véletlenekkel magyarázzák őket. Prótagoraszt száműzetésbe kergették, Anaxagoraszt Periklész csak nagy nehezen hozta ki a börtönből, és Szókratésznak, bár semmi köze nem volt ezekhez a tanokhoz, filozófiája miatt kellett meghalnia. Platón élete, fényes híre és az a tény, hogy a természeti világ törvényeit alárendelte isteni eredetű és természetfeletti elveknek, csak jóval később oszlatta el az ilyen tanokkal szemben táplált előítéleteket és szabadította fel a tudomány fejlődését. Így barátja, Dión sem zavarodott meg, amikor Zakünthoszból útra kelvén Dionüsziosz ellen holdfogyatkozás állt be, hanem kihajózott a tengerre, kikötött Szürakuszaiban, és elűzte a város zsarnokát.

Nikiasz szerencsétlenségére akkor nem volt vele tapasztalt jós, mert Sztilbidész, aki el szokta kísérni és sok babonától szabadította meg, kevéssel előbb elhunyt. Pedig ez az égi jel, mint Philokhorosz megjegyzi, a menekülőnek nemcsak hogy nem ártalmas, hanem egyenesen hasznos, mert a félelemtől kísért cselekedetekhez sötétség kívánatos, és nem világosság. De különben is nap- vagy holdfogyatkozáskor csak három napig tartó elővigyázat volt szokásos, amint azt Autokleidész megírta Exégétika című művében; Nikiasz azonban azt ajánlotta, hogy várjanak egy teljes holdfordulatot, mintha bizony nem láthatta volna, hogy a hold azonnal felragyogott teljes fényében, mihelyt áthaladt a föld árnyékától elsötétült térségen.

24. Nikiasz, minden más dolgát elhanyagolva, áldozatok bemutatásával és jóslatokkal vesztegette el idejét, míg aztán az ellenség támadásra indult ellene. Megostromolta a falakat és a tábort gyalogságával, hajóival pedig körülvette a kikötőt; nemcsak háromevezősorosait vetette be, hanem még a fiatal gyerekek is mindenfelől az athéniak felé eveztek halászbárkákon és csónakokon, és gúnyos hangon csatára hívták ki őket. Mikor az egyik fiatal gyerek, az ismert családból származó Hérakleidész, csónakjával kivált a többiek közül, az egyik attikai hajó űzőbe fogta, és már-már elfogta. A fiú nagybátyja, Pollikhosz, aggódva a fiú sorsán, szembeszállt az athéniakkal a parancsnoksága alatt álló tíz háromevezősoros élén; erre a többiek, Pollikhoszt féltvén, ugyancsak előrenyomultak. Komoly tengeri csata fejlődött ki, amelyben a szürakuszaiak győztek, és sok mással együtt megölték Eurümedónt is.

Így aztán az athéniaknak nem volt maradásuk. Hangosan szidalmazták vezéreiket, s azt kívánták, hogy szárazföldön vonuljanak vissza, mert a szürakuszaiak a győzelem után azonnal eltorlaszolták és elzárták a kikötő kijáratát. De Nikiasz erre nem volt hajlandó, mert elviselhetetlennek tartotta, hogy veszni hagyja a sok teherhajót és a kevés híján kétszáz háromevezősorost. Hajókra rakták tehát a legjobb hoplitészeket és a legvitézebb dárdavetőket, s elhagyták a kikötőt száztíz háromevezősorossal, a többire ugyanis már nem jutott evező. A sereg fennmaradó részét Nikiasz a tengerparton állította fel, majd elhagyták a tábort és a Hérakleionig húzódó falakat. Így aztán a szürakuszaiak, akik eddig nem tudták bemutatni Héraklésznek szokásos áldozataikat, a papokkal és vezéreikkel felmentek a templomba, hogy áldozzanak, de előbb megrakták hajóikat legénységgel.

25. A jósok a legfényesebb győzelmet jósolták a szürakuszaiaknak az áldozatokból, ha nem ők kezdik el a harcot, hanem csak védekeznek, mert Héraklész is mindig úgy győzött, hogy védekezett, amikor megtámadták. Így indultak el az ütközetbe.

Az óriási tengeri csata heves volt, és a nézőkben nem kisebb izgalmat és aggodalmat keltett, mint magukban a küzdő felekben, mert a szűk csatamezőn világosan lehetett látni az ütközet változatos és váratlan fordulatait. Az athéniaknak saját felszerelésük legalább akkora károkat okozott, mint az ellenség hajói, mert sűrűn összezsúfolódott, nehézkes mozgású hajókon harcoltak a minden oldalról rájuk támadó könnyű és gyors járatú ellenséges hajók ellen. Az ellenség mindenünnen kőzáport zúdított rájuk, amit ők dárdákkal és nyilakkal viszonoztak, de nyilaik a hullámokon hányódó hajókon gyakran célt tévesztettek. Erre a harcmodorra a korinthoszi hajók parancsnoka, Arisztón tanította meg a szürakuszaiakat, aki maga is vitézül harcolt, és a szürakuszaiak győzelme után esett el. Az athéniak megfutottak, nagy vereséget szenvedtek, s így a menekülés útját a tenger felől elvágták előlük. Tudták, hogy a szárazföldön is csak nagy nehézségek árán menekülhetnek el, ezért nem törődtek vele, hogy az ellenség a szemük láttára levontatja hajóikat. Nem kérték halottaik kiszolgáltatását sem, mert kevésbé fájlalták, hogy elesettjeik temetetlenül maradnak, mint azt, hogy betegeiket és sebesültjeiket ott kell hagyniok; a legnyomorúságosabbnak azonban a maguk sorsát érezték, mert sejtették, hogy annyi szenvedés után a végén ugyanaz a sors vár rájuk is.

26. Az athéniak még azon az éjszakán útnak akartak indulni. Amikor Gülipposz környezete látta, hogy a szürakuszaiak áldozatokkal és víg lakomával ünneplik győzelmüket, nem is remélte, hogy rá tudja beszélni vagy kényszeríteni őket, hogy a lakomát otthagyva eredjenek a menekülő ellenség nyomába. Hermokratész azonban egy szál maga rászedte Nikiaszt: meghagyta állítólag néhány bizalmas emberének, hogy keressék föl, és tettessék, mintha azelőtt is jártak volna már nála titokban, majd figyelmeztessék, hogy ne keljen útra az éjszaka folyamán, mert a szürakuszaiak lesben állva várnak rá, és máris elzárták a menekülés útját. Nikiasz beleesett a csapdába, és kivárta, hogy el kelljen szenvednie a legborzasztóbbat, amitől már akkor is félt, amikor még csak képzelgés volt. Mert a szürakuszaiak kora reggel elfoglalták az útszűkületeket és a folyók átkelőhelyeit, lerombolták a hidakat, a sík területen csatarendbe állították lovasságukat, hogy az athéniak harc nélkül egy tapodtat se juthassanak előre.

Ők azonban egy álló nap és éjjel vártak, s csak azután keltek útra nagy sírás és jajveszékelés közben, mintha hazájukból és nem az ellenség földjéről kelnének útra. Híjával voltak a legnélkülözhetetlenebb felszerelésnek, el kellett hagyniok magukkal tehetetlen barátaikat és bajtársaikat, és tudták, hogy még mostani keserves sorsuknál is szörnyűbb bajokra kell felkészülniük. A sok szomorúság közt is Nikiasz volt a legszomorúbb látvány: betegségtől elcsigázott teste elgyengült, mert még a legszükségesebb eledelhez sem jutott hozzá, pedig betegsége miatt igen nagy szüksége lett volna a jó táplálkozásra; ennek ellenére részt vett minden fáradságos munkában, amit még egy erős és egészséges ember is csak nehezen tudott elvégezni. Mindenki láthatta, hogy nem azért viseli el a fáradalmakat, mert szeretne még élni, hanem hogy katonáiban ne hagyja kiveszni a reménységet. Mások gyakran fakadtak könnyekre, gyakran jajveszékeltek félelmükben és kétségbeesésükben, ha olykor ő is erre vetemedett, világosan lehetett látni, hogy csak a hadjárat dicstelen vége kínozza, és az a gondolat, hogy egykor milyen nagy és dicső sikerekben reménykedett.

Akik mostani állapotában látták, és akik visszaemlékeztek beszédeire és figyelmeztetéseire, amelyekkel meg akarta akadályozni a tengeri hadjáratot, meg voltak győződve róla, hogy méltatlanul jutott erre a szörnyű sorsra. Már az istenekben sem mertek reménykedni, ha egy ilyen istenfélő ember, aki oly sok fényes áldozattal mutatta meg az istenek iránti szeretetét, most semmivel sem részesül jobb sorsban, mint a hadsereg leghitványabb söpredéke.

27. Nikiasz ennek ellenére megkísérelte hangjával, arckifejezésével és magatartásával megmutatni, hogy úrrá tud lenni a szörnyű helyzeten. Visszavonulásuk egész ideje alatt, nyolc napon át, az ellenség lövedékeinek kereszttüzében, sebesülten is meg tudta óvni katonáit az ellenségtől, míg aztán Démoszthenész és a vele levő csapatok fogságba nem kerültek. Ezek hátvédharcot folytattak, és át akarták vágni magukat az ellenségen, de Polüzélosz birtokán bekerítették őket. Démoszthenész kirántotta kardját, és mellébe akarta döfni, de az ellenséges katonák gyorsan körülvették, és élve foglyul ejtették.

A szürakuszaiak odalovagoltak Nikiaszhoz, és közölték vele a történteket; ő ekkor néhány lovasát előreküldte, s midőn pontosan értesült a csapatok fogságba eséséről, fegyverszünetet kért Gülipposztól és szabad elvonulást az athéniaknak Szicíliából azzal a feltétellel, hogy túszokkal kötelezik magukat mindannak a költségnek a megfizetésére, amibe a szürakuszaiaknak a háború került. De szavait meg sem hallgatták, hanem dölyfösen és haragosan megfenyegették és szidalmazták, s továbbra is dárdáikat dobálták rá, bár Nikiaszba már csak hálni járt a lélek. Ennek ellenére kitartott az éjszaka folyamán és másnap is, s ment tovább a dárdaesőben az Aszinarosz folyóig. Ott érte utol őket az ellenség. Voltak, akiket belelöktek a folyóba, voltak, akik parthoz érve, szomjasan belevetették magukat a vízbe, és míg ittak, kegyetlen vérengzéssel leöldösték a szerencsétleneket. Végre Nikiasz térdre vetette magát Gülipposz előtt, és így szólt: "Legyetek szánalommal, Gülipposz, hiszen tiétek már a győzelem. Nem hozzám, akinek a szerencse jóvoltából valamikor olyan nagy nevem és hírem volt, hanem a többi athénihoz. Gondoljátok meg, hogy a háborúban mindenkit sújthat a szerencse forgandósága, és mikor a szerencse az athéniaknak kedvezett, ők nemeslelkűen bántak veletek."

Nikiasz beszéde és a szörnyű látvány meghatotta Gülipposzt, mert tudta, hogy Nikiasz milyen jó szolgálatot tett a spártaiaknak, amikor létrehozta a békekötést, azonkívül úgy gondolta, hogy nagy dicsőséget jelent majd neki, ha élve viheti magával azokat a vezéreket, akik ellen harcolt. Ezért felemelte Nikiaszt, megnyugtatta, és kiadta a parancsot, hogy a többieket is élve fogják el. De parancsát csak lassan vették tudomásul, és az életben hagyottak száma sokkal kevesebb volt, mint a leöldösötteké, bár a katonák több embert titokban elrejtettek.

Ezután összegyűjtötték a hadifoglyokat, a folyó partján a legszebb és legmagasabb fákra felaggatták a zsákmányul ejtett fegyvereket; magukat felkoszorúzták, lovaikat feldíszítették, az ellenség lovainak sörényét levágták, úgy vonultak be a városba. Ekként ért véget a leghíresebb háború, amelyet görögök viseltek görögök ellen, és így arattak a szürakuszaiak teljes győzelmet sok erőfeszítés árán, bátran és vitézül.

28. A szürakuszaiak és szövetségeseik közös gyűlést tartottak, és ezen Eurüklész népvezér a következő javaslatot terjesztette elő: Először is azt a napot, amelyen Nikiaszt foglyul ejtették, nyilvánítsák ünnepnapnak, mutassanak be áldozatokat, és minden munka szüneteljen, az ünnepet pedig nevezzék Aszinariának az Aszinarosz folyóról; ez Karneiosz hónap huszonhatodikán történt, ezt a hónapot Athénban Metageitniónnak nevezik. Másodszor: az athéniak szolgáit és szövetségeseit adják el rabszolgának, magukat az athéniakat és a hozzájuk pártolt szicíliaiakat pedig őrizet alatt zárják a kőbányákba, kivéve a vezéreket, mert azokat végezzék ki.

A javaslatokat a szicíliaiak elfogadták, de mikor Hermokratész azt mondta, hogy a győzelemnél is nagyobb dolog nemesen használni fel a győzelmet, szavait nagy lárma fogadta. Gülipposz azt kérte, hogy az athéniak vezéreit élve vihesse Spártába, de a szerencséjükben elbizakodott szürakuszaiak ez ellen hangosan tiltakoztak, már csak azért is, mert az egész háború alatt nehezen viselték el Gülipposz durvaságát, lakóniai modorát és hatalmaskodását. De Timaiosz szerint elítélték mérhetetlen kapzsiságáért is, ami öröklött tulajdonság volt nála. (Apját, Kleandridészt ugyanis elítélték, mert megvesztegetésen érték, és száműzték.) Abból az ezer talentumból, amelyet Lüszandrosz vele küldött Spártába, ő maga is elsikkasztott harmincat, és háza padlásán dugta el, de feljelentették, s megszégyenítésül elűzték hazájából. Mindezt azonban részletesebben leírtam már Lüszandrosz életrajzában. Timaiosz azt állítja, hogy Démoszthenészt és Nikiaszt nem a szürakuszaiak rendelete alapján végezték ki, amint Philisztosz és Thuküdidész megírták, hanem Hermokratész üzenetet küldött nekik, és amíg a gyűlés tartott, az egyik őr segítségével végeztek magukkal; holttestüket később az érdeklődők kívánságára, akik látni akarták, kidobták a kapuk elé. Úgy hallom, hogy az egyik szürakuszai templomban a mai napig is mutogatják Nikiasz állítólagos pajzsát, amely aranylemezekből van kikovácsolva és bíborfonallal átszőve.

29. A legtöbb athéni betegség és szűkös élelmezés következtében elpusztult a kőbányákban, mert naponként csak két kotülé árpakását és egy kotülé vizet kaptak; sokat kiszöktettek és eladtak rabszolgának, mások mint szolgák családoknál húzták meg magukat. Amikor eladták őket, homlokukra bélyegként lovat sütöttek, és így a rabszolgasors mellett még ezt a megszégyenítést is el kellett viselniök.

Szerény és tisztelettudó viselkedésük nagy segítségükre volt, sőt sokan rövid időn belül visszanyerték szabadságukat, vagy ha gazdáiknál maradtak, igen megbecsülték őket. Mások Euripidésznek köszönhették menekvésüket; úgy látszik ugyanis, hogy a Görögországtól távol élő görögök közül főként a szicíliaiak rajongtak Euripidész költői műveiért. Ha utasemberektől kis részleteket, inkább csak ízelítőt hallottak műveiből, boldogan megtanulták, és megtanították másoknak is. Hazájába visszatérve, mint mondják, sok volt fogoly boldogan és hálásan mesélte el Euripidésznek, hogy azért bocsátották szabadon, mert elmondott néhány Euripidész-verssort, amire visszaemlékezett, sőt olyanok is akadtak, akik a csata után menekülve ételt és italt kaptak, amikor Euripidész egy-egy kardalát elénekelték. Még az a történet is igaz lehet, hogy amikor a kaunosziak kikötőjébe vetődött egy kalózok üldözte hajó, addig nem bocsátották be, amíg meg nem kérdezték a hajósoktól, hogy nem ismerik-e Euripidész néhány dalát, és csak mikor igenlő választ kaptak, engedélyezték a hajó beevezését a kikötőbe.

30. Mondják, hogy az athéniak a vereség hírét eleinte főleg a hírvivő személye miatt nem akarták elhinni. Egy idegen, aki Peiraieuszban szállt partra, bement egy borbélyműhelybe, és úgy beszélt a történtekről, mintha az athéniak már ismernék őket. A borbély végighallgatta szavait, mielőtt mások hallottak volna róla, majd szaladt, ahogy csak tudott, a városba; előbb az arkhónokkal közölte a hírt, majd nyomban utána elmondta az agorán is. Érthetőleg nagy rémület és zűrzavar keletkezett, az arkhónok népgyűlést hívtak össze, és kérdőre fogták a borbélyt, aki nem tudott világos feleletet adni, hogy hogyan jutott a hír birtokába. Erre megvádolták, hogy rémhíreket terjeszt, zavart okoz a városban, és kerékre kötve hosszú ideig vallatták, míg más hírnökök is érkeztek, és részletesen elmondták, hogyan történt a szerencsétlen vereség. Ilyen nehezen hitték el az athéniak, hogy Nikiaszon beteljesedett az a végzet, amelyet pedig olyan sokszor megmondott előre.

CRASSUS^[167]

1. Marcus Crassus apja censorságot viselt, és diadalmenetet is tartott, de ő szerény házban nőtt fel két fivérével együtt. Ezek mindketten még szüleik életében megházasodtak, és mindnyájan közös asztalnál étkeztek; úgy látszik, sok tekintetben ez lehetett az oka, hogy Crassus mindig józanul és mértékletesen élt. Midőn egyik fivére meghalt, elvette az özvegyet feleségül, és gyermekei születtek tőle; e tekintetben is olyan példásan viselkedett, mint bármely római polgár. Igaz, már előrehaladott korában azzal gyanúsították, hogy viszonya van Liciniával, az egyik Vesta-szűzzel, aki ellen Plotius vádat emelt. Liciniának nagyon csinos villája volt a város közvetlen szomszédságában, amit Crassus olcsó áron meg akart szerezni, ezért gyakran meglátogatta, figyelmes volt hozzá, s ezzel gyanúba hozta. Kapzsisága némiképpen tisztázta a csábítás vádja alól, és a bíróság felmentette, ő azonban nem hagyott békét Liciniának, amíg a házat meg nem szerezte.

2. A rómaiak azt mondják, hogy Crassus sok jó tulajdonságát egyetlen hibája homályosította el, a kapzsiság; úgy látszik, hogy ez az egy minden más hibájánál erősebb volt, s a többit háttérbe szorította. Kapzsiságának legfőbb bizonyítékául említik azt a módot, ahogyan vagyonát szerezte, amely kezdetben nem volt több háromszáz talentumnál. Később, consulsága idején, vagyona tizedrészét felajánlotta Herculesnek, megvendégelte a népet, és minden rómainak három hónapra elegendő eleséget adott. Mégis, amikor a parthusok elleni hadjárat előtt számba vette vagyonát, úgy találta, hogy hétezer-száz talentumra rúg. Ennek legnagyobb részét, hogy megmondjuk a szégyenletes igazat, tűzből és háborúból szerezte, és így a közösséget sújtó szerencsétlenség volt legfőbb jövedelmi forrása.

Mikor Sulla elfoglalta a várost, és eladta azok vagyonát, akiket megöletett, az így szerzett jövedelmet hadizsákmánynak tartotta, így is nevezte; majd amikor az volt a szándéka, hogy minél több befolyásos embert bűnei cinkostársává tegyen, Crassus nem vonakodott ilyen vagyonokat elfogadni vagy megvenni. Mikor azután látta, hogy Rómában milyen gyakoriak, szinte mindennaposak a szerencsétlenségek, hol leég, hol összeomlik egy-egy ház (tekintve, hogy túlságosan nehézkesek voltak, és túlságosan közel épültek egymáshoz), sok ács és kőműves rabszolgát vásárolt. Amikor már ötszáz ilyen rabszolgája volt, megvásárolta a kigyulladt házakat meg a közelükben álló épületeket, amelyeket tulajdonosaik félelmükben és bizonytalanságukban potom áron eladtak, és Róma legnagyobb része a tulajdonába került. Bár sok mesterembere volt, önmagának soha nem épített házat, mert mindig azt mondogatta, hogy akik építkeznek, akkor is tönkremennek, ha nincsenek ellenségeik. És bár számtalan ezüstbányája, nagy értékű földbirtokai és rengeteg munkása volt, akik a földet megművelték, ez mind együtt semmi sem volt rabszolgáinak értékéhez képest. Rengeteg különféle és különlegesen kiképzett rabszolgát tartott: felolvasókat, kéziratmásolókat, ezüstműveseket, kasznárokat, asztali felszolgálókat. Kiképzésükről és taníttatásukról maga gondoskodott, abban a meggyőződésben, hogy a jó gazdának a legnagyobb gonddal kell törődnie rabszolgáival, háztartásának élő szerszámaival.

Igaza volt Crassusnak, amikor azt mondta, hogy minden szükségletét a rabszolgáknak kell kielégíteniök, de rabszolgái életét neki kell irányítania. Hiszen a gazdasági ügyek intézése, amíg élettelen tárgyakról van szó, csak pénz kérdése, de nyomban politikai tudománnyá válik, mihelyt emberekkel kell bánnunk. Abban azonban nem volt igaza, hogy azt hitte, és azt mondogatta, senki nem gazdag, aki nem tud vagyonából egy hadsereget eltartani: "A háború étvágya ugyanis kiszámíthatatlan", amint Arkhidamosz mondta, s ezért nem szabható meg, milyen gazdagság kell a háborúhoz. Marius homlokegyenest eltérő véleményen volt; mikor katonáinak földet osztott, személyenként tizennégy plethront, és megtudta, hogy többre vágynak, így szólt: "Egy római se gondolja, hogy kevés az a föld, amelyen megélhet."

3. Crassus vendégszerető volt az idegenekhez, és háza nyitva állt mindenki előtt; barátainak kamat nélkül kölcsönzött pénzt, de a kölcsönt könyörtelenül visszakövetelte, mihelyt a határidő lejárt, így a baráti kölcsön néha terhesebbé vált a magas kamatnál is. Ha vendégséget tartott, a meghívottak közt sokan voltak plebeiusok és egyszerű emberek, s az ételek egyszerűségét az ízléses tálalás és a szíves vendéglátás minden fényűzésnél kedvesebbé tette.

A tudományok közül elsősorban az ékesszólást gyakorolta, de úgy, hogy minél több embernek hasznára legyen vele. Róma egyik legképzettebb szónokává művelte ki magát, és kitartó szorgalmával felülmúlta a legtehetségesebbeket is. Nem lehetett olyan csekély vagy jelentéktelen peres ügy tárgyalása, amelyre készületlenül ment volna el, sőt ha Pompeius, Caesar vagy Cicero vonakodott az ügyet elvállalni, gyakran ő látta el a perbe fogott védelmét. Éppen ezért nagyon megkedvelték gondossága és segítőkészsége miatt. De szerették nyájas, mindenkihez szíves beszédmodoráért is. Nem lehetett olyan teljesen ismeretlen és egyszerű sorban élő római, akinek köszönését ne viszonozta volna, vagy nevén ne szólította volna. Mondják, hogy igen jártas volt a történelemtudományban, és voltak bölcseleti ismeretei is; az arisztotelészi filozófia hívének vallotta magát és Alexandrosz tanítványa volt, akit mindenki nyájas, szelíd természetű embernek ismert. Nyájassága kitűnik abból a kapcsolatból is, amely Crassushoz fűzte, mert nem könnyű megállapítani, hogy akkor volt-e szegényebb, amikor megismerte Crassust, vagy akkor, mikor már a tanítómestere volt. Utazásain barátai közül egyedül Alexandrosz szokta elkísérni, az útra rendesen egy köpenyt adott neki, de hazaérkezésükkor mindig visszakérte tőle. Ez azonban később történt.

4. Amikor Cinna és Marius hatalomra került, hamarosan kitűnt, hogy nem a haza üdvére tértek vissza, hanem a legderekabb polgárok vesztére és leplezetlen kiirtására, s akit csak kézre kerítettek, legyilkolták, közöttük Crassus apját és fivérét is. Ő maga ekkor még egészen fiatal volt, így elkerülte a közvetlen veszélyt, de mert úgy érezte, hogy a zsarnokok körülfogják s vadásznak rá, három barátjával és tíz szolgájával a lehető leggyorsabban Hispaniába menekült, ahol régebben már járt, amikor apja propraetor volt, és több barátot szerzett. Mikor látta, hogy rémületében mindenki úgy reszket Marius kegyetlenségétől, mintha máris a sarkukban járna, nem akart senkit sem felkeresni nyíltan; ezért Vibius Paciacus tengerparti birtokán húzta meg magát, és itt rejtőzött el egy tágas barlangban. Elküldte Vibiushoz egy szolgáját, mivel élelmiszerük már fogytán volt, hogy puhatolózzék nála. Vibius örömmel hallott megmeneküléséről, kérdezősködött, hogy hányan vannak, de személyesen nem kereste fel őket. Helyette jószágfelügyelőjét vezette a barlang közelébe, ráparancsolt, hogy készítsen mindennap élelmet, vigye ki, tegye le egy szikla mellé, és csendben menjen el. Figyelmeztette, hogy ne ártsa bele magát ebbe a dologba, és ne kérdezősködjék, ha megszegné a parancsot, az életével játszik, de ha hűségesen segítségére lesz, visszanyeri szabadságát.

A barlang nem volt messze a tengertől; majdnem összeérő sziklafalak közt keskeny, alig észrevehető ösvény vezetett a belsejébe. A bejáratnál a sziklafal csodálatos magasságba nyúlt, s oldalról egymással szemben nagy üregek nyíltak. Volt vizük is, friss levegőjük is, a sziklából üde vizű forrás fakadt, a hasadékokon pedig elegendő fény hatolt be, így nappal a barlang elég világos volt, s a levegő tiszta és száraz, mert a vastag szikla nem engedte át a nedvességet.

5. Az ember mindennap megjelent az élelemmel, de soha nem látta őket, nem is ismerkedett meg velük, ők azonban látták, mert tudták, mikor jön, és figyelték a megfelelő időpontban. Az ételeket Vibius bőségesen és ízletesen készíttette el, és nemcsak annyit vitetett, amennyire szükségük volt, mert Crassusról, barátjáról a legnagyobb vendégszeretettel kívánt gondoskodni. Sőt még arra is volt gondja, hogy a fiatalemberek természetes vágyait kielégítse, mert a napi élelemküldést inkább kényszerűségből, mint szíves készséggel tett szolgálatnak tekintette. Magával vitt tehát a tengerpartra két csinos rabszolganőt, majd mikor megérkeztek a barlanghoz, megmutatta nekik az ösvényt. Menjenek csak be a barlangba, mondotta nekik, és ne féljenek semmitől. Mikor Crassus és társai meglátták a két leányt, megijedtek, nem fedezték-e fel rejtekhelyüket; ezért megkérdezték tőlük, hogy kicsodák és mit akarnak; erre a két leány úgy felelt, ahogy Vibius előre kitanította őket, hogy urukat keresik, aki itt van elbújva. Crassus megértette Vibius tréfás célzását s kedvességét, és szívesen fogadta a két leányt, akik mindvégig velük maradtak, és időnként velük üzenték meg Vibiusnak, hogy mire van szükségük. Fenestella elbeszéli, hogy az egyik leánnyal később már öregasszony korában megismerkedett, és gyakran hallotta tőle ezt a történetet, amelynek minden részletére boldogan emlékezett vissza.

6. Crassus nyolc hónapot töltött rejtekhelyén, de mihelyt értesült Cinna haláláról, azonnal előjött. Sokan sereglettek köréje. Ezek közül kiválasztott kétezer-ötszáz embert, és sorra járta a városokat. Egy várost, Malacát, több történetíró állítása szerint, kifosztott, de ő tagadta, s éles vitái voltak rágalmazóival. Később hajókat kerített, és Libüába átkelve Metellus Piushoz, a kiváló hadvezérhez csatlakozott, aki jelentős haderőt gyűjtött össze. Itt nem sokáig maradt, mert összekülönbözött Metellusszal, és Sullához hajózott, aki nagyon megbecsülte. Midőn Sulla átkelt Itáliába, minden vele rokonszenvező fiatalembert meg akart nyerni magának, és mindegyikre más és más feladatot bízott. Crassust a marsusokhoz küldte, hogy csapatokat toborozzon közöttük, de Crassus kísérőket kért, mert útja ellenséges területen át vezetett. Sulla erre haragosan kifakadt, és így szólt hozzá: "Kísérőül adom melléd apádat, testvéredet, barátaidat és rokonaidat, akiket törvénytelenül és igazságtalanul megöltek, s akiknek gyilkosait most üldözöm." Ez a szemrehányás feltámasztotta Crassus önérzetét, és nyomban útnak indult, bátran keresztülvágta magát az ellenséges területen, jelentős haderőt gyűjtött össze, és Sullát mindig lelkesen támogatta harcaiban.

Mondják, hogy becsvágyától hajtva akkoriban kezdett a hírnévért versengeni Pompeiusszal. Pompeius, aki fiatalabb volt Crassusnál, noha apját rossz hír vette körül Rómában, és polgártársai szenvedélyesen gyűlölték, az akkori eseményekben annyira kitüntette magát, és olyan nagy hírnévre tett szert, hogy Sulla - pedig ezt nála idősebbekkel és vele egyenlő rangúakkal sem igen tette meg - helyéről felkelve fogadta, és födetlen fővel imperatornak szólította. Ez a bánásmód nagyon felingerelte és felháborította Crassust, mert, nem egészen ok nélkül, saját megaláztatását látta benne.

Ekkor még tapasztalatlan volt, de tetteinek fényét máris elhomályosították vele született fogyatékosságai, kapzsisága és fukarsága. Az umbriai Tudertia város elfoglalásakor híre ment, hogy a zsákmány javát megtartotta magának, és ezzel bevádolták Sullánál. A Róma körül vívott utolsó ütközetben azonban, amely valamennyi csata között a legnagyobb volt, és amelyben Sulla vereséget szenvedett, csapatait visszaszorították és szétszórták, Crassus a jobbszárny élén győzött, az éj beálltáig üldözte az ellenséget, majd Sullához küldött, vacsorát kért katonáinak, és jelentette neki a győzelmet. A proskripciók és vagyonelkobzások idején ismét rossz híre kelt, mert olcsó áron összevásárolt vagy ajándékképpen elfogadott nagy földbirtokokat. Mondják, hogy Bruttiumban Sulla utasítása nélkül proskribáltatott valakit, csupán vagyona megszerzéséért. Sulla megdöbbent az eseten, és többé semmi hivatalos ügyet nem bízott rá. Crassus nagyon értett hozzá, hogyan nyerjen meg magának embereket hízelgéssel, de ő is könnyen esett hízelgések áldozatául. Mint jellemző tulajdonságát említik, hogy bármennyire kapzsi volt, a hozzá hasonlókat gyűlölte és megrótta.

7. Crassust bosszantotta, hogy Pompeius szerencsés volt hadjáratain, diadalmenetet tartott, mielőtt még senator lett, és hogy polgártársai Magnusnak, vagyis "Nagynak" nevezték. Mikor egyszer valaki így szólt: "Jön Pompeius, a Nagy!", nevetett és megkérdezte, milyen nagy. Le is mondott róla, hogy mint hadvezér Pompeiuséval egyenlő dicsőségre tegyen szert. Ehelyett szolgálatkészségével, védőbeszédeivel, kölcsönökkel, korteskedéssel és a hivatalkeresők ügyeinek buzgó intézésével belevetette magát a közéletbe. Ezzel olyan befolyásra és hírnévre tett szert, amely méltán vetélkedett Pompeius sok és nagy hadjáratán szerzett dicsőségével. Versengésük különösképpen alakult: Pompeius akkor volt népszerűbb és tekintélyesebb a városban, midőn távol volt hadjáraton, ha viszont odahaza tartózkodott, gyakran alulmaradt Crassusszal szemben. Pompeius ugyanis öntelt büszkesége és zárkózott életmódja miatt kerülte a tömeget, távol maradt a forumtól, a kérelmezőknek csak ritkán és akkor sem valami készségesen segített, befolyását akkorra tartogatta, mikor neki magának volt rá szüksége. Crassus viszont fáradhatatlanul segített, nem vonult félre, nem volt megközelíthetetlen, mindig azzal volt elfoglalva, hogy sürgős ügyekben segítsen, így barátságos és szívélyes modorával győzedelmeskedett fensőbbséges vetélytársán. Külső megjelenésük méltóságteljessége, megnyerő beszédmodoruk, kellemes arcvonásaik, mint mondják, hasonlóak voltak.

Ez a versengés mégsem indította gyűlöletre vagy rosszindulatra Crassust, és bár bosszankodott amiatt, hogy Pompeius és Caesar nagyobb tiszteletben részesül, mint ő, ebbe a becsvágyába nem vegyült sem ellenséges érzület, sem rosszakarat. Igaz, hogy Caesar, amikor Ázsiában a kalózok kezébe került, így kiáltott fel a fogságban: "Mennyire örülsz majd, Crassus, ha meghallod, hogy fogságba kerültem!" De később jó barátok voltak, sőt midőn Caesar propraetorként Hispaniába készült, de hitelezőit nem tudta kifizetni, s azok rátámadtak, és poggyászát lefoglalták, Crassus nem hagyta cserben, hanem jótállt érte nyolcszázharminc talentum erejéig. Róma akkor három pártra oszlott, Pompeius, Caesar és Crassus pártjára (Cato hírneve nagyobb volt, mint hatalma, az emberek őt inkább csodálták, mintsem hogy párthívei lettek volna). A polgárság meggondolt és konzervatív része Pompeiushoz csatlakozott, a heves vérűek és vállalkozó szelleműek Caesar reményeiben osztoztak, Crassus pedig a középen állt, és mindkét oldalról szerzett magának híveket. Politikai nézeteit gyakran változtatta, nem volt megbízható barát, de engesztelhetetlen ellenség sem; jóindulata vagy haragja gyorsan elmúlott, ha érdeke úgy kívánta, úgyhogy gyakran rövid időközzel pártolta, majd ellenezte ugyanazokat az embereket vagy törvényjavaslatokat. Hatalma a jóindulaton vagy a félelmen, de inkább a félelmen alapult. Midőn Sicinniust, aki azokban az időkben az állam vezető embereinek és a népvezéreknek a legtöbb gondot okozta, megkérdezték, hogy miért nem támadja Crassust, és miért egyes-egyedül őt hagyja békén, azt felelte, azért, mert "széna van a szarván". A rómaiak ugyanis az öklelős tehenek szarvára szénát kötöttek, hogy ha valaki szembetalálkozik velük, óvakodjék tőlük.

8. A gladiátorok felkelése és Itália elpusztítása, amelyet általában Spartacus háborújának neveznek, a következőképpen kezdődött: Egy bizonyos Lentulus Batiatus gladiátoriskolát tartott fenn Capuában; a gladiátorok többnyire gallok és thrákok voltak. Gazdájuk, nem rossz magaviseletük miatt, hanem csak azért, hogy gladiátori harcra kényszerítse őket, kegyetlenül szigorú őrizetben tartotta az embereket. Kétszázan közülük meg akartak szökni, de tervüket elárulták. Hetvennyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb valami konyhából bárdokat és nyársakat szereztek, majd az úton szekereket tartóztattak fel és fosztottak ki, amelyeken gladiátori fegyvereket szállítottak egy másik városba, és ebből felfegyverkeztek. Birtokukba vettek egy jól védhető helyet, és három vezért választottak; közöttük az első Spartacus volt, egy thrakiai nomád törzsből származó férfi, aki nemcsak nagyon bátor és erős, hanem nehéz sorsához képest feltűnően értelmes és művelt ember is volt, inkább görög, mint nomád. Mint mondják, amikor Rómába vitték a rabszolgavásárra, álmában kígyó tekerőzött arcára, és vele egy törzsből származó felesége, egy jósasszony, aki be volt avatva a dionüszoszi misztériumokba, ezt úgy értelmezte, hogy a kígyó nagy és félelmetes hatalmat jelez, de szerencsétlenséget is hoz Spartacusra. Ez az asszony akkor is vele volt, és most is követte a szökésben.

9. A gladiátorok először visszaverték a Capuából ellenük küldött katonákat; sok fegyvert zsákmányoltak, s boldogan cserélték fel őket a gladiátori fegyverekkel, amelyeket megalázónak és barbárnak tartottak és eldobálták. Ezután Clodius praetort küldték ellenük Rómából háromezer katonával. Clodius ostrom alá fogta a gladiátorokat egy hegyen, amelyre egyetlen szűk és nehezen járható ösvény vezetett fel, ezt a praetor őrizet alá vette, egyébként pedig a sziklák meredekek és csúszósak voltak. A hegytetőt sűrűn vadszőlő nőtte be. A gladiátorok levágták a vastagabb indákat, s jó erős és hosszú kötélhágcsókat fontak belőlük, hogy a sziklákhoz erősítve biztonságban leereszkedhettek segítségükkel a hegy tövében elterülő síkságra. Egyik társuk maradt csak fenn a hegytetőn a fegyverek miatt, és amikor a többiek lejutottak, ledobálta az összes fegyvert, és utolsónak lejutott ő is minden baj nélkül. A rómaiak semmit nem vettek észre, így a gladiátorok a hátukba kerültek, váratlanul rájuk támadtak, megszalasztották őket, és táborukat elfoglalták. A gladiátorokhoz ekkor sok környékbeli tehén- és birkapásztor csatlakozott, bátor és gyors lábú emberek; közülük némelyeket felfegyvereztek, másokat futárnak vagy parittyásnak használtak.

Másodszor Publius Varinus praetort küldték ki ellenük. Varinusnak először az alvezérét, egy bizonyos Furiust szalasztották meg kétezer katonájával, és egész csapatát szétszórták. Ezután Spartacus lesbe állt Varinus vezértársa és tanácsadója, Cossinius ellen, akit nagy haderővel küldtek ki ellenük; ezt Salinaenél^[168] fürdés közben kis híján elfogta. Cossinius nagy nehezen elmenekült, de málháját Spartacus nyomban kézre kerítette, majd üldözőbe fogta embereit, nagy öldökléssel elfoglalta táborát, s Cossinius is elesett. A praetort több nagy csatában megverte, végül lictorait és lovát is elfogta. Így Spartacus nagy és félelmetes ellenséggé vált, de ő felmérte a helyzetet: arra nem számíthatott, hogy megdönti Róma hatalmát, ezért hadseregét az Alpok felé vezette azzal a szándékkal, hogy átkel, és mindnyájan visszatérnek hazájukba, ki Thrakiába, ki Galliába. De követőinek száma ekkorra már igen megnövekedett; bíztak erejükben, és nem hallgattak rá, hanem szerte mindenütt raboltak és harácsoltak Itáliában.

A senatust most már nem annyira a szégyenletes és gyalázatos lázadás nyugtalanította, inkább a veszélytől féltek, s ezért - akárcsak a legnehezebb és legnagyobb háborúkban - mindkét consult kiküldték Spartacus ellen. Gellius, az egyik consul, váratlanul beleütközött azokba a germánokba, akik merészen és gőgösen kiváltak Spartacus táborából, és mindnyájukat felkoncolta. De mikor Lentulus, a másik consul nagy hadsereggel körülvette Spartacust, az rátámadt, megütközött vele, alvezéreit megverte, és egész tábori felszerelését zsákmányul ejtette. Ezután előrenyomult az Alpok felé. Cassius, az Alpokon inneni Gallia propraetora, tízezer emberrel útját állta: a két sereg megütközött, Cassius vereséget szenvedett, sok halottat veszített, és ő maga is csak nehezen menekült el.

10. Midőn a senatus értesült a történtekről, haragjában elrendelte, hogy a consulok hagyják abba a hadvezetést, és a háború vezérévé Crassust választotta. Az előkelők közül sokan vele tartottak a hadjáratban, egyrészt hírneve, másrészt baráti kapcsolatai miatt. Crassus Picenum határán állt fel hadseregével, és türelmesen várta a közben odavonult Spartacust. Alvezérét, Mummiust két legióval kerülő útra küldte azzal a paranccsal, hogy kövesse az ellenséget, de még kisebb csatározásokba se bocsátkozzék vele. Mummius azonban az első kedvezőnek látszó alkalmat felhasználva megütközött Spartacusszal és vereséget szenvedett; sok embere elesett, mások, fegyverüket eldobálva, futásban kerestek menekülést. Crassus emiatt keményen leszidta Mummiust, a katonáknak új fegyvereket adatott, de esküvel ígértette meg velük, hogy fegyvereiket megőrzik; ezután a leggyávább ötszázat, akik elsőnek futottak meg, tízes szakaszokba osztotta, és sorshúzás után minden tizediket kivégeztette; ezzel a hadseregben egy ősrégi, de már régóta elavult büntetési módot elevenített fel. Az ilyen halált súlyos megszégyenítés előzte meg, mert a kivégzéseket félelmetes és szörnyű módon hajtották végre az egész hadsereg szeme láttára.

Miután katonáit megbüntette, az ellenség ellen vezette őket. Spartacus azonban kitért előle, és Lucanián át a tengerpartra vonult. Itt a tengerszorosban kilikiai kalózokra bukkant, s elhatározta, hogy meghódítja Szicíliát, kétezer emberét átszállítja a szigetre, és újra lángra lobbantja a nemrég elfojtott rabszolgaháborút, amelynek csak egy kis szikrára lett volna szüksége, hogy ismét kirobbanjon. A kilikiaiak megegyeztek vele, ajándékot is elfogadtak tőle, de becsapták, és elvonultak hajóikkal. Így aztán beljebb vonult a tengerparttól, és a rhegiumi félszigeten ütötte fel táborát. Közben megérkezett Crassus, és miután megszemlélte a terepet, tüstént látta, hogy mit kell tennie. Azonnal hozzákezdett, hogy falat építsen a földszoroson; ezzel foglalkozást adott katonáinak, az ellenséget pedig elvágta az élelem-utánpótlástól. Nagy és nehéz munkába kezdett, de minden várakozás ellenére igen rövid idő alatt elkészült vele. Először a földszoros legkeskenyebb részén, tengertől tengerig, harminc stádium hosszú, tizenöt láb széles és ugyanolyan mély árkot ásatott. Az árok mentén végig magas és erős falat építtetett. Spartacus eleinte nem sokat törődött az egésszel, de mert élelmiszerkészletei fogytán voltak, ott akarta hagyni a félszigetet; mikor azonban meglátta a falat, és a félszigeten semmi élelmet nem tudott szerezni, megvárta az első havas és viharos éjszakát, betemette az árkot egy rövidebb szakaszon földdel, fával és rőzsével, s hadserege egyharmadával átkelt rajta.

11. Crassus attól félt, hogy Spartacusnak kedve támad Róma ellen vonulni, de megnyugodott, mert Spartacust valami viszály miatt sok embere elhagyta, ezek külön táboroztak egy lucaniai tó partján, amely, mint mondják, egyszer édes vizű, máskor pedig sós és ihatatlan. Crassus támadásra indult ellenük, és elűzte őket a tótól, de nem tudta megölni és üldözőbe venni őket, mert hirtelen megjelent Spartacus, és visszafordította futásukat.

Crassus ezt megelőzően levelet küldött a senatusnak, kérve, hogy hívják haza Lucullust Thrakiából és Pompeiust Hispaniából, de aztán megbánta kérését, és sietett befejezni a háborút megérkezésük előtt, jól tudva, hogy ha segítségére mennek, a sikert nem neki, hanem amazoknak fogják tulajdonítani. Elhatározta, hogy először a Spartacustól elszakadt csoportot támadja meg, akik Caius Canicius és Castus vezetésével külön táboroztak; elküldte tehát hatezer emberét, hogy foglaljanak el előre egy magaslatot, és megparancsolta nekik, hogy a hadműveletet tartsák titokban az ellenség előtt. Igyekeztek is rejtve maradni, még sisakjukat is betakarták, de meglátta őket két asszony, akik áldozatot mutattak be az ellenség győzelméért, így a katonák könnyen bajba kerülnek, ha Crassus hirtelen meg nem jelenik, és csatába nem kezd az ellenséggel. Ez volt a hadjárat legvéresebb ütközete, mert bár tizenkétezer-háromszáz ellenséges katonát öltek meg, csak kettőt találtak az elesettek között, aki a hátán kapott sebet; a többiek kitartottak helyükön, és mindnyájan a rómaiakkal harcolva hullottak el.

Spartacus a csoport leveretése után visszahúzódott a peteliai hegyek közé, de oda is nyomon követte Quintus, Crassus egyik vezére és Scrophas quaestor. Mikor azonban Spartacus szembefordult velük, a rómaiak futásnak eredtek, s a quaestort csak nehezen tudták kimenteni az ellenség keze közül. Ez a siker azonban Spartacus vesztét okozta, mert szökött rabszolgái elbízták magukat, nem voltak hajlandók kitérni az ellenség elől, nem engedelmeskedtek vezéreiknek, s mikor már útnak indultak, fegyveresen körülvették, és rákényszerítették Spartacust, hogy vezesse őket vissza a rómaiak ellen. Ez volt Crassus óhaja is, mert már híre érkezett, hogy Pompeius közeledik, és a népgyűléseken többen kijelentették, hogy a győzelmet ebben a háborúban ő fogja megszerezni: csak meg kell érkeznie, és amint megütközik az ellenséggel, azonnal véget vet a háborúnak. Crassus tehát sürgette a döntő ütközetet. Az ellenséggel szemközt ütötte fel táborát és árkot ásatott. A rabszolgák odarohantak, és harcba kezdtek az árkot ásó katonákkal. Amikor mindkét részről mind többen és többen siettek társaik segítségére, Spartacus a kényszerű helyzetben mást nem tehetvén, egész hadseregét csatarendbe állította.

Amikor odavezették hozzá lovát, kihúzta kardját, és azt mondta, ha győz, övé lesz az ellenség sok és szép lova, ha pedig veszít, úgysem lesz rá szüksége, ezzel leszúrta a lovat. Ezután több sebből vérezve, előretört Crassus felé az ellenség sűrű sorai közt, de nem jutott el hozzá, csak két centuriót ölt meg, akik egyszerre támadtak rá. Végül, miután a közelében levők megfutamodtak, egyedül maradt, és a rárontó ellenséges katonák ellen védekezve elesett. Crassus jól kihasználta szerencséjét, kitűnően vezette a hadjáratot, önmagát sem kímélte a veszedelemtől, a végén mégis az történt, hogy sikerével Pompeius dicsőségét gyarapította, mert Spartacus szétvert hadseregének katonái beleütköztek Pompeiusba, és ő semmisítette meg őket. Ezért írta Pompeius a senatushoz intézett levelében, hogy bár nyílt ütközetben Crassus győzte le a szökött rabszolgákat, ő irtotta ki gyökerestül a háborút. Így aztán Sertorius felett és Hispaniában aratott győzelmeiért Pompeius díszes diadalmenetet tartott. Crassus még csak meg sem kísérelte, hogy diadalmenetet kérjen, a gyalogosan tartott és ovatio nevű diadalmenetet pedig közönségesnek és magához méltatlannak tartotta még rabszolgaháborúért is. Hogy a kétféle diadalmenet miben különbözik egymástól, és miért nevezik őket így, már elmondtam a Marcellusról írt életrajzban.

12. Közvetlen ezután Pompeius megpályázta a consulságot, és Crassus, remélve, hogy hivataltársa lesz, habozás nélkül támogatását kérte. Pompeius örömmel használta fel az alkalmat, mert mindig is óhajtotta, hogy Crassust valamivel lekötelezze; szívesen felajánlotta tehát támogatását, sőt egy népgyűlési beszédében kijelentette, hogy nem kevésbé lesz hálás hivataltársa megválasztásáért, mint a maga consulságáért. De ez a szívélyes viszony nem maradt fenn köztük hivatali idejük alatt, mert csaknem minden kérdésben ellenkező nézeten voltak, sokat civódtak és egyenetlenkedtek egymással; ez aztán consulságukat meddővé és eredménytelenné tette, kivéve azt, hogy Crassus Hercules tiszteletére nagy áldozati ünnepet rendezett, a népet tízezer asztalnál megvendégelte, és három hónapra elegendő gabonát osztatott ki.

Consulságuk végén népgyűlést tartottak; ekkor egy egyébként ismeretlen, lovagi rendű férfi, Onatius Aurelius, aki a közügyektől távol, vidéken élt, felment a szószékre, és elmondta, hogy milyen álmot látott. "Iuppiter jelent meg álmomban - szólt -, és megparancsolta, mondjam meg mindnyájatok füle hallatára, ne engedjétek, hogy a consulok letegyék hivatalukat addig, amíg jó barátok nem lesznek." Aurelius szavainak elhangzása után Pompeius mozdulatlanul állt és hallgatott, Crassus azonban megragadta jobbját, és elsőnek ő szólalt meg. "Úgy gondolom, polgártársaim - mondta -, hogy semmi megalázót és magamhoz méltatlant nem teszek, ha felajánlom jóakaratomat és barátságomat Pompeiusnak, akit ti pelyhedző állú ifjú korában Nagynak neveztetek, és megszavaztátok neki a diadalmenetet, pedig még nem is volt tagja a senatusnak."

13. Ezek voltak Crassus consulságának említésre méltó eseményei; censorsága teljesen eseménytelen és eredménytelen volt, mert nem végezte el sem a senatus, sem a lovagok felülvizsgálatát, sem a polgárok közti vagyonbecslést. Censortársa, Lutatius Catulus szelíd lelkű római volt, de, mint mondják, igen erélyesen szembeszállt Crassusszal, amikor keresztül akarta vinni azt a veszélyes és erőszakos intézkedést, hogy Egyiptomot a rómaiak adófizetőjévé tegye; az ebből támadt viszály miatt mindketten önként lemondtak hivatalukról.

A Catilina-féle messzire kiterjedt összeesküvésben, amely kis híján forradalomra vezetett Rómában, gyanús volt Crassus szerepe is, valaki nyilvánosan ki is jelentette, hogy részt vett az összeesküvésben, de ezt senki nem hitte el. Ennek ellenére Cicero egyik beszédében nyíltan megvádolta Crassust is és Caesart is, ez a beszéd azonban mindkettőjük halála után jelent meg. Cicero a consulságáról írt művében elmondja, hogy Crassus egy éjszaka felkereste, és átadott neki egy Catilinára vonatkozó levelet, amely megerősítette részvételét az összeesküvésben. Crassus emiatt gyűlölte Cicerót, és csak fia akadályozta meg, hogy ártalmára ne legyen. Publius ugyanis, aki irodalomkedvelő és a tudományok iránt érdeklődő fiatalember volt, rajongott Ciceróért, az ellene indított per idején gyászruhát öltött, és társait rábeszélte, hogy ők is ugyanezt tegyék. Végül rábírta apját, hogy kössön barátságot Ciceróval.

14. Caesar, tartományából hazaérve, pályázni készült a consulságra; látta azonban, hogy Crassus és Pompeius ismét civódnak egymással. Mivel nem akarta egyiket ellenségévé tenni azzal, hogy a másik mellé áll, de sikert sem remélt, ha valamelyikük nem támogatja, mindenáron azon fáradozott, hogy kibékítse őket; folytonosan azt hajtogatta, hogy ha egymás ártalmára lesznek, ezzel csak a Cicerók, Catulusok és Catók hatalmát növelik, akik semmire se mennének, ha ők egyesítenék barátaikat és párthíveiket, s közös erővel és akarattal vezetnék a várost. Rábeszélésével sikerült őket kibékítenie és hármuk egyesüléséből olyan legyőzhetetlen hatalmat teremtenie, amellyel leigázta a római senatust és a népet, s ily módon nem őket tette egymás által nagyobbá, hanem általuk önmagát a legnagyobba, mert mindkettőjük támogatásával fényes sikerrel consullá választották. Consulsága alatt megszavaztatták neki a hadsereg feletti parancsnokságot, továbbá Gallia kormányzóságát, ahova úgy ültették be, akár valami fellegvárba, abban a meggyőződésben, hogy minden mást háborítatlanul szétoszthatnak egymás között, ha egyszer Caesar biztosan kezében tartja a neki jutott provinciát.

Pompeius mindezt határtalan hatalomvágyból tette, de Crassus régi betegségéhez, a kapzsisághoz egy új és heves szenvedély is járult Caesar nagy tetteinek láttán: a diadaljelek és diadalmenetek utáni forró vágyakozás; ebben az egyben érezte magát nála kisebbnek, másban mindenben felette állónak. Ez a vágya nem hagyott neki békét és nyugalmat, míg saját magát dicstelen halálba, az államot pedig súlyos veszedelembe nem döntötte. Amikor Caesar Galliából Luca városába ment, sok római felkereste, köztük Pompeius és Crassus is, akikkel titkos tanácskozásokat tartott, elhatározták, hogy erélyesebben szerzik meg maguknak a hatalmat, és az állam ügyeit végképp a kezükbe veszik; Caesar megtartja hadseregét, a többi tartományt és csapatot pedig Pompeius és Crassus kapja. De ehhez az egyetlen út a consulság másodszori megszerzésén át vezet; erre ők ketten pályáznak, Caesar pedig támogatásukra leveleket ír barátainak, és sok katonát küld haza, hogy jelen legyenek a consulválasztó népgyűlésen.

15. Crassus és Pompeius ezzel a megállapodással tért vissza, és Rómában nyomban gyanakvással néztek rájuk; híre járt az egész városban, hogy nem jó ügyben tanácskoztak egymással. A senatusban Marcellinus és Domitius megkérdezte Pompeiust, pályáznak-e a consulságra, mire ő azt felelte, hogy talán igen, talán nem; majd amikor másodszor is megkérdezték, azt mondta, a jó polgárok szavazatával igen, de a rosszakéval nem. Feleletét méltán tartották gőgösnek és fennhéjázónak, Crassus azonban szerényebben válaszolt, és azt mondta, hogy ha hasznára lesz a városnak, pályázik a consulságra, de ha nem, lemond róla. Erre némelyek - köztük Domitius is - nekibátorodtak, és maguk is pályázni akartak. Mikor azonban Pompeius és Crassus nyíltan bejelentette szándékát, a többiek megijedtek és visszahúzódtak, Domitiust azonban, aki Catónak rokona és barátja volt, Cato unszolta és bátorította, hogy tartson ki szándéka mellett, mert a közös szabadságért fog küzdeni; Pompeiusnak és Crassusnak nem a consulság kell, hanem a zsarnokság, nem a hivatali tisztséget akarják, hanem tartományokat és hadseregeket akarnak hatalmukba keríteni.

Cato így beszélt és gondolkodott, s valósággal kényszerítette Domitiust, hogy menjen el a választógyűlésre, és sokan mások is elkísérték. Többen elcsodálkozva kérdezték: "Mi szükségük van ezeknek második consulságra? Miért újra ők ketten? Miért nem másokkal? Sok olyan derék ember van közöttünk, aki nem volna méltatlan rá, hogy Crassusnak vagy Pompeiusnak consultársa legyen." Pompeius és pártja ettől megijedt, és nem riadtak vissza a legdurvább és legerőszakosabb eszközöktől sem. Így többek közt meglesték Domitiust, amikor virradat előtt társai kíséretében lement a forumra; fáklyavivőjét megölték, többeket megsebesítettek, közöttük Catót is. Mialatt embereit szétkergették vagy Domitius házába zárták, Pompeiust és Crassust consullá kiáltották ki. Kis idővel később fegyveresekkel körülvették a szószéket, és Catót elkergették a forumról; az ellenszegülők közül néhányat megöltek, Caesar proconsuli hatalmát öt évre meghosszabbították, saját maguknak tartományul megszavaztatták Szíriát és Hispaniát. A sorshúzásnál Crassus kapta Szíriát, Pompeius pedig Hispaniát.

16. A sorshúzással mindenki meg volt elégedve, mert a népnek az volt az óhajtása, hogy Pompeius ne legyen távol a várostól, s mivel Pompeius nagyon szerette feleségét, ideje nagy részét Rómában szándékozott tölteni. Mihelyt a sorshúzás megtörtént, Crassus nyíltan kimutatta örömét. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy ennél nagyobb szerencse még soha életében nem érte. Még idegenek közt vagy nyilvános helyen is alig bírta türtőztetni magát, bizalmas körben pedig szinte gyerekes hiúsággal beszélt, ami nem illett korához és természetéhez, hiszen soha életében nem volt sem kérkedő, sem önhitt. De most elragadtatásában s elvakultságában nem Szíriát vagy Parthiát tekintette sikerei véghatárának, hanem mint aki Lucullus hadjáratát Tigranész és Pompeiusét Mithridatész ellen gyermekes semmiségnek tekinti, álmaiban egészen Baktriáig, Indiáig és a külső tengerig kalandozott.

A nép által megszavazott határozatban szó sem volt a parthusok elleni háborúról, de mindenki tudta, hogy Crassus erre vágyott. Caesar is írt neki Galliából, levelében dicsérettel emlékezett meg szándékáról, és biztatta a háborúra. Közben azonban Ateius néptribunus elhatározta, hogy megakadályozza Crassus távozását a városból; véleményét sokan osztották, mert tűrhetetlennek tartották, hogy valaki hadba vonuljon egy olyan nép ellen, amely semmi igazságtalan dolgot nem követett el a rómaiak ellen, sőt szövetségi viszonyban áll velük. Crassus megijedt, megkérte Pompeiust, hogy legyen segítségére és kísérje ki a városból, mert neki igen nagy tekintélye van a nép előtt. Valóban, amikor hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megakadályozza Crassus eltávozását, és szemrehányást tegyen neki, feltűnt Pompeius nyájas és barátságos arca. Le is csendesítette a tömeget; erre hangtalanul utat engedtek nekik. De Ateius Crassus elé állt, először csak kérlelte és tiltakozott, de aztán megparancsolta a vele levő lictornak, hogy ragadja még és tartóztassa le. A többi néptribunus ezt nem tűrte, s a lictor nyomban elengedte Crassust. Ateius azonban előresietett a városkapuhoz, és egy tüzes serpenyőt tett le a földre, majd mikor Crassus odaért, füstölőszert szórt és italáldozatot hintett a serpenyőre; félelmetes és borzasztó átkot mondott, ijesztő és idegen istenek haragját idézte, s nevükön nevezte őket. A rómaiak hite szerint ezeknek a titokzatos és ősrégi átkoknak olyan ereje van, hogy akire rámondják, nem szabadulhat tőlük, de szerencsétlenséget hoznak arra is, aki az átkot kimondja, s ezért csak ritkán és kevesen használják. Ateiusnak is azt hányták a szemére, hogy bár a városért haragudott meg Crassusra, de a félelmetes átok babonás erejét felidézte a város ellen is.

17. Crassus megérkezett Brundisiumba, és bár a téli viharoktól a tenger még nagyon háborgott, nem várt, hanem átkelt; így aztán sok hajója odaveszett. Hadserege megmaradt részével sietve menetelt Galatián át. Amikor Déiotarosz királyt, aki már öregember volt, új város építése közben találta, gúnyosan így szólt hozzá: "Te meg, király, most kezdesz építkezni a tizenkettedik órában?" A galata mosolyogva így felelt: "Látom, imperator, hogy te sem indulsz nagyon korán a parthusok ellen." Crassus ugyanis ekkor már hatvanadik évében járt, és koránál is idősebbnek látszott. Megérkezésekor eleinte várakozásának megfelelően alakultak a dolgok. Baj nélkül átkelt az Eufratészen, Mezopotámiában sok várost elfoglalt, amelyek készségesen meghódoltak neki. De az egyik városban, amelynek Apollóniosz volt a türannosza, száz katonáját megölték; erre ellenük vezette hadseregét. Bevette a várost, javaikat felprédálta, és a lakosokat eladatta rabszolgáknak; a görögök ezt a várost Zénodotiának hívják. A város elfoglalása után megengedte, hogy katonái imperatornak szólítsák; de nagyon megszólták érte, mert hitványul kimutatta, mennyire nem lehet reménye semmi nagyobb eredményre, ha ilyen jelentéktelen hódításnak ennyire megörült. A hozzá csatlakozott városokba helyőrségeket rakott, összesen hétezer gyalogost és ezer lovast, majd téli szállásra Szíriába vonult. Itt várt fiára, aki Caesartól érkezett Galliából, feldíszítve kitüntetésekkel vitéz tetteiért, és ezer válogatott lovast hozott magával.

Hadjárata első és igen súlyos következményekkel járó hibáját valószínűleg ekkor követte el azzal, hogy bár Babilónba és Szeleukiába kellett volna vonulnia, és meg kellett volna nyernie magának ezt a két várost, amely mindig ellenséges viszonyban volt a parthusokkal, ehelyett időt adott az ellenségnek a felkészülésre. Szíriai viselkedését is kifogásolták: mivel az anyagi szempontokat a stratégiai szempontok elé helyezte, nem vezetett pontos nyilvántartást csapatai létszámáról, és nem rendeztetett atlétikai versenyeket. Ehelyett pontos kimutatást készíttetett a városok adóbevételeiről, és több napot azzal töltött, hogy Hierapoliszban felmérette az istennő kincseit; listára vétette, hogy az egyes népek és uralkodók mennyi katonát kötelesek kiállítani, majd elengedte nekik, amikor pénzt ajánlottak fel helyette, s ezzel kiérdemelte megvetésüket és lenézésüket. Az első baljóslatú figyelmeztetést ettől az istentől kapta, akit néha Aphroditénak, néha Hérának neveznek, mások viszont minden dolog természet szerinti és a nedvekből származó kezdetének s előidéző okának tartják, aki megismertette az embereket minden jó adomány forrásával. Egy alkalommal ugyanis, amikor mentek ki a templomból, a fiatal Crassus megbotlott és elesett a kapuban, majd ráesett az apja is.

18. Crassus már készült összevonni csapatait téli szállásukról, amikor rövid üzenettel követek érkeztek az Arszakésztól. A követek kijelentették, hogy ha a hadsereget a római nép küldte ellenük, vállalják a háborút fegyverszünet és békeszerződés nélkül; de ha értesüléseik helyesek, és Crassus hazája akarata ellenére, személyes nyereségvágyból jött fegyverekkel a parthusok ellen, és foglalta el területüket, az Arszakész kész megszánni Crassus öregkorát, és elengedi a rómaiakat, akiket inkább ő őriztet, mint azok őt. Erre Crassus nagy dicsekedve kijelentette, hogy ezekre a szavakra majd Szeleukiában adja meg a választ. Vagiszész, a legidősebb követ ekkor hangosan elnevette magát, és felfelé fordított tenyerét mutatva, így szólt: "Hidd el, Crassus, előbb nő ki itt a szőr, mint te meglásd Szeleukiát."

A követség eltávozott és jelentette Hüródész királynak, hogy a háború elkerülhetetlen. Ekkor történt, hogy a mezopotámiai városokból, ahol római helyőrségek voltak, néhány katona nagy veszélyek árán megszökött, és aggodalmat keltő híreket hozott. Elmondták, hogy saját szemükkel látták, milyen irdatlanul sok az ellenség, és hogyan harcolt, amikor megtámadta a városokat. Miként ilyenkor történni szokott, még túlozták is a rémségeket. Kijelentették, hogy a parthusok üldözése elől nem lehet elmenekülni, de futás közben utol sem lehet érni őket; újszerű lövedékeik előbb lecsapnak és áttörnek mindenen, mintsem meg lehetne pillantani azokat, akik a lövedéket kilövik; vértes lovasaik fegyverzete olyan, hogy mindenen áthatol, de azon nem fog semmi sem. Ezek hallatára a katonák bátorsága alábbszállt. Nekik azt mondták, hogy a parthusok semmiben sem különböznek az armeniaiaktól és a kappadokiaiaktól, akiknek kirablásába és a zsákmány elhordásába Lucullus valósággal beleunt; az egész háborúban legterhesebbnek tartották a hosszú meneteléseket és az utolérhetetlen ellenség üldözését. Most azonban, reményeikkel ellentétben, komoly harcok és nagy veszélyek várnak rájuk. Ezért néhányan a legmagasabb rangú tisztek közül azt gondolták, vissza kellene tartaniuk Crassust, és rábírni, hogy vegye újra fontolóra az egész haditervet; közéjük tartozott Cassius quaestor is. A jósok nyugodt hangon, de megmondták neki, hogy az áldozatokból minden előjel rossznak és baljóslatúnak mutatkozik, de Crassus nem hallgatott másra, csak arra, aki biztatta, hogy folytassa, amihez hozzákezdett.

19. Főként Artabazész armeniai király biztatta és bátorította, aki hatezer lovassal érkezett a táborba, de ezek állítólag csak a király testőrei és kísérői voltak; ezenfelül saját költségén eltartott tízezer főnyi vérteslovasságot és harmincezer főnyi gyalogságot ígért. Rábeszélte Crassust, hogy Armenián át törjön be Parthiába, mert ott hadserege bőven el lesz látva élelemmel, azonkívül biztonságosan is menetelhet, mert sok a hegylánc és dombvonulat, s a vidék lovasharcokra teljesen alkalmatlan, márpedig a parthusoknak ebben van a fő erősségük. Crassus csak mérsékelten örült a készségesen felajánlott fényes segítségnek, de azt mondta, hogy Mezopotámián kell átvonulnia, mert ott hagyta hátra sok derék római katonáját; erre az armeniai ellovagolt.

Crassus Zeugmánál kelt át hadseregével az Eufratészen; közben nagy égzengéssel zivatar támadt. Több villámcsapás érte a hadsereget, forgószél és felhőszakadásszerű zápor zúdult a hajóhídra, sok helyen szétszakította és lerombolta. A villám kétszer is lecsapott arra a helyre, ahol Crassus táborát készült felállítani. Az imperator egyik fényesen felszerszámozott hadiménje elragadta lovászát, a folyóba rohant, és eltűnt az örvénylő habok között. Mondják, hogy amikor az első hadijelvényt felemelték, a rajta levő sas magától megfordult. Ráadásul amikor kiosztották az élelmiszereket, a katonák véletlenül először lencsét és sót kaptak, ami pedig a rómaiaknál a gyász jele, és ezt szokás adni a halottaknak; de Crassusnak is, amikor beszédet intézett a katonákhoz, olyan szavak csúsztak ki a száján, amelyektől az egész hadsereg megrémült. Azt mondta ugyanis, hogy leromboltatja a hidat, nehogy bárki is visszatérhessen rajta. Persze amikor észrevette, hogy oktalanságot mondott, szavait azonnal helyre kellett volna igazítania, és meg kellett volna magyaráznia a rémüldöző katonáknak, de makacsságból nem volt hajlandó megtenni. És végül, amikor a hadsereg megtisztítására megtartották a szokásos áldozatot, a jós odaadta neki a levágott állat belső részeit, de ő kiejtette a kezéből, majd amikor látta, hogy a körülötte állók mennyire megdöbbentek, így szólt: "Ilyen az öregkor; de a fegyver majd nem esik ki a kezemből."

20. Ezután a folyam mentén kezdett vonulni hét legióval, kis híján négyezer lovassal és ugyanannyi könnyű fegyverzetű katonával. A felderítők azt jelentették, hogy a vidék teljesen elhagyatott, embereket nem láttak, csak sok lábnyomot, de a nyomokból nyilvánvaló volt, hogy a lovasok visszafordultak, mintha üldözték volna őket. Crassust ez az értesülés még több reménnyel töltötte el, és a katonák megvetőleg beszéltek a parthusokról, mintha azok félnének megütközni velük. De Cassius és társai megbeszélést tartottak Crassusszal, s azt a tanácsot adták neki, hogy vonuljon be hadseregével valamelyik helyőrséggel megrakott városba, amíg biztos értesülést nem szereznek az ellenségről, vagy pedig vonuljanak Szeleukiába a folyó partján; így a teherszállító hajók bőségesen ellátják majd őket élelemmel és egy időben érkezhetnek a táborhelyre, ezenkívül a folyó védelmet is nyújt nekik a bekerítés ellen, és így egyenlő helyzetben vívhatnak csatát az ellenséggel.

21. Mialatt Crassus ezen tépelődött és gondolkodott, megérkezett egy arab törzsfő, név szerint Ariamnész, egy csalárd és hitszegő ember, akit a balsors a legnagyobb veszedelemre és romlásra hozott a rómaiak útjába. Ariamnészt ismerték néhányan, akik Pompeius hadseregében ezen a vidéken szolgáltak, s tudták róla, hogy bizonyos fokig az imperator barátságát élvezte, és azt is híresztelték róla, hogy a rómaiak barátja. Most azonban a király vezéreivel egyetértésben azzal a szándékkal érkezett, hogy ha lehetséges, terelje el Crassust a folyótól, és vezesse a közeli hegyektől minél távolabbra a végtelen síkságon, hogy ott körül lehessen keríteni, mert a parthusok mindent inkább akartak, csak azt nem, hogy szemtől szembe kelljen megütközniök a rómaiakkal. Nos, a barbár, aki felkereste Crassust, értett hozzá, hogy szavaival akárkit meggyőzzön. Először is Pompeiust dicsérte mint jótevőjét, aztán magasztalta Crassus hadseregét, de kifogásolta, miért késlekedik és vesztegeti idejét a felkészüléssel, mintha bizony fegyverekre, nem pedig gyors kezekre és lábakra volna szüksége azok ellen, akik már régóta máson sem buzgólkodnak, csak hogy legféltettebb javaikat és legkedvesebb embereiket magukhoz véve, minél előbb Szküthiába vagy Hürkaniába jussanak. "Ha tehát harcolni akarsz - szólt -, sietned kell, míg egész hadseregük egybe nem gyűlik, és a király össze nem szedi bátorságát. Most még Szuréna és Szillakész áll veletek szemben, hogy magukra vonják üldözésteket, de a királyt nem lehet látni sehol sem."

Ez persze mind hazugság volt, mert Hüródész azonnal két részre osztotta haderejét; ő maga Armeniát pusztította, hogy bosszút álljon Artabazészon, Szurénát pedig a rómaiak ellen küldte, de nem mert lenézte őket, mint egyesek állítják. Nem is valószínű, hogy Crassust, aki első volt a rómaiak közt, magához méltatlan ellenfélnek tartotta volna, az sem, hogy Artabazész ellen hadakozzék, armeniai falvakra támadjon és pusztítsa őket; sokkal valószínűbb, hogy félt a veszedelemtől, figyelőállást foglalt el, és várta a fejleményeket. Szurénát pedig előreküldte, hogy kísérelje meg az ütközetet, és vonja magára az ellenséget. Szuréna nem volt mindennapi ember, gazdaságban, előkelő származásban és rangban mindjárt a király után következett; vitézségben, tehetségben pedig vitathatatlanul első volt a parthusok között; termetre szép, külsőre pedig senki nem volt hozzá hasonló. Ha hadba vonult, mindig ezer teherhordó tevét vitt magával és kétszáz szekéren háreme követte; ezer vértese és ennél is több könnyű fegyverzetű lovasa s ezenkívül még összesen csaknem tízezer lovasa volt, beleértve a segédcsapatokat és a rabszolgákat is. Ősi nemesi származásánál fogva azt az előjogot élvezte, hogy ő tette fel a koronát a parthusok királyának a fejére, és amikor az akkori királyt, Hüródészt elűzték, ő hozta vissza Parthiába. Szuréna foglalta vissza Nagy-Szeleukiát is, elsőként ő hágott fel a falakra, és ő maga verte vissza a vele szembeszálló ellenséget. Abban az időben még harmincéves sem volt, de okossága és bölcs belátása miatt máris igen nagy tekintélyre tett szert. Ezekkel a tulajdonságaival okozta Crassus vesztét, akit először a büszkeség és elbizakodottság, majd később a félelem és a balsors könnyűszerrel csapdába ejtett.

22. Miután Ariamnész felbiztatta Crassust, elterelte a folyótól, s a síkságon keresztül vezette. Eleinte kényelmes és könnyen járható, majd hamarosan gyötrelmes utakon, mély homokban, fátlan, víztelen sík vidéken, amelynek végét sehol nem lehetett látni; nemcsak a szomjúság kínozta, és a fárasztó menetelés merítette ki őket, hanem már maga a vidék látása is merő gyötrelem volt, mert sehol nem akadt sem növény, sem folyó, még egy kis dombocska sem, vagy legalább egyetlen fűszál, hanem mindenütt csak a végtelen puszta homoktenger vette körül a hadsereget. Már ebből is sejteni lehetett az árulást, majd azután megérkeztek az armeniai Artabazész hírnökei, s elmondták, hogy urukat a nagy háború tartja vissza, amelyet Hüródész visel ellene, s ezért nem tud segítséget küldeni, de azt tanácsolja Crassusnak, hogy csatlakozzék hozzá, és az armeniaiakkal egyesülve verjék le Hüródészt; ha pedig ezt nem tenné, vonuljon mindig olyan helyeken, és ott üsse fel táborát, ahol a hegyek közel vannak, és kerülje a lovasharcokra alkalmas terepet. Crassus erre az üzenetre haragjában és elvakultságában nem adott írásban választ, és csak annyit mondott feleletképpen, hogy most nincs ráérő ideje az armeniaiakkal törődni, de ha majd odamegy, megbünteti Artabazészt árulásáért.

Cassius és társai bosszankodtak emiatt, de felhagytak vele, hogy újból figyelmeztessék Crassust, s ehelyett négyszemközt támadtak rá Ariamnészra: "Micsoda rossz szellem vezetett téged hozzánk, te gazfickó? Milyen bűvszerekkel és varázslattal beszélted te rá Crassust, hogy ebbe a végtelen sivatagba vezesse hadseregét, és olyan úton vonuljon, amely inkább illik egy nomád rablófőnökhöz, mint egy római imperatorhoz?" A barbár férfi, a furfangos Ariamnész a lábuk elé vetette magát, biztatta és kérte őket, hogy még csak egy kis ideig tartsanak ki, majd a katonák közt szaladgált, segített nekik, és nevetve így tréfálkozott velük: "Azt gondoljatok talán, hogy Campanián át meneteltek? Talán ezért vágyódtok csapszékekre, árnyas forrásokra és patakokra, ahol fürödhessetek? Jusson eszetekbe, hogy Arábia és Asszíria határvidékén jártok." Így oktatta a barbár a rómaiakat, majd még mielőtt világosan kiderült volna, hogy rászedte őket, lovára ült és elvágtatott, de nem Crassus tudta nélkül, akivel elhitette, hogy az ő érdekében cselekszik, és zavart kelt majd az ellenség soraiban.

23. Mondják, hogy Crassus azon a napon nem bíborruhában jelent meg a római vezérek szokása szerinti, hanem feketében, de azonnal átöltözött, mihelyt észrevette. A zászlóvivők csak nagy nehezen tudtak a földből kihúzni néhány hadijelvényt, de Crassus ezen csak nevetett; siettette az indulást, és hajtotta a gyalogságot, hogy tartson lépést a lovassággal, míg aztán a felderítésre előreküldött előőrsök közül néhányan vágtatva megérkeztek, és jelentették, hogy az ellenség több társukat megölte, és ők is csak nagy nehezen tudtak elmenekülni, de a parthusok igen sokan és szilaj harci kedvvel nyomulnak előre, hogy csatát kezdjenek. Mindnyájan megzavarodtak, Crassus különösen megrémült, és sietségében kapkodva kezdett hozzá a csatasorok felállításához; Cassius tanácsára a nehéz fegyverzetű gyalogságot a lehető leghosszabb vonalra széthúzta, hogy a sík terepen megakadályozza bekerítésüket, a lovasságot pedig a szárnyakon helyezte el. Majd mást gondolt, négyszögben állította fel a sereget, és arcvonalat képezett mind a négy oldalon, egyenként tizenkét cohorsszal. A cohorsok között egy-egy lovasszakaszt állított fel, hogy egyik se maradjon a lovasság támogatása nélkül, és minden oldalról egyenletesen felzárkózva indulhasson rohamra. A szárnyak közül az egyiket Cassiusnak, a másikat a fiatal Crassusnak adta, ő pedig középen foglalt állást.

Amikor így előrenyomultak, egy Balisszosz nevű nem nagy és nem is bővizű folyóhoz érkeztek, de a katonák így is örültek a szárazságban és hőségben, víztelen utakon megtett fárasztó menetelés után. A legtöbb tiszt azon a véleményen volt, hogy táborozzanak itt le, és úgy töltsék az éjszakát, majd amikor kipuhatolják, hogy milyen nagy az ellenséges sereg, és milyen csatarendben állt fel, akkor induljanak kora reggel ellene. Crassus, fia és a vele levő lovasság unszolására, hagyta magát elragadtatni, hogy nyomban megütközzenek, kiadta tehát a parancsot, hogy akik éhesek és szomjasak, a csatasorban állva egyenek és igyanak; de még mielőtt ezzel mindnyájan szépen végezhettek, máris elindította őket, nem lassan, időről időre megpihenve, mint ütközetbe menet, hanem gyorsan, erőltetett iramban, míg meg nem pillantották az ellenséget, amely várakozásuk ellenére nem látszott sem soknak, sem félelmetesnek, mert Szuréna hadserege zömét elrejtette az első vonalbeli csapatok mögött, és megparancsolta a katonáknak, hogy köpenyekkel és állatbőrökkel takarják el a csillogó fegyvereket. Amikor a közelükbe értek, és a vezér felemelte a jelvényt, az egész síkság megtelt mély és félelmetes erejű zajjal. A parthusok ugyanis nem kürttel és trombitával lelkesítik a harcosokat csatára, hanem fémüstöket, bőrrel bevont dobokat vernek az arcvonal különböző részein, és ezek mennydörgésszerű robajjal vadállati üvöltéshez hasonló szörnyű és félelmetes hangot adnak. Helyesen ítélték meg a parthusok, hogy az ember valamennyi érzékszerve közül a hallás zavarja meg leginkább a lelket, ez kavarja fel leghevesebben indulatait és zavarja meg józan ítéletét.

24. Amint a rómaiak rémületbe estek a visszhangzó lármától, a parthusok hirtelen levették fegyvereikről a takarókat, és láthatóvá lettek margianéi acélból készült, vakítóan fénylő sisakjukban és mellvértjükben; minden csillogott rajtuk élesen és tükörfényesen, lovaikat is bronz- és acéllemezek borították. Legnagyobb és legszebb volt Szuréna méddivatú ruházatában, festett arccal és középütt elválasztott hajjal. Szinte már nőies szépsége nem is illett vitézi híréhez, már csak azért sem, mert a többi parthus szkütha módra megnövesztette homlokán a haját, hogy ezzel is félelmetesebb legyen a külsejük. Első szándékuk az volt, hogy lándzsáikkal a rómaiakra rontva meghátráltatják az első sorokat; mikor azonban látták, hogy mögöttük a pajzsukkal szorosan egymáshoz felzárkózott katonák sorai szilárdan és mozdulatlanul tartják állásukat, visszavonultak, s úgy tűnt fel, mintha szétszóródnának, és soraik felbomlanának, pedig közben észrevétlenül körülvették a rómaiak négyszögét. Crassus ekkor könnyű fegyverzetű harcosait küldte rohamra, de alig jutottak előre, máris nyílzápor fogadta őket, mire gyorsan visszavonultak a nehézfegyverzetűek sorai közé, s ezzel rendetlenséget és félelmet keltettek, mert tapasztalták a parthus íjak félelmetes erejét; a nyílvesszők áthatoltak a rómaiak védőfegyverein, és keresztülütöttek mindent, amibe belecsapódtak, akár kemény, akár puha volt.

A parthusok csoportokba oszolva nagyobb távolságról lőtték ki nyilaikat minden irányból; arra nem is volt szükség, hogy pontosan célozzanak, mert a rómaiak sűrű és tömött arcvonalát még készakarva sem lehetett elhibázni. A nagy és erős, ügyesen meggörbített íjakból kilőtt nyílvesszők hatása félelmetes volt, mert ellenállhatatlan gyorsasággal csapódtak a célba. Ettől kezdve kétségbeejtőre fordult a rómaiak helyzete, mert ha hadállásukban maradtak, tömegesen megsebesültek, ha pedig megkísérelték, hogy rátámadjanak az ellenségre, semmivel sem értek el jobb eredményt, s veszteségeik ugyanolyan nagyok voltak. A parthusok ugyanis futás közben lőtték ki nyilaikat, ehhez a szküthák után ők értettek a legjobban; menekülés közben szerezték meg biztonságukat, s ezzel elvették a futás szégyenét.

25. Amíg a rómaiak remélték, hogy a parthusok nyilaik ellövöldözése után abbahagyják a csatát vagy kézitusába kezdenek, szilárdan kitartottak, de amikor észrevették, hogy rengeteg nyílvesszőkkel megrakott teve áll a közelben, ahonnan az őket már előbb bekerítő csapatok állandóan új nyílvesszőt kapnak, Crassus belátta, hogy a harcnak nem lesz vége, és elcsüggedt. Küldöncöket menesztett hát fiához, és megparancsolta neki, hogy mindenáron ütközzék meg az ellenséggel, mielőtt még bekerítik. A parthusok ugyanis főként Crassust támadták, és az ő szárnya körül próbálkoztak lovasságukkal, hogy a hátába kerüljenek. Ezért a fiatal Crassus magához vett ezerháromszáz lovast, akik közül ezret Caesartól hozott magával, ötszáz íjászt és a hozzá legközelebbi csapatokból nyolc cohors pajzsos harcost, s ezekkel támadásra indult. A parthusok szerették volna bekeríteni, némelyek szerint azért, mert mocsaras területre értek, de az is lehet, hogy hadmozdulataikkal igyekeztek a fiatal Crassust minél távolabbra csalogatni apjától; ezért tehát megfordultak és futásnak eredtek. Publius erre odakiáltott embereinek, hogy az ellenség megfut előlük, s utánuk eredt Censorinus és Megabacchus társaságában; az utóbbi bátorságával és nagy testi erejével tűnt ki, Censorinus pedig senatori rangot viselt, kiváló szónok, s mindketten a fiatal Crassus kortársai és jó barátai voltak. A lovasság nyomukban volt, de eltelve harci kedvvel és reménységgel, nem akartak elmaradni a gyalogosok sem; már azt hitték, hogy győznek, és üldözik az ellenséget, amikor előbbre nyomulva észrevették a cselfogást, mert a látszólag menekülők megfordultak, és még sokkal többen csatlakoztak hozzájuk. A rómaiak ekkor megálltak, és azt gondolták, hogy kézitusába kezdhetnek velük, mivel olyan kevesen voltak. De a parthusok vérteseiket állították szembe a rómaiakkal, a lovasság többi része pedig körülöttük száguldozott, feltörték a talajt, és a környező homokbuckákról olyan sűrű porfelleget vertek fel, hogy a rómaiak semmit nem láttak, és hang is alig jött ki a torkukon, majd szűk helyre összeszorulva, egymásra zuhantak, sebeket kaptak, és nem könnyű, hanem kínokkal teljes és gyötrelmes halállal pusztultak el; a földön fetrengve vergődtek sebesülten, próbálták kihúzni a sebükbe beletört szakállas nyílhegyeket, amelyek átjárták izmaikat és idegeiket, de sebeiket ezzel még jobban elmélyítették.

Rengetegen haltak így meg, és az életben maradottak is kidőltek a harcból. Amikor Publius a vértes lovasok megtámadására biztatta őket, mutatták neki, hogy kezük pajzsukhoz, nyíllal átlőtt lábszáruk pedig a talajhoz szegeződött, s képtelenek futni is, védekezni is. Lovasait mégis nekibátorította, nagy erővel előretört, és összecsapott az ellenséggel, de egyenlőtlen volt a küzdelem, a támadásban csakúgy, mint a védekezésben, mert az ő emberei gyenge és rövid dárdáikkal támadták a parthusok bőrrel és acéllemezekkel borított mellvértjeit, azok viszont lándzsákkal törtek a galliai csapatok könnyű páncéllal fedett, majdnem mezítelen testére. Pedig Publius leginkább ezekben bízott, s valósággal csodákat művelt velük, úgyhogy megragadták a parthus lándzsákat, birokra keltek velük, leráncigálták őket lovukról, mivel súlyos fegyverzetük miatt nehézkesen tudtak mozogni. Sokan leugrottak lovukról, ellenfeleik lova alá bújtak, s hasba szúrták az állatokat. A lovak fájdalmukban felágaskodtak, rátapostak lovasukra éppen úgy, mint az ellenségre, és mind úgy vesztek oda. A galliai csapatokat nagyon gyötörte a hőség és a szomjúság, mert egyikhez sem szoktak hozzá, s hozzá még legtöbben lovukat is elveszítették, amikor lóháton rohantak szembe a parthus lándzsákkal. Így aztán kénytelenek voltak visszahúzódni a nehézfegyverzetűekhez, és vitték magukkal a súlyosan megsebesült Publiust is. Közben megpillantottak a közelben egy homokdombot, és oda vonultak vissza; a lovakat a domb közepén megkötözték, majd pajzsukkal kifelé szorosan egymás mellett felsorakoztak, azt remélve, hogy így könnyebben védekezhetnek a barbárok ellen. De éppen ellenkezőleg történt, mert a sík terepen az első sorban harcolók nyújtottak legalább némi védelmet a hátulsó soroknak, itt a dombon azonban a talaj egyenetlensége miatt a hátul állók fokozatosan magasabbra kerültek, és semmi lehetőségük nem maradt a menekülésre, a nyílvesszők egyformán lecsaptak mindnyájukra, és jajveszékelve, tehetetlenül érte őket utol a dicstélen halál.

Publiusszal volt két görög férfi, akik a közeli Karrhaiban laktak, Hierónümosz és Nikomakhosz; ezek rá akarták beszélni, hogy szökjék meg velük és meneküljenek Ikhnába, egy közeli városba, amely a rómaiak birtokában volt. Erre azt felelte nekik, hogy nincs olyan borzasztó halál, amelytől félve Publius elhagyná azokat, akik érte áldozzák fel az életüket, de felszólította őket, hogy mentsék meg a maguk életét, és szívélyesen búcsút vett tőlük. Majd, minthogy kezét nem tudta használni, mert egy nyíl átjárta, pajzsvivőjének parancsolta meg, hogy döfje át kardjával, oldalát tartva oda neki. Mondják, hogy Censorinus is ugyanígy halt meg; Megabacchus is végzett magával, és sokan mások is a legelőkelőbbek közül. A többieket harc közben szúrták le a parthusok lándzsával, mint mondják, élve csak ötszázat ejtettek foglyul. Publius fejét levágták, és azonnal Crassushoz vágtattak.

26. Vele a következő történt: Amikor megparancsolta fiának, hogy támadja meg a parthusokat, és hírnök jelentette, hogy az ellenséget messzire kergették és erősen üldözik, s látta azt is, hogy a vele szemben állók is kevésbé szorongatják (pedig őt támadták a legtöbben), egy kissé visszanyerte bátorságát, csapatait összébb vonta, és a közeli magaslatokra vonult, remélve, hogy fia hamarosan visszatér az üldözésből. Publius ekkor hírnököket küldött, hogy veszélyben forog, de az első hírnököket a barbárok megtámadták és megölték, csak a későbbiek menekültek el előlük nagy nehezen, és jelentették Crassusnak, hogy fia odavész, ha nem küld neki gyors és hathatós segítséget. Crassuson ekkor ellentétes érzések vettek erőt, nem tudta a dolgokat józan megfontolással megítélni, összeütközésbe került az egész hadseregért érzett félelme és aggódó szeretete fiáért, s nem tudta, segítsen-e vagy ne segítsen, s végül is úgy döntött, hogy megindul hadseregével.

Közben az ellenség harci kiáltozással és győzelmi dalokkal egyre közeledett, s ez még félelmetesebbekké tette őket. Újra megszólalt a dobok dübörgő hangja, és a rómaiak újabb csata kezdetét várták. Hozták Publius fejét lándzsahegyre tűzve, közelükbe vágtattak, mutogatták, és megvető gúnnyal kérdezték, milyen családból származik, és kik a szülei, mert nem volna illő, hogy egy olyan gyáva és hitvány apának, mint Crassus, ilyen nemes és kiválóan vitéz gyermeke legyen. Ez a látvány a rómaiakat még jobban megtörte és kétségbe ejtette, mint mindaz a szörnyű baj, amelyet addig el kellett szenvedniök; nem a bosszúra gondoltak, ami pedig természetes lett volna, hanem borzalom és rettegés vett erőt mindnyájukon. De Crassusban állítólag a szörnyű csapás lelke legfényesebb tulajdonságait keltette fel. Hangos szóval járta végig a hadsorokat, és így beszélt: "Ez a gyász, rómaiak, egyedül az enyém, de bennetek Róma nagy szerencséje és híre töretlen s legyőzhetetlen, és ebben van a ti szabadulásotok. Ha szántok engem, hogy elveszítettem a világon a legderekabb fiút, mutassátok meg ezt az ellenség iránti haragotokkal. Fosszátok meg örömétől, és bosszuljátok meg kegyetlenségét! Ne rémüljetek meg a történtektől, mert annak, aki nagy dolgokra tör, szenvednie kell! Lucullus sem győzte le vér nélkül Tigranészt, sem Scipio Antiokhoszt, őseink ezer hajót veszítettek Szicília körül, Itáliában pedig sok imperatort és hadvezért, de egyikük veresége sem akadályozhatta meg őket, hogy erőt vegyenek azokon, akik korábban győzelmet arattak felettük, mert a rómaiakat nem a jó szerencse, hanem polgárainak állhatatossága és vitézsége emelte fel mostani hatalmuk magas fokára."

27. Crassus látta, hogy hiába buzdítja őket, szavainak nem akadtak lelkes hallgatói, sőt amikor harci kiáltásra szólította fel őket, tapasztalhatta, milyen levert volt a hadsereg, milyen gyenge, erőtlen hangon kiáltoztak innen-onnan, de annál harsányabb és bátrabb volt a barbárok harci kiáltozása. Mihelyt a harc elkezdődött, az ellenség könnyűlovassága oldalt fogta, és nyilakkal elárasztotta a rómaiakat, közben pedig a vértesek szembetámadva, lándzsákkal szűk térre szorították össze őket. Némelyek közülük, hogy meneküljenek a nyíl verte sebektől, merészen és kétségbeesetten a parthusokra rohantak; sok kárt nem tettek bennük, de nagy és pillanatok alatt kapott sebeikbe legalább gyorsan belehaltak, mert a lándzsák, amelyekkel keresztüldöfték őket, olyan súlyosak voltak, hogy gyakran egyszerre felnyársaltak két embert is. Így tartott a csata besötétedésig, amikor a parthusok abbahagyták a harcot; azt mondták, kegyelemből meghagynak Crassusnak egy éjszakát, hadd gyászolja meg fiát, bár saját érdekében jobban tenné, ha beletörődnék, hogy ő menjen az Arszakészhoz, mint hogy úgy vigyék hozzá.

A parthusok a közelben táboroztak le éjszakára, és nagy reménység töltötte el őket; annál gyötrelmesebb volt az éjszaka a rómaiakra. Nem is gondoltak rá, hogy eltemessék halottaikat, vagy ápolják sebesültjeiket, folyton csak saját szomorú sorsukat siratták. A halál elkerülhetetlennek látszott, akár megvárják a másnap reggelt, akár belevetik magukat a végtelen síkságba, míg az éjszaka tart. Sebesültjeik sok gondot okoztak nekik, mert ha magukkal viszik őket, akadályul szolgálnak a gyors menekülésben, ha pedig hátrahagyják, hangos jajveszékelésükkel futásukra felhívják a figyelmet. Bár jól tudták, hogy mindennek Crassus az oka, szerették volna látni és hallani, de ő köpenyébe burkolózva feküdt a sötétben, mint a sors változandóságának jelképe. A bölcsen gondolkodók az esztelenség és a nagyra vágyás áldozatát látták benne, aki nem elégedett meg azzal, hogy első és a legnagyobb legyen annyi ezer meg ezer ember között, és azt hitte, hogy semmit nem ér az élete, ha két embernél alább valónak tekintik.

Alvezérei, Octavius és Cassius, igyekeztek magához téríteni és lelket önteni belé, de hasztalan; ők maguk hívták össze a centuriókat és a szakaszparancsnokokat, s mivel tanácskozásuk eredményeképpen úgy határoztak, hogy nem maradnak ott, ahol vannak, felkeltették a katonákat, csendben, kürtjel nélkül, de ekkor a súlyosan sebesültek észrevették, hogy bajtársaik el akarják őket hagyni, s egyszerre teljes zűrzavar és hangos jajveszékelés töltötte be a tábort. Mihelyt elindultak, zavar és rémület vett erőt rajtuk attól való félelmükben, hogy az ellenség rájuk támad. Többször is megváltoztatták útirányukat, egyszer csatarendbe álltak, hol úgy döntöttek, hogy sebesültjeik némelyikét magukkal viszik, hol meg úgy, hogy leteszik őket a földre, s ezzel töltötték az időt, háromszáz lovas kivételével, akik Ignatius vezetésével körülbelül éjfélkor eljutottak Karrhaiig. Ignatius latin nyelven odakiáltott a falakra állított őrségnek, és amikor azok visszakiáltottak, szólt, hogy hívják oda a parancsnokot, Coponiust, akinek csak annyit mondott, hogy nagy csata volt Crassus és a parthusok között; többet egy szót sem szólt, még a nevét sem mondta meg; továbbvágtatott Zeugmába, és embereivel együtt megmenekült, de nagyon hibáztatták, hogy cserbenhagyta vezérét. Crassusnak mégis hasznára volt a Coponiusszal közölt hír; mert az jól sejtette, hogy a hír nem lehet kedvező, ha az, aki hozta, ilyen gyorsan odébbállt; ezért azonnal fegyverbe szólította az őrséget, és mihelyt észrevette, hogy Crassus az úton közeledik, eléje sietett, és hadseregével együtt bevezette a városba.

28. A parthusok még az éjszaka folyamán észrevették az ellenség megszökését, de nem indultak üldözésükre; reggel azonban a táborban maradt kereken négyezer emberre rátámadtak, és mind leöldösték, azokat pedig, akik a síkságon bolyongtak, az értük küldött lovasok összefogdosták. Azt a négy cohorsot, amely még az éjszaka Varguntinus legátussal útközben elszakadt a hadseregtől, egy magaslaton körülkerítették, és harc közben megölték húsz ember kivételével, akik kivont karddal keresztültörtek az ellenségen, úgyhogy a parthusok ámulatukban hagyták, hogy elvonuljanak; el is jutottak Karrhaiba.

Szuréna azt a hamis értesülést kapta, hogy Crassus és a vele levő legmagasabb rangú római tisztek elmenekültek, s Karrhaiban csak szedett-vedett népség húzta meg magát, olyanok, akikkel nem érdemes törődni. Mivel attól félt, hogy győzelmének igazi gyümölcse kisiklik kezéből, és mert kételyei voltak, s meg akarta tudni, mi az igazság, hogy maradjon-e ott, és vegye ostrom alá Crassust, vagy üldözze, s ne törődjék Karrhaijal, elküldte néhány, mindkét nyelven beszélő emberét a falak alá azzal, hogy latinul beszélve hívják Crassust vagy Cassiust, és jelentsék neki, hogy Szuréna tárgyalni akar velük. A tolmács szavait közölték Crassusszal, aki elfogadta a meghívást; nem sok idővel később arabok érkeztek a barbároktól, akik látásból jól ismerték Crassust és Cassiust, mert jártak a római táborban az ütközet előtt. Mikor ezek meglátták Cassiust a várfalon, azt mondták, hogy Szuréna kész velük egyezkedni, és szabad elvonulást adni nekik mint a király barátainak, ha elhagyják Mezopotámiát, mert úgy látja, hogy ez mindkét félre előnyösebb, mint ha végsőkig menő harcba kezdenének; Cassius elfogadta az ajánlatot, és kérte, határozzák meg a helyet és az időt, hogy hol és mikor találkozzék Szurénával. Az emberek azt mondták, hogy ez meglesz, és ellovagoltak.

29. Örült Szuréna, hogy olyan helyen tartózkodnak, ahol ostrom alá veheti őket, és kora reggel odavezette a parthusokat, akik nagy szitkozódás közben felszólították a rómaiakat, hogy ha fegyverszünetet akarnak, adják át nekik láncra verve Crassust és Cassiust. A rómaiak bosszankodtak, hogy félrevezették őket, kérték Crassust, hogy hagyjon fel az armeniaiak segítségének távoli és hiú reménységével, és már futni készültek, de féltek, hogy a karrhaiak észreveszik szándékukat. Tervüket azonban megtudta egy mindenki másnál megbízhatatlanabb ember, Andromakhosz, sőt Crassus nemcsak közölte vele a titkot, hanem őt választotta az útra vezetőjének. Így aztán a parthusok előtt semmi nem maradt titokban, mert Andromakhosz mindent elmondott nekik. De mert a parthusok nem szoktak éjszaka harcolni, és ez nem is lett volna könnyű, Crassus pedig éjszaka indult útra, Andromakhosz, hogy üldözőik, a parthusok ne maradjanak nagyon hátra, csalárd módra tekervényes utakon vezette a rómaiakat, majd végül egy mély mocsárral és árkokkal átszelt vidékre vitte őket, ahol csak nagy nehézséggel tudták követni. Voltak többen, akik rosszat sejtettek és féltek, hogy Andromakhosz tekervényes kalauzolása veszélybe sodorja őket, ezért nem voltak hajlandók tovább követni. Cassius visszatért Karrhaiba, és amikor arab vezetői azt tanácsolták neki, hogy várjon, amíg a hold kilép a skorpió jegyéből, így szólt: "Én bizony jobban félek a nyilastól",^[169] s ezzel ötszáz lovasa élén elvágtatott Szíria irányába. Mások megbízható vezetők segítségével a Szinnaka néven ismert hegyes vidékre jutottak, és biztonságban letáboroztak, még mielőtt kivilágosodott; ezek ötezren voltak, és vezérük egy bátor férfi, Octavius volt.

Crassus másnap reggel Andromakhosz árulása következtében nehezen járható, mocsaras vidéken találta magát. Négy nehéz fegyverzetű cohors, kevés számú lovasság és öt lictor volt vele, ezekkel nagy keservesen visszavergődött a helyes útra, de az ellenség máris nyomukban volt. Mintegy tizenkét stádiumnyi távolság választotta el Octaviustól, így nem egyesülhetett vele, és egy másik dombra menekült, amely bár nem volt annyira kitéve a lovasság támadásának, nem is nyújtott biztos menedéket, de Szinnaka alatt volt, és egy hegyvonulat kötötte össze vele, amely átszelte a síkságot. Octavius meglátta, hogy Crassus milyen veszélyes helyzetben van. Erre néhányadmagával lerohant segítségére a hegyről, majd követték hamarosan a többiek is, akik gyávasággal vádolták magukat. Ezek mindnyájan rárohantak az ellenségre; leszorították a dombról, és pajzsukkal körülvették Crassust, büszkén kijelentve, hogy a parthusoknak nincs olyan nyiluk, amely megsebezhetné imperatorukat, amíg érte küzdve mindnyájan meg nem halnak.

30. Szuréna, látván, hogy a parthusok sokkal lanyhábban vállalják a harc veszélyeit, és azt is, hogy ha az éjszaka leszáll, s ha a rómaiak elérik a hegyes vidéket, nem tudja elfogni őket, cselt eszelt ki Crassus ellen. Néhány hadifoglyot szabadon engedett, akik meghallották a táborban az arra betanított barbárok beszélgetéséből, hogy királyuknak nincs szándékában engesztelhetetlen háborút viselni a rómaiak ellen, sőt szeretné jóindulatukat visszanyerni azzal, hogy emberségesen bánik Crassusszal. Majd a barbárok abbahagyták a harcot, Szuréna pedig főtisztjeivel lassan a magaslat közelébe lovagolt; íja húrját kioldotta, és jobbját kínálva szólította Crassust, hogy egyezzenek meg, s azt mondta, ő a király akarata ellenére tette próbára Crassus bátorságát és hadserege erejét, de most meg akarja mutatni szelídségét és baráti érzéseit, ezért fegyverszünetet ajánl fel, ha elvonulnak, s gondoskodik biztonságukról.

A rómaiak kivétel nélkül mind boldog örömmel fogadták Szuréna szavait, de Crassus, mert vereségét egyedül a parthusok álnokságának köszönhette, és a hirtelen változásnak nem adott hitelt, nem válaszolt, hanem töprengésbe merülve hallgatott. A katonák erre kiáltozni kezdtek, unszolták, majd szidalmazták és becsmérelték Crassust, hogy harcra akarja kényszeríteni őket olyanok ellen, akik fegyvertelenül jönnek hozzá, és még ahhoz sincs bátorsága, hogy szót váltson velük. Crassus erre megkísérelte rávenni őket, hogy tartsanak ki a nap hátralevő részén, mert éjszaka már elérik a hegyes, nehezen járható vidéket; még az utat is mutatta nekik, és biztatta őket, ne adják fel a menekülés reményét, amely olyan közel van. De a katonák még dühösebbek lettek, fegyverüket csapkodták és fenyegették, mire megijedt, engedett, és visszafordulva így szólt: "Octavius, Petronius és a rómaiaknak még velem maradt főtisztjei, ti is láthatjátok, hogy csak a szükségnek engedve szánom el magam erre az útra, és ti vagytok a tanúi, hogy szégyenletes erőszak áldozata lettem. De ha megmenekültök, mondjátok meg az egész világnak, hogy Crassus az ellenség árulása által veszett oda, és nem azért, mert polgártársai kiszolgáltatták ellenfelei kezére."

31. Octavius és a körülötte levők nem hagyták el, hanem vele együtt lementek a dombról, de a lictorokat, akik szintén követték, Crassus elküldte. A barbárok közül először két félvér göröggel találkoztak, akik lovukról leugorva térdre borultak Crassus előtt, görögül beszéltek vele, és figyelmeztették, hogy küldje előre néhány emberét, akik meggyőződhetnek róla, hogy Szuréna és kísérete fegyvertelenül és páncélukat levetve jönnek a találkozóra. Crassus erre csak annyit mondott, hogy ha egy kicsit is törődnék az életével, nem szolgáltatná ki magát nekik, de azért elküldte a két Roscius fivért, tudják meg, milyen feltételek közt és hányan lesznek jelen a megbeszélésen. Ezeket Szuréna azonnal lefogatta, majd főtisztjeivel lóháton odament Crassushoz, és így szólt: "Mi az, a római imperator gyalog jön, mi pedig lóháton?" Crassus erre azt mondta, hogy egyikük sem követett el semmi hibát, mindketten hazai szokásaik szerint érkeztek a megbeszélésre. Szuréna ekkor kijelentette, hogy a fegyverszünet és a béke már létrejött Hüródész király és a rómaiak között, de a szerződés aláírására a folyóhoz kell menniök. "Mert ti, rómaiak - szólt -, nemigen tartjátok meg, amiben megegyeztetek", s ezzel jobbját nyújtotta Crassusnak, aki azt mondta, lováért küld, de Szuréna kijelentette, hogy erre nincs szükség. "A király ezt neked ajándékozza" - mondotta. Nyomban oda is vezettek egy aranyzablás lovat Crassushoz, két lovász pedig beemelte a nyeregbe, és ostorral rávertek a lóra, hogy gyorsabban menjen. Először Octavius fogta meg a kantárszárat, majd Petronius katonai tribunus, aztán többen is körülvették a lovat, meg akarták állítani és el akarták taszigálni azokat a barbárokat, akik Crassust mindkét oldalról közrefogták. Dulakodás és zűrzavar támadt; közben Octavius kardot rántott és megölte az egyik barbár lovászát, a másik pedig Octaviust hátulról leütötte. Petroniusnál nem volt fegyver, és mikor mellvértjére ütöttek, sebesületlenül leugrott lováról. Crassust egy Pomaxathrész nevű parthus ölte meg.

Egyesek szerint azonban valaki más, és amikor a földön feküdt, levágták a fejét és a jobb kezét, de mindezt inkább csak sejteni lehet, biztosan tudni azonban nem, mert a Crassus közelében levők közül némelyek harc közben estek el, mások pedig nyomban felmenekültek a dombra. A parthusok körülvették a holttestet, és kijelentették, hogy Grassus elvette büntetését. A többieket Szuréna felszólította, hogy jöjjenek le a dombról, semmitől sem kell félniök. Valóban le is mentek és megadták magukat, mások viszont még az éjszaka folyamán szétszéledtek, de csak nagyon kevesen menekültek meg közülük. A többieket az arabok vették űzőbe, majd elfogták és megölték őket. Mondják, hogy húszezren estek el, és tízezren kerültek fogságba.

32. Szuréna Crassus fejét és kezét elküldte Hüródészhoz Armeniába, de Szeleukiába küldött hírnökökkel azt a hírt terjesztette, hogy Crassust élve viszi magával, és tréfás díszmenetet rendezett, amelyet sértő szándékkal triumphusnak nevezett el. Caius Paccianust, az egyik hadifoglyot, aki leginkább hasonlított Crassushoz, királynői ruhába öltöztette és kioktatta, hogy hallgasson a Crassus és imperator névre, ha így szólítják, majd lóra ültetve vitte magával; előtte teveháton kürtösök és néhány lictor ment, vesszőnyalábaikon erszények csüngtek és a bárdokon frissen levágott római fejek. Szeleukiai zenész hetairák trágár, komikus dalokat énekeltek Crassus elpuhultságáról és gyávaságáról, s a látványt mindenki bámészkodva nézte végig.

Szuréna később összehívta a szeleukiai tanácsot, és megmutatta Ariszteidész Milésziaka néven ismert, obszcén tartalmú könyvét; ez alkalommal nem követett el csalást, mert a könyvet valóban Roscius tábori poggyászában találták. Ez jó alkalmul szolgált neki, hogy hosszasan sértegesse és gúnyolja a rómaiakat, akik még háborúban sem tudják nélkülözni az ilyen dolgokat és írásokat. De Szeleukia lakói ráismertek Aiszóposz bölcsességére, és Szurénában olyan embert láttak, aki tarisznyájába elöl a Milésziaka trágárságait tette, hátul pedig parthus szibarita módjára cipelte társzekérszámra ágyasait, ezeket a bizonyos tekintetben tekergő hüllőkre emlékeztető lényeket. Mert ha phalanxának szem előtti, elülső része vad és félelmetes volt is sok dárdájával, íjával és lovával, a farka tánccal, csörgőkkel, citerákkal, nőszemélyek éjszakai tivornyázásában végződött. Rosciust természetesen el kell ítélnünk, de a parthusok is szemérmetlenül jártak el, hogy a Milésziaká-t ócsárolták, amikor sok olyan Arszakida uralkodott felettük, akik milétoszi és ióniai hetairák ivadékai voltak.

33. Mialatt ezek az események lejátszódtak, Hüródész megbékélt az armeniai Artabazésszal, s annak húgát eljegyezte fiával, Pakorosszal. Ebből az alkalomból nagy eljegyzési lakomát és mulatságot rendeztek, amelyen több görög költői művet adtak elő; Hüródész ugyanis értett görögül, és jól ismerte a görög irodalmat, Artabazész pedig maga is írt tragédiákat, szónoki beszédeket és történelmi műveket, amelyekből néhány a mai napig is fennmaradt. Amikor Crassus fejét a királyi palotába hozták, az asztalokat már kihordták a teremből, és egy színész, név szerint trallészi Iaszón, Euripidész Bakkhánsnők című tragédiájából az Agaué megjelenése előtti részt énekelte. A színészt megtapsolták, és ekkor lépett be a terembe Szillakész, térdre borult a király előtt, majd Crassus fejét a terem közepére dobta. A parthusok hangos örömkiáltozás közben felugráltak helyükről, a szolgák a király parancsára leültették Szillakészt, Iaszón pedig átadta Pentheuszt ábrázoló álarcát a kar egyik tagjának, kezébe vette Crassus fejét, és bacchusi mámort mímelve hősi pózban énekelte:

Mindenki el volt ragadtatva, majd midőn a színész a karral a következő sorokat énekelte:

a lakomán szintén jelenlevő Pomaxathrész odaugrott hozzá, kikapta kezéből a fejet, mint akinek Iaszónnál sokkal több joga van ezeket a szavakat mondani. A király örömében ősi szokás szerint megajándékozta Pomaxathrészt, Iaszónnak pedig egy talentumot adatott. Mondják, hogy mint valami tragédia, ezzel a végjelenettel fejeződött be Crassus hadjárata.

Hüródészt kegyetlenségéért, Szurénát hitszegéséért hamarosan utolérte a büntetés. Szurénát rövid idővel ezután Hüródész, dicsőségére féltékenyen, kivégeztette, Hüródész pedig elveszítette fiát, Pakoroszt, akit a rómaiak egy csatában megvertek; majd megbetegedett, betegsége vízkórrá súlyosbodott, s fia, Phraatész apja életére törve aconitumot adott be neki. A méreg azonban gyógyszerként hatott, a testből kihajtotta a vizet, s a király jobban lett; ekkor Phraatész a közvetlenebb utat választotta, és megfojtotta apját.

1. Ha összehasonlítjuk Nikiaszt Crassusszal, és megvizsgáljuk, hogyan szerezték vagyonukat, azt találjuk, hogy Nikiasz vagyonszerzése kevésbé kifogásolható. Mert bár a bányaművelés sem valami tiszteletre méltó dolog (többnyire csak gonosztevőket vagy barbárokat alkalmaznak; és vannak, akik megbilincselve dolgoznak vagy meg is halnak föld alatti és nedves, az egészségre ártalmas helyeken), mégis Sulla vagyonelkobzásaival vagy a tűzvészekre alapozott nyerészkedésekkel összehasonlítva, amit Nikiasz tett, még mindig tisztességesebbnek látszik. Crassus ugyanis az imént említett jövedelemforrásokat ugyanúgy felhasználta, mint más ember a földművelést vagy hitelek nyújtását. Olyan bűnöket azonban, amelyeket tagadott, amikor megvádolták velük, hogy például megfizettette senatusi felszólalását, megsarcolta a szövetségeseket, hízelkedéseivel nők kegyét kereste, gonosztevőket segített bűneik elleplezésében, Nikiaszra még hamis vádak alakjában sem kenhetett rá senki sem. Az lehetséges, hogy Nikiaszból gúnyt űztek, mert gyávaságból pénzt adott vagy ígért a hamis vádaskodóknak, s ezzel olyan dolgot művelt, ami méltatlan lett volna egy Periklészhez vagy egy Ariszteidészhez, de ez elkerülhetetlen volt az ő esetében, mert természeténél fogva nem volt bátor ember. Lükurgosz, a szónok később a nép előtt még dicsekedett is, amikor azzal vádolták, hogy pénzzel megvesztegetett egy hamis vádaskodót. "Csak örülök neki - szólt -, hogy bár régen forgok közpályán, azon kaptatok, hogy adtam, nem pedig én fogadtam el pénzt másoktól." Költekezéseiben Nikiasz politikailag sokkal helyesebben járt el, amikor nemes becsvágyból fogadalmi ajándékokra, atlétikai versenyek rendezésére és kardalok betaníttatására költötte pénzét, mint Crassus, amikor több tízezer embert megvendégelt és ellátta őket gabonával, s erre rengeteg pénzt költött el, amelynek csak kis része volt az az összeg, amit Nikiasz kifizetett. Csodálom is, ha valaki nem érti meg, hogy a bűn valójában a jellem szabálytalansága és következetlensége, hiszen mindenki láthatja, hogy az emberek szégyenletes módon halmozzák fel vagyonukat és haszontalanságokra költik el.

2. Ennyit a gazdagságról; ami politikai tevékenységüket illeti, Nikiaszéban nem volt semmi ravaszkodás, igazságtalanság, erőszak vagy nyerseség, inkább beleesett Alkibiadész kelepcéjébe, és a néppel túlságosan gyenge kézzel bánt. Crassust ezzel szemben azzal vádolják, hogy egyrészt gyakran változtatta ellenséges vagy baráti magatartását, másrészt hogy viselkedésében megbízhatatlan, sőt nemtelen volt; azt maga sem tagadta, hogy mikor a consulságra pályázott, erőszakos eszközökhöz nyúlt, és felbérelt embereket, hogy Catót és Domitiust próbálják megölni. Majd pedig, mikor a népgyűlés szavazattal döntött a provinciák szétosztása ügyében, sokan megsebesültek, és négyen életüket vesztették, ő maga pedig, amit el is felejtettünk megírni életrajzában, Lucius Annalius senatornak, mivel ellentmondott neki, öklével az arcába sújtott, és véres fejjel űzte ki a forumról.

Ha Crassus ezekben a dolgokban erőszakos és zsarnoki természetűnek mutatkozott, Nikiaszt viszont méltán ítéljük el a politikai életben a hangoskodástól való irtózása, gyámoltalansága és a legaljasabb emberekkel szemben tanúsított engedékenysége miatt. Sőt Crassus ilyen tekintetben magas és emelkedett szellemről tett bizonyságot, mert nem Kleónnal és Hüperbolosszal, hanem Zeuszra mondom, Caesar fényes hírével és Pompeius három diadalmenetével állott szemben, és mégsem engedett; szembeszállt mindegyikük hatalmával, sőt a censori hivatal elnyerésével túlszárnyalta még Pompeiust is. A politikai pálya legmagasabb küzdelmei közben nem azt kell keresni, ami nem kelt irigységet, hanem azt, ami dicsőséget szerez, és a hatalom nagyságával kell elhomályosítani az irigységet. De ha minden másnál jobban szereted a biztonságot, ha félsz Alkibiadésztól a szószéken, a spártaiaktól Püloszban, Perdikkasztól Thrakiában, a város elég tág teret nyújt a tétlenkedésre, ülj hát csak nyugodtan, távol minden tevékenységtől, és fond magadnak a nyugalom koszorúját, mint némely szofista ajánlja. De Nikiasz békeszeretetében valóban volt valami isteni vonás, és a háború megszüntetése hellén emberhez a legméltóbb politika; ilyen szempontból Crassus nem méltó, hogy összehasonlítsuk Nikiasszal, még ha az Indiai-óceánig vagy a Káspi-tengerig tolta volna is ki a római birodalom határát.

3. Mégis, annak, aki a legmagasabb hatalom birtokában van olyan városban, amelynek érzéke van az erény iránt, nem engedhető meg, hogy teret adjon gonosz embereknek, és hivatalhoz juttasson hivatalra nem termetteket, s nem adományozhatja meg bizalommal a megbízhatatlanokat; márpedig Nikiasz éppen ezt tette, midőn Kleónnak, aki semmi egyéb nem volt a városban, csak arcátlanul üvöltöző népszónok, átadta a maga vezéri tisztét. Én nem dicsérem Crassust azért, hogy a Spartacus elleni háborúban inkább gyorsasággal, mint biztonsággal sietett megvívni a döntő ütközetet, bár becsvágya érthetővé tette attól való félelmét, hogy Pompeius megérkezése elragadja tőle a dicsőséget, ugyanúgy, ahogyan Korinthosznál Mummius Metellustól; de Nikiasz eljárása teljesen helytelen és érthetetlen, mert nem arról volt szó, hogy reményeket és könnyű sikereket engedett át ellenfelének, és lemondott becsvágyáról, hogy megtartsa vezéri hatalmát, hanem mikor úgy látta, hogy a hadjárat rendkívüli veszélyeket rejteget számára, jobbnak látta megóvni személyes biztonságát a közérdek rovására. Lám Themisztoklész a perzsa háborúban, nehogy hadvezetésével végromlásba vigye a várost, egy hitvány és ostoba embert pénzzel távolított el helyéről. Hazája érdekében Cato is pályázott a néptribunusságra, mikor igen nagy bajban és veszélyek között látta. Nikiasz viszont megtartotta magának a sztratégoszi tisztséget Minóa, Küthéra és a szerencsétlen mélosziak elleni hadjáratra, de amikor a lakedaimóniak ellen kellett volna harcolnia, letette a hadvezéri köpenyt, s rábízta Kleón tapasztalatlanságára és vakmerőségére a hajókat, az embereket, a hadifelszerelést s azt a hadjáratot, amelyben a legnagyobb tapasztalatra lett volna szükség, és ezzel feláldozta nemcsak saját dicsőségét, hanem hazája üdvét s biztonságát is. Ezért kényszerítették később saját akarata ellenére, hogy hadat viseljen Szürakuszai ellen, mert az athéniak úgy gondolkodtak, hogy ha nem is a közérdekért, hanem a saját könnyebbségére és kényelmére, kirabolja majd a szicíliai várost.

Tehetségét mégis az bizonyítja a leginkább, hogy bár mindig ellenezte a háborút, és menekült a vezérségtől, az athéniak választása változatlanul ráesett mint igen jó és igen tapasztalt hadvezérre. Crassusnak viszont, bár állandóan a hadvezérségre óhajtozott, nem sikerült vágyát elérnie, az egyetlen rabszolgaháború kivételével, de akkor is csak kényszerűségből, mert Pompeius, Metellus és mindkét Lucullus távol volt, pedig akkor a legnagyobb tiszteletben állt, és igen nagy befolyása volt. Úgy látszik azonban, buzgó hívei is a vígjátékíró szavait vallották róla:

De ez sem kímélte meg a rómaiakat attól, hogy Crassus nagyravágyása és vezérség után való sóvárgása a vesztükbe ne sodorja őket. Az athéniak Nikiaszt akarata ellenére küldték a háborúba, Crassus a rómaiakat ugyancsak kedvük ellenére sodorta harcba; így aztán az egyiket városa, a másik pedig városát sodorta szerencsétlenségbe.

4. Ezekben a dolgokban inkább lehet Nikiaszt dicsérni, mint Crassus ellen kifogásokat emelni. Nikiasz mint bölcs vezér, bízva tapasztalatában és számvetésében, nem osztotta polgártársainak oktalan reményeit, és le akarta őket beszélni Szicília meghódításáról; vele ellentétben Crassus elkövette azt a hibát, hogy könnyű feladatnak tekintette a parthusok elleni háborút. Igaz, nagy célokra tört; mialatt Caesar a nyugatot hódította meg: a gallokat, a germánokat és Britanniát, Crassus keletre, az Indiai-óceán felé tört előre, hogy befejezze Ázsia meghódítását, amelyet Pompeius elkezdett és Lucullus félbehagyott; ők mindketten jó szándékúak voltak, és az egész világ jó véleményét mindvégig megtartották, noha Crassusszal azonos célt tűztek ki maguk elé, és ugyanazok az elvek vezették őket. Igaz ugyan, hogy Pompeius a vezéri megbízatást a senatus ellenzésével szemben kapta meg, és Cato, mikor Caesar háromszázezer germánt kiforgatott otthonából, azt javasolta, adják ki a legyőzötteknek, és hitszegéséért fordítsák az istenek haragját ellene; de a nép nem törődött Cato szavaival, és tizenöt napon át tartó áldozatokkal ünnepelte a győzelmet. Vajon hogyan fogadja a hírt a nép, és hány napig áldozott volna, ha Crassus Babilónból azt jelenti, hogy győzött, és továbbmenve Médiába, Perzsiába, a hürkanoszokhoz, Szuszába, Baktriába, ezeket az országokat mind Róma tartományaivá tette volna? Mert ha már jogtalanságnak kell történnie, mint Euripidész mondja, s az emberek nem képesek békén maradni, és nem tudnak a meglévő javakkal élni, nem Szkandeiát vagy Mendét kell feldúlni, nem is a földönfutó aiginaiakra kell vadászni, akik elhagyták hazájukat, és mint vándormadarak más vidéken húzták meg magukat. Sokkal nagyobb árat kell szabni a jogtalanságnak, és nem szabad a jogszerűt könnyedén, bármily érdekért mint valami silány és kis dolgot áldozatul odavetni. Akik dicsérik Alexandrosz hadjáratát, és hibáztatják Crassusét, helytelenül ítélik meg a kezdetet a végeredményből.

5. Ami hadjárataikat illeti, Nikiasz is sok nemes tettet hajtott végre; több csatában legyőzte ellenségeit, és kis híján elfoglalta Szürakuszait. A kudarcért nem minden tekintetben hibáztathatjuk, oka lehetett betegsége és polgártársainak irigysége is. Crassus azonban oly rengeteg hibát követett el, hogy a szerencse, még ha kedvében jár, akkor sem segíthetett rajta. Nem is azon csodálkozunk, hogy oktalanságában vereséget szenvedett a parthusoktól, hanem hogy a parthusok föléje kerekedtek a rómaiak jó szerencséjének.

Az egyik soha nem hagyta figyelmen kívül a jósok tudományát, a másik semmibe sem vette, mégis mindketten odavesztek; nehéz tehát, sőt majdnem lehetetlen biztos ítéletet mondani felőlük, de mégis inkább megbocsáthatjuk azokat a hibákat, amelyeket valaki a régi hittel és erkölcsi meggyőződésekkel szemben táplált óvatosságból követ el, mint azokat, amelyek a törvények makacs megvetéséből erednek.

Crassus halála kevésbé volt megvetendő, mert nem hódolt meg az ellenségnek, nem vetették bilincsbe, és nem hagyta magát elámíttatni ellenségei által, de Nikiasz a rút és dicstelen menekülés reményében ellenségei lába elé vetette magát, s ezzel még szégyenletesebbé tette halálát.

LÜSZANDROSZ^[172]

1. Az akanthosziak^[173] kincsesházának homlokzatán Delphoiban ez a felirat olvasható: "Braszidasz és az akanthosziak az athéniaktól." Ezért gondolják sokan, hogy az épület belsejében az ajtó mellett álló márványszobor Braszidaszé, pedig Lüszandroszt ábrázolja, ősi szokás szerint hosszú hajjal és dús szakállal. Mert nem igaz, amit egyesek állítanak, hogy az argosziak súlyos vereségük után a gyász jeléül lenyiratkoztak, a spártaiak pedig győzelmük örömére hosszú hajat növesztettek; és az sem igaz, hogy a spártaiak amiatt kaptak kedvet a hosszú hajviselethez, hogy a Korinthoszból Lakedaimónba menekült Bakkhiadák kopaszra nyírt fejükkel csúf és visszataszító látványt nyújtottak, mert ez a szokás Lükurgosztól ered. Ő mondta állítólag, hogy a hosszú haj a szebbeket még szebbé és a rútakat még ijesztőbbé teszi.

2. Mondják, hogy Lüszandrosz apja, Arisztokleitosz,^[174] bár nem volt a királyi család tagja, de a Hérakleidák nemzetségéből származott. Lüszandrosz szegénységben nőtt fel; mint bárki más, ugyanúgy alkalmazkodott hazája szokásaihoz, nagy bátorságot tanúsított, és le tudott győzni minden gyönyört, egy dolog kivételével: ha szép tetteivel sikereket ért el, és ezért tiszteletben részesült, mert Spártában csak az ilyen gyönyör hajhászása nem hozott szégyent az ifjakra. A spártaiak arra törekszenek, hogy fiaik kezdettől fogva sokat adjanak a jó hírükre, restelljék a feddést, és büszkék legyenek, ha dicséretet kapnak; az érzéketleneket és közönyösöket megvetik, mert hanyagok, és az erényért nem lelkesednek. Spártai nevelése folytán ezért állandósult Lüszandrosz lelkében a dicsvágy és a vetélkedésre való hajlam, amit nem is róhatunk fel komolyabban jelleme hibájául. A hatalmon levőknek jobban kedvében járt, mint a többi spártai, és szívesen viselte el a hatalom súlyát, ha saját hasznára fordíthatta. Ezt nevezik egyesek politikai érzéknek. Arisztotelész a nagy szellemeket, így Szókratészt, Platónt, Héraklészt, búskomornak tünteti fel, s azt állítja, hogy Lüszandrosz, ha eleinte nem is, idősebb korában szintén búskomorságba esett.

Különös módon, bár maga jól viselte el a szegénységet, a vagyon soha nem lett úrrá felette és nem is rontotta meg, ő volt az, aki hazáját gazdaggá tette, és felkeltette honfitársaiban a gazdagság utáni vágyat. Ezzel a Spárta iránti csodálatnak is vége lett, mert a gazdagságban nincs semmi csodálnivaló. Rengeteg aranyat és ezüstöt vitt haza az attikai háború után, bár abból egyetlen drakhmát sem tartott meg magának. Dionüsziosz, a türannosz drága szicíliai ruhákat küldött leányainak, de Lüszandrosz nem fogadta el, félelmét hozván fel kifogásnak, hogy csúnyábbnak látszanak benne; de mikor nem sokkal később ugyanabban a városban ugyanannál a türannosznál járt követségben, s az két köntöst küldött neki, hogy vigye el leányának amelyiket akarja, azt mondta, leánya jobban ki tudja majd választani, melyik kell neki, és mindkét köntöst magával vitte.

3. Hosszú ideje tartott a peloponnészoszi háború, és a szicíliai vereség után úgy látszott, hogy az athéniak már-már elveszítik uralmukat a tenger felett, s utána hamarosan teljesen feladják a harcot. Midőn azonban Alkibiadész visszatért a száműzetésből, és átvette az ügyek vezetését, nagy fordulat következett be, és ez képessé tette az athéniakat rá, hogy a tengeren szálljanak szembe ellenfeleikkel. A lakedaimóniak ekkor ismét aggódni kezdtek, és új buzgalommal fogtak hozzá a háborúhoz, és mert tehetséges hadvezérre s erőteljes felkészülésre volt szükség, tengeri haderejük élére Lüszandroszt állították. Mikor Lüszandrosz megérkezett Epheszoszba, azt tapasztalta, hogy a város jóindulattal van iránta, és szívén viseli a spártai érdekeket, de az epheszosziak ügyei elég rosszul állnak, és az a veszély fenyegeti őket, hogy városuk a perzsa erkölcsök hatására elbarbárosodik, mert Lüdia teljesen körülzárta őket, és a király hadvezérei idejük nagy részét Epheszoszban töltik. Itt ütötte fel tehát táborát, mindenünnen ide rendelte az árukkal rakott kereskedelmi hajókat, háromevezősorosokat készült építtetni, megnyitotta a kikötőket az árucikkek behozatalára, fellendítette a kereskedelmet, növelte a lakosság és mesteremberek jövedelmi forrásait, s a város akkortól kezdve bízvást remélhette, hogy Lüszandrosz segítségével eljut mostani fényéhez és nagyságához.

4. Mikor értesült róla, hogy Kórosz, a király fia Szardeiszbe érkezett, felment hozzá, hogy találkozzék vele és bevádolja nála Tiszaphernészt, aki azt a parancsot kapta, hogy segítse a lakedaimóniakat, és űzze el a tengerről az athéniakat, de minden jel szerint Alkibiadész unszolására lanyhán fogott feladatához, és szűkmarkúan nyújtott támogatásával nagy kárt okozott a hajóhadnak. Kürosznak kapóra jött, hogy Tiszaphernész ellen vádat emeltek, mert rossz embernek és személyes ellenségének tartotta. Lüszandrosz ezekkel a dolgokkal és kellemes társasági modorával nagyon megszerettette magát Kürosszal, és megerősítette háborús szándékaiban. Mikor el akart utazni, Kürosz előbb vendégül látta asztalánál, s arra kérte, ne utasítsa el barátságát, kérjen tőle, amit csak akar, és higgye el, hogy semmit nem tagad meg tőle. Lüszandrosz erre így szólt: "Mivel látom, Kürosz, hogy jóindulattal vagy hozzám, ha jót akarsz tenni velem, kérlek, toldd meg tengerészeim zsoldját egy obolosszal, hogy három helyett négyet kapjanak." Küroszt meghatotta Lüszandrosz nemes gondolkodása, és tízezer dareikoszt adományozott neki, amiből kitelt a tengerészeinek juttatott egy obolosz, s így bőkezűségével hamarosan kiürítette az ellenség hajóit, mert a nagyobb zsold reményében sokan átmentek hozzá, azok pedig, akik ott maradtak, elkedvetlenedtek, lázadoztak, és egyre több gondot okoztak vezéreiknek. De azért Lüszandrosz, ha megkárosította és meggyengítette is az ellenséget, vonakodott a tengeri csatától; félt a vállalkozó szellemű Alkibiadésztól, aki fölényben volt hajói számával, és mind ez ideig még soha nem szenvedett vereséget sem a szárazföldön, sem a tengeren.

5. Mikor Alkibiadész Szamoszból Phókaiába hajózott, hajóhadának parancsnokságát kormányosára, Antiokhoszra bízta. Ez az Antiokhosz, hogy gúnyt űzzön Lüszandroszból, de merő vakmerőségből is, két hadihajójával beevezett az epheszoszi kikötőbe, és hangos nevetéssel fölényesen elhaladt a partra vont hajók mellett. Lüszandrosz bosszankodott, és néhány hajójával Antiokhosz után eredt, de mikor látta, hogy az athéniak segítségére sietnek, többi hajóját is megrakta legénységgel, s a végén tengeri csata fejlődött ki közöttük. Lüszandrosz győzött, tizenöt háromevezősorost foglyul ejtett, és diadaljelet állított fel. Athénban erre feldühödött a nép, és Alkibiadészt megfosztotta a vezérségtől; Alkibiadész megsértődött, és mert a katonák Szamoszban is gyalázták és tiszteletlenül bántak vele, otthagyta az athéniak táborát, és elhajózott a Kherszonészoszra. Bár ez a tengeri csata nem volt jelentékeny, a sors nevezetessé tette Alkibiadész miatt.

Lüszandrosz magához hívatta a városból azokat, akikről tudta, hogy merészségükkel és büszkeségükkel kiváltak a tömegből, s elhintette közöttük azoknak a tíz ember uralmával megvalósítandó forradalmi újításoknak a magvát, amelyeket később meg is valósított. Felbiztatta őket, hogy alakítsanak baráti köröket, kísérjék figyelemmel a közállapotokat, mert mihelyt megdől az athéniak uralma, ők is megszabadulhatnak a népuralomtól, és átvehetik hazájukban a legfőbb hatalmat. Tettekkel is igyekezett megnyerni a bizalmukat, mert azokra, akikkel baráti és szövetségesi kapcsolatba lépett, fontos ügyeket, tisztségeket és vezérséget bízott, és hogy kapzsiságukat kielégítse, maga is részt vállalt igazságtalanságaikban és jogsértéseikben; így mindnyájan ragaszkodtak hozzá, kedvét keresték és áhítoztak utána, abban a reményben, hogy bármilyen nagy dolgokat akarnak is, vágyaik teljesülnek, ha ő marad uralmon. Ezért nem is nézték jó szemmel Kallikratidasz érkezését, aki Lüszandrosz utóda volt a flotta vezetésében; hiába tapasztalták később, hogy milyen rendkívül derék és igazságos ember, parancsnoklásának dór egyszerűsége és igazságossága valamiképpen nem nyerte meg tetszésüket. Csodálták erényét, de csak úgy, mint egy hős szobrának szépségét, és hiányolták Lüszandrosz buzgó bajtársias szeretetét. Hiányzott nekik, mert érdekeiket szívén viselte; fájlalták tehát, és megsiratták távozását.

6. Lüszandrosz még inkább elidegenítette Kallikratidasztól az embereket azzal, hogy a Kürosztól kapott pénz maradékát visszaküldte Szardeiszba, és kijelentette, kérjen pénzt Kallikratidasz is, ha akar, s katonáinak ellátása legyen az ő gondja. Végül elindulásakor dicsekedve kijelentette, hogy olyan hajóhadat ad át Kallikratidasznak, amely teljhatalmú úr a tengeren, Kallikratidasz azonban be akarta bizonyítani, hogy mindez üres és hiú dicsekvés, s így szólt Lüszandroszhoz: "Akkor hát hagyd bal kéz felől Szamoszt, evezz Milétoszba, s add át ott a hajóhadat, hiszen nem kell félnünk Szamoszban az ellenségtől, ha mi vagyunk az úr a tengeren." Lüszandrosz erre azzal válaszolt, hogy nem ő, hanem Kallikratidasz a hajóhad parancsnoka; ezzel elhajózott a Peloponnészoszra, s Kallikratidaszt súlyos anyagi gondok közt hagyta hátra, hiszen hazulról nem hozott pénzt magával, és a városokat sem akarta pénzbeli hozzájárulásra kényszeríteni, amikor úgyis elég sokat szenvedtek. Így aztán nem maradt más hátra, a király vezéreinek ajtaján kellett kopogtatnia, hogy, mint Lüszandrosz tette, pénzt kérjen tőlük. Erre azonban, szabad és önérzetes ember lévén, természeténél fogva igen alkalmatlan volt, és úgy gondolkodott, hogy jobban illik a görögökhöz bármilyen, görögöktől elszenvedett vereség, mint hízelkedni és kunyorálni a barbárok ajtajánál, akiknek lehet sok aranya, de egyéb érdeme nincs.

A pénzhiány mégis rákényszerítette, hogy felmenjen Lüdiába, ahol azonnal Kürosz házába látogatott; meghagyta, jelentsék neki, hogy Kallikratidasz, a hajóhad parancsnoka van itt, és szeretne vele beszélni. Erre az egyik ajtónálló így szólt: "Kürosz most nem ér rá, mert iszik." Kallikratidasz erre a maga egyszerűségében így válaszolt: "Nem tesz semmit, majd itt állok, és megvárom, amíg iszik." De nyilván műveletlen parasztnak nézték, kinevették, és erre eltávozott. Amikor másodszor is odament, be sem engedték az ajtón. Erre felháborodottan visszatért Epheszoszba, elátkozta azokat, akik először meghunyászkodtak a barbárok gúnyos fölénye előtt, és megtanították őket rá, hogy szemtelenek lehetnek, mert gazdagok. Majd megesküdött a jelenlevők előtt, hogy mihelyt visszatér Spártába, mindent megtesz a görögök kibékítésére: legyenek ők félelmetesek a barbárok szemében, és ne kelljen többé segítséget kérniük egymás ellen.

7. De Kallikratidasz, aki valóban spártai módon gondolkodott, és igazságosságban, nemesszívűségben és vitézségben versenyre kelhetett a legkiválóbb görögökkel, nem sokkal ezután az Arginuszai-szigeteknél tengeri csatát vesztett, és többé semmit sem lehetett hallani róla. A szövetségesek, mivel ügyük rosszra fordult, követséget küldtek Spártába, és azt kérték, hogy bízzák a tengeri haderő főparancsnokságát Lüszandroszra, mert az ő vezérlete alatt sokkal erőteljesebben birkózhatnak meg a helyzet adta nehézségekkel. Ugyanilyen értelmű üzenetet küldött Kürosz is; mivel azonban a lakedaimóniak egyik törvénye nem engedte meg, hogy ugyanaz az ember kétszer legyen a hajóhad főparancsnoka, de a szövetségeseknek is kedvében akartak járni, névleg egy Arakosz nevű emberre bízták a hajóhad fővezérletét, és Lüszandrosz csak helyettes főparancsnoki rangot kapott, valóságban azonban őt küldték ki teljes hatalommal. Úgy tért tehát vissza, ahogyan a városok politikai vezetői várták, akik azt remélték, hogy az ő segítségével még jobban megerősödnek, és megdönthetik a népuralmat. De akik a fővezérben az egyszerű és nemes jellemet becsülték, Kallikratidasszal összehasonlítva a cselszövő szofistát látták Lüszandroszban, aki mindenféle csalárd eszköz felhasználásával érte el sikereit a háborúban, aki csak akkor magasztalta az igazságot, ha hasznot húzott belőle, ha pedig nem, akkor azt tartotta jónak, ami érdekeit szolgálta, és aki azt a meggyőződést vallotta, hogy az igazság lényegében nem ér többet a hazugságnál, és mindkettő értékét a szükséglet határozza meg. Azoknak, akik azt kívánták, hogy Héraklész leszármazottai ne folyamodjanak cselhez a háborúban, nevetve tanácsolta: "Ahova nem ér el az oroszlánbőr, meg kell toldani a rókáéval."

8. A történelmi feljegyzések szerint így viselkedett Milétoszban is, mert amikor barátai és párthívei, akiknek segítséget ígért a népuralom megdöntésében és ellenfeleik kiűzésében, megváltoztatták véleményüket, és kibékültek ellenfeleikkel, színleg úgy tett, mintha helyeselné eljárásukat, és ő is részt vesz a megbékülésben, valójában azonban szidalmazta őket és helytelenítette véleményük megváltoztatását, s titkon tüzelte őket, hogy támadják meg a népet. Mikor aztán értesült róla, hogy felkelés tört ki, gyorsan segítségükre sietett, és megjelent a városban; a felkelés vezető embereit jó hangosan lehordta, és keményen megfenyegette őket, hogy büntetésüket nem fogják elkerülni, a többieket pedig biztatta, hogy legyenek jó reménységgel, és semmitől ne féljenek, amíg őt látják. De ez színészkedés és ámítás volt, mert csak azt akarta, hogy a népuralom legtekintélyesebb vezetői ne meneküljenek el, hanem várják ki a városban, amíg megölik őket. Ez is történt, és mindazokat meggyilkolták, akik megbíztak a szavában.

Androkleidész rosszallólag jegyezte fel Lüszandrosz egyik mondását, amelyből kitűnik, milyen felelőtlen álláspontot vallott az eskü kérdésében. Androkleidész szerint ugyanis azt tartotta, hogy a gyerekeket kockajátékban, a felnőtteket pedig esküvel kell becsapni; ebben a szamoszi Polükratészt utánozta (vezér létére igen helytelenül egy zsarnokot). Egy spártaihoz azonban nem illett, hogy az istenekkel úgy bánjék, mint ellenségeivel, sőt még annál is megvetendőbb módon, hiszen aki megszegi esküjét, bevallja, hogy fél ellenségétől, és megveti az isteneket.

9. Kürosz Szardeiszba hívatta Lüszandroszt, ellátta pénzzel, ígéretekkel, és elhalmozta kedveskedésével. Ha apja nem adna semmit, szívesen költ a sajátjából, s ha az is elfogyna, mint mondta, kész összetörni a trónját, amelyen ülni szokott, amikor kihallgatást tart, hiszen aranyból és ezüstből van az is. Végül pedig, mielőtt elindult volna apjához Médiába, átadta Lüszandrosznak a városok adójövedelmét, sőt rábízta tartománya kormányzását is; átölelte, és csak arra kérte, ne vívjon tengeri csatát az athéniakkal, mielőtt visszatér, mert sok hajót hoz majd magával Föniciából és Kilikiából. Ezzel útnak indult a királyhoz.

Lüszandrosz, mivel nem tudott megfelelő számú hajóval tengeri ütközetet kezdeni, de tétlenül sem akart maradni, tengerre szállt, és elfoglalt néhány szigetet, majd kikötött Aiginán és Szalamiszban, s mindkettőt lerohanta. Utána partra szállt Attikában, és köszöntötte Agiszt, aki lement hozzá Dekeleiából; felvonultatta hajóhadát a király és a vele érkező gyalogos hadsereg előtt, jelezve, hogy ura a tengernek, és oda hajózhat, ahova akar. De amikor észrevette, hogy az athéniak a sarkában vannak, mégis megszökött előlük a szigetek közt Ázsiába.

A Hellészpontoszt védtelenül találta. Erre megtámadta Lampszakoszt hajóival a tenger felől, Thórax pedig ezalatt a szárazföldi haderővel a falakat ostromolta. A várost rohammal bevette, és átengedte katonáinak zsákmányolásra. Közben az athéniak hajóhada száznyolcvan háromevezősorossal a kherszonészoszi Elaiuszba érkezett; mikor értesültek róla, hogy Lampszakosz elesett, azonnal továbbeveztek Szésztoszba. Itt ellátták magukat élelmiszerekkel, és továbbhajóztak Aigoszpotamoiba, és letelepedtek az ellenséggel szemközt, amely még mindig Lampszakoszban horgonyzott hajóival. Az athéniak vezérei közt volt az a Philoklész^[175] is, aki nemrégiben megszavaztatta a néppel, hogy a hadifoglyok jobb hüvelykujját vágják le, mert így nem tudnak dárdát forgatni, de arra jók, hogy evezzenek.

10. Mindkét fél pihenőt tartott abban a reményben, hogy másnap tengeri csatát vívnak, Lüszandrosz azonban más tervet gondolt ki. Megparancsolta a hajók legénységének és kormányosainak, hogy szálljanak fel a háromevezősorosokra, mert esetleg kora reggel tengeri csatát vívnak; maradjanak csendben és hadirendben, és várják meg a további parancsot, míg ő gyalogos csapatával felsorakozik csatarendben a part mentén. Napkeltekor az athéniak minden hajójukkal a spártaiak elé eveztek, és csatára hívták ki őket, de Lüszandrosz, bár hajóit már az éjszaka folyamán megrakatta legénységgel, s szembeállította az ellenséggel, nem mozdult el állásából; üzent a legelöl álló hajóknak, hogy ne mozduljanak, maradjanak nyugton a csatavonalban, és ne evezzenek szembe az ellenséggel. Így aztán később, délután, az athéniak visszaeveztek, de Lüszandrosz még mindig nem engedte el a hajósokat, hanem két vagy három háromevezősorost felderítő szolgálatra küldött, hogy figyeljék meg, kiszáll-e az ellenség a hajókból. Másnap ugyanez történt, harmadnap is, míg a negyedik napra nekibátorodtak az athéniak, és gúnyolni kezdték az ellenséget, hogy fél tőlük és meghúzza magát.

Alkibiadész ugyanezekben a napokban éppen a Kherszonészoszon levő várában tartózkodott; lóra ült hát, ellátogatott az athéniak táborába, és megrótta a vezéreket, mert rossz horgonyzóhelyet választottak a nyílt tengerparton, kikötésre alkalmatlan helyen, meg azért az ostobaságért is, hogy ha már a távoli Szésztoszban szerzik be élelmiszereiket, legalább az ottani kikötőbe, a város közelébe hajóznának; így távolabb kerülnének az ellenségtől, amely szemmel tartja őket, és erős hadvezetés alatt lévén, már csak félelemből is gyorsan és szolgálatkészen végrehajtja a kapott parancsot. De az athéniak még csak meghallgatásra sem méltatták Alkibiadész bölcs tanításait, sőt Tüdeusz gőgösen rászólt, hogy most nem ő, hanem mások a vezérek.

11. Alkibiadész eltávozott, sejtve, hogy árulás van készülőben. Az athéniak az ötödik napon is megtették a szokásos hajóutat az ellenségig, majd megvetéssel visszatértek, és mit sem törődtek az egésszel; erre Lüszandrosz kiküldte a kémhajókat, és meghagyta a parancsnokoknak: ha látják, hogy az athéniak kiszállnak, a leggyorsabban evezzenek vissza, és mikor a tengerszoros közepére érnek, jeladásul emeljenek a magasba egy bronzpajzsot. Ő maga hajóján körüljárta a hajóhadat, felhívta és biztatta a kormányosokat és a hajók parancsnokait, hogy tartsák együtt jó rendben a legénységet, a tengerészeket és hajóskatonákat, és amikor megkapják a jeladást, bátran induljanak az ellenség ellen teljes erővel. Mikor feltűnt a pajzs, és a parancsnoki hajóról kürtszóval jelt adtak az indulásra, a hajók elindultak, a gyalogos csapatok pedig egymással versenyezve rohantak végig a parton a hegyfokra. A két part közötti távolság ezen a ponton tizenöt sztadion, s ezt a távolságot a lelkes evezősök igen gyorsan megtették. Konón,^[176] az athéniak vezére pillantotta meg először a szárazföldről a feléjük tartó hajóhadat, és azonnal kiáltva kiadta a parancsot, hogy szálljanak be a hajókba, majd megértve, hogy milyen nagy szerencsétlenség vár rájuk, embereit nevükön szólongatta, könyörgött nekik, vagy ha kellett, kényszerítette őket, hogy szereljék már fel a hajókat. Igyekezete azonban hiábavaló volt, mert az emberek szanaszét voltak. Mikor kiszálltak a hajókból, mint akiknek nincs mitől tartaniok, elsétáltak a piactérre, kószáltak a közeli vidéken, aludtak sátrukban, vacsorájukat készítették, s vezéreik tapasztalatlansága folytán még csak eszükbe sem jutott arra gondolni, hogy bármi történhetik. Miközben az ellenség kiáltozva és hangos evezőcsapkodással közeledett, Konón nyolc hajójával megszökött, és eljutott Küproszba Euagoraszhoz. A többi hajóra rávetették magukat a peloponnészosziak: egyesek üresen kerültek a kezükbe, másokat, épp amikor a legénység beszállt, összetörtek. A rendezetlenül rohanó fegyvertelen katonákat vagy a tengerparton öldösték le, vagy már futás közben elcsípték őket az időközben partra szállt peloponnészosziak. Lüszandrosz háromezer foglyot ejtett - köztük a vezéreket -, és az egész hajóállomány a kezébe került az állami díszhajó, a Paralosz és a Konónnal elmenekült háromevezősorosok kivételével. Lüszandrosz, miután vontatókötélre vette az elfoglalt hajókat, és kifosztotta az ellenség táborát, fuvolaszó és győzelmi dalok éneklése közben visszaevezett Lampszakoszba. Így vitte véghez ezt a nagy művet igen kevés fáradsággal, s egyetlen óra leforgása alatt befejezett egy hosszú évekig tartó, minden korábbinál változatosabb, hihetetlen szenvedésekkel és véletlen eseményekkel teli háborút, amely több vezérébe került a görögöknek, mint minden korábbi háborújuk egybevéve; s mindennek egyetlen ember bölcs előrelátása és ügyessége vetett véget. Ezért hajlottak arra a véleményre némelyek, hogy a történteket az istenek művének tartsák.

12. Egyesek szerint, amikor Lüszandrosz kievezett a kikötőből, a hajó két oldalán csillag képében megjelentek a Dioszkuroszok és megvilágították a kormányrudat. Mások azt mondják, hogy a bekövetkező szerencsétlenséget a kő leesése jelezte; igen sok ember állítása szerint ugyanis Aigoszpotamoinál egy igen nagy kő esett le az égből; ezt a követ még most is mutogatják, és tiszteletben tartják a Kherszonészoszon. Anaxagorasz állítólag előre megmondta, hogy az égen megerősített testek közül az egyik csúszás vagy rázkódás következtében kiszakadhat a többiek közül, és lezuhanhat a földre; szerinte az égitestek közül egyik sincs azon a helyen, amelyet a természet kijelölt számára. Ezek az égitestek súlyos anyagból, kőből vannak, és az éter visszaverődése és sugárzása következtében fénylenek. A világmindenség körmozgásának sodró ereje tartja őket állandó mozgásban, és ez az erő nem engedi lezuhanni őket azóta, hogy a hideg és súlyos világtestből kiváltak.

Van azonban egy ennél hihetőbb nézet is; eszerint a hullócsillagok nem a lángban álló éter kilövellései vagy kiáradásai, melyek a levegőréteget elérve fellángolnak és kialszanak, és nem is a felső régiókba törekvő levegőtömeg fellobbanásai vagy szikrázásai, hanem az égről lezuhant égitestek, amelyek a taszítóerő csökkenése folytán kiválnak körpályájukról, leesnek, s aztán többnyire nem a föld lakott részein, hanem azon kívül esnek a végtelen tengerbe, s ezért maradnak észrevétlenül.

A Vallásról című iratában Daimakhosz is megerősíti Anaxagorasz nézeteit, és azt írja, hogy mielőtt a kő leesett, hetvenöt napon át hatalmas tüzes testet láttak szüntelenül az égen, mint valami lángoló felhőt, amely nem állt egy helyben, hanem bonyolult, szabálytalan pályán mozgott, úgyhogy rázkódása és szabálytalan mozgása következtében tüzes darabok váltak le róla, mindenfelé szétrepültek és fel-felvillantak, akár a hullócsillagok. Mikor ez a test leesett, és a lakosok magukhoz tértek rémületükből és ijedtségükből, odarohantak, de a tűznek semmi nyomát nem látták, egy kő feküdt a szemük előtt, amely elég nagy volt, de jelentéktelenül kicsiny a korábban megfigyelt égitesthez képest. Ebből is kiviláglik, hogy Daimakhosznak jóindulatú olvasóközönségre van szüksége; de ha igaz, amit elbeszél, máris alaposan megcáfolja azok nézetét, akik azt állítják, hogy ez a kő zivatartól és forgószéltől pörgettyű módjára felkapott és tovarepített szikla lett volna, amely azon a ponton, ahol a forgó mozgás lassult, majd megszűnt, elszabadult és lezuhant. De, istenemre, az is lehetséges, hogy ez a több napon át látható égi jel valóban tűz volt, és mikor elégése közben felemésztődött, ez okozott olyan légköri változást, amely szélviharban nyilvánult meg; a kő ennek következtében szakadt le és zuhant alá. Az ilyen jelenségekkel azonban inkább másfajta iratban kell foglalkozni.

13. Lüszandrosz, miután a háromezer athéni hadifoglyot egy szövetségi bírósággal halálra ítéltette, maga elé idézte vezérüket, Philoklészt, és megkérdezte tőle, milyen büntetést szab saját magára, amiért olyan kegyetlen tanácsot adott polgártársainak a görögök ellen. Philoklészt nem sújtotta le a szerencsétlenség, és azt felelte, hogy ne vádolja őt Lüszandrosz olyan ügyben, amelynek nincs bírája. Most ő, Lüszandrosz a győztes, tegye meg hát azt, amit legyőzöttként szenvedett volna. Majd megfürdött, díszes köpenyt öltött magára, és polgártársait a vesztőhelyre vezette. Így írja le ezt Theophrasztosz. Ezután Lüszandrosz hajóhadával sorra látogatta a városokat, és ahol athéniakra talált, megparancsolta nekik, hogy sürgősen menjenek Athénba, mert senkihez nem lesz kímélettel és mindenkit kivégeztet, akit a városon kívül talál. Azért kényszerítette mindnyájukat a városba, hogy Athénban mielőbb éhínség támadjon, és így ne legyen sok dolga velük, és ne tudjanak hosszú ideig ellenállni, ha Athént ostrom alá veszi. Mindenütt megszüntette a demokratikus vagy bármi más uralmi rendszert, s minden városban egy-egy spártai harmosztészt hagyott hátra tíz arkhónnal együtt, akiket az általa szervezett politikai pártok tagjai közül válogatott ki. Egyformán járt el mind az ellenséges, mind a szövetséges városokban, amelyek mellett kényelmesen elhajózott, és bizonyos tekintetben így készítette elő az uralmat egész Görögország felett. Az arkhónok kiválogatásánál nem volt tekintettel sem nemesi származásukra, sem vagyonukra; a városok feletti uralmat barátainak és bizalmas embereinek adta át, s őket tette meg a jutalmazások és büntetések korlátlan urává. A kivégzéseknél gyakran volt jelen személyesen, és segített barátainak ellenfeleik kiűzésében; ezzel nem mutatott túlságosan vonzó képet a görögöknek a spártai uralomról. A vígjátékíró Theopomposz, úgy látszik, nem valami találóan hasonlította a spártaiakat az olyan kocsmárosnékhoz, akik a görögökkel megkóstoltatták a szabadság édes italát, de aztán ecettel öntötték fel a bort, mert ez az ital kezdettől fogva elég csípős és keserű volt. Lüszandrosz soha nem engedte, hogy a nép saját dolgainak ura legyen, hanem a városokat a legelvetemültebb és legtörtetőbb oligarchákra bízta.

14. Mivel ezek az intézkedések némi időt vettek igénybe, Lüszandrosz hírnököket küldött Spártába, és jelentette, hogy kétszáz hajóval fog megérkezni; előbb azonban Attikában egyesült Agisz és Pauszaniasz királyok haderejével abban a hiszemben, hogy a várost gyorsan elfoglalják. Az athéniak azonban állták az ostromot, ezért hajóival ismét átkelt Ázsiába. A városokban mindenütt eltörölte az alkotmányt és dekadarkhiákat állított fel; valamennyi városban polgárok ezreit végeztette ki vagy küldte száműzetésbe; a szamosziakat pedig mind elűzte otthonukból és városaikat átadta a száműzötteknek. Mivel Szésztoszt az athéniaktól foglalta el, ezért a szésztosziaknak nem engedte meg, hogy otthonukban maradjanak, hanem átadta a várost hajóhada kormányosainak és evezőmestereinek, és felosztotta közöttük a határterületeket. Ez volt az első olyan intézkedése, amelyet a spártaiak érvénytelenítettek: a szésztosziakat ugyanis később visszatelepítették. De voltak Lüszandrosznak olyan intézkedései is, amelyeket örömmel fogadtak egész Görögországban; így többek között az, hogy Aigina lakosai hosszú idő után visszakapták városukat, és hogy visszatelepítette otthonukba a mélosziakat és a sziküóniakat, miután az elűzött athéniak átadták ezeket a területeket.

Mikor értesült róla, hogy az athéniak éhínségtől szenvednek, visszahajózott Peiraieuszba, és kényszerítette a várost, hogy az általa megszabott feltételek alapján hódoljon meg. Ha hitelt adhatunk a spártaiak által terjesztett történetnek, Lüszandrosz ezt írta az ephoroszoknak: "Athén bevétetett", mire az ephoroszok ezt a választ küldték neki: "Elég, hogy bevétetett." Ezt a történetet a spártaiak az események szépítésére találták ki, mert az ephoroszok határozata valójában így szólt: "A lakedaimóniak a következőképpen határoztak: Romboljátok le Peiraieuszt és a hosszú falakat. Ürítsetek ki minden várost, és csak a magatok földjét tartsátok meg. Ha ezt cselekszitek, és hazaengeditek a száműzötteket, elnyeritek a békét, ha akarjátok. A hajók számára vonatkozólag azt kell tennetek, amit megszabunk nektek. Ezt kell csinálnotok." Az athéniak Théramenésznek, Hagnón fiának tanácsára elfogadták a spártaiak feltételeit. Állítólag Kleomenész, az egyik fiatal népvezér megkérdezte Théramenésztől, hogyan merészkedik olyant tenni, ami ellenkezik Themisztoklész tetteivel és szavaival, és miért adja át a falakat a spártaiaknak, amelyeket Themisztoklész a spártaiak akarata ellenére emelt. Théramenész így felelt: "De, fiatalember, én nem teszek semmit Themisztoklésszel ellentétben, mert azokat a falakat, amelyeket ő a polgárok üdvére építtetett, mi most a polgárok üdvére romboljuk le. Különben is, ha a falak teszik boldoggá a városokat, a legrosszabbul Spárta áll, mert Spártának nincsenek falai."

15. Lüszandrosz, Munükhión hónap tizedik napján, amelyen annak idején diadalt arattak a barbárok fölött a szalamiszi tengeri ütközetben, birtokba vette a falakat és az athéniak hajóit (tizenkettő kivételével), s nyomban előkészületeket tett alkotmányuk megváltoztatására. Az athéniak elkeseredetten ellene szegültek. Ekkor üzenetet küldött a népnek, mondván, hogy megsértették a megadás feltételeit, mert a falak még állnak, bár elmúlt a határidő, ameddig le kellett volna rombolni őket; a szerződés megszegése miatt tehát új tanácskozásra van szükség. Azt mondják, hogy a szövetségesek valóban terjesztettek elő olyan indítványt, hogy az athéniakat el kell adni rabszolgának, sőt a thébai Erianthosz azt javasolta, hogy rombolják le Athént, és a város területét hagyják meg birkalegelőnek. Amikor a vezérek lakomát tartottak, italozás közben egy phókiszi azt a kórusrészletet énekelte Euripidész Élektrá-jából, amely így kezdődik:

Erre mindnyájukon erőt vett a könyörület, hogy milyen borzalmas cselekedet volna lerombolni és elpusztítani azt a híres várost, amely ilyen embereket adott a világnak.

Amikor aztán az athéniak mindenbe beleegyeztek, Lüszandrosz összegyűjtött minden fuvolásnőt a városból és a táborból, s fuvolaszó mellett leromboltatta a falakat, és felgyújtatta a háromevezősoros hajókat, közben pedig a szövetségesek koszorús fejjel, tréfás megjegyzések közben ott álltak, mintha ez volna a szabadság első napja. Lüszandrosz nyomban hozzákezdett az athéni alkotmány lerombolásához is, a városban harminc, Peiraieuszba pedig tíz arkhónt nevezett ki, az Akropoliszba helyőrséget rakott, és a spártai Kallibioszt tette meg harmosztésznak. Amikor Kallibiosz egyszer pálcájával rá akart ütni Autolükoszra, az atlétára, akiről Xenophón Szümposzion című művében ír, az atléta a lábánál fogva felemelte és a földre dobta. Kallibiosz emiatt panaszkodott, de Lüszandrosz nem adott igazat neki, sőt megrótta, s azt mondta, nem ért hozzá, hogyan kell uralkodni szabad embereken. Autolükoszt a harminc zsarnok ennek ellenére nem sokkal később kivégeztette, hogy kedvét keresse Kallibiosznak.

16. Mindezek elintézése után Lüszandrosz Thrakiába hajózott, és ami még megmaradt a közpénzekből, továbbá a neki adott ajándékokat és koszorúkat mind elküldte Spártába Gülipposszal, a szicíliai haderő parancsnokával. (Sokan megajándékozták, hiszen igen nagy hatalom birtokosa volt, és joggal tartották egész Görögország urának.) Gülipposz, mint mondják, a zsákok varrásait alulról felfejtette, kivett mindegyikből bizonyos összegű ezüstpénzt, majd újra bevarrta a zsákokat; azt azonban nem tudta, hogy mindegyik zsákban volt egy tábla, és rajta egy szám, amely jelezte, mennyi pénz van benne. Amikor megérkezett Spártába, az elsikkasztott pénzt háza cserépteteje alá dugta, a zsákokat pedig átadta az ephoroszoknak, mutatva rajtuk a pecséteket. Az ephoroszok felnyitották a zsákokat, de amikor megolvasták a pénzt, és az összeg nem egyezett a táblákon feljegyzett számokkal, nem tudták mire vélni a dolgot. Ekkor Gülipposz egyik szolgája, mintha találós mesét mondana, értésükre adta az ephoroszoknak, hogy "sok bagoly bújt el a cserepek alá". Abban az időben ugyanis az athéniak legtöbb pénzükre a bagoly képét verették.

17. Gülipposz ezzel a rút és nemtelen cselekedetével beszennyezte előző fényes tetteivel szerzett hírnevét, ezért önként elhagyta Lakedaimónt. A legbölcsebb spártaiak részben ettől az eseménytől indíttatva féltek a pénz hatalmától, amely most, lám, nem is valami egyszerű polgárnak rontotta meg erkölcsét. Szemrehányással illették Lüszandroszt, és a leghatározottabban kérték az ephoroszokat, hogy tisztítsák meg a várost minden aranytól és ezüsttől, mint valami átoktól. Az ephoroszok megvitatták a kérdést, és Theopomposz szerint Szkiraphidasz, Ephorosz szerint Phlogidasz azt javasolta, hogy nem szabad arany- és ezüstpénzt beengedni a városba, hanem az ősrégi pénznemet kell használni. Ez pedig olyan vasból volt, amelyet izzó állapotban ecetbe mártottak, és így nem volt kovácsolható, mert ezzel a bemártással törékennyé és használhatatlanná vált; de különben is nehéz és szállításra alkalmatlan volt, s nagy tömege és terjedelme miatt vásárlóértéke egészen kevés. Feltehető, hogy igen régi időkben hasonló lehetett a helyzet, egyesek ugyanis vas- vagy bronznyársakat használtak pénzként; így maradt fenn napjainkig az a szokás, hogy a legkisebb értékű pénzt obolosznak - nyársnak - hívják, hat oboloszt pedig drakhmának, mert ennyi fért bele egy "marékba".

Lüszandrosz baráti köre ellenezte ezt az indítványt, és mindent megtett, hogy a pénz a városban maradjon; úgy döntöttek tehát, hogy ilyen pénzt csak állami célokra szabad használni, ha magánembert azon kapnak, hogy ilyen pénz birtokában van, halálbüntetéssel kell sújtani. Mintha bizony Lükurgosz a pénztől, és nem a pénzzel együtt járó kapzsiságtól félt volna, amit a magánszemélyekre elrendelt tilalom a legkevésbé sem szüntetett meg. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy akik azt látják, hogy az állam megbecsüli a pénzt, magánemberként ugyanazt a pénzt lenézzék és haszontalannak tekintsék. Egyébként is a közösség által felvett szokások sokkal hamarabb gyakorolnak vonzóerőt az egyes emberekre, mint az egyének hibái és szenvedélyei a közösségre. Az is természetes dolog, hogy a közösség egészének megromlása kihat az egyes részekre is, de a részeknek az egészre irányuló káros befolyása az egészséges részekben ellenállásra és sok helyesbítő tényezőre talál. A spártaiak a polgárok háza elé a törvényt és a félelmet állították őrnek, de azt nem tudták elérni, hogy az emberek lelke közönyös és érzéketlen maradjon a pénzzel szemben, mert mindenkiben felkeltették a nagy és tiszteletre méltó dolognak tekintett gazdagság utáni vágyat. Ezek miatt azonban már más iratomban is megróttam a spártaiakat.

18. Lüszandrosz a zsákmányból Delphoiban saját magának és minden egyes hajóparancsnokának bronzszobrot emeltetett és a Dioszkuroszoknak két aranycsillagot készíttetett, de ezek eltűntek a leuktrai ütközet előtt. Braszidasz és az akanthosziak kincsesházában volt egy aranyból és elefántcsontból készített, két könyök hosszúságú hajó, amelyet Kürosz küldött győzelmi ajándékul. A delphoi Anaxandridész közlése szerint Lüszandrosz ugyanott egy ezüsttalentumot, ötvenkét minát és tizenegy sztatért helyezett el letétben, ami nem egyeztethető össze azzal, amit szegénységéről mondani szoktak. Lüszandrosz ekkor olyan hatalom birtokába jutott, amilyent őelőtte egyetlen más görög sem mondhatott magáénak, de úgy látszik, még hatalmánál is büszkébb és dölyfösebb volt. Mint Durisz beszéli, ő volt az első görög, akinek a városok, mint istennek, oltárokat emeltek, és áldozatokat mutattak be. Az ő tiszteletére énekeltek először győzelmi dalokat; ezek közül az egyik, amelyik ránk maradt, így kezdődött:

A szamosziak úgy határoztak, hogy a náluk szokásos Héra-ünnepet Lüszandreiának nevezik el. Khoirilosz költő mindig a kíséretében volt, hogy tetteiről dicsőítő verseket írjon; amikor pedig Antilokhosz néhány időmértékes verset írt róla, annyira megörült, hogy sapkáját telirakta pénzzel. A kolophóni Antimakhosz és valami hérakleiai Nikératosz versengve dicsőítették költeményeikben, s amikor Lüszandrosz Nikératosznak adta a győzelmi koszorút, Antimakhosz bosszúságában megsemmisítette a maga művét. Platón ekkor még fiatal ember volt, s csodálta Antimakhoszt költői tehetségéért, és amikor az veresége miatt bosszankodott, azzal bátorította és vigasztalta, hogy a tudatlanság a tudatlanoknak ugyanolyan nagy baj, mint a vakság a vakoknak. Mikor a püthói játékokon Arisztonusz lantművész hatszor győzött a lantversenyen, kedveskedni akart Lüszandrosznak, s azt mondta, hogy ha újra győz, Lüszandrosz művészeként hirdetteti ki nevét; erre Lüszandrosz így szólt: "Nem inkább a rabszolgájaként?"

19. Lüszandrosz becsvágya az előkelő és vele egyenlő rangú polgártársainak csak teher és bosszúság volt, de mivel hízelgői becsvágyán felül még gőgössé és elviselhetetlenül kegyetlenné is tették, sem a jutalmazásban, sem a büntetésben nem ismert olyan mértéket, mely népszerűvé tette volna. Barátainak és bizalmas híveinek jutalom fejében felelősségre nem kötelező uralmat és feltételekhez nem kötött zsarnokságot juttatott a városokban, haragját pedig semmi más nem csillapíthatta le, csak a gyűlölt személy halála, akinek módja sem lehetett a menekülésre. Később, mikor félt, hogy Milétosz demokratikus gondolkodású vezetői elmenekülnek, és mindenáron elő akarta csalogatni őket rejtekhelyükről, megesküdött, hogy nem lesz bántódásuk; mikor aztán hittek neki és előjöttek, valamennyiüket - nem kevesebbet, mint nyolcszázat - átadta az oligarcháknak, hogy végezzék ki őket. A többi városban meg sem lehetett állapítani azok számát, akiket demokratikus gondolkodásuk miatt meggyilkoltak, mert nemcsak saját bosszúvágyának kielégítésére gyilkolt, hanem barátai számtalan ellenségét is számon tartotta, és kedveskedéseiben, szolgálataiban tekintettel volt barátai kapzsiságára is. Ezért keltett köztetszést a spártai Eteoklész mondása, hogy Görögország nem bír el két Lüszandroszt. Theophrasztosz szerint ugyanezt mondta Arkhesztratosz Alkibiadészról. De ő dölyfössége és önhittsége miatt volt elviselhetetlen, Lüszandroszt viszont jellemének kegyetlensége tette félelmetessé és terhessé.

A spártaiak nem sokat törődtek Lüszandrosz vádolóival, de amikor Pharnabazosz, aki vérig volt sértve tartományának kifosztása és elpusztítása miatt, elküldte embereit, hogy emeljenek vádat ellene, a felháborodott ephoroszok, akik ráadásul Lüszandrosz egyik barátját és vezértársát, Thóraxot, mert magáncélokra szánt pénzt találtak nála, kivégeztették, szkütalét küldtek neki, és hazarendelték.

A szkütalé a következőképpen fest:

Amikor a spártaiak kiküldenek egy hajóparancsnokot vagy vezért, két tökéletesen egyforma hosszúságú és vastagságú fahengert készítenek, hogy azok végükkel összeillesztve pontosan megfeleljenek egymásnak. Ezek közül az egyiket megtartják maguknak, a másikat pedig a kiküldött személynek adják ki. Ezeket a fahengereket szkütalénak hívják. Ha valami titkos és fontos közölnivalójuk van, keskeny és hosszú papirusztekercset készítenek, és rácsavarják a náluk levő szkütaléra úgy, hogy a fahenger felületét tökéletesen, minden hézag nélkül eltakarja. Ezt elvégezvén, a papírszeletre úgy, amint fel van csavarva, ráírják az üzenetet, majd legöngyölik róla, és a fahenger nélkül küldik el a vezérhez, aki másként nem tudja elolvasni a papírszeletekre írt szöveget (a szétszóródott betűk közt ugyanis nincs semmi összefüggés), csak ha rácsavarja a nála levő szkütaléra; így minden betű a megfelelő helyre kerül, és a szöveg olvashatóvá válik. Magát az üzenetet hívják aztán szkütalénak, mint ahogyan a megmért tárgyat a mértékről szokás elnevezni.

20. Lüszandrosz nagy zavarba jött, amikor Hellészpontoszban megkapta a szkütalét. Különösen félt Pharnabazosz vádjaitól, ezért igyekezett találkozni vele, hogy véget vessen a köztük felmerült viszálynak. Amikor találkoztak, megkérte, írjon egy másik levelet az ephoroszokhoz, hogy nem sértődött meg, és nincs semmi panasza ellene. Nem tudta azonban Lüszandrosz, hogy Pharnabazoszban, mint mondani szokás, krétai lelt a krétaira. Pharnabazosz ugyanis mindent megígért, és színleg Lüszandrosz kívánsága szerint írta meg a levelet, de volt nála egy másik, titokban megírt levél is. A levél lepecsételésekor felcserélte őket, a kettő ugyanis külsőre teljesen egyforma volt, és a titokban írt levelet adta át Lüszandrosznak, aki hazaérkezvén Spártába, a szokásnak megfelelően azonnal a tanácsházba ment, átadta Pharnabazosz levelét az ephoroszoknak abban a reményben, hogy ezzel az ellene emelt súlyos vád megszűnik. Pharnabazosz igen nagy megbecsülésnek örvendett a spártaiaknál, mert a király hadvezérei közül ő nyújtott nekik a legkészségesebben segítséget a háborúban. Amikor az ephoroszok elolvasták a levelet és megmutatták neki, megértette, hogy:

Ez rendkívüli módon megzavarta. Néhány nappal később felkereste az ephoroszokat, és azt mondta, Ammón templomába kell mennie, hogy bemutassa azokat az áldozatokat, amelyekre még csatái előtt tett fogadalmat. Némelyek azt állítják, hogy amikor Thrakiában ostromolta Aphütai városát, álmában valóban megjelent neki Ammón. Ekkor abbahagyta az ostromot az isten parancsára - mint mondta -, és az aphütaibeliekre is ráparancsolt, hogy áldozzanak Ammónnak. Most is azért sietett Afrikába, hogy kiengesztelje az istent. Legtöbben azonban azt hiszik, hogy az istent csak ürügynek használta; valójában félt az ephoroszoktól, nem tudta húzni az otthoni igát, és nem akarta vállalni az alárendelt szerepet; ezért vágyott kóborolni és csatangolni, miként a ló, amely csak az imént tért vissza a szabad mezőről és legelőről az istállóba és megszokott munkájához. Ephorosz más okot említ elutazásáról, de erről később lesz szó.

21. Az ephoroszoktól nagy nehezen engedélyt kapott az elutazásra, s elhajózott. Eltávozása után a spártai baszileuszok tudatára ébredtek, hogy párthívei segítségével Lüszandrosz egész Görögország ura lett, s ezért lépéseket tettek, hogy elűzzék barátait, és visszaadják a hatalmat a demokratikus érzésű vezetőknek. Változást idézett elő a helyzetben az is, hogy az athéniak támadásra indultak a harmincak ellen Phüléből, és le is győzték őket. Erre Lüszandrosz nagy sietve hazatért, és rábeszélte a spártaiakat, hogy támogassák az oligarchákat, és fenyítsék meg a demokratákat. A spártaiak legelőször is száz talentumot küldtek a harmincaknak a háborúra, és Lüszandroszt nevezték ki vezérnek. De a két király féltékeny volt rá, és félt tőle, hogy ismét elfoglalja Athént, ezért úgy határoztak, hogy egyikük kivonul a hadsereggel. Pauszaniasz indult neki, látszólag azért, hogy a zsarnokokat támogassa a néppel szemben, valójában azért, hogy véget vessen a háborúnak, nehogy Lüszandrosz, barátai segítségével, ismét Athén ura legyen. Pauszaniasz könnyen elérte célját, az athéniakat kibékítette egymással, megszüntette a belső viszályt, és ezzel véget vetett Lüszandrosz nagyralátó terveinek. Nem sokkal később azonban az athéniak ismét fellázadtak, s azzal vádolták Pauszaniaszt, hogy az oligarchiával egyszer már féken tartott népet szabadjára engedte, és a nép most ismét gőgös és zabolátlan. A történtek Lüszandrosz tekintélyét növelték, mert olyan embernek bizonyult, aki Spárta érdekében használta fel vezéri hatalmát, és nem mások kegyét kereste vele.

22. Lüszandrosz nyers és félelmet keltő hangon beszélt azokkal, akik szembeszegültek vele. Az argosziaknak egyszer, mikor a határok kérdésében vitáztak vele, és a maguk érveit vélték igazabbnak, kardjára mutatva így szólt: "Aki jól tudja forgatni ezt, annak érvei a jobbak, ha a határokról beszél." Egy megarai ember egy megbeszélésen túl őszintén mondott meg valamit neki: "Szavaidhoz, idegen - szólt -, város is kellene." A boiótok kétszínű játékba kezdtek, erre megkérdezte tőlük, azt óhajtják-e, hogy felfelé vagy vízszintesen tartott dárdákkal menjen át országukon. Mikor a korinthosziak elpártoltak Spártától, és a lakedaimóniakat Korinthosz falai alá vezette, látta, hogy katonái vonakodva indulnak rohamra. Ebben a pillanatban egy nyúl tűnt fel, amint átugrott a várárkon. "Nem szégyellitek magatokat - szólt -, ilyen ellenségtől féltek ti, aki oly lusta, hogy falai közt elalszanak a nyulak?"

Mikor Agisz király meghalt, fivére, Agészilaosz és állítólagos fia, Leótükhidész maradt utána. Lüszandrosz, aki szerelmes volt Agészilaoszba, rábeszélte, hogy ő tartson igényt a királyi tisztre mint Héraklész leszármazottja. Leótükhidész ellen azt a kifogást emelték, hogy természetes apja Alkibiadész, aki titokban szerelmi viszonyt folytatott Agisz feleségével, Timaiával abban az időben, mikor száműzöttként Spártában tartózkodott. Mondják, hogy Agisz kiszámította az időpontokat, és biztos volt benne, hogy ő nem lehet Leótükhidész apja, s ezért soha nem ismerte el fiának. Mikor azonban betegen a Héraionba vitték, és utolsó óráit élte, részben az ifjú, részben barátai unszolásának engedve, elismerte Leótükhidészt fiának; megkérte a jelenlevőket, hogy legyenek tanúi erre a lakedaimóniaknál, és utána meghalt. Ezek az emberek tanúskodtak is Leótükhidész mellett; Agészilaosznak, aki egyébként kiváló fiatalember volt, és ügyét Lüszandrosz támogatta, sokat ártott a jóstudományokban jártas Diopeithész, aki Agészilaosz sántaságára célozva a következő jóslatot adta elő:

Sokan meghajoltak a jóslat előtt és Leótükhidész pártjára álltak; Lüszandrosz azonban kijelentette, hogy Diopeithész nem értelmezte helyesen a jóslatot, mert az isten nem azt veszi rossz néven, ha olyan valaki uralkodik a lakedaimóniakon, aki sánta, hanem ha fattyak és homályos származásúak lennének királyok Héraklész leszármazottaival együtt. Ezzel az érvelésével és nagy tekintélyével elérte, hogy Agészilaosz lett a király.

23. Lüszandrosz nyomban ázsiai hadjáratra ösztökélte és buzdította Agészilaoszt, s azzal a reménységgel kecsegtette, hogy meg fogja semmisíteni a perzsák birodalmát, és igen nagy ember lesz belőle. Leveleket küldött ázsiai barátainak, és felszólította őket, kérjék a lakedaimóniaktól, hogy Agészilaoszt küldjék ki a barbárok elleni háborúra. Ezek hallgattak a felhívásra, és követeket küldtek Spártába ilyen kéréssel; úgy látszik, ez a megtiszteltetés, amely Lüszandrosz jóvoltából érte Agészilaoszt, felért egy királysággal. A nagyravágyó jellemek egyébként nem alkalmatlanok a vezérségre, de az irigykedés, amelyet a dicsőség miatt éreznek a velük egyenrangúakkal szemben, nem kis akadályul szolgál szép tettek véghezvitelében, mert az erényért való küzdelemben versenyre kelnek azokkal, akik segítőtársaik lehetnének. Agészilaosz harminc tanácsadója között magával vitte Lüszandroszt is, s az volt a szándéka, hogy az ő szolgálatait inkább igénybe veszi, mint a többi barátjáét. Mikor megérkeztek Ázsiába, az ottaniak, mivel még nem ismerték Agészilaoszt, csak ritkán és röviden tárgyaltak vele. De Lüszandrosz körül, akivel korábban már gyakran együtt voltak, állandóan ott sürögtek-forogtak barátai, hogy kedveskedjenek neki, azok pedig, akikre gyanakodott valamiért, ugyancsak a kedvében jártak, már csak félelemből is. Ahogyan a tragédiákban is megtörténik a színészekkel, hogy hírnök vagy szolga szerepében is ők kapják a tapsokat, és ők a főszereplők, arra viszont, aki a koronát és a jogart viseli, oda sem hallgatnak, ha megszólal: most is a tanácsos élvezett uralkodói tekintélyt, s a királynak nem maradt más, csak pusztán a névleges hatalom. Lüszandrosz túlzásba vitt becsvágyának talán véget kellett volna vetni, és visszaszorítani a második helyre, de Agészilaoszhoz nem volt méltó, hogy jótevőjét és barátját a dicsőségért eldobja magától és megalázza.

Eleinte nem adott neki alkalmat semmi kiváló tett végrehajtására, sem vezéri megbízatást nem ajánlott fel neki, majd azokat, akikről észrevette, hogy Lüszandrosz kedveltjei és ügyeiket elősegíti, mindig dolguk végezetlenül küldte el magától, és alkalmi látogatóinál is rosszabb fogadtatásban részesültek, így csendben megsemmisítette és befagyasztotta Lüszandrosz minden befolyását. Lüszandrosz hamarosan rájött, hogy semmi sem sikerül neki, és belátta, hogy pártfogásával csak árt barátainak, arra kérte hát őket, hogy ne járjanak hozzá, ne udvarolják körül, hanem tárgyaljanak a királlyal és azokkal, akik pillanatnyilag többet használhatnak nekik. Ezek hallatára barátai nem terhelték tovább ügyes-bajos dolgaikkal, de nem maradtak el társaságából, sőt a sétatereken vagy a tornacsarnokokban hozzá csatlakoztak, és ez még jobban bosszantotta Agészilaoszt, aki irigyelte Lüszandrosztól ezt a megtiszteltetést. A többi spártainak rengeteg fontos vezéri megbízatást adott, vagy városparancsnokká nevezte ki őket, Lüszandroszt azonban királyi asztalnokká tette meg, aztán gunyoros hangon mondta az iónoknak: "Menjetek csak, és hajbókoljatok az asztalnokom előtt." Lüszandrosz elhatározta, hogy szóvá teszi a dolgot Agészilaosz előtt. Felkereste a királyt, és a következő lakonikusan rövid párbeszéd folyt le közöttük: "Értesz hozzá, Agészilaosz, hogyan alázd meg barátaidat." "Igen - mondta a király -, ha nagyobbak akarnak lenni nálam, ha azonban növelik hatalmamat, részesednek is benne." "Lehetséges, Agészilaosz, hogy a te szavaid szebbek, mint az én tetteim; de kérlek, már csak azokra az idegenekre tekintettel is, akik figyelnek bennünket, adj nekem valami vezéri beosztást olyan helyen, ahol legkevésbé leszek terhedre, és több hasznodra lehetek, mint most."

24. Ezután Hellészpontoszba küldték követségben, és bár haragot táplált Agészilaosz ellen, nem hanyagolta el a rábízottakat, és Szpithridatészt, aki nemes gondolkodású perzsa férfi volt és egy hadsereg parancsnoka, de összekülönbözött Pharnabazosszal, rábírta, hogy pártoljon át Agészilaoszhoz. Mivel a háborúban több megbízatást nem kapott, és ideje letelt, dicstelenül visszatért Spártába, és mivel fel volt háborodva Agészilaosz ellen, és még az eddiginél is jobban meggyűlölte az egész spártai uralmi rendszert, elhatározta, hogy a forradalmi változtatásokra törő korábbi terveit keresztülviszi, és habozás nélkül munkába kezd.

Terve a következő volt: Amikor a Hérakleidák a dórokhoz csatlakoztak, és a Peloponnészoszra mentek, Spártában törzsüknek sok fényes és virágzó tagja élt, de nem mindegyik család volt a királyság öröklési jogának birtokában, csupán kettő, akiket Eurüpontidáknak és Agiadáknak^[178] neveztek. A többieknek előkelő származásuk ellenére sem volt semmi kiváltságuk a város kormányzatában, mert az egyéni érdemmel elnyerhető tisztségek egyébként is nyitva álltak a város minden polgára előtt. Lüszandrosz is az egyik ilyen családból származott, és mivel tetteivel nagy hírnévre tett szert, sok barátot és hatalmat szerzett magának. Bosszankodott tehát, amikor látta, hogy bár a város hatalma általa növekedett, mégis mások viselik a királyi tisztet, akik nála semmivel sem előkelőbb származásúak. Az volt tehát a szándéka, hogy elveszi a két családtól a főhatalmat, és átruházza a Hérakleidákra, sőt mint egyesek mondják, nemcsak a Hérakleidákra, hanem az összes spártaira is, hogy Héraklész leszármazottai is csak akkor lehessenek királyok, ha erényük folytán méltók rá, mint ahogyan Héraklészt is erénye emelte fel az istenek közé. Azt remélte, hogy ha a királyi méltóság elnyerése ilyen módon történik, senki mást nem választanak királlyá, csak őt.

25. Először is arra törekedett és készülődött, hogy polgártársait rábeszélje és megnyerje tervének, ezért megtanult egy szónoklatot, amelyet a halikarnasszoszi Kleónnal készíttetett erre a célra. Másodszor, mivel látta, hogy forradalmi újításának szokatlansága és merészsége nem hétköznapi eszközökre szorul, akárcsak a tragédiákban, ő is különleges gépezetet alkalmazott polgártársaival szemben, jóslatokat és jövendőmondásokat eszelt ki és készített elő abban a meggyőződésben, hogy a Kleóntól kölcsönzött ügyes szónoki fogások mit sem érnek, ha nem tölti meg őket az istenek babonás félelmével, és így fogadtatja el érveit. Ephorosz úgy adja elő, hogy először a Püthiát akarta megvesztegetni, majd pedig Phereklész segítségével a dódónai papnőket próbálta megnyerni. A kétszeres kudarc után maga ment el Ammónhoz, beszélt a jóspapokkal, sok aranyat adott nekik, de ők ezt rossz néven vették, és elküldték embereiket Spártába, hogy emeljenek vádat Lüszandrosz ellen; a vád alól felmentették, mire a libüaiak eltávozásukkor így szóltak: "Mi majd jobban ítélünk, spártaiak, amikor hozzánk jöttök, hogy nálunk telepedjetek le." Volt ugyanis egy régi jóslat, amely szerint a spártaiak Libüában fognak letelepedni. Ezt az egész összeesküvést és kiagyalt tervet, amely nem volt üres hiábavalóság, és nem is csak úgy véletlenül jött létre, hanem mint valami matematikai levezetés, sok és fontos tételből indult ki, s nehéz, bonyolult előzmények után jutott el a végeredményhez, egy történetíró és bölcselő leírását követve fogjuk elbeszélni.

26. Pontoszban egy asszony azt híresztelte magáról, hogy Apollóntól esett teherbe; ezt természetesen sokan kétségbe vonták, de sokan el is hitték, úgyhogy mikor fia lett, sok előkelő ember buzgólkodott a gyermek felnevelésében és gondozásában, s valamilyen okból a Szeilénosz nevet adták neki. Lüszandrosz erre az eseményre alapozta tervét, majd később tovább szőtte-fonta, sok nem jelentéktelen állású személyt felhasználva, akik vállalkoztak rá, hogy majd elhihetővé teszik ezt a meseszerű történetet. Ezenfelül hoztak Delphoiból és elterjesztettek Spártában egy másik mesét is, amely szerint a papok a titkos iratok közt őriznek egy ősrégi jóslatot, amelyet nem szabad sem kézbe venni, sem elolvasni senkinek, csak ha egyszer érkezik valaki, akinek apja Apollón, és a jóslatot őrző papoknak megmutatja születésének ismertetőjeleit; az viheti majd csak el a jóslat szövegét tartalmazó táblákat. Az így kiagyalt előkészületek után kellett volna Szeilénosznak megérkeznie, hogy mint Apollón fia kérje a jóslatot. Ezután a tervbe beavatott papok állítólag pontosan kikérdezték, és megvizsgálták születése körülményeit, végül, amikor meggyőződtek róla, hogy valóban Apollón fia, megmutatták neki a jóslatot. Erre következett volna sok ember jelenlétében a jóslat felolvasása, amelyben a királyságról is esett szó - hiszen ezért eszeltek ki az egész dolgot -, hogy jobb és üdvösebb lesz a spártaiaknak, ha királyaikat a legkiválóbb polgárok közül választják.

Midőn azonban Szeilénosz felserdült, alkalmassá vált szerepe eljátszására, Lüszandrosz színjátéka megbukott a tervbe beavatott egyik közreműködő gyávasága miatt, aki a cselekvés pillanatában elvesztette bátorságát és visszahúzódott. Mindezek a részletek azonban már csak Lüszandrosz halála után váltak ismeretessé.

27. Lüszandrosz meghalt, még mielőtt Agészilaosz visszatért Ázsiából. Belekeveredett a boiótok elleni háborúba, vagy még inkább magát Görögországot támadta meg, mert kétféleképpen mondják. Egyesek őt okolják emiatt, mások a thébaiakat, s ismét mások mindkettőjüket. A thébaiaknak azt róják fel bűnükül, hogy Auliszban szétszórták az áldozatokat, továbbá, hogy Androkleidész és Amphitheosz^[179] párthívei (akiket a király pénzével megvesztegettek, hogy háborút szítsanak Görögországban a lakedaimóniak ellen) megtámadták a phókisziakat, és feldúlták országukat. Másrészt azt állítják, hogy Lüszandrosz haragudott a thébaiakra, mert csak ők tartottak igényt a zsákmány tizedrészére, a többi szövetséges nyugton maradt, és méltatlankodtak azok miatt a pénzek miatt is, amelyeket Lüszandrosz Spártába küldött. De főként azért haragudott, mert a thébaiak nyújtottak először segédkezet az athéniaknak, hogy felszabadítsák magukat a harminc zsarnok alól, akiket Lüszandrosz ültetett a nyakukra. A lakedaimóniak az uralmuk keltette rettegést még csak fokozták azzal a határozattal, hogy minden athéni menekültet bárhonnan vissza kell szállítani, és ellenségnek kell tekinteni mindenkit, aki ellene szegül a visszatoloncolásnak. Ezzel ellentétben a thébaiak olyan határozatot szavaztak meg, amely testvéries szellemével illő volt Héraklész és Dionüszosz tetteihez, azaz hogy Boiótiában minden ház és minden város álljon nyitva a segítségre szoruló athéniaknak, és aki nem nyújt visszatoloncolt menekültnek segítséget, fizessen egy talentum bírságot, azt pedig, hogy valaki Boiótián keresztül fegyvereket szállít Athénba a zsarnokok ellen, egyetlen thébai se lássa vagy hallja. De a thébaiak nemcsak ezeket a hellén szellemű és emberbaráti határozatokat szavazták meg, és nemcsak tetteik feleltek meg rendeleteiknek, hanem Thébaiból indultak el Thraszübulosz és társai is, akik elfoglalták Phülét, a thébaiak adtak nekik pénzt és fegyvereket, s ők tették lehetővé, hogy titokban felkészülve megkezdjék vállalkozásukat. Ezek voltak Lüszandrosz vádjai a thébaiak ellen.

28. Lüszandrosz, aki egyébként is nehéz természetű ember volt, de öregkorára végképp erőt vett rajta a harag és a búskomorság, feltüzelte és rábeszélte az ephoroszokat, hogy szereljenek fel csapatokat a thébaiak ellen, ezeknek ő állt az élére, és elindult a háborúba. A spártaiak később utánaküldték Pauszaniasz királyt egy hadsereggel. Pauszaniasz kerülő utat választott, és a Kithairón-hegyen át készült betörni Boiótiába, Lüszandrosz viszont nagy hadsereg élén Phókiszon át vonult, hogy találkozzék Pauszaniasszal. Elfoglalta Orkhomenosz városát, amely önként kinyitotta előtte kapuit, Lebadeiát azonban rohammal vette be és feldúlta. Levelet küldött Pauszaniasznak, és arra hívta fel, hogy Plataiaiból elindulva menjen Haliartoszba, és csapataik ott egyesüljenek; napkeltekor ő már Haliartosz falai alatt lesz. Ez a levél a thébaiak kezébe került, mert aki vitte, a thébai előőrsök fogságába esett. A thébaiak erre a segítségükre érkezett athéniakra bízták városukat, ők maguk pedig esteledéskor útnak indultak. Lüszandrosznál valamivel előbb érkeztek meg Haliartoszba, és seregük egy része bevonult a városba. Lüszandrosznak először az volt a szándéka, hogy hadseregével megszáll egy magaslatot és ott várja meg Pauszaniaszt. De mire a nap előrehaladt, nem volt képes tovább várni, fegyverbe szólította seregét, harcra buzdította a szövetségeseket, és zárt hadoszlopban a város falai alá vonult. A kívül maradt thébaiak balról megkerülték a várost, és a Kisszuszának nevezett forrásnál az ellenség hátában bukkantak fel. A mitológiai történet szerint a csecsemő Dionüszoszt itt fürösztötték meg dajkái születése után; a forrás vizének borszínű csillogása van, kristálytiszta és igen jó ízű. Sok krétai balzsamfacserje nő itt a közelben, amiben a haliartosziak annak bizonyítékát látják, hogy itt állt Rhadamanthüsz háza; Aleának nevezett sírját ezen a helyen mutogatják. A közelben van Alkméné síremléke is, mert a hagyomány szerint Amphitrüon halála után itt élt együtt Rhadamanthüsszal.

A városban levő thébaiak a haliartosziakkal együtt csatarendbe sorakoztak, és mindaddig csendben vártak, amíg meg nem látták, hogy Lüszandrosz előhadával a falakhoz közelít. Ekkor hirtelen kitárták a kapukat, rájuk rontottak, őt s jóspapját néhányadmagukkal együtt megölték, a legtöbben azonban gyorsan visszafutottak a hadoszlophoz. De a thébaiak nem hagyták annyiban, hanem keményen rájuk támadtak, erre mindnyájan szétszóródtak, a dombok felé futottak, s ezren elestek közülük. A thébaiak közül is elestek háromszázan, mikor összecsaptak az ellenséggel a nehéz és veszélyes terepen. Ezt a háromszáz thébait azzal vádolták, hogy rokonszenveznek a spártaiakkal; hogy tisztázzák magukat polgártársaik szemében, nem kímélték magukat az ellenség üldözése közben, és mindnyájan életüket veszítették.

29. A súlyos vereségről Pauszaniasz akkor értesült, mikor Plataiaiból Theszpiaiba menetelt. Ekkor csapatait összeszedve Haliartoszba vonult. Közben megérkezett Thraszübulosz is Thébaiból az athéniakkal. Pauszaniasz az elesettek összeszedésére fegyvernyugvást szeretett volna kérni, de az idősebb spártaiak felháborodtak, és hallani sem akartak róla. Előbb csak magukban méltatlankodtak, majd a királyhoz mentek, és tiltakoztak ellene, hogy fegyverszünet árán temessék el Lüszandroszt. Ők harcolni akarnak holttestéért, és csak akkor temetik el, ha győznek; ha pedig őket győzik le, dicső dolog lesz vezérükkel együtt holtan maradni a csatatéren. Így beszéltek az idősebb spártaiak, de Pauszaniasz belátta, hogy nehéz lesz csatában leverni a thébaiakat, akik csak az imént győztek, és Lüszandrosz holtteste különben is a falak közelében feküdt, fegyvernyugvás nélkül tehát még győzelem esetén is nehéz lenne megszerezniök; ezért tehát hírnököt küldött, és miután megkötötték a fegyverszünetet, visszavezette seregét. Miután elhagyták Boiótia határait, a panopéiak baráti és szövetséges területén temették el Lüszandroszt, sírja ott van ma is a Delphoiból Khairóneiába vivő út mentén, mindenki láthatja.

Itt letáborozott a sereg. Mondják, hogy egy phókiszi, aki nem is vett részt a csatában, elmesélte az ütközet lefolyását, és azt állította, hogy az ellenség akkor rohant rájuk, amikor Lüszandrosz átkelt a Hoplitészen. Ekkor egy spártai, Lüszandrosz barátja, csodálkozva kérdezte, mi az a Hoplitész, mert ő ezt a nevet soha nem hallotta. "Márpedig - mondta a phókiszi - ott rontott neki az ellenség első sorainknak, és többeket megölt közülünk, ugyanis a város melletti patakot hívják Hoplitésznek." Midőn a spártai ezt meghallotta, könnyekre fakadt, és azt mondta, egyetlen ember sem kerülheti ki előre elrendelt sorsát. Ő ugyanis úgy tudja, hogy egy Lüszandrosznak adott jóslat így szólt:

Némelyek szerint a Hoplitész nem Haliartosz mellett folyik, hanem hegyi patak Koróneia közelében, és a Philarosz folyóba ömlik, nem messze a várostól; ezt régebben Hopliának, most pedig Iszomantosznak hívják. Annak az embernek, aki Lüszandroszt megölte, Neokhórosz volt a neve, s a pajzsán címerként sárkányt viselt: a jósige, úgy látszik, erre célzott. Mondják, hogy a peloponnészoszi háború alatt a thébaiak is kaptak jóslatot Iszménosz jósdájában, amely előre megmondta nemcsak a délioni, hanem a harminc évvel későbbi haliartoszi csatát is. Ez a jóslat így hangzott:

A "mezsgyén" az isten Délion környékét értette, ahol Boiótia és Attika földje határos egymással, az "Orkhalidész-dombon" pedig a most Alópekosznak nevezett dombot, amely Haliartosznak a Helikonra néző részén emelkedik.

30. Így fejezte be életét Lüszandrosz, és a spártaiak annyira szívükre vették halálát, hogy Pauszaniaszt nyomban utána bíróság elé akarták állítani főbenjáró bűnben, de a király a per elől Tegeába menekült, és oltalomkérőként ott maradt élete végéig Athéné szent ligetében. Lüszandrosz szegénysége, amely halála után derült ki, nyilvánvalóvá tette erényeit, mert rengeteg kincse volt, nagy hatalommal rendelkezett, körüludvarolták a városok és maga a perzsa király is, családja anyagi helyzetét mégsem virágoztatta fel, amint azt Theopomposz megírta róla, akinek sokkal inkább kell hinni, amikor dicsér, mint amikor ócsárol valakit, mert szívesebben ócsárol, mint dicsér. Ephorosz elbeszéli, hogy nem sokkal később a szövetségesekkel Spártában keletkezett vitában szükségessé vált azoknak az iratoknak a megvizsgálása, amelyek Lüszandrosz birtokában voltak. Agészilaosz elment Lüszandrosz házába, és megtalálta azt a könyvet, amely az alkotmány megváltoztatásáról szóló beszédet tartalmazta, és arról szól, hogy az Eurüpontidákat s az Agiadákat meg kell fosztani a királyságtól, azt mások számára is elérhetővé kell tenni, és a királyt a legkülönbek közül kell választani. Agészilaosz szerette volna megismertetni a polgárokkal a beszédet, hogy megmutassa nekik, milyen polgár volt alattomban Lüszandrosz, de Lakratidasz, aki józan gondolkodású ember volt, és rang szerint első az ephoroszok között, lebeszélte Agészilaoszt, és azt mondta, ne ássa ki újra Lüszandroszt, hanem temesse mellé ezt a meggyőző érveléssel, de álnokul megfogalmazott beszédet is.

A spártaiak mindezek ellenére nagy tiszteletben tartották Lüszandroszt halála után. Leányainak kérői Lüszandrosz halála után, mikor kiderült, hogy szegény volt, felbontották a jegyességet, a spártaiak azonban büntetéssel sújtották őket, mert amíg gazdagnak hitték Lüszandroszt, hízelegtek neki, később viszont cserbenhagyták, hiába mutatta meg szegénysége, hogy igazságos és jó ember volt. Spártában ugyanis, úgy látszik, volt olyan törvény, amely büntette a nőtlenséget és, a kései, sőt tisztességtelen házasságot is. Ezt a törvényt főként azokkal szemben alkalmazták, akik derék és hozzájuk illő jegyesek helyett gazdag leányokat vettek feleségül. Ennyi, amit el tudunk mondani Lüszandroszról.

SULLA^[180]

1. Lucius Cornelius Sulla patricius-, vagy ahogy görögül mondják, eupatrida családból származott; egyik őse, Rufinus állítólag consulságot viselt, bár a megtiszteltetésnél nagyobb volt a szégyene, amely azzal érte, hogy tíz fontnál több ezüstneműt találtak nála, ezt pedig törvény tiltotta, így el veszítette senatorságát. Utódai alacsony sorsban éltek, s maga Sulla sem nőtt fel jómódban. Ifjúkorában másoknál lakott alacsony bérű lakásban, ezt később többször felhánytorgatták neki, amikor úgy gondolták, hogy érdemén felül meggazdagodott. Mondják, hogy libüai hadjárata után, amikor hírnevet akarván szerezni magának nagyban dicsekedett, egy derék, jóravaló ember leintette: "Hogyan lehetsz te becsületes - szólt -, ha apádtól semmit nem örököltél, most mégis ilyen gazdag vagy?" Mert akkor már megromlottak a régi tiszta római erkölcsök, és a rómaiakat hatalmába kerítette a nagyravágyás és a fényűzés, de még mindig megrótták azokat, akik örökölt vagyonukat elherdálták, és azokat is, akik nem maradtak meg atyáiktól rájuk maradt szegénységükben. Később, amikor Sulla már hatalomra került és sok polgárt kivégeztetett, egy felszabadított rabszolga, akire a Tarpeii-szikláról való letaszíttatás várt, mert egy proskribált rejtegetésével gyanúsították, a szeme közé vágta, hogy sokáig ugyanabban a bérházban laktak mindketten, ő fenn a felső emeleten kétezer, Sulla pedig a földszinten háromezer sestertius bérért, úgyhogy kettejük vagyonbeli különbsége ezer sestertius, vagyis kétszázötven attikai drakhma volt. Ezt tudjuk Sulla korábbi vagyoni állapotáról.

2. Külső megjelenését, amelyet jól ismerünk szobrairól, kék szemének kemény, szúrós nézése és arcbőrének színe még félelmetesebbé tette. Vörös arcszínét fehér foltok tarkázták és, mint mondják, nevét is innen kapta. Athénban ez a gúnyvers járta róla:

Felsorolunk néhány ilyen adatot erről az emberről, akiről azt állítják, hogy természeténél fogva hajlott a komédiázásra, és már fiatal korában, amikor senki nem ismerte, állandóan színészek és komédiások társaságába járt, s velük mulatozott. Mikor pedig teljhatalmú dictator lett, összegyűjtötte maga köré a legarcátlanabb színésznépséget, mindennap együtt ivott és versenyzett velük a tréfacsinálásban, annyira, hogy az emberek azt már életkora megcsúfolásának tartották. Ezzel uralma tekintélyének is ártott és elhanyagolt sok olyan fontos ügyet, amellyel törődnie kellett volna. Sullával, mihelyt lakomához ült, semmi komoly ügyről nem lehetett beszélni, pedig máskor tevékeny, szigorú ember volt. Teljesen megváltozott, mihelyt a társaság és az ivás örömeibe vetette magát; ilyenkor a színészekhez és a táncosokhoz volt a legnyájasabb, és készségesen teljesítette minden kívánságukat. Mulatozó kedve idézhette elő benne a szinte már beteges hajlamot a szerelmi kicsapongásokra és az élvezetek hajhászására. Ezzel még öregkorában sem hagyott fel; így például mindvégig megmaradt egy Métrobiosz nevű színész iránti vonzalma. De megtörténtek vele a következők is: Szerelmi viszonyt kezdett egy közönséges, de vagyonos nővel, akit Nikopolisznak hívtak; ez annyira hozzászokott Sulla társaságához, és a férfi fiatalságának bája annyira hatalmába kerítette, hogy amikor meghalt, Sullára hagyta egész vagyonát. De örökösévé tette mostohaanyja is, aki fiaként szerette; ezekből az örökségekből jelentős vagyonra tett szert.

3. Marius első consulsága idején quaestorrá választották, és vele együtt hajózott el Libüába a Iugurtha elleni háborúba. Ő volt a tábor parancsnoka, de másként is hasznos szolgálatokat végzett azáltal, hogy felhasználta a kínálkozó alkalmat, és barátságot kötött Bokkhusszal, a numidák királyával. Szívesen megvendégelte a király követeit, mikor numida útonállók elől menedéket kerestek nála, sőt megajándékozta és biztonságban hazakísértette őket. Bokkhusz már régóta gyűlölte vejét, Iugurthát, és félt tőle, most pedig, hogy az vereséget szenvedett, és hozzá menekült, az volt a szándéka, hogy elárulja, ezért meghívta magához Sullát, mert azt akarta, hogy Iugurtha elfogatását és kiszolgáltatását inkább Sulla végezze el, mint ő. Sulla közölte Mariusszal a dolgot, és néhány katona kíséretében megindult, a legnagyobb veszedelemnek téve ki magát; megbízott egy barbárban, aki hitszegő módon viselkedett legközelebbi hozzátartozóival is, és annak érdekében, hogy Iugurthát foglyul ejtse, Bokkhusz kezére adta magát. Bokkhusz most, hogy mindketten a hatalmában voltak, arra kényszerült, hogy hitszegést kövessen el vagy az egyik, vagy a másik ellen. Sokáig habozott, de végül is megmaradt az első árulás mellett, és Iugurthát adta át Sullának. Igaz, hogy a diadalmenetet Marius tartotta, de irigyei Sullának tulajdonították a dicsőséget, és ez titkon bántotta Mariust. Mivel pedig Sulla természeténél fogva öntelt volt, s alacsony sorsból és az ismeretlenségből tört fel közismert emberré, most, hogy megízlelte a megbecsülést, merő dicsekvésből rávésette hőstettét gyűrűje kövére, és a gyűrűt ettől kezdve mindvégig viselte. A pecsétgyűrű köve azt a jelenetet ábrázolta, amikor Bokkhusz átadja, Sulla pedig átveszi Iugurthát,

4. Ez természetesen ingerelte Mariust, de mert Sullát jelentéktelenebbnek tartotta annál, hogy irigykedjék rá, továbbra is felhasználta hadjárataiban; második consulsága idején legátusává, a harmadik idején pedig katonai tribunusszá nevezte ki, és sok fontos ügyet sikeresen végeztetett el vele. Mint legátus Sulla fogta el Copillust, a tectosagok vezérét, és mint katonai tribunus ő nyerte meg a marsusok nagy és népes törzsét, hogy a rómaiak barátai és szövetségesei legyenek. De mikor észrevette, hogy a sikerei bosszantják Mariust, és nem szívesen ad neki komolyabb megbízatásokat, és lehetőleg meggátolja előrehaladásában, Catulushoz, Marius consultársához csatlakozott, ehhez a derék, de nehéz küzdelmekre nem való férfiúhoz. Catulus a legfontosabb ügyeket bízta rá, s így hatalomban és hírben egyaránt gyarapodott. Fegyverrel meghódította az Alpokban lakó barbárok nagy részét, majd mikor az élelmiszerek fogytán voltak, vállalta beszerzésüket, és olyan nagy készletekre tett szert, hogy Catulus katonáinak bőséges ellátásán felül Marius hadseregének is át tudott adni belőlük, és ez - mint ő maga beszéli el - nagyon bosszantotta Mariust. Ez a csekély és gyermekes okokból kezdődött ellenségeskedés később véres polgárháború és belső harc után zsarnoksághoz és az állam rendjének teljes felfordulásához vezetett; megmutatták ezek az események, hogy Euripidész milyen bölcs férfiú volt, mennyire ismerte a politikai élet beteges elfajulásait, amikor óva intett mindenkit a dicsőségvágytól,^[181] amely mint a legveszélyesebb és leggonoszabb démon hatalmába keríti azokat, akik átengedik magukat neki.

5. Sulla úgy gondolta, háborús dicsősége most már elegendő politikai tisztségek elnyerésére, ezért katonai tevékenységét abbahagyva nyomban közpályára lépett. Először a városi praetorságra pályázott, de a választáson megbukott, s ezért a népet okolta. Azt mondta, hogy mivel tudtak Bokkhusszal fenntartott barátságáról, azt várták tőle, hogy ha praetor helyett előbb aedilisszé választják, fényes vadászatokkal és libüai vadállatokkal rendezett látványosságokban lesz részük. Másokat választottak tehát praetorrá, hogy őt az aedilisségre kényszerítsék. Úgy látszik azonban, hogy Sulla nem vallotta be kudarcának valódi okát, mert a következő évben elnyerte a praetorságot, miután a népet, részben hízelgéssel, részben pénzzel megnyerte magának. Praetorsága idején, mikor haragosan kijelentette Caesarnak,^[182] hogy a maga hivatali hatalmával fog fellépni ellene, Caesar nevetve így szólt: "Helyesen mondod hivatalodat a magadénak, hiszen úgy vetted."

Praetorsága után Kappadokiába küldték, látszat szerint azzal az ürüggyel, hogy Ariobarzanészt helyezze vissza hatalmába, valójában azonban azért, hogy határt szabjon Mithridatész terjeszkedésének, aki mindenbe beleavatkozott, és birodalmát legalább akkora területtel növelte, mint amekkorát örökségül kapott. Csak kevés csapatot vitt magával, de felhasználta a vele készségesen együttműködő szövetségeseket, sokat megölt a kappadokiaiak és még többet a segítségükre menő armeniaiak közül, Gordiuszt elűzte, Ariobarzanészt pedig visszahelyezte királyságába.

Midőn az Eufratész mellett időzött, felkereste a parthiai Orobazosz, a parthus király követe. A két nemzet közt korábban nem volt semmi közvetlen érintkezés, és, úgy látszik, az is Sulla nagy szerencséjének tulajdonítható, hogy ő volt az első római, akivel a szövetséget és barátságot óhajtó parthusok tárgyalásba bocsátkoztak. Mondják, hogy erre az alkalomra három széket állíttatott fel, egyet Ariobarzanésznak, egyet Orobazosznak, egyet saját magának, és kettőjük közt középen ülve tárgyalt velük. Később a parthusok királya emiatt ölette meg Orobazoszt. Sullát egyesek dicsérik, hogy a barbárokkal ilyen fensőbbségesen bánt, mások azonban közönségességgel és rosszkor tanúsított gőggel vádolják. Azt is beszélik, hogy Orobazosz kíséretében volt egy khaldeus férfi, aki gondosan megfigyelte Sulla arcvonásait, esze járását, kézmozdulatait, és alapos mesterségbeli tudásával tanulmányozta jellemét, majd azt mondta, hogy ennek az embernek igen-igen nagynak kell lennie, és nem tudja, hogy már most is nem ő-e a legelső mindenki között. Mégis, mikor Sulla visszatért Rómába, Censorinus azzal vádolta, hogy megsértve a törvényt, az egyik baráti és szövetséges királyságot nagyobb összegű pénzzel megsarcolta. De a per tárgyalásán nem jelent meg, és a vádat visszavonta.

6. Közben a viszály Marius és Sulla között új erőre kapott Bokkhusz becsvágya miatt, aki, hogy hízelegjen a római népnek, és kedveskedjék Sullának, a Capitoliumon arany szoborcsoportot állított fel: Győzelem-istennőket diadalmi jelvényekkel és magát, amint Iugurthát átadja Sullának. Marius emiatt nagyon megharagudott, és megkísérelte a szobor eltávolíttatását, mások viszont Sulla védelmére keltek, s már-már véres zavargások törtek ki kettőjük vitája miatt, amikor újra fellángolt a hosszabb idő óta lappangó szövetséges háború. Ebben a roppant nagy és változatos hadiszerencsével folyó küzdelemben, amely veszélyt és bajt hozott a rómaiakra, Marius semmi komolyabb eredményt nem tudott elérni, s ezzel bizonyítékot szolgáltatott rá, hogy katonai erényhez friss erőre és kitartásra van szükség, Sulla ellenben sok kiváló haditettet hajtott végre, s polgártársai nagy, barátai a legnagyobb, ellenségei pedig a legszerencsésebb hadvezérnek tartották. Ő mégsem tett úgy, mint Konón fia, Timotheosz; az ugyanis, midőn hadisikereit a szerencsének tulajdonították, és úgy festették le, amint alszik, mellette pedig a szerencse istennője kiveti hálóját, és azzal fogdossa össze a városokat, haragjában bárdolatlanul rátámadt embereire, mintha bizony ezzel megfosztották volna a tetteiért járó dicsőségtől. Ezért aztán, mikor egy szerinte sikeres hadjárata után hazatért, így szólt a néphez: "De ehhez a hadjárathoz aztán, athéni férfiak, a szerencsének semmi köze." Az istenség a becsvágyó Timotheoszt állítólag azzal tréfálta meg, hogy ettől kezdve semmi kiváló tettet nem vitt véghez, sőt minden vállalkozása kudarccal végződött; ezzel magára haragította a népet, és száműzték a városból. Vele ellentétben Sulla nemcsak örült, ha jó szerencséjét magasztalták és a sors kegyét emlegették, hanem hogy saját maga is nagyobbítsa, és az egekig magasztalja tetteit, a szerencsének tulajdonította őket. (Már akár hiúságból, akár mert hitt benne, hogy valamely istenség segít neki.) Emlékirataiban azt állítja, hogy nem a jól kitervelt vállalkozásai sikerültek a legjobban, hanem azok, amelyekhez merészen, minden előzetes megfontolás nélkül fogott hozzá. Sőt midőn kijelenti, hogy ő inkább termett a szerencsére, mint a háborúra, úgy látszik, többet tulajdonít a szerencsének, mint az erénynek, s azt hiszi, hogy testestül-lelkestül a szerencse istenségének a teremtménye. Még a Metellusszal, consultársával és apósával való jó egyetértést is valami isteni jó szerencsének tulajdonította, mert bár tartott tőle, hogy apósa sok bajt okoz majd neki, szelíd embernek bizonyult a közös hivatalviselésben. Emlékirataiban azt tanácsolja Lucullusnak, akinek ezt a művét ajánlotta, hogy semmit ne tartson olyan biztosnak, mint amit éjszaka álmaiban az istenség közöl vele. Elmondja, hogy amikor hadsereggel kiküldték a szövetséges háborúba, Laverna^[183] szent ligetének közelében nagy hasadék keletkezett a földben, amelyből hatalmas tűz tört elő, és fényes láng csapott fel az égre. A jósok kijelentették, hogy egy derék, feltűnően szép külsejű és bátor férfi kerül hatalomra, és megszabadítja majd a várost a mostani zavaroktól. Sulla hozzáteszi, hogy ez a férfiú senki más nem lehetett, csak ő, mert megjelenését feltűnővé tette aranyszőke haja, s bátorságáról annyi szép és nagy tett után nem restellt saját maga tenni bizonyságot. Ennyit tudunk elmondani a felsőbb égi hatalmakkal való viszonyáról.

Jelleme egyébként, úgy látszik, kiegyensúlyozatlan és meghasonlott volt; sokat harácsolt össze, de még többet ajándékozott; ugyanolyan váratlanul juttatta kifejezésre megtisztelését, mint osztogatta sértéseit; csupa kedvesség volt azokhoz, akikre neki volt szüksége, de gőgös azokkal szemben, akik őreá szorultak; nem lehetett tudni, hogy természeténél fogva büszke volt-e inkább vagy hízelkedő. Büntetéseiben is teljesen kiszámíthatatlan volt; néha a legjelentéktelenebb okból halálra botoztatott valakit, máskor szelíd és elnéző volt a legsúlyosabb vétségekkel szemben is, hogy aztán kis és jelentéktelen sérelmeket halállal és jószágelkobzással toroljon meg. Mindezt talán úgy magyarázhatjuk, hogy természeténél fogva haragtartó és bosszúálló volt, de szigorúságát alárendelte indulatainak, ha érdeke úgy kívánta. Ugyancsak a szövetséges háborúban történt, hogy amikor katonái egyik praetori rangban levő alvezérét, név szerint Albinust, bunkósbottal és kővel agyonverték, jóformán tudomást sem vett róla, és büntetlenül hagyta ezt a súlyos fegyelemsértést, sőt dicsekedve kijelentette, hogy katonái annál nagyobb lelkesedéssel harcolnak majd az ellenséggel, hogy bűnüket bátorságukkal jóvátegyék. Azokkal, akik eljárását helytelenítették, nem törődött, mert csak arra gondolt, hogyan okozza Marius vesztét, és a szövetséges háború végével hogyan neveztesse ki magát a Mithridatész elleni háború vezérévé. Ezért járt kedvében hadseregének.

A városba való visszatérése után Quintus Pompeiusszal választották consullá ötvenéves korában, majd igen fényes házasságot kötött Caeciliával, Metellus pontifex maximus leányával. Házasságáról plebeius körökben sok gúnydal forgott közszájon, de a patriciusok közül is sokan haragudtak rá, és nem tartották méltónak ilyen előkelő feleséghez, ha a consulságra méltónak ítélték is, mint Titus Livius mondja. Nem Caecilia volt az első felesége; először egészen fiatalon házasodott meg, és Iliát vette feleségül, akitől leánya született, második felesége Aelia volt, a harmadik pedig Cloelia, akitől meddősége miatt barátságosan elvált, és dicsérettel emlékezett meg róla, sőt válási ajándékot is adott neki; de úgy látszik, hogy néhány nappal azután, hogy Metellát nőül vette, nem valami dicséretes módon vádat emelt ellene. Metellával mindvégig igen jó házasságban élt, annyira, hogy mikor a rómaiak Marius száműzött párthíveit vissza akarták hívatni, de Sulla ezt megtagadta, Metella segítségéhez folyamodtak. Állítólag Athén bevétele után is azért bánt olyan keményen a város lakóival, mert a falakról trágár szidalmakat szórtak Metellára. De erről majd később lesz szó.

7. Sulla nem sokat törődött a consulsággal, csak jövője érdekelte, és minden gondolata a Mithridatész elleni háború körül járt. Ebben azonban vetélytársa volt Marius, akit a dicsvágy soha nem lohadó szenvedélye hajtott; hiába bizonyosodott be, hogy elvénült szervezete már nem képes a katonai élet és a hadvezetés fáradalmaira, és kénytelen felhagyni vele, mégis tengerentúli háborúra törekedett. Mialatt Sulla félbemaradt vállalkozásainak befejezésére táborba vonult, Marius odahaza maradt, és szította azt a pusztító belső harcot, amely több kárt okozott Rómának, mint az összes korábbi háborúk együttvéve, ahogy ezt az isteni hatalom előre jelezte is neki. Így a hadijelvények nyele maguktól lángra lobbant, és a tüzet alig lehetett eloltani; három holló az utca közepén megette fiókáit, s ami még megmaradt belőlük, visszavitte a fészkébe; egerek rágtak meg aranydíszeket az egyik templomban, és mikor a templomszolgák az egyik nőstény egeret egérfogóba csalták, ott ötöt kölykezett, és három fiát rögtön felfalta. De ami a legfontosabb, felhőtlen, derült égből harsány kürtszó hangzott fel, éles, gyászos hangon, s mindenkit megdöbbentett és megrémített hatalmas hangjával. Etruszk jósok ezt a csodát egy új korszak érkezésének értelmezték, amely a világ átalakulását jelzi. Szerintük összesen nyolc világkorszak van, mindegyikben egymástól különböző életmód és erkölcsi rend. Az istenség előre megállapította mindegyik világkorszak időtartamát, és ezek határát a nagy év periódusa szabja meg. Amikor egy-egy korszak befejeződik, a következő érkezését az égen és a földön látható csodák jelzik, hogy a korszakváltás nyilvánvaló legyen azoknak, akik ezekkel a dolgokkal foglalkoznak és tanulmányozzák őket. Ilyenkor más erkölcsű emberek születnek, akikkel az istenek jobban vagy kevésbé törődnek, mint az előzőkkel. A világkorszakok cserélődésekor, mint mondják, más nagy változások is bekövetkeznek, így a jóstudomány egyszer nagyobb megbecsülésben részesül, és a jövendölések beteljesülnek, mert az istenek tiszta és világos jeleket küldenek, más világkorszakokban viszont kevésbé becsülik meg ezt a tudományt, és csak bizonytalan és homályos tényekből tudnak következtetni a jövendőre. Ezt mondták a legbölcsebb etruszk jósok, akikről mindenki azt hitte, hogy többet tudnak másoknál. Amikor a senatus Bellona templomában ülésezett és ezekkel a jósokkal tanácskozott, mindnyájuk szeme láttára egy veréb repült be, csőrében egy tücsökkel, majd a tücsök egyik felét kiejtette csőréből, a másik felével pedig elrepült. A jósok úgy magyarázták a dolgot, hogy viszály és egyenetlenség tör ki a földbirtokosok és a városi, forumi tömeg között, mert az egyik lármás, mint a tücsök, a másik pedig a réteket és a földeket kedveli.

8. Marius összeszövetkezett Sulpicius néptribunusszal, akinek nem akadt párja aljasságban és elvetemültségben, és nem azt kellett keresni, van-e nála valaki gonoszabb, hanem hogy milyen gonoszsággal múlja felül önmagát. Ez a vad, vakmerő és kapzsi ember nem riadt vissza semmi bűntől vagy gyalázattól; odáig vetemedett, hogy a római polgárjogot pénzért árulta felszabadított rabszolgáknak s idegeneknek, és a forumra kitett asztalon nyíltan vette fel a kialkudott összegeket. Zsoldjába fogadott háromezer tőrrel felfegyverzett embert és egy egész csapatnyi, mindenre kész lovagrendbeli fiatalembert, akiket ellen-senatusának nevezett. Törvényt hozatott, hogy egyetlen senatornak sem lehet kétezer drakhmánál több adóssága, de mikor meghalt, az ő adóssága hárommillióra rúgott. Ezt az embert szabadította most Marius a népre. Sulpicius erőszakkal és fegyverrel teljes zűrzavart idézett elő a közállapotokban, különféle veszélyes törvényjavaslatokat terjesztett elő, közöttük azt is, amely a Mithridatész elleni háború fővezérségét Mariusnak adta. A consulok törvényszünetet rendeltek el, erre Sulpicius, mikor a Dioszkuroszok templomában üléseztek, nagy tömeget vonultatott fel ellenük, sok embert megölt a forumon, köztük Pompeius fiát is. Maga Pompeius futva menekült, Sullát pedig üldözői Marius házába kergették, majd arra kényszerítették, hogy jöjjön elő, és vonja vissza a törvényszünetet kimondó rendeletet. Emiatt aztán Sulpicius, bár Pompeiust letétette a consulságról, Sullától nem vette el a consuli hatalmat, csak a Mithridatész elleni háború vezérletét adatta Mariusnak, s nyomban katonai tribunusokat küldött Nolába, hogy vegyék át a hadsereget, és vezessék Mariushoz.

9. Sulla megelőzte őket és táborába menekült, katonái pedig, mikor értesültek a történtekről, agyonkövezték a katonai tribunusokat. Marius emberei viszont Rómában megölték Sulla barátait, és házaikat kirabolták. Így kezdődött a menekülés és elköltözés a városból a táborba és a táborból a városba. A senatus nem volt ura saját magának, mert Marius és Sulpicius parancsaira kellett hallgatnia; majd mikor arról értesült, hogy Sulla a város ellen vonul, két praetort, Brutust és Serviliust küldte hozzá, hogy tiltsák meg további előrenyomulását, de mikor a két praetor túlságosan fölényesen beszélt Sullával, a katonák rájuk rohantak, hogy megölik őket. De csak lictoraik vesszőnyalábjait törték össze, és bíborszegélyű togáikat tépték le róluk, majd súlyos sértegetések közepette útjukra küldték őket. Rómában nagy ijedelmet keltett, amikor meglátták a hatalmuk jelvényeitől megfosztott praetorokat, akik kijelentették, hogy a lázadás már nem akadályozható meg, hanem feltartóztathatatlanul halad előre.

Marius és párthívei előkészületeket tettek, Sulla pedig consultársával együtt hat teljes legióval elindult Nolából. Bár látta, hogy serege alig várja, hogy minél előbb a város ellen induljon, habozott és félt a veszélytől. De Postumius jós, miután áldozott és látta az előjeleket, mindkét kezét Sulla felé nyújtotta, és kérte, hogy veresse bilincsbe és őriztesse az ütközet végéig, ő kész elszenvedni a végső büntetést, ha nem fejeződik be minden gyorsan és kedvezően. Mondják, hogy Sullának álmában megjelent az az istennő, akinek tiszteletét a rómaiak a kappadokiaiaktól vették át, és Lunának, Minervának vagy Bellonának nevezték. Sullának úgy tetszett álmában, hogy az istennő megáll mellette, villámot ad a kezébe, és nevén nevezve valamennyi ellenségét, ráparancsol, hogy a villámmal sújtson le rájuk. El is találta őket, mire azok a földre estek és eltűntek. Ez a látomás Sullát felbátorította, elmondta consultársának, és csapatait kora reggel Róma ellen vezette.

Pictaenél szembetalálkozott egy követséggel, amely kérte, hogy ne induljon azonnal támadásra, mert a senatus megszavazta, hogy minden igazságos kérését teljesíti. Sulla beleegyezett, hogy tábort üt, és mint szokták, kiadta a parancsot főtisztjeinek, hogy jelöljék ki a tábor helyét, úgyhogy a követek hitelt adtak szavainak és eltávoztak. Mikor elmentek, tüstént elküldte Lucius Basillust és Caius Mummiust, hogy foglalják el a városkaput és a falakat az Esquilinus-dombon; nyomban ő is követni fogja őket. Mikor Basillus katonái betörtek a városba, és kezdtek előrenyomulni, a fegyvertelen lakosság cserepeket és köveket dobált rájuk a háztetőkről, megakadályozta továbbhaladásukat és visszaszorította őket a falakhoz. Ekkorra megérkezett Sulla is, és amikor látta, mi történik, rájuk kiáltott, hogy gyújtsák fel a házakat; ő is égő fáklyát ragadott, és maga ment legelöl, az íjászoknak pedig megparancsolta, hogy lőjenek tüzes nyilakat a háztetőkre. Ezt nem józan számításból, hanem szenvedélyes haragjára és indulatára hallgatva tette, mint aki csak ellenségeit látja, és nem törődik semmit barátaival, rokonaival és ismerőseivel, és nem érez semmi könyörületet irántuk; csak nyomult előre a tűzzel együtt, amely nem tesz különbséget bűnösök és ártatlanok között. Közben Marius, akit visszaszorítottak Tellus templomáig, szabadulásuk ígéretével segítségül hívta a rabszolgákat egy kiáltványban, de a közelgő ellenség elől elmenekült a városból.

10. Sulla összehívta a senatust, s kimondatta a halálos ítéletet Mariusra és még néhány emberre, köztük Sulpicius néptribunusra is. Sulpiciust ki is végeztette, miután egyik rabszolgája elárulta. A rabszolgát először felszabadította, majd ledobatta a Tarpeii-szikláról. Marius fejére díjat tűzött ki, ami nem volt sem háládatos, sem nemes lelkű cselekedet, hiszen kevéssel azelőtt saját házában szolgáltatta ki magát Mariusnak, mégis biztonságban eltávozhatott. Ha akkor Marius nem hagyja Sullát útjára menni, hanem átadja Sulpiciusnak, hogy végezzen vele, elnyerhette volna a legfelsőbb hatalmat, de megkönyörült rajta; amikor pedig néhány nappal később Sulla hasonló helyzetbe került, nem úgy járt el, mint Marius. Sulla így magára vonta a senatus titkos haragját, a nép azonban nyíltan gyűlölte, és felháborodása tettekben is megmutatkozott. Mikor unokaöccsei, Nonius és Servius - mindketten az ő jelöltjei - megbuktak a consulválasztásokon, a nép makacs ellenállásból két olyan consult választott meg, akikről azt hitte, hogy megválasztásuk felbosszantja majd Sullát. De ő úgy tett, mintha örülne, és a nép az ő jóvoltából élvezne olyan szabadságot, hogy azt teszi, amit akar, sőt hogy a tömeg gyűlöletét kiengesztelje, engedte, hogy a másik pártbeli Lucius Cinnát válasszák consullá, és esküvel kötelezte magát, hogy ügyei iránt jóindulattal lesz. Cinna felment a Capitoliumra, kezében egy kővel megesküdött, majd átkot mondott önmagára, hogy ha nem lesz jóindulattal Sulla iránt, ugyanúgy vessék ki a városból, mint ő a követ, amelyet sok ember szeme láttára a földre dobott. Mégis mikor átvette hivatalát, azonnal hozzáfogott a fennálló rend felforgatásához, sőt perbe fogta Sullát, és a vád előterjesztésével az egyik néptribunust, Verginiust bízta meg, de Sulla mindezzel semmit nem törődött, hanem Mithridatész ellen indult háborúba.

11. Mondják, hogy ugyanazokban a napokban, amikor Sulla hajóhadával elindult Itáliából, az istenek sok figyelmeztető jelet küldték a Pergamonban tartózkodó Mithridatésznak. Így, amikor valami gépezet segítségével egy kezében koszorút tartó Niké-szobrot bocsátottak le rá, a szobor, midőn a fejéhez ért, darabokra tört, a koszorú pedig a színház közepén a földre esett és szétzúzódott. A nép megborzadt, de nagyon megdöbbent Mithridatész is, pedig akkor ügyei reményén felül jól haladtak előre: Ázsiát már elhódította a rómaiaktól, Bithüniát és Kappadokiát pedig az ottani királyoktól. Pergamonban székelt, és kincseket, fejedelemségeket, türanniszokat osztott szét barátai között. Egyik fia háborítatlanul tartotta hatalmában ősi királyságát, mely Pontoszban és a Boszporosznál terült el és egészen a Maiótiszon túli puszta és lakatlan vidékekig terjedt. Másik fia, Ariarathész betört Thrakiába és Makedoniába nagy hadsereg élén, hogy meghódítsa, más területeket más vezérei hódítottak meg. Közülük Arkhelaoszt tekintették a legnagyobb vezérnek, hajóival majdnem mindenütt úr volt a tengeren, leigázta a Küklaszokat és a Maleától keletre fekvő szigeteket, sőt Euboiát is hatalmába kerítette, majd Athénból elindulva Thesszaliáig minden görög népet elpártolásra bírt Rómától, de Khairóneiánál kisebb kudarc érte, mert szembe találta magát Makedonia praetorának, Sentiusnak alvezérével, a merész és eszes Bruttius Surával. Ez erélyesen szembeszállt Arkhelaosszal, aki úgy tört rá Boiótiára, mint egy hegyi patak, és három csatában megverte Khairóneiánál, majd kiűzte és visszakergette a tenger mellé. Lucius Lucullus azonban megparancsolta Bruttiusnak, hogy adja át helyét Sullának, és a senatus rendelkezése értelmében engedje át neki a háború vezetését. Erre Bruttius azonnal elhagyta Boiótiát és visszatért Sentiushoz, bár, amit eddig végzett, reményén felül sikeres volt, és nemes viselkedésével elérte, hogy a görögök hajlandók voltak újra visszapártolni a rómaiakhoz. Bruttiusnak mindenképpen dicsőséget hozott már az is, amit eddig végzett.

12. Sullát azonnal követségek keresték föl, más városokból pedig meghívásokat kapott, kivéve Athént, amelyet Arisztión türannosz rákényszerített, hogy a király pártjára álljon. Sulla tehát egész hadseregével Athén ellen vonult, és Peiraieuszt seregével körülzárva ostrom alá vette; felállította ostromgépeit, és minden harci eszközzel hozzáfogott az ostromhoz. Pedig ha csak rövid ideig türtőztette volna magát, minden kockázat nélkül bevehette volna a felsővárost, mert az élelemhiány miatt beállt éhínség már nagyon szorongatta őket. De mivel sietett vissza Rómába, ahol lázadástól tartott, sok veszéllyel, állandó csatákkal és költséget nem kímélve folytatta a háborút; a hadianyagokról nem is szólva, csak az ostromgépek ellátására tízezer pár igavonó öszvérre volt szüksége, amelyek napról napra munkában voltak. Hamarosan hiány mutatkozott a faanyagban, mert sok ostromgép saját súlya alatt összetört, vagy az ellenség tüzes nyilai gyújtották fel. Így aztán rávetette magát a szent ligetekre, letarolta az Akadémiát, amely a város környékének fákban leggazdagabb ligete volt és a Lükeiont is. De mert a háborúhoz sok pénzre volt szüksége, megsértette Görögország szent helyeit is, és elvitette részben Epidauroszból, részben Olümpiából a legszebb és legdrágább fogadalmi ajándékokat. Ezután Delphoiba írt az Amphiktüoniának, hogy jobb lesz, ha az isten kincseit hozzá küldik, mert ő nagyobb biztonságban őrzi meg, vagy ha elkölti, hiánytalanul visszaadja. A phókiszi Kaphiszt, egyik barátját küldte el, hogy méressen le és úgy vegyen át mindent. Kaphisz megérkezett Delphoiba, de vonakodott hozzányúlni a szent tárgyakhoz, és az Amphiktüonia képviselőinek jelenlétében könnyek közt hosszasan beszélt a kényszerű helyzetről. Egyesek azt mondják, hogy a szentély belsejében lantszó pendült - talán azt hitték, hogy ezzel felkelthetik Sulla babonás félelmét. Kaphisz megírta neki, de Sulla gúnyosan válaszolt. Csodálja Kaphiszt, írta, ha nem érti, hogy a lant hangja nem a harag, hanem az öröm jele; ne féljen semmitől, vegyen csak át mindent, mert az isten örömmel adja.

A kincseket mind elküldték a görögök tudta nélkül, de az az ezüsthordó, amely még a királyi kincsekből maradt fenn, oly súlyos és nagy volt, hogy nem tudták szekérre tenni, és az Amphiktüonia emberei kénytelenek voltak darabokra törni. Közben felidézték Titus Flamininus, Manius Acilius és Aemilius Paulus emlékezetét, akik közül az egyik Antiokhoszt űzte ki Görögországból, a többiek pedig a makedónok királyait verték le, de nemcsak hogy nem nyúltak a görögök templomaihoz, hanem még növelték is tiszteletüket és fenségüket ajándékaikkal. Ezek a férfiak, akik józan és a törvényes parancsoknak csendben engedelmeskedő csapatok vezérei és királyi jellemek voltak, mértéket tartottak költekezéseikben, és a hadikiadásokban szerényen csak a részükre rendelt összegek elköltésére szorítkoztak, s szégyenletesebbnek tartották a katonáknak hízelegni, mint félni az ellenségtől. De a későbbi idők vezérei, akik elsőségüket az erőszaknak és nem az erénynek köszönhették, és fegyverüket jobbára egymás ellen s nem az ellenség ellen fordították, kénytelenek voltak vezérkedésük idején a népszerűséget hajhászni. Nagy összegekkel vásárolták meg katonáik szolgálatát, akik a kapott pénzt fényűzésre használták, s nem törődtek vele, hogy közben hazájukat áruvá, önmagukat pedig a legaljasabb emberek szolgáivá tették csak azért, hogy a maguknál jobbakon uralkodhassanak. Ez a bűnös törekvés űzte el Mariust, majd hozta vissza mint Sulla ellenségét, tette Cinnát Octavius és Fimbriát Flaccus gyilkosává. Valamennyiük közül Sulla volt a leglelkiismeretlenebb: hogy a mások parancsnoksága alatt szolgáló katonákat magához csalogassa, túlzottan bőkezű volt a saját katonáihoz; ezzel másokat árulásra, saját katonáit pedig költekező életre csábította, holott az akkor folyó ostromhoz sok pénzre volt szüksége.

13. Sulla félelmetes és kérlelhetetlen szenvedéllyel indult Athén elfoglalására: hajtotta a becsvágy, hogy birokra keljen a város régi dicsőségének árnyaival, meg aztán fel is dühödött a rá és Metellára szórt gúnyolódások és trágár gyalázkodások miatt, amelyekkel Arisztión, a város zsarnoka minden áldott nap ingerelte Athén falairól. Ennek az embernek a lelkében különösképpen vegyült a buja szabadosság és a kegyetlenség, megvoltak benne Mithridatész legrosszabb hibái és szenvedélyei; a várost, amely eddig ezernyi háborúból, zsarnokságból és belső harcból épen megmenekült, most halálos kór gyanánt szállta meg végső óráiban. Amikor ezer drakhma volt egy mérő búza ára, és a lakosság az Akropoliszon nőtt vadszékfűből főzött étellel táplálkozott, megette még a sarukat meg a bőrtömlőket is, ő szünet nélkül dorbézolt, részegre itta magát, fegyvertáncot járt, gúnyt űzött az ellenségből, eltűrte, hogy Athéné szent mécsese olaj szűkében kialudjék, és a főpapnőnek, aki fél mérő búzát kért tőle, borsot küldött helyette. Mikor a városi tanács és a papok könyörögtek neki, hogy szánja meg a várost és kössön békét Sullával, közéjük nyilazott és szétkergette őket. Végre jó sokára elküldte követségbe két-három ivócimboráját, de ezek semmi érdemleges dolgot nem mondtak, csak fellengzős hangon beszéltek Thészeuszról, Eumolposzról és a méd háborúkról, mire Sulla így szólt: "Takarodjatok innen, boldogtalanok, és vigyétek a szónoklataitokat. A rómaiak nem azért küldtek ide, hogy Athén történetét tanulmányozzam, hanem hogy leigázzam a lázadókat."

14. Időközben állítólag kihallgatták néhány idősebb athéni beszélgetését: zúgolódtak, hogy a zsarnok nem őrizteti a falakat a Heptakhalkon közelében, az egyetlen helyen, ahol az ellenség könnyűszerrel felmászhatna a falakra. Jelentették a dolgot Sullának, aki komolyan vette az értesülést, éjjel odament, megnézte a bevehető helyet, aztán munkához látott. Emlékirataiban elbeszéli, hogy a falakra elsőnek Marcus Ateius ért fel; egyetlen ellenséges katona szállt csak vele szembe, olyan erővel sújtott a sisakjára, hogy kardja kettétörött, de Marcus Ateius nem hátrált meg és kitartott a helyén. A rómaiak a mondott helyen behatoltak és elfoglalták a várost - így emlékeznek rá vissza még ma is a legidősebb athéniak. Sulla a peiraieuszi és a Szent-kapu közti falat leromboltatta, és éjféltájban bevonult. Hadserege félelmetes látványt nyújtott: a kürtök és trombiták rikoltottak, a bevonuló csapatok hangosan kiáltoztak, kivont karddal rohantak a szűk utcákon, mert vezérük szabad rablást és fosztogatást engedélyezett nekik. Senki nem számolta, hány embert gyilkoltak meg, a vérengzés nagyságára csak a vértócsák nagyságából következtettek. Más városrészekben is nagy volt az öldöklés, de az agora körül, a Kerameikoszban a Dipülon-kapuig mindent ellepett a kiontott vér, sőt állítólag még a kapukon is kifolyt a külvárosokba. Rengetegen vesztek oda, de nem volt kevesebb azok száma sem, akik önkezükkel vetettek véget életüknek, keseregve és kétségbeesve hazájuk pusztulásán. A legderekabb polgárokat az a félelem kergette kétségbeesésbe, hogy Sullától nem várhattak semmi emberiességet vagy mérsékletet. De két száműzött, Meidiasz és Kalliphón térdre borult előtte, a kíséretében levő senatorok pedig szintén közbeléptek a város érdekében, így aztán kielégítvén bosszúvágyát, rövid szónoklatot tartott a régi athéniak dicséretéről, majd kijelentette, hogy sokakért megbocsát a keveseknek, a holtakért az élőknek.

Athént saját elbeszélése szerint március elsején foglalta el, ez a nap nagyjából egybeesik az Anthesztérión hónap első napjával és azokkal az ünnepségekkel, amelyeken az athéniak megemlékeznek az áradások okozta pusztításokról, mert a régiek hite szerint ugyanekkor volt az özönvíz is. Mikor a rómaiak elfoglalták a várost, a zsarnok az Akropoliszra menekült. Sulla Curióra bízta, hogy fogja a fellegvárat ostrom alá. Arisztión elég sokáig állta az ostromot, végül azonban vízhiány miatt kénytelen volt megadni magát. Az istenség nyomban csodás jelet küldött: a napnak ugyanabban az órájában, amikor Curio a zsarnokot lehozta a fellegvárból, beborult az addig derült ég, heves zápor zúdult alá, és a víz elöntötte az Akropoliszt, Sulla elfoglalta és nagyrészt felgyújtotta Peiraieuszt is; ekkor pusztult el Philón csodálatos műve, a fegyverraktár is.

15. Közben Mithridatész hadvezére, Taxilész megérkezett északról, Thrakiából és Makedoniából százezer gyalogossal, tízezer lovassal és kilencven négylovas kaszás harci szekérrel; csatlakozásra szólította fel Arkhelaoszt, aki hajóhadával még mindig Munükhiánál állomásozott, és semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy elhagyja a tengert vagy megütközzék a rómaiakkal. Ehelyett húzta az időt, és inkább azon igyekezett, hogy az ellenséget elvágja az élelem-utánpótlástól. Sulla világosan megértette a haditervét, és a kopár vidékről, amely még békében sem adott elegendő táplálékot a lakosságnak, átvonult Boiótiába. Sokan azt hitték, hogy csalatkozni fog számításában, és nem jár el helyesen, hogy elhagyta Attika hegyes, lovassági harcokra alkalmatlan vidékét, s helyette Boiótia síkságait és nyílt vidékét választja, bár tudja, hogy a barbárok ereje harci szekereikben és lovasságukban van. A források szerint azonban el akarta kerülni, hogy csapatai éhezzenek, ezért kénytelen volt a nyílt ütközet veszélyét vállalni. De féltette Hortensiust is, ezt a harcra kész, kitűnő hadvezért, aki ellen a barbárok lesben álltak, mialatt Thessaliából Sullához vezette hadseregét. Ezért vonult Sulla Boiótiába; Hortensiust közben egy honfitársunk, Kaphisz megmentette, mert a barbárokat kijátszva kerülő úton vezette Hortensiust a Parnasszoszon át Tithora közelébe, amely akkor még nem volt olyan nagy város, mint most, csak meredek, körös-körül szakadékos hegyormon épült erőd. Ide mentették magukat és vagyonukat régen a phókisziak, amikor Xerxész hadai elől menekültek. Hortensius itt ütött tábort, nappal visszaverte az ellenség támadásait, éjszaka pedig nehezen járható ösvényeken leereszkedett Patróniszba, és egyesült a serege élén elébe jövő Sullával.

16. Amikor a két hadsereg egyesült, elfoglaltak egy magaslatot, amely az elateiai síkságból emelkedik ki; erdős, termékeny domb ez, bővizű forrásokkal. Philoboiótosznak hívják; Sulla elragadtatással dicséri fekvése és természet adta előnyei miatt. Ahogyan itt táboroztak, aprócska hadseregnek látszottak az ellenség szemében; lovasságuk nem volt több másfél ezernél, gyalogságuk kevesebb tizenötezernél. Ezért a többi hadvezér erélyesen szembeszállt Arkhelaosszal, és csatarendbe állították hadseregüket; az egész síkságot megtöltötték lovakkal, harci szekerekkel, vértekkel, pajzsokkal.

A levegő valósággal remegett a csatasorba rendeződő tömérdek nép harci lármájától és kiáltozásától. Drága felszerelésük fényes pompája döbbenetet és rémületet keltett. Arannyal és ezüsttel gazdagon díszített fegyverzetük csillogása, a tarkára festett méd és szkütha öltözetek, elvegyülve a bronz- és acélfegyverek fényével, félelmetes látványt nyújtott, ahogyan a síkságon nagy nyüzsgéssel készülődtek az ütközetre. A rómaiak táboruk sáncai mögött húzták meg magukat, és Sulla semmilyen ékesszólással sem volt képes eloszlatni rémületüket, de mert erőszakkal nem akarta belekényszeríteni őket a csatába, amely elől maga is legszívesebben elfutott volna, nyugton maradt. Alig tudta türtőztetni magát, amikor látta, hogy a barbárok elbizakodottságukban kinevetik őket és csúfolódnak rajtuk, de végül ezzel fordította meg a szerencsét. A vele szemben álló ellenség ugyanis annyira lenézte a rómaiakat, hogy mind fegyelmezetlenebbül viselkedett, túlságosan sok volt a vezérük, így nem hallgattak rájuk, a táborban csak kevesen maradtak, legtöbbjüket csalogatta a zsákmány és a harácsolás, s szétszóródtak a tábortól több napi járóföldre. Mondják, hogy feldúlták Panopé városát, kirabolták Lebadeiát, és a jóshelyet is kifosztották.

Mikor Sulla látta, hogy a városok a szeme láttára pusztulnak el, bosszúságában és felháborodásában megelégelte, hogy katonái tétlenül töltsék idejüket; kivezette őket a táborból, és megparancsolta nekik, hogy ássanak árkokat és vezessék el a Képhiszoszt medréből. Senkinek nem engedett pihenőt. Ott állt mellettük, és könyörtelenül megbüntette azokat, akik rosszul dolgoztak; az volt ugyanis a célja, hogy unjanak bele a fáradságos munkába, és szívesebben vállalják a harc veszedelmeit. Ez meg is történt, mert amikor már harmadnapja dolgoztak, hangosan követelni kezdték a munkájukat ellenőrző Sullától, hogy vezesse őket az ellenség ellen. Sulla tudta, meg is mondta nekik, hogy hangoskodásuk nem azt jelenti, mintha harcolni akarnának, hanem hogy nem akarnak dolgozni. De ha valóban óhajtják a harcot, öltsék fel fegyvereiket, és menjenek oda, ahová mutatja. Ezzel Parapotamoi egykori fellegvárára mutatott, amely a város elpusztítása óta csupán körös-körül szakadékos hegyorom volt, amelyet az Asszosz folyó választ el Hédülion hegyétől; az Asszosz a magaslat lábánál egyesül a Képhiszosszal és innentől kezdve örvénylő folyásával a magaslatot jól védhető táborhellyé teszi. Mivel Sulla látta, hogy az ellenség bronzpajzsokkal felszerelt csapatai útban vannak a magaslat irányába, meg akarta őket előzni, és el akarta foglalni a helyet; katonái lelkes hangulatát felhasználva el is foglalta. Mikor Arkhelaosz kudarcot vallott, Khairóneia ellen indult. A római hadseregben szolgáló khairóneiaiak arra kérték Sullát, hogy ne hagyja sorsára városukat, ezért kiküldte egy legióval egyik katonai tribunusát, Gabiniust. Csakhamar elengedte a khairóneiaiakat is, de azok minden igyekezetükkel sem tudták megelőzni Gabiniust, olyan derekasan és lelkesen ment a harcba, még azokat is felülmúlta, akik tőle kérték a segítséget. Iuba azt mondja, hogy Sulla nem Gabiniust, hanem Ericiust küldte ki, de az bizonyos, hogy a város igen nagy veszélytől szabadult meg.

17. Lebadeiából Trophóniosztól kedvező isteni kinyilatkoztatást és győzelmet ígérő jóslatokat küldtek a rómaiaknak. Erről a vidék lakói is sokat beszélnek, Sulla pedig azt írja emlékiratainak tizedik könyvében, hogy Quintus Titus, egy Görögországban működő neves római üzletember a Khairóneiánál kivívott győzelem után felkereste és jelentette, hogy Trophóniosz ugyanezen a vidéken rövid időn belül egy második győzelmet is jósolt. Ezután egy legionárius katona, név szerint Salvienus, isteni kinyilatkoztatást közölt vele, amely az itáliai események végkifejlődésére vonatkozott. A kinyilatkoztatásról mindketten azt állították, hogy szépség és nagyság tekintetében az olümpiai Zeuszhoz hasonló alakot láttak.

Erre Sulla átkelt az Asszoszon, és előrenyomulva a Hédülion-hegy lábához, tábort ütött Arkhelaosszal szemközt, aki az Akontion és Hédülion között az úgynevezett asszoszi síkon erősen elsáncolta magát. Azt a helyet, ahol táborozott, mai napig is Arkhelaosznak hívják. Sulla egy napot töltött itt, majd Murenát egy legióval és két cohorsszal hátrahagyta az ellenség nyugtalanítására, ő maga pedig áldozatot mutatott be a Képhiszosznál, utána továbbment Khairóneiába, magához vette az ott állomásozó haderőt, és az úgynevezett Thurion felderítésére indult, amelyet az ellenség már megszállt. Ez egy kúp alakú, sziklás hegycsúcs, amelyet mi Orthopagosznak nevezünk: lábánál folyik a Moliosz patak, és ott áll Apollón Thuriosz temploma; Az isten Khairón anyjától, Thurótól kapta a nevét, és azt mondják, ő volt Khairóneia megalapítója. Mások azt állítják, hogy itt jelent meg Kadmosznak a Püthiától vezetőül küldött tehén,^[184] és a helyet róla nevezték el, mert a tehenet föniciai nyelven thór-nak hívják.

Mikor Sulla Khairóneiához közeledett, a városban állomásozó katonai tribunus katonái élén fegyveresen fogadására vonult, és egy babérkoszorút vitt neki. Sulla átvette, köszöntötte a katonákat, és bátorította őket, hogy ne féljenek a rájuk váró veszélytől. Közben két khairóneiai férfi, Homolóikhosz és Anaxidamosz jelentkezett nála, és ajánlkoztak, hogy leverik a Thuriont kezükben tartó ellenséges csoportot, ha ad nekik néhány katonát. Volt ugyanis egy ösvény, amelyre a barbárok nem láthattak rá; ez egy Petrakhosz nevű helytől vezetett a Muszeion mellett a Thurionnak arra a részére, amely az ellenség táborhelye fölött fekszik. Ha egyszer oda feljutnak, nem lesz nehéz lerohanni a barbárokra, vagy felülről kövekkel agyonverni vagy legalábbis lekergetni őket a síkságra. Gabinius megnyugtatta Sullát, hogy mindkét görög bátor és megbízható ember, erre Sulla kiadta a parancsot, hogy fogjanak hozzá a dologhoz. Hadrendbe állította a phalanxot, a lovasságot a két szárnyon helyezte el, a jobbszárny élére saját maga állt, a balszárnyat pedig átadta Murenának. Az alvezérek, Galba és Hortensius a hátvédnek rendelt tartalék cohorsok élén a mögöttük levő magaslatot szállták meg, hogy megakadályozzák a bekerítést. Észrevették ugyanis, hogy az ellenség hatalmas lovasságával és könnyű fegyverzetű gyalogságával arra készül, hogy nagy kerülővel bekerítse a rómaiakat.

18. Közben a khairóneiaiak, akiknek vezérévé Sulla Ericiust tette meg, észrevétlenül megkerülték Thuriont. Megjelenésük nagy zavart idézett elő a barbárok között. Legtöbbjük egymás kezétől esett el, mert nem tartottak ki állásaikban, hanem fejvesztetten megfutottak, beleestek saját embereik dárdájába, és letaszigálták egymást a meredek lejtőn, amint felülről az ellenség szorongatta, fedezet nélkül kaszabolta őket, így a Thurion körül háromezren estek el. A futók egy részét Murena csatarendben felállt emberei elvágták a többiektől és leöldösték, másik részük saját táborhelyük felé menekült. Amikor rendezetlen futásuk közben Murena rájuk tört, soraik felbomlottak a rémülettől, vezéreik pedig késlekedtek, amivel nagy bajt idéztek elő. Sulla ugyanis, kihasználva megzavarodottságukat, gyorsan ott termett, és olyan hirtelen tört előre a közbülső térségen, hogy a kaszás harci kocsik tehetetlenek voltak vele szemben. Ezek hatása ugyanis csak olyankor félelmetes, ha elég hosszú távolságról futhatnak neki az ellenségnek, mert csak a nekifutás ad erőt és lendületet támadásuknak, de ha a távolság rövid, hatástalanok és erőtlenek, akár a rosszul kifeszített íjból kilőtt nyílvessző. Ez történt ezúttal is, a rómaiak az első szekereket, amelyek erőtlenül és lanyhán hajtottak ellenük, könnyen visszaverték, majd tapsolva és nevetve biztatták a többieket, ahogyan a cirkuszi kocsiversenyeken szokták. Ezután a gyalogos csapatok is egymásra rohantak. A barbárok előreszegezték lándzsájukat, pajzsukat egymásnak feszítették, és megpróbálták megőrizni soraikat. A rómaiak eldobták a dárdát, kardot rántottak, félretaszították a feléjük irányzott lándzsákat, hogy harci hévtől hajtva mielőbb kézitusába kezdjenek. Ekkor pillantották meg az ellenség első sorait, ahol tizenötezer rabszolga várt a harcra. Ezeket a király hírnökei toborozták a városokban, szabadnak nyilvánították és beosztották a hoplitészek közé. Ezért mondta állítólag egy római centurio, hogy eddig csak a Saturnalia ünnepén látott rabszolgákat is részesedni a szabadságban. Sűrű soraikat a római hoplitészek csak nagy nehezen szorították vissza, mert a rabszolgák származásukat meghazudtoló bátorsággal tartottak ki a helyükön, és csak a rómaiak hátsó soraiból kilőtt nyíl- és dárdazápor bontotta meg soraikat és szorította vissza őket.

19. Midőn Arkhelaosz kiterjesztette jobbszárnyát, hogy a rómaiakat bekerítse, Hortensius rohammal oldaltámadásra indította ellene cohorsait. Arkhelaosz gyorsan szembefordította vele kétezer lovasát, Hortensius pedig a rengeteg lovastól szorongattatva magasabb terepre húzódott vissza. Közben azonban elszakadt a hadsereg zömétől és az ellenség bekerítette. Amikor Sulla észrevette, a jobbszárnyról, amely még nem avatkozott bele a küzdelembe, gyorsan Hortensius segítségére sietett. Arkhelaosz a rohamra indulóktól felvert porból kikövetkeztette, hogy mi történik, otthagyta hát Hortensiust, megfordult és a jobbszárny ellen indult, ahonnan Sulla elment, abban a reményben, hogy vezér nélkül lepheti meg a rómaiakat. Ugyanekkor Taxilész Murena ellen vezette bronzpajzsos csapatát. Sulla megtorpant a kétfelől felhangzó csatakiáltásoktól, és nem tudta, melyik irányba forduljon; majd úgy döntött, hogy visszatér eredeti állásába, és Hortensiust négy cohorsszal Murena segítségére küldi. Parancsot adott az ötödik cohorsnak, hogy kövesse őt, és sietve előretört a jobbszárny felé, amely így már egyenlő erővel vette fel a küzdelmet Arkhelaosszal. Megjelenésére a rómaiak teljes fölénybe kerültek, s a hanyatt-homlok futó ellenséget győztesen üldözték a folyóig és az Akontion-hegyig. Sulla azonban nem feledkezett meg a veszélyben forgó Murenáról, gyorsan segítségére indult, de mikor látta, hogy ők is győznek, folytatta az ellenség üldözését. Sok barbár a síkságon esett el, de még sokkal többen hullottak el a táboruk felé rohantukban, úgyhogy a sok tízezer katonából csak tízezren menekültek el Khalkiszba. Sulla azt mondja, hogy hadseregéből mindössze tizennégyen hiányoztak, de estére kettő ezek közül is előkerült. A diadaloszlopra Mars, Victoria és Venus nevét íratta rá, abban a hitben, hogy sikerét nem kevésbé köszönhette jó szerencséjének, mint hadainak és vezéri tehetségének. Ezt a diadaloszlopot azon a helyen állíttatta fel a síkságon, ahol Arkhelaosz csapatai először hátráltak meg a Moliosz patak mellett, a másikat pedig a Thurion-hegy csúcsa alatt, ahol bekerítették a barbárokat; a görög felirat megemlíti Homolóikhosz és Anaxidamosz kiváló szolgálatát is. A győzelmi ünnepet Sulla Thébaiban tartotta meg, ahol alkalmi színpadot állíttatott fel Oidipusz forrása mellett, de a versenybírákat más városokból hozatta, mert a thébaiak ellen engesztelhetetlen gyűlöletet érzett, még területük egyik felétől is megfosztotta őket, s az olümpiai Zeusznak és a püthói Apollónnak szentelte azzal a rendelkezéssel, hogy a szentély jövedelméből fizessék vissza azt a pénzt az isteneknek, amelyet elvitt tőlük.

20. Ezután Sulla értesült róla, hogy politikai ellenfele, a consullá választott Flaccus hadseregével átkelt az Ión-tengeren, színleg azzal, hogy Mithridatész ellen készül, de valójában őellene; erre Thesszaliába sietett, hogy szembeszálljon vele. Mikor Meliteia város közelébe érkezett, mindenfelől híreket kapott, hogy a háta mögött elterülő vidéket ismét feldúlta a király újabb hadserege, amely semmivel sem kisebb az előzőnél. Dorülaosz ugyanis jól felszerelt hajóhaddal kikötött Khalkiszban, és nyolcvanezer főnyi hadsereget hozott magával; a legjobban felszerelt és legedzettebb katonákat Mithridatész egész haderejéből. Azonnal betört Boiótiába, és az egész országot elfoglalta. Mindenáron meg akart ütközni Sullával, semmit nem törődve Arkhelaosz ellenvetéseivel; azt állította, hogy az előző csatában csak árulás okozhatta a vereséget. Sulla gyorsan visszafordult, és megmutatta Dorülaosznak, hogy Arkhelaosz bölcs ember, és jól ismeri a rómaiak vitézségét. Dorülaosz ugyanis még csak jelentéktelen csatározásokba bocsátkozott Sullával Tilphósszion mellett, és máris elállt a döntő ütközettől, késedelmeskedéssel, pénzzel, ahogy tudta, húzta-halasztotta a háborút. Arkhelaosz viszont némileg felbátorodott, mert Orkhomenosz vidéke, ahol táboroztak, alkalmas terep volt az ütközetre lovassági fölénnyel rendelkező hadseregének. Ez a sima, fátlan terület Boiótia legszebb és legnagyobb síksága. Orkhomenosz városa és a között a mocsár között húzódik, amelyben az Orkhomenosz alatt eredő Melasz - az egyetlen görög folyó, amely forrásától kezdve hajózható - elvész. Mint a Nílus, a nyári napfordulatkor ez is megárad, környékén hasonló, de alacsonyabb és gyümölcsöt nem hozó növények teremnek. A folyó nem hosszú, mert hamarosan eltűnik a lefolyás nélküli és hínáros tavakban, s csak kis része ömlik a Képhiszoszba, amelynek mocsaras vizében a fuvolakészítésre legalkalmasabb nád terem.

21. A két sereg egymáshoz közel ütött tábort. Arkhelaosz nyugton maradt, de Sulla mindkét oldalon árkokat ásatott, hogy az ellenséget lehetőleg elvágja a szilárd, lovasharcokra alkalmas területtől és a mocsarak közé szorítsa. Arkhelaosz emberei nem hagyták magukat, hanem engedélyt kértek vezéreiktől, teljes erővel, gyorsan támadásra indultak, és nemcsak Sulla osztagát kergették szét, hanem a védelmükre odarendelt csapatokat is. Sulla ekkor leugrott lováról, kézbe vett egy hadijelvényt, visszafelé rohant a futók közt az ellenség irányába; és ezt kiáltotta: "Rám dicsőséget hoz, ha itt meghalok, rómaiak, de ha tőletek megkérdezik, hol árultátok el imperatorotokat, jusson eszetekbe, hogy ezt mondjátok: »Orkhomenosznál«." Ezek a szavak megállították a katonák futását, a jobbszárnyról két cohors Sulla segítségére sietett, élükre állt, és megfutamította az ellenséget. Utána kissé visszahúzódott, reggelit adatott katonáinak, és ismét hozzáfogott az árokásáshoz, hogy az ellenséget hátrányos helyzetbe hozza. Arkhelaoszék azonban ismét rohamra indultak, az előbbinél nagyobb rendben. Ekkor esett el a jobbszárnyon vitéz küzdelemben Diogenész, Arkhelaosz mostohafia is. A rómaiaktól szorongatott íjászok, akik kellő távolság híján nem tudták kilőni nyilaikat, marokra fogták a nyílvesszőket, és mint karddal, úgy vagdalóztak velük. Végül a táborukba szorultak, ahol sebeik és a félelem miatt keserves éjszakát töltöttek. Kora reggel Sulla ismét a táborhoz vezette katonáit, és folytatta az árkolást. Az ellenség nagy számmal vonult ki a táborból, hogy csatát kezdjen; Sulla megütközött velük, de ellenfelein olyan páni félelem vett erőt, hogy nem tartottak ki a harcban, és a tábort rohammal bevették a rómaiak. A mocsár és a tó megtelt vérrel és holttetemekkel, s még manapság is sok barbár nyílhegyet, sisakot, vas mellvértet és kardot húznak ki a mocsárból, bár közel kétszáz esztendő telt el a csata óta. Ilyen harcok folytak Khairóneia és Orkhomenosz határában.

22. Mivel Rómában Cinna és Carbo törvénytelenül és erőszakosan bánt a legkiválóbb emberekkel, a zsarnokság elől sokan menekültek Sulla táborába, mint valami biztos kikötőbe, rövid idő alatt egész senatus gyűlt össze körülötte. Megérkezett Metella is, aki gyermekeivel együtt nagy nehezen lopózkodott ki a városból. Elmondta, hogy ellenségei felgyújtották Sulla házát és villáit, és az otthoniak arra kérik, menjen haza és segítsen rajtuk. Sulla nem tudta, mit tegyen, mert nem akarta sorsára bízni bajba került hazáját, de innen sem mehetett el úgy; hogy befejezetlenül hagyja művét, a Mithridatész elleni háborút. Míg így töprengett, felkereste egy déloszi kereskedő, aki sok reményre feljogosító titkos üzenetet hozott a király hadvezérétől, Arkhelaosztól. A dolog annyira megnyerte Sulla tetszését, hogy ő maga siettette a megbeszélést Arkhelaosszal; így aztán a tengerparton, Délion mellett találkoztak, ahol Apollón temploma áll. A beszélgetést Arkhelaosz kezdte el, arra kérte Sullát, adja fel Ázsiát és Pontoszt, s hajózzon el a Róma elleni háborúba; a király kész annyi pénzzel, hajóval és csapattal ellátni, amennyit csak akar. Sulla félbeszakította szavait, s azt ajánlotta neki, ne legyen tekintettel Mithridatészra, legyen helyette ő a király, kössön szövetséget a rómaiakkal, és adja át hajóit. Arkhelaosz elutasította az árulás gondolatát, mire Sulla így szólt: "Szóval te, Arkhelaosz, egy kappadokiai, egy barbár király szolgája, vagy ha úgy tetszik, barátja, nem vállalkozol gonosz tettre még ily nagy javakért sem, nekem pedig, egy római hadvezérnek, egy Sullának ajánlatot merészelsz tenni az árulásra? Mintha bizony nem te volnál az az Arkhelaosz, aki Khairóneiánál megfutottál százhúszezer főnyi hadseregedből megmaradt néhány embereddel, két napig bujkáltál az Orkhomenosz melletti mocsarakban; és mikor eljöttél, a boiótiai utakat eltorlaszolták a holttestek." Erre Arkhelaosz hangot váltott, térdre vetette magát Sulla előtt, úgy kérte, vessen véget a háborúnak, és kössön békét Mithridatésszal. Sulla elfogadta ajánlatát, és a következő feltételekben egyeztek meg: Mithridatész kiüríti Ázsiát és Paphlagoniát, visszaadja Bithüniát Nikomédésznek, Kappadokiát Ariobarzanésznak, a rómaiaknak fizet kétezer talentumot, átad nekik hetven teljesen felszerelt, bronzveretű hajót; ennek fejében Sulla megerősíti egyéb birtokaiban, és megszerzi neki a szövetséget Rómával.

23. Miután így megegyeztek, Sulla visszafordult és Thesszalián, Makedonián keresztül megindult a Hellészpontosz felé; vele volt Arkhelaosz is, akivel olyan jól bánt, hogy amikor Larissza környékén súlyosan megbetegedett, megszakította útját, s úgy gondoskodott róla, mintha saját főtisztjei és vezérei közül való lett volna. Emiatt felmerült az a gyanú, hogy esetleg árulás történt a khairóneiai csatában. Váltig találgatták, miért bocsátotta szabadon Sulla Mithridatész többi foglyul ejtett barátját, és miért csak Arisztiónt, a zsarnokot mérgeztette meg, aki Arkhelaosznak haragosa volt. De főként az volt gyanús, hogy a kappadokiaiaknak tízezer pléthron földbirtokot adományozott Euboiában, és megadta nekik a rómaiak barátja és szövetségese címet. Mindezekre vonatkozólag Sulla igyekszik magát tisztázni emlékirataiban.

Ekkor követek érkeztek Mithridatésztól, s azt mondták, hogy a király minden más feltételt elfogad, de nem hajlandó lemondani Paphlagoniáról, és nem egyezik bele a hajók átadásába. Sulla haragra gerjedt, és így szólt: "Mit beszéltek? Mithridatész fenntartja igényét Paphlagoniára, és megtagadja a hajókat? Én meg azt gondoltam, hogy térden állva kéri majd tőlem, hagyjam meg a jobb kezét, amellyel annyi rómait megölt. Mindjárt más hangon fog beszélni, csak keljek át egyszer Ázsiába. Most Pergamonban ül, és ő akarja irányítani azt a háborút, amelyet nem is látott." A követek félelmükben dermedten hallgattak, csak Arkhelaosz kérlelte Sullát, hogy csendesítse haragját, szorongatta a jobbját, és könnyekre fakadt. Végül rávette, hogy küldje el Mithridatészhoz; ő majd Sulla kedve szerinti békét eszközöl ki, ha pedig nem, megöli magát. Sulla ezzel a megállapodással útra bocsátotta Arkhelaoszt, ő pedig betört a maidoszok földjére, és nagy pusztítás után visszatért Makedoniába. Philippi környékén találkozott Arkhelaosszal, aki jelentette neki, hogy minden rendben van, de Mithridatész arra kéri Sullát, tartson vele megbeszélést. Ennek főként az volt az oka, hogy Fimbria, miután meggyilkolta az ellenpárthoz tartozó consult, Flaccust, és leverte Mithridatész vezérét, most a király ellen fordult. Mithridatész ettől való félelmében még inkább óhajtotta elnyerni Sulla barátságát.

24. Dardanoszban, Troasz egyik városában találkoztak. Mithridatész kíséretében kétszáz egyevezősoros gálya volt, húszezer nehézfegyverzetű gyalogos, hatezer lovas és igen sok kaszás harci szekér. Sulla négy cohorsot és kétszáz lovast hozott magával. Mithridatész ment Sulla elé, és jobb kezét nyújtotta feléje. Sulla megkérdezte tőle, kész-e véget vetni a háborúnak az Arkhelaosszal kötött megegyezés feltételei alapján. A király hallgatott, mire Sulla így szólt: "Tudtommal annak kell előbb beszélnie, aki kér valamit, a győzteseknek elég hallgatniuk." Mithridatész erre védekezni kezdett, mindenfélével próbálkozott: a háború felelősségét részben az istenekre hárította, részben a rómaiakat hibáztatta, de Sulla félbeszakította szavait, és azt mondta, már régóta hallotta másoktól, és most maga is meggyőződött róla, hogy Mithridatész igen tehetséges szónok, és nem szűkölködik tetszetős érvekben, hogy védelmére keljen gonosz és törvénysértő tetteknek. Azután keserű szemrehányást tett eljárása miatt, majd ismét megkérdezte, teljesíti-e az Arkhelaosz útján vállaltakat. Mithridatész igent mondott, és Sulla csak ekkor köszöntötte, ekkor csókolta meg, majd odavezette hozzá a két királyt, Nikomédészt és Ariobarzanészt, s kibékítette őket egymással. Erre Mithridatész átadott hetven hajót és ötszáz íjast, s elhajózott Pontoszba.

Sulla tisztában volt vele, hogy katonái bosszankodnak a békekötés miatt, mert azt kellett látniok, hogy a legkegyetlenebb király, aki Ázsiában egyetlen napon százötvenezer rómait mészároltatott le, most elhajózik Ázsiából, és hajóit megrakja azokkal a kincsekkel, amelyeket négy éven át szüntelen zsarolással és rablással gyűjtött össze. Sulla azzal védekezett, hogy nem tudna egyszerre harcolni Fimbria és Mithridatész ellen, ha erőiket egyesítve ellene fordulnának.

25. Sulla innen Fimbria ellen indult, aki Thüateira mellett táborozott, s a közelében megállva hadseregével árkot ásatott tábora körül. Fimbria emberei erre őrizetlenül hagyták táborukat, üdvözölték Sulla katonáit, és buzgón segítettek nekik a munkában. Fimbria, mikor látta katonái átpártolását, megijedt Sulla engesztelhetetlenségétől, a táborban megölte magát.

Sulla ekkor húszezer talentum hadisarcot vetett ki Ázsiára. A lakosságot tönkretette a családokhoz beszállásolt katonák dölyfös kapzsisága. Sulla elrendelte, hogy minden ház gazdája a hozzá beszállásolt katonának naponta négy drakhmát fizessen, ezenkívül vacsorát készítsen neki és annyi barátjának, ahányat vendégül óhajt látni. A centuriók naponta ötven drakhmát és két öltözet ruhát kaptak, egyet otthonra, egyet kimenőre.

26. Epheszoszból indult neki összes hajójával, és harmadnap kikötött Peiraieuszban. Beavattatta magát a misztériumokba, majd elkobozta a téoszi Apellikón könyvtárát. A könyvtárban Arisztotelész és Theophrasztosz úgyszólván minden műve megvolt, pedig abban az időben szélesebb körökben még alig ismerték őket. Miután a könyvtárat Rómába vitette, a könyveket Türanniónnal, a grammatikussal rendeztette; tőle kapott másolatokat a rhodoszi Androkinosz, aki közzétette őket, és elkészítette a most ismert katalógusukat. A régebbi peripatetikusok nyilván felvilágosult és tanult férfiak voltak, de úgy látszik, Arisztotelész és Theophrasztosz sok művét még vagy nem ismerték, vagy csak felületesen, mert Theophrasztosz könyvei örökösének, a szképsziszi Néleusznak hagyatéka hozzá nem értő, tudatlan emberek kezébe került.

Mialatt Sulla Athénban időzött, súlyos fájdalom és bénultság támadta meg a lábát, amit Sztrabón a köszvény kezdeti tünetének tart. Áthajózott tehát Aidépszoszba, hogy az ottani meleg források vizével gyógyíttassa magát; ezt az időt teljesen pihenésre használta, s napjait leginkább színészek társaságában töltötte. Egy alkalommal a tengerparton sétált, és néhány halász igen szép hallal ajándékozta meg. Örült az ajándéknak, és amikor hallotta, hogy Halaiból jöttek, így szólt hozzájuk: "Hát vannak még Halaiban életben maradottak?" Mikor ugyanis az orkhomenoszi győzelem után üldözőbe vette az ellenséget, három boiótiai várost pusztított el egyszerre, Anthédónt, Larümnát és Halait. Az emberek erre megnémultak a félelemtől, de Sulla mosolyogva azt mondta nekik, hogy menjenek békében, mert nem értéktelen, silány szószólókat hoztak magukkal. A Halaiból jött emberek erre állítólag felbátorodtak, és visszatértek városukba.

27. Sulla Thesszalián és Makedonián át lement a tengerhez, és Dürrhakhionnál készült átkelni Brundisiumba ezerkétszáz hajóval. Ott a közelben van Apollónia, annak szomszédságában pedig a Nümphaion nevű szent hely, ahol a zöldellő völgyben és a mezőkön állandó tűz tör fel a földből. Mondják, hogy itt fogtak egy alvó szatírt, épp olyat, ahogy a szatírokat a szobrászok és a festők ábrázolják, majd Sulla elé vitték, és több tolmács segítségével kikérdezték, kicsoda. Csak nehezen bírták szólásra, és akkor sem adott értelmes feleletet, hangja félig lónyerítéshez, félig kecskemekegéshez hasonlított. Sulla megijedt tőle, megparancsolta, hogy vigyék el.

Sulla készülődött, hogy átszállítsa katonáit, de aggódott, hogy Itáliában emberei szétszélednek, mindenki a maga városába. Ekkor a katonák önszántukból megesküdtek, hogy vele maradnak, és semmiféle erőszakos cselekedetet nem hajtanak végre Itáliában, sőt amikor látták, hogy pénzre van szüksége, önként adtak neki, ki amennyit tudott. Sulla nem fogadta el a felajánlott pénzt, de köszönetet mondott érte, és lelkesen buzdította őket. Aztán, mint saját maga mondja, átkelt, hogy szembeszálljon tizenöt ellenséges vezérrel és négyszázötven cohorsszal, de az isten világos előjelekkel biztatta, hogy a szerencse kitart mellette. Nyomban átkelése után áldozatot mutatott be Tarentumban, az áldozati állat májának babérkoszorú alakja volt, két lecsüngő szalaggal. Nem sokkal átkelése előtt Campaniában a Tifatum-hegy környékén két nagy kecskebakot láttak, amint verekedtek, s egészen úgy vívtak egymással, ahogyan emberek szoktak csatában küzdeni. De ez csak látomás volt; a kecskebakok rövidesen felemelkedtek a földről, majd alakjuk, mint valami ködkép, szétoszlott és eltűnt a levegőben. Csakhamar ide vonult nagy haderővel Sulla ellen a fiatalabb Marius és Norbanus consul. Sullának nem maradt ideje, hogy parancsot adjon az ütközetre vagy csapatait csatasorba állítsa, de a közös lelkesedés erejével és katonáinak mindent elsöprő bátorságával megfutamította az ellenséget, és Norbanust, aki hétezer katonáját elveszítette, körülzárta Capua városában. Ez volt az oka, mint maga elbeszéli, hogy hadserege nem széledt szét a városokba, hanem együtt maradt, és nem ijedt meg a jóval nagyobb számú ellenségtől. Silviumban Pontius rabszolgája felkereste az istentől megszállottan, azt mondta neki, hogy Bellonától jön, a háborúban aratandó siker és győzelem hírét hozza neki, és azt a figyelmeztetést, hogy ha nem siet, a Capitolium a lángok martaléka lesz. Így is történt pontosan azon a napon, amelyet a rabszolga megmondott, vagyis Quintilis, a mostani július hónap hatodik napján. Majd ezután Fidentia határában Marcus Lucullus, Sulla egyik vezére tizenhat cohorsával szembekerült az ellenség ötven cohorsával. Lucullus bízott katonái lelkesedésében, de sokuknak nem volt nehéz fegyvere, ezért nem tudta, mitévő legyen. Mialatt várt és tanakodott, a közeli sík mező felől szelíd szellő támadt, virágokat sodort magával, és rászórta őket a seregre; a virágok ellepték a katonák mellvértjét, sisakját: úgy tűnt fel az ellenségnek, mintha koszorúval díszítették volna fel őket. Erre Sulla emberei nekibátorodtak, a győztes ütközetben tizennyolcezer ellenséges katonát megöltek, és elfoglalták az ellenpárt táborát. Ez a Lucullus testvére volt annak a másik Lucullusnak, aki később Mithridatészt és Tigranészt legyőzte.

28. Sulla látta, hogy minden oldalról ellenséges seregek és táborok veszik körül, ezért a ravaszságot erővel párosítva, megegyezésre szólította fel a másik consult, Scipiót. Scipio hajlandónak mutatkozott, s több találkozót és megbeszélést tartottak. Sulla mindig talált valami ürügyet a halasztásra, közben Scipio seregét elcsábíttatta saját katonáival, akik a ravaszkodásban és a csalárdságban éppen olyan gyakorlottak voltak, mint vezérük. Bementek ugyanis az ellenség táborába, elkeveredtek közöttük, és némelyeket pénzzel, másokat ígéretekkel, hízelgéssel vagy rábeszéléssel megnyertek maguknak. A végén Sulla húsz cohorsszal odament a közelükbe, katonái üdvözölték Scipio embereit, és átmentek hozzájuk. Scipiót, aki magára maradt sátrában, előbb elfogták, majd szabadon engedték. Így Sulla húsz cohorsával, mint csalogatásra használt madarakkal, tőrbe csalta az ellenség negyven cohorsát, s valamennyiüket átvitte a saját táborába. Állítólag ekkor mondta Carbo, hogy ha a Sulla lelkében lakozó oroszlánnal és a rókával kell harcolnia, jobban fél a rókától.

Marius ezután Signiumnál nyolcvanöt cohorsszal csatára hívta ki Sullát. Sulla nagyon szeretett volna még aznap megütközni vele, mert álmában a következőt vélte látni: Mintha az idősebb Marius, aki már régen meghalt, intette volna fiát, hogy őrizkedjék a következő naptól, mert nagy szerencsétlenséget hoz rá. Sulla emiatt mindenképpen óhajtotta az ütközetet és elküldött Dolabelláért, aki távolabb táborozott. De mert az ellenség elállta és elzárta az utakat, Sulla katonái belefáradtak, hogy utat csináljanak maguknak. Nagy eső esett, ami még inkább akadályozta őket munkájukban. Ezért a katonai tribunusok odamentek Sullához, kérték, hogy halassza el az ütközetet, és megmutatták neki a fáradtságtól meggyötört katonákat, amint pajzsukat a földre rakták, ráfeküdtek és úgy pihentek. Sulla kedvetlenül hajlott kérésükre, és kiadta a parancsot, hogy üssenek tábort. Már éppen hozzákezdtek, hogy árkot ássanak és sáncot hányjanak a táborhely előtt, amikor nagy büszkén megjelent Marius csapatai élén, hogy a rendezetlenül és megzavarodottan talált ellenséget szétszórja. Így tehát beteljesedett, amit az isten Sullának álmában kijelentett, mert a katonák dühe Marius ellen fordult, abbahagyták a munkát, dárdájukat letűzték a sáncokra, kihúzták kardjukat, és hangos csatakiáltással kézitusára keltek az ellenséggel, amely nem állt ellen hosszabb ideig, hanem megfutamodott, sok halottat hagyva hátra. Marius Praenestébe menekült, ahol a kapukat zárva találta; erre fentről kötelet engedtek le, derekára kötötték, és felhúzták a bástyafalra. Némelyek azonban, köztük Fenestella is, azt állítják, hogy Marius nem is vette észre az ütközetet, mert a sok virrasztástól és fáradalomtól kimerülve egy árnyas helyen lefeküdt a földre; amikor jelt adtak a csatára, már aludt, s csak nagy nehezen ébredt fel, de ekkor már megkezdődött a futás. Mint Sulla elmondja, ebben a csatában csak huszonhárom emberét veszítette el, az ellenségből viszont húszezret ölt meg és nyolcezer hadifoglyot ejtett. Hadvezérei, Pompeius, Crassus, Metellus és Servilius hasonló jó szerencsével küzdöttek, nagy ellenséges erőket semmisítettek meg, és semmi veszteséget nem szenvedtek, vagy csak egészen jelentéktelent, annyira, hogy Carbo, aki az ellenpártot még leginkább együtt tartotta, még azon az éjszakán megszökött hadseregétől, és Libüába hajózott.

29. Sulla utolsó harcában a samnis Telesinus - mint a fáradt győztesre lesben váró birkózó - közel állt hozzá, hogy lesújtson rá, és egyetlen csapással leterítse Róma kapuinál. Telesinus a lucaniai Lamponiusszal együtt nagy haderőt gyűjtött össze, és Praeneste alá sietett, hogy Mariust felmentse az ostrom alól. Mikor azonban észrevette, hogy szemben Sulla, háta mögött pedig Pompeius siet ellene, s így elölről is és hátulról is szorongatják, mint jó harcos, aki nagy csatákban szerzett harci tapasztalatot, éjjel felszedte táborát, és egész hadseregével Róma ellen vonult. Kis híján betört a védtelenül hagyott városba. Már csak tízstádiumnyira volt a Porta Collinától, amikor éjszakára letáborozott, eltelve büszkeséggel és magasra szárnyaló reménységgel, hogy túljárt oly sok és nagy hadvezér eszén. Kora hajnalban a legelőkelőbb ifjak lóháton vonultak ellene, de közülük többeket megölt, így a nemes származású és derék Appius Claudiustis. Mint képzelhető, teljes volt a zűrzavar a városban, a nők jajveszékeltek, fel és alá rohangáltak az utcákon, mintha a város már az ellenség kezén volna, amikor feltűnt Balbus, aki hatszáz lovasa élén Sullától érkezett. Csak annyi időt engedett lovasainak, hogy kifújják magukat, aztán felkantároztatott, és gyorsan lecsapott az ellenségre.

Közben megjelent Sulla is; a legkorábban érkezőknek megparancsolta, hogy reggelizzenek meg, s aztán csatarendbe sorakoztatta őket. Dolabella és Torquatus kérve kérték, hogy várjon, és ne kockáztassa a sikert a fáradt katonákkal, mert most nem Carbóval és Mariusszal, hanem samnisokkal és lucaniaiakkal, Róma legdühödtebb ellenségeivel és a legharciasabb törzsekkel kell harcolniok. Sulla azonban ügyet sem vetett rájuk, kiadta a parancsot, hogy fújják meg a kürtöket, és adják meg a jelet a támadásra, bár az idő már délután négy órára járt. Az ütközet folyamán, amelyhez hasonló nem volt még soha, a jobbszárny, amelyet Crassus vezetett, fényes győzelmet aratott; a balszárnynak, mikor komolyan bajba került, Sulla ment segítségére tüzes, gyors lábú, hófehér harci ménjén. Így jól felismerhették, és két ellenséges katona dárdával célba is vette. Sulla nem vette észre, de lovásza korbácsával ráütött a lóra, az előreugrott, és a dárda a ló farát súrolva a földbe fúródott. Mondják, hogy Sulla a csatákban mindig a nyakában hordott egy Delphoiban kapott arany Apollón-szobrot, s most megcsókolva így szólt hozzá: "Ó, püthói Apollón, aki a szerencsés Cornelius Sullát annyi küzdelemben nagy és fényes győzelmekhez segítetted, csak nem hagyod, hogy most, mikor ide vezéreltél szülővárosom kapuihoz, polgártársaimmal együtt szégyenletesen elpusztuljak?" Mint mondják, Sulla így fohászkodott az istenhez, embereit pedig kérlelte, korholta, megpróbálta feltartóztatni. Végül is teljesen szétverték a balszárnyat, ő maga is a futók közé vegyült és a táborban keresett menedéket, közben pedig sok társát és barátját veszítette el. Többeket, akik kijöttek a városból, hogy nézzék a csatát, megöltek, vagy a lovak taposták agyon. Már azt hitték, odalett a város, és kis híján félbeszakadt Praeneste ostroma is, mert a csatából menekülők közül sokan odafutottak, és arra biztatták az ostromló sereg parancsnokát, Lucretius Ofellát, hogy minél előbb szedje fel táborát, mert Sulla elesett, és az ellenség elfoglalta Rómát.

30. Késő éjszaka hírnökök érkeztek Crassustól Sulla táborába, és vacsorát kértek neki magának s katonáinak. Crassus ugyanis legyőzte és Antemnaeig üldözte az ellenséget, és ott tábort ütött. Sulla így értesült Crassus győzelméről és arról, hogy az ellenség legnagyobb része elpusztult. Kora reggel Antemnaebe ment, és az ellenség háromezer emberének, akik készek voltak megadni magukat, bántatlanságot ígért, ha mielőbb hozzá állnak, a maradék ellenségnek pedig kárt okoznak. Ezek hittek neki, rátámadtak a többiekre, így aztán rengetegen pusztultak el egymás kezétől. Sulla a mindkét részről életben maradottakat, mintegy hatezer embert, összegyűjtött a Circusban, a senatust pedig Bellona templomába hívta össze. Akkor kezdett hozzá beszédéhez, midőn kirendelt katonái elkezdték a hatezer ember felkoncolását. A szűk helyre összezsúfolt emberek lemészárlása, amint az természetes is, messzire elhallatszó jajveszékelés közben ment végbe, és amikor a senatorok elrémültek, Sulla nyugodt, szenvtelen arckifejezéssel felszólította őket, hogy a beszédére hallgassanak, és ne törődjenek azzal, ami odakinn történik; néhány gonosztevő megfenyítése folyik, mondotta, amire ő adott parancsot.

Ebből aztán a legkorlátoltabb rómaiak is megértették, hogy csak zsarnokot cseréltek, de a zsarnokságtól nem szabadultak meg. Marius kezdettől fogva zord és kegyetlen ember volt, és természetén a hatalom semmit nem változtatott; de Sulla eleinte mérsékelten és államférfihoz méltóan használta fel szerencséjét, és azt gondolták róla, hogy arisztokratikus hajlamai ellenére is segíteni kész vezére lesz népének. Végre is ifjúkorától kezdve vidám természetűnek ismerték, és olyannyira könyörületesnek, hogy könnyen sírásra fakadt. De a nagy hatalom megrontja és megváltoztatja a jellemet: büszkévé, féktelenné és embertelenné teszi. Hogy a jellemnek ezt az átalakulását a szerencse idézi-e elő, vagy inkább az történik, hogy a hatalom napfényre hozza a már meglevő, rejtett gonoszságot, ezt más műben kell kifejteni.

31. Sulla hatalmas öldöklést rendezett; a várost megtöltötték a holttestek, a gyilkosságoknak nem volt se szeri, se száma. Sokan pusztultak el olyanok is, akiknek semmi dolguk nem volt Sullával, de Sulla hozzájárult legyilkolásukhoz, hogy barátainak kedvében járjon. A senatusban egy fiatalabb ember, Caius Metellus merészkedett megkérdezni Sullától, hogy meddig szándékozik elmenni, lesz-e határa a rémségeknek, és várható-e, hogy megszűnnek. "Nem azt kérjük tőled - szólt -, hogy megkíméld azokat, akiknek vesztét elhatároztad, hanem hogy kételyeiktől megszabadítsd azokat, akiknek életben maradását eldöntötted." Amikor Sulla erre azt válaszolta, hogy még nem tudja, kiket kímél meg, Metellus félbeszakította, és így szólt: "Akkor hát hozd nyilvánosságra, kiket akarsz megbüntetni." Sulla kijelentette, hogy ezt megteszi. Némelyek szerint az utóbbi szavakat nem Metellus, hanem Fundius, Sulla egyik kegyence mondta. Sulla erre nyomban nyolcvan személyt proskribált anélkül, hogy a névsort bármilyen hivatalos személlyel közölte volna. Az általános felháborodás ellenére egy nappal később kétszázhúszan, majd a következő napon még egyszer ugyanannyian kerültek a névsorra. Ezek után nyilvános szónoklatot tartott, és azt mondta, azokat proskribálta, akiknek a neve eszébe jutott, s akikről most megfeledkezett, azokat majd később proskribálja. A proskribáltak listájára tette mindazok nevét is, akik elbújtattak vagy megmentettek proskribáltakat, hogy így lakoljanak emberséges viselkedésükért, s ez alól nem volt kivétel sem testvér, sem fiú, sem szülő. Aki proskribáltat megölt, két talentum jutalmat kapott, a gyilkosságért, a jutalom nem maradt el, ha rabszolga ölte is meg urát vagy fiú az apját. A legnagyobb jogtalanságnak az látszott, hogy a proskribáltaknak fiait és unokáit is megfosztotta polgárjogaiktól, és elkoboztatta vagyonukat. A proskripciók nemcsak Rómában folytak, hanem Itália minden városában. A gyilkosságoktól nem maradt mentes sem templom, sem vendéglátó tűzhely, sem szülői ház, férjeket öltek meg feleségük oldalán, gyermekeket anyjuk karjában. De a harag és gyűlölség miatt megöltek száma semmi sem volt azoknak a számához képest, akiket vagyonuk miatt gyilkoltak meg. A hóhérok bátran mondhatták, hogy ezt nagy háza, amazt kertje, mást pedig meleg forrásai vittek a halálba. Quintus Aurelius, egy békés, senkinek nem ártó férfiú, akinek csak annyi köze volt ezekhez a gazságokhoz, hogy részvétet érzett a szerencsétlen áldozatok iránt, elment a forumra, végigolvasta a proskribáltak névsorát, és amikor közöttük találta a saját nevét is, így kiáltott fel: "Jaj nekem, albai jószágom az üldözőm!" Alig tett néhány lépést, gyilkosa már le is sújtott reá.

32. Közben Marius öngyilkos lett, még mielőtt kézre kerítették. Sulla pedig, mikor elment Praenestébe, eleinte egyenként vonta felelősségre és büntette meg a város lakóit, de mert sürgős dolga volt, egy helyre tereltette össze valamennyiüket, összesen tizenkétezer embert, és mindnyájukat lemészároltatta. Egyedül volt házigazdájának adott kegyelmet, aki azonban nemes gondolkodásra vallóan azt mondta neki, hogy nem akarja megmenekülését hazája gyilkosának köszönni, ezzel beállt többi polgártársa közé, és velük együtt megölték őt is. De a legszörnyűbb módon Lucius Catilina viselkedett. Még mielőtt a polgárháború sorsa eldőlt, meggyilkolta fivérét, és most arra kérte Sullát, hogy proskribálja, mintha még élne; meg is történt a dolog. Erre, hogy háláját lerója, megölt egy Marcus Marius nevű embert, aki az ellenpárthoz tartozott, fejét odavitte Sullához a forumra, majd odament Apollón közelben levő vízzel telt engesztelőmedencéjéhez, s megmosta a kezét.

33. A tömeggyilkosságokon kívül voltak más szörnyű cselekedetei is. Dictatornak jelentette ki önmagát, és ezzel olyan tisztséget elevenített fel, amelyet senki nem viselt százhúsz év óta. A múltra visszamenőleg teljes büntetlenséget szavaztatott meg önmagának, a jövőre nézve pedig élet és halál ura volt. Joga volt vagyonelkobzáshoz, kitelepítéshez, földosztáshoz, városokat alapíthatott vagy romboltathatott le, bárkitől elvehette királyságát, és annak adhatta, akinek akarta. Az elkobzott javak nyilvános árverését a tribunusi emelvényről irányította, de olyan dölyfösen és zsarnoki módon, hogy az ajándékosztás még gyűlöletesebbé vált, mint az elkobzás. Szépségükről híres nőknek, énekeseknek, mimus-színészeknek, a legaljasabb szabadon bocsátott rabszolgáknak egész országokat, városok adójövedelmét adta ajándékba, s nőket akaratuk ellenére házasságra kényszerített kegyenceivel. Így azt akarta, hogy a Nagy Pompeiust rokoni kapcsolattal fűzze magához. Elrendelte tehát, hogy váljon el akkori feleségétől, és nőül adta hozzá Aemiliát, Scaurus és saját felesége, Metella leányát, akinek, bár gyermeket várt, el kellett válnia Manius Glabriótól; a fiatalasszony később Pompeius házában halt meg gyermekágyban. Lucretius Ofellának, aki Marius ellen vezette az ostromot, eleinte megtiltotta, hogy consulságra pályázzék; majd mikor Ofella híveinek nagy seregével mégis megjelent a forumon, odaküldte hozzá a kíséretéhez tartozó egyik centuriót és meggyilkoltatta. Közben bírói emelvényén ült a Dioszkuroszok templomában, s onnan nézte végig a gyilkosságot. Az emberek megragadták a centuriót, és odavitték a bírói emelvény elé, erre ráparancsolt a zajosan tiltakozókra, hogy legyenek csendben, a centurio az ő parancsát teljesítette, engedjék hát szabadon.

34. Diadalmenetében a királyi zsákmány drága és ritka kincsei pompáztak, de még inkább emelte az ünnep fényét a hazatért száműzöttek látványa: a menetben a legkiválóbb és legtekintélyesebb polgárok haladtak felkoszorúzva, Sullát megmentőjüknek és atyjuknak nevezték, mivel az ő jóvoltából tértek vissza hazájukba feleségükkel és gyermekeikkel. Amikor minden ünnepség véget ért, a népgyűlésen tartott szónoki beszédben beszámolt tetteiről. Sikereit nem kevésbé tulajdonította szerencséjének, mint vitézségének, és úgy rendelkezett, hogy ezentúl a "Szerencsés" melléknevet adják neki és így szólítsák, ezt jelenti ugyanis a latin nyelvben a Felix szó. Ha azonban görögökkel tárgyalt vagy váltott levelet, Epaphroditosz-nak nevezte magát, s a nálunk levő diadaloszlopon ez a felirat olvasható: LEUKIOSZ KORNÉLIOSZ SZULLASZ EPAPHRODITOSZ. Később, amikor Metella ikreket szült, a fiút Faustusnak, a lányt Faustának nevezte, mert a rómaiak a szerencsés és örömteli dolgot faustum-nak mondják. Jó szerencséjében jobban bízott, mint tetteiben, ezért miután oly sok embert legyilkoltatott és a város kormányzatában oly nagy újításokat és változásokat véghezvitt, letette dictatori tisztségét, és a népnek teljes mértékben visszaadta consulválasztó jogát. Többé nem pályázott consulságra, a forumon magánemberként jelent meg, és bárkinek rendelkezésére állt, aki felelősségre kívánta vonni. Úgy látszott, hogy kívánsága ellenére egy merész és iránta ellenséges érzületű férfi, Marcus Lepidus nyeri el a consulságot, nem annyira a maga erejéből, hanem mert Pompeius buzgólkodott az érdekében, és kérte a népet, hogy szavazzanak rá. Mikor Sulla megpillantotta Pompeiust, aki győzelmének örülve távozóban volt, magához szólította, és így szólt hozzá: "Milyen jól politizálsz, fiatalember, hogy Lepidust választattad meg Catulus helyett: a legderekabb helyett a legmegbízhatatlanabbat! Itt az ideje, hogy ne szundikálj, hiszen ellenfeledet erősebbé tetted magadnál." Ezekkel a szavakkal Sulla helyesen jósolt, mert Lepidus hamarosan elbizakodott, és háborút kezdett Pompeius pártja ellen.

35. Sulla, miután vagyona tizedrészét felajánlotta Herculesnek, gazdag vendégséget adott a népnek. Olyan bőségesen gondoskodott mindenről, hogy rengeteg húst kellett a folyóba dobni, s a lakomán negyvenéves vagy még annál is régibb óborokat ittak. A több napon át tartó mulatozás közben halt meg Metella, aki súlyos betegségben szenvedett. A papok nem engedték meg, hogy a közelébe menjen vagy hogy házát megfertőzze a holttesttel, ezért válólevéllel elbocsátotta magától, és még életében más házba vitette. Merő babonából tehát pontosan ragaszkodott az ősi szokásokhoz, de azt az általa hozott törvényes rendszabályt, amely korlátozta a temetési költségeket, megszegte, és a temetésnél nem kímélt semmi költséget. De megszegte az általa elrendelt szabályokat a lakomák költségeinél is, és gyászában részeg lakomákban keresett vigasztalást, amelyek szertelenkedéssé és trágár mulatozássá fajultak.

Néhány hónappal később gladiátori játékokat tartottak; akkor még az ülőhelyek nem voltak elkülönítve, férfiak és nők vegyesen ültek a nézőtéren. Sulla közelében történetesen egy feltűnően szép, előkelő származású nő ült, Messala leánya, a szónok Hortensius nővére, név szerint Valeria, aki nemrégen vált el férjétől. Valeria, mikor Sulla háta mögött elment, vállára tette a kezét, kihúzott egy szálat togájából, majd továbbment a maga helyére. Amikor Sulla csodálkozva nézett rá, így szólt: "Nem fontos, dictator, csak egy kis részt szeretnék a szerencsédből." Sullának tetszett, amit Valeria mondott, és világos volt, hogy a szavak izgalomba hozták; titokban odaküldött hozzá, hogy megtudja a nevét, majd érdeklődött családja és életkörülményei felől. Kölcsönös pillantásokat váltottak egymással, állandóan egymásra néztek és mosolyogtak; a végén eljegyzést tartottak, és házasságra léptek. Az asszony eljárásában nem lehet kifogásolnivalót találni, de Sullát, bármilyen erényes és nemes származású nő volt is Valeria, nem vezették nemes és tiszteletre méltó indítóokok; mintha éretlen ifjú lett volna, érzelmeit a testi szépség és a hízelgő pillantások ejtették rabul, amelyekből pedig a legszégyenletesebb és legszemérmetlenebb szenvedélyek szoktak fakadni.

36. Bár odahaza ilyen felesége volt, színésznők, lantművészek és mindenféle színházi népség társaságában töltötte idejét, és egész nap pamlagon heverészett. Ezek voltak akkor a legnagyobb befolyással rá: Roscius, a színész, Sorex, a vezető mimus-játékos, Métrobiosz, aki női szerepeket játszott, és akibe, bár már jócskán túl járt fiatal korán, nem is tagadta, hogy szerelmes. Életmódja még súlyosabbá tette betegségét, amely eleinte jelentéktelennek látszott; hosszú ideig nem is tudta, hogy belső részeit fekély lepte el. Ettől teste gennyedésnek indult, s férgek rágták. Többeket csak azért tartott maga mellett, hogy eltávolítsák a férgeket, de hiába szedték ki belsejéből, a férgek egész testét ellepték, úgyhogy végül tele volt velük a ruhája, fürdőkádja, kézmosó medencéje, sőt étele is. Mindent gennyes váladék borított, annyira súlyos volt a betegsége. Ezért naponta többször is megfürdött, öblítette, mosta és tisztogatta a testét, de mindez mit sem ért, mert a bomlási folyamat gyorsan terjedt, és a férgek olyan tömegesen lepték el, hogy semmi nem használt.

Mondják, hogy az ősrégi időkben Peliasz fia, Akasztosz pusztult el ebben a betegségben, később pedig Alkman, a dalköltő, Phereküdész, a bölcselő, a börtönbe zárt olünthoszi Kalliszthenész, aztán Mucius, a jogtudós. Hogy pedig megemlítsünk olyat is, aki semmi kiváló cselekedetet nem hajtott végre, de emléke fennmaradt: mondják, hogy az a rabszolga, aki a szicíliai rabszolgaháborút^[185] elindította, név szerint Eunus, amikor fogolyként Rómába vitték, szintén ugyanebben a betegségben pusztult el.

37. Sulla nemcsak előre tudta halálát, hanem szinte meg is írta. Emlékirataiban, amelyeket a huszonkettedik könyvnél hagyott abba, két nappal halála előtt, elbeszéli, hogy a khaldeusok előre megmondták, hogy tiszteletre méltó élet végén, szerencséjének tetőpontján kell meghalnia. Elmondja azt is, hogy az a fia, aki nem sok idővel Metella halála előtt halt meg, megjelent neki álmában rongyos ruhába öltözve, és kérte apját, ne aggódjék semmiért, hanem menjen vele együtt anyjához, hogy gond nélkül békességben éljen vele. Sulla ennek ellenére sem hagyta abba a közügyekkel való törődést. Így tíz nappal halála előtt Dikaiarkheiában kibékítette az egymással szemben álló pártokat és törvényt adott nekik, hogy városukat ezután aszerint igazgassák. Egy nappal halála előtt értesült róla, hogy az ottani városi főtisztviselő, Granius, azt a pénzt, amellyel a városi kincstárnak tartozott, nem hajlandó visszafizetni, hanem az ő halálát várja. A szobájába hívatta tehát, köréje állította szolgáit, és megparancsolta, hogy fojtsák meg, de a hangos kiáltozástól és heves kézmozdulatoktól kelése felfakadt, és sok vért veszített. Ettől ereje gyorsan hanyatlott, és heves fájdalmak közt töltött éjszaka után meghalt. Két fiatal gyermeke maradt utána Metellától. Valeriának férje halála után leánya született, akit Postumának hívtak; az apjuk halála után született gyermekeknek a rómaiak ugyanis ezt a nevet szokták adni.

38. Ekkor sokan Lepidushoz siettek azzal a szándékkal, hogy megakadályozzák Sulla holttestének illő tiszteletadással való eltemetését. Pompeius azonban, annak ellenére, hogy Sulla megbántotta, mert végrendeletében barátai közül egyedül őt mellőzte, némelyeket barátságos kéréssel, másokat fenyegetéssel térített el szándékától, majd a holttestet Rómába vitette, és gondoskodott róla, hogy tisztes és illő temetésben részesüljön. Mondják, hogy az asszonyok olyan nagy mennyiségű illatos fűszert hordtak össze, hogy kétszázhúsz nyitott hordszéken vitték, de még azon kívül is annyi drága tömjén és fahéj maradt, hogy elkészítették belőle Sulla és egy lictor életnagyságú képmását. A temetés napján borult volt az ég, és esőtől kellett tartani; így a holttestet csak délután három órakor tették fel a máglyára. A meggyújtott máglyába belekapott az erős szél, a lángok magasra csaptak, a tetemet a tűz gyorsan megemésztette, majd alighogy a máglya elhamvadt, és a tűz kialudt, heves záporeső eredt el, és késő éjszakáig hullott. Így a szerencse még temetésén is kitartott Sulla mellett. Síremléke a Campus Martiuson áll. A feliratot, mint mondják, maga készítette el, és a lényege az, hogy őt senki nem múlta felül sem jótettekben barátai iránt, sem rosszakban ellenségeivel szemben.

1. Miután befejeztük Sulla életrajzát is, kezdjünk hozzá az összehasonlításhoz. Mindkettőjük közös tulajdonsága, hogy hatalomra jutásukat saját nagyságuknak köszönhették; de Lüszandroszra különösen jellemző, hogy minden tisztségét polgártársai beleegyezésével nyerte el, és amikor egészséges viszonyok voltak az államban, erőszakkal és az állampolgárok akarata ellenére, a törvények megkerülésével nem szerzett magának semmi hatalmat.

mint akkor Rómában, ahol a nép romlottságát és a beteges kormányzat hibáit kihasználva hol ilyen, hol olyan emberek ragadták magukhoz a hatalmat. Nem lehet tehát csodálni, hogy Sulla került hatalomra. A Glauciák és Saturninusok kiűzték a városból a Metellusokat, consulok fiait gyilkolták meg a népgyűléseken, aranyon és ezüstön vásároltak fegyvereket és katonákat, tűzzel és karddal hoztak törvényeket, és erőszakkal elnyomtak minden ellenzéket. Nem hibáztatom, ha valaki ilyen viszonyok között mindent elkövet, hogy elnyerje a legfőbb hatalmat, de a nagyság jelének sem ismerem el, ha valaki ilyen rothadt államban első helyre kerül. Ellenben azt a férfiút, akit Spárta, amelynek akkor igen kiváló kormánya és igen józan polgárai voltak, a legnagyobb vezéri feladatokkal bízott meg, méltán tekintjük legjobbnak a jók és legelsőnek az elsők között. Lüszandrosz éppen ezért gyakran visszaadta a hatalmat, de gyakran újból megkapta polgártársaitól, mert a spártaiak az erénynek kijáró tiszteletet minden fölé helyezték. Ezzel szemben, amikor Sullát egyetlenegyszer megválasztották a hadsereg vezérévé, fegyveres hatalmát tíz éven át megszakítás nélkül megtartotta, és előbb consullá, majd dictatorrá tette magát, de mindig zsarnok módjára uralkodott.

2. Mint már említettem, Lüszandrosz megkísérelte az alkotmány megváltoztatását, de sokkal szelídebb és törvényesebb eszközökkel, nem a fegyverek erejével, és nem is úgy, hogy mindent felforgat, ahogy Sulla tette. Egyetlen célja a királyválasztás módjának megváltoztatása volt. Ami jogosnak is látszott, mert Görögországnak abban az államában, amely vezető szerepét az erénynek és nem az előkelő származásnak köszönhette, természetszerűleg a legjobbnak kellett uralkodnia a jók között. Amiként a vadásznak a kutya a fontos, és nem, ami a kutyától származik; a lovasnak is a ló, és nem a ló ivadéka - mert ugyan mi lenne, ha a ló öszvért ellenék? -, éppen így az államférfinak is azt kell néznie, hogy milyen ember, aki uralkodik, nem pedig azt, hogy kitől származik. Hiszen éppen maguk a spártaiak fosztották meg trónjától az olyan királyokat, akikben nem voltak uralkodói erények, és silány, semmit nem érő embereknek bizonyultak. Ahogy a gonoszságot sem teszi megbocsáthatóvá az előkelő származás, az erényt sem az előkelő származás miatt, hanem önmagáért kell megbecsülnünk.

Mindketten követtek el igazságtalanságokat; az egyik barátai ellen, a másik barátai érdekében. Köztudomású, hogy Lüszandrosz a legtöbb igazságtalanságot párthívei miatt követte el, s a legtöbb kivégzést uralmuk és zsarnoki hatalmuk fenntartása érdekében hajtotta végre. Sulla ellenben irigységből fosztotta meg Pompeiust katonai hatalmától, és vette el Dolabellától a hajóhad parancsnokságát, amelyet pedig ő maga adott neki. Lucretius Ofellát, amikor sok kiváló szolgálatáért consulságra pályázott, azon nyomban leszúratta, s leghívebb barátainak legyilkoltatásával mindenkit félelembe és rémületbe ejtett.

3. Az élvezetek és a gazdagság megszerzésében kifejtett buzgalom még inkább mutatja, hogy az egyik hajlamai hadvezérhez méltóak, a másiké zsarnokiak voltak. Lüszandrosz nem követett el semmi szertelenséget vagy ifjúi oktalanságot, bár igen nagy tekintély és hatalom birtokában volt, és ha valaki, ő elkerülte, amit a közmondás így hibáztat:

Ilyen józan, spártai és fegyelmezett életmódot folytatott minden tekintetben. De Sulla vágyait nem mérsékelte sem a szegénység fiatal korában, sem éveinek száma, amikor megöregedett. És bár a házasságra és a fényűzés mérsékletére törvényeket adott a polgárságnak, ő maga nem hagyta abba szeretkezéseit és házasságtörő életmódját, mint Sallustius leírja. Így aztán a várost olyan szegénységbe és nélkülözésbe döntötte, hogy a szövetségeseknek és a baráti városoknak pénzért adott szabadságot és önkormányzatot, bár naponta kobozta el és árvereztette el a leggazdagabb és legnagyobb családok birtokait. Nem ismert mértéket, amikor tékozló bőkezűséggel szórta a pénzt hízelgőinek. Milyen számítást vagy takarékosságot lehet elvárni a baráti borozgatások és szórakozások alkalmával attól, aki egyszer a nyilvánosság előtt a következőket csinálta: Éppen egy nagy vagyont árvereztek, és Sullát tömeg állta körül. Sulla kihirdette, hogy a vagyon egyik barátját illeti, ekkor azonban valaki más magasabb árat ígért, és a kikiáltó bejelentette a felajánlott összeget, mire ő méltatlankodva így szólt: "Kegyetlen és zsarnoki módon bántok velem, hogy az általam szerzett zsákmányt nem juttathatom annak, akinek akarom." Lüszandrosz viszont a zsákmánnyal együtt elküldette polgártársainak a neki adott ajándékokat is; bár ezt a cselekedetét én nem tartom dicséretesnek, mert lehetséges, hogy e kincsek megszerzésével többet ártott Spártának, mint amennyi kárt okozott Sulla Rómának a kincsek elrablásával - csak éppen bizonyítékul hozom fel arra, hogy Lüszandrosz közönyös volt a gazdagság iránt. Mindketten sajátos tapasztalatra tettek szert a maguk városával kapcsolatban. A költekezéseiben féktelen Sulla józanságra szoktatta polgártársait, Lüszandrosz elárasztotta városát azokkal a bűnökkel, amelyektől ő maga mentes volt. Így tehát az egyik azt a hibát követte el, hogy rosszabb volt saját törvényeinél, a másik pedig rosszabbakká tette polgártársait önmagánál, mert megtanította Spártát, hogy kívánja azt, amiről ő le tudott mondani. Ennyi elég is államférfiúi munkájukról.

4. Háborús küzdelmek, a hadvezetésben elért eredmények, a diadaljelek sokasága és a veszélyek nagysága tekintetében Sulla a másik felett áll, de Lüszandrosz is két tengeri csatában tűnt ki, s ehhez hozzá kell még adnom Athén ostromát, amely mint haditett nem nagy, de híre által annál fényesebb lett. A Boiótiában és Haliartosznál történt események oka lehetett a balszerencse, de talán meggondolatlanság is volt részéről, hogy nem várta meg a királynak Plantaiaiból jövő és már közeli nagy haderejét, hanem szenvedélyes dicsőségvágyában alkalmatlan időben rohanta meg a várfalat; így történhetett, hogy egy jelentéktelen és vaktában rájuk rontó csapat ölte meg. Nem úgy esett el, mint Kleombrotosz Leuktránál, vitézül szembeszállva az ellenség rohamával, se nem úgy, mint Kürosz vagy Epameinóndasz, akik még összeszedték menekülőfélben levő csapataikat, és idejében intézett támadással megszerezték a biztos győzelmet. Ezek királyhoz és hadvezérhez méltó halállal haltak meg, de Lüszandrosz dicstelenül áldozta fel életét, mint valami előcsatározó vagy előőrsi szolgálatot teljesítő közkatona, és ezzel is bebizonyította, milyen helyesen tartózkodtak a régi spártaik a várostromoktól, amelyekben a legbátrabb katona kevesebbet ér egy közvitéznél, és még egy gyermek vagy asszony kezétől is könnyen eleshet véletlenül, mint ahogyan Akhilleuszt is a kapuknál ölte meg Parisz.

Nem volna könnyű megszámlálni, hány nyílt ütközetben győzött és hányszor tízezer ellenséget ölt meg Sulla. Rómát kétszer foglalta el, és Athén kikötőjét, Peiraieuszt nem kiéheztetéssel vette be, mint Lüszandrosz, hanem nagy és kemény küzdelemben, miután Arkhelaoszt a szárazföldről a tengerre szorította. De nagy különbség volt az ellenség vezéreiben is, mert szinte gyerekes tréfának lehetne mondani, ahogyan Alkibiadész kormányosát, Antiokhoszt legyőzte, és Philoklész athéni népvezért rászedte,

akiket Mithridatész még annyira sem méltatott volna, mint a lovászát, és Marius még annyira sem, mint a lictorát. Azok között a fejedelmek, consulok, hadvezérek és népvezérek között, akik szembeszegültek Sullával - hogy a többieket ne is említsem -, volt-e Mariusnál félelmetesebb római, Mithridatésznál hatalmasabb király, Lamponiusnál és Telesinusnál harciasabb itáliai? Ezek közül Sulla az elsőt elűzte, a másodikat leigázta és a többieket megölte.

5. Véleményem szerint minden másnál nagyobb dolog, hogy Lüszandrosz sikereit mindenben előmozdították honfitársai, Sulla viszont számkivetve, ellenségei által szorongattatva (még feleségét is elűzték hazulról, lerombolták házát, és barátait megölték) Boiótiában mégis szembeszállt a sok-sok ezer főnyi ellenséggel. Vállalta a veszélyeket hazájáért, diadaloszlopot emelt, és Mithridatésznak, aki szövetséget és ellenségei ellen haderőt ajánlott fel, nem tett semmi engedményt, nem ígért szívességet, nem adott egy jó szót, nem nyújtotta jobbját addig, amíg Mithridatész ott nyomban ki nem jelentette, hogy elhagyja Ázsiát, átadja hajóit, Bithüniát és Kappadokiát visszaadja királyaiknak. Úgy gondolom, hogy Sulla egyik cselekedete sem volt szebb, sem nemesebb gondolkodásra valló, mint az, hogy a közérdeket elébe helyezte a magánérdekeknek, és mint az igazi fajkutya, ellenségét ő sem engedte ki harapásából, míg fel nem adta a harcot; akkor kezdett csak hozzá magánsérelmeinek megbosszulásához. Mindezeken felül Athénnal szemben tanúsított magatartásukat is mérlegelnünk kell jellemük összehasonlításakor. Sulla, amikor elfoglalta azt a várost, amely Mithridatész hatalmának és uralmának érdekében állt harcban vele, érintetlenül hagyta szabadságát és önkormányzatát. Lüszandrosz ellenben nem szánta Athént egykori nagy hatalmának és fensőbbségének elvesztése után sem. A népuralmat eltörölte, és helyébe a legkegyetlenebb és törvénytipró zsarnokságot kényszerítette rá a városra.

Azt hiszem, nem tévesztjük szemünk elől az igazságot, ha megállapítjuk, hogy Sulla nagyobb sikereket vívott ki, Lüszandrosz pedig kisebb hibákat követett el, s ezért neki önmérsékletéért és józanságáért, Sullának pedig vitézségéért és hadvezéri működéséért adjuk meg az elsőséget.

AGÉSZILAOSZ^[186]

1. Arkhidamosznak, Zeuxidamasz fiának,^[187] a lakedaimóniak dicső uralkodójának két fia volt. Az idősebbiknek, Agisznak az előkelő származású Lampido volt az anyja, Agészilaosznak pedig, aki sokkal fiatalabb volt bátyjánál, Melészippidasz leánya, Eupólia. Mivel a törvény értelmében a királyság Agiszt illette, azt gondolták, hogy Agészilaosz majd magánemberként éli le életét, s ezért a Lakedaimónban agógé néven ismert neveltetést kapta, amely rideg, fáradalmakkal teljes életmódot jelent, és az ifjakat megtanítja az engedelmességre. Mondják, hogy Szimónidész azért nevezi Spártát "emberfékezőnek", mert szokásaival a polgárokat feltétlen engedelemre és tiszteletre szoktatja a törvények előtt, mint a lovakat, amelyeket még csikókorukban betörnek. Ez alól a kötelező szabály alól csak azok jelentenek kivételt, akiket a királyság várományosaiként nevelnek fel. Agészilaosznak így különös előnye volt az is, hogy amikor a trónra került, már ránevelték az engedelmeskedésre. Ezért bármely más királynál jobban tudott alkalmazkodni alattvalóihoz, mert vezetésre és uralkodásra termett egyéniségét úgy nevelték, hogy szeresse a népet és az embereket.

2. Amikor a vele együtt nevelt ifjak egyik nyájnak nevezett csoportjához tartozott, Lüszandroszt választotta szerelmeséül, aki jellemének vele született, nemes tulajdonságai miatt vonzódott hozzá. Mert bár társai közt ő volt a legtörekvőbb és legbátrabb, mindenben első akart lenni, indulatai és szenvedélyei fékezhetetlenek, sőt legyőzhetetlenek voltak, mégis olyan engedelmes és szelíd tudott lenni, hogy bármit parancsoltak neki, nem félelemből, hanem kedvességből teljesítette a parancsokat, s a megrovás jobban fájt neki, mint az, ha fáradalmakat kellett elviselnie. Lábának bénaságát testi szépsége feledtette; fogyatékosságát könnyű szívvel s vidáman viselte el, sőt elsősorban saját maga tréfálkozott és gúnyolódott rajta, s gyógyításával a legkisebb mértékben sem törődött. De becsvágyát még nyilvánvalóbbá tette, hogy sántasága miatt nem vonta ki magát semmiféle munkából vagy fáradságból. Képmását nem ismerjük, mert nemcsak hogy nem akarta, de még halálos ágyán is megtiltotta, hogy bárki szobrot vagy festményt készítsen róla; egyébként azt mondják, hogy alacsony termetű és jelentéktelen külsejű férfi volt, aki jó kedélyét minden körülmények között megőrizte; sem beszédével, sem arckifejezésével soha nem árult el semmi sértő vagy mogorva szándékot, s ezzel még öregkorában is kedveltebbé tette magát, mint a szépek és a fiatalok. Arkhidamoszra, mint Theophrasztosz beszéli, az ephoroszok bírságot róttak ki, mert kis termetű nőt vett feleségül. "Ez nem királyokat szül majd nekünk - mondották -, hanem királyocskákat."

3. Agisz uralkodása idején érkezett Alkibiadész Szicíliából száműzetésbe Spártába. Még csak rövid ideig tartózkodott a városban, s máris abba a gyanúba esett, hogy viszonyt folytat a király feleségével, Timaiával. Agisz ezért újszülött gyermekét nem ismerte el magáénak, hanem kijelentette, hogy a gyerek Alkibiadészé. Durisz szerint Timaia emiatt nem is sértődött meg, sőt otthon megsúgta helóta szolgálóinak, hogy a fiúnak Alkibiadész a neve, és nem Leótükhidész. Maga Alkibiadész azt mondta, hogy Timaiához nem szerelem, hanem az a becsvágy hajtotta, hogy tőle született gyermek uralkodjék majd egyszer a spártaiakon. Alkibiadész Lakedaimónt is emiatt hagyta el, mert félt Agisztól, aki mindig gyanakvó szemmel nézett a fiúra, nem becsülte meg, és nem tekintette törvényes leszármazottjának. De amikor megbetegedett, s a fia térdre esve könnyek közt kérte, többek jelenlétében fiának jelentette ki.

Agisz halála után Lüszandrosz, aki tengeri csatában ekkor már leverte az athéniakat, és hatalma tetőpontján állt Spártában, Agészilaoszt igyekezett a trónra ültetni, mert szerinte a királyság nem illette meg a házasságtörő viszonyból született Leótükhidészt. De több más polgár is - olyanok, akik együtt nevelkedtek vele és társai voltak - nagyra becsülte erényei miatt, és lelkes hívévé szegődött. Élt azonban akkor Spártában egy Diopeithész nevű jóstehetségű ember, akinek sok régi jósige volt a birtokában, s az a híre volt, hogy különösképpen tanult és járatos az isteni dolgokban. Diopeithész kijelentette, ellenkezik az istenek akaratával, hogy sánta ember legyen Lakedaimón királya, és az erről folyó vita közben a következő jóslatot idézte:

Lüszandrosz erre azt mondta, hogy ha a spártaiak olyan nagyon félnek a jóslattól, óvakodjanak inkább Leótükhidésztől, mert az istent nem az bántja, hogy valaki sántán uralkodik, hanem hogy nemtelen születésű, és nem Hérakleida; ezt értette az isten a sánta királyságon. Agészilaosz pedig elmondta, hogy Poszeidón is kinyilatkoztatta Leótükhidész korcs származását, mert földrengéssel űzte ki Agiszt hálószobájából, s utána tíz hónapnál több idő telt el Leótükhidész születéséig.

4. Agészilaosz így és ezért nyerte el a királyságot, s kapta meg Agisz vagyonát, Leótükhidészt pedig mint törvénytelen származású rokonát elűzte. Mikor azonban látta, hogy anyja rokonai derék ember létükre mérhetetlenül szegények, a vagyon felét szétosztotta közöttük, és így irigység s gyűlölet helyett jóakaratot és hírnevet szerzett magának az örökséggel. Xenophón azt állítja róla, hogy hazájának mindenben engedelmeskedve nyerte el a legnagyobb hatalmat, és végül már azt tehette, amit akart; erről a következőt kell elmondani: Az államban akkor az ephoroszok és a geruszia tagjai kezében volt a legnagyobb hatalom; az előbbiek hivatali ideje egy esztendő volt, de a geruszia tagjaié életük végéig tartott. Mind a két intézményt azért létesítették, hogy a királyok hatalmát korlátozzák, amint ezt már elmondtam Lükurgosz életrajzában is. Ezért aztán a királyok kezdettől fogva ősi gyűlölettel és ellenszenvvel viseltettek irántuk. Agészilaosz azonban az ellenkező utat választotta, s ahelyett, hogy hadakozott vagy ellenkezett volna velük, kedvüket kereste, és nem fogott hozzá semmi vállalkozáshoz tanácsuk vagy megkérdezésük nélkül, ha pedig hívatták, valósággal futva ment hozzájuk. Ha az ephoroszok olyankor keresték fel, amikor trónszékén ülve az államügyeket intézte, felkelt helyéről, és úgy ment eléjük, amikor pedig a gerusziába új tagot választottak, köpenyt és ökröt küldött neki ajándékba megtiszteltetésül. Így aztán, bár látszólag méltóságukat tisztelte és növelte, valójában saját hatalmát gyarapította, s a királyság hatáskörét növelte az irántuk tanúsított jóindulattal.

5. Polgártársaival való érintkezésében ellenségnek még kifogástalanabb volt, mint barátnak, mert az ellenséget igazságtalanul meg nem sértette, de barátait még igazságtalan ügyeikben is támogatta. Ellenségeitől restellte megvonni a tiszteletet, ha helyesen cselekedtek, de barátait képtelen volt megróni, még ha helytelenül jártak is el, sőt dicsekedett vele, hogy segíti őket és osztozik hibáikban, mert semmiféle szolgálatot nem tartott szégyenletesnek, amit barátainak tett. Ha viszont valamelyik ellensége hibát követett el, részvéttel vette körül, sőt ha megkérte rá, még készségesen támogatta is, ezzel megnyerte mindenki rokonszenvét és támogatását. Látván ezt az ephoroszok, megijedtek a hatalmától, és bírságot róttak ki rá azzal az ürüggyel, hogy magántulajdonává teszi az állam közös tulajdonát alkotó polgárságot.

Amint ugyanis a természetbölcselők azt vallják, hogy ha a világmindenségből kiküszöbölnénk a viszályt és az egyenetlenséget, az égitestek egy helyben állnának, s a teljes harmónia megszüntetne mindennemű keletkezést és mozgást; úgy látszik, hogy a spártai törvényhozó is azért vitte bele a becsvágyat és a versengést az állam életébe, hogy erényes tettekre indítsa a polgárokat. Tudatosan azt akarta, hogy a jóravaló polgárok között folytonosan viszály és versengés legyen, mert az ellentéteket ki nem próbáló kölcsönös megegyezés csak gyámoltalan kedveskedés, amelyet helytelen dolog egyetértésnek nevezni. Való igaz, hogy jól látta ezt Homérosz is: nem örülne Agamemnón, hogy Odüsszeusz és Akhilleusz "szörnyű szavakkal"^[188] civódik egymással, ha Homérosz szerint nem volna előnyös a közre a legderekabbak versengése és vitája. Ezt azonban mégsem lehet csak úgy egyszerűen elfogadni, mert a túlságba vitt versengés is ártalmas az államra, és nagy veszélyekkel jár.

6. Alig foglalta el Agészilaosz a trónt, egyesek máris azt a hírt hozták Ázsiából, hogy a perzsa király nagy hajóhaddal el akarja űzni a lakedaimóniakat a tengerről. Lüszandrosz vágyva vágyott rá, hogy ismét Ázsiába küldjék, és segíthessen barátain, akiket teljes hatalommal hagyott a városokban kormányzóul, de gonoszul és erőszakosan intézték az ügyeket, és a polgárok vagy elkergették, vagy megölték őket. Rábeszélte tehát Agészilaoszt, hogy vállalkozzék a hadjáratra, vonuljon hadba a görög érdekekért, keljen át minél gyorsabban a tengeren, és vágjon eléje a barbár király készülődéseinek. Egyidejűleg írt ázsiai barátainak is, hogy küldjenek követeket Spártába, és kérjék, hogy Agészilaosz legyen a hadvezér. Agészilaosz megjelent a népgyűlésen, és vállalta a hadjáratot azzal a kéréssel, hogy adjanak melléje harminc spártai vezért tanácsadóul, továbbá kétezer válogatott felszabadított helótát és hatezer főnyi szövetséges haderőt. A spártaiak Lüszandrosz támogatására készséggel mindent megszavaztak, és Agészilaoszt nyomban elküldték a harminc spártai vezérrel, akik között Lüszandrosz volt az első, nemcsak nagy híre és hatalma miatt, hanem mert barátja volt Agészilaosznak, ő pedig jól tudta, hogy Lüszandrosz ezzel a hadjárattal a királyság megszerzésénél is nagyobb jót tett vele.

A haderő Geraisztoszban gyülekezett. Közben Agészilaosz barátaival lement Auliszba, és ott töltötte az éjszakát; álmában mintha valaki ezt mondta volna neki: "Spártaiak királya, bizonyosan tudod, hogy az egész Görögország vezérévé nem választottak előtted mást, csak Agamemnónt. Mivel pedig ugyanazoknak a népeknek vagy a vezére, ugyanazzal az ellenséggel harcolsz, és ugyanarról a helyről indulsz el a háborúba, illő, hogy ugyanolyan áldozatot mutass be te is az istennőnek, mint ő, amikor hajóival innen útra kelt." Agészilaosznak nyomban eszébe jutott a királyleány^[189] feláldozása, akit atyja a jósoknak engedelmeskedve küldött a halálba. De ez nem hozta zavarba, hanem reggel, amikor felkelt, elbeszélte barátainak a látomást, és azt mondta, kész a tiszteletet megadni az istennőnek, mert illő, hogy megkapja, ami neki jár, de nem fogja megismételni azt az oktalanságot, melyet a hajdani vezér elkövetett. Megkoszorúztatott tehát egy szarvasünőt, és megparancsolta jóspapjának, hogy ő végezze el az áldozatot, és nem az a pap, akit a boiótok szoktak erre a tisztségre kijelölni. Amikor a boiótok vezérei ezt meghallották, megharagudtak, elküldték szolgáikat Agészilaoszhoz, és megtiltották neki, hogy az ősi boiót törvények és szokások ellenére mutasson be áldozatot. A szolgák ezt jelentették is, és az áldozat feldarabolt részeit ledobálták az oltárról. Agészilaosz haragosan elhajózott, megneheztelt a thébaiakra, de ez a baljóslatú előjel reményeit is lelohasztotta, félt tőle, hogy vállalkozása balul üt ki, és a hadjárat nem jár kellő sikerrel.

7. Mihelyt megérkezett Epheszoszba, terhesnek és elviselhetetlennek találta Lüszandrosz nagy tekintélyét és hatalmát. Lüszandrosz ajtaja előtt ugyanis mindig tömegesen álltak az emberek, mindenki őt kísérte és neki hajbókolt, mintha Agészilaosz csak névleg viselné a vezérséget, valójában azonban ő volna úr mindenek felett, övé volna a teljhatalom és mindent ő intézne. Az Ázsiába kiküldött vezérek közül Lüszandrosznál senki nem volt félelmetesebb és rettegettebb, senki nem tett több jót barátaival és több rosszat ellenségeivel. Mindez még frissen élt az emberek emlékezetében, és most látták Agészilaosz egyszerűségét, keresetlen, közvetlen modorát, másfelől Lüszandrosz hevességét, szigorát, szűkszavúságát, s ezért mindnyájan előtte hajbókoltak, és csak az ő szavára hallgattak. Emiatt a többi spártai vezér nyomban elviselhetetlennek tartotta, hogy Lüszandrosz szolgái és ne a király tanácsadói legyenek. Később Agészilaosz is - bár nem volt irigy ember, és nem bosszankodott a másokat ért megtiszteltetések miatt, de becsvágyó és emelkedett gondolkodású férfiú volt - megijedt, hogyha valami fényes tettet visz majd véghez, hírneve miatt ezt is Lüszandrosznak tulajdonítják. Ezért tehát a következőképpen járt el:

Először is visszautasította Lüszandrosz tanácsait, és abbahagyta azokat a hadi vállalkozásokat, amelyeket ő szorgalmazott a legnagyobb buzgalommal, és helyettük másokba fogott. Majd azokat, akik kértek tőle valamit, de tudomása szerint főként Lüszandroszban bíztak, dolguk végezetlenül bocsátotta el. Peres ügyekben is azok lettek nyertesek, akiket Lüszandrosz különösképpen szidalmazott, azok pedig, akiknek érdekében mindent elkövetett, csak nagy nehezen kerülték el, hogy meg ne bírságolják őket; Amikor aztán Lüszandrosz rájött, hogy ezek a dolgok nem véletlenül történtek, hanem kiszámítottan és mindig egyformán, nem titkolta el barátai előtt sem, sőt megmondta nekik, hogy miatta jártak rosszul; biztatta tehát őket, hogy keressék a király és azok kedvét, akiknek szavára Agészilaosz inkább hallgat, mint őreá.

8. Lüszandrosz tettei és szavai arról győzték meg Agészilaoszt, hogy meg akarja őt gyűlöltetni az emberek előtt, ezért, hogy még jobban megalázza, kinevezte asztalnokává, majd, mint mondják, többek jelenlétében így szólt: "Hát rajta, menjetek csak, és hajbókoljatok asztalnokom előtt." Rosszul esett ez Lüszandrosznak, és így szólt: "Értesz hozzá, Agészilaosz, hogy megalázd barátaidat." "Igen, Zeuszra mondom - szólt a király -, ha nálam nagyobbak akarnak lenni." Erre Lüszandrosz így szólt: "Ezek a te szavaid, de nem az én tetteim. De adj nekem valami olyan parancsnokságot, vagy küldj valahova, ahol nem károdra, hanem hasznodra leszek." Így aztán Agészilaosz elküldte a Hellészpontoszba, ahol Lüszandrosz a görögök oldalára állított egy Pharnabazosz tartományából való perzsát, név szerint Szpithridatészt, aki rengeteg kincset és kétszáz lovast hozott magával. De azért tovább is haragudott Agészilaoszra, és később azon mesterkedett, hogy a két uralkodói családot megfossza a királyságtól, és a trónt minden spártai polgár számára elérhetővé tegye. Valószínűnek látszik, hogy ennek a viszálynak a következtében súlyos zavarok keletkeztek volna, ha Lüszandrosz nem esik el a boiótiai hadjáratban. A becsvágyó jellemek az állam életében több bajt okoznak, mint jót, ha nem tartózkodnak a túlzástól, mert bár Lüszandrosz valóban meglehetősen elviselhetetlen volt, és becsvágya nem ismert határt, Agészilaosz találhatott volna módot rá, hogy másképp és kevésbé kifogásolhatóan utasítsa rendre ezt a híres és nagyravágyó embert, amikor vétett ellene. Ugyanannak a szenvedélynek tulajdonítható, hogy egyikük nem tudta elismerni a király hatalmát, másikuk pedig nem volt képes elnézni barátja hibáját.

9. Tiszaphernész kezdetben félt Agészilaosztól, és egyezséget kötött vele, hogy szabaddá és a királytól függetlenné teszi a görög városokat, később azonban, mikor megerősödött, hadat üzent neki, amit Agészilaosz örömmel fogadott, mert nagy reményt fűzött a hadjárathoz. Szégyenletes dolognak tartotta, hogy Xenophón a tízezerrel eljutott a tengerig, és annyiszor győzte le a királyt, ahányszor akarta, ő meg, hiába vezére a szárazföldön és a tengeren uralkodó spártaiaknak, semmi emlékezetre méltó haditettet nem tud felmutatni a görögöknek. Hogy tehát Tiszaphernész esküszegését méltó csellel megbosszulja, elhíresztelte, hogy Karia ellen támad, s miután a barbár azon a területen vonta össze hadseregét, elindult és betört Phrügiába, ahol rengeteg várost foglalt el, és temérdek kincset zsákmányolt. Ezzel megmutatta barátainak, hogy az egyezség megszegése az istenek megvetését jelenti, de az ellenség kijátszása nemcsak igazságos, hanem nagy dicsőséggel, örömmel és haszonnal is jár. De mert lovassága gyengébb volt, és az áldozati állat májlebenye hiányzott, visszatért Epheszoszba, ahol lovasság toborzásához kezdett, és a gazdag polgároknak parancsba adta, hogy mindenki, aki nem akar katonáskodni, állíthat maga helyett lovat és lovast. Erre sokan vállalkoztak, és Agészilaosz gyáva gyalogos hadsereg helyett sok és harcias lovast szedett össze, mert akik nem akartak katonáskodni, zsoldjukba fogadtak olyanokat, akik hajlandók voltak rá, és azok, akik nem akartak lovasként szolgálni, olyanokat szegődtettek, akik szívesen szolgáltak. Agészilaosz azt gondolta, hogy igaza volt Agamemnónnak, amikor egy gyáva gazdag embert egy jó fiatal kancáért felmentett a hadi szolgálat alól. Amikor parancsára mezítelenre vetkőztették a hadifoglyokat, és úgy ajánlották őket megvételre a zsákmánnyal kereskedőknek, a ruhára sok vevő akadt, de a fehér és elpuhult testű embereket, amint ott álltak mezítelenül, mint haszontalan, semmire nem jó portékát, kinevették. Agészilaosz is ott állt, és így szólt: "Ezek, akik ellen harcoltok, és emezek, amikért harcoltok."

10. Mikor elérkezett a hadviselésre alkalmas idő, Agészilaosz bejelentette, hogy Lüdiába vezeti hadseregét; ez alkalommal nem ő szedte rá Tiszaphernészt, hanem Tiszaphernész csapta be saját magát, mert az előbbi csel miatt nem hitt Agészilaosznak, és azt gondolta, hogy csekély létszámú, lovas harcra alkalmatlan lovasságával Kariába fog betörni. Midőn aztán Agészilaosz, amint előre megmondta, megjelent a Szardeisz körüli síkságon, Tiszaphernész kénytelen volt lovasságával gyorsan a vidék védelmére sietni, és sokat megölt a síkságon rendezetlenül harácsoló katonák közül. Agészilaosz látta, hogy az ellenség gyalogos hadserege még nem vonult fel, az ő hadserege viszont teljes létszámmal jelen van; siettette hát a döntő összecsapást. Könnyű fegyverzetű csapatait beosztotta a lovasság közé, és megparancsolta, hogy minél gyorsabban induljanak rohamra, míg ő maga nehéz fegyverzetű csapatait vezette harcba. A barbárokat megfutamították és üldözőbe vették. Elfoglalták táborukat, és sokat megöltek közülük. Ennek a csatának a következményeképpen a görögök nemcsak a király tartományát dúlták fel és harácsolták végig zavartalanul, hanem láthatták Tiszaphernésznek, ennek a gonosz embernek, a görög nép legnagyobb ellenségének a bűnhődését is. A perzsa király nyomban utánaküldte Tithrausztészt, aki fejét vette, és arra kérte Agészilaoszt, hogy kössön vele békét, hajózzék haza, sőt követei útján pénzt is küldött neki. Agészilaosz azt válaszolta, hogy a béke kérdésében csak Spárta dönthet; ő maga jobban örül katonái, mint saját maga meggazdagodásának, de a görögök nem akarnak ajándékot elfogadni, hanem inkább zsákmányt szereznek az ellenségtől. Hogy azonban Tithrausztésznak is kedvében járjon, aki a görögök közös ellenségét, Tiszaphernészt megbüntette, átvezette hadseregét Phrügiába, s harminc talentumot fogadott el tőle az elvonulás költségeire.

Útközben az otthoni kormányzattól titkos parancsot kapott, amelyben felszólították, hogy vegye át a hajóhad főparancsnokságát is. Kétségtelenül ő volt a legnagyobb és legkitűnőbb ember kortársai között, amint Theopomposz is mondja, mert büszkébb volt erényére, mint vezéri hatalmára, ekkor mégis hibát követett el, mert a hajóhad élére Peiszandroszt állította. Bár voltak rangidősebb és tapasztaltabb vezérek is, hazája érdeke helyett rokoni kapcsolataira volt tekintettel, és kedveskedni akart feleségének, akinek Peiszandrosz fivére volt, ezért rábízta a hajóhad parancsnokságát.

11. Ő maga a Pharnabazosz alá rendelt tartományba vonult, ahol nemcsak bőségben élt, hanem még sok pénzt is gyűjtött. Majd továbbvonult Paphlagoniába, és megnyerte magának az ország királyát, Kotüszt, aki Agészilaosz barátságát erénye és becsületessége miatt óhajtotta. A Pharnabazosztól elpártolt Szpithridatész is csatlakozott Agészilaoszhoz, mindig nála tartózkodott, és elkísérte hadjárataira. Szpithridatésznak volt egy gyönyörű szép fia, Megabatész, akit Agészilaosz szenvedélyesen megszeretett, és egy szép, eladó sorban levő leánya. Agészilaosz rábeszélte Kotüszt, hogy ezt a leányt vegye el feleségül; majd kapott Kotüsztől ezer lovast és kétezer könnyű fegyverzetű gyalogost. Ezek után visszatért Phrügiába, és elpusztította Pharnabazosz tartományát, aki erődeiben nem bízván, nem merte felvenni vele a harcot, hanem magával hurcolva becses és értékes holmijait, és tartományának hol ebbe a részébe menekült, hol más részén ütötte fel táborát. De Szpithridatész, a spártai Hérippidasszal egyesülve végül is elfoglalta táborát, és minden kincsét zsákmányul ejtette. Hérippidasz szigorú vizsgálatot tartott az ellopott holmik miatt, és mindent visszakényszerített a barbároktól. Szpithridatészt feldühítette vele, hogy mindennek utánanézett és mindent felkutatott, úgyhogy nyomban elment Szardeiszba a paphlagonokkal együtt.

Mondják, hogy Agészilaosz irtózatos haragra gerjedt, amiért elveszített egy olyan derék embert, mint Szpithridatész, és vele együtt egy jelentékeny haderőt, de restellte azt is, hogy kicsinyesség és fukarság vádjával illessék, hiszen mindig az volt a becsvágya, hogy tisztán megőrizze az effélétől önmagát és hazáját. De ezekről a nyilvánvaló okokról nem is szólva, Agészilaoszt a fiú iránt érzett szerelme is gyötörte, bár ahányszor csak látta, férfias határozottsággal fojtotta el az ifjú iránt érzett szenvedélyét. Sőt egy alkalommal, mikor Megabatész odament hozzá, hogy átölelje és megcsókolja, eltolta magától, mire a fiú sértődötten visszahúzódott, és csak messziről köszöntötte. Agészilaosz bosszankodott, megbánta, hogy elutasította a csókot, s úgy tett, mintha nem értené, mi bántja Megabatészt, hogy amikor találkoznak, nem csókolja meg. "Magad vagy az oka - így szóltak hozzá barátai -, nem fogadtad el ennek a szép gyereknek a csókját, megijedtél és féltél tőle; ha megint idejön hozzád, talán még rá tudod bírni, hogy megcsókoljon, csak ne légy megint olyan gyáva." Agészilaosz egy ideig gondolataiba mélyedve hallgatott, majd így szólt: "Semmi szükség, hogy rábeszéljetek; nekem az a harc, amit a csókjáért újrakezdek, édesebb, mint a világ minden aranya." Így érzett Agészilaosz, míg Megabatész a közelében volt, de amikor elment, annyira gyötörte a szerelmi vágy, hogy nem lehet tudni, megállta-e volna, hogy meg ne csókolja, ha visszatér és újra meglátja.

12. Ezek után Pharnabazosz találkozni kívánt Agészilaosszal. A találkozót a küzikoszi Apollophanész^[190] hozta létre, aki vendégbarátja volt mindkettőjüknek. Előbb Agészilaosz érkezett meg barátaival együtt a megbeszélt helyre, leheveredett az árnyékban egy dús fűvel borított helyen, és ott várta meg Pharnabazoszt. Később megérkezett Pharnabazosz, és bár az ő részére puha párnákat és tarka szőnyegeket terítettek le, Agészilaosz iránti udvariasságból ő is minden teketória nélkül leült melléje a földre, pedig csodálatosan finom, gazdag színekben pompázó ruha volt rajta. Kölcsönösen üdvözölték egymást, és Pharnabazosz hosszasan előadta jogos panaszát, hogy bár gyakran tett nagy és hasznos szolgálatokat a spártaiaknak az athéniak ellen viselt háborúban, tartományát most mégis tűzzel-vassal pusztítják. Agészilaosz, látva, hogy a társaságában levő spártaiak szégyenkezve lesütik a szemüket és zavarban vannak, mert ők is tudták, hogy méltánytalanul bántak Pharnabazosszal, így szólt: "Mi, Pharnabazosz, mindaddig, amíg barátai voltunk a királynak, barátságosan bántunk mindennel, ami az övé, de most, hogy ellenségei lettünk, ellenségesen. Mivel látjuk, hogy erőnek erejével a király tulajdonának akarod tartani magadat, természetes, hogy neki okozunk kárt, ha téged bántunk. Attól a naptól kezdve azonban, amikor méltóbbnak tartod magadat rá, hogy a görögök barátja és szövetségese légy, ne pedig a király szolgája, tekintsd úgy hadseregünket, fegyvereinket, hajóinkat és minket magunkat is, mint őrzőjét minden javadnak és szabadságodnak, amely nélkül az ember számára nincs semmi szép vagy kívánatos." Ezekre a szavakra Pharnabazosz így mondta meg a maga véleményét: "Én mellettetek leszek, ha a király más vezért küld ki, de ha rám bízza a vezérséget, teljes buzgalommal azon leszek, hogy harcoljak ellenetek, és kárt tegyek nektek az ő érdekében." Agészilaosz megörült, amikor ezt hallotta, megragadta jobbját, és vele együtt felkelt helyéről, és így szólt: "Bárcsak a barátunk volnál, Pharnabazosz, és nem az ellenségünk."

13. Amikor Pharnabazosz eltávozott barátaival, fia, aki ott maradt, odafutott Agészilaoszhoz, és mosolyogva így szólt: "Vendégbarátommá teszlek, Agészilaosz", majd odanyújtotta neki a kezében tartott dárdát. Agészilaosz elfogadta a dárdát, gyönyörűséggel szemügyre vette a csinos külsejű és barátságos ifjút, s aztán végignézett a jelenlevőkön, hátha akad náluk valami, amit viszonzásul odaajándékozhatna ennek a szép és nemes ifjúnak. Látta, hogy Adaiosz nevű írnoka lovának díszes kantárja van, gyorsan levette és átadta a fiatalembernek. De később sem feledkezett meg róla, sőt amikor az ifjú később hontalanná lett, mert testvérei elűzték hazulról, és számkivetetten élt a Peloponnészoszon, mindenben gondoskodott róla; még szerelmi ügyeiben is segítségére volt, amikor beleszeretett egy fiatal athéni atlétába. Amikor ugyanis az atléta túlságosan nagy és csontos termete miatt abban a veszélyben forgott, hogy kizárják az olümpiai játékokról, a perzsa ifjú Agészilaosz segítségét kérte, aki, hogy kedvében járjon, sok utánjárással nagy nehezen elintézte az ügyet.

Más tekintetben nagyon pontos és törvénytisztelő volt, de baráti szolgálatokban nem ragaszkodott a túlzott jogszerűséghez. Emlegetik egy levelét, amelyet a kariai Hidrieuszhoz küldött; ebben ezt írta: "Ha Nikiasz ártatlan, bocsásd szabadon, ha bűnös, bocsásd szabadon az én kedvemért, de bocsásd szabadon mindenképpen." Agészilaosz többnyire így viselkedett barátaival szemben, de ha a helyzet úgy hozta, a maga érdekét nézte, ami a következő esetből is kitűnik: Egy alkalommal igen zűrzavaros körülmények között kellett tábort bontania, és egyik kedvencét, aki beteg volt, hátrahagyta. Már útban volt, amikor a beteg nevén szólította és kérlelni kezdte. Agészilaosz megfordult, és azt mondta, nehéz dolog egyszerre lenni könyörületesnek is és okosnak is. Ezt a történetet Hierónümosz, a filozófus beszéli el.

14. Már második esztendejét töltötte Agészilaosz a hadjárat vezetésével, és Ázsia belsejébe is eljutott a híre; emlegették csodálatos józanságát, egyszerű életmódját és mértékletességét. Menetelések alkalmával magányosan ütötte fel sátrát a legszentebb templomok közelében, nem bánta, ha az istenek látják és tanúi olyan cselekedeteknek, amilyeneket magunkfajta ember nem szívesen végez sok ember szeme láttára. És annyi ezer katona között nem lett volna könnyű dolog egyet is találni, aki Agészilaosznál egyszerűbb ággyal megelégedett volna. A hideget és meleget úgy tűrte, mintha egyedül ő lett volna arra teremtve, hogy elviselje az isten által elrendelt időjárást. Az Ázsiában lakó görögöknek nagy gyönyörűséget szerzett, amikor látták, hogy a hajdan gazdagságban és fényűzésben dúskáló, elviselhetetlen vezérek és helytartók most félnek Agészilaosztól, a kedvét keresik ennek az ócska köpenyben járó férfiúnak, alázatosan hallgatják lakonikus beszédét, és még az arckifejezésük is megváltozik, úgyhogy sokan Timotheosz szavaira gondoltak:

15. Ázsia forrongott, és mindenütt az elpártolás jelei mutatkoztak. Agészilaosz tehát, miután rendet teremtett a városokban, és a városok kormányzatát kivégzések és száműzések nélkül is megfelelőképpen rendbe hozta, elhatározta, hogy az ország belsejébe vonul, és a háború színterét a görög tengermellékről átteszi a király közvetlen közelébe. Ekbatanában és Szuszában akart vele megütközni, és szerette volna megzavarni benne, hogy a görögök háborúiban mint valami döntőbíró nyugodtan ítélkezzen, és megrontsa a népvezéreket. Ekkor azonban odaérkezett hozzá a spártai Epiküdidasz azzal a hírrel, hogy Spártát nagy görög háború fenyegeti, ezért az ephoroszok hazahívják, és azt parancsolják neki, hogy siessen a segítségükre.

Mert lehet-e másképp szólni arról az irigységről, amely a görögöket szembeállította egymással? Ők maguk állták útját felfelé ívelő szerencséjüknek; barbárokra szegzett fegyvereiket és a görög földről elűzött háborút ismét önmaguk ellen fordították. Én bizony semmiképpen nem értek egyet a korinthoszi Démaratosszal, aki azt mondta, hogy nagy gyönyörűségtől fosztották meg magukat azok a görögök, akik nem látták Alexandroszt Dareiosz trónján ülni, sőt azt vallom, hogy sírniok kellett, ha arra gondoltak, hogy ezt a dicsőséget átengedték Alexandrosznak és a makedónoknak, s a görög vezéreket áldozatul dobták Leuktránál, Koróneiánál, Korinthoszban és Arkadiában.

Agészilaosz legdicsőbb és legnagyobb tette az volt, hogy ekkor hazatért, példásan engedelmeskedett és meghajolt a felsőbb hatóság akarata előtt. Hiszen Hannibál akkor is, amikor dolgai már rosszul álltak, és számítania kellett rá, hogy kiűzik Itáliából, csak nehezen szánta rá magát, hogy engedelmeskedjék azoknak, akik visszahívták az otthoni háborúba, Alexandrosz pedig még gúnyolódott is, amikor az Agisz és Antipatrosz közötti háborúról értesülve így szólt: "Emberek, úgy látszik, míg mi győzelmet aratunk Dareioszon, odahaza Arkadiában valami egérharc folyik." Hogyne tartanánk tehát boldognak Spártát azért a tiszteletért, amelyben Agészilaosz részesítette és azért az engedelmességért, amelyet a törvények előtt mutatott? Mihelyt megérkezett a titkos parancs, lemondott nagy szerencséjéről, hatalmáról, sok jóval kecsegtető reményeiről, és bár "dolgát nem vitte vala véghez",^[192] a szövetségesek mély szomorúsága ellenére azonnal hajóra szállt. Egyben megcáfolta Eraszisztratosznak,^[193] Phaiax fiinak szavait is, aki azt mondotta, hogy közügyekben a spártaiak, magánügyekben pedig az athéniak különbek, mert bár kitűnő királynak, és hadvezérnek bizonyult, magánemberként még jobb és kedvesebb barátnak és bajtársnak. A perzsák egy íjas katona képét verették pénzükre, ezért Agészilaosz, mikor felszedte táborát, azt mondta: a király tízezer íjassal űzi ki Ázsiából; ennyi pénzt vittek ugyanis Athénba meg Thébaiba, és osztottak szét a népvezérek között, akik aztán ezt a két népet háborúba vezették a spártaiak ellen.

16. A Hellészpontoszon átkelve áthaladt Thrakián; a barbároktól nem kért semmit, de mindegyikükhöz követeket küldött, és megkérdezte, hogy barátként vagy ellenségként vonulhat-e át a földjükön. Mind barátságosan fogadták és kísérőket adtak melléje, kitől mennyi tellett, de a trallésziaknak hívott nép, amelynek állítólag már Xerxész is adott ajándékot, pénzt kért Agészilaosztól az átvonulásért - száz ezüsttalentumot és ugyanannyi nőt -, Agészilaosz azonban gúnyosan csak ennyit mondott: "Miért nem jöttek mindjárt, hogy elvigyék?" Majd továbbvonult, s amikor csatasorba álltak fel ellene, megszalasztotta őket, és sokat megölt közülük. A makedónok királyához is ugyanezt a kérdést intézte, mire az azt felelte, hogy még megfontolja a dolgot. "Csak fontolja - mondta Agészilaosz -, mi folytatjuk utunkat." A király elámult merészségén, és megengedte, hogy barátként vonuljon át területén. A thesszaliaiak országát, mert szövetkeztek az ellenséggel, feldúlta. Larisszába Xenoklészt és Szküthészt küldte, azt remélve, hogy elnyerik a város barátságát, de elfogták, és börtönbe vetették őket. A spártaiak felháborodtak, és úgy gondolták, hogy Agészilaosznak ostrom alá kell fognia Larisszát, de ő kijelentette, hogy egész Thesszalia elfoglalása sem kárpótolná, ha két embere közül csak egyiket is elveszítené; kiegyezett tehát az ellenséggel, hogy visszakapja őket. De nem kell csodálnunk Agészilaosznak ezt a viselkedését, ha összevetjük egy másik esettel: Értesült róla, hogy Korinthosz közelében nagy csata volt, és rövid idő alatt sok igen híres ember eltűnt. Bár a spártaiak közül csak nagyon kevesen vesztették életüket, és az ellenség súlyos veszteséget szenvedett, nem örült és nem lelkesedett, hanem szíve mélyéből felsóhajtott, és így szólt: "Szegény Görögország, mennyi embert veszítesz el önkezeddel, akik ha életben maradnának, legyőzhetnék a világ valamennyi barbárját!" De amikor a pharszalosziak útját állták, és kárt okoztak hadseregének, ötszáz lovasát maga vezette ellenük, szétverte őket, és diadaloszlopot állíttatott fel a Narthakion-hegy tövében. Ennek a győzelmének különösen örült, mert lovasságával azokat győzte le, akik a legnagyobb lovas katonáknak tartották magukat.

17. Itt találkozott vele az egyik hazulról küldött ephorosz, Diphridasz,^[194] aki azt a parancsot hozta, hogy azonnal törjön be Boiótiába. Bár nagyobb előkészület után ő maga is ezt szándékozott tenni, úgy gondolta, hogy rögvest engedelmeskednie kell feljebbvalóinak. Kijelentette társainak, hogy közel van az a nap, amiért hazajöttek Ázsiából, s egyben két hadosztályért küldött a Korinthosz vidékén táborozó hadsereghez. A spártaiak az iránta érzett tiszteletből kihirdették a fiatalok között, hogy jelentkezzék, aki kész önkéntesen a király segítségére menni. A felhívásra mindnyájan jelentkeztek; az elöljárók kiválasztották a jelentkezők közül a legedzettebbeket és legerősebbeket, szám szerint ötvenet, és ezeket elküldték hozzá.

Agészilaosz átkelt a Thermopülai-szoroson, keresztülhaladt a baráti Phókisz területén, behatolt Boiótiába, és Khairóneia környékén tábort ütött. Éppen napfogyatkozás volt, a nap félhold alakúnak látszott. Ugyanakkor kapott hírt róla, hogy Peiszandrosz Knidosz közelében a Pharnabazosszal és Konónnal vívott tengeri csatában vereséget szenvedett és elesett. Agészilaoszt természetesen aggodalommal töltötték el a hírek, különösen Peiszandrosz halála és Spárta sorsa miatt bánkódott, de hogy csatára készülő katonáin erőt ne vegyen a csüggedés és a félelem, a tengertől érkező hírnököknek megparancsolta, mondják a valóság ellenkezőjét, hogy győztek a tengeri ütközetben, ő maga pedig felkoszorúzott fejjel áldozatot mutatott be a csapatok előtt a jó hírért, és az áldozati állatból barátainak is küldött húst.

18. Ezután tovább vonult Koróneiáig, ahol megpillantotta az ellenséget, és az is őt. Csatasorba állt, a balszárnyat az orkhomenosziaknak adta, ő maga pedig a jobbszárnyat vezette. A jobbszárnyon a thébaiak álltak velük szemben, a balszárnyon pedig az argosziak. Xenophón, aki maga is jelen volt, és Agészilaosz oldalán harcolt, azt állítja, hogy ez volt a legádázabb küzdelem, amit valaha látott. Az első összecsapás nem járt nagyobb harccal és küzdelemmel, a thébaiak az orkhomenosziakat, Agészilaosz pedig az argosziakat gyorsan megfutamította. Mikor mindkét oldalon meghallották a balszárnyak vereségét és megfutamodását, visszafordultak. Bár Agészilaosz veszély nélkül győzhetett volna, ha nem kanyarodik egy kerülővel a thébaiak elé, hanem hagyja elvonulni és hátba támadja őket, elragadta a harci vágy, szemből támadt rájuk, hogy teljes erővel lesújtson rájuk. A thébaiak azonban ugyanolyan erővel vágtak vissza, és hatalmas küzdelem alakult ki az egész arcvonalon; a harc ott volt a leghevesebb, ahol Agészilaosz állt, és mellette az ötven önkéntes ifjú. Harci vágyuknak még sohase látta ilyen jó hasznát a király: vadul küzdöttek és életüket kockáztatták érte, de nem tudták sértetlenül megőrizni. Több dárda- és kardsebet kapott páncélján keresztül, csak nagy nehezen tudták élve kimenteni a harcból, s közben sokan elestek közülük is. A thébaiak arcvonalának áttörése nehéz feladatnak bizonyult, ezért kénytelenek voltak azt tenni, amitől kezdetben vonakodtak. Szétnyitották a phalanxot, és amikor látták, hogy a thébaiak sorai felbomlanak, utánuk futottak, és oldaltámadást intéztek ellenük, de azok nem futamodtak meg, hanem visszahúzódtak a Helikonra azzal a büszke érzéssel, hogy veretlenek maradtak a csatában.

19. Agészilaosz elgyengült a testét borító nehéz sebektől, de nem vonult vissza sátrába, míg oda nem vitette magát a phalanxhoz és meg nem nézte a táborban összegyűjtött holttesteket. Kiadta a parancsot, hogy azokat, akik az ellenség soraiból a templomba menekültek, mind bocsássák szabadon. A közelben volt ugyanis az itóni Athéné temploma, előtte egy diadaloszlop, amelyet a boiótok állítottak fel akkor, amikor Szpartón vezérlete alatt legyőzték az athéniakat és Tolmidészt megölték.^[195] Másnap kora reggel Agészilaosz próbára akarta tenni a thébaiakat, hogy hajlandók-e megütközni vele. Katonáinak megparancsolta, hogy koszorúzzák meg fejüket, és a fuvolásoknak, hogy játsszanak hangszerükön, majd diadaloszlopot állíttatott és díszíttetett fel győzelmi jelül. Az ellenség ekkor követeket küldött, és kérte az elesettek összeszedését. Agészilaosz fegyverszünetet kötött, és mivel ezzel győzelmét biztossá tette, Delphoiba vitette magát, ahol éppen a püthói játékok folytak. Díszfelvonulást rendezett az isten tiszteletére, és felajánlott száz talentumot, az Ázsiából hozott zsákmány tizedrészét.

Mikor hazatért, polgártársai szeretettel vették körül, és nagy tiszteletben részesítették élete és viselkedése miatt, mert nem úgy tért haza idegenből, mint a legtöbb hadvezér, akiket az idegen szokások megváltoztattak, nem tartotta elviselhetetlennek az otthoni életmódot és nem lázadozott ellene, hanem olyan természetesen illeszkedett bele a hazai viszonyokba, mintha soha nem kelt volna át az Eurótaszon. Nem változtatta meg étkezését, fürdőjét, az asszonnyal való törődést, fegyverei díszét, háza bútorzatát; változatlanul meghagyta még háza ősrégi ajtajait is úgy, ahogyan azokat még Arisztodémosz készíttette. Mint Xenophón mondja, leányának kannathronja semmivel sem volt díszesebb, mint más leányoké. Kannathronnak nevezik azt a griff- vagy szarvasbikaalakokkal díszített gyaloghintót, amelyen a leányokat a díszfelvonulásokon szokták vinni. Xenophón nem említi Agészilaosz leányának a nevét, Dikaiarkhosz pedig bosszankodik miatta, hogy nem ismerjük sem Agészilaosz leányának, sem Epameinóndasz anyjának a nevét; de mi megtaláltuk a spártai feljegyzések közt, hogy Agészilaosz feleségét Kleorának, leányait pedig Eupóliának és Prolütasznak hívták. Spártában napjainkban is lehet látni Agészilaosz lándzsáját, amely azonban semmiben nem különbözik más lándzsáktól.

20. Mikor Agészilaosz látta, hogy egyes polgártársai milyen sokat adnak a lótenyésztésre, rábeszélte nővérét, Küniszkát, hogy vegyen részt az olümpiai kocsiversenyeken. Így akarta megmutatni a görögöknek, hogy a győzelem nem az erény, hanem a gazdagság és a költségek vállalásának dolga. Xenophónt, a bölcset, aki kíséretéhez tartozott, és akit nagyon kedvelt, rávette, hozassa fiait Spártába, és ott neveltesse őket, hogy megtanulják a legszebbet: hogyan kell engedelmeskedni és parancsolni. Amikor Lüszandrosz meghalt, felfedezett egy kiterjedt politikai szövetkezést, amelyet Lüszandrosz szervezett ellene mindjárt azután, hogy visszatért Ázsiából. Most tehát elhatározta, hogy kideríti, milyen polgár volt Lüszandrosz, amíg élt. Iratai közt megtalálta egy beszéd szövegét, amelyet a halikarnaszszoszi Kleón készített. Lüszandrosz ezt a beszédet a nép előtt akarta elmondani, hogy forradalmat szítson és megváltoztassa az alkotmányt. Agészilaosz most nyilvánosságra akarta hozni a beszédet, de a geruszia egyik tagja elolvasta és megijedt meggyőző erejétől. Ezért azt tanácsolta a királynak, hogy ne ássa ki Lüszandroszt sírjából, sőt inkább a beszédet is temesse el vele együtt. Agészilaosz megfogadta a jó tanácsot, és hallgatott. Azoknak, akik szembeszálltak vele, nyíltan nem volt ártalmára, hanem vezéri vagy hivatali megbízatást adott nekik, s csak akkor leplezte le őket, ha hatalmukkal gonoszul és kapzsian visszaéltek. Amikor pedig perbe fogták őket, segített rajtuk, és védelmükre kelt; ellenségei helyett barátaivá és párthíveivé tette őket, és így egyetlen vetélytársa sem maradt.

A másik király, Agészipolisz - mivel apja száműzött volt, maga egészen fiatal, szelíd és csendes természetű ember - nemigen avatkozott bele a politikai dolgokba. Agészilaosz őt is megnyerte magának. Spártában a királyok, amikor odahaza tartózkodtak, ugyanannak a baráti társaságnak a közös étkezésein szoktak részt venni. Agészilaosz jól tudta, hogy Agészipolisz hajlik a fiúszerelemre, ezért a beszélgetést rendesen fiatal fiúkra terelte, sőt biztatta a fiatal királyt, és maga is részt vett szerelmi ügyeiben. A spártaiak a szerelemnek ebben a fajtájában nem találtak semmi szégyellnivalót, sőt az erkölccsel, a nemes becsvággyal és az erény utáni vágyakozással kötötték össze, amint Lükurgosz életrajzában már leírtam.

21. A városban szerzett rendkívüli befolyásával Agészilaosz elérte, hogy anyai féltestvérét, Teleutiaszt nevezzék ki a hajóhad parancsnokává. Mikor Korinthosz ellen hadat viselt, ő maga a szárazföld felől a hosszú falat foglalta el, Teleutiasz pedig a tenger felől a hajókat és a kikötőt. Korinthosz akkor az argosziak birtokában volt. Az Iszthmoszon éppen versenyeket tartottak, mikor Agészilaosz hirtelen meglepte és elűzte őket, kevéssel azután, hogy az istennek áldoztak, s minden áldozati szert otthagytak. Erre a korinthoszi száműzöttek, akik történetesen vele voltak, megkérték, tartsa meg ő a játékokat. Agészilaosz nem vállalkozott rá, de míg a száműzöttek a játékokat tartották, ott maradt és gondoskodott biztonságukról. Később, amikor elment, az argosziak újból megrendezték a játékokat, ekkor némelyek másodszor is győzelmet arattak, mások azonban, akik első alkalommal győztek, másodszor a vesztesek névsorára kerültek. Agészilaosz ekkor azt mondta, hogy az argosziak maguk zúdították fejükre a gyávaság vádját, mert hiába tartották nagy és dicső dolognak a játékok megrendezését, ahhoz már nem volt elég merszük, hogy megharcoljanak érte. Ő maga úgy gondolkodott, hogy mindezekkel a dolgokkal mérsékelten kell törődni. Odahaza igyekezett minél szebb körtáncokat és versenyeket rendezni, amelyekben mindig nagy buzgalommal vett részt, és soha nem maradt el a fiúk és lányok versenyeiről sem, de az olyan dolgokról, amikért mások rajongtak, szemmel láthatólag még csak tudomást sem vett. Amikor Kallippidész, a tragikus színész, akinek nagy híre és neve volt egész Görögországban, s mindenki rajongott érte, első ízben találkozott Agészilaosszal, a király üdvözlése után nagy büszkén elvegyült kíséretében, és mindenáron fel akarta hívni magára a figyelmet. Azt várta, hogy a király tüntesse ki figyelmességével, de végül is ő szólította meg: "Nem ismersz engemet, király?" - kérdezte tőle. Agészilaosz végigmérte, és így szólt: "Csak nem te vagy Kallippidész, a komédiás?" Így nevezik ugyanis a spártaiak a színészeket. Máskor hívták, hogy hallgasson meg valakit, aki a fülemülét utánozza, mire így szólt: "Fülemülét én már hallottam." Menekratész^[196] orvos, akit néhány nagy sikerű gyógyításáért a Zeusz melléknévvel tiszteltek meg, büszkén használta ezt a melléknevet, sőt elkapatottságában odáig ment, hogy a királyhoz intézett levelét így kezdte: "Menekratész Zeusz Agészilaosz királynak jó egészséget kíván." Erre a válasz így hangzott: "Agészilaosz király Menekratésznak gyógyulást kíván."

22. Mialatt Korinthosz környékén táborozott hadseregével, elfoglalta a Héraiont. Éppen nézte, amint katonái széthordják a zsákmányt, amikor követek érkeztek Thébaiból békekötés végett. Agészilaosz mindig gyűlölte Thébait, s azt gondolta, amikor a követek felkeresték, itt az alkalom, hogy megalázza őket. Úgy tett tehát, mintha nem látna, nem hallana, de büszkeségéért a sors bosszút állt rajta, mert a thébaiak még el sem távoztak, amikor jelentették, hogy Iphikratész megsemmisített egy spártai hadosztályt. A spártaiakat hosszú idő óta nem érte ilyen nagy szerencsétlenség: sok derék emberüket veszítették el, könnyű fegyverzetűek győztek le hoplitészeket, zsoldosok spártaiakat.

Agészilaosz a segítségükre rohant, de mikor meggyőződött róla, hogy minden veszve van, visszatért a Héraionra, maga elé rendelte a boiótokat, és tárgyalni kezdett velük. A sértés viszonzásaképpen ezek semmit nem szóltak a békéről, és csak azt kérték, hogy kísértesse el őket Korinthoszba, mire Agészilaosz haragosan így szólt: "Ha csak azt akarjátok látni, hogy barátaitok milyen büszkék szerencséjükre, holnap biztonságban megtehetitek." Másnap magával vitte őket, feldúlta Korinthosz határát, és egészen a városig hatolt. Így bebizonyította, hogy a korinthosziak nem mernek vele szembeszállni, majd elbocsátotta a követséget. Ezután magához vette a hadosztályból megmaradt katonákat, és visszavezette őket Spártába. Táborát mindig felszedte még hajnali szürkület előtt, és csak akkor verte fel újra, mikor besötétedett, hogy arkadiai irigyei ne örülhessenek baján.

Ezután, hogy kedvére járjon Akhaia lakosainak, hadseregével betört Akarnaniába, nagy zsákmányt ejtett, és az akarnaniaiakat csatában legyőzte. Amikor az akhaiaiak kérték, hogy töltse ott a telet, és akadályozza meg az ellenséget a vetési munkák elvégzésében, éppen az ellenkezőjét tette, gondolván, hogy jobban félnek majd a háborútól aratáskor, ha földjük be van vetve. Így is történt, mert amikor híre érkezett, hogy újabb hadjárat van készülőben ellenük, az akarnaiaiak kiegyeztek az akhaiaiakkal.

23. Konón és Pharnabazosz a király hajóhadával megszerezte a tengeren az uralmat, feldúlta Lakónia tengerparti vidékét, és Athén falai is újjáépültek a Pharnabazosztól kapott pénzen. A lakedaimóniak erre elhatározták, hogy békét kötnek a királlyal. Elküldték tehát Antalkidaszt Tiribazoszhoz, és az Ázsiában lakó görögöket, akiknek érdekében Agészilaosz háborút viselt, szégyenletesen és törvényellenesen kiszolgáltatták a királynak. Nyilvánvaló, hogy ebben az aljas eljárásban Agészilaosznak semmi része nem volt, Antalkidasz ugyanis ellensége volt, és azért szorgalmazta a békekötést, mert a háború növelte Agészilaosz hatalmát. Többen azt mondták, hogy a lakedaimóniak médpártiakká lettek, de Agészilaosz azt felelte nekik, hogy inkább a médek lettek Spárta-barátokká. Azokat, akik nem akarták elfogadni a békeszerződést, háborúval fenyegette, és mindenkit rákényszerített, hogy alávesse magát a perzsa király rendelkezéseinek. Legfőbb célja az volt, hogy Thébait gyengítse. Későbbi eljárásával mindezt világossá tette, mert amikor Phoibidasz a fegyverszünet és a béke ellenére elkövette azt a gaztettet, hogy a Kadmeiát elfoglalta, a görögök mindnyájan méltatlankodtak. Bosszankodtak miatta a spártaiak is, amikor pedig Agészilaosz ellenségei haragosan kérdezték Phoibidasztól, hogy kinek a parancsára tette (mert a gyanút Agészilaoszra kívánták terelni), Agészilaosz habozás nélkül Phoibidasz pártjára állt, és nyíltan megmondta, hogy csak aszerint kell elbírálni a tettet, hogy hasznos-e vagy sem, mert ami hasznos Lakedaimónnak, magától értetődően helyes, még ha senki nem rendelte is el. Állandóan azt hajtogatta, hogy minden erény közt a legelső az igazságosság, a vitézségnek nincs semmi haszna, ha nem párosul igazságossággal, és ha mindenki igazságos volna, nem volna szükség vitézségre. Azoknak, akik azt mondták, hogy a nagy királynak is ez véleménye, így válaszolt: "Mivel nagyobb ő nálam, ha nem igazságosabb?" Helyesen és jól gondolta, hogy a viszonylagos nagyságot is az igazságossággal kell mérni. Mikor a béke létrejött, a király levelet írt neki, amelyben vendégbarátságot ajánlott fel, de ő nem fogadta el, mondván, hogy elég a hivatalos baráti viszony is, amíg az fennmarad, magánbarátságra nincs szükség. (Tetteiben nem mindig tartotta magát ehhez a véleményhez, mert gyakran elragadta becsvágya.) Így nemcsak megmentette Phoibidaszt a büntetéstől, hanem Spártát is rávette, hogy vállalja a felelősséget az elkövetett igazságtalanságért, tartsa meg magának a Kadmeiát, és a város ügyeinek intézésével bízza meg Arkhiaszt és Leontiadaszt. Az ő segítségével hatolt be Phoibidasz a fellegvárba, és foglalta el.

24. Így nyomban felmerült a gyanú, hogy bár a tettet Phoibidasz követte el, a szándék Agészilaosztól eredt. A későbbi események igazolták is ezt a vádat, mert amikor a thébaiak elkergették a helyőrséget, és visszaszerezték a város szabadságát, Agészilaosz azt a vádat emelte, hogy megölték Arkhiaszt és Leontiadaszt - akik a valóságban türannoszok, névleg azonban polemarkhoszok voltak -, és háborút indított ellenük. Agészipolisz közben meghalt, és így utódját, Kleombrotosz királyt küldték ki hadsereggel Boiótiába. Agészilaosz már negyven éve katonáskodott, s a törvény értelmében mentes volt a hadi szolgálat alól. Nem is vállalta a vezérséget; restellte ugyanis, hogy bár nemrégen a menekültek érdekében viselt háborút a phliaszosziakkal, most azt lássák, hogy a thébaiaknak zsarnokaik érdekében okoz bajt.

Theszpiaiban valami Szphodriasz volt a spártaiak által kinevezett harmosztész, aki az Agészilaosszal szemben álló párthoz tartozott. Ezt a merész és becsvágyó férfiút mindig inkább hiú remények, mint józan meggondolások vezették. Minden vágya az volt, hogy nagy nevet szerezzen magának, s amikor látta, hogy Phoibidasz Thébaiban elkövetett merész tette révén milyen híressé és nevezetessé vált, fejébe vette, hogy még dicsőbb és fényesebb vállalkozás lenne, ha saját kezdeményezésével elfoglalná Peiraieuszt, és az athéniakat váratlan támadással elvágná a tengertől. Mondják, hogy ez a terv a boiótok két főemberétől, Pelopidasztól és Melóntól származott. Ezek titokban olyan embereket küldtek hozzá, akik Spárta-barátnak adták ki magukat, dicsérték, magasztalták Szphodriaszt, és azt állították, hogy egyedül ő alkalmas a nagy tett elkövetésére. Lelkesítették és biztatták egy olyan terv végrehajtására, amely hasonlóképpen jogtalan és törvénytelen volna, mint a másik, csak éppen Szphodriasz kevesebb merészséggel és szerencsével fogott hozzá. Az történt ugyanis, hogy teljes nappali világosságban ért a thriai síkságra, pedig azt remélte, hogy Peiraieuszt még az éjszaka folyamán megtámadja. Mondják, hogy katonái az eleusziszi templomokban fényeket láttak felvillanni, és ez szörnyű félelemmel töltötte el őket. Szphodriasz is elvesztette bátorságát, nappal nem mert támadni. Ezért szégyenszemre valami jelentéktelen kis zsákmánnyal visszatért Theszpiaiba. Ezután az athéniak követeik útján vádat emeltek Spártában, de aztán úgy találták, hogy nem is volt rá szükség, hogy ők vádolják be Szphodriaszt, mert az arkhónok máris perbe fogták főbenjáró vétséggel. Szphodriasz nem mert megjelenni a bíróság előtt, minthogy félt polgártársai haragjától, akik restelkedtek tette miatt az athéniak előtt, és úgy tüntették fel a történteket, hogy őket is sérelem érte, és semmiképpen sem voltak a bevádolt bűntársai.

25. Szphodriasznak volt egy szépséges fia, Kleónümosz,^[197] akibe beleszeretett Arkhidamosz, Agészilaosz király fia. Arkhidamosz természetesen szívből osztotta Kleónümosznak veszélyben forgó atyja iránt érzett aggodalmát, de nyíltan semmit nem tudott tenni érte, nem tudott segíteni rajta, mert Szphodriasz Agészilaosznak politikai ellenfele volt. Kleónümosz mégis felkereste Arkhidamoszt, és könnyek között kérte, hogy szerezze meg apja jóindulatát, mert tőle kell a leginkább félniök. Arkhidamosz három-négy napon át, félve és restelkedve, szótlanul az apja nyomában járt, míg végre, amikor már közelgett az ítélethozatal napja, erőt vett magán, és elmondta apjának, hogy Kleónümosz megkérte, járjon közben apja érdekében. Agészilaosz tudott Arkhidamosz szerelméről, és nem akadályozta meg, mert Kleónümosz fiatal gyermekkorától fogva elárulta, hogy derék, jóravaló ember válik majd belőle. Egyelőre nem biztatta fiát, hogy kérését teljesíteni tudja, s azzal hagyta ott, hogy utánanéz a dolognak, és megtesz mindent, amit a tisztesség határain belül megtehet. Arkhidamosz szégyellte, hogy nem tudott eredményt elérni, és nem kereste fel többé Kleónümoszt, pedig azelőtt naponként több ízben is meglátogatta. Emiatt Szphodriasz barátai is komolyan aggódtak, míg fel nem kereste őket Agészilaosz egyik barátja, Etümoklész, aki beszélgetés közben közölte velük a király véleményét: a legnagyobb mértékben helyteleníti Szphodriasz tettét, de egyébként derék embernek tartja, és úgy gondolja, hogy a városnak sok ilyen katonára volna szüksége. A perről Agészilaosz ettől kezdve mindig olyan hangon beszélt, hogy fiának kedvében járjon. Így aztán Kleónümosz észrevette, hogy Arkhidamosz buzgón közbenjárt érdekükben, Szphodriasz barátai pedig nekibátorodtak, hogy segítsenek a vádlotton. Agészilaosz különben is nagyon szerette gyermekeit. Mondják, hogy amikor még egészen kicsinyek voltak, kész volt velük vesszőparipán lovagolni, s amikor egyik barátja meglátta, Agészilaosz arra kérte, addig ne szóljon senkinek, míg ő maga is apa nem lesz.

26. Szphodriaszt felmentették. Az athéniak, mihelyt tudomásukra jutott az ítélet, háborúra készülődtek, erre a spártaiak komoly szemrehányást tettek Agészilaosznak, hogy alaptalan és gyerekes elfogultságból útját állta az igazság érvényesülésének, és a várost bűnrészessé tette egy súlyos törvényszegésben, amelyet a görögök ellen követtek el. Agészilaosz látta, hogy Kleombrotosznak semmi kedve hadat viselni a thébaiak ellen, ezért hát lemondott törvény adta felmentéséről a hadvezetés alól, amelyet korábban igénybe vett, saját maga tört be Boiótiába, és sok kárt okozott a thébaiaknak. De azért kudarcok is érték, és amikor megsebesült, Antalkidasz így szólt hozzá: "Szép tandíjat kapsz te a thébaiaktól, mert megtanítod őket a harcra, pedig nem is akarták és nem is értettek hozzá." A thébaiak, mint mondják, akkor valóban harciasabbak voltak, mint valaha, mert a lakedaimóniak a rengeteg háborúval megedzették őket a hadviselésre. Ezért tiltotta meg hajdan Lükurgosz három úgynevezett intő rhétrájában, hogy a spártaiak gyakran hadakozzanak ugyanazon ellenség ellen, nehogy az megtanulja tőlük a hadviselést.

De a lakedaimóniak szövetségesei is haragudtak Agészilaoszra, mert bár a közösséget nem érte semmi sérelem, merő gyűlöletből el akarta pusztítani a thébaiakat. Kijelentették, hogy épp elegen vannak, semmi szükségét nem érzik, hogy évről évre hol ide, hol oda kísérgessenek néhány lakedaimónit. Mondják, hogy Agészilaosz ekkor meg akarta mutatni nekik, mit ér az ő sokaságuk, és a következőt eszelte ki: Leültette mindnyájukat egy csoportban a szövetségeseket, a lekedaimóniakat pedig külön, egymagukban. Ekkor hírnökkel felszólította először a fazekasokat, aztán a kovácsokat és a kőműveseket, majd az ácsokat, hogy álljanak fel; a szövetségesek kevés híján mind felálltak, de a lakedaimóniak közül senki, mert nekik tilos volt bármely ipart űzni vagy mesterséget megtanulni. Agészilaosz ekkor nevetve így szólt: "Látjátok, emberek, mennyivel több katonát állítunk ki nálatok!"

27. Thébaiból visszafelé jövet Megarában felment a fellegvárban levő tanácsházba, útközben fájdalmas görcs állott egészséges lábszárába, véraláfutásos lett, és erősen gyulladásba jött. Egy szürakuszai orvos felnyitotta az eret a bokacsont alatt; a fájdalom ettől megszűnt, de a nagy és szüntelen vérzéstől mély ájulásba esett, és komoly életveszélyben forgott. Amikor a vérzés elállították, Spártába vitték, de hosszú ideig gyengélkedett, és nem tudott hadba vonulni.

A spártaiakat ekkor sok vereség érte a szárazföldön és a tengeren, köztük a legnagyobb Tegürában,^[198] ahol a thébaiak első alkalommal győzték le őket nyílt ütközetben. Mindenki egyetértett benne, hogy általános békét kell kötni, mire egész Görögországból összegyűltek a követek Spártába a béke megkötése végett. Közöttük volt Epameinóndasz is, a műveltségéről és bölcsességéről híres férfiú, aki azonban eddig még semmi jelét nem mutatta hadvezéri képességeinek. Amikor Epameinóndasz látta, hogy mindenki más hajlong Agészilaosz előtt, merészen és nyíltan kezdett beszélni, és nem Thébai, hanem egész Görögország érdekében szólva kijelentette, a háború egyedül Spárta javát szolgálja, a többiek mind rosszul járnak; sürgette tehát, hogy a békét az igazság és egyenlőség alapján kössék meg, mert a béke csak úgy lesz tartós, ha mindenki számára egyenlő mértékkel mérnek.

28. Mikor Agészilaosz látta, hogy a görögök a legnagyobb csodálattal és figyelemmel hallgatnak Epameinóndaszra, megkérdezte tőle, jogosnak és méltányosnak tartja-e, hogy Boiótia független legyen. Epameinóndasz, gyorsan és merészen, kérdéssel felelt a kérdésre, és megkérdezte Agészilaosztól, jogosnak tartja-e, hogy Lakónia független legyen. Erre Agészilaosz dühösen felugrott, és követelte tőle, mondja meg világosan, hajlandó-e függetlenséget adni Boiótiának. Erre Epameinóndasz megismételte kérdését, hajlandó-e függetlenséget adni Lakóniának, úgyhogy Agészilaosz végképp kijött a sodrából, s jó ürügynek találta az esetet arra, hogy törölje Thébai nevét a békeszerződésből, és hadat üzent neki. A többi görögöt távozásra szólította fel, miután a békét megkötötték, és azt ajánlotta nekik, hogy az orvosolható bajokat bízzák a békére, az orvosolhatatlanokat pedig a háborúra, mert lehetetlen minden vitás kérdést tisztázni és véglegesen elintézni.

Kleombrotosz ebben az időben hadseregével éppen a phókisziak földjén tartózkodott. Az ephoroszok tehát nyomban felszólították, hogy vezesse seregét a thébaiak ellen. Üzenetet küldtek a szövetségeseknek is, hogy gyűljenek össze; ezek kedvetlenül és nehezen vállalták a háborút, de nem mertek ellentmondani, sem az engedelmességet megtagadni a lakedaimóniaknak. Sok vészjósló előjel mutatkozott, amint Epameinóndasz életrajzában már leírtam, és a lakóniai Prothoosz is ellenezte a hadjáratot, de Agészilaosz hajthatatlan volt és kierőszakolta a háborút abban a reményben, hogy most, amikor egész Görögország az ő oldalukon áll, és a thébaiakat kizárták a békeszerződésből, elérkezett az ideje, hogy bosszút álljon rajtuk. Kitűnt azonban, hogy a háború időpontjának megválasztását a harag, és nem a józan számítás szabta meg, mert a békeszerződést a Szkirophorión hónap tizennegyedik napján írták alá Lakedaimónban, és húsz nappal később, a Hekatombaión hónap ötödik napján a spártaiak vereséget szenvedtek Leuktránál. A csatában ezer lakedaimóni esett el. Elesett Kleombrotosz király is és körülötte a legvitézebb spártaiak, közöttük, mint mondják, Szphodriasz szép fia, Kleónümosz is, aki háromszor esett a földre a király előtt, és mindannyiszor talpra állt; így halt meg, a thébaiak ellen küzdve.

29. A lakedaimóniakat váratlanul érte a vereség, de a thébaiak sem reméltek ilyen sikert, amilyenre még nem volt példa a görögök egymás ellen vívott harcaiban. A legyőzöttek sem viselkedtek ez alkalommal kevésbé dicséretreméltóan, mint a győztesek. Xenophón helyesen mondja, hogy érdemes feljegyezni, amit nemes gondolkodású férfiak borozás és mulatozás közben beszélnek; de még inkább érdemes gondosan megfigyelni, amit nemes gondolkodású emberek tesznek és mondanak balszerencséjük idején, hogy méltóságukat megőrizzék. A város történetesen ünnepségeket tartott, és tele volt idegenekkel. Éppen kardalversenyt rendeztek a színházban, amikor megérkeztek a hírnökök Leuktrából a vereség hírével. Az ephoroszok nyomban világosan látták, hogy ügyüket milyen csapás érte, és hogy elveszítették a vezetést, de nem engedték, hogy a kardalversenyt abbahagyják, sem hogy a város megváltoztassa az ünnep rendjét; minden családdal közölték elesett hozzátartozóik nevét, a színházi előadást és a kardalversenyt azonban folytatták. Másnap reggel, amikor már mindenki megbizonyosodott felőle, hogy kik menekültek meg és kik estek el, az elesettek apái, rokonai és hozzátartozói lementek az agorára, csillogó arccal köszöntötték egymást, telve büszkeséggel és ujjongással, a megmenekültek barátai pedig, mint akik gyászolnak, asszonyaikkal odahaza maradtak, és ha valaki kénytelen volt hazulról elmenni, viselkedése, hangja, tekintete alázatot és levertséget árult el. Még nagyobb különbséget lehetett látni és észrevenni az asszonyokon: aki élve kapta vissza fiát a csatából, levert és hallgatag volt, aki pedig elvesztette, nyomban a templomokba ment el; valamennyien vidáman, büszkeséggel eltelten látogatták meg egymást.

30. A szövetségesek elpártoltak, és tartani lehetett tőle, hogy a győztes Epameinóndasz büszke hódítóként betör a Peloponnészoszra. Ekkor sokaknak eszébe jutott az Agészilaosz sántaságáról szóló jóslat; nagy lehangoltság és félelem fogta el őket, hogy a város dolgai azért folynak olyan rosszul, mert elűzték az ép lábú királyt, s csonkát, bénát választottak helyette, pedig az isten figyelmeztette őket, hogy óvakodjanak tőle. De hatalma, erénye és híre miatt Agészilaoszt nemcsak meghagyták királyuknak és vezérüknek, hanem politikai bajaikban is őt tették meg orvosuknak és tanácsadójuknak. A csatákban gyáván viselkedőket, akiket "reszketőknek" neveztek, nemigen akarták a törvény előtt megszégyeníteni, mert sokan voltak és nagy befolyással rendelkeztek, de meg féltek is tőlük, hogy lázadást szítanak. Az ilyeneket általában kizárták a hivatalviselésből, de még az is szégyenszámba ment, ha valaki házassági kapcsolatba lépett velük, s bárki megüthette őket, aki szembetalálkozott velük. Gondozatlanul, szurtosan kellett járniuk, kopott, színes rongyokkal foltozott köpenyben, szakállukat féloldalt levágták, féloldalt megnövesztették. Veszélyes dolog volt, hogy sok ilyen embert hagyjanak kószálni a városban, amelynek oly sok katonára volt szüksége. Megválasztották tehát Agészilaoszt törvényhozónak, és ő, anélkül, hogy hozzáadott volna a törvényekhez vagy elvett volna belőlük, vagy akár átalakította volna őket, elment a lakedaimóniak népgyűlésére, és azt mondta, hogy ma még alhatnak a törvények, de holnaptól kezdve újból érvényben kell lenniök, s így megmentette a városnak a törvényeket és a polgárok becsületét. Hogy a fiatalok csüggedését és levertségét megszüntesse, betört Arkadiába, és bár vigyázott rá, hogy ne kezdjen csatát az ellenséggel, elfoglalta a mantineiaiak egyik kisebb városát, és határukat feldúlta; ezzel élénkséget és jókedvet hozott a városba, mert látták, hogy nincs még minden elveszve.

31. Epameinóndasz megjelent Lakónia földjén a szövetségesekkel, nem kevesebb, mint negyvenezer hoplitésszel. Sok könnyű fegyverzetű és fegyvertelen csapat is volt velük, akik a zsákmány kedvéért követték őket, úgyhogy együttesen hetvenezer főnyi tömeg tört be Lakóniába. Nem kevesebb, mint hatszáz esztendeje laktak már dórok Lakedaimónban, és először történt meg, hogy ellenséges csapatokat láttak az országban, idáig azelőtt soha senki nem merészkedett. Most azonban rátörtek erre az érintetlen, minden pusztítástól megkímélt területre, és tűzzel-vassal pusztítottak mindent a folyóig.^[199] Senki nem szállt velük szembe, mert Agészilaosz nem engedte, hogy a lakedaimóniak, amint Theopomposz mondja, harcra keljenek "a háború zúduló és ömlő folyamával", hanem megrakta a város közepét és legerősebb pontjait nehéz fegyverzetű katonákkal, és nyugodtan elviselte a thébaiak dicsekvő fenyegetéseit, akik név szerint felszólították és unszolták, hogy küzdjön meg hazájáért, mert ő az oka minden bajnak, ő szította fel a háború tüzet. Agészilaoszt is nagyon elkeserítette a várost megtöltő zűrzavar és kétségbeesett szaladgálás. Az idősebbek fel voltak háborodva a történteken, az asszonyokat pedig nem lehetett lecsendesíteni, annyira magukon kívül voltak, amikor hallották az ellenség kiáltozását, és látták a tüzeket. Agészilaosz akkor vette át a város feletti uralmat, amikor az hatalma tetőpontján állt, és most kétségbeesetten látta, hogy most minden oda van: hír, méltóság, büszkeség; pedig gyakran szokta mondani, hogy lakóniai asszony még soha nem látta az ellenség tüzének füstjét. Mondják, hogy a két nép vitézségéről vitázva egy athéni így dicsekedett: "Mi gyakran elűztünk titeket a Képhiszosztól." Mire Antalkidasz így vágott vissza: "De mi titeket soha az Eurótasztól." Hasonló feleletet adott egy kevésbé ismert spártai is egy argoszinak, amikor az így szólt: "Közületek sokan fekszenek eltemetve Argoliszban." Erre ő így felelt: "De közületek senki Lakóniában."

32. Mondják, hogy Antalkidasz, aki ephorosz volt, annyira félt, hogy gyermekeit Küthéra szigetére küldte. Agészilaosz, mikor az ellenség megkísérelte az átkelést a folyón, és erőszakkal akart behatolni a városba, otthagyta a többi pontot, és csapatait a város középső, magasabb fekvésű részén állította csatarendbe. Az Eurótasz a havazások miatt éppen a szokottnál jobban megáradt, örvénylő folyásával és jéghideg vizével a thébaiaknak sok bajt és nehézséget okozott. Amikor Epameinóndasz a phalanx élén átkelt a folyón, néhányan megmutatták Agészilaosznak, aki állítólag hosszasan és figyelmesen nézte, majd csak ennyit mondott: "Ó, ez a kalandvágyó férfiú!" Epameinóndaszt sarkallta a dicsvágy, hogy a városban megütközzék az ellenséggel és diadaljelet állíthasson, de nem tudta Agészilaoszt állásából kimozdítani, ezért hát visszavonult, és a vidéket dúlta fel. Kétszáz lakedaimóni, aki már régóta alattomos és áruló terveket forralt, elfoglalta az Isszóriont, egy falakkal körülkerített és nehezen járható helyet, amelyen Artemisz temploma áll. A lakedaimóniak el akarták kergetni onnan őket, de Agészilaosz zendüléstől félt, ezért intette embereit, hogy maradjanak nyugton; egy szál köpenyben, egyetlen szolga kíséretében felkereste őket, és odakiabálta, hogy rosszul értették a parancsát, mert ő nem ide rendelte őket, és nem mindnyájukat, hanem néhányukat oda (és egy másik helyre mutatott), néhányukat a város más részére. A lázadók örömmel hallották Agészilaosz szavait, mert azt gondolták, hogy tervük titokban maradt, és elmentek azokra a helyekre, ahova rendelte őket. Agészilaosz erre egy másik csapattal azonnal megszállatta az Isszóriont, a lázadók közül pedig tizenötöt még aznap elfogatott és kivégeztetett. Egy másik, még nagyobb összeesküvésre is figyelmeztették, spártai férfiak társaságára, akik titokban gyülekeznek egy házban a zendülés előkészítésére. Ezeket ilyen zavaros időben bíróság elé sem lehetett állítani, de figyelmen kívül sem lehetett hagyni összeesküvésüket. Így aztán megtárgyalta az ügyet az ephoroszokkal, és bírói eljárás nélkül kivégeztette őket, bár azelőtt egyetlen spártait sem végeztek ki bírói ítélet nélkül. Mikor a fegyverbe szólított vidékiek és helóták közül sokan átszöktek a városból az ellenséghez, és ez sok embert elkedvetlenített, kioktatta a szolgákat, hogy kora hajnalban kutassák fel az átszököttek fekvőhelyeit, fegyvereiket gyűjtsék össze és rejtsék el, hogy számuk ki ne tudódjék.

Némelyek szerint azért vonultak el a thébaiak Lakóniából, mert beállt a téli időjárás, de az is lehet, hogy azért, mert az arkadiaiak közt felbomlott a fegyelem és szétszéledtek, hiszen már három hónapot töltöttek ott, és az ország java részét felprédálták. Theopomposz azt beszéli, hogy amikor a boiótok vezetői elhatározták az elvonulást, megjelent náluk egy spártai, bizonyos Phrixosz, és Agészilaosztól tíz talentumot vitt nekik kivonulásuk költségeire, és így előre elhatározott távozásukhoz még útipénzt is kaptak az ellenségtől.

33. Ezt a történetet egyedül Theopomposz ismeri. Nem értem, hogy a többi történetíró miért nem hallott róla, de abban mindnyájan megegyeznek, hogy akkor Spárta kizárólag Agészilaosznak köszönhette megmenekülését, mert lemondott a civódásról, a vele született becsvágyról, és biztonságban vezette az állam ügyeit. De a város hatalmát és dicsőségét a bukás után már nem tudta helyreállítani, mert a város jóléte olyan, akár az egészséges emberi test, amely pontosan és szigorúan megtartott életrendhez igazodik, s egyetlen hiba is elég, hogy kibillentse egyensúlyából. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert egy jól elrendezett, békén, erényen és egyetértésen felépített államhoz fegyveres erővel meghódított területeket és birodalmakat csatoltak hozzá, amit pedig Lükurgosz egyáltalán nem tartott szükségesnek a város boldogulásához; ebből kifolyólag kudarcot vallottak.

Agészilaosz öregkorára való tekintettel lemondott a hadvezetésről, de fia, Arkhidamosz a szicíliai zsarnoktól kapott segítséggel legyőzte az arkadiaiakat az úgynevezett könnytelen csatában, amelyben saját emberei közül senki nem esett el, de az ellenség soraiból sokakat megölt. Ez a győzelem különösen megmutatta a város gyengeségét. Azelőtt ugyanis annyira megszokott és természetes dolog volt az ellenségen vett győzelem, hogy az isteneknek nem is áldoztak mást, csak egy kakast, nem örvendeztek és nem dicsekedtek különösebben diadalukkal. Sőt mikor az a mantineiai ütközet lefolyt, amelyet Thuküdidész is leír, a győzelemről hírt hozónak egy darab húst küldtek az elöljárók a közös étkezőhelyről, mást semmit. Most azonban a csatanyerés és Arkhidamosz érkezésének örvendetes hírére senki nem mérsékelte magát: Arkhidamosz apja sietett legelöl, az örömtől sírva, mögötte csoportba verődve a vezető emberek, az öregek és az asszonyok; mind a folyóhoz tartottak, kezüket hálára emelték az istenekhez, mintha Spárta lemosta volna a meg nem érdemlett gyalázatot, és mintha újra régi fényben látnák ragyogni az ősi dicsőséget. Mondják, a férfiak a vereségek miatti szégyenükben mindaddig a szemébe sem mertek nézni feleségüknek.

34. Epameinóndasz emberei felépítették Messzénét, s a város régi lakosai mindenünnen visszatértek. A spártaiak ezt nem merték és nem is tudták megakadályozni, de súlyosan nehezteltek Agészilaoszra, mert az ő uralkodása idején veszítették el azt az országot, amely nagyságban nem maradt el Lakónia mögött, termékenységben a legelső volt Görögországban, és amely olyan sokáig a birtokukban volt. Agészilaosz ezért nem fogadta el a thébaiak által felajánlott békét. Jogilag nem volt hajlandó lemondani arról a területről, amely valóságban úgysem volt az övé, ráadásul kis híján elveszítette Spártát is, mert lépre csalta az ellenség csele. Amikor a mantineiaiak ismételten elpártoltak Thébaitól, és behívták a lakedaimóniakat, Epameinóndasz tudomást szerzett róla, hogy Agészilaosz hadseregével elhagyja Spártát, és Mantineiához közeledik. Elindult hát Tegeából a mantineiaiak tudta nélkül, és hadait Lakedaimón ellen vezette; elhaladt Agészilaosz mellett, és hajszál híja, hogy hatalmába nem kerítette a védelem nélkül hagyott várost. Szerencsére a theszpiai Euthünosz, amint Kalliszthenész mondja (Xenophón állítása szerint krétai volt), jelentette a dolgot Agészilaosznak, aki azonnal lovast küldött a városba, hogy figyelmeztesse a polgárokat, majd maga is visszatért Spártába. Nem sokkal később a thébaiak átkeltek az Eurótaszon, és támadást intéztek a város ellen, amelyet Agészilaosz kitartóan és korát meghaladó erővel védelmezett, mert belátta, hogy most nem gondolhat a biztonságára, mint azelőtt, és nem lehet óvatos, hanem elszántságra és vakmerőségre van szükség. Ezeket az erényeket más alkalmakkor semmire sem becsülte, nem is élt velük, most azonban általuk hárította el a veszélyt, és ragadta ki a várost Epameinóndasz kezéből. Diadaljelet állított fel, s megmutatta a nőknek és a gyermekeknek, hogy a lakedaimóniak miként fizetik a legszebb bért hazájuknak felneveltetésükért. Arkhidamosz az első sorokban harcolt, és mindenkinek feltűnt rettenthetetlen bátorságával és gyors mozdulataival. A szűk sikátorokon a legveszélyeztetettebb pontokra rohant, és kevesedmagával visszaszorította az ellenséget. De gondolom, Iszidasz, Phoibidasz fia is különös és csodálatra méltó látvány lehetett nemcsak a város polgárainak, hanem az ellenségnek is. Szép megjelenésű, magas termetű ifjú volt, élete legvirágzobb korában, amikor a fiatalember férfiúvá fejlődik. Mezítelenül, védőfegyverek és ruha nélkül (éppen testét olajozta) vette kezébe lándzsáját és kardját, és úgy rohant ki a házból, hogy a küzdők közé vesse magát. Megtámadta az ellenséget, mindenkit leterített, aki eléje került. Sebet nem kapott senkitől, talán az isten védte meg vitézségéért, talán azoknak, akikkel szembekerült, embernél nagyobbnak és hatalmasabbnak tűnt fel. Mondják, hogy vitézségéért az ephoroszok megkoszorúzták, majd ezer drakhma bírsággal sújtották, mert merészségében védőfegyverek nélkül veszélyeztette életét.

35. Néhány nappal később Mantineiánál ütköztek meg, Epameinóndasz az első sorokban már-már győzelmet aratott, és készült üldözőbe venni a szorongatott helyzetben levő spártaiakat, ekkor eléje állt a spártai Antikratész, és mint Dioszkuridész beszéli, dárdájával átdöfte. De a lakedaimóniak Antikratész utódait a mai napig is Makhairiónoknak^[200] nevezik, mert állítólag kardjával mérte a csapást Epameinóndaszra. Annyira féltek Epameinóndasztól, hogy gyilkosát kitüntetésekkel és ajándékokkal halmozták el, családjának pedig adómentességet szavaztak meg, amit Antikratész egyik utóda, Kallikratész még napjainkban is élvez.

Az ütközet és Epameinóndasz halála után a görögök békét kötöttek egymással, de Agészilaosz a messzénéieket ki akarta zárni a békét érvényesítő esküből azzal az ürüggyel, hogy nincs városuk. A többiek azonban mind elfogadták a messzénéiek esküjét, erre a lakedaimóniak elálltak a békétől, és egyedül folytatták a háborút abban a reményben, hogy visszaszerzik Messzénét. Méltán tartották Agészilaoszt erőszakos, makacs és a háborúban telhetetlen embernek, aki mindent megtett, hogy aláássa és halogassa az általános béke megkötését. Egyéb pénzforrás híján kénytelen volt a városban levő barátait kölcsönökért és költség-hozzájárulásokért zaklatni, holott az lett volna a kötelessége, hogy - kihasználva a kedvező alkalmat - véget vessen a sok bajnak, nem pedig hogy kicsinyes harcot folytasson Messzéné jövedelmeiért és adóiért, hiszen addigra már annyi várost és oly roppant nagy birodalmat veszített a szárazföldön és a tengeren.

36. Még többet ártott hírnevének azzal, hogy az egyiptomi Takhósz zsoldjába szegődött vezérnek. Mindenki méltatlan dolognak tartotta, hogy akit a legnagyobb görögnek mondtak, aki hírnevével betöltötte az egész világot, az a perzsa királytól elpártolt barbárnak pénzért áruba bocsássa testét, nevét és hírét, s egy zsoldoscsapat vezéreként vállaljon és végezzen szolgálatot. Amikor valaki elmúlt nyolcvanesztendős, és egész testét sebhelyek borították, még ha újból azt a szép s megtisztelő feladatot vállalja, hogy vezérként harcoljon Görögország szabadságáért, becsvágyát akkor sem tarthatjuk teljesen kifogástalannak. A nemes tettnek is megvan az alkalmas ideje és órája, annál is inkább, mert a szép a rúttól csak a mértékben különbözik. Agészilaosz azonban mindezzel semmit nem törődött, és semmi közszolgálatot nem tekintett méltóságán alulinak, sőt azt tartotta volna magához méltatlannak, hogy tétlenül éljen a városban, és henyélve várja be halálát. Zsoldosokat toborzott tehát abból a pénzből, amelyet Takhósz küldött neki, majd hajókra rakta őket, tengerre szállt, s ugyanúgy, mint valamikor, harminc tanácsadót vitt magával.

Amikor Egyiptomban partra szállt, a király legelőkelőbb vezérei és főemberei várták a kikötőben, és tisztelegtek előtte. Az egyiptomiak közt nagy várakozás előzte meg Agészilaosz érkezését nagy hírneve miatt, és sokan összesereglettek a látására. Mikor azután nem láttak semmi fényes pompát, csak egy apró, jelentéktelen külsejű öregembert, aki a part melletti réten feküdt durva szövetből készült, ócska köpenyben, gúnyolódni kezdtek és kinevették; azt mondták, hogy olyan ez, mint ahogyan a mesében mondják: vajúdik a hegy, és egeret szül. De még inkább megcsodálták azt az érthetetlen eljárást, hogy a neki felajánlott ajándékok közül csak a lisztet, a borjakat és a ludakat fogadta el, de az édességeket, ízletes ételeket, illatszereket mind visszautasította, majd amikor unszolták és erőltették, hogy fogadja el, szólt, hogy adják a helótáknak. De, mint Theophrasztosz beszéli, nagyon megtetszett neki a koszorúkba kötött papirusznád leveleinek simasága és egyszerűsége, s kérte a királyt, hogy ha majd visszautazik, ebből adasson neki.

37. Ezután csatlakozott a hadjáratra készülődő Takhószhoz. Nem kapta meg az egész hadsereg vezérletét, amint remélte, hanem csak a zsoldosokét, a hajóhad parancsnoka az athéni Khabriasz volt, a fővezér pedig maga Takhósz. Ez a mellőzés mindjárt kezdetben bántotta Agészilaoszt, és ezenfelül kénytelen volt elviselni az egyiptomi kérkedő hiúságát is. Együtt hajózott el vele a föniciaiak ellen, rangjához és természetéhez méltatlan, megalázó helyzetben, s csak a megfelelő alkalomra várt.

Nektanabisz, Takhósz unokaöccse, a hadsereg egyik részének parancsnoka elpártolt Takhósztól, és az egyiptomiak kikiáltották királyukká; Nektanabisz ekkor Agészilaoszhoz küldött, és a támogatását kérte; ugyanilyen kéréssel fordult Khabriaszhoz is, és mindkettőjüknek nagy ajándékokat ígért. Amikor Takhósz értesült a dologról, kérlelni kezdte őket. Khabriasz megkísérelte, hogy Agészilaoszt rábeszéléssel és biztatással megtartsa a Takhósz iránti barátságban, de ő így válaszolt: "A magad jószántából jöttél ide, Khabriasz, és módodban van, hogy saját belátásod szerint cselekedjél, de engem hazám rendelt az egyiptomiak vezéréül. Nem volna tehát helyes, hogy azok ellen viseljek háborút, akiknek szövetségeséül küldtek ide, hacsak hazám mást nem dönt." Ezután néhány emberét Spártába küldte, hogy bevádolják Takhószt, és jóindulatukba ajánlják Nektanabiszt. Takhósz és Nektanabisz is küldtek követeket, s kérték a lakedaimóniakat; az egyik a régi szövetség és barátság nevében, a másik még nagyobb jóindulat és hűség ígéretében.

A lakedaimóniak meghallgatták a követeket, és azt a nyílt üzenetet küldték az egyiptomiaknak, hogy mindenről Agészilaosznak kell döntenie, neki pedig az a feladata, hogy Spárta érdekében cselekedjék. Így aztán Agészilaosz átállt a zsoldosokkal Takhósztól Nektanabiszhoz, és hazája érdekeivel leplezte helytelen és különös eljárását, mert ha eltekintünk ettől az ürügytől, tettének igazi oka az árulás volt. Sajnos, a lakedaimóniak a becsületet elsősorban hazájuk érdeke szerint szabják meg, s nem tudnak és nem ismernek más igazságot, csak ami Spárta dicsőségét növeli.

38. Takhósz, miután a zsoldosok cserbenhagyták, elmenekült, de Nektanabisznak új versenytársa akadt, egy mendészi ember, akit királynak kiáltottak ki; ez százezer főnyi sereget gyűjtött össze, és Nektanabisz ellen indult. Nektanabisz igyekezett Agészilaoszt azzal bátorítani, hogy bár az ellenség nagyszámú, de szedett-vedett mesterember népség, és harci tapasztalat híján nem érdemes velük törődni. "Én nem is a számuktól félek - mondta Agészilaosz -, hanem a tapasztalatlanságuktól és a tudatlanságuktól, azzal nehéz elbánni. Mert katonai cselfogással csak azokat lehet meglepni, akik felkészülnek a védekezésre az előre várt és gyanított dolgok ellen, de aki semmit nem vár és semmit nem gyanít, az nem kínál alkalmat a fogásra annak, aki meg akarja fogni, mint ahogy nem lehet birkózásba kezdeni a mozdulatlan emberrel sem." A mendészi Agészilaoszhoz küldött, és próbálta megnyerni magának. Erre Nektanabisz megijedt, és amikor Agészilaosz sürgetni kezdte, hogy minél hamarabb álljon ki döntő ütközetre, ne húzza-halassza a háborút harcban járatlan ellenfeleivel szemben, akik sokan vannak, körülkeríthetik, sáncokkal vehetik körül, megelőzhetik és elébe vághatnak, még inkább gyanakodott rá és félt tőle; visszavonult hát egy jól megerősített és hosszú fallal körülkerített városba. Agészilaoszt bántotta ez a bizalmatlanság és nehezen viselte el, de restellte volna az újabb köpönyegforgatást, és dolgavégezetlenül sem akart hazatérni, így hát csapataival együtt ő is bevonult a falak közé.

39. Mikor az ellenség előrenyomult és körülzárta a várost, ismét megrémült az egyiptomi, és most már harcolni akart, de mindinkább ezt óhajtották a görögök is, mert az ostromlott város szűkében volt az élelemnek. Agészilaosz azonban közbelépett, amiért az egyiptomiak még jobban ócsárolták, és a király árulójának nevezték, de ő szelíden elviselte a rágalmakat, és megvárta az alkalmas időt haditerve végrehajtására.

Ez a terv a következő volt: Az ellenség a fal körül mély árkot ásott, hogy körülzárja őket. Amikor az árok két vége már majdnem összeért és körbekerítette a várost, megvárta, míg beesteledik, majd fegyverbe szólította a görögöket, az egyiptomihoz lépett, így szólt hozzá: "Elérkezett a menekülés pillanata, fiatalember, amiről eddig azért nem szóltam, mert féltem, hogy idő előtt elrontom. Az ellenség saját kezével teremtette meg biztonságunkat azáltal, hogy ezt a nagy árkot ásta. Az eddig megásott árok visszatartja őket, hogy tömegestül ránk támadjanak, a még befejezetlenül maradt rész pedig módot ad nekünk rá, hogy egyenlő számban vegyük fel velük a küzdelmet. Jöjj hát, légy bátor férfiú, siess, rohanj velünk, mentsd meg hadseregedet és önmagadat. Akik szemben állnak velünk az ellenség soraiban, nem tudnak ellenállni, a többi pedig az árok miatt vész oda." Nektanabisz elámult Agészilaosz éleselméjűségén, beállt a görögök hadsorainak közepére, előretört, és könnyen megfutamította a vele szemben állókat. Így Agészilaosz egyszerre megnyerte Nektanabisz bizalmát, majd folytatta ugyanezt a mesteri stratégiát. Egyszer futást és visszavonulást, máskor átkaroló mozdulatot színlelt, majd serege zömét beszorította olyan terepre, amelyet két oldalról mély vízzel telt árok határolt, és a közbeeső részt lezárta phalanxa arcvonalával; ezzel saját harcosai számát egyenlővé tette az ellenségével, amely nem karolhatta át, és nem keríthette be. Így aztán az ellenség rövid ellenállás után megfutamodott, menekülés közben pedig szétszéledtek és szerteszóródtak.

40. Ettől kezdve az egyiptomi dolgai jól mentek, és hatalma megszilárdult. Agészilaoszt megszerette és vendégszeretetét felajánlva kérte, töltse a telet Egyiptomban, de ő sietett haza az otthoni háborúba, mert tudta, hogy a városnak pénz kell a zsoldosok fizetésére. Nektanabisz tehát fényes tiszteletnyilvánítással útjára engedte, s más kitüntetéseken és ajándékokon kívül adott neki kétszázharminc talentum ezüstöt a háborúra. Mivel már tél volt, Agészilaosz hajóival a tengerpart mellett maradt, majd Libüa partján szállt partra egy lakatlan helyen, amelyet Menelaosz kikötőjének neveznek. Itt halt meg nyolcvannégy éves korában. Spártában több mint negyvenegy éven át uralkodott, és ebből több mint harminc éven át ő volt a legnagyobb és leghatalmasabb mindenek között, s a leuktrai csatáig az egész Görögország vezérének tekintették.

Spártai szokás szerint, ha egy közember hazájától távol halt meg, ott temetik el, de a királyok holttestét hazaszállítják, így spártai kísérői Agészilaosz holttestét is olvasztott viaszba tették, mert mézet nem tudtak szerezni, s úgy vitték el Lakedaimónba. A királyságot fia, Arkhidamosz örökölte, s az uralom Agiszig a családban maradt, őt - mikor helyre akarta állítani a régi alkotmányt - Leónidasz megölte. Agisz ötödízigleni leszármazottja volt Agészilaosznak.

POMPEIUS^[201]

1. Pompeius iránt a nép, úgy látszik, kezdettől fogva ugyanolyan érzelmekkel viseltetett, mint Aiszkhülosz Prométheusza Héraklész iránt, akihez így szólt, amikor megmentette:

Mert a rómaiak soha nem gyűlöltek még olyan hevesen és erősen hadvezért, mint Pompeius atyját, Strabót. Míg élt, féltek fegyveres hatalmától, mert igen harcias férfiú volt, mikor pedig egy villámcsapás megölte, és temetni vitték holttestét, lerángatták a ravatalról és elcsúfították. Egyetlen római sem részesült viszont olyan őszinte jóindulatban pályája legkezdetén és sikerei tetőpontján vagy akár bukásában is, mint Pompeius. Az apa iránt érzett gyűlöletnek egyetlen oka volt: telhetetlen vágya a gazdagság után; a fiú iránti szeretetre sok ok volt: józan életmódja, nagy tehetsége a fegyverforgatásban, szónoki képességének meggyőző ereje, jellemének megbízhatósága, jó modora a társas érintkezésben, mert nála senki nem volt kevésbé alkalmatlankodó, ha kért valamit, sem szívélyesebb, ha szolgálatot tehetett annak, aki kért tőle; egyéb jó tulajdonságaihoz járult az is, hogy tudott adni fölényének fitogtatása nélkül, és tudott elfogadni is méltóságteljesen.

2. Pályája kezdetén jó megjelenése is hozzásegítette, hogy elnyerje a nép szeretetét, és rokonszenvet ébresztett, még mielőtt megszólalt volna. Személyének vonzó bája nemes méltósággal párosult, és már ifjúsága virágkorában is érezhető volt királyi jelleme, érett férfikorának méltósága. Haját hátrafésülve viselte, különös formájú szemének sóvárgó tekintete bizonyos (inkább látszólagos, mint valóságos) hasonlóságot árult el Alexandrosz király képmásaival. Kezdetben sokan illették ezzel a névvel, Pompeius nem is tiltakozott ellene, később azonban némelyek inkább gúnyosan hívták Alexandrosznak. Ezért jelentette ki egyszer a consulviselt Lucius Philippus egy mellette tartott beszédében, hogy mivel ő maga is Philipposz, senki nem csodálhatja, ha szereti Alexandroszt.

Mondják, hogy egy Flora nevű hetaira még öregkorában is boldogan emlékezett vissza a Pompeiusszal együtt töltött időre, és azt mondogatta, hogy soha nem hagyta el Pompeius ágyát úgy, hogy ne viselte volna magán szerelmi harapásainak nyomát. Flora elbeszélte azt is, hogy Pompeius egyik barátja, Geminius is beleszeretett, s mindent megpróbált, hogy kegyét elnyerje, de ő megmondta neki, hogy Pompeius miatt nem hajlandó vele lenni. Geminius erre beszélt Pompeiusszal, aki erre átengedte Geminiusnak, de ezután szakított vele, bár úgy látszott, hogy még mindig szerelmes Florába. Flora nem viselkedett úgy, mint egy hetaira, sokáig valósággal betege volt a szerelmi bánatnak és Pompeius utáni vágyakozásnak. Flora állítólag olyan világhíres szépség volt, hogy amikor Caecilius Metellus Castor és Pollux templomát szobrokkal és festményekkel díszítette fel, felajánlotta a templomnak a gyönyörű szép Flora arcképét is. Pompeius szokatlan udvariatlanságot tanúsított Démétriosz nevű szabadosának feleségével szemben is, bár Démétriosz igen jó embere volt és négyezer talentumnyi vagyont hagyott maga után; félt ugyanis, hogy még majd azt hiszik róla, az asszony ellenállhatatlan és hírhedt szépsége kerítette hatalmába. Bár az ilyen ügyekben nagyon óvatos volt és vigyázott magára, nem tudta elkerülni ellenségei gáncsoskodásait, akik azzal vádolták, hogy míg férjes asszonyok kegyeit kereste, sok közérdekű ügyet elhanyagolt.

Mint életmódjának egyszerűségére és mértékletességére jellemző történetet feljegyezték róla, hogy egy alkalommal, amikor beteg volt és étvágytalanságban szenvedett, az orvos fenyőrigót rendelt neki, de amikor a szolgák vásárolni akartak, sehol nem találtak, mert a fenyőrigók idénye már elmúlt. Valaki megjegyezte, hogy kaphatnak Lucullustól, aki egész éven át hizlaltat fenyőrigókat. Pompeius így szólt: "Szóval, ha Lucullus nem ínyenckedik, Pompeius ne éljen" - és az orvos rendeletével nem törődve, megelégedett könnyebben beszerezhető étellel. De ez már később történt.

3. Amikor még mint egészen fiatal ember apja vezérsége alatt a Cinna elleni hadjáraton vett részt, valami Lucius Terentius nevű bajtársával aludt közös sátorban. Ez az ember Cinna felbujtására meg akarta ölni Pompeiust, mások pedig a vezér sátrát akarták felgyújtani. Pompeiust vacsora közben figyelmeztette valaki, ő azonban nem zavartatta magát, még vidámabban ivott, és még barátságosabb volt Terentiushoz, de mikor lefeküdtek, titkon kilopózott a sátorból, apja mellé őrt rendelt, és nyugodtan várt. Mikor Terentius elérkezettnek gondolta az időt, felkelt, kihúzta kardját, odament Pompeius fekhelyéhez és abban a hiszemben, hogy ott fekszik, többször rásújtott az ágyra. Később nagy zendülés támadt a vezér elleni gyűlölet miatt. A katonák készültek átállni a másik párthoz, leszaggatták a sátrakat és fegyvert ragadtak. A vezér félelmében nem mert előjönni, de Pompeius fel s alá járkált a zendülők között, könnyek között kérlelte őket, végül arcra vetette magát a táborkapu előtt, sírva kiabálta, hogy tapossanak rá, ha ki akarnak menni a táborból. Erre a katonák elszégyelltek magukat, nyolcszáz ember kivételével visszamentek sátrukba, megváltoztatták szándékukat, és megbékéltek vezérükkel.

4. Strabo halála után Pompeiust közjavak eltulajdonítása miatt perbe fogták, és bár bebizonyította a bíráknak, hogy a lopások legnagyobb részét egy Alexandrosz nevű felszabadított rabszolga követte el, azt a vádat mégis fenntartották, hogy az Asculumban szerzett zsákmányból vadászhálókat és könyveket tartott meg magának. Ezeket a tárgyakat apjától kapta Asculum bevételekor, de nyomuk veszett, amikor Cinna visszatérte után zsoldosai betörtek hozzá és kirabolták. A per tárgyalásán éles szóváltás folyt le közte és a vádló között. Pompeius korát meghaladó éleselméjűséget és szónoki készséget mutatott, úgyhogy egyszerre nagy hírnévre és megbecsülésre tett szert, sőt a tárgyalást vezető praetor annyira megkedvelte, hogy barátaival megtanácskozva a dolgot, felajánlotta neki leánya kezét. Pompeius elfogadta az ajánlatot, titokban létrejött a megegyezés, de aztán hamarosan kiszivárgott a híre, már csak Antistiusnak az ügy érdekében kifejtett buzgólkodása miatt is. A per végül is felmentéssel végződött, az ítélet kihirdetésekor az emberek, mintha csak összebeszéltek volna, a házasságkötés ősrégi szokása szerint Talasio! kiáltásban törtek ki.

Ennek az ősrégi szokásnak az eredete a következő: Hajdan a legelőkelőbb rómaiak elrabolták a sabin nőket, akik az ünnepi játékokra jöttek Rómába, és feleségül vették őket. A zűrzavarban néhány közönséges béres és pásztor megragadott és elhurcolt egy szép, magas termetű leányt. Hogy a leányt el ne vegyék tőlük, ha véletlenül gazdáikkal összetalálkoznak, futás közben ezt kiáltozták: Talasiusnak. Talasius ugyanis közszeretetnek örvendő és ismert polgár volt. Így aztán, aki hallotta Talasius nevét, tapsolt és kiabált örömében és helyeslésében. Talasius házassága valóban szerencsés volt, ettől kezdve hát tréfálkozva mindig az ő nevét kiáltozták. Ez látszik a Talasio kiáltás legvalószínűbb magyarázatának. Az mindenképpen bizonyos, hogy Pompeius néhány nappal később feleségül vette Antistiát.

5. Ezután Cinna táborába ment, de mert félt valami vádtól és rágalomtól, gyorsan el is tűnt, és minthogy senki nem látta, a táborban az a hír terjedt el, hogy Cinna megölette. Ezért rátámadtak Cinnára régi ellenfelei és haragosai. Megpróbált elmenekülni előlük, de egyik tisztje kivont karddal a nyomába eredt; Cinna térdre esett előtte, s odanyújtotta neki értékes pecsétgyűrűjét, de a tiszt megvetéssel szólt: "Nem azért jöttem utánad, hogy pecsétet üss egy szerződésre, hanem hogy bosszút álljak egy istentelen, törvényszegő zsarnokon", s ezzel megölte. Cinna halála után az ügyek vezetését és intézését egy még őrültebb zsarnok, Carbo vette át. Ekkor tért vissza Sulla, aki után hevesen vágyakoztak a rómaiak, mert a nehéz viszonyok között még a zsarnok személyének megváltozását is szerencsének tartották. A sok csapás oda juttatta a várost, hogy ha már lemondott a szabadságról, legalább elviselhetőbb szolgaságra vágyott.

6. Pompeius ekkor Itáliának Picenum nevű tartományában tartózkodott, ahol birtokai voltak; szerette is az ottani városokat, mert apja miatt barátságos érzelmekkel viseltettek iránta. Látta, hogy a legkiválóbb és legderekabb polgárok elhagyják otthonukat, és mindenünnen, mint valami biztos kikötőbe, Sulla táborába menekülnek, de nem tartotta magához méltónak, hogy ő is mint afféle menekült, üres kézzel és oltalmat keresve állítson be hozzá. Hadsereg élén akart érkezni, és olyasmivel szeretett volna kedveskedni a hadvezérnek, amivel önmagának is megbecsülést szerez. Megkísérelte, hogy megnyerje az ügynek a picenumiakat; azok szívesen hallgattak is rá, és nem törődtek Carbo kiküldötteivel. Amikor valami Vedius azt a megjegyzést tette Pompeiusra, hogy megszökött tanítóitól, s úgy lett népvezér, a picenumiak annyira megharagudtak rá, hogy nyomban rárohantak és agyonverték.

Pompeius ekkor huszonhárom éves volt. Bár senki nem nevezte ki, megtette magát hadvezérré, vezéri emelvényt állíttatott egy nagyváros, Auximum főterén, és kiutasította a városból az előkelő családból származó két Ventidius fivért, akik Carbóhoz szítottak. Ezután katonákat sorozott, centuriókat és főtiszteket nevezett ki annak rendje-módja szerint, majd körbejárta a városokat, és mindenütt megismételte eljárását. Carbo párthívei visszahúzódtak és kitértek előle, de mindenki más készségesen csatlakozott hozzá, így rövid idő alatt három teljes létszámú legiót szervezett; ellátta őket élelemmel, igásállatokkal, szekerekkel és minden szükséges hadifelszereléssel. Ezután Sullához vezette hadseregét; nem sietett, de nem is rejtőzött el senki elől; útközben néha megállt, hogy minél jobban megzavarja az ellenséget, és megpróbálta Carbótól elhódítani Itáliának mindazokat a részeit, amelyeket bejárt.

7. Három vezér támadt rá egyszerre, Carinas, Cloelius és Brutus, de nem egy irányból jöttek, hanem körülkerítették seregükkel, hogy megsemmisítsék. De Pompeius nem ijedt meg, hanem összevonta egész haderejét, előreállította a lovasságot, amelynek élén lovagolt, és így támadt az egyik seregre, mely Brutusé volt. Amikor az ellenség kelta lovasai szembeszálltak vele, a legelső és legharciasabb katonát lándzsájával átdöfte, és ledobta lováról. Erre a többiek is megfutottak, zűrzavart idéztek elő a gyalogság sorai között, és teljes lett a futás. A vezérek ekkor hajba kaptak, és mindnyájan visszavonultak, ki amerre látott, a városok pedig abban a tudatban, hogy az ellenség félelmében szerteszóródott, Pompeiushoz csatlakoztak. Ezután Scipio consul vonult ellene, de mielőtt az arcvonalak dárdadobásnyi távolságra közelítették meg egymást, Scipio katonái baráti jobbjukat nyújtották Pompeius katonáinak, Scipio pedig elfutott. Végül Carbo az Arsis folyó vidékére küldte ellene nagy létszámú lovasságát, de Pompeius sikeresen szembeszállt velük, mindnyájukat megfutamította, és lovas harcra alkalmatlan terepre üldözte őket, úgyhogy belátták helyzetük reménytelen voltát, s fegyverestül és lovastul megadták magukat.

8. Sulla minderről semmit nem tudott. Amikor az első jelentések és hírek megérkeztek, aggódni kezdett Pompeiusért, mert annyi híres ellenséges hadvezérrel kellett megküzdenie, és segítségére sietett. Mikor Pompeius megtudta, hogy Sulla a közelben van, kiadta a rendelkezést alvezéreinek, hogy fegyverezzék fel és állítsák hadirendbe a csapatokat, hogy seregét az imperator minél szebbnek és pompásabbnak lássa. Azt remélte ugyanis, hogy nagy kitüntetést kap majd Sullától, de a reméltnél is nagyobbat kapott. Sulla, meglátva a bámulatos rendben felsorakoztatott sereget, amelyet a siker lelkessé és büszkévé tett, leugrott lováról, s amikor Pompeius illendőképpen imperatorként üdvözölte, ő is imperatornak szólította. Mindenki meglepődött, hogy egy fiatalembert, aki még csak senator sem volt, azzal a címmel illessen, amelyért ő Scipiókkal és Mariusokkal viselt hadat. De későbbi magatartása is összhangban volt ezzel az első tiszteletadással, mert ahányszor csak meglátogatta Pompeius, felállt a helyéről, és födetlen fővel köszöntötte, amit egyébként ritkán tett meg, bár sok és derék vezér volt a társaságában.

Pompeiust nem kapatta el a megtiszteltetés, sőt amikor Sulla azon nyomban Galliába akarta küldeni, ahol véleménye szerint a parancsnok, Metellus semmi jeles dolgot nem művelt, kijelentette, hogy nem volna szép, ha elvenné a parancsnokságot egy nála idősebb, nagy hírű embertől, de ha Metellus is úgy akarja, kész a segítségére sietni és vele együtt viselni a háborút. Amikor Metellus elfogadta Pompeius ajánlkozását és levélben magához hívta, Galliába sietett, és nemcsak maga vitt végbe bámulatra méltó tetteket, hanem Metellusnak öregkorára már szunnyadozó harci szellemét, bátorságát is felkeltette és új lángra lobbantotta: állítólag az izzó és cseppfolyós bronz is, ha szilárd és hideg fémre öntik, a tűznél is gyorsabban felhevíti és cseppfolyóssá teszi a fémet.

De miként az atlétának, aki a versenyeken kivívja az elsőséget, és minden versenyszámban győzelmet arat, nem szokás számon tartani fiatalkori győzelmeit, ugyanígy van ez Pompeius korai győzelmeivel is: önmagukban rendkívüliek voltak, de későbbi rengeteg és hatalmas küzdelme és háborúja szinte eltemette őket. Ezért félek is feleleveníteni ifjúságát, mert ha hosszasabban időzöm első vitézi tetteinél, nem jut majd hely legfontosabb cselekedeteinek elbeszélésére, pedig leginkább azok derítenek fényt jellemére.

9. Amikor Sulla Itália ura lett és dictatorrá kiáltották ki, más vezéreit és főtisztjeit azzal jutalmazta, hogy gazdaggá tette őket, magas hivatalokat adott nekik, bőkezűen és készségesen teljesítette kéréseiket; Pompeiust azonban erényéért bámulta, és meg volt győződve róla, hogy nagy hasznára lehet ügyének, ezért mindenáron azon buzgólkodott, hogy rokoni kapcsolatra lépjen vele. Szándékával egyetértett felesége, Metella is, Sulla tehát rábeszélte Pompeiust, hogy váljék el Antistiától, s vegye feleségül az ő mostohalányát, Aemiliát, Metella és Scaurus leányát, bár az asszony férjnél volt és gyermeket várt.

Ez a zsarnoki parancsra kötött házasság megfelelt Sulla pillanatnyi érdekeinek, de nem illett Pompeius jelleméhez, mert amikor feleségül vette Aemiliát, a nő más férfitól volt teherben, Antistiát pedig megszégyenítő és megrendítő körülmények közt űzte el magától, az asszony ugyanis akkor vesztette el atyját. Az apa halálában Pompeius is részes volt: azért ölték meg Antistiust a senatusban, mert Pompeius miatt Sulla párthívének tartották. Antistia anyja e szörnyűség láttára önként megvált az élettől; az öngyilkosság csak súlyosabbá tette a házassági tragédiát, sőt mi több, Aemilia is meghalt nem sokkal azután, hogy Pompeiushoz költözött, még mielőtt gyermekét megszülte volna.

10. Közben jelentették Sullának, hogy Perpenna elfoglalta Szicíliát, és a szigetet felajánlotta menedékül az ellenpárt életben maradt tagjainak. Carbo is ott horgonyzott hajóhadával, Domitius pedig Libüába vette be magát, s vele együtt odaözönlött sok tekintélyes menekült polgár is, akiknek sikerült megszökniök a proskripciók elől. Pompeiust most ezek ellen küldték ki nagy haderővel. Perpenna azonnal eltávozott Szicíliából; a sanyargatott városokat Pompeius vette gondjaiba, és mindegyikkel emberségesen bánt, az alól csak a mamertinusok lakóhelye, Messéné volt kivétel. A mamertinusok ugyanis megtagadták tőle a bírói széket és az igazságszolgáltatás jogát, és valami régi római tiltó törvényre hivatkoztak. "Minek idézgetitek a törvényeket - szólt -, mikor nekünk kard van az oldalunkon?" Mondják, hogy a szerencsétlen sorsú Carbóval igen embertelenül bánt, mert ha ki kellett is végeztetnie, megtehette volna nyomban Carbo elfogatása után, és arra hárult volna a tettért a felelősség, aki parancsot adott rá, ő azonban bilincsek közt maga elé vitette ezt a háromszorosan consulviselt római polgárt, és bírói széke elé állítva vallatta a jelenlevők nagy felháborodására és megbotránkozására, majd kiadta a parancsot, hogy vezessék el a vesztőhelyre. Amikor elvezették, és meglátta a hüvelyéből kihúzott kardot, állítólag azt kérte, hogy rövid időre elvonulhasson és könnyíthessen magán. Caius Oppius, Caesar barátja szerint Pompeius embertelenül bánt Quintus Valeriusszal is. Tudósnak és ritka képzettségű embernek ismerte, amikor eléje vezették, köszöntötte, sétálgatott vele, közben kikérdezte arról, amit meg akart tudni tőle, majd parancsot adott a lictoroknak, hogy azonnal vezessék el és végezzék ki.

De Oppius szavának nem szabad feltétlenül hitelt adnunk, amikor Caesar ellenségeiről vagy barátairól beszél. Pompeius kénytelen volt megbüntetni Sulla legnevesebb ellenségeit, különösen ha elfogatásukról mindenki tudott; de a többieket, ha csak tehette, háborítatlanul hagyta megbújni rejtekhelyükön, sőt néhányat még segített is a menekülésben. Azt mindenesetre elhatározta, hogy Himera városát megbünteti, mert az ellenség pártjára állt, ekkor azonban Sthennis néptribunus kihallgatást kért tőle. Azt mondta, Pompeius nem cselekednék igazságosan, ha futni hagyná az igazi bűnöst, és kivégeztetné azokat, akik semmi bűnt nem követtek el. Amikor Pompeius megkérdezte tőle, hogy ki az igazi bűnös, Sthennis saját magát nevezte meg, mert ő beszélte rá barátait, és kényszerítette ellenségeit. Pompeius megcsodálta Sthennis őszinte szavait, és először őt, aztán mind a többieket is felmentette a vád alól. Amikor értesült róla, hogy katonái menetelés közben erőszakoskodásokat követtek el, lepecsételtette kardjukat, és megbüntette azokat, akik a pecsétet letörték.

11. Mialatt Pompeius Szicíliában intézte ügyeit, a senatustól rendelkezést, Sullától pedig levelet kapott azzal a meghagyással, hogy hajózzék Libüába, és vonuljon teljes haderejével Domitius ellen, aki ott sokkal nagyobb hadsereget gyűjtött össze, mint amilyennel Marius rendelkezett, amikor nemrégiben átkelt Libüából Itáliába, felforgatta Rómát, s menekülő szökevényből zsarnokká lett. Pompeius erre gyorsan megtett minden előkészületet, Mummiust, nővére férjét hátrahagyta Szicília kormányzójának, ő pedig tengerre szállt százhúsz hadigályával s nyolcszáz teherhajóval, amelyen az élelmet, a hadiszereket, pénzt és hadigépeket szállította. Amint kikötött hajóival Uticában, illetve Karthágóban, az ellenség hadseregéből hétezren átálltak hozzá; neki magának hat teljes létszámú legiója volt.

A történetírók elbeszélése szerint ekkor mulatságos dolog történt vele. Úgy látszik, néhány katonája kincsekre bukkant, és jelentős összegű pénzhez jutott. Amikor híre ment a dolognak, a többiek mind fejükbe vették, hogy a vidék tele van kincsekkel, amelyeket a karthágóiak ástak el városuk pusztulásakor. Pompeius több napon át semmi hasznát nem tudta venni kincskereső katonáinak, nevetve járt-kelt közöttük, és nézte, amint sok ezren ássák és túrják a földet, míg végül belefáradtak és kijelentették, hogy vezesse őket Pompeius, ahova akarja, mert éppen eléggé megbűnhődtek már oktalanságukért.

12. Domitius egy mély és nehezen járható kiszáradt folyómeder mögött állította csatarendbe seregét Pompeiusszal szemben, de reggeltájban esővel vegyes szélvihar támadt, és tartott napközben is; Domitius ezért lemondott róla, hogy aznap megütközzék, és visszavonulást rendelt el. Pompeius azonban éppen ezt tartotta kedvező alkalomnak, gyors támadásra indult, és átkelt a folyómedren. Az ellenség megzavarodott, sorai felbomlottak, és nem tudott egyesült erővel szembeszállni a támadással; a szél is megfordult, és a záport szemükbe verte. De megzavarta a zivatar a rómaiakat is, mert nem látták jól egymást; maga Pompeius is abban a veszélyben forgott, hogy nem ismerik fel és megölik, mert az egyik katona a jelszót kérdezte tőle, és ő késedelmesen válaszolt.

Ennek ellenére is megszalasztották az ellenséget nagy öldöklés közben (mint mondják, húszezerből csak háromezren menekültek el). Pompeiust imperatorként üdvözölték katonái, de ő kijelentette, hogy mindaddig nem fogadja el a kitüntetést, amíg érintetlenül áll az ellenség tábora; ha méltónak tartják erre a megszólításra, előbb le kell rombolniok. Erre nyomban megrohanták a tábort. Pompeius most már sisaktalanul harcolt, mert félt az előbbi veszedelemtől. Elfoglalták a tábort, Domitius elesett. A városok közül némelyek önként meghódoltak, másokat rohammal vettek be. Iarbas király, Domitius szövetségese is fogságba esett, országát Pompeius átadta Hiampszalnak. Pompeius kihasználta jó szerencséjét és hadseregének harci lendületét, s betört Numidiába is. Több napon át meneteltek, s közben mindent meghódítottak, ami útjukba került. A barbárok újra félni kezdtek a rómaiaktól, pedig ez az érzésük már megszűnőfélben volt, Pompeius ugyanis azt mondta, hogy még a libüai fenevadaknak is meg kell érezniök a rómaiak erejét. Ezért néhány napon át oroszlánra és elefántra vadászott. Az ellenség teljes megsemmisítéséhez csak negyven napra volt szüksége, Libüát meghódította, a királyok vitáit rendezte, bár ekkor még csak huszonnégy éves volt.

13. Amikor visszatért Uticába, Sulla levelét adták át neki, amelyben a dictator elrendelte, hogy bocsássa el hadseregét, maradjon Libüában egy legióval, és várja meg azt a hadvezért, aki majd felváltja. Pompeius eltitkolta bosszúságát, de hadserege nyíltan felháborodott, s amikor Pompeius kérte őket, hogy menjenek haza, őelőtte szidták Sullát, és azt mondták, hogy nem hagyják cserben vezérüket, s nem engedik, hogy a zsarnokban bízzék. Pompeius eleinte igyekezett lecsendesíteni és megvigasztalni őket, de amikor nem hallgattak rá, lement a szónoki emelvényről, és könnyek közt sátrába vonult. A katonák visszahozták, újra felvitték a szónoki emelvényre, s a nap egy része azzal telt el, hogy a katonák kérték, maradjon és tartsa meg vezéri tisztét, Pompeius pedig kérlelte őket, hogy engedelmeskedjenek neki, és ne kezdjenek zendülést. Ez mindaddig tartott, míg sürgetésük és egetverő lármázásuk hatására meg nem esküdött rá, hogy megöli magát, ha tovább erőszakoskodnak vele, s erre nagy nehezen lecsendesedtek.

Sulla először azt az értesítést kapta, hogy Pompeius elpártolt tőle, mire kijelentette barátainak, úgy látszik, öregkorára az a sors vár rá, hogy kölykökkel kell harcolnia. Ezt azért mondta, mert Marius is egészen fiatalon okozott neki sok bajt, és majdnem végveszélybe sodorta. Midőn azonban megtudta az igazat, és látta, hogy mennyi örömmel sietnek az emberek Pompeius üdvözlésére, milyen szívesen kísérik haza, sietett felülmúlni a többieket. Eléje ment, majd amikor találkoztak, jobbját nyújtotta Pompeiusnak, hangos szóval s igen szívélyesen Magnusnak nevezte, s a jelenlevőket is felszólította, hogy ugyanígy hívják. A Magnus szó "Nagyot" jelent. Mások azt mondják, hogy ezt a megszólítást első ízben hadserege használta Libüában, de a név használatát Sulla erősítette meg tekintélyével. Maga Pompeius csak jóval később - miután proconsulként Hispaniába küldték Sertorius ellen - kezdte Pompeius Magnusként aláírni leveleit és hadiparancsait, ekkortájt ugyanis már általánosan elfogadottá vált ez a megszólítás, és nem keltett irigységet.

Tisztelnünk és csodálnunk kell a régi rómaiakat, akik ilyen címekkel és elnevezésekkel nemcsak katonai, hadi érdemeket jutalmaztak, hanem megtisztelték velük a polgári szolgálatokat és erényeket is. A nép két esetben adta meg a "legnagyobbat" jelentő Maximus megszólítást: Valeriusnak, amikor lecsendesítette a senatusban támadt viszályt, és Fabius Rullusnak, amikor kiűzte a senatusból néhány felszabadított rabszolga leszármazottját, akik gazdagságuk révén férkőztek be a senatus tagjai közé.

14. Pompeius ezután diadalmenetet kért, de kérését Sulla ellenezte, mert a törvény csak consulnak vagy praetornak adja meg a diadalmenetet, másnak senkinek. Az első Scipio, bár nagyobb és fontosabb győzelmet aratott a karthágóiak felett Hispaniában, nem kért diadalmenetet, mert nem volt sem consul, sem praetor. Ha tehát Pompeius, ez a sarjadó szakállú ifjú, aki kora miatt még nem tagja a senatusnak, diadalmenetben vonulna be a városba, meggyűlöltetné Sulla uralmát és lejáratná a neki adott kitüntetést is. Sulla meg is mondta Pompeiusnak, hogy ellenzi, nem engedi, sőt, ha nem hajt a szavára, megakadályozza becsvágyának kielégítését.

Pompeius azonban nem hátrált meg, hanem azt ajánlotta Sullának, vegye fontolóra, hogy többen imádják a felkelő, mint a lenyugvó napot. Ezzel arra célzott, hogy az ő hatalma növekvőben, Sulláé viszont csökkenőben és leáldozóban van. Sulla nem hallotta tisztán Pompeius szavait, de látva, hogy akik hallották, arckifejezésükkel és kézmozdulataikkal juttatják kifejezésre bámulatukat, megkérdezte, hogy mit mondott. Amikor megértette, megdöbbent Pompeius merészségén, és kétszer egymás után felkiáltott: "Hát csak tartson diadalmenetet!" Emiatt sokan bosszankodtak és nehezteltek, de Pompeius, hogy még inkább feldühítse őket, állítólag elhatározta, hogy négy elefánttól vont szekéren vonul majd be a városba, mert Libüából hadizsákmányképpen sok elefántot hozott a királytól; a városkapu azonban túlságosan szűk volt, így tehát elállt szándékától, és lovakkal is beérte. Amikor pedig katonái lázongani kezdtek, mert így csalódtak számításaikban, Pompeius kijelentette, hogy nem érdekli, és inkább lemond a diadalmenetről, de nem hízeleg nekik. Ekkor egy Servilius^[203] nevű tekintélyes ember, aki addig hevesen ellenezte Pompeius diadalmenetét, azt mondta, most már ő is látja, hogy Pompeius valóban nagy ember, és megérdemli a diadalmenetet. Világos, hogy ha akarja, könnyen bejuthat a senatusba is, de, mint mondják, nem sokat törődött vele, mert rendkívüli tettekkel akarta elérni a dicsőséget. Ha Pompeius korhatár előtt bejut a senatusba, azon nem lett volna semmi csodálnivaló, de hogy diadalmenetet tart, mielőtt még senator volna, az aztán nagy dicsőségnek számított. Tettével a nép kegyét is kivívta, mert tetszett a tömegnek, hogy a lovagok közé sorolta magát a diadalmenet megtartása után is.

15. Sulla bosszankodott, amikor látta, hogy Pompeius ilyen dicsőségre és hatalomra tett szert, de restellte, hogy útjába álljon, ezért békével maradt. De amikor Pompeius, Sulla akarata ellenére, erőszakkal consuli székbe ültette Lepidust,^[204] s tekintélyének latba vetésével megszerezte neki a nép kegyét, Sulla, látva, hogy Pompeius nagy tömeg kíséretében hagyja el a forumot, mégiscsak megszólalt: "Látom, ifjú ember, örülsz a győzelmednek. De mondd csak, valóban azt hiszed, szép és nemes dolog, hogy közbenjárásodra a nép a legderekabb polgár, Catulus helyett a leggonoszabbat, Lepidust választotta consullá? Jól vigyázz, ne szundikálj, és legyen gondod dolgaidra, mert önmagadnál hatalmasabb vetélytársat ültettél a nyakadba." Sulla végrendeletével juttatta legvilágosabban kifejezésre, hogy nem érez rokonszenvet Pompeius iránt, mert más barátainak ajándékokat hagyott, és fia gyámjaiul jelölte ki őket, de Pompeiust teljesen mellőzte. De Pompeius ezt mérséklettel és okosan viselte el, úgyhogy mikor Lepidus és sokan mások meg akarták akadályozni, hogy Sulla holttestét a Campus Martiuson állami költségen temessék el, Pompeius közbelépett, és keresztülvitte, hogy a temetés kellő tiszteletadással és zavar nélkül menjen végbe.

16. Sulla halála után hamarosan beteljesültek jóslatai. Lepidus minden kerülő út és ürügy nélkül át akarta venni Sulla hatalmát, fegyveres erőt is gyűjtött nyomban azokból a szerteszóródott párthívekből, akik túlélték Sulla zsarnoki uralmát. Consultársa, Catulus, aki mellett a senatus és a nép józan, egészségesen gondolkodó része kitartott, nagy tekintélynek örvendett az akkori rómaiak között igazságszeretete és bölcsessége miatt, de inkább értett az országvezetéshez, mint a hadvezérséghez, így a körülmények nélkülözhetetlenné tették Pompeiust, aki nem habozott, hogy melyik oldalra álljon. A patriciusokhoz csatlakozott, és vezérré választották Lepidus ellen, aki Itália nagy részét fellázította, és az Alpokon inneni Galliát Brutus seregével hatalmában tartotta. Pompeius más ellenfeleivel könnyen végzett, de Brutust Mutinában hosszabb ideig ostromolta. Közben Lepidus Róma alá sietett, rengeteg hívével tábort ütött, rettegésben tartotta a város lakóit, és a falakon kívülről második consulságot követelt magának. A félelmet azonban eloszlatta Pompeius levele, amely szerint ütközet nélkül, szerencsésen befejezte a háborút. Brutus ugyanis, vagy mert seregét elárulta, vagy mert az pártolt el tőle, megadta magát Pompeiusnak, és lovas kísérettel elvonult egy kisebb városba a Padus folyó partján, de Pompeius egy nappal később utánaküldte Geminiust, aki kivégeztette. Pompeiust sok szemrehányás érte, mert közvetlenül Brutus átpártolása után azt írta a senatusnak, hogy ellenfele önként megadta magát, de nyomban Brutus kivégeztetése után újabb levelet írt, amelyben vádakkal illette. Az a Brutus, aki Cassiusszal együtt Caesart megölte, ennek a Brutusnak a fia volt, de sem háborúiban, sem halálában nem volt hasonló apjához, amint azt életrajzában megírtam. Lepidus hamarosan elmenekült Itáliából, és átkelt Szardíniába, ahol megbetegedett és meghalt, de nem elvesztett ügye miatti bánatában, mint némelyek mondják, hanem mert véletlenül kezébe került egy levél, amelyből felesége hűtlenségéről értesült.

17. Hispaniát egy Lepidushoz semmiképpen nem hasonló vezér, Sertorius tartotta birtokában, és ez félelmetes fenyegetést jelentett a rómaiakra, mert akiket megérintett a polgárháborúk mérges fertőzése, gyógyíthatatlanul vonzódtak Sertoriushoz. Sertorius már sok kisebb hadvezért megsemmisített, s abban az időben Metellus Piusszal állt harcban, aki kitűnő ember és bátor katona volt, de öregkora miatt a kelleténél lassúbb, ezért nem tudta felhasználni a háború kínálkozó jó alkalmait, és képtelen volt követni a hadjárat gyorsan rohanó fejleményeit. Sertorius ugyanis meglepetésszerűen, rabló módjára viselt hadat ellene, oldaltámadásaival és cselvetéseivel zavarba hozta ellenfelét, aki atléta módjára szabályos küzdelmekhez szokott, és lassan mozgó, nehéz fegyverzetű hadsereg vezére volt. Pompeius megtartotta hadseregét, és mindenképpen azt szerette volna elérni, hogy Metellus segítségére küldjék; ezért Catulus rendelkezései ellenére sem szerelte le katonáit, és fegyveres csapataival a város környékén táborozott - erre mindig talált valami ürügyet -, míg aztán Lucius Philippus javaslatára rá nem bízták a vezérséget. Mondják, hogy mikor a senatusban valaki csodálkozva azt tudakolta Philippustól, hogy proconsulként küldik-e ki Pompeiust, így szólt: "Azt hiszem, proconsulokként", amivel azt akarta mondani, hogy az akkori consulok nem értek semmit.

18. Amikor Pompeius megérkezett Hispaniába, amint új vezér hírére történni szokott, különböző reményeket keltett az emberekben. Azok a néptörzsek, amelyek nem álltak szorosabb szövetségi viszonyban Sertoriusszal, nyugtalankodni kezdtek, és gyorsan átálltak hozzá. Sertorius mindenfelé megvető és gúnyos kijelentéseket tett Pompeiusról, azt mondogatta, hogy nádpálcára és korbácsra volna szüksége ez ellen a kölyök ellen, ha nem félne a vénasszonytól - vagyis Metellustól. Valójában tartott Pompeiustól, ezért igen vigyázatosan vezette a háborút. Metellus ugyanis, amit senki nem gondolt volna róla, elpuhult, fényűző életet kezdett élni, megváltoztatta addigi szokásait, és csak a pompával, a gyönyörökkel törődött. Ez a körülmény is növelte Pompeius jó hírét, és személyét csodálatosan vonzóvá tette, mert szerényen és egyszerűen élt, ami nem került nagyobb erőfeszítésébe, mivel természeténél fogva józan volt és határt tudott szabni vágyainak.

A háború változatos hadiszerencsével folyt, de Pompeiust leginkább az bántotta, hogy Sertorius elfoglalta Lauriont. Már azt gondolta, hogy körülkerítette az ellenséget, és el is dicsekedett vele, de hirtelen kitűnt, hogy őt kerítették körül; emiatt nem mert mozdulni, és kénytelen volt végignézni, hogy a város a szeme láttára leégett. Herenniust és Perpennát azonban, két tapasztalt hadvezért, akik Sertoriushoz menekültek, Valentia közelében legyőzte, és több mint tízezer emberüket megölte.

19. Pompeius sikerén felbuzdulva és öntelten sietett megtámadni Sertoriust, hogy ne kelljen megosztania a győzelmet Metellusszal. A két csapat, bár már esteledni kezdett, a Sucro folyó környékén ütközött meg, mert mindketten féltek Metellus érkezésétől. Egyikük azt akarta, hogy egyedül vívja meg a csatát, a másik, hogy csak egy ellenféllel kelljen harcolnia. A csata kimenetele bizonytalan volt, mivel mindkét fél csak az egyik szárnyon győzött, de a két vezér közül Sertorius aratott nagyobb győzelmet, mert hátrálásra kényszerítette a vele szemben álló ellenséges csapatokat. A lóháton ülő Pompeiust egy óriás termetű gyalogos támadta meg; összecsaptak, és harc közben mindkettőjüket kardvágás érte kezükön, de nem egyformán, mert Pompeius csak megsebesült, ő viszont levágta ellenfele kezét. Amikor mind többen rohantak rá, és csapatai futni kezdtek, reményét vesztve ő maga is futásnak eredt, s az ellenség kezén hagyta aranyveretű kantárral gazdagon felékesített lovát; mialatt ellenfelei a zsákmányon osztozkodtak, és összevesztek rajta, őt futni hagyták. Másnap hajnalban mindkét fél ismét csatára állt fel, hogy kierőszakolja a győzelmet, de megérkezett Metellus, Sertorius pedig visszavonult felbomlóban levő seregével. Gyakran szóródtak szét emberei, majd ismét összegyülekeztek, úgyhogy Sertorius hol egyedül bolyongott, hol meg százötvenezer főnyi hadserege volt, amely oly gyorsan duzzadt fel, mint valami kiáradt hegyi patak.

Pompeius a csata után Metellus elé ment, hogy találkozzék vele. Amikor egymás közelébe értek, megparancsolta lictorainak, hogy hajtsák meg előtte vesszőnyalábjaikat, így akarta megadni a tiszteletet a rangban idősebb hadvezérnek. Metellus azonban elhárította a tiszteletadást, és más tekintetben is előzékeny volt hozzá; consul és idősebb ember létére semmi előnyt nem kívánt magának, csak annyit, hogy amikor együtt táboroztak, ő adta meg a közös jelszót, legtöbbször azonban külön táboroztak. Ravasz ellenségük ugyanis gyakran szétvágta és szétválasztotta őket, rövid időközökben hol itt, hol ott jelent meg, és egyik ütközetből a másikba kergette őket. Végül elvágta élelmiszer-utánpótlásukat, feldúlta a vidéket, uralma alá vette a tengert, mindkettőjüket kiűzte Hispaniának arról a részéről, amelyet kezében tartott, s rákényszerítette őket, hogy élelmiszerek hiányában más tartományokban keressenek menedéket.

20. Pompeius ekkor magánvagyonának legnagyobb részét elköltötte már a háborúra, ezért a senatustól pénzt kért azzal, hogy ha nem küldenek neki, hadseregével visszatér Itáliába. Ebben az időben Pompeius ellenfele, Lucullus volt a consul, aki magának akarta megszerezni a Mithridatész elleni háborút, ezért igyekezett mielőbb elküldeni a pénzt, attól félt ugyanis, hogy ha Pompeiusnak kívánsága szerint ürügyet szolgáltat, otthagyja Sertoriust, és Mithridatész ellen indul, aki fényes lehetőséget kínált a dicsőségre, mert könnyen legyőzhető ellenfélnek látszott. Közben Sertoriust barátai álnokul megölték. Perpenna, a Sertorius elleni összeesküvés feje megkísérelte, hogy áldozata nyomába lépjen, hiszen ő is ugyanazzal a haderővel és hadikészlettel rendelkezett, de nem volt meg hozzá a kellő tehetsége, hogy hasonlóképpen felhasználja. Pompeius nyomban ellene indult, és mikor rájött, hogy Perpenna összevissza kapkodva viseli a háborút, tíz cohorsot küldött ki ellene csalétkül, azzal a paranccsal, hogy szóródjanak szét a síkságon. Perpenna nyomban a cohorsok ellen fordult és üldözőbe vette őket, ekkor Pompeius megjelent serege zömével, megütközött vele, és teljes győzelmet aratott felette. Vezéreinek legnagyobb része elesett a csatában, Perpennát elfogták és Pompeius kivégeztette. Ezzel nem követett el hálátlanságot, és a Szicíliában történteket sem felejtette el - amit némelyek felhoznak ellene. Valójában komoly belátással járt el, és ez az egész állam üdvét szolgálta, mert Perpenna, akinek Sertorius irományai a kezébe jutottak, olyan leveleket mutatott Pompeiusnak, amelyeket Rómában élő, tekintélyes férfiak küldtek Sertoriusnak, s Itáliába hívták bennük, a dolgok fennálló rendjének felforgatására és az alkotmány megváltoztatására törekedve. Pompeius félt tőle, hogy a levelek nyilvánosságra hozatala a korábbiaknál is nagyobb háborúkra vezethetne, Perpennát tehát kivégeztette, és a leveleket olvasatlanul elégette.

21. Ezek után csak annyi ideig maradt Hispaniában, míg a nagyobb zavarokat lecsendesítette, és elintézte azokat az ügyeket, amelyek további forrongásokat okozhattak volna, majd Itáliába vezette seregét, ahol ekkor a rabszolgaháború dühöngött. Crassus, a háború vezére, éppen ezért komoly kockázatot vállalva kedvező kimenetelű döntő csatát vívott, és tizenkétezer-háromszáz embert megölt az ellenségből, de a szerencse még ebben a sikerben is részt juttatott Pompeiusnak, mert a csatából menekülő ötezer rabszolgát, akik keze közé kerültek, mind megölte; így aztán Crassust megelőzve azt írta a senatusnak, hogy bár nyílt ütközetben Crassus győzte le a gladiátorokat de a háborút ő irtotta ki gyökerestül; ezt a rómaiak Pompeius iránti jóindulatból szívesen hallották és mondták tovább mindenkinek. De Hispaniáról és Sertoriusról még tréfából sem mondta volna senki, hogy meghódításuk érdeme nem egyedül Pompeiusé.

A személye iránti nagy tiszteletbe és várakozásba belevegyült az a gyanakvás és félelem is, hogy nem szereli le hadseregét, hanem fegyveres erővel egyenesen Sulla egyeduralmának örökébe lép. Éppen ezért nem kevesebben siettek jóindulatból üdvözlésére, mint félelemből. Amikor Pompeius eloszlatta ezt a gyanút, és kijelentette, hogy hadseregét a diadalmenet után leszereli, irigyeinek csak az az egy ürügye maradt a vádaskodásra, hogy inkább húz a néphez, mint a senatushoz, s a népnek való kedveskedésből elhatározta, hogy visszaállítja a néptribunusok hatalmát, amelyet Sulla eltörölt. Ez valóban így is volt, mert a római nép semmit sem kedvelt olyan szenvedélyesen, és semmi után nem vágyott annyira, mint hogy megérhesse ennek a hivatalnak a visszaállítását. Így aztán Pompeius nagy szerencséjének tartotta, hogy alkalma nyílt erre a politikai intézkedésre, mert aligha hálálhatta volna meg másképp polgártársai jóindulatát.

22. Megszavazták Pompeiusnak a második diadalmenetet és a consulságot is, de polgártársai nem emiatt csodálták igazán. Sokkal inkább azt tartották fényes hírneve bizonyságának, hogy Crassus, aki kora politikusai közül a leggazdagabb és a legnagyobb szónok volt, és aki Pompeiust és mindenki mást lenézett, nem merészkedett a consulságra pályázni addig, míg nem kérte Pompeius támogatását. Pompeius megörült ennek, mert már régóta kívánt valami baráti szolgálatot tenni Crassusnak. Így aztán készségesen felkarolta ügyét, biztatta a népet, és azt mondotta, hogy nem kevésbé lesz hálás consultársa, mint saját maga megválasztásáért. De aztán mihelyt consullá választották őket, véleményük minden kérdésben eltért, és folyton civódtak egymással. A senatusban Crassusnak volt nagyobb tekintélye, Pompeiusnak pedig a nép körében, mert visszaadta a néptribunusi hivatalt, és megengedte, hogy az esküdtbíróságokban a törvény értelmében részt vehessenek a lovagrendiek is. De a népnek az volt a legkedvesebb látvány, amikor személyesen kérte felmentését a katonai szolgálat alól.

A rómaiaknál ugyanis szokásban volt, hogy amikor a lovagrendiek a törvényben megszabott katonai szolgálatot kitöltik, lovukat a forumra vezetik a censornak nevezett két főtisztviselő elé, majd felsorolják mindazokat a vezéreket és imperatorokat, akik alatt katonáskodtak, és számot adva katonai szolgálatukról, megkapják a felmentést, továbbá dicséretben vagy feddésben részesülnek, ki-ki érdemeinek megfelelően.

Ebben az időben Gellius és Lentulus voltak a censorok, s hivatali székükben ülve várták a lovagok felvonulását. Egyszerre feltűnt Pompeius, amint jött le a forumra, teljes hivatali díszben, de lovát saját kezűleg vezette. Mikor a közelükbe ért, és mindenki jól láthatta, megparancsolta lictorainak, hogy nyissanak utat neki, és lovát a hivatali emelvény elé vezette. Az egész nép elámulva és csendben nézte, hogy mi történik, és a censorok is örömmel vegyes meghatottsággal szemlélték ezt a látványt, majd az idősebb censor így szólt: "Azt kérdezem tőled, Pompeius Magnus, részt vettél-e a törvény által elrendelt minden hadjáraton?" Pompeius harsány hangon felelt: "Minden hadjáraton és mindegyikben a magam imperatorsága alatt." Amikor a nép ezt meghallotta, hangos kiáltozásban tört ki, nem tudta türtőztetni magát, hogy örömének hangos kifejezést ne adjon. Erre a censorok felkeltek helyükről, és hazakísérték Pompeiust, hogy a polgároknak kedveskedjenek, akik tapsolva követték őket.

23. Végéhez közeledett Pompeius hivatali ideje, és Crassusszal való nézeteltérései egyre gyakoribbakká lettek. Ekkor egy bizonyos Caius Aurelius nevű lovag, aki soha nem vett részt közügyekben, a népgyűlésen felment a szószékre és elmesélte, hogy álmában megjelent Iuppiter, és megparancsolta, hogy szólítsa fel a consulokat: ne tegyék le hivatalukat, amíg ki nem békülnek egymással. Beszéde után Pompeius csak állt, nem szólt egy szót sem, de Crassus jobbját nyújtotta feléje, és kijelentette: "Azt hiszem, nem teszek semmi becstelen vagy lealázó dolgot, polgárok, ha én fordulok először Pompeiushoz, akit ti, mikor még pelyhedző állú ifjú volt, méltónak tartottatok rá, hogy Nagynak nevezzetek, és akinek kétszer szavaztátok meg a diadalmenetet, amikor még nem volt tagja a senatusnak." Így kibékültek egymással és letették hivatalukat.

Ezután Crassus folytatta korábbi életmódját, de Pompeius abbahagyta közéleti szereplését, és lassanként elmaradt a forumról. Ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, de mindig nagy tömeg kíséretében. Nem egykönnyen lehetett egyedül látni vagy találkozni vele. Legszívesebben nagy néptömegben mutatkozott, amit a fenség és nagyság külső jelének tekintett. Úgy gondolkodott, hogy méltóságának fenntartása végett távol kell tartania magát a közvetlen és személyes kapcsolatoktól, mert a békés polgári élet veszélyt jelenthet azok dicsőségének, akiket a fegyverek tettek naggyá, és akik nem tudják megszokni a néppel való egyenlőség gondolatát. Az ilyeneket megszólják, ha - akárcsak a háborúban - a polgári életben is elsők akarnak lenni, akik viszont a háborúban kevesebbre jutottak, elviselhetetlennek tartják, hogy a polgári életben előbbre ne jussanak. Ezért, ha olyan ember, aki kitüntetvén magát a csatatéren és diadalmenetet tartván a forumon kezd tevékenykedni, rátámadnak és megalázzák, de ha lemond róla, s forumi dicsőségét és hatalmát másoknak engedi át, nem irigykednek rá. A későbbi események megmutatták, hogy ez mennyire igaz.

24. A kalózhaderő eredetileg Kilikiából indult támadásra. Kezdetben alattomosan és váratlanul csaptak le áldozataikra, de a mithridatészi háborúban merészségre és öntudatra kaptak, miután jószolgálataikat felajánlották a királynak. Később, midőn a rómaiak a polgárháborúkban a város kapui előtt vívták harcaikat, és a tenger biztonságát elhanyagolták, lassanként arra vetemedtek a kalózok, hogy ne csak hajósokat támadjanak meg, hanem a szigeteket és a tengerparti városokat is kifosszák. Nemsokára jómódú, előkelő származású és kiváló szellemű férfiak is kalózhajókra szálltak, és részt vettek kalózvállalkozásokban, mert hírt és megbecsülést reméltek. Többfelé megerősített kalózkikötőket és -őrállomásokat építettek, s olyan hajóhadakat küldtek tengerre, amelyeknek gyors járatú, könnyű hajóit nemcsak jól képzett legénységgel és kormányosokkal szerelték fel, hanem - inkább fennhéjázásból, mint félelemkeltésből - dúsan aranyozott vitorlarudakkal, bíborsátrakkal és ezüstveretű evezőkkel is, mintha büszkélkedni és kérkedni akarnának gonosz mesterségükkel. A part mentén a római uralom nagy szégyenére vége-hossza nem volt a fuvolaszónak, vidám dalolásnak, részeg mulatozásoknak, magas rangú személyek elrablásának, városok elfoglalásának és megsarcolásának. A kalózhajók száma meghaladta az ezret, az elfoglalt városoké a négyszázat. Megtámadták a menedékhelyet nyújtó és eddig érintetlen szent helyeket, Klaroszt, Didümét, Szamothrakét, Hermionéban a földistenség, Epidauroszban Aszklépiosz, az Iszthmoszon, Tainaron fokán és Kalaurián Poszeidón, az aktioni földnyelven és Leukaszban Apollón, Szamoszban, Argoszban és a Lakinion-hegyfokon Héra szentélyét. Különleges - olümposzi - áldozatokat mutattak be, és bizonyos titkos szertartásokat tartottak, köztük Mithrasz tiszteletére is - ezek mind a mai napig szokásban vannak.

A leggonoszabbul a rómaiakkal bántak; partra szálltak és elállták az utakat, kifosztották a közeli villákat. Egy alkalommal elraboltak két praetort, Sextiliust és Bellinust, bíborszegélyű togában, és magukkal vitték szolgáikat és lictoraikat is. Elfogták Antoniusnak - egy diadalmenetet is tartott férfiúnak - a leányát, amikor birtokukra ment falura, és csak nagy váltságdíjért bocsátották szabadon. De a legszemérmetlenebb gazságuk a következő volt: Valahányszor egy-egy foglyuk tiltakozott, kijelentette, hogy ő római polgár, és megmondta a nevét, rémületet színleltek, combjukat csapdosták, és térdre esve bocsánatát kérték; az elhitte nekik, amikor látta, hogy megalázkodnak előtte és kérlelik. Sarut húztak a lábára, togába öltöztették, hogy máskor mindenki felismerje. Mikor aztán jó ideig így gúnyt űztek belőle és élvezték a tréfát, a tenger közepén hágcsót engedtek le a hajó oldalán, s felszólították, szálljon ki a hajóból, és menjen békével, ha pedig vonakodott, belökték a vízbe, hogy megfúljon.

25. A kalózok hatalma kiterjedt egész tengerünkre, úgyhogy a hajózás és a kereskedelem teljesen megszűnt. Főként ez indította az élelemhiánytól fenyegetett és nagy éhínségtől félő rómaiakat rá, hogy kiküldjék Pompeiust a tenger megtisztítására a kalózoktól. Gabinius, Pompeius egyik bizalmas embere terjesztett elő törvényjavaslatot, amely nemcsak a hajóhad feletti parancsnokságot, hanem teljes és korlátlan egyeduralmat is adott Pompeiusnak mindenki felett. A törvény Hercules oszlopain belül teljhatalommal ruházta fel a tengeren, valamint a szárazföldön négyszáz stádiumnyira a tengerparttól. Ez a terület nemcsak a rómaiak uralma alatt álló vidéket foglalta magában majdnem teljességében, hanem kiterjedt a legnagyobb népekre és a leghatalmasabb királyságokra is. Ezenfelül választhatott magának tizenöt alvezért a senatusból, és annyi pénzt kapott a közpénztárból és az adóbérlőktől, amennyit akart, továbbá kétszáz hajót; ezenfelül teljes hatalommal ruházták fel katonák és a hajók legénységének toborzására.

A törvényjavaslat felolvasását a nép kitörő örömmel fogadta, de a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb senatorok úgy vélekedtek, hogy az ilyen korlátlan és határtalan hatalom nemcsak irigységet, hanem félelmet is kelt; ezért Caesar kivételével mindnyájan ellenezték. Caesar nem azért támogatta a törvényt, mert Pompeiusszal a legkevésbé is törődött, hanem mert idejében meg akarta magának szerezni a nép kegyét és kedvezését. A többi senator élesen kikelt Pompeius ellen; az egyik consult majdnem agyonverte a tömeg, mert azt a kijelentést tette, hogy ha Pompeius utánozni akarja Romulust, nem kerüli el annak sorsát sem. Ezután Catulus szólalt fel a törvény ellen, s beszédét a nép tiszteletteljesen meghallgatta. Hosszasan és minden irigység nélkül beszélt Pompeiusról, s azt tanácsolta a népnek, hogy kíméljék Pompeiust, ne tegyék ki ezt a nagy embert állandó veszélyeknek és háborúknak, majd megkérdezte: "Ki marad nektek, ha őt elveszítitek?" Erre egyhangúan így feleltek: "Senki, csak te." Így aztán Catulus, nem tudván meggyőzni a népet, elhagyta a szószéket. Roscius kezdett el beszélni, de senki nem hallgatott rá; ekkor ujjal mutatta, hogy Pompeiust ne egyedül válasszák meg, hanem másodmagával. Erre a méltatlankodó nép olyan hangos kiáltozásban tört ki, hogy egy holló, amely épp a forum felett repült át, a tömeg közé esett. Úgy látszik, a madarak leesését nem valami légüres tér idézi elő, hanem a hang ereje okoz erős léghullámokat és heves levegőmozgást.

26. Erre aztán a népgyűlés feloszlott. Aznap, amikor a szavazás esedékes volt, Pompeius titokban vidékre utazott, majd amikor meghallotta, hogy megszavazták a törvényt, éjszaka visszatért Rómába, mert úgy érezte, hogy irigységet keltene, ha a nép elébe menne és összesereglenék érkezésére. Reggel mégis megjelent a nyilvánosság előtt, áldozatot mutatott be, és amikor kívánságára népgyűlést hívtak össze, keresztülvitte, hogy a már eddig megszavazottakon kívül kis híján kétszer olyan nagy hadifelszerelést kapjon. Ötszáz hajót szereltek fel, s hadseregének létszáma százhúszezer nehéz fegyverzetű katona és ötezer lovas lett. A senatusból huszonnégy vezérséget vagy praetorságot viselt férfiút rendeltek melléje, azonkívül két quaestort. Az élelmiszerárak egyik napról a másikra estek, s a nép körében boldogan beszéltek róla, hogy Pompeiusnak már a neve is véget vetett a háborúnak.

A tengereket és a környező vidékeket Pompeius tizenhárom körzetre osztotta fel, s minden egyes körzetbe bizonyos számú hajót és parancsnokot rendelt, majd így szétosztott haderejével a kalózokra vetette magát; ahol csak lehetett, körülkerítette, űzőbe vette és elfogta őket. Akik idejében megszöktek, mint valami méhkasba, mindenünnen Kilikiába menekültek; ezek ellen hatvan legjobb hajójával ő maga készült felvonulni, de addig nem kelt útra ellenük, amíg teljesen meg nem tisztította a kalózhajóktól a Türrhén- és a Libüai-tengert, a Szardínia, Korzika és Szicília körüli vizeket. Mindezt negyven nap alatt végezte el, és sikerét fáradhatatlan erélyének és hadvezérei lelkes odaadásának köszönhette.

27. Rómában a consul, Piso haragból és irigységből gyengíteni akarta Pompeius hadikészültségét, és leszerelte a hajók legénységét. Erre Pompeius Brundisiumba rendelte hajóhadát, ő maga pedig Etrurián át Rómába sietett. Mikor híre ment érkezésének, az emberek az útra sereglettek, mintha nem is búcsúztatták volna el néhány nappal korábban. A népet különösen a gyors változás töltötte el örömmel, mert a piacokon bőségben volt élelem. Piso emiatt abban a veszélyben forgott, hogy elveszíti a consulságot; Gabinius már ilyen értelmű törvényjavaslatot készített elő, de Pompeius megakadályozta, s más ügyeket is méltányosan intézett el; kieszközölte, amire szüksége volt, majd lement Brundisiumba, és tengerre szállt. Bár útja sürgős volt, és sietve hajózott el a városok mellett, Athént mégis meglátogatta, felment a városba, áldozatot mutatott be az isteneknek, beszédet intézett a néphez, s amikor elment, két, egy-egy soros üdvözlő verset pillantott meg egyiket a kapun belül:

a másikat a kapun kívül:

A tengeren még mindig kalózcsoportok bolyongtak. Akik önként megadták magukat, azokkal Pompeius emberségesen bánt, hajóikat elkobozta, magukat foglyul ejtette, de semmi más bajuk nem történt. Erre a többiekben is feltámadt a remény, és a többi vezért elkerülve Pompeiusnak adták meg magukat gyerekestül és asszonyostul. Pompeius mindegyikükkel kímélettel bánt, hiszen - tudván, hogy megbocsáthatatlan gaztetteket követtek el - segítettek elrejtőzött társaik kézre kerítésében, ezek azonban már nem úszták meg büntetés nélkül.

28. A leghatalmasabb kalózok a Taurosz-hegység váraiban és megerődített városaiban helyezték el ingóságaikat, családjukat, és mindenkit, aki nem volt alkalmas hadi szolgálatra. Hajóikat megrakták legénységgel, és a kilikiai Korakészion-hegyfoknál várták Pompeiust. Megütköztek, a csatát elveszítették, és ostrom alá kerültek. Végre küldöttek útján kegyelmet kértek, és megadták magukat a megerősített és hatalmuk alatt tartott városokkal és szigetekkel együtt, amelyeket csak nehezen lehetett volna megrohamozni. Így tehát véget ért a háború, a kalózbandák alig három hónap alatt minden tengerről eltűntek. Pompeius sok más hajón kívül kilencven bronzveretű hajót is zsákmányolt. A foglyul ejtett több mint húszezer embert kivégeztetni nem akarta, de azt sem tartotta volna helyesnek, hogy szabadjára eressze őket, és nézze, hogy ezek a szegény, de harcias emberek szanaszét kóborolnak, majd ismét bandákba verődnek. Arra gondolt ugyanis, hogy az ember természeténél fogva szelíd és társas lény, és csak természete ellenére vetemedik gonoszságokra. A hely és az életmód megváltoztatásával erkölcsösebb lesz, hiszen még a fenevadak is levetkőzik vadságukat és kegyetlenségüket, ha szelíd bánásmódban részesülnek. Elhatározta tehát, hogy a tengerről a szárazföldre telepíti és tisztes életmódhoz szoktatja őket. Némelyeket Kilikia kisebb, félig lakatlan városai fogadták be; ezeknek a városoknak kiterjesztette a határát, miután a kalózok letelepültek, Szoloit, amelyet Tigranész, Armenia királya nemrégiben elpusztított, újraépíttette, és többeket ott telepített le. Soknak az akhaiai Dümét jelölte ki lakóhelyül, amelynek akkor kevés lakosa, de sok és jó termőföldje volt.

29. Ezekért az intézkedéseiért csak irigyei rótták meg, de azt, ahogyan Krétában bánt Metellusszal, még legjobb barátai sem helyeselték. Metellus annak a hadvezérnek volt a rokona, akivel Pompeius együtt viselt háborút Hispaniában, és mint praetort küldték Krétába, mielőtt Pompeius elnyerte vezéri megbízatását. Kilikia után Kréta volt a kalózok második fellegvára; Metellus sok kalózt elfogott, kivégeztette és megsemmisítette őket, az életben maradottakat pedig ostrom alá fogta. Ezek kegyelmet kérő követeket küldtek Pompeiushoz, és kérlelték, jöjjön a szigetre, amely part menti területnek számít, tehát az ő parancsnoksága alá tartozik. Pompeius fogadta a követeket, írt Metellusnak, megtiltotta neki a háború folytatását, és elküldte egyik alvezérét, Lucius Octaviust, aki bement az ostromlott kalózok erősségébe, sőt velük együtt harcolt. Emiatt aztán nemcsak meggyűlölték Pompeiust mint zsarnok elnyomót, hanem ki is nevették, mivel a Metellus iránti irigységből és féltékenységből védőpajzsul hírnevét adta ezeknek az istentől elrugaszkodott embereknek. Bizony Akhilleusz sem járt el férfi módjára, hanem mint afféle dicsvágytól elvakított és megrészegedett ifjú tiltotta meg a többieknek, hogy lesújtsanak Hektórra:

Ráadásul Pompeius a közös ellenség megmentéséért harcolt, csak hogy megfossza diadalmenetétől azt a hadvezért, aki annyit küzdött a maga dicsőségéért. De Metellus nem hagyta magát, bevette a kalózok várát, és megbüntette őket, Octaviust pedig, miután a katonák füle hallatára súlyosan szidalmazta és megszégyenítette, útjára bocsátotta.

30. Mikor híre érkezett Rómába, hogy a kalózháború véget ért, és Pompeius kényelmesen sorra látogatja a városokat, az egyik néptribunus, Manilius törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy adják Pompeiusnak mindazt a területet és haderőt, amely felett Lucullus parancsnokolt, hozzáadva Bithüniát is, amely Glabrióé volt, hogy viseljen hadat a két király, Mithridatész és Tigranész ellen, azonkívül tartsa meg a tengeri haderőt és a felette való parancsnokságot is, amellyel eredetileg megbízták. Ez azt jelentette, hogy egyetlenegy emberre bízták Róma fő hatalmát, mert neki adták azokat a tartományokat is, amelyek korábban nem tartoztak alája, Phrügiát, Lükaoniát, Galatiát, Kappadokiát, Kilikiát, Felső-Kolkhiszt és Armeniát, beleértve mindazokat a táborokat és haderőt is, amellyel Lucullus leverte Mithridatészt és Tigranészt. Bár Lucullust megfosztották sikereinek dicsőségétől, és olyan utódot küldtek ki utána, aki inkább diadalmenetet kapott és nem háborút, az arisztokraták pártja kevésbé törődött azzal, hogy Lucullust igazságtalanság és méltánytalanság érte, inkább a Pompeiusnak adott hatalom miatt méltatlankodtak, és máris zsarnokságtól tartottak. Ezért magánbeszélgetéseikben biztatták és bátorították egymást, hogy támadják meg a törvényjavaslatot, s ne mondjanak le szabadságukról. Amikor azonban alkalom nyílott a törvényjavaslat megtámadására, a néptől való félelmükben félreálltak és hallgattak, az egyetlen Catulus kivételével, aki hevesen kikelt a törvényjavaslat és a néptribunus ellen, de senki nem hallgatott rá. Erre ő többször harsány hangon kiáltva felszólította a senatust, hogy őseikhez hasonlóan ők is keressenek egy sziklaerődöt,^[206] hogy oda menekülve megmentsék szabadságukat. A törvényt, mint mondják, valamennyi tribunus megszavazta, és így Pompeius távollétében korlátlan urává lett mindannak, amit Sulla fegyverek erejével a város ellen folytatott háborúban szerzett meg. Amikor Pompeius az erről szóló levelet megkapta és a határozatok tudomására jutottak, barátai jelenlétében, akik szerencsét kívántak neki, összevonta szemöldökét, combjára csapott, és mint akinek terhére van s nincs kedve a hadvezérkedéshez, így szólt: "Ó, egek, a vég nélküli küzdelmek! Mennyivel jobb volna az ismeretlenség! De hát én már soha nem hagyhatom abba a katonáskodást, és nem szabadulok meg az irigykedéstől, hogy végre falun élhessek feleségemmel." A szavaiban rejlő színlelést még meghitt barátai is nehezen tudták elviselni, mert jól tudták, hogy vele született becsvágyát és hatalomvágyát a Lucullusszal való ellenségeskedés tüzelte, és örömét Lucullus kudarca csak növelte.

31. Tettei azonban hamarosan elárulták Pompeiust, mert mindenhova parancsot küldött, a katonákat zászlói alá szólította, s a meghódolt fejedelmeket és királyokat maga elé rendelte. Amikor megérkezett tartományába, Lucullus minden intézkedését felforgatta, a büntetéseket elengedte, a jutalmazásokat visszavonta, és egyáltalában mindent elkövetett, hogy megértesse Lucullus bámulóival, barátjuk mennyire nincs már semmi hatalom birtokában. Mikor Lucullus barátai útján eljuttatta Pompeiushoz panaszait, megállapodtak, hogy összejönnek, és valóban találkoztak Galatiában. Minthogy pedig igen nagy és sikerekkel dicsekvő hadvezérek voltak, a találkozáson mindketten babérkoszorúkkal feldíszített vesszőnyalábokat vivő lictorokkal jelentek meg. Lucullus erdős, árnyas vidékről érkezett, Pompeius azonban fátlan, sivár területen haladt keresztül; így aztán Lucullus lictorai, látván, hogy Pompeius vesszőnyalábjain a babérágak elhervadtak és elszáradtak, a maguk üdén zöld babérágaiból fontak koszorúkat vesszőnyalábjaira. Ebben az emberek annak előjelét látták, hogy Pompeius Lucullus győzelmei és dicsősége gyümölcseinek learatására érkezett. Lucullus előbb viselt consulságot, és idősebb volt, de Pompeius két diadalmenetével rangban megelőzte. A találkozáson eleinte nagyon nyájasak és barátságosak voltak egymáshoz, kölcsönösen magasztalták egymás tetteit, és szerencsét kívántak egymás sikereihez, de a megbeszéléseken semmi érdemleges megegyezésre nem jutottak, sőt szemrehányásokat tettek egymásnak: Pompeius Lucullusnak pénzvágya, Lucullus pedig Pompeiusnak hatalomvágya miatt; barátaik végül csak nagy nehezen bírták rá őket, hogy békességben váljanak el egymástól.

Lucullus Galatiában szétosztotta az elfoglalt földeket, és más jutalmakat is adott kedveltjeinek, de Pompeius, aki nem messzire táborozott, megtiltotta, hogy bárki engedelmeskedjék a rendeleteknek, sőt megfosztotta Lucullust minden katonájától, ezerhatszáz kivételével, akikről azt gondolta, hogy lázadásra hajlanak, és úgysem veheti hasznukat, de tudta azt is, hogy Lucullus iránt sincsenek jóindulattal. Különben is lekicsinyelte Lucullus tetteit, s kijelentette, hogy színpadi királyok ellen harcolt, de rá valódi és kijózanodott ellenséges haderő elleni küzdelmet hagyott örökségül, mert most már Mithridatész is pajzsokban, kardokban és lovakban keresi védelmét. Lucullus viszont azt állította, hogy Pompeius csak a háború látszatával és árnyékával fog hadakozni, szokása szerint, mint valami dögkeselyű, a mások által megölt hullákra veti magát, és azt falja fel, ami a háborúkból még megmaradt. Így tulajdonította magának a Sertoriuson, a Lepiduson és a Spartacuson aratott győzelmeket is, amelyek valójában Metellus, Catulus és Crassus sikerei voltak. Nem lehet csodálni tehát, hogy elorozza az armeniai és pontoszi háborúk dicsőségét is az az ember, aki kimesterkedte, hogy szökevény rabszolgák felett aratott győzelem ürügyén diadalmenetet tartson.

32. Lucullus ezután eltávozott, Pompeius pedig egész hajóhadát felosztotta Fönicia és a Boszporosz közt, majd Mithridatész ellen fordult, akinek harmincezer főnyi gyalogos és kétezer főnyi lovas hadserege volt, de nem mert vele harcba bocsátkozni. Mithridatész először egy nehezen meghódítható hegyen táborozott, amelyet vízhiány miatt otthagyott, s amelyet utána Pompeius foglalt el, aki a növényzet sajátosságából és a talaj bemélyedéseiből arra következtetett, hogy itt forrásoknak kell lenniök, s ezért több helyen kutakat ásatott. Így a tábor nyomban bőven el volt látva vízzel, és senki nem értette, hogy Mithridatész ezt ennyi ideig nem vette észre. Utána negyvenöt napon át ostromfallal zárta körül, de ekkor Mithridatész, leöletve a betegeket és a katonai szolgálatra képteleneket, legharcképesebb csapataival észrevétlenül megszökött. Később Pompeius az Eufratésznél utolérte, és a közelében ütött tábort, de attól félve, hogy Mithridatész megelőzi és átkel az Eufratészen, éjféltájban felfegyverezte és csatasorba állította hadseregét. Mondják, hogy ugyanakkor Mithridatész álmot látott, amely feltárta előtte az elkövetkezendőket. Álmában mintha jó széllel hajózott volna a pontoszi tengeren, már-már megpillantotta a Boszporoszt, és nagy örömmel üdvözölte utastársait, mint aki boldog, hogy biztos révbe érkezik, majd hirtelen úgy tűnt fel neki, hogy mindenkitől elhagyatva törékeny csónakon dobálják a hullámok. Lázálmai közben, ágyánál ott álltak barátai, akik ébredése után közölték vele, hogy Pompeius támadásra indult ellene. Ezért tábora védelmére ütközetbe kellett bocsátkoznia, és vezérei csatába vezették a csapatokat. Midőn Pompeius észrevette az ellenség készülődését, habozott, hogy vállalja-e a sötétben a veszély kockázatát; nem kellene-e Mithridatészt körülkerítenie, hogy meg ne szökjék, és a maguk számbeli fölényében bízva csak reggel megtámadni az ellenséget. A legidősebb katonai tribunusok azonban kérlelték és buzdították Pompeiust, hogy induljon azonnal támadásra, mert nem volt teljesen sötét, és a leáldozóban levő hold fényében jól lehetett látni az emberi alakokat. Valóban ez okozta a legtöbb kárt a király csapatainak; a hold ugyanis a rómaiak háta mögül világított, és minthogy már közeledett a látóhatár széléhez, az emberi alakok árnyékát messzire előrevetette az ellenség felé. Az ellenséges katonák emiatt nem tudták pontosan felbecsülni a távolságot, és a kezükben tartott dárdákat, azt gondolva, hogy az ellenség már elég közel van, hamarabb dobták el; így senkit nem találtak el. Mikor a rómaiak ezt meglátták, hangos kiáltással rájuk rohantak, és minthogy az ellenség nem mert helytállni, hanem rémülten megfutamodott, üldözőbe fogták őket, tízezernél többet leöldöstek közülük, és táborukat elfoglalták.

Maga Mithridatész nyolcszáz lovassal keresztültört a római hadsorokon, de kísérői majdnem mind szétszóródtak, és csak hárman maradtak mellette. Ezek közül ágyasa volt az egyik, Hüpszikrateia, aki mindig férfihoz illő bátorságot tanúsított, s akit a király ezért Hüpszikratésznak szokott hívni; akkor is perzsa katonaköpenyt viselt, férfi módra ülte meg lovát, s nem fáradt ki sem a hosszú utaktól, sem a király személyének és lovának gondozásában, amíg meg nem érkeztek egy Szinóra nevű helyre, amely tömve volt a király kincseivel és drágaságaival. Mithridatész ezekből drága köntösöket osztogatott szét azok közt, akik a futásból köréje sereglettek. Mindegyik barátjának biztosan ölő mérget adott, hogy senki ne kerüljön akarata ellenére az ellenség kezére. Innen Tigranészhoz indult Armeniába, de az megtiltotta, hogy hozzá menjen, sőt száz talentumot tűzött ki a fejére; így tehát áthaladt az Eufratész forrásvidékén, és folytatta útját Kolkhiszon át.

33. Pompeius betört Armeniába a fiatal Tigranész hívására, aki elpártolt apjától, és Pompeius elé ment az Araxész folyó közelében. Az Araxész forrásvidéke ugyanott van, ahol az Eufratészé, de kelet felé fordul, és a Káspi-tengerbe ömlik. Ezután együtt haladtak tovább, és fogadták a városok meghódolását, Tigranész király pedig, aki nemrégiben súlyos vereséget szenvedett Lucullustól, és úgy értesült, hogy Pompeius szelíd és nemes gondolkodású hadvezér, római helyőrséget fogadott be palotájába, majd maga mellé vette barátait és rokonait, s útnak indult, hogy megadja magát. Minthogy lóháton érkezett a táborhoz, Pompeius két lictora odament hozzá és szólt neki, hogy szálljon le lováról és gyalog folytassa útját, mert nem szokásos, hogy a római táborban bárki lóháton mutatkozzék. Tigranész a felszólításnak készségesen engedelmeskedett, sőt leoldotta kardját, s átadta a lictoroknak, majd amikor Pompeiushoz érkezett, tiaráját lába elé akarta tenni, és ami a legszégyenletesebb, földre akart borulni előtte s a térdét átkarolni. Pompeius ebben megelőzte, megfogta jobbját és felemelte, majd maga mellé ültette, egyik oldalra őt, másik oldalra fiát. Aztán elmondta neki, hogy veszteségeiért Lucullust kell okolnia, aki megfosztotta Szíriától, Föniciától, Galatiától és Szóphénétől, azokat az országokat azonban, amelyek mindmostanáig a birtokában voltak, megtarthatja magának ezután is, de hatezer talentum jóvátételt kell fizetnie az általa okozott károkért, fia pedig Szóphéné királya lesz. Tigranésznak nagyon tetszettek ezek a feltételek; különösen megörült annak, hogy a rómaiak királynak szólították, s kijelentette, hogy minden katonának fejenként fél ezüstminát, a centurióknak tíz minát, a katonai tribunusoknak pedig egy talentumot fizet. A fiatal Tigranész azonban elégedetlen volt, és amikor Pompeius meghívta vacsorára, azt mondta, nincs szüksége Pompeiusnak erre a megtiszteltetésére, megkapja ő ezt más rómaitól is. Erre Pompeius bilincsbe verette, hogy magával vigye diadalmenetére. Nem sokkal később a parthus Phraatész küldött vejéért, a fiatal Tigranészért, kérte, hogy Pompeius szolgáltassa ki neki, és azt az ajánlatot is tette, hogy a két birodalom közt az Eufratész legyen a határ. Pompeius azt felelte, hogy Tigranészhoz apjának több joga van, mint az apósának, és hogy a határt majd az igazságnak megfelelően szabja meg.

34. Armenia helytartójának Afraniust hagyta hátra, majd kénytelen volt a Kaukázus környékén lakó népeken át Mithridatész ellen vonulni. Ezek közt a legnagyobbak az albánok és az ibérek; az ibérek a moszkhoszi hegyek és a Pontosz Euxeinosz környékén, az albánok innen keletre egészen a Káspi-tengerig laknak. Ezek Pompeius kérésére eleinte szabad átvonulást engedtek neki, de mikor a tél a hegyek közt érte a hadsereget, és a rómaiak a Saturnalia ünnepét ülték, nem kevesebb, mint negyvenezren támadtak rájuk; ezért átkeltek a Kürnosz folyón. Ennek a folyónak forrása az ibériai hegyekben van, majd egyesül az Araxésszal, amikor elhagyja Armeniát, végül tizenkét ágú torkolattal a Káspi-tengerbe ömlik. Mások azt mondják, hogy a Kürnosz nem egyesül az Araxésszal, hanem egymagában, de az Araxészhoz közel ömlik a tengerbe. Pompeius meg tudta volna ugyan akadályozni az ellenség átkelését, de inkább hagyta, hogy zavartalanul átkeljenek, és csak akkor támadt rájuk; ekkor megverte őket, és sokat megölt közülük. Mikor királyuk követeket küldött hozzá, és kérlelte, megbocsátotta az árulást, békét kötött vele, és az ibérek ellen indult, akik nem voltak kevesebben, de a másik néptörzsnél sokkal harciasabbak, és mindenáron el akarták űzni Pompeiust, hogy Mithridatésznak kedveskedjenek. Az ibérek nem hódoltak meg sem a médeknek, sem a perzsáknak, sőt elkerülték a makedón hódítást is, mert Alexandrosz gyorsan eltávozott Hürkaniából. Pompeius egy nagyobb ütközetben ezeket is megverte; kilencezren estek el, és tízezernél többen kerültek fogságba. Ezután behatolt Kolkhiszba, és a Phaszisz folyónál találkozott Serviliusszal, aki hajóival a Pontosz Euxeinoszt őrizte.

35. Mithridatész közben bevette magát a Boszporosz és a Maiótisz közt élő néptörzsek közé, ezért üldözése nagy nehézségekkel járt; ugyanakkor pedig jelentették Pompeiusnak, hogy az albánok ismét elpártoltak tőle. Emiatt megharagudott, és hogy bosszút álljon rajtuk, visszafordult a Kürnoszhoz, amelyen nagy nehézségek árán tudott csak átkelni, mert a barbárok nagy területen palánkokkal elzárták a folyó partját. Mivel hosszú utat kellett megtennie víztelen és nehezen járható vidéken, tízezer tömlőt megtöltetett vízzel, és úgy indult az ellenség ellen. Az Abasz folyónál került szembe velük, ahol hatvanezer gyalogossal és tizenkétezer lovassal sorakoztak fel ellene, de rosszul voltak felfegyverkezve, s többnyire állatbőrökbe öltözködtek. Vezérük a király fivére volt, név szerint Kószisz, aki párharcra indult Pompeius ellen, és dárdájával eltalálta mellpáncélja kapcsánál, de Pompeius átdöfte és megölte.

Mondják, hogy ebben a csatában a barbárok oldalán amazónok is harcoltak, és hogy ezek a Thermódón folyó vidékén elterülő hegységből jöttek. Amikor ugyanis a csata után kifosztották a barbárokat, amazónpajzsokat és -sarukat találtak, de nem láttak egyetlen női holttestet sem. Az amazónok a Kaukázusnak a Hürkaniai-tenger felé eső lejtőin élnek, de nem szomszédosak az albánokkal, mert közbül a gelák és lexek néven ismert néptörzsek laknak; az amazónok ezekkel a Thermódón folyó partján találkoznak s velük élnek minden évben két hónapot, utána elmennek és magukban élnek.

36. A csata után Pompeius a Hürkaniai- és a Káspi-tenger felé nyomult előre, de háromnapi menetelés után a sok mérges kígyó miatt kénytelen volt visszafordulni és visszahúzódott Kis-Armeniába. Az elümaioszok és médek királyának, aki követeket küldött hozzá, barátságos hangú levélben válaszolt, de a parthusok királya ellen, aki betört Gordüénébe, és megsarcolta Tigranész alattvalóit, Afranius vezetése alatt hadsereget küldött, és elűzte Arbéla környékéig.

Mithridatész ágyasai közül, akiket hozzá küldtek, egy sem kellett neki, mindnyájukat visszaküldte szüleikhez és családjukhoz; ezek többnyire hadvezérek és törzsfők leányai és feleségei voltak. Sztratoniké azonban, akit a király leginkább kedvelt, és akire egyik legnagyobb és leggazdagabb várának őrizetét bízta, hír szerint egy szegény öreg hárfás leánya volt. Mikor Sztratoniké egyszer hárfázott Mithridatész lakomáján, annyira megnyerte a király tetszését, hogy nyomban háremébe vezette, az öreg pedig, akit elküldött, méltatlankodott, hogy még csak egy barátságos szót sem szólt hozzá. Másnap reggel azonban, amikor felébredt, ezüst- és aranyserlegekkel megrakott asztalokat, egész szolgasereget, eunuchokat és fiatal rabszolgákat talált a házában, akik drága köntösöket vittek hozzá, kinn a háza előtt pedig díszesen felszerszámozott paripa várta, mintha ő is a király kegyence volna. Az öreg az egészet rossz tréfának tartotta, és ki akart futni a házból, a szolgák azonban megfogták és felvilágosították, hogy a király neki ajándékozta egy nemrég meghalt gazdag ember nagy házát, s mindez csak kóstoló és ízelítő abból a vagyonból és drágaságból, amely mind rá vár. Végre aztán elhitte, amit mondtak neki, bíborköntöst öltött, felszállt a lóra, végignyargalt a városon, és ezt kiáltozta: "Mindez az enyém!" Az emberek kinevették, ő meg azt vágta a fejükhöz, örüljenek, hogy nem dobálja meg kővel a szembejövőket, mert megőrült az örömtől. Ilyen családból származott Sztratoniké, aki Pompeiusnak átadta a várost, és tömérdek ajándékot erőltetett rá, de Pompeius csak azokat fogadta el, amelyeket alkalmasnak tartott rá, hogy templomoknak ajándékozza vagy diadalmenetének díszéül használja fel, a többiről azt mondta Sztratonikénak, hogy tartsa meg őket békében. Hasonlóképpen azt az aranyveretű pamlagot, asztalt és trónszéket is, amelyet az ibérek királya küldött neki, és kérte, hogy fogadja el, átadta a quaestoroknak az államkincstár részére.

37. Az új erődben Pompeius rábukkant Mithridatész titkos irattárára, és nagyon szórakoztatta elolvasásuk, mert fényt derítettek a király jellemére. Talált közöttük olyan feljegyzéseket, amelyekből kitűnt, hogy sok más alattvalóján kívül megmérgeztette fiát, Ariarathészt és a szardeiszi Alkaioszt, csak azért, mert az lóversenyen legyőzte. Feljegyezte a maga és felesége által látott álmok magyarázatát is; megtalálta Moniméval váltott, igen szabad szájú leveleit is. Theophanész azt mondja, hogy megtalálta Rutilius beszédének szövegét is, amellyel felbiztatta a királyt az Ázsiában élő rómaiak legyilkolására. Az általunk ismert legtöbb történelmi forrás azonban arra a következtetésre jut, hogy ez csak Teophanész által kitalált rágalom, valószínűleg mert gyűlölte Rutiliust, aki annyira más volt, mint ő, de az is lehetséges, hogy Pompeiusnak akart vele hízelegni, akinek apját Rutilius igen rossz színben tüntette fel történelmi művében.

38. Pompeius innen Amiszoszba ment, ahol a becsvágy helytelen cselekedetre ragadta. Nem győzte becsmérelni Lucullust, hogy még ellenfele életében elkezdett rendelkezéseket kiadni, ajándékokat és kitüntetéseket osztogatni, tehát olyan dolgokat tenni, amilyeneket csak a háború végleges befejezése után szoktak a győztesek, most azonban ő is így járt el, pedig Mithridatész még ura volt a Boszporosznak, és tekintélyes haderőt gyűjtött össze, mégis úgy járt el, mintha a hadjárat már teljesen befejeződött volna. Tartományokat rendezett, ajándékokat osztogatott, hadvezérek, törzsfők látogatták, tizenkét barbár király érkezett hozzá, s a parthusok királyát, hogy a többieknek kedveskedjék válaszlevelében nem nevezte királyok királyának. Ekkor leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy elfoglalja Szíriát, Arabian keresztül a Vörös-tengerhez vonuljon, és győzedelmesen eljusson az egész földet körülölelő óceánhoz, mert már Libüát is meghódította egészen a külső tengerig, és Hispaniában az Atlanti-tenger partjáig terjesztette ki uralmát, majd harmadszor kis híján elérkezett a Hürkaniai-tengerig. Elindult tehát hadseregével, hogy hódításainak körét kiterjessze a Vörös-tengerig. Különben is nehéz feladatnak tartotta, hogy Mithridatészt fegyveres erővel hajszolja, aki veszélyesebb ellenfél volt futásában, mint nyílt ütközetben.

39. Ezért azzal a kijelentéssel, hogy saját magánál erősebb ellenséget, az éhséget hagyja hátra, őrhajókat állíttatott a Boszporoszba behajózó kereskedők szemmel tartására, és halálbüntetéssel fenyegette meg azokat, akiket elfognak. Ezután egész haderejével útra kelt. Megtalálta azoknak a katonáknak temetetlenül maradt holttestét, akik Tigranész vezérlete alatt vesztettek csatát Mithridatész ellen, s teljes katonai pompával eltemettette őket; Lucullust szemmel láthatóan főként ezért gyűlölte, mert ezt a kötelességét elhanyagolta. Utána alvezére, Afranius meghódoltatta az Amanusz környékén lakó arabokat, majd bevonult Szíriába, s minthogy az országnak nem voltak törvényesen megválasztott királyai, a római nép tartományává és birtokává tette. Meghódította Iudaeát is, Arisztobulosz királyt pedig foglyul ejtette. Városokat alapított, más városokat pedig felszabadított, és zsarnokaikat megbüntette. Ideje legnagyobb részét igazságszolgáltatással töltötte, közben elintézte a városok és királyok közt felmerült ügyeket; ahova saját maga nem tudott elmenni, barátait küldte el. Így amikor területi vita támadt az armeniaiak és a parthusok között, és őt tették meg döntőbírónak, három békéltető bírát küldött hozzájuk, mert nagy híre volt hatalmának, de nem kisebb erényének és igazságosságának is; ezzel elfeledtette a kíséretében levő barátai és bizalmas emberei által elkövetett legtöbb hibát is, mert bár nem volt képes arra, hogy a hibák elkövetését megakadályozza vagy megtorolja, de ő maga úgy viselkedett a hozzá fordulókkal, hogy szívesen elviselték alárendeltjei kapzsiságát vagy szigorú bánásmódját.

40. A legnagyobb befolyása Pompeiusra egy Démétriosz nevű felszabadított rabszolgának volt, aki nem volt ostoba fiatalember, de visszaélt szerencséjével. Róla szól az alább következő történet: Cato, a filozófus, amikor még egészen ifjú volt, de már nagyon híres és nagyon nemes gondolkodású, ellátogatott városnézőbe Antiokhiába, ahol akkor nem volt ott Pompeius. Mint rendszerint, Cato most is gyalog ment, de barátai, akik vele utaztak, lóháton. A kapu előtt fehér ruhás csoportot pillantott meg, az út egyik oldalán fiatalembereket, másik oldalán fiúkat látott felsorakozva. Bosszankodott, mert azt hitte, ez az ő tiszteletére és iránta való figyelmességből történt, ő pedig semmi ilyesmit nem kívánt. Szólt barátainak, szálljanak le lovukról, és menjenek gyalog vele együtt. Mikor aztán közelebb értek, az ünnepség rendezője koszorús fejjel, kezében pálcával odalépett hozzájuk, és megkérdezte tőlük, hol hagyták Démétrioszt, és hogy mikor jön. Erre Cato barátait elfogta a nevetés, ő pedig így szólt: "Ó, ez a szerencsétlen város!", majd egyetlen szó nélkül továbbment.

Pompeius azzal csökkentette az emberek Démétriosz iránti gyűlöletét, hogy neheztelés nélkül elnézte ostobaságait. Mondják, hogy amikor más vendégeket várt és fogadott, Démétriosz gyakran már ott feküdt a pamlagon teljes díszbe öltözve, köpenye kámzsáját a fülére húzva. Pompeius, még mielőtt visszatért Itáliába, Róma közelében kellemes nyaralókat és szórakozóhelyeket vásárolt, és a legpompásabb kerteket Démétrioszról nevezte el. Pompeius maga harmadik diadalmenetéig szerény és egyszerű házban lakott. Később, amikor felépíttette a rómaiak szép és híres színházát, mellette, mintegy függelékképpen, a korábbinál pompásabb házat emeltetett, de ez sem volt olyan, hogy irigyelték volna érte; annyira, hogy aki Pompeius után a házba költözött, csodálkozva kérdezte, hogy hol szokott étkezni a nagy Pompeius - legalábbis így beszélik.

41. A Petra környékén lakó arabok királya korábban nem sokra becsülte a rómaiakat, ekkor azonban nagyon megijedt, s azt írta, hogy kész mindenben engedelmeskedni és mindent megtenni. Pompeius tehát elhatározta, hogy megerősíti szándékában, és hadseregével oda vonult, bár ezt többen kifogásolták, mert úgy gondolták, hogy csak kivonja magát Mithridatész üldözése alól, s azt kívánták tőle, hogy forduljon ősellensége ellen, aki ismét szítja a háború tüzet, és, mint jelentették, arra készülődik, hogy a szküthák és paiónok földjén át betör Itáliába. Pompeius azonban úgy vélekedett, hogy könnyebb nyílt háborúban végezni a királlyal, mint futás közben kézre keríteni; nem akarta tehát hiába üldözni, hanem a háború szünetében más vállalkozásokba kezdett, és húzta az időt.

De a szerencse megszüntette a bizonytalanságot. Kis híján elérték Petrát; aznapra már letáboroztak, és Pompeius a sáncok mellett fel s alá lovagolt, amikor Pontoszból futárok érkeztek jó hírrel. Ezt látni lehetett a lándzsáik hegyére tűzött babérágakból is. Amikor a katonák meglátták őket, odarohantak Pompeiushoz. Ő először be akarta fejezni lovasgyakorlatát, de amikor a katonák kiáltozva kérték, leugrott lováról, átvette a levelet, és bement a táborba, ahol nem volt vezéri emelvény, sem az a szokásos halom, amelyet a katonák úgy készítenek, hogy a földből jó mélyen kiásott hantokat egymásra dobálják. Ezért siettükben és kíváncsiságukban halomba rakták az igavonó állatok nyergét, majd Pompeius fellépett rá, és úgy közölte velük, hogy Mithridatész meghalt; öngyilkos lett, mert fia, Pharnakész, fellázadt ellene. Egész királyságát Pharnakész örökölte, és az pedig, mint írja, mindenben a maga s a rómaiak érdekében fog cselekedni.

42. A hadseregben erre a hírre természetesen nagy öröm támadt, áldozatot mutattak be, mulatoztak, mintha Mithridatész halála tízezer ellenséges katona halálát jelentette volna. Pompeius, miután hadi vállalkozásaival a vártnál könnyebben végzett, nyomban kivonult Arábiából, gyorsan áthaladt a közbeeső tartományokon, és megérkezett Amiszoszba. Itt átvette azt a sok ajándékot, amelyet Pharnakész küldött neki, azonkívül ott találta a királyi család több tagjának holttestét, közöttük Mithridatészét is, amelyet arcáról nem lehetett felismerni, mert agyvelejét a balzsamozók gondatlanul nem távolították el, de akik kérték, hogy megnézhessék, felismerték sebhelyeiről. Pompeius nem tudta rászánni magát, hogy megnézze a holttestet, majd hogy az istenek bosszúját kiengesztelje, elküldte Szinópéba. Megcsodálta pompás öltözetét, amelyet viselt, s remekművű hatalmas fegyvereit, kardkötőjét azonban, amely négyszáz talentumba került, Publius ellopta és eladta Ariarathésznak, csodálatos művű tiaráját pedig Mithridatész tejtestvére, Caius titokban odaadta Sulla fiának, Faustusnak, aki elkérte tőle. Pompeius erről semmit nem tudott, de Pharnakésznak tudomására jutott, és a tolvajokat megbüntette.

Amikor az ottani ügyeket elintézte, nagy pompával továbbutazott. Mitülénébe érkezésekor felszabadította a várost Theophanész kedvéért, részt vett a helyi költők versenyén, amelynek egyetlen tárgya tetteinek megéneklése volt. Az ottani színház megnyerte tetszését, az épületről és a berendezésről rajzokat készíttetett, hogy Rómában majd nagyobbat és pompásabbat építtessen. Rhodoszban mind meghallgatta az ottani szofistákat, s mindegyiknek egy-egy talentumot ajándékozott. Poszeidóniosz leírta előadását, amelyet Pompeius jelenlétében tartott Hermagorasz szónok ellen A kutatásról általában címmel. Athénban hasonló bőkezűséggel bánt a filozófusokkal, és a város újjáépítésére ötven talentumot adott. Remélte, hogy Itáliába híresebben tér vissza, mint bárki más, és hogy családja tagjai ugyanúgy vágynak viszontlátására, mint ő vágyik utánuk, de a sors gonosz szelleme, amely fényes és nagy adományai közé mindig kever valami rosszat, most is régen készült rá, hogy hazatérését fájdalmassá tegye. Távolléte alatt Mucia feslett életet élt, de míg távol volt hazulról, Pompeius nem sokat törődött az erről kapott hírekkel. Most azonban, ahogy közeledett Itáliához, természetesen jobban volt rá ideje, hogy elgondolkozzék felesége bűnösségéről, és válólevelet küldött neki, de sem akkor, sem később nem tárta fel írásban, miért; Cicero leveleiből azonban ismerjük az okot.

43. Rómában mindenféle kósza hírek érkeztek Pompeiusról, és nagy volt a bizonytalanság, nem vezeti-e hadseregét azon nyomban a város ellen, és nem teremt-e tartós egyeduralmat. Crassus, gyermekeivel és vagyonával, eltűnt a városból, vagy mert valóban félt, vagy pedig, és ez valószínűbbnek látszik, ilyen módon akarta a Pompeius elleni rágalmakat valószínűvé tenni, és a gyűlölséget felkelteni ellene. De Pompeius, mihelyt partra szállt Itáliában, gyűlésbe hívta katonáit, s miután az alkalomhoz illő beszédet mondott és megköszönte szolgálatukat, felszólította őket, hogy térjenek vissza mindnyájan otthonukba, de gondoljanak rá, hogy diadalmenetére majd összegyülekezzenek. Amikor a hadsereg szétszéledt, és ez a tény köztudomásúvá vált, bámulatra méltó dolog történt. Amint a városok látták, hogy Pompeius Magnus fegyvertelenül, mindössze néhány híve kíséretében halad át a vidéken, mintha csak egy külföldi utazásról térne haza, az emberek köréje sereglettek, hogy kimutassák iránta jóakaratukat, s még sokkal nagyobb embertömeg kísérte Rómáig, úgyhogy ha bármi forradalomra vagy államcsínyre gondol, nem lett volna szüksége hadseregére.

44. Minthogy a törvény nem engedte meg, hogy diadalmenet előtt bemenjen a városba, Pompeius azzal a kéréssel fordult a senatushoz, halasszák el a consulválasztást, és engedjék meg neki, hogy személyesen támogassa Piso jelöltségét. Kérését Cato ellenezte, így szándékát nem tudta keresztülvinni, de Pompeius megcsodálta Cato nyíltszavúságát és erélyét, amellyel kiállt az igazság mellett. Arra vágyott tehát, hogy megnyerje magának hívéül. Catónak két unokahúga volt, s az egyiket ő szerette volna elvenni feleségül, a másikkal pedig fiát összeházasítani, de Cato keresztüllátott szándékán, hogy valójában a házassági kapcsolattal csak az ő megrontását célozza, és meg akarja vesztegetni. Nővére és felesége haragudott rá, hogy elutasítja a családi kapcsolatot Pompeius Magnusszal. Közben Pompeius Afraniust akarta consullá választatni, és érdekében pénzt osztogatott szét a tribunusok között, olyan nyíltan, hogy a polgárok kertjében keresték fel, és ott vették át a pénzt. A dolog híre elterjedt, és Pompeiust megrótták amiatt, hogy a legnagyobb méltóságot, amelyet ő sikerei jutalmául kapott, most pénzért akarja megszerezni olyasvalakinek, aki erényével nem tudta elnyerni. "Ennek a szégyennek most mi is részesei volnánk - szólt Cato az asszonyokhoz -, ha rokonságba kerülnénk Pompeiusszal." A nők hallgattak, és elismerték, hogy Cato jobban tudja, mi az illő, mint ők.

45. Pompeius diadalmenete olyan hatalmas volt, hogy bár két napon át tartott, így sem volt elég az idő, s a tervbe vett látványosságok közül oly sok nem került bemutatásra, hogy magukban is elegendőek lettek volna egy másik diadalmenethez. A menet elején vitték a táblákat, amelyekre felírták, hogy milyen népeken tartja diadalmenetét. Ezek a következők voltak: Pontosz, Armenia, Kappadokia, Paphlagonia, Média, Kolkhisz, Ibéria, Albani, Szíria, Kilikia, Mezopotámia, Fönicia, Palesztina, Iudaea, Arábia s a kalózok elleni háborúban meghódított tengerek és szárazföldi területek. Ezekben nem kevesebb, mint ezer erőd volt és közel kilencszáz város. Elfogott nyolcszáz kalózhajót; és alapított összesen harminckilenc várost. Ezenfelül a táblák feliratai beszámoltak arról is, hogy a város meglevő ötvenmillió drakhmányi vámbevételeit Pompeius a hódításokkal nyolcvanötmillióra emelte fel, s befizetett az államkincstárba részben készpénzben, részben ezüst- és aranytárgyakban húszezer talentumot, nem számítva, amit katonáinak adott. A katonák közül ezerötszáz drakhmát kaptak még azok is, akiknek a legkevesebbet fizette. A diadalmenetben vitt foglyok közt, a kalózfőnököket nem számítva, ott volt az armeniai Tigranész fia feleségével és leányával, Tigranész király felesége, Zószimé, a zsidók királya, Arisztobulosz, Mithridatész nővére és öt fia, az albánok, az ibérek és a kommagénéiek királyának túszai és a sok diadaljel azokból a csatákból, ahol személyesen győzött, vagy ahol hadvezérei arattak győzelmet. De a legnagyobb dicsőséget az jelentette, amivel eddig egyetlen római sem dicsekedhetett: harmadik diadalmenetét a harmadik világrész felett tartotta. Voltak azelőtt is olyanok, akiknek három diadalmenetük volt, de ő az elsőt Libüa, a másodikat Európa, s végül a harmadikat Ázsia felett tartotta, ily módon három diadalmenete szinte a föld egész lakott területét magába foglalta.

46. Azok szerint, akik Pompeiust mindenáron egybe akarják vetni Alexandrosszal, és a hasonlóságot erőltetik, ekkor harmincnégy évesnél fiatalabb, valójában azonban negyvenesztendős volt. Mennyivel jobb lett volna neki, ha élete véget ér, amíg Alexandrosz szerencséjét élvezte! Mert az ezután következő idő csak olyan szerencsét hozott rá, amely gyűlöletessé tette, vagy olyan kudarcokat, amelyeket nem lehetett jóvátenni, mert azt a hatalmat, amelyet jogszerűen szerzett a városban, igazságtalanul használta fel mások érdekében, és amennyivel növelte azok erejét, annyival csökkentette saját dicsőségét, így nagyságával és hatalmával észrevétlenül bukását idézte elő. És miként, ha az ellenség birtokába kerül a városok védelmi rendszerének legerősebb része, az már az ellenség erejét gyarapítja, ugyanúgy amikor Caesar Pompeius hatalmát felhasználva Róma urává lett, azt az embert sújtotta le és terítette földre, akinek segítségével a többi fölé emelkedett. Mindez pedig a következőképpen történt:

Amikor Lucullus visszatért Ázsiából, ahol Pompeius a legnagyobb mértékben megalázta, a senatus nyomban kitüntető tisztelettel fogadta, majd amikor Pompeius is megérkezett Rómába, még inkább biztatta a közszereplésre, hogy gátat vessen Pompeius tekintélyének. Lucullus, aki ekkor már fáradtan visszavonult minden közszerepléstől, és tétlenül csak a gyönyöröknek és gazdagságnak élt, most gondolkodás nélkül Pompeius ellen támadt, és miután Cato segítségével megnyerte a senatus többségét, sikerült utólag érvényessé tenni azokat az intézkedéseit, amelyeket annak idején Pompeius érvénytelenített. Pompeius az elszenvedett kudarcok és visszautasítások miatt kénytelen volt a néptribunusokhoz folyamodni, és a fiatal politikusok segítségét igénybe venni. Ezek közt a legvakmerőbb és legarcátlanabb, Clodius melléje szegődött, és kiszolgáltatta a köznép szeszélyének; méltóságán aluli civódásokba keverte a forumon, mindenhová magával hurcolta, felhasználta azoknak a törvényjavaslatoknak a megszavaztatásában, amelyekért beszédeket tartott, hogy a népnek hízelegjen és a kegyét hajhássza. Sőt ezenfelül még jutalmat is követelt tőle, mintha nem is megrontója, hanem jótevője lett volna, s ezt meg is kapta, mert Pompeius cserbenhagyta Cicerót, aki barátja volt, és akinek politikailag a legtöbbet köszönhette. Amikor Cicerót komoly veszély fenyegette, és segítségét kérte, nem volt hajlandó találkozni vele, majd amikor mások felkeresték érdekében, háza bejárati ajtaját bezárta, és egy másik ajtón elment hazulról. Így aztán Cicero, attól való félelmében, hogy elítélik, titokban elhagyta Rómát.

47. Caesar ebben az időben tért vissza tartományából, és olyan politikai tevékenységbe kezdett, amellyel saját magának pillanatnyilag igen nagy népszerűséget, sőt később hatalmat szerzett, Pompeiusnak és a városnak azonban a legnagyobb kárt okozta. Ekkor pályázott először a consulságra, de mert látta, hogy Crassus és Pompeius ellenségeskedése következtében, ha az egyik oldalára áll, a másikat ellenségévé teszi, igyekezett őket kibékíteni egymással. Az egyébként dicséretes vállalkozást, amely a közjót szolgálta volna, gonosz indítóokokból kezdeményezte és cselszövő módra hajtotta végre. Mert jól tudta, hogy az egymással ellentétes erők egyensúlyban tartják az államot (akár a hajót az utasok), ha azonban ezek az erők az egyik oldalra összpontosulnak, felborul minden. Ezért mondta Cato, hogy tévednek, akik azt állítják, hogy a várost Caesar és Pompeius viszálya döntötte végveszélybe, mert nem viszálykodásuk és ellenségeskedésük volt az első és legnagyobb csapás a városra, hanem éppen kibékülésük és megegyezésük. Caesar azonnal a vagyontalanok és szűkölködők kedvében járt, javaslatokat tett városok alapítására és földosztásra; ilyen módon áthágta hivatali hatáskörét, s a consulságot bizonyos tekintetben néptribunussággá tette. Midőn consultársa, Bibulus javaslatainak ellene szegült, Cato pedig igen erélyesen készült Bibulust támogatni, Caesar a szószékre állította Pompeiust, és a nép színe előtt megkérdezte tőle, helyesli-e javaslatait, amire Pompeius azt mondta, hogy egyetért velük. "Ha tehát - folytatta Caesar - valaki ellene szegül a törvényeknek, segítségére leszel a népnek?" "Igen, segítségére leszek - felelte Pompeius -, és azok ellen, akik karddal fenyegetőznek, kardot és pajzsot hozok." Pompeius egészen addig a napig soha nem beszélt vagy cselekedett erőszakosabban, úgyhogy barátai nem győzték mentegetni, hogy ezek a szavak nyilván csak a pillanat hatására szaladtak ki a száján. Későbbi tetteiből azonban kitűnt, hogy egészen Caesar szolgálatára adta magát. Mindenki csodálatára elvette feleségül Caesar leányát, Iuliát, aki Caepióval járt jegyben, és néhány nappal később kellett volna hozzámennie feleségül; Caepio kiengesztelésére saját leányát ígérte neki feleségül, aki korábban Faustusnak, Sulla fiának volt a jegyese. Maga Caesar Piso leányát, Calpurniát vette el feleségül.

48. Pompeius ezután katonasággal töltötte meg a várost, és minden ügyet a fegyverek erejével intézett. Mikor Bibulus consul Lucullusszal és Catóval a forumra ment, a tömeg rájuk rontott, a consul vesszőnyalábjait összetörték, valaki egy kosár szemetet borított a fejére, s két néptribunus is megsebesült. Amikor a forumot így megtisztították az ellenségtől, megszavaztatták a földosztó törvényt; a nép, amelyet ez a csalétek megfogott, s a kezük között volt, nyomban megszelídült, és vonakodás nélkül megszavazott bármilyen törvényt. Így megszavazták Pompeiusnak azokat az intézkedéseit, amelyek fölött Lucullusszal vitája volt; Caesarnak tartományul öt évre megszavazták mindkét Galliát és Illyricumot, azonkívül négy teljes létszámú legiót, a következő évre pedig consullá választották Pisót, Caesar apósát és Gabiniust, Pompeius legarcátlanabb hízelgőjét.

Mialatt ezek az események történtek, Bibulus bezárkózott házába, és hivatali ideje hátralevő nyolc hónapja alatt egyszer sem mozdult ki hazulról, csak kiáltványokat bocsátott ki, amelyekben mindkettőjüket, Caesart és Pompeiust szidalmakkal és vádakkal illette. Cato, mintha a jövendölés szelleme szállta volna meg, megjósolta a senatusban, mi vár a városra és Pompeiusra. Lucullus, mint aki koránál fogva már nem alkalmas politikai tevékenységre, teljesen visszavonult. Ekkor mondta Pompeius, hogy a vénember a kicsapongó életre még kevésbé alkalmas, mint a politizálásra, de Pompeiusnak is hamarosan gyengéjévé lett fiatal felesége iránti szerelme; állandóan az ő társaságában tartózkodott falun, a birtokain s kertjeiben, és semmit nem törődött vele, mi történik a forumon, annyira, hogy Clodius, aki ekkor néptribunus volt, lenézőleg beszélt róla, és a legvakmerőbb tettekre vetemedett. Miután Cicerót száműzette, és Catót hadvezéri megbízatás ürügyén Ciprus szigetére küldette, Caesar pedig távol volt Galliában, s látta, hogy a nép mindent megtesz neki, mivel minden tette és intézkedése az ő érdeküket szolgálta, hamarosan megpróbálkozott vele, hogy Pompeius egyes intézkedéseit érvénytelenítse. A fogoly Tigranészt elragadta tőle és magánál tartotta, barátai közül többeket perbe fogott, hogy így tegye próbára Pompeius hatalmát. Végül, midőn Pompeius az egyik per tárgyalásán megjelent, Clodius a legelvetemültebb és legarcátlanabb emberek csoportjával körülvéve felment egy magasabb helyre, és ilyen kérdéseket intézett kísérőihez: "Ki a kéjvadász imperator? Ki az a férfi, aki férfit keres? Ki vakarja egy ujjal a fejét?" Azok pedig, valahányszor togáját megrázta, nagy hangon kórusban felelték minden egyes kérdésre: "Pompeius."

49. Mindez sértette Pompeiust, aki nem volt hozzászokva, hogy szidalmazzák, és nem értett az ilyesféle hadakozáshoz; de még inkább bántotta, mikor azt tapasztalta, hogy a senatus örül megaláztatásának és annak is, hogy most meglakol Cicero elárulásáért. Rövidesen véres verekedésekre került sor a forumon, többen megsebesültek, és Clodius egyik szolgáját, amikor a tömegben Pompeius felé furakodott, kezében karddal találták. Ezzel az ürüggyel (de meg különben is félt Clodius arcátlanságától és rágalmaitól) aztán nem jelent meg a forumon, amíg Clodius hivatali ideje le nem járt, hanem állandóan odahaza tartózkodott, és barátaival azon töprengett, hogyan engesztelhetné ki a senatus és a patriciusok haragját. Culleónak azt az ajánlatát, hogy váljék el Iuliától, és cserélje fel Caesar barátságát a senatuséval, elvetette, de arra szívesen hajlott, hogy hazahívassa Cicerót a száműzetésből, aki Clodius legnagyobb ellensége és a senatus kedveltje volt. Cicero fivérét, aki a kérelmet előterjesztette, tekintélyes haderővel elkísérte a forumra, ahol verekedés támadt, többeket megsebesítettek és megöltek, de Clodiuson győzelmet aratott. Mihelyt Cicerót törvénnyel hazahívták, ő a senatust azonnal kibékítette Pompeiusszal, és a gabonatörvény szorgalmazásával Pompeiust bizonyos tekintetben ismét urává tette minden területnek és tengernek, amely a rómaiak uralma alatt volt, mert e törvény értelmében Pompeius alá tartozott minden kikötő, kereskedelmi központ, a mezőgazdasági termények szétosztása, egyszóval az egész hajózás és földművelés. Clodius azt az ellenvetést tette, hogy a törvényt nem az élelmiszerhiány miatt hozzák, és a gabonahiány csak azért keletkezett, hogy elő lehessen terjeszteni ezt a törvényt, és Pompeius új hivatalával újból életre keltse és visszaszerezze megfogyatkozott és hanyatló hatalmát. Mások azonban az egészet Spinther consul mesterkedésének tartották, aki ezzel Pompeiust nagyobb hivatalhoz akarta kötni, hogy őt küldjék ki Ptolemaiosz király megsegítésére. Majd Canidius néptribunus terjesztett elő egy másik törvényjavaslatot, hogy Pompeiust hadsereg nélkül két lictorral küldjék el az alexandriaiak és a király kibékítésére. Ezt a törvényjavaslatot, úgy látszik, Pompeius is szívesen fogadta, de a senatus elvetette azzal az érthető indokolással, hogy félti Pompeius biztonságát. Közben a forumon és a senatus üléstermében eldobált leveleket találtak, amelyekben Ptolemaiosz kérte, hogy Spinther helyett Pompeiust küldjék ki hadvezérül. Timagenész egyébként azt állítja, hogy Ptolemaiosznak nem kellett elmennie hazulról, és csak Theophanész beszélte rá Egyiptom elhagyására, hogy ezzel ürügyet szolgáltasson Pompeiusnak vagyonszerzésre és új hadjáratra. De ezt az állítást valószínűtlenné és hihetetlenné teszi nemcsak Theophanész aljassága, hanem Pompeius jelleme is, akit becsvágya soha nem bírt volna rá gonosz és nemtelen lépésre.

50. Amikor rábízták a gabonafélék beszerzését és a gabonakereskedelem irányítását, mindenhova elküldte ügynökeit és barátait, majd ő maga is elhajózott Szicíliába, Szardíniába és Libüába, és összegyűjtötte a gabonát. Már indulófélben volt, de heves szélvihar támadt a tengeren, és a hajók kapitányai vonakodtak útnak indulni. Pompeius elsőnek szállt fel az egyik hajóra, parancsot adott, hogy húzzák fel a horgonyt, közben pedig harsány hangon így kiáltott: "Hajózni kell, élni nem kell!" Ilyen merészséggel és ügybuzgalommal, no meg a jó szerencse segítségével töltötte meg gabonával a magtárakat, és hajókkal a tengert. Az összegyűjtött gabonából bőven jutott a külföldi országok népeinek is. Folyt a gabona, mint egy bő forrás túláradt vize.

51. A galliai háborúk ekkor már nagy emberré tették Caesart, és bár látszólag nagyon messzire volt Rómától, s a belgákkal, suebusokkal, britannokkal csatázott, észrevétlenül és ravasz módra mégis a nép között volt, s a legfontosabb ügyekben keresztülhúzta Pompeius számításait. Hadseregével, akár a testét borító ruhával, gondosan törődött, nemcsak a barbárok ellen képezte ki őket, hanem katonái állandó edzésével későbbi küzdelmeire is legyőzhetetlen és félelmetes haderőt biztosított magának. Közben az aranyat, ezüstöt, a háborúban szerzett gazdag zsákmányt Rómába küldte, hogy ajándékokkal megvesztegesse és megnyerje magának az aediliseket, a praetorokat, a consulokat és megannyi tisztviselő-feleséget, ami sok esetben sikerült is. Így aztán amikor átkelt az Alpokon, és a telet Lucában töltötte, közrendű férfiak és asszonyok hatalmas tömegben csődültek össze, hogy láthassák. Jelen volt kétszáz senator, közöttük Pompeius és Crassus is, Caesar szállásának bejárata előtt pedig százhúsz proconsul és praetor vesszőnyalábjait lehetett látni. Valamennyi látogatójában nagy reményeket keltett, és gazdagon megajándékozva bocsátotta őket útra. Crassusszal és Pompeiusszal a következő megegyezésre lépett: Azok ketten pályáznak a consulságra, ő maga támogatja őket, katonáit odaküldi a szavazásra, és mihelyt megválasztják őket, maguknak tartományokat, hadseregeket és hadvezéri megbízatásokat szereznek, Caesart pedig további öt évre megerősítik a mostani tartományok birtokában. A megegyezés azonban kiszivárgott, és a város vezető emberei nagyon elégedetlenkedtek. A népgyűlésen felszólalt Marcellinus, s mindkettőjüket nyíltan megkérdezte, pályáznak-e a consulságra. Mivel a népgyűlés követelte, hogy válaszoljanak a kérdésre, Pompeius azt felelte, hogy talán pályázik, talán nem. Crassus politikusabb választ adott, s azt mondta, úgy fog cselekedni, ahogyan a közérdek szempontjából legjobbnak látja. Marcellinus erre hevesen rátámadt Pompeiusra, és úgy gondolta, hogy keményen rendreutasította, Pompeius visszautasította a támadást, mondván, hogy Marcellinus a legigazságtalanabb ember a földön, mert hálátlan iránta, aki némából ékesen szólóvá, éhenkórászból túlontúl jóllakottá tette.

52. Így aztán minden más consuljelölt visszalépett, egyedül Lucius Domitius nem, akit Cato buzdító szavakkal rávett, hogy ne álljon félre, mert a küzdelem nem a consuli tisztért folyik, hanem a szabadságért a zsarnokokkal. De Pompeius pártja félt, hogy az eltökélt Cato, aki mögött ott állt az egész senatus, jobb belátásra bírja a józanul gondolkodókat; nem engedték tehát, hogy Domitius a forumra menjen, hanem fegyvereseket küldtek ellene, fáklyavivőjét megölték, kísérőit szétkergették; még Cato is kénytelen volt szembeszállni erőszakkal, és jobb karján sebet kapott, miközben Domitius védelmére kelt.

Ilyen úton jutottak a consulsághoz, de más tekintetben sem jártak el becsületesebben. A nép Catót akarta praetorrá választani; a szavazás már megkezdődött, de Pompeius baljóslatú előjel ürügyével feloszlatta a népgyűlést, majd pedig pénzzel megvesztegette a tribunusokat, és Vatiniust választatta meg Cato helyett. Vatinius ezután Trebonius néptribunusszal törvényjavaslatot nyújtott be, amellyel, megegyezésükhöz híven, a második öt évre is megadták Caesarnak a tartományait; Crassusnak juttatták Szíriát és a parthusok elleni hadjáratot, magának Pompeiusnak pedig egész Libüát, mindkét Hispaniát és négy legiót; ezek közül kettőt Caesar kölcsönkért a galliai hadjáratra. Crassus hivatali ideje leteltével elment tartományába, Pompeius pedig színháza megnyitásakor felszentelésül atlétikai és zenei versenyeket s állatviadalokat rendezett, amelyeken ötszáz oroszlánt öltek meg, és a legfélelmetesebb látvány az elefántok küzdelme volt.

53. Ezekért a tetteiért csodálták és szerették, másfelől viszont irigyelték, mert hadseregeit és tartományait átadta kedvelt alvezéreinek, ő maga pedig Itália különböző kellemes vidékein tartózkodott felesége társaságában, vagy mert szerelmes volt bele, vagy mert felesége szerette annyira, hogy távollétét nem tudta elviselni, mert ezt is mondják. A fiatalasszonynak férje iránti szerelme közbeszéd tárgya volt, bár Pompeius túl volt már azon a koron, amikor a férfiak szerelmi vágyat szoktak kelteni. Lehet, hogy hűsége miatt szerette férjét, aki csak hites feleségéhez vonzódott, lehet, hogy férfias modoráért, amely oly kívánatossá tette társaságát, különösen a nők számára, ha hihetünk Flora, a hetaira tanúskodásának. Egy aedilisválasztáskor verekedés támadt, Pompeius közelében több embert megöltek, az ő ruhája is véres lett, ezért át kellett öltöznie. Házában nagy ijedelmet és zavart keltett, amikor a szolgák kezében meglátták a véres ruhadarabokat. Az asszony éppen áldott állapotban volt, s amikor megpillantotta a véres togát, elájult, csak nagy keservesen tudták magához téríteni, és az ijedtség meg az ájulás következtében elvetélt. Ettől kezdve még azok sem hibáztatták Pompeius felesége iránti szerelmét, akik Caesarral fenntartott barátságát helytelenítették. Később Iulia ismét áldott állapotba került, leánygyermeknek adott életet, de belehalt a szülésbe, és a csecsemő is csak néhány nappal élte túl. Pompeius albai birtokán készült eltemetni a holttestet, de a nép annyira sajnálta a fiatalasszonyt, hogy erőszakkal a Campus Martiusra vitte. Nem azért tették ezt, mintha kedveskedni akartak volna Caesarnak és Pompeiusnak; kettejük közül a távollevő Caesart úgyis jobban tisztelték Pompeiusnál. A város szinte azonnal háborgó tengerhez lett hasonlóvá, és a zűrzavaros közállapotok jeleként lázító beszédek hangzottak el, mihelyt megszűnt a rokoni kapcsolat, amely a kettőjük hatalmi versengését inkább csak elleplezte, de féken nem tartotta. Rövidesen híre jött, hogy Crassus életét vesztette Parthiában; ezzel a polgárháború kitörésének útjából az utolsó akadály is elhárult, mert Crassustól való félelmükben mindketten úgy-ahogy megmaradtak a méltányosság keretei közt, de mikor a sors eltávolította küzdelmük harmadik szemlélőjét, nyomban el lehetett mondani a komédiaíróval:

Ennyire tehetetlen a sors az emberi természettel szemben, amelynek képtelen kielégíteni vágyait. Ennek a két embernek sem volt elég a mérhetetlen hatalom és végtelen birodalom. Hiába hallották és olvasták, hogy az istenek "hármasan osztottak mindent, s ki-ki tiszteletet nyert", azt hitték, hogy kettőjüknek nem elég a római birodalom.

54. De Pompeius a népgyűlésen azt mondta, hogy ő minden hivatalt előbb kapott meg, mint várta, és hamarább tette le, mint elvárták tőle. Szavait valóban igazolta az a tény, hogy hadseregét mindig leszerelte. Most úgy gondolta, hogy Caesar nem fogja hadseregét elbocsátani, ezért polgári hivatalokkal akart fölébe kerekedni, de nem törekedett forradalmi változtatásra, és nem akarta, hogy bizalmatlannak tűnjék fel Caesarral szemben, hanem inkább fölényesnek és megvetőnek. Mikor azonban látta, hogy a hivatalokat nem óhajtása szerint töltik be, sorra megvesztegette a polgárokat, és nem törődött vele, hogy anarchia üti fel fejét a városban. Egyre többet beszéltek róla, hogy dictatort kellene választani. A javaslattal Lucilius néptribunus állt elő először a népgyűlésen, s azt ajánlotta a népnek, hogy Pompeiust válasszák dictatorrá. Cato azonban ezt hevesen ellenezte, a néptribunust pedig az a veszély fenyegette, hogy elveszíti hivatalát, ekkor Pompeius több barátja magyarázni kezdte, hogy ezt a tisztséget Pompeius nem kérte, és nem is óhajtja. Cato erre megdicsérte Pompeiust, és lelkére kötötte, hogy őrizze meg a törvényes rendet, amit vonakodva bár, de egyelőre megtett, s consulokat választottak: Domitiust és Messalát. Később újrakezdődött az anarchia, mind többen és mind merészebben álltak elő újra a dictatorválasztás gondolatával. Cato hívei féltek, hogy baj éri őket, ezért elhatározták, hogy Pompeiust törvényes hatalommal ruházzák fel, hogy így visszatartsák a korlátlan zsarnokságtól. Bibulus, Pompeius ellensége javasolta elsőnek a senatusban, hogy Pompeiust egyedül válasszák consullá, mert így a város vagy megszabadul a mostani zűrzavartól, vagy a legerősebb ember szolgája lesz. A javaslat különösnek látszott a szónok személye miatt. Ekkor felállt Cato, mindenki azt hitte, a javaslat ellen szólal fel. Csend támadt, Cato azt mondta, ő ugyan nem tette volna meg ezt a javaslatot, de ha már más megtette, azt ajánlja, fogadják el, mert szerinte bármilyen uralom jobb az anarchiánál, s meg van győződve róla, hogy ilyen zavaros viszonyok között senki nem tud jobban irányítani, mint Pompeius. A senatus helyeselte a javaslatot, és megszavazta, hogy Pompeiust válasszák meg egyedüli consullá; ha consultársat kíván maga mellé, két hónap elteltével nyilatkozzék, hogy ki a jelöltje. Ezután Sulpicius mint interrex consullá nyilvánította Pompeiust; ő pedig barátságosan átölelte Catót, bevallotta, hogy nagy hálával tartozik neki, és megkérte, legyen magánemberként tanácsadója. Cato erre kijelentette, hogy Pompeius nem lekötelezettje; amit mondott, nem érte, hanem hazájáért mondta; szívesen lesz magánemberként tanácsadója, ha megkéri rá, de ha nem, véleményét meg fogja mondani nyilvánosan is. Ilyen ember volt Cato minden dologban.

55. Pompeius visszatért a városba, és feleségül vette Corneliát, Metellus Scipio leányát, aki nem volt hajadon, hanem Crassus fiának, Publiusnak az özvegye. Cornelia fiatal leány korában ment feleségül Publiushoz, aki a parthus háborúban esett el. A fiatalasszonynak sok vonzó tulajdonsága volt szépségén kívül is. Értett az irodalomhoz, a lantjátékhoz és a geometriához, állandóan filozófiai előadásokat hallgatott, mégsem volt kellemetlenül fontoskodó, pedig az ilyen képességek gyakran fontoskodásra kapatják a fiatal nőket. Atyja ellen sem lehetett kifogást emelni sem származása, sem hírneve tekintetében. De azért sokaknak nem tetszett a házasság a korkülönbség miatt, mert a fiatal Cornelia inkább Pompeius fiának lehetett volna a felesége. Szigorúbb bírálói úgy vélekedtek, hogy Pompeius nem törődik a nehéz helyzetbe jutott várossal, amely orvosának választotta, és sorsát egyedül az ő kezébe tette le; ehelyett koszorús fővel nászáldozatot mutat be, pedig már a consulságot is szerencsétlenségnek kellett volna tekintenie, mert nem bízták volna rá a törvények ellenére, ha hazája boldog volna. Bár ő volt a megvesztegetési pereket tárgyaló bíróság feje, ő hozott rendeleteket a törvényes eljárások szabályozására, ő biztosította a rendet és a nyugalmat a bíróságokon azáltal, hogy a tárgyalásokon fegyvereseivel körülvéve elnökölt, mégis amikor apósát, Scipiót perbe fogták, meghívta házába az esküdtbíróság háromszázhatvan tagját, és pártfogásukat kérte; erre az ügyész, midőn látta, hogy a törvényszék tagjai hazakísérték Scipiót a forumról, visszavonta a vádat. Sem ez az eljárás nem tett jót Pompeius hírnevének, sem az, hogy dicsérő beszédet tartott a bíróságon Plancus mellett, noha ő maga tiltotta törvénnyel, hogy vád alá helyezett személyeket dicsérettel illessenek. Cato, aki tagja volt a bíróságnak, befogta a fülét, mondván, hogy nem volna tisztességes dolog, ha a törvény ellenére végighallgatná a dicsérő beszédet. Emiatt Cato nem vehetett részt a szavazásban, de a bíróság többi tagja Pompeius szégyenére elmarasztaló ítéletet hozott Plancus felett. Néhány nappal később egy bíróság elé állított consulviselt férfi, Hypsaeus megvárta Pompeiust a fürdőből vacsorára menet, és térdét átkarolva védelmet kért tőle. Pompeius megvető arckifejezéssel hátat fordított neki, s azt mondta, kár volt elmulasztani a vacsoráját, úgysem ér el semmit. Most újból részrehajlással vádolták, és megszólták eljárását. De egyébként minden más dologban rendet teremtett, és az év hátralevő öt hónapjára magához vette apósát consultársául. Tartományait további négy esztendőre megszavazták, és évenként ezer talentumot kapott hadserege ellátására és fenntartására.

56. Caesar barátai, élve az alkalommal, méltányos elbírálást kértek Caesarnak is, aki olyan nagy háborúkat viselt a birodalomért. Azt mondták, kijár neki a második consulság vagy parancsnokságának meghosszabbítása, megérdemli, hogy ne váltsa fel valaki más, és ne fossza meg fáradalmainak dicsőségétől, s ő, aki ezeket a szolgálatokat teljesítette, megtarthassa hatalmát és békén élvezhesse a neki járó tiszteletet. Az erről folyó vitában Pompeius, mintha csak jóakaratból el akarná oszlatni a Caesarral szemben táplált irigységet, kijelentette, levelek vannak birtokában Caesartól, hogy hajlandó elismerni utódát és lemondani a vezérségről, ő, Pompeius azonban méltányosnak tartja, hogy távollétében is pályázhasson a consulságra. Cato és pártja ellenezte ezt a tervet, s ragaszkodott hozzá, hogy Caesar bocsássa el hadseregét, és magánemberként szerezze meg polgártársai jóakaratát. Pompeius nem erőltette tovább a dolgot, elhallgatott, látszólag meggyőzve az érveléstől, s ezzel még gyanúsabbá tette Caesar iránti érzelmeit. Egyben követet küldött hozzá, és a parthus háború ürügyével visszakérte tőle a kölcsönadott hadsereget. Caesar, bár tudta, hogy miért kéri vissza Pompeius a katonákat, gazdagon megjutalmazva visszaküldte őket.

57. Pompeius súlyosan megbetegedett Neapolisban, de felépült. A neapolisiak Praxagorasz^[207] javaslatára hálaáldozatot mutattak be felgyógyulásáért. A szomszédságban lakók követték példájukat, majd híre ment a dolognak, és egész Itália kis- és nagyvárosai több napon át tartó ünnepségeket tartottak. A látására összesereglett tömeg alig fért el, az utak, falvak és kikötők megteltek ünneplő és áldozatot bemutató sokasággal. Koszorús, fáklyás menetek mentek elébe, útjára virágokat szórtak és mindenüvé elkísérték. Rómába való visszatérése fényes és szép látvány volt. Jórészt ez volt az oka a háború kitörésének - mondják -, mert a nép rajongása elbizakodottá tette, és megfosztotta józan ítélőképességétől. Elszállt belőle az az elővigyázatosság, amellyel eddig oly biztosan és sikeresen intézte ügyeit, mérhetetlen gőggel és megvetéssel lenézte Caesar haderejét: azt képzelte, hogy sem fegyverekre, sem gondos előkészületre nincs szüksége, és azt gondolta, hogy Caesart könnyebben semmisíti meg, mint ahogy felemelte. Közben megérkezett Appius, és magával hozta Galliából azokat a csapatokat, amelyeket Pompeius adott kölcsön Caesarnak. Appius hosszasan és lekicsinylőleg beszélt Caesar Galliában viselt dolgairól, és mindenféle rágalmakat terjesztett róla. Telebeszélte Pompeius fejét, hogy nincs tisztában saját erejével és hírével, azért akar más fegyverekkel védekezni Caesar ellen, pedig ha megjelenne a színen, egykettőre végezhetne vele saját csapataival is, mert Caesart gyűlölik katonái, és Pompeius vezérségére vágyódnak. Pompeiust mindez olyan elbizakodottá tette, és annyira eltöltötte az önerejébe vetett hit, hogy kinevette azokat, akik féltek a háborútól. Azoknak, akik kételkedtek benne, hogy lesz-e hadserege védekezni, ha Caesar a város ellen vonul, derűs mosollyal az arcán kijelentette, nem kell semmitől sem félniök: "Ha én bárhol Itáliában - szólt - dobbantok egyet, özönlenek hozzám a gyalogos és lovas hadseregek."

58. Caesar most már erélyesebben látott hozzá ügyei intézéséhez; nem távozott el messzire Itáliától, a tisztújító gyűlésekre mindig elküldte katonáit, megvesztegette a népet és a főtisztviselőket, így Paulust is, a consult, akit ezerötszáz talentummal nyert meg a maga pártjának, valamint Curio néptribunust, akit hatalmas adósságtól szabadított meg, továbbá Marcus Antoniust, aki Curio barátja lévén, szintén osztozkodott adósságaiban. Mondják, hogy Caesar egyik centuriója éppen Rómába érkezett, és megállt a senatus épülete előtt, amikor meghallotta, hogy a senatus nem hosszabbítja meg Caesar vezérségét. Ekkor kardja markolatára ütött, és felkiáltott: "Akkor majd ez meghosszabbítja." Caesar tetteinek és előkészületeinek valóban ez volt az értelme.

Curio kívánságai, amelyeket Caesar nevében előterjesztett, ennek ellenére igen népszerűek voltak. Két kéréssel állt elő: vagy bocsássa el Pompeius is hadseregét, vagy Caesart se fosszák meg az övétől; így aztán vagy magánemberek lesznek, vagy békén maradnak meglevő hadseregük birtokában; aki tehát meggyengíti bármelyiküket, megkettőzi azt a hatalmat, amelytől fél. Erre Marcellus consul rablónak nevezte Caesart, és azt indítványozta, nyilvánítsák a haza ellenségének, ha nem teszi le a fegyvert. Curio Antonius és Piso segítségével keresztülvitte, hogy szavazás legyen a kérdésről a senatusban. Felszólítást intézett a senatorokhoz: akik azt akarják, hogy csak Caesar tegye le a fegyvereket, Pompeius viszont tartsa meg a hadseregét, álljanak az egyik oldalra. A többség erre az egyik oldalra állt. Ezután újabb felszólítás következett: jelentkezzenek azok a senatorok, akik azt kívánják, hogy mindketten tegyék le a fegyvereket, és egyik se tartsa meg a parancsnokságot, Pompeius mellett csak huszonketten szavaztak, a többiek mind egyetértettek Curióval. Erre Curio, boldogan és az örömtől ragyogó arccal, győztesen a népgyűlésre sietett, ahol tapssal fogadták, fejére koszorút tettek és virágokat dobáltak feléje. A senatusban Pompeius nem volt jelen, mert a hadseregparancsnokok nem tartózkodhatnak a város területén, ezért Marcellus emelkedett szólásra, és kijelentette, hogy nem hajlandó csendben ülni és szónoklatokat hallgatni, mikor látja, hogy tíz legio közeledik az Alpok felől, hanem kiküld valakit, aki a haza védelmében szembeszáll velük.

59. A nép erre gyászruhát öltött, Marcellus pedig a senatorok kíséretében a forumon át Pompeiushoz sietett, eléje állt, és így szólt hozzá: "Kérlek, Pompeius, oltalmazd meg hazádat, vesd be harcra kész csapataidat, és sorozz újabbakat." Ugyanezt mondta neki Lentulus is, a következő évre megválasztott consul. De amikor Pompeius hozzáfogott a sorozáshoz, csak kevesen jelentkeztek, azok is vonakodva és kelletlenül, mások nem engedelmeskedtek a felhívásnak, a többség pedig kiáltozva követelte, hogy egyezzenek meg. Antonius ugyanis, a senatus ellenzésével szembeszállva, felolvasta a népgyűlésen Caesar levelét, amely a tömeg hangulatának megfelelő ajánlatot tartalmazott. Azt sürgette ugyanis, hogy mindketten mondjanak le tartományukról, bocsássák el hadseregüket, jelenjenek meg a nép színe előtt, és adjanak számot viselt dolgaikról. De Lentulus, aki közben átvette a consuli hivatalt, nem hívta össze a senatust, Cicero pedig, aki frissen érkezett vissza Kilikiából, azt a megegyezést ajánlotta, hogy Caesar vonuljon ki Galliából, bocsássa el hadseregét két legio kivételével és azokkal várja meg Ulyricumban második consulságát. Pompeiusnak nem tetszett az ajánlat, mire Caesar barátai beleegyeztek, hogy Caesar csak egy legiót tartson meg. Lentulus erről sem akart hallani, de Cato is azt kiabálta, hogy Pompeius már megint hibát követ el, és engedi, hogy rászedjék. Így a megegyezés nem jött létre.

60. Ekkor érkezett meg a híre, hogy Caesar elfoglalta Ariminumot, Itália egyik nagyvárosát, és egész hadseregével egyenesen Róma ellen vonul. Ez nem volt igaz, mert csak háromszáz lovassal és ötezer nehéz fegyverzetű gyalogos katonával vonult fel; hadserege többi részét az Alpokon túl hagyta, és nem is várt rájuk, mert hirtelen és váratlanul akarta megtámadni ellenségeit, hogy ne legyen idejük a felkészülésre. Amikor a Rubicon folyóhoz érkezett, amely tartománya határa volt, csendben megállt és töprengett, mérlegelve merész vállalkozásának esélyeit. Majd pedig, mint aki tátongó mély szakadékba veti magát, becsukta a szemét, és elhessegette magától a rá váró veszedelem gondolatát. "Vessük el a kockát" - kiáltotta oda a körülötte állóknak görögül, és átvezette hadseregét a folyón.

Mikor az első hírek megérkeztek, Rómát olyan zűrzavar és rémület fogta el, mint amilyen még soha azelőtt. Az egész senatus és a főtisztviselők azonnal Pompeiushoz siettek; Tullus feltette Pompeiusnak a kérdést, hogyan áll a hadsereg és a hadikészültség, mire Pompeius némi habozás után bátortalanul azt mondta, hogy a Caesartól érkezett katonák hadikészületben vannak, és a korábban sorozott újoncokból hihetőleg hamarosan ki tud állítani harmincezer főt. Tullus erre felkiáltott: "Becsaptál bennünket, Pompeius!" Egy bizonyos Favonius azt javasolta, hogy küldjenek követeket Caesarhoz. Ez az egyébként nem rossz jellemű férfi, aki azt hitte, hogy vakmerő arcátlanságával Cato bátor beszédmodorát utánozza, rákiáltott Pompeiusra, hogy dobbantson hát lábával, és hívja fegyverbe a csapatokat, amelyeket ígért. Pompeius ezt a nem éppen időszerű gúnyolódást megadással elviselte, majd amikor Cato emlékeztette rá, hogy a dolgok kezdetén mit mondott neki Caesarról, azt felelte: Cato szavai jóslatszerűbbek voltak, az ő eljárása azonban inkább illett egy baráthoz.

61. Cato azt javasolta, hogy válasszák Pompeiust imperatori hatalommal fővezérré, s hozzátette, hogy azoknak kell a nagy bajokat megszüntetniük, akik előidézték őket. Pompeius nyomban Szicíliába - tartományába - készült, és a többiek is mind igyekeztek abba a tartományba, amelyet sorshúzással kaptak. Közben azonban Itália forrongott, és senki nem tudta, mitévő legyen. Akik a városon kívül laktak, Rómába menekültek, a Rómában lakók pedig a város elhagyására készülődtek. E zűrzavaros állapotok között a legjobb elemekre senki nem hallgatott, a fékezhetetlenekre, akik sosem követték vezetőik szavát, mindenki. A félelmet nem lehetett lecsillapítani, és a tömeg nem engedte, hogy Pompeius józan ítéletére hallgasson. Az emberek szenvedélye félelemmel, szorongással és kétségbeeséssel töltötte el Pompeius lelkét is. Így aztán nyakra-főre egymással ellentétes rendelkezéseket adott ki, az ellenségről nem tudott semmi megbízható értesítést kapni; csak úgy dőltek hozzá a kósza hírek, és a hírvivők még meg is nehezteltek rá, amikor nem adott nekik hitelt. Ezért elrendelte, hogy a nyilvánvaló zűrzavarban a senatus minden tagja kövesse; ugyanakkor Caesar párthívének nyilvánított mindenkit, aki Rómában marad, majd a késő esti órákban elhagyta a várost. A consulok is elmenekültek, még a háború előtt szokásos áldozatokat sem végezték el. Pompeiust azonban a szörnyű viszonyok közt is irigylésre méltó jóakarattal vették körül polgártársai, mert ha sokan hibáztatták is hadvezetése miatt, magát a vezért senki nem gyűlölte, sőt többeket lehetett találni, akik nem a szabadság utáni vágyukban menekültek el a városból, hanem mert nem tudták cserbenhagyni Pompeiust.

62. Néhány nappal később Caesar bevonult Rómába, és elfoglalta a várost. Mindenkivel barátságosan bánt, eloszlatta a félelmet, de amikor Metellus néptribunus egy szál maga meg akarta akadályozni benne, hogy az államkincstárból pénzt vigyen el, megfenyegette, hogy megöli, majd vészjóslóan hozzátette, hogy ezt a fenyegetést kimondani is nehezebb volt, mint megtennie. Ezzel elkergette Metellust, felmarkolt annyi pénzt, amennyire szüksége volt, és megindult Pompeius üldözésére, hogy gyorsan kiűzze Itáliából, mielőtt megérkezik hozzá hispaniai hadserege. Pompeius megszállta Brundisiumot, és mivel ott bőségesen talált csapatszállító hajókat, a consulokat harminc cohorsszal nyomban hajóra ültette, és előreküldte Dürrhakhionba; apósát, Scipiót és fiát, Ghaeust pedig Szíriába küldte, hogy ott szereljenek fel hajóhadakat. Eltorlaszolta a városkapukat, a falakra őrségül állította a legkönnyebb fegyverzetű katonáit, a brundisiumiaknak megparancsolta, hogy ne mozduljanak ki hazulról, majd árkokkal ásatta fel a várost, és az utcákat palánkokkal tette járhatatlanná, csak kettőt hagyott meg, amelyeken le lehetett menni a tengerpartra. Harmadnap egész haderejét kényelmesen hajóra ültette, aztán jelt adott a falakon álló őröknek, hogy fussanak a tengerpartra, felvette őket, és útnak indult. Caesar az őrizetlen falak láttán megtudta, hogy Pompeius megszökött előle, és mérgében kis híján a cölöpökkel teli árokba esett. A brundisiumiak idejében figyelmeztették, így óvatosan megkerülte a várost, de a tengerpartra későn érkezett, az egész hajóhad tengerre szállt már, két hajó kivételével, amelyeken csak néhány katona volt.

63. Vannak, akik ezt az elhajózást tekintik Pompeius egyik legjelentősebb hadmozdulatának, Caesar azonban alig hitt a szemének, hogy ellenfele egy megerősített város birtokában, hispaniai hadseregét várva, kezében a tenger feletti uralommal elhagyta és feladta Itáliát. Cicero is hibájául rótta fel Pompeiusnak, hogy Themisztoklész, nem pedig Periklész hadviselési módját követte, holott helyzete inkább Periklészéhez, mint Themisztoklészéhez hasonlított. Caesar világosan kimutatta, hogy fél a háború elhúzódásától, mert amikor Pompeius barátja, Numerius fogságba esett, Brundisiumba küldte, és egyenlő feltételek mellett megegyezést kínált. Numerius azonban hajóra szállt Pompeiusszal. Caesar így hatvan nap alatt harc nélkül uralma alá hajtotta egész Itáliát, s legszívesebben haladéktalanul Pompeius üldözésére indult volna, de mivel nem voltak hajói, visszafordult és útra kelt Hispaniába, hogy megnyerje magának az ottani haderőket.

64. Közben nagy hadsereg gyűlt Pompeius köré. Hajóhada legyőzhetetlennek látszott, mert ötszáz hadigályája, ezenkívül mérhetetlen sok könnyű naszádja és gyors cirkálója volt. Hétezer főnyi lovasságában Róma és Itália legkiválóbb lovascsapatai, előkelő, gazdag családokból származó vitéz katonák szolgáltak. Gyalogsága szedett-vedett, kiképzésre szoruló népség volt, de míg Beroiában táborozott, kiképezte őket. Nem tétlenkedett, hanem mintha még java férfierejében volna, maga is részt vett a katonák gyakorlatozásában, és a csapatok fellelkesültek, amikor látták, hogy Pompeius Magnus, aki ekkor már közel volt hatvanadik évéhez, gyalogosan vesz részt a fegyvergyakorlatokon, vagy lóháton, vágtában könnyedén kihúzza kardját, majd visszadugja hüvelyébe. A dárdavetésben nemcsak pontosságot, hanem olyan erőt és lendületet mutatott, s dárdáját oly messzire hajította el, hogy a fiatal katonák sem múlták felül. Sok nép királya és fejedelme kereste fel, és a táborában tartózkodó előkelő rómaiakból a teljes senatus kitelhetett volna. Csatlakozott hozzá Labienus is, aki Caesar barátja volt és Galliában alatta harcolt, de elpártolt tőle; azonkívül Brutus, a Galliában megölt Brutus fia, egy igen nemes gondolkodású férfiú, aki azelőtt nem állt szóba Pompeiusszal, és mint apja gyilkosát még csak nem is köszöntötte, most mégis hozzá szegődött mint Róma felszabadítójához. Cicero is, bár szóban és írásban Pompeiustól különböző nézeteket vallott, restellte volna, hogy ne számítsa magát azok közé, akik vállalják hazájukért a veszélyeket. Makedoniába érkezett egy egészen öreg és fél lábára sánta férfiú, Tidius Sextius is, akit a többiek nevetve és gúnyosan fogadtak, de Pompeius, megpillantván, felkelt a helyéről és hozzá sietett, mert nagy tanúságtételnek tekintette maga mellett, hogy elaggott és katonai szolgálatra már alkalmatlan emberek is vállalják vele együtt a veszélyeket, ahelyett, hogy biztonságban élnének.

65. Mikor a senatus ülésén Cato javaslatára elhatározta, hogy egyetlen rómait sem szabad megölni, legfeljebb a csatamezőn, egyetlen római fennhatóság alatt álló várost sem szabad felprédálni, Pompeius pártja még népszerűbb lett, az egész lakosság - még azok is, akik túlságosan messzire éltek, hogy bármi közük legyen a háborúhoz, vagy testi gyengeségük miatt nem harcolhattak - szíve szerint őt támogatta, legalább szóval küzdött igaza mellett, és az istenek és az emberek ellenségének tartotta, aki nem Pompeius győzelmét kívánta.

De Caesar is méltányosnak mutatkozott győzelmében. Hispaniában például, amikor Pompeius csapatait legyőzte és foglyul ejtette, a tiszteket elbocsátotta, a katonákat pedig szolgálatába fogadta. Majd újra átkelt az Alpokon, sietve végighaladt Itálián, a tél kezdetén megérkezett csapataival Brundisiumba, és átkelt a tengeren Oricumba. Iubiust, Pompeius fogságba esett barátját, elküldte Pompeiushoz azzal az ajánlattal, hogy tartsanak megbeszélést, három napon belül bocsássák el mindketten hadseregüket, újítsák meg barátságukat eskü alatt, és térjenek vissza Itáliába. Pompeius ezt a javaslatot újabb cselvetésnek tartotta, ezért gyorsan levonult a tengerpartra, megszállta a táborütésre különösen alkalmas partszakaszokat, továbbá a tengeri kikötőket és rakodóhelyeket és így a legkisebb fuvallat is Pompeiusnak hozott élelmet, hadsereget és pénzt. Caesarnak viszont nehézségekkel kellett küzdenie a szárazföldön és a tengeren egyaránt, s kénytelen volt keresni a megütközést. Megrohanta az ellenség sáncait, folyvást ütközetre ingerelte Pompeiust, s ezekből a csatározásokból legtöbbször ő került ki győztesen. Egy alkalommal azonban kis híján teljes vereséget szenvedett, és elveszítette hadseregét, mert Pompeius olyan fényesen harcolt, hogy megfutamította Caesar egész seregét, és kétezer katonáját megölte, de vagy elhagyta az ereje, vagy félt betörni az ellenség táborába; ezért mondta Caesar barátainak: "Ma bizony legyőz az ellenség, ha győzni tudó vezére lett volna."

66. A siker annyira elkapatta Pompeius embereit, hogy mindenáron ki akarták erőszakolni a döntő csatát. Pompeius, bár a távoli királyoknak, hadvezéreknek és városoknak már győztesként írt, visszarettent a nyílt ütközet kockázatától, s bízott benne, hogy időhúzással és az utánpótlás elvágásával győzi majd le ezeket a fegyverben legyőzhetetlen, győzelemben összeszokott, de már nem fiatal harcosokat, akik nem szívesen vállalták a hadjárat fáradalmait, a hosszú meneteléseket, az örökös helyváltoztatásokat, a sáncásást, a tábori erődítmények építését, s ezért legfőbb vágyuk az volt, hogy minél előbb csapjanak össze, és ütközzenek meg az ellenséggel. Pompeiusnak egy jó darabig sikerült rávennie embereit, hogy maradjanak nyugton, de amikor a csata után Caesar élelemszűkében kénytelen volt tábort bontani, és az athamanok földjén át Thesszaliába vonult, nem tudta tovább visszafogni emberei harci kedvét. Egyesek azt kiáltozták, hogy Caesar fut előlük, és biztatták Pompeiust, hogy kövesse és vegye űzőbe, mások meg azt követelték, hogy térjenek vissza Itáliába, sőt voltak, akik előreküldték szolgáikat és barátaikat Rómába, hogy béreljenek házat a forum közelében, minthogy hamarosan úgyis hivatalokra fognak pályázni. Sokan önszántukból Leszboszba hajóztak Corneliához a háború végének hírével; Pompeius ugyanis Leszboszba küldte feleségét.

Időközben a senatus ülésén Afranius azt fejtegette, hogy Itáliát kell megtartaniuk, mert az a háború legdicsőbb pályabére; akié Itália, azé Szicília, Szardínia, Korzika, Hispania és az egész Gallia; hazája innen a közelből eseng kitárt karral Pompeiusnak; nem volna szép dolog, ha hagyná, hogy a zsarnokok szolgái és talpnyalói lábbal tiporják és szolgaságba döntsék. Pompeius azonban már csak jó híre érdekében sem tűrhette, hogy Caesart másodszor is futni hagyja, és majd máskor üldözze, holott a sors most adott rá alkalmat, hogy üldözőbe vegye. Az sem volna tisztességes dolog, ha cserbenhagyná Scipiót s a többi consulviselt férfiút Görögországban és Thesszaliában, akik nyomban Caesar kezére jutnának sok pénzükkel és nagy haderejükkel; de különben is az viseli szívén Róma sorsát leginkább, aki távol a várostól visel érte háborút, és így Róma nyugodtan bevárhatja a győztest anélkül, hogy átélné vagy látná a háború nyomorúságait.

67. Így határoztak, és Pompeius Caesar üldözésére indult azzal a szándékkal, hogy nyílt ütközettől tartózkodik, de ostrom alatt tartja, nyugtalanítja, elvágja utánpótlási vonalait és állandóan a nyomában lesz. Tervét eleve megalapozottnak tartotta, de később fülébe jutottak a lovascsapatok körében terjengő szóbeszédek, hogy minél előbb meg kell verni Caesart, és utána mielőbb végezni kell vele magával is. Állítólag Pompeius azért nem sietett fontos feladatot bízni Catóra - amikor Caesar üldözésébe kezdett, a tengerparton hagyta hátra a tábori felszerelés őrzésére -, mert félt tőle, hogy Caesar legyőzése után Cato azonnal rákényszeríti, hogy tegye le a főhatalmat. Így hát, miközben minden segítség nélkül követte az ellenséget, nagy hangon azzal vádolták, hogy nem Caesar, hanem hazája és a senatus ellen visel háborút, mert örökké hatalmon akar maradni, és örökké szolgáinak meg zsoldosainak akarja tekinteni azokat, akik arra születtek, hogy a föld kerekségének urai legyenek. Domitius Ahenobarbus úgy gúnyolta, hogy Agamemnónnak, a királyok királyának nevezte, Favonius pedig azzal a nagyon időszerűtlen rosszmájúskodással kellemetlenkedett neki, hogy így kiáltott fel: "Emberek, az idén már nem eszünk Tusculumban fügét!" Végül, hogy Pompeius egyre csak kerülte az ütközetet, az a Lucius Afranius, aki Hispaniában hadserege elvesztése miatt hazaárulás gyanújába került, kijelentette, nem érti, hogy vádlói miért nem inkább ez ellen a tartománykufár ellen emelnek vádat.

Az efféle beszédekkel valósággal rákényszerítették Pompeiust, aki hiúságának rabszolgája volt, hogy adja fel legjobb elgondolásait, s fusson mások dőre reményei és vad elképzelései után; olyan viselkedésre késztették, amely még egy hajóskapitányhoz sem illett, nemhogy a népek és hadseregek teljhatalmú fővezéréhez. Pompeius dicsérni szokta az olyan orvosokat, akik nem kedveskednek betegeiknek, és nem teljesítik kívánságaikat, és most ő maga engedett hadserege beteges óhajtásának, mintha félt volna, hogy fájdalmat okoz embereinek megmentésükkel. Hogyan is tekinthette volna józan eszűnek azokat, akik consuli vagy praetori tisztség elnyeréséért korteskedtek a táborban, vagy mit gondolhatott volna Spintherről, Domitiusról és Scipióról, akik azon kaptak össze egymással, hogy melyikük legyen Caesar utóda a pontifex maximusi méltóságban. Mintha bizony az armeniai Tigranész vagy a nabataeusok királya ellen viselnének háborút, nem pedig Caesar hadserege ellen, amely városok ezreit vette be, nyolcszáznál több népet igázott le, legyőzhetetlen maradt a germánokkal és gallokkal vívott megszámlálhatatlanul sok csatában, egymillió hadifoglyot ejtett, és egy másik milliót nyílt csatában vert le és irtott ki.

68. Amikor leereszkedtek a pharszaloszi síkságra, erőszakosan és nagy hangon kényszerítették Pompeiust, hogy tartson haditanácsot. Labienus, a lovasság parancsnoka állt fel elsőnek, s megesküdött rá, hogy nem tér vissza a csatából, míg az ellenséget meg nem futamította; erre mind a többiek is megesküdtek. Pompeius éjszaka álmot látott: a színházba belépve a nép tapssal fogadta, ő pedig gazdag zsákmánnyal díszítette fel Venus Victrix templomát. Az álom felbátorította, de némileg nyugtalanította is, mert félt tőle, hogy Caesar nemzetsége, amely Venustól származtatta magát, általa jut fényhez és dicsőséghez. Álmából a táborban kitört pánik lármája verte fel. Hajnaltájban, őrségváltáskor Caesar alvó tábora felett hirtelen erős fény villant fel, kivált belőle egy égő fáklyaszerű tűzgömb, és ráesett Pompeius táborára. Caesar, aki azt állította, hogy ezt a fényt ő maga is látta, amikor sorra járta az őröket, reggel útra akart kelni Szkotussza irányába; a katonák már szedték szét a sátrakat és küldték előre az igásállatokat és szolgákat, amikor az előőrsök jelentették, hogy az ellenséges táborban nagy fegyvermozgást észleltek, s a katonák izgatottan szaladgálnak, mintha csatára készülnének. Utánuk mások is jöttek, és jelentették, hogy az első hadsorok már felálltak csatarendbe. Caesar erre kijelentette, hogy elérkezett végre a várva várt nap, amikor férfiakkal, és nem a szükséggel meg az éhséggel kell megküzdeniök, majd nyomban parancsot adott, hogy tűzzenek ki bíborkhitónt a vezéri sátorra, mert a rómaiaknál ez a csatakezdés jele. Amikor a katonák ezt meglátták, örömkiáltással kiözönlöttek sátrukból, és sietve felöltötték fegyvereiket. A katonai tribunusok mint valami színpadi kórust vezették őket kijelölt helyükre, s a katonák fegyelmezetten, nyugodtan, csendben sorakoztak.

69. Pompeius a jobbszárnyon Antoniusszal készült szembeszállni, a középszárnyon apósát, Scipiót állította Lucius Calvinusszal szembe; a balszárnyon Lucius Domitius vezette a csapatokat, mögötte sorakozott csaknem a teljes lovasság, amelyet Pompeius erre a pontra vont össze, hogy megszorongassa Caesart, és szétverje a tizedik legiót, amely általános vélemény szerint a legfélelmetesebb harcosokból állt össze, maga Caesar is rendszerint ezen a helyen küzdött. Mikor Caesar meglátta, hogy az ellenség balszárnyát milyen nagy lovascsapat fedezi, a fegyvercsillogástól elkáprázva odarendelt a maga tartalékából hat cohorsot, és a tizedik legio mögött állította fel őket azzal a paranccsal, hogy legyenek csendben s rejtőzködjenek el az ellenség elől, a lovassági roham megindulásakor pedig törjenek át az első sorokon, de ne dobják el dárdájukat - ezt tették ugyanis a legbátrabbak, hogy mielőbb kardot ránthassanak -, hanem célozzanak vele felfelé, az ellenséges katonák szemére és arcára, mert ezek a csinos, rózsás arcú fegyvertáncosok féltik a szépségüket, és nem fognak helytállni, ha arcukba sújt az acél dárdahegy.

Mialatt Caesar így intézkedett, Pompeius lóra ült, és megszemlélte a csatára felállt hadsorokat. Látta, hogy az ellenség csatarendbe sorakozva csendben várja a támadás pillanatát, az ő csapatai viszont nem maradnak nyugton, a harci tapasztalattal nem rendelkező katonákkal megtöltött hadsorok ide-oda hullámzanak és zajongnak. Megijedt, hogy serege már a csata legkezdetén szétszóródik, kiadta tehát a parancsot, hogy a harcosok álljanak előreszegzett dárdával, szorosan összezárkózva, és úgy várják az ellenséget. Caesar szerint ez a harci utasítás hibás volt, mert Pompeius megfosztotta vele katonáit az átütő erejű roham lendületétől, pedig az önt a katonákba bátorságot és lelkesedést, amit csak fokoz a harci kiáltás és a roham. Embereit így valósággal jéggé dermesztette, pedig Caesar hadserege huszonkétezer főre rúgott, Pompeiusé viszont valamivel több volt, mint ennek a kétszerese.

70. Mindkét oldalon felhangzott a csatajel, és a kürtszó rohamra szólította a csapatokat. Ebben a nehéz percben mindenki önmagára gondolt, csak néhány kiváló római és egynéhány görög, aki nem vett részt a harcban, gondolta végig a nagy szerencsétlenség közeledtére, hogy a kapzsiság és a becsvágy hova ragadja a birodalmat. Testvér fegyverek, testvér csatasorok, azonos harci jelvények, ugyanannak a városnak legderekabb férfinépe és hadereje rontott most egymásra. Világosan megmutatkozott, hogy a szenvedély hatalma mennyire elvakítja az embert és kiforgatja természetéből. Nyugodtan uralkodhattak volna, élvezhették volna, amit meghódítottak, hiszen a szárazföld és a tenger legnagyobb része uralmuk alatt állott, csak rajtuk múlt, hogy kielégítsék győzelmi jelek és diadalmenetek utáni vágyukat, és harci szomjukat oltsák a parthusok és a germánok elleni háborúkban. Sok munka várt volna még rájuk Szküthiában és az Indusnál, s nagyravágyásukat a barbár népek megszelídítésében elégíthették volna ki. Vajon micsoda szkütha lovasság, parthus íjas sereg és India milyen gazdagsága tartóztatott volna fel hetvenezer fegyverbe öltözött rómait, ha hadba szálltak volna Pompeius és Caesar vezérlete alatt, akiknek nevéről ezek a népek előbb hallottak, mint magukról a rómaiakról. Ilyen távoli, különféle és vad népek voltak azok, amelyeket megtámadtak és legyőztek. Akkor azonban ott állt a két férfi egymással szemben csatára készen, mit sem törődtek a saját dicsőségükkel, és eszükbe sem jutott, hogy megkíméljék és megszánják hazájukat, ahol mindaddig legyőzhetetlennek tartották őket. Mert a kettőjük közötti rokoni viszony és a szép Iuliával kötött házasság mind csak álnokságukat leplezte, de az igazi barátságnak mindehhez nem volt semmi köze.

71. A pharszaloszi síkság tehát megtelt emberekkel, lovakkal, fegyverekkel, és a hadijelvények magasba emelésével mindkét oldalon megadták a jelet a csatára. Caesar hadsoraiban már az első pillanatban az élre tört Caius Crassianus százhúsz főnyi csapatával. Ez a Crassianus nagy ígéretet tett Caesarnak, aki a táborból kijövet meglátta őt, megszólította, és megkérdezte tőle, mit gondol a csatáról. A centurio jobbját előrenyújtotta, s felkiáltott: "Diadalmasan győzni fogsz, Caesar, és én, élve vagy holtan, de a dicsőségedet szolgálom." Most eszébe jutottak ezek a szavak, előrerohant, sok harcost magával ragadott, és az ellenségre vetette magát. Nyomban kézitusára került sor, és sokan elestek; ekkor Crassianus még előbbre rohant, áttörte az ellenség első sorait, de egy katona útját állta, kardját szájába döfte, úgyhogy a kard hegye a tarkójáig hatolt.

Crassianus eleste után a csata egy ideig váltakozó szerencsével folyt. Pompeius nem vezette harcba elég gyorsan a jobbszárnyat, hanem a csatatér másik része felé tekingetett, és csak az időt vesztegette azzal, hogy lovasságának beavatkozására várt. Végre ezek is felvonultatták századaikat, hogy bekerítsék Caesart, és azt a kis létszámú lovasságot, amelyet elöl helyezett el, visszavessék a gyalogság vonalaira. Caesar jeladására a lovasság hátrahúzódott, ekkor a bekerítés megakadályozására hátul felállított cohorsok (mintegy háromezer ember) előrerohantak, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, a lovak közelében megtorpantak, és a kapott utasításhoz híven dárdájukat magasba, a lovasok arcába döfték. A tapasztalatlan katonák, akik efféle támadási módról még soha nem hallottak, és ilyesmire nem oktatták ki őket, nem tudták elviselni a szemükre és szájukra irányzott döféseket, elfordították fejüket, kezüket arcuk elé tartották és szégyenletesen megfutamodtak. Caesar katonái a lovasságot futni hagyták és a gyalogságra támadtak, mert a gyalogsági szárny a lovasok megfutása után fedezetlen maradt, így könnyű volt átkarolni és bekeríteni. Miközben oldalról megtámadták őket, arcvonaluk ellen is rohamot intézett a tizedik legio. Ezt a rohamot nem tudták feltartóztatni, soraik széthullottak, és rövidesen azt kellett látniuk, hogy bár ők remélték bekeríteni az ellenséget, végül is az kerítette be őket.

72. A gyalogság megfutamodása után, amikor Pompeius a porfelhőt meglátta, azt is megsejtette, milyen sors érte lovasságát. Nehéz volna megmondani, milyen gondolatok töltötték el ekkor lelkét. Leginkább egy eszeveszetthez hasonlított, s még arról is elfelejtkezett, hogy ő Pompeius Magnus. Senkihez nem szólt egy szót sem, lassú léptekkel ment vissza táborába, és teljesen illettek rá ezek a szavak:

Ilyen lelkiállapotban ment be sátrába, és némán üldögélt, míg a menekülők és nyomukban az üldözők tömegestül be nem hatoltak a táborba, amire csak ennyit mondott: "Mit? Hát már a táborba is?" Az alkalomhoz illő öltözetet vett magára, és kilopózott a táborból. A többi legio is megfutott, s a végén már a sátorőrzők és a szolgák között folyt az öldöklés. Asinius Pollio szerint, aki Caesar oldalán vett részt az ütközetben, csak hatezer katona esett el.

Mikor a tábort elfoglalták, napnál világosabban kiderült az ellenség oktalansága és könnyelműsége. Minden sátrat mirtuszágakkal díszítettek fel, mindenütt tarka szőnyegekkel leterített pamlagok, serlegekkel megrakott asztalok s borral telt edények álltak; az ünnepélyes külsőségek inkább áldozati lakomára készülődőkre, mint csatába induló katonákra vallottak. Ilyen hiú reményekkel és ilyen oktalan önbizalommal eltelten mentek az ütközetbe.

73. Pompeius a tábor közelében észrevette, hogy senki sem üldözi, erre megeresztette lova kantárszárát, és kevés kísérőjével csendben eltávozott. Súlyos gondolatok nyomasztották, de hiszen olyan ember volt, aki harmincnégy éven át csak győzelemhez és hódításhoz szokott, s öregkorában tapasztalta első ízben, mit jelent a vereség és a futás. Elgondolkodott rajta, hogy a sok küzdelem és háború árán szerzett dicsőséget és hatalmat egyetlen óra leforgása alatt elveszítette, s megdöbbent, hogy kevéssel azelőtt még oly sok fegyver, lovas és hajóhad védelmezte, most azonban egy csapásra annyira jelentéktelen, megalázott személy lett, hogy könnyen elbújhatott az ellenség üldözése elől. Elhagyta Larisszát, elérkezett a Tempé völgyébe, itt megszomjazott, arcra borulva ivott a folyóból, majd felkelt, és folytatta útját a völgyben, míg a tengerpartra nem érkezett. Az éjszakát egy halászkunyhóban töltötte. Kora reggel beszállt egy folyami bárkába, kísérői közül a szabad embereket magával vitte, a szolgáknak pedig azt mondta, menjenek Caesarhoz, és semmitől ne féljenek. A part mentén haladva meglátott egy nagyobb teherhajót, amely indulófélben volt. A hajó kapitánya, egy Peticius nevű római ember személyesen nem, de arcról jól ismerte Pompeiust. Előző éjszaka álmot látott: Pompeius jelent meg előtte, de nem úgy, amint látni szokta, hanem szegényen és megalázottan, s mintha szóba állt volna vele. Éppen álmát mesélte embereinek, mert volt ráérő idejük, amikor egyik tengerésze hirtelen jelentette, hogy egy folyami bárka közeledik a part felől, a rajta levők köntösükkel integetnek és a kezüket nyújtogatják. Peticius odanézett, és nyomban ráismert Pompeiusra, aki éppolyan volt, mint álmában látta. Peticius a homlokára ütött, és megparancsolta legényeinek, hogy engedjék le a mentőcsónakot, majd intett jobbjával és odakiáltott Pompeiusnak; külsejéből máris megsejtette sorsának megfordulását. Nem várt tehát sem felhívást, sem kérést, hanem felvette hajójára Pompeiust és társai közül azokat, akiket magával akart vinni: a két Lentulust és Favoniust, s nyomban felhúzatta a vitorlákat. Kevéssel később megpillantották Déiotarosz királyt, aki a part felől sebesen evezett feléjük, s őt is felvették a fedélzetre. Mikor elérkezett a vacsora ideje, a kapitány a hajón levő élelmiszerekből megkínálta őket; Favonius pedig, látva, hogy Pompeius szolgák híján maga kezd vetkőzni, odafutott hozzá, lesegítette ruháit, és megkente olajjal. Favonius ettől kezdve, akárcsak egy szolga az urát, állandóan kiszolgálta Pompeiust, megmosta a lábát, elkészítette ételeit, úgyhogy aki udvariasságát és szolgálatkészségét látta, bizonyosan felkiáltott volna:

74. Így elhajózott Amphipolisz mellett, majd átkelt Mitülénébe, hogy felvegye a hajó fedélzetére Corneliát és fiát. Amikor a szigeten kikötött, hírnököt küldött a városba, de nem olyan hírrel, amilyent Cornelia várt. Az asszony ugyanis a szigetre eljutott hírek és levelek alapján azt remélte, hogy Dürrhakhionban véget ért a háború, s Pompeiusnak már csak az a dolga, hogy Caesart üldözze. Mivel a hírnök ilyen hangulatban találta, nem merte köszönteni, s a rossz híreket nem is annyira szavaival, mint inkább könnyeivel adta tudomására, majd megkérte, hogy siessen, ha látni óhajtja Pompeiust egyetlen hajóján, bár az sem az övé. Mikor Cornelia meghallotta a hírt, a földre rogyott, hosszú ideig eszméletlenül, némán feküdt, majd nagy nehezen magához tért, s megértvén, hogy az idő nem alkalmas könnyekre és siránkozásra, futva ment le a kikötőbe. Pompeius eléje sietett, és átölelte feleségét, aki alig állt a lábán. "Látom, férjem - szólt Cornelia -, hogy az én balsorsom, nem pedig a tiéd kényszerített egyetlen hajóra téged, aki Corneliával kötött házasságod előtt ötszáz hajóval jártad a tengert. Miért is látogattál meg? Miért nem vetsz oda annak a gonosz istenségnek, amely téged is ilyen kegyetlen sorssal sújtott? Milyen szerencsés lettem volna, ha meghalok, mielőtt hírét veszem, hogy Publius, akinek szűzi menyasszonya voltam, elesett Parthiában. Milyen bölcsen tettem volna, ha önként követem a halálba, ahogy megkíséreltem. De életben maradtam, csak hogy szerencsétlenséget hozzak Pompeius Magnusra."

75. Cornelia szavaira Pompeius állítólag így válaszolt: "Az én sorsomnak, Cornelia, eddig csak a jó oldalát ismerted, s talán félrevezetett, hogy oly szokatlanul sokáig kitartott mellettem. De a rosszat is el kell viselnünk, mert emberek vagyunk, s próbára kell tennünk a sorsot. Annyit talán remélhetek, hogy mostani sorsom egyszer még az előzőre fordul, hiszen a mostaniba is abból jutottam."

Cornelia ezután elhozatta a városból holmiját és szolgáit. A mitülénéiek köszöntötték Pompeiust és kérték, hogy látogassa meg a várost, de ő nem fogadta el a meghívást, hanem felszólította a város lakóit, hogy hódoljanak meg a győztesnek és legyenek jó reménységgel, mert Caesar derék és nemes gondolkodású férfiú. Majd odafordult Kratipposzhoz, a filozófushoz, aki lejött hozzá a városból, néhány panaszszót mondott neki, és vitába bocsátkozott vele a gondviselésről. Kratipposz meghallgatta Pompeius érvelését, megpróbált jobb reményeket kelteni benne, és semmiképpen nem akart ellentmondani neki, nehogy megbántsa vagy megszomorítsa. Pompeiusnak a gondviselésről feltett kérdéseire Kratipposz azt felelte, hogy az államnak mostani rossz helyzetében monarchiára van szüksége, s feltette a kérdést: "Hogyan és milyen bizonyíték alapján higgyük el, Pompeius, hogy ha te győzöl, Caesarnál jobban használod fel a szerencsédet?" De mindezt, bárhogy van is, bízzuk inkább az istenekre.

76. Ezután felvette a hajóra feleségét s barátait, tovább folytatta útját, és csak akkor kötött ki, ha ivóvízre és élelemre volt szüksége. Legelőször Attaleia városát látogatta meg Pamphüliában. Ide átjött néhány háromevezősoros hajó Kilikiából, katonák is csatlakoztak Pompeiushoz, s ismét hatvan senator gyűlt össze körülötte. Amikor meghallotta, hogy hajóhada még mindig együtt van, és Cato komoly katonasággal átkelt Libüába, keseregni kezdett barátainak, és hibáztatta önmagát, amiért kényszerű helyzetében szárazföldi csapataival ütközetbe bocsátkozott anélkül, hogy bevetette volna tengeri haderejét, amelyben vitán felül fölényben volt, sőt még csak kéznél sem tartotta hajóhadát, hogy ha a szárazföldön vereség érné, ez a hatalmas és ütőképes hadsereg nyomban melléje álljon. Pompeius nem követett el nagyobb hibát, Caesar pedig nem tett ügyesebb lépést annál, hogy az ütközetet a hajóhadtól távol, hajók nélkül vívta meg. Mivel kénytelen volt valamit határozni és tenni, követeket küldött a városokba, némelyekhez maga hajózott el, pénzt kért tőlük és hajókat szerelt fel legénységgel. Félt azonban, hogy az ellenség hirtelen lecsap rá, megfosztja az előkészülethez szükséges időtől, ezért egyelőre valami biztos menedékhelyen gondolkodott. Megtanácskozták a dolgot, de egyik tartományt sem tartották biztonságosnak. A királyokat illetően úgy gondolkodott Pompeius, hogy a parthusok királya volna a legalkalmasabb, hogy befogadja és megvédje mostani gyenge állapotában, majd pedig megerősítse, és nagyobb haderővel bocsássa szárnyra. Mások Libüára és Iubára hívták fel a figyelmét, de a leszboszi Theophanész azt mondta, hogy őrültség, ha elkerüli Ptolemaioszt és Egyiptomot, amely hajóval háromnapi távolságra fekszik, és helyette a parthusoknak, a leghitszegőbb népségnek szolgáltatja ki magát. Igaz, hogy Ptolemaiosz még majdnem gyermek, de lekötelezettje Pompeiusnak, aki baráti szolgálatokat tett az apjának. Gondoljon arra is - tette hozzá -, hogy ama római férfiú mellett, akihez rokoni kapcsolat fűzte, nem vállalt második szerepet Rómában és nem volt hajlandó próbára tenni annak önuralmát, holott a többiek közt első lehetett volna, most pedig kész volna urául fogadni Arszakészt, holott azt még Crassus sem tette meg életében. Nem viheti el a Scipiók házából származó fiatal feleségét ezek közé a barbárok közé, akiknél a hatalom féktelen gőgben és szabadosságban nyilvánul meg, mert lehet, hogy bántatlanul maradna, de akkor is félne a bántalomtól, s még elképzelnie is szörnyű volna, hogy valami baja eshet. Ez volt az az érv állítólag, amely letérítette Pompeiust az Eufratészhez vezető útról, bár az is lehetséges, hogy nem saját elhatározása, hanem valami gonosz szellem irányította lépteit.

77. Így tehát győzött az Egyiptomba való menekülés terve, és Pompeius egy szeleukiai háromevezősoros hajón felesége társaságában útnak indult Ciprusból. A többiek az övéhez hasonló hadihajón vagy kereskedelmi hajókon vágtak neki. Szerencsésen átkelt a tengeren, majd értesülvén róla, hogy Ptolemaiosz Péluszionban táborozik, és hadat visel nővére ellen, ott kötött ki, futárral jelentette a királynak érkezését, és védelmet kért tőle. Ptolemaiosz még egészen fiatal ember volt, s minden ügyét Potheinosz intézte, aki gyűlésbe hívta a király legbefolyásosabb tanácsadóit, és felszólította őket, hogy mindegyikük mondjon véleményt. Valóban szomorú dolog volt, hogy Pompeius Magnus sorsáról olyan emberek döntöttek, mint Potheinosz, az eunuch, a khioszi Theodotosz, aki pénzért szónoklatot tanított, és egy Akhillasz nevű egyiptomi; ezek voltak ugyanis a fő tanácsadók az udvaroncokkal és királyi nevelőkkel együtt. Ilyen tanácsadó testülettől várta a döntést tengeren horgonyzó hajóján az a Pompeius, aki méltatlannak tartotta, hogy életét Caesarnak köszönje.

A vélemények eltértek egymástól; voltak, akik azt ajánlották, hogy űzzék el Pompeiust, mások pedig, hogy fogadják be Egyiptomba és hívják meg. Theodotosz fitogtatni akarta ékesszólását és szónoki tudását, s kifejtette, hogy egyik megoldás sem biztonságos, mert ha befogadják, ellenségükké teszik Caesart, és nyakukra ültetik Pompeiust; ha pedig nem fogadják be, Pompeius haragszik meg rájuk elűzetéséért, de Caesar sem lesz jó szívvel irántuk, mert így tovább kell üldöznie ellenségét. Legjobb lesz, ha érte küldenek és elteszik láb alól, mert akkor nem kell félniük tőle, és Caesarnak is kedvében járnak. Majd, mint mondják, mosolyogva hozzátette: "A halott nem harap."

78. Így döntöttek hát. A tett végrehajtását Akhillaszra bízták, aki magához vett valami Septimiust, Pompeiusnak egy régi katonai tribunusát és egy Salvius nevű centuriót, három vagy négy szolgát és kievezett Pompeius hajójához. Közben Pompeius előkelő útitársai mind átmentek az ő hajójára, hogy lássák, mi történik. Amikor nyomát sem látták annak a pompás és királyi fogadtatásnak, amelyben Theophanész reménykedett, hanem csak egy halászbárka tartott feléjük néhány emberrel, gyanút fogtak ettől a lekicsinylő bánásmódtól, s azt tanácsolták Pompeiusnak, hajózzanak ki a nyílt tengerre, hogy az egyiptomiak nyilainak lőtávolán kívül legyenek. Közben azonban odaérkezett a bárka. Először Septimius állt fel, és Pompeiust latinul imperatorként üdvözölte. Akhillasz görögül köszöntötte, és hívta, szálljon át a bárkába, mert a part menti víz a sekély és homokos tengerfenék miatt nem járható hadihajóval. Közben látni lehetett, hogy a királyi hajókra legénység száll be, a parton fegyveres katonaság sorakozik fel, így már akkor sem menekülhettek volna el, ha meggondolják is magukat; ráadásul bizalmatlanságukkal mentséget nyújtanának a gyilkosoknak a gaztett elkövetésére. Pompeius megölelte Corneliát, aki úgy siratta, mintha már meg is halt volna, azután megparancsolta két centuriójának, Philipposz nevű szabadosának és egy Szkütha nevű szolgájának, hogy kövessék. Akhillasz emberei már nyújtották feléje kezüket, ekkor még egyszer visszafordult felesége és fia felé, és Szophoklész jambusait idézte:

79. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket övéihez intézett, majd beszállt a halászbárkába. A háromevezősoros hajó messze volt a parttól, a bárkában ülők mégsem szóltak hozzá egész úton egyetlen barátságos szót sem. Pompeius ránézett Septimiusra, s ezt mondta neki: "Jól emlékszem, ugye, hogy régi bajtársam vagy?" Az csak bólintott, de komoran maga elé nézett és nem szólt egy szót sem. Erre ismét hosszabb szünet következett. Pompeius elővett egy kis papirusztekercset, amelyre a Ptolemaioszhoz intézendő görög nyelvű beszéd szövegét írta le, és azt olvasta. Már közeledtek a parthoz; Cornelia barátaival a háromevezősorosról nagy aggodalommal figyelte mozdulataikat, és már reménykedni kezdett, mikor látta, hogy a király emberei illő tisztelettel gyülekeztek a kiszálláshoz. Abban a pillanatban, amikor Pompeius megfogta Philipposz kezét, hogy könnyebben felállhasson, Septimius hátulról beledöfte kardját, majd Salvius és Akhillasz is beleszúrtak. Pompeius két kezével arcára húzta togáját, nem szólt egyetlen méltatlankodó szót, nem tett egyetlen méltatlankodó mozdulatot sem, mélyen felsóhajtott és úgy tűrte minden ellenkezés nélkül a csapásokat. Ötvenkilenc éves volt, amikor egy nappal születésnapja után befejezte életét.

80. Azok, akik a hajókon voltak és végignézték a gyilkosságot, olyan hangos jajveszékelésben törtek ki, hogy a partra is kihallatszott, majd gyorsan felhúzták a horgonyokat és elmenekültek, amiben a kedvező szél is segítette őket; így aztán az egyiptomiak, bár eleinte volt ilyen szándékuk, nem indultak üldözésükre. Pompeius fejét levágták, mezítelen testét kidobták a bárkából, és a parton hagyták, hogy megbámulhassák, akik kedvüket találják az ilyen látványban. Philipposz mellette maradt, amíg a bámészkodók a látvánnyal beteltek; utána megmosta a holttestet a tengerben, betakarta saját khitónjával, mert más ruhadarab nem volt. Aztán körülnézett a parton, felfedezett egy régi, korhadt halászbárkát, s összehordott belőle annyi deszkát, amennyiből szükségmáglyát állíthatott a ruhátlan és megcsonkított holttestnek. Mialatt hordta a fát és rakta a máglyát, megállt mellette egy idős római, aki fiatal korában Pompeius hadseregében szolgált. "Ki vagy te, barátom - kérdezte -, hogy Pompeius Magnust készülsz eltemetni?" Mikor Philipposz megmondta, hogy Pompeius szabadosa, az öregember így folytatta: "Ne csak a tiéd legyen ez a szép tett, hadd osztozzam én is a kegyeletes kiváltságban. Legalább nem átkozom többé a számkivetésemet, mert ennyi keserves kín árán elértem, hogy tulajdon kezemmel érinthetem és temethetem el a rómaiak legnagyobb imperatorát." Így adták meg együtt a végtisztességet Pompeiusnak. Másnap arra hajózott Ciprusból jövet Lucius Lentulus, aki semmit nem tudott a történtekről. Mikor meglátta a holttestet a máglyán, s mellette Philipposzt, így szólt magában: "Ki vagy te, aki eljutottál elrendelt földi pályád végére, és most itt nyugszol?" Aztán kisvártatva felsóhajtott, és így folytatta: "Talán te vagy az, Pompeius Magnus!" Utána mindjárt partra szállt, de elfogták és megölték.

Így halt meg Pompeius. Nem sokkal később Caesar is megérkezett Egyiptomba. Az országot megtöltötte ennek a szörnyű gaztettnek rémülete. Caesar undorodva fordult el a gyilkostól, aki Pompeius fejét hozzá vitte, amikor pedig megkapta pecsétgyűrűjét, sírva fakadt; a pecsétkőre mancsában kardot tartó oroszlán volt rávésve. Akhillaszt és Potheinoszt kivégeztette; a folyam mellett megtámadta a királyt, aki elvesztette a csatát, és utána nyomtalanul eltűnt. Theodotosz, a szofista elmenekült Caesar bosszúja elől Egyiptomból; koldusszegényen, nagy gyűlöletben vándorolt mindaddig, míg Marcus Brutus, miután Caesart meggyilkolta és hatalomra került, rátalált Ázsiában, és kegyetlen kínzások közt kivégeztette. Pompeius földi maradványait Corneliához vitték, és ő albai villájában temettette el.

1. Itt van előttünk Agészilaosz és Pompeius élete, fussunk végig gyorsan rajtuk, tekintsük át és vessük össze egymással a kettőjük közötti különbségeket. Ezek a következők: Először, Pompeius a legtörvényesebb úton jutott hatalomra és szerzett magának dicsőséget; pályáján a maga erejéből indult el, és Sullának sok alkalommal tett nagy szolgálatokat, midőn Sulla megszabadította Itáliát a zsarnokoktól; vele ellentétben Agészilaosz - úgy tűnik - a királyságot olyan eszközökkel nyerte el, amelyeket nem helyeseltek sem az istenek, sem az emberek, amikor Leótükhidészt, akit fivére törvényes leszármazottjának ismert el, törvénytelennek nyilvánította és sántaságával gúnyt űzött a jóshelyből. Másodszor, Pompeius nemcsak életében tisztelte Sullát, hanem midőn meghalt, Lepidusszal szembeszállva holttestét illendőképpen eltemettette és leányát fiához, Faustushoz adta feleségül; Agészilaosz viszont Lüszandroszt csekély ürüggyel háttérbe szorította, és súlyosan megsértette. Sulla nem kapott kevesebbet, mint amennyit ő adott Pompeiusnak, ami viszont Agészilaoszt illeti, Lüszandrosz tette Spárta királyává és egész Görögország fővezérévé. Harmadszor, Pompeius politikai pályafutásának törvénysértéseit s hibáit családi kapcsolatai miatt követte el, részese volt ugyanis Caesar és Scipio bűneinek, mivel házassága révén rokonuk volt; másrészt Agészilaosz fia szerelmesének tett szívességből mentette meg Szphodriaszt, amikor az athéniak ellen elkövetett jogsértés miatt halálbüntetés várt volna rá, és nyilvánvaló volt, hogy Phoibidasznak is, amikor megszegte a thébaiakkal kötött békeszerződést, jogsértő tette miatt kelt buzgón a védelmére. Egyszóval amennyi kárt okozott Pompeius a rómaiaknak barátai iránt érzett tiszteletből és tudatlanságból, Agészilaosz szenvedélyes és bajkeverő természetével ugyanolyan mértékben ártott a lakedaimóniaknak, amikor lángra lobbantotta a boiótiai háborút.

2. Ha a mindkettőjüket ért szerencsétlenségeket hibáiknak kell is tulajdonítanunk, Pompeius balsorsa váratlanul érte a rómaiakat, Agészilaosz viszont, bár a lakedaimóniak előre tudták és látták a végzetet, nem engedte, hogy őrizkedjenek a sánta királytól. Mert ha tízezerszer be lehetett is bizonyítani Leótükhidész idegen és fattyú származását, az Eurüpontidák nem lettek volna zavarban, hogy Spártának törvényes származású és ép lábú királyt adjanak, ha Lüszandrosz el nem homályosítja Agészilaosz érdekében a jóslat értelmét.

Ha azt nézzük, milyen orvosszert ajánlott Agészilaosz a leuktrai csatavesztés után a gyávák megítélésében habozó spártaiaknak, hogy tudniillik hagyják egy napra aludni a törvényeket, Pompeiusnál semmi ehhez foghatót nem találunk. Éppen ellenkezőleg, Pompeius úgy vélekedett, hogy az általa hozott törvényeket neki magának nem kell megtartania, ha ezzel bebizonyíthatja barátainak nagyságát. Agészilaosz ellenben, amikor polgártársai megmentése érdekében a törvények megszegésére kényszerült, talált rá módot, hogy ne szenvedjenek kárt, de a törvények érvénye se szűnjék meg csak azért, hogy a kár elkerülhető legyen. Agészilaosz politikai erényeihez sorolom továbbá azt a semmi máshoz nem hasonlítható tettét is, hogy mihelyt kézhez vette a titkos parancsot, azonnal abbahagyta ázsiai vállalkozásait, mert nemcsak olyankor szolgálta a közérdeket, amikor ezzel önmagát nagyobbította, mint Pompeius, hanem akkor is hazája érdekeit tartotta szem előtt, amikor olyan nagy hatalomról és dicsőségről kellett is lemondania, amilyennek birtokában Alexandrosz kivételével soha senki nem volt, sem őelőtte, sem őutána.

3. Ha most más szempontból, hadjárataik és háborús teljesítményeik oldaláról nézzük őket, Pompeius diadaljeleinek számát és hadserege nagyságát, amelyeknek vezére volt, továbbá azt a sok csatát, amelyekben győzött, mindezeket, gondolom, még Xenophón sem tudná összehasonlítani Agészilaosz győzelmeivel, pedig ő valósággal előjogának tekinti, hogy Agészilaoszról, minden kiváló tulajdonsága mellett is, azt írja és mondja, amit akar. Véleményem szerint az ellenséggel szemben tanúsított nemeslelkűség tekintetében is különbözött a két férfi egymástól. Agészilaosz le akarta igázni Thébait és elűzni Messzéné lakosait, pedig Messzénét Spártával együtt alapították, Thébai családjának ősi fészke volt (közben pedig majdnem elveszítette Spártát, nem beszélve hegemóniájáról, ami teljesen odalett), Pompeius viszont még a kalózoknak is városokat adott, ha hajlandók voltak életmódot változtatni, és Tigranészt, az armeniaiak királyát, bár magával vihette volna diadalmenetére, szövetségeséül fogadta, mert arra gondolt, hogy egyetlen nap helyett inkább a jövőt becsüli meg.

Ha azonban egy hadvezér erényét nagy és döntő tettei s tervei alapján ítéljük meg, a lakóniai messzire maga mögött hagyta a rómait. Agészilaosz ugyanis nem adta fel és nem hagyta el városát, bár csak kevés számú hoplitésze volt, s előzőleg azok is vereséget szenvedtek Leuktránál, pedig az ellenség hetvenezer főnyi hadsereggel támadt rá; Pompeius viszont, midőn Caesar ötezer-háromszáz katonájával elfoglalt egyetlen itáliai várost, megijedt és hanyatt-homlok elhagyta Rómát, mert gyáván kitért ilyen kis hadsereg elől, vagy mert tévesen nagyobbnak ítélte. Magával vitte gyermekeit és feleségét, de a többi polgárét védtelenül hátrahagyta. Elfutott, pedig a hazájáért vívott küzdelemben kellett volna győznie vagy megegyeznie a győztessel, aki polgártársa és rokona volt. Így azonban, bár veszélyesnek tartotta, hogy meghosszabbítsák Caesar fővezéri megbízatását és megválasszák consullá, mégis átengedte a várost egy olyan embernek, aki kijelentette Metellusnak, hogy őt, Pompeiust s vele együtt mindnyájukat máris foglyának tekinti.

4. Az a jó hadvezér, aki, ha erősebb, rákényszeríti az ellenségre az ütközetet, ha gyengébb, nem engedi magára kényszeríteni. Agészilaosz így járt el, s ezért őrizte meg mindvégig győzhetetlenségét, Pompeiusszal viszont az történt, hogy Caesar, bár hátrányban volt vele szemben, mégis elkerülte a vereséget; mihelyt azonban előnyösebb helyzetbe került, gyalogos hadseregével döntő csatára kényszerítette és tönkreverte, úgyhogy egyszerre megszerezte Pompeius gazdagságát, biztosította a maga élelmiszer-utánpótlását, és ura lett a tengernek - ha mindez csata nélkül ellenfele kezén marad, romlásba dönti Caesart. Amivel Pompeiust mentegetni szokták, éppen azzal vádolják a legsúlyosabban ezt a nagy hadvezért. Mert ha egy fiatal hadvezért a zavargás és lázadás annyira megijeszt és elgyengít, hogy legbiztosabbnak tartott terveit feladja, az még csak természetes és megbocsátható, de az már teljesen érthetetlen, hogy azt a Pompeius Magnust, akinek táborát a rómaiak hazájuknak, sátrát senatusuknak nevezték, míg azokat, akik Rómában mint consulok és praetorok az állam ügyeit intézték, zendülőknek és árulóknak bélyegezték; azt a Pompeiust, aki más parancsának soha nem engedelmeskedett és mint imperator minden hadjáratát a legkitűnőbben vezette, Favonius és Domitius csipkelődései, és a félelem attól, hogy Agamemnónnak nevezik, olyan ütközet megvívására kényszerítse, amellyel birodalma sorsát és szabadságát végveszélynek tette ki. De ha csak pillanatnyi hírnevével törődött, meg kellett volna vívnia Rómáért a döntő csatát, nem pedig themisztoklészi hadicselnek tüntetni fel futását, hogy aztán később szégyenéül róják fel vonakodását a thesszaliai csatától. Mert az isten nem éppen a pharszaloszi síkot jelölte ki színhelynek és küzdőtérnek a fő hatalomért, és nem is hírnök hangja hívta, hogy szálljon ott csatába, vagy engedje át másnak a győzelem koszorúját; volt sok más síkság is, voltak városok tízezrével, és ott volt a tengerentúli végtelen föld, amelyet erős hajóhadával könnyűszerrel elérhetett volna, ha kész követni Maximusnak, Mariusnak, Lucullusnak vagy éppen Agészilaosznak a példáját, őt hasonló támadások érték Spártában, amikor polgártársai azt akarták, hogy hazájuk védelmében harcra keljen a thébaiakkal. Agészilaosz Egyiptomban is eltűrte a király rágalmait, vádaskodását és gyanúsítását várakozó taktikája miatt; nyugodtan kitartott legjobbnak vélt tervei mellett, és ezzel nemcsak az egyiptomiakat mentette meg akaratuk ellenére, de Spártát is átsegítette a nagy megrázkódtatáson; a városban diadaljelet emelt a thébaiak feletti győzelem emlékére, s azzal vezette sikerre polgártársait, hogy szembeszállt erőszakoskodásaikkal, és így megmentette őket a pusztulástól.

Ezért Agészilaoszt azok, akiket megmenekülni kényszerített, magasztalták, Pompeiust viszont, bár mások vették rá hibája elkövetésére, azok vádolták, akikre hallgatott. Némelyek ugyan azt mondják, hogy Pompeiust apósa, Scipio szedte rá, aki el akarta tulajdonítani azt a kincset, amelyet veje Ázsiából hozott és gondosan rejtegetett, s ő beszélte rá az ütközetre, azt állítva, hogy nincs több pénzük a hadviselésre. Ha így volt is, egy hadvezér nem tévedhet ekkorát, nem vezettetheti magát félre ilyen könnyen, amikor a haza üdve forog kockán. Ezekben a dolgokban tehát így ítéljük meg a két férfiút.

5. Ami egyiptomi útjaikat illeti, Pompeius menekült, a végszükség kergette, de Agészilaosz minden tisztességes vagy szükséges ok nélkül csak azért ment, hogy azzal a pénzzel, amit a barbároktól kapott hadjárataiért, a görögök ellen háborúskodjék. Továbbá, amit mi az egyiptomiak szemére vetünk Pompeius miatt, ugyanazt róják fel ők Agészilaosz hibájául. Pompeius bízott bennük, ők azonban gonoszul bántak vele, Agészilaoszban viszont ők bíztak, de az hagyta őket cserben, és átállt azokhoz, akik ellen harcba hívták.

139. Koalemosznak - "bárgyú", "együgyű". ^[VISSZA]

140. buta, bárdolatlan... - töredék Euripidész Héraklész című tragédiájából. ^[VISSZA]

142. Eurümedón - folyó Pamphüliában, Kisázsia délnyugati részén. Az említett tengeri csata feltehetően i. e. 466-ban volt. ^[VISSZA]

144. földrengés - az i. e. 464. évben. A Szeiszmatiasz a földrengés görög nevéből - szeiszmosz-ból - származik. ^[VISSZA]

151. Fabiust... Triarius - Lucullus alvezérei. A szövegben említett vereség Zéla közelében érte őket 67-ben. ^[VISSZA]

154. akinek neve a győzelem szóval rokon - Niké görögül győzelmet jelent. ^[VISSZA]

159. Földet művelnék - töredék Arisztophanész Földművelők című elveszett vígjátékából. ^[VISSZA]

160. ...a hasznos fű... - Odüsszeia IV. 230. ^[VISSZA]

161. Szunnyadj, csatabárd... - töredék Euripidész Erekhtheusz című tragédiájából. ^[VISSZA]

162. Belső harcban... - Kallimakhosznak tulajdonított szállóige. ^[VISSZA]

170. A hegyen ejtve... - Euripidész: Bakkhánsnők 1170-1172. ^[VISSZA]

171. A vadölő, ki... - Euripidész: Bakkhánsnők 1179. ^[VISSZA]

174. Arisztokleitosz - Lüszandrosz családja a Héraklésztől eredő ősi nemzetségbe tartozott. ^[VISSZA]

175. Philoklész - az athéni hajóhad egyik vezére, főként őt terhelte felelősség az aigoszpotamoi súlyos vereségért. ^[VISSZA]

176. Konón - a küproszi királyhoz menekülő athéni hadvezér később perzsa segítséggel folytatta a harcot a spártaiak ellen, s hajóhaduk felett 394 augusztusában fényes győzelmet aratott. ^[VISSZA]

181. Euripidész... óva intett mindenkit a dicsőségvágytól - Föniciai nők 532. skk. ^[VISSZA]

182. Caesarnak - valószínűleg Sextus Iulius Caesar, nem a későbbi dictator. ^[VISSZA]

183. Laverna - Alvilág-istennő. ^[VISSZA]

184. Kadmosznak... küldött tehén - mikor Zeusz a föniciai királylányt, Europét bika alakjában elrabolta, a fiatal Kadmosz keresésére indult, de jóslatot kapott, hogy csak kövesse a tehenet, és alapítson várost ott, ahol a tehén megpihen. Ez a város lett a későbbi Thébai, amelynek fellegvárát róla nevezték el Kadmeiának. ^[VISSZA]

187. Arkhidamosznak, Zeuxidamasz fiának - Agisz és Agészilaosz szüleiről, illetve nagyatyjukról közelebbi feljegyzések nincsenek. Agisz i. e. 426-ban, Agészilaosz testvérbátyja halála után, 401-ben került trónra. ^[VISSZA]

188. "szörnyű szavakkal" - Plutarkhosz az Odüsszeia VIII. 75. skk. soraira céloz. ^[VISSZA]

191. Barbár Hellasz... - Euripidész: Trójai nők 766. ^[VISSZA]

194. Diphridasz - valószínűleg azonos a hasonló nevű spártai hadvezérrel, akit i. e. 393-ban küldtek ki Kisázsiába. ^[VISSZA]

197. Kleónümosz - később a leuktrai csatában elesett. ^[VISSZA]

202. Az apát utálom... - töredék Aiszkhülosz Megszabadított Prométheusz című tragédiájából. ^[VISSZA]

203. Servilius - valószínűleg Publius Servilius Isauricus, a 79. év consulja. ^[VISSZA]

204. Lepidust - Marcus Aemilius Lepidus i. e. 78-ban nyerte el a consulságot, Pompeius segítségével. Sulla jóslata bevált, Lepidus ellene fordult, és Sertorius pártjára állt, de már i. e. 77-ben meghalt. (Nem tévesztendő össze a későbbi triumvirrel.) ^[VISSZA]

206. keressenek egy sziklaerődöt - célzás a nép kivonulására a Mons Sacerre i. e. 494-ben. ^[VISSZA]

209. Nemes emberek... - idézet egy Euripidésznek tulajdonított töredékből. ^[VISSZA]

210. Ki a zsarnokhoz... - töredék Szophoklész elveszett tragédiájából. ^[VISSZA]

---