PELOPIDASZ^[1]

1. Az idősebb Cato, amikor a harcmezőn meggondolatlan és vakmerően küzdő embert dicsértek előtte, azt mondta, hogy más a bátorság, és más az, ha valaki kevésre becsüli az életet, s ebben igaza volt. Antigonosz^[2] seregében szolgált egy vakmerő katona, aki beteges, gyenge szervezetű ember volt; amikor a király megkérdezte tőle sápadt arcszíne okát, bevallotta, hogy valami rejtett betegsége van. A király megsajnálta, s megparancsolta az orvosoknak, hogyha lehet, segítsenek rajta, tegyenek meg mindent érte. A derék ember valóban meggyógyult, de ezután már nem kereste a veszélyeket, s nem vetette magát olyan hevesen a küzdelembe. Antigonosznak ez feltűnt, megrótta érte, és csodálkozását fejezte ki a változáson. Az ember nem titkolta az okot, és így szólt: "Te tettél bátortalanabbá, királyom, mert megszabadítottál azoktól a bajoktól, amelyek miatt az életet kevésre becsültem." Úgy látszik, ezért mondta egy szübariszi ember a spártaiakról, hogy nem is olyan nagy dolog, ha a csatában megöletik magukat, legalább megszabadulnak fáradalmaiktól és nyomorult életüktől. Természetesen Szübarisz elpuhult és fényűző lakóinak azok az emberek, akik a szép iránti lelkesedésből és nemes becsvágyból nem féltek a haláltól, úgy tűntek fel, mintha gyűlölnék az életet; de a spártaiaknak az erény megadta, hogy örömüket találják az életben éppen úgy, mint a halálban. Kitűnik ez az alábbi sírversből is, amely azt mondja, hogy ezek itt

Mert nem szégyenletes dolog, ha valaki tiszteletre méltó okból kerüli, mint ahogy azért sem jár dicséret, ha az élet megvetése miatt vállalja bátran a halált. Ezért viszi Homérosz a legbátrabb és legharcrakészebb hősöket mindig szépen és jól felfegyverkezve a csatába; a görög törvényhozók is az olyan harcosra szabtak ki büntetést, aki a pajzsát, nem pedig arra, aki kardját vagy a dárdáját dobta el; így akarták az embereket megtanítani, hogy mindenki inkább saját testi épségét védje, mint az ellenséget pusztítsa, különösen ha egy város feje vagy egy hadsereg vezére az illető.

2. Mert ha Iphikratész nyomán a könnyű fegyverzetű csapatokat a kézzel, a lovasságot a lábbal, az egész phalanxot a mellel és a törzzsel, a vezért pedig a fejjel hasonlítjuk össze, nyilvánvaló, hogy a szükségtelenül kockáztató és vakmerősködő vezér nemcsak önmagát sodorja bajba, hanem a közösség biztonságát is veszélyezteti, amely pedig az övétől is függ. Ezért nem adott helyes választ a jósnak Kallikratidasz, aki egyébként nagy ember volt. A jós ugyanis arra intette, hogy vigyázzon, mert az áldozati előjelek a halálát mutatják. Kallikratidasz erre azt felelte, hogy Spárta sorsa nem egy emberen múlik. Kallikratidasz mint katona valóban csak egy ember volt, de mint hadvezér önmagában egyesítette az egész hadsereget, és így nem egyetlen embert jelentett, hiszen olyan sokan odavesztek általa. Helyesebben fejezte ki magát az öreg Antigonosz, amikor Androsznál tengeri csata előtt állt, s valaki megjegyezte, hogy az ellenségnek sokkal több hajója van: "Szerinted én hány hajónak számítok?" - kérdezte. Ezzel azt akarta kifejezni, mekkora fontossága van a hadi tapasztalatban és erényben gazdag hadvezetésnek, amelynek elsősorban azt az embert kell megóvnia, aki oltalmat nyújt az egész seregnek. Helyesen jegyezte meg Timotheosz, amikor Kharész sebeit és a pajzsába fúródott dárdát mutogatta az athéniaknak: "Én bizony nagyon elrestelltem magamat, amikor Szamosz ostrománál lövedék csapódott be a közelemben, hogy éretlen ifjú módjára viselkedtem, pedig olyan nagy hadsereg fővezére voltam." Ha azonban a vezér kockázatvállalása az egész hadsereg üdvét szolgálja, nem szabad kímélnie sem kezét, sem testét, s nem szabad törődnie azokkal, akik azt mondogatják, hogy a jó hadvezérnek lehetőleg öregségben, de legalábbis öregen kell meghalnia. Ha viszont sikere csekély előnyt jelent, kudarca pedig az egész hadsereg vesztét vonná maga után, nem kívánják meg tőle, hogy vállalja a veszélyt, amit egy közkatonától joggal vár el az ember.

Ezeket tartottam szükségesnek elöljáróban elmondani, amikor hozzáfogtam Pelopidasz és Marcellus, e két nagy ember életének megírásához, akik mindketten vakmerőségüknek estek áldozatul. Mindketten kiváló harcosok voltak, és hadviselésükkel nagy dicsőséget szereztek hazájuknak; ezenkívül igen félelmetes ellenfelekkel vették fel a harcot, az egyik első ízben verte meg az addig legyőzhetetlen Hannibált, a másik pedig nyílt ütközetben győzte le a spártaiakat, akik urai voltak a szárazföldnek és a tengernek egyaránt. De nem kímélték magukat, és gondolkodás nélkül feláldozták életüket, amikor pedig testi épségükre és vezérkedésükre lett volna szükség. Ennek a hasonlóságnak az alapján írtuk meg kettejük életrajzát, egymással párhuzamba állítva.

3. Pelopidasz, Hippoklosz fia, előkelő thébai családból származott, akárcsak Epameinóndasz; nagy jólétben nőtt fel, fiatal korában fényes házat örökölt, s elhatározta, hogy arra érdemes, szűkölködő barátain segít, mert meg akarta mutatni, hogy vagyonának valóban ura, nem pedig szolgája. Mert, mint Arisztotelész mondja, sokan fösvénységből nem élvezik vagyonukat, mások pedig helytelenül használják és eltékozolják; ezeket a gyönyörök, amazokat meg túlbuzgalmuk teszi gazdagságuk szolgájává. A többiek hálásan vették igénybe Pelopidasz bőkezűségét és segítőkészségét, s barátai közül csak Epameinóndaszt nem tudta rávenni, hogy részesedjék vagyonában. Pelopidasz azonban osztozott Epameinóndasz szegénységében, és kedvét lelte benne, hogy szegényes ruhákat hord és étrendje egyszerű. Készségesen vállalta a testi fáradalmakat, és becsületesen teljesítette a katonai szolgálatot; mint Kapaneusz Euripidésznél, "dúsgazdag volt, de gőgössé nem tette vagyona",^[3] sőt szégyellte volna, ha olyan színben tűnik fel, mint aki saját személyére többet költ, mint a legszegényebb thébai. Epameinóndasz megszokta az örökölt szegénységet, sőt könnyűvé és elviselhetővé tette filozófiával, és azzal is, hogy kezdettől fogva nőtlen maradt; Pelopidasz viszont fényes házasságot kötött, és gyermekei voltak, mégsem törődött a vagyonszerzéssel, sőt mivel minden szabad idejét a város ügyeinek szentelte, vagyona rövidesen megfogyatkozott. Barátai korholták, mondván, hogy a vagyon, amit elhanyagol, nem fölösleges dolog, de erre csak ennyit válaszolt: "Zeuszra mondom, arra ennek a Nikodémosznak van szüksége", s egy sánta és vak emberre mutatott.

4. A természet egyaránt felruházta őket mindenféle erénnyel, de Pelopidasz inkább a testgyakorlatot kedvelte, Epameinóndasz pedig a tudományokat; az egyik tornacsarnokokban vagy vadászatokon, a másik a filozófusok előadásain töltötte szabad idejét. Szép és dicséretre méltó tulajdonságaik mindkettőjük dicsőségére váltak, de az értelmes emberek leginkább azt becsülték bennük, hogy sok küzdelmük, katonai és politikai tevékenységük közepette is mindvégig változatlanul megőrizték egymás iránti vonzódásukat és barátságukat. Mert ha megnézzük, hogy Ariszteidész és Themisztoklész, Kimón és Periklész, Nikiasz és Alkibiadész politikai pályafutásuk során mennyit acsarkodtak, irigykedtek és féltékenykedtek egymásra, Pelopidasz viszont mennyi jóindulatot és megbecsülést tanúsított Epameinóndasz iránt, joggal csak őket nevezhetjük társaknak a hadvezetésben és az állam kormányzásában, s nem az előbbieket, akik egész életükben egymást, nem pedig az ellenséget törekedtek legyőzni. Pelopidasz és Epameinóndasz magatartásának igazi oka az erény volt: nem a dicsőséget, nem is a gazdagságot keresték, mert abból csak súlyos egyenetlenkedés és gyűlölség származik; kezdettől fogva az isteni szeretet hevítette őket, hogy tetteik által hazájuk dicső és nagy legyen, s ezért egymás sikereit a magukénak tekintették.

A legtöbb történetíró azon a véleményen van, hogy bensőséges barátságuk a mantineiai hadjárattal kezdődött, amelyben a lakedaimóniak oldalán küzdöttek, akik akkor még szövetségeseik és barátaik voltak, és Thébai támogatását élvezték. Egymás oldalán küzdöttek a hoplitészek soraiban az arkadiaiak ellen, amikor a lakedaimóniaknak az a szárnya, ahol ők is harcoltak, hátrálni kezdett, majd futásnak eredt; ők ketten pajzsukkal összezárkózva védekeztek támadóik ellen. Pelopidasz elölről hét sebet kapott, és lerogyott barátai és ellenségei holttestére; Epameinóndasz, bár holtnak hitte, teste és fegyverei védelmére kelt, és egymaga szembeszállt többekkel, azzal a szilárd elhatározással, hogy inkább meghal, de nem hagyja el az ott fekvő Pelopidaszt. Közben veszélyes helyzetbe került ő maga is, mellén dárdaszúrást, karján kardsebet kapott, míg aztán a másik szárnyról a spártaiak királya, Agészipolisz segítségükre sietett, és reménytelen helyzetükben megmentette mindkettőjüket.

5. A spártaiak színleg barátaiknak és szövetségeseiknek tekintették a thébaiakat, valójában azonban gyanakvással figyelték a város büszke öntudatát és hatalmát. Különösen Iszméniasz és Androkleidasz pártját gyűlölték - ehhez a párthoz tartozott Pelopidasz is -, mert szabadságszeretőnek és a nép barátjának tartották; ezért Arkhiasz, Leontidasz és Philipposz, az oligarchia vezérei, akik gazdag és szerfelett becsvágyó emberek voltak, rábeszélték a spártai Phoibidaszt, aki épp átvonulóban volt hadseregével, hogy foglalja el meglepetésszerűen a Kadmeiát, űzze ki az ellenpárt embereit, adja át a kormányzatot az oligarcháknak, és rendelje Spárta alá az államot. Phoibidasz hajlott szavukra, rátámadt a Theszmophoriát ünneplő, mit sem sejtő thébaiakra, s hatalmába kerítette a fellegvárat, Iszméniaszt foglyul ejtette és Spártába hurcolta, ahol rövidesen kivégezték. Pelopidasz, Pherenikosz, Androkleidasz és sokan mások elmenekültek, majd száműzötté nyilvánították őket; Epameinóndasz azonban a városban maradt, mert filozofálása miatt lenézték, azt hitték, úgysem avatkozik politikai ügyekbe, és szegénysége miatt semmi hatalma sincs.

6. A lakedaimóniak utóbb megfosztották Phoibidaszt parancsnokságától, és százezer drakhma pénzbírságra ítélték, de a Kadmeiában továbbra is ott tartották helyőrségüket. Egész Görögország elámult következetlenségük láttán, hogy a tett elkövetőjét megbüntetik, de a tettet magát helyeslik. A thébaiak így elvesztették ősi alkotmányukat, s Arkhiasz és Leontidasz által leigázva jól látták, hogy még csak nem is remélhetnek szabadulást a zsarnokság alól, amíg valaki véget nem vet Spárta szárazföldi és tengeri uralmának. Mikor aztán Leontidasz emberei értesültek róla, hogy a száműzöttek Athénban tartózkodnak, ahol nemcsak a nép szerette meg őket, hanem az előkelők tiszteletét is kiérdemelték, elhatározták, hogy titokban az életükre törnek. Olyan thébaiakat küldtek Athénba, akiket senki nem ismert, ezek megölték Androkleidaszt, de a többiekkel nem jutottak zöld ágra. Ugyanakkor az athéniak levelet kaptak a lakedaimóniaktól, amelyben azt követelték tőlük, hogy ne tartsák maguknál a száműzötteket, ne nyújtsanak segítséget nekik, hanem adják ki az útjukat, mert a szövetségesek közös ellenségének nyilvánították őket. Az athéniak azonban már csak hagyományos és velük született emberszeretetüknél fogva sem ártottak a thébaiaknak, ezenkívül hálájukat is ki akarták mutatni nekik, mert nagy segítséget nyújtottak annak idején a demokrácia visszaállításában azzal a néphatározatukkal, hogy ha athéni ember fegyveresen vonul át Boiótián a zsarnokok ellen, egyetlen thébai se vegyen róla tudomást.

7. Pelopidasz, bár az egyik legfiatalabb száműzött volt, állandóan biztatta társait, és beszédet intézett hozzájuk, amikor összegyülekeztek. Nem szép és illő dolog - mondta -, ha tűrik, hogy hazájuk rabságot szenvedjen és idegenek szállják meg. Szégyen belenyugodniuk, hogy megmenekültek és életük biztonságban van, de ki vannak szolgáltatva az athéniak határozatainak, és megalázkodva hízelegnek azoknak, akik értenek az egyszerű nép nyelvén, s meg tudják győzni a tömeget. Mennyivel szebb volna, ha vállalnák a veszélyeket legszentebb érdekeikért, és Thraszübulosz merészségét^[4] és erényét fogadnák el példaképnek. Amiként egykor ő Thébaiból kelt útra, s döntötte meg Athénban a zsarnokok uralmát, most ők Athénból induljanak el Thébai felszabadítására. Mikor ily módon sikerült meggyőznie őket, titokban elküldték Thébaiban maradt barátaikhoz, és tudomásukra hozták szándékukat. Ezek helyeselték tervüket; Kharón, az egyik legkiválóbb thébai készségesen rendelkezésükre bocsátotta házát, Phillidasznak pedig sikerült beférkőznie írnokként a két polemarkhoszhoz, Arkhiaszhoz és Philipposzhoz. Epameinóndasz már régóta bátorította az ifjakat; biztatta őket, hogy a testgyakorló iskolákban hívják ki birokra a lakedaimóniakat, s amikor látta, milyen büszkék fölényes győzelmeikre, korholta őket, és szemrehányást tett nekik, hogy inkább szégyenkezniök kellene, mert gyáva módon meghódoltak azoknak, akiket testi erőben ennyire felülmúlnak.

8. Amikor kitűzték vállalkozásuk napját, a száműzöttek úgy döntöttek, hogy a többiek Pherenikosz vezetésével Thriaszionban várakoznak, mialatt a fiatalabbak előremennek a városba. Megállapodtak, hogy ha valami baj érné őket, a többiek együttesen gondoskodnak róla, hogy gyermekeik és szüleik ne lássanak semmi szükséget. Elsőnek Pelopidasz jelentkezett, majd Melón, Damokleidasz és Theopomposz, akik mind előkelő családból származtak, meghitt barátság kötötte össze őket, s versengtek egymással a hírnévért és dicsőségért. Jóllehet csak tizenketten voltak, elköszöntek a hátramaradottaktól, üzenetet küldtek Kharónnak, s rövid köpenyben, vadászkutyákkal és hálókkal felszerelve elindultak, hogy ha találkoznak valakivel útközben, ne sejtse meg az igazat, hanem vadászoknak higgye őket.

Megérkezett a küldött Kharónhoz, s elmondta neki, hogy a száműzöttek útban vannak már hozzá. Kharón - bár a veszély órája közel volt - nem változtatta meg szándékát, hanem állta a szavát, és rendelkezésükre bocsátotta házát. Egy Hipposzthenidasz nevű thébai azonban, aki nem volt rossz ember, sőt hazafiasan gondolkodott, és jóakarattal viseltetett a száműzöttek iránt, de a válságos pillanatban és a már megkezdett vállalkozásban nem bizonyult kellően bátornak és határozottnak, megtántorodott a hatalmas feladattól, s amikor hosszas töprengés után megértette, hogy néhány esendő száműzött balga reménykedésében bízva akarják megdönteni a lakedaimóniak uralmát, hazament, s elküldte egyik barátját Melónhoz és Pelopidaszhoz azzal az üzenettel, hogy egyelőre halasszák el vállalkozásukat, várjanak jobb alkalomra, és menjenek vissza Athénba. A küldött, Khlidón gyorsan hazafutott, elővezette lovát, és a kantárt kérte. Felesége azonban nem tudta odaadni, és zavarában azt mondta, hogy az egyik szomszédjuknak adta kölcsön. Erre Khlidón jól összeszidta az asszonyt, az meg elátkozta férje útját, és váltig hajtogatta, hogy úgyis csak bajt hozna rá is és azokra is, akik elküldték. Khlidón egy jó darabig dühösen veszekedett, de mert a történteket rosszra magyarázta, végleg lemondott útjáról, és más dolga után látott. Ilyen kevésen múlt, hogy ez a nagy és dicső tett mindjárt a kezdet kezdetén meg nem hiúsult.

9. Pelopidasz és társai eközben parasztruhát öltöttek, elszakadtak egymástól, és még világos nappal különböző irányokból belopóztak Thébaiba. Az idő kezdett téliesre fordulni, a szélviharban és hóesésben könnyebben sikerült rejtve maradniok, mert a zord időjárás miatt a legtöbb ember a házába húzódott. De akik be voltak avatva az eseményekbe, már vártak rájuk, és nyomban Kharón házába vezették őket, ahol a száműzöttekkel együtt negyvennyolcan gyűltek össze.

A zsarnokokkal ez történt: Írnokuk, Phillidasz, mint már említettük, ismerte a száműzöttek terveit és mindenben kezükre dolgozott. Arra a napra már régebben meghívta Arkhiaszt és társait, hogy barátaik és néhány feslett életű asszony társaságában italozgassanak, s az volt a szándéka, hogy ha lerészegedtek és elernyedtek a mulatozástól, támadóik kezére juttatja őket. Még nem részegedtek le teljesen, amikor meghallották azt a nem hazug, de bizonytalan és meg nem erősített hírt, hogy a száműzöttek a városban rejtőzködnek. Phillidasz másra akarta terelni a szót, de Arkhiasz elküldte egyik szolgáját Kharónhoz és azonnal magához parancsolta. Ekkorra már beesteledett, Pelopidasz és társai benn a házban felkészültek, felvértezték magukat, és oldalukra kardot kötöttek. Egyszerre csak kopogtattak az ajtón, valaki odaszaladt, kintről megszólalt egy szolga, hogy a polemarkhoszoktól jött Kharónért. Odabenn nagy rémület támadt, nyomban arra gondolt mindenki, hogy tervüket leleplezték, és mindnyájan elvesznek, mielőtt bármi, bátorságukhoz méltó tettet végrehajtottak volna. Mindenesetre úgy döntöttek, hogy Kharón engedelmeskedik a parancsnak, és mint akinek nincs semmiről tudomása, megjelenik a polemarkhoszok előtt. Kharón rettenthetetlen jellemű férfiú volt, és bátran szembenézett minden veszéllyel, de ekkor súlyos aggodalom fogta el barátai miatt, s attól félt, hogy árulás gyanújába keveredik, ha ez a sok derék polgártársa életét veszti. Mielőtt elment volna, előhozta felesége szobájából kisfiát, aki csöppnyi gyerek létére fejlett és erős volt, Pelopidasz kezébe adta, és kijelentette: ha vétkesnek bizonyulna bármilyen álnok árulásban, Pelopidasz ne kímélje a gyermeket, és bánjon vele úgy, mint ellenségével. A jelenlevőket könnyekig meghatotta Kharón aggodalma és nemes lelkű gondolkodása, de mindnyájan tiltakoztak ellene, hogy olyan hitványnak vagy a veszély pillanatában olyan csüggedtnek tartsa őket, hogy gyanút tápláljanak a szívükben. Arra kérték, hogy ne tegye ki fiát az esetleges veszélyeknek, helyezze biztonságba, hogy megmeneküljön a zsarnokoktól, s majd egyszer bosszút állhasson a városért és barátaiért. Kharón azonban kijelentette, hogy nem küldi el fiát, mert történhet-e vele szebb és üdvösebb, mint hogy apjával és apja barátaival együtt gyalázat nélküli halált hal. Majd összeszedte magát, imádkozott az istenekhez, mindnyájukat átölelte, bátorította, s közben arckifejezése oly nyugodt, hangja oly hűvös volt, hogy sejteni sem lehetett valóságos lelkiállapotát.

10. Amikor megjelent a ház ajtajában, Phillidasszal együtt Arkhiasz is eléje ment, és így szólt hozzá: "Kharón, azt hallottam, hogy bizonyos emberek elrejtőzködtek a városban, s hogy egyes polgárok összeszűrik velük a levet." Kharón először zavarba jött, de Arkhiasz megkérdezte, hogy kik jöttek, és kik rejtegetik őket, erre rájött, hogy a polemarkhosz semmi biztosat nem tud róluk, a feljelentés tehát nem az összeesküvésbe beavatott személytől származik. Így szólt: "Ne zavartassátok magatokat holmi üres szóbeszédtől, de azért én majd utánanézek a dolognak, mert valóban semmit sem szabad lekicsinyelni." Phillidasz, aki szintén jelen volt, helyeselte szavait, majd visszavezette Arkhiaszt, jó sok színbort itatott vele, tovább színlelte a mulatozást, és buzgón ígérgette, hogy rövidesen megérkeznek az asszonyok. Midőn Kharón hazaérkezett, úgy találta, hogy az emberek el vannak szánva, de nem a győzelemben és a megmenekülésben reménykednek, hanem az ellenséggel való véres összecsapásra és a dicső halálra készülnek. Ezért csak Pelopidasznak mondta meg az igazat, a többieknek úgy tüntette fel, mintha Arkhiasszal más dolgokról beszélt volna.

Így az első vihar elvonult, de a sors máris másikat hozott rájuk, mert Arkhiasz athéni főpaptól, Arkhiasz névrokonától és vendégbarátjától levél érkezett, amely nem üres és megtévesztő gyanúsításokat tartalmazott, hanem - mint később kiderült - világosan feltárta az összeesküvés minden részletét. Arkhiasz már részeg volt, amikor a levélhozót hozzá vezették. Átadva a levelet így szólt: "Aki ezt küldi, arra kér, olvasd el azonnal, mert fontos ügyről van benne szó." Arkhiasz mosolyogva így szólt: "Ráér az a fontos ügy holnap is." Ezzel átvette a levelet, de a párnája alá tette, és folytatta a Phillidasszal elkezdett beszélgetést. Szavaiból közmondás lett, amely a mai napig fennmaradt a görögök között.

11. Végre elérkezettnek látták a cselekvésre alkalmas időt. Két csoportban indultak útnak: az egyik csoportot Pelopidasz és Damokleidasz vezette az egymás szomszédságában lakó Leontidasz és Hüpatész ellen, a másikat pedig Kharón és Melón Arkhiasz és Philipposz ellen. Ennek a csoportnak a tagjai női ruhát vettek fel vértjük fölé, arcukat erdei- és lucfenyőből font koszorúval födték el, ezért amikor megjelentek az ebédlőterem ajtajában, lármás kiáltozással és tapssal fogadták őket, azt hivén, hogy a már régen várt nők jelentek meg. Kharón és társai szép lassan körülnéztek a teremben, sorra megállapították, hogy kik fekszenek az asztal körül, majd kardot rántottak, rárohantak Arkhiaszra és Philipposzra, s ezzel feltárták kilétüket. Az ott heverők közül néhányan Phillidasz tanácsára nyugton maradtak, a többiek azonban a polemarkhoszokkal együtt felugrottak és megpróbáltak védekezni, de annyira részegek voltak, hogy egykettőre lekaszabolták őket.

Pelopidaszra és társaira nehezebb feladat várt, mert Leontidasz, aki ellen indultak, józan és elszánt ember volt. A házat zárva találták, Leontidasz aludt már. Sokáig kopogtattak, de senki sem hallotta meg őket. Végre az egyik szolga felfigyelt rájuk, kiment és félretolta a reteszt. Ahogy kinyílt az ajtó, mindnyájan berohantak, a szolgát félrelökték útjukból, és betörtek a hálószobába. Leontidasz a zajból és a dulakodásból azonnal megsejtette, mi történik, kezébe vette tőrét, felkelt ágyából, de elfelejtette eloltani a lámpát, hogy a sötétség megzavarja a rátörőket, így aztán az erős fényben minden mozdulatát láthatták. Előrement a hálószoba ajtajáig, s leszúrta az elsőnek belépő Képhiszodóroszt, aki a földre zuhant. Ekkor Leontidasz Pelopidaszra támadt, de a szűk ajtóközben, Képhiszodórosz holtteste fölött csak nehezen tudtak egymással megküzdeni. Végül Pelopidasz maradt felül, végzett ellenfelével, majd társaival együtt nyomban betört Hüpatész házába. Hüpatész észrevette őket és a szomszédba menekült, de a nyomában voltak, megfogták és megölték.

12. Végezvén feladatukkal, Melónhoz és társaihoz csatlakoztak, majd Attikába küldtek az ott maradt száműzöttekért, felhívták a polgárokat is a szabadság védelmére, és felfegyverezték a hozzájuk csatlakozókat. Erre a célra elvették a csarnokokban felfüggesztett fegyvereket, s feltörték a közeli lándzsakészítő és kardkovácsműhelyeket. Segítségükre sietett Epameinóndasz és Gorgidasz is a legfiatalabb harcosokból és az öregek legjobbjaiból toborzott népes csapattal. Az egész város megtelt izgalommal és lármával, a házakat kivilágították, és nagy szaladgálás kezdődött az utcákon. De a nép nem mert mozdulni, annyira megrémült a történtek miatt, s az emberek bizonytalanságban várták, hogy felvirradjon a reggel. A lakedaimóni helyőrség parancsnokai nyilvánvalóan hibát követtek el, hogy azonnal nem kezdtek támadásba, hiszen az őrsereg létszáma ezerötszáz volt, és a városból is sokan csatlakoztak hozzájuk, de a kiabálás, a fáklyák fénye és az izgatott csoportosulás megijesztette őket, ezért nyugton maradtak, s csak a Kadmeiát igyekeztek kezükben tartani. Kora reggel a száműzöttek fegyverbe öltözötten megérkeztek Attikából, és gyűlésbe hívták a népet. Pelopidaszt és társait Epameinóndasz és Gorgidasz vezette a népgyűlés színe elé a papok kíséretében, akik áldozati virágfüzéreket hoztak magukkal, és felszólították a polgárságot, hogy keljen a haza és az istenek védelmére. A népgyűlés örömrivalgásban és tapsban tört ki, és mint megmentőjét s jótevőjét fogadta őket.

13. Ezután Pelopidaszt Melónnal és Kharónnal együtt boiótarkhésszé választották. Nyomban ostrom alá vették a fellegvárat, és minden oldalról támadást intéztek ellene, azzal a szándékkal, hogy kiűzzék a lakedaimóniakat, és felszabadítsák a Kadmeiát, mielőtt Spártából felmentő sereg érkeznék. Pelopidaszt szorította az idő, mert a helyőrség, amelynek szabad elvonulást adott, már Megarában összetalálkozott Kleombrotosszal, aki nagy haderővel vonult Thébai ellen. A spártaiak a Thébait kormányzó három harmosztész közül kettőt, Hérippidaszt és Arkisszoszt halálra ítélték és kivégezték, a harmadikat, Lüszanoridaszt súlyos pénzbírságra ítélték.

A görögök ezt a hőstettet a thraszübuloszi párjának nevezték, mert ezt is ugyanolyan bátorsággal, ugyanolyan veszélyek és küzdelmek közben hajtották végre, s vállalkozásukat hasonlóképpen siker koronázta. Nem is találnánk egykönnyen másokat, akik oly kevesedmagukkal, annyira magukra hagyatva, oly nagy bátorsággal és elszántsággal győzték volna le hatalmas ellenségeik sokaságát, és hazájuknak nagyobb diadalt vívtak volna ki. Vállalkozásukat még dicsőségesebbé tette az általa előidézett politikai változás, mert a Spárta tekintélyét megsemmisítő, szárazföldi és tengeri uralmának véget vető háború azon az éjszakán kezdődött, amelyen Pelopidasz nem helyőrséget, nem erődöt, nem fellegvárat vett be, hanem tizenkettedmagával belépett egy házba és - ha szabad jelképes beszéddel megmondani az igazat - feloldozta és letörte a spártai uralom addig feloldozhatatlannak és széttörhetetlennek tartott bilincseit.

14. A lakedaimóniak ekkor nagy sereggel betörtek Boiótiába. Az athéniak úgy megrémültek, hogy felmondták a szövetséget a thébaiakkal, a boiótbarát polgárokat bíróság elé állították, kivégezték, száműzték vagy pénzbírsággal sújtották őket. A thébaiak ügye igen rosszul állott, senki nem sietett a segítségükre. A két boiótarkhész, Pelopidasz és Gorgidasz azt tervelte ki, hogy ismét viszályt szítanak az athéniak és a lakedaimóniak között. Theszpiainál hátrahagytak a spártaiak egy csapatot azzal a céllal, hogy fogadják be és segítsék a Thébaitól elpártolókat. A csapat vezére, egy Szphodriasz nevű férfiú vitéz és nagy hírű katona volt, de gyenge ítélőképességű ember, tele hiú reményekkel és esztelen becsvággyal. Pelopidasz azt a cselt eszelte ki, hogy elküldte hozzá egy kereskedő barátját pénzzel, és egy tanáccsal, amely a pénznél is hatásosabbnak bizonyult: kezdjen Szphodriasz komoly vállalkozásba, foglalja el Peiraieuszt, és váratlanul csapjon le a felkészületlen athéniakra, mert a lakedaimóniak leghőbb vágya Athén elfoglalása, ráadásul a thébaiak most árulónak tartják az athéniakat, neheztelnek rájuk, és nem mennek segítségükre. A rászedett Szphodriasz egy éjszaka betört hadseregével Attikába; eljutott Eleusziszig, de a terv kiderült, katonái bátorságukat veszítették, és Szphodriasz visszatért Theszpiaiba, a spártaiakat azonban addigra már súlyos háborús bonyodalomba keverte.

15. Így aztán az athéniak ismét megújították szövetségüket a thébaiakkal, biztosították tengeri uralmukat, és körülhajózták a partokat, hogy maguk mellé állítsák a spártaiaktól elpártolni készülő görögöket. A thébaiak maguk is többször összecsaptak Boiótiában a lakedaimóniakkal; ezek önmagukban nem voltak nagy ütközetek, de edzették, lelkesítették, küzdelemhez szoktatták és harci tapasztalatokkal gazdagították őket. Állítólag ezért mondta a spártai Antalkidasz a Boiótiából sebesülten visszatérő Agészilaosznak: "Szép tandíjat kaptál te is a thébaiaktól, hogy akaratuk ellenére megtanítottad őket háborúskodni, harcolni." Valójában azonban nem Agészilaosz volt a tanítómesterük, hanem azok a vezérek, akik megfelelő alkalmakkor, mint fiatal vadászkutyákat, ráuszították a thébaiakat az ellenségre, hogy tapasztalatokat szerezzenek, majd mikor megízlelték a győzelmet, és harci öntudatra kaptak, biztonságban elvezették őket a csatából. Közülük Pelopidaszt becsülték a legjobban, mert attól kezdve, hogy először lett a hadsereg vezére, minden esztendőben újraválasztották a szent sereg parancsnokává vagy boiótarkhésszé, ezt az utóbbi tisztséget egészen haláláig viselte.

A lakedaimóniak Plataiainál és Theszpiainál vereséget szenvedtek és megfutottak; Theszpiainál elesett Phoibidasz is, aki a Kadmeiát elfoglalta. Tanagránál Pelopidasz szétvert egy nagyobb spártai csapatot és megölte a harmosztészt, Panthoidaszt. Ezek a harcok feltüzelték ugyan a győztesek önbizalmát és bátorságát, de nem törték meg teljesen a legyőzöttek harci szellemét sem, mert nem voltak szabályszerű felállításban vívott, nyílt ütközetek, hanem alkalmi csetepaték, a thébaiak néha meghátráltak, máskor pedig ők üldözték az ellenséget, összecsaptak vele és úgy arattak sikereket.

16. De a tegürai csata, amely mintegy előjátéka volt a leuktrainak, nagy dicsőséget szerzett Pelopidasznak, mert vezértársai sem tehették kétségessé sikerét, és az ellenség sem találhatott ürügyet vereségének elleplezésére. Orkhomenosz városa a spártaiak oldalára állt, és védelmére két hadosztályt kapott Spártától. Pelopidasz lesben állt, és várta a kedvező alkalmat. Amikor meghallotta, hogy a helyőrség elhagyta a várost Lokrisz megtámadása végett, abban a reményben, hogy védőrség nélkül találja Orkhomenoszt, útra kelt a szent sereggel és kisebb létszámú lovassággal. Mikor azonban a város közelébe érkezett, úgy találta, hogy a helyőrséget újabb spártai csapat váltotta fel; ezért a hegy lába mellett, az egyetlen járható úton, Tegürán keresztül visszavezette seregét. A közbeeső síkságot ugyanis járhatatlanná teszi a Melasz^[5] folyó, amely a forrásától kezdve hajózható tavak és mocsarak között kanyarog.

Nem messzire a mocsarakon túl van a tegürai Apollón temploma és csak nemrégiben elhagyott jóshelye, amely a méd háborúk idején, Ekhekratész jóspap vezetése alatt még működött. A monda szerint itt született az isten; a közeli hegyet is, amelynek közelében összeszűkül a Melasz folyó, Délosznak hívják. A templom háta mögött két csodásan hűs és édes, bővizű forrás fakad, amelyek egyikét napjainkban is Phoinixnek, másikát pedig Elaiának^[6] nevezzük, így az istennő nem két fa, hanem két forrás közt szülte meg gyermekeit. A közelben van Ptóon hegye is; a monda szerint innen jött elő hirtelen a vadkan, és rémítette meg az istennőt, s ezen a helyen keletkeztek Apollón születésével kapcsolatban a Püthónról és Titüoszról^[7] szóló regék. De nem beszélek róluk; a hazai hagyomány ugyanis Apollónt nem sorolja a Héraklész- és Dionüszosz-féle istenek közé, akik halandó és emberi szenvedésnek kitett természetüket erényükkel változtatták halhatatlanná, mert Apollón egyike a nem-született és örökkévaló isteneknek, ha hihetünk a bölcs régiektől reánk maradt tanításoknak.

17. Így aztán a thébaiak ugyanakkor jöttek vissza Orkhomenoszból, mint a lakedaimóniak szemből, Lokriszból, és összetalálkoztak. Mikor a lakedaimóniak feltűntek a szemközti szorosból, valaki odafutott Pelopidaszhoz, és így szólt: "Az ellenség kezébe kerültünk!" "Inkább az a miénkbe!" - mondta Pelopidasz. Majd nyomban kiadta a parancsot, hogy az utóvéd egész lovassága induljon rohamra, ő pedig zárt rendben felállította háromszáz hoplitészét, azt remélve, hogy bármilyen irányban támad is, áttöri a számbeli fölényben levő ellenség sorait. A lakedaimóniaknak két hadosztálya volt, egy-egy hadosztályban Ephorosz szerint ötszáz, Kalliszthenész szerint hétszáz, mások, így Polübiosz szerint kilencszáz harcossal. A polemarkhoszok, Gorgoleón és Theopomposz bátran vezették a spártaiakat a thébaiak ellen. Mindkét oldalon ott indították a leghevesebb rohamot, ahol a vezérek álltak. Először a lakedaimóniak polemarkhoszai estek el, akik együtt támadtak Pelopidaszra; utána a körülöttük állók hulltak el az ellenség csapásai alatt. Rémület fogta el a sereget, szétváltak a hadsorok és utat nyitottak a thébaiak előtt, hogy áttörhessenek rajtuk, és úgy vonulhassanak tovább, de Pelopidasz az így nyílt szabad úton a még ellenálló ellenséges harcosok ellen vezette embereit, akit csak elért, levágta, úgyhogy a spártaiak valamennyien hanyatt-homlok megfutamodtak. Az üldözés azonban nem tartott sokáig, mert a thébaiak féltek a közelben levő orkhomenosziaktól és a spártaiak felváltására érkező csapatoktól. Így is teljes győzelmet arattak, áttörtek az ellenségen, majd diadaljelet állítottak, összeszedték az elesettek fegyverzetét, és büszkén hazavonultak. Addig soha nem volt rá példa, hogy számbeli fölényben levő vagy akár csak egyenlő erőkkel rendelkező lakedaimóniak vereséget szenvedtek volna, sem a barbárok, sem a görögök ellen viselt háborúikban. Bátorságuk rettenthetetlen volt, s már a hírük is rémületbe ejtette ellenfeleiket, akik azonos erőviszonyok esetén sem mertek szembeszállni a spártaiakkal. Ez a csata megtanította a görögöket, hogy nemcsak az Eurótasz partján, a Babüka és a Knakión közti vidéken teremnek harcias és bátor férfiak, hanem egy másik városban is nőnek fel olyan ifjak, akik szégyellik a gyalázatot, készek nemes ügyért merészen harcba szállni, és inkább kerülik a feddést, mint a veszedelmet; így válnak félelmetesekké az ellenségre.

18. A szent sereget eredetileg állítólag Gorgidasz szervezte meg háromszáz válogatott harcosból; a katonáknak a város adott kiképzést és ellátást, kaszárnyájuk pedig a Kadmeián volt. Városi seregnek is hívták, mert akkortájt még rendszerint a fellegvárat nevezték városnak. Némelyek azt mondják, hogy ennek a seregnek a tagjai mind szerelmi kapcsolatban voltak egymással. Feljegyezték Pammenésznek egy tréfás megjegyzését, mely szerint Homérosz Nesztóra nem volt jó taktikus, amikor a görögöket nemzetségek és törzsek szerint osztályozta:

inkább szeretőt kellett volna a kedvese mellé állítani, mert a nemzetség- és törzsbeliek a veszélyek közt keveset törődnek egymással, de a szerelem köteléke feloldozhatatlan és elszakíthatatlan, minthogy a kedves iránt érzett szeretet és az a törekvés, hogy a szeretőt ne érje szégyen a kedvese színe előtt, arra készteti az embereket, hogy szembeszálljanak a veszélyekkel egymásért. Nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a szerelmesek távollevő kedvesük előtt jobban szégyellik magukat, mint idegen jelenlevők előtt; így történt ez azzal a harcossal is, akit ellenfele leterített, s mikor már éppen megölni készült, megkérte, hogy kardját a mellébe döfje, és így szólt: "Hogy kedvesemnek ne kelljen szégyenkeznie holttestem mellett, ha azt látja, hogy hátulról kaptam sebet." Mondják, hogy Ioleósz is, aki Héraklész kedvese volt, kivette részét szeretője munkáiból, és mellette harcolt. Arisztotelész azt állítja, hogy a szeretők és kedveseik még az ő idejében is Ioleósz sírjánál esküdtek hűséget egymásnak. Valószínű, hogy a szent csapatot is azért nevezték így, mert a szeretőt Platón is "istentől ihletett barátnak"^[9] nevezi. Mondják, hogy a szent sereg soha nem szenvedett vereséget a khairóneiai csatáig:^[10] mikor aztán a csata után Philipposz megszemlélte a holttesteket, megállt azon a helyen, ahol az ellenséggel szemben a háromszáz holttest feküdt egymás oldalán, lándzsával átfúrt mellel, fegyverbe öltözötten, és elcsodálkozott. Midőn megmondták neki, hogy ez szeretők és kedveseik csapata, könnyekre fakadt, és így szólt: "Vesszenek el nyomorultan, akik ezt valami szégyenletes dolognak tartják."

19. Különben a fiúszerelemnek ezt a formáját nem Laiosz szenvedélye honosította meg a thébaiak közt, amint a költők állítják, hanem a törvényhozók, akik az emberek indulatos és zabolázatlan természetét mindjárt gyermekkorukban meg akarták szelídíteni. Elrendelték hát, hogy fuvola szóljon komoly foglalkozásaik és szórakozásaik közben, s ezt a hangszert nagy megbecsülésben és tiszteletben tartották. Azonkívül úgy nevelték az ifjakat, hogy a gyakorlótéren fontos szerep jusson a szerelemnek, ezzel akarták ugyanis nemesíteni az ifjak erkölcseit. Helyes volt tehát, hogy városukat annak az istennőnek szentelték, aki állítólag Arésztől és Aphroditétől született, mert ahol a harciasság és a bátorság szoros kapcsolatban és barátságban áll a rábeszéléssel és a Khariszokkal, ott a Harmonia mindenütt megteremti az ő törvényeinek hódoló legtökéletesebb államrendet.

Gorgidasz szétosztotta a szent sereg harcosait a teljes phalanx első soraiban. Így álcázta és osztotta meg haderejüket és összekeverte őket a silányabb csapatokkal. De Pelopidasz, miután oly fényesen kimutatták vitézségüket Tegüránál, ahol magukban harcoltak, később egységes csapattestként vetette be őket, mégpedig ott, ahol a legveszélyesebb küzdelem várt rájuk. Hiszen a lovak is gyorsabbak, ha együtt fogják be őket a kocsi elé, nem mintha együtt nagyobb erővel rugaszkodnának neki, és könnyebben szelnék a levegőt, hanem mert az egymással való versengés tüzeli indulatukat. Ezért Pelopidasz is úgy gondolta, hogy azok a bátor harcosok, akik dicső tettekre ösztönzik egymást, hasznavehetőbbek, és több erőt fejtenek ki közös feladatok elvégzésében.

20. A lakedaimóniak békét kötöttek egész Görögországgal, és csak a thébaiak ellen viseltek háborút; királyuk, Kleombrotosz, tízezer hoplitész és ezer lovas élén betört az országba. Olyan veszélybe kerültek ekkor a thébaiak, mint soha azelőtt, mert azzal a nyílt fenyegetéssel kellett szembenézniük, hogy széttelepítik őket. Ilyen rémület még soha nem vett erőt Boiótián. Amikor Pelopidasz elment hazulról, felesége könnyek közt kikísérte és úgy kérte, hogy vigyázzon magára. "Kedves feleségem - válaszolta Pelopidasz -, ilyesmire a közembereket kell figyelmeztetned. Az állam vezetőit arra intsd, hogy másokra vigyázzanak." Ezzel elment a táborba, ahol úgy találta, hogy a boiótarkhészek nincsenek egy véleményen. Ő maga azonnal Epameinóndasz mellé állt, aki arra szavazott, hogy csatába kell szállni az ellenséggel. Bár Pelopidasz ekkor nem tartozott a boiótarkhészek közé, de a szent sereg parancsnoka volt, és nagy bizalom övezte. Ezt meg is érdemelte, hiszen olyan ember volt, aki nemegyszer megmutatta, hogy sokra becsüli hazája szabadságát.

Elhatározták tehát, hogy vállalják a csata kockázatát. Leuktránál táborba szálltak, szemben a lakedaimóniakkal. Pelopidasz ekkor nyugtalanító álmot látott. A leuktrai síkon állt Szkedaszosz leányainak síremléke; ezeket a sírokat Leuktriszoknak is hívják a helységről. (Itt temették el a lányokat, akiket a spártai idegenek meggyaláztak.) Miután ez a súlyos és törvénysértő tett megesett, atyjuk, mivel a spártai bíróság nem adott neki elégtételt, megátkozván a spártaiakat, öngyilkos lett a leányok sírján. Jóslatok és jövendölések mindig figyelmeztették a spártaiakat, hogy őrizkedjenek és óvakodjanak Leuktra bosszújától. Ezt azonban sokan nem értették meg kellőképpen; sőt maga a helység is kétséges volt, mert Lakóniában egy kisebb tengerparti várost szintén Leuktrának hívnak, az arkadiai Megapolisz közelében is van egy ugyanilyen nevű helység, azután meg ez a sajnálatos esemény sokkal korábban történt a leuktrai csatánál.

21. Amikor Pelopidasz nyugovóra tért a táborban, álmában úgy tetszett neki, hogy könnyek között látja a leányokat sírjuknál, amint átkokat szórtak a spártaiakra, Szkedaszosz pedig felszólítja, hogy áldozzon fel leányainak egy szőke hajú szüzet, ha azt akarja, hogy legyőzze ellenségeit. Pelopidasz azonban szörnyűnek és törvénysértőnek találta a felszólítást, s amikor felkelt, közölte álmát a jósokkal és a vezérekkel. Néhányan úgy gondolták, hogy követni kell a parancsot és engedelmeskedni kell neki; a régi időkből olyan példákat hoztak fel, mint Menoikeusz, Kreón fia, Makaria, Héraklész leánya, s a későbbi időből Phereküdész, a bölcs, akit megöltek a lakedaimóniak, és bőrét királyaik valami jóslat miatt megőrizték; vagy mint Leónidasz, aki egy jóslat következtében feláldozta magát Görögországért, végül mint Themisztoklész, aki ifjakat áldozott fel Dionüszosz Ómésztésznek a szalamiszi tengeri ütközet előtt. Mindezeket az áldozatokat az események szerencsés kimenetele igazolta. Amikor viszont Agészilaosz ugyanarról a helyről és ugyanazon ellenség ellen indult el, mint Agamemnón, s az istennő azt kérte tőle, hogy áldozza fel leányát (álmában küldve neki ezt a figyelmeztetést Auliszban), ő sokkal szelídebb szívű volt; hadjárata ezért balul ütött ki és dicstelenül végződött. Mások ezzel ellentétben azt fejtegették, hogy a felsőbb hatalmak közül, akik uralkodnak rajtunk, nincs senki, akinek az ilyen barbár és törvénysértő áldozat tetszenék, mert nem Tüphónok és nem is Gigaszok a világ urai, hanem az istenek és emberek atyja. Balgaság azt hinni, hogy vannak olyan istenek, akik kedvüket találják emberek vérében és lemészárlásában, de ha volnának is, nem kell törődni velük, mert azoknak nincs semmi hatalma, egyébként is csak gyenge, gonosz lélekben fogamzanak meg s vernek gyökeret ilyen esztelen és szörnyű kívánságok.

22. Mialatt a vezetők ezen vitatkoztak, s különösen Pelopidasz nem tudta, mitévő legyen, a ménesből kivált egy kancacsikó, keresztülrohant a táboron, odafutott hozzájuk és megállt. Mindenkinek feltűnt csillogó, vöröses sörénye, büszke, délceg tartása és merész nyerítése. Theokritosz, a jós, egyszeriben megértve a dolgot, odakiáltott Pelopidasznak: "Itt jön az áldozatod, istenek kedveltje, ne várjunk senki szűzre, fogadd el azt, amit az isten küld neked." Erre megfogták a lovat, oda vezették a leányok sírjához, feldíszítették virágfüzérrel, és boldogan feláldozták, majd mindenkinek elmondták a táborban, milyen álmot látott Pelopidasz, és hogyan végezték el az áldozatot.

23. A csatában Epameinóndasz a balszárnyon rézsútosan állította fel az arcvonalat, hogy a spártaiak jobbszárnya minél távolabb legyen a többi görögtől, ő maga pedig nagy erővel oldaltámadás alá vehesse és visszaszoríthassa Kleombrotoszt. Midőn az ellenség észrevette ezt a mozdulatát, azonnal hozzákezdett csatarendjének átalakításához: széthúzta a jobbszárnyat, és befelé fordította, hogy körülvegye és csapataival bekerítse Epameinóndaszt, de Pelopidasz előretört, és háromszáz emberével futólépésben eléje vágott Kleombrotosznak, mielőtt szárnyát kiterjeszthette vagy összevonhatta s zárt csatasorrá fejleszthette volna; ezért a lakedaimóniak zárt sorai összekavarodtak, amikor rájuk támadt. A spártaiak, akik a harcművészet nagyszerű mesterei voltak, semmire se képezték ki magukat tudatosabban, mint hogy ne maradozzanak el egymástól, és soraik soha fel ne bomoljanak, hanem összezárkózva támogassák egymást, ha pedig a helyzet veszélyessé válik, azonnal helyreállítsák a rendet, és egymáshoz minél közelebb harcoljanak. De Epameinóndasz phalanxa egyedül őket támadta, a többiekkel nem is törődött, Pelopidasz pedig hihetetlenül gyorsan és merészen tört be a hadsorok közé, így a spártaiakat cserbenhagyta merészségük és haditudományuk. Úgy megfutamodtak soraik, és annyi katonájuk odaveszett, mint soha azelőtt. Bár Epameinóndasz volt a boiótarkhész és az egész sereg parancsnoka, mégis Pelopidasz (noha nem ő volt a boiótok vezére, és csak egy kisebb csapatot vezetett) egyenlő mértékben osztotta meg vele a győzelem és a siker dicsőségét.

24. A Peloponnészoszra már mint boiótarkhészek együtt törtek be, és rábírták az ottani népeket, hogy pártoljanak el a lakedaimóniaktól; így az éliszieket, az argosziakat, egész Arkadiát, sőt magának Lakóniának legnagyobb részét is. Közeledett a téli napforduló, az év utolsó hónapjából már csak néhány nap volt hátra, s a következő év első hónapjának mindjárt a kezdetén másoknak kellett átvennie az uralmat, s halálbüntetés várt azokra, akik nem adták át. A többi boiótarkhész félt ettől a törvénytől, de meg a telet is el akarta kerülni, ezért sürgette, hogy vezessék haza a hadsereget, de Pelopidasz, aki elsőnek csatlakozott szavazatával Epameinóndaszhoz, felbuzdítva polgártársait, Spárta ellen vezette őket, és átkelt az Eurótaszon. Elfoglalt sok várost, s az országot egész a tengerpartig feldúlta hetvenezer főnyi görög sereg élén, amelynek alig tizenkettede volt a thébai; ezeknek a férfiaknak a dicsősége azonban mindenféle közös határozat meghozatala nélkül is rábírta a szövetségeseket, hogy egyetlen hang nélkül kövessék őket. Mert úgy látszik, az emberi természetben a legelső és legerősebb törvény az, hogy a megmentést igénylők azt fogadják el vezérül, aki meg tudja menteni őket. A hajón utazók is, amikor derült az idő vagy a hajó kikötőben horgonyoz, arcátlanul és fennhéjázóan bánnak a kormányossal, de ha kitör a vad vihar, ráfüggesztik tekintetüket, és csak benne reménykednek. Ugyanígy az argosziak, az élisziek és az arkadiaiak is sokat vitatkoztak és veszekedtek a gyűléseken a thébaiakkal a hegemóniáról, de amikor küzdelemre került a sor, és veszedelem fenyegetett, a maguk jószántából engedelmeskedtek a thébai vezéreknek és követték őket.

A hadjáraton egységes államhatalommá tették Arkadiát, elszakították a messzénéi területeket az uralkodó spártaiaktól, a régi messzénéiket visszahívták és letelepítették Ithóméban, majd útban hazafelé kenkhreiai területen legyőzték az athéniakat, amikor megkíséreltek rajtuk ütni és megakadályozni átvonulásukat a szorosokon.

25. Ezekért a tetteikért mindenki más nagyra becsülte erényüket és csodálta szerencséjüket. Polgártársaik és politikai ellenfeleik azonban megirigyelték hírnevüket, ezért méltatlan és hozzájuk nem illő fogadtatást készítettek számukra. Mindkettőjüket bíróság elé állították főbenjáró ügyben, hogy tudniillik megszegték a törvény rendelkezését, és az év első, Bukatiosznak nevezett hónapjában nem adták át a boiótarkhészi tisztséget, hanem négy teljes hónappal tovább megtartották, mialatt hadjáratot folytattak Messzéniában, Arkadiában és Lakóniában.

Először Pelopidaszt állították bíróság elé, ezért ő forgott nagyobb veszélyben, de mindkettőjüket felmentették. Epameinóndasz szelíden tűrte az alávaló vádakat azzal a meggondolással, hogy politikai ügyekben az a bátorság és az a nagylelkűség, ha az ember türelmet tanúsít. Pelopidasz már természeténél fogva is szenvedélyesebb volt, de barátai is ingerelték, hogy álljon bosszút ellenségein, mire ő a következő alkalmat ragadta meg: Menekleidasz, a szónok (egyike azoknak, akik Pelopidasszal és Melónnal összegyülekeztek Kharón házában), mikor a thébaiak nem részesítették illő tiszteletben, gonosz és féktelen indulatában arra használta fel kiváló képességeit, hogy alattomos rágalmakkal illesse a nála kiválóbbakat, s ezzel a per után sem hagyott fel. Megakadályozta Epameinóndasz boiótarkhésszé választását, és hosszú időre megfosztotta a politikai vezérszereptől, ahhoz azonban már nem volt elég erős, hogy Pelopidaszt megrágalmazza a nép előtt, így aztán megkísérelte, hogy Kharónnal összeveszítse. Miként az irigy emberek azokat, akiknél nem tudnak jobbak lenni, másoknál rosszabbnak tüntetik fel, ő is szüntelen magasztalta a nép előtt Kharón tetteit, és dicsőítette győzelmeit. A Plataiai melletti lovascsatának például, amelyet a thébaiak a leuktrai ütközet előtt nyertek meg Kharón vezérsége alatt, a következőképpen akart emléket állítani: A város még korábban megbízta a küzikoszi Androküdészt egy csatát ábrázoló kép festésével. Miközben a festő Thébaiban dolgozott művén, a város elpártolt Spártától, és kitört a háború. A kép addigra majdnem teljesen elkészült, és a thébaiak megtartották maguknak. Menekleidasz, csak hogy elhomályosítsa Pelopidasz és Epameinóndasz dicsőségét, most azt javasolta, hogy Kharón nevét írják rá a képre, és úgy ajánlják fel fogadalmi ajándékul. De oktalanság volt egyetlen győzelmet (amelynek - mint mondják - csupán a jelentéktelen spártai Gerandasz és még negyven embere esett áldozatul) annyi fontos csata fölébe helyezni. Pelopidasz ezért törvényellenesnek mondta a javaslatot, és azt bizonygatta, hogy ellenkezik a thébaiak ősi szokásaival egyes személyek külön megtisztelése, mert a győzelem dicsősége teljes egészében a hazát illeti. Az egész peres eljárás alatt állandóan a legnagyobb dicsérettel emlékezett meg Kharónról, rámutatott Menekleidasz gonosz rágalmaira, és nyíltan megkérdezte a thébaiaktól: ők talán semmi dicső tettet nem hajtottak végre? Menekleidaszt pénzbírságra ítélték, amit nagy összege miatt nem tudott megfizetni, ezért később megkísérelte az alkotmány megváltoztatását és felforgatását. Érdemes ezen a történeten egy kicsit elgondolkodnunk Pelopidasz életrajza szempontjából.

26. Alexandrosz, Pherai zsarnoka, a legtöbb thesszaliai nép ellen nyíltan háborút viselt és a többieket is fenyegette, ezért a városok követeket küldtek Thébaiba, s vezért és hadsereget kértek. Pelopidasz, látván, hogy Epameinóndaszt lefoglalták a peloponnészoszi ügyek, felajánlotta szolgálatait a thesszaliaiaknak, mert nem szívesen hevertette tétlenül tudását és képességeit, és mert úgy gondolta, ahol Epameinóndasz jelen van, nincs szükség másik vezérre, így aztán Thesszaliába vonult egy sereg élén. Nyomban elfoglalta Larisszát, Alexandrosz erre hozzá fordult és békét kért tőle, ő pedig megkísérelte, hogy a zsarnokot a thesszaliaiak szelíd és törvénytisztelő uralkodójává tegye. Mivel azonban Alexandrosz kegyetlensége megfékezhetetlennek bizonyult, zsarnoki tettei, féktelen kicsapongásai és kapzsisága miatt egész Thesszalia panasszal volt tele, Pelopidasz haragjában keményen megbüntette. Alexandrosz erre testőreivel együtt elmenekült az országból. Pelopidasz megszabadította a thesszaliaiakat zsarnokuktól és jó egyetértésben hagyta őket hátra. Ezután Makedoniába vonult, ahol Ptolemaiosz viselt háborút Alexandrosszal, a makedónok királyával. Pelopidaszt mindkét fél döntőbírának s egyben szövetségesnek hívta, hogy segítsen azon, akit jogtalanul bántalom ért. Pelopidasz azonnal elsimította a vitás kérdéseket, hazahívta a száműzötteket, Philipposzt, a király fivérét, harminc előkelő családból származó ifjúval együtt túszként Thébaiba vitte, s ezzel is megmutatta a görögöknek, hogy milyen tekintélyt szerzett Thébainak hatalma és igazságossága.

Ez volt az a Philipposz, aki később háborút viselt a görögök ellen, hogy megfossza őket szabadságuktól. Akkor mint fiatal fiú Thébaiban lakott Pammenésznél. Nyilván ezért utánozta később oly buzgón Epameinóndaszt, ezért tanulta tőle a hadviselést és hadvezetést. Pedig ez csak kis része volt Epameinóndasz erényének; azt, amiben Epameinóndasz igazán nagy volt: az önmérsékletet, az igazságszeretetet, a nagylelkűséget és a nemes gondolkodást nem tanulta meg tőle.

27. Később a thesszaliaiak ismét panaszkodtak, hogy a pherai Alexandrosz háborgatja városukat. A thébaiak követségbe küldték Pelopidaszt Iszméniasszal, de mivel nem vitt csapatokat és nem készült fel háborúra, kénytelen volt az ügy sürgőssége miatt a thesszaliaiakat igénybe venni. Ugyanekkor Makedoniában is zavaros állapotok uralkodtak, Ptolemaiosz megölte a királyt, és átvette az ország kormányzását, ezért a halott király barátai Pelopidaszt hívták be. Pelopidasz kész volt beleavatkozni az ügyekbe, de mert nem voltak saját katonái, az ország területén toborzott zsoldosokat, aztán késedelem nélkül Ptolemaiosz ellen indult. Ptolemaiosz azonban megvesztegette és így maga mellé állította a zsoldosokat, de mert félt Pelopidasz dicsőségétől és tekintélyétől, a színe elé járult, akár egy alattvaló. Tisztelettel köszöntötte, s beleegyezését kérte, hogy a halott király fivérei számára megtarthassa a hatalmat, egyben baráti szövetséget ajánlott fel a thébaiaknak, ezenfelül biztosítékul még kezest is adott Pelopidasznak, tulajdon fiát, Philoxenoszt és ötven társát. Az ifjakat Pelopidasz Thébaiba küldte, de bántotta a zsoldosok árulása, és amikor értesült róla, hogy ingóságaikat, gyermekeiket és asszonyaikat Pharszalosz környékén helyezték el, magához vett néhány thesszaliait, és megindult Pharszaloszba, hogy bosszút álljon a rajta esett sérelemért. Alighogy odaérkezett, megjelent Alexandrosz, a zsarnok is hadseregével. Pelopidasz és Iszméniasz azt gondolta, hogy azért jött, mert igazolni akarja magát. Eléje mentek tehát abban a hiszemben, hogy Thébai és az ő tekintélyük miatt nem éri bántódás őket, hiába terheli annyi vér és gaztett Alexandrosz lelkét. Mikor azonban Alexandrosz látta, hogy fegyvertelenül és magányosan közelednek hozzá, nyomban elfogatta őket, és Pharszaloszt is elfoglalta. Cselekedetével halálra rémisztette alattvalóit, mert nyilvánvaló volt, hogy ilyen vakmerő gaztett elkövetése után senkit nem fog kímélni, hanem mindennel s mindenkivel, aki kezébe kerül, kegyetlenül elbánik.

28. Megharagudtak a thébaiak, mikor hírül vették a történteket, és nyomban hadsereget küldtek ki, de mert Epameinóndaszra éppen nehezteltek, más vezért választottak. Pelopidaszt Pheraiba vitte a zsarnok. Eleinte bárki szóba elegyedhetett vele, mert Alexandrosz ártalmatlannak gondolta a szerencsétlen embert, később azonban Pelopidasz bátorítani kezdte Pherai csüggedt lakosait, mondván, hogy a zsarnok rövidesen elveszi büntetését, sőt megüzente magának Alexandrosznak, hogy oktalanságot követ el, ha az ártatlan polgárokat halálra gyötri, vele viszont kíméletesen bánik, hiszen tudhatná, hogy mihelyt megszabadul, bosszút áll rajta. A zsarnok elámult Pelopidasz bátor és rettenthetetlen magatartásán, és így szólt: "Miért olyan sürgős Pelopidasznak a halál?" Pelopidasz erre így felelt: "Azért, hogy minél előbb elvesszél, akkor ugyanis még gyűlöletesebb leszel majd az istenek előtt, mint most vagy." Ekkor a zsarnok megtiltotta, hogy Pelopidasz a külvilággal érintkezzék.

Thébé, Iaszón leánya, Alexandrosz felesége Pelopidasz őreitől értesült a thébai hadvezér rettenthetetlen és nemes viselkedéséről, s szeretett volna találkozni és beszélni vele. Amikor aztán felkereste, asszony módjára nem ismerte fel azonnal jellemének nagyságát nyomorult helyzetében, de hajviseletéről, ruházatáról és arról a bánásmódról, amelyben része volt, azt következtette, hogy siralmas és hírnevéhez méltatlan helyzetbe került, és könnyekre fakadt. Pelopidasz először elcsodálkozott, nem értette, ki ez a nő, aki meglátogatja, de mikor az asszony feltárta kilétét, Pelopidasz Iaszón leányaként szólította meg, aki apjának közeli jó barátja volt. Thébé ekkor így szólt: "Sajnálom a feleségedet." "Én pedig téged sajnállak - mondta Pelopidasz -, hogy bilincsek nélkül is elviseled Alexandroszt." Mélyen megindították az asszonyt ezek a szavak, mert nehezen viselte el a zsarnok durva gőgjét, aki azzal tetézte erkölcstelenségeit, hogy szeretőjévé tette Thébé legfiatalabb fivérét. Ezért újra meg újra felkereste Pelopidaszt, nyíltan feltárta előtte szenvedéseit, s szíve megtelt bátorsággal és gyűlölettel Alexandrosz ellen.

29. A thébai vezérek betörtek Thesszaliába, de tapasztalatlanságuk vagy balszerencséjük miatt nem végeztek semmit, hanem csúfosan elhagyták az országot. A város fejenként tízezer drakhma pénzbírsággal sújtotta őket, s Epameinóndaszt állították a hadsereg élére. Ettől egyszeriben felélénkültek a thesszaliaiak, és lázba hozta őket ennek a hadvezérnek a hírneve. A zsarnok helyzete megingott, mert vezérei és barátai megrémültek, alattvalói pedig csak arra vártak, hogy felkeljenek ellene, és örömmel készültek rá, hogy végre megláthatják, miként lakol meg elnyomójuk. Epameinóndasz azonban fontosabbnak tartotta Pelopidasz megmentését, mint a maga dicsőségét; attól félt ugyanis, hogy Alexandrosz szorongatott helyzetében, akár valami kétségbeesett vadállat, Pelopidaszra veti magát. Ezért hát húzta-halasztotta a háborút, ide-oda vonult seregével, késlekedő hadmozdulataival igyekezett visszafogni a zsarnok féktelenségét és csillapítani vad szenvedélyét, mert jól ismerte kegyetlenségét, becstelen és igazságtalan magatartását. Híre járt, hogy élve temettetett el embereket, másokat meg vadkan vagy medve bőrébe öltöztetett, rájuk uszította vérebeit, hogy széttépjék őket, de az is előfordult, hogy merő szórakozásból saját maga röpítette beléjük nyilait. Mikor két szövetséges és baráti város, Meliboia és Szkotussza lakosai gyűlést tartottak, testőreivel körülvette őket, és a fiatalokat-öregeket mind felkoncoltatta. Azt a lándzsát, amellyel nagybátyját, Polüphrónt meggyilkolta, megszentelte és virágfüzérrel díszítette, úgy áldozott neki, mintha isten volna, s közben Sorsnak szólította. Egyszer megnézett egy színészt Euripidész Trójai nők című tragédiájában, de az előadás közepén hirtelen eltávozott a színházból, majd üzent a színésznek: játsszon tovább nyugodtan és ugyanilyen jól; ő nem azért megy el, mintha nem élvezné játékát, hanem szégyelli magát a polgárok előtt, hogy bár soha nem sajnálta egyetlen áldozatát sem, most elsírja magát Hekabé és Andromakhé szomorú sorsán. Ez az ember mégis rettegett Epameinóndasz dicsőségétől, nevétől és hadvezéri képességeitől, ezért

és sietve követeket küldött hozzá, hogy igazolja magát. Epameinóndasz nem akart ilyen emberrel béke- és barátsági szerződést kötni, de azért megállapodott vele harmincnapos fegyverszünetben, kiszabadította Pelopidaszt és Iszméniaszt, s hazatért.

30. Amikor a thébaiak megtudták, hogy a lakedaimóniak és az athéniak követei útban vannak a nagy királyhoz, hogy szövetséget kössenek vele, ők is elküldték Pelopidaszt. A választás igen jónak bizonyult, mert Pelopidasznak addigra már nagy hírneve volt. Először is, amerre csak járt a király tartományaiban, mindenütt ismerték nevét, mert a lakedaimóniakkal vívott csatáinak dicsősége gyorsan elterjedt Ázsiában is. A leuktrai csatát újabb és újabb sikerek követték, hírük a legtávolabbi vidékekre is eljutott. Amikor a helytartók, hadvezérek és hadseregparancsnokok megpillantották őt a királyi udvarban, ilyen szavakkal adtak kifejezést bámulatuknak: "Nézzétek, ez a férfiú űzte, el a lakedaimóniakat a szárazföldről és a tengerről, ez szorította be a Taügetosz és az Eurótasz közé Spártát, amelyet még nem is olyan régen a nagy király és a perzsák ellen vezetett harcra Agészilaosz Szusza és Ekbatana birtokáért." Tetszett az ilyen beszéd Artaxerxésznek, csodálta Pelopidasz dicsőségét, és elhalmozta őt megbecsülése jeleivel, mert mindig arra törekedett, hogy a legkiválóbb emberek dicsérjék és hízelegjék körül. Mikor aztán szemtől szembe látta és meghallgatta előterjesztéseit, amelyek alaposabbak voltak, mint az athéniaké és egyszerűbbek, mint a lakedaimóniaké, még inkább megkedvelte, királyi módra nem rejtette el tetszését, és a többi követ előtt sem csinált titkot belőle, hogy őt tartja a legtöbbre. De azért leginkább a lakedaimóni Antalkidaszt tisztelte a görögök közt, mert neki küldte el azt az illatszerekkel meghintett virágkoszorút, amelyet lakoma közben a fején viselt. Igaz, Pelopidaszhoz nem volt ennyire kedves, de a szokásos ajándékok közül a legfényesebbeket és legnagyobbakat neki küldte, és teljesítette kéréseit, hogy a görögök legyenek függetlenek, építsék újjá Messzénét, és a thébaiak legyenek a király örökletes barátai.

Meghallgatta a válaszokat, az ajándékok közül csak azt fogadta el, amit a király kegye és jóindulata jegyének tekintett, majd útra kelt hazafelé. Ezzel aztán rossz hírét keltette a többi követnek. Timagoraszt például halálra ítélték és kivégezték az athéniak. Ha az ajándékok sokaságát tekintjük, igazságosnak érezzük az ítéletet: Timagorasz nemcsak aranyat és ezüstöt fogadott el a királytól, hanem egy drága ágyat és hozzá szolgákat, mintha a görögök nem tudnának ágyat vetni; azonkívül nyolcvan tehenet és hozzá pásztorokat, mintha valami betegség miatt tehéntejre lett volna szüksége; végül pedig gyaloghintón vitette le magát a tengerhez, s a kocsihordozóknak négy talentum bért fizetett a király. Az athéniak szemmel láthatóan nem is annyira a megvesztegetés miatt haragudtak, hiszen Timagorasz pajzshordozója, Epikratész egyszer nyíltan bevallotta, hogy ajándékokat fogadott el a királytól, sőt fennen hangoztatta azt a javaslatát, hogy a kilenc arkhón helyett válasszanak évenként kilenc követet a szegény népből, mert arra is ráfér, hogy megszedje magát az ajándékokból, de csak köznevetség tárgya lett, az athéniak tehát inkább amiatt bosszankodtak, hogy a thébaiaknak minden sikerült, s nem gondoltak arra, hogy Pelopidasz dicsőségét a perzsa király minden szónoki sikernél többre becsülte, hiszen a király mindig azokat tisztelte, akiknek fegyvereit folyton győzelem koronázta.

31. Miután Pelopidasz hazatért a követségből, nagy rokonszenv fogadta Messzéné benépesítése és a többi görög függetlenségének megteremtése miatt. A pherai Alexandroszból azonban hamarosan újra kitört a természete, kifosztott több thesszaliai várost, és helyőrséget ültetett a Phthiótiszban lakó akhájok és a magnésziaiak nyakára. Ezek a városok, meghallván Pelopidasz hazatérésének hírét, azonnal követséget küldtek Thébaiba, katonákat kértek és Pelopidasz segítségét. A thébaiak készségesen teljesítették a kérést, hamarosan minden előkészületet megtettek, a vezér már indulófélben volt, amikor napfogyatkozás borította sötétségbe a várost. Ez az égi tünemény óriási rémületet keltett, nem akarta útra kényszeríteni a megfélemlített és reményvesztett katonákat, s nem akarta veszedelemnek kitenni hétezer polgár életét. Mivel önmagát szíves örömest feláldozta volna a thesszaliaiakért, háromszáz önként vállalkozó idegen lovassal útnak indult. Elhatározását a jósok ellenezték, de polgártársai sem helyeselték, mert úgy tartották, hogy ilyen híres embernek különösen rosszat jelent a napfogyatkozás. Őt azonban tüzelte a harag Alexandrosz ellen, aki annyi gazságot követett el ellene, s azok után, amiket Thébétől hallott, azt remélte, hogy a zsarnok házát úgyis feldúltan és teljes zűrzavarban találja. De főként a nemes tett lelkesítette és az a becsvágy, hogy mikor a lakedaimóniak hadvezéreket és harmosztészeket küldenek Dionüsziosznak, Szicília zsarnokának, az athéniak pedig zsoldosnak szegődnek Alexandroszhoz, és mint városuk jótevőjének bronzszobrot állítanak neki, ő megmutassa a görögöknek, hogy egyedül a thébaiak harcolnak az elnyomottak érdekében, és ők azok, akik véget vetnek a törvénytelen és erőszakos uralomnak.

32. Mihelyt megérkezett Pharszaloszba, hadsereget gyűjtött, és azonnal Alexandrosz ellen indult. Alexandrosz, látván, hogy Pelopidasszal csak kevés thébai jött, neki viszont kétszer annyi hoplitésze van, mint a thesszaliaiaknak, eléje ment Thetisz templomáig. Amikor megmondták Pelopidasznak, hogy mekkora sereggel jön elébe a zsarnok, így szólt: "Legalább többen lesznek, akiket legyőzünk."

A Künoszkephalai nevű helységnél magas és meredek dombok emelkedtek ki a síkságból, mindkét vezér ezt a pontot igyekezett elfoglalni gyalogságával. Pelopidasz az ellenség lovassága ellen küldte sok kitűnő lovasát, ezek győzelmet is arattak és a menekülőket lekergették a síkságra, Alexandrosz azonban előbb érkezett a dombokhoz és megszállta őket. A thesszaliai hoplitészek megkésve próbálták megrohamozni a meredek hadállásokat, de Alexandrosz egész haderejével rájuk vetette magát. Végigpusztította az első sorokat, sokakat megölt, sokakat megsebesített. Midőn Pelopidasz meglátta a bajt, visszahívta lovasait és az ellenséges gyalogság sűrűjébe parancsolta őket. Ő maga is pajzsot ragadott, és futva azokhoz csatlakozott, akik a dombokon harcoltak; áttört a hátsó sorokon, az elsők közé vetette magát, s olyan erőt és lelkesedést öntött mindenkibe, hogy az ellenséges katonák úgy érezték, testben és lélekben kicserélt emberek támadnak rájuk. Két vagy három rohamot még csak feltartóztattak, de mikor látták, hogy támadóik feltartóztathatatlanul nyomulnak előre, ráadásul a lovasság is visszafordult az üldözésből, feladták a harcot, s lépésről lépésre hátrálva visszavonultak. Pelopidasz áttekinthette a magaslatról az ellenséges hadsereget, amely még nem futamodott meg minden ponton, de sorait már rendetlenség és zűrzavar töltötte meg; majd megállt és Alexandroszt keresve körültekintett. Amikor megpillantotta, amint a jobbszárnyon bátorította és rendezte zsoldosait, vad haragra gerjedt, indulatosságában lerohant a harcolók közé és hangos kiáltással párviadalra hívta ki a zsarnokot. De Alexandrosz nem fogadta el a kihívást, nem is várta meg a támadást, hanem testőrei közé futott, és elrejtőzött. Azokat a zsoldosokat, akik elsőnek törtek rá, Pelopidasz visszaverte, sokan elhulltak csapásai alatt, de néhány távoli dárda átverte vértjét, és több sebet ejtett rajta. Az aggódó thesszaliaiak nyomban lerohantak a dombokról, hogy segítsenek neki, de akkorra már halott volt. A lovasok rohama megfutamította az egész phalanxot, messzire üldözték őket, és több mint háromezrüket megölték. A csatateret holttestek töltötték meg.

33. Hogy azok a thébaiak, akik ott voltak Pelopidasz halálánál, vigasztalhatatlanul gyászoltak, abban nincs semmi csodálatos, hiszen ők atyjuknak, megmentőjüknek és mesterüknek tartották Pelopidaszt, aki a legnagyobb és legszebb erényekre tanította meg őket; de még a thesszaliaiak és a szövetségesek is, akik határozatokat hoztak tiszteletük kifejezésére, mérhetetlen fájdalmat éreztek és ezzel kimutatták hálájukat. Mondják, hogy a harcolók, mikor értesültek haláláról, le sem tették vértjüket, le sem kantározták lovukat, be sem kötözték sebeiket, hanem fegyverbe öltözötten, a harctól felhevülten, odamentek a halotthoz, s mintha még élne és tudomást szerezhetne a körülötte történő dolgokról, holtteste előtt halomba rakták a zsákmányt, megnyírták lovuk sörényét, sokan maguk is lenyírták hajukat. Majd sátrukba mentek, de nem gyújtottak tüzet, ételhez nem nyúltak, csend és szomorúság ülte meg az egész tábort, mintha nem is ők arattak volna fényes győzelmet, hanem a zsarnok győzte volna le és döntötte volna szolgaságba őket. Mikor híre ment az eseményeknek, a városokból arkhónok, ifjak, gyermekek és papok jöttek, hogy leróják a kegyelet adóját a holttest előtt, diadaljeleket, koszorúkat és aranyveretű vérteket hoztak, majd pedig, amikor el akarták szállítani a holttestet, közbeléptek a legidősebb thesszaliaiak, és arra kérték a thébaiakat, hogy ők temethessék el Pelopidaszt. A szószólójuk így beszélt: "Barátaink és szövetségeseink! Szívességet kérünk tőletek, amely nagy megtiszteltetést és vigaszt jelentene nekünk mostani bánatunkban. A thesszaliaiak már nem kísérhetik el útján az élő Pelopidaszt, és Pelopidasz sem szerezhet már tudomást az őt körülvevő tiszteletről; de engedjétek meg nekünk, hogy megérintsük a holttestet, hogy saját kezünkkel ravatalozzuk fel és temessük el. Higgyétek el, a thesszaliaiakat nagyobb csapás érte, mint a thébaiakat, mert ti csak egy jó hadvezért veszítettetek el, mi azonban őt is és a szabadságot is. Mert hogyan merészeljünk másik hadvezért kérni tőletek, mikor nem adjuk vissza nektek Pelopidaszt?" A thébaiak erre teljesítették a thesszaliaiak kérését.

34. Soha nem volt még fényesebb temetés Pelopidaszénál, ha a fényességét nem elefántcsonttal, arannyal és bíborral mérjük, ahogy ezt például Philisztosz is teszi; ő ugyanis elragadtatással magasztalja Dionüsziosz temetését, amely a zsarnoki uralom nagy tragédiájának színpadi utójátékát jelentette. Alexandrosz, a Nagy, amikor Héphaisztión meghalt, nemcsak a lovak és öszvérek sörényét nyíratta le, hanem ledöntette a várfalak bástyázatát is, hogy megfossza díszüktől és ékességüktől az épületeket, és ezzel is nyilvánvalóvá tegye a gyászt. Mindezt azonban zsarnokok rendelték el és kényszerítették ki, így gyűlölséget keltettek azok iránt, akiknek az emlékét meg kellett gyászolni, de meggyűlöltették azokat is, akik ráerőszakolták a gyászt az emberekre; sem hálát, sem tiszteletet nem bizonyított hát a pompa, csak a barbár fényűzést és hivalkodást, amely hiú és követésre nem méltó dolgokra fecsérli a bőséget. De amikor egy egyszerű polgárt, aki idegenben halt meg, távol feleségétől, gyermekeitől és rokonaitól, versengve kísért el utolsó útjára annyi nép és annyi város, koporsóját minden kérés és kényszer nélkül virágerdővel borította, méltán elmondhatjuk, hogy ez az ember elérte a tökéletes boldogságot. Boldogságban meghalni nem szerencsétlenség, amint Aiszóposz mondja, hanem a legnagyobb jótétemény, mert így a dicső tettek elkövetője biztonságba jut, és nincs kitéve a sors változandóságának. Diagoraszt, az olümpiai győztest, aki megérte fiainak, sőt unokáinak győzelmét és megkoszorúzását is, ezért figyelmeztette helyesen egy spártai ember: "Most halj meg, Diagorasz, hiszen az Olümposzra úgysem szállhatsz." De úgy gondolom, Pelopidasz egyetlen csatája többet ér az összes olümpiai és püthói győzelemnél, ráadásul ő sok csatában harcolt sikerrel, élete javát tiszteletben és dicsőségben élte le, míg végre tizenharmadik boiótarkhiája napjaiban elérte a legnagyobb dicsőséget: a zsarnok elleni küzdelemben meghalt a thesszaliaiak szabadságáért.

35. Pelopidasz halála nagy szomorúságot, de még nagyobb nyereséget jelentett a szövetségeseknek, mert a thébaiak, midőn értesültek Pelopidasz haláláról, nem késlekedtek a bosszúállással, és haladéktalanul hadra keltek hétezer hoplitésszel és hétszáz lovassal Malkitasz és Diogeitón parancsnoksága alatt. Alexandroszt hatalmában meggyengülve találták, így könnyűszerrel rákényszerítették, hogy adja vissza a thesszaliaiaknak az elfoglalt városokat, állítsa helyre a magnésziaiak, a phthiaiak és az akhájok szabadságát, rendelje vissza a helyőrségeket, és fogadja meg esküvel, hogy engedelmeskedik a thébaiak parancsának, bármilyen ellenség ellen küldik is. A thébaiak ezzel beérték, de most elbeszélem, hogy az istenek hogyan álltak bosszút Pelopidasz haláláért.

Thébé, Alexandrosz felesége, amint már említettem, Pelopidasztól tanulta meg, hogy ne féljen a zsarnokság külső fényétől és pompájától, mert a zsarnokot csak a fegyverek ereje őrzi. Félt férje hűtlenségétől és gyűlölte kegyetlensége miatt, ezért három fivérével, Tisziphonosszal, Pütholaosszal és Lükophrónnal, gyilkos merényletet terveit ki ellene. Ezt a következőképpen hajtották végre: A zsarnok házát éjszakánként őrség őrizte, de az emeleti hálószoba előtt, ahol feleségével aludni szokott, egy megláncolt kutya őrködött, amely mindenkire rátámadt két gazdáján és az ételét hozó szolgán kívül. Amikor elérkezett az alkalmas idő, Thébé még délután elbújtatta fivéreit egy közeli szobában, este pedig szokása szerint egyedül ment be az alvó Alexandroszhoz. Kisvártatva kilépett a szobából, és szólt a szolgának, hogy vezesse el a kutyát, mert férje békén akar aludni. Aztán, hogy zaj ne támadjon, amikor fivérei felmennek a hálószobába, gyapjúval terítette le a lépcsőt. Majd felvezette karddal felövezett fivéreit, megállította őket az ajtó előtt, bement a hálószobába, levette a férje felett függő kardot, s megmutatta nekik, jelezve, hogy mélyen alvó férje a kezükben van. Az ifjak megijedtek és haboztak, mire Thébé gyalázni kezdte őket és haragjában megesküdött, hogy felkelti Alexandroszt, és elárulja neki tervüket. Erre az ifjak elszégyellték magukat, de meg is rémültek, mire bevezette őket az ágy mellé, s odavitte a lámpát. Ekkor az egyik megragadta és lenyomta a zsarnok lábát, a másik hajánál fogva hátrahúzta a fejét, a harmadik pedig átdöfte kardjával. Gyorsan végeztek vele, s talán szelídebb halált is mértek rá, mint amit megérdemelt volna, de ha figyelembe vesszük, hogy ő volt az egyetlen, mindenesetre az első zsarnok, akit tulajdon felesége gyilkoltatott meg, s hogy holttestét halála után megcsúfolták, mert a pheraiak kidobták az utcára, és lábbal tapostak rá, mégis azt kell mondanunk, hogy gazságához méltó büntetést szenvedett.

MARCELLUS^[11]

1. Marcus Claudius, aki ötször viselt consulságot Rómában, a hagyomány szerint Marcus fia volt, és első ízben viselte a családban a Marcellus nevet, amely Poszeidóniosz szerint Martialis-t^[12], azaz harciast jelent. Hadban járatos, izmos szervezetű, keménykezű férfi volt, szívből szerette a háborút, de vadsága és zordonsága csak a harcmezőn mutatkozott meg, mert egyébként józan és emberszerető ember volt, aki szerette a görög műveltséget és tudományokat, s tisztelte és bámulta azokat, akik kiváltak bennük, de sok elfoglaltsága miatt neki nem volt ráérő ideje hozzá, hogy kedve szerint művelje és képezze magát. Hiszen, ha voltak emberek, akiknek az isten, mint Homérosz mondja,

így volt ez az akkori időkben élő legkiválóbb rómaiakkal is, mert mint ifjak Szicíliáért a karthágóiakkal, férfikorukban a gallokkal magáért Itáliáért, majd öregségükre újból Hannibállal és a karthágóiakkal küzdöttek, s nem volt módjukban, mint másoknak, öregkorukban visszavonulni a hadiélettől, hanem előkelő származásuk és katonai erényeik a hadak élére szólították őket.

2. Marcellus a harc minden nemében ügyes és gyakorlott volt, de párviadalban még önmagát is felülmúlta; egyetlen kihívás elől sem tért ki, és mindenkit megölt, aki csak kihívta. Szicíliában megmentette veszélyben forgó fivérét, Otaciliust: pajzsával elfödte és halomra ölte támadóit. Ezért fiatalember létére babérkoszorút és győzelmi díjat kapott vezéreitől, a nép pedig tisztelete jeléül aedilis curulis-szá választotta, és a papok megtették augurnak. E papi tisztség viselőjének feladata a törvények értelmében főképp az volt, hogy megfigyelje a madarak repülését és jósoljon belőle.

Aedilissége idején egy kellemetlen pert kellett vállalnia. Volt egy virágzó ifjúságú, azonos nevű fia, akit polgártársai szerény modora és műveltsége miatt ugyancsak nagyra becsültek. Marcellus hivataltársa, egy Capitolinus nevű, kéjsóvár és féktelen természetű férfi beleszeretett a fiúba, és szerelmi ajánlatokat tett neki. A fiú eleinte magától is visszautasította Capitolinus kísérletezéseit, de amikor a férfi megismételte ajánlatát, szólt apjának, Marcellus pedig felháborodottan a senatus elé idéztette hivataltársát. Capitolinus mindenféle kibúvóval és kifogással állt elő, majd a néptribunusokhoz fellebbezett, s amikor fellebbezését elvetették, azzal akart kibújni a vád alól, hogy tagadta, amit tett. Mivel nem volt rá tanú, hogy csakugyan ajánlatot tett, a senatus megidézte a fiút, aki meg is jelent. Mikor a senatorok látták, mint pirul el, sír és tör ki belőle szégyenérzettel vegyes haragja, nem kívántak több bizonyítékot, bűnösnek mondták ki Capitolinust, és pénzbírságot szabtak ki rá. Marcellus ebből a pénzből ezüst áldozócsészét készíttetett és felajánlotta az isteneknek.

3. Alighogy a huszonkét évig tartó első pun háború befejeződött, Róma újabb háborúba bonyolódott a gallokkal. Egy erős és hatalmas gall nép, az insuberek, akik Itáliának az Alpok tövében elterülő vidékén laktak, hadba szólították csapataikat, sőt ezenfelül zsoldjukba fogadták a gaesatáknak nevezett gall törzset is. A jó szerencse csodálatos művének tartották, hogy nem egyszerre tört ki a gall és a pun háború, hanem a gallok mint a küzdelem végére váró szemlélők békén és nyugton maradtak, míg a háború folyt, és csak akkor készültek fel a küzdelemre, és hívták harcra a rómaiakat, amikor legyőzték a punokat, és lélegzetnyi időhöz jutottak. De azért már a háború színtere is nagy félelmet keltett, a harcok ugyanis az ellenséggel közvetlenül szomszédos területen folytak, ráadásul a rómaiak szemmel láthatóan leginkább a galloktól rettegtek minden ellenfelük közül, mivel a gallok egyszer már elfoglalták a várost. Ebben az időben hozták azt a törvényt, amely mentesítette a papokat a katonai szolgálat alól, kivéve ha ismét a gallokkal kell háborúskodni. Félelmüket világosan megmutatta háborús előkészületük is, mert, mint mondják, soha azelőtt, de később sem állt olyan sok római fegyverben, mint ekkor. De erről tanúskodnak az újfajta áldozati szertartások is. Ilyen tekintetben ugyanis mindaddig távol állt tőlük minden barbár és embertelen szokás, lehetőleg a görögök felfogásához alkalmazkodtak, és szelídséget tanúsítottak istentiszteleti cselekményeikben. Amikor azonban ez a háború rájuk tört, kénytelenek voltak engedelmeskedni bizonyos Sibylla-jóslatoknak, s két görögöt, egy férfit és egy nőt, s hasonlóképpen két gall személyt is élve eltemettek a Forum Bovariumnak, vagyis az ökörpiacnak nevezett helyen; ezeknek a görögöknek és galloknak emlékére november hónapban még most is végeznek titkos misztikus szertartásokat.

4. A háború első ütközetei nagy győzelmeket, de kudarcokat is hoztak a rómaiaknak, és nem vezettek döntő eredményre; végül a két consul, Flaminius és Furius nagy haderőket vetett be az insuberek ellen. Ugyanakkor azonban a Picenum területét átszelő folyam vize véres lett, Ariminum városánál három holdat láttak az égen, és a papok, akik a consulválasztáskor a madarak repülését figyelték, kijelentették, hogy a consulok megválasztása hibásan, rossz előjelek közt folyt le. Erre a senatus nyomban levelet küldött a táborba, felszólította a consulokat, hogy térjenek vissza, és a lehető legrövidebb idő alatt tegyék le hivatalukat, egyben megtiltotta nekik, hogy bármilyen további intézkedést tegyenek az ellenség ellen. Mikor Flaminius megkapta a levelet, fel sem bontotta, hanem megütközött a barbárokkal, megfutamította őket, és feldúlta országukat. Amikor azonban nagy zsákmánnyal hazaérkezett, a nép nem ment eléje a fogadására, sőt mivel a visszatérésre felszólító levélnek nagy gőgösen nem engedelmeskedett azonnal, kis híja, hogy el nem tiltották a diadalmenettől. Alighogy megtartotta a diadalmenetet, egyszerű közpolgárrá tették, consultársával együtt letétették vele consuli tisztét, és visszasorozták az egyszerű közpolgárok közé. A rómaiak ilyen mértékben rendelik alá a közügyeket a vallásnak; a jóslatok és az ősi hagyományok megvetését nem bocsátják meg még a legnagyobb sikerek esetében sem, mert a város boldogulása szempontjából fontosabbnak tartják, hogy a hadvezérek tiszteljék a vallás parancsait, mint hogy győzelmet arassanak az ellenségen.

5. Tiberius Sempronius, akit a rómaiak vitézsége és becsületessége miatt nagy becsületben tartottak, Scipio Nasicát és Caius Marciust^[14] jelölte ki a consulok utódául. Már átvették tartományukat és az ottani csapatok parancsnokságát, amikor véletlenül papi feljegyzéseket tartalmazó könyv került Tiberius kezébe, amelyből kiderült, hogy figyelmen kívül hagyott egy ősrégi szokást, s ez a következő volt: Ha egy főtisztviselő a városon kívül bérelt házban vagy sátorban figyeli a madarak repülését jóslás céljából, de valamilyen okból kénytelen visszatérni a városba, mielőtt biztos jelet kapott volna, nem térhet vissza ugyanabba a házba, hanem másikat kell bérelnie, s ott kell elölről kezdenie a figyelést. Úgy látszik, Tiberiusnak erről nem volt tudomása, és visszatért ugyanarra a helyre, mielőtt az említett férfiakat consullá jelölte. Később azonban, amikor rájött hibájára, jelentette az esetet a senatusnak, amely azonnal helyrehozta a mulasztást, levelet küldött a consuloknak, akik otthagyták tartományukat, sietve visszatértek Rómába és letették hivatalukat. Mindez később történt, de körülbelül ugyanebben az időben két előkelő papot fosztottak meg hivatalától: Cornelius Cethegust, mert egy áldozat bemutatásakor szabálytalanul kezelte az áldozati állat belső részeit, és Quintus Sulpiciust, mert csúcsos fövege, amelyet a flameneknek nevezett papok viselnek, áldozás közben leesett a fejéről. Amikor Minucius dictator kinevezte Caius Flaminiust a lovasság főparancsnokává, egy sorexnek nevezett cickány cincogása hallatszott, erre mindkettőjüket elmozdították állásukból, és másokat választottak helyettük. Bár a rómaiak ezekben a kis dolgokban nagy pontossággal jártak el, mégsem estek babonás tévhitekbe, ősi szokásaikat nem változtatták meg, és nem tértek el tőlük.

6. Amikor Flaminius és consultársa lemondott, az úgynevezett interrexek Marcellust nevezték ki consullá, és ő hivatala átvétele után Gnaeus Corneliust jelölte ki consultársává. Mondják, hogy bár a gallok szívesen bocsátkoztak volna tárgyalásokba, és a senatus is óhajtotta a békét, Marcellus háborúra tüzelte a népet. Megkötötték a békét, de kisvártatva a gaesaták felújították a háborút, átkeltek az Alpokon, és feltüzelték az insubereket is; ők maguk harmincezren voltak, s az insuberek, akikhez csatlakoztak, ennél sokszorosan többen. Sikerükben bízva azonnal a Padus folyótól északra fekvő Acerrae ellen vonultak. Britomartus király tízezer gaesatát vett magához, és végigpusztította velük a Padus menti vidéket. Marcellus, mihelyt értesült az eseményekről, consultársát a nehéz fegyverzetű gyalogsággal és a lovasság harmadrészével Acerraeben hagyva, a lovasság többi részével, azonkívül hatszáz könnyű fegyverzetű gyalogossal útnak indult, és éjjel-nappal menetelt, amíg egy Clastidium nevű gall falu vidékén, amely csak nemrégen került római uralom alá, rá nem bukkant a tízezer gaesatára. Marcellusnak még arra sem jutott ideje, hogy pihenőt adjon katonáinak és serege kifújhassa magát. A barbárok azonnal észrevették érkezését, csekély létszámú gyalogságát fitymálni kezdték, lovasságát pedig éppenséggel figyelembe se vették, mert a gallok főként a lovasharchoz értettek, és egybehangzó vélemény szerint különösképpen kiválóak voltak benne, de meg jóval többen is voltak, mint a rómaiak. A királlyal az élükön nagy erővel és szörnyű fenyegetések között rájuk vetették tehát magukat, hogy elsöpörjék őket. Marcellus azonban, hogy kis csapatát be ne kerítse az ellenség, széles arcvonalon állította fel lovasait, és annyira széthúzta a szárnyakat, hogy hadsorai majdnem olyan hosszúak voltak, mint az ellenségé. Már éppen rohamra akart indulni, midőn lova megbokrosodott az ellenség vad lármájától, megfordult, és vad vágtában vitte visszafelé lovasát. Marcellus megijedt, hogy a rómaiak babonás félelemből majd rossz jelnek tekintik a dolgot és megzavarodnak tőle, de sikerült gyorsan megzaboláznia lovát és szembefordítania az ellenséggel. Közben imával fohászkodott a naphoz, mintha nem véletlenül, hanem szándékosan fordult volna meg, mert a rómaiak így szoktak tenni, mielőtt az istenekhez imádkoznak. Már-már összecsapott az ellenséggel, de még egy utolsó könyörgést küldött Iuppiter Feretriushoz, és felajánlotta neki a legszebb fegyvereket, amelyeket majd az ellenségtől zsákmányol.

7. Közben a gallok királya megpillantotta Marcellust. Jelvényeiből arra következtetett, hogy ő a vezér; a többieket messzire maga mögött hagyva előrelovagolt, megállt vele szemben, hangos kiáltással és nagy lándzsarázással párviadalra hívta. A király kivált a gallok közül feltűnően magas termetével, arannyal és ezüsttel díszített fényes fegyverzetével és vértjével, amely mint a villám csillogott. Mikor Marcellus végignézett az ellenséges hadsorokon, az a gondolata támadt, hogy ez az a legszebb fegyver, amelyet az istenhez fohászkodva felajánlott. Rárohant ellenfelére, lándzsájával átdöfte mellvértjét, majd lovával melléugratott, lerántotta a földre a még élő királyt, azután egy második és harmadik csapással azon nyomban megölte. Ezután leugrott lováról, rátette kezét a holt férfi fegyverére, s az égre tekintve így fohászkodott: "Ó, Iuppiter Feretrius, aki alátekintesz a hadvezérek és uralkodók háborúkban és csatákban véghezvitt nagy tetteire, téged hívlak tanúul, hogy én vagyok a harmadik a rómaiak között, aki ezt a férfiút mint hadvezér a hadvezért saját kezemmel lesújtottam és megöltem, s most neked ajánlom fel az első és legszebb zsákmányt. Te adj nekünk további jó szerencsét a háború folytatására."

Ezután lovasai összecsaptak az ellenség lovasságával és a rájuk rohanó gyalogsággal, és páratlan győzelmet arattak, mert állítólag sem azelőtt, sem azután ilyen kevés lovas nem győzött le oly hatalmas lovas és gyalogos hadsereget. Miután az ellenség java részét megölte, fegyvereiket és hadifelszerelésüket zsákmányul ejtette, visszatért consultársához, aki a legnagyobb és legnépesebb gall város közelében harcolt, de nagy nehézségei támadtak. A várost Mediolanumnak hívják; a gallok ezt tartják fővárosuknak, ezért akkora erővel védték, hogy szinte ők vették ostrom alá az ostromló Corneliust. De Marcellus hamarosan megérkezett, a gaesaták értesültek királyuk vereségéről és haláláról, erre elvonultak, és Mediolanum elesett. A gallok összes városukat mind önként adták át a rómaiaknak és mindenben alávetették magukat nekik. Ezért kaptak méltányos békefeltételeket tőlük.

8. A senatus egyedül Marcellusnak szavazott meg diadalmenetet, s bevonulását a különleges pompa, a gazdag zsákmány és az óriás termetű hadifoglyok tették emlékezetessé; de valamennyi közt a legkedvesebb és legmeglepőbb látvány az volt, hogy Marcellus maga vitte az istennek a barbár király teljes fegyverzetét. Kivágatott egy jó növésű, sudár tölgyet, kifaragtatta diadaloszlop alakjára, s rákötöztette és felaggatta a zsákmányolt fegyverzet egyes darabjait, gondosan összerakva valamennyit. Midőn a menet megindult, magasba emelte, felszállt a négy ló vonta diadalszekérre, és mint saját tetteinek legszebb és legdicsőbb győzelmi szobrát vitte végig nagy pompával a városon. A hadsereg a legszebb fegyverekkel felékesítve követte, s erre az alkalomra költött dalokat és győzelmi indulókat énekeltek az isten és hadvezérük dicsőítésére. Így haladt a menet, amíg Iuppiter Feretrius templomához nem érkezett; ott felajánlotta áldozati ajándékát, amilyenhez foghatót ő állított harmadszor és mind a mai napig utolsónak. Először Romulus ajánlotta fel a caeninai Akrón zsákmányul ejtett fegyverzetét, másodszor Cornelius Cossus az etruszk Tolumniustól elvett fegyvereket; utána Marcellus a gall királyét, Britomartusét, s Marcellus után senki más. Azt az istent, akinek a zsákmányt felajánlották, Iuppiter Feretriust, némelyek szerint a görög pheretron szóról nevezték el, amelyen a diadaljelet vitték. Akkor ugyanis a latin nyelvbe még sok görög szó keveredett. Mások szerint a villámokat szóró Iuppiternek adták ezt az elnevezést, mert az "ütni" szót latinul feriré-nek mondják. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy a Feretrius név az ellenség "megveréséből" származik, mert ütközetben, amikor az ellenséget üldözik, most is állandóan Feri! szóval biztatják egymást, ami annyit jelent: "Üsd!" A zsákmányolt fegyvereket általában spoliá-nak nevezik, és annak ezt a különleges fajtáját opimá-nak. Azt mondják egyébként, hogy Numa Pompilius emlékirataiban első, második és harmadik opimát említ, és meghagyja, hogy az elsőt Iuppiter Feretriusnak, a másodikat Marsnak, a harmadikat Quirinusnak kell szentelni; a győztesnek járó jutalom az elsőért háromszáz, a másodikért kétszáz és a harmadikért száz as legyen. A legáltalánosabban elfogadott vélemény szerint opimának csak azt a zsákmányt lehet nevezni, amelyet úgy szereznek, hogy nyílt ütközetben vezér ejti el a vezért. Erről a tárgyról elég is ennyit mondanunk.

A rómaiak módfelett örültek a győzelemnek és a háború befejezésének. Delphoiba arany vegyítőedényt küldtek hálaáldozatul a Püthiának, a szövetségeseket fényesen megajándékozták a zsákmányból, és bőven küldtek belőle Hierónnak is, Szürakuszai királyának, aki barátjuk és szövetségesük volt.

9. Mikor Hannibál betört Itáliába, Marcellust egy hajóhaddal Szicíliába küldték. Miután a cannaei vereség bekövetkezett, sok ezer római elesett a csatában, és csak kevesen futottak el ép bőrrel Canusiumba; azt várták, hogy Hannibál nyomban Róma ellen vonul, hiszen a római hadsereg színe-javát megsemmisítette. Marcellus ekkor először is ezerötszáz embert küldött hajóiról a város védelmére, majd kézhez véve a senatus rendelkezését, Canusiumba ment, és az ott összegyülekezett csapatokat kivezette a sáncok közül, hogy ne hagyja védtelenül az országot. A rómaiak legtehetségesebb és legbefolyásosabb vezérei elhulltak a csatatéren. Fabius Maximus megbízhatóságát és bölcsességét ugyan nagyra tartották, de túlzott óvatosságát, félelmét a vereségtől helytelenítették, s tunyasággal és bátortalansággal vádolták. Tudták, hogy bármikor megvédi őket, de arra már képtelennek tartották, hogy bosszút álljon az ellenségen. Ezért Marcellusra fordították tekintetüket, az ő bátorságát és merész tetterejét egyesítették Fabius óvatosságával és előrelátásával: egy alkalommal együtt választották meg őket consullá, másodszor egyiküket consulként, másikukat proconsulként küldték ki az ellenség ellen. Poszeidóniosz azt mondja, hogy Fabiust pajzsuknak, Marcellust pedig kardjuknak nevezték. Hannibál maga kijelentette, hogy Fabiustól mint tanítómesterétől fél, Marcellustól azonban mint ellenfelétől, mert az előbbi megakadályozza benne, hogy rosszat tegyen, de az utóbbi vele tesz rosszat.

10. A győzelem vakmerővé tette Hannibál katonáit és meglazította a fegyelmüket, Marcellus ezért legelőször is azokra vetette magát, akik elkóboroltak a táborból és a vidéken portyáztak; felkoncolta őket, és ezzel is csökkentette az ellenség haderejét. Utána Neapolis és Nola segítségére ment; a neapolisiakat megerősítette Róma iránti hűségükben, de amikor Nolába érkezett, egyenetlenséget talált a városban: a senatus képtelen volt féken tartani és lecsendesíteni a Hannibálhoz pártolt lakosságot. Volt a városban egy előkelő és vitéz férfiú, név szerint Bantius, aki Cannaenál kitüntette magát, sok karthágóit megölt, de megsebesült és végül a halottak között találták meg. Teste tele volt lövedékekkel. Hannibál megcsodálta hősiességét, és nemcsak hogy minden váltságdíj nélkül szabadon engedte, hanem meg is ajándékozta és vendégbarátjának fogadta. Hálából Bantius Hannibál buzgó párthívévé lett, és befolyását arra használta, hogy a népet elpártoltassa a rómaiaktól. Marcellus kegyetlenségnek tartotta volna, ha megöleti ezt a kivételes sorsú embert, aki derekasan kivette a részét a rómaiak legnehezebb harcaiból, inkább arra törekedett, hogy nyájasságával és megnyerő modorával maga mellé állítsa a becsvágyó férfiút. Midőn tehát egy alkalommal Bantius üdvözölte, megállította és megkérdezte, hogy kicsoda, bár már régebben ismerte, de alkalmas ürügyet keresett rá, hogy beszélgetésbe kezdjen vele. Meghallván a Lucius Bantius nevet, Marcellus úgy tett, mintha meglepődött és elcsodálkozott volna, és így szólt: "Szóval ez az a híres Bantius, akit Rómában gyakrabban emlegetnek, mint az összes többi cannaei harcost, mert egyedül ő nem hagyta cserben Aemilius Paulus consult, hanem elébe állt, és saját testével fogta fel a neki szánt lövedékeket?" Amikor Bantius igenlőleg felelt a kérdésre, és megmutatta néhány sebhelyét, Marcellus így folytatta: "Miért nem jöttél hozzám azonnal, ha egyszer barátságod ilyen tanúbizonyságait hordod magadon? Csak nem gondolod, hogy restek leszünk megjutalmazni azokat a barátainkat, akiket az ellenség is megbecsül?" Barátságos szavai után kezet nyújtott, majd egy harci mént és ötszáz ezüstdrakhmát ajándékozott Bantiusnak.

11. Ettől kezdve Bantius Marcellus odaadó hívévé és támogatójává szegődött, ő jelentette fel és vádolta be legkészségesebben a szemben álló párt embereit. Ezek azt tervezték, hogy amikor a rómaiak kivonulnak az ellenség megtámadására, széthurcolják hadifelszerelésüket. Ezért Marcellus a város belsejében állította csatarendbe seregét, a málhát a falak közelében helyezte el, és kihirdette a nolaiaknak, hogy tilos a falak közelébe menni. Hannibál, látva az üres falakat, rendezetlenül vonult előre seregével abban a hiszemben, hogy a városban zűrzavar uralkodik. De Marcellus ekkor kinyittatta a karthágóiakkal szemben levő kaput, s azon át legjobb lovasaival egyenesen rárohant az ellenségre. Nem sokkal később a gyalogság intézett rohamot egy másik kapun át óriási csataüvöltéssel, s mialatt Hannibál megosztotta köztük haderejét, kinyílt a harmadik kapu is, és kiözönlöttek rajta a többiek; ezek minden oldalról nekiestek a váratlan támadástól megzavarodott ellenségnek, amely alig tudott védekezni, mert mind újabb csapatok törtek rá. Ekkor történt meg első alkalommal, hogy Hannibál katonái meghátráltak a rómaiak előtt, és sok halottat és sebesültet veszítve visszavonultak táborukba. Mondják, hogy ötezren estek el, a rómaiak közül viszont alig ötszázan. Livius ugyan nem erősíti meg, hogy ilyen nagy volt a vereség, és az ellenség ilyen sok halottat veszített, de azt elismeri, hogy a történtek nagy dicsőséget hoztak Marcellusra, és a rómaiak annyi csapás után ebből az ütközetből végre csodálatos bátorságot merítettek, amikor látták, hogy az addig legyőzhetetlennek és ellenállhatatlannak vélt ellenfél is szenvedhet vereséget.

12. Ezért, amikor az egyik consul meghalt, a nép a távollevő Marcellust akarta a székébe ültetni, ezért a főtisztviselők akarata ellenére addig húzták a választást, míg Marcellus vissza nem tért a táborból. Egyhangúlag consullá választották, de a választás idején mennydörgött, amit a papok rossz előjelnek magyaráztak, de mert féltek a néptől, nyíltan nem merték megakadályozni a választást, végül azonban Marcellus önként lemondott hivataláról. A vezérséget viszont nem adta fel, és miután proconsullá választották, ismét visszatért a Nola melletti táborba, és szigorú eljárást indított azok ellen, akik Hannibál pártjára álltak. Hannibál gyorsan ott termett, hogy hívei segítségére legyen, és nyílt csatát akart kezdeni; Marcellus ekkor kitért, de midőn Hannibál seregének nagyobb része a vidéket kezdte sarcolni és nem számított csatára, rájuk tört. A gyalogságnak tengeri ütközetekben használatos hosszú dárdákat osztatott ki, s megtanította őket, hogyan várják meg az alkalmas pillanatot, és hogyan dobják ki messziről dárdájukat a karthágóiakra, akik rossz dárdavetők voltak és rövid dárdát használtak, azt is csak kézitusa közben. Úgy látszik, ez volt az oka, hogy az ütközetben részt vevő karthágóiak hanyatt-homlok futásnak eredtek; ötezer halottat és hatszáz foglyot vesztettek, elefántjaik közül négy elpusztult, kettőt pedig a rómaiak élve fogtak el. De ami még ennél is fontosabb, a csatát követő harmadik napon több mint háromszáz hispaniai és numidiai lovas átállt Hannibáltól. Ilyesmi azelőtt soha nem történt, Hannibál ugyanis hosszú időn át teljes biztonsággal együtt tudta tartani a legkülönbözőbb néptörzsekből toborzott hadseregét. Ezek a szökevények mindvégig hűek maradtak Marcellushoz és az őt követő hadvezérekhez.

13. Marcellus, miután harmadízben consullá választották, Szicíliába hajózott, mert Hannibál háborús sikerei ismét felébresztették a karthágóiakban a vágyat, hogy elfoglalják a szigetet, különösen ebben az időben, amikor Hierónümosz zsarnok halála után zavaros viszonyok uralkodtak Szürakuszaiban. Emiatt a rómaiak már előzőleg is küldtek ide egy hadsereget Appius parancsnoksága alatt. Amikor Marcellus átvette ezt a sereget, számtalan szerencsétlenül járt római járult elébe és térdre hullott előtte. Azok közül ugyanis, akik Cannaenál harcoltak Hannibál ellen, annyian futottak meg és kerültek fogságba, hogy úgy látszott, a rómaiaknak nem marad emberük még a falak védelmére sem. És bár Hannibál csekély váltságdíj fejében szabadon engedte volna a foglyokat, ajánlatát büszkén és fensőbbségesen elvetették, s nem törődtek vele, hogy így vagy kivégzik, vagy pedig eladják őket rabszolgának Itálián túlra. Azokat, akik elfutottak és megmenekültek, Szicíliába küldték, és úgy rendelkeztek, hogy nem tehetik lábukat Itália földjére, amíg a Hannibál elleni háború tart. Ezek most, hogy Marcellus megérkezett, sűrű sorokban tódultak hozzá, térdre vetették magukat előtte, s hangos kiáltozással könnyek között kérték, hogy alkalmazza őket tisztes katonai szolgálatra, és ők tettekkel mutatják meg, hogy nem gyávaságuk, hanem balsorsuk futamította meg őket. Marcellus megszánta a szerencsétleneket, írt a senatusnak és engedélyt kért rá, hogy a hadseregében támadt hiányokat velük tölthesse be, de a senatus hosszas tanácskozás után úgy határozott, hogy a rómaiaknak közszolgálatban nincs szükségük gyáva férfiakra; ha azonban Marcellus mégis alkalmazni akarja őket, ám tegye, de nem részesítheti őket a bátor magatartásért szokásos vezéri kitüntetésekben és jutalmakban. Ezt a határozatot Marcellus sértőnek találta, és a szicíliai hadjárat után szemrehányást tett a senatusnak, hogy sok nagy szolgálatának viszonzásaképpen sem engedték meg neki, hogy jóvátehesse a polgártársait ért szerencsétlenséget.

14. Szicíliában első dolga az volt, hogy a szürakuszaiak vezérétől, Hippokratésztől elszenvedett sérelem fejében ostrommal bevegye Leontinoi városát. Hippokratész ugyanis, hogy kedveskedjék a karthágóiaknak és megkaparintsa a zsarnoki uralmat, Leontinoiban számos rómait megölt. Marcellus nem bántotta a lakosokat, de a kezébe kerülő szökevényeket megkorbácsoltatta és kivégeztette. Hippokratész először olyan jelentést küldött Szürakuszaiba, hogy Marcellus Leontinoi férfilakosságát felkoncoltatta, majd amikor ezzel zavart keltett a városban, rájuk tört és Szürakuszait hatalmába kerítette. Marcellus erre egész hadseregével Szürakuszai ellen indult, a város közelében tábort ütött, és követeket küldött Szürakuszaiba, hogy adjanak pontos felvilágosítást a Leontinoiban történt eseményekről; a szürakuszaiak azonban meg sem hallgatták a követeket, mert teljesen Hippokratész befolyása alatt állottak, és a szárazföld meg a tenger felől egyszerre támadást indított a város ellen. Appius vezette a szárazföldi csapatokat, ő maga hatvan ötevezősoros gálya élén állt, melyet megtöltött mindenféle fegyverrel és lövedékkel. Ezenfelül egymáshoz erősített nyolc gályát, hatalmas ostromgépet rakatott rájuk s ezekkel hajózott a városfalak alá, erősen bízva nagyszerű és fényes felszerelésében és saját hírnevében. De mindezek a gépek csak gyerekjátékok voltak azokhoz képest, amelyeket Arkhimédész készített, jóllehet maga Arkhimédész ezeket nem tartotta sokra, csupán szórakozásnak és geometriai kutatásai melléktermékének nézte őket. Még korábban, Hierón király kívánságára és sürgetésére készítette ezeket a gépeket, a király ugyanis rávette, hogy alkalmazza elméleti tudását a gyakorlatban, tegye felfoghatóvá elméleteit mások számára is és használja fel őket valóságos szükségletek kielégítésére.

A napjainkban már annyira kedvelt és közismert mechanikát Eudoxosz és Arkhütasz alapították meg első kísérleteikkel, amelyeknek az volt a célja, hogy finom megfigyelésekkel gazdagítsák a geometriát és az érzékek által felfogható gépezetekkel hajtsák végre azokat a feladatokat, amelyeket szóval és ábrával nem lehet bizonyítani és igazolni. Így például mindkét filozófus a két középarányos vonalról szóló problémát, amely elengedhetetlenül szükséges sok geometriai tétel megoldásához, mechanikai szerkezetek elkészítéséhez alkalmazta oly módon, hogy görbe vonalak és metszetek felhasználásával bizonyos műszereket szerkesztett. De Platón felháborodott ezen, és szemrehányásokat tett nekik, hogy megsemmisítik és elrontják, ami jó van a geometriában azáltal, hogy az emberek figyelmét a testetlen és elvont tárgyakról az érzékelhető világra fordítják, és ismét a testi dolgokkal foglalkoznak, ami sok és fárasztó fizikai munkát igényel; így a mechanika, amellyel a filozófia hosszú ideig nem törődött, elkülönült a geometriától, és a hadművészet szolgálatába állott.

Arkhimédész mégis azt írta rokonának és barátjának, Hierón királynak, hogy bármely megadott súlyt vagy terhet egy megadott erővel meg lehet mozdítani, sőt bizonyítékának erejétől megittasulva állítólag nagy merészen kijelentette, hogy ha volna másik föld, amelyen megvethetné lábát, ezt a földet ki tudná forgatni sarkaiból. Midőn Hierón elcsodálkozott az állításon, és kérte, hogy tételét gyakorlatilag is bizonyítsa be és mutassa meg, hogyan hoz mozgásba kis erő valamely nagy terhet, nagy vesződséggel és sok emberrel partra húzatott egy királyi teherhajót, megrakta sok emberrel s a szokásos teherrel, majd valamivel távolabb leült, és egy csigasor segítségével minden erőfeszítés nélkül, nyugodtan maga felé húzta a hajót, amely könnyedén és simán haladt feléje, mintha a víz színén siklanék. A király ezen elámult, és megértve a szerkezet nagy jelentőségét, rávette Arkhimédészt, hogy készítsen különféle, támadó és védő ostromgépezeteket. Ezeket a gépeket ő maga soha nem használta fel, mert élete legnagyobb részét háború nélkül, békében, vidám ünnepi mulatságok közben töltötte, most azonban igen kapóra jöttek a szürakuszaiaknak a gépezetek és a gépezetek feltalálója.

15. A rómaiak tehát két oldalról támadtak, a szürakuszaiakat pedig rémület fogta el, s félelmükben elnémultak, mert azt gondolták, hogy ilyen hatalmas erővel semmit nem állíthatnak szembe. Ekkor azonban Arkhimédész megindította gépezeteit, amelyek mindenféle lövedéket, óriási köveket szórtak a szárazföldi csapatokra nagy robajjal és hihetetlen gyorsasággal, úgyhogy senki nem volt képes ellenállni nekik, földre sújtottak mindenkit, akit értek, és összezavarták a hadsorokat. Ami pedig a hajókat illeti, a bástyafalakról hirtelen gerendák nyúltak ki föléjük, teljes súlyukkal rájuk zuhantak és elsüllyesztették őket. Más hajók orrára darucsőrszerű vaskapcsok csappantak, függőlegesen a magasba emelték, majd a tatjuknál visszaejtették őket a vízbe. Voltak hajók, amelyeket körbeforgatott egy távolról irányított gépezet, majd úgy hozzácsapott a falak tövében emelkedő szirtekhez és sziklákhoz, hogy a legénység is mind egy szálig odaveszett. Másfajta gépezetek kiemelték a hajókat a vízből. Szörnyű látvány volt, amint a magasban himbálózott a hajó, az emberek szanaszét repültek a fedélzetről, majd a vaskarmok elengedték az üres hajót és alázuhant a mélybe vagy a falakhoz csapódott. Marcellus gályákra szereltetett gépezete, amelyet sambucá-nak, lantnak neveztek, mert hasonlított ehhez a zeneszerszámhoz, még közel sem ért a várfalakhoz, amikor rázuhant egy tíz talentum súlyú kődarab, majd egy második és harmadik is. A kövek nagy robajjal és recsegéssel összezúzták a gépezet talapzatát, széttörték a gályákat, úgyhogy Marcellus zavarodottságában gyorsan visszafelé irányította a hajókat, és parancsot adott a gyalogságnak a visszavonulásra.

Ezután haditanácsot tartott, amelyen azt határozták, hogyha lehetséges, az éj leple alatt közelítik meg a várfalakat. A kötelek ugyanis, amelyeket Arkhimédész használt gépezeteinél, nagy erővel hajították el a lövedékeket a fejük felett; úgy gondolták, hogy ezek működtetéséhez kellő távolságra van szükség, és közelről hatástalanok. Arkhimédész azonban, úgy látszik, erre az eshetőségre is felkészült, voltak olyan gépezetei, amelyekből nemcsak távolra lehetett lövedéket irányítani, hanem közelre is; elhelyezett hát a falakon levő lőrésekben közelre hordó gépezeteket - skorpiónak nevezték őket -, amelyekkel közvetlen közelből úgy lehetett kárt okozni az ellenségnek, hogy nem is láthatta, mi történik.

16. A rómaiak, gondolván, hogy rejtve maradnak, közel merészkedtek a falakhoz. Ekkor azonban ismét dárda- és kőzápor zúdult csaknem függőlegesen a fejükre, és közben a falakról nyílzápor fogadta őket; így tehát visszavonultak. De amikor eltávolodtak, utolérték őket a nagyobb hatósugarú hadigépek lövedékei, végigpusztították soraikat, a hajókat pedig egymáshoz csapdosták. Így aztán a rómaiak nem tudtak bosszút állni az ellenségen, ráadásul - mivel Arkhimédész közvetlenül a falak tövébe állította a gépeket - úgy érezték, az istenek ellen harcolnak, hogy láthatatlan helyről ezer meg ezer lövedék zúdul rájuk.

17. Marcellus mégis megmenekült, s tréfálkozva így szólt hadmérnökeihez és gépészeihez: "Ne hagyjuk abba a harcot ez ellen a mérnök Briareus ellen, aki hajóinkat kanálnak használja, hogy kimerje vele a tenger vizét? Szégyenszemre elűzte sambucánkat, és annyi lövedéket zúdított a nyakunkba, hogy túltesz még a mesebeli százkarú szörnyetegen is." A szürakuszaiak valóban csak a testét alkották Arkhimédész gépeinek, amelyeknek ő volt az egyedüli mozgatója és irányító szelleme; minden más fegyver tétlenül hevert, a város csak az ő gépezeteivel támadott és védekezett. Mivel a rómaiak azonnal rémületbe estek, ha csak egy kötelet vagy fadarabot megpillantottak a várfalakon, és azt kiáltozták, hogy Arkhimédész újabb hadigépet vetett be ellenük, aztán fejvesztetten elmenekültek, Marcellus elállt attól a tervtől, hogy rohammal vegye be a várost, hanem inkább hosszú ideig tartó ostromra rendezkedett be.

Arkhimédész, bár fölényes és nemes szellemű férfiú volt, s az elméleti tudományok olyan káprázatos gazdagságával rendelkezett, hogy tudásával nem is az emberi, hanem szinte az isteni értelem és bölcsesség hírnevét szerezte meg magának, semmit nem volt hajlandó írásban megörökíteni, mert a mechanikára alapozott mesterséget, amely az élet szükségleteinek szolgálatában állt, nemtelennek és közönségesnek minősítette. Becsvágyát csak azok a tudományok elégítették ki, amelyekben a szép és tökéletes nem vegyül a szükségessel. Úgy gondolta, hogy ezek a tudományok nem hasonlíthatók össze a többiekkel, mert bennük a tartalom versenyre kel a bizonyítással: az előbbi nyújtja a nagyságot és a szépséget, az utóbbi a szabatosságot és a meggyőző erőt. A geometriában ugyanis nem akadt egyetlen nehezebb és fogasabb kérdés sem, amelyet ne a legegyszerűbben és a legvilágosabban fejtett volna ki. Ezt egyesek természet adta tehetségének, mások rendkívüli szorgalmának tulajdonítják, bár úgy tűnt fel, hogy fáradság nélkül és könnyedén oldott meg minden feladatot. Ha valaki hiába kereste valamely probléma megfejtését, Arkhimédész könnyedén és rövid úton elsegítette a bizonyítékokhoz. Nyugodtan elhihetjük hát, amit mesélnek róla, hogy, mintha egy szirén varázslata alatt lett volna, megfeledkezett az evésről, ivásról és teste ápolásáról, és ha nagy keservesen elhurcolták, hogy fürödjék meg és kenje be a testét olajjal, a tűzhely hamujába geometriai ábrákat rajzolt, és a testén mértani vonalakat húzgált olajos ujjával; látszott rajta, hogy leküzdhetetlen szenvedély rabja és valósággal a Múzsák foglya. És ez az ember, aki oly sok nagyszerű találmányt mondhatott magáénak, állítólag azt kérte barátaitól és családja tagjaitól, hogy halála után állítsanak egy gömböt tartalmazó hengert a sírjára, s írják fel rá azt a viszonyt, amely a körülvevő nagyobb test és a benne foglalt test között fennáll.

18. Ilyen volt Arkhimédész, és ha rajta múlik, a rómaiak sosem veszik be a várost és ő maga is megmarad, de Marcellus közben ostrommal elfoglalta Megarát, Szicília egyik legrégibb városát; ezenkívül Hippokratész Acrillae melletti táborát is kézre kerítette, s megölte több mint nyolcezer emberét, akiket sáncásás közben rohamozott meg. Ezután lerohanta Szicília nagy részét, városok tömegét pártoltatta el a karthágóiaktól, és mindenkit legyőzött, aki szembe mert szállni vele. Egy idő múlva elfogott egy Damipposz nevű spártait, aki Szürakuszaiból próbált hajón eltávozni. A szürakuszaiak váltságdíjért ki akarták szabadítani Damipposzt, s az e körül folyó tárgyalások közben Marcellusnak feltűnt egy gondatlanul őrzött torony, amelyben több csapatot is el lehetett helyezni titokban, mert falát könnyű volt megmászni. Marcellus a tárgyalások során többször is elment a torony mellett, gondosan felbecsülte magasságát, ostromlétrákat ácsoltatott, majd kihasználva Artemisz ünnepét, amikor a szürakuszaiakat borozgatás és játék foglalta el, észrevétlenül kézre kerítette a tornyot, sőt virradat előtt a falakat is megrakta fegyveresekkel, és elvágta a várostól a Hexapülont. Mikor a szürakuszaiak felocsúdtak és fejvesztetten szaladgálni kezdtek, Marcellus minden oldalról egyszerre megfúvatta a harci kürtöket. A szürakuszaiak erre rémületükben futásnak eredtek, mintha városuk teljes egészében el volna már foglalva, pedig még az övék volt a legerősebb, legszebb és legnagyobb városrész, Akhradina, amelyet a külső városrészből csak nehezen lehetett megközelíteni. Az Akhradina egyik felét Neapolisznak, a másikat pedig Tükhének nevezik.

19. Midőn ezek a városrészek is kézre kerültek, Marcellus, vezéreinek szerencsekívánatai közepette a Hexapülonon keresztül kora reggel bevonult a városba. Mesélik, hogy szétnézett a magasból, és amint végigpillantott a szép nagyvároson, sokáig sírt attól a gondolattól, hogy mi mindent kell majd Szürakuszainak elszenvednie, s hogy pompás ragyogása milyen gyorsan elhomályosul, meg fog változni, ha prédájául esik hadseregének, mert egyetlen vezére sem merészelt szembeszállni a zsákmányt követelő katonákkal. Sokan azt szerették volna, hogy gyújtsák fel a várost, és tegyék a föld színével egyenlővé. Erről Marcellus hallani sem akart, abba is csak kénytelen-kelletlen, az erőszaknak engedve egyezett bele, hogy a házakat kirabolják és a rabszolgákat a maguk tulajdonává tegyék, de megtiltotta, hogy szabad személyekhez nyúljanak, és szigorúan meghagyta azt is, hogy meg ne öljenek, meg ne gyalázzanak, rabszolgává se tegyenek egyetlen szürakuszait sem.

Bármilyen mérsékletet tanúsított is, a várost siralmas sors érte, s a nagy örvendezés közepette sem titkolta részvétét, amikor látta, hogy rövid idő alatt Szürakuszai nagy és fényes boldogsága semmivé válik. Mondják, hogy az elhurcolt zsákmány értéke nem volt kisebb, mint azé, amit később Karthágóból vittek el. Nem sokkal később árulás révén elesett a város többi része is, azt is feldúlták és kifosztották, csak a királyi kincseket hagyták együtt, mert azokat átadták az államkincstárnak.

Marcellust leginkább Arkhimédész szomorú sorsa bántotta, aki éppen egy geometriai ábrán tépelődött, és annyira belemerült a probléma megoldásába, hogy sem a rómaiak betörését, sem a város elfoglalását nem vette észre. Hirtelen egy katona termett előtte, és felszólította, hogy kövesse Marcellushoz, de ő nem akart menni, amíg a problémát meg nem oldja, és be nem fejezi a bizonyítást; erre a katona megharagudott, kihúzta kardját és ledöfte. Mások azt mondják, hogy a római katona kivont karddal lépett oda hozzá, és azzal fenyegette, hogy azonnal megöli. Amikor Arkhimédész megpillantotta, kérte, várjon egy csöppet, hogy az elkezdett feladat ne maradjon befejezetlenül és bebizonyítatlanul, de a katona nem törődött kérésével, és végzett vele. Egy harmadik elbeszélés szerint, mikor Arkhimédész Marcellushoz vitte csillagászati műszereit, a napórát, a földgömböt és a szögmérőt, amellyel a napot szokta mérni, katonákkal találkozott, akik azt gondolták, hogy a dobozban aranyat visz, és megölték. Abban azonban mindenki egyetért, hogy Marcellus nagyon fájlalta Arkhimédész halálát, és gyilkosától, mint valami szentségtörőtől elfordult. Felkutatta Arkhimédész rokonait, és kifejezte előttük a nagy ember iránt érzett tiszteletét.

20. Az idegen népek azt tartották a rómaiakról, hogy értenek a hadviseléshez, fegyverrel kezükben félelmetesek, de méltányosságnak, emberszeretetnek, s egyáltalában, politikai erényeknek semmiféle tanújelét nem adják. Úgy látszik, Marcellus volt az első, aki megmutatta a görögöknek, hogy a rómaiak nem maradnak el mögöttük igazságosságban. Általában nagyon méltányosan járt el, amikor városokkal vagy magánemberekkel tárgyalt, és bár a megengedettnél szigorúbb volt a hennaiakhoz, a megaraiakhoz és a szürakuszaiakhoz, ennek okát inkább azokban lehetett megtalálni, akikkel így bántak, mint azokban, akik így bántak velük. A sok eset közül hadd mondjak el most egyetlenegyet. Van Szicíliában egy nem nagy, de ősrégi város, Engüion, amely különösen arról volt híres, hogy ott jelentek meg az Anyáknak nevezett istennők. Templomukat, mint mondják, a krétaiak építették, s ebben olyan lándzsákat és bronzsisakokat mutogattak, amelyeken Mérionész és Ulixes, azaz Odüsszeusz feliratai voltak, akik az istennőknek ajánlották fel őket. Ez a város a karthágóiak buzgó híve volt, de Nikiasz, a város első polgára igyekezett Engüiont a rómaiak pártjára állítani; erről teljes nyíltsággal beszélt gyűléseiken, és bizonygatta, milyen helytelenül járnak el, akik vele ellenkező véleményt vallanak. Ellenfelei, félve befolyásától és tekintélyétől, elhatározták, hogy letartóztatják, és átadják a karthágóiaknak. Nikiasz, amikor észrevette, hogy titokban szemmel tartják, nyilvánosan sértő hangú kijelentéseket tett az Anyákról, így többek közt azt mondta, hogy nem hiszi el és nem tartja tiszteletben az istennők megjelenésével kapcsolatosan elterjedt hiedelmeket. Ellenségei ezt örömmel hallották, gondolván, hogy így saját maga szolgáltatja önmaga ellen a leghathatósabb vádat, amelyért majd elítélik. De mikor már minden előkészület megtörtént letartóztatására, Nikiasz a polgárok gyűlésén, mikor éppen beszélt és a népnek javaslatokat tett, hirtelen a földre vetette magát. A megdöbbenéstől néma csend támadt, Nikiasz várt egy kicsit, majd felemelte fejét, körültekintett, és reszkető, tompa, de mind erősebbé és ércesebbé váló hangon kiabálni kezdett. Amikor látta, hogy a jelenlevőket néma borzadály fogja el, letépte magáról köpenyét, szétszaggatta alsóruháját, félmeztelenül felugrott, és rohant a gyűlésterem kijárata felé, közben pedig azt kiáltozta, hogy az Anyák üldözik. Babonás félelmében senki nem mert hozzányúlni, sem feltartóztatni, és mindenki kitért útjából, ő pedig a városkapuk felé szaladt, s közben torkaszakadtából úgy ordított, mint egy őrült és rossz szellemtől megszállt személy. Felesége, aki be volt avatva férje színjátszásába, magához vette gyermekeit, s először mint oltalomkereső földre vetette magát az istennők temploma előtt, aztán azt színlelve, hogy világgá futott férjét keresi, akadálytalanul elhagyta a várost. Így aztán épségben eljutottak mindketten Szürakuszaiba Marcellushoz, aki megharagudva az engüioniak gőgös és hitszegő viselkedése miatt, a városba ment, és valamennyi polgárát büntetésből bilincsbe verette, Nikiasz azonban könnyek közt eléje állt, megragadta Marcellus kezét, térdét átölelte, és úgy könyörgött polgártársaiért, elsősorban ellenségeiért. Marcellus erre megenyhült, mindenkinek megbocsátott, a várost megkímélte, Nikiasznak pedig nagy földbirtokot és sok ajándékot adományozott. Így jegyezte ezt fel Poszeidóniosz, a filozófus.

21. Mikor Marcellust hazahívták a rómaiak, mert a saját országuk területén folytatott háborúban volt rá szükségük, magával vitte a Szürakuszaiban található legszebb fogadalmi ajándékok java részét, hogy diadalmenetét ékesítsék, és a városnak szolgáljanak díszéül. Megelőzőleg ugyanis a rómaiaknak nem voltak birtokában szép és értékes műtárgyaik, de nem is ismertek efféléket, senki nem szerette a szépművészetek értékes alkotásait, s a város, amely telve volt barbár fegyverekkel, véres zsákmánnyal, győzelmi koszorúkkal, a diadalmenetek harcias emlékeivel és győzelmi jeleivel, békés és kényes ízlésű szemlélőnek egyáltalán nem való, komor és félelmes látványt nyújtott. Valóban, amiként Epameinóndasz a boiótiai síkságot "Arész tánctermének", Xenophón Epheszoszt "a háború műhelyének" nevezte, úgy gondolom, Pindarosz kifejezését használva, az akkori Rómát "a hadban dühöngő Arész templomudvarának" lehetett mondani. Éppen ezért az egyszerű nép inkább Marcellust szerette, mert a várost szép és a szemnek kellemes görög műalkotásokkal ékesítette fel, az idősebbek azonban jobban kedvelték Fabius Maximust, mert az semmi ilyenhez nem nyúlt, amikor Tarentumot elfoglalta. Ha elvitte is a pénzt és az értékeket, hagyta, hogy a szobrok helyükön maradjanak, és ezeket az emlékezetes szavakat mondta: "Hagyjuk meg haragos isteneiket a tarentumiaknak." Marcellust azonban vádolták, hogy először is meggyűlöltette a várost, mert diadalmenetén nemcsak foglyul ejtett embereket, hanem isteneket is felvonultatott; másodszor pedig, hogy azt a népet, amely eddig csak a háborúhoz és a föld megműveléséhez szokott, s nem ismerte a gyönyört és a tétlenséget, s miként Euripidésznél Héraklész

szórakozásra, művészetekről és művészekről való üres fecsegésre tanította, így aztán most városias módon a nap legnagyobb részét ezzel töltik el az emberek. Marcellus azonban még a görögök előtt is azzal dicsekedett, hogy ő tanította meg a rómaiakat becsülni és csodálni Görögország szép és bámulatos műalkotásait, amelyeket azelőtt nem ismertek.

22. Marcellus ellenségei ellenezték a diadalmenetét, mert bizonyos feladatok elvégzése még hátramaradt Szicíliában, de meg irigységet is keltett volna harmadik diadalmenetével; beleegyezett tehát, hogy a teljes és nagy diadalmenetet az Albai-hegyen, a kisebbet pedig, amelyet a görögök euá-nak, a rómaiak ovatió-nak^[16] hívnak, Rómában tartsa meg. A győztes ilyenkor nem vonul be négy lótól vont diadalszekéren, nem visel fején babérkoszorút, s nem fújják a kürtöket körülötte, hanem gyalogosan, saruban megy, fején mirtuszkoszorú, körülötte sok fuvolás, és mindez inkább kellemes, semmint harcias látványt nyújt. Szerintem ez a legfőbb bizonyíték rá, hogy a diadalmeneteket régen nem a tettek nagysága, hanem végrehajtásuk módja szerint osztályozták, mert akik csatában és vérontással győzték le az ellenséget, azok Arészhoz illő, félelmetes diadalmenetet tartottak; ilyenkor gazdagon megkoszorúzták borostyánnal a fegyvereket és az embereket, akárcsak a tábori tisztító szertartásokon. Azoknak a hadvezéreknek azonban, akiknek nem volt szüksége háborúra, hanem mindent szépen elintéztek békés tárgyalás, rábeszélés és érvelés útján, a törvény győzelmük jutalmául ezt a fajta békés és ünnepélyes díszmenetet rendelte, mert a fuvola a béke hangszere, a mirtusz pedig Aphrodité kedves virága, azé az istennőé, aki a halhatatlanok közül leginkább tartja távol magától az erőszakot és a háborút. Az effajta diadalmenet ova neve nem a görög euaszmosz szóból származik, amint azt sokan hiszik, mert hiszen euoi kiáltással és énekkel vonulnak a másik diadalmenetben is, a görögök ugyanis ezt az elnevezést saját nyelvükkel hozták összefüggésbe, abban a hiszemben, hogy ez a megtiszteltetés összefügg Dionüszosszal, akit mi Euiosznak és Thriambosznak nevezünk. De nem ez a helyes magyarázat, mert a nagy diadalmenet alkalmával ősi szokás szerint ökröt áldoznak a hadvezéreknek, ennél a másik fajta diadalmenetnél viszont juhot. A rómaiak a juhot ovis-nak nevezik, és ezért hívják a diadalmenetet ovatiónak. Érdemes itt megemlíteni, hogy a spártai törvényhozó a római szokásokkal ellentétesen rendelte el az ilyenkor szokásos áldozatokat, mert Spártában a háborúból hazatérő hadvezér ökröt áldozott, ha szándékát csellel vagy rábeszéléssel vitte keresztül, aki viszont csatában győzött, kakast. Bár a lakedaimóniak nagyon harcias emberek voltak, mégis nagyobbnak és emberhez méltóbbnak tartották, ha rábeszéléssel és megfontolással, mint ha erővel és bátorsággal értek el eredményt. Erről a tárgyról különben mindenki saját felfogása szerint vélekedhetik.

23. Marcellus negyedszer volt consul, amikor ellenfelei rábeszélték a szürakuszaiakat, hogy emeljenek ellene vádat Rómában, és panaszolják be a senatus előtt azok miatt a kegyetlenségek miatt, amelyeket a békeszerződés ellenére el kellett tőle szenvedniök. Marcellus ugyan éppen áldozatot mutatott be a Capitoliumon, de a senatus ülése még tartott, amikor a szürakuszaiak nagy sietve megérkeztek, s kérték, hallgassák ki őket, és szolgáltassanak nekik igazságot. A másik consul elutasította őket, és bosszúsan közölte velük, hogy Marcellus nincs jelen, mikor azonban Marcellus tudomást szerzett érkezésükről, azonnal megjelent. Először helyet foglalt a consuli széken és consulként hivatali teendőivel foglalatoskodott, amikor pedig minden ügyet elintézett, leszállt a székről, és mint egyszerű közember odaállt arra a helyre, ahonnan a bevádolt személyek szoktak védekezni, így a szürakuszaiaknak alkalmat adott rá, hogy vádat emeljenek ellene, de azok méltósága és önbizalma láttán szörnyen megzavarodtak, s bíborruhában még félelmetesebbnek találták, mint amilyen ellenállhatatlan volt fegyverekbe öltözötten. De azért Marcellus ellenfeleinek biztatására belekezdtek vádaskodásukba, és hosszas siránkozás közben megtartották beszédüket, amelynek lényege az volt, hogy nekik, a rómaiak barátainak és szövetségeseinek olyan szenvedésekben volt részük, amilyenektől más vezérek még az ellenséget is meg szokták kímélni. Erre Marcellus azt felelte, hogy a szürakuszaiak sok gonoszságukért, amit a rómaiak ellen elkövettek, nem szenvedtek el egyéb rosszat, csak azt, amitől a háborúban fegyverrel legyőzötteket semmiképpen sem lehet megóvni. Városuk ostromát önmaguknak köszönhetik, mert nem engedelmeskedtek a többszöri felszólításnak; végre is nem zsarnokok kényszerítették őket rá, hogy háborúskodjanak, hanem saját maguk választottak zsarnokot azért, hogy háborúba kezdjenek.

Amikor a beszédek elhangzottak, a szürakuszaiak a szokásnak megfelelően elhagyták a senatus üléstermét. Marcellus consultársára bízta a senatus ülésének vezetését, kiment a szürakuszaiakkal, megállt az ülésterem ajtaja előtt, s egykedvű arckifejezésén nem látszott, hogy félne az ítélethozataltól, sem az, hogy haragszik a szürakuszaiakra, hanem szelíden és nyugodtan várta meg ügye kimenetelét. Midőn megejtették a szavazást, és Marcellus megnyerte a pert, a szürakuszaiak lába elé vetették magukat, s könnyek között kérték, hogy rajtuk töltse ki haragját, akik most ott vannak, de a városhoz legyen irgalmas, mert az mindig visszaemlékszik kegyes jóságára, és hálát érez iránta. Így aztán Marcellus megengesztelődött és megbocsátott nekik, a többi szürakuszainak pedig minden ügyében mindig jótevője maradt. Erre a senatus megerősítette őket Marcellustól kapott szabadságukban, törvényeikben és meghagyott vagyontárgyaik birtokában. Ennek viszonzásául rendkívüli megtiszteltetésben részesítették; még olyan törvényt is hoztak, hogy amikor Marcellus vagy leszármazottai közül bárki Szürakuszai földjére lép, koszorúval övezzék fejét, és áldozzanak az isteneknek.

24. Nyomban ezután Hannibál ellen indult. A cannaei ütközet után a consulok és vezérek egyetlen hadvezetési módot alkalmaztak Hannibál ellen: elkerülték a vele való megütközést, nem mertek csatát kezdeni vele. Marcellus az ellenkező utat választotta; ő ugyanis látta, hogy amíg Hannibál megsemmisülésére várnak, észrevétlenül elpusztul Itália. Fabius folyton csak a biztonságra gondolt, ezért nem volt alkalmas rá, hogy hazája betegségét meggyógyítsa, mert a háború megszűnése, amire várt, egyúttal Róma kimerülését is jelentette volna, vagyis úgy járt el, miként az orvosszerek alkalmazásában bátortalan és gyáva orvosok, akik a beteg erejének kimerülését a betegség alábbhagyásának tekintik. Marcellus először az elpártolt samnis városokat foglalta el, ahol nagy gabonakészlet, pénz és háromezer főnyi karthágói helyőrség került a kezére. Majd midőn Hannibál Gnaeus Fulvius proconsult tizenegy katonai tribunusával együtt megölte, s hadserege legnagyobb részét szétverte, Marcellus levelet küldött Rómába, és biztatta a polgárokat, hogy semmitől ne féljenek, ő már útban van, hogy kedvét szegje Hannibálnak. Livius azt mondja, hogy a levél felolvasása nemcsak hogy nem szüntette meg a rómaiak szomorúságát, hanem tovább növelte a félelmüket, mert azt gondolták, hogy a jelenlegi veszély annyival nagyobb, amennyivel kiválóbb hadvezér Marcellus Fabiusnál. Marcellus, mint írta, azonnal Hannibál üldözésére indult Lucaniába, és Numistro városa közelében érte utol a dombokon elfoglalt, erős hadállásában, majd tábort ütött a síkságon. Másnap kora reggel csatába vezette csapatait, és amikor Hannibál leereszkedett a dombokról, megütközött vele, de a csata döntetlenül végződött, bár hevesen és sokáig küzdöttek; a nap harmadik órájában csaptak össze, de még sötétedéskor is alig tudták abbahagyni a harcot. Marcellus a következő hajnalban ismét hadsorokba állította csapatait a holttestek között, és döntő harcra hívta ki Hannibált. Amikor a karthágói hadvezér visszavonult, az ellenséges holttesteket kifosztatta, saját halottait eltemettette, s ismét űzőbe vette az ellenséget. Hannibál csapdáit egytől egyig szerencsésen elkerülte, minden csatározásból ő került ki győztesen, s ezzel nagy csodálatot vívott ki magának. Ezért, mivel a tisztújítások ideje már közelgett, a senatus helyesebbnek tartotta, hogy a másik consult hívja vissza Szicíliából, minthogy a Hannibállal harcban álló Marcellust megzavarja. Mikor a másik consul Rómába érkezett, a senatus felszólította, hogy nyilvánítsa dictatorrá Quintus Fulviust.

A dictatort ugyanis sem a nép, sem a senatus nem választhatja meg, hanem az egyik consul vagy praetor megjelenik a népgyűlés előtt, s tetszése szerint kijelent valakit dictatornak, ezért nevezik ezt a főhivatalnokot dictatornak a latin dicere, mondani szóról. Némelyek szerint az elnevezés onnan ered, hogy a dictator sem név szerinti, sem kézfeltartásos szavazást nem vesz igénybe, hanem önhatalmúlag rendelkezik és nyilvánítja ki akaratát; a hivatalnokok rendelkezéseit a görögök diatagmá-nak mondják, a rómaiak edictum-nak.

25. Mivel Marcellus consultársa, aki Szicíliából tért haza, mást akart kinevezni dictatorrá, s mert nem akarta, hogy véleményét erőszakkal megváltoztassák, éjszaka visszahajózott Szicíliába. Így aztán a nép Quintus Fulviust nevezte ki dictatorrá, a senatus pedig írt Marcellusnak, felszólítva, hogy erősítse meg a kinevezést. Marcellus hozzájárult a nép határozatához, és Fulviust jelentette ki dictatornak, őt pedig proconsullá nevezték ki a következő évre. Ekkor megállapodott Fabius Maximusszal, hogy Fabius megkísérli Tarentum elfoglalását, ő pedig csatározásokkal és különféle hadmozdulatokkal megakadályozza Hannibált abban, hogy a város segítségére menjen. Canusium térségében bukkant rá Hannibálra, aki gyakran változtatta táborhelyét, és nem volt hajlandó ütközetbe bocsátkozni, ezért körülfogta, táborverés közben rajtaütött és csatába kezdett vele. Hannibál nekikészült a harcnak, és elfogadta az ütközetet, de az éjszaka szétválasztotta a küzdő feleket. Másnap hajnalban Marcellus ismét megjelent csatarendbe állított seregével, mire Hannibál haragosan összegyűjtötte a karthágóiakat, és arra kérte őket, hogy harcoljanak olyan jól, mint még soha. "Beláthatjátok ti is - szólt -, hogy annyi küzdelem után még csak lélegzetet sem vehetünk és meg sem pihenhetünk, ha el nem kergetjük ezt az embert."

Így aztán összecsaptak, és kitört a harc. Úgy látszik, hogy Marcellus egy rossz időben tett hadmozdulatával hibát követett el, s ez vesztét okozta; amikor ugyanis jobbszárnya szorongatott helyzetbe került, parancsot adott, hogy egyik légiója vonuljon az arcvonalba, de ezzel a hadmozdulattal megzavarta a harcban álló csapatokat, győzelemhez segítette az ellenséget, és kétezer-hétszáz római elesett. Marcellus erre visszavonult táborához, s amikor összehívta a csapatokat, kijelentette, hogy sok római fegyvert és római testet lát, de nem lát egyetlen rómait sem. Amikor pedig katonái bocsánatát kérték, nem volt hajlandó megbocsátani nekik, ha legyőzik őket, csak ha győznek. Holnap, mondotta nekik, harcolniok kell ismét, hogy polgártársaik előbb halljanak győzelmükről, mint vereségükről. Beszéde végén úgy rendelkezett, hogy a vereséget szenvedett cohorsoknak búza helyett árpát osszanak ki. Bár a csatában sokan súlyosan megsebesültek, azt mondják, nem akadt egyetlen ember sem, akinek sebeinél ne Marcellus szavai okoztak volna nagyobb fájdalmat.

26. Kora hajnalban, mint szokásban volt, Marcellus kitűzette a bíborkhitónt, a küszöbönálló ütközet jelét; a vereséget szenvedett cohorsok azt kérték tőle, és meg is engedte nekik, hogy az első sorokban harcoljanak, majd a katonai tribunusok csatasorba állították a sereg többi részét. Amikor Hannibál ezt meghallotta, így szólt: "Ó, Héraklész, mit lehet tenni az ilyen emberrel, aki sem jó, sem balszerencséjét nem tudja elviselni? Ő az egyetlen, aki nem hagy nyugtot nekünk, ha győz, és nem pihen, ha veszít. Úgy látszik, örökké kell harcolnunk vele, mert győzelmében vakmerősége és vereségében szégyenérzete ad neki ürügyet a harcra." Erre összecsaptak a seregek, és mindkét fél egyenlő sikerrel küzdött, de ekkor Hannibál kiadta a parancsot, hogy állítsák az elefántokat az első vonalba, és hajtsák őket a római csapatok ellen. Egyszerre nagy zűrzavar támadt az első sorokban, de az egyik katonai tribunus, név szerint Flavius, felkapott egy hadijelvényt, szembeszállt a vadállatokkal, és a zászlónyél vashegyét beledöfte az első elefántba, mire az megfordult. Az állat hátrarohant, ráesett a mögötte levő elefántra, és a többit is megrémítette. Mikor Marcellus ezt meglátta, megparancsolta a lovasságnak, hogy teljes erővel rohamozza meg a megzavarodott csapatokat, és keltsen még nagyobb fejetlenséget az ellenségben. A lovasság rohama kitűnően sikerült, a karthágóiakat táborukig kergették; a legtöbb veszteséget a megölt és megsebesített elefántok okozták. Azt mondják, hogy több mint nyolcezren estek el; a rómaiak háromezer embert vesztettek és csaknem mindnyájan megsebesültek. Ezt használta fel Hannibál arra, hogy az éjszaka folyamán felszedje táborát, és minél messzebbre távolodjék Marcellustól, aki a rengeteg sebesült miatt nem tudott üldözésére menni, hanem kényelmes meneteléssel visszahúzódott Campaniába, és a nyarat Sinuessában töltötte, hogy ott pihentesse katonáit.

27. Hannibál ekkor, mivel sikerült elszakadnia Marcellustól, arra használta fel lélegzethez jutott hadseregét, hogy portyázó csapataival mindenfelé lángba borítsa Itáliát. Ezt Rómában nagyon rossz néven vették Marcellustól, és ellenségei felbiztatták Publicius Bibulust, az egyik néptribunust, aki ügyes szónok, de erőszakos természetű ember volt, hogy emeljen vádat ellene. Bibulus többször gyűlésbe hívta a népet, és rábeszélte, hogy a hadsereg vezérletét bízza másra, mivel "Marcellus - szólt -, miután egy rövid ideig küzdött a harcban, most, mintha csak a palaestrában folyna küzdelem, meleg fürdőket vesz és a testét ápolja". Marcellus, midőn erről értesült, hadseregét alvezéreire bízta, és Rómába sietett, hogy védekezzék a vádak ellen, de mire megérkezett, a vádak alapján már ki is tűzték pere tárgyalását. A tárgyalás napján a nép a Circus Flaminiusban gyűlt össze, Bibulus szólásra emelkedett, és megtartotta vádbeszédét. Marcellus röviden és egyszerűen védekezett, a legtekintélyesebb vezető polgárok is bátor hangú, ragyogó beszédekben keltek védelmére, és arra biztatták a népet, hogy ne legyenek rosszabb bírái Marcellusnak, mint az ellenség, és ne ítéljék el gyávaság miatt, hiszen ő az egyedüli vezér, akit Hannibál elkerült, s nem mer vele megütközni, miközben másokkal keresi az összecsapást. Elhangzottak a védőbeszédek, és az ítélet annyira meghazudtolta a vádlót, hogy Marcellust nemcsak felmentették a vád alól, hanem ötödízben is consullá választották.

28. Miután átvette hivatalát, először is véget vetett Etruriában annak a mozgalomnak, amelynek célja a Rómától való elpártolás volt, majd bejárta és sorra lecsendesítette a városokat. Ezután fel akarta szentelni a Szicíliából hozott zsákmányból a Honor és Virtus tiszteletére építtetett templomot, de a papok megakadályozták benne, mert nem tartották méltónak, hogy egy templom két istenséget foglaljon magába. Hozzáfogott tehát, hogy egy második templomot emeljen a meglevő mellé, de nem könnyen viselte el a papok akadékoskodását, és rossz előjelnek is tartotta. Annál is inkább, mert sok más baljóslatú előjel nyugtalanította; így több templomot villámcsapás ért, Iuppiter templomában az egerek megrágták az aranyozást; azt is beszélték, hogy egy ökör emberi hangon szólalt meg, és egy elefántfejű csecsemő született. Az istenek haragjának kiengesztelésére tartott áldozatok balul ütöttek ki, és a papok ezzel Rómában tartóztatták Marcellust, bár türelmetlenül égett a vágytól, hogy elmehessen, mert szenvedélyes vágy emésztette, hogy döntő csatát vívjon Hannibállal. Éjszakánként csak erről álmodott, barátaival és hivataltársaival folyton ezt tervezgette, s azért imádkozott az istenekhez, hogy szembeszállhasson a csatára felkészült Hannibállal. Elképzelésem szerint akkor lett volna a legboldogabb, ha kettejük hadserege körül egyetlen fal vagy sánc emelkedett volna, hogy megvívhassa a döntő csatát Hannibállal. Ha már nem részesült volna annyi dicsőségben, ha nem adta volna olyan sok tanújelét, hogy tapasztalatban és a helyzet jó megítélésében felveszi a versenyt bármely más hadvezérrel, azt mondanám, hogy fiatalos szenvedély és becsvágy kerítette hatalmába, ami nem illett öregkorához, hiszen már túl volt hatvanadik évén, amikor ötödször viselt consulságot.

29. Mikor aztán elvégezték a jósok által előírt szertartásokat és tisztító áldozatokat, Marcellus consultársával együtt elindult a háborúba. Állandóan harcra ingerelte a Bantia és Venusia közt táborozó Hannibált, aki azonban nem volt hajlandó csatát kezdeni, de amikor értesült róla, hogy a consulok a Zephürion hegyfokánál lakó lokrisziak ellen hadsereget küldtek, lesbe állt a Petelia melletti magaslatokon, és megölte kétezer-ötszáz emberüket. Erre Marcellus még szenvedélyesebben óhajtotta a megütközést, és hadseregét közelebb vezette az ellenséghez.

A két tábor között emelkedett egy bokorral benőtt domb, amely igen alkalmas hely volt hadállás kiépítésére; a domb mindkét oldaláról szabad kilátás nyílt és lejtőin apró patakok csörgedeztek. A rómaiak csodálkoztak, hogy Hannibál, aki korábban érkezett ide, miért nem szállta meg ezt az előnyös helyet, s miért engedte át az ellenségnek. Hannibálnak is feltűnt, hogy a domb mennyire alkalmas táborütésre, de rájött, hogy cselvetésre még alkalmasabb, és inkább erre a célra használta fel. Megtöltötte tehát a bozótos ligetet és a dombon levő szakadékos helyeket dárdavetőkkel és lándzsásokkal, mert meg volt győződve róla, hogy a hely természet adta előnyei felkeltik a rómaiak figyelmét is. Ebben a reményében nem csalatkozott: a római táborban azonnal beszélni kezdtek róla, hogy el kell foglalni a dombot, és azt fejtegették, hogy óriási előnyhöz jutnának az ellenséggel szemben, ha ott ütnék fel táborukat, vagy legalább ha a dombot megerősítenék. Marcellus ezért elhatározta, hogy néhány lovassal fellovagol a dombra, és közelebbről megszemléli a terepet. Előbb azonban jóst hívatott, és áldozatot mutatott be. Amikor az első áldozati állatot levágták, a jós megmutatta neki, hogy a májnak hiányzik a kitüremlő széle. A második állat májának kitüremkedése viszont szokatlanul nagy volt, és a többi előjel is bámulatosan kedvezett, mire elmúlt az előző előjelek által okozott félelem, a jósok azonban még inkább megijedtek, mondván, hogy ha áldozásnál különösképpen kedvező előjelek követik a kedvezőtleneket és fenyegetőket, az ilyen szokatlan változás méltán kelt gyanút. De mert

mint Pindarosz mondja, Marcellus is elindult consultársával, Crispinusszal és tulajdon fiával, aki katonai tribunus volt; mindössze kétszázhúsz lovas kísérte őket, akik között egyetlen római sem akadt: nagyobb részük etruszk volt, negyvenen pedig fregellaeiek, akik mindig tanújelét adták vitézségüknek és Marcellus iránti hűségüknek. A halmot sűrű bozót borította, s a tetején egy leshelyen egy ember ült és észrevétlenül figyelte a római tábort. Ez az ember tudtára adta a leshelyen elbújtatott karthágóiaknak, hogy mi történik. Ezek hagyták, hogy Marcellus a közelükbe érjen, aztán hirtelen előugrottak, körülvették, dárdával meghajigálták őket, majd a menekülőket lándzsával üldözőbe vették, azokkal pedig, akik szembeszálltak velük, kézitusára keltek, vagyis a negyven fregellaeivel, mert az etruszkok az első pillanatban rémülten szétszaladtak, ezek viszont egy csapatba verődve, a consulok védelmére keltek. Crispinus hamarosan két dárdától sebet kapott, lovát megfordította és elvágtatott. Marcellus oldalát a rómaiak által lanceának nevezett széles lándzsa hegye járta át. Az a néhány fregellaei, aki még életben maradt, otthagyta Marcellust a földön holtan, de sebesült fiát magukkal vitték és elfutottak a táborba. Negyvennél nem sokkal többen estek el, öt lictor és tizennyolc lovas pedig fogságba került. Néhány nappal később Crispinus is belehalt sebeibe. Soha nem érte még ilyen nagy csapás a rómaiakat, hiszen egyetlen hadművelet során mindkét consul elesett.

30. Hannibál a többiekkel nem sokat törődött, de amikor értesült róla, hogy Marcellus elesett, odasietett a dombra, megállt a holttest mellett, s hosszú ideig szemlélte Marcellus hatalmas termetét és arcvonásait; egyetlen szóval sem dicsekedett, semmi jelét nem adta, örül-e, hogy tettre kész és veszélyes ellenfele elesett. Inkább csodálkozott Marcellus váratlan elestén, elvette gyűrűjét, a holttestet illendőképpen felravataloztatta, és a neki kijáró tiszteletadással elhamvasztatta. A hamvakat ezüsturnába helyezte, aranykoszorút tett rá, és elküldte fiának. Az urnavivők összeakadtak néhány numida katonával, akik rájuk támadtak, hogy elvegyék tőlük; de azok nem hagyták magukat, mire a numidák erőszakoskodni kezdtek, és a csontok szétszóródtak. Mikor Hannibál ezt meghallotta, így szólt a körülötte állókhoz: "Semmi nem lehetséges isten akarata ellenére." A numidákat megbüntette, de a hamvak összeszedésével és elküldésével többé nem törődött, mintha valamely istenség okozta volna Marcellus halálát és temetésének ilyen váratlan elmaradását, így beszéli ezt el Cornelius Nepos és Valerius Maximus; Livius és Caesar Augustus azonban azt mondja, hogy az urnát mégis elvitték fiához, és Marcellus fényes temetésben részesült.

Marcellus fogadalmi ajándékai, a Rómában levőt nem számítva, egy gümnaszion a szicíliai Catanában, továbbá a szürakuszai zsákmányból felajánlott szobrok és képek a Kabeiroszok néven ismert istenek szentélyében Szamothraké szigetén és a lindoszi Athéné-templomban. Ugyanott áll egy szobor is Poszeidóniosz feljegyzése szerint a következő felirattal:

A felirat költője, úgy látszik, hozzászámította a kétszeri proconsulságot is az ötszöri consulsághoz. Marcellus nemzetségének híre dicsőségesen ragyogott Caesar Augustus unokaöccséig, Marcellusig, aki Caesar nővérének, Octaviának Caius Marcellustól származó fia volt, és mint aedilis fiatalon halt meg Rómában kevéssel azután, hogy feleségül vette Caesar leányát. Az ő tiszteletére és emlékére Octavia könyvtárat építtetett, Caesar pedig az ő nevét viselő Marcellus-színházat.

1. Ennyit tartottam érdemesnek elmondani abból, amit a történetírók feljegyeztek Pelopidaszról és Marcellusról. Természetük és jellemük különlegesen hasonlított egymásra: mindketten bátrak, fáradhatatlanok, szenvedélyesek és nemes lelkűek voltak; legfeljebb annyi különbség volt közöttük, hogy Marcellus az elfoglalt városokban öldöklést vitt véghez, Epameinóndasz és Pelopidasz viszont, miután győztek, soha senkit nem öltek meg, és a városok lakosságát sem adták el rabszolgának. Mondják, hogy a thébaiak másként bántak volna az orkhomenosziakkal, ha ők ketten ott lettek volna.

Ami haditetteiket illeti, Marcellus csodálatos és nagy tetteket hajtott végre a gallok ellen viselt hadjáratban, amikor hatalmas lovas és gyalogos hadsereget vert szét kis lovascsapata élén egy olyan hadművelet során, amilyent a történelem nemigen jegyez fel más hadvezérről, ráadásul saját kezűleg ölte meg az ellenség vezérét; Pelopidaszt viszont, amikor hasonló tettre vállalkozott, kudarc érte, mert ő szenvedte el a zsarnok kezétől a halált, s előbb pusztult el, mintsem cselekedhetett volna. De azért Marcellusnak ezzel a haditettével méltán hasonlíthatjuk össze a leuktrai és a tegürai csatát, hiszen mindkettő híres és dicső hadművelet volt. Marcellus tettei közt nincs egyetlenegy sem, amelyet lopva vagy lesállásból hajtott volna végre; nem úgy Pelopidasz, aki a száműzetésből visszatérve legyilkolta Thébai zsarnokát: ez a cselekedete messze kimagaslik a titokban és cselvetéssel végrehajtott tettek közül. Igaz, hogy Hannibál a rómaiaknak félelmes és veszélyes ellenfele volt, de a thébaiaknak a lakedaimóniak is azok voltak, őket pedig Pelopidasz Leuktránál és Tegüránál legyőzte, Marcellus viszont Polübiosz állítása szerint egyetlenegyszer sem győzte le Hannibált, aki győzhetetlen maradt egészen Scipióig. Hitelt adhatunk azonban Liviusnak, Caesarnak, Neposnak és a görög történetírók közül Iuba királynak, hogy Hannibál nem egy vereséget és balsikert köszönhetett Marcellusnak; bár ezek nem befolyásolták nagyobb mértékben a háború végeredményét, és az is lehet, hogy a karthágói fővezér egyszer-egyszer inkább csak színlelte a vereséget ezekben a hadműveletekben. De joggal és méltán kelthet bámulatot, hogy annyi vereség, annyi vezér megöletése és az egész római birodalom összeomlása után bátorságot tudott önteni a rómaiakba, hogy szembeszálljanak ellenfelükkel; Marcellus ugyanis újra fellelkesítette a régóta megfélemlített és bizalmát vesztett római hadsereget, ő biztatta és bátorította a katonákat, hogy ne mondjanak le könnyen a győzelemről, vagy legalábbis tegyék kétségessé ellenségük győzelmét és fizettessenek érte drága árat. A szerencsétlenségek ugyanis hozzászoktatták a rómaiakat, hogy boldogok legyenek, ha futás árán megmenekülhettek Hannibáltól, de Marcellus megtanította őket, hogy szégyelljék, ha menekülésüket vereségüknek köszönhetik, restelljék, ha csak egy keveset is engednek, és fájlalják, ha nem győzhetnek.

2. Pelopidasz egyetlen csatát sem veszített el, amelyben ő volt a vezér, Marcellus pedig több győzelmet aratott, mint korának bármely más hadvezére, így talán egymás mellé állíthatjuk a nehezen legyőzhető vezért és a legyőzhetetlent. Igaz, hogy Marcellus bevette Szürakuszait, Pelopidasz pedig kudarcot vallott Spártánál, de úgy gondolom, Spártáig eljutni és háborús céllal elsőként átkelni az Eurótaszon nagyobb dolog volt, mint Szicília meghódítása, hacsak, istenemre, azt nem mondja valaki, hogy ezt a haditettet is, akárcsak a leuktrai csatát, inkább Epameinóndasznak, mint Pelopidasznak kell tulajdonítanunk. Azután Marcellus hadi vállalkozásainak dicsőségét soha senkivel nem osztotta meg, egyedül foglalta el Szürakuszait, a gallokat is consultársa nélkül verte meg, és amikor senki nem vállalta, hogy felvegye a harcot Hannibállal, sőt Marcellust mindenki vissza akarta tartani tőle, szembeszállt a karthágóiakkal, és megváltoztatta a háború folyását, mert ő volt az egyetlen hadvezér, akiben volt elegendő merészség.

3. Nem magasztalom egyikük halálát sem, sőt fájlalom értelmetlen pusztulásukat és bosszankodom miatta. Csodálattal adózom Hannibálnak, hogy annyi csatája közben, amelyeknek csak a felsorolása is fáradságos munka volna, egyetlenegyszer meg nem sebesült; de minden tiszteletet megérdemel Khrüszantasz is a Kürupaideiá-ban^[17], aki már felemelte karját, hogy lesújtson vele ellenfelére, de mikor a kürt visszavonulást fújt, futni hagyta és visszavonult, szépen engedelmeskedve a parancsnak. De azért Pelopidasznak is megbocsáthatjuk, hogy amikor elfogta a küzdelem heve, haragja nemes bosszúra ragadtatta. Az a legjobb, ha a hadvezér úgy győz, hogy életben marad, "de fejezze be életét vitézül, ha meg kell halnia", mint Euripidész mondja, ilyen módon ugyanis halála nem csapás, hanem haditény. Mivel pedig Pelopidasz célja a zsarnok megölése volt, nem oktalanul ragadta el szenvedélye; nehéz is volna még egy dicső tettet találni, amely ilyen szép és fényes jutalmat ígért. Marcellus ellenben mindenfajta parancsoló szükség vagy lelkesedés nélkül, amely a veszélyek közepette elhomályosítja a meggondolásokat, vakon rohant a veszedelembe; nem hadvezérhez méltóan esett el, hanem úgy halt meg, mint valami portyázó katona vagy előőrs. Ötszörös consulságot, három diadalmenetet, királyoktól szerzett hadizsákmányt és diadaljeleket dobott a hispaniai és numida zsoldosok elé, akik pénzért adták életüket a karthágóiaknak. Maguk a zsoldosok is szégyellték sikerüket, midőn azt a férfiút, aki a rómaiak között vitézségben és hatalomban a legnagyobb és legdicsőbb volt, az előőrsi szolgálatot teljesítő fregellaeiek sorai közt ölték meg.

Ezekkel a szavaimmal nem vádolni akarom ezeket a férfiakat, sőt nyílt és őszinte szóval éppen az ő érdekükben tiltakozom és meg akarom védeni bátorságukat, amelynek nevében feláldozták életüket, mintha haláluk csak saját magukra tartoznék, és hazájuknak, barátaiknak és szövetségeseiknek nem volna semmi köze hozzá.

Pelopidaszt halála után a szövetségesek temették el, akikért meghalt, Marcellust pedig ellenségei, akik megölték. Igaz, az előbbi nagy és irigylésre méltó szerencse, de minden szeretetnél és hálánál nagyobb és magasztosabb dolog, ha a gyűlölség csodálattal adózik az ellene fordult erénynek, mert ebben az esetben az erény vívja ki magának a megtiszteltetést, az előbbi esetben viszont a haszon és az érdek fontosabb az erénynél.

PÜRRHOSZ^[18]

1. A theszprótoszok és molosszoszok első királya az özönvíz után, a történelmi feljegyzések szerint, Phaethón volt, aki a pelaszgokkal érkezett Épeiroszba. Mások szerint a dódónai szenthelyet Deukalión és Pürrha^[19] alapította, aztán letelepedtek a molosszoszok között. Később Akhilleusz fia, Neoptolemosz vezette ide népét, és elfoglalta az országot; a tőle származó királyokat Pürrhidáknak nevezték, mert ifjúkorában őt is Pürrhosznak hívták. Neoptolemosz törvényes ágból származott fiát (akinek anyja Lanassza, Hüllosz fiának, Kleodaiosznak a leánya volt) szintén Pürrhosznak nevezte. Akhilleuszt Neoptolemosz idejétől kezdve isteneknek kijáró tiszteletben részesítették, és az ország nyelvén Aszpetosznak hívták. Közben az első királyok utódai barbárságba süllyedtek, hatalmuk és életük homályba veszett. A történetírók Tharrhüpaszt említik mint az első olyan uralkodót, aki azzal tette nevét emlékezetessé, hogy görög szokásokat és műveltséget honosított meg a városokban, és emberséges törvényeket alkotott. Tharrhüpasz fia Alketasz volt, Alketaszé Arübasz, Arübaszé és Troaszé pedig Aiakidész, aki Phthiát, a thesszaliai Menón leányát vette nőül. Menón a lamiai háborúban^[20] tüntette ki magát és Leószthenész után ő örvendett a szövetségesek között a legnagyobb tekintélynek; Aiakidésznek Phthiától két leánya volt, Déidameia^[21] és Tróasz, s egy fia, Pürrhosz.

2. A molosszoszok közt pártviszály tört ki, elűzték Aiakidészt, visszahozták Neoptolemosz fiait, s Aiakidész barátai közül azokat, akik a kezükbe kerültek, megölték. Pürrhoszt, aki ekkor még kisgyermek volt, az ellenség mindenütt kereste, de Androkleidész és Angelosz emberei kilopták a városból, és elmenekültek vele. A gyermek gondozására kénytelenek voltak néhány szolgát és asszonyt is magukkal vinni, ezért menekülésük lassúbb és nehezebb lett, s amikor üldözőik már majdnem utolérték őket, a kisgyermeket átadták három megbízható és jó testi erőben levő ifjúnak, Androkleiónnak, Hippiasznak és Neandrosznak, s meghagyták nekik, hogy amint csak bírnak, fussanak, és érjék el a makedón területen fekvő Megarát. Ők maguk részben szép szóval, részben ellenállással az esti órákig feltartóztatták üldözőiket. Végül nagy nehezen lerázták őket, és szélsebesen utolérték az ifjakat, akik Pürrhoszt magukkal vitték. A nap lenyugvóban volt, s midőn már egészen közel jártak reménységük beteljesüléséhez, hirtelen csalódás érte őket, mert a város mellett egy folyóhoz érkeztek, s ez félelmetes és leküzdhetetlen akadálynak bizonyult; megkísérelték ugyan, hogy átkeljenek rajta, de hiába. Az esőzéstől megduzzadt folyó vadul örvénylett medrében, a sötétség még félelmetesebbé tette helyzetüket, és így feladták a reményt, hogy maguktól kíséreljenek meg átjutni a túlsó partra, mivel a kis Pürrhosz és a gyermeket gondozó asszonyok is velük voltak. Ekkor azonban megpillantottak néhány polgárt a városból, akik a túlsó parton álldogáltak. Szerették volna megkérni őket, hogy segítsenek az átkelésben. Mutogatták nekik Pürrhoszt, és hangos kiáltozással kérték segítségüket, de hangjukat elnyomta a megáradt folyó harsogó zúgása. Közben telt az idő, és hiába kiabáltak, a túlsó parton állók nem értették, mit akarnak. Végre egyiküknek jó ötlete támadt: lefejtette egy tölgyfa kérgét, és övcsatja szögével rákarcolta néhány szóban, hogy mi történt velük és a kisgyermekkel, majd a fakéregbe követ csavart, hogy súlya legyen, és átdobta a folyón. Mások azonban úgy tudják, hogy a fakérget egy dárda hegyére kötötte, és a dárdával juttatta el az üzenetet a túlsó partra. Amikor a túlsó parton állók megértették, miről van szó, és hogy sürgős segítségre van szükség, kivágtak néhány szálfát, összekötözték őket és átkeltek a folyón. Azt, aki elsőnek ért át, véletlenül Akhilleusznak hívták; ő vette karjába a kis Pürrhoszt, a többieket pedig sorban mások segítették át a túlsó partra.

3. Miután így megmenekültek és megelőzték üldözőiket, Illüriába mentek Glaukiasz királyhoz, akit odahaza találtak feleségével együtt. Letették a kisgyermeket a királyi pár lába elé a szoba közepére. A király gondolkodóba esett, mert félt Kaszandrosztól, aki ellensége volt Aiakidésznek, és hallgatásba merülve hosszasan töprengett. Közben Pürrhosz magától odamászott hozzá, s kezével megfogta köntösét, majd Glaukiasz térdébe kapaszkodva felállt; ezzel előbb nevetést fakasztott, majd szánakozást keltett, mintha könnyek között oltalomért esdekelne. Mások azonban azt mondják, hogy nem Glaukiasz előtt borult le, hanem az istenek oltárába kapaszkodott, felállt előtte, átölelte, s ezt Glaukiasz isteni jelnek tekintette. Ezért azonnal átadta Pürrhoszt feleségének, s meghagyta neki, hogy saját gyermekeikkel együtt nevelje fel, majd amikor az ellenség a gyermek kiadatását kérte, sőt Kaszandrosz kétszáz talentumot ajánlott fel érte, nem szolgáltatta ki, hanem amikor tizenkét éves lett, Épeiroszba vitte hadseregével, és királlyá tette.

Pürrhosz arckifejezésében volt valami inkább félelmet keltő, mint királyhoz illő fenséges vonás. Fogai nem külön nőttek, felső állkapcsa egyetlen összefüggő csont volt, amelyen a fogközöket csak alig látható rovátkák jelezték. Állítólag segíteni tudott a lépbántalomban szenvedőkön, ilyenkor fehér kakast áldozott, s a hanyatt fektetett beteg lépét jobb lábával gyengéden megnyomta. Senki nem lehetett olyan szegény vagy alacsony sorsú, hogy ha kérte, ne lett volna hajlandó meggyógyítani. Az áldozatnak hozott kakast elfogadta, s ez az ajándék szerezte neki a legnagyobb örömet. Azt mondják, hogy lábának hüvelykujjában isteni erő volt. Mikor halála után elhamvasztották, egész holtteste elhamvadt, de ezt a lábujját épségben megtalálták. De ezekről a dolgokról majd később lesz szó.

4. Tizenhét éves korában, midőn úgy látszott, hogy királyi hatalma biztonságban van, úgy adódott, hogy eltávozott hazulról, mert Glaukiasz egyik fia, akivel együtt nevelkedett, megházasodott. Ekkor azonban a molosszoszok pártütést szerveztek ellene: elűzték barátait, értékeit elrabolták és széthordták, s Neoptolemoszt kiáltották ki királyuknak. Pürrhosz így elveszítette királyságát, és mindenkitől cserbenhagyva, Antigonosz fiánál, Démétriosznál húzta meg magát, aki nővérét, Déidameiát vette feleségül. Déidameiát egészen kis leány korában eljegyezték Rhóxané fiával, Alexandrosszal, de mikor az anyát és fiát utolérte balvégzete, s Déidameia felserdült, Démétriosz vette el feleségül. Abban a nagy csatában, amelyet a föld minden királya vívott egymással Ipszosznál, Pürrhosz Démétriosz oldalán vett részt, és bár ekkor még gyermekifjú volt, megfutamította ellenfeleit, és fényesen kitüntette magát a küzdő felek között. Amikor Démétrioszt kudarcok érték, Pürrhosz nem hagyta cserben, a rábízott görög városoknak hűségesen gondját viselte, majd amikor Démétriosz Ptolemaiosszal egyezségre lépett, túszként Egyiptomba hajózott. Ptolemaiosz előtt vadászatokon és testgyakorlatokban kimutatta erejét és ügyességét; midőn látta, hogy a királyi udvarban Berenikének van a legnagyobb befolyása, s erényével és eszességével ő vívta ki magának az első helyet a király feleségei között, főként az ő kegyét igyekezett elnyerni. Mivel pedig, ha érdeke úgy kívánta, ügyesen hízelkedett a hatalmasoknak, az alacsonyabb rangúakat pedig semmibe vette, és erkölcsös, józan életet folytatott, megszerezte magának az első helyet sok előkelő származású ifjú között, és elnyerte Antigonénak, Bereniké Ptolemaiosz előtti férjétől, Philipposztól született leányának kezét.

5. Házasságának megkötése után Pürrhosz tekintélye mindinkább növekedett, s mivel Antigoné igen derék asszony volt, sikerült elérnie, hogy Pürrhoszt, amikor pénzre és hadseregre tett szert, elküldték Épeiroszba, hogy szerezze vissza királyságát. A nép szívesen fogadta, amikor megérkezett, mert gyűlölte Neoptolemoszt erőszakos és terhes uralma miatt. De mert félt, hogy Neoptolemosz más királyok segítségét fogja kérni, barátságosan megegyezett vele, hogy közösen uralkodnak. Idővel azonban akadtak, akik titokban felingerelték őket, és gyanút keltettek bennük egymás ellen.

De ami Pürrhoszt leginkább bosszantotta, az állítólag a következő volt: A királyok a molosszoszok városában, Passzarónban áldozatot szoktak bemutatni Zeusz Areiosznak, s ilyenkor megesküdtek az épeirosziaknak, és tőlük is esküt vettek, hogy a törvényeket megtartva uralkodnak, de a törvények tiszteletben tartásával a nép is támogatja királyi méltóságukat. Ez meg is történt mindkét király jelenlétében, utána baráti összejövetelt tartottak, amelyen sok ajándékot adtak és kaptak. Ez alkalommal Gelón, Neoptolemosz bizalmas embere, barátságosan köszöntötte Pürrhoszt, s két pár igásökörrel ajándékozta meg. A szintén jelenlevő Mürtilosz pohárnok elkérte az ökröket Pürrhosztól, de az nem neki, hanem másnak adta, emiatt Mürtilosz megneheztelt, s ez nem kerülte el Gelón figyelmét. Meghívta tehát magához vendégségbe a pohárnokot, és mint némelyek mondják, borozgatás közben élvezte Mürtilosz ifjú bájait, majd felbiztatta, hogy álljon Neoptolemosz pártjára, és mérgezze meg Pürrhoszt. Mürtilosz elfogadta az ajánlatot, és úgy tett, mintha helyeselné és egyetértene, de ugyanakkor jelentette a dolgot Pürrhosznak, majd az ő parancsára Gelón figyelmébe ajánlotta Alexikratészt, a főpohárnokot is, mint aki szívesen részt vesz vállalkozásukban. Pürrhosz ugyanis azt akarta, hogy a merénylet tervébe minél több embert beavassanak, és így a gaztettnek minél több tanúja legyen. Miután így tőrbe csalták, Gelón magával rántotta Neoptolemoszt is, aki abban a hiszemben, hogy tervük jó úton halad, nem csinált belőle titkot, hanem örvendezve közölte barátaival. Neoptolemoszt egy alkalommal vendégül látta nővére, Kadmeia, s előtte is nyíltan beszélt az összeesküvésről, azt gondolván, hogy beszélgetésüket nem hallja meg senki sem. Nem is volt a közelben más, csak Phainareté, Szamónnak, Neoptolemosz nyáj- és csordafelügyelőjének a felesége. Az asszony arccal a falnak fordulva feküdt egy pamlagon, és azt hitték, hogy alszik, de titokban mindent kihallgatott, másnap pedig elment Antigonéhoz, Pürrhosz feleségéhez, és elmondta neki Neoptolemosznak és nővérének beszélgetését. Mikor Pürrhosz ezt megtudta, egy ideig nyugton maradt, de egy áldozat alkalmával meghívta vendégségbe Neoptolemoszt és megölte. Régóta maga mögött tudta ugyanis a legbefolyásosabb épeirosziakat, akik nem győzték biztatni, hogy szabaduljon meg Neoptolemosztól, és ne elégedjék meg a királyi hatalom egy kis részével, hanem használja fel természet adta tehetségét, törjön nagyobb dolgokra, és ha gyanakvásában megbizonyosodik, előzze meg Neoptolemoszt, és végezzen vele.

6. Pürrhosz Antigonétól született fiát Bereniké és Ptolemaiosz tiszteletére Ptolemaiosznak, az épeiroszi Kherszonészoszon alapított városát pedig Berenikisznek nevezte el. Ettől az időtől kezdve sok nagy vállalkozást forgatott a fejében, és mivel reményei főként a szomszédos országokra irányultak, a következő ürügyet használta fel, hogy beavatkozzék Makedonia ügyeibe: Kaszandrosz legidősebb fia, Antipatrosz megölte anyját, Thesszalonikét, öccsét, Alexandroszt pedig elűzte. Alexandrosz Démétrioszhoz küldött támogatásért és Pürrhoszt is kérte, hogy segítsen rajta, de Démétriosz sok elfoglaltsága miatt halogatta a támogatást; így Pürrhosz vállalkozott rá, és segítsége fejében Sztümphaiát kérte és a makedoniai Parauaiát, az újonnan meghódított országok közül pedig Ambrakiát, Akarnaniát és Amphilokhiát. A fiatal fejedelem ezeket a területeket átengedte Pürrhosznak, aki megszállta és valamennyit megrakta fegyveres őrséggel, a többi területet pedig elhódította Antipatrosztól, és átadta Alexandrosznak. Lüszimakhosz király sok elfoglaltsága ellenére is szeretett volna Antipatrosz segítségére lenni, s mivel tudta, hogy Pürrhosz semmit nem akar Ptolemaiosz kedve ellenére tenni, sem tőle bármit megtagadni, hamisított levelet küldött neki, amelyben Ptolemaiosz felszólítja, hogy hagyjon fel a hadjárattal, és ezért Antipatrosztól kap háromszáz talentumot. Pürrhosz, amint felnyitotta a levelet, azonnal felfedezte Lüszimakhosz fondorlatát, mert a levél nem a szokásos megszólítással kezdődött: "Atyja köszönti fiát", hanem: "Ptolemaiosz király köszönti Pürrhosz királyt." Pürrhosz emiatt szemrehányást tett Lüszimakhosznak, de azért megkötötte vele a békét, és összegyűltek, hogy áldozattal és esküvel megerősítsék. Mikor egy bikát, bakkecskét és kost vezettek az oltárhoz, a kos minden látható ok nélkül kimúlt, amin a többiek nevettek, de Theodotosz jós megtiltotta Pürrhosznak, hogy esküt tegyen, mondván, hogy ezzel az istenség a három király egyikének halálát jelezte; Pürrhosz így aztán elállt a béke megkötésétől.

7. Alexandrosz ügyei tehát rendeződtek. Ekkor érkezett meg hozzá Démétriosz, amint nyomban kitűnt, kéretlenül, úgyhogy megérkezése csak félelmet keltett. Alig töltöttek ugyanis együtt néhány napot, féltékenységből mindketten cselszövésekbe kezdtek egymás ellen. Démétriosz egy kínálkozó alkalommal meglepte és megölte a fiatal királyt, s magát kiáltatta ki Makedonia királyává. Démétriosznak már korábban is volt panasza Pürrhosz ellen, amikor néhány alkalommal betört thesszaliai területre; ehhez járult az uralkodók vele született betegsége, a kapzsiság, s ez a félelem és a bizonytalanság forrásává tette szomszédságukat, különösen Déidameia halála után. Most, hogy mindketten uralmuk alá hajtották Makedoniát, érdekeik összeütközésbe kerültek, és komolyabb okot találtak a viszálykodásra. Démétriosz éppen az aitólok ellen készült hadjáratra. A győzelem után jelentős haderővel hátrahagyta Pantaukhoszt, és Pürrhosz ellen indult, az pedig, amikor értesült róla, ugyancsak megindult, de elvétették az utat, és elhaladtak egymás mellett. Így aztán Démétriosz betört Épeiroszba, és feldúlta az országot, Pürrhosz pedig Pantaukhosszal találkozott össze, és csatára vonult fel ellene. Nagy és félelmetes küzdelem fejlődött ki, főként a vezérek körül. Pantaukhosz, aki Démétriosz hadvezérei közt bátorságban, testi erőben és kardvívásban kétségtelenül a legkiválóbb volt, s emellett vakmerő és büszke harcos is, párviadalra hívta ki Pürrhoszt, aki nem maradt el egyetlen király mögött sem vitézségben és dicsőségben, erényével pedig Akhilleusz hírnevének óhajtott részese lenni. Most is áttört az első sorokon, úgy ment Pantaukhosz ellen. Először lándzsájukkal csaptak össze, azután kézitusára került sor, s mindketten nagy erővel és ügyességgel forgatták kardjukat. Pürrhosz egy sebet kapott s kettőt adott - a combján és a nyakán döfte meg Pantaukhoszt -, és visszaverte, majd földre terítette ellenfelét, de nem ölte meg, mert barátai kimentették a kezéből. Az épeirosziakat azonban fellelkesítette királyuk győzelme, megcsodálták vitézségét, majd áttörték a makedónok phalanxát, és a megvert ellenséget üldözőbe fogták; sokukat megölték, és ötezer foglyot ejtettek.

8. A párviadal után a makedónok nem haragudtak és gyűlölködtek Pürrhoszra mindazért, amit elszenvedtek tőle, hanem inkább tisztelték és csodálták vitézségéért, és aki csak látta tetteit, vagy vele együtt harcolt, róla beszélt. Arckifejezését, gyorsaságát, mozgását hasonlónak találták Alexandroszéhoz, harci tüzében és erejében őreá ismertek. A többi király bíborköntösével, testőrségével, nyakának különleges tartásával és fensőbbséges beszédével utánozta Alexandroszt, egyedül Pürrhosz volt egyenlő vele fegyverforgatásban és karjának erejében. Taktikai és hadvezéri tudományának és tehetségének tanújelei ránk maradt irataiban találhatók meg. Mondják, hogy amidőn Antigonoszt megkérdezték, kit tart a legnagyobb hadvezérnek, azt mondta, Pürrhoszt, ha majd megöregszik - de csak saját kortársai közül választott. Hannibál tapasztalat és tehetség dolgában Pürrhoszt tartotta elsőnek minden hadvezér közt, másodiknak Scipiót, saját magát pedig csak harmadiknak, amint erről Scipio életrajzában is szó van. Általában úgy látszik, hogy Pürrhosz csak a legkirályibb tudománnyal, a hadvezetéssel törődött és más csillogó hiúságokra semmit nem adott. Mint mondják, egyszer megkérdezték tőle, ki a jobb fuvolás, Püthón-e vagy Kaphisziasz, mire azt felelte, hogy Polüszperkhón a legjobb hadvezér, mintha egy királyhoz csak az illenék, hogy egyedül a hadvezetéssel törődjék és arról tudjon. Barátaihoz nyájas volt; ha haragudott, hamar megbékélt, a szívességeket pontosan és készségesen viszonozta. Amikor Aeroposz meghalt, nagyon le volt sújtva, és bár azt mondta, hogy Aeroposszal az történt, ami minden ember közös sorsa, mégis vádolta és hibáztatta önmagát, mert lassú és hanyag volt iránta érzett hálája lerovásában. Azok ugyanis, akik pénzzel tartoznak, adósságukat visszafizethetik hitelezőik örököseinek is, de méltán okoz fájdalmat minden derék és igazságos embernek, ha hálánk viszonzását jótevőink már nem érhetik meg. Amikor Ambrakiában azt kívánták tőle, hogy száműzzön valakit, aki megrágalmazta és rosszakat mondott róla, Pürrhosz így felelt: "Maradjon inkább idehaza, és rágalmazzon néhány ember előtt, mint hogy szertejárjon a világban, és minden ember előtt terjessze a rossz híremet." Midőn egy alkalommal fiatalemberek borozás közben sértő szavakkal beszéltek róla, s ezért felelősségre vonták őket, megkérdezte tőlük, valóban mondták-e ezeket a dolgokat. "Mondtuk bizony, király - felelték -, sőt mondtunk volna többet is, ha több borunk lett volna." Pürrhosz erre nevetve elküldte őket.

9. Antigoné halála után, hogy helyzetét s hatalmát megerősítse, több házasságot kötött. Előbb feleségül vette a paiónok királyának, Autoleónnak leányát, azután Birkennát, aki az illürök királyának, Bardüllisznek volt a leánya, s a szürakuszai Agathoklész leányát, Lanasszát, aki hozományul Kerküra városát kapta, amelyet Agathoklész elfoglalt. Antigonétól született fia volt Ptolemaiosz, Lanasszától Alexandrosz és Birkennától a legfiatalabb, Helenosz. Valamennyi fiát jó katonának és bátor harcosnak nevelte, s úgyszólván születésüktől fogva küzdelemre szoktatta őket. Mondják, hogy amikor egyik fia még kisgyermek korában megkérdezte tőle, kire hagyja trónját, így szólt: "Akinek kardja legélesebb lesz közöttetek." Ez a kijelentés felért a tragédia átkával:

Ilyen vad és állatias vágyakat ébreszt a kapzsiság.

10. A csata után Pürrhosz büszkén tért haza, s élvezte hírnevét és dicsőségét; az épeirosziak sasnak nevezték el, s ő így szólt: "Általatok lettem sassá. Hogyan is ne lettem volna, hiszen fegyvereitek mint sebes szárnyak emeltek a magasba!" Nem sokkal később megtudta, hogy Démétriosz súlyosan megbetegedett, ezért hirtelen betört Makedoniába, hogy portyázással zsákmányra tegyen szert. Kis híján az egész országot meghódította, és kardcsapás nélkül majdnem megszerezte magának a királyságot is; minden ellenállás nélkül eljutott ugyanis egészen Edesszáig, a makedónok közül sokan még csatlakoztak is hozzá, és szövetségeséül szegődtek. A veszély talpra állította a gyengélkedő Démétrioszt. Barátai és vezérei is rövid idő alatt nagy hadsereget gyűjtöttek össze, s így megerősödve és nekibátorodva rátámadtak Pürrhoszra, aki inkább csak rablási szándékkal érkezett, ezért nem tartott ki, hanem veszni hagyta csapatai egy részét és visszavonult, mivel közben hevesen támadták a makedónok is. Bár Démétriosz könnyen és gyorsan kiűzte Pürrhoszt országából, továbbra sem feledkezett meg róla; csakhogy ekkor nagyobb ügyek foglalták le. Elhatározta ugyanis, hogy százezer főnyi hadsereggel és ötszáz hajóval visszaszerzi atyai királyságát. Ezért nem akart Pürrhosszal háborúba keveredni, sem a makedónokat otthagyni ilyen sok gondot okozó szomszéddal a nyakukon; így tehát, mivel nem volt rá ideje, hogy háborút viseljen ellene, kiegyezett és békét kötött vele, hogy a többi király ellen fordulhasson. Amikor az egyezség létrejött közöttük, és Démétriosz szándéka a nagyarányú előkészületekből nyilvánvalóvá lett, a királyok félelmükben követeket és leveleket küldtek Pürrhoszhoz, s csodálkozásukat fejezték ki, hogy elszalasztja a kedvező alkalmat, és megvárja, míg Démétriosz indít háborút ellene, holott most, amikor sok ügyes-bajos dolga lefoglalja, könnyűszerrel ki lehetne űzni Makedoniából. Ehelyett addig vár, amíg Démétriosznak lesz ráérő ideje, és hatalma megnövekszik; akkor majd a molosszoszok földjén harcolhat templomaiért és ősei sírjáért. Felhánytorgatták, éppen most nem cselekszik, amikor Démétriosz az oka, hogy Kerkürát feleségével együtt elvesztette. Lanassza ugyanis megneheztelt Pürrhoszra, mert figyelmesebb volt barbár feleségeihez, és Kerkürába távozott, s mivel király felesége kívánt lenni, magához hívta Démétrioszt, mert tudta, hogy ő az a király, aki hajlandó megnősülni. Démétriosz el is hajózott Lanasszához, feleségül vette, és a városban helyőrséget hagyott hátra.

11. A királyok nemcsak Pürrhosszal leveleztek, hanem maguk is igyekeztek gondot okozni a még mindig habozó és készülődő Démétriosznak. Ptolemaiosz nagy hajóhaddal elindult, és átpártolásra bírta a görög városokat. Lüszimakhosz Felső-Makedoniába tört be, és végigsarcolta az országot. Pürrhosz ugyanekkor Beroia ellen vonult, feltételezve - s valóban így is történt -, hogy Démétriosz, mialatt Lüszimakhosz elé siet, az ország alsó részét védtelenül hagyja. Pürrhosz ezen az éjszakán azt álmodta, hogy a Nagy Alexandrosz hívja magához. Elment hozzá, és ágyban fekve találta. A király igen barátságosan és jóindulattal szólt hozzá, kijelentvén, hogy kész örömmel segít neki. Pürrhosz nagy merészen így szólt hozzá: "És beteg létedre, ó, király, hogyan tudsz te nekem segíteni?" "Pusztán a nevemmel" - felelte neki Alexandrosz, majd felült nüszai lovára, és az ellenség ellen vezette a csapatokat. Ez az álombéli látomás még több bizalmat öntött Pürrhoszba, gyorsan átvonult a közbeeső vidéken és elfoglalta Beroiát; seregének nagyobb részét a városban szállásolta el, az ország többi részét pedig vezérei vették birtokukba. Amikor Démétriosz ezt meghallotta, és észrevette, hogy a makedónok körében veszélyes lázongás ütötte fel a fejét, abbahagyta az előrenyomulást. Megijedt ugyanis, hogy ha emberei közel jutnak Lüszimakhoszhoz, átállnak ehhez a makedón származású híres királyhoz. Ezért visszafordult, s az idegen és a makedónok által is gyűlölt Pürrhosz ellen támadt.

Mikor azonban táborát a közelben felütötte, sokan kijöttek Beroiából, és dicsérték előtte Pürrhoszt mint harcban legyőzhetetlen, dicső férfiút, aki nyájasan és emberségesen bánik a hadifoglyokkal. Többeket maga Pürrhosz küldött ki, s ezek - makedónoknak adván ki magukat - kijelentették, itt az ideje, hogy megszabaduljanak Démétriosz terhes uralmától, s átpártoljanak a népszerű és katonáit szerető Pürrhoszhoz. Ezekre a szavakra lázadás tört ki a seregben, a katonák máris Pürrhoszt keresték tekintetükkel, aki meg is jelent, véletlenül éppen levett sisakkal, de amikor megértette, hogy így nem ismerik fel, feltette sisakját a fejére, és azonnal felismerték díszes sisakforgójáról s a rajta levő kecskeszarvról; erre a makedónok hozzá futottak, jelszót kértek tőle, mások meg tölgyfalombbal koszorúzták fejüket, mert azt látták, hogy a környezetében levők is tölgyfalombot viselnek. Sőt akadtak, akik merészen Démétriosz szemébe mondták, hogy jobban teszi, ha önként félreáll és átadja országa ügyeinek intézését. Mikor Démétriosz látta, hogy a lázadó hadsereg hangulata megfelel ezeknek a szavaknak, megrémült, titokban elosont, közönséges kalappal és egyszerű katonaköpennyel álcázva el magát. Így Pürrhosz minden harc nélkül hatalmába kerítette a tábort és kikiáltatta magát Makedonia királyává.

12. Ekkor azonban megjelent Lüszimakhosz, kijelentette, hogy Démétriosz bukása kettőjük közös munkájának az eredménye, és követelte a királyság felosztását. Pürrhosz, mivel nem bízott a makedónokban, és kétségbe vonta hűségüket, elfogadta Lüszimakhosz ajánlatát, s egymás között felosztották az országot és a városokat. Ez pillanatnyilag hasznos megoldás volt és megszüntette közöttük a háborút; nem sokkal később azonban belátták, hogy az osztozkodás nem az ellenségeskedések megszüntetését, hanem a kölcsönös vádaskodások és viszályok kezdetét jelentette.

Mert akik kapzsiságának sem tenger, sem hegyvidék, sem lakatlan pusztaság nem szab mértéket, s akiknek szenvedélyét nem szorítja korlátok közé az Európát és Ázsiát egymástól elválasztó határ, hogyan maradhatnának nyugton meglevő javaik birtokában, és hogyan ne követnének el jogtalanságot, ha egymásnak közvetlen szomszédjává lesznek? Ez nyilván teljesen lehetetlen. Az ilyenek állandóan háborúskodnak, mert a cselszövés és az irigység hozzátartozik természetükhöz. A két szót, a háborút és a békét, úgy használják, mint a pénzt, saját érdekük, és nem az igazság szolgálatában. Jobb is, ha nyíltan háborúskodnak egymás ellen, mint hogy a jogtalanság hiányát és szünetelését igazságnak és barátságnak nevezzék. Ezt bizonyítja Pürrhosz esete is. Hogy Démétriosz újra növekvő hatalmának gátat vessen, s hogy lassan visszatérő erejét megbénítsa, a görögök pártjára állt és Athénba utazott. Felment az Akropoliszra, áldozatot mutatott be az istennőnek, majd lesietett, és azt mondta az athéni népnek, jólesik neki jóakaratuk és hűségük, de ha józan eszükre hallgatnak, soha más királyt be ne eresszenek városukba, s a kapukat ne nyissák ki előtte. Ezután békét kötött Démétriosszal, majd midőn Démétriosz áthajózott Ázsiába, Lüszimakhosz biztatására elpártoltatta Thesszaliát, megtámadta az ottani görög helyőrségeket, már csak azért is, mert a makedónoknak jobb hasznát látta, ha háborúskodnak, mint ha tétlenkednek; de különben is, ő maga sem termett arra, hogy nyugton maradjon. Végül mikor Démétriosz Szíriában vereséget szenvedett, Lüszimakhosz, aki biztonságban érezte magát és ráért, azonnal az Edessza közelében táborozó Pürrhosz ellen indult, megtámadta és kézre kerítette élelmiszer-utánpótlását, amivel azonnal az éhínség veszélyének tette ki, de ezenkívül levelekben és személyes tárgyalások útján az előkelő makedónokat is ellene ingerelte. Szemrehányást tett nekik, hogy olyan idegent választottak fejedelmükké, akinek ősei a makedónok rabszolgái voltak, a Nagy Alexandrosz barátait és bizalmas híveit pedig kiűzték Makedoniából. A makedónok hallgattak ezekre a beszédekre, és Pürrhosz megijedt. Visszavonult az épeiroszi és szövetséges hadsereggel, és úgy veszítette el Makedoniát, ahogyan megszerezte. Ezért nem vádolhatják a királyok a köznépet, hogy érzelmeit saját érdeke szerint változtatja, mert a nép csak a fejedelmek példáját követi, akik a hűtlenségnek és árulásnak valóságos tanítómesterei, s azt vallják, hogy az arat több sikert, aki kevésbé törődik az igazsággal.

13. Pürrhosznak, miután visszatért Épeiroszba, és feladta Makedoniát, megadta a sors, hogy nyugodtan élvezze meglevő javait és országában békében uralkodjék alattvalóin, de ő elviselhetetlen henyélésnek tekintette, hogy ne okozzon másoknak vagy ne szenvedjen másoktól rosszat; mint Akhilleusz, ő sem viselte el a tétlenséget,

Vágyai hamarosan a következőképpen találtak utat és módot tevékenységre:

A rómaiak hadban álltak a tarentumiakkal. Mivel a népvezérek meggondolatlansága és vakmerősége miatt képtelenek voltak a háború folytatására is, megszüntetésére is, elhatározták, hogy Pürrhoszt teszik meg vezérükké, és meghívják a háború irányítására, mert neki van a legtöbb ráérő ideje a királyok közül, és mert igen tehetséges hadvezér. Az idősebb és józanabb gondolkodású polgárok nyíltan ellenezték ezt az elhatározást, de a háborús pártiak hangos kiáltozása és erőszakoskodása beléjük fojtotta a szót. A többiek, amikor ezt látták, elhagyták a népgyűlést, de akadt egy tiszta fejű ember, név szerint Metón, aki azon a napon, amikorra a döntést kitűzték a határozat felett, s a népgyűlés már összeült, fején hervadt virágkoszorúval, kezében lámpással, mint a részegek, maga előtt egy fuvolásnővel, táncolva megjelent a népgyűlésen. Az ilyen tömeges népgyűléseken nemigen tartanak rendet, így amikor meglátták, némelyek tapssal, mások nevetéssel fogadták, de útját senki nem állta, sőt biztatták a nőt, hogy fuvolázzon, őt pedig, hogy énekeljen, s menjen a középre. Úgy látszott, hogy megfogadja a biztatást, de amikor csend támadt, így szólt: "Tarentumi férfiak, jól teszitek, ha nem bosszankodtok, hogy bárki tréfálkozzék és jókedvű legyen, amíg teheti. Ha van egy csepp eszetek, most élvezzétek ki a szabadságotokat, mert más élethez és más rendhez kell szoknotok, mihelyt Pürrhosz megjelenik itt a városban." Szavaival sok tarentumit meggyőzött, és megzavarodott moraj futott át a népgyűlésen, mert helyesen szólott.

Akik azonban féltek tőle, hogy békekötés esetén a város kiszolgáltatja magát a rómaiaknak, szidalmazták a népet, hogy így a szívére veszi egy részeg ember szemtelen csúfolódását; csoportokba verődtek tehát Metón körül, és kikergették a gyűlésből. Így aztán elfogadták a határozatot, és követeket küldtek Épeiroszba nemcsak a maguk, hanem az itáliai görögök nevében is. A követek ajándékot vittek Pürrhosznak, és elmondták, hogy híres és hadban tapasztalt hadvezérre van szükségük. Igen tekintélyes haderővel rendelkeznek, mondották, mert a lucaniaiak, a messzapiaiak, a samnisok és tarentumiak hadseregében húszezer lovas és háromszázötvenezer gyalogos katona van. Mindez nemcsak Pürrhoszt lelkesítette fel, hanem az épeirosziakban is nagy vágyat és kedvet ébresztett a hadjáratra.

14. Volt egy bizonyos Kineasz nevű, nagyon értelmesnek tartott thesszaliai férfiú, Démoszthenésznek, a szónoknak a tanítványa. Úgy látszik, egyedül ő volt rá képes az akkori szónokok között, hogy hallgatói emlékezetében felidézze, milyen volt Démoszthenész szónoki hatalma és lángoló ereje. Kineasz Pürrhosz bizalmas híve volt, és a király gyakran küldte a városokhoz, mintegy igazolva Euripidész mondását arról, hogy

Ezért mondta Pürrhosz, hogy Kineasz több várost szerzett meg neki szavaival, mint saját maga fegyverrel; ezért mindig igen nagy tiszteletben tartotta, és fontos ügyekben hallgatott tanácsára. Amikor Kineasz látta, hogy Pürrhosz milyen buzgón készülődik Itáliába, kivárta, míg a király ráér, és a következő beszélgetést folytatta vele: "Azt mondják, Pürrhosz, hogy a rómaiak igen kiváló katonák, és sok harcias népet leigáztak. Ha az isten megadja, hogy legyőzzük őket, mit kezdünk a győzelemmel?" Erre Pürrhosz így felelt: "Magától értetődő dolgot kérdezel tőlem, Kineasz. Ha egyszer legyőztük a rómaiakat, nem lesz egyetlen barbár vagy görög város sem, amely szembeszáll velünk; miénk lesz egész Itália, amelynek nagyságát, gazdagságát és hatalmát senki nem ismeri jobban, mint éppen te." Rövid gondolkodás után Kineasz így folytatta a beszélgetést: "Ha pedig elfoglaljuk Itáliát, király, mit teszünk?" És Pürrhosz, aki még nem értette, mire céloz Kineasz, így szólt: "A közelből Szicília nyújtja ki felénk kezét, ez a gazdag és sűrűn lakott sziget, amelyet könnyen elfoglalhatunk, mert, Kineasz, ott most Agathoklész halála óta mindenütt lázongás ütötte fel a fejét; a városokban zűrzavar és a népvezérek vad szenvedélye uralkodik." "Valószínűleg úgy van, ahogyan mondod - folytatta Kineasz -, de vajon Szicília elfoglalása véget vet-e hadjáratunknak?" "Ha isten győzelmet és sikert ad nekünk - mondta Pürrhosz -, ez csak előjátéka lesz későbbi nagy vállalkozásainknak, mert, ha egyszer elérhetjük, miért tartóztatnánk meg magunkat Libüától és Karthágótól? Hiszen Agathoklész, amikor titokban elosont Szürakuszaiból, és néhány hajóval átkelt a tengeren, kis híján elfoglalta. Ha mindezeket a területeket meghódítjuk, ellenségeink közül, akik most oly dölyfösen lenéznek bennünket, egy se lesz, aki szembeszáll velünk." "Nem lesz senki - felelte Kineasz -, sőt világos, hogy ilyen nagy hatalommal újra el lehet foglalni Makedoniát, és szilárdan uralkodni Görögországon. De ha mindez így történik velünk, mit teszünk akkor?" Pürrhosz nevetett, és így folytatta: "Élvezzük zavartalan nyugalmunkat, kedves barátom, pohárral a kezünkben vidám beszélgetés közben örvendezünk minden áldott nap." Kineasz ekkor félbeszakította Pürrhosz szavait, s így szólt: "De vajon mi akadályoz meg bennünket, hogy poharat vegyünk a kezünkbe, és jól töltsük az időt egymás társaságában? Hiszen már most is megtehetjük minden fáradság nélkül, amit csak vérrel, sok vesződség és veszedelem árán fogunk elérni, sok bajt okozva másoknak és önmagunknak." Kineasz inkább csak felingerelte Pürrhoszt szavaival, de elhatározásában nem ingatta meg, mert hiába látta be a király, hogy nagy boldogságról mond le, képtelen volt felhagyni vágyaival.

15. Pürrhosz háromezer emberrel előreküldte Kineaszt a tarentumiakhoz. Aztán megérkezett Tarentumból a sok lószállító hajó, fedett gálya és mindenféle teherhajó. Ezekbe belerakott húsz elefántot, háromezer lovast, húszezer gyalogost, kétezer íjászt és ötszáz parittyást. Ezzel elkészülvén, elvitorlázott, de mikor az Ión-tenger közepére érkeztek, heves északi szél zúdult reájuk, ami az év ilyen szakaszában ritkán történt meg. Ő maga, hála tengerészei és kormányosai ügyességének és fáradozásának, megbirkózott a viharral, és nagy üggyel-bajjal a part felé haladt, de hajóhada nagyobb része szanaszét szóródott, egyesek messzire elsodródtak az itáliai partoktól és elvetődtek a Szicília és Libüa menti vizekre, mások pedig nem tudták megkerülni Iapügia hegyfokát, és az éjszaka a nyílt tengeren érte őket. A viharosan hullámzó tenger árja a hajókat rejtett szirtekre és zátonyokra sodorta, úgyhogy valamennyi odaveszett a király hajójának kivételével, amely mindaddig, amíg a hullámok oldalt érték (nagy és jól épített vízi jármű volt), jól tartotta magát a haragos tengerrel szemben; mikor azonban a szél szembefordult velük, és a szárazföldről kezdett fújni, a hajó abban a veszélyben forgott, hogy a hullámok összetörik az elülső részét. Hagyni, hogy a szörnyen háborgó nyílt tenger és a folyton változó szélroham hajtsa vissza őket, minden más bajnál félelmetesebb lett volna. Pürrhosz ekkor felkelt, és belevetette magát a tengerbe; erre barátai és testőrei egymással versengve lelkesen követték példáját, de éjszaka az óriási hullámverés és a nagy zúgás megnehezítette a dolgukat. Végre hajnal felé, amikor a szél lassanként lecsillapodott, Pürrhosz keserves vergődés árán, halálosan kimerülve partot ért. Csak lelkierejének és merész kitartásának köszönhette, hogy túlélte a veszélyt. A messzapiaiak, akiknek partjára a vihar kivetette, odafutottak hozzá, és készségesen felajánlották segítségüket, majd később néhány hajó is épségben partot ért; ezeken kisebb számú lovasság, kétezer gyalogos és két elefánt menekült meg.

16. Pürrhosz ezekkel Tarentum irányába vonult, Kineasz pedig, mihelyt értesült a történtekről, eléje ment katonáival. Amikor Pürrhosz megérkezett a városba, semmit nem tett a tarentumiak kedve és tetszése ellenére, és semmi erőszakos rendszabályt nem alkalmazott velük szemben, amíg hajói épségben meg nem érkeztek a tengerről, és hadereje java része össze nem gyülekezett. Mivel látta, hogy a város népe szigorú kényszer nélkül nem képes megmenteni másokat vagy önmagát, sőt mialatt harcolnak érte, otthon a fürdőkben és lakomákon tölti az időt, bezáratta a tornacsarnokokat és a fedett sétányokat, ahol a tarentumiak szócsatákkal viseltek háborút teljes tétlenségben, s eltiltatta az időszerűtlen vidám lakomákat és táncmulatságokat; fegyverbe szólította a lakosokat, s az újoncszedést kérlelhetetlen szigorúsággal végrehajtotta, így aztán sokan eltávoztak a városból, mert nem szokták meg, hogy parancsoljanak nekik, és rabszolgaságnak tekintették, hogy ne azt tegyék, amihez kedvük van.

Közben jelentették Pürrhosznak, hogy Laevinus római consul nagy hadsereggel vonul ellene, és már Lucaniát pusztítja, de szövetségesei még nem érkeztek meg. Mivel veszélyesnek tartotta, hogy vesztegeljen és ne törődjön az ellenség közeledésével, kivonult hadseregével, de hírnököt küldött a rómaiakhoz, nem volna-e kedvük, hogy háború helyett elfogadják az itáliaiak feltételeit, és vitás ügyükben megtegyék őt döntőbírónak. Laevinus erre azt felelte, hogy a rómaiak nem teszik meg Pürrhoszt döntőbírónak, de mint ellenségtől sem félnek tőle; ezért Pürrhosz továbbnyomult előre, és tábort ütött a Pandoszia és Hérakleia közötti síkságon. Amikor értesült róla, hogy a rómaiak közel vannak, és a Siris folyón túl táboroznak, a folyó felé lovagolt, hogy megszemlélje őket, majd amikor meglátta hadállásaikat, őrségeiket, szépen elrendezett táborukat, elcsodálkozott, és így szólt legközelebb levő barátaihoz: "Ezeknek a barbároknak a csatarendje, Megaklész, igazán nem barbár, de majd meglátjuk, mit tudnak." Majd a történendők miatti aggodalmában elhatározta, hogy megvárja a szövetségeseket; arra az esetre pedig, ha a rómaiak előbb kísérelnék meg az átkelést, őrséget állított a folyó partján, hogy megakadályozza őket szándékukban. A rómaiak azonban, éppen, mert meg akarta várni szövetségeseit, siettek meghiúsítani tervét, és hozzákezdtek, hogy átkeljenek a folyón; a gyalogság egy gázlón, a lovasság több helyen kelt át, s így a görögök attól félve, hogy bekerítik őket, visszavonultak. Amikor Pürrhosz ezt észrevette, zavarba jött, és megparancsolta vezéreinek, hogy a gyalogságot állítsák azonnal csatarendbe, és maradjanak fegyverben, ő maga pedig háromezer lovassal előrenyomult abban a reményben, hogy az ellenséget még az átkelés rendetlenségében találja. Amikor meglátta a folyó partján feltűnő sok pajzsot és a csatarendben ellene nyomuló lovasságot, zárt sorokban támadásba lendült; azonnal szembetűnt rendkívül szép és pompás fegyvereivel, de tetteivel is megmutatta, hogy vitézsége semmiben sem marad el hírneve mögött. Egész testtel vetette magát a küzdelembe, a rátámadókat erélyesen visszaverte, és közben számításaira figyelt. Nem veszítette el lélekjelenlétét, és úgy irányította a csata folyását, mintha kívülálló szemlélő volna: hol itt, hol ott jelent meg, és segítségére sietett azoknak, akikről azt gondolta, hogy szorongatott helyzetbe kerültek.

Ekkor a makedón Leonnatosz észrevette, hogy egy itáliai felfigyelt Pürrhoszra, lovát feléje fordította, és minden mozdulatát tekintetével kísérte: "Látod, király, azt a barbárt fehér lábú fekete lován? Úgy látszik, valami szörnyű nagy dologban töri a fejét. Csak téged néz és rád figyel, telve vad indulattal, és másokkal semmit nem törődik. Óvakodjál tőle!" "Sorsát senki nem kerülheti el, Leonnatosz - mondta erre Pürrhosz -, de sem ez, sem más itáliai nem köszöni meg, ha kézitusába kezd velünk." Miközben ez a szóváltás folyt közöttük, az itáliai támadásra emelte lándzsáját, megsarkantyúzta lovát, és Pürrhoszra rohant. Lándzsájával leszúrta a király lovát, Leonnatosz pedig az ő lovát döfte le. Mindkét ló összerogyott, Pürrhoszt körülvették barátai, és fölemelték, az itáliait pedig harc közben megölték. Az itáliai név szerint a frentanusok törzséből való Oplacus volt, egy lovascsapat parancsnoka.

17. Ez az eset megtanította Pürrhoszt, hogy óvatosabb legyen, és amikor látta, hogy a lovasok nem tudnak helytállni, a phalanxot szólította és vetette be az ütközetbe. Köpenyét és fegyverzetét átadta egyik bizalmas hívének, Megaklésznak, s az ő fegyvereivel álcázva magát indult a rómaiak ellen, akik helytálltak és felvették a küzdelmet, de a csata hosszú ideig eldöntetlen maradt, mert, mint mondják, a menekülők és az üldözők hétszer fordultak újra vissza. A fegyverzet kicserélése megmentette ugyan a király életét, de kis híja volt, hogy ügyeinek kárt nem okozott, és meg nem fosztotta a győzelemtől is, mert a sok ellenséges katona közül, akik Megaklészra támadtak, egy bizonyos Dexoosz eltalálta és halálosan megsebezte, majd felkapta sisakját és köpenyét, s Laevinushoz vágtatott vele, hogy megmutassa neki, közben pedig azt kiáltozta, hogy megölte Pürrhoszt. Amikor a hadsorok előtt végighordozták és felmutatták a zsákmányt, a rómaiak örömujjongásban törtek ki, a görögökön viszont levertség és csüggedés vett erőt; míg aztán Pürrhosz is értesült a történtekről. Fedetlen fővel vágtatott a görögökhöz, és karját a harcolók felé nyújtva hangosan kiáltotta a tulajdon nevét. Végül is az elefántok keltettek komoly zavart a rómaiak soraiban; lovaik, mikor a vadállatok még a közelükbe sem értek, megbokrosodtak, és magukkal ragadták lovasukat. Pürrhosz thesszaliai lovasságával rátört a megzavarodott római hadsorokra, és nagy öldöklés közben megfutamította őket. Dionüsziosz úgy tudja, hogy tizenötezren estek el a rómaiak közül, Hierónümosz szerint azonban csak hétezren; Pürrhosz hadseregéből tizenháromezret említ Dionüsziosz, Hierónümosz azonban négyezernél is kevesebbet. Pürrhosz elveszítette barátai és hadvezérei közül azokat, akiknek legtöbb hasznát vette, és akikben leginkább bízott; de elfoglalta a rómaiak kiürített táborát, a velük szövetséges városokat megnyerte magának, nagy területet dúlt fel, és oly messzire nyomult előre, hogy már csak háromszáz sztadionnyira volt Rómától. Az ütközet után nagy számmal érkeztek a lucaniaiak és samnisok, akiknek szemrehányást tett késlekedésük miatt, de nyíltan kimutatta, mennyire örül, hogy csak a tarentumiakkal is legyőzte a rómaiak nagy haderejét.

18. A rómaiak Laevinust nem fosztották meg hivatalától, bár állítólag Caius Fabricius azt mondta, hogy nem az épeirosziak győzték le a rómaiakat, hanem Pürrhosz győzte le Laevinust; úgy gondolva a dolgot, hogy nem a haderő, hanem a hadvezetés okozta a vereséget. A légiókat tehát kiegészítették, sőt buzgón újakat is állítottak fel, és olyan bizakodva, annyira büszkén beszéltek a háborúról, hogy Pürrhosz nagyon meghökkent. Helyesnek tartotta tehát, hogy követséggel kísérletezzék, hátha a rómaiak hajlandók a békés megegyezésre. Úgy gondolkodott, hogy a város elfoglalása és teljes meghódítása nem volna csekély feladat, és meglevő hadseregével nem is tudná végrehajtani, de a béke megkötése és győzelme után a barátságos kiegyezés nagymértékben növelné hírnevét. Kineaszt küldte el követségbe, aki találkozott a város befolyásos embereivel, s a király nevében ajándékokat küldött az asszonyoknak és a gyermekeknek. Az ajándékokat senki nem fogadta el, de minden férfi és nő azt válaszolta, hogy ha létrejön a béke a néppel, ők is készek lesznek tiszteletüket és hálájukat kimutatni a király iránt. Kineasznak a senatusban elmondott megnyerő és barátságos beszédét nem fogadták kedvezően és megegyezésre készen, pedig Pürrhosz felajánlotta, hogy a hadifoglyokat váltságdíj nélkül szabadon engedi, és kész Róma segítségére lenni egész Itália meghódításában; mindezért nem kér mást, csak barátságot önmagának és biztonságot a tarentumiaknak. Nyilvánvaló volt, hogy sokan hajlottak a békére, mert máris nagy vereséget szenvedtek, és újabb vereségtől féltek, tekintve, hogy az itáliaiak csatlakoztak Pürrhoszhoz, akinek így igen megnövekedett a hatalma. Appius Claudius azonban, egy kiváló férfiú, aki öregkora és vaksága miatt visszavonult a politikai élettől, amikor értesült a király békeajánlatáról, és arról a hírről, hogy a senatus hajlik megszavazni a béke megkötését, nem tudta magát türtőztetni, hanem gyaloghintóba ültette és szolgáival a forumon keresztül a senatus üléstermébe vitette magát. A kapuban fiai és vejei fogadták, karon fogva bevezették az ülésterembe, és a senatus meghatódott tisztelettel csendben fogadta.

19. Appius szólásra emelkedett, s így szólt: "Eddig keserves szerencsétlenségnek tartottam a szememmel történt bajt, rómaiak; de most fájlalom, hogy vakságom mellett nem vagyok süket is, és így hallanom kell szégyenletes tanácskozástokat és határozataitokat, amelyekkel Róma dicsőségét gyalázzátok. Mivé lesz az egész világ színe előtt büszkén hangoztatott dicsekvésetek, hogyha a hatalmas Alexandrosz annak idején Itáliába jött volna és harcba szállt volna velünk, akkori ifjakkal és férfikorban lévő apáinkkal, bizony most nem tartanánk győzhetetlennek, hiszen vagy megfutott, vagy pedig valahol itt esett volna el, és Rómát még dicsőbbé tette volna. Ti most ezeket a szavakat üres hencegéssé fokozzátok le, amidőn féltek a makedónok mindenkori zsákmányától, a khaóniaiaktól és a molosszoszoktól, és reszkettek Pürrhosztól, aki egész életét azzal töltötte, hogy kísérgette és kiszolgálta Alexandrosz egyik testőrét. Most nem is annyira azért kódorog itt Itáliában, hogy segítsen az itt lakó görögökön, mint inkább azért, hogy megszökjön odaát élő ellenségeitől, s még nekünk ígérget vezető szerepet azzal a hadsereggel a háta mögött, amely ahhoz sem volt elegendő, hogy megtartsa Makedonia egy kis részét. Ne gondoljátok, hogy megszabadultok tőle, ha barátotokká teszitek, inkább még azokat is magatok ellen uszítjátok, akik megvetnek benneteket, mert rajtatok könnyű győzelmet aratni, hiszen Pürrhosz, ahelyett, hogy lakolna vakmerőségéért, a rómaiak megszégyenítésének fejében még Tarentumot és Samniumot is elnyeri, és úgy távozik." Appius beszédének hatására a rómaiak harci buzgalma fellángolt, és Kineaszt azzal a válasszal küldték el, hogy hagyja el Pürrhosz Itáliát, ha óhajtja, és akkor majd tárgyalást kezdhet velük a békéről és barátságról; de amíg Itáliában tartózkodik hadseregével, a rómaiak teljes erejükkel harcolni fognak ellene, ha még tízezer Laevinust verne is le. Mondják, hogy Kineasz, mialatt Rómában időzött, célul tűzte ki, hogy megfigyelje és buzgón tanulmányozza a rómaiak életmódját és alkotmányát, s meggyőződött erényeikről a legkiválóbb rómaiakkal való személyes érintkezésben. Erről sokat beszélt Pürrhosznak is, és elmondta neki, hogy a senatust mintegy királyok gyülekezetének látta; de tart a néptől is, mert az a meglepetés érheti az övéiket, hogy a lernai kígyóval kell majd harcolniok, hiszen a consulnak máris kétszer akkora hadsereg áll rendelkezésére, mint azelőtt, s még ennél is sokszorosan többen vannak olyan rómaiak, akik képesek fegyverviselésre.

20. Ezután követség érkezett Pürrhoszhoz a hadifoglyok ügyében Caius Fabricius vezetésével, akiről Kineasz azt állította, hogy derék ember és jó katona lévén nagy tekintélynek örvend a rómaiak között, de nagyon szegény. Pürrhosz kitüntetőleg a kedvében akart járni és rábeszélte, hogy fogadjon el tőle aranyat, minden becstelen ok nélkül, tisztán csak barátságának és vendégszeretetének jeléül. Fabricius visszautasította az ajánlatot, és Pürrhosz akkor nem is erőltette tovább, de másnap rá akart ijeszteni. A római követ még soha nem látott elefántot, s Pürrhosz megparancsolta, hogy beszélgetésük közben a legnagyobb elefántot állítsák a háta mögött egy függöny mögé. Mikor ez megtörtént, adott jelre a függönyt széthúzták, az elefánt ormányát Fabricius feje fölött magasra emelve, váratlanul megjelent, s félelmetes és vad hangot hallatott. Fabricius nyugodtan Pürrhoszhoz fordult, s mosolyogva ezt mondta neki: "Sem tegnap az arany, sem ma ez a fenevad nem volt rám semmi hatással."

A lakomán sok mindenről folyt a beszélgetés, de főként Görögországról és a filozófusokról; Kineasz éppen Epikuroszról beszélt, és követőinek tanait fejtegette az istenekről, a politikai tevékenységről, s arról, hogy az élet legfőbb célja a boldogság. Epikurosz követői, mondta Kineasz, elkerülik a közéletet, mert tönkreteszi és megzavarja boldogságukat; az istenek pedig mentesek a jóságtól, a haragtól, az emberekkel mit sem törődnek; és gondok nélkül, örök gyönyörök között élnek. Fabricius félbeszakította Kineasz szavait, és így kiáltott fel: "Héraklészre, Pürrhosz és a samnisok valljanak csak ilyen nézeteket, amíg velünk harcban állnak." Pürrhosz megcsodálta Fabricius gondolkodását és felfogását, és még inkább vágyott rá, hogy háború helyett békében éljen Rómával, majd bizalmasan felszólította Fabriciust, hogy ha létrejön a béke, költözzön hozzá, és első emberévé teszi valamennyi híve és hadvezére között. Mondják, hogy erre az ajánlatra Fabricius nyugodt hangon csak ennyit mondott: "Nem lesz ez jó neked, király, mert ha tisztelőid és csodálóid egyszer megismernek, engem és nem téged óhajtanak királyuknak." Ilyen ember volt Fabricius.

Pürrhosz ezeket a szavakat minden harag és zsarnoki szeszély nélkül fogadta, sőt barátai előtt magasztalta Fabricius fennkölt gondolkodásmódját, s a hadifoglyokat egyedül az ő gondjaira bízta, azzal a meghagyással, hogy ha a senatus nem szavazza meg a békét, küldjék vissza a foglyokat, miután üdvözölték hozzátartozóikat és részt vettek a Saturnaliákon. Valóban visszaküldték őket az ünnepek után, sőt a senatus határozata folytán halálbüntetés várt minden otthon maradóra.

21. Mikor Fabricius átvette a consulságot, egy ember érkezett a táborba, aki levelet hozott a király orvosától; az orvos felajánlotta, hogy megmérgezi Pürrhoszt, ha megfelelő jutalmat kap a rómaiaktól a háború sima befejezéséért. Fabricius felháborodott az orvos aljasságán, és consultársa is hasonlóan érzett. Gyorsan levelet írt Pürrhosznak, hogy őrizkedjék az árulástól. A levél így szólt: "Caius Fabricius és Quintus Aemilius római consulok köszöntésüket küldik Pürrhosz királynak. Úgy látszik, nincs szerencséd sem barátaid, sem ellenségeid megítélésében. Ha elolvasod ezt a hozzánk küldött levelet, megtudhatod, hogy jóravaló és igazságos emberekkel viselsz háborút, s az igazságtalanokban s a gonoszokban bízol. Nem azért hozzuk tudomásodra a levelet, hogy a kedvedben járjunk, hanem hogy esetleges halálod miatt az a vád ne érjen bennünket, mintha mi árulással akarnánk véget vetni annak a háborúnak, amelyet nem tudtunk vitézül befejezni." Amikor Pürrhosz elolvasta a levelet és utánajárt az árulásnak, megbüntette az orvost, Fabriciusnak s a rómaiaknak pedig váltságdíj nélkül visszaadta a hadifoglyokat, és ismét elküldte Kineaszt, hogy eszközölje ki Rómával a békét. De a rómaiak a váltságdíj nélkül visszakapott foglyok fejében sem kegyet nem voltak hajlandók elfogadni ellenségüktől, sem pedig jutalmat azért, hogy nem követtek el ellene igazságtalanságot. Ezért hát ugyanannyi tarentumi és samnis hadifoglyot bocsátottak szabadon, barátságról és békéről azonban még csak beszélni sem hagytak, amíg Pürrhosz el nem szállítja Itáliából fegyvereit és katonáit azokon a hajókon, amelyeken érkeztek, és vissza nem tér Épeiroszba. Pürrhosz ügyei tehát úgy alakultak, hogy kénytelen volt újabb csatába kezdeni, ezért felszedte táborát, és hadseregével Asculum városa környékén ütközetbe bocsátkozott. Lovasharcra alkalmatlan, erdős, nehezen járható terepen egy folyó mellett kellett harcolnia, ahol az elefántok nem tudtak felvonulni gyalogságának támogatására. Rengeteg volt a sebesült és sokan estek el, s csak az éjszaka vetett véget a harcnak. Másnap Pürrhosz sík terepen akarta folytatni a csatát, hogy elefántjait is bevethesse az ellenség ellen. Ezért előre megszállta a nehezen őrizhető pontokat, sok dárdavetőt és íjászt állított az elefántok közé, és sűrű tömegben felsorakoztatott hadait nagy erővel s lendülettel vezette előre. A rómaiak nem tudtak kitérni a roham elől, és oldalba sem tudták támadni az ellenséget, mint előző nap, ezért kénytelenek voltak szemtől szemben harcolni a sík terepen. Hevesen rávetették magukat a nehéz fegyverzetű gyalogságra - az elefántokat ekkor még nem hajtották rájuk - és kardjuk keményen ellenállt ellenfeleik lándzsáinak; nem kímélték magukat, csak ütötték-vágták az ellenséget, tekintet nélkül saját veszteségükre. Mondják, hogy hosszú idő telt el, amíg megfutamodtak, ott, ahol Pürrhosz maga vívott ádáz küzdelmet velük. Pürrhosz a legnagyobb eredményt mégis az elefántok harcba vetésével érte el; a rómaiak ilyen küzdelemben vitézségüknek semmi hasznát nem látták, és úgy érezték magukat, mintha a tenger hullámainak sodrásával vagy pusztító erejű földrengéssel kellene küzdeniük; éppen ezért nem várták meg tétlenül a biztos halált, hiszen semmi haszna nem lett volna, hogy kitegyék magukat a végveszélynek, hanem a táborukig futottak. Hierónümosz feljegyzése szerint a rómaiak közül mégis hatezren estek el, Pürrhosz oldalán viszont háromezer-ötszázöt halottat vettek fel a királyi jegyzékbe. Dionüsziosz ezzel szemben azt állítja, hogy Asculumnál nem két csata folyt le, és azt sem ismeri el, hogy a rómaiak kétségtelen vereséget szenvedtek, hanem egyhuzamban harcoltak alkonyatig, és a küzdő felek csak nagy nehezen váltak szét, miután Pürrhosz karját egy dárda eltalálta, és málháját a samnisok széthurcolták, és hogy Pürrhosz és a rómaiak részéről az elesettek száma együttesen valamivel több volt, mint tizenötezer.

A két hadsereg szétválása után valakinek, aki szerencsét kívánt a győzelemhez, Pürrhosz állítólag ezt mondta: "Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk." A magával vitt haderő nagy része ugyanis odaveszett, és kis híján mind elestek barátai és hadvezérei is. Más hadsereget toborozni már nem tudott, és itáliai szövetségesei - úgy látta - egyre lanyhábban lelkesedtek érte; ezzel szemben a rómaiak, akik otthon bőséges és kiapadhatatlan forrással rendelkeztek, könnyen és gyorsan megtöltötték táborukat, s a vereségek nemcsak hogy nem vették el bátorságukat, hanem még növelték is erejüket és becsvágyukat, s haragjuk ösztökélte őket a háború folytatására.

22. Ilyen nehézségek között Pürrhosz ismét hiú reményeket kezdett táplálni és kétes vállalkozásokat forgatott a fejében. Szicíliaiak érkeztek hozzá, akik Akragasz, Szürakuszai és Leontinoi sorsát az ő kezébe tették le; arra kérték, űzze el a karthágóiakat és szabadítsa meg a szigetet a zsarnokoktól. De jöttek hírnökök Görögországból is, hogy Ptolemaiosz Keraunosz a gallokkal viselt háborúban hadseregével együtt odaveszett, s most volna a legalkalmasabb az idő, hogy megjelenjen a makedónok között, akiknek királyra van szükségük. Pürrhosz átkozta a sorsot, hogy egyszerre annyi nagy dologra kínál neki lehetőséget, s az járt az eszében, hogy most mindkettőre alkalma nyílnék, de az egyikről le kell mondania, s emiatt hosszú ideig kétségek közt hányódott. Mivel azonban a szicíliai ügyeket fontosabbnak tartotta, s Libüa olyan közelinek látszott, erre szánta el magát, s szokása szerint most is Kineaszt küldte el, hogy folytasson előzetes tárgyalásokat a városokkal. Ezután helyőrséget helyezett el Tarentumban, bár a város lakói bosszúsak voltak, és azt követelték tőle, hogy vagy végezze el azt a feladatot, amelyért jött, és harcoljon velük együtt a rómaiak ellen, vagy ha országukat feladja, hagyja a várost úgy, ahogyan kapta. Pürrhosz nem válaszolt a követelésükre, hanem rájuk parancsolt, hogy maradjanak nyugton, és várják meg, amíg lesz ráérő ideje, s ezzel elhajózott. Mihelyt megérkezett Szicíliába, reménységei azonnal megerősödtek, a városok készségesen meghódoltak előtte, ahol pedig harcra vagy erőszak alkalmazására volt szükség, eleinte ott sem ütközött komolyabb ellenállásba, hiszen harmincezer gyalogossal, kétezer-ötszáz lovassal és kétszáz hajóval indult támadásra. A karthágóiakat elűzte, és uralmukat megdöntötte. A várak között Erüx volt a legerősebb, amelyet jelentős számú helyőrség védett. Pürrhosz elhatározta, hogy ostromot intéz a várfalak ellen. Amikor serege készen állt, felvette teljes fegyverzetét, és ostromra indult; Héraklészhez fohászkodott, versenyjátékot és fényes áldozatot ígért neki, ha azon a napon származásához és rangjához méltó harcosnak mutathatja magát a Szicíliában lakó görögök előtt. Kürtökkel jelt adott; az ostromgépek lövedékeket szórtak a barbárokra, majd előhozatta a rohamlétrákat, és elsőnek jutott fel a várfalakra. Sokan szembeszálltak vele, de védekezett; ezeket ledobálta és leszórta a várfalak két oldalán, de a legtöbbjüket kardjával vágta le. Egész halom nőtt körülötte holttestekből. Neki semmi baja nem esett, és az ellenséget már puszta megjelenése is rémületbe ejtette. Ténylegesen megmutatta, milyen igaz Homérosznak az a mondása, hogy az erények közül egyedül a vitézség az, amely gyakran mutatkozik őrjöngő és elragadtatott rohamokban. Amikor a várost elfoglalta, fényes áldozatot mutatott be az istennek, és látványosságokban gazdag versenyjátékokat rendezett.

23. A Messzéné körül lakó barbárok, akiket mamertinusoknak hívnak, sok bajt okoztak a görögöknek; nem egy görög várost adófizetőikké is tettek; sokan voltak és igen harciasak, ezért is hívták őket latin nyelven "Mars fiainak". Pürrhosz adószedőiket elfogatta és kivégeztette, őket magukat csatában legyőzte, és számos erődítményüket feldúlta. A karthágóiak hajlottak a megegyezésre, pénzt akartak fizetni, sőt hajókat is ajánlottak fel neki, ha barátsági szerződést köt velük, de ő, mivel többre vágyott, azt felelte, hogy csak azzal az egyedüli feltétellel köt békét és barátságot, ha elhagyják egész Szicíliát, és a Libüai-tengert tekintik a görögöktől elválasztó határnak. Bizakodott jó szerencséjében és a vele levő hadsereg erejében, s az a reménység kecsegtette, amelyért eredetileg útra kelt. Legfőbb céljának Libüát tekintette; ehhez voltak hajói is nagy számmal, de hiányos felszereléssel. A hajókra evezőslegénységet szedett, közben azonban a városokkal nem bánt igazságosan és emberségesen, hanem zsarnoki módon és dühösen erőszakoskodott, és büntetéseket szabott ki. Pedig kezdetben nem így viselkedett, mert mindenki másnál jobban értett hozzá, hogy kedves legyen az emberekhez, úgyhogy minden tekintetben rászolgált bizalmukra, és semmivel nem volt terhükre. Most azonban népbarátból zsarnok lett, s kegyetlenkedései miatt még hálátlannak és hazugnak is tartották, de kénytelenek voltak mindent eltűrni, csak igen rossz néven vették tőle eljárását, különösen amikor gyanúba fogta Thoinónt és Szószitratoszt, Szürakuszai két vezető emberét; ők hívták meg Szicíliába, és mihelyt megérkezett, azonnal kezére játszották a városokat, majd minden szicíliai vállalkozásában a legnagyobb segítségére voltak. Ezeket most nem akarta sem magával vinni, sem odahaza hagyni, majd mivel Szószitratosz félelmében megszökött, Thoinónt megvádolta, hogy neki is hasonló szándékai vannak, és ezért megölette. Erre helyzete azonnal megváltozott, és a városok elkeseredett gyűlölettel fordultak ellene. Részben a karthágóiakhoz csatlakoztak, részben a mamertinusokat hívták be. Mindenütt pártütést, lázadást és erőszakos forrongást látott maga körül, közben pedig levelet kapott a samnisoktól és tarentumiaktól, akik csak nehezen tudták megtartani a háborúban városaikat, mert mindenütt teret veszítettek, és kérték a segítségét. Ez a körülmény elfogadható ürügyül szolgált, hogy elhajózása ne tűnjék kétségbeesett szökésnek és az ottani helyzet elismerésének. Az igazság persze az volt, hogy nem tudta meghódítani Szicíliát; mint valami viharban hányódó hajóból, sietett tehát kiszállni, és ismét Itáliára vetette magát. Mondják, hogy távozásakor visszanézett a szigetre, és a körülötte állókhoz így szólt: "Barátaim, milyen küzdőteret hagyunk hátra a karthágóiaknak és a rómaiaknak!" És ebben, mint kitűnt, nemsokára igaza lett.

24. Amikor elhajózott, a barbárok összefogtak ellene. A szorosban a karthágóiakkal vívott tengeri csatát, és sok hajót veszített, de a többivel Itáliába menekült. A mamertinusok közül mintegy tízezren már előtte átkeltek és bár nyílt csatában féltek vele szembeszállni, az út nehezen járható szakaszain elhelyezkedtek, rátámadtak, és egész hadseregét megzavarták. Elveszítette két elefántját, és a hátvédő csapat tagjaiból is sokan elestek. Ő maga az elővédről odalovagolt, visszaverte az ellenséget, de nagy veszedelemnek tette ki magát ezekkel a harcban edzett és bátran küzdő csapatokkal szemben. A fején kardvágás érte; erre rövid időre kivált a harcolók közül, s ezzel még inkább felbátorította az ellenséget. Egy hatalmas termetű, fényes fegyverzetű mamertinus harcos jó nagy távolságra előrerohant a többiek elé, fenyegető hangon rákiáltott, s felszólította, hogy jöjjön elő, ha még él. Pürrhosz, bár pajzshordozói teljes erővel tartóztatták, dühödten és vértől borítva visszafordult, félelmet keltő tekintettel áttört a katonák között, s a barbárt megelőzve, kardjával a fejére sújtott, karja erejével s kitűnően kovácsolt élű kardjával altestéig kettőbe hasította ellenfelét, úgy, hogy a szétvágott test egyszerre kétfelé hullott. Ezzel feltartóztatta előrenyomulásukban a barbárokat, akik rémületükben úgy bámultak Pürrhoszra, mint valami felsőbbrendű lényre. Így aztán biztonságban folytatta útját, s húszezer gyalogossal és háromezer lovassal megérkezett Tarentumba. Hadait a tarentumiak legválogatottabb csapataival egyesítette, és nyomban a samnisok földjén táborozó rómaiak ellen indult.

25. A samnisok ügye igen rosszul állt, egyre-másra vallottak kudarcot, a rómaiak rengeteg csatában legyőzték őket. Pürrhoszra is haragudtak, mert elhajózott Szicíliába, s emiatt nem sokan csatlakoztak hozzá. Pürrhosz egész haderejét két részre osztotta; egyik részt Lucaniába küldte elállni az egyik consul útját, hogy ne segíthessen; a másik részt saját maga vezette Manius Curius ellen, aki Beneventum környékén jól megerődített táborában biztonságban várta a Lucaniából odaérkező segítséget. De az is lehet, hogy azért maradt nyugodtan, mert a jósok madárjóslatokkal és áldozatokkal visszatartották az ütközettől. Pürrhosz sietett támadni, mielőtt a másik consul megérkezik; magához vette tehát válogatott csapatait és legharciasabb elefántjait, s éjjel elindult a tábor ellen, de mert nagy kerülő utat tett sűrű erdőségen keresztül, a fáklyák csonkig égtek, és a katonák eltévedtek; közben múlt az idő, és eltelt az éjszaka.

Kora hajnalban az ellenség észrevette Pürrhoszt, amint seregeivel leereszkedik a lejtőkön. Erre aztán nagy zűrzavar és rendetlenség támadt soraikban. Közben az áldozatok kedvezőeknek mutatkoztak Maniusnak, de a körülmények is arra kényszerítették őket, hogy védekezzenek. Manius kivonult tehát a táborból, és az ellenség első soraira támadt, ezeket megfutamította és a többieket is megfélemlítette; sokan elestek, és foglyul esett néhány elefánt is. Ez a győzelem arra bírta Maniust, hogy a sík terepen ütközetbe bocsátkozzék; nyílt csatában az egyik szárnyon megverte az ellenséget, de a másik szárnyon az elefántok hátrálásra kényszerítették és a táborig kergették. Ekkor Manius csatába szólította a sáncokon fegyverben álló és friss erőben levő nagyszámú tábori őrséget. Ezek erős állásból törtek előre, és rátámadva az elefántokra, lándzsáikkal visszaverték őket. Az elefántok a szövetséges csapatokon keresztül futottak vissza, s nagy zűrzavart és keveredést idéztek elő; így a rómaiak győztek, és ez megerősítette katonai fölényüket, mert az ekkor tanúsított vitézségük és itteni harcaik nemcsak önbizalmukat és hatalmukat növelték, hanem megszerezték nekik a győzhetetlenség hírét is; így hamarosan urai lettek Itáliának, s kis idővel később Szicíliának is.

26. Így hiúsultak meg Pürrhosznak Itáliára és Szicíliára vonatkozó reménységei; hat esztendőt vesztegetett el ezekkel a háborúkkal, s bár vállalkozásaival kudarcot vallott, a kudarcok közepette is megőrizte legyőzhetetlen bátorságát. Azt tartották róla, hogy hadi tapasztalatban és személyes bátorságban messze megelőzte kora királyait, de amit hadi vállalkozásaival megszerzett, hiú reményeivel elveszítette, s a távoli dolgok utáni vágyakozása közben nem használta fel kellően azt, ami a rendelkezésére állt. Ezért hasonlította Antigonosz olyan kockajátékoshoz, akinek sok szép dobása van, de ahhoz nem ért, hogy dobásait kihasználja.

Épeiroszba nyolcezer gyalogost és ötszáz lovast vitt vissza magával, de pénze már nem volt; háború után nézett tehát, hogy abból lássa el hadseregét. Egy csapat kelta csatlakozott hozzá, és úgy tört be Makedoniába, ahol Démétriosz fia, Antigonosz uralkodott, de csak zsákmányolni és rabolni akart. Amikor azonban több várost elfoglalt, és kétezer katona is hozzápártolt, nagyobb reménye támadt, s Antigonosz ellen indult; a hegyszorosokban megtámadta, és egész hadseregét zavarba ejtette. Csak az Antigonosz hátvédéül rendelt tekintélyesebb számú gall csapat fejtett ki erőteljesebb ellenállást; heves csata fejlődött ki, a gallok jórészt elestek, az elefántok vezetőit pedig körülkerítették. Ezek megadták magukat valamennyi állatukkal együtt.

Miután Pürrhosz ilyen előnyt szerzett magának, inkább jó szerencséjében bízva, mint józan meggondolásból, megtámadta a makedónok phalanxát, amelyet a vereség zavarral és félelemmel töltött meg. A phalanx tartózkodott tőle, hogy megtámadja Pürrhoszt és harcba bocsátkozzék vele. Pürrhosz ekkor jobbját nyújtotta feléjük, magasabb és alacsonyabb rangú tisztjeiket nevükön szólította, és Antigonosz egész gyalogságát rábírta, hogy átálljon hozzá. Antigonosz kevés számú lovassággal titokban elfutott, és csak néhány tengerparti város maradt birtokában. Pürrhosz valamennyi sikere közt a gallokon aratott győzelmet tartotta a legdicsőségesebbnek, s ezért a zsákmányból a legszebbet és legfényesebbet az itóni Athénénak ajánlotta fel a következő, elégiai versekbe foglalt felirattal:

A csata után nyomban elfoglalta a városokat. Mikor bevette Aigaiait, a lakosokkal keményen bánt, azonkívül helyőrséget hagyott a városban a vele harcoló keltákból. A kelták, ez a kapzsi, kincsekre vágyó népség, nekiesett az ott eltemetett királyok sírjának, feltörték őket, elrabolták a kincseket, és a csontokat aljas módon szétszórták. Pürrhosz ezt a gaztettet láthatólag könnyen vette, és keveset törődött vele, akár mert nem volt ráérő ideje, akár azért hagyta, mert félt megfenyíteni a barbárokat, s emiatt nagyon megszólták a makedónok. Bár ügyei még nem öltöttek végleges formát, ismét új remények támadtak elméjében. Gúnyt űzött Antigonoszból, és arcátlannak nevezte, mert nem járt egyszerű köpenyben, hanem még mindig bíborköntöst hordott. Amikor aztán a spártai Kleónümosz felkereste és meghívta Lakedaimónba, kész örömmel elfogadta a meghívást. Kleónümoszt, bár a királyi családból származott, a spártaiak nem kedvelték, mert erőszakos, egyeduralomra törő embernek tartották, és nem bíztak benne, s így Areuszt tették meg királlyá. Ez volt régi és folyton hangoztatott panasza polgártársai ellen. Kleónümosz idősebb korában feleségül vett egy szép és királyi származású nőt, Khilóniszt, Leótükhidész leányát. Khilónisz halálosan beleszeretett Areusz fiába, Akrotatoszba, egy virágzó szépségű ifjúba, s ezért házassága sok bánatot és szégyent hozott Kleónümoszra, aki szerette feleségét; viszont minden spártai tudta, hogy az asszony megveti férjét. Így azután, mivel politikai keserűségeihez családi bajok is járultak, haragjában és bosszúságában behívta Pürrhoszt huszonötezer gyalogossal, kétezer lovassal és huszonnégy elefánttal. Már az előkészületek nagyságából is nyomban kitűnt, hogy Pürrhosz nem Kleónümosznak Spártát, hanem saját magának akarja a Peloponnészoszt meghódítani, bár amikor Spártából követek érkeztek hozzá Megalopoliszba, ezt letagadta előttük. Azt állította, hogy az Antigonosz hatalma alatt álló városok felszabadításáért jött, meg azért is, hogy hacsak valami ebben meg nem akadályozza, fiatalabb fiúgyermekeit Spártába küldje, spártai erkölcsökben neveltesse őket, hogy ez az előnyük is meglegyen más királyokkal szemben. Ezzel az ürüggyel félrevezette azokat is, akik útközben találkoztak vele, de mihelyt lakóniai területre érkezett, azonnal rabláshoz és zsákmányoláshoz kezdett. Amikor a követek szemére lobbantották, hogy hadüzenet nélkül visel háborút ellenük, így szólt: "Tudtunkkal ti, spártaiak sem szoktátok előre megmondani másoknak, ha valamit tenni készültök." Ekkor a jelenlevők közül az egyik, név szerint Mandrokleidasz, spártai nyelvjárásban ezt mondta neki: "Ha isten vagy, nem történik bajunk, mert nem követtünk el veled jogtalanságot; de ha ember, majd akad más, nálad hatalmasabb."

27. Ezután Pürrhosz Lakedaimón ellen vonult, s Kleónümosz arra biztatta, hogy azonnal induljon rohamra, de Pürrhosz, mint mondják, attól félt, hogy ha éjjel vonulnak be, a katonák feldúlják a várost; vonakodott hát, s kijelentette, hogy ezt megteheti másnap reggel is. A spártaiak ugyanis kevesen voltak, és nem készültek fel a váratlan támadásra; maga Areusz sem tartózkodott otthon, mivel Krétába ment a háborúban álló gortüniak segítségére. És éppen ez a magára hagyatottsága és lenézett gyengesége mentette meg a várost. Pürrhosz ugyanis meg volt győződve róla, hogy senki nem áll ki vele harcolni, éjszakára tehát letáborozott. Ugyanekkor barátai és helótái feldíszítették és előkészítették Kleónümosz házát, és várták Pürrhoszt vacsorára. Éjszaka a lakedaimóniak először arról tanácskoztak, hogy az asszonyokat elküldik Krétába, de azok ellenszegültek, sőt Arkhidamia karddal a kezében megjelent a tanácsházban, és a nők nevében szemrehányást tett a férfiaknak, mert feltételezték róluk, hogy élni kívánnak, ha Spárta elvész. Ezután elhatározták, hogy az ellenség táborával párhuzamosan árkot ásnak, az árok mindkét végén szekereket helyeznek el, s kerékagyig földbe ássák őket, hogy szilárdan beágyazva akadályként elállják az elefántok útját. Amikor hozzákezdtek a munkához, megérkeztek a lányok és az asszonyok; egyesek derékig felövezett köntösben, mások pedig egy szál khitónban jöttek, hogy együtt dolgozzanak az idősebbekkel. Azokat, akikre másnap harc várt, pihenni küldték, majd maguk felmérték az árkot, és egyharmad rész kiásását magukra vállalták. Az árok szélessége hat-, mélysége négykönyöknyi volt, hosszúsága pedig nyolc plethron, amint Phülarkhosz állítja, de Hierónümosz szerint ennél kevesebb. Mikor kora hajnalban az ellenség harcra készülődött, előhozták az ifjaknak fegyvereiket, és rájuk bízták az árkot, lelkükre kötvén, hogy védjék meg és harcoljanak érte, mert édes győzni a haza szeme láttára, és dicső meghalni anyjuk és feleségük karja között, ha Spártához méltón estek el. Khilónisz hátrahúzódott, s hurkot kötött a nyakára, elszánva rá magát, hogy inkább meghal, de élve nem kerül Kleónümosz kezére, ha a város elesik.

28. Pürrhosz maga hoplitészei élén hevesen megrohamozta a spártaiak sűrűn egymás mellé sorakozott pajzsos vitézeit és az árkot, amelyen nem lehetett átjutni, mert a síkos talaj nem nyújtott biztos támaszpontot a harcolóknak. Fia, Ptolemaiosz kétezer gall harcos és a khaóniaiak válogatott csapata élén elvonult az árok végéhez, és megkísérelte, hogy átjusson a szekereken, amelyeket mélyen és sűrűn beástak, s nemcsak az ellenségnek tették nehézzé az átkelést, hanem a spártaiaknak is a védelmet. A gallok közben kiszaggatták a kerekeket, és a szekereket a folyóba dobálták; amikor a fiatal Akrotatosz megértette a fenyegető veszélyt, háromszáz emberével átrohant a városon és a hátába került Ptolemaiosznak, aki a lejtős utakon nem vette őt észre, csak amikor már embereinek hátsó soraira támadt és rákényszerítette, hogy megforduljon és vele harcoljon; az ellenség soraiban nagy zűrzavar támadt, sokan az árokba vagy a szekerekre zuhantak, és végül nagy öldöklés közben kénytelenek voltak visszavonulni. Az idősebbek és az asszonyok közül sokan látták Akrotatosz bátor küzdelmét. Amikor a városon keresztül véresen, büszkén és győzelmétől felhevülten visszatért a helyére, a spártai nők még nagyobbnak és szebbnek látták, és irigyelték Khilónisztól szerelmesét. Az idősebbek közül egyesek nyomába szegődtek, és ezt kiáltozták neki: "Menj, Akrotatosz, és öleld meg Khilóniszt. Csak azután derék fiakat adj majd Spártának!" Makacs küzdelem fejlődött ki ott is, ahol Pürrhosz állt; sokan vitézül harcoltak, főként Phülliosz, aki sokáig kitartott, és rengeteg ellenséges katonát ölt meg, majd amikor érezte, hogy sok sebe miatt ereje hanyatlik, átadta helyét a háta mögött állók egyikének, és harcoló társai közt rogyott a földre, hogy holtteste ne jusson az ellenség kezére.

29. A csatának az éjszaka vetett véget. Pürrhosznak álmában a következő látomása volt: úgy tetszett neki, mintha villámokat dobált volna Lakedaimónra, mire az egész város lángba borult, és ő ennek örült. Amikor az örömtől felébredt, megparancsolta a vezéreknek, hogy az egész sereget készítsék elő csatára, s álmát barátainak úgy magyarázta, hogy rohammal fogja bevenni a várost. A többiek csodálattal hajlottak szavára, de Lüszimakhosznak nem tetszett a látomás, sőt azt mondta, fél tőle, mert amiként a villámtól sújtott területet szentnek tartják, ahova nem szabad belépni, az isten esetleg azt jelzi Pürrhosznak, hogy nem szabad a városba belépnie. Pürrhosz erre kijelentette, hogy mindez ostoba beszéd, nincs semmi alapja és csak a tömeg félrevezetésére jó; azt kell tenniük, hogy fegyverrel a kezükben ezekre a szavakra gondoljanak:

Erre felkelt, és kora reggel harcba vezette a sereget. A spártaiak bátran, emberi erőt meghaladó vitézséggel védekeztek; ott voltak az asszonyok is, kézhez adták a lövedékeket, ételt és italt vittek, akinek szüksége volt rá, és gondjukba vették a sebesülteket. A makedónok megkísérelték az árok betemetését; nagy mennyiségű anyagot hordtak össze, ezzel beborították az árokban fekvő holttesteket és fegyvereket. Mialatt a lakedaimóniak ez ellen védekeztek, megpillantották Pürrhoszt, amint az árok és a szekerek mellől lovával utat tört magának a városba; mire az ott harcolók hangos kiáltozásban törtek ki, és az asszonyok jajveszékelve futkosni kezdtek, Pürrhosz már keresztülhatolt az első sorokon, és leverte a vele szembeszállókat, amikor egy krétai nyíl lovát hasán találta, és a ló halálos vergődésében Pürrhoszt a síkos és meredek talajra vetette. Körülötte lévő hívei megzavarodtak, a spártaiak meg odafutottak és nyilaikkal elűzték mindnyájukat. Emiatt Pürrhosz abbahagyatta az egész ütközetet abban a hiszemben, hogy a lakedaimóniak úgyis feladják a harcot, mert csaknem mindnyájan megsebesültek, és igen sokan elestek. De a város jó szerencséje - akár mert már éppen eléggé próbára tette a spártaiak vitézségét, akár mert be akarta bizonyítani, hogy milyen hatalma van válságos helyzetben -, amikor a spártaiak már a kétségbeesés szélén álltak, egy zsoldossereg élén segítségükre hozta Korinthoszból a phókiszi Ameiniaszt, Antigonosz egyik vezérét; és még alig fogadták be őket a városba, amikor megérkezett Areusz király is Krétából kétezer harcossal. Erre az asszonyok azonnal elszéledtek a házakba, mert nem akarták magukat tovább a harci dolgokba ártani, de elbocsátották azokat is, akik bár nem voltak katonaköteles korban, szükségből fegyvert fogtak, és maguk készülődtek fel a harcra.

30. A segítség megérkezése után Pürrhoszt még inkább elragadta harci heve és becsvágya, hogy elfoglalja a várost, de mivel ez nem sikerült, nagy veszteséggel visszavonult, feldúlta a vidéket, és az volt a szándéka, hogy ott tölti a telet. De sorsát senki nem kerülheti el. Argoszban ekkor pártviszály tört ki Ariszteasz és Arisztipposz között. Mivel, úgy látszik, Arisztipposz Antigonosz barátságát akarta felhasználni, Ariszteasz, hogy őt megelőzze, Pürrhoszt hívta be Argoszba. Pürrhosz örökös remények között hánykolódott, és ha valamivel sikert ért el, újabb sikerek elnyerésére használta fel, kudarcait pedig újabb hadi vállalkozásokkal akarta jóvátenni; de sem kudarc, sem győzelem nem gátolta meg soha abban, hogy vagy magának, vagy másoknak bajt ne okozzon. Így tehát azonnal útra kelt Argoszba. Areusz több ízben cselt vetett neki, megszállta az út legveszélyesebb pontjait, s elvágta a hátvédszolgálatra rendelt keltákat és molosszoszokat. Pürrhosznak a jós abból, hogy az áldozati állat májának lebenye hiányzott, megjósolta valamelyik közeli hozzátartozójának elveszítését. A közben támadt zavar és kapkodás miatt azonban ez kiment az eszéből, s fiának, Ptolemaiosznak megparancsolta, hogy néhány testőrével siessen a megtámadottak segítségére, ő maga pedig derékhadát gyorsan kivonta a szorosból és továbbhaladt.

Ptolemaiosz körül heves harc fejlődött ki, és a spártaiak válogatott csapata, amelyet Eualkosz vezetett, küzdelembe bonyolódott Ptolemaiosz embereivel; ekkor a krétai Apterából származó Orüsszosz, jó harcos, gyors lábú férfi, a bátran küzdő ifjú közelébe férkőzött, lándzsájával ledöfte és megölte. Miután Ptolemaiosz elesett, és társai megfutottak, a győztes spártaiak üldözés közben észre sem vették, hogy kiértek a síkságra, és a hoplitészek elmaradtak tőlük. Pürrhosz ebben a pillanatban értesült fia haláláról, és nagy fájdalmában rárontott a spártaiakra a molosszoszok lovasságával. Ő maga vágtatott elsőnek közéjük, és dühét a lakedaimóniak legyilkolásával csendesítette le, mert ha mindig legyőzhetetlennek és félelmetesnek tűnt is fel harc közben, ekkor minden korábbi küzdelmét felülmúlta vakmerőségben és vad elszántságban. Midőn lovával Eualkoszra vágtatott, és az oldalt kitért előle, kis híja volt, hogy le nem vágta Pürrhosznak a kantárszárat tartó kezét, de csak a kantárt találta el és vágta át. Pürrhosz ekkor lándzsájával ledöfte, majd leugrott lováról, és a földön vagdalkozva megölte a válogatott csapatból mindazokat, akik Eualkosz holttestéért harcoltak. Spárta a háború befejezése után ezt a nagy és hiábavaló veszteséget vezérei becsvágyának köszönhette.

31. Pürrhosz, aki fényes küzdelmével mintegy halotti áldozatot hozott és megadta a végtisztességet fiának, az ellenségen kitöltött bosszújával csillapította fájdalmát és továbbnyomult Argosz felé. Értesülvén róla, hogy Antigonosz megszállta a síkságból kiemelkedő magaslatokat, Nauplia határában tábort ütött. Másnap hírnököt küldött Antigonoszhoz, akit ártalmas féregnek nevezett, felszólította, hogy szálljon le a síkságra és vívjanak párharcot a királyságért. Antigonosz azt felelte, hogy az ő haditudománya nem annyira a fegyverekben, mint a helyes időpontokban van, de Pürrhosz előtt sok út áll nyitva a halálhoz, ha az életét megunta.

Közben követek érkeztek mindkettőjükhöz Argoszból, kérve, hogy távozzanak és hagyják, hogy a város egyiküké se legyen, hanem megőrizze barátságát mindkettőjük iránt. Antigonosz ebbe beleegyezett, és fiát átadta túszul az argosziaknak; Pürrhosz is megígérte, hogy eltávozik, de mert kezességet nem vállalt, gyanússá tette magát. Feltűnő dolog történt ekkor Pürrhosszal. Az áldozatra levágott ökrök lemetszett és a földön fekvő fejei kinyújtott nyelvvel saját vérüket nyalták; Argosz városában pedig Apollón Lükeiosz papnője kifutott az utcára, és azt kiáltozta, hogy a várost vérrel és holttestekkel telve látja, egy sas pedig, amely a küzdőtér fölé szállt, egyszerre eltűnt.

32. Pürrhosz az éjszaka sötétjében közeledett a falakhoz, megtalálta a Diamperesz nevű kaput, amelyet Ariszteasz hagyott nyitva számukra, a vele levő kelták behatoltak a városba, és észrevétlenül megszállták a város főterét. De az elefántok nem fértek be a kapun, ezért leszedték a hátukról a tornyokat, és sok időbe került, amíg a sötétben és a zavaros helyzetben újra visszarakták őket. Közben az argosziak észrevették, mi történt, felfutottak az Aszpiszra és más magaslatokra, majd Antigonoszért küldtek, aki a város közelébe vonult; várakozott, de vezéreit és fiát jelentős csapattal beküldte a városba, hogy segítsenek az argosziaknak. Megérkezett Areusz is ezer krétaival és a legkönnyebb fegyverzetű spártaiakkal, majd valamennyien megtámadták és nagy zavarba hozták a keltákat. Behatolt a városba Pürrhosz is a Külabarisz mellett, nagy harci kiáltozással és zajjal, amit a kelták feleletül viszonoztak, de nem bátran és biztatóan, s a hangjukból Pürrhosz azt következtette, hogy bajba kerültek és szorongatják őket. Gyorsan előrenyomult tehát, és siettette lovasait, de csak nehezen és sok veszély közt jutottak előre a sok csatorna miatt, amelyekkel tele volt a város. Minden hadmozdulat és minden parancs bizonytalan volt az éjszakai csatában, a katonák eltévedtek vagy összetorlódtak a szűk utcákban; a sötétség, a zavaros kiabálás és a zsúfoltság miatt szó sem lehetett hadvezetésről. Ezért mindkét fél tétlenül vesztegelt és várta, hogy megvirradjon. Amikor kivilágosodott, és Pürrhosz észrevette, hogy az Aszpiszt sűrűn megszállta a fegyveres ellenség, zavarba jött, de mikor aztán a sok emlékmű között megpillantott az agorán egy egymással küzdő bronzfarkast és -bikát ábrázoló szoborcsoportot, valósággal megrémült. Eszébe jutott ugyanis egy régi jóslat, hogy a végzet rendelése szerint meghal, amikor bikával küzdő farkast lát.

Az argosziak azt mondják, hogy ezt a szoborcsoportot egy régen történt esemény emlékére állították fel: Danaosz, amikor első alkalommal járt vidékükön, Thüreatiszban, Püramia közelében, útban Argosz felé megpillantott egy bikával küzdő farkast. Danaosz abban a hiszemben nézte a küzdelmet, hogy a farkas őt jelképezi (mert miként az, ő is mint idegen támadt rá az ország lakóira), s mikor a farkas győzött, Apollón Lükeioszhoz fohászkodva támadott és győzött: Gelanórt, az argosziak akkori királyát, egy zendülés következtében elűzték. Ez a szoborcsoport felállításának története.

33. Pürrhosz ettől a látványtól, mivel semmi nem lett abból, amiben reménykedett, kedvét veszítette, és jobbnak látta, hogy visszavonulhasson, de mivel a szűk kapuk aggasztották, fiához, Helenoszhoz küldött, akit nagyobb haderővel a városon kívül hagyott, azzal a paranccsal, hogy rombolja le a falakat egy szakaszon és vegye védelmébe a kivonulókat, ha az ellenség szorongatná őket. A sietségben és zűrzavarban a küldött nem mondta el világosan az üzenetet, így félreértés támadt; a fiatal Helenosz a nála maradt elefántokkal és válogatott embereivel a kapukon át bement a városba apja segítségére. Pürrhosz ekkor már megkezdte a visszavonulást, és amíg az agorán volt elegendő szabad tér a visszavonulásra és a harcra, szembefordult a nyomában levő ellenséggel és harcolva visszaszorította, de mikor az agoráról a kapukhoz vezető szűk utcába szorult, beleütközött azokba, akik az ellenkező irányból segítségére siettek. Így aztán a katonák egy része nem értette, miért kiabálja nekik Pürrhosz, hogy vonuljanak vissza, másokat viszont, akik nagyon is készek voltak a visszavonulásra, feltartóztatták a hátulról feléjük özönlő csapatok. Ezenfelül a legnagyobb elefánt a kapuban oldalára bukott és vad ordítozással elzárta a visszavonulók elől a kapuhoz vezető utat. A városba már bejutott elefántok közül egy másik, amely Nikón névre hallgatott, fel akarta venni több sebből vérző vezetőjét, aki leesett a hátáról. Közben szemberohant a kivonulókkal, barátot és ellenséget összekeverve dobálta egymásra az embereket, míg végre megtalálta vezetője holttestét, ormányával felemelte, ráfektette agyarára, feldühödve visszafordult és legázolt mindenkit, aki útjába került. Így egymással összetorlódva és egybekeveredve egyik fél sem volt képes magán segíteni a maga erejéből, hanem az egybeékelődött testek tömege ide-oda csapódott és hullámzott. Az ellenséggel, amely folyton meg-megtámadta és hátulról szorongatta őket, ekkor már alig harcoltak, a legtöbb veszteséget maguk okozták önmaguknak. A kirántott kardot vagy a felemelt lándzsát nem lehetett sem leereszteni, sem újra használni; megsebeztek mindent, ami csak útjukba került, s a katonák egymás kezétől hullottak el.

34. Amikor Pürrhosz látta maga körül a vihart és a teljes zűrzavart, levette sisakjáról a babérkoszorút, amelyről fel lehetett ismerni, átadta egyik társának, majd lovára bízta magát, s a nyomában levő ellenség közé vágtatott. Ekkor könnyebb, nem veszélyes dárdasebet kapott mellvértjén, és megsebzője ellen fordult; az egy teljesen ismeretlen argoszi férfi volt, egy szegény öregasszony fia. Az asszony, mint a többi asszony is, a háztetőkről nézte a harcot, és meglátta Pürrhosszal harcba keveredett fiát; megrémítette a veszély, két kézzel magasba emelt egy tetőcserepet és Pürrhoszra dobta. A cserép a sisak hátsó részén, a fején találta el Pürrhoszt, és hatalmas ütést mért a nyakcsigolyájára, úgy, hogy szeme elhomályosodott, a kantárszár kiesett a kezéből, majd egyensúlyát veszítve a földre zuhant Likümniosz síremléke mellett, anélkül, hogy bárki is ráismert volna. Ekkor egy bizonyos Zópürosz, aki Antigonosz seregében szolgált, s vele együtt két-három másik harcos, odarohant; felismerték, egy kapualjba húzták, közben kezdett magához térni az ütéstől. Zópürosz kirántotta illüriai kardját, hogy a fejét levágja, Pürrhosz azonban rémisztő tekintetet vetett rá, amitől Zópürosz annyira megrémült, hogy a keze reszketni kezdett, de mégis megemberelte magát, csak éppen elhibázta felindulásában és zavarában a kardcsapást; a szájára és az állkapcsára sújtott, és csak nagy nehezen tudta levágni a fejét. Ekkor már többen tudomást szereztek róla, hogy mi történt. Alküoneusz odafutott és kérte a fejet, hogy felismerje. Majd magához vette, apjához vágtatott vele, aki barátai társaságában ült, és a lába elé dobta. Antigonosz rápillantott a levágott fejre, azonnal felismerte, de pálcájával rávert fiára, elkergette és átkozott barbárnak nevezte. Ezután köpenyével eltakarta arcát, visszaemlékezett nagyapjára, Antigonoszra meg apjára, Démétrioszra, a sors állhatatlanságának példáira családjában. Pürrhosz fejét és testét felravataloztatta, majd elhamvasztatta. Amikor Alküoneusz később összetalálkozott Helenosszal, aki nyomorúságos állapotban volt és a gyász jeléül viseltes köpenyt hordott, barátságosan köszöntötte, és apjához vezette. Antigonosz ránézett Helenoszra, és így szólt Alküoneuszhoz: "Most ugyan helyesebben cselekedtél, fiam, mint azelőtt, de azért nem kellett volna ebben a ruhában hagynod, amely ránk, akik látszólag győztünk, nagyobb szégyent hoz, mint őreá." Azután barátságosan bánt Helenosszal és elküldte Épeiroszba. Kegyesen bánt Pürrhosz barátaival is, mikor a tábor és az egész hadsereg ura lett.

CAIUS MARIUS^[25]

1. Marius harmadik nevét nem ismerjük, amint Quintus Sertoriusét sem, aki Hispaniát igázta le, sem Lucius Mummiusét, aki Korinthoszt vette be ostrommal. Mummius mellékneve Achaicus volt, amelyet haditetteiért kapott, ugyanúgy, mint Scipio az Africanus, Metellus a Macedonicus melléknevet. Poszeidóniosznak ez a fő érve, amikor azokat akarja cáfolni, akik szerint a harmadik a legfontosabb név, mint például Camillius, Marcellus és Cato. Ha ugyanis így volna, nem volna családi neve annak, aki csak két nevet visel. Arra azonban nem gondol, hogy ilyenformán egyetlen nőnek sem volna családi neve, mert a nők Rómában nem viselnek első nevet olyan értelemben, ahogyan azt Poszeidóniosz a rómaiak legfontosabb nevének tartja. A másik két név közül az egyik a közös leszármazásra utaló név, így például Pompeiusok, Manliusok, Corneliusok vagy nálunk, görögöknél Hérakleidák, Pelopidák, a másik viszont olyan utónév, amely vagy az illető tetteire, vagy külső megjelenésére, hibájára utal, mint például Macrinus, Torquatus, Sulla,^[26] vagy olyan görög nevekhez hasonló, mint Mnémón, Grüposz vagy Kallinikosz.^[27] A nevek használatának szabálytalanságai mindenképpen sok vitára adnak alkalmat.

2. Marius megjelenéséről szólva, láttam márványszobrát a galliai Ravennában. Ez a szobor a hagyomány szerint jól illik durva és keserű jelleméhez. Természeténél fogva nagyon férfias és harcias volt. Egész neveltetése inkább a katonai, mint a polgári életre készítette elő. A hatalom birtokában nem tudta szenvedélyeit féken tartani.

A görög irodalmat nem tanulmányozta, és fontosabb alkalmakkor sohasem beszélt görögül. Nevetségesnek tartotta, hogy olyan irodalmat tanulmányozzon, melynek tanítómesterei más népek szolgái. Mikor második diadalmenete után egy templom felszentelésekor görög színműveket adatott elő, éppen csak megjelent az előadáson, rövid időre leült, majd távozott. Platón gyakran szokta mondani Xenokratésznak, a bölcselőnek, aki nyers és faragatlan modorú ember volt: "Kedves Xenokratészom, áldozz, kérlek, a Khariszoknak." Ha valaki rá tudta volna venni Mariust, hogy áldozzon a görög Múzsáknak és Khariszoknak, nem koronázta volna visszataszító módon dicsőséges hadjáratait és politikai pályafutását indulatossága, fékezhetetlen hatalomvágy és kielégíthetetlen mohósága kegyetlen és vad öregséggel. De mindezt hamarosan meglátjuk majd a tényekből.

3. Marius szülei teljesen ismeretlen, szegény emberek voltak, és kezük munkájából éltek. Atyját ugyanúgy hívták, mint őt, anyja neve pedig Fulcinia volt. Rómába sokáig el sem jutott, nem is ismerte a városi életet. Ebben az időben egy Cereatea nevű faluban, Arpinum közelében élt, a városok műveltebb életmódjához mérten egyszerű, de a józan és ősrégi római szokásoknak megfelelő életmódban.

Első ízben a keltiberek elleni háborúban katonáskodott, amikor Scipio Africanus Numantiát ostromolta. Rövidesen felhívta magára a fővezér figyelmét azzal, hogy a többi fiatal tiszt közül kitűnt bátorságával, továbbá azzal is, hogy ő viselte legkönnyebben az életmód megváltozását, amelyet Scipio fényűzéstől és költekezéstől megromlott hadseregében bevezetett.

Mondják, hogy egyszer hadvezére szeme láttára párviadalban küzdött meg egy ellenséges katonával, és legyőzte. Ezért Scipio sok kitüntetéssel halmozta el. Egy alkalommal étkezés után hadvezérekre terelődött a szó, és egy jelenlevő, talán tájékozatlanságból, talán mert hízelegni akart Scipiónak, megkérdezte, ki következik utána, aki a római nép hadvezéreként és védelmezőjeként méltó lesz hozzá. Scipio gyengéden megveregette a mellette ülő Marius vállát, és így szólt: "Talán éppen ő." Ezek a szavak dicséretére váltak mindkettőjüknek; Mariusnak, mert nagysága megmutatkozott már ifjúkorában, Scipiónak pedig, mert a dolgok kezdetén meglátta a jövőt.

4. Marius állítólag isteni kijelentésnek tekintette Scipio megjegyzését, és ez ösztönözte politikai reményekre. A néptribunusi tisztséget Caecilius Metellus támogatásával nyerte el. Metellus már régen pártfogásba vette a Mariusok családját.

Mint néptribunus törvényjavaslatot terjesztett elő a szavazásról. Erről a törvényjavaslatról az volt az általános vélemény, hogy az arisztokrácia befolyását akarta gyöngíteni a bíróságokon. A consul, Cotta ellenezte, és arra kérte a senatust, foglaljon állást ellene, s szólítsa fel Mariust álláspontja megindoklására. Marius a senatus határozata folytán meg is jelent, de nem viselkedett fiatal, kezdő politikusként, aki mögött még nem áll fényes múlt, hanem egész magatartásában már akkor megmutatkozott önbizalma, mely későbbi nagy tetteit annyira jellemezte. Cottát megfenyegette, hogy börtönbe viteti, ha javaslatát vissza nem vonja. Cotta ekkor Metellushoz fordult, és megkérdezte, neki mi a véleménye. Metellus felállt, egyetértett a consullal. Marius válaszként hívatta a kinn várakozó lictort, és megparancsolta neki, hogy tartóztassa le magát Metellust is. Metellus a többi néptribunushoz fordult, de senki sem volt hajlandó segíteni rajta, a senatus így meghátrált, és visszavonta a javaslatot. Marius győztesen megjelent a népgyűlésen, és javaslatát törvényként hagyták jóvá. Azt tartották róla, hogy a félelem meg nem rendíti, tekintély meg nem töri, de félelmetes, ha a nép érdekében szólva szemben áll a senatussal.

Közvetlenül ezután azonban egy másik cselekedete megváltoztatta róla a véleményt. Törvényjavaslatot tárgyaltak egyszer a gabona szétosztásáról; ekkor Marius erélyesen és sikeresen szembeszállt a polgárokkal. Így egyforma megbecsülést szerzett magának a két szemben álló pártnál, mint olyan ember, aki egyik félnek sem kedvez a közjó kárára.

5. A néptribunusi tisztség után a nagyobb aedilisi hivatalra pályázott. Kétfajta aedilis volt. Az aedilis curulisok nevüket a görbe lábú székről kapták, melyen hivatali tisztük ellátása közben ülnek. A kisebb aedilisek tisztsége kevésbé volt fontos; ezeket "a nép aedilise" néven ismerik.

Előbb a nagyobb aediliseket választották meg, azután a kisebbeket. Mikor Marius látta, hogy az első választáson megbukik, gyors elhatározással megpályázta a kisebbik tisztséget. De mert elbizakodottnak, önhittnek tartották, nem járt szerencsével. Így olyasmi történt vele, ami azelőtt senki mással: ugyanazon a napon kétszer vallott kudarcot, de önbizalma nem csökkent. Nem sokkal később praetorságra pályázott, de kis híján itt is megbukott. Utolsó helyre került a megválasztottak névsorán, és vádat emeltek ellene vesztegetés címén.

Leginkább az keltett gyanút, hogy Cassius Sabaco (Marius legbizalmasabb barátja) szolgáját a korláton belül látták a szavazó polgárok között. Mikor Sabacónak vallomást kellett tennie a bíróság előtt, azt állította, hogy a nagy melegben megszomjazott és friss vizet kért; szolgája vizet vitt neki, de miután gazdája ivott, nyomban el is távozott. Sabacót a censorok végül is eltávolították a senatusból. Állítólag megérdemelten, hamis tanúskodás vagy pedig kicsapongó életmódja miatt.

Caius Herenniust is megidézték, hogy tanúskodjék Marius ellen, de ő azt állította, hogy nem szokás a cliens ellen tanúskodni, a törvény felmenti ez alól a kötelezettség alól a patronusokat (így nevezik ugyanis a rómaiak a védnököket). Marius szülei és Marius maga - mondotta - mindig a Herenniusok cliensei közé tartoztak. A bíróság elfogadta a tanúskodás megtagadását, de Marius visszautasította Herenniust, mondván, hogy megszűnt cliense lenni attól a naptól kezdve, mikor közhivatalba lépett. Ez ugyan nem egészen így volt: a patronusokkal szemben fennálló kötelezettségek alól ugyanis nem minden közhivatal menti fel a viselőjét vagy annak családját, csak az, amelyiket a törvény szerint megillet a curulisi szék. Bár Marius ügye rosszul állt a bírósági tárgyalás első napjaiban, és a bíróság ellenséges indulatot mutatott vele szemben, az utolsó napon váratlanul a szavazatok egyenlő arányban oszlottak meg és felmentették.

6. Praetorsága idején csak igen szerény sikereket ért el. Utána azonban propraetorként. Külső-Hispaniát kapta sorshúzással tartományul, és a neki rendelt területeket állítólag megtisztította a rablóktól. Ez a tartomány akkor még nagyon műveletlen és vad volt. Hispania lakosai abban az időben a rablást még tiszteletre méltó foglalkozásnak tartották.

Mikor Marius visszatért a politikai életbe, nem volt sem elég gazdag, sem elég ékesszóló, márpedig ezzel a két dologgal irányították az akkori tekintélyek a népet. De rendületlen önbizalma, továbbá fáradhatatlan kitartása és puritán életmódja miatt mégis becsülték polgártársai. Nagy tiszteletben részesült, és ez közelebb juttatta a hatalomhoz, különösen mikor fényes házasságot kötött: a Caesarok előkelő családjából származó Iuliát vette feleségül. Iulia annak a Caesarnak volt nagynénje, akiből később Róma legnagyobb embere lett, mint azt a róla szóló életrajzban megírtam. Talán ez a rokoni kapcsolat magyarázza meg, miért választotta Caesar példaképéül Mariust.

Marius nagy önmérsékletre és kitartásra volt képes; jó példa erre, hogyan viselkedett egy orvosi műtét közben. Visszeres daganatokkal volt tele mindkét lába; Mariust bántotta ez a formátlanság, és elhatározta, hogy orvosi kezelésnek veti alá magát. Lekötözés nélkül tartotta oda egyik lábát az orvosnak, majd moccanás vagy jajszó nélkül, nyugodtan tűrte a legélesebb fájdalmat is, amelyet a sebész kése okozott. Mikor az orvos a másik lábához szeretett volna fogni, nem nyújtotta oda, hanem így szólt: "Úgy látom, a gyógyulás nem éri meg a vele járó fájdalmat."

7. Mikor a Iugurtha elleni háború parancsnokságát mint proconsulra Caecilius Metellusra bízták, alvezérként Mariust vitte magával Afrikába. Mariusnak itt lehetősége nyílt rá, hogy nagy tetteket hajtson végre és fényes ütközeteket vívjon; arra azonban soha nem gondolt, hogy, mint mások, Metellus dicsőségét növelje, vagy a kedvére járjon. Különben is úgy vélte, őt nem Metellus választotta magának alvezérül, hanem jó szerencséje kínálta fel neki a legjobb alkalmat, hogy képességeit kimutathassa ezen a nagy tettekre alkalmas színpadon. A háború minden nélkülözése közepette sem riadt vissza a legnagyobb feladatoktól sem, és a kisebbeket sem nézte le. Egyenrangú tiszttársait felülmúlta ésszel és a szükségszerűség felismerésében; katonái ragaszkodását pedig leginkább azzal nyerte meg, hogy mértékletességben és kitartásban együtt versenyzett velük. Általában a fáradságos munkát is könnyebben elviseljük, ha valaki önként megosztja velünk: mert ez mintha megszüntetné a munka kényszerű jellegét. A római katona számára az a legboldogabb látvány, ha a hadvezér a szeme láttára a közönséges kenyeret eszi, egyszerű tábori ágyon alszik, s amikor sáncot készítenek vagy árkot ásnak, részt vesz a munkában. Nem is kitüntetéseket vagy pénzjutalmakat osztogató tisztjeikért rajonganak kiváltképpen, hanem azokért, akik a fáradalmakban és veszélyekben osztoznak velük. Sőt jobban szeretik azokat, akik együtt dolgoznak velük, mint azokat, akik elnézik a lustaságot.

Marius ezzel a magatartásával nyerte meg katonái szívét. Előbb Afrika, majd hamarosan egész Róma is hangos volt nevétől és dicsőségétől. A katonák azt írták haza, hogy a háborút a barbárok ellen csak úgy lehet bevégezni és befejezni, ha Caius Mariust választják meg consulnak.

8. Metellusnak mindez nyilvánvalóan nem tetszett. Különösen bántotta, ami Turpiliusszal, egy családi kapcsolataik révén igen kedves emberével történt. Turpilius a hadseregben a műszaki csoportok parancsnoka volt, egy Vaga nevű nagyobb város védelmét látta el. Turpilius vigyázott, hogy kárt ne okozzon a polgári lakosságnak, sőt ezenfelül még szelíden, jóakarattal is bánt velük. Így aztán észrevétlenül az ellenség kelepcéjébe esett. A lakosok ugyanis befogadták Iugurthát, Turpiliusnak azonban nem esett bántódása, sőt a városlakók kérésére szabadon bocsátották. Emiatt árulás vádját emelték ellene; Marius - ő volt ugyanis a haditörvényszék előtt az egyik vádló - olyan szavakkal kelt ki Turpilius ellen, és annyira feltüzelt ellene másokat is, hogy Metellust akarata ellenére arra kényszerítették, hogy halálra ítélje. Nem sokkal később kitűnt, hogy a vádak hamisak. Mindenki részvéttel volt Metellus iránt, mert igen bánkódott a történteken, Marius azonban boldogan és nyíltan hirdette, hogy mindaz, ami történt, az ő műve. Sőt nem restellte széltében-hosszában elhíresztelni, hogy ő szabadította Metellusra a gonosz szellemet, amely kedves embere halálát okozta.

Ettől az időtől kezdve nyíltan ellenségeskedtek. Egy alkalommal Metellus Marius jelenlétében gúnyosan így szólt: "Itthagysz tehát bennünket, vitéz barátom? Hazavitorlázol, hogy consullá választasd magad? Nem volna jobb, ha megvárnád, míg fiammal együtt pályázhatnál?" Metellus fia serdületlen ifjú volt abban az időben.

Marius mégis sürgette, hogy engedélyt kapjon a távozásra, és végül hosszas halogatás után, tizenkét nappal a választások előtt Metellus beleegyezett, hogy elutazzék. Marius a hosszú utat a tábortól Uticáig és a tengerpartig két nap és egy éjszaka alatt tette meg. Mielőtt hajóra ült, áldozatot mutatott be az isteneknek, és egy jós állítólag azt jövendölte neki, hogy az istenség minden reményét felülmúló, rendkívül nagy sikert ígér; a jóslat csak megerősítette Marius önbizalmát. Hajóra ült, kedvező hátszéllel három nap alatt átkelt a tengeren, és Rómában a nép nagy lelkesedéssel fogadta. A népgyűlésen az egyik tribunus mutatta be. Marius beszédében élesen támadta Metellust, és kérte, hogy őt válasszák meg consulnak. Azt is megígérte, hogy vagy megöli Iugurthát, vagy élve foglyul ejti.

9. A választáson Marius fényesen győzött, és nyomban hozzákezdett a toborzáshoz. A törvénnyel és szokásokkal ellentétben sok vagyontalan embert és rabszolgát sorozott be a hadseregbe; ezeket a korábbi hadvezérek nem vették be, mert fegyvert vagy bárminemű megtiszteltetést csak az kaphatott, aki a vagyonbecslés alapján méltó volt rá, mert a vagyon egyúttal az állam iránti hűség biztosítékául is szolgált. De Marius más módon is szerzett magának ellenséget, kiváltképpen szenvedélyes hangú gőgös és megvető beszédei sértették az arisztokratákat. A consulságot - kiabálta - hadizsákmányként szerezte meg a gyáva előkelőktől és gazdagoktól. Ha a maga érdemeit kívánja a nép előtt méltatni - folytatta -, sebhelyeit mutatja meg a testén, nem pedig halott őseinek síremlékét és mások halotti képmásait. Gyakran név szerint is felsorolta azokat a hadvezéreket, akik háborút vesztettek Afrikában; így többek között Bestiát és Albinust. Ezek mind neves családok sarjai, de szerencsétlenségükre nem értettek a hadviseléshez, és vereségeiket tapasztalatlanságuk okozta. Majd megkérdezte hallgatóságát, nem gondolják-e, hogy e férfiak ősei inkább kívánnának utódaikul olyanokat, mint ő, hiszen az ősöket sem előkelő származásuk, hanem saját érdemeik és nemes cselekedeteik tették híressé. Ezeket a beszédeket nem hiúságból és dicsekvésből tartotta; nem is akarta minden ok nélkül meggyűlöltetni magát a patríciusokkal, de a népnek gyönyörűsége telt benne, ha valaki a senatust ócsárolta, és a nagyság jelének tartotta, ha valaki merész hangon beszélt; ezért még inkább biztatták és bátorították, hogy ne legyen kíméletes az előkelőkhöz, ha a nép kedvében óhajt járni.

10. Ezután átkelt Afrikába. Metellus nemcsak féltékeny volt rá, hanem bosszankodott is, mert a háborút ő fejezte be, más már nem is volt hátra, csak Iugurtha elfogása, és akkor megérkezik Marius, akit Metellus iránti hálátlansága tett naggyá, s íme, elrabolja tőle a győzelem babérágát és a diadalt. Ezért nem akart vele találkozni, hanem eltávozott, és alvezére, Rutilius adta át a hadsereget Mariusnak.

A végén a sors utolérte Mariust, mert Sulla ugyanúgy megfosztotta őt a végső siker örömétől, mint ő Metellust. Hogy milyen módon, azt most csak röviden beszélem el, mert korábban már részletesen megírtam a Sulláról készített életrajzban.

Bocchus, Numidia belső részeinek királya apósa volt Iugurthának. A király annak ürügyén, hogy Iugurtha megbízhatatlan, nem sok segítséget nyújtott neki háborújához, azonkívül félt is hatalma megnövekedésétől. Most azonban, hogy Iugurtha földönfutóvá és menekülővé lett, kénytelen-kelletlen apósánál keresett menedéket, ez volt ugyanis utolsó reménye. Bocchus nem jóindulatból, hanem inkább mert szégyellte elutasítani a könyörgőt, befogadta, de állandóan szemmel tartotta. Iugurtha tudtával levelet küldött Mariusnak, és kérte, hogy járjon közbe érdekében; egyúttal határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó a rómaiaknak kiadni, titokban azonban árulásra készült. Magához hívatta Sullát, aki akkor quaestor volt Marius hadseregében, és a hadjárat során egy ízben már hasznos szolgálatot tett Bocchusnak. Sulla megbízott Bocchus szavában, elutazott hozzá, de a barbár király mást gondolt, és kezdte megbánni, amit tett. Néhány napon át azon töprengett, kiszolgáltassa-e Iugurthát, vagy inkább Sullát tartsa magánál fogolynak. Végül is megmaradt tervezett árulása mellett, és Iugurthát átadta Sullának.

Ez az eset vetette el annak a kibékíthetetlen és elkeseredett gyűlöletnek a magvát, amely kis híján Róma pusztulásához vezetett. Marius irigyei is Sulla dicsőségét látták a történtekben. Sulla egyébként pecsétgyűrűt viselt, amelynek kövére azt a jelenetet vésette, mikor Bocchus kiszolgáltatja neki Iugurthát. A becsvágyó Mariust, aki senkivel sem volt hajlandó dicsőségét megosztani, és hamar megsértődött, végtelenül bosszantotta, hogy Sulla állandóan ujján viselte ezt a gyűrűt. Ellenfelei azt remélték, úgy kisebbíthetik különleges tekintélyét a nép előtt, ha a háborúban elért első és legnagyobb eredményeket Metellusnak tulajdonítják, a végső sikert pedig Sullának.

11. Az irigységet, gyűlöletet és rágalmakat azonban hamarosan eloszlatta és elfordította Mariustól az Itáliát nyugat felől fenyegető hatalmas veszély. A városnak nagy hadvezérre lett egyszerre szüksége és olyan kormányos után nézett, aki ügyesen kormányoz a háború roppant örvénye felett. A consulválasztásokon senki nem törődött a nagy és gazdag családok jelöltjeivel, s Mariust távollétében is consullá választották.

Nem sokkal Iugurtha foglyul ejtése után hírek kezdtek szállingózni a teutonokról és a kimberekről. Először azt jelentették, hogy az országba hihetetlenül nagy számú és erős hadsereg tört be; később kitűnt, hogy a valóság még a híreknél is rosszabb. Háromszázezer felfegyverzett harcias férfi támadt Itáliára; még nagyobb számban követte őket az asszonyok és gyermekek sokasága, akik ekkora tömeg táplálására alkalmas földeket és a letelepedéshez megfelelő városokat kerestek, mint már előbb is, mikor a kelták kerítették hatalmukba Itália legjobb részét, és az etruszkokat elűzték lakóhelyükről. Mivel másokkal nem érintkeztek és óriási területen vonultak át, senki sem tudta, miféle nép, honnan jön, miért borítja el viharfelhő módján Galliát és Itáliát. Valószínűleg valamiféle germán törzsek lehettek az Északi-tenger mellől, tekintettel a férfiak hatalmas termetére és kék szemére, továbbá arra, hogy a germánok nyelvén a "kimber" szó rablót jelent.

Mások szerint azonban a kelták által lakott terület igen nagy, kiterjed a külső tengertől és az északi vidékektől keletre a Maiótisz-tóig és érintkezik a pontoszi Szküthiával; ezen a területen két népfaj él egymással egybeolvadva, a kelta és a szkütha. A törzsek felkerekedtek, de nem egyszerre és folyamatosan, hanem évről évre tavaszonként mind távolabbra mentek, és sokévi harc közben áthaladtak a szárazföldön, így bár részenként más és más nevük volt, az egész haderőt összefoglaló névvel "keltaszküthának" nevezték.

Mások azt tartják, hogy a nép kisebb részét kitevő kimberek, akikről legkorábbi ismereteink görög forrásból erednek, menekültek vagy lázadók voltak, a szküthák űzték ki őket maguk közül, és Lügdamisz vezérlete alatt vándoroltak Ázsiába, a Maiótisz tava mellől. Közben e népfaj nagyobb és harciasabb része a világ végén élt a külső tengernél, árnyas földön, ahol az erdők olyan mélyek és sűrűek, hogy a nap sohasem látható, egészen a herküniai erdőségig nyúló területen. Azon az égtájon a párhuzamos délkörök elhajlása miatt a föld sarka olyan erősen felemelkedik, mintha már egészen közel érne az éghez. Itt az év két egyenlő részre oszlik, egyik felén nappal, a másik felén éjszaka van. Ez adott alkalmat Homérosz művében a Neküia ábrázolásához. A barbár törzsek innen indultak útnak Itália ellen. Ezeket eredetileg kimmerioszoknak, majd később rabló életmódjukról kimbereknek nevezték. Mindez azonban inkább csak sejtés, mint történelmi tény.

Számuk több történetíró tanúsága szerint inkább nagyobb volt, mint kisebb annál, amit az imént említettem. Bátorságukkal és vakmerőségükkel senki nem tudott szembeszállni; olyan villámsebesen, olyan erővel rohantak a csatába, hogy karjuk munkája csak a pusztító tűzvészhez volt hasonlítható. Senki nem tudta útjukat állni, vagy ha mégis megkísérelte, hadizsákmányként magukkal ragadták és széttépték. Az Alpokon túli Galliát védelmező nagy római seregek és vezéreik több ízben dicstelen vereséget szenvedtek tőlük. A római csapatok gyengesége bátorította fel a barbár seregeket arra, hogy Róma ellen vonuljanak. Mikor ugyanis legyőztek minden velük harcba szálló sereget és hatalmas zsákmányra tettek szert, elhatározták, nem nyugszanak, míg be nem veszik Rómát, és fel nem dúlják egész Itáliát.

12. Mikor mindenfelől ilyen hírek érkeztek, a rómaiak Mariust bízták meg a fővezérséggel. Ugyanakkor másodízben választották meg consullá, bár a törvények szerint senkit sem választhattak meg, ha távol volt Rómától, vagy ha meghatározott idő nem telt el újraválasztásáig. A nép azonban elsöpört minden ellenállást. Úgy vélték, nem most történik első ízben, hogy a közérdeket szembeállítják a törvénnyel, sőt most erre sokkal több az ok annál, mint mikor Scipiót a törvények előírásai ellenére választották meg consullá, jóllehet, akkor nem a haza elvesztésétől kellett félniük, hanem Karthágót akarták elfoglalni.

Ilyen döntés után kelt át a tengeren Marius hadseregével Afrikából. A consuli tisztségbe január elsején iktatták be, azon a napon, mely az év kezdetét jelenti a rómaiaknál: ugyanekkor tartotta meg diadalmenetét is. Ez alkalommal hihetetlen látványban volt részük a rómaiaknak: a fogoly Iugurthában. Senki nem hitt benne, hogy győzni lehet, míg Iugurtha él, hiszen olyan ügyesen alkalmazkodott a szerencse minden változásához, és olyan szokatlanul egyesült benne a személyes bátorság a cselszövéssel. Mikor megtudta, hogy fogolyként végighurcolják a diadalmenetben, mint mondják, őrjöngeni kezdett. A diadalmenet megtartása után tömlöcbe vetették. Ekkor leszaggatták ruháját, sőt olyan mohón tépték le róla az arany fülbevalót, hogy fülcimpáit is leszakították. Majd mezítelenül bedobták a sötét, mély veremhez hasonló börtönbe. Iugurtha magánkívül és fogát vicsorítva így kiáltott fel: "Héraklészre, de hideg fürdőtök van!" Hat napon át tartott szörnyű vergődése az éhhalállal; utolsó pillanatig ragaszkodott az élethez, míg végezetül elszenvedte bűnei méltó büntetését.

Mint mondják, a diadalmenetben háromezer-hét font aranyat, ötezer-hétszázhetvenöt drakhmával egyenlő súlyú veretlen ezüstöt és kétszáznyolcvanhétezer ezüstdrakhmát vittek.

A diadalmenet után Marius összehívta a senatust a Capitoliumon. Szórakozottságból vagy szerencséje feletti ízléstelen dicsekvésből a diadalmenetben viselt bíborköntösben jelent meg. Észrevette azonban, hogy felháborodást keltett a senatorok körében; ezért nyomban felkelt helyéről, és úgy tért vissza, hogy kicserélte a bíborszegélyű tógát.

13. A hadjáratban hadseregét rendszeresen gyakorlatoztatta mindenféle futásokkal és hosszú menetelésekkel. Parancsára minden légionárius maga vitte málháját és készítette el ételét. Ezért "Marius öszvérének" nevezik azt a katonát, aki szívesen dolgozik, és csendben és készségesen teljesít minden parancsot. Mások szerint azonban ez a kifejezés más esettel volt összefüggésben. Scipio Numantia ostroma alatt, úgy mondják, elhatározta, hogy nemcsak a fegyvereket és a lovakat szemléli meg, hanem az öszvéreket és a teherhordó szekereket is, hadd lássa, miként törődnek velük, és mint gondozzák katonái. Marius is elővezette saját kezűleg gondozott pompás lovát és öszvérét, amely egészségben, erőben és engedelmességben megelőzte a többiekét. Scipiónak nagyon tetszettek Marius állatai és többször is megemlítette őket, így aztán a hadseregben később tréfásan "Marius öszvérének" nevezték a munkára mindig kész, türelmes és szorgalmas katonákat.

14. Mariusnak ez alkalommal is kedvezett a jó szerencse. A barbárok támadása visszafordult, és előbb az Ibériai-félszigetet rohanták meg. Mariusnak így maradt ideje, hogy kellőképpen megeddze katonáit, fokozza harciasságukat és ami mindennél fontosabb, sikerült magát megismertetnie velük. A katonák, mihelyt megszokták a fegyelmet s az engedelmességet, igazságosnak és üdvösnek találták erélyességét a parancsok kiadásában és hajlíthatatlanságát a büntetések kiszabásában. Haragos természetét, kemény hangját és zord arckifejezését mindjobban megszokták, s úgy gondolták, mindez inkább az ellenséget, és nem őket magukat félemlíti meg. A katonák tetszését különösen azzal nyerte meg, hogy mindig részrehajlás nélkül szolgáltatott igazságot. Erre legjobb példa a következő: unokaöccse, a seregében tisztként szolgáló Caius Lusius nem volt rossz ember, csak azt a gyengéjét ismerték, hogy kedveli a szép fiúkat. Így történt, hogy beleszeretett egy Trebonius nevű, közvetlenül alája rendelt fiatal katonába, és több sikertelen kísérletet tett vele. Végül is egy éjszaka szolgájával sátrába hívatta. Az ifjú el is ment, mert a paranccsal szemben nem volt ellentmondás. De mikor bevezették a sátorba, és Lusius erőszakoskodni kezdett vele, kardot rántott és megölte támadóját. Marius ekkor történetesen nem tartózkodott a táborban; mikor később megérkezett, összehívta a haditörvényszéket, hogy ítélkezzék Trebonius felett. Többen Trebonius ellen szólaltak fel, és senki nem akarta védelmét elvállalni. Trebonius ekkor nagy erkölcsi bátorsággal felállt és részletesen elmondotta a történteket, tanúkat állított annak bizonyítására, hogy Lusius gyakran tett ajánlatot, sőt nagy összegeket is ígért neki, de ő nem volt hajlandó áruba bocsátani magát. Marius csodálatát és elismerését fejezte ki e nagyszerű magatartásért, majd babérkoszorút hozatott, mellyel csak kiváló katonákat szoktak kitüntetni, és maga tette Trebonius fejére, majd kijelentette, hogy Trebonius a legnemesebben cselekedett, hiszen hasonló példamutatásra különösképpen nagy szükség van.

Ez a történet közismertté vált Rómában is, és jelentős mértékben hozzásegítette Mariust, hogy harmadízben is elnyerje a consuli tisztséget, hiszen a barbár törzseket tavaszra várták és a rómaiak más hadvezér alatt nem vállalták a veszélyt. A barbárok azonban nem jöttek olyan hamar, mint várták őket, és Marius consulságának ideje ismét lejárt. Mikor a consuli választások ideje újra elérkezett, és Marius consultársa meghalt, ő maga Rómába sietett, a hadsereg parancsnokságát pedig átadta Manius Aquilliusnak. Ez alkalommal sok kiváló férfiú pályázott a consuli tisztségre, de Marius megnyerte magának a népnél legbefolyásosabb tribunust, Lucius Saturninust, aki valamennyi beszédében arra biztatta a népet, hogy Mariust válasszák újra consullá. Marius úgy tett, mintha vonakodnék a consuli tisztséget elvállalni, és kijelentette, hogy nem akarja magát a választáson jelöltetni. Saturninus ekkor hazája árulójának nevezte, ha ilyen veszedelem idején visszautasítja a főparancsnokságot. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Saturninus ezt a szerepet csak Marius kívánságára játszotta el, meglehetősen rosszul. Mindenesetre a nép tisztán látta, milyen nagy szükség van Marius hadvezéri tehetségére és jó szerencséjére, ezért negyedízben is consullá választotta, hivataltársául pedig Lutatius Catulust tették meg, akit a patríciusok igen nagyra becsültek, de nem gyűlöltek a plebeiusok sem.

15. Mihelyt Marius értesült az ellenség közeledéséről, gyorsan átkelt az Alpokon, és a Rhodanus partján megerősített tábort épített. A tábort bőven ellátta hadifelszereléssel és élelemmel, nehogy a szükség akarata és jobb meggyőződése ellenére ütközetre kényszerítse. A hadsereg számára az utánpótlást a tengeren lényegesen meggyorsította és megkönnyítette, pedig az azelőtt lassú és költséges vállalkozás volt. A Rhodanus torkolatát ugyanis a tenger árja eltorlaszolta homokkal és iszappal, és a hullámzás vastag iszapréteggel töltötte fel, úgyhogy az élelemszállító hajók csak lassan és nehezen tudtak a folyó keskeny medrébe behatolni. Mivel a csapatoknak úgysem volt más dolga, Marius odavezényelte őket, és nagy csatornát ásatott velük, melyben a folyóvíz nagy részét más irányba terelte, a tengerpart olyan alkalmas pontjára, ahol a víz olyan mély, hogy nagyobb hajók is horgonyt vethettek és simán, akadálytalanul kijuthattak a nyílt tengerre. Ez a csatorna a mai napig is Marius nevét viseli.

A barbárok hadserege két részre oszlott. A kimberek azt a feladatot kapták, hogy Noricum irányába Catulus ellen vonuljanak fel, és ott törjenek utat. A teutonok és az ambrónok Ligurián át a tengerpart mentén vonultak fel Marius ellen. A kimberek támadását különféle akadályok késleltették, de a teutonok és ambrónok haladéktalanul útnak indultak; átkeltek a közbenső vidéken és közeledtek. Számuk szinte végtelennek látszott. Külsejük félelmetes volt, kiáltozásuk nem hasonlított emberi beszédhez. Az ellenség csapatai megszállták a síkság nagyobb részét, tábort vertek és Mariust ütközetre akarták kényszeríteni.

16. Ő azonban mit sem törődött a kihívással. Katonáit a tábori erődítményeken belül tartotta, és szigorúan megszidta a vakmerőket. Hazaárulónak nevezett mindenkit, aki vakon és meggondolatlanul rárohanna az ellenségre. Nincs most ideje annak, hogy bárki személyes becsvágyból hadi dicsőségre és győzelmi jelvényekre törekedjék; most Itáliát kell megmenteni és elűzni a megsemmisítő háború viharát. Ezt elsősorban a vezéreknek és egyenrangú parancsnoktársainak mondta.

A közkatonákat az erődítményen belül őrhelyükre állította, és megparancsolta nekik, hogy az ellenséget kísérjék állandóan figyelemmel, hogy megszokják az idegenek külsejét, szokatlan, vadállati kiáltozását, tanulmányozzák az ellenséges katonák felszerelését és minden mozdulatát, hogy ami eleinte félelmetes, idővel megszokottá és érthetővé váljon. Úgy vélekedett, hogy minden új és szokatlan dolog eleinte félelmet kelt, de ha megszoktuk, a valóban félelmetes dolgok is elvesztik ijesztő jellegüket.

Így a katonák, minthogy naponként látták az ellenséget, nem döbbentek meg, hanem haragjuk felgerjedt, harci kedvüket pedig nagymértékben fokozta az ellenség fenyegető magatartása és elviselhetetlen dicsekvése. Az ellenség ugyanis nem elégedett meg a közeli vidék elpusztításával, hanem vakmerő támadásokat intézett a tábori erődítések ellen is.

A katonák soraiból méltatlankodó panaszok jutottak el Marius füléhez. "Gyávának tart minket Marius - így hangzottak a panaszok -, hogy kulccsal és lakattal zár el minket a harctól? Rajta, viselkedjünk férfiak módjára, és kérdezzük meg, más hadseregre vár-e, hogy harcoljon Itáliáért, miközben velünk közmunkát végeztet, csatornát ásat, árkot tisztíttat vagy néhány folyót más irányba tereltet? Ezért gyakorlatoztatott annyi fáradsággal bennünket, hogy hazatérve a gyakorlatokat mutogassa majd a polgároknak, mint consulsága alkotásait? Vagy talán attól fél, hogy ő is vereséget szenved, mint Carbo és Caepio? De hiszen azok dicsőségben és vitézségben nagyon elmaradtak Mariustól és sokkal gyengébb csapatokat vezényeltek. De még az is jobb, ha hozzájuk hasonlóan cselekvés közben vereséget szenvedünk, mint hogy itt üljünk, és tétlenül nézzük szövetségeseink pusztulását."

17. Marius örömmel hallotta, mit beszélnek katonái. Megnyugtatta őket: nem igaz, hogy nem bízik meg bennük; de meg akarja várni a legalkalmasabb időt s a legmegfelelőbb helyet a biztos győzelemre, amint azt bizonyos jóslatok megígérték. Valóban, egy bizonyos Martha nevű szíriai jósnőt nagy tisztelettel hordszéken vitetett magával, és áldozatokat mutatott be utasításai szerint. Ezt a jósnőt a senatus elutasította, mikor egyszer felajánlkozott, hogy megmondja a jövendőt. Ekkor Martha az asszonyok pártfogását kereste, és bemutatta tudományát Marius feleségének: egyszer a gladiátori játékokon a lábához ült, és előre megmondta neki, ki fog győzni. Marius felesége ekkor elküldte a jósnőt férjéhez, akire igen jó benyomást tett. Marthát rendszerint hordszéken vitték mindenhova. A jósnő az áldozatok bemutatásakor csattal összefogott, kézzel festett bíborköntöst viselt, kezében pedig szalagokkal és virágfüzérekkel díszített lándzsát tartott. Színészkedő szereplése többekben kétségeket támasztott, vajon Marius valóban hisz-e neki, vagy pedig maga is csak színlel és megtévesztő szándékkal mutogatja a jósnőt.

Csodálatos történetet mond el mündoszi Alexandrosz a saskeselyűkről. Eszerint Marius győzelmei előtt a menetelő hadsereg felett mindig két saskeselyű jelent meg és jött velük a nyakukra erősített bronzgyűrűvel, melyet a katonák csatoltak rájuk, mikor megfogták, és ismét szabadon bocsátották őket. Ettől kezdve a katonák, valahányszor felismerték, üdvözölték a két madarat, ha pedig a felvonuláskor jelentek meg, örvendeztek, hogy győzni fognak.

Ebben az időben számos hasonló csoda történt. Két itáliai városból, Ameriából és Tuderből jelentették, hogy az égen égő lándzsákat és pajzsokat láttak éjszaka. Eleinte különböző irányba tartottak, de azután összecsaptak, és olyan alakzatokat és mozgásokat mutattak, mint a küzdő férfiak. Végül az egyik fél visszavonult, a másik pedig üldözőbe vette és mindkettő eltűnt nyugat felé. Ebben az időben Batakész, Magna Mater papja, Pesszinuszból Rómába érkezett, és elmesélte, hogy szentélyében az istennő kijelentette neki, hogy a most folyó háborúban a rómaiak győzelemhez és hatalomhoz jutnak. A senatus hitelt adott a pap szavainak, és elrendelte, hogy az istennőnek győzelmi szentélyt építsenek. Mikor azonban Batakész megjelent a népgyűlésen és mindezt ott is el akarta mondani, Aulus Pompeius, az egyik néptribunus megakadályozta: csalónak nevezte, s gyalázkodva lelökdöste a szónoki emelvényről. Az eset végül is Batakész hitelét növelte. Mikor ugyanis a népgyűlés véget ért, alig érkezett haza Aulus, súlyos lázzal járó betegségbe esett, ahogy széltében-hosszában beszélték akkortájt Rómában, és egy hét alatt meghalt.

18. A teutonok, látva, hogy Marius nem mozdul, ostrommal igyekeztek a rómaiak táborát elfoglalni, de a sáncról nyílzáporral fogadták őket. Minthogy ostrom közben sokan elestek, a teutonok elhatározták, hogy továbbvonulnak és ellenállás nélkül átkelnek az Alpokon. Málháikkal együtt kezdtek elvonulni a római tábor mellett. Most tűnt csak ki - a menet hosszából és a vonulás idejéből -, milyen mérhetetlenül sokan vannak. Teljes hat napig tartott vonulásuk, mint mondják, a római tábor mellett sűrű menetben. Mivel a tábor közvetlen közelében haladtak, nevetve kérdezgették a rómaiakat, mit üzennek asszonyaiknak, mert ők hamarosan találkoznak velük.

Az ellenség elvonulása és elhaladása után Marius is felszedte táborát, és nyomukba szegődött. Mindig közvetlen közelükben ütött tábort ő is. Erős hadállásokba helyezkedett és szilárd erődítéseket emelt, hogy biztonságban tölthessék az éjszakát. Így vonultak egészen az úgynevezett Aquae Sextiaeig. Itt már egészen közel jártak az Alpokhoz, és Marius akkorára felkészült, hogy megütközzék az ellenséggel.

Táborát jól megerősíthető helyen ütötte fel, de vízellátása hiányos volt. Azt mondják, tudatosan választott így, hogy katonáit harcra ösztönözze. Valóban, mikor sokan szomjúságról panaszkodtak, Marius az ellenséges tábor közelében hömpölygő folyóra mutatva így szólt: "Van ott ivóvíz elég, de vérrel kell fizetnetek érte." "Akkor miért nem vezetsz most mindjárt ellenük, míg ereinkben ki nem szárad a vér?" - kérdezték a katonák, mire Marius nyugodtan ennyit mondott csupán: "Előbb meg kell erősítenünk a tábort."

19. A katonák kelletlenül bár, de engedelmeskedtek. A táborkísérők ellenben, minthogy sem magukat, sem állataikat nem tudták vízzel ellátni, tömegesen mentek vízhordó edényeikkel a folyóhoz, fejszével, baltával felfegyverkezve, sokan karddal és lándzsával, elszántan, hogy ha kell, harc árán is szereznek vizet. Először csak kevesen szálltak szembe velük. A legtöbb ellenséges katona élvezte a fürdő utáni étkezést, sokan pedig még mindig fürödtek. Ezen a vidéken ugyanis sok a meleg forrás, és a rómaiak sok barbárt leptek meg mulatozás, a kellemes környezet élvezése közben. A kiáltozásra egyre többen siettek oda. Marius aligha tilthatta el a harctól katonáit, akik aggódtak szolgáik sorsáért. Ugyanakkor az ellenség legharciasabb törzse, az ambrónok, felugrott és fegyvert ragadott. Az ambrónok egy ízben már legyőzték a római csapatokat, melyek akkoriban Manlius és Caepio parancsnoksága alatt harcoltak. Létszámuk a harmincezret is meghaladta.

Bár a lakoma elnehezítette testüket, az ital pedig emelte és serkentette büszkeségüket, nem rohantak rendezetlenül, őrjöngő futással a harcba, sem vad üvöltözéssel, hanem fegyvereiket ütemesen összeverték, egyszerre ugráltak és valamennyien törzsük nevét kiáltották: "Ambrónok!" Talán így tüzelték magukat harcra, vagy nevük hangoztatásával akarták rémületbe ejteni az ellenséget. Az itáliai csapatok közül elsőnek a ligurok bocsátkoztak ütközetbe velük. Mikor meghallották és megértették, hogy az ellenség mit kiált, ők is ugyanazt kiáltották vissza, vagyis törzsük nevét; mert a ligurokat is ugyanígy nevezik származásuk szerint, így még mielőtt kézitusára került a sor, mindkét oldalról sűrűn visszhangzott a kiáltás, a szemben álló két sereg egymás szemébe ordítozott, mindegyik arra törekedett, hogy a másikat hangerővel túlharsogja, és a lárma csak fokozta és tüzelte harci kedvüket.

A folyó két részre osztotta az ambrónokat. Mielőtt még a túlsó parton csatarendbe álltak, a ligurok gyorsan rárohantak a folyón elsőnek átkelő egységekre, majd kézitusa fejlődött ki közöttük. Ekkor a rómaiak a ligurok segítségére siettek, és a magasan fekvő terepről megrohamozva visszaszorították, majd szétszórták az ambrónokat. Legtöbbjüket a folyóba kergették, és tömegesen mészárolták le őket; a folyót vérrel és az elesett katonák holttestével töltötték meg. A rómaiak most már átkeltek a folyón, és azokat, akik nem mertek szembeszállni velük, tovább kaszabolták, az ambrónok meg menekülésszerűen vonultak vissza táborhelyükre és málhás szekereikhez. De ott kezükben karddal és harci bárddal a nők szálltak szembe velük rettenetes fogcsikorgatással és dühvel. Az üldözőkre mint ellenségükre, az üldözöttekre mint árulóikra támadtak, a harcolók közé vetették magukat, puszta kézzel estek neki a római katonák pajzsának, kezükből akarták kicsavarni a kardot, és föl sem vették, hogy sebeket és szúrásokat kaptak testükre, végső leheletükig nem tört meg a bátorságuk. Úgy látszik, a csata a folyó partján inkább véletlen folytán keletkezett és nem a hadvezér elgondolásából.

20. A rómaiak sok ambrónt megöltek a csatában, aztán visszahúzódtak; közben leszállt az éjszaka. A hadsereget nem fogadta, mint ekkora siker után várható lett volna, győzelmi dal, sem vidám poharazás a sátrakban, sem vidám beszélgetés a lakomán, sem pedig, ami a legkellemesebb mulatság győztes ütközet után, édes álom. Ehelyett az éjszaka félelemben és nyugtalanságban telt el. A római tábornak nem volt ugyanis sem palánkja, sem fala, az ellenség soraiból pedig sok ezren veretlenek maradtak, számukat növelték a csatából élve megmenekült ambrónok. Az ellenséges táborból a folyóvölgyön keresztül a hegyekig visszhangzó siránkozás hallatszott egész éjszaka, de nem jajgatás vagy nyögés, hanem állati ordítás és üvöltés, keveredve átkozódással, fenyegetéssel. Míg ez a szörnyű lárma zúgott végig a síkságon, a rómaiakat igen nagy rémület kerítette hatalmába: maga Marius is attól tartott, hogy valami hevenyészett, zűrzavaros éjszakai támadás éri őket. Az ellenség azonban nem kísérelt meg támadást sem azon az éjszakán, sem másnap. Ehelyett átcsoportosította erőit, és újabb csatára készülődött.

Marius, mivel az ellenséges csapatok háta mögött meredek szűk völgyek és bozótos szakadékok húzódtak, ide küldte ki Claudius Marcellust háromezer katonával, és parancsot adott neki, hogy titokban lesben állva támadja hátba a harcoló ellenséget. A sereg többi része idejében megvacsorázott, és nyugodtan aludt. Hajnalban Marius csatarendbe állította seregét a tábor előtti térségen, majd lovas csapatot küldött a síkságra. Mikor a teutonok meglátták őket - nem tudván türtőztetni magukat -, nem várták meg, míg a római csapat leereszkedik a síkságra, pedig ott kedvezőbb terepen harcolhattak volna. Ehelyett gyorsan és dühösen fegyvert fogtak, és rohamra indultak a domboldalon felfelé. Marius minden irányba elküldte tisztjeit és parancsot adott a katonáknak, hogy szilárdan tartsanak ki helyükön, vessék el lándzsájukat, mikor az ellenség sorai kellő távolságban megközelítik őket, utána pedig használják kardjukat, és pajzsuk védelme alatt szorítsák vissza az ellenséget. Mert az ellenség sikamlós terepen állva nem tud erősen vagdalkozni, sem szilárd pajzsfalat alkotni, a talaj egyenetlensége miatt lépéseik ingadozók és bizonytalanok lesznek. Közben maga is megjelent mindenütt az első sorokban, és a gyakorlatban mutatta be katonáinak, hogyan hajtsák végre parancsait. Marius edzettség dolgában nem maradt el senki mögött, személyes bátorság tekintetében pedig valamennyit felülmúlta.

21. Így álltak szembe velük a rómaiak. Ütközetbe bocsátkoztak a felfelé nyomuló ellenséggel, majd lassanként visszaszorították a sík terepre. Itt már éppen kezdtek csatasorba állni, mikor hátul zűrzavar támadt, és hangos kiáltozás hallatszott. Marcellus jól kihasználta a kínálkozó alkalmat. Mihelyt a dombok felől meghallotta a csatazajt, felállította embereit, futva, kiáltozva hátba támadta az ellenséget és pusztította a hátsó sorokat. Ezek magukkal ragadták az előttük levőket és hamarosan teljes zűrzavart okoztak a hadseregben. A kétoldali támadás gyorsan letört minden ellenállást, a haderő felbomlott és megfutamodott. A rómaiak a megvert ellenség üldözése közben százezernél több katonát öltek meg vagy ejtettek foglyul. Kezükbe kerültek az ellenséges hadsereg sátrai, harci szekerei és minden katonai felszerelése. A katonák szavazással úgy döntöttek, hogy az egész zsákmányt - kivéve, amit egyenként megtarthattak maguknak - átadják Mariusnak. Fényes ajándék volt ez, de tekintettel arra, hogy a római hadsereg ilyen veszélyes helyzetből menekült meg, mindenki úgy vélte, még mindig kevesebb, mint amit Marius szolgálataival megérdemelt.

Egyéb történeti források másként beszélik el a zsákmány felosztását és határozzák meg az elesettek számát. Mindenesetre elmondják, hogy a massiliaiak az elesett katonák csontjaiból kerítették be szőlőiket, és a talaj, melyen a hullák oszlásnak indultak, a hosszú téli esőzések idején annyira megtermékenyült, és a bomló anyagok úgy átjárták, hogy éveken át rendkívül gazdag termést hozott, és pontosan igazolta Arkhilokhosz mondását: "Így termékenyülnek meg a mezők!" Különben, mint mondják, rendszerint bő eső hullik nagyobb csaták után. Lehet, hogy valami felsőbb hatalom az aláhulló vízzel tisztítja meg és mossa le a talajt a csatatereken. De az is lehetséges, hogy a vér és az oszlásnak indult anyag nehéz és gőzölgő párát bocsát ki magából, ez a levegőt összesűríti, lévén az gyorsan változó, és nagy átalakuláson megy keresztül a legcsekélyebb okból is.

22. A csata után Marius a zsákmányolt fegyverekből és általában a hadizsákmányból félretétette a legértékesebb és legjobb darabokat, mindent, amit jól fel lehetett használni és megmutatni a népnek a diadalmenetben. A többit hatalmas máglyába rakatta, hogy fényes áldozatot mutasson be az isteneknek. A katonák fegyvereiket felöltve, fejükön virágkoszorúval állták körül a máglyát. Marius bíborszegélyű tógába öltözött, amint ez ilyen alkalmakkor szokás. Mindkét kezében égő fáklyát tartott és emelt az ég felé, s már éppen meggyújtani készült a máglyát, mikor néhány híve tűnt fel, és lóháton vágtatva igyekezett feléje. Nagy csend támadt, és mindenki izgatottan várta, mi történik. Mikor a lovasok odaértek, leugrottak lovukról, üdvözölték Mariust, és közölték vele a jó hírt, hogy ötödízben is consullá választották, majd átadták neki a megválasztásáról szóló levelet. Ez növelte örömüket a győzelem felett, a katonák hangos kiáltozással, tapssal és fegyverzörgetéssel üdvözölték hadvezérüket. A tisztek babérkoszorút tettek Marius fejére, ő pedig meggyújtotta a máglyát, és befejezte az áldozati szertartást.

23. De az a hatalom, amelyik nem engedi, hogy tisztán és zavartalanul élvezzük a nagy siker örömét, hanem rosszat és jót összekeverve változatossá teszi az emberi életet, legyen az szerencse, sors vagy a dolgok szükségszerű rendje, Mariusnak is olyan hírt hozott néhány nappal később consultársáról, Catulusról, amely mint sötét felhő a derült égen, ismét a rémület és félelem viharával fenyegette Rómát.

Catulus szemtől szembe kerülvén a kimberekkel, úgy döntött, hogy nem tartja tovább kézben az Alpokból levezető szorosokat, mert félt, hogy ha arra kényszerül, hogy seregét több részre ossza, meggyengül. Inkább levezette hadseregét az itáliai síkságra az Atesis folyó mögé, majd elfoglalta az átkelőhelyeket, és hatalmas erődítményeket emelt mindkét parton: sőt hidat is építtetett, hogy a túlsó parton levő emberei segítségére siethessen, ha az ellenség leereszkedik a hegyszorosokból és megtámadja az őrhelyeket. A barbár csapatok annyira bíztak magukban, és úgy lenézték a szemben álló ellenséget, hogy inkább oktalanul fitogtatták erejüket és vakmerőségüket, mint szükségből, és mezítelenül jártak a hóviharban is, felmásztak a jeges, hóborította magas hegycsúcsokra, majd széles pajzsukon ülve fentről leszánkáztak a síkos lejtőkön és mély szakadékokon át.

Táborukat a rómaiak közelében ütötték fel, és megszemlélve az átkelőhelyet, hozzákezdtek eltorlaszolásához; közben, mint az őskor óriásai, elhordták a közeli dombokat. Fákat döntöttek ki és hurcoltak oda gyökerestül, majd hatalmas sziklákat és földet hordtak össze, hogy a folyó medrét eltorlaszolják. Súlyos fatönköket úsztattak le a folyón a hídtartó cölöpökhöz, és az egész híd megremegett, mikor a hatalmas szálfák az ártól elragadva a pillérekhez ütődtek. Végül is a római sereg nagyobbik része úgy megrémült, hogy táborhelyét elhagyta, és kezdett visszavonulni.

Catulus ekkor valóban nagy hadvezér módjára viselkedett, példát mutatva, hogyan kell a maga hírnevét honfitársai jó hírének alárendelni. Nem tudta rábírni katonáit, hogy állásaikat az ellenséggel szemben megtartsák, és látta, hogy emberei félelmükben megfutamodnak. Felemeltette hát a sasjelvényeket, a visszavonulók első soraiba futott és az élükre állt, hogy a szégyen őt, és ne Rómát érje, és úgy ne lássék, mintha a katonák futamodtak volna meg, hanem mintha vezérüket követve vonulnának vissza.

A barbárok ekkor megtámadták és elfoglalták az erődítményt az Atesis folyó túlsó partján. Az ott harcoló és hazájukat méltóan védő rómaiak bátorságát annyira megcsodálták, hogy szabad elvonulást biztosítottak nekik, és megeskették őket a maguk bronzbikájára. Ezt a bikát a rómaiak egy későbbi csatában kézre kerítették, és mint legértékesebb hadizsákmányt Catulus házába vitték. Az ellenség ezután elözönlötte a védtelenül maradt vidéket.

24. Ilyen körülmények között hívták vissza Mariust Rómába. Megérkezésekor mindenki azt gondolta, diadalmenetben ünnepli meg az ellenség felett aratott győzelmét - ezt egyébként a senatus is lelkesen megszavazta. Marius azonban elhárította magától a megtiszteltetést; vagy azért, mert sem katonáit, sem bajtársait nem akarta megfosztani attól, hogy megossza velük a dicsőséget, vagy mert az akkori válságos időkben a közbizalmat azzal is növelni kívánta, hogy megmutatta, első győzelme egész dicsőségét Róma jó szerencséjének tartja; s újabb győzelem után úgyis még nagyobb dicsőségben lesz része. Úgy beszélt, ahogyan a helyzet megkívánta, majd elment Rómából Catulushoz, hogy bátorítást nyújtson. Közben galliai csapataiért küldött, és mikor ezek megérkeztek a Padushoz, Marius átkelt a folyón, és megkísérelte Felső-Itáliában feltartóztatni a barbárokat, ők azonban semmiképpen sem akartak megütközni vele, minthogy a teutonok megérkezésére vártak, és nem értették, hol késnek ilyen sokáig. Talán csakugyan nem tudták, milyen megsemmisítő vereség érte őket, de az is lehet, hogy csak színlelték tudatlanságukat. Ezenfelül még bántalmazták is azokat, akik a vereség hírét hozták nekik; sőt ismételten követeket küldtek Mariushoz, és követelték, adjon nekik és testvéreiknek földet, s hozzá megfelelő számú várost is, ahol letelepedhetnek. Mikor Marius megkérdezte a követeket, kik a testvéreik, azt felelték, a teutonok. A jelenlevő rómaiak jót nevettek ezen, Marius pedig gúnyosan megjegyezte: "Nyugodtak lehettek, testvéreitek megkapták tőlünk a földet, az aztán az övék lesz örökre."

A követek megértették a gúnyos célzást, és dühösen mondták Mariusnak, hogy ezért még fizetni fognak a kimberek, sőt később a teutonok is, ha megérkeznek. "De hiszen már itt is vannak - mondta Marius -, és nem volna rendjén, ha elmennétek, mielőtt üdvözöltétek volna testvéreiteket." Erre megparancsolta, vezessék elő a teutonok láncra vert királyait, akiket az Alpokban menekülés közben a sequanusok ejtettek foglyul.

25. Mikor ezt a kimberek meghallották, ismét támadást intéztek Marius ellen, de ő nem mozdult táborának erődítményei mögül. Mondják, hogy újabb csatára készülődve, ekkor változtatott először a hajítódárda szerkezetén. Korábban a bronzhegyet két vasszöggel erősítették a dárda nyeléhez. Marius az egyik vasszöget meghagyta, a másik helyére pedig könnyen törő faszöget iktatott be azzal a céllal, hogy mikor a dárda hegye az ellenséges katona pajzsába hatol, ne maradjon egyenes, hanem miután a faszög eltört, és a dárdanyél meghajlik a vasnál, a dárda, fennakadva a dárdahegy görbületén, maga után húzza a nyelét.

Ekkor Boeorix, a kimberek királya kisszámú lovascsapat kíséretében a római táborhoz lovagolt és felszólította Mariust, állapodjanak meg, mely napon és hol vívjon meg seregük egymással; így döntsék el, kié legyen az ország.

Marius erre azt felelte, a rómaiak sohasem szoktak az ellenséggel a csatáról tanácskozni, a kimberekkel azonban szívesen tesz kivételt. Úgy határoztak tehát, hogy a csatát harmadnap vívják meg Vercellae közelében, a síkságon. Alkalmas volt ez a hely a római lovasság felvonulására, de arra is elég tágas, hogy a kimberek teljes haderejükkel felfejlődhessenek.

Lejárt a megbeszélt idő, s a két sereg felvonult. Catulus parancsnoksága alatt húszezer-háromszáz, Marius csapataiban pedig harminckétezer ember harcolt. Sulla is ott harcolt a csatában, és előadása szerint Marius csapatai a két szárnyon helyezkedtek el, Catulus katonái pedig az arcvonal középső részén. Sulla szerint Marius arra számított, hogy az ellenség hadteste a szárnyakra és a szélekre fog támadni, mivel ilyen hosszú arcvonal esetében a középső részen álló csapatok rendszerint visszavonulnak. Marius tehát azért állította fel ekképpen a seregeket, hogy a győzelmet teljes egészében ő vívja ki a parancsnoksága alatt álló csapatokkal, s a harcban Catulusnak semmi része ne legyen, össze se csaphasson az ellenséggel. Azt mondják, Catulus is hasonlóképpen nyilatkozott minderről, és vádolta Mariust, hogy rosszindulatot tanúsított iránta.

A kimberek gyalogsága az erődítések mögül lassú menetben kezdett előrevonulni és az arcvonal hosszával egyenlő mélységet vett fel: a csatarend mindegyik oldala harminc stádium hosszúságú volt. Mintegy tizenötezer főnyi lovasságuk a felvonulás alkalmával fényes látványt nyújtott. Sisakjukon vadállatok és különféle szörnyetegek fejéhez és agyarához hasonló díszek pompáztak, és mivel még tollat is tűztek rá, termetük magasabbnak látszott, mint a valóságban. Bronzpáncéljuk és fehéren csillogó pajzsuk volt. Kezükben kettős hajítódárdát tartottak, és közelharchoz való nagy, nehéz kardot.

26. Az ellenséges lovasság nem támadta szembe a rómaiakat, hanem jobb felé húzódott és lassan őket is erre akarta téríteni, hogy így maguk és a balszárnyon felvonuló gyalogság közé csalják őket. A római hadvezérek észrevették ugyan a cselt, de katonáikat nem tudták idejében visszatartani. Mihelyt az egyik katona felkiáltott, hogy fut az ellenség, a többiek utánarohantak és üldözőbe vették. Az ellenséges gyalogság ekkor úgy tört rájuk, mint a tenger végtelen, mozgó vize; Marius megmosta kezét, az ég felé emelte, és megfogadta, hogy hekatombát áldoz az isteneknek. Catulus hasonlóképpen imára emelte kezét, és megfogadta, hogy e nap emlékére templomot építtet a jó szerencse istennőjének. Azt is mondják, hogy mikor Mariusnak megmutatták az áldozatul levágott állatokat, hangos szóval felkiáltott: "Enyém a győzelem!"

Sulla és barátai elbeszélése szerint előrenyomulás közben Mariusszal olyasmi történt, ami azt mutatta, hogy a végzet ellene fordult. Amint várható volt, nagy porfelhő kerekedett, mely ellepte mindkét hadsereget. Mikor Marius rohamra indult, nem találta az ellenséget. Vonalaik mellett haladt el, és sokáig menetelt a síkságon. Az ellenség közben véletlenül teljes erejével Catulusra tört, és így, mint Sullától tudjuk - ő szintén itt harcolt -, főleg Catulus és csapatai szenvedték el az ellenséges támadást. A rómaiakat két dolog segítette a harcban: az egyik a nagy hőség, a másik pedig, hogy a nap a kimberek szemébe sütött. A kimberek igen jól bírták a hideget, mert, mint már említettem is, árnyékos, hideg vidékeken nevelkedtek. A nyári hőség kimerítette őket. Arcukról ömlött a verejték, lélegzeni is alig tudtak, és pajzsukat tartották a fejük fölé. A csata ugyanis a nyári napforduló idejére esett, vagy a rómaiak számítása szerint augusztus - akkor Sextilis hónap - új holdja előtti harmadik napra. De még a porfelhő is növelte a római csapatok önbizalmát, hiszen eltakarta szemük elől az ellenséget. Így nem látták, milyen nagy létszámú, hanem rájuk rohanva, csak a kardjuk ügyébe eső katonákkal ütköztek meg, és már közelharcban voltak, mielőtt a látványtól megijedtek volna. Egyébként szervezetük olyan edzett és gyakorlott volt, hogy egyetlen római katonát sem láttak kifulladni, sem verejtékezni, bár a fojtogató hőségben futva rohamozták meg az ellenséget. Ezt Catulus is megírta állítólag, és magasztaló hangon emlékezett meg katonáiról.

27. Az ütközetben az ellenség legnagyobb és leginkább harcra kész egységei megsemmisültek. Az első vonalban a katonák övükön áthúzott lánccal kötötték össze magukat egymással, hogy soraikat megbonthatatlanná tegyék. A rómaiak a megfutamodókat visszaűzték az erődítményekig, és ott félelmetes látvány szemtanúi voltak. Az asszonyok fekete ruhában, tábori szekereken állva a menekülőket - férjüket, testvéreiket, apáikat - mind megölték. Két kezükkel fojtották meg gyermekeiket, és a szekerek kereke, az igavonó barmok lába alá dobták őket, majd magukkal is végeztek. Mondják, hogy az egyik asszony a szekér rúdjára akasztotta fel magát két gyermekével, akik nyakuknál fogva kötélen lógtak bokájáról. A férfiak meg, minthogy fa nem volt a közelben, nyakukat az ökrök szarvához vagy lábához kötötték, és az ökröket ösztökélve, halálra hurcoltatták vagy tiportatták magukat. A germánok tömegesen követtek el öngyilkosságot, a rómaiak mégis hatvanezer foglyot ejtettek. Az elesettek száma állítólag kétszer ennyi volt.

Az ellenség személyes vagyontárgyait Marius katonái harácsolták össze, de minden egyéb harci zsákmányt, így a hadijelvényeket és kürtöket is állítólag Catulus táborába vitték. Catulus azt bizonygatta, hogy a győzelmet ő vívta ki. Ezen természetesen civódás keletkezett a katonák között is, és a közeli Parma küldötteit kérték fel döntőbírául. Catulus emberei a küldötteket a csatatérre vezették, és megmutatták nekik az ellenséges katonák holttestét; nyilvánvalóan az ő dárdáik ölték meg őket, ezt bizonyította az is, hogy a dárdák nyelére vésve ott állt Catulus neve. Mégis, részben korábbi győzelme miatt, de consuli rangja révén is Marius művének tekintették az egész dolgot. Sokan Róma harmadik megalapítójának nevezték, mert a várost legalább akkora veszedelemtől mentette meg, mint a gallok garázdálkodása volt. Valahány római a maga otthonában feleségével és gyermekeivel együtt megünnepelte a győzelmet, az étel- és italáldozatot mindig az isteneknek és Mariusnak ajánlotta fel. Azt akarták, hogy egyedül tartsa meg mind a két diadalmenetet, de Marius nem akart így diadalmenetet tartani, csakis Catulusszal együtt, így is bizonyítani kívánta, hogy legnagyobb szerencséje idején is mértékletesen tud viselkedni. Meglehet ugyan, hogy félt Catulus katonáitól is, akik bizonyára nem hagyták volna Mariust diadalmenetet tartani, ha ettől a dicsőségtől Catulust megfosztották volna.

28. Az ötödik consulság vége felé Marius annyira vágyott a hatodik elnyerésére, mint más az elsőre sem. Hízelgéseivel igyekezett népszerűvé tenni magát, és mindenben a nép kegyét kereste, ellentmondva nemcsak tisztsége tekintélyének és méltóságának, hanem saját természetének is, mert hajlékony és népszerű akart lenni, pedig a legkevésbé sem volt olyan. Sőt a népgyűlésen a tömeg színe előtt jó hírneve megőrzése végett a lehető legbátortalanabbul viselkedett. Amilyen bátor és rendíthetetlen volt a csatamezőn, bátorsága népgyűléseken teljesen cserbenhagyta, és valósággal elvesztette a fejét, ha a legkisebb dicséretben vagy szidalmazásban részesült. Egyszer mintegy ezer camerinumi lakosnak háborús bátorságáért római polgárjogot adatott; ez állítólag törvénytelen volt, és mikor felelősségre vonták miatta, kijelentette, hogy a harci zajtól nem hallja a törvény szavát. És mégis, minden harci zajnál félelmetesebb és szörnyűbb volt neki a népgyűlések lármája. Háborúban tekintélyre és hatalomra tett szert, mert szükség volt rá, de a politikai élethez szükséges tulajdonságoknak híjával volt, ezért a tömegek jóindulatához és kegyéhez folyamodott, mivel a legjobb és nem a legnagyobb ember kívánt lenni.

Természetesen így is összeütközésbe került a patríciusokkal; különösen félt Metellustól, hiszen vele valóban hálátlanul viselkedett, az pedig nemes természeténél fogva mindig szembeszállt az olyan emberrel, aki tisztességtelen szándékból hajszolja és különféle kedvezésekkel óhajtja megnyerni magának a tömegek kegyét. Marius mindenáron száműzetésbe szerette volna küldetni Metellust, ezért szövetkezett Glauciával és Saturninusszal, két szemtelen alakkal, akik nagyszámú elszegényedett és a közrend ellen lázadó elemet tartottak hatalmukban, és kettőjük segítségével több törvényjavaslatot terjesztett a népgyűlés elé. Feltüzelte továbbá a kiszolgált katonákat is, odarendelte őket a népgyűlésre és megtámadta Metellust. Rutilius előadása szerint - akinek megbízhatók és hasznosak az állításai, de személyes ellentéte is volt Mariusszal - Marius jelentős összegek szétosztása útján szerezte meg hatodik consulságát és csak vesztegetéssel sikerült elérnie, hogy Metellust mellőzzék. Valerius Flaccus pedig inkább szolgája volt, mint hivatalnoktársa a consulságban. Bizonyos azonban, hogy a nép őelőtte senkit nem választott annyiszor consullá - Valerius Corvinus az egyetlen kivétel, de az ő esetében negyvenöt év telt el első és utolsó hivatali éve között; Marius pedig az első megválasztása után megszakítás nélkül ötször egymás után viselte szerencsésen a consuli hatalmat.

29. Marius leginkább utolsó consulságával gyűlöltette meg magát, különösen mivel Saturninusszal és híveivel sok visszaélést követett el. Ezek sorába tartozott Nonius meggyilkolása. Noniust Saturninus azért tétette el láb alól, mert vele szemben pályázott a néptribunusi hivatalra. Saturninus néptribunusi minőségében földosztási törvényjavaslatot terjesztett elő, amely kimondta: a senatus tagjai esküdjenek meg, hogy megtartják, amit a nép határozott, és semmit sem tesznek ellene. A senatusban Marius ellenezte a törvénynek ezt a záradékát; kijelentette, hogy az esküt nem teszi le, és szerinte nem fogja egyetlen más értelmes ember sem, mert igaz, hogy a törvényben semmi rossz nincs, mégis sértés a senatussal szemben, ha ilyesmire nem rábeszélik, hanem akarata ellenére kényszerítik. Nem azért mondta ezt, mert valóban így gondolta, hanem hogy Metellusnak ekképpen vessen kikerülhetetlen kelepcét. A hazugságot erénynek és ügyességnek tartotta, és pillanatig sem gondolt rá, hogy a senatusnak adott szavát megtartsa. Metellusról ellenben tudta, hogy elveihez mindig hű, és, Pindarosz szavai szerint, hiszi, hogy

Éppen azért azt akarta, hogy Metellus kötelezze el magát az eskü megtagadására, és ha majd csakugyan megtagadta, kitegye a nép jogos haragjának.

A dolog így is történt. Metellus kijelentette, hogy nem teszi le az esküt, mire a senatus ülése szétoszlott. Néhány nappal később Saturninus mint néptribunus szónoki emelvénye elé szólította a senatorokat, és kényszerítette őket, hogy letegyék az esküt. Marius is megjelent, mire mindenki elhallgatott, és minden szem feléje fordult. Ő meg kijelentette, hogy búcsút mond éretlen szájhősködéseinek a senatusban, mert nem elég vastag a nyaka ahhoz, hogy ilyen fontos ügyben egyszer s mindenkorra végleges nyilatkozatot tegyen. Kész megesküdni és engedelmeskedni a törvénynek, ha már egyszer ez a törvény. Bölcselkedő megjegyzésével azonban csak szégyenletes állásfoglalását akarta takargatni.

Marius esküjét a nép nagy tetszéssel és tapssal fogadta. Az arisztokraták azonban mélyen elkeseredtek és gyűlölködtek Marius köpönyegforgatása miatt. De féltek a néptől, és sorban egymás után letették az esküt. Végre Metellusra került a sor. Barátai kérve kérték, tegye le ő is az esküt, és kerülje el a kellemetlen következményeket, melyek Saturninus fenyegetése szerint az esküt megtagadó senatorokra várnak. Metellus azonban kitartott elhatározása mellett, hogy - elveihez híven - nem teszi le az esküt, és inkább vállalja tettének következményeit, mint hogy becstelenséget kövessen el. A forumról távozóban így szólt a körülötte állókhoz: "Valóban hitvány ember, aki rosszat cselekszik; de mindennapi dolog az, ha valaki olyankor cselekszik jót, mikor veszélytelenül teheti. A jó embert az jellemzi, hogy akkor is jót tesz, ha az veszéllyel jár."

Saturninus ekkor határozatot hozatott, hogy a consulok tiltsák el Metellust tűztől, víztől, továbbá a lakásától is. A csőcselék legalja szívesen meg is gyilkolta volna, de a legelőkelőbb polgárok sietve védelmére keltek. Metellus el akarta kerülni, hogy személye miatt zendülés törjön ki, és a következő józan szavakkal hagyta el Rómát: "Vagy jobbra fordulnak a dolgok, és akkor, ha a nép megbánja tettét, és hív, visszajövök, vagy minden marad a régiben, akkor pedig jobb, ha távol vagyok." Hogy milyen tiszteletet és szeretetet élvezett Metellus száműzetése alatt, hogyan élt a bölcselkedésbe merülve Rhodosz szigetén, jobb, ha majd a róla szóló életrajzban mondjuk el.

30. Marius viszonzásul ezért a szolgálatért kénytelen-kelletlen szemet hunyt Saturninus szélsőséges vakmerősége és hatalma fölött. Nem vette észre, hogy így végzetes bajt okoz, amely háborúval és vérengzéssel zsarnoksághoz és az alkotmány megdöntéséhez vezet. Marius nagyra becsülte az arisztokratákat, bár ugyanakkor a nép kegyét is hajszolta; ezért vállalkozott aztán méltatlan és csalárd tettekre. Egy éjszaka vezető emberek gyűltek össze nála, hogy módot találjanak Saturninus megfékezésére. Marius tudtuk nélkül Saturninust is beeresztette egy másik ajtón. Hasmenés ürügyén a ház egyik végéből a másikba futkosott; egymás ellen uszítva és ingerelve a két felet.

Mikor a senatorok és a lovagok végül is összefogtak egymással, Marius a forumra vezényelte csapatait, s a Capitoliumra űzte és vízhiánnyal megadásra kényszerítette őket, minthogy a vízvezetéket elzáratta. A senatorok és lovagok lemondtak az ellenállásról, magukhoz hívatták Mariust, és az úgynevezett közhűségre hivatkozva megadták magukat. Marius minden igyekezetével meg akarta menteni őket, de hiába; útban a forum felé mindegyiket megölték. Így aztán Marius gyűlöletessé tette magát mind a főnemesség, mind a köznép előtt. Legközelebb, mikor a censorokat újraválasztották, nem jelöltette magát, bár mindenki várta. Inkább engedte, hogy kevésbé kiváló jelöltek pályázzanak, mert félt a kudarctól. Eljárását szépítette, hangoztatván, hogy nem szeretné magát a polgárok életmódjának és erkölcseinek szigorú megbírálása miatt meggyűlöltetni.

31. A Metellus visszahívását indítványozó javaslat megtárgyalásakor Marius szóval és tettel mindent elkövetett ellene, de hiába, végül is letett róla. A nép nagy lelkesedéssel elfogadta a javaslatot, és mivel Marius nem tudta Metellus visszatérésének látványát elviselni, elhajózott Kappadokiába és Galatiába. Ürügyül azt hozta fel, hogy áldozatot kell bemutatnia Kübelének, mert már korábban fogadalmat tett rá. Távozásának valódi oka más volt, mint amit a nép tudott. Mivel a béke és a polgári életmód semmiképpen sem felelt meg természetének, és a háborúban nőtt nagy emberré, biztosra vette, hogy lassanként dicsősége és befolyása elhervad a tétlenségben és a nyugalomban; ezért keresett alkalmat új lehetőségekre.

Remélte, hogy zavart kelthet az ázsiai országok uralkodói között, kiváltképpen pedig, hogy harcra ingerelheti Mithridatészt, akiről úgyis az a hír járta, hogy háborúra készül Róma ellen. Így rögtön rábíznák a háború vezetését Mithridatész ellen, s megtölthetné Rómát új diadalmenetekkel, házát pedig a pontoszi királyságból szerzett zsákmánnyal és fejedelmi kincsekkel. Bár Mithridatész a legudvariasabban és kellő tisztelettel fogadta, ő hajthatatlanul és megingathatatlanul így szólt hozzá: "Király, vagy igyekezz erősebb lenni a rómaiaknál, vagy némán teljesítsd parancsaikat." Mithridatészt megdöbbentették ezek a szavak, mert bár gyakran tárgyalt a rómaiakkal, ilyen nyers őszinteséggel még sohasem beszéltek vele.

32. Rómába visszatérve Marius a forum közelében építtetett magának házat. Talán, mint maga mondta, hogy kímélje látogatóit a hosszú út fáradalmaitól, talán azt gondolta, hogy pusztán a távolság miatt nem keresik fel őt többen, mint másokat. Ez azonban korántsem igaz. Mivel a baráti társalgásban és a politikai életben elmaradt mások mögött, mint valami háborús intézményt, béke lévén, egyszerűen elhanyagolták.

Mariust nem bosszantotta, ha mások elhomályosították dicsőségét, de igen bántotta, hogy Sulla kettőjük viszálykodására alapozta szerencsés politikai pályafutását, noha főként az arisztokraták Marius elleni gyűlölete tette őt fontos személlyé. Amikor a numidiai Bocchus kitüntetésképpen a Róma szövetségese címet kapta, és a Capitoliumon győzelmi jelvényeket tartó Niké-szobrokat helyezett el és melléjük egy aranyozott figurákból álló szoborcsoportozatot is állított, amely azt a jelenetet ábrázolta, amint Iugurthát átadja Sullának, Marius a haragtól és a féltékenységtől valósággal dührohamot kapott, és azt hajtogatta, Sulla ellopta tőle győzelme dicsőségét; azt is fejébe vette, hogy a szoborcsoportozatot erőszakkal eltávolíttatja a helyéről. Sulla is igen felbőszült Marius ellen, és viszályuk már csaknem nyílt erőszakhoz vezetett, amikor közbejött a szövetséges háború, amely váratlanul zúdult Rómára. Itália legharciasabb és legnagyobb néptörzsei fogtak össze Róma ellen, és kis híján megtörték Róma vezető szerepét, mert nemcsak fegyverekkel és katonákkal látták el magukat kitűnően, hanem hadvezéreik is rendkívül bátrak és ügyesek voltak, így mindenképpen méltó ellenfelei lettek a rómaiaknak.

33. Ez a háború, amely tarka volt viszontagságokban és változatos esélyekben, oly mértékben növelte Sulla hatalmát és tekintélyét, mint ahogyan Mariusét csökkentette. Az a vélemény alakult ki róla, hogy lassú a támadásokban, félénk és nem vállalkozó szellemű minden egyéb ügyben, vagy mert öregsége kioltotta belőle korábbi tettvágyát és szenvedélyét (Marius ekkor már elmúlt hatvanöt éves), vagy mert, mint maga is beismerte, teste gyenge volt és idegbántalmakban szenvedett, és erejét túlhajtva, merő szégyenérzetből vállalkozott a hadjáratra. Nagy harc után így is győzelmet aratott, és megsemmisítette az ellenség hatezer főnyi haderejét. Vigyázott, hogy az ellenség tőrbe ne csalja, és noha körülzárták, kitartott állásaiban, és visszautasította az ellenség gúnyos kihívását. Mint mondják, egy alkalommal Publius Silo, a legkiválóbb ellenséges hadvezér így szólt hozzá: "Ha valóban olyan nagy hadvezér vagy, Marius, jöjj, és küzdjünk meg egymással." Erre Marius így válaszolt: "Ha nagy hadvezér vagy, kényszeríts rá, hogy harcoljak akkor is, ha nem akarok." Más alkalommal az ellenség kedvező alkalmat nyújtott a támadásra, de a rómaiak bátortalanok voltak, és mindkét fél visszahúzódott. Marius ekkor gyűlésbe hívta katonáit, és így szólt hozzájuk: "Nem tudom, kit nevezzek gyávábbnak, titeket-e vagy az ellenséget. Az ellenség nem tudta elviselni, hogy a ti hátatokat nézze, ti pedig azt, hogy az ellenség tarkóját lássátok." Végül is betegségére való hivatkozással lemondott a főparancsnokságról.

34. Később, mikor az itáliaiak vereséget szenvedtek, nagy versengés folyt Rómában különböző népvezérek közreműködésével, hogy ki nyerje el a Mithridatész elleni háború főparancsnokságát. Mindenki meglepetésére Sulpicius néptribunus, egy erőszakos ember, Marius nevét vetette fel, és proconsuli rangú fővezérnek javasolta Mithridatész ellen. A nép véleménye megoszlott. Egyesek Mariust támogatták, mások inkább Sullát kívánták, és felszólították Mariust, menjen a baiaei fürdőbe és gyógyíttassa öregségtől és reumától gyötört testét, hisz ő maga is elismeri, hogy beteg. Marius tudvalevőleg ott a Misenumi-hegyfok közelében fényes villát épített, amely sokkal kényelmesebb és fényűzőbb volt, mint amilyen illett volna a számtalan háborúban és hadjáratban tevékenyen részt vett férfihoz. Ezt a villát egyébként, mint mondják, Cornelia hetvenötezer, majd nem sokkal később Lucius Lucullus két és fél millió drakhmáért vásárolta meg. Ilyen gyorsan nőtt a fényűzés, és ilyen sok pénzt fizettek ki a pompáért.

Marius gyermekes becsvággyal próbálta legyőzni öregségét és gyengeségét. Napról napra megjelent a Campus Martiuson, részt vett az ifjak tornagyakorlatain, és megmutatta, hogy szervezete gyors a fegyverforgatásban, és kitűnő a lovaglásban, bár öregkorában erősen elhízott, és így mozgása nehézkessé vált.

Egyeseket mindez igen meghatotta, és külön elmentek megnézni, milyen lelkesen vesz részt Marius az atlétikai versenyeken. De a helyesen gondolkodó emberek szánalmas látványnak tartották becsvágyát és kapzsiságát. Hiszen Marius szegény emberből lett dúsgazdaggá, és az ismeretlenségből emelkedett a legmagasabb helyre, de nem ismerte fel jó szerencséje korlátait. Nem elégedett meg vele, hogy csodálják, és ahelyett, hogy csendben élvezte volna, amit szerzett, híres ember létére, többszöri diadalmenettel maga mögött úgy viselkedett, mint akinek mindent ezután kell még elnyernie. Öregkora nem gátolta, hogy útra keljen Kappadokiába és Pontoszba, és hadat viseljen Arkhelaosz és Neoptolemosz, Mithridatész helytartói ellen. Különösen nevetségesnek tűnt az az ürügy, amellyel eljárását megindokolta; azt mondta ugyanis, csak azért vállalja a hadjárat fővezérségét, hogy fiát megtanítsa a hadviselés tudományára.

35. A közállapotok már régen megromlottak és lezüllöttek Rómában, mikor Marius Sulpicius vakmerőségében megtalálta a legalkalmasabb eszközt a közjó teljes lerombolásához. Sulpicius sok tekintetben Saturninus csodálója és utánzója volt, kifogásolta, hogy közügyekben bátortalan és határozatlan. Ő azonban teljes határozottsággal a lovagrend tagjai közül hatszáz főnyi fegyveres testőrséggel vette magát körül, és ezeket "ellen-senatusának" nevezte. Testőreivel fegyveres támadást intézett a népgyűlésen a két consul ellen, és mikor az egyik elmenekült, Sulpicius a fiát fogatta el, és ölette meg. Sulla, üldözői elől menekülve, elhaladt Marius háza előtt, és meglepő módon nála keresett menedéket. Így sikerült megmenekülnie, mert üldözői mit sem sejtve futva továbbmentek. Azt mondják, Marius később maga engedte ki Sullát egy másik ajtón, s így baj nélkül kiszökve, eljutott hadseregéhez. Emlékirataiban azonban Sulla tagadja, hogy Marius házába menekült, hanem odahurcolták, hogy megbeszélje vele az intézkedéseket, amelyek megszavazására Sulpicius kényszerítette akarata ellenére. Sulpicius előzőleg fegyveres testőreivel körülvéve, kivont karddal Marius házába hurcoltatta; végül is onnan a forumra ment, és teljesítette Sulpicius pártjának követelését és visszavonta a törvényszünetet elrendelő senatusi határozatot.

A hatalom ekkor Sulpicius kezébe került, s ő Mariust választatta meg hadvezérnek. Marius nyomban hozzákezdett a hadjárat előkészületeihez, de mielőtt elindult, két katonai tribunusát Sullához küldte, vegyék át tőle a hadsereget. Sulla azonban fellázította és Róma ellen vezette a parancsnoksága alatt álló, legalább harmincötezer főnyi sereget. A fellázadt katonák első dolga az volt, hogy a Marius által küldött tribunusokat megöljék.

Marius ekkor Sulla több párthívét legyilkoltatta. A rabszolgáknak felajánlotta, felszabadítja őket, ha csatlakoznak hozzá, de állítólag csak három rabszolga engedelmeskedett a felhívásnak. Mikor Sulla bevonult a városba, Marius csak gyenge ellenállást tanúsított. Hamarosan leverték és elmenekült.

Mihelyt elhagyta a várost, párthívei minden irányba szétszéledtek, és mivel már besötétedett, Marius Soloniumban, egyik vidéki birtokán húzta meg magát. Fiát elküldte, hozzon élelmet apósa, Mucius közeli birtokáról, maga pedig lement a tengerpartra, Ostiába, ahol barátja, Numerius hajója már várt rá. Majd mielőtt fia megérkezett, mostohafiával, Graniusszal elhajózott.

A fiatal Marius közben megérkezett Mucius birtokára és beszerzett, összeszedett mindenfélét, de mivel a másnap ott érte, alig tudott ellenségei elől elrejtőzni, akik lovon érkeztek a birtokra, valamit gyanítva. A birtok felügyelője idejében meglátta őket. Erre elbújtatta a fiatalembert egy babbal megrakott szekéren, majd az ökröket befogta, és elindult a város felé; később szembetalálkoztak a lovasokkal, így a fiatal Marius szerencsésen eljutott felesége házába, összeszedte a legszükségesebb útiholmikat, és a következő éjjel ő is lement a tengerpartra. Itt felült egy hajóra, és szerencsésen átkelt Afrikába.

36. Az idős Marius hajója hátszéllel haladt az itáliai part mentén. Mivel azonban félt egy Geminius nevű ellenségétől, aki vezető ember volt Terracinában, kérte a hajósokat, kerüljék el ezt a várost. Szívesen teljesítették volna kérését, de szél támadt a tenger felől. Hatalmas hullámok keletkeztek, és félő volt, hogy a hullámok közt a hajó elsüllyed. Marius erősen szenvedett a tengeribetegségtől, ezért Circeiben nagy nehezen kikötöttek. Partra szálltak már csak azért is, mert a vihar fokozódott és élelmiszerük fogytán volt. Céltalanul bolyongtak a parton, mint mikor az ember nagy nyomorúságok idején szabadulni szeretne a jelentől, és reményét a bizonytalan jövőbe veti. Ellenségük volt a föld, és ellenségük a tenger is. Féltek, hogy találkoznak valakivel, de attól is féltek, hogy nem találkoznak senkivel s így élelemhez sem juthatnak. Már esteledni kezdett, mikor néhány pásztor vetődött útjukba, de azok semmit sem adhattak, amire szükség volt. Felismerték azonban Mariust, és azt tanácsolták, távozzék minél gyorsabban, mert rövid ideje több lovast láttak, amint átkutatták a vidéket, és őt keresték.

Marius nagy szorultságában és látván, hogy társai az éhségtől teljesen elerőtlenedtek, letért hát az útról és a sűrű erdőben megbújva nagy nehezen eltöltötte valahogy az éjszakát. Másnap reggel éhségtől űzve és fel akarván használni megmaradt erejét, mielőtt teljesen kimerülne, visszament a tengerpartra és lelket öntött társaiba, bátorítva őket, ne csüggedjenek a végső remény előtt, amelyben ő rendületlenül bizakodott, amióta csak réges-régen egy jóslatot hallott. Fiatal gyermek korában falun élt, és egyszer egy fáról lehulló sasfészket fogott fel köpenyében; a fészekben hét sasfióka volt. Szülei csak álmélkodtak, mikor meglátták, és megkérdezték a jósokat, akik kijelentették, fiuk lesz a legnagyobb ember a világon, és hétszer nyeri el a legfőbb tisztséget és hatalmat.

Sokan azt mondják, ez valóban így történt. Mások viszont Marius akkori és későbbi menekülése közben hallották ezt, és el is hitték, és feljegyezték, pedig nem egyéb üres mendemondánál. A sas két tojásnál többet sohasem tojik, és tévedett Muszaiosz is, mikor ezt mondta:

De ismeretes, hogy Marius még a legnagyobb veszélyben, száműzetése idején is gyakran kijelentette, hét ízben fogja elnyerni a consulságot.

37. Mintegy húszstádiumnyira lehettek az itáliai Minturnae városától, mikor egy feléjük tartó lovascsapatot pillantottak meg és két teherszállító hajót is. Ahogy csak a lábuk bírta, minden megmaradt erejüket összeszedve rohantak a parthoz, és a vízbe vetették magukat, hogy kiússzanak a hajókhoz. Granius és társai elérték az egyik hajót, és az átszállította őket a szemben levő Aenaria szigetére. Marius azonban nehéz testű és gyámoltalan volt, és csak két szolgája támogatásával tudott a víz színén maradni, míg elérték a másik hajót.

Közben a lovascsapat a parthoz érkezett. Kiabáltak a hajósoknak, hogy vagy kössenek ki, vagy dobják ki a hajóból Mariust, és menjenek, ahová akarnak. Marius könnyek között könyörgött és a hajó gazdái néhány pillanatnyi habozás után meg is mondták a lovas katonáknak, nem adják át nekik Mariust, mire azok gorombán szitkozódva továbbmentek.

A hajósok nyomban ezután megint mást gondoltak. A hajót a part felé irányították és kikötöttek a Liris folyó torkolatában, erősen elmocsarasodott területen. Felszólították, szálljon ki a hajóból, szerezzen magának valahol élelmet és pihenje ki fáradalmait, míg kedvező szél jön. Ez hamarosan bekövetkezhetik, mondták, mihelyt a szél a tenger felől eláll, és a part felől kezd erősebben fújni. Marius beleegyezett; a hajósok kivitték a partra, ott lefeküdt egy réten, és sejtelme sem volt róla, mi történik vele. A hajósok hajójukra visszatérve nyomban felszedték a horgonyt, és továbbmentek. Úgy gondolkoztak, bizony nem lett volna tisztességes dolog Mariust kiadni, viszont saját biztonságukat veszélyeztetik, ha megmentik.

Marius most már egészen magára maradt. Sokáig csendben feküdt a parton, majd nagy nehezen összeszedte magát és bolyongott úttalan utakon. Mély zsombékokon, sárral és vízzel tele árkokon botorkált keresztül, míg végre elérkezett egy öreg halász kalibájához, lába elé borult, és úgy kérte, mentse meg és segítsen rajta; ha megmenekül ettől a veszélytől, nagyobb jutalomban lesz része, mint remélné. Az öregember talán régebbről ismerte Mariust, vagy pedig külseje után előkelő embernek ítélte, és azt mondta, ha pihenni akar, arra jó a kunyhója, de ha üldözői elől menekül, elbújtatja valahol, ahol nagyobb nyugalma lesz.

Marius ezt kérte; az öregember bevezette a mocsár közé, és felszólította, bújjon a folyó partján egy üregbe. Majd nádat és mindenféle könnyű anyagot rakott rá, hogy eltakarja anélkül, hogy felsértené.

38. Nem sokkal később zaj és zavaros hangok hallatszottak a kaliba felől. Geminius ugyanis több emberét elküldte Terracinából Marius felkutatására. Közülük néhányan véletlenül rábukkantak az öregemberre, megijesztették és megszidták, hogy Róma ellenségét fogadja be és rejtegeti. Marius ekkor előjött rejtekhelyéről, levetkőzött és a mocsár sűrű iszapos vizébe vetette magát. Üldözői elől azonban így sem menekülhetett, mert kihúzták az iszapból és úgy, ahogy volt, ruhátlanul Minturnaeba vitték, s ott átadták a helyi hatóságoknak. Ekkor már minden várost értesítettek, hogy közérdekből fel kell kutatni Mariust, és ha bárki elfogja, végezzen vele. A hatóságok mégis úgy döntöttek, kivizsgálják előbb az ügyet, és Mariust egy Fannia nevű asszony házában őrizetbe helyezték.

Fanniáról feltételezték, hogy régebbi sérelme miatt ellensége Mariusnak. Az asszonynak egy Titinnius nevű férfi volt a férje. Elváltak, s ő visszakövetelte hozományát, amely jelentékeny összegre rúgott. Titinnius erre házasságtöréssel vádolta meg az asszonyt, és ügyük Marius elé került hatodik consulsága idején. Az ügy tárgyalása közben kiderült, hogy Fannia erkölcstelen életmódot folytatott, de férje ezt akkor is tudta már róla, mikor feleségül vette és hosszú ideig együtt élt vele. Marius az ügyet nagyon szigorúan bírálta el: a férjet a hozomány visszatérítésére, az asszonyt pedig szeméremsértés okán négy rézsestertius bírság megfizetésére kötelezte.

Fannia semmi jelét sem adta sértődöttségének. Ellenkezőleg, mihelyt meglátta Mariust, nemhogy neheztelt volna rá, inkább jól ellátta, és biztatta. Marius megköszönte, és azt mondta, valóban bizalommal néz a jövő elé, mert egy előjelet látott.

Az előjel ez volt: Mikor őrizőivel megérkezett Fannia házához, kinyílt a kapu, és egy szamár jött ki rajta, majd elszaladt inni egy közeli forráshoz. A szamár először megállt Marius előtt, és szemtelen, vidám tekintettel mérte végig, aztán nagyot ordított, és vadul ugrándozott körülötte. Marius e jelből azt olvasta ki, mint mondta, hogy az istenség tengeren és nem a szárazföldön át óhajtja menekvését, mert a szamár hozzá sem nyúlt a száraz szénához, hanem a vízhez sietett. Marius ezt elmondta Fanniának, aztán lefeküdt pihenni, és kérte, csukják be szobája ajtaját.

39. Közben Minturnae vezetői és elöljárói megbeszélték a helyzetet, és úgy határoztak, hogy Mariust haladéktalanul kivégeztetik. Mivel azonban erre a feladatra a város polgárai közül senki nem vállalkozott, egy gall vagy kimber származású lovas katona - mindkét változatot ismeri a hagyomány - ment be karddal kezében Marius szobájába. A szobának az a része, ahol Marius feküdt, alig kapott világosságot, sőt meglehetősen sötét volt, és állítólag a katona úgy látta, hogy Marius szeme szikrázik a sötétben, és dörgő hangja így szólt a sarokból: "Ember, hogyan merészeled te Caius Mariust megölni?"

Erre a barbár katona eldobta kardját, és kirohant a szobából. Közben csak azt kiáltozta hangosan: "Nem tudom megölni Caius Mariust."

Mindenki nagyon megdöbbent, az emberek szívében részvét és megbánás ébredt. Szemrehányást tettek maguknak, hogy törvénytelen és hálátlan határozatot hoztak az ellen a férfiú ellen, aki megmentette Itáliát, és akitől a segítséget megtagadni önmagában bűn volna. "Hadd menjen hát, meneküljön, ahová csak akar, érje utol másutt a sors keze. Mi pedig imádkozzunk az istenekhez, bocsássák meg nekünk, hogy Mariust szegényen és ruhátlanul engedtük el magunktól."

Ettől a gondolattól vezettetve valamennyien elmentek hozzá, hogy közrefogva kísérjék le a tengerpartra. Mindenki lelkesen segíteni akarta valamivel, és bár nagy sietségben voltak, mégis késlekedtek; a tenger felé útba esett ugyanis Marica szent ligete, és a helyi vallási szokások megtiltották, hogy a ligetből bármit kivigyenek, ami egyszer ott volt. Ha pedig a ligetet elkerülik, az nagy időveszteséggel jár. Végül is egy idősebb ember hangos szóval kijelentette, hogy egyetlen út sem tilos vagy járhatatlan, amelyen át megmenthetik Mariust. Elsőként magához is vett néhány tárgyat, amit a hajóra készültek vinni, és keresztülment vele a szent ligeten.

40. Ezzel a lelkesedéssel mindent gyorsan összeszedtek és egy Belaeus nevű ember hajót ajánlott fel Mariusnak. Később ugyancsak ő megfestette a történteket, és a képet felajánlotta a szentélynek, melyet ott emeltek, ahol Marius hajóra szállt.

Kedvező szél és jó szerencse segítségével Marius eljutott Aenaria szigetére; ott találta Graniust és többi barátját. Együtt indultak el hajón Libüába, de ivóvizük elfogyott, és így kénytelenek voltak kikötni a szicíliai Erycina kikötőjében. A terület a római quaestor fennhatósága alatt állt, és kicsi híja, hogy el nem fogta Mariust, amikor partra szállt. Emberei közül, akik vízért mentek, tizenhatot megölt. A menekülők sietve folytatták útjukat és a nyílt tengeren át eljutottak Meninx szigetére. Marius itt értesült róla, hogy fiának Gethegusszal együtt sikerült elmenekülnie, és útban vannak Hiampszalhoz, Numidia királyához, hogy segítséget kérjenek tőle. Ennek a jó hírnek Marius nagyon megörült, felbátorodott, majd folytatta útját Karthágó felé.

Afrikában a propraetor ebben az időben Sextilius volt, egy római férfi, akit Marius sem jóban, sem rosszban nem részesített soha. Azt várhatta volna, hogy szánalomból segítségét is felajánlja. Ehelyett alighogy Marius néhány társa kíséretében partra szállt, egy lictor jelent meg előtte, megállt, és a következőket mondta neki: "Marius, Sextilius propraetor megtiltja, hogy partra szállj Afrikában. Ha parancsának nem engedelmeskedel, azt üzeni, hogy a senatus határozatának értelmében Róma ellenségeként fog bánni veled."

Mariust e szavak hallatára a fájdalom és méltatlanság érzése szinte elnémította. Sokáig némán állt és nézett a lictorra, aki végül is megkérdezte tőle, mit felel, mit üzen a propraetornak. Marius hangosan felsóhajtott, és ezt mondta: "Mondd meg neki, hogy láttad a számkivetett Mariust ülni Karthágó romjain!" E szavakkal Marius találóan vont párhuzamot Karthágó sorsa és a maga változó szerencséje között.

Közben Hiampszal, Numidia királya kétszínű szerepet játszott. A fiatal Mariust és kísérőit elhalmozta figyelmessége minden jelével, de valahányszor távozni akartak, valamilyen ürüggyel mindig visszatartotta őket. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a huzavona semmi jóra nem vezet. Ekkor azonban olyasmi történt, ami hasznukra vált. A fiatal Marius nagyon jóképű legény volt, és a király egyik ágyasát igen felháborította, hogy így bánnak vele. A szánalom csak ürügy volt a kezdődő szerelemre. Marius eleinte visszautasította a nő közeledését, de mikor látta, hogy nincs más út a menekvésre, és a leányt őszinte érzés, nem érzéki szenvedély vezeti, viszonozta érzelmeit és segítségével sikerült megmenekülnie kísérőivel együtt, sőt hamarosan atyjával is találkozott.

Apa és fiú nagy szeretettel üdvözölték egymást, majd a tengerparton sétálgatva, egymással viaskodó skorpiókat láttak. Marius ezt rossz jelnek tekintette. Tüstént felszálltak egy halászhajóra és átkeltek a szárazföldtől nem nagy távolságra fekvő Cercina szigetére. Alighogy elindultak, észrevették a király lovasait, akik ugyanoda tartottak, ahonnan ők elindultak. Marius szerint ez volt az egyik legnagyobb veszedelem, amelyből megszabadult.

41. Rómában közben híre érkezett, hogy Sulla több csatát vívott Boiótiában Mithridatész hadvezéreivel; ezalatt a két viszálykodó consul fegyvert fogott és megütköztek egymással, és Octavius győzött. Elűzte Cinnát, aki már-már megpróbált zsarnokként uralkodni, és helyére Cornelius Merulát választatta meg consullá. Cinna viszont Itália más részein toborzott hadsereget magának, s háborúra készült Octavius és Merula ellen.

Marius az eseményekről értesülvén elhatározta, hogy mihelyt lehet, áthajózik Itáliába. Maga mellé vett néhány mór lovast Libüából, továbbá olyanokat, akik Itáliából menekültek, együttesen mintegy ezer embert. Ezekkel indult útnak és az etruriai Telamonban kötött ki, és mihelyt partra szállt, kiáltványban szabadságot ígért a rabszolgáknak. De sok szabad ember, földműves és pásztor is sietett a tengerpartra, amikor nevét meghallotta. Mariusnak sikerült rábeszélnie a fiatal és erős férfiakat, csatlakozzanak hozzá. Így néhány nap alatt jelentős haderőt gyűjtött, azonkívül felfegyverzett negyven hajót.

Marius tudta, hogy Octavius feddhetetlen jellemű férfiú, aki hatalmát csak szigorúan törvényes keretek között hajlandó fenntartani. Tudta azt is, hogy Cinna gyanús Sullának és ellensége a jelenlegi alkotmánynak. Marius tehát úgy döntött, hogy Cinnához csatlakozik haderejével. Követeivel megüzente Cinnának, hogy mint consulnak mindenben engedelmeskedik neki. Cinna örömmel fogadta Marius ajánlkozását, proconsuli címmel tüntette ki, és vesszőnyalábokat és más hatalmi jelvényeket küldött neki. Marius azonban azt mondta, hogy ezek a kitüntetések nem illenek sorsához. Szegényes ruhát öltve, száműzetése napjától növesztett hosszú hajjal, a hetvenen túli aggastyán roskatag lépéseivel járkált, hogy könyörületet keltsen, de szánalmasságába belevegyült tekintetének megszokott vadsága, és megalázkodás hatotta át lelkét, amelyet azonban a sorscsapások inkább elvadítottak, mint megtörtek. Bármennyi megalázás érte, szellemét semmi sem tudta megtörni, és balsorsában még féktelenebbé vált.

42. Miután üdvözölte Cinnát és találkozott a katonákkal, nyomban munkához látott, és teljesen új helyzetet teremtett. Azzal kezdte, hogy hajóival elzárta a gabonaszállító hajókat, a kereskedőket kifosztotta, így ura lett a piacnak. Ezt követőleg körbehajózott és elfoglalta a parti városokat, végül árulás útján bevette Ostiát. A kincseket elrabolta, sok embert megöletett, és mikor hidat veretett a folyón, teljesen elvágta az ellenséget minden, tengeren érkező szállítmánytól. Ezután hadait Róma ellen vezette, és először is elfoglalta a Ianiculust.

Octavius nem annyira tapasztalatlanságával, hanem azzal ártott a közügynek, hogy túlzottan figyelembe vette a törvényességet, miközben a közérdek rovására elhanyagolta a szükség követelményeit.

Így például, bár többször is unszolták, sorozzon be rabszolgákat hadseregébe, és ígérje meg, hogy felszabadítja őket, Octavius azt válaszolta, nem adja át a rabszolgáknak azt a hazát, melyből Caius Mariust a törvényeknek engedelmeskedve kizárta. Amikor a fiatal Metellus - annak a Metellusnak a fia, aki fővezér volt Libüában és később Marius mesterkedésére száműzték - Rómába érkezett, sokkal jobb hadvezérnek bizonyult, mint Octavius. A katonák ott is hagyták Octaviust, és Metellushoz jöttek és kérték, vegye át ő a fővezérséget, és mentse meg Rómát. Nemcsak jól harcolnának, mondották, hanem győznének is, ha tapasztalt és erélyes hadvezérük lenne. Metellus haragosan válaszolt nekik, és azzal küldte el őket, menjenek vissza a consulhoz, mire a katonák átpártoltak az ellenséghez. Metellus emiatt annyira kétségbeesett, hogy elhagyta Rómát.

Octavius Rómában maradt. Kaldeus csillagjósok, papok és Sibylla könyveinek magyarázói elhitették vele, hogy majd minden jóra fordul. Octavius minden tekintetben józan gondolkodású férfiú volt, aki nagyon vigyázott, hogy minden hízelgés nélkül, az ősi szokásoknak és törvényeknek megfelelően változtathatatlan szabályrendszerként megőrizze consuli tisztsége tekintélyét. Ebben a vonatkozásban volt mégis egy gyengéje. Több időt töltött kuruzslók és csillagjósok, mint államférfiak és hadvezérek társaságában. Végül is mielőtt Marius bevonult Rómába, előreküldött emberei a forumon leráncigálták Octaviust a szónoki emelvényről és meggyilkolták. Állítólag ekkor is kaldeus írásokat találtak nála. Valóban a sors szeszélye, hogy e két kiváló hadvezér közül Mariusnak javára vált, hogy hallgatott a jóslatokra, Octaviusnak pedig vesztét okozta.

43. A senatus ilyen körülmények között ült össze, hogy követeket küldjön Cinnához és Mariushoz. Kérték mindkettőt, vonuljanak be a városba, és kíméljék meg a lakosok életét. A követeket Cinna, a consul hivatali székén ülve fogadta és szavaikra jóakaratúan válaszolt. Marius ott állt a consul széke mellett, és bár egyetlen szót sem szólt, dühös arckifejezése és komor tekintete világosan mutatta, hogy mihelyt teheti, vérfürdőt rendez a városban.

A követek távozása után Cinna testőrségével vonult be Rómába, de Marius megállt a kapunál. Haragosan gúnyolódva azt mondta, hogy őt száműzték, és a törvény tiltja, hogy hazája földjére lépjen. Ha szükség van rá, új határozattal töröljék a száműzetést kimondó törvényes határozatot. Ő maga teljes tisztelettel viseltetik a törvények iránt, és szabad városba érkezik. Erre összehívták a népgyűlést, de mielőtt három vagy négy tribus leadta volna szavazatát, Marius felhagyott a színleléssel. Mellőzte törvényes visszahívását a száműzetésből és bevonult a városba testőreivel, akiket a felszabadított rabszolgák közül válogatott ki és "bardüai gárdájának" nevezett. A gárda Marius egyetlen szavára, gyakran egyetlen fejbólintására sok embert megölt. Többek közt szeme láttára karddal megtámadtak és felkoncoltak egy Ancharius nevű senatort és volt hadvezért, aki mikor Mariusszal találkozott, Marius nem viszonozta köszöntését. Ettől kezdve, ha Marius valakinek nem viszonozta megszólítását, testőrei jelnek tekintették, és az utcán nyomban végeztek vele. Így Marius személyes jó barátai is rémülettel és aggodalommal köszöntek neki, ha véletlenül találkoztak vele.

Mikor már sok embert lemészároltak, Cinna megelégelte és megunta a vérengzést, de Marius vérszomjas dühe napról napra fokozódott, és legyilkoltatott mindenkit, akire a legcsekélyebb ok miatt is gyanakodott. Minden utca, az egész város tele volt a rejtőzködők és menekülők üldözőivel és nyomozóival. Bebizonyosodott, hogy sem a vendégbarátság, sem a barátság nem megbízható a végzettel szemben. Alig akadt olyan ember, aki el ne árulta volna a nála menedéket keresőket. Épp ezért külön dicsérettel kell megemlékezni Cornutus rabszolgáiról. Ezek elbújtatták gazdájukat saját házában, majd a sok holttest közül egyet nyakánál fogva felakasztottak, ujjára pedig aranygyűrűt húztak, így mutatták meg Marius testőreinek, és mintha csakugyan Cornutus lett volna, díszesen eltemették. A csalást senki nem vette észre, és így Cornutusnak rabszolgái segítségével sikerült elmenekülnie Galliába.

44. Marcus Antoniusnak, a szónoknak is akadt egy jó barátja, de mégis szerencsétlenül járt. Az illető szegény plebeius volt. Mivel Róma egyik legkiválóbb vezető emberét fogadta házába, tehetségéhez képest a legjobbat akarta nyújtani neki, és ezért elküldte egyik rabszolgáját borért a közeli vendéglőbe. A rabszolga gondosan kóstolgatott, és mikor az egyik drágább fajtából vásárolt, a vendéglős megkérdezte tőle, miért vesz ilyen drágát és jót a megszokott, közönséges újbor helyett. A rabszolga minden további nélkül elmondta neki, mint régi ismerősének, hogy Marcus Antonius rejtőzködik náluk, gazdája neki viteti a bort. A vendéglős azonban aljas és jellemtelen ember volt, s mihelyt a rabszolga elment, rohant Mariushoz, aki éppen vacsoránál ült. Eléje vezették, és felajánlotta, hogy elárulja Marcus Antoniust. Azt mondják, Marius a hír hallatára felkiáltott és örömében tapsolni kezdett. Fel akart kelni az asztaltól, hogy személyesen siessen a megjelölt helyre, de barátai visszatartották, és így Anniust küldte el néhány katonával; azt is megparancsolta neki, hozza el mielőbb Marcus Antonius levágott fejét. A házhoz érkezve, Annius megállt a kapuban, a katonák pedig a lépcsőn felmentek a lakásba. Ott találták ugyan Antoniust, de egyik katona a másikat biztatta és noszogatta, hogy végezzen vele. Úgy látszik, valamennyit megbűvölte Antonius elragadó szónoki egyénisége, és mikor beszélni kezdett hozzájuk, s életéért könyörgött, egyikük sem mert nemhogy hozzányúlni, de még csak rá sem nézni, hanem fejüket lehajtva könnyeztek. Múlt az idő, Annius is felment a lakásba. Látta, hogy a katonák Antonius szavaitól egészen ellágyultak és elérzékenyültek. Leszidta őket, odarohant Antoniushoz, és maga vágta le a fejét.

Lutatius Catulus Marius consultársa volt, együtt tartottak diadalmenetet a kimbereken aratott győzelem után. Mikor többen szót emeltek érdekében, és kérlelték Mariust, csak annyit mondott: "Meg kell halnia." Catulus erre bezárkózott szobájába, nagy halom szénből tüzet rakott, és megfulladt.

A lefejezett, utcára dobott holttestek - az emberek egyszerűen átlépkedtek rajtuk - már szánalmat sem keltettek, mindenki csak remegett és félt a látványtól. Legnehezebb volt elviselni az úgynevezett "bardüai gárda" kegyetlenkedéseit. Lemészárolták a családapákat otthonukban, meggyalázták gyermekeiket, megbecstelenítették feleségüket. Fosztogattak, gyilkoltak korlátlanul, míg Cinna és Sertorius csapatai közös megegyezéssel körül nem vették táborukat és alvás közben mind egy szálig le nem öldösték őket.

45. Közben más szelek kezdtek fújdogálni. Hírek érkeztek mindenhonnan, hogy Sulla befejezte a Mithridatész elleni hadjáratot, visszaszerezte az elveszített tartományokat, és nagy haderővel útban van a tengeren Itáliába. Ezek a hírek átmenetileg hoztak enyhülést és rövid pihenőt a sok borzalom után, mert az emberek is úgy gondolták, hogy legalább addig a háború újból nem szakad rájuk. Mariust ekkor választották meg hetedízben consullá. Az év első napján, január elsején foglalta el hivatalát, és még ugyanazon a napon egy Sextus Licinius nevű embert letaszíttatott a Tarpeii-szikláról. Ezt mindenki rossz előjelnek tekintette, nemcsak Marius pártja, de egész Róma szempontjából.

Marius ekkor már a küzdelmektől elfáradt és a gondoktól kimerült, és összeroppant. Lelkiereje, amely a kiállott szörnyű félelmek és fáradságok közepette megrendült, nem viselte el az új háború, új küzdelmek roppant gondját. Tisztán látta, hogy ellenfele ez alkalommal nem Octavius vagy Merula, szedett-vedett csőcselék és lázongó tömeg vezetői, hanem Sulla, aki a múltban egyszer már elűzte Rómából, és most Mithridatészt a Fekete-tengerig kergette vissza. Az efféle gondolatok egészen összetörték; visszaemlékezett hosszú vándorútjaira, meneküléseire, a szárazföldön és tengeren átélt veszélyekre. Kibírhatatlan kétségbeesés fogta el; éjszakáit rettegésben töltötte, éjszakai látomások és nyomasztó álmok között. Közben mintha egy hang mindig csak ezt mondta volna neki:

Leginkább az álmatlan éjszakáktól félt, és ivásra és korához nem illő részegeskedésre adta fejét, hogy elűzze álmatlanságát és borba fojtsa gondjait. Végül mikor a tengerről hírnök érkezett, új félelem vett erőt rajta. Így nem sok kellett hozzá, hogy a jövő miatt aggódva és a jelen fölött utálkozva és gyűlölködve megbetegedjék. Tüdőgyulladást kapott, amint Poszeidóniosz, a bölcselő mondja, ő ugyanis betegsége alatt személyesen kereste fel valami ügyben, melynek elintézését vállalta. Caius Piso, a történetíró másként adja elő az eseményeket. Szerinte Marius, egyszer barátaival együtt lakomáról távozva, útközben beszélni kezdett életéről, felsorolta sorsának sűrű változásait. Elbeszélését azzal fejezte be, értelmes ember ne bízza magát a sors szeszélyére. Ezután elköszönt társaitól, ágynak dőlt, és hét nappal később meghalt.

Mások azt mondják, hogy kielégíthetetlen becsvágya nyíltan megmutatkozott betegsége alatt is s szinte az őrületig fajult: azt képzelte, hogy a Mithridatész elleni háború fővezére; különböző mozdulatokat és testhelyzeteket vett fel, amint a csatában szokása volt, sűrű harci üvöltést hallatott és nagy hangon parancsokat osztogatott. Ilyen őrjöngő és olthatatlan volt a vágya ez után a háború után mohósága és hatalomvágya miatt. Bár hetven évet élt, és Rómában először őt választották meg hét ízben consullá, királyokhoz illő háza, vagyona volt, mégis panaszkodott balsorsára, hogy szegényen kell meghalnia, mielőtt elérte élete vágyát.

46. Platón, amikor közel volt halála, magasztalta védőszellemét és jó sorsát, mert embernek született, hellénnek és nem barbárnak, nem oktalan állatnak, s hozzá még Szókratésszel egy időben élhetett. Ott van azután a tarszoszi Antipatrosz is, aki, mint mondják, halála óráján számba vett minden jót, amivel a sors életében megajándékozta, és még azért is hálás volt, hogy szerencsésen utazott Athénba, így kinyilvánította, mennyire hálás a sors minden adományáért, és hogyan őrzött meg élete végéig mindent, emberi sorsunk legbiztosabb kincsesházában, az emlékezetben. Feledékeny és értelmetlen emberek emlékezetéből nyomtalanul enyészik el minden élmény. Ezért semmit sem tudnak felfogni és megőrizni, hanem a jót nélkülözik, reménykedve tekintenek a jövőbe, a jelent meg elszalasztják. Pedig ami a jövőben történik, azt tönkreteheti a sors, a jelen viszont nem vehető el tőlünk. Eldobják a jelen ajándékait, mint ami nem is az övék, és csak álmodoznak a bizonytalan jövőről. De nincs ebben semmi meglepő. A külső világ áldásait csak úgy élvezhetjük, ha a józan értelem és a műveltség biztos alapjain nyugszanak, különben összehordva és halomba gyűjtve sem elégíthetik ki olthatatlan lelki szomjúságunkat.

Így halt meg Marius tizenhetednapra hetedszeri consullá választása után. Róma megkönnyebbüléssel és örömmel fogadta a hírt, mert vad és kegyetlen zsarnokságtól szabadultak meg. De alig telt el néhány nap, Róma lakosai tapasztalhatták, hogy az öreg helyébe fiatal és friss erejű zsarnokot kaptak. A fiatal Marius hamarosan kimutatta irgalmat nem ismerő kegyetlenségét, mikor a város legnemesebb és legelőkelőbb polgárait sorra megölette. Mivel az ellenséggel szemben vakmerőnek és rettenthetetlennek mutatkozott, eleinte "Mars fiának" nevezték, de mikor tetteiből igazi jellemét megismerték, "Venus fiának" kezdték hívni. Végül a Sulla csapatai által körülzárt Praenestében több sikertelen próbálkozást tett élete megmentésére, de amikor a város elesett, s menekülésre nem maradt reménye, önkezével vetett véget életének.

SERTORIUS^[28]

1. Nincs abban semmi furcsa, hogy a szerencse változandóságának következményeképpen véletlenül számtalan egyforma esemény történik az idők végtelen folyamán. Mert vagy a várható esetek száma határtalan, s akkor a véletlennek kimeríthetetlen bőségben nyílik alkalma azonos események előidézésére, vagy pedig korlátozott számban fordulnak elő olyan lehetőségek, amelyek bizonyos események megtörténéséhez vezetnek, s akkor elkerülhetetlenül szükséges, hogy azonos előidéző okok azonos események megtörténésére vezessenek. Egyesek különös kedvteléssel gyűjtik össze olvasmányaikból vagy hallomásból az olyan véletlen eseményeket, amelyek azt a látszatot keltik, hogy számításból és előre megfontolt szándékkal jöttek létre, így például, hogy két nevezetes Attisz^[29] volt, az egyik szíriai, a másik arkadiai, s mindkettőt vadkan ölte meg; két Aktaión^[30] volt, s egyiket saját kutyái, a másikat szerelmesei tépték szét; két Scipio élt, akik közül az egyik leverte a karthágóiakat, a másik meg városukat tette a föld színével egyenlővé; Iliont Héraklész Laomedón lovai^[31] miatt, Agamemnón pedig az úgynevezett faló segítségével rombolta le, harmadízben viszont Kharidémosz, azért, mert egy ló elesett a város kapujában, és a kaput az ilioniak nem tudták gyorsan bezárni. Két olyan város^[32] van, Iosz és Szmürna, amely a legillatosabb növényektől kapta nevét, s Homérosz, a költő, mint mondják, egyikben született és a másikban halt meg. Tegyük hozzá ezekhez még, hogy a legharciasabb hadvezérek, akik többnyire csellel és furfanggal éltek, Philipposz, Antigonosz, Hannibál, s akinek életrajzát most kezdjük el megírni, Sertorius, félszeműek voltak. Az utóbbiról elmondhatjuk, hogy tartózkodóbb volt a nőkkel szemben, mint Philipposz, megbízhatóbb barát, mint Antigonosz, irgalmasabb ellenségeihez, mint Hannibál, és nem volt kevésbé értelmes, mint bármelyik ezek közül; a szerencse mostohább volt hozzá mindegyiküknél, s a sorssal mindig nehezebben birkózott meg, mint nyílt ellenfeleivel, de tapasztalatban azért egyenlőnek tartotta magát Metellusszal, bátorságban Pompeiusszal, szerencsében Sullával, hatalomban Rómával, amellyel, mint száműzött és idegen, barbár csapatok élén szállt szembe.

A görögök közül leginkább a kardiai Eumenészt hasonlíthatjuk hozzá; mindketten vezérségre termettek, és szívesen fordultak cselhez háborúikban; mindketten száműzetésbe mentek, idegen csapatok élén harcoltak, és a sors igazságtalan s kegyetlen halállal sújtott mindkettőjükre, mindketten összeesküvésnek estek áldozatul, s azok gyilkolták meg őket, akikkel győzelmet arattak az ellenség felett.

2. Quintus Sertorius a sabin Nursia város egyik előkelő családjából származott. Apját elveszítette, s özvegy anyja, akit, úgy látszik, nagy szeretettel vett körül, kitűnő neveltetésben részesítette. Édesanyja neve állítólag Rhea^[33] volt. Peres ügyekben nagy gyakorlatra tett szert, és szónoki képességeivel egészen fiatal kora ellenére is némi befolyást szerzett a városban; de háborúkban elért fényes sikerei más irányba terelték becsvágyát.

3. Első alkalommal Caepio alatt szolgált, amikor a kimberek és a teutonok betörtek Galliába; a rómaiak ekkor rosszul harcoltak, és Sertorius futás közben elvesztette lovát, majd sebesülten átjutott a Rhodanus túlsó partjára; olyan edzett és erős férfi volt, hogy fegyverzetével és pajzsával együtt úszott át a sebes sodrású folyón. Midőn az ellenség sok tízezernyi csapatával nagy fenyegetések között másodszor is támadásra indult, nagy dolog volt, ha egy római katona a helyén kitartott és teljesítette vezére parancsát. A vezér Marius volt, és Sertorius arra vállalkozott, hogy kikémlelje az ellenség helyzetét. Gall ruhát öltött, és a gallok nyelvéből megtanult néhány gyakrabban használt szót, ami a velük való beszélgetéshez elég volt, majd elvegyült a barbárok között. Miután mindent megnézett és meghallgatott, amit csak fontosnak tartott, visszatért Mariushoz, s ezért kitüntetést kapott tőle. A hadjárat hátralevő részén annyira kimutatta kitűnő ítélőképességét és merészségét, hogy hadvezére megtisztelő magas rangot adott neki. A kimber és teuton háború után Didius praetor mint katonai tribunust Hispaniába küldte, ahol a telet a keltiberek városában, Castulóban töltötte. Itt a katonák közt a nagy jólétben fegyelmezetlenkedtek, állandóan részegeskedtek, úgyhogy a barbárok lenézték őket, majd egy éjszaka segítséget kértek a szomszéd város lakóitól, a gürikosziaktól; ezek meglepték a rómaiakat szállásaikon, és legyilkolták őket. Sertorius néhányadmagával kimenekült a városból, összegyűjtötte azokat, akik szintén kimenekültek, és körülvette velük a várost. Azt a kaput, amelyen a barbároknak észrevétlenül sikerült bejutni a városba, nyitva találta, de nem követte el ugyanazt a hibát, mint ők, hanem őröket állított, hatalmába kerítette a várost minden oldalról, és a fegyverképes férfiakat mind megölte. Miután végzett velük, megparancsolta katonáinak, hogy rakják le fegyverzetüket és felsőruháikat, s a barbárokét vegyék fel, és kövessék abba a városba, ahonnan éjszakai támadóikat kiküldték ellenük. A fegyverzet formája tévedésbe ejtette a barbárokat. A kapukat nyitva találta, és nagy tömeg embert fogott el, akik azért mentek eléjük, hogy sikeresnek vélt vállalkozásuk után köszöntsék barátaikat és polgártársaikat. Így a rómaiak a férfilakosság legnagyobb részét már a város kapujánál megölték, a többieket pedig, akik önként megadták magukat, eladták rabszolgáknak.

4. Ettől kezdve Sertoriusról sokat beszéltek Hispaniában, majd midőn visszatért Rómába, quaestorrá nevezték ki Gallia Cisalpinában, s hozzá még válságos időben. Kitört a marsus háború, s ő azt a megbízást kapta, hogy sorozzon katonákat és készíttessen fegyvereket. Amikor a többi fiatal lassúságával és erélytelenségével ellentétben gyorsan és buzgón járt el ebben a megbízatásában, mindenki sejtette, hogy nagy tettekre hivatott férfiú lesz belőle. De nem hagyott fel harctéri vakmerőségével akkor sem, amikor magasabb katonai beosztást kapott, hanem csodálatra méltó tetteket hajtott végre, s életét nem kímélve vállalta a veszélyeket a harcban, s ennek következtében fél szemét elveszítette. Ezzel azonban mindig valósággal dicsekedett. Mások, mondta, nem vihetik magukkal állandóan bátorságukért kapott kitüntetéseiket, néha le kell tenniök nyakláncaikat, dárdáikat és koszorúikat, de nála mindig megmaradnak vitézségének ismertetőjegyei, s ha az emberek látják veszteségét, látják vitézségét is. De a nép is illő megtiszteltetésben részesítette; amikor belépett a színházba, tapssal köszöntötték és a nevén szólították. Olyan megtiszteltetés volt ez, amelyben nála sokkal idősebb és hírnevesebb emberek sem egykönnyen részesültek. Mégis amikor a néptribunusságra pályázott, Sulla ellenzése miatt kudarcot vallott; nyilvánvalóan innen eredt Sulla elleni gyűlölete. Midőn Marius Sullától legyőzve száműzetésbe ment, Sulla elindult a Mithridatész elleni háborúba. Az egyik consul, Octavius ekkor Sulla pártjára állt, de a forradalmár Cinna igyekezett lelket önteni Marius széthullóban levő pártjába. Sertorius hozzá csatlakozott, már csak azért is, mert Octaviust a kelleténél gyengébb kezű embernek és olyannak tartotta, aki nem bízik Marius barátaiban. A forumon a két consul barátai nagy csatát vívtak, és Octavius győzött; Cinna és Sertorius pártja tízezernél nem sokkal kevesebb embert veszített. Erre mindketten elmenekültek, de az Itáliában szétszóródott csapatokat összeszedték, és hamarosan olyan helyzetbe kerültek, hogy szembeszállhattak Octaviusszal.

5. Mikor Marius hazaérkezett Libüából és jelentkezett Cinnánál mint consulnál, hogy magánemberként óhajt szolgálni alatta, mindenki más azon a véleményen volt, hogy el kell fogadni, csak Sertorius ellenezte; akár mert azt hitte, hogy Cinna kevesebb tekintettel lesz rá, ha sokkal nagyobb hadvezér áll rendelkezésére, akár mert attól félt, hogy Marius mindent felforgat zsarnoki hajlamaival, és mint győztes, korlátot nem ismerve hágja majd át az igazság határait. Azt fejtegette, hogy győzelmük után kevés tennivalójuk marad, és ha Mariust elfogadják, minden hatalom és dicsőség ezé a hatalom közös birtoklásában összeférhetetlen és megbízhatatlan emberé lesz. Cinna azt felelte, hogy bár Sertorius okoskodása helyes, de ő restellné és nem is tudja a módját, hogyan utasítsa vissza Mariust, akit ő szólított fel a közös cselekvésre. Sertorius ekkor félbeszakította Cinnát, s így szólt: "Én azt gondoltam, hogy Marius önszántából érkezett Itáliába, és csak a magunk érdekét néztem, de tőled már a kezdet kezdetén is helytelen eljárás volt, hogy tanakodtál annak hozzánk csatlakozásáról, akinek a jövetelét te magad kívántad; el kell tehát Mariust fogadnod és fel kell használnod, mert, adott szóról lévén szó, semmiféle megfontolásnak nincs helye." Így aztán Cinna magához hívta Mariust, és háromfelé osztva a haderőt, hárman osztozkodtak a vezérségben.

Mikor a háború befejeződött, Cinna és Marius olyan erőszakosan és kegyetlenül járt el, hogy a rómaiak a háború minden baját aranykornak tekintették. Mint mondják, csak Sertorius nem ölt meg senkit bosszúból, és csak ő nem élt vissza hatalmával, sőt Marius eljárását nyíltan rosszallta, Cinnát pedig személyes közbenjárásával kérlelte, hogy legyen több mérséklettel. Ott voltak aztán végül a rabszolgák, akiket Marius a háborúban szövetségeseivé, majd zsarnokoskodása idején testőreivé s így hatalmassá és gazdaggá tett. Részben Marius jóváhagyásával, sőt felszólításával, részben saját erőszakosságuk révén törvénytelenkedtek volt gazdáikkal; legyilkolták őket, feleségeiket meggyalázták, és erőszakoskodtak gyermekeikkel. Sertorius mindezt tűrhetetlennek találta, s táborhelyükön valamennyiüket, szám szerint nem kevesebbet, mint négyezret, felkoncoltatott.

6. Midőn Marius meghalt, s nem sokkal később Cinnát meggyilkolták, a fiatalabb Marius pedig Sertorius akarata ellenére törvénytelenül elnyerte a consulságot, továbbá a Carbók, a Norbanusok és a Scipiók sikertelenül harcoltak Sulla ellen, s az ügyek állása részint a vezérek gyávasága és erélytelensége, részint a katonák árulása következtében reménytelenül rosszra fordult, nem volt semmi értelme, hogy Sertorius végignézze a dolgok további romlását, amit a főbb hatalom birtokában levők ostobasága okozott. Végül Sulla Scipio közelében ütötte fel táborát, barátságot színlelt iránta, mint aki helyre akarja állítani a békét, közben pedig katonáit fellázította ellene. Sertorius ezt előre megmondta Scipiónak, hogy figyelmeztesse, de nem győzte meg. Így aztán teljesen kétségbeesve a város jövőjén, útnak indult Hispaniába azzal a szándékkal, hogy ha hatalmát ott meg tudja szilárdítani, menedéket ajánlhat fel bajba került barátainak.

A hegyek között heves zivatarok érték utol, s az ott lakó barbárok csak adó és fizetség ellenében engedték meg neki, hogy az úton átvonuljon. Társai méltatlankodtak, s elviselhetetlennek tartották, hogy egy római proconsul adót fizessen nyomorult barbároknak, de Sertorius nem sokat adott arra, amit ők szégyenletesnek tartottak, s azt mondta, hogy ezzel a pénzzel az időt vásárolja meg, amelynél semmi nem lehet becsesebb annak, aki nagy dolgokra tör; a barbárokat így pénzzel lekötelezte és gyorsan eljutott Hispaniába. Itt erős és harcias népeket talált, amelyek az odaküldött mindenkori praetori rangú tisztviselők kapzsisága és gőgössége miatt mindenféle idegen fennhatósággal szemben ellenségesen viselkedtek; neki azonban sikerült a vezető embereket nyájas viselkedésével, az egyszerű népet pedig az adók elengedésével megnyernie. De a legnagyobb népszerűséget a beszállásolások megszüntetésével szerezte meg; katonáit ugyanis rászorította, hogy a városok tőszomszédságában építsenek téli szállást maguknak, s ő volt az első, aki itt ütötte fel sátorát. De nem bízta rá magát teljesen a barbárok jóakaratára, hanem a római telepesek közül a katonasorban levőket felfegyverezte, mindenféle hadigépeket meg hajókat építtetett, és jól kézben tartotta a városokat. A béke dolgában szelídnek, de az ellenség elleni felkészülésében félelmetesnek mutatkozott.

7. Amikor megtudta, hogy Sulla hatalmába kerítette Rómát, s Marius és Carbo párthíveit szétverte, azonnal azt várta, hogy leverésére hadvezért és sereget küld ellene; ezért Iulius Salinatort hatezer nehéz fegyverzetű gyalogossal a Pireneusok hágóinak elzárására küldte. Nem sokkal később Sulla valóban odairányította Caius Anniust, aki, midőn látta, hogy Iulius bevehetetlen állásokat foglalt el, tétlenül vesztegelt a hegyek lábánál. De valami Calpurnius, mellékneve szerint Lanarius, tőrbe csalta Iuliust, és megölte, katonái pedig elvonultak a Pireneusok magaslatairól, mire Annius nagy haderővel átkelt a szorosokon, és szétverte azokat, akik útját állták. Sertorius nem tudta felvenni vele a harcot, és Új-Karthágóba menekült háromezer emberével; ott hajóra szállt, átkelt a tengeren és a maurusok földjén kötött ki. Katonái azonban vigyázatlanok voltak, mert amikor ivóvízért partra szálltak, a barbárok rájuk támadtak. Sertorius sok emberének elvesztése után visszahajózott Hispaniába, de elűzték. Ekkor a hozzá csatlakozó kilikiai kalózhajókkal támadást intézett Pitüussza szigete ellen, legyőzte az Annius által odaküldött őrséget, és partra szállt. Annius azonban nemsokára megjelent sok hajóval és ötezer nehéz fegyverzetű gyalogossal. Sertorius megkísérelt döntő tengeri csatát vívni, bár hajói inkább gyors járatú és könnyű, mint harcra alkalmas járművek voltak. Közben erős nyugati szél támadt, s a könnyű hajók nagyobb részét ráhajtotta a parti sziklákra; őt magát néhány hajójával a szélvihar elzárta a nyílt tengertől, az ellenség pedig a szárazföldtől, s így tíz napon át küzdött a habok és az erős tengerár ellen, és csak nagy nehezen menekült meg.

8. Amikor a szél elállt, elhajózott néhány, szétszórtan fekvő, vízben szegény sziget mellett, s itt töltötte az éjszakát. Innen továbbmenve áthaladt a Gadeirai-szoroson. Jobb kéz felől hagyta a hispaniai partokat, és kevéssel a Baetis folyó torkolata felett kötött ki. Ez a folyó az Atlanti-óceánba ömlik, és Hispania közelében elterülő vidékét róla nevezték el.

Itt hajósokkal találkozott, akik nemrégiben tértek vissza az Atlanti-szigetről. Két sziget ez, amelyet keskeny csatorna választ el egymástól, Libüától tízezer stádiumnyira fekszenek, s a Boldogok szigetének^[34] hívják őket. Nagy időközökben mérsékelt mennyiségű eső hull a szigeteken, langyos és harmatot hozó szelek járnak, s a jó termékeny talaj nemcsak szántásra és vetésre alkalmas, hanem oly sok és ízletes gyümölcs is megterem magától, hogy a lakosok kényelmesen, minden munka nélkül megélhetnek. Ezenfelül az évszakok váltakozása közötti mérsékelt átmenetek miatt a szigeteken nagyon egészséges a levegő. A szárazföld felől fújó északi és keleti szél ugyanis a közbeeső nagy távolság miatt szétszóródnak, csaknem teljesen erejüket vesztik, a déli és nyugati szél pedig, amely a tenger felől éri a szigeteket, langyos futó esőket és enyhe harmatot hoz magával, amely a talajt felfrissíti és termékennyé teszi. Ezért a barbárok közt is erősen tartja magát az a hit, hogy itt találhatók az elíziumi mezők, és ez a boldogok lakóhelye, ahogyan Homérosz megénekelte.

9. Sertorius, mikor ezt meghallotta, csodálatos vágyat érzett, hogy a szigeteken telepedhessék le, és ott éljen csendességben, szabadon a zsarnokságtól és a soha nem szűnő háborúktól. Amikor a kilikiaiak ezt megtudták, akik nem békére és nyugalomra, hanem gazdagságra és zsákmányra vágytak, elhajóztak Libüába, hogy Aszkaliszt, Iphtha fiát visszaültessék Mauruszia trónjára. De Sertorius nem esett kétségbe, hanem elhatározta, hogy azok segítségére megy, akik Aszkalisz ellen harcoltak, hogy így katonái is, akik új remények kezdetét és másfajta vállalkozások lehetőségét nyerik, nem oszolnak szét nehézségek közepette. Mauruszia lakosai örömmel fogadták, s ő mindjárt munkához látott. Leverte Aszkaliszt, és táborát ostrom alá vette. Majd midőn Sulla Paccianust küldte ki egy hadsereggel Aszkalisz megsegítésére, Sertorius megütközött vele, megölte, a legyőzött hadsereget pedig megnyerte magának, és ostrommal bevette Tingét, ahova Aszkalisz menekült.

A libüaiak azt mondják, hogy ebben a városban temették el Antaioszt; Sertorius ki is nyittatta a sírját, mert nagy méretei miatt nem hitt a barbároknak, de amikor a sírban, mint mondják, hatvan könyök hosszúságú holttestet talált, megdöbbent, és miután áldozatot mutatott be, újra betemettette, s így még csak növelte az Antaiosz iránti tiszteletet és kegyeletet. A tingéiek közt elterjedt monda szerint Antaiosz halála után felesége, Tingé Héraklésszel élt együtt; ebből a viszonyból született Szophax, aki az ország királya lett, és az általa alapított várost anyjáról nevezte el. Szophax fia Diodórosz, aki sok libüai népet tett alattvalójává, egy görög sereg segítségével, amely a Héraklész által odatelepített olbiaiakból és mükénéiekből állott. De ennek a történetnek eredete annak is tulajdonítható, hogy Iuba saját dicsőségét kívánta nagyobbítani, aki minden királyok között legbuzgóbban foglalkozott a történetírással, és állítólagos őseit Szophaxtól és Diodórosztól származtatta.

Sertorius, amikor ura lett az országnak, nem bánt igazságtalanul azokkal, akik kérésükkel hozzá fordultak és megbíztak benne, sőt visszaadta nekik javaikat, városaikat és kormányrendszerüket, s megelégedett azzal, amit önként és jó szándékkal adtak neki.

10. Miközben azon töprengett, hova forduljon, a lusitanok követeket küldtek hozzá és felszólították, hogy legyen a vezérük. A rómaiak részéről fenyegető veszedelemmel szemben mindenképpen szükségük volt nagy tekintélyű és tapasztalt vezérre, s egyedül benne bíztak, miután hallottak jelleméről azoktól, akik közelebbről ismerték. Mint mondják, Sertorius nem esett könnyen áldozatául sem a gyönyörnek, sem a félelemnek, természeténél fogva rettenthetetlen volt a veszélyek között, és mérsékletet tanúsított jó szerencséjében; nyílt csatában, szemtől szemben az ellenséggel, az akkori hadvezérek közül senki nem volt nála merészebb. És amikor az ellenség kijátszására és cselvetésre volt szükség, erős hadállást kellett elfoglalni vagy folyón gyorsan átkelni, az alkalomnak megfelelően mester volt az ellenfél félrevezetésében és megtévesztésében. A bátorság jutalmazásában bőkezű volt, a hibák megtorlásában pedig mérsékletet mutatott. Bár ez a vadság és kegyetlenség, ahogyan élete vége felé a kezén levő túszokkal bánt, azt mutatja, hogy nem volt nyájas természetű, és csak számításból vagy kényszerűségből mutatta magát szelídnek. Én azonban meg vagyok róla győződve, hogy az őszinte és józan meggondoláson alapuló erényt a szerencse semmiféle változása sem tudja az ellenkezőjére változtatni; bár nem lehetetlen, hogy alapjában véve a józan és derék jellemű emberek magatartását a sors forgandósága megváltoztatja, ha meg nem érdemelten érik őket szerencsétlenségek. Úgy gondolom, ez történt Sertoriusszal is; így aztán amikor jó szerencséje elhagyta, és dolgai rosszra fordultak, kegyetlen volt azokhoz, akik rosszul bántak vele.

11. Ekkortájt történt, hogy a lusitanok meghívására útra kelt Libüából. A lusitanokat teljhatalmú hadvezérükként katonailag megszervezte, és velük hódította meg Hispania szomszédos népeit; ezek közül a legtöbben önként csatlakoztak hozzá, mert szelíd és tettre kész vezér hírében állott. Nemegyszer azonban cselhez is folyamodott, hogy ravasz módra megnyerje őket magának. Ezek közül először is hadd mondjam el a szarvasünő esetét.

Egy Spanus nevű, egyszerű falusi parasztember egy frissen borjadzott, vadászok elől menekülő szarvastehénnel találkozott. A tehenet elszalasztotta, de a borját, amelynek különös, tiszta fehér színe meglepte, üldözőbe vette és elfogta. Véletlenül Sertorius ezen a vidéken ütötte fel hadiszállását, és mivel minden vadat vagy mezőgazdasági terméket, amit ajándékba vittek neki, örömmel elfogadott, s az ajándékokat bőkezűen viszonozta, Spanus is hozzá vitte el és neki adta a kis szarvasborjút. Sertorius elfogadta az ajándékot, bár eleinte nem örült neki különösebben; idővel azonban, mikor a szarvasborjút úgy megszelídítette és olyan engedelmessé tette, hogy hallgatott a nevére és elkísérte útjaira (nem zavartatván magát a sok embertől és harci lármától), lassanként isteni jelentőséget tulajdonított neki, s kijelentette, hogy a szarvas Diana ajándéka, aki titkos dolgokat nyilvánított ki neki. Jól tudta, hogy a barbárok nagyon babonás természetűek. Ilyen ötletei voltak: Ha például titkon küldött üzenetből értesült róla, hogy az ellenség valahol betört és valamelyik területet vagy valamelyik várost elpártolásra akarja bírni, azt színlelte, hogy a szarvas álmában megjelent neki, és felszólította, hogy haderőit tartsa készenlétben; majd pedig mikor valamelyik vezére győzött, a hírnök érkezését eltitkolta, felkoszorúzta a szarvast, s katonáit felszólította, hogy legyenek vidámak, s áldozzanak az isteneknek, mert jó hírt fognak hallani.

12. Így tette őket kezessé, és így engedelmeskedtek neki még jobban. Azt hitték, hogy maga az isten vezeti őket, s nem egy idegen ember elméje. Ugyanakkor az események is emellett tanúskodtak, s hatalma minden emberi várakozást meghazudtolva növekedett. Azzal a kétezer-hatszáz emberrel ugyanis, akiket rómaiaknak nevezett, hozzájuk adva azt a hétszáz libüait, akikkel átkelt Lusitaniába, s akikhez még négyezer kerek pajzsos lusitaniai gyalogos és hétszáz lovas is járult, felvette a harcot négy római praetorral, akik alatt százhúszezer gyalogos, hatezer lovas, kétezer íjas és parittyás szolgált, és megszámlálhatatlanul sok várost tartottak hatalmukban, míg az ő birtokában összesen húsz város volt. És mégis, bár eleinte csak ilyen kisszámú és jelentéktelen haderő felett rendelkezett, nemcsak nagy népeket hódított meg és sok várost foglalt el, hanem az ellene harcoló vezérek közül Cottát tengeri csatában verte le a Mellaria melletti tengerszorosban, Fufidiust, Baetica kormányzóját a Baetis partjainál, ahol kétezer rómait ölt meg, Hispania Ulterior proconsulát, Domitius Calvinust pedig quaestora győzte le; Thoraniust, akit Metellus küldött ellene egy hadsereg élén, megölte; magát Metellust, aki akkor a legnagyobb és leghíresebb ember volt a rómaiak között, több ízben súlyosan megverte és olyan válságos helyzetbe hozta, hogy Gallia Narbonensisből Lucius Manliusnak kellett segítségére sietnie, Pompeius Magnust pedig Rómából küldték sietve egy haderővel Hispaniába.

Metellus nem tudta, hogy harcoljon ezzel a vakmerő emberrel, aki minden nyílt ütközet elől kitért, s könnyű fegyverzetű, mozgékony hispaniai hadseregével örökösen változtatta helyzetét, míg ő nehéz fegyverzetű gyalogosaival szabályszerű csatákhoz szokott, és vezetője volt annak a nehézkes, gyors mozgásra képtelen phalanxnak, amelyet kitűnően képzett ki arra, hogy a közelharcban támadó ellenséget visszaverje és legyőzze, de nem értett sem hegymászáshoz, sem ahhoz, hogy felvegye a harcot ezekkel a szélsebesen elfutó és ugyanolyan gyors üldözésbe kezdő csapatokkal, s arra is képtelen volt, hogy, mint azok, eltűrje az éhezést, s meglegyen tűz és sátrak nélkül.

13. De Metellus egyébként is már korosabb ember volt, s annyi sok és nagy küzdelem után hajlott a kényelemszerető és elpuhult életre, míg Sertorius fiatalos erejének virágjában volt, s szervezete csodálatosan edzett és alkalmas az erőkifejtésre, a gyorsaságra és az egyszerű életmódra. Ittas még mulatozásai közben sem volt, hozzászokott, hogy könnyen viselje el a nagy fáradalmakat, a hosszú meneteléseket és az állandó ébrenlétet, s megelégedett a legsilányabb, legkevesebb élelemmel is; szabad idejében sétált vagy vadászott, s így jól tudta, hogyan juthat egérúthoz, aki futni kényszerül, és hogyan lehet bekeríteni az üldözött ellenséget akár megközelíthető, akár megközelíthetetlen helyeken. Így aztán Metellus, bár nem is jutott hozzá, hogy megütközzék vele, olyan károkat szenvedett, mintha legyőzték volna, Sertorius pedig, bár ellenfele elől futott, az üldözők előnyeit élvezte. Sertorius elvágta ellenfelét a vízszerzéstől, és megakadályozta élelem-utánpótlását; ha előrenyomult, útját állta, ha megállapodott, örökösen zavarta, ha ostromba kezdett, megjelent és ő vette ostrom alá azzal, hogy elvágta utánpótlási vonalaitól, úgyhogy a rómaiak egészen kétségbeestek; majd amikor Sertorius párviadalra hívta ki Metellust, a katonák hangosan kiabálva követelték, hogy küzdjön meg vezér a vezérrel és római a rómaival, s amikor Metellus nem fogadta el a kihívást, gúnyt űztek belőle. Metellus azonban csak nevetett rajta, s ebben igaza volt, mert mint Theophrasztosz mondja, a hadvezérnek hadvezér és nem lándzsás közvitéz halálával kell meghalnia. Midőn Metellus látta, hogy a langobrixok komoly segítséget nyújtanak Sertoriusnak, s vízhiány miatt könnyen beveheti őket (tekintve, hogy a város belsejében egyetlen kút volt, és a városfalakon kívül vagy a falak közelében levő források az ostromlók kezére kerülnének), úgy indult el a város ellen, hogy mivel nem lesz víz, két nap alatt végez az ostrommal. Ezért tehát meghagyta katonáinak, hogy csak ötnapi élelmet vigyenek magukkal. Sertorius gyorsan segítséget küldött az ostromlottaknak; kiadta a parancsot, hogy kétezer tömlőt töltsenek meg vízzel, és bő jutalmat ígért minden tömlőért. A hispaniaiak és a maurusziaiak nagy számban vállalkoztak a feladatra, Sertorius kiválogatta közülük a legerősebbeket és legfürgébbeket, majd elküldte őket hegyi ösvényeken azzal az utasítással, hogy amikor átadják a tömlőket, az ostromban részt nem vevő lakosokat titkon vezessék ki a városból, hogy az ivóvíz elég legyen az ostromlottaknak. Amidőn Metellus erről értesült, nagyon bosszankodott, mert katonáinak élelemkészletei máris kimerültek, s elküldte Aquinust hatezer emberrel élelemszerzés végett. Mihelyt Sertorius ezt észrevette, háromezer emberét lesbe állította egy bozótos szakadékban azon az úton, amelyen Aquinusnak vissza kellett térnie. Sertorius elölről rontott rájuk, szétverte, s részben foglyul ejtette őket. Aquinus maga is elvesztette fegyverzetét és lovát, s úgy jutott vissza Metellushoz, hogy szégyenszemre visszavonult, és a hispaniaiak gúnyolódásának tárgyává lett.

14. Sertorius mindezzel elnyerte a barbárok szeretetét és csodálatát, különösképpen mert a római fegyverek, hadrend és jelszavak bevezetésével megszüntette őrjöngő és vadállatias harcmodorukat, s a nagy rablóbandából valóságos haderővé alakította át. Nem fukarkodott ezüsttel és arannyal sisakjaik díszítésénél, tarkára festett pajzsokat készíttetett nekik, és megtanította őket a hímzett harci köpenyek és tunicák viselésére. Azzal, hogy vállalta ezek költségeit, és velük együtt örült, rendkívül népszerűvé tette magát. De leginkább azzal nyerte meg őket, amit gyermekeikért tett. Összegyűjtötte Osca híres városában a legelőkelőbb ifjakat az egyes törzsekből, s tanítókat fogadott melléjük, akik a görög és római tudományokban oktatták őket. Az ifjak valójában túszok voltak, de tulajdonképpen azért neveltette őket, hogy ha majd felnőnek, rájuk fogja bízni az ország kormányzását és igazgatását. Az apák mérhetetlenül büszkék voltak, midőn látták gyermekeiket, amint bíborszegélyű tógáikban illedelmesen mennek iskolába. Sertorius megfizette taníttatásuk költségeit, gyakran vizsgáztatta őket, a legjobbak közt díjakat osztott ki, s megajándékozta őket azzal az arany nyakékkel, amelyet a rómaiak bullának neveznek. A hispaniaiaknál az a szokás, hogy a vezér körüli harcosok együtt halnak meg a vezérrel, ha az elesik, s ezt a barbárok "áldozatnak" hívják. De míg más vezéreknek csak kevés ilyen pajzshordozójuk és társuk volt, Sertoriust sok ezer olyan ember követte, akik készek voltak vele együtt "feláldozni" magukat. Mondják, hogy amikor hadserege az egyik városnál vereséget szenvedett, s az ellenség szorongatta őket, a hispaniaiak magukkal nem törődve úgy mentették meg Sertoriust, hogy vállról vállra adogatták, amíg el nem jutott a várfalakra, és csak akkor gondoltak menekülésre, midőn vezérüket már biztonságban tudták.

15. De nemcsak a hispaniaiak ragaszkodtak hozzá, hanem az Itáliából érkező katonák is. Így amikor a Sertorius pártjához tartozó Perpenna Vento Hispaniába érkezett sok pénzzel, nagy haderővel, s azzal az elhatározással, hogy a maga erejéből visel háborút Metellus ellen, katonái zúgolódtak és állandóan Sertoriusról beszéltek a táborban, ami nagyon sértette az előkelő származású és gazdag Perpennát. Mikor aztán híre érkezett, hogy Pompeius átkelt a Pireneusokon, a katonák vették fegyverzetüket és fogták a légiók hadijelvényeit, s hangos kiáltozás közben felszólították, vezesse őket Sertoriushoz; mert ha nem, azzal fenyegetőztek, hogy otthagyják, és ahhoz a férfiúhoz mennek, aki képes magát és az alatta szolgálókat megmenteni. Perpenna hajlott a szavukra, Sertoriushoz vezette őket, s csatlakozott hozzá mind az ötvenhárom cohorsával.

16. Sertoriusnak ekkor igen nagyszámú hadserege volt, mert az Iberus folyón inneni területről majdnem mindenki hozzá csatlakozott; az emberek valósággal csődültek, özönlöttek hozzá mindenfelől. A barbárok fegyelmezetlensége és vakmerősége sok gondot okozott neki. Kiabálva követelték tőle, hogy vezesse őket az ellenségre, és bosszankodtak késedelmeskedése miatt. Megpróbálta szép szóval megnyugtatni őket, de midőn látta, hogy szerfölött türelmetlenek és erőszakoskodnak, rájuk hagyta és megengedte, hogy ütközzenek meg az ellenséggel, remélvén, hogy nem szenvednek teljes vereséget, de olyan leckében lesz részük, hogy a jövőben készek lesznek engedelmeskedni. Úgy is történt, amint gyanította. Aztán segítségükre ment, feltartóztatta őket futásukban és biztonságban visszavezette őket a táborba. Kedvetlenségüket meg akarta szüntetni, ezért néhány nappal később az egész hadsereget gyűlésbe hívta, és két lovat vezettetett elő, egy végképp megrokkant öreg meg egy hatalmas és erős állatot, amelynek csodálatosan sűrű és szép szőrű farka volt. A rokkant ló mellé magas termetű, izmos férfit állíttatott, az erős mellé pedig egy jelentéktelen külsejű, apró embert. Adott jelre az erős férfi mindkét kezével megfogta lova farkát, teljes erejével húzta, mintha ki akarná tépni, míg a gyenge férfi az erős lónak szálanként tépte ki a farkát. Az előbbi hiába erőlködött, csak a nézők közt keltett nagy nevetséget, s aztán abbahagyta az egészet, míg a gyenge férfi egykettőre, minden fáradság nélkül szálanként kihuzigálta a ló farkát. Ekkor felállt Sertorius, és így szólt: "Látjátok, bajtársak, hogy a türelem mennyivel hatásosabb a nyers erőnél. Sok dolog van, amin együttesen nem lehet erőt venni, de le lehet győzni kicsinyenként; az állhatatosság legyőzhetetlen, mert a múló idő legyőz és leigáz minden hatalmat. Az idő azok szövetségese, akik okos számítással ragadják meg a kínálkozó alkalmat, de legnagyobb ellensége azoknak, akik alkalmatlan időben erőlködnek." Ilyen bölcs intésekkel tanította meg Sertorius a barbárokat arra, hogy megvárják a kedvező alkalmat.

17. Sertorius legbámulatraméltóbb katonai vállalkozása az úgynevezett kharakitanok ellen intézett támadás volt. Ez a Tagoniosz folyón túl élő nép nem városokban vagy falvakban lakik, hanem egy nagy kiterjedésű és magas dombon, amelynek északi oldalán sok barlang és sziklaüreg van. Az alatta elterülő talaj laza agyag és homok keveréke, amely annyira puha, hogy járásnál a láb belesüpped, s a legkisebb érintésre is úgy szétmállik, mint a mészpor vagy a hamu. Az itt lakó barbárok ezekben a barlangokban húzták meg magukat, amikor háborútól féltek, odahordták rablott holmijukat, mert ott teljes biztonságban érezték magukat minden erőszakos támadástól. Sertorius egy alkalommal vereséget szenvedett Metellustól, és táborát a domb tövében ütötte fel. A barbárok megvetőleg néztek le rá barlangjaikból, mint akit teljesen legyőztek, de Sertorius, akár mert ezzel feldühösítették, akár mert nem akarta, hogy úgy nézzenek rá, mint aki menekül, kora reggel a domb tövébe lovagolt és megszemlélte a terepet. Nem talált semmi támadásra alkalmas pontot, s mialatt céltalanul lovagolt fel és alá, és hiábavaló fenyegetőzéseket kiabált feléjük, feltűnt neki, hogy a feltámadt szél erről a talajról hatalmas porfelleget hajt a barlangok irányába. A barlangok szája ugyanis, mint már említettem, északi irányba nyílt, s az északi szél (amelyet egyesek caeciasnak neveznek, s amely a leggyakoribb és a legerősebb az itteni szelek közül) a mocsaras mezők és hófedte hegyek levegőjét hozza magával. Ekkor éppen nyár közepe volt, és a szél erősen fújt, mert táplálták az északi hegyek olvadó hómezői, s kellemesen fújdogált, s nappal felüdülést jelentett embernek és állatnak egyaránt. Sertorius, miután mindezt megfontolta, de meg az ott lakóktól is hallott róla, parancsot adott katonáinak, hogy ássák fel a porhanyós, hamuszerű földet, és emeljenek halmot belőle a dombokkal szemközt. A barbárok azt gondolták, hogy ez a földhányás ellenük irányul, s csak nevették az egészet. A katonák szorgalmasan végezték munkájukat egészen késő estig, majd Sertorius visszavezette őket a táborba. Másnap kora reggel csak enyhe szellő fújt, ez éppen csak felborzolta a földhányás felszínét, és a port mint polyvát hordta magával; később azonban, ahogy a nap magasabbra hágott, a caecias teljes erővel fújni kezdett, és a port a dombok felé hordta; majd megérkeztek a katonák, felforgatták és apróra törték az összehordott halmot, mások meg lovakkal vágtattak végig rajta keresztül-kasul, és így több port kavartak fel és emeltek föl a szélben. A felvert és magasba emelt port a viharos szél a barbárok lakóhelyei felé hordta, amelyek nyitva álltak a caecias irányában. Minthogy pedig a barlangoknak csak ez az egy nyílása volt, a szél betódult rajta, a barbárok látását pillanatok alatt elsötétítette, és lélegzeni is alig tudtak, amikor a metsző, sűrű port belehelték. Ezt nagy nehezen elviselték két napon át, de a harmadik napon megadták magukat, s ezzel Sertoriusnak nem is annyira a hatalmát, mint a dicsőségét növelték, hogy ügyességével még azt is meghódította, amit fegyverrel nem lehetett bevenni.

18. Amíg Sertorius Metellusszal viselt háborút, úgy látszik, sikereinek legnagyobb részét Metellus öregkorának, s természetével együtt járó lassúságának köszönhette, mert képtelen volt felvenni a harcot ezzel a vakmerő emberrel, aki inkább egy rablóbanda vezére volt, mint egy rendes hadseregé; mikor azonban Pompeius átkelt a Pireneusokon, és ő lett az ellenfele, s a két vezér a hadvezetés minden fajtáját alkalmazó küzdelemben összemérte képességeit, és Sertorius mind a cselvetésben, mind az óvatosságban különbnek bizonyult, híre ment egészen Rómáig, hogy az akkori hadvezérek között hadvezetésben ő a legtehetségesebb. Pedig Pompeius hírneve nem volt jelentéktelen, sőt dicsősége tetőpontján állott Sulla háborúiban végrehajtott vitéz tettei miatt; ezekért kapta a Magnus, vagyis Nagy melléknevet, és kitüntették, sőt diadalmenetet is engedélyeztek neki, noha akkor még szakálltalan ifjú volt. Ezért a Sertoriusnak meghódolt városok közül is több Pompeiusra vetette tekintetét, és készült hozzá pártolni, de aztán Laurion váratlanul szomorú sorsa miatt erről lemondtak.

A várost, amelynek Pompeius teljes hadseregével ment segítségére, Sertorius ostromolta. Sertorius igyekezett a várossal szemközt egy stratégiailag előnyös magaslatot megszállni, s Pompeius arra törekedett, hogy ebben megakadályozza. Sertorius megelőzte Pompeiust, mire ő megállította hadseregét, s örült a körülmények szerencsés alakulásának, abban a hiszemben, hogy Sertoriust sikerült a város és saját hadserege közé bezárnia, sőt üzent Laurion lakosainak is, hogy legyenek jó reménységgel, buzdította őket, üljenek ki a falakra, s nézzék, mint fogja Sertoriust ostrom alá venni. Midőn Sertorius ezt meghallotta, csak nevetett, hogy majd ad ő leckét Sulla iskolás diákjának (így nevezte gúnyosan Pompeiust), és hogy a hadvezérnek inkább hátra, mint előre kell néznie; majd megmutatta ostrom alá vett katonáinak azt a hatezer hoplitészt, akiket éppen azzal a céllal hagyott hátra előbbi táborában, ahonnan elindult a magaslat megszállására, hogy támadják hátba Pompeiust, ha az ellene fordulna. Pompeius túl későn ébredt ennek tudatára. Támadni nem mert a bekerítéstől való félelmében, de azt is szégyellte, hogy az embereket a veszélyben cserbenhagyja, s így kénytelen volt ott ülni és végignézni vesztüket; a barbárok ugyanis lemondtak minden reményükről, és megadták magukat Sertoriusnak. Ő megkímélte életüket, és szabad elvonulást engedett nekik, de a várost felgyújtatta, nem haragból, nem is kegyetlenkedésből, hiszen Sertorius volt a legkevésbé szolgája szenvedélyeinek minden hadvezér között, hanem hogy megszégyenítse és elképessze Pompeius csodálóit, s híre menjen a barbárok között, hogy noha a közelben volt, csak melegedett a felgyújtott szövetséges város tüzénél, anélkül, hogy segített volna rajta.

19. Bár Sertorius több vereséget szenvedett, saját magát és csapatait mindig megőrizte a kudarctól, és csak a többi vezér révén érte vereség. Amiatt pedig, ahogyan mindig jóvátette kudarcait, jobban megcsodálták, mint a győztes ellenséges vezéreket, így a Sucro folyó melletti csatában, ahol Pompeius, majd ismét Turiánál, ahol Pompeius és Metellus ellen együttesen vívott csatát. Mondják, hogy a Sucro melletti csatát Pompeius azért siettette, hogy a győzelemben Metellusnak ne legyen része; de Sertorius is azt akarta, hogy megvívja a csatát Pompeiusszal, mielőtt Metellus megérkezik, és csatára sorakoztatta fel seregét, pedig már esteledett, és megütközött abban a hiszemben, hogy az ellenséget, amely azon a vidéken idegen és járatlan volt, a sötétség majd akadályozza a futásban csakúgy, mint az üldözésben. Amikor az ütközetben közelharcra került sor, a véletlen úgy hozta magával, hogy Sertorius eleinte nem Pompeiusszal, hanem Afraniusszal került szembe, aki Pompeius balszárnyát vezette, míg Sertorius a jobbszárny élén állt. Midőn meghallotta, hogy azok a csapatai, amelyek Pompeiusszal álltak szemben, meghátráltak és bajba kerültek, a jobbszárnyat másokra bízta, és a szorongatott csapatok segítségére sietett. A futásban levő vagy soraikban még kitartó embereit rendbe szedte és újból lelket öntött beléjük, majd a már üldözésbe kezdő Pompeiusra tört, és megfutamította, sőt maga Pompeius is majdnem elesett; megsebesült, és csak csodával határos módon menekült meg. Sertorius libüai katonái, amikor a kezükbe került Pompeius arannyal ékes, drága szerszámokkal feldíszített harci ménje, a zsákmányon osztozkodva összevesztek és megfeledkeztek az üldözésről. Afranius azonban, mihelyt Sertorius a másik szárny segítségére sietett, a vele szemben álló csapatokat megverte és táborukig üldözte, sőt betört a táborba, és a sötétség ellenére is zsákmányszerzéshez fogott; Pompeius futásáról semmit nem tudott, de nem is volt képes katonáit visszatartani a zsákmányolástól. Közben Sertorius visszatért, miután a másik szárnyon győzött, rátámadt Afranius rendezetlen és összekuszálódott csapataira, és sokakat megölt. Másnap reggel Sertorius fegyverbe szólította hadseregét, és leereszkedett a síkságra, hogy csatába kezdjen, de mikor észrevette, hogy Metellus a közelben tartózkodik, lefújta az ütközetet, és elvonult, ezekkel a szavakkal: "Ha az a vén banya nincs itt, úgy elfenekeltem volna ezt a kölyköt, hogy Rómáig meg sem állt volna!"

20. Sertoriust nagyon bántotta, hogy fiatal szarvasa eltűnt, mert csodálatosan hatásos eszközt veszített el benne a barbárokkal való érintkezésben, akik most nagyon rászorultak a bátorításra. Egyik éjszaka azonban néhány csatangoló katonája ráakadt a szarvasra, megismerték a színéről, és megfogták. Mikor Sertorius ezt meghallotta, megígérte, hogy nagyobb összegű pénzt ad nekik, ha erről nem szólnak senkinek, és a szarvast elrejtette. Néhány nappal később örvendező arccal odament a vezéri emelvényhez, s azt mondta a barbárok vezető embereinek, hogy az isten álmában nagy szerencsét jelzett neki, majd felment az emelvényre, és az elintézésre váró ügyekhez látott. Ekkor a szarvast, melyet a közelben őriztek, elengedték, s az, mihelyt meglátta Sertoriust, boldogan odafutott a vezéri emelvényhez, megállt mellette, Sertorius térdére fektette fejét és a kezét nyalta, ahogyan azelőtt is szokta. Sertorius gyengéden fogadta, sőt még könnyek is jelentek meg a szemében. A jelenlevők eleinte elámulva látták, ami történt, majd taps és hangos kiáltozás közben hazakísérték Sertoriust, mint valami emberfeletti lényt s az istenek barátját, és jó reménységgel teltek el.

21. A Saguntum körüli síkságon bekerítette és igen nehéz helyzetbe juttatta az ellenséget, de aztán kénytelen volt megütközni velük, amikor kivonultak a táborból harácsolásra és élelemszerzésre. Mindkét fél fényesen harcolt, s Memmius, Pompeius legtehetségesebb vezére ott esett el, ahol a legelkeseredettebben folyt a harc. Sertorius már majdnem kivívta a győzelmet, és nagy vérontás közben tört előre a vele szembeszállók között Metellus felé, aki öregkora ellenére is megállta helyét, és vitézül küzdött, amíg egy dárdától meg nem sebesült. Mindazok a rómaiak, akik ezt látták vagy hallották, nagyon szégyellték, hogy cserbenhagyták fővezérüket, és nagy dühvel vetették magukat az ellenségre. Pajzsukat feje fölé tartva, kimentették Metellust a veszedelemből, és nagy erővel visszaverték a hispaniaiakat. A győzelem a másik félnek kedvezett, de Sertorius azon fáradozott és töprengett, hogy csapatait épségben visszavonja, és nyugodtan új haderőt gyűjthessen, ezért egy hegyek közt fekvő, jól megerősített városba vonult vissza; a falakat kijavíttatta, és a város kapuit megerősíttette, bár arra nem is gondolt, hogy egy ostromot kiálljon, hanem csak arra, hogy ellenségeit rászedje. A rómaiak hozzáfogtak az ostromhoz, s úgy gondolták, hogy a város bevétele nem jár majd nagyobb nehézséggel; közben a barbárokat hagyták futni, s nem is gondoltak rá, hogy Sertorius új haderőt gyűjt össze. Pedig ezt tette, miután tisztjeit elküldte az uralma alatt tartott városokba, s felszólította őket, hogy küldjenek hírnököt, mihelyt nagyobb számú csapatot toboroztak. Amikor a hírnökök megjelentek, Sertorius minden nehézség nélkül keresztülvágta magát az ellenségen és csatlakozott csapataihoz; így megerősödött, és ismét megtámadta az ellenséget. Cselvetésekkel, bekerítő mozdulatokkal és minden irányból intézett gyors megrohanásokkal elvágta szárazföldi utánpótlási vonalait, de a part menti vizeket is hatalmában tartotta kalózbárkáival. Így aztán a római hadvezérek kénytelenek voltak szétválni; Metellus visszahúzódott Galliába, Pompeius pedig téli szállásra a vaccaeusok földjére vonult. Itt keservesen szenvedett a pénzhiány miatt, írt tehát a senatusnak, ha nem küldenek pénzt, hazaviszi hadseregét, hiszen már úgyis egész vagyonát Itália védelmére költötte. Rómában ekkor közszájon forgott az a mondás, hogy Sertorius Pompeiusnál előbb érkezik meg Itáliába. Ilyen bajba sodorta Sertorius ügyessége az akkori idők legelső és legnagyobb hatalmú hadvezéreit.

22. Metellus nyilvánvalóan kimutatta, mennyire fél Sertoriustól, és milyen nagy hadvezérnek tartja, mert kihirdette, hogy száz talentum ezüstöt és húszezer plethron földet adományoz annak a rómainak, aki megöli Sertoriust, vagy ha száműzött, szabadon visszatérhet Rómába; ez persze azt jelentette, lemondott róla, hogy nyílt ütközetben győzze le ellenfelét, akit most már árulással akart megvásárolni. De ezenfelül, midőn egy alkalommal csatában legyőzte Sertoriust, olyan felfuvalkodott és büszke volt szerencséjére, hogy katonáival imperatornak szólíttatta magát, és azok a városok, amelyeket meglátogatott, áldozatokkal és oltárokkal fogadták. Állítólag beleegyezett abba is, hogy koszorút tegyenek a fejére és fényes lakomákat rendezzenek a tiszteletére, amelyeken diadalmenetben viselt köntöst öltött, és úgy itta ki poharát, közben pedig egy gépezet Győzelem-szobrokat bocsátott le a mennyezetről, kezükben arany diadal jelekkel és -koszorúkkal, majd gyermekek és nők kara diadalénekeket adott elő tiszteletére. Természetes hát, hogy kinevették, amikor Sertoriust Sulla szökevény rabszolgájának és a szétvert Carbo-párt utolsó maradványának nevezte, és ugyanakkor mérhetetlenül büszke volt rá és nem bírt az örömével, hogy a visszavonulóban levő Sertorius felett egy ízben győzelmet aratott.

Sertorius fennkölt gondolkodását mutatta ezzel szemben az a tény, hogy először is a Rómából elmenekült és hozzá csatlakozó senatorokat a senatus névvel tisztelte meg, közülük quaestorokat és praetorokat nevezett ki, és minden tekintetben a hazai szokásokhoz tartotta magát; azután, bár igénybe vette a hispaniaiak fegyvereit, pénzét és városait, a fő hatalom semmi részét sem engedte át nekik, római vezéreket és főtisztviselőket rendelt föléjük, mert a rómaiaknak akarta visszaadni szabadságukat, és nem a hispaniaiak hatalmát növelni a rómaiak kárára. Sertorius hazáját szerető férfiú volt, aki nagyon vágyott rá, hogy hazatérhessen, de azért balsorsában is megőrizte önérzetét, és soha nem alázkodott meg ellenségei előtt. Győzelmei idején mégis üzent Metellusnak és Pompeiusnak, hogy kész letenni a fegyvert és magánemberként élni, ha hazatérhet, mert inkább kíván a legjelentéktelenebb polgár lenni Rómában, mint hogy száműzöttként az egész világ fővezérének nevezzék.

Mondják, hogy főként édesanyja miatt kívánkozott hazatérni, aki árvaságában felnevelte, és akihez mindenkinél inkább ragaszkodott. Hispaniai barátai az ország fővezérének akarták meghívni, amikor értesült anyja haláláról, és kevésen múlt, hogy a gyász felett érzett fájdalom meg nem ölte. Hét napon át fekve maradt sátrában anélkül, hogy a jelszót kiadta vagy barátai közül bárki is láthatta volna; vezértársai és más magas rangú emberek körülállták sátrát, s csak nagy nehezen bírták rá, hogy megjelenjen katonái körében, és átvegye az ügyek intézését, amelyek éppen ekkor kedvezően alakultak. Ezért tartották sokan békés természetű és a nyugalmat kedvelő embernek, akit szándéka ellenére csak a körülmények vittek a katonai pályára, és aki csak személyes biztonságának kényszerű védelméből folyamodott a háborúhoz, amikor nem találta meg biztonságát, és ellenségei üldözték.

23. Mithridatésszal folytatott tárgyalásai is fennkölt gondolkodását tanúsítják. Amikor ugyanis Mithridatész a Sullától elszenvedett vereség után talpra állt, s mint valami birkózó a második menetben, ismét meg akarta szerezni Ázsiát, Sertorius nagy hírneve már mindenütt elterjedt, és a nyugatról érkező hajósok, mint idegen portékával, megtöltötték Pontoszt a róla szóló hírekkel. Mithridatész ekkor mindenáron követséget akart meneszteni hozzá. Erre főként hízelgői beszélték rá ostoba túlzásokkal, akik Sertoriust Hannibállal és Mithridatészt Pürrhosszal hasonlították össze, s kijelentették, hogy a rómaiak, ha két oldalról éri támadás őket, nem tudnak ellenállni két ilyen lángelmének és haderőnek, ha egyszer a legtehetségesebb hadvezér a legnagyobb királlyal szövetkezik. Így aztán Mithridatész valóban elküldte követeit Hispaniába Sertoriushoz, levéllel és szóbeli üzenettel, amelyben megígérte, hogy pénzt s hajókat küld a háborúra, és csak azt kérte, hogy Sertorius erősítse meg egész Ázsia birtokában, amelyről a Sullával kötött békeszerződésben a rómaiak javára lemondott. Sertorius összehívta azt a tanácsot, amelyet senatusnak nevezett. Mindenki azt ajánlotta, hogy örömmel kell fogadni az ajánlatot, mert az csak névleges, üres szavakat kér tőlük olyasmiről, ami fölött nem rendelkeznek, cserébe viszont olyasmit kapnának, amire igen nagy szükségük van. Sertorius azonban ebbe nem egyezett bele, és kijelentette, hogy nem irigyli Mithridatésztól Bithünia és Kappadokia megszerzését, mert ezek felett a népek felett úgyis királyok uralkodtak, és soha nem álltak római uralom alatt; de azt soha nem hajlandó eltűrni, hogy az a tartomány, amelyet a rómaiak jogosan szereztek meg, és amelyet Mithridatész erőszakos eszközökkel elfoglalt és birtokba vett, majd elvesztett a Fimbria elleni háborúban, s amelyről a Sullával kötött békeszerződésben lemondott, ismét az ő uralma alá kerüljön; mert Rómának gyarapodnia kell az ő győzelme által, de ő nem akar győzni Róma megrövidülése árán. A nemes lelkű ember becsülettel kívánja a győzelmet, de gyalázat árán még az életét sem óhajtja megmenteni.

24. Amikor Mithridatésznak ezt jelentették, nem tudott hova lenni az ámulattól, s - mint mondják - így szólt barátaihoz: "Hogyan rendelkezik Sertorius, ha majd a Palatinuson ül, ha már most is, száműzöttként az Atlanti-tenger partján, ő szabja meg királyságunk határait, és háborúval fenyegetőzik, ha hozzányúlunk Ázsiához?" De azért létrejött a barátsági szerződés, amelyet esküvel erősítettek meg, s amely szerint Mithridatész megtartja Bithüniát és Kappadokiát, Sertorius vezért és katonákat küld neki, viszont Sertorius háromezer talentumot és négyszáz hajót kap Mithridatésztól. Így aztán Sertorius Marcus Mariust, az egyik hozzá menekült senatort küldte el mint vezért. Az ő segítségével Mithridatész elfoglalta Ázsia néhány városát, s amikor Marius vesszőnyalábokkal és bárdokkal bevonult, Mithridatész a második sorban mögötte ment, és önként vállalta az alárendelt szerepet. Marius egyes városokat szabadoknak nyilvánított, másoknak rendeletileg adómentességet biztosított Sertorius nevében; így aztán az adóbeszedőktől sanyargatott és a beszállásolt helyőrségek kapzsiságától és gőgjétől megkínzott Ázsia új reménységtől lélegzett fel, és boldogan várta az uralomváltozást.

25. Hispaniában a Sertorius körül összegyülekezett senatorok s más vele egyenrangú rómaiak között, mihelyt abban reménykedtek, hogy ellenségeikkel megmérkőzhetnek, és félelmük elmúlt, feltámadt az irigység és oktalan féltékenykedés Sertorius hatalmával szemben. Az előkelő származású, hiú Perpenna bujtogatta őket, mert vezérszerepre vágyott. Titokban izgató beszédeket tartott társai közt: "Miféle gonosz szellem lett úrrá rajtunk - szólt -, s hozott ide bennünket a rosszból még rosszabb állapotok közé? Mi méltatlannak találtuk, hogy odahaza maradjunk, s teljesítsük annak a Sullának a parancsait, aki ura volt a szárazföldnek és a tengernek egyaránt, s ide jöttünk, hogy mint szabad emberek éljünk, s most mégis önkéntesen szolgasorsot vállalunk, a száműzött Sertorius testőrei vagyunk, senatusról beszélünk, amin mindenki nevet, aki csak hallja, s ugyanazokat a sértéseket, parancsolgatásokat és fáradalmakat tűrjük, mint a hispaniaiak és a lusitanok." Ilyenekkel beszélték tele egymás fejét, nagyobb részük mégsem merészkedett nyíltan elpártolni Sertoriustól, félve hatalmától, de titokban kárt okoztak neki azzal, hogy bántalmazták a barbárokat, kegyetlenül büntették és igazságtalan követelésekkel zsarolták őket, mintha ezt Sertorius parancsára tennék. Emiatt zendülések és zavargások törtek ki a városokban; azok pedig, akiket azért küldtek ki, hogy a bajokat orvosolják és a rendet helyreállítsák, még több lázongást idéztek elő, mielőtt visszatértek volna, és a máris meglevő fejetlenséget még csak növelték. Így aztán Sertorius abbahagyta korábbi szelíd és engedékeny bánásmódját, és igazságtalanul bosszút állt az Oscában neveltetett hispaniai gyermekeken, akik közül egyeseket megöletett, másokat rabszolgáknak adatott el.

26. Közben Perpenna többeket bevont az összeesküvésbe, és megnyerte tervének Sertorius egyik főtisztjét, Manliust is. Ez a Manlius beleszeretett egy csinos ifjúba, s kedveskedésből beavatta az összeesküvésbe. Azt tanácsolta neki, hogy ne törődjék más szeretőivel, hanem csak vele, mert néhány nap múlva nagy ember lesz belőle. A fiú azonban a hallottakat tovább mondta másik szeretőjének, Aufidiusnak, akit jobban kedvelt. Amikor Aufidius végighallgatta a fiú szavait, megrémült, mert bár ő is tagja volt a Sertorius elleni összeesküvésnek, nem tudta, hogy abba Manlius is be van avatva. De minthogy a fiú név szerint említette Perpennát, Graecinust és másokat is, akikről Aufidius tudta, hogy tagjai az összeesküvésnek, zavarba jött, a fiú előtt nevetséges mendemondának tüntette fel, amit elmondott, és biztatta, hogy ne törődjék Manliusszal, ezzel az üresfejű hencegővel, majd azonnal Perpennához sietett, megértette vele, hogy az ügy sürgős és veszedelmes, majd felszólította, hogy lásson munkához. Az összeesküvők igazat adtak neki, majd szereztek egy embert, hogy adjon át egy levelet Sertoriusnak, s hozzá vezették. A levél arról értesítette Sertoriust, hogy egyik hadvezére győzelmet aratott, és az ellenség közül sok embert megölt. Sertorius nagyon megörült, s a jó hír örömére áldozatot mutatott be, Perpenna pedig bejelentette, hogy lakomát ad az ő és barátai tiszteletére, akik mind összeesküvők voltak, s hosszas kérlelésre Sertorius beleegyezett, hogy elmegy a lakomára.

Sertorius megkívánta, hogy a lakomákon mindig megőrizzék a rendet és a tisztességet, s nem volt hajlandó sem látni, sem hallani semmit, ami trágár vagy tisztességtelen volt. Arra szoktatta társasága tagjait, hogy vidámságuk és jókedvük illendő és tisztességes legyen. Ekkor azonban a vendégek, akik már jócskán ittak, alkalmat kerestek a veszekedésre, trágár szavakat használtak egymás között, és részegnek tettették magukat, hogy felingereljék Sertoriust, aki akár, mert bántotta illetlenségük, akár pedig mert sértő hangú beszédükből és vele szemben tanúsított szokatlan lekicsinylésükből megsejtette szándékukat, megváltoztatta fekvését a pamlagon, hátat fordított nekik, hogy ne kelljen odafigyelnie és beszédüket hallgatnia. Perpenna ekkor felkapott egy színborral megtöltött serleget, és ivás közben kiejtette a kezéből. A zajra, mert ez volt a megbeszélt jel, Antonius, aki Sertorius mellett feküdt, rásújtott kardjával. Sertorius az ütésre megfordult, s fel akart kelni helyéről támadójával együtt, de Antonius a mellére vetette magát, s lefogta mindkét kezét; így nem tudott védekezni, és több kardcsapástól találva kiszenvedett.

27. A hispaniaiak erre legnagyobb részben eltávoztak, követeket küldtek s meghódoltak Pompeiusnak és Metellusnak; azokat, akik mégis ott maradtak, Perpenna összeszedte, és megkísérelte, hogy valamire menjen velük. De hiába állt rendelkezésére Sertorius egész hadifelszerelése, mindenben kudarcot vallott, és mihelyt megtámadta Pompeiust, világosan kitűnt, nem termett sem arra, hogy parancsoljon, sem arra, hogy engedelmeskedjék. Hamarosan vereséget szenvedett, és fogságba esett, s szerencsétlen sorsát nem viselte hadvezérhez méltó módon; kezébe került ugyanis Sertorius irattára, s megígérte Pompeiusnak, hogy megmutatja neki consulviselt és más, Rómában igen befolyásos férfiak saját kezűleg írt leveleit, amelyekben Sertoriust Itáliába hívják, mivel sokan vannak, akiknek legfőbb óhajtása a dolgok jelenlegi rendjének felforgatása és az alkotmány megváltoztatása. Pompeius ekkor nem egy fiatalemberre, hanem nagyon megfontolt férfiúra valló tettével nagy félelemtől és nyugtalanságtól mentette meg Rómát, mert a leveleket Sertorius egész irattárával együtt összegyűjtötte és elégette anélkül, hogy akár saját maga elolvasta vagy mást engedett volna, hogy elolvassa; Perpennát pedig hamarosan kivégeztette, mert félt, hogy lázadás és nyugtalanság üti fel a fejét, ha a nevek ismeretesekké válnak.

Perpenna összeesküvő társai közül egyeseket Pompeiushoz vittek, s ő ezeket kivégeztette, mások Libüába menekültek és ott a maurusziaiak lándzsái végeztek velük. Senki más nem menekült meg az egyetlen Aufidius, Manlius vetélytársa kivételével, aki vagy mert jól elbújt, vagy mert senki nem törődött vele, vénségéig élt szegényen és gyűlölt emberként egy barbár faluban.

EUMENÉSZ^[35]

1. A kardiai Eumenész apja Durisz elbeszélése szerint szegény fuvaros volt a Kherszonészoszon, de fia azért jó nevelést kapott az irodalomban és a testgyakorlásban egyaránt. Még gyermek volt, midőn az arra utazó Philipposz ráérő idejében megnézte a kardiai ifjak birkózóversenyét és a gyermekek tornagyakorlatait. Ezek közt Eumenész annyira kitűnt, olyan értelmesnek s bátornak mutatkozott, hogy megtetszett Philipposznak és magával vitte. Valószínűnek látszik azonban, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy Philipposz Eumenészt az apjához fűződő vendégszerető és baráti viszony folytán karolta fel. Philipposz halála után Alexandrosz kíséretében senki nem maradt el mögötte sem eszességben, sem hűségben, és bár csak a király első titkára címet viselte, ugyanabban a megtiszteltetésben részesült, mint a király legbensőbb barátai és bizalmasai, annyira, hogy hadseregparancsnokként egy hadosztály élén elküldték az indiai hadjáratra, majd Perdikkasz lovashadseregének parancsnokságát vette át, amikor Héphaisztión halála után annak rangjára Perdikkasz lépett elő. Ezért, amikor Alexandrosz halála után Neoptolemosz, a főpajzshordozó azt mondta, hogy ő pajzzsal és lándzsával, de Eumenész csak íróvesszővel és írótáblával követte a királyt, a makedónok kinevették, mert tudták, hogy a király egyéb kitüntetések mellett házasság révén még családi kapcsolatra is méltónak tartotta. Barszinénak ugyanis, az első nőnek Ázsiában, akivel Alexandrosz együtt élt, s akitől Héraklész nevű fia született, két nővére volt, s ezek közül Apamát Ptolemaioszhoz, a másik Barszinét pedig Eumenészhez adta feleségül, amikor a perzsa nőket kiosztotta és feleségül adta bizalmas híveihez.

2. Eumenész ennek ellenére is gyakran összekülönbözött Alexandrosszal, és majdnem komoly bajba került Héphaisztión miatt. Így először is, amikor Héphaisztión Euiosz fuvolásnak azt a szállást jelölte ki, amelyet Eumenész részére szolgái már előzőleg lefoglaltak, Eumenész Mentórral együtt haragjában felkereste Alexandroszt, és azt kiabálta, hogy talán bizony dobja el fegyvereit, és kezdjen helyette fuvolázni meg színészkedni. Alexandrosz eleinte maga is fel volt háborodva, és megszidta Héphaisztiónt. De később mást gondolt, és Eumenészre haragudott meg, mert úgy vélte, hogy Eumenész inkább vele viselkedett tiszteletlenül, mint Héphaisztiónnal szemtelenül.

Más alkalommal, midőn Nearkhoszt a külső tengerre^[36] küldte ki hajóhaddal, pénzt kért kölcsön barátaitól, mert a királyi kincstár kiürült. Eumenésztől háromszáz talentumot kért, de az csak százat adott, s azt mondta, hogy kulcsárai ezt is csak lassan, nagy üggyel-bajjal tudták összeszedni. Alexandrosz e miatt nem tett szemrehányást neki, de a pénzt nem fogadta el, megparancsolta azonban szolgáinak, hogy titokban gyújtsák fel Eumenész sátrát azzal a szándékkal, hogy amikor majd kihordják a kincseket, kitűnjék, hogy nyilvánvalóan hazudott. De mielőtt ez megtörtént, a sátor már le is égett, és Alexandrosz az Eumenésznél levő iratok odaveszése miatt megbánta tettét. A tűzben összeolvadt aranyat és ezüstöt ezer talentumnál is többre becsülték. A király ebből nem vett el semmit, de mindenhova írt hadvezéreinek és helytartóinak, hogy küldjenek másolatokat az elpusztult iratokról, és megparancsolta Eumenésznek, hogy ő vegye át valamennyit.

Eumenésznek újabb vitája volt Héphaisztiónnal valami ajándék miatt, és bár kölcsönösen sértő szavakkal illették egymást, mégsem húzta Eumenész a rövidebbet. Nem sokkal később azonban Héphaisztión meghalt, és a király kínzó fájdalmában keményen és neheztelve bánt mindenkivel, aki olyan színben tűnt fel, hogy irigykedett Héphaisztiónra életében, és örült halálának; különösen Eumenészre gyanakodott, és többször is szemrehányást tett neki torzsalkodásaik és civódásaik miatt. De Eumenész, aki ravasz és simulékony modorú ember volt, azzal szerezte meg menekvését, ami majdnem vesztét okozta. Alexandrosznak Héphaisztión iránt érzett tiszteletéhez és szeretetéhez menekült ugyanis oltalomért azzal, hogy olyan megtiszteltetéseket javasolt, amelyek különösképpen emelték az elhunyt Héphaisztión dicsőségét, és síremlékének költségeihez is bőkezű adománnyal járult hozzá.

3. Amikor Alexandrosz meghalt, és kitört a viszály a phalanx és a király volt bizalmasai között, Eumenész az utóbbiakkal érzett ugyan, de színleg azt hangoztatta, hogy mindkét félnek egyaránt barátja, s hogy neki mint idegennek, nem illő beleártania magát a makedónok belső ellentéteibe. Amikor a király volt bizalmasai közül a többiek elhagyták Babilont, ő ott maradt a városban, lecsendesítette a katonákat, és hajlandóbbakká tette őket a megegyezésre. Majd amikor a vezérek tárgyalásokat kezdtek egymással, a kezdeti zavarok megszűntek, s szétosztották maguk közt a helytartóságokat és hadsereg-parancsnokságokat. Eumenész Kappadokiát, Paphlagoniát és a pontoszi tengerparti vidékeket kapta Trapezuszig. Ez a terület még nem állt makedón fennhatóság alatt, mert Ariarathész uralta, s ezért Eumenészt Leonnatosznak és Antigonosznak kellett volna nagyobb haderővel odakísérni és beiktatni a helytartóságba.

Antigonosz azonban nem engedelmeskedett Perdikkasz írásbeli rendelkezésének, mert máris nagy dolgokra vágyott, és mindenkit lenézett, de Leonnatosz vállalkozott a hadjáratra Eumenész érdekében, és Ázsia belső részeiből lement Phrügiába; ekkor azonban felkereste Hekataiosz, Kardia zsarnoka, s arra kérte, hogy inkább Antipatrosznak és a Lamiában ostrom alatt álló makedónoknak segítsen. Leonnatosz tehát elhatározta, hogy átkel, s hívja Eumenészt is; ki akarta ugyanis békíteni Hekataiosszal, mert politikai ellentétek miatt már régóta nézeteltérések voltak közöttük. Eumenész gyakran nyíltan zsarnokoskodással vádolta Hekataioszt, és biztatta Alexandroszt, hogy adja vissza szabadságát Kardiának. Ezért Eumenész elhárította magától a görögök elleni hadjáratot, azt állítva, hogy fél Antipatrosztól, aki őt már régóta gyűlöli, nehogy Hekataiosz iránti kedveskedésből eltétesse láb alól. Leonnatosz hitt neki és semmit nem titkolt el előtte terveiből. A segítségnyújtásra, mondta, csak színből gondol, és ürügyül használja fel, s el van rá szánva, hogy mihelyt partra száll, igényt tart Makedoniára; megmutatta neki Kleopatra néhány levelét, amelyben hívja, hogy menjen Pellába és megígéri, hogy hozzá megy feleségül. Eumenész azonban vagy mert félt Antipatrosztól, vagy mert Leonnatoszról volt rossz véleménnyel, mint szeszélyes, állhatatlan és elhamarkodott emberről, aki telve van kiszámíthatatlan szándékokkal, éjszaka útnak indult egész kíséretével és málhájával. Volt vele háromszáz lovas, kétszáz felfegyverzett rabszolga és ötezer ezüsttalentumot érő aranykincs. Ezzel Perdikkaszhoz menekült, akivel nyomban közölte Leonnatosz szándékait, és annyira megnyerte bizalmát, hogy az titkos tanácsa tagjává tette. Nem sok idővel később visszatért Kappadokiába egy hadsereggel, amelyet Perdikkasz személyesen vezetett. Ariarathészt fogságba vetették, az ország meghódolt, és Eumenész lett a helytartó. Eumenész ezután a városokat rábízta barátaira, kinevezte a helyőrségek parancsnokait, tetszésének megfelelő bírákat és pénzügyi tisztviselőket nevezett ki, anélkül, hogy az ügyekbe Perdikkasz beleszólt volna, majd Perdikkasz társaságában elhagyta az országot, hogy mindenkor szolgálatára legyen, mert nem akart távol lenni a királyi családtól.

4. Mivel Perdikkasz bízott benne, hogy terveit saját maga is meg tudja valósítani, de azért is, mert úgy gondolta, hogy a hátrahagyott területeken szüksége van érdekeinek tevékeny és megbízható védelmezőjére, elküldte Eumenészt Kilikiából, színleg azért, hogy vegye át helytartósága vezetését, valójában azonban azért, hogy Eumenész tartsa kézben a szomszédos Armeniát is, ahol Neoptolemosz zavarokat idézett elő. Eumenész igyekezett Neoptolemoszt, ezt a felfuvalkodott, üresfejű és elbizakodott embert nyájas modorával megnyerni. Minthogy a makedón katonaságot beképzeltnek és dölyfösnek találta, ellensúlyozásukra megszervezett egy lovashadosztályt. Ezért az ország lakosai közül azoknak, akik alkalmasak voltak lovas szolgálatra, mentességet ajánlott fel az adók és közszolgáltatások alól, s azoknak, akikben megbízott, saját pénzén vásárolt lovakat adott. Kitüntetésekkel és ajándékokkal fokozta az emberek harci szellemét, testüket meg menetelésekkel és hadgyakorlatokkal edzette. A makedónok csak bámulták, de bátorság is szállott beléjük, amikor látták, hogy rövid idő alatt hétezer-háromszáz lovas gyülekezett köréje.

5. Midőn Kraterosz és Antipatrosz a görögök leverése után átkelt Ázsiába, hogy megdöntse Perdikkasz hatalmát és jelentés érkezett, hogy Kappadokiába készül betörni, Perdikkasz, mivel ő maga Ptolemaiosz ellen vezetett hadjáratot, Eumenészt nevezte ki az Armeniában és Kappadokiában állomásozó haderők teljhatalmú főparancsnokává. Ugyanekkor levelet küldött erre vonatkozólag Alketasznak és Neoptolemosznak, és megparancsolta, hogy teljesítsék Eumenész parancsait, Eumenésznek pedig, hogy intézze az ügyeket legjobb belátása szerint. Alketasz kereken megtagadta a részvételt a hadjáratban azon az alapon, hogy az alatta szolgáló makedónok szégyellnének Antipatrosz ellen harcolni, Krateroszt pedig jóindulatuk következtében tárt karokkal fogadnák. Neoptolemoszról kiderült, hogy árulást tervel Eumenész ellen; a felhívásnak nem engedelmeskedett, sőt csatarendbe állította hadseregét. Eumenész ekkor élvezte első ízben előrelátó felkészülését; amikor gyalogsága vereséget szenvedett, lovasságával verte szét Neoptolemosz seregét, kézre kerítette málháját, majd a szétszóródott phalanx üldözésére rohanva kényszerítette őket, hogy mindnyájan tegyék le a fegyvert, és kölcsönös esküvel kötelezzék magukat szolgálatára.

Neoptolemosz futás közben néhány szétszóródott emberét összeszedte, és Krateroszhoz s Antipatroszhoz menekült, de azok máris követséget küldtek Eumenészhez, s felszólították, hogy csatlakozzék hozzájuk. Felajánlották, hogy megtarthatja a helytartóságot, s ezenfelül hadsereget és újabb területet kap majd tőlük; így Antipatrosznak ellensége helyett a barátja lesz, Kraterosznak pedig barátjából nem kell ellenségévé válnia. Eumenész, amikor ezt meghallotta, azt mondta, sokkal régibb ellensége ő Antipatrosznak, mint hogy most a barátja legyen, különösen amikor látja, hogy barátaival is úgy bánik, mint ellenségeivel; Krateroszt azonban kész összebékíteni Perdikkasszal, s egyenlő és igazságos feltételek mellett összehozni. Ha azonban kapzsiságból uralomra tör, ő a sértett fél segítségére lesz, amíg csak él, mert inkább veszti el testét és életét, mint a becsületét.

6. Antipatrosz és Kraterosz tehát, választ kapván, nyugodtan megtanácskozták az egész helyzetet, majd megérkezett hozzájuk Neoptolemosz is a menekülés után, beszámolt a harcról és kérte mindkettőjük, de mindenekelőtt Kraterosz segítségét, mert a makedónok hihetetlenül vágynak utána, s ha csak meglátnák sisakját, és hallanák hangját, fegyverestül rohannának hozzája. Kraterosznak valóban nagy neve volt, és Alexandrosz halála után a katonák többsége őt óhajtotta vezérnek, visszaemlékezvén arra, hogy gyakran kockáztatta Alexandrosz neheztelését érdekükben, és amikor az túlzásba vitte a perzsa erkölcsök utánzását, ellenszegült és védelmébe vette hazája ősi szokásait, amelyeket megvetésben részesítettek a hivalkodó pompa miatt.

Kraterosz ekkor Kilikiába küldte Antipatroszt, saját maga pedig hadserege nagyobb részének élén Neoptolemosszal Eumenész ellen vonult; azt gondolta, hogy váratlanul rohanja meg, és seregét a friss győzelem után rendetlenségben és mulatozás közben találja. Az még nem jelentette a vezéri ügyesség legmagasabb fokát, bár éber hadvezetésre vall, hogy Eumenész idejében észrevette Kraterosz előrenyomulását és felkészült rá; de hogy nemcsak azt tartotta titokban az ellenség előtt, aminek észrevétele nem állt érdekében, hanem a saját katonáit is tudatlanságban tartotta, hogy kivel fognak harcolni mindaddig, míg össze nem csaptak Kraterosszal, s eltitkolta előttük az ellenfél vezérét, ez hadvezéri képessége sajátos vonása volt. Azt a hírt terjesztette el ugyanis, hogy ismét Neoptolemosz és Pigrész vonul ellenük kappadokiai és paphlagoniai lovassággal. Egyik éjszaka, amikor már azt tervezte, hogy felszedi táborát, álmában különös jelenést látott. Mintha két Alexandroszt látott volna, amint egymással készültek megütközni, mindegyik a maga phalanxa élén, majd az egyiknek Athéné, a másiknak pedig Démétér ment segítségére. Heves küzdelem kezdődött, s azok, akiket Athéné segített, vereséget szenvedtek, míg Démétér gabonakalászokból font koszorút a győztesnek.

Ezt az álmot Eumenész nyomban saját javára magyarázta, mert a legjobb termőföldért harcolt, amelyet akkor érésben levő szép gabonatáblák borítottak; a földek ugyanis mind be voltak vetve, és az egész síkság békés látványt nyújtott dús gabonavetéseivel. Hitében még inkább megbizonyosodott, amikor megtudta, hogy az ellenség jelszava: "Athéné és Alexandrosz!" Erre ő is kiadta a jelszót: "Démétér és Alexandrosz!", s megparancsolta, hogy minden katona gabonakalászokkal koszorúzza fel magát és fegyverét. Többször is hozzákezdett, hogy megmondja és feltárja tisztjei és katonái előtt, ki ellen fognak küzdeni, hogy ne kelljen ezt a fontos titkot magába zárnia és őriznie, de mégis kitartott elhatározása mellett, s csak önmagának vallotta be a rájuk váró veszedelmet.

7. Kraterosszal nem makedoniai, hanem két idegen lovasosztagot állított szembe, amelyet Artabazosz fia, Pharnabazosz és a tenedoszi Phoinisz vezetett. Ezeknek szigorúan megparancsolta, hogy mihelyt megpillantják az ellenséget, azonnal intézzenek rohamot ellene, és csapjanak vele össze, még mielőtt módjában lenne visszafordulni vagy bármit mondani, és ha esetleg hírnököt küldene, ne engedjék maguk elé. Nagyon félt ugyanis, hogy ha a makedónok felismerik Krateroszt, átpártolnak hozzá. Ő maga háromszáz legjobb lovasából összeállított szakasz élén a jobbszárnyat rohamozta meg azzal a szándékkal, hogy Neoptolemoszt támadja meg. Midőn Eumenész serege túljutott a közbeeső magaslaton, és láthatóvá vált, amint gyors és heves rohammal nyomult előre, Kraterosz megrémült, és alaposan lehordta Neoptolemoszt, amiért azzal áltatta, hogy a makedónok átpártolnak hozzá, majd biztatta alvezéreit, hogy harcoljanak vitézül, és nekivágtatott az ellenségnek.

Az első összecsapás heves volt, a lándzsák gyorsan összetörtek, és kardcsatára került sor. Ebben Kraterosz nem hozott szégyent Alexandroszra, mert sok ellenfelét megölte, és ismételten megfutamította a vele szembeszállókat, míg végül is egy thrák harcostól az oldalán találva lebukott lováról. Ahogyan ott feküdt, más ellenséges harcosok elrohantak mellette, s nem ismerték fel, míg aztán Gorgiasz, Eumenész egyik vezére megismerte, leszállt lováról, és őrt állt a súlyosan megsebesült s a halállal vívódó Kraterosz felett. Ugyanekkor Neoptolemosz Eumenésszel csapott össze. Ezek már régóta vad haraggal gyűlölködtek, de két összecsapásnál nem vették észre, harmadszorra azonban felismerték egymást; nyomban támadásba kezdtek, és hangos kiáltással kirántották kardjukat. Lovaik olyan erővel ütköztek össze, mint két háromevezősoros gálya, a kantárszárat eldobták, s puszta kézzel ragadták meg egymást, letépték a sisakot, és lerángatták egymás válláról a mellvértet. Mialatt így huzakodtak, lovaik elfutottak alóluk, és amikor a földre zuhantak, tovább folytatták a kézitusát, birkóztak egymással. Amikor Neoptolemosz megpróbált felkelni, Eumenész keresztülvágta térdízületét, s ő ugrott előbb talpra. Neoptolemosz fél térdre támaszkodva, másik térdén megsebesülve, félig fekvő helyzetben szívósan védekezett, de nem tudott halálos sebet ejteni; végre ő kapott sebet a nyakán, úgyhogy lerogyott és fekve maradt a földön. Eumenész haragosan, a régi gyűlölettel, szidalmak közben szedte le fegyverzetét, de Neoptolemosz közben kardjával észrevétlenül még megsebezte a mellvért széle alatt az ágyékán. Ez az ütés azonban inkább csak ijedséget, mint kárt okozott Eumenésznek, mert az erőtlen kardcsapás alig ejtett rajta sebet.

Miután a fegyvereket leszedte a holttestről, bár a combján és karján kapott sebek erősen fájtak, lovára ugrott és elvágtatott a másik szárnyra, abban a hiszemben, hogy ott még tart az ellenség ellenállása. Mikor értesült Kraterosz sorsáról, odasietett, látta, hogy még lélegzik és öntudatánál van, leszállt lováról, és könnyek közt ragadta meg jobb kezét, felhevülten szidalmazta Neoptolemoszt, siratta Kraterosz balsorsát és önmagát azért a kényszerű helyzetért, amely azt okozta, hogy vagy barátját és bajtársát, vagy önmagát kellett végveszélynek kitennie.

8. Ezt a csatát Eumenész körülbelül tíz nappal az első után nyerte meg; ezzel nagy hírnévre tett szert, mint aki sikerét részben bölcsességének, részben vitézségének köszönhette. De egyben nagy gyűlöletet és irigységet is ébresztett maga ellen mind a szövetségesek, mind az ellenség körében, hogy idegen és jövevény létére a makedónok kezével és fegyverével legelső és legtekintélyesebb emberük vesztét okozta. Ha Perdikkasz idejében értesült volna Kraterosz haláláról, senki más nem lett volna a makedónok uralkodója; így azonban Perdikkaszt Egyiptomban egy katonai zendülés során két nappal korábban meggyilkolták, mielőtt a csatáról szóló hír megérkezett a táborba, és így a makedónok haragjukban azonnal halálra ítélték Eumenészt. Az ellene indítandó háború vezérévé Antipatrosszal együtt Antigonoszt választották meg.

Eumenész az Ida hegyének lejtőin legelő királyi ménesekre bukkant, s azokból kiválasztott magának annyi lovat, amennyire szüksége volt, majd erről a ménesek felügyelőit írásban értesítette. Mondják, hogy Antipatrosz ezen nevetett és kijelentette, csodálja Eumenész előrelátását, mert jónak látta, hogy a királyi javakról számadást adjon vagy azt másoktól megkívánja. Eumenész, mivel lovashadseregével fölényben volt, a Szardeisz melletti lüdiai síkságon kívánt megütközni, egyben szerette volna haderejét Kleopatrának mindenképpen megmutatni, de kérésére, mert Kleopatra félt, hogy Antipatrosznak panaszra ad okot, elvonult Felső-Phrügiába, és a telet Kelainaiban töltötte. Itt Alketasz, Polemón és Domikosz versengett vele a fővezérségért, mire így szólt hozzájuk: "A példabeszéd szerint azt, aki elbukik, senki nem tartja számon." A katonáknak megígérte, hogy zsoldjukat három napon belül kifizeti, s eladta nekik a környéken levő tanyákat és várakat, amelyek telve voltak jószággal és rabszolgával. A vevő, egy-egy csapatparancsnok vagy zsoldoskapitány, mindenféle hadieszközt és ostromgépet kapott Eumenésztől, hogy ezekkel vezesse az ostromot, s aztán a bevett birtokon szerzett zsákmányból minden katona megkapta a maga járandóságát. Így Eumenész ismét népszerű emberré lett, s mikor a táborban leveleket találtak, amelyeket az ellenséges vezérek írtak, s száz talentumot és kitüntetéseket ígértek annak, aki Eumenészt megöli, a makedónok heves haragra lobbantak és elhatározták, hogy ezerfőnyi tiszti testőrség vigyázzon rá útközben, és álljon őrt éjszaka a sátra előtt. A tisztek ezt vállalták, és boldogok voltak, amikor olyan kitüntetéseket kaptak tőle, mint amilyeneket a királyok adnak barátaiknak. Eumenésznek jogában állt, hogy bíborsüvegeket és katonai köpenyeket ajándékozzon, márpedig a makedónoknál ezt tartották a királyok legmegtisztelőbb ajándékának.

9. Míg a siker még a kislelkűeket is magasabb gondolatokra ösztönzi, úgyhogy bizonyos nagyság és emelkedettség színében tűnnek fel, amikor letekintenek sikerük magaslatairól, addig a valóban nagylelkű és szilárd jellemű férfiú, mint Eumenész is, inkább az életét ért kudarcok és csapások idején állja ki a próbát, és mutatja meg igazi valóját. Először a kappadokiai Orkünioinál szenvedett vereséget Antigonosztól árulás következtében, és bár üldözték, nem hagyta, hogy az áruló átszökjék az ellenséghez, hanem kézre kerítette és felakasztatta. Futás közben észrevétlenül megváltoztatta útirányát, és elhaladt üldözői mellett, úgyhogy amikor arra a helyre érkezett, ahol a csata lefolyt, tábort ütött, és összeszedette a holttesteket. A környékbeli falvakból felhasogattatta a kapukat, majd külön máglyákon elhamvasztatta a tisztek és a többiek holttesteit, sírhalmokat emelt hamvaik fölé, és úgy ment tovább; úgyhogy amikor később Antigonosz ugyanerre a helyre érkezett, csodálattal adózott Eumenész bátorságának és hűségének.

Majd amidőn rábukkant Antigonosz málhájára, és könnyűszerrel hatalmába keríthetett volna sok szabad személyt és rabszolgát az ellenségtől szerzett tömérdek kinccsel és zsákmánnyal együtt, félt, hogy ha katonái megrakodnak a prédával és zsákmányolt holmival, nehéz terhükkel kevésbé bírják majd a futást, és elpuhultakká válnak a hosszú bolyongásra. Mert elsősorban az idő múlásától remélte, hogy befejezi a háborút, és Antigonoszt visszatérésre bírhatja. Minthogy azonban nehéz dolog lett volna eltéríteni a makedónokat a sok kincstől és drágaságtól, amely a kezük ügyébe került, elrendelte, hogy lássák el magukat, abrakoltassák meg lovaikat, s úgy induljanak az ellenségre. Közben titkon üzent Menandrosznak, akire az ellenség málháinak őrizetét bízták, olyan színben tüntetvén fel a dolgot, hogy szívén viseli régi barátjának és egykori bajtársának ügyét, és jóindulatúan figyelmezteti, hogy a lehető leggyorsabban távozzék az alacsony fekvésű síkságról a közeli és a lovasság számára elérhetetlen hegyvidékre, ahol a bekerítés veszélye nem fenyegeti. Menandrosz gyorsan megértette a veszélyt, és felkerekedett. Eumenész ekkor, hogy mindenki jól lássa, előőrsöket küldött ki, a katonáknak pedig kiadta a parancsot, hogy öltsék fel fegyvereiket, kantározzák fel lovaikat, hogy az ellenség ellen vonulhassanak. Midőn aztán az előőrsök jelentették neki, hogy Menandrosz olyan járhatatlan helyre futott, ahol nem lehet a közelébe férni, Eumenész azt színlelte, hogy bosszankodik, és elvezette hadseregét. Mondják, hogy amikor Menandrosz a történteket jelentette Antigonosznak, a makedónok dicsérték Eumenészt, és barátságos hangon beszéltek róla, mert bár hatalmában volt, hogy gyermekeiket rabszolgának adja el, és asszonyaikat meggyalázza, megkímélte őket, és hagyta, hogy távozzanak. "De hiszen ez az ember nem rátok való tekintettel engedte el őket, ti ostobák - szólt Antigonosz -, hanem mert félt futás közben ilyen nyűgöt venni a nyakába."

10. Eumenész a futás és menekülés közben katonái legnagyobb részét rábeszélte, hogy hagyják el, vagy rájuk való tekintettel, vagy mert nem akarta őket magával hurcolni, ahhoz ugyanis kevesen voltak, hogy harcba kezdjen velük, de ahhoz sokan, hogy elrejtőzzenek. Nórában, egy Lükaónia és Kappadokia határvidékén épült erősségben húzta meg magát ötszáz lovas katonájával és kétszáz hoplitésszel; de innen is elengedte azokat a barátait, akik kérték elbocsátásukat, mert nem tudták elviselni a vidék zordságát és a rossz élelmezést, a legbarátságosabban búcsúzott el tőlük, és útjukra engedte őket. Amikor Antigonosz ellene vonult, és tárgyalásra szólította fel, mielőtt hozzákezdene az ostromhoz, azt felelte, hogy Antigonosznak sok barátja és vezére van, de azoknak, akiknek érdekében ő, Eumenész visel hadat, senkijük sem marad utána; majd felszólította, hogy küldjön túszokat, ha tárgyalni óhajt vele. Mikor Antigonosz kijelentette, hogy mint feljebbvalója akar vele tárgyalni, így szólt: "Senkit nem ismerek el feljebbvalómnak, amíg kardom ura vagyok." Amikor Antigonosz mégis elküldte unokaöccsét, Ptolemaioszt az erődbe, ahogy Eumenész kívánta, Eumenész lement hozzá, átölelték, barátságosan és szeretettel köszöntötték egymást, mint akik szép napokat töltöttek együtt, és jó bajtársak voltak. A tárgyalás hosszú ideig tartott. Eumenész egy szót sem ejtett saját biztonságáról vagy békekötésről, de követelte, hogy erősítsék meg helytartóságaiban, és adják vissza azt, amit ajándékba kapott, úgyhogy a jelenlevők elcsodálkoztak büszke és önérzetes magatartásán. Közben sok makedón összefutott, mert látni akarták, ki ez az Eumenész; a hadseregben Kraterosz halála óta ugyanis senki másról nem beszéltek, csak őróla. Antigonosz attól félt, hogy Eumenésznek még valami baja esik, ezért eleinte keményen ráripakodott a katonákra, hogy ne menjenek a közelébe, sőt a tolakodókat kővel is megdobálta. Végre átkarolta Eumenészt, és miután a tömeget testőreivel visszaszorította, nagy nehezen biztonságba helyezte.

11. Antigonosz fallal vette körül Nórát, őrcsapatokat hagyott hátra, és elvonult. Eumenész a szigorú ostromgyűrűn belül bőven el volt látva gabonával, vízzel és sóval. Bár semmi más élelmük nem volt, sem amit a kenyérhez ehettek volna, azzal, amijük volt, kedélyessé tudta tenni katonatársai életét. Csoportosan hívta meg őket asztalához, és így a közös étkezés barátságos és szívélyes beszélgetés közben folyt le. Nagyon megnyerő külseje volt, arcán nyoma sem volt a harcokban kifáradt katona eldurvult vonásainak, hanem barátságos, fiatalos benyomást keltett. Egész testalkata jól tagolt, művészi tökéletességű volt s tagjai csodálatos arányosságot mutattak; a szónokláshoz nem értett, de beszédmodora behízelgő és meggyőző volt, ami különben megérzik levelein is.

Azoknak, akik az ostromot vele együtt viselték el, legtöbbet a helyszűke ártott, mert apró házakban, kétsztadionnyi kerületű helyen szorongtak, s így étkezések előtt nem volt módjukban hol mozogniuk, s lovaikat sem tudták jártatni. Ezért, nemcsak hogy némileg enyhítsen unalmukon, amely tétlenségükben meggyengítette testi erejüket, hanem hogy futásban is eddze őket, ha erre esetleg szükségük lesz, átadta nekik az erőd legnagyobb, tizennégy könyök hosszú helyiségét, hogy ott végezzék sétáikat, és fokozatosan mind több testmozgáshoz jussanak. A lovakat pedig a mennyezetre felszögezett erős hevederekkel a nyakuknál fogva csigák segítségével úgy emeltette a magasba, hogy hátsó lábukkal szilárdan álljanak a padozaton, első lábuk pedig éppen csak patájuk hegyével érje a földet. A lovak gazdái ekkor a félig függő helyzetben levő állatok mellé álltak, s kiáltozással, ostorral biztatták őket. Erre a feldühödött és izgatott állatok hátsó lábukon ugráltak, első lábukkal pedig, ahogyan tudták, a padozatot kaparták; közben minden izmuk megfeszült, hab és izzadság borította el testüket, amivel jól edzették őket a gyors futásra, és erejüket is fejlesztették. Az árpát megdarálva adatta nekik, hogy könnyebben megrághassák és megemészthessék.

12. Az ostrom már hosszú ideje tartott, és amikor Antigonosz értesült róla, hogy Antipatrosz meghalt Makedoniában, s a helyzet bonyodalmassá vált a Kaszandrosz és Polüszperkhón között kitört torzsalkodás miatt, többé nem érte be kevéssel, hanem gondolatban az egész birodalmat körülölelte. Eumenész baráti segítségét akarta megnyerni nagyralátó terveihez, és ezért elküldte Hierónümoszt Eumenészhez, hogy kössenek békét és erősítsék meg esküvel; az eskü szövegét azonban Eumenész megváltoztatta, és az őt ostromló makedónok elé terjesztette, hogy ők döntsék el, melyik szöveg méltányosabb. Antigonosz ugyanis az esküszöveg elején inkább csak az udvariasság kedvéért említette a királyokat, az eskü egyébként csak az ő személyére vonatkozott; de Eumenész először Olümpiasz és a királyok nevét írta fel az esküszövegben és nem arra esküdött, hogy hűséggel viseltetik Antigonosz iránt, sem hogy ugyanazt tekinti barátjának és ellenségének, akit ő, hanem mindebbe Olümpiaszt és a királyokat is belefoglalta. A makedónok, minthogy ezt a szöveget találták méltányosabbnak, ilyen értelemben vették ki az esküt Eumenésztől, majd abbahagyták az ostromot, és elküldték Antigonoszhoz, hogy ő is tegye le az esküt Eumenésznek.

Közben Eumenész visszaadta a Nórában fogva tartott túszokat, ő pedig lovakat, igavonó állatokat és sátrakat kapott azoktól, akik a túszokért jöttek; ekkor összeszedte azokat a katonákat, akik menekülése idején szétszóródtak mellőle és a vidéken bujdostak, úgyhogy kevés híján ezer lovasa volt. Ezekkel futva menekült, mert joggal félt Antigonosztól. Antigonosz ugyanis nemcsak arra adott parancsot, hogy Eumenészt újra vegyék ostrom alá, hanem levelében keményen megrótta a makedónokat is, hogy elfogadták az eskü megváltoztatott szövegét.

13. A menekülő Eumenész közben leveleket kapott Makedoniából azoktól, akik féltek Antigonosz hatalmának növekedésétől. Olümpiasz meghívta, hogy menjen Makedoniába, és vegye gondjaiba a gyermek Alexandroszt, és nevelje, mert az életére törnek; ugyanakkor Polüszperkhón és Philipposz király is megbízta, hogy a kappadokiai csapatok vezéreként indítson háborút Antigonosz ellen. Elszenvedett veszteségeinek jóvátételeképpen vegyen magához ötszáz talentumot Quindában a kincstárból, továbbá annyi pénzt a háborúra, amennyit akar. Ezeket az intézkedéseit közölte Antigenésszel és Teutamosszal, az ezüstpajzsos hadosztály parancsnokával is. Mikor ezek megkapták a levelet, színleg barátságosan fogadták Eumenészt, de nyíltan kimutatták, mennyire telve vannak irigységgel és féltékenységgel iránta, és méltatlankodtak amiatt, hogy a második szerepre szoruljanak mellette. Irigységüket Eumenész azzal engesztelte ki, hogy a pénzt nem vette át, azt állítva, hogy nincs rá szüksége; féltékenykedésük és uralomvágyuk ellen pedig, mivel sem vezető szerepre nem voltak képesek, sem arra nem voltak alkalmasak, hogy engedelmeskedjenek, babonaság eszközét vette igénybe.

Azt állította, hogy Alexandrosz jelent meg előtte álmában, és egy királyi pompával ékes sátrat és egy benne álló trónszéket mutatott neki, hogy ha a sátorban tanácskoznak és gyűléseket tartanak, ő majd jelen lesz és közreműködik minden tervük és tettük végrehajtásánál, amelyet az ő nevében kezdenek. Eumenész mindezt könnyen elhitette Antigenésszel és Teutamosszal; ezek ugyanis nem szívesen keresték fel őt, de ő is méltatlan dolognak tartotta, hogy mások ajtaja előtt lássák. Királyi sátort emeltek tehát, abba Alexandrosznak felajánlott trónszéket tettek, és ott gyülekeztek össze, hogy a legfontosabb ügyekről tanácskozzanak.

Amikor előrenyomultak az ország belsejébe, Peukesztasz, Eumenész barátja más helytartók társaságában eléje ment, és haderőik egyesültek. Ezek nagyszámú csapatukkal és pompás hadifelszerelésükkel új lelket öntöttek a makedónokba. Alexandrosz halála óta azonban nem lehetett bírni velük féktelen viselkedésük és elpuhult életmódjuk miatt; zsarnoki önkényük barbár hivalkodással párosult, és gőgösek s összeférhetetlenek voltak egymás közt, és túlzásba vitt hízelgéssel halmozták el a makedón csapatokat, és hatalmas összegeket költöttek lakomák rendezésére és áldozatokra; rövid idő alatt a tábort is mértéktelen kicsapongások színhelyévé változtatták, s a katonákat rávették arra, hogy - akárcsak a demokráciákban - ők maguk válasszák vezéreiket. Eumenész észrevette, hogy ezek egymást megvetik, tőle félnek, és keresik az alkalmat, hogy eltegyék láb alól. Azt színlelte tehát, hogy pénzre van szüksége, és sok talentumot vett kölcsön azoktól, akik leginkább gyűlölték, hogy bízzanak benne, s a kölcsön fölötti aggodalmukban ne öljék meg. Így azután mások pénze lett életének őrzője; míg mások arra szoktak pénzt kiadni, hogy ezzel életüket biztosítsák, ő a kapott pénzzel védte meg személyes biztonságát.

14. A makedónok, mivel veszély nem fenyegetett, szívesen hagyták, hogy megvesztegessék őket, és azok ajtaja előtt ácsorogtak, akik testőrséggel vették magukat körül és vezérek kívántak lenni. Midőn azonban Antigonosz nagy haderővel a közelükben ütötte fel táborát, és a dolgok úgy alakultak, hogy igazi vezérre volt szükség, nemcsak a közkatonák vetették tekintetüket Eumenészre, hanem azok is neki engedelmeskedtek, akik csak békében és a fényűző életben voltak nagyok, s egyetlen szó nélkül elfoglalták a számukra kijelölt helyet. És valóban, midőn Antigonosz megkísérelte az átkelést a Paszitigrisz folyón, a többiek őrállásaikon észre sem vették, csupán Eumenész szállt szembe és bocsátkozott nyílt csatába vele, sok emberét megölte, a folyamot megtöltötte holttestekkel, és négyezer foglyot ejtett. A makedónok főként Eumenész betegsége idején ébredtek tudatára, hogy fényes lakomák és mulatságok rendezésére mások is alkalmasak, de a háború intézésére és hadvezetésre egyedül Eumenészt tekintik képesnek. Peukesztasz Persziszben fényesen megvendégelte őket, s mindegyik katonának áldozati állatot adott ajándékba, azt remélve, hogy elnyeri a főparancsnokságot. Néhány nappal később, amikor a katonák az ellenség ellen vonultak, és a súlyosan beteg Eumenész a menetelő hadsorokon kívül vitette magát gyaloghintóján, hogy csendben lehessen, mert álmatlanság kínozta; amint kissé előrehaladtak, az ellenség hirtelen megjelent és a környező dombokról leereszkedett a síkságra. Amint a dombtetőről zárt sorokban levonuló ellenséges csapatok aranyozott fegyverén megcsillant a napfény, és az elefántok hátán megpillantották a tornyos emelvényeket és bíborszerszámaikat, ahogyan csatába indulva szokták feldíszíteni őket, az első sorokban menetelők megálltak és kiabálni kezdték, hogy hívják Eumenészt, majd kijelentették, hogy addig nem nyomulnak előre, míg ő nem veszi át a vezérletet; azután lerakták a földre fegyvereiket, s biztatták egymást, hogy várjanak, és a tiszteknek is szóltak, hogy ne mozduljanak helyükről, Eumenész nélkül ne harcoljanak, és ne tegyék ki magukat veszélynek az ellenséggel szemben. Midőn Eumenész ezt meghallotta, feléjük indult, még biztatta gyaloghintója vivőit, hogy menjenek gyorsabban, majd a gyaloghintó mindkét oldalán félrehúzta a függönyt, és derűs arccal jobbját nyújtotta feléjük. A katonák, mihelyt meglátták, azonnal üdvözölték makedón nyelven, felemelték és hosszú lándzsáikkal verdesték pajzsukat, s csatára hívták ki az ellenséget, mivel hadvezérük már közöttük volt.

15. Midőn Antigonosz meghallotta a foglyoktól, hogy Eumenész beteg, s olyan rossz állapotban van, hogy viteti magát, nem gondolta nagy feladatnak, hogy elbánjon a többiekkel, míg ő betegeskedik. Ezért sietett csapatait csatába vezetni; amint azonban a csatarendbe felállt ellenség sorai felé vágtatott, és meglátta állásaikat és rendjeiket, hosszabb ideig meglepődötten állt, mikor észrevette, hogyan viszik Eumenészt gyaloghintóján egyik szárnyról a másikra. Ezen Antigonosz, mint szokott, hangosan nevetett, s így szólt barátaihoz: "Úgy látszik, ez a gyaloghintó az ellenfelünk." Majd visszavezette csapatait, és tábort ütött.

De Eumenész katonái, alighogy egy kicsit összeszedték magukat, ismét fegyelmezetlenül viselkedtek feljebbvalóikkal szemben, s gúnyt űztek belőlük; téli szállásaikat majdnem egész Gabéné területén annyira szétszórtan választották meg, hogy az elővédcsapatok az utóvédcsapatoktól majdnem ezer sztadion távolságra voltak. Mikor Antigonosz ezt megtudta, hirtelen megfordult, és ellenük indult a nehezen járható és vízben szegény, de egyenes és rövid úton, abban a reményben, hogy ha így szétszóródva támad rájuk téli szállásaikon, a hadsereg zömét tisztjeik nem tudják egykönnyen összevonni. De mikor lakatlan területre érkezett, a heves szélvihar és a dermesztő hideg nehézzé tette a menetelést, és a hadsereg sokat szenvedett. Hogy ezen segítsenek, kénytelenek voltak több helyen tüzeket gyújtani, s ezzel elárulták jelenlétüket az ellenségnek, mert a lakatlan vidéket környező hegyekben élő barbárok csodálkoztak a sok tűzön, és teveháton hírnököket küldtek Peukesztaszhoz. Midőn Peukesztasz ezt meghallotta, a félelem egészen elvette az eszét, s látván, hogy a többiek is ilyen állapotban vannak, futásnak eredt, és magával ragadta azokat is, akikkel útközben találkozott. Eumenész azonban megszüntette a zavart és a félelmet azzal az ígérettel, hogy az ellenséget megállítja gyors előrevonulásában, s az három nappal később érkezik majd meg, mint várják. Mikor sikerült őket meggyőzni, hírnököket küldött mindenhova a téli szállásokon tartózkodó csapatokhoz és másokhoz is azzal a paranccsal, hogy gyülekezzenek össze minél gyorsabban. Ezután lóra ült, és a többi tiszttel együtt felment egy olyan magaslatra, amelyet a sivatagon átvonulók mindenünnen jól láthattak, majd felmérette a helyet és bizonyos távolságra tüzeket gyújtatott, mintha azon a helyen tábor lenne. Ahogy ez megtörtént, és Antigonosz katonái meglátták a magaslatokon gyújtott tábortüzeket, Antigonosz bátorságát vesztve megijedt; azt gondolta, hogy az ellenség már korábban észrevette, és útban van felé. Hogy tehát ne legyen kénytelen a hosszú meneteléstől kifáradtan és elcsigázottan megütközni a harcra kész ellenséggel, amely kényelmes szállásokon töltötte a telet, letért a közvetlen útról, és hadseregét falvakon s városokon át vezette, hogy így felfrissítse. Mivel azonban senki nem állta útját, amint történni szokott, amikor az ellenfelek egymással szemközt táboroznak, s a vidék lakosai is közölték vele, hogy semmiféle hadsereget nem láttak, bár a környéken mindenfelől tábortüzek égtek, rájött, hogy Eumenész félrevezette, s bosszúsan előrenyomult, hogy nyílt ütközetben vívjon meg vele.

16. Közben Eumenész hadainak legnagyobb része összegyülekezett, és miután megcsodálták eszességét, azt követelték, hogy egyedül ő vezesse őket; emiatt az ezüstpajzsos hadosztály két vezére, Antigenész és Teutamosz megsértődött, irigykedett rá, és az életére tört; összegyűjtötték a helytartók s a vezérek legnagyobb részét, és azon tanácskoztak, mikor és hogyan tegyék el láb alól. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy fel kell használni a csatában, de utána nyomban végeznek vele. Eudamosz, az elefántos osztagok parancsnoka és Phaidimosz titokban tudtára adta határozatukat Eumenésznek, nem az iránta érzett jóindulatból vagy kedvességből, hanem mert féltek, hogy odavész a neki kölcsönzött pénzük. Eumenész megdicsérte a két embert, sátrába ment, s barátainak azt mondta, őt vadállatok gyülekezete veszi körül; majd megírta végrendeletét, iratait megsemmisítette, mert nem akarta, hogy halála után ezek miatt a titkos iratok miatt vádakkal illessék azok íróit. Mikor ezt elvégezte, azon töprengett, ne engedje-e át a győzelmet az ellenségnek vagy Médián és Armenián át elmenekülve ne menjen-e Kappadokiába. Míg barátai jelen voltak, nem tudott dönteni, s válságos helyzetében mindenféle terv foglalkoztatta, de aztán csatasorba állította hadait, és biztatta mind a görögöket, mind a barbárokat, miközben őt a phalanx és az ezüstpajzsosok bátorították, hogy az ellenség nem tud ellenállni támadásuknak. Ezek voltak Philipposz és Alexandrosz legöregebb harcosai, a háborúnak mind ez ideig soha le nem győzött, vereséget nem látott bajnokai, legtöbbjük hetvenéves, de egy sem volt hatvanévesnél fiatalabb. Ezért aztán ezzel a kiáltással rontottak Antigonosz katonáira: "Apáitok ellen követtek el bűnt, ti semmirekellők!" Majd dühösen rájuk vetették magukat, szétverték az egész phalanxot. Senki nem állta meg a helyét velük szemben; legnagyobb részüket kézitusában ölték meg.

Ezen a ponton Antigonoszt súlyos vereség érte, de lovassága győzött, mert Peukesztasz nagyon lagymatagon és gyáván harcolt, és Antigonosz kézre kerítette egész málháját is; a veszélyben ugyanis mindig megőrizte hidegvérét, és jól kihasználta a terep előnyeit. A csatatér tágas síkság volt, a talaj nem süppedékes, de nem is kőkemény, hanem sós, szikes homok, amelyen csata közben a sok ló és ember gyors mozgása teméntelen fehér port vert fel, és elsötétítette a látást. Így aztán Antigonosz könnyűszerrel megkerítette az ellenség hadifelszerelését, úgyhogy az szinte észre sem vette.

17. Mihelyt a csata véget ért, Teutamosz azonnal követséget küldött a málha ügyében, majd amikor Antigonosz megígérte az ezüstpajzsosoknak, hogy nemcsak ezt szolgáltatja vissza nekik, hanem más tekintetben is jó elbánásban részesíti őket, ha megkapja tőlük Eumenészt, az ezüstpajzsosok arra a gonosz elhatározásra jutottak, hogy élve szolgáltatják ki ellenségeinek. Azzal kezdték, hogy a közelébe mentek anélkül, hogy gyanúját felkeltették volna; jól vigyáztak minden mozdulatára, majd egyesek siránkoztak a málha miatt, mások bátorították, s azt mondták neki, ő győzött, ismét mások a többi vezért hibáztatták. Végül is rárohantak, kitépték kezéből a kardját, és övével megkötözték a kezét. Midőn Antigonosz elküldte Nikanórt, hogy vegye át tőlük Eumenészt, amikor átvezették a makedónok sorai között, azt kérte, hogy beszélhessen velük, nem mintha könyörögne vagy valami kegyet kérne tőlük, hanem olyan dolgokról akar szólni előttük, ami az ő érdeküket szolgálja.

Midőn a csend helyreállt, megállt egy magaslaton, és megkötött kezét feléjük tárva így szólt: "Ti mindeneknél gonoszabb makedónok, milyen más diadaljelet óhajthatott volna Antigonosz felettetek állítani, mint azt, amit magatok állítotok fel azzal, hogy kiszolgáltatjátok neki vezéreteket? Hiszen eléggé rettenetes dolog már az is, hogy bár győztetek, elismeritek vereségeteket a málha miatt, mintha a győzelmet kincseitek és nem fegyvereitek jelentenék, és ezenfelül váltságul a málháért kiszolgáltatjátok vezéreteket is. Én legyőztem az ellenséget, legyőzetlenül vezettek el, és most szövetségeseim okozzák vesztemet; de Zeuszra, a hadak és az eskü istenére kérlek, öljetek meg itt saját kezetekkel! Hiszen ha odaát ölnek meg, az is a ti művetek lesz. Antigonosz nem tesz nektek szemrehányást, mert neki a halott s nem az élő Eumenészre van szüksége. De ha nem akarjátok saját kezetekkel ontani véremet, ha csak egyik kezemet oldjátok fel, az is elég lesz a tett elvégzéséhez. Ha pedig nem bíztok rám kardot, dobjatok megkötözve az elefántok elé. Ha ezt megteszitek, felmentelek az ellenem elkövetett gazság vádja alól, mint olyan embereket, akik a lehető legigazságosabban és legistenfélőbben bántatok vezéretekkel."

18. Mikor Eumenész elmondotta beszédét, a tömeg mélyen meghatódott; voltak, akik megsiratták, de az ezüstpajzsosok azt kiáltozták, hogy vezessék el, és ne hagyják fecsegni. Nincs abban semmi borzasztó, mondották, ha ez az istenverte kherszonészoszi elveszi büntetését, hiszen tengernyi csatában annyit gyötörte a makedónokat; borzasztó volna, hogy Alexandrosz és Philipposz legderekabb vitézei annyi fáradság után vénségükre elveszítsék győzelmeik jutalmát, és mások kegyelemkenyerére szoruljanak, feleségeik pedig már harmadik éjszaka együtt háljanak az ellenséggel. Erre aztán Eumenészt sietve elhurcolták.

Antigonosz megijedt a nagy tömegtől, és mert senki nem maradt a táborban, elküldte tíz legerősebb elefántját s nagyobb számú méd és parthus lándzsását, hogy kergessék szét a tömeget. Tekintettel régi barátságukra, nem tudta volna elviselni, hogy lássa Eumenészt, s amikor emberei, akik átvették, megkérdezték tőle, hogyan őrizzék: "Úgy - felelte -, mint egy elefántot vagy oroszlánt." Majd egy idő múlva megsajnálta, és parancsot adott, vegyék le róla a nehéz bilincseket, s elküldte egyik bizalmas szolgáját, hogy kenje meg testét olajjal, sőt egyik barátjának, aki ezt kérte tőle, engedélyt adott, hogy a napot vele tölthesse, és vigyen neki mindent, amire szüksége van. Több napon át töprengett, mit tegyen vele, s fontolóra vette a különféle érveket és javaslatokat; a krétai Nearkhosz és saját fia, Démétriosz mindenképpen szerette volna az életét megmenteni, de a többiek, úgyszólván mindnyájan, arra biztatták és noszogatták, hogy végeztesse ki.

Mondják, hogy amikor Eumenész megkérdezte az őrizetére kirendelt Onomarkhoszt, hogy Antigonosz, ha már személyes ellensége és ellenfele kezére került, miért nem öleti meg minél előbb, vagy miért nem bocsátja szabadon nemes lelkűen, Onomarkhosz fölényesen kijelentette, hogy nem most, hanem a csatatéren kellett volna bátran szembenéznie a halállal. "Zeuszra mondom - szólt erre Eumenész -, ezt én meg is tettem. Kérdezd meg azokat, akikkel megvívtam. De én senkit nem láttam, aki nálam különb harcos lett volna." "Akkor pedig - mondta Onomarkhosz -, ha most különbet találtál, miért nem várod meg, hogy eljöjjön az ő ideje?"

19. Amikor Antigonosz elhatározta, hogy végez Eumenésszel, megparancsolta, hogy ne adjanak neki enni. Így két-három napos éhezés után közeledett halála órája. Majd amikor hirtelen fel kellett szednie táborát, egyik emberét küldte hozzá, hogy végezze ki. Holttestét átadta barátainak, és megengedte elhamvasztását, s azt is, hogy a hamvakat egy ezüsturnába gyűjtsék, és átadják feleségének s gyermekeinek.

Miután Eumenész így meghalt, az istenség nem másra, hanem Antigonoszra bízta, hogy bosszút álljon az őt eláruló tiszteken és katonákon; az ezüstpajzsosokat mint istentelen és vadállati embereket, átadta Szibürtiosznak, Arakhószia kormányzójának azzal a paranccsal, tegye tönkre és pusztítsa el mindnyájukat minden lehetséges módon, hogy egy se térhessen vissza Makedoniába, és ne láthassa meg a görög tengert.

1. Ezek az emlékezetre méltó dolgok, amelyek Eumenész és Sertorius pályafutásáról fennmaradtak. Ha összehasonlítjuk őket, mindkettőjük közös vonása, hogy bár idegenek és külföldi származásúak, azonkívül száműzöttek is voltak, különböző népeket, harcias és nagy hadseregeket vezéreltek; de Sertoriusra az volt jellemző, hogy a fő hatalmat valamennyi szövetségese hozzájárulásával hírneve folytán nyerte el, míg Eumenész, amikor sokan versengtek a fővezéri hatalomért, tetteiért kapta meg az első helyet. Az egyiket azok követték, akik igazságos uralom alatt kívántak élni, míg a másikat azok, akik maguk képtelenek voltak uralkodni, csak érdekeikre hallgattak. Az egyik mint római, a hispánok és a lusitanok, a rómaiak által régen leigázott népek, míg a másik mint kherszonészoszi, azok felett a makedónok felett gyakorolt uralmat, akik az egész akkori világot meghódították. Azonkívül Sertoriust tisztelet övezte mint senatort és hadvezért, amikor vezető szerepet kapott, míg Eumenészt lenézték mint királyi titkárt. Eumenész különben nemcsak pályafutása kezdetén rendelkezett csekélyebb előnyökkel, hanem emelkedésében is nagyobb akadályokkal kellett megküzdenie, mert sokan voltak, akik nyíltan ellene szegültek, meg akik titokban törtek az életére; vele ellentétben Sertoriusnak nyíltan senki nem volt ellenfele, és később is csak titokban, amikor néhány szövetségese összeesküdött ellene. Így tehát Sertoriusnak meg lehetett volna az a lehetősége, hogy ellenségeinek legyőzése által megszabaduljon az életveszélytől, de Eumenészt győzelme sodorta halálos veszedelembe azok miatt, akik gyűlölték.

2. Mint hadvezérek nagyon hasonlítottak egymáshoz; de ami jellemüket általában illeti, Eumenész harcias és viszálykodó természetű ember volt, míg Sertoriust béke- és nyugalomszeretete jellemezte. Egyikük biztonságban és köztiszteletben élhetett volna, ha távol tartja magát a vezetőktől, de ő szüntelenül és folytonosan harcban állt velük akár élete veszélyeztetése árán is; míg a másik, bár nem ártotta bele magát a közügyekbe, saját személyi biztonsága érdekében kénytelen volt hadat viselni azok ellen, akik nem hagyták békességben. Eumenészt, ha felhagyott volna az elsőségért folytatott küzdelemmel, és megelégedett volna a második hellyel. Antigonosz szívesen felhasználta volna; viszont Sertoriusnak Pompeius azt sem nézte volna el, hogy nyugalomban és visszavonultan éljen. Ezért az egyik önszántából háborúskodott a vezérségért, míg a másik akarata ellenére vezérkedett, mert háborút viseltek ellene. Harcvágyó az olyan ember, aki személyes biztonságát feláldozza becsvágyáért, és harcias szellemű, aki biztonságát háborúval akarja magának megszerezni.

Az egyiket a halál észrevétlenül érte utol, míg a másik előre várta élete végóráját. Sertorius halála jószívűségét bizonyította, mert nyilvánvalóan megbízott barátaiban, míg Eumenészé gyengeségét, mert bár szeretett volna elmenekülni, foglyul ejtették. Sertorius életét nem gyalázta meg halála, mert szövetségesei kezétől kellett elszenvednie azt, amit ellenségei sem tettek meg vele; Eumenészé azonban, aki nem tudott elmenekülni elfogatása elől, és élni szeretett volna, miután fogságba esett, nem tudta sem tisztességgel elkerülni, sem elviselni a halált, mert azzal, hogy esdekelt és könyörgött ellenségeihez, akik csak életét tartották hatalmukban, urává tette őket szelleme felett is.

AEMILIUS PAULUS^[37]

1. Az Életrajzok írásához mások kedvéért kezdtem hozzá, de most már saját gyönyörűségemre folytatom. A történelmet tükörnek tekintem, melynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az ábrázolt nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni. Olyan ez a munka, mintha napok hosszat együtt élnék velük, mintha írás közben sorra vendégül látnám őket, és házamba fogadva magam elé állítanám mindegyiket, hogy elnézzem, "mekkora, mily gyönyörű".^[38] Tetteik közül kiválogatom a legszebbeket és a megismerésre legméltóbbakat.

ami hatásosabban javítaná jellemünket? Démokritosz szerint azért kell imádkoznunk, hogy kedvező képzetekkel vegyük körül magunkat, s a bennünket környező légkörből inkább a jót és megfelelőt engedjük magunkhoz közel, mint a rosszat és az ártalmasat; de ezzel bölcseletét olyan tévútra viszi, amely vég nélküli babonáskodásokhoz vezet. Mi azonban a történelem tanulmányozásával és a rendszeres írással arra szoktattuk magunkat, hogy a legkiválóbb és legnevesebb férfiak emlékét befogadjuk elménkbe, és ha környezetünk részéről - elkerülhetetlenül - valami hitványságot, erkölcstelenséget vagy méltatlanságot tapasztalunk, kiküszöböljük és eltávolítjuk, és lelkünket derűsen és megbékélve a dicső példaképek felé fordítjuk. Ezúttal a korinthoszi Timoleón és Aemilius Paulus életrajzát nyújtjuk át neked;^[40] ezeket a férfiakat ügyeik intézésében nemcsak hajlamaik, hanem jó sorsuk is úgy vezette, hogy nehéz eldönteni, életük legnagyobb alkotásait szerencséjüknek vagy bölcs értelmüknek köszönhették-e.

2. A legtöbb történetíró megegyezik benne, hogy az Aemiliusok Róma egyik legelőkelőbb és legrégibb családja volt. Azok viszont, akik Numa király neveltetését Püthagorasznak tulajdonítják, már csak elvétve állítják, hogy nemzetségük őse, Mamercus (akitől utónevüket kapták) a bölcs Püthagorasz fia volt, s beszédének és modorának elbájoló voltáról őt nevezték el Aemiliusnak. A családnak azok a tagjai, akiket erényük híressé tett, többnyire szerencsések voltak; Lucius Paulusnak Cannaenál beteljesült végzete azonban megmutatta bölcs belátását és vitézségét, mert bár nem sikerült visszatartania consultársát az ütközettől, akarata ellenére részt vett a csatában, de nem futott meg, hanem amikor a veszély előidézője elmenekült, kitartott helyén, és az ellenséggel vívott harc közben esett el.

Ennek leánya volt Aemilia, aki a nagy Scipióhoz ment feleségül, és azt az Aemilius Paulust szülte, akinek életrajzát most írom. Aemilius Paulus olyan időben érte el férfikorát, amikor nagy számmal voltak dicsőségben és erényekben kiváló, nagyszerű férfiak, de ő ezek között is kitűnt, pedig törekvései nem ugyanarra a célra irányultak, mint a vele egykorú előkelő ifjakéi, s pályája kezdettől fogva más úton haladt. Nem gyakorolta az ékesszólást peres ügyekben, elhanyagolta a tisztelgő látogatásokat, barátságokat és a kegyhajhászást, amellyel alázatosan és hízelegve sokan igyekeznek megnyerni maguknak a népet; nem mintha nem lett volna természet adta tehetsége bármelyikre is, de nemesebb dicsőségre vágyott, amely a bátorságon, az igazságosságon és a hűségen alapszik, s ezekben gyorsan felülmúlta kortársait.

3. Amikor az első magasabb állásra, az aedilisségre pályázott, tizenkét jelölt közül választották meg, akik később mind elnyerték a consulságot. Midőn az úgynevezett augurok papi testületének tagja lett, akikre a rómaiak a madárjóslást és az égi jelenségek vizsgálatát és gondos megfigyelését bízzák, olyan alaposan tanulmányozta a régiek istentiszteleti szokásait és úgy elmélyedt az ősi szertartásokban, hogy bár ezt a papi hivatalt csak tiszteletbeli állásnak tekintik, amelyre mindenki a dicsőség kedvéért törekszik, ő magasztos, szinte művészi tevékenységgé tette, és így tanúbizonyságot tett azoknak a filozófusoknak a felfogása mellett, akiknek meghatározása szerint a vallás az istenek imádásának tudománya. Mindent hozzáértéssel és gondosan végzett; amikor munkájával foglalkozott, minden mást félretett, hogy figyelmét egyedül csak arra korlátozza, semmit nem hanyagolt el, egyedül semmilyen új szertartást nem honosított meg, hanem a legkisebb részletet is megvitatta paptársaival, s azt magyarázta nekik, hogy ha az istenséget kegyesnek és elnézőnek szokták is tartani a hibákkal szemben, az államra súlyos következményekkel járhat a vallási dolgokban tanúsított legkisebb hanyagság és gondatlanság is, mert az államrend megdöntése soha nem kezdődik nyomban valami nagy törvénysértéssel, hanem akik a kis dolgok megtartásában hanyagok, azok okoznak kárt a nagyobb dolgokban is.

Hasonlóan gondosan és szigorúan vigyázott a katonák erkölcseire és szokásaira is; mint hadvezér soha nem törekedett népszerűségre, vezéri tevékenységét nem használta a következő vezérség megszerzésére, pedig a legtöbben úgy jártak el, nem kereste a katonák kegyét, nem volt engedékeny velük, hanem úgy értelmezte a katonai élet minden egyes szabályát, mint a papok a szertartások kegyetlen rendelkezéseit, kérlelhetetlenül szigorú volt az engedetlenkedőkkel és fegyelemsértőkkel szemben, és úgy szerzett sikereket hazájának, hogy majdnem mellékesnek tartotta az ellenségen aratott győzelmet, ahhoz képest, hogy polgártársait fegyelemre szoktassa.

4. A rómaiak hadat viseltek Nagy Antiokhosz ellen, és legtapasztaltabb hadvezéreiket ebbe a háborúba küldték, de közben nyugaton is támadt egy másik háborújuk Hispaniában, ahol nagy lázadás tört ki. Ide Aemiliust küldték praetori rangban, de nem hat lictorral, ahogyan általában a praetorokat szokták, hanem tizenkettővel, s így mintegy consuli ranggal ruházták fel. A barbárokat nyílt ütközetben kétszer is legyőzte, és körülbelül harmincezret megölt közülük. Sikerét láthatólag tehetséges hadvezetésének köszönhette, a jól választott tereppel s egy folyón való ügyes átkeléssel megkönnyítette a győzelmet katonáinak; ezenfelül hatalmába kerített kétszázötven várost is, amelyek önként hódoltak meg előtte. A tartományt lecsendesítette, hűségnyilatkozatokat vett a lakosoktól, majd visszatért Rómába, s ebből a hadjáratból egyetlen drakhmát sem szerzett magának. Aemilius nem adott semmit a vagyonszerzésre, de a maga vagyonából bőségesen költött; egyébként sem volt gazdag ember, és halála után maradt vagyona csak szűkösen volt elég felesége hozományának visszafizetésére.

5. Papiriát, a consulviselt Maso leányát vette feleségül, s hosszabb ideig élt vele házasságban, de aztán elvált tőle, bár szép gyermekei születtek tőle. Papiria volt az anyja a leghíresebb Scipiónak és Fabius Maximusnak. Válásának okiratai nem maradtak ránk, de, úgy látszik, van némi igazság a közismert válási történetben: Amikor egy római férfi elküldte feleségét, barátai korholni kezdték, s ezt kérdezték tőle: "Talán nem okos? Nem csinos, és nem szült szép gyermekeket?" Mire a férfi megmutatta nekik cipőjét, amelyet a rómaiak calceusnak neveznek, s így szólt: "Nem szép ez a cipő? Nem új? Mégsem tudja megmondani egyikőtök sem, hol szorítja a lábamat." És bár legtöbbször csak nagy és nyilvánvaló hibák vezetnek válásra, a férj és feleség jellemének eltéréséből és össze nem illőségéből eredő kicsi, de gyakori súrlódások, amelyeket mások talán észre sem vesznek, gyakran jóvátehetetlenül elidegenítik egymástól azokat, akik házasságban élnek együtt.

Így aztán Aemilius elvált Papiriától, és mást vett feleségül. Második feleségétől két fia született, ezeket odahaza tartotta, első házasságából származó fiait pedig örökbe adta a legnagyobb családokba és a legelőkelőbb házakba: az idősebbet Fabius Maximus, aki ötször volt consul, a fiatalabbat pedig unokatestvére, Scipio Africanus fogadta örökbe, és ráruházta a Scipio nevet is. Aemilius egyik leányát Cato fia vette el feleségül, a másikat Aelius Tubero, egy kiváló férfiú, aki minden más rómainál méltóságosabban viselte a szegénységet. Az Aelius családnak tizenhat tagja volt. Egyetlen csöppnyi házuk volt, és egy kis földbirtokkal kellett beérniök mindnyájuknak; ott éltek egy háztartásban a sok gyermekkel és feleséggel. Ezek között volt Aemilius leánya is. Apja kétszer viselt consulságot és kétszer tartott diadalmenetet, de az asszony nem szégyellte férje szegénységét, sőt csodálattal tekintett erényére, hiszen amiatt volt szegény. Manapság azonban a testvérek és a rokonok, hacsak világtájak, folyók vagy városfalak nem választják el közös vagyonukat, és nem fekszenek közben nagy távolságok, örökösen civódnak egymással. Ilyen megfontolásra érdemes példákkal szolgál a történelem azoknak, akik készek okulni belőle.

6. Aemilius consullá választása után hadjáratot vezetett az Alpok közelében lakó ligurok ellen, akiket némelyek ligustinoknak is neveznek. Harcias és bátor nép ez, amely a hadviselést jól megtanulta a szomszédos rómaiaktól. A ligurok Itália legszélső, az Alpokkal határos részén, s az Alpoknak a Türrhéni-tenger partjáig nyúló vidékén, Libüával szemben laknak, elvegyülve gallokkal és a parton lakó hispánokkal. Abban az időben tengerre kaptak, kalózhajóikkal fosztogatták a kereskedelmi kikötőket egészen Hercules oszlopaiig. Amikor Aemilius rájuk támadt, negyvenezer főnyi hadsereggel szálltak vele szembe, neki viszont csak nyolcezer katonája volt, mégis megütközött az ötszörös túlerőben levő ellenséggel, megverte és váraikba szorította őket, majd emberséges és méltányos feltételek mellett békét kötött velük. A rómaiaknak ugyanis nem volt szándékukban, hogy kiirtsák a ligurok népét, amely támaszul és védőpajzsul szolgált az Itáliát örökösen támadó gall mozgolódás ellen. A ligurok megbíztak Aemiliusban, s átadták neki hajóikat és városaikat. A városokat sértetlenül visszaadta nekik, csak a városfalakat romboltatta le, hajóikat azonban mind elvette tőlük, és semmi olyan vízi járművet nem hagyott meg birtokukban, amelynek háromnál több evezője volt; ezenkívül kiszabadította mindazokat a rómaiakat és idegeneket, akiket a szárazföldön vagy a tengeren foglyul ejtettek. Ilyen kiváló tetteket hajtott végre első consulsága idején.

Később ismételten kinyilvánította, hogy másodízben is szeretné elnyerni a consulságot; midőn azonban egy alkalommal pályázott rá, de a választáson nem ért el sikert, többször nem próbálkozott vele. Vallási ügyekkel foglalkozott, fiait az ősi hazai szokásokban nevelte, amelyekben ő maga is nevelkedett, de a görög műveltséggel is igyekezett megismertetni őket. Mert az ifjak iskolamesterei között nemcsak a grammatikusok, filozófusok és szónokok, hanem a szobrászok, a festők, a lovászok, a kutyaidomítók és a vadászmesterek is mind görögök voltak. Apjuk pedig, ha valami közügy le nem foglalta idejét, jelen volt gyermekei leckéin és gyakorlatain, s őt tartották Rómában a gyermekeivel legtöbbet törődő apának.

7. Ami az államügyeket illeti, ekkoriban a rómaiak a Perszeusz makedón király ellen küldött vezéreket azzal vádolták, hogy tapasztalatlanságukkal és gyávaságukkal szégyenletesen és nevetségesen vezetik a hadjáratot, s emiatt több vereséget szenvednek, mint amennyit okoznak az ellenségnek. A rómaiak nemrégiben kényszerítették a Nagy melléknévvel tisztelt Antiokhoszt ázsiai területeinek feladására, majd visszaszorították a Tauroszon túlra, bezárták Szíria határai közé, s boldog volt, hogy tizenötezer talentumért megvásárolhatta a békét; kevéssel előbb Thesszaliában Philipposzt verték le, és a görögöket felszabadították a makedón uralom alól, végül pedig leverték Hannibált is, akihez merészségben és hatalomban egy király sem volt hasonlítható. Éppen ezért elviselhetetlennek tartották, hogy Perszeusz velük egyenlő rangú ellenfélként folytassa a háborút ellenük apja szétvert hadseregének maradékaival. Azt persze nem tudták, hogy Philipposz veresége után megerősítette és harcképesebbé tette a makedón haderőt. Ezt a történetet fogom most elmesélni elejétől fogva.

8. Antigonosznak, aki az Alexandroszt követő és maguknak s utódaiknak királyi címet szerző hadvezérek közt a leghatalmasabb volt, volt egy Démétriosz nevű fia; ennek fia volt az az Antigonosz, aki a Gonatasz melléknevet viselte. Antigonosz fia, szintén Démétriosz, csak rövid ideig uralkodott, és halála után egy kiskorú gyermeket hagyott maga után: Philipposzt. A makedón vezetők az anarchiától féltükben a halott király unokafivérét, Antigonoszt hívták az országba, és összeházasították vele Philipposz anyját; eleinte gyámnak és vezérnek nevezték, majd pedig, amikor azt tapasztalták, hogy mérsékletesen és a köz javára vezeti az ország ügyeit, királyuknak szólították. De hívták Dószónnak is, amivel arra céloztak, hogy mindenkinek mindent megígért, szavát azonban nem tartotta meg. Utána Philipposz lett a király, és bár egészen fiatal volt, kitűnt a többi király közül, és olyan híre támadt, hogy visszaállítja Makedonia régi tekintélyét, s egyedül ő tudja majd korlátok közé szorítani a rómaiaknak az egész világot fenyegető hatalmát. De midőn Titus Flamininus Szkotusszánál egy nagy csatában legyőzte, nagyon alázatos lett, mindenben kiszolgáltatta magát a rómaiaknak, és boldog volt, amikor büntetésképpen méltányos összeget kellett fizetnie. Később nehezen viselte sorsát, és belátta, hogy ha a rómaiak kegyéből uralkodik, legfeljebb egy evést-ivást kedvelő fogolyhoz lehet méltó, de nem önérzetes és bátor emberhez; ezért a háború foglalta le gondolatait, amire titokban és ravaszul készült fel. A főutak mentén és a tengerparton fekvő városokat elhanyagolta, hogy megvetést keltsenek, az ország belső részében azonban hadsereget gyűjtött, s az itt levő erődöket, őrhelyeket és városokat megrakta fegyverekkel, sok pénzzel és fegyverfogásra különösképpen alkalmas emberekkel; így készülődött a háborúra, és előkészületeit teljes titokban tartotta. Harmincezer főnyi hadseregnek elegendő felszerelést halmozott fel, várában nyolcmillió mérő gabonát és olyan sok pénzt raktározott el, amely elég volt tízezer főnyi zsoldoshadsereg tízévi ellátására.

De Philipposznak már nem maradt rá ideje, hogy terveit valóra váltsa, mert családi baja és bánata korai halálát okozta; rájött ugyanis, hogy egyik fiát, Démétrioszt másik, sokkal haszontalanabb fiának rágalmaira hallgatva ölette meg. Hátrahagyott fia, Perszeusz apja királyságával együtt örökölte a rómaiak elleni gyűlöletet is, de apai örökségének terhével nem tudott megbirkózni kicsinyes és rossz jelleme miatt, sok szenvedélye és fogyatkozása mellett ugyanis elsősorban kapzsi volt. Mondják, hogy Perszeusz nem is volt törvényes származású, Philipposz felesége úgy kapta a fiú anyjától, egy Gnathainion nevű argoliszi varrónőtől, és a királyné titkon csempészte be. Főként ezért félt Démétriosztól, és ölette meg, nehogy kitudódjék törvénytelen származása, hiszen a királyi családban volt törvényes örökös.

9. De alacsony származása és rossz jelleme ellenére is, erős katonai felkészültségében bízva, háborúba kezdett és hosszú ideig sikereket aratott, megverte a consuli rangot viselő római vezéreket, seregeket és nagy hajóhadakat, sőt voltak, amelyeket el is fogott. Így Publius Liciniust, aki először tört be Makedoniába, lovascsatában megfutamította, megölte kétezer-ötszáz derék katonáját, s foglyul ejtett hatszázat; majd váratlanul támadást intézett az óreoszi kikötőben horgonyzó római hajóhad ellen, húsz teherhajót elfogott, a többit pedig, amely színültig telve volt gabonával, elsüllyesztette, ezenkívül kezére került négy ötevezősoros gálya is. Egy második ütközetben visszaszorította Hostilius consult, amikor az észrevétlenül be akart nyomulni Thesszaliába, és ki akarta erőszakolni az átkelést az elimiai hegyszoroson, majd csatára hívta ki, de Hostilius félt elfogadni a kihívást. Később mintegy mellékesen, mint aki lebecsüli a rómaiakat, és ilyesmire is van ideje, hadat viselt a dardanoszok ellen; a barbárok közül tízezret megölt, és gazdag zsákmánnyal tért vissza. Az Isztrosz közelében lakó baszternákokat, akik jó lovas és harcos gall nép voltak, fellázította; az illüröket pedig királyuk, Genthius útján felszólította, hogy csatlakozzanak a háborúhoz. Híre járt, hogy ezeket a barbárokat felbérelte, törjenek be Itáliába Gallia déli vidékein át az Adriai-tenger mentén.

10. A rómaiak, értesülvén az eseményekről, belátták, hogy nem szabad tekintettel lenniök azok kegyeire és ígéreteire, akik a hadvezérségre áhítoznak, hanem olyan embert kell kiküldeniök a háború vezetésére, akiben megvan a kellő bölcsesség, és ért nagy hadi vállalkozások vezetéséhez. Ilyen ember volt Aemilius Paulus, aki előrehaladott kora ellenére is - közel járt a hatvanadik esztendejéhez - még mindig férfierejének teljességében volt. Körülvették felnőtt fiai és vejei, sok barátja és rokona, s mind biztatták, hogy engedjen a nép kívánságának, és fogadja el a consulságot. Aemilius eleinte visszautasította a nép óhaját, kitért a sok ember hangos megtisztelése és akarata elől, s kijelentette, hogy nem vállal hivatalt; de az emberek naponta összegyülekeztek házának ajtaja előtt, hangos kiáltozással hívták, hogy menjen le velük a forumra, és végre hajlott a szavukra. Amikor megjelent a consulságra pályázók között, nyomban úgy tűnt fel, mintha nem a vezérséget fogadná el, hanem már hozná is a háborús győzelmet és a sikert, s mintha a Campus Martinus felé tartva azt nyújtaná át polgártársainak. Örömrivalgással és nagy reménykedéssel választották meg másodízben consullá, s nem engedték, hogy a szokásos sorshúzással jelöljék ki tartományát, hanem azon nyomban megszavazták számára a makedoniai háború fővezérségét. Mondják, hogy amikor a nép egyhangúlag megválasztotta vezérré Perszeusz ellen és nagy pompával hazakísérte, kisleányát, Tertiát sírva találta. Karjába vette, és megkérdezte tőle, mi bántja. A kisleány átölelte édesapját, összecsókolta, és ezt mondta neki: "Hát te nem tudod, apám, hogy Perszeusz meghalt?" Így hívták ugyanis kedvelt kutyáját, amelyet ő nevelt fel. Aemilius erre így felelt: "Ez nagy szerencse, kislányom, és jó jelnek tekintem." Ezt a történetet Cicero beszéli el a Jóslásról szóló művében.

11. Szokásban volt, hogy akik elnyerték a consulságot, hálájuk kifejezésére a szószékről köszönetet mondanak a népnek; de Aemilius gyűlésbe hívta a polgárokat, s kijelentette, hogy amidőn első ízben pályázott a consulságra, ő kívánta elnyerni a hivatalt, most másodízben azonban nekik van hadvezérre szükségük. Így tehát semmi hálával nem tartozik nekik, és ha azt gondolják, hogy más jobban viseli majd a háborút, ő lemond a hatalomról, de ha megbíznak benne, ne szegődjenek társául a vezérségben, és ne fecsegjenek, hanem szó nélkül lássák el mindennel, amire a háborúban szüksége lesz, mert ha parancsolgatni akarnak a parancsnokuknak, még nevetségesebbé teszik magukat a hadjáratban, mint eddig. Szavaival mély tiszteletet keltett a polgárokban, és nagy várakozással néztek a jövőbe. Mindnyájan örültek, hogy nem hallgattak a hízelgőkre, és olyan férfiút választottak vezérré, akiben van nyíltszívűség és belátás, így lett a római nép naggyá és a világ urává azáltal, hogy szolgálta az erényt és a becsületet.

12. Aemilius Paulus elindult hadjáratára. Azt az istenek kegyének tulajdonítom, hogy hajóútja szerencsés és kedvező volt, s gyorsan, biztonságosan eljutott a római táborba; de amikor azt látom, hogy a rábízott háborút gyorsan és merészen, ragyogó haditervvel, barátai odaadó támogatásával, a veszélyek közt tanúsított rendíthetetlen bátorsággal és okos meggondolások alapján fejezte be, fényes sikerét és dicső haditetteit nem tudom sokat emlegetett szerencséjének javára írni, mint más hadvezérek esetében szokták. Legfeljebb azt állíthatnánk, hogy Perszeusz pénzszeretete volt Aemilius jó szerencséje ügyeinek alakulásában, s ez fordította fonákjára és semmisítette meg a makedónoknak a háborúba vetett fényes és nagy reményeit, mert pénz dolgában Perszeusz gyáván viselkedett. Kérésére ugyanis zsoldosnak szegődtek hozzá a baszternákok, tízezer lovas és tízezer gyalogos, akik nem értettek sem a földműveléshez, sem a hajózáshoz, a pásztorélethez sem szoktak hozzá, csak azt az egyetlen mesterséget tanulták meg, hogy örökké harcoljanak és legyőzzék ellenfeleiket. Midőn ezek Maidikében táboroztak és elvegyültek a király katonái között - mind hatalmas termetű férfi volt, bámulatos fegyelmezettséggel viselkedtek, nagy hangon dicsekedtek, és büszkén fenyegették meg ellenségeiket -, megerősítették a makedónok bátorságát, és azt a hitet keltették bennük, hogy a rómaiak nem állják meg helyüket velük szemben, s már különös és félelmetes mozdulataik megpillantása is rémületbe ejti őket. Perszeusz így fellelkesítette és reményekkel töltötte el embereit, de mikor a zsoldosok vezérei fejenként ezer aranyat követeltek, ez a nagy összegű arany szinte eszét vette, és annyira felháborodott miatta, hogy fösvénységből visszakozott és lemondott a szövetség megkötéséről, mintha csak vagyonával kellene takarékoskodnia és nem a rómaiakkal háborúskodnia, s pontos számvetést kellene adnia háborús kiadásairól az ellenségnek; pedig tanulhatott volna a rómaiaktól, akik egyéb hadikészületeiktől eltekintve, százezer főnyi hadsereget gyűjtöttek össze, és gondoskodtak annak szükségleteiről. De Perszeusz ilyen óriási haderővel szemben és ilyen nagy háború előtt, amelyre az ellenség annyira felkészült, aranyát méregette és rejtegette, s félt hozzányúlni, mintha másé volna. Így járt el, pedig nem volt sem lüdiai, sem föniciai, hanem mint Alexandrosz és Philipposz leszármazottja részesült az ő erényükből is. Ők pedig azért lettek a világ urai, mert azt tartották, hogy az uralmat pénzzel kell megszerezni és nem a pénzt az uralommal. Közszájon forgó mondás volt, hogy a görög városokat nem Philipposz, hanem Philipposz aranya hódította meg. Mikor Alexandrosz hadjáratán eljutott az Indusig, és látta, hogy a makedónok a perzsa kincsek súlyos terhét milyen nehezen hurcolják magukkal, először a királyi málhás szekereket gyújtatta fel, azután rábírta a többieket is, tegyék ugyanezt, s mintegy láncaiktól megszabadulva könnyebben induljanak a háborúba. Perszeusz nem tudott belenyugodni, hogy saját személyére, gyermekeire és királyságára költse aranyát, pedig egy kis költséggel megvásárolhatta volna megmenekülését, hanem sok aranyával együtt hurcoltatta el magát mint gazdag hadifoglyot, hogy megmutassa a rómaiaknak, milyen sokat takarított meg nekik fukarságával.

13. De nemcsak a gallokat küldte el csalárd módon, hanem Genthius illür királyt is rávette háromszáz talentummal, hogy vegyen részt a háborúban; a pénzt megszámlálva megmutatta a király küldötteinek, és a zsákokat ők maguk pecsételték le. Mikor Genthius biztos volt benne, hogy megkapja, amit kért, galád és gonosz módon járt el, a rómaiak hozzá küldött követeit ugyanis elfogatta és bilincsekbe verette. Perszeusz ekkor abban a hiszemben, hogy nincs már szükség pénzre, hogy Genthiust a háborúra biztassa, mert úgyis elkötelezte magát engesztelhetetlen gyűlöletre, és jogsértésével máris belevetette magát a háborúba, megcsalta a szerencsétlent a háromszáz talentummal, s nem sokkal később nyugodtan nézte, hogy Lucius Anicius praetor, akit a rómaiak hadsereggel küldtek ellene, mint valami fészekből kiragadja a királyságából gyermekeivel és feleségével együtt.

Ilyen ellenféllel állt szemben Aemilius, akit bár megvetett, de csodálta előkészületeit és haderejét, mert Perszeusznak négyezer lovasa és nem sokkal kevesebb, mint negyvenezer nehéz fegyverzetű gyalogosa volt. Perszeusz a tengerparton az Olümposz lábánál foglalt állást olyan helyen, amelyet sehonnan sem lehetett megközelíteni; körös-körül sáncokat emeltetett és táborát palánkfallal erősítette meg. Így teljes biztonságban érezte magát, és meg volt győződve róla, hogy az idő halogatásával és készleteinek felélésével kimerítheti Aemiliust, de ő szilárdan kitartott célja mellett, és minden tervet és minden lehetőséget megfontolt. Midőn látta, hogy hadserege kezd visszaesni a régebbi fegyelmezetlenségbe, katonái békétlenkednek a késedelem miatt, megpróbálnak beleszólni a hadvezetésbe és keresztülvihetetlen intézkedéseket követelnek, szigorúan megfeddte őket, hogy más dolgába ne ártsák magukat; másra ne legyen gondjuk, csak arra, hogy testüket eddzék, fegyverzetüket készen tartsák, és ők maguk is készen álljanak, s római katonákhoz méltóan használják kardjukat, mihelyt vezérük erre alkalmat ad nekik. Az éjszakai őrségre kiállított katonáktól elvette a lándzsát, hogy még éberebbek legyenek, és elűzzék az álmot szemükről, mivel tudják, hogy a feléjük közelítő ellenséggel szemben nem tudnak védekezni.

14. Emberei sokat szenvedtek az ivóvízhiány miatt, mert csak kevés és alig iható víz szivárgott a talajból és gyűlt össze apró tavacskákban a tengerpart közelében. Mikor Aemilius látta, hogy a közelben emelkedő Olümposzt milyen sűrű erdő borítja, s a fák üdén zöld levélzetéből arra következtetett, hogy a föld mélyében bővizű forrásoknak kell lenniök, a hegy lábánál több gödröt és kutat ásatott, s ezek nyomban megteltek tiszta vízzel, mert a hegy súlyának nyomása a vizet a szabaddá lett nyílások felé szorította.

Egyesek tagadják, hogy a víz tartályszerűen gyűlik össze azokon a helyeken, ahol források fakadnak a földből, s úgy hiszik, hogy a forrás kitörését nem ezek feltárása idézi elő, hanem a nedves anyagok átalakulása és sűrűsödése. A nedves anyagok a pára összetömörüléséből és lehűléséből jönnek létre, s minthogy a mélységben nyomás nehezedik rájuk, cseppfolyóssá válnak. Miként a nők emlői sincsenek tele kifolyásra kész tejjel - mint afféle tömlők -, hanem a táplálékot átalakítva és átszűrve hozzák létre az anyatejet, hasonlóképpen a hűvös és forrásokban bővelkedő helyek sem rendelkeznek a földben rejtett vízzel, sem víztároló medencékkel, s a patakok és mély vizű folyók nem a meglevő vízkészletből törnek elő, mert a víz a nyomás alá kerülő és összesűrűsödő levegőből és vízpárából jön létre. Így aztán azok a helyek, amelyeket felásnak, a talaj megmozgatása következtében több vizet adnak és szivárogtatnak ki magukból, ugyanúgy, mint a női emlők szopás alkalmával, mert a pára vízzé és cseppfolyóssá válik; azok a helyek viszont, amelyek parlagon hevernek és nem nyitják fel őket, víz szerzésére nem alkalmasak, mert hiányzik a mozgás, amely a nedvességet létrehozza. De akik ezt állítják, maguk szolgáltatnak okot a kételkedőknek, mert hiszen akkor az élő szervezetben sem volna vér, s csak a sebek következtében keletkezne valamilyen pára vagy hús átváltozása révén, amely nedvessé és cseppfolyóssá teszi. De ezt az állítást megcáfolja az a tény is, hogy akik aknákat ásnak akár várostromnál, akár bányában, folyamokra bukkannak a mélyben, amelyek nem lassanként keletkeznek, ahogyan lennie kellene, ha a föld megmozgatása hozná őket létre, hanem hatalmas áramlással törnek elő. Az is megtörtént már, hogy hegyekből és széthasadt sziklákból nagy erejű vízsugár tört elő, amely később elapadt. De ebből ennyi is elég.

15. Aemilius néhány napig nem mozdult. Két ekkora sereg egymással szemtől szemben még soha nem maradt ilyen csendben. Végre midőn fontolóra vett mindent, megtudta, hogy egyetlen felvonulási út maradt csak őrizetlenül, amely Perrhaibián át a Püthion és Petra mellett vezet el; ennek a helynek őrizetlenül hagyása nagyobb reményt ébresztett benne, mint félelmet zord és sziklás volta, ami miatt őrizetlenül maradt. Haditanácsot tartott, és a jelenlevők közül elsőnek Scipio, melléknevén Nasica, Scipio Africanus veje (aki később olyan nagy befolyásra tett szert a senatusban) vállalta a bekerítő hadművelet vezetését. Utána Aemilius legidősebb fia, Fabius Maximus jelentkezett lelkesen, bár még egészen fiatal ember volt. Aemilius boldog volt, és átadott nekik egy csapatot, bár nem olyan nagyot, mint ahogyan Polübiosz állítja, hanem csak akkorát, amekkorát Nasica említ erről a hadműveletről szólván egy királyhoz intézett levelében: a csapat háromezer, légiókon kívüli itáliaiból és a balszárny körülbelül ötezer harcosából állt. Ezeken kívül Nasica magához vette még százhúsz főnyi lovasságát és a Harpalosz vezette thrák és krétai lovasokat.

Nasica ezekkel indult el a tengerpartra vezető úton, és a Hérakleion mellett ütött tábort, mintha hajóra akarna szállni, és úgy keríteni be az ellenség táborát. Amikor a katonák elköltötték vacsorájukat, és besötétedett, Nasica megmondta tisztjeinek az igazat, s éjszaka a tengertől eltávolodva az ellenkező irányba vezette őket, majd a csapatoknak pihenőt adott a Püthion alatt. Itt az Olümposz magassága több mint tíz stádium, amint arról az a feliratos tábla tanúskodik, amelyet az állított fel, aki a hegy magasságát megmérte.

A geometria tudósai azt állítják, hogy nincs olyan hegy, amely magasabb, sem olyan tenger, amely mélyebb volna tíz stádiumnál, de, úgy látszik, Xenagorasz a hegy magasságát nem felületesen mérte meg, hanem tudományos módszerek alkalmazásával és megfelelő műszerekkel.

16. Nasica itt töltötte az éjszakát. Perszeusz látta ugyan, hogy Aemilius nem mozdul, de nem sejtette, hogy mi van történőben; ekkor jelentkezett nála egy krétai, aki menetelés közben megszökött csapatától, és közölte vele, hogy a rómaiak a hátába kerülnek. Perszeuszt zavarba hozta a hír, de nem riasztotta fel a tábort, hanem Milón vezetése alatt tízezer idegen zsoldost és kétezer makedónt elküldött azzal a paranccsal, hogy siessenek és szállják meg a szorosokat. Polübiosz azt állítja, hogy a rómaiak ezeket álmukban lepték meg, de Nasica szerint heves és veszélyes küzdelem folyt a magaslatokon, ő maga egy thrák zsoldost, aki megtámadta, lándzsájával átütött a mell vértjén, és megölte; majd midőn az ellenséget megszalasztották, és Milón fegyvereit eldobálván, egy szál khitónban szégyenletesen megfutott, Nasica teljes biztonságban üldözte őket, és hadseregével leereszkedett a síkságra.

A zsoldosok futás közben Perszeuszba ütköztek. A király azonnal felszedte táborát és visszavonult, mert nagyon megrémült, és reményei meghiúsultak. Most abba a kényszerű helyzetbe került, hogy vagy Püdna előtt foglal állást, és megkockáztatja az ütközetet, vagy szétosztja hadseregét a városokba, és úgy várja meg az ellenséget, amelyet most, hogy betört már az országba, nagyobb vérengzés és veszteség nélkül nem tudott volna kiűzni. Számbeli fölényben volt viszont az ellenség felett, és katonái készek voltak bátran védeni asszonyaikat és gyermekeiket, ő maga pedig végignézhette minden egyes harci cselekményüket, és részt vállalhatott veszélyeikben. Barátai ezekkel az érvekkel bátorították Perszeuszt, tábort ütött tehát, és előkészületeket tett az ütközetre, megszemlélte a terepet, kiosztotta a vezéri helyeket, hogy a rómaiakat azonnal megtámadja, amint megjelennek. A terep sík volt és alkalmas a phalanxfelvonulásra, amihez tágas és lapos helyre volt szüksége, és a közelben levő dombsor lehetővé tette, hogy az előőrsök és a könnyűfegyverzetűek visszahúzódjanak, s oldaltámadásba kezdjenek. A síkság közepét két folyó szelte át, az Aiszón és a Leukosz, ezek nem voltak nagyon mélyek, mert már nyár vége volt, de a rómaiakat feltételezhetőleg mégis akadályozhatták mozgásukban.

17. Aemilius egyesítette hadait Nasicáéval, és csatarendben levonult katonáival a síkságra az ellenség ellen. Amikor azonban meglátta népes hadállásaikat, elcsodálkozott, megállást parancsolt, és számot vetett önmagával. Fiatalabb tisztjei, akik égtek a harci vágytól, odalovagoltak hozzá és kérték, ne habozzék; különösen Nasica, aki nagyon nekibátorodott az Olümposznál elért sikertől. Aemilius mosolyogva így szólt hozzá: "Ha én a te korodban volnék! De engem az a sok győzelem, amelyből megismertem a legyőzöttek hibáit, visszatart attól, hogy menetelésből egyenesen ütközetbe bocsátkozzam csatarendben álló és felsorakozott phalanxszal." Ezután az ellenséggel szemközt álló első soroknak megparancsolta, hogy cohorsokba sorakozva keltsék azt a látszatot, mintha csatára állnának fel, a hátul levők pedig forduljanak vissza, ássanak sáncokat, és üssenek tábort. Így azzal, hogy a leghátsók fokozatosan visszahúzódtak, észrevétlenül felbontotta arcvonalát, és valamennyi csapatát zavartalanul a sáncok mögött helyezte el.

Mikor beállt az éjszaka, és vacsora után pihenőre tértek és elaludtak, az égen magasan járó telihold hirtelen elsötétedett, egymás után mindenféle színben játszott, majd fénye kihunyt és eltűnt. A rómaiak, szokásuk szerint, bronzedényekkel nagy zajt csaptak, hívták vissza a hold fényét, s égő fahasábokat és fáklyát emelgettek az ég felé. A makedónok semmi ilyesmit nem tettek, hanem nagy rémület és zavar fogta el a tábort, és sokan azt suttogták, hogy ez a csodás látomás a király vesztét jelenti. Aemilius nem volt teljesen járatlan és tapasztalatlan a holdfogyatkozások szabályaiban, amelyek a holdat meghatározott időszakonként a föld árnyékával homályba borítják, és mindaddig sötéten hagyják, amíg a hold át nem halad az elsötétített égtájon, és fényét a naptól ismét visszakapja. Minthogy pedig sokat adott a vallásra és szenvedélyesen foglalkozott az áldozással, a jóslással, mihelyt meglátta, hogy a hold visszanyerte tiszta fényét, tizenegy üszőt áldozott fel neki. Kora hajnalban Herculesnek áldozott húsz ökröt anélkül, hogy kedvező jelet kapott volna; végre a huszonegyediknél megjelentek a jó előjelek, és győzelmet ígértek abban az esetben, ha védekező harcot folytatnak. Százökrös áldozatot és ünnepi játékokat ajánlott fel tehát az istennek, s kiadta a parancsot tisztjeinek, hogy állítsák csatarendbe a sereget, de megvárta, míg a nap a nyugati égboltra ért, és már alkonyodóban volt, hogy ne kelet felől süssön harcoló katonái szemébe; addig sátrában ülve töltötte az időt, ahonnan kilátás nyílt a síkságra és az ellenséges táborra.

18. Alkonyat felé, mint mondják, Aemilius cselt eszelt ki, hogy az ellenséget támadásra bírja. A rómaiak egy kantár nélküli lovat kergettek, és ennek üldözése indította el az ütközetet; mások szerint azonban a thrákok Alexandrosz vezérlete alatt a rómaiak takarmányszállító igásállatait támadták meg, és ezek ellen intézett hétszáz liguriai katona heves támadást. Majd mindkét részről mind többen siettek a harcolók segítségére és vettek részt az ütközetben. Aemilius, mint valami hajókormányos, a két sereg hullámzó mozgásából következtetett a kitörőben levő harc nagyságára, előjött sátrából, és sorra járván a légiókat, harcra buzdította a katonákat, Nasica pedig az elővédcsapatokhoz lovagolt, és látta, hogy az ellenségnek úgyszólván teljes hadereje belevetette magát a közelharcba.

Az első vonalakban a thrákok nyomultak előre, akik, mint Nasica leírja, félelmetes látványt nyújtottak; magas termetűek voltak, csillogó fehér pajzzsal, lábpáncéllal felfegyverezve, fekete khitónt viseltek, és egyenes, nehéz vas harci bárdjukat jobb vállukra vetve rohantak a csatába. A thrákok nyomában a zsoldosok indultak támadásra különféle fegyverzetben, s közéjük vegyültek a paiónok. Utánuk, mint harmadik hadoszlop, válogatott makedón harcosok következtek, bátor, harcra kész ifjak, az egész hadsereg szeme fénye, fényesen csillogó, aranyozott fegyverekkel és vadonatúj bíborköntösökben. Midőn ezek elfoglalták helyüket a csatasorokban, a sáncok mögül előrenyomultak a bronzpajzsosok harcosai; megtöltötték a síkságot vas- és bronzfegyverzetük csillogásával, s a dombok visszhangoztak hangos harci kiáltásuktól. Olyan harci lendülettel és olyan gyorsan rohantak előre, hogy első halottaik a római tábortól alig kétstádiumnyira estek el.

19. Mikor a támadás megkezdődött, megjelent a csatában Aemilius is, és látta, hogy az első sorban álló makedónok hosszú lándzsáik hegyét beledöfik a római katonák pajzsába, és így megakadályozzák őket kardjuk használatában. A többi makedón meg levette válláról kis kerek pajzsát, és mint vezényszóra, előretartott lándzsával fogadta a pajzsos római harcosokat. Midőn Aemilius megpillantotta ezt az áthatolhatatlan pajzsfalat és áttörhetetlen lándzsaerdőt, rémület és félelem vett rajta erőt, mert ilyen megdöbbentő látványban még soha nem volt része; később is gyakran visszaemlékezett ennek a látványnak a hatására. Ennek ellenére sisak és mellvért nélkül ülvén lován, vidám, derűs arccal jelent meg katonái előtt. A makedónok királya viszont, mint Polübiosz beszéli, az ütközet kezdetén gyáván visszalovagolt a városba azzal az ürüggyel, hogy Héraklésznek mutat be áldozatot, aki pedig nem fogad el gyáváktól gyávaságból felajánlott áldozatot, sem hazug imákra nem hallgat, mert nem igazságos, hogy célba találjon, aki ki sem lőtte fegyverét, vagy hogy győzzön, aki nem tart ki helyén, sem pedig, hogy aki semmit nem tesz, dolgát sikerrel végezze, vagy hogy a gonosz embernek jól menjen dolga. De Aemilius imáját meghallgatta az isten, amikor lándzsájával kezében kért győzelmet és erőt a harcban, s azért imádkozott csata közben, hogy az isten az ő oldalán harcoljon.

Egy bizonyos Poszeidóniosz, aki azt állítja, hogy abban az időben élt és jelen volt ezeknél az eseményeknél, s Perszeuszról több történeti művet írt, azt állítja, hogy Perszeusz nem gyávaságból és nem is azzal az ürüggyel ment el, hogy áldozatot mutasson be, hanem az ütközet előtti napon egy ló lábszáron rúgta, és bár nagy fájdalmai voltak és barátai vissza akarták tartani a harctól, elővezettetett egy igáslovat, ráült, és mellvért nélkül ment csapatai közé az ütközetbe. A körülötte röpködő sok lövedék közül egy vasdárda találta el, nem a hegyével ugyan, de jobb oldalát rézsút olyan erővel súrolta, hogy khitónját felszakította, és testén véraláfutásos zúzódást okozott, amelynek nyomát hosszú ideig viselte. Ezt hozza fel Poszeidóniosz Perszeusz védelmére.

20. A rómaiak megtámadták a phalanxot, de nem tudták áttörni, s ekkor Salvius, a paelignusok vezére, két kézre kapta csapatai hadijelvényét és az ellenség közé dobta. A paelignusok erre, mivel az itáliaiak bűnnek és szentségtörésnek tekintették a hadijelvény elhagyását, arra a helyre rohantak, s a két fél véres tusára kelt. A paelignusok megkísérelték, hogy kardjukkal félreüssék és pajzsukkal feltartóztassák a hosszú lándzsákat, vagy kezükkel megragadva elvegyék ellenfeleiktől, a makedónok azonban két kézre fogták lándzsájukat, támadóik vértjét átdöfték, mert a lándzsák erejének nem tudott ellenállni sem a pajzs, sem a mellvért. Majd a fejük felett dobálták a paelignusokat és a marrucinusokat, akik minden józan megfontolás nélkül, vadállati dühvel tették ki magukat az ellenség csapásainak és vállalták a biztos halált. Mikor így az első sorok odavesztek, a mögöttük állók meghátráltak, de ez még nem volt futás, csak visszavonulás az Olokrosz nevű hegyre. Aemilius, mint Poszeidóniosz beszéli, megtépte köntösét, amikor látta, hogy a hadsorok ezen a ponton visszavonulnak, és a phalanxszal szemben a római csapatok többi része is meginog, amely ellen sikertelenül rohamoztak, mert a lándzsák hegye bástyaként állt ellen a bárhonnan jövő támadásnak.

De mert a talaj egyenetlen, az arcvonal túl hosszú volt, a pajzsok zárt sorát képtelenség volt fenntartani; mihelyt Aemilius észrevette, hogy a makedónok phalanxán sok nyílás és hézag keletkezik - amint nagy hadseregeknél elő szokott fordulni, hogy a küzdő felek különféle hadmozdulatai közben egyik rész visszavonul, a másik előretör -, gyorsan ott termett tehát és szétvonta cohorsait, kiadta a parancsot, hogy hatoljanak be a résekbe és üresen maradt helyekre az ellenség sorai közé, és ne egyszerre szálljanak szembe az összessel, hanem megosztva és csoportonként ereszkedjenek harcba velük. Amikor Aemilius tisztjeit, azok pedig katonáikat erre kioktatták, betörtek, bejutottak az ellenség közé, és előbb fedetlenül maradt szárnyukon, majd hátulról támadták meg őket; a lassan széthulló phalanx ereje és egysége azonnal semmivé vált. Így aztán, mivel kisebb csoportokban, ember ember ellen küzdöttek, a makedónok hiába csapdostak rövid kardjukkal a rómaiak szilárd és lábig érő pajzsaira; képtelenek voltak felfogni könnyű pajzsukkal a római kardok súlyos csapásait, amelyek egész fegyverzetükön áthatoltak és testüket érték; így futásnak eredtek.

21. A küzdelem nagyon heves volt; itt veszítette el kardját Marcus is, Cato fia és Aemilius veje, aki kiváló vitézséggel harcolt. Ez a fiatalember gondos nevelésben részesült, s bizonyságot kellett tennie nagyszerű bátorságáról nagyszerű apjának. Ezért úgy vélte, hogy tovább élnie sem lesz érdemes, ha fegyverét élve átengedi zsákmányul az ellenségnek; visszafutott tehát a csatatérre, s ahány barátjával és bajtársával csak találkozott, mindnek elmondta, mi történt vele, s a segítségüket kérte. Ezek sokan voltak, mind bátor férfiak, és a többiek sorai közt utat törve maguknak, a fiatal Cato vezetésével rárohantak az ellenségre. Nagy küzdelem kezdődött, sokat megöltek és megsebesítettek vagy elkergettek közülük, s amikor a helyet üressé és szabaddá tették, hozzáláttak a kard megkereséséhez; midőn végre a sok fegyverzet és holttest alatt elrejtve nagy nehezen rátaláltak, vidáman, harci dalok éneklése közben még hevesebben támadtak rá azokra, akik még ellenálltak. Végül a makedónoknak azt a háromezer főnyi válogatott csapatát, amely a sorokat még mindig fenntartva küzdött, teljesen szétverték. A többi menekülő között olyan nagy vérengzés támadt, hogy a holttestek egészen beborították a síkságot s a dombok lejtőit, a Leukosz folyó vize pedig, midőn a rómaiak másnap átkeltek rajta, még mindig véresen folyt, mert, mint mondják, az ellenség huszonötezer halottat veszített. Poszeidóniosz szerint a rómaiak közül százan, Nasica úgy tudja, hogy csak nyolcvanan estek el.

22. És ez a nagy küzdelem igen gyorsan eldőlt, mert a harc a nap kilencedik órájában kezdődött, és a tizedik órában már győztek a rómaiak. A nap hátralevő részét üldözéssel töltötték; az ellenséget százhúsz stádiumnyira kergették, és már sötét este volt, amikor visszatértek. A táborszolgák a katonákat mind égő fáklyákkal várták, és hangos üdvrivalgás között vezették őket sátraikhoz, amelyeket fényesen kivilágítottak és borostyán- és babérkoszorúkkal díszítettek fel, de hadvezérükön nagy szomorúság vett erőt, mert alatta szolgáló két fia közül a fiatalabbat, a kedvesebbet sehol nem találták. A természet ezt a gyermekét tüntette ki mind közül a legbőkezűbben kiváló tulajdonságokkal. Szenvedélyes és becsvágyó ifjú volt, pedig még majdnem gyermek; apja már csaknem lemondott róla abban a hiszemben, hogy tapasztalatlanságában a harcoló ellenség közé keveredett és odaveszett. Kétségbeesésében és fájdalmában osztozott az egész hadsereg; a katonák vacsora közben felugráltak helyükről, fáklyával kezükben futkostak, sokan Aemilius sátrához, mások pedig a táboron kívül a sáncok elé mentek, és ott keresték az első elesettek között. Levertség vett erőt az egész táboron, és az egész síkságot felverték kiáltozásukkal, amint nevén szólították Scipiót; ezt az ifjút kezdettől fogva mindenki csodálattal vette körül, mert a család tagjai között egy sem volt, akiben ennyire keveredett volna a hadiélethez és a politikához való tehetség.

Már késő éjszaka volt, és csaknem teljesen lemondtak róla, amikor visszaérkezett az üldözésből két-három társával együtt az ellenség vérétől borítva, nemes vadászkutyához hasonlóan, mint akit a győzelem mámora túl messzire ragadott. Ez volt az a Scipio, aki, mikor ideje elérkezett, elpusztította Karthágót és Numantiát, s messzire kimagaslott erényével és hatalmával valamennyi akkori római között. A végzet később bosszulta meg Aemilius sikereit, de akkor még megengedte neki, hogy győzelmének örömét zavartalanul élvezhesse.

23. Perszeusz Püdnából Pellába futott; úgyszólván egész lovassága épségben elmenekült a csatából. Mikor a gyalogosok utolérték a lovasokat, gyáváknak és árulóknak nevezték, szidták, és lovukról lerángatták, majd ütlegelték őket. A király megijedt a zavargástól, lovon letért az útról, bíborköntösét levetette, hogy ne legyen feltűnő, s maga elé tette, koronáját kezében tartotta, majd leszállt lováról, és kantárszáron vezette, hogy társaival beszélgessen, de ezek közül az egyik azzal az ürüggyel, hogy saruja kioldódott, és megköti szíját, a másik, hogy lovát itatja, a harmadik, hogy ő akar inni, lassanként otthagyták, és mind elszökdöstek mellőle. Nem is annyira az ellenségtől, mint az ő kegyetlenségétől féltek, mert szerencsétlenségétől lesújtva másra akarta hárítani a felelősséget a vereségért. Midőn éjszaka Pellába érkezett, kincstárosaival, Euktosszal és Eulaiosszal találkozott, akik szemrehányást tettek neki a történtekért, és alkalmatlan időben mondott őszinte szavaikon s tanácsaikon feldühödött, ezért rövid kardjával rájuk sújtott és megölte mindkettőt. Így aztán a krétai Euandrosz, az aitóliai Arkhedamosz és a boiótiai Neón kivételével senki más nem maradt mellette. Katonái közül csak a krétaiak követték, de nem az iránta érzett jóindulatból, hanem mert úgy vágytak kincseire, mint a méh a lépes mézre. Tömérdek kincset vitt ugyanis magával, s megengedte, hogy a krétaiak serlegeket és vegyítőedényeket vegyenek magukhoz azonkívül egyéb arany- és ezüsttárgyakat ötven talentum értékben. Először Amphipoliszba ment, majd onnan tovább Galépszoszba. Félelme ekkor már kissé alábbhagyott, de vele született és megrögzött rossz szenvedélye, fösvénysége ismét jelentkezett. Sírva panaszolta barátainak, hogy néhány, még Alexandrosz kincstárából származó aranyedényt tévedésből a krétaiak kezére juttatott, és most könnyek között kérte azokat, akiknek a tulajdonába kerültek, hogy pénzért adják neki vissza. Akik jól ismerték, pontosan tudták, hogy krétaiakat akar kijátszani krétai módra, de akik hallgattak rá, és visszaadták a kincseket, rosszul jártak, mert pénzt nem adott nekik, és így harminc talentumot megtakarított magának barátain, bár nem sok idővel később ez is az ellenség kezébe került. Kincseivel ekkor Szamothrakéba hajózott, és ott a Dioszkuroszok szentélyében keresett menedéket.

24. Mondják, hogy a makedónok mindig szerették királyukat; ekkor azonban, hogy támaszuk ledőlt, s vele együtt összeomlott minden, Aemilius kezére adták magukat, és két nap alatt egész Makedonia urává tették. Maga ez a tény is igazolja azok véleményét, akik a történteket a szerencse művének tartják; azt pedig, ami az áldozat közben történt, különös isteni kegynek tartották. Midőn ugyanis Aemilius Amphipoliszban áldozatot mutatott be, a szertartás kezdetekor az oltárt villámcsapás gyújtotta fel, és elhamvasztotta az áldozatot. De mindent felülmúlt, ahogyan az isten és a jó szerencse tovább juttatta a győzelem hírét; negyednapra azután ugyanis, hogy Aemilius Püdnánál legyőzte Perszeuszt, Rómában, mikor a nép a lóversenyeket nézte, egyszerre csak híre terjedt a nézőtér első soraiban, hogy Aemilius nagy csatában győzött, és meghódította egész Makedoniát. A hír gyorsan terjedt a nép körében is, a nézők hangos tapssal fogadták, és a nap folyamán betöltötte a várost is, de mivel biztos források nem erősítették meg, álhírnek gondolták, így hamarosan szertefoszlott. Néhány nappal később azonban biztos értesülés érkezett, és az emberek azon csodálkoztak, hogy a korábbi híradás, amelyet álhírnek gondoltak, mégiscsak igaz volt.

25. Mondják, hogy az itáliai görögök csatájának híre, amelyet a Sagra folyó mellett vívtak, még aznap megérkezett a Peloponnészoszra, s ugyanúgy jutott el a hír Plataiaiba a médekkel Mükalénál vívott csatáról is. Amikor a rómaiak legyőzték a Tarquiniusokat, akiket hadseregükkel a latinok támogattak, kis idővel később két magas termetű, szép férfit láttak Rómában, akik a hírt a táborból hozták. Ezeket a Dioszkuroszoknak vélték. Aki először találkozott velük a forumon, amint izzadsággal borított lovukat felüdítették, csodálkozva hallotta, amit a győzelemről mondottak. Ezek ekkor állítólag csendesen mosolyogva megérintették kezükkel a szakállát, amely abban a pillanatban feketéből vörösre változott; ezért is adtak hitelt szavainak, s a férfi innen kapta az Aenobarbus melléknevet, ami "vörösszakállút" jelent. Amikor pedig Antonius elpártolt Domitianustól,^[41] és nagy háborút vártak Germaniából, Rómában nagy volt az izgalom, és a nép körében egyszerre magától elterjedt a győzelem híre, és Rómában az a szóbeszéd járta, hogy Antoniust megölték, és levert hadseregéből semmi nem maradt. A hír olyan szilárdnak és megalapozottnak bizonyult, hogy a hatósági személyek közül sokan áldozatokat mutattak be. Midőn azonban keresték, hogy ki terjesztette el, senki nem vállalta, hanem mindenki másra tolta, és a végén az egész szóbeszéd úgy elenyészett a roppant tömegben, mint a végtelen tengerben, mert kiderült, hogy semmi biztos alapja sincs. Így a győzelmi hír a városban gyorsan elcsitult, de Domitianushoz, aki hadseregével útban volt a háborúba, levél és híradás érkezett a győzelemről. Kitűnt aztán, hogy a győzelem és a róla érkezett hír ugyanarra a napra esett, bár a két helyet húszezer stádiumnyi távolság választotta el egymástól. Mindezek jól ismert tények napjainkban.

26. Gnaeus Octavius, Aemilius hajóhadának parancsnoka horgonyt vetett Szamothraké közelében, és bár az istenek miatt tiszteletben tartotta Perszeusz menedékjogát, megakadályozta, hogy a tengeren elmeneküljön. Perszeusznak titokban mégis sikerült rávennie a krétai Oroandészt, egy bárka tulajdonosát, hogy vegye fel kincseivel együtt fedélzetére. Oroandész igazi krétai módjára a kincseket még azon az éjszakán elraktározta bárkáján, Perszeusznak pedig meghagyta, hogy a következő éjjel menjen gyermekeivel és szükséges szolgaszemélyzetével a Démétrionnál levő kikötőbe, s aztán még aznap este elvitorlázott. Perszeusz szánalmasan szenvedett, amikor a várfal egy szűk oldalnyílásán át ő, felesége és kisgyermekei leereszkedtek, akik nem voltak hozzászokva ilyen fáradalmakhoz, de akkor tört csak ki keserves jajveszékelésbe, amikor szóltak neki, mialatt tanácstalanul járt fel és alá a tengerparton, hogy látták Oroandészt elvitorlázni. Közben reggel lett, s Perszeusz, bár észrevették, megelőzte a rómaiakat, és minden reménységétől megfosztva feleségével együtt visszamenekült a falak mögé. Gyermekei Ión kezébe kerültek, aki valamikor régen Perszeusz kedveltje volt, de most árulója lett, kiszolgáltatta őket a rómaiaknak, és ezzel abba a kényszerű helyzetbe juttatta a szerencsétlent, hogy mint a vadállat, amelytől kölykeit elveszik, ő is azok kezére adja magát, akik hatalmukban tartották gyermekeit.

Leginkább Nasicában bízott, és vele szeretett volna beszélni, de Nasica nem volt jelen, s ezért megsiratván balsorsát, fontolóra vette a kényszerű helyzetet, s Gnaeus kezére adta magát. Így aztán nyilvánvalóvá tette, hogy volt benne még egy a kapzsiságnál is nemtelenebb tulajdonság, az életéért való remegés, s ezzel elveszítette még azt az egy dolgot is, amit a végzet meg szokott hagyni azoknak, akikre lesújt: a szánalmat. Perszeusz azt kérte, vezessék Aemilius elé, aki felkelt és barátai társaságában szemében könnyekkel ment eléje, mint olyan nagy ember elé, akit az ég haragjának bosszúja mélyen lesújtott. Perszeusz azonban, még látványnak is szégyenletes módon, arcra borult előtte, átkarolta a térdét, s nemtelen sírásba és rimánkodásba kezdett, amit Aemilius nem tudott sem elviselni, sem meghallgatni, hanem csak nézett rá fájdalmas és szomorú arccal, s így szólt: "Te szerencsétlen, miért fosztod meg magadat attól, amit legsúlyosabb vádként hozhatnál fel a végzet ellen? Úgy viselkedel, hogy emiatt az emberek méltán gondolhatják, balvégzeted nem érdemtelenül ért utol, és nem mostani, hanem előbbi helyzetedre vagy érdemtelen. Miért csökkented győzelmem érdemét, és teszed sikeremet kisebbé azzal, hogy magadat a rómaiak nemtelen és érdemtelen ellenfelévé aljasítod? A rómaiak szemében a vitézség megszerzi az ellenség megbecsülését a szerencsétlen sorba kerültekkel szemben is, de a gyávaságot akkor is megvetik, ha jó szerencsét hoz valakinek."

27. De azért felemelte Perszeuszt, és jobbját nyújtotta neki, majd átadta Tuberónak, s aztán fiait, vejeit és fiatalabb tisztjeit bevezette sátrába, ahol hosszú ideig csendben gondolataiba merült, s már mindnyájan kezdtek csodálkozni, amikor a következőket mondotta nekik az emberi sorsról:

"Illik-e bárkihez is, hogy jelenvaló szerencséjében elbizakodjék, mert egy várost, népet vagy királyságot meghódított? Vagy a szerencse forgandósága mindenkinek, aki háborúba kezd, okulásul szolgálhat-e arra a közös gyengeségünkre, hogy semmi nem tartós és állandó? Mert hogyan érezheti magát bárki is biztonságban, mikor még a másokon aratott győzelem is arra kényszerít bennünket, hogy féljünk a sorstól, és az örömöt is keserű szájízzel fogadjuk, ha fontolóra vesszük, hogy a szerencse forgandósága majd ezt, majd azt az embert részesíti kegyeiben? Nézzétek Alexandrosz utódját, aki feljutott a hatalom legmagasabb csúcsára, és a legnagyobb erő birtokában volt, s mégis egyetlen óra leforgása alatt lábatok előtt hevert; és királyok, akiket nemrég még sok-sok ezer lovas és gyalogos katona vett körül, most a mindennapi ételt és italt ellenségeik kezéből kénytelenek elfogadni. Hiszitek-e, hogy van olyan állandó szerencse, amely kiállja az időt? Vessétek el tehát, fiatal barátaim, a győzelem felett érzett hiú büszkeséget és fennhéjázást, s gondoljatok alázatosan a jövőre, amikor majd a végzet kitölti bosszúját minden ember jelenvaló szerencséjén." Még sok más ehhez hasonlót mondott Aemilius, majd elbocsátotta a fiatalembereket, akiknek fennhéjázását és gőgjét mélyenjáró szavaival, mint valami zablával, megfékezte.

28. Ezután pihenőt adott hadseregének, ő maga pedig elindult Görögország meglátogatására; közben dicséretre méltó és nemes elfoglaltsággal töltötte idejét. Ahova csak ellátogatott, felkarolta a népet, helyreállította az alkotmányt, és ajándékokat juttatott a városoknak, némelyeknek gabonát a királyi magtárakból, másoknak olajat. Olyan bőséges készleteket talált, mint mondják, hogy hamarabb fogytak el a kérelmezők, mint a készletek. Delphoiban látott egy fehér márványkövekből emelt négyszögletes oszlopot, amelyre Perszeusz aranyozott szobrát készültek felállítani, s elrendelte, hogy a saját szobrát állítsák fel helyette, mert méltányosnak tartotta, hogy a legyőzöttek helyét a győztesek foglalják el. Olümpiában állítólag ő tette azt a később annyiszor megismételt kijelentést, hogy Pheidiasz Homérosz Zeuszát mintázta meg. Amikor Rómából egy tíztagú követség érkezett, visszaadta a makedónoknak országukat és városaikat, hogy éljenek szabadon saját törvényeik szerint; évenként száz talentum adót kellett fizetniök a rómaiaknak, de ennek a kétszeresénél is többet fizettek királyaiknak. Mindenféle versenyjátékot rendezett és az isteneknek áldozatokat mutatott be; ilyenkor ünnepségeket tartott és lakomákat adott, amelyek költségeinek fedezésére a királyi kincstárat vette igénybe. Minden esetben annyira vigyázott a rendre és az illendőségre, a helyek kijelölésére, s vendégei fogadásánál olyan bölcs tapintattal és figyelemmel járt el, s annyira megadta mindenkinek az őt megillető tiszteletet és elismerést, hogy a görögök csodálták, hogyan fordíthat figyelmet az ilyen gyermekes hiúságokra és tarthatja meg az illendőség szabályait a legkisebb dolgokban is az a férfiú, aki olyan fontos államügyeket intéz. Annak azonban nagyon örült, hogy a jelenlevőknek a sok és fényes előkészület közepette is az ő megpillantása jelentette a legkellemesebb élvezetet és látványt. Azoknak, akik figyelmét megcsodálták, azt mondta, az elme ugyanolyan felkészültségére van szükség egy csata vagy egy lakoma megrendezéséhez, hogy a csata minél félelmetesebb legyen az ellenségnek, a lakoma pedig minél kellemesebb a vendégeknek. De a legnagyobb dicsérettel nemeslelkűségét és fennköltségét emlegették, mert a királyi kincstárban felhalmozott tömérdek aranyra és ezüstre rá sem akart nézni, hanem átadta a quaestoroknak és az állami kincstárnak. Csak azt engedte meg fiainak, akik tudománykedvelő fiatalemberek voltak, hogy válasszanak a király könyveiből, a személyes vitézség megjutalmazásakor pedig egy öt font súlyú talpas ezüsttálat adott vejének, Aelius Tuberónak. Ez volt az a Tubero, akiről már említettük, hogy tizenhat rokonával együtt lakott egy kis birtokon, s mind annak a jövedelméből éltek. Azt mondják, hogy ez volt az első ezüstedény, amely az Aeliusok birtokába került, mégpedig az erény és vitézség révén; mind ez ideig sem feleségük, sem ők maguk nem voltak semmiféle ezüst- vagy aranytárgy birtokában.

29. Miután mindent jól elrendezett, búcsút vett a görögöktől, és figyelmeztette a makedónokat, hogy ne feledkezzenek meg arról a szabadságról, amelyet a rómaiak adtak nekik, s őrizzék meg a törvények tiszteletével és jó egyetértéssel; majd Épeiroszba vonult, mert a senatus úgy rendelkezett, hogy azok a katonák, akik vele együtt harcoltak Perszeusz ellen, megsarcolhatták az ottani városokat. Mivel egyszerre és váratlanul akarta őket meglepni, minden városból maga elé rendelt tíz vezető férfiút, és megparancsolta nekik, hogy a kijelölt napon szolgáltassanak be minden ezüstöt s aranyat házaikból és templomaikból. Mindegyikkel elküldött egy szakasz katonaságot egy centurióval, hogy kutassák fel és vegyék át az aranyat. Mikor a kijelölt nap elérkezett, a római katonák egy és ugyanazon időben rátörtek a városokra, valamennyit felprédálták és kifosztották, úgyhogy egyetlen óra alatt százötvenezer ember esett rabszolgaságba, és hetven várost prédáltak fel; mégis ebből a nagy közrablásból és általános pusztulásból egy-egy katonának csak tizenegy drakhma jutott. Mindenki meg volt döbbenve a háború végén, hogy egy egész nép teljes vagyonának elrablásából csak ilyen kevés haszon és nyereség jutott.

30. Aemilius, miután ezt a szelíd és jóságos természetével annyira ellenkező tettét végrehajtotta, lement Órikonba. Innen hadseregével átkelt Itáliába, és felhajózott a Tiberisen a tizenhatevezősoros királyi gályán, amelyet gazdagon feldíszítettek a zsákmányolt fegyverekkel és bíborszőnyegekkel, úgyhogy a rómaiak összesereglettek a folyó partján, és mint valami ünnepséget vagy előzetes diadalmenetet élvezték a látványt, s a parton kísérték a lassan haladó hajót.

A katonák irigy szemmel néztek a királyi kincsekre, mint akik nem kaptak annyit, mint amennyit vártak; titokban haragudtak Aemiliusra, el voltak keseredve, és nyilvánosan azzal vádolták, hogy mint hadvezér kegyetlen és zsarnoki módon bánt velük, és legkevésbé sem buzgólkodtak, hogy diadalmenet elnyerésére irányuló törekvésében támogassák. Mikor ezt Servius Galba, Aemilius ellensége észrevette, annak ellenére, hogy mint katonai tribunus alatta szolgált, nem átallotta nyíltan hangoztatni, hogy nem kell megadni Aemiliusnak a diadalmenetet. Ezenkívül mindenféle rágalmat terjesztett a katonák között hadvezérük ellen, szította az úgyis meglevő elégedetlenséget, és arra kérte a néptribunusokat, hogy másik napot tűzzenek ki a vád emelésére, mivel a napból hátralevő négy óra erre már nem elég. A néptribunusok felszólították, hogy mondja el, amit akar; ekkor mindenféle vádaskodással teli, hosszú beszédbe fogott, s ezzel eltöltötte a hátralevő időt. Amikor besötétedett, a néptribunusok feloszlatták a népgyűlést. A katonák mind merészebbek lettek, Galba köré sereglettek, és napfelkelte előtt együttesen megszállták a Capitoliumot, mert a néptribunusok ott akarták tartani a népgyűlést.

31. A szavazás kora reggel kezdődött, az első tribunus a diadalmenet ellen szavazott, és ennek híre eljutott a nép többi részéhez és a senatushoz is. A tömeg felháborodott az Aemiliuson esett méltatlanság miatt, de hiába zúgolódott ellene; a legtekintélyesebb senatorok azonban a történteken felháborodva biztatták egymást, hogy vessenek véget a katonák féktelen szabadosságának, amely jogtalan és erőszakos cselekedetekre vezet, ha semmi nem állja útját annak, hogy Aemilius Paulust megfosszák győzelmi díjától. Keresztültörtek a tömegen, együtt felmentek a Capitoliumra, és szóltak a néptribunusoknak, hogy függesszék fel a szavazást, míg nem közlik a néppel, hogy mit akarnak. Erre abbahagyták a szavazást, és amikor csend lett, Marcus Servilius, egy consulviselt férfiú, aki huszonhárom ellenfelét ölte meg párviadalban, előlépett, s azt mondta, hogy most tudta csak meg, milyen nagy hadvezér Aemilius Paulus, amikor látja, hogy mennyire fegyelmezetlen és gonosz indulatú sereggel tudott olyan szép és nagy sikert elérni. De csodálkozik a népen is, amely annyira megbámulta az illürök és a ligurok legyőzésekor tartott diadalmenetet, és most mégis megfosztja saját magát attól a látványtól, hogy élve lássa a makedónok királyát, Alexandrosz és Philipposz dicsőségét, amint a római fegyverek foglyaként hurcolják. "Vajon nem kell-e különös dolognak tartanunk - folytatta -, hogy ti korábban, mikor a győzelemről meg nem erősített hír érkezett a városba, áldozatokat mutattatok be az isteneknek, s azért könyörögtetek hozzájuk, hogy mielőbb lássátok e hír valóra válását, most pedig, amikor hadvezéretek megérkezett az igazi győzelemmel, nemcsak az isteneket fosztjátok meg a nekik kijáró tisztelettől, de önmagatokat is az örömtől, mintha bizony félnétek saját szemetekkel látni sikereitek nagyságát vagy kímélni akarnátok az ellenség királyát. Bár még mindig jobb volna, ha az iránta érzett kíméletből, mint imperatorotok elleni gyűlölségből fosztanátok meg diadalmenetétől. De talán - folytatta - elragadott benneteket a gonosz indulat, és kifogásoljátok, hogy olyan ember merészel hadvezetésről és diadalmenetről beszélni, aki egyetlenegy sebhelyet sem visel az elpuhultságtól és a jó élettől zsíros testén s éppen előttetek, akik annyi seb árán tanultátok megítélni vezéreitek vitézségét és gyávaságát." Ezekkel a szavakkal széttárta köpenyét, és megmutatta, milyen hihetetlenül sok sebhely borítja mellét. Majd megfordult és felfedte testének olyan részét is, amelyeket nyilvánosság előtt nem éppen illedelmes dolog megmutatni, s aztán Galbához fordulva így szólt: "Te persze ezen csak nevetsz, de én büszkélkedem velük polgártársaim előtt, mert értük töltöttem éjt s napot szüntelen lóháton, s úgy kaptam ezeket a sebeket. De nosza, csak vezesd őket szavazásra, majd lemegyek innen én is, és megyek utánatok, hogy megismerjem azokat a gonoszokat és hálátlanokat, akik jobban szeretik, ha a háborúban hízelegnek, mint ha parancsolnak nekik."

32. Ez a beszéd olyan mély hatást és változást idézett elő a katonákban, hogy minden tribunus megszavazta a diadalmenetet Aemiliusnak. A diadalmenet a következőképpen ment végbe: A nép emelvényeket állított fel a lóversenytereken, amelyeket circusoknak neveznek, meg a forum körül és a városnak más részein is, ahonnan a menetet látni lehetett, és az emelvényeken fehér ruhába öltözködve foglaltak helyet. Nyitva állt minden templom is, telve koszorúkkal és füstölőedényekkel. Lictorok és közszolgák szorították vissza az összezsúfolódott és összevissza futkosó sokaságot, hogy az utcákat szabadon és tisztán tartsák. A felvonulás három napon át folyt; az első nap alig volt elegendő a kétszázötven szekéren vitt, kisebb és nagyobb méretű zsákmányolt szobrok és festmények végignézésére. A második napon vitték több szekéren a legszebb és legdrágább makedón fegyvereket. A fegyverek frissen kifényesített vas- és bronzrészei pompásan csillogtak, és bár művészi gonddal voltak elrendezve, mégis úgy tűnt fel, mintha véletlenül dobálták volna fel őket: sisakokat pajzsokra, mellvérteket lábpáncélokra, krétai kerek és thrák négyszögletes pajzsokat, tegezeket, zablákat egybekeverve, s közülük élesre fent kardok és hosszú lándzsák nyúltak ki. Mindezt a sok fegyvert lazán rakták egymásra, így menet közben egymáshoz ütődtek, és harcias, komor hangot adtak, s a legyőzött ellenség fegyvereinek megpillantása önmagában is félelmet keltő látvány volt. A fegyvereket vivő szekerek után háromezer férfi haladt, s kétszázötven edényben háromszáz talentum súlyú vert ezüstpénzt vittek; egy-egy edényt négy ember hordozott. Mások ezüstkelyheket, ivókürtöket, kupákat és csészéket vittek; ezek a nagyméretű és gazdagon vésett edények mind szép művészi látvánnyal gyönyörködtették a nézőket.

33. Harmadnap mindjárt kora reggel kürtösök vezették a menetet, de nem a menetelésnél vagy díszfelvonulásnál szokásos dallamokat fújták, hanem azt a dalt, amellyel a rómaiak a csatára lelkesítik magukat. Ezek után százhúsz aranyozott szarvú hízott ökröt vezettek, szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszítve. Az ökröket díszes hímzett kötényt viselő ifjak vezették áldozatra, utánuk gyermekek vitték az italáldozathoz szükséges ezüst- és aranyedényeket. Őket követték a vert aranypénzt vivők, ezek is, mint akik az ezüstpénzt vitték, három talentum súlyú pénzt vittek egy-egy edényben; az edények száma három híján nyolcvan volt. Azután jöttek, akik azt az áldozati aranyedényt hordozták, amelyet Aemilius drágakövekkel kirakva tíz talentum súlyú aranyból készíttetett, majd azok, akik az Antigonosz, Szeleukosz és Théraklész nevéről ismert aranyedényeket hozták, úgyszintén Perszeusz arany étkészletét. Ezeket követte egy szekér Perszeusz fegyvereivel, s rajtuk legfelül a koronája. Jöttek azután kis távolságra a király rabszolgasorra jutott gyermekei, s velük dajkáik, nevelőik és tanítóik könnyező csoportja; kitárták karjukat a nézők felé, s a gyermekeket is arra tanították, hogy kérjék és kérleljék a népet. Két fiú volt és egy leány, de fiatal koruk miatt még nem tudták felfogni szerencsétlenségük nagyságát; így még szánalmasabb volt érzéketlenségük a balsorssal szemben, úgyhogy a nézők alig figyeltek a menetben haladó Perszeuszra. A rómaiak a részvét miatt szemüket csak a zsenge korú gyermekekre függesztették, többek szeméből könnyek hulltak, s e látvány miatt örömükbe szomorúság vegyült, míg a gyermekek el nem haladtak.

34. A gyermekek és szolgakíséretük után maga Perszeusz haladt a menetben sötét színű köntösben és magas szárú makedón cipőben; látszott rajta, hogy az őt ért szerencsétlenség teljesen megzavarta, s elvette az eszét. Barátainak és udvari embereinek serege követte a fájdalomtól elgyötört arccal; könnyes szemüket állandóan Perszeuszra függesztették, s a nézőkben azt az érzést keltették, hogy csak az ő balsorsát siratják, és önmagukkal legkevésbé sem törődnek. Perszeusz elküldött Aemiliushoz, s kérte, hogy ne kelljen részt vennie a felvonuláson, hagyják ki a diadalmenetből. Aemilius azonban, mintegy gúnyból célozva gyávaságára és ragaszkodására az élethez, így szólt: "De hiszen ez, mint már előbb is, csak rajta múlik." Azt akarta ezzel kifejezni, hogy Perszeusz a szégyen helyett választhatja a halált is. Ő azonban ehhez gyáva volt; helyette holmi reményekben ringatta magát, s így az önmagától elvett zsákmány egyik részévé lett.

Sorrend szerint ezután négyszáz aranykoszorú következett, amelyeket a városok küldtek követeikkel Aemiliusnak győzelmi díj gyanánt. Utánuk Aemilius következett pompásan feldíszített diadalszekéren, az a férfiú, aki e nélkül a pompa nélkül is magára irányította volna a figyelmet; aranyszállal hímzett bíborköntöst viselt, és jobb kezében babérágat tartott. A katonák is mindnyájan babérágat tartottak kezükben, s cohorsokba és szakaszokba osztva követték vezérük diadalszekerét. Közben római szokás szerint tréfás dalokat, majd győzelmi énekeket és Aemiliust dicsőítő költeményeket énekeltek; minden szem ráirányult, mindenki lelkesedett érte, de egyetlen jó szándékú ember sem irigykedett rá. Úgy látszik, a végzet rendeléséből van olyan isteni szellem, melynek az a dolga, hogy a nagy és mértéken felüli jó szerencsének határt szabjon, és úgy keverje az emberi életet, hogy soha ne maradjon elegyítetlenül és tisztán a bajoktól, mert mint Homérosz mondja, azok sora megy legjobban, akiknek jóra is meg rosszra is fordul a szerencséjük.

35. Aemiliusnak négy fia volt, akik közül kettőt, mint már említettem is, a Scipio és a Fabius család örökbe fogadott. Második feleségétől született két kiskorú fia az ő házában nevelkedett. Ezek közül az egyik Aemilius diadalmenete előtt öt nappal halt meg tizennégy éves, majd a másik három nappal utána tizenkét éves korában. Egyetlen római sem volt, aki ne lett volna részvéttel Aemilius iránt, és ne borzadt volna meg a sors kegyetlenségén, hogy kíméletlenül gyászba borította azt a házat, amelyet lelkesedés, öröm s áldozatok töltöttek meg, és amely sírást, könnyeket vegyített a győzelmi énekekbe és diadalünnepekbe.

36. De Aemilius abban a helyes meggyőződésben, hogy az embereknek vitézségre és bátorságra nemcsak a fegyverek és a lándzsák ellen van szüksége, hanem a sors minden csapása ellen is, pillanatnyi helyzetének szomorú alakulását olyan bölcsen rendezte el és hozta egyensúlyba, hogy egyéni gyásza feloldódott a közösség jó szerencséjében, s a baj győzelmének sem nagyságát nem kisebbítette, sem fényét nem homályosította el. Így aztán, amint már említettük, alighogy eltemette idősebbik fiát, nyomban utána megtartotta diadalmenetét; majd amikor a diadalmenet után másik fia is meghalt, gyűlésbe hívta a római népet, és olyan emberként intézett hozzá beszédet, mint aki nem szorul vigasztalásra, sőt ő vigasztalja meg a gyásza miatt megszomorodott polgárokat. Azt mondotta, hogy ő emberi dolgoktól soha nem félt, de az isteni adományok közül mindig remegve gondolt a sors állhatatlanságára és változandóságára, különösen a háborúban, amikor a szerencse mint kedvező szél vitte előre vállalkozásait, szüntelenül várt valami változást és ügyei rosszra fordulását. "Egyetlen nap alatt keltem át az Ión-tengeren Brundisiumból Kerkürába - mondotta -, innen ötödik nap már Delphoiba érkeztem, áldozatot mutattam be az istennek, majd újabb öt nappal később átvettem a hadsereget Makedoniában, elvégeztem a szokásos tisztító szertartásokat, és további tizenöt nap alatt dicsőségesen be is fejeztem a háborút. De hiába folytak dolgaim szerencsésen, mégsem bíztam a sorsban, bár teljes biztonságban voltam, és az ellenség részéről semmi veszély nem fenyegetett; főként a tengeri átkelésnél féltem a sors változandóságától, mert oly sok siker után nagy és győztes hadsereget, zsákmányt és foglyul ejtett királyokat hoztam magammal. De jó szerencsével hazaérkeztem hozzátok, és a várost örvendezve, lelkesen és áldozatok bemutatása közben találtam. Gyanakvásom a szerencsével szemben ekkor sem szűnt meg, mert tudtam, hogy a sors az embereknek semmi nagy kegyet nem ad őszintén, bosszúállás nélkül. Lelkem, amely ettől a félelemtől szorongott és aggódott a város jövőjéért, mindaddig meg nem nyugodott, míg le nem zúdult családomra az a borzasztó szerencsétlenség, hogy éppen ezekben az örvendezésnek szentelt napokban kellett két derék fiamat, akik egyedüli örököseim voltak, egymás után sírjukba helyeznem. Most, hogy már nem fenyegetnek veszélyek, bízom és hiszek benne, hogy szerencsétek zavartalan és állandó marad, mert a sors rám éppen eléggé kegyetlenül lesújtott azzal a veszteséggel, amellyel megbosszulta sikereimet. Az emberi esendőség példájaként láthatjátok a diadalmenetben bevonuló győztest csakúgy, mint a legyőzöttet, azzal a különbséggel, hogy a legyőzött Perszeusznak életben maradtak gyermekei, a győztes Aemilius viszont elveszítette az övéit."

37. Mondják, hogy Aemilius a néphez ilyen magasztos és fennkölt beszédet intézett, amely csalárdságot nem ismerő, őszinte szelleméből fakadt. Aemilius szíve megesett Perszeusz sorsának forgandóságán, és mindenképpen segíteni kívánt rajta, de mást nem tehetett, mint hogy elszállíttatta börtönéből, amelyet a rómaiak carcer-nak neveztek, tiszta szállásra, ahol emberséges bánásmódban részesítették, és őrizet alatt tartották. A legtöbb történetíró tudomása szerint itt vetett véget éhhalállal életének; egyesek azonban úgy tudják, hogy életét egészen szokatlan és különös módon fejezte be. Az őrizetére rendelt katonákat valamivel megsértette, amiért ezek megharagudtak rá, s mivel másként nem bánthatták, és kárt nem tehettek benne, nem hagyták aludni; állandóan szemmel tartották, és mihelyt álom jött a szemére, azonnal felébresztették, és minden módon ébren tartották, míg aztán ezzel annyira kimerítették, hogy belehalt. Gyermekei közül is meghalt kettő; a harmadik, Alexandrosz jól értett a fafaragáshoz és az ötvösséghez, azonkívül jól megtanult latinul írni és olvasni is, írnoki munkát vállalt, és ezt a hivatását kedvvel és hozzáértéssel végezte.

38. Aemiliust sikeres makedoniai hadjárataiért határtalan hálával vette körül a nép, mivel olyan nagy összegeket adott át az államkincstárnak, hogy a népnek nem kellett adót fizetnie Hirtius és Pansa idejéig, akik Antonius és Caesar első háborúja idején voltak consulok.

Aemilius esetében különös és figyelemre méltó körülménynek kell tekintenünk azt is, hogy bár a nép igen csodálta és tisztelte, megmaradt az arisztokrácia pártján, és soha semmit nem tett vagy mondott olyan céllal, hogy a tömegek kegyét megnyerje. Politikai ügyekben mindig a legbefolyásosabb, vezető helyet betöltő polgárok oldalára állt. A későbbi időben Appius ezt vetette Scipio Africanus szemére. Ők ketten voltak akkor a legnagyobb emberek a városban, és egyszerre pályáztak a censori tisztségre. Appius jelöltségét a senatus és az arisztokraták támogatták, mert az Appiusok hagyományosan mindig az ő pártjukhoz tartoztak, Scipio pedig, bár nagy ember volt, mindig felhasználta a nép kegyét és megbecsülését. Appius egy alkalommal látta Scipiót, amint oldalán olyan alacsony származású emberekkel és felszabadított rabszolgákkal ment le a forumra, akik folyton a forumon voltak és jól értettek hozzá, hogy felizgassák a tömeget, s erőszakos, hangos korteskedésükkel mindent keresztülvittek; Appius ekkor így kiáltott fel: "Ó, Aemilius Paulus, sírhatsz a föld alatt, ha megtudod, hogy fiadat, Aemilius, a vásári kikiáltó és Licinius Philonicus kíséri a censorságra." De Scipio azért élvezte a nép jóakaratát, mert a legtöbb dologban növelte a hatalmát; Aemiliust, noha az arisztokrácia pártjához tartozott, a tömegek nem kevésbé kedvelték, mint azt, aki hízelgett nekik és a kegyüket kereste, és ezt azzal is nyilvánvalóvá tették, hogy egyéb tisztségeken kívül ráruházták a censorságot is, amely minden tisztség közt a legnagyobb megtiszteltetéssel és befolyással jár, különösen mert a censorok hivatali kötelessége az emberek életének és magaviseletének nyilvános megbírálása is. A censoroknak ugyanis hatásköréhez tartozott, hogy közbotránkozást okozó viselkedésért a senatusból bármelyik senatort kizárják, viszont a senatus vezetőjévé nevezzék ki a legkiválóbb senatort; ezenkívül a censorok a lovagrend bármelyik fiatal tagját megszégyeníthették erkölcstelen életmódja miatt azzal, hogy megfosztották lovuktól. Végül ők végezték a vagyonbecslést és állították össze a polgárok névsorát. Aemilius censorsága idején a névsoron 337 452 polgár neve szerepelt; a senatus vezetőjévé Marcus Aemilius Lepidust nevezte ki, aki ezt a tisztséget már negyedízben töltötte be; a senatusnak három, egyébként ismeretlen nevű tagját zárta ki, s a lovagrend felülvizsgálatánál ő is és censortársa, Marcus Philippus is hasonló mérséklettel járt el.

39. Miután hivatalának legtöbb fontos ügyét elvégezte, súlyosan megbetegedett; idővel túljutott az életveszélyen, de állapota lassan és nehezen javult. Orvosai tanácsára hajóra ült, és elutazott a dél-itáliai Eleába; hosszabb időt töltött tengerparti villákban, és élvezte a teljes nyugalmat. Idővel a rómaiak nem tudtak meglenni nélküle, s a színházakban gyakran kifejezték óhajukat, hogy minél előbb láthassák. Mivel valami áldozati szertartáson jelen kellett lennie, és úgy látszott, hogy egészségi állapota is kellőképpen megjavult, felutazott Rómába. Az áldozati szertartást más papokkal együtt elvégezte, s közben a nép örvendezve sereglett össze körülötte, majd másnap ismét áldozott az isteneknek felgyógyulásáért. Mikor, amint már említettem, az áldozati szertartást gondosan elvégezte, hazament, lefeküdt, s mielőtt bármi változást észrevett volna, elvesztette eszméletét, és harmadnap meghalt, miután kiélvezte az életnek mindazokat a javait, amelyek az emberi boldogsághoz szükségesek. Temetési szertartását csodálatra méltó pompával végezték el, s erényét a legszebb és legdicsőbb végtisztességadással becsülték meg, de ezt nem arany és elefántcsont s nem is más drága és fényűző gyászpompa tette, hanem az iránta érzett jóakarat és tisztelet, s a hála, nemcsak polgártársai, hanem még egykori ellenségei részéről is. Mert a Rómában tartózkodó hispaniaiak, ligurok és makedónok közül az izmosabb fiatalemberek felváltva vállukra emelték és úgy vitték a koporsóba tett holttestét, az idősebbek pedig a koporsó után mentek, Aemiliust hazájuk jótevőjének és megmentőjének nevezték, mert nemcsak országuk meghódításakor bánt mindnyájukkal szelíden és emberségesen, hanem életük későbbi folyása alatt is mindig jót tett velük, és úgy törődött velük, mint barátaival és rokonaival.

Hátrahagyott vagyona alig érte el a háromszázhetvenezer drakhmát. Örököseinek két fiát tette meg, de az ifjabb Scipio, aki örökbefogadás útján a sokkal gazdagabb Scipio Africanus családjába került, az egész örökséget átengedte fivérének. Tudomásom szerint ilyen volt Aemilius Paulus élete.

TIMOLEÓN^[42]

1. Szürakuszai ügyei Timoleón hadjárata előtt a következőképpen álltak: Diónt a zsarnok Dionüsziosz elűzetése után álnok módon azonnal megölték, erre pártviszály tört ki azok között, akik Diónnal együtt a szürakuszaiakat felszabadították. A város az egyik zsarnokot felcserélte a másikkal, és a sok csapás következtében kis híján elnéptelenedett, Szicília többi része pedig a háborúk miatt pusztult el és vált lakatlanná. A legtöbb város barbárok és zsold nélküli katonák hatalmába került, s ezek szívesen látták az uralkodóházak állandó változását. Dionüsziosz száműzetése tizedik évében zsoldosokat szedett össze, elűzte a szürakuszaiak akkori uralkodóját, Nüszaioszt, újra megszerezte a hatalmat és visszaállította zsarnoki uralmát; és ahogy váratlanul veszítette el annak idején egy csekély haderő beavatkozása miatt minden idők legnagyobb zsarnoki uralmát, most szegény sorsú száműzött létére még váratlanabbul ura lett ismét azoknak, akik elkergették. A szürakuszaiak egy része a városban maradt, és a zsarnokot szolgálta, aki azelőtt sem volt valami emberséges, de most az elszenvedett szerencsétlenség hatása alatt teljesen elvadult; a legkülönbek és legelőkelőbbek Leontinoi uralkodójához, Hiketészhez fordultak, rábízták magukat és vezérükké választották a háborúra, nem mintha különb lett volna, mint a többi jól ismert zsarnok, de nem volt más menekvésük, s bíztak benne, mert szürakuszai származású volt, és hatalma birtokában szembe tudott szállni a zsarnokkal.

2. Közben a karthágóiak nagy hajóhaddal megjelentek Szicíliában, és be akartak avatkozni a sziget ügyeibe. A szicíliaiak rémületükben elhatározták, hogy követséget küldenek Görögországba, és segítséget kérnek a korinthosziaktól, nemcsak mert rokoni kapcsolatok fűzték őket hozzájuk, és nem is csak azért, mert már több ízben jót tettek velük, hanem általában is azt tapasztalták, hogy Korinthosz mindig szabadságszerető volt, gyűlölte a zsarnokságot, s több, igen nagy háborút viselt, nem kapzsiságból, nem is saját hatalmának növelése végett, hanem a görögök szabadságáért. Hiketész a ráruházott fővezérséget nem a szürakuszaiak felszabadítása, hanem leigázása eszközének tekintette, s titokban tárgyalásokba kezdett a karthágóiakkal; nyíltan azonban helyeselte a szürakuszaiak szándékát, s velük együtt ő is küldött követeket a Peloponnészoszra, nem mintha azt óhajtotta volna, hogy onnan segítség érkezzék, hanem azt remélte, hogy ha a korinthosziak (mivel a görögországi nyugtalanság és zavaros viszonyok lekötötték őket) megtagadják a segítséget, ami valószínűnek látszott, a karthágóiak még könnyebben magukhoz ragadhatják a hatalmat, s aztán felhasználhatja őket mint szövetségeseket és fegyvertársakat a szürakuszaiak vagy zsarnokuk ellen, ami kisvártatva be is következett.

3. Amikor a követek megérkeztek, a korinthosziak, akik mindig törődni szoktak gyarmatvárosaikkal, különösen pedig Szürakuszaival, és szerencsére semmi zavar nem kötötte le őket Hellaszban, hanem békében és nyugalomban éltek, elhatározták, hogy kész örömmel megadják a kért segítséget. Vezért kerestek, s a főtisztviselők összeírták és ajánlották azokat, akik ki akartak tűnni a városban, de ekkor a nép köréből felállt valaki, és név szerint ajánlotta Timoleónt, Timodémosz fiát, aki azonban visszavonult a közügyektől, nem várta a megbízást, s nem is volt szándékában hivatalt vállalni. De mintha valami isten sugalmazta volna ezt a gondolatot annak az embernek, olyan nagy volt a szerencse jóindulata, amely a kiváló férfi megválasztását rögtön fényessé tette és további cselekedeteit is erényét ékesítő sikerrel kísérte.

Timoleón szülei előkelő származású korinthosziak voltak; apja Timodémosz és anyja Démariszté. Hazáját szerető, nyájas természetű ember volt, gyűlölte a zsarnokokat és az aljas embereket. Jellemének sajátosságai akképpen alakultak szép összhangban, hogy a háború dolgaiban ifjúkorában nagy éleselméjűséget, öregségében pedig bátorságot tanúsított. Bátyja, Timophanész semmiben sem hasonlított hozzá, önfejű ember volt, s megrontotta az egyeduralomra törekvés szenvedélye, amelyet hitvány barátai és a folyton körülötte levő idegen zsoldosok oltottak belé; egyébként abban a hírben állt, hogy indulatos természetű, és a harcban a veszélyeket keresi. Harciasságával és vállalkozó szellemével megnyerte magának polgártársait, s ezért ismételten megbízták a főparancsnoksággal. Ebben Timoleón is segített neki, részben azzal, hogy fogyatékosságait mindenáron eltitkolta, vagy legalábbis jelentékteleneknek tüntette fel, másrészt azzal, hogy kiemelte és érvényre juttatta természetének jó tulajdonságait.

4. Abban a csatában, amelyet a korinthosziak az argosziakkal és a kleónaiakkal vívtak, Timoleón a hoplitészek soraiban harcolt, Timophanész pedig a lovasságot vezette. Timophanész élete ekkor nagy veszélyben forgott: lova ugyanis megsebesült, ledobta hátáról, úgyhogy az ellenség sorai közé esett; társai közül a legtöbben megijedtek és szétszaladtak, az a néhány pedig, aki mellette maradt, túlerővel állt szemben és csak nagy nehézséggel tartott ki. Mikor Timoleón látta, hogy mi történt, futva sietett segítségére, s pajzsát a földön fekvő Timophanész fölé tartván, saját testével és fegyverzetével fogta fel a dárdákat és a kardcsapásokat, majd nagy nehezen elűzte az ellenséget, és megmentette bátyját.

Mivel a korinthosziak féltek tőle, hogy városukat, mint már korábban is, szövetségeseik árulása miatt elveszítik, határozatilag kimondták, hogy négyszáz idegen zsoldost fogadnak. Ezek vezérévé Timophanészt választották, aki a becsület és az igazság követelményeit megcsúfolva azon mesterkedett, hogy hatalmába kerítse a várost, a vezető polgárok közül többeket bírói ítélet nélkül kivégeztetett, és önhatalmúlag zsarnokká nyilvánította magát. Nagyon bántotta ez Timoleónt, aki saját szerencsétlenségének tekintette bátyja gonoszságát; ezért megkísérelte, hogy beszéljen vele, és rávegye, hogy tegyen le őrjöngő és szerencsétlen hatalomvágyáról, s találja meg a módját, hogy polgártársai ellen elkövetett hibáit jóvátegye. Amikor Timophanész ezt megvetőleg elutasította, Timoleón maga mellé vette egyik rokonukat, Aiszkhüloszt, Timophanész feleségének fivérét és egy jós barátját, akit Theopomposz és Ephorosz Szatürosznak, Timaiosz pedig Orthagorasznak nevez, s néhány nappal később ismét felkereste bátyját. Hármasban körülvették és kérlelték, hallgasson a józan szóra, és változtassa meg magaviseletét. Timophanész eleinte kinevette őket, majd haragra gerjedt és magából kikelve nekik támadt; ekkor Timoleón egy kissé hátrahúzódott, s fejét betakarva könnyekre fakadt, a másik kettő pedig kardot rántott, és gyorsan végzett vele.

5. Mikor ennek a tettnek híre ment, Korinthosz legkiválóbb polgárai magasztalták Timoleónnak a gonoszságot gyűlölő, fennkölt szellemét, hogy bár derék és családját szerető férfi, mégis a hazát, a becsületet és az igazságot fontosabbnak tartja egyéni érdekeinél és családjánál, és megölte bátyját, aki hazája jólétére és szabadságára tört, pedig akkor, mikor bátran küzdött hazájáért, megmentette. Akik nem tudtak élni a demokráciában és hozzászoktak, hogy a hatalmon levőknek hízelegjenek, azt színlelték, hogy örülnek a zsarnok halálának, de szidalmazták Timoleónt, mint aki kegyetlen és megvetést érdemlő bűnt követett el, s ezzel a kétségbeesésbe kergették. Midőn megtudta, hogy anyja is haragszik, s borzasztó szitkokat és átkokat szórt rá, elment hozzá, hogy megvigasztalja, de ő színét sem kívánta látni és bezárta előtte háza ajtaját. Timoleónt ez teljesen lesújtotta, s annyira megzavarta elméjét, hogy éhhalállal akart öngyilkosságot elkövetni, de barátai nem hagyták magára, s addig kérték és kényszerítették mindenféle módon, míg végre beleegyezett, hogy mindenkitől távol, magányosan éljen. Lemondott mindenféle közszereplésről és eleinte a várost is elkerülte, s az ország legelhagyatottabb helyein bolyongott.

6. Mennyire igaz, hogy azok az elhatározások, amelyek nem a tiszta észből és a bölcseletből merítenek erőt és szilárdságot az élet dolgaiban, könnyen ingataggá, sőt semmissé válnak bármely dicséret vagy gáncs következtében, mert nincsenek saját indokaik. Nyilvánvaló az is, hogy nem elég, ha valamely tett szép és igazságos, hanem elhatározásunknak is szilárdnak és változhatatlannak kell lennie, hogy így érett megfontolás alapján cselekedjünk, de semmiképpen sem úgy, mint az ínyencek, akik falánk módon esnek neki kedvenc falatjaiknak, hogy azután megtöltekezvén velük, hamarosan undor fogja el őket. Ne csüggedjünk el tehát merő gyengeségből végrehajtott tetteinken, ha azok szépségéről alkotott elképzelésünk elhalványul bennünk. A megbánás rúttá teszi még a szép tettet is, a meggyőződésen és belátáson alapuló elhatározás viszont még akkor sem változik meg, ha tetteinket nem is kíséri siker. Így történt ez az athéni Phókiónnal is, aki ellenezte Leószthenész cselekedeteit, s amikor ez sikert aratott, és Phókión látta, hogy az athéniak áldozatot mutattak be, és nagyban dicsekedtek a győzelemmel, azt mondta, hogy bár ő is óhajtotta volna, hogy mindezt maga vigye véghez, kitartott adott tanácsa mellett. Még meggyőzőbb erővel tűnt ez ki a lokriszi Ariszteidész, Platón barátja esetében; amikor ugyanis az idősebb Dionüsziosz feleségül kérte egyik leányát, Ariszteidész azt mondta leányának, hogy szívesebben látná halottnak, mint egy zsarnok feleségének. Midőn aztán nem sok idő elteltével Dionüsziosz megölette Ariszteidész gyermekeit, és sértő hangon kérdezte tőle, hogy vajon még mindig ugyanúgy gondolkodik-e leánya férjhez adásáról, Ariszteidész azt felelte, hogy bár mélyen lesújtja, ami vele történt, de nem bánta meg, amit mondott. Az ilyen kijelentések bizonyára nagyobb és tökéletesebb erény megnyilvánulásai.

7. Timoleón szenvedése tette miatt, akár mert bánkódott fivére halálán, akár mert szégyellte magát anyja előtt, annyira megtörte és lesújtotta egész lelkét, hogy csaknem húsz esztendőn át semmi jelentékeny vagy politikai jellegű vállalkozásban nem vett részt. Mikor tehát most vezérré választották, s a nép ezt feltűnő lelkesedéssel fogadta, és kézfeltartással megszavazta, felállt szólásra Télekleidész, a városnak akkor legbefolyásosabb és legtekintélyesebb polgára, és felszólította Timoleónt, hogy megbízatását mint derék és nemes férfiú hajtsa végre. "Mert ha vitézül harcolsz - így szólt -, zsarnokölőnek fogunk tartani, de ha rosszul, testvérgyilkosnak."

Mialatt Timoleón készülődött az elhajózásra, és összeszedte a harcosokat, levél érkezett Korinthoszba Hiketésztől, amely világos bizonyíték volt megváltozott gondolkodásmódjára és árulására, mert alighogy leküldte követeit Korinthoszba, máris nyíltan átállt a karthágóiakhoz, s velük együtt azon fáradozott, hogy kiűzze Dionüszioszt Szürakuszaiból, és ő legyen a zsarnok. De mert attól félt, hogy ha Korinthoszból előbb érkezik meg a haderő és a hadvezér, terve meghiúsul, a korinthosziakhoz küldött levelében azt is írta, hogy vállalkozásukra nincs semmi szükség, csak pénzbe kerülne, ha Szicíliába hajóznának, s veszéllyel is járna, különösen, mert a karthágóiak ellenzik, és máris sok hajóval várnak hajóhadukra; késlekedésük miatt ugyanis kénytelen volt szövetségre lépni velük a zsarnok ellen. Amikor ezt a levelet felolvasták, a korinthosziak közül még azok is mind haragra lobbantak Hiketész ellen, akik előzőleg lanyhán viselkedtek a hadjárat kérdésében, s valamennyien lelkesen támogatták Timoleónt, és segítettek neki felszerelni a hajóhadat.

8. Mikor a hajók már készen álltak és a katonákat ellátták mindennel, amire szükségük volt, Perszephoné papnői álmukban látni vélték, hogy az istennők^[43] valamilyen utazásra készülődnek, s azt mondták, hogy ők is el akarnak hajózni Timoleónnal Szicíliába. Ezért a korinthosziak felszereltek egy szent háromevezősoros hajót, s a két istennőről nevezték el. Timoleón maga Delphoiba utazott, hogy áldozatot mutasson be az istennek, s amikor leszállt a jóshelyre, csoda történt, mert a felfüggesztett fogadalmi ajándékokról libegve leszállt egy szalag, amelyre koszorúk és Niké-alakok voltak ráhímezve, s egyenesen Timoleón fején állapodott meg, mintha az isten maga küldené a felkoszorúzott Timoleónt a hadjáratra.

Timoleón ekkor hét korinthoszi és két kerkürai hajóval meg egy tizedikkel, amelyet a leukasziak szereltek fel, tengerre szállt. Éjszaka, mikor a hajók kiértek a nyílt tengerre, és kedvező széllel vitorláztak, úgy látszott, mintha az égbolt Timoleón hajója felett hirtelen szétnyílnék, s a nyíláson át bőséges, tisztán látható láng tört elő. A lángokból olyan fáklya emelkedett ki, amilyent a misztériumoknál szoktak használni, és egyenes irányban haladt Itáliának azon része felé, ahova a kormányosok irányították hajójukat, majd pedig eltűnt. A jósok kijelentették, hogy ez a látomás megerősíti a papnők álmát, és az istennők azért mutatták az égi fényt, mert ők is részt vesznek a hadjáraton. Szicília valóban Perszephonénak van szentelve, mert a mitológiai történet szerint itt történt Perszephoné elrablása, aki nászajándékul^[44] kapta a szigetet.

9. Az istennőktől küldött csodajel felbátorította hát a hajóhadat; gyorsan átkeltek a tengeren és eljutottak az itáliai partokig. De a Szicíliából érkező hírek nagyon nyugtalanították Timoleónt, és katonáit is elkedvetlenítették; Hiketész legyőzte Dionüszioszt, Szürakuszai legnagyobb részét elfoglalta, a zsarnokot pedig, beszorítván a fellegvárba és a Sziget néven ismert városrészbe, ostrom alá fogta és körülsáncolta. Ugyanakkor megparancsolta a karthágóiaknak, legyen rá gondjuk, hogy Timoleón ne szállhasson partra Szicíliában, ha ugyanis ebben megakadályozzák, a szigetet háborítatlanul feloszthatják maguk között. Így aztán a karthágóiak húsz háromevezősorost küldtek Rhégionba; ezeken a hajókon utaztak Hiketész követei is, akik ilyen értelmű utasítást vittek tőle Timoleónhoz, ravasz kifogásokkal és ürügyekkel megtoldva, amelyek mögött aljas szándékok húzódtak meg. A követek ugyanis azt ajánlották Timoleónnak, hogy ha akar, menjen Hiketészhez mint tanácsosa, és vegyen részt minden sikerében, de hajóit és katonáit küldje vissza Korinthoszba, mert a háború úgyszólván már be is fejeződött; a karthágóiak különben is el vannak szánva rá, hogy megakadályozzák átkelését a szigetre, és ha ezt erőszakolná, készek fegyveresen szembeszállni vele. Amikor tehát a korinthosziak kikötöttek Rhégionban, és találkoztak a követekkel, s ugyanakkor meglátták a közelben horgonyzó karthágóiakat, felháborodtak az aljas eljáráson; haragjuk teljes mértékben Hiketész ellen fordult, és aggódtak a szicíliaiakért. Tisztán látták ugyanis, hogy a szerencsétlenek Hiketész árulásának és a karthágóiaknak, a zsarnok támaszainak áldozatává és zsákmányává lettek. Lehetetlennek látszott ugyanis, hogy Timoleón legyőzze a kétszeres fölényben levő barbár hajókat és Hiketész haderejét, amelynek a vezetését át akarta venni.

10. Timoleón ennek ellenére barátságos hangulatban tárgyalt a követekkel és a karthágói vezérekkel, s kijelentette, hogy kész kívánságaikat teljesíteni (ugyan mit is ért volna vele, hogy ellenkezik velük?), de mielőtt eltávozik, szeretné, ha az egész kérdést megvitatnák egy görög és mindkét fél iránt barátságos érzülettel viseltető város, Rhégion népének jelenlétében. Ez fontos neki személyes biztonsága miatt, de ők is szilárdabbul megmaradhatnak a szürakuszaiaknak tett ígéreteik mellett, ha megállapodásaiknak egy nép lesz a tanúja. Timoleón ilyen ürüggyel szándékozott őket félrevezetni, hogy kimesterkedje az átkelést Szicíliába, s ebben segítségére voltak a rhégioni vezetők is, akik mindnyájan óhajtották, hogy a szicíliaiak ügyeinek irányítása a korinthosziak kezébe kerüljön, és féltek a barbár szomszédságtól. Népgyűlést hívtak össze tehát, és bezáratták a város kapuit, hogy a polgárság más ügyekkel ne foglalkozzon, majd felmenvén a szószékre, hosszú beszédeket tartottak; egyik szónok a másik után fejtegette ugyanazokat az érveket vég nélkül és részletesen, csak hogy mindenképpen húzzák az időt, míg a korinthoszi háromevezősoros hajók tengerre nem szállnak, s a karthágóiakat gyanú nélkül vissza nem tartják a népgyűlésben; Timoleón is jelen volt, s úgy látszott, mintha ő is fel akarna szólalni a népgyűlésen. Közben valaki titokban jelentette neki, hogy minden hajó útra kelt az övé kivételével, amely már csak reá vár; erre átosont a tömegen, s távozását a szószék körül összesereglett rhégioniak is igyekeztek észre nem vehetővé tenni, majd lesietett a tengerpartra és gyorsan elhajózott. A korinthosziak Szicíliában, Tauromenionban kötöttek ki, ahová már korábban is meghívta, és most szívélyesen fogadta őket Andromakhosz, a város ura és uralkodója, Timaiosz történetíró apja, aki a legnagyobb hatalmú önkényúr volt abban az időben Szicíliában; a törvény és igazság szellemében uralkodott a város lakóin, s magát mindig a zsarnokság nyílt és engesztelhetetlen ellenségének tüntette fel. Városát felajánlotta Timoleónnak katonai támaszpontul, s rábírta polgártársait, hogy együtt harcoljanak a korinthosziakkal, és közösen szabadítsák fel Szicíliát.

11. A karthágóiak Rhégionban, Timoleón elhajózása és a népgyűlés szétoszlása után, dühösek voltak, hogy rászedték őket, de a rhégioniak jól mulattak, hogy föniciaiak^[45] panaszkodnak arról, hogy becsapták őket. De azért a karthágóiak egy háromevezősoros hajóval követet küldtek Tauromenionba, a követ hosszasan tárgyalt Andromakhosszal, s megvető hangon, barbár módon megfenyegette, ha el nem űzi a legrövidebb idő alatt a korinthosziakat; a végén kitárt tenyerét mutatta, majd lefelé fordította, s azzal fenyegetőzött, hogy így bánik el a várossal is. Andromakhosz kinevette, és feleletül ő is kitárta a tenyerét, majd lefelé fordította, s ráripakodott, hogy kotródjék el, ha nem akarja, hogy a hajójával ugyanez történjék.

Hiketész megijedt, amikor értesült róla, hogy Timoleón átkelt Szicíliába, és minél több hajót kért a karthágóiaktól. A szürakuszaiak teljesen elveszettnek hitték megmenekülésük ügyét, amikor látták, hogy kikötőjük a karthágóiak hatalmába került, városuk Hiketészé, s a fellegvárban még mindig Dionüsziosz az úr, Timoleón viszont csak jelentéktelen haderővel rendelkezik, és Szicília legszélén halványuló reménnyel egy apró városkába kapaszkodik, mert hiszen csak ezer harcosa volt, s azok számára sem rendelkezett elegendő élelmiszerrel. A városok nem bíztak benne, elég volt a saját nyomorúságuk, s haragudtak minden hadvezérre, főként a hitszegő Kallipposzra és Pharaxra; ezek közül az egyik athéni, a másik spártai volt, s mindketten azt bizonygatták, hogy a szabadság visszaállítása és a zsarnokság megszüntetése végett jöttek, de csak azt mutatták meg, hogy Szicíliában a zsarnokság alatti nyomorúság valóságos aranykorszak volt, s hogy szemmel láthatólag sokkal boldogabb sors jutott osztályrészül azoknak, akik a szolgaságban vesztek oda, mint azoknak, akik megérték a szabadságot.

12. A szicíliaiak tehát, mivel semmi jobbat nem vártak a korinthosziak hadvezérétől, sőt meg voltak róla győződve, hogy ismét csak szép reménységekkel, kecsegtető ígéretekkel csalja és vezeti félre őket, s valójában azért jött hozzájuk, hogy rávegye őket régi uraiknak újjal való felcserélésére, gyanakvással fogadták, és az adranumiak kivételével visszautasították a korinthosziak felhívásait. Ez a kisváros a Szicíliában nagy tiszteletben tartott Adranum istenségnek volt szentelve. A lakosok két pártra oszoltak; egyik részük Hiketészt és a karthágóiakat, a másik fél Timoleónt hívta a városba. Mindketten sietve tettek eleget a meghívásnak, és véletlenül egyszerre érkeztek meg. De Hiketész ötezer katonával jött, Timoleónnak viszont összesen ezerkétszáz embere volt; ezeket az Adranosztól háromszáznegyven sztadionnyira fekvő Tauromenionból hozta magával. Első nap csak kisebb részét tette meg az útnak, és megpihent. Másnap erőltetett menetben vonult tovább, nehezen járható vidéken haladt át, és már lemenőben volt a nap, amikor meghallotta, hogy Hiketész éppen akkor érkezett meg a városkához, és tábort készült ütni. A csapatparancsnokok és a századosok éppen megállították az első sorokat, hogy élelmet osszanak ki a katonáknak, s pihenőt adjanak nekik, mert így majd szívesebben harcolnak. Timoleón azonban sorra járta és kérte őket, hogy ezt ne tegyék, hanem vonuljanak tovább, és üssenek rajta minél gyorsabban az ellenségen, mert még biztosan rendetlenül találják Hiketész seregét, a katonák nyilván az út fáradalmait pihenik ki, vagy sátraikat ütik fel, vagy pedig vacsorakészítéssel vannak elfoglalva. Ahogy ezt elmondta, már vette is pajzsát, élükre állt, és vezette őket, mint aki biztos a győzelemben. A katonák lelkesen követték; ekkor nem egészen harmincsztadionnyira voltak az ellenségtől. Mihelyt ezt a távolságot megtették, nyomban rájuk rohantak, azok megzavarodtak, és azonnal futásnak eredtek, mihelyt észrevették, hogy megtámadták őket. Így alig háromszázan estek el, de kétszer annyian fogságba kerültek, és táboruk is a korinthosziak kezére jutott. Az adranumiak kinyitották városuk kapuit, és csatlakoztak Timoleónhoz, majd félelemmel vegyes csodálattal mondták el, hogy a csata kezdetén a templom szentélyének ajtajai maguktól kinyíltak, és látták, amint az isten lándzsájának hegyét rázta, arcát pedig sűrű izzadság borította.

13. Mindez, úgy látszik, nemcsak az akkori győzelmet jelezte előre, hanem az ezután történendő eseményeket is, amelyeknek ez a küzdelem csak szerencsés kezdetét jelentette, mert a városok hamarosan követeket küldtek Timoleónhoz, és bejelentették csatlakozásukat, s Mamerkosz, Katana türannosza, egy harcias és dúsgazdag férfi is ajánlkozott, hogy szövetségre lép vele, de ami legfontosabb, maga Dionüsziosz, aki lemondott reményeiről, és kis híján feladta a fellegvárat, s aki Hiketészt megvetette szégyenletes veresége miatt, Timoleónt pedig csodálta, követeket küldött hozzá és a korinthosziakhoz, hogy átadja nekik magát és a fellegvárat. Timoleón örült a nem várt szerencsének, s a korinthoszi Eukleidészt és Télemakhoszt küldte a fellegvárba négyszáz katonával, de nem egyszerre mindnyájukat és nem is nyíltan, ami lehetetlen lett volna, mert az ellenség zár alatt tartotta a kikötőt, hanem titokban és kisebb csoportokban. A katonák birtokba vették a fellegvárat, s a türannosz palotáját a benne levő felszereléssel és hadianyaggal együtt; sok ló, mindenféle hadigépezet és sok lövedék volt itt, azonkívül hetvenezer fegyver régóta elraktározva. Dionüsziosznak volt ezenkívül kétezer katonája is; ezeket és a hadifelszerelést mind átadta Timoleónnak, ő maga pedig kincseivel és néhány barátjával Hiketész tudta nélkül elhajózott, Timoleón táborába kísérték - ahol első alkalommal mutatkozott magánemberként s igen alázatosan -, majd egyetlen hajón és kevés pénzzel Korinthoszba küldték. Dionüsziosz beleszületett a leghatalmasabb és legnagyobb türanniszba, amely valaha is volt, tíz éven át fenntartotta, aztán még újabb tizenkét esztendeig Dión hadjárata után, háborúk és küzdelmek viszontagságai közben. De zsarnoki kegyetlenségeit felülmúlták szenvedései: látta fiatalon elpusztuló fiainak halálát és leányainak meggyalázását; feleségének pedig, aki nővére is volt, el kellett szenvednie az ellenséges katonák aljas kéjvágyát, majd pedig gyermekeivel együtt legyilkolták, és holttestüket a tengerbe dobták. Ezeket a dolgokat részletesen leírtam Dión életrajzában.

14. Mikor Dionüsziosz megérkezett Korinthoszba, egyetlen görög sem volt, aki ne vágyott volna rá, hogy lássa vagy beszéljen vele. Némelyek gyűlöletből örültek szerencsétlenségének, s szívesen gyűltek köréje, hogy mintegy lábbal tiporják azt az embert, akit a végzet már úgyis a földre sújtott; mások, akikben sorsának változása részvétet keltett, az ő esetében is azoknak a rejtett és isteni okoknak hatalmát látták, amely a gyenge halandók sorsában érvényesül. Mert abban a korban sem a természet, sem a művészet nem hozott létre semmi olyat, amit össze lehetett volna hasonlítani a végzetnek ezzel a művével: hogy aki kevéssel előbb még Szicília türannosza volt, Korinthoszban halasboltokban töltse idejét, illatszer-kereskedésekben üldögéljen, csapszékekből hozatott, vízzel hígított bort igyék, köztereken enyelegjen bájaikból élő nőszemélyekkel, énekleckéket adjon énekesnőknek, s komolyan vitatkozzék velük a színpadi éneklésről és a dallamok összhangjáról. Egyesek azt gondolták, hogy Dionüsziosz mindezt szórakozásból teszi, mert egyébként is könnyelmű és kicsapongó élethez szokott ember volt, mások viszont meg voltak győződve róla, hogy tulajdonképpen saját természetével dacolva szerepet játszik, amikor ilyen ostoba szórakozásokra adta a fejét, hogy a korinthosziak ne vegyék komolyan és ne féljenek tőle, s még csak ne is gyanítsák, hogy milyen nehezen tűri sorsa megváltozását, és hogy hatalomra törekszik.

15. Ránk maradt néhány mondása, amelyekből kitűnik, hogy balsorsát nemes lélekkel viselte el. Így amikor hajója kikötött Leukaszban, amely éppen úgy, mint Szürakuszai, a korinthosziak gyarmatvárosa volt, azt mondta, ugyanazt érzi, mint a fiatalemberek, akik valami vétséget követtek el; mert amiként ezek is vidáman töltik idejüket fivéreik körében, de szégyenkezve elkerülik apjukat, ő is restelkedik anyavárosa előtt, de örömmel maradna közöttük itt Leukaszban. Korinthoszban egy idegen tapintatlan megjegyzéseket tett a filozófusokkal folytatott beszélgetéseire, amelyekben türannosz korában kedvét találta, s végül megkérdezte tőle, mi hasznát látta Platón bölcseletének, mire így felelt neki: "Valóban azt hiszed, hogy semmit nem köszönhetek Platónnak, pedig így viselem el sorsom megváltozását?" Arisztoxenosznak, a zenésznek és másoknak, akik azt tudakolták tőle, hogy mi panasza volt Platón ellen, és a panasz miből keletkezett, azt felelte, hogy a sok rossz között, amelyben a zsarnokság bővelkedik, a legnagyobb az, hogy állítólagos barátai közül senki nem mondja meg neki az igazat, s ezek voltak, akik őt megfosztották Platón jóakaratától. Egy szellemeskedni szerető ember azzal űzött gúnyt Dionüszioszból, hogy mikor belépett hozzá, megrázta köntösét, mintha egy türannosz színe elé lépne; Dionüsziosz erre azzal viszonozta a tréfát, hogy amikor elment, felszólította, tegye ugyanezt, hogy lássa, nem visz-e el magával a szobából valamit. A makedoniai Philipposz lakoma közben gúnyos célzást tett azokra a lírai költeményekre és tragédiákra, amelyeket az idősebb Dionüsziosz hagyott hátra, s úgy tett, mintha nem tudná elképzelni, mikor volt ideje az írásra; Dionüsziosz erre találóan így felelt: "Akkor, amikor te vagy én és mindazok, akiket az emberek boldognak tartanak, pohár mellett mulatozunk."

Platón már nem élt, amidőn Dionüsziosz Korinthoszba került, de a szinópéi Diogenész első találkozásukkor így szólt hozzá: "Mennyire nem érdemled meg, Dionüsziosz, hogy így élsz!" Erre Dionüsziosz megállt, és így szólt: "Jólesik tőled, Diogenész, hogy szánakozol szomorú sorsomon." "Ostobaság - mondta erre Diogenész -, csak nem gondolod, hogy sajnállak? Nem, sőt bosszankodom rajta, hogy egy olyan rabszolga, mint te, aki megérdemelnéd, hogy mint apád, te is zsarnokként öregedj és halj meg, itt élsz közöttünk, s vidáman és jókedvűen töltöd idődet." Ha ezekkel a szavakkal egybevetem, ahogyan Philisztosz siránkozik Leptinész leányain, mert a zsarnoki uralom nagy javaiból alacsony sorba jutottak, az az érzésem, hogy egy asszony jajveszékelését hallom, aki festékes alabástrom tégelyeit, bíboröltönyeit és arany ékszereit sajnálja.

Az ilyen kitérések talán beleillenek életrajzaimba, s azt hiszem, nincsenek is haszon nélkül a ráérő, szabad időben bővelkedő olvasóknak.

16. Dionüsziosz balszerencséje rendkívülinek tűnt, de nem kevésbé volt csodálatos Timoleón jó szerencséje: ötven napra szicíliai partraszállása után elfoglalta Szürakuszai fellegvárát, és Dionüszioszt elküldte a Peloponnészoszra. A korinthosziak ezen felbátorodva útnak indítottak kétezer hoplitészt és kétszáz lovast. Ezek eljutottak Thurioiba, de onnan lehetetlennek tartották az átkelést, mert a karthágóiak számos hajójukkal vigyáztak a tengerre; így kénytelenek voltak nyugodtan megvárni az alkalmas időpontot. Szabad idejüket közben nemes ügyre fordították. A thurioiak ugyanis háborút viseltek a brettiumiak ellen, s ezalatt városukat átadták a korinthosziaknak, akik azt becsülettel és hűséggel megőrizték, mintha saját hazájuk lett volna.

Hiketész ostrom alatt tartotta Szürakuszai fellegvárát, és a tengeren át megakadályozta az élelem szállítását az ott levő korinthosziaknak; közben két idegen zsoldosát elküldte Adranumba, hogy gyilkolják meg Timoleónt, aki egyébként sem szokott személyes biztonságának megvédésére őrséget tartani maga körül, ekkor pedig, bízva az adranumiak istenségében, minden gyanú nélkül töltötte idejét a város lakói között. A kiküldött zsoldosok véletlenül megtudták, hogy Timoleón áldozni készül; köpenyük alatt tőrt rejtegetve elmentek tehát a templomba, elvegyültek az oltár körül álló tömegben, s lassanként mind közelebb férkőztek Timoleónhoz. Már-már azon a ponton voltak, hogy jelt adjanak a kezdésre egymásnak, amikor valaki kardjával egyikük fejére sújtott, s amikor az a földre esett, a támadó, kezében kardjával, felmenekült egy magas sziklára, a másik zsoldos pedig az oltárba kapaszkodott és kegyelmet kért Timoleóntól; fogadkozott, hogy mindent bevall neki. Amikor megkapta a kegyelmet, bevallotta önmagáról és halott zsoldostársáról, hogy Timoleón meggyilkolására küldték ki őket. Közben lehozták a szikláról az oda felmenekült férfit, aki azt kiáltozta, hogy jogosan járt el, és igazságosan végzett áldozatával, mert csak bosszút állt halott apjáért, akit ez az ember korábban Leontinoiban meggyilkolt. Erre a jelenlevők közül több tanú is jelentkezett, és megcsodálták a végzet bölcs intézkedését, hogy az egyik dolgot a másik által indította útjára, hogy távoli, egymással össze nem függő tényeket hozott vonatkozásba egymással és kötött össze, úgyhogy egyiknek vége a másik kezdetét jelentette.

A korinthosziak tíz mina jutalmat adtak az embernek, mert igazságos bosszújával segítségére volt Timoleón őrző szellemének, és nem előbb töltötte ki a gyilkoson régóta táplált szenvedélyes haragját, hanem megőrizte mindaddig, míg a végzet az ő egyéni elhatározását össze nem kapcsolta Timoleón megmentésével. Jó szerencséjük, amelyben ekkor részük volt, reményt keltett bennük a jövőre nézve is, hogy az emberek úgy néznek majd Timoleónra, mint valami szent férfiúra, akit az isten azért küldött Szicíliába, hogy megbosszulja az ellene elkövetett gaztetteket.

17. Amikor Hiketésznek ez a kísérlete nem sikerült, és látta, hogy Timoleónt mind többen támogatják, szemrehányást tett önmagának, hogy mintha szégyellné a rendelkezésére álló tekintélyes haderőt, csak kis részben vette igénybe, s a szövetségeseket is lopva és titokban használta fel; magához hívatta tehát a karthágói hadvezért, Magót egész hajóhadával. Ez meg is jelent félelmetes hajóhadának százötven gályájával, és megtöltötte velük a kikötőt; hatvanezer főnyi gyalogságot tett partra és szállásolt el Szürakuszaiban, úgyhogy mindenki azt gondolta, elérkezett, amit oly régen emlegetnek és várnak: Szürakuszai elbarbárosodása. A karthágóiaknak ugyanis számtalan hadjáratuk ellenére sem sikerült még soha Szürakuszait elfoglalniuk; most azonban, hogy Hiketész befogadta őket és átadta nekik a várost, azt kellett látniok, hogy Szürakuszai a barbárok táborává lett. A fellegvárat megszálló korinthosziak veszélyes és nehéz helyzetbe kerültek. Élelmiszerük fogytán volt, és a kikötő elzárása miatt nélkülöztek; közben pedig az örökös csatározás és a harc, amelyet a falak védelmében folytattak a különféle ostromgépek és hadi szerkezetek ellen, megosztotta erejüket.

18. De Timoleón segített rajtuk; élelmet küldött nekik Katanából halászbárkákon és könnyű dereglyéken; ezek, főként viharos időben, átsiklottak a barbárok hadihajói között, amelyek a hullámzó és háborgó tengeren egymástól elég nagy távolságra horgonyoztak. Mikor Mago és Hiketész ezt észrevette, elhatározták, hogy elfoglalják Katanát, ahonnan az élelem érkezett az ostromlottaknak, s magukhoz véve haderejük legharcrakészebb egységeit, elhajóztak Szürakuszaiból. A korinthoszi Neón (ő volt az ostromlottak parancsnoka) megfigyelte a fellegvárból, hogy az ellenség visszamaradt csapatai hanyagul és gondatlanul végzik az őrszolgálatot, hirtelen rátört tehát a szétszórt sorokra. Egyeseket megölt, másokat pedig megfutamított. Elfoglalta s megszállta az úgynevezett Akhradinát, amelyet Szürakuszai legerősebb és legsebezhetetlenebb részének tartanak; Szürakuszai ugyanis bizonyos tekintetben több városrész egyesítéséből és összekapcsolásából jött létre. Mivel pedig itt nagyobb mennyiségű élelemre és pénzre tett szert, ezt a helyet megtartotta, és nem ment vissza a fellegvárba, hanem Akhradina körül erődítést húzott, az erődök által összekötötte a fellegvárral, és mindkettőbe őrséget rakott. Mago és Hiketész már közel volt Katanához, amikor egy Szürakuszaiból érkező lovas küldönc utolérte őket és jelentette Akhradina elfoglalását; ez zavarba hozta őket, és gyorsan visszatértek, úgyhogy sem azt a várost nem foglalták el, amely ellen kivonultak, sem azt nem őrizték meg, amely már birtokukban volt.

19. Kétséges, vajon ezt a sikert az előrelátásnak és bátorságnak vagy a szerencsének kell-e tulajdonítani, de ami ezután történt, úgy látszik, teljesen a jó szerencsének tulajdonítható. A korinthoszi katonák ugyanis, akik Thurioiban várakoztak, mert féltek a karthágói háromevezősoros hajóktól, amelyek Hanno parancsnoksága alatt szemmel tartották őket, s részben azért is, mert a tenger több napon át nagyon viharos volt, a brettiumiak földjén keresztül gyalogosan nekivágtak az útnak. A barbárokkal szép szóval, de ha kellett, erőszakkal bántak, és így jutottak el Rhégionba. Közben nagy vihar dúlt a tengeren. A karthágói hajóhad parancsnoka, aki nem várta, hogy a korinthosziak útra kelnek, s azt gondolta, hogy így idejét hiába vesztegeti, elhitette magával, hogy nagyon bölcs és ravasz cselt eszelt ki. Megparancsolta ugyanis tengerészeinek, hogy tegyenek koszorút a fejükre, hajóikat díszítsék fel görög pajzsokkal és bíborszínű hadi lobogókkal, majd elhajózott Szürakuszaiba. Gyors evezéssel elhaladt a fellegvár alatt, taps és nevetés közben felkiáltott nekik, hogy legyőzte és fogságba ejtette a korinthosziakat, mikor át akartak kelni a tengeren, hogy ezzel elkedvetlenítse az ostromlottakat. De a korinthosziak, mialatt ő ezzel az együgyű tréfával szórakozott, a brettiumiak földjéről eljutottak Rhégionba, s mivel itt senki nem állt lesben rájuk, és váratlanul a vihar is megszűnt, és az átkelés teljesen sima és könnyű volt, gyorsan beszálltak az ott levő vízi járművekbe és halászbárkákba, s átkeltek Szicíliába olyan biztonságban és olyan teljes szélcsendben, hogy lovaikat kantárszárnál fogva a csónakok mellett úsztatták.

20. Midőn mindnyájan átkeltek, Timoleón velük együtt elfoglalta Messzénét, majd egész hadseregével Szürakuszai ellen vonult, inkább eddigi jó szerencséjében és sikereiben, mint csapatai létszámában bízva, mert nem volt több katonája négyezernél. Amikor Mago értesült közeledéséről, nyugtalankodni és félni kezdett, s gyanakvóbbá lett a következő okból: A város körüli part menti tavakban, amelyeket a közeli források látnak el édesvízzel, de mocsarak és a tengerbe ömlő apróbb folyók is táplálnak, sok angolna tenyészik, s ebből gazdag fogásra tehet szert, aki csak akar. Az egymás ellen harcoló csapatok zsoldosai, amikor ráérő idejük vagy fegyvernyugvás volt, ezekre halásztak. Minthogy mindnyájan görögök voltak, és egymás elleni személyes ellenségeskedésre semmi okuk nem volt, bár a csatákban bátran harcoltak és vállalták a veszélyeket, fegyvernyugvás idején találkoztak és szívesen elbeszélgettek egymással. Egy alkalommal halászás közben beszédbe elegyedtek; dicsérték a tenger halbőségét és a környező vidék termékeit. Ekkor az egyik korinthoszi katona így szólt: "Hogyan lehetséges, hogy ti görög létetekre ezt a nagy és mindenféle javakban bővelkedő várost a barbárok kezére akarjátok juttatni, és ezáltal a gonosz és vérengző karthágóiakat közelebb telepítitek hozzánk, holott azért kellene imádkoznotok, hogy minél több Szicília válassza el őket Görögországtól? Vagy azt hiszitek talán, hogy Héraklész oszlopaitól és az Atlanti-óceántól kezdve csak azért gyűjtöttek össze ilyen nagy sereget és hozták el ide, hogy veszélyeknek tegyék ki magukat Hiketész uralmáért? Hiszen, ha igazi vezérhez méltó józan esze volna, nem űzi el saját népét és hívja be az ellenséget hazájába. Elnyerhette volna az őt megillető tiszteletet és hatalmat Timoleón és a korinthosziak hozzájárulásával is." Az ilyen beszédeket a zsoldosok elterjesztették a táborban, és felébresztették Mago gyanúját, hogy árulástól kell tartania. Különben is régen keresett már rá ürügyet, hogy elvonuljon. Ezért hiába kérlelte Hiketész, hogy maradjon, és hiába akarta meggyőzni róla, hogy fölényben vannak az ellenség felett, ő inkább arra gondolt, hogy elmarad Timoleón mögött bátorságban és szerencsében, még ha nagyobb számú csapattal rendelkezik is; azonnal hajóra szállt tehát, átkelt Libüába, és gyáván hagyta, hogy Szicília minden emberi számítás ellenére kihulljon kezéből.

21. Másnap Timoleón felvonult csatarendbe állított hadseregével. Amikor a szürakuszaiak Mago futásáról értesültek, és látták, hogy a kikötőben nincsenek hajók, nem tudták megállni, hogy ne nevessenek Mago gyávaságán, majd bejárták a várost, és kihirdették, hogy jutalmat adnak annak, aki elárulja, hova futott előlük a karthágóiak hajóhada. Hiketész mindezek ellenére is harcolni akart, és nem volt hajlandó feladni a várost. Megerősített állásokat foglalt el, s megszállva tartotta a legnehezebben bevehető biztosított városrészeket. Timoleón ekkor részekre osztotta hadseregét; ő maga a legerősebb ellenséges állást támadta meg az Anaposz folyónál, a korinthoszi Iszaiosz vezérlete alatt álló második csapatnak kiadta a parancsot, hogy Akhradinából induljanak támadásra; a harmadik sereget Epipolai ellen vonultatta fel Deinarkhosz és Démaratosz, a legutóbbi korinthoszi segédcsapatok két vezetője. Mivel a támadás minden irányból egyszerre indult meg, Hiketész serege vereséget szenvedett és futásnak eredt. Az, hogy a várost rohammal vették be és gyorsan hatalmukba kerítették, a katonák bátorságának és a hadvezér hozzáértésének tulajdonítható, de az, hogy egyetlenegy korinthoszi katona sem esett el, és még csak meg sem sebesült, egyes-egyedül Timoleón jó szerencséjének volt köszönhető, mintha csak a sors versenyre akart volna kelni ennek a férfiúnak a vitézségével, hogy ennek hallatára az emberek inkább a sors kedvezését dicsérjék, mint csodálatra méltó tulajdonságait. Mert nemcsak egész Szicíliában és Itáliában terjedt el a hír azonnal, hanem néhány nap alatt Görögország is Timoleón sikerétől visszhangzott, úgyhogy Korinthosz városa, amely aggódott, hogy a hajóhad eljutott-e rendeltetési helyére, egyszerre értesült a hajók szerencsés megérkezéséről és az emberek győzelméről. Ilyen szerencsésen folytak Timoleón dolgai, és koszorúzta meg dicsőségét a sors különös gyorsasággal.

22. Amikor Timoleón ura lett a fellegvárnak, nem úgy járt el, mint Dión, s nem kímélte a helyet a szép és pompás épületek miatt, hanem őrizkedvén attól a gyanútól, amely Diónt rossz hírbe keverte és vesztét okozta, kihirdette, hogy minden szürakuszai, aki csak akar, jelenjék meg vasszerszámokkal, és vegyen részt a zsarnokok erődítményeinek lerombolásában. Mindnyájan felmentek tehát a fellegvárba, és abban a hiszemben, hogy ez a hirdetés és ez a nap a szabadság szilárd megalapozásának a kezdete, lerombolták és ledöntötték nemcsak a fellegvárat, hanem a zsarnokok palotáit és síremlékeit is. Majd mihelyt elegyengette a talajt, Timoleón ugyanott törvényházat építtetett, hogy a nép kedvében járjon, és diadalra juttassa a demokráciát a zsarnokság felett.

Amikor Timoleón elfoglalta a várost, alig voltak lakosai, mert vagy odavesztek a háborúkban és zendülésekben, vagy száműzetésbe mentek a zsarnokság elől; a szürakuszai főtér pusztasággá vált, sűrű és dús legelő nőtt rajta, s a lovászok leheveredhettek a fűben, mikor lovaikat legeltették. De alig néhány kivételével a többi város is telve volt szarvasokkal és vaddisznókkal, s akik ráértek, vadászatokat rendeztek a külvárosokban és a várfalak körül. Akik az erődítményekben és a helyőrségeken laktak, nem hallgattak senkire, nem jártak le a városba, mert a félelem és a gyűlölet mindenkit távol tartott az agorától, a politikai élettől és a szószéktől, mert ez termette számukra a zsarnokokat. Timoleón és a szürakuszaiak tehát írtak a korinthosziaknak, küldjenek Görögországból telepeseket Szürakuszaiba, mert egyébként a föld megműveletlenül marad, s azonkívül nagy háborút is vártak Libüából; megtudták ugyanis, hogy a karthágóiak az öngyilkos Mago holttestét keresztre feszítették, mert haragudtak rá hadvezetése miatt, és nagy haderőt gyűjtöttek össze, hogy a következő nyáron átkeljenek Szicíliába.

23. Timoleón levelével együtt érkeztek meg a szürakuszaiak követei azzal a kéréssel, hogy a korinthosziak vegyék gondjukba városukat, és legyenek új megalapítói. A korinthosziak nem használták ki ezt az alkalmat saját hatalmuk növelésére, és nem tették a várost saját tulajdonukká, hanem először is elmentek a Görögországban rendezett szent versenyjátékokra és legnagyobb népünnepekre, s hírnökökkel közhírré tették, hogy a korinthosziak, miután megszüntették Szürakuszaiban a zsarnoki uralmat, felhívják a szürakuszaiakat és más szicíliaiakat, hogy jószántukból mint szabad és független polgárok telepedjenek le a városban, és osszák fel a földet egymás között az egyenlőség és igazság elve alapján. Majd követeket küldtek Ázsiába és a szigetekre is, mert úgy tudták, hogy a szanaszét szóródott száműzöttek legnagyobbrészt ott telepedtek le, s felhívták őket, jöjjenek mind Korinthoszba, s a korinthosziak saját költségükön biztos kíséretet, hajókat és vezetőket adnak nekik, hogy eljussanak Szürakuszaiba. Ennek közzétételével a város igaz és szép, valóban irigylésre méltó dicsőséget szerzett magának: megszabadította az országot a zsarnokoktól és megmentette a barbároktól, majd visszaadta polgárainak.

A Korinthoszban összegyülekezők nem voltak elegen, ezért azt kérték, hogy vihessenek magukkal telepeseket Korinthoszból és Görögország más részeiből is; amikor aztán számuk tízezerre növekedett, elhajóztak Szürakuszaiba. Ekkorra már Itáliából és Szicíliából is sokan sereglettek Timoleón köré; Athanisz szerint számuk elérte a hatvanezret. Timoleón felosztotta közöttük a földet, a házakat azonban ezer talentumért adta el. Ezzel egyrészt lehetővé tette a régi lakosoknak, hogy házaikat visszavásárolhassák, részben pedig bőséges alapot teremtett a népnek, amely annyira elszegényedett, hogy a háborúra és más közkiadásokra még a szobrokat is el kellett adnia. A szobrokat népgyűlési határozattal perbe fogták, és vádat emeltek ellenük, mint olyan személyeknél szokták, akiket peres eljárással felelősségre vonnak. Kézfeltartással szavazva valamennyi szobrot elítélték, egyedül régi türannoszuk, Gelón szobrát nem, mert csodálattal és tisztelettel adóztak emlékének azért a győzelemért, amelyet Himeránál aratott a karthágóiakon.

24. A város tehát új életre kelt, és benépesedett mindenünnen beözönlő polgárokkal. Timoleón elhatározta, hogy a többi várost is felszabadítja, és kiirtja a zsarnoki kormányokat Szicíliából. Bevonult hadseregével területükre, és Hiketészt rákényszerítette, hogy szüntesse meg kapcsolatait a karthágóiakkal, egyezzék bele fellegvárainak lerombolásába, és éljen magánemberként Leontinoiban; Leptinész - Apollónia és még néhány kisebb város zsarnoka -, minthogy az a veszély fenyegette, hogy legyőzik, önként megadta magát; Timoleón meghagyta életét, és Korinthoszba küldte, mert helyesnek tartotta, hogy Szicília zsarnokai szánalomra méltó száműzöttekként éljenek az anyavárosban a görögök okulására. Azt akarta, hogy zsoldosai az ellenség földjéről szerezzenek zsákmányt, és ne tétlenkedjenek, ő maga pedig visszatért Szürakuszaiba, hogy megszervezze az alkotmányos életet, miután Kephalosszal és Dionüsziosszal, két Korinthoszból érkezett törvényhozóval jól elrendezte a legfontosabb ügyeket. Majd Deinarkhosz és Démaratosz vezérlete alatt csapatokat küldött a szigetnek a karthágóiak birtokában levő részébe. Itt ezek több várost elpártolásra bírtak a barbároktól, s nemcsak maguk éltek bőségben, hanem pénzt is gyűjtöttek a háborúra a kezükre került zsákmányból.

25. Ezalatt a karthágóiak áthajóztak Lilübaionba, ahol összegyűjtöttek hetvenezer embert, kétszáz háromevezősorost, ezer teherhajót, amelyek nagy bőségben szállítottak hadigépeket, négy ló vonta harci szekereket, élelmet és minden más hadiszert. A karthágóiak el voltak szánva, hogy többé nem bocsátkoznak részleges háborúba, hanem a görögöket egy csapásra kiűzik egész Szicíliából, mert van hozzá elegendő erejük, hogy leverjék a szicíliaiakat, még ha nem gyengítették és tették volna is tönkre egymást. Amikor tudomásukra jutott, hogy Timoleón emberei feldúlták birtokaikat, haragjukban azonnal a korinthosziak ellen fordultak Hasdrubal és Hamilcar vezérlete alatt. Ennek híre gyorsan eljutott Szürakuszaiba, s a szürakuszaiak annyira megrémültek az ellenség óriási hadseregétől, hogy sok tízezer emberből csak háromezren mertek fegyveresen csatlakozni Timoleónhoz. A zsoldosok száma négyezer volt, de útközben ezek közül is ezren gyáván visszafordultak, kijelentve, hogy Timoleón nyilván nincs észnél, vén korára megbolondult, hogy az ellenség hetvenezer embere ellen ötezer gyalogossal és ezer lovassal indul el, és hadseregét nyolcnapi járóföldre viszi el Szürakuszaitól, hogy ne lehessen sem a csatákból megfutókon segíteni, sem az elesetteket eltemetni. Timoleón nagy nyereségnek tekintette, hogy mindez a csata előtt kitudódott. Sikerült felbátorítania a többieket, és gyorsan a Krimészosz folyóhoz vezette őket; hallotta ugyanis, hogy a karthágóiak oda érkeztek.

26. Majd felment egy dombra, hogy az ellenség táborát és hadseregét szemügyre vehesse. Ekkor zellerrel megrakott öszvérek jöttek velük szembe; a katonák ezt rossz előjelnek tartották, mert a síremlékekre zellerlevélből font koszorúkat szoktak tenni, s innen eredt a közmondás, amelyet súlyos betegekre szoktak mondani: "Már csak zeller kell neki." Mivel meg akarta szüntetni bennük a babonás félelmet és elcsüggedést, megállította a hadoszlopot, és az alkalomhoz illő beszédet intézett hozzájuk; azt mondta, hogy a véletlen már a győzelem előtt kezükbe szolgáltatta a koszorút, amellyel a korinthosziak az iszthmoszi játékok győzteseit ékesítik, mert a görögök nemzeti hagyományaik szerint szentnek tartják a zeller levelét; az iszthmoszi játékoknál, éppen úgy, mint most a nemeaiaknál, még zellerlevélből fonták akkoriban a koszorút, amit csak nemrég fonnak fenyőágakból. Így tehát Timoleón, mint már mondtam, megtartván beszédét, vett a zellerlevélből, s megkoszorúzta először önmagát, majd vezértársai és végül a közkatonák is ezt tették. Ezenfelül a jósok két, felettük szálló sast pillantottak meg; az egyik széttépett kígyót vitt karmában, a másik pedig hangos biztató kiáltással repült utána. A jósok felhívták a katonák figyelmét a sasokra, erre mindnyájan imával és könyörgéssel fordultak az istenekhez.

27. Nyári idő volt, Thargélión hava és közeledett a nyári napforduló. A folyóból felszálló sűrű köd eleinte sötétségbe borította a síkságot, és semmit nem lehetett látni az ellenségből, csak zavaros tompa moraj hallatszott, amely a hatalmas sereg irányából felhatolt a dombra. Mikor a korinthosziak feljutottak, megálltak, letették pajzsukat és pihenőt tartottak; közben az erős napsütés megmozgatta és a magasba emelte a párát, amely gomolyogva gyűlt össze a hegytetőkön és a csúcsokat felhőbe borította. A lent elterülő vidék kivilágosodott, és tisztán látszott a Krimészosz, amint az ellenség átkelt rajta; elöl mentek a négylovas harci szekerek, félelmetesen felszerelve a küzdelemre, s követte őket tízezer fehér pajzsos hoplitész. Fényes fegyverzetükről és lassú, fegyelmezett menetelésükből azt sejtették, hogy karthágóiak. Utánuk özönlött a különféle népekből toborzott katonaság szedett-vedett tömege, amely egymást taszigálva és tolongva kelt át a folyón. Timoleón jól látta, hogy a folyó segítségével el tud szakítani az ellenség derékhadából annyit, amennyivel meg akar ütközni; figyelmeztette katonáit, figyeljék meg, hogy az ellenséges phalanxot a folyó kettőbe vágja, mert egy részük már átkelt, de más részük még csak készülődik az átkelésre. Megparancsolta tehát Démaratosznak, hogy intézzen rohamot a lovassággal a karthágóiak ellen, és keltsen zavart közöttük, mielőtt csatarendbe állnának. Ő maga is leereszkedett a síkságra, a szárnyakra a szicíliaiakat állította, akik közé kisebb számban idegen zsoldosokat kevert, a középen pedig ő vezette a szürakuszaiakat és a zsoldosok közül a legharciasabbakat, majd rövid ideig várakozott, hogy megfigyelje, mire megy a lovasság. Midőn látta, hogy a vonalak előtt cirkáló harci szekerek miatt a lovasság nem tud a karthágóiak közelébe férkőzni, sőt hogy szét ne zavarják őket, kénytelenek voltak szüntelen kitérni és fordulatokat tenni, hogy új támadásba kezdjenek: felemelte pajzsát, és szinte emberfelettinek hangzó, a szokottnál harsányabb hangon odakiáltott a gyalogságnak, hogy bátran kövessék. Lehetséges, hogy a vad küzdelemben a harci lelkesedés okozta és ez adott szokatlan erőt hangszálainak, vagy mint a legtöbben gondolták, valamely isten kiáltott vele együtt. A katonák azonnal visszhangozták kiáltását, és sürgették, hogy semmit ne várjon, vezesse őket azonnal az ellenség ellen. Timoleón jelt adott a lovasoknak, hogy vágtassanak el a harci szekerek mellett, és fogják oldaltámadás alá az ellenséget, majd megparancsolta az első sorban harcolóknak, hogy pajzsaikkal sűrűn zárkózzanak össze, a kürtösöknek pedig, hogy adjanak jelt a rohamra, s megindult a karthágóiak ellen.

28. Ezek az első rohamot szilárdan feltartóztatták, mert testüket vas mellvért és bronzsisak borította s hatalmas pajzs védte, amivel visszaverték a dárdák lökését. Midőn azonban kardviadalra került sor, amelynél a vívni tudás nem kevésbé fontos, mint a testi erő, a hegyekből hirtelen nagy mennydörgéssel és vakító villámlással félelmetes zivatar zúdult alá a síkságra. A dombokat és a hegycsúcsokat borító felhőkből szélviharral és jégesővel vegyes zápor hullott a csapatokra; ez a görögöket hátulról érte, a barbárokat viszont szembe találta, és akadályozta látásukat. A sűrű zápor és a felhőkből állandóan cikázó villámok sok nehézséget okoztak, különösen a harcban tapasztalatlan katonáknak. Nagyon zavarta a harcolókat az állandó mennydörgés, s a zuhogó záportól és a jégesőtől vert fegyverek hangos zöreje, mert nem hallották tőle tisztjeik parancsszavait. Mivel pedig a karthágóiaknak nem könnyű fegyverzetük volt, hanem, mint már említettem is, egész testüket páncél borította, a sár akadályozta őket, s khitónjaik redőzete is megtelt vízzel, harc közben nehézkesen és lassan mozogtak, és így a görögök könnyen leterítették őket; ha pedig egyszer elestek, nehéz fegyverzetükben már nem tudtak felkelni a sárból. A Krimészosz, amelyet a zápor már úgyis megduzzasztott, kilépett medréből a rajta átkelők tömegétől. A környező síkság, amelyet szakadékok és szűk völgyek tagoltak, gáttalanul ömlő víz alá került. A karthágóiak a földön hemperegtek, és alig tudtak kijutni az áradatból. A még mindig tartó zivatarban a görögök elpusztították az ellenség első csatasorát, mintegy négyszáz embert. Ezután a sereg zöme futásnak eredt, sokukat a síkságon érték utol és mészárolták le, sokan pedig a folyóba fulladtak, egybekeveredve azokkal, akik át akartak jutni a túlsó partra. De legtöbbjükkel akkor végeztek a könnyű fegyverzetű görög csapatok, amikor a dombokra akartak feljutni. Mondják, hogy a tízezer halott közül háromezer volt karthágói, ami nagy gyászt jelentett a városnak, hiszen ők voltak a legvagyonosabbak, legtekintélyesebbek és legkiválóbbak mindenki között. Nem is jegyezték fel eddig soha, hogy ilyen sok karthágói esett volna el egyetlen ütközetben, mert főként a libüaiakat, a hispaniaiakat és a numidákat szokták a harcba küldeni, és vereségeikért más népek vérével fizettek.

29. A görögök a zsákmányból ismerték fel az elesettek rangját. Azzal, ami bronzból vagy vasból volt, nem sokat törődtek a zsákmányszedők, olyan bőségben volt az ezüst és az arany. Majd átkeltek a folyón, és elfoglalták a tábort minden málhával együtt. A legtöbb hadifogoly a katonák tulajdona lett, de ötezren köztulajdonba kerültek; ezenkívül zsákmányoltak kétszáz harci kocsit is. De a legszebb és legnagyszerűbb látványt Timoleón sátra nyújtotta, amelyet körülraktak mindenféle zsákmánnyal; köztük volt ezer különösen szép művű mellvért és tízezer pajzs. Mivel kevesen voltak ahhoz, hogy ilyen sokat zsákmányoljanak, és mérhetetlenül nagy volt a préda, a diadaljelet csak a csata utáni harmadnapra állították fel.

Timoleón a győzelem hírével együtt elküldte Korinthoszba a zsákmányból a legszebb fegyvereket is; azt akarta, hogy mindenki irigyelje hazáját, aki csak látja, hogy Korinthosz az egyetlen görög város, amelynek legszebb templomait nem görögöktől szerzett zsákmánnyal díszítették fel, nem is a rokon népek és egyazon törzshöz tartozók vérével áztatott, szomorú emlékű fogadalmi ajándékokkal, hanem barbároktól zsákmányolt fegyverekkel, amelyeken a legszebb feliratok tanúsítják a győzők vitézséggel párosult igazságszeretetét. Hiszen a korinthosziak és hadvezérük, Timoleón ajándékozták őket az isteneknek, hálájuk jeléül, mivel a szicíliai görögöket felszabadították a karthágóiak alól.

30. Ezután Timoleón az ellenség területén hagyta a zsoldoscsapatokat, hogy végigzsákmányolják a karthágóiak birtokát, ő maga pedig visszatért Szürakuszaiba, és azt az ezer zsoldost, akik a csata előtt cserbenhagyták, kiutasította Szicíliából, s megparancsolta, hogy még napnyugta előtt hagyják el Szürakuszait. Amikor átkeltek Itáliába, a brettiumiak áruló módon megölték őket; ilyen büntetéssel sújtott le rájuk árulásukért az istenség. Közben Mamerkosz, Katana zsarnoka és Hiketész, akár mert irigykedtek Timoleón sikereire, akár mert féltek tőle, mint olyantól, aki nem bízik a zsarnokokban és nem köt békét velük, szövetségre léptek a karthágóiakkal, és sürgették, hogy küldjenek hadsereget és hadvezért, ha nem akarják Szicíliát teljesen elveszíteni. Gisco tehát hetven hajóval tengerre szállt, és görögöket fogadott zsoldjába, pedig a karthágóiak azelőtt soha nem alkalmaztak görögöket, de most igen, mert megcsodálták őket, mint a legjobb és legvitézebb katonákat a világon. Ezek aztán megölték Timoleón négyszáz zsoldosát Messzénében, ahova segédcsapatokként küldte ki őket; azonkívül a szigetnek a karthágóiak birtokában levő részén egy Hietainak nevezett hely közelében cselt vetettek a leukaszi Euthümosz vezérlete alatt harcoló zsoldoscsapatra, s ezeket is megölték. Itt különösen kitűnt és emlékezetessé vált Timoleón jó szerencséje, mert annak idején ezek a zsoldosok a phókiszi Philomélosszal és Onomarkhosszal elfoglalták Delphoit, és velük együtt részt vettek a templom kirablásában. Mindenki gyűlölte és kiátkozta őket, a Peloponnészoszon kóboroltak, és Timoleón emberhiány miatt fogadta őket zsoldjába; majd amikor Szicíliába érkeztek, minden csatában győztek, ahol Timoleón vezérlete alatt harcoltak. Amikor a legnagyobb harcokon túl voltak, Timoleón mások segítségére küldte ki őket, s ekkor vesztek oda, nem mindnyájan egyszerre, hanem lassanként. Mintha csak az isteni igazságszolgáltatás igazolni akarta volna Timoleón jó szerencséjét, hogy a vétkesek megbüntetéséből a jókra semmi kár ne háruljon. Így az istenek kegyessége Timoleón iránt nem kevésbé volt csodálatra méltó kudarcaiban, mint sikereiben.

31. A szürakuszai nép neheztelt a zsarnokok sértő magaviselete miatt; Mamerkosz ugyanis, aki mérhetetlenül büszke volt, mert költeményeket és tragédiákat írt, dicsekedve emlegette a zsoldosokon aratott győzelmét, s amikor a tőlük zsákmányolt pajzsokat az isteneknek ajándékozta, a következő gúnyverset írta:

Amidőn később Timoleón Kalauriába vezetett hadjáratot, Hiketész betört szürakuszai területre és gazdag zsákmányra tett szert, sok kárt okozott, és gonoszul viselkedett, majd Kalauria felé vette útját, csak azért, hogy kifejezze megvetését Timoleón iránt, akinek csak kevés katonája volt. Timoleón hagyta, hogy elvonuljon, de aztán lovasaival és könnyű fegyverzetű gyalogságával űzőbe vette. Hiketész ezt észrevette, átkelt a Damüriasz folyón, és védelmi állásba vonult a folyó túlsó partján; bizakodott, mert az átkelés nagyon nehéz volt és a folyó mindkét oldalán meredek a part. Közben Timoleón tisztjei közt szokatlan vita és versengés kezdődött, ami késleltette az ütközetet. Egyikük sem akart hátramaradni az átkelésben, hanem mindegyik az első sorokban szeretett volna megütközni az ellenséggel; így aztán az átkelés nem folyt rendben, mert félrelökdösték és igyekeztek megelőzni egymást. Timoleón ezért sorshúzással akart igazságot tenni a tisztek között, s elkérte gyűrűjüket, majd beledobta köpenyébe, összekeverte, és véletlenül olyat húzott ki, amelynek kövére egy győzelmi jel volt rávésve. Mikor ezt a fiatalemberek meglátták, örömükben felkiáltottak, nem várták be az újabb sorshúzást, hanem azonnal, amilyen gyorsan csak tudtak, átkeltek a folyón, kézitusára keltek az ellenséggel, amely nem volt képes feltartóztatni támadásuk erejét, és megfutamodott. Mindnyájan elveszítették fegyvereiket, és ezren elestek közülük.

32. Nem sokkal később Timoleón Leontinoi ellen vezetett hadjáratot, s foglyul ejtették Hiketészt fiával, Eupolemosszal és a lovasság főparancsnokával, Euthümosszal együtt, akiket a katonák megkötözve vittek eléje. Hiketészt és serdülő korban levő fiát, mint zsarnokokat és árulókat, halálbüntetéssel sújtotta, Euthümosznak pedig, bár jó harcos volt és kitűnt bátorságával, azért nem kegyelmezett meg, mert az volt a vád ellene, hogy gúnyt űzött a korinthosziakból. Mondják, hogy mikor a korinthosziak haddal indultak a leontinoiak ellen, a népgyűlésen azt mondta, nincs abban semmi félelmetes, ha

A legtöbb ember természetében van, hogy a gonosz beszédek jobban sértik, mint a tettek, mert az ellenségnek mindenki megbocsátja, mint szükség adta jogot, ha tettlegesen védekezik, de a rágalmazásból mindig gyűlölet és gonoszság fakad.

33. Timoleón visszatért Szürakuszaiba, a népgyűlés bírósága elé állíttatta Hiketész és fia feleségeit és leányait, és kivégeztette őket. Ez látszik Timoleón egész pályafutása alatt legvisszatetszőbb cselekedetének, mert ha nem hagyja, a nőknek nem kellett volna így meghalniuk. Nyilvánvaló azonban, hogy nem törődött a sorsukkal és átengedte őket a nép haragjának. A szürakuszaiak így álltak bosszút Diónért, Dionüsziosz elűzőjéért, mert Hiketész volt, aki Dión feleségét, Aretét, nővérét, Arisztomakhét, és kiskorú fiát élve a tengerbe dobatta, de ezt Dión életrajzában már elbeszéltem.

34. Timoleón ezután Katanába vezetett hadjáratot Mamerkosz ellen, aki az Abolosz folyónál nyílt ütközetben várta. Timoleón legyőzte, csapatait megfutamította, és több mint kétezer katonáját megölte; ezek részben a Gisco által küldött karthágói segédcsapatok voltak. Erre a karthágóiak kérésére békét kötöttek azzal a feltétellel, hogy a Lükosz folyón túli területeket a karthágóiak megtartják; továbbá, megengedik, hogy Szürakuszaiba költözzenek, akik akarnak, magukkal vihetik ingóságaikat és családjukat is, s felbontják a zsarnokokkal kötött szövetséget. Mamerkosz reményvesztetten Itáliába hajózott, hogy a lucaniaiakat Timoleón és Szürakuszai ellen vezesse; de társai útközben visszafordították a háromevezősoros hajókat, Szicíliába mentek, és Katanát átadták Timoleónnak. Így Mamerkosz kénytelen volt Messzénébe menekülni, Hippónhoz, a város zsarnokához. Timoleón ellene vonult, és szárazföldről és tengerről ostrom alá vette a várost. Hippónt éppen akkor fogták el, amikor egy hajón meg akart szökni. A messzénéiek ekkor a színházba vitték, ahol összegyűjtötték az iskolás gyermekeket, hogy mint valami látványosságot, végignézessék velük a zsarnok megbüntetését, majd kínpadra vonták és megölték. Mamerkosz ezután önként meghódolt Timoleónnak azzal, hogy állítsa a szürakuszaiak bírósága elé, de ne Timoleón emeljen vádat ellene. Így Mamerkoszt Szürakuszaiba vitték, s amikor a nép színe előtt megkísérelte már korábban elkészített beszédét előadni, szavait haragos kiáltozással fogadták; látván, hogy a népgyűlés könyörtelen vele szemben, ledobta köpenyét, és fejjel nekifutott a márványlépcsőnek, hogy megölje magát, de nem sikerült meghalnia, élve vitték el, és rablók módjára végezték ki.

35. Ily módon irtotta ki Timoleón a zsarnokokat és szüntette meg a háborúkat. Az egész szigetet, amelyet nyomortól elvadultan és lakosaitól meggyűlölve talált, olyan szelíddé és kívánatossá tette mindenkinek, hogy idegenek szálltak hajóra, csak hogy letelepedhessenek azokban a városokban, ahonnan azelőtt saját polgáraik is elmenekültek. Akragasz és Gela, a két nagyváros, amelyeket a karthágóiak az attikai háború után szinte teljesen kifosztottak, most ismét benépesült; az egyikbe Megellosz és Pherisztosz szállította és gyűjtötte össze a régi polgárokat Eleából, a másikba Gorgosz Keószból. A visszatérőknek, mikor letelepedtek, a sok háborúskodás után Timoleón nemcsak biztonságot és nyugalmat adott, hanem további szükségleteikről is gondoskodott, és olyan buzgón segített rajtuk, hogy városuk alapítójaként tisztelték. De mások is mind hasonló érzéssel viseltettek iránta; ezért sem békekötést, sem törvényhozást, sem földbirtokrendezést, sem alkotmányreformot nem tartottak helyesnek, ha ő nem vett részt benne, és nem tőle kapta a végső simítást. Olyan volt, mint egy építőművész, aki befejeződéshez közeledő alkotásának megadja az isteneknek tetsző és méltó bájt.

36. Görögországban Timoleón korában sok nagy ember született és hajtott végre nagy tetteket, mint Timotheosz, Agészilaosz, Pelopidasz és, akit Timoleón leginkább mintaképéül választott, Epameinóndasz. De mindnyájuk tetteinek fényét erőszak és nehézségek homályosították el, s ezért hol megszólás, hol megbánás következett rájuk; de Timoleón tettei között, kivéve a bátyjával szembeni kényszerű erőszakot, egy sincs, amelyre - mint Timaiosz mondja - rá ne illenének Szophoklész szavai:

Antimakhosz versein és Dionüsziosz festményein (mindketten kolophóniak), bár erőtől duzzadók és hangulatosak, mégis erőltetettség és mesterkéltség érzik, Nikomakhosz képeit és Homérosz verselését viszont a bennük megnyilatkozó erőn és kellemen kívül a könnyedség és a fesztelenség jellemzi; ugyanígy, ha összehasonlítjuk Epameinóndasz és Agészilaosz sok fáradságról és nehézségről tanúskodó hadvezetését Timoleónéval, amelyet a szépség és a könnyedség jellemez, a helyesen és igazságosan ítélkezők szemében az nem a szerencse, hanem a szerencsés hadierény művének látszik. Bár Timoleón minden sikerét a szerencsének tulajdonította, s midőn barátainak leveleket küldött haza és a szürakuszaiak előtt népgyűlésen beszélt, gyakran kijelentette, hogy hálával tartozik az istenségnek, mert amikor meg akarta menteni Szicíliát, ezt az ő nevével kötötte egybe. Házában szentélyt emelt, és áldozatot mutatott be a Véletlen Szerencsének, s házát védő szellemének szentelte. Azt a házat, amelyben lakott, s ezenkívül egy igen szép és kellemes vidéki birtokot is, a szürakuszaiak háborús szolgálatáért adták neki jutalmul. Itt töltötte nyugalomban ideje legnagyobb részét, otthonról odavitette feleségét és gyermekeit, s nem tért többé vissza Korinthoszba, nem vett részt Görögország zavaros ügyeiben, s nem tette ki magát polgártársai irigységének, annak a sziklának, amelyen a dicsőség és hatalom utáni telhetetlen szomjúság miatt a legtöbb hadvezér hajótörést szenvedett, hanem itt maradt, s élvezte jótetteinek gyümölcsét, amelyek közt legnagyobb az volt, hogy olyan sok várost és annyi ezer embert láthatott maga körül boldognak.

37. Minthogy azonban Szimónidész szerint nemcsak minden pacsirtának kell búbbal rendelkeznie, hanem minden demokráciában is akadnak hamis vádaskodók, Timoleónt is megtámadta két demagóg, Laphüsztiosz és Démainetosz. Laphüsztiosz egy peres ügyben azt követelte, tegyen le óvadékot, s ő maga akadályozta meg, hogy a polgárok ezen felháborodjanak és zúgolódjanak, azzal, hogy éppen ő volt az, aki önszántából nem kímélt fáradságot és veszélyt, csak hogy a szürakuszaiak, amikor akarják, élhessenek törvény adta jogaikkal; Démainetosznak pedig, amikor a népgyűlésen több pontba foglalt vádat emelt Timoleón hadvezetése ellen, felelet helyett azt mondta, hálásnak kell lennie az isteneknek, mert meghallgatták kérését, hogy megérje azt az időt, amikor a szürakuszaiak élvezhetik a szólásszabadságot.

Mindenki egyetértett abban, hogy Timoleón a legnagyobb és legszebb tetteket hajtotta végre saját korának minden görög férfia között; ő volt az egyetlen, aki teljes mértékben véghezvitte mindazt, amire a szónokok az ünnepeken tartott beszédeikben lelkesen biztatták hallgatóságukat: jó szerencséje tisztán, minden véres tett nélkül megőrizte mindazoktól a bűnöktől, amelyekkel abban az időben telve volt Görögország; megmutatta rátermettségét és bátorságát a barbárokkal és zsarnokokkal szemben, s igazságszeretetét és jóságát a görögök és barátai iránt; a legtöbb diadaljellel, amelyet felállított, nem okozott sem könnyeket, sem gyászt polgártársainak; Szicíliát nem egészen nyolc év alatt örökös belső bajaitól és nyomorúságától megtisztítva adta át a sziget lakosainak. Ekkor már elöregedett, és látása meggyengült, majd nem sokkal később teljesen megvakult; ezt nem önmaga idézte elő, nem is a balsors űzött gonosz játékot vele, hanem, úgy látszik, valami vele született hajlam okozhatta és együtt járhatott előrehaladott korával, mert, mint mondják, családjában és rokonai között sokan veszítették el szemük világát öregkori sorvadásos betegségben. Athanisz azt állítja, hogy a Hippón és Mamerkosz ellen viselt hadjáraton Mülaiban levő táborában zöld hályog keletkezett a szemén, s mindenki tudta, hogy meg fog vakulni, de azért nem hagyta ott az ostromot, hanem folytatta a háborút, míg csak foglyul nem ejtette a zsarnokokat; mikor azonban visszatért Szürakuszaiba, azonnal lemondott a főparancsnokságról, és kérte felmentését, minthogy a háború sikeresen véget ért.

38. Azon kevésbé csodálkozhatunk, hogy Timoleón panasz nélkül elviselte az őt ért csapást, de annál bámulatraméltóbb az a tisztelet és hála, amellyel a szürakuszaiak viseltettek iránta vakságában is. Gyakran felkeresték otthonában, és elvitték hozzá a városukba ellátogató idegeneket, de kivitték őket hozzá vidéki birtokára is, hogy láthassák jótevőjüket; dicsekedtek és büszkélkedtek vele, hogy náluk akarja életét befejezni, és nem törődik azzal a fényes fogadtatással, amelyet sikereinek ünneplésére készítettek elő Görögországban számára. A személyét ért megtiszteltetések közül a legnagyobb az a népgyűlési határozat volt, amely kimondta, hogy a szürakuszai nép, ha idegen népek ellen viselne háborút, mindig korinthoszi hadvezért állít hadserege élére. Szép látvány volt az is, amely tiszteletére a népgyűléseken többször is megismétlődött. A szürakuszaiak ugyanis, bár egyébkor saját maguk döntöttek, a fontosabb ügyekben kikérték tanácsát. Ilyenkor kétfogatú szekéren vitték az agorán keresztül a színházba; amikor a szekéren ülve megjelent, a nép egyhangú kiáltással üdvözölte, majd Timoleón viszonozta az üdvözlést, időt engedett a jókívánságokra és dicsérő szavakra, azután figyelmesen meghallgatta, amiről a vita folyt, elmondta véleményét, és amikor kézfeltartással megszavazták, a szolgák ismét kihajtották szekerét a színházon keresztül, a polgárok pedig taps és vidám kiáltások közben búcsúztak el tőle, s a többi ügyben maguk határoztak.

39. Ilyen tisztelettel és jóakarattal vették körül Timoleónt öreg napjaiban, mint mindnyájuk közös atyját, mikor magas korában egy könnyű betegség érte, és meghalt. A szürakuszaiak több napon át készülődtek temetésére, vidékről és idegen országokból is összegyűltek a végtisztességére. Díszes temetést rendeztek neki, felékesített koporsóját sorshúzással kiválasztott ifjak vitték át azon a helyen, ahol valamikor Dionüsziosz zsarnoknak azóta lerombolt palotája állott. Sok ezer férfi és nő kísérte utolsó útjára. Valóságos ünnepi menet volt ez, mindenki koszorút tett a fejére, és fehér ruhába öltözködtek. A hangos sírás és a könnyek egybevegyültek a halottat magasztaló beszédekkel; ez nem a megszokott tiszteletnyilvánítás vagy halotti szertartás volt, hanem az igazi jóakaratból fakadó gyász és köszönet megnyilvánulása. Végül a ravatalra tett koporsót máglyára helyezték, és Démétriosz, a legharsányabb hangú hírnök felolvasta a nép következő határozatát:

Hamvainak az agorán emeltek síremléket, amelyet később oszlopcsarnokkal vettek körül, és tornacsarnokot is építettek melléje, amely gyakorlóterül szolgált az ifjaknak és Timoleónteiónnak nevezték el. A szürakuszaiak pedig, fenntartván alkotmányukat és a tőle kapott törvényeiket, hosszú ideig boldogan éltek.

1. Ilyen ennek a két férfiúnak az élettörténete: világos, hogy összehasonlításuk nem sok különbséget vagy eltérést mutat ki köztük. Mindketten híres ellenfelek ellen viseltek háborút; az egyik a makedónok, a másik a karthágóiak ellen; nevezetesek voltak győzelmeik is, mert az egyik elfoglalta Makedoniát, és megdöntötte Antigonosz uralkodóházát a hetedik utód személyében, a másik pedig minden zsarnokságot megszüntetett Szicíliában, és felszabadította a szigetet. Felhozhatná valaki, hogy Perszeusz, amikor Aemilius harcba elegyedett vele, ereje teljességében volt és győzelmesen harcolt a rómaiak ellen, Dionüsziosz viszont, amikor Timoleón harcba indult ellene, már feladta a harcot, és lemondott minden reményéről; de Timoleón mellett szól, hogy a sok zsarnokot és a karthágóiak nagy haderejét szedett-vedett hadsereggel győzte le és nem tapasztalt és engedelmeskedni tudó férfiakkal, mint Aemilius. Katonái fegyelmezetlen zsoldosok voltak, akik csak szórakozásképpen szoktak részt venni hadjáratokon. Márpedig a nem azonos eszközökkel elért azonos győzelem a hadvezér dicséretére szolgál.

2. Ügyeik intézésében mindketten tiszta kezűek és igazságosak voltak, de Aemiliust hazájának törvényei nyilvánvalóan kezdettől fogva ilyennek nevelték. Timoleón azonban önmagát formálta ilyenné. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a rómaiaknál abban az időben mindnyájan azonos szokások és törvények alá rendelve éltek, s féltek a törvényektől és polgártársaiktól, a görögök között viszont nem lehetett találni egyetlen magasabb rangú katonát vagy hadvezért sem, Dión kivételével, aki nem romlott volna meg, amint lábát Szicília földjére tette; bár Diónt is sokan azzal gyanúsították, hogy egyeduralomra tört, és arról álmodozott, hogy Spártához hasonló királyságot fog berendezni magának. Timaiosz azt beszéli, hogy a szürakuszaiak megszégyenítve és becstelen emberként utasították ki Gülipposzt, mert kitűnt, hogy mennyire kapzsi és pénzsóvár volt hadvezérsége idején. Azokat a törvénysértéseket és hitszegéseket, amelyeket a spártai Pharax és az athéni Kallipposz követtek el, abban a reményben, hogy urai lehetnek Szicíliának, sok történetíró megírta. És kik voltak ezek az emberek, és milyen eszközök álltak rendelkezésükre, hogy ilyen reményeket tápláljanak? Pharax Dionüsziosz szolgálatába szegődött, miután Szürakuszaiból elűzték, Kallipposz pedig Dión egyik zsoldostisztje volt. Timoleónt azonban a korinthosziak a szürakuszaiaknak arra a kérésére és könyörgésére küldték el, hogy teljhatalmú fővezérük legyen; nem kellett tehát törnie magát a hatalomért, csak megtartania, amit önként és jószántukból felajánlottak neki, s vezérkedése és uralma végső céljául mégis a törvénytelen kormányok megdöntését tűzte ki.

Aemiliusban meg kell csodálnunk, hogy bár nagy királyságot döntött meg, vagyonát egyetlen drakhmával sem gyarapította. Látni sem akarta a kincseket, és nem nyúlt hozzájuk egy ujjal sem, bár másokat gazdag adományokban részesített. Egy szóval sem mondom, hogy Timoleónt meg kell szólni, mert szép házat és földbirtokot fogadott el; ennek elfogadásában nincs semmi szégyellnivaló, de mégiscsak nagyobb dolog, ha valaki nem fogad el semmit, mert az erény legmagasabb foka az, ha valaki azt is elutasítja, amit pedig elfogadhatna.

Amiként az olyan emberi szervezetnél, amely csak vagy a hideget, vagy a meleget képes eltűrni, sokkal erősebb az olyan, amely mindkét változatnak egyaránt ellen tud állni, az igazi lelki nagyság és lelkierő próbájának is azt kell tekintenünk, hogy az embert az elbizakodás nem teszi elpuhulttá, sem erőtlenné, ha kedvez a szerencse, de a balsors sem sújtja le. Aemiliust abban a tekintetben tökéletesebbnek kell tartanunk, mert nehéz sorsában, nagy fájdalmai között, amikor gyermekeit elveszítette, semmiben sem mutatta magát kisebbnek, sem kevésbé méltóságteljesnek, mint mikor a szerencse leginkább kedvezett neki. Timoleón viszont, aki nemesen járt el fivérével szemben, nem tudott józan meggondolás alapján felülemelkedni bánatán és fájdalmán, s húsz éven át még csak látni sem akarta a népgyűlések szószékét és az agorát. A szégyenletes tetteket el kell kerülni és tartózkodni kell tőlük, de ha valaki fél, hogy megszólás éri, az lehet a józan meggondolás, de semmi esetre sem a lelki nagyság jele.

DÉMOSZTHENÉSZ^[48]

1. Az a költő, aki dicsőítő éneket írt Alkibiadészra, mikor Olümpiában a lovasversenyen győzött, akár Euripidész volt, mint legtöbben vélik, akár valaki más, azt állítja, Sossiusom, hogy a boldogsághoz először is az kell, hogy "városunk híres" legyen. Én azonban úgy gondolom, hogy a boldogság elnyerése a szó legigazibb értelmében leginkább az ember erkölcseitől és hajlamaitól függ, és éppen úgy semmit nem számít, hogy hazája dicstelen és szegény, mintha anyja kis termetű és csúnya lett volna. Mert bizony nevetséget keltene, ha valaki azt gondolná, hogy Iulisz, amely igen kis része egy különben sem nagy szigetnek, Keósznak, vagy Aigina^[49], melyet az egyik attikai férfi^[50] mint "csipát" szeretett volna "kitörölni" Peiraieusz "szeméből", képes jó színészeket és költőket nevelni, de arra már nem jó, hogy igazságos, szép jellemű, értelmes és nemes lelkű férfiakat adjon. Érthető, hogy a haszonra és hírnévre törő művészetek elsorvadnak jelentéktelen szegény városokban, de az erény gyökeret ver bármely talajban, mint az életerős és kitartó növény, és megerősödik, ahol nemes természetre és fáradságot nem ismerő elmére talál. Ezért ha gondolkodásunk és életünk nem üti meg a kívánt mértéket, sohasem szabad hazánk kicsinységét hibáztatnunk, legfeljebb saját magunkat.

2. Ha valaki arra vállalkozik, hogy alapos történelmi művet írjon, amelyhez a szükséges források nincsenek keze ügyében, hanem szétszórva, s nemegyszer idegen nyelven lelhetők fel, feltétlenül szüksége van valamely "híres", a tudományokat művelő és népes városra, ahol mindenféle könyv bőségesen áll rendelkezésre, s ahol összegyűjtheti azokat az adatokat, amelyeket ha a történettudósok nem dolgoztak is fel, de a közszájon forgó hagyomány hitelre méltóan megőrzött az emlékezetnek: ezeket gondos utánajárással összegyűjtheti, s így minden kívánalomnak megfelelő művet alkothat.

Mi kisvárosban^[51] lakunk, s szívesen időzünk itt, hogy eltávozásunkkal a kisváros még kisebb ne legyen. Sajnos, amikor Rómában és Itália más vidékein tartózkodtunk, nem volt rá érkezésünk, hogy gyakoroljuk a rómaiak nyelvét, részben közéleti elfoglaltságunk miatt, részben filozófus tanítványaink miatt. Így aztán csak későn, öregkorunkban jutottunk hozzá, hogy latinul írott műveket tanulmányozzunk, s ekkor csodálatos, de való dolog esett meg velünk. Nem a szavakból értettük meg és fogtuk fel ugyanis a tényeket, hanem az általunk már jól ismert tényekből következtettünk a szavak jelentésére.

Úgy véljük, nem kis örömet és élvezetet jelent a latin nyelv szépségének, szabatos szóhasználatának és képes kifejezéseinek a megértése, de ehhez alapos és gondos gyakorlásra meg szorgalomra van szükség, így hát csak azok juthatnak el hozzá, akiknek van elegendő szabad idejük, és életkoruk is alkalmasabb szándékuk megvalósítására, mint a miénk.

3. Éppen ezért Párhuzamos életrajzok című könyvünknek ebben a Démoszthenésszel és Ciceróval foglalkozó ötödik kötetében jellemüket és képességüket egymással szembeállítva csak tetteik és politikai működésük alapján vesszük vizsgálat alá, de nem gondolunk beszédeik szembeállítására, sem annak megállapítására, hogy kettőjük közül melyik volt nagyobb hatású és tehetségesebb szónok. Ión helyesen mondja, hogy "ereje vész a szárazra vetett delfinnek"; ezt azonban teljesen figyelmen kívül hagyta Caecilius, aki felettébb vakmerő módon arra vállalkozott, hogy párhuzamot vonjon Démoszthenész és Cicero között. Ha az "ismerd meg önmagadat" elvére minden ember ügyelne, nem vált volna belőle isteni parancs.

Úgy látszik, hogy az istenség eredetileg hasonlónak teremtette Démoszthenészt és Cicerót, és sok rokon vonással alkotta meg jellemüket, így szabadságszeretettel és becsvággyal a közéletben, bátortalansággal veszélyek közt, háborúban; ezenkívül több más esetleges vonást is kevert beléjük. Alig hiszem, hogy lehetne másik két szónokot találni, akik alacsony sorból, szinte a névtelenségből kiemelkedve olyan magas polcra jutottak volna, mint ők ketten, akik királyokkal, zsarnokokkal szálltak szembe. Mindkettő elvesztette leányát, mindkettőnek száműzetésbe kellett mennie, de tisztességgel tértek haza; majd újból menekülniük kellett, ellenségeik kezébe kerültek, s polgártársaik szabadságával együtt életük is odaveszett. Ha versenyre kelne lelki alkat és sors, ahogyan művészek szoktak versengeni egymással, nehéz lenne eldönteni, vajon lelki alkatuk révén jellemük, vagy körülményeik révén sorsuk teremtett-e hasonlóságot kettőjük között. Előbb azonban arról kell szólnunk, amelyikük idősebb volt.

4. Démoszthenész, Démoszthenész apja Theopomposz elbeszélése szerint derék, jóravaló ember volt. Kardkovácsnak is nevezték, mert erre a munkára kiképzett rabszolgákkal dolgoztatott nagy műhelyében. Aiszkhinész, a szónok azt állítja róla, hogy anyja egy Gülón nevű, Athénból árulás miatt száműzött férfitól és egy barbár nőtől származott; de nem lehet megállapítani, hogy állítása igaz-e vagy pedig rágalmazó hazugság.

Démoszthenész hétéves volt, amikor apja árván hagyta, de jólétben - kevés híján tizenöt talentumra rúgott vagyonának teljes becsértéke. Gyámjai azonban hűtlenül bántak a pénzzel: egy részét elsikkasztották, a másik részt pedig gondatlanul kezelték, úgyhogy még a tanítói sem kaptak fizetséget. Ezért, úgy látszik, nem részesült szabad születésű fiúhoz illő gondos és előkelő neveltetésben, de különben is gyenge szervezetű, gyakran betegeskedő gyermek volt. Ezért anyja kímélte minden munkától, s nevelői sem serkentették rá. Gyenge és betegeskedésre hajlamos volt kezdettől fogva, és társai, hogy csúfot űzzenek belőle, állítólag a Batalosz gúnynevet adták neki. Batalosz némelyek szerint férfiatlan külsejű fuvolás volt, akit ezért Antiphanész vígjátékíró egyik darabjában kigúnyolt. Mások Bataloszról mint költőről emlékeznek meg, aki a részegeskedést magasztaló, trágár költeményeket írt. Arról is tudunk, hogy attikai nyelvjárásokban akkortájt "batalosznak" neveztek egy olyan testrészt, amelyet nem szokás kimondani.

Volt Démoszthenésznek egy másik gúnyneve is - Argasz -, amelyet vagy vadóc, harapós természete miatt kapott, költői nyelven ugyanis a kígyót nevezik így; vagy pedig kellemetlen beszédmodorára céloztak vele. Argasz volt ugyanis a neve egy költőnek, aki rossz, döcögős verseket írt. De ebből, mint Platón mondja, elég is ennyi.

5. A szónoklathoz állítólag a következőképpen kapott kedvet: Kallisztratosz szónok az óróposzi kérdésben beszédet készült tartani a törvényszéken. Beszédét nagy várakozás előzte meg, részben a szónok nagy tekintélye miatt, aki ekkor állt szónoki pályafutása csúcspontján, részben mert magát az ügyet is nagy érdeklődés kísérte. Mikor Démoszthenész értesült róla, hogy sok tanítómester és nevelő készül a törvényszéki tárgyalásra, kérve-könyörögve rávette saját nevelőjét, hogy vigye el magával a beszéd meghallgatására. A nevelő jó viszonyban volt a törvényszéki teremőrökkel, jó helyet szerzett neki, s ott végighallgatta a beszédet. Kallisztratosznak különösen jó napja volt, s beszédével igen nagy sikert aratott. Démoszthenész megirigyelte dicsőségét, amikor látta, mennyien kísérik el és halmozzák el szerencsekívánságokkal, de még inkább megcsodálta és megfigyelte a beszéd szónoki erejét, amellyel a szónok mindenkit magával ragadott és elbűvölt. Ezért abbahagyta egyéb tanulmányait és gyermekes kedvteléseit, s egyedül a szónoklásban gyakorolta magát, és csak arra volt gondja, hogy belőle is ugyanilyen nagy szónok legyen. Tanítómesteréül a szónoklásban Iszaioszt választotta, bár abban az időben tartott fenn szónoki iskolát Iszokratész is, de Démoszthenész, mint egyesek mondják, vagy nem tudta megfizetni az általa kért tíz mina tandíjat, mert mint árvának nem volt rá elegendő pénze, vagy Iszaiosz szónoki modorát hatásosabbnak és a maga szempontjából célravezetőbbnek tartotta. Hermipposz azt állítja, hogy egy névtelen szerző emlékiratában talált adat szerint Démoszthenész látogatta Platón iskoláját is, és a szónoklatban sokat tanult tőle. Idézi Ktészibioszt, aki szerint Démoszthenész a szürakuszai Kalliasztól és másoktól titokban sajátította el a szónoklásnak Iszokratész és Alkidamasz által használt műfogásait.

6. Mihelyt elérte a nagykorúságot, perbe fogta gyámjait, és több beszédet tartott ellenük, ezek ugyanis mindenféle kibúvót kerestek és viszontkeresetet adtak be. Hogy Thuküdidész kifejezését használjam, teljes odaadással gyakorolta magát a szónoklásban: nagy nehezen megnyerte ugyan a pert, de atyai örökségének csak kis részét tudta visszaszerezni. A szónoklásban kellő bátorságra és megfelelő gyakorlatra tett szert, s most, amikor megízlelte a szónoki pályával együtt járó megbecsülést és befolyást, megkísérelte a nyilvános fellépést, s a közügyekkel kezdett foglalkozni. Azt mondják az orkhomenoszi Laomedónról, hogy amikor epebajban megbetegedett, orvosai tanácsára hosszú futásokkal gyógyította magát, s ezáltal annyira megedződött, hogy részt vett a fő versenyeken, és első lett a távfutásban. Hasonlóképpen történt Démoszthenésszel is: eleinte, hogy úgy mondjuk, anyagi helyzetének helyreállítása végett adta fejét a szónoklásra, de ezzel olyan tudást és hozzáértést szerzett, hogy a politikai életben, mint a legveszélyesebb versenypályán, sorra elnyerte a babért a szónoki emelvényen vele versenyző polgártársai elől. Pedig első nyilvános szereplései alkalmával szavai még elvesztek a zajban, kinevették szokatlan beszédmódját, amely hosszú körmondatokkal zsúfolódott és bonyolult, nehezen érthető érvelésekkel terhelődött. Hangját is gyengének találták, kiejtése nem volt tiszta, lélegzete kihagyott, és ez zavarta beszédének értelmét, mert megszakította a körmondatokat. Végül is felhagyott a közügyekkel való kísérletezéssel, s amikor egy alkalommal kedvét veszítve céltalanul bolyongott Peiraieuszban, Eunomosz, egy idős thriai polgár megpillantotta, és megrótta, hogy bár beszédmodora minden tekintetben Periklészéhez hasonlít, mégis gyáván és gyengén elhagyja magát, nem mer bátran szemébe nézni a tömegnek, nem edzi testét a küzdelmekre, hanem hagyja, hogy merő elpuhultságból elsorvadjon.

7. Mondják, hogy más alkalommal, midőn kudarcot vallott, s köpenyébe burkolózva bánatosan ment hazafelé, csatlakozott hozzá jó barátja, Szatürosz színész, és beszédbe elegyedett vele. Démoszthenész keserűen panaszolta neki, hogy bár egyetlen szónok sincs, aki annyit gyakorolná magát, mint ő, és hogy kis híján minden testi erejét felőrli vele, mégsem tudja elnyerni a nép kegyét: meghallgatást nyernek még részeges emberek és tudatlan hajósok is, róla pedig tudomást sem vesznek.

"Úgy van, amint mondod, Démoszthenész - szólt Szatürosz -, de én gyorsan kigyógyítlak bajodból, ha hajlandó vagy elszavalni emlékezetből néhány részt Euripidész vagy Szophoklész egyik tragédiájából." Démoszthenész megtette, Szatürosz pedig elismételte az előadott részeket a hozzájuk illő modorban és hanglejtéssel, s amit elszavalt, Démoszthenész nyomban egészen másnak találta. Meggyőződött róla, hogy a jó előadási mód szépséget és ékességet ad a szónoklásnak, s igen keveset, szinte semmit nem ér a gyakorlás, ha valaki nem törődik mondanivalója kifejezésmódjával és előadásmódjával. Ezért egy föld alatti dolgozószobát építtetett magának, amely a mai napig is fennmaradt, és oda elvonulva naphosszat gyakorolta előadási módját és képezte hangját. Több ízben két-három hónapon át fejének csak egyik feléről nyíratta le haját, hogy emiatt restelkedve ne jöjjön elő, bármennyire óhajtaná is.

8. Ettől eltekintve másokkal való ügyeit buzgón intézte, és több beszédet tartott. Amint azonban szabaddá tudta tenni magát, azonnal elvonult dolgozószobájába, s elméjében sorban átfutotta az egyes ügyeket és a rájuk vonatkozó okoskodásokat. Azokat a beszédeket, amelyeket végighallgatott, magában elismételte és gondolatokra meg körmondatokra tagolta; sokféleképp kijavította vagy átalakította azt is, amit másoktól hallott, vagy amit ő mondott másoknak. Emiatt azt hitték róla, hogy nem tehetséges, hanem tudását és szónoki felkészültségét fáradságos munkának köszönheti.

Ennek kétségtelen bizonyítéka az a tény, hogy Démoszthenész nem egykönnyen szólalt fel alkalomszerűen. A népgyűlésen ülve gyakran még olyankor sem lépett elő, amikor a nép név szerint felszólította, kivéve persze, ha előre tudta és felkészült rá. A démagógoszok ezért sokszor gúnyolták: így Pütheosz egy alkalommal rosszmájúan azt mondta neki, hogy okoskodásainak lámpabélszaga van. Erre Démoszthenész éles hangon így vágott vissza: "Az én mécsesem és a tiéd nem ugyanazt látja!" Másoknak megmondta őszintén, hogy bár nem minden beszédét írja le, de gondosan előkészíti azokat is, amelyeket nem ír le előre. Kijelentette, hogy a néphez hű férfi törődik a szónoklattal, mert a felkészülés a nép szolgálata; ha valaki semmibe veszi a tömeg véleményét a szónoklatról, ez oligarchikus és inkább erőszakos, mint meggyőző magatartás. A rögtönzéstől való idegenkedése jeléül hozzák fel, hogy Démadész minden előkészület nélkül ismételten kiállt és beszélt mellette, amikor a népgyűlésen beszéd közben megzavarták, ő azonban egyszer sem tette meg ezt Démadész kedvéért.

9. Miért van mégis, mondhatná valaki, hogy Aiszkhinész Démoszthenészt tartja a legmerészebb szónoknak? Hogyan történhetett, hogy amikor a büzantioni Püthón arcátlanul és nagy bőbeszédűséggel ócsárolta az athéniakat, csak ő szólalt fel és cáfolta meg állításait? Vagy amikor a mürinai Lamakhosz dicsőítő költeményt írt Alexandroszra és Philipposzra, az uralkodókra, amelyben sok rosszat mondott el a thébaiakról, és az olünthosziakról, s költeményét felolvasta az olümpiai versenyeken, Démoszthenész felállt, és történelmi érvekkel bizonyította be, mennyit köszönhet Görögország a thébaiaknak, és a khalkisziaknak, s mennyi szerencsétlenséget okoztak, akik a makedónoknak hízelegtek. Szavaira úgy megváltozott a jelenlevők hangulata, hogy a szofista megijedt a dühös közbeszólásoktól, és eloldalgott az ünnepségről.

Démoszthenész nem ismerte el feltétel nélkül Periklészt, de irigyelte és utánozta előadását és formakészségét, valamint önmérsékletét, hogy nem vállalkozott hevenyészett szónoklásra (hiszen Periklész ennek köszönhette nagyságát). Mégsem zárkózott el teljesen attól, hogy alkalmi szónoklatból dicsőséget szerezzen magának, de önként nem gyakran bízta szónoki befolyását a szerencsére. Mindenesetre sokkal több merészség és önbizalom jellemzi elmondott, mint leírt beszédeit, ha elfogadjuk Eratoszthenész, a phaléroni Démétriosz és a vígjátékírók véleményét.

Eratoszthenész azt mondja róla, hogy beszédeit sokszor már majdnem bakkhikus átszellemültség járta át, Démétriosz pedig, hogy lelkesülten ismételte el a népgyűlésen a jól ismert verses esküformát:

A vígjátékírók közül az egyik "szószaporítónak" nevezte, a másik pedig az ellentét gyakori használatáért gúnyolta ki:

Hacsak Antiphanész ezzel tréfásan nem Halonészosz érdekében tartott beszédére céloz, amelyben Démoszthenész az athéniaknak azt javasolta, hogy a szigetet Philipposztól ne el-, hanem visszavegyék.

10. Mindenki elismerte, hogy Démadész természetes tehetsége révén legyőzhetetlen volt, s rögtönzéseivel messze felülmúlta az örökösen töprengő és előkészülgető Démoszthenészt. Khioszi Arisztón jegyezte fel Theophrasztosznak a két szónokról mondott ítéletét. Amikor megkérdezték tőle, milyen szónoknak tartja Démoszthenészt, így felelt: "Méltó Athénhoz." "És milyennek Démadészt?" "Felette áll." Ugyanez a filozófus idézi egy athéni államférfi, a szphéttoszi Polüeuktosz kijelentését: szerinte Démoszthenész volt a legnagyobb szónok, de Phókión a legtehetségesebb, mert a legkevesebb szóval a legtöbb gondolatot tudta elmondani. Állítólag Démoszthenész maga is több ízben mondta barátainak, amikor Phókión mint ellenfele ment fel a szószékre: "Ott kel fel helyéről beszédeim bárdja." Nem világos azonban, hogy ezt ellenfele beszédére értette-e vagy életére és nagy tekintélyére, arra célozva, hogy Phókión egyetlen szavában s fejbólintásában több a meggyőző erő, mint az ő sok és terjengős körmondatában.

11. Testi fogyatkozásain a phaléroni Démétriosz előadása szerint a következő gyakorlattal segített Démoszthenész (ezt idős korában maga beszélte el Démétriosznak): kavicsokat vett a szájába, hogy bizonytalan és akadozó kiejtését legyőzze és kijavítsa, közben pedig beszédszövegeket szavalt. Azzal is erősítette hangját, hogy futás közben vagy meredek lejtőn felfelé menet, bár lihegett, beszédrészleteket vagy verseket adott elő. Házában volt egy nagy tükör, és az előtt állva tanulta be beszédeit.

Mondják, hogy egy alkalommal felkereste valaki, és megkérte, legyen az ügyvédje, és el is panaszolta, hogy tettleg bántalmazták. "Na, veled ugyan semmi olyasmi nem történt - mondta neki Démoszthenész -, amiről beszélsz." "Mi az, Démoszthenész, hogy velem semmi nem történt?" - kiáltott fel látogatója felháborodva. "Most már érzem beszédeden - mondta neki Démoszthenész - a bántalmat szenvedett ember hangját." Ilyen fontosságot tulajdonított annak, hogy ki milyen hangon és modorban beszélt.

Beszédmódját szélesebb körű hallgatósága nagyon megcsodálta, de a kényesebb ízlésűek póriasnak és közönségesnek tartották előadásmódját, közöttük a phaléroni Démétriosz is. Hermipposz szerint, amikor megkérdezték Aisziónt, mi a véleménye a régebbi és a korabeli szónokokról, azt felelte, hogy aki a régi szónokokat hallotta, csodálnia kellett, milyen gondosan előkészített és milyen emelkedett hangú beszédeket tartottak a népgyűléseken: szerinte Démoszthenész beszédei, ha valaki olvassa őket, kitűnnek jól átgondolt szerkezetükkel és hatásos mondanivalójukkal. Tagadhatatlan, hogy előre leírt beszédeire fanyar, kesernyés hang jellemző: rögtönzött és vitatkozó beszédeiben azonban szívesen megnevettette hallgatóságát.

Démadész egyszer így kiáltott fel: "Engem akar tanítani Démoszthenész? Athénét, a disznó?" Erre Démoszthenész így vágott vissza: "Ezt az Athénét a minap kapták rajta Kollütoszban paráználkodáson!" Amikor egy tolvaj, akit Khalkusznak^[53] hívtak, korholta a sok virrasztás és az éjszakai munka miatt, így szólt: "Tudom, a te érdekeidet sérti égő mécsesem. Ti pedig, athéniak, ne csodálkozzatok, ha olyan sok a lopás, hiszen tolvajaitok ércből, falaitok pedig sárból vannak." Több, ehhez hasonló történetet is elmondhatnánk róla, de nem tesszük: helyesebbnek véljük, ha jellemét és erkölcsi nagyságát cselekedeteiből és közéleti tevékenységéből ismerjük meg.

12. Közügyekkel a phókiszi háború^[54] kitörése idején kezdett foglalkozni: ezt tőle magától tudjuk, de kitűnik philippikáiból is, amelyek közül a későbbiek már a háború befejezése után készültek, de a korábbiak is igen közeli eseményeket érintenek. Azt is tudjuk, hogy Meidiasz ellen harminckét éves korában indított pert, amikor közéleti szereplésével még nem szerzett magának sem befolyást, sem hírnevet. E fölötti aggodalmában hagyott föl szerintem bizonyos összeg fejében a vele való pereskedéssel, mert

sőt indulatos és erőszakos, amikor érdekeit védte. Mihelyt meggyőződött róla, hogy nem könnyű, sőt erejét meghaladó feladat volna elbánni Meidiasszal, aki gazdag ember, maga is jó szónok, és sok befolyásos barátja van, engedett azoknak, akik érdekében hozzá fordultak. De persze, ha ügye győzelmét remélhette volna, alig hiszem, hogy háromezer drakhma önmagában enyhítette volna bosszúvágyát.

Közéleti szereplésével jó ügyet szolgált, amikor a hellének érdekét védelmezte Philipposszal szemben, s ebben oly derekasan vitézkedett, hogy bátor beszédeivel hamarosan közmegbecsülést és nagy hírnevet szerzett magának. Görögországban mindenütt csodálattal néztek rá; a perzsa király kedvében járt, sőt Philipposz is a vezető államférfiak között őt becsülte a legtöbbre. Még haragosai is bevallották, hogy nagy egyéniséggel van dolguk. Elismerte ezt róla Aiszkhinész és Hüpereidész még akkor is, midőn vádat emeltek ellene.

13. Érthetetlen, miért mondja Theopomposz, hogy Démoszthenész állhatatlan jellemű volt, s nem volt képes ugyanazon ügyek és személyek mellett hosszabb ideig kitartani. Éppen ellenkezőleg, a közéletben amelyik ügyhöz és párthoz kezdettől fogva elszegődött, amellett mindvégig kitartott, s nemcsak élete végéig nem hagyta cserben, hanem inkább kész lett volna az életétől is megválni, semhogy hátat fordítson neki. Nem olyan volt, mint Démadész, aki azzal mentegette politikai meggyőződésének megváltoztatását, hogy önmagával gyakran kerül ellentmondásba, de az állammal soha. Vagy ott volt Melanóposz, aki bár Kallisztratosznak politikai ellenfele volt, ha pénzt kapott tőle, nézetét gyakran megváltoztatta, s aztán így mentegetőzött a népgyűlés előtt: "Igaz, ez az ember ellenségem, de győzzön inkább az állam érdeke."

A messzénéi Nikodémosz eleinte Kaszandrosz párthíve volt, később azonban Démétriosz^[56] politikai irányát követte, de azért kijelentette, hogy ő soha nem került ellentmondásba önmagával, mert mindig hasznos dolog, ha valaki az erősebbre hallgat. Démoszthenészről ezt nem lehet elmondani, sem pedig azt állítani, hogy köpönyegforgató vagy ingatag lett volna akár szavaiban, akár cselekedeteiben, sőt ellenkezőleg, politikai magatartásában akár egyetlen, változhatatlan hangsoron mindvégig ugyanahhoz a hangnemhez ragaszkodott.

Panaitiosz, a filozófus szerint Démoszthenész legtöbb beszédét ahhoz az elvhez ragaszkodva készítette, hogy ami jó és igaz, amellé önmagáért kell odaállanunk: ezt bizonyítják a Koszorú, az Arisztokratész ellen, az Adómentességek címen ismert beszédei és philippikái is. Mindezekben a beszédeiben nem arra buzdítja polgártársait, hogy azt válasszák, ami a legkellemesebb, legkönnyebb és leghasznosabb, sőt gyakran azt fejtegeti, ha a becsületről és a tisztességről van szó, még biztonságunk és testi épségünk kérdésének is a második helyre kell szorulnia. Mivel pedig a becsületért mindent feláldozni kész elvhűségével és beszédeinek nemes szárnyalásával rettenthetetlen bátorság és tetteiben megnyilatkozó önzetlenség párosult, nem az olyanfajta szónokok közé kell őt sorolnunk, mint amilyen Moiroklész, Polüeuktosz és Hüpereidész volt, hanem feljebb, Kimón, Thuküdidész és Periklész mellé.

14. Kortársai közül Phókión, bár politikai pártállását nem nevezhetjük dicséretre méltónak, mert sok jel szerint a makedónokhoz húzott, személyes bátorság és igazságosság tekintetében semmiképpen nem maradt el olyan férfiak mögött, mint Ephialtész, Ariszteidész és Kimón. Démoszthenész azonban, mint Démétriosztól tudjuk, nem volt vitéz katona, és megvesztegethetetlennek sem volt mondható, mert bár Philipposztól és a makedónoktól soha semmit nem fogadott el, de a fentről, Szuszából és Ekbatanából érkező arannyal szemben már nem volt megközelíthetetlen, sőt szívesen hagyta magát megvesztegetni. Ezért, ha arra alkalmas volt is, hogy dicsérje a nagy elődök erényeit, arra már kevésbé, hogy utánozza is őket. De azért, az egyetlen Phókión kivételével, életmódjával felette állt a kortárs szónokoknak. Nyilvánvaló az is, hogy nagyon nyíltan beszélt a népgyűléseken, szembehelyezkedett a tömeg vágyaival, s megrótta őket hibáikért, amint ez beszédeiből világosan kitűnik. Theopomposz szerint az athéniak egy alkalommal azt kívánták tőle, hogy emeljen vádat valaki ellen, s zúgolódással fogadták, amikor ezt nem vállalta. Ekkor felkelt helyéről, és ezt mondta: "Athéniak, jó tanácsot mindig kész vagyok adni nektek, még ha nem akarjátok is; de hamis vádat nem emelek, még ha akarjátok sem." Határozott, arisztokratikus politikai magatartása nyilván kitűnt Antiphón esetében is, akit a népgyűlés felmentett, de Démoszthenész elrendelte letartóztatását, és az Areioszpagosz tanácsa elé állíttatta, majd a nép ellenkezésével semmit nem törődve rábizonyította, hogy Philipposznak megígérte a hadikikötő felgyújtását. A bíróság Antiphónt halálra ítélte, és ki is végezték. Vádat emelt Démoszthenész Theórisz papnő ellen is, mivel többrendbeli erkölcstelenkedésén kívül még arra is oktatgatta a rabszolgákat, hogyan csalják meg gazdáikat. A papnőt ezért halálra ítélték és kivégezték.

15. Állítólag azt a beszédet, amellyel Apollodórosz megnyerte adósa, Timotheosz hadvezér ellen indított perét, Démoszthenész írta Apollodórosznak, úgyszintén a Phormión és Sztephanosz elleni beszédeket is, bár ezek miatt, úgy látszik, rossz híre kelt. Phormión ugyanis Démoszthenész beszédével pereskedett Apollodórosz ellen, ami bizony olyan volt, mintha ugyanabból a kardművesboltból adtak volna el fegyvert két szemben álló félnek.

Népgyűlési beszédei közül mások számára készítette az Androtión, Timokratész és Arisztokratész elleni beszédeket; ekkor ugyanis még nem kezdte el nyilvános szereplését. Valószínűleg harminckét vagy harminchárom éves lehetett, amikor ezeket a beszédeket írta. De már az Arisztogeitón elleni és az adómentességek ügyében tartott beszédeit saját maga mondta el. Az utóbbit, mint tőle magától tudjuk, Khabriasz fia, Ktészipposz érdekében tartotta, de némelyek állítása szerint az ifjú édesanyjának udvarolt, de aztán nem őt vette feleségül, hanem egy szamoszi asszonyt, amint a magnésziai Démétriosz beszéli a Szünonümákról című művében.

Bizonytalan, hogy elmondta-e vagy sem Aiszkhinész ellen készített beszédét követi megbízatása idején elkövetett visszaélései ügyében. Idomeneusz úgy tudja, hogy mindössze harminc szavazattal mentették fel Aiszkhinészt e vád alól. De úgy látszik, nem így történt valójában, legalábbis abból a két beszédből, amelyet a Koszorú ügyében tartott mindkét szónok, másra kell következtetnünk. Egyikük sem mondja világosan és félreérthetetlenül, eljutott-e ez a per az ítéletig. Ezt azonban döntsék el inkább mások.

16. Démoszthenész politikai magatartása a béke éveiben is nyilván az volt, hogy a makedón király egyetlen cselekedetét sem hagyta rosszallás nélkül, s az athéniakat folyton izgatta és tüzelte ellene. Így aztán Philipposz udvarában állandóan Démoszthenészről folyt a szó; mikor pedig tizedmagával követségbe érkezett Makedoniába, bár Philipposz mindnyájukat meghallgatta, a legkimerítőbben Démoszthenész szavaira válaszolt. Démoszthenésszel szemben viszont nem volt hasonlóan figyelmes és baráti, hanem főként Aiszkhinészt és Philokratészt tüntette ki társaságával.

Amikor aztán ez a kettő magasztalta Philipposzt, mint aki mindenkinél hatásosabban tud szónokolni, s hogy a legszebb férfi, és jobban tud inni, mint bárki más, Démoszthenész bosszúsan-gúnyosan megjegyezte: az első tulajdonság egy szofistának, a második egy asszonynak, a harmadik pedig a szivacsnak válik dicsőségére, de nem, egy uralkodónak.

17. Nem sokkal később háborúra került sor: Philipposz nem tudott békén maradni, Démoszthenész pedig izgatta az athéniakat a makedónok ellen. Elsősorban Euboia elfoglalására buzdította őket, amelyet türannoszai Philipposz kezére játszottak. Démoszthenész törvényjavaslatát a nép megszavazta, átkeltek a szigetre, elűzték a makedón helyőrséget. Ezután Büzantionnak és Perinthosznak nyújtottak segítséget: ez a két város ugyanis hadban állt a makedón királlyal. Démoszthenész rábeszélte az athéni népet, hogy hagyjon fel az ellenséges indulattal, felejtse el azokat a hibákat, amelyeket a szövetségi háború alatt kölcsönösen elkövettek egymás ellen, s küldjön segítségükre haderőt: ez valóban meg is mentette őket.

Ezután mint követ tárgyalt a görögökkel, s lelkes rábeszélésével kis híján mindnyájukat egyesítette Philipposz ellen, úgyhogy összeszedett tizenötezer főnyi gyalogosból és kétezer lovasból álló haderőt, nem számítva a polgári alakulatokat. A nép készségesen összeadta a szükséges pénzt és zsoldot. Ekkor Theophrasztosz szerint, amikor a szövetségesek kérték a hadijárulékok megfizetését, Króbülosz népvezér kijelentette: "A háborút nem lehet fejadaggal táplálni." Egész Görögország izgatottan várta, mit hoz a jövő. A szövetséghez csatlakozott Euboia, Akhaia, Korinthosz, Megara, Leukadia és Kerküra városa és népe; de minden másnál nagyobb feladat várt Démoszthenészre: miként nyeri meg a thébaiakat a szövetségnek. Thébai határos volt Athénnal, s harcra kész hadseregének és nehéz fegyverzetű katonáinak egész Görögországban igen jó híre volt. De nem volt könnyű rábírni a thébaiakat, hogy álljanak át, mert Philipposz legutóbb a phókiszi háborúban nagy szolgálatot tett nekik: és azért sem, mert az örökös határvillongások állandóan táplálták a két ország ellentéteit.

18. Philipposzt fellelkesítette amphisszai sikere, majd váratlanul megtámadta Elateiát, és elfoglalta Phókiszt. Megrémültek ekkor az athéniak, senki nem merészkedett felmenni a szónoki emelvényre, mert nem tudta, mit mondjon. A teljes bizonytalanságban egyedül Démoszthenész törte meg a csendet, és azt tanácsolta, hogy szövetkezzenek a thébaiakkal. Szokása szerint bátorította és serkentette a népet, és reményt öntött beléjük, úgyhogy másokkal együtt követségben elküldték Thébaiba. De Philipposz is elküldte a maga követeit - amint Marszüasz mondja -, két makedónt, Amüntaszt és Kleandroszt, azonkívül a thesszaliai Daokhoszt és Thraszüdaioszt. A thébaiak nem hagyhatták ki számításaikból önérdeküket, hiszen saját szemükkel látták a háború borzalmait, és még frissen sajogtak a phókisziaktól kapott sebek. De Démoszthenész szónoki ereje, mint Theopomposz beszéli, feltüzelte bátorságukat, becsvágyuk új erőre kapott, s elhomályosított minden más meggondolást: figyelmen kívül hagytak félelmet, józan számvetést és hálát egyaránt, s beszédétől fellelkesülve a becsület útját választották. Démoszthenész szónoki sikere oly nagynak és fényesnek látszott, hogy Philipposz békét kérő követséget küldött: Hellasz rátalált önmagára, és felkészült a jövőre. Nemcsak az athéni hadvezérek, hanem a boiótiai vezetők is egyaránt Démoszthenészhez járultak és tőle vártak útbaigazítást: ő volt a vezérszónok a népgyűlésen Athénban csakúgy, mint Thébaiban. Mindkét nép szeretete és rajongása feléje fordult, mégpedig Theopomposz szerint nem indokolatlanul és érdemtelenül, hanem nagyon is méltán.

19. De úgy látszik, az isteni végzet a dolgok körforgásában, amely erre az időre szabta meg Görögország szabadságának elvesztését, meghiúsított minden igyekezetet, és sok jellel tárta fel a jövőt. Közülük való az a szörnyű jóslat, amelyet a Püthia tett, és egy ősrégi szibüllai jósige, amely akkor járt szájról szájra:

Thermódón, mint mondják, egy kis folyó környékünkön, Khairóneiánál, amely a Képhiszoszba ömlik. Ilyen nevű folyót mi azonban most nem ismerünk, de lehetséges, hogy a mostani Haimónt^[57] akkor Thermódónnak hívták. Ez a folyócska ugyanis Héraklész szentélye mellett folyik el, ahol a görögök táboroztak. Azt gondolom, hogy a csata után sok véres holttest töltötte meg a folyó medrét, és ezért változott meg a neve.

Durisz azt állítja, hogy Thermódón nem is folyó, hanem egy kis kőszobor, amelyet a sátoruknak helyet készítő katonák ástak ki a földből: a szobor felirata volt Thermódón, s karjában sebesült amazont vivő férfit ábrázolt. Ezzel kapcsolatban ugyancsak ő idéz egy másik jósverset is:

20. Mindenképpen nehéz eldönteni, mi az igazság. Démoszthenész állítólag olyan mértékben bízott a görög fegyverekben, és annyira magával ragadta a nagyszámú hadsereg ereje, lelkesedése és elszántsága az ellenség elleni küzdelemre, hogy folyton azt hajtogatta, ne törődjenek a jóslatokkal, és ne hallgassanak a jósigékre, mert a végén még azzal gyanúsítják meg a Püthiát, hogy felcsapott Philipposz párthívének; a thébaiakat emlékeztette Epameinóndaszra, az athéniakat pedig Periklészre, akik az ilyesmiket ürügynek tekintették a gyávaságra, és csak józan eszükre hallgattak.

Démoszthenész eddig a határig igen bátran viselkedett, csata közben viszont semmi dicső vagy szónoklataihoz méltó tettet nem mutatott föl, ugyanis menekülve hagyta el a csatasort, szégyenletesen megfutott, fegyvereit eldobálta, s mint Pütheasz beszéli, nem szégyellte pajzsának jelmondatát, amelyet aranybetűkkel írt fel: Jó szerencsével!

Philipposz nem bírt magával a győzelem feletti örömében. Gúnyt űzött az elesettek holttestéből, részegre itta magát, és verslábakra tagolva, ütemezve elszavalta Démoszthenész javaslatának kezdő sorát:

De midőn kijózanodott és rágondolt az őt fenyegető nagy veszélyre, megborzadt Démoszthenész szónoki erejétől, aki őt arra kényszerítette, hogy egyetlen nap néhány órája alatt kockára vesse királyi hatalmát és testi épségét.

Démoszthenész híre eljutott a perzsa királyig, aki levelet küldött tengermelléki helytartóinak, és megparancsolta, hogy adjanak pénzt Démoszthenésznek, és legyenek hozzá figyelmesebbek, mint bárkihez a görögök közül, mert le tudja kötni és fel tudja tartóztatni a makedón király haderejét a Hellaszban támasztott zavarokkal. Alexandrosz ezt akkor tudta meg, amikor Szardeiszben kezébe jutottak Démoszthenész levelei és a perzsa király hadvezéreinek iratai, amelyekből kitűnt, hogy jelentős pénzösszegeket adtak Démoszthenésznek.

21. Amikor így a görögöket balszerencse érte, Démoszthenészt megtámadták az ellenzéki szónokok és elszámolásokat követeltek rajta, meg vádakat emeltek ellene, de a nép nemcsak felmentette a vádak alól, hanem továbbra is megbecsülte, és újból felszólította, hogy jó hazafiként vegyen részt a közügyekben. Annyira, hogy amikor hazavitték és eltemették a Khairóneiánál elesettek csontjait, rábízták a halotti beszéd megtartását. A nép különben sem mutatta a kétségbeesés vagy gyávaság semmi jelét, amint azt tragikus hangon Theopomposz adja elő, hanem továbbra is tisztelte és becsülte Démoszthenészt mint tanácsadóját, és kinyilvánította, hogy nem bánta meg, amiért megfogadta a tanácsokat. Ezért bízták rá a gyászbeszéd megtartását is. De Démoszthenész ezután nem a maga, hanem mindig valamelyik barátja nevében terjesztette a nép elé a törvényjavaslatokat, hogy így engesztelje ki rossz szellemét és balvégzetét, mígnem új bátorságot öntött belé Philipposz halála. A makedón király ugyanis nem sok idővel élte túl khairóneiai győzelmét: úgy látszik, ezt jövendölte meg az idézett jóslat utolsó sora:

22. Démoszthenész titokban értesült Philipposz haláláról, s hogy jó hangulatot teremtsen az athéniak között a jövőt illetően, jókedvűen ment a tanácsba, és elmondta, álmot látott, amely szerint hamarosan nagy szerencse éri az athéniakat. Röviddel ezután megérkezett Philipposz halálának híre. A jó hír vétele után azonnal hálaadó áldozatot mutattak be, és Pauszaniasznak koszorút szavaztak meg. Jött Démoszthenész is díszes öltözetben, fején koszorúval, noha leánya csak hét nappal korábban halt meg, mint Aiszkhinész beszéli; meg is rója emiatt, és azzal vádolja, hogy szívtelen volt gyermekével szemben, pedig ő volt gyáva és férfiatlan, amikor a szerető lélek jelét a gyászban és a jajveszékelésben, nem pedig a csendes, hangtalan tűrésben látta.

A magam részéről semmiképpen sem mondhatnám, hogy az athéniak helyesen viselkedtek, amikor koszorút tettek a fejükre, és örömáldozatot mutattak be annak a királynak halálakor, aki sikereinek csúcsán annyi megértéssel és emberséggel bánt velük vereségük idején. Mert az istenek bosszújának kihívásáról nem is szólva, nemes emberekhez nem volt illő, hogy amíg élt, tisztelték és polgárjoggal tüntették ki, mihelyt azonban más ember kezétől holtan elbukott, képtelenek voltak örömüket türtőztetni, körültáncolták holttestét és győzelmi dalokat énekeltek, mintha a harcmezőn győzték volna le. Démoszthenészt viszont csak dicsérni tudom, amiért családi gyászát, a könnyeket és a siránkozást az asszonyoknak engedte át, s csak azzal foglalkozott, ami hazája érdeke. Én úgy gondolom, hogy az az igazi államférfiúhoz méltó magatartás, ha valaki mindig a közjót tartja szem előtt, otthoni bajait és dolgait az államügyek mögé rendeli, s jobban megőrzi méltóságát, mint a királyok és kényurak szerepét játszó színészek, akiket a színpadon nem úgy látunk sírni vagy nevetni, ahogy maguk akarják, hanem ahogy a darab cselekménye előírja.

Ezenkívül ha kötelességünk azt, aki szenved, nem vigasztalanul magára hagyni gyötrelmeivel, hanem gyengéd szavakkal vigasztalni, és gondolatait kellemesebb dolgok felé terelni, hasonlóan azokhoz, akik a szembetegségben szenvedők tekintetét fényes, rikító színek helyett zöldes színű és kellemes színárnyalatok felé irányítják, mert hiszen miből meríthetnénk több vigaszt, mint hazánk jólétéből és szerencséjéből: ha összhangba hozzuk a közösség és az egyén sorsának adottságait, és a rosszabbat eltakarjuk a jobbal. Ezeket azért láttam szükségesnek elmondani, mert Aiszkhinész beszéde sok embert részvétre indított, és szinte könnyekig meghatott.

23. A görög városok Démoszthenész biztatására szövetségre léptek egymással. A thébaiaknak Démoszthenész fegyvereket szállított, mire azok megtámadták a makedón helyőrséget, és többeket megöltek közülük. Az athéniak is készülődtek, hogy együtt harcoljanak velük. Démoszthenész uralta a szónoki emelvényt, leveleket küldött a perzsa király hadvezéreinek Kisázsiába, arra biztatva őket, hogy indítsanak onnan háborút Alexandrosz ellen, akit "kölyöknek" és "Margitésznek" nevezett. Amikor azonban Alexandrosz otthon rendet teremtett, és hadserege élén ott termett Boiótiában, lelohadt az athéniak harci kedve, és alábbhagyott Démoszthenész lelkesedése is. Az athéniak cserbenhagyták a thébaiakat, akik kénytelenek voltak egyedül küzdeni, fővárosuk pedig az ellenség kezére került. Athénban nagy zavar támadt, s Démoszthenészt kiválasztották és többekkel együtt követségbe küldték Alexandroszhoz, de ő félt a makedón király haragjától, és a Kithairón vidékéről dolgavégezetlenül visszafordult. Ekkor Alexandrosz követek útján, mint Idomeneusz és Durisz állítja, tíz vezető államférfi kiadását követelte, de a legtöbb és legmegbízhatóbb forrás csak a következő nyolcét: Démoszthenész, Polüeuktosz, Ephialtész, Lükurgosz, Moiroklész, Démón, Kalliszthenész és Kharidémón.

Ekkor mondta el a népnek Démoszthenész a juhokról szóló állatmesét, akik a farkasoknak kiszolgáltatták a kutyákat. Saját magát és társait, akik a nép érdekeiért küzdenek, a kutyákhoz hasonlította, Alexandroszt pedig ordasfarkasnak nevezte. Ehhez még hozzátette: "Amint a kereskedők egy csészébe maroknyi mintát tesznek, s pár szem révén nagy mennyiségű búzát adnak el, ugyanígy mibennünk, noha észre sem veszitek, magatokat bocsátjátok áruba." Így beszéli ezt el a kasszandreiai Arisztobulosz.

Az athéniak tanakodtak, de nem tudták, mit tegyenek. Ekkor Démadész a nyolc szónoktól kapott öt talentumért vállalkozott rá, hogy követségbe megy és könyörög értük a királynak, akár mert bízott Alexandrosz barátságában, akár mert azt remélte, hogy a király, mint valami oroszlán, jóllakott a vérengzéssel. Végül is Démadésznak sikerült a szónokokat megmenteni, miután a királyt kiengesztelte és a várossal is kibékítette.

24. Amikor Alexandrosz visszament Makedoniába, Démadész és Phókión nagy ember lett, Démoszthenész pedig háttérbe szorult. Agisz spártai király felkelést szervezett, s ez rövid időre új erőt adott Démoszthenésznek is, de újból kedvét veszítette, mert az athéniak nem csatlakoztak a felkeléshez. Agisz különben is elesett, és a spártaiakat leverték.

Athénban ekkor tárgyalták a Ktésziphón ellen indított "Koszorú"-pert, amelyben a vádat Démoszthenész ellen még Khairóndasz arkhónsága alatt emelték, nem sokkal a khairóneiai ütközet előtt, de ítélethozatalra csak tíz évvel később, Arisztophón arkhónsága idején került sor. Eddig még egyetlen, nyilvánosan tárgyalt pert sem kísért ilyen nagy érdeklődés, részben a szónokok híressége, részben a bírák nemes magatartása miatt, akik, bár Démoszthenész ellenségei voltak a legbefolyásosabbak, és makedónbarátok voltak, nem szavaztak Démoszthenész ellen, sőt olyan fényesen mentették fel, hogy Aiszkhinész nem kapta meg a szavazatok egyötödét sem. Nyomban el is távozott Athénból, és előbb Rhodoszba, majd Ióniába költözött, és élete végéig szónoklattanításból élt.

25. Nem sok idővel később Ázsiából Alexandrosz elől menekülve Athénba érkezett Harpalosz: aljas tettei miatt rossz volt a lelkiismerete, és félt a királytól, aki igen kegyetlenül bánt barátaival. Most az athéni néphez folyamodott menedékért, és kincseivel és hajóival együtt kezére adta magát. A többi szónok, kincseire áhítozva, rögtön pártjára állt, és arra biztatta az athéniakat, fogadják be és adják meg neki a menedékjogot. Démoszthenész először azt tanácsolta, hogy űzzék el Harpaloszt, és őrizkedjenek attól, hogy városukat szükségtelenül és még csak nem is igazságos ügy miatt háborús veszélynek tegyék ki. Néhány nappal később, amikor kincseit számba vették, Harpalosz észrevette, hogy Démoszthenésznek mennyire megtetszett egy perzsa aranyserleg: nézegette a formáját és díszítését. Harpalosz biztatta, vegye kezébe és becsülje meg az arany súlyát. Démoszthenész csodálkozott a súlyán, és megkérdezte, mennyit nyom. Harpalosz elmosolyodott, és így szólt: "Neked húsz talentumot." Majd még aznap este elküldte neki a serleget húsz talentummal együtt. Harpalosz nyilván kitűnően értett hozzá, hogy a kincsre éhes emberek tekintetéből, arckifejezéséből, sőt egyetlen szempillantásából kiismerje igazi természetüket. Démoszthenész sem tudott ellenállni, sőt úgy meghatotta az ajándék, hogy Harpalosz pártjára állt: valósággal személyi testőre lett. Másnap Démoszthenész gyapjúsálba és kendőbe burkolta nyakát, s úgy jelent meg a népgyűlésen, és amikor felszólították, hogy álljon elő és szóljon, fejével intett, hogy teljesen berekedt. Erre a gúnyolódok tréfálkozva megjegyezték, hogy az elmúlt éjszaka megbetegedett, de nem torokláztól, hanem aranyláztól. Hamarosan az egész város tudott a megvesztegetésről, és amikor Démoszthenész védekezni és mentegetőzni akart, nem engedték szólni, s hangosan szidalmazták. Egy ember felállt, és így szólt: "Miért nem hallgatjátok meg, athéniak, a kehelytulajdonost?"

Végül is Harpaloszt elűzték a városból, és mivel féltek, hogy számot kell adniuk a vesztegetés céljából több szónok közt szétosztott kincsekről, szigorú házkutatást rendeltek el. Sorra kikutatták a házakat, Arrhenaidész fia, Kalliklész házának kivételével. Theophrasztosz meséli, hogy ezt a házat azért nem engedték átvizsgálni, mert Kalliklésznek aznap volt a menyegzője, és fiatal felesége otthon volt.

26. Démoszthenész azonban támadott: javaslatot terjesztett elő, hogy az Areioszpagosz tanácsa vizsgálja ki az ügyet, és akiket vétkesnek talál, büntesse meg, de a tanács legelőször őt mondta ki bűnösnek. Elment a bíróság elé és ötven talentum pénzbírságra ítélték, és börtönbe vetették. Ő maga beszéli el, hogy mert restellte a vádat, s gyenge szervezete nem bírta a börtönt, megszökött: őreit kijátszotta, de az őrök is segítettek a szökésben. Mondják, nem menekült messzire Athéntól, amikor észrevette, hogy politikai ellenfelei közül némelyek nyomában vannak, el akart előlük rejtőzködni. De nevén szólították, közelebb jöttek és kérték, fogadja el tőlük azt a pénzt, amelyet otthonról ezért hoztak neki, s ami miatt nyomában voltak. Egyszersmind biztatták, ne vegye szívére a történteket, s tűrje sorsát megadással. Démoszthenész erre hangos zokogás közben így szólt: "Hogyne viselném nehezen sorsomat, amikor olyan országból kell száműzetésbe mennem, ahol ellenségeim is olyanok, amilyen barátokat máshol nehéz lenne találni."

A száműzetést valóban nehezen viselte el: többnyire Aigina szigetén és Troizénban tartózkodott. Könnyezve nézett Attika felé, s feljegyezték néhány mondását, amelyek nem voltak sem megfontoltak, sem nem illettek a közéletben mutatott kiváló magatartásához. Mint mondják, amikor elhagyta Athént, kitárta kezét az Akropolisz felé, és így kiáltott fel: "Városom védőistene, Pallasz, miért leled gyönyörűségedet a három legádázabb vadállatban, a bagolyban, a kígyóban^[58] és a népben?" Amikor fiatalemberek jöttek hozzá és beszélgetett velük, igyekezett elterelni őket a közpályától azzal, hogy ha élete kezdetén két út között választhatott volna, s ezek közül az egyik a szónoki emelvényre és a népgyűlésre, a másik pedig egyenesen a végpusztulásba vezetett volna, ha előre tudja, hogy a közpályán mennyi baj, félelem, irigység, rágalom és küzdelem vár reá, a kezdet kezdetén a halálba vivő utat választotta volna.

27. Még száműzetésben volt, mint mondtuk, amikor Alexandrosz meghalt. A görögök ismét összefogtak Leószthenész bátor kezdeményezésére, aki Lamiában sánccal vette körül az ostromlott Antipatroszt. Pütheasz szónok és a Ráknak mondott Kallimedón, Athénból megszökve, Antipatroszhoz csatlakozott, s annak barátaival és követeivel körútra mentek, hogy megakadályozzák, hogy a görögök elszakadjanak a makedónoktól, és Athénnal szövetkezzenek. Démoszthenész azonban a város követeihez csatlakozott, és velük együtt azon fáradozott, hogy a városok közös erővel támadják meg a makedónokat, és űzzék ki őket Görögországból. Mint Phülarkhosz beszéli, Arkadiában heves vita támadt a népgyűlésen Pütheasz és Démoszthenész között, mialatt az előbbi a makedónok, Démoszthenész pedig az athéniak érdekében beszélt. Pütheasz állítólag azt mondta, mindenki tudja, hogy amikor egy házba szamártejet visznek, ott valaki beteg: ugyanígy beteg az a város is, ahol athéni követek jelennek meg. Démoszthenész visszafordította a példázatot, s azt mondta, hogy a szamártej valójában orvosság, és az athéniak éppen azért jöttek, hogy a beteget megmentsék.

Athénban örültek ennek, és megszavazták Démoszthenész hazatérését. A javaslatot a paianiabeli Démón, Démoszthenész unokatestvére terjesztette elő, s egy háromevezősoros hajót küldtek érte Aiginába. Midőn Peiraieuszban partra szállt, egyetlen arkhón vagy pap sem hiányzott, hanem az egész nép együtt eléje ment és lelkesen fogadta. A magnésziai Démétriosz elbeszélése szerint kezét az ég felé emelte, és boldognak mondta magát, hogy ezt a napot megérte, mert Alkibiadésznál is dicsőbben tért vissza hazájába; őt ugyanis polgártársai nem kényszerből, hanem szívük óhajtására hívták vissza. De a rája kivetett pénzbírság fennmaradt, mert kegyelemből nem lehetett ítéletet elengedni: találtak tehát kibúvót a törvény alól. A Megmentő Zeusz ünnepekor ugyanis pénzt szoktak adni annak, aki előkészíti és feldíszíti az oltárt. Ezt most Démoszthenészre bízták, s ötven talentum közpénzt utaltak ki neki erre a célra: ennyi volt ugyanis a bírság összege.

28. Démoszthenész nem sokáig örülhetett hazatérésének, mert a görögök ügye hamarosan elbukott. Metageitnión havában volt a Krannón melletti ütközet, Boédromión havában makedón helyőrség vonult be Munükhiába, Püanepszión havában pedig meghalt Démoszthenész a következő módon: Amikor híre érkezett, hogy Antipatrosz és Kraterosz Athén ellen vonul, Démoszthenész és párthívei gyorsan elhagyták a várost, de a nép Démadész indítványára halálra ítélte őket. Ki ide, ki oda menekült, s Antipatrosz pribékjeit küldte elfogatásukra. Ezek vezére a Szökevény-vadásznak nevezett Arkhiasz volt. Thurioiból származott, és korábban tragikus színész volt, sőt, mint mondják, a kor legnagyobb színésze, az aiginai Pólosz tanítványa volt. Hermipposz úgy tudja, hogy Lakritész szónok tanítványa volt, Démétriosz pedig, hogy egy ideig Anaximenész oktatásában részesült. Ez az Arkhiasz Aiasz szentélyében talált rá az ott menedéket kereső Hüpereidész szónokra, a marathóni Arisztonikoszra és Himeraioszra, a phaléroni Démétriosz fivérére. Valamennyiüket Kleónaiba kísértette Antipatroszhoz, s ott kivégezték őket. Hüpereidésznek állítólag a nyelvét is kivágták.

29. Amikor Arkhiasz értesült róla, hogy Démoszthenész Kalaureia szigetén Poszeidón templomában tartózkodik, thrák lándzsásaival csónakokba szállva átkelt a szigetre, s felszólította Démoszthenészt, hogy keljen fel és menjen vele Antipatroszhoz, aki semmi rosszat nem tervel ellene. Démoszthenész aznap éjszaka álmában különös jelenést látott. Mintha Arkhiasszal tragédiaversenyen küzdött volna, s bár tetszést aratott és meghódította a nézőközönséget, a díszletek és a kar szegényes kiállítása miatt vesztes lett a versenyen. Arkhiasz továbbra is barátságosan biztatta Démoszthenészt, de az székéből, amint ült, felnézett rá, és így szólt: "Sosem győztél meg színészi tehetségedről, Arkhiasz, most sem győzöl meg ígéreteiddel." Arkhiasz ekkor haragosan fenyegetésre fogta a dolgot, mire Démoszthenész így folytatta: "Most úgy beszélsz, mintha makedón jósszéken ülnél, de az imént színészkedtél. Várj egy kicsit, hogy küldjek valamit a családomnak."

Bement a templom belsejébe, irattekercset vett elő, s mintha írni akarna, szájába vette íróvesszejét és rágta, mint mikor valaki írás közben gondolkozik. Így maradt egy kis ideig, majd fejét lehajtotta és köpenyébe burkolta. A lándzsások az ajtóban álltak, és csúfolódtak vele, hogy fél, és gyávának és férfiatlannak nevezték. Arkhiasz odalépett hozzá, ráförmedt, hogy keljen fel, és újrakezdte szavait, ígérgetéseit, hogy kibékíti Antipatrosszal. Démoszthenész érezte, hogy a méreg ekkor már átjárta testét, és erőt vesz rajta: kitakarta fejét, felnézett Arkhiaszra, és így szólt: "Most már eljátszhatod a tragédiából Kreón szerepét, és szemétre dobhatod holttestemet temetetlenül. Én élve hagyom el szentélyedet, kedves Poszeidónom, de Antipatrosz és a makedónok nem hagyják templomodat tisztán és megfertőzetlenül."

Így szólt és kérte, hogy támogassák, mert már egész testében reszketett és támolygott, majd pedig amikor elindult, és az oltár elé ért, összeesett, és egy sóhajtással kilehelte lelkét.

30. Arisztón szerint Démoszthenész a mérget az íróvesszőből vette be, úgy, ahogyan fentebb elbeszéltem. Valami Papposz, akinek könyvét Hermipposz felhasználta, azt állítja, hogy amikor Démoszthenész összeesett az oltár előtt, az irattekercsen egy megkezdett levél első szavait találták. "Démoszthenész Antipatrosznak" - ennyi volt az egész. Csodálkoztak hirtelen halálán, s az ajtóban álló thrák lándzsások úgy adták elő a dolgot, hogy egy zacskóból vette ki és a szájába vette a mérget, ők azt hitték, arany, amit lenyelt. Szolgálóját is kikérdezték Arkhiasz emberei, s ő elmondta, hogy Démoszthenész ezt a csomagocskát már régóta magánál tartotta mint végső menedéket. Eratoszthenész úgy tudja, hogy üreges gyűrűben tartotta a mérget, és a gyűrűt karkötőjén hordta. Sokan és sokféleképpen adták elő ezt a történetet, akik Démoszthenészről írtak, de azt hiszem, nem szükséges mind sorra vennem: csak amit rokona, Démokharész gondolt, azt mondom el. Szerinte Démoszthenész nem vett be mérget, hanem az istenek kegyelme és gondoskodása mentette meg a makedónok kegyetlenségétől, amikor gyors és fájdalom nélküli halált küldtek reá. Püanepszión havának tizenhatodik napján halt meg: a Theszmophoria ünnep legszomorúbb napján, amelyet az asszonyok böjtöléssel ünnepelnek meg az istennő templomában.

Emlékét az athéni nép nem sokkal később méltó megtiszteltetésben részesítette. Bronzszobrot állítottak neki, és úgy rendelkeztek, hogy családjának mindenkori legidősebb tagja ellátást kapjon a prütaneionban. Szobrának talapzatára ezeket a sokat emlegetett szavakat írták:

De az ostoba fecsegés, hogy ezt a feliratot, mint némelyek állítják, Kalaureia szigetén maga Démoszthenész írta volna.

31. Kevéssel előbb, hogy Athénba érkeztem, állítólag a következő eset történt: Egy katonát feljebbvalója valami peres ügyben megidéztetett, s az pénzecskéjét Démoszthenész szobrának kezébe tette. A szobor ugyanis kezét összekulcsolva tartja, s mellette egy kisebb platánfa áll. A fa leveleit vagy a szél sodorta oda véletlenül, vagy a katona tudatosan rakta oda, a pénzt mindenesetre hosszú ideig eltakarták. Amikor a katona később visszament, pénzét érintetlenül megtalálta. Híre ment az esetnek, és több költői hajlamú ember ezt jó alkalomnak találta, hogy ebből Démoszthenész megvesztegethetetlenségét magasztaló epigrammát írjon.

Démadész nem sokáig élvezte gyűlölet árán szerzett dicsőségét. A Démoszthenészért bosszút álló isteni igazságszolgáltatás Makedoniába vezérelte, s akiknek olyan szégyenletesen hízelgett, azok okozták igazságos halálát. Makedoniában már régóta gyűlölték Démadészt, most azonban jóvátehetetlen hibát követett el. Elfogták leveleit, amelyekben felszólította Perdikkaszt, hogy foglalja el Makedoniát, és szabadítsa fel Görögországot, amely csak ócska, szétmálló fonalon függ, s ezen Antipatroszt értette. A korinthoszi Deinarkhosz emiatt vádat emelt ellene, a feldühödött Kaszandrosz pedig karja közt szúrta le fiát, majd őt magát kivégeztette. Így saját balsorsából tanulta meg, hogy a hazaárulók mindig elsősorban önmagukat árulják el, amint ezt Démoszthenész gyakran megjósolta neki, de ő nem hitt a szavának.

Ez hát, ó, Sossius, Démoszthenész élete, ahogyan mások írásaiból és elbeszéléseiből összegyűjtöttem.

CICERO^[59]

1. Cicero anyja, Helvia - mint mondják - előkelő származású és életmódú asszony volt, atyjáról azonban semmi közelebbit nem tudunk. Egyesek szerint valami takácsműhelyben született és nőtt fel, mások szerint a család Tullius Attiusig viszi vissza eredetét, a volscusok híres királyáig, aki sikeresen hadakozott a rómaiak ellen. Úgy látszik, hogy aki először viselte családjában a Cicero utónevet, kiváló férfiú lehetett, mert utódai nemhogy elhagyták volna ezt a nevet, hanem még büszkék is voltak rá, bármilyen nevetségesen hangzott. Cicer a latin nyelvben ugyanis borsót jelent; valószínű, hogy Cicero őse azért kapta ezt az elnevezést, mert orra hegyén borsószerű bibircsók vagy szemölcs nőtt. Annyi bizonyos, hogy Cicerót, kinek életrajzát most írom, amikor először lépett hivatalba és közéleti pályája kezdetén állt, barátai utónevének elhagyására vagy megváltoztatására biztatták, fiatalos hévvel azt felelte, hogy ő a Cicero nevet a Scaurusoknál és a Catulusoknál^[60] is híresebbé kívánja tenni. Szicíliai quaestorsága idején, mikor egy ezüst fogadalmi edényt ajándékozott az isteneknek, csak első két nevét, Marcus Tulliust vésette rá, majd tréfásan azt mondta az ötvösnek, véssen oda egy borsót is a két név mellé. Ezt beszélik a nevéről.

2. Azt mondják, anyja szülési fájdalmak és vajúdás nélkül hozta a világra az új év harmadik napján, azon a napon, melyen az állam főtisztviselői manapság a császárért imádkoznak és mutatnak be áldozatokat. Dajkája különös álmot látott, és arra következtetett belőle, hogy neveltje nagy hasznára lesz minden rómainak. Mindez talán csak komolytalan álomlátás volt, de Cicero már tanulóéveiben is bebizonyította, hogy a jóslat igaz. Tehetségével kitűnt, és olyan névre és tekintélyre tett szert tanulótársai közt, hogy a szülők gyakran felkeresték az iskolát, hogy lássák sokat magasztalt gyorsaságát a tanulásban és meggyőződjenek felfogóképességéről. A műveletlen szülők haragudtak fiaikra, mert az utcán, ha együtt mentek, mindig Cicerónak engedték át maguk között a megtisztelő középső helyet. Cicero az a fajta tehetség volt, aki - miként Platón is megkívánta a tudományok és bölcselet művelőitől - mindenfajta tudást szeretett, nem vetette meg az irodalomnak és műveltségnek egyetlen ágát sem. Különösképpen lelkesedett a költészetért; mai napig is fennmaradt egy tetrameterben írt rövid Pontius Glaucus című gyermekkori költeménye. Idővel fokozottabban foglalkozott a költői mesterséggel, úgyhogy a rómaiak nemcsak a szónokok, hanem a költők között is a legjobbnak tartották. És bár a szónoklat művészete később nagyot fejlődött, a szónoklat terén mindmáig fennmaradt hírneve. Költészete azonban, minthogy utána sok kiváló tehetség született, teljesen feledésbe és névtelenségbe merült.

3. Mikor iskoláit elvégezte, Philón akadémikus bölcselő előadásait hallgatta, akit a legjobban becsültek és szerettek Rómában Kleitomakhosz tanítványai közül, mind ékesszólása, mind jelleme miatt. Továbbá Mucius körében vezető politikusok és senatorok társaságában hasznos jogi ismereteket szerzett. Sulla alatt rövid ideig katonai szolgálatot is teljesített a marsusok ellen viselt háborúban. De látva, hogy az állam viszályba, a viszályból pedig korlátlan egyeduralomba jut, életét a tudománynak és a bölcseletnek szentelte, és állandóan görög tudósok társaságában forgott, amíg Sulla magához ragadta a fő hatalmat, és látszólag rendezett viszonyok közé került a város.

Ekkor történt, hogy Chrysogonus, Sulla egyik libertusa, kétezer drakhmáért megvásárolta a proskripciók egyik áldozatának árverésre bocsátott birtokát. A kivégzett áldozat fia és örököse, Roscius felháborodott és kimutatta, hogy a birtok értéke kétszázötven talentum. Sulla nagyon rossz néven vette, hogy leleplezték, és apagyilkosság vádjával bírósági eljárást indíttatott Roscius ellen Chrysogonus feljelentése alapján. Sulla bosszújától mindenki félt, ezért senki sem merte Roscius védelmét elvállalni, hanem elfordultak tőle. Az ifjú magára hagyatva Ciceróhoz fordult, akit barátai unszoltak, mert soha többé nem nyílik számára kedvezőbb és fényesebb alkalom a dicsőségre. Így aztán Cicero vállalkozott a védelemre, megnyerte a pert, és mindenki csodálta érte. Mivel azonban félt Sullától, rossz egészségi állapota ürügyén Görögországba utazott. Valóban nagyon vézna volt, erősen lefogyott, és gyenge gyomra miatt keveset és csak könnyű ételeket fogyaszthatott, azt is csak az esti órákban. Erős és dallamos hangja még nyers és csiszolatlan volt, és a szónoklás hevében, indulatában sokszor magas hangnembe csapott át; egészségi állapota okot adott az aggodalomra.

4. Athénba érkezve az aszkalóni Antiokhosz előadásait hallgatta; előadásának folyékonysága és szépsége nagy hatással volt rá, bár új elméleteit nem dicsérte. Antiokhosz tanítása eltért az úgynevezett Új Akadémiától; szakított ugyanis Karneadész iskolájával, vagy mert meggyőződött az érzéki megismerés tanának helyességéről, vagy, mint mások állítják, becsvágya önállóságra ösztönözte, és különben is vitái támadtak Kleitomakhosz és Philón tanítványaival. Ezért megváltoztatta álláspontját, és sok tekintetben a sztoikusok tanait fogadta el; Cicero ezzel szemben az Új Akadémia tanainak híve volt, ezekhez vonzódott inkább. Elhatározta, ha közpályára nem léphet, itt telepszik le, távol a politikától és a világtól, s életét egészen a bölcseleti tanulmányoknak szenteli.

Mire Sulla haláláról értesült, egészsége a rendszeres testgyakorlatok hatására egészen helyreállt és viruló állapotba került, és testi állapotával együtt szónoki hangja is kellemesen megváltozott. Római barátai többször írtak neki, és biztatták, Antiokhosz is újra meg újra ajánlotta, térjen vissza a közéletbe. Szónoki képességét, mestersége eszközét ezért még jobban igyekezett csiszolni közéleti szerepléséhez. Fáradhatatlanul gyakorolta magát az ékesszólásban, és a legkiválóbb szónokoknál tanult. Ez okból Kisázsiába és Rhodosz szigetére hajózott. Kisázsiában az adramüttioni Xenoklésztól, a magnésziai Dionüsziosztól és a kariai Menipposztól tanult, Rhodosz szigetén pedig a szónok Apollóniosztól, Molón fiától, és a bölcselő Poszeidóniosztól. Mondják, hogy Apollóniosz, mivel nem értett latinul, egyszer kérte Cicerót, tartsa meg görögül szónoklatát. Cicero kész örömmel vállalkozott rá, bízva benne, hogy hibáit így inkább kijavítják, és amikor befejezte beszédét, hallgatói elragadtatással és egymással versenyezve dicsérték. Csak Apollóniosz ült közömbösen a beszéd alatt, majd mikor Cicero leült, sokáig gondolataiba merülve hallgatott. Cicerót bántotta ez, de Apollóniosz végezetül így szólt: "Dicsérlek, Cicero, és csodállak, de aggaszt Görögország sorsa. Nekünk, görögöknek már csak egy szép dolog maradt, a műveltség és az ékesszólás, most a te személyedben ez is a rómaiaké lesz."

5. Cicero nagy reményekkel indult a közéleti pályára, de lelkesedését egy jóslat némiképpen lehűtötte. Megkérdezte ugyanis a delphoibeli istent, hogyan lehetne belőle a leghíresebb ember. Kérdésére a Püthia azt felelte, hogy természetes tehetségéhez, és ne a tömeg véleményéhez igazodjék. Ezért Rómában eleinte nagyon óvatosan viselkedett; kivonta magát a közhivatali jelölésekből, nem is választották meg semmiféle tisztségre. "Görögnek" és "Könyvmolynak" nevezték; és ez a műveletlen római köznép körében megvető gúnynevet jelentett. De Cicero természeténél fogva becsvágyó ember volt, apja és barátai is bátorították; így aztán mikor ügyvédkedni kezdett, nem lassan került az élre, hanem egyszerre vált híressé, és felülmúlta a törvényszéken forgolódó pályatársait.

Azt mondják, nem kevésbé volt gyenge előadóképessége, mint Démoszthenésznek, ezért szorgalmasan tanult Roscius vígjáték- és Aesopus tragikus színésztől. Aesopusról mesélik, hogy egy alkalommal a Thüesztész megbosszulására készülő Atreusz király szerepét játszotta, és közben szinte önkívületi állapotba került. Hirtelen egy szolga szaladt el mellette, ő rásújtott királyi pálcájával, és megölte.

Cicero nem kis jelentőséget tulajdonított az előadásmódnak a meggyőzésben. Kinevette, ha valaki szónoklás közben hangosan kiáltozott, mondván, hogy gyengeségük miatt kiabálnak, amiképp a sánták is lóra ülnek. Bár az ilyen csípős és fölényes modor a szónok javára válik, Cicero ezt túlzásba vitte; sok polgártársát megsértette, és rosszindulatú ember hírébe került.

6. Mikor quaestorrá választották, Rómában gabonaínség volt. Tartományul Szicíliát kapta, és eleinte népszerűtlen szerepet vállalt a szicíliaiaknál, mert kényszerítette őket, hogy gabonaszállítmányokat küldjenek Rómába. Később azonban tapasztalták, hogy Cicero igazságosan, gondosan és jóakarattal kormányoz, és ezért úgy megszerették, mint senkit elődei közül. Egy alkalommal több előkelő, ismert családból való római ifjú a szicíliai ügyek praetora elé került háborúban tanúsított gyáva és fegyelemsértő viselkedéséért. Cicero fényesen védte és felmentette őket. Nem sokkal később visszatért Rómába. Közben nagyon elbizakodott sikerei miatt, és mint maga is megírta, a következő mulatságos eset történt vele: Campaniában összetalálkozott egy híres emberrel, akit barátjának tekintett, és mivel azt hitte, hogy egész Róma az ő dicső tettei hírét zengi, megkérdezte, mit beszélnek és gondolnak róla a rómaiak. "És te, Cicero, hol voltál tulajdonképpen az egész idő alatt?" - hangzott kérdésére a válasz. Ez nagyon elszomorította Cicerót; megértette belőle, hogy a róla keringő híreket figyelemre sem méltatták, és nyomuk veszett, mint ahogy a csepp elvész a tenger vizében. Később, mikor átgondolta, hogy a dicsőség, melyre annyira vágyott, valami meghatározhatatlan dolog, és az ember sohasem állíthatja, hogy elérte, ez sok tekintetben mérsékelte becsvágyát. Mégis élete végéig szerfölött örvendezett a dicséretnek, és szenvedélyesen ragaszkodott a dicsőséghez; ez sokszor károsan befolyásolta legnemesebb cselekedeteit is.

7. Politikai tevékenységének mind nagyobb figyelmet szentelve helytelenítette, hogy míg az élettelen szerszámokkal és eszközökkel dolgozó mesteremberek pontosan ismerik szerszámaik nevét, helyét és használatuk módját, a politikus, aki az emberek révén a közös ügyeket intézi, közönyös és nem törekszik rá, hogy polgártársait megismerje. Ezért gyakorolta szorgalmasan, hogy pontosan megtudja az ismertebb embereknek nemcsak nevét, hanem azt is, hogy a városnak melyik részén laknak, hol vannak vidéki birtokaik, kik a barátaik és szomszédaik. Így aztán Cicero Itália bármely részén utazott is, könnyűszerrel megnevezte barátait, vidéki házát és birtokát.

Vagyona csekély, de a tisztes megélhetéshez elegendő volt, és ezért nagyon csodálták, hogy mint ügyvéd nem fogadott el tiszteletdíjat vagy ajándékokat; így történt a Verres elleni per esetében is. Verrest, akit Szicíliába neveztek ki kormányzónak, és a szicíliaiak többrendbeli visszaélése miatt perbe fogtak, Cicero nem annyira vádbeszéde elmondásával, mint inkább el nem mondásával ítéltette el. A praetorok ugyanis Verres iránti kedvezésből a tárgyalást különböző mesterkedésekkel és ürügyekkel a törvénykezési időszak legutolsó napjára halasztották el, mivel nyilvánvaló volt, hogy egyetlen nap semmiképpen sem elegendő a beszédek elmondására, és a per befejezetlen marad. De Cicero felállt és kijelentette, nem is kívánja beszédét megtartani; majd hívatta és kihallgatta a tanúkat, és felszólította a bírákat, hogy hozzák meg nyomban az ítéletet.

Verres perével kapcsolatban Cicerónak több szellemes mondását emlegetik. (Latinul ugyanis a herélt disznót verres-nek nevezik.) Egy Caecilius nevű felszabadított rabszolga, akiről úgy tudta mindenki, hogy zsidó hitre tért át, a szicíliaiakat kiszorítva, maga akart tanúskodni Verres ellen, mire Cicero így szólt hozzá: "Mi köze van egy zsidónak az ártányhoz?" Majd mikor Verres puhánysággal gyanúsította, Cicero így vágott vissza: "Inkább saját fiadat illesd ilyen gyanúsításokkal, de zárt ajtók mögött." Verresnek volt ugyanis egy fia, akiről köztudott volt, hogy serdülő fiú létére tisztességtelenül él. Hortensius, a szónok nem merte Verres védelmét vállalni, de nagy rábeszélésre az ítélet kihirdetésekor megjelent és ezért egy elefántcsontból faragott szfinxszobrot kapott ajándékba. Mikor Cicero célzást tett a dologra, Hortensius közbeszólt, hogy nem ért rejtvények megfejtéséhez. Erre Cicero így vágott vissza: "Pedig ott a szfinx a házadban."

8. Verres elítéltetésekor Cicero a kártérítés összegét hétszázötvenezer drakhmában állapította meg, ezért meggyanúsították, hogy pénzért alacsonyabban állapította meg az értéket. A szicíliaiak mindenképpen hálásak voltak neki, és aedilisi hivatala idején sok lábasjószágot és gabonát küldtek és hoztak neki a szigetről, de személyes hasznot nem húzott belőle. Cicero a piaci árat mérsékelte mindössze bőkezűségük révén.

Volt szép birtoka Arpinumban, földje Neapolis és Pompeii közelében. Feleségének, Terentiának hozománya százhúszezer, atyai öröksége pedig kilencvenezer drakhma volt. Ebből a vagyonból kényelmesen és józanul megélt görög és római tudósok körében. Ritkán vagy inkább soha nem ült asztalhoz napnyugta előtt, nem is elfoglaltsága miatt, hanem mert szervezete emésztési zavarokkal küzdött. Egészségi állapotára mindig nagyon figyelt és vigyázott; tagjait rendszeresen masszíroztatta, és naponta többször, meghatározott ideig sétált. Így sikeresen elkerülte a betegségeket, és elég jó erőben volt, hogy minden nagy küzdelmét és munkáját elvégezze. Az atyai házat fivérének engedte át, és a Palatinuson lakott, hogy látogatóit ne terhelje hosszú gyaloglással. Látogatói száma nap mint nap legalább akkora volt, mint Crassusé gazdagsága vagy Pompeiusé katonai befolyása miatt, ők ketten voltak ugyanis a leginkább körülrajongott és legnagyobb emberek Rómában. Pompeius maga is látogatta Cicerót, és hatalma, tekintélye megszerzésében sokat köszönhetett Cicero politikai támogatásának.

9. Cicero több előkelő emberrel együtt pályázott a praetorságra, és őt választották meg elsőnek. Általában úgy vélekedtek róla, hogy peres ügyekben tisztán és pártatlanul ítélkezett. Licinius Macer, mint mondják, egy alkalommal zsarolás vádjával került Cicero elé. Macer egyébként is nagy tekintélyű ember volt Rómában, de Crassus is támogatta. Mivel bízott befolyásában és barátai segítségében, még mielőtt a bíróság kihirdette az ítéletet, elhagyta a bíróság épületét. Hazament, gyorsan hajat vágatott, tiszta tógát vett, mintha győzött volna, visszament a forumra, s az előcsarnokban találkozott Crassusszal, aki közölte vele, hogy minden szavazat elítélte. Erre hazament, lefeküdt és meghalt. Ez az eset nagyban növelte Cicero tekintélyét, azt mondták, lelkiismeretesen végzi bírói tisztét.

Ott volt azután Vatinius^[61] esete. Ez a durva modorú ember megvető szavakkal becsmérelte a bíróságot védőbeszédeiben; egyébként a nyaka tele volt golyvás daganatokkal. Egy alkalommal megállt Cicero mellett, és kért tőle valamit. Cicero nem teljesítette, hosszasan fontolóra vette. Erre Vatinius azt mondta, ha ő praetor volna, nem töprengene ilyen sokáig. "Igen ám - mondta erre Cicero -, de nekem nincs olyan vastag - nyakam."

Két vagy három nap volt már csak hátra praetorságából, mikor Maniliust valaki zsarolással megvádolta. Maniliust a köznép nagyon szerette és támogatta; az a hír járta, hogy Pompeius miatt üldözik, akinek a barátja volt. Mikor Manilius több napi halasztást kért, Cicero csak egyetlen napot engedélyezett, a következőt. A köznép ezt nagy felháborodással vette tudomásul, mert a praetorok rendszerint legalább tíz napot engedélyeznek a vádlottaknak. A néptribunusok ezért Cicerót a bíróság elé idézték, és megvádolták. Cicero kérte, hallgassák meg, és elmondotta, hogy ha a törvények megengedik, ő a vádlottak ügyét mindig a legnagyobb méltányossággal kezeli. Úgy gondolja, méltánytalanság volna, ha Manilius esetében nem ezt tenné. Mivel praetori tisztségének hivatali idejéből már csak egyetlen érvényes nap van hátra, szándékosan választotta ezt a napot, mert nem szolgálná Manilius érdekét, ha ügye más praetor elé kerülne. A köznép hangulata e szavak hallatára azonnal megváltozott. Cicerót az egekig magasztalták, és arra kérték, vállalja Manilius védelmét. Cicero szívesen vállalkozott rá, már csak azért is, mert Pompeius távol volt. Majd nyomban fellépett és újabb beszédet tartott, éles támadást intézett az oligarchák és Pompeius irigyei ellen.

10. A két párt, a patríciusoké éppen úgy, mint a plebeiusoké, szorgalmazta, hogy Cicerót consullá válasszák, mert az állam érdekében együttműködtek, éspedig a következő okokból: Sulla alkotmánymódosítása eleinte helytelennek látszott a nép előtt, azonban telt az idő, és megszokottá, elviselhetővé vált, mert bizonyos állandóságot eredményezett. Voltak azonban, akik nem a közjó érdekében, hanem saját javukra akarták felforgatni és megbolygatni az állam meglevő rendjét. Pompeius ebben az időben hadat viselt Pontus és Armenia királyai ellen, és Rómában nem állomásozott kellő haderő a felforgatók ellen, akiknek a vezetője a merész, nagyra törő és kétes jellemű Lucius Catilina volt, akit régi súlyos bűnök terheltek: megbecstelenítette leányát, fivérét pedig meggyilkoltatta. Attól félt, hogy bíróság előtt vonják felelősségre, ezért rábírta Sullát, tétesse fivére nevét a halálra ítélt proskribáltak névsorára, mintha még élne. Catilinát választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy megöltek egy embert, és a húsából ettek. Catilina megrontotta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas összegeket költött. Fellázította továbbá egész Etruriát és az Alpokon inneni Gallia jelentős részét. De a legveszélyesebb lázongó hangulat Rómában keletkezett az igazságtalan vagyonmegoszlás miatt. A legkiválóbb családokból származó és legjelesebb férfiakat a színielőadások, közlakomák, építkezések és a választások anyagi romlásba döntöttek, vagyonuk pedig alacsonyrendű, hitvány emberek kezére került. Úgyhogy ebben a helyzetben a legkisebb lökés is elegendő lett volna, hogy megdöntse a már úgyis egészségtelen államrendet.

11. Catilina szeretett volna erős, megalapozott helyzetet teremteni magának, ezért pályázott a consulságra, és komolyan remélte, hogy Caius Antoniusszal együtt megválasztják, aki ugyan sem jóban, sem rosszban nem termett vezérségre, de támogatta azt, aki vezéri szerepre vállalkozik. Az előkelő osztályok azonban mindezt jól tudták, és Cicero consulságát támogatták, amit a nép is lelkesen fogadott. Catilina megbukott, és Caius Antoniusszal együtt Cicerót választották consullá, pedig a jelöltek közül egyedül ő nem származott senatori, hanem csak lovagrendi családból.

12. Catilina és összeesküvő-társainak tervei a köznép előtt egy ideig rejtve maradtak; de Cicero consulságára nagy előcsatározások vártak. Sok, nagy befolyású ember, akit Sulla törvényei megfosztottak a hivatalviselés jogától, köztisztségekre kezdett pályázni, de bármily igaz és jogos vádakat emeltek is Sulla zsarnoksága ellen, szükségtelenül és időszerűtlenül forgatták fel az állam rendjét. Közben a néptribunusok ugyanarra a célra irányuló törvényjavaslatokkal álltak elő, és tízes bizottság - decemvirek - felállítását ajánlották. A decemvirek korlátlan hatalommal rendelkeztek volna az állami tulajdonban levő földek eladására Itáliában, Szíriában és a Pompeius által újonnan meghódított területeken, bárkit bíróság elé is állíthattak vagy száműzetésbe küldhették; új városokat alapíthattak; szabadon rendelkezhettek az államkincstár felett; ők intézték volna a hadsereg élelmezését és új csapatok felállítását is, amennyire szükség volt. Sok vezető tisztséget betöltő férfi támogatta a törvényjavaslatot, köztük elsősorban Antonius, Cicero consultársa, aki számított rá, hogy bekerül a decemvirek közé. Az arisztokráciában főként az keltett félelmet, hogy Antonius állítólag tudott Catilina felforgató készülődéseiről, és azokat már csak súlyos adósságai miatt sem ellenezte.

Cicerónak legelőször is ezekre a dolgokra volt gondja. Antonius részére megszavaztatta tartományul Makedoniát, ő azonban elhárította a neki kijelölt Galliát. Ezzel a szívességgel lekenyerezte Antoniust, hogy megfizetett színészként a második szerepet játssza a haza védelmében. Mikor Antonius így beadta a derekát, és kezelhető lett, Cicero még bátrabban fogott hozzá a felforgató elemek felszámolásához. A senatusban támadást intézett a törvényjavaslat ellen, és úgy megijesztette azokat, akik beterjesztették, hogy nem volt ellentmondás. De ők még egy kísérletet és előkészületet tettek; a consulokat a népgyűlés elé idézték. Cicero nem ijedt meg, sőt felszólította a senatorokat, hogy kövessék, és a népgyűlésre jőve nemcsak a törvényjavaslatot sikerült elvettetnie, hanem a néptribunusokra is olyan hatást gyakorolt, hogy azok lemondtak további terveikről.

13. Cicero mindenkinél világosabban megmutatta a rómaiaknak, hogy az ékesszólás kellemessé teszi a jó ügyet, és az igazság legyőzhetetlen, ha helyesen adják elő; hogy lelkiismeretes államférfiú a jó és nem a tetszetős ügy mellé áll, és beszédében a hasznos szavak bántó élét elkerüli. Ékesszólásának meggyőző erejét a következő színházi eset bizonyítja consulsága idejéből: A színházban régebben a lovagok együtt ültek a köznéppel, és mindenki onnan nézte végig az előadást, ahol éppen helyet kapott. Marcus Otho^[62] praetor különítette el elsőként tiszteletadás jeléül a lovagokat a többi polgártól és külön helyet jelölt ki nekik a nézőtéren; ez a kiváltságuk mind a mai napig megmaradt. A köznép ezt megszégyenítőnek tartotta, és mikor Otho megjelent a színházban, gúnyosan kifütyülték, a lovagok pedig hangos tapssal üdvözölték. A köznép erre még erősebben fütyült, a lovagok pedig még erősebben tapsoltak. A vége az lett, hogy egymás ellen fordultak és egymást kezdték szidalmazni, és a színházban teljesen felborult a rend. Mikor Cicero megtudta, miről van szó, odasietett, majd a népet Bellona templomába hívta, ott megdorgálta őket és a lelkükre beszélt. Végül is visszamentek a színházba, ahol megtapsolták Othót, és a lovagokkal versenyre keltek a férfiú dicséretében és tiszteletében.

14. Catilina és összeesküvő-társai eleinte bátortalanok és félénkek voltak, de aztán bizakodóbbá váltak. Összejöveteleket tartottak és biztatták egymást, hogy merészebbnek kell lenniük a cselekvésben, míg Pompeius meg nem érkezik, mert az a hír járja, hogy útban van hazafelé hadseregével. Különösen Sulla régi katonái sürgették Catilinát. Ezek mindenfelé szétszéledtek Itáliában, de legnagyobb részük, közöttük a legharcrakészebbek, az etruszk városokban telepedtek meg. Egyre csak szabad prédáról, könnyen megszerezhető kincsekről álmodoztak. Vezérükkel, Manliusszal, aki Sulla egyik legkiválóbb katonája volt, Catilina körül csoportosultak, és a consulválasztáson megjelentek Rómában. Catilina ugyanis újból pályázott a consuli tisztségre, és a választások napjának zűrzavara közepette készült Cicerót megölni. Maguk az istenek is földrengésekkel, villámcsapásokkal és más csodajelekkel jelezték ezeket az eseményeket. Cicero megbízható jelentéseket kapott embereitől, de nem elegendőt olyan közismert és nagy hatalmú férfiú elítéltetésére, mint Catilina. Ezért Cicero elhalasztotta a választás napját, a senatus elé idézte Catilinát, és felelősségre vonta a róla keringő hírekért. Catilina, gondolván, hogy a senatorok között sokan vannak, akik alig várják az új helyzetet és különben is fitogtatni akarta bátorságát összeesküvő-társai előtt, őrültségében így felelt Cicero kérdéseire: "Mi rosszat teszek én akkor, ha látom, hogy két test közül az egyik gyenge és sovány, de feje van, a másik pedig nagy és erős, de nincs feje, és én fejet akarok rá tenni." Catilina talányos szavaival a senatusra és a népre tett célzást, és ezért Cicero még jobban megijedt. Házából több előkelő barátja és nagyobb csoport fiatalember kíséretében felvértezetten ment le a Campus Martiusra. Vállán széthúzta tunicáját; így mutatta meg szántszándékkal páncélingét - ezzel is jelezve a személyét fenyegető veszedelmet. A felháborodott nép felsorakozott Cicero mögött. Catilinát újból megbuktatták a választáson, s Silanust és Murenát választották meg consulokká.

15. Nem sok idővel ezután Catilina Etruriában csapatokba szervezte haderejét. Közeledett a felkelés kezdetéül kitűzött időpont. Ekkor Cicerót a késő éjszakai órákban felkereste Marcus Crassus, Marcus Marcellus és Scipio Metellus, az akkori Róma legbefolyásosabb és legnagyobb tekintélyű emberei. Bekopogtattak az ajtón, felkeltették a kapust, és ráparancsoltak, hogy érkezésüket jelentse Cicerónak. A következő történt ugyanis: Vacsora után Crassusnak kapusa átadott néhány levelet, melyeket egy ismeretlen ember hozott. A levelek különböző címekre szóltak, az egyik névtelenül küldött levél pedig Crassusnak. Ő csak ezt az egy levelet olvasta el. Arról szólt, hogy Catilina parancsára rövidesen véres zavargások törnek ki, és javasolta, hogy titokban hagyja el Rómát. Crassus a többi levelet nem bontotta fel, hanem azonnal sietett velük Ciceróhoz, mert megdöbbent a szörnyűségtől, és tisztázni akarta magát minden gyanú alól, amelybe Catilinával való barátsága miatt kerülhetett.

Cicero fontolóra vette a hallottakat, és másnap reggel összehívta a senatust. Magával vitte és átadta a leveleket a címzetteknek, majd felszólította őket, olvassák fel hangosan. Mindegyik levél egyformán arról szólt, hogy a felkelés hamarosan kitör. Quintus Attius praetor ugyancsak jelentette, hogy felkelő bandák alakulnak Etruriában, és jelentették, hogy Manlius erős kézzel portyázik az ottani városok határain, és várja a Rómából érkező híreket. Ekkor a senatus úgy határozott, hogy az intézkedés jogát a consulokra ruházza, ők pedig tegyenek meg minden tőlük telhetőt a rend fenntartására, az állam épségének megóvására. Ilyen határozatot a senatus csak a legritkább esetekben szokott hozni, és csak olyankor, ha nagy veszélytől kellett tartani.

16. Cicero a senatus által ráruházott hatalom birtokában a Rómán kívüli ügyek intézését Quintus Metellusra bízta, míg a város ügyeit maga irányította. Mindennap annyi ember őrizete mellett ment el hazulról, hogy amikor megjelent, kísérete szinte ellepte a forumot. Catilina elvesztette türelmét, és úgy döntött, elhagyja Rómát, s Manlius seregéhez megy. Előbb azonban meghagyta Marciusnak és Cethegusnak, hogy karddal felfegyverkezve menjenek reggel Cicero házába, mintegy üdvözlésére, majd támadjanak rá és végezzenek vele. Tervüket azonban egy Fulvia nevű előkelő hölgy Cicero tudomására hozta. Előző éjszaka felkereste Cicerót, és figyelmeztette, óvakodjék Cethegustól és társaitól. Kora reggel valóban megjelentek, de mivel nem engedték be őket, hangosan méltatlankodtak a kapu előtt és ezzel még gyanúsabbá tették magukat.

Később Cicero elhagyta a házat, és összehívta a senatust Sztésziosz Zeusz, vagy mint a rómaiak mondják, Iuppiter Stator templomába, amely a Via Sacrának a Palatinusra vezető szakaszán áll. Catilina is eljött a senatorokkal együtt, hogy védekezzen. A senatorok közül senki nem akart mellé leülni, sőt felkeltek helyükről és otthagyták, mikor pedig beszélni kezdett, lehurrogták. Utolsónak Cicero beszélt, és felszólította Catilinát, hagyja el Rómát. Szükséges, mondotta, hogy őt, aki szavakkal intézi az állam ügyeit, és Catilinát, aki ezt fegyverekre támaszkodva akarja tenni, a város falai válasszák el egymástól. Így Catilina háromszáz fegyveres híve kíséretében azonnal elhagyta a várost. Vesszőnyalábokat és bárdokat vitetett maga előtt, mintha máris övé volna a közhatalom, jelvényeket és zászlókat lobogtatott és Manliushoz tartott. Mintegy húszezer embert összegyűjtve sorban felkereste a városokat, és izgatott meg lázított, így a polgárháború nyíltan kitört, és Antoniust bízták meg a leverésével.

17. Catilina Rómában maradt züllött híveit Cornelius Lentulus, melléknevén Sura szervezte meg és gyűjtötte maga köré. Ő előkelő családból származott, de tisztességtelen életet folytatott, és kicsapongásai miatt már korábban kizárták a senatusból. Ekkor praetori tisztséget töltött be másodízben, mint ahogy ezt mások is megteszik, ha vissza akarják szerezni a senatori rangjukat. A Sura nevet állítólag a következő okból kapta: Még Sulla idejében hatalmas közpénzeket pocsékolt és pazarolt el mint quaestor. Ezzel magára vonta Sulla haragját, aki felszólította, hogy adjon ügyeiről számot a senatus előtt. Lentulus megjelent a senatus ülésén, de igen nyeglén és fölényes hangon kijelentette, hogy elszámolni ugyan nem tud, de felajánlhatja lábszárát, ahogyan a gyerekek szokták, ha labdajáték közben hibáznak. Innen maradt rajta a Sura név: latin nyelven ugyanis a sura szó lábszárat jelent. Más alkalommal bíróság elé állították, és miután a bírák közül néhányat megvesztegetett, két szavazattal felmentették. Erre kijelentette, hogy pazarlás volt az egyik bírónak adott összeg, mert elég lett volna, ha egy szavazattal felmentik.

Ilyen ember volt Lentulus, akit ez alkalommal Catilina bujtott fel. Hiú reményét még tovább szították a hamis jósok és varázslók, akik állítólagos Sibylla-könyvekből vett jóslatokat és jövendöléseket hitettek el vele; eszerint a végzet úgy rendelte, hogy Rómában három Cornelius viseljen fő hatalmat. Ezek közül kettő, Cinna és Sulla már eleget tett ennek, és most harmadik Corneliusként neki nyújtja az istenség a fő hatalmat; teljes erővel meg kell ragadnia ezt a lehetőséget, és nem szabad elmulasztania az alkalmat, mint Catilina tette habozásával.

18. Lentulusék terve jelentékeny és figyelemre méltó volt. Elhatározták, hogy a senatorokat mind egy szálig legyilkolják, és a polgárok közül is megölnek, akit tudnak, továbbá felgyújtják a várost, és Pompeius gyermekein kívül senkinek nem kímélik az életét. De még a gyermekeket is túszokként kell kézre keríteni és őrizni, hogy így biztosíthassák a megegyezést Pompeiusszal. Elterjedt ugyanis a híre, és mindenki biztosra vette, hogy a keleti hadjáratáról visszatérő Pompeius hamarosan megérkezik Rómába. A zendülés időpontjául a Saturnalia ünnepének egyik éjszakáját jelölték ki; fegyvereket, ként és kócot gyűjtöttek össze és rejtettek el Cethegus házában. Száz embert szedtek össze, hogy Róma különböző pontjain gyújtogassanak, és így a város egyszerre kezdjen égni mindenfelé. Másokra azt a szerepet osztották, hogy vágják el a vízvezetéket, és öljenek meg mindenkit, aki vízért megy.

Ezekben a napokban történetesen Rómában tartózkodott az allobroxok két követe. Ez a néptörzs akkortájt különösen mostoha viszonyok közé került, és rossz sorsukért a rómaiak uralmát okolták. Lentulus és emberei úgy gondolták, az allobroxokat jól felhasználhatják, hogy általuk zendülést támasszanak Galliában is, és ezért a követeket beavatták az összeesküvésbe. Az allobrox nép senatusához és Catilinához címzett leveleket bíztak rájuk. Az előbbinek megígérték, hogy felszabadítják őket, Catilinának pedig azt ajánlották, szabadítsa fel a rabszolgákat, úgy vonuljon Róma ellen. A követek mellé kísérőül egy Titus nevű krotóni férfit adtak, hogy vezesse el őket Catilinához, és a leveleket is ő vitte magával.

Az összeesküvők meggondolatlan emberek voltak, idejük legnagyobb részét ivással és nőkkel mulatozva töltötték. Cicero fáradhatatlan gonddal és józan számítással nyomon követte minden lépésüket. Sok embere volt, aki figyelte az összeesküvők dolgait, és kémkedett neki. Többekkel, akik színleg csatlakoztak az összeesküvőkhöz, bizalmas és titkos kapcsolatot tartott fenn. Így tudomást szerzett róla, hogy az idegen követekkel is tárgyalnak. Egyik éjjel lesbe állított embereivel elfogatta a krotónit és a leveleket. Ebben titokban segítettek neki az allobroxok is.

19. Cicero kora reggel egybehívta a senatust Concordia templomába, felolvasta a leveleket, és kihallgatta a feljelentőket. A gyűlésen Iunius Silanus felszólalt; és elmondta, hogy többen hallották, mikor Cethegus kijelentette, három consuli és négy praetori rangú személyt készültek megölni. Piso, volt consul hasonlókat mondott el; az egyik praetort, Caius Sulpiciust elküldték Cethegus házába, ahol nagy mennyiségű lándzsán és más fegyveren kívül igen sok frissen köszörült kardot és tőrt találtak. Végül a senatus büntetlenséget szavazott meg a krotóninak, ha mindent bevall, majd Lentulust bűnösnek nyilvánították, és megfosztották praetori tisztségétől. Lentulus levetette bíborszegélyű tógáját, és az alkalomhoz méltó öltözetben távozott a gyűlésről. Később társaival együtt megbilincseletlenül őrizetbe vették őket és átadták a praetoroknak.

Ekkorra már beesteledett, és nagy tömeg várakozott. Cicero kijött a senatus üléséről és elmondta a polgároknak, miről tárgyaltak. Utána nagy kísérettel egyik szomszédos barátja házába mentek, mivel saját házában a nők azt az istennőt ünnepelték titkos szertartásokkal, akit a rómaiak Bona Deának, a görögök pedig Güneikeiának, a nők istennőjének neveznek. Ennek az istennőnek minden évben áldozatokat mutat be a consul házában a consul felesége vagy anyja a Vesta-szüzek jelenlétében. Ezért ment Cicero barátja házába; ekkor már csak néhány híve maradt vele, és azt fontolgatta, milyen további lépéseket tegyen az összeesküvők ellen. A végső, az ekkora bűnökhöz méltó büntetéstől óvakodott, de habozott, részben mert természeténél fogva szelíd lelkű ember volt, de meg azért is, hogy gondolhassák, hogy visszaél hatalmával, és túlzott szigorúsággal bánik el a legjobb családból való emberekkel, akiknek méghozzá befolyásos barátaik is élnek Rómában. De ha engedékenységet mutat, újabb veszélyekkel kell számolnia. Nem nyugszanak azok meg akkor sem, ha a halálnál enyhébb büntetést szabnak ki rájuk, hanem féktelen vakmerőségre vetemednek, mert régi elvetemültségükhöz új düh járul, őt pedig férfiatlan és gyenge kezű ember számba veszik, annál is inkább, mert sokan úgysem tartják valami bátornak.

20. Mialatt Cicero ezen töprengett, az áldozatot bemutató asszonyok különös jelenségeket láttak. A tűz az oltáron már kialvóban volt, amikor a hamuból és az elhamvadt fakérgekből fényes lángoszlop tört fel. Ez a látvány a többi asszonyt megdöbbentette, de a Vesta-szüzek szóltak Terentiának, Cicero feleségének, menjen azonnal férjéhez és mondja meg neki, hogy a haza javára cselekedjék úgy, miként elhatározta, mert az istennő ezt a nagy fényt Cicero biztonságának és dicsőségének jeleként küldte. Terentia nem volt sem félénk, sem bátortalan, inkább nagyon is becsvágyó asszony, és mint Cicerótól tudjuk, férjével szívesebben osztotta meg politikai, mint családi gondjait. Most is elbeszélte neki mindezt és bátorította az összeesküvők ellen. Testvére, Quintus is hasonlóképp biztatta, továbbá bölcselő barátja, Publius Nigidius is, akinek tanácsára Cicero politikai ügyekben mindig szívesen hallgatott.

Másnap a senatusban arról folyt a vita, milyen büntetéssel sújtsák az összeesküvőket. Elsőnek Silanus véleményét kérdezték meg: ő kijelentette, vigyék az összeesküvőket tömlöcbe, és ott hajtsák végre rajtuk a legszigorúbb ítéletet. Véleményéhez csatlakoztak az utána felszólaló senatorok is, míg végül Caius Caesarra, a későbbi dictatorra került a sor. Caesar akkor még fiatal ember volt, politikai pályája legkezdetén állt. De politikai tetteivel már akkor elindult azon az úton, mely Róma államformáját egyeduralommá változtatta. Mások ebből még nem sejtettek semmit, de Cicero már akkor erősen gyanakodott rá, bár kétségbevonhatatlan bizonyítékai nem voltak. Mégis sokan azt állítják, hogy ez alkalommal Caesar a letartóztatáshoz közel volt, de megmenekült. Mások szerint Cicero szemet hunyt és szántszándékkal nem vett tudomást a Caesar elleni feljelentésekről, mert félt Caesar barátaitól és befolyásától. Mindenki tudta, inkább azok segítették volna Caesar megmenekülését, mint Caesar az ő büntetésüket.

21. Amikor Caesarra került a sor, hogy véleményét elmondja, felkelt helyéről és azt javasolta, hogy az összeesküvőket ne ítéljék halálra, hanem kobozzák el javaikat és szállítsák el őket valamelyik itáliai városba, amelyet Cicero jónak vél; ott maradjanak bilincsbe verve mindaddig, míg be nem fejezik a Catilina ellen folytatott háborút. Javaslata értelmes volt, a szónok pedig nagy hatású előadó, ezért Cicero is nagy jelentőséget tulajdonított neki. Mikor ugyanis felszólalt a vitában, a dolgot mindkét fél szempontjából fontolóra vette, és érveit hol az egyik, hol a másik, Caesar által képviselt szempont szerint csoportosította. Barátai is mindinkább a második javaslat mellé álltak, mivel azt gondolták, Caesar javaslata Cicerónak is jobban megfelel, mert így utólag bizonyosan kevésbé támadják, mintha halálra ítélteti az összeesküvőket. Maga Silanus is megváltoztatta álláspontját, és mintegy mentegetőzve kifejtette, hogy ő valójában nem is halálbüntetésre gondolt, mert római senator esetében a "legsúlyosabb" büntetésen, természetesen, börtönt kell érteni.

Caesar javaslata ellen elsőnek Lutatius Catulus szólalt fel. Utána következett Cato, aki szenvedélyes hangú beszédében meggyanúsította Caesart is, és olyan dühre és haragra gerjesztette a senatorokat, hogy megszavazták a halálbüntetést. A vagyonelkobzás kimondását Caesar ellenezte: kifejtette, hogy méltánytalan volna, ha javaslatából csak a legszigorúbb rendszabályt tartanák meg és elvetnék enyhe, emberies részleteit. Mikor a senatorok közül sokan tovább erőltették a dolgot, Caesar a néptribunusokhoz folyamodott, de azok nem hallgattak rá. Végül is Cicero engedett, és visszavonta az ítéletből a vagyonelkobzásról intézkedő részt.

22. Cicero ekkor a senatorok kíséretében elindult az elítéltekért. Az összeesküvőket nem egy helyen tartották őrizetben, hanem több praetornál. Először Lentulusért mentek fel a Palatinusra, és onnan vezették a Via Sacrán le a forumra. A legkiválóbb férfiak fegyveresen vették körül a consult, és a nép döbbenten nézte végig az eseményeket és csendben vonult, a fiatalok pedig félve és csodálkozva mindezt az előkelőek hatalmának megmentésére rendezett ősi szertartásnak tekintették. Cicero átment a forumon a börtön épületéhez, átadta Lentulust a hóhérnak, és megparancsolta neki, hogy hajtsa végre az ítéletet. Aztán Cethegus következett, majd sorban a többieket vezették oda és kivégezték. Amikor Cicero látta, hogy a forumon körös-körül csoportokba verődve olyan emberek ácsorogtak, akik be voltak avatva az összeesküvésbe, és nem lévén tisztában a történtekkel, várták, hogy besötétedjék, s még mindig azt remélték, hogy vezetőiket élve kiszabadíthatják, Cicero nagy hangon odakiáltott nekik: "Éltek!" Így szokták ugyanis a rómaiak a halált jelezni, ha a baljóslatú szót, a halált, nem kívánják kimondani.

Közben leszállt az este, s Cicero a forumon át elindult háza felé. A polgárok most már nem csendben-rendben kísérték, hanem hangos kiáltásokkal fogadták, amerre csak elhaladt. A haza megmentőjének és alapítójának nevezték; a házak kapujába kitett fáklyákkal és lámpákkal az utcákat is kivilágították. Az asszonyok a házak tetejéről világítottak ünneplésére, de látni is akarták, mint tér vissza házába Róma legnagyobb embereinek fényes kíséretében. A kísérők nagy része távoli hadjáratokban győzve diadalmenetben tért haza, és nagy terjedelmű földekkel gazdagította a birodalmat, és távoli tengereket hódított meg. A díszmenetben megvallották egymásnak, hogy bár a római nép sok hadvezérnek és praetornak tartozik hálával a gazdag zsákmányért és a hatalom megszerzéséért, de biztonságukért és jólétükért egyedül Cicerónak, aki olyan félelmetes veszélyt hárított el a fejük felől. Nem is az összeesküvés elfojtása és az összeesküvők megbüntetése miatt csodálták annyira, hanem azért, mert ezt a minden másnál nagyobb zendülést igen kevés erőszakkal, zavar vagy lázongás nélkül elfojtotta. Catilinát ugyanis hívei legnagyobbrészt cserbenhagyták, mihelyt Lentulus és Cethegus sorsáról értesültek; mikor aztán Catilina megmaradt haderejével megütközött Antoniusszal, maga is elpusztult és hadserege is.

23. Mégis akadt, aki kész volt Cicerót támadni tettéért, s piszkálták. Vezérük Caesar volt, akit a következő évre praetorrá, továbbá Metellus és Bestia, akiket pedig néptribunusokká választottak. Hivatalba lépésükkor Cicerónak néhány napja volt még hátra a consulságból, és ők megakadályozták, hogy beszéljen a néphez. Hivatali padjukat feltétették a szónoki emelvényre és nem eresztették fel és nem hagyták beszélni. De felszólították, hogy ha akarja, leteheti a hivatal lejártakor szokásos esküt, utána azonban nyomban el kellett hagynia a szónoki emelvényt. Cicero erre felment a szónoki székre, hogy az esküt letegye. Mikor csend támadt körülötte, nem a megszokott eskümintát mondta el, hanem újszerűen, a maga ügyében fogalmazott szöveggel, hogy megmentette hazáját, és megőrizte hatalmát, és a nép utána mondta az eskü szavait. Ezzel még inkább felingerelte Caesart és a néptribunusokat, és most már újabb nehézséget okoztak és törvényjavaslatot terjesztettek elő Pompeiusnak és hadseregének visszahívására, hogy megdöntsék Cicero uralmát. Cicerónak és egész Rómának nagy segítségére volt akkor néptribunusi tisztségében Cato. Bár hivatali hatalma ugyanakkora, de befolyása annál nagyobb volt, és így mesterkedéseikkel szembeszállt és könnyűszerrel meghiúsította további cselszövényeiket. Egyik népgyűlési beszédében annyira dicsőítette Cicero consulságát, hogy az addig legnagyobb tiszteletet szavazták meg neki és a haza atyjának nevezték. Úgy látszik, első ízben Cicerót tüntették ki ezzel a címmel, melyet Cato használt az imént említett népgyűlési beszédében.

24. Ebben az időben Ciceróé volt a legnagyobb hatalom Rómában. Azonban sok ember szemében ellenszenvessé vált, de nem rossz cselekedeteivel, hanem mert az emberek belefáradtak, hogy folyton dicséri és magasztalja magát. Nem múlt el senatusi ülés, népgyűlés vagy bírósági tárgyalás anélkül, hogy ne hallották volna Catilina és Lentulus történetét. Könyveit és emlékiratait teletömte a maga dicséretével; ilyenkor egyébként oly kellemes és lenyűgöző beszédmodora is fárasztóvá és unalmassá vált hallgatósága előtt. Nem tudott ettől a szokástól szabadulni, mintha valósággal rossz végzete lett volna. És mégis, bár határtalan becsvágy volt benne, másokat nem tudott irigyelni. Írásai mutatják, mennyire nem irigyelte a dicséretet elődeitől és kortársaitól. Több ilyen értelmű nyilatkozata maradt ránk. Így többek között Arisztotelészt áradó aranyfolyamnak nevezte. Platón párbeszédeiről pedig azt mondotta, hogy ha Zeusz emberi nyelven szólna, így beszélne. Theophrasztoszt lelke gyönyörűségének szokta nevezni, és mikor megkérdezték tőle, hogy Démoszthenésznek melyik beszédét szereti legjobban, azt felelte, a leghosszabbikat. Mégis, akik Démoszthenészt szeretnék kisajátítani, rossz néven veszik Cicerótól egyik barátjához írt levelében tett megjegyzését, mely szerint Démoszthenész mintha elszunyókált volna egyes beszédeiben. Megfeledkeznek azonban azokról a lelkes és csodáló dicséretekről, amelyekkel Cicero állandóan magasztalja Démoszthenészt, és hogy Antonius ellen tartott beszédeit, melyekre a legnagyobb gondot fordította, philippikáknak nevezte.

Nem volt korának olyan híres szónoka és bölcselője, kinek dicsősége ne növekedett volna, ha Cicero jóindulatúan írt vagy beszélt róla. Mikor már Caesar volt hatalmon, tőle szerezte meg a római polgárjogot Kratipposz peripatetikus bölcselőnek; az Areioszpagosz tanácsánál pedig kieszközölte, hogy Athénban telepedhessen le és taníthassa az ifjakat, mert ez csak a város díszére válik. Több levelet írt Héródésznak és tulajdon fiának is. Emennek azt ajánlja, hogy Kratipposztól tanuljon bölcseletet. De Gorgiaszt, a szónokot azzal vádolja, hogy élvezethajhászatra és részegeskedésre csábítja fiát, és ezért megtiltja neki, hogy társaságát keresse. Ez szinte az egyetlen görögül írt levele, a másik a büzantioni Pelopszhoz szól; mindkét levél hangja ingerült. Gorgiasz esetében ez indokolt is, ha valóban olyan semmirekellő ember és megbízhatatlan jellem volt, mint a levélből kitűnik, de Pelopszot kicsinyesen szidja, amiért nem eszközölt ki részére a büzantioniaknál valami kitüntető szavazatot.

25. Mindez becsvágyával magyarázható, valamint az is, hogy ékesszólásának hatalmával visszaélve gyakran túllépte az illendőség határait. Így, amikor Munatiust védte, és az nem sokkal felmentése után perbe fogta Cicero barátját, Sabinust, Cicero dühödten kifakadt, és így szólt: "Talán magadnak köszönheted felmentésedet, Munatius? Nem én borítottam fényes nappal sötétet a bíróságra?" Egyszer a szószékről magasztalta Marcus Crassus érdemeit, és sikert aratott. Alig néhány nap múlva azonban egy másik beszédben élesen megtámadta, mire Crassus így szólt hozzá: "Nemde ugyanerről a helyről nemrégiben még a dicséretemet zengted?" "Valóban, így van - felelt rá Cicero -, de gyakoroltam magamat, hogyan lehet érdemtelen ügyben beszédet tartani." Más alkalommal Crassus arról beszélt, hogy egyetlen Crassus sem élt meg hatvan évnél többet Rómában, később azonban tagadta, és felkiáltott: "Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszembe?" "Hidd el - mondta erre Cicero -, a rómaiak szívesen hallják ezt, és te csak a nép kegyét kerested vele."

Crassusnak tetszett az a sztoikus mondás, hogy a jó ember gazdag. Erre Cicero megjegyezte: "Nem tudom, nem inkább az a mondásuk tetszik-e neked, hogy minden a bölcsé." Crassusról ugyanis közismert volt kapzsisága. Egyik fia állítólag feltűnően hasonlított egy Axiosz nevű emberre, és ezért a fiú anyját azzal gyanúsították, hogy Axiosszal viszonya volt. Crassusnak ez a fia felszólalt a senatusban, és beszéde mindenkinek nagyon tetszett. Mikor megkérdezték Cicerót, mi a véleménye a szónokról, görögül felelt: Axiosz Krasszu, tehát azt, hogy méltó Crassushoz.

26. Crassus Szíriába készülődve, inkább barátként, mint ellenségként szeretett volna elválni Cicerótól, és ezért közölte vele, hogy szívesen vacsorázna nála. Cicero készséggel fogadta. Néhány nappal később több barátja szólt neki, hogy béküljön ki és barátkozzon Vatiniusszal, akivel szintén ellenséges viszonyban állt. Cicero ekkor megkérdezte: "Csak nem akar Vatinius is nálam vacsorázni?"

Így bánt Crassusszal. Vatiniusnak daganatok lepték el a nyakát, és Cicero egyik beszédében "dagályos" szónoknak nevezte. Más alkalommal azt hallotta, hogy Vatinius meghalt, majd mikor a hír valótlannak bizonyult, és megtudta, hogy él, így szólt: "Haljon meg gonoszul akkor az a gonosz, aki hazudott."

Caesar egyszer javaslatot szavazott meg a senatusban, hogy a Campaniában levő földeket osszák ki katonái között; javaslatát a senatorok közül sokan ellenezték, és Lucius Gellius, az egyik legöregebb senator, kijelentette, hogy amíg ő él, ez meg nem történhetik. "Várjunk hát - mondta Cicero -, hiszen Gellius nem kér hosszú haladékot."

Egy Octavius nevű emberről úgy tudták, hogy libüai származású. Egyik bírósági tárgyaláson panaszkodott, hogy nem hallja, mit mond Cicero. "Furcsa, pedig a füled tudtommal ki van fúrva" - szólt hozzá Cicero.

Metellus Nepos szemére hányta, hogy több ember vesztét okozta tanúskodásával, mint ahányat védőként megmentett. "Elismerem - mondta erre Cicero -, hogy a szavahihetőségemben jobban megbízhatsz, mint szónoki képességemben."

Egy ifjút azzal gyanúsítottak, hogy mérgezett süteményt etetett meg atyjával. Az ifjú szemtelenül szidalmazni kezdte Cicerót, aki erre megjegyezte: "A szitkokat szívesebben fogadom el, mintha nekem is süteményt adnál."

Publius Sextius egyik perében védőnek fogadta Cicerót és még több ügyvédet is, de a bíróságon mindenáron maga akart beszélni, és senkit nem engedett szóhoz jutni. Már-már nyilvánvaló volt, hogy felmentik, és a bírák éppen szavazni készültek, mikor Cicero megszólalt: "Használd ki még ma az alkalmat, Sextius, holnap úgyis magánember leszel."^[63]

Publius Cotta mindenáron jogtudós szeretett volna lenni, de nem volt hozzá sem tudása, sem tehetsége. Mikor Cicero egy perben tanúként idéztette meg, folyton azt hangoztatta, hogy nem tud semmit. "Talán bizony azt hiszed, jogi dolgokról kérdezlek" - mondta neki Cicero.

Metellus Nepos vita hevében ismételten megkérdezte Cicerótól: "Ki az apád?" "Ezt a kérdést - vágott vissza Cicero - anyád elég fogas kérdéssé tette neked." Mindenki jól ismerte ugyanis Nepos anyjának laza erkölcseit. Nepos egyébként igen állhatatlan jellemű ember volt. Egy alkalommal néptribunusi hivatalát minden ok nélkül elhagyta, és elutazott Szíriába Pompeiushoz, majd ugyancsak minden ok nélkül hazatért. Mikor tanítója, Philagrosz meghalt, túlzott pompával temettette el, és síremlékére egy kőből faragott hollót tétetett. Cicero erre megjegyezte: "Bölcsen cselekedtél, Nepos, hiszen mestered inkább repülni, mint beszélni tanított."

Marcus Appius egyik perbeszédét azzal kezdte, hogy barátja arra kérte, szóljon gondosan, ékesszólással és hűséggel. "Hogyan lehettél olyan kegyetlen - mondta neki Cicero -, hogy egy szikrányit sem mutattál beszédedben abból, amire barátod megkért?"

27. Az ügyvédi mesterséghez hozzátartozik, hogy a szónok csípős és tréfás megjegyzéseket szórjon ellenségeire és perbeli ellenfeleire. Cicero különösképpen szívesen támadott meg bárkit azért, hogy nevetségessé tegye, amivel gyakran meggyűlöltette magát. Ízelítőül elmondok néhány esetet.

Marcus Aquiniusnak két száműzött veje volt, és ezért Adrasztosznak nevezte. Mikor a részeges Lucius Cotta volt az egyik censor, és Cicero éppen consulságra pályázott, megszomjazott, és körülálló barátaitól vizet kért. Ivott, aztán így szólt: "Most félhettek, hogy a censor haragjával sújt le rám, mert vizet ittam."

Egyszer Voconiusszal találkozott három feltűnően csúnya leánya társaságában, és máris idézte a verset:

Marcus Gellius senatorról mindenki tudta, hogy rabszolga fiaként született. Egyszer néhány iratot harsány hangon olvasott fel a senatusban. "Ne csodálkozzatok rajta - mondta Cicero -, az apja még kikiáltó volt."

Faustus, Sulla fia, aki egyeduralkodó volt Rómában és sok embert proskribáltatott, eltékozolta vagyonát, és eladósodván, árverési hirdetményt tett közzé. Cicero mondta, hogy ez a hirdetmény jobban tetszik neki, mint az apjáé.

28. Cicerót ilyen dolgok miatt sokan meggyűlölték; különösképpen Clodius és hívei fogtak össze ellene a következő okból: Clodius előkelő családból származott, és még egészen fiatal, de igen elszánt és önhitt ember volt. Beleszeretett Pompeiába, Caesar feleségébe, és egy éjszaka fuvoláslánynak öltözve Caesar házába lopózott. A nők ezen az éjszakán tartották a titkos áldozati ünnepséget, melyen férfi nem lehetett jelen, és nem is volt senki férfi a házban. Clodius mint gyerekifjú nem viselt szakállt; így remélte, hogy nem ismerik fel, és észrevétlenül eljuthat Pompeiához. De jött az éjszaka, a nagy ház zegzugos folyosóin eltévedt; Caesar anyjának, Aureliának egyik szolgálóleánya meglátta, amint járkál, és megkérdezte tőle, hogy hívják. Mivel kénytelen volt megszólalni, azt mondta, hogy Pompeia Habra nevű komornáját keresi. A szolgáló azonban észrevette a hangján, hogy nem nő; sikoltozni kezdett, és odahívta az asszonyokat. Bezárták a kijárati ajtókat, és minden helyiséget átkutattak, míg rá nem bukkantak Clodiusra: annak a szolgálónak a szobájában lapult, aki beengedte a házba. A botrány következtében Caesar elvált Pompeiától, majd szentségtörés címén bírói eljárást indíttatott Clodius ellen.

29. Cicero barátja volt Clodiusnak, aki a Catilina-féle összeesküvés idején lelkesen segítségére sietett, és testőri szolgálatot teljesített körülötte. Mégis, mikor Clodius védekezve azt állította, hogy a kérdéses napon nem Rómában, hanem legtávolabbi vidéki birtokán tartózkodott, Cicero tanúvallomást tett ellene, és elmondotta, hogy Clodius ugyanazon a napon nála járt, és különféle ügyekben tárgyalt vele. Valóban ez történt; de Cicero valószínűleg nem is az igazság kedvéért tanúskodott így, hanem inkább igazolni akarta magát felesége, Terentia előtt, aki ellenségének tartotta Clodiust nővére, Clodia miatt, aki feleségül akart menni Ciceróhoz, és tervét egy Tullus nevű tarentumi férfi segítségével akarta megvalósítani, aki bizalmas jó barátja volt Cicerónak. Terentia gyanúját az keltette fel, hogy Tullus állandóan látogatta Clodia házát a szomszédságukban. Terentia erélyes volt, úgy bánt Ciceróval, ahogy neki tetszett, rábírta, hogy csatlakozzék Clodius támadóihoz, és tanúskodjék ellene. Ugyanakkor sok nagy tekintélyű és tisztes polgár tanúskodott Clodius ellen, s hamis esküvel, csalással, vesztegetéssel és tisztességes nők elcsábításával vádolták őt.

Lucullus rabszolganőket idéztetett meg tanúnak; ezek azt vallották, hogy Clodius viszonyt kezdett legfiatalabb húgával, mikor az már Lucullus felesége volt. De azt beszélték, hogy tiltott viszonyt folytatott másik két húgával is; ezek közül Tertia Marcius Rex, Clodia pedig Metellus Celer felesége volt. Ezt a Clodiát hívták Quadrantiának, mert egyik szeretője ezüstpénz helyett quadrans-ot, így nevezik ugyanis a legkisebb rézpénzt, tett erszényébe, és azt küldte el neki. Clodiust főként ez a húga hozta rossz hírbe. A köznép azonban mégis egyhangúan szembefordult Clodius vádlóival és azokkal, akik ellene tanúskodtak. A bírák megrémültek és fegyveres őröket állítottak körbe, és legtöbbjük a szavazáshoz használt viasztáblákat olvashatatlan írással nyújtotta be. A többség mégis Clodius felmentése mellett volt, de volt ebben, mint mondják, némi megvesztegetés is. Ez késztette Catulust arra, hogy a bírákkal találkozván, ezt mondja: "Jól tettétek, hogy biztonsági őrséget állítottatok fel, hiszen joggal félhettetek, hogy valaki kiemeli zsebetekből a pénzt." Mikor Clodius azt mondta Cicerónak, hogy a bírák nem adtak hitelt vallomásának, így felelt: "Az igazság az, hogy huszonöt bíró nekem hitt, mert ellened szavazott, a többi harminc pedig nem hitt neked, mert addig nem mentettek fel, míg a pénzedet meg nem kapták."

Caesart is megidézte a bíróság, de ő nem volt hajlandó tanúskodni Clodius ellen. Azt mondta, nem azért vált el feleségétől, mintha elhinné, hogy házasságtörést követett el, hanem mert Caesar feleségéhez nemcsak ilyen gyalázatos tett, hanem annak leghalványabb gyanúja is méltatlan.

30. Clodiust, miután megszabadult a veszélytől, néptribunussá választották; nyomban ezután támadni kezdte Cicerót, minden követ megmozgatott, és mindenkit felizgatott ellene. A tömegeket kedvező törvényekkel nyerte meg, a két consulnak pedig nagy provinciákat juttatott, Makedoniát Pisónak és Szíriát Gabiniusnak. A szegényebb rétegeket is megszervezte politikai tervei érdekében és felfegyverzett rabszolgákból alakított testőrséggel vette magát körül.

Róma három leghatalmasabb embere^[65] ez idő tájt Crassus, Pompeius és Caesar volt. Crassus nyílt ellensége volt Cicerónak, Pompeius igyekezett jóban lenni mindkettővel, Caesar pedig éppen akkoriban készülődött Galliába hadseregével. Cicero megkísérelte megnyerni Caesart, bár nem nevezhette barátjának, sőt gyanússá tette magát előtte a Catilina-féle ügyben. Megkérte Caesart, hogy alvezérként vigye magával hadjáratába, és Caesar bele is egyezett. Mikor azonban Clodius látta, hogy Cicero felett mint néptribunusnak nem lesz többé hatalma, úgy tett, mintha békülni kívánna vele. Nézeteltérésükért Terentiát okolta, Ciceróról pedig mindig jóindulatúan emlékezett és tisztelettel beszélt, mintha gyűlöletet vagy haragot nem érezne iránta, és csak mérsékelten, barátian dorgálná. Clodius eloszlatta aggályait, úgyhogy Cicero le is mondta Caesarnál az alvezérséget. Rómát sem akarta elhagyni többé, sőt nyomban részt vett a közügyekben. Azonban Caesar megharagudott és Clodius pártját kezdte támogatni, és Pompeiust is elidegenítette Cicerótól. Sőt egyik népgyűlési beszédében Lentulus, Cethegus és társai bírósági tárgyalás nélkül végrehajtott kivégzését igazságtalan és törvénytelen eljárásnak minősítette. Ezen a címen most vádat emeltek Cicero ellen, és bíróság elé idézték.

Mikor Cicero érezte, hogy komoly veszély és üldözés fenyegeti, gyászruhát öltött, haját és szakállát megnövesztve járkált, hogy részvétet keltsen maga iránt a népben. De még a legszűkebb sikátorban is szembe találta magát Clodiusszal, aki pimasz, arcátlan alakokkal vette magát körül. Ezek hangosan gúnyt űztek Cicero ruhájából és viselkedéséből, sőt nemegyszer sárral és kődarabokkal is megdobálták, hogy akadályozzák a nép részvétének a felkeltésében.

31. A lovagrend tagjai Cicero iránti rokonszenvből, csaknem kivétel nélkül, maguk is mind gyászruhát öltöttek; legalább húszezer hosszúra növesztett hajú fiatalember kísérte, hogy felkeltsék iránta a nép részvétét. Később összeült a senatus, hogy határozatilag kimondja, öltsön gyászt az egész nép. Ezt a javaslatot ellenezték a consulok, Clodius pedig fegyveres bandájával körülvette a senatus épületét. Erre sok senator kirohant az utcára, megszaggatta ruháját és hangosan jajveszékelt. De a látvány nem keltett sem részvétet, sem szánalmat. Cicerónak száműzetésbe kellett mennie, vagy fegyveres erővel kellett eldöntenie a vitát maga és Clodius között.

Cicero ekkor Pompeiushoz fordult segítségért, de ő tudatosan volt távol és az Albai-dombokon, vidéki birtokán tartózkodott. Cicero először vejét, Pisót küldte el hozzá kérésével, majd később személyesen is felkereste. Mikor azonban Pompeiusnak jelentették megérkezését, nem tudta rászánni magát, hogy találkozzanak. Nagyon restelkedett, mert Cicero az ő érdekében nagy küzdelmeket vívott és nagy politikai szolgálatokat tett. De most mint Caesar veje, Caesar kérésére elárulta régi kötelezettségét, és az egyik mellékajtón kiosonva, valósággal elfutott, hogy ne kelljen Ciceróval találkoznia.

Mikor Pompeius árulása folytán Cicero védtelenül maradt, a consulokhoz fordult segítségért. Gabinius, mint mindig, elutasító volt, de Piso megértőbb hangon beszélt vele. Azt tanácsolta, álljon félre, térjen ki Clodius erőszakos fellépése elől, nyugodjék bele, hogy a helyzet megváltozott, és legyen ismét a haza megmentője, mert Clodius miatt most ismét sok viszálykodástól és bajtól kell tartani.

Cicero erre a válaszra barátaival tanácskozott. Lucullus biztatta, hogy maradjon, mert végezetül ő marad felül; mások azonban azt tanácsolták neki, hogy távozzék. Azt mondták, ha majd a nép beleun Clodius eszeveszett őrültségeibe, hamarosan kívánni fogja visszatérését. Cicero úgy döntött, hogy ezt a tanácsot fogadja meg. Előbb azonban régi Minerva-szobrát, melyet otthon nagy tiszteletben részesített, felvitte a Capitoliumra, és ezzel a felirattal ajánlotta fel: "Minervának, Róma védőjének." Ezután barátai kíséretében az éjszakai órákban titokban elhagyta Rómát, és gyalogszerrel elindult Lucanián át Szicíliába.

32. Mihelyt híre ment, hogy Cicero elhagyta Rómát, Clodius száműzetést kimondó határozatot hozatott ellene. Rendeletet tett közzé, amely eltiltotta tűztől és víztől, és megtiltotta, hogy Itália területén ötszáz mérföldnyi körzetben szállást adjanak neki. A rendelettel azonban úgyszólván senki nem törődött; mindenki a legnagyobb tisztelettel bánt továbbra is Ciceróval, szívesen fogadták és egyik városból a másikba kísérték. Csak Hipponiumban, vagy ahogyan most nevezik, Vibóban történt, hogy egy Vibius nevű szicíliai ember, bár valamikor komoly hasznot húzott Cicero barátságából, mert consulsága idején a mesteremberek felügyelőjévé nevezte ki, nem volt hajlandó házába befogadni, hanem vidéki birtokára küldte. Caius Vergilius, Szicília akkori propraetora, aki pedig valamikor kihasználta Cicerót, levélben szólította föl, hogy tartsa magát távol Szicíliától. Cicero ekkor méltán elkeseredett, és Brundisium felé vette útját, ahonnan kedvező széllel Dürrhakhionba indult. De a szél megfordult a tengeren, így másnap visszatért, aztán újból elindult. Mikor megérkezett Dürrhakhionba és éppen készült partra szállni, mint mondják, földrengés és szökőár fogadta. A jósok ebből azt következtették, hogy száműzetése nem lesz tartós, mert ezek a jelenségek rendszerint gyors változás előjelei.

Sokan tanúsítottak jóakaratot iránta és meglátogatták; a görög városok egymással versengve küldték el hozzá tisztelgő küldöttségeiket. De Cicero mégis levert és vigasztalhatatlan volt, s mint valami csalódott szerelmes, tekintetét állandóan Itália felé fordította. Lélekben nem volt elég nagy, hogy balsorsán felülemelkedjék; jobban kétségbeesett, mint ahogy tanult, művelt ember létére elvárták tőle. Mintha bizony nem ő mondogatta volna mindig barátainak, hogy ne szónoknak, hanem bölcselőnek tekintsék, mert a bölcselet az ő igazi élethivatása, a szónoklatot csak politikai céljai eszközének tekinti. A közvélemény azonban képes rá, hogy az okot, mint valami színárnyalatot, lemossa a lélekről és a megszokás ereje révén közönséges érzelmeket tulajdonítson az államférfiaknak, hacsak valaki óvatosan nem úgy viseltetik a külvilággal szemben, hogy csak az ügyekkel foglalkozik és a velük járó érzelmekkel nem.

33. Clodius, miután elűzte Cicerót Itáliából, felgyújtatta vidéki villáit és római házát, és helyén templomot építtetett a Szabadság istennőjének. Egyéb vagyonát árverésen akarta eladatni, de bár nap nap után közzététette az árverési hirdetményt, senki nem akadt, aki megvásárolja. Clodius magatartásával rémületbe ejtette az előkelő embereket, de a köznépet, mely szívesen hajlik gőgös és féktelen cselekedetekre, magával ragadta. Végül is Clodius Pompeius ellen fordult, és gyalázni kezdte hadjárata idején tett egyes intézkedéseit. Mikor így tekintélyén csorba esett, Pompeius önmagát hibáztatta, hogy sorsára hagyta Cicerót. Megváltoztatta politikáját, és barátai segítségével mindent megtett, hogy Cicerót hazahívják. Clodius ellenezte ezt, a senatus azonban elhatározta, hogy semmilyen közügyben nem hoz határozatot, semmihez nem adja jóváhagyását, míg Cicerót haza nem hívják. Lentulus consulsága alatt a lázongás annyira fokozódott, hogy a forumon a néptribunusokat megsebesítették, és Cicero testvére, Quintus is csak úgy menekült meg, hogy a holtak közt feküdt észrevétlenül. A nép hangulata most már kezdett megváltozni, és elsőként az egyik néptribunus, Annius Milo merészkedett odáig, hogy Clodiust erőszakoskodásai miatt bíróság elé állította. Ugyanekkor a rómaiak közül és a szomszédos városokból sokan Pompeius pártjára álltak. Támogatásukkal Pompeius fellépett és elűzte a forumról Clodiust, és megszavaztatta a polgárokat. A nép állítólag sohasem szavazott még ilyen egyhangúan. A senatus a néppel versenyre kelve köszönőleveleket küldött a városoknak, melyek száműzetése alatt befogadták Cicerót, egyben határozatilag kimondta, hogy állami költségen újjáépítteti Cicerónak Clodius által leromboltatott római házát és vidéki villáit.

Cicero tizenhat hónapig tartó száműzetés után tért haza. Akkora volt az öröm és a lelkesedés a városokban és az emberekben a viszontlátás fölött, hogy semmiképpen sem lehet túlzásnak nevezni, amit hazatéréséről később Cicero maga állított, hogy Itália vállán vitte Rómába.

Rómában örömest találkozott vele még Crassus is, aki száműzetése előtt ellensége volt, de most kibékült vele, hogy kedvére tegyen fiának, Publiusnak, aki, mint mondotta, rajongó híve volt Cicerónak.

34. Nem sokkal később Cicero felhasználta Clodius távollétét, és párthíveivel együtt felment a Capitoliumra. Ott leszaggatták, majd összetörték a táblákat, melyekre a tribunusi rendeleteket feljegyezték. Clodius emiatt panaszt tett Cicero ellen, ő azonban kijelentette, hogy Clodiust patrícius létére törvénytelenül választották meg néptribunusnak, és ezért egyetlen általa kibocsátott rendelet sem tekinthető érvényesnek. Cato bosszankodott és tiltakozott ez ellen, mert bár nem dicséri Clodiust, mégis veszedelmes és erőszakos eljárásnak tartja, hogy a senatus érvénytelenné tegye az általa hozott nagy fontosságú határozatokat és rendeleteket. Köztük volt többek között az ő ciprusi és büzantioni kormányzására vonatkozó határozat is. Ezért bizonyos elhidegülés következett be Cicero és Cato között, bár nem nyilvánosan, és a régi, szívélyes jó barátság ellanyhult közöttük.

35. Ezután történt, hogy Milo megölte Clodiust, és mikor gyilkosság vádjával bíróság elé állították, Cicerót kérte fel védőjének. Milo fontos személyiség volt, jól ismerték szenvedélyes természetét, és ezért a senatus joggal félt, hogy törvényszéki tárgyalása idején zavargások törnek majd ki a városban. Ezért megbízták Pompeiust, gondoskodjék a mostani és a következő bírósági tárgyalás napján a bírák és a város biztonságáról. Pompeius a tárgyalás előtti éjszakán katonáival megszállta a forumot környező magaslatokat. Milo tartott tőle, hogy Cicerót megzavarja a szokatlan látvány, és gyengébb védőbeszédet tart majd, ezért rábírta, hogy vitesse le magát hordszéken a forumra, és várja meg nyugodtan, míg a bírák összegyűlnek, és a tárgyalóterem megtelik.

Cicero nemcsak katonának volt bátortalan; félelem fogta el akkor is, ha törvényszéki beszédét elkezdte. Még akkor is sok tárgyaláson alig tudott megküzdeni a reszketéssel, remegéssel, mikor már ékesszólása elérte tetőpontját. Így történt akkor is, mikor a Cato által perbe fogott Licinius Murena védelmét látta el, és felül akarta múlni Hortensiust, aki előtte már nagy tetszést aratott beszédével. Cicero álmatlanul töltötte az egész éjszakát, gyötörve magát, a töprengés és álmatlanság azonban úgy megviselte, hogy elmaradt önmaga mögött. Milo pere alkalmával is, mikor kilépett a hordszékből, és a magasabb pontokon meglátta Pompeius katonáit, akik mintha csak harctéren lennének, a forumot ellepték csillogó fegyvereikkel, teljesen összetört; egész testében reszketni kezdett, hangja akadozott, és alig tudta beszédét elkezdeni. Vele ellentétben Milo csodálatra méltó bátorságot tanúsított a tárgyaláson; nem volt hajlandó sem a haját megnöveszteni, sem gyászruhát ölteni; lehetséges, hogy nem kis részben ezért is ítélték el. Egyébként Cicero magatartását általában nem félénkségnek tartották, hanem hűségnek barátja iránt.

36. Cicero tagja a papi testületnek, melyet a rómaiak auguroknak neveznek; az ifjabb Crassus elesett a parthusok elleni háborúban, az ő megüresedett helyére került. Sorsolással tartományul Kilikiát kapta és tizenkétezer főnyi gyalogos és kétezer-hatszáz lovas katona élén elhajózott. Rábízták, hogy Kappadokia lakosait békítse össze Ariobarzanész királlyal, és bírja őket engedelmességre iránta. Ezt a feladatot sikeresen megoldotta anélkül, hogy bármiféle hadműveletet kellett volna végrehajtania. Azt tapasztalta, hogy a rómaiaknak a parthusok elleni háborúban elszenvedett veresége miatt és a Szíriában kitört lázadás következtében Kilikia lakosai is nyugtalankodnak, de bölcs kormányzásával sikerült lecsendesítenie őket. Nem fogadott el ajándékot még a királyoktól sem, sőt mentesítette a tartomány lakosait a lakomák rendezésének kötelezettsége alól. Ő maga minden áldott nap, ha nem is éppen fényűző módon, de barátságosan vendégül látta tartománya előkelő embereit. Házában nem tartott ajtónállót, és soha senki nem látta ágyban fekve. Már a kora reggeli órákban kinn állt vagy járkált háza előtt, és fogadta az üdvözlésére érkezőket. Mint mondják, soha senkit sem botoztatott meg, senkinek sem tépette le a ruháját; nem káromkodott dühében, és senkire sem mért megszégyenítő büntetést. Megakadályozta a közpénzek elsikkasztását, és ezzel nagymértékben rendbe hozta a városok pénzügyi helyzetét; ha azonban valaki visszafizette az elsikkasztott összegeket, büntetést nem szabott ki rá, és nem fosztotta meg polgári jogaitól. Csak egyszer hajtott végre hadműveletet, az Amanus-hegy körül tanyázó rablókat megverte, és ezért katonái az imperator megszólítással tisztelték meg. Mikor Caecilius, a szónok arra kérte, hogy circusi játékok tartásához küldessen neki néhány párducot Rómába, Cicero sikere fölött dicsekedve írta, hogy Kilikiában nincsenek párducok; mindnyájan átszöktek Kariába bosszúságukban, hogy már csak ellenük folyik háború, és mindenki más a békét élvezi.

Tartományából útban hazafelé először Rhodosz szigetére hajózott, majd Athénban maradt néhány napig, emlékezve a valamikor ott töltött időkre. Találkozott a legműveltebb athéniakkal, meglátogatta régi barátait és ismerőseit, s jólesett látnia, milyen csodálattal néznek rá a görögök. Mikor Rómába érkezett, a várost a polgárháborút megelőző izgalmak lázában találta.

37. A senatus megszavazta neki a diadalmenetet, de ő kijelentette, hogy szívesebben követné Caesart a diadalmenetben, ha létrejönne a megegyezés. Mint magánember ismételten írt Caesarnak, Pompeiust pedig személyesen kérte, és azt tanácsolta mindkettőjüknek, hogy engesztelődjenek meg és béküljenek ki. A szakadás azonban hamarosan jóvátehetetlenné vált; Caesar hadaival vonult Róma ellen, Pompeius azonban nem várta meg, hanem sok kiváló polgárral együtt elhagyta a várost. Cicero nem menekült velük, és úgy látszott, hogy Caesar mellé áll. Nyilvánvaló azonban, hogy sokáig habozott és gyötrődött, mitévő legyen. Leveleiben azt írja, nem tudja, merre forduljon. Pompeiusnak kétségtelenül tiszteletre méltó oka van rá, ha a háborút választja, de Caesar nagyobb hozzáértéssel intézi a közügyeket, s a maga és barátai érdekeit is sikeresebben védelmezi. Ezért, bár jól tudja, hogy ki elől kell futnia, abban már kevésbé biztos, hogy kihez menekülhetne.

Trebatius, Caesar egyik bizalmas híve levélben közölte vele, hogy Caesar nézete szerint Cicero legjobban teszi, ha mellé áll, és abban reménykedik, amiben ő. De ha úgy érzi, hogy ehhez már öreg, menjen Görögországba, maradjon ott békén, és ne csatlakozzék egyik félhez sem. Cicerót meglepte, hogy nem Caesar maga írt neki, és bosszús hangon azt válaszolta, hogy sohasem fog politikai múltjához méltatlanul viselkedni. Ezt írta meg levelében.

38. Mikor Caesar Hispaniába ment, Cicero azonnal Pompeiushoz csatlakozott. Megjelenését általában örömmel fogadták, de Cato, mihelyt találkoztak, magánbeszélgetésben szidta, hogy hibát követett el, mikor Pompeiushoz csatlakozott. Saját maga részéről becstelen dolog lett volna, ha kezdettől fogva követett politikáját megváltoztatja. De Cicero nagyobb szolgálatot tehetett volna hazájának és barátainak, ha Rómában marad, és nem áll egyik oldalra sem, hanem megvárja a további fejleményeket, ahelyett, hogy minden józan ok és kényszer nélkül ellenségévé válik Caesarnak, és önmagát is igen nagy veszélybe sodorja.

E szavak meggondolásra késztették Cicerót, valamint az is, hogy Pompeius semmi fontosabb feladatot nem bízott rá, aminek Cicero maga volt az oka. Először is nem titkolta, mennyire megbánta, hogy eljött Rómából; ezenkívül ócsárolta Pompeius hadikészülődéseit, háta mögött becsmérelte haditerveit, és nem tartózkodott attól, hogy gúnyos megjegyzésekkel tegye nevetségessé szövetségeseit. A táborban mindig komor tekintettel járkált, és arca sohasem derült mosolyra, másokat azonban, ha nem akarták is, megnevettetett. Érdemes erre néhány példát elmondani. Domitius egy alkalommal igen felelős katonai megbízatást adott egy harci tapasztalatokat nélkülöző embernek, és ezt azzal indokolta, hogy az illető feddhetetlen jellemű, igen derék férfi. "Akkor miért nem bízod rá inkább gyermekeid nevelését?" - jegyezte meg Cicero. A leszboszi Theophanészt, a műszaki csapatok parancsnokát valaki dicsérte, hogy milyen jól megvigasztalta a rhodosziakat hajóhaduk elvesztése miatt. "Milyen jó dolog - mondta Cicero -, hogy görög ember a parancsnok." Később, mikor Caesar dolgai jól álltak, és lényegében ostromzár alatt tartotta Pompeius hadseregét, Lentulus azt állította, hogy Caesar barátai nagyon levertek. "Azt akarod ezzel mondani - szólt Cicero -, hogy haragszanak Caesarra?" Egy Marcius nevű ember, frissen érkezve Itáliából, elmondta, Rómában azt beszélik, hogy Pompeiust ostromzárral vették körül. Cicero ekkor így szólt: "Te persze most azért jöttél, hogy saját szemeddel lásd!" Mikor a csatavesztés^[66] után Nonnius megjegyezte, hogy jó reménységgel lehetnek, mert Pompeius táborában hét sas maradt, Cicero ezt mondta: "Igazad volna, ha csókák ellen harcolnánk." Labienus erősködött, milyen nagy a jelentősége bizonyos jóslatoknak, és azt állította, hogy Pompeiusnak győznie kell. "Pontosan ez a fajta hadvezetés okozta - jegyezte meg Cicero -, hogy táborunk az ellenség kezére került."

39. A pharszaloszi ütközetben Cicero betegsége miatt nem vett részt. Pompeius futása után Cato nagyobb hadsereget és hajóhadat gyűjtött össze Dürrhakhionnál. Cato felszólította Cicerót, hogy a szokásnak megfelelően mint volt consul magasabb rangjánál fogva vállalja a vezéri tisztet, de Cicero elutasította az ajánlatot, és nem volt hajlandó részt venni a további hadműveletekben. Emiatt kis híja, hogy életét nem vesztette. A fiatal Pompeius és barátai ugyanis árulónak nevezték, és karddal támadtak rá. Cato azonban közbelépett, nagy nehezen kimentette kezük közül, és engedte, hogy távozzék a táborból.

Cicero ezután Brundisiumba ment, és itt időzött, várt Caesarra, aki hosszabb időt töltött Ázsiában és Egyiptomban. Végre híre érkezett, hogy Caesar partra szállt Tarentumban és onnan gyalog jőve Brundisiumba készül. Cicero eléje sietett. Bár nem volt reményvesztett, mégis restellte, hogy annyi ember jelenlétében próbálja ki győztes ellenfelét. Mégsem kellett semmi önmagához méltatlan dolgot tennie vagy mondania. Caesar ugyanis, mihelyt meglátta az előresiető Cicerót, leszállt lováról, üdvözölte, és több stádiumnyi úton kettesben beszélgettek. Caesar később is mindig nagy tisztelettel és szívélyességgel bánt Ciceróval. Mikor Cicero magasztalást írt Catóról, válaszában Caesar dicsérte Cicero szónoki tehetségét és életét, sőt Periklésszel és Théramenésszel hasonlította össze. Cicero iratának címe Cato, Caesaré pedig Anti-Cato volt.

Mondják, hogy mikor Quintus Ligariust, Caesar egyik ellenségét perbe fogták, Cicero vállalkozott védelmére. Caesar így szólt barátaihoz: "Mi értelme, hogy annyi ideig hallgassuk Cicero beszédét? Régóta tudja mindenki, hogy Ligarius gazember és nekem ellenségem." Mégis, amikor Cicero belekezdett beszédébe, nagy hatást váltott ki, majd folytatta és szavaiból valósággal áradt a lenyűgöző báj és erő, Caesar arcszíne egyszerre megváltozott, és arcvonásai elárulták, hogy lelkében a legkülönbözőbb érzelmek kavarognak; majd mikor a beszéd végén a szónok a pharszaloszi ütközetet is megemlítette, Caesar úgy meghatódott, hogy egész testében reszketni kezdett, és kiejtette kezéből az iratokat. Az eredmény pedig az lett, hogy a védőbeszéd hatása alatt felmentette Ligariust.

40. Később, mikor Caesar hatalma egyeduralommá vált, Cicero visszavonult a közélettől, és ideje legnagyobb részét fiatalembereknek szentelte, akik bölcselettel kívántak foglalkozni. Főként az előkelő családból származó ifjakkal való kapcsolatainak köszönhette, hogy befolyása a városban ismét megnövekedett.

Ekkor írt és fordított filozófiai párbeszédeket és fordította le latin nyelvre a dialektikusok és természettudósok használta műszavakat és kifejezéseket. Állítólag ő fogalmazott meg latin nyelven először olyan kifejezéseket, mint képzelet, jóváhagyás, visszavonás, észlelés, atom, oszthatatlan, űr és más hasonlókat. Sikerült neki ezeket a szavakat és kifejezéseket szóképek, hasonlatok használatával közérthetővé tenni, és használatukat meghonosítani. Nagy felüdülést és játékot jelentett neki a költészet is. Mondják, hogy megfelelő hangulatban egyetlen éjszaka ötszáz verssort is megírt.

Életének ebben a szakaszában Cicero leginkább tusculumi falusi birtokán tartózkodott. Barátainak azt írogatta, hogy Laertész^[67] módjára él, ami talán csak szellemes megjegyzés volt, de az is lehet, hogy közéletre vágyó, a körülményekkel meg nem elégedő becsvágya mondatta vele. Rómába ritkán látogatott el, akkor is főként azért, hogy Caesarnál tisztelegjen, és első legyen a számára kitalált kitüntetések és új címek senatusi megszavazásában, amiben nagy buzgalmat fejtett ki. Így sokat emlegették egyik megjegyzését Pompeius szobrairól, melyeket ledöntöttek, majd eltávolítottak helyükről, de Caesar elrendelte újból való felállításukat. Cicero megjegyezte, hogy nemes lelkű gesztusával Caesar nemcsak Pompeius szobrait állíttatta fel, hanem a sajátjait is megerősítette.

41. Mint mondják, szándékában állt megírni hazája történetét, hogy elmondja, hogy egybefonja Görögország történetével, azonkívül belefoglalja a maga gyűjtötte történeteket és mondákat is. Terveit családi gondjai és nagy közéleti elfoglaltsága, amit ugyan ő keresett magának, megakadályozták.

Először is elvált feleségétől, Terentiától, mert az asszony nem törődött vele a háború alatt. Jóformán minden útravaló nélkül hagyta elmenni Rómából, és nem mutatott iránta több figyelmet vagy gondoskodást Itáliába visszatérésekor sem. Bár hosszú időt töltött Brundisiumban, Terentia nem ment eléje; sőt mikor még egészen fiatal leánya vállalkozott a hosszú útra, nem látta el megfelelő kísérettel, sem elegendő útiköltséggel. Házát üresen, minden értékes holmijából kifosztva és nagy adóssággal megterhelten találta. Állítólag ezek voltak a válás legfontosabb okai. Terentia azonban mindezt tagadta, és védekezését az is fényesen igazolta, hogy Cicero nem sokkal később egy fiatal leányt vett feleségül. Terentia azzal vádolta volt férjét, hogy egyszerűen beleszeretett a leány szépségébe, de Tiro, Cicero szabadosa és titkára azt írja, Cicerónak csak a pénze kellett adósságai kifizetésére. A leány ugyanis dúsgazdag volt, s Cicerót nevezték ki gyámjául és szüleitől örökölt vagyona gondnokául. Mivel pedig adósságai sok ezerre rúgtak, barátai és rokonai biztatták, a korkülönbség ellenére vegye a leányt feleségül, hogy hitelezőit vagyonával ki tudja elégíteni. A philippikákra adott válasziratában Antonius is megemlíti ezt a házasságot, és elmondja, Cicero kiűzte házából azt az asszonyt, akivel együtt érte meg az öregkort; majd gúnyos megjegyzéseket tesz, milyen papucshős és gyáva vénember lett Ciceróból.

Nem sokkal újabb házassága után Cicero leánya gyermekszülésben meghalt. Tullia ekkor Lentulus felesége volt, hozzáment, mikor előző férje, Piso meghalt. Cicerót filozófus barátai mindenünnen felkeresték, hogy enyhítsék fájdalmát, de oly vigasztalhatatlan volt, hogy még ifjú feleségétől is elvált, mikor látta, hogy örül Tullia halálának.

42. Ilyen események történtek Cicero családi életében. A Caesar elleni összeesküvésben nem vett részt, bár Brutusszal szoros barátságot tartott fenn, és nála jobban senki sem tudta róla, mennyire elégedetlen az akkori közviszonyokkal, és mennyire kívánja vissza az elmúlt időket. Az összeesküvők azonban féltek félénk természetétől és korától, amelyben már a legmerészebb természetű embereket is elhagyja régi bátorságuk.

Mikor Brutus, Cassius és társaik végrehajtották tettüket, Caesar barátai összefogtak ellenük, és félő volt, hogy Rómában újból kitör a polgárháború. Antonius, a consul összehívta a senatust, és néhány szóban azt ajánlotta, béküljenek ki. Utána Cicero az alkalomnak megfelelő hosszabb beszédet tartott, és arra igyekezett rábírni a senatust, kövesse az athéniak példáját: szavazzon meg közkegyelmet a Caesar meggyilkolásában részt vevőknek, és jelöljön ki tartományokat Brutusnak és Cassiusnak. Ebből azonban nem lett semmi. A nép saját jószántából könyörülettel fordult Caesar felé, és amikor meglátták holttestét a forumon, Antonius felmutatta véres és kardcsapásoktól szétszaggatott ruháját, dühükben őrjöngeni kezdtek. Felkutatták a forumot, hogy megtalálják a gyilkosokat, majd parázsló üszköt tartva kezükben, elrohantak, hogy felgyújtsák a tettesek házait. Az összeesküvők számítottak erre, és elkerülték a fenyegető veszedelmet, s mert még annál is nagyobb veszélytől tartottak, elhagyták Rómát.

43. Antonius diadala teljes volt, és az emberek attól féltek, hogy egyeduralomra törekszik, de mindenkinél inkább félt ettől Cicero. Mikor Antonius látta, mennyire megnőtt Cicero politikai befolyása, és mivel tudta azt is, hogy Brutusszal és pártjával milyen szoros barátságot tart fenn, jelenléte Rómában mind kevésbé tetszett neki. Ez a két ember már korábban is gyanakvással tekintett egymásra, életmódjuk és felfogásuk különbözősége miatt. Cicero félt, és eleinte arra gondolt, hogy Dolabellával, annak alvezéreként elutazik Szíriába. Ekkor azonban Hirtiust és Pansát választották meg consulokká; ezek derék, tisztességes emberek voltak és hozzá még Cicero lelkes hívei. Kérték Cicerót, ne hagyja őket cserben, és azt mondták, ha Rómában marad, ők majd elbánnak Antoniusszal. Cicero hitt is, nem is szavaikban, de azért engedte, hogy Dolabella nélküle utazzék el. Hirtiusék pártjával abban állapodott meg, hogy a nyarat Athénban tölti, de visszatér, mikor az új consulok átveszik hivatalukat. Ezzel elutazott egyedül. De útjában valami feltartóztatta, és közben Rómából - ilyesmi gyakorta megtörténik - kedvező hírek érkeztek. Antonius magatartása állítólag csodálatosképpen megváltozott. Egyszerre minden tettével és egész politikájával a senatus kedvét kereste; most már csak az hiányzott, hogy Cicero is jelen legyen, és akkor minden rendbe jön. Cicero magát hibáztatta, mert túl óvatos volt, visszatért hát Rómába, és első benyomásai igazolták is reményeit. Olyan nagy tömeg sereglett össze - telve örömmel és vágyakozással - üdvözlésére, hogy csaknem egy teljes nap eltelt a városkapunál és az útközben elhangzott üdvözlő beszédekkel.

Antonius másnap összehívta a senatust, és odakérette Cicerót is, de ő nem ment el. Azzal az ürüggyel, hogy az úti fáradalmak megviselték, ágyban maradt; de igazság szerint attól félt, hogy tőrbe csalják. Útközben ugyanis figyelmeztették, hogy valami csel készül ellene. Antoniust feldühítette a rágalmazás, és katonákat küldött ki, megparancsolván, hogy vagy hozzák magukkal Cicerót, vagy gyújtsák fel a házát. Emiatt sokan tiltakoztak, és kérték Antoniust, hagyjon fel szándékával, mire megnyugodott és megelégedett a felajánlott biztosítékokkal. Ettől kezdve Antonius és Cicero szótlanul mentek el egymás mellett és kölcsönösen tartottak egymástól, míg az ifjú Caesar^[68] meg nem érkezett Apollóniából, hogy átvegye az idős Caesar örökségét. Ekkor civódás keletkezett az ifjú és Antonius között, mert Antonius huszonötmillió drakhmát visszatartott a vagyonból.

44. Ez idő tájt Philippus és Marcellus, a fiatal Caesar anyjának, illetve nővérének férje, az ifjú kíséretében felkeresték Cicerót, és megállapodtak, hogy Cicero az ifjú Caesar érdekében használja fel szónoki képességeit és politikai befolyását a senatusban és a népnél, az viszont vagyonával és fegyveres erejével áll jót Cicero személyi biztonságáért. A fiatalember hadseregében már ekkor is sok olyan katona volt, aki valamikor Iulius Caesar alatt szolgált. Állítólag még nyomósabb oka is volt Cicerónak, hogy olyan szívesen fogadta az ifjú Caesar barátságát.

Mint beszélik, Cicero még Pompeius és Caesar életében azt álmodta, hogy valaki a Capitoliumra hívta a senatorok fiait, mintha Iuppiter közülük akarná kiválasztani Róma eljövendő uralkodóját. A polgárok sietve odajöttek és körülállták a templomot, míg fiaik bíborszegélyű tógájukban csendben ültek. Hirtelen kitárultak az ajtók, a fiúk egyenként felálltak és elmentek az isten előtt, aki sorban megszemlélte mindegyiküket. Nagy szomorúságukra valamennyit elküldte, míg a fiatal Caesar sorra nem került. Ekkor az isten kinyújtotta jobbját, és így szólt: "Rómaiak, vége lesz a polgárháborúnak, ha majd ez az ifjú uralkodik felettetek."

Cicero állítólag ezt az álmot látta, s pontosan megjegyezte és emlékezetébe véste, milyen volt az ifjú arca és megjelenése, bár személyesen azelőtt nem ismerte. Másnap, amikor lement a Campus Martiusra, az ifjak éppen a testgyakorlás után készülődtek hazafelé. Itt pillantotta meg először Cicero az ifjút, úgy, ahogy álmában látta. Valósággal megdöbbentette a hasonlatosság, és érdeklődni kezdett szülei után. Atyja az egyébként elég jelentéktelen Octavius, anyja, Attia azonban Caesar unokahúga. Caesar, mivel neki gyermekei nem voltak, végrendeletében ráhagyta vagyonát és házát. Cicero ettől az időtől kezdve találkozásaik alkalmával kitüntető figyelemmel kísérte az ifjút, aki szívesen vette figyelmét. Különös véletlen folytán a fiatal Caesar Cicero consulságának évében született.

45. Bár ezek voltak az állítólagos okok, Cicero elsősorban Antonius elleni gyűlöletében kereste a fiatal Caesar barátságát, valamint azért is, mert hajtotta természetes vágyakozása, hogy kitűnjék. Azt remélte, hogy Caesar hatalmával majd tovább növeli és erősíti politikai befolyását. Az ifjú valóban megtett mindent Cicero megnyerésére, még azt is, hogy atyjának nevezte. Brutust ez nagyon bántotta és Atticushoz írt leveleiben keserűen panaszkodik, hogy Cicero Antoniustól való félelmében kedveskedik Caesarnak, és nyilvánvaló, hogy nem hazája szabadságának ügyét viseli a szívén, hanem a zsarnok kedvét keresi. Brutus mégis pártfogásába vette Cicero fiát, aki akkor filozófiát tanult Athénban; hadseregében tisztté nevezte ki, és szolgálatainak jó hasznát vette.

Cicero hatalma Rómában ekkor érte el tetőpontját, és elég erős volt ahhoz, hogy tetszése szerint cselekedjék. Megbuktatta Antoniust és elűzte a városból; majd kiküldte a két consult: Hirtiust és Pansát, hogy viseljenek háborút ellene. A senatust rávette, szavazzák meg a lictorokat és a praetori hatalom más jelvényeit az ifjú Caesarnak azon a címen, hogy hazája védelméért harcol. Mikor azonban Antonius vereséget szenvedett,^[69] a két consul pedig elesett a harctéren, és hadseregük egyesült Caesar hadaival, a senatust aggasztani kezdte az ifjú, akit a sors ennyire a tenyerén hordoz. Megkísérelték kitüntetésekkel és ajándékokkal elvenni tőle hadseregét, és hatalmát megnyirbálni azzal, hogy mivel Antonius elmenekült, védelmi célokra nincs többé szükség csapatokra.

Caesar ezt aggályosnak tartotta; ezért Ciceróhoz küldött, hogy rávegyék, pályázzanak együttesen a consulságra. Ha megválasztják őket, intézze az ügyeket Cicero egyedül, amint legjobbnak véli, vegye át a hatalmat és legyen vezetője fiatal consultársának, aki csak dicsőségre és hírnévre vágyik. Caesar maga is beismerte, attól fél, hogy csapatait elbocsátják és egyedül marad. Ezért kényszerült kihasználni Cicero hatalomvágyát, mikor segítségét és együttműködését ígérte neki együttes pályázásuknál a consulságra.

46. Cicero öregember létére így engedte magát rászedni és megcsalni egy ifjútól, támogatva őt a consulság elnyerésében és megszerezve számára a senatus támogatását. Barátai nyomban szemére hányták tettét, de hamarosan ő maga is meggyőződött róla, hogy elveszett, és elárulta hazája szabadságát. A fiatal Caesar abban a pillanatban, hogy hatalomra jutott, és consullá választották, nem törődött tovább Ciceróval. Ehelyett Antoniusszal és Lepidusszal szövetkezett, hadaikat egyesítették, és úgy osztották fel a hatalmat maguk között, mintha személyes birtokuk lett volna. Összeállították azok névsorát, kétszáznál több nevet, akiknek meg kellett halniuk. Legtöbb vitára az adott okot, rátegyék-e Cicero nevét erre a névsorra. Antonius nem volt hajlandó megegyezni, ha nem ő az első a kivégzendők között. Antoniust ebben Lepidus is támogatta, de Caesar ellenszegült mindkettőjüknek. Titkos összejöveteleiket három napon át Bononia város szomszédságában tartották. Az összejövetelek helye egy folyami sziget volt, táboraik közvetlen közelében. Azt mondják, Caesar két napon át küzdött Cicero életéért, és csak a harmadik napon engedett. Megegyezésükben a következőkben állapodtak meg: Az ifjú Caesar feláldozza Cicerót, Lepidus édestestvérét, Paulust, Antonius pedig Lucius Caesart, anyai nagybátyját. Így indulataiknak és haragjuknak engedve, az emberiesség minden szempontját félredobták; megmutatták, hogy nincs szörnyebb vadállat, mint az ember, ha a hatalomvágy úrrá lesz szenvedélyein.

47. Ezalatt Cicero vidéki birtokán, Tusculumban tartózkodott. Vele volt öccse is. Értesülvén a proskripciókról, elhatározták, hogy Cicero tengerparti birtokára, Asturába^[70] mennek, és onnan Makedoniába hajóznak Brutushoz, akiről hírek érkeztek, hogy erős hadsereget gyűjtött. Hordszéken vitették magukat, levert és kétségbeesett hangulatban. Útközben többször megálltak, és hordszéküket egymás mellé állítva keseregtek szomorú sorsukon. Quintus különösen elbúsult, mikor nyomorult helyzetére gondolt. Hazulról semmit nem hozott magával, Cicerónál is csak szűkösen volt útiköltség. Jobb lesz tehát, ha Cicero menekül tovább, ő pedig majd siet utána, ha magához veszi, amire szüksége van. Ebben meg is egyeztek, majd sírva átölelték egymást és elváltak.

Quintust néhány nappal később keresték, saját szolgái elárulták, és fiával együtt megölték. Cicero tovább folytatta útját Asturába. Itt talált egy hajót, melyre nyomban felszállt, és kedvező széllel eljutott egészen Circaeumig. A hajósok tovább akartak indulni, de Cicero, vagy mert félt a tengertől, vagy mert még nem vesztette el egészen hitét a fiatal Caesarban, partra szállt, gyalog elindult Rómába, és meg is tett az úton vagy száz stádiumot. De újra erőt vett rajta a kétségbeesés, és szándékát megváltoztatva, visszatért Asturába, a tengerpartra. Itt gyötrelmes gondolatok és kétségbeesett töprengések között töltött el egy éjszakát. Arra gondolt, hogy titokban Caesar házába megy, és a tűzhelyén megöli magát, így idézi fel az ég bosszúját ellene. De erről a tervéről is lemondott, mert félt, hogy kínvallatásnak vetik alá. Majd a legkülönfélébb zavaros tervek és gondolatok fordultak meg agyában, míg végül is rábízta magát szolgáira, hogy hajón Caietába vigyék. Itt is állt egy szép nyaralója; amely kellemes volt nyáron, mikor a szelíd szelek fújdogáltak.

Apollónnak egy szentélye állt itt a tengerpart fölött; innen nagy hollósereg repült föl hangos károgással Cicero hajójára, mikor a partra húzták, és a madarak letelepedtek a vitorlarúd két oldalán. Közben csak károgtak és csőrükkel vagdosták a vitorlakötelek végét; ezt mindenki igen rossz előjelnek tartotta. Cicero kiszállt a hajóból, villájába ment és lefeküdt, hogy kipihenje magát. Ekkor néhány holló az ablakpárkányra szállt és nagy károgásba kezdett. Az egyik az ágyra repült, ahol Cicero feküdt betakarózva, és csőrével lassanként lehúzta arcáról a ráterített kendőt. Mikor ezt a szolgák meglátták, szemrehányást tettek egymásnak, hogy tétlen szemlélői lesznek gazdájuk meggyilkolásának, pedig még az oktalan állatok is segíteni szeretnének rajta és szánják meg nem érdemelt balsorsában; ők meg nem védik meg. Szinte erőszakkal emelték be egy hordszékbe és vitték a tenger felé.

48. Közben megérkeztek a gyilkosok, Herennius centurio és Popilius katonai tribunus - valamikor Cicero volt a védőügyvédje, mikor apagyilkossággal vádolták - néhány pribék kíséretében. A birtok bezárt kapuit feltörték, de Cicerót sehol sem találták; a háziak azt mondták, nem tudják, hol van. Ekkor, mint mondják, egy fiatalember, akit Cicero tanított irodalomra és bölcseletre, öccsének, Quintusnak felszabadított rabszolgája, név szerint Philologus, megmondta a tribunusnak, hogy a fákkal szegélyezett kerti úton szolgái hordszékben éppen most viszik a tenger felé. A tribunus néhány pribékjével nyomban elállta a kijáratot, Herennius pedig futva rohant utána a kerti úton. Mikor Cicero észrevette, szólt a szolgáknak, tegyék le a hordszéket; majd mint szokása volt, állát bal kezével megtámasztva, szemtől szembe nézett hóhéraival. Arcát por lepte be, hosszúra nőtt haja összekuszálódott, tekintete meggyötört volt. A körülállók eltakarták arcukat, mikor Herennius megölte. A nyakát vágta el, amint a hordszékből kihajolt.

Cicero ekkor hatvannégy éves volt. Antonius parancsára Herennius levágta a fejét és a kezét, mellyel a philippikákat írta. Cicero az Antonius ellen írt beszédeit saját maga nevezte el philippikáknak, és ez a név a mai napig fennmaradt.

49. Mikor a levágott testrészeket Rómába vitték, Antonius éppen tisztújítást tartott. A történtek hallatán és láttán felkiáltott, hogy most már véget kell vetni a proskripcióknak. Elrendelte, hogy a fejet és a kezet tegyék fel a szószék hajóorrhoz hasonló részére. Félelmetes látvány volt ez a rómaiaknak, mert nem is annyira Cicero arca tekintett onnan rájuk, mint inkább Antonius lelkének képmása. Antonius csak egy dologban mutatott némi meggondolást, Philologust átadta Pomponiának, Quintus özvegyének. Mikor az áruló Pomponia kezébe került, az asszony szörnyű büntetéssel sújtotta. Arra kényszerítette, hogy darabonként vágjon ki tulajdon testéből húsdarabokat, süsse meg és úgy egye meg. Legalábbis így mondja el nem egy történetíró, bár Cicero szabadosa, Tiro mit sem szólt Philologus árulásáról.

Sok évvel később, amint hallottam, Caesar meglátogatta unokáját, leányának a fiát. A fiú Cicero egyik könyvét tartotta kezében, de megijedt nagyapjától, és ruhája alá rejtette. Caesar észrevette, kivette a könyvet a fiú kezéből, és álltában csaknem végigolvasta. Azután ezekkel a szavakkal adta vissza: "Tudós ember volt, fiam, nagy tudós és nagy hazafi."

Mikor Caesar végleges győzelmet aratott Antonius felett, consultársul Cicero fiát választotta maga mellé. Az ő consulsága alatt rendelte el a senatus, hogy döntsék le Antonius szobrait, és fosszák meg minden kitüntetéstől. Ugyanakkor elrendelték azt is, hogy a jövőben az Antoniusok családjának egyetlen tagja sem veheti fel a Marcus nevet. Így az istenség rendeléséből végezetül Cicero családjának jutott osztályrészül Antonius megbüntetése.

1. Ezek azok az emlékezetre érdemes dolgok, amelyek Démoszthenész és Cicero életéről tudomásunkra jutottak. Ha mellőzöm is szónoki stílusuk egybevetését, úgy gondolom, azt mégsem hagyhatom említés nélkül, hogy Démoszthenész a szónoklás művészetére fordította minden tehetségét, amelyet a természettől nyert vagy a szónoki gyakorlatból elsajátított; világosságban és hatásosságban a politikai és a törvényszéki vitákon felülmúlta valamennyi versenytársát, magasztosságban és méltóságban az ünnepi szónokokat, szabatosságban és felkészültségben pedig a szofistákat is. Cicero viszont kitűnt műveltségével és sokirányú irodalmi érdeklődésével; több, az Akadémia modorában írt bölcseleti értekezés maradt utána, sőt még azokban a beszédeiben is, amelyeket bírósági vagy forumi használatra írt, mindig ki akarta mutatni irodalmi jártasságát.

Mindkettőjük jelleme kiviláglik beszédeikből. Démoszthenész előadásmódjában nyoma sem volt finomkodásnak vagy tréfás megjegyzéseknek, telve volt méltósággal és komolysággal; nem füstös lámpabélszaga volt, ahogyan Pütheasz gúnyolódott vele, józanság, elmélyedés, közismert kesernyésség és komorság jellemezte. Vele ellentétben Cicerót gyakran magával ragadta léhasággal határos, tréfás jókedve, és néha már az illendőség határait is túllépte, amikor bírósági tárgyalásokon, hogy célját elérje, a komoly dolgokat is ironikus, vidám hangon adta elő. Így például Caelius védelmében azt mondotta, hogy védence nem cselekszik semmi helytelen dolgot, amikor a gazdag és fényűző élet örömeinek hódol, mert esztelenség volna, ha nem élvezné azt, amiben módja van, hiszen a legkiválóbb bölcselők tanítása szerint a gyönyör a boldogság alapja. Mondják, hogy amikor Cato vádat emelt Murena ellen, védelmét Cicero, az akkori consul vállalta, s Catóra való tekintettel hosszasan gúnyolódott a sztoikusok bölcseleti iskoláján, különösen úgynevezett paradoxon tételeik képtelenségén. Amikor a hallgatóság hangos gúnykacaja eljutott a bírákig, Cato csendesen mosolyogva ezt mondta a mellette ülőknek: "De nevetséges consulunk van nekünk, barátaim." Úgy látszik, Cicero természetéből fakadt hajlandóságot árult el a nevetésre és a tréfálkozásra, arca csupa mosoly és szelíd nyájasság volt. Démoszthenész arcán ellenben mindig komolyság tükröződött, és ritkán hagyta el a gond és az aggodalom; ezért, mint maga is említi, ellenségei mogorvának és rossz modorúnak tartották.

2. Műveikből kitűnik, hogy míg Démoszthenész saját dicséretét szerényen, éppen csak érinti, anélkül, hogy visszatetszést keltene vele, és ezt is csak óvatosan és mértéktartással, akkor, ha magasabb érdek megkövetelte; Cicero ellenben nem tudott betelni azzal, hogy önmagáról beszéljen, és minden szava telhetetlen dicsőségvágyáról árulkodik. Szinte kiáltozva mondja, hogy a fegyvereknek ki kell térni a tóga és a diadalmenetek babérjának az ékesszólás előtt. Végül nemcsak tetteit és intézkedéseit, hanem elmondott és írásban ránk hagyott beszédeit is magasztalja, mintha ifjonti hévvel Iszokratésszal és Anaximenésszel, a szofistákkal mérkőznék, nem pedig arra tartana igényt, hogy a római népet vezesse és kormányozza,

Mert szükséges ugyan, hogy egy államférfi jól szónokoljon, de szabad emberhez nem illő eljárás, ha rajong és sóvárog az ékesszólással járó dicsőségért. Démoszthenész ebben a tekintetben is méltóságteljesebben és emelkedettebben viselkedett, amikor kijelentette, hogy szónoki képességét gyakorlással szerezte, és nagyon rászorul hallgatói jóakaratára, de szolgaiaknak és közönségeseknek tartja mindazokat, akik, mint ez valóban így is van, ettől felfuvalkodnak.

3. Mindketten egyenlő hatalom birtokában voltak; szavukkal irányították a népet és intézték a közügyeket annyira, hogy szolgálataikra rászorultak még a fegyveres erők és a hadsereg urai is; így Démoszthenészre Kharész, Diopeithész és Leószthenész, Ciceróra pedig Pompeius és az ifjú Caesar, amint ezt Caesar maga beszéli el Agrippának és Maecenasnak ajánlott emlékirataiban. De Démoszthenész nem rendelkezett azzal, ami, úgy látszik, legjobban megmutatja és próbára teszi minden ember jellemét, a hatalommal és az uralommal, amely megmozgat minden szenvedélyt, és napvilágra hoz minden gonoszságot. Ilyen próbának ő soha nem volt kitéve, mert semmi magasabb kormányhivatalt nem viselt, és nem volt a Philipposz ellen általa toborzott haderő vezére sem. Viszont Cicerót Szicíliába küldték quaestornak, később pedig proconsulnak Kilikiába és Kappadokiába olyan időpontban, amikor a kincsvágy virágkorát élte; s a kiküldött praetorok és vezérek, mintha csak a lopás nemesemberhez illő dolog lenne, többnyire rablással foglalkoztak, és más tulajdonának elvételét nem tartották szégyenletesnek, sőt közmegbecsülésben részesítették, aki ezt mértékletesen űzte: Cicero sok ízben tanújelét adta, hogy a vagyont lenézi, s kimutatta emberséges magatartását és jóságát. Rómában pedig, amikor névleg consullá választották, valójában azonban a dictatorok korlátlan hatalmával ruházták fel Catilina és összeesküvő-társai ellen, bizonyságot tett Platón jóslata mellett, hogy az államokban a bajok csak akkor fognak megszűnni, ha különös szerencse révén az igazságossággal párosult hatalom és bölcsesség ugyanazon személyben egyesül.

Démoszthenész ellen felhozzák, hogy ékesszólását pénzszerzésre használta fel, amikor, mint mondják, perbeli ellenfeleinek, Phormiónnak és Apollódorosznak titokban beszédeket írt, s azzal is megvádolták, hogy pénzt fogadott el a perzsa királytól, sőt a Harpalosz-féle vesztegetési perben el is marasztalták. Még ha feltételezzük is, hogy akik ezeket megírták (és nem is olyan kevesen), valótlant állítottak, de nem lehet tagadni, hogy Démoszthenésznek nem volt bátorsága visszautasítani a királyok kedveskedésből és tiszteletből felajánlott ajándékait, de ezt tőle, aki hajókölcsönökkel uzsoráskodott, nem is lehetett elvárni. Ciceróról viszont elmondják, hogy mint aedilis a szicíliaiaktól és mint proconsul a kappadokiaiak királyától, úgyszintén száműzetése idején római barátaitól felajánlott, nagy összegű pénzadományokat utasított vissza, bármint kérték is rá, hogy fogadja el.

4. A száműzetés szégyent hozott egyikükre, mivel rábizonyult a sikkasztás vádja, a másikukra viszont annál nagyobb dicsőséget, hiszen hazáját megszabadította a felforgató elemektől, így aztán senki nem beszélt az egyikről, amikor eltávozott, a másik miatt viszont a senatorok gyászruhába öltöztek, s a senatus megszavazta azt a javaslatot, hogy Cicero visszatérése előtt semmi ügyben nem rendez vitát. Cicero a száműzetésben tétlenül töltötte idejét Makedoniában, míg Démoszthenésznek a száműzetés politikai tevékenységének fontos részét alkotta. Mint megemlékeztünk róla, részt vett a görögök küzdelmében, elűzte a makedón követeket azokból a városokból, amelyeket meglátogatott, s hasonló sorsban hazája jobb polgárának mutatkozott Themisztoklésznél vagy Alkibiadésznál, majd amikor hazatért, folytatta korábbi politikai tevékenységét, és szüntelenül harcolt Antipatrosz és a makedónok ellen. Cicerót azonban a senatusban Laelius megrótta, mert csendben ült helyén, amikor a még szinte gyermekifjú Caesar törvényellenesen consulságra pályázott, s egyik levelében Brutus is azzal vádolta meg, hogy nagyobb és kegyetlenebb zsarnokságot támogatott, mint amelyet ő döntött meg.

5. Ami pedig haláluk módját illeti, szánnunk kell ez egyiket, mert öregember létére gyengeségből ide-oda hurcoltatta magát szolgáival, s futván futott a halál elől, majd elrejtőzött azok elől, akik nem sokkal előzték meg természetes halálát és akik fejét vették. A másikat, bár egy kis ideig hajlott arra, hogy könyörögjön életéért, meg kell csodálnunk, ahogyan beszerezte és tartogatta magánál a mérget, és meg kell csodálnunk azért is, ahogyan azt felhasználta, mert, miután az isten nem nyújtott neki oltalmat, nagyobb oltáron keresett menedéket: kiragadta magát a fegyveres zsoldosok kezéből, s csak nevetett Antipatrosz kegyetlenségén.

PHILOPOIMÉN^[71]

1. Kleandrosz előkelő származású és polgártársai előtt nagy tekintélyű férfiú volt Mantineiában, de üldözte a balsors, és száműzetésbe ment hazájából. Megalopoliszban telepedett le főként Kraugisznak, Philopoimén apjának kedvéért, aki minden tekintetben nevezetes ember volt, és benső baráti viszonyban állt vele. Amíg Kraugisz élt, minden tekintetben ellátta Kleandroszt, halála után pedig Kleandrosz a vendégbarátság viszonzásaképpen vállalta Kraugisz árván maradt fiának neveltetését ugyanúgy, ahogyan Homérosz elbeszélése szerint Phoinix nevelte Akhilleuszt,^[72] s jellemét kezdettől fogva nemes és királyi módon alakította és képezte. Mikor Philopoimén kilépett a gyermekkorból, a megalopoliszi Ekdémosz és Megalophanész vették át neveltetését, akik Arkeszilaosz kortársai voltak az Akadémián, és akik főként a politikai és államügyekre alkalmazták a filozófia tanait. Ezek szabadították meg hazájukat a zsarnokságtól, titokban bérelvén fel embereket, hogy Arisztodémoszt megöljék, azonkívül elűzték Sziküón zsarnokát, Nikoklészt is Aratosszal együtt; majd a kürénéiek kérésére, akiknél zűrzavaros közállapotok uralkodtak, oda hajóztak, helyreállították a törvények uralmát, és rendet teremtettek a városban. Más tevékenységükön kívül e két filozófus irányította Philopoimén neveltetését, és egész Görögország közös üdvére képezték őt a filozófia tanaiban. Görögország különösképpen szerette Philopoimént - öregkorának kései szülöttét -, aki annyi kiváló régi férfiú erényét örökölte, és dicsőségével együtt gyarapította hatalmát is. Egy római, amikor magasztalta, úgy emlegette, mint "az utolsó görögöt", amivel azt akarta mondani, hogy utána Görögország nem szült többé egyetlen olyan férfit sem, aki hozzá méltó lett volna.

2. Külseje nem volt olyan rút, mint némelyek gondolják, különben Delphoiban fennmaradt szobra még ma is látható. Ami pedig megarai vendéglátó háziasszonyának tévedését illeti, azt, mint mondják, közönyössége és egyszerű öltözete is okozhatta. Az asszony ugyanis, amikor megtudta, hogy az akhaiaiak vezére lesz a vendégük, nagy zavarban látott neki a vacsorakészítésnek, s hozzá még férje sem volt odahaza. Így történt azután, hogy amikor Philopoimén megérkezett ócska katonaköpenyében, az asszony valami előreküldött szolgának gondolta, és szólt neki, hogy legyen segítségére a házi munkában. Philopoimén tüstént letette köpenyét, és tűzifát hasogatott. Mikor a házigazda megérkezett és ezt meglátta, így szólt: "Mi dolog ez, Philopoimén?" "Mi más - felelte Philopoimén parasztos dór nyelvjárásban -, bűnhődöm a rossz külsőmért." Testi alkatára egy alkalommal Titus Flamininus ezt a megjegyzést tette: "Ó, Philopoimén, milyen szép kezed és lábad van, de gyomrod az nincs." Philopoiménnak ugyanis nagyon karcsú dereka volt. Ez a gúnyos megjegyzés valószínűleg hadseregére vonatkozott, mert bár kiváló hoplitészei és lovasai voltak, de pénze annál kevesebb. Ezek a történetek járták róla a filozófiai iskolákban.

3. Becsvágyó jelleme nem volt teljesen mentes sem a viszálykodásra való hajlamtól, sem az indulatosságtól, és bár főként Epameinóndaszt választotta mintaképéül, s gyakorlatiasságát, bölcsességét és az anyagi dolgokban mutatott önzetlenségét buzgón utánozta is, de éppen perlekedésre való hajlama és indulatossága miatt arra már nem volt képes, hogy az ő szelídségét, komolyságát és emberiességét is elsajátítsa a politikai vitákban, mert inkább hadi, mint polgári erényekre termett. Már gyermekkorától kezdve vonzódott a katonai élethez, és készséggel sajátított el minden tudást, aminek ilyen szempontból hasznát vehette, így a fegyverforgatást és a lovaglást. Mivel úgy látszott, hogy különös tehetsége van a birkózáshoz, barátai és nevelői közül többen arra biztatták, hogy képezze magát atlétává. Philopoimén megkérdezte tőlük, hogy a katonai életre nem hat-e károsan az atlétikai kiképzés. Ezek azt mondták neki, és ez is volt az igazság, hogy az atléták fizikuma és életrendje teljesen más, mint a katonáké, mások az életszabályaik, és másként képezik ki őket; az atléta sok alvással, bőséges étkezéssel, rendszeres testmozgással és pihenéssel erősíti és tartja fenn kívánatos testi állapotát, amelyben a szokott életmódtól való eltérés vagy változás csak rosszabbodást idéz elő; ezzel ellentétben a katonának hozzá kell szoknia minden egyenlőtlenséghez és szabálytalansághoz, főként pedig a nélkülözést és álmatlanságot kell könnyen elviselnie. Mikor Philopoimén ezt meghallotta, nemcsak saját maga kerülte el és tartotta nevetségesnek az atlétikát, hanem később hadvezérként is megvetően, lekicsinylően kezelte, és amennyire rajta múlott, tiltotta az atlétikai gyakorlatokat, mert a harcra alkalmatlanná teszik még a legalkalmasabb szervezetet is.

4. Nevelőinek és tanítóinak keze alól kikerülvén, polgártársaival együtt részt vett azokon a spártai terület ellen irányuló betöréseken, amelyeknek célja rablás és zsákmányszerzés volt, és amelyeken hozzászoktatta magát, hogy elsőnek vonuljon ki és utolsónak térjen haza. Nyugalmas időkben vagy vadászattal, vagy földműveléssel edzette testét, hogy így mozgékonnyá és erőssé tegye. Volt egy szép birtoka a várostól húszsztadionnyira. Ide járt ki mindennap reggeli vagy ebéd után, és éjszaka egyszerű szalmazsákra heveredve aludt, mint bármely napszámosa. Hajnalban kelt fel, együtt dolgozott vincelléreivel és marhapásztoraival, utána visszament a városba, hogy barátaival és a városi tisztviselőkkel együtt intézze a közügyeket.

A hadi vállalkozásokon szerzett pénzt lovakra, fegyverekre és a hadifoglyok váltságdíjának kifizetésére fordította, de vagyonát a legtisztességesebb módon, földműveléssel igyekezett gyarapítani. Ezt nem tartotta mellékes időtöltésnek, mert illendőnek vélte, hogy aki őrizkedik más vagyonától, az maga szerezzen magának vagyont. Szívesen hallgatta és olvasta a filozófusokat, de nem mindegyiket, hanem csak azokat, amelyeket az erény szempontjából hasznosnak tartott. Homérosz költeményeiből is csak azokat a részeket olvasta, melyekről úgy vélte, hogy felkeltik a bátorságot, és fejlesztik az ember képzelőtehetségét. Más olvasmányai közül különösképpen kedvelte Euangelosz Taktika című könyvét és az Alexandroszról írt történelmi műveket, de mindig azt tartotta szem előtt, hogy az olvasmányok tettekre buzdítsanak, és az olvasás célja ne a léha időtöltés vagy céltalan szórakozás legyen. Ezért nem törődött a hadviselés elveit magyarázó térképekkel és rajzokkal, hanem a hadműveleti terepen gyakorolta magát, és szerzett tapasztalatokat a terep egyenetlenségéről, a fennsíkok végén a mély szakadékokról, a folyammedrek, a zegzugos völgyek és hegyszorosok szabálytalanságairól, és az arcvonal összeszűkítéséről vagy szétvonásáról. Ezeket vette vizsgálat alá, amikor a vidéket járta, és megvitatta a terepet barátaival. Általában a kelleténél is több figyelmet fordított a hadászat kérdéseinek tanulmányozására, kedvelte a háborút, mint a legváltozatosabb teret az erény gyakorlására, lenézett és tétlennek tartott mindenkit, aki ezeket a dolgokat nem gyakorolta.

5. Már harmincesztendős volt, amikor Kleomenész, spártai király váratlan éjszakai támadást intézett Megalopolisz ellen, az őröket lefegyverezte, betört a városba, és birtokba vette az agorát. Philopoimén segítségül sietett, de nem volt elég erős az ellenség kiűzéséhez, bár bátran, sőt vakmerően küzdött; így a polgárokat valósággal kilopta a városból, megtámadta üldözőiket, magára vonta Kleomenész figyelmét, s nagy nehezen utolsóként hagyta el a várost, miután elveszítette lovát és megsebesült. Majd amikor Kleomenész a Messzénében menekvést kereső megalopolisziakhoz küldött, és felajánlotta nekik, hogy ingóságaikkal együtt visszaadja országukat is, és Philopoimén látta, hogy polgártársai készek elfogadni az ajánlatot és sietnek hazatérni, ellenkezett és lebeszélte őket. Értésükre adta, hogy Kleomenész nem fogja visszaadni városukat, és csak azért akarja magának megnyerni a polgárokat, hogy annál biztosabban tarthassa kezében őket; nem azért birtokolja a várost, hogy őrizze az üres házakat s a falakat, ám ha ezek pusztán és elhagyottan maradnak, kénytelen lesz a várost feladni. Szavaival Philopoimén rábírta a polgárokat, hogy lemondjanak szándékukról, de Kleomenésznek ürügyet szolgáltatott rá, hogy a város legnagyobb részét elpusztítsa és feldúlja, majd gazdag zsákmánnyal távozzék.

6. Később Antigonosz király, hogy segítséget nyújtson nekik, az akhaiaiakkal Kleomenész ellen vonult. Kleomenész megszállta a Szellaszia körüli magaslatokat és hegyszorosokat, Antigonosz csatasorba állította hát hadseregét, és elhatározta, hogy megtámadja és kiszorítja állásaiból. Philopoimén polgártársaival együtt a lovassághoz volt beosztva, mellettük pedig tartalékban az illürök álltak nagyszámú és harcedzett csapatokkal. Ezek azt a parancsot kapták, hogy maradjanak nyugton, míg a másik szárnyon a király egy lándzsára kötözött bíborköpennyel jelt nem ad nekik. De az illür tisztek megpróbálták visszaszorítani a lakedaimóniakat, az akhaiaiak, a kapott parancshoz híven, nyugodtan várakoztak kijelölt állásaikban. Ezért Eukleidasz, Kleomenész fivére, amikor figyelmes lett az ellenség csatarendjében támadt résre, gyorsan oda vezényelte mozgékony, legkönnyebb fegyverzetű csapatait, hogy támadják hátba és szigeteljék el az illüröket, akik elszakadtak a lovasságtól.

Így is történt. A könnyű fegyverzetű csapatok megkergették és zavarba hozták az illüröket; Philopoimén azonban jól látta, hogy nem nagy dolog megtámadni a könnyű fegyverzetű csapatokat, és erre a jó alkalom szinte magától kínálkozott. Szándékát először közölte a király tisztjeivel, de ők nem hallgattak rá, eszeveszett őrültnek tartották és semmibe se vették, már csak azért is, mert ilyen nagy fontosságú hadművelet keresztülvitelére még nem volt meg a kellő tapasztalata és tekintélye; így aztán maga vonta össze polgártársait, és támadásra vezette őket. A könnyű fegyverzetű csapatok azonnal megzavarodtak, és miután sokan elestek közülük, megfutamodtak. Philopoimén ekkor, hogy a királyi csapatokat még inkább felbátorítsa, és hogy minél gyorsabban rávessék magukat a megzavarodott ellenségre, leszállt lováról. Gyalogosan, lovasvértjében és nehéz fegyverzetében csak nagy üggyel-bajjal jutott előre a vízmosásos, szakadékos terepen, amíg egy dárda mindkét combját át nem járta. A seb súlyos volt, de nem halálos. A dárda hegye egészen átfúrta a combját. Philopoimén, mintha béklyóba verték volna, eleinte teljesen tehetetlen volt, a dárda szíja rácsavarodott combjára, és így a dárdát nem lehetett kihúzni a sebből. A közelében állók nem mertek hozzányúlni, közben a csata javában dúlt, és Philopoimén, égve a vágytól és a lelkesedéstől, hogy a küzdelemben részt vegyen, lábát előre-hátra mozgatta, és a dárda nyelét középen kettétörte, majd megparancsolta embereinek, hogy az eltört részeket külön-külön húzzák ki a sebből, így megszabadulva kardot rántott, az ellenségre rohant az első sorokba, és ezzel nagy bátorságot és vitéz kedvet öntött harcosaiba. Mikor győztek, Antigonosz megkérdezte a makedónokat, hogy miért támadtak a lovassággal parancs nélkül. A makedónok azzal mentegetőztek, hogy egy megalopoliszi ifjú előrerohant és magával ragadta őket, azért támadták meg az ellenséget. Erre Antigonosz nevetve így szólt: "Az a fiatalember nagy vezérre valló haditettet hajtott végre."

7. Philopoimén ezzel természetszerűleg nagy hírnévre tett szert, és Antigonosz mindenképpen azt szerette volna, hogy alatta szolgáljon; vezérséget és magas fizetést ajánlott fel neki, de ő elhárította magától a megtiszteltetést, főként mert ismerte saját természetét, hogy szörnyen nehezen viselné el, ha parancsolnak neki. Minthogy pedig nem akarta idejét tétlenül tölteni, Krétába hajózott, hogy ott gyakorolja magát a hadviselésben, és tapasztalatokat szerezzen. Krétában huzamosabb ideig edzette magát nemcsak harcias szellemű és a hadviselés minden nemében járatos, hanem ezenfelül életmódjukban is józan és mértékletes férfiak társaságában, és olyan hírnév előzte meg Akhaiába való visszatérését, hogy azonnal a lovasság főparancsnokává tették. Amikor azonban átvette a parancsnokságot, úgy találta, hogy a lovasság lovai szedett-vedett állatok, melyeket az emberek hadjáratok idején véletlenül szereztek maguknak, maguk a lovasok pedig hadjáratokon gyakran kivonták magukat a szolgálat alól, és másokat küldtek maguk helyett. A harci tapasztalat és a bátorság megdöbbentő hiánya jellemezte mindnyájukat; parancsnokaik ezeket a hibákat elnézték, mert Akhaiában a lovagok kezében van a legnagyobb hatalom, tőlük függ minden kitüntetés és büntetés. Philopoimén azonban nem engedett és nem hajolt meg, hanem sorra járta a városokat, és felkeltette egyenként minden ifjúban a becsvágyat, megbüntette azokat, akiknél kényszert kellett alkalmazni, katonai gyakorlatokat tartott, felvonulásokat és harci játékokat rendezett, amelyekre lehetőleg minél több néző sereglett össze, és rövid idő alatt bámulatos lendületet és lelkesedést oltott beléjük. Ami pedig legfontosabb a hadászatban, begyakoroltatta velük az egyénenkénti fordulatokat és kitérő mozdulatokat, valamint a csapatban együttesen végzett menetelést és harcmozdulatokat, s ahhoz is hozzászoktatta őket, hogy az egész csapat minden gyakorlata olyannak tűnjék fel, mintha egyetlen személy ösztönösen végrehajtott mozgása volna.

Amikor aztán a Larisszosz folyó mellett heves csatát vívtak az aitóliaiak és élisziek ellen, az éliszi lovasság parancsnoka, Damophantosz az arcvonal elé vágtatott, és rátámadt Philopoiménra, aki elfogadta a kihívást, megelőzte, lándzsájával ledöfte, és lováról a földre dobta Damophantoszt. Amint elesett, az ellenség megfutamodott. Philopoimén így egyszerre híres ember lett. Bátorságban nem maradt el egyetlen fiatalember mögött sem, és bölcsességben sem bármely idős férfiú mögött. A harcban és a hadvezetésben egyaránt kiváló volt.

8. Az akhaiai szövetséget eredetileg Aratosz emelte tekintélyre és hatalomra, mikor a gyenge és széthúzó városokat egyesítette, és emberséges, görög alkotmányt adott nekik. Amint a vízben a csekély és apró testek ülepednek le először, majd mások is hozzájuk tapadnak és kapcsolódnak, és kemény, szilárd tömeggé sűrűsödnek, Görögországban is, akkori gyenge, városonként könnyen szétbomló állapotában, először az akhaiaiak egyesültek, majd körös-körül magukhoz vonták a szomszédos városokat, segítették őket, hogy megszabaduljanak zsarnokaiktól, később pedig békés egyetértéssel és politikával magukhoz csatolták őket, és elhatározták, hogy a Peloponnészoszt egyetlen politikai szövetséggé és hatalommá teszik. De míg Aratosz élt, nagyrészt makedón fegyverektől függtek, Ptolemaiosz kedvét keresték, majd Antigonoszét és Philipposzét, akik mind beleavatkoztak a görög államok ügyeibe. Mikor azonban Philopoimén jutott hatalomra, eléggé erősnek érezték magukat, hogy szembeszálljanak leghatalmasabb ellenségeikkel is, és nem vettek többé igénybe idegen pártfogókat. Aratosz a harcokban lassúnak mutatkozott, és az ügyeket nagyobbára megegyezéssel, szelídséggel és a királyok pártfogásával intézte, amint azt az életéről szóló könyvben megírtam. Philopoimén viszont, aki ügyes és erős kezű harcos volt, s hozzá még jó szerencse és sikerek kísérték mindjárt a legelső csatákban, az akhájok hatalmával együtt öntudatukat is növelte, mert hozzászoktatta őket, hogy győznek és sikerrel járnak csaknem minden küzdelmükben.

9. Először is változtatásokat vezetett be a harcmodorban és a fegyverzetben, mert ez mindkettő hibás volt az akhaiaiaknál; pajzsaik jól kezelhetők és könnyűek voltak ugyan, de túl keskenyek ahhoz, hogy védelmet nyújtsanak az egész testnek, dárdáik pedig rövidebbek a makedónok lándzsájánál; ezért könnyűségük miatt jól lehetett őket használni nagyobb távolságból, de közelharcban hátrányosnak bizonyultak. Csata közben nem vetettek be kisebb alakulatokat és egységeket, csak phalanxot alkalmaztak, de nem úgy, mint a makedónok, hanem előretartott lándzsák és szorosan összezárt pajzsok nélkül, ezért gyakran kivetették állásaikból és szétszórták őket. Philopoimén mindezt megmagyarázta nekik, és rávette őket, hogy ne hosszú, hanem kerek pajzsot, és ne könnyű dárdát, hanem hosszú lándzsát használjanak, védekezzenek sisakkal, mell- és láb vérttel, és a könnyű fegyverzetű katonaság mozgó harcmodora helyett gyakorolják az egy helyben álló harcot. Azáltal, hogy a katonasorba kerülőket rábeszélte ilyen fegyverek használatára, jó előre bátorságot öntött beléjük, mintha legyőzhetetlenek volnának, majd fényűző költekezéseiket igyekezett jobb irányba terelni, bár lehetetlen volt, hogy teljesen megszüntesse azt a régtől fogva megszokott, betegesen üres és hiú szenvedélyt, amely fényes öltözetek, bíborszőnyegek és gazdagon megterített asztalokkal rendezett lakomák szeretetében nyilvánult meg. Philopoimén azzal kezdte, hogy a fényűzés utáni vágyukat elterelje a hiábavaló dolgokról és a hasznosak és dicséretre méltóak felé irányítsa. Hamarosan rávette és felbuzdította mindnyájukat, hogy a testi szükségleteikre költött összegeket korlátozzák, s fényt és pompát csak hadifelszerelésükben alkalmazzanak. Látni lehetett, hogy a műhelyek megteltek széttört serlegekkel, thériklészi ivóedényekkel,^[73] arany- és ezüstveretű mellvértekkel, pajzsokkal és zablákkal; a gyakorlóterek betört csikókkal, fegyvergyakorlatokat végző ifjakkal, sisakokat, tarkára festett sisaktarajokat, hímzett lovasmentéket és katonaköpenyeket tartó asszonyokkal. Ez a látvány növelte bátorságukat, fokozta erőiket, vágyat és merészséget ébresztett bennük a veszélyekkel szemben. A pompás tárgyak megpillantása minden tekintetben fényűzésre vezeti és elpuhulttá teszi használóikat, mert az érzékek ingerlése és csiklandozása eltompítja az értelmet, de amikor harci dolgokról van szó, erősíti és felemeli az emberi szellemet; így ábrázolja Homérosz is Akhilleuszt, amikor meglátja az eléje rakott új fegyvereket,^[74] és egyszerre lángoló harci vágy fogja el, hogy vitézi voltát fegyvereivel megmutassa.

Philopoimén ekképpen öltöztette díszes fegyverekbe az ifjakat, majd hozzákezdett gyakorlatozásukhoz és edzésükhöz, azok pedig buzgalommal és lelkesen hallgatták meg utasításait. Az új hadrend csodálatos módon megnyerte tetszésüket, mert szoros összezártságát áttörhetetlennek tartották. Könnyű fegyvereiket jól tudták használni, s fényes csillogásukban és szépségükben gyönyörűségüket találták, amikor hozzájuk nyúltak és magukra öltötték őket, arra vágyódtak, hogy mielőbb döntő harcot vívjanak az ellenséggel.

10. Ebben az időben az akhaiaiak háborút folytattak Makhanidasszal, a lakedaimóniak zsarnokával, aki nagy és hatalmas haderejében bízva az egész Peloponnészosz uralmára tört. Így tehát, amikor híre érkezett, hogy betört mantineiai területre, Philopoimén gyorsan ellene vezette hadseregét. A város közelében álltak fel csatára mindketten sok zsoldossal és a saját polgáraikból toborzott haderővel. Mihelyt a harc elkezdődött, Makhanidasz megfutamította zsoldosaival az akhaiaiak első vonalában felállított lándzsásokat és a tarentumiakat, de ahelyett, hogy a harcolókat megtámadta és zárt soraikat szétverte volna, a menekülők után eredt és elhaladt az akhaiaiak zárt rendben felsorakozott phalanxa előtt. Mindjárt a csata kezdetén érte őket ez a nagy kudarc, és már úgy látszott, hogy ügyük odavész, és teljes vereség éri őket, Philopoimén mégis tettette, hogy semmit nem vett észre, és nem tartja a helyzetet veszélyesnek. Látta viszont, hogy az ellenség milyen végzetes hibát követett el, mikor a futók után rohant, mert így elszakadt a phalanxtól, és üres tér támadt az arcvonalon. Nem fordult tehát szembe velük, és nem akadályozta meg őket a futók üldözésében, sőt hagyta, hogy elvonuljanak mellette, hogy így jó nagy hézag keletkezzék, s aztán nyomban rátámadt a spártai hoplitészekre, mert látta, hogy a phalanx fedezetlenül maradt, és oldaltámadást intézett ellenük; a vezér nélkül maradt spártaiak nem is számítottak harcra, mert azt gondolták, hogy győznek és teljes diadalt aratnak, látván, hogy Makhanidasz üldözi az ellenséget. Philopoimén a hoplitészeket nagy öldökléssel megfutamította (mondják, hogy négyezernél többen estek el közülük), majd Makhanidasz ellen fordult, aki zsoldosaival visszatérőben volt az üldözésből; egy széles és mély árok választotta el őket, ennek széléig vágtattak előre két oldalról, szemközt egymással, az egyik, hogy átjusson rajta és elfusson, a másik, hogy megakadályozza benne. Mindez nem olyan volt, mint amikor két vezér vív párharcot egymással, hanem inkább mintha Philopoimén hatalmas vadászként egy védekezésre kényszerített fenevaddal fordult volna szembe. Ekkor a zsarnok lova, ez a nagy erejű, tüzes harci mén, amelynek mindkét oldalát véresre sebezte lovasának sarkantyúja, megpróbált átugrani a szakadékon, de szügyével nekivágódott a meredek partnak, majd minden erejét összeszedte, hogy elülső lábával felkapaszkodjon a szakadékból. Ekkor Szimiasz és Polüainosz, akik mindig Philopoimén oldalán harcoltak és pajzsukkal védték, mindketten odavágtattak és lándzsájukkal célba vették a lovat. Philopoimén azonban előbb érkezett oda és rátámadt Makhanidaszra, s amikor látta, hogy lova eltakarja fejével gazdája testét, kissé oldalt fordította saját lovát, megmarkolta lándzsáját, majd keresztüldöfte és leterítette ellenfelét. Így ábrázolja Philopoimént az a Delphoiban levő bronzszobor, amelyet az akhaiaiak emeltek, megcsodálván hőstettét és hadvezetését.

11. Mondják, hogy a nemeai ünnepi játékok^[75] megtartásakor, amikor Philopoimén másodízben volt hadvezér (csak nemrégen győzött Mantineiánál, de ekkor pihenőt tartott az ünnepségek miatt), először mutatta be a görögöknek a teljes hadidíszben kivonult phalanxot, és hadmozdulatokat végeztetett vele a megszokott gyorsasággal és elevenséggel. Később a lantversenyek alatt bement a színházba; vele mentek a katonai köpenyekbe, bíborkhitónokba öltözködött ifjú harcosok, valamennyien egykorúak, ifjúságuk virágzó éveiben; nemcsak vezérük iránt fejezték ki mély tiszteletüket, hanem az ifjúi büszkeség is sugárzott róluk, annyi dicső küzdelem után. Amint beléptek, Püladész lantművész éppen Timotheosz Perzsák című költeményét kezdte el:

A fényesen csengő ének illett a költemény magasztos tárgyához, s egyszerre csak minden tekintet a színház valamennyi sarkából Philopoimén felé fordult, és ujjongó taps tört ki, mintha csak a görögökben új remény kelne életre, hogy visszaszerzik régi dicsőségüket, és lelkesedésükkel megközelítik apáik ősi szellemét.

12. Ütközetekben és veszélyes helyzetekben, amiként a csikók vágyódnak megszokott lovasaik után, s ha más ül a hátukra, megbokrosodnak és megvadulnak, az akhaiai haderő is elveszítette bátorságát más hadvezér alatt, és őt kereste tekintetével, és mihelyt megpillantotta, azonnal felvidult, bátorításától hatalmassá vált, mintha azt érezné, hogy az ellenség a hadvezérek közül egyedül vele nem merészkedik szembeszállni, mert már a nevétől és a hírétől is fél - amint ez tetteikben megnyilvánult. Philipposz, a makedónok királya, abban a hiszemben, hogy az akhaiaiak ismét meghódolnak neki, ha Philopoimént eltéteti láb alól, titokban Argoszba küldött embereket, hogy meggyilkolják, de aljas szándéka kiderült, s emiatt minden görög elítélte és meggyűlölte Philipposzt. A boiótok Megarát ostromolták, és már abban reménykedtek, hogy hamarosan elfoglalják, amikor hirtelen az a hír terjedt el közöttük (bár valótlan volt), hogy Philopoimén az ostromlottak segítségére megy, és már közeledik is; erre otthagyták a várfalakhoz odatámasztott ostromlétráikat, és futva elmenekültek. Midőn Nabisz, a lakedaimóniaknak Makhanidasz után következő zsarnoka hirtelen elfoglalta Messzénét, Philopoimén éppen nem viselt vezéri tisztséget, és nem állt haderő a rendelkezésére. Mivel azonban az akhaiai vezért, Lüszipposzt nem tudta rávenni, hogy segítségére menjen a messzénéieknek, mert Lüszipposz azt mondta, hogy a város úgyis elveszett, hiszen az ellenség már belül van, Philopoimén ment segítségükre, és vitte magával saját polgártársait, akik nem vártak sem törvényjavaslatot, sem népgyűlési határozatot, hanem a természet örök törvénye szerint a legderekabb férfit követték mint vezérüket. Amikor Nabisz meghallotta, hogy Philopoimén már egészen közel van, bár táborát a város belsejében ütötte fel, nem várta be, hanem hadseregével egy másik kapun át lopva és sietve elhagyta a várost, és jó szerencséjének tartotta, hogy elinalhat; Nabisz meg is menekült, és Messzéné visszanyerte szabadságát.

13. Ezekkel a tetteivel Philopoimén becsületet szerzett magának, de amikor a gortüniak kérésére Krétába ment, akiknek hadvezérre volt szükségük háborújukhoz, azt kezdték beszélni róla, hogy azért távozott el, amikor hazája hadban állt Nabisszal, mert el akarta kerülni a harcot, vagy legalábbis alkalmatlan időben keresett magának dicsőséget másoknál. A megalopolisziak ugyanis abban az időben nehéz helyzetbe kerültek a háború miatt. Bezárva éltek falaik mögött, és az utcákat vetették be gabonával, mert városuk határát az ellenség körös-körül elpusztította, és valósággal kapuik alatt táborozott. Philopoimén azonban ez alatt az egész idő alatt a tengeren túl a krétaiak háborúját vezette mint hadvezérük, s ezzel rászolgált ellenségeinek arra a vádjára, hogy megszökött az otthoni háború elől. Voltak azonban olyanok is, akik azt mondták, hogy mivel az akhaiaiak más vezéreket választottak, és Philopoimén nem kapott vezéri tisztet, csupán szabad idejét használta fel a vezérkedésre, mikor a gortüniak erre megkérték. Philopoimén ugyanis képtelen volt elviselni a tétlenkedést, s hadvezéri tudását és katonai képességeit mint valami kincset, szüntelenül gyakorolni és használni akarta. Ez kitűnt abból is, amit egyszer Ptolemaiosz királyról mondott. Többen dicsérték ugyanis Ptolemaioszt, hogy mindennap hadgyakorlatokkal edzi hadseregét, és fáradságot nem kímélve végez fegyvergyakorlatokat saját maga is. "Ki csodálhat egy királyt - mondta Philopoimén -, hogy az ő korában csak gyakorolja magát, de soha nem áll ki!"

A megalopolisziak megnehezteltek rá, árulónak tartották, és arra készültek, hogy száműzik; az akhaiaiak azonban ebben meggátolták őket, és elküldték Megalopoliszba a szövetség hadvezérét, Arisztainoszt, aki politikailag ellentétben állt ugyan Philopoiménnal, de nem engedte meg, hogy elmarasztaló ítéletet hozzanak ellene. Mivel polgártársai ilyen rosszul bántak vele, Philopoimén elpártolásra bírt több környező falvat, és kitanította őket, mondják azt, hogy kezdettől fogva soha nem fizettek adót a megalopolisziaknak, és nem voltak tőlük függő viszonyban; mikor aztán ezek így beszéltek, nyíltan melléjük állt a vitában, és lázadást szított saját városa ellen az akhaiaiak tanácsában. Ezek a dolgok azonban később történtek.

Amikor Krétában a gortüniak oldalán harcolt, nem a peloponnészoszi vagy arkadiai hadvezérek egyenes és becsületes módjára viselt háborút, hanem elsajátította a krétai szokásokat, és felhasználta az ottani ellenség ellen saját mesterkedéseiket, az alattomos cselvetéseket és lesállásokat, s hamarosan megmutatta nekik, hogy értelmetlen és hiábavaló cselszövényeik mennyire gyerekesek, ellentétben az igazi haditapasztalatokkal.

14. Krétában csodálattal vették körül, és fényes hírnévvel övezve tért vissza a Peloponnészoszra. Azt a helyzetet találta, hogy Titus Flamininus leverte Philipposzt, Nabisz ellen pedig az akhaiaiak és a rómaiak viseltek háborút. Nyomban vezérré választották Nabisz ellen. Ekkor kockázatos tengeri csatára vállalkozott, de úgy látszik, Philopoiménnal is ugyanaz a baj történt, mint Epameinóndasszal: a tengeren ugyanis sokkal rosszabbul küzdött, mint erénye és híre után várni lehetett. Csakhogy, mint némelyek mondják, Epameinóndasz attól tartott, hogy ha polgártársai megízlelik a tengeri hajózás hasznát, Platón kifejezését használva, "helytálló hoplitészekből"^[76] észrevétlenül rossz tengerészekké válnak, és ezért dolgavégezetlenül távozott Ázsiából és a szigetekről, Philopoimén ellenben azzal hitegette magát, hogy a szárazföldi hadviselésben szerzett ismeretei elegendők lesznek rá, hogy sikeresen harcoljon a tengeren is, de felismerte, hogy az erénynek milyen jelentős része a gyakorlat, és milyen nagy szerepe van mindenben a megszokásnak. Mert tapasztalatlansága folytán nemcsak a tengeri ütközetben szenvedett vereséget, hanem amikor egy régi, de híres hajót, amely negyven éve nem volt szolgálatban, felszerelt legénységgel, a hajó eresztékei átbocsátották a vizet, és a legénység élete komoly veszélyben forgott.

Philopoimén rájött, hogy az ellenség megveti őt, mert azt hiszi, hogy kerüli a tengeri összecsapást; elbizakodottságukban ellenfelei ostrom alá vették Gütheiont. Philopoimén erre nyomban ellenük indult hajóival. De azokat a győzelem vigyázatlanná tette, és nem várták őt. Philopoimén éjszaka partra szállt hadseregével, és támadást intézett ellenük, felgyújtatta sátraikat, a tábor leégett, és sokukat megölte. Néhány nappal később nehezen járható terepen vonult, amikor hirtelen előbukkant Nabisz, és nagy rémületet keltett az akhaiaiak sorai között, akik attól féltek, hogy nem tudnak elmenekülni a veszélyes vidékről, amely különben is az ellenség kezében volt. Philopoimén ekkor megállt egy pillanatra, tekintetével felmérte a terepet, és megmutatta nekik, hogy a hadi mesterség legmagasabb fokát a jó hadvezetés jelenti, mert csak egyetlen kis mozdulatot hajtatott végre a phalanxszal, amelyet a körülményekhez alkalmazkodva megváltoztatott, és máris könnyen és zavartalanul kimenekült nehéz helyzetéből, rátört az ellenségre, és keményen megverte. Amikor látta, hogy az ellenség nem a város irányába menekül, hanem szétszóródik a vidéken, amelyet körös-körül erdő szegélyezett, és vízmosások és szakadékok miatt lovasharcra alkalmatlan volt, abbahagyta az üldözést, és még világos nappal tábort ütött. Mivel azt gyanította, hogy az ellenséges katonák, miután megfutottak, az éjszaka beálltával egyesével-kettesével fognak a város felé lopózkodni, lesbe állított egy kardokkal felfegyverzett erős akhaiai csapatot a város körüli vízmosások és halmok között. Így pusztult el Nabisz hadseregének legnagyobb része, mert nem zárt sorokban hajtotta végre a visszavonulást, hanem ki-ki úgy futott, ahogy tudott. Az ellenség úgy fogdosta össze őket a város körül, mint a madarakat.

15. Ezek miatt a tettei miatt a görögök Philopoimént elhalmozták a színházakban szeretetük és tiszteletük kinyilvánításával, amin a becsvágyó Titus Flamininus titokban meg is sértődött; mert mint római consul saját magát sokkal méltóbbnak tartotta az akhaiaiak csodálatára egy egyszerű arkadiainál, s meg volt győződve róla, hogy az ő jótettei messzire felülmúlták Philopoiménéit, hiszen egyetlen kiáltványával felszabadította Hellaszt Philipposz és a makedónok igája alól.

Ezután Titus Flamininus békét kötött Nabisszal, akit azonban az aitólok álnok módra meggyilkoltattak. Spártában emiatt zavargások törtek ki, Philopoimén pedig megragadta a jó alkalmat, hadseregével megtámadta a várost, és részben erőszakkal, részben rábeszéléssel keresztülvitte, hogy Spárta belépett az akhaiai szövetségbe. Emiatt az akhaiaiak nagy csodálatban részesítették, hogy ilyen nagy tekintélyű és hatalmas várost szerzett meg a szövetség tagjául; mert valóban nem kis dolog volt, hogy Spárta Akhaiának egy része lett. De Philopoimén megnyerte magának a legkiválóbb spártaiakat is, akik úgy tekintettek rá, mint szabadságuk védelmezőjére. Ezért amikor Nabisz házát és birtokát elárverezték, elhatározták, hogy az ebből befolyt százhúsz talentumot Philopoiménnak ajándékozzák, és emiatt követséget is küldtek hozzá. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Philopoimén nemcsak látszatra, hanem a valóságban is a legkiválóbb férfiú. A spártaiak közül senki nem volt hajlandó ilyen férfiúval az ajándékozásról tárgyalni; mindnyájan féltek és vonakodtak ettől a feladattól, úgyhogy az ügyet rábízták vendégbarátjára, Timolaoszra. Timolaosz valóban el is ment Megalopoliszba, és Philopoimén házában szállt meg vendégségben. De amikor megismerte fennkölt társalgási modorát, életmódjának egyszerűségét, megközelíthetetlen és pénzzel hozzáférhetetlen jellemét, hallgatott az ajándékról, és kitalált valami más ürügyet utazására vonatkozóan, majd távozott. Amikor másodszor is elküldték, ugyanez történt. Végre harmadik útja alkalmával nagy nehezen feltárta előtte a város szándékát. Philopoimén örömmel hallgatta, miről van szó, személyesen ment el Lakedaimónba, és azt tanácsolta a spártaiaknak, hogy ne barátaikat és ne becsületes embereket vesztegessenek meg, akiknek erényét ingyen élvezhetik, hanem a gonoszokat és az olyanokat, akik a népgyűléseken viszályokba keverik az államot; ezeket vásárolják meg és vesztegessék meg, hogy a szájukat betömjék, és kevesebb bosszúságot okozzanak polgártársaiknak; jobb dolog ugyanis, ha ellenségeiket fosztják meg attól, hogy nyíltan beszéljenek, mint ha barátaikat. Ilyen nemes gondolkodású volt pénz dolgában.

16. Midőn Diophanész, az akhaiai szövetség vezére értesült róla, hogy a lakedaimóniak ismét lázonganak, elhatározta, hogy megfenyíti őket. Erre azok háborúba kezdtek, és romlásba döntötték a Peloponnészoszt. Philopoimén ekkor megkísérelte, hogy lecsendesítse Diophanész haragját és kiengesztelje, s figyelmeztette arra a körülményre, hogy amikor Antiokhosz király és a rómaiak olyan nagy hadsereggel fenyegetik Görögországot, a szövetség vezérének velük kell törődnie, és nem szabad belső viszályokat támasztania, hanem ha a lakedaimóniak hibát követtek is el, úgy kell tenni, mintha nem is látták, nem is hallották volna. Diophanész azonban nem hallgatott Philopoimén tanácsára, hanem Titus Flamininusszal együtt betört spártai területre, és egyenesen a város ellen vonult. Philopoimén emiatt méltatlankodott, és olyan tettre vállalkozott, amely nem felelt meg ugyan a törvények és az igazság kívánalmainak, de nagy és merész elhatározásra vallott. Magánszemélyként elment Lakedaimónba, elzárta az utat az akhaiaiak vezére és a rómaiak consula elől, lecsendesítette a városban a zavarokat, és a spártaiakat visszavezette az akhaiai szövetségbe, amelynek korábban is tagjai voltak.

Később azonban Philopoimén, amikor ismét a szövetség hadvezére lett, valami ok miatt megharagudott a lakedaimóniakra, a száműzötteket visszavitte a városba, és kivégeztetett nyolcvan spártait. (Ezt mondja Polübiosz, de Arisztokratész szerint háromszázötvenet.) A városfalakat leromboltatta, jókora területet elszakított Spártától, és Megalopoliszhoz csatolta; mindazokat, akik a zsarnokoktól kaptak spártai polgárjogot, háromezer kivételével áttelepítette Akhaiába. Ezek nem engedelmeskedtek és nem akarták elhagyni Lakedaimónt, ezért eladatta őket rabszolgáknak, majd mintegy gúnyolódva, a kapott pénzen Megalopoliszban fedett oszlopcsarnokot építtetett. Hogy pedig bosszúját kitöltse rajtuk, és betetőzze méltatlan szenvedésüket, állami intézményeikkel is igen kegyetlenül és törvénytelenül járt el. Megszüntette és megsemmisítette ugyanis a Lükurgosztól alapított nevelési intézményt, az agógét, és arra kényszerítette a spártaiakat, hogy a gyermekeket és az ifjakat ősi nevelési rendszerük elhagyásával az akhaiaiak módjára neveljék, mert véleménye szerint Lükurgosz törvényei szerint élve soha nem adják fel büszke öntudatukat.

Akkori súlyos szerencsétlenségükben a spártaiak eltűrték, hogy Philopoimén széttépje az állam izmait, s alázatosak és engedékenyek lettek, később azonban a rómaiak megengedték nekik, hogy elvessék az akhaiai alkotmányt. Visszakapták és helyreállították ősi intézményeiket, már amennyire ez annyi szerencsétlenség után lehetséges volt.

17. Amikor a rómaiak Antiokhosszal Görögországban háborúskodtak, Philopoimén nem viselt vezéri tisztet. Látva, hogy Antiokhosz Khalkiszban vesztegel, és házasodással meg fiatal lányokkal folytatott szeretkezéssel tölti idejét, ami semmiképpen sem illett korához, a szíriai csapatok pedig teljes rendetlenségben, vezér nélkül járják szerte a városokat, és fényűző módra élnek, bosszankodott, hogy nem lehet az akhaiaiak vezére, és kijelentette, irigyli a győzelmet a rómaiaktól. "Lennék csak én a vezér - így szólt -, a kocsmákban vágnám halomra valamennyiüket!" A rómaiak azonban, miután legyőzték Antiokhoszt, mind nagyobb figyelmet szenteltek a görög államok ügyeinek, behálózták hatalmukkal az akhaiaiakat, amiben a népvezérek is kezükre jártak, és hatalmuk, mintha csak az égiek is segítették volna őket, minden tekintetben megnövekedett, és feltartóztathatatlanul közeledett az a vég, ahova a sors ragadta őket. Philopoimén ekkor, mint a jó kormányos a hullámok elleni küzdelemben, bizonyos alkalmakkor kénytelen volt engedni és meghátrálni, legtöbb esetben azonban ellenállt és arra törekedett, hogy megnyerje a szabadság ügyének azokat, akiknek a legtöbb szavuk volt, és akik a legtöbbet tehették.

A megalopoliszi Arisztainosznak volt a legnagyobb hatalma az akhaiaiak között, de mindig kiszolgálta a rómaiakat, és azt vallotta, hogy nem szabad ellenkezni velük, sem felingerelni őket. Egy alkalommal, amikor Philopoimén szótlanul hallgatta beszédét a tanácsban, de szavait mind nehezebben viselte el, a végén haragosan rákiáltott: "Ember, miért sietteted annyira, hogy meglásd Hellasz végzetének beteljesedését?" Miután Manius consul legyőzte Antiokhoszt, azt kérte az akhaiaiaktól, hogy engedjék meg a spártai száműzöttek hazatérését, és Maniusszal egyetértve Titus Flamininus is közbenjárt náluk a száműzöttek érdekében. Philopoimén megakadályozta a kérés teljesítését, nem azért, mintha ellenséges érzülettel viseltetett volna a száműzöttekkel, hanem mert azt akarta, hogy ezt a kegyet ők és az akhaiaiak gyakorolják velük, s ne Titus Flamininus és a rómaiak; majd mikor a következő esztendőben vezér lett, visszatelepítette a száműzötteket. Így küzdött és harcolt nemes lendülettel az önkény ellen.

18. Hetvenéves volt már, amikor nyolcadszor választották meg az akhaiaiak vezérévé, és azt remélte, hogy nemcsak vezérkedésének évét tölti el háború nélkül, hanem a viszonyok megengedik majd azt is, hogy élete hátralevő részét is nyugalomban töltse el. Mert amiként a betegségek is láthatólag alábbhagynak a test erejének hanyatlásával, a görög államok hatalmának hanyatlásával megszűnt a viszálykodás is. De a végzet haragja, mint jól futó atlétát, élete végcéljánál sújtotta halálra. Mondják, hogy valamilyen tanácskozáson, mikor a jelenlevők magasztaltak egy kitűnőnek elismert hadvezért, Philopoimén így szólt: "Érdemes-e szót vesztegetni erre az emberre, aki élve az ellenség kezére jutott?" Néhány nappal később a messzénéi Deinokratész, Philopoimén személyes ellensége, akit mindenki gyűlölt gonoszsága és féktelensége miatt, elpártoltatta Messzénét az akhaiaiaktól, és híre érkezett, hogy egy Kolónisz nevű falut készül hatalmába keríteni. Philopoimén lázasan feküdt Argoszban, de mikor ezt meghallotta, pihenő nélkül egy nap alatt a több mint négyszáz sztadionnyira fekvő Megalopoliszba sietett. Innen azonnal Messzéné megsegítésére ment, és magához vette a város legjobb hírű lovasait, akik még egészen fiatal emberek voltak, de Philopoimén iránt érzett jóindulatból és buzgalomból önként vállalkoztak a hadjáratra. Mialatt Messzéné irányába lovagoltak, az Euandrosz-halom közelében szembetalálkoztak Deinokratésszal, megütköztek vele, és megfutamították. De ekkor az az ötszáz főnyi lovascsapat, amely Messzéné határát őrizte, váratlanul rájuk támadt; ezt meglátták azok is, akik az imént vereséget szenvedtek és ismét összegyülekeztek a környező halmokon. Philopoimén félt, hogy bekerítik, és mert kímélni akarta lovasait, nehezen járható terepre vonult vissza és a hátvéd szerepét vállalta; közben többször összecsapott az ellenséggel és egészen magára vonta figyelmüket, de azok nem mertek ellentámadásba kezdeni, csak kiabáltak és távolról száguldoztak körülöttük. Fiatal lovasai miatt gyakran megállt, hogy egyenként biztonságba juttassa őket, közben észre sem vette, és máris magára maradt az ellenség gyűrűjében, de senki nem merészkedett vele kézitusába kezdeni, csak távolról dobálták rá dárdáikat, majd sziklás, szakadékos helyre szorították, ahol nehezen boldogult lovával, és véresre sebezte az állatot sarkantyújával. Philopoimén folytonos testgyakorlással öregkorában is megőrizte frissességét, s más körülmények között meg is menekült volna, akkor azonban a betegség és az utazás úgy elcsigázta és elfárasztotta testét, hogy minden mozdulat nehezére esett, majd lova megbotlott és földre dobta. Az esés súlyos volt, Philopoimén megsértette fejét, és hosszú ideig hangtalanul feküdt a földön; úgyhogy az ellenség halottnak vélte. Egyesek megkísérelték testét megfordítani és leszedni róla fegyverzetét. Ekkor azonban felemelte fejét, felnyitotta szemét, mire mindnyájan ráestek, kezét hátrakötözték és elhurcolták; durván bántalmazták és szidalmazták azt a férfiút, aki soha álmában sem gondolt volna rá, hogy ez a sors éri Deinokratész kezétől.

19. Messzéné lakosai erre a hírre hihetetlenül fellelkesültek, és a kapuknál gyülekeztek össze; amikor azonban látták, hogyan hurcolják Philopoimént hírnevéhez, előbbi tetteihez és diadalaihoz méltatlan módon, a legtöbben megsajnálták és részvétet éreztek iránta; voltak, akik könnyekre fakadtak, és keserű szavakkal emlegették, hogy az emberi hatalom mennyire megbízhatatlan és semmit nem ér. Így mind többen teltek el emberies érzéssel, és azt mondogatták, hogy vissza kell emlékezniük korábbi jótetteire, hogy miként adta vissza szabadságukat, amikor Nabiszt, a zsarnokot elűzte. Néhányan azonban, hogy kedveskedjenek Deinokratésznak, azt hangoztatták, hogy kínpadra kell vonni és ki kell végezni Philopoimént mint megrögzött és engesztelhetetlen ellenséget, akitől Deinokratésznak különösképpen félnie kellene, ha kiszabadulna, minthogy hadifogolyként méltatlan bánásmódban volt része. Végül is elvitték egy Thészaurosznak nevezett, föld alatti helyiségbe, amely nem kapott sem levegőt, sem világosságot, ajtaja sem volt, csak egy nagy kő odahengerítésével zárták el; ide helyezték, a követ valóban oda is tették, és őröket állítottak eléje.

Közben az akhaiai lovasok a futásból összeszedték magukat, majd amikor Philopoimént sehol nem látták, és azt gondolták, hogy meghalt, hosszú ideig ott álltak, nevén szólították, és egymásnak tettek szemrehányást, megmenekülésüket szégyenletesnek és igazságtalannak mondták, hogy kiszolgáltatták az ellenségnek vezérüket, aki életét áldozta fel értük. Aztán elindultak és hosszas kutatás után értesültek fogságba eséséről, és ezt tudtára adták az akhaiai városoknak. A városok ezt nagy szerencsétlenségnek tartották, elhatározták, hogy Messzénébe küldött követséggel kérik szabadon bocsátását, közben pedig hadjáratra készültek a város ellen.

20. Miközben az akhaiaiak ezzel foglalatoskodtak, Deinokratész nagyon félt a halasztástól, amely szabadságot hozhatna Philopoiménnak, s ezért, hogy eléje vágjon az akhájok intézkedéseinek, amikor beállt az éj, és a nagy számban összegyülekezett messzénéiek elszéledtek, kinyittatta a börtönt, és egy szolgát küldött Philopoiménhoz, méreggel telt pohárral, megparancsolva, hogy adja neki és maradjon mellette, míg ki nem itta. Philopoimén katonai köpenyébe burkolózva feküdt a földön, de nem aludt, hanem szomorúan és zavartan tépelődött; majd amikor meglátta a világosságot, és hogy egy ember áll mellette, kezében méregpohárral, amennyire elgyengült állapota megengedte, összeszedte magát és felült. Átvette a poharat, és megkérdezte, mi történt a lovasokkal, és főként Lükortasszal. Amikor az ember megmondta neki, hogy többségük megmenekült, bólintott, és szelíden ránézve az emberre így szólt: "Ez jó hír, legalább nem ért kudarc bennünket minden tekintetben." Azután szó és hang nélkül kiitta a méregpoharat, és ismét lefeküdt; a méregnek nem adott sok dolgot, mert olyan gyenge volt, hogy hamarosan kilehelte lelkét.

21. Amikor halála híre elterjedt az akhaiaiak között, a városokon mindenütt bánat és levertség vett erőt. A katonaköteles korban levők a tanács tagjaival összegyülekeztek Megalopoliszban, hogy bosszújukat egy pillanatra se halasszák; hadvezérré Lükortaszt választották, betörtek Messzéniába, feldúlták a vidéket, míg a messzénéiek meg nem egyeztek velük, és be nem fogadták az akhaiaiakat a városba. Deinokratész, hogy bosszújuk el ne érje, öngyilkosságot követett el, a többieket, akik Philopoimént halálra ítélték, mind leöldösték, azokat pedig, akik kínpadra akarták vonatni, Lükortasz összefogatta és kínhalállal végeztette ki. Philopoimén holttestét elhamvasztottak, a hamvakat urnába tették, és útnak indultak hazafelé, de nem rendezetlenül, hanem a halotti pompát győzelmi menettel kötve egybe. Látni lehetett egyeseket, akik fejüket felkoszorúzták, de szemük tele volt könnyel, és másokat, akik ellenségeiket megkötözve hajtották. Magát az urnát, amelyet alig lehetett látni a sok szalagtól és koszorútól, Polübiosz, az akhaiaiak vezérének fia vitte, körülötte a legelőkelőbb akhaiaiakkal. Utánuk mentek a katonák felékesített lovakon, teljes fegyverzetben; nem mutattak sem szomorúságot a gyász, sem túláradó örömet győzelmük fölött. Az út mentén fekvő városok és falvak lakosai eléjük mentek, mintha Philopoimént hadjáratáról hazatérőben üdvözölnék, kezüket rátették az urnára, és a menetet Megalopoliszba is elkísérték, így amikor hozzájuk csatlakoztak az öregek az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt, hangos sírás fogta el az egész sereget és a várost, vágyódtak Philopoimén után, halála mélyen lesújtotta őket, s úgy érezték, vele együtt elveszítették elsőségüket az akhaiaiak között.

Illő gyászpompával temették el, és sírjánál agyonkövezték a messzénéi hadifoglyokat. Több szobrot emeltek emlékére, és nagy megtiszteltetésekben részesült a városok határozatai folytán, de egy római férfi Korinthosz pusztulásakor - ami oly szerencsétlenséget jelentett Görögországnak - megkísérelte valamennyit eltávolíttatni, és személyes támadást intézett Philopoimén ellen, azt hangoztatva, hogy igen nagy ellensége volna a rómaiaknak, ha élne, és sok rosszat tenne velük. Az indítványról folytatott vitában az alattomos vádaskodónak Polübiosz válaszolt, mire sem Mummius, sem a decemvirek nem mertek hozzájárulni, hogy ennek a híres férfiúnak az emlékét meggyalázzák, bár több alkalommal szembeszállt Titus Flamininusszal és Maniusszal. Ezek a rómaiak, igen helyesen, meg tudták különböztetni a dicsőt a hasznostól, s mindig igazságosnak és illőnek tartották, hogy azok, akik jótéteményekben részesültek, hálával és viszonzással tartoznak a jótevőnek, s emlékét kötelesek tiszteletben tartani. Ennyit Philopoiménról.

TITUS FLAMININUS^[77]

1. Hogy Titus Quintius Flamininusnak, akit Philopoiménnal állítunk párhuzamba, milyen volt a külső megjelenése, meg lehet nézni bronzszobrán, amely a Circusszal^[78] szemközt áll a Karthágóból hozott nagy Apollón-szobor mellett; görög felirat van rávésve. Szenvedélyes természetű volt, mint mondják, haragjában és kedvességében is; bár nem egyenlő mértékben, mert a büntetésben szelíd és engedékeny volt, kedveskedésében pedig állhatatos; pártfogoltjaival szemben mindenkor megőrizte jóindulatát, mintha azok volnának az ő jótevői, és buzgón törekedett rá, hogy azokat, akik jótéteményeiben részesültek, megvédelmezze és megtartsa mint legbecsesebb szerzeményeit. Rendkívül becsvágyó volt, és áhította a dicsőséget, s ezért a legnagyobb és legszebb tetteket egyedül óhajtotta véghezvinni, s jobban szerette azokat, akik rászorultak jótéteményeire, mint azokat, akik vele tettek szívességet, mert az előbbieket úgy tekintette, mint akiken gyakorolhatta erényét, az utóbbiakat pedig mint versenytársait a dicsőségben.

Fiatal éveitől kezdve katonai nevelést kapott; akkortájt ugyanis Róma nagy küzdelmekkel volt elfoglalva, és az ifjaknak alkalmuk nyílt ezeken a hadjáratokon mindjárt a kezdet kezdetén elsajátítani a haditudományok alapelemeit. Első alkalommal Marcellus consul alatt harcolt a Hannibál elleni háborúban mint katonai tribunus. Amikor Marcellus egy cselvetés következtében elesett, Titust nevezték ki helytartóvá Tarentum területén és magában Tarentumban is, amelyet ekkor másodszor foglaltak el. Ebben a tisztségében jó nevet szerzett magának nemcsak mint igazságos bíró, hanem mint hadvezér is. Ezért midőn telepeseket küldtek két városba, Narniába és Consába, őt választották meg coloniavezetőnek és városparancsnoknak.

2. Ez a siker annyira fellelkesítette, hogy mellőzte a közbeeső hivatalokat, a tribunusságot, a praetorságot és az aedilisséget, amelyekre a fiatalemberek általában pályázni szoktak, és egyszerre méltónak tartotta magát a consulságra; jelöltette magát, és telepeseitől buzgón támogatva tért vissza a városba. De két néptribunus, Fulvius és Manius ellenezte jelöltségét, és kijelentette, hogy elképesztő dolog volna, ha a törvények ellenére olyan fiatalember erőszakolná ki magának a legmagasabb hivatalt, akit még be sem avattak az államvezetés első szent cselekményeibe és misztériumaiba; a senatus azonban a nép szavazatára bízta a döntést, a nép pedig consullá választotta Sextus Aeliusszal együtt, bár még harmincesztendős sem volt. Sorshúzás útján a Philipposz és a makedónok elleni háborút kapta, így a rómaiak szerencséjére olyan ügyekkel és emberekkel akadt dolga, akikkel szemben a consulnak nemcsak háborúhoz és erőszakhoz kellett folyamodnia, hanem rábeszélés és alkudozások útján is megnyerhette magának a vele szembenállókat. Philipposznak ugyanis elég katonát adott Makedonia ahhoz, hogy a csatában megállja a helyét, de a háború elhúzódott, és phalanxának támasza, menedéke és fő utánpótlási forrása Görögország lett. Amíg tehát Görögország el nem szakadt Philipposztól, egyetlen ütközetben nem lehetett megnyerni ellene a háborút. Görögországnak mindeddig nem volt sok kapcsolata a rómaiakkal, valójában ez volt az első alkalom, hogy politikai viszony alakult ki közöttük. Ha tehát a római hadvezér nem lett volna természeténél fogva becsületes, és nem él inkább az ékesszólás, mint a fegyverek erejével, ha nem szelídségével nyeri meg a vele érintkezők bizalmát, és nem tartja olyan fontosnak a jog és az igazság szempontjait, a görögök bizonyosan nem oly könnyen cserélik fel a megszokott uralmat idegennel. Ez különben kitűnik az eseményekből is.

3. Titus megtudta, hogy az őt megelőző hadvezérek, előbb Sulpicius, majd Publius Villius, késő ősszel törtek be Makedoniába, nehézkesen fogtak hozzá a háborúhoz, idejüket helyi csatározásokkal, utakért és élelmiszer-szállítmányokért folytatott harcokkal vesztegették Philipposszal szemben. Ő nem tartotta szükségesnek, hogy mint azok, akik consuli esztendejüket a közügyek intézésével s hivatali méltóságuk élvezetével otthon töltötték el, és csak azután indultak hadjáratra, egy további esztendőt nyerjen hivatalában, és az egyik évet consulként, a másikat pedig hadvezérként töltse el. Ehelyett arra vágyott, hogy hivatali tisztét teljesen a háborúnak szentelje, és ezért lemondott a Rómában rá váró megtiszteltetésekről és az ügyek intézéséről. A senatustól azt kérte, hogy magával vihesse fivérét, Luciust mint a tengeri haderő parancsnokát, a légionáriusok közül pedig azokat, akik Scipióval Hispaniában Hasdrubalt, Afrikában pedig Hannibált győzték le, és még jó erőben levő, harcra vágyó katonák voltak; ezeket, szám szerint háromezret, vette magához hadserege magvaként, és szerencsésen átkelt Épeiroszba. Itt Philipposszal szemben találta Publius Villiust, aki hosszabb ideje megszállva tartotta az Apszosz folyó környékén levő átkelőhelyeket és szűk hegyi utakat. Publius a nehéz terep miatt semmi előrehaladást nem tett; Titus átvette tőle hadseregét, Publiust hazaküldte és megszemlélte a terepet, amely majdnem olyan, természettől erős hadállást nyújtott, mint a Tempé völgye, de itt nem voltak szép fák és zöldellő erdők, vadászterületek és kellemes mezők, mint ott. Nagy és magas hegyek futnak itt össze mindkétfelől, köztük széles és mély hegyszakadék, amelyen a Péneioszhoz hasonlóan gyors folyású és bővizű Apszosz tör utat magának. A folyó ellepi a szakadék alját, és csak a parti sziklák tövében húzódik egy-egy keskeny és szűk ösvény, amelyen hadsereg egyébként sem vonulhat át, ha pedig katonaság állja el, az út teljesen járhatatlan.

4. Voltak, akik azt tanácsolták Titusnak, hogy vezesse seregét kerülővel a dasszaréták törzsének földjén át Lükosz felé biztos és könnyen járható úton, de attól félt, hogy ha a tengertől távol, terméketlen és kopár vidékre vonul, Philipposz elkerüli az ütközetet, maga pedig az élelmiszerhiány miatt rákényszerül, hogy - mint elődje - dolgavégezetlenül térjen vissza a tengerhez. Ezért elhatározta, hogy megtámadja a magaslatokat, és kierőszakolja az átkelést. De a hegyeket Philipposz tartotta megszállva phalanxával, és a rómaiakra oldalról mindenünnen dárdák és nyilak tömege zúdult alá; kemény küzdelem folyt, sokan megsebesültek, és mindkét fél sok embert veszített anélkül, hogy a csata kimenetelét látni lehetett volna. Ekkor a közelben legeltető pásztorok keresték fel Titust, és közölték vele, hogy az ellenség nem vett figyelembe egy kerülő utat, s megígérték, hogy azon az úton legfeljebb három nap alatt felvezetik hadseregét a hegytetőre. Kezesképpen szavaik hitelére magukkal vitték Kharopszot, egy Makhatész nevű épeiroszi főember fiát, aki jóakarattal volt a rómaiakhoz, és Philipposztól való félelmében titokban együttműködött velük. Titus megbízott benne, és elküldte egyik tribunusát négyezer gyalogossal és háromszáz lovassal. A pásztorok vezették őket, de Titus előbb megkötöztette őket. Nappal barlangokban vagy árnyas helyeken rejtőzködtek, pihentek, és éjszaka meneteltek a telihold fényénél.

Ezután Titus a rákövetkező napokon, kisebb csatározásoktól eltekintve, amelyekkel az ellenség figyelmét el akarta terelni, pihenőt adott hadseregének, majd pedig aznap, amikor a kerülő útra elküldött csapatoknak a hegytetőn meg kellett jellenniök, jókor hajnalban valamennyi nehéz és könnyű fegyverzetű csapatát három csoportra osztva útnak indította. Ő maga a folyó melletti szűk ösvényen vezette cohorsait, kitéve őket a makedónok lövedékeinek, és állandóan harcban azokkal, akik a nehezen járható terepen útjukat állták. Seregének többi része a folyó mindkét oldalán egymással versengve vetette magát a harcba és bátran küzdött meg az út nehézségeivel. Amikor felkelt a nap, jó messze könnyű, ködszerű füst szállt fel és vált láthatóvá a kerülő úton elért hegytetőről, de ezt az ellenség nem láthatta, mert a hátuk mögött volt. A rómaiakban fáradságos küzdelmeik közben kételyek támadtak, és reménykedésüket csak vágyaik irányították. Mikor azonban a füstfelhő sűrűsödött, gomolyogva szállt a magasba és elsötétítette az eget, nyilvánvalóvá lett, hogy ez csak barátaik jeladása lehet. Erre hangos csatakiáltásban törtek ki, és az ellenségre vetve magukat a legnehezebben járható helyekre szorították vissza őket, közben pedig a hegytetőkről az ellenség hátába került csapatok viszonozták a kiáltást.

5. Az ellenség nyomban megfutamodott, de kétezernél több halottat nem hagyott hátra, mert a nehéz terep lehetetlenné tette az üldözést. Sok pénz, sátor és rabszolga került a rómaiak kezére; ezenfelül elfoglalták a hegyszorosokat, és Épeiroszon olyan rendben és önmérséklettel vonultak át, hogy bár messzire eltávolodtak hajóiktól és a tengertől, s a legénység nem kapta meg havi gabonaadagját, élelmiszerpiacokat pedig nem találtak, mégsem fosztogatták a mindenben gazdag és termékeny vidéket. Amikor Titus megtudta, hogy Philipposz szökevényként vonul át Thesszalián, a lakosságot kihajtatja a hegyek közé, a városokat felgyújtatja, a tömegük vagy súlyuk miatt el nem szállítható javaikat felprédáltatja, és így a tartományt bizonyos tekintetben máris feladta a rómaiaknak, kötelességének tartotta, hogy utasítsa katonáit, kíméljék meg a tartományt, amelyen átvonulnak, mert az már az ő birtokuk. Fegyelmezett magatartásuk jó hatását a rómaiak hamarosan tapasztalhatták, mert alighogy bevonultak Thesszaliába, a városok nyomban csatlakoztak hozzájuk, a Thermopülaitól délre lakó görögök pedig izgatottan és vágyva vágytak Titus megérkezésére. Az akhaiaiak felmondták a Philipposszal kötött szövetséget, és úgy határoztak, hogy a rómaiak oldalán vonulnak hadba. Az opusziak, bár az aitóliaiak (akkor a rómaiak legbuzgóbb hívei) azt kérték tőlük, hogy megszállhassák és megvédhessek városukat, ajánlatukat meg sem hallgatták, hanem Titushoz küldtek, mint akiben a leginkább megbíznak, és neki hódoltak meg.

Mondják, hogy amikor Pürrhosz először pillantotta meg egy megfigyelőállásból a rómaiak csatasorba felállított hadseregét, azt mondta, hogy ezeknek a barbároknak a csatarendje semmiképpen sem látszik barbárnak; akik először találkoztak Titusszal, kénytelenek voltak hasonlóképpen nyilatkozni. A makedónoktól ugyanis azt hallották, hogy egy idegen vezér nyomul előre barbár hadsereg élén, fegyvereivel feldúl és leigáz mindent, de midőn ezzel a fiatal, barátságos megjelenésű férfiúval találkoztak, aki görögül jól beszélt, és az igazi becsület tisztelője volt, valósággal el voltak ragadtatva tőle, és a városokba visszatérve, mindenütt rokonszenvet keltettek iránta, s mindnyájan szabadságuk védelmezőjét látták benne. Mikor később találkozott Philipposszal, aki hajlandónak mutatkozott a megegyezésre, s Titus is békét és barátságot ajánlott fel neki azzal a feltétellel, hogy visszaadja a görögök függetlenségét és kivonja a helyőrségeket, de Philipposz az ajánlatot nem fogadta el, mindnyájan, még azok is, akik Philipposz pártján álltak, belátták, a rómaiak nem azért jöttek, hogy a görögökkel, hanem hogy a görögök érdekében a makedónokkal harcoljanak.

6. Más tekintetben Titus békés úton érte el sikereit; mikor Boiótián harc nélkül vonult át, a thébai vezetők eléje mentek és bár Brakhüllész erőfeszítései folytán a makedónokkal rokonszenveztek, tisztelettel üdvözölték Titust, mert mindkét féllel jó baráti viszonyt óhajtottak fenntartani. Titus szívélyesen fogadta és üdvözölte őket, aztán nyugodtan folytatta útját, kérdéseket intézett hozzájuk, érdeklődött viszonyaikról, beszélgetett velük, és szándékosan elterelte figyelmüket, amíg menetelő katonái meg nem érkeztek, majd a thébaiakkal együtt bevonult a városba, aminek ők nem nagyon örültek, de útját sem akarták állni, mert meglehetősen nagyszámú katonaság érkezett vele. Titus megjelent a népgyűlésen, és úgy igyekezett rábeszélni őket, hogy álljanak a rómaiak pártjára, mintha a város még nem is volna hatalmában; ilyen értelemben szólt hozzájuk Attalosz király, és ő is ugyanerre biztatta a thébaiakat. De Attaloszt, miközben öregkorát nyilvánvalóan meghaladó buzgalommal szónokolt Titus érdekében, beszéd közben szédülés fogta el, vagy agyvérzés érte, és hirtelen elvesztette eszméletét, majd a földre rogyott; nem sokkal később hajón Ázsiába szállították, és meghalt; a boiótok mindenesetre szövetségre léptek a rómaiakkal.

7. Amikor Philipposz követséget küldött Rómába, Titus is elküldte embereit, hogy a senatus hosszabbítsa meg vezéri megbízatását, ha a háború tovább tartana, vagy ha nem, hogy ő köthesse meg a békét. Becsvágya tüzelte, és attól félt, hogy ha más hadvezért küldenének ki, megfosztanák dicsőségétől. Barátainak sikerült elérniük, hogy Philipposz nem kapta meg, amit kívánt, és a háború vezetését továbbra is Titusra bízták. Mihelyt Titus megkapta ezt a határozatot, nagy reménykedéssel azonnal Thesszaliába sietett, hogy megtámadja Philipposzt. Katonáinak száma több mint huszonhatezer volt, s ehhez járult még az aitóliaiak hatezer gyalogosa és négyszáz lovasa is. Philipposz hadserege körülbelül ugyanekkora volt.

Amikor a két hadsereg egymás ellen vonult, és már Szkotussza körül járt, ahol a döntő csatát készültek vívni, a seregek közelsége nem idézett elő félelmet a katonákban, mint rendesen történni szokott, sőt harci kedvvel és becsvággyal töltötte el őket. A rómaiak remélték, hogy legyőzik a makedónokat, akiknek katonai ereje és hatalma Alexandrosz győzelmei óta rendkívüli módon megnövekedett; a makedónok viszont abban reménykedtek, hogy ha legyőzik a rómaiakat, akiket többre tartottak a perzsáknál, Philipposznak még Alexandroszénál is nagyobb dicsőséget szereznek. Titus tehát arra buzdította katonáit, hogy jó és vitéz harcosokként küzdjenek, mert a legszebb hadszíntéren, Görögországban, és a legkülönb ellenfél ellen fognak küzdeni. Philipposz azonban, amikor ütközet előtt szokása szerint szónoklatot tartott katonáinak, véletlenül és elhamarkodottságból vagy tudatlanságból egy magas halomra ment fel a táboron kívül, amely alatt tömegsír volt, és mivel a rossz előjeltől szörnyű levertség támadt, ez annyira megzavarta Philipposzt is, hogy aznap elkerülte az ütközetet.

8. Másnap kora hajnalban nedves, esős éjszaka után a felhők ködként ereszkedtek alá, és áthatolhatatlan sötétségbe borították a síkságot. A környező hegyekről sűrű pára szállt le a két tábor közötti térségre, és virradatkor eltakarta a csatateret. Mindkét fél csapatokat küldött ki megfigyelésre; ezek rövidesen egymásra bukkantak, és harcba keveredtek a Künoszkephalai néven ismert, sűrűn egymás mellett magasló domboknál, amelyeket kutyafejhez hasonló formájuk miatt hívnak így. A küzdelemben, amint az ilyen nehéz terepen várható volt, üldözés és futás váltakozott egymással. Mindkét fél folyton segítséget küldött a táborból a harcolóknak és a visszavonulóknak. Közben kiderült az ég, és amikor a csapatok látták, hogy mi történik, teljes haderővel összecsaptak.

A jobbszárnyon Philipposz volt előnyben, mivel egész phalanxát magaslati állásból vetette rá a rómaiakra, akik nem tudták feltartóztatni a szorosan összezárt pajzsok súlyát és a hosszú makedón lándzsák heves támadását. A makedónok balszárnyát azonban a dombok szétválasztották és megszakították; Titus tehát magára hagyta a megvert szárnyat, gyorsan a másikhoz vágtatott, és ott támadt rá a makedónokra. Ezeket a terep szabálytalansága és egyenetlensége megakadályozta benne, hogy phalanxba zárkózzanak, és mély hadoszlopot alakítsanak ki, pedig ebben volt igazi erejük, s így súlyos és mozgásukat gátló fegyverzetükben arra kényszerültek, hogy ember ember ellen harcoljanak. A phalanx valójában legyőzhetetlen állathoz hasonlít mindaddig, amíg egy testet alkot, és az összezárt pajzsok egységét megőrzi; de ha megbomlik, minden egyes harcos elveszti saját erejét is, részben fegyverzetének jellege miatt, de még inkább azért, mert erejét inkább az egész egyes részeivel fenntartott összeköttetéséből, mint önmagából meríti. Mikor a makedónok megfutamodtak, a rómaiak egy része a futók üldözésére indult, más részük pedig oldaltámadás alá fogta és lekaszabolta a harcban álló ellenséget; így bár már úgy látszott, hogy győznek, a makedónok eldobálták fegyvereiket és megfutamodtak. Mintegy nyolcezren estek el, és ötezren kerültek fogságba. Philipposz azonban épségben elmenekült, ami az aitóliaiaknak volt köszönhető, mert mialatt a rómaiak az üldözéssel voltak elfoglalva, kifosztották és felprédálták az ellenség táborát, és mire a rómaiak visszatértek, már semmit sem találtak.

9. Legelőször emiatt támadtak ellentétek és szemrehányások a rómaiak és aitóliaiak között, akik később még inkább megsértették Titust azzal, hogy a győzelmet saját maguknak tulajdonították, és ennek hírét siettek elterjeszteni a görögök között; így a költők és a történetírók elsősorban róluk írtak és őket énekelték meg, amikor ezt a haditettet magasztalták. Szájról szájra járt a következő epigramma:

Ezt a verset költötte Alkaiosz Philipposz kigúnyolására, közben az elesettek számát is meghamisította. Az a tény, hogy ez a vers közszájon forgott, jobban sértette Titust, mint Philipposzt, aki Alkaiosz megcsúfolására a következő párverset tétette az epigrammához:

Titus adott a görögökre, ezért az ilyesmi nagyon feldühítette. Ezért a még hátramaradt feladatokat egyedül végezte el, és nem törődött az aitóliaiakkal, akik emiatt bosszankodtak, s amikor Titus fogadta azt a követséget, amely a makedónok királyától békeajánlatot vitt, sorra bejárták a többi várost, és azt kiabálták, hogy Titus pénzért adta el Philipposznak a békét, pedig fennállt annak a lehetősége, hogy a háborút gyökerestül kiirtsák, és megsemmisüljön az a hatalom, amely először döntötte szolgaságba Görögországot. Mialatt az aitóliaiak ilyen beszédekkel keltettek zavart a szövetségesek között, Philipposz személyesen ment el a béketárgyalásokra; ezzel minden gyanút eloszlatott, mert sorsát Titus és a rómaiak kezébe tette le. Titus a következő feltételekkel vetett véget a háborúnak: Philipposznak visszaadta a makedón királyságot, de arra kötelezte, hogy tartsa magát távol Görögországtól, ezenkívül fizessen ezer talentumot; tíz kivételével valamennyi hajóját elvette tőle, egyik fiát, Démétrioszt túszul vette és nyomban Rómába küldette. Ilyen módon a fennálló körülményeket a legjobban kihasználta, és figyelembe vette a jövőt.

A libüai Hannibál ugyanis, Róma legelkeseredettebb ellensége száműzöttként Antiokhosz királyhoz ment és biztatta, hogy további sikerek elérésével használja ki korábbi szerencséjét. Antiokhosz maga is nagy tetteket hajtott végre, amiért a "Nagy" melléknévvel tüntették ki; világuralomra tört, és főként a rómaiakkal akarta erejét összemérni. Ha Titus mindezt bölcsen előre nem látja és nem lett volna hajlandó a békét megkötni, hanem a Philipposz elleni háborúhoz hozzájárult volna még Antiokhoszé is Görögországban, és az akkori idők két legnagyobb és leghatalmasabb királya közös érdekből szövetkezett volna Róma ellen, a városnak ismét olyan veszélyekkel és küzdelmekkel kellett volna szembenéznie, amelyek nem voltak kisebbek, mint a Hannibál elleni háborúban. Így azonban Titus idejében létrehozta a békét a két háború közt; az egyiknek véget vetett, mielőtt a másik elkezdődött, s ezzel megsemmisítette Philipposz utolsó és Antiokhosz első reménységét.

10. A senatus tíztagú követséget küldött Titushoz azzal a tanáccsal, hogy szabadítsa fel Görögország többi részét, de Korinthoszban, Khalkiszban és Démétriaszban helyezzen el őrséget, mintegy biztosítékul Antiokhosz ellen. Erre az aitóliaiak, akik mesterek voltak a vádaskodásban, nyíltan a városok fellázításához kezdtek. Titust felszólították, hogy oldja fel Görögország béklyóit (így szokta ugyanis Philipposz nevezni az imént említett városokat), a görögöktől pedig megkérdezték, örülnek-e, ha a járom, amelyet most hordanak, simább, de nehezebb lesz, mint a korábbi volt, és megcsodálják-e Titust mint jótevőjüket, mert leoldotta Görögország lábáról a bilincseket, de a nyakát kezdi fojtogatni. Titust ez nagyon bántotta, és neheztelt miatta, úgyhogy kérésére a követség a végén elengedte az őrséget ezekben a városokban is, így a Görögországnak adott ajándék teljes és tökéletes lett.

Az iszthmoszi játékokon nagy tömeg gyűlt össze a stadionban, és nézte az atlétikai versenyeket; Görögország most hosszú ideig tartó háborútól menekült meg, így békében, biztonságban ünnepelhetett a szabadság reményében. Amikor a kürtjelre teljes csend támadt, egy hírnök állt a középre, és közhírré tette, hogy a római senatus s Titus Quintius Flamininus consul, a hadvezér, miután legyőzték Philipposz királyt és a makedónokat, szabaddá nyilvánítják a korinthosziakat, lokrisziakat, phókisziakat, euboiaiakat, a phtiótiszi akhájokat, a magnésziaiakat, thesszaliaiakat és perrhaibiaiakat, mentesítik őket a helyőrségektől és az adóktól, hogy ősi törvényeik szerint élhessenek. Ezt először nem értették meg mindnyájan világosan, s a stadionban nyugtalanság és zajos mozgolódás támadt a csodálkozó és kérdezősködő tömeg soraiban, majd kérték, hogy ismételjék meg a hirdetményt. Mikor újra helyreállt a csend, és a hírnök harsányabb hangon szólt, és ezúttal mindenki meghallotta s megértette a hirdetményt, hihetetlen hangos kiáltás harsant fel, a zaj egészen a tengerig hatolt. Az egész nézőközönség felállt, senki nem figyelt a versenyzőkre, mindnyájan sietve felugráltak, hogy üdvözöljék és köszöntsék Titust mint Görögország megmentőjét és védőbajnokát.

Ekkor is megtörtént az, amit gyakran állítottak a hang erejéről és hatásáról: a véletlenül erre szálló varjak leestek a versenytérre. Ennek oka a levegő megtörése; ha ugyanis nagy és erős kiáltás hallatszik, légüres tér támad, a repülő madaraknak nem marad támasza, látszólag teljesen üres térbe kerülnek, és egészen úgy, mintha nyíllövés érné őket, a földre zuhannak és elpusztulnak. De az is lehetséges, hogy a levegőben ilyenkor örvénylés keletkezik, hasonlóan a tengerárhoz vagy a hullámtöréshez nagyobb vihar alkalmával.

11. Ha Titus a látványosságok vége felé nem sejti meg, hogy micsoda tolongás és csődület lesz, és ki nem tér a tömeg elől, valószínűleg nem menekül meg az őt minden oldalról körülözönlő embersokaságtól. Mikor aztán belefáradtak, hogy sátra körül kiabáljanak - közben sötét éjszaka lett -, sorra átöleltek mindenkit, akit csak megpillantottak, barátaikat, polgártársaikat, összecsókolták őket, és vidám lakmározásba, ivásba kezdtek. Ott aztán, amint ez már természetes, mind vidámabban kezdték meghányni-vetni Görögország sorsát, hogy bár sok háborút viseltek a szabadságért, de nagyobb biztonságot és gyönyörűséget egyik sem szerzett nekik, mint amiben most van részük; most mások küzdöttek értük, ők maguk szinte vérük ontása és gyász nélkül nyerték el a győzelem legszebb, legirigyebb díját. A bátorság és bölcs belátás is ritka dolog az embereknél, de minden jó között legritkább az igazságos ember. Mert ha az Agészilaoszok, Lüszandroszok, Nikiaszok és Alkibiadészok jól értettek is a hadviseléshez és ahhoz, hogy szárazföldön és tengeren vezérkedve győzzenek, sikereiket nem tudták kihasználni szép célokért és a közjó érdekében. Mert ha nem vesszük számításba a marathóni diadalt és a szalamiszi tengeri csatát, Plataiait és Thermopülait, továbbá Kimón haditetteit az Eurümedónnál és Ciprus szigeténél, Görögország minden más csatáját önmaga ellen és saját maga leigázására vívta meg, minden diadaljelét saját szerencsétlenségére és gyalázatára emelte, s legtöbbször vezéreinek gonoszsága és összeférhetetlensége döntötte romlásba. Most pedig vadidegen emberek, akiknél legfeljebb az ősrégi rokonság halvány nyomairól és elmosódott emlékeiről lehet beszélni, és akiktől csodálatra méltó dolognak kellene tartani azt is, ha jó szóval és tanáccsal volnának Görögország hasznára, tették szabaddá és ragadták ki Görögországot a legnagyobb veszélyek és fáradalmak árán a despoták és zsarnokok keze közül.

12. Így gondolkodtak a görögök; és Titus tettei valóban összhangban voltak a kiáltványban foglaltakkal, mert azon nyomban elküldte Lentulust Ázsiába, hogy szabadítsa fel Bargülia lakosait, Stertiniust pedig Thrakiába, hogy távolítsa el az ottani városokból és szigetekről Philipposz helyőrségeit. Publius Villius Antiokhoszhoz hajózott, hogy a fennhatósága alatt élő görögök szabadságáról tárgyaljon vele. Titus maga Khalkiszba látogatott, majd onnan Magnésziába hajózott, eltávolította a helyőrségeket, és a népnek visszaadta alkotmányát. Argoszban a nemeai játékokon versenybírává választották; az ünnepségeket a legszebben rendezte meg, és ez alkalomból is közhírré tétette hírnök által a görögök szabadságát. Azután meglátogatott több várost, helyreállította a törvényt és az igazságot, egyetértést és jóindulatot létesített a polgárok között, megszüntette a belvillongásokat, visszahívta a száműzötteket, és nem kevésbé volt büszke arra, hogy a görögöket kibékítette egymással, mint hogy legyőzte a makedónokat: annyira, hogy jótéteményei közt a legkisebbnek a szabadság látszott.

Mondják, hogy Xenokratészt, a filozófust az adóbehajtók egy alkalommal börtönbe záratták, mert nem fizette meg az idegenek adóját, de Lükurgosz, a szónok megmentette kezük közül, sőt az adóbehajtókra büntetést szabatott ki arcátlanságukért. Midőn aztán a bölcs találkozott Lükurgosz fiaival, így szólt: "Szép hálával fizetek apátoknak, fiúk, mert az egész világ magasztalja majd azért, amit tett." Titus és a rómaiak azonban nemcsak dicséretet kaptak a görögökkel tett jó cselekedeteikért, hanem a hála megnyerte számukra mindenki bizalmát és hatalmat biztosított nekik, méltán. Mert a görögök nemcsak elfogadták a helytartókat, hanem értük küldtek, meghívták őket és rájuk bízták magukat. Nemcsak városok és népek, hanem még királyok is, akikkel más királyok gonoszul bántak, náluk kerestek menedéket, és így az istenség közreműködésével rövid idő alatt minden ország uralmuk alá került. Maga Titus azonban nagyon büszke volt Görögország felszabadítására. Így Delphoiban ezzel a felirattal ajánlotta fel a kerek ezüstpajzsokat és a maga hosszú pajzsát az isten templomának:

Apollónnak pedig ezzel a felirattal ajánlott fel egy aranykoszorút:

Korinthosz városa kétszer volt színhelye a görögöket érintő azonos jótéteménynek, mert abban az időben Titus, a mi korunkban pedig Nero - mindkét esetben az iszthmoszi versenyjátékokon - Korinthoszban nyilvánította ki a görögöket szabadoknak és függetleneknek; Titus, mint már említettük, hírnök útján, Nero azonban személyesen, amikor az agorán a szószékről beszédet tartott az egybegyűlt sokasághoz. Ez azonban sokkal később történt.

13. Titus ekkor szép és igazságos háborúba kezdett a lakedaimóniak leggonoszabb és legtörvényszegőbb zsarnoka, Nabisz ellen, de a végén meghiúsította Görögország reménységeit, mert bár hatalmában lett volna elfogni a zsarnokot, nem tette, hanem békét kötött vele, és Spártát meg nem érdemelten szolgaságba vetette; talán félt, hogy ha a háború hosszúra nyúlik, Rómából másik hadvezér érkezik, és az megfosztja dicsőségétől, talán féltékenykedésében irigyelte a Philopoimént körülvevő tiszteletet, aki minden más tekintetben is a legtehetségesebb ember volt a görögök között, de ebben a háborúban bátorságának és tehetségének csodálatos jeleit mutatta. Az akhaiaiak Philopoimént Titusszal egyenlő mértékben magasztalták, s tiszteletnyilvánításaikkal elhalmozták a színházakban, s Titust ezzel megbántották. Úgy gondolta, hogy helytelen, ha egy arkadiai, aki jelentéktelen határvillongásokban vezérkedett, ugyanolyan megtiszteltetésben részesül, mint ő, a római consul, Görögország bajnoka. Maga Titus mondta ezt saját védelmére, azt állítva, hogy a háborút azért fejezte be, mert úgy látta, hogy a zsarnokot a többi spártai nagy veszedelme nélkül nem semmisítheti meg.

A sok megtiszteltetés között, amellyel az akhaiaiak Titust kitüntették, egyik sem ért fel jótetteivel egyetlen ajándék kivételével, amellyel minden másnál nagyobb örömet szereztek neki. Ez pedig a következő volt: A rómaiak közül többeket, amikor a Hannibál elleni háborúban szerencsétlenségükre fogságba estek, rabszolgának adtak el, ezek különféle helyeken még mindig raboskodtak. Közülük ezerkétszázan voltak Görögországban, sorsuk megváltozása miatt egyébként is szánalomra méltó lények voltak, most azonban, ami természetes is, még szánandóbbak, amikor összetalálkoztak fiaikkal, testvéreikkel, jó barátaikkal, szolgák szabadokkal és foglyok a győztesekkel. Titus nem vette el őket gazdáiktól, ha sajnálkozott is sorsukon, de az akhaiaiak mindegyiküket kiváltották a fogságból fejenként öt mináért, összeszedték és átadták az elhajózni készülő Titusnak, aki így boldogan indult haza, mert dicső tetteiért szép és nagy, polgártársait szerető férfiúhoz illő viszonzásban részesült. Úgy látszik, ez volt diadalmenetének fénypontja is, mert ezek a volt hadifoglyok, mint a felszabadított rabszolgák szokták, lenyíratták hajukat, fejükre nemezkalapot tettek, és úgy követték Titust a diadalmenetben.

14. Szép látvány volt a diadalmenetben a hadizsákmány: görög sisakok, makedón pajzsok és lándzsák és igen nagy mennyiségű pénz. Tuditanus feljegyzései szerint a menetben vittek háromezer-hétszáztizenhárom font rúdaranyat, negyvenháromezer-kétszázhetven font ezüstöt, tizennégyezer-ötszáztizennégy aranypénzt Philipposz képmásával, s ezenkívül Philipposznak kellett volna még ezer talentumot fizetnie, de ezt, főként Titus közbenjárására, később elengedték neki, sőt a rómaiak szövetségesükké fogadták, és túszként fogva tartott fiát is hazaengedték.

15. Midőn Antiokhosz sok hajóval és hadsereggel átkelt Görögországba, hogy a városokat elpártolásra bírja és fellázítsa, az aitóliaiak, akik már régóta ellenséges érzülettel viseltettek a rómaiak iránt, mindenben segítségére voltak, és azt ajánlották neki, hogy a háborúra oknak és ürügynek a görögök felszabadítását hozza fel, bár a görögöknek erre nem volt szükségük, mert úgyis szabadok voltak. Megfelelő indok hiányában azt sugallták Antiokhosznak, hogy éljen vissza a legnemesebb jogcímmel. A rómaiakat nagyon nyugtalanította a felkelés és Antiokhosz hatalmának híre, ezért Manius Aciliust küldték ki hadvezérül, és melléje alvezérül a görögökre való tekintettel Titust jelölték ki, mert némelyeket már az ő puszta megjelenése is megerősített hűségükben, másokat pedig, akiket a hűtlenség nyavalyája megtámadott, Titus jelenléte, mint kellő időben alkalmazott orvosszer, meggyógyított, és megakadályozott benne, hogy rossz útra térjenek. Csak kevesen menekültek el előle, akiket az aitóliaiak már előbb megnyertek maguknak, és teljesen megrontottak; bár ezekre haragudott és bosszankodott miattuk, a csata után védelmébe vette őket. Antiokhosz ugyanis vereséget szenvedett Thermopülainál, és nyomban utána menekülésszerűen visszahajózott Ázsiába. Ekkor Manius consul előrenyomult, és egyes aitóliai törzseket saját maga fogott ostrom alá, mások megfenyítését pedig Philipposz királyra bízta. Így aztán a makedón király dúlta fel és zsákmányolta végig a dolopszokat, a magnésziaiakat, az athamanokat és az aperasziaiakat, Manius pedig előbb Hérakleiát foglalta el, majd az aitóliaiak kezén levő Naupaktoszt vette ostrom alá. Titus megszánta a görögöket, és áthajózott Peloponnészoszról a consulhoz. Először szemére vetette Maniusnak, hogy bár ő győzött, a háború gyümölcseit átengedte Philipposznak, és haragjában egyetlen város ostromlásával tölti idejét, mialatt a makedónok egymás után igázzák le a népeket és királyságokat. Majd midőn az ostromlottak meglátták a falakról Titust, nevén szólították, kezüket esdekelve nyújtották ki feléje, de akkor semmit nem szólt, hanem elfordult tőlük, és szemében könnyekkel távozott. Később tárgyalni kezdett Maniusszal, kiengesztelte haragját, és keresztülvitte, hogy az aitóliaiaknak a consul fegyvernyugvást adjon, s időt arra, hogy elküldjék követeiket Rómába, és méltányos békefeltételeket kapjanak.

16. A legtöbb vesződséggel és fáradsággal az járt, amikor a khalkisziak érdekében emelt szót Maniusnál. A khalkisziak azzal a házassággal vonták magukra a consul haragját, amelyet Antiokhosz még a háború kezdetén kötött, alkalmatlan helyzetben és alkalmatlan időben. Öregember létére beleszeretett Kleoptolemosz lányába, aki állítólag igen szép hajadon volt. Ezzel a házassággal a király legbuzgóbb híveivé tette a khalkisziakat, úgyhogy városukat is felajánlották neki támaszpontul a háború idejére. A csata után Antiokhosz nagy sietséggel Khalkiszba menekült, magához vette fiatal feleségét, kincseit s barátait, majd visszahajózott Ázsiába. Manius haragjában azonnal a khalkisziak ellen vonult, Titus utánament, és igyekezett szívét meglágyítani; végül addig kérlelte őt és a vele levő római főembereket, amíg rábeszélte és megszelídítette.

A khalkisziak, amikor így megmenekültek, a legnagyobb és legszebb fogadalmi ajándékokat Titusnak ajánlották, s ezeken mai napig is láthatók az ilyen feliratok: "A nép Titusnak és Héraklésznek ajánlja fel ezt a tornacsarnokot." "A nép Titusnak és Apollónnak ajánlja fel ezt a Delphiniont." Sőt még napjainkban is, amikor Titusnak kézfeltartással papot választanak, a tiszteletére rendezett áldozaton az italáldozat után dicséneket adnak elő magasztalására. A hosszú énekből csak az utolsó sorokat idézem, a többit elhagyom.

17. Azokon a megérdemelt kitüntetéseken kívül, amelyekben a görögök részesítették, emberséges jellemével elnyerte a benső ragaszkodásból származó igazi tiszteletet is. Igaz, hogy az államügyek intézése közben és becsvágya miatt egyesekkel összeütközésbe került, így Philopoiménnal, majd Diophanésszal, az akhaiai szövetség vezérével, de azért nem volt nehézkes, indulata nem ragadta el, mert ha értelmesen, őszintén és barátságosan szóltak hozzá, mindig megnyugodott. Senkihez nem volt keserű, sokan mégis hevesvérűnek és felületes természetűnek tartották; egyébként társas érintkezésben mindenkor kellemes, megnyerő modorú és szellemes volt. Így amikor megpróbálta az akhaiaiakat lebeszélni róla, hogy birtokba vegyék Zakünthosz szigetét, azt mondta, veszélyes volna, ha teknősbéka módjára kidugnák fejüket a Peloponnészoszból. Midőn Philipposszal első megbeszélését tartotta a fegyverszünetről és a békéről, és Philipposz megjegyezte, hogy Titus sokadmagával érkezett, ő viszont egyedül, Titus így felelt meg neki: "Te tetted magadat magányossá, mert megölted barátaidat és híveidet." Midőn egy alkalommal a messzénéi Deinokratész Rómában a kelleténél többet ivott, és nőnek öltözködve táncolt, majd másnap megkérte Titust, hogy segítsen neki a messzénéieket az akhaiaiaktól való elpártolásra bírni, Titus azt mondta neki, fontolóra veszi a kérdést, de csodálja, hogy mikor ilyen fontos ügyben jár, képes inni, táncolni és énekelni. Midőn Antiokhosz követei előadták az akhájoknak, hogy milyen nagy a király hadserege, és felsorolták a csapatok sokféle elnevezését, Titus megjegyezte, hogy midőn egyszer egy barátja meghívta lakomára, és ő megdorgálta, hogy túlságosan sokféle húsételt szolgálnak fel, s csodálkozott, hogy hol tudta mindezt beszerezni, vendéglátó gazdája azt mondta, hogy ez a sokféle fogás mind sertéshús, csak különféleképpen készítették és fűszerezték. "Ti se csodáljátok hát, akhaiai férfiak, Antiokhosz haderejét, amikor dárdavetőkről, lándzsásokról, gyalogos harcosokról hallotok, mert ezek mind szíriaiak, csak más és más fegyvert viselnek."

18. Titust Görögországban véghezvitt tettei és az antiokhoszi háború után censorrá választották. Ez a legmagasabb tisztség, amely bizonyos tekintetben a politikai pályafutás befejezését jelenti. Titus censortársa annak a Marcellusnak volt a fia, akit ötször választottak meg consulnak. A két censor megfosztott senatori rangjától négy férfiút, akik nem tartoztak a legelőkelőbb családokhoz. A polgárjoggal rendelkező személyek névsorába a jelentkezők közül felvettek mindenkit, aki szabad szülőktől származott. Erre Terentius Culleo néptribunus kényszerítette őket, aki az arisztokrácia megalázására fogadtatta el a néppel ezt a határozatot.

A városban a két leghíresebb és legnagyobb ember abban az időben, Scipio Africanus és Marcus Cato, ellenséges viszonyban állt egymással. Scipiót, mint a legjobb és legelső férfiút Titus princeps senatusszá nevezte ki, Catóval azonban ellenségeskedésbe keveredett, amire a következők szolgáltattak okot: Titusnak volt egy fivére, Lucius Flamininus, aki más tekintetben is elütött bátyja jellemétől, de különösen abban, hogy nemtelen élvhajhászásra adta magát, és az illendőséggel sem törődött. Volt neki egy gyermekifjú szerelmese, akit hadjárataira mindig magával vitt, akár vezérkedett, akár valamelyik tartomány kormányzója volt. Az ifjú ivás közben Lucius iránti kedveskedésből azt mondta, olyan szenvedélyesen szereti, hogy egyszer otthagyott egy gladiátori játékot, csak hogy vele lehessen, pedig még soha nem látta, mikor egy embert megölnek, s tette ezt azért, mert neki fontosabb volt, hogy Lucius és ne a saját gyönyörűségét keresse. Luciusnak tetszettek az ifjú szavai, és így szólt: "Emiatt ne búsulj, majd én teljesítem vágyadat." Erre parancsot adott, hogy vezessenek elő a börtönből egy halálraítéltet, azután hívatott egy lictort, és ott a lakomán fejét vétette a szerencsétlennek. Valerius Antias úgy adja elő, hogy Lucius ezt nem fiúszerelmese, hanem szeretője, egy nő kedvéért tette meg. Livius szerint Cato azt mondja egyik írásában, hogy amikor egy gall katonaszökevény gyermekeivel és feleségével Lucius házához jött, bevitte ebédlőjébe, és saját kezűleg ölte meg, hogy kedvesének örömet szerezzen vele. Cato ezt valószínűleg csak azért mondja, hogy a vádat még szörnyűbbnek tüntesse fel, mert többen tudják, hogy a megölt ember nem katonaszökevény, hanem halálra ítélt rab volt; így mondja ezt el Cicero, a szónok is az Öregségről című értekezésében, és a történetet Cato szájába adja.

19. Amikor Cato elnyerte a censorságot és tisztogatást rendezett a senatorok között, Luciust consuli rangja ellenére kiűzte a senatusból, nem törődve vele, hogy ez a megszégyenítés láthatólag rossz fényt vet fivérére is. Ezért mindketten a nép elé járultak és megalázkodva, könnyek közt látszólag méltó dolgot kértek polgártársaiktól, amikor azt kívánták, mondja meg Cato, mi oka van rá, hogy ilyen híres családot megszégyenített. Cato habozás nélkül előlépett, és censortársa mellé állva megkérdezte Titust, van-e tudomása arról a bizonyos lakomáról. Titus azt mondta, hogy nincs, mire Cato részletesen elbeszélte a történteket, és felszólította Luciust, hogy eskü alatt tegyen vallomást, megfelel-e a valóságnak vagy nem, amit elmondott. Lucius némán hallgatott, mire a nép, mivel meggyőződött róla, hogy Lucius megszégyenítése jogosan történt, Catót ünnepélyesen hazakísérte a szószékről. Titust nagyon lesújtotta fivére szerencsétlen esete, szövetkezett azokkal, akik Catót már régen gyűlölték, és a senatusban a szavazatok többségét megszerezve érvénytelenítette és megsemmisíttette mindazokat a bérleti és vállalkozói szerződéseket, amelyeket Cato a nép érdekében kötött, ezenkívül több nagy pert indított ellene. Nem hiszem azonban, hogy Titus bölcsen és helyesen járt el, amikor egy törvénytisztelő és igen kiváló polgár ellen lépett fel olyan ember érdekében, aki, ha közeli rokona volt is, nem volt méltó a közbenjárásra, és megérdemelten bűnhődött. Ennek ellenére, midőn egy alkalommal a római nép a színházban játékokra gyűlt össze, és a senatus tagjai szokás szerint elfoglalták a díszhelyeket, amint Lucius szégyenkezve és megalázottan leült a legutolsó sorokba, a tömeg ezt a látványt nem tudta elviselni, és addig kiabált, hogy üljön régi helyére, amíg el nem foglalta helyét a consulviselt senatorok között.

20. Amíg Titusnak természetében rejlő becsvágya kielégült az előbbiekben elbeszélt hadjáratokban, jó híre fennmaradt; katonai tribunusként is szolgált consulsága után, bár erre senki nem kényszerítette. Mikor azonban öregkora miatt a köztisztségektől megvált, méltán rászolgált arra a vádra, hogy élete hátralevő részében még a közügyektől távol is képtelen volt tartóztatni féktelen dicsőségvágyát és fiatalos szenvedélyét. Úgy látszik, ez a kitörő erő hajtotta Hannibál ellen, és ezzel sok ember előtt gyűlöletessé tette magát. Hannibál hazulról, Karthágóból ekkor már titokban elmenekült és Antiokhosznál keresett menedéket, de amikor Antiokhosz egy Phrügiában vívott csata után boldogan elfogadta a békét, Hannibál tovább menekült, és hosszabb bolyongás után végül Bithüniában Prusziasz szolgálatában állapodott meg. Erről Rómában mindenki tudott, de senki nem törődött Hannibállal, a sorsüldözött, beteg öregemberrel. Amikor Titus a senatus megbízásából mint követ valami más ügyben Prusziaszhoz érkezett, és megpillantotta az ott tartózkodó Hannibált, haragra gerjedt, hogy még mindig életben van, és bár Prusziasz hosszasan kérlelte, s valósággal könyörgött barátja és védence érdekében, Titus kérlelhetetlen maradt. Mondják, hogy volt egy ősrégi jóslat, amely ezt mondja Hannibál haláláról:

Hannibál ezen Libüát értette, és azt remélte, hogy majd Karthágóban temetik el, miután ott fejezte be életét; Bithüniában van azonban egy homokos tengerparti rész, s annak közelében egy Libüsszának nevezett nagyobb falu. Hannibál itt lakott, de mert nem bízott Prusziaszban, aki gyenge ember volt, és félt a rómaiaktól, házát már korábban hét, szobájából kivezető föld alatti járattal látta el. Ezek mind más és más irányban haladtak, és mindegyiknek jó nagy távolságra titkos kijárata volt. Mihelyt értesült Titus parancsáról, azonnal megkísérelte a menekülést a föld alatti titkos utakon át, de mikor mindegyik kijáratot elálltak a király őrei, elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Egyesek úgy beszélik el, hogy köpenyét nyaka köré csavarta, majd megparancsolta szolgájának, hogy térdeljen a hátára, húzza szorosra a köpenyt, és csavarja, míg lélegzete elfogy és megfullad. Mások azt állítják, hogy Themisztoklészt és Midaszt utánozta, s bikavért ivott, Livius pedig azt állítja, hogy méreg volt nála, amit egy serlegben megkevertetett, és amikor a serleget kezébe vette, ezt mondta: "Vessünk hát véget egyszer a rómaiak súlyos aggodalmainak, akik régóta olyan nehezen várják egy gyűlölt öregember halálát. De Titus nem fog azokhoz az őseihez méltó, irigylendő győzelmet aratni, akik ellenségüknek és legyőzőjüknek, Pürrhosznak tudomására adták, hogy méreggel törnek az életére."

21. Mondják, hogy Hannibál így fejezte be életét. Mikor ezt a senatusnak jelentették, sokan gyűlöletesnek tartották Titus túlbuzgó és kegyetlen eljárását, hogy Hannibált, ezt az öreg, szárnyaszegett és megtépázott madarat, akit olyan ártalmatlannak találtak, hogy szabadon engedték, megölte, anélkül, hogy erre bárki megkérte volna, merő dicsvágyból, hogy nevét Hannibál halálával hozzák kapcsolatba. Emlegették Scipio Africanus elnéző és nemes magatartását is, akit szívből csodáltak, mert amikor a győzhetetlen és félelmetes Hannibált Afrikában leverte, nem űzte el hazájából, kiadatását sem követelte polgártársaitól, sőt amikor az ütközet előtt tárgyalt vele, barátságosan fogadta, az ütközet után pedig a béketárgyaláson nem bánt vele sértően és sorsát nem tette még súlyosabbá. Mondják, hogy amikor később Epheszoszban ismét találkoztak, és séta közben Hannibál azt a helyet választotta, amely rangjánál fogva nem őt, hanem a római hadvezért illette volna meg, Scipio ráhagyta, és tovább sétált vele; majd amikor a hadvezérekről kezdtek beszélgetni, és Hannibál kijelentette, hogy Alexandrosz volt a leghatalmasabb hadvezér, utána Pürrhosz következik és harmadik ő saját maga, Scipio csendesen elmosolyodott, és így szólt: "És ha én nem győztelek volna le?" "Akkor, Scipio - válaszolt Hannibál -, nem harmadik, hanem első hadvezérnek tettem volna magamat."

Az egyszerű emberek Scipiót ezért a magatartásáért magasztalták, Titustól pedig rossz néven vették, hogy rátette kezét egy olyan ember holttetemére, akit más ölt meg. Voltak viszont, akik helyeselték a történteket, mert Hannibált, amíg élt, olyan parázsnak tekintették, amely csak arra várt, hogy felélesszék; hiszen még hatalma tetőpontján sem a teste vagy a keze volt félelmetes a rómaiakra nézve, hanem tehetsége és tapasztalata, párosulva vele született keserűségével és gyűlöletével, s ezt az öregkor nem szüntette meg, mert a természet adta sajátosságok a jellemben megmaradnak. A szerencse azonban nem állandó, és változó esélyei reménnyel töltik el és új kezdeményezésekre ösztönzik azokat, akiket a gyűlölet örökös ellenségekké tesz, mert például Arisztonikosz, Eumenésznek egy hárfáslánytól született fia, apja dicsőségében bízva, lázadást szított és háborúba keverte egész Ázsiát, és Mithridatész is - Sulla és Fimbria győzelmei, annyi hadsereg és vezér pusztulása után - milyen hatalmas erővel támadta meg Lucullust a szárazföldön és a tengeren egyaránt.

Hannibál sem került megalázóbb helyzetbe Caius Mariusnál, végre is egy királlyal tartott fenn baráti viszonyt, megfelelő körülmények közt töltötte napjait, egyébbel sem foglalkozott, mint hajókkal, lovakkal és katonákkal. Az Afrikában vándorsorsra kényszerült és koldusbotra jutott Mariuson a rómaiak csak nevettek, hogy aztán nem sokkal később Rómában térdet-fejet hajtsanak előtte, mikor gyilkolta és korbáccsal verette őket. Ezért tehát semmi sem nagy vagy kicsiny a jelenben, ha a jövőre gondolunk, és a változás csak az élet megszűntével ér véget. Egyesek állítása szerint Titus nem saját elhatározásából cselekedett, hanem Lucius Scipióval együtt követségbe küldték ki, és követi megbízatásuk egyetlen célja Hannibál elpusztítása volt.

Minthogy ezt követőleg Titusnak semmi politikai vagy katonai tettéről nem beszélhetünk, és életét békességben fejezte be, itt az ideje, hogy összehasonlítsuk Philopoiménnal.

1. A görögök iránt tanúsított jótétemények tekintetében senki sem hasonlítható össze Titusszal, sem Philopoimén, sem nála kiválóbb férfiak. Mert az ő esetükben görögök harcoltak görögök ellen, Titus azonban, aki nem volt görög, a görög érdekekért harcolt; sőt amikor Philopoimén nem tudott segíteni harcban álló honfitársain, és Krétába hajózott, Titus legyőzte Philipposzt Görögország szívében, s felszabadított minden népet és várost. Ha valaki szemügyre veszi csatáikat, Philopoimén mint Akhaia hadvezére több görögöt ölt meg, mint ahány makedónt Titus, amikor a görögökért harcolt.

Ami pedig hibáikat illeti, az egyik becsvágyából, a másik veszekedő természetből hibázott; az egyik könnyen lobbant haragra, a másik nehezen engesztelődött ki. Titus meghagyta Philipposz királyi rangját, és megenyhült az aitóliaiak iránt, Philopoimén viszont haragjában megfosztotta hazáját adófizető szomszédaitól. Titus híven megőrizte barátságát azok iránt, akikkel jót tett, Philopoimén, ha haragudott, kész volt jóindulatát is megvonni bárkitől. A lakedaimóniaknak korábban jótevője volt, később mégis leromboltatta a város falait, határukat feldúlta, végül még alkotmányukat is megváltoztatta és megsemmisítette. Úgy látszik, még életét is haragból és veszekedésre való hajlama miatt veszítette el, amikor nem várva meg a jó alkalmat, a szükségesnél hevesebben tört Messzéné ellen, és nem vezette valamennyi háborúját Titushoz hasonlóan előrelátással és vigyázatosan.

2. Háborúik és diadaljeleik nagy száma tekintetében Philopoimént illeti az elsőség. Titusnak Philipposz elleni hadjárata két küzdelemben dőlt el, Philopoimén számtalan csatában aratott sikert, és semmi kétséget nem támasztott szerencséjét és haditudományát illetően. Ezenfelül Titus a rómaiak teljhatalmával a háta mögött szerezte meg hírnevét, Philopoimén viszont Görögország hanyatlásának korában, s ezért az ő sikere a saját, Titusé a közösség együttes munkájának eredménye volt, mert Titus jó katonák hadvezére volt, Philopoiménnak viszont vezérkedése közben kellett embereit jó katonává tennie. És bár az, hogy görögök ellen harcolt, nem volt szerencsés körülmény, vitézségét mégis kétségtelenül megmutatta, mert ha minden más dolog egyenlő, mindig az győz, akiben megvan a vitézség. Philopoimén a legvitézebb görögökkel, a krétaiakkal és lakedaimóniakkal harcolt, s a ravasz krétaiakat mégis csellel győzte le, a lakedaimóniakat pedig merészséggel, pedig ők is igen bátrak voltak.

Hozzátehetjük ehhez még azt is, hogy Titus azzal szerezte meg győzelmeit, ami rendelkezésére állt, olyan fegyverekkel és katonai alakulatokkal, amelyeket másoktól kapott, Philopoiménnak viszont saját magának kellett változtatásokat végrehajtania és a hadiszervezetet kialakítania; úgyhogy az egyik saját maga találta fel azt, amivel győzött, a másik pedig a már meglevőt alkalmazta. Philopoimén személyes bátorságával sok és nagy vitézi tettet hajtott végre, Titus egyetlenegyet sem; annyira, hogy egy Arkhedémosz nevű aitóliai harcos ki is gúnyolta, mert amikor ő kivont karddal rohant a harcoló és keményen küzdő makedónokra, Titus az ég felé emelte kezét, állt és imádkozott.

3. Titus kiváló tetteit hadvezéri vagy követi minőségében hajtotta végre, Philopoimén hadvezérként és magánemberként egyaránt tevékenynek mutatkozott az akhaiaiak előtt. Nabiszt ugyanis magánemberként űzte el Messzénéből és szabadította fel a messzénéieket, és ugyancsak magánemberként zárta el Spárta kapuit Diophanész vezér és Titus előtt, amikor a város ellen indultak, és így megmentette a lakedaimóniakat. Mint született hadvezér, értett a vezérséghez nemcsak a törvények szerint, hanem azok ellenére is, aszerint, ahogy a közérdek megkívánta; nem tartotta szükségesnek, hogy a néptől elnyerje az uralmat, hanem élt vele, ha alkalom nyílott rá, és inkább tekintette vezérnek azt, aki a nép érdekeit szívén viselte, mint akit vezérré választottak.

Titus nagylelkűsége és emberiessége a görögök iránt valóban nemes dolog volt, de még nemesebbnek kell tartanunk Philopoimén állhatatosságát és szabadságszeretetét a rómaiakkal szemben, mert könnyebb dolog jót tenni a szűkölködőkkel, mint ellenszegülni a hatalmasoknak és ártani nekik. Mivel pedig vizsgálódásunk alapján nehéz meghatározni a két férfi közötti különbséget, rábízzuk az olvasóra, ítélje meg, helyesen járunk-e el, amikor görög hősünknek juttatjuk a harci tapasztalat és a vezérség, a rómainak pedig az igazságosság és jóság babérkoszorúját.

1. PELOPIDASZ (i. e. 382 - 364 között működött) ^[VISSZA]

2. Antigonosz - valószínűleg az "ígérgető" (Dószón) Antigonosz, Makedonia királya. ^[VISSZA]

3. dúsgazdag volt... - Euripidész: Oltalomkeresők 863. ^[VISSZA]

4. Thraszübulosz merészségét - vagyis az athéni "harminc zsarnok" elűzésének megismétlését. ^[VISSZA]

5. Melasz - az itt említett "sötét színű" boiótiai folyó a Kopaisz-tó mocsarai közt tűnik el. ^[VISSZA]

7. Püthónról és Titüoszról - mitológiai szörnyetegek, az egyik kígyó, a másik Zeusztól származott óriás; mindkettőt Apollón ölte meg nyilával. ^[VISSZA]

9. "istentől ihletett barátnak" - Platón: Lakoma 179. ^[VISSZA]

10. khairóneiai csatáig - i. e. 338-ban II. Philipposz itt győzte le a thébaiak és az athéniak együttes hadait. A második khairóneiai csatában, i. e. 86-ban Sulla verte szét Mithridatész pontoszi király hadait. ^[VISSZA]

15. nyers, bárdolatlan... - töredék Euripidész Lükamniosz című tragédiájából. ^[VISSZA]

17. Kürupaideiá-ban - Xenophón görög történetíró műve (Kürosz neveltetése). ^[VISSZA]

19. Deukalión és Pürrha - a görög özönvíz-monda hősei. Fiuk, Hellén volt minden hellén nép ősapja. ^[VISSZA]

20. lamiai háborúban - Alexandrosz halála után i. e. 322-ben az egyesült görög hadsereg háborút indított a makedónok ellen. Lamia thesszaliai város, ahol a görögök Antipatroszt seregével ostromgyűrűbe zárták. ^[VISSZA]

22. A ház viszályát... - Euripidész: Föniciai nők 68. ^[VISSZA]

23. ...megteremti puszta szó... - Euripidész: Föniciai nők 517. ^[VISSZA]

27. Mnémón, Grüposz vagy Kallinikosz - görög utónevek: "Jól emlékező"; "Horgas orrú"; "Szépen győző". ^[VISSZA]

33. Rhea - az istenek anyjának neve, itt csak mint női név szerepel. ^[VISSZA]

36. külső tengerre - az Indiai-óceánra. ^[VISSZA]

38. "mekkora, mily gyönyörű" - Iliász XXIV. 630. ^[VISSZA]

39. Ó, ó, ennél fennköltebb... - töredék Szophoklész Tümpanisztai című tragédiájából. ^[VISSZA]

41. Domitianustól - ezek az események Domitianus császár uralkodása idején, időszámításunk 91. évében történtek. ^[VISSZA]

43. az istennők - Perszephoné és anyja, Démétér. ^[VISSZA]

46. a korinthoszbéli nők... - Euripidész: Médeia 215. némi módosítással. ^[VISSZA]

49. Iulisz... Aigina - Iuliszban, Keósz szigetének egyik városában született két neves kardalköltő, Szimónidész és Bakkhülidész, Aigina szigetén pedig Pólosz, a híres színész. ^[VISSZA]

50. attikai férfi - Periklész. Az aiginai hajóhadat ő tekintette akadálynak Athén tengeri hatalmának kiépítésében. ^[VISSZA]

51. kisvárosban - Plutarkhosz szülővárosa a boiótiai Khairóneia. ^[VISSZA]

54. phókiszi háború - a phókisziak "szent háborúja" i. e. 355-től 346-ig tartott; és leverésükkel végződött. Ez a háború szolgáltatott alkalmat II. Philipposznak, hogy beleavatkozzék a görög államok közötti viszályokba. Phókisz területén volt Delphoi. ^[VISSZA]

60. a Scaurusoknál és a Catulusoknál - az első "Csonkát", a második "Kölyökkutyát" jelent. ^[VISSZA]

61. Vatinius - Publius Vatinius i. e. 63-ban volt quaestor, később Caesar buzgó híve lett. ^[VISSZA]

63. Használd ki... - a szójáték a görög idiótész szón alapul, amely egyaránt jelent magánembert és gyengeelméjűt. ^[VISSZA]

65. Róma három leghatalmasabb embere - az első triumvirátus tagjai. ^[VISSZA]

67. Laertész - Odüsszeusz apja, aki késő vénségéig szőlőjét művelte. ^[VISSZA]

68. az ifjú Caesar - Octavianus a Caesar nevet nagybátyja, Iulius Caesar meggyilkolása után vette fel. Az Augustus nevet ("felséges") 27-től kezdve használta. ^[VISSZA]

73. thériklészi ivóedényekkel - Thériklész híres korinthoszi bronzműves. ^[VISSZA]

76. "helytálló hoplitészekből" - Platón: Törvények IV. 706. ^[VISSZA]

77. TITUS FLAMININUS (i. e. 227-182) ^[VISSZA]

78. Circusszal - a Circus Flaminiusról van szó, amelyet Flaminius Nepos építtetett i. e. 221-ben. ^[VISSZA]

---