1. Van egy régi közmondás, Polükratészom, amelyet Khrüszipposz, a filozófus nem eredeti alakjában idéz, mert - szerintem - félt rossz jelentésétől, hanem ahogyan neki jobban megfelelt:

A troizéni Dionüszodórosz megfeddi Khrüszipposzt, s visszaállítja a mondást eredeti alakjába:

És hozzáteszi, hogy ez a közmondás befogja a száját azoknak, akikben nincs semmi érték, hanem őseik erényeihez menekülnek, és szüntelen őket magasztalják. De akinek, mint neked is, Pindarosszal szólva természetedből tűnik ki őseid nemessége, és életedet családfád legszebb példáinak mintájára alakítod, boldogságot jelent, ha megemlékezhetsz őseid dicsőségéről, ha hallhatsz vagy beszélhetsz róluk. Ezek az emberek nem nemes tulajdonságok híján kapcsolják össze mások dicséretét saját dicsőségükkel, hanem a mások érdemei mellé illesztik a magukét, és őseiket mint nemzetségük és életük irányítóit magasztalják. Ezért küldöm el neked honfitársad és ősöd, Aratosz most megírt életrajzát: te a magad jó hírnevével és tehetségével nem hozol rá szégyent. Tudom, nem sajnáltad a fáradságot, hogy tetteit alaposan megismerd, mégis hasznos lesz ez az írás, hogy fiaid, Polükratész és Püthoklész^[151] családjuk példaképein nevelődjenek, s hogy hallhassák és olvashassák, amit követniük és utánozniuk kell; mert önmagát szereti s nem a szépet és a jót, aki magát mindenkor a legderekabbnak tartja.

2. Amikor Sziküón városa elveszítette tiszta dór, arisztokratikus kormányzati rendszerét, megbomlott benne a belső összhang, és a város a pártviszályoknak és a népvezérek becsvágyó szándékainak áldozatává lett. Zavaros és beteges állapota nem szűnt meg, türannosz türannoszt követett, míg aztán Kleón meggyilkolása után Timokleidasz és Kleiniasz vette át a város feletti uralmat, két nagyon híres és a polgárság körében befolyásos férfiú. Már úgy látszott, hogy a város közviszonyai rendbe jönnek, amikor meghalt Timokleidasz, és Abantidasz, Paszeasz fia vissza akarta állítani a zsarnoki uralmat. Megölte Kleiniaszt, egyes barátait és rokonait száműzte, másokat pedig megöletett. Halálra kereste és meg akarta öletni Kleiniasz hétéves árváját, Aratoszt is. De a nagy zűrzavarban a fiú a menekülőkkel együtt megszökött a házból, s rémülten, magára hagyottan bolyongott a városban, amikor egészen véletlenül észrevétlenül Abantidasz húgának házába vetődött, aki Kleiniasz fivérének, Prophantosznak volt a felesége, és Szószónak hívták. Ez a nemes gondolkodású asszony hitt benne, hogy a fiúcska isteni rendelkezésből került hozzá, elrejtette házában, majd éjszaka titokban Argoszba küldte.

3. Aratosznak így sikerült megszöknie és kimenekülnie a veszedelemből, s kora gyermekkorától fogva meggyökerezett benne, majd nőttön-nőtt a heves és szenvedélyes gyűlölet a zsarnokok ellen. Argoszban apjának barátai és hívei nemesifjúhoz méltó neveltetésben részesítették, majd midőn látta, hogy milyen erős és izmos ifjúvá serdül, rendszeresen edzette és gyakorolta magát a palaisztrában, később öttusában győzött, és koszorút nyert. Szobrain is szembetűnik atlétára valló termete, s értelmes és fejedelmi tekintete értelmet és királyi fenséget árul el, arcvonásai a jó ételeket kedvelő és az ásót izmos karral forgatni tudó atlétára vallanak. Emiatt talán kevesebb figyelmet fordított tanulmányaira, mint államférfihoz illenék, de úgy látszik, mégis sokkal választékosabb szónok volt, mint azok gondolják, akik emlékirataiból ítélik meg; ezeket ugyanis csak úgy hevenyészve írta, ahogyan sok gondja közt a kifejezések éppen eszébe jutottak.

Később Abantidaszt Deiniasz és Arisztotelész, a dialektikus filozófus meggyilkolta. A zsarnok szeretett rész venni nyilvános filozófiai vitákon az agorán; ezeken szívesen látták, majd összeesküvést szőttek ellene és megölték. Abantidasz apját, Paszeaszt, aki az uralmat átvette, Nikoklész álnokul megölte, és türannosszá kiáltatta ki magát. Mondják, hogy ez a Nikoklész feltűnően hasonlított Periandroszhoz, Küpszelosz fiához, ugyanúgy, mint a perzsiai Orontész Amphiareuszhoz, és egy spártai ifjú, akit Mürtilosz említ, Hektórhoz. Mürtilosz szerint a tömeg, amikor ezt a hasonlóságot észrevette, látni akarta és halálra taposta az ifjút.

4. Nikoklész négy hónapja volt már türannosz; ez alatt az idő alatt sok bajt okozott a városnak, s ott leselkedett az a veszély, hogy az aitóloszok kezére juttatja a várost, akik ilyen terveket szőttek. Aratosz ekkor már nagy megbecsülésben tartott ifjú volt előkelő származása és bátor szelleme miatt, amely nem kicsinyes hivalkodásban, hanem korát meghaladó komolyságban és higgadt megfontolásban nyilvánult meg, ezért a száműzöttek főként benne bíztak. De Nikoklész is tudott az ifjú tekintélyéről, s titkon figyelemmel kísérte és szemmel tartotta szándékait. Nem mintha merénylettől vagy valami kockázatos vállalkozástól félt volna, hanem azt gyanította, hogy Aratosz azokkal a királyokkal folytat tárgyalásokat, akikkel apja vendégbaráti viszonyt tartott fenn. Aratosz valóban megkísérelt ezen az úton előbbre jutni. Mivel azonban Antigonosz nem tartotta be ígéreteit, s húzta-halasztotta az időt, Egyiptomba és Ptolemaioszba vetett reményei pedig távoliak voltak, Aratosz elhatározta, hogy saját maga dönti meg a türannosz uralmát.

5. Tervét legelőször Arisztomakhosszal és Ekdélosszal közölte. Arisztomakhosz sziküóni száműzött volt, Ekdélosz pedig Megalopoliszból származó arkadiai filozófus, egyébként gyakorlatias gondolkodású férfiú s az athéni akadémikus Arkeszilaosz tanítványa. Ezek lelkesen fogadták elgondolásait, ezért később érintkezésbe lépett más száműzöttekkel is. Néhányan, akik szégyellték volna, hogy cserbenhagyjanak egy ilyen szép reményekkel kecsegtető vállalkozást, csatlakoztak hozzá, de a többiek igyekeztek lebeszélni Aratoszt, s azzal érveltek, hogy tapasztalatlanságában túlzottan merész kalandba kezdett.

Aratosz éppen helyet keresett Sziküónban, ahol megvetheti a lábát és megindíthatja a háborút a zsarnok ellen, amikor Argoszba érkezett egy börtönből megszökött sziküóni férfiú, aki az egyik száműzöttnek, Xenoklésznak volt a fivére. Xenoklész elvitte fivérét Aratoszhoz, s ő elbeszélte, hogy a városfalnak az a része, amelyet menekülés közben megmászott, belülről a meredek, sziklás talajú utca szintjével csaknem azonos magasságú, és kívülről sem olyan magas, hogy létrával könnyen meg ne lehessen mászni. Mikor Aratosz ezt megtudta, két szolgáját, Szeuthaszt és Tekhnónt elküldte Xenoklésszal, hogy vegyék a falat szemügyre. Aratosz inkább vállalta egyetlen, titokban előkészített gyors vállalkozás kockázatát, mint hogy magánemberként hosszadalmas háborúba és nyílt küzdelembe kezdjen a türannosszal. Xenoklész és társai visszatérésük után elmondták, hogy méréseket végeztek a városfalon, és a terep valóban könnyen megmászható, csak, mint mondják, van ott egy kertész, akinek a kutyái miatt bajos észrevétlenül megközelíteni a falat, mert a csöppnyi kutyák mérgesek és harapósak. Aratosz erre rögtön hozzáfogott a dologhoz.

6. A fegyverek beszerzése nem járt nehézséggel, mert abban az időben úgyszólván mindenki tolvajlásból és rablásból élt. A létrákat Euphranór szerszámács készítette egészen nyíltan: ez volt a foglalkozása, úgyhogy nem keltett vele gyanút. (Különben ő is száműzött volt.) Aratosz minden argoszi barátja egyenként tíz-tíz embert bocsátott rendelkezésére, ő maga pedig harminc szolgáját fegyverezte fel. Xenophilosztól, a rablófőnöktől is felfogadott néhány fegyverest, s ezeknek azt mondta, hogy azért készül betörni a sziküóni területre, mert el akarja rabolni a király lovait. Embereit kisebb csoportokban küldte előre Polügnótosz tornyához, és meghagyta, hogy ott várják meg őket. Előreküldte négy társával a könnyű fegyverzetű Kaphisziaszt is; ők azt a megbízást kapták, hogy sötétedéskor menjenek be a kertészhez, mondják, hogy utasemberek, s ha befogadja őket, zárják be a kertészt is és a kutyákat is. A szétszedhető létrákat ládákba rakták, és szekereken szállították a városba.

Közben megjelent Argoszban Nikoklész néhány kémje azzal a megbízatással, hogy nagy titokban figyeljék Aratosz minden lépését. Aratosz már kora reggel megjelent az agorán, barátai körében töltött egy kis időt, majd megkente testét a gümnaszionban, és hazavitte magával néhány fiatal társát, akikkel inni és mulatozni szokott. Kis idő elteltével mindenki láthatta egyik szolgáját, amint virágfüzéreket vitt haza az agoráról, a másikat, amint mécsest vásárolt, a harmadikat, amint lakomákról ismert hárfás- és fuvolásnőkkel alkudozott. A rászedett kémek nevetve mondták egymásnak: "Nincs gyávább teremtmény egy türannosznál. Lám, ez a Nikoklész is hiába ura egy városnak, és hiába van olyan nagy hadsereg birtokában, mégis reszket egy gyerkőc fiatalembertől, aki száműzetése alatt megmaradt pénzét mulatozásokra és fényes nappal rendezett tivornyákra költi."

7. A kémek tehát félrevezetve eltávoztak. Aratosz reggeli után nyomban elindult, katonáival Polügnótosz tornyánál találkozott, és továbbvezette őket Nemeáig; legtöbbjüknek csak ekkor tárta fel szándékát, megígért nekik mindent, és igyekezett bátorságot önteni beléjük. Kiadta a jelszót: "pártfogó Apollón"; majd továbbvezette őket a város ellen, s a sebességet a hold járásának megfelelően hol gyorsította, hol lassította, hogy fényét útközben felhasználja, és abban az időben érkezzenek meg a városfalak közelében levő kerthez, amikor a hold lement. Kaphisziasz itt eléje jött, s közölte vele, hogy a kutyákat nem tudta bezárni, mert elszaladtak, mielőtt elfogta volna őket, de a kertészt bezárta a házba. Ez a hír legtöbbjüknek kedvét szegte, és rá akarták venni Aratoszt, hogy forduljanak vissza, de ő biztatta embereit, s megígérte, hogy visszafordulnak, ha a kutyákkal nem boldogulnak. Ekdélosz és Mnaszitheosz vezetésével előreküldte néhány társát a létrákkal, ő maga pedig kényelmesen követte őket. A kutyák hangosan ugattak, és körülszaladgálták Ekdélosz embereit. Ennek ellenére eljutottak a városfalakhoz, s a létrákat minden baj nélkül felállították. De mikor az elsők felértek a létrák tetejére, a hajnali őrség felváltására készülő tiszt éppen arra ment csengővel, fáklyákkal, és nagy lármával. Ekdélosz emberei erre, ahogy tudtak, meglapultak a létrákon, s minden nagyobb nehézség nélkül rejtve maradtak. Mikor azonban megjelent a másik őrjárat is, komoly veszélybe jutottak. De ezek figyelmét is elkerülték, s ekkor Mnaszitheosz és Ekdélosz felhágott a bástyára; mindkét oldalon elfoglalták a falra vezető lépcsőt, majd elküldték Tekhnónt Aratoszhoz azzal az üzenettel, hogy siessen.

8. A kerthez közel volt a városfal és a torony, amelyet egy hatalmas vadászkutya őrzött. A kutya nem vette észre a közeledőket, talán lusta természetű volt, de az is lehet, hogy napközben elfáradt. De mikor a kertész apró kutyái odalent csaholni kezdtek, vakkantott egyet, előbb csak halkan, alig hallhatóan, majd Aratosz emberei közeledtére mind harsányabb ugatásba kezdett. Ekkor már az egész környék visszhangzott a nagy kutyaugatástól, úgyhogy a szemben álló őr hangos kiáltással tudakolta a vadásztól, kire ugat a kutyája olyan dühösen, és hogy nem történt-e valami baj. A vadász azonban azt kiáltotta a toronyból, hogy nincs semmi baj, és kutyáját csak az őrök fénye és a csengő hangja dühösítette fel. Aratosz katonái nekibátorodtak, mert meg voltak győződve róla, hogy a vadász is be van avatva a tervbe, és nekik dolgozik, s hogy különben is sokan vannak a városban, akik készek nekik segíteni. De a falra csak nagy keservesen jutottak fel, mert a létrák meghajoltak, s így az emberek csak egyenként, lassan mehettek fel, pedig az idő sürgetett, mert a kakasok már kukorékoltak, s hamarosan meg kellett érkezniük a falusiaknak, akik terményeiket hozták a piacra. Aratosz tehát nagy sietve maga is felment a falra, miután negyvenen már felmásztak előtte; majd midőn alulról még néhányan csatlakoztak hozzá, bement a türannosz palotájába és a laktanyába, ahol a városi őrség éjszakai szállása volt. Az őröket váratlanul megtámadta, s valamennyiüket foglyul ejtette, de senkit nem ölt meg, majd elküldött barátaihoz, és mindegyiket magához hívatta. Közben a városi nép mindenünnen összesereglett, felkelt a nap, és a színház zsúfolásig megtelt. Az emberek teljes bizonytalanságban voltak, senki nem értette, mi történt, amíg elő nem lépett egy hirdető, és közölte velük, hogy Aratosz, Kleiniasz fia felhívja a népet, szerezze vissza szabadságát.

9. Sziküón lakói régóta vártak erre az alkalomra, most tömegesen a türannosz palotája elé tódultak, hogy felgyújtsák. A lángba borult épületből hatalmas tűzoszlop csapott fel, és ellátszott egészen Korinthoszig, úgyhogy az elámult korinthosziak már majdnem segítségükre indultak. A megrémült Nikoklész valami föld alatti folyosón észrevétlenül elmenekült, és megszökött a városból, a katonák pedig a sziküóniakkal együtt eloltották a tüzet, és kifosztották a palotát. Aratosz ezt nem akadályozta meg, s a türannosz vagyonának megmaradt részét átadta a polgároknak. Egyetlen ember sem veszett oda vagy sebesült meg sem a támadók, sem az ellenség közül; Aratosz vállalkozását a jó szerencse megőrizte attól, hogy testvéri vér fertőzze be.

Aratosz nyolcvan száműzöttet hívott haza, akiket Nikoklész kergetett el a városból, s azok közül, akiket a korábbi zsarnokok száműztek, nem kevesebbet, mint ötszázat; ezek hosszú ideig, majdnem ötven évig bujdostak. A legtöbben szegényen érkeztek haza, s most elfoglalták korábbi birtokaikat, s azzal, hogy földjeikre és házaikba visszatértek, Aratoszt igen nagy zavarba hozták. Látta ugyanis, hogy kívülről Antigonosz leselkedik és terveket sző a város ellen, bent a városban pedig zűrzavar és pártoskodás uralkodik.

Ezért a pillanatnyi helyzetben leghelyesebbnek azt tartotta, hogy a várost az akhaiai szövetséghez csatolja; igaz, hogy a sziküóniak dórok, de készek voltak elfogadni az akhaiaiak nevét és alkotmányát. Az akhaiaiak abban az időben sem fényes tekintéllyel, sem nagy katonai hatalommal nem dicsekedhettek, többségük apró városokban lakott, rossz, sovány földjeik voltak, tengerpartjuk mentén sehol nem voltak jó kikötők, s a part legtöbb helyen sziklás volt. De leginkább ez a nép mutatta meg, hogy a görögök hatalma legyőzhetetlen, ha egyszer jó rendben és egyetértésben élnek, és értelmes vezetőik vannak. Bár az akhaiaiaknak a görögség régi dicsőségében úgyszólván semmi részük nem volt, s katonai erejük együttesen sem ért fel egyetlen valamirevaló görög város hatalmával, mégis józansággal s egyetértéssel, és azzal, hogy irigykedés helyett megtanulták engedelmesen követni a legerényesebb férfiakat, nemcsak szabadságukat őrizték meg a nagy hatalmú városok és zsarnoki uralmak közepette, hanem a többi görögöt is jórészt ők szabadították fel és mentették meg.

10. Aratosz, a fennkölt gondolkodású államférfi, kifogástalanabb volt a köz-, mint a magánügyekben: elkeseredetten gyűlölte a zsarnokságot, s a határt ellenségeskedés és barátság között mindig a közérdek szabta meg számára. Ezért, úgy látszik, kevésbé volt kifogástalan barát, mint amilyen jóindulatú és szelíd ellenfél. Politikai érdekből mindig kész volt álláspontját megváltoztatni; nála senki nem óhajtotta inkább a népek egyetértését, a városok összefogását s az összhangot a tanácskozásokon és a népgyűléseken. Nem titkolta, hogy a háborúval és a nyílt küzdelemmel szemben bátortalan és kishitű, de bámulatos ügyességet tanúsított abban, hogy intrikákat szőjön, hogy városokat és zsarnokokat titokban meglepjen. Ezért sok reménytelen vállalkozása sikert aratott, ha összeszedte bátorságát, máskor azonban túlzásba vitt óvatosságból elszalasztott kedvező alkalmakat. Mert úgy látszik, amint bizonyos állatok a sötétben igen jól látnak, a nappali fényben viszont teljesen vakok - mert a szemüket körülvevő váladék túl érzékeny a fényre -, úgy van olyan emberi okosság, ügyesség és bátorság is, amely nyilvánosság és nagy közönség előtt zavarba jön, de rejtett és titkos vállalkozásokban kibontakozik. Az ilyen visszás helyzetet a filozófiai tanulmányok hiánya idézi elő a kiváló tehetségekben, akikben mint a vad- és magától növő gyümölcs, önmagától, tudományos képzettség nélkül terem meg az erény. De ezt példákkal kell bebizonyítani.

11. Aratosz hozzácsatolta városát az akhaiai szövetséghez, majd beállt a lovassághoz, és engedelmességével megszerettette magát parancsnokaival, mert saját hírnevével és szülővárosának hatalmával a közösség ügyét mozdította elő, s kész volt bármely vezérnek alárendelni magát, még ha Düméből, Tritaiából vagy még kisebb városból származott is. Az egyiptomi királytól is kapott ajándékba huszonöt talentumot. Aratosz elfogadta az ajándékot, és pénzhiányban szenvedő polgártársainak adományozta egyéb szükségleteikre és hadifoglyaik kiváltására.

12. Mivel a hazatért száműzötteket nem lehetett lebeszélni arról, hogy zaklassák azokat, akik vagyonukba beültek, Sziküón súlyos belső zavarokkal küzdött. Aratosz egyetlen reménységét Ptolemaiosz bőkezűségébe vetette; elhatározta tehát, hogy hajóra száll, és megkéri az egyiptomi királyt, adjon pénzt, hogy a belviszályokat lecsendesítse. Malea fölül indult el Mothónéból, hogy minél rövidebb úton keljen át Egyiptomba. De nagy szélvihar támadt, a tenger erősen hullámzott, s emiatt a hajó kapitánya kénytelen volt letérni a helyes útirányról. Végül nagy nehezen eljutott Adriába, amely akkor az ellenség birtokában volt. A szigetet ugyanis Antigonosz foglalta el és rakta meg helyőrséggel. Aratosz partraszállás közben megelőzte az őrséget, s mikor elhagyta a hajót, a tengerparttól jó messzire rejtőzött el egyik barátja, Timanthész társaságában. Bozótos erdővel borított helyre jutottak, és keserves éjszakát kellett eltölteniük. Nem sokkal később a helyőrség parancsnoka felment a hajóra Aratoszért, de a szolgák félrevezették, és Aratosz utasítása szerint azt mondták, hogy kikötéskor azonnal Euboiába menekült. De a hajót rakományával és a szolgákkal együtt ellenséges tulajdonnak nyilvánították és elkobozták.

Aratoszt néhány napig tartó szorongatott helyzetében végül az a szerencse érte, hogy egy római hajó kötött ki azon a helyen, ahol rejtőzködött és ahol véletlenül éppen a tengert figyelte. A hajó Szíriába tartott; Aratosz beszállt és rábeszélte a kapitányt, hogy vigye Kariába. El is vitte, de útközben kisebb veszélyek vártak rá újból. Kariából hosszú idő eltelte után átkelt Egyiptomba, és a király, akinek korábban képeket és festményeket küldött Görögországból, jóakaratúlag fogadta. Ilyen dolgokban Aratosznak kitűnő ízlése volt, s állandóan vásárolt művészi értékű, szebbnél szebb festményeket, különösen Pamphilosz és Melanthosz alkotásait. Ezekből küldött el néhányat Ptolemaiosznak.

13. A sziküóni festőiskolának nagy híre volt, és azt tartották róla, hogy egyedül ez az iskola őrizte meg az elpusztíthatatlan szépséget, annyira, hogy még a nagy Apellész is, amikor pedig már körülrajongott művész volt, Sziküónba ment, és egy talentumot fizetett azért, hogy felvegyék az ottani festőiskola tagjai közé, bár inkább a dicsőségükből, mint a művészetükből óhajtott részesülni. Így amikor Aratosz visszaadta a város szabadságát és elpusztíttatta a zsarnokok képmását, hosszú ideig habozott, mit tegyen Arisztratosz arcképével, aki Philipposz idejében volt türannosz. Az arckép Melanthosz és valamennyi tanítványának együttes alkotása volt, s Arisztratoszt diadalkocsiján állva ábrázolta; az útleíró Polemón értesülése szerint dolgozott a képen Apellész is. A kép valóban nagy értékű műalkotás volt, s szépsége meghatotta Aratoszt is; de annyira erőt vett rajta a zsarnokok elleni gyűlölet, hogy elrendelte, semmisítsék meg a festményt. Mondják, hogy Nealkész festő, aki Aratosz barátja volt, könnyek közt próbálta lebeszélni elhatározásáról, majd mikor nem tudta meggyőzni, kifakadt, hogy a zsarnokok és nem arcképeik ellen kell hadat viselni. "Hagyjuk meg legalább a diadalszekeret és Niké alakját, és én vállalom, hogy Arisztratosz alakját eltüntetem a képről." Aratosz erre hajlandó volt, mire Nealkész Arisztratosz alakjának helyére egy magányos pálmafát festett, más egyebet nem mert tenni vele; mondják, hogy az így eltüntetett Arisztratosz lába ott maradt a diadalszekér alatt.

A király megkedvelte Aratoszt a művészetek szeretete miatt, úgyhogy a sziküóniaknak százötven talentumot adott ajándékba. Aratosz ebből negyven talentumot nyomban magával vitt a Peloponnészoszra, a többit a király több részletben később utánaküldte.

14. Nagy jótétemény volt Aratosztól, hogy ilyen hatalmas összeget szerzett polgártársainak; más hadvezérek és demagógok ennek az összegnek egy kis töredékéért képesek hazájukkal igazságtalanul bánni, rabszolgaságba dönteni és leigázni. De még nagyobb jótétemény volt, hogy a kapott pénzzel létrejött a megegyezés a szűkölködők és a gazdagok között, s ezzel megszilárdult az egész nép üdve és biztonsága. Valóban csodálatos mértékletességet tanúsított ez a férfiú ilyen nagy hatalom birtokában. Amikor korlátlan hatalommal döntőbírává választották meg valamennyi menekült anyagi természetű vitájában, nem volt hajlandó egyedül elfogadni a megbízatást, hanem tizenöt polgárt választott maga mellé, akiknek segítségével sok fáradság és nagy utánjárás után békés és barátságos viszonyt teremtett a polgárok között. Ezért nemcsak a város lakossága részesítette illő tiszteletben, hanem különösképpen tisztelték a száműzöttek, akik bronzszobrot emeltek neki, rajta a következő elégiával:

15. Aratosz tehát jótéteményeivel legyőzte polgártársai irigységét, Antigonosz király azonban nem nézett rá jó szemmel, s úgy gondolta, hogy vagy teljesen megnyeri magának, vagy befeketíti Ptolemaiosznál. Ezért több olyan dologgal kedveskedett Aratosznak, amellyel semmi örömet nem szerzett neki. Így midőn Korinthoszban áldozott az isteneknek, az áldozati állatból küldött Aratosznak Sziküónba. Majd lakoma közben, sok vendég jelenlétében, jó hangosan így szólt: "Azt hittem, hogy ez a sziküóni fiatalember csak a szabadságot és polgártársait szereti, de úgy látszik, helyesen ítéli meg a királyok életét és tetteit is. Eleinte ügyet sem vetett ránk, távoli reményeket szőtt, és Egyiptom gazdagságát bámulta, mert mesés történeteket hallott elefántokról, hajóhadakról, fényes palotákról. Most azonban, midőn bepillantott a színfalak mögé, megértette, hogy Egyiptomban minden csak színészkedés és színpadi díszlet, s egész szívével hozzánk csatlakozott. Nagyon kedvelem ezt az ifjút, feltettem magamban, hogy mindenben segítem, s szeretném, ha ti is barátotoknak tekintenétek." Aratosz irigyei és a rosszlelkű emberek kapva kaptak ezeken a szavakon, s egymással versengve leveleket írtak Ptolemaiosznak, hogy befeketítsék előtte Aratoszt, annyira, hogy a király követe útján szemrehányásokkal illette. Ilyen sok irigység és rosszakarat jár együtt a királyok és türannoszok hőn áhított barátságával és vágyva vágyott szeretetével.

16. Mikor Aratoszt első ízben megválasztották az akhaiai szövetség vezérévé, felprédálta a szemben fekvő Lokrisz és Kalüdónia földjét, aztán elindult a boiótok megsegítésére tízezer főnyi hadsereggel. A khairóneiai csatából azonban, ahol a boiótok vereséget szenvedtek az aitóliaiaktól, s Aboiókritosz, a boiótok vezére is elesett ezer katonájával, elkésett. Egy esztendővel később újból Aratosz volt a vezér, s ekkor az Akrokorinthosz elfoglalására vállalkozott, amellyel nemcsak a sziküóniak és az akhaiaiak érdekeit szolgálta, hanem el akarta űzni egész Görögország közös zsarnokát, az ottani makedón helyőrséget. Az athéni Kharész egy győztes ütközet után azt írta az athéni népnek, hogy "Marathon testvércsatájában" győzött; Aratosznak ezt a haditettét pedig nyugodtan lehet a thébai Pelopidasz és az athéni Thraszübulosz-féle zsarnokölés "testvérének" nevezni, azzal a különbséggel, hogy nem a görögök, hanem egy idegen és betolakodó uralom ellen irányult. Az Iszthmosz ugyanis, amely a két tengert elválasztja egymástól, itt köti és kapcsolja össze a két területet, s egyesíti országainkat; s ha az Akrokorinthoszt, amely a görög föld közepén épült egy hegyfokon, helyőrség szállja meg, meggátolja és elvágja a közlekedést, sőt a kereskedést és hadi felvonulást is a szárazföldön éppen úgy, mint a tengeren; ezért, aki a maga helyőrségét beülteti az Akrokorinthoszba, egész Görögország urává válik. Emiatt a fiatalabb Philipposz, úgy látszik, nem tréfásan, hanem komolyan Korinthosz városát "Hellasz béklyójának" nevezte.

17. Természetesen minden király és fejedelem vetélkedett ennek a helynek a birtokáért, de Antigonosz mohó vágya semmivel sem maradt el a legőrjöngőbb szerelmesek szenvedélyétől, mert minden gondolata csak az volt, hogyan ragadhatná el orvul az Akrokorinthoszt azoktól, akiknek birtokában volt. Minden nyílt támadás reménytelen vállalkozásnak látszott. Amikor Alexandrosz, a vár ura és gazdája meghalt (állítólag Antigonosz mérgeztette meg), az országot felesége, Nikaia örökölte, és ő őriztette az Akrokorinthoszt. Antigonosz azonnal elküldte hozzá fiát, Démétrioszt, s egy kellemes modorú fiatalemberrel kötendő királyi házasság és rokoni kapcsolat édes reménységét csepegtette a már öregecske nő szívébe: sikerült is megfognia azzal, hogy fiát csalétekként használta fel vele szemben. Nikaia azonban nem engedte ki kezéből az erősséget, hanem továbbra is szigorúan őriztette. Antigonosz színészkedett, mintha ilyesmire nem is gondolna, fényes lakodalmat tartott Korinthoszban, naponta színielőadásokat és mulatságokat rendezett, mint aki csak a gyönyörökkel és az örökös szórakozásokkal törődik, és semmi másra nem gondol. Egyszer azonban elérkezett a jó alkalom: a színházban Amoibeusz énekelt, s Antigonosz maga kísérte el Nikaiát az előadásra királyi pompával feldíszített gyaloghintón. Nikaiát nagyon meghatotta a megtiszteltetés, és sejtelme sem volt róla, milyen meglepetés vár rá. Amikor a fellegvárba felvezető úthoz érkeztek, Antigonosz megparancsolta, hogy Nikaiát vigyék előre a színházba, ő maga pedig faképnél hagyta Amoibeuszt, faképnél hagyta az egész mulatságot, és korát meghazudtoló fürgeséggel felsietett az Akrokorinthoszra. A vár kapuját zárva találta, kopogtatott hát botjával, és megparancsolta, hogy nyissák ki. Az őrség meglepetésében kinyitotta a kaput, s Antigonosz így hatalmába kerítette a fellegvárat. Nem tudott hová lenni az örömtől, tréfás jókedvében utca hosszat ivott, öregember létére fuvolásnők kísérték az agorán, fejére koszorút tett, jókedvében átölelt és összecsókolt minden vele szembejövő idegent. Ilyesmire képes a váratlan öröm, amely jobban megrázza és kiforgatja az embert igazi valójából, mint a szomorúság vagy a félelem.

18. Antigonosz tehát birtokába vette az Akrokorinthoszt, ahogyan elbeszéltük; legmegbízhatóbb embereivel őriztette, és a fellegvár parancsnokává Perszaioszt, a filozófust tette meg. Aratosz már Alexandrosz életében tervezte a fellegvár kézre kerítését, de mikor az akhaiaiak szövetségre léptek Alexandrosszal, felhagyott tervével. Most azonban újból lehetőség kínálkozott terve végrehajtására a következőképpen:

Korinthoszban élt négy szíriai származású fivér, akik közül az egyik, név szerint Dioklész, zsoldosként szolgált a fellegvárban. A másik három aranyedényeket lopott a királytól. Sziküónba mentek egy Aigiasz nevű bankárhoz, akivel Aratosz üzleti kapcsolatot tartott fenn. Az aranyedények egy részét nyomban eladták, a többivel pedig egyikük, Erginosz apránként kereste fel Aigiaszt. Így Erginosz és a bankár között bizalmas viszony jött létre, s egy alkalommal, amikor a helyőrségre terelődött a szó, Erginosz elmondta, hogy amikor fivére, Dioklész látogatására ment, a meredek hegyoldalban egy rézsútos ösvényen akadt meg a szeme, amely oda vezetett, ahol a vár bástyáját legalacsonyabbra építették. Aigiasz erre tréfásan ezt mondta Erginosznak: "Te jóember, hát ti ezért a kevés aranyholmiért loptátok meg a király kincstárát, amikor egyetlen óra alatt hatalmas pénzeket kereshetnétek. Vagy nem ugyanúgy halálbüntetés vár a falbontó betörőre, mint az árulóra, ha elkapják?" Erginosz elnevette magát, és nyomban beleegyezett, hogy majd megpróbálkozik Dioklésszal, mert, mint mondta, a többi fivérében nem bízik. Néhány nappal később Erginosz valóban visszatért, vállalta, hogy elvezeti Aratoszt a várfalhoz ott, ahol nem magasabb tizenöt lábnál, s Dioklésszal együtt mindenben hajlandó segítségére lenni.

19. Aratosz siker esetére hatvan talentum jutalmat ígért, ha pedig vállalkozásuk kudarcot szenvedne, de baj nélkül megúsznák, mindegyiküknek házat és egy-egy talentumot. Mivel a hatvan talentumot Aigiasznál letétbe kellett tennie Erginosz és társai számára, s Aratosznak ennyi pénze nem volt, kölcsönkéréssel pedig nem akart gyanút kelteni, fogta ivóedényeit és felesége arany ékszereit, s a pénz biztosítására letétbe helyezte őket Aigiasznál. Ilyen emelkedett lelkületű volt Aratosz, s ennyire hatalmában tartotta a szép tettek utáni vágy. Tudta azt is, hogy Phókiónt és Epameinóndaszt azért tartották a görögök közt a legigazságosabb és legderekabb embernek, mert nagy ajándékokat utasítottak el, és nem árulták pénzért becsületüket, ezért ő is a közösségre költötte és pazarolta titokban a pénzét, és egymaga vállalta a veszedelmeket az emberekért, holott azok nem is tudták, hogy mire készül. Ki ne csodálná és volna elragadtatva ma is Aratosz nagylelkűségétől, aki oly sok pénz árán roppant nagy veszedelmet vásárolt, s legbecsesebb javait elzálogosította azért, hogy éjszaka az ellenség közé vezessék, élethalálharcot vívjon, és semmi egyebet ne várjon érte jutalmul, csak a dicső tett reménységét?

20. A vállalkozást, amely magában is veszélyes volt, még veszélyesebbé tette mindjárt a kezdet kezdetén egy félreértésből keletkezett tévedés. Aratosz szolgáját, Tekhnónt küldték el, hogy Dioklésszal együtt vegye szemügyre a bástyát. A szolga előzőleg nem találkozott Dioklésszal, de bízott benne, hogy alakját és külsejét jól megjegyezte magának, Erginosz ugyanis elmondta, hogy fivérének göndör haja, sötétbarna arcbőre van és szakálltalan. Tekhnón elment a megbeszélt, a város szomszédságában levő Ornisz nevű helyre, és várta Erginoszt, akinek Dioklésszal kellett megérkeznie. Közben véletlenül ugyanarra járt Erginosz és Dioklész Dionüsziosz nevű legidősebb testvére is, aki nem tudott a tervről, nem volt semmi része benne, de nagyon hasonlított Dioklészhoz. Tekhnónt külső hasonlóságuk tévedésbe ejtette, s megkérdezte tőle, nem Erginosszal van-e valami dolga. Mikor ez azt felelte, hogy ő Erginosz testvére, Tekhnón teljességgel meg volt győződve róla, hogy Dioklésszal beszél; nem is kérdezte a nevét, és nem tartott szükségesnek más bizonyosságot sem, hanem kezet fogott vele, s kérdéseket intézett hozzá arról, amit Erginosszal előzőleg megbeszélt. Dionüsziosz ravaszul kapott a tévedésen, mindent ráhagyott, visszafordult, és társalgás közben a gyanútlan Tekhnónt a város felé vezette. Már a város közelében jártak, s éppen el akarta fogni Tekhnónt, amikor véletlenül Erginosz jött velük szembe, aki észrevette a csalást és a veszélyt; intett tehát, s tudtára adta Tekhnónnak, hogy fussanak; el is szaladtak, és épségben eljutottak Aratoszhoz. Aratosz ennek ellenére sem adta fel a reményt; azonnal elküldte Erginoszt, hogy vigyen pénzt Dionüsziosznak, s kérje meg, hogy hallgasson. Erginosz meg is tette, s magával vitte Dionüszioszt Aratoszhoz. Ahogy Dionüsziosz megérkezett, megkötözték és bezárták egy szobába arra az időre, amíg felkészültek vállalkozásuk végrehajtására.

21. Amikor mindennel elkészültek, Aratosz megparancsolta seregének, hogy töltse az éjszakát fegyverben, majd magához vette négyszáz válogatott emberét, akik közül csak kevesen tudták, miről van szó, és a Héra-templom melletti kapuhoz vezette őket. Nyár közepe volt, sütött a telihold, az éjszaka derült és világos volt, s ezért féltek, hogy a holdfényben fegyvereik csillogása elárulja jelenlétüket az őröknek. Mikor a legelsők a falak közelébe értek, a tengerről ködfelhő szállt fel, amely beborította a várost és környékét, s így sötétség keletkezett. A katonák leültek, leoldották sarujukat, hogy minél kisebb lármát csapjanak, s a lábuk meg ne csússzon a létrákon. Erginosz ekkor két utasembernek öltözött fiatalemberrel odament a kapuhoz, észrevétlenül megölték a kapust és a vele levő őröket. Nyomban a városfalhoz támasztották a létrákat, Aratosz száz emberével felsietett a falakra, s a többieknek megparancsolta, hogy amilyen gyorsan tudják, kövessék őket. Ezután felhúzatta a létrákat, és száz emberével elindult a városon át a fellegvár felé, boldogan, hogy nem vették észre őket, és bízott a sikerben.

Már bent jártak a városban, mikor négy emberből álló fáklyás őrjárattal találkoztak; az őrjárat nem vette észre őket, mert a hold árnyékában álltak, de ők jól látták a feléjük tartó katonákat. Meglapultak a falak és a düledező épületek mellett, s lesben állva vártak rájuk. Megtámadták őket, hármat megöltek közülük, de a negyedik, aki a fején kardütéstől sebet kapott, elfutott, s kiáltozni kezdte, hogy az ellenség behatolt a városba. Kis idő múlva trombitaszó hallatszott, és a város felriadt; az utcák megteltek fel és alá szaladgáló emberekkel, fények villantak meg az alsóvárosban és fenn a fellegvárban, s zűrzavaros lárma hallatszott mindenfelől.

22. Közben Aratosz felfelé tartott a meredek úton: eleinte lassan és keservesen kapaszkodott, nem találta meg, majd teljesen elvesztette az ösvényt, amely mindenütt eltűnt a sziklák között, árnyék borult rá, és sok kanyar meg kitérő után vezetett a várfalhoz. Ekkor, mint mondják, csodálatos módon szétváltak a fellegek, a hold kisütött, és megvilágította az út legnehezebb részét, így Aratosz eljutott a várhoz a kívánt helyre; majd ismét összegyülekeztek a felhők, mindent sötétbe borítottak és elfedtek.

Mikor az a háromszáz katona, akiket Aratosz a városkapun kívül a Héra-templomnál hagyott, végre behatolt a fáklyafénnyel megvilágított, fejvesztett városba, nem lelte az utat és nem tudott társai nyomába eredni. Egy csoportba verődve meglapultak, meghúzták magukat egy sziklafal sötét árnyékba burkolt bemélyedésében, és ott várakoztak aggodalom és nagy nyugtalanság közben. Aratoszt és embereit ekkor már lövedékekkel árasztották el a fellegvárból, és elkezdődött a csata; a küzdők harci kiáltásait jól lehetett hallani lent a városban, és a nagy zajt visszaverték a környező hegyek, de olyan zavarosan, hogy nem lehetett tudni, milyen irányból érkezik a hang. Minthogy nem tudták, merre menjenek, Arkhelaosz, a király csapatainak parancsnoka egy nagyobb egységgel hangos kiáltozás közben, kürtszóval elindult felfelé, hogy megtámadja Aratoszt és embereit; közben elhaladt a háromszáz vitéz mellett, akik kiugrottak leshelyükről, rájuk vetették magukat, és akit elértek, leöldösték, a többieket pedig Arkhelaosszal együtt megfutamították, s addig kergették, amíg szét nem szóródtak a városban. A győzelem után lement hozzájuk odafentről Erginosz, s jelentette, hogy Aratosz harcba bocsátkozott az ellenséggel, amely erősen védekezik; nagy küzdelem folyik a falak mentén, és gyors segítségre van szükség. A háromszáz katona nyomban felszólította Erginoszt, hogy vezesse őket fel, útközben pedig hangos kiáltozással jelezték érkezésüket, hogy bátorságot öntsenek bajtársaikba. A telihold fénye megsokszorozva tükrözte vissza fegyvereik csillogását, a visszhangos éjszaka felerősítette harci kiáltásaikat, hogy úgy tűnt fel, mintha a valóságosnál sokkal nagyobb csapat gyalogolna a hosszú úton. Végre egyesült erővel visszaverték az ellenséget, feljutottak a fellegvár legmagasabb pontjára, és lefegyverezték a helyőrséget. Közben reggel lett, és a nap hamarosan elárasztotta fényével dicső tettüket. Sziküónból megérkezett Aratosz tartalék hadserege, és a korinthosziak örömmel tárták ki kapuikat előtte, a királyi csapatokat pedig összefogdosták.

23. Mikor minden elcsendesült, Aratosz lement a fellegvárból a színházba, ahol ekkor már nagy sokaság gyűlt egybe, és arra várt, hogy Aratoszt láthassa, s meghallgassa, mit akar mondani a korinthosziaknak. Aratosz ekkor felállította a két oldalbejáratnál az akhaiaiakat, ő maga felvértezetten a színpad közepére ment. A fáradtság és az álmatlanság annyira elgyötörte, hogy büszkeségén és örömén szinte erőt vett a nagy fizikai kimerültség. Aratoszt a sokaság üdvrivalgással fogadta, ő pedig jobb kezébe vette dárdáját, térdével és testével könnyedén rátámaszkodott, hosszú ideig állva maradt, és csendben fogadta tapsaikat, vitézsége magasztalását és a szerencsekívánatokat vállakozása sikeréért. Amikor elhallgattak és a csend helyreállt, összeszedte magát, és az akhaiaiak érdekében beszédet mondott az alkalomhoz illően; rábeszélte a korinthosziakat, hogy lépjenek be az akhaiai szövetségbe, és átadta a városkapuk kulcsait, amelyek ekkor kerültek vissza hozzájuk először Philipposz ideje óta.^[152] Antigonosz hadvezérei közül a fogoly Arkhelaoszt szabadon bocsátotta, Theophrasztoszt, aki nem akarta megadni magát, kivégeztette, Perszaiosz pedig a fellegvár elfoglalása után Kenkhreaiba szökött. Róla azt beszélik, hogy egyszer vitatkozott valakivel, aki azt állította, hogy csak a bölcs lehet jó hadvezér: "Az istenekre mondom, valamikor nekem is nagyon tetszett Zénónnak ez a tétele - mondta -, de azóta más véleményen vagyok, mert az a sziküóni fiatalember észhez térített." Ezt többen is beszélik Perszaioszról.

24. Aratosz hamarosan birtokba vette a Héraiont és Lekhaiont; lefoglalta a király huszonöt hajóját, eladott ötszáz lovat és négyszáz szíriait. Az Akrokorinthosz helyőrségébe az akhaiaiak négyszáz hoplitészét ültette be, azonkívül ott hagyott ötven kutyát és ugyanannyi kutyagondozót.

A rómaiak csodálatuk jeléül Philopoimént nevezték az "utolsó görögnek", mondván, hogy a görögöknek utána nem volt még egy hozzá fogható nagy emberük, de én azon a véleményen vagyok, hogy Aratosz tette volt a legutolsó nagy görög hőstett, amely bátorság és siker tekintetében a legkiválóbbakéval vetekszik. A megaraiak elpártoltak Antigonosztól és Aratoszhoz csatlakoztak; utánuk Troizén és Epidaurosz lépett be az akhaiai szövetségbe. Ezután Aratosz távolabbi hadjáratra indult, betört Attikába, átkelt Szalamisz szigetére és feldúlta, s az akhaiaiak hadserege, mintha börtönből szabadult foglyok lettek volna, készségesen teljesítette minden kívánságát. A szabadon született athéniakat váltságdíj nélkül szabadon bocsátotta, s ezzel megvetette az Antigonosztól való elpártolásuk alapját. Ptolemaioszt az akhájok szövetségesévé tette, és háború esetére kinevezte a szövetség vezérévé a szárazföldön és a tengeren. Aratosz hatalmas befolyásra tett szert az akhaiaiak között. Mivel nem lehetett minden évben vezérré választani, csak minden második évre választották meg, de a valóságban tanácsadóként folyamatosan intézte a szövetség ügyeit. Látták ugyanis, hogy Aratosz sem a gazdagságot, sem a dicsőséget, sem a királyok barátságát, sem szülőföldje érdekeit, sem semmi mást nem tart fontosnak, egyedül az akhaiaiak hatalmának gyarapodásával törődik. Úgy gondolkodott, hogy a magukban gyenge városok egymás segítségével megmenekülhetnek, ha közös érdek fűzi őket össze; s miként a test tagjai is azért élnek és fejlődnek, mert egymással összenőttek, s elválasztva és elkülönítve elsorvadnak és elhalnak, hasonló módon a városok is elvesznek, ha elszakadnak a közös érdektől, egymás támogatásával viszont növekszik hatalmuk, mert egy nagy egésznek részeivé válnak, s a közös előrelátás előnyeit élvezik.

25. Aratosz, látva, hogy a környező népek legnagyobb része önkormányzattal rendelkezik, bosszankodott, hogy épp az argosziak élnek szolgaságban, feltette hát magában, hogy megbuktatja zsarnokukat, Arisztomakhoszt; úgy érezte, hogy kötelessége visszaadni a szabadságukat, és annak a városnak, ahol nevelkedett, az akhaiai szövetséghez kell csatlakoznia. A vállalkozásra valóban jelentkeztek is bátor emberek, élükön Aiszkhülosszal és Kharimenésszel, a jóssal. De nem voltak kardjaik, mert a zsarnok rendeletére mindenkit, akinél kardot találtak, súlyos büntetéssel sújtottak. Aratosz tehát Korinthoszban rövid tőröket gyártatott a részükre; málhanyergekbe varratta, áruvivő állatok hátára rakatta s Argoszba vitette őket. De Kharimenész, a jós megnyert valakit a vállalkozásnak, akin Aiszkhülosz és társai feldühödtek, és maguk kezdtek szervezkedni, s Kharimenészt kihagyták belőle. A jós tudomást szerzett a dologról, s haragjában feljelentette őket, amikor éppen útban voltak, hogy végezzenek a türannosszal; szerencsére legnagyobb részük elfutott az agorára, s Korinthoszba menekült.

Nem sok idő múltával Arisztomakhoszt megölték saját szolgái, de nyomban egy sokkal kegyetlenebb zsarnoknak, Arisztipposznak sikerült megszereznie a hatalmat. Aratosz tehát magához vett minden fegyverbíró akhaiait, aki kéznél volt, s gyorsan a város segítségére sietett abban a reményben, hogy az argosziak készséggel melléje állnak. Minthogy azonban többségük ekkor már hozzászokott a zsarnoksághoz, senki nem csatlakozott hozzá, erre felhagyott vállalkozásával; mégis vádat emeltek az akhaiaiak ellen, hogy béke idején háborút kezdtek. Az argosziak a mantineiaiak előtt folytatták le a pert, amelyet Aratosz távollétében Arisztipposz mint panaszos fél megnyert. Aratoszt harminc mina bírság megfizetésére kötelezték. Arisztipposz gyűlölte Aratoszt, félt tőle, s Antigonosz támogatásával mindenáron el akarta tétetni láb alól; erre mindenütt akadtak vállalkozók, és csak az alkalomra vártak.

De minden uralkodó számára alattvalóinak jóindulata jelenti a legbiztosabb és legigazabb védelmet, mert mikor az egyszerű nép s a vezető emberek is hozzászoknak ahhoz, hogy ne féljenek uralkodójuktól, hanem féltsék őt, akkor az uralkodó sok szemmel lát, sok füllel hall, s megtudja előre, mi történik. Ezért most itt félbeszakítom történetemet, és elmondom, milyen volt Arisztipposz élete, amelyet az irigyelt zsarnokságnak és a boldognak tartott gőgös egyeduralomnak köszönhetett.

26. Arisztipposz, annak ellenére, hogy Antigonosz a szövetségese volt, sok testőrt tartott, akik személyes biztonságára vigyáztak. Argoszban egyetlen ellenségét sem hagyta életben, és elrendelte, hogy lándzsás zsoldosai és testőrei tanyázzanak palotája oszlopos udvarában, szolgáit pedig vacsora után azonnal kikergette, majd gondosan bezárta az előcsarnokot, és kedvenc ágyasával felment egy csapóajtóval elzárható, felső szobába. Ágyát a csapóajtón vetette meg, és így aludt, ha ugyan alvásnak lehet nevezni az életért való örökös reszketését. A létrát ágyasának anyja elvette, gondosan elzárta az egyik szobába, majd reggel visszatette a helyére, és a csodálatra méltó kényurat lehívta, aki úgy bújt elő szobájából, mint valami csúszó-mászó féreg az odújából. Vele ellentétben Aratosz nem a fegyverek erejére támaszkodva, hanem törvényesen és erényének jutalmaképpen szerezte meg a tartós hatalmat; egyszerű ruhában és köpenyben járt, nyílt ellensége volt a mindenkori zsarnokoknak, s a görögök közt mind a mai napig nagy tiszteletben tartott utódokat hagyott maga után. Azok közül azonban, akik fellegvárakat tartottak hatalmukban, testőrséggel vették körül magukat, fegyverek, bezárt kapuk és csapóajtók mögé bújtak, mert remegtek személyes biztonságukért, mint a gyáva nyulak, csak kevesen kerülték el az erőszakos halált; egyiknek sem maradt fenn utódok tiszteletétől övezett háza, nemzetsége vagy sírja.

27. Aratosz, hogy Argoszt birtokba vegye, több ízben intézett titkon és nyíltan támadást Arisztipposz ellen. Egy alkalommal kisebb csapattal ostromlétrákon feljutott a várfalakra, és ott végzett a védekező őrséggel. Kora reggel a türannosz több oldalról támadást intézett ellene, s az argosziak, mintha nem is az ő szabadságukról volna szó, kisujjukat sem mozdították, úgy ültek ott, mint a nemeai játékok pártatlan és igazságos bírái. Aratosz kemény harc közben egy lándzsától sebet kapott a combján, de megtartotta elfoglalt állásait, nem hátrált, hiába szorongatták ellenségei a késő éjszakai órákig. Ha egész éjszaka állta volna a harcot, siker koronázza vállalkozását, mert a zsarnok már futásra gondolt, és értékes holmijai egy részét előreküldte a tengerpartra. Erről azonban Aratosz nem tudott, s mivel vízkészletük elfogyott, és sebe miatt maga is harcképtelenné vált, katonáival együtt visszavonult.

28. Lemondott tehát erről a módszerről, helyette nyíltan betört hadseregével az argoszi területre, és feldúlta; a Kharész folyónál heves csatát vívott Arisztipposszal, de ekkor az a vád érte, hogy abbahagyta a küzdelmet, és lemondott a győzelemről. Seregének egyik része ugyanis nyilvánvalóan fölénybe került, s az ellenség üldözése közben jelentős előnyhöz jutott, Aratosz azonban - bár az ellenség nem kényszerítette rá - magamagától, mint aki nem bízik a sikerben és megijedt valamitől, fejvesztetten visszavonult táborába. Mikor a sereg másik része visszatért az üldözésből, a katonák rossz néven vették, hogy bár megverték az ellenséget, és sokkal többet öltek meg közülük, mint amennyi veszteségük maguknak volt, el kell tűrniük, hogy a megvert ellenség állítson győzelmi jelet. Aratosz is restellte a dolgot, elhatározta tehát, hogy újabb csatát kezd a győzelmi jelért, s másnap ismét csatasorba állította katonáit; mikor azonban észrevette, hogy a zsarnok hadseregének létszáma megszaporodott, és bátorsága is megnőtt, nem mert vele megütközni, hanem visszavonult, de előbb fegyverszünetet kért a halottak összeszedésére. Ezt a csorbát mégis sikerült kiküszöbölnie a közügyekben és a tárgyalásokban mutatott vonzó és kellemes modorával, úgyhogy Kleónait megnyerte az akhaiai szövetségnek; később a nemeai versenyjátékokat itt tartották meg azon az alapon, hogy ősi jogainál fogva inkább ezt a várost illeti a játékok rendezése. De a játékokat megrendezték az argosziak is, s ekkor sértették meg első ízben a versenyeken részt vevők mentességét, az akhaiaiak ugyanis elfogták és eladták rabszolgáknak azokat az Argoszba tartó versenyzőket, akik területükön áthaladtak.

Ilyen szenvedélyes és kiengesztelhetetlen gyűlöletet érzett Aratosz a zsarnokok ellen.

29. Nem sokkal ezután Aratosz értesült róla, hogy Arisztipposz támadást tervez Kleónai ellen, de fél, mert ő, Aratosz Korinthoszban tartózkodik. Aratosz tehát felhívással fordult a csapatokhoz, s kiadta a rendelkezést, hogy mindenki három napra elegendő élelmet vigyen magával, majd elvonult Kenkhreaiba. Így akarta rászedni Arisztipposzt, hogy távollétében rábírja Kleónai megtámadására, ami meg is történt, mert Arisztipposz nyomban ott termett Argoszból hadseregével. Aratosz még aznap este visszatért Kenkhreaiból Korinthoszba, és végigrakta az utat őrséggel, majd továbbvezette az akhaiaiakat, akik olyan rendezetten, olyan gyorsan és lelkesen követték, hogy Arisztipposz semmiről nem értesült, nemcsak míg útban voltak, hanem akkor sem, amikor Aratosz az éjszaka folyamán megérkezett Kleónaiba, és csatasorba állította embereit. Kora reggel kitárultak a város kapui, és a kürtök megadták a jelt a csatára. Aratosz harci kiáltások közben rohamra vezette katonáit. Azonnal megfutamította az ellenséget, s főként abba az irányba üldözte őket, amerre feltevése szerint Arisztipposz menekült; az út ugyanis ezen a helyen több irányba elágazott. Az üldözés egészen Mükénaiig tartott, s Deiniasz elbeszélése szerint Arisztipposzt egy Tragiszkosz nevű krétai harcos érte utol és ölte meg. Az ellenség ezerötszáz halottat vesztett. Bár Aratosz fényes győzelmet aratott, s egyetlen emberét sem veszítette el, Argoszt nem tudta elfoglalni, sem felszabadítani, mivel Agiasz és a fiatalabb Arisztomakhosz a király csapatai élén váratlanul bevonult Argoszba, és kezébe kerítette a város kormányzását.

Aratosz sikere fényes cáfolatul szolgált arra a sok rágalomra, szóbeszédre és csúfolódó hazugságra, amelyet a zsarnok talpnyalói terjesztettek, hogy ezzel kedvükben járjanak. Azt állították ugyanis, hogy az akhaiaiak vezére mindig gyomorgörcsben szenved csata előtt, s valahányszor megjelenik a kürtös, szédülés fogja el, sőt el is ájul, s amikor felállítja csatára a sereget, s kiadja a jelszót, mindig megkérdezi alvezéreitől és csapattisztjeitől, hogy szükség van-e jelenlétére, mivel a kocka már úgyis el van vetve, s aztán jó messzire elmegy, hogy onnan figyelje a csata folyását. Az ilyenféle híresztelések annyira hitelre találtak, hogy még a filozófiai iskolákban is, amikor azt a kérdést vitatják meg, hogy a szívdobogás, a hirtelen elsápadás és a hasmenés fenyegető veszély közelségében a gyávaságnak vagy valami szervi bajnak a jele-e, rendszerint Aratosz példájára hivatkoznak, aki bár jó hadvezér volt, ezek a tünetek mindig jelentkeztek nála csata előtt.

30. Miután Aratosz így félretolta útjából Arisztipposzt, azonnal Lüdiadész ellen fordult, aki szülővárosa, Megalopolisz türannosza volt. Ez nem volt sem nemtelen származású, sem becsvágy nélküli ember, s a legtöbb egyeduralkodóval ellentétben nem kapzsiságból és mértéktelenségből ragadtatta el magát erre az igazságtalanságra, hanem egészen fiatal korában elfogta a dicsőségvágy, ezért fennkölt gondolkodása ellenére is elfogadta azokat a hiú és hazug tanokat, amelyek a zsarnoki uralmat boldog és csodálatra méltó dolognak tüntetik fel; ő is türannoszként kezdett uralkodni, de hamarosan ráunt az egyeduralom nyomasztó terhére. Mivel pedig egyrészt megirigyelte Aratosz sikereit, másrészt félt, hogy életére tör, az a szép és ritka szándék fogant meg elméjében, hogy először megszabadítja magát a gyűlölködéstől és félelemtől, továbbá a helyőrségétől és testőreitől, s aztán jótevője lesz hazájának. Ezért magához hívatta Aratoszt, lemondott a hatalomról, és felvétette Megalopoliszt az akhaiai szövetség tagjai közé. Emiatt az akhaiaiak nagy megbecsülésben részesítették, és vezérükké választották.

Lüdiadész azonnal szerette volna felülmúlni Aratosz hírnevét, és sok szükségtelennek látszó vállalkozásba kezdett; így hadat üzent a lakedaimóniaknak. Aratosz ellenezte a tervet, de mindenki azt gondolta, hogy csak irigységből, így aztán Lüdiadészt másodszor is vezérré választották; Aratosz ezt helytelenítette, és a vezéri tisztséget másnak akarta juttatni. Már említettük, hogy őt magát is csak minden második évben választották vezérré. Lüdiadész ekkor már harmadszor vezérkedett, és népszerűségét még mindig megtartotta. Aratosszal váltakozva viselte a vezéri tisztséget. Mikor azonban nyílt ellenségeskedésre ragadtatta magát Aratosz ellen, s több ízben bevádolta az akhaiaiak előtt, elejtették és semmibe sem vették; azt tartották róla, hogy hazug jellemű ember, aki szembeszáll az igaz és tiszta erénnyel, s amint Aiszóposz meséje szerint a kis madarak, amikor a kakukk megkérdezte tőlük, miért menekülnek előle, azt felelték, azért, mert egyszer még karvaly lehet belőle, ugyanígy Lüdiadészra türannoszkodása óta gyanakvással néztek, mint akinek természetétől nem lehet elválasztani az állhatatlanságot.

31. Az aitóliai háborúban Aratosz különösen kitüntette magát. Kezdetben az akhaiaiak mindenáron meg akartak ütközni az aitóliaiakkal Megara környékén, majd Agisz spártai király megérkezett hadseregével, és ő is csatára biztatta az akhaiaiakat, Aratosz azonban ellenállt, bár sok gúnyt és becsmérlést kellett elviselnie állítólagos elpuhultsága és gyávasága miatt; de ő nem adta fel a közösség javát szolgáló tervét, még ha látszólag szégyenbe került is, s az ellenséget háborítatlanul átengedte a geraneiai hegyláncon a Peloponnészoszra. Mikor azonban az aitóliaiak továbbvonultak, és váratlanul elfoglalták Pellénét, egyszerre megváltozott. Nem vesztegetett el egyetlen percet sem, nem várta meg, míg csapatai sokfelől egybegyűlnek, hanem a rendelkezésére álló haderővel a győzelmében elbizakodott és a katonai fegyelemről teljesen elfeledkezett, legyengült ellenségre rontott. Mikor ugyanis az aitóliaiak bevonultak a városba, a katonák szétszéledtek a házakba, összevesztek és verekedni kezdtek egymással a zsákmányon, a vezérek és az alantasabb tisztek pedig elrabolták a pellénéiek feleségét és leányait; sisakjukat levetették, és rátették az elrablott nők fejére, hogy másvalaki el ne vegye tőlük, és a sisakról lehessen tudni, melyiknek ki lett a gazdája. Teljesen belemerültek a fosztogatásba, amikor váratlanul jelentették, hogy Aratosz rájuk támadt. Rémület tört ki, ami ilyen fejetlenség esetén természetes, s mielőtt tudatára ébredtek volna, hogy milyen veszélyes helyzetbe kerültek, azok, akik legközelebb voltak az ellenséghez, a városkapuknál és a kapukon kívül épült házak közt máris vereséget szenvedtek, futva menekültek, és futásukkal vakrémületet keltettek azok között is, akik csapatba tömörülve siettek segítségükre.

32. Az általános zűrzavarban elrabolták a város egyik kiváló polgárának, Epigéthésznek a leányát, aki társai közül kitűnt szépségével és sudár termetével. A leány történetesen Aphrodité templomában volt, ide vitte ugyanis elrablója, egy válogatott harcosokból összeállított csapat vezére, s fejére tette hármas forgójú sisakját. Hirtelen kifutott a templomból a lármára, és amint ott állt a templom ajtaja előtt, és nézett le felülről a harcolókra, fején a háromforgós sisakkal maguknak a polgároknak is emberi mértéken felüli szent látomásnak tetszett; az ellenség pedig valósággal isteni jelenségnek nézte, és olyan megdöbbent rémületet keltett soraikban, hogy senki nem is gondolt a védekezésre.

Maguk a pellénéiek a következőképpen adják elő a dolgot: Az istennő szobra rendszerint érintetlenül áll a helyén, de amikor a papnő leveszi talapzatáról és kiviszi a szentélyből, senki nem néz rá, minden ember elfordítja tekintetét, mert megpillantása nemcsak emberi lényekre hoz veszedelmet, és tölti el őket szent borzadállyal, hanem amerre viszik, a fák terméketlenné válnak, és elhullatják gyümölcsüket. A papnő ekkor is kihozta a szobrot, és arccal az aitóliaiak felé fordította, ami vakrémületet okozott soraik között, és valósággal megfosztotta őket józan eszüktől. Aratosz erről semmit nem szól emlékirataiban, csak arról számol be, hogy megfutamította az aitóliaiakat, továbbá, hogy a sarkukban maradt, és visszakergette őket a városba, majd fegyveres erővel kiverte őket, és hétszáz emberüket elejtette. Ez a haditette a leghíresebbek közé tartozik, s Timanthész, a festő ezt az ütközetet igen élethűen megörökítette.

33. A történtek után, mivel sok nép és fejedelem szövetkezett az akhaiaiak ellen, Aratosz nyomban baráti kapcsolatot keresett az aitóliaiakkal, s Pantaleónnak, az aitóliaiak legbefolyásosabb emberének segítségével nemcsak békét kötött velük, hanem szövetséget is hozott létre közöttük és az akhaiaiak között.

Igyekezett felszabadítani az athéniakat is, de emiatt szemrehányást tettek neki az akhaiaiak, mert bár fegyverszünetet kötöttek a makedónokkal, és teljesen helyreállt a béke közöttük, Aratosz mégis kísérletet tett Peiraieusz elfoglalására, ő ezt tagadja, s reánk maradt emlékirataiban Erginoszra hárítja a felelősséget, akinek közreműködésével annak idején elfoglalta az Akrokorinthoszt. Azt állítja, hogy Erginosz a maga jószántából támadta meg a Peiraieuszt, s midőn az ostromlétra eltörött, s az ellenség üldözte, név szerint szólítgatta Aratoszt, mintha ő a közelben volna, és csak így, az ellenség becsapásával menekült meg. De védekezésének nemigen lehet hitelt adni. Nem valószínű ugyanis, hogy Erginosz, ez az egyszerű szíriai ember ilyen nagy vállalkozásba fogott volna, ha nem Aratosz bízza meg, rendelkezésére bocsátva a támadás végrehajtására elegendő haderőt s megfelelő alkalmat. De nyilván kitűnik ez magának Aratosznak a viselkedéséből is, hiszen Peiraieusszal nemcsak kétszer vagy háromszor, hanem sokszor kísérletezett, mint valami reménytelen szerelmes, s nem hagyott fel vele a kudarcok ellenére sem, sőt mivel a dolog mindig kevésen múlott, és a bukás a siker küszöbén érte, reménysége folyton bátorságra serkentette. Egy alkalommal még a lábát is eltörte, amikor a thriai síkságon futott végig, emiatt több műtétnek kellett alávetnie magát, míg meggyógyult, s hosszú ideig hordszéken kellett vitetnie magát hadjáratain.

34. Amikor Antigonosz meghalt, és trónját Démétriosz örökölte, Aratosz, aki megvetette a makedónokat, még inkább rávetette magát Athénra. A phülakiai csatában azonban vereséget szenvedett Démétriosz hadvezérétől, Bithüsztől; híre járt, hogy fogságba esett, sőt már azt is beszélték, hogy elesett. A peiraieuszi helyőrség parancsnoka, Diogenész levelet küldött Korinthoszba, s felszólította az akhaiaiakat, hogy hagyják el a várost, mert Aratosz meghalt. Amikor a levél megérkezett, Aratosz éppen Korinthoszban tartózkodott, és így Diogenész küldöttei köznevetség közepette távoztak. Ezenfelül megérkezett Korinthoszba Makedoniából a király hajója azzal a követeléssel, hogy küldjék el hozzá Aratoszt bilincsbe verve. Az athéniak olyan ostobán hízelegtek a makedónoknak, hogy Aratosz halálhírére azonnal felkoszorúzták magukat. Aratosz haragjában azonnal hadat indított ellenük, és egészen az Akadémiáig előrenyomult, de mikor könyörögtek neki, nem bántotta őket.

Az athéniak megismerték Aratosz kiváló tulajdonságait, és amikor Démétriosz meghalt, s szabadság után kezdtek vágyódni, hozzá folyamodtak. Aratosz, bár akkor más töltötte be a vezéri tisztet az akhaiaiaknál, s hosszabb betegség az ágyhoz kötötte, hordszéken odavitette magát, s felajánlotta szolgálatait az athéniaknak. Az őrség parancsnokát, Diogenészt rávette, hogy adja át Peiraieuszt, Munükhiát, Szalamiszt és Szuniont az athéniaknak százötven talentumért, amelyből húszat Aratosz ajándékozott a városnak. Ezenfelül Aigina, Hermioné és Arkadia legnagyobb része is azonnal csatlakozott az akhaiaiakhoz. Mivel pedig Makedoniát lekötötték a szomszédos és közeli területekkel folytatott háborúk, az aitóliaiak pedig szövetségesükké lettek, igen megnőtt az akhaiai szövetség hatalma.

35. Aratosz nem szívesen viselte el, hogy a szomszédos Argoszban türannosz uralkodjék. Hogy régi tervét megvalósítsa, követséget küldött Arisztomakhoszhoz, s rábeszélte, adja vissza a város szabadságát, és léptesse be az akhaiai szövetségbe; utánozza Lüdiadész példáját, s legyen inkább a szövetségnek nagy tiszteletben tartott és megbecsült vezére, mint egyetlen városnak gyűlölt, egyben a saját életét is veszélyeztető zsarnoka. Arisztomakhosz beleegyezett, s arra kérte Aratoszt, küldjön ötven talentumot, hogy leszerelje és hazaengedje a szolgálatába fogadott katonákat, s ezt a pénzt meg is kapta. Lüdiadész ekkor még a szövetség vezére volt, s mivel arra vágyott, hogy az akhaiaiak Argosz csatlakozását az ő politikai érdemének tudják be, megrágalmazta Aratoszt Arisztomakhosz előtt, hogy tele van rosszindulattal, és a türannoszok engesztelhetetlen ellensége; rábeszélte, hogy bízza rá ügyét, majd bemutatta az akhaiaiak gyűlésének. Ekkor azonban az akhaiaiak kimutatták Aratosz iránti jóindulatukat és ragaszkodásukat, mert a tervet haragosan ellenezték, s Arisztomakhoszt elutasították; de mikor később Arisztomakhosz megengesztelődött, és személyesen tárgyalt az akhaiaiakkal ebben az ügyben, gyorsan és készségesen megadták hozzájárulásukat, felvették a szövetségbe az argosziakat és phliusziakat, sőt egy évvel később Arisztomakhoszt választották a szövetség vezérévé.

Az akhaiaiak később nagyon megkedvelték Arisztomakhoszt, aki be akart törni Lakóniába; elhívta hát Aratoszt Athénból. Aratosz levélben kísérelte meg lebeszélni a hadjáratról, mert semmiképpen nem akarta, hogy az akhájok háborúba keveredjenek Kleomenésszel, aki nagyon vakmerő ember volt, és hihetetlenül nagy hatalommal rendelkezett. De minthogy Arisztomakhosz mindenáron háborút akart, Aratosz is részt vett a hadjáraton. Mikor azonban Pallantion környékén Kleomenész felvonult ellenük, Aratosz megakadályozta Arisztomakhoszt benne, hogy csatát kezdjen. Lüdiadész emiatt vádat emelt Aratosz ellen, majd ő akarta megszerezni a vezéri tisztséget és ellenjelöltként lépett föl, de a szavazásból Aratosz került ki győztesen, és tizenkettedszer választották vezérré.

36. Aratosz vezérlete alatt az akhaiaiak vereséget szenvedtek Lükaion közelében Kleomenésztől és megfutottak; éjszaka Aratosz eltévedt, s ismét elterjedt a híre a görögök között, hogy meghalt. De megmenekült, és miután összeszedte katonáit, nem érte be annyival, hogy ép bőrrel távozzon, hanem kihasználta a kínálkozó alkalmat, s anélkül, hogy bárki is sejtette vagy gondolta volna, hirtelen megtámadta a Kleomenésszel szövetséges Mantineiát. A várost bevette, helyőrséget hagyott hátra, az idegeneknek polgárjogot adott, s megszerezte a legyőzött akhaiaiaknak, amit győztesekként is aligha értek volna el.

Mikor a lakedaimóniak újból támadást intéztek Megalopolisz ellen, Aratosz a város segítségére sietett, de semmi kedve nem volt hozzá, hogy Kleomenésznek alkalmat adjon nyílt ütközetre, pedig a megalopolisziak erősködtek, hogy támadjon; különben sem szerette a nyílt harcot, és számbelileg is hátrányos helyzetben volt; meg aztán már nem a régi becsvággyal és lelkesedéssel állt szembe egy vakmerő és fiatal hadvezérrel. Arra is gondolt, hogy azt a dicsőséget, amelynek Kleomenész még nem volt birtokában, és amelyet merészségével igyekezett elnyerni, neki, ha már megszerezte, kötelessége óvatosan megtartani.

37. A könnyűfegyveresek ennek ellenére kirohantak, és visszaűzték táborukig a spártaiakat; majd szétszóródtak a sátrak között. Aratosz azonban ekkor sem vezette harcba hoplitészeit, sőt megállította őket egy közte és az ellenség közt elterülő szakadék szélén, s nem engedte, hogy átmenjenek rajta. Lüdiadész ezen az eljáráson felháborodott, szidta Aratoszt, majd magához szólította lovasait, kérte őket, hogy menjenek az üldözők segítségére, és ne hagyják a győzelmet kisiklani kezéből, hiszen most az ő hazájáért folyik a harc. Sok kiváló katona csatlakozott Lüdiadészhoz, és így számban megerősödve megtámadta, megfutamította és üldözőbe vette az ellenség jobbszárnyát; de lelkesedésében és a dicsőségvágytól hajtva meggondolatlanul egyenetlen, fával sűrűn benőtt, mély árkokkal átszelt terepre vezette embereit; közben Kleomenész ellentámadásba ment át, s Lüdiadész szülővárosa kapuinak közvetlen közelében vitéz küzdelemben elesett. A többiek a phalanxra zúdultak, összezavarták a hoplitészek sorait, s így az egész akhaiai sereg vereséget szenvedett. Aratoszt az a súlyos vád érte, hogy cserbenhagyta Lüdiadészt. Az akhaiaiak haragjukban arra kényszerítették, hogy Aigionba menjen velük, ahova követte is őket; itt gyűlést tartottak, s úgy határoztak, hogy Aratosznak nem adnak pénzt, zsoldosait nem fizetik, s ha háborút óhajt viselni, költségeiről gondoskodjék saját maga.

38. Aratoszt ezzel nagyon megsértették, s nyomban át akarta adni a pecsétet, és le akarta tenni a vezéri tisztet, de aztán mégis meggondolta magát, egyelőre a helyén maradt. Orkhomenoszba vezette az akhaiaiakat, és csatát vívott Megisztonusszal, Kleomenész mostohaapjával; a csatában győzött, az ellenség háromszáz harcosát megölte, és Megisztonuszt foglyul ejtette. Bár hozzászokott, hogy minden második évben vezér legyen, most, hogy ismét ráesett a sor, s felszólították, hogy vállalja a tisztséget, visszautasította, s Timoxenoszt választották vezérré. A visszautasítás állítólagos ürügye, Aratosz haragja a nép ellen, nem látszik valószínűnek, s az igazi indítóokot az akhaiaiak megváltozott viszonyaiban kell keresnünk. Kleomenész ugyanis most már nem lassan és óvatosan támadt ellenük, mint korábban, s nem volt tekintettel a polgári hatóságokra: mert mihelyt az ephoroszokat eltétette láb alól, felosztotta a földet, polgárjogot adott a letelepülteknek és korlátlan hatalom birtokába jutott, azonnal az akhaiaiakra vetette magát, és követelte a vezérséget.

Aratoszt megrótták, hogy amikor a közös ügyeket nagy és veszélyes viharok fenyegették, kormányos létére kiadta kezéből és másnak engedte a kormányrudat, holott az lett volna a kötelessége, hogy az akhaiaiak akarata ellenére is élükre álljon, és megmentse közös hazájukat. Még ha nem bízott is az akhaiaiak politikájában és katonai hatalmában, legalább engedményeket kellett volna tennie Kleomenésznek, nem pedig újból a barbárok kezére juttatni a Peloponnészoszt, makedón helyőrségekkel, s illür és gall hoplitészekkel rakni meg az Akrokorinthoszt, s azokat, akiket katonai és politikai téren korábban legyőzött, s emlékirataiban állandóan megvetéssel emleget, a városok kényurává tenni, még ha képmutatóan szövetséges címmel tisztelték is meg az akhaiaiakat. Ha elismerjük is, hogy Kleomenész nem tisztelte a törvényeket és önkényeskedett, mégiscsak a Hérakleidák nemzetségéhez tartozott, és szülőföldje Spárta volt; méltóbb lett volna tehát annak legjelentéktelenebb fiát is vezérré tenni, mint azt, aki első volt a makedónok között, ha ugyan számított valamit nekik a görög nemesi származás. Kleomenész, amikor a vezéri tisztet kérte az akhaiaiaktól, azt ígérte, hogy sok jótéteményben részesíti majd a városokat cserébe ezért a címért és megtiszteltetésért, Antigonosz viszont, bár szárazföldön és tengeren teljhatalmú fővezérré tették, a vezérséget addig nem fogadta el, míg vezérsége jutalmaképp meg nem kapta az Akrokorinthoszt, s akarva-akaratlan úgy járt el, mint az aiszóposzi mese vadásza. Mindaddig nem ült fel ugyanis az akhaiaiak hátára, hiába kérték és kínálkozott fel neki követségekkel és népgyűlési határozatokkal, amíg bele nem egyeztek, hogy zablát rakjon rájuk helyőrséggel, és azzal, hogy túszokat küldjenek neki. Aratosz magyarázatképpen az akhaiaiak kényszerű helyzetével védekezik. Polübiosz azonban azt mondja, hogy Aratosz már régen, s mielőtt a kényszerűség bekövetkezett, félt Kleomenész vakmerőségétől, titokban alkudozott Antigonosszal, s biztatta a megalopolisziakat, hogy szorgalmazzák az akhaiaiaknál Antigonosz behívását. Ők szenvedtek ugyanis legtöbbet a háborútól, mivel Kleomenész állandóan sarcolta területüket. Ugyanezt állítja Phülarkhosz is, bár az ő szavát csak akkor lehet elhinni, ha Polübiosz is egyetért vele, mert akárhányszor csak Kleomenészről van szó, elfogultan lelkesedik érte, védelmébe veszi, s ugyanakkor vádaskodik Aratosz ellen.

39. Így aztán az akhaiaiak elveszítették Mantineiát, amelyet Kleomenész újból elfoglalt, s vereséget szenvedtek egy nagyobb ütközetben is Hekatombaión hónapban; erre megijedtek, azonnal követet küldtek Kleomenészhez és Argoszba hívták, hogy vegye át a vezérséget. Amikor Aratosz értesült róla, hogy Kleomenész elindult, s már Lernában van hadseregével, megrémült, gyorsan követeket küldött hozzá azzal a kéréssel, hogy mint barátjukhoz és szövetségükhöz csak háromszáz emberével menjen, de ha ezt bizalmatlanság jelének tekinti, fogadjon el tőlük túszokat. Kleomenész a kérést sértőnek és személye lebecsmérlésének tartotta, visszavonult hadseregével, s olyan levelet írt az akhaiaiaknak, amely tele volt keserű szemrehányásokkal és vádakkal Aratosz ellen. Aratosz is írt egy Kleomenészt vádoló levelet, s kölcsönös gyalázkodásaikban odáig ragadtatták magukat, hogy sértő kifejezéseket használtak egymás házasságáról és feleségéről.

Ezután Kleomenész hírnök útján hadat üzent az akhaiaiaknak, s kis híja volt, hogy árulással kézre nem kerítette Sziküón városát. Innen visszafordult és Pelléné ellen indult, s mikor az akhaiaiak vezére megfutamodott, bevette a várost. Nem sokkal később Pheneoszt és Penteleiont foglalta el. Erre nyomban csatlakozott hozzá Argosz, és a phlinsziak is befogadták az általa küldött helyőrséget. Így az akhaiaiak egyetlen hódítása sem maradt a kezükön, s Aratoszon hirtelen nagy nyugtalanság vett erőt annak láttára, hogy az egész Peloponnészosz inog, s a városokban mindenütt forradalmi hangulat uralkodik.

40. Sehol nem volt nyugalom, mindenki elégedetlenkedett a fennálló viszonyokkal, még a sziküóniak és a korinthosziak közt is sokan akadtak, akik alkudozásba kezdtek Kleomenésszel, mert az egyéni hatalom vágya a közérdek ellenségeivé tette őket. Aratoszt korlátlan hatalommal ruházták fel az elégedetlenkedők megbüntetésére; erre Sziküónban elfogatta és kivégeztette az árulókat, de mikor megkísérelte, hogy Korinthoszban is kinyomoztassa és megfenyítse az ellenséggel összejátszókat, feldühítette az elégedetlenkedő és az akhaiaiak uralmát nehezen tűrő népet. Összegyűltek tehát Apollón templomában, hívatták Aratoszt, és el voltak rá szánva, hogy vagy megölik, vagy elfogják, s utána fellázadnak. Aratosz megérkezett, kantárszáron vezette lovát, mint aki teljesen megbízik bennük, és a legkevésbé sem gyanakszik rájuk. Sokan felugrottak helyükről, szidalmazták és becsmérelték, de ő nyugodt arccal és nyájas hangon felszólította az embereket, hogy üljenek le, ne ácsorogjanak összevissza kiáltozva, s engedjék be azokat, akik kinn maradtak. Amíg beszélt, lassan kifelé ment, mintha lovát át akarná adni valakinek. Így szerencsésen kijutott a templomból, a szembejövő korinthosziakat könnyed hangon biztatta, hogy menjenek csak be Apollón templomába. Észrevétlenül eljutott a fellegvár közelébe, ott felugrott lovára, és megparancsolta Kleopatrosznak, a helyőrség parancsnokának, hogy őriztesse szigorúan a fellegvárat, majd ellovagolt Sziküónba, de csak harminc katonája követte. A többiek cserbenhagyták és szétszéledtek. A korinthosziak kis idő múlva észrevették, hogy megszökött, üldözőbe vették, s amikor nem tudták utolérni, behívták Kleomenészt, és átadták neki a várost, Kleomenész azonban úgy gondolta, hogy amit kapott, sokkal kevesebbet ér, mint az a veszteség, hogy Aratoszt futni hagyták. Kleomenész ezután, mikor az Akténak nevezett terület^[153] lakosai csatlakoztak hozzá, és átadták neki városaikat, fallal és palánkkal vétette körül az Akrokorinthoszt.

41. Az akhaiaiak Aratosz köré gyűltek Sziküónban, majd gyűlést tartottak, és teljhatalmú fővezérré választották. Csak a saját polgártársaiból toborzott őrség vette körül, pedig harminchárom éven át ő vezette az akhaiaiak ügyeit, s hatalma, hírneve nagyobb volt, mint bárki másé Görögországban; de most elhagyatottan, tehetetlenül és összetörten magára maradt, mint aki pusztító viharban hajótöröttként vergődik a roncsokon. Segélykérését az aitóliaiak elutasították, s az athéniakat, akik hálából szerettek volna segíteni rajta, Eurükleidész és Mikión akadályozta meg szándékukban. Aratosznak Korinthoszban háza és birtoka volt, s Kleomenész nem engedte, hogy bárki egy ujjal is hozzányúljon, sőt magához hívatta Aratosz barátait és intézőit, és meghagyta nekik, intézzenek és őrizzenek meg mindent úgy, hogy Aratosznak számot adhassanak róla. Később elküldte Aratoszhoz Tripüloszt, majd mostohaapját, Megisztonuszt, és sok más ígéreten kívül felajánlott neki tizenkét talentum évjáradékot; ez kétszer annyi volt, mint a Ptolemaiosztól kapott évi hat talentum. Ennek fejében Kleomenész azt kérte az akhaiaiaktól, hogy válasszák meg a vezéri tisztségre, s velük együtt közösen gondoskodjanak az Akrokorinthosz őrzéséről. Erre azonban Aratosz azt válaszolta, hogy nem ő rendelkezik a körülményekkel, hanem azok ővele. Kleomenész ezt gúnyolódásnak tekintette, nyomban betört Sziküónba, a város környékét feldúlta és elpusztította, s három hónapon át táborozott a város szomszédságában. Aratosz azonban türelmesen várakozott, és azon töprengett, elfogadja-e Antigonosz szövetségét azzal a feltétellel, hogy átadja az Akrokorinthoszt, mert Antigonosz másképp nem volt hajlandó segítséget nyújtani.

42. Az akhaiaiak gyűlést tartottak Aigionban, és meghívták Aratoszt. De az út veszélyes volt, mert Kleomenész Sziküón előtt táborozott. Polgártársai kérlelték és tartóztatták, s kijelentették, nem engedik, hogy veszedelemnek tegye ki magát. Az asszonyok és gyermekek belekapaszkodtak, mintha mindnyájuk atyja s megmentője volna, és sírva ölelték át. Aratosz vigasztalta és bátorította őket, majd ellovagolt tíz barátja s felnőtt fia kíséretében a tengerpartra. A kikötőben több hajó horgonyzott, ezekre szálltak fel, és elvitorláztak Aigionba a gyűlésre, ahol elhatározták, hogy behívják Antigonoszt, és átadják neki az Akrokorinthoszt; Aratosz elküldte hozzá fiát több más tússzal együtt. Erre a felháborodott korinthosziak kifosztották birtokát, s házát Kleomenésznek ajándékozták.

43. Antigonosz közben közeledett csapatai élén, húszezer makedón gyalogossal és ezerháromszáz lovassal. Aratosz az ellenséget kijátszva tengeren ment eléje tanácsosaival, bár nem bízott Antigonoszban, és nem hitt a makedónoknak. Saját hatalma gyarapodását ugyanis annak köszönhette, hogy károkat okozott nekik, s politikája első és legfontosabb céljának tartotta az Antigonosz ellen régi gyűlöletet. Mivel azonban látta, hogy pillanatnyilag elkerülhetetlen kényszerűséggel áll szemben, amelynek azok is rabszolgái, akik azt hiszik, hogy másokon uralkodnak, elindult a veszedelmes útra. Amikor Antigonosznak jelentették Aratosz érkezését, a többieket csak a megszokott udvariassággal fogadta, de őt már első találkozásukkor is feltűnően szívélyesen üdvözölte, majd mikor látta, hogy milyen értékes, eszes ember, még inkább bizalmába fogadta.

Aratosznak ugyanis nemcsak nagy fontosságú ügyekben tudta hasznát venni a király, hanem szabad idejében is kellemesebben szórakozott vele, mint bárki mással. Ezért Antigonosz, bár még fiatal ember volt, úgy találta, hogy Aratosz minden tekintetben méltó egy király barátságára. Őt becsülte legtöbbre nemcsak az akhaiaiak, hanem a makedónok között is, és szolgálatait minden dologban igénybe vette. Így aztán beteljesült az a jóslat, amelyet az isten küldött egy áldozat alkalmával Aratosznak. Mondják, hogy amikor nem sokkal azelőtt áldozatot mutatott be, az áldozati állat májában két zsírréteggel benőtt epehólyagot találtak; a jóspap erre kijelentette, hogy hamarosan szoros barátságot köt majd leggyűlöltebb ellenségével. Aratosz akkor nem sokat törődött a pap szavaival, mert egyébként sem igen hitt az áldozatokban és jóslatokban, és inkább saját józan eszére hallgatott. Később, amikor szerencsésen folyt a háború, Antigonosz lakomát adott Korinthoszban, amelyre sok vendéget hívott meg, és Aratoszt díszhelyre ültette. Kis idő múlva takarót kért, és mikor kiderült, hogy Aratosz is nagyon fázik, szólt, hogy húzódjék hozzá közelebb; így a szolgák mindkettőjükre ráterítették a takarót. Aratosznak egyszerre eszébe jutott az áldozat, és hangosan felnevetett; majd elbeszélte a királynak, hogy milyen jelet kapott, és a pap mit jósolt neki. De ez már később történt.

44. Pégaiban Antigonosz és Aratosz kölcsönösen megesküdött a közöttük fennálló barátságra, és nyomban az ellenség ellen vonultak. Korinthosz körül csatározások folytak, mert Kleomenész megerősítette a várost, és a korinthosziak vitézül védekeztek. Közben azonban az argoszi Arisztotelész, Aratosz barátja titokban üzent neki, hogy Argosz hozzá pártol, ha megjelenik a csapatok élén. Aratosz közölte ezt Antigonosszal, s nagy sietve elhajózott az Iszthmoszról ezerötszáz katonával Epidauroszba. Az argosziak már előzőleg fellázadtak, megtámadták Kleomenész embereit, és a fellegvárba zárták őket. Mikor Kleomenész ezt megtudta, megijedt, hogy az ellenség kézre keríti Argoszt, és elvágja a hazafelé vezető menedéktől; ezért még aznap éjszaka elhagyta az Akrokorinthoszt, és emberei segítségére sietett. Idejében meg is érkezett, s közben az ellenségnek némi veszteséget okozott; de nem sokkal később megérkezett Aratosz, majd Antigonosz is haderejével, ezért Kleomenész visszavonult Mantineiába. Erre a városok ismét az akhaiaiakhoz csatlakoztak. Antigonosz hatalmába vette az Akrokorinthoszt, Aratoszt az argosziak vezérré választották, ő pedig rábeszélte a várost, hogy a zsarnokok és az árulók vagyonát ajándékozza oda Antigonosznak. Arisztomakhoszt Kenkhreaiban kínpadra vonták, és a tengerbe vetették; emiatt sok megrovás érte Aratoszt, mert eltűrte, hogy törvénytelenül megöljék ezt a különben sem gonosz embert, aki együttműködött vele, az ő rábeszélésére mondott le hatalmáról, és csatlakozott városával az akhaiai szövetséghez.

45. Más vádakat is emeltek Aratosz ellen: hogy Korinthosz városát mint valami közönséges falut odaajándékozta Antigonosznak; beleegyezett, hogy Antigonosz, miután kifosztotta Orkhomenoszt, makedón helyőrséggel rakja meg; határozatot hozatott, hogy Antigonosz hozzájárulása nélkül az akhaiaiak egyetlen királynak sem írnak levelet vagy küldenek követet; hogy az akhaiaiak kénytelenek voltak a makedón katonákat élelmezni, s a zsoldjukat fizetni; áldozatokat, ünnepi meneteket és versenyjátékokat tartottak Antigonosz tiszteletére, és tették mindezt Aratosz polgártársai kezdeményezésére, akik Antigonoszt mint Aratosz vendégét fogadták be városukba. Ilyen vádakat hoztak fel Aratosz ellen, és nem vették figyelembe, hogy mikor a hatalom gyeplőjét átengedte Antigonosznak, és a királyi hatalom uszályába kapaszkodott, semmi egyébnek nem maradt ura, csak saját szavának, de azzal is veszélyes volt szabadon élnie. Kétségtelen, hogy Aratoszt a történtekből sok minden bántotta, így a szobrok esete is. Antigonosz ugyanis az argoszi zsarnokok ledöntött szobrait újra felállíttatta, az Akrokorinthosz elfoglalóiét pedig, az egyetlen Aratoszé kivételével, ledöntette; Aratosz nagyon kérlelte Antigonoszt, hogy ezt ne tegye, de hiába. Úgy látszik, nem felelt meg a hellén szellemnek az a mód sem, ahogyan az akhaiaiak Mantineiával bántak. Miután ugyanis a várost Antigonosz segítségével elfoglalták, a legtekintélyesebb és legelőkelőbb polgárokat megölték, a többieket részben eladták rabszolgának, részben megbilincselve Makedoniába küldték, az asszonyokat és a gyermekeket is eladták rabszolgának, s az így kapott pénz egyharmadát maguk, kétharmad részét pedig a makedónok között osztották szét. Bár ez az eljárás a bosszú jogán történt, mégis rettenetes dolog haragból ilyen bánásmódban részesíteni rokonokat, még ha Szimónidésszel szólva, "kényszerű helyzetben édes dolog még a kegyetlenség is", mintha a kegyetlenség a szenvedő és fájó szívnek könnyebbséget és kielégülést szerezne. De ami ezután történt a várossal, azt már sem a tisztesség, sem a kényszerűség ürügyével nem lehet Aratosz javára írni. Mikor ugyanis az akhaiaiak újra megkapták ajándékba Mantineiát Antigonosztól, majd elhatározták benépesítését, s a telepítés vezetésével Aratoszt bízták meg, ő mint vezér olyan javaslatot fogadtatott el, hogy ezentúl Antigoneiának és ne Mantineiának nevezzék, s a város a mai napig ezt a nevet viseli. Úgy látszik, a "kies szép Mantineia"^[154] elnevezést ő szüntette meg, s a város annak a nevét viseli, aki leöldöste és elveszítette egykori polgárait.

46. Nem sok idővel ezután Kleomenész Szellaszia környékén nagy csatában vereséget szenvedett, elhagyta Spártát, és Egyiptomba hajózott; Antigonosz pedig, miután a legnagyobb méltányossággal és barátsággal bánt Aratosszal, hazatért Makedoniába. A király ekkor már betegeskedett, és trónja örökösét, az akkor még gyermekifjú Philipposzt küldte el a Peloponnészoszra; meghagyta neki, hogy főként Aratosz tanácsaira hallgasson, általa tárgyaljon a városokkal, és ismerkedjék meg az akhaiaiakkal. Aratosz valóban úgy fogadta a fiatal uralkodót, és úgy intézte az ügyeket, hogy Philipposz Aratosz iránti jóindulattal, a görög ügyek vezetésében pedig buzgósággal és becsvággyal eltelve tért vissza Makedoniába.

47. Antigonosz halála után az aitóliaiak nem palástolták tovább megvetésüket az akhaiaiak iránt, lenézték őket könnyelműségük miatt, és mert hozzászoktak, hogy védelmüket másoktól várják, a makedón fegyverek mögött kerestek oltalmat, s tétlenkedve, fegyelmezetlenül éltek. Így aztán az aitóliaiak beleártották magukat Peloponnészosz belső ügyeibe; útközben feldúlták Patrai és Dümé vidékét, majd messzénéi területre törtek be, és ott zsákmányoltak. Aratoszt ez nagyon bántotta, s mikor látta, hogy Timoxenosz, az akhaiaiak vezére, akinek megbízatása már végéhez közeledett, késedelmeskedik, és elfecséreli az időt, öt nappal előbb átvette tőle a vezérséget - őt, Aratoszt választották ugyanis Timoxenosz utódául -, és a messzénéiek segítségére sietett. Összegyűjtötte tehát a harcra az akhaiaiakat, akik fizikailag felkészületlenek, lelkileg pedig ellustultak voltak, Aratosz így Kaphüainál vereséget szenvedett. Lehetséges, hogy a kelleténél hevesebben vetette bele magát a harcba, de aztán a vereség miatt annyira kedvét veszítette, és annyira feladta a reményt, hogy bár az aitóliaiak ismételten kedvező helyzetbe juttatták, eltűrte és nem törődött vele, hogy vakmerően és arcátlanul végigszáguldozták a Peloponnészoszt. Az akhaiaiak emiatt ismét kérőleg tárták karjukat Makedonia felé, és Philipposzt hívták be a görögök vezetésére abban a reménységben, hogy Aratosz iránt mutatott jóindulata folytán kegyesen bánik majd velük, és kezébe veszi ügyeiket.

48. Ekkor azonban először Apellész és Megaleosz, majd más udvari emberek is megrágalmazták Aratoszt a királynál, aki hallgatott a vádakra, a tisztújításon az ellenpártot támogatta, és elérte, hogy az akhaiaiak Epératoszt választották vezérré. Epératosznak azonban nem volt becsülete az akhaiaiaknál, s mindaddig, amíg Aratosz teljesen vissza nem vonult az ügyek intézésétől, semmi üdvös dolog nem történt. Philipposz belátta, hogy hibát követett el, ismét Aratoszhoz fordult tehát, és teljesen rábízta magát; mivel pedig ügyeinek sikeres előrehaladása nagymértékben növelte hatalmát és dicsőségét, úgy ragaszkodott Aratoszhoz, mintha neki köszönhette volna jó híre megnövekedését. Mindenki előtt nyilvánvalóvá lett, hogy Aratosz nemcsak a demokráciának, hanem a királyságnak is kitűnő tanítómestere, mert az ő tanítása és jelleme adott színt és ragyogást a király intézkedéseinek. Az a mérséklet, ahogyan a fiatal király bánt a megtévedt lakedaimóniakkal, ahogyan a krétaiak iránt mutatott szívélyességével néhány nap alatt az egész szigetet megnyerte magának, és bámulatos erélye, amellyel hadjáratot viselt az aitóliaiak ellen, mind dicséretére vált Philipposznak, mert hallgatott a jó tanácsra, Aratosznak pedig, mert jó tanácsokat adott. Emiatt azonban az udvari emberek még inkább irigykedtek rá, majd mikor titkos rágalmaikkal semmit nem értek el, nyíltan szidalmazni kezdték, s arcátlan durvasággal, nagy szemtelenséggel és gúnnyal sértegették a lakomákon, sőt egyszer még kövekkel is megdobálták és megkergették, mikor vacsora után sátrába ment. Philipposz haragjában azonnal húsz talentum bírsággal sújtotta, később pedig, amikor látta, hogy mennyit ártanak ügyeinek, kivégeztette őket.

49. Philipposznak azonban annyira kedvezett a szerencse, hogy elbizakodott, és szertelen vágyakra ragadtatta magát; vele született gonoszsága legyőzte erőltetett képmutatását, és lassanként feltárta s napfényre hozta jellemét. Először is megsértette a fiatal Aratoszt, akinek feleségét elcsábította. Ez hosszú ideig titokban maradt, mert Philipposz gyakori vendégük volt és náluk étkezett; majd kezdett kemény kézzel bánni a görög városokkal, s nyilvánvalóvá lett, hogy Aratoszt le akarja rázni magáról. Először a messzénéi események adtak okot gyanúra. A városban zavargások törtek ki; Aratosz segíteni akart a helyzeten, de elkésett; Philipposz azonban egy nappal hamarabb érkezett meg a városba, és az embereket azonnal egymás ellen ingerelte. Külön megbeszélést folytatott a város elöljáróival, és megkérdezte tőlük, nincsenek-e törvényeik a csőcselék megfékezésére, s amikor ugyancsak külön tárgyalt a népvezérekkel, tőlük azt kérdezte, nincs-e karjuk elnyomóik ellen. Erre az elöljárók nekibátorodtak, és megkísérelték, hogy elfogassák a népvezéreket, de ezek a csőcselék élére álltak, legyilkolták az elöljárókat s velük együtt még kétszáz polgárt is.

50. Miután Philipposz ezt a szörnyű tettet elkövette, és egyre jobban egymásra uszította a messzénéieket, megérkezett Aratosz, és kifejezte felháborodását a történteken; fiát sem tartóztatta, hogy keserűen ki ne fakadjon Philipposz ellen, és szidalmakkal ne illesse. Úgy látszik, a fiatal Aratosz előzőleg szerelmi vonzalmat érzett Philipposz iránt, de most a szemébe mondta, hogy gyalázatos cselekedete után nem tartja szép embernek, hanem a legvisszataszítóbbnak mindenki között. Philipposz erre nem szólt semmit, bár mindenki azt gondolta, hogy beszélni fog, mert mialatt a fiatal Aratosz beszélt hozzá, kimutatta haragját, és többször hangosan kifakadt; de most mégis, mint aki szelíden tűri a sértő szavakat, és mérsékelt, udvarias természetű ember, megfogta az idősebb Aratosz kezét, kihívta a színházból, és felvitte magával az Ithómataszra, hogy áldozatot mutasson be Zeusznak, s szemügyre vegye a helyet, amelyet semmivel sem kevésbé erős falak védtek, mint az Akrokorinthoszt, s őrséggel megrakva ugyanolyan megközelíthetetlen lenne a szomszédok számára. Amikor felmentek és megkezdték az áldozatot, a jóspap odavitte Philipposzhoz az ökör belső részeit. Philipposzt két kezébe vette a belső részeket, megmutatta Aratosznak és a pharoszi Démétriosznak, s hozzájuk hajolva megkérdezte, milyen előjelet látnak az áldozatban. Megtartsa-e magának a fellegvárat, vagy visszaadja a messzénéieknek? Démétriosz nevetve így szólt: "Ha a jós lelke beszél belőled, itthagyod ezt a helyet, de ha a királyé, mindkét szarvánál fogva megragadod az ökröt." Ezekkel a rejtélyes szavakkal arra célzott, hogy az Akrokorinthoszhoz az Ithómataszt is megszerzi, teljesen hatalmában tartja és leigázza a Peloponnészoszt. Aratosz hosszú ideig hallgatott, majd midőn Philipposz az ő véleményét is megkérdezte, így szólt: "Sok és nagy hegy van, Philipposz, Krétában, sok fellegvár emelkedik az ég felé a boiótok és a phókisziak földjén; sok bámulatos erősséget lehet találni Akarnaniában az ország belsejében is, a tengerparton is, de te ezek közül egyet sem foglaltál el, mégis mindenki engedelmesen teljesíti parancsaidat. Mert csak rablók ragaszkodnak a hegyfokokhoz és meredek szirtekhez, a királynak nem lehet erősebb és szilárdabb védelme a bizalomnál és a hálánál. Ez nyitotta meg előtted a krétai tengert s a Peloponnészoszt. Mivel erre törekedtél, azért lettél ifjú létedre vezére az egyiknek és ura a másiknak." Aratosz még beszélt, s Philipposz máris visszaadta a jóspapnak a belső részeket. "Menjünk vissza ugyanazon az úton" - mondta, mintha Aratosz meggyőzte volna érvelésével, s elhódította volna tőle a várost.

51. Aratosz ezután mindinkább igyekezett távol maradni az udvartól, és lassanként megszüntette a bizalmas viszonyt Philipposszal is. Mikor a király Épeiroszba vonult, s megkérte Aratoszt, vegyen részt a hadjáraton, Aratosz elhárította a kérést, s odahaza maradt, mert attól félt, hogy Philipposz tettei őt is rossz hírbe keverik. Amikor Philipposzt a rómaiak csúfosan megfosztották hajóitól és más tekintetben is mindenben kudarcot vallott, visszatért a Peloponnészoszra. Itt ismét megkísérelte rászedni a messzénéieket, de mikor szándéka kiderült, nyílt igazságtalanságra vetemedett velük szemben, és feldúlta országukat. Aratosz akkor fordult el teljesen a királytól, amikor tudomására jutott fia feleségével folytatott házasságtörő viszonya; ezt nagyon zokon vette, de fia előtt igyekezett eltitkolni, hiszen az hiába tudta, milyen sérelem érte, képtelen volt védekezni ellene. Philipposz ugyanis nagy és váratlan változáson ment keresztül, szelíd királyból és józan ifjúból kicsapongó életű férfiúvá és elviselhetetlen zsarnokká lett. Valójában ez nem azt jelentette, hogy természete változott meg, hanem hogy kitört belőle a gonoszság, amelyet a félelem hatása alatt hosszú időn át eltitkolt.

52. Philipposz későbbi cselekedetével mutatta ki, hogy Aratosz iránt mutatott érzelmeiben kezdettől fogva mennyire egybefonódott a szégyenérzet és a félelem. Az életére tört Aratosznak, mert meg volt győződve róla, hogy míg ő él, nem lehet szabad, és nem uralkodhat zsarnok király módjára; nyílt erőszakhoz mégsem akart nyúlni, hanem megparancsolta Tauriónnak, egyik hadvezérének és bizalmas hívének, hogy titokban, lehetőleg méreggel tegye el láb alól, amikor ő nincs jelen. Taurión beférkőzött Aratosz bizalmába, s nem erős és gyorsan ölő mérget adott be neki, hanem olyant, amely eleinte csak könnyű lázas állapotot idézett elő a szervezetben, és ezt tompa köhögés, majd sorvadásos állapot követte. Aratosz észrevette, mi történt vele, de mivel semmi haszna nem lett volna, hogy Tauriónt nyíltan megvádolja, úgy tűrte el baját, mintha közönséges és megszokott betegség volna. Egyszer azonban egyik barátja ott volt a szobában, amikor vért köpött, és meglepődött, mire Aratosz így szólt: "Látod, Kephalón, a királyi barátságnak ez a jutalma."

53. Így halt meg Aratosz Aigionban, amikor tizenhetedszer viselte a vezéri tisztet. Az akhaiaiak azt szerették volna, hogy ott temessék el, és állítsanak neki életéhez méltó emlékművet, de a sziküóniak nagy szerencsétlenségnek tekintették volna, ha nem az ő városukban temetik el; rávették tehát az akhaiaiakat, hogy adják át nekik a holttestet. Sziküónban azonban egy ősrégi törvény értelmében senkit nem volt szabad eltemetni a városfalakon belül. Mivel a sziküóniak ehhez a törvényhez babonás félelemmel ragaszkodtak, Delphoiba küldtek, hogy ebben a dologban tanácsot kérjenek a Püthiától, aki a következő jósigéket adta nekik:

Amikor az akhaiaiak megkapták a jóslatot, mind megörültek, különösen a sziküóniak, akiknek gyásza ünneppé változott. Aratosz holttestét felkoszorúzták, fehér ruhába^[155] öltöztették, s dicsőítő énekek és kardalok kíséretében vitték városukba, majd mindenfelől jól látható helyre temették, s városuk alapítójának és megmentőjének nevezték. Ezt a helyet mai napig is Arateionnak nevezik, s itt évenként kétszer mutatnak be áldozatokat, az egyiket a Daisziosz hónap ötödik napján (az athéniak ezt a hónapot Anthesztériónnak hívják), azon a napon, amelyen a várost megszabadította a zsarnokuralomtól, s ezért Szótériának nevezik; és a másikat annak a hónapnak az első napján, amelyben állítólag született. Az első áldozatot a Megváltó Zeusz, a másikat Aratosz papja végzi, de nem tiszta fehér, hanem halvány bíborszínű fövegben, színészek pedig lantszóval kísért dalokat énekelnek. A díszmenetet gyermekek és ifjak élén a gümnasziarkhész vezeti, utánuk mennek a tanács tagjai felkoszorúzottan és azok a polgárok, akik a menetben részt kívánnak venni. Ezeknek a szertartásoknak kis részét mai napig is kegyelettel megtartják, de az idő múlása jórészt feledésbe merítette őket.

54. A történetírók így beszélik el az idősebb Aratosz életét, és így ábrázolják jellemét. Fiát a kegyetlen és gonoszságban féktelen Philipposz elmebajossá tette, mivel nem azonnal ölő, hanem őrületet okozó mérget adatott be neki, amely szörnyű és furcsa szenvedélyekbe kergette, rettenetes tetteket hajtott végre szégyenletes élvezettel és pusztító indulatokkal, annyira, hogy amikor fiatalon meghalt, halála nem csapást, hanem megváltást és szabadulást hozott neki. De a barátságot és a vendégszeretetet védelmező Zeusz ezért a kegyetlenségéért méltó büntetéssel sújtotta Philipposzt, mert miután a rómaiak legyőzték, és ő meghódolt nekik, megfosztották birodalmától, hajóit, öt kivételével, elvették, és ezer talentum megfizetésére kötelezték. Fiát túszként átadta, neki pedig merő szánalomból meghagyták Makedoniát és az adófizető területeket. De Philipposz kivégeztette a legkiválóbb polgárokat és legközelebbi rokonait, s egész országát rémülettel és gyűlölettel töltötte meg. Ennyi gonoszság között egyetlen szerencséje kiváló erényű fia volt, de ezt is megölette merő irigységből és féltékenységből a miatt a tisztelet miatt, amelyben a rómaiak részesítették, így aztán másik fiára, Perszeuszra hagyta trónját, aki, mint mondják, nem volt törvényes származású, hanem egy Gnathainion nevű varrónő által becsempészett fattyú. Perszeuszt Aemilius fogolyként vitte magával diadalmenetére, és vele kihalt az Antigonidák királyi családja, Aratosz nemzetsége viszont a mai napig is fennmaradt Sziküónban és Pellénében.

1. Az első Artaxerxész,^[157] aki szelídségével és nemeslelkűségével kitűnt a perzsa királyok között (melléknevén "hosszú kezű", mivel a jobb keze hosszabb volt, mint a bal), Xerxész fia volt; a második, akinek életrajzát most írom (melléknevén "jól emlékező"), az ő leányától született. Dareiosznak és Parüszatisznak négy fiúgyermeke volt, a legidősebb, Artaxerxész, utána Kürosz és a két fiatalabb, Osztanész és Oxathrész. Kürosz az idősebb Kürosztól kapta a nevét, akit állítólag a napról neveztek el, mert a Kürosz szó perzsa nyelven napot jelent. Artaxerxészt eleinte Arszikasznak hívták, bár Deinón szerint Oarszésznak. Egyébként valószínűtlen, hogy Ktésziasz, még ha mindenféle hihetetlen és képtelen mesét mond el is könyvében, ne ismerte volna a nevét annak a királynak, akinek udvarában élt mint a család orvosa.

2. Kürosz kora ifjúságától heves és indulatos természetű volt, de Artaxerxész mindenben szelídebbnek és mérsékeltebb természetűnek látszott. Szülei kívánságának engedelmeskedve szép és jó asszonyt vett el feleségül, s akaratuk ellenére is kitartott mellette. Amikor ugyanis Dareiosz kivégeztette az asszony fivérét, s őt magát is meg akarta öletni, Arszikasz könyörögve fordult anyjához, és sok könnyhullatás árán sikerült elérnie, hogy feleségét nem ölték meg, és nem is kellett elválnia tőle. De az anya jobban szerette Küroszt, s az volt az óhajtása, hogy Kürosz legyen a király. Ezért, midőn apja súlyosan megbetegedett, Küroszt hazahívták a tengerpartról, és ő abban a reménységben kelt útra, hogy anyja támogatásával örökli majd a trónt. Parüszatisz elfogadható módon azzal érvelt, mint Démaratosz tanácsára már az idősebb Xerxész is, hogy amikor Arszikaszt szülte, Dareiosz még magánember volt, amikor Küroszt, már király. De érvelése eredménytelen maradt, és az elsőszülött fiú került a trónra Artaxerxész néven, Kürosz pedig Lüdia szatrapája és a tengerparti vidékek kormányzója lett.

3. Nem sokkal Dareiosz halála után a király Paszargadaiba utazott, hogy a perzsa papok elvégezzék a királlyá avatás szertartását. Itt van a hadistennő temploma, amit leginkább Athénéhez lehet hasonlítani. A felavatandónak be kell lépnie a templomba, és mielőtt elnyeri a királyi rangot, le kell vetnie saját ruháját, és fel kell öltenie azt az öltözéket, amelyet az idősebb Kürosz hordott; aztán szárított fügét kell ennie, összezúzott pisztáciafa-kérget rágnia és meginnia egy serleg aludttejet. Kívülállók nem tudhatják, hogy ezenkívül még mi mást kell tennie. Artaxerxész éppen ezeket a szertartásokat akarta elvégezni, mikor megérkezett Tiszaphernész egy pappal, aki annak idején Kürosz neveltetésére felügyelt, és bevezette őt a mágusok titkaiba, s akinek, úgy látszik, minden más perzsánál inkább fájt, hogy nem Kürosz lett a király. Éppen ezért el kellett hinni, amivel vádolta Küroszt: El akart rejtőzni a templomban - mondta -, azzal a szándékkal, hogy majd amikor Artaxerxész leveti ruháját, rárohan és megöli. Egyesek azt állítják, hogy Küroszt ennek a hamis vádnak az alapján fogták el; mások szerint be is surrant a templomba, de búvóhelyét a pap elárulta. Amikor már ki akarták végezni, anyja átölelte, betakarta hajfürtjeivel, nyakát a maga nyakához szorította, hangos zokogásával és könyörgésével megszabadította, úgyhogy visszaküldték a tengerpartra. De Kürosz nem volt megelégedve kormányzóságával, nem szabadon bocsátása, hanem elfogatása járt az eszében, s haragja jobban ösztökélte, mint valaha, hogy elnyerje a trónt.

4. Egyesek azt mondják, hogy Kürosz azért ütött pártot a király ellen, mert a tőle kapott életjáradék napi élelmére sem volt elegendő, de ez képtelen állítás, mert ott volt az anyja, akitől kaphatott volna, amennyit akart, s Parüszatisz bőven ellátta és kiszolgálta volna saját vagyonából. Gazdagságát bizonyítja, hogy sok helyütt tartott zsoldoscsapatokat barátai és párthívei segítségével, amint Xenophón elbeszéli. A csapatokat nem gyűjtötte egybe, mert még mindig el akarta titkolni előkészületeit, sok helyütt tartott embereket, akik különböző ürügyekkel toboroztak csapatokat számára. A király gyanúját az udvarban tartózkodó anyja igyekezett eloszlatni, s Kürosz maga is mindig hódolatteljes hangú leveleket írt Artaxerxésznek; néha kért tőle valamit, máskor viszont Tiszaphernészt illette viszontvádakkal, mintha irigykedne és az ellene való küzdelemre készülne fel. A király természetében volt valami halogatásra való hajlam, amit sokan szelídségnek tartottak. Eleinte valóban úgy tűnt fel, hogy annak az Artaxerxésznek a szelídségét akarja utánozni, akinek nevét felvette: könnyű volt színe elé jutni, és a kitüntetések és kegyek osztogatásában az érdemeket meghaladó mértékben bőkezű volt. Amikor pedig megbüntetett valakit, vigyázott rá, hogy senkit meg ne alázzon; az ajándékozásnak akkor is örült, ha kapott, és akkor is, ha adott, s amikor megajándékozott valakit, kegyesnek és emberszeretőnek mutatta magát. Nem volt olyan kis ajándék, amelyet szívesen el ne fogadott volna. Mikor valami Ómiszosz különösen nagy gránátalmát vitt neki ajándékba, így szólt: "Mithraszra mondom, ez az ember bizonyosan kis városból is nagyot tudna teremteni, ha rábíznánk."

5. Amikor utazott, az egyik ember ezt, a másik mást vitt neki ajándékba; egy egyszerű munkásember például, aki hamarjában nem jutott máshoz, a folyóhoz szaladt, két kézzel vizet merített, és azt vitte oda hozzá; Artaxerxész ennek annyira megörült, hogy aranyserleget küldött neki ezer Dareiosz-arannyal. A spártai Eukleidasznak, aki gyakran vakmerő nyíltsággal és tiszteletlenül beszélt vele, egy testőrtisztjével ezt üzente: "Te azt mondhatod a királynak, amit akarsz, én azonban nemcsak mondhatok, hanem meg is tehetek bármit." Vadászat közben egyszer Tiribazosz figyelmeztette a királyt, hogy köntöse elszakadt, s mikor az megkérdezte, hogy mit csináljon, Tiribazosz így felelt: "Végy fel másikat, ezt pedig add nekem." A király odaadta a köntöst, és így szólt: "Neked adom, Tiribazosz, de megtiltom, hogy viseld." Tiribazosz nem törődött a tilalommal (nem volt rossz ember, csak könnyelmű és bolondos), és azonnal hordani kezdte a király köntösét, és arany nyakláncokat aggatott magára, amilyeneket a királyi család nőtagjai hordanak. Emiatt mindenki méltatlankodott, mert tilos volt az efféle fényűzés, de a király csak nevetett, és így szólt: "Megengedem, hogy hordd az ékszereket, mint egy nő, és a köntöst, mint egy bolond." A király asztalánál senki nem étkezett, csak az anyja, aki az asztalfőn, és a felesége, aki vele átellenben ült; Artaxerxész azonban meghívta asztalához két fiatalabb fivérét, Osztanészt és Oxathrészt is. A perzsák legkedvesebb látnivalója a király feleségének, Sztateirának kocsija volt, amelyben mindig lefüggönyözetlenül ült, és így az egyszerű asszonyok a közelébe mehettek, és köszönthették, amivel nagyon megkedveltette magát.

6. A nyugtalan és forrongó emberek ennek ellenére úgy gondolták, hogy a viszonyok olyan fényes tehetségű, harcra termett és barátait szerető férfiút kívánnak a trónra, mint amilyen Kürosz, mert a hatalmas perzsa birodalomnak becsvágyó és bátor királyra van szüksége. Kürosz egyaránt számított Felső-Ázsia és saját tartománya lakosaira, amikor elszánta magát a háborúra. Írt a lakedaimóniaknak is, segítséget kért tőlük, s felszólította őket, hogy küldjék el embereiket, akiknek - ezt írta a levelében -, ha gyalogosan jönnek, ad lovakat; ha lovon, kétfogatú harci szekereket; ha földjeik vannak, falvakat; ha falvaik, városokat; a zsoldot a katonáknak nem számolja, hanem méri. Saját magáról nagy hangon beszélt, hogy szíve bátrabb bátyjáénál, jobb filozófus, jobban ismeri a mágusok titkait, több bort iszik, és jobban bírja az ivást, s nem olyan gyáva és elpuhult, mint a bátyja, aki nem mer lovon ülni, ha vadászni megy, de a trónon sem, ha veszélyek fenyegetik. A lakedaimóniak tehát titkos parancsot küldtek Klearkhosznak, s megparancsolták, hogy álljon mindenben Kürosz rendelkezésére. Kürosz elindult a király ellen jelentős barbár haderővel és kevés híján tizenháromezer görög zsoldossal, s hadjáratára mindig más és más ürügyet keresett. De igazi célja nem maradt sokáig titokban, mert megérkezett a királyhoz Tiszaphernész, és mindent személyesen jelentett. A királyi udvarban nagy zavar támadt; a háború miatt leginkább Parüszatiszt hibáztatták, de gyanúsították és megvádolták barátait is. Parüszatisznak főként Sztateira tett szemrehányásokat, aki nagyon kétségbe volt esve a háború miatt, s ezt kiáltozta: "Hová vezettek a fogadkozásaid? Miért mentetted meg könyörgéseiddel azt az embert, aki testvérbátyja életére tört? Most háborúba és bajokba döntöttél bennünket." Ezért gyűlölte Sztateirát Parüszatisz, aki természeténél fogva szenvedélyes, haragtartó és bosszúálló, igazi barbár teremtés volt, és menye elvesztésére tört. Deinón azt állítja, hogy Parüszatisz már a háború alatt végrehajtotta gyilkos tervét. Ktésziasz azonban azt mondja, hogy ez később történt. Kétségtelen, hogy Ktésziasz mint szemtanú jól tudta a tett elkövetésének időpontját, s nem lehetett rá semmi oka, hogy megváltoztassa, még ha elbeszélése eltér is az igazságtól és helyette mesét, drámai történetet beszél el; maradjunk meg tehát elbeszélésünkben annál az időpontnál, amelyre ő teszi a gyilkosságot.

7. Mikor Kürosz előrenyomult, olyan hírek és jelentések érkeztek hozzá, hogy a király nem akar mindjárt csatába kezdeni, és nem szándékozik vele összecsapni, hanem Perzsiában vesztegel mindaddig, amíg csapatai össze nem gyülekeznek. Bár Artaxerxész tíz öl széles és ugyanolyan mély árkot ásatott a síkságon keresztül négyszáz sztadion hosszúságban, hagyta, hogy Kürosz átkeljen az árkon és előrenyomuljon Babilon közeléig. Mint mondják, Tiribazosz volt az első, aki nyíltan megmondta a királynak, hogy nem helyes, ha kitér az ütközet elől, sem pedig, hogy feladja Médiát Babilonnal és Szuszával együtt, és Perzsiában húzza meg magát, amikor sokszorosan nagyobb hadereje van, mint az ellenségnek, s számtalan olyan szatrapája és vezére, akik tudásban és harckészségben jobbak Kürosznál. A király erre elszánta magát, hogy minél hamarabb megütközik. Amikor kitűnően felszerelt, kilencszázezer főnyi hadseregével megjelent, annyira megrémítette és zavarba ejtette az elbizakodott, fölényes, rendezetlen és fegyvertelenül vonuló ellenséget, hogy Kürosz csak nagy zűrzavar és kiáltozás közben tudta csapatait csatarendbe állítani; majd mikor a király csendben és nyugodtan megindította ellene csapatait, a görögök csodálkozva látták az ellenfél fegyelmezettségét, mert ilyen óriás tömegű hadseregben összevissza kiáltozásra, szaladgálásra és általában nagy rendezetlenségre számítottak. A király gyalogságának arcvonala elé felállította legerősebb kaszás harci szekereit épp szemközt a görögökkel, hogy a szekérrohammal megtörje soraikat, mielőtt kézitusára kerülne a sor.

8. A csatát már sok történetíró elbeszélte, Xenophón pedig szinte a szemünk elé tárja, s leírásának ereje az olvasót olyan módon teszi a küzdelem izgalmainak és veszélyeinek részesévé, mintha a csata nem is a múltban, hanem a jelenben játszódnék le; nem volna tehát értelme újból leírni, csak ha Xenophón bizonyos megemlítésre méltó körülményeket kihagyott elbeszéléséből. Azt a helyet, ahol a seregek felálltak egymással szemben, Kunaxának hívják, és Babilontól ötszáz sztadionnyira esik. Klearkhosz az ütközet előtt felszólította Küroszt, maradjon a harcolók mögött, és ne kockáztassa életét, mire Kürosz állítólag így felelt: "Mit mondasz, Klearkhosz? Azt tanácsolod talán, hogy én, aki királyság elnyerésére törekszem, méltatlan legyek a királyságra?" Nagy hiba volt Kürosz részéről, hogy meggondolatlanul belevetette magát a küzdelem kellős közepébe, és nem óvakodott a veszedelemtől, de még inkább tévedett Klearkhosz, hogy nem akarta a görögöket szembeállítani a királlyal, hanem a folyó mellé sorakoztatta fel jobbszárnyát, így védekezve a bekerítés ellen. Ha ugyanis mindenáron a biztonságot kereste, és fő célja az volt, hogy a veszteségeket elkerülje, legjobb lett volna, ha otthon marad. Mivel azonban a saját jószántából tízezer sztadionnyi utat tett meg a tengerparttól fegyverben azért, hogy Küroszt a királyi trónra ültesse, s azután olyan helyet és csatateret keresett magának, ahol nem tudta megmenteni vezérét és azt, aki zsoldjába fogadta, hanem önmagát helyezte biztonságba, hogy tetszése szerint vívhassa meg az ütközetet, természetesen olyan színben tűnt fel, mint aki merő félelemből félredobta a teljes sikerhez vezető eszközöket, és már eleve feladta a háborút. Mert a történtekből nyilvánvalóan kitűnik, hogy az Artaxerxész körül felsorakozott csapatok nem lettek volna képesek feltartóztatni a görögök rohamát, könnyűszerrel visszaszoríthatták volna őket, a király elfutott vagy elesett volna, Kürosz pedig győztesen kerül ki a harcból és elnyeri a trónt. Ezért tehát nagyobb része volt Klearkhosz óvatosságának, mint Kürosz vakmerőségének abban, hogy Kürosz ügye és ő maga is odaveszett. Ha a király saját maga kereste volna ki azt a helyet, ahol a görögök a legkevesebbet árthatnak neki, akkor sem találhatott volna alkalmasabbat. Még saját vereségét sem vette észre, s Kürosz elesett, mielőtt Klearkhosz győzelmének hasznát vehette. Kürosz ugyan felismerte a csata előtt, hogy mi volna a célravezető felállás, de amikor megparancsolta Klearkhosznak, hogy középen foglaljon állást, a görög vezér kijelentette, hogy azt teszi, amit legjobbnak tart, s ezzel mindent elrontott.

9. A görögök kedvükre verték a barbárokat és messzire üldözték őket. Kürosz, aki egy tiszta fajú, de heves és nehezen megülhető harci ménen lovagolt, amelyet Paszakasznak hívtak, mint Ktésziasz beszéli, vágta közben csapott össze Artagerszésszel, a kadusziaiak vezérével. Artagerszész nagy hangon így kiáltott: "Szégyent hozol a perzsák között oly dicső Kürosz névre, te legigazságtalanabb és legdőrébb minden emberek között. Gonosz görögöket vezetsz gonosz úton a perzsák ellen, abban a reményben, hogy megölöd uradat és édestestvéredet, akinek tízezerszer tízezer különb szolgája van nálad. Mindjárt magad is megtudod, mert előbb elveszted a fejedet, mint megláthatnád a király arcát." Ezekkel a szavakkal ráhajította dárdáját, de Küroszt az erős mellvért megvédte, nem sebesült meg, csak megtántorodott a hatalmas ütéstől. Amikor Artagerszész elfordította lovát, Kürosz dobta rá dárdáját, eltalálta, s a dárda hegye a nyakát járta át a kulcscsont felett.

Artagerszészt tehát Kürosz ölte meg, amiben csaknem minden történetíró egyetért; Kürosz halálát Xenophón azonban csak röviden, néhány szóval említi, mert nem volt jelen. Ezért külön-külön ismertetem előbb Deinón, majd Ktésziasz elbeszélését.

10. Deinón tehát azt mondja, hogy miután Artagerszész elesett, Kürosz rárohant azokra, akik a király előtt sorakoztak fel, megsebesítette a király lovát, és a király a földre esett. Tiribazosz gyorsan másik lóra ültette a királyt, és így szólt hozzá: "Ó, király, emlékezzél meg erről a napról, mert megérdemli, hogy el ne felejtsd." Kürosz ekkor lován ülve ismét rárohant Artaxerxészre, és letaszította lováról. A harmadik támadásnál a király feldühödött, és odaszólt a körülötte levőknek, hogy már élni sincs kedve, majd szemberohant Kürosszal, aki vakmerőn és vigyázatlanul vetette magát a ráhajított dárdák közé. A király maga döfte át Küroszt lándzsájával, de kíséretének más tagjai is megsebesítették. Kürosz így, mint egyesek mondják, a királytól ejtett sebtől esett el, mások szerint a halálos csapást egy kariai harcos mérte rá. A király a kariainak ezért a tettéért azt a kiváltságot adományozta, hogy a hadjáratokon aranykakast vigyen a lándzsája hegyén; a perzsák ugyanis a kariaiakat kakasnak nevezik sisakjuk díszes forgójáról.

Ktésziasz terjengős elbeszélése megrövidített alakban a következő: Miután Kürosz megölte Artagerszészt, lován ülve a királyra támadt, s a király is őrá, mindketten egyetlen hang nélkül. Ezt megelőzőleg Kürosz barátja, Ariaiosz dobta dárdáját a királyra, de nem sebesítette meg. Utána a király vetette el dárdáját, de ő sem találta el Küroszt, hanem Szatiphernészt ölte meg, Kürosz bizalmas és előkelő származású barátját. Kürosz erre lándzsájával átütötte a király mellvértjét, a lándzsa hegye kétujjnyi mély sebet ejtett, s az ütéstől a király leesett lováról. Kísérete megzavarodott és szertefutott, de Artaxerxész felállt, és néhány emberével, közöttük Ktésziasszal, feljutott egy közeli magaslatra, és ott megpihent. Küroszt körülvette az ellenség, és megvadult lova messzire elragadta; minthogy azonban közben besötétedett, az ellenség nem ismerte fel, és barátai is hiába keresték. De magával ragadta a győzelmi mámor, lelkesen, vakmerően száguldozott, és ezt kiabálta: "Félre az utamból, ti nyomorultak!" Ezt kiáltozta ismételten perzsául, és az ellenség alázatosan kitért előle. Közben a tiara leesett Kürosz fejéről. Odafutott ekkor hozzá egy Mithridatész nevű fiatal perzsa, és dárdájával eltalálta a halántékán, közel a szeméhez, anélkül azonban, hogy tudta volna, kit sebzett meg. A seb erősen vérzett, és Kürosz megszédült, majd eszméletlenül a földre esett, lova pedig otthagyta és továbbszáguldott. A vérrel borított lótakarót megtalálta a földön annak a perzsának a szolgája, aki Küroszt megsebesítette. Kürosz ekkor nagy nehezen magához tért a fejét ért ütéstől, s néhány, közelben tartózkodó eunuchja megpróbálta, hogy másik lóra emelje, és így mentse meg. De Kürosz képtelen volt lóra ülni, és inkább gyalogosan akart menni, ezért támogatták és úgy vezették. Megtántorodott, csaknem összerogyott, de még mindig azt gondolta, hogy ő győzött, mert azt hallotta, hogy a csatából megfutamodók Küroszt királynak nevezték és kérték, hogy kegyelmezzen meg nekik. Közben néhány szegény és nyomorúságos kauniai, akiket a király megalázó szolgálatokra alkalmazott, véletlenül Küroszhoz és kíséretéhez csatlakozott, mert barátaiknak gondolták őket. De mikor meglátták a bíborköpenyt a mellvért felett, észrevették, hogy ellenséggel van dolguk. (A király emberei ugyanis fehér köpenyt viseltek.) Erre az egyik, anélkül, hogy felismerte volna Küroszt, hátulról rávetette dárdáját. A dárda átszakította az eret a térdhajlatban, mire Kürosz a földre rogyott, estében egy kőbe ütötte megsebesült homlokát, és meghalt. Így hangzik Ktésziasz elbeszélése, amelyben csak nagy sokára hal meg Kürosz, akkor is valami kitompult élű karddal döfik le.

12. Amikor Kürosz már halott volt, Artaszürasz, a "király szeme", véletlenül arra ment lóháton, s amikor megismerte a siránkozó eunuchokat, megkérdezte azt, akiben legjobban megbízott: "Ki ez az ember, Pariszkasz, aki mellett ülsz és akit siratsz?" "Nem látod, ó, Artaszürasz, hogy Kürosz halott?" Artaszürasz elámult, majd felszólította az eunuchot, hogy vigyázzon a holttestre, s nagy sietve Artaxerxészhez ment, aki már kétségbeesett ügye állásán, és testileg is igen rossz állapotban volt a szomjúság és sebe miatt, s boldogan közölte vele, hogy saját szemével holtan látta Küroszt. A király először azonnal oda akart menni, és megparancsolta Artaszürasznak, hogy vezesse a helyre; mivel azonban mindenféle hírek terjedtek el a görögökről, és attól lehetett félni, hogy üldözésbe kezdenek, ha teljes mértékben urai a helyzetnek és győznek, Artaxerxész jobbnak tartotta, ha embereit küldi, hogy nézzék meg a holttestet, s el is küldött harminc embert fáklyákkal. Közben a királyon kibírhatatlan szomjúság vett erőt, és Szatibarzanész, egy eunuch szaladgált mindenfelé, hogy vizet találjon; a közelben ugyanis sehol nem volt víz, és a tábor messze volt. Nagy nehezen összetalálkozott az egyik kauniaival, akinél egy ócska tömlőben volt nyolckotülényi rossz, poshadt víz. Szatibarzanész megkapta a tömlőt, a királyhoz vitte és odaadta neki. A király kiitta az egész vizet, és mikor az eunuch megkérdezte, hogy nem undorodott-e meg tőle, Artaxerxész megesküdött az istenekre, hogy soha nem ivott sem bort, sem kristálytiszta vizet, amely ennyire ízlett volna, majd így szólt: "Ha nem tudom megtalálni és megjutalmazni, aki ezt a vizet adta, az isteneket kérem, tegyék boldoggá és gazdaggá."

13. Közben megérkezett a kiküldött harminc ember, és örömtől sugárzó arccal jelentette a váratlan jó szerencsét. A király a körülötte összeverődött és hozzásereglő tömeg láttára visszanyerte bátorságát, és fáklyák fényétől megvilágítva ment le a magaslatról. Amikor megállt a holttestnél, amelyről valami perzsa törvény értelmében levágták jobb kezét és fejét, megparancsolta, hogy a fejet vigyék hozzá, majd megragadta sűrű, tömött hajfürtjeinél fogva, s felmutatta azoknak, akik még mindig kételkedtek, és futásra gondoltak. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, térdre borultak a király előtt. Hamarosan hetvenezren verődtek össze a holttest körül, és visszaindultak a táborba. Artaxerxész Ktésziasz állítása szerint négyszázezer emberrel vonult az ütközetbe, de Deinón és Xenophón ennél sokkal többre becsüli a harcosok számát. A halottak számáról Ktésziasz azt állítja, hogy Artaxerxésznek kilencezret jelentettek, de neki úgy tűnt fel, hogy nem kevesebb, mint húszezer halott borította a csatateret. Ez az állítás vitatható, de az már nyilvánvaló hazugság, hogy a zakünthoszi Phalinosszal és másokkal őt küldték a görögökhöz, mert Xenophón tudott róla, hogy Ktésziasz a király udvarában tartózkodott, említi nevét, és könyveit is ismerte; ha tehát a görögökhöz ment és tolmácsként működött volna ilyen fontos tárgyalásnál, nem hallgatta volna el a nevét, s nem egyedül a zakünthoszi Phalinoszt említette volna meg. De az igazság az, hogy Ktésziasz szörnyen becsvágyó ember volt, s mint a spártaiak és Klearkhosz barátja, mindig tud valami szerepet juttatni önmagának elbeszélésében, hogy közben minél több szépet és jót meséljen el Klearkhoszról és a lakedaimóniakról.

14. Az ütközet után a király a legszebb és legnagyobb ajándékot a Kürosz által elejtett Artagerszész fiának küldte, de szépen megjutalmazta Ktésziaszt és másokat is. Mikor pedig megtalálta azt a kauniait, aki odaadta a tömlőjét, kiemelte az ismeretlenségből és szegénységből, megbecsült és gazdag emberré tette. Azokkal szemben, akik hibát követtek el, sok tekintetben mérsékletet tanúsított. Egy bizonyos Arbakész nevű médnek, aki a csata közben átszökött Küroszhoz, majd mikor a trónkövetelő elesett, visszapártolt, tettét gyávaságnak és gyengeségnek minősítette, s nem árulásnak és rosszindulatnak; megparancsolta tehát, hogy a piacon egy álló napon át egy mezítelen prostituáltat hurcoljon a hátán. Egy másik embernek, aki átállt az ellenséghez, s azt hazudta, hogy kettőt megölt közülük, három tűvel átszúratta a nyelvét. A király úgy hitte, hogy ő ölte meg Küroszt. Azt akarta, hogy mindenkinek ez legyen a véleménye, ezért amikor ajándékot küldött Mithridatésznak, aki először sebesítette meg Küroszt, megparancsolta, hogy az ajándékot e szavakkal adják át neki: "Ezt a jutalmat küldi a király neked, mert megtaláltad és elvitted hozzá Kürosz díszes lószerszámát." Amikor ajándékot küldött annak a kariainak, aki Küroszt térdhajlatán megsebezte úgy, hogy Kürosz utána elesett, megparancsolta, hogy ezt mondják az ajándék átadásakor: "Ezt az ajándékot a király azért küldi neked, mert másodiknak jelentetted a jó hírt: elsőnek Artaszürasz, másodiknak te számoltál be Kürosz haláláról." Mithridatész, bár megsértődött, nem szólt egy szót sem és továbbment, de a szerencsétlen kariait utolérte az ostobák közös sorsa. Jó szerencséje felfuvalkodottá tette, s fejébe vette, hogy nagyobbra tör; nem volt hajlandó jutalmat elfogadni azért, mert jó hírt vitt a királynak, hanem méltatlankodva kiáltozta széltében-hosszában, hogy Küroszt egyes-egyedül ő ölte meg, és igazságtalanul fosztják meg a dicsőségtől. Mikor a király ezt meghallotta, igen megharagudott, s megparancsolta, hogy vágják le a fejét. Anyja éppen jelen volt, és így szólt: "Ne hagyd, király, hogy ez a nyomorult kariai ilyen könnyen megszabaduljon, hagyd, hogy tőlem kapja meg méltó büntetését vakmerő szavaiért." A király tehát átadta a kariait anyjának, s Parüszatisz pribékjeivel elfogatta a szerencsétlent és tíz napon át kínoztatta, utána kivájták a szemét, és a fülébe olvasztott bronzot öntöttek, míg aztán meghalt.

15. Nemsokára rútul veszett el Mithridatész is ostobasága miatt. Meghívták egy lakomára, amelyen jelen voltak a király és Parüszatisz eunuchjai, s ő abban a ruhában és arany ékszerekkel felékesítve jelent meg, amelyeket a királytól kapott ajándékba. Amikor már jócskán ittak, így szólt hozzá Parüszatisz egyik legnagyobb hatalmú eunuchja: "Milyen szép ruhát adott neked a király, Mithridatész. Milyen szépek ezek a láncok és karperecek. Milyen szép ez a szablya. Boldog és mindenki által nagyra becsült emberré lettél valóban." Mithridatész, aki ekkor már erősen boros állapotban volt, így szólt: "Mit ér ez mind, ó, Szparamizész? Nagyobb és szebb jutalomra tettem én érdemessé magamat azon a napon." Szparamizész erre elmosolyodott, és így felelt: "Én nem vagyok irigyed, Mithridatész, de a görög mondás szerint borban az igazság; mondd, miért olyan fényes és nagy tett, hogy megtaláltad a földön és elvitted a királynak azt a díszes lószerszámot?" Az eunuch jól tudta, mi az igazság, amikor ezt mondta, de a jelenlevők előtt is le akarta leplezni Mithridatészt; felingerelte tehát hiúságát, mikor már a bor úgyis fecsegővé és meggondolatlanná tette. Mithridatész valóban nem türtőztette magát, és így szólt: "Csak beszéljetek díszes lószerszámokról és egyéb hiábavalóságokról, de én határozottan kijelentem itt előttetek, hogy Kürosz ettől a kéztől esett el. Mert én nemhiába és haszontalanul találtam el dárdámmal, mint Artagerszész, csak egy kissé hibáztam el a szemét, de a dárdám eltalálta és átütötte a homlokát, s Kürosz halálát ez a seb okozta." A vendégek már előre látták Mithridatész végzetét, szemüket a földre sütötték, házigazdájuk pedig így szólt: "Jó bajtársam, Mithridatész, most igyunk és vigadjunk, hajtsuk meg térdünket a király szelleme előtt, s hagyjuk a túl nagy szavakat."

16. Az eunuch ezt a dolgot elbeszélte Parüszatisznak, az pedig a királynak; a király megharagudott, mint akit hazugságon kapnak, s megfosztják a győzelem legszebb és legédesebb gyümölcsétől. Mindenáron azt akarta ugyanis, hogy a barbárok és a görögök mind azt higgyék, hogy amikor Kürosz és ő összerohantak és egymásra támadtak, hevesen csatáztak, sebeket osztottak egymásnak, de végül megölte Küroszt. Megparancsolta tehát, hogy Mithridatészt teknők közé téve végezzék ki.

A teknő közé tevés a következőképpen megy végbe: Két teljesen egyforma teknőt egymásra illesztenek, s a halálraítéltet hanyatt belefektetik az egyikbe, majd a másik teknőt ráteszik és hozzáillesztik úgy, hogy kívül marad a feje, a két keze és lába, s csak a teste marad elfödve; ezután enni adnak neki, s ha vonakodik az ételt elfogadni, azzal kényszerítik rá, hogy szurkálják a szemét. Miután evett, tejjel felhígított mézet adnak neki inni, amit a szájába töltenek és az arcára öntik. Ezután a nappal szemközt fordítják, s arcát a legyek teljesen beborítják. Minthogy pedig a szerencsétlen, miután evett és ivott, kénytelen emberi szükségleteit elvégezni, majd a rothadás és felbomlás következtében székletében férgek és nyüvek keletkeznek, ezek behatolnak a test belsejébe és elevenen szétrágják. Mikor végre a halál bekövetkezik és a felső teknőt eltávolítják, látni lehet, hogy a test húsos részei egészen felemésztődtek, és a belső részeket a férgek és nyüvek nagy tömege lepi el. Ilyen szörnyű kínhalált szenvedett Mithridatész tizenhét nap eltelte után.

17. Parüszatisz most már csak egy emberen nem töltötte ki bosszúját, Maszabatészon, a király eunuchján, aki Kürosz fejét és kezét levágta. Mivel ez semmiképpen sem hagyta magát tőrbe csalni, Parüszatisz a következő cselt eszelte ki: Ez az egyébként is éles eszű asszony kiváló kockajátékos volt; ezért már a háború előtt is gyakran kockázott a királlyal, majd a háború után, amikor kibékült vele, nem kerülte el fia kedveskedéseit, sőt részt vett szórakozásaiban, szívesen jelen volt szeretkezéseinél, s lehetőleg igyekezett elvonni a Sztateirával való együttléttől, akit mindenki másnál inkább gyűlölt, és azt akarta, hogy neki legyen a legnagyobb befolyása fiára. Mikor egy alkalommal Artaxerxészt unatkozva találta, szólt, hogy kockázzanak, s a tét legyen ezer Dareiosz-arany. Engedte, hogy a király győzzön, és megfizette az ezer arany veszteséget, de azt színlelte, hogy bántja a veszteség, és rábírta a királyt, hogy folytassák a kockázást, s a tét ez alkalommal egy eunuch legyen. Abban állapodtak meg, hogy mindegyikük kiválasztja öt legmeghittebb eunuchját, és a vesztes köteles odaadni a többiek közül azt, akit a győztes kiválaszt. Ezzel a feltétellel elkezdték a játékot. A királyné nagy hévvel és buzgalommal játszott, a kockajárás is neki kedvezett, és ő lett a győztes. Maszabatészt választotta, aki nem volt a kivételezettek között, s még mielőtt a király bármit megsejtett volna, átadta a pribékeknek azzal az utasítással, hogy nyúzzák meg elevenen, testét szögezzék fel három karóra, s a bőrét külön feszítsék szét. Amikor a király emiatt komolyan megharagudott anyjára, Parüszatisz gúnyos mosollyal így szólt: "Milyen kedves, de ostoba ember vagy te, fiam. Haragszol rám egy semmirekellő vén eunuch miatt, bezzeg én hallgattam és egyetlen szó nélkül kifizettem az ezer arany veszteséget." A király, bár nagyon bántotta, hogy hagyta magát rászedni, nyugodtan eltűrte a történteket, de Sztateira, aki más dolgokban is nyíltan szembeszállt anyósával, most különösen megharagudott rá, mert Kürosz miatt kegyetlenül és törvénytelenül kivégeztette a király hű embereit és eunuchjait.

18. Mikor Klearkhoszt és vezértársait Tiszaphernész rászedte, esküje ellenére elárulta, elfogta és bilincsbe verve a királyhoz küldte, Klearkhosz állítólag megkérte Ktésziaszt, hogy szerezzen egy fésűt neki. Klearkhosz megkapta a fésűt, rendbe szedte haját, és nagyon örült a szívességnek, annyira, hogy barátságuk jele gyanánt Ktésziasznak ajándékozta gyűrűjét, amit majd megmutathat Spártában rokonainak és barátainak; a gyűrű pecsétkövébe táncoló karüatidák^[158] voltak bevésve. A Klearkhosznak küldött ételeket fogolytársai elvették tőle, megették, s neki csak kevés jutott. Ktésziasz, mint mondja, ezen is segített, mert kijárta, hogy több ételt küldjenek Klearkhosznak, és külön lássák el a katonákat is; mindezeket a szolgálatokat Parüszatisznak való kedveskedésből és az ő sugalmazására végezte. Mivel az ételneműek közt mindennap küldtek egy füstölt sódart is, Klearkhosz felszólította és megkérte Ktésziaszt, hogy rejtsen el benne egy rövid tort, s titokban küldje el hozzá, hogy ne függjön élete a király kegyetlen szeszélyétől, de Ktésziasz félt, és ezt nem akarta megtenni. A király, anyja kérésére, megígérte, sőt meg is esküdött rá, hogy nem öli meg Klearkhoszt, de később Sztateira rávette, hogy végeztesse ki a görög vezéreket az egyetlen Menón kivételével. Parüszatisz ettől az időtől kezdve Sztateira életére tört, és mérget készíttetett számára. De oktalan és indokolatlan állítás az, hogy Parüszatisz a Klearkhosz kivégzése miatti bosszúból követte el ezt a borzasztó tettet, és tette ki magát a legnagyobb veszélynek, mikor vakmerő módon meggyilkoltatta a király törvényes hitvesét és a trónöröklésre igényt tartó gyermekeinek anyját. Nyilvánvaló, hogy Ktésziasz ezzel csak Klearkhosz emlékét kívánta tragikus színben feltüntetni. Elbeszéli ugyanis, hogy miután a vezéreket kivégezték, a holttesteket kutyák és ragadozó madarak tépték szét, Klearkhosz holtteste fölé viszont a szél egész kis halmot hordott össze és befedte, betakarta, majd kevés idővel később ugyanitt pálmafák nőttek ki a földből és szép árnyas liget lett belőlük. Így aztán a király is nagyon megbánta, hogy kivégeztette Klearkhoszt, aki az istenek kedveltje volt.

19. Parüszatisz kezdettől fogva irigykedett Sztateirára és gyűlölte, mert látta, hogy őt a király csak tiszteli és becsüli, Sztateirát viszont hitvesi szeretettel és hűséggel szereti. Életére tört tehát és elhatározta, hogy mellőztetése miatt a legnagyobb kockázatot is vállalja. Volt egy Gigisz nevű hőséges cselédlánya, aki igen közel állt hozzá; Deinón szerint ez segédkezett úrnőjének a méreg megszerzésében, Ktésziasz azonban azt mondja, hogy bár tudott a tervről, ellenezte. Őszerinte a mérget egy Belitarasz, Deinón szerint pedig egy Melantasz nevű férfi szerezte be. A két királyné félretette korábbi gyanakvását és viszálykodását, újból érintkeztek egymással és együtt is étkeztek, de félelemből és óvatosságból csak azonos ételekből ettek, amelyeket ugyanazok a személyek szolgáltak fel nekik. Van Perzsiában egy kisebb madár, amelynek nincs ürüléke, belseje zsiradékkal van tele, s azt tartják róla, hogy csak levegőből és harmatból táplálkozik; a madár neve rhüntakész. Ktésziasz állítása szerint Parüszatisz ilyen madarat szelt kettőbe egy kis késsel, s a kés egyik oldalát méreggel kente be; a madár tiszta és mérgezetlen felét ő ette meg, a megmérgezettet pedig Sztateirának adta. Deinón szerint nem Parüszatisz, hanem Melantasz szelte fel késével a madarat és tette a mérgezett húst Sztateira elé. A királyné borzasztó nagy görcsök közepette halt meg, s jól tudta, milyen gaztett áldozatává lett, sőt közölte a királlyal is, hogy anyósára gyanakszik, akinek kegyetlen és engesztelhetetlen természetét Artaxerxész is jól ismerte. A király azonnal vizsgálatot indított, anyja szolgáit és az asztalnál felszolgáló személyzet tagjait mind elfogatta és kínpadra vonatta. Gigiszt Parüszatisz hosszabb ideig palotájában tartotta és Artaxerxész hiába kérte, nem adta át neki, később azonban saját kérésére éjjel hazaengedte. Mikor a király erről értesült, lesből elfogatta és halálra ítéltette. Perzsiában a törvény értelmében a méregkeverők a következőképpen bűnhődnek: Van egy lapos kő, arra ráteszik a halálraítélt fejét, s egy másik kővel addig ütik, amíg szétzúzzák a szerencsétlen arcát és a fejét; így halt meg Gigisz is. Parüszatisznak azonban a király nem tett szemrehányást, s kívánságára elküldte Babilonba, de kijelentette, hogy amíg anyja ott lesz, ő nem fogja látni Babilont. Ilyenek voltak a királyi család viszonyai.

20. Artaxerxész legalább annyira igyekezett a Kürosz oldalán harcoló görögöket elfogni, mint Küroszt legyőzni, és királyságát megtartani, de kudarcot vallott: a görögök, mert miután elveszítették saját vezéreiket és a hadjárat fővezérét, Küroszt, elmenekültek, pedig úgyszólván a királyi palotában voltak már. Sikeres menekülésükkel bebizonyították és nyilvánvalóvá tették, hogy a perzsa birodalom és a király bővelkedhetik aranyban, pompában, asszonyokban, de minden egyéb dicsősége hiúság és üres fennhéjázás. Egész Görögország felháborodással és megvetéssel tekintett a barbárokra, s különösen a lakedaimóniak tartották volna szörnyű dolognak, ha nem indulnak meg azon nyomban az Ázsiában lakó görögök felszabadítására és megaláztatásaik megszüntetésére. Eleinte Thimbrónra és Derküllidaszra bízták a háború vezetését, de ezek nem értek el komoly eredményt, ezért Agészilaosz királyt tették meg fővezérnek. Agészilaosz hajókon kelt át Ázsiába, majd azonnal erélyesen hozzáfogott a háború vezetéséhez, és nagy sikereket aratott; nyílt ütközetben legyőzte Tiszaphernészt, és a városokat elpártoltatta. Ekkor Artaxerxész is rájött, hogyan kell háborút viselni a görögök ellen. Elküldte a rhodoszi Timokratészt sok arannyal Görögországba, hogy a városokban vesztegesse meg a legbefolyásosabb polgárokat, és biztassa fel a görögöket, hogy indítsanak háborút Spárta ellen. Timokratész teljesítette a rábízottakat, mire a legnagyobb városok szövetkeztek Spárta ellen, és a Peloponnészosz megtelt zűrzavarral. Spárta vezetői hazahívták Ázsiából Agészilaoszt, aki állítólag ekkor mondta barátainak, hogy a király harmincezer íjassal űzte ki Ázsiából, mert a perzsa pénzekre íjas katona alakja volt vésve.

21. A király Pharnabazosszal együtt az athéni Konónt tette meg serege vezérének, akik elűzték a lakedaimóniakat a tengerről is. Konón az aigoszpotamoi tengeri csata után Küproszban tartózkodott, s nem elégedett meg vele, hogy itt biztonságban volt, hanem úgy várta a helyzet gyökeres megváltozását, mint valami szélfordulatot a tengeren. Mivel látta, hogy terveinek haderőre, a király haderejének pedig értelmes vezérre van szüksége, levelet írt a királynak, és közölte vele, mire gondol. Küldöncének meghagyta, hogy a levelet a krétai Zénón vagy a mendai Polükritosz útján juttassa el a királyhoz (Zénón táncmester, Polükritosz pedig orvos volt), ha pedig ezek nem volnának az udvarban, Ktésziasz, az orvos útján. Mondják, hogy amikor Ktésziasz átvette a levelet, önhatalmúlag hozzátette, hogy a király küldje ki őt, Ktésziaszt is, mert a haditengerészeti ügyekben járatos ember. Ktésziasz ezzel szemben azt mondja, hogy a király a maga jószántából bízta rá ezt a szolgálatot.

Artaxerxész Pharnabazosz és Konón vezérlete alatt megnyerte a knidoszi tengeri csatát, a lakedaimóniakat megfosztotta a tenger feletti uralomtól, hatalma alá hajtotta egész Görögországot, és ő szabta meg a görögöknek a hírhedt antalkidaszi béke^[159] feltételeit. Antalkidasz, León fia spártai ember volt, mégis a király érdekeit képviselte, és rábírta a lakedaimóniakat, hogy Ázsiában és az Ázsiához tartozó szigeteken adjanak át minden görög várost a királynak, kötelezzék a görögöket adó fizetésére, ezért cserében a király békét ajánl a görögöknek, ha ugyan békének lehet nevezni Görögország szégyenletes elárultatását, amelynek eredménye és következménye dicstelenebb volt, mint bármely háború a legyőzöttekre nézve.

22. Emiatt Artaxerxész, bár mindig megvetette a spártaiakat, és - mint Deinón mondja - minden ember közt a legszemérmetlenebbnek tartotta őket, Antalkidaszt különösképpen kegyesen fogadta, amikor felutazott hozzá Perzsiába. Egy alkalommal fogott egy virágkoszorút, belemártotta a legdrágább kenetbe, s elküldte Antalkidasznak a vacsoráról; erre mindenki elcsodálkozott szívélyességén. Antalkidasz, úgy látszik, nagyon alkalmas személy volt az ilyen kényeztetéshez, s azért, hogy ilyen koszorút kapjon, kigúnyolta a perzsák előtt Leónidasz és Kallikratidasz jó hírnevét. Agészilaosz, amikor valaki ezt mondta neki: "Jaj Görögországnak, mert a spártaiak majmolják a perzsákat" - így szólt: "Ellenkezőleg, inkább a perzsák majmolják a spártaiakat." De a mondás szellemessége nem mosta le a tett gyalázatát, Spárta dicsősége ennek a békekötésnek a következtében már az előtt odalett, hogy a spártaiak a leuktrai csatában elszenvedett csúfos vereségükkel elvesztették volna elsőségét a görögök között.

Amíg Spárta fenntartotta elsőségét Hellaszban, Artaxerxész vendégül látta és barátjának nevezte Antalkidaszt; amikor azonban a lakedaimóniak Leuktránál vereséget szenvedtek, nyomorult helyzetükben mindennünnen pénzt kértek, Agészilaoszt elküldték Egyiptomba, Antalkidasz pedig Artaxerxész elé járult, hogy a lakedaimóniak számára segítséget könyörögjön. De Artaxerxész annyira semmibe vette és úgy keresztülnézett Antalkidaszon, hogy amikor ellenségei gúnyolódásának kereszttűzében visszatért Spártába, az ephoroszoktól való félelmében éhhalállal öngyilkosságot követett el.

Elutazott Artaxerxészhez a thébai Iszméniasz és Pelopidasz, a leuktrai csata győztese is. De Pelopidasz nem követett el hozzá méltatlan dolgot, Iszméniasz pedig, amikor felszólították, hogy vesse térdre magát a király előtt, a földre ejtette gyűrűjét, aztán lehajolt érte és felvette, s közben úgy tett, mintha földreborult volna a király előtt. Az athéni Timagorasznak a király tízezer Dareiosz-aranyat küldött örömében, amikor titkos jelentést juttatott el neki Belurisszal, a titkárával, és mivel betegsége miatt tehéntejre volt szüksége, nyolcvan fejőstehenet adott neki, ezenkívül egy pamlagot és szőnyegeket is ajándékozott neki, továbbá szolgákat, akik majd megvetik az ágyat (azzal az ürüggyel, hogy a görögök nem értenek az ágyvetés művészetéhez), és más szolgákat is, hogy gyaloghintóját vigyék a tengerpartig, mert gyengélkedett. Mialatt az udvarban tartózkodott, a legdrágább ételekből készített vacsorát küldték neki, úgyhogy Osztanész, a király öccse megjegyezte: "Timagorasz, mindig jusson eszedbe ez az asztal, amely nem jelentéktelen szolgálatokért ilyen fényes." Ez azonban inkább szemrehányás volt árulása miatt, mint emlékeztetés arra, hogy hálásnak kell lennie. Timagoraszt különben az athéniak megvesztegetés miatt halálra ítélték.

23. Artaxerxész a sok bántalom után egyetlen tettével nagyon megörvendeztette a görögöket: kivégeztette leggyűlöltebb és legengesztelhetetlenebb ellenségüket, Tiszaphernészt, olyan vádak alapján, amelyeket Parüszatisz emelt ellene. A király nem tartott sokáig haragot anyjával, kibékült vele és magához hívatta, mivel látta, hogy milyen értelmes és királynéhoz méltó gondolkodású asszony, s különben sem volt most már semmi ok rá, hogy együttlétüket gyanakvással és sértegetésekkel nehezítsék. Ettől kezdve a királyné mindenben a király kedvét kereste, s azzal, hogy egyetlen cselekedete ellen sem emelt kifogást, minden dologban nagy befolyásra tett szert és mindent elért, amit akart. Észrevette, hogy a király halálosan beleszeretett egyik leányába, Atosszába, de főként anyjára való tekintettel eltitkolta a dolgot, és igyekezett szenvedélyét fékezni, bár egyesek azt mondják, hogy titokban már hosszabb ideje szerelmi viszonyt folytatott a leánnyal. Mikor Parüszatisz megsejtette a dolgot, még inkább elhalmozta Atosszát szeretetével, Artaxerxész előtt pedig magasztalta szépségét s királynéhoz méltó jó tulajdonságait. Végül rávette Artaxerxészt, hogy vegye el a leányt és tegye törvényes feleségévé, nem törődve semmit a görögök véleményével és törvényeivel, s tekintse magát a perzsák között az istentől rendelt törvények megtestesítőjének, akinek joga van megítélni, mi a jó és mi a rossz. Vannak, akik azt állítják, így a küméi Hérakleidész is, hogy Artaxerxész nemcsak Atosszát, hanem egy másik leányát, Amésztriszt is feleségül vette, de erről majd később lesz szó. Az apa annyira szerette feleségét, Atosszát, hogy midőn az asszony testét leprás foltok borították, a legkisebb mértékben sem keltett visszatetszést benne, sőt úgy imádkozott érte Hérához, hogy leborult az istennő előtt a földre. Hérának a király parancsára annyi ajándékot küldtek a szatrapák és barátai, hogy a templom és a királyi palota közötti tizenhat sztadionnyi távolságot megtöltötték arannyal, ezüsttel, bíborral és lovakkal.

24. Artaxerxész Pharnabazosz és Iphikratész vezérlete alatt háborút indított az egyiptomiak ellen, de a két vezér viszálykodni kezdett egymással és a hadjárat kudarcot vallott. A kadusziaiak ellen saját maga vezetett hadjáratot háromszázezer gyalogossal és tízezer lovassal. De az ország, ahova csapataival betört, zord éghajlatú és nehezen járható vidék volt, gyakran borította köd, a föld semmi gabonafélét nem termett, s az ország harcias, bátor lakosai körtével, almával és más gyümölccsel táplálkoztak, így óvatlanságában nagy ínségbe és veszélyek közé került. A perzsák semmi élelmiszert nem kaptak, és kívülről sem tudtak semmit bevinni az országba, már igavonó állataikat kellett levágniok, s egy szamárfejet alig lehetett megvásárolni hatvan drakhmáért. A király élelmezése is nagy nehézségekkel járt; lovuk alig maradt, mert a legtöbbet levágták, és húsukat megették.

Ekkor történt, hogy Tiribazosz, aki vitézségével sokszor az első helyet vívta ki magának, de könnyelműsége miatt gyakran mélyre zuhant, s nyomorúságos, megvetett helyzetbe került, megmentette a királyt és hadseregét. A kadusziaiaknak két királyuk volt, s mindkettő külön táborozott. Tiribazosz találkozott Artaxerxésszel, s elmondta neki, mit szándékozik tenni, aztán ő maga elment az egyik királyhoz, a másikhoz pedig titokban fiát küldte el. Mindketten rászedték azt a királyt, akihez mentek, mondván, hogy a másik király követséget küldött Artaxerxészhez, hogy egyedül vele kössön barátságot és szövetséget; ha tehát bölcsen akar eljárni, lépjen minél előbb érintkezésbe Artaxerxésszel. Az érvelés és a segítség felajánlása mindkét királyt meggyőzte, s mindketten abban a hiszemben, hogy megelőzik a másikat, elküldték követeiket, az egyik Tiribazosszal, a másik Tiribazosz fiával. De késtek, s azalatt megvádolták és gyanúsításokkal illették a király előtt Tiribazoszt, így Artaxerxész megbánta, hogy hitt Tiribazosznak, s ez jó alkalmul szolgált ellenségeinek a további vádaskodásra. De mikor Tiribazosz és fia megérkeztek, s hozták magukkal a kadusziaiakat, mindkét királlyal létrejött az egyezség és a béke, s Tiribazosz híre újra felragyogott, és Artaxerxész kíséretében útra kelt. A király ezután világosan megmutatta, hogy a gyávaság és az elpuhultság nem mindig a fényűzés és a szertelenség következménye, amint sokan gondolják, hanem lehet a romlott és nemtelen természet és a gonosz elvek eredménye is, őt ugyanis sem az arany, sem a bíborköntös, sem a tizenkétezer talentum értékű ékszer, amelyet mindig a testén hordott, nem akadályozta meg benne, hogy ugyanúgy fáradjon és nélkülözzön, mint bármelyik közkatonája. Hátán tegezzel, karján pajzzsal elöl gyalogolt a hegyes, szakadékos utakon, s lovát hátrahagyta, úgyhogy buzgóságának és kitartásának láttára a többiek valósággal szárnyra és új erőre kaptak; ilyen körülmények között naponként kétszáz sztadionnyi vagy még ennél is több utat tett meg.

25. Amikor a királyi állomáshelyre érkeztek, amely csodálatra méltó és pompás ligetben épült, bár a környező vidék fátlan és kopár volt, Artaxerxész a hidegre való tekintettel megengedte a katonáknak, hogy vágjanak ki fákat, és rakjanak tüzet, s nem kímélte sem a fenyőket, sem a ciprusokat. Amikor a katonák haboztak, s meg akarták kímélni a hatalmas és szép fákat, fogott egy fejszét, és saját maga vágta ki a legnagyobb és legszebb fát. Erre a katonák bőven ellátták magukat fával, sok tábortüzet raktak és kellemesen töltötték az éjszakát. A király ennek ellenére sok derék katonáját és csaknem minden lovát elveszítette, mielőtt hazaérkezett. Mivel azt hitte, hogy jó híre odavész a szerencsétlen hadjárat kudarca miatt, gyanakodni kezdett a vezető emberekre, többeket haragból és még többet félelemből kivégeztetett. Mert a gyávaság a zsarnokokat vérengzővé, de a bizalom szelíddé, kegyessé és a gyanakvástól mentessé teszi. Ezért nehéz megszelídíteni a félénk és ijedős állatokat is, a bátrak viszont, éppen mert erejükben jobban bíznak, nem utasítják el a nyájas bánásmódot.

26. Artaxerxész ekkor már előrehaladott korban volt és észrevette, hogy fiai a trónért versengenek, s pártot szerveznek maguknak a befolyásos emberek és barátaik körében. A megfontoltabb udvari emberek úgy gondolták, hogy mivel Artaxerxész is az elsőszülöttség jogán kapta meg a királyi hatalmat, ő is legidősebb fiára, Dareioszra hagyja trónját. A heves és erőszakos természetű Ókhosznak, legfiatalabb fiának sok lelkes barátja volt a királyi udvarban, s főként abban reménykedett, hogy Atossza megnyeri magának apját. Azzal igyekezett Atossza   kegyeibe férkőzni, hogy azt ígérte neki, apja halála után feleségül veszi és királynői rangra emeli. Híre járt, hogy Ókhosznak már apja életében titkos szerelmi viszonya volt Atosszával, de a király erről semmit nem tudott. Artaxerxész hamarosan azzal a szándékkal, hogy meghiúsítsa Ókhoz reménységét, nehogy ő is hasonló vakmerőségre vetemedjék, mint Kürosz, s háborúba és belvillongásokba döntse a birodalmat, királlyá nyilvánította az akkor ötvenéves Dareioszt, és engedélyezte neki a csúcsos turbán viselését. Szokás volt a perzsáknál, hogy a kijelölt trónörökös ajándékot kérhetett, s kérését, ha lehetséges volt, teljesíteni kellett. Dareiosz Aszpasziát kérte, aki annak idején igen nagy kegyben állt Kürosznál, ekkor pedig a király ágyasa volt. Aszpaszia  szabad származású szülőktől született az ióniai Phókaiában, s jó nevelésben részesült. Egy alkalommal Kürosz lakomájára más nőkkel együtt bevezették Aszpasziát. A társaság letelepedett Kürosz mellé, és amikor Aszpaszia enyelegni, játszani és kedveskedni kezdett, mindenki szívesen vette közeledését, de Aszpaszia hallgatagon megállt a pamlag mellett és Kürosz hiába hívta, nem engedelmeskedett neki, majd amikor a szolgálók Küroszhoz akarták vezetni, így szólt: "Rosszul jár, aki hozzám nyúl egy ujjal is." Viselkedését a jelenlevők udvariatlannak és nyersnek tartották. De Kürosznak éppen ezzel nyerte meg tetszését, mosolygott, s így szólt ahhoz, aki a nőket a lakomára hozta: "Nem látod, hogy ő az egyetlen szabad és romlatlan nő azok között, akiket idehoztál?" Kürosz ettől a pillanattól kezdve ragaszkodott Aszpasziához, jobban szerette, mint bárki mást, és "bölcsnek" nevezte. Mikor Kürosz elesett a csatában és táborát kifosztották, Aszpasziát is foglyul ejtették.

27. Ezt a nőt kérte Dareiosz, s ezzel megsértette apját: a barbárok ugyanis rettenetesen féltékenyek szerelmi ügyekben, olyannyira, hogy halállal lakol nemcsak az, aki a király ágyasához közeledik és megérinti, hanem az is, aki utazás közben előremegy és elhajtat kocsija mellett. Bár Artaxerxész a törvény ellenére és szerelemből tette Atosszát hitvesévé, rajta kívül háromszázhatvan, különösen szép ágyast is tartott. Amikor Dareiosz elkérte tőle Aszpasziát, azt mondta, hogy Aszpaszia szabad nő, megkaphatja, ha ő is úgy akarja, de ha ellenkezik, nem kényszeríti rá. Hívatták Aszpasziát, és ő a király reménysége ellenére Dareioszt választotta. Artaxerxész a szokásnak megfelelően odaadta Dareiosznak, de hamarosan elvette tőle, mert megtette az Anaitisz néven ismert ekbatanai Artemisz papnőjévé, hogy tisztán töltse el életének hátralevő részét; Artaxerxész úgy gondolkodott, hogy ha nem is súlyos, de mérsékelt és tréfával kevert büntetéssel bünteti meg fiát. Dareiosz azonban nagyon a szívére vette a dolgot, vagy mert szenvedélyes szerelmet érzett Aszpaszia iránt, vagy mert úgy gondolta, hogy apja megsértette és csúffá tette.

Tiribazosz tisztában volt Dareiosz érzelmeivel, és igyekezett még inkább elkeseríteni, mert az ő sorsában a sajátját is látta, éspedig a következő okból: A királynak több leánya volt, s ezek közül Apamát Pharnabazosznak, Rhodogunét Orontésznak és Amésztriszt Tiribazosznak ígérte. A többieknek tett ígéretét megtartotta, de Tiribazoszt becsapta, mert Amésztriszt saját maga vette el feleségül, s helyette legfiatalabb leányát, Atosszát jegyezte el vele. Később azonban beleszeretett Atosszába, és mint már említettem, feleségül vette. Ezzel végképp magára haragította Tiribazoszt, aki különben sem volt állhatatos, hanem szeszélyes és kiszámíthatatlan. Ezért hol a legelső helyen állt a király kegyencei között, hol lenézett és kegyvesztett lett, de a sors egyik változását sem tudta nyugodtan elviselni; ha kitüntetőleg bántak vele, elviselhetetlenné vált fennhéjázásával, ha pedig kegyvesztett volt, nem viselte magát alázatosan és nem nyugodott bele, hanem makacs és dölyfös volt.

28. Tiribazosz szüntelenül tüzelte a trónörököst s azt hajtogatta, hogy semmit nem segít a turbán, hiába áll szilárdan a fején, ha nem hozza rendbe dolgait saját erejéből, s Dareiosz nagyon ostobán gondolkodik, ha biztosra veszi a trón öröklését, hiszen öccse a női lakosztályon keresztül igyekszik befészkelni magát a hatalomba, apja pedig ingatag és befolyásolható jellemű ember. Mert aki egy görög udvarhölgyért megsérti a perzsák legsérthetetlenebb törvényét, semmiképpen nem megbízható, amikor a legnagyobb dolgokban tett ígéretének beváltásáról van szó. De különben sem egy és ugyanazon dolog, ha Ókhosz nem nyeri el a trónt, és ha őt megfosztják tőle, mert Ókhoszt senki nem fogja megakadályozni abban, hogy magánemberként boldogan éljen, Dareiosznak viszont, mint a király által kijelölt trónörökösnek, feltétlenül királynak kell lennie, vagy egyáltalán ne is éljen.

Valószínűleg teljesen igaz, amit Szophoklész mond:

Könnyű és sima az útja annak, amit akarunk, s a rosszat legtöbben azért akarják, mert nem ismerik és soha nem tapasztalták a jót. Egyébként a birodalom nagysága és Dareiosz Ókhosztól való félelme egyengette az utat Tiribazosz számára, bár Aszpaszia eltávolítása miatt Aphrodité, "a Küproszban született istennő" sem volt a dologban teljesen ártatlan.

29. Dareiosz Tiribazoszra bízta magát, s mikor már sokan csatlakoztak az összeesküvéshez, egy eunuch feltárta a király előtt a merénylet tervét, és hogy miként akarják végrehajtani; megtudta ugyanis pontosan, hogy éjszaka szándékoznak behatolni a király hálószobájába és ágyában fekve akarják meggyilkolni. Amikor Artaxerxész ezt meghallotta, belátta, hogy szörnyű dolog volna szemet hunyni ilyen nagy veszedelem előtt, de még szörnyűbb, ha bizonyíték nélkül hitelt adna a feljelentőnek, tehát a következőképpen járt el: Megparancsolta az eunuchnak, hogy figyelje gondosan az összeesküvők minden lépését; majd hálószobája falát az ágy mögött kivágatta, ajtót tétetett a kivágott falba, és letakarta egy szőnyeggel. Mikor az eunuch által előre jelzett időpont megérkezett, a király ágyában fekve várakozott, és nem kelt fel előbb, míg meg nem pillantotta a rárohanók arcát és világosan föl nem ismeri mindegyiket. Amikor látta, hogy kivont karddal rohannak rá, gyorsan félrevonta a szőnyeget, bemenekült a belső szobába, és hangos kiáltozás közben becsapta maga mögött az ajtót. A merénylők, mivel a király meglátta őket, és nem végeztek semmit, futva elmenekültek az ajtón át, s biztatták Tiribazoszt és barátait, hogy meneküljenek ők is, mert felfedezték őket. A többiek szanaszét szóródva elmenekültek, de Tiribazosz a király több testőrét megölte, amikor el akarták fogni, majd messziről nagy nehezen ledöfték egy lándzsával, és a földre zuhant. Dareioszt gyermekeivel együtt a király elé vitték, majd királyi bíróság elé állították; maga Artaxerxész nem volt jelen a tárgyaláson, másokkal emeltetett vádat fia ellen, de megparancsolta a bírósági jegyzőknek, hogy jegyezzék fel mindegyik bíró szavait és juttassák el hozzá. Valamennyi bíró véleménye megegyezett, és Dareioszt halálra ítélték, mire a szolgák megragadták, és a szomszédos helyiségbe vitték. Majd hívták a hóhért, aki megjelent, kezében éles bárddal, amellyel az elítélteket le szokta fejezni, de amikor meglátta Dareioszt, megrémült, fejét félrefordította és az ajtó felé hátrált, mint akinek nincs sem ereje, sem bátorsága, hogy egy királyt megfosszon életétől. Mikor azonban kintről a bírák fenyegették és ráparancsoltak, megfordult, egyik kezével megragadta Dareiosz üstökét, fejét a földre nyomta és bárdjával elmetszette a nyakát.

Egyesek azt mondják, hogy az ítéletet a király jelenlétében hozták meg, s Dareiosz, amikor a bizonyítékok súlya alatt összetört, arca borult és úgy könyörgött; de Artaxerxész haragosan felkelt, kihúzta szablyáját és addig mérte rá a csapásokat, amíg meg nem ölte. Azután a palotába ment, a naphoz imádkozott, és így szólt: "Távozzatok, perzsák, örömmel, s mondjátok meg mindenkinek, hogy a nagy Óromadész büntetésével sújtotta a törvényeket lábbal tipró szentségtörőket."

30. Ilyen véget ért tehát az összeesküvés. Ókhoszban ekkor fényes remények támadtak, s biztatta Atosszát is, de félt a király utolsó, még életben levő törvényes származású fiától, Ariaszpésztől, a törvénytelenek közül pedig Arszamésztól. A perzsák nem azért óhajtották Ariaszpészt királyuknak, mert idősebb volt Ókhosznál, hanem szelíd, közvetlen és emberszerető természetéért; de az sem volt titok Ókhosz előtt, hogy Arszamészt nagyon eszes embernek tartják, és apja igen kedveli. Mindkettőjük életére tört tehát, s mivel egyaránt hajlott természeténél fogva a cselvetésre és a véres erőszakra, kegyetlenségét használta fel Arszamész, gonoszságát és alattomosságát pedig Ariaszpész ellen. Ariaszpészhoz titokban küldözte a király eunuchjait és barátait, akik állandóan fenyegető és félelmet keltő kijelentéseket adtak tudomására, hogy apja kegyetlen és szégyenletes módon akar véget vetni életének. Ezeket a naponként megismételt híreszteléseket úgy tüntették fel, mint államtitkokat, s egyszer azt mondták, hogy a király még habozik, máskor hogy már elszánta magát a tett végrehajtására; ezzel annyira megrémítették Ariaszpészt és olyan kétségbeesésbe kergették, hogy halálos mérget készíttetett magának, kiitta, s így vált meg az élettől. Mikor a király értesült fia haláláról, megsiratta, és bár sejtette halálának okát, magas kora miatt képtelen volt a történteknek utánajárni és vizsgálatot tartani. Így aztán még inkább ragaszkodott Arszamészhoz, és nem titkolta, hogy leginkább benne bízik és hozzá a legőszintébb. Ókhosz most már nem halogathatta tovább terve valóra váltását; megnyerte magának Arpatészt, Tiribazosz fiát, és megölette vele Arszamészt. Artaxerxésznek magas kora miatt ekkor már a legkisebb megrázkódtatás is elég volt, s amikor megtudta Arszamész szomorú sorsát, nem tudta elviselni a csapást, s bánatában és kétségbeesésében meghalt kilencvennégy éves korában, uralkodása hatvankettedik évében. Szelíd és alattvalóit szerető uralkodónak tartották, különösen Ókhosszal összehasonlítva, aki kegyetlenségével és vérengző természetével túltett minden elődjén.

1. Az athéni Iphikratész úgy vélte, hogy a zsoldos katona legyen pénzsóvár, és szeresse a gyönyöröket, szenvedélyeinek kielégítésére ugyanis csak úgy találja meg a megfelelő eszközöket, ha vakmerőn harcol. A legtöbben azonban úgy gondolják, hogy a katona olyan legyen, mint az erős szervezet, soha ne saját szenvedélyeire, hanem a vezér szavára hallgasson. Aemilius Paulus is, mikor Makedóniában átvette a hadsereget, s ott csak üres fecsegést és tétlenkedést talált, s egyebet sem látott, mint hogy mindenki vezér óhajt lenni, nyomban kiadta a parancsot, hogy a katonák álljanak készenlétben, élesítsék ki a kardjukat, de minden másra neki lesz gondja. Platón is úgy látja, hogy ha a hadsereg nem fegyelmezett és nem engedelmes, semmit nem ér a jó parancsnok és hadvezér, s arról is meg van győződve, hogy az uralkodó legfőbb erénye a nemes természet és a bölcselet tanulmányozása, amely a bátorságot és a vállalkozási kedvet szelídséggel és emberiességgel párosítja. Bizonyítékul és példaképpen szolgál erre az a sok kegyetlen csapás, amely a rómaiakra zúdult Nero halála után; mert nincs félelmetesebb, mint az oktalan és fékezhetetlen indulatok hatalmába került hadsereg. Alexandrosz halála után Démadész a megvakított Küklopszhoz hasonlította a makedón hadsereget, mikor látta a sok esztelen és rendezetlen hadmozdulatot. A római birodalmat is olyan megrázkódtatások és csapások érték, amilyeneket csak a mítoszok titánjai idézhettek elő: előbb részeire bomlott, majd a szétszakadt részek egymás ellen támadtak, nem is annyira a megválasztott császárok uralomvágya miatt, mint inkább a katonaság mohó kapzsisága és féktelensége következtében, a hadsereg ugyanis úgy verte ki a császárokat, mint ahogyan egyik szög veri ki a másikat. Pherai zsarnokát,^[162] aki tíz hónapig uralkodott Thesszaliában, és utána nyomban meggyilkolták, Dionüsziosz^[163] a tragédiák kényurának nevezi, ezzel gúnyolódik a gyorsan bekövetkezett változáson. A császárok lakóhelye, a Palatium ennél is rövidebb idő alatt négy imperatort fogadott be, s akárcsak a színpadon, az egyiket be-, a másikat pedig kivezették. A nyomorúságtól szenvedő nép egyetlen vigasztalása az volt, hogy a nyomorúság okozóival szemben nem volt bosszúra szüksége, mert láthatta, amint legyilkolják egymást. Először is és a legmegérdemeltebben az hullott el, aki kelepcébe csalta a hadsereget és megtanította rá, hogy a császárváltozástól várja ígéretei teljesülését, a legdicsőbb tettért, a Nero elleni felkelésért pedig bért fizetett, ezáltal meggyalázta és árulássá silányította.

2. Mint már elbeszéltük, Nymphidius Sabinus és Tigellinus akkor voltak a praetorianus cohorsok parancsnokai, amikor Nero helyzete tarthatatlanná vált, s mindenki tudta, hogy Egyiptomba készül menekülni. Nymphidius ekkor előadta a hadseregnek, hogy Nero már nincs jelen, hanem megszökött, ezért kiáltsák ki imperatorrá Galbát. Ugyanakkor ajándékképpen fejenként hétezer-ötszáz drakhmát ígért a praetorianus cohorsoknak és ezerkétszázötvenet a Rómán kívül szolgáló légionáriusoknak, vagyis olyan összegeket, amelynek összeszedése lehetetlen volt és tízezerszer annyi nyomorúsággal sújtotta volna a lakosságot, mint amit Nerótól kellett elszenvednie. Ez az ígéret okozta Nero halálát éppen úgy, mint nem sokkal később Galbáét is. Az egyiket ugyanis azért hagyták sorsára, hogy megkaphassák az ígért pénzt, a másikat pedig azért gyilkolták meg, mert nem kapták meg. Ezután olyan császárt kezdtek keresni, aki megadja ezt a hatalmas összeget, pártütésekkel és árulásukkal saját vesztüket idézték elő, céljukat mégsem érték el. Ezek pontos előadására azonban csak tudományosan felkészült történetíró vállalkozhat; nekem az a feladatom, hogy a császárok életéből elbeszéljem az említésre méltó eseményeket.

3. Köztudomású tény, hogy Sulpicius Galba volt a leggazdagabb magánember, aki elnyerte a császári trónt. Tekintélyét nagymértékben növelte a Serviliusok előkelő családjával fennálló rokoni kapcsolata, mégis büszkébb volt Catulusszal való rokonságára, aki a maga idejében erény és hírnév dolgában a legelső ember volt, ha a hatalom gyakorlását szívesen átengedte is másoknak. Galba rokoni kapcsolatban volt Liviával, Caesar Augustus feleségével is, és a császár Livia kérésére neveztette ki consullá. Mondják, hogy sikeresen viselt háborút Germaniában, és mint Libüa proconsulát nagy dicséretben részesítették. Egyszerű és igénytelen életmódját s azt a tulajdonságát, hogy a pénzt soha nem adta ki kezéből egykönnyen, fösvénységnek vették császársága idején, s ez sokat ártott jó hírének, hiába volt egyébként rendszerető és józan. Később Nero Hispaniába küldte kormányzónak, ekkoriban ugyanis még nem félt a magas méltóságokkal felruházott polgároktól, és Galbát különben is szelíd természetű embernek tartották, s öregkorával együtt járó óvatossága csak még bizalomgerjesztőbbé tette.

4. Galba, mikor látta, hogy az alája rendelt tartományokban a császári adószedők kíméletlen kegyetlenséggel sarcolják a lakosságot, nyíltan kimutatta részvétét és felháborodását, így ha védelmet nem adhatott is, legalább némi megkönnyebbülést és vigasztalást nyújtott azoknak, akik ellen a bíróságok elmarasztaló ítéletet hoztak, vagy akiket rabszolgának adtak el. A Neróról költött verseket, amelyeket széltében-hosszában terjesztettek és énekeltek, nem tiltatta be, az adószedők szigorúságát sem osztotta; így az emberek még inkább megszerették. Nyolcadik éve volt kormányzó, s jól ismerték már, amikor Iunius Vindex, Gallia katonai parancsnoka pártütést szervezett Nero ellen. Mondják, hogy Galba már a felkelés kitörése előtt több levelet kapott Vindextől, és bár nem adott hitelt a bennük foglaltaknak, de árulkodó szándékkal jelentést sem tett róluk, mint a többi vezető tisztviselő, akik elküldték Nerónak a hozzájuk intézett leveleket, s ezzel tőlük telhetően mindent megtettek, hogy kudarcba fullasszák Vindex kezdeményezését. Később mégiscsak részt vettek a zendülésben, így nemcsak Galbát, hanem önmagukat is elárulták. Mikor a háború kitört, Vindex újabb levelet írt Galbának; felszólította, hogy vegye át a császári hatalmat, és álljon az élére a fejetlen tömegnek. Közölte, hogy Galliában máris százezer felfegyverzett harcossal rendelkezik, de még sokkal többet képes fegyverbe állítani. Galba kikérte barátai tanácsát, akik általában azt ajánlották, hogy maradjon veszteg, és várja meg, milyen hatást vált ki a zendülés Rómában. Titus Vinius, a praetoriánus gárda parancsnoka azonban ezt mondta neki: "Ó, Galba, miért is vetsz te ügyet az ilyen tanácsokra? Hiszen már azzal is, hogy megkérdezzük magunktól, hívek maradjunk-e Neróhoz vagy nem, kimutatjuk, hogy hűtlenek lettünk hozzá. Ha tehát Nerót ellenségünknek tekintjük, nem szabad elutasítani magunktól Vindex barátságát; ha viszont nem, haladéktalanul fel kell jelentenünk és hadba kell szállnunk ellene azért, mert Vindex téged akar a rómaiak uralkodójának, nem pedig Nerót a zsarnokának."

5. Galba erre kitűzött egy napot, amelyen szabadságot ígért minden rabszolgának, aki felszabadítását óhajtja; amikor ennek híre ment, sok ember gyűlt össze, zendülésre készen. Abban a pillanatban, amikor meglátták Galbát a bírói emelvényen, valamennyien egyhangúlag imperatornak kiáltották ki. Ő azonban nem fogadta el azonnal ezt a megszólítást, hanem beszédet mondott: vádakkal illette Nerót, megsiratta a legkiválóbb kivégzetteket, és ígéretet tett, hogy minden gondolatával hazáját fogja szolgálni, de nem nevezte magát sem Imperatornak, hanem a senatus és a római nép hadvezérének.

Nero saját maga tett bizonyságot róla, mennyire helyesen és bölcsen járt el Vindex, amikor Galbát szólította fel, hogy vegye át a császári hatalmat: azt színlelte bár, hogy megveti Vindexet, és nyugodtan hagyják a Galliában történtek, amikor megérkezett a hír Galba tetteiről - éppen akkor fejezte be fürdőjét és reggelizett -, feldöntötte az asztalt. A senatus Galbát határozatilag ellenséggé nyilvánította, és Nero, hogy megmutassa barátainak, milyen tréfás kedvében van és mennyire bátor, kijelentette, hogy végre kitűnő alkalom nyílt pénzszerzésre, mert a galloktól csak akkor szerezhet zsákmányt, ha leigázza őket, de Galba vagyona a kezében van, s most már nyugodtan elárvereztetheti, hiszen Galbát a haza ellenségévé nyilvánították. Elrendelte tehát, hogy árverezzék el Galba vagyonát, amikor viszont Galba erről értesült, áruba bocsátotta Nero hispaniai birtokait, amire sok és készséges vevő ajánlkozott.

6. Sokan elpártoltak Nerótól, és mindenki készségesen csatlakozott Galbához; csak Clodius Macer Libüában és Verginius Rufus, a Galliában állomásozó germaniai légiók parancsnoka dolgozott a maga kezére, de mindketten más és más utat választottak. Clodiust kegyetlensége és kapzsisága rablásokra és gyilkosságokra ragadtatta, és világosan kitűnt, hogy uralmát sem feladni, sem megtartani nem képes. Verginius viszont, aki a legerősebb légiók parancsnoka volt, s ezek gyakran imperatornak szólították, és valósággal rákényszerítették, hogy vegye át a hatalmat, kijelentette, hogy a fő hatalmat sem saját maga nem fogadja el, sem nem tűri, hogy bárki másra ruházzák, csak akkor, ha a senatus megválasztja. Ezek a dolgok eleinte nagyon nyugtalanították Galbát; de amikor Verginius és Vindex csapatai vezérüket, mint a gyeplőjüket tartani nem képes kocsisokat, nagy ütközetre kényszerítették egymás ellen, s Vindex, húszezer gall katonáját elvesztvén, öngyilkosságot követett el, Verginiusról olyan hírek terjedtek el, hogy a nagy győzelmére való tekintettel mindenki azt kívánja tőle, vegye át a császári hatalmat, mert ha nem, a csapatok visszapártolnak Neróhoz. Erre a teljesen megrémült Galba levelet írt Verginiusnak, és felszólította, hogy fogjanak össze, s mentsék meg a birodalmat és a rómaiak szabadságát; majd barátaival visszavonult Cluniába, egy hispaniai városba, és ottani visszavonultságában a történtek felett bánkódott és vágyakozott a megszokott, meghitt tétlenség után, ahelyett, hogy a szükséges intézkedéseket megtette volna.

7. Közben elérkezett a nyár, s egy este napnyugta előtt hét napig tartó utazás után megérkezett Rómából egy Ikelosz nevű felszabadított rabszolga. Mikor megtudta, hogy Galba már nyugovóra tért, nagy sietve a hálószobájába ment, és az ajtónállók ellenkezése ellenére kinyitotta az ajtót, bement Galbához, és jelentette, hogy Nero ugyan még élt, de elrejtőzött, mikor előbb a hadsereg, majd utána a nép és a senatus Galbát kiáltotta ki császárrá. Kevéssel ezután pedig azt mondták, hogy Nero meghalt. Ikelosz elbeszélte azt is, hogy nem hitt a hír hozóinak, hanem elment oda, ahol a holttest feküdt, megnézte, és csak azután indult el útjára. Ez a hír nagyon fellelkesítette Galbát; ajtaja előtt igen sokan gyülekeztek össze, akiket megerősített bátorságukban, bár Ikelosz ideérkezésének gyorsasága hihetetlennek látszott. Két nappal később azonban többek társaságában megérkezett Titus Vinius, és részletesen beszámolt a senatus határozatairól. Vinius magas katonai rangot kapott, a felszabadított rabszolga pedig Galba aranygyűrűjét, azonkívül Ikelosz helyett a Marcianus nevet, továbbá ő lett a legbefolyásosabb ember a szabadosok között.

8. Rómában közben Nymphidius Sabinus, nem lassanként és fokról fokra, hanem egyszerre igyekezett minden hatalmat megszerezni; hiszen Galba már vénember volt, s erejéből arra is alig telt, hogy gyaloghintón Rómába vitesse magát. Ekkor ugyanis már hetvenhárom éves volt. A római helyőrség már régóta nagy rokonszenvvel viseltetett Nymphidius iránt, most pedig egy emberként melléje állt, s mivel nagy jutalmat ígért nekik, Nymphidiust jótevőjüknek, Galbát pedig adósuknak tekintették. Parancsnoktársával, Tigellinusszal azonnal letétette a kardot; fogadásokat rendezett, megvendégelte a consulokat és a vezető állami tisztviselőket; igaz, a meghívásokat még Galba nevében küldte el, és a táborban többeket arra tanított ki, hogy mondják, küldöttséget kell Galbához meneszteni azzal a kéréssel, hogy Nymphidius életfogytiglan legyen a helyőrség parancsnoka parancsnoktárs nélkül.

A senatus is kezére járt, hogy tekintélye és befolyása növekedjék, kitüntetésképpen jótevőjének nevezte, a senatorok minden reggel összegyűltek ajtaja előtt, és azzal a hatalommal ruházták fel, hogy minden rendeletet ő bocsásson ki és erősítsen meg; ezzel rövid idő alatt olyan elbizakodottá tették, hogy hízelgői előtt nemcsak gyűlöletessé, hanem félelmetessé is vált. Amikor a consulok hivatalszolgákat jelöltek ki, hogy a határozatokat elvigyék a császárhoz, s az úgynevezett okiratokat hivatalos pecsétjükkel látták el, hogy a városi elöljárók a futárok útját váltott fogatokkal meggyorsítsák, Nymphidius nagyon megneheztelt, mert az okiratokat nem az ő pecsétjével ellátva és nem az ő katonáival küldték el. Állítólag már eljárásra készült a consulok ellen, és csak akkor engesztelődött ki, amikor a consulok mentegetőzve megkövették. Hogy a nép kedvében járjon, nem akadályozta meg, hogy Nero követői közül agyon ne verjék, aki kezükre került. Spiculus gladiátort, amikor Nero szobrait a forumra vontatták, a szobrok alá dobták, és így ölték meg. Aponiust, a besúgót a földre terítették és kövekkel megrakott szekérrel hajtottak át rajta. Voltak, akiket darabokra téptek, nem egyet teljesen ártatlanul, úgyhogy Mauricus, akit méltán tartottak az egyik legkiválóbb rómainak, kijelentette a senatusban, attól tart, hogy Nero hamarosan hiányozni fog nekik.

9. Nymphidius tehát mind közelebb érezte magát reményeihez, s nem tiltakozott az ellen, hogy Caius Caesar fiának tartsák, aki Tiberius utódja volt. Köztudomású volt ugyanis, hogy az akkor még gyermekifjú Caiusnak viszonya volt Nymphidius csinos külsejű anyjával, aki Caesar egyik szabadosának, Callistusnak egy varrónőtől született leánya volt. Ez a viszony azonban későbbi keletű volt, mint Nymphidius születésének időpontja. Nymphidiusról azt híresztelték, hogy Marcianus gladiátor fia volt, akibe - híres ember lévén - Nymphidia beleszeretett; Nymphidiusnak Marcianushoz való hasonlatossága különben ezt a híresztelést igen valószínűvé is tette. Elismerte, hogy Nymphidia az anyja, de Nero megbuktatását egyedül a saját érdemének tekintette, s a tett jutalmaként nem tartotta elegendőnek a kapott kitüntetéseket és pénzbeli juttatásokat. Együtt hált Nero kegyencével, Szporosszal, akit Nero holttestének elhamvasztása után nyomban a máglyától magához vitetett, feleségeként bánt vele, sőt Poppaeának szólította, s máris a császári trón elnyerésére gondolt. Rómában ezt barátai segítségével igyekezett előkészíteni, s titokban több nő és senatusi rangú férfi volt segítségére; egyik barátját Gellianust Hispaniába küldte, hogy kísérje figyelemmel a fejleményeket.

10. Galbának Nero halála után minden sikerült. Csak Verginius Rufus okozott neki némi gondot kétes magatartásával, mert azonfelül, hogy nagyszámú és harcedzett csapat felett rendelkezett, hatalmát növelte Vindexen aratott győzelme, s az a tény, hogy leigázta a nyugtalan, szakadár Galliát, amely a római birodalom jelentős részét alkotta. Galba tartott tőle, hogy Verginius hallgat azokra, akik unszolták, hogy szerezze meg magának a császári hatalmat, mert senkinek nem volt nála nagyobb neve, senki dicsősége nem múlta felül az övét, senkinek sem volt nagyobb befolyása a római birodalom ügyeire, amely általa szabadult meg a nyomasztó zsarnokságtól és a galliai zendüléstől. De Verginius kitartott eredeti álláspontja mellett, és tiszteletben tartotta a senatus jogát a császár megválasztásához. Amikor azonban a Nero haláláról szóló híreket megerősítették, katonái újból unszolni kezdték, sőt az egyik katonai tribunus sátrában kardot rántott, s felszólította, hogy válasszon a császárság vagy kardjának vasa között. Mikor azonban Fabius Valens, az egyik legio parancsnoka elsőnek letette a hűségesküt Galba nevére, és Rómából megérkeztek a senatus írásos határozatai, Verginius nagy nehezen rávette csapatait, hogy ismerjék el Galbát császárnak; majd mikor Galba elküldte hozzá utódját, Hordeonius Flaccust, Verginius fogadta, átadta neki a parancsnokságot, és személyesen ment a közeledő Galba üdvözlésére. Galba sem haragnak, sem kitüntető elismerésnek semmi jelét nem mutatta, ő maga ugyanis becsülte Verginiust, barátai viszont, különösképpen Titus Vinius, féltékenységből Verginius félreállítására törtek. Az intrikák Verginius jó szerencséjét szolgálták, mert megszabadították őt mindazoktól a háborúktól és bajoktól, amelyekben más vezető embereknek részük volt, s megőrizték őt a csendes élet, a békés öregkor és a nyugalom számára.

11. Galba a senatus küldötteivel a galliai Narbo városában találkozott; a követek üdvözölték és felszólították, hogy jelenjék meg minél előbb az utána sóvárgó nép előtt. Galba nyájasan és barátságos leereszkedéssel fogadta a küldötteket, társalgott velük, de a lakomákon nem vette igénybe a császári szolgaszemélyzetet és asztalkészletet, amelyet Nymphidius küldött Nero palotájából, hanem csak a sajátját használta, így mindenki emelkedett gondolkodású, hivalkodástól mentes férfiúnak tartotta. Vinius azonban kijelentette, hogy ez a szerénység és nemes egyszerűség csak ügyes fogás a népszerűség elnyerésére, s nem méltó az igazi fenséghez. Hamarosan rá is vette Galbát, hogy használja Nero kincseit, és a fogadásokon ne tartózkodjon az uralkodóhoz illő pompától. Így aztán az öregember fokról fokra Vinius hatása alá került.

12. Ez a Vinius mérhetetlen pénzsóvárságáról és nőügyeiről volt hírhedt. Fiatal korában, első hadjáratán Calvisius Sabinus^[164] alatt szolgált; egy éjjel parancsnokának erkölcstelen életű feleségét katonaruhába öltöztette és becsalta a táborba, s a főhadiszálláson szeretkezett vele (ezt a helyet a rómaiak principiának nevezik). Emiatt Caius Caesar börtönbe csukatta, de Caius halála után jó szerencséje segített rajta és kiszabadult. Egy ízben Claudius Caesar vacsoráján ellopott egy ezüstserleget. Amikor a császár megtudta a dolgot, másnap ismét meghívta vacsorára Viniust, s amikor megjelent, megparancsolta a szolgáknak, hogy ne ezüst-, hanem agyagedényekkel terítsenek, s azokat rakják eléje. Így lopása a császár szelíd elnézéséből inkább csak nevetséges, mint haragra érdemes színben tűnt fel. De azok a tettei, amelyekkel Galbát befolyása alá hajtotta, és amelyek által szinte mindenhatóvá lett a pénzügyekben, tragikus eseményekre és nagy szerencsétlenségekre vezettek.

13. Mikor visszatért Rómába Gellianus, akit Nymphidius Galba szemmel tartására küldött Hispaniába, elbeszélte, hogy a császár Cornelius Lacót nevezte ki a palota és a testőrség parancsnokává, minden hatalom Vinius kezébe került, ő maga soha a közelébe sem jutott a császárnak, egyszer sem részesült magánkihallgatásban, sőt mindenki gyanakvással nézett rá és őrizkedett tőle. Nymphidius megzavarodott, összehívta a légiók parancsnokait, és azt mondta nekik, hogy Galba jóra való és mérsékelt öregember, de még a legkisebb dolgokban sem a maga feje után megy, hanem teljesen Vinius és Laco befolyása alá került. Ezért tehát, mielőtt ez a két ember titokban olyan hatalom birtokába jut, mint amilyennel annak idején Tigellinus rendelkezett, küldjenek követeket a táborból a császárhoz, és adják tudtára, hogy ha ezt a két barátját eltávolítja, szívesebben és nagyobb örömmel várnák megérkezését. Nymphidius érvelése azonban hatástalan maradt, sőt helytelen és különös dolognak tűnt fel, hogy az idős császárnak, mint valami fiatalembernek, aki csak úgy belecsöppent a hatalomba, elő akarja írni, hogy kiket fogadjon barátaivá és kiket ne. Nymphidius erre más utat választott: levelet írt Galbának, amelyben azzal ijesztgette, hogy a városban nagy elégedetlenség és nyugtalanság uralkodik, Clodius Macer visszatartja a gabonakészleteket Libüában, lázadás ütötte fel a fejét a germaniai légiók körében, és hasonló hírek érkeztek a Szíriában és Iudeában állomásozó haderőkről is. Galba azonban ügyet sem vetett rá és egyetlen szót sem hitt el a jelentésből. Nymphidius tehát elhatározta, hogy nekivág annak ellenére, hogy az antiokhiai Clodius Celsus, egy értelmes és jóindulatú férfiú lebeszélte, s megmondta neki, hogy véleménye szerint Rómában nincs egyetlen kerület sem, amely Nymphidiust ismerné el császárnak. Sokan mások azonban nevetséges színben tüntették fel előtte Galbát, különösen a pontusi Mithridatész, aki gúnyolódva emlegette a császár kopaszságát és ráncos arcát, s azt mondta, hogy a rómaiak most még csak becsülik valamire Galbát, de ha meglátják, szégyellni fognak minden napot, amelyen Caesarnak szólítják.

14. Elhatározták tehát, hogy éjféltájt a táborba vezetik Nymphidiust és császárrá kiáltják ki, de mikor beesteledett, a vezető katonai tribunus, Antonius Honoratus gyűlésbe hívta a parancsnoksága alatt álló katonákat: ostorozni kezdte önmagát és társait, hogy ilyen rövid idő alatt annyiszor váltottak pártot minden megfontolás nélkül, és soha nem jobbat választottak, mintha valami gonosz szellem űzte volna őket árulásról árulásra. Azelőtt Nero gaztettei mentségükül szolgáltak; de ha most elárulják Galbát, vádolhatják-e anyja megölésével vagy felesége meggyilkolásával? Szégyellik-e császárukat, mert mint hárfajátékos vagy tragikus színész fellép a nyilvánosság előtt? "Végre is - folytatta szavait - még ezek miatt sem a magunk jószántából hagytuk cserben Nerót, hanem mert Nymphidiusra hallgattunk, aki azt állította, hogy Nero hagyott cserben bennünket, és Egyiptomba szökött. Vajon fel kell-e most áldoznunk Neróval együtt Galbát is, vajon helyes-e, ha Nymphidia fiát választjuk császárrá? Öljük-e meg Livia leszármazottját, ahogyan megöltük Agrippináét? Vagy inkább büntessük meg Nymphidiust tettéért, álljunk bosszút Neróért, s legyünk egyben Galba hű és igaz megőrzői?"

A katonák mindnyájan helyeselték a katonai tribunus szavait, majd szétszéledtek a táborban, és felszólították társaikat, hogy maradjanak hívek a császárhoz, s a többséget megnyerték maguknak. Hangos kiáltozásban törtek ki, Nymphidius pedig - vagy mert úgy vélte, hívják a katonák, vagy mert sietett, hogy elejét vegye, s megelőzze a zavart és villongást - fáklyás kísérettel elindult, kezében a Cingonius Varro készítette beszéd szövegével, amelyet betanult, hogy majd elmondja a katonáknak. De midőn látta, hogy a tábor kapui zárva vannak, és a falakon fegyveres katonák állnak, megijedt. Közelebb ment és megkérdezte, mit akarnak, s kinek a parancsára fogtak fegyvert. Erre a katonák egyhangú kiáltással mindnyájan azt felelték, hogy Galbát ismerik el imperatorul. Nymphidius közelebb ment, azt válaszolta a katonáknak, hogy helyesli elhatározásukat, s ugyanezt ajánlotta kísérőinek is. A kapuőrség ekkor néhányadmagával bebocsátotta, de a távolból egy lándzsát hajítottak feléje. Septimius pajzsával kivédte a lándzsát, de mások kivont karddal rárohantak, mire futásnak eredt; űzőbe vették, s egy katona sátrában felkoncolták. Holttestét a tábor közepére vonszolták, körülvették korláttal, és egy napon át közszemlére otthagyták.

15. Így vesztette életét Nymphidius. Amikor Galba értesült a dologról, megparancsolta, hogy azokat az összeesküvő-társait, akik nem követtek el öngyilkosságot, végezzék ki. Közöttük volt Cingonius, aki a beszédet írta, és a pontusi Mithridatész is. Ez az eljárás, bár igazságosnak tűnt fel, nem volt törvényes, s a nép gondolkodásának sem felelt meg, hogy bírói ítélet nélkül kivégezzenek ilyen jelentéktelennek nem mondható férfiakat. Mindenki új kormányzási módszereket várt, és mint rendesen, most is csalódtak abban, amit eleinte ígértek nekik. De még inkább rossz néven vették, amikor Petronius Turpilianus, egy consulviselt férfiú, Nero párthíve azt a parancsot kapta, hogy végezzen magával. Amikor ugyanis Libüában Treboniusszal megölette Macert, Germaniában pedig Fonteiust Valensszel, legalább az az ürügye volt, hogy félt tőlük, mivel fegyveres hadsereg élén álltak. De semmi értelme nem volt, hogy Turpilianust, ezt a védtelen és fegyvertelen öregembert ne engedje védekezni a bíróság előtt, ha tartani akarta volna magát ahhoz a méltányossághoz, amelyet megígért.

Ezek miatt sok szidalom érte Galbát. Mikor huszonöt stádiumnyira volt Rómától, szembetalálkozott a tengerészek rendetlen, zavargó csapatával, akik elállták az utat, és minden oldalról körülfogták. Nero ezeket légióba sorolta, és katonai rangot adott nekik. Most azért jöttek, hogy katonai rangjuk megerősítését kérjék, s valósággal lehetetlenné tették, hogy a császárt láthassák és hallhassák azok, akik üdvözlésére eléje mentek, s hangos kiáltozással hadijelvényeket és tábort követeltek légiójuknak. Galba egyelőre nem volt hajlandó kérésükkel foglalkozni, s felszólította őket, hogy kívánságaikat terjesszék elő más alkalommal, de a tengerészek a halasztást kérésük megtagadásaként fogták fel, feldühödtek és torkuk szakadtából ordítozva követték a császárt. Sokan még kardot is rántottak, mire Galba megparancsolta a lovasságnak, hogy kergesse szét őket. A tengerészek nem tanúsítottak semmi ellenállást, így többüket nyomban megölték, mások meg az általános futásban vesztették életüket. Galba szempontjából nem látszott valami jó és szerencsés előjelnek, hogy vérontás közben és elesettek holttestén keresztül vonult be a városba; ha előbb egyesek mint esendő öregembert lenézéssel kezelték, ekkor egyszerre mindenki félelemmel vegyes borzadállyal nézett rá.

16. Galba, bár megszüntette Nero mértéktelen adományozásait és pazarlását, ami komoly változást jelentett, úgy látszik, elvetette a sulykot. Így egy lakomán, ahol egy Canus nevű nagy tehetségű művész fuvolán játszott, Galba megdicsérte és megtapsolta, majd magához kérette az erszényét, kivett belőle néhány aranyat és azzal a megjegyzéssel adta át neki, hogy saját pénzéből, és nem a közvagyonból ajándékozza meg. Azokat az ajándékokat, amelyeket Nero a színészeknek és az atlétáknak adott, egy tizedrész híján mind szigorúan visszakövetelte. Mivel csak csekély és jelentéktelen összegeket kapott vissza, mert a megajándékozottak könnyelmű, vidám életet folytató emberek voltak, és amit kaptak, elköltötték, felkutatta, hogy kik vásároltak vagy kaptak tőlük valamit, s a pénzt ezeken hajtotta be. A kicsinyes eljárásoknak vége-hossza nem volt, hanem tovább terjedt és sok embert érintett, s ezzel Galba csak gyűlöletet, Vinius pedig irigységet szerzett magának, mivel ő tette a császárt másokkal szemben fukarrá és zsugorivá csak azért, hogy saját maga mindenben dúskálhasson; ő ugyanis bármit elfogadott vagy megvásárolt. Hésziodosz valahol azt mondja:

Vinius is, Galba vénségének és gyengeségének láttára, nem tudott betelni szerencséjével, amely alighogy elkezdődött, máris véget ért.

17. Az idős császárt meg nem érdemelten vádolták, mert Vinius rosszul intézte az államügyeket, és mert gyűlöletessé tette vagy megakadályozta Galba helyes intézkedéseit; ez történt Nero párthívei megbüntetésének esetében is. Galba ugyanis kivégeztette a leggonoszabbakat, így Hélioszt, Polükleitoszt, Petinoszt és Patrobioszt. A nép tapssal fogadta, mikor a forumon át vitték őket, és azt kiabálta, hogy szép és az isteneknek tetsző ez a menet, de az istenek és az emberek egyaránt a zsarnok tanítóját és mesterét, Tigellinust követelik. Ez a férfiú azonban nagy adományokkal kellő időben megnyerte magának Viniust. Turpiliust, aki csak azzal tette gyűlöletessé magát, hogy Nerót, bármilyen ember volt is, nem árulta el és nem gyűlölte, de nem vett részt semmi gaztettében, kivégezték; az viszont, aki Nerót a halálra érdemessé tette, s amikor bajba került, cserbenhagyta és elárulta, életben maradt, tanulságul arra, hogy mindent remélhet és mindent megkap Viniustól az, aki ajándékokkal megvesztegeti. A római nép valóban semmire nem vágyott inkább, mint hogy Tigellinus elhurcolását láthassa, s szüntelenül ezt követelte a színházakban és versenypályákon; majd megdöbbenve értesült a császár rendeletéről, amelyben kijelentette, hogy Tigellinus sorvadásos betegségben szenved, sok ideje már úgysincs hátra az életéből, kéri tehát a császár a népet, hogy ne ingerelje és ne kényszerítse zsarnoki cselekedetre a kormányzatot. Tigellinus ekkor, hogy gúnyt űzzön a népből és kimutassa megvetését, áldozatot mutatott be megmeneküléséért, és fényes lakomát rendezett. Vinius is elment Tigellinus házába vidám mulatozásra, s magával vitte özvegyasszony leányát is. Tigellinus felköszöntötte az asszonyt és kétszázötvenezer drakhmát ajándékozott neki, majd megparancsolta ágyasai felügyelőnőjének, hogy vesse le nyakláncát és akassza Vinius leánya nyakába; mondják, hogy ez a nyaklánc százötvenezer drakhmát ért.

18. Ezek után Galbának még méltányos intézkedéseit is elítélték, így azt a bánásmódot is, amelyben a Vindex vezetése alatt felkelt gallokat részesítette; azt gondolták ugyanis, hogy nem a császár emberséges bánásmódja révén jutottak adóelengedéshez és polgárjoghoz, hanem Vinius megvesztegetése által. A nép ilyen okok miatt zúgolódással fogadta Galba császári uralmát, a katonaság pedig, amikor nem kapta meg a megígért jutalmat, eleinte abban reménykedett, hogy a várt összegnél kevesebbet is, de annyit majd csak kapnak tőle, amennyit Nero adott. Amikor Galba értesült elégedetlenkedésükről, nagy uralkodóhoz méltóan kijelentette, hogy katonáit ő sorozni és nem vásárolni szokta. Mikor a katonák ezt megtudták, vad és szenvedélyes gyűlölettel fordultak Galba ellen, mert azt gondolták, hogy ilyen módon nemcsak Galba rövidíti majd meg őket, hanem eljárásával törvényt szab és kitanítja az utána következő császárokat is.

Rómában ezek ellenére sem volt észlelhető mozgolódás, s a császár jelenléte miatt érzett tisztelet lehűtötte és habozóvá tette a lázongást. A katonaság ekkor még eltitkolta elégedetlenségét, azokat azonban, akik Germaniában korábban Verginius és most Flaccus alatt szolgáltak, és nagyra tartották magukat a Vindexen aratott győzelem miatt, de nem kaptak semmit, tisztjeik nem tudták féken tartani. Magával Flaccusszal, akit köszvénye magatehetetlen emberré tett, és a hadvezetésben különben is járatlan volt, semmit nem törődtek. Egy alkalommal, amidőn versenyeket tartottak, s a katonai tribunusok és centuriók római szokás szerint imádkoztak az istenekhez Galba üdvéért, az összegyülekezett katonaság eleinte csak zajongott, de amikor a tisztek tovább imádkoztak, ezt kiáltozták: "Majd ha megérdemli!"

19. A Tigellinus alatt szolgáló légiók is gyakran követtek el hasonló fegyelemsértést, és a császári felügyelők erről levélben értesítették Galbát. A császár tartott tőle, hogy nemcsak öregsége, hanem gyermektelensége miatt is megvetésnek teszi ki magát; elhatározta tehát, hogy örökbe fogad valami előkelő származású ifjút, és a császári trón örökösévé teszi. Élt Rómában egy nem jelentéktelen származású férfiú, Marcus Otho, aki a mulatozásokban és az erkölcstelen életben úgy elmerült, mint kevesen a rómaiak között. Ahogy Homérosz is szereti Pariszt a "szépfürtű Heléna férjének" nevezni, mert a feleségén kívül semmi más dicséretre méltót nem talált benne, Otho ugyanígy Poppaeával kötött házassága révén lett híressé Rómában. Mikor Nero beleszeretett Poppaeába, az asszony még Crispinus felesége volt, de mert felesége előtt szégyellte és anyjától is félt, titokban azzal bízta meg Othót, hogy csábítsa el Poppaeát. Tékozló életmódja miatt Otho jó barátja és ivópajtása volt Nerónak, aki elnézte neki azt is, hogy gúnyolódott vele szűkmarkúsága és kicsinyeskedése miatt. Mondják, hogy egy alkalommal, mikor Nero drága illatszerekkel kente be magát, szórt egy keveset Othóra is; erre, mikor másnap Otho megvendégelte a császárt, a teremben mindenünnen ezüst- és aranycsövek tűntek elő és lövelltek szét az illatszereket olyan bőségesen, mintha csak víz lett volna. Poppaeát Otho Nerónak csábította el, és a császár kegyeivel biztatva vette rá, hogy hagyja el férjét. Mikor aztán Poppaea a felesége lett és hozzá költözött, nem érte be vele, hogy az övé a szép asszony, hanem bosszantotta, hogy kegyeit megosztja mással, de mint mondják, Poppaeának sem volt ellenére a két férfi közt támadt féltékenykedés. Állítólag Poppaea Nerót olyankor is zárt ajtóval fogadta, amikor Otho távol volt hazulról, akár mert csömöre volt az érzéki gyönyöröktől, akár, mint egyesek állítják, mert nem volt kedve a császárral kötendő házassághoz, bár érzéki természete miatt nem utasította el magától szerelmét. Otho élete így állandó veszélyben forgott, s érthetetlen, hogy bár Nero a Poppaeával kötendő házasság miatt megölte feleségét és anyját, Othót életben hagyta.

20. Otho megszerezte magának Seneca jóindulatát, s Nero az ő rábeszélésére és tanácsára küldte ki kormányzónak a lusitanokhoz az óceán partjára. Szelíden és jóakarattal viseltetett a lakossággal, bár jól tudta, hogy a kormányzói megbízatást csak száműzetése szépítése- és leplezéseképpen kapta. Galba pártütésekor azonnal csatlakozott hozzá; a nála levő ezüst és arany ivóedényeket és asztalkészletet elhozta és átadta Galbának, hogy pénzt veressen belőle, sőt még olyan rabszolgákat is ajándékozott neki, akik értettek hozzá, hogyan kell a császári asztalnál felszolgálni. Minden dologban hűséget tanúsított iránta, és szolgálataival bebizonyította, hogy a közügyek intézésében senki nem tapasztaltabb nála. A császár utazása alatt több napon át egy kocsiban ült vele. Útközben nyájas modorával és ajándékokkal megkedveltette magát Viniusszal is, akit főként azzal nyert meg, hogy mindig átengedte neki az elsőséget, és így sikerült elérnie, hogy a második helyet szilárdul biztosította magának. Azzal, hogy nem keltett irigységet, fölénybe került, mert önszántából adott mindenkinek, aki csak kért tőle valamit, s ugyanakkor leereszkedő modorú és nyájas volt. A katonák közül igen sokat megnyert magának, többeknek tiszti rangot szerzett, s ezt vagy magánál a császárnál eszközölte ki, vagy Viniust és a szabadosok közül Ikeloszt s Asiaticust kérte meg, akiknek akkor igen nagy befolyásuk volt a császári udvarban. Valahányszor lakomát rendezett Galba tiszteletére, a szolgálatot teljesítő cohors minden tagjának egy-egy aranyat ajándékozott; ezzel látszólag a császár személyét tisztelte meg, de a valóságban demagóg eszközökkel a katonaság kegyét hajhászta.

21. Amikor tehát Galba a trónöröklésről tanácskozott, Vinius Othót ajánlotta, de ezt sem tette önzetlenül, hanem ellenszolgáltatásképpen leánya házasságáért; megegyeztek ugyanis, hogy Otho feleségül veszi leányát, mihelyt Galba örökbe fogadja és a császári trónra utódjául jelöli ki. Galba azonban mindig világosan kimutatta, hogy a közérdeket a magánérdek fölé helyezi, s nem azt választja, aki neki a legkedvesebb, hanem aki a rómaiaknak a leghasznosabb. Úgy látszik, Othót nem lett volna hajlandó magánvagyona örökösévé tenni, mert tudta róla, milyen féktelen és pazarló életet folytat, és ötmillió drakhma adósság terhe nyomja, így aztán csendben és szelíden meghallgatta Viniust, de a döntést elhalasztotta, helyette consullá jelölte önmagát és Viniust. Híre ment azonban, hogy utódját újévkor nevezi meg. A katonaság mindenképpen jobban örült volna, ha Otho s nem más lesz az örökös.

22. A germaniai légiók lázadása Galbát habozás és töprengés közben érte. A katonaság mindenütt meggyűlölte, mert nem kapott tőle ajándékokat, de a germaniai légiók különösképpen rossz néven vették, hogy mellőzte Verginius Rufust, hogy az ellenszegülő gallokat megjutalmazta, hogy azok, akik nem csatlakoztak Vindexhez, jutalmat kaptak, hogy Galba egyedül Vindex iránt mutatta ki háláját, és halála után is megtisztelte azzal, hogy állami temetést rendelt el neki azon a címen, hogy a rómaiak császárrá választották. A táborban mindezt nyíltan hangoztatták, s közben elérkezett újév napja, amelyet a rómaiak január kalendaejének neveznek. Flaccus összegyűjtötte katonáit, hogy letegyék a szokásos esküt a császár nevére, de azok gyülekezés közben ledöntötték és összetörték Galba szobrait, majd letették az esküt a senatusra és a római népre, és szétoszlottak. A tisztek féltek a zűrzavartól, a pártütéstől, és egyikük a következő beszédet intézte a katonákhoz: "Mi történt velünk, bajtársak, hogy sem másik császárt nem választunk, sem a meglevőt nem tartjuk meg? Mintha bizony nemcsak Galbától, hanem általában minden uralkodótól megtagadnánk az engedelmeskedést? Hordeonius Flaccus, aki Galbának csak árnyképe, nem érdemli, hogy bármit is törődjünk vele, de egynapi járóföldre van tőlünk Vitellius, aki a másik Germaniában állomásozó csapatok parancsnoka. Az ő apja censor volt, háromszor viselt consulságot, és Claudius Caesarral úgyszólván együtt uralkodott. Vitellius szegénysége ellenére is, amiért némelyek becsmérlik, fényes példáját adta a nemes jellemnek és emelkedett gondolkodásnak. Rajta, válasszuk meg őt császárrá, s mutassuk meg a világnak, hogy a hispánoknál és a lusitanoknál jobban tudunk császárt választani."

Ezt a javaslatot egyesek elfogadták, mások elvetették; az egyik zászlóhordozó azonban az éj folyamán titokban eltávozott a táborból, s jelentette a történteket Vitelliusnak, aki nagyszámú vendégével éppen lakománál ült. A táborban gyorsan elterjedt a hír, és másnap reggel Fabius Valens, az egyik legio parancsnoka elsőnek vágtatott lovasai élén Vitelliushoz, hogy császárként üdvözölje. Vitellius néhány nappal előbb, úgy látszik, még vonakodott és húzódozott a császárság elfogadásától és félt a terhes hivatalt elvállalni, ekkor azonban gondtalanul vakmerő volt, mert ebéd közben teleitta és -ette magát. A katonák elé lépett tehát, s elfogadta, hogy Germanicusnak nevezzék, de a Caesar cím használatához nem járult hozzá. Flaccus csapatai is nyomban elfelejtették a senatusra tett szép esküjüket, felesküdtek Vitelliusra mint imperatorra, és engedelmességet fogadtak neki.

23. Így kiáltották ki Vitelliust Germaniában. Amikor Galba értesült a zendülésről, nem halasztotta tovább az örökbefogadást. Tudta, hogy barátai közül egyesek Dolabella, a legtöbben Otho kiválasztását óhajtották, neki magának azonban egyikük sem tetszett; ezért hirtelen, anélkül, hogy előre egy szót is szólt volna róla, Pisót, a Nero által kivégeztetett Crassus és Scribonia fiát hívatta magához, egy minden szépre és jóra termett, tisztességes és tiszta erkölcsű, kiváló ifjút. Lement vele a táborba, hogy Caesarrá és örökösévé nyilvánítsa, de lépteiket már elindulásukkor kedvezőtlen égi jelek kísérték; a táborban pedig valahányszor Galba hozzákezdett beszéde elmondásához, illetve felolvasásához, villámlani és mennydörögni kezdett, és a sűrű zápor sötétségbe burkolta a tábort és a várost. Mindebből nyilvánvaló lett, hogy az istenség nem helyesli tervét, és nem küld jó előjelet az örökbefogadáshoz. A katonák is zord arckifejezéssel figyelték, mert az ajándékot még ekkor sem adta meg nekik.

A jelenlevők elámultak, amikor megfigyelték, hogy Piso egyetlen szóval, egyetlen szemvillanással sem mutat semmi elragadtatást ilyen nagy kegy elnyerésén, szinte tudomásul sem veszi a történteket; Otho tekintete viszont leplezetlenül elárulta, hogy keserűen és haraggal viseli el reményeinek meghiúsulását, hiszen őt szemelték ki elsőnek a trónra, s már egészen közel volt hozzá, hogy elérje. Kudarcát Galba rosszindulatának tekintette, ezért nagyon aggódott jövője miatt, félt Pisótól is, Galbát okolta a történtekért, Viniusra haragudott, és szívében gonosz indulattal távozott. De a jósok és khaldeusok, akiket Otho társaságában mindig meg lehetett találni, nem engedték, hogy végképp felhagyjon reményével. Főként Ptolemaiosz erősködött és kérkedett vele, hogy többször is megjósolta, Nero nem fogja Othót kivégeztetni, sőt túl fogja élni a császárt, és uralkodni fog a rómaiakon. Jóslatának ez a része valóra vált, kérte tehát, hogy ne mondjon le mostani reménységéről sem. De nem kismértékben biztatták azok is, akik titokban osztották sérelmeit és megértették haragját a méltatlan bánásmód miatt. Tigellinus és Nymphidius egykori párthívei is, akik valamikor nagy megbecsülésben részesültek, de most kegyvesztetten félre voltak állítva, csatlakoztak hozzá, osztoztak vele haragjában, és bosszúállásra biztatták.

24. Ezek között volt Veturius és Barbius nevű optio, illetve tesserarius (így nevezték a rómaiak a helyettes és parancsőrszolgálatot teljesítő tiszteket). Otho szabadosa, Onomasztosz ezekkel együtt felkereste a táborban a katonákat, s pénzzel, reménységgel megvesztegette őket; a katonák már különben sem álltak Galba mellett, és csak ürügyre vártak. Különben négy nap nem lett volna elég egy megbízható hadsereg hűségének megváltoztatására; ennyi nap telt csak el ugyanis az örökbefogadás és a gyilkosság között, mert Galbát és Pisót a hatodik, a rómaiaknál február kalendaejének nevezett nap előtti tizennyolcadik napon^[165] ölték meg. Ezen a napon Galba barátai jelenlétében kora reggel áldozatot mutatott be a Palatiumon. Az áldozatot végző pap, Umbricus, mihelyt kézbe vette az áldozati állat belső részeit és megvizsgálta őket, a leghatározottabban és nyílt őszinteséggel kijelentette, hogy nagy zűrzavar előjelét látja, és a császár feje felett az árulás veszedelme függ. Így az istenség szinte felkínálta Galbának Othót, mert ott állt a császár háta mögött, s figyelt arra, amit Umbricus mondott és mutatott. Othón nagy zavar vett erőt, és arcszíne elváltozott; ekkor lépett hozzá szabadosa, Onomasztosz, és azt mondotta, hogy megérkeztek az építészek, s odahaza várják. Ez volt ugyanis a megbeszélt jel, hogy Otho menjen a katonák közé. Otho azt mondta, hogy megvásárolt egy régi házat, és meg akarja mutatni azoknak, akik a vásárt lebonyolítják. Ezzel távozott, és a Tiberius-féle házon keresztül lement a forumra az arany mérföldkőnek nevezett oszlophoz, amelynél az összes itáliai út végződik.

25. Mondják, hogy azok a katonák, akik itt fogadták és imperatorként köszöntötték, nem voltak többen, mint huszonhárman. Ezért Otho, bár nem volt sem elpuhult, sem akaratképtelen, hanem veszély idején merész és rendíthetetlen, megijedt. A vele levők azonban nem hagyták, hogy félreálljon, hanem kivont karddal körülvették gyaloghintóját, és felemelték, közben Otho sürgette a gyaloghintót vivő katonákat, s idegesen kiáltozta, hogy elveszett. Szavait többen hallották, és csodálkozva, megdöbbenve nézték, hogy milyen kevesen vannak, akik merészen vállalják a tett elkövetését. Így vitték át Othót a forumon, s közben körülbelül még ugyanannyian csatlakoztak hozzájuk, majd mások is követni kezdték hármasával és négyesével. Valamennyien körülvették, Caesarnak szólították és kivont karddal hadonásztak. Martialis katonai tribunus, aki a tábori őrséget tartotta és, mint mondják, nem volt beavatva a tervbe, zavarba jött váratlan megjelenésükre, és ijedtében beengedte őket. Mihelyt Otho bejutott a táborba, senki nem szegült ellene. Azokat, akik az eseményekről semmit nem tudtak, egyesével vagy kettesével, csoportosan bekerítették a tett elkövetésére készen álló merénylők; ezek eleinte félelemből, majd amikor rábeszélték őket, önszántukból csatlakoztak hozzájuk.

A hírt azonnal megvitték Galbának a Palatiumra; a jós még ott állt, kezében az áldozati állat belső részeivel, úgyhogy még azok is, akik ilyen dolgokban hitetlenkednek és kételkednek, megdöbbentek és elcsodálkoztak az istenség által küldött jelen. Máris nagy sokaság özönlött kifelé a forumról. Vinius, Laco és néhány szabados kivont karddal Galba mellé álltak. Piso elment a császári palotát őrző testőrökhöz, Marius Celsust, egy jóravaló derék férfiút pedig elküldték az úgynevezett Vipsanius csarnokban tartózkodó illüriai légióhoz, hogy megnyerjék ügyüknek a katonákat.

26. Galba tovább akart menni, de Vinius nem engedte, Celsus és Laco viszont biztatták, és haragosan szidták Viniust. Ekkor több helyről az a hír érkezett, hogy Othót a táborban meggyilkolták. Rövid idővel ezután feltűnt Iulius Atticus, a testőrség egyik kitüntetett katonája, kezében kivont karddal, s azt kiáltozta, hogy megölte a császár ellenségét; majd átfurakodott a tömegen, és megmutatta Galbának véres kardját. Galba ránézett, és megkérdezte: "Ki parancsolta ezt neked?" Erre azt felelte, hogy hűsége és a császárra tett esküje. A tömeg hangos kiáltozással helyeselte, amit mondott, és megtapsolta. Galba ekkor beszállt gyaloghintójába, s elvitette magát azzal a szándékkal, hogy áldozzon Iuppiternek és megmutassa magát a polgároknak. De mikor a forumra érkezett, úgy érezte, mintha megfordult volna a szél, mert azzal a hírrel találta magát szemben, hogy Otho ura lett a hadseregnek. Ekkor, amint ilyen nagy tömegben történni szokott, egyesek azt kiáltozták, hogy forduljon vissza, mások, hogy folytassa útját, és ne csüggedjen, ismét mások, hogy vigyázzon magára; közben gyaloghintója, mint a hullámokon hányódó hajó, ide-oda csapódott, s szinte felfordult. Legelőször Paulus bazilikájának irányából tűntek fel a tömeg felé rohanó lovasok, majd nehéz fegyverzetű gyalogosok, s nagy hangosan azt kiáltozták, térjen ki az útból minden magánember. A tömeg futásnak eredt, de nem szóródott szét, hanem meghúzódott az oszlopcsarnokokban és a forum magasabb pontjain, mintha valami látványos színjátékot nézne. Attilius Vergilio ledöntötte Galba szobrát, s a katonák dárdákat dobáltak a gyaloghintóra, majd amikor nem találták el, kivont karddal rárohantak. Senki nem szállt szembe velük és meg sem kísérelte, hogy a császárt megvédelmezze, egyetlen ember kivételével, s a sok ezer ember között, akikre a nap sütött, egyedül ő volt méltó a római birodalomhoz. Sempronius Densus centurio volt ez az ember, s bár soha semmi kegyet nem kapott Galbától, a becsület és a törvény védelmében állt a császár gyaloghintója elé. Felemelte vesszejét, amellyel a centuriók megfenyítik a fegyelemsértő katonákat, rákiáltott a támadókra, s megparancsolta, hogy ne nyúljanak az imperatorhoz. Amikor közelharcba kezdtek vele, kirántotta kardját, és sokáig védekezett, amíg átvágták térdízületét és összeesett.

27. A gyaloghintó a Lacus Curtiusnak nevezett helynél feldőlt, és Galba páncélba öltözötten kiborult belőle a földre; erre a katonák rárohantak és kaszabolni kezdték. A császár odatartotta nyakát, és ezt kiáltozta: "Végezzétek dolgotokat, ha így jobb a római népnek!" Több vágást kapott a combján és a karján, de mint többen állítják, egy bizonyos Camurius, a tizenötödik legio katonája ölte meg. Némelyek szerint Terentius és Lecanius vágta le Galba fejét, mások pedig Fabius Fabulust említik, aki a holttest levágott fejét köpenyébe burkolva vitte, mert Galba feje kopasz volt, s így nehéz lett volna megfogni. Mikor társai nem engedték, hogy rejtegesse, hanem azt mondták, hogy ezt a derék cselekedetet mindenkinek látnia kell, lándzsája hegyére tűzte, s a magasba emelte az öreg, a mérsékelt uralkodó, főpap és consul fejét, majd tánclépésben szaladt vele, s akárcsak egy bacchánsnő, gyakran megfordult maga körül, és rázta lándzsáját, hegyén a véres emberfővel.

Otho, amikor Galba fejét odavitték hozzá, hangosan így kiáltott fel: "Ez semmi, bajtársak. Piso fejét mutassátok meg nekem!" Hamarosan vitték is hozzá; a fiatal Piso ugyanis sebesülten megpróbált elmenekülni, de egy Murcus nevű ember űzőbe vette és megölte Vesta templománál. Megölték Viniust is, hiába erősködött, hogy neki is része volt a Galba elleni összeesküvésben, s azt kiabálta, hogy Otho akarata ellenére ölik meg. Levágták az ő fejét is és Lacóét is, majd Othóhoz vitték és kérték jutalmukat. Úgy történt mindez, amint Arkhilokhosz mondja:

Így aztán sokan, bár a gyilkosságban nem volt részük, vérrel bekent kezüket és kardjukat mutogatták, és folyamodványban kérték Othótól megjutalmazásukat. A folyamodványok révén százhúsz név vált ismeretessé; ezeket Vitellius kinyomoztatta, és valamennyiüket kivégeztette. Marius Celsus is megérkezett a táborba. Sokan szemrehányást tettek neki, hogy a katonákat Galba megvédelmezésére biztatta, és a tömeg azt kiáltozta, hogy ki kell végezni, de Otho ezt semmiképpen nem akarta, de nem mert ellenszegülni, ezért azt mondta, hogy nem kell olyan gyorsan kivégezni, mert néhány dolgot előbb meg kell tudni tőle. Megparancsolta tehát, hogy megbilincselve őrizzék, és átadta megbízható embereinek.

28. A senatust nyomban összehívták; a senatorok, mintha egyszerre más emberré változtak és más isteneik lettek volna, azonnal letették Othóra azt az esküt, amelyet korábban ő is letett, de nem tartott meg; Caesarnak és Augustusnak szólították, s közben fej nélküli hullák feküdtek consuli öltözetben a forumon. Mivel a fejekkel semmit nem tudtak kezdeni, Viniusét eladták leányának kétezer-ötszáz drakhmáért; Pisóét felesége kapta meg, Galbáét pedig Patrobiosz szolgáinak ajándékozták. Ezek megcsúfolták s gúnyt űztek belőle, majd kidobták a Sessoriumnak nevezett helyre, ahol a Caesarok által elítélteket kivégzik. Holttestét Otho beleegyezésével Helvidius Priscus vitette el, és szabadosa, Argeiosz éjszaka eltemettette.

29. Ez Galba élettörténete. Nem sok római múlta felül származásban és gazdagságban, s a maga korában a legelső volt vagyona és előkelősége folytán. Öt császár uralkodását érte meg tiszteletben és megbecsülésben, úgyhogy Nerót inkább dicsőségével, mint hatalmával fosztotta meg a tróntól. Összeesküvő-társai közül egyeseket az emberek nem tartották méltónak az uralkodásra, mások viszont önmagukat tartották rá érdemteleneknek. Ezért Galbát kiáltották ki császárrá, aki engedett a felhívásnak, s mikor nevét odaadta a Vindex által kezdeményezett zendülésnek, ahogyan ezt a forradalmi törekvést nevezték, a pártütés polgárháború jelleget öltött, mert vezetésre való férfiúra tett szert. Galba azonban úgy vélekedett, hogy nem magának szerzi meg az államhatalmat, hanem önmagát bocsátja a közösség rendelkezésére, s úgy kezdett hozzá az uralkodáshoz, mint aki a Tigellinus és Nymphidius által megrontott népségen Scipiók, Fabriciusok és Camillusok módjára fog uralkodni. Bár magas kora miatt testi ereje fogyatékos volt, ami a fegyvereket és a tábori életet illeti, tiszta jellemű és régi fajtájú uralkodó volt; de mert a közügyekben pénzért megvásárolható, Viniushoz és Lacóhoz hasonló férfiakra s felszabadított rabszolgákra bízta magát, senkit nem hagyott maga után, aki uralmát visszakívánta volna, csak olyanok voltak, akik sajnálkoztak halálán.

1. Az új császár kora reggel a Capitoliumra ment és áldozott; majd megparancsolta, hogy vezessék hozzá Marius Celsust, akit szívélyesen üdvözölt és elbeszélgetett vele. Arra kérte, hogy inkább letartóztatásának okát felejtse el, mint szabadon bocsátására emlékezzék. Szavaira Celsus nemes lelkűen és megértően válaszolt, s azt mondta, az ellene emelt vád hűségét bizonyítja, mert azzal vádolták, hogy kitartott Galba mellett, akinek pedig semmiféle hálával nem tartozik. A jelenlevők csodálattal hallgatták és a katonák is helyeselték mindkettőjük szavait. A senatusban Otho nagyon népszerűen és szívélyes modorban beszélt. Consulsága idejére megosztotta hivatali tisztét Verginius Rufusszal, s megerősítette mindazok tisztségét is, akiket mint consulokat még Nero és Galba jelölt ki, papokká pedig azokat nevezte ki, akiket arra koruk és tekintélyük alkalmassá tett. Azoknak a senatoroknak, akiket Nero alatt száműztek, majd Galba uralkodása idején visszatértek, minden eladatlan vagyonukat visszaadta. Ezért a legelőkelőbb és legnagyobb befolyású polgárok, akik korábban attól rettegtek, hogy már nem is ember, hanem a bosszúállás félelmetes szelleme irányítja az államot, derűs reményeket kezdtek táplálni a mosolygó arcú uralom láttára.

2. Otho semmivel sem örvendeztette meg annyira Róma polgárait, és semmivel sem nyerte meg magának inkább tetszésüket, mint azzal, ahogyan Tigellinusszal bánt. Az emberek figyelmét elkerülte, hogy Tigellinus a büntetéstől való félelemmel és ezenkívül gyógyíthatatlan betegségével elszenvedte már büntetését, amelyet az egész város úgy követelt, mint a népnek járó adósságot. A józan gondolkodású emberek azt tekintették legsúlyosabb és sokszoros halállal felérő büntetésének, hogy istentelen és szavakkal el sem mondható erkölcstelenkedéseket folytatott feslett és züllött életű nők körében, akikhez határtalan őrjöngése még halálos betegen is odahajtotta. A nép zokon vette, hogy Tigellinus még mindig láthatja azt a napfényt, amelytől annyi derék embert megfosztott. Otho tehát elküldte hozzá egyik emberét Sinuessa vidékén fekvő birtokára; ott tartózkodott ugyanis, hogy útra készen horgonyzó hajóin továbbmeneküljön. A császár kiküldött emberét nagy aranykinccsel akarta megvesztegetni, hogy engedje útjára; mikor kísérlete kudarccal járt, nem vette vissza az ajándékot, hanem megkérte az embert, várja meg, amíg megborotválkozik, majd borotváját kezébe véve elmetszette torkát.

3. Otho így jogos örömet szerzett a népnek, s egyéni bosszút senkin nem állt személyes sérelmekért. A tömegnek való kedveskedésből nem utasította vissza, hogy a színházakban eleinte Nerónak szólítsák, s azt sem akadályozta meg, hogy Nero szobrai közül néhányat újra felállítsanak. Cluvius Rufus azt is elmondja, hogy a császári küldöncöknek kiállított okmányokon az Otho név mellett melléknévként a Nerót is használta, bár később ezzel a szokással felhagyott, amikor észrevette, hogy a legelőkelőbb és legbefolyásosabb polgárok rossz néven veszik tőle.

Bár uralmát így sikerült megalapoznia, a zsoldoshadsereg nehézségeket okozott neki, és azt kívánta tőle, ne bízzék az előkelő polgárokban, hanem tartsa magát távol tőlük, és korlátozza befolyásukat, akár azért, mert őszintén féltették tőlük, akár mert ezzel az ürüggyel zavargást és háborúskodást kívántak szítani. Amidőn Otho elküldte Crispinust, hogy vezesse vissza a tizenhetedik légiót Ostiából, s a fegyvereket az éjszaka folyamán összeszedette s már szekerekre is rakatta, a legmerészebbek mind azt kezdték kiabálni, hogy Crispinus rosszban töri a fejét, a senatus forradalmi lépésekre készül, és a fegyvereket nem a császárnak, hanem a császár ellen szállítják. Erre a beszédre sokan hallgattak, felháborodtak, és nekiestek a szekereknek, megöltek két centuriót és magát Crispinust is, majd mindnyájan fegyvert ragadtak, biztatták egymást, hogy védjék meg a császárt, és Róma ellen vonultak. Amikor megtudták, hogy Otho nyolcvan senatort hívott meg lakomára, a palotába rohantak, s kijelentették, most van a legjobb alkalom rá, hogy egy csapásra végezzenek a császár valamennyi ellenségével. A városban nagy rémület támadt; mindenki attól félt, hogy a zavargó katonák nyomban fosztogatni kezdenek. A palotában nagy lótás-futás kezdődött, és Othót szörnyű rémület fogta el. Féltette a senatorokat, azok pedig őt féltették; látta, hogy rémületükben mindnyájan rá függesztik tekintetüket; ráadásul egyesek még feleségüket is elhozták a lakomára. A praetorianusok parancsnokait a katonákhoz küldte azzal a paranccsal, hogy beszéljenek velük, csendesítsék le őket, közben pedig vendégeit az oldalajtókon át kiengedte a palotából. Alighogy sikerült titokban elmenekülniük, a zsoldosok behatoltak a terembe, és tudni akarták, hova lettek a császár ellenségei. Otho ekkor felállt a kerevetről, és nagy buzgón kérlelni kezdte őket; még könnyekre is fakadt, míg nagy nehezen sikerült elküldenie őket. Másnap fejenként ezerkétszázötven drakhma jutalmat osztott szét közöttük, elment a táborba, s az összegyülekezett katonákat általában megdicsérte iránta tanúsított jóakaratukért és buzgóságukért, de azt mondta, hogy vannak közöttük néhányan, akik haszontalanul rosszban törik a fejüket, s ezzel ártanak az ő mérsékletének éppen úgy, mint a saját hűségüknek; majd arra kérte a tömeget, hogy legyen segítségére a megtorlásban. Ezt a szándékát mindnyájan helyeselték, s felszólították, hogy járjon el kívánsága szerint; mire két embert kiválasztott közülük. Ezekkel senki nem törődött, úgyhogy magával vitte őket és eltávozott.

4. Akit intézkedéseit helyeselték és bíztak bennük, megcsodálták a bekövetkezett változást, mások azonban olyan rendszabályoknak tartották, amelyeket a körülmények tettek szükségesekké, s azt állították, hogy csak népszerűségre törekszik a háború miatt. Ekkor ugyanis már biztos hírek érkeztek, hogy Vitellius felvette az imperatori címet és hatalmat, s szüntelenül érkeztek a gyors küldöncök azzal a hírrel, hogy mind többen csatlakoznak hozzá. Mások ellenben azt jelentették, hogy a pannoniai, dalmatiai és moesiai csapatok vezéreikkel együtt hívek maradtak Othóhoz. Hamarosan baráti hangú levelek jöttek Mucianustól és Vespasianustól, akik közül az egyik Szíriában, a másik pedig Iudaeában állott nagy haderő élén. Erre Otho nekibátorodott, és levelében arra intette Vitelliust, ne vágyjék többre a hadvezéri címnél, s ha ezzel megelégszik, nagyobb összegű pénzt s egy várost kap tőle, és élete végéig békében és nyugalomban élhet. Vitellius eleinte nyugodtan, de gúnyos hangon válaszolt. Hamarosan már szidalmakkal és rágalmakkal teli leveleket küldözgettek egymásnak, s ha állításaik megfeleltek is a valóságnak, viselkedésük, indulatos veszekedésük oktalan volt és nevetséges. Nehéz volna megmondani, melyikük volt alábbvaló, kicsapongóbb, elpuhultabb, járatlanabb a hadvezetésben, s melyiküket terheltek nagyobb adósságok korábbi pénztelenségük következtében.

Közben hírek terjedtek el sok csodáról és félelmetes jelenségről, bár ezek főként felelőtlen és gazdátlan mendemondákon alapultak, de azt mindenki látta, hogy a Capitoliumon egy harci szekéren álló Victoria-szobor kiejtette kezéből a gyeplőt, mintha nem tudná tovább tartani, a Tiberis szigetén pedig Caius Caesar szobra, anélkül, hogy földrengés vagy szélvihar lett volna, nyugatról kelet felé fordult, s ez állítólag azokban a napokban történt, amikor Vespasianus nyíltan kezébe vette az ügyek intézését. A nép a Tiberis viselkedését is rossz előjelnek tekintette, mert bár ebben az évszakban a folyók máskor is ki szoktak önteni, de a folyó azelőtt még soha nem áradt meg ennyire, s nem okozott annyi rombolást és kárt; kilépett ugyanis medréből, és elárasztotta a város nagy részét, különösen a gabonapiacot, s így az élelmiszer-ellátásban több napon át hiány keletkezett.

5. Amikor híre érkezett, hogy Vitellius hadvezérei, Caecina és Valens megszállták az Alpokat, Rómában meggyanúsították Dolabellát, egy patríciuscsalád tagját, hogy a praetorianusok körében lázadást szít. Otho tehát, mert tőle vagy valaki mástól félt, bátorító szavakkal elküldte Aquinum városába. Amikor pedig később kiválogatta azokat a hatósági személyeket, akik elkísérték útjára, közéjük sorolta Luciust, Vitellius fivérét is anélkül, hogy rangját növelte vagy kisebbítette volna. Hathatósan gondoskodott Vitellius anyjának és feleségének biztonságáról is, úgyhogy nem kellett semmitől félniük. A római helyőrség parancsnokává Flavius Sabinust, Vespasianus fivérét nevezte ki; lehetséges, hogy ezt Nero emléke iránti tiszteletből tette, mert Sabinus ezt a tisztséget Nerótól kapta, és Galba fosztotta meg tőle, de az is lehetséges, hogy Sabinus előléptetésével még inkább ki akarta mutatni Vespasianus iránt érzett jóindulatát és bizalmát.

Otho maga Brixillumban, az Eridanus partján fekvő városban tartózkodott, hadait azonban előreküldte Marius Celsus, Suetonius Paulus, Gallus és Spurina parancsnoksága alatt. Ezek mind kiváló emberek voltak, de tervüket nem tudták szándékuk szerint megvalósítani a katonák fegyelmezetlen és önfejű viselkedése miatt. A katonák ugyanis nem akartak másra hallgatni, mivel a császárt ők ültették trónjára. De az ellenség soraiban sem volt jobb a helyzet, ott sem bírtak a tisztek a katonákkal, akik hasonló okokból hajlíthatatlanok voltak és fennhéjázóan viselkedtek. De ezek legalább tapasztaltabbak voltak a harcban, hozzászoktak a hadviselés fáradalmaihoz, s nem vonták ki magukat alóluk. Otho katonái azonban elpuhultak a semmittevésben és a harc nélküli életmódban; idejük legnagyobb részét színházakban, látványos ünnepségeken és versenyjátékokon töltötték, így katonai kötelességeiket büszkeségből és fennhéjázásból nem voltak hajlandók teljesíteni, nem mintha képtelenek lettek volna a helytállásra, hanem túlságosan előkelőnek gondolták magukat hozzá. Amikor Spurina fegyelemre akarta szorítani őket, kis híján megölték. Nem kímélték a szidalomtól és ócsárlástól, s árulónak nevezték, aki elrontja a császár jó szerencséjét. Egyesek éjszaka részeg fejjel sátrába mentek és útravalót követeltek tőle; a császárhoz kell menniük, mondták, hogy feljelentsék nála.

6. Otho ügyének és Spurinának csak használt az eset, amely katonáikkal történt Placentiában. Amikor ugyanis Vitellius katonái ostromra indultak a várfalak ellen, kigúnyolták Otho katonáit, akik a vár bástyáit védelmezték; színpadi hősöknek, táncosoknak, a püthiai és az olümpiai játékok nézőinek nevezték őket, akik nem értenek a hadviseléshez, és sose láttak háborút; azzal ugyan nagyra vannak, hogy egy fegyvertelen vénember fejét levágták - értve rajta Galbát -, de férfiakkal nem merészkednek nyílt harcba kezdeni. Ezek a gyalázkodó szavak annyira megzavarták és kétségbe ejtették a katonákat, hogy térdre borulva kérték Spurinát, rendelkezzék velük, vezesse őket harcba, és nem hátrálnak meg semmi fáradalom, semmi veszély elől. Erre kemény harc kezdődött a bástyákon, és sok ostromgépet vetettek a küzdelembe. Spurina katonái győztek, az ellenséget nagy vérontás közepette visszaverték, s így megtartották azt a híres várost, amelynél virágzóbb egy sem volt Itáliában.

Otho hadvezérei egyébként is sokkal emberségesebben bántak a városokkal és a polgári lakossággal, mint Vitelliuséi. Az egyik hadvezérnek, Caecinának sem beszédmodora, sem külseje nem volt megnyerő, hanem ellenszenves és visszataszító. Hórihorgas ember volt, esetlen gall nadrágot és hosszú ujjú köpenyt viselt és jelbeszédet használt, még akkor is, mikor római tisztekkel tárgyalt. Mindenhová válogatott lovasok kísérték, és felesége is elkísérte, aki feltűnő öltözetben lovagolt. A másik hadvezér, Fabius Valens annyira kapzsi volt, hogy bírvágyát nem tudta kielégíteni sem azzal, amit összeharácsolt az ellenségtől, sem azzal, amit ellopott vagy ajándékul kapott a szövetségesektől. Szenvedélye, úgy látszik, útjában is feltartóztatta, s ezért késett el a csatából. Mások azonban Caecinát hibáztatják, mert sietett, hogy a győzelmet megszerezze magának Fabius megérkezése előtt, s ezenkívül több más, kisebb hibát is elkövetett; így idő előtt és minden harci lendület nélkül vitte küzdelembe csapatait, s ezzel csaknem teljes kudarcra ítélte ügyüket.

7. Miután ugyanis Caecina Placentiánál vereséget szenvedett, s Cremona, egy másik gazdag és nagy város ellen indult, először Annius Gallus sietett Placentiába Spurina megsegítésére. Mikor aztán útközben meghallotta, hogy Placentia felszabadult, s most Cremona forog veszélyben, oda vezette hadseregét, és tábort ütött az ellenség közelében; később a többiek is mind a vezér segítségére siettek. Caecina lesbe állította nehéz fegyverzetű katonáit egy cserjés és erdős terepen, lovasainak pedig megparancsolta, hogy haladjanak előtte, és ha az ellenséggel megütköznek, lassan engedjenek és vonuljanak vissza, amíg ellenfeleiket tőrbe nem csalják. Ezt azonban szökevények jelentették Celsusnak, aki válogatott lovasaival az ellenség elé vágtatott, óvatosan üldözőbe vette, bekerítette és megzavarta a lesbe állított csapatokat, s a táborból előszólította a nehéz fegyverzetű gyalogságot. Nyilvánvaló, hogyha ezek idejében megérkeztek volna, és segítségére lettek volna a lovasságnak, az ellenség megsemmisült volna, s Caecina hadserege szétszóródik; a segítség azonban lassan és késve érkezett, s Paulinus rászolgált arra a vádra, hogy óvatosságával hadvezéri hírnevéhez méltatlanul viselkedett. A legtöbb katona árulást emlegetett, s Othót fel akarták ingerelni Paulinus ellen; nagy hangon azzal dicsekedtek, hogy ők győztek, de vezéreik gyávasága miatt győzelmükkel nem érték el a kívánt eredményt. Otho nem hitte el, amit mondtak, de nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy kétségbe vonja állításukat. Elküldte tehát a csapatokhoz fivérét, Titianust és Proculust, a praetorianusok parancsnokát; a teljes hatalom valójában Proculus kezében volt, Titianuséban csak látszat szerint. Celsus és Paulinus ugyan a barát és tanácsadó hiú címével dicsekedhetett, de nem voltak semmi valóságos hatalom és tekintély birtokában. Az ellenség soraiban is nagy zavar uralkodott, főként Valens csapatai között. Mikor ezek a cselvetéskor lefolyt harcokról értesültek, fájlalták, hogy nem voltak jelen, s nem bosszulták meg oly sok ember halálát. Valens csak üggyel-bajjal tudta meggyőzni és lecsendesíteni katonáit, akik már-már köveket kezdtek rá dobálni, majd tábort bontott, és csatlakozott Caecina seregéhez.

8. Otho, mikor Bedriacum, egy Cremona melletti kisváros közelében megérkezett a táborba, haditanácsot tartott. Proculus és Titianus úgy vélekedett, hogy tekintettel a csapatok lelkes hangulatára és csak az imént aratott győzelmükre, meg kell ütközni; nem szabad engedni, hogy a sereg harci kedve lelohadjon, sem pedig megvárni, míg Vitellius megérkezik Galliából. Velük ellentétben Paulinus azt mondta, hogy az ellenségnek minden rendelkezésére áll az ütközethez, és semmiben nem szenved hiányt, Otho ellenben már meglevő haderejéhez még ugyanannyit várhat Moesiából és Pannoniából, ha bevárja a neki kedvező időpontot, és nem az ellenségnek megfelelő időpontban kezd háborúba. Otho csapatai csekélyebb létszámuk ellenére is jó hangulatban vannak, s ha megerősítést kapnak, még lelkesebben fognak küzdeni. De ettől eltekintve is, a halogatás csak az ő javukat szolgálja, mert mindennel bőven el vannak látva, az ellenségnél viszont az idő múlása, már csak azért is, mert csapatai ellenséges területen tartózkodnak, élelmiszerhiányra vezet. Paulinus érveléséhez csatlakozott Marius Celsus is. Annius Gallus nem volt jelen, mert leesett lováról, és orvosi kezelés alatt állott, de Otho levelére ő is azt ajánlotta, hogy ne siesse el a dolgot, hanem várja meg a Moesiából már úton levő csapatokat. Otho azonban nem hallgatott rájuk, és így azok véleménye győzött, akik a csatát ajánlották.

9. Mások más és más okokra hivatkoztak. Az úgynevezett praetorianus csapatok, amelyek a császári testőrség szerepét töltötték be, most kóstoltak bele az igazi hadiéletbe, de máris annyira vágyódtak a római szórakozásokra, a háború nélküli életre és ünnepségekre, hogy nem lehetett feltartóztatni őket a csatára való sietségükben, meg voltak győződve róla, hogy az ellenséget az első rohammal megsemmisítik. De úgy látszik, maga Otho sem tudta elviselni a bizonytalanságot, ezenkívül elpuhultsága és elkényeztetett életmódja miatt is képtelen volt szembenézni a veszélyekkel; gondjaitól elgyötörten igyekezett eltakarni a szemét, mint aki magas szikláról szakadékba ugrik, s rábízta sorsát a véletlenre, így beszéli el Secundus, a szónok, aki Otho titkára volt. Mások azt állítják, hogy mindkét hadsereg készült egymással tárgyalni azzal a szándékkal, hogy ha létrejön köztük a megegyezés, jelenlegi vezéreik közül a legkülönbet választják meg császárrá, vagy pedig összehívják a senatust, és arra bízzák a császárválasztást. Mivel pedig az akkor császárrá nyilvánított férfiak közül egyik sem örvendett valami jó hírnévnek, valószínű volt, hogy ezek a derék, harcedzett és józan gondolkodású harcosok félelmetes és gyűlöletes dolognak fogják tartani, hogy a polgárság ismét eltűrje ugyanazokat a szörnyűséges szenvedéseket és bántalmakat, amelyeket valamikor Sulla és Marius, majd később Caesar és Pompeius, most pedig Vitellius kapzsisága és iszákossága, nemkülönben Otho fényűzése és erkölcstelenkedése miatt okoztak egymásnak. Úgy látszik, Celsus és társai ezt megsejtették, s ezért húzták-halasztották a döntést abban a reménységben, hogy a birodalom ügye eldől harc és küzdelem nélkül; Otho és emberei éppen emiatt siettették a megütközést.

10. Otho ekkor visszatért Brixillumba, s ezzel elkövette azt a hibát, hogy katonáit megfosztotta a szégyenérzettől és becsvágytól, amelyet személyes jelenléte ébren tartott bennük, amikor harcoltak, de helytelen volt az az eljárása is, hogy magával vitte a legderekabb és legvitézebb harcosokat, s ezzel mintegy elvágta haderejének ütőerét.

Ezekben a napokban csatározás folyt az Eridanus mellett. Caecina átkelés céljából hidat akart verni a folyón, és Otho katonái, hogy megakadályozzák benne, megtámadták. Mikor ezzel nem mentek semmire, több hajót megtöltötték szurokkal és kénes fáklyákkal, de átkelés közben a hirtelen támadt szél lángra lobbantotta a hajók rakományát, amelyet az ellenség számára készítettek elő. A hajók legénysége előbb a füsttől, később pedig a magasra csapott lángoktól megzavarodott, a folyóba ugrált és felborította a hajókat, így kiszolgáltatták magukat az ellenségnek, amely kénye-kedvére bánt velük. Ezenfelül a germánok megtámadták Otho gladiátorait is a folyó egyik szigetén, föléjük kerekedtek és többeket megöltek közülük.

11. Ezek után az események után Othónak Bedriacumban állomásozó csapatai dühödten harcra készülődtek; Proculus tehát kivezette őket Bedriacumból, s ötvenstádiumnyira tábort ütött, de olyan nevetséges ügyetlenséggel, hogy bár tavasz volt, és a környező síkság bővelkedett forrásokban és patakokban, a vízhiány okozott gondot csapatainak. Másnap a százstádiumnyira levő ellenség ellen akart továbbvonulni, de Paulinus ellene szegült szándékának, s kijelentette, hogy veszteg kell maradniuk, nem szabad előre kifárasztani magukat, sem pedig ütközetbe bocsátkozni nyomban menetelés után, s olyan katonákkal harcolni, akik kényelmesen öltöztek fegyverbe és álltak csatasorba, hiszen ők hosszú utat tettek meg összekeveredve málhás állataikkal és segédcsapataikkal. Mialatt a vezérek ezen vitáztak, Othótól egy numidiai lovas küldönc érkezett, s a császár levelét hozta azzal a paranccsal, hogy ne várakozzanak és ne vitatkozzanak, hanem rögtön induljanak az ellenség ellen. Erre felszedték táborukat és útnak indultak. Mikor Caecina értesült közeledésükről, zavarba jött, sietve abbahagyta a hídverést és visszatért táborába. Ekkor a csapatok legnagyobb része már fegyverben állt, és Valenstől megkapták a jelszót is; majd közben a csatarendről a légiók sorsot húztak, és a lovasságból válogatott csapatokat küldtek előre.

12. Otho seregének első soraiban ekkor bizonytalan okokból olyan híresztelés és mendemonda kelt szárnyra, hogy Vitellius vezérei hozzájuk pártolnak. Amikor tehát az ellenség közelébe értek, barátságosan mint bajtársaikat köszöntötték őket. Ezek azonban nem fogadták szívesen a köszöntést, sőt haragosan és ellenségesen kiáltoztak, erre a köszönőkön csüggedés vett erőt, a többiek viszont árulással kezdték gyanúsítani azokat, akik az ellenséget köszöntötték, s ez az esemény megzavarta Otho embereit, amikor az ellenség támadása már-már elkezdődött. A többi dolog sem ment rendben; így nagy zavart idéztek elő az igavonók, amelyek elkeveredtek a harcolók sora között. Azután az árkokkal és szakadékokkal teli terep szakadozottá tette az arcvonalat; mivel ettől óvakodtak, megkerülték a szakadékokat, és kénytelenek voltak csoportokra és szakaszokra oszolva harcolni az ellenséggel. Csak két legio (a rómaiak így hívják ezredeiket), Vitellius Rapaxnak^[167] és Otho Adjutrixnak^[168] nevezett légiója tudott felfejlődni megfelelő csatarendben a fátlan és sík terepen; ezek phalanxszerűen összecsapva hosszú ideig tartó szabályszerű csatát vívtak egymással. Otho harcosai erős, bátor katonák voltak, de nyílt ütközetben nem volt még harci tapasztalatuk, Vitellius katonái ellenben már sok küzdelmet láttak, de öregek voltak és erejük fogytán volt.

Otho emberei tehát megrohamozták és visszaszorították az ellenséget, elvették sasukat, és az első vonalon harcolókat majdnem mind megölték. Ezek szégyenkezve, haragosan visszacsaptak, megölték Orfidiust, a legio legátusát, és több jelvényüket zsákmányul ejtették. A gladiátorok ellen, akik a közelharcban tapasztalt és bátor harcosok voltak, Alfenus Varus az úgynevezett bataviai csapatokat vetette be a küzdelembe. Ezek voltak a legjobb lovasok a germánok között, és a Rhenus folyó egyik szigetén éltek. A gladiátorok közül csak kevesen tartottak ki velük szemben, legnagyobb részük megfutamodott a folyó felé; itt az ellenség csatarendbe állított cohorsaiba ütköztek, s miután egy ideig védekeztek, legnagyobb részük elesett. Mindnyájuk között legszégyenletesebben a praetorianus csapatok harcoltak; meg sem várták, hogy ellenfeleikkel közelharcra kerüljön sor, hanem átfutottak még veretlen bajtársaik sorain, s félelmet és zavart idéztek elő közöttük. Otho néhány csapata ennek ellenére is sikert aratott, és a legyőzött ellenségen áthatolva eljutott a táborba.

13. A vezérek közül sem Proculus, sem Paulinus nem mert visszatérni velük a táborba, mert féltek a katonáktól, akik vezéreiket hibáztatták, hanem elosontak. Annius Gallus a csatából összeverődött harcosokat befogadta a városba, s azzal vigasztalta őket, hogy az ütközet döntetlenül végződött, s több ponton ők verték meg az ellenséget. Marius Celsus ugyanekkor összegyűjtötte a tiszteket, s felszólította őket, hogy vegyék fontolóra a közérdeket; végre is ennyi kudarc és annyi polgár meggyilkolása után, ha tisztességes ember, Otho sem fogja még egyszer megkísérteni szerencséjét. Hiszen Catót és Scipiót még manapság is elítélik, hogy Pharszalosz után nem hódoltak meg a győztes Caesarnak, s szükségtelenül olyan sok derék ember életét áldozták fel Libüában, pedig ők a rómaiak szabadságáért harcoltak. Minden ember egyformán a végzet akaratától függ, de egy dologtól nem fosztja meg a végzet a jóravaló embert: ha elbukik, a sors esélyeivel szemben hasznát veheti józan eszének.

Celsus ezzel a beszéddel meggyőzte a tiszteket, majd kikérdezték a katonákat, és úgy találták, hogy valamennyien békére vágynak. Titianus is azt javasolta, hogy a megegyezés végett küldjenek követséget, ezért megbízták Celsust és Gallust, hogy menjenek és tárgyaljanak Caecinával és Valensszel. Útközben több centurióval találkoztak, akik elmondták, hogy hadseregük már elindult Bedriacum ellen, de őket előreküldték a vezérek, hogy kössenek megegyezést. Celsus és társai ezt helyeselték, és felszólították őket, hogy forduljanak vissza, s keressék fel Caecinát velük együtt. Amikor már közel voltak, Celsus élete veszélybe került. Az történt ugyanis, hogy azok a lovasok, akik a korábbi cselvetésnél vereséget szenvedtek, előrelovagoltak, s amidőn megpillantották a közeledő Celsust, nagy kiabálással rárohantak, de a centuriók eléjük álltak, feltartóztatták őket, s a többi szakaszparancsnok is azt kiáltozta, hogy ne bántsák. Mikor Caecina erről értesült, nyomban odavágtatott, s hamarosan véget vetett lovasai erőszakoskodásának, Celsust barátságosan fogadta, és vele együtt ment Bedriacumba. Közben azonban Titianus megbánta, hogy követséget küldött. Legbátrabb katonáit visszarendelte a falakra, s a többieket is biztatta, hogy menjenek segítségükre. Mikor azonban Caecina odavágtatott, és baráti jobbját nyújtotta, senki nem állt ellen. A bástyákon állók üdvözölték az ellenséges katonákat, a többiek kitárták a kapukat, kimentek és az érkezők közé vegyültek. Minden ellenségeskedés megszűnt, barátságosan fogadták és köszöntötték egymást, mindnyájan hűséget esküdtek Vitelliusnak és hozzá pártoltak.

14. A jelenvoltak többnyire így beszélik el a csata lefolyását, bár elismerik, hogy a részletek előttük sem világosak a zűrzavar és a résztvevők egyenlőtlenül alakult helyzete miatt. Később, amikor magam is átutaztam a csatatéren, Mestrius Florus, egy consulviselt férfiú, aki akkor nem jószántából, hanem kénytelenségből volt Otho kíséretében, rámutatott egy régi templomra, s elmondotta, hogy amikor a csata után odament, olyan halom holttestet látott a templom belsejében, hogy a felül levők elérték a templom párkányát. Hozzátette, hogy nem tudott rájönni, de másoktól sem volt képes megtudni, mi lehetett ennek az oka. Mindenesetre érthető, hogy polgárháborúban vereség esetén többen halnak meg; nem ejtenek ugyanis foglyokat, mert nem veszik semmi hasznukat. De nem könnyű megérteni, miért kellett a holttesteket ilyen halomba összegyűjteni.

15. Amint az ilyen nagy szerencsétlenségek idején történni szokott, Othóhoz eleinte csak bizonytalan hírek jutottak el. Hamarosan érkeztek azonban sebesültek a csatából, s jelentették a történteket. Barátai nem engedték, hogy kétségbeessék, hanem biztatták és bátorították, és katonáinak hűsége szinte hihetetlen volt. Nem hagyták cserben, nem álltak át a győztesekhez, nem estek kétségbe a császár ügyén, nem gondoltak a saját biztonságukra. Kivétel nélkül mindnyájan az ajtaja elé mentek, császáruknak szólították, majd amikor megjelent közöttük, földre borultak előtte, s kezét megragadva könnyek közt kiáltva kérték, hogy ne hagyja el, ne árulja el őket ellenségeiknek, hanem amíg élnek, rendelkezzék lelkükkel és testükkel. Ezt kérték tőle együtt valamennyien. Ekkor az egyik katona, akinek még csak a neve sem ismeretes, kihúzta kardját, és így szólt: "Tudd meg, Caesar, így állunk mi mindnyájan melletted" - s ezekkel a szavakkal kardjába dőlt.

De Othót mindez nem indította meg, s tekintetét körülhordozva nyugodt, derűs arccal így szólt: "Ezt a napot, katonák, boldogabbnak tartom annál, amikor császárrá tettetek, mert ilyen nagyszerűnek látlak benneteket, és ti ilyen nagyra becsültök. De ne fosszatok meg attól a még nagyobb kitüntetéstől, hogy értetek, derék polgártársaimért szép halált halhassak. Ha méltó voltam rá, hogy a rómaiak császára legyek, kötelességem hazámért az életemet is feláldozni. Jól tudom, hogy ellenségeink győzelme nem végleges és nem is biztos. Jelentések érkeztek, hogy moesiai haderőnket már csak néhány napnyi távolság választja el tőlünk, sőt már átkeltek az Adrián. Ázsia, Szíria, Egyiptom és a zsidókkal harcban álló csapatok a mi oldalunkon állnak; azonkívül kezünkben tartjuk a senatust, sőt ellenfeleink gyermekeit és asszonyaikat is. De mi nem Hannibállal, Pürrhosszal vagy a kimberekkel viselünk háborút Itáliáért, hanem mindkét részen rómaiak harcolnak, s hazánknak okozunk kárt, akár győzünk, akár legyőznek bennünket, mert ami jó a győztesnek, rossz a hazának. Higgyétek el, hogy dicsőbben tudok meghalni, mint uralkodni. Nem tudom belátni, hogy győzelmemmel olyan mértékben hasznára lehetnék a rómaiaknak, mintha feláldozom magamat a békéért és a megegyezésért, hogy Itália soha többé ne lásson a maihoz hasonló napot."

16. Így beszélt, s hajlíthatatlan maradt azokkal szemben, akik ellentmondtak neki, és szándékáról le akarták beszélni, majd megparancsolta barátainak és a társaságában levő senatoroknak, hogy távozzanak. A távollevőknek a városokhoz címzett ajánlóleveleket küldött azzal a paranccsal, hogy a senatorokat kísérjék el útjukon személyüknek kijáró tisztelettel és gondoskodjanak biztonságukról. Ezután magához hívatta unokaöccsét, Cocceiust, aki egészen fiatal ember volt, s arra intette és biztatta, hogy ne féljen Vitelliustól, akinek anyját, feleségét és gyermekeit megvédte és úgy viselte gondjukat, mint saját családja tagjainak. Éppen ezért, bár fiává szerette volna fogadni, elhalasztotta az örökbefogadást, hogy ha győztesen kerül ki a háborúból, megossza vele a hatalmat, de ha elbukik, ne vesszen el vele együtt. "Végül csak az a kívánságom, fiam - szólt -, ne felejtsd el, de ne is gondolj túl sokat rá, hogy nagybátyád Caesar volt." Nem sok idővel ezután zajt és kiáltozást hallott ajtaja előtt; a katonák ugyanis halállal fenyegették meg a senatorokat, ha nem maradnak, hanem cserbenhagyják császárukat. Otho ekkor még egyszer odament hozzájuk, mert féltette a senatorokat, s a katonákra nem kérlelően és szelíden, hanem zord tekintettel nézett, a leghangosabbakat haragos pillantásával sújtotta, s arra kényszerítette őket, hogy engedelmesen és megrendülten távozzanak.

17. Közben beesteledett, megszomjazott és ivott egy kevés vizet. Két kardja volt, és miután hosszasan megvizsgálta mindkettő pengéjét, az egyiket félretette, a másikat hóna alá vette, és magához szólította szolgáit. Barátságosan elbeszélgetett velük, a nála levő pénzt szétosztotta közöttük, az egyiküknek többet, a másiknak kevesebbet adott, nem úgy, mintha olyasmit pazarolna, ami már nem is az övé, hanem mint aki gondosan ügyel az érdemre és a méltányosságra. Utána elküldte őket, majd az éjszaka hátralevő részén pihenőre tért, és olyan mélyen aludt, hogy szolgái jól hallották lélegzését. Kora hajnalban szólította szabadosát, akire rábízta a senatorok ügyeinek intézését és érdeklődött utánuk. Amikor megtudta, hogy mindegyik megkapta, amire szüksége volt, így szólt: "Menj te is, és mutasd meg magadat a katonáknak, hacsak azt nem akarod, hogy nyomorultul elemésszenek, mert elősegítetted halálomat." Amikor a szabados eltávozott, a kardot mindkét kezével felfelé állítva a földre tette és rávetette magát; egyetlen sóhajtás hagyta csak el ajkát, amikor a fájdalmat érezte, s ezzel árulta el a kinnlevőknek, hogy mi történt. A szolgák azon nyomban hangos jajveszékelésben törtek ki; sírásuk megtöltötte az egész tábort és a várost. A katonák jajszóval rohantak ajtaja elé, fájdalmukban zokogtak, és magukat okolták, hogy nem vigyáztak császárukra, s nem akadályozták meg, hogy meghaljon értük. Emberei közül senki önként nem hagyta el még akkor sem, pedig az ellenség közel volt. Felékesítették a holttestet, máglyát raktak, és kikísérték teljes fegyverzetben; büszkén versengtek egymással, hogy ki vegye vállára és vigye ravatalát. A többiek letérdeltek, csókokkal halmozták el a sebhelyeket, megragadták a kezét vagy távolabb állva borultak le a földre előtte. Egyesek a meggyújtott máglyára vetették fáklyájukat és megölték magukat, pedig senki nem tudta róluk, hogy a halott császár bármilyen kegyben részesítette volna őket, és attól sem kellett félniök, hogy a győztes megbünteti őket. Úgy tetszett, hogy még soha türannoszt vagy királyt nem fogott el olyan őrjöngő, szörnyű vágy az uralkodásra, ahogyan ezek a katonák vágytak rá, hogy Otho uralkodjék rajtuk és tőle függjenek, ez a vágy császáruk halála után sem hagyta el őket, hanem megmaradt, és engesztelhetetlen gyűlöletté változott Vitelliusszal szemben.

18. A történet hátralevő részét majd más alkalommal kell elmondanom. Otho holttestét eltemették, s olyan síremléket emeltek neki, amely nem keltett irigységet sem nagyságával, sem hivalkodó feliratával. Amikor Brixillumban jártam, magam is láttam szerény síremlékét, rajta görög nyelvre fordítva ezzel a felirattal: "Marcus Otho emlékére."

Otho harminchét éves korában halt meg három hónapig tartó uralkodás után; nem voltak kevesebben, sem silányabb emberek, akik megdicsérték haláláért, mint azok, akik megrótták életéért, mert bár semmivel sem élt tisztességesebben Nerónál, de halálában nemesebben viselkedett.

A katonák felháborodtak, amikor Pollio, a praetorianus csapatok másodparancsnoka felszólította őket, hogy esküdjenek hűséget azonnal Vitelliusnak; majd amikor meghallották, hogy néhány senator még a városban van, hagyták, hogy távozzanak és Verginius Rufushoz fordultak; fegyverbe öltözve felkeresték a lakásán, és ismételten unszolták, hogy vegye át az uralmat vagy tárgyaljon az érdekükben. Verginius merő őrültségnek tartotta, hogy a legyőzöttektől fogadja el az uralmat, amikor korábban a győztesektől sem volt hajlandó elfogadni. A germaniai légiókkal azonban, mivel azok úgy gondolták, hogy akaratuk ellenére sok mindenre rákényszerítette őket, félt tárgyalásba kezdeni, s ezért egy mellékajtón titokban távozott. Amikor a katonák ezt megtudták, letették az esküt, közkegyelemben részesültek, s csatlakoztak Caecina seregéhez.

"Tiszteld és tanuld más művelt népek nyelvét is - olvassuk a Himnusz költőjének buzdítását -, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be." Egészen bizonyos, hogy Kölcsey nem azért emelte ki Parainesis-ében a klasszikus antikvitásnak éppen ezt a két nagyságát, mert kortársak voltak - erre szakmabeli ismerőik sem mindig gondolnak -, hanem mert írásaik a "zivataros századok" aggódó magyarjaiban egyforma erővel, egyszerre visszhangoztak. Szándékunk itt nem az, hogy Plutarkhosztól tanult módszerrel összehasonlítsunk két több-kevesebb joggal összehasonlítható jelenséget, ebben az esetben a Párhuzamos életrajzok görög szerzőjét a császárkor első századának római megörökítőjével, mégis kettejük közös korának - a Nerótól Hadrianusig terjedő évtizedeknek - vázlatos ismertetésével kell kezdenünk.

A római népnek legtöbb rokonvért kiontó "zivataros százada" - a Gracchusokkal kezdődő polgárháborúk kora - még Caesar meggyilkolása után is csak tizennégy évvel ért véget, amikor Octavianus - a "zsarnok" unokaöccse és fogadott fia - a maga kezében összpontosította a hatalom teljességét, és ezzel nemcsak az önmarcangolásba belefáradt földközi-tengeri világot, hanem a köztársasági szabadság táplálta belpolitikai zajlást is "megbékéltette" (depacaverat - írja Tacitus utánozhatatlan tömörséggel és kétértelműséggel), vagyis a principatus takarója alatt elhallgattatta. A köztársaság látszatát is csak ideig-óráig őrző új rend Engels fogalmazása szerint "elkerülhetetlen szükségszerűség" volt: a világbirodalommá terebélyesedő római városállam erőinek az adott társadalmi formációban lehetséges kibontakozását a köztársasági anarchia helyett már csak a katonai diktatúra biztosíthatta. Ez a fejlődés - dinasztiák hatalomra jutásától és Nero, majd Domitianus személyében bekövetkező bukásától, nemkülönben a rendi állásukban érintett vagy akár csak köztársasági eszményeik realizálhatatlansága miatt duzzogó egyének ártatlan ellenzékieskedésétől, súlyosabb esetben zsarnokölő akcióiktól függetlenül - ment a maga útján, és az Antoniusok II. századi békéjében tagadhatatlan jólétet, virágzást hozott.

Ezt a folyamatot másképpen látja a mai szemlélő, másképpen ítélte meg az arisztokráciához idomult, egzisztenciájában még Domitianus alatt sem veszélyeztetett, de időszerűtlen politikai eszményeit a Nervával kezdődő "új korszakban" is hiába melengető Tacitus - Rómában, és megint másképpen egy még passzívabb magatartás békés sáncai mögött irodalmárkodó görög: Plutarkhosz, az Akhaia provinciába bekebelezett Khairóneia polgára, a hajdani jelentőségének roncsait ápolgató Delphoi papja.

Írónk a 40-es évek vége felé született a boiótiai Khairóneiában, a kisvárosi viszonyokhoz képest jómódú szülőktől. Családja nem vezette ugyan vissza származását mitikus ősökig, mégis letéteményese volt sok régi hagyománynak. Dédapja, Nikarkhosz, még a maga bőrén tapasztalta Antonius embereinek garázdálkodását az actiumi csata idején (Ant. 68.); Lampriasz - a sokat emlegetett nagyapa - pedig a Kleopatra udvarában folyó pazarlásról hallott egy szemtanú orvostól (Ant. 28.). De a boiótiai táj minden különösebb családi hagyomány nélkül is az évszázados múltra emlékeztette Plutarkhoszt: Khairóneia mellett döntötte sírjába a görög szabadságot a makedón Philipposz (i. e. 338), majd ugyanitt verte meg Sulla (i. e. 86) Mithridatész seregét, de nincs tőle messze Lebadeia, Koróneia, a Helikontól keletre Leuktra, Thébai, Plataiai sem - a görög történelemnek mindmegannyi legendás hírű színhelye -, a Parnasszosz túlsó (nyugati) lejtőjén pedig a nem kevésbé áhítatot keltő Delphoi, az ősi Apollón-kultusz központja. A szárazföldi fekvésű Boiótia egy kicsit mindig a provinciális elzárkózottságot, nehézkességet jelentette a partvidékek és a szigetvilág mozgékonyabb, dinamikusabb görögségének a szemében, és ez a jámbor röghözragadtság megmutatkozik a még olyan művelt és tájékozott Plutarkhosz eszményeiben, magatartásában, egész életművében is. Boiótiának a paraszti Hésziodosz maradt a "szent" dalnoka, a Thébai szomszédságában nevelődött Plutarkhosznak Pindarosz a költői, Epameinóndasz a politikai és emberi ideálja. A perzsaverő nemzedék hírét késői utódként természetesen ő is hálásan és büszkén tartja számon, mert görög, és akármennyire lojális alattvalója a római világbirodalomnak, mégis kap minden alkalmon, hogy a világ urait a görögség teljesítményeire emlékeztesse, ugyanakkor Róma dicsőítése mellett - józanul-szomorúan - a görögség önemésztő háborúskodásáról, "saját szerencsétlenségére és gyalázatára emelt diadaljeleiről" sem feledkezik meg (Flam. 11-12.), de annyira boiótiai, hogy a perzsa háborúk krónikását, Athén érdemeinek hirdetőjét, az egyes görög városok távolmaradásának motívumaira is rávilágító Hérodotoszt "rosszindulat" (kakoétheia) címén elmarasztalja.

Életének folyásáról jórészt saját írásaiból értesülünk. Tőle tudjuk, hogy Nero görögországi tartózkodásának idején (66-67-ben) a platonikus Ammóniosz athéni iskolájában tanult. (Születési évét is ebből az adatból visszakövetkeztetve szokták 50 előttre tenni.) Ha most arra gondolunk, hogy a művészi babérokra pályázó Nero milyen eszközökkel biztosította "bíráinak" jóindulatát, és milyen látványos külsőségek között - "új Napistenként ragyogván fel Hellasz fölött" - hirdette ki egész Akhaia szabadságát és adómentességét, azon sem csodálkozhatunk, ha ez a gesztus - akárcsak annak idején (i. e. 197-ben, V. Philipposz makedón király legyőzése után) Flamininus iszthmoszi deklarációja és a makedón iga levétele után a római csapatok kivonása leírhatatlan lelkesedésre és vérmes reménykedésre késztette a realitásokról nagy múltjuk bűvöletében könnyen megfeledkező görögöket. Olyan élménye lehetett ez az Akadémia ligetében filozofálgató Plutarkhosznak, mint a száz-egynéhány évvel azelőtt ugyanott tanuló Horatiusnak Brutus görögországi hadseregtoborzása: a költő Philippi után sem vált hűtlenné "forrófejű fiatalságának" eszményeihez, Plutarkhosz pedig alkalmasint mindig meghatottan emlékezett vissza "a legnagyobb philhellén császár, a Felszabadító Zeusz Nerón" irreális kegyességére, amit különben a tragikus "négy császár éve" (69) után Vespasianus egy tollvonással sürgősen hatálytalanított.

Athénnal tanulmányainak befejezése után sem szakadtak meg kapcsolatai. Írásaiban szép emléket állít a város nagyságának (például Ariszt. 27.); az athéni polgárjogot is elnyerte; egy töredékesen ránk maradt szónoklatában (De gloria Atheniensium), amelyben azt a kérdést tárgyalja, hogy "katonai vagy tudományos dolgokban híresebbek-e az athéniak", talán épp ezért a megtiszteltetésért mondott köszönetet.

Sok görög városban megfordult, különösen szoros szálak fűzték a közeli Delphoihoz, de otthona mindvégig Khairóneia maradt. Tisztában volt ugyan azzal, hogy kutatásait eredményesebben végezhetné, írói hajlamának zavartalanabbul élhetne valamelyik nagyvárosban, ahol megfelelő könyvtárak vannak, de ragaszkodott a kis Khairóneiához, és nem akarta elköltözésével még kisebbé tenni (Dém. 2.). Talán egyiptomi származású mesterének, Ammóniosznak az ösztönzésére már fiatal korában felkereste Alexandriát (az egyiptomi papok tanításaival, amelyekre vonatkozólag Isziszről és Osziriszről szóló írása egyik legfontosabb forrásunk, a helyszínen ismerkedett meg). Szülővárosának megbízásából többször járt azután Rómában is, mégpedig Vespasianus öregségére és Domitianus alatti dolgokra célzó utalásaiból (pl. Popl. 15.) következtethetőleg a 70-es évek végén és a 90-es évek elején. Valószínűleg első római útja alkalmával, amikor a négy császár évének megpróbáltatásai még elevenen éltek az emberek emlékezetében, járta végig barátjának, L. Mestrius Florusnak a társaságában Észak-Itáliát és nézte meg a bedriacumi csatateret (Oth. 14.), Brixellumban Otho egyszerű síremlékét (18.), Ravennában Marius szobrát (Mar. 2.). Florusnak a jelek szerint nem ártott, hogy 69-ben Otho oldalán kellett harcolnia, mert a Suetoniusnál (Vesp. 22.) olvasható anekdota szerint - mint bennfentes udvari nagyság - még a császárt is figyelmeztethette nem éppen irodalmi kiejtésére (plostrum-ot mondott plaustrum helyett), mire Vespasianus legközelebb Florus nevét is - tréfás "választékossággal" - Flaurusnak ejtette. Ez a római nagyúr később éveket töltött Görögországban (83-84-ben Asia proconsula volt), Plutarkhosz khairóneiai házában is gyakori vendég volt, és az érdemes görög író számára ő eszközölte ki a római polgárjogot. Erre vall Plutarkhosz hivatalos neve: Mestrius Plutarchus, amelyet azonban nem magától az írótól, hanem egy Hadrianus tiszteletére állított feliratból ismerünk.

Itt említjük Plutarkhosz másik jó emberét, a Plinius leveleiből ismerős Q. Sossius Seneciót, Traianus bizalmas barátját és daciai vezértársát, a 99., majd 107. év consulját, akinek Plutarkhosz nemcsak a Lakomai beszélgetések (Szümposziaka) kilenc könyvét és egyik kisebb írását, hanem valószínűleg a Párhuzamos életrajzok egész gyűjteményét is ajánlotta. Nevét a ránk maradt 22 életrajzpár közül csak háromnak (Thészeusz-Romulus, Démoszthenész-Cicero, Dión-Brutus) az élén olvashatjuk ugyan, de a második személyes megszólítás az Aemilius Paulus-Timoleón-életrajz bevezetésének a végén, valamint az Agisz-Kleomenész-életrajzban (2.) is csak reá vonatkozhatik. Valószínű továbbá, hogy az a külső biztatás, amelyről az Aemilius Paulus-Timoleón-életrajz elején olvashatunk, épp Seneciótól indult ki, és kettejük kapcsolatáról az (elveszett) első életrajzpár (Epameinóndasz-Scipio) bevezetésében lehetett bővebben szó. Hasonlóképpen az ifjabb Plinius (és Tacitus) köréhez tartozott Plutarkhosznak egy másik római barátja, C. Minicius Fundanus, a 107. év consul suffectus-a is. Tudjuk, hogy Plutarkhosz római előadásainak hallgatói között volt például Iunius Rusticus Arulenus, a híres sztoikus filozófus, Domitianus egyik áldozata is. A plutarkhoszi írásokban megörökített baráti nevek sokasága - Mestrius Florustól a síremlékével az athéni Pnüx egyik magaslatának nevet adó Antiokhosz Epiphanész Philopapposzig, a hízelgő és a jó barát megkülönböztetéséről szóló irat királyi címzettjéig - az írónak nemcsak széles ismeretségi körét, hanem szeretetre méltó voltát és személyes súlyát is érzékelteti.

Egy késői, X. századi lexikon (Suidas) szerint Traianus consuli címmel tüntette ki az írót, és utasította Illüria helytartóit, hogy az ő véleményével ellentétben semmit se tegyenek. Igaz, hogy a praeses Illyriae csak az államigazgatás diocletianusi átszervezése után szólhatott bele Görögország ügyeibe, amikor Akhaia valóban az illüriai dioecesishez tartozott, és hogy a katonacsászár Traianus nem volt olyan irodalompártoló és philhellén uralkodó, mint közvetlen utóda, Hadrianus. Gondoljunk azonban arra, hogy már Quintilianus is consuli címet kapott Domitianustól; Plutarkhosznak épp elég befolyásos jóakarója volt Traianus környezetében; a bizánci lexikográfus legfeljebb jogilag nem pontosan fogalmazta a császári kitüntetéssel járó kiváltságokat. Hasonlóképpen nem pontos Euszebiosznak a 119. évhez fűzött krónikás megjegyzése sem, amely szerint Hadrianus az agg filozófust Hellasz helytartójává nevezte ki. Annyi alapja mindenesetre lehet mind a két adatnak, hogy Plutarkhosz híre és tekintélye nem korlátozódott szülővárosára, de még csak papi működésének színhelyére, Delphoira sem, hanem hivatalos közigazgatási funkció híján is volt súlya szavának. Valami csekély magva még annak a késő középkori apokrif hagyománynak is van, amely Plutarkhoszt Traianus nevelőjének tette meg (Institutio Traiani): így tükröződött a clunyi reformtól érintett utókor tudatában az optimus princeps és a Senecához hasonlóan szinte keresztény egyháztanítóként tisztelt filozófus viszonya.

Volt már korábban is egy görög, aki a kínálkozó történeti pillanatban - ezt mondották kairosz-nak - a világhatalommá emelkedő Róma vezetőit megismertette a görögség teljesítményeivel, megnyerte őket a görög kultúrának, hogy annak - és nem a brutális erőszaknak - az alapján mehessen végbe egy önmaga kibontakozását kereső nép és Hellasz találkozása: azóta is az emberségre ébresztő humanizmus példája. Plutarkhosz Rómához való viszonyát is sok tekintetben elődjének, a megalopoliszi Polübiosznak a püdnai döntés (i. e. 168) utáni ténykedése szabta meg. L. Aemilius Paulus, a püdnai győző, az Itáliába internált ezer túsz közül jó érzékkel emelte ki fiainak nevelőjéül Polübioszt, aki ebben a körben - az adoptálása után "ifjabb Scipio" néven ismert "királyi polgárnak", Karthágó és Numantia meghódoltatójának művelt baráti társaságában - vált az arkadiai sztratégosz fiából, a rómaiak ellenfeléből, a római fennhatóság alatt rendeződő mediterrán világ (szinte az egész koszmosz) ideológusává. Harmonikus együttműködésük híre - mint Polübiosz alkalmi visszatekintéséből (XXXII. 9.) tudjuk - "nem csupán Itáliát és Hellaszt járta be, hanem még távolabbi földeken is közismert volt". Polübiosz ennek a körnek törekvéseiben - a Róma sorsát intéző Scipio humanizmusában - a maga kulturális és politikai eszméinek gyakorlati megvalósulását szemlélhette. Hosszú élete során tanúja volt Róma további sikereinek, de a feldúlt Korinthosz romjainál (i. e. 146) a görög szabadság végleges felszámolásának, majd a gracchusi idők megrázkódtatásainak is. Mint történetíró azt az elvet vallotta, hogy a múlt ismerete a gyakorlati politikus számára közvetlenül hasznosítható - pragmatikus - tanulságokkal szolgál. Ezért írta meg a hatalma csúcsára érkező Róma nagyjainak okulására, de sokáig görög honfitársaira is gondolva, Róma világbirodalommá való emelkedésének történetét.

Mint láttuk, Plutarkhosz Traianus jobbkezének, Sossius Seneciónak az ösztönzésére fogott hozzá görög-római párhuzamos életrajzainak megírásához. E mögött - politikailag - az a tendencia rejlik, hogy az együtt élő két nép ismerje meg és ismerje el a másik érdemeit, értékes vonásait: az uralkodó rómaiak ne csak megbízhatatlan, fecsegő népségnek tartsák a görögöket, amazok pedig méltatlan bitorlóknak, a tisztes hellén múltat megcsúfoló barbároknak a rómaiakat. Ha egyfelől Martialis epigrammáira, Quintilianus X. könyvének irodalomtörténeti megállapításaira, Tacitus epés megjegyzéseire, vagy éppen Iuvenalis beteges hellénophobiájára, másfelől - görög részről - a római teljesítmények szuverén negligálására gondolunk, meg kell hagynunk, hogy a kölcsönös megismerés és megértés szorgalmazása bizony nem volt fölösleges. Plutarkhosz kezdettől fogva Polübiosz vágányán haladt feladatának megoldásában. Keresve sem találhatott volna megfelelőbb kezdőpárt Epameinóndasznál és Scipiónál: a görögök és rómaiak egymásra találásának példaképét nyilván Polübiosz nyomán választotta és ábrázolta. (Kár, hogy éppen ez a páros életrajz nem maradt ránk, és így tulajdonképpen eldönthetetlen, hogy Plutarkhosz nem az idősebb Scipiót - a zamai győzőt, a római nagyhatalom megalapozóját - állította-e Leuktra hősével párhuzamba.) Az is természetes, hogy a boiótiai író mindvégig áhítatosan tisztelt eszményképét, Thébai nemes hősét tette az egész galéria élére.

A traianusi idők görög-római kapcsolatait érdekesen világítja meg a császár egy másik közeli munkatársának, az ifjabb Pliniusnak az a levele (VIII. 24.), amelyben a "szabad" görög városok önkormányzatának rendezésére Akhaiába induló barátját, Maximust "a humanitas, az irodalom, sőt a gyümölcsök (szőlő, olajfa, búza) szülőhazájának" megbecsülésére, a városalapító istenek, az ősi dicsőség és a tiszteletre méltó öregség respektálására inti. "Adózzál tisztelettel az ősiségnek, a nagy tetteknek, még a meséknek is! Senkinek méltóságából, szabadságából, de még nagyzoló kérkedéséből se végy el semmit!... Arra gondolj, hogy Athénba mégy, Lakedaimónt igazgatod. Ezeket a szabadságnak még meglevő árnyékától és nevétől megfosztani - kegyetlen, vad, barbár dolog... Jusson eszedbe, mi volt ez vagy az a város; meg ne vesd, amiért már nem az... Nincs okod attól tartani, hogy lenéznek. Lenézhetik-e az imperium letéteményesét, a vesszőnyalábok birtokosát, ha az illető nem aljas, hitvány ember?..." Plinius, mint művelt széplélek, szemmel láthatólag a szívének kedves műveltségi eszményt védi levelében, az antik humanitas becses dokumentumában, szavaiból mégis kicsendül a római senator felsőbbsége: az idegen "nagy tettek" elismerésének a görögök mesélőkészségével való korlátozása, az ottani "méltósággal, szabadsággal" együtt a iactatio felemlegetése, és finoman bár, de félreérthetetlenül megírja a való tényt: hogy Görögország császárkori "szabadsága" - árnyék, puszta szó.

Ehhez közbevetőleg csak annyit, hogy a görögországi oligandria (a férfilakosság számának csekély volta), a városok elnéptelenedése miatt már Polübiosz panaszkodott (XXXVI. 17,5); az Augustus korában író Sztrabón szerint (IX. 2,25 p. 410) "a boiótiai városok közül csak Theszpiai és Tanagra van meg, a többinek csak a neve és a romjai", és bizony Plutarkhosz sem tagadja (De def. orac. 8), hogy "manapság egész Görögország aligha tudna kiállítani háromezer hoplitész-t, vagyis nehéz fegyverzetű gyalogost, amennyit Megara egymagában küldött Plataiai mezejére". Kortársa, a pruszai Dión, a Domitianustól kiüldözött, majd Nervától és Traianustól annál inkább kedvelt "aranyszájú" rhétor pedig (akinek római Cocceius neve ugyanúgy császári pártfogójára, Cocceius Nervára emlékeztet, mint Plutarkhoszé Mestrius Florusra) Thébairól írja (Or. 7), hogy csak fellegvára, a Kadmeion maradt meg belőle; minden egyéb - lakatlan pusztaság.

Eleve gondolhatjuk, hogy Plutarkhoszt nem a régi dicsőség hitelének "mesékkel" való lerontása, az öregség tiszteletre méltó voltával összeegyeztethetetlen kérkedés, vagy a rómaiság "párhuzamos" értékeinek igaztalan negligálása tette kedvessé mind korának görög és római olvasói, mind azóta sok-sok évszázad Plutarkhosz-rajongói számára. Ahhoz persze, hogy ennek a kedveltségnek reális okait feltárjuk, egész oeuvre-jét - a pogány antikvitás egyik legterjedelmesebb írói hagyatékát - kellene ismertetnünk. (Az úgynevezett Lampriasz-féle - nem teljes - katalógusban szereplő 278 könyv közül ránk mindössze 87 jutott.) Erre itt nem vállalkozhatunk, bár az Éthika (közkeletű latin megjelölés szerint: Moralia) cím alá vett gyűjtemény egyes iratainak ismerete nélkül tulajdonképpen az Életrajzok megfelelő értékelése sem lehetséges. Ha mi most szükségképpen mégis az életrajzokat állítjuk tárgyalásunk központjába, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Plutarkhosz írói munkásságában a népszerűsítő filozófiai, teológiai és pedagógiai tanítás foglalta el a fő helyet. Az utókor is - az életrajzokon kívül - ezeket az írásait kedvelte (és tartotta fent) leginkább, míg metafizikai, logikai, lélektani, természettudományi, irodalomtörténeti és grammatikai munkásságát sokkal kevésbé méltányolta, és ennek megfelelően sokkal szűkösebben hagyományozta is tovább.

A Moralia írójának arcképét Wilamowitz, a század elejének vezető filológustekintélye - szűkszavúsága ellenére is sokatmondóan - a következőképpen vázolta (Die Kultur der Gegenwart, I. 8, 166. old.): "A nagyvilág, Alexandria és Róma éppúgy nem tudta lekötni, mint az epideiktikus (»megmutató, nyilvánosan rámutató, magasztaló«) félig-meddig-filozófia, bár ezt is művelte; az egyetemen (ti. az athéni Akadémiában) szerzett matematikai műveltség is csak becses propedeutika volt számára, és ha világéletében megmaradt is Platón tanítványának, inkább csak az egyetemes görög vallásból táplálkozott. Nem volt szavakon nyargaló atticista, a régi görögséget ugyanúgy az egészségesebb, szebb, szabadabb emberek paradicsomának tekintette, mint a humanisták, akik a XVI-XVIII. században lelkesedéssel csüggtek rajta... Nem annyira tanítása, mint inkább a tanainak súlyt adó harmonikus egyénisége vonzott annyi sok görögöt és rómait vendégszerető házába. Ezeknek biztatására legszívesebben már nyúlt is könyvei, cédulái közé, és írt egy esszét a gyakorlati erkölcs valamely kérdéséről, amelyben tulajdonképpen csak a művészet és az éthosz volt az övé: de olvasmányainak gyümölcseit éppen ez tette mind a címzettnek, mind nekünk élvezetessé. E morál révén vált nélkülözhetetlenné Montaigne számára, amennyiben mentes tudott maradni Senecának és Musoniusnak a gyakorlattal nem egyező rigorizmusától, különös tekintettel az életük és tanításuk közti ellentmondásra."

Ezt legfeljebb néhány olyan vonással kell kiegészítenünk, amely az Életrajzok olvasóinak úgyis feltűnik. Plutarkhosz elsősorban filozófusnak érezhette magát. Platón emlékét szinte vallásos tisztelettel ápolta: khairóneiai fiók-akadémiájában minden évben megünnepelték Platón és Szókratész születése napját. Persze már Ammóniosz platonizmusa sem volt érintetlen idegen spekulációktól, és Plutarkhosz is - bár külön értekezett a sztoikus tanokban felfedezhető ellentmondásokról - sok misztikus elemet vett át Poszeidóniosztól és másoktól; ezek, egyre inkább elhatalmasodó teologizáló hajlamának, papi hivatásának megnyilatkozásaival ötvöződve, nem a legracionálisabb elmének mutatják az egyes cselekedetek rugóinak vagy történeti folyamatok okainak boncolgatása közben. Erkölcsi igényeinek és világnézetének legkevésbé az epikureizmus felelt meg. A régi idők eszményeihez való visszatérése - stílus és erkölcs tekintetében - az archaizálás akkori általános divatjával magyarázható, ami azonban nem jelenti a századforduló körüli, majd különösen Hadrianus korabeli megújhodás illúziójának tagadását: ez az az idő, amikor a római írók is - Florustól Tacitusig - változatos hangszerelésben emlegetik a római nép biztató "második gyermekkorát", megerősödését, az "új kor hajnalhasadását", később pedig - a tagadhatatlan öregségbe beletörődve - már csak a tisztes öregkornak kijáró megbecsülést, vagy éppen kíméletet szeretnék biztosítani (Ammianus, Symmachus). Ami végül a Moralia gyűjteményének eredetiségét illeti, Plutarkhosz mint tudós általában nem haladja meg a becsületes dilettantizmus színvonalát, viszont szeretetre méltóan, nagyképűség nélkül értekezik. "Platóni" dialógusai mindenesetre közelebb állnak Athénaiosz vagy Gellius cédulahalmazaihoz, mint az "isteni mester" ihletett remekeihez.

Ha most Plutarkhosz "történeti" műveire térünk, elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a khairóneiai bölcs sohasem pályázott történetírói babérokra, és hogy az antik műelmélet az életrajzokat következetesen megkülönböztette a történetírástól. Ezt a közhelyet mindennél jobban szemléltetheti az Alexandrosz-életrajz bevezetése: "...nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, mert gyakran egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok... adassék meg nekem is, hogy inkább a lélek jellemző tulajdonságait keressem, és ezek segítségével ábrázoljam mindegyikük életét, s másoknak engedjem át nagy tetteik és harcaik leírását." Hasonlóképpen tanulságos Plutarkhosznak az a nyilatkozata, amelyet az Aemilius-Timoleón-életrajzpár bevezetésében olvasunk: "...A történelmet tükörnek tekintem, melynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az (ábrázolt) nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni. Olyan ez a munka, mintha napok hosszat együtt élnék velük, mintha írás közben sorra vendégül látnám őket, és házamba fogadva magam elé állítanám mindegyiket (mint ahogy Priamosz nézegette Akhilleuszt az Iliász utolsó énekében), hogy »mekkora, mily gyönyörű«. Tetteik közül kiválogatom a legszebbeket és a megismerésre legméltóbbakat... a történelem tanulmányozásával és a tanulságok rendszeres feljegyzésével a legkiválóbb és legnevesebb férfiak emlékét fogadjuk be elménkbe, és ha környezetünk részéről - elkerülhetetlenül - valami hitványságot, erkölcstelenséget tapasztalunk, annak hatását a dicső példaképekre való derűs és megbékéltető eszméléssel küszöböljük ki és tartjuk magunktól távol." Az erkölcsi vonatkozásokra ügyelő filozófusnak ez a történetírói ténykedése tulajdonképpen példaképek felsorakoztatásához fűződő erkölcsfilozófiai szemlélődés, amit történetfilozófiai vagy akár közönséges gyakorlati szempontból nézve bírálni lehet. A bíráló nem lesz egyedül - sokan elmarasztalták már Plutarkhosz történetírását -, de mindig többen voltak, akik tanulságot és lelkesedést merítettek írásaiból.

Plutarkhosz helyének megítélését az antik életrajz-irodalomban az teszi nehézzé, hogy a korábbi időkből úgyszólván semmi hasonló nem maradt ránk. A görög-római biográfiai irodalom formájának század eleji kutatói két életrajztípust következtettek ki: hadvezéreknek és államférfiaknak főleg az Arisztotelész-követők köteteiben kialakított, gondosan szerkesztett, minél több olvasó kezébe szánt biosz-ait (ezt a "peripatetikus" típust képviselné Plutarkhosz), és másrészről az alexandriai iskolában kidolgozott, tudományos érdekű, főleg irodalmi nagyságokról szóló, sablonos pontokba szedett életrajzokat (ilyenek volnának Suetonius író- és császárbiográfiái). Nem feledkezhetünk meg azonban a közkeletű dicsőítő iratok (enkómion-ok) hatásáról; Cicero is kiemeli (De or. II. 84, 34) azokat a görög "könyveket", amelyeknek szerzői "inkább a gyönyörködtetés vagy valaki felékesítése, semmint gyakorlati politikai felhasználás végett magasztaltatták például Themisztoklészt, Ariszteidészt, Agészilaoszt, Epameinóndaszt, Philipposzt vagy Alexandroszt". Láthatjuk, hogy úgyszólván csupa olyan "felékesítésre" alkalmas hős, akinek életét Plutarkhosz is - legfeljebb más (erkölcsi) célzattal - megírta. Tény az, hogy a "híres férfiak" életleírásaiból már a hellenisztikus időkben egész sorozatokat szerkesztettek; ilyenek nyomán állította össze hétszáz "képmásból" (Imagines: görög és római hadvezérek, politikusok, költők stb. szerint csoportosított hírességek portréiból) álló gyűjteményét Varro (i. e. 39), de talán idetartozik már Lutatius Catulusnak, Marius vezértársának, majd politikai ellenfelének Communis historia ("Közös" - azaz szintén görög és római - történet) című könyve is. Ezeket a kezdeményezéseket folytatta ugyancsak görög és római kiválóságok galériáját felsorakoztató könyveivel Cornelius Nepos, majd hovatovább a görög szerzők sem érték be saját honfitársaik megörökítésével: így kerülhetett sor rá, hogy Plutarkhosz először egyes életrajzokat, majd tervszerűen kiválogatott görög-római párokból több könyvre terjedő sorozatos művet szerkesszen.

Plutarkhosz fiatal fejjel, talán még Vespasianus uralkodása alatt írt néhány egyes életrajzot, amelyek közül ránk csak a meglehetősen önállótlan Galba- és Otho-biográfia maradt. (Igaz, hogy éppen önállótlanságuk folytán becses eligazítóink a négy császár évének kavargását tragédiává sűrítő Tacitus forrásainak kérdésében.) A plutarkhoszi hagyatékot rendező, nem sokkal későbbi Lampriasz-katalógusból tudjuk, hogy külön megírta Scipio Africanus, valamint a római császárok életét Augustustól Vitelliusig (ebből a sorozatból maradt meg az imént említett kettő, továbbá néhány töredék), vagyis kezdettől fogva igyekezett megfelelni a Róma felől megnyilatkozó várakozásnak. Ugyanakkor azonban szűkebb hazájának mitikus és történelmi nagyjai is hasonló vállalkozásokra serkentették: életrajzok formájában örökítette meg boiótiai héroszok (Héraklész, Arisztomenész), költők (Hésziodosz, Pindarosz), a filozófus Kratész emlékét; lokálpatriotizmusának rózsaszínű szemüvegén át nézve még a rablóvezér Daiphantosz is nemzeti hőssé magasztosul.

Mint láttuk, a görög és római hírességek összehasonlításának ötlete már korábban is felvetődött, de Cornelius Nepos a római hadvezéreket stb. általában hasonlította össze a görögökkel. A lélektani szempontból sokkal gyümölcsözőbb páros összehasonlítások gondolatának megvalósítása a traianusi birodalmi politika irányítóinak khairóneiai litterátor barátjára várt. E páros életrajzok írásának idejére vonatkozólag mindössze egy biztos adatunk van: a Sulla-életrajzban (21.) azt olvassuk, hogy az orkhomenoszi csatától - i. e. 85 - "majdnem kétszáz esztendő telt el", vagyis az életrajzok keletkezését nagyjából Traianus utolsó éveire, 105 és 115 közé tehetjük. A Szolón-életrajz egyik mondatának utalása (32.), amely szerint Athén az Olümpieiont befejezetlenül hagyta, csak annyit jelent, hogy Plutarkhosz Szolónról feltétlenül a 125-ben megkezdett hadrianusi építkezés előtt írt.

Ha most az Epameinóndasz-Scipio pár kivételével ránk maradt Párhuzamos életrajzok hőseit szemléljük, a gyűjteményt sem rendszeresnek, sem teljesnek nem mondhatjuk. Szereplőinek megválogatásában Plutarkhoszt inkább olvasmányélményei irányíthatták. Az is lehet, hogy további párok felsorakoztatásában a halál akadályozta meg az írót - valamikor a 120-as évek derekán. Mégis sokan elmondták, hogy Hellasz és Róma legnagyobb fiainak - a folytatásos mű valószínű befejezetlensége ellenére is - szinte teljes galériáját csodálhatjuk a plutarkhoszi összeállításban. De a teljességnek ez az érzése alkalmasint abból adódik, hogy a sokat kritizált Plutarkhosz tagadhatatlanul szeretetre méltó és vonzóan mesélő író: az utókor azért ismeri és kedveli a Plutarkhosztól megörökített hősöket, mert általa ismeri és kedveli őket, míg akikre nem került sor nála, nem kanonizálódtak, nem váltak olyan közismertté és népszerűvé.

A huszonhárom páros életrajz szereplői közül a görögök legnagyobbrészt a klasszikus kor kiválóságai. Athént tízen (Thészeusz, Szolón, Themisztoklész, Ariszteidész, Kimón, Periklész, Nikiasz, Alkibiadész, Démoszthenész, Phókión), Spártát csak hárman (Lükurgosz, Lüszandrosz, Agészilaosz), Thébait ketten (Epameinóndasz és Pelopidasz) képviselik. Érthető Szürakuszai felszabadítóinak (Dión, Timoleón) a kiválasztása is; Alexandrosz szerepeltetése nem szorul magyarázatra, de megemlítjük, hogy a legendás világhódító alakja az aktív traianusi külpolitika időszakában különös érdeklődésre tarthatott számot. "Örökösei" közül itt találjuk Eumenészt, Démétrioszt és Pürrhoszt; a még későbbiek sorából az akhaiai Philopoimént ("az utolsó hellént"), valamint a Gracchusok spártai reformer párjait: Agiszt és Kleomenészt. Aratosz és Artaxerxész különös módon került a "párhuzamok" közé: Aratosz tárgyi okoknál (a "veszedelmes" spártai reformkezdeményezés elfojtásában játszott szerepénél) fogva kapott helyet Kleomenész mellett, míg Artaxerxész talán egy betűrendes kiadásban sodródhatott Aratosz szomszédságába. (A perzsa Artaxerxész életrajzában is mindenesetre központi helyet foglal el Pelopidasz és a boiótiaiak alakja.)

A római szereplők közül nem hiányozhatott Romulus, a mitikus városalapító, valamint a nevéhez fűződő kultikus-misztikus hagyomány folytán Plutarkhosznak különösen kedves Numa; a korai köztársaság legendás alakjai közül Publicola, Coriolanus és Camillus; a második pun háború főszereplőihez (Fabius Maximus, Marcellus, Scipio) csatlakozik az idősebb Cato, továbbá a görög szempontból különösen jelentős Flamininus és Aemilius Paulus. Alkalmasint a Plutarkhosz számára hozzáférhető forrásművek "újabb" részleteinek forgatásával magyarázhatjuk azt a tényt, hogy a rómaiak túlnyomó többsége a polgárháborúk századát képviseli: a két Gracchus, Marius és Sulla, Sertorius és Lucullus, az első triumvirátus, majd Cicero, az uticai Cato, végül Brutus és Antonius. (Az utóbbi - Démétriosszal együtt - a követésre méltó erények hiányát, illetve ellentétét példázza; választásukat Plutarkhosz külön megindokolja. A "negatív" hősökről szóló életrajzpár egyébként a legsikerültebbek közül való.)

Az összepárosítások közt vannak szerencsések és természetesek (Thészeusz-Romulus, Lükurgosz-Numa, Alkibiadész-Coriolanus, Démoszthenész-Cicero, Alexandrosz-Caesar); határozottan szellemes és eredeti a spártai újítókirályok összehasonlítása a Gracchusokkal; merőben külsőségekre épült viszont a például a Lüszandrosz-Sulla "párhuzam" (mivel mindketten feldúlták Athént), vagy Agészilaosz és Pompeius összeerőltetése (mivel mindkettejüket Egyiptomban érte a dicstelen vég). Vagy például mi köze van Fabius Maximusnak Periklészhez, Aemilius Paulusnak Timoleónhoz? Mivel pedig a császárok életrajzai már korábban elkészültek, Plutarkhosz mentesült a mondvacsinált görög párhuzamok előráncigálásának fáradságától. Pedig akadt újkori Plutarkhosz-szakértő, aki szerint Ptolemaiosz Philopatór (az "atyaszerető", igazibb melléknevén: Trüphón, a "kéjenc") remekül illett volna Neróhoz, vagy a magát "megváltónak" (Szótér) címeztető Antiokhosz Augustushoz.

Ami a két-két "párhuzamos" élet előadása után rendszerint következő "összehasonlítást" (szünkriszisz) illeti, még a legtermészetesebb párhuzamok "tanulságainak" levonása is nehéz feladat, ha a szerző a szónoki közhelyeken túlmenő (és főleg: mélyebbre hatoló) megállapításokra akar jutni. A tömeges összehasonlítás azonban megvalósíthatatlan üres bölcselkedések, külsőségekre támaszkodó hasonlóságkeresések és főleg ismétlések nélkül. Alig is találunk köztük valóban jelentős darabot. Nem csodálhatjuk, ha a kéziratok másolói akárhányszor el is hagyták egyiket-másikat, bár voltak idők, amikor - mint például Montaigne - elsősorban ezeket az összehasonlításokat kedvelték.

Maga az összehasonlítás "műfaja" igen korai jelenség: a görög hagyomány - vetélkedés (agón) formájában - már Homéroszt és Hésziodoszt szembeállította egymással. Ez a népi gyökerű versengés őrződik például a komédiában (gondoljunk Aiszkhülosz és Euripidész alvilági mérkőzésére az arisztophanészi Békák-ban), de hamar feltűnnek a filozofikusabb igényű, nemritkán dramatizált egybevetések is: például Hérodotosznál a perzsa országnagyok vitája a legjobb államformáról. A császárkor rhetorikai gyakorlatában közkeletű eljárás volt az összehasonlítás, de talán sehol nem találunk belőle annyit, mint éppen Plutarkhosz írásaiban. Az athéniak dicsőségéről szóló töredékében például azt vitatja, hogy a költőt vagy inkább a hadvezért illeti-e a babér; máshol az areté (erény) és a tükhé (vakvéletlen), a test és lélek, vagy a tűz és víz a két "küzdőfél", egy egész traktátus foglalkozik a jó barát és a hízelgő közti különbséggel; Flamininus életrajzában (21.) Hannibál tesz igazságot a leghíresebb vezérek között; egy töredékben Plutarkhosz a "régi" és az "új" komédia fő képviselőjét: Arisztophanészt és Menandroszt hasonlítja össze (jellemző, hogy a humánus Menandroszt sokkal többre tartja, mint az őserejű, de közönséges Arisztophanészt); máshol a görögök és rómaiak nyelvének egybevetése során a két idióma sajátosságait igyekszik tisztázni - tanulságos párhuzam a görög-római Párhuzamos életrajzok sorozatához és az egész vállalkozás közvetítő tendenciájához.

Plutarkhosz valósággal benne élt az ilyen összehasonlításokban, és érthető, hogy hasonlítgató kedvének ősét Homéroszban fedezte fel. Nemcsak a szónoki és a vulgáris filozofálási gyakorlat, hanem szkeptikus természete is arra ösztönözhette, hogy az összehasonlítás módszerével próbáljon valószínű eredményekre jutni. Ez az összehasonlításra való hajlam mutatkozik meg Plutarkhosz rengeteg hasonlatában, költői képeinek sokaságában is. A hajózással kapcsolatos hasonlatait a boiótiai író nemigen meríthette a maga élményeiből, annál jellemzőbbek rá az orvostudomány, a zene vagy a grammatika területéről vett hasonlatok. Tagadhatatlan, hogy Plutarkhosz alkalmi hasonlatai és színes képei még rendszerességre törekvő összehasonlításainál is jobban megkapják a rezonálásra képes olvasót.

Ami most az életrajzíró Plutarkhosz teljesítményét illeti, nemcsak maga hangsúlyozta, hogy nem történelmet akar írni: a modern történetkutatók mégis elsősorban azért folyamodnak hozzá, mert életrajzait az ókori történet forrásai gyanánt "kénytelenek" használni. Még ha eleve nyugtázzák is, hogy az antik író célja nem a történeti kutatás szolgálata volt, nemigen mulasztják el megállapítani, hogy nem volt érzéke a történelem mozgatóerőinek a megértéséhez. Valóban, mintha Thuküdidész sohasem élt volna! A görög poliszvilág alapjainak szétzilálódásával, a hellenisztikus, majd római központosítás folytán a közösség helyett az egyén került az érdeklődés homlokterébe, a politikai érzék pedig elcsenevészesedett. (Plutarkhosz "közéleti" ténykedése is jórészt jelentéktelen helyi adminisztrációs és kultikus teendők ellátásában merült ki.) Az aztán már forrásainak minőségén múlt, hogy az életrajzok anyaga mégis nagyrészt történeti jellegű elbeszélés. De a jámbor és optimista khairóneiai bölcs nem vett tudomást az élet közönségesebb valóságairól, a romantikus múlt hagyományának józan bírálatára sem kedve, sem képessége nem volt; a tények, összefüggések megvilágítása helyett beérte a "hősi" jellemek ábrázolásához felhasználható anekdotákkal, nem mindenkinek kedves moralizálással, a történelmi folyamat hiányos, felületes vagy éppen torz képeivel.

Mégsem mondhatjuk, hogy csak azért a gazdag anyagért vagyunk neki hálásak, amely talán elveszett volna, ha életrajzaiban fel nem dolgozza. Mert ha mindezen túlmenőleg még azt is elmondjuk, hogy az életrajzok egész sorozatának megírása közben többé-kevésbé kötve volt bizonyos ("peripatetikus") sablonhoz, már a sablontól való eltéréseiben - a szak-történetírói és a moralizáló részek változatos egymásba fonásában - is írói erényt kell látnunk. Alexandrosz- vagy Caesar-életrajzában érthetőleg nem zárkózott el a nagyon is gazdag és változatos történések ismertetése elől; más hőseiről jóval kevesebb hőstettet sorolhatott fel, ott viszont annál bővebben áradt az éthosz-ra fényt derítő sok anekdota. A törvényhozó Szolón vagy az égiekkel társalkodó Numa életrajza természetesen egészen másképp alakult, mint a reformerkirályoké vagy a forradalmár néptribunusoké. További változatosságot észlelhetünk az inkább szónokló vagy filozofáló, semmint cselekvő hősök megörökítésében. És ugyan hogy lehetett volna lelketlen rubrikákba merevíteni az "olümposzi" Periklész geniális lényét, az V. századi Athén gazdagságának, lehetőségeinek és tragédiájának megtestesülését? Az ezerféle forrásanyag színes feldolgozásával, csoportosításával és megvilágításával - csak éppen nem Tacitus géniuszával! - elért írói hatás mégsem érdemtelenül tette Plutarkhosz nevét évszázadokon át becsültté.

Plutarkhosz hírnevének története - az európai kultúra századainak egyik legbeszédesebb keresztmetszete. A század elejének egyik érdemes filológuskutatója, R. Hirzel (1912) lelkes szorgalommal gyűjtött össze sok tanulságos adalékot a II. századi Gelliusnak Plutarkhosz nevével kezdődő Attikai éjszakái-tól Richárd Wagner Plutarkhosz-olvasmányaiig és R. W. Emerson jóslatáig: "Ameddig könyvek lesznek, időről időre Plutarkhoszt is mindig fel fogják fedezni." Hirzel művének kivonatolása nem feladatunk, a lelkesítően szép és gazdag anyagból legfeljebb néhány részletet ragadunk ki, illetőleg pótolunk.

Plutarkhosz lényének szelídsége, misztikus és moralizáló hajlama a kereszténység századaiban is kedveltté tette írásait. Baszileiosz IV. századi kaiszareiai püspök (Nagy Szt. Vazul) az ifjúsághoz intézett híres beszédében Plutarkhoszra támaszkodva fejtette ki a klasszikusok keresztény kisajátításának elméletét, hogy ti. "mikénti lehet hasznot húzni a hellén irodalomból", Agathiasz pedig (Iustinianus történetírója) a Párhuzamos életrajzok szerzőjének szobra alá szánt epigrammájában (Anth. Pál. XVI. 331.) azt írta, hogy Plutarkhosz páratlan életéhez maga Plutarkhosz sem tudna párhuzamot szerkeszteni. A Lampriasz-katalógusban sem teljesen felsorolt plutarkhoszi életmű megcsonkulása az ezután következő két-három "sötét" században ment végbe, és újabb buzgó tanulmányozását Bizáncban is csak a IX-X. századtól fogva követhetjük nyomon. Nyugaton Dante még nem említi, Petrarca is csak annyit tudott róla (a közismert középkori fikciónak megfelelőleg), hogy Traianus nevelője volt. Bezzeg a XV. századtól kezdve! Plutarkhosz életrajzainak hirtelen felkapottságát nemcsak a konstantinápolyi kéziratok átmenekítésével magyarázhatjuk, hanem azzal is, hogy a reneszánsz-egyéniségek kora - a maga törekvéseinek támaszául - érthetőleg szívesen fogadta a klasszikus hajdankor hőseinek plutarkhoszi idealizálását. Egyre-másra jelentek meg főleg a római életrajzok fordításai; Donato Acciaiuoli Hannibál- és Scipio-életrajzát sokáig Plutarkhoszénak tartották, de Machiavelli is Plutarkhosz modorában írta meg Castruccio Castracani életét. A kevésbé kedvelt Moraliá-ből kiemelkedik a tévesen Plutarkhosznak tulajdonított gyermeknevelési traktátus, amelyet Guarino - Janus Pannonius mestere - fordított latinra, és amelyet nemsokára Enea Silvio de Piccolomini is felhasznált a De liberis educandis című, V. Lászlónak ajánlott írásában. De ugyanígy említhetnők Erasmust vagy Melanchthont is: az előbbi V. Károly öccsének (Ferdinándnak) szánt Institutió-jában főleg Plutarkhosz tanulmányozását javasolja "a keresztény fejedelemnek", a később oly nagy hatású humanista reformátor pedig 1519-ben lelkes előszóval adta ki a De liberis educandis-t.

Az olasz, majd németalföldi és német humanisták kezdeményezései után a XVI. század második felében a franciák (G. Budé, Stephanus, Muretus, Turbenus) tettek sokat Plutarkhosz megismertetéséért, de Jacques Amyot klasszikus francia fordításának hatása Franciaország határain túl is messze terjedt. Ennek révén ismerkedett meg Plutarkhosz hőseivel Ronsard-tól Corneille-ig, Racine-ig, Moliére-ig és Pascalig a francia irodalom akárhány klasszikusa. F. Brunetičre szerint Plutarkhosz jelentősége a francia tragédia szempontjából nézve vetekszik Homérosz görögországi hatásáéval. Ehhez járul még valami: Amyot életrajzainak North-féle angol fordítása (1579) szolgáltatta Shakespeare több drámájának (Coriolanus, Julius Caesar, Antonius és Kleopatra, Athéni Timon) anyagát is. A "klasszikus" és modern filológia művelői között érdekes és tanulságos vetélkedés folyik annak kimutatására, hogy mit vett át, mit értett félre Shakespeare a görög auktor fordításából, főleg pedig hogy mit tett hozzá, mivé formálta a Plutarkhosznál sem drámaiság nélkül való "nyersanyagot".

Plutarkhosz XVI-XVII. századi frekventáltságát méltóképpen tetézi a XVIII. század. A jelentősnél jelentősebb tudományos teljesítményekkel összhangban lelkesedtek érte az erkölcsbölcselők, filantrópok, az emberi jogokért és a haladásért küzdő literátorok és forradalmárok egymást váltó nemzedékei. Rousseau-tól és Pestalozzitól Goethéig és Schillerig (Karl Moor, a nemes haramia és Posa márki eszményi alakja a plutarkhoszi "szellem" schilleri értelmezésének szüleménye), Madame Roland-ig, vagy Camille Desmoulins-ig, Dantonig, Robespierre-ig, Saint-Justig, Napóleonig, a francia forradalom hőseiig, akik - pártjaikkal és tömegeikkel egyetemben - Plutarkhosztól és Liviustól vett jelmezben és frázisokkal "koruk feladatát hajtották végre, a modern polgári társadalmat szabadították fel és alkották meg... A polgári társadalom gladiátorai a római köztársaság klasszikusan szigorú hagyományaiban lelték meg azokat az eszményeket és művészi formákat, az önámítást, amelyre szükségük volt, hogy harcaik polgári módon korlátozott tartalmát önmaguk előtt leplezzék, s szenvedélyüket a nagy történelmi tragédia magaslatán tartsák." (K. Marx: Louis Bonaparte brumaire 18-ja. Marx-Engels: Válogatott művek. Szikra, 1949. I. 225-226. old.)

Így lelkesedhetett mindenki a hol köztársaságinak, hol császári nevelőnek megtett íróért, de a francia forradalom után - amely szellemi ősei közt tartotta számon Plutarkhoszt - a reakció annál inkább elfordult tőle. Része volt ebben az új humanizmusnak is, amelyek apostolai a római hősök helyett az "igazi" nagyokhoz - Homéroszhoz, Szophoklészhoz, Platónhoz, Thuküdidészhez - nyúltak vissza, a kibontakozó romantika pedig a nemzeti múltat igyekezett feltámasztani, és Plutarkhosz, a történetíró sem állhatott meg a XIX. századi kritika előtt. Ezért inkább Belinszkij művészi lelkesültségére és a forradalmi demokraták antikvitásszeretetére, semmint az egész század közfelfogására jellemző az, amit egy levelében még 1839-ben írt Plutarkhosz életrajzairól: "Ez a könyv megfosztott józan eszemtől... Valósággal belevesztem a polgári erény eszméjébe, az igazság és becsület pátoszába... Amikor belekezdtem, azt hittem, hogy a görögök eltakarják előlem a rómaiakat, de nem így történt. Lelkem a római életrajzok olvasása közben óceánon úszott. Plutarkhosz révén sok mindent megértettem, amit addig nem tudtam felfogni. Görögország és Róma talajából újabb emberiség sarjadt ki... Megértettem a francia forradalmat is, s annak római pompáját, amit korábban megmosolyogtam..."

Hirzel 1912-ben még nem hivatkozhatott írónk utókorának egyik legszívhezszólóbb dokumentumára, Romain Rolland-nak egy évvel később megjelent Colas Breugnon-jára. A regény lesántult hőse egyedül marad a khairóneiai Plutarkhosszal, és unottan lapoz bele az Amyot-fordítás köpcös kis kötetébe. Ugyan mit mondhatnának neki a rég halott ókori nagyságok? De mint mikor az ember csak úgy vaktában veti vízbe horgát, és az mindjárt az első dobásra megakad: Colas sem tudja abbahagyni a horgászást, sőt áldja betegségét az élményért, a könyvbe zárt csodás látomásokért; szinte azonosul hőseivel, bővérű burgundiai gallus létére ágyában fekve kiirtja a gallusokat, jön, lát és győz - és egy csepp vér ontása nélkül gazdagnak érzi magát.

Az elmúlt időszak életrajzi regény-divatjára gondolva azt hihetnők, hogy ez talán az életrajzírás klasszikus nagyságának is bizonyos reneszánszával járt együtt. Plutarkhosz emlegetésében nincs is hiba, közvetlen ismeretében annál inkább. Történelemfelfogása, folytonos moralizálása, szereplőinek nem elég mély lélektani ábrázolása semmiképpen sem minősíthető korszerűnek, viszont mondanivalójának gazdagsága, előadásának közvetlensége, komolysága, az egész lényéből sugárzó emberség a mai kor olvasóira sem téveszti el hatását. Ami pedig összehasonlító módszerét illeti, annak legmaibb dokumentuma André Maurois és Louis Aragon párhuzamos története: A két óriás, a Szovjetunió és az Egyesült Államok története.

Plutarkhosz magyarországi utókora - feltáratlan terület. Ezt a munkát itt nem végezhetjük el, épp csak néhány adalékkal utalunk fontosságára. Janus Pannonius apophthegma-fordításai az olaszországi Plutarkhosz-kultuszt, közelebbről a padovai mester (Guarino) iskolai gyakorlatát tükrözik. Elmondhatjuk, hogy Enea Silvio magyarországi érdekű ajánlásától kezdve századokon keresztül a gyermeknevelésről szóló traktátus volt a plutarkhoszi corpusnak talán leggyakrabban elővett darabja. Érdekesen jelentkezik Plutarkhosz ismerete XVI. századi irodalmunkban. Inkább csak egyes anekdoták (például Periklész béketűrésének dicsérete és gyalázójának megszégyenülése: Per. 5.) bukkannak fel; a virágvasárnapi bevonulásról szóló prédikációk minden alkalommal szívesen részletezik az Aemilius Paulus-életrajz triumphus-leírását; hasonlóképpen külön történetté kerekedik Démétriosz Poliorkétész temetése (Dém. 53.); Antiokhosz és Sztratoniké szerelmi betegségének története ugyancsak a Démétriosz-életrajz egyetlen (38.) fejezetéből bővül nálunk is közkedvelt novellává, mint ahogyan Shakespeare is az Antonius-életrajz egyik részletéből (69.) bontakoztatta ki az Athéni Timon tragédiáját. Bogáti Miklós széphistóriát szerkesztett "a tökéletes asszonyi állatok" fordításából (1570), de Aszpaszia története révén a Periklész-életrajzra is felfigyelt. Itt-ott találkozunk a Moralia egyik-másik darabjának ismeretével, például "a jó barát és az álnok hízelgő" megkülönböztetését ajánló irat nagyszombati latin fordításával (1730), vagy "hajdani bölcs Plutarkus görög nyelven összeszedett ékes és éles rövid mondataival" (Lethenyei János, 1785), majd Tanárky János (1807) "némely görög és római nagy emberek életét" is megismertette a magyar közönséggel. Nem érdektelen, de inkább szerzőjére talál az a rövid jellemzés, amelyben Budai Ézsaiás a Párhuzamos életrajzok íróját méltatja (Régi tudós világ históriája. 1802. 105. 1.): "Ezzel a munkával szerzett legnagyobb hírt-nevet magának Plutarchus: mivel ebből mindenütt igazságnak és virtusnak szeretete, erányos ítélettétel, az emberi természetnek esmérése és a politicába mélyen való belátás tündöklik ki."

A Párhuzamos életrajzok következő magyarítója Székács József volt (1847), felújítására pedig csak a század végén (1894-1900) került sor Kacskovics Kálmán jóvoltából. Ez a derék munka, amelyből Julius Caesar élete a Magyar Könyvtárban (1902) külön is megjelent, a maga idejében sem volt könnyű olvasmány - a bonyolult plutarkhoszi stílust avult magyarságával még nehézkesebbé tette -, mégis sokan forgatták. Sárosi Gyula 1943-ban csak Caesar életrajzát fordította le, filológusaink pedig alig foglalkoztak vele. Máthé Elek volt az, aki 1959-ben először három római (Marius, Caesar, Cicero), majd 1961-ben négy görög életrajz (Szolón, Themisztoklész, Alkibiadész, Démoszthenész) fordításának közrebocsátásával egyengette az utat a Párhuzamos életrajzok régóta esedékes teljes magyar kiadása előtt.

Mi itt - ajánlásul, egyben befejezésül - a francia L. Laurand-nak (persze Amyot "bájos naivságára" utaló) megjegyzését idézzük: Plutarkhosz görög stílusa nem a legeszményibb, "szókészlete nagyon vegyes, mondatai néha nehézkesek és bonyolultak; azok közül a ritka népszerű szerzők közül való, akik a fordításokban többet nyerhetnek, mint amennyit vesztenek". Reméljük, hogy az életrajzgyűjtemény új magyar fordítása minél többeket hozzásegít Plutarkhosznak - magyarul: a "gazdagodás kútfejének" - megismeréséhez és megszeretéséhez.

Abüdosz - görög város a Hellészpontosz ázsiai partján.

Acerrae - város Cremona közelében.

Acilius, Caius - néptribunus volt i. e. 198-ban. Görög nyelven írta Évkönyvei-t.

Acilius Glabrio, Manius - az i. e. 191. év egyik consulja. Még ugyanebben az évben a Thermopülai-szorosban döntő vereséget mért Szíria királyára, Nagy Antiokhoszra.

aconitum - sisakvirág; a gyökeréből készített mérget szívbetegségek elleni gyógyszernek használták.

Adrasztosz - Aigosz királya. Leányait két száműzötthöz, Tüdeuszhoz és Oidipusz király fiához, Polüneikészhez adta feleségül. Hetedmagával szállt hadba Thébai ellen; a háborúban rajta kívül mindnyájan elestek.

Adria - tengerparti város Picenum tartományban.

aeduusok - gall néptörzs.

Aemilius Paulus - első ízben i. e. 219-ben volt consul, és ekkor győzelmet aratott az illürök ellen viselt háborúban. Második consulsága alatt esett el a cannaei csatában.

Aeroposz - makedón király az i. e. III. század végén.

Afranius - Lucius Afranius, Pompeius harcostársa.

Agatharkhosz - görög festő az i. e. V. században.

Agathoklész - Szürakuszai uralkodója az i. e. III. század második felében.

I. Agészipolisz - apja, Pauszaniasz száműzetése után fiatalon került a spártai trónra i. e. 394-ben; 380-ban halt meg.

Agisz - Spárta királya (i. e. 426-397). Attika ellen 413-ban vezette a peloponnészoszi hadakat.

agógé - az ifjak csoportos, katonai fegyelmű nevelése Spártában.

Agraulosz - a mitikus Kekropsz király felesége.

Agrippa - Marcus Vipsanius Agrippa (i. e. 63-12), Augustus odaadó híve és legtehetségesebb hadvezére, az actiumi tengeri csata hőse. Két fiát a császár örökbe fogadta.

Aiakosz - mitikus hős, Aigina-sziget első királya. Leszármazottai az Aiakidák.

Aiasz - a Tróját vívó hősök egyike, Telamón szalamiszi király fia.

Aigéisz - athéni törzs.

Aigialia - kis sziget a Peloponnészosz déli csúcsa és Kréta között.

Aigion - város Akhaiában.

Ainosz - régi thrák város.

Aiszkhinész - görög filozófus és szónok az i. e. IV. században.

Aiszón - makedoniai folyó.

Aitólia - tartomány Észak-Görögországban.

Aius Locutius - a "beszélő"; annak a titokzatos isteni hangnak az emlékére emelt szentély Rómában, amely a rómaiakat a gallok érkezésére figyelmeztette i. e. 391-ben.

Akarnania - tartomány Közép-Görögországban.

Akasztosz - mitikus hős.

Akesztodórosz - peloponnészoszi történetíró az i. e. III. században.

Akhaia - általában így nevezték a Peloponnészosz északi partvidékét, majd a római időkben egész Görögországot.

Akharnai - attikai község.

Akhillasz - egyiptomi hadvezér az i. e. I. században.

Akhradina - Szürakuszai tengerparti városrésze.

Akragasz - város Szicília partvidékén.

Akrokorinthosz - Korinthosz fellegvára.

Albai-tó - Lacus Albanus, Alba Longa városa mellett.

Alesia - megerősített város Gallia Lugdunensisben.

Alexandrosz - ismertebb nevén Parisz, Heléné elcsábítója.

Alexandrosz - görög tudós és filozófus, Pergamonból került Rómába Sulla idejében. "Polühisztór" néven ismerték; sok filozófiai művet írt, de művei elvesztek.

Alkaiosz - görög epigrammaköltő az i. e. III. század végén. (Nem tévesztendő össze a mütilénéi Alkaiosszal, Szapphó kortársával.)

Alketasz - Alexandrosz egyik hadvezére, öngyilkos lett i. e. 320-ban.

Alkidamasz - görög szónok, Iszokratész politikai ellenfele.

Alkman - kisázsiai származású görög lírikus az i. e. VII. században.

Alkmaiónidák - Athén egyik legrégibb nemesi családja.

Amanosz - a kilikiai Taurosz hegység egyik része.

Ambrakia - tengerparti város Épeiroszban.

Ameiniasz - görög hadvezér, Antigonosz Gonatasz makedón király i. e. 271-ben egy sereggel Szürakuszai ellen küldte.

Amiszosz - erődített város Pontoszban, az athéniak gyarmata.

Ammón - teljesebb nevén Ammón-Ra, egyiptomi főisten.

Amphiktüonia - görög államszövetség; nevét Amphiktüón hérószról kapta.

Amphipolisz - kelet-makedoniai város.

Amphissza - erődített város Delphoi közelében.

Amüntasz - makedón király, később Alexandrosz hadvezére.

Amüntasz - eredetileg Déiotarosz galata király főhivatalnoka, a királyi címet Antoniustól kapta.

Anakharszisz - Szauliosz szkütha király testvére. Az i. e. VI. század elején beutazta Görögországot, és hazájában görög szokásokat akart meghonosítani. Fivére féltékenységből megölette.

Anaxilaosz - büzantioni hadvezér az i. e. V. században.

Anaximenész - lampszakoszi szónok és történetíró az i. e. IV. században.

Andokidész - athéni politikus és szónok az i. e. V. században.

Androklész - athéni népvezér a peloponnészoszi háború második felében.

Androküdész - görög festő az i. e. IV. században.

Andrón - görög történetíró az i. e. IV. században.

Andronikosz - görög filozófus, Arisztotelész követője.

Androsz - a legészakibb fekvésű sziget a Küklaszok közt.

Androtión - athéni szónok; Démoszthenész első nyilvános szereplése az volt, hogy - Diodórosz megbízásából - vádat emelt ellene.

Anio - folyó Latium és Sabinum határán.

Anthesztérión - tél végi (kb. februárnak megfelelő) hónap.

Antigoné - Pürrhosz felesége.

Antigonosz - Alexandrosz egyik hadvezére; az ipszoszi csatában (i. e. 301) esett el.

Antigonosz Gonatasz - Démétriosz Poliorkétész fia (kb. i. e. 320-240), ő maga is Makedonia királya. Dószón-nak is nevezték, mert mindent megígért, de ígéreteit legtöbbször nem tartotta meg.

Antigonosz Karüsztiosz - a Ptolemaioszok korában élt történetíró.

Antiküra - város a Korinthoszi-öböl északi partján.

Antimakhosz - görög epikus költő az i. e. VI-V. században.

Antiokhosz - sztoikus bölcselő, tanait Cicero írásaiból ismerjük.

Antipatrosz - II. Philipposz hadvezére, majd Alexandrosz egyik kormányzója és utóda. A makedón megszállás ellen fellázadó görögöket Lamiánál i. e. 322-ben leverte; i. e. 319-ben halt meg.

Antipatrosz - görög sztoikus filozófus az i. e. II. században.

Antiphanész - görög vígjátékíró az i. e. IV. században.

Antiphón - híres athéni szónok az i. e. V. században.

Antistius - Pompeius apósa.

Antiszthenész - a cinikus bölcseleti iskola megalapítója, i. e. 400 körül élt.

Anütosz - gazdag bőrgyáros az i. e. V. században, Szókratész egyik vádlója.

Aóosz - az Adriai-tengerbe ömlő kisebb folyó Észak-Görögországban.

Apollón Lükeiosz - a farkas alakjában tisztelt Apollón.

Apollónia - a korinthosziak tengerparti gyarmatvárosa Illüriában.

Apszephión - arkhón Athénban az i. e. V. század első felében.

Aquae Sextiae - római colonia Gallia déli részén.

Aquillius Manius - Marius alvezére, majd consul. Mithridatész kivégeztette.

Arar - folyó Galliában.

Arbéla - város Asszíriában; Alexandrosz itt aratta egyik legnagyobb győzelmét III. Dareiosz fölött.

Arcturus - a Nagymedve csillagkép.

Ardéttosz - sziklás domb az Ilisszosz partján.

Areiosz - Areiosz Didümosz alexandriai filozófus.

Argolisz - a Peloponnészosz északkeleti része.

Ariarathész - II. Ariarathész, Kappadokia királya.

Ariarathész - VI. Mithridatész fia, i. e. 88-tól Kappadokia királya, i. e. 86-ban a rómaiak elleni háborúban elesett.

Ariobarzanész - Kappadokia királya, a rómaiak barátja az i. e. I. században.

Arisztandrosz - jós.

Ariszteasz - a makedónbarát párt vezére Argoszban.

Ariszteasz - az Arimaszpeia című meseeposz szerzője.

Ariszteidész - görög novellaíró az i. e. I. században.

Arisztión - Mithridatész egyik vezére.

Arisztipposz - görög filozófus az i. e. V. század végén; az ún. "kürénéi iskola" megalapítója.

Arisztipposz - a makedónellenes párt vezére Argoszban.

Arisztobulosz - görög történetíró. Alexandrosz hadjáratait és életrajzát írta meg.

Arisztobulosz - II. Alexandrosznak, Iudaea királyának fia. Pompeius Rómába küldte. A polgárháború kitörése után hamarosan megmérgezték.

Arisztodémosz - az i. e. III. század első felében Megalopolisz türannosza volt.

Arisztogeitón - fivérével, Harmodiosszal ők űzték el Peiszisztratosz fiait és szabadították meg Athént a türannoszok uralmától.

Arisztogeitón - durva hangú athéni szónok, Démoszthenész ellenfele.

Arisztomenész - az i. e. VII. században élt és halála után hősként tisztelt messzénéi hadvezér.

Arisztón - sztoikus filozófus az i. e. III. század közepén.

Arisztonikosz - II. Eumenész pergamoni király törvénytelen fia. Róma-ellenes felkelésének leverése után i. e. 129-ben Rómában kivégezték.

Arisztonikosz - athéni szónok.

Arisztophón - görög festő az i. e. V. században.

Arisztoxenosz - görög filozófus és zenetudós az i. e. IV. században.

Arkeszilaosz - a "Második Akadémia" megalapítója az i. e. III. században.

Arkhelaosz - athéni elégiaköltő és természettudós az i. e. V. században.

Arkhelaosz - VI. Mithridatész görög származású vezére. Később római szolgálatba szegődött.

Arkhesztratosz - athéni szónok, Phókión személyes ellensége.

Arkhesztratosz - görög költő az i. e. IV. században.

Arkhesztratosz - spártai király i. e. 468-427 között.

Arkhidamosz - Spárta királya a peloponnészoszi háború idején.

arkhón baszileusz - az arkhónok testületének kultikus ügyeket intéző tagja.

arkhón epónümosz - a legfőbb, "névadó főtisztviselő", róla nevezték el az évet, ugyanúgy, mint Rómában a consulokról.

Arkhütasz - görög természettudós és matematikus az i. e. IV. században.

Arpinum - Cicero szülővárosa Rómától délkeletre.

Arrhidaiosz - Alexandrosz mostohatestvére; III. Philipposz néven rövid ideig Makedonia királya volt.

Arszakész - a parthus királyok állandó jelzője és megnevezése (első királyukról).

Artabazész - I. Tigranész fia, Nagy-Armenia királya. I. e. 34-ben római fogságba esett, majd Kleopatra kivégeztette.

Artaxata - Nagy-Armenia fővárosa.

Artemidórosz - Rómában letelepedett görög filozófus az i. e. I. században.

Artemiszia - Karia királynője.

Anemiszion - hegyfok Euboia-sziget északi csúcsán.

Artemiszión - kb. áprilisnak megfelelő hónap.

Asinius Pollio - Caesar bizalmas híve és alvezére. Később visszavonult a politikától és történetírói munkásságot folytatott.

Aszpendosz - város a kisázsiai Pamphüliában.

Aszpisz - görögül pajzsot jelent; meredek szikla Argoszban a városfalakon belül.

Atesis - a Pó mellékfolyója.

Athanisz - szürakuszai történetíró az i. e. IV. században.

Athénodórosz - görög filozófus, a pergamoni könyvtár igazgatója, i. e. 70-ben Cato Rómába hívta.

Atropaténé - tartomány Média északkeleti részén.

Attaleia - II. Attalosz által alapított város.

Attalosz - makedón hadvezér az i. e. IV. században.

I. Attalosz - Pergamon királya, i. e. 241-197-ig uralkodott.

III. Attalosz - a pergamoni uralkodócsalád utolsó tagja.

Atticus - Titus Pomponius Atticus, Cicero bizalmas barátja és kiadója.

Avillius - a görög aollümi (összegyűjteni) igéből.

Baetis - a mostani Quadalquivir.

Bagóasz - Alexandrosz kegyence.

Bakkhiadák - Korinthosz ősrégi uralkodóházának tagjai.

Baktria - a perzsa birodalom legészakibb tartománya.

Bantia - Lucania és Apulia határán fekvő város.

Barathron - mély szakadék Athén közelében, ahova a halálraítélteket ledobták.

Basillus, Lucius - Sulla alvezére.

Bathüklész - kisázsiai származású szobrász az i. e. VI. században.

Batón - görög történetíró az i. e. III. század első felében.

Battosz - Küréné királya az i. e. VI. században.

Bedriacum - kisváros Észak-Itáliában.

Bélosz - a föniciaiak legfőbb istene.

Beroia - Makedonia régi városa.

Bérütosz - város Föniciában.

Bestia - Lucius Calpurnius Bestia, az i. e. 111. év consulja. Iugurtha megvesztegette és a rómaiakra hátrányos békét kötött vele.

Bibulus, Marcus Calpurnius - Caesar politikai ellenfele.

Bión - görög szatirikus író az i. e. III. században.

Bithünia - római tartomány a Fekete-tenger kisázsiai partján.

Bocchus - Mauretania királya; i. e. 106-ban kiszolgáltatta vejét, Iugurthát a rómaiaknak.

Boédromión - körülbelül szeptembernek felel meg, az ünnep Apollón ünnepe.

boiótarkhész - a boiótiai szövetség kormányzó testületének tagja.

Bokhórisz - egyiptomi király. Igazságossága a görögök közt közmondásos volt.

Braszidasz - híres spártai hadvezér az i. e. V. században.

Briareus - a mitikus "százkezű" szörnyek egyike.

Britomartus - a gall insuberek királya.

Brixillum - a mai Bersello folyó; valamint megerősített város Gallia Cispadanában.

Brutus, Albinus - Marcus Iunius Brutus rokona; részt vett a Caesar elleni összeesküvésben.

Brutus, Decimus - a Caesar-gyilkos Marcus Iunius Brutus közeli rokona.

Brutus, Lucius - Lucius Iunius Brutus; ő űzte el trónjáról Róma utolsó királyát, Tarquinius Superbust; a köztársaság első consulja.

Buthratum - város Épeiroszban.

Caecilius - Augustus korában élt szónok és nyelvtudós.

Caecilius Metellus - Marius hivatali elődje és katonai sikereinek megalapozója.

Caesarion - Kleopatrának i. e. 47-ben Caesartól született fia. Octavianus az actiumi tengeri csata után, 31-ben megölette.

Caieta - Aeneas dajkájának emlékére elnevezett hegyfok és város.

Camerinum - szicíliai város, a szürakuszaiak gyarmata.

Canusium - apuliai város; itt verte meg Hannibál Marcellust i. e. 208-ban.

Carbo - Gnaeus Papirius Carbo, Cinna consultársa i. e. 85-ben. 82-ben Pompeius kivégeztette.

Carrinas, Gaius - Marius alvezére. Praeneste ostrománál Sulla fogságába esett, aki kivégeztette.

Casca - Publius Servilius Casca; Brutus híve.

Casinum - a volscusok városa Latium déli részén.

Cassius - Caius Cassius Longinus; Brutus híve.

Castulo - város Kasztília és Andalúzia határán.

Catulus - Quintus Lutatius Catulus, az i. e. 102. év consulja, Marius vezértársa.

Censorinus - Octavius consul gyilkosa.

Cethegus - Publius Cethegus, Sulla lelkes párthíve.

Cethegus, Marcus Cornelius - i. e. 203-ban legyőzte Magót, Hannibál testvérét.

Cinna - Caius Helvius Cinna, Caesar párthíve. Halálát az okozta, hogy a tömeg összetévesztette Lucius Cornelius Cinnával, Corneliának, Caesar első feleségének a fivérével, aki nyilvánosan dicsérte Caesar gyilkosait.

Cinna, Lucius Cornelius - Marius consultársa. Mikor a Szíriából hazatérő Sulla ellen indult, saját katonái verték agyon i. e. 84-ben.

Circeii - ősrégi volscus kikötő Latiumban.

Clastidium - az észak-itáliai insuberek városa.

Claudius Caecus, Appius - híres államférfi az i. e. IV-III. században.

Claudius Pulcher, Appius - Lucullus sógora.

Claudius Pulcher, Appius - Szicíliában Marcellus alvezére, i. e. 211-ben Capua ostrománál esett el.

Claudius Sabinus, Appius - consul i. e. 471-ben; mikor hivatali éve után a néptribunusok vádat emeltek ellene, öngyilkos lett.

Clodia - Catullus Lesbia néven megénekelt kedvese.

Clodius Pulcher, Publius - néptribunus, izgága demagóg politikus az i. e. I. században.

Cluvius Rufus - kora császárkori történetíró.

coloniák - kiszolgált légionáriusok (veteránok) földosztás útján szervezett telepesközösségei.

Cominius - az i. e. 501. év consulja.

comitium - a római fórum északi részén levő "gyülekezőhely".

Corfinium - régi város Közép-Itáliában, a "szövetségesek" kiszemelt fővárosa.

Cornelius Balbus - Cicero barátja és Caesar párthíve.

Cornelius, Gnaeus - Gnaeus Cornelius Scipio Calvus Hispaniában harcolt Hanno és Mago karthágói vezérek ellen; 212-ben elesett.

Cornelius Scipio - a Manlius-féle zavargások idején (i. e. 385) dictator. A Scipio néven ismert későbbi nagy hadvezérek és államférfiak őse.

Cornelius Scipio Nasica, Publius - consul i. e. 155-ben.

Cotta - Lucius Aurelius Cotta, az i. e. 119. év egyik consulja.

Cotta - Marcus Aurelius Cotta i. e. 74-ben consul.

Cotta - Caesar egyik alvezére.

Crispinus - Titus Quintus Crispinus, Szicíliában Marcellus alvezére volt; i. e. 208-ban vele együtt választották consullá.

Culleo - Quintus Terentius Culleo i. e. 58-ban néptribunus, Cicero politikai ellenfele.

curia - a három római tribus (törzs) egyenként tíz-tíz curiát (nemzetséget, szavazókörzetet) foglalt magában.

Curio - Caius Scribonius Curio. Kalandorpolitikus az i. e. I. században.

Curius, Manius - Manius Curius Dentatus, a sabin háborúk hőse, a rómaiak közép-itáliai uralmának megalapítója.

Curius, Manius - consul i. e. 275-ben; ő vívta a döntő csatát Pürrhosz ellen Beneventumnál.

Daidalosz - mitikus athéni szobrász. Hazájából menekülnie kellett; Krétában Minósz szolgálatába állt, és itt készítette csodálatos szobrait.

Daimakhosz - görög történetíró az i. e. IV. században.

Daisziosz - nyár eleji hónap a makedónoknál május közepétől június közepéig.

Daktüloszok - a kovácsmesterség mitikus krétai feltalálói.

Damagorasz - Mithridatész, majd Lucullus szolgálatában álló tengeri hadvezér.

Damón - híres zenetudós és bölcselő az i. e. V. században.

Dandamisz - görög vándorbölcselő az i. e. IV. században.

Daphné - babér, borostyán.

dardonoszok - Dardania lakói a mai Jugoszlávia déli részén.

dareikosz - a perzsa királyt ábrázoló, 8,37 gramm súlyú aranypénz.

Dareiosz - perzsa király (uralk. i. e. 521-485).

Dareiosz - III. Dareiosz perzsa király i. e. 336-330.

dasszareták - illür néptörzs Makedonia északi határán.

Datisz - perzsa hadvezér az i. e. V. század elején. Marathónnál döntő vereséget szenvedett a görögöktől.

Deinarkhosz - makedónpárti szónok az i. e. III. század elején.

Deinokratész - messzénéi államférfi, az i. e. II. század elején Titus Flamininusszal szövetségre lépett.

Deinón - görög történetíró az i. e. IV. század végén.

dekadarkhia - azok a tízes kormányzóbizottságok, amelyeket Lüszandrosz az athéniak aigoszpotamoi veresége után állított fel.

Dekeleia - erőd Attika és Boiótia határán.

Délion - boiótiai város.

Dellius, Quintus - előbb Antonius szolgálatában állt, de az actiumi ütközet után Octavianus kegyét kereste. Megírta a parthusok elleni háború történetét.

Delphinion - a delphoi Apollón temploma.

Démadész - athéni szónok, Démoszthenész politikai ellenfele.

demagóg, démagógosz - a szó eredeti jelentése "népvezér".

Démaratosz - száműzött spártai király. A Görögország elleni hadjáraton Xerxész katonai tanácsadója.

Démaratosz - a rhodoszi hajóhad parancsnoka, i. e. 321-ben Attalosz pergamoni király felett aratott győzelmet.

Démaratosz - korinthoszi államférfi, később II. Philipposz makedón király barátja volt.

Démokharész - Démoszthenész unokaöccse.

Démon - görög író az i. e. IV. században.

Démoszthenész - hadvezér a peloponnészoszi háborúban. (Nem azonos a később élt szónokkal.)

Derküllidasz - spártai hadvezér az i. e. V. és IV. század fordulóján.

Derküllosz - Phókión vezértársa i. e. 319-ben.

Diagorasz - híres görög atléta az i. e. V. században.

dictator - a senatus megbízásából hat hónapnál nem hosszabb időre megválasztott teljhatalmú főtisztviselő.

Didius - Caesar alvezére a hispaniai harcokban.

Didius - Titus Didius, Makedonia helytartója a kimberek elleni háború után.

Didümosz - alexandriai irodalomtudós az i. e. I. században.

Dikaiarkheia - Puteoli görög neve; városka Nápoly mellett.

Dikaiarkhosz - görög történetíró és filozófus az i. e. IV-III. században.

Diodórosz - görög történetíró az i. e. I. században.

Diogenész - a szinópéi Diogenész cinikus bölcselő (i. e. 404-323), Antiszthenész tanítványa.

Dionüsziosz - az idősebb Dionüsziosz i. e. 406-ban lett Szürakuszai türannosza, és közel negyven évig uralkodott.

Dionüsziosz - festő, Alexandrosz kortársa.

Dionüsziosz - halikarnasszoszi görög történetíró az i. e. I. században; görög nyelven írta meg Róma történetét a pun háborúkig.

Dionüszodórosz - rossz hírű athéni szofista.

Diophanész - Philopoimén ellenfele, a makedónok ellen a rómaiaknak ajánlott fel szövetséget.

Dioszkuridész - görög történetíró az i. e. IV. században.

Dioszkuroszok - Kasztór és Polüdeikész (Castor és Pollux) Léda ikerfiai. A halandó K. apja Tündareósz spártai király, a halhatatlan P.-é Zeusz. Később Zeusz jóvoltából mindketten istenek lettek, de az év hat hónapját az Alvilágban kellett tölteniük, és csak a hátralevő hat hónapban lehettek az Olümposzon.

Diphilosz - görög komédiaíró az i. e. IV. században.

Dolabella - Cnaeus Dolabella, Sulla párthíve.

Domitianus - Titus Flavius Domitianus római császár (i. sz. 81-96).

Domitius - Cnaeus Domitius Ahenobarbus; i. e. 82-ben Sulla proskribáltja, Uticánál a fiatal Pompeius elleni csatában lelte halálát.

Domitius - Lucius Domitius Ahenobarbus, az i. e. 54. év consulja. Pharszalosznál Pompeius oldalán esett el.

Domitius Ahenobarbus, Cnaeus - Lucius fia, részt vett a Caesar elleni összeesküvésben, később Antonius, majd Octavianus oldalára szegődött.

Domitius Calvinus - i. e. 53-ban volt consul. Pharszalosz után is részt vett Caesar ázsiai harcaiban.

Dorülaosz - Mithridatész hadvezére.

Durisz - görög történetíró az i. e. III. században.

Dümé - város Akhaia nyugati felében.

Dürrhakhion - ma Durazzo.

Edessza - a makedón királyok temetkezési helye.

Éión - tengerparti város Makedonia és Thrakia határán.

Ekhekratidész - görög filozófus, Arisztotelész tanítványa.

Elateia - phókiszi város.

Élisz - városállam a Peloponnészosz északnyugati részén.

Émathié - makedón tartomány; itt volt a makedón királyok ősi székvárosa.

Engüion - itt rabolta el Hadész Perszephonét és hurcolta magával az Alvilágba.

Enüaliosz - Arész hadisten egyik mellékneve.

Épeirosz - Észak-Görögország nyugati, hegyes-völgyes tengerparti része.

ephébosz - tizenhat évnél idősebb ifjú.

Ephialtész - az athéni demokrácia V. századi harcosa és vezéregyénisége.

Ephialtész - makedónellenes szónok Athénban, Démoszthenész kortársa.

Ephorosz - görög történetíró az i. e. IV. században.

Epidaurosz - Argolisz egyik városa.

Epikharmosz - görög vígjátékíró az i. e. VI. és V. század fordulóján.

Epimenidész - mitikus krétai jós.

Epipolai - Szürakuszai fellegvára.

Epitragia - "bakkecskén ülő": Aphrodité mellékneve.

epopteia - az eleusziszi misztériumokba történt beavatás harmadik, legfelső foka.

Eratoszthenész - híres görög tudós és író az i. e. III. században.

Erekhtheusz - Athén első, mitikus királya.

Eretria - euboiai város.

Eridanus - a mai Pó folyó.

Erüx - magas hegyfok Szicília nyugati partján.

Euander - arkadiai király, aki Latiumba települt át.

Eudémosz - görög filozófus, Arisztotelész tanítványa.

Eudoxosz - görög természettudós és matematikus az i. e. IV. században.

Eukleidész - athéni államférfi; i. e. 403-ban az ő arkhónsága idején vezették be Athénban hivatalosan az ión írásmódot.

Eumenész - a kisázsiai Pergamon Róma-barát királya (i. e. 179-159).

Eumeniszek - a bosszú "jóindulatú" istennői.

Eumolposz - mitikus király, az eleusziszi misztériumok megalapítója. Utódai az Eumolpidák.

Eupolisz - híres görög vígjátékíró az i. e. V. században.

Eurübiadész - a görög hajóhad spártai fővezére Szalamisznál.

Eurümedón - athéni hadvezér az i. e. V. század második felében.

Eurüptolemosz - Periklész nagybátyja.

Fabius Pictor - az első római történetíró. Az i. e. III. században élt.

Fabius Valens - előbb Galba, majd Vitellius császár híve.

Fabricius, Caius - a rómaiak követe Pürrhosznál.

Falerii - város Etruriában.

Fannius - Caius Fannius Strabo, római történetíró az i. e. II. században.

Fannius, Caius - római szónok; i. e. 122-ben Caius Gracchus segítette a consulság elnyerésében, később mégis ellene fordult.

Favonius, Marcus - római politikus az i. e. I. században.

Fenestella - római történetíró, az i. e.- i. sz. I. században.

Fimbria - Caius Flavius Fimbria, Marius és Cinna párthíve.

Flaccus - Hordeonius Flaccus, Felső-Germania proconsulja.

Flaccus - Lucius Valerius Flaccus, az i. e. 86. év egyik consulja.

Flamininus - Lucius Quintus testvérbátyja, Titus alvezéreként harcolt i. e. 198-ban Makedoniában; i. e. 192-ben consul.

Flamininus - Caius Flamininus római államférfi. 217-ben Hannibál ellen harcolva esett el a Trasimenus-tónál.

Florus, Mestrius - Plutarkhosz barátja. Az író az ő segítségével kapott római polgárjogot.

Fossae Cloeliae - Alba Longa utolsó királyának, Caius Cloeliusnak árokkal körülvett táborhelye.

Fregellae - volscus lakosságú latiumi város.

frentanusok - közép-itáliai néptörzs.

Fufidius - Sulla plebeius származású alvezére.

Gabinius - Aulus Gabinius, Sulla katonai tribunusa volt, később Pompeius párthíve.

Gadeirai-szoros - a mai Gibraltár.

gaesaták - gall néptörzs.

Galatia - tartomány Kisázsia középső részén.

Galba, Servius - Servius Sulpicius Galba, római államférfi. I. e. 151-ben sikertelenül harcolt Hispaniában a lusitanok ellen.

Galba, Sulpicius - a későbbi császár nagyapja.

gallaecusok - hispaniai néptörzs.

Gandaré - Perzsiával határos indiai tartomány (Gandhara).

Gedrószia - a Karmaniától keletre elterülő hegyvidék.

Gelanór - Argosz mitikus királya.

Gellius - Lucius Gellius Poplicola, a 72. év egyik consulja.

Gelón - Szürakuszai türannosza az i. e. V. század elején.

Geraneia - hegység Megara és Korinthosz vidékén.

Gisco - a karthágóiak i. e. 340-ben küldték Timoleón ellen Szicíliába.

Glaukipposz - görög szónok; apja, Hüpereidész, Platón tanítványa volt.

Glaukosz - Phókión alvezére az euboiai hadjáraton.

Gongülosz - görög hadvezér az i. e. V. század második felében; a korinthosziak küldték a szürakuszaiak segítségére.

Gordion - Phrügia királyainak székvárosa.

Gorgiasz - híres görög szónok és szofista az i. e. V. században.

Gorpiaiosz - szeptembernek megfelelő hónap.

Gortün - város Krétában.

Granikosz - a Propontiszba (Márvány-tengerbe) ömlő müsziai folyó.

Gülipposz - spártai hadvezér az i. e. V. század második felében.

gümnasziarkhész - az ünnepi játékok rendezője és betanítója.

gümnopaidia - spártai ifjak tornaünnepélye, amelyen ruhátlanul vettek részt.

Gütheion - tengeri kikötő az Eurótasz torkolatánál.

Hagnón - a Periklész ellen indított politikai hajsza irányítója.

Hagnón - Alexandrosz udvari embere.

Hagnónidész - oligarchapárti athéni szónok, Phókión politikai ellenfele.

Halimusz - attikai község.

Halonészosz - kis sziget a thesszaliai partok közelében.

Hamilcar Barcas - Hannibál apja; Hispania meghódítója, itt is esett el i. e. 229-ben.

Harmonia - Kadmosznak, Thébai mitikus királyának felesége, Arész és Aphrodité leánya. Egyik gyermeke Szemelé, Dionüszosz anyja.

harmosztész - katonai helytartó a spártaiak által megszállt városokban.

háromszázak - a király kísérői a harcban.

Harpalosz - Alexandrosz bizalmasa és kincstárosa. Az indiai hadjárat után elsikkasztott kincsekkel Athénban keresett menedéket.

Hégésziasz - görög szónok és történetíró az i. e. IV. században.

Hekabé - Priamosz trójai király felesége.

Hekatombaión - kb. júliusnak megfelelő hónap.

Hekatompedon - a Parthenón helyén épült korábbi templom.

Hellanikosz - görög történetíró az i. e. V. században.

Helvidius Priscus - köztársasági érzelmű római, Vespasianus száműzte, majd kivégeztette.

Héphaisztión - Alexandrosz hadvezére és barátja.

Heptakhalkon - Athén városfalának egyik bástyája.

Héraion - a Korinthoszi-öbölbe nyúló félszigeten álló Héra-szentély Perakhórában.

Hérakleia - a tarentumiak gyarmatvárosa Lucaniában.

Hérakleia - város a Peloponnészoszon, Olümpia közelében.

Hérakleidész - Hérakleidész Pontikosz filozófus és irodalombúvár az i. e. IV. században.

Herennius - Sertorius alvezére, i. e. 75-ben Pompeius ellen harcolva esett el.

herküniai erdőség - a Felső-Duna mentén húzódó erdők.

Hermagorasz - görög szónok az i. e. I. század első felében.

Hermioné - tengerparti város Argolisz nyugati részén.

Hermipposz - attikai vígjátékíró az i. e. V. században.

Hermipposz - görög irodalomtörténész és történetíró az i. e. III. században.

Hermokratész - szürakuszai államférfi és hadvezér az i. e. V. században.

Hermolaosz - az indiai hadjárat előtt, i. e. 329-ben leleplezett összeesküvés vezére.

Hérodórosz - görög történetíró az i. e. V. században.

Hesztiaia - város Euboia-sziget északi vidékén.

Hexapülon - a Megara és Leontinoi felé nyíló városkapu Szürakuszaiban.

Hiampszal - Numidia egyik részének királya.

Hierapolisz - szíriai város, ahol egy Derketisz nevű keleti istennőt tiszteltek.

Hierón - Szürakuszai türannosza i. e. 485-től. A művészetek és az irodalom pártfogója.

Hierónümosz - kardiai származású történetíró és hadvezér, Eumenész párthíve.

Hierónümosz - i. e. 216-ban - rövid ideig - Szürakuszai türannosza.

Hierónümosz - rhodoszi filozófus és életrajzíró.

Hiketasz - vagy Hiketész: Leontinoi türannosza, Timoleón i. e. 344-ben elűzte, majd kivégeztette.

Himera - i. e. 648-ban alapított görög gyarmatváros, Szicília északi partján.

Hipparkhosz - Peiszisztratosz egyik fia.

Hippiasz - éliszi származású filozófus, Szókratész kortársa.

Hippokratész - az ókor egyik legnagyobb orvosa (kb. i. e. 427-347).

Hippokratész - athéni hadvezér az i. e. V. században.

Hippokratész - szürakuszai hadvezér, i. e. 212-ben a város körül folyó harcokban esett el.

Hirtius - az i. e. 43. év consuljaként Antonius ellen harcolt. A mutinai csatában győzött ugyan, de sebeibe belehalt.

Horkómoszion - athéni tér, ahol a békekötést esküvel erősítették meg.

Hortensius - Sulla alvezére.

Hortensius - Quintus Hortensius Hortalus, híres római szónok és államférfi, i. e. 114-50; fiát ugyanígy hívták.

Hostilius - Aulus Hostilius Mancinus, i. e. 170-ben volt consul.

Hüakinthosz - Amüklasz lakóniai király fia. Apollón beleszeretett a szépséges Hüakinthoszba, s amikor diszkoszvetésre tanította, hibásan dobott diszkoszával az ifjút halálra sebezte. Ünnepe a Hüakinthia.

Hübla - város Szicília keleti részén.

Hübreasz - kariai államférfi és szónok az i. e. I. században.

Hüdaszpész - az Indus mellékfolyója.

Hüllosz - Héraklész egyik fia.

Hüperbatasz - i. e. 226-225-ben az akhaiai szövetség vezére, Kleomenésztől vereséget szenvedett.

Hüperbolosz - athéni demagóg az i. e. 420-as években.

Hüpereidész - befolyásos athéni szónok az i. e. IV. század második felében.

Hürkania - a Káspi-tó környéke.

Hypsaeus - Publius Plautius Hypsaeus; i. e. 53-ban consullá választatta magát, de perbe fogták és elítélték.

Iakkheion - Dionüszosz temploma; Iakkhosz - Dionüszosz mellékneve.

Ialüszosz - Rhodosz szigetének mitikus királya.

Iapügia - Itália délkeleti csücske.

Iarbas - Iugurtha közeli rokona, majd halála után Numidia egyik részének királya. Pompeius foglyul ejtette és kivégeztette.

Iaszón - mitikus hős, az argonauták vezére, Médeia férje.

Iaszón - Alexandrosznak, Pherai türannoszának apósa és elődje.

Idomeneusz - epikureus filozófus az i. e. III. században.

Idomeneusz - alexandriai történetíró a Ptolemaioszok korában.

Ikhna - makedón település Mezopotámiában.

Iktinosz - híres görög építész az i. e. V. században.

insuberek - észak-itáliai kelta néptörzs.

intercalaris hónap - a naptárrendezés során közbeiktatott szökőhónap.

interrex - a királyság idejében az állam vezető tisztségét ideiglenesen viselő személyek címe.

Ión - görög drámaíró és költő az i. e. V. században.

Iphikratész - athéni hadvezér az i. e. IV. század első felében.

Iphitosz - mitikus hős. A hagyomány őt tartotta az olümpiai játékok megalapítójának.

Isauricus - Publius Servilius Vatius Isauricus. Római államférfi az i. e. I. században.

Iszaiosz - görög szónok az i. e. IV. században.

Iszidórosz - Mithridatész hajóhadának vezére, híres kalózkapitány.

Iszméniasz - thébai demokrata államférfi és hadvezér. Állítólagos perzsabarátsága miatt i. e. 368-ban kivégezték.

Iszméniasz - híres muzsikus.

Iszménosz - boiótiai folyó.

Iszokratész - híres athéni államférfi és szónok az i. e. IV. században.

Isszórion - sziklás magaslat Spárta közelében.

Isszosz - tengerparti város Kilikiában.

Iszthmosz - földszoros a szárazföld és a Peloponnészosz között. Az itt álló Poszeidón-szentély híres atlétikai viadalok színhelye.

Isztrosz - az Al-Duna görög neve.

Isztrosz - görög történetíró az i. e. III. században.

Ithómatasz - Zeusz szentélye a sziklás Ithómé-hegy tetején, amely az Akrokorinthosszal együtt a Peloponnészosz két legerősebb pontja volt: "két szarv", amellyel a félszigetet, mint valami ökröt kézben lehetett tartani.

itóni Athéné - Athénének, mint a harc istennőjének kultusza hajdan a thesszaliai Itón városában virágzott; szobrát innen Thébaiba vitték, és temploma a panboiótiai szövetség székhelyéül szolgált.

Iunius Vindex - helyesen Iulius Vindex; elrómaiasodott előkelő gall családból származott. I. sz. 68-ban zendülést szított Nero ellen.

Iuno Moneta - Camillus az auruncusok felett aratott győzelem emlékére, i. e. 345-ben építette fel Iuno Moneta templomát.

Iuppiter Feretrius - a zsákmányt adó Iuppiter, akinek Romulus építtetett templomot.

Ixión - a lapithák mitikus királya. Héra istennő megkívánása miatt örökké forgó kerékre kötve lakolt az Alvilágban.

Kabeira - pontoszi város.

Kaduszia - harcias hegyi nép országa a Káspi-tenger nyugati partján.

Kalanosz - görög vándorbölcselő az i. e. IV. században.

Kalaureia - kis sziget az Égei-tengerben.

Kalauria - szicíliai város Leontinoi közelében.

Kalliasz - Athén egyik leggazdagabb polgára az i. e. V. században.

Kattidromosz - magas hegy a Thermopülai-szoros felett.

Kalliklész - gazdag athéni bankár az i. e. IV. században.

Kallikratész - a Parthenón egyik építőművésze.

Kallikratész - szürakuszai hadvezér az i. e. V. század második felében.

Kallikratidasz - spártai hadvezér a peloponnészoszi háború második szakaszában.

Kallimedón - makedónpárti athéni szónok.

Kallippidész - híres athéni színész az i. e. IV. században.

Kalliszthenész - görög történetíró az i. e. IV. században.

Kallisztratosz - Mithridatész szolgálatában álló görög férfi.

Kanóbosz - egyiptomi város Alexandriától északkeletre.

Kantharoszi-öböl - a peiraieuszi kikötő egyik öble.

Kapaneusz - az argoszi Adrasztosz fivére, a Thébai ellen hadba szállt hét vezér egyike.

Kaphüai - kisváros a Peloponnészoszon.

Kardia - város Thrakiában.

Karmania - iráni hegyvidék a Perzsa-öböltől északra.

Karneadész - görög filozófus az i. e. II. században, az ún. "Új Akadémia" megalapítója.

Karrhai - római szerzőknél Carrhae, mezopotámiai város; Crassus pusztulásának színhelye.

Kaszandrosz - Alexandrosz hadvezérének, Antipatrosznak a fia, Makedonia királya.

Kaunosz - város Kariában Kisázsia déli partján, szemben Rhodosz szigetével.

Kekropsz - Athén egyik mitikus királya.

keltiberek - a hispaniai őslakosság és a Közép-Európából bevándorolt kelták leszármazottai.

kenotaphion - szó szerint: "üres sír"; olyan síremlék, amely nem rejti magában a holttestet.

Képhiszosz - a Parnasszosz északi lejtőin eredő folyó.

Kerameikosz - athéni városrész, "fazekasnegyed", ahol temető is volt.

Kerata - állatszarvhoz hasonló két hegycsúcs az Attika és Megarisz határán húzódó hegyláncon.

Kerkina - sziget Tunisz partjai közelében.

Kerküra - ma Korfu.

Khabriasz - athéni hadvezér az i. e. IV. században.

Khairóndasz - az i. e. 339-338. év arkhónja Athénban.

Khalkédón - görög város a Boszporosz partján.

Khalkioikosz - "bronzházú"; ezen a néven tisztelték Pallasz Athénét a spártai fellegvárban álló templomában.

Khalkisz - Euboia-sziget legjelentősebb városa.

Kharész - athéni hadvezér. A khairóneiai csatában esett el i. e. 338-ban.

Khariklész - Phókión veje. A Harpalosz-féle megvesztegetési per egyik vádlottja.

Kharillosz - ősi időkben élt spártai király.

Kharón - görög történetíró az i. e. V. század első felében.

Kheirón - kentaur; Iaszón és Akhilleusz nevelője.

Khelidóni-szigetek - három kis sziklasziget Kisázsia déli partjai közelében.

Kherszonészosz - görögül "félsziget", különösen a thrakiai Kherszonészosz.

khiliarkhosz - szó szerint ezredes; általában magasabb rangú parancsnok.

Khiosz - a Kisázsia partjai közelében fekvő, hasonló nevű sziget fővárosa.

khitón - tunicaszerű, főleg női ruhadarab.

khoé - öntés, töltés.

khoinix - görög űrmérték, egy liternél valamivel kevesebb.

Khrüszipposz - görög bölcselő az i. e. III. században.

khusz vagy khoosz - űr- és súlymérték; kb. három liter.

Kineasz - thesszaliai származású szónok, Pürrhosz tanácsadója.

Kithairón - hegység Attika és Boiótia határán.

Kition - város Ciprus szigetén.

Klazomenai - kisázsiai ión város.

Kleanthész - sztoikus filozófus és költő az i. e. III. században.

Kleidémosz - athéni történetíró az i. e. IV. században, Attika történetét írta meg.

Kleiszthenész - az athéni demokrácia alkotmányának megteremtője az i. e. VI. század végén.

Kleitomakhosz - karthágói születésű athéni filozófus az i. e. II. században; a szkeptikus filozófia megalapítója.

Kleitosz - Alexandrosz "Fekete Kleitosz" néven ismert hadvezére.

Kleón - Periklész demagóg ellenfele, majd utóda.

Kleónai - az argoszi síkságnak az a része, amelyen át az út Korinthoszba vezet.

Kleónümosz - spártai király. I. e. 272-ben Pürrhoszt hívta segítségül, hogy trónját visszaszerezze.

Kleopatra - Alexandrosz testvérhúga. A hellenisztikus kor uralkodó családjaiban gyakran használt női név.

Klepszüdra - szent forrás az Akropolisz oldalában.

klérukhia - haddal elfoglalt területeknek a polgárság között sorshúzással történő kiosztása és betelepítése.

Kodrosz - Attika legendás királya.

Koilé Szíria - völgy a Libanon-hegységben.

Kollütosz - Athén egyik városrésze.

Koroibosz - az eleusziszi Telesztérion (beavatási csarnok) építésze.

kottabosz - a "szeret, nem szeret" játék borral művelt változata.

kotülé - görög űrmérték; 0,27 liter, kotülosz - ivóedény.

Kraneion - ciprusliget Korinthosz közelében.

Krannón - thesszaliai város.

Kraterosz - Alexandrosz egyik hadvezére; az utódlásért vívott harcokban esett el. Fia az athéni népgyűlések határozatait gyűjtötte össze és adta ki.

Kratinosz - görög vígjátékíró az i. e. V. században.

Kratipposz - görög filozófus az i. e. I. században. Tanítványai közé tartozott Cicero is.

Kreophülosz - a hagyomány szerint Homérosz veje, a khioszi költőiskola vezetője.

Kritiasz - athéni bölcselő és író, reakciós államférfi az i. e. V. században.

Kritolaosz - görög filozófus az i. e. II. században.

Ktésziasz - görög történetíró és orvos az i. e. IV. században.

Ktészibiosz - athéni szónok, Démoszthenész politikai ellenfele.

Ktésziphón - athéni államférfi. A khairóneiai csata után azt indítványozta, hogy Démoszthenészt koszorúval tüntessék ki. Ebben az ügyben tartotta Démoszthenész egyik leghíresebb beszédét ("a koszorúról").

kurészek - ősi papi testület Kréta szigetén.

Küdnosz - kisázsiai folyó.

Kümé - város Kisázsia partvidékén.

Künoszkephalai - "kutyafejekre" emlékeztető sziklákról elnevezett fennsík Thesszaliában. Itt győzte le Titus Flamininus III. Philipposz makedón királyt i. e. 197-ben.

Küthéra - sziklás sziget a Peloponnészosz déli csúcsánál.

Küzikosz - görög város a Hellészpontosz déli bejáratánál.

Labienus - Titus Atius Labienus, Caesar egyik alvezére, majd ellenfele.

Lacus Curtius - Mettius Curtius sabin hadvezérről elnevezett mocsaras rész a római forumon.

Laelius, Caius - az ifjabb Scipio barátja. Filozófiai érdeklődéséért kapta a Sapiens melléknevet.

Laevinus - Publius Valerius Laevinus az i. e. 280. év consulja.

Laiosz - mitikus thébai király, Oidipusz apja.

Lakharész - befolyásos athéni demagóg az i. e. III. század elején.

Lakónia - Spárta.

Lamakhosz - athéni hadvezér az i. e. V. század második felében.

Langón - város a peloponnészoszi Éliszben.

Laodiké - Priamosz trójai király leánya.

Laomedón - mitikus trójai király.

latin ünnepek - a latin szövetség idejében keletkezett ünnepek Iuppiter Latiaris tiszteletére.

Latomiák - a szürakuszai kőbányák, melyekben hadifoglyok dolgoztak.

Laurion - ezüst- és ólombányáiról híres attikai helység.

Lekhaion - Korinthosz kikötője, amelyet falakkal védett út kötött össze a várossal.

Lémnosz - vulkanikus eredetű, hegyes-völgyes sziget az Égei-tengeren, Héphaisztosz kultuszának fő helye.

Lentulus - Lucius Cornelius Lentulus, Pompeius párthíve.

Lentulus - Catilina cinkostársa.

León - görög szónok és történetíró az i. e. IV. században.

Leónidasz - Alexandrosz nevelője; nem azonos Thermophülai hős védőjével.

Leonnatosz - II. Philipposz és Nagy Sándor bizalmasa; Lamiánál esett el i. e. 322-ben.

Leontinoi - szicíliai város.

Leószthenész - a szövetséges görög hadak vezére a lamiai háborúban.

Leótükhidész - spártai király az i. e. V. században.

Leptinész - az idősebb Dionüsziosz fivére és hajóhadának vezére.

Leukasz - félsziget Akarnania partjai mentén.

Leukosz - a püdnai síkot átszelő makedoniai folyó.

Leukothea - eredeti nevén Inó, Kadmosz thébai király leánya. Ő nevelte fel Kadmosz első feleségének, Szemelének Zeusztól született gyermekét, Dionüszoszt. Héra bosszúból megtébolyította férjét, Athamaszt, aki elől menekülve Inó egyik fiával a tengerbe vetette magát, s ettől kezdve Inót Leukothea, Melikertészt pedig Palaimon néven tengeri istenként tisztelték.

Licinius Macer - Cicero kortársa; 66-ban volt praetor. Zsarolásai miatt perbe fogták és elítélték.

Licinius - Publius Licinius Crassus, i. e. 171-ben volt consul. Kegyetlenkedése miatt a senatus visszahívta csapataitól, és pénzbírságra ítélte.

Likümniosz - a Héraklésszel kapcsolatos történetekben szereplő hősnek, Élektrüónnak, Mükénai uralkodójának a fia.

Lilübaion - hegyfok és karthágói alapítású város Szicília nyugati partján.

Lindosz - város Rhodosz szigetén.

Livius, Marcus - Tarentum védelmezője Hannibál ellen.

Lokrisz - közép-görögországi tartomány.

Lollius, Marcus - Pompeius párthíve, i. e. 71-ben néptribunus.

Luca - közép-itáliai város. Ma: Lucca.

Lucretius Ofella - Marius, majd Sulla híve; később a dictator meggyilkoltatta.

Lutatius Catulus - római szónok és politikus; Pompeius, majd Cicero párthíve.

Lügdamisz - a kimmerekkel szövetséges thrák törzsek vezére az i. e. VII. században.

Lükaion - hegység Arkadia délnyugati részén.

Lükeion - athéni tornacsarnok az Ilisszosz partján.

Lükia - Kisázsia délkeleti tartománya; fővárosa Xanthosz, a hasonló nevű folyó völgyében.

Lükomédész - a dolopszok királya.

Lükomidák - régi papi nemzetség. Fontos szerepet játszottak az eleusziszi misztériumok ünnepségein.

Lükosz - kisázsiai folyó.

Lünkeusz - görög író az i. e. III. század második felében.

Lüsziasz - kiváló athéni szónok az i. e. V-IV. században.

Lüszimakhosz - Alexandrosz hadvezére, majd az utódlásért versengő uralkodók egyike.

Lüszipposz - görög szobrász az i. e. IV. században.

Magna Mater - "Nagy Anya": Kübelé, az istenek anyja.

Magnészia - város Kariában a Maiandrosz partján.

Maidiké - Makedoniával szomszédos thrakiai tartomány.

Maimaktérión - októbernek megfelelő hónap.

Maiótisz - a mai Azovi-tenger.

Makaria - a jóslat a Herakleidáknak csak akkor ígért győzelmet Eurüsztheusz mükénéi király ellen, ha a közjóért valaki feláldozza magát. Ezt vállalta Makaria, Héraklész leánya.

Makhanidasz - i. e. 206-ban lett Spárta türannosza. Párviadalban Philopoimén ölte meg.

Makharész - Mithridatész fia. Apját elárulta és római szolgálatba állt.

Mandrokleidasz - Agisz barátja; a király halála után száműzetésbe ment.

Manilius - Caius Manilius, mint az i. e. 66. év egyik néptribunusa terjesztette be azt a törvényjavaslatot, amely Pompeiust ajánlotta fővezérnek a Mithridatész elleni háborúra.

Manlius Torquatus - római hadvezér az i. e. IV. században. 360 körül nagy győzelmet aratott a gallokon. Fiát, mivel parancs ellenére harcba szállt az ellenséggel, mint fegyelemsértőt kivégeztette.

Mantineia - városállam a Peloponnészoszon.

Marcellus - Marcus Claudius Marcellus, az i. e. 51. év egyik consulja. Caesar politikai ellenfele.

Marcius Rex - Quintus Marcius Rex, az i. e. 68. év egyik consulja.

Marcius Titius - előbb Antonius, majd Octavianus párthíve.

Marcus Antonius - Marcus Antonius Orator (szónok) néven ismerték, i. e. 97-ben volt consul; Sulla párthíve. (Az ő unokája volt a hasonló nevű triumvir.)

Mardoniosz - Xerxész fővezére. I. e. 479 júliusában Plataiainál döntő vereséget szenvedett, és ő maga is elesett.

Margitész - bárgyú, bohóckodó alak, egy Homérosznak tulajdonított komikus eposz hőse.

Marica - ősitáliai nimfa. Szentélye a Liris folyó torkolatánál egy mocsaras ligetben állt.

Marszüasz - makedón történetíró, Alexandrosz kortársa.

Massilia - ma: Marseille.

Mater Matuta - ősi itáliai istenség, a hajnal istennője.

Matius - Gaius Matius, előbb Caesar, majd Octavianus híve.

Mauruszia - a mostani Marokkó.

medimnosz - űr- és súly mérték: 58 liter.

Megaklész - előkelő athéni család sarja, Periklész anyai nagybátyja.

Megarisz - városállam a Korinthoszi- és a Szaróniszi-öböl közötti földszoroson.

Megisztonusz - Kleomenész rokona. Az Argosznál vívott harcokban elesett.

Meidiasz - az i. e. IV. század első felében élt gazdag athéni polgár.

Melanthiosz - görög tragédiaíró az i. e. V. század második felében.

Meleagrosz - Kalüdón királya; a legendás kalüdóni vadászat hőse.

Meliboia - tengerparti város Thesszaliában.

Melikertész - lásd Leukothea.

Melisszosz - szamoszi hadvezér és filozófus az i. e. V. században.

Mélosz - kisebb sziget Krétától északra. A "milói" Vénusz lelőhelye.

Memmius, Gaius - i. e. 52-ben volt néptribunus.

Memnón - perzsa szolgálatban álló görög zsoldosvezér az i. e. IV. században.

Menandrosz - az attikai új komédia legkiválóbb képviselője (i. e. 342-291).

Menandrosz - Alexandrosz kíséretének tagja. Lüdia satrapája volt.

Menekleidasz - Epameinóndasz és Pelopidasz politikai ellenfele.

Menoikeusz - mikor a hét vezér Thébait ostromolta, Teiresziasz azt jósolta, hogy csak akkor győznek, ha Kreón fia, Menoikeusz Arésznak feláldozza magát, amit ő meg is tett.

Mérionész - féltestvérével, Idomeneusszal együtt a krétaiak vezére Trója ostrománál.

Merula - Lucius Cornelius Merula, i. e. 87-ben consullá választották a Rómából elűzött Cinna helyére. Marius és Cinna visszatérése után félelmében öngyilkos lett.

Messala - lásd Valerius Maximus.

Messzéné - város és tartomány a Peloponnészosz nyugati részén.

Metageitnión - kb. szeptembernek megfelelő hónap.

Metellus Pius - Quintus Caecilius Metellus Pius, i. e. 80-ban Sulla consultársa, majd Sertorius ellenfele; mint pontifex maximus i. e. 64-ben halt meg.

Methüdrion - város Arkadiában.

Metilius - Marcus Metilius, i. e. 217-ben volt néptribunus.

Metón - athéni csillagász az i. e. V. században.

Métrodórosz - Mithridatész szolgálatába szegődött görög filozófus.

Micipsa - Masinissa numidiai király fia, Iugurtha nagybátyja és nevelőapja.

Mieza - makedón város.

Mikión - makedón hadvezér az i. e. IV. század második felében.

Milo - Titus Annius Milo Papinianus, Clodius politikai ellenfele és Cicero barátja. Mikor emberei Clodiust i. e. 52-ben megölték, Rómában véres zavargások törtek ki; bár védője Cicero volt, száműzték.

Mimnermosz - görög elégiaköltő az i. e. VII. század második felében.

mimus - vásári komédiázás, majd római vígjáték-műfaj.

mina - pénz- és súlyegység, kb. ¹/₂ kg. 60 mina: 1 talentum.

Minóa - kis sziget Megara közelében.

Minturnae - tengerparti város Latiumban.

Minucius - Quintus Minucius Rufus, i. e. 221-ben consul, majd dictator, 217-ben a lovasság főparancsnoka.

Minucius Thermus - Asia provincia propraetora i. e. 50-ben.

molosszoszok - hellén eredetű épeiroszi nép. Nevüket Pürrhosz fiától, Molosszosztól kapták.

Monaiszész - parthus hadvezér.

mothakszok - uraik házában született rabszolgák, akiket később felszabadítottak és spártai polgárjogot kaptak.

Mucianus - Caius Licinius Crassus Mucianus; Vespasianus párthíve, 70-72-ig Szíria proconsulja.

Mucius - Publius Mucius Scaevola, a Gracchusok kortársa, kiváló jogtudós és szónok.

Mummius - Lucius Mummius, római hadvezér, Korinthosz elfoglalója (i. e. 146-ban).

Munatius Plancus - Pompeius párthíve, Cicero és Milo politikai ellenfele. A második polgárháborúban Antonius oldalán harcolt, majd idejekorán Octavianushoz állt.

Munda - hispaniai helység, Caesar döntő győzelmének színhelye. Ma: Montilla.

Munükhión - áprilisnak megfelelő hónap.

Murena - Lucius Licinius Murena, Lucullus alvezére és Cicero híve.

Muszeion - a Múzsák tiszteletére Athénban épített templom. (A hellenisztikus birodalmak nagyvárosaiban épített Muszeionok - könyvtárak, főiskolák - művelődési központok voltak.)

Mutina - ma: Modena.

Mügdonia - Mezopotámia egyik tartománya.

Mükalé - hegyfok Lüdiában; i. e. 479-ben ez előtt győzte le az athéniak és a spártaiak együttes hajóhada a perzsákat.

müsztagógosz, müsztész - a beavatási szertartást végző pap és a beavatott hivő.

Narnia - város Rómától északra.

Nasica, Publius - Publius Cornelius Scipio Nasica Serapio, i. e. 138-ban volt consul, Tiberius Gracchus politikai ellenfele.

Nauplia - kikötőváros Argoliszban.

Naxosz - a Küklaszok legnagyobb szigete.

Naxosz - Szürakuszaitól északra fekvő szicíliai város.

Neanthész - görög történetíró az i. e. III. században.

Nektanabisz - egyiptomi fáraó az i. e. IV. században.

Nemea - város Argoliszban. Így nevezték a Korinthosz és Mükénai között húzódó völgyet is.

Neoptolemosz - Mithridatész szolgálatában álló tengeri hadvezér.

Néreiszek - Néreusz görög tengeri isten leányai.

Nigidius - Publius Nigidius Figulus, a polgárháborúban Pompeius párthíve; Caesar győzelme után önkéntes száműzetésbe ment. Misztikus tanok iránt érdeklődő író.

Nikanór - Alexandrosz hajóhadának egyik parancsnoka.

Nikiasz - Engüion szicíliai város polgára. (Nem tévesztendő össze az athéni politikussal és hadvezérrel).

Nikokreón - ciprusi király.

Nikopolisz - görög város az Ión-tenger partján.

Niphatész - hegység Kelet-Armeniában.

Nónakrisz - régi város a Peloponnészoszon.

Norbanus - Caius Norbanus Balbus, az i. e. 83. év egyik consulja.

Norbanus - Caius Norbanus Flaccus; Philippinél Antonius és Octavianus alvezére.

Novum Comum - ma: Como.

Numantia - a keltiberek fővárosa. Scipio i. e. 133-ban foglalta el.

Nüsza - indiai város.

Nüszaiosz - I. Dionüsziosz fia, Szürakuszai türannosza (i. e. 350-től).

Nymphidius Sabinus - Nero kegyence.

Octavius - Cinna consultársa i. e. 87-ben.

Octavius, Marcus - mint néptribunus Gracchus gabonatörvényének módosításával tette nevét ismeretessé.

Oiniadai - régi város az Ión-tenger partján.

Ókhosz - III. Artaxerxész perzsa király mellékneve.

Olizón - thesszaliai város, az euboiai Artemiszion-hegyfokkal szemközt.

Olümpiasz - II. Philipposz felesége, Alexandrosz anyja.

Olünthosz - görög gyarmatváros a Khalkidiké-félszigeten. II. Philipposz i. e. 348-ban leromboltatta.

Ómésztész - nyershúsevő; Dionüszosz mellékneve.

Ónészikritosz - Alexandrosz indiai hadjáratának résztvevője, történetíró.

Opimius, Lucius - az i. e. 121. év egyik consulja, Caius Gracchus optimata ellenfele.

opiszthodomosz - a templom hátsó részén, a cella mögött lévő oszlopcsarnok.

Oppius, Caius - Caesar bizalmas embere; némelyek szerint ő írta meg Iulius Caesar alexandriai, hispaniai és afrikai hadjáratának történetét.

oreiták - indiai eredetű, kelet-ázsiai nép.

Orestes - Aurelius Orestes i. e. 126-ban volt consul.

Órikon - tengerparti város Épeirosz északi részén.

Orkhomenosz - boiótiai város.

Orkünioi - kappadokiai város.

Oródész - Parthia királya i. e. 57-37-ig.

Oromaszdész - a perzsák főistene (Ormuzd).

Óróposz - határváros Attika és Boiótia között.

Óxosz - közép-ázsiai folyó.

Oxüartész - baktriai fejedelem az i. e. IV. században. Leányát, Rhóxanét, Alexandrosz vette feleségül.

Padus - ma: Pó.

Pagaszai - thesszaliai város.

Paian - Apollón mint gyógyító isten mellékneve, s egyúttal az őt dicsőítő himnuszok műfaji megjelölése.

paiónok - thrakiai makedón néptörzs.

Pakhész - athéni hadvezér az i. e. V. században.

Pakhünon - Szicília délkeleti hegyfoka.

Palladion - Pallasz Athéné szobra s az azt őrző athéni templom körüli tér.

Pallantion - régi város Arkadiában.

Pammenész - thébai hadvezér, Epameinóndasz kortársa.

Pamphülia - part menti tartomány Kisázsia középső részén.

Panaitiosz - görög sztoikus filozófus, az i. e. II-I. században.

Panathénaia - athéni ünnep; négyévenként tartották a városvédő Athéné tiszteletére.

Pandoszia - megerősített város Dél-Itáliában.

Panémosz - augusztusnak megfelelő hónap.

pankration - egyesített birkózó- és ökölvívó-viadal.

Pansa - az i. e. 43. év consuljaként Antonius ellen harcolt. A mutinai csatában életét vesztette.

Pantaukhosz - Démétriosz Poliorkétész hadvezére.

Paphlagonia - kisázsiai tartomány a Fekete-tenger partvidékén.

Papirius Carbo, Cnaeus - Marius és Cinna párthíve. 82-ben Pompeius kezére került és kivégezték.

Paraitonion - határváros Egyiptomban.

Parmenión - II. Philipposz makedón király bizalmas híve és hadvezére.

Parrhasziosz - görög festő az i. e. IV. században.

Paszikratész - ciprusi király.

Pasziphaé - "mindenkinek világító".

Patrai - kikötő a Peloponnészosz északi partján.

Pauszaniasz - spártai király, a plataiai csata egyik győztese, i. e. 479-ben. Perzsabarátság gyanúja miatt perbe fogták. Spártában Athéné templomába menekült, a templomot befalazták, és a király éhen halt.

Pauszaniasz - II. Philipposz testőre. A királyt i. e. 336 őszén leánya, Kleopatra menyegzőjén szúrta le.

Pégai - kikötőváros a Korinthoszi-öböl keleti részén.

Peirithoosz - a lapithák királya.

Peiszandrosz - az athéni oligarchák egyik vezető embere az i. e. V. században.

Péleusz - mitikus thesszaliai király, Akhilleusz apja.

Pella - Makedonia régi fővárosa.

Pelopidasz - az i. e. IV. századi thébai hegemónia egyik megalapozója.

pentakosziarkhosz - alacsonyabb tiszti rang.

Pentakoszimedimnosz - "ötven mérő árpát termelő"; Szolón idejétől kezdve így nevezték Athén legmódosabb polgárait.

Pentheusz - Thébai mitikus alapítójának, Kadmosznak utóda a királyi trónon. Ellenezte Dionüszosz kultuszát; bakkhikus őrjöngésében saját anyja tépte szét. Mítoszát Euripidész dolgozta fel.

Perdikkasz - II. Philipposz makedón király rokona és testőre. Később Alexandrosz egyik leghűségesebb bizalmas embere.

Periandrosz - Korinthosz türannosza az i. e. VII. és VI. század fordulóján.

Perinthosz - a szamosziak gyarmatvárosa a Propontisz thrakiai partján; a szövegben említett ostrom i. e. 341-ben volt.

perioikosz - így hívták a Spártát körülvevő földeken élő és dolgozó, függő viszonyba kényszerített földműveseket.

Perpenna - Marcus Perpenna, Marius, majd Sertorius párthíve.

Perrhaibia - Thesszalia északi része.

Perszaiosz - görög sztoikus filozófus az i. e. III. században.

Perszeusz - Makedonia utolsó királya, III. Philipposz fia. A püdnai csatában a rómaiak fogságába esett, s fogságban halt meg.

Perszisz - Belső-Perzsia, a birodalom középső része.

Pesszinusz - város a kisázsiai Galatiában, a Kübelé-kultusz központja.

Petelia - magas hegyen épült dél-itáliai város.

Petilius - néptribunus i. e. 187-ben.

Petra - város Thesszaliában.

Petra - "Sziklák városa": a nabataeusok fővárosa Arábiában.

Phaiax - athéni szónok az i. e. V. században.

Phainipposz - az i. e. 490-489. év arkhónja.

phaléroni Démétriosz - görög író és államférfi. Kaszandrosz makedón király Athén kormányzójává nevezte ki i. e. 317-ben. A városból később el kellett menekülnie; Alexandriába ment, de elvesztette az egyiptomi uralkodó kegyét. 283-ban halt meg.

Phaléroni-öböl - Athén régi kikötője Peiraieusz mellett.

Phaniasz - filozófus, Arisztotelész tanítványa és követője.

Phanodémosz - görög történetíró az i. e. IV. században.

Pharnabazosz - Kisázsia északnyugati részének perzsa helytartója az i. e. V. és IV. század fordulóján.

Pharnakeia - görög település a Fekete-tenger partján.

Pharnakész - (Nagy) Mithridatész fia.

Pharosz - kis sziget, egyben világítótorony Alexandria kikötőjében.

Pheneosz - város Arkadia északi részén.

Pherai - thesszaliai város.

Phereküdész - szíriai származású filozófus az i. e. VI. században.

Phereküdész - athéni író az i. e. V. században.

Pherendatész - perzsa hadvezér.

Philétasz - görög elégiaköltő az i. e. IV. században.

Philippidész - görög komédiaíró az i. e. IV. és III. század fordulóján.

Philipposz - II. Philipposz, Makedonia királya (i. e. 379-336), Alexandrosz apja.

Philipposz (fiatalabb) - V. Philipposz, Hannibál szövetségese, Makedonia királya.

Philippus, Lucius - Lucius Marcus Philippus i. e. 91-ben, a szövetséges vagy marsus háború kitörésekor volt consul.

Philisztosz - szicíliai hadvezér és történetíró az i. e. IV. században.

Philokhorosz - görög történetíró az i. e. III. században.

Philokratész - athéni szónok, Démoszthenész egyik vádlója Khairóneia után.

Philoktétész - a trójai háború egyik hőse. Lémnosz szigetén kígyómarás érte, és társai a szigeten hagyták. Hosszú szenvedés után gyógyult meg, s végül ő nyilazta le Pariszt.

Philón - görög filozófus; i. e. 88-ban menekültként érkezett Rómába. (Nem tévesztendő össze a később élt zsidó bölcselővel, az alexandriai Philónnal.)

Philótasz - Alexandrosz egyik hadvezére az ázsiai hadjáraton. A király elleni összeesküvésben való részvétellel gyanúsították és i. e. 330-ban kivégezték.

Philoxenosz - görög költő az i. e. V-IV. században.

Phliusz - város Korinthosz és Mükénai között.

Phobosz - a félelem istene.

Phoibidasz - spártai hadvezér, Agészilaosszal együtt harcolt a boiótok ellen.

Phoinix - Akhilleusz nevelője.

Phókaia - az athéniak gyarmatvárosa Kisázsia nyugati partján.

Phókión - athéni hadvezér az i. e. IV. században.

Phraatész - Parthia királya i. e. 68-60-ig.

Phrearrhosz - attikai község Peiraieusz közelében.

Phrünikhosz - athéni tragédiaíró, az i. e. VI-V. században.

Phrünikhosz - görög vígjátékköltő az i. e. V. században.

Phrünikhosz - athéni hadvezér az i. e. V. század második felében.

Phülakia - város Thesszaliában.

Phülarkhosz - görög történetíró az i. e. III. században.

Phülé - község Attika és Boiótia határán.

Picenum - az Adriai-tenger partján elterülő vidék, Ancona környékén.

Piso - Calpurnius Piso, római államférfi és történetíró az i. e. II. században.

Piso - Marcus Culpurnius Piso, Pompeius alatt szolgált a mithridatészi háborúban.

Piso, Caius - Brutus és Cassius párthíve, később kibékült Octavianusszal.

Piszidia - tengerparti tartomány Kisázsiában.

Pitüussza - szigetcsoport Hispania délkeleti partjainál.

Plataiai - boiótiai város a Kithairón-hegység lábánál. Nevét leginkább a perzsákon i. e. 479-ben aratott győzelem tette emlékezetessé.

Platón - görög vígjátékíró az i. e. V. században. (Nem azonos a később élt filozófussal!)

Plautius Hypsaeus, Publius - lásd Hypsaeus.

Pleisztónax - spártai király az i. e. V. században.

Plémmürion - hegyfok a szürakuszai kikötő déli részén.

plethron - görög hossz- és területmérték. Kb. 30 méter, ill. 876 négyzetméter.

Plüntéria - Athéné tisztulási ünnepe.

Pnüx - a népgyűlések helyéül szolgáló szikladomb Athénban.

polemarkhosz - hadvezér; Spártában a király alvezére.

Pólosz - athéni színész az i. e. IV. században.

Polübiosz - görög államférfi és történetíró az i. e. II. században. Túszként hosszú éveket töltött Rómában, és itt írta meg negyvenkönyvnyi terjedelmű nagy történelmi művét.

Polügnótosz - nagy görög festő az i. e. V. század közepén.

Polükleitosz - Pheidiasz fiatalabb kortársa, kiváló szobrász.

Polüszperkhón - Alexandrosz egyik hadvezére.

Pompeius - Quintus Pompeius Rufus, i. e. 88-ban Sulla consultársa.

Pomponius - Titus Pomponius Veiientanus, Hanno karthágói vezértől vereséget szenvedett, és az ellenség fogságába került.

Pontosz - tartomány Kisázsia északi részén.

Pórosz - indiai király az i. e. IV. században.

Postumus Albinus, Aulus - a senatus i. e. 151-ben a meghódított Görögország római tartományként való berendezésével bízta meg. Róma történetét írta meg.

Postumus Tubertus - dictator i. e. 431-ben.

Poszeidóniosz - nagy hatású sztoikus filozófus az i. e. I. században.

Potidaia - thrakiai város.

Praeneste - város Rómától keletre. Ma: Palestrina.

Praiszia - Perzsiával határos indiai tartomány.

Priéné - kisázsiai tengerparti város Kariában.

princeps senatus - elsőnek szavazott a senatusban. A császárság idején a "princeps" az uralkodó állandó címei közé tartozott.

principia - a római tábor központi helye az oltár és a fővezéri sátor közelében.

Prokonnészosz - nagyobb sziget a Márvány-tengerben.

promanteia - elsőségi jog jóslat elnyerésére.

Prótogenész - görög festő az i. e. IV. század végén.

proxenosz - idegenek érdekeinek képviselője.

Prusziasz - Bithünia királya i. e. 236-186-ig.

prütaneion - athéni középület; fogadások és díszlakomák székháza.

prütaniszok - a város főtisztviselői.

Pszüttaleia - apró sziget Attika és Szalamisz között.

Püanepszión - októbernek megfelelő hónap.

Püdna - makedón város. Aemilius Paulus itt győzte le Perszeusz makedón királyt.

Pülosz - város Messzénia nyugati partján.

Püthagorasz - filozófus. Szamosz szigetén született i. e. 550 körül; tanítványai Dél-Itáliában közösségekbe tömörültek.

püthói isten, püthói játékok - Apollón, illetve a tiszteletére Delphoiban rendezett zenei és atlétikai versenyek.

quadrans - római rézpénz, az as negyedrésze.

Rebilius, Caninius - Caesar consultársai.

Regia - Numa király palotája, majd a pontifex maximus lakóhelye.

Rhadamanthüsz - Zeusz és Európé fia, Minósz krétai király testvére; igazságossága miatt az Alvilág bírája.

Rhamnusz - falu Attikában.

Rhégion - görög alapítású dél-itáliai város. Ma: Reggio di Calabria.

Rhéneia - sziget Délosztól nyugatra.

Rhipaiai-hegyek - a föld északi határán fekvő, mesés hegyek.

Rhodanus - ma: Rhône.

Rhóxané - Alexandrosz felesége és posztumusz fiának anyja. Kaszandrosz i. e. 311-ben meggyilkoltatta.

Roscius - Lucius Roscius néptribunus, a lovagok színházi helyét kijelölő törvény benyújtója.

Rufinus - Titus Vinius Rufinus, Galba alvezére. Kapzsisága miatt a császárral együtt őt is meggyilkolták.

Rutilius - Publius Rutilius Rufus, római történetíró az i. e. I. században. Egy időben Kisázsia helytartója is volt.

Sagra - az Ión-tengerbe ömlő dél-itáliai folyó.

Saguntum - tengerparti város Hispania Tarraconensisben.

Salus - az egészség istennője.

Scipio - Publius Cornelius Scipio Africanus Maior, Hannibál legyőzője az afrikai Zama mellett vívott ütközetben (i. e. 202.)

Scipio - Lucius Cornelius Scipio Asiaticus, Norbanus consultársa i. e. 83-ban.

Scipio Africanus - Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus (i. e. 185-129). Scipio Africanus Maior fogadott fia, kiváló államférfi és hadvezér. Karthágót i. e. 146-ban ő vette be és dúlta fel.

Sempronius, Tiberius - Tiberius Sempronius Gracchus, az i. e. 215. év egyik consulja. A következő évben Hanno pun vezért legyőzte Dél-Itáliában.

Sempronius, Tiberius - Tiberius és Caius Gracchus apja.

Seneca - Lucius Annaeus Seneca, római filozófus és drámaíró (i. e. 4-i. sz. 65). Egykori neveltje, Nero végeztette ki.

Sentius Caius - az i. e. 89. év praetora.

sequanusok - galliai néptörzs.

Servilius Caepio - katonai tribunusként harcolt Spartacus ellen 72-ben.

Servius Tullius - Róma hatodik királya.

Sextilis - az ősi római naptár "hatodik" hónapja, melyet később Augustus tiszteletére neveztek el augusztusnak.

Sextus Pompeius - Pompeius Magnus fiatalabb fia (i. e. 75-35); apja halála után egy ideig megbékélt Octavianusszal, de később Szicília birtokáért háborút indított. Antonius Milétoszban meggyilkoltatta.

Silanus - Decius Iunius Silanus, i. e. 62-ben volt consul.

Sinuessa - gyógyforrásairól és kitűnő boráról ismert tengerparti város Latium legdélibb részén.

Siris - a tarentumi öbölbe torkolló folyó.

Sisenna - Lucius Cornelius Sisenna római történetíró i. e. 119-67.

Sossius Senecio - előkelő római főember az i. sz. II. században. Feltehetően neki ajánlotta Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokat.

Spinther - Publius Cornelius Lentulus Spinther az i. e. 57. év egyik consulja.

Spurina, Vetricius - Otho hadvezére. Traianus alatt Germaniában szolgált.

stádium, sztadion - attikai hosszmérték, kb. 200 méter.

Stertinius - Lucius Stertinius, Hispania proconsulja i. e. 199-196-ig. Később Makedoniába küldték, hogy megkösse a békét V. Philiposszal.

Strabo - Cnaeus Pompeius Strabo, Pompeius Magnus apja; i. e. 89-ben consul; i. e. 87-ben halt meg.

Sulpicius - Caius Sulpicius Paterculus, második consulsága idején, i. e. 200-ban viselt háborút Makedoniában.

Sulpicius - Publius Sulpicius Rufus, Marius párthíve.

Sulpicius, Caius - Cicero barátja. A polgárháborúban Caesar oldalára állt.

Sulpicius Galba - a későbbi császár nagyapja.

Sutrium - etruriai város, az i. e. IV. századtól római gyarmat.

Szamoszata - erődített szír város Kommagéné tartományban.

Szandrakottosz - Alexandrosz kortársa, az Indus és Gangesz vidékén nagy birodalom ura.

Szardeisz - Lüdia ősrégi királyi városa, majd a perzsa és Szeleukida helytartók székhelye.

Szeleukia - I. Szeleukosz király által alapított város Mezopotámiában.

Szeleukosz - I. Szeleukosz Nikatór (i. e. 353-281), Alexandrosz egyik vezére, az ipszoszi csata győztese, a Szeleukidák néven ismert szíriai uralkodóház megalapítója.

Szellaszia - erődített város Lakónia északkeleti részén. Kleomenész i. e. 221-ben itt vesztett csatát Antigonosz Dószón ellen.

Szélümbria - thrák város a Propontisz partján.

Szésztosz - thrakiai város a Hellészpontosz legkeskenyebb pontján.

Szidón - város Föniciában.

Sziküón - város a Peloponnészosz északi részén.

Szilanión - szobrász az i. e. IV. században.

Szillakész - magas rangú hadvezér vagy főtiszt neve a perzsa hadseregben.

szillosz - gunyoros hangú költemény.

Szimmiasz - Szókratész barátja és tanítványa.

Szimónidész - görög költő az i. e. VI-V. században.

Szinópé - a Fekete-tenger déli partján fekvő gazdag kereskedőváros.

Szinóra - erőd Pontosz és Nagy-Armenia határán.

Szkapté-Hülé - tengerparti város Thrakiában.

Szkiathosz - sziget a thesszaliai part közelében.

Szkirophorión - júniusnak megfelelő hónap.

Szkotussza - város Thesszaliában.

Szkürosz - sziget az Égei-tengerben.

Szóphéné - Nagy-Armenia délnyugati tartománya.

Szószibiosz - Ptolemaiosz udvarában élő lakedaimóni történetíró, a király tanácsadója.

Szótéria - a megmenekülés, a megváltás ünnepe.

Szpeuszipposz - Platón unokaöccse és tanítványa.

Szphairosz - görög sztoikus filozófus az i. e. III. században.

Szphodriasz - spártai hadvezér az i. e. IV. század elején.

Sztageira - makedoniai város, Arisztotelész szülőhelye.

sztatér - négy drakhma súlyú és értékű arany- vagy ezüstpénz.

Szteirisz - Khairóneiától 20-22 kilométerre fekvő város.

Sztészimbrotosz - Homérosz egyik korai magyarázója. Politikai írásaiban támadta Themisztoklészt és Periklészt.

Sztilpón - görög filozófus az i. e. IV. században, az ún. megarai iskola tagja.

Szunion - hegyfok Attika délkeleti csücskén.

Szuréna - a parthusok "nagyvezére", aki rangban a király után következett.

Szübarisz - dél-itáliai görög város.

Tainaron - hegyfok Lakóniában, a Peloponnészosz legdélibb pontja.

talentum - (talanton) görög pénz- és súlymérték (20 és 40 kg között).

Tanagra - boiótiai város.

Tanusius - Tanusius Geminus, történetíró az i. e. I. században.

Taurión - peloponnészoszi helytartó, Antigonosz Dószón és V. Philipposz híve.

Tauromenion - ma: Taormina.

Taurosz - Kisázsia legnagyobb hegysége.

Taügetosz - a Peloponnészosz legnagyobb és legmagasabb hegysége.

taxiarkhosz - alacsonyabb tiszti rang.

Taxilész - indiai fejedelem az i. e. IV. században.

tectosagok - a Volcae néven ismert kelta nép egyik törzse.

Tegea - város Lakónia határán.

Tegüra - kis boiótiai város. A szövegben említett csata i. e. 375-ben volt.

Telamón - mitikus hős, Aiasz atyja.

Télekleidész - athéni vígjátékíró az i. e. V. században.

Telesztész - szicíliai költő az i. e. IV. században.

Tenedosz - kis sziget a kisázsiai partok közelében.

Ténosz - kis sziget az Égei-tengerben.

tensa - díszkocsi, amelyen az istenek szobrait szállították ünnepi alkalmakkor.

Terpandrosz - muzsikus és költő az i. e. VII. században, a héthúrú lant feltalálója.

Terracina - város Nápolytól északra.

tetrarkhia - "negyedes fejedelemség".

Thalész - krétai költő, aki az i. e. VII. században járt Spártában.

Thalész - görög bölcs az i. e. VII-VI. században.

Thapszakosz - szíriai város.

Thapszosz - tengerparti város Észak-Afrikában.

Thapszosz - földnyelv Szürakuszaitól északra.

Thargélión hava - májusnak megfelelő hónap.

Thaszosz - sziget az Égei-tengerben a thrakiai partok közelében.

Themiszküra és Thermódón - a Fekete-tenger partvidékének egyik része, az amazonok mitikus országa.

Theodotosz - görög szónok az i. e. I. században; Brutus kivégeztette.

Theophanész - mütilénéi történetíró, Pompeius hadjáratainak megörökítője.

Theophrasztosz - görög filozófus az i. e. IV. században. Arisztotelész tanítványa és mestere halála után iskolájának vezetője.

Theopomposz - görög vígjátékíró az i. e. V-IV. században.

Theopomposz - görög történetíró az i. e. IV. században.

Theopomposz - spártai király, ő nevezte ki az első ephoroszokat.

theórika - a szegényebb polgároknak adott napidíj színházi előadásokon, népgyűléseken és a népbíróságon való részvételre.

Théramenész - athéni államférfi az i. e. V. században, akit köpönyegforgató viselkedése miatt Kothornosz gúnynévvel illettek; a kothornosz olyan színpadi lábbeli, amely mindkét lábra egyaránt jó.

Thermódón - pontoszi folyó. A mítosz szerint ennek a völgyében éltek az amazonok.

Theszmophoria - Démétér istennő tiszteletére rendezett asszonyi ünnep.

Theszpiai - régi boiótiai város.

theszprótoszok - néptörzs Épeiroszban.

Thetisz - tengeri istennő, Akhilleusz anyja.

Thrasea - Publius Clodius Thrasea Paetus, római történetíró az i. sz. I. században. Nero kivégeztette.

Thraszübulosz - athéni államférfi és hadvezér, a demokrácia kitartó harcosa. I. e. 388-ban Kisázsiában meggyilkolták.

Thria - kis attikai község Eleuszisz és Athén között.

Thuküdidész - Periklész politikai ellenfele, az oligarchák vezére. (Nem azonos a hasonló nevű történetíróval!)

Thurioi - az athéniak gyarmataként alapított dél-itáliai város.

Thüateira - lüdiai város.

Thürea - Argosz egyik tartományának fővárosa.

Thüreatisz - Argosz Lakóniával határos része.

thürszosz - a bakkhánsok és bakkhánsnők szőlőlombokkal befont botja.

tibarénoszok - a Fekete-tenger körüli hegyvidéken lakó nép.

Tigellinus - Nero alatt a testőrcsapatok parancsnoka. Később Galbához pártolt, majd öngyilkos lett.

Tigranész - II. Tigranész Armenia királya (i. e. 94-56). Seregeit Lucullus Tigranokerta falainál verte szét i. e. 69-ben.

Timagenész - alexandriai szónok és történetíró, i. e. 45 óta Rómában élt.

Timaiosz - szicíliai görög történetíró az i. e. III. században.

Timokreón - Rhodosz szigetéről származó költő az i. e. V. században.

Timotheosz - athéni hadvezér a peloponnészoszi háború idején.

Timotheosz - görög kardalköltő az i. e. IV. század első felében.

Tingé - a mai Tanger.

Tiszaphernész - Szardeisz szatrapája az i. e. V. század végén.

Titurius - Quintus Titurius Sabinus, Caesar alvezére Galliában.

Tolmidész - athéni hadvezér.

Tragia - sziget Szamosztól délre.

Trapezusz - Szinópé gyarmatvárosa a Fekete-tenger délkeleti partján.

Trebatius - Caius Trebatius Testa; Caesar, majd Augustus jogi tanácsadója.

Trebia - a Pó egyik bal parti mellékfolyója.

Trebonius, Caius - i. e. 55-ben néptribunus, 54-ben Caesar alvezére. 44-ben részt vett a Caesar elleni összeesküvésben.

Triopion - hegyfok Kisázsia nyugati partján.

tripusz - háromlábú jósszék.

Tritaia - város Akhaiában.

Troia - római ifjak ünnepi lovasjátéka.

Trophóniosz - a delphoi jósda mondai építője; jóshelye a boiótiai Lebadeiában volt.

Tubero - Quintus Aelius Tubero, római történetíró, szónok, i. e. I. század.

Tuditanus - Marcus Sempronius Tuditanus, az i. e. 185. év consulja.

Tullius Attius - a volscusok királya. Ő fogadta be a Rómából száműzött Coriolanust. Amikor azonban Coriolanus visszafordult Róma falai alól, megölette.

Tullius Cimber - előbb Caesar párthíve, később egyik legelkeseredettebb ellensége.

Turia - folyó Kelet-Hispaniában.

Tüdeusz - az athéni hajóhad egyik vezére az aigoszpotamoi ütközetben, i. e. 405-ben.

Tündaridák - Tündareósz leszármazottai. Lédát, Tündareósz spártai király feleségét egyazon éjjel meglátogatta férje és Zeusz. Tündareósztól Kasztór és Klütaimnésztra, Zeusztól Polüdeikész és Heléné született. Lásd még Dioszkuroszok.

Tüphón - mitológiai szörny, a Föld és az Alvilág gyermeke.

Türannión - görög grammatikus az i. e. I. században.

Türosz - Fönicia ősrégi fővárosa.

Türrhénia - más néven Etruria, az etruszkok földje.

Türtaiosz - spártai költő az i. e. VII. században.

Utica - föniciai alapítású város, Karthágótól északnyugatra.

Valerius Antias - római történetíró, az i. e. II-I. században.

Valerius Corvinus - római hadvezér és államférfi az i. e. IV. században.

Valerius Flaccus - Lucius Valerius Flaccus, Marcus Cato consultársa.

Valerius Maximus - Marcus Valerius Messala Corvinus, Brutus-párti szónok és történetíró, később Octavianus híve lett.

Varro - Marcus Terentius Varro, kiváló római tudós és író az i. e. II-I. században.

Velitrae - latiumi város.

Ventidius - Publius Ventidius Bassus, Antonius egyik leghűségesebb alvezére és párthíve.

Venus Victrix - a "győztes" Venus.

Venusia - apuliai város, Horatius szülőhelye.

Vercellae - város Gallia Transpadanában.

Vercingetorix - az arvernusok fejedelme.

Vergilius Caius - az i. e. 62. évben volt praetor, mint propraetor Szicíliát kapta tartományul.

Verginius Rufus, Lucius - római államférfi az i. e. I. században.

Villius - Publius Villius Tappulus az i. e. 198. év consulja.

Vitellius - Aulus Vitellius, császár. Zavaros uralma Otho öngyilkossága után sem tartott sokáig, mert i. sz. 69. december utolsó napjaiban meggyilkolták.

Xenagorasz - görög történetíró.

Xenarkhosz - görög komédiaíró az i. e. IV. században.

Xenoklész - athéni építész.

Xenoklész - kisázsiai szónok az i. e. I. század első felében.

Xenokratész - a platóni Akadémia vezetője az i. e. IV. században.

Zakünthosz - az Ión-tenger legdélibb szigete.

Zaleukosz - a hagyomány a legrégibb görög törvényhozónak tartotta.

Zéla - város Pontoszban.

Zénón - eleai filozófus az i. e. V. században.

Zénón - a sztoikus bölcseleti iskola megalapítója, az i. e. IV. században élt.

Zephürion - hegyfok a dél-itáliai tengerparton.

Zeugma - szíriai város.

Zeusz Areiosz - Zeusz épeiroszi kultuszában a főistent Arésszal, a hadistennel azonosították.

Zeusz Szótér - a "Megtartó", a "Megváltó" Zeusz.

Zeuxisz - híres görög festő az i. e. V. században.

157. Az első Artaxerxész - I. Artaxerxész i. e. 456-425-ig Perzsia királya; II. Artaxerxész i. e. 404-361. ^[VISSZA]

158. karüatidák - egy lakóniai városban, Karüában Artemisz szobra körül fiatal lányok körtáncot jártak - őket hívták karüatidáknak. ^[VISSZA]

163. Dionüsziosz - Plutarkhosz valószínűleg az i. e. I. században élt mütilénéi Dionüszioszra hivatkozik, aki regényes történeteket tartalmazó könyveket írt. ^[VISSZA]

164. Calvisius Sabinus - valószínűleg azonos az Antonius-életrajz 58. fejezetében említett Calvisiusszal. ^[VISSZA]

168. Adjutrixnak - adjutrix = "segítő". ^[VISSZA]

---