TARTALOM

HÁROM HALÁL
CSALÁDI BOLDOGSÁG
HOLSZTOMER
IVAN ILJICS HALÁLA
KREUTZER-SZONÁTA
BÁL UTÁN
MIÉRT?
A HAMIS SZELVÉNY

Ősz volt. Az országúton két hintó robogott gyors ügetéssel. Az elülsőben két asszony ült. Az egyik az úrnő sápadt, sovány. A másik a komornája, gömbölyded, fényes-piros arcú. Megfakult kalapkája alól rövid, száraz hajfürtök bújtak elő, sűrűn igazgatta szakadt kesztyűs, kivörösödött kezével. Telt keble a mintás kendő alatt duzzadt az egészségtől, élénk, fekete szeme hol a tovatűnő földeket figyelte az ablakon át, hol úrnőjére tekintett félénken, hol a hintó zugait kémlelte nyugtalanul.

Orra előtt az úrnő felakasztott kalapja himbálózott, ölében egy kiskutyus feküdt, lába magasra felpolcolódott a hintó padján elhelyezett dobozokon, skatulyákon, és a hintó rázkódásának ütemében, halk dobolással kísérte a rugók zenéjét meg az ablaküvegek csörömpölését.

Az úrnő, szemét lehunyva, kezét ölébe fektetve, gyengén himbálózott a hátát támogató párnákon, és arcát elfintorítva, befelé köhögött. Fején fehér éjszakai fejkötő volt, s afölött égszínkék selyemkendő, mely hófehér patyolat nyakán volt megcsomózva. Gesztenyeszőke, simára pomádézott haját a fejkötő alatt eltűnő nyílegyenes választék osztotta ketté, és volt valami aszott, valami halotti ebben a hófehér, feltűnően széles választékban. Petyhüdt, kissé sárgás bőre nem feszült meg egészen finom vonású, szép arcán, s a járomcsont tájékán erősen piroslott. Ajka cserepes volt, és nyugtalanul vonaglott, ritka szempillája nem kunkorodott, posztó útiköpenye egyenes redőkben födte beesett mellét. Noha szeme le volt hunyva, arca kimerültségről, ingerültségről és állandó szenvedésről tanúskodott.

A bakon a karfára könyökölve inas szunyókált; a postakocsis hangos kurjongatással ösztökélte izzadó négyes fogatát, s olykor hátranézett a másik kocsisra, aki a csézát hajtotta. A megvasalt kerekek széles, párhuzamos nyoma egyenletesen, gyorsan növekedve terült az út meszes sarába. Az ég szürke, barátságtalan volt, nyirkos köd szitált az útra meg a földekre. A hintóban kölni és por szaga járta át a fülledt levegőt.

A beteg hölgy hátravetette fejét, és lassan kinyitotta a szemét. Szép, fekete, csillogó szeme volt.

- Már megint - mondta, és sovány, szép kezével idegesen eltolta a komorna kabátja szárnyát, mely kissé hozzáért a lábához, és ajka fájdalmasan megvonaglott. Matrjosa két kezével összefogta kabátját, vaskos lábain fölemelkedett, s valamivel arrább ült. Üde arca lángolón elpirult. A beteg szép, sötét szeme mohón követte a komorna minden mozdulatát. Két kezével az ülésre támaszkodott, s megpróbált ő is fölemelkedni, hogy kissé magasabbra üljön, de ereje cserbenhagyta. Ajka megrándult, egész arcát lehetetlen, mérges gúny torzította el. - Legalább segítenél!... Jaj, nem kell! Magam is bírom, csak ne rakd rám a cókmókodat, légy szíves! Jaj, ne nyúlj hozzám, ha már nem értesz hozzá! - Azzal lehunyta a szemét, majd gyorsan kinyitotta újra, és a komornára sandított. Matrjosa ránézett, és beharapta alsó ajkát. A beteg melléből nehéz sóhaj szakadt fel, de nem fejeződött be, hanem köhögésbe ment át. A hölgy elfordult, arca eltorzult, mindkét kezével melléhez kapott. Amikor a köhögési roham elmúlt, megint lehunyta a szemét, és továbbra is mozdulatlanul ült. A hintó meg a cséza a faluba érkezett. Matrjosa kihúzta kövér karját a nagykendő alól, és keresztet vetett.

- Mi az? - kérdezte úrnője.

- Postaállomás, nagyságos asszonyom.

- Azt kérdem, mért vetsz keresztet?

- Templom, nagyságos asszonyom.

A beteg az ablakhoz fordult, és lassú mozdulattal keresztet vetett; nagy szemét tágra nyitva, merően nézte a falusi templomot, amely előtt elhajtottak.

A hintó meg a cséza egyszerre állt meg a postaállomásnál. A csézából kiszállt a beteg hölgy férje meg az orvos, és odaléptek a hintóhoz.

- Hogy van? - kérdezte az orvos, a beteg pulzusát megtapintva.

- Nem fáradtál el nagyon, kedvesem? - kérdezte a hölgy férje franciául. - Nem akarsz kiszállni?

Matrjosa a batyukat összefogva a sarokba húzódott, hogy ne zavarja a beszélgetést.

- Köszönöm, nincs semmi baj, nem szállok ki - felelte az úrhölgy.

Férje még egy ideig álldogált, aztán bement a házba. Matrjoska kiugrott a hintóból, és a sáros úton lábujjhegyen beszaladt a kapun.

- Abból, hogy én rosszul vagyok, még nem következik, hogy maga ne reggelizzék - szólt a beteg mosolyogva az orvoshoz, aki a hintó ablakánál állt.

"Egyikük se törődik velem - tette hozzá gondolatban, amikor az orvos lassú léptekkel eltávolodott, majd egyszerre felszaladt a postaállomás lépcsőjén. - Ők jól érzik magukat, a többi mindegy. Ó, én édes Istenem!"

- Behozattam a pincetokot, Eduard Ivanovics, mit szól hozzá? - mondotta a beteg úrnő férje, aki vidáman mosolyogva s kezét dörzsölgetve fogadta a belépő orvost.

- Nagyon helyes - mondta az orvos.

- Hogy van a feleségem? - kérdezte aztán a férfi sóhajtva, hangját lehalkítva, s felhúzta szemöldökét.

- Megmondtam már: semmiképp sem juthat el Olaszországba, még jó, ha Isten segedelmével Moszkváig elérünk vele. Különösen ezeken a rossz utakon...

- De hát mit csináljunk? Jaj, Istenem, Istenem! - És szemét lefödte kezével. - Ide tedd! - szólt oda az embernek, aki behozta a pincetokot.

- Otthon kellett volna maradni - felelte a doktor vállvonogatva.

- De mondja, kérem, mit tehettem volna? - felelte a férfi. - Mindent megpróbáltam, hogy visszatartsam. Beszéltem a költségekről, a gyerekekről, akiket otthon kell hagynunk, fontos ügyeimről... hallani sem akart semmiről. Terveket sző, hogy hogyan fogunk élni külföldön, mindent, mintha egészséges volna. És feltárni előtte a való helyzetet, ez a halálát jelentené!

- De hiszen jóformán már meghalt, ezzel tisztában kell lennie, Vaszilij Dmitrics. Az ember nem élhet tüdő nélkül, és a roncsolt tüdő nem nő ki újra. Szomorú, lesújtó, de mit csináljunk? A mi dolgunk csak annyi, hogy minél nyugodalmasabbá tegyük az elmúlását. Pap kell ide.

- Ó, Istenem! De hát értse meg a helyzetemet, nem emlékeztethetem őt az utolsó kenetre. Lesz, ami lesz, én nem szólhatok erről. Hiszen tudja, milyen áldott jó lélek...

- Mégis próbálja meg rábeszélni, hogy várja meg a szánutat - mondta az orvos sokatmondó fejcsóválással. - Másképp még útközben bekövetkezhet a katasztrófa...

- Akszjusa, hé, Akszjusa! - rikkantotta a postamester leánya; kacabajkáját a fejére borította, úgy topogott a sáros hátsó bejáratnál. - Gyere, nézzük meg a sirkinói úrnőt, aszondják, mellbeteg, és külföldre viszik kúrálni. Még sose láttam, hogy milyen a sorvadásos beteg.

Akszjusa kiperdült a konyhából, s a két lány kézen fogva kiszaladt a ház elé. Lépteiket lelassítva haladtak el a hintó mellett, és benéztek a leeresztett ablakon. A beteg feléjük fordította fejét, de látván kíváncsiságukat, elkomorult és félrefordult.

- Szűzanyám! - sopánkodott a postamester lánya, s villámgyorsan hátrafordult. - Micsoda világraszóló szépség volt, és mi lett belőle! Szörnyű. Láttad, Akszjusa?

- Bizony, milyen sovány szegényke! - bólintott Akszjusa. - Gyerünk, forduljunk vissza, nézzük meg még egyszer, mintha a kútra mennénk. Láttad, elfordult, de én azért jól megnéztem. Jaj de kár érte, ugye, Mása?

- Mekkora sár van! - felelte Mása, azzal mind a ketten beszaladtak a kapun.

"Úgy látszik, már egészen ijesztő vagyok - gondolta magában a beteg. - Csak gyorsan, gyorsan, legyünk túl a határon, külföldön hamarosan meggyógyulok."

- Nos, hogy vagy, kedvesem? - kérdezte a férje a hintóhoz lépve; még az utolsó falatot rágta.

"Mindig ugyanaz a kérdés - gondolta a beteg -, ő meg csak eszik!"

- Semmi baj - sziszegte a fogán keresztül.

- Tudod, kedvesem, attól félek, megárt neked az utazás ebben a rossz időben. Eduard Ivanicsnak is ez a véleménye. Nem lenne jobb visszafordulni?

A beteg ellenségesen hallgatott.

- Talán megjavul az idő, beáll a havazás, és neked is jobb lenne: akkor mind együtt mehetnénk.

- Már engedd meg: ha kezdettől fogva nem hallgattam volna rád, most már rég Berlinben lennék, meggyógyultam volna.

- Mit csináljak, angyalom, lehetetlenség volt, magad is tudod. Ha pedig most még egy hónapig várnánk, nagyszerűen helyrejönnél, én is elintézném az ügyeimet, és a gyerekeket is magunkkal vinnőnk...

- A gyerekek egészségesek, én pedig nem.

- De értsd meg, kedvesem, hogy ebben az időben... és ha útközben rosszul leszel... akkor már legalább otthon...

- Mit legalább otthon? Otthon meghalni? - fortyant fel a beteg. De a meghalni szó szemlátomást megrémítette, könyörgőn és kérdőn nézett az urára. A férfi lesütötte szemét, hallgatott. A beteg szája gyerekesen legörbült, kicsordult a könnye. A férfi zsebkendőjébe temette arcát, és szótlanul eltávolodott a hintótól.

- Nem, mégis utazom - mondta a beteg. Égnek emelte szemét, kezét összekulcsolta, és összefüggéstelen szavakat mormolt. - Istenem, miért, miért? - suttogta, és könnye egyre bővebben áradt. Soká buzgón imádkozott, de melle éppen úgy fájt, elszorult, az égbolt, a szántóföld, az út éppoly szürke és barátságtalan maradt, s ugyanaz az őszi köd szitált - sem sűrűbben, sem ritkábban, változatlanul - az út sarába, a háztetőkre, a hintóra meg a postakocsisok subájára. A kocsisok harsány, vidám beszélgetés közepette kenték a kereket, s fogták be a lovakat...

A hintó be volt fogva, de a kocsis még időzött. Bement a kocsisszobába. Benn meleg volt és sötét; a nehéz, áporodott levegőt kenyér-, káposzta-, báránybőr- meg emberszag járta át. Néhány postakocsis tanyázott odabenn, a szakácsnő a kemencénél foglalatoskodott, a kemence tetején pedig, leterített báránybőr subákon, egy beteg, öreg kocsis feküdt.

- Fjodor bácsi, hallja? Fjodor bácsi - szólította a beteget a fiatal kocsis, aki bundában lépett be a szobába, ostora övébe tűzve.

- Mit akarsz Fegykától, te mihaszna? - szólt rá az egyik kocsis. - Hisz várnak kinn a hintóban!

- A csizmáját szeretném elkérni, a magamét elnyűttem - felelte a legény, hátra vetette haját, és megigazította övén lógó kötött kesztyűjét. - Vagy alszik talán? Fjodor bácsi! - ismételte a kemencéhez lépve.

- Mi kell? - szólt egy gyenge hang, s a kemencéről szeplős, beesett arc hajolt ki; széles, kiaszott, megfehéredett, szőrös kezével feljebb húzta gúnyáját csontos vállán, mocskos ingén. - Adj innom, testvér; mit akarsz?

A legény megtöltötte vízzel a merőkét, s odanyújtotta neki.

- Nézd, Fegya - kezdte akadozva. - Neked úgyse kell az új csizmád, add nekem, úgyse fogsz te már abban járni.

A beteg a kifényesedett merőkének ejtette fáradt fejét, és ritka szálú, lecsüngő bajszát megmártva a sötét vízben, mohón, erőtlenül ivott. Gubancos szakálla piszkos volt; beesett, megtört szemét nagy nehezen emelte a legényre. Amikor bevégezte az ivást, föl akarta emelni a kezét, hogy megtörölje a száját, de nem bírta, és így zekéje ujjába törölte. Orrán át szuszogva, némán és merőn bámult a legényre, erőt gyűjtve.

- Talán már odaígérted valakinek - folytatta a legény -, akkor úgyis mindegy. Tudniillik nagy a sár odakint, nekem meg mennem kell; gondoltam, ejnye, elkérem Fegykától a csizmát, neki úgyse kell. Vagy talán mégis kell neked, akkor csak mondd meg...

A beteg mellében valami zörögni, zakatolni kezdett; összegörnyedt, és fuldoklón köhögött; a köhögése nagyon mélyről jött, és nem oldódott meg.

- Ugyan már, hogy kéne neki - szólalt meg váratlanul, mérgesen a szakácsnő, olyan hangosan, hogy visszhangzott tőle a szoba. - Hisz második hónapja le se jött a kemencéről. Látod, hogy majd megszakad a köhögésben, az embernek belefájdul a lelke, ha csak hallgatja. Hogy kéne neki csizma? Új csizmában úgyse fogják eltemetni. Pedig már réges-rég ütött az órája, Isten bocsássa meg, ha vétkeztem. Hisz látod, majd megszakad. Vagy el kéne vinni másik házba, vagy tudom is én, hová. Azt mondják, a városban kórház is van az ilyeneknek, mert itt... miféle dolog, elfoglalja az egész sutot, aztán senki se bír mozdulni tőle. Meg a tisztasággal is baj van.

- Hé, Szerjoga, eredj, ülj fel, az urak várnak! - szólt be az ajtón a postamester.

Szerjoga már indult volna kifelé, a választ be sem várva, de a beteg köhögés közben intett a szemével, hogy felelni akar.

- Vedd el a csizmát, Szerjoga - mondta végül, visszafojtva köhögését, miután egy kissé kifújta magát. - Csak aztán, hallod-e, állíts nekem követ, ha meghaltam - tette hozzá hörögve.

- Köszönöm, Fjodor bácsi, viszem a csizmát, a követ meg, istenuccse, megveszem.

- Hallottátok, ugye, fiúk... - Ennyit bírt még kinyögni a beteg, aztán újra hétrét görnyesztette a szörnyű köhögés.

- Hallottuk hát, hogyne hallottuk volna - mondta az egyik kocsis. - Eredj, Szerjoga, ülj fel, mert megint jön a postamester. Hisz tudod, beteg a sirkinói úrnő.

Szerjoga frissen ledobta lábáról óriási nagy, rongyos csizmáját, és a lóca alá hajította. Fjodor bácsi új csizmája éppen illett a lábára, s Szerjoga gyönyörködve nézegette, ahogy kiment a kocsihoz.

- De nyalka a csizmád! Add ide, megkenem - mondta a kocsis, aki a kerekeket kente, amikor Szerjoga felmászott a bakra, és elrendezte a gyeplőszárat. - Ingyen odaadta?

- Talán bizony irigyled - mondta Szerjoga, ültében fölemelkedett, és lába köré húzta köntöse alját. - Indulj! Gyite, kedveskéim! - kurjantott a lovaknak, megsuhogtatta kicsi ostorát, és a hintó meg a cséza, utasaival, csomagjaival, kívülről ráerősített lapos bőröndjeivel együtt, fürgén tovagördülve a vizes úton, eltűnt a szürke őszi ködben.

A beteg postakocsis ott maradt a rossz levegőjű szobában, a kemence tetején, köhögését visszafojtva, s minden erejét összeszedve a másik oldalára fordult, és elcsöndesedett.

A szobában estig ki-be jártak, vacsoráztak, a beteg meg se pisszent. Lefekvés előtt a szakácsnő felmászott a kemencére, és a beteg lábán átnyúlva, előkotorta a bundát.

- Ne haragudj rám, Nasztaszja - szólt a beteg. - Nemsokára visszaadom a kuckódat.

- Jó, jó, nem történt semmi - motyogta Nasztaszja. - Hol fáj, mondd, bácsi? Panaszold el.

- Sajog az egész bensőm. Ég tudja, mi a bajom.

- Biztos fáj a gigád is, ahogy köhögsz, ugye?

- Fáj énnekem mindenem. Ütött a halálom órája, ez az én bajom. Jaj, jaj, jaj - nyögött a beteg.

- Takard be a lábad, úgy ni - mondta Nasztaszja, ráborította köntösét, és leszállt a kemencéről.

Az éjjeli lámpás gyengén pislákolva égett. Nasztaszja meg tizenkét postakocsis hortyogva aludt a padlón meg a lócákon végignyújtózva. Csak a beteg nem aludt, nyögve, köhécselve forgolódott a kemencesutban. Hajnal felé aztán egészen elcsöndesedett.

- Fura egy álmot láttam ma éjjel - mesélte a szakácsnő nyújtózkodva a hajnali szürkületben. - Látom, hogy Fjodor bácsi egyszer csak leszáll a kemencéről, és kimegy fát vágni. Segítek neked, Nasztya, aszondja. Én meg mondom neki: mi jut eszedbe, fát vágni, ő meg fogja a fejszét, és nekiáll a fának, vágja, hasogatja, de olyan gyorsan, hogy csak úgy repül a forgács. Ejnye, mondom, hisz te beteg voltál. Nem, azt mondja, egészséges vagyok, mint a makk, és akkorát csap a fejszével, hogy megijedtem. Nagyot kiáltottam, s arra fölébredtem. Csak nem halt meg tán? Fjodor bácsi! Hahó, bácsi!

Fjodor nem felelt.

- Csakugyan, nem halt-e meg? Gyerünk, nézzük meg - szólt az egyik kocsis.

A kemencéről vörös szőrrel borított sovány kéz lógott le; sápadt volt és hideg.

- Szólni kell a postamesternek, úgy látszik, meghalt - vélekedett a kocsis.

Rokonai nem voltak Fjodornak, messze vidékről jött. Másnap eltemették az új temetőben, az erdőn túl, és Nasztaszja még néhány napig mesélgette mindenkinek az álmát, meg azt, hogy ő vette észre elsőnek Fjodor bácsi halálát.

Eljött a tavasz. A város utcáin, a jeges lótrágya között sietős patakok csordogáltak; a járókelők ruhája, beszéde egyaránt megélénkült. A kiskertekben, a palánk mögött, megduzzadtak a fák rügyei, ágaik alig hallhatóan susogtak a friss szellőben. Mindenfelé áttetsző cseppek ömlöttek, cseperésztek. A verebek zagyván, versengve csiripeltek, fel-felröppentek apró szárnyaikon. A napos oldalon, kerítésen, háztetőn, fákon minden mozgott, csillogott. Örvendező, fiatal volt az ég, a föld, az emberek szíve.

A főutcák egyikén, egy szép úriház előtt, friss szalma volt kiteregetve; a házban az a beteg hölgy haldoklott, aki annyira sietett külföldre.

A betegszoba csukott ajtaja előtt a hölgy férje álldogált egy idős asszonnyal. A díványon ült a pap, tekintetét a földre szegezte, kezében valami tárgyat fogott az epitrachilionba becsavarva. A sarokban, mély karosszékben, öregasszony hevert hátradőlve, és keservesen zokogott: a beteg anyja. Szobalány állt mellette, kezében tiszta zsebkendő, várván, hogy az öregasszony elkérje tőle; egy másik szobalány valamivel dörzsölte az öreg hölgy halántékát, s fejkötője alatt ősz haját fújdogálta.

- Az Isten áldja meg, kedvesem - szólt a férj a koros asszonysághoz, aki az ajtóban állt -, a feleségem annyira bízik magában, és maga olyan jól tud vele bánni, beszéljen a lelkére, nagyon kérem, menjen be hozzá. - Már ki akarta nyitni az ajtót, de unokanővére visszatartotta, zsebkendőjével többször egymás után megérintette a szemét, és megrázta a fejét.

- Most már talán nem látszik rajtam, hogy sírtam - mondotta azután, maga nyitotta ki az ajtót, és bement a beteghez.

Vaszilij Dmitrijevics rendkívül izgatott volt, egészen elvesztette a fejét. Megindult az öregasszony felé, de alig tett két-három lépést, megfordult, és a paphoz lépett. A pap ránézett, szemöldökét felhúzta, és nagyot sóhajtott. Sűrű, deres kis szakálla is fölfelé emelkedett, majd újra lekókadt.

- Istenem, Istenem! - sóhajtotta Vaszilij Dmitrijevics.

- Mitévők legyünk? - rebegte a pap, s szemöldöke, szakálla ismét felrándult, leereszkedett.

- És itt az édesanyja! - folytatta a férfi kétségbeesve. - Nem éli túl! Úgy szeretni, úgy szeretni valakit, mint ő... igazán nem is tudom. Próbáljon vele beszélni, bátyuska, nyugtassa meg, vegye rá, hogy hazamenjen.

A pap felállt, s odalépett az öregasszonyhoz.

- Az anyai szív szeretetét föl nem éri senki - mondotta. - De az Úr irgalmas.

Az öregasszony arca egyszerre vonaglani kezdett, hisztériás csuklás vett erőt rajta.

- Az Úr irgalmas - folytatta a pap, mikor az öreg hölgy kissé megnyugodott. - Csak annyit mondhatok, a plébániámban volt egy beteg, sokkal súlyosabb állapotban, mint Marja Dmitrijevna, és tessék elképzelni, egy közönséges iparosember füvekkel meggyógyította. Ez az iparos éppen itt van Moszkvában. Szóltam is Vaszilij Dmitrijevicsnek róla. Mindenesetre egy kis vigasztalást nyújtana a betegnek. Isten előtt semmi sem lehetetlen.

- Nem, ő már nem élhet - siránkozott az öregasszony. - Miért nem inkább engem ragad el a Jóisten? - És hisztériás csuklása annyira fokozódott, hogy végül eszméletét vesztette.

A beteg férje eltakarta az arcát, és kiszaladt a szobából.

A folyosón az első, akivel szembetalálkozott, hatesztendős kisfia volt, aki inaszakadtából kergette a kishúgát.

- Nem tetszik bevinni a gyerekeket az édesmamához? - kérdezte a dajka.

- Nem, nem akarja látni őket. Felizgatja.

A fiúcska egy pillanatra megállt, édesapja arcát fürkészte, azután vígan toppantott, és hajrázva futott tovább.

- Tudod, papa, ő a pej lovam! - kiáltotta húgocskájára mutatva.

Eközben a másik szobában a beteg ágya mellett ott ült az unokanővér, és ügyesen terelt beszélgetéssel próbálta őt a halálra előkészíteni. Az orvos a másik ablaknál valami italt kevert.

A beteg fehér kabátkában, párnákkal felpolcolva ült az ágyban, és némán meredt unokanővérére. Majd váratlanul félbeszakította:

- Jaj, kedvesem, ne próbáljon engem előkészíteni. Ne tekintsen gyereknek. Keresztény vagyok. Mindent tudok. Tudom, hogy nem sok időm van hátra. Azt is tudom, ha a férjem hallgatott volna rám, már rég Olaszországban lennék, és talán... sőt bizonyosan... meggyógyultam volna. Mindenki mondta neki. De hát mit tegyünk, Isten nyilván így akarta. Valamennyien bűnösek vagyunk, jól tudom, de bízom Isten irgalmában, ő mindenkinek megbocsát, igen, minden bizonnyal megbocsát. Igyekszem megérteni önmagamat. Énnekem is sok volt a bűnöm, édesem. De mennyit szenvedtem! Igyekeztem türelmesen viselni szenvedéseimet.

- Ne hívjam be a papot, édesem? Még jobban megkönnyebbül, ha megáldozott... - mondta az unokanővér.

A beteg bólintott, beleegyezése jeléül.

- Istenem, bocsáss meg nékem, szegény bűnösnek - suttogta.

Az unokanővér kiment, s a szemével intett a papnak.

- Földre szállt angyal! - mondta a férjnek, könnyes szemmel. Vaszilij Dmitrijevics elsírta magát, a pap bement a betegszobába, az öregasszony még mindig ájultan hevert, s az első szobában teljes csönd honolt, öt perc múlva a pap kilépett az ajtón, levette az epitrachiliont, és megigazította a haját.

- Hál' istennek, megbékélt - mondta. - Látni kívánja önöket.

Az unokanővér és a férj bementek. A beteg halkan sírdogált, a szentkép felé tekintve.

- A Jóisten áldjon meg, drágám - mondta a férj.

- Fogadd hálás köszönetem! Milyen jól érzem most magam, milyen megfoghatatlan boldogság tölti el lelkemet - szólt a beteg, s vértelen ajka körül halvány mosoly játszadozott. - Az Isten irgalmas! Ugye, ő irgalmas és mindenható? - És könnyes szemét megint a szentképre függesztette, vágyón, könyörgőn.

Azután hirtelen eszébe jutott valami. Jelekkel odaintette magához férjét.

- Te sosem akarod megtenni, amit tőled kérek - mondta halkan, szemrehányón.

Férje kinyújtott nyakkal, megadóan hallgatta.

- Mit kívánsz, édesem?

- Hányszor mondtam, hogy ezek a doktorok nem tudnak semmit, vannak egyszerű javasasszonyok, azok meggyógyítják a legsúlyosabb betegeket is... A tisztelendő úr említette... van egy iparos... Küldjetek érte.

- Kiért, édesem?

- Istenem! Semmit sem akar megérteni!... - És a beteg összeráncolta homlokát, lehunyta szemét.

Az orvos odalépett hozzá, megfogta csuklóját. Érverése percről percre gyengült. Szemével intett a férjnek. A beteg észrevette a pislogást, és ijedten körülnézett. Unokanővére félrefordult, és sírva fakadt.

- Ne sírj, ne kínozd magad és engem - mondta a beteg. - Ne rabold el utolsó perceim nyugalmát.

- Angyal vagy! - rebegte az unokanővér, a beteg kezét csókolgatva.

- Nem, ide adj csókot, csak halottaknak szokás kezet csókolni. Istenem, Istenem!

Aznap estére a betegből tetem lett, és a tetem a koporsóban feküdt a nagy ház fogadótermében. A zárt ajtajú nagy teremben egy kántor üldögélt, és orrán át dünnyögve, ütemesen, egyhangúan olvasta Dávid zsoltárait. A magas ezüst kandeláberekből viaszgyertyák sárgás fénye hullott a megboldogult halvány homlokára, elnehezült viaszos kezére, meg a ráncokba merevedett szemfedőre, mely a holttest térdén, lábujjain ijesztően kidomborodott. A kántor, aki maga sem értette, amit olvas, egyhangúan darált, s a szavak a nagy, üres teremben furcsán hangzottak és haltak el. Egy távoli szobából néha-néha gyerekhangok, lábdobogás szűrődött odáig.

"A te orcádat keresem, ó, Uram! - szólt a zsoltár. - Ne rejtsd el orcádat előlem, ne utasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el, és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene!"

A megboldogult arca szigorú volt, nyugodt és fenséges. Nem mozdult semmi hideg, tiszta homlokán, sem keményen összezárt ajka körül. Csupa figyelem volt az arca. De vajon megértette-e legalább most ezeket a súlyos szavakat?

Egy hónappal később a megboldogult sírja felett kőből épült kápolna emelkedett. A postakocsis sírján még mindig nem volt kő, csak a világoszöld fű serkent ki a halomból, mely egyetlen jele volt egy ember létének és elmúlásának.

- Megbüntet az Isten, Szerjoga, ha nem állítasz sírkövet Fjodor bácsinak - mondotta neki egyszer a szakácsnő a postaállomáson. - Mind azt hajtogattad: tél van, tél van, hát most, hogy itt a nyár, mért nem tartod meg az adott szavadat? Hisz én is hallottam. Egyszer már eljött hozzád, figyelmeztetett; ha nem veszed meg, eljön újra, fojtogatni kezd.

- De hisz nem mondom, hogy nem veszek - felelte Szerjoga. - Megveszem a követ, amint ígértem, hogyne venném, másfél ezüstrubelt áldozok rá. Nem felejtem én el, de hát el kell hozni. Mihelyt alkalom adódik a városba menni, megyek és megveszem.

- Legalább keresztet állítanál addig, legalább ennyit megtennél - szólt bele az öreg postakocsis. - Sehogy sincs ez rendjén. A csizmáját meg viseled.

- Honnét vegyem azt a keresztet? Tűzifából ki nem faraghatom!

- Mit beszélsz! Tűzifából nem faragod ki, hát fogd a fejszét, és menj ki az erdőre, majd találsz fát, amiből kifaraghatod. Kivágsz egy fiatal kőrisfát, olyan takaros födött kereszt lesz belőle, hogy még. A kerülőt meg itasd meg vodkával. Az ember úgyse győzi pénzzel, annyit kell őket itatni minden szamárságért. A minap eltört a rudam, vágtam az erdőn egy újnak való fát, senki egy szót sem szólt.

Kora reggel, alig pirkadt, Szerjoga fogta a fejszét, és kiment az erdőre.

Frissen hullt harmat hamvas rétege borított mindent; még nem szárította fel a nap. Keleten észrevétlenül tisztult, világosodott az ég alja, a gyenge fény visszaverődött a finom felhőkkel bevont égboltozaton. Egy fűszál sem rebbent a földön, egy levél sem a fák felső ágain. Az erdő némaságát csak nagy ritkán törte meg a szárnysuhogás a fák koronájában vagy surranó nesz a bozótban. Egyszer csak különös, a természettől idegen zaj támadt a sűrűben, majd szétterjedve elhalt az erdőszélen. De újra meg újra felhangzott a zaj, ütemesen ismétlődött egy mozdulatlanul álló fa törzsének alján. Egyik lombkorona furcsán mozdult, megremegett, dús, üde lombja valamit susogott, a vörösbegy, mely egyik ágán ült, kétszer fölrebbent, s farkát billegetve átült egy másik fára.

Lenn a fejszecsapások egyre sűrűbben, egyre erősebben hangzottak, nedves fehér forgács repült a harmatos fűbe, az ütések nyomán recsegés, ropogás hallatszott. A fa egész testében megremegett, megingott, és újra kiegyenesedett, ijedten himbálózva tövén. Egy pillanatra minden elhallgatott, de a fa újra meghajolt, törzse újra megreccsent, és koronája ágakat tördelve, gallyait lengetve hullott a nedves földre. A fejszecsattogás, a léptek zaja elhallgatott. A vörösbegy füttyentett, és magasabbra szállt. Szárnyával meglegyintett egy ágat; az ágacska még egy ideig ringott, azután megállt, levele sem mozdult többé. A fák még boldogabban nyújtogatták az újonnan támadt nyílásban mozdulatlan ágaikat.

A nap első sugarai áthatoltak egy keskeny felhősávon, felragyogtak az égen, és végigszaladtak a földön. A köd hullámokban suhant végig a szurdokon, mélyedéseken, a harmat megcsillant a lombon, a megfehéredett áttetsző felhőcskék sietve szétszéledtek a kéklő égbolton. Az erdő sűrűjében madarak nyüzsögtek, és eszeveszettül boldogan csiripeltek; a dús zöld levelek örvendezve, nyugodtan susogtak odafenn, és az élő fák ágai lassan, fenségesen ringtak lekókadt, halott társuk felett.

Anyánkat gyászoltuk, aki ősszel halt meg, s az egész telet falun töltöttük, Kátyával meg Szonyával.

Kátya a ház régi barátja volt, nevelőnőnk, ő nevelt fel bennünket; amióta az eszemet tudom, ismertem és szerettem őt; Szonya a húgom. Zordon, szomorú telet töltöttünk öreg pokrovszkojei házunkban. Hideg, szeles idők jártak, az ablakokat befútta a hó, majdnem állandóan be voltak fagyva, s nem lehetett kilátni rajtuk; jóformán egész télen nem mentünk sehová. Vendég is ritkán járt hozzánk, s aki jött, nemigen hozott jókedvet és derűt a házhoz. Mindnek bánatos volt az arca, mind halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy felébreszt valakit; nem nevettek, csak sóhajtoztak, gyakran sírtak, ha rám vagy a fekete ruhás kicsi Szonyára esett a tekintetük.

A házban még jelen volt a halál borzalma, és szomorúsága még körülöttünk lebegett. Anyuska szobája le volt zárva, s valahányszor este elmentem ajtaja előtt, félelem fogott el, és valami vonzott, hogy belessek a hideg, lakatlan szobába.

Tizenhét esztendős voltam, s anyuskának halála évében az volt a szándéka, hogy felköltözik a városba, és bevezet engem a társaságba. Édesanyám halála nagyon lesújtott, de meg kell vallanom, szívbeli bánatom mögött az az érzés is meghúzódott, hogy fiatal vagyok, szemrevaló (legalábbis ismerőseim ezt állítják), és íme már a második telet töltöm hasztalan falusi magányban. A tél vége felé a magány és az unalom már annyira nyomasztóvá vált, hogy ki sem bújtam szobámból, nem nyitottam ki a zongorát, de még könyvet se vettem a kezembe. Ha Kátya rábeszélt, foglalkozzam ezzel-amazzal, azt feleltem, nincs kedvem, nem bírom - de a lelkem mélyén egy hang ezt kérdezte: "Minek?" Minek csináljak akármit, amikor hiába fecsérlődnek el legszebb éveim? És erre a "minek"-re nem volt más válasz, csupán a könnyek.

Azt mondták, lefogytam, megcsúnyultam ez alatt az idő alatt, de még ez sem érdekelt. Minek? Kiért? Már-már úgy láttam, egész életemet itt kell eltöltenem falusi magányban, tehetetlen fásultságban, amelyből egymagám nem tudtam s talán nem is akartam felrázni magam.

A tél utóján Kátya komolyan aggódni kezdett értem, és elhatározta, ha törik, ha szakad, külföldre utaztat. Ehhez azonban pénzre lett volna szükség, mi pedig úgyszólván nem is tudtuk, mi maradt ránk anyánk után; nap nap után vártuk gyámunkat, hogy megérkezzék, s tisztázza ügyeinket.

Márciusban megjött a gyámunk.

- Hála istennek! - mondta Kátya egy napon, mikor én szokás szerint tétlenül, gondolattalanul, vágytalanul ődöngtem szobáról szobára. - Végre megérkezett Szergej Mihajlics, már érdeklődött utánunk, és megígérte, hogy ebédre itt lesz. Szedd össze magad, Masenyka - tette hozzá. - Mit gondol rólad, ha így lát? Úgy szeret mindkettőtöket.

Szergej Mihajlics szomszédunk volt, s megboldogult édesapámnak jó barátja, noha jóval fiatalabb volt nála. Jövetele megváltoztatta terveinket, s lehetővé tette, hogy elhagyjuk a falut. Gyermekkorom óta szerettem és tiszteltem Szergej Mihajlicsot, és Kátya azért tanácsolta, hogy szedjem össze magam, mert tudta, hogy valamennyi ismerősünk közül Szergej Mihajlics előtt restellném a legjobban, ha előnytelen oldalamról mutatkoznék. Nem is szólva arról, hogy házunkban mindenki megszokta és szerette, Kátyától meg Szonyától (aki a keresztlánya volt) a legutolsó kocsisig, az én szememben Szergej Mihajlicsot egészen különös jelentőséggel ruházta fel anyuskának egy előttem tett megjegyzése. Azt mondotta egy ízben, hogy éppen ilyen férjet kívánna nekem. Akkoriban meglepődtem rajta, sőt kellemetlenül érintett; álmaim lovagja egészen más volt. Álmaim lovagja sovány és légies volt, halvány és mélabús, Szergej Mihajlics pedig javakorabeli, magas, vállas férfi volt, és úgy tetszett, örökké jókedvű; anyuska szavai azonban ennek ellenére erősen belém rögződtek, s már hat évvel ezelőtt, amikor tizenegy esztendős voltam, és Szergej Mihajlics tegezett, fogócskázott velem, és ibolyaszálnak nevezett, néha riadtan kérdeztem magamtól, mitévő legyek, ha egyszer csak fogja magát és feleségül akar venni.

Valamivel az ebéd előtt, melynek étrendjét Kátya krémmel, süteménnyel és spenótmártással egészítette ki, megérkezett Szergej Mihajlics. Az ablakból láttam, ahogy kicsiny szánján a ház elé hajtott, de mihelyt befordult a sarkon, besiettem a szalonba, és úgy akartam tenni, mintha egyáltalában nem vártam volna. Amikor azonban meghallottam az előszobában lába dobogását, erős hangját és Kátya lépteit, nem álltam meg tovább, és elébe siettem. Kátya kezét fogta, s hangosan, mosolyogva beszélt hozzá. Amikor meglátott, elhallgatott, és jó ideig nézett, köszönés nélkül. Elfogódtam, és éreztem, hogy elpirulok.

- Nini, hát maga az! - szólt azután erélyes és közvetlen módján, kitárta karját, és közelebb lépett hozzám. - Ki látott már ilyen változást! Hogy megnőtt! Hol van már az ibolyaszál?... Egész rózsabokorrá fejlődött!

Nagy kezével megmarkolta a kezemet, és olyan erősen, becsületesen megszorította, hogy szinte fájt. Azt hittem, hogy meg fogja csókolni a kezemet, és feléje hajoltam, de csak még egyszer megszorította a kezem, és biztos, vidám pillantásával erősen a szemem közé nézett.

Hat éve nem láttam. Nagyon megváltozott; megöregedett, megfeketedett, oldalszakállt növesztett, ami sehogy sem illett hozzá; de a modora éppoly közvetlen volt, s ugyanaz volt nyílt, becsületes, erős vonású arca, okos, villogó szeme és kedves, szinte gyerekes mosolya.

Öt perc múlva már nem volt vendég, a családhoz tartozónak éreztük mindannyian, még a cselédség is; szolgálatkész sürgésükön látszott, mennyire örülnek jövetelének.

Egészen másképp viselkedett, mint a szomszédok, akik anyánk halála után ellátogattak hozzánk, és egytől egyig kötelességüknek érezték, hogy szótlanul, könnyes szemmel üljenek nálunk. Szergej Mihajlics, épp ellenkezőleg, vidáman tereferélt, s egy szóval sem említette anyuskát. Eleinte furcsának, sőt egyenesen illetlennek találtam, hogy a családhoz közelálló jó barát ilyen közönyösen viselkedjék. De azután beláttam, hogy ez nem közöny, hanem őszinteség, és hálás voltam érte.

Este Kátya a régi helyen, a szalonban terített teához, ahogy anyuska idejében volt, mi ketten Szonyával leültünk melléje; az öreg Grigorij kihozta Szergej Mihajlicsnak a papa egy régi pipáját, ami valahonnét előkerült, és Szergej Mihajlics, úgy, mint azelőtt, fel és alá járkált a szobában.

- Mennyi tragikus változás történt ebben a házban, ha meggondoljuk! - mondta azután, megállva.

- Bizony - sóhajtotta Kátya, a kicsi födővel betakarta a szamovárt, ránézett, és már-már elsírta magát.

- Maga talán még emlékszik az apjára? - fordult hozzám.

- Nagyon kevéssé - feleltem.

- Milyen jó lenne, ha most itt volna közöttünk! - szólt Szergej Mihajlics halkan, s elgondolkozva nézett rám, valahová a szemem fölé. - Nagyon szerettem az édesapját! - tette hozzá még halkabban, és úgy láttam, hogy a szeme kifényesedik.

- Isten magához szólította - mormolta Kátya, azzal letette asztalkendőjét a teáskannára, elővette zsebkendőjét, és sírva fakadt.

- Igen, tragikus változások történtek itt - ismételte Szergej Mihajlics félrefordulva. - Gyere, Szonya, mutasd meg a játékaidat - tette hozzá egy idő múltán, és Szonyával együtt átment a fogadóterembe. Könnyes szemmel néztem Kátyára.

- Micsoda nagyszerű barát! - mondta Kátya.

Csakugyan, meleg, jó érzés fogott el ennek az idegen, derék embernek a részvététől.

A másik szobából áthallatszott Szonya csipogása és Szergej Mihajlics hangja, ahogy hancúrozott vele. Azután a zongorához ült, és Szonya kezecskéivel verte a billentyűket.

- Marja Alekszandrovna! - szólt be azután hozzám. - Jöjjön, játsszék valamit.

Örültem, hogy ilyen közvetlenül és barátian rendelkezik velem; felálltam és átmentem.

- Ezt játssza! - mondta, s egy Beethoven-kötetben fellapozta a Sonata quasi una fantasia lassú tételét. - Lássuk, hogy zongorázik - mondotta, és teáspoharával a terem sarkába vonult vissza.

Magam se tudom, mért, de úgy éreztem, neki nem mondhatok nemet, s nem magyarázkodhatok, hogy rosszul játszom; engedelmesen leültem a zongorához, és játszani kezdtem úgy, ahogy tőlem tellett, bár féltem ítéletétől, mert tudtam, hogy érti és szereti a zenét. Az adagio hangulata illett ahhoz az emlékező merengéshez, amelyet teázás közben folytatott beszélgetésünk felidézett bennem, és azt hiszem, eléggé tűrhetően játszottam. De a scherzót nem engedte eljátszanom.

- Nem, ezt nem játssza jól - mondotta odalépve -, hagyjuk ezt, de az első tétel nem volt rossz. Úgy látom, érti a zenét.

Ez a mérsékelt dicséret olyan boldoggá tett, hogy belepirultam. Újszerű, kellemes érzés volt, hogy ő, apám barátja és egyenrangú társa, négyszemközt, komolyan beszél velem, nem úgy, mint régen, mint gyermekkel. Kátya fölment Szonyát ágyba fektetni, és ketten maradtunk a fogadóteremben.

Édesapámról beszélt, elmondta, hogyan barátkoztak össze, milyen vígan éltek valamikor régen, amikor én még játékaimmal, iskoláskönyveimmel voltam elfoglalva; és elbeszélései nyomán először képzeltem el apámat közvetlen, víg kedélyű embernek, amilyennek addig sosem ismertem. Afelől is kérdezgetett, hogy mit szeretek, mit szoktam olvasni, mit akarok csinálni, és ellátott jó tanácsokkal. Most már nem a régi, mulatságos tréfacsináló volt a szememben, aki bolondozott velem, és játékszereket készített a számomra, hanem komoly, egyszerű, szeretetteljes ember; önkéntelen tisztelet és vonzalom támadt bennem iránta. Könnyen, kellemesen beszélgettem vele, s ugyanakkor mégis erős feszültséget éreztem. Félve ejtettem ki minden szót, annyira szerettem volna magam is kiérdemelni szeretetét, mely eddig csupán azért jutott osztályrészemül, mert apám lánya voltam.

Mikor lefektette Szonyát, Kátya is csatlakozott hozzánk, és panaszkodott Szergej Mihajlicsnak apátiámról, melyet addig egy szóval sem említettem.

- Lám, a legfontosabbat eltitkolja előlem - mondta mosolyogva, s szemrehányón csóválta fejét.

- Mit beszéljek erről? - mondottam. - Nagyon unalmas, és úgyis elmúlik. - (Abban a pillanatban valóban úgy éreztem, hogy életuntságom elmúlik, sőt már el is múlt, és soha nem is volt igazán.)

- Nem jó, ha az ember nem tudja elviselni a magányt - mondta Szergej Mihajlics. - Maga csak nem kisasszony!

- Dehogynem - feleltem nevetve.

- Úgy értem, léha, felületes kisasszonyka, aki csak addig él, amíg gyönyörködnek benne, de mihelyt egyedül marad, elhagyja magát, nem örül többé az életnek; minden csak kirakat, másoknak szánva, semmi sem önmagáért.

- Jó véleménnyel van rólam - mondtam, csak azért, hogy mondjak valamit.

- Nem! - folytatta rövid hallgatás után. - Nemhiába hasonlít az édesapjához. Magában megvan az, ami kell. - És jóságos, fürkésző tekintete megint büszke, örömteli elfogódottságot keltett bennem.

Arca mindig olyan vidámnak látszott, hogy csak most vettem észre ezt a sajátos pillantását: előbb derűs volt, majd egyre fürkészőbbé s kissé szomorkássá vált.

- Magának nem kell, nem is szabad unatkoznia - mondotta. - Megvan a muzsikája, amelyet szeret, a könyvei, tanulmányai; maga előtt áll az egész élet, amelyre most kell felkészülnie, nehogy később megbánja, amit mulasztott. Egy év múlva már késő lesz.

Úgy beszélt velem, mint egy apa vagy nagybácsi, éreztem, hogy állandóan ügyel, hogy egy szinten maradjon velem. Egyrészt bántott, hogy maga alatt állónak érez, másrészt meg örültem, hogy érdemesnek érzi a kedvemért megváltoztatni viselkedését.

Az est hátralevő részében hivatalos ügyekről tárgyalt Kátyával.

- Isten áldjon, drága barátaim - mondta azután, felállt, odalépett hozzám, és megfogta a kezemet.

- Mikor látjuk megint? - kérdezte Kátya.

- Tavasszal - felelte, továbbra is kezemet fogva. - Most átmegyek Danyilovkába (ez volt a másik birtokunk), megtudom, ott mi a helyzet, elintézem, amit lehet, onnét Moszkvába utazom, saját ügyeimben, nyáron pedig sűrűbben fogunk találkozni.

- Mért megy el ilyen hosszú időre? - kérdeztem rettentően elszomorodva, mert csakugyan arra számítottam, hogy ezután mindennap fogom látni, és most nagyon elszontyolodtam, és megijedtem, hogy újra visszatér életunt, világfájdalmas hangulatom. Ez, úgy látszik, kifejeződött arcomon, hangomban.

- Tanuljon, olvasson minél többet, és ne eressze búnak a fejét - mondotta Szergej Mihajlics, érzésem szerint nagyon is ridegen, tárgyilagosan. - Tavasszal majd levizsgáztatom - tette hozzá, elengedte kezemet, s nem nézett a szemembe.

Kikísértük az előszobába. Sietve cihelődött, fölvette bundáját, s pillantása most is elkerült. "Bánom is én! - gondoltam magamban. - Talán csak nem képzeli, hogy boldoggá tesz azzal, ha rám néz? Rendes, kedves ember, nagyon kedves, de semmi több."

De azért este Kátyával még soká nem tudtunk elaludni, sokat beszélgettünk, nem őróla, hanem arról, hogyan fogjuk eltölteni a nyarat, hol és mivel töltjük a telet. A szörnyű kérdés: "Minek?" - már nem merült fel bennem. Tisztán, világosan éreztem, élni azért kell, hogy az ember boldog legyen, és jövőm sok boldogságot ígért. Komor, öreg pokrovszkojei házunk egyszerre megtelt élettel, világossággal.

Kitavaszodott. Régi mélabús hangulatom elmúlt, megfoghatatlan vágyak, reménységek tavaszi, ábrándos mélabúja váltotta fel. Nem úgy éltem, mint tél elején, foglalkoztam Szonyával, olvastam, muzsikáltam, de azért gyakran kimentem a parkba, és sokáig bolyongtam egyedül a fasorokban, vagy egy padon üldögéltem, ég tudja, miről gondolkoztam, mire vágytam, miben reménykedtem. Éjszakákon, különösen holdfényes éjszakákon néha hajnalig ültem szobám ablakában, néha egy szál blúzban, lopva, nehogy Kátya észrevegye, kiosontam a kertbe, és a harmatos füvön át leszaladtam a tóhoz; egyszer kimentem a szántóra, és éjszaka egyes-egyedül megkerültem az egész parkot.

Ma már nehéz felidéznem és megértenem az álmokat, amelyek akkor képzeletemet betöltötték. Ha eszembe jutnak, szinte el se hiszem, hogy csakugyan ezek voltak az én álmaim, olyan különösek voltak, olyan távol álltak az élettől.

Május végén Szergej Mihajlics, amint ígérte, visszaérkezett utazásáról.

Első ízben egy estefelé látogatott át hozzánk, amikor a legkevésbé vártuk. A teraszon ültünk, éppen teázni készültünk. A kert már kilombosodott, a sűrű cserjésben már tanyát ütöttek a fülemülék az egész Péter-böjtre. A dús orgonabokrokon itt-ott mintha valami fehér vagy lila ömlött volna végig: a virágbugák kipattanóban voltak. A nyírfasor lombja áttetszőn zöldellt a lenyugvó nap fényében. A teraszra hűs árnyék borult. Bőséges esti harmat hullott a gyepre. A parkon túl, a majorból a nap utolsó zajai érkeztek el hozzánk; behajtották a csordát; a bolond Nyikon a vizeshordóval járta a kerti utat, a terasz előtt, az öntözőkannából hűvös sugárban ömlött a víz, és széles tányérban feketítette meg a felásott földet a kikarózott georginatövek körül. A teraszon, a hófehér abrosszal leterített asztalon fényesre tisztított szamovár csillogott, duruzsolt, körülötte tejszín, perec, sütemény. Kátya párnás kezével háziasan öblögette a csészéket. Megéheztem a fürdés után, s a teát be sem várva, kenyeret majszoltam, melyre friss, sűrű tejszínt kentem. Rövid ujjú vászonblúz volt rajtam, vizes hajam kendővel bekötve. Kátya látta meg elsőnek az üvegfalon át.

- Nini, Szergej Mihajlics! - kiáltotta fel. - Éppen magát emlegettük.

Felálltam, és be akartam menni, hogy átöltözzem, de Szergej Mihajlics elkapott az ajtóban.

- Ugyan, minek falun ez a sok ceremónia? - mondta, s mosolyogva nézte kendővel bekötött fejemet. - Hisz Grigorij előtt sem szégyelli magát, én is csak Grigorij vagyok a maga számára. - De éppen ebben a pillanatban úgy éreztem, egyáltalában nem úgy néz rám, mint ahogy Grigorij nézhetne, és zavarba jöttem.

- Mindjárt jövök - mondtam, és kimentem az ajtón.

- Miért ne maradhatna így? - kiáltott utánam. - Olyan, mint egy fiatal parasztmenyecske.

"Milyen furcsán nézett rám - gondoltam, miközben sietve átöltöztem. - No, hál' istennek, hogy megjött, mindjárt vidámabb lesz az élet!" Még egyszer megnéztem magam a tükörben, és fürgén leszaladtam a lépcsőn; nem is igyekeztem titkolni, hogy siettem, lihegve mentem ki a teraszra. Szergej Mihajlics az asztalnál ült, s beszámolt Kátyának ügyeinkről. Mosolyogva nézett rám, és beszélt tovább. Anyagi helyzetünk szerinte nagyon megnyugtató volt. Már csak a nyarat kell itt töltenünk, azután mehetünk akár Pétervárra, Szonya iskoláztatása végett, akár külföldre.

- Bárcsak velünk jönne maga is, Szergej Mihajlics! - sóhajtotta Kátya. - Maga nélkül olyan elveszettnek fogjuk magunkat érezni ott az idegenben, mint az őserdőben.

- Ó, bárcsak a földet körülutazhatnám magukkal! - mondta Szergej Mihajlics félig tréfásan, félig komolyan.

- Miért ne? - mondtam. - Induljunk föld körüli utazásra.

Elmosolyodott, s megrázta fejét.

- Hát édesanyám? Hát a dolgaim? - mondotta. - No de most nem is erről van szó. Mesélje el, hogyan töltötte idejét. Remélem, hogy nem lógatta az orrát?

Amikor elmondtam, hogy távollétében tanultam, nem búslakodtam, és Kátya is megerősítette szavaimat, nagyon megdicsért, szóval, pillantással megcirógatott, mint egy kisgyermeket, mintha joga lenne ehhez. Kötelességemnek éreztem, hogy behatóan és őszintén beszámoljak minden jóról, amit tettem, és meggyónjak mindent, amivel elégedetlen lehetett. Olyan szép este volt, hogy teázás után is kinn maradtunk a teraszon, és a beszélgetés annyira lekötött, hogy észre sem vettem, ahogy az emberi hangok lassanként elcsendesedtek körülöttünk. A virágok erősebben illatoztak, bő harmat öntözte meg a pázsitot, nem messze tőlünk egy orgonabokorban fülemüle trillázott, majd hangunkra elhallgatott; a csillagos ég mintha lebocsátkozott volna hozzánk.

Csak akkor vettem észre, hogy beesteledett, mikor egy denevér nesztelenül beröppent a terasz ponyvája alá, és fehér kendőm körül szálldosott. A falhoz lapultam, s már-már felsikoltottam, de a denevér éppoly nesztelenül és gyorsan, ahogy jött, kisuhant a ponyvaernyő alól, és eltűnt a kert homályában.

- Hogy szeretem én a maguk Pokrovszkojéját - szólalt meg Szergej Mihajlics, a beszélgetést félbeszakítva. - Elüldögélnék itt életem végéig.

- Miért ne? - mondta Kátya.

- Üldögéljek?... - ismételte Szergej Mihajlics. - Az élet nem üldögél.

- Miért nem nősül meg? - kérdezte Kátya. - Kitűnő férj válnék magából.

- Azért, mert szeretek üldögélni? - nevetett. - Nem, Katyerina Karlovna, minekünk már nem való a házasság. Engem rég nem tekintenek olyan embernek, akit meg lehet házasítani. Magam sem gondolok már erre, és azóta, szavamra mondom, megkönnyebbültem.

Úgy tetszett, nem egészen őszinte a hangja, ahogy ezt mondja.

- Mondhatom, szép dolog! Harminchat éves, és már befejezte az életét - mondta Kátya.

- De még mennyire! - felelte Szergej Mihajlics. - Már csak üldögélni szeretnék. A nősüléshez pedig más kell. Kérdezze csak meg tőle - folytatta fejével énfelém intve. - Az ilyen fiatalokat kell megházasítani. Mi pedig majd az ő boldogságuknak örvendezünk.

Hangjából titkos szomorúság és izgalom csengett ki, amely nem maradhatott rejtve előlem. Elhallgatott; sem én, sem Kátya nem válaszoltunk megjegyzésére.

- Képzelje csak el - folytatta azután, s megfordult székén -, hogy valami váratlan szerencsétlenség következtében egyszer csak feleségül vennék egy tizenhét esztendős fiatal lányt, például Mas... például Marja Alekszandrovnát. Ez kitűnő példa, örülök, hogy eszembe jutott... igen, ez a legjobb példa.

Elmosolyodtam, sehogy sem értettem, minek örül, és miért jó, hogy ez az eszébe jutott.

- Nos, tegye a kezét a szívére, és mondja meg őszintén - fordult hozzám -, nem érezné-e szerencsétlenségnek, ha életét össze kellene kapcsolnia egy vénülő, kiélt férfi életével, aki már csak üldögélni szeret, míg magában, isten tudja, mi minden forrong, mi mindenre kívánkozik.

Elfogódottan hallgattam, nem tudva, mit válaszoljak.

- Ne értsen félre, nem kérem meg a kezét - tette hozzá Szergej Mihajlics mosolyogva. - De mondja meg őszintén, ugye, nem ilyen férjről álmodozik, amikor esténként a kertben andalog, és ugye, ez szerencsétlenség volna?

- Nem éppen szerencsétlenség... - kezdtem.

- De semmi esetre sem kívánatos - fejezte be helyettem.

- Igaz; de hátha téve...

De Szergej Mihajlics újra szavamba vágott:

- No látja, Katyerina Karlovna! Marja Alekszandrovna teljesen őszinte volt, és én nagyon örülök ennek a beszélgetésnek. Többet mondok: ez az én számomra is a legnagyobb szerencsétlenség lenne! - tette hozzá.

- Jaj de furcsa ember maga, semmit se változott - jegyezte meg Kátya, és bement, hogy vacsorához teríttessen.

Amikor Kátya bement, mind a ketten elhallgattunk, s minden elcsöndesedett körülöttünk. Csak a fülemüle dalolt, már nem esti módján, szaggatottan és tétovázva, hanem éjszakai dalát csattogta, nyugodtan, elmerülve, messze hallhatóan, és - az este először - egy másik is ráfelelt a távoli vízmosásból. A közeli csalogány elhallgatott, egy percig fülelt a másik dalára, azután újra, még hangosabban, még teljesebben rázendített dallamos, csengő trilláira. Fenségesen, nyugodalmasan szólt ez a két hang, a madarak csodálatos, számunkra ismeretlen éjszakai világában. A kertész aludni ment a közeli melegházba, csizmás léptei távolodva dobogtak a kerti ösvényen. Valaki kétszer áthatón füttyentett a domboldalban, azután újra minden elcsöndesedett. Lomb zörrent alig hallhatón, a terasz ponyváját meglebbentette a szél, a levegő hullámai illatot hoztak felénk, mely szétáradt a teraszon. Kínosnak éreztem a hallgatást az imént elhangzottak után, de nem tudtam, mit mondjak. Ránéztem. A félhomályban rám villant a szeme.

- Szép az élet! - mondottam.

Felsóhajtottam.

- Hogyan? - kérdezte.

- Szép az élet! - ismételtem.

Megint elhallgattunk, s megint kínosnak éreztem a hallgatást. Egyre az járt az eszemben, hogy elszomorítottam, amikor igazat adtam neki abban, hogy öreg; szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá.

- Megyek - mondta hirtelen, és felállt. - Édesanyám vár vacsorára. Még jóformán nem is láttam, mióta visszajöttem.

- Szerettem volna eljátszani magának egy szonátát, amit azóta tanultam - mondtam.

- Majd legközelebb - felelte hidegen, legalábbis nekem úgy tetszett.

- Viszontlátásra.

Most még inkább úgy éreztem, hogy megbántottam, és nagyon megsajnáltam. Kátyával a kapuig kísértük, kinn álltunk, és utánanéztünk kocsijának. Amikor a lódobogás is elhalt, házunkat megkerülve visszamentem a teraszra, tovább néztem a kertet, és az éjszaka hangjaival telített harmatos ködben még sokáig láttam, hallottam mindazt, amit látni és hallani vágytam.

Szergej Mihajlics másodszor, harmadszor is eljött, a különös beszélgetés okozta feszültség teljesen eltűnt, és soha többé vissza nem tért. Egész nyáron hetenként kétszer-háromszor ellátogatott hozzánk, s én úgy hozzászoktam, hogy elhagyatottnak éreztem magam, ha több napig nem jött, és nehezteltem rá, úgy éreztem, nem szép tőle, ha magamra hagy. Úgy viselkedett velem, mint kedves fiatal pajtásával, minden dolgom iránt érdeklődött, szívélyes őszinteségre buzdított, tanácsokat adott, bátorított, néha szidott, és visszatartott. De hiába volt állandó törekvése, hogy egyenrangúként beszéljen velem, mindig éreztem, hogy amögött, amit felfogok belőle, még egy egész nagy, idegen világ van, amelybe nem bocsát be; és ez mindennél erősebben vonzott hozzá, és táplálta tiszteletemet. Kátyától és szomszédainktól tudtam, hogy azonfelül, hogy öreg édesanyjáról gondoskodik, gazdaságát vezeti, és mifelettünk gyámkodik, vannak még mindenféle hivatalos ügyei, amelyek sok kellemetlenséggel járnak; de hogy miképp vélekedik minderről, milyenek a nézetei, tervei, kilátásai - efelől soha semmit sem tudtam meg tőle. Mihelyt az ő dolgaira fordítottam a szót, elkomorult a maga módján, mintha azt mondaná: "Elég, mi köze mindehhez" - és másra terelte a beszélgetést. Ez eleinte bántott, de később hozzászoktam, s már természetesnek vettem, hogy mindig csak engem érintő kérdésekről beszélünk.

Ami eleinte ugyancsak nem tetszett benne, de később nagyon is kedvemre valónak bizonyult, az a tökéletes közönye, sőt megvetése volt, amelyet külsőm iránt tanúsított. Sem szóval, sem egyetlen pillantással soha nem célzott rá, hogy csinos vagyok, ellenkezőleg, elhúzta az arcát és nevetett, ha jelenlétében valaki szemrevalónak mondott. Sőt szívesen talált külsőmön kivetnivalót, és ugratott is ezzel. A divatos ruha meg hajviselet, amivel Kátya szívesen cicomázott fel ünnepélyes alkalmakkor, csupán gúnyolódást váltott ki belőle, s ezzel roppantul elkeserítette szegény jó Kátyát, s eleinte engem is megzavart. Kátya magában eldöntötte, hogy tetszem Szergej Mihajlicsnak, és sehogyan sem értette, miért nem örvend annak, ha a szeretett nő a lehető legelőnyösebb színben tűnik fel. Én azonban hamarosan megértettem, miről van szó. Szergej Mihajlics azt akarta hinni, hogy bennem nincsen kacérság. És mihelyt ezt megértettem, csakugyan nem maradt már bennem a régi kacérság árnyéka sem; mármint nem akartam már tetszeni ruháim, frizuráim, mozgásom választékosságával, de ehelyett napnál világosabban megjelent bennem az egyszerűség kacérsága - egyszerűségemmel akartam tetszeni, holott akkor még nem tudtam egyszerű lenni. Tudtam, hogy Szergej Mihajlics szeret; mint gyermeket vagy mint nőt szeret-e, ezt a kérdést még nem tettem fel magamban; de értékeltem szeretetét, és mivel éreztem, hogy a világ legnagyszerűbb fiatal lányának tekint, természetesen azt kívántam, maradjon meg mindörökre ebben a tévhitben. És így önkéntelenül félrevezettem őt. De miközben félrevezettem, magam is különb lettem. Éreztem, hogy jobb és hozzám méltóbb, hogy ne testem, hanem lelkem legszebb oldalait fitogtassam előtte. Hajamat, karomat, arcomat, modoromat, akármilyen volt - jó vagy rossz -, egyszerre fölmérte és úgy megismerte, hogy külsőmhöz immár semmit sem tehettem hozzá, legfeljebb a félrevezetés vágyát. De a lelkemet nem ismerte - azért, mert szerette, és azért is, mert abban az időben még fejlődőben, alakulóban voltam; itt tehát félrevezethettem, és félre is vezettem. Milyen megkönnyebbülés volt, amikor ennek tudatára ébredtem! Oktalan zavarom, mozdulataim félszegsége nyomtalanul eltűnt attól fogva. Éreztem, hogy akár szemben lát, akár oldalról, ülve vagy állva, felfűzött vagy leeresztett hajjal - ismer egészen, és meg van velem elégedve úgy, ahogy vagyok. Azt hiszem, ha szokása ellenére egyszer csak - mint sokan mások - azt mondta volna nekem, hogy szép vagyok, cseppet sem örültem volna. De milyen sugárzó öröm töltötte be a lelkemet, ha valamit mondtam, és ő hosszan rám nézett, és meghatott hangon, melynek hasztalan próbált tréfás színezetet adni, így szólt:

- Igen, igen, magában megvan az, ami kell. Maga remek ember, el kell ismerni.

És ugyan miért jutott osztályrészemül az ilyen elismerés, mely büszkeséggel, örömmel töltötte el szívemet? Például azért, mert azt mondtam, hogy megértem, miért szereti annyira a vén Grigorij az unokáját, vagy azért, hogy könnyekig meghatódtam egy-egy elolvasott versen, regényen; vagy azért, mert jobban szeretem Mozartot, mint Schulhofot? Valóban bámulatos érzékkel találtam el akkoriban mindent, ami helyes, és amit szeretni kell, holott akkor még igazán nem tudtam, mi a helyes, és mit kell szeretni. Régi szokásaimnak, régi ízlésemnek nagyobb részével nem értett egyet; elég volt, ha egy pillantással, szemöldöke intésével jelezte, hogy valami, amit mondok, nem tetszik neki, elég volt, ha megláttam jellegzetes szánakozó, kissé lenéző arckifejezését - és máris úgy éreztem, hogy nem szeretem azt, amit addig szerettem. Megesett, hogy tanácsot akart nekem adni valamiben, és már előre tudtam, mit akar mondani. Vagy kérdezett valamit, a szemembe nézett, és pillantása kipattantotta belőlem azt a gondolatot, amelyet hallani kívánt. Akkori érzéseim, gondolataim nem az enyéim voltak, hanem az övéi, az ő érzései és gondolatai, amelyek egy csapással az enyémekké váltak. Behatoltak életembe, és megvilágosították. Észrevétlenül mindent más szemmel kezdtem nézni magam körül: Kátyát, a cselédeinket, Szonyát, önmagamat, elfoglaltságaimat. Azelőtt, csak azért olvasgattam, hogy elűzzem unalmamat, most egy csapással a könyv lett az életem egyik legnagyobb gyönyörűsége - csupán azért, mert vele könyvekről beszélgettünk, együtt olvastunk, és ő hozta nekem a könyveket. Azelőtt terhes feladat volt számomra, hogy Szonyával foglalkozzam, órákat adjak neki, s éppen csak kötelességtudásom hajtott, hogy elvégezzem ezt; most Szergej Mihajlics beült leckeóráinkra, és egyszer csak a legnagyobb örömöm lett Szonya haladását követni. Azelőtt lehetetlennek tetszett, hogy egy zenedarabot végig jól megtanuljak; most tudtam, hogy ő meghallgatja, és megdicsér érte - és képes voltam negyvenszer egymás után eljátszani egy és ugyanazt a futamot, úgyhogy szegény Kátya már vattát dugott a fülébe, de én csak nem untam meg. Még a régen tanult szonátákat is valahogyan másképp tagoltam, egészen másképp, sokkal jobban játszottam. És Kátya, akit pedig úgy ismertem és úgy szerettem, mint saját magamat - még ő is megváltozott a szememben. Csak most értettem meg, hogy voltaképpen semmi sem kötelezi rá, hogy édesanyánk, barátunk, rabszolgánk legyen és mégis az. Csak most értettem meg, milyen önfeláldozóan és odaadóan szeret bennünket, most fogtam fel, mennyi hálával tartozom neki, és ettől fogva csak még jobban szerettem. Szergej Mihajlics tanított meg arra is, hogy egészen más szemmel nézzem cselédeinket, parasztjainkat, szolgálóinkat, mint azelőtt. Nevetségesen hangzik, de tizenhét éves koromig úgy éltem ezek között az emberek között, hogy idegenebbek voltak nekem, mint azok, akiket soha életemben nem láttam; egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy ezek az emberek éppen úgy szeretnek, sajnálkoznak, vágyakoznak, mint jómagam. Kertünk, erdőink, földjeink, amelyeket oly rég ismertem, egyszer csak új színben, új szépségben tűntek fel előttem. Nemhiába szokta mondani Szergej Mihajlics, hogy csupán egy igazi öröm van a földön: másokért élni. Akkoriban ezt különösnek találtam, nem értettem, de azért ez a meggyőződés, elmémet megkerülve, a szívembe hatolt. Szergej Mihajlics így az örömök légióját tárta fel jelenemben, anélkül, hogy életemen bármit változtatott volna; benyomásaimhoz, élményeimhez nem adott hozzá semmit, csak önmagát. Mindez gyermekkorom óta körülvett, s csak az ő eljövetele kellett, hogy mindez megszólaljon, s szeretetemért versengve boldogsággal töltse el lelkemet.

Ezen a nyáron gyakran megesett, hogy felmentem szobámba, lefeküdtem, és a régi, tavaszi merengő vágyak, jövőbe tekintő reménységek helyett a jelen izgatott öröme ragadta meg lelkemet. Nem tudtam elaludni, felkeltem, Kátya ágya szélére ültem, és elmondtam neki, milyen boldog vagyok; pedig, ahogy ma minderre visszagondolok, úgy látom, felesleges volt elmondanom, mert amúgy is tudta. Kátya azt mondta nekem, hogy semmire sem vágyik, ő is nagyon boldog; és megcsókolt. Elhittem neki, olyan szükségesnek és méltányosnak éreztem, hogy mindenki boldog legyen. De Kátya mégis elálmosodott, néha haragot színlelve ágyba kergetett és elaludt; én pedig sokáig eltűnődtem mindazon, ami olyan boldoggá tett. Néha felkeltem, és másodszor is imádkoztam, saját szavaimmal köszöntem meg Istennek mindazt a boldogságot, amivel megajándékozott. Szobácskámban csend volt, csak Kátya halk, egyenletes lélegzése hallatszott, meg az óra ketyegése; én pedig forgolódtam ágyamban, és halk szavakat suttogtam, vagy csókolgattam a nyakamban függő keresztet. Az ajtó csukva volt, a zsalugáterek behúzva, valahol legyecske vagy szúnyog dünnyögött egy helyben verdesve a levegőben. Azt kívántam, bár sose kellene kimennem szobácskámból, bár sose jönne a reggel, bár sose bontaná meg semmi ezt a lelki légkört, amely körülvesz. Úgy éreztem, hogy álmaim, gondolataim, imádságaim mind élőlények, velem élnek itt a sötétben, ágyam körül lebegnek, szállonganak. És minden gondolatom az ő gondolata volt, minden érzésem az ő érzése. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szerelem, azt hittem, hogy ez örökké tarthat, azt hittem, csak úgy ingyen, ajándékképpen jut az embernek osztályrészéül ez az érzés.

Egy nyári napon, aratás idején, ebéd után Kátyával és Szonyával kimentünk a parkba kedvenc padunkra, a hársak árnyékába a szakadék felett, melyen túl tágas kilátás nyílt az erdőkre meg a szántóföldekre. Szergej Mihajlics már három napja nem járt nálunk, s aznapra vártuk, annál is inkább, mert ispánunk mondta, hogy megígérte, eljön, és utánanéz a munkának. Két óra tájban megláttuk, amint lóháton ment végig a rozsföldön. Kátya őszibarackot, meggyet hozatott, mert ez volt Szergej Mihajlics kedvenc gyümölcse; azzal rám mosolygott, végigdőlt a padon, és elszundított. Leszakítottam egy görbe, lapos hársfaágat - dús levű kérge megnedvesítette kezemet -, és azzal legyezgettem Kátyát; közben tovább olvastam, de minduntalan föl-fölnéztem könyvemből, a dűlőutat lesve, amelyen jönnie kellett. Szonya egy vén hárs tövében lugast épített babáinak. Szélcsendes, forró nap volt, perzselt, tikkasztott a hőség, az égen egyre növekvő felhők feketéllettek, reggel óta zivatar készülődött. Izgatott voltam, mint mindig vihar előtt. De délután a fellegek széle foszladozni kezdett, a nap kiért az égbolt tiszta kékjébe, csak valahol messze dörgött az ég, és a látóhatár egyik széle fölött a földekről felszálló porral egybefolyó nehéz felhőt hasogatták végig a villám sápadt cikcakkjai. Most már látszott, hogy aznapra kiderül, legalábbis mifelénk. A parton túl helyenként láttam az utat, szünet nélkül vonultak rajta a szekerek - hol kévékkel magasan megrakva, nyikorogva döcögtek, hol meg az ellenkező irányba sebesen robogtak üresen, a rajtuk ülő emberek lába remegett, ingüket dagasztotta a szellő. A sűrű por nem szállt el, és nem ereszkedett le, hanem mozdulatlanul állt a sövényen túl, a park fáinak áttetsző lombjai között. Távolabb, a szérűn, ugyancsak hangok zaja, kerekek nyikorgása hallatszott, a sárga kévék, melyek az imént lassan elhaladtak a sövény mellett, ott a levegőbe repültek, s a szemem láttára hosszúkás, házforma kazlak nőttek belőlük, tisztán láttam hegyes tetejüket és rajtuk a nyüzsgő parasztokat. Előttem a poros szántóföldön ugyancsak szekerek mozogtak, kévék sárgállottak, kerékzörgés, beszéd, énekszó keveredett. Az egyik szélén egyre terjedt a tarló, és közte az ürömmel benőtt mezsgye. Jobbra lenn, a kuszán learatott földön a marokszedő asszonyok ruhája tarkállott; hajlongtak, karjukat lendítették, és a kusza föld kitisztult, takaros keresztek emelkedtek rajta. Szinte a szemem láttára fordult őszbe a nyár. Mindent átjárt a por meg a tikkasztó hőség, még parkbeli kedvenc helyecskénket is. És a porban, hőségben, a perzselő napon mindenfelé zajgott, tereferélt, nyüzsgött a dolgos nép.

Kátya pedig olyan édesen hortyogott árnyas padunkon, az arcára terített batiszt zsebkendő alatt, a meggy olyan fényesen, zamatosan feketéllett a tányéron, ruhánk olyan tiszta és üde volt, a kancsóban a víz olyan frissen, hívogatóan csillogott a napfényben, és én olyan jól éreztem magam! "Mit csináljak? - gondoltam. - Tehetek én róla, hogy boldog vagyok? De hogyan osszam meg másokkal boldogságomat? Hogyan, kinek adjam át magamat és boldogságomat?"

A nap már a fasor nyírfáinak csúcsa mögé ereszkedett, a por leszállt a földeken, a távolabbi dombok tisztábban, határozottabban látszottak az oldalvilágításban, a szérűn, a fákon túl három új kazal teteje magaslott, s a parasztok lejöttek róluk; a szekerek hangos kiáltások közepette nyilván utoljára fordultak, az asszonyok hangos énekszóval bandukoltak hazafelé, vállukon gereblye, övükben kévekötél - de Szergej Mihajlics még mindig nem jött, pedig már jó ideje láttam, hogy megindult felfelé a domboldalban. Egyszer csak feltűnt a fasor másik vége felől, ahonnét egyáltalában nem vártam (a szakadékon át került). Kalapját levéve, derűs, sugárzó arccal jött felém. Amikor meglátta, hogy Kátya alszik, beharapta ajkát, szemét behunyta, és lábujjhegyen lépkedett; mindjárt észrevettem, hogy abban az oktalan jókedvében van, amelyet annyira szerettem benne, s amelyet heprecsóré hangulatnak neveztünk egymás között. Olyan volt, mint a tanulástól szökött iskolás gyerek, egész lényéből tetőtől talpig áradt a megelégedés, a boldogság, a gyerekes pajkosság.

- Jó estét, ibolyaszál, hogy s mint? Jól van? - kérdezte súgva, mikor odaért hozzám, és megszorította a kezemet. - Én remekül érzem magam - felelte kérdésemre. - Most tizenhárom éves vagyok, a legszívesebben lovacskáznék vagy fára másznék.

- Heprecsóré hangulatban? - kérdeztem, s mikor nevető szemébe néztem, éreztem, hogy ez a heprecsóré hangulat rám is átragad.

- Igen - válaszolta visszafojtott mosollyal, s fél szemével kacsintva. - De mért kell Katyerina Karlovnának az orrára koppintani?

Nem vettem észre, hogy Szergej Mihajlicsra nézve s közben tovább legyezgetve Kátyát a hársfaággal, levertem arcáról a batisztkendőt, és arcát ütögettem a levelekkel. Elnevettem magam.

- Azt mondja majd, hogy nem is aludt - mondtam halkan, mintha azért suttognék, nehogy fölébresszem Kátyát, holott egyáltalában nem azért suttogtam, hanem egyszerűen csak azért, mert jólesett suttogva beszélgetnem Szergej Mihajliccsal.

Hangtalanul mozgatta az ajkát: engem csúfolt, mintha olyan halkan beszélnék, hogy már szavamat sem lehet érteni. Azután meglátta a meggyet, megjátszotta, hogy lopva felkapja a tányért, odament Szonyához a hársfa alá, és ráült a bábuira. Szonya előbb megharagudott, de Szergej Mihajlics hamarosan kibékítette, játékot talált ki, mely abban állt, hogy versenyt eszik a meggyet.

- Ha akarja, hozatok még - mondtam. - Vagy menjünk, szedjünk mi magunk.

Fogta a tányért, ráültette a bábukat, és hármasban odamentünk a fallal elkerített gyümölcsösbe. Szonya nevetve szaladt utánunk, és Szergej Mihajlics kabátját huzigálta, hogy adja vissza a bábukat. Odaadta neki, s azután komolyan fordult hozzám:

- Hogy mondhatja, hogy maga nem ibolya? - mondta még mindig súgva, noha már nem kellett attól tartanunk, hogy fölkeltünk valakit. - Amikor odaértem magához a sok por, hőség, munka után, ibolyaszagot éreztem. De nem az illatos ibolya szagát, hanem a koraiét, tudja, amelyik egészen sötétlila, és olvadó hó- meg tavaszi fűszaga van.

- No és a gazdaságban rendben folyik minden? - kérdeztem, hogy leplezzem boldog zavaromat, melyet szavai keltettek bennem.

- Kitűnően! Ez a nép mindenütt megállja a helyét. Minél jobban ismeri az ember, annál jobban megszereti.

- Igen - feleltem. - Mielőtt jött, a parkból néztem a munkájukat, és hirtelen elszégyelltem magam, hogy ők dolgoznak, énnekem pedig olyan jó dolgom van, hogy...

- Ne tetszelegjen ebben, kedvesem - szakított félbe elkomolyodva, de gyengéd pillantással. - Ez szent ügy. Isten ments, hogy ilyen gondolatokkal kérkedjék.

- De hiszen csak magának mondom!

- Igen, persze, tudom. No, lássuk azt a meggyet!

A kiskapu zárva volt, kertész pedig nem volt sehol; Szergej Mihajlics valamennyit kiküldte aratni. Szonya elszaladt a kulcsért, de Szergej Mihajlics nem várta meg, míg visszajön, felkapaszkodott a fal sarkán, fölemelte a gyümölcsöst védő dróthálót, és beugrott.

- Akar meggyet? - hallatszott a hangja bentről. - Adja ide a tányért.

- Nem, én is szedni akarok, megyek a kulcsért - feleltem. - Szonya úgyse találja meg...

De másrészt nagyon szerettem volna látni, mit csinál odabenn Szergej Mihajlics, hogy néz, hogy mozog, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja. Meg aztán éppen most egyetlen percre sem akartam őt elveszíteni szemem elől. A csalánban lábujjhegyen tipegve megkerültem a gyümölcsöst - a másik oldalon alacsonyabb volt a fala -, felálltam egy üres dézsára, úgyhogy a fal csak derekamig ért, és behajoltam. Szemem előtt volt az egész gyümölcsös, görcsös, vén fáival, fogazott szélű nagy leveleivel, melyek alól egyenesen, nehezen csüngtek le az érett fekete gyümölcsök; fejemet a háló alá dugva, egy vén meggyfa bütykös ága alól megláttam Szergej Mihajlicsot. Nyilván azt hitte, elmentem, és senki sem látja. Kalapját levéve, szemét lezárva ült egy öreg fa villás törzsében, és elmerengve gyúrogatott egy darabka mézgát. Egyszer csak vállat vont, kinyitotta a szemét, és valamit suttogott mosolyogva. Ez a szó, ez a mosoly annyira nem hasonlított hozzá, hogy hirtelen elszégyelltem magam, amiért meglestem. Úgy rémlett, hogy ezt a szót suttogta: "Mása!" "Nem, ez lehetetlen" - gondoltam. "Édes Mása" - ismételte még halkabban, még gyengédebben. De most tisztán értettem a két szót. Szívem olyan hevesen dobogott, olyan megrendítő, szinte tilalmas boldogság vett rajtam erőt, hogy két kezemmel a falba kapaszkodtam, nehogy leessem, és zajt üssek. De Szergej Mihajlics meghallotta mozdulatomat, riadtan fölnézett, és nyomban lesütötte szemét, lángolóan elpirult, mint a gyermek. Szólni akart, de nem bírt, arcába egyre újabb hullámokban tódult a vér. De elmosolyodott, amikor rám nézett. Én is visszamosolyogtam rá. Egész arca sugárzott az örömtől. Ez már nem az idős bácsi volt, aki kedveskedve oktat; nem, egyenrangú férfi volt, aki szeret és fél tőlem, és én is szeretem és félek tőle. Nem szóltunk, csak néztünk egymásra. De egyszer csak elkomorult, mosolya, szeme csillogása eltűnt, s hidegen, megint atyaian szólt hozzám, mint hogyha rosszat cselekedtünk volna, s ő felocsúdva engem is föleszmélésre intene.

- Szálljon le onnét, megüti magát - mondta. - És igazítsa meg a haját, milyen kócos, nézze meg az ember!

"Miért tetteti magát? Miért akar nekem fájdalmat okozni?" - gondoltam bosszúsan. S abban a pillanatban leküzdhetetlen vágyam támadt, hogy újra zavarba hozzam, s kipróbáljam rajta hatalmamat.

- Nem, magam akarok meggyet szedni - mondtam, s a legközelebbi ágba kapaszkodva, fenn termettem a fal tetején. Még arra sem volt ideje, hogy megtámogasson, s máris leugrottam.

- Micsoda szamárságokat csinál! - mondta ismét elpirulva, és zsémbelése mögé igyekezett elrejteni zavarát. - Milyen könnyen megüthette volna magát! És hogy fog innét kijönni?

Még nagyobb zavarban volt, mint az imént, de zavara most már nem örömmel, hanem ijedelemmel párosult. Reám is átterjedt, én is fülig pirultam, kerültem pillantását, s nem tudva, mit szóljak, szedni kezdtem a meggyet, bár nem volt hová tennem. Haragudtam magamra, megbántam, amit tettem, féltem, s úgy éreztem, örökké csúffá tettem magam a szemében ezzel a meggondolatlan cselekedetemmel. Hallgattunk mind a ketten, s mindketten kínosan éreztük magunkat. Végre megjött Szonya a kulccsal, s megváltott bennünket elfogódottságunkból. De még jó ideig nem szóltunk egymáshoz, mind a ketten csak Szonyához intéztük szavunkat. Mikor visszamentünk Kátyához, aki váltig bizonygatta, hogy nem aludt, és mindent hallott, akkor végre megnyugodtam, Szergej Mihajlics pedig igyekezett visszaesni régi atyai, gyámkodó hangjába, de nem sikerült egészen, és most már engem sem vezetett félre. Annál élénkebben emlékeztem vissza néhány nappal azelőtt folytatott beszélgetésünkre.

Kátya azt vetette fel, mennyivel könnyebb a férfinak szeretnie és szerelmét megvallania, mint a nőnek.

- A férfi megvallhatja, hogy szerelmes, a nő soha - mondotta.

- Én úgy gondolom, a férfi sem mondhatja meg, ha szeret, nem is szabad megvallania - mondta Szergej Mihajlics.

- Miért? - kérdeztem.

- Azért, mert ha megvallja, mindig hazugság lesz. Miféle felfedezés az, hogy az ember szerelmes? Mintha bizony úgy lenne, hogy mihelyt az ember kimondja, valami kattan, és puff neki, szerelmes vagyok. Úgy képzeli talán, hogy mihelyt kimondja ezt a szót, valami rendkívüli történik, zászlólengetés, ágyúk sortüze... Én azt hiszem, hogy azok, akik ünnepélyesen kijelentik: "Szeretem", vagy önmagukat csapják be, vagy, ami még rosszabb, a másikat.

- Honnan tudja meg tehát a nő, hogy szeretik, ha nem mondják meg neki? - kérdezte Kátya.

- Nem tudom - felelte Szergej Mihajlics. - Minden embernek megvan a maga szótára. Ha van érzés, feltétlenül kifejezésre jut. Ha regényt olvasok, mindig magam elé képzelem Sztrelszkij főhadnagy vagy Alfréd gondterhelt arcát, amikor kijelenti: "Szeretlek, Eleonóra!", és azt hiszi, hogy most mindjárt valami rendkívüli fog történni, de semmi sem történik, sem a férfival, sem a nővel; ugyanaz marad a szeme, az orra, semmi sem változik.

A tréfa mögött már akkor is valami komolyat sejtettem, ami rám vonatkozik, de Kátya nem tűrhette, hogy a regényhősökből valaki csúfot űzzön.

- Örökké ezek a paradoxonok - korholta. - De most mondja meg igaz lelkére: sohasem vallott még nőnek szerelmet?

- Sosem vallottam, fél térdre sem ereszkedtem, és nem is fogok - válaszolta nevetve.

Most újra eszembe jutott ez a beszélgetés. "Igaz, nem kell megmondania, hogy szeret - gondoltam. - Szeret, ezt érzem és tudom. Bárhogy igyekszik is közömbösnek látszani, nem rombolhatja le ezt a hitemet."

Egész este keveset szólt hozzám, de Kátyához, Szonyához intézett minden szavából, minden mozdulatából, tekintetéből kiolvastam szerelmét, és nem kételkedtem benne. Csak az bántott és bosszantott, hogy miért tartja szükségesnek, hogy még tovább titkolózzék és hidegnek tettesse magát, amikor minden olyan világos, és olyan könnyen, egyszerűen lehetnénk olyan elképzelhetetlenül boldogok. De mint a bűn, úgy gyötört az a tudat, hogy beugrottam hozzá a gyümölcsösbe. Attól féltem, hogy ezek után nem becsülhet többé, és haragszik rám.

Tea után bementem a fogadóterembe, a zongorához. Utánam jött.

- Játsszék nekem valamit, rég nem hallottam - mondta, mikor a szalonban utolért.

- Éppen oda indultam... Szergej Mihajlics! - mondottam, hirtelen szembefordulva vele. - Mondja, nem haragszik rám?

- Miért? - kérdezte.

- Mert nem fogadtam szót ma délután - mondtam elpirulva.

Megértett, fejét csóválta, és elmosolyodott. Tekintete azt mondta, hogy meg kellene rónia, de nincs hozzá ereje.

- Nem történt semmi, ugye megint jó barátok vagyunk? - mondtam, és a zongorához ültem.

- De még mennyire! - válaszolta.

A nagy, magas teremben csak a zongorán világított két gyertya, a többi homályba borult. A nyitott ablakon át benézett a világos nyári éjszaka. Körös-körül csend volt, csak Kátya léptei alatt nyikordult meg néha-néha a szalon padlója, és Szergej Mihajlics lova prüszkölt az ablak alatt, s kapálta a lapuleveleket. Szergej Mihajlics mögöttem ült, nem láthattam őt, de mindenben éreztem jelenlétét - a szoba félhomályában, a neszekben, önmagamban. Minden pillantása, minden mozdulata visszhangzott szívemben, pedig nem láttam. Mozart fantázia-szonátáját játszottam, a kottát ő hozta nekem, s az ő irányításával, az ő számára tanultam meg. Nem figyeltem játékomra, de azt hiszem, jól játszottam, s úgy éreztem, neki is tetszik. Éreztem magamban az ő élvezetét, s anélkül, hogy ránéztem volna, éreztem hátulról rám szegeződő pillantását. Ujjaim gépiesen tovább mozgatva, akaratlanul hátranéztem reá. Tisztán láttam fejét a derengő éjszakai ég hátterén. Fejét tenyerébe támasztva ült, és csillogó szemmel, állhatatosan nézett. Pillantására elmosolyodtam, és abbahagytam a játékot. Ő is elmosolyodott, és fejével szemrehányóan intett a kotta felé, hogy folytassam. Mire befejeztem a szonátát, a hold magasra emelkedett, besütött az ablakon, és a szobában a két gyertya gyenge fényén kívül másféle, ezüstös fény támadt, az ablakon át a padlóra hullva. Kátya azt mondta, botrányos volt, hogy épp a legszebb helyen akadtam el, és nagyon rosszul játszottam; de Szergej Mihajlics azt mondta, hogy épp ellenkezőleg, még sosem játszottam olyan jól, mint most. Aztán fel-alá járkált végig a szobákon, a teremből a sötét szalonba és megint vissza a terembe, s valahányszor bejött, rám nézett és elmosolyodott. Én is rámosolyogtam, nevetni, kacagni szerettem volna minden ok nélkül, annyira örültem annak, ami az imént lejátszódott. Mihelyt Szergej Mihajlics kiment a szobából, átöleltem Kátyát - a zongora mellett álltunk -, és csókolgatni kezdtem kedvenc helyecskémet, kövérkés nyakát az álla alatt; de mihelyt Szergej Mihajlics visszajött, komoly képet vágtam, és erőszakkal elfojtottam nevethetnékemet.

- Mi történt ezzel a lánnyal? - kérdezte tőle Kátya.

Szergej Mihajlics nem válaszolt, csak rám nevetett. Ő tudta, hogy mi történt velem.

- Nézzék, micsoda éjszaka! - szólt ki a szalonból, a nyitott erkélyajtó előtt megállva.

Kimentünk hozzá, s valóban, olyan éjszaka volt, amilyent azóta sem láttam soha. A telihold a ház fölött állt, épp a fejünk fölött, úgyhogy nem is látszott; a fél tetőnek, a terasz oszlopainak s ponyvájának árnyéka megrövidülve feküdt a homokos kerti útra és a kerek pázsitra. A kert többi része úszott a fényben, a hold meg a harmat ezüstjében. A széles, virágos út, melyre az egyik széléről ferdén feküdt a georginák meg a támasztókarók árnyéka, ködbe veszve futott a semmibe, hideg fényárban ragyogva; a kavicsok egyenetlenül, göröngyösen csillogtak rajta. A fák mögül kibukkant az üvegház fénylő teteje, a szakadékból egyre sűrűsödő köd gomolygott fel. A kissé már megritkult orgonabokrokon törzsükig átvilágított a holdfény. Minden egyes harmat áztatta virágot meg lehetett különböztetni. A fasorokban fény és árnyék úgy olvadt egybe, hogy az ember szeme nem fákat meg utat látott, hanem áttetsző, lebegő, remegő házakat. Jobb felől, a ház árnyékában minden fekete, közömbös, ijesztő volt. De ebből a sötétségből csak annál világosabban emelkedett ki egy topolya fantasztikus alakú koronája; az ember szinte csodálta, hogy állt meg itt, nem messze a háztól, felfelé ágaskodva a fényáradatban, s mért nem szállt el valahová messze-messze, a semmibe tűnő, kéklő égbe.

- Menjünk ki sétálni - javasoltam.

Kátya beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy húzzak sárcipőt.

- Nem kell, Kátya - mondtam. - Majd belékarolok Szergej Mihajlicsba.

Mintha bizony ez meggátolta volna, hogy átázzék a lábam! De akkor ezt az ellenvetést mind a hárman logikusnak és érthetőnek tekintettük. Máskor sohasem nyújtotta a karját, de most magam karoltam belé, és ő cseppet sem lepődött meg rajta. Hármasban mentünk le a terasz lépcsőjén. Az ég, a kert, a levegő, az egész világ egészen más volt, mint amit ismertem.

Amikor előrenéztem a fasorban, melyen elindultunk, úgy rémlett, hogy arra tovább nem lehet menni, ott végződik a valóság világa, és mindennek örökre így kell maradnia, szépségében mozdulatlanná dermedve. De mentünk tovább, a szépség tündérfátyla széttárult, beengedett, s odabenn valóban ott volt jól ismert parkunk, a fák, az utak, a száraz avar. S mi csakugyan végigmentünk az ösvényeken, váltakozva léptünk fény és árnyék köreibe, s hol száraz levél zörrent léptem alatt, hol friss ágacska legyintette meg arcomat. És ez csakugyan ő volt, aki nesztelenül, óvatosan lépkedett mellettem, gondosan támogatva karomat, s ez meg csakugyan Kátya volt, aki nyikorgó cipellőben lépdelt mellettünk. És az odafenn valóban a hold volt, amely leragyogott ránk a mozdulatlan ágak között...

De a tündérfátyol minden lépésnél újra összeborult mögöttünk és előttünk, s lassacskán már végképp nem hittem el, hogy tovább lehet menni, végképp nem hittem, hogy valóság, amit látok.

- Juj, béka! - kiáltott fel Kátya.

"Ki mondja ezt és miért?" - gondoltam. Azután eszembe jutott, hogy Kátya mondja, Kátya fél a békától - és lábam elé néztem. Zöld béka ugrott s lapult meg előttem, pici árnyéka tisztán látszott az agyagos úton.

- Maga nem fél tőle? - kérdezte Szergej Mihajlics.

Felnéztem rá. Ott, ahol álltunk, egy hárs hiányzott a fasorból, tisztán láthattam arcát. Szép volt és boldog...

Azt kérdezte: "Nem fél tőle?" - de én hallottam, hogy azt mondja: "Szeretlek, kedvesem!" - Szeretlek, szeretlek - ezt hangoztatta keze, szeme, és ugyanezt mondta a fény, az árnyék, a levegő, és minden körülöttünk.

Bejártuk az egész parkot. Kátya mellettünk tipegett apró lépteivel, szuszogott fáradtságában. Azt mondta, ideje bemennünk, és én szívből megsajnáltam szegénykét. "Mért nem érezheti ugyanazt, amit mi? - gondoltam. - Mért nem lehet mindenki fiatal, mindenki boldog, mint ez az éjszaka, mint mi ketten?"

Bementünk a házba, de Szergej Mihajlics még soká nem indult haza, pedig már szóltak a kakasok, a házban mindenki aludt, és lova egyre gyakrabban prüszkölt az ablak alatt, s kapálta a laput. Kátya sem figyelmeztetett, hogy késő van, mi pedig semmiségekről beszélgetve üldögéltünk hajnali három óráig, s magunk sem vettük észre, hogy múlik az idő. A kakas már harmadszor kiáltott, az ég alja már világosodott, mikor elment. Úgy búcsúzott, mint rendesen, nem mondott semmi különöset; de tudtam, hogy a mai naptól fogva az enyém, és nem veszíthetem el soha többé. Mihelyt bevallottam önmagamnak, hogy szeretem, Kátyának is elbeszéltem mindent. Örült, és meg volt hatva, hogy mindent elmondok neki, de szegényke azért csak elaludt, míg én sokáig járkáltam még a teraszon, lementem a kertbe, s felidézve magamban minden szót, minden mozdulatot, újra végigjártam a fasorokat, amelyekben vele sétáltunk. Egész éjszaka nem hunytam le a szemem, és először életemben láttam a hajnalt meg a napfelkeltét. Soha nem láttam azóta sem ilyen éjszakát és ilyen hajnalt. "De mért nem mondja meg nyíltan, hogy szeret? - gondoltam. - Miért agyal ki képzelt nehézségeket, mért állítja oda magát aggastyánnak, amikor minden olyan szép és egyszerű? Mért vesztegeti az arany időt, amely talán sohasem tér vissza? Mondja ki, hogy szeret, mondja ki szavakkal; fogja meg a kezemet, hajtsa rá a fejét, és mondja ki: szeretlek. Piruljon el, és süsse le a szemét, és akkor én is mindent megmondok neki. Nem is mondok semmit, csak megölelem, hozzásimulok, és elsírom magam. De jaj, mi van, ha tévedek, ha nem szeret?" - hasított belém hirtelen.

Megriadtam saját érzéseimtől: ki tudja, hová sodorhat! Eszembe jutott mindkettőnk zavara a gyümölcsösben, amikor beugrottam hozzá, és megint nehéz lett a szívem. Megeredt a könnyem, imádkozni kezdtem. És akkor különös ötletem támadt, ez megnyugtatott, és reménységgel töltött el. Elhatároztam, hogy ettől a naptól kezdve böjtölni fogok, születésem napján megáldozok, és ugyanaznap jegyet váltok vele.

Miért? Minek? És hogyan fog bekövetkezni? - minderről fogalmam sem volt, de attól a perctől fogva hittem és tudtam, hogy úgy lesz. Már egészen megvirradt, az emberek munkába indultak, amikor felmentem szobámba.

Boldogasszony böjtje volt éppen, ezért a házban senkit sem lepett meg szándékom, hogy böjtölök ebben az időben.

Szergej Mihajlics egész héten nem jött át hozzánk, s én nem csodálkoztam, nem aggódtam, és nem haragudtam emiatt, sőt ellenkezőleg - örültem, hogy nem jön, csak születésem napjára vártam őt. Egész héten mindennap korán keltem, s mialatt befogták a lovakat, egyedül járkáltam a kertben, gondolatban végigsoroltam előző napi bűneimet, és megfontoltam, mit kell tennem aznap, hogy meg legyek elégedve magammal, és egyetlenegyszer se vétkezzem. Akkor azt hittem, könnyű teljesen bűntelennek lenni, azt hittem, elég, ha az ember egy kicsit igyekszik. Azután előálltak a lovak. Kátyával vagy a szobalánnyal beültem a kocsiba, és elmentünk a három versztányira levő templomba. A templomba belépve minden alkalommal eszembe jutott, hogy az imádság mindenkiért szól, aki istenfélelemmel a szívében lépi át Isten házának küszöbét, s ezért igyekeztem ezzel az érzéssel szívemben felmenni a templomkapu két gyomverte lépcsőfokán. A templomban olyankor alig volt tíz-tizenkét böjtölő paraszt meg udvari cseléd; buzgó alázattal igyekeztem viszonozni köszöntésüket, de - amit nagy áldozatnak éreztem - magam mentem oda a gyertyás ládához, hogy a sekrestyéstől, egy obsitos katonától, néhány szál gyertyát vásároljak, és a szentképek elé állítsam... A szentély kapuján át láttam az oltárterítőt, melyet még anyuska hímzett; az ikonosztáz fölött két fafaragású angyal lebegett csillagok között, amelyeket kislány koromban óriási nagynak láttam, meg egy sárga-dicsfényes galamb - ez is roppantul érdekelt kicsi koromban. A kórus mögött látszott a horpadozott keresztelőmedence, mely fölé annyiszor tartottam cselédeink gyermekeit, s amelyben engem is kereszteltek. Az öreg pap miseruhája édesapám szemfedőjéből készült; ugyanazon a hangon misézett, amelyen, mióta az eszemet tudom, az istentiszteleteket tartották házunkban: Szonya keresztelőjét, apám gyászmiséjét, édesanyám temetését. A kántor hangja éppen úgy recsegett a kórusban, a falnál ugyanaz az öregasszony görnyedezett, akit mindennap láttam a templomban, könnyező szemmel nézett a szentképekre, imára kulcsolt kezeit megfakult kendőjéhez szorította, és fogatlan szájával hangtalan imát suttogott. És mindez most nemcsak kíváncsiságomnál meg a hozzátapadó emlékeknél fogva volt érdekes a számomra - nem, mindez szent és fenséges volt a szememben, és mélységes jelentőséggel volt tele. Odaadóan figyeltem a fennszóval elmondott imádság minden szavára, érzésemmel igyekeztem reá felelni, és ha valamit nem értettem, gondolatban kértem Istent, világosítsa meg elmémet, vagy saját imádságokat eszeltem ki a meg nem értett rész helyébe. Amikor a bűnbánati imádságot mondták, múltamra emlékeztem, és ezt az ártatlan, gyermekded múltat olyan feketének éreztem lelkem sugárzó állapotához képest, hogy sírtam és iszonyodtam önmagámtól; de ugyanakkor azért éreztem, hogy Isten mindezt megbocsátja, és ha még több volna a bűnöm, még százszorta édesebb lenne a bűnbánat. Amikor a pap az istentisztelet végén azt mondta: "Istennek áldása legyen rajtatok", úgy éreztem, hogy abban a pillanatban valósággal fizikai állapotba átmenő, átszellemült boldogság ömlik el rajtam, fény és melegség hatol a szívembe. A mise véget ért, a pap kilépett hozzám, és megkérdezte, ne jöjjön-e ki hozzánk éjjeli istentiszteletet tartani; de én hálatelt szívvel megköszöntem neki, hogy ilyen nagy szívességet akarna tenni (mert annak hittem), és azt válaszoltam, hogy az ünnep előestéjén magam jövök el a templomba gyalog vagy kocsin.

- Ide tetszik fáradni? - álmélkodott a pap.

És én nem tudtam, mit válaszoljak, nehogy a büszkeség vétkébe essem.

Ha Kátya nem volt velem, a templomból mindig hazaküldtem a lovakat, és egyedül, gyalog mentem haza. Alázattal köszöntöttem a szembejövőket, s igyekeztem alkalmat találni, hogy segítsek, jó tanáccsal szolgáljak, valami áldozatot hozzak, segítsek egy félredőlt kocsit fölemelni, gyermeket dajkálni, vagy félreálljak az útból, és besározódjam. Egyik este hallottam, amint az ispán jelentést tesz Kátyának; elmondta, hogy Szemjon, a paraszt járt nála, deszkát kért a lánya koporsójára meg egy rubelt a temetésre, és ő adott neki. "Hát olyan szegények?" - kérdeztem. "Nagyon szegények, kisasszony, még sóra sem telik nekik" - válaszolta az ispán. Elszorult a szívem, s mégis valahogy megörültem, amikor ezt hallottam. Kátyának azt mondtam, sétálni megyek, azzal fölszaladtam a szobámba, összeszedtem minden pénzemet (nagyon kevés volt, de amennyi volt, mind összeszedtem), keresztet vetve leszaladtam a teraszon meg a parkon át a faluba, Szemjon házához. A falu végén állt, senki sem látott, mikor odalopóztam, az ablakba tettem a pénzt, és azután kopogtattam. Valaki kijött a házból, hallottam az ajtó nyikordulását, meg ahogy utánam kiáltott; félelmemben reszketve, borsózó háttal szaladtam hazáig, mintha bűnt követtem volna el, Kátya faggatott, hogy hol jártam, mi lelt, de jóformán nem is értettem, mit beszél, és nem feleltem. Egyszerre mindent kicsinyesnek, semmitmondónak éreztem magam körül. Bezárkóztam szobámba, és sokáig járkáltam fel és alá, képtelen voltam bármit csinálni, gondolkozni, vagy akár önmagamnak számot adni érzéseimről. Elképzeltem az egész család örömét, elképzeltem, milyen szavakkal emlegetik majd, aki odatette a pénzt, és szinte megsajnáltam, hogy nem magam adtam a kezükbe. Az is eszembe jutott, vajon mit szólna Szergej Mihajlics, ha megtudná, és örvendeztem, hogy soha senki sem fogja megtudni. Olyan nagy volt szívemben az öröm, olyan gyarlónak láttam mindenkit, magamat is, és olyan szelíd elnézéssel tekintettem magamat és mindenki mást, hogy a halál gondolata mint legfőbb boldogság merült fel előttem. Mosolyogtam, imádkoztam, sírtam, a világon mindenkit, még önmagamat is szenvedélyesen szerettem abban a pillanatban. Sokat olvasgattam az újtestamentumot azokban a napokban, s egyre jobban megértettem, egyre jobban meghatott ennek az Istenben való életnek a leírása, egyre jobban megrendítettek az érzés és gondolat áthatolhatatlan mélységei, amelyeket tanításában leltem. De milyen világosnak, egyszerűnek tetszett minden, amikor felálltam a Biblia mellől, és figyelmemet újra a környező világ felé fordítottam. Úgy éreztem, helytelenül élni nehéz, de annál könnyebb mindenkit szeretni és szeretve lenni. Mindenki jóságosan, gyengéden bánt velem, még Szonya is egészen megváltozott; továbbra is adtam neki órákat, s ő igyekezett mindent jól megérteni, hogy kedvemben járjon, és ne szomorítson. Mindenki úgy viselkedett velem, ahogy én viselkedtem a többiekkel. Azután számba vettem ellenségeimet, hiszen gyónás előtt bocsánatot kellett kérnem tőlük; de csak egyetlenegy jutott eszembe, egy szomszéd kisasszony, akit tavaly egyszer mások jelenlétében kicsúfoltam, s aki azóta nem is járt hozzánk. Levelet írtam neki, beismertem bűnömet, és bocsánatot kértem tőle. Hamarosan levélben válaszolt, ő maga is bocsánatomat kérte, és megbocsátott nekem. Sírtam örömömben egyszerű szavai olvastán, olyan mély és megindító érzést véltem látni bennük, öreg dadám elsírta magát, amikor tőle is bocsánatot kértem. "Miért olyan jók hozzám? Mivel érdemeltem ki szeretetüket?" - kérdeztem magamtól. Azután önkéntelenül eszembe jutott Szergej Mihajlics, és gondolatban hosszasan foglalkoztam vele. Nem tehettem másként, és ezt nem is éreztem bűnnek. De most egészen másképp gondoltam rá, mint aznap éjszaka, amikor először döbbentem rá, hogy szeretem; most úgy gondoltam reá, mint önnönmagamra, önkéntelenül beleszőttem őt minden jövő tervembe, gondolatomba. Az elfogódottság, melyet jelenlétében olyan lesújtó erővel éreztem, képzeletemben teljesen eltűnt. Most vele egyenrangúnak éreztem magam, s emelkedett lelkiállapotomban tökéletesen megértettem őt. Minden világossá vált benne, ami azelőtt különösnek tetszett. Csak most értettem meg, miért mondta mindig, hogy az igazi boldogság másoknak élni; és most teljesen egyetértettem vele. Úgy éreztem, ketten egymással végtelenül és felhőtlenül boldogok leszünk. Nem ábrándoztam már sem külföldi utazásról, sem nagyvilági életről, sem társasági pompáról, egészen másféle boldogság lebegett előttem: békés családi élet falun, állandó önfeláldozás, örök szerelem egymás iránt, s az örökös tudat, hogy mindenben a szelíden segítő gondviselés vesz körül bennünket.

Ahogy terveztem, születésnapomon megáldoztam. Amikor hazajöttem a templomból, szívemet akkora boldogság feszítette, hogy féltem az élettől, féltem minden benyomástól, mindentől, ami leronthatná boldogságomat. De mihelyt a ház előtt kiszálltunk a kocsiból, a hídon a jól ismert homokfutó robogott át, és megjelent Szergej Mihajlics. Szerencsét kívánt születésem napjához, és együtt bementünk a szalonba. Amióta ismertem, sohasem viselkedtem vele olyan nyugodtan és olyan önállóan, mint akkor. Éreztem, hogy egész új világ támadt bennem, amelyet ő nem ért, s amely fölötte áll. A legkisebb elfogódottságot sem éreztem vele szemben. Valószínűleg megértette, hogy ez honnan ered, és rendkívül gyengéd, kedves és jámborul tiszteletteljes volt hozzám. A zongorához akartam lépni, de ő lezárta, és a kulcsot zsebébe rejtette.

- Ne rontsa el a hangulatát - mondotta. - Most olyan muzsika szól a lelkében, amelynél szebb a világon nincsen.

Hálás voltam neki ezért, bár ugyanakkor kissé kellemetlenül is érintett, hogy ilyen könnyen, pontosan megért mindent, aminek mindenki elől rejtve kellett volna maradnia lelkemben. Ebédnél azt mondta, hogy gratulálni jött és egyben búcsúzni, mert másnap Moszkvába utazik. Mikor ezt mondta, Kátyára nézett, de nyomban utána lopva rám pillantott, és megsejtettem: attól tart, hogy felindulást olvas le arcomról. De nem lepődtem meg, nem aggódtam, még azt sem kérdeztem, mennyi időre utazik. Tudtam, hogy ezt csak úgy mondja, és tudtam, hogy úgysem fog elutazni. Hogy honnan tudtam? Ezt most már sehogy sem tudnám megmagyarázni; de azon az emlékezetes napon úgy tetszett, hogy mindent tudok, ami volt, és ami lesz. Úgy éreztem magam, mint boldog álomban, amikor minden, ami történik, olyan, mintha már egyszer lett volna, s mindezt már réges-rég tudom, és mindez még egyszer megtörténik, és én tudom, hogy még egyszer megtörténik.

Ebéd után nyomban el akart menni, de Kátyát kimerítette a hosszú hajnali mise, lefeküdt aludni, s Szergej Mihajlicsnak így várnia kellett, míg vissza nem jön, hogy elbúcsúzzék tőle. A fogadóterembe betűzött a nap, kimentünk a teraszra. Mihelyt letelepedtünk, roppant nyugalommal arról kezdtem beszélni, ami szerelmem sorsát eldönti. Nem kezdtem bele sem előbb, sem később, hanem pontosan abban a pillanatban, amikor leültünk, és még semmi sem hangzott el, a beszélgetés nem öltött semmiféle olyan hangot és jelleget, ami megzavarhatta volna azt, amit mondani akarok. Magam sem tudom, honnan vettem bámulatos nyugalmamat, elszántságomat, pontos kifejezőkészségemet. Mintha nem is én szólnék, hanem valami más szólna belőlem, akaratomtól függetlenül. Szergej Mihajlics szemben ült velem, a rácsra könyökölve, magához húzott egy orgonaágat, és a leveleket tépdeste róla. Amikor megszólaltam, elengedte az ágat, és fejét kezébe támasztotta. Ez a helyzet egyaránt jellemző a nagyon nyugodt és nagyon izgatott emberre.

- Miért utazik el? - kérdeztem lassan, jelentőségteljesen, és egyenesen a szeme közé nézve.

Nem felelt mindjárt.

- A dolgaim hívnak! - válaszolta azután, s nem nézett rám.

Láttam, hogy nehezére esik hazudni, különösen mivel én olyan nyíltan, egyenesen tettem fel kérdésemet.

- Ide hallgasson - mondtam. - Tudja, hogy milyen nap van ma. Ez a nap számomra több okból nagyon fontos. Ha most felteszem magának ezt a kérdést, igazán nem azért kérdem, hogy érdeklődést mutassak, hiszen úgyis tudja, hogy megszoktam és szeretem; hanem azért, mert tudnom kell. Miért utazik?

- Nagyon nehéz megmondanom az igazat, hogy miért utazom - válaszolta. - Az elmúlt héten sokat gondolkodtam magán és magamon, és úgy döntöttem, hogy el kell utaznom. Ugye megérti, hogy miért? És ha igazán szeret, nem kérdi többé. - Megdörzsölte homlokát, és lehunyta a szemét. - Nagyon nehezemre esik... Ugye megérti?

Szívem egyre erősebben dobogott.

- Én nem érthetem meg - feleltem. - Nem érthetem; hanem maga mondja meg, az isten szerelméért, a mai napom ünnepére mondja meg, és mindent nyugodtan végighallgatok.

Másképp helyezkedett el székén, rám nézett, ismét magához húzta az orgonaágat.

- Nem bánom - kezdte rövid hallgatás után, s hangját hasztalan igyekezett nyugodttá tompítani. - Bár ostobán hangzik, és lehetetlen szavakban kifejezni, bár nehezemre esik, de megpróbálom elmagyarázni - mondta, s arca eltorzult, mint fizikai fájdalom hatására.

- Nos! - mondtam.

- Tegyük fel, hogy volt egyszer egy férfi. Nevezzük A.-nak. Öreg volt és kiélt; és volt egy kisasszony, B., fiatal, boldog, aki nem ismerte még sem az embereket, sem az életet. Bizonyos családi kapcsolatuknál fogva A. úgy szerette B.-t, mint tulajdon édeslányát, és nem is tartott attól, hogy másképp is megszeretheti.

Szünetet tartott, de nem szakítottam félbe.

- De A. elfelejtette, hogy B. még olyan fiatal, hogy az életet játékszernek véli - folytatta hadarva, elszántan, és kerülte pillantásomat. - És hogy könnyű őt másképp megszeretni, és hogy ő ezt mulatságosnak fogja fel. A. tehát tévedett, és egyszer csak azon kapta magát, hogy új érzés ébred a szívében, fájó, mint a bűnbánat, és nagyon megijedt. Megijedt, hogy régi baráti kapcsolataik elromlanak, és ezért elhatározta, hogy elutazik, mielőtt megromlik ez a kapcsolat. - Ezt mondván, újra szemét dörzsölgette, színlelten hanyag mozdulattal, s aztán behunyta szemét.

- És miért félt attól, hogy másképp szereti meg? - kérdeztem alig hallhatóan, megindultságomat visszafojtva; hangom nyugodtan csengett, de Szergej Mihajlics, úgy látszik, gúnyosnak érezte.

- Maga fiatal - válaszolta -, és én nem vagyok az. Maga játszani akar, én pedig mást akarok. Játsszék, csak ne velem, mert el találom hinni, és az nekem nagyon rossz lesz, és maga is szégyellni fogja. Ezt mondta A. - tette hozzá. - Egyébként mindez sületlenség, de most már érti, hogy miért utazom. Ne beszéljünk erről többet, nagyon kérem!

- De igen, beszéljünk - mondtam, és hangomban könnyek remegtek. - Szerette az a férfi B.-t vagy sem?

Szergej Mihajlics nem felelt.

- Ha nem szerette, miért játszott vele, mint egy kisgyermekkel? - kérdeztem.

- Igaz, A. is hibás volt - szakított félbe gyorsan. - De minden véget ért, elváltak... mint jó barátok.

- De hiszen ez rettenetes! Hát más befejezés nem képzelhető el? - leheltem, és magam is megijedtem attól, amit mondtam.

- Dehogynem - válaszolta, fölemelte megindult arcát, és rám nézett. - Két különböző befejezés is képzelhető. Csak ne szakítson félbe, az istenre kérem, hallgasson végig nyugodtan. Egyesek azt mondják - folytatta, felállt s elmosolyodott, gyötrelmes, fájó mosollyal -, egyesek azt mondják, hogy A. elvesztette az eszét, őrjöngve beleszeretett B.-be, és ezt megvallotta neki... B. pedig kinevette. B.-nek ez tréfa volt, de A.-nak életkérdés.

Megremegtem, és már-már szavába vágtam, azt akartam mondani, hogy ne merészeljen az én nevemben beszélni, de ő leintett, kezét az enyémre téve.

- Várjon csak - szólt remegő hangon. - Mások úgy fejezik be a történetet, hogy B. megszánta A.-t, szegényke nem ismerte az embereket, azért azt képzelte, hogy ő is megszeretheti A.-t, és beleegyezett, hogy a felesége lesz. És az az őrült elhitte neki, hogy újrakezdődik az élete, de B. nemsokára maga is belátta, hogy becsapta a férfit, és a férfi is becsapta őt... Nem, ne beszéljünk erről többet - fejezte be; szemlátomást nem volt ereje, hogy folytassa, felállt, és szótlanul felém lépett.

Azt mondta: "Ne beszéljünk erről többet", de láttam rajta, hogy repesve várja válaszomat. Szólni akartam, de nem bírtam, úgy szúrt valami a mellemben. Ránéztem; sápadt volt, alsó ajka remegett. Megsajnáltam. Nagy erőfeszítést tettem, és sikerült megtörnöm a bénító hallgatás erejét; megszólaltam halkan, bensőségesen, bár féltem, hogy hangom elcsuklik.

- És a harmadik befejezés - kezdtem és megálltam; de ő hallgatott. - A harmadik befejezés: hogy A. nem szerette B.-t, hanem rettenetes fájdalmat okozott neki; azt hitte, helyesen cselekszik, amikor elutazik, és még büszke is volt elhatározására. Maga tréfál, nem én; én az első naptól fogva szerettem, megszerettem magát - ismételtem, és ennél a szónál, "megszerettem", hangom halk, bensőséges suttogásból akaratlanul vad felkiáltásba csapott át, amely magamat is megrémített.

Szergej Mihajlics halotthalványan állt előttem, ajka egyre erősebben remegett, két könnycsepp folyt végig az arcán.

- Ez gonoszság! - kiáltottam, s éreztem, hogy fuldoklom a visszatartott, dühös könnyektől. - Miért? - tettem még hozzá, s fel akartam állni, hogy faképnél hagyjam.

De nem engedett el. Feje az ölemben feküdt, szája még mindig remegő kezeimet csókolgatta, könnyei áztatták ujjaimat.

- Istenem, ha tudtam volna - mormolta.

- Miért? Miért? - hajtogattam egyre, és a lelkem csordultig tele boldogsággal, visszahozhatatlan, soha vissza nem térő boldogsággal. Öt perccel később Szonya felszaladt Kátyához, és olyan hangosan, hogy az egész ház visszhangzott belé, újságolta neki, hogy Mása feleségül akar menni Szergej Mihajlicshoz.

Nem volt okunk halogatni esküvőnket, sem ő, sem én nem kívántuk ezt. Kátya fel akart ugyan utazni Moszkvába kelengyét rendelni, vásárolni, Szergej anyja pedig szerette volna, ha fia, még mielőtt egybekelünk, új hintót, bútort vásárol, és kitapétáztatja a házat; de mi mind a ketten ragaszkodtunk hozzá, hogy mindezt utóbb csináljuk, ha már mindenáron kell, és esküvőnket két héttel a születésnapom után megtartjuk, csendben, kelengye nélkül, vendégek nélkül, násznagy, vacsora, pezsgőzés nélkül, egyszóval lemondunk a lagzi hagyományos kellékeiről. Szergej elbeszélése szerint édesanyja haragudott, hogy esküvőnket muzsikaszó nélkül, kelengyés ládák garmadája nélkül, új lakásberendezés nélkül tartjuk meg - bezzeg az ő lakodalma harmincezer rubelba került! -, s fia előtt titokban, nagy buzgón kotorászott a régi ládákban, és a Marjuska gazdasszonnyal mindenféle szőnyegekről, függönyökről, ezüsttálcákról tárgyalt, amelyek szerinte elengedhetetlenül szükségesek boldogságunkhoz. Minálunk pedig Kátya ugyanezt cselekedte Kuzminyisnával, a dadussal. Nem tűrte a tréfát, ha erről volt szó. Meggyőződése szerint, ha mi ketten Szergejjel a jövőnkről beszélünk, csak bolondozunk, szerelmeskedünk, ahogy ez már a mi helyzetünkben szokás - pedig leendő boldogságunk lényegileg csupán az ingek helyes szabásától és megvarrásától, az abroszok, asztalkendők helyes megválasztásától függ. Pokrovszkoje és Nyikolszkoje közt többször napjában titkos híradások cserélődtek, hogy hol mi készül, s noha Kátya meg vőlegényem édesanyja között látszólag a legbarátságosabb jó viszony állt fenn, befelé ellenséges diplomáciai feszültség kezdett kifejlődni. Tatyána Szemjonovna, Szergej édesanyja, akivel csak most ismerkedtem meg közelebbről, szigorú, pedáns háziasszony volt, igazi múlt századbeli dáma. Szergej nemcsak kötelességtudásból szerette, mint fiú az anyját, hanem érzéssel, mint ember az embert, s a világ legkiválóbb, legokosabb, legjobb és legszeretőbb szívű asszonyának látta. Mindig kedves volt hozzánk, különösen hozzám, örült is, hogy a fia megnősül, de mikor menyasszony koromban meglátogattam, úgy tetszett, éreztetni kívánja velem, hogy mint "parti" nem vagyok méltó fiához, és nem árt, ha ezt állandóan szem előtt tartom. Én ezt tudomásul vettem, és teljesen egyetértettem vele.

Ebben a házasságkötésünket megelőző két hétben naponta láttuk egymást. Szergej ebédre jött, és éjfélig maradt. Azt mondta - és éreztem, hogy igazat mond -, hogy nélkülem nem is él; ennek ellenére sosem töltötte velem az egész napot, és nagy buzgalommal foglalkozott tovább saját ügyeivel. Kapcsolatunk külsőleg mit sem változott az esküvő napjáig, továbbra is magázódtunk, Szergej még a kezemet sem csókolta meg, nem kereste, sőt kerülte az alkalmat, hogy kettesben maradjon velem. Mintha félt volna átengedni magát a benne élő, veszedelmesen erős gyengédségnek. Nem tudom, ő változott-e meg vagy én, de most egyenrangúnak éreztem magam vele, már nem láttam viselkedésében azt a színlelt egyszerűséget, ami azelőtt néha bosszantott, s a tiszteletet, félelmet parancsoló férfi helyett egyre gyakrabban s egyre növekvő gyönyörűséggel láttam meg benne a boldogságában lelkendező, kezes gyermeket. "Ez volt hát benne! - gondoltam gyakran. - Éppolyan ember ő is, mint én, nem több." Most úgy tetszett, egészen előttem áll, úgy ismerem, hogy nincs titka előttem. És minden, amit megtudtam róla, olyan egyszerű volt, s annyira összhangban velem. Még tervei is, hogy miképp fogunk együtt élni, teljesen megegyeztek az én elképzeléseimmel, csakhogy az ő szavaiban tisztábban, pontosabban rajzolódtak ki.

Rossz idő volt azokban a napokban, többnyire a szobában ültünk. Legjobb, legmeghittebb beszélgetéseinket a szegletben folytattuk, a zongora és az ablak között. A fekete ablaküvegben közelről tükröződött vissza a gyertyák fénye, kívülről néha-néha esőcsepp verődött a fényes üvegnek, s végigcsorgott rajta. A tetőn kopogott az eső, az ereszcsatorna alatt tócsában állt a víz, az ablak hasadékán át beszivárgott a nyirkos levegő. Kuckónk így még világosabbnak, még melegebbnek, még kedélyesebbnek tetszett.

- Már régen szerettem volna valamit mondani - kezdte egyszer, amikor késő este magunkra maradtunk kuckónkban. - Mialatt játszott, egyre ez járt az eszemben.

- Egy szót se szóljon, mindent tudok - mondtam.

Elmosolyodott.

- Igaza van, ne beszéljünk róla.

- Nem, mégis mondja meg, miről van szó! - kértem.

- Megmondom. Emlékszik, amikor elmondtam magának A. meg B. históriáját?

- Hogyne emlékeznék arra az ostoba históriára. Még szerencse, hogy így végződött...

- Igen, kicsi híja, hogy a boldogságom odaveszett, méghozzá saját hibámból. Maga mentett meg. De mi tűrés-tagadás, én akkor hazudtam, nagyon röstellem, most meg akarom mondani az igazat.

- Ugyan hagyja, igazán fölösleges.

- Ne féljen - mondta mosolyogva. - Csak mentegetőzni akarok. Amikor beszélni kezdtem, okoskodni akartam.

- Minek okoskodni? - mondtam. - Az mindig hiábavaló.

- Igaz, tévesen okoskodtam. Annyi hibát követtem el, annyiszor csalódtam életemben, hogy mikor lejöttem ide, falura, eltökéltem, hogy számomra nincs többé szerelem, nekem már csak az a kötelességem, hogy úgy-ahogy végigéljem az életemet; ezért aztán sokáig nem is adtam magamnak számot róla, hogy milyen érzés az, ami magához fűz, és hová vezethet. Reménykedtem is, meg nem is, néha hittem magának, néha úgy láttam, csak kacérkodik... magam sem tudtam, mit fogok tenni. De az után a bizonyos este után... tudja, amikor a kertben sétáltunk... megijedtem, annyira lehetetlennek, elérhetetlennek éreztem mostani boldogságomat. Mi történnék, ha reménykedni mernék, és reménységem meghiúsulna? De persze csak magamra gondoltam; mert galád és önző fráter vagyok. - Szünetet tartott, rám nézett.

- Azért nem volt merő ostobaság, amit akkor mondtam. Volt és van mitől félnem. Olyan sokat kapok magától, és olyan keveset adhatok cserébe. Maga még gyermek, bimbó, amely még csak ezután fog kinyílni, maga életében először szeret, én pedig...

- Igen, mondja meg nekem őszintén... - kezdtem; de hirtelen megriadtam válaszától. - Nem, nem, ne mondjon semmit - tettem hozzá.

- Hogy szerettem-e már életemben? - kérdezte, nyomban kitalálva gondolatomat. - Erre válaszolhatok. Nem, sosem szerettem. Soha még ehhez az érzéshez hasonlót... - De hirtelen mintha nyomasztó emlék nehezedett volna rá. - Nem, hiába, csak a maga szíve adhatja meg nekem a jogot, hogy szerethessem - mondta szomorúan. - Látja, hát nem volt igazam, hogy sokáig töprengtem, mielőtt megvallottam, hogy szeretem? - Mit adhatok én magának? Szerelmet... egyéb semmit.

- Nem elég az? - kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

- Nem elég, kedvesem, magának nem elég - felelte. - Maga szép és fiatal! Mostanában éjszaka gyakran nem alszom boldogságomban, és mindig arról álmodozom, hogy fogunk élni együtt. Sokat éltem, és azt hiszem, megtaláltam, hogy mi kell a boldogsághoz. Csendes elvonultság falusi magányunkban, a lehetőség, hogy jót tegyünk az emberekkel, akikkel olyan könnyű jót tenni, s akik annyira nem szoktak hozzá a jóhoz; azután a munka, olyan munka, amely látszólag eredménnyel jár; azután pihenés, a természet, könyv, muzsika... ebben áll az én boldogságom, ennél többről sosem álmodtam. És most ezenfelül olyan élettársam is van, mint maga, talán gyermekeim is lesznek, ennél többet senki sem kívánhat.

- Igaz - mondtam.

- Igaz az én számomra, aki már leéltem fiatalságomat, de nem igaz a maga számára - folytatta Szergej. - Maga még nem élt, talán másutt akarná keresni a boldogságot, és ki tudja, talán másban lelné meg. Most úgy képzeli, hogy ez a boldogság, de csak azért képzeli, mert szeret.

- Nem, én mindig csak a békés családi életet kívántam és szerettem - mondtam. - Maga csak kimondta, amit én gondolok.

Szergej elmosolyodott.

- Ezt csak így képzeli, kedvesem. Magának ez nem elég. Maga szép és fiatal - ismételte elgondolkozva.

Megharagudtam, hogy nem hisz nekem, és mintegy szememre veti, hogy fiatal és szép vagyok.

- De hát miért szeret tulajdonképpen? - kérdeztem ingerülten. - Önmagamért, vagy azért, mert fiatal vagyok?

- Nem tudom, de szeretem - felelte, és merőn rám szegezte fürkésző, vonzó tekintetét.

Nem feleltem, csak visszanéztem rá. És egyszer csak különös dolog történt velem: először eltűnt minden körös-körül, már nem láttam semmit, csak az ő arcát, azután az arca is eltűnt, csak a szeme villogott - úgy rémlett - közvetlenül az én szemem előtt; végül úgy éreztem, hogy ezek a szemek énbennem vannak, minden összezavarodott, nem láttam semmit, be kellett hunynom a szemem, hogy elszakadjak a szorongó gyönyörűségtől, amelyet tekintete bennem ébresztett...

Esküvőnk kitűzött napjának előestéjén az idő kiderült. A nyár végi esőzések után elérkezett az első csillogó, hideg őszi este. Minden nedves, hűvös, tiszta és világos volt, a kert - abban az esztendőben először - ősziesen átlátszó, tarka és kopár, az ég felhőtlen, sápadt és hideg. Mikor lefeküdtem aludni, boldogsággal töltött el a gondolat, hogy másnap, esküvőnk napján szép idő lesz.

A nappal ébredtem, megriasztott, felvillanyozott a gondolat, hogy ma már... Kimentem a parkba. A nap éppen hogy felkelt, sugarai megtörve hatoltak át a fasor sárguló, lombjukat hullató hársfáin. Az út tele volt szórva zizegő levelekkel. A berkenye fonnyadt, élénk színű bogyói piroslottak a ritka, dércsípte, összekunkorodó levelek között, a georginák megráncosodtak, megfeketedtek. A dér ezüstje első ízben lepte el a fakózöld gyepet meg a letaposott lapuleveleket a ház tövében. A tiszta, hűvös égen nem volt, nem lehetett egyetlen felhőcske sem.

"Hát csakugyan ma? - kérdeztem magamtól, kétkedve boldogságomban. - Hát igaz, hogy holnap már nem itt ébredek, hanem az idegen, oszlopos nyikolszkojei házban? Igaz, hogy többé nem fogom őt itt várni, fogadni, esténként, éjjelente meg Kátyával emlegetni? Nem ülök vele többé a zongoránál itt, a pokrovszkojei fogadóteremben? Nem fogom kikísérni, és aggódni érte sötét éjjeleken?" Eszembe jutott, hogy tegnap azt mondta, utoljára jön látogatóba, Kátya pedig kényszerített, hogy megpróbáljam menyasszonyi ruhámat, és így szólt: "Holnapra" - és egy pillanatra elhittem, hogy mindez igaz; de azután újra visszatértek a kételyek. "Hát igaz lenne, hogy a mai naptól fogva odaát fogok élni anyósommal, Kátya nélkül, Nagyezsda nélkül, a vén Grigorij nélkül? Nem fogom estenként lefekvés előtt megcsókolni öreg dadámat, s hallani, ahogy régi szokása szerint keresztet vet rám, és azt mondja: »Nyugodalmas jó éjszakát, kisasszonykám«? Nem fogom tanítgatni Szonyát, nem fogok vele játszani, reggelenként a falon átkopogni hozzá, nem fogom hallani csengő kacagását? Hát csakugyan elidegenülök magamtól, és beteljesülő remények, óhajtások új élete nyílik meg előttem? És vajon örökre fogad-e magába ez az új élet?" Türelmetlenül vártam Szergejt, nehezemre esett egyedül megbirkóznom gondolataimmal. Korán érkezett, s csak amikor megláttam, akkor hittem el igazán, hogy a felesége leszek; és attól fogva már nem ijesztett ez a gondolat.

Ebéd előtt átmentünk kis templomunkba, hogy gyászmisét tartsunk édesapámért.

"Ó, ha most élne!" - gondoltam, amikor hazafelé indultunk, s szótlanul támaszkodtam annak az embernek a karjára, aki az ő legjobb barátja volt. A könyörgés ideje alatt, fejemet a kápolna hideg kövére ejtve, olyan elevenen képzeltem magam elé apámat, annyira hittem, hogy lelke megért és megáldja választásomat, hogy most is úgy rémlett, velünk van, felettünk lebeg, s magamon érzem áldását. Emlék és reménység, bánat és boldogság egyetlen ünnepélyes, fölemelő érzéssé olvadtak össze bennem, s lelkiállapotomhoz nagyon illett a friss levegő, a csend, a kopár földek és a sápadt égbolt, melyről tündöklő, de erőtlen napsugarak áradtak a földre, s hasztalan igyekeztek égetni arcomat. Úgy tetszett, az, akinek oldalán lépkedek, érti és osztja érzéseimet. Nem szólt, de arcán, melyre néha-néha felnéztem, ugyanazt az édes-bús, komoly derűt észleltem, amely a tájon és szívemben honolt.

Egyszer csak felém fordult, láttam, hogy mondani akar valamit. "Jaj, mi lenne, ha nem arról szólna, amire gondolok!" - villant át agyamon. De apámról kezdett beszélni, anélkül, hogy megnevezte volna.

- Egyszer tréfából azt mondta nekem: "Vedd feleségül az én Másámat!"

- Milyen boldog lenne most! - szóltam, s erősebben szorítottam magamhoz karját, amely támogatott.

- Igen, akkor maga még gyerek volt - folytatta, szemembe nézve. - Akkor megcsókoltam ezeket a szemeket, és csak azért szerettem őket, mert az övéihez hasonlítottak. Nem hittem, hogy valaha önmagukért lesznek nekem ilyen drágák... Akkor Másának szólítottam.

- Tegezzen engem - kértem.

- Éppen most akartalak tegezni - mondta. - Csak most érzem úgy, hogy egészen az enyém vagy. - És nyugodt, boldog, vonzó tekintete megpihent rajtam.

Lassan bandukoltunk a keskeny, füves dűlőúton a letaposott, kopár tarlók között, nem hallatszott egyéb, mint hangunk és lépteink. A vízmosáson túl az egyik oldal felé a távolabbi, lombjavesztett erdőcskéig vörösbarna tarló húzódott, egy paraszt faekével szántogatott rajta nesztelenül, egyre szélesedő fekete sávot hagyva maga után. A lejtő alján elszórtan legelésző ménes nagyon közelinek látszott. A másik oldalon és egyenesen előttünk, a parkig s mögüle kikandikáló házunkig, őszi vetés feketéllett, sőt itt-ott már zöldellt. S mindezt elárasztotta a bágyadt, langyos napsugár, hosszú, rostos ökörnyál úszott mindenfelé. Körülöttünk röpködött, leszállt a dér után felolvadó és száradó tarlóra, szemünkbe, hajunkba, ruhánkba akadt. Amikor megszólaltunk, hangunk úgy csengett, úgy állt meg fölöttünk a mozdulatlan levegőben, mintha egyedül volnánk ezen a nagy világon, egyedül a halványkék boltozat alatt, amelyen fel-fellobbanva és remegve világított a bágyatag nap.

Én is szerettem volna tegezni őt, de nem mertem.

- Mért sietsz annyira? - hadartam majdnem súgva, és önkéntelenül elpirultam.

Meglassította lépteit, és még simogatóbban, még derűsebben, még boldogabban nézett reám.

Amikor hazaértünk, már ott volt az édesanyja és a vendégek - mert a vendégeket mégsem sikerült távol tartanunk ezen a napon! -, és mindaddig, amíg ki nem jöttünk a templomból, és be nem ültünk a hintóba, hogy átmenjünk Nyikolszkojéba, nem maradtam kettesben vele.

A templom majdnem üres volt; fél szemmel csak Szergej édesanyját láttam, aki a kis szőnyegen állt a kórus előtt, azután Kátyát, lila szalagos főkötőben, könnyesen, meg két-három cselédünket, aki kíváncsian lesett. Szergejre nem néztem, de állandóan ott éreztem őt magam mellett. Erősen figyeltem az imádságnak minden szavára, elismételtem, de a lelkemben semmi visszhangot nem keltett. Nem tudtam imádkozni, tompán bámultam a szentképekre, a gyertyákra, a hímzett fehér keresztre a pap hátán, az ikonosztázra, a templom ablakára - és semmit sem értettem az egészből. Csak annyit tudtam, hogy valami rendkívüli történik velem. Amikor a pap, kezében a kereszttel, felénk fordult, szerencsét kívánt, és azt mondotta, hogy ő keresztelt engem, és lám, Isten megadta, hogy most ő eskethet, mikor Kátya meg Szergej anyja megcsókolt, és meghallottam Grigorij hangját, aki a hintót szólította, meglepődtem és megriadtam, hogy máris minden véget ért, és a lelkemben nem történt semmi rendkívüli, ami megfelelt volna a templomban végrehajtott szentségnek. Megcsókoltuk egymást Szergejjel, és ez a csók olyan furcsa, idegen volt, semmi köze nem volt érzéseinkhez. "Hát ennyi az egész" - gondoltam. Kiléptünk a templom elé, a kerekek zörgése tompán visszhangzott a templomkapu boltozatában, a friss levegő megcsapta arcunkat; Szergej föltette kalapját, és kézen fogva besegített a hintóba. Az ablakon keresztül megpillantottam a dermedt holdat; udvara volt. Szergej beült mellém, és behúzta a kocsi ajtaját. Ez a mozdulat szíven döfött. Valahogy sértőnek éreztem a biztonságot, amellyel ezt cselekedte. Kátya még utánam kiáltott, födjem be a fejem, a kerekek kattogva gördültek a kövezeten, azután a földes úton robogtunk tova. A sarokba húzódtam, kinéztem a messze elnyúló földekre s a hold hideg fényében elfutó útra. Szergejre nem néztem, de ott éreztem őt magam mellett. "Hát ennyi az egész, ezt adja nekem ez a perc, amelytől olyan sokat vártam?" - gondoltam; sértőnek, megalázónak éreztem, hogy egyedül ülök, s olyan közel hozzá. Feléje fordultam, azzal a szándékkal, hogy szólok hozzá valamit. De szó nem jött ki ajkamon, minthogyha régi gyengéd szerelmem nyomtalanul elenyészett volna, s helyét sértődöttség, félelem foglalná el.

- Eddig a pillanatig nem hittem, hogy ez valóság lehet - felelte halkan tekintetemre.

- Igen, de... félek - mondtam.

- Tőlem félsz, kedvesem? - kérdezte, megfogta kezemet, és ráhajtotta a fejét.

Kezem élettelenül feküdt az övében, szívemet fájó hidegség markolta meg.

- Igen - rebegtem.

De akkor egyszer csak erősebben vert a szívem, kezem megrebbent, és megszorította az ő kezét, forróság öntött el, tekintetem a sötétben az övét kereste, és most már tudtam, hogy nem félek tőle, hogy ez a félelem a szerelem, újfajta szerelem, még erősebb és bensőségesebb, mint azelőtt. Éreztem, hogy az övé vagyok, és boldoggá tesz, hogy hatalma van fölöttem.

Napok, hetek számlálatlanul teltek; két hónap repült el így a falusi magányban - akkor azt hittem, észrevétlenül: holott a valóságban egy egész életre szóló érzés, izgalom és boldogság fért bele ebbe a két hónapba. Közös ábrándjaink arról, miképp alakul majd falusi életünk, egészen másképp valósultak meg, mint ahogyan elképzeltük. De életünk nem maradt el ábrándjaink mögött. Nyoma sem volt annak a kemény munkának, kötelességszerű önfeláldozásnak, amelyet menyasszony koromban elképzeltem. Nem volt egyéb, mint a kölcsönös önző szerelem, a vágy, hogy szeretve legyünk, állandó oktalan jókedv és önfeledtség. Igaz, Szergej néha bevonult szobájába dolgozni, néha hivatalos ügyekben bement a városba, vagy végigjárta gazdaságát - de láttam, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy rövid időre is elszakadjon tőlem. Maga is bevallotta azután, hogy mindazt, amiben én nem vettem részt, olyan fölösleges badarságnak érezte, hogy nem is értette, minek azzal foglalkozni. És én is ugyanígy voltam vele. Olvastam, zongoráztam, foglalkoztam anyuskával meg az iskolával - de mindezt csak azért, mert ezek a foglalatosságok valamiképp őhozzá fűződtek, s mert ő helyeselte ezeket: de mihelyt a rágondolás nem fűszerezte egyik-másik elfoglaltságomat, kedvem lelohadt, s szinte furcsa volt elképzelnem, hogy a világon van valami őrajta kívül. Meglehet, hogy ez helytelen, önző érzés volt - de boldoggá tett, és magasan a környező világ fölé emelt. Csak ő volt számomra a világon; kiválónak, hibátlannak tekintettem őt, s ezért nem élhettem másnak, mint csupán őneki - csupán azért, hogy az ő szemében az legyek, akinek tart. Ő pedig engem a világ legelső, legszebb asszonyának tartott, a világ minden erényével felruházottnak; és én igyekeztem az lenni a világ első és legkiválóbb férfiának szemében.

Egyszer bejött hozzám, amikor éppen imádkoztam. Hátranéztem rá, és folytattam az imádságot. Leült az asztalhoz, hogy ne zavarjon, és egy könyvben lapozgatott. Mégis úgy éreztem, rám figyel, és hátrafordultam feléje. Elmosolyodott; én elnevettem magam, és nem tudtam folytatni az imádságot.

- Te már imádkoztál? - kérdeztem.

- Igen. Folytasd csak, kimegyek.

- Remélem, csakugyan imádkoztál!

Nem felelt, indult kifelé a szobából, de én visszatartottam.

- Édes lelkem, az én kedvemért gyere, imádkozz velem!

Odaállt mellém, és karját ügyetlenül leeresztve, komoly arccal, akadozva belefogott az imádságba. Egyszer-egyszer felém fordult, s helyeslést, bátorítást igyekezett leolvasni arcomról.

Mikor befejezte, elnevettem magam, és megöleltem.

- Mit nem csinálsz velem! Lám, újra tízéves lettem - mondta elvörösödve, és megcsókolta a kezemet.

Házunk amolyan régi falusi kúria volt, amilyenekben egyik nemzedék nő fel a másik után egymás szeretetében és tiszteletében. Telítve volt itt a levegő tisztes, szép családi emlékekkel, s mihelyt beléptem a házba, ezek az emlékek valamiképp az én emlékeimmé is lettek. A berendezés, a házirend Tatyána Szemjonovna irányítása alatt egészen régimódi volt. Nem állíthatnám, hogy minden ízléses és szép lett volna; de a személyzettől a bútorig meg az ennivalóig minden bőséges volt, tiszta, jó minőségű, akkurátus és tiszteletet parancsoló. A szalonban szimmetrikusan voltak elhelyezve a bútorok, a falon a családi arcképek; a padlót háziszőttes szőnyegek, futók borították. A pamlagos szobában ódon zongora állt, két különböző formájú sifonér, pamlagok meg rézveretes, berakásos asztalkák. Az én szobámat különös gonddal rendezte be Tatyána Szemjonovna a házban található legjobb bútordarabokkal; mindegyik más-más korból eredt, más-más stílusú volt, s a többi között állt benne egy régi tükrös sublót, amelyre eleinte még ránézni sem tudtam elfogódottság nélkül, de később az évek során drága öreg barátommá lett. Tatyána Szemjonovnát sem látni, sem hallani nem lehetett, a háznál mégis minden úgy ment, mint az óramű, pedig temérdek volt a fölösleges hátramozdító. De mindezek a hátramozdítók, akik puha talpú, sarkatlan csizmát viseltek, mert Tatyána Szemjonovna a csizmarecsegést, sarokkopogást tartotta a világ legkellemetlenebb zörejének - mindezek a cselédek büszkék voltak beosztásukra, félve tisztelték az öreg úrnőt; bennünket, férjemet meg engem gyámkodó fölénnyel kezeltek, s úgy tetszett, határozott élvezettel végzik munkájukat. Minden szombaton rendszeresen felmosták a padlókat, kiverték a szőnyegeket, minden hónap elsején könyörgést tartottak vízszenteléssel egybekötve, minden családi névnapon, mármint Tatyána Szemjonovnáén, Szergején és - azon az őszön először - az enyémen is, megvendégelték az egész szomszédságot. És mindez így volt változatlanul, amióta csak Tatyána Szemjonovna az eszét tudta. Férjem nem szólt bele a háztartásba, ő csak a gazdasággal meg a parasztokkal foglalkozott, de azzal annál többet. Télen is nagyon korán kelt, mire én fölébredtem, már elment hazulról. Rendesen csak a reggeli teához ért vissza, ezt kettesben költöttük el, s Szergej olyankor a gazdaság ezerféle gondja, ügyes-bajos dolga után abban a túláradóan vidám kedvében volt, amelyet heprecsóré hangulatnak neveztünk. Gyakran megkértem, beszélje el, mit csinált aznap reggel, s olyan badarságokat mesélt, hogy majd megszakadtunk nevettünkben; néha azonban megköveteltem a komoly beszámolót, s akkor elfojtott mosollyal számolt be dolgairól. Én a szemét néztem, mozgó ajkát, és egy árva szót sem értettem, csak annak örültem, hogy látom őt, és hallom a hangját.

- No, mit mondtam? - kérdezte. - Ismételd el.

Én azonban semmit sem tudtam elismételni. Olyan nevetséges volt, hogy ő nekem nem önmagáról meg rólam beszél, hanem valami másról - mintha nem lenne édes mindegy, hogy mi történik rajtunk kívül! Csak jóval később kezdtem lassacskán megérteni valamit dolgaiból, és érdeklődni gondjai iránt. Tatyána Szemjonovna ebédig nem jött ki szobájából, egyedül teázott, és csak követei útján üdvözöltetett bennünket. A mi külön, hóbortosan boldog kis világunkban olyan furcsán szólt ez a másik, komoly, lehiggadt világból érkező hang, hogy néha nem álltam meg, és csak hangos hahotával válaszoltam a szobalánynak, aki kezét összekulcsolva, kenetteljesen jelentette, hogy Tatyána Szemjonovna érdeklődik, jól aludtunk-e a tegnapi séta után, a maga részéről pedig azt üzeni, hogy egész éjszaka fájt az oldala, a faluban pedig egy buta kutya ugatott, és nem hagyta aludni. "És még azt is kérdezteti, tessék megmondani, hogy ízlett a ma reggeli sütemény, és üzeni, hogy nem Tarasz sütötte, hanem próbaképpen ezúttal Nyikolasa, ahhoz képest igazán elég tűrhetően, főként a perecet, ellenben a kétszersültet agyonszárította." Ebédig nem sok időt töltöttünk együtt. Én zongoráztam, olvastam, Szergej írt, vagy újra kiment a gazdaságba; de ebédre, négy órakor mind összetalálkoztunk a szalonban. Anyuska is előlibegett szobájából, azután megjelentek holmi elszegényedett nemesi hölgyek, zarándoknők - mindig élősködött a háznál kettő-három ebből a fajtából. Férjem mindennap, régi szokás szerint, karját nyújtotta édesanyjának. Tatyána Szemjonovna mindig megkövetelte, hogy a másikat nekem nyújtsa, és mindennap rendszeresen megszorultunk és megtorlódtunk az ajtóban. Ebédnél természetesen megint csak anyuska elnökölt, illedelmes, megfontolt s kissé ünnepélyes hangon folyt a társalgás. Az egyszerű szavak, melyeket férjemmel váltottunk, kellemesen törték meg ezeknek az ebéd-díszüléseknek ünnepélyes rendjét. Anya és fia között némelykor vita támadt, csúfolták egymást; szerettem ezeket a vitákat meg a csúfolódást, mert ebben mindennél erősebben fejeződött ki a gyengéd, mélységes szeretet, amely őket összekapcsolta. Ebéd után maman a szalonban, az egyik mély fotelba telepedett, és dohányt morzsolt, vagy az újonnan érkezett könyvek lapjait vágta fel, mi pedig felolvastunk, vagy pedig átmentünk a pamlagos szobába, a zongorához. Sokat olvastunk együtt abban az időben, de legfőbb élvezetünk mégis a muzsika volt; mindig új húrokat rezegtetett meg lelkünkben, s mindig új meg új színben mutatott meg egymásnak. Amikor kedvenc darabjait játszottam, leült a legtávolabbi pamlag sarkába, hogy jóformán nem is láttam, és szemérmesen igyekezett eltitkolni a zene keltette meghatottságát; de néha, mikor a legkevésbé várta, felugrottam a zongorától, odaszaladtam hozzá, és igyekeztem elkapni arcán a megindultság nyomait, szemében a nedves csillogást, amelyet hiába igyekezett leplezni előlem. Anyuska néha szeretett volna meglesni bennünket a pamlagos szobában, de nyilván félt, hogy megzavar, ezért aztán színlelt komoly, egykedvű arccal sietett végig a szobán; de én tudtam, hogy semmi oka ilyenkor bemenni szobájába, és olyan hamarosan visszatérni. Az esti teát én szoktam kitölteni a nagy szalonban, s ilyenkor megint az egész háznép az asztal köré gyűlt. Ez az ünnepélyes gyülekezés a tükröző szamovár tövében, poharak, csészék ünnepélyes szétosztásával jó ideig kínos zavarba hozott: úgy éreztem, nem vagyok méltó erre a kitüntetésre, fiatal és könnyelmű vagyok még ahhoz, hogy megforgassam a termetes szamovár csapját, odaállítsam a poharakat Nyikitának a tálcára, és elirányítsam: "Pjotr Ivanovicsnak, Marja Minyicsnának", hogy megkérdezzem: "Elég édes?" - és a megfelelő kockacukrot kiosszam a dadusnak meg az arra érdemesített cselédeknek. "Nagyszerű, nagyszerű - mondogatta néha a férjem. - Úgy csinálod, mint egy igazi felnőtt!" És ez még jobban zavarba hozott.

Tea után maman pasziánszot rakott vagy Marja Minyicsna jóslatait hallgatta; azután megcsókolt bennünket, keresztet vetett ránk, s mi visszavonultunk. De nem feküdtünk le, többnyire éjfélig elüldögéltünk kettesben, és ez volt a nap legszebb része. Szergej az életéről beszélt, terveket kovácsoltunk, néha bölcselkedtünk, mindezt lehetőleg halkan, nehogy odafenn meghallják, és jelentsék Tatyána Szemjonovnának - ő ugyanis megkövetelte, hogy korán feküdjünk. Néha megéheztünk, kilopóztunk a tálalószobába, Nyikita segítségével hideg vacsorát kerítettünk, és egy szál gyertya mellett fogyasztottuk el a szobámban. Úgy éltünk férjemmel, mint az idegenek ebben a nagy, öreg házban, amelyben a múlt és Tatyána Szemjonovna szigorú szelleme uralkodott. Nemcsak ő maga, hanem a cselédek is, az öreg szobalányok, a bútorok, a képek mérhetetlen tisztelettel, félelemmel és azzal a tudattal töltöttek el, hogy mi ketten nem vagyunk egészen idevalók, és éppen ezért nagyon óvatosan, tapintatosan kell viselkednünk. Ahogy ma visszagondolok akkori életünkre, világosan látom, hogy sok minden - ez a változatlan, kötelező rend, a temérdek ingyenélő, kíváncsiskodó ember a ház körül - terhes és kényelmetlen volt; de akkor ez a feszélyezettség csak még jobban szította szerelmünket. Nemcsak én, ő sem mutatta soha, hogy valami ne tetszenék neki a házirendben. Inkább szántszándékkal szemet hunyt mindenen, ami nem volt ínyére. Anyuska inasa, Dmitrij Szidorov, szenvedélyes pipás volt, és minden áldott nap ebéd után, amikor mi a pamlagos szobában tartózkodtunk, bejárt férjem szobájába, hogy dohányát megdézsmálja. Látni kellett Szergejt, milyen mókás félelemmel osont oda hozzám lábujjhegyen, s huncutul kacsintva mutatott Dmitrij Szidorovra, aki nem is képzelte, hogy valaki látja. Mikor aztán visszavonult, anélkül, hogy észrevett volna bennünket, férjem örömében, hogy minden jól végződött, angyalnak nevezett (mint egyébként minden alkalommal), és összevissza csókolt. Szergej nyugalma, türelme, látszólagos közönye néha, már szinte felháborított - nem vettem észre, hogy bennem is megvan ugyanez, gyengeségnek véltem. "Mint egy kisgyermek, amelyik nem tudja érvényesíteni az akaratát" - gondoltam.

- Édesem, hogy lehetne az ember elégedetlen, amikor olyan boldog, mint én? - felelte, mikor egyszer megmondtam neki, hogy gyengesége meglep. - Engedékenynek lenni könnyebb, mint mást engedékenységre késztetni, ezt már rég tudom; és nincs az életnek olyan helyzete, amelyben az ember ne lehetne boldog. Minekünk pedig olyan jó dolgunk van! Nem tudok haragudni; az én számomra most nincsen semmi rossz, legfeljebb szánalmas vagy nevettető. És ami fő: le mieux est l'ennemi de bien.[1] Hinnéd-e: ha meghallom a csengőt, ha levelet kapok, vagy ha csak fölébredek reggel, megijedek. Félek, hogy az élet megy tovább, hogy valami megváltozik; mert a jelennél jobb semmi sem lehet.

Hittem neki, de nem értettem. Én is jól éreztem magam, de úgy képzeltem, hogy mindennek így kell lennie és nem másképp, hogy ez mindig mindenkinél így van, és hogy van valahol még egy másik, ha nem is nagyobb, de másféle boldogság.

Így telt el két hónap, eljött a tél, fagyokkal, hóviharokkal; és annak ellenére, hogy Szergej velem volt, egyre sűrűbben fogott el a magányosság érzése. Kezdtem úgy érezni, hogy mindig ugyanaz ismétlődik, nincsen sem benne, sem énbennem semmi új, sőt ellenkezőleg, hovatovább visszazökkenünk régi kerékvágásunkba. Szergej most megint többet foglalkozott saját dolgaival, amelyekből ki voltam rekesztve, s én megint úgy éreztem, van a lelkében egy sajátos külön világ, amelybe engem nem hajlandó bebocsátani. Nem szerettem kevésbé, mint azelőtt, szerelme nem kevésbé tett boldoggá, mint azelőtt; de szerelmem megállt, nem növekedett tovább, és a szerelem mellett új, ismeretlen nyugtalanság lopódzott a lelkembe. Nem értem be azzal, hogy szeretem, miután már kitapasztaltam annak a gyönyörűségét, hogy megszeressem. Mozgást kívántam, és nem az élet nyugodalmas áramlását. Izgalmat, veszélyt kívántam, önfeláldozást a szerelemért. Óriási erőfölösleg volt bennem, amellyel nem tudtam mit kezdeni békés életemben. Rohamokban támadt rám a mélabú, amelyet, mint bűnt, igyekeztem eltitkolni előle, és éppúgy rohamokban támadt rám valami tomboló jókedv és gyengédség, amely megrémítette őt. Előbb vetett számot lelkiállapotommal, mint jómagam, s azt ajánlotta, menjünk fel a fővárosba; de én arra kértem, ne menjünk, ne változtassunk életünk folyásán, ne rontsuk el boldogságunkat. Csakugyan boldog voltam; de bántott, hogy boldogságom nem kerül fáradságomba, nem követel áldozatot, holott fáradozásra, áldozatra vágytam. Szerettem Szergejt, és tudtam, hogy én is mindene vagyok; de azt kívántam, hogy mindenki lássa szerelmünket, hogy megpróbáljanak eltéríteni tőle, és én mégis szeressem. Elmém, szívem el volt foglalva, de volt bennem még valami: a fiatalság tudata, a mozgás szükségessége, s ez nem lelt kielégülést csendes életünkben. Miért mondta, hogy felmehetünk a fővárosba, amelyik pillanatban akarom? Ha ezt nem mondja, talán beláttam volna, hogy nyughatatlanságom ártalmas és ostoba; hibám abban volt, hogy az áldozat, melyet kerestem, ott volt előttem - ennek a nyughatatlanságnak az elfojtása lett volna az áldozat, így azonban önkéntelenül befészkelte magát agyamba a gondolat, hogy megmenekülhetek mélabúmtól, bármelyik pillanatban felmehetek a fővárosba; de mégis sajnáltam és röstelltem őt önző céllal kiszakítani mindabból, amit szeret. Eközben telt az idő, a hóbuckák egyre magasabbra tornyosultak a ház falánál, és mi még mindig egyedül voltunk, mindig ugyanazok voltunk egymás szemében; és valahol messze, zajban-ragyogásban, emberek sokasága izgult, szenvedett és örvendezett, mit sem törődve velünk és múló életünkkel. A legjobban pedig az nyomasztott, hogy éreztem, a megrögzött szokások nap nap után egyre inkább meghatározott, változatlan formába kovácsolják életünket, érzésünk immár nem szabad, hanem egyre inkább alárendelődik az idő egyenletes, szenvtelen folyásának. Reggel túláradón jókedvűek voltunk, ebédnél tisztelettudók, este gyengédek. "Jót tenni! - morfondíroztam. - Szép dolog jót tenni, tisztességben élni, ahogy Szergej mondja, de erre még ráérünk. Van ezenkívül más is, amire csak most futná erőmből." Nem a nyugalom kellett nekem, küzdelmet kívántam; azt kívántam, hogy szerelmünk irányítsa életünket, és ne életünk medre irányítsa szerelmünket. A szakadék szélére szerettem volna lépni vele, és így szólni: még egy lépés, és belehullok; még egy mozdulat, és elpusztulok - és akkor ő, a szakadék szélén sápadozva, kapjon fel erős karjába, tartson a meredély fölé, hogy még a szívverésem is elállna, és azután vigyen, ragadjon, ahová akar.

Lelkiállapotom még egészségemre is kihatott, egyre idegesebb, ingerlékenyebb lettem. Egyik reggel még a szokottnál is rosszabbul éreztem magam; Szergej is kedvetlenül jött be az irodából, pedig ez ritkán fordult elő. Mindjárt észrevettem, és megkérdeztem, mi baja. Nem akarta megmondani, azt válaszolta, szóra sem érdemes. Amint később megtudtam, a járási rendőrkapitány behívta parasztjainkat, és férjem iránti rosszakaratból törvénytelen követelésekkel zaklatta és fenyegette őket. Férjem még nem emésztette meg a történteket annyira, hogy mosolyogva és megvetéssel tudott volna átsiklani fölötte; ingerült volt, és azért nem akart velem erről beszélni. Én azonban úgy képzeltem, azért nem hajlandó, mert gyereknek néz, azt hiszi, nem érem föl ésszel, ami foglalkoztatja. Elfordultam, elhallgattam, és bekérettem a reggelihez Marja Minyicsnát, aki nálunk vendégeskedett. Sietve befejeztem a reggelit, azután pedig becipeltem magammal Marja Minyicsnát a pamlagos szobába, és hangos csevegésbe fogtam vele valami szamárságról, ami egy cseppet sem érdekelt. Szergej fel és alá járkált a szobában, néha-néha benézett hozzánk. Pillantása most - magam sem tudom, mért - úgy hatott rám, hogy igyekeztem egyre hangosabban nevetgélni; mulatságosnak találtam azt is, amit én magam mondtam, s azt is, amit Marja Minyicsna beszélt. Szergej már egy szót sem szólt hozzám, visszavonult szobájába, és magára csukta az ajtót. Mihelyt eltűnt, az én jókedvem is elillant, olyan hirtelen, hogy Marja Minyicsna megdöbbent, és faggatni kezdett, hogy mi lelt. Nem válaszoltam, leültem a pamlagra, a legszívesebben elsírtam volna magam. "Mit töri a fejét? - gondoltam bosszúsan. - Bizonyosan szamárság az egész, most fontosnak hiszi, de ha megmondaná nekem, azonnal bebizonyítanám, hogy semmiség. De nem, a fejébe vette, hogy én nem értem meg, a fejébe vette, hogy megszégyenítsen a fensőbbséges nyugalmával, és mindig igaza legyen velem szemben. De nekem is igazam van, amikor unatkozom, elcsüggedek, igazam van, ha életre, mozgásra vágyom - gondoltam. - Nem akarok örökké egy helyben topogni, és érezni, hogy az idő hogy elszalad mellettem. Én is előbbre akarok jutni, minden nappal, minden órával újat akarok elérni, ő pedig nem kíván egyebet, mint megállni, és engem is megállítani magával együtt. Pedig milyen könnyű dolga lenne! Nem is kellene engem a városba vinnie, csak lenne olyan, mint én, ne alakoskodna, ne fékezné magát, hanem élne egyszerűen, közvetlenül. Nekem mindig ezt tanácsolja, de ő maga nem úgy él. Ez a baj."

Éreztem, hogy a könnyek egyre jobban fojtogatnak, s egyre ingerültebben gondolok rá. Ingerültségem megrémített; bementem hozzá. Szobájában ült, és írt. Lépteim hallatára egy pillanatig fölnézett - nyugodtan, közönyösen -, azután folytatta az írást. Ez a pillantás sehogy sem tetszett nekem; ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, megálltam íróasztala előtt, kinyitottam egy könyvet, és nézegetni kezdtem. Még egyszer fölnézett rám.

- Rossz kedved van, Mása? - kérdezte.

Hideg pillantással válaszoltam, mintha ezt mondanám: "Kár is kérdezni! Mire való ez a kedveskedés?" Szergej fejét csóválta, és szerényen, kedvesen elmosolyodott - de ezúttal először nem válaszoltam mosollyal mosolyára.

- Mi bajod volt ma reggel? - kérdeztem. - Miért nem akartad megmondani?

- Semmi! Apró-cseprő kellemetlenségek - válaszolta. - Most már el is mondhatom. Két paraszt bement a városba...

Szavába vágtam.

- Mért nem mondtad el mindjárt, akkor, amikor reggelinél kérdeztem?

- Akkor butaságokat fecsegtem volna, mert dühös voltam.

- Akkor kellett volna elmondanod.

- Miért?

- Mért képzeled, hogy én soha, semmiben nem tudok neked segíteni?

- Hogy képzelném! - kiáltott fel, és odadobta a tollat. - Azt képzelem, hogy nélküled nem tudok élni! Mindenben, de mindenben csak te segítesz nekem, nemcsak segítesz, mindent te csinálsz helyettem! Csak nem kételkedel ebben? - kérdezte nevetve. - Csak benned, általad élek. Minden csak azért tetszik nekem, mert te itt vagy, mert neked kell...

- Igen, tudom; kedves kisgyerek vagyok, akit mindenáron meg kell nyugtatni - mondtam olyan hangon, hogy csodálkozva kapta fel a fejét, mintha először látna. - Nem kívánom a nyugalmat, éppen elég nyugodt vagy te magad, túlontúl nyugodt... - tettem hozzá.

- Elmondom, miről van szó - kezdte gyorsan; sietve félbeszakított, szemlátomást félt attól, amit még mondani akarok. - Szeretném tudni, mi a véleményed erről az ügyről.

- Most nem akarom hallani - feleltem; pedig nagyon szívesen végighallgattam volna, de másrészt élvezettel dúltam fel nyugalmát. - Nem játszani akarok az élettel, hanem igazán élni! - csattantam fel. - Úgy, mint te.

Arca, amely olyan híven, elevenen tükrözte vissza érzelmeit, most fájdalmat és erőlködő figyelmet mutatott.

- Egyenrangúként akarok élni melletted, úgy, mint...

Elakadtam: arca olyan mélységes bánatot fejezett ki. Jó ideig ő is hallgatott.

- De hát miben nem vagy egyenrangú velem? - szólalt meg aztán.

- Abban, hogy én vesződöm a rendőrkapitánnyal meg a részeg parasztokkal, és nem te?

- Nemcsak erről van szó - mondtam.

- Érts meg jól, az isten szerelmére kérlek - folytatta Szergej. - Tudom, hogy az aggodalom mindig fájdalmas; egy hosszú élet megtanított rá. Szeretlek, és ezért csak egy a kívánságom, hogy mégkíméljelek minden aggodalomtól. Ez az életem egyetlen célja, kérlek, ne akadályozz betöltésében!

- Persze, neked mindig igazad van! - vetettem oda, anélkül, hogy ránéztem volna.

Bosszantott, hogy az ő lelkében megint minden derűs és nyugodt, míg az enyémben az ingerültség küzd valami megbánáshoz hasonló érzéssel.

- Mása, mi lelt?! - szólt fájdalmasan. - Nem arról van szó, hogy melyikünknek van igaza, hanem egészen másról: mi kifogásod ellenem? Ne felelj mindjárt, gondold meg alaposan, és azután mondj el mindent, amit érzel. Elégedetlen vagy velem, és bizonyára igazad van, de magyarázd meg nekem is, hogy mit vétettem ellened.

De hogyan is magyarázhattam volna meg neki, amit érzek? Az, hogy most is keresztüllát rajtam, hogy megint gyermek vagyok őelőtte, hogy nem tehetek semmit, amit ő ne értene és ne látna előre - mindez csak még jobban felbőszített.

- Semmit sem vétettél ellenem - válaszoltam. - Csak éppen unatkozom, és azt kívánnám, hogy ne unatkozzam. De te azt mondod, hogy ennek így kell lennie, és nyilván ebben is igazad van.

Ahogy kimondtam, ránéztem. Elértem célomat. Nyugalma eltűnt, ijedtség és fájdalom ült ki az arcára.

Azután megszólalt, halkan, megindultan:

- Vigyázz, Mása, nem tréfadolog az, amit most csinálunk. Most dől el a sorsunk. Nagyon kérlek, ne felelj most semmit, csak hallgass végig. Miért kínzol?

De én a szavába vágtam:

- Tudom, megint neked lesz igazad. Ne is szólj, úgyis neked van igazad - mondtam hidegen, mintha nem is én volnék; valami gonosz szellem szólt belőlem.

- Ha tudnád, hogy mit csinálsz! - mondta remegő hangon.

Sírva fakadtam, s ettől megkönnyebbültem. Ő csak ült mellettem, és hallgatott. Sajnáltam őt, szégyenkeztem, és restelltem azt, amit tettem. Nem néztem rá. Úgy képzeltem, hogy ebben a pillanatban szigorúan vagy értetlenül tekint rám. Feléje fordultam: szelíd, gyengéd, mintegy bocsánatkérő tekintete rajtam nyugodott. Megfogtam a kezét, és így szóltam:

- Bocsáss meg! Magam sem tudom, mit beszéltem össze.

- Meglehet, de én tudom, hogy mit beszéltél, és igazat mondtál.

- Mit?

- Azt, hogy fel kell mennünk Pétervárra - felelte. - Nem maradhatunk itt tovább.

- Ahogy akarod - mondottam.

Átölelt, megcsókolt.

- Ne haragudj rám - mondta. - Vétkeztem ellened.

Aznap este sokáig zongoráztam neki, ő pedig fel-alá járkált a szobában, és valamit suttogott maga elé. Megvolt ez a szokása, és én gyakran megkérdeztem, mit suttog, s ő némi gondolkodás után mindig megmondta: többnyire verssorokat mormolt, és néha elképesztő badarságokat, de ezekből a badarságokból is mindig megtudhattam lelkiállapotát.

- Mit mondtál? - kérdeztem tehát most is.

Megállt, elgondolkozott, és mosolyogva válaszolt Lermontov két verssorával:

S ő, lázadó, a vészt akarja,
nyugtot csak a vészben talál![2]

"Nem, ez az ember több, mint ember: mindent tud! - gondoltam. - Hogyne szeretném!"

Felálltam, megfogtam a kezét, és mellette járkáltam fel s alá, igyekezvén lépést tartani vele.

- Igaz? - kérdezte, s rám nézett mosolyogva.

- Igaz - suttogtam; és egyszerre jókedvünk lett, nevetett a szemünk, egyre nagyobbakat léptünk, és egyre jobban lábujjhegyre ágaskodtunk. Grigorij felháborodására és a szalonban üldögélő pasziánszozó maman őszinte meghökkenésére így mentünk végig valamennyi szobán, be az ebédlőbe, ott megálltunk, egymásra néztünk, és hahotázni kezdtünk.

Két héttel később, még ünnep előtt, Pétervárott voltunk.

Utazásunk Pétervárra, a Moszkvában töltött hét, az ő rokonai és az enyémek, a berendezkedés az új lakásban, az út, az új arcok, városok - mindez elrepült, mint az álom. Olyan változatos, újszerű, szórakoztató volt mindez, oly melegen, fényesen beragyogta Szergej jelenléte, szerelme, hogy csendes falusi életünk már nagyon távolinak, semmitmondónak tetszett. Legnagyobb meglepetésemre az emberek - nemcsak rokonok, hanem idegenek is nem nagyvilági gőggel, ridegséggel fogadtak, amint képzeltem, hanem olyan őszinte örömmel és kedvességgel, mintha már sokat gondoltak volna rám, s csak engem vártak volna, hogy boldogságuk teljes legyen. Ugyancsak váratlan öröm volt számomra, hogy a nagyvilági társaságban, amelyet a legeslegjobb társaságnak hittem, férjemnek számos ismerőse volt, akikről sohasem beszélt nekem; s gyakran bizony különösen kellemetlenül érintett kemény, elítélő véleménye ezekről az emberekről, akiket akkoriban olyan kiválónak láttam. Sehogy sem értettem, miért bánik olyan ridegen velük, s miért igyekszik elkerülni sok olyan új ismeretséget, amelyet én hízelgőnek éreztem. Úgy gondoltam, minél több kedves embert ismerünk, annál jobb; márpedig mindenkit kedvesnek láttam.

Mielőtt elhagytuk Nyikolszkojét, így szólt hozzám:

- Tudod, hogy képzeltem el városi életünket? Itt falun valóságos kis krőzusok vagyunk, de a fővárosban nagyon szegények leszünk, azért csak húsvétig maradhatunk, és nem járhatunk társaságba, másképp eladósodunk, meg aztán temiattad sem akarnám...

- Minek a társaság? - mondtam. - Meglátogatjuk a rokonainkat, néhányszor elmegyünk színházba, operába, jó zenét hallgatunk, és még húsvét előtt hazajövünk ide, falura.

De mihelyt megérkeztünk Pétervárra, ezek a tervek feledésbe merültek. Olyan új, csodálatos világban találtam magam, annyi öröm, annyi új érdekesség vett körül, hogy - bár öntudatlanul - egyszeriben megfeledkeztem egész múltamról és múltamnak minden elhatározásáról. "Az mind csak tréfa volt, akkor még nem kezdődött meg, de most itt van, kezdődik végre az igazi élet! És ki tudja, mi lesz még?" - gondoltam. A nyugtalanság, a növekvő mélabú, amely Nyikolszkojében kínzott az utóbbi időben, mintegy varázsütésre eltűnt. Szerelmem férjem iránt nyugodtabbá vált, itt sohasem támadt az a gondolatom, hogy vajon nem szeret-e kevésbé. Nem is kételkedhettem szerelmében, hisz minden gondolatomat azonnal megértette, minden érzésemben osztozott, minden vágyamat teljesítette. Nyugalma itt háttérbe szorult, vagy legalábbis engem nem bosszantott többé. Amellett éreztem, hogy nemcsak úgy szeret, mint azelőtt, hanem még gyönyörködik is bennem. Egy-egy látogatás, új ismeretség vagy nálunk rendezett vendégség után, ahol belsőleg remegve, izgatottan töltöttem be a háziasszony szerepét, gyakran mondogatta: "Jól van, kislány! Nagyszerű! Csak bátran! Nincs itt semmi hiba!" Dicsérete boldoggá tett. Megérkezésünk után nem sokkal levelet írt édesanyjának, s mikor odahívott, hogy írjak hozzá, nem akarta megengedni, hogy elolvassam, amit rólam írt; ennek következtében természetesen követeltem, és el is olvastam. "Mását nem ismerné meg - írta -, és én sem ismerek rá. Vajon honnan veszi bájos, aranyos önbizalmát, affabilitását, nagyvilági szellemességét és szeretetre méltó modorát? És mindez közvetlen, bájos, természetes nála. Mindenki el van tőle ragadtatva, jómagam sem győzök vele betelni, s ha lehetne, még jobban megszeretném."

"Úgy! Szóval ilyen vagyok!" - gondoltam. És jókedvemben, örömömben úgy éreztem, hogy még jobban szeretem Szergejt. Sikereim, amelyet ismerőseink körében arattam, teljesen váratlanul értek. Mindenfelől azt hallottam, hogy emitt roppantul megtetszettem ennek meg annak a bácsinak, amott ez meg ez a néni magánkívül van az elragadtatástól, az egyik azt hajtogatja, hogy hozzám hasonló asszony nincs több Pétervárott, a másik azt duruzsolja, hogy csak akarnom kell, és én leszek a társaság legnépszerűbb hölgye... Különösen belém szeretett férjemnek egy unokanővére, D. hercegné, már nem fiatal, nagyvilági dáma; ő hízelgett a legtöbbet, jóformán elszédített, annyi szépet mondott rólam. Mikor először hívott meg bálba, és férjem engedélyét kérte, Szergej hozzám fordult, és alig látható huncut mosollyal megkérdezte, el akarok-e menni. Igenlően bólintottam, és éreztem, hogy fülig pirulok.

- Úgy vallja be a kívánságát, mintha valami nagy bűnt vallana meg - jegyezte meg férjem elnéző nevetéssel.

- Hogyne, hiszen azt mondtad, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy társaságba járjunk, és tudom is, hogy nem szereted - mondtam mosolyogva, és könyörgőn tekintettem rá.

- Ha nagyon kívánod, elmegyünk - felelte.

- Igazán jobb, ha nem megyünk.

- Szeretnéd? Nagyon szeretnéd? - kérdezte újra.

Nem feleltem.

- A társadalmi élet kisebbik rossz - mondta. - De annál csúnyább, ha-az ember vágyik rá, és vágya nem teljesül. Feltétlenül el kell mennünk, és el is megyünk - jelentette ki határozottan.

- Megvallom őszintén - mondtam -, hogy a világon semmit sem kívánok jobban, mint hogy elmehessek a bálba.

Valóban elmentünk; és élvezetem minden várakozásomat felülmúlta. A bálon még inkább úgy éreztem, mint addig, hogy én vagyok a középpont, körülöttem forog minden, nekem van kivilágítva ez a hatalmas terem, nekem játszik a muzsika, az én kedvemért gyűlt össze ez a sok ember, aki egytől egyig el van tőlem ragadtatva. A fodrásztól meg a szobalánytól a táncosokig, meg a termen végigsétáló öregurakig mindenki azt mondta vagy legalábbis éreztette velem, hogy szeret. Mint D. hercegné utóbb elmondotta, a bálon az a közvélemény alakult ki rólam, hogy egészen más vagyok, mint a többi asszony, van bennem valami egészen különös, falusias és romlatlan báj. Ez a siker annyira elcsavarta a fejemet, hogy kereken megmondtam a férjemnek, nagyon szeretnék ezen a télen elmenni még két vagy három bálba, "hogy beteljek vele, és megcsömöröljem tőle" - tettem hozzá képmutatón.

Férjem készségesen beleegyezett, és eleinte láthatóan élvezte a bálozást, örült sikereimnek, s látszólag elfelejtette vagy megtagadta előbbi nézeteit.

Később azonban megunta a társaságot, szemlátomást terhére volt az életmód, amelyet folytattunk. Nekem azonban kisebb gondom is nagyobb volt ennél; ha észrevettem is néha-néha fürkésző, komoly pillantását, melyet kérdőn szegezett rám, nem fogtam fel jelentőségét. Annyira elhódított a hirtelen támadt szeretet, amellyel - legalábbis úgy tetszett - ez a sok idegen körülvesz, annyira megszédített az újdonság, szórakozás, külsőséges pompa forgataga, olyan hirtelenséggel megszűnt férjem erkölcsi hatása, amely addig kordában tartott, annyira élveztem, hogy ebben a világban egyenrangú vagyok vele, sőt fölötte állok, és ezért még jobban, öntudatosabban szerethetem - hogy képtelen voltam felfogni, miért félt engem a nagyvilági élettől, mi rosszat lát benne. Büszkeséggel, önelégültséggel töltött el az az új élmény, hogy a bálterembe belépve minden tekintet felém irányul, s férjem, mintha röstellné a sokaság előtt kimutatni, hogy az ő tulajdona vagyok, sietve faképnél hagyott, s elvegyült a frakkok fekete tömegében. "Megállj csak! - gondoltam néha, mikor szememmel megkerestem a terem sarkában, s láttam, hogy háttérbe vonul, gyakran unatkozik. - Megállj! Ha hazamegyünk, majd meglátod, megérted, kinek a kedvéért igyekszem szép lenni és tündökölni, kit szeretek mindabból, ami ma este körülvesz." Őszintén hittem, hogy sikereimnek csak őmiatta örülök, csupán azért, hogy őneki feláldozhassam mindezt. Úgy gondoltam, az egyetlen veszély, amelyet ez a nagyvilági élet számomra rejt, az a lehetőség, hogy beleszeressek valamelyik fiatalemberbe a sok közül, akivel összeakadok, s férjemet ezzel féltékennyé tegyem. De Szergej annyira megbízott bennem, olyan nyugodtnak, közönyösnek látszott, s mindezeket a fiatalembereket olyan jelentéktelennek találtam őhozzá képest, hogy egy cseppet sem tartottam a társasági életnek ettől a - felfogásom szerint - egyetlen veszélyétől. Ennek ellenére azonban a társaságbeli férfiak figyelme jólesett, hízelgett hiúságomnak, azt a hitet ébresztette bennem, hogy bizonyos érdem van abban, hogy szeretem a férjemet; mindennek következtében önérzetesebben, fölényesebben viselkedtem vele, mint azelőtt.

- Láttam, hogy nagyon élénken társalogtál N. N.-nel - jegyeztem meg egyszer, bálból hazatérve Szergejnek, megfenyegettem fölemelt ujjammal, s megneveztem az egyik híres pétervári szépséget, akivel csakugyan beszélgetett aznap este. Azért mondtam, hogy felvidítsam, mert feltűnően rosszkedvű és hallgatag volt.

- Ugyan, miért beszélsz így! És éppen te, Mása! - mormolta ajkát összeszorítva, s arca eltorzult, mint a fizikai fájdalomtól. - Nem méltó ez sem hozzád, sem hozzám! Hagyd ezt másokra; az ilyen hazug kapcsolat örökre elronthatja igazi kapcsolatunkat, márpedig én még mindig bízom benne, hogy az igazi helyreáll.

Elszégyelltem magam, hallgattam.

- Helyreáll, Mása, vagy sem? Mit gondolsz? - kérdezte.

- Sohasem romlott el, és nem is romolhat el soha - válaszoltam, s akkor csakugyan hittem, amit mondok.

- Adja isten - sóhajtotta. - De azért ideje lenne hazamennünk falura.

Ezt azonban csak egyszer hozta szóba, egyébként mindig úgy láttam, éppoly jól érzi magát, mint én - én pedig túláradóan jókedvű, boldog hangulatban voltam. Azzal vigasztaltam magam, ha néha unatkozik is, hát én is eleget unatkoztam őmiatta falusi magányunkban; s ha kapcsolatunk valamelyest megváltozott is, minden visszatér régi medrébe, mihelyt nyáron magunkra maradunk Tatyána Szemjonovnával Nyikolszkojéban.

Így repült el a tél, terveink ellenére a nagyhetet, húsvétot is Pétervárott töltöttük. Húsvét utáni héten készültünk haza, már mindent összecsomagoltunk, férjem megvásárolt mindent, ami kellett, ajándékot, virágot, miegymást, s szokatlanul gyengéd, derűs hangulatban volt. Ekkor váratlanul megjelent nálunk az unokanővére, és arra kért, maradjunk szombatig, hogy elmehessünk R. grófnő rout-jára. R. grófnő nagyon ragaszkodik jelenlétemhez, mondotta, mert M. herceg, aki épp Pétervárott tartózkodik, már a múltkori bál óta szeretne velem megismerkedni, csak az én kedvemért megy el a rout-ra, és állandóan hangoztatja, hogy én vagyok a legbájosabb asszonyka széles Oroszországban. Az egész város ott lesz - egy szó, mint száz, Isten ellen való vétek lenne, ha én nem mennék el.

Férjem a szalon túlsó végében beszélgetett valakivel.

- Nos, mi lesz, eljöttök, Marie? - kérdezte az unokanővére.

- Holnapután akartunk hazautazni - feleltem határozatlanul, és férjem felé néztem. Tekintetünk összetalálkozott, s Szergej gyorsan elfordult.

- Ráveszem Szergejt, hogy maradjatok, és szombaton elcsavarjuk a férfiak fejét, jó?

- Ez halomra döntené terveinket, hiszen már mindent becsomagoltunk - mondottam, félig már megadva magam.

- Mért nem megy mindjárt ma este hajbókolni a princ előtt? - szólt át férjem a szoba túlsó végéből, olyan ingerülten, fojtott indulattal, ahogy még sosem hallottam beszélni.

- Nini, Szergej féltékeny! Életében először! - nevetett az unokanővére. - De hiszen nemcsak a hercegért beszélem rá Marie-t, Szergej Mihajlics, hanem valamennyiünkért! R. grófnő is annyira kérte.

- Másától függ - mondta férjem hidegen, és kiment.

Láttam, hogy izgatottabb, mint máskor, ez bántott, és semmit sem ígértem D. hercegnének. Mihelyt eltávozott, bementem férjemhez. Gondolataiba merülve járkált fel-alá, nem látott és nem vett észre, mikor lábujjhegyen beosontam a szobába.

"Kedves nyikolszkojei házunkat látja maga előtt - gondoltam, mikor ránéztem -, reggelinket a napfényes szalonban, földjeit, parasztjait, estéinket a pamlagos szobában, titkos éjszakai vacsoráinkat. Nem! - határoztam el hirtelen. - A világ minden bálját, összes hercegét odaadom az ő örömteli meglepetéséért, halk becézgetésé-ért." Meg akartam neki mondani, hogy nem megyek a rout-ra, nem is vágyom rá; akkor hirtelen fölnézett, és meglátva engem, azonnal megváltoztatta arca szelíd, bensőséges kifejezését. Megint éles elme, bölcsesség, fölényes nyugalom ült ki tekintetébe. Nem akarta, hogy egyszerű halandónak lássam, mindig félistenként, piedesztálon kellett előttem állnia.

- Mit kívánsz, kedvesem? - szólt nyugodtan, fölényesen.

Nem feleltem. Bántott, hogy elrejtőzik előlem, nem akar olyan lenni, amilyennek szeretem.

- Szeretnél elmenni a szombati rout-ra? - kérdezte.

- Szívesen elmentem volna - feleltem -, de látom, nincs ínyedre. Meg aztán minden be van csomagolva.

Még soha ilyen hidegen nem nézett rám, ilyen hidegen nem beszélt velem.

- Kedd előtt nem utazom, majd szólok, hogy csomagoljanak ki - mondta. - Ezek szerint bízvást elmehetsz a rout-ra, ha kedved tartja. Menj el, légy szíves. Nem utazom.

Idegesen rótta a szobát, mint mindig, ha valamin bosszankodott, s nem nézett rám.

- Szavamra mondom, nem értelek - mondottam egy helyben állva, s csak szemmel követve őt. - Azt állítod, hogy mindig nyugodt vagy (sosem állított semmi effélét), akkor mért beszélsz velem ilyen furcsán? Én a kedvedért kész vagyok áldozatot hozni, és lemondani erről a szórakozásról, te pedig olyan gúnyosan beszélsz velem, mint még soha, és követeled, hogy menjek el.

- No lám! Te áldozatot hozol (erősen megnyomta a szót), én is áldozatot hozok, ki kívánhat ennél többet! Nagylelkűségi verseny. Kell-e több a családi boldogsághoz?!

Életében először hallottam tőle ilyen elkeseredett gúnyt. De gúnyolódása nem szégyenített meg, hanem megsértett, elkeseredése nem ijesztett meg, hanem átragadt rám. Igazán ő beszél így, ő, aki mindig annyira kerülte a frázisokat kettőnk közt, aki mindig őszinte és egyszerű igyekezett lenni? És miért? Azért, mert valóban fel akartam áldozni érte egy szórakozást, amelyben nem láttam semmi rosszat; mert egy perccel azelőtt még annyira értettem és szerettem őt? Szerepet cseréltünk; most ő kerülte az egyenes, egyszerű szavakat, és én kerestem őket.

- Nagyon megváltoztál - mondtam sóhajtva. - Mit vétettem ellened? Nem ez a rout bánt, hanem valami régebbi sérelem nyomja a szívedet. Mért nem vagy őszinte? Azelőtt te magad féltél az őszintétlenségtől. Mondd meg nyíltan, mi a kifogásod ellenem? - "Ugyan mit fog mondani?" - gondoltam abban az önelégült tudatban, hogy nincs mit a szememre vetnie.

Kiléptem a szoba közepére, úgyhogy minden alkalommal közvetlen közelemben kellett elhaladnia, és várakozón néztem rá. "Idejön, megölel, és azzal minden elintéződik" - suhant át agyamon, szinte sajnáltam, hogy így lesz, és nem lesz alkalmam bebizonyítani neki, hogy mennyire nincs igaza. De megállt a szoba sarkában, és onnan nézett rám.

- Még mindig nem érted? - kérdezte.

- Nem.

- Akkor megmondom. Undorodom, életemben először undorodom attól, amit veled kapcsolatban érzek, és érezni kénytelen vagyok. - Elhallgatott, szemlátomást őt is megijesztette hangjának durvasága.

- Nos? - kérdeztem, s a felháborodás könnyeket kergetett szemembe.

- Undorodom, hogy azért, mert valami hercegecske csinosnak talált, te hanyatt-homlok rohansz elébe, megfeledkezve férjedről, önmagádról, női méltóságodról, és nem akarod megérteni, mit érez a nevedben a férjed, ha látja, hogy hiányzik belőled az emberi méltóság tudata: mi több, még azzal állsz elő, hogy áldozatot hozol, vagyis; "Bemutatkozni őfenségének óriási boldogság számomra, de feláldozom neked."

Minél tovább beszélt, annál jobban felhevült saját szavaitól, hangja egyre dühösebb, keményebb, durvább lett. Sose láttam, sose tudtam elképzelni ilyennek; minden vérem a szívemre tolult, féltem tőle, de egyben bántott a meg nem érdemelt megszégyenítés és a sértett önérzet, s bosszút akartam állni.

- Már rég vártam ezt - mondtam. - Beszélj csak, beszélj.

- Nem tudom, te mit vártál - folytatta -, de én a legrosszabbat várhattam, amikor nap nap után láttalak ennek a léha, üres, fényűző társaságnak a fertőjében. Most aztán megkaptam... Megkaptam, hogy akkora szégyen és sérelem ért, mint még soha. A sérelem engem ért, amikor a barátnőd a mocskos kezével a lelkembe nyúlt, és féltékenységről beszélt, az én féltékenységemről... Ugyan kire lennék féltékeny? Egy emberre, akit egyikünk sem ismer? A szégyen pedig miattad ért, a te megaláztatásodért. Te meg szántszándékkal nem vagy hajlandó engem megérteni, és áldozatot akarsz nekem hozni... Áldozatot! - ismételte.

"Aha, ez tehát a férj hatalma - gondoltam. - Megsérteni és megalázni egy asszonyt, aki semmit sem vétett. Ebben áll a férj hatalma... csakhogy én ennek nem hódolok be."

- Nem, én nem hozok érted semmiféle áldozatot - mondtam, s közben éreztem, hogy orrcimpám természetellenesen kitágul, és a vér az utolsó cseppig kiszalad arcomból. - Szombaton elmegyek a rout-ra, feltétlenül elmegyek!

- Jó mulatást kívánok, de akkori köztünk mindennek vége! - ordította most már féktelen, őrjöngő dührohamában. - Tovább nem fogsz kínozni. Elég szamár voltam, hogy... - kezdte, de ajka megvonaglott, látható erőfeszítéssel megfékezte nyelvét, hogy ne mondja ki, amit elkezdett.

Féltem tőle, és gyűlöltem abban a pillanatban. Sok mindent szerettem volna a szeme közé vágni, bosszút állni a sértésekért; de éreztem, ha megszólalok, elsírom magam, és csak veszítek előtte tekintélyemből; ezért szótlanul elhagytam a szobát. De mihelyt nem hallottam lépteit, elborzadtam attól, amit tettünk. Megrémültem, hogy valóban örökre felbomlik kapcsolatunk, amely életem egyetlen boldogsága - és vissza akartam menni hozzá. "De vajon eléggé megnyugodott-e már, hogy megértse, ha szótlanul kezemet nyújtom neki, és ránézek? - gondoltam. - Megérti-e nagylelkűségemet? Hátha tettetésnek hiszi bánatomat? Vagy igaza tudatában dölyfös nyugalommal fogadja bűnbánatomat, és kegyesen megbocsát? Ó, miért, miért sértett meg ilyen kegyetlenül az, akit annyira szerettem?"

Nem mentem vissza hozzá, hanem visszavonultam szobámba, sokáig ültem egyedül, és sírtam. Iszonyodva idéztem fel beszélgetésünk, minden egyes szavát, más szavakkal helyettesítettem őket, újakat tettem hozzá, kedves, jóságos szavakat - és azután újra iszonyattal és sértődötten emlékeztem vissza arra, ami történt. Amikor este kimentem teázni, és Sz. jelenlétében (aki véletlenül épp akkor jött el látogatóba) viszontláttam férjemet, éreztem, hogy a mai nappal szakadék nyílt meg közöttünk. Sz. megkérdezte, mikor utazunk. Még nem értem rá felelni, mikor férjem válaszolt helyettem:

- Jövő kedden - mondta. - Szombaton még elmegyünk R. grófnő rout-jára. Ugye elmész? - fordult hozzám.

Megijedtem ezektől az egyszerű szavaktól, félénken ránéztem: egyenesen reám szegezte kaján, gúnyos tekintetét, hangja rideg és szenvtelen volt.

- Elmegyek - válaszoltam.

Este, mikor magunkra maradtunk, odalépett hozzám, és kezét nyújtotta.

- Felejtsd el, kérlek, amit ma délután mondtam.

Megragadtam a kezét, félénk mosoly remegett arcomon, már-már megeredt a könnyem, de ő visszahúzta a kezét, s mint aki érzelmes jelenettől fél, leült egy távoli karosszékbe. "Hát még mindig azt hiszi, hogy igaza volt?" - gondoltam, s a kész magyarázkodás, a kérés, hogy ne menjünk el a rout-ra, nem jött ki a számon.

- Írni kell édesanyámnak, hogy elhalasztottuk az utazást - mondta. - Másképp nyugtalankodni fog.

- És mikor akarsz utazni? - kérdeztem.

- Kedden, a rout utáni héten.

- Remélem, nem az én kedvemért teszed - mondtam, s a szemébe néztem, de a szeme csak nézett, nem mondott semmit, mintha fátyol takarta volna el. Arcát most egyszerre öregnek, kellemetlennek láttam.

A rout-ra végül is elmentünk, a barátságos jó viszony látszólag helyreállt közöttünk; de ez a viszony gyökeresen más volt, mint a régi.

A rout-n éppen hölgytársaságban ültem, mikor a herceg odajött hozzám, föl kellett állnom, hogy beszélni tudjak vele. Közben szemem önkéntelenül férjemet kereste; megláttam, hogy a terem túlsó végéből figyel, s félrefordul, mihelyt feléje nézek. Egyszerre úgy elszégyelltem magam, úgy elkeseredtem, hogy beteges zavarba jöttem, s a herceg tekintetére arcom, nyakam lángvörösre pirult. De hiába, ott kellett állnom, s hallgatnom, mit beszél, ő meg felülről mustrálgatott. Társalgásunk nem nyúlt hosszúra, nem volt hová leülnie mellém, s valószínűleg érezte is, hogy kínosan feszengek. A legutóbbi bálról társalogtunk, arról, hogy hol töltöm a nyarat s más efféléről. Miután elvált tőlem, abbeli óhajtását fejezte ki, hogy szeretne megismerkedni férjemmel, s láttam, hogy a terem másik végében összetalálkoznak, szót váltanak. A herceg nyilván rólam is mondott valamit, mert a beszélgetés közepén mosolyogva felém nézett.

Férjem egyszer csak elvörösödött, meghajolt, s elsőnek ő hagyta faképnél a herceget. Én is elpirultam, restelltem, milyen kép alakulhatott ki a hercegben rólam és főként férjemről. Úgy tetszett, mindenkinek föltűnt ügyefogyott zavarom, míg a herceggel beszélgettem, mindenki észrevette férjem különös viselkedését, isten tudja, mivel magyarázzák, s vajon nem sejtenek-e valamit a köztünk - férjem és köztem - lezajlott vitából? D. hercegné vitt haza kocsiján, útközben férjemről beszélgettünk. Nem álltam meg, elmondtam neki, ami ezzel a szerencsétlen rout-val kapcsolatban köztünk történt. Ő megnyugtatott, azt állította, hogy ez mindennapos, semmitmondó nézeteltérés, házastársak közt nyomtalanul múlik el az ilyesmi; elmagyarázta nekem a maga szemszögéből férjem jellemét, hozzátéve, hogy az utóbbi időben nagyon büszke és zárkózott lett. Én mindenben egyetértettem vele, s úgy éreztem, sokkal nyugodtabb vagyok, és most már én is jobban értem Szergejt.

De mikor azután ketten maradtunk otthon Szergejjel, ez a háta mögötti ítélkezés mint súlyos bűn nyomta a lelkiismeretemet; megéreztem, hogy még mélyebb lett a szakadék, amely elválaszt egymástól.

Attól a naptól fogva életünk, kapcsolatunk teljesen megváltozott. Ha kettesben maradtunk, már nem éreztük magunkat olyan jól, mint azelőtt. Bizonyos kérdéseket kerültünk, s harmadik személy jelenlétében könnyebben beszélgettünk, mint négyszemközt. Mihelyt a falusi életre vagy a bálokra terelődött a szó, pislogni kezdtünk, nem mertünk egymás szemébe nézni; mintha mind a ketten éreznők, hogy hol a szakadék, amely elválaszt, s nem mernénk közeledni hozzá. Én szentül hittem, hogy Szergej gőgös és lobbanékony, és óvatosan kell vele bánni, nehogy megsértsem gyenge pontjain. Ő pedig abban a meggyőződésben volt, hogy én nem tudok élni társaság nélkül, utálom a falusi életet, és kénytelen-kelletlen engednie kell ennek az ízlésbeli eltévelyedésemnek. Mind a ketten kerültük a téma nyílt megtárgyalását; és mind a ketten tévesen ítéltük meg a másikat. Már régóta nem voltunk egymás számára a világ legtökéletesebb teremtményei; összehasonlításokat tettünk, és titokban bíráltuk egymást. Elutazásunk előtt megbetegedtem, ahelyett, hogy hazamentünk volna Nyikolszkojéba, nyaralóba költöztünk, s férjem onnan járt haza látogatóba édesanyjához. Mikor elutazott, már eléggé rendbe jöttem, hogy vele mehessek, ő azonban rábeszélt, maradjak még, mintha egészségemért aggódott volna. De éreztem, hogy nem egészségem aggasztja, hanem attól tart, rosszul fogjuk érezni magunkat falun; nem nagyon akadékoskodtam, hanem ott maradtam a nyaralóban. Nélküle üres, kihalt volt a ház, de mikor visszajött, tapasztaltam, hogy már ő sem jelenti azt az életemben, amit azelőtt jelentett. Régen úgy volt közöttünk, hogy minden olyan ötlet, benyomás, amit nem közöltem vele azonnal, úgy terhelt, mint a bűn, hogy minden szava, cselekedete a tökéletesség mintaképének tűnt fel előttem, s örömünkben nevethetnékünk támadt, valahányszor egymásra néztünk; de az a kapcsolat olyan észrevétlenül alakult át, hogy jóformán észbe se kaptunk, s már nem volt sehol. Külön-külön érdeklődéseink, gondjaink támadtak, amelyeket már nem is igyekeztünk megosztani egymással. Már nem is feszélyezett, hogy mindegyikünknek megvan a maga külön világa, mely a másiknak idegen. Hozzászoktunk ehhez az állapothoz, és egy esztendő múlva már nem pislogtunk zavartan, ha egymásra néztünk. Szergej gyerekes vidámságkitörései társaságomban teljesen megszűntek, megszűnt közönye és minden megbocsátása a világgal szemben, amely régen annyira felbőszített; eltűnt a fürkésző, mély tekintet, amely annyiszor feldúlt, és boldoggá tett; megszűntek az együttes imádkozások és révületek. Egyre ritkábban találkoztunk, Szergej állandóan utazgatott, s nem félt, nem is sajnált engem egyedül hagyni; állandóan társaságban forogtam, s nem volt szükségem reá.

Nézeteltérés, jelenet nem fordult többé elő közöttünk; igyekeztem kedvében járni, ő teljesítette minden vágyamat, s úgy éltünk, mintha szerettük volna egymást.

Ha kettesben maradtunk, ami ritkán esett meg, nem éreztem sem örömöt, sem izgalmat, sem elfogódottságot - olyan volt, mintha magamra maradtam volna. Tudtam, hogy ez az ember a férjem, nem valami új, ismeretlen férfi, de derék ember - élettársam, akit úgy ismerek, mint önnönmagamat. Szentül hittem, hogy tudok róla mindent - hogy mit csinál, mit mond, hogy néz; és ha nem úgy nézett, nem úgy cselekedett, ahogy vártam, akkor úgy éreztem, hogy ő téved. Semmit sem vártam tőle. Egy szó, mint száz: a férjem volt, semmi több. Azt képzeltem, hogy ennek így kell lennie, férj-feleség között nincs is és köztünk sem volt soha másféle kapcsolat. Ha elutazott, különösen eleinte, elhagyatott voltam, féltem; távollétében erősebben éreztem, milyen támaszt jelent számomra. Mikor megérkezett, örömömben a nyakába ugrottam, de két órával utóbb már megfeledkeztem örömömről, és nem volt mit beszélnem vele. Csak a halk, lefékezett gyengédség perceiben, amilyenek előfordultak közöttünk, csak olyankor éreztem, hogy valami nincs rendjén, a lelkem mélyén valami fáj - és az ő szeméből ugyanezt olvastam ki. Fájón éreztem a gyengédségnek ezt a határát, amelyet ő nem akart s én nem tudtam átlépni. Néha elszomorodtam emiatt, de nem értem rá sokáig elgondolkozni, s az állandóan kínálkozó szórakozások forgatagában igyekeztem megfeledkezni erről a homályosan sejtett elszomorító változásról. A nagyvilági élet, amely eleinte elhódított fényével s hízelgett hiúságomnak, csakhamar teljesen hatalmába kerített, megrögzött szokássá vált, rám fonta láncait, és lelkemben elfoglalta az érzések számára fenntartott helyet. Most már sosem voltam egyedül saját magammal, nem mertem végiggondolni helyzetemet. Egész napom késő délelőttől késő éjszakáig ki volt töltve, nem volt az enyém még akkor sem, ha történetesen otthon maradtam. Ezt az életmódot már nem éreztem sem szórakoztatónak, sem unalmasnak; úgy tetszett, így kell lennie és nem másképp.

Így telt el három év, s ezalatt viszonyunk Szergejjel nem változott, mintha örökre megállapodott, megmerevedett volna, és soha többé sem nem javulhatna, sem nem rosszabbodhatna. A három év leforgása alatt családunk életében két fontos esemény következett be, de kapcsolatunkon egyik sem változtatott. Első gyermekem születése és Tatyána Szemjonovna halála volt ez a két esemény. Az első időben az anyai érzés olyan erővel ragadott meg, s olyan váratlan lelkesedést váltott ki belőlem, hogy azt hittem, új élet kezdődik számomra: de két hónap múlva, mikor újra elkezdtem társaságba járni, ez az érzés egyre csökkent, gyengült, végül szokássá, hideg kötelességteljesítéssé vált. Férjem azonban fiúnk születésétől fogva megint a régi lett, szelíd, nyugodt, otthon ülő, s régi gyengédségét, vígságát átvitte a gyermekre. Néha, mikor báli ruhában belibegtem gyerekszobába, hogy éjszakára búcsúzóul keresztet vessek a fiunkra, férjemet ott találtam, s, észrevettem, hogy fürkésző pillantása szigorúan, szemrehányóan nyugszik rajtam. Elszégyelltem magam, egy pillanatra megriadtam saját közönyömtől, hogy ennyire nem törődöm a gyerekkel, és azt kérdeztem magamtól: "Vajon rosszabb vagyok-e más asszonyoknál? De hát mit csináljak? Szeretem a fiamat, de képtelen vagyok naphosszat mellette üldögélni; unatkozom; színlelni pedig semmi áron nem akarok." Édesanyja halála súlyos csapás volt Szergejnek; nélküle, mint mondotta, nehezére esett Nyikolszkojéban élni; én azonban, bár együtt éreztem férjemmel, és osztoztam gyászában, mi tagadás, kellemesebben és nyugodtabban éreztem magam nélküle. Ennek a három évnek nagy részét a fővárosban töltöttük. Nyikolszkojéban csak egyszer voltam két hónapig, a harmadik nyáron pedig külföldre utaztunk.

Fürdőhelyen töltöttük a nyarat.

Huszonegy esztendős voltam akkor, vagyoni helyzetünk, amennyire tudtam, ragyogó volt, a családi élettől nem kívántam egyebet, mint amit nyújtott; úgy éreztem, hogy minden ismerősünk szeret; egészségem kifogástalan volt, toalettjeim a legszebbek voltak az egész fürdőhelyen, tudtam, hogy csinos vagyok, szép idők jártak, szépség és elegancia légköre vett körül, és pompásan éreztem magam. Nem voltam ugyan olyan jókedvű, mint régen Nyikolszkojéban, amikor éreztem, hogy önmagamban vagyok boldog, hogy azért vagyok boldog, mert kiérdemeltem boldogságomat, boldogságom igen nagy, de még nagyobbnak kell lennie, egyre több és több boldogságra vágyom... Akkor egészen más volt a helyzet; de azért ezen a nyáron is jól éreztem magam. Nem kívántam semmit, nem reménykedtem semmiben, és nem féltem semmitől: életemet teljesnek, lelkiismeretemet tisztának éreztem. A fiatal fürdővendégek közt nem volt egyetlenegy sem, akit bármilyen tekintetben is megkülönböztettem volna a többitől, vagy akár az öreg K. hercegtől, követünktől, aki szintén udvarolgatott nekem. Az egyik fiatal volt, a másik öreg, az egyik szőke angol, a másik kecskeszakállas francia - valamennyi egyforma volt a szememben, de valamennyi együttvéve nélkülözhetetlen volt. Egyforma közömbös személyek voltak, akik életem kellemes légkörét alkották. Csak egy volt közöttük, D., egy olasz márki, aki jobban felhívta figyelmemet, olyan merészen fejezte ki elragadtatott tetszését. Egyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogy együtt lehessünk, táncoljunk, lovagoljunk, a kaszinóban találkozzunk, s újra meg újra elmondja nekem, hogy szép vagyok. Néha az ablakból láttam őt házunk előtt ólálkodni, villogó szemének kellemetlenül állhatatos tekintete gyakran pirulásra, hátrafordulásra késztetett. Fiatal volt, jóképű, elegáns, és ami fő: mosolyával, homloka alkatával nagyon hasonlított férjemhez, noha szebb volt nála. Ez a hasonlóság újra meg újra megdöbbentett, bár egyébként a szája, tekintete, erős álla durva, szinte állati volt férjem jóságos, fensőséges nyugalmához képest. Akkor azt hittem, hogy lángolóan szerelmes belém, és néha büszke részvéttel gondoltam rá emiatt. Néha megpróbáltam észre téríteni, bizalmas baráti hangra terelni a beszélgetést, de a márki erélyesen elutasította erre irányuló kísérleteimet, és továbbra is kínos zavarba ejtett be nem vallott, de bármely pillanatban bevallásra, kitörésre kész szenvedélyességével. Nem vallottam meg magamnak, de féltem ettől az embertől, és akaratom ellenére sokat gondoltam rá. Férjem ismerte, és még ridegebben, még fölényesebben viselkedett vele, mint többi ismerősünkkel, akiknek a szemében csupán feleségének férje volt. A fürdőidény vége felé megbetegedtem, és két hétig őriztem a szobát. Amikor felgyógyulásom után először mentem ki este zenét hallgatni, megtudtam, hogy betegségem ideje alatt megérkezett a fürdőhelyre a rég várt és szépségéről híres Lady S. Azonnal kör képződött körülöttem, udvarlóim örömmel üdvözöltek, de még nagyobb kör képződött az újonnan érkezett csillag körül. A körülöttem állók is mind az ő szépségéről beszéltek. Megmutatták nekem, valóban elbűvölő volt, de öntelt, gőgös arckifejezése kellemetlenül hatott rám, és ezt meg is mondtam. Aznap minden unalmasnak tetszett, ami addig szórakoztatott. Másnapra Lady S. kirándulást szervezett a közeli várba, amelyen nem akartam részt venni. Jóformán senki sem maradt velem; s attól fogva minden végképp megváltozott a szememben. Mindent, mindenkit butának, unalmasnak éreztem, sírni szerettem volna, mihamarabb befejezni a kúrát, és hazamenni Oroszországba. A lelkemben rossz sejtelem motoszkált, de ezt még magamnak sem vallottam be. Gyengeséget színlelve elmaradtam a nagy társaságtól, csak reggelente jártam el néha egyedül a gyógyforrás vizét inni, vagy pedig L. M.-mel, egy ismerős orosz hölggyel tettem kisebb sétákat a környéken. Férjem abban az időben nem volt velem, néhány napra Heidelbergbe utazott, kúrám végét várva, hogy azután együtt utazzunk haza, s csak ritkán látogatott meg.

Egyik nap Lady S. az egész társaságot elvitte magával vadászatra, s mi L. M.-mel ebéd után átkocsikáztunk a várba. Mialatt kocsink lépésben hajtott végig a kanyargós úton a százados vadgesztenyefák alatt, s a fák közt, a lenyugvó nap fényében, egyre teljesebben bontakozott ki előttünk a kilátás a tetszetős, kellemes badeni környékre, olyan komolyan beszélgettünk, mint még sohasem. L. M.-et rég ismertem, de most először láttam meg benne a jólelkű, okos asszonyt, akivel mindenről lehet beszélni, s akivel megbarátkozni nyereség. Családról, gyermekekről beszélgettünk, meg arról, milyen léha, üres az itteni élet, hazavágytunk Oroszországba, falura, s mindez szomorkás, jó érzéssel töltött el. Ilyen komoly lelkiállapotban léptünk be a várba. A falak közt hűvös árnyék borongott, feljebb a romok ormára még sütött a nap, valahonnan lépések, hangok hallatszottak. Az ajtónyílásban, mint keretben, látszott a bűbájos, de nekünk, oroszoknak hideg badeni táj. Leültünk pihenni, és szótlanul bámultunk a lenyugvó napba. A férfihangok most tisztábban hallatszottak, úgy tetszett, nevemet ejtették ki. Fülelni kezdtem, és önkéntelenül minden szót megértettem. Ismerős hangok voltak: D. márki beszélgetett francia barátjával, akit szintén ismertem. Rólam és Lady S.-ről beszéltek.

A francia összehasonlított bennünket, részletesen boncolta kettőnk szépségét. Nem mondott semmi sértőt, mégis az arcomba szökött a vér szavai hallatára. Tüzetesen elemezte, mi a szép bennem, s mi a szép Lady S.-ben. Nekem már van gyermekem, míg Lady S. tizenkilenc éves, az én hajam szebb, de az ő alakja kecsesebb; a lady igazi nagyvilági dáma, míg "a maga választottja - mondotta D. márkinak - olyan, mint mindezek az apró-cseprő orosz hercegnők, akikből tizenkettő megy egy tucatra, s akik mostanság egyre nagyobb számmal nyüzsögnek itt Badenben". Azzal végezte, okosan teszem, hogy meg sem próbálok versenyre kelni Lady S.-szel, mert helyzetem itt Badenben úgyis reménytelen.

- Sajnálom szegénykét.

- Ha ugyan nem akar önnel vigasztalódni - tette hozzá a francia könnyed, gúnyos nevetéssel.

- Ha elutazik, utánamegyek - mondta elszántan, durván az olaszos kiejtésű hang.

- Boldog halandó! Még tud szeretni! - nevetett a francia.

- Szeretni! - kiáltott fel a másik, majd kis szünet után így folytatta: - Nem tudok nem szeretni. Anélkül hajítófát sem ér az élet. Csak úgy érdemes élni, ha az ember regényt sző az életből. Az én regényeim pedig sosem szoktak a középen félbeszakadni, és ezt a regényemet is véghezviszem.

- Bonne chance, mon ami[3] - mondta a francia.

A folytatást már nem hallottuk, mert a férfiak befordultak a sarkon, és most már a túlsó oldalról hallottuk lépteiket. Lementek a lépcsőn, és néhány perccel később az oldalajtón kilépve roppantul meglepődtek, amikor bennünket megláttak. Elpirultam, mikor D. márki odalépett hozzám, és visszariadtam, amikor a várból kilépve karját nyújtotta. Nem utasíthattam vissza, és a francia karján lépkedő L. M. mögött indultunk a kocsihoz. Megsértődtem azon, amit a francia mondott rólam, noha a lelkem mélyén el kellett ismernem, csak azt mondta, amit magam is éreztem: a márki szavai ellenben megdöbbentettek és felháborítottak durvaságukkal. Bántott, hogy hallottam, amit mondott, s ő még sincs zavarban előttem. Iszonyodtam tőle, hogy olyan közel érzem magamhoz, nem néztem rá, nem válaszoltam neki, és igyekeztem karomat is úgy tartani, hogy ne érjek hozzá. Siettem, hogy utolérjük L. M.-et és a franciát. A márki a szép kilátásról beszélt, a váratlan szerencséről, hogy velem találkozik, még egyről és másról, de nem figyeltem szavára. Egész idő alatt férjemre, fiamra, Oroszországra gondoltam; valamit szégyelltem, valamit sajnáltam, valamit kívántam - magam sem tudom, hogy mit; siettem haza, hogy mielőbb egyedül maradjak szobámban az Hôtel de Bade-ban, és nyugodtan átgondolhassam azt, ami a lelkemben tombol. De L. M. lassan ment, a hintóhoz még "messze volt az út, s úgy tetszett, gavallérom szántszándékkal lassítja lépteit, mintha igyekezne megállítani. "A világért sem!" - gondoltam, és erélyesen meggyorsítottam lépteimet. De D. márki csakugyan visszatartott, még meg is szorította karomat. L. M. eltűnt előttünk az út kanyarulatában, és magunkra maradtunk. Megijedtem.

- Bocsánat - mondtam hűvösen, és ki akartam húzni kezemet karjából; de ruhám csipkekézelője beakadt a márki öltönyének egyik gombjába; fölém hajolva igyekezett kibogozni, s eközben kesztyűtlen keze az enyémhez ért. Furcsa, újszerű érzés, iszony és gyönyör keveréke futott végig hideglelősen a hátamon. Ránéztem - azért, hogy jeges pillantással adjam tudtára megvetésemet, de pillantásom nem megvetést fejezett ki, hanem riadt izgalmat. Nedvesen csillogó, izzó szeme közvetlen közelből, szenvedélyesen nézett reám, nyakamra, mellemre, két keze csuklómat, karomat tapogatta, nyitott szájából szavak törtek elő, azt mondta, szeret, azt mondta, mindene vagyok, és ajka közeledett hozzám, keze erősebben markolta és perzselte bőrömet. Tűz futott végig ereimben, elsötétült előttem a világ, egész testemben remegtem, torkomban elakadtak a rendreutasító szavak. Egyszerre csókot éreztem arcomon. Remegve, borzongva fölegyenesedtem, és ránéztem. Sem szólni, sem moccanni nem volt erőm, iszonyodva vártam és kívántam valamit. Mindez csak egy pillanatig tartott - de az a pillanat rettenetes volt. Egészben láttam őt meg ebben a pillanatban; világosan láttam az arcát, szalmakalapja alól előtűnő domború, alacsony homlokát, mely annyira hasonlított férjeméhez, táguló cimpájú szép, egyenes orrát, hegyesre pödört hosszú bajszát, kis hegyes szakállát, simára borotvált orcáit, napbarnította nyakát. Gyűlöltem és féltem tőle, olyan idegen volt nekem; de abban a pillanatban hihetetlenül erős visszhangot keltett bennem ennek az idegen, gyűlöletes embernek a vágya, szenvedélye! Leküzdhetetlen vágy támadt bennem, hogy átengedjem magam a vadállati, szép száj csókjainak, a gyűrűs, finoman erezett fehér kezek ölelésének; valami vonzott, hogy hanyatt-homlok belevessem magam a tiltott gyönyör hirtelen feltáruló szakadékába...

"Olyan szerencsétlen vagyok - gondoltam. - Hadd gyűljék fejemre egyre több és több szerencsétlenség."

Fél karjával átölelt, és arcomhoz hajolt. "Ám legyen, gyűljék a fejemre egyre több és több szégyen és bűn."

- Jé vous aime[4] - suttogta a hangja, mely annyira hasonlított férjem hangjához. Férjem, fiam úgy jutott eszembe, mint valamikor réges-rég ismert, szeretett élőlények, akikhez már rég nincs semmi közöm. Ekkor azonban a fordulóban felcsendült L. M. hangja, nevemen szólított. Föleszméltem, kitéptem kezemet az övéből, s rá sem nézve, futólépésben siettem L. M. után. Beültünk a kocsiba, csak akkor mertem ránézni; levette kalapját, és mosolyogva kérdezett valamit. Fogalma sem volt, milyen kimondhatatlanul iszonyodtam tőle abban a pillanatban.

Életemet boldogtalannak, jövőmet kilátástalannak, múltamat feketének éreztem. L. M. szólt hozzám, de nem is emlékszem rá, mit mondott. Úgy tetszett, csupán szánalomból beszél velem, hogy leplezze megvetését. Minden szavában, minden pillantásában ott éreztem a megvetést, ezt a sértő szánakozást. A márki csókja szégyenletesen égette orcámat, eszembe jutott férjem, gyermekem - s ez a gondolat elviselhetetlen volt. Mikor magamra maradtam szobámban, át akartam gondolni helyzetemet, de féltem egyedül. Nem ittam meg a teámat, s magam sem tudtam, miért, görcsös sietséggel készülődtem, hogy az esti vonattal Heidelbergbe utazhassak férjemhez.

Amikor szobalányommal beültünk az üres vasúti kocsiba, a vonat elindult, és az ablakon át friss levegő áradt be hozzám, lassacskán magamhoz tértem, és tisztábban láttam magam előtt múltamat, jövőmet. Egyszerre egész más színben láttam házaséletemet attól a naptól fogva, hogy felköltöztünk Pétervárra, és ezek az esztendők a szemrehányás ólomsúlyával nehezedtek lelkemre. Most először emlékeztem vissza elevenen első nyikolszkojei hónapjainkra, közös terveinkre, s először hasított belém a kérdés: mi öröme volt neki az életből egész idő alatt? Úgy éreztem, nagy bűnt követtem el ellene. "De mért nem tartott vissza, mért színlelt előttem, mért kerülte a magyarázkodást, mért bántott? - kérdeztem magamtól. - Miért nem élt szerelem adta hatalmával? Vagy talán nem is szeretett?" De bármi hibát követett is el a múltban, az idegen ember csókja égette arcomat, egy percre sem tudtam róla megfeledkezni. Minél közelebb jutottam Heidelberghez, annál tisztábban képzeltem magam elé férjemet, annál jobban rettegtem a küszöbönálló viszontlátástól. "Mindent, mindent bevallok neki, mindent lemosok a megbánás könnyeivel - gondoltam -, és ő megbocsát nekem." De magam sem tudtam, mi az a "minden", amit bevallok neki, s nem hittem, hogy megbocsát.

De mihelyt beléptem a szobába, férjemhez, és megláttam nyugodt, bár meglepett arcát, éreztem, hogy hiábavaló bármit is mondanom, vallanom, hiába kérem a bocsánatát. Keservemet, megbánásomat kimondatlanul kell magamba fojtanom.

- Mi jutott eszedbe? - kérdezte csodálkozva. - Holnap akartam kimenni hozzád. - Azután jobban megnézett, és megijedt. - Mi bajod? Mi lelt? - kérdezte.

- Semmi - válaszoltam, nagy nehezen visszafojtva könnyeimet. - Végképp eljöttem Badenből. Utazzunk haza, Oroszországba, akár már holnap.

Jó ideig nem szólt, kutatva nézett rám.

- De hát mondd el már, mi történt? - kérdezte.

Önkéntelenül elpirultam, és lesütöttem szemem. Tekintetében sérelem, düh villant fel. Megrémültem a gyanúsításoktól, amelyek nyilván eszébe juthattak, és a képmutatás olyan tehetségével, amelyet magam sem tételeztem fel magamban, így válaszoltam:

- Nem történt semmi, csak unatkoztam és búsultam egyedül, és sokat gondolkoztam rajtad és együtt eltöltött éveinken. Sokat vétkeztem ellened! Miért jársz velem olyan helyekre, ahová nincs kedved járni? Igen, sokat, nagyot vétkeztem ellened! - ismételtem, és a könny megint kibuggyant szememből. - Menjünk haza Nyikolszkojéba, mindörökre!

- Jaj, kedvesem, kímélj meg az érzelmes jelenetektől - mondta fagyosan. - Hogy falura akarsz menni, az nagyon szép, mert úgyis kevés a pénzünk; de hogy örökre... ez az ábrándok világába tartozik. Tudom, úgyse bírod ki. Most pedig inkább igyál egy teát, okosabb lesz - fejezte be, s felállt, hogy becsöngesse a szobapincért.

Élénken elképzeltem, hogy mit gondol rólam, és felháborodtam a szörnyű gondolatokra, melyeket neki tulajdonítottam, mikor elkaptam felém irányuló gyanakvó és megszégyenült pillantását. Nem! Semmiképpen sem hajlandó és nem képes engem megérteni! Azt mondtam, megyek és megnézem a gyereket, s azzal otthagytam. Egyedül akartam lenni, és sírni, sírni, sírni...

A régóta fűtetlen nyikolszkojei ház új életre ébredt, de föl nem éled benne az, ami elmúlt. Anyuska már nem volt közöttünk, ketten álltunk egymással szemben. Pedig most már nem kívántuk az egyedüllétet, inkább feszélyezett. A telet annál is rosszabbul töltöttem, mert betegeskedtem, és csak második fiam születése után jöttem helyre. Férjemmel való kapcsolatunk továbbra is éppoly hűvösen baráti volt, mint Pétervárott, de itt falun minden zug, minden padlódeszka, minden pamlag arra emlékeztetett, ami valaha számomra volt, s amit elvesztettem benne. Úgy éltünk, mintha valami megbocsátatlan sérelem volna köztünk, mintha valamiért büntetne, s tenné magát, hogy nem veszi észre. Nem volt miért bocsánatot kérni, irgalomért hiába esedeztem volna; hiszen csak azzal büntetett, hogy nem adta önmagát, nem adta az egész lelkét, mint régen; de amit tőlem megtagadott, másnak nem adta, mintha örökre elveszett volna. Néha az is megjárta az eszemet, hogy színlel, ilyennek mutatja magát, hogy kínozzon, holott még él benne a régi érzés; és megpróbáltam kicsiholni belőle. De minden alkalommal óvatosan kerülte az őszinteséget, mintha engem gyanúsítana színleléssel, s minden érzelmességtől azért húzódozna, mert fél, hogy nevetségessé válik. Szeme, hangja ezt látszott mondani: tudok mindent, kár beszélni, azt is tudom, amit mondani akarsz, mindent tudok. Azt is tudom, hogy mást mondasz, és mást cselekszel. Eleinte bántott, hogy ennyire húzódozik az őszinteségtől, de azután hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy ez nem az őszinteség, hiánya, hanem az őszinteség szükségletének a hiánya. Most már nem vitt volna rá a lélek, hogy azt mondjam neki, szeretem, vagy megkérjem, imádkozzék velem, vagy behívjam, hallgassa, ahogy zongorázom. Bizonyos illemszabályok uralkodtak rajtunk. Mindegyikünk külön-külön élt - ő az elfoglaltságaiban, amelyekben én nem vehettem részt, és most már nem is kívántam részt venni; én pedig henye dologtalanságomban, amely most már nem bántotta őt annyira, mint azelőtt... A gyerekek még nagyon kicsinyek voltak, még nem fűzhettek össze bennünket.

Elérkezett a tavasz, Lutya meg Szonya lejöttek hozzánk nyárára, nyikolszkojei házunkat átépítették, átköltöztünk Pokrovszkojéba. Ott volt változatlanul a régi pokrovszkojei ház, teraszával, kihúzható ebédlőasztalával, a zongorával a szép világos teremben; régi szobácskámban ugyanaz a fehér függöny az ablakon, és a levegőben ottfelejtett lánykori ábrándjaim. Ebben a kis szobában most két ágyacska állt, az egyikben, amelyik régen az enyém volt, esténként a kis pufók Kokosa terült el szuszogva, a másik pici ágyban meg Ványa pofikája mosolygott rám a pólyából. Amikor keresztet vetettem rájuk éjszakára, gyakorta megálltam a szoba közepén, és egyszer csak minden szegletből, a falakból, a függöny mögül rajzottak a rég elfeledett ifjonti látomások. Régi hangok, régi leánynóták zendültek fel. Hová lettek az édes, szívhez szóló nóták? Valóra vált mindaz, amit talán remélni sem mertem. Homályos, zavaros álmaim valósággá váltak; a valóság nyomasztó, nehéz, örömtelen életté. Itt pedig semmi sem változott; ugyanaz a park látszik az ablakból, ugyanaz a pázsit, ugyanaz az ösvény, ugyanaz a kerti pad amott a szakadék szélén, a fülemüle csattogása ugyanúgy tölti be az estét, az orgona éppúgy virágzik, s ugyanaz a hold áll a ház felett; és mégis minden olyan félelmesen, olyan döbbenetesen megváltozott! Olyan hideg minden, ami meghitt és bensőséges lehetne! Éppúgy üldögélünk a szalonban kettesben Kátyával, mint régen, és róla beszélünk. De Kátya összeaszott, megsárgult, szemében már nem csillog öröm és remény, csak szánakozást és részvevő szomorúságot fejez ki tekintete. Nem lelkesedünk érte, mint régen, hanem bírálgatjuk, nem lelkendezünk a boldogságról, s nem akarjuk már, mint régen, ország, világ előtt kikürtölni azt, amit gondolunk; suttogunk, mint az összeesküvők, és századszor kérdezzük egymástól, miért fordult minden ilyen szomorúra. Pedig Szergej is ugyanaz, aki volt, csak a két szemöldöke közt mélyebb a barázda, halántékán több az ősz hajszál, de fürkésző, mély tekintetét állandóan felhő takarja előlem. Én is ugyanaz vagyok, de kiveszett belőlem a szerelem, sőt a szerelem vágya is. Távolinak, szinte lehetetlennek tetszik régi vallásos eksztázisom, régi szerelmem, az élet régi teljessége. Meg sem érteném most már, ami azelőtt olyan világosnak, igazságosnak tűnt fel: a boldogság abban van, hogy másoknak éljünk. Minek másokért, mikor önmagunkért sincs kedvem élni?

Attól fogva, hogy felköltöztünk Pétervárra, teljesen abbahagytam a zongorázást; de most a régi zongora, a régi kották meghozták a kedvemet.

Egyik nap rosszul éreztem magam, egyedül maradtam otthon; Kátya és Szonya átkísérték férjemet Nyikolszkojéba, hogy megnézzék az építkezést. A teaasztal meg volt terítve, lementem a terembe, s várakoztomban a zongorához ültem. Kinyitottam a Sonata quasi una fantasiá-t, és játszani kezdtem. Nem láttam, nem hallottam senkit, a kertre néző ablakok tárva-nyitva voltak, és a jól ismert, ünnepélyesen mélabús hangok szabadon áradtak széjjel a szobában. Befejeztem az első tételt, és teljesen öntudatlanul, régi szokás szerint megfordultam a szeglet felé, ahol férjem a régi időkben üldögélni szokott, mikor játékomat hallgatta. De nem volt sehol; a szék, melyet réges-rég nem mozdított el senki, ott állt a helyén; a kertből orgonabokor bólogatott be a világos alkonyi ég hátterén, s a kitárt ablakokon át friss esti levegő áradt be a szobába. Mindkét karommal a zongorára könyököltem, kezembe temettem arcomat, és elmerengtem. Sokáig ültem így, fájdalmasan emlékezve a visszahozhatatlan múltra, s félve tapogatva a netáni jövőt. De úgy tetszett, semmi sincs előttem, semmit sem kívánok, és nem reménykedem semmiben. "Vajon már véget ért volna az életem?" - gondoltam, rémülten felkaptam a fejemet, és - hogy feledjek és ne gondolkozzam - ismét játszani kezdtem, megint az andantét. "Én Istenem! - gondoltam. - Bocsáss meg nekem, ha vétkeztem; vagy hozd vissza, ami olyan szép volt a lelkemben, vagy taníts meg rá, hogy mit kell tennem, hogy kell élnem most!" Kerékzörgés hangzott fel a ház előtt, a teraszon az ismerős óvatos léptek; de ezek a léptek már nem keltették fel bennem a régi érzéseket. Amikor befejeztem a tételt, a léptek ismét felhangzottak, és egy kéz simult a vállamra.

- Milyen jól tetted, hogy eljátszottad ezt a szonátát - mondta férjem.

Hallgattam.

- Még nem teáztál?

Tagadóan csóváltam fejem, de nem néztem rá, nehogy arcomról leolvassa iménti megrendülésem nyomait.

- A többiek is mindjárt jönnek; a ló megugrott, leszálltak, és gyalog jönnek az országúttól - mondta.

- Várjuk meg őket - mondtam, és kimentem a teraszra; azt reméltem, hogy utánam jön, de bement a gyerekekhez. Jelenléte, közvetlen, szívélyes modora megint megrendített abbeli hitemben, hogy valamit elvesztettem. Mit kívánok még? Szergej szelíd, jóságos férj, jó apa, magam sem tudnám megmondani, mi az, ami hiányzik. Kimentem az erkélyre, és leültem a terasz ponyvája alá, ugyanarra a padra, amelyen vallomásunk napján ültem. A nap már lebukott, lassan sötétedett, tavaszi fekete felhő borult a házra meg a parkra, csupán a fák mögül látszott ki az ég tiszta alja, a lassan, halványuló alkonypírral meg az éppen kigyúló esthajnalcsillaggal. Mindent beborított a könnyű felleg árnyéka, a természet már nagyon várta a csendes tavaszi esőt. A szél elült, egyetlen levélke, egyetlen fűszál sem rebbent, az orgona meg a zelnicemeggy olyan erősen illatozott, mintha az egész levegő virágba borult volna; szaga betöltötte a kertet meg a teraszt, hullámokban áradt, hol gyengülőn, hol erősödőn, az ember szerette volna lehunyni a szemét, és semmit se látni, semmit sem érezni, csak ezt az édes illatot. A georginák meg a rózsatövek, egyelőre még virágtalanul, mozdulatlanul ágaskodtak frissen felásott fekete ágyukban, mintha lassan, de láthatóan növekednének faragott fehér karóik mellett; a békák torkuk szakadtából kuruttyoltak a szakadéknál, utolsó erejüket megfeszítve az eső előtt, amely bekergeti őket a vízbe. Vetélkedő, hangos brekegésükön is áthallatszott a víz szakadatlan, vékony neszezése. Csalogányok szólongatták egymást, s hallatszott, amint nyugtalanul röpködnek egyik bokorból a másikba. Egyikük az idén is megpróbált tanyát ütni az ablak alatti bokorban, s amikor kiléptem, hallottam, amint átszállt a fasorba, és onnan trillázott egyet, majd várakozón elhallgatott.

Hasztalan igyekeztem magamat megnyugtatni; én is vártam, és sajnáltam valamit.

Szergej lejött, és mellém ült.

- Úgy látom, Kátyáék meg fognak ázni - mondotta.

- Alighanem - feleltem, s azután nagyot hallgattunk mind a ketten.

A felhő pedig, mivel nem fújt a szél, egyre lejjebb-lejjebb ereszkedett, körös-körül minden egyre nesztelenebb, egyre illatozóbb és mozdulatlanabb lett, míg egyszer csak lehullott az első csepp, és szinte lepattant a terasz ponyvatetejéről. Egy másik a kerti út kavicsán porlott széjjel; azután a lapuleveleken loccsant, s nagy szemű, üdítő zápor hullott egyre erősebben. Fülemülék, békák elhallgattak, csak a halk vízsurrogás maradt meg, bár az eső miatt távolabbinak tetszett, és valami madár hallatta a terasz közelében a száraz lomb közt feledkezve, két hangból álló monoton dalát. Szergej felállt, elindult befelé.

Visszatartottam.

- Hová mégy? Olyan jó itt!

- Ernyőt, sárcipőt kell elébük küldeni - felelte.

- Nem kell, úgyis eláll mindjárt.

Igazat adott nekem, s ott maradtunk együtt a terasz rácsánál. Kezemmel a vizes, síkos korlátra támaszkodtam, és kidugtam a fejemet. A hűvös eső egyenetlen cseppekben áztatta hajamat, nyakamat. A felhőcske ritkulva, világosodva egyenesen reánk ontotta tartalmát; az eső egyenletes zúgását ritka cseperészés váltotta fel - a cseppek felváltva hullottak fentről és a fák leveleiről. Lenn újra rázendítettek a békák, a fülemülék is csattogni kezdtek, daluk hol az egyik, hol a másik oldalról hallatszott az ázott bokrok közül. Az ég kivilágosodott fölöttünk.

- Jaj de jó! - sóhajtott fel Szergej, a korlátnak támaszkodott, és végigsimította nedves hajamat.

Ez az egyszerű simogatás szemrehányásként érintett, a legszívesebben sírva fakadtam volna.

- Mi kell még az embernek? - folytatta. - Most úgy meg vagyok elégedve, hogy nem vágyom semmire, tökéletesen boldog vagyok.

"Valamikor nem így beszéltél a boldogságról - gondoltam. - Akármilyen teljes volt is, mindig azt mondtad, hogy még valamit kívánsz, valami hiányzik. Most pedig nyugodt vagy és elégedett, amikor az én lelkem csordultig van ki nem mondott bűnbánattal és el nem sírt könnyekkel."

- Én is jól érzem magam - mondtam fennszóval -, de szomorú is vagyok éppen azért, mert minden olyan szép körülöttem. A lelkem olyan zagyva, nyugtalan, valami hiányzik; körös-körül pedig minden olyan szép, olyan harmonikus. Nálad nem vegyül mindig valami mélabú a természet élvezetébe? Mint hogyha valami lehetetlenre törekednél, és valami visszahozhatatlant siratnál.

Fölemelte kezét fejemről, s egy ideig gondolkozott, mielőtt felelt:

- Igen, azelőtt én is éreztem effélét, főként tavasszal - mondta emlékezve. - Álmatlan éjszakákat üldögéltem végig vágyakozva és reménykedve, szép éjszakák voltak azok! De akkor még minden előttem volt, most pedig mögöttem van; most már beérem azzal, ami van, és nagyszerűen érzem magam - fejezte be olyan fölényes nyugalommal, hogy akármennyire fájt is hallani, el kellett hinnem, hogy igazat mond.

- És igazán nem kívánsz semmit? - faggattam tovább.

- Semmi lehetetlent - felelte, megsejtve érzéseimet. - Lám, te itt áztatod a fejecskédet - mondotta, s úgy becézett, mint a gyermeket, újra végigsimította vizes hajamat. - Irigyled a fákat meg a füvet, amiért áztatja őket az eső, szeretnél te is fa meg fű meg eső lenni. Én pedig csak elgyönyörködöm bennük, mint mindenben, ami szép, fiatal és boldog ezen a világon.

- És nem siratod, ami elmúlt? - folytattam a vallatást, s éreztem, hogy egyre nehezebb a szívem.

Megint elgondolkozott, nem felelt mindjárt. Láttam, hogy csakugyan őszintén akar válaszolni.

- Nem! - felelte kurtán.

- Nem igaz! Nem igaz! - kiáltottam fel, és szembefordultam vele. - Azt állítod, hogy nem sajnálod a múltat?

- Nem! - ismételte határozottan. - Hálás vagyok érte, de nem sajnálom, hogy elmúlt.

- Nem szeretnéd visszahozni?

Elfordult, s lenézett a kertre.

- Nem, éppúgy, mint ahogy nem kívánom, hogy szárnyam nőjön! - mondotta. - Úgyis lehetetlen.

- És nem találsz hibát a múltban? Nem teszel szemrehányást magadnak vagy nekem?

- Soha! Minden jól volt úgy, ahogy volt.

- Ide hallgass! - kezdtem, s megérintettem a kezét, hogy felém nézzen. - Miért nem mondtad nekem soha, hogy azt kívánod, éljek a te akaratod szerint, miért adtál nekem szabadságot, amellyel nem tudtam élni, miért nem tanítottál? Ha akartad volna, ha másképp irányítottál volna, mindez nem történt volna meg - mondtam, s hangomban egyre inkább szemrehányás, rideg bosszúság fejeződött ki, és nem a régi szerelem.

- Mi nem történt volna? - kérdezte, s csodálkozva fordult felém. - Így sem történt semmi. Minden rendben van. A legnagyobb rendben - tette hozzá mosolyogva.

"Hát csakugyan nem érti? Vagy, ami még rosszabb, nem akarja megérteni?" - gondoltam, s könny szökött a szemembe.

- Akkor nem történt volna az, hogy semmit sem vétettem ellened; és mégis közönnyel, sőt megvetéssel sújtasz - szakadt ki belőlem hirtelen a vallomás. - Akkor nem történt volna az, hogy anélkül, hogy a legkisebb hibát is elkövettem volna, egyik napról a másikra elvetted tőlem mindazt, ami a legdrágább volt nekem!

- Mit beszélsz, édes lelkem?! - szólt meglepetten, mintha nem értené, amit mondok.

- Várj, hadd fejezzem be. Elvetted tőlem bizalmadat, szeretetedet, megbecsülésedet; azért nem is hihetem, hogy még szeretsz, azok után, ahogy régen voltunk egymással. Nem, nem, most mindent ki kell mondanom, amin már olyan hosszú ideje rágódom - szakítottam félbe Szergejt, amikor ismét szavamba akart vágni. - Én vagyok az oka, hogy nem ismertem az életet, és te magamra hagytál, hogy megkeressem? Én vagyok az oka, hogy most, amikor már tudom hogy mi a helyes, amikor idestova egy esztendeje vergődöm, hogy megint közel kerüljek hozzád, eltaszítasz magadtól, mintha nem értenéd, hogy mit akarok, méghozzá úgy, hogy semmit sem lehet a szemedre vetni, hanem inkább mindig én vagyok a bűnös és a legszerencsétlenebb?! Hát vissza akarsz taszítani abba az életbe, amely engem is, téged is boldogtalanná tehet?

- Ugyan honnét gondolod ezt? - kérdezte Szergej őszinte megdöbbenéssel.

- Nem te mondtad-e még tegnap este, nem hajtogatod-e állandóan, hogy úgysem bírom ki itt, télire megint fel kell mennünk Pétervárra? Pedig én gyűlölöm Pétervárt! - kiáltottam fel szenvedélyesen. - Ahelyett, hogy mellém állnál, kerülöd az őszinteséget, kerülsz minden nyílt, kedves szót. És ha a végén elbukom, nekem fogsz szemrehányást tenni, és örvendezni fogsz bukásomon.

- Megállj, megállj! - szólt ridegen, szigorúan. - Nem helyes, amit most mondasz. Ez csak azt bizonyítja, hogy nem vagy irántam jó szívvel, hogy...

- Hogy nem szeretlek? Mondd csak ki, mondd, mondd! - fejeztem be, és könnyeim patakzottak. Leroskadtam a padra, és zsebkendőmbe temettem arcomat.

"Hát így értett meg engem!" - gondoltam, igyekezvén visszafojtani fuldokló zokogásomat. "Vége, vége már régi szerelmünknek" - mondta egy hang a szívemben. Szergej nem jött oda hozzám, nem próbált vigasztalni. Megsértődött azon, amit mondtam. Hangja rideg volt, szenvtelen.

- Nem is tudom, mi az, amit a szememre vetsz - kezdte. - Ha azt veted szememre, hogy már nem szeretlek úgy, mint régen...

- Szerettél! - zokogtam bele zsebkendőmbe, s könnyem még bőségesebben ömlött.

- ...akkor ennek oka az idő és mi magunk. Minden kornak megvan a maga szerelme... - Elhallgatott, majd így folytatta: - Mondjam meg a teljes igazságot? Ha már őszinteséget kívánsz... Abban az első esztendőben, amikor igazán megismertelek, hosszú éjszakákat töltöttem álmatlanul, veled foglalkozva, magam építettem föl szerelmemet, és ez a szerelem nőttön-nőtt szívemben. Nos, később Pétervárott és külföldi tartózkodásunk alatt is borzalmas éjszakákat töltöttem álmatlanul, és törtem, romboltam ezt a szerelmet, amely gyötrelemmé vált számomra. Nem romboltam le minden tekintetben, csak azt romboltam le, ami kínzott; most megnyugodtam, és még mindig szeretlek, de másfajta szerelemmel.

- Szerelemnek hívod, pedig ez gyötrelem - mondottam. - Miért engedted, hogy társaságba járjak, ha ezt olyan ártalmasnak találtad rám nézve, hogy kiölte belőled a szerelmet?

- Nem a társaság, kedvesem - vetette közbe.

- Miért nem éltél a hatalmaddal - folytattam -, miért nem kötöztél meg, mért nem öltél meg? Jobb lenne most nekem, százszor jobb, mint elveszíteni életem boldogságát! Legalább nem kellene szégyenkeznem!

Megint felzokogtam, és elrejtettem arcomat.

Ekkor megjött Kátya meg Szonya; ázottan, nevetgélve, hangosan tereferélve jöttek fel a teraszra, de mikor megláttak bennünket, elcsöndesedtek, és nyomban visszavonultak.

Mikor elmentek, sokáig hallgattunk; kisírtam magam, és megkönnyebbültem. Felnéztem rá. Arcát tenyerébe támasztva ült, látszott rajta, hogy mondani akar valamit válaszul pillantásomra, de csak nagyot sóhajtott, és megint lekönyökölt.

Odamentem hozzá, és lefejtettem a kezét. Rám nézett elgondolkozva.

- Igen - szólalt meg aztán, mintha folytatná gondolatait. - Mindannyiunknak, de különösen nektek, asszonyoknak, magatoknak kell kitapasztalni az életnek minden bolondságát, hogy azután visszatérjetek magához az élethez. Másnak hinni nem szabad. Te még akkor korántsem élted át ezeket a csábító, kedves bolondságokat, amelyeket benned élveztem; szabadjára engedtelek, hogy végigcsináld, mert úgy éreztem, nincsen jogom téged ebben megakadályozni, noha számomra rég elmúlt ennek az ideje.

- Miért élted végig velem ezt a sok hiábavalóságot, mért engedted, hogy végigéljem, ha igazán szerettél? - kérdeztem.

- Azért, mert még ha akartál volna, akkor sem hittél volna nekem; magadnak kellett kitapasztalnod.

- Sokat, nagyon sokat okoskodtál, keveset szerettél - mondtam.

És megint elhallgattunk mind a ketten.

- Amit most mondtál, kegyetlen, de igaz - szólalt meg azután, felállt, s járkálni kezdett a teraszon. - Igen, ez az igazság! Hibáztam - tette hozzá, s megállt előttem. - Vagy egyáltalán nem lett volna szabad, hogy megszeresselek, vagy egyszerűbben kellett volna szeretnem, igaz.

- Felejtsük el - mondtam félénken.

- Nem, ami elmúlt, vissza nem tér, soha többé vissza nem hozod - és hangja ellágyult, ahogy ezt mondta.

- Máris visszatért - mondottam, s vállára tettem a kezem.

Lefejtette és megszorította.

- Az előbb nem mondtam igazat, hogy nem sajnálom a múltat. Igenis sajnálom, siratom elmúlt szerelmedet, amely nincs, és nem térhet vissza többé. Ki a bűnös? Nem tudom. Ami megmaradt, már nem ugyanaz a szerelem, a helye megvan, de a sok fájdalom kiölte, nincs már benne a régi erő és tűz, csak emlékek maradtak, meg hála, de...

- Ne beszélj így! - vágtam szavába. - Legyen minden úgy, mint régen... Mért ne lehetne? - És a szemébe néztem. De tekintete tiszta, nyugodt volt, nem mély és fürkésző.

Miközben kimondtam, már éreztem, hogy lehetetlenség, amit kívánok, s amire kérem. Szergej rám mosolygott, szelíd, nyugodt s úgy tetszett: öreges mosollyal.

- Milyen fiatal vagy, és én milyen öreg - mondotta. - Már nincsen bennem az, amit keresel, minek áltassuk magunkat? - És továbbra is éppen úgy mosolygott.

Némán álltam mellette, s a lelkem lassan megnyugodott.

- Ne akarjuk megismételni az életet - folytatta. - Ne hazudjunk egymásnak és önmagunknak. Hála istennek, hogy kivesztek a régi izgalmak, indulatok. Mi már nem keresünk, nincs miért izgulnunk. Már megtaláltuk, amit kerestünk, elég boldogság jutott osztályrészünkül. Most már ideje, hogy meghúzódjunk, és utat engedjünk őnekik - mondotta a dajkára mutatva, aki Ványával a karján megjelent, és megállt a terasz ajtajában. - Így van ez, kedvesem - fejezte be, magához húzta fejemet, és megcsókolta. Nem a szerelmes, hanem a régi barát csókolt meg.

A kertből egyre erősebben, egyre édesebben áradt az éjszaka illatos üdesége, egyre ünnepélyesebb lett halk neszeivel a csend. Egyre több csillag gyúlt ki az égen. Ránéztem férjemre, és egyszerre megkönnyebbedett a lelkem, mintha kihúzták volna belőle azt a sajgó idegszálat, amely szenvedéseimet okozta. Egyszer csak tisztán és megnyugodva ismertem fel, hogy a régi érzés visszahozhatatlanul elmúlt, az esztendőkkel együtt, feltámasztani nemcsak lehetetlen, de nyomasztó és kényelmetlen is volna. És ki tudja, csakugyan olyan szép volt-e az az idő, amelyet akkor olyan boldognak hittem? És milyen réges-rég volt mindez!

- De most legfőbb ideje teázni! - mondta Szergej, és együtt bementünk a szalonba. Az ajtóban megint elém jött a dajka a kicsi Ványával. Karomba vettem a kis lurkót, betakartam csupasz vörös lábacskáit, magamhoz szorítottam, és ajkammal alig érintve csókot leheltem rá. Álmában megmozgatta pici, szétterpesztett, ráncos ujjacskáit, és bambán, álmatagon kinyitotta a szemét, minthogyha keresne valamit, vagy emlékezni próbálna; azután tekintete megállapodott rajtam, az értelem szikrája villant föl benne, duzzadt kis ajka mosolyra húzódott. "Enyém, enyém, enyém!" - gondoltam, tagjaim boldogan megfeszültek, s olyan erővel szorítottam magamhoz fiamat, hogy vigyáznom kellett, nehogy fájdalmat okozzak neki. Csókokkal borítottam hideg lábacskáját, hasát, kezét és alig-alig pelyhedző fejecskéjét. Akkor odalépett a férjem, s én gyorsan betakartam a gyermek arcát, majd újra kitakartam.

- Ivan Szergejics! - szólította a férjem, ujjával megérintve állát. De én gyorsan újra eltakartam Ivan Szergejicset. Senki se lássa sokáig az arcát, csak én! Felnéztem férjemre; szeme nevetett, ahogy visszanézett rám, s hosszú idő után először tudtam könnyű szívvel, örvendezve a szemébe nézni.

Ezzel a nappal ért véget szerelmi regényem Szergej Mihajloviccsal. A régi érzés drága, visszahozhatatlan emlékké vált, és új érzés, a szeretet gyermekeim és gyermekeim apja iránt vetette meg alapját egy új, egészen más módon boldog életnek, amely még a jelen pillanatban sem ért véget...

M. A. Sztahovics emlékének[5]

Az ég boltozata mind magasabbra és magasabbra emelkedett, szétáradt a hajnal. A harmat sápadt ezüstje egyre fehéredett, a hold sarlója egyre élettelenebbé vált, hangosodott az erdő... Az emberek ébredeztek, és az urasági ménes felől prüszkölés, szalmasustorgás, hangos, haragos nyerítés hallatszott. A lovak összevissza tolongtak, és valami ismeretlen okból rakoncátlankodtak.

- No, türelem, hát ennyire megéheztetek? - szólt az öreg csikós, miközben sietve kitárta a nyikorgó kaput. - Hát te, hová? - kiáltott rá egy fiatal kancára, aki már nyomakodott volna kifelé a kapun.

Nyesztyor, a csikós, kozákinget viselt, és rézpitykével kivert bőrövet; ostora vállán átvetve, kenyere kendőbe kötve csüngött övén. Kezében nyereg és kantár.

A lovak nem ijedtek meg, és nem sértődtek meg a vén csikós csúfolódó beszédjétől; úgy tettek, mint akinek minden mindegy, és kényelmesen, sietség nélkül széjjelszéledtek a kapuból. Csupán egy sötét pej, nagy sörényű kanca hegyezte fülét, és fordult meg nagy sebesen. Egy kicsi fiatal kanca, amelyik hátul állt, s az egészhez semmi köze sem volt, felnyerített erre, és megrúgta a hozzá legközelebb eső lovat.

- No! - kiáltott még hangosabban és fenyegetőbben az öreg, s ezzel bement az udvar sarkába.

Valamennyi ló között (volt vagy száz) a legkevesebb türelmetlenséget egy tarka herélt árulta el, amelyik egyedül állt a sarokban az eresz alatt, és összehunyorított szemmel nyalogatta a pajta egyik tölgyfa gerendáját. Nem tudni, milyen ízűnek találhatta a gerendát, de arckifejezése komoly és gondolkozó volt, miközben nyalogatta.

- Netene - szólt rá a csikós ugyanolyan csúfondáros hangon, miközben odalépett hozzá, és letette melléje a nyerget meg a kapott nyeregtakarót.

A tarka ló abbahagyta a nyalogatást, és mozdulatlanul, sokáig nézett Nyesztyorra. Nem nevetett, nem haragudott, nem komorult el, csak megrázkódott, mélyen felsóhajtott, és elfordította fejét. A csikós átölelte nyakát, és rátette a kantárt.

- Mit sóhajtasz? - kérdezte.

A ló legyintett farkával, mintha azt mondaná: "Semmi, Nyesztyor, csak úgy." Nyesztyor most rátette a nyeregtakarót meg a nyerget, amire a ló fülét hegyezte: ezzel, úgy látszik, elégedetlenségét akarta kifejezni, de csak kikapott ezért a bolondságért, és a csikós meghúzta a hevedert.

A tarka ló felfújta magát, de az öreg a ló szájába dugta az ujját, és térdével úgy hasba rúgta, hogy ki kellett eresztenie a levegőt. Mégis, amikor Nyesztyor fogával meghúzta a hevedert, ismét hátracsapta fülét, sőt még meg is fordult. Tudta, hogy ez mit sem segít, mégis szükségesnek tartotta kimutatni, hogy neki ez kellemetlen, s ezt minden alkalommal újra meg újra éreztetni fogja. Amikor megnyergelték, kissé felemelte dagadt jobb lábát, és harapdálni kezdte a zablát. Ennek is valami különös oka lehetett, mert hiszen már tudhatta, hogy a zablának semmiféle íze nincs.

Nyesztyor a rövid kengyelbe hágott, és felült a lóra, kibogozta ostorát, kihúzogatta térde alól kozákingét, majd a kocsisok, vadászok, csikósok sajátos módján elhelyezkedett a nyeregben, és meghúzta a kantárszárat. A ló fölemelte fejét, jelezvén, hogy hajlandó menni, amerre parancsolják, de nem mozdult helyéből. Tudta, hogy mielőtt elindulnak, Nyesztyor még sokat fog kiabálni, s az ő hátáról fogja parancsait osztogatni Vaszkának, a másik csikósnak meg a lovaknak. Nyesztyor csakugyan kiabálni kezdett:

- Vaszka, hé, Vaszka! A kancákat kiengedted? Hová mégy, te semmirekellő? No! Vagy alszol talán?... Nyisd ki a kaput! Engedd előre a vemhes kancákat! - és a többi.

A kapu megnyikordult. Vaszka dühösen és álmosan, lovát kantárszáron vezetve állt a kapufélfánál, és egyenként engedte ki a lovakat. A lovak óvatosan lépkedtek, szagolgatták a szalmát, és egymás után haladtak kifelé: elöl a fiatal kancák, azután az éves csikók nyírott sörényükkel, majd a szopós csikók, és nyomukban egyenként a vemhes kancák, óvatosan hordozva hasukat. A fiatal kancák néha kettesével, hármasával is tolakodtak kifelé, fejüket egymás hátára fektették, és a kapuban meg-megtorpantak, amiért minden alkalommal kikaptak a csikóstól. A szopós kiscsikók néha idegen kancák lábai közé szaladtak, és ilyenkor hangos nyerítéssel válaszoltak anyjuk rövid nyihogására.

Egy csintalan kicsi kanca, amint kiért a kapun, megrázta fejét, felvágott, és hangosan nyerített; de azután mégse merte megelőzni az öreg szürke Zsuldibát, aki csendesen, nehéz léptekkel, hasát rengetve, méltóságteljesen haladt, mint mindig, a többiek előtt.

Néhány perc múlva az imént még élettől nyüzsgő udvar szánalmasan kiürült. Árván búslakodtak a pajta gerendái. Nem maradt egyéb, mint az összetiport, trágyás szalma. Bármennyire megszokta is a tarka ló az elhagyottságnak ezt a mindennapos képét, mégiscsak elszomorította, majd ismét fölemelte fejét, felsóhajtott, amennyire csak a meghúzott heveder engedte, s meggörbült, berozsdásodott lábaival bicegve megindult kifelé a karámból, csontos hátán az öreg Nyesztyorral.

"Tudom, hogy most mi lesz: amint kiérünk az útra, az öreg tüzet csihol, és rágyújt rézfoglalatú, láncos fapipájára - gondolta magában a ló. - Ennek örülök, mert ilyenkor, harmatos kora reggelen, kellemes nekem ez az illat, és kellemes emlékeket ébreszt bennem. Csak az a bosszantó, hogy amint a pipát fogai közt érzi az öreg, hetykélkedni kezd, isten tudja, minek képzeli magát, és oldalvást ül, mindenképpen csak oldalvást; nekem pedig fáj az oldalam. Egyébként mindegy, megszoktam már, hogy szenvedjek a mások kedvteléséért; lassan-lassan már én is - ló módjára - kedvemet lelem benne. Hadd hősködjék szegény öreg. Hiszen csak addig tart az egész, amíg senki sem látja: hát üljön csak oldalvást" - elmélkedett a tarka ló, és meggörbült lábaival óvatosan lépkedve haladt az út közepén.

Amikor kiértek a folyóhoz, amelynek partján a ménes legelni szokott, Nyesztyor leszállt a lóról, és lenyergelt. A ménes eközben már lassan széledezett a friss, harmatos réten, amelyről pára szállt fel, éppen úgy, mint a rétet körülölelő folyóról.

Nyesztyor levette a kantárt a tarka lóról, megvakarta a nyakát, amire a tarka hálája és elégedettsége jeléül behunyta szemét. "Ezt szereti a vén dög" - mondta Nyesztyor. Pedig a tarka egyáltalán nem szerette ezt a vakarást, és csak tapintatból tett úgy, mintha kellemes volna neki. Helyeslése jeléül megcsóválta fejét. De Nyesztyor - aki nyilván úgy gondolta, hogy a túlságos bizalmaskodás hamis képzeteket támaszthat a tarkában saját jelentőségéről - teljesen váratlanul és minden ok nélkül eltaszította magától a ló fejét, meglóbálta a kantárt, és csatjával fájdalmasan megütötte a ló sovány lábát. Azután egy szót sem szólt többé, csak felment a dombocskára, a fatönk mellé, ahol rendesen üldögélni szokott.

Nyesztyornak ez a cselekedete elbúsította a tarka lovat, de nem mutatta csalódását. Lassan legyintett egyet szőrevesztett farkával, azután szaglászva, és mintegy szórakozásból tépegetve a füvet, lement a folyóhoz. Ügyet sem vetett rá, mit művelnek körülötte a reggeli napfényben örvendező fiatal kancák, elsőfű és szopós csikók. Tudta, hogy mindennél egészségesebb - főként az ő korában - előbb éhgyomorra egy jót inni, és csak azután enni. Ezért kiválasztotta azt a helyet, ahol leglejtősebb és legtágasabb a part, ott megnedvesítette patáját, lábát bokáig, bedugta pofáját a vízbe, és szakadozott ajkain szívni kezdte a vizet. Lassan megtelő bendőjét ide-oda mozgatta, és ritkás, tarka, kopott hegyű farkával csapkodott élvezetében.

A sötétpej fiatal kanca, nagy verekedő, aki sohasem hagyott békét az öregnek, és mindig kellemetlenkedett neki, most is odament hozzá, mintha inni akarna ő is, de valójában csak azért, hogy felkavarja a vizet az orra előtt. De a tarka már eleget ivott, és mintha észre sem venné a kanca gonosz szándékát, csendesen kihúzta az iszapból besüppedt lábait, megrázta fejét, és félrehúzódva a fiataloktól, nekiállt az evésnek. Lábait különféle módon kímélve, óvatosan, nehogy a füvet fölöslegesen letapossa, és anélkül, hogy egyszer is kiegyenesedett volna, pontosan három óra hosszat evett. Annyira jóllakott, hogy hasa zsákként lógott le sovány, kiálló bordáiról. Azután megállt, súlyát pontosan elosztotta mind a négy fájós lábára, hogy lehetőleg minél kevésbé fájjon, különösen a jobb mellső, amely gyengébb volt a többinél - és elaludt.

Van magasztos öregség, van utálatos, és van szánalmas öregség. Van olyan, amely egyszerre utálatos is, meg magasztos is. A tarka ló öregsége ehhez a fajtához tartozott.

Hatalmas állat volt, legalább tizenhat markos. Színe szerint sötéttarka; legalábbis régen az lehetett, mert fekete foltjai most piszkos sötétbarna színűvé fakultak. Testét három fehér folt tarkázta. Egy a fején, orra oldalától nyaka közepéig. Hosszú sörénye, amelybe itt-ott bogáncs ragadt, néhol fehér volt, néhol sötétbarnás. A második folt jobb oldalán húzódott végig hasa közepéig; a harmadik pedig tomporán, magába foglalva farka tövét, és leért combja közepéig. Ritkás, vedlett farka fehér-tarka volt. Nagy, nehéz, csontos feje mély szemüregeivel és lelógó fekete ajkával, amelyen régi szakadás nyoma látszott, mélyen lecsüngött ösztövér nyakán, amely a soványságtól meggörbült, és olyan volt, mintha fából faragták volna. Szakadt ajka mögül kilátszott feketés nyelve, és rágásban elkopott alsó fogsorának csonkjai. Leffedt füleit - az egyik hasadt volt - csak nagy ritkán mozgatta meg lustán, hogy elhessegesse a tolakodó legyeket. Üstökéből egy megmaradt hosszú csimbók csüngött le füle mögé; födetlen homloka árkolt és borzalmas volt. Széles nyakáról a bőr zacskókban lógott szügyére. Nyakán, fején az erek csomósan dagadtak ki, a csomók megrezzentek a legyek érintésére. Arcának kifejezése szigorú és türelmes, elmélyedt és szenvedő volt.

Mellső lábai térdben megroggyantak, mindkét patáján daganat éktelenkedett. Pókos lába - az, amelyet félig fehér folt tarkázott - térde táján ökölnyire dagadt. Hátsó lábain valamivel jobban állt ugyan, de combjáról régen lekopott a szőr, és már nem nőtt ki újra. Lábai aránytalanul hosszúnak tetszettek aszott testéhez képest. Sovány bordái annyira kirajzolódtak bőre alatt, hogy szinte úgy tetszett, mintha bőre rászáradt volna a bordákra. Nyakát, hátát régi ütlegek nyomai éktelenítették el, hátul pedig még friss, dagadt és gennyedző fekély látszott. Szőrtelen fekete farka, amelyen kirajzolódtak az egyes csigolyák, hosszan és csaknem meztelenül csüngött alá. Sötétbarna tomporán, farka táján, fehér szőrrel benőtt tenyérnyi sebhely volt, amely mintha régi harapás nyoma lett volna, lapockáján pedig egy másik, vágott seb. Hátsó lába, farka tisztátalan volt az állandó hasmenéstől. Rövid szőre borzasan meredt égnek egész testén. Förtelmesen rút öregsége ellenére az ember mégis gondolkozóba esett, ha erre a lóra nézett, szakértő pedig azonnal megállapította volna, hogy nagyszerű paripa lehetett a maga idején.

A szakértő még azt is megmondta volna, hogy egész Oroszországban csupán egyetlen fajtából származhatott ilyen izmos far, ilyen hatalmas comb, ilyen erős pata, ilyen finom csontú láb, ilyen nyaktartás, és főként ilyen fej és szem - óriási, fekete és csillogó -, ilyen nemes erezet a fej és nyak táján, ilyen finom szőrzet és sörény.

Csakugyan volt valami magasztos a vén paripa megjelenésében, abban, hogy ijesztő módon egyesültek benne az aggság visszataszító tünetei, szőrének tarkasága, meg az öntudatos szépség és erő, nyugodt, büszke modora és fellépése.

Mint élő rom, állt egyedül a harmatos réten; nem messze tőle a legelésző ménes lármája, prüszkölése, fiatal nyerítése és nyihogása hallatszott.

A nap már az erdő fölé emelkedett, fénye beragyogta a rétet meg a kanyargó folyót. A harmat lassan felszáradt, és csöppekbe gyűlt; a reggeli pára utolsó maradványai könnyű füstként illantak el. Az égen kicsi felhők bodorodtak, de szél még nem fújt. A folyón túl sörtésen állt a zöld, szárba szökő rozs; friss fű- és virágszag terjengett. A kakukk rekedtes hangon kakukkolt az erdőben, és Nyesztyor a fűben hanyatt fekve számlálta, hogy még hány évig él. Pacsirták röppentek fel a rozsföldről és a rétről. Egy elkésett nyúl betévedt a ménes közé; megugrott, majd meglapult egy bokor tövén, s úgy fülelt. Vaszka elszundikált, fejét a fűbe temetve; a fiatal kancák megkerülték, és egyre messzebb széledtek széjjel a réten. Az öregek, prüszkölve, csillogó nyomot hagytak a fűben, és valamennyien olyan helyet választottak maguknak, ahol senki sem zavarja őket. De már nem legeltek, csupán kényeskedve tépegették az ízesebb füveket. Az egész ménes észrevétlenül haladt egy irányba.

És ismét az öreg Zsuldiba volt az, aki méltóságteljes léptekkel a többiek előtt haladva, megmutatta, hogy tovább is lehet menni. A fiatal, fekete Muska, aki most ellett először, szakadatlanul nyihogott, és farkát fölemelve prüszkölt lilásbarna kiscsikójára. A még fedezetlen, sima és fényes szőrű Lasztocska úgy leszegte fejét, hogy fekete, selymes üstöke elfödte homlokát és szemét; a fűvel játszott, tépdeste, elhajította, megtiporta harmatos, nedves lábával. Egy nagyobbacska szopós csikó, úgy látszik, valami játékot eszelt ki; tollbóbita módjára fölemelve rövid, göndör farkocskáját, immár huszonhatodszor ugrálta körül anyját, aki eközben nyugodtan tépdeste a füvet; nyilván megszokta már fia különös viselkedését, s csak nagy ritkán sandított rá nagy, fekete szemével. Egy egészen kicsi csikó - fekete, nagy fejű, két füle közt bután göndörödő üstökű, farkincája még arra az oldalra görbül, amelyen anyja méhében feküdt - kihegyezett füllel, kimeresztett, bámész szemmel, mozdulatlanul és állhatatosan szemléli a szökellő, hátráló csikót; nem tudni, vajon irigyli-e, vagy pedig azon tűnődik-e, hogy miért csinálja? Egyesek szopnak, orrukkal bökdösve anyjukat, mások - nem tudni, miért - anyjuk hívására ügyet sem vetve, apró, ügyetlen ügetéssel futnak egyenesen az ellenkező irányba, mintha keresnének valamit, majd - éppoly érthetetlen okból - megtorpannak, és átható, kétségbeesett hangon felnyerítenek. Egyik-másik oldalán fekszik; van, amelyik éppen legelészni tanul; van, amelyik hátsó lábával füle tövét vakargatja. Két kanca, amelyik még nem ellett meg, a többiektől különválva, lassan lépegetve legel. Látszik, hogy a többiek tisztelik állapotukat, és a fiatalok közül egy sem merészkedik a közelükbe, nehogy megzavarja őket. Ha egyik-másik szeleburdi mégis a közelükbe lopódzik, a vemhes kancák fülének vagy farkának egyetlen mozdulata elegendő, hogy figyelmeztesse a tolakodókat viselkedésük illetlen voltára.

Az egyéves csikók, elsőfű kancák teszik magukat, hogy ők már nagyok és méltóságteljesek, nemigen ugrálnak, és nem vesznek részt a vidám kompániák csintalankodásában. Illedelmesen eszegetik a füvet, hattyú-kecsességgel hajlítva meg nyírott sörényű nyakukat, és úgy legyezgetnek kicsi seprűjükkel, mintha nekik is már valóságos farkuk volna. Némelyek lefekszenek, mint a nagyok, hemperegnek, vagy egymást vakargatják.

A legvidámabbak a kétévesek, a háromévesek, és a fedezetlen kancák. Rendesen mind együtt járnak vidám leánycsapatban, lárma, nyihogás, nyerítés, prüszkölés hallatszik körükből. Egybegyűlnek, fejüket átfektetik egymás vállán, meg-megszagolgatják egymást, néha farkukat magasra emelve, félig vágtázva, félig ügetve, büszkén és kacéran ellejtenek társnőik előtt. A vezető, hangadó szépség ebben az egész fiatal csoportban a csintalan sötétpej, kicsi kanca volt. Amit ő tett, azt csinálták a többiek is; amerre ő ment, oda követte a szépek hada.

Ezen a reggelen a csintalan kis kanca különösen játékos kedvében volt. A jókedv éppen úgy elfogta, mint ahogyan az embereket is el szokta fogni. Már ivás közben, mikor az öreg tarkát bosszantotta, messzire elvágtatott a folyóparton, úgy tett, mintha megijedne valamitől, felhorkant, és ahogyan csak lábai bírták, száguldott a mezőn át. Vaszkának kellett utánanyargalnia, hogy visszahozza a többiekkel együtt, akik nyomába szegődtek. Egy keveset evett, azután hempergőzni kezdett, majd nekiállt bosszantani az öregebb kancákat azzal, hogy elibük ment; azután megkergetett egy szopós csikót, és utánaszaladt, mintha meg akarná harapni. Az anya megijedt, és abbahagyta az evést, a kiscsikó panaszos hangon kiabált, de a csintalan kanca hozzá sem ért, csak megijesztette, hogy mulattassa társnőit, akik érdeklődéssel szemlélték csintalankodását. Később elhatározta, hogy elcsavarja egy szürke lovacska fejét, amellyel messze a folyón túl a rozsföld mellett szántott egy paraszt. Megállt a fiatal kanca, büszkén, kissé oldalvást fölemelte fejét, megrázkódott, és gyengéd, édes, elnyújtott hangon felnyerített. Pajzánság, érzelem, szomorúság fejeződött ki ebben a nyerítésben; a szerelem megkívánása és ígérete, és egyben szerelmi bánat.

Íme, a haris a sűrű nádasban ide-oda futkos, szenvedéllyel hívogatja szíve barátnőjét; a kakukk is, a fürj is szerelemről dalol, és a virágok a szél szárnyán küldik egymásnak illatos porukat.

"Én is fiatal vagyok, szép vagyok, erős vagyok - így szólt a fiatal kanca nyerítése -, mégsem adatott még meg nekem ennek az érzésnek az édessége; nem tapasztaltam még a szerelmet, és még egyetlen szerető, egyetlenegy sem ismert engem."

Sokatmondó nyerítésének bánatos, fiatal hangja betöltötte a mezőt és a földeket, messzire elhangzott, és eljutott a szürke lovacskához is. A lovacska fülét hegyezte, és megállt. A paraszt belerúgott bocskorával, de a szürke lovacskát megbűvölte a távoli nyerítés ezüstös hangja, és ő is felnyerített. A paraszt haragudott, megrántotta a gyeplőt, és úgy hasba rúgta a lovacskát, hogy az nem tudta befejezni a nyerítését, és ismét nekirugaszkodott a szántásnak. De szívében édes búbánat ütött tanyát, és a messzeségből még sokáig elhallatszott a ménesig szenvedélyes nyerítése és a paraszt dühös szitkozódása.

Ha puszta nyerítésének hangjától a szürke lovacska annyira megbolondult, hogy még kötelességéről is megfeledkezett, mi történt volna vele, ha meglátja a pajzán fiatal kancát teljes szépségében, amint ott állott, fülét hegyezve, táguló orrlikakkal, mélyen beszívta a levegőt, és feszengve, egész fiatal és szép testében remegve hívta őt.

De a csintalan fiatal állat nem sokáig tűnődött. Amikor a szürke hangja elhalt, még egyszer gúnyosan felnyerített, azután leszegte a fejét, lábával a földet kapálta, és elindult fölkelteni és bosszantani a tarka lovat. A vidám fiatalok állandóan kínozták és bolondították a vén tarkát, aki többet szenvedett tőlük, mint az emberektől. Pedig sem ezeknek, sem amazoknak nem vétett soha; az embereknek még hasznára is volt. De miért gyötörték őt a fiatal lovak?

Öreg volt, amazok pedig fiatalok. Sovány volt, amazok pedig jóllakottak; szomorú volt, ők pedig mulatósak. Következésképpen a tarka az ő szemükben egészen másféle, idegen lénynek tetszett, és nem számíthatott könyörületre. A lovak csak saját magukat sajnálják, és nagy ritkán azt, akinek bőrébe könnyen bele tudják magukat képzelni.

De hiszen a tarka nem tehetett róla, hogy öreg, sovány és rút!

Az ember azt hinné, hogy nem; de a lovak felfogása szerint a tarka vétkes volt, és igaza mindig annak van, aki erős, fiatal és boldog, aki előtt ott áll még az egész élet, akinek minden izma remeg a benső erők feszítésétől, és farka büszke bóbitaként emelkedik a magasba. Lehet, hogy maga a tarka ló is megértette ezt, és nyugodt pillanataiban beismerte: igen, vétkes benne, hogy az életét leélte, és most fizetnie kell ezért az életért. De mégiscsak ló volt, és gyakran elragadta őt a sértődöttség, a bánat és a felháborodás, amikor látta, hogy ezek a fiatalok azért büntetik őt, ami valamennyiüket utoléri majd életük végén. A lovak kegyetlenségét ezenfelül még arisztokratikus gőgjük is okozta. Valamennyien apai vagy anyai ágon a híres Szmetankától vezették le családfájukat; a tarka pedig ismeretlen származású volt, jövevény, akit három évvel ezelőtt nyolcvan papírrubelért vettek a vásáron.

A sötétpej fiatal kanca, mintha csak sétálna, odaállt a tarka ló orra alá, és meglökte. A tarka már tudta, hogy ez mit jelent; ki nem nyitotta szemét, csupán fülét hegyezte, és fogát vicsorította. A kanca most farral fordult feléje, és úgy tett, mintha meg akarná rúgni. A tarka kinyitotta szemét, és arrább ment. Már kialudta magát, és nekifogott az evésnek. A csintalan kanca barátnői kíséretében ismét odament hozzá. Egy kétéves, hókás kanca, aki nagyon ostoba volt, és mindig majmolta a sötétpej társnőjét, most is követte, és az utánzók rendes szokása szerint, túl akart tenni példaképén. A sötétpej kanca rendesen úgy tett, mintha a maga dolga után járna; még akkor sem nézett a vén tarkára, ha az orra előtt ugrált, úgyhogy végül a tarka nem tudta, megharagudjék-e rá vagy sem; és ez határozottan nevetséges volt. A csintalan kanca most is így cselekedett; a hóka, aki követte, és különösen jól mulatott a játékon, valóban mellbe rúgta a tarkát. A tarka ismét vicsorgott, nyüszített, és olyan fürgeséggel, amilyet senki sem várt volna tőle, rávetette magát, és megharapta. A hóka most már teljes erejéből felvágott, és csúnyán belerúgott a vén tarka sovány, csupasz bordáiba. Az öreg felhördült, rá akarta vetni magát a hókára, de azután meggondolta; mélyet sóhajtott, és félrevonult.

Úgy látszik, a ménes fiatalabbjai valamennyien személyes sértésnek vették a vakmerőséget, amelyet a tarka ló a hókás kancával szemben megengedett magának. A nap hátralévő részében még enni sem engedték, egyetlen pillanatig sem hagyták nyugton. A csikós többször is igyekezett őket csillapítani, és sehogy sem értette, mi történt velük.

A tarka annyira meg volt bántva, hogy maga ment oda Nyesztyorhoz, amikor az öreg hazafelé készülődött: boldogabbnak, nyugodtabbnak érezte magát, amikor Nyesztyor megnyergelte, és felült a hátára.

Isten tudja, mire gondolt a vén méneshajtó, miközben hazafelé vitte Nyesztyort. Vajon keserűséggel gondolt-e a tolakodó és kegyetlen fiatalságra, vagy pedig azzal a megvető és hallgatag büszkeséggel, amely csak az öregek sajátja, megbocsátott-e bántalmazóinak? Hazáig semmivel sem árulta el gondolatait.

Ezen az estén Nyesztyorhoz komája érkezett látogatóba. Amikor a vén csikós elhajtotta a ménest a cselédházak mellett, meglátta a szekeret meg a lovat, amely az ő ajtaja előtt állt. Annyira sietett a ménest behajtani, hogy a tarkát nyergestül engedte be a karámba, csak Vaszkának kiáltott oda, hogy nyergelje le. Azután bezárta a kaput, és sietett a komájához. Nem lehet tudni, mi volt az oka: a sértés-e, amelyet az a "rühös senki", az a lóvásáron vett jöttment, akinek apját-anyját senki sem ismeri, merészelt elkövetni a hókás kanca, Szmetanka dédunokája ellen, és amely fölkeltette az egész ménes nagyúri gőgjét, vagy pedig csak annyi-e, hogy a tarka, magas nyergével, de lovas nélkül, különös és fantasztikus látványt nyújtott, amely megijesztette a lovakat? - elég az hozzá, hogy a karámban ezen az éjszakán szokatlan dolgok történtek. Az egész ménes fiatalja és öregje, fogait vicsorítva űzte, hajszolta, kergette a tarka lovat; sovány horpaszán rúgások dobbantak, fájdalmas nyögés hallatszott. Már nem bírta tovább, már nem próbált menekülni a rúgások elől. Megállt az udvar közepén; arcán az erőtlen öregség utálatos, tehetetlen felháborodása, majd kétségbeesése türköződött. Hátraszegte fülét... és akkor valami történt, amitől a lovak egyszerre elcsendesedtek. A tarkához odalépett Vjazopuriha, a legöregebb kanca, megszagolta és felsóhajtott. Felsóhajtott a tarka ló is.

A holdvilágos udvar közepén ott állott a tarka ló hórihorgas, aszott alakja, hátán a magas nyereg, égnek meredő kápájával. A lovak mozdulatlanul, mély hallgatásba merülve állták körül, mintha csak valami újat, hihetetlent hallanának tőle. És csakugyan, új volt és váratlan, amit megtudtak.

- Igen, én Ljubeznij I. és Baba fia vagyok. Családfám szerint Muzsik I. a nevem, de közönségesen csak Holsztomernek^[6] neveznek, hosszú, dús farkamról, amelynek nem volt párja egész Oroszországban. Nálam előkelőbb származású ló az egész világon nincsen. Sohasem mondtam volna meg nektek. Minek? Hiszen úgysem ismertetek volna fel, mint ahogy Vjazopuriha sem ismert fel, pedig velem volt Hrenovojéban, mégis csak most ismert rám. Ti talán még most sem hinnétek el, amit mondok, ha nem volna itt Vjazopuriha, aki tanúskodik mellettem... Nem, sohasem mondtam volna el nektek. Nekem nem kell a lovak részvéte, sajnálkozása. De ti akartátok így.

Igen, én vagyok az a Holsztomer, akit mindenfelé keresnek és nem találnak a szakértők, én vagyok az a Holsztomer, akit maga a gróf is ismert, és azért távolított el a ménesből, mert megsértettem kedvencét, Lebegyet.

Amikor megszülettem, nem tudtam, mit jelent az, hogy tarka. Azt hittem, hogy én ló vagyok. Emlékszem, a szőrzetemre vonatkozó első észrevétel mélyen megrendített engem és anyámat.

Nyilván éjszaka születtem; reggelre anyám szépen lenyalogatott, és talpra álltam. Emlékszem, hogy mindegyre kívánkoztam valami után, és mindent roppantul csodálatosnak és ugyanakkor módfelett egyszerűnek találtam. Istállónk hosszú, meleg folyosóról nyílt, rácsos ajtóval, amelyen keresztül ki lehetett látni a nagyvilágba.

Anyám emlőjét nyújtotta, de én még olyan ártatlanka voltam, hogy orrommal hol mellső lábai között, hol a jászol alatt böködtem. Egyszer csak anyám hátranézett a rácsos ajtóra, lábát átemelte rajtam, és félreállt. A napos lovász nézett be reánk a rácson keresztül.

- Nini, a Baba megellett - mondta, és félretolta a reteszt. Belépett a friss alomra, és átölelt engem.

- Nézd csak, Tarasz - kiáltotta -, milyen tarka ez a csikó, akár a szarka!

Ijedten bontakoztam ki karjaiból, és térdre rogytam.

- No, te ördögfióka! - nevetett a lovász.

Anyám nyugtalankodni kezdett, de nem igyekezett engem megvédeni. Csak felsóhajtott, és még jobban félrehúzódott. A lovászgyerekek mind körém sereglettek és nézegettek; az egyik elszaladt a főlovászért.

Valamennyien nevetve szemlélték tarka foltjaimat, és különféle fura neveken szólongattak. Nemcsak én, de még anyám sem értette e szavak jelentését. Sem családomban, sem távoli rokonságomban soha nem fordult elő tarka ló. Nem gondoltuk, hogy ebben valami rossz van. Testalkatomat, erőmet pedig már akkor is mindenki magasztalta.

- Nicsak, milyen fürge - mondta a lovász -, megfogni is alig bírom!

Kis idő múlva odajött a főlovász, és ő is elcsodálkozott tarkaságomon; sőt szinte elkeseredett.

- Ugyan mire jó az ilyen torzszülött? - mondta. - A tábornok úr úgysem fogja megtartani. Hej, Baba, Baba, te aztán felültettél engem! - fordult anyámhoz. - Még ha hókát ellettél volna, de egy ilyen tarkát!...

Anyám mit sem válaszolt erre, csupán mélyen felsóhajtott, mint ahogy szokása volt hasonló esetekben.

- Vajon miféle ördögre ütött ez? Hisz olyan, mint egy paraszt! - tűnődött tovább a főlovász. - A ménesben nem maradhat. Szégyen, gyalázat! Pedig szép állat, igazán szép! - mondta a főlovász és ugyanezt mondták a többiek is, miközben nézegettek.

Néhány nap múlva eljött maga a tábornok, megszemlélt, és ismét valamennyien sopánkodtak és korholtak engem meg anyámat szőrzetem színe miatt. "Pedig szép állat, igazán szép" - hajtogatta mindenki, aki csak látott.

Tavaszig az állásokban laktunk valamennyien, mindenki külön-külön az édesanyja mellett; csak nagy ritkán, amikor a hó már olvadásnak indult az istálló napsütötte födelén, engedtek bennünket anyánkkal együtt a tágas udvarra, amelyet friss szalmával hintettek föl erre az alkalomra. Ott ismerkedtem meg közelebbi és távolabbi rokonaimmal. Láttam, amint az ajtón át előrejöttek csikajukkal az akkori idők híres-nevezetes kancái: ott volt az öreg Golanka, Muska, Szmetanka lánya, azután Krasznuha és Dobrohotyiha, a hátasló - mindezek a hírességek ott gyülekeztek fiaikkal, élvezték a napocska melegét, hemperegtek a szalmán, és szaglászták egymást, csakúgy, mint a közönséges lovak. Sohasem fogom elfelejteni ezt a látványt, az udvart, amelyen a kor legszebb kancái tartottak gyülekezőt! Bizonyára furcsálljátok, tán el sem hiszitek, ha mondom, hogy akkor én is fiatal voltam és szilaj. Pedig így volt! Ott volt velünk maga Vjazopuriha is, akkor még elsőfű, nyírott sörényű csikó - kedves, vidám és fürge lovacska; de ne vegye sértésnek, ha azt mondom: ma közöttetek ritka előkelőségszámba megy, de akkoriban bizony egyike volt nemzedékünk leggyengébb lovainak. Ezt ő maga is megerősítheti.

Tarkaságom, amely az embereket annyira bosszantotta, módfelett tetszett a lovaknak. Valamennyien körülvettek, gyönyörködtek bennem, és játszani kezdtek velem. Már-már elfelejtettem az emberek bíráló szavait, és boldognak éreztem magam. De csakhamar megismerkedtem a szomorúsággal, és oka ennek édesanyám volt.

Amikor megindult az olvadás, a verebek csiripeltek az eresz alatt, és a levegőben már érezni lehetett a tavaszt, anyám teljesen megváltozott irányomban. Egész lénye megváltozott; hol minden ok nélkül játszani kezdett, hol ide-oda futkosott az udvaron, ami egyáltalán nem illett tiszteletre méltó életkorához; hol elgondolkozott, és fájdalmasan nyerített, hol harapdálta és rugdosta kancatestvéreit, hol engem szaglászott, és elégedetlenül prüszkölt, hol meg átfektette fejét unokahúgának, Kupcsihának vállán, sokáig elgondolkozva vakargatta hátát, és eltaszított engem emlőitől. Egyszer aztán bejött a főlovász, kötőféket tett rá, és kivezette az istállóból. Anyám felnyerített, én válaszoltam neki, és utánavetettem magam, de ő még csak vissza sem nézett rám. Tarasz, a lovász, mindkét karjával átfogott engem, mialatt kivezették édesanyámat. Én kitéptem magam karjai közül, felborítottam Taraszt, de az ajtó már bezárult, már csak anyám egyre távolodó nyerítését hallottam. És nyerítésében már nem éreztem hívást; ez a nyerítés már egészen más érzelmeket fejezett ki. Hangjára távolról hatalmas, erős hang válaszolt; mint utóbb megtudtam, Dobrij I.-é volt ez a hang, aki két lovásszal oldalán érkezett, hogy anyámmal találkozzék.

Nem emlékszem, Tarasz hogyan és mikor távozott mellőlem; túlságosan szomorú voltam. Éreztem, hogy mindörökre elvesztettem anyám szeretetét. Lám, mindez azért történt, mert tarka vagyok - gondoltam, visszaemlékezve az emberek szavaira; és úgy elfogott a keserűség, hogy térdemet, fejemet az istálló falába vertem, mindaddig, amíg elöntött a verejték, és összeestem a kimerültségtől.

Egy idő múlva anyám visszajött. Hallottam, amint szokatlan furcsa ügetéssel szalad végig a folyosón állásunkig. Amikor belépett az ajtón, nem ismertem meg, annyira megfiatalodott és megszépült. Körülszaglászott engem, prüszkölt és nyihogott. Hangjából, arckifejezéséből láttam, hogy már nem szeret. Elmesélte, hogy Dobrij milyen szép, és ő mennyire szereti. Találkozásaik megismétlődtek, anyámmal pedig egyre jobban elhidegültünk egymástól.

Nemsokára kiengedtek bennünket a legelőre. Ettől fogva új örömöket ismertem meg, amelyek kárpótoltak anyám elvesztett szeretetéért. Voltak barátnőim és társaim. Együtt tanultunk füvet enni, úgy nyeríteni, mint a nagyok, fölemelt farokkal apró körökben körülugrálni anyánkat. Ezek boldog idők voltak. Mindenki elnézőn bánt velem, mindenki szeretett, gyönyörködött bennem, és jóindulattal szemlélt, akármit csináltam. Nem sokáig tartott. Valami rettenetes történt velem... - A herélt mélyen, fájdalmasan felsóhajtott, és eltávolodott a többiektől.

A hajnal már rég kigyúlt. Megnyikordult a kapu. Nyesztyor lépett be rajta. A lovak széjjelszéledtek. A csikós megnyergelte a tarkát, és kihajtotta a ménest.

Amint hazahajtották a ménest, a lovak ismét körülállták a tarkát.

- Augusztus havában elválasztottak anyámtól - folytatta a tarka elbeszélését -, és már nem is éreztem különösebb szomorúságot. Láttam, hogy anyám már öcsémet hordja, a későbbi híres Uszant, és én magam sem voltam már az, aki régen. Nem féltékenykedtem, csak éreztem, hogy már nem tartozom hozzá. Azonkívül tudtam, hogy anyám mellől a csikók istállójába kerülök, ahol kettesével, hármasával állunk, és mindennap az egész fiatal csapattal együtt megyünk ki a szabadba.

Én Milijjel kerültem közös állásba. Milij hátasló volt, később a cár is lovagolt rajta, képeken, szobrokon ábrázolták. Akkor még egyszerű kis szopóscsikó volt, fényes puha szőrű, hattyúnyakú, cérnavékony egyenes lábú. Mindig vidám volt, jólelkű és szeretetre méltó, hízelkedésre, játékra, tréfára mindig kész, akár lovat, akár embert kellett megtréfálni. Önkéntelenül megbarátkoztunk együttélésünk ideje alatt, és barátságunk addig tartott, amíg fiatalságunk. Milij víg kedélyű és könnyelmű volt; már akkor megismerte a szerelmet, játszott a kicsi kancákkal, és kinevetett engem ártatlanságomért. Szerencsétlenségemre hiúságból utánozni kezdtem őt, és hamarosan szerelemre gerjedtem. Ez a korai hajlandóságom sorsdöntő változás okozója lett életemben. A dolog úgy történt, hogy szerelmes lettem...

Vjazopuriha egy évvel volt idősebb nálam, nagy barátságot kötöttünk, de úgy ősz vége felé észrevettem, hogy kezd elhidegülni irántam... De nem akarom elmesélni nektek első szerelmem egész szerencsétlen történetét: Vjazopuriha bizonyára emlékszik őrjöngő gerjedelmemre, amely életem legdöntőbb fordulatába torkollt. A csikósok elkergették Vjazopurihát, és engem jól elvertek. Éjszakára külön állásba zártak, ahol egész éjjel nyerítettem, mintha csak előre megéreztem volna a másnap eseményeit.

Reggel istállóm folyosójára bejött a tábornok, a főlovász, a lovászok meg a csikósok, és szörnyű veszekedés kezdődött. A tábornok ordított a főlovásszal, a főlovász mentegetőzött, hogy nem ő engedett ki engem, hanem a lovászok... A tábornok kijelentette, hogy valamennyiüket elpáholja; fiatal mént pedig nem szabad tartani. A főlovász szavát adta, hogy mindent elintéz. A lárma elcsitult; elmentek. Én nem értettem semmit az egészből, de annyit sejtettem, hogy valami különös készül ellenem.

Másnap örökre abbahagytam a nyerítést. Azzá lettem, aki ma is vagyok. Az egész világ megváltozott számomra. Semmi sem volt már kedves előttem, magamba mélyedtem, és elmélkedni kezdtem. Az első időben meggyűlöltem az életet. Abbahagytam még az evést, ivást, járkálást is. Játékra nem is gondoltam. Néha eszembe jutott, de jó lenne egyet rúgni, szökellni, nyeríteni; de az óhaj nyomában járt a szörnyű kérdés: miért, minek? - és utolsó erőm is elhagyott.

Egyszer este éppen abban az időben járattak meg, amikor a ménest hazahajtották a legelőről. Messziről megpillantottam a porfelhőt, és benne halványan, alig észrevehetően a kancák ismerős körvonalait. Vidám nyihogást, toporzékolást hallottam. Megálltam, ügyet sem vetettem arra, hogy a kötőfék, amelynél fogva a lovász vezetett, nyakamba vágott; és úgy néztem a közeledő ménest, mint ahogy elveszett, soha vissza nem térő boldogságunkat szemléljük. A lovak egyre közeledtek, és most már egyenként is megkülönböztettem ismerős, szép, nagyszerű, egészséges, jól táplált formájukat. Egyikük-másikuk utánam is fordult. Nem éreztem fájdalmat, pedig a lovász ugyancsak rángatta a kötőféket, önfeledten, akaratlanul, a régi emlékek hatására felnyerítettem, és ügetni kezdtem. Ámde nyerítésem bánatosan, nevetségesen, ügyefogyottan csengett. A ménesbeliek nem nevettek, de észrevettem, hogy néhányan tapintatosan félrefordították fejüket. Látszott, hogy utálnak is, sajnálnak is, szégyenkeznek is miattam, és főként: nevetségesnek találnak. Nevetségesnek találják vékony, erőtlen nyakamat, nagy fejemet (erősen lefogytam ezen idő alatt), hosszú ügyetlen lábaimat és esetlen ügetésemet, amellyel régi szokás szerint körültáncoltam a lovászt. Senki sem válaszolt nyerítésemre, valamennyien elfordultak tőlem. Egyszerre mindent megértettem, beláttam, hogy most már egészen és mindörökre eltávolodtam társaimtól. Nem emlékszem, hogy jutottam haza a lovászommal.

Már azelőtt is komolyságra, elmélkedésre hajló voltam, most pedig döntő fordulat történt lelkemben. Tarkaságom, amelyet az emberek érthetetlen módon annyira megvetettek, rettenetes, váratlan szerencsétlenségem és különös helyzetem a ménesben, amelyet átéreztem, de akkor még sehogy sem tudtam megmagyarázni magamnak, arra késztettek, hogy egészen magamba mélyedjek. Elgondolkoztam az emberek igazságtalanságán, akik elítéltek engem, amiért tarka vagyok; elgondolkoztam az anyai és általában a női szeretet állhatatlanságán, amely annyira függ a fizikai körülményektől; és legfőképpen elgondolkoztam azokon a különös élményeken, akikkel sorsunk olyan szorosan összekapcsolódik, s akiket mi embereknek nevezünk. Elgondolkoztam sajátságaikon, amelyekből az én különös helyzetem is eredt a ménesben. Különös helyzetemnek már akkor is tudatában voltam, de sehogyan sem értettem. Azokat az emberi sajátságokat, amelyekből eredt, a következő esettel kapcsolatosan értettem meg.

Télen történt, az ünnepek idején. Egész nap nem adtak ennem és innom. Mint utóbb megtudtam, ez azért történt meg, mert lovászunk leitta magát. Ugyanaznap estefelé a főlovász meglátogatott, észrevette, hogy nincs abrakom, és káromkodva szidta a lovászt, aki pedig nem is volt ott, azután pedig kiment. Másnap a lovász egyik társával bejött hozzánk az istállóba, és szénát adott nekünk. Észrevettem, hogy rendkívül sápadt az arca és szánalmas a külseje, különösen hosszú háta mozgásában volt valami megrendítő és sajnálatra méltó. Haragosan dobta oda a szénát a jászolba. Fejemet vállára akartam fektetni, de öklével olyan fájdalmasan orron ütött, hogy félreugrottam. Még hasba is rúgott.

- Ha nem lenne ez a rühes - mondta -, nem volna semmi bajom.

- Hogyhogy? - kérdezte a másik lovász.

- Hát úgy, hogy a grófi lovak után soha nem néz, de a sajátját napjában kétszer is ellenőrzi.

- Hát eladták neki a tarkát? - kérdezte a lovász.

- Eladták-e, odaadták-e, tudja a fene. De a grófi lovak tőle akár éhen is dögölhetnének, oda se neki! De merje csak valaki az ő lovacskáját éheztetni! Feküdj le, mondja, és ellátja a bajodat. Nem ismer Istent. Jobban sajnálja az állatot, mint az embert. Pogány egy ember. Nem ismeri a kereszténységet. Ő maga mondta, az istentelen, így még a tábornok úr se ver! Felszántotta az egész hátamat. Látszik, pogány még a lelke is.

Amit az ütlegekről meg a kereszténységről mondott a lovász, azt jól értettem, de akkor még teljesen homályos volt előttem, hogy mit jelentenek ezek a szavak: az övé, az ő lovacskája - amelyekből arra következtettem, hogy az emberek valamiféle kapcsolatot sejtenek köztem és a főlovász között. Hogy miben áll ez a kapcsolat, azt akkor még sehogyan sem értettem. Csak sokkal később értettem meg, hogy mit jelent, amikor elválasztottak a többiektől. De akkor még sehogy sem tudtam felfogni, mit jelent az, hogy engem egy ember tulajdonának neveznek. E szavak: "az én lovam" - rám vonatkoztak, rám, egy élő állatra! Ez éppoly különlegesnek tetszett, mint amikor valaki azt mondja: "az én földem", "az én levegőm", "az én vizem".

Mégis ezek a szavak roppantul mély benyomást tettek rám. Szüntelenül elmélkedtem rajtuk, de csupán az emberekkel való tartós és változatos kapcsolatok után értettem meg végre, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak az emberek e furcsa szavaknak. A dolog így áll: az embereket az életben nem tettek, hanem szavak irányítják. Nem arra vágynak, hogy módjukban álljon valamit megtenni vagy meg nem tenni, hanem inkább arra, hogy különböző tárgyakról egymás között meghatározott szavakban beszélhessenek. Ilyen szavak, amelyeknek rendkívüli fontosságot tulajdonítanak, a következők: enyém, sajátom, tulajdonom. Ezeket a szavakat különféle dolgokra, élőlényekre és tárgyakra rámondják, még földre, emberekre és lovakra is. Egymás között megegyeznek, hogy ugyanazon dologról csak egy ember mondhassa azt, hogy "az enyém". És az, aki az előre megállapított játékszabályok szerint a legtöbb dologra mondhatja, hogy "az enyém", az a többiek közt a legboldogabbnak számít. Hogy miért van ez így, azt nem tudom: de így van. Hosszú ideig azt hittem, hogy ebből közvetlen hasznuk származik; de ez a feltevésem tévesnek bizonyult.

Sokan azok közül, akik példának okáért engem "enyém"-nek neveztek, egyáltalában nem fogtak kocsijukba, hanem ugyanakkor egészen más emberek vették hasznomat. Táplálni pedig ugyancsak nem ők tápláltak, hanem mások. Jót sem azok tettek velem, akik engem a magukénak vallottak, hanem kocsisok, lovászok, és általában idegen emberek. Később, amikor megfigyeléseimet tágabb körre terjesztettem ki, megállapítottam, hogy ez nemcsak mivelünk, lovakkal kapcsolatban van így; az "enyém" fogalomnak általában nincs más alapja, mint az emberek aljas és állati ösztöne, amelyet ők a tulajdonjogának vagy érzékének neveznek. Az emberek azt is mondják: "az én házam", holott sohasem laknak benne, csupán megépíttetésével és fenntartásával törődnek. A kereskedő azt mondja: "az én boltom", "az én szövetkereskedésem", de nincs ruhája a legjobb szövetből, amelyet üzletében tart. Vannak emberek, akik földet neveznek a magukénak, holott sohasem látták azt a földet, és sohasem jártak rajta. Vannak, akik más embereket mondanak a magukénak, noha ezeket az embereket sohasem látták, és kapcsolatuk mindössze abban áll, hogy rossz sorban tartják őket. Vannak olyan emberek is, akik asszonyokat neveznek a maguk asszonyának vagy feleségének, pedig ezek az asszonyok más férfiakkal élnek. És az emberek az életben nem arra törekszenek, hogy azt cselekedjék, amit helyesnek tartanak, hanem arra, hogy minél több dologra mondhassák rá: "Az enyém."

Most már meggyőződtem róla, hogy ez a legfőbb különbség köztünk s az emberek között. Éppen ezért - nem is beszélve egyéb kiválóságainkról, amelyek magasan az emberek fölé emelnek bennünket - már ennél az egy tulajdonságunknál fogva is bátran mondhatjuk, hogy az élőlények között sokkalta magasabb fokon állunk, mint az emberek. Az emberek tevékenységét - legalábbis azokét, akikkel én valaha kapcsolatban voltam - szavak vezérlik, a mienket pedig tettek.

Nos, tehát a főlovász elnyerte azt a jogot, hogy rólam azt mondja: "az én lovam" - és ezért páholta el a lovászt. Ez a felfedezés megdöbbentett; betetőzte a gondolatokat, amelyeket az emberek véleménye tarka szőrömről bennem támasztott, és a borongást, amelyet anyám árulása okozott. Mindez együttesen tett olyan komollyá és elmélkedővé, amilyen ma is vagyok.

Háromszorosan szerencsétlen voltam: tarka voltam, herélt voltam, és az emberek azt képzelték rólam, hogy nem Istené vagyok és saját magamé, mint minden, ami él, hanem a főlovászé.

Számos következménye lett annak, hogy az emberek ezt képzelték rólam. Az első az volt, hogy külön tartottak, jobban tápláltak, gyakrabban járattak kötőféken, és hamarabb fogtak kocsi elé. Hároméves koromban fogtak be először. Emlékszem: ez alkalommal maga a főlovász - az, aki azt képzelte, hogy az övé vagyok - fogott be engem egész sereg lovász segítségével, mert azt várta, hogy lázadozni vagy ellenkezni fogok. Körülcsavartak kötelekkel, amelyek a kocsirúdhoz vezettek; a hátamra széles szíjakat fektettek keresztbe, amelyeket ugyancsak a kocsirúdhoz erősítettek, nehogy felvághassak. Pedig én csak az alkalomra vártam, hogy bebizonyítsam munkakedvemet és hajlandóságomat.

A lovászok elcsodálkoztak, hogy úgy mentem, mint egy öreg ló. Elkezdtek idomítani, és hamarosan beletanultam az ügetésbe. Napról napra jobban haladtam előre ebben a tudományban, elannyira, hogy három hónap múlva már maga a tábornok és még sokan mások is dicsérték járásomat. De különös dolog: mivel azt képzelték, hogy én nem a magamé vagyok, hanem a főlovászé, ügetésem is egészen más jelentőséget kapott az emberek szemében. Testvéreimet, a csődöröket betanították az ügetésre, mérték sebességüket, kijártak megszemlélni őket, aranyozott, könnyű kocsiba fogták őket, drága takarókat terítettek rájuk. Én a főlovászt vittem egyszerű kocsiján Cseszmenkába meg a többi tanyára, ügyei elintézésére. Mindez onnan eredt, hogy tarka voltam, főként pedig onnan, hogy - az emberek véleménye szerint - nem a gróf, hanem a főlovász tulajdona voltam.

Holnap, ha addig élünk, majd elmondom nektek, milyen következményekkel járt számomra ez a tulajdonjog, amelyet a főlovász elképzelt magának.

A következő napon a lovak tisztelettel vették körül Holsztomert, de Nyesztyor most is éppoly gorombán bánt vele. A paraszt szürke lovacskája már egész közel merészkedett a méneshez; felnyerített, és a fiatal sötétpej kanca ismét kacérkodott vele.

Az újhold keskeny sarlója megvilágította Holsztomer alakját az udvar közepén; a ménes ismét köréje sereglett.

Annak, hogy nem a grófé, nem is Istené, hanem a főlovászé voltam, legmeglepőbb következménye számomra az lett - folytatta elbeszélését a tarka ló -, hogy gyors járásom, amelyet az emberek máskor legfőbb érdemünknek tekintenek, elűzetésem okául szolgált. Éppen Lebegyet hajtották körbe, amikor a főlovász megérkezett velem Cseszmenkából, és megállt a pálya mellett. Lebegy elhaladt mellettünk. Jól ügetett, de mégiscsak hencegett, parádézott; nem volt meg benne a fürgeség, amelyet én kifejlesztettem magamban, amíg elértem, hogy abban a pillanatban, amikor egyik lábam a földet éri, már rugaszkodik is el a másik; a legkisebb energia sem fecsérlődik el, hanem minden erőm előrehaladásra szolgál. Mondom, Lebegy elment mellettünk, és én utánarugaszkodtam. A főlovász nem tartott vissza. "Próbáljuk ki az én tarkámat is!" - kiáltotta, és amikor Lebegy másodízben hozzánk ért, nekiengedett engem is. Lebegy akkor már teljes sebességgel haladt, és ezért az első körben elmaradtam, de már a másodikban közeledtem hozzá, már utolértem kocsiját, őt magát egyenlítettem... és elhagytam! Másodszor is megpróbálták: ugyanez történt. Én voltam a gyorsabb.

Ettől valamennyien megrémültek. Elhatározták, hogy eladnak minél hamarabb, minél távolabbi vidékre, hogy híre se menjen a dolognak. "Ha a gróf úr megtudja, baj lesz!" - mondta a tábornok. És eladtak egy kupecnek, mint rudaslovat. A kupecnél nem maradtam sokáig. Egy huszártiszt vett meg, aki lovat vásárolni járt hozzá. Mindez olyan igazságtalan volt, olyan kegyetlen, hogy örültem, amikor elkerültem Hremonovjéból, amikor örökre megváltam szülőföldemtől és mindattól, ami valaha kedves volt nekem. Túlságosan nehéz volt a szívem, amíg régi társaim között éltem. Rájuk szerelem várt, kitüntetések, szabadság; reám munka és megaláztatás, megaláztatás és munka, életem végéig. És mindez miért? Mert tarka voltam, és ezért valaki lovának kellett lennem...

Azon az estén Holsztomer nem jutott tovább elbeszélésében. Olyan esemény történt, amely izgalomba hozta az egész ménest. Kupcsiha, a vemhes kanca, aki eleinte Holsztomer elbeszélését hallgatta, egyszer csak elfordult, és lassan visszament a pajtába. Ott olyan hangos nyögésbe fogott, hogy valamennyi ló felfigyelt rá; lefeküdt, felállt, majd ismét lefeküdt. Az idősebb kancák mindjárt megértették, hogy mi baja Kupcsihának, de a fiatalok izgalomba jöttek, otthagyták a tarkát, és a beteget vették körül. Reggelre megvolt az új kiscsikó; bizonytalanul, ingadozva állt vékony lábacskáin. Nyesztyor odahívta a főlovászt, Kupcsihát csikajával együtt elvitték az istállóba, és a ménest nélküle hajtották ki.

Este, amikor becsukták a kaput, és mindenki elcsöndesedett, a tarka ló így folytatta:

- Mialatt kézről kézre adtak, sok alkalmam volt megfigyelni az embereket és lovakat. Két gazdámnál töltöttem hosszabb időt: a hercegnél, aki huszártiszt volt, később pedig egy öregasszonynál, aki a Szent Miklós temploma mellett lakott.

A huszártisztnél töltöttem életem legszebb éveit.

Habár ő az oka pusztulásomnak, habár ő maga soha senkit és semmit sem szeretett, én szerettem és szeretem őt - éppen ezért. Nekem éppen az tetszett benne, hogy szép, boldog, gazdag, és senkit sem szeret. Tudom, ti megértitek ezt a magasztos érzést, amelyet csak mi, lovak ismerünk! Hidegsége, kegyetlensége, alárendeltségem érzése különös erőt adott szeretetemnek. "Ölj meg, hajszolj halálra - gondoltam néha, legjobb időnkben -, csak annál boldogabb leszek!"

A kupectől vásárolt engem, akinek még a főlovász adott el nyolcszáz rubelért. Azért vett meg, mert a világon senkinek nem volt tarka lova. Akkor voltam a legjobb formában.

Szeretőt tartott. Onnan tudom, hogy mindennap elvittem őt hozzá, és néha kettejüket együtt is vittem.

Szép volt a szeretője, szép volt ő maga is, még a kocsisa is szép volt. Mind a hármukat szerettem ezért. Jó dolgom volt mellettük. Akkoriban ez volt életem rendes menete: reggel megjelent a lovász, és lecsutakolt; nem a kocsis maga, hanem a lovász. Fiatal fiú volt, akit gazdám a parasztok közül választott ki. Kinyitotta az ajtót, kiszellőztette a lószagú párát, kihányta a trágyát, aztán levette rólam a pokrócot, és jól végigkefélte az egész testemet, majd a vakaróval megtisztított a portól, amely fehéres csíkokban hullott a patkótól elkoptatott padló deszkáira. Tréfásan megmartam ruhája ujját, kapáltam lábammal. Azután odavezetett a hidegvizes csöbörhöz, és elgyönyörködött munkája eredményében: fényes-tarka szőrömben, széles patájú lábamban, amely egyenes volt, mint a nyílvessző, ragyogó tomporomban és hátamban, amelyen akár aludni lehetett volna. A magas rácsba szénát tett, a tölgyfa jászolba zabot. Azután bejött maga Feofan, a kocsis.

Gazdám és kocsisa hasonlítottak egymáshoz. Egyik sem félt semmitől, egyik sem szeretett senkit magamagán kívül, és ezért mindenki szerette őket. Feofan vörös ingben járt, bársonynadrágban és ujjasban. Be szerettem őt, amikor ünnepnapon, szokása szerint kipomádézva, parádéban bejött az istállóba, és elkiáltotta magát:

- No, te vén dög, hát veled mi van? - és a villa nyelével megbökött, de sohasem annyira, hogy fájjon, hanem csak úgy tréfásan. Azonnal megértettem a tréfát, fülemet hegyeztem, és fogam csattogtattam.

Volt egy fekete ménünk, párba való. Esténként néha együtt fogtak be bennünket. A mén nem értette a tréfát, gonosz volt, mint az ördög. Egymás mellett álltunk az istállóban, és akárhányszor komolyan összemarakodtunk. Feofan nem félt tőle. A fekete mén néha egyenesen nekitámadt, mintha agyon akarná taposni; de hiába, Feofan csak megkerülte, és rátette a kötőféket. Egyszer, amikor párba voltunk fogva, elragadtuk a kocsit a Kuznyeckij moszton. Sem gazdám, sem Feofan nem ijedtek meg; nevettek, rákiáltottak a járókelőkre, visszatartottak, befordultak... így senkit sem tapostunk el.

Az ő szolgálatukban vesztegettem el legjobb képességeimet, és életem felét. Ők rontottak el azzal, hogy rosszkor itattak, ők tették tönkre lábaimat... És mégis, mindennek ellenére ez volt életem legszebb ideje!

Tizenkettőkor bejöttek értem az istállóba, felszerszámoztak, megkenték patáimat, megnedvesítették üstökömet meg sörényemet, és befogtak. Szánunk nádfonatú volt, bársonyüléssel, a szerszám apró ezüstcsatokkal ékes; a gyeplőszár selyem, sőt egy időben szattyánbőrből fonott! A szerszám olyan volt, hogy mire valamennyi csat meg szíj rendben a helyére került és meg volt húzva, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a szerszám, és hol kezdődik a ló.

Befogni a színben szoktak, elég lazán. Azután kijön Feofan, hátulsója szélesebb, mint a válla, széles piros öve hónaljáig ér; megvizsgálja a szerszámot, felül, megigazítja kaftánját, lábát beilleszti a kengyelbe, mond valami tréfásat, mindig vállára akasztja az ostort, de úgyszólván sohasem érint meg vele, legfeljebb csak a rend kedvéért, és azt mondja: "Indulj!" És én táncolva, minden lépésemet cifrázva, megindulok a kapun kifelé; a szakácsné, aki azért jött ki, hogy kiloccsantsa a mosogatóvizet, megáll a küszöbön; a paraszt, aki éppen fát hord az udvarba, kimereszti szemét. Kifordulunk, felhajtunk és megállunk. Kijönnek a lakájok, odajönnek a kocsisok. Megkezdődik a beszélgetés. Mindenki vár. Néha három óra hosszat állunk a kapu előtt; közben megindulunk, pár lépésnyire megfordulunk, és ismét megállapodunk.

Végre mozgolódás az előszobában, kiszalad az öreg, pocakos Tyihon, frakkban: "Gyerünk!" Akkor még nem volt divatban az az ostoba mondás, hogy "előre"... mintha az ember nem tudná magától, hogy haladni előre kell és nem hátra. Feofan csettint, felhajt a kapu elé; és kilép a herceg, gyors léptekkel, hanyagul, mintha nem lenne semmi csodálatos sem a szánban, sem a lóban, sem Feofanban, ki úgy dülleszti mellét és feszíti karját, hogy azt sokáig amúgy sem lehet kibírni. Kijön a herceg csákóban, köpenyben, szürke hódprémes gallérban, amely félig eltakarja pirospozsgás, fekete szemű, szépséges arcát - pedig ezt az arcot sohasem lenne szabad eltakarni. Kijön a herceg, kardját csörtetve, nagy sarkantyúpengetéssel lépked a szőnyegen, mintha sietne, és ügyet se vetne se rám, se Feofanra, holott őrajta kívül mindenki bennünket néz, bennünk gyönyörködik. Feofan csettint, belefekszem a szárba, és méltóságteljesen, lépésben előállunk. Rásandítok a hercegre, meghajtom finom fejemet, ápolt üstökömet... A herceg jókedvében van; néha még tréfálkozik is Feofannal. Feofan válaszol, szép fejét alig-alig fordítva hátra; és karját meg sem mozdítva, alig észrevehetően, de számomra érthetően rándít a gyeplőn, megindulok, és trapp, trapp, trapp... egyre gyorsabban és gyorsabban, minden izmom remeg, felhányom a sáros havat a kocsi elejére, amint száguldok. Az az ostoba szokás sem divatozott akkor, hogy a kocsis azt kiabálja: "Ó-óó!" - mintha fájna valamije, ahelyett hogy érthetően mondaná: "Félre, vigyázat!" - "Félre! Vigyázat!" - kiáltja tehát Feofan, és az emberek kitérnek, megállnak, és nyakukat nyújtogatják, úgy bámulják a gyönyörű lovat, gyönyörű kocsisát és gyönyörű gazdáját.

Különösen szerettem trappereket utolérni. Ha néha-néha Feofannal messziről megláttunk egy-egy hozzánk méltó fogatot, akkor viharsebességgel nekiiramodtunk, és lassan egyre közelebb és közelebb jutottunk vetélytársunkhoz. Már a szán hátuljára hányom föl a havat, már egy vonalban vagyok a benne ülővel, és feje fölött prüszkölök; már a marvánkossal, a patkóhámmal vagyok egy vonalban; és most már eltűnik szemem elől a fogat, csupán magam mögött hallom egyre halkuló zaját. És a herceg, Feofan meg én - mind a hárman hallgatunk, és úgy teszünk, mintha csak egyszerűen mennénk a magunk dolga után, mintha észre se vennők azokat, akik véletlenül utunkba kerülnek lassú lovaikon.

Szerettem utolérni a jó ügetőt, de szembetalálkozni is szerettem vele; egy pillanat, egy hang, egy szemvillanás - és már el is váltunk, ismét röpülünk tova, ki-ki a maga útján...

Megnyikordult a kapu, felhangzott Nyesztyor és Vaszka hangja.

Az időjárás megváltozott. Az ég beborult; reggel harmat sem hullott, rekkenő volt a hőség, és csíptek a szúnyogok. Amint hazahajtották a ménest, a lovak a tarka köré gyűltek, aki ekként fejezte be élettörténetét:

- Életem e boldog korszaka hamarosan véget ért. Csupán két évig élhettem így. A másik tél végén értem meg életem legnagyobb boldogságát, és nyomában legnagyobb szerencsétlenségét. Nagyböjt előtti héten történt. Az ügetőversenyre vittem ki a herceget. A versenyen Atlasznij és Bicsok is indultak. Nem tudom, miről beszéltek odabenn a sátorban. Csak annyit tudok, hogy a herceg kijött, és azt parancsolta Feofannak, hajtson be a pályára. Emlékszem, hogy bevezettek a pályára, és felállítottak; mellém pedig felállították Atlasznijt. Atlasznij versenyszánban, én meg, ahogy voltam, városi szánban. A fordulóban elhagytam Atlasznijt. Hahota és elragadtatott kiáltások fogadtak.

Amikor körülvezettek, emberek tömege kísért. Öten is akadtak, akik ezreket kínáltak értem a hercegnek. De ő csak nevetett, hófehér fogsorát villogtatva.

- Nem - mondta -, ez nem ló, hanem jó barát. Aranyhegyekért sem adom oda. A viszontlátásra, uraim! - Azzal felhajtotta a takarót, beült a szánba:

- A Sztozsinkára!

Szeretője lakott ott. Már repültünk is.

...Ez volt utolsó boldog napunk. Megérkeztünk hozzá. A herceg "enyém"-nek nevezte őt. Ő pedig beleszeretett valaki másba, és elment vele. A herceg ott, a lakásán tudta meg. Öt óra volt. A herceg ki sem fogatott; indult utána. Ami még sohasem történt meg; ostorral hajszoltak, vágtába kényszerítettek; s én először életemben megbokrosodtam. Elszégyelltem magam, és helyre akartam hozni hibámat, de egyszer csak meghallottam, amint a herceg olyan hangon, amelyet még sohasem hallottam tőle, elkiáltja magát: "Üsd, vágd!" És csattogott az ostor, és a bőröm vágta, én pedig vágtatni kezdtem, hogy lábam a szán vasát rúgta. Huszonöt versztányira a várostól utolértük őt. Odáig vittem gazdámat; de egész éjszaka remegtem, és egy falatot sem bírtam enni. Reggel vizet adtak; megittam, és soha többé nem lettem az, aki voltam. Megbetegedtem. Gyötörtek, megnyomorítottak - az emberek úgy mondták: gyógyítanak. Patáim leváltak, lábaim megdagadtak és meggörbültek, mellkasom behorpadt; mindenképpen leromlottam, legyengültem. Eladtak egy kupecnek, aki murokkal, miegymással etetett, és valamit csinált belőlem, ami egyáltalán nem hasonlított ugyan ahhoz, ami voltam, de mégis megtéveszthette a hozzá nem értőt. Sem erő, sem gyorsaság nem volt már bennem. A kupec ezenfelül még azzal is gyötört, hogy amikor vevő jelentkezett, bejött hozzám az istállóba, és hatalmas ostorával addig ütlegelt, ijesztett, amíg teljesen meg nem vadultam. Akkor megtörölgette a korbácsütések nyomait, és kivezetett a vevő elé.

A kupectől egy öregasszony vásárolt meg. Örökké a Szent Miklós-templomba járt, és verte a kocsisát. A kocsis nálam az istállóban sírta ki magát. És én megtanultam, hogy a könnynek kellemes, sós íze van. A vénasszony azután meghalt. Számtartója magával vitt falura, és eladott egy boltosnak. A boltosnál agyonettem magam búzával, és még jobban megbetegedtem. Eladtak egy parasztnak. A parasztnál szántottam, enni alig kaptam, és az ekevas elvágta a lábam. Ismét beteg lettem. Cigány szerzett meg cserén. Rettenetesen megkínzott, és végül eladott a vásáron az itteni ispánnak, méneshajtónak. És most itt vagyok...

Valamennyien hallgattak. Az eső szemerkélni kezdett.

Másnap este, útban hazafelé, a ménes szembetalálkozott gazdájával, aki egy vendégét kísérte. Az öreg Zsuldiba látta meg őket legelőször. Két férfialakot pillantott meg: az egyik, a fiatalabbik, szalmakalapos, a házigazda volt, a másik magas, kövér, püffedt katonatiszt. A vén kanca rásandított az emberekre, és továbbment; a többiek, a fiatalok, megriadtak, egymáshoz nyomakodtak és megálltak, különösen amikor a házigazda vendégével egyenesen feléjük tartott. A két férfi valamit mutogatott egymásnak; beszélgettek.

- Ezt az almásszürkét Vojejkovtól vettem - magyarázta a gazda.

- Hát ez a fiatal kesely kié volt? Szép állat - dicsérte a vendég.

Számos lovat vettek így szemügyre egyenként: mindegyikhez odaléptek, és megálltak mellette. A sötétpej csintalan kancát is észrevették.

- Ez a fajta a hrenovojei hátaslovaktól származik - mondta a házigazda.

Az egész ménest azért mégsem tudták menet közben megszemlélni. A házigazda odakiáltotta Nyesztyort, és az öreg, sarkával buzgón ütögetve a tarka oldalát, előreügetett. A tarka egyik lábára erősen sántított, mégis úgy ügetett, hogy látni való volt; nem lázadna fel még akkor sem, ha azt parancsolnák neki, hogy így ügessen, amíg csak össze nem esik, akár a világ végéig. Még vágtázni is hajlandó volt, sőt fájós jobb lábával is bevágott.

- Ennél a kancánál jobb ló, merem állítani, egész Oroszországban nincs - mondta a házigazda, és az egyik kancára mutatott. A vendég azt is megdicsérte. A gazda izgatottan futkosott fel s alá, mutogatta kincseit, és elmesélte mindegyik ló élettörténetét és eredetét. A vendég szemlátomást unta hallgatni házigazdáját; kérdéseket eszelt ki, hogy azt a látszatot keltse, mintha érdeklődnék a dolog iránt.

- Igen, igen - mondogatta szórakozottan.

- Nézd csak - folytatta a gazda, ügyet sem vetve rá -, nézd ezeket a lábakat... Sok pénzembe került, de egy hároméves már fut tőle.

- Jól fut? - kérdezte a vendég.

Sorra vették így csaknem valamennyi lovat, amíg már nem akadt több mutogatnivaló. Ekkor mindketten elhallgattak.

- Nos, bemegyünk?

- Menjünk be.

Befordultak a kapun. A vendég örült, hogy a mutogatás véget ért, és bementek a házba, ahol majd ehet, ihat, rágyújthat. Arca láthatóan felderült. Amikor elhaladt Nyesztyor mellett, aki a tarka hátán leste gazdája további parancsait, a vendég nagy, húsos kezével rácsapott a tarka farára.

- Hát ez a tarka! - mondta. - Ugyanilyen volt nekem is, emlékszel, meséltem már róla.

A házigazda annyit hallott csak meg az egészből, hogy most nem az ő lovairól van szó; oda se figyelt, csak hátrafordult, és még egy pillantást vetett a ménesre.

Ekkor mellettük hirtelen ostoba, gyönge, öreges nyerítés hallatszott. A tarka nyerített; de nem fejezte be a nyerítést, hanem félbeszakította, mintha zavarba jött volna. Sem a vendég, sem a házigazda nem vetett ügyet nyerítésére; bementek a házba.

Holsztomer a püffedt, kivénült katonatisztben felismerte régi kedves gazdáját, az egykor ragyogó, szép és gazdag Szerpuhovszkoj herceget.

Az eső tovább szemerkélt. A karámban borús és kedélytelen volt a hangulat; de odabenn a kastélyban más világ volt. Pazar teát szolgáltak fel a pazar szalonban; a teánál együtt ült a házigazda, a háziasszony és vendégük.

A szamovár előtt a háziasszony ült. Teherben volt, s ez erősen látszott már domborodó hasán, egyenes, merev testtartásán, kövérségén és különösen nagy szemén, befelé forduló, gyengéd és komoly tekintetén.

A házigazda kis ládika különleges, tízéves szivart tartott kezében, amilyen állítása szerint senki másnak nincsen, és éppen arra készült, hogy elhencegjen vele vendégének. Huszonöt éves, ápolt, gondosan fésült férfi volt. Tiszta, új bőrruhát viselt, amely Londonban készült. Óraláncán óriási, drága zsuzsuk csüngtek. Arany inggombjai ugyancsak nagyok és masszívak voltak, és mindegyikben hatalmas türkiz díszelgett. Szakállát III. Napóleon módjára viselte, és barkója olyan gondosan volt kipomádézva és bodorítva, ahogyan ennek csak Párizsban értik a módját.

A háziasszonyon finom selyemruha volt, hatalmas, tarka, beszőtt virágcsokorral; sűrű, vöröses, szép - ha nem is teljesen saját - hajában pedig egészen különleges, hatalmas arany hajtűket viselt. Kezét, karját temérdek karkötő és gyűrű ékesítette, valamennyi igen nagy értékű.

A szamovár ezüstből volt, és a csészék a legfinomabb porcelánból; a lakáj imponálóan festett frakkjában, hófehér mellényében, és nyakkendőjével, amint szoborszerű mozdulatlanságban állt az ajtó mellett, és várta a parancsokat. Dúsan faragott bútorok pompáztak a sötét, nagyvirágos kárpitozású szobában. Az asztal körül karcsú agár csörgette ezüst nyakörvét; az agarat valami rendkívülien bonyolult angol néven nevezték, amelyet a háziak mindketten rosszul ejtettek ki, mivel nem tudtak angolul.

A sarokban, szobanövények közt, díszes, berakásos zongora állott. Mindenből csak úgy áradt az újdonság, a pompa és a választékosság. Minden nagyon szép volt, mindenen látszott a gazdagság, a bőség - és a szellemi érdeklődés teljes hiánya.

A házigazda rajongott az ügetőversenyekért. Vérmes, erős ember volt, abból a fajtából, amely sohasem hal ki, cobolybundában jár, mindig a legdrágább és a legdivatosabb bort issza a legdrágább vendéglőben, a lóversenyen saját magáról elnevezett díjakat osztogat, és a legdrágább barátnőt tartja.

A vendég, Nyikita Szerpuhovszkoj, negyven év körüli, magas, vállas, kövér férfi volt, hatalmas bajusszal és barkóval. Valaha nagyon szép lehetett, de most testileg-lelkileg éppen úgy tönkrement, mint anyagilag. Annyi adóssága volt, hogy meg kellett maradnia az állami szolgálatban, nehogy lecsukhassák miatta. Most egy vidéki városba utazott, ahol az ottani ménes igazgatásával bízták meg. Befolyásos rokonai járták ki számára ezt az állást.

Tiszti zubbonyt viselt és sötétkék nadrágot. A zubbony is, a nadrág is olyan volt, amilyent soha más, mint milliomos, nem csináltatna magának; ugyanilyen volt fehérneműje is. Órája angol gyártmányú volt. De még a csizmája talpa is valami egészen rendkívüli, ujjnyi vastagságú bőrből készült.

Nyikita Szerpuhovszkoj kétmilliós vagyont herdált el addigi életében, és ezenfelül volt még százhúszezer rubel adóssága. Ekkora vagyon után mindig marad az életnek valamiféle lendülete, amely hitelt és módot nyújt arra, hogy az ember még vagy tíz évig csaknem fényűzően élhessen.

A tíz év eltelt, a lendület ellankadt, és Nyikita élete egyre szomorúbbra fordult. Már részegeskedni kezdett, vagyis megmámorosodott a bortól, ami azelőtt sohasem történt meg vele. Tulajdonképpen sohasem kezdett inni, és sohasem hagyta abba. Hanyatlása különösen nyugtalan tekintetében nyilvánult (szeme állandóan ide-oda járt), bizonytalan hanghordozásában és tétova mozgásában. Ez a nyugtalanság főként azért volt megdöbbentő, mert szemmel láthatóan új keletű volt nála; látszott rajta, hogy egész életében senkitől és semmitől sem félt, és csak nemrégen, súlyos szenvedések révén jutott el a félelemig, ami annyira nem illett alaptermészetéhez.

A házigazda és a háziasszony is észrevették mindezt; olyan pillantást váltottak, amely kifejezte, hogy megértik egymást, de a téma tüzetes megtárgyalását elhalasztják lefekvésig. Addig is eltűrik szegény Nyikitát, sőt még igyekeznek is kedvében járni.

Nyikita megalázottnak érezte magát fiatal házigazdája boldogsága láttán; saját, soha vissza nem térő múltjának emléke fájó irigységet ébresztett benne.

- Nem bántja a szivarfüst, Marie? - fordult a ház asszonyához azon a különös, udvarias, baráti, de nem egészen tiszteletteljes hangon, amelyet a tapasztalt, nagyvilági ember a kitartott barátnővel szemben használ, megkülönböztetvén őt a törvényes hitvestől. Nem mintha Nyikita meg akarta volna sérteni a hölgyet; sőt ellenkezőleg, inkább kedveskedni igyekezett neki is, a ház urának is - bár ezt sohasem vallotta be önmagának. De megszokta, hogy az effajta nőkkel így beszéljen. Tudta, hogy a nő maga is elcsodálkoznék, sőt talán meg is sértődnék rajta, ha úgy beszélne vele, mint valami nagyvilági dámával. Azonkívül pedig a tiszteletteljes hang bizonyos árnyalatait fenn kellett tartani a vele egyenrangúak felesége számára. Az effajta hölgyekkel azonban mindig tisztelettel bánt, nem azért, mintha osztozott volna bizonyos úgynevezett "meggyőződésekben", amelyeket az újságok prédikálnak a minden ember egyéniségének kijáró tiszteletről, az esketési szertartás jelentéktelenségéről, és a többiről (sohasem olvasott ilyen ostobaságokat), hanem azért, mert minden rendes ember így viselkedik. Nyikita Szerpuhovszkoj pedig rendes ember volt, ha bukott sorban is.

Kivett egy szivart. De a házigazda tapintatlanul belemarkolt a dobozba, és az egész csomót vendége felé nyújtotta:

- Nem, nem, vedd csak el! Majd meglátod, milyen jó.

Nyikita kezével elhárította a szivarokat, és szemében alig észrevehető sértődöttség és szégyenkezés villant fel.

- Köszönöm. - Elővette szivartárcáját. - Kóstold meg az enyémet.

A háziasszony finomabb érzésű volt. Észrevette az incidenst, és sietve társalgást kezdett vendégével:

- Nagyon szeretem a szivarfüstöt. Magam is szivaroznék, ha nem szína mindenki körülöttem.

És elmosolyodott bájos, jóindulatú mosolyával. Nyikita válaszképpen bizonytalanul visszamosolygott rá. Két foga hiányzott.

- Nem, csak fogadd el - erőltette vendégét a tapintatlan házigazda -, amazok gyöngébbek. Fritz, bringen sie noch eine Kasten - szólt oda az inasnak -, dort zwei.[7]

A német lakáj odahozta a másik ládikát.

- Milyent szeretsz jobban? Az erőset? Ezek nagyon jók. Tedd el mind - erősködött tovább.

Szemlátomást örült, hogy van ki előtt fitogtatni ritkaságait, és nem vett észre semmit. Szerpuhovszkoj rágyújtott, és sietve folytatta a megkezdett beszélgetést.

- Szóval mennyi pénzedbe került Atlasznij? - kérdezte.

- Sokba került, nem kevesebbe, mint ötezerbe. De most legalább el vagyok látva. Micsoda ivadékai vannak, barátom!

- Futnak? - kérdezte Szerpuhovszkoj.

- Remekül futnak. A fia most három díjat nyert; Tulában, Moszkvában és Pétervárott. Vojejkov Voronija is indult. Az a betyár hajtó négyszer is elibe vágott az enyémnek, pedig az én lovam már az indítózászlónál otthagyta volna.

- Egy kicsit nyers még. Sok a holland vér benne, arra figyelmeztetlek - mondta Szerpuhovszkoj.

- Hát a kancák mire valók? Majd holnap megmutatom őket. Dobrinyáért három ezrest adtam. Laszkovajáért kettőt.

És a házigazda ismét belefogott kincsei felsorolásába. A háziasszony látta, hogy Szerpuhovszkojnak ez rosszul esik, és csak színleg figyel oda.

- Nem isznak még egy kis teát? - kérdezte.

- Nem - felelte a házigazda, és folytatta elbeszélését. A nő felállt, a gazda visszatartotta, átölelte és megcsókolta. Szerpuhovszkoj, amikor rájuk nézett, elmosolyodott - nekik szánt, elkényszeredett mosollyal. De amikor a házigazda fölállt, és Marie vállát átfogva, az ajtóig kísérte őt, Nyikita arckifejezése hirtelen megváltozott, mélyen felsóhajtott, puffadt arcán kétségbeesés tükröződött, amelybe keserű harag is vegyült.

A házigazda visszajött, és mosolyogva leült Nyikitával szemben. Hallgattak.

- Igen, azt mondtad, Vojejkovtól vetted - mondta Szerpuhovszkoj hanyagul.

- Igen. Atlasznij. Dubovickijtől akartam kancát vásárolni, de már csak vacakja volt.

- Dubovickij leégett - mondta Szerpuhovszkoj, de hirtelen elakadt, és körülnézett. Eszébe jutott, hogy a leégett Dubovickijnak húszezer rubellel tartozik. Az is eszébe jutott, hogy ha valakire azt mondják, hogy "leégett", akkor őrá egész bizonyosan azt mondják. Elhallgatott.

Ismét sokáig hallgattak mind a ketten. A házigazda azon törte a fejét, mivel dicsekedjék el vendégének; Szerpuhovszkoj azon gondolkozott, mivel bizonyítsa be, hogy nem tartja önmagát "leégett-nek". De mindkettőjük agya lomhán forgott, annak ellenére, hogy szivarral buzdították magukat. "No, mi lesz, mikor iszunk végre?" - gondolta magában Szerpuhovszkoj. "Feltétlenül inni kell, mert meghalunk az unalomtól" - gondolta a házigazda.

- Sokáig leszel még itt? - kérdezte Szerpuhovszkoj.

- Még egy hónapig. De mi lesz a vacsorával? Fritz, készen van?

Átmentek az ebédlőbe. A csillár alatt, gyertyákkal megvilágított asztalon különlegességek sorakoztak: szódavizes palackok, bábu alakra faragott dugók, drága borok csiszolt kristályüvegekben, válogatott ínyencfalatok, vodka. Ittak, ettek, megint csak ittak és ettek, és a beszélgetés megélénkült. Szerpuhovszkoj kivörösödött, és nekibátorodott a beszédnek.

Nőkről folyt a szó. Kinek milyen: cigánylány, táncosnő, francia asszonyka...

- Mondd csak, Mathit otthagytad? - kérdezte a házigazda.

Mathi Szerpuhovszkoj barátnője volt, aki tönkretette őt.

- Nem én, ő hagyott engem faképnél. Hej, barátom, ha meggondolom, mi pénzt elherdáltam életemben! Most örülök, hogy lesz ezer rubelem. Jó, hogy elkerülök a városból. Már nem bírtam ki tovább Moszkvában. Ám, minek is beszélünk erről!

A házigazda unta hallgatni Szerpuhovszkojt. Magáról akart beszélni: dicsekedni akart. Szerpuhovszkoj is magáról akart beszélni: fényes múltjáról. A házigazda bort töltött neki, és várta, mikor fejezi be, hogy azután magáról beszélhessen, arról, hogy az ő ménese most úgy van megszervezve, ahogyan még soha senkié nem volt. Meg arról, hogy Marie őt nemcsak a pénzéért, hanem igazán és szívből szereti.

- Azt akartam neked elmesélni, hogy a ménesben... - kezdte. De Szerpuhovszkoj félbeszakította.:

- Volt idő, azt bátran mondhatom - kezdte -, amikor szerettem és tudtam élni. Lovakról beszélsz, hát mondd meg nekem, melyik a leggyorsabb lovad?

A házigazda megörült az alkalomnak, hogy ismét méneséről beszélhet, és már bele is fogott volna mondókájába, de Szerpuhovszkoj ismét félbeszakította.

- Igen, igen - mondta. - Nálatok, ménesbirtokosoknál, ez mind csak hiúsági kérdés, nem passzió, nem tartozik az élethez. Nálam nem így volt. Mondom már neked az imént, hogy volt egy tarka lovam, ugyanolyan, mint a te méneshajtód. Tyű, barátom, micsoda ló volt az! Nem emlékezhetsz rá; negyvenkettőben volt. Akkor érkeztem Moszkvába. Elmentem a kupechez, és megláttam azt a tarka heréltet. Jó lába volt. Megtetszett nekem. Az ára? Ezer rubel. Tetszett, megvettem, befogattam. Soha nem volt, de neked se volt és nem is lesz olyan lovad. Soha életemben nem láttam szebb, erősebb, gyorsabb lovat. Te akkor még gyerek voltál, nem ismerhetted, de bizonyosan hallottál róla. Egész Moszkva ismerte.

- Igen, hallottam róla - mondta a házigazda kelletlenül -, de az enyémekről még azt akartam mesélni...

- Szóval te is hallottál róla. Úgy vettem meg, minden pedigré, minden okirat nélkül; csak azután kezdtem érdeklődni. Ljubeznij I. fia volt, Holsztomer, vásznat lehetett mérni a farkával. A tarkasága miatt eladták a hrenovojei ménes főlovászának, az meg kiherélte, és eladta egy kupecnek. Ilyen ló ma már nincs is, öregem! Hej, micsoda idők voltak azok! Hej, ifjúság, szép ifjúság - énekelte egy cigánydal refrénjét, kezdett berúgni. - Bizony, szép idők voltak. Huszonöt éves voltam. Nyolcvanezer rubel volt az évi jövedelmem, egyetlen ősz hajszálam se volt, a fogaim, mint a gyöngysor... Akármihez fogtam, minden sikerült, és mindez elmúlt...

- Akkor még nem voltak olyan gyors lovak - szólt közbe a házigazda, kihasználván a szünetet. - Mondom neked, hogy az én lovaim mindenféle...

- A te lovaid! Akkor sokkal gyorsabbak voltak a lovak...

- Hogyhogy gyorsabbak?

- Gyorsabbak. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna: egyszer kimentem azzal a tarkával az ügetőre. Az én lovaim nem futottak. Nem szerettem a trappereket. Nekem telivéreim voltak: Tábornok, Mohamed. Szóval kimentem a tarkával. Nagyszerű fickó volt a kocsisom, szerettem. Az is elitta az eszét. Szóval megérkezem az ügetőre: "Szerpuhovszkoj - mondják a barátaim -, mikor tartasz egyszer te is trappereket?" Ördög vigye ezeket a ti parasztlovaitokat! Itt ez az én tarkám valamennyit legyőzi. "Dehogyis győzi le!" Fogadjunk ezer rubelbe. Fogadtunk. Nekiengedtem a tarkát. Öt másodperccel győzött. Ezer rubelt nyertem a fogadáson. Ez aztán valami. Én, barátom, trojkában száz versztát három óra alatt tettem meg. Ezt egész Moszkva tudta.

És Szerpuhovszkoj olyan folyékonyan, megszakítás nélkül kezdett hazudni, hogy a házigazdának egyetlen szót sem sikerült közbevetnie; unott arccal ült szemben vendégével, és időnként szórakozásul teletöltötte a maga és vendége poharát.

Már világosodott. Még mindig üldögéltek. A házigazda halálosan unatkozott. Felállt.

- No, menjünk aludni - mondta Szerpuhovszkoj, és tántorogva felállt ő is. Szuszogva bement a szobájába.

A házigazda az ágyban feküdt szeretőjével.

- Nem, ez a Szerpuhovszkoj lehetetlen alak. Berúgott, és megállás nélkül hazudott egész este.

- Nekem pedig csapta a szelet.

- Félek, pénzt akar kérni.

Szerpuhovszkoj ruhástul feküdt ágyán, és szuszogott.

"Alighanem sokat hazudtam - gondolta. - No, mindegy! A bora jó, de máskülönben nagy disznó. Amolyan kalmárfajta. De én is nagy disznó vagyok - így szólt önmagához, és felröhögött. - Régen én tartottam ki másokat, most engem tartanak ki. Igen, a Winkler felesége kitart, majd kérek tőle pénzt. Úgy kell a Winklernek. Le is kéne vetkőzni. De a csizmámat úgyse tudom lehúzni."

- Hé, hé! - kiáltotta, de a szolgálatára rendelt inas régen elment már aludni.

Fölült, levette zubbonyát, mellényét, nadrágját is lerugdosta valahogy; de a csizmájától sehogy se bírt megszabadulni - puffadt hasa zavarta. Valahogy lerúgta az egyiket, a másikkal addig-addig küszködött, mígnem kifulladt és belefáradt, így hát egyik lábán csizmaszárral, ledőlt az ágyra, és csakhamar horkolni kezdett, dohány, bor és piszkos öregség szagát árasztva maga körül a szobában.

Holsztomer ezen az éjszakán újra emlékeibe merült volna, de Vaszka kiragadta. Takarót vetett reá, és elnyargalt rajta. Reggelig egy kocsma ajtaja előtt állt Holsztomer, egy paraszt lova mellett. Nyalogatták egymást. Reggel, amikor visszaérkezett a karámba, vakarózni kezdett.

"Ejnye, be csúnyán viszket valami" - gondolta.

Eltelt öt nap. Elhívták az állatorvost. Vidáman mondta:

- Rühes. Adják el a cigánynak.

- Ugyan minek? Vágjátok le, csak itt ne legyen tovább.

Csendes, világos reggel. A ménest kihajtották a legelőre. Holsztomer a karámban maradt. Különös ember jött oda hozzá, sovány, fekete, piszkos; fekete kaftánján furcsa foltok. A sintér volt. Rá se nézett Holsztomerra, csak megfogta kötőfékét, és kivezette. Holsztomer csendesen követte, nem nézett hátra, kissé húzta a lábát, mint rendesen. A szalma megzizzent léptei alatt.

Amikor kiértek a kapun, a kút felé húzott, de a sintér visszafogta, és ennyit mondott: - Nem érdemes.

A sintér és Vaszka, aki követte, most kiértek a mélyúthoz a téglaraktár mögött. Ott megálltak, mintha csak valami különöset látnának ezen a köznapi, megszokott helyen. A sintér átadta Vaszkának a kötőféket, levetette kaftánját, feltűrte ingujját, és csizmaszárából kést, fenőkövet vett elő. A tarka unalmában a kötőféket igyekezett rágni, de messze volt tőle. Felsóhajtott, és lehunyta szemét. Ajkát felhúzta, hogy kilátszottak megsárgult, elhasznált fogai, és elszundikált a késfenés hangja mellett. Csak pókos lába remegett kissé. Arra ébredt, hogy megfogják, és fejét hátranyomják. Kinyitotta szemét. Két kutyát látott maga előtt. Az egyik a sintért szaglászta, a másik csak ült előtte, és nézte, mintha várna tőle valamit. A tarka ló rájuk nézett, és pofáját hozzádörgölte a kézhez, amely fejét tartotta.

"Bizonyosan megint gyógyítani akarnak - gondolta. - Hát csak gyógyítsanak!"

És valóban érezte, hogy valamit babrálnak a torka körül. Fájt. Megremegett, lábával kapált, de uralkodott magán, és várta, hogy mi lesz... Az lett, hogy vastag sugárban folyadék ömlött végig nyakán, mellén. Felsóhajtott, amilyen mélyen csak bírt. És erősen megkönnyebbült.

Élete súlyos terhét levették róla!

Behunyta szemét, és fejét lehajtotta: senki sem fogta már. Azután lába megremegett, egész teste megingott. Nem ijedt meg: inkább csak elcsodálkozott.

Minden olyan más lett, olyan új... Csodálkozott, nekirugaszkodott, előre, felfelé. De lába ügyetlenül mozgott, megbotlott, elvágódott. Amikor föl akart állni, ismét előreesett, és a bal oldalára hemperedett.

A sintér megvárta, míg a rángatózó test elcsendesedik. Elkergette a kutyákat, közelebb lépett, és lábánál fogva hátára fordította a tarkát; azután Vaszkának meghagyta, hogy fogja a tetem lábát, ő maga pedig nekiállt lenyúzni a bőrét.

- Jó ló volt - mondta Vaszka.

- Ha egy kicsit kövérebb lett volna, egészen jó bőr lenne - mondta rá a sintér.

Este a ménes a hegyoldalban tért haza, és azok, akik a bal oldalon mentek, valamit láttak odalenn vörösleni; körülötte kutyák sürögtek, varjak és héják keringtek fölötte. Az egyik kutya lábaival a dögnek feszült, fejét ide-oda mozgatta, és nagy recsegéssel, ropogással tépett le magának egy cafat húst, amely a csonthoz tapadt. A fiatal sötétpej kanca megállt, nyakát-fejét előrenyújtotta, és hosszú ideig szimatolt a levegőben. Csak erőszakkal tudták továbbhajtani.

Hajnaltájt az öreg erdő egyik kicsi tisztásán a vízmosásban nagy fejű farkaskölykök örömteli vinnyogása hallatszott, öten voltak; négyen csaknem egyforma nagyok, az ötödik apró, óriási feje nagyobb, mint egész törzse. A sovány, vedlett anyafarkas, teli hasát, lelógó csecseit a földön vonszolva, épp most lépett ki a bokrok közül, és leült kicsinyeivel szemben. A farkaskölykök félkörben állva vették körül. Az anya odament a legkisebbikhez; letérdelt, pofáját lehajtotta, és néhány görcsös mozdulat után, veszedelmes fogazatát vicsorítva, hatalmas darab lóhúst öklendezett ki. A kölykök már-már rávetették magukat, de az anyafarkas fenyegetően támadt rájuk, és az egész húst a legkisebbiknek adta. A kicsi dühös bőgéssel ragadta meg a döghúst, és marcangolni kezdte. Ugyanígy öklendezte ki az anyafarkas a második, harmadik és így tovább mind az öt kölyöknek a maga részét, azután lefeküdt szemben velük, pihenni.

Egy hét múlva a téglaraktár mögött már csak a nagy koponya meg a két lábszárcsont fehérlett; a többit mind széjjelhurcolták. Nyáron a paraszt, aki a csontokat gyűjtötte, elvitte a koponyát is meg a lábszárcsontokat is, és elhasználta őket.

Szerpuhovszkoj élő teteme még sokáig járkált szerte a világban, evett és ivott; csak sokkal később tették földbe. Sem bőre, sem húsa, sem csontja nem kellett senkinek. Húsz éve már mindenkinek csak terhére volt földön járkáló holtteste; temetése is csupán fölösleges gondot okozott embertársainak. Régóta nem kellett már senkinek, régóta mindenkinek terhére volt, mégis a halottak, akik a halottakat temetik, szükségesnek tartották, hogy ezt a püffedt, azonnal rothadásnak induló testet szép egyenruhába, jó csizmába öltöztessék, szép új koporsóba tegyék, amelyet négy sarkán szép új rojtocskák díszítettek, majd ezt az új koporsót egy második, ólomból készült koporsóba helyezzék, elvigyék Moszkvába, ott kiássanak régi embercsontokat, hogy éppen arra a helyre rejtsék el ezt a rothadó, férgektől hemzsegő testet az új mundérban meg a fényesre tisztított csizmában; azután az egészet betakarták földdel.

A bíróság nagy épületében, a Melvinszkij-ügy tárgyalásának szünetében, a tanács tagjai és az ügyész Ivan Jegorovics Sebek dolgozószobájában találkoztak; a beszélgetés a híres Kraszov-ügy körül forgott. Fjodor Vasziljevics nagy hévvel bizonygatta, hogy a bíróság az ügyben nem illetékes. Ivan Jegorovics megmaradt álláspontja mellett; Pjotr Ivanovics pedig kezdettől fogva nem vett részt a vitában, hanem az éppen beadott hírlapot nézegette.

- Uraim! - kiáltott fel hirtelen. - Ivan Iljics meghalt.

- Csak nem?

- Tessék, olvassa - szólt Pjotr Ivanovics Fjodor Vasziljevicshez, és átnyújtotta a friss, még nyomdafestékszagú újságot.

Fekete gyászkeretben a következő szöveg volt olvasható:

Praszkovja Fjodorovna Golovina megtört szívvel tudatja hozzátartozóival és ismerőseivel, hogy szeretett férje, Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró, 1882. február 4-én elhunyt. Temetés pénteken, déli egy órakor.

Ivan Iljics a jelenlevők kartársa volt; valamennyien szerették. Pár hete gyengélkedett; úgy rebesgették, hogy betegsége gyógyíthatatlan. Állását fenntartották, de úgy tudták, hogy halála esetén talán Alekszejevet nevezik ki a helyére, Alekszejev helyébe pedig vagy Vinnyikovot, vagy Stabelt. Így hát Ivan Iljics halála hírére a bírósági szobában egybegyűlt urak mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára, előléptetésére, vagy jó ismerőseire.

"Most bizonyosan megkapom Stabel vagy Vinnyikov helyét - gondolta Fjodor Vasziljevics. - Már rég megígérték, s ez az előléptetés nyolcszáz rubel emeléssel jár, nem szólva a kancelláriáról."

"Most majd kérhetem, hogy helyezzék át a sógoromat Kalugából - gondolta Pjotr Ivanovics. - A feleségem örülni fog. Akkor aztán nem mondhatja, hogy soha semmit sem teszek a rokonaiért."

- Mindjárt gondoltam, hogy nem áll már talpra - mondta fennhangon. - Kár érte.

- Mi baja volt tulajdonképpen?

- Az orvosai sem tudták megállapítani. Vagyis megállapították, de mindegyik mást mondott. Amikor utoljára láttam, úgy tetszett, jobban van.

- Ünnep óta nem voltam nála. Pedig mindennap készültem.

- Vagyona volt?

- Ha jól tudom, valami kevés, a felesége révén. De egészen jelentéktelen.

- Hiába, ki kell menni hozzájuk. Szörnyű messze laknak.

- Vagyis messze magától. Magától minden messze van.

- Nem tudja nekem megbocsátani, hogy a folyón túl lakom - jegyezte meg Pjotr Ivanovics, és rámosolygott Sebekre. Azután arról beszéltek, milyen nagyok a távolságok a városban, és visszamentek a tárgyalóterembe.

Eltekintve attól, hogy a haláleset mindegyikükben bizonyos elképzeléseket és reményeket keltett a várható előléptetésekkel és változásokkal kapcsolatban, maga a tény, a közeli jó ismerős halálának ténye, mindazokban, akik értesültek róla, örömöt ébresztett: ahogy ez már lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, nem ők.

"Lám, meghalt, én pedig élek" - gondolta vagy érezte mindegyik. Közeli ismerőseinek, úgynevezett jó barátainak pedig önkéntelenül is az eszükbe jutott, hogy most rendkívül unalmas kötelezettségeket ró rájuk az illendőség: el kell menniük a temetésre és az özvegyhez részvétlátogatásra.

Fjodor Vasziljevics és Pjotr Ivanovics álltak legközelebb a megboldogulthoz.

Pjotr Ivanovics osztálytársa volt a jogtudományi iskolában, és lekötelezettjének érezte magát.

Ebédnél közölte feleségével Ivan Iljics elhalálozását és a sógor áthelyezésének felmerülő lehetőségét. Ebéd után nem feküdt le pihenni, hanem felvette frakkját, és elindult Ivan Iljicsékhez.

Ivan Iljics háza előtt egy hintó meg két bérkocsi vesztegelt. Lenn az előszobában, a fogas mellett, a falnak támasztva állt a koporsó selyembrokáttal bevont födele, melyet ezüstporral fényesre tisztított zsinórbojtocskák díszítettek. Két fekete ruhás hölgy éppen bundáját vette le. Az egyiket, Ivan Iljics nővérét, ismerte Pjotr Ivanovics, a másikat nem. Pjotr Ivanovics egyik hivatali kollégája, Schwarz, éppen jött lefelé a lépcsőn, s mikor a lépcső tetejéről meglátta a belépőt, megállt, és a szemével intett feléje, mintha azt mondaná: "Micsoda butaságot csinált ez az Ivan Iljics; mi ketten, bezzeg...!"

Schwarz angol barkós arca, frakkos, sovány alakja előkelő és ünnepélyes volt, mint mindig, s ez az ünnepélyesség, amely mindig ellentétben állt Schwarz játékos kedélyével, ezúttal különösen érdekes színezetben tűnt fel. Legalábbis Pjotr Ivanovicsnak ez volt a véleménye.

Pjotr Ivanovics előreengedte a hölgyeket, s lassan megindult nyomukban felfelé a lépcsőn. Schwarz nem jött le, hanem megállt egy helyben. Pjotr Ivanovics sejtette, hogy miért: nyilván meg akarja vele beszélni, hol fognak vintezni aznap este. A hölgyek az özvegy szobája felé tartottak, Schwarz pedig keményen összeszorított, duzzadt ajkakkal és huncut szemöldökrándítással mutatott jobbra, a halottas szoba felé.

Pjotr Ivanovics belépett, s ahogy ez ilyenkor lenni szokott, fogalma sem volt, hogy mit kell odabenn tennie. Egyet tudott, hogy keresztet vetni ilyenkor sohasem árt. Hogy illik-e eközben meghajolnia vagy sem, abban már nem volt biztos, és ezért a középutat választotta: mikor belépett, keresztet vetett, és egy kevéssé, tessék-lássék módon hajlongott. Amennyire keze, feje mozgása engedte, eközben körülnézett a szobában. Két fiatal fiú - az egyik még gimnazista - keresztet vetve jött kifelé. Egy öregasszony mozdulatlanul állt. Egy hölgy, szemöldökét furcsán felhúzva, valamit suttogott a fülébe. Egy kaputos, erélyes, elszánt sekrestyés hangosan kántálva olvasott valamit, olyan kifejezéssel, amely eleve kizárt minden ellentmondást. Geraszim, Ivan Iljics felszolgáló inasa könnyű, nesztelen léptekkel haladt Pjotr Ivanovics előtt, és valamit szórt a padlóra. Ennek láttára Pjotr Ivanovics nyomban érezni vélte az oszló hulla szagát. Amikor utoljára látogatta meg Ivan Iljicset, a betegszobában látta ezt az inast; a betegápoló tisztjét látta el, s Ivan Iljics nagyon szerette. Pjotr Ivanovics szüntelenül hányta a keresztet, és hajlongott - félig a koporsó meg a sekrestyés, félig a sarokasztalon álló ikonok felé; majd amikor úgy érezte, már túlságosan sokáig folytatja ugyanazokat a mozdulatokat, megállt, és a halottat kezdte szemlélni.

A halott úgy feküdt, ahogy a halottak szoktak, halott módra súlyosan, elnehezülve; dermedt tagjai belemélyedtek a koporsó derékaljába, feje örökre meghajolva feküdt a párnán, viaszsárga homloka, beesett halántéka kopaszon fehérlett, hegyes orra szinte rányomódott felső ajkára, s orra, homloka feltűnően kiállt, mint mindig a halottaké. Nagyon megváltozott, erősen lefogyott, amióta Pjotr Ivanovics utoljára látta, de arca - mint a halottaké rendesen - szebb volt, s főleg jelentősebb, mint eleven korában. Arca azt fejezte ki, hogy amit meg kellett tenni, meg van téve, és helyesen történt. Arckifejezésében ezenfelül szemrehányás vagy figyelmeztetés is volt az élők számára. Pjotr Ivanovics úgy érezte, hogy ez a figyelmeztetés nem helyénvaló, vagy legalábbis őrá nem tartozik. Maga sem tudta, miért, rossz érzés fogta el, s ezért még egyszer sietve keresztet vetett, és sietve - úgy érezte, nagyon is sietősen és kissé illetlenül - megfordult, és az ajtóhoz indult. Schwarz a másik szobában várt rá, lábát szétvetve, a kürtőkalapját háta mögött forgatva két kezében. Pjotr Ivanovics egy pillantást vetett a játékos, gondozott, elegáns Schwarzra, és máris felfrissült. Megérezte, hogy Schwarz fölötte áll mindenkinek, s nem engedi magát letörni holmi csüggesztő benyomások által. Egész megjelenése szinte ezt mondta: ez az incidens, Ivan Iljics temetése, korántsem elegendő ok a tárgyalás rendjének megszakítására - vagyis: senki sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy még ma este feltépjük a vadonatúj kártyacsomó burkát, mialatt a lakáj az asztalra állítja a négy gyertyát; s általában semmi okunk feltételezni, hogy ez az incidens megzavarhatná kellemes esténket. Mondott is valami effélét, odasúgván a mellette elhaladó Pjotr Ivanovicsnak, hogy Vasziljevicsnél jöjjenek össze kártyapartira. De úgy látszik, úgy volt megírva a sors könyvében, hogy Pjotr Ivanovics ne vintezzék aznap este. Szobájából néhány más hölgy társaságában kilépett Praszkovja Fjodorovna, alacsony, kövérkés asszony, akinek alakja - bár minden igyekezetével azon volt, hogy az ellenkező hatást keltse - válltól lefelé egyre szélesedett; talpig feketében volt, fején fekete csipkesál, szemöldöke éppolyan furcsán felhúzott, mint a koporsó mellett álló hölgyé. A hölgyekkel együtt a halottas szoba ajtajához lépett, és így szólt:

- Mindjárt kezdődik a gyászszertartás; tessék befáradni.

Schwarz bizonytalanul meghajolt s megállt; szemlátomást sem el nem fogadta, sem el nem utasította az invitálást. Praszkovja Fjodorovna most felismerte Pjotr Ivanovicsot, mélyet sóhajtott, odalépett hozzá, megragadta a kezét, és azt rebegte:

- Tudom, hogy őszinte barátja volt Ivan Iljicsnek... - és ránézett, nyilván szavai hatását, azaz Pjotr Ivanovics részéről a megfelelő cselekedeteket várta.

Pjotr Ivanovics tudta, hogy - mint ahogy a halottas szobában keresztet kell vetni - most meg kell szorítani az özvegy kezét, felsóhajtani, s azt mondani: "Higgye meg!" Úgy is tett. S mihelyt megtette, érezte, hogy elérte a kívánt hatást: ő maga is elérzékenyült, meg az özvegy is.

- Menjünk be egy percre, amíg még nem kezdődik, beszélni szeretnék önnel - szólt az özvegy. - Nyújtsa a karját.

Pjotr Ivanovics a karját nyújtotta, és megindultak befelé, az özvegy lakosztálya felé; elhaladtak Schwarz mellett, aki szemével bánatosan intett Pjotr Ivanovicsnak. "Nesze neked vint! Ugye nem neheztel, ha más partner után nézünk? Majd ötösben játszunk tovább, ha innét elszabadul" - ezt mondta játékos pillantása.

Pjotr Ivanovics most még nagyobbat, még szomorúbbat sóhajtott, és Praszkovja Fjodorovna hálásan szorította meg a karját. Beléptek Praszkovja Fjodorovna rózsaszínű kretonnal párnázott szalonjába, melyben homályos lámpa terjesztett gyászos világítást, és leültek: az özvegy a kanapéra, Pjotr Ivanovics meg egy alacsony, támlátlan székre, melynek rossz rugózata egyenetlenül süppedt be alatta. Praszkovja Fjodorovna szerette volna figyelmeztetni, hogy másik székre üljön, de azután az adott helyzetben illetlennek találta ezt a figyelmeztetést, és meggondolta magát. Ahogy leült a puffra, Pjotr Ivanovicsnak eszébe jutott, hogy Ivan Iljics, amikor ezt a szobát berendezte, tőle is tanácsot kért erre a zöld leveles rózsás kretonra vonatkozóan. Amikor az özvegy megkerülte az asztalt, hogy helyet foglaljon a kanapén (a szalon tele volt zsúfolva bútorral meg csecsebecsével), fekete csipkemantillája beleakadt az asztal faragásába. Pjotr Ivanovics felugrott, hogy kiszabadítsa, és a súly alól felszabaduló puff hullámzott, háborgott alatta. Az özvegy maga látott neki, hogy kibogozza csipkéjét, s Pjotr Ivanovics visszaült, súlyával megfékezve a lázongó rugózatot. De az özvegynek mégsem sikerült kiszabadítania a csipkét, és Pjotr Ivanovics újra felpattant, és a szék lázadozott, még meg is reccsent. Amikor mindez elintéződött, Praszkovja Fjodorovna elővette tiszta batiszt zsebkendőjét, és elsírta magát. Pjotr Ivanovicsot lehűtötte a harc a csipkével meg a székkel; mozdulatlanul, szemlesütve ült. A kínos helyzetnek Szokolov vetett véget, Ivan Iljics tálaló inasa; jelentette, hogy a sírhely, amelyet Praszkovja Fjodorovna kíván, kétszáz rubelbe fog kerülni. Praszkovja Fjodorovna abbahagyta a sírást, áldozati arccal nézett Pjotr Ivanovicsra, és franciául megjegyezte, hogy nagyon szenved. Pjotr Ivanovics néma jelbeszéddel fejezte ki szent meggyőződését, hogy ez nem is lehet másképp.

- Gyújtson rá, kérem - mondta az özvegy, nagylelkűen s egyszersmind szenvedőn, azután Szokolovval folytatott tárgyalást a sírhely áráról. Pjotr Ivanovics rágyújtott, úgy hallgatta végig, amíg az özvegy apróra kikérdezte a különböző sírhelyek árát, és pontosan kijelölte a megvásárlandót. Miután a sírhellyel végzett, az énekesekről kezdett tárgyalni. Végül Szokolov kiment.

- Mindent magam intézek - mondta az özvegy Pjotr Ivanovicsnak, az asztalon fekvő albumokat igazgatva; majd, mikor észrevette, hogy a cigaretta hamuja már-már az asztalra hull, gyorsan hamutartót tolt oda Pjotr Ivanovicsnak, és így folytatta: - Tettetésnek érezném, ha azt állítanám, hogy a gyász miatt képtelen vagyok gyakorlati kérdésekkel foglalkozni. Ellenkezőleg: ha nem is vigasztal, de mégis... eltereli a figyelmemet az efféle, hiszen ezzel is csak róla gondoskodom. - Megint elővette zsebkendőjét, mintha sírásra készülne, de hirtelen megrázkódott, mintegy erőt vett magán, és nyugodtan beszélt tovább:

- Tanácsot szeretnék öntől kérni.

Pjotr Ivanovics ültében meghajolt, de ügyelt, nehogy a szék rugói újra nekivadulhassanak; már úgyis lázadoztak alatta.

- Az utolsó napokban rettenetesen szenvedett szegény drágám.

- Annyira szenvedett? - ismételte Pjotr Ivanovics.

- Jaj, rettenetesen! Az utolsó... nem is percekben, hanem órákban szünet nélkül ordított. Három teljes napig ordított, szegény, megállás nélkül. Elviselhetetlen volt; nem is értem, hogy bírtam ki. Három csukott ajtón is áthallatszott. Jaj, hogy mit álltam ki!

- És eszméletnél volt? - érdeklődött Pjotr Ivanovics.

- Igen - suttogta az özvegy. - A legutolsó pillanatig eszméletnél volt. Negyedórával a halála előtt elbúcsúzott tőlünk, és még kérte, vigyük ki Vologyát.

Noha Pjotr Ivanovics bántóan tudatában volt annak, hogy ő is, az özvegy is komédiázik, mégis megrendítette a gondolat, hogy az az ember, akit olyan jól ismert, eleinte vidám iskolás gyermekként, utóbb felnőtt kolléga- és kártyapartnerként, ilyen iszonyatosan szenvedett. Újra maga előtt látta a halott homlokát, szája fölé nyúló hegyes orrát, és rettegés fogta el - saját sorsától félt.

"Háromnapi iszonyatos szenvedés és a halál. Hiszen ez bármely pillanatban, akár most mindjárt bekövetkezhet az én számomra is" - gondolta, és elfogta a félelem. De azon nyomban, maga sem tudta, hogyan, segítségére sietett a megszokott gondolatmenet, hogy mindez Ivan Iljiccsel történt és nem ővele, ővele pedig ez nem történik, nem történhet meg; ha ezzel foglalkozik, átengedi magát komor hangulatának, ez pedig semmiképp sem tanácsos - amint ez Schwarz arckifejezéséből is kiolvasható volt. Ezt végiggondolván, Pjotr Ivanovics megnyugodott, és úgy érdeklődött tovább Ivan Iljics elmúlásának részletei felől, minthogyha a halál olyan esemény volna, amely csakis Ivan Iljiccsel történhet meg, de ővele semmiképpen sem.

Egy ideig még Ivan Iljics valóban iszonyatos fizikai szenvedéseiről társalogtak (e szenvedések részleteiről Pjotr Ivanovics csupán olyan formában értesült, hogy miképpen hatottak Praszkovja Fjodorovna idegeire), s azután az özvegy elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a tárgyra térjen.

- Ah, Pjotr Ivanovics, milyen fájdalmas, milyen nagyon, nagyon fájdalmas. - És újra sírva fakadt.

Pjotr Ivanovics sóhajtozva várta, míg az özvegy kifújja az orrát. Amikor ez megtörtént, halkan megszólalt:

- Higgye el... - és ez már elég volt, hogy az özvegyet szóra bírja. Előadta azt, amiben nyilván elsősorban akarta Pjotr Ivanovics tanácsát kérni; tudniillik aziránt akart érdeklődni, férje halálával kapcsolatban hogyan kaphat pénzt az államkincstártól. Úgy tüntette fel a dolgot, mintha nyugdíja ügyében kérné Pjotr Ivanovics tanácsát, de Pjotr Ivanovics látta, hogy a legapróbb részletekig pontosan tájékozódott, s olyasmit is tud, amiről neki, Pjotr Ivanovicsnak, fogalma sincs; tudja mindazt, amit ebből az alkalomból az államtól kicsikarhat, csak azt szeretné megtudni, nincsen-e valami mód rá, hogy még többet csikarjon ki. Pjotr Ivanovics egy ideig törte a fejét, illendőségből még ócsárolta is egy kicsit a kormányt szűkmarkúságáért, de végül is kénytelen volt kijelenteni, hogy nincs mód többet kicsikarni. Akkor az özvegy felsóhajtott, s szemlátomást azon kezdte törni a fejét, miképp szabadulhatna meg mihamarabb látogatójától. Pjotr Ivanovics észrevette, eloltotta cigarettáját, felállt, megszorította az özvegy kezét, és kiment az előszobába.

Az ebédlőben, ahol a falióra ketyegett (milyen büszke volt rá Ivan Iljics, mikor a régiségboltban megvette!), Pjotr Ivanovics meglátta a papot, néhány ismerőst, akik a gyászszertartásra jöttek, és egy csinos fiatal kisasszonyt: Ivan Iljics leányát, akit régebbről ismert. Talpig feketében volt, s egyébként is karcsú dereka így még törékenyebbnek látszott. Komor, elszánt, szinte haragos arcot vágott. Úgy köszönt oda Pjotr Ivanovicsnak, mintha az valami hibát követett volna el. Mögötte - ugyancsak sértődött arccal - egy jómódú fiatalember állott, akit Pjotr Ivanovics ismert; vizsgálóbíró volt, s a leány jegyese, amint hírlett. Pjotr Ivanovics mélán odaköszönt nekik, és át akart menni a halottas szobába, amikor a lépcső alján megjelent Ivan Iljics kis gimnazista fia is, aki megdöbbentően hasonlított apjához. A kis Ivan Iljics volt, ahogyan Pjotr Ivanovics iskolás korából emlékezett reá. Kisírt szemének az a jellegzetes kifejezése volt, amilyen tizenhárom-tizennégy éves, már nem romlatlan kamasz fiúké szokott lenni. Pjotr Ivanovics láttára a gyerek mogorván, szégyenlősen elfintorította arcát. Pjotr Ivanovics odabólintott neki, és átment a halottas szobába. Megkezdődött a gyászszertartás - gyertyafény, sóhajtozás, tömjén, könnyhullatás, zokogás. Pjotr Ivanovics komoran állt, tekintetét a földre szegezte. A halottra mindvégig egyszer sem nézett, nem engedte át magát a csüggesztő benyomásnak, és az elsők között távozott. Az előszobában nem volt senki. Geraszim, a felszolgáló inas, kiugrott a megboldogult szobájából, erős kezével ide-oda dobálta a bundákat, hogy megtalálja köztük Pjotr Ivanovicsét, és felsegítette reá.

- No, Geraszim fiam? - mondta Pjotr Ivanovics, csak azért, hogy mondjon valamit. - Sajnálod?

- Isten akarata. Mi sem kerüljük el - felelte Geraszim, kivillantva hófehér, erős, paraszti fogsorát, majd buzgón, mint aki nagy munkában van, kitárta az előszobaajtót, odaszólította a kocsist, felsegítette Pjotr Ivanovicsot, és visszaugrott a ház kapujába, mintegy lesve, mit csinálhatna még.

Pjotr Ivanovics élvezettel szívta be a tiszta levegőt a tömjén-, karbol- és hullaszag után.

- Hová tetszik? - kérdezte a kocsis.

- Korán van. Benézek Fjodor Vasziljevicshez.

És Pjotr Ivanovics elment kártyapartnereihez. Csakugyan az első robber végén találta őket, s így kényelmesen bekapcsolódhatott a játékba, ötödiknek.

Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt. Negyvenöt éves korában halt meg, törvényszéki bírói rangban. Apja köztisztviselő volt, s Pétervárott különféle minisztériumokban és hivatalokban úgynevezett karriert csinált; azaz: olyan helyzetbe jutott, hogy bár világosan kitűnt, hogy semmiféle komoly munka elvégzésére nem alkalmas, hosszú szolgálati ideje és elért magas rangja miatt mégsem kergethették el: az ilyen emberek azután mindenféle fiktív, kiagyalt pozícióba jutnak, és korántsem fiktív, hanem nagyon is valóságos ezreseket kapnak (hat- és tízezer közt), s így eléldegélnek késő vénségükig.

Ilyen ember volt Ivan Iljics apja is, Ilja Jefimovics Golovin titkos tanácsos, mindenféle fölösleges intézmény fölösleges tagja.

Három fia volt. Ivan Iljics volt a középső. A legidősebb ugyanolyan pályát futott be, mint édesapja, csak éppen másik minisztériumban, és már közel járt ahhoz a korhoz és szolgálati időhöz, amelyben ez a megingathatatlan javadalmazási helyzet előáll. A harmadik fiú nem állta meg a helyét az életben. Akárhová került, mindenütt elrontotta a dolgát. Most a vasútnál szolgált, apja, fivérei, de különösen sógornői nem szívesen találkoztak vele, sőt lehetőleg igyekeztek megfeledkezni létezéséről. Egy leánya is volt az öreg Golovinnak; Graef báróhoz ment feleségül, aki éppen olyan pétervári csinovnyik volt, mint az apósa. Ivan Iljics volt le phénix de la famille[8], amint mondogatták. Nem volt sem olyan rideg és sótlan, mint a bátyja, sem olyan garázda, mint az öccse. A középen állt a kettő között: eszes, élénk, kellemes és jellemes ember volt. Öccsével együtt a jogtudományi iskolában tanult, de öccsét az ötödik osztályból kizárták, nem fejezte be. Ivan Iljics pedig jó eredménnyel végezte el tanulmányait. Már az iskolában az volt, aki további életében: tehetséges, jószívű, víg kedélyű és társas hajlamú egyéniség, de mindig szigorúan teljesítette azt, amit kötelességének tekintett; kötelességének pedig mindazt tekintette, amit magas állású személyek annak tekintenek. Sem gyermekkorában, sem később nem kereste felettesei kegyét, nem volt talpnyaló, de fiatal korától fogva úgy vonzódott a magas állású, előkelő emberekhez, mint a pille a gyertya lángjához; elsajátította modorukat, világnézetüket, és barátait is csak közülük válogatta. A gyermekkor és az ifjúság szokásos szenvedélyei nemigen hagytak benne nyomot; végigpróbálta az érzékiséget, a hiúságot, s végül - a felsőbb osztályokban - a liberalizmust, de mindezt bizonyos határokon belül, ahogyan mértéktartó természete diktálta.

Iskolás korában elkövetett olyan tetteket, amelyekért utálta, megvetette önmagát, ocsmányságnak érezte, amikor elkövette őket; de később, amikor megtudta, hogy előkelő személyiségek is elkövetnek effélét, és nem tekintik bűnnek, már nem bánkódott miattuk; nem tekintette éppen erénynek, de teljességgel megfeledkezett róluk.

Amikor elvégezte a jogtudományi iskola tizedik osztályát, és apjától pénzt kapott, hogy kiruházkodjék, divatos öltönyt rendelt magának Sharmernél, óraláncára medaliont fűzött a következő felirattal: Respice finem,^[9] elbúcsúzott a hercegtől és nevelőjétől, Dononnál búcsúebédet rendezett évtársainak, s azután csupa új, divatos üzletekben rendelt és vásárolt holmival - fehérneművel, ruhával, borotvával, toalettszerekkel és úti takaróval - fölszerelve, elindult vidékre, mint a kormányzó különleges megbízatású tisztviselője, arra a helyre, amelyet apja szerzett neki.

Új állásában hamarosan éppoly könnyű, kellemes helyzetet teremtett magának, mint a jogtudományi iskolában. Szolgált, szépen haladt előre pályáján, s ugyanakkor kellemesen, ildomosan szórakozott; néha-néha hivatalos megbízásból kiutazott a járásba, mindenütt egyforma méltósággal viselkedett feletteseivel meg alárendeltjeivel, s a reá bízott ügyeket (amelyek főleg a szakadársággal voltak kapcsolatban) mindenkor pontosan, megvesztegethetetlen becsületességgel intézte, amire méltán büszke volt.

Fiatal kora s vigasságot kedvelő természete ellenére hivatalos vonatkozásban rendkívül tartózkodó, szigorú, sőt rigorózus volt; de társadalmi vonatkozásban gyakran élcelődő és szellemes volt, s kivétel nélkül mindig jóindulatú, illedelmes és bon enfant,^[10] így vélekedett róla főnöke és annak felesége, akiknek házában mindennapos volt.

Ott a vidéki városban viszonya szövődött egy társaságbeli hölggyel, aki a nyakába varrta magát az elegáns fiatal jogásznak; azután egy masamóddal volt bizalmas kapcsolata; ha együtt ivott az átutazó szárnysegédekkel, vacsora után el-ellátogattak abba a bizonyos utcába; kedvében járt nemcsak főnökének, hanem főnöke feleségének is, de mindezt annyira az illendőség keretén belül csinálta, hogy rossz szóval nem illethették miatta, hanem legfeljebb a francia szólást alkalmazhatták rá: il faut que la jeunesse se passe.^[11]

Mert mindez tiszta kézzel, tiszta ingben zajlott, francia szavakkal elegyítve, és - ami a fő - a legfelsőbb társaságban, következésképp a legmagasabb állású személyek helyeslésével.

Így élt Ivan Iljics öt esztendeig, s akkor változás állt be hivatali életében. Új bírósági intézmények keletkeztek, új emberekre volt szükség.

És Ivan Iljics egyike lett ezeknek az új embereknek.

Vizsgálóbírói állást ajánlottak neki, s Ivan Iljics elfogadta az állást, noha másik kormányzóságban volt, és így Ivan Iljicsnek meg kellett szakítania kialakított kapcsolatait, s új kapcsolatokat kellett kialakítania. Barátai csoportosan kikísérték, ezüst cigarettatárcát adtak neki emlékül, s ő elutazott új állomáshelyére.

Éppolyan kifogástalan vizsgálóbírónak bizonyult, mint amilyen kifogástalan volt különleges megbízatású hivatalnoknak; éppolyan comme il faut volt, éppolyan illedelmes, köztiszteletnek örvendő, s éppen úgy külön tudta választani hivatali kötelességeit magánéletétől. Ez az állás, a vizsgálóbírói munkakör pedig sokkal jobban vonzotta és érdekelte, mint a megelőző. Előző beosztásában kellemes volt, ha mesteri szabású egyenruhájában, fesztelen léptekkel végiglejtett az izgatottan remegő, bebocsáttatást váró kérelmezők és hivatalos személyek előtt, akik mind irigyelték őt, és bement egyenesen a főnök szobájába, hogy kettesben elteázgasson, cigarettázzon vele, de azért kevesen voltak, akik közvetlenül őtőle függtek. Ilyenek voltaképpen csak a járásbírók meg a szakadárok voltak, amikor különleges megbízatással kiküldték Ivan Iljicset; ilyenkor udvariasan, szinte egyenrangúként bánt ezekkel a tőle függő emberekkel, szívesen éreztette velük, hogy lám, lesújthatna rájuk, s ő mégis közvetlenül, baráti módon viselkedik. Akkoriban kevesen voltak ilyenek. Most azonban mint vizsgálóbíró, Ivan Iljics érezhette, hogy mindenki, kivétel nélkül mindenki, akármilyen tekintélyes vagy magabiztos személyiség, a kezei között van, s elég, ha bizonyos szavakat ír a címkés papirosra, és a tekintélyes, magabiztos személyiséget úgy vezetik elébe, mint gyanúsítottat vagy mint tanút, s ha ő nem kínálja hellyel, állva köteles felelni minden kérdésére. Ivan Iljics sohasem élt vissza hatalmával, ellenkezőleg: mindenképpen igyekezett enyhíteni hatalma megnyilvánulásán; de azért e hatalom tudata és megnyilvánulásának enyhítése tette új hivatalának legfőbb vonzóerejét. Ami magát a munkát, elsősorban a vizsgálatokat illeti, Ivan Iljics hamarosan megtalálta a módját, hogy elhárítson magától minden olyan körülményt, amely nem tartozik szorosan véve szolgálatához, hogy még a legbonyolultabb ügyeit is leegyszerűsítse olyan formába, amelyben az ügy már csak külsőleg tükröződött az iratban, amelyben nyoma sem volt Ivan Iljics egyéni nézetének, s főként, amely teljes mértékig megfeleljen a kívánt formaságoknak. A bíráskodásnak új ágazata volt ez, s Ivan Iljics az elsők egyike volt, akik a gyakorlatban kidolgozták az 1864. évi törvények alkalmazását.

Amikor Ivan Iljicset mint vizsgálóbírót másik városba helyezték át, új ismeretségeket kötött, új kapcsolatokat létesített, új pozíciót épített fel, s kissé megváltoztatta modorát. Bizonyos távolságot tartott a kormányzósági hivatalnokokkal szemben, személyi körét a városban lakó bírók meg vagyonos nemesek közül válogatta, a társalgásban némi enyhe ellenzékiséget, mérsékelt liberalizmust, művelt polgárosultságot éreztetett. Öltözködése eleganciáján mit sem változtatott, ellenben új állásában már nem borotválta ki az állát, s szabadon engedte szakállát, nőjön, ahol akar.

Új szolgálati helyén is rendkívül kellemesen alakult az élete; a társaság teljes egyetértésben bírálta a kormányzót, fizetése magasabb volt, mint a régi helyén, s további élvezetet szerzett a whist: Ivan Iljics akkoriban kezdett kártyázni, tehetségesen játszott, gyorsan kombinált, s víg kedélyét sohasem veszítette el, úgyhogy általában többnyire nyert.

Két éve szolgált új helyén, amikor megismerkedett leendő feleségével. Praszkovja Fjodorovna Mihel a legvonzóbb, legokosabb, legragyogóbb fiatal lány volt abban a kis körben, amelyben Ivan Iljics forgott. És Ivan Iljics, egyéb szórakozásai közepette, amelyekkel vizsgálóbírói munkakörének fáradalmait kiegyensúlyozta, kellemes, könnyed és fesztelen kapcsolatot létesített Praszkovja Fjodorovnával.

Amíg különleges megbízatású tisztviselő volt, Ivan Iljics rendszeresen táncolt; amióta azonban vizsgálóbíró lett, már csak kivételes esetekben táncolt. Vagyis olyasformán táncolt, mintha ezt mondaná: bár az új igazságszolgáltatás a hivatásom, és az ötödik rangosztályban szolgálok, azért ha táncra kerül a sor, vagyok olyan legény, mint más. Így hát az estélyek vége felé egyszer-egyszer felkérte Praszkovja Fjodorovnát, és főként e táncokkal nyerte meg szívét. A leány beleszeretett. Ivan Iljicsnek voltaképpen nem állt szándékában, hogy megházasodjék, de mikor a lány beleszeretett, felvetődött benne a kérdés: "Igazán, miért ne vehetném feleségül?"

Praszkovja Fjodorovna jó nemesi családból származó, szemrevaló hajadon volt, kis vagyonkával is rendelkezett. Ivan Iljics talán ragyogóbb partira is számíthatott volna, de azért Praszkovja Fjodorovna is jó parti volt. Ivan Iljicsnek megvolt a fizetése, s úgy számította, hogy felesége is ugyanannyit hoz a házhoz. Jó család; és a lány is csinos, bájos, és mindenképpen kifogástalan. Ha azt állítanók, hogy Ivan Iljics azért nősült, mert megszerette jegyesét, és úgy látta, hogy világnézetük megegyezik, éppen úgy nem mondanánk igazat, minthogyha azt állítanók, hogy azért nősült, mert társadalmi körének tagjai helyeselték választását. Elhatározásában mind a két szempont szerepet játszott: önmagának is jót tett, amikor ilyen feleséget szerzett, s egyben azt tette, amit a magas állású személyiségek helyeseltek.

Ivan Iljics tehát megházasodott.

Maga az esküvő és a házasélet első ideje hitvesi gyengédséggel, új bútorral, új szervizzel, új fehérneművel, miegymással, igen kellemesen telt, egészen addig, míg az asszony teherbe nem esett; Ivan Iljics már-már azt képzelte, hogy a házasság, nemhogy ellentmondana, hanem még inkább megfelelne annak a könnyed, kellemes, vidám, mindenkor ildomos és a társadalom helyeslésével találkozó életmódnak, amelyben ő általában az élet lényegét látta. De felesége állapotosságának első hónapjaitól kezdve valami új, váratlan mozzanat támadt, kellemetlen, nyomasztó és illetlen, amire Ivan Iljics nem volt elkészülve, és szabadulni sem tudott tőle.

Az asszony minden ok nélkül, pusztán szeszélyből - de gaieté de coeur, ahogyan Ivan Iljics magában nevezte -, megbontotta az élet kellemes és illedelmes rendjét: oktalanul féltékenykedett, unos-untalan belekötött, ápolást követelt, kellemetlen, csúnya jeleneteket csinált férjével.

Ivan Iljics eleinte azt remélte, hogy ebből a kínos helyzetből is ugyanazzal a könnyed, illedelmes modorával szabadulhat, amely más nehézségekben is megsegítette. Megpróbált elsiklani felesége hangulatai felett, s továbbra is vidáman, kellemesen élni: kártyapartira hívta barátait, megpróbált maga is eljárni a klubba vagy ismerőseihez. De felesége olyan erélyesen, olyan durva szavakkal támadt rá, s olyan kitartóan szidalmazta, valahányszor a férfi nem tett eleget követeléseinek - nyilván olyan szilárdul eltökélte magában, hogy nem nyugszik, amíg férje nem teljesíti akaratát, s nem ül otthon a négy fal között vele együtt búslakodni -, hogy Ivan Iljics elrémült. Felderengett benne, hogy a házasélet, legalábbis az ő hitvesével, nem minden esetben kedvez az élet kellemes és illedelmes oldalainak, sőt sokszor ellentétben áll velük, s ezért mindenképpen védekezni kell e túlkapások ellen. Körülnézett, milyen eszközökkel védekezhetne. A hivatal volt az egyetlen, ami imponált Praszkovja Fjodorovnának, s Ivan Iljics így a szolgálattal meg a szolgálatból folyó kötelezettségekkel harcolt felesége ellen, ilyen módon próbált magának független világot elkeríteni.

A gyermek születésével, a táplálási kísérletekkel és kudarcokkal, anya és gyermeke képzelt meg valóságos betegségeivel, amelyekben Ivan Iljicsnek részt kellett vennie, holott nem is konyított hozzá, egyre nőtt, erősödött az a szükséglete, hogy családján kívül ilyen független világot biztosítson magának.

Abban a mértékben, ahogyan felesége egyre ingerlékenyebb és egyre követelőbb lett, Ivan Iljics egyre inkább a hivatalába helyezte át élete súlypontját. Jobban szerette szolgálatát, és becsvágyóbb volt, mint annak előtte.

Alig egy esztendővel az esküvő után Ivan Iljics már felismerte, hogy a házasélet, bár bizonyos kényelemmel jár, voltaképpen nagyon nehéz és bonyolult feladat, s ahhoz, hogy az ember teljesítse, azaz: illendő és a társadalom helyeslésével találkozó életet éljen, éppen úgy bizonyos módszert kell kidolgozni, mint a hivatalviseléshez.

Ivan Iljics tehát kidolgozta a házasélet módszerét. A házasságtól csak azt követelte, amit az adni tudott, vagyis a házi koszt meg az ágy örömeit, s legfőképpen a külső formáknak a közvélemény által megkövetelt illendőségét. Ezentúl nem kívánt egyebet, mint könnyed kedélyességet, s ha ezt megkapta, hálás volt; ha azonban zsémbeléssel, ellenállással találkozott, nyomban visszavonult a maga külön, elkerített hivatali világába, és ott kereste örömét.

Megbecsülték, mint lelkiismeretes hivatalnokot, három év múlva előléptették ügyészhelyettessé. Új, jelentősebb munkakört kapott, bárkit bíróság elé idézhetett és bebörtönözhetett, a nyilvánosság előtt tartotta vádbeszédeit, és nagy sikereket ért el: mindezzel együtt csak még jobban szerette hivatalát.

Egymás után jöttek a gyerekek. Felesége egyre mérgesebb, egyre zsémbesebb lett, de Ivan Iljicsnek a házaséletre kidolgozott módszere olyan jól működött, hogy feleségének zsémbessége jóformán lepergett róla.

Miután hét évig szolgált egy helyen, Ivan Iljicset kinevezték államügyésznek egy másik kormányzóság székhelyére. Átköltöztek, elfogyott a pénzük, az asszonynak nem tetszett az új állomáshelyük. Ivan Iljics fizetése több volt ugyan, mint addig, de az élet itt drágább volt; azonkívül meghalt két gyermekük, és a családi élet így még nyomasztóbbá vált Ivan Iljics számára.

Praszkovja Fjodorovna minden bajért, ami új lakóhelyükön érte őket, férjét okolta. A házastársak közt a legtöbb beszédtéma, különösen ha a gyermekek neveltetéséről volt szó, olyan kérdésekbe torkollott, amelyeket veszekedések emléke kísért, és a veszekedés bármely pillanatban újra fellángolhatott. Nem maradt egyéb, csak azok a ritka szerelmes periódusok, amelyek néha a régi házasokat is meglátogatják, de ezek sem tartottak sokáig. Apró szigetecskék voltak, amelyeken ideig-óráig megpihenhettek, hogy azután újra a titkolt ellenségeskedés, elidegenülés tengerében fuldokoljanak. Ez a kölcsönös elidegenülés talán bántotta volna Ivan Iljicset, ha azt hitte volna, hogy ennek nem kell így lennie; de Ivan Iljics most már normálisnak ismerte el ezt a helyzetet, sőt valósággal úgy tekintette, hogy ez a célja az ő családbeli működésének. Célja abban áll, hogy minél jobban megszabaduljon mindezektől a kellemetlenségektől, és ezeket lehetőleg ártalmatlannak és illendőnek tüntesse fel; célját pedig azzal érte el, hogy egyre kevesebb időt töltött családja körében, s ha mégis kénytelen volt ezt tenni, akkor idegen személyek jelenlétével igyekezett biztosítani pozícióját. Mindenekfölött pedig ott volt a hivatal. Lassan már minden érdeklődése eköré összpontosult, mindenestül elnyelte őt a hivatal. Hatalmának tudata, a lehetőség, hogy bárkit tönkretehet, akit tönkre akar tenni, tekintélye, amely még külsőségekben is megnyilvánult, amikor belépett a bíróság épületébe és alárendeltjeivel találkozott, végül nem utolsósorban az a tudat, hogy hivatása magaslatán áll - mindez örömet szerzett neki, kitöltötte életét a férfitársaságban elköltött ebédekkel, kártyapartikkal, beszélgetésekkel együtt. Így hát mindent összevéve, élete továbbra is úgy folyt, ahogyan nézete szerint kellett: kellemesen és ildomosan. Eltelt újabb hét esztendő. Leányuk már tizenhatodik évében járt, még egy gyermekük meghalt, már csak egy gimnazista fiuk maradt, állandó vitáik tárgya. Ivan Iljics a jogtudományi iskolába akarta adni, de Praszkovja Fjodorovna csak azért is a gimnáziumba íratta. Leányuk otthon tanult, szép eredménnyel, a fiú is jó tanuló volt.

Így telt-múlt Ivan Iljics házaséletének tizenhét esztendeje. Már régen ügyész volt, s jobb helyre várva, néhány áthelyezést visszautasított, amikor váratlan kellemetlenség érte, s majdnem felborította egész nyugodtan folydogáló életét. Biztosra vette, hogy kinevezik bírósági elnöknek egy egyetemi városba, de Goppe valami módon megelőzte, s ő kapta meg a helyet. Ivan Iljics megharagudott, szemrehányást tett neki, összeveszett vele és közvetlen feljebbvalóival; elhidegültek iránta, és a legközelebbi előléptetésnél megint megkerülték.

Ezernyolcszáznyolcvanban történt. Ez volt Ivan Iljics életének legsúlyosabb esztendeje. Ekkor derült ki egyrészt, hogy fizetéséből nem tud megélni, másrészt, hogy mindenki megfeledkezett róla, és ezért mások a világ legtermészetesebb dolgának veszik azt, amit ő felháborító, kegyetlen igazságtalanságnak érez. Még édesapja sem tartotta kötelességének, hogy segítsen rajta. Ivan Iljics pedig úgy érezte, hogy mindenki elhagyta azáltal, hogy szabályszerűnek, sőt szerencsésnek tekintik pozícióját és háromezer-ötszáz rubel fizetését. Ő egyedül tudta, hogy az ellene elkövetett igazságtalanságokat, felesége örökös siránkozását és újabban szerzett adósságait tekintetbe véve (mert állandóan többet költött, mint amit keresett), helyzete korántsem mondható szerencsésnek.

Azon a nyáron szabadságot vett, és takarékosság céljából feleségével együtt lement falura, Praszkovja Fjodorovna öccséhez.

Falun, távol hivatalától, életében először unalom, sőt elviselhetetlen mélabú hatalmasodott el rajta; úgy döntött, hogy nem élhet így tovább, erélyes lépéseket kell tennie.

Miután egy teljes éjszakát álmatlanul töltött a teraszon, elhatározta, felutazik Pétervárra, ott utánajár dolgainak, és - hogy megbüntesse azokat, akik nem értékelték őt kellőképpen - áthelyezteti magát egy másik minisztériumba.

Másnap elutazott Pétervárra, hiába próbálta lebeszélni felesége, sógora.

Egyetlen céllal ment: hogy egy ötezer rubeles állást szerezzen magának. Nem kötötte magát semmiféle minisztériumhoz, munkakörhöz, irányzathoz. Csak állást akart, akármilyen állást, ötezer rubel fizetéssel, a közigazgatásban, banknál, vasútnál, Marija cárné intézményeinél, akár a vámhivatalnál - de feltétlenül ötezer rubel fizetéssel, és feltétlenül úgy, hogy kikerüljön annak a minisztériumnak a fennhatósága alól, amely nem értékelte kellően szolgálatait.

Ivan Iljics utazását bámulatos, váratlan siker koronázta. Kurszkban az első osztályú fülkébe beszállt egy ismerőse, F. Sz. Iljin, s közölte vele, hogy a kurszki kormányzó táviratilag fontos hírt kapott: a minisztériumban a közeli napokban döntő változás lesz, Pjotr Ivanovicsot menesztik, s a helyébe Ivan Szemjonovicsot nevezik ki.

A küszöbönálló fordulatnak, országos jelentőségén túl, különös jelentősége volt Ivan Iljics számára, mert egy új személyt, Pjotr Petrovicsot helyezvén előtérbe, ezzel együtt feltétlenül előtérbe hozza Pjotr Petrovics barátját, Zahar Ivanovicsot is; ez a Zahar Ivanovics pedig Ivan Iljicsnek is jó barátja, régi cimborája volt.

Moszkvában megerősítették a kurszki hírt. Pétervárra érkezve pedig, Ivan Iljics megtalálta Zahar Ivanovicsot, és ígéretet kapott tőle egy kitűnő állásra, régi minisztériumában, az igazságügyminisztériumban.

Egy héttel később Ivan Iljics a következő táviratot küldte feleségének:

Zahar Miller helyén első jelentéstétel után kineveznek.

E személycsere következtében tehát Ivan Iljics régi minisztériumában olyan álláshoz jutott, hogy kollégáit egyszerre két rangfokozattal előzte meg; ötezer rubel fizetést kapott, és azonfelül háromezerötszáz rubelt a költözködésre. Egyszeriben elfelejtette régi bosszúságát, már nem haragudott vélt ellenségeire meg a minisztériumra; boldog volt.

Rég nem érezte magát olyan jókedvűnek, elégedettnek, mint amikor Pétervárról visszatért sógora birtokára. Praszkovja Fjodorovna is felvidult; fegyverszünetet kötöttek. Ivan Iljics elbeszélte, hogyan ünnepelték Pétervárott, régi ellenségeit hogy porba sújtotta, s azok hízelegtek neki, mennyire irigylik új állásáért, s elsősorban azt hangsúlyozta, mennyire szereti őt mindenki a fővárosban.

Praszkovja Fjodorovna végighallgatta, tette magát, mintha mindezt elhinné, s egy árva szóval sem mondott ellent férjének, csak terveket szőtt, hogyan fogják berendezni életüket a városban, amelybe átköltöznek. És Ivan Iljics örömmel tapasztalta, hogy ezek a tervek az ő tervei, mindenben egyetértenek, és egy időre zsákutcába jutott élete most, íme, megint visszalendül régi, természetes kerékvágásába: megint vidáman, kellemesen és illendően fog folydogálni.

Falun már csak rövid ideig maradhatott. Szeptember tizedikén el kellett foglalnia új állását, meg arra is idő kellett, hogy berendezkedjenek új lakóhelyükön, felhozzák holmijukat vidékről, kiegészítsék, hozzávásároljanak meg rendeljenek sok mindent - egyszóval berendezzenek mindent úgy, ahogyan Ivan Iljics elképzelte, azaz majdnem pontosan éppen úgy, ahogyan Praszkovja Fjodorovna kívánta.

Most, amikor minden olyan szerencsésen alakult, amikor közös volt a céljuk, és kevés időt töltöttek együtt, a házastársak olyan szép egyetértésben éltek, mint házasságuk legelső évében, és azóta sem. Ivan Iljicsnek eleinte az volt a szándéka, hogy mindjárt magával viszi a családját, de sógora és sógornője, akik egyszerre hallatlanul szeretetreméltón és rokoni módon viselkedtek Ivan Iljiccsel meg családjával, rábeszélték, hogy utazzék fel egyedül.

Ivan Iljics tehát elutazott. Egy percre sem hagyta el derűs lelkiállapota, amelyet részben előléptetése szerzett, részben pedig feleségével való egyetértése, egyik szüntelenül erősítvén a másikat. Hamarosan nagyszerű lakást is talált, pontosan olyant, amilyenről Praszkovja Fjodorovnával ábrándoztak. Tágas, magas, régi stílusban épült fogadószobák, kényelmes, impozáns dolgozószoba, feleségének, leányának megfelelő hálószobák, fiának tanulószoba - minden hajszálra úgy, mintha csak számukra tervezték volna. Ivan Iljics maga vette kezébe a berendezkedést, tapétát választott, bútort vásárolt, főleg használt holmit, amit újonnan kárpitoztatott, s ügyesen újjávarázsolt. A lakás nőtt, fejlődött, s egyre jobban megközelítette azt az eszményt, amely előtte lebegett. Amikor a félig kész lakásban körülnézett, a berendezés még az ő várakozását is felülmúlta. Megsejtette, hogy milyen comme il faut, előkelő és ízléses lesz minden, mire elkészül. A még berendezetlen szalonban maga előtt látta a kandallót, az ellenzőt, a sarokpolcot, a mindenfelé ügyesen elhelyezett karcsú kis székeket, a falon a tálakat, tányérokat, a bronz dísztárgyakat megfelelő helyükön. Már előre örült, hogy mit fog szólni mindehhez Pása meg Lizenyka, hiszen nekik is van ízlésük az efféléhez. Lesz itt meglepetés! Különösen abban kedvezett neki a szerencse, hogy talált és olcsón megvásárolt mindenféle régi holmit, ami rendkívül előkelő színezetet adott az egész lakásnak. Leveleiben szándékosan mindent rosszabbnak tüntetett fel, mint amilyen a valóságban volt, hogy annál nagyobb legyen a család meglepetése. Mindez annyira lefoglalta, hogy még új állása is háttérbe szorult, pedig ugyancsak szerelmese volt hivatásának. Még tárgyalás közben is voltak szórakozott percei; elgondolkozott például olyasmin, hogy milyen drapériát tegyen a függönyökre, egyeneset-e vagy húzottat. Annyira elfoglalták ezek a kérdések, hogy néha maga is nekiállt bútort tologatni, függönyöket felaggatni. Egyszer fellépett a kis hágcsóra, hogy egy ügyetlen kárpitosnak megmutassa, milyen redőkbe fektesse a függönyt; rosszul lépett, és leesett a hágcsóról, de izmos és ügyes lévén, az utolsó pillanatban megkapaszkodott, és csak az oldalát verte be az ablakkilincsbe. Egy ideig sajgott a helye, de nemsokára elmúlt. Ivan Iljics egész idő alatt különösen vidámnak, egészségesnek érezte magát. "Tizenöt év esett le a vállamról" - írta feleségének. Azt remélte, szeptember végén elkészül, de a berendezkedés elhúzódott október közepéig. Ellenben minden gyönyörűen sikerült, ezt nemcsak ő mondta, hanem mindenki, aki csak látta.

Pedig igazából csak olyan volt ez a lakás, mint általában a nem nagyon gazdag embereké, akik mindenáron a gazdagokhoz akarnak hasonlítani, és ezért csak egymáshoz hasonlítanak: rengeteg plüss, ébenfa, művirág, szőnyeg és bronz, minél több sötét meg csillogó holmi - egyszóval mindaz, amit bizonyos fajta emberek felvonultatnak, hogy minél jobban hasonlítsanak bizonyos fajta emberekhez. Ivan Iljics lakása is úgy hasonlított mindezekhez a lakásokhoz, hogy jóformán nem is lehetett megmondani, hogy milyen; de ő maga mindent egészen különlegesnek, egyéninek látott. Amikor kiment családja elé a pályaudvarra, haza vitte őket a kész, kivilágított lakásba, a fehér nyakkendős inas kinyitotta a virágdíszes előszoba ajtaját, s azután beléptek a szalonba, onnét a dolgozószobába, és a nők összecsapták a kezüket elragadtatásukban, akkor Ivan Iljics úszott a boldogságban. Körülvezette őket, magába szívta elismerésüket, és sugárzott örömében. Amikor aznap este teázgatás közben Praszkovja Fjodorovna többek között megkérdezte, hogyan esett le a hágcsóról, Ivan Iljics eljátszotta az egész jelenetet, ahogy lebillent, és megijesztette a kárpitost.

- De nemhiába vagyok tornász! Más agyonverte volna magát, én meg csak az oldalamat ütöttem meg, itt ni: ha hozzányúlsz, érzékeny, de már múlóban van, semmiség az egész, egy kék folt.

Így hát megkezdték életüket az új lakásban: ahogy ez lenni szokott, mire igazából berendezkedtek, csak egy szobával volt kevesebb a kelleténél, és Ivan Iljics fizetése is - ahogy lenni szokott - csak valami csekélységgel, négy-ötszáz rubellel volt kevesebb a kelleténél, így hát minden rendben volt. Különösen rendben volt a legelső időben, amikor még nem készült el minden, és egyet-mást pótolni kellett, megrendelni vagy megvásárolni, átállítani, elrendezni. Ha itt-ott akadt is nézeteltérés férj és feleség között, mindketten olyan elégedettek voltak, és annyi volt a tennivaló, hogy minden nagyobb vita nélkül elintéződött. Amikor már nem volt mit elintézni, az élet unalmasabb lett, valami hiányzott belőle; de addigra már szokások formálódtak, új ismeretségek kötődtek, lassan megint kitöltődött az életük.

Ivan Iljics a délelőttöt a bíróságon töltötte, ebédre ért haza, és az első időben kitűnő hangulatban volt, noha szenvedett is, mégpedig éppen a lakás miatt. (Minden folt az abroszon vagy a bútorhuzaton, minden leszakadt függönyzsinór felbőszítette: annyi fáradságába került a berendezkedés, hogy fájt minden legapróbb csorba.) Egészben véve azonban úgy folyt az élete, ahogyan hite szerint folynia kellett: könnyedén, kellemesen és illendően. Kilenckor kelt, kávézott, újságot olvasott, azután felöltötte bírói egyenruháját, és elkocsizott a bíróságra. Ott már készen várta az iga - megszokott igája, belebújt, s húzta tovább. Kérelmezők, tudakozódók, a kancellária, nyilvános tárgyalások és hivatalos ülések. Mindebből gondosan ki kellett iktatni mindazt a nyerset, életszerűt, ami mindig megzavarja a hivatalos ügyek szabályszerű lefolyását: az emberekkel nem szabad semmiféle kapcsolatot létesíteni, csakis hivatalosat, mégpedig úgy, hogy a kapcsolat indítéka is szigorúan hivatalos legyen, meg a kapcsolat maga is csak a hivatalosra szorítkozzék. Bekopogtat például valaki, és meg akar tudni valamit. Ivan Iljicsnek mint nem hivatalos személynek semmiféle kapcsolata nem lehet ezzel a tudakozóval, de ha a tudakozódónak van összeköttetése Ivan Iljiccsel mint a bíróság tagjával, mégpedig olyan összeköttetése, amely hivatalos, címkés papíron is kifejezhető, akkor e kapcsolat határain belül Ivan Iljics mindent, de igazán minden tőle telhetőt megtesz az illető érdekében, és mindezt a szívélyesség és emberségesség teljes látszatával, vagyis udvariasan. Mihelyt a hivatalos kapcsolatnak vége szakad, vége minden egyébnek is. Ivan Iljics a legnagyobb mértékben értett hozzá, hogy elkülönítse a hivatalos részt, és ne keverje össze igazi életével; hosszú gyakorlattal és vele született tehetségével olyan fokig vitte ebben a művészetben, hogy néha, mint a virtuóz, még azt is megengedte magának, hogy mintegy tréfából valami emberit vegyítsen a hivatalos kapcsolatokba. Azért engedhette ezt meg magának, mert érezte magában az erőt, hogy akármikor, ha szükségessé válik, újra különválassza a hivatalost, és félretegye az emberit. Igen, Ivan Iljics nemcsak könnyedén, kellemesen és illendő módon intézte hivatalos ügyeit, hanem valósággal művészien. A szünetekben teát ivott, dohányzott, társalgott - egy keveset a politikáról, egy keveset a közügyekről, egy keveset a kártyáról, de legelsősorban a kinevezésekről. Azután pedig hazament fáradtan, de olyan érzéssel, mint a virtuóz, aki pompásan játszotta el szólamát - az első hegedűt - a zenekarban. Amikor hazaért, felesége és leánya látogatóba mentek valahová, vagy hozzájuk jöttek látogatók; fia a gimnáziumba járt, házitanítók segítségével készítette el leckéit, és tisztességesen megtanulta mindazt, amit a gimnáziumban tanítanak. Minden rendben volt. Ebéd után, ha nem jött vendég, Ivan Iljics elolvasott egy-egy könyvet, amelyről mindenki beszélt, este pedig dolgozott... azaz aktáit tanulmányozta, a törvényekben lapozgatott, egybevetette a vallomásokat a törvényekkel, és megállapította, hogy milyen szakasz vonatkozik az ügyre. Nem tekintette ezt a munkát sem unalmasnak, sem szórakoztatónak. Unalmas olyankor volt, amikor kártyázni lehetett volna; de amikor nem volt vintparti, akkor mégiscsak jobb volt, mint egyedül vagy a feleségével üldögélni. Legfőbb szórakozása pedig az volt, ha intim kis ebédekre hívhatott előkelő társadalmi állású hölgyeket meg urakat, s azokkal pontosan úgy tölthette idejét, ahogyan az ő köreiben mindenki töltötte, ahogy szalonja is éppen olyan volt, mint mindenki szalonja.

Egyszer még estélyt is adtak, táncoltak. Ivan Iljics jól érezte magát, minden rendben volt, csak a torták, édességek fölött támadt nagy vitája a feleségével. Praszkovja Fjodorovnának megvolt a maga elgondolása, de Ivan Iljics ragaszkodott hozzá, hogy mindent a legdrágább cukrásznál rendeljenek meg, sok tortát rendelt, és a veszekedés abból támadt, hogy a torták megmaradtak, a cukrász számlája pedig negyvenöt rubelt tett ki. Hosszú, kínos veszekedés volt, a végén Praszkovja Fjodorovna azt mondta: "Fulladj meg, vén hülye", Ivan Iljics pedig a fejéhez kapott, és mérgében válást emlegetett. De az estély azért nagyon jól sikerült. A társaság színe-java gyűlt össze, és Ivan Iljics táncra kérte Trufonova hercegnét, annak a hölgynek a testvérhúgát, aki a "Búfelejtő" társaság megalapításával tette magát nevezetessé a felső körökben. A hivatali örömök Ivan Iljics becsvágyát elégítették ki, a társadalmi örömök pedig hiúságát; de igazi örömeit a zöld asztalnál, a vintben találta meg. Sokszor megvallotta, hogy bármi történt az életében, bármilyen kellemetlenségek érték, a legnagyobb öröm, melynek fénye mint gyertya lángja sugárzott előtte, az volt, ha jó játékosokkal, csendes, hallgatag partnerekkel leülhet vintezni, mégpedig feltétlenül négyesben (ötösben kényelmetlen, bár az ember teszi magát, hogy nagyon szeret ötösben játszani), és pár óra hosszat komolyan, megfontoltan elmélyed a játékban (különösen, ha jól jár a kártya), azután megvacsorázik, és megiszik egy pohár bort. Az ilyen esték után, különösen ha még nyert is egy keveset (sokat nyerni kellemetlen!), derűs és kiegyensúlyozott lelkiállapotban tért aludni.

Így éltek. Kitűnő társaságuk alakult ki, tekintélyes személyek is jártak hozzájuk, és fiatalemberek is.

Ismeretségi körüket illetően férj, feleség és lányuk teljesen egy véleményen voltak, s anélkül, hogy összebeszéltek volna, erélyes elzárkózással lerázták magukról mindazokat a röstellni való rokonokat meg régi ismerősöket, akik bizalmaskodva befurakodtak japán porcelán tányérokkal díszített szalonjukba. A röstellni való rokonok, jó barátok hamarosan lekoptak, és Golovinék köre már csakis a legelőkelőbb személyiségekből tevődött össze. Lizanykának előkelő fiatalemberek csapták a szelet, és Petriscsev komolyan udvarolt neki, a fiatal vizsgálóbíró, Dmitrij Ivanovics Petriscsev fia és vagyonának egyetlen örököse, elannyira, hogy Ivan Iljics már Praszkovja Fjodorovnával is megbeszélte a dolgot, s felvetődött a kérdés, ne hívják-e magukkal szánkázni vagy színházba. Így éltek Golovinék. Minden így folyt változatlanul, és minden a legszebb rendben volt.

Valamennyien egészségesek voltak. Mert azt igazán nem lehetett betegségnek nevezni, hogy Ivan Iljics néha azon panaszkodott, hogy rossz a szája íze, és a hasa bal oldalában valamit érez.

Ez az érzés fokozatosan erősödött, fájdalomnak ugyan még mindig nem volt nevezhető, de Ivan Iljics állandó nyomást érzett az oldalában, és állandóan rosszkedvű volt. Rosszkedve egyre fokozódott, erősödött, és lassacskán elrontotta a Golovin család életének könnyed és illedelmes egyensúlyát. A házastársak egyre gyakrabban veszekedtek, könnyedségnek és kellemességnek hamarosan nyoma veszett, már az illem is csak nagy nehezen tartotta magát. Megint sűrűsödtek a jelenetek. Megint csak apró szigetecskék maradtak - s azok is csak csekély számmal -, amelyeken férj és feleség robbanás veszélye nélkül találkozhatott.

Praszkovja Fjodorovna most már nem alaptalanul panaszkodott férje nehéz természete miatt. Szokott túlzó modorában azt hajtogatta, hogy férjének mindig is tűrhetetlen volt a természete, és az áldott jó szíve kellett hozzá, hogy ezt húsz esztendőn át elviselje. Az igazság ebben annyi volt, hogy valóban Ivan Iljics kezdte a civakodást. A jelenetek rendszerint közvetlenül ebéd előtt kezdődtek, többnyire akkor, amikor enni kezdett, a levesnél. Hol azt vette észre, hogy az edény kicsorbult, hol az étellel volt elégedetlen, hol a fia könyökölt az asztalra, hol a lánya hajviseletét kifogásolta. És mindezért Praszkovja Fjodorovnát hibáztatta. Az asszony eleinte visszafelelt, gorombáskodott, de Ivan Iljics egyszer vagy kétszer olyan őrjöngő dühbe gurult, hogy Praszkovja Fjodorovna belátta: ez valami beteges állapot, amelyet férjénél a táplálék felvétele idéz elő, s ezért megfékezte magát, már nem válaszolgatott férjének, csak az ebéd befejezését sürgette. Önuralmára roppantul büszke volt, nagy érdemének tekintette. Eldöntvén, hogy férjének szörnyű természete van, és ezzel elrontotta az ő életét, nagyon megsajnálta önmagát. Minél jobban sajnálta magát, annál jobban meggyűlölte férjét. Halálát kívánta, de mégsem kívánhatta, mert akkor megszűnik a fizetése. Ez még jobban feltüzelte férje ellen. Főleg azért érezte magát határtalanul szerencsétlennek, mert még férje halála sem segíthet rajta, ezért volt ingerült, de leplezte ingerültségét, és titkos ingerültsége csak annál jobban ingerelte.

Egy csúnya jelenet után, amelynek során Ivan Iljics különösen igazságtalan volt, s a jelenetet követő magyarázkodás után, amelyben mentségül azt hozta fel, hogy valóban ideges, de ennek oka betegség, Praszkovja Fjodorovna azt mondotta neki, hogy ha beteg, kezeltesse magát, s követelte, menjen el egy híres orvoshoz.

Ivan Iljics szót fogadott, elment az orvoshoz. Minden pontosan úgy történt, ahogy várta, minden pontosan olyan volt, amilyen lenni szokott: a várakozás, az orvos erőltetett fontoskodása, amelyet Ivan Iljics olyan jól ismert, mert ő is éppen úgy viselkedett a bíróságon, a kopogtatás, a meghallgatás, a kérdések, amelyekre előre meghatározott és nyilvánvalón fölösleges válaszokat kellett adni, a nagyképű ábrázat, amely mintegy azt mondta: csak bízza magát ránk, majd mi mindent elintézünk, mert mi csalhatatlanul és pontosan tudjuk, hogyan kell mindent elintézni, mindenkinek mindent egyféleképpen, akárkiről legyen is szó. Minden szakasztott úgy volt, mint a bíróságon. Ahogy Ivan Iljics nagyképűsködött a vádlottakkal, úgy nagyképűsködött vele a hírneves orvos.

Az orvos azt mondta: ez meg ez arra vall, hogy az ön szervezetében ez meg ez a helyzet; de ha ennek meg ennek a vizsgálata ezt nem erősíti meg, akkor viszont ezt meg ezt kell feltételeznünk. Ha mármost ezt meg ezt feltételezzük, akkor... és így tovább. Ivan Iljicset csak egyetlen kérdés érdekelte: veszélyes-e a baja, vagy sem? Az orvos azonban elengedte a füle mellett ezt a cseppet sem helyénvaló kérdést. Az orvos szempontjából ez fölösleges kérdés volt, és nem volt érdemes vele foglalkozni; az ő szempontjából csupán a diagnózis valószínűségeit kellett latolgatni: vándorvese, idült hurut, vakbélgyulladás... Ivan Iljics életéről szó sem volt, a vita a vándorvese meg a vakbél között folyt. És a vitát az orvos Ivan Iljics szeme láttára fölényesen eldöntötte a vakbél javára, azzal a fenntartással, hogy a vizeletvizsgálat esetleg újabb adatokat szolgáltathat, és akkor az ügyet revízió alá kell venni. Mindez szóról szóra egyezett azzal, amit Ivan Iljics maga is ezerszer éppilyen fölényesen elvégzett a vádlottakon. Az orvos azután éppoly fölényesen elmondta összefoglalóját, és szemüvege fölött diadalmasan, sőt vidáman tekintett a vádlottra. A doktor összefoglalójából Ivan Iljics azt a következtetést vonta le, hogy ügye rosszul áll; az orvosnak és mindenki másnak ez nyilván mindegy, de neki annál keservesebb. És ez a következtetés megdöbbentette Ivan Iljicset; erősen megsajnálta önmagát, és megharagudott az orvosra, aki közönyösen siklik el egy ilyen végzetesen fontos kérdés felett.

Szólni azonban nem szólt semmit, felállt, pénzt tett az orvos asztalára, felsóhajtott, s csupán ennyit mondott:

- Mi, betegek, bizonyára gyakran teszünk fel ostoba kérdéseket... Veszélyes-e ez a betegség, vagy sem?

Az orvos szigorúan pislogott rá fél szemével okuláréján át, mintha azt mondaná: vádlott, ha nem szorítkozik a feltett kérdések megválaszolására, kénytelen leszek eltávolítani önt a tárgyalóteremből.

- Már megmondtam mindazt, amit közölni szükségesnek és helyesnek tartok - mondotta. - A továbbiakat a vizsgálat fogja eldönteni. - És meghajolt búcsúzóul.

Ivan Iljics kikullogott, búsan beült a szánba, és hazahajtatott. Útközben fáradhatatlanul elemezte magában az orvos szavait, megpróbálta egyszerűen, mindennapi nyelvre átültetni a homályos és bonyolult tudományos kifejezéseket, és kiolvasni belőlük a választ erre az egyetlen kérdésre: súlyos-e a bajom - nagyon súlyos -, vagy egyelőre még jelentéktelen? És mindent egybevetve, az orvos szavaiból azt a következtetést vonta le, hogy állapota nagyon súlyos. Az utcán mindent szomorúnak látott. Szomorúak voltak a kocsisok, a házak, szomorúak a járókelők. A fájdalom pedig, a tompán sajgó, egy percre sem szűnő fájdalom az oldalában, az orvos rejtélyes szavai nyomán új, komolyabb jelentőségre tett szert, s Ivan Iljics most már egészen másképp, aggódva figyelte.

Amikor hazaérkezett, beszámolt feleségének a látogatás eredményéről. Felesége meghallgatta, de elbeszélése közepén belépett Lizanyka, kalapban-kabátban: látogatóba készült édesanyjával. Egy percre leült, megpróbálta hallgatni, hogy miről beszélnek, de nem bírta sokáig az unalmas históriát, s édesanyja sem hallgatta végig Ivan Iljicset.

- No, hát igazán örülök - mondta. - Most aztán vigyázz, pontosan szedd az orvosságot. Add ide a receptet, leküldöm Geraszimot a patikába. - S azzal ment öltözni.

Míg az asszony a szobában volt, Ivan Iljics nem vett lélegzetet, s keserveset sóhajtott, mikor kiment.

"Istenem... - gondolta. - Talán csakugyan semmi, még egyelőre..."

Attól fogva szorgalmasan szedte az orvosságot, követte az orvos előírásait, amelyek a vizeletvizsgálat után módosultak. Ekkor azonban valami történt; a vizeletvizsgálatba, vagy abba, aminek utána kellett volna következnie, valami hiba vagy tévedés csúszott be, az orvos maga elérhetetlen volt, de valahogy kisült, hogy nem az történt, amit az orvos mondott. Vagy megfeledkezett valamiről, vagy hazudott, vagy eltitkolt valamit.

Ivan Iljics mindazonáltal pontosan követte az előírásokat, s ebben eleinte vigasztalást talált.

Mióta az orvosnál járt, főfoglalkozása az lett, hogy pontosan követte az orvos előírásait higiénia és egyéb tekintetben, pontosan szedte az orvosságokat, és gondosan figyelte fájdalmait és szervezetének minden irányú működését. A világon semmi sem érdekelte jobban, mint az emberek betegsége, egészsége. Ha betegekről, halálesetekről, gyógyulásokról beszéltek előtte - különösen ha a betegség leírása hasonlított az övéhez -, nehezen leplezett izgalommal figyelt, kérdéseket tett fel, és összehasonlította a szóban forgó esetet a maga bajával.

A fájdalom nem enyhült, de Ivan Iljics erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy azt higgye, állapota javult. Az önáltatás sikerült is mindaddig, amíg valami fel nem bosszantotta. De mihelyt civakodott a feleségével, vagy a hivatalban kellemetlenség érte, vagy rosszul járt a kártya, betegsége teljes erejével megrohanta. Azelőtt úgy viselte el az effajta kellemetlenségeket, hogy bizonyosra vette: rövidesen kijavítja, leküzdi a rosszat, kivárja a sikert, a nagy szlemet. Most azonban minden kudarc leverte a lábáról, kétségbe ejtette. Azt mondta magának: "Éppen kezdtem rendbe jönni, az orvosság épp hogy hatni kezdett, és most jön ez az átkozott bosszúság vagy kellemetlenség..." És haragudott a kellemetlenségre, vagy az emberekre, akik bosszantották, és halálát siettették, és érezte, hogy dühe csak annál jobban sietteti halálát, de nem tudott magán uralkodni. Pedig tisztában kellett volna lennie, hogy dühe, elkeseredése az emberek meg a körülmények ellen csak súlyosbítja betegségét, s ezért nem lenne szabad ügyet vetnie a kellemetlenségekre. De pontosan ellenkezőképpen okoskodott: azt hajtogatta, hogy nyugalomra van szüksége, állandóan figyelemmel kísért mindent, ami megszegte nyugalmát, és a nyugalom legkisebb megszegése is felbőszítette. Helyzetét még azzal is rontotta, hogy bújta az orvosi könyveket, és állandóan konzultálta orvosait. Állapota olyan egyenletesen romlott, hogy egyik napot a másikhoz hasonlítva még áltathatta is magát, olyan csekély volt a különbség. De amikor orvost konzultált, úgy rémlett neki, hogy állapota katasztrofális gyorsasággal rosszabbodik. És ennek ellenére egyik orvostól a másikhoz szaladt.

Még ugyanabban a hónapban felkeresett egy másik hírességet; a második híresség jóformán szóról szóra ugyanazt mondta, amit az első, de másképp tette fel a kérdéseket. És a második hírességgel való tanácskozás csak fokozta Ivan Iljics aggodalmát, ijedségét. Azután egy barátja barátjához fordult, aki ugyancsak kiváló orvos hírében állt; a jó barát barátja egészen más diagnózist állított fel, de hiába ígért gyógyulást, kérdéseivel és feltevéseivel mégjobban összezavarta Ivan Iljicset, és fokozta aggodalmát. A homöopata orvos megint más betegséget állapított meg, és másik orvosságot adott, s Ivan Iljics nagy titokban ezt is szedte vagy egy hétig. De amikor egy hét után sem érzett javulást, elveszítette bizalmát valamennyi gyógymódban, a homöopátiában is meg a többiben is, és még jobban elcsüggedt. Egy ismerős hölgy egyszer szentkép által történt csodálatos gyógyulásról számolt be. Ivan Iljics azon kapta magát, hogy áhítatosan figyel, és készpénznek veszi a történetet. Megrémült. "Hát már idáig süllyedtem? - korholta önmagát. - Szamárság! Elég a gyanakvásból, elég a hipochondriából. Egy orvost kell választani, és szigorúan megtartani az előírásait. Igen, ezt fogom tenni. Ennek vége. Nem töröm többé a fejemet, és nyárig a legszigorúbban megtartom, amit az orvos rendel. Azután majd meglátjuk. Most pedig egyszer s mindenkorra vége a kapkodásnak!" Könnyű volt elgondolni, de lehetetlenség megtartani. A fájdalom az oldalában egyre kínozta, talán erősödött is, mindenesetre állandósult, a szája íze egyre jobban elváltozott, úgy érezte, mintha undorító bűz áradna belőle, étvágya, ereje fogyton-fogyott. Lehetetlenség volt tovább áltatnia magát: valami újszerű és rettenetes ment végbe benne, valami olyan jelentőségteljes, amihez fogható még soha életében nem történt vele. Ő, csak ő tudott erről; a körülötte élők nem értették vagy nem akarták tudomásul venni, és azt hitték, hogy minden éppen úgy megy tovább, mint azelőtt. Ez fájt a legjobban Ivan Iljicsnek. Látta, hogy a családja, főleg felesége és leánya - akiket teljesen lefoglalt a társasági élet - semmit sem értenek az egészből, bosszankodnak rajta, amiért olyan mogorva és követelődző, mintha ő tehetne róla. Igyekeztek ugyan titkolni előle, de azért észrevette, hogy terhükre van; felesége azonban kidolgozott magában egy bizonyos álláspontot férje betegségével szemben, és megmaradt ezen az álláspontján, tekintet nélkül arra, hogy Ivan Iljics mit mondott, mit cselekedett. Álláspontját a következőkben foglalta össze:

- Mert tudjátok - magyarázta ismerőseinek -, Ivan Iljics képtelen rá, hogy pontosan megtartsa az orvos előírásait, mint más normális ember. Ma beveszi a cseppeket, azt teszi, ami meg van engedve, idején lefekszik; holnap meg, ha hátat fordítok, elfelejti bevenni az orvosságot, tokhalat eszik (pedig az szigorúan meg van tiltva neki!), és éjfél után egy óráig üldögél a kártyaasztalnál.

- Ugyan, ugyan, mikor esett ez meg? - szakítja félbe Ivan Iljics bosszúsan. - Egyetlenegyszer, Pjotr Ivanovicsnál.

- És tegnap este, Sebekkel.

- Mindegy, hisz a fájdalmak úgyse hagytak volna aludni...

- Akárhogy van is, az az egy biztos, hogy így sose gyógyulsz meg, és csak kínzol bennünket.

Kifelé az volt Praszkovja Fjodorovna álláspontja férje betegségével szemben - s ezt nem titkolta sem ismerősei előtt, sem őelőtte -, hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét bosszantja. Ivan Iljics érezte, hogy Praszkovja Fjodorovna magatartása nem szándékolt, de azért nem viselte könnyebben.

A bíróságon Ivan Iljics hasonlóképpen furcsa magatartást észlelt, vagy legalábbis azt hitte, hogy észlel, önmagával szemben: kollégái hol úgy néztek rá (legalábbis néki úgy tetszett), mint akinek a helye hamarosan megürül, hol meg hirtelen jóindulatú élcelődésben törtek ki, és csúfolták hipochondriája miatt, mintha az a hihetetlen, szörnyű és félelmetes valami, ami befészkelte magát testébe, szüntelenül szívná és feltartóztathatatlanul sodorná valahová; mintha ez a félelmetes valami kiválóan alkalmas tárgy volna a tréfálkozásra. Különösen Schwarz bosszantotta játékosságával, életkedvével és hibátlan, comme il faut illemtudásával, mert mindez annyira emlékeztette Ivan Iljicset saját magára, amilyen tíz évvel azelőtt volt.

Néha-néha eljöttek a barátai, leültek kártyázni. Osztottak, a vadonatúj kártya kellemesen simult a kézbe, egyik káró a másik mellé - összesen hét darab. Partnere sans atout-t mondott be, és támogatta a hét kárót. Mi kell még? Ragyogó, vidám hangulatban kellene lennie... megcsinálja a szlemet! De hirtelen újra érzi azt a sajgó fájdalmat, a rossz szájízt, és elszörnyed arra a gondolatra, hogy ő emellett a nagy szlemnek képes örülni.

Ránéz partnerére, Mihail Mihajlovicsra, amint erélyes kézzel leteszi az asztalra kártyáját, elviszi az ütést, de udvariasan, leereszkedően megállja, hogy nem húzza maga elé, hanem odatolja Ivan Iljicsnek, hogy megszerezze neki az ütés örömét, anélkül, hogy fáradnia kelljen, s messzire kelljen érte kinyújtania a kezét. "Mit képzel, hogy olyan gyenge vagyok, hogy nem tudom a kezemet kinyújtani?" - gondolja Ivan Iljics; elfelejti, hogy mi az adu, partnere kártyáját leütve, fölöslegesen elpazarol egyet, és elveszíti a szlemet; és ami mindennél ijesztőbb, látja, hogy Mihail Mihajlovics mennyire bánkódik emiatt, neki pedig mindegy. Félelmetes végiggondolni, hogy miért mindegy.

Barátai látják, hogy milyen gondterhelt, és azt mondják: "Hagyjuk abba, ha elfáradt. Pihenjen." Pihenni? Nem, Ivan Iljics egy cseppet sem fáradt, fejezzék csak be a robbert. Mind komorak, hallgatagok. Ivan Iljics érzi, hogy ő az oka a komor hangulatuknak, de nem tudja eloszlatni. Megvacsoráznak és hazamennek, Ivan Iljics pedig magára marad azzal a tudattal, hogy élete meg van mérgezve, megmérgezi vele a mások életét is, és ez a méreg nem gyengül, hanem egyre jobban elhatalmasodik egész szervezetén. Ehhez a tudathoz a fizikai fájdalom is járult, meg az iszony; így kellett lefeküdnie az ágyba, s gyakran az éjszaka nagy részében a szemét sem hunyta le a fájdalomtól. Reggel pedig újra föl kellett kelni, felöltözni, elmenni a bíróságra, beszélni, írni, és ha nem ment be, akkor otthon kellett eltölteni ugyanazt a huszonnégy órát, amelynek mindegyike gyötrelem volt. És egyedül kellett így élnie a pusztulás szélén, egyedül, egyetlen lélek nélkül, aki megértette és sajnálta volna.

Így telt el egy hónap, kettő, újév előtt feljött a városba a sógora, náluk szállt meg. Ivan Iljics a bíróságon volt, Praszkovja Fjodorovna elment komissiózni. Amikor Ivan Iljics belépett szobájába, ott találta sógorát, amint éppen kicsomagolt. A sógor fölemelte fejét Ivan Iljics léptei hallatára, és egy másodpercig szótlanul meredt rá. Ez a pillantás mindent elárult Ivan Iljicsnek. A sógor már kinyitotta a száját, hogy kifejezze megdöbbenését, de azután erőt vett magán. Ez a szájmozdulat mindent megerősített.

- Mi az, megváltoztam?

- Igen... Valamelyest.

De azután hiába próbálta Ivan Iljics a saját külsejére terelni a beszélgetést: a sógor mindannyiszor elhallgatott. Azután hazajött Praszkovja Fjodorovna, a sógor bement hozzá. Ivan Iljics kulcsra zárta az ajtaját, és a tükörben vizsgálta arcát: előbb szemben, aztán profilból. Elővette arcképét, mely feleségével ábrázolta, és összehasonlította azzal, amit a tükörben látott. A változás megdöbbentő volt. Azután feltűrte inge ujját könyökig, megnézte karját, letűrte megint az inget, leroskadt a kerevetre, és elsötétült, mint a viharos éjszaka.

"Nem szabad, nem szabad" - figyelmeztette önmagát, felugrott, odament az íróasztalhoz, kinyitott egy aktát, olvasni kezdte, de nem bírta. Kinyitotta az ajtót, kiment a hallba. A szalon ajtaja csukva volt. Lábujjhegyen odaosont, és hallgatózott.

- Nem, azt hiszem, túlzol - szólt Praszkovja Fjodorovna.

- Hogy túloznék? Csak te nem látod: ez az ember halott. Nézd meg a szemét. Semmi fénye. Mi baja tulajdonképp?

- Senki sem tudja. Nyikolajev (ez volt az egyik orvos) mondott valamit, de hogy mit, azt nem tudom pontosan. Lescsetyickij (ez a híresség volt) ezzel szemben azt mondta...

Ivan Iljics visszament szobájába, lefeküdt; ez járt az eszében: "Vese, vándorvese." Felidézte magában mindazt, amit az orvosok magyaráztak, hogy hogyan szakadt le, és hogyan vándorol. Képzelőereje teljes megfeszítésével igyekezett megfogni ezt a vándorló vesét, és rögzíteni, lehorgonyozni; úgy tetszett, olyan kevés kellene hozzá! "Nem, elmegyek még Pjotr Ivanovicshoz." (Ez volt a barátja, akinek az orvos barátja volt.) Csengetett, befogatott és cihelődött.

- Hová mégy, Jean? - kérdezte a felesége szomorúan és szokatlanul jóságosan.

Ez a szokatlan jóságosság felbőszítette. Sötéten nézett rá.

- Még el kell mennem Pjotr Ivanovicshoz.

Elment barátjához, akinek az orvos barátja volt, s vele együtt az orvoshoz. Otthon találta, és sokáig beszélgetett vele.

Miután anatómiai és fiziológiai szempontból elemezték azt, ami az orvos véleménye szerint szervezetében végbemegy, Ivan Iljics mindent megértett.

A vakbelén van valami, valami jelentéktelen csekélység. Könnyen rendbe jöhet. Nem kell egyéb, mint fokozni az egyik szerv életerejét, csökkenteni a másiknak a működését, akkor az a valami felszívódik, és minden rendbe jön. Ivan Iljics kissé elkésett az ebédtől. Megebédelt, közben vidáman társalgott, de soká nem szánta rá magát, hogy visszavonuljon szobájába dolgozni. Végre bement a szobájába, és nyomban nekiült a munkának. Egyik ügyet olvasta a másik után, dolgozott, de közben egy pillanatra sem hagyta el az a tudat, hogy van még egy fontos és bizalmas ügye, amellyel majd a legvégén kell foglalkoznia. Amikor befejezte a bírósági ügyek tanulmányozását, eszébe jutott, hogy az a bizalmas és fontos ügye: a vakbeléről gondolkozni. De nem engedte át magát ezeknek a gondolatoknak, hanem bement a szalonba teázni. Vendégek voltak, beszélgettek, zongoráztak, énekeltek; ott volt a fiatal vizsgálóbíró is, Lizanyka reménybeli jegyese. Ivan Iljics - Praszkovja Fjodorovna megfigyelése szerint - jobb hangulatban töltötte az estét, mint az utóbbi időben bármikor, de azért egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy fontos gondolkoznivalója van a vakbeléről. Tizenegy órakor elköszönt, és visszavonult. Amióta beteg volt, egyedül aludt egy kis szobácskában a dolgozószobája mellett. Bement, levetkőzött, a kezébe vette Zola egyik regényét, de nem olvasott. Gondolkozott. És gondolatában végbement a vakbél áhított gyógyulása. Minden felszívódott, kilökődött, helyreállt a belső szervek szabályos működése. "Igen, így lesz - gondolta. - Csak segíteni kell a természetnek." Eszébe jutott az orvosság, felkelt, bevette, hanyatt feküdt, és figyelte, milyen áldásosan hat a gyógyszer, hogy oszlatja el a fájdalmat. "Csak rendszeresen kell szedni, kerülni mindent, ami árthat; máris valamivel jobban érzem magam... sokkal jobban." Megtapogatta az oldalát: tapintásra nem fájt. "Igen, érzem, határozottan sokkal jobban vagyok." Elfújta a gyertyát, és oldalt feküdt. A vakbél gyógyul, felszívódik... Egyszer csak megérezte a jól ismert, régi, tompán sajgó fájdalmat, a makacs, alattomos, vészjósló fájdalmat. És szájában a jól ismert fertelmes ízt. A szíve elszorult, gondolatai összezavarodtak. Felnyögött: "Jaj, Istenem, Istenem... Megint itt van, megint itt van, sohasem szűnik meg." És egyszer csak egészen más oldaláról látta meg a kérdést. "Vakbél! Vese! - gondolta. - Nem a vakbélről, nem a veséről van itt szó, hanem életről és... halálról. Igen, enyém volt az élet, és most eltűnik, elhagy, és nem tudom visszatartani. Igen. Minek áltassam magam? Hiszen rajtam kívül mindenki tudja, hogy meghalok, már csak az a kérdés, hogy hány hét, hány nap múlva... talán most mindjárt. Azelőtt fény volt, ma sötétség. Azelőtt itt voltam, most pedig indulok oda! Hová?" Hideg borzongás futott végig rajta, lélegzete elakadt. Csak a szívverését hallotta.

"Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek többé? Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni." Felült, gyertyát akart gyújtani, remegő kézzel tapogatózott a sötétben, leejtette a gyertyát gyertyatartóstul, és visszahanyatlott párnájára. "Minek? Úgyis mindegy - gondolta, és nyitott szemmel bámult a sötétbe. - A halál. Igen, a halál. Ők pedig nem tudják, és nem is akarják tudomásul venni, és nem sajnálnak. Játszanak. (A csukott ajtókon át messziről hallotta a társaság nevetését, énekét.) Nekik mindegy, pedig ők is meghalnak. Bolondság. Én előbb, ők később, de mindegyikre rákerül a sor. Ők meg szórakoznak. Barmok!" Fojtogatta a düh. Gyötrelmes, elviselhetetlen keserűség fogta el. Csak nem lehet, hogy mindenki öröktől fogva erre az iszonyatos szorongásra legyen kárhoztatva! Megint felült.

"Nem, nem, valahol hiba csúszott be; meg kell nyugodni, mindent újra végig kell gondolni elejétől fogva." És nekikezdett, hogy végiggondolja. "Hogy is kezdődött? Igen, megütöttem az oldalamat. De még mindig a régi voltam, aznap is, és másnap is. Egy kicsit sajgott, aztán egyre jobban, aztán orvoshoz mentem, aztán jött a félelem, a csüggedés, aztán megint az orvosok; és egyre közelebb, közelebb kerültem a szakadékhoz. Gyengülök. Közelebb, közelebb. Kimerültem, a szememnek semmi fénye. Itt a halál, és én a vakbélen töröm a fejem. Arra gondolok, hogy rendbe hozzam a vakbelemet, és közben meghalok. Csak nem halok meg igazán?" Megint elfogta az iszonyat, lihegett, előrehajolt, kereste a gyufát, s eközben az éjjeliszekrénykére könyökölt. A szekrény zavarta, fájdalmat okozott, Ivan Iljics megharagudott rá, bosszúságában meglökte és felborította. És kétségbeesetten, fuldokolva hanyatlott hátra, várta a halált.

A vendégek addigra már elmenőben voltak. Praszkovja Fjodorovna kikísérte őket. Meghallotta az éjjeliszekrény felborulását, és bejött: - Mit csinálsz?

- Semmit. Véletlenül fellöktem.

Praszkovja Fjodorovna kiment, gyertyával jött vissza. Ivan Iljics hanyatt feküdt, melle zihált, mintha egy versztát futott volna, és kimeredő szemmel bámult rá.

- Mi lelt, Jean?

- Sem...mi. Felbo...rí...tottam - "Minek szóljak? Úgysem érti" - gondolta magában.

Praszkovja Fjodorovna csakugyan nem értette. Fölállította az éjjeliszekrényt, és meggyújtotta a gyertyát, azután kisietett: még egy hölgyet kellett kikísérnie.

Amikor visszajött, Ivan Iljics éppen úgy feküdt, s a mennyezetre bámult.

- Mi bajod, rosszabbul érzed magad?

- Igen.

Praszkovja Fjodorovna a fejét csóválta, leült.

- Tudod, mire gondoltam, Jean? Ne hívjuk-e el hozzád Lescsetyickijt?

Ez annyit jelent: ne sajnáljuk a pénzt, hívjuk ide a hírneves orvost. Ivan Iljics epésen elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

- Nem.

Praszkovja Fjodorovna még egy kis ideig üldögélt, azután odament hozzá, és homlokon csókolta.

Ivan Iljics lelkének minden erejével gyűlölte az asszonyt; mialatt megcsókolta, össze kellett szednie minden önuralmát, nehogy ellökje magától.

- Jó éjszakát. Talán sikerül elaludnod, Isten segítségével.

- Talán.

Ivan Iljics is tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve.

Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy ez lehetséges.

A szillogizmus példáját, melyet Kiesewetter Logiká-jában tanult: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó - világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek, és semmiképp sem önmagára nézve. Ott egy Kaj nevű emberről volt szó, általában az emberről, és ebben a vonatkozásban a tétel helyes és igaz volt; de ő nem Kaj, és nem általában ember, hanem mindig egészen más volt, alapvetően különbözött mindenki mástól; ő Ványa volt, mamával, papával, Mityával és Vologyával, sok-sok játékkal, kocsissal, dadussal, később Katyenykával, a gyermekkor, serdülőkor, ifjúkor minden örömével és bánatával, lelkesedésével. Hiszen Kaj sohasem érezte a csíkos kis bőrlabda szagát, amelyet Ványa annyira szeretett! Kaj sosem csókolta anyuskája kezét, sosem hallotta édesanyja selyemruhájának azt a bizonyos suhogását! Sosem tüntetett süteményért a jogtudományi iskolán! Sosem volt szerelmes! És egy bírósági tárgyalást sem tudna úgy vezetni.

"Kaj valóban halandó, neki valóban meg kell halnia, de én, Ványa, Ivan Iljics, az érzéseimmel, gondolataimmal - én egészen más eset vagyok. Az nem lehet, hogy nekem is meg kelljen halnom. Ez túlságosan borzalmas lenne."

Így érezte Ivan Iljics.

"Ha nekem is meg kellene halnom, mint Kajnak, akkor ezt mindigtől fogva éreztem volna, egy belső hang súgta volna nekem; de ilyesminek nyoma sem volt! Én is, és valamennyi barátom, mind éreztük, hogy velünk ez egészen másképp van, mint Kajjal. Most pedig!... Nem, ez lehetetlen. Lehetetlen, és mégis így van. Hogyan történhet ez? Hogy értsem ezt?"

Képtelen volt megérteni, igyekezett elhessegetni magától ezt a gondolatot, mint hazug, helytelen, beteges gondolatot, s más, helyes, egészséges gondolatokat állítani a helyébe. De a gondolat visszatért, nem is mint gondolat, hanem mint valóság; visszajárt, és elébe tolakodott.

Rendre felhívott más gondolatokat, hogy álljanak ennek a gondolatnak a helyébe, támaszt remélve bennük. Igyekezett visszatérni régi gondolatmeneteihez, amelyek azelőtt eltakarták előle a halál gondolatát. De különös! Mindaz, ami azelőtt eltakarta, elrejtette, megsemmisítette a halál tudatát, most már nem fejtette ki ezt a hatást. Az utolsó időt Ivan Iljics javarészt ezekkel a próbálkozásokkal töltötte, hogy felidézze régi érzéseit és gondolatait, amelyek elfödték a halált. Néha elhatározta: "Csak a hivatallal fogok törődni, hisz egész életemet ennek szenteltem." És bement a bíróságra, elhessegetve minden kételyt, aggodalmat; beszélgetésbe elegyedett kollégáival, azután elfoglalta helyét az emelvényen, régi szokása szerint szórakozottan tekintett végig a hallgatóságon, s két lesoványodott kezével a tölgyfa szék karjára támaszkodva, szokása szerint odahajolt társához, odatolta az aktát, valamit suttogott, majd hirtelen kiegyenesedve, szemét tágra meresztve, bizonyos szavakat mondott, s megnyitotta a tárgyalást. De a tárgyalás közepén egyszer csak beleszólt a fájdalom az oldalában, s mit sem törődve a bíróság munkájával, megkezdte a maga sajgó, pusztító munkáját. Ivan Iljics igyekezett figyelni, elhessegette magától a fájdalom gondolatát; de a fájdalom folytatta a magáét, és Ő eljött és odaállt elébe, merően nézte, és Ivan Iljics kővé meredt, a fény kialudt szemében, és újra felmerült benne a kérdés: "Hát csak ez az igazság?" És társai, alárendeltjei megdöbbenten, szomorúan észlelték, hogy Ivan Iljics, ez a ragyogó, éles elméjű bíró, belezavarodik a tárgyalásba, hibát hibára halmoz. Ivan Iljics megrázkódott, összeszedte magát, amennyire tudta, és úgy-ahogy végigvezette a tárgyalást; utána azzal a lesújtó tudattal ment haza, hogy már nem úgy van, mint régen, bírói hivatása nem takarja el előle azt, amiről nem akar tudni, bírói kötelességeivel sem képes Tőle megszabadulni. Az egészben a legrosszabb pedig az volt, hogy ő nem is azért vonzotta magához Ivan Iljicset, hogy valamit tegyen, hanem csupán azért, hogy nézze, hogy farkasszemet nézzen Vele, és kimondhatatlanul gyötrődjék tehetetlenségében.

Hogy ebből az állapotból meneküljön, Ivan Iljics másféle vigasztalást, másféle ellenzőket keresett; az ellenzők rövid időre mintegy elfödték előle a rémet, de csakhamar összeomlottak... nem is összeomlottak, hanem inkább áttetszővé váltak, mintha Ő mindenen áthatolna, és semmi sem takarhatná el.

Ebben az utolsó időben megtörtént, hogy bement a szalonba, amelyet ő rendezett be, a szalonba, ahol elesett, amelyért - mint néha marcangoló öngúnnyal elgondolta - az életét áldozta, mert hiszen betegsége azzal az eleséssel kezdődött... bement tehát a szalonba, és észrevette, hogy az egyik lakkozott széken mély bevágás éktelenkedik, amelyet valami éles tárgy okozott. Megkereste az okát, és meg is találta, egy album bronzdíszítésében, amely a sarkán levált. Fogta az albumot; drága holmi volt, ő maga állította össze gonddal, szeretettel, s most felháborította leányának meg lánya barátainak gondatlansága: a lapok itt-ott szakadozottak voltak, a képek fordítva betéve. Mindezt nagy igyekezettel rendbe hozta, s a bronzsarkot visszahajlította.

Azután az az ötlete támadt, hogy az egész alkalmatosságot a díszalbumokkal áthelyezze a másik sarokba, a szobanövényekhez. Behívta az inast, vagy leánya, felesége jöttek segítségére; nem értettek egyet elgondolásával, vitatkoztak, ő ellentmondott, dühbe gurult; de minden jó volt, mert nem kellett Rá gondolnia, mert eltakarta Őt.

De akkor a felesége, látván, hogy ő maga tologatja a bútorokat, azt mondta: "Várj, majd az inas megcsinálja, nehogy megint kárt tegyél magadban" - és Ő egyszerre előbújt az ellenző mögül. Meglátta. Egy pillanatra elhalványult, azt remélte, hogy eltűnik, de akaratlanul is az oldalát figyelte: ott ül a fájdalom, változatlanul sajog, és most már nem feledkezhet meg róla, és Ő kajánul les rá a virágok közül. Minden hiába.

"Itt, ezen a függönyön, mint a vár fokán, vesztettem el az életemet. Hát lehetséges ez? Milyen szörnyű, milyen ostoba! Nem, ez lehetetlen. Lehetetlen, de igaz!"

Bement dolgozószobájába, lefeküdt, és újra egyedül maradt Vele. Szemtől szemben Vele, tehetetlenül. Nem lehetett semmit tenni ellene, csak nézni, dermedő lélekkel.

Hogyan történt, nem lehetett megállapítani, mert lépésről lépésre, észrevétlenül következett be, de úgy történt, hogy Ivan Iljics betegségének harmadik hónapjában felesége, leánya, fia, a cselédség, az ismerősök, az orvosok, mind tudták, s ami a fő: ő maga is tudta, hogy léte már csak annyiból érdekes másoknak, hogy vajon mikor adja át végre a helyét, mikor szabadítja meg az élőket a tehertől, melyet léte számukra jelent, s mikor szabadul meg ő maga a szenvedésektől.

Egyre kevesebbet aludt; ópiumot adtak neki, és már morfiuminjekciókat is. De ez sem könnyített rajta. A tompa kábulat, amelybe a szerek hatására fél-eszméletlenül került, csak eleinte esett jól, mint újszerű állapot; később már éppoly kínzó, vagy még kínzóbb volt, mint a kifejezett fájdalom.

Külön ételeket készítettek neki az orvos előírása szerint; de ezeket a külön fogásokat is egyre íztelenebbnek érezte, egyre jobban undorodott tőlük.

Székeléshez is külön berendezés kellett, és minden alkalom gyötrelem volt. Bántotta a tisztátlanság, az illetlenség, a szag, és főként a tudat, hogy mindebben egy másik személynek is részt kell vennie.

Mégis, ebben a legkínosabb mozzanatban jelentkezett Ivan Iljics egyetlen vigasztalása. Ez pedig úgy történt, hogy az edényt utána mindig Geraszim hordta ki.

Geraszim, a felszolgáló inas, tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegény volt, aki szépen meghízott a városi koszton. Örökké jókedvű, derűs volt az arca. Ivan Iljicsnek eleinte rosszul esett látni a mindig tisztán, orosz viseletbe öltözött fiatal férfit, amint ezt az utálatos munkát végzi.

Egyszer feltápászkodott az edényről, de nem volt ereje felhúzni a nadrágját; egy párnázott karosszékbe roskadt, és iszonyodva nézett le mezítelen, szörnyűségesen lefogyott combjára, mélyen minden izom külön kirajzolódott.

Akkor bejött Geraszim, erős, rugalmas léptekkel, vastag csizmájában, kellemes kátrányszagot és a téli friss levegő üdeségét terjesztve maga körül, tiszta kendervászon kötényben, hófehér perkálingben, melynek ujját könyökig feltűrte izmos, fiatal karján; nem nézett Ivan Iljicsre, és - nyilván, nehogy megbántsa vele a beteget - visszafojtotta az arcáról sugárzó életörömöt, úgy ment oda az edényhez.

- Geraszim - szólította Ivan Iljics erőtlen hangja.

Geraszim összerezzent, megijedt, hogy valami hibát követett el, s gyors mozdulattal a beteg felé fordította üde, jóságos, nyílt, fiatal arcát, melyen épp hogy pelyhedzett a szakáll.

- Tessék parancsolni!

- Neked ez bizonyosan kellemetlen. Ne haragudj. Nem bírom.

- De kérem szépen! - És Geraszim szeme megvillant, mosolyogva mutatta ki fiatal, fehér fogsorát. - Hogyne tenné meg az ember... egy betegnek.

Ügyes, erős kezével elvégezte szokott dolgát, és könnyű léptekkel kiment. Pár perc múlva éppoly könnyű léptekkel visszajött.

Ivan Iljics mozdulatlanul ült a karosszékben.

- Geraszim - szólította újra, amikor az inas helyretette a tisztára mosott edényt -, kérlek, segíts, gyere ide. - Geraszim odalépett.

- Emelj föl. Egyedül nem bírom, Dmitrijt pedig elküldtem.

Geraszim odalépett; erős karjával éppoly könnyen, mint ahogyan lépett, átölelte, ügyesen, puhán fölemelte és támogatta, míg a másik kezével felhúzta a nadrágját, és vissza akarta ültetni. De Ivan Iljics megkérte, vezesse oda a kerevethez. Geraszim minden erőfeszítés nélkül, s mintha alig érintené, odavezette, majdnem vitte a díványhoz, és leültette.

- Köszönöm. Milyen ügyesen, jól csinálsz... mindent.

Geraszim megint elmosolyodott, és ki akart menni. De Ivan Iljics olyan jól érezte magát vele, hogy nem akarta elengedni maga mellől.

- Még valamit: húzd ide, kérlek, azt a széket. Nem, ezt itt, a lábam alá. Könnyebben érzem magam, ha a lábam fel van támasztva.

Geraszim odahozta a széket, leállította, úgyhogy nem is koppant, egyetlen mozdulattal pontosan a padlóig eresztve mind a négy lábát, s azután fölemelte Ivan Iljics lábát, és rátette a székre.

Ivan Iljicsnek úgy tetszett, jobban érzi magát, míg Geraszim magasra emeli a lábát.

- Jobb, ha magasan van a lábam - mondta. - Tedd alá még ezt a párnát.

Geraszim ezt is elvégezte. Újra megemelte Ivan Iljics lábát, és visszatette a párnára.

Ivan Iljics megint könnyebben érezte magát, mialatt Geraszim a lábát fogta. És mihelyt letette, úgy tetszett neki, hogy rosszabbul van.

- Mondd csak - kérdezte -, van most valami dolgod?

- Semmi, nagyságos úr, kérem - válaszolta Geraszim, aki a városi cselédektől már megtanulta, hogyan kell az urakkal beszélni.

- Mit kell még csinálnod?

- Ugyan mit kéne? Elvégeztem mindent, már csak fát kell aprítani holnapra.

- Akkor fogd így egy ideig a lábamat, jó?

- Hogyne, szívesen, mért ne? - Geraszim jó magasra emelte ura lábát, és Ivan Iljicsnek úgy tetszett, hogy ebben a helyzetben egyáltalán nem érez fájdalmat.

- És a fával mi lesz?

- Ne tessék nyugtalankodni. Arra is jut idő.

Ivan Iljics megkérte Geraszimot, üljön le, és tartsa magasra a lábát; elbeszélgetett vele. És különös módon úgy érezte, jobban van, amíg Geraszim fogja a lábát.

Attól a naptól fogva néha behívta magához Geraszimot, megkérte, tegye a vállára a lábát, s eközben elbeszélgetett vele. Geraszim szívesen, könnyen, egyszerűen és jóságosan teljesítette ezeket a szolgálatokat, amivel nagyon meghatotta Ivan Iljicset. Egészség, erő, életkedv mindenki másban sértette, csak Geraszimban nem; Geraszim ereje, életkedve nem keserítette el, hanem megnyugtatta.

Gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb, az a hazugág, amelyben - ki tudja, miért - mindenki egyformán részt vett: hogy Ivan Iljics csak beteg, de nem haldoklik, csak viselkedjék nyugodtan, és kövesse az orvosok előírásait, és akkor minden jól végződik. Ő pedig tudta, hogy akármit csinálnak, a vége csak egy lesz: egyre kínzóbb szenvedések, és végül a halál. És gyötörte ez a hazugság, bántotta, hogy nem hajlandók beismerni azt, amit mind tudnak, és ő maga is tud, hanem hazudnak előtte reménytelen helyzetét illetően, és azt kívánják, arra kényszerítik, hogy ő maga is részt vegyen ebben a hazugságban. Szörnyű és felháborító volt ez a hazugság, a hazugság, amelyet közvetlenül halála előtt követtek el ellene, a hazugság, amely arra volt hivatva, hogy ezt a félelmetes, ünnepélyes aktust - a halálát - leszállítsa az ő vizitjeik, függönyeik, tokhalas ebédeik színvonalára. Különös, néha, amikor az emberek így csúfot űztek belőle, egy hajszálnyira volt attól, hogy odakiáltsa nekik: "Ne hazudjatok tovább, ti is tudjátok, és én is tudom, hogy meghalok, legalább ne hazudjatok!" De sosem volt hozzá bátorsága, hogy ezt megtegye. Halálának iszonyú, megrendítő aktusát a körülállók egytől egyig - ezt tisztán látta - úgy tekintik, mint holmi véletlen kellemetlenséget, bizonyos fokig mint illetlenséget (olyasformán viselkednek vele, mint az olyan emberrel, aki a szalonba belépve rossz szagot terjeszt maga körül), és a megrendítő, iszonyú aktusnak ezt a lefokozását annak az "illemnek" a nevében cselekszik, amelynek ő maga is hódolt egész életén keresztül. Látta, hogy senki sem sajnálja, mert senki sem akarja beleélni magát helyzetébe. Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak ő sajnálta. És ezért Ivan Iljicsnek csak Geraszim társasága esett jól. Jólesett, amikor Geraszim néha egész éjszakákon át fogta a lábát, és nem volt hajlandó elmenni lefeküdni, mondván: "Ne tessék nyugtalankodni, Ivan Iljics, majd kialszom magam"; vagy amikor hirtelen tegeződésbe csapva át, hozzátette: "Még ha nem volnál beteg, akkor is szívesen megtenném a kedvedért!" Csak az egy Geraszim nem hazudott, egész viselkedésén látszott, hogy tisztában van a helyzettel, és nem látja szükségesnek, hogy ezt eltitkolja, hanem egyszerűen sajnálja a szegény legyengült, beteg urat. Egyszer kereken ki is mondta, amikor Ivan Iljics aludni küldte:

- Mind meghalunk egyszer. Mért ne igyekeznék? - mondotta, s ezzel azt akarta kifejezni, hogy azért nem bánja a sok fáradságot, mert egy haldoklóért fáradozik, s azt reméli, hogy annak idején majd lesz, aki őérette is fáradozzék.

Ezen a hazugságon kívül, vagy ennek következtében, Ivan Iljicset az bántotta a legjobban, hogy senki sem sajnálta úgy, mint ahogy szerette volna, ha sajnálják. Voltak percei, hosszas szenvedések után, amikor azt kívánta a legjobban - bármennyire szégyellte is önmagának megvallani -, hogy úgy sajnálja valaki, mint egy nagy gyermeket. Azt kívánta, hogy cirógassák, csókolgassák, könnyeket hullassanak fölötte, mint ahogyan gyermekeket becéznek, vigasztalnak. Tudta, hogy tekintélyes bíró, hogy a szakálla őszbe vegyül, és ezért mindez lehetetlen; de mégis kívánta. Geraszimmal való kapcsolatában volt valami ehhez hasonló, és ezért ez a kapcsolat megvigasztalta. Ivan Iljics sírni szeretne, azt szeretné, ha becézgetnék, és vele sírnának, és akkor eljön hozzá egy kollégája, mondjuk, Sebek bíró, és Ivan Iljics, ahelyett, hogy sírna és gyengédséget keresne, szigorú, mély értelmű, komoly képet vág, és tehetetlenségében egy semmiségi határozat jelentőségéről értekezik, és makacsul hajtogatja igazát. Ez a hazugság körülötte és benne minden egyébbel jobban megmérgezte Ivan Iljics utolsó napjait.

Reggel volt. Csak abban nyilvánult a reggel, hogy Geraszim elment, s helyette bejött Pjotr, a lakáj, eloltotta a gyertyát, félrehúzta az egyik ablakfüggönyt, és halkan takarítani kezdett. Reggel van-e, vagy este, péntek vagy vasárnap, mindegy volt, egyre ment - mindig ugyanaz a sajgó, kínzó, pillanatra sem szűnő fájdalom; a reménytelenül távozó, de még nem teljesen megszűnt élet tudata; a félelmes, gyűlöletes halál közeledte - a halálé, amely az egyetlen valóság; és mindig ugyanaz a hazugság. Mit számítanak itt napok, hetek, napszakok?

- Nem tetszik teázni?

"Szerinte az a rend, hogy az uraság reggel teát igyék" - gondolta Ivan Iljics, de csak ennyit felelt:

- Nem.

- Nem tetszik a díványra feküdni?

"Rendbe akarja tenni a szobát, és én útban vagyok, piszok vagyok, rendetlenség" - gondolta, de megint csak ezt válaszolta:

- Nem, hagyj békén.

Pjotr tovább matatott. Ivan Iljics kinyújtotta a kezét. Pjotr szolgálatkészen odalépett hozzá.

- Mi tetszik?

- Az órát kérem.

Pjotr megfogta az órát, amely ott feküdt mellette, és odaadta.

- Fél kilenc. Fölkeltek odaát?

- Nem, kérem. Vaszilij Ivanovics (ez a fia volt) elment a gimnáziumba, Praszkovja Fjodorovna pedig meghagyta, hogy keltsük föl, ha kívánni tetszik. Szóljak neki?

- Nem, nem kell. - "Ne próbáljak mégis teázni?" - gondolta magában, és így szólt: - Teát... azt hozhatsz.

Pjotr az ajtó felé indult.

Ivan Iljics megrémült a gondolatra, hogy egyedül marad. "Mivel tarthatnám vissza? Igen, az orvosság." - Pjotr, add ide az orvosságomat. - "Miért ne, hátha mégis segít valamit az az orvosság. - Fogta a kanalat, lenyelte. - Nem, nem segít. Mindez csalás, marhaság - állapította meg, mihelyt nyelvén érezte a jól ismert émelyítő, reménytelen ízt. - Nem, már nem hiszek semmiben. De a fájdalom, legalább egy percre szűnnék..." És felnyögött. Pjotr visszajött. - Nem, nem, eredj, hozz teát.

Pjotr kiment. Ivan Iljics magára maradt, és felnyögött, nem is annyira fájdalmában, bármilyen szörnyű is volt a fájdalom, hanem inkább kétségbeesésében. "Mindig ugyanaz, ugyanaz, mindig ezek a végtelen nappalok és éjszakák. Legalább jönne gyorsan. Mi jönne gyorsabban? A halál, a sötétség. Nem, nem, minden jobb a halálnál!"

Amikor Pjotr visszajött, tálcán hozva a teát, Ivan Iljics sokáig értetlenül meredt rá, fogalma sem volt róla, hogy kicsoda, és miért jött. Pillantása zavarba hozta Pjotrt, s mikor Pjotr zavarba jött, Ivan Iljics magához tért.

- Igen, igen, a tea... - motyogta. - Jól van, tedd csak le. És segíts megmosakodni, adj rám tiszta inget.

És Ivan Iljics nekifog a mosakodásnak. Hosszasan, közben meg-megpihenve mossa arcát, kezét, fogát, azután megfésülködik, és megnézi magát a tükörben. Megijedt: különösen az volt ijesztő, ahogy a haja laposan, élettelenül simult sápadt homlokához.

Amikor Pjotr ráadta a tiszta inget, tudta, hogy még jobban megijed, ha végignéz a saját testén; tehát nem nézett végig magán. De ezzel aztán mindennek végére ért. Felvette háziköntösét, térdére terítette a plédet, és leült a karosszékbe teázni. Egy pillanatig felüdülve érezte magát, de mihelyt inni kezdte a teát, megint ugyanaz az íz, ugyanaz a fájdalom. Erőlködve megitta, s azután lefeküdt a díványra, kinyújtotta a lábát, és elbocsátotta Pjotrt.

Mindig ugyanaz. Hol reménység cseppje csillan, hol a kétségbeesés tengere dühöng, és mindig a fájdalom, a fájdalom, és mindig kétségbeesés, mindig ugyanaz. Egyedül maradni rettenetes, hívni szeretne valakit, de előre tudja, hogy mással még rosszabb. "Kapnék legalább morfiumot, hogy elkábuljak. Megmondom neki, az orvosnak, hogy találjon ki még valamit. Ez így nem mehet... nem mehet tovább."

Egy óra, két óra telik el így. Akkor csengetnek az előszobaajtón. Alighanem az orvos. Igen, ő az, az orvos, frissen, fürgén, hájasan, jókedvűen, azzal az arckifejezéssel, amelyik mintha azt mondaná: "Ejnye, úgy látszik, valamitől meg tetszett ijedni egy kicsikét, no de sebaj, majd mi mindent rendbe hozunk..." Az orvos tudja, hogy ez az arckifejezés itt nem helyénvaló, de egyszer s mindenkorra fölvette, és most már nem tudja levetni, mint aki már kora reggel frakkot öltött, és látogatási körútra indult.

Vidáman, bátorítón dörzsölgeti kezét.

- Jégcsap a kezem. Jó hideg van odakinn. Várjon, amíg megmelegszem - mondja olyanformán, mintha csak azt kellene kivárni, amíg ő megmelegszik, és ha a keze fölmelegedett, akkor mindent rendbe hoz.

- Nos, hogymint vagyunk?

Ivan Iljics érzi, hogy az orvos azt akarta mondani: "Hogymint vagyogatunk", de mégiscsak érzi, hogy így nem illik beszélni, és azért ezt kérdi: - Hogy töltötte az éjszakát?

Ivan Iljics ránéz az orvosra, és a szemében ez a kérdés van: "Hát sose hagyod abba a hazugságot? Nem szégyelled magad?" De az orvos nem akarja megérteni a kérdést.

És Ivan Iljics azt mondja:

- Szörnyű rosszul vagyok. A fájdalom nem szűnik, nem enyhül. Adjon valamit!

- Ejnye, maguk betegek mind egyformák! No, most már megmelegedtem, még a gondos Praszkovja Fjodorovnának sem lehetne kifogása a kezem hőmérséklete ellen. Tehát: jó reggelt! - És az orvos kezet fog Ivan Iljiccsel.

Enyelgő modorát félretéve, most komolyan vizsgálja a beteget, érverését, hőmérsékletét, azután meghallgatja, kopogtatja.

Ivan Iljics világosan látja, pontosan tudja, hogy mindez badarság és puszta ámítás, de mikor az orvos letérdelve fölébe hajlik, s fülét hol feljebb, hol lejjebb szorítja testéhez, és fontoskodó arccal mindenféle tornamutatványt végez fölötte, akkor Ivan Iljics éppen úgy aláveti magát ennek, mint ahogy azelőtt a bíróságon alávetette magát az ügyvédek beszédeinek, és végighallgatta őket, noha tudta, hogy mind hazudnak, s azt is tudta, hogy miért hazudnak.

Az orvos a dívány előtt térdelve még mindig kopogtatott, amikor az ajtóban Praszkovja Fjodorovna selyemruhájának suhogása hallatszott. Szidta Pjotrt, amiért nem jelentette idejében az orvos érkezését.

Bejött, megcsókolta férjét, és nyomban bizonygatni kezdte, hogy ő már régen fölkelt, csak félreértés okozta, hogy nem volt jelen, amikor a doktor jött.

Ivan Iljics ránéz, végigméri, és rossz néven veszi karja, nyaka húsos fehérségét, haja fényét, életkedvvel teli szeme csillogását. Szíve, lelke mélyéből gyűlöli őt. Ajkának érintése újabb szenvedés, elönti a gyűlölet.

Praszkovja Fjodorovna álláspontja férje betegségével szemben nem változott. Mint ahogy az orvos kidolgozott magának egy bizonyos magatartást betegeivel szemben, amelyen már nem képes változtatni, éppen úgy Praszkovja Fjodorovna is kidolgozott magának egy bizonyos álláspontot: azt, hogy Ivan Iljics elmulaszt valamit, amit egészsége érdekében meg kellene tennie, tehát voltaképpen az ő hibája az egész, és ő mint szerető feleség, szemére veti ezt a mulasztást. És ezen az állásponton már nem tud változtatni.

- De kérem, nem fogad szót! Nem veszi be idején az orvosságát. És ami a legnagyobb baj: olyan helyzetben fekszik, ami bizonyára árt neki, magasra teszi a lábát.

És elmondta, hogy Geraszimnak a tisztje, hogy órák hosszat emelje Ivan Iljics lábát.

Az orvos elmosolyodott, gyengéden, elnézően: "Mit csináljunk? Ezek a betegek néha ilyen szamárságokat eszelnek ki; de meg kell nekik bocsátani."

Amikor a vizsgálat véget ért, az orvos órájára nézett, és akkor Praszkovja Fjodorovna közölte Ivan Iljiccsel, hogy mondjon, amit akar, de ő elhívott egy híres orvost, most konzíliumot fog tartani Mihail Danyiloviccsal (így hívták a háziorvost).

- Ne ellenkezz, kérlek szépen. Ezt is csak a magam kedvéért csinálom - mondta gúnyosan, ezzel is éreztetvén, hogy mindent férjéért csinál, és ezt csak azért mondja, hogy Ivan Iljicsnek ne legyen joga tiltakozni. Ivan Iljics hallgatott, elkomorult. Érezte, hogy a hazugság, amely körülveszi, egyre bonyolultabbá válik, már olyan bonyolult, hogy az ember jóformán el sem igazodik benne.

Praszkovja Fjodorovna mindezt, amit férje betegségével kapcsolatban tett, csakis önmagáért tette, de neki mindig úgy mondta, hogy magáért teszi azt, amit csakugyan önmagáért tett, mint hogyha ez a legnagyobb képtelenség volna - olyan képtelenség, hogy csak fordítva lehet értelmezni.

Fél tizenkettőkor csakugyan megjött a híres orvos. Megint megvizsgálták, és aztán nagyképű megbeszélést folytattak előtte meg a szomszéd szobában a veséről meg a vakbélről, kérdések, feleletek hangzottak el olyan fontoskodva, hogy élet és halál reális kérdése helyett - mert Ivan Iljics előtt most már csak ez az egy kérdés lebegett - megint csak a vese meg a vakbél kérdése lépett előtérbe; ezek a szervek valamit nem úgy csináltak, ahogy kötelességük lett volna, de most majd Mihail Danyilovics meg a híres orvos koncentrált támadást intéznek ellenük, és rákényszerítik őket a helyes működésre.

A híres orvos komoly, de nem lemondó arccal búcsúzott. És Ivan Iljics bátortalan kérdésére, amelyet félelemtől és reménységtől csillogó szemmel tett fel, hogy van-e kilátás a gyógyulásra, azt válaszolta, hogy nem kezeskedhet semmiért sem, de a lehetőség fennáll. Ivan Iljics bizakodó pillantása, mely az orvost az ajtóig követte, olyan szánalmas volt, hogy Praszkovja Fjodorovna sírva fakadt láttára, amikor kiment a másik szobába, hogy átnyújtsa a híres orvosnak a látogatás honoráriumát.

Az orvos bátorítása nyomán támadt emelkedett lelkiállapot nem tartott sokáig. Megint ugyanaz a szoba, ugyanazok a képek a falon, ugyanazok a függönyök, tapéták, orvosságos üvegcsék és mindig ugyanaz a fájó, szenvedő test. Ivan Iljics nyögött; injekciót adtak neki, elkábult.

Amikor magához tért, már esteledett; behozták az ebédet. Nagy nehezen legyűrt egy csésze húslevest; és azután megint ugyanaz, és megint a leszálló éjszaka.

Ebéd után, hét óra tájt, bejött Praszkovja Fjodorovna, estélyi ruhában, kiöltözve, befűzve, dagadó, kövér keblekkel, arcán púder nyomai. Már délelőtt emlékeztette rá férjét, hogy színházba mennek. Sarah Bernhardt vendégszerepelt a városban, páholyt béreltek, maga Ivan Iljics ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek. Most azonban megfeledkezett erről, sértette Praszkovja Fjodorovna cifra öltözéke. Sértődöttségét azonban eltitkolta, amikor eszébe jutott, hogy csakugyan ő maga ragaszkodott hozzá, hogy páholyt vegyenek, és elmenjenek a színházba, mert a gyermekekre nagy nevelő hatással lehet ez az esztétikai élvezet.

Praszkovja Fjodorovna elégedetten lépett be, de elégedettségébe látszólag némi bűntudat vegyült. Leült, egészségi állapota felől érdeklődött, de Ivan Iljics látta, csak azért kérdi, hogy megkérdezze, nem azért, hogy megtudja a választ, hiszen úgyis tudja, hogy nincs mit megtudnia... Aztán nyomban arról kezdett beszélni, amit tulajdonképpen mondani akart: hogy ő a világ minden kincséért sem menne el a színházba, de hát a páholy megvan, Helène, meg a lányuk és Petriscsev (a vizsgálóbíró, lányuk jövendőbelije) elmennek, nem engedheti el őket felügyelet nélkül. Pedig mennyivel szívesebben üldögélne vele egész este. Csak aztán jól vigyázzon, távollétében is tartsa meg pontosan az orvos előírásait.

- Igen, és Fjodor Petrovics (a jövendőbeli) is szeretne bejönni egy percre. Szabad? Meg Liza is.

- Jöjjenek be.

Bejött a lánya, kivágott ruhában, lemeztelenítve fiatal testét - a testet, amely Ivan Iljicsnek annyi szenvedést okoz. Ő pedig mutogatja. Erős volt, egészséges, szembeötlően szerelmes, és nyilván haragudott betegségre, szenvedésre és halálra, mert megzavarják boldogságát.

Bejött Fjodor Petrovics is, frakkban, à la Capoul bodorított hajjal, hosszú, eres nyaka köré szorosan feküdt a hófehér keménygallér, fehér ingmelle óriási nagynak tűnt fel, szűk fekete nadrágja kifeszült erős combján, fél kezén fehér glaszékesztyű, a másikban klakk.

Mögöttük észrevétlenül beosont a kis gimnazista is, szegényke, újdonatúj mundérban, kesztyűsen, szeme alatt ijesztő, kék karikák, melyeknek okával Ivan Iljics nagyon is tisztában volt.

Mindig sajnálta a fiát. Riadt, részvevő pillantása is félelmetes volt, Ivan Iljicsnek úgy tetszett, Geraszimon kívül csak Vaszja érti és sajnálja.

Mind leültek, megint a hogyléte felől érdeklődtek.

Azután elhallgattak.

Liza a látcsövet kérte anyjától. Vita támadt közöttük, hogy ki hová tette. Nagyon kellemetlen volt.

Fjodor Petrovics megkérdezte Ivan Iljicset, látta-e már Sarah Bernhardtot. Ivan Iljics előbb nem értette a kérdést, azután azt felelte:

- Nem láttam; hát ön?

- Én láttam; az Adrienne Lecouvreur-ben.

Praszkovja Fjodorovna azt mondta, hogy abban a legjobb. Liza ellentmondott. Azután beszélgetés szövődött Sarah Bernhardt játékának finomságáról és életszerűségéről - ugyanaz a beszélgetés, amelyet ilyenkor mindig mindenki lefolytatott.

A beszélgetés kellős közepén Fjodor Petrovics ránézett Ivan Iljicsre, és elhallgatott. A többiek is ránéztek, és elhallgattak. Ivan Iljics csillogó szemekkel meredt maga elé, láthatóan dühöngött valamennyiükre. Valamiképp helyre kellett hozni, jóvá kellett tenni, de hogyan? Lehetetlenség volt. Valamiképp meg kellett törni a hallgatást. De senki sem szánta rá magát, mind megrémültek, hogy most mindjárt romba dől az illedelmes hazugság, és mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz az, ami van. Liza szánta el magát elsőnek. Ő törte meg a hallgatást. El akarta titkolni azt, amit mindannyian éreztek, de elszólta magát.

- Ellenben, ha mégis megyünk, akkor legfőbb ideje - mondta, s órájára nézett, apja ajándékára; alig észrevehetően rámosolygott a fiatalemberre - mosolya sokatmondó volt, de hogy mit mondott, azt csak ők ketten értették -, s azzal felállt, ruháját suhogtatva.

Mind felálltak, elköszöntek, és elmentek a színházba.

Amikor kimentek a szobából, Ivan Iljics egy pillanatig úgy érezte, megkönnyebbült: nincs már ott a hazugság - kiment velük együtt -, csak a fájdalom maradt. Mindig ugyanaz a fájdalom, mindig ugyanaz a félelem... és így sose könnyebb, sose nehezebb. Minden egyre rosszabb.

És megint perc perc után, óra óra után telt, mindig ugyanaz, és még mindig nem a vég, és egyre félelmetesebb az elkerülhetetlen vég.

- Igen, küldd be Geraszimot - felelte Pjotr kérdésére.

Késő éjszaka megjött a felesége. Lábujjhegyen lépett be, de Ivan Iljics meghallotta, kinyitotta a szemét, és gyorsan becsukta megint. Praszkovja Fjodorovna aludni küldte Geraszimot, hogy majd ő virraszt helyette. Ivan Iljics kinyitotta a szemét, és azt mondta:

- Nem, menj aludni.

- Nagyon szenvedsz?

- Mindegy.

- Végy ópiumot.

Erre hajlandó volt; megitta. Praszkovja Fjodorovna kiment.

Hajnali három óráig gyötrelmes kábulatban feküdt. Úgy rémlett, szörnyű fájdalmak közepette gyömöszölik befelé egy szűk, mély, fekete zsákba, egyre mélyebbre gyömöszölik, és nem tudják egészen bedugni. És ez a folyamat rettenetes szenvedésekkel jár. És ő fél, és be akar zuhanni a zsákba, vergődik és segít. És egyszer csak elszakad a zsák, ő lezuhan, és fölébred. Geraszim éppen úgy ül az ágy végében, és szundikál nyugodtan, türelmesen. Ő pedig fekszik az ágyban, harisnyás lába csont és bőr, Geraszim vállán nyugszik, ugyanaz az ernyős gyertya, ugyanaz a szüntelen fájdalom.

- Menj ki, Geraszim - suttogta.

- Nem vagyok fáradt, itt maradok.

- Nem, nem, eredj.

Levette a lábát Geraszim válláról, oldalt fordult, ráfeküdt a saját kezére, és rettenetesen megsajnálta önmagát. Csak addig várt, amíg Geraszim kiment a másik szobába, akkor már nem fékezte magát, és sírni kezdett, mint a gyermek. Siratta tehetetlenségét, szörnyű magányát, az emberek kegyetlenségét, Isten kegyetlenségét, Isten nemlétét.

"Miért tetted ezt velem? Miért juttattál idáig? Miért, miért kínzol ilyen rettenetesen?"

Nem várt választ, és siratta, hogy nincs és nem lehet válasz. A fájdalom fokozódott, de nem moccant, nem hívta Geraszimot. Azt mondta magának: "Még, még, kínozz csak, kínozz! De miért? Mit tettem ellened, miért?"

Azután elcsöndesedett, már nem sírt, jóformán nem is lélegzett, csupa figyelem lett: mintha egy hangra fülelne, nem olyanra, amely fennszóval beszél, hanem a lélek hangjára, a benne mozduló gondolatok hangjára.

"Mit kívánsz? - Ez volt az első világos, szavakkal is kifejezhető fogalom, amelyet meghallott. - Mit kívánsz? Mit kívánsz?" - ismételte magában. "Mit? Hogy ne szenvedjek. Éljek" - felelte. És megint odaadón figyelt, olyan megfeszítetten, hogy még a fájdalom sem vonta el.

"Élni? Hogy akarsz élni?" - kérdezte a lélek hangja.

"Élni, úgy, ahogy azelőtt éltem: szépen, kellemesen."

"Hogy éltél azelőtt, szépen és kellemesen?" - kérdezte a hang. És Ivan Iljics fölelevenítette képzeletében kellemes életének legjobb perceit. De milyen furcsa! A kellemes élet e legszebb percei most egészen más színben tűntek fel, mint annak idején. Minden más volt, kivéve gyermekkorának első emlékeit. Ott, a gyermekkorban, volt igazi öröm, amivel, ha visszatér, lehetett volna élni. De az az ember, aki ezt az örömöt átélte, már nem volt sehol: olyan volt, mintha valaki másra emlékeznék vissza.

Mihelyt megkezdődött az, aminek eredménye a mai Ivan Iljics volt, az akkor örömnek tetsző emlékek most a szeme láttára olvadtak semmivé, zsugorodtak jelentéktelen, sőt akárhányszor ocsmány mozzanatokká.

És minél jobban távolodott a gyermekkortól, minél jobban közeledett a jelenhez, annál jelentéktelenebbek, annál kétségesebbek lettek az örömök. Már a jogtudományi iskolában kezdődött. Ott volt még egy és más, ami igazán kellemes volt: jókedv, barátság, reménységek. De a felsőbb osztályokban már egyre ritkultak a jó percek. Később, amikor első helyén szolgált a kormányzó mellett, megint felbukkantak jó mozzanatok: ezek az emlékek a szerelemmel voltak kapcsolatosak. Azután minden összezavarodott, egyre csökkent a jó. És azután még kevesebb, egyre kevesebb, minél tovább haladt előre életében, annál kevesebb.

A házasság... olyan véletlenül jött létre; és a csalódás, a felesége szájának a szaga, és az érzékiség, a tettetés! És az az élettelen hivatal, az anyagi gondok, és így telt egy év, kettő, tíz, húsz - mindig ugyanaz. És minél tovább haladt, annál halottabb lett minden. "Mintha állandóan lefelé haladtam volna a lejtőn, miközben azt képzeltem, hogy felfelé kapaszkodom. Igen, így volt. A közvéleményben felfelé haladtam, és ugyanolyan arányban fogyott alólam az élet... Most pedig vége, halj meg!"

Hát akkor minek? Miért? Nem lehet. Nem lehet, hogy ilyen értelmetlen, ilyen ocsmány legyen az élet! És ha csakugyan ilyen ocsmány és ilyen értelmetlen, akkor minek meghalni, méghozzá szenvedések közepette meghalni? Valami nincsen rendjén.

"Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe a sejtelem. - De hogyan lehetséges ez, amikor mindent úgy csináltam, ahogyan kell?" - mondta azután önmagának, s ezzel elvetette, mint képtelen és lehetetlen gondolatot, az élet rejtélyének ezt az egyedüli megoldását.

"Mit kívánsz most? Élni? Élni - hogyan? Mint ahogy a hivatalodban éltél, amikor a teremszolga kihirdeti: bíróság! A bíróság, itt a bíróság - ismételgette magában. - Ez az igazi bíróság! De hiszen én nem vagyok bűnös! - kiáltotta felháborodva. - Miért?" Abbahagyta a sírást, arccal a falnak fordult, és mindegyre csak az a kérdés járt az eszében: miért, mire való ez az iszonyat?

De akármennyit gondolkozott, nem talált rá választ. És ha eszébe ötlött - mint ahogy gyakorta eszébe ötlött - a gondolat, hogy mindennek az az oka, hogy nem úgy élt, mint ahogy kellett volna, nyomban felidézte minden tekintetben korrekt életét, és elhessegette a képtelen gondolatot.

Eltelt újabb két hét. Ivan Iljics már nem kelt föl a díványról.

A díványon feküdt, mert nem akart ágyban feküdni. Majdnem állandóan arccal a falnak fordulva feküdt, és magányosan szenvedte végig a nem szűnő és meg nem oldódó szenvedéseket, magányosan gondolta végig ugyanazokat a meg nem oldódó gondolatokat. "Mi ez? Igazán a halál?" És a belső hang azt válaszolta: "Igen, a halál." "Minek a szenvedés?" És a hang így felelt: "Csak úgy, semmiért." És ezen felül, ezen túl nem volt semmi.

Betegsége kezdete óta, attól fogva, hogy először ment orvoshoz, Ivan Iljics élete két ellentétes hangulatú részre oszlott, amelyek egymást váltogatták. Az egyik a kétségbeesés volt, a felfoghatatlan és iszonyú halál várása, a másik pedig a reménykedés, és teste működésének érdeklődő megfigyelése. Hol a vese vagy a vakbél lebegett szeme előtt, valamilyen belső szerv, amely ideig-óráig megtagadja kötelességei teljesítését, hol meg az érthetetlen, szörnyűséges halál, amelytől nem menekülhet.

Ez a kétféle hangulat betegsége kezdete óta váltogatta egymást; de minél tovább haladt a betegség, annál kétségesebbé és távolibbá lett a vese elképzelése, annál reálisabb a közelgő halál képe.

Ha csak eszébe jutott, hogy mi volt ő három hónappal azelőtt, és mi most; ha eszébe jutott, hogy milyen feltartóztathatatlanul haladt lefelé a lejtőn, akkor máris összeomlott a reménykedésnek még a lehetősége is.

Magányának utolsó idejében, ebben a szörnyű magányban, amelyben arccal a pamlag hátának fordulva feküdt, elhagyatottan a népes város közepette, nagyszámú ismerősének és családjának közepette - ebben az iszonyú magányban, amelynél teljesebb magárahagyatottság nem volt képzelhető sem a földön, sem a tenger fenekén, mondom, iszonyatos magányának utolsó idejében Ivan Iljics már csak a múltban élt. Egymás után idézte fel múltjának képeit. Mindig a közelmúlttal kezdődött, és úgy haladt a legtávolabbi emlékek, a gyermekkor felé, és ott megállapodott. Ha a főtt aszalt szilvára gondolt, amellyel aznap kínálgatták, akkor erről feltétlenül eszébe jutott a ráncos, nyers francia aszalt szilva, amelyet gyermekkorában evett, jellegzetes íze, és az, hogy milyen bőségesen csordult a nyála, amikor eljutott a maghoz; és ezzel az íz-emlékkel együtt egész sora támadt fel az emlékeknek abból az időből: a dadus, a fivérei, a játékai. "Nem szabad erre gondolnom... nagyon fáj" - mondta magának Ivan Iljics, és visszakényszerítette magát a jelenbe. Ott egy gomb a pamlag párnázott hátán és a szattyánbőr ráncai. "A szattyán drága, és nem tartós; vitánk volt miatta a feleségemmel. De volt egyszer egy másik szattyánbőr, meg egy másik veszekedés, amikor elszakítottuk apánk aktatáskáját, és megbüntettek, és édesanya hozott süteményt." Ezzel megint visszaszökött a gyermekkorba, és megint nagyon fájt, megint igyekezett elkergetni az emlékeket, és másra gondolni.

És az emlékeknek ezzel a menetével párhuzamosan egy másik emléksor is ment végbe a lelkében: az emlékezés arra, hogy hogyan erősödött, fejlődött a betegsége. Itt is ugyanaz volt az eredmény: minél messzebb nyúlt vissza a múltba, annál több volt az élet. Több volt a jó az életben, és több volt maga az élet. A kettő eggyé olvadt. "Ahogy a szenvedés egyre rosszabbodik, úgy rosszabbodott az egész élet" - gondolta. Egyetlen fénylő pont valahol messze a múltban, az élet kezdetén, és azután minden egyre feketébb, feketébb, egyre gyorsabb, gyorsabb a hanyatlás. "A halál távolságának négyzetével fordítottan arányos" - gondolta magában. És a lehulló, egyre növekvő sebességgel hulló kőnek ez a képe erősen befészkelte magát a lelkébe. Az élet, egyre növekvő szenvedések sora, egyre gyorsulón repül a vég felé, a legszörnyűbb szenvedés felé. "Repülök..." Megrezzent, fészkelődött, megpróbált ellenállni, de már tudta, hogy ellenszegülni nem lehet, és a nézéstől fáradt, de a nézést abbahagyni nem tudó szemekkel meredt a pamlag hátára, és várt - várta a szörnyű esést, a megrázkódtatást és a pusztulást. "Ellenszegülni nem lehet - gondolta. - De legalább megérteném, hogy mire való? De megérteni sem lehet. Meg lehetne magyarázni, ha azt mondanám, hogy nem úgy éltem, ahogy kellett. De ezt lehetetlenség elismerni!" Így okoskodott, felidézvén magában egész életének törvényes, helyes és ildomos mivoltát. "Nem, erről szó sem lehet - hangoztatta önmagának, és a száját mosolyra húzta, mintha valaki láthatná mosolyát, s mintha ez a mosoly valakit félrevezethetne. - Nincs magyarázat. Szenvedés, halál... Miért?"

Így telt el két hét. Ez alatt az idő alatt örvendetes esemény következett be, amelyet Ivan Iljics meg a felesége nagyon kívántak: Petriscsev hivatalosan megkérte leányuk kezét. Este történt. Másnap reggel Praszkovja Fjodorovna bement férjéhez, s azon gondolkodott, miképpen közölje vele Fjodor Petrovics elhatározását; de Ivan Iljics állapota történetesen épp azon az éjszakán erősen rosszabbra fordult. Praszkovja Fjodorovna most is a megszokott pamlagon találta, de változott helyzetben. Hanyatt feküdt, nyögött, és kimeredő szemmel bámult maga elé.

Praszkovja Fjodorovna a gyógyszerekről kezdett beszélni. Ivan Iljics ráemelte a tekintetét. Praszkovja Fjodorovna nem fejezte be az elkezdett mondatot: férje szemében olyan gyűlölet, ellene irányuló gyűlölet fejeződött ki.

- Az isten szerelméért, hagyj nyugodtan meghalni - mondta.

Praszkovja Fjodorovna ki akart menni, de abban a pillanatban belépett Liza, és odament apjához, hogy üdvözölje. Ivan Iljics éppen úgy nézett lányára is, mint feleségére, s amikor egészsége felől kérdezősködött, szárazon csak annyit felelt, hogy hamarosan megszabadítja mindannyiukat terhes jelenlététől. Mind a ketten elhallgattak, még egy ideig ott üldögéltek, s azután kimentek.

- Mit vétettünk ellene? - kérdezte Liza az édesanyjától. - Mintha a mi hibánk lenne! Én nagyon sajnálom a papát, de miért kínoz bennünket?

A szokott időben eljött az orvos, Ivan Iljics igennel, nemmel felelgetett neki, le nem vette róla dühödt tekintetét, és a végén azt mondta:

- Úgyis tudja, hogy nem tud segíteni, hagyjon békén.

- A szenvedést legalább tudjuk enyhíteni - mondta az orvos.

- Nem, azt sem tudják; hagyjanak békén.

Az orvos átment a szalonba, és közölte Praszkovja Fjodorovnával, hogy a beteg nagyon rossz állapotban van, az egyetlen, ami még valamit használ: az ópium, hogy enyhítsék szenvedéseit, amelyek kétségtelenül szörnyűségesek.

Az orvos úgy értette, hogy fizikai szenvedései szörnyűek, és ez igaz volt, de még fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése, és ez volt a legnagyobb gyötrelem.

Erkölcsi szenvedése pedig onnan eredt, hogy aznap éjjel, ahogy ránézett Geraszim álmos, jóindulatú, széles arcára, hirtelen eszébe jutott: "És hátha az egész életem, tudatos életem csakugyan nem az volt, aminek lennie kellett volna?"

Beléhasított a felismerés, hogy talán mégis igaz az, amit addig teljességgel lehetetlennek érzett: hogy nem úgy élt, ahogy kellett. Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, ami néha feltámadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyiségek helyesnek tartanak, az az alig-alig marcangoló lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában, hátha az volt az igazi, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna! Hivatali működése, egész életberendezése, családja, társadalmi és szolgálati érdekei - mindez talán nem az volt, ami kellett volna. Megpróbálta önmaga előtt védelmébe venni mindezt. De egyszerre rádöbbent mindannak értéktelenségére, amit védelmez. És nem volt már mit védelmeznie.

"De ha ez így van - gondolta -, ha abban a tudatban kell elmennem a földről, hogy elherdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm helyrehozni, akkor mi legyen?" Hanyatt fordult, és egészen új szemszögből kezdte vizsgálni életét. Amikor reggel meglátta az inast, azután a feleségét, aztán a lányát, aztán az orvost, minden szavuk, minden mozdulatuk megerősítette számára a szörnyű igazságot, amely aznap éjszaka feltárult előtte. Önmagát látta bennük, mindazt, amiért élt, és világosan látta, hogy mindez nem az volt, ami kellett volna, mindez óriási, iszonyú csalás volt, amely elfödte az életet meg a halált. Nyögött, hánykolódott, ruháját tépdeste; úgy érezte, fojtogatja és szorítja a ruha. És gyűlölte valamennyiüket.

Nagy dózis ópiumot adtak neki, kábulatba merült, de délután elölről kezdődött az egész. Mindenkit elkergetett maga mellől, és nyugtalanul hánykolódott ide-oda.

A felesége bement, és így szólt hozzá:

- Jean, kedvesem, tedd meg a kedvemért ("a kedvemért?"). Ártani nem árthat, de gyakran használ. Hiszen nincs abban semmi. Egészségesen is gyakran...

Ivan Iljics tágra nyitotta a szemét.

- Mit? Hogy megáldozzak? Minek? Nem kell! Egyébként... nem bánom...

Praszkovja Fjodorovna sírva fakadt.

- Igen, drágám? Elhívom a mi papunkat, olyan kedves!

- Jó, jó, nagyszerű.

Amikor eljött a pap, és meggyóntatta, Ivan Iljics meglágyult, úgy érezte, hogy kételyei valamelyest enyhültek, s ennek következtében szenvedései is, és egy percre felcsillant újra a remény. Megint a vakbélre gondolt, és a gyógyulás lehetőségére. Könnyes volt a szeme, amikor megáldozott.

Amikor áldozás után lefektették, pillanatnyi könnyebbséget érzett, újra reménykedett az életben. Eszébe jutott a műtét, amelyet ajánlottak. "Élni, élni akarok!" - gondolta magában. Felesége bejött, hogy üdvözölje, a szokásos szavakat mondta, és hozzátette:

- Ugye, jobban vagy?

Ivan Iljics nem nézett rá, úgy mondta: igen, jobban van.

Ruhája, alakja, arca kifejezése, hangjának csengése - minden egyet mondott Ivan Iljicsnek: "Nem az, ami kellett volna. Minden, amiben éltél és élsz: hazugság volt, csalás, amely eltakarta előled az életet és halált." És mihelyt ezt végiggondolta, feltámadt benne a gyűlölet, a gyűlölettel együtt a tűrhetetlen fizikai szenvedés, és a szenvedéssel együtt az elkerülhetetlen, közeli vég tudata. Valami új ment végbe a testében: a lélegzete zihált, akadozott, elfúlt. Arcának kifejezése, amikor azt mondta, hogy jobban van, félelmetes volt. Miután kimondta, felesége arcába nézett, azután gyengeségéhez képest szokatlanul gyorsan hasra fordult, és felordított:

- Menjetek, menjetek, hagyjatok magamra!

Attól a perctől fogva kezdődött az a három napig tartó üvöltés, amely olyan szörnyű volt, hogy két zárt ajtó mögött sem lehetett borzadás nélkül hallgatni. Abban a percben, amikor feleségének válaszolt, rádöbbent, hogy elveszett, nincs visszaút, eljött a vég, a visszavonhatatlan vég, és kétsége nem oldódott meg, megmaradt kétségnek.

- Ó! Ó! Ó! - üvöltötte váltakozó hangmagasságban. Úgy kezdte, hogy azt ordította: "Nem akarok!" - azután úgy üvöltött tovább az "ó" betűn.

Ebben a három napban, amelyben számára már megszűnt az idő, ebben a fekete zsákban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan, legyőzhetetlen erő gyömöszölte. Úgy vergődött, mint ahogy a hóhér kezében vergődik a halálraítélt, tudva, hogy nem menekülhet; és minden percben érezte, hogy minden erőfeszítése ellenére egyre közelebb kerül ahhoz, amitől iszonyodik. Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy nem tud egészen belejutni. Abban, hogy belebújjon, az a tudata akadályozza, hogy az élete jó volt. Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte.

Egyszerre egy ismeretlen erő mellbe vágta, oldalba vágta, még jobban elfojtotta a lélegzetét; Ivan Iljics bezuhant a lyukba, és ott a lyuk végén, valami megvilágosodott. Az történt vele, ami utazáskor a vasúti kocsiban, amikor az ember azt hiszi, hogy előremegy, pedig visszafelé halad, és egyszer csak fölismeri a haladás igazi irányát.

"Igen, mindez nem az volt, ami kellett - gondolta -, de nem baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell?" - kérdezte, és hirtelen elcsendesedett.

Ez a harmadik nap végén történt, egy órával a halála előtt. Ugyanakkor a kis gimnazista halkan belopózott apjához, és megállt az ágya mellett. A haldokló kétségbeesetten üvöltött, és karjaival hadonászott. Keze véletlenül a kis gimnazista fejére hullott. A kis gimnazista megragadta, ajkához szorította, és sírva fakadt.

Ivan Iljics pedig ugyanakkor nagyot zuhant, meglátta a fényt, és megvilágosodott előtte, hogy élete nem az volt, aminek lennie kellett volna, de ezt még helyre lehet hozni. Azt kérdezte magától, mi az, ami kell, és feszülten figyelt magában a válaszra. Ekkor megérezte, hogy valaki csókolgatja a kezét. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta fiát. Megesett a szíve rajta. Akkor odalépett a felesége. Ránézett. Az asszony nyitott szájjal, kétségbeesett arccal bámult rá, orrán, orcáján le nem törölt könnyek ültek. Őt is megsajnálta.

"Igen, kínzom őket - gondolta. - Sajnálnak engem, de megkönnyebbülnek, ha már nem leszek." Meg akarta mondani, de nem volt hozzá ereje. "Egyébként minek beszélni, cselekedni kell" - gondolta. Szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt:

- Vidd ki... sajnálom... téged is... - Még azt akarta hozzátenni: "bocsáss meg", de ehelyett azt mondta: - Bocsáss el! - és nem lévén már ereje, hogy kijavítsa, csak legyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti.

És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami addig kínozta és érthetetlen volt, s ami most egyszerre érthető volt, és kétfelől, tízfelől, mindenfelől tódult tudatába. Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől. "Milyen szép és milyen egyszerű - gondolta. - Hát a fájdalom? - kérdezte. - Hová lett? Hol vagy, te fájdalom?"

Feszülten figyelt.

"Igen, itt van. Nem bánom, hadd legyen. A fájdalom."

"Hát a halál? Hol van ő?"

Kereste régi, megszokott halálfélelmét, és nem lelte sehol. Hová lett? Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol.

A halál helyett világosság volt.

- Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!

Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A körülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosszat folytatódott. Mellében valami zakatolt; elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a zakatolás.

- Vége - mondotta valaki fölötte.

Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. "Vége a halálnak - mondta magának. - Nincs többé."

Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt.